GALAKTIKA 48

Tudományos-fantasztikus antológia
TARTALOM

Ludvik Souček: Világos lép (Csulák Mihály fordítása)

Anton Hykisch: Hogyan utasította vissza két földi halandó, hogy istenné váljon
(Csulák Mihály fordítása)

Karel Sýs: Könnyű repülés (Csulák Mihály fordítása)

Otokar Chaloupka: Amulett (Csulák Mihály fordítása)

Jaroslav Zýka: A kő (Sárközy Gyula fordítása)

Jiři Dvořák: Az Orion hazafelé tart (Sárközy Gyula fordítása)

Josef Nesvabda: Einstein agyveleje (Bábi Tibor fordítása)

Jaroslav Zýka: A gondolat (Sárközy Gyula fordítása)

Jaroslav Zýka: A döntés (Sárközi Gyula fordítása)

Karel Sýs: Boszorkánykonyha (Csulák Mihály fordítása)

Jaroslav Veis: A Hoskovec-féle kutyák eredete (Csulák Mihály fordítása)

Vladislav Kukla: Az emberiség öröklétre vágyik (Csulák Mihály fordítása)

Jaroslav Veis: Pandora szelencéje (Sárközy Gyula fordítása)

Gergely Mihály: Kozmolingvo

Pap Viola: Virágom, virágom

Ladislav Fuks: Néhány megjegyzés a tudományos-fantasztikus irodalomról

(Csulák Mihály fordítása)

J. Hanyutyin: Fantasztikus film: a műfaj lehetőségei

és a filmgyártási gyakorlat (Meggyesi János fordítása)

Kuczka Péter: Kötetünk képeiről

Összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter

A fedélterv és a tipográfia
Erdélyi János munkája

A fedelet és a belső illusztrációkat

Ámon László készítette

© Kuczka Péter editor, 1982

Karel Sýs: Vzletej touho; Čarodejná kuchyne. In: Tvorba, 1976, No 28

Vladistav Kukla: Lidstvo sahá po večnosti. In Tvorba, 1976, No 28
Ladislav Fuks: Nekolik poznámek k védecko-fantastické literalure In Tvorba, 1976.
No 28
Otakar Chaloupka: Amulet. Kézirat
Jaroslav Zyka: Kámen; Myslenka; Rozhodováni. Kézirat
Jaroslav Veis: Pandorina skřiňka. Kézirat
Jaroslav Veis: O púvodu Hoskovcových psu In Experiment pro treti planetu.
Mladá fronta. Praha 1976 © Jaroslav Veis, 1976
Jiři Dvorak: Orion se vraci. Kézirat
Ludvik Souček: Bily na tahu. In: Zajem Galaxie. Mladá fronta, Praha, 1973
Anton Hykisch: Ako dvaja pozemšt'ania odmietli stat sa bohmi. In Dobre utaieny mo-
zog.
Tatran, 1979 © Anton Hykisch, Bratislava. 1979
Josef Nesvadba: Einsteinúv mozek. In: Máj. Josef Nesvadba vypravy opačným
smérem.
Fanlastické povidky. Mladá fronta, Smena. Naše vojsko, 1976. © Josef Nesvadba.
1976
Юpu Xawomun: KHHo4>aHracTHKa: boimokhocth napi m npaxrMKa
KHHonpoHiaoncTBa. AnipMMttM npoöflcMbi reupwH
KHHO. )KaHpU KHHO
MocKaa, „McKyccTBO”, 1979
O MiűaTcnbcrpo ..McKyccTso”, 1979
V.) Maria Ivanova: Ali other rights are reserved. c/o Jusautor, Sofia
LUDVIK SOUČEK

VILÁGOS LÉP

Az úgynevezett primitív mentalitású emberek birtokában vannak annak az érzékelő

képességnek és atavizmusnak, amely a költöző madarakat jellemzi, amelyek ismerik a
vándorlás irányát és a hazatérés törvényszerűségeit; ez a képesség valamiképpen ha-
sonlatos ahhoz az energiához, amely a világban felgyülemlik, amikor a maga ciklikus
megújulására készül.
Amikor a világűrben található testek, követve a mágneses egyenlítő által meghatáro-
zott pályájukat, feltűnnek az éjszakai égbolton, és a szigetlakók békésen felnéznek rá-
juk a házaik eresze alól, aligha jut eszükbe, hogy ennek a jelenségnek a során azoknak
a csodálatos lényeknek a földöntúli és számunkra megfoghatatlan törvényei érvénye-
sülnek, akiket a hétköznapi beszélgetésekben csak úgy szoktunk egymás között emle-
getni, hogy amazok.
Muhembo Jeremiás úr az Állomás főépülete, vagyis hát tulajdonképpen egyetlen épü-
lete előtt ült egy szétnyitható alumínium vázas karosszékben, és kelletlenül figyelte a
kék sztyeppét, amelynek hullámzó lankái az egész látóhatárt betöltötték egészen ad-
dig, ahol az égbolt már összeér a földdel. Nézte a levegőbe emelkedő szivárványszínű
gömböket, amelyek mint a gyermekek színes léggömbjei, fel-felröppentek, majd ezer-
nyi apró részecskére estek szét, mint a tűzijáték színes szikrái, és napról napra aprócs-
ka égitestek millióit hozták létre, hogy azok a későbbiekben a Cet 3/12 holdjaiként
keringjenek tovább.
Muhembo Jeremiás urat egyáltalán nem lelkesítette ez a látvány, amely pedig az em-
berek többségét bizonyára meglepte volna, ha alkalmuk nyílna ilyet látni. Az egész
galaktikus Figyelőszolgálat, sőt a nem hajózó legénység nagyobbik fele is Muhembo
urat kissé mitikus személyiségnek tekintette, félig remetének, félig kalandornak, aki a
bolygó iránt érzett szeretettől vezérelve, teljesen önként a Figyelőszolgálat egyik leg-
félreesőbb állomásán immár nyolc, sőt kilenc, igen, úgy van, már közel kilenc eszten-
deje vállalta a szolgálatot. Istenem, hogy szalad az idő!
Muhembo úr azonban valójában nem volt sem kalandor, sem remete, vonzódása a Cet
3/12 iránt egészen különleges eredetű volt.
Egy igazi kalandor olyan bolygót választott volna, amely – mondjuk így – romantiku-
sabb s mindenekelőtt monumentálisabb mind az atmoszférája és vulkánjai, mind a ve-
getációja, mind pedig egyéb sajátosságai tekintetében. Egy kalandor élvezettel nyitot-
ta-zárta volna az állomás állandóan forgó figyelőkupoláit, amelyeket a felhőszakadás
ostora paskolt szinte állandóan (s amelyekből meg lehetett figyelni az időjárás állandó
változásait és kémlelni a környezet ammóniákkal telt levegőjét vagy a különféle pro-
toplazmás kotyvalékokat, amelyek egyes bolygókon rendkívül kellemetlen, de az
egész égitest szempontjából mégiscsak nélkülözhetetlen organizmust alkottak), egy
kalandor kirándulásokat tett volna, hogy analizátorokkal felszerelve élményeit gyara-
pítsa. Hiszen már gyártották ezeket az ügyes kis szerkezeteket a távoli bolygók kutatói
számára, hogy akkor se jöjjenek zavarba, ha véletlenül valamiféle King-Kong vagy
hasonló gorillaszerű élőlények toppannak eléjük. Ezek az élőlények a valóságban talán
nem olyan látványosak, mint ahogy azt egyes írók fantáziája megfestette, de tagadha-
tatlan, hogy léteznek s nemcsak az írói fantáziában. Ha a mi emberünk valóban kalan-
dor lett volna… De nem! Egy kalandor mindenekelőtt külsőleg is egészen másképpen
festett volna, mint ez az alacsony termetű, elnehezedett testű s legfeljebb a hajszínével
figyelmet ébresztő Muhembo úr, akit láthatóan kizárólag a sakkfeladatok érdekeltek,
amelyeket szenvedélyesen, de eléggé ötlettelenül s többnyire hibásan oldott meg.
Éppen emiatt a szenvedélye miatt választotta Muhembo úr ezt a bolygót, mely egyike
volt a nyolcas szektor legnyugalmasabb, de kétségen kívül legérdektelenebb pontjai-
nak.
A Cet 3/12 állandó kellemes klímával rendelkezett, melyet az évszakok változásai alig
befolyásoltak, a levegője kitűnően alkalmas volt a belélegzésre, nem tartalmazott ká-
ros baktériumokat és allergént (ami a baktériumokat illeti, azokkal ugyan az orvosok
már megbirkóztak), nem éltek itt veszedelmes élőlények vagy ártalmas növények, hiá-
nyoztak az idegesítő földi turisták is, de mindenekelőtt a helyi lakosság, amellyel, mint
azt a Figyelőszolgálat krónikája bizonyítja (lásd pl. Lowe-Kraskin: The Great Brom
stb. stb.) mindig csak baj és kellemetlenség adódott. Amióta McCrellishe hadnagy
közismert nemkívánatos incidense a Meridián 6/4-en lezajlott, a Figyelőszolgálat
munkatársainak szigorú parancsuk volt arra, hogy azonnal hagyjanak el minden boly-
gót, ha bármilyen apró nyomát is felfedezni vélik a szabad és logikus gondolkozásnak,
származzék az akár olyasféle emberhez hasonló lényektől, mint például a Kentaur
3/18 lakói, a lábasfejűek, hogy a földi meghatározásoknál maradjunk (lásd az
Aldebarummal kapcsolatos figyelemreméltó kísérleteket), vagy legyenek ezek a lé-
nyek egyszerű, logikus gondolkozásra utaló kőépítmények. Igaz, ilyenekkel minded-
dig még senki sem találkozott, de hát az ember végül is sohasem tudhatja.
Egyetlen valamirevaló és figyelemre méltó élőlényei a Cet 3/12-es bolygónak, nem
számítva a szivárványgömböket, amelyek a Földet kivéve az egész világmindenségen
széltében-hosszában elterjedtek, azok az állatok voltak, amelyek színük és nagyságuk
tekintetében a házinyulakhoz voltak hasonlók, azzal a különbséggel, hogy alacsonyan
a terep fölött, a levegőben közlekedtek, valamiféle különös, utánozhatatlan mozgással,
amely a maga hullámszerű voltában tulajdonképpen csodálatos és érthetetlen volt
minden szemlélő számára. Már maga az a tény is megmagyarázhatatlan volt, hogy
ezek az élőlények egyáltalán repülni tudnak, ám mindezzel a meglehetősen flegmati-
kus természetű Muhembo úr nem túlságosan sokat törődött. Ezek a repülő nyulak nem
tértek ki előle, de nem is keresték a társaságát, nem kértek tőle táplálékot, ami valószí-
nűleg abban lelte a magyarázatát, hogy az állandó kedvező klíma biztosította az ele-
gendő mennyiségű kék füvet, s Muhembo úr logikusan feltételezte, hogy ez a fűféle-
ség képezi a repülő nyulak táplálékát.
Ez a fű ugyanis teljesen hasonló volt a Földön is megtalálható fűhöz. Igaz, a színe,
mint mondottuk, kék volt, de mindez, a Figyelőszolgálat embereinek véleménye sze-
rint, teljesen lényegtelen eltérésnek volt mondható. Ezeknek a munkatársaknak volt
ugyanis a feladatuk, hogy pontosan számba vegyék és leírják az újonnan felfedezett
bolygók nemegyszer igen meglepő viszonyait. A kozmoszbeli állapotok nem kevés
alkalommal ennél sokkal jelentősebb kérdésekben is eltérnek a földi adottságoktól,
mint bizonyos dolgoknak az általunk megszokott színe.
Volt még itt a bolygón valami érdekesség, de erről majd csak azután ejtünk szót, ha
teljes egészében bemutattuk Jeremiás Muhembo urat – a remetét.
Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy Muhembo úr semmiképpen sem tartozott a
társaságbeli emberek közé, de ezek a tulajdonságok sakkrajongóktól nem is igen vár-
hatók el. Mindezzel természetesen nem akarjuk azt mondani, hogy eredendően magá-
nyos elmélkedésekre született volna. Éppen ellenkezőleg! Nagyon is kedve szerint va-
lónak tekintette ő mindazokat az élvezeteket és kellemetességeket, amelyeket szülőhe-
lye, a Föld és még néhány más fejlett kultúrájú központi bolygó nyújtani tudott mind-
azoknak, akiknek lehetőségük nyílott arra, hogy ezeket az élvezeteket ás szórakozáso-
kat megszerezzék maguknak.
Nem szeretnénk félrevezetni az olvasót, épp ezért eláruljuk, hogy Muhembo úr idejé-
ben – pontosabban szólva az A.I.E.C. harmadik évszázadának végén (Ab Intitio Erae
Cosmicae) – még mindig létezett a pénznek egy sajátos formája, mint ahogy a hagyo-
mányos tulajdonnevek is megvoltak még. Muhembo úr meg különösképpen tisztelte a
hagyományokat. Ekkor még nem vezették be a számokkal való jelölést, nem léteztek
mesterséges úton létrehozott élőlények sem, mint ahogy azt a tudományos-fantasztikus
regények az A.I.E.C. időszámítás bevezetésének kezdete táján jósolgatták. Igaz, a
pénz szerepe fokozatosan csökkent, az élethez mint olyanhoz tulajdonképpen nem volt
szükség rá, csakhogy Muhembo úr az életet sohasem tekintette csupán úgy, hogy élet
mint olyan. Ő az élet fogalmát összekapcsolta például (s ez a Figyelőszolgálat egyes
munkatársai számára igen meglepő volt) egy exkluzív, kávébarna, esetleg aranyozott
bútorokkal berendezett lakás fogalmával, egy lakással, mely illatos volt és puha, egy
lakással, mely az ember számára megfelelő közérzetet biztosított, hiszen a test és a
lélek egyformán megkívánja a magáét.
Muhembo úr ugyanis, noha szorgalmasan igyekezett megfejteni a sakkfeladványokat,
korántsem volt olyan naiv lélek, hogy a boldogságot abban látta volna, hogy felhajtson
egy pohárkával abból az üdítő italból, amely teljesen díjmentesen és megfelelő válasz-
tékban rendelkezésére állott, míg egy szomszédos mulató titkos hátsó szobáiban má-
sok Hennesyt fogyasztanak vagy a Chateaux Latour legjobb évjáratait. Nagyon is tisz-
tában volt vele, hogy az embermilliárdok számára rendelkezésre álló szórakozások
mellett egyesek, mint például a Figyelőszolgálat fejesei, a pilóták és az állomásveze-
tők, egyszóval a különleges igazolványokkal rendelkező népség számára léteznek bi-
zonyos kéjutazások a távoli bolygókra, ahol különleges pónifogatok várják a kirándu-
lókat, s hogy szerveznek bizonyos kirándulásokat a világegyetem különleges pontjai-
ra…
Muhembo úr azonban, sajnálatos módon nem rendelkezett azokkal az adottságokkal,
amelyek lehetővé tették volna, hogy mint pilóta vagy akár csak mint navigátor kapjon
beosztást a Figyelőszolgálat hajózó legénységének állományába, sőt még azt sem,
hogy valamelyik jelentősebb állomás vezetőjévé léptessék őt elő. Mindezek ellenére
mégsem keseredett el. S épp ezért ült most itt, ebben a karosszékben a Cet 3/12-es
nyomorúságos bolygón, ahol legfeljebb a rókák kívánhatnának neki jó éjszakát, ha
egyáltalán volnának itt rókák. Ám az ő telephelyének is megvolt azért a maga világos
rendeltetése, az, hogy valamiféle pihenőhelye, mintegy szilárd pontja legyen, rendkí-
vüli esetekben pedig menedéke a Figyelőszolgálat űrhajóinak és az Interstellar nehéz
teherjárműveinek itt, ezen a ponton a természet urának akaratából. Ide, éppen erre a
pontjára az űrnek, mely a Nyolcadik Szektort a Centrum első előretolt állomásaitól
elválasztotta, fogadta hát az ideérkezőket valahogy úgy, ahogyan egy üdülő gondnoka
fogadni szokta nálunk a kirándulókat a Krkonoše hegységben; higgadtan viselkedett,
mint amikor egy turistaház vezetője lecsatolja a síléceket a kisasszonykák lábáról, és
nem játszott el semmiféle illúziókkal olyankor sem, amikor a hajózó legénység letette
a maga járművét a betonkifutóra, amely az ő figyelőpontja és egy távolabbi bódé kö-
zött terült el. A kérdéses bódéban egy javítóműhely és alkatrészraktár volt elhelyezve.
Muhembo úr azonban mindezek ellenére a Cet 3/12 bolygón tett legelső látogatása
alkalmával, amelyre mintegy tíz esztendővel ezelőtt került sor, s amelyet még mint a
Moby Dick raktárosa hajtott végre, megállapította, hogy ezen az egyáltalán nem lelke-
sítő helyzeten azért némiképpen változtatni is lehet. És ennek megfelelően járt is el.
Nem sokkal azután, hogy az állomás vezetésével megbízták, s ezzel együtt minden
más tennivaló elvégzésére is vállalkozott, mivelhogy a Cet 3/12 személyi állománya a
megfelelő táblázatok előírásai szerint mindössze egyetlen főből állott, az itt megálló
űrhajók száma szembetűnően emelkedni kezdett, mintha a Centrum és a Nyolcas
Szektor közt ugrásszerűen megnőtt volna az elhárítandó zavarok száma. A számítógép
egyes esetekben megállapította, hogy indokolatlanul módosították egyes teherűrhajók
és kisebb űrközlekedési eszközök útvonalát, s ezeket minden esetben érthetetlenül a
Cet 3/12 körzetébe vezették a parancsnokok, ám mindez senkit sem érdekelt különö-
sebben. A Távoli Körzetekben végzett szolgálat, mint ismeretes, egyáltalán nem ne-
vezhető üdülésnek, s ennek következtében, igen helyesen, nagyfokú önállóságot bizto-
sítottak az egyéni döntések tekintetében az egyes járművek parancsnokainak. Mindad-
dig, amíg Muhembo úr háza táján nem fognak landolni a Flying Cloud és a Győzelem
flottilla expressz klipperei, de erről egyelőre nincsen szó, addig a Számítóközpont haj-
landó behunyni az egyik szemét az ilyen rendellenességek fölött, és teljes figyelmét az
ennél sokkal fontosabb dolgoknak szentelni.
Ebből kifolyólag Muhembo úr egyrészt aránylagos nyugalomnak örvendezhetett, más-
részt fokozatosan közelebb került terveinek és vágyainak valóra váltásához. S ennél
többet aligha kívánhat magának értelmes ember ezen a világon. Most azonban mind-
ezek ellenére nyugtalanul ült a helyén, izgatottan és kelletlen arccal szemlélte a szeme
elé táruló kék szavannát. Várta, hogy a felszakadó felhők mögött fel-fel tűnő jelensé-
gek, a Cet 3/12 holdjai ezúttal valamilyen kellemetlenséget hozzanak rá.
Nem is kellett nagyon soká várakoznia. Éppen abban a pillanatban, ahogy ezt a Számí-
tóközpont előre jelezte, a nyugati égbolton feltűnt egy fényes pont, és néhányszor
megvillant a napfényben. Az űrhajó jelzőberendezése jelentette, hogy hamarosan ven-
dég érkezik.
– Törd ki a lábad – komorodott el Muhembo úr, és fészkelődni kezdett a karosszék-
ben. Az ilyen jelzések azt a célt szolgálják, hogy a személyzet készüljön fel egy nem
várt leszállással kapcsolatos teendőkre. De hát miféle felkészülnivalója van őneki?
Kössön csokrot a kék fűből, vagy járjon ünnepi táncot az érkező tiszteletére?
Muhembo úr gyorsan és aránylag eredményesen hajszolta bele magát a dühös és sér-
tett ember hangulatába. Csak nagy nehezen tudta megőrizni kerek, sárgás képén a tár-
saságbeli ember mosolyát, amikor az apró, miniatürizált Helga-lux típusú űrhajó bra-
vúrosan landolt a betonon, kioltotta a tűzcsóváját, kinyílt az ajtaja, s még alig hűlt le
az űrhajó fémfelülete, máris kiszállt belőle egy fehér trópusi öltözéket viselő férfi fe-
detlen fővel, szája szögletében cigarettát szorongatva. Néhány ügyes ugrással a forró
betonon termett, nem sajnálva a cipője talpát.
Muhembo úr, aki inkább a köpcösebb és idősebb kapitányok látogatásaihoz volt hoz-
zászokva, akik kopottabb és közönségesebb teherűrhajókkal érkeztek rendszerint ide,
kelletlenül – ámbár csak a lelke mélyén – kiköpött maga elé.
Micsoda uracs! – gondolta magában. Az már csak szinte természetes, hogy ez a fehér
ember megint szkafander nélkül érkezik ide. Az urak a Centrumból, úgy látszik nem
ismerik a repülési előírásokat. Vagy az ő számukra ezek egyszerűen nem érvényesek?
Adná az isten, hogy legalább egyetlenegyszer egy jókorát koppannának a masinájuk-
kal, felmondaná a szolgálatot a hermetizáló berendezésük, és megtelne az űrhajójuk
folyékony oxigénnel. Akkor majd körülnézhetnének és kapkodhatnának a szkafander
után, és könyöröghetnének a házi isteneiknek…
– Hello, Muhembo, hol van? – mondta a férfiú, amikor Jeremiás Muhembo úr tisztele-
te jeleként pár lépést tett felé. – Hogy zajlik a helyi társaság élete, hogy viselkednek a
nyulacskái?
Te kanász! – gondolta magában Muhembo, ám hangosan csak ennyit mondott:
– Üdvözlöm önt, igen tisztelt Vaert úr. Köszönöm kérdését, valahogy csak eltelnek a
napok. Nyulakkal azonban, sajnos, nem tudok önnek szolgálni. – Muhembo úr közben
magában megfeddte magát, amiért így beszél, s akarva-akaratlan szinte már olyan
hangot üt meg, mint a fekete hajtó, ha a nagy fehér vadász kitünteti őt a megszólításá-
val. Ennek ellensúlyozásaként azonnal zsebre dugta a kezét, hogy legalább így jelezze,
hogy szívében ellentmond az előbbi kísértésnek. Még csak az kellene, hogy elkezdjen
itt pojácáskodni ez előtt az ellenszenves fickó előtt.
Akárhogy is nézzük a dolgokat, Vaert és Muhembo úr viszonya nem sokban különbö-
zött a feudális alárendeltségtől. Jeremiás Muhembo úr egy teljesen jelentéktelen koz-
mikus állomáson töltötte be a gondnoki állást, pontosabban szólva, nem is volt ez a
hely állomásnak nevezhető, sokkal inkább valami megállóhelynek, Vaert úr ezzel
szemben egyike volt a Midas társaság igazgatóinak, s ez a társaság a Nyolcadik és az
Ötödik Szektor összes szállítási ügyeit bonyolította, legalábbis azokat, amelyek a
Központ felé irányultak, egyik vezetője volt egy gigantikus méretű vállalatnak, mely-
nek alkalmazásában a legkülönfélébb kategóriákba tartozó alkalmazottak százezrei
álltak, s köztük éppen a legjelentéktelenebbek közé tartozott maga a szerencsétlen
Muhembo. Már maga az a puszta tény, hogy a hatalmas Vaert úr név szerint ismeri
Muhembo urat, igazán figyelemre méltó volt, még akkor is, ha feltételezzük, hogy
Vaert ezt a számára teljességgel fölösleges ismeretet közvetlenül a Helgába történt be-
szállása előtt szerezte meg. És most Muhembo úr ismét arra kényszerült, hogy belső
ellenkezését egy vidám gesztussal oldja fel.
– Nos, talán nem állnak olyan rosszul a dolgok… – jegyezte meg gondolkozás nélkül
Vaert. Első látásra mintegy negyvenesztendős, homokszín hajú és világoskék szemű
férfinak tűnt. Igen kellemes benyomást tett a külseje, a kozmetikusok és a
dietológusok bizonyára szorgalmasan és eredményesen dolgoztak rajta, de Muhembo
úr figyelmét nem kerülték el a lárvaarc hitelt érdemlő jelei, a szem körüli, sűrűn szét-
futó, pókhálószerű vonalak és a gondosan retusált ráncok az állától kiindulva a rendkí-
vül divatos tunika gallérja felé futottak. Lehetséges, hogy Vaert úr nem is volt olyan
fiatal, nem is volt olyan életerős, és nem is volt olyan irigylésre méltó kondícióban,
mint amilyennek látszani szeretett volna a külvilág előtt. Ez a gondolat némiképpen
megvigasztalta Jeremiás Muhembo urat, és kissé kiráncigálta őt szomorú gondolatai-
nak világából. Ezalatt a leszállóhely betonja teljesen kihűlt, így Vaert úr minden ne-
hézség nélkül kicipelhette az űrhajóból a személyes útipoggyászát, közte egy bőrtokot
puskával. Az is lehet, hogy elvárta volna, hogy Muhembo úr segít majd neki ebben,
erre azonban nem került sor.
– De hát mi szüksége van Vaert úrnak itt az állomáson puskára? – mutatott Muhembo
úr a világos színű szürke puskatokra, mely szemmel láthatóan valódi szarvasbőrből
készült. Az arcán látszott, hogy meg van róla győződve, csakis valami félreértésről
lehet szó. – Itt nálam… hm… akarom mondani nálunk nincs mire vadászni… A ma-
nócskák…
– Isten áldja meg magát meg a manócskáit is – komorodott el Vaert. – Az isten egyet-
len, igazságos és hatalmas. De ugyanez érvényes a fétisekre is, ha akarja. Én tulajdon-
képpen eddig ezzel a témával még nem foglalkoztam behatóbban. Én csupán nyulakra
jöttem ide vadászni. Ez a trófea mindeddig hiányzik a gyűjteményemből. No meg per-
sze egy darab a Herkules Hatosból, de ahhoz legalábbis egy atomágyúval kellene ren-
delkeznem, mert másképp ilyen trófea aligha kerül be a lakásom falára. A maga nyu-
lacskái gondolom egy kissé könnyebben elejthetők.
Muhembo megdermedt.
– Bizonyosan, Vaert úr… Csakhogy… nagyon meg vagyok lepve. Eddig ugyanis so-
hasem jutott eszembe, hogy ezeket… ahogy ön mondja, nyulakat… szóval, hogy vad-
állatoknak kellene őket tekintenem. Hiszen ezek teljesen… ártalmatlanok, de hiszen
tetszik érteni… egészen szelíd állatok, Vaert úr!
Vaert természetesen nagyon jól értette, amit mondtak neki, mégis úgy bámult
Muhembóra, mint egy panoptikumfigurára, aki azért van a nyilvánosság előtt köz-
szemlére téve, hogy kiváltsa az emberek megrökönyödését, és okulásul szolgáljon ne-
kik.
– No és tán a nyulaknak, a fácánoknak vagy a foglyoknak valamilyen ördögi tulajdon-
ságaik vannak? Vagy a szarvasoknak? Vagy ha ezek a nyulak túlságosan apróknak
tűnnek a maga számára, hát gondoljon például a szalonkákra! Azoknak legfeljebb a
tollazatúk ér valamit, ezeknek az állatoknak a bőréből viszont igen csinos faliszőnye-
get lehet majd csináltatni. Ha majd eltávozom innét, Muhembo, nem bánom, megint
foglalkozhat ezekkel az ostoba gondolatokkal! Megértette?!
Ó, szomorú dombok és völgyek. Ó, kék hegyei a Cet 3/12-nek! Hiszen ezek a repülő
nyulacskák olyan elegánsan siklanak a levegőben, mint a sirályok a tenger hullámai
felett vagy mint a vitorlások a tengeren, valahol a látóhatár szélén. És csendesek, iga-
zán csendesek. Mégis, most azt akarják, hogy szőrme legyen belőlük. Falakat fognak a
bőrükkel beborítani. Hát hiszen ezt ugyanúgy az emberrel is megtehetnék.
Muhembo úr úgy érezte, hogy lelkében régi, sok százados félelmek támadnak fel.
Ugyanaz a rettegés kezdte a lelkét eltölteni, amely hajdanvolt bozótlakó őseit riasztot-
ta, akik végül a Sárkány hegység legmegközelíthetetlenebb szakadékaiba menekültek
üldözőik elől, a halál elől, amely pedig minden bizonnyal előbb-utóbb itt is utolérte
őket.
A félelem a kiismerhetetlen, rémítő fehér emberektől, akiknek szolgái és zsoldosai
egész Afrikát feldúlták az egyik óceántól a másikig. Félelem a matabekusok királyától,
Dingántól, rettegés, mely Sykoniellának és Morelikátnak szólt valaha. A rettegés,
amelyet a montaték és a hottentották okoztak. Félelem a förtelmes külsejű és a maguk
förtelmességétől megvadult bantuktól, akik a maguk uralma alatt akarták egyesíteni
Afrika népeit. Rettegés a különféle keverék népektől, akiket ironikusan a Szépséges
Rózsaszál fiainak neveztek, rémület a koráktól, akiknek az volt a szokásuk, hogy a
házaikat emberkoponyákkal díszítették, rémület annyi mindenféle más néptől, ame-
lyek tulajdonképpen csak néhány anatómiai sajátosságuk tekintetében különböztek
egymástól. Félelem a Korán követőitől, félelem a görögöktől és a becsuánoktól. S a
legnagyobb félelem az Afrikában megtelepedett fehér emberektől, akik különleges
szekereikkel állandóan vonultak délről észak felé, s közben folyton énekelték vallásos
dalaikat, amelyek tele voltak a büszke, hatalmas és mindenható fehér isten iránti vég-
telen bizalommal, tele voltak azzal a meggyőződéssel, hogy nekik, csakis nekik, a fe-
hér telepeseknek lehet igazuk, s akik a maguk igazságába vetett szilárd hitükkel végül
is szinte teljesen kiirtották azt a törzset, amelyhez Muhembo is tartozott. A hős búrok,
akik lenyúzták a bőrt barna bőrű rabszolgáikról, megmérgezték a bennszülöttek ivóvi-
zét, akik úgy képezték magukat a céllövészetben, hogy élő célpontnak, golyófogónak
a feketék holttestét használták. És sikerült is a céllövészetben tökéletes jártasságra
szert tenniük. Ó, azok a gyarmatosító gyilkosok! Nekik is ilyen sima, puha és gondo-
zott volt a kezük, ha nem is volt olyan tökéletesen kimanikűrözve s ilyen drága gyű-
rűkkel feldíszítve, mint Vaert úrnak. Ó, ezek a kezek, amelyek aztán egy évszázaddal
később megint feltűnnek, és emberbőrből készítenek lámpaernyőket, emberbőrbe kö-
tik be a gáláns regényeiket. A gyarmatosítóknak végül is az a dolguk, hogy szisztema-
tikusan kiirtsák a bennszülötteket. Most ebben az áldásos korszakban, ugyan miért ne
élhetnének nyugodtan ezek a kis nyuszikák, miért ne röpködhetnének a kék füvű lege-
lők fölött, mint eddig?
– Igen, mindent értek, Vaert úr – mondta Jeremiás –, nem visz magával esetleg az ál-
lomásról egy űrkerékpárt? Ezek az állatkák nem valami sokan vannak. Talán tud róla,
uram?!
Az volt a legkellemetlenebb, hogy teljesen egyedül volt most ebben a házban a szőrös
kezű gyarmatosítók árnyalakjaival. Olyan egyedül, mint már réges-régen. Egyedül az
egész világmindenségben, a galaxisnak ebben a fekete gödrében sok-sok fényévnyi
távolságban minden más élőlénytől. Sohasem került volna ember erre az átkozott hely-
re, ha nincs az az átkozott Droueta, és nem állítja fel azt a bizonyos egyenletét, amely
megnyitotta az utat a naprendszeren túli világokba, mint valami bűvös szekrénybe. Ez
tette lehetővé, hogy az ember túljusson minden eddigi határon.
– Talán jobb lenne, ha nem küldené vissza a körpályára Helgát, Vaert úr – jegyezte
meg Muhembo úr –, lehet, hogy esetleg még a mai napon szüksége lesz rá. Lehet,
hogy még a mai napon megjön a vadászszerencse. No meg itt az állomáson nem is
rendelkezünk valami sok kényelmi berendezéssel.
Vaert előzékenyen nevetett, de ez a nevetés, a gyarmatosítók régi, kegyetlen nevetésé-
re emlékeztetett.
– Nem, nem viszek magammal űrkerékpárt, Muhembo. Valahogy nem kedvelem az
ilyen fura alkalmatosságokat. Tudom, hogy az út így sokkal gyorsabb volna, s azzal is
tisztában vagyok, hogy maga már régóta a pokolba kíván engem. Tulajdonképpen mi
van magával? A végén még kiderül, hogy nem is sajnálja olyan nagyon azokat a kis
dögöket!
Muhembo megértette, hogy Vaert érdeklődése csupán költői kérdés, épp ezért csak
beletúrt kissé már őszülő hajába, és nem válaszolt.
– Tudja, kedves barátom, kit juttat maga eszembe? Egy bizonyos erdészt
Seregentából. Egy alkalommal különleges meghívást kaptam egy sáskavadászatra. Az
a bizonyos sáska feltehetően az utolsó élő példánya volt a Földnek. Természetesen
mindez a Zoológiai Társaság tudtával és beleegyezésével történt. A társaságnak sze-
rencsére nem állott hatalmában, hogy megint eljátssza Noé apánk szerepét, hosszas
morgás után kénytelen volt megadni az engedélyt a részvételemhez. És mit gondol,
mit tett velem ez az erdész? Mondanom sem kell talán, hogy az is néger volt, mint
maga. Amikor a sáskát sikerült megfelelő lőtávolságra megközelítenünk, elkezdett
neki integetni a zsebkendőjével, hogy az a dög észrevegye és elszaladjon.
– És sikerült a sáskának megugrania? – kérdezte udvarias mosollyal Muhembo úr.
Vaert úr ráhelyezte a kezét a puska agyára, csak az előbb csomagolta ki a fegyvert a
tokjából. A puska agya igen díszes volt, szinte a Stradivarik elegáns díszítésére emlé-
keztetett, a csöve rövid volt, fel volt szerelve elektronikus mérőberendezéssel, vala-
mint infrasugaras képernyővel, s volt rajta egy nagyon pontos finombeállító.
– Nem. Elmenekülni sohasem olyan egyszerű dolog. Ha volna hová, akkor nincs miért
vagy fordítva. – Ettől a választól Muhembo úrnak, aki ezt a kijelentést magára vonat-
koztatta, hirtelen igen nagy kedve kerekedett, hogy elmeneküljön a maga félelmei elől.
Vaert közben búcsút intett, és puskájával a hóna alatt megindult a kék sztyeppén. Úgy
sétált, mintha egy golfpályán járna az egyik gödörtől a másikig. Muhembo úr nem
próbálta visszatartani őt. Ha valamire szüksége lesz, majd megmondja. Az evést még
biztosan a Helgán elintézte. És biztos a zsebe is tele van különféle ételkoncentrátu-
mokkal…
Visszaült a foteljába, nézte a látóhatár peremén felszálló gömböket, amelyek olyanok
voltak, mint a gyerekek színes léggömbjei, fel-le szálltak a levegőben, aztán szétpuk-
kantak, és darabjaik mint egy színes lepkeraj röppentek tovább. Természetesen nem
egészen olyanok voltak, mint a földi lepkék, ámbár az sincs kizárva, hogy a Föld ősko-
rában épp ilyesfajta pillangók éltek.
Lassan dél felé közeledett az idő. Vaert rég eltűnt a szeme elől az apró dombok vala-
melyike mögött. No hisz, semmi ok sincs az aggodalomra, hogy netán eltéved. Fel volt
szerelve modern rádióirányítású iránytűvel, mely rá volt állítva a Helga és az Állomás
rádiójának hullámhosszára, bármelyikkel és bármikor kapcsolatot tudott teremteni. A
Cet 3/12 természeti környezete igen kellemes és mérsékeltnek mondható, egy gyarma-
tosító számára túlságosan is kellemes.
Muhembo úr minden figyelmét annak szentelte, hogy mikor hangzik fel a legelső lö-
vés, noha sejtelme sem volt róla, hogy ennek a lövésnek a zaja majd megnyugtatja és
kibékíti-e őt, vagy éppen ellenkezőleg, még jobban Vaert ellen hangolja. S miközben a
lövés zajára várt, észrevétlenül egy különös érzés kerítette a hatalmába. Valahogy
mintha változni kezdett volna körülötte a sztyepp. Illetve tulajdonképpen nem is válto-
zott semmi, ez a kifejezés ez esetben nem lett volna helyénvaló. Inkább talán azt
mondhatnánk, hogy megéledt. Muhembo hiába próbálta kitalálni, hogy mi váltja ki
benne ezt a benyomást. A látótávolságban nem volt egyetlen repülő nyúl sem, ráadásul
azok a bizonyos szivárványszínű gömböcskék, talán a déli forróság miatt – noha a Cet
3/12-n a hőmérséklet sohasem volt trópusi –, ugyancsak elrejtőztek valahol a fű alatt.
Sehol sem moccant élőlény. Ám Muhembo úr mindezek ellenére úgy érezte, hogy kö-
rülötte az éjet jelei hullámzanak, szétterjednek egész a horizontig, behatolnak az ő
agyába is, beférkőznek a vérkeringésébe. Érezte, hogy ennek a hatására az ereiben
egyre gyorsabban lüktet a vér.
Rózsaszín tenyerével letörölte a homlokáról a verítéket, és felállt a karosszékből, hogy
alaposabban körülnézzen. Semmi. A világon semmi jele semmiféle mozgásnak. A kék
sztyepp az élet minden jele nélkül terült el körülötte, a fű fölött bárányfelhők úsztak,
alább a fel és alá hullámzó holdacskák gerezdjei, az állomás épületének piros kockája,
aztán a javítóműhely épülete. No meg ő maga, Jeremiás Muhembo. És valahol, messze
innét a gyarmatosító, oldalán puskával, aki azért jött ide, hogy kielégítse a legprimití-
vebb, atavisztikus emberi vágyat s ráadásul a legprimitívebb módon. Semmi más nem
történik körülötte. Körülveszi a világmindenség némasága. A leltárt gyorsan és ponto-
san el tudta készíteni.
Ezenközben Vaert felfedezte az első repülő nyulat, legalábbis úgy gondolta, hogy azt
látja. Amikor megpillantotta, az állat éppen elegánsan röpködött előtte, mintegy kilo-
méternyi távolságban, csupán egy alig észrevehető világos pontnak látszott, épphogy
meg lehetett a kék fű hátterétől különböztetni. A puska elektronikus teleszkópja aztán
olyan közel hozta a szeméhez, hogy kinyújtott kezével is könnyen elérhette volna fi-
nom fehér szőrszálakkal borított testét. Ez a finom fehér szőrzet teljesen elborította a
láb nélküli testet, amely leginkább talán egy nagyra nőtt hernyóhoz lett volna hasonlít-
ható, egy hernyóhoz, amely testének elülső részén, mintegy annak meghosszabbítása-
ként valami furcsaságot visel, amelyről Vaert úr csak hosszabb töprengés után tudta
megállapítani, hogy nem más, mint az állat szeme, amely szinte teljes egészében el-
foglalta ennek az élőlénynek a fejét. Közben a nyulacska szemmel láthatóan minden
különösebb ok vagy cél nélkül lebegett, anélkül hogy evett volna a fűből, vagy egyál-
talán megérintette volna azt.
A távolság túlságosan nagy volt köztük, így az elektromos bemérő sem tudott még
igazában működésbe lépni, Vaertnek viszont az volt a szilárd elhatározása, hogy sem-
miképpen sem károsítja meg puskagolyójával az állat bőrét, épp ezért majd pontosan a
fejére fog célozni, ha egyáltalán azt a bizonyos testrészt ezzel a szóval lehet megjelöl-
ni. Ámbár a 6,5/57-es kaliberű fegyver lövedéke nem hagy túl nagy nyomot, egy
ügyes preparátor feltétlenül boldogulni tud majd az elejtett állattal. A teleszkóp ebben
a pillanatban megremegett a finom, ápolt kezekben, s ez kiváltotta a férfi felháborodá-
sát. Nevetséges! Most, hogy végre meglátta jövendő zsákmányát, szinte sajnálni kezd-
te azt a rengeteg időt, amit a Cet 3/12-esre való utazással eltöltött.
Vaert nem sejthette, hogy éppen ebben a pillanatban őt is elérték azok a bizonyos hul-
lámrezgések, amelyek röviddel azelőtt a nála sokkal érzékenyebb idegzetű Jeremiás
Muhembót már hatalmukba kerítették, s arra kényszerítették, hogy felálljon a pirosra
festett állomásépület előtti fotelból, és akaratától függetlenül, alvajáró módjára elin-
duljon egy bizonyos irányban, miközben a vére érezhetően gyorsabban keringett az
ereiben. Talán a gyorsabb véráramlás hatására a halántékán és a dobhártyáján erőteljes
nyomást érzett. Majdnem belebotlott egy repülő nyúlba, mely előtte terpeszkedett el a
rét füvében, a félrehajtott fűcsomókból álló fészekben. Egymásra meredtek; a Cet 3/12
különös élőlénye kimeresztette szörnyűséges szemét, rászegezte tekintetét Jeremiás
Muhembóra. Muhembo úr a fejében enyhe fájdalmat érzett és könnyed szédülést, kissé
bizonytalanul, mondhatni elkápráztatva nézett rá vissza.
Ilyen közelről még sohasem látott repülő nyulat, s ez a látvány egyáltalán nem volt
gyönyörködtető. Hát persze, miféle szépséget is várhatott volna egy ilyen szederjes
képződménytől, amely az állat egész fejét betöltötte, s amelyet egyébként is egy vég-
tagok nélküli élőlény viselt. De szerencsére Muhembo úr egyik igen hasznos tulajdon-
sága éppen az volt, hogy soha semmin sem lepődött meg, hiába tért el az a megszokot-
tól,
És akkor az a furcsa bizsergés, amit már jó ideje a dobhártyáján érzett, hirtelen kezdett
elváltozni és felfogható hangokká alakulni.
– A gyarmatosító… menjen el… menjen el…
Muhembo úr a füléhez kapott, tenyerével eltakarta a fülnyilását, de a hangok ettől sem
szűntek meg. Illetve tulajdonképpen ezeket a hangokból álló jelzéseket túlzás lett vol-
na szavaknak nevezni. Inkább arról volt szó, hogy Muhembo úr bizonyos hangjelzése-
ket hallott, amelyeket a tudata érthető szavakká alakított át. A gyarmatosító menjen el
innét. Szóval a gyarmatosító. Muhembo úr megdöbbent. Tulajdonképpen honnan tudja
ez az állat, hogy ő Vaert urat gyarmatosítónak hívja magában. Muhembo úr megállapí-
totta, hogy ezt az állat semmiképpen sem tudhatja. Márpedig akkor ezek a hangok tőle
magától származnak. Vagy egyszerűen hallucinál?
A repülő nyúl csak nem mozdult a helyéről, és ritmikusan mozgatta a szőrös fejét.
Vaert úr felkaptatott egy apró dombra, hogy a kilövésre kiszemelt és már oly régóta
kívánt példányt jobban meg tudja közelíteni. Merő önigazolásból tette ezt, mivel tulaj-
donképpen már meglehetősen fáradtnak érezte magát, és a mellkasára kellemetlen
nyomás nehezedett. Amikor végre feljutott a kis dombocska peremére, hirtelen azt vet-
te észre, hogy a fehér szőrű állatka ott van a közvetlen közelében, körülbelül szemma-
gasságban lebegve a föld felett. Ekkor azonban hirtelen azt is érezni kezdte, hogy a vér
gyorsabban kezd keringeni az ereiben, a fején kidagadnak az erek, és zúgni kezd a fü-
le. Ám a gyarmatosító keze nemcsak az agykéreg finom és bonyolult összetételű pa-
rancsainak engedelmeskedett, hanem ennél sokkal, sokkal ősibb beidegzettségeknek
is; szinte öntudatlanul kapta le a válláról a puskát, és késlekedés nélkül a megfelelő
pillanatban – meg kell itt jegyeznünk, hogy Vaert úr nagyon gyakorlott és biztos kezű
vadász hírében állott – ráhelyezte mutatóujját a vadászfegyver finom játékú ravaszára.
Mindez egyetlen másodperc alatt zajlott le. A következő pillanat egy tört része alatt a
puskagolyó már el is hagyta a csőtorkolatot. Ez azonban a fehér állatka számára,
amely a kék fűvel benőtt föld felett sajátos hullámmozgást végezve lebegett, valószí-
nűleg egy örökkévalóságnyi időnek tűnt.
Az a metaintelligencia, amely a Cet 3/12 bolygó egész felületén létezett, s amely a re-
pülő nyulak sajátos kristályszerkezetű agyberendezéseiben testesült meg (kénytelenek
vagyunk a Földön használatos kifejezésekhez alkalmazkodni), ebben a pillanatban –
hála az intelligenciarészek különös sajátosságának, hogy ugyanis mint egy áramkör-
ben áramlani tud –, ebben az egyetlen szőrös fehér példányban összpontosult, s olyan
csodálatos tulajdonságokkal ruházta fel ezt a nevetséges és egészen közönséges állatot,
amelyről Vaert úrnak még csak sejtelme sem lehetett, ő csupán egy fura hullámmoz-
gású apróvadat látott maga előtt, amelytől csak néhány lépésnyi távolság választja el.
Valójában, ha összehasonlítjuk azoknak a folyamatoknak a gyorsaságát, amelyek ket-
tejük idegpályáján most lezajlottak, azt kell mondanunk, hogy Vaert úr gondolatainak
sebessége mozdulatlanul álló kőszikla volt az állatka szellemének megmérhetetlen se-
bességű repüléséhez képest. A galaxis legmagasabb intelligenciájú agya, de nyugodtan
állíthatjuk, hogy az egész világmindenség legmagasabban szervezett agyi intelligenci-
ája, amely más alkalommal megosztva ezeknek a milliónyi számú fehér állatkáknak az
agy-egyedeiben tárolódik, most e mögött a rémítő szem mögött összpontosult, és hala-
déktalanul munkához látott, hogy végiggondolja ennek az incidensnek összes lehetsé-
ges variációit, és sokkal hamarább a végére járjon ennek a feladatnak, mint hogy az az
ostoba mutatóujj megnyomná a fegyver ravaszát. S mire a golyó, amely az állat fejé-
nek volt irányítva, a távolság felére jutott, meg is született a megoldás. Ez a megoldás
az életet jelentette (hiszen tagadhatatlan, hogy a másik alternatíva a halál volt). Ennek
az intelligenciának a működési sebességét egyszerűen nincs módunk összevetni akár a
legtökéletesebb számítógép működési sebességével, hiszen ez az agy az adatok előze-
tes betáplálása nélkül működött, s ez az agy maga választhatott az összes lehetséges
megoldások között, mire a golyó elhagyta a puska csövét. Volt ideje, mondhatnánk,
hogy túlságosan is sok ideje volt hozzá, hogy cselekedjék, sokkalta bőségesebb volt ez
az idő, mint amennyi alatt bizonyos előre nem látható okok miatt a sajnálatos kozmi-
kus katasztrófák lezajlanak, amelyeket a leggondosabb biztonsági intézkedésekkel sem
lehet elhárítani.
Azok közül a lehetséges megoldások közül, amelyek a veszély elhárítására rendelke-
zésre állottak, az állatka, mondhatni a legszimplábbat választotta. Ehhez nem kellett
élnie semmiféle ellenakcióval, még csak különösebb figyelmet sem kellett szentelnie
az eseménynek. Semmiképpen sem többet, mint amennyit ez az ostoba ügy megérde-
melt. Nyugodtan kivárhatott, és jól megnézhette a gyarmatosítót, miközben a puskago-
lyó közeledett feléje. Amikor már a felforrósodott csillogó golyóbis szinte beleütkö-
zött a fejébe, egyszerűen atomjaira bomlott, egyszerűen képletekké, kódokká és abszt-
rakciókká változott, hogy aztán a következő pillanatban, csakhogy most már egy telje-
sen más helyen, néhány száz méterrel távolabb, megint összeszedje atomjait, az ato-
mokat molekulákká szervezze, a molekulákat sejtekké, a sejteket szervekké – egyszó-
val ismét felvegye előbbi testi alakját, és lassú, ritmikus mozgással távolodni kezdjen
a helyszínről, s végül eltűnjön az alacsony dombvonulat mögött.
Vaert arra a helyre meresztette a szemét, ahol egy másodperc tört részével ezelőtt még
ott volt az a dög, s ahová most apró fűcsomók hullottak vissza a levegőből, amelyeket
a becsapódó lövedék röpített ki a földből. Zúgott a feje, de egyébként nem érzett
semmi különöset. Semmi olyat, amit szavakká tudott volna formálni. Nem érezte
azoknak a bizonyos hullámoknak a befolyását sem, amelyek pedig minden irányból
áramlottak feléje, s amelyek a bolygó milliónyi különböző pontjáról indultak ki, min-
denhonnan, ahol a bolygó metaintelligenciája egy-egy ijesztő szem mögött, egy-egy
állatka fejében tárolódott. Nem érzett semmit, csak enyhe fejfájást és némi szédülést.
Az üres töltényhüvelyt dühösen a fűbe dobta, a puskát a vállára vetette, és magindult
vissza az Állomás felé, most már nem valami ruganyos léptekkel, hanem fáradtan és
meggyötörten. Ez a bestia alaposan elbánt vele. Muhembónak okvetlenül tudnia kell
valamit erről a különös jelenségről, elvégre jó ideje itt dolgozik. Ha nem mond sem-
mit, akkor repülni fog. Ó, az az átkozott bestia I Az az átkozott fehér dög! A követke-
ző alkalommal mégis igénybe veszi az űrkerékpárt! Micsoda szerencse, hogy senki
sem láthatta őt a Safari-klub aranyifjai közül. Itt aztán nem. Ó, az az átkozott állatka!
Muhembo Jeremiás úr éppen azzal foglalkozott, hogy lenyelt egy fejfájás elleni kom-
binált port, mivel a szédülése sehogy sem akart elmúlni. A hallucináció és az a kelle-
metlen felgyorsult véráramlás szerencsére időközben elmúlt. Ha nem tartozott volna a
sakkjátékosok népes családjába, akik noha általában nagyon egyszerű lelkek, de nem
nélkülöznek némi emelkedett önbizalmat sem, akkor most bizonyára azon töprengett
volna, hogy a történtek után tekintheti-e egyáltalán magát normálisnak, vagy legalább-
is igyekezett volna megfejteni az iménti lidérces álmot, amely inkább illett volna egy
Lewis Carrol-féle egyéniséghez, mintsem egy kis űrállomás gondnokához. Egy ember,
aki a legjobb éveit tapossa, vagy talán most érkezett a legjobb esztendői küszöbéhez,
ha ugyan igaza van annak a mondásnak, hogy a végén csattan az ostor!
Megint visszatelepedett a karosszékébe, hogy azt az időt, amely még Vaert visszatérté-
ig a rendelkezésére áll, gondolkodással töltse el. Feltűnt neki, hogy körülötte, a
sztyepp kék hátteréből kiválva, itt-ott repülő nyulak fehérlenek, de nem tulajdonított
az ügynek nagyobb jelentőséget annak ellenére, hogy a nyulak száma ma valahogy
sokkal nagyobb volt, mint más napokon lenni szokott. Az, hogy ezeknek a nyulaknak
egy példányával az imént olyan közelről volt alkalma megismerkedni, éppen elegendő
volt neki.
Mert ami történt, az olyan meglepő volt, hogy igazán nincs rajta semmi csodálkozni-
való, ha szinte leverte a lábáról. Soha egy pillanatra sem gondolt mindeddig arra, hogy
ezek a fehér színű állatkák esetleg mások lehetnek, mint amit az ember a vadnyulakról
vagy akár a repülő nyulakról feltételezhet. Hiszen végül is mi másra gondolhatna bár-
ki, mint arra, hogy teljesen normális állatféleségekkel van dolga, amelyek jelenlétében
semmi oka sincs rá az embernek, hogy kisebbrendűséget érezzen. Most meg ezek az
állatok csak úgy ukmukfuk parancsokat kezdenek neki osztogatni. Hogy az állomást ki
kell üríteni. Hát ez világos. Csakhogy eddig ők sosem álltak elő ilyen kéréssel. S úgy
látszik, hogy a sakkozó ellen nincs semmi kifogásuk. Sőt nagyon is lehetséges, hogy
éppen az ő jelenléte a biztosíték számukra, hogy sajátos civilizációjukat – de hát be-
szélhetünk-e egyáltalán a nyulak civilizációjáról? – nem éri a jövőben sem semmi ká-
rosodás, és nyugodtan élhetnek ugyanúgy, mint eddig. Úgy van; valószínűleg erről
van szó. Ebből logikusan következik, hogy ezeknek a nyulaknak egyetlen példánya
sem juthat el a Földre. Ki tudja, hogy milyenek ezeknek a nyulaknak a belső szervei.
Semmi szükség rá, hogy ez a dolog esetleg nemkívánatos érdeklődést keltsen, vagy
éppen szenzációvá váljon.
Eddig minden nagyon ésszerűen hangzik. Csakhogy a jóhiszemű Muhembo úrnak még
korántsem volt minden fontos adat a birtokában. Nem sejthette például, hogy a Cet
3/12-es bolygó metaintelligencia-tömege már réges-régen betáplálta magába nemcsak
az ő valamennyi vércseppjének és minden egyes, akár teljesen lényegtelen, testi össze-
tevőjének, mindannak, amit jobb szó híján életnek szoktunk nevezni, valamennyi ada-
tát, hanem minden gondolatát is. És nemcsak az ő adatait, hiszen mindez ugyanúgy
érvényes volt mindazokra a kapitányokra és navigátorokra is, akik megfordultak jár-
műveikkel azon a betonon, amely az Állomás és az alkatrészraktár között terült el.
Nem tudta, hogy ez a metaintelligencia pontos információkkal rendelkezik mindarról,
ami ezeknek az embereknek a tudatában, sőt a tudatalattijában valaha is megfordult, s
hogy már réges-régen megnyugtató pontossággal elkészítette a jellemzésüket is nem-
csak visszamenőleges érvénnyel a múltra, hanem elfogadható pontossággal a jövőre
nézve is. Sőt nemcsak róluk, hanem az egész távoli Központi Szervezetről is, amely-
nek minden valószínűség szerint legkiválóbb és legreprezentatívabb képviselője maga
Jeremiás Muhembo úr. A metaintelligencia számítórendszere e tekintetben arra a kö-
vetkeztetésre jutott, hogy egy esetleges kapcsolatfelvétel a két civilizáció között min-
denképpen az egyik civilizáció pusztulásához vezetne. A repülő nyulak, pontosabban
ezeknek a nyulaknak a központi agyrendszere nem táplált illúziókat a tekintetben,
hogy melyik lenne ez a megsemmisülésre ítélt civilizáció. A technikai civilizáció túl-
súlya ezt a kérdést eleve eldöntötte. Épp ezért részükről a megoldás nem lehet más,
mint a kivárás. Az idő az ő számukra csupán relatív fogalmat jelentett, mely lassan
pereg le a végtelen időtlenség homokóráján, az idő számukra az örökkévalóság legki-
sebb atomját jelentette csupán, a másodpercek kifejezhetetlenül aprócska tört részeit,
ugyanúgy, mint ahogy az elkövetkezendő évezredek sem jelentettek riasztó vagy be-
láthatatlan távolságot. Várakozni kell; ki kell várni a dolgok végét! A világminden-
ségnek mindenre van ideje. És ez az idő végtelen és csodálatos.
Muhembo úr időközben már egyáltalán nem viselkedett úgy, ahogyan általában a
normális emberek viselkedni szoktak, de azért valamiféle rendszer tagadhatatlanul volt
a cselekedeteiben. Bolygóközi táviratot küldött például a Koordinációs Központnak,
mi szerint Vaert úr nagyon feltűnően viselkedik, ijesztő dolgokat művel, épp ezért az
volna a kérése, hogy küldjenek ide egy pszichiátert, vagy ha ez nem volna lehetséges,
legalább intézkedjenek a tekintetben, hogy neki mi a teendője ebben a helyzetben. Ha
egészen pontosak akarunk lenni, akkor ezt a táviratot valójában ők küldték el,
Muhembo úr csupán a szavait és a hangját kölcsönözte hozzá. Ez a hang most már né-
hány óra múlva hallható lesz a Koordinációs Központ vevőkészülékein – hála a hír-
közvetítés csodálatosan fejlett rendszerének, és megérkezik majd a pszichiáter is – s
akkor Muhembo úr minden valószínűség szerint szedheti a sátorfáját. Kár, nagy kár.
Szeretett volna még néhány esztendőt eltölteni itt.
A látóhatáron feltűnt egy fehér folt, sokkal nagyobb kiterjedésű, mint a hullámmozgást
végző fehér nyulaké. Vaert úr tért vissza az Állomásra, és a szegény nyomorult
Muhembo úr ettől kezdte úgy érezni, hogy valami rettenetesnek kell bekövetkeznie. A
félelemtől elszorult a torka. Zsebre dugta a kezét, hogy ezzel a mozdulattal elterelje a
figyelmét erről a nyomasztó érzésről. Ők biztosan megértették ezt a félelmet.
Vaert arca halovány volt, a homlokán csorgott a veríték, noha a délutáni hőség már
régen elmúlt, és a kék sztyepp fölött kellemes meleg szél lengedezett. Messziről lát-
szott, hogy Vaertnek koránt sincs valami jókedve.
– Készítse elő nekem az űrkerékpárt, Muhembo – vetette oda köszönés nélkül –, és
tegyen fel nekem valami harapnivalót. Mennyi időt elpazaroltam fölöslegesen… –
Összeszorította az ajkát, feltette a puskáját az Állomás előszobájának fogasára.
Muhembo úr némi tétovázás után becaplatott a konyhába, és feltett egy készételt az
infrasugaras melegítőre. Neki nem volt hozzá semmi kedve, hogy egyen. Aztán elin-
dult, hogy előkészítse az űrkerékpárt, de Vaert úr szava megállította.
– Muhembo – hol a fenében szedte egyébként ezt a hülye nevet? –, figyeljen ide! Tu-
lajdonképpen miféle lények ezek a fehér bestiák? De ne beszéljen mellé, mert repülni
fog!
– Hogy értsem ezt, Vaert úr – döbbent meg Muhembo úr –, nem adtam rá semmi okot,
hogy…
– Ugyan, ugyan, nagyon jól tudja maga, hogy túlságosan is elég okot adott rá, hagyja
most ezt a süket dumát, maga kis ártatlanság! Vagy azt hiszi talán, hogy semmit sem
tudok a maga piszkos kis üzleteiről? És azt hiszi talán, hogy nincs hatalmam hozzá,
hogy mindörökre lehetetlenné tegyem magát? Hát vegye tudomásul, hogy úgy kivá-
gom az állásából, hogy sehol az egész galaktika területén nem kap többet munkát. Mit
képzel, maga nulla… maga méregkeverő!…
Muhembo elszorult torka most már a fulladásig feszült, a férfi kénytelen volt kigom-
bolni a tunikája nyakát. Vaert ezek szerint mindenről tud. Ez pedig azt jelenti, hogy
rövidesen tudomást szerez bűneiről minden illetékes. Mindenki tudni fogja, mi az oka
annak, hogy Muhembo úr immár kilenc esztendeje nem mozdul a Cet 3/12-ről, miért
nem raktároskodik mondjuk inkább valamelyik áruházban, vagy miért nem csapolja a
sört a Venus vállalat vendéglőinek egyikében, megtudja mindenki, hogy mindez azok-
ban az apró piros bogyócskákban leli magyarázatát, amelyből bőven terem itt ezen a
bolygón, de csakis itt, ez alatt a kék színű fa alatt. Muhembo úr legelőször merő vélet-
lenségből hallott róla egy botanikustól, akinek valaha régen az volt a megbízatása,
hogy felmérje a Cet 3/12 flóráját. Még nagyobb véletlennek köszönhette, hogy aztán
egy későbbi időpontban az öreg Viktória űrhajó fedélzeti orvosa egy bizonyos kísérlet
szenzációs eredményeiről fecsegett előtte, amelyet bizonyos piros bogyókkal folytat-
tak. Ezek a bogyók nem úgy fejtették ki a hatásukat, mint a drogok szokták, mégis
utánozhatatlanul könnyed érzést kölcsönöztek azoknak, akik elfogyasztották. Ez az
érzés megkönnyítette elviselni az élet nehézségeit. Az orvos azt is elárulta, hogy a Ko-
ordinációs Központ azt a döntést hozta: szigorúan el kell titkolni, hol teremnek ezek a
furcsa piros bogyócskák, s az egész ügyet el kell altatni, noha a bogyóknak nincs
semmi káros hatásuk azokra, akik élvezik, fogyasztásuk nem válhat káros szenvedély-
lyé. A Koordinációs Központ csupáncsak azért döntött így, mert a bogyók mennyisége
nem lenne elegendő ahhoz, hogy mindenki igényét ki tudják belőle elégíteni, így sok-
kal ésszerűbb ha élvezetüket mindenki számára lehetetlenné teszik. Mindenesetre egy-
szerűbb, mintha megkísérelnék a bogyókat nagyobb mennyiségben termelni. A leges-
legnagyobb véletlen azonban mégiscsak az volt, hogy a Gambetta űrhajó, amelynek
fedélzetén akkortájt Muhembo úr szolgálatot teljesített, egy alkalommal visszatérőben
a Távoli Körzetből valamilyen jelentéktelen motorhiba következtében kénytelen volt
éppen a Cet 3/12-n landolni, s ennek eredményeképpen Muhembo úrnak alkalma nyí-
lott a piros bogyók nyomára bukkanni, összegyűjteni belőlük bizonyos mennyiséget és
kipróbálni hatásukat. Abban, hogy mindezt véghez tudta vinni, nagy része volt fajtája
azon örökletes tulajdonságának, mely annak idején őseit képessé tette rá, hogy a ter-
méketlen Kalahári sivatagban mindig megtalálják az életet jelentő vizet, találjanak né-
hány strucctojást, néhány ehető gyökeret, s hogy a repülés irányát figyelve mindig rá-
bukkanjanak a madarak fészkére. Aztán nem telt bele fél esztendő, Muhembo úr elér-
te, hogy a Cet 3/12-re osszák be szolgálattételre. Ott aztán lassan-lassan kialakult az a
helyzet, hogy a Szolgálat űrhajói és egyéb járművei rendszeresen leszálltak Muhembo
úr birodalmában.
Muhembo úr nem árulta ezeket a bogyókat pénzért, ó, nem tett soha ilyesmit. Az ellen
viszont nem volt semmi kifogása, hogy ha valaki a rubinpiros bogyókért cserébe némi
figyelmességet tanúsított iránta. Mondjuk időnként megajándékozta valamivel. Valami
csekélységgel. Valami ajándékot hozott neki az útról. S mivel a Cet 3/12 a Távoli
Körzet felé tett repülések útjába esett, ezek az utak sosem voltak éppen rövidek, hét-
köznapiak és érdektelenek. Röviden szólva, Muhembo úr az itt töltött esztendők alatt
meglehetősen figyelemreméltó gyűjtemény birtokába jutott. Nyugodtan állíthatjuk,
hogy ezzel a gyűjteménnyel legfeljebb a Galaktikai Koordinációs Központ múzeuma
kelhetett volna versenyre, sőt, ami a gyűjtemény egyes egészen ritka darabjait illeti –
még az sem.
Magától értetődik, hogy például azok a Marsról származó piros csalánok (vagy minek
is kellene tulajdonképpen nevezni őket?), amelyek szinte minden iskolás lány emlék-
könyvében el vannak dugdosva vagy azok a merkúri eredetű gyémántszilánkok alig
képviselnek nagyobb értéket, mint egy közönséges üvegcserép, de Muhembo úr birto-
kába jutott egynéhány valóban értékes darabnak is. Mondjuk, az a néhány meteoritda-
rabka, amelyet az űrhajósok a világűrben fogtak ki, s amelyek valamikori élőlények
kővé dermedt nyomait őrizték anyagukban, avagy azok a levegőnél is könnyebb fajsú-
lyú kristályok s a legkülönfélébb növények és állatok a galaxis legeslegtávolabbi pont-
jairól! Vagy ne említsünk mást, mint a Herkules 6-ról származó oronfogat. Ilyesmivel
aztán igazán nem sokan dicsekedhetnek, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az
oronnal való találkozás alkalmával általában ő az, aki gyarapítani szokta a trófeagyűj-
teményét nem pedig a vadász. Vagy szóljunk arról a tellitből készült tükörről, amely
képes rá, hogy a gondolatokat összegyűjtse, s bizonyos fokig lehetővé tegye a jövőbe
látást.
– Nos, hát mi lesz? – szakította félbe Muhembo úr gondolatainak áradását Vaert. –
Semmi kedvem tovább várni, hogy méltóztatik-e végre megszólalni vagy sem. Ha nem
beszél, megvannak hozzá az eszközeim, hogy szóra bírjam.
Micsoda finom, ápolt, apró kezei vannak. Muhembo úr egy pillanatra sem vonta két-
ségbe, hogy Vaertnek valóban rendelkezésére állnak mindazok az eszközök, amelyek
alkalmasak rá, hogy szóra bírják ők, ahogyan Vaert valamelyik őse is szóra bírta egy-
kor a vityebszki gettó nyomorult zsidóit, és ahogyan Vaertnek egy még régebbi őse
véresre verte az éhező muzsikokat, akik el akarták foglalni a földjeit.
– Nem sokat tudok róluk – válaszolta Muhembo, és szavai tulajdonképpen megfeleltek
az igazságnak. – Csupán annyit tudok róluk, hogy ők… hogy ők… nem akarják…
hogy… hogy ön, Vaert úr… hogy itt maradjon !
– Komolyan? – csóválta meg a fejét nevetve a gyarmatosító. – Egyszóval ezek a besti-
ák nem akarják, hogy én itt maradjak? No, nézzük csak! És maga, Muhembo, hogy
szerzett erről tudomást?
– Ők maguk mondták ezt nekem… Pontosabban szólva, Vaert úr, tulajdonképpen nem
mondták, de én mégis biztosan tudom. A mai napon ugyanis kapcsolatba léptek velem.
Először történt ilyesmi. Becsületszavamra mondom, hogy ma történt ez meg először…
Ezek ugyanis eszes lények… valami különleges intelligenciával rendelkeznek. Na-
gyon kérem önt, Vaert úr, menjen el innét!
A melegítő sípoló jelzése hallatszott, az étel elkészült. Vaert rá sem nézett
Muhembóra, maga vette le az ételt, letette az asztalra, a zsebéből turista evőeszközöket
vett elő (micsoda ostoba szokások, gondolta magában Muhembo), és nekilátott a fala-
tozásnak.
– Maga tényleg megbolondult, kedves Muhembo! – jelentette ki végül tele szájjal. –
És ez a tény az egyetlen, ami esetleg megoltalmazhatja magát attól a büntetéstől, ami
egyébként várná. Érti? Úgy határoztam ugyanis, hogy a maga számlájára íratom fel
mindazokat a többletköltségeket, amelyeket az ide látogató űrhajók az utóbbi években
okoztak, és ezeket a költségeket akkor sem tudja visszafizetni, ha egymillió évig pró-
bálja törleszteni. Tudja, mi lesz magából? A világűr csavargója. Mit képzel? Még ha
netán hinnék is magának, mint ahogy nem hiszek, azt hiszi, hogy hajlandó volnék el-
repülni innét? Hogy mindörökre lemondjak arról a lehetőségről hogy kilőjek egypárat
azokból a fehér nyulakból? Ellenkezőleg; mindaddig itt maradok, amíg nem sikerül
egy ilyen repülő nyulat puskavégre kapnom, még ha annyi időbe kerül is, hogy közben
térdig nő a szakállam. Maga pedig közben elkezdheti a csomagolást!
Nem, nem igaz, hogy megbolondultam, gondolta magában Muhembo úr. Te csak be-
szélj, közben már repül rólad a hír a legkülönbözőbb bolygókon át az adóállomások
láncszemein keresztül a Koordinációs Központba, hogy bediliztél. Még egy kis idő, és
odaér a táviratom. Hogy mi lesz azután? Az már nem rám tartozik, az már az ő dolguk.
Muhembo most hirtelen valahová Vaert háta mögé bámult, s olyan feltűnően tette,
hogy a gyarmatosító maga is kénytelen volt odafordulni. Közben lesodorta az asztal-
ról, a félig elfogyasztott ebédet. A betonkifutó szélén, ahol Vaert Helgája állott, kar-
csún mint egy fenyőszál, egy fehér repülő nyúl állott, és figyelmesen nézte (ha egyál-
talán nézésnek lehet nevezni azt a fura szemlélődést) a két férfit. Ilyesmit is először
tapasztalt Muhembo úr az alatt az idő alatt, amit itt a bolygón töltött.
Vaert orra körül apró fehér foltocskák jelentek meg, ennek a fehér állatkának a kihívó
viselkedését valószínűleg személyes sértésnek tekintette, sőt a nagy hatalmú Midas
cég igazgatósága elleni merényletnek. Lekapta a fogasról a puskáját, és futni kezdett
az úton, amely az Állomástól az űrhajó felé vezetett, és közben már tüzelt is.
Csakhogy mindezeket a nyulak már jó előre kiszámították, és a bolygó központosított
metaintelligenciája nem is szentelt már ennek az esetnek semmiféle különösebb fi-
gyelmet. Ekkor az már sokkal távolabbi és bonyolultabb kérdések megoldásával fog-
lalkozott.
A fehér repülő nyúl ezúttal még csak nem is azt tette, hogy eltűnt, és néhány száz mé-
terrel odébb materializálódott. Most valami olyat tett, amit a két férfi közül egyik sem
tudott nyomon követni, mivelhogy az egész történés talán egy másodperc ezredrésze
alatt zajlott le. Amint eldördült a lövés, a nyúl egy hosszú, keskeny csövet hozott létre
egész testének hosszában, melyen keresztül a neki szánt golyó akadálytalanul áthatol-
hatott, anélkül hogy az állat testében akár a legkisebb kárt okozta volna. Muhembo úr
egy koppanást hallott a betonon, aztán egy szikra felvillanását láthatta, amit a gyorsan
becsapódó golyó okozott. Végül egy aprócska porfelhő – ennyi volt az egész. Vaert
újabb töltényt tett a puskába. Ezúttal az optikai célzókészüléket is igénybe vette. A
golyó megint végigsivított a levegőn, ezúttal az alkatrészraktár falába csapódott be.
Muhembo úrnak olyan száraz lett a torka, mint a tapló. Vaert a szeme előtt változott át
egyik pillanatról a másikra közönséges fenevaddá. Már üvöltött, a legkülönbözőbb
durva átkokat szórta, és meredt szemmel bámult arra a fehér kísértetre, amely semmi
jelét nem adta annak, hogy netán helyet akar változtatni. Sőt mintha az volna az egyet-
len gondja, hogy lustán elnyújtózzon a betonon, és kényelmesen kipihenje magát Köz-
ben azt a szörnyűséges szemét rámeresztette a gyarmatosítóra.
A harmadik lövést már úgy adta le Vaert, hogy a puska csöve szinte a repülő nyúl feje
mellett meredt ki, de ez sem hozott jobb eredményt.
– Te… te… te… – üvöltötte Vaert rekedt hangon, amely már nem hasonlított semmi-
féle emberi beszédre, csövénél fogva ragadta meg a puskát, és megmaradt erejét a
végsőkig megfeszítve lesújtott a puska tusával a nyúlra. Az meg, olyan kényelmesen,
mintha egy bambuszrúd lassú visszahajlása elől kellene kitérnie, néhány lépéssel
odébb materializálódott. Most negyedszer és utoljára dördült el a puska, ezúttal már
nem az ápolt, szőrös ujjaknak engedelmeskedve, hanem annak az erőteljes megráz-
kódtatásnak amelyet, a puska tusának a betonnal való ütközése váltott ki. Vaert elké-
pedt arcot vágott, és csak nyögni tudott: – Nem… nem… – és lassan, mintha alváshoz
készülődne, végigfeküdt a felforrósodott betonon.
Mindezt Muhembo úr egy kissé úgy nézte végig, mintha egy horrorfilmet látna a tele-
vízióban. Az a fehér állat, az állat fehér feje előtt táncoló puskacső, Vaert teste, amint
tehetetlenül terül el a betonon, az a sötét színű pocsolya, amely Vaert teste alatt kelet-
kezett, s egyre jobban kezdett szétterjedni, a szivárványállatkák tömege, a vad lövöl-
dözés, a látóhatár peremén az állandóan emelkedő-süllyedő holdacskák!
Közben a repülő nyúl egészen közel jött a lépcsőhöz, amelynek felső fokán Muhembo
úr szinte kővé dermedve állott. A férfi most ismét valami furcsa remegést érzett a
dobhártyáján, s az agytekervényei a bizsergés nyomán máris munkához láttak. Aztán
mintha valaki azt súgta volna neki, hogy induljon el; Muhembo még rá is bólintott, és
elindult lefelé a lépcsőn. Odament Vaert úr holttestéhez, a férfi nyitott szeme megüve-
gesedve meredt rá. A 6,5/57-es lövedék ugyan elég apró ahhoz, hogy ne tegyen túlsá-
gosan nagy kárt egy nyúl gereznájában, ahhoz azonban elég nagy, hogy egy embert
elpusztítson… Megragadta a nála sokkal magasabb és súlyosabb Vaert holttestét a
hónaljánál fogva, és közben valahol a tudata mélyén felrémlett egy régi, réges-régi
jelenet. Valahogy így hurcolták annak idején, egyszer, éjszaka a megfélemlített fehér
zsoldosok egyik társuk, a Gyönyörű Rózsa egyik harcosának a holttestét, hogy egy
gödörben elföldeljék. A harcost maga a vezér ölte meg, mert szemet vetett egyik
aranyhajú rabnőjére. Példát akart statuálni, hogy minden zsoldos lássa, mi vár arra, aki
harc helyett ilyesmit mer a fejében forgatni.
Jeremiás Muhembo úr azonban most megszabadult a maga zsarnokától, s nemcsak ő,
hanem Azok is. Hiszen éppen ők voltak azok, akik megölték a gyarmatosítót. Igen, ők
voltak azok, akik megölték.
Visszanézett a válla felett. A repülő nyúl most is ott volt a régi helyén, alig néhány
lépésnyi távolságban tőle, mintha ellenőrizné, hogy Muhembo azt teszi-e, amit tennie
kell.
Legalább hasonlítana valamire – gondolta Muhembo –, legalább lenne olyan az arca,
mint egy… mint egy kutyának… mint egy macskának… mint egy… lónak. Nemcsak
az a szörnyű, az a szörnyűséges szem…
Nagy nehezen sikerült neki bevonszolnia Vaert holttestét a Helgába és ráültetni a piló-
taülésre. Megnyomta a start feliratú gombot. Magától értetődően ettől még nem történt
semmi, az űrhajó csak akkor tudott ténylegesen felszállni, ha az állomás főépületében
szabaddá tették számára az indulást. Ezután eltávozott az űrhajó belsejéből. Mielőtt a
Helga ajtaját behúzta volna maga után, valami elsuhant mellette. Olyan közel hozzá,
hogy szinte súrolta a térdeit. A repülő nyúl volt az, és azonnal el is tűnt valahol az űr-
hajó belsejében. Muhembo úr egy kicsit riadtan ugrott félre. Közben mögötte már be is
csukódott az ajtó. Muhembo úr kikerülte a kifutó betonján egyre jobban szétterülő vér-
tócsát. Szerencsére nem neki kell felmosnia. Mint minden nap, ma is, ebben az idő-
pontban hirtelen beborult az ég. Még néhány perc, és hullani kezd a fellegekből a sűrű,
kiadós eső. Mindez hozzátartozik a Cet 3/12 sajátos éghajlati viszonyaihoz.
Közben beért az Állomás irányítószobájába. Megnyomta a gombot, amely most már
ténylegesen lehetővé tette, hogy a Helga elstartoljon. Az űrhajó alatt felcsaptak a
plazmameghajtású motorok lángjai, majd méltóságteljes lassúsággal felemelkedett,
felvette a megfelelő irányt, majd hamarosan eltűnt az alacsonyan szálló fellegek mö-
gött.
Muhembo úr bevett még egy fejfájás elleni port, és megtörölte erősen lüktető halánté-
kát. Vajon mit akarnak még tőle Azok? Megvan… már eszébe is jutott, mi a teendője.
Elküldött egy táviratot, hogy a Midas igazgatója a sikeres vadászatot befejezte, és ép-
pen az imént startolt el a Központi Terület irányába. Ezek szerint most már nincs
szükség orvosi tanácsokra vagy valamiféle konzultációra. Többet az ügyben nem tu-
dott tenni. A többi már az Ő dolguk!
Másnap megint ott ült megszokott karosszékében az Állomás épülete előtt, és figyelte
a fel-alá szálldosó szivárványállatok megszokott játszadozását és a Cet 3/12 számtalan
holdjának örökkön tartó menüettjét, amikor a táviratára megérkezett a válasz.
Orvosra Vaert úrnak most már valóban nem volt szüksége, mivel az igazgató urat le-
szállás közben tragikus kimenetelű baleset érte. Ahogy azt már nemegyszer megtette,
most is csak az utolsó pillanatban kezdett el fékezni, ráadásul az űrhajó automatikus
fékezőberendezése sem volt bekapcsolva, noha ennek a veszélyeire a Midas alkalma-
zottai és a Szolgálat pilótái oly sokszor figyelmeztették már őt. A Helga így teljes se-
bességgel a leszállóhely betonjához vágódott, és felrobbant az üzemanyagtartálya.
Noha az automatikus tűzoltó berendezések azonnal működésbe léptek, Vaert urat saj-
nos már nem lehetett megmenteni. Csupán egy szénné égett, alaktalan holttestet kapar-
tak ki a roncsok alól és még valamit, ami talán legjobban egy döglött fehér kiskutyá-
hoz hasonlított. A Koordinációs Központ, amelyet ezzel a sajnálatos esettel pótolhatat-
lan veszteség ért, arra kérte Muhembo urat, mint olyat, aki utoljára látta életben Vaert
urat, akinek emléke örökre feledhetetlen marad munkatársai számára, legyen szíves,
értesítse őket hogy, valóban arról a bizonyos vadászzsákmányról lehet-e sző, amelyet
Vaert úr ejtett. Az elpusztult lény ugyanis teljesen felismerhetetlenné vált, és amikor
hozzáértek, azonnal hamuvá esett szét. Természetesen merő formalitásról van szó csu-
pán, aminek a jegyzőkönyv legfontosabb megállapításai szempontjából nincs semmi
jelentősége.
Jeremiás úr később még egy táviratot kapott. Ez utóbbit Douglas küldte a Központi
Terület határmenti bázisáról. Jelezte, hogy a Fandango űrhajó, fedélzetén Garet
kapitánynyal, útban van felé. Valami apróbb rendellenességet tapasztaltak az űrhajó
működésében, ki kell javítani a hibát. Hé, Jeremiás, aztán várjad őket, ahogy illik, só-
val és kenyérrel! Te is jól jársz, legalább megint lesz sakkpartnered, fene a dolgodat, te
remete! Vége. Kikapcsolok.
Jeremiás Muhembo úr ezek után leadta a maga táviratát, melyben megerősítette, hogy
a fehér és hamuvá széteső kutyaszerű lény valóban nem lehetett más, mint a szeren-
csétlenül járt Vaert úr utolsó vadászzsákmánya. Igen, másról nem lehet szó. Ők ezek
szerint mindent rendben elintéztek. Aztán megnézte, hogy van-e elegendő készlete a
rubinszínű bogyócskákból Garet kapitány számára. A Fandango a Nyolcadik Körzet
legkülső régióiból tért haza, és minden valószínűség szerint sok érdekes dolgot hozott
magával. Ezek a becsületes csereüzletek jelentették Muhembo úr számára az élet sa-
vát-borsát.
Mikor mindezt elintézte, kivitt az Állomás elé egy asztalt, oda, ahonnan jól belátni
azokat a kék színű mezőket, felrakta a sakkfiguráit, hogy végére járjon egy igen bo-
nyolult sakkfeladványnak. A feladat szerint ebben a feladványban a világos ugyan lé-
péselőnyben van, de a második lépés után kivédhetetlen mattot kap.
csulák mihály fordítása
ANTON HYKISCH

Hogyan utasította vissza

két földi halandó hogy istenné váljon

Júliusi este volt. Míg mások Európában utazgattak, süttették magukat a nappal a ten-
gerparton, vagy a Balatonban pancsoltak, Matovčikék dolgoztak. Dolgoztak tavasztól
télig, pirkadattól ebéd után két óráig a vállalatnál, utána fusiztak valahol, esténként
meg otthon, a faluban építkeztek. Amíg csak teljesen be nem sötétedett. Az öreg
Matovčik meg a legkisebb és legkedvesebb fia, Vavro. Törték magukat májusban, haj-
tották a melót júniusban, és nem látszott közbejönni semmi olyan körülmény, ami
megakadályozhatta volna, hogy júliusban is ugyanezt cselekedjék.
Vasárnap este motoron tértek haza a városból. Kilenc óra körül járt az idő. Röviddel
azelőtt hagyták abba a munkát a doktorék villáján (az öreg Matovčik már nem látott
jól szürkülettájt), utána bedobtak egy sört a Grandban, aztán Vavro mindenre gondol-
va, hiszen igazoltathatják őket a közlekedési rendőrök, felhajtott a sörre egy forró fe-
ketét. Mindezek után felszálltak a motorra, aztán neki annak a húsz kilométernek ha-
záig. Az öreg Matovčik, mert fájtak az elülső fogai, hogy a fájdalom néha egészen a
füléig hasított, kendőt kötött az arcára. Alaposan körültekerte a fejét. Úgy nézett így
ki, mint valami öregasszony. Mindezek után feltette a bukósisakját, átnyalábolta a fia
derekát, Vavro berúgta a motort, és elstartoltak az út széléről.
– Apám, aztán ne nagyon fészkelődjön, mert felborulunk – morogta a fogai közt
Vavro. – És főleg ne csiklandozza az ujjaival a bordáimat, fene a dolgát I
Az öreg Matovčik rámordult:
– Persze, ha valami fiatal macska dörgölődzne hozzád, akinek feszül a feneke a szűk
farmernadrágban, akkor tartanád a szád.
Szerencsére Vavro nem hallotta, mint mond az apja.
Letértek a főútról jobb felé, és lassan közeledni kezdtek az emelkedő melletti kiserdő-
höz. Az erdőn túl már az ő falujuk következett. Az öreg Matovčiknak közben már az
járt az eszében, hogy az asszonyok alighanem klopfolják már a húst a húsvágó desz-
kán (csak nehogy eszükbe jusson, hogy pörköltet csináljanak), aztán amíg Vavro be-
zárja a motort a pajtába, az ember már az udvaron hallhatja, ahogy a forró olaj serceg
a serpenyőben, a viaszosvászon asztalterítőkön már ott vannak a tálkák, bennük a sa-
vanyúság, ott az asztalon az a két üveg sör is jéghidegen, amely már péntek óta hűl a
pincében. Hát hiszen az ilyen szorgalmas családapa meg a fia meg is érdemli, hogy a
gazdasszony meg a menyecske rendesen kiszolgálja őket. Holnap új hét kezdődik, és
nem igazi ünnep a vasárnap rántott hús nélkül.
A hold éppen eltűnőben volt egy magasra nőtt fenyő ágai mögött, amikor Vavro
Matovčik Jávája begördült az erdőbe. A friss erdei levegő megcsapta az öreg orrát,
nagyokat szippantott belőle, Vavro kezeslábasából azonban malter és cement szaga
áradt feléje. Hogy istene ne legyen, egész életük ebben a koszban és porban múlik el.
De hát mit számit most mindez, amikor nemsokára olyan palotájuk lesz, hogy a
Križánéké is elbújhat mellette. Még a főorvos is megnézheti, hogy micsoda nótát dalol
majd a szél Matovčikék házának vörösfenyővel borított homlokzatán.
Ám ekkor a kanyarban, ahol az erdei út az erdészlak felé tér, valaki piros lámpával
körözni kezdett előttük a levegőben.
– Az istenfáját neki, ezt kifogtuk, itt vannak a fejvadászok.
Vavro Matovčik engedelmesen lefékezett. Az úton valamiféle alakot látott, aki csillo-
gó sisakot viselt. Valahogy ismeretlennek tűnt neki ez az öltözék, de azért nagyot só-
hajtva lekanyarodott az útról, lábát letette a pedálról, mert a motor nagyokat bukdá-
csolt a göröngyös úton.
– Kellett neked sörözni, nem tudtad megállni, hogy ne igyál – morfondírozott az öreg
Matovčik.
– Nem fogná be a száját, apám! – mordult rá Vavro, és megállt a motorral.
– Eloltani! Ellépni a géptől! – szólalt meg ekkor egy érces hang, mintha hangszóróból
jönne.
Az öreg Matovčik lelépett a hátsó ülésről, Vavro meg megpróbálta a sötétben a motort
felállítani. De a fű nagyon csúszós volt, így a művelet sehogy sem akart sikerülni,
ezért végül óvatosan oldalt döntötte a motort, és nekitámasztotta a legközelebbi fenyő-
fának.
Amikor kialudt a motorkerékpár reflektora, idejük sem maradt körülnézni, a tisztás
felől felvillant egy fénysugár, egy ideig a környezetet pásztázta, aztán a két utast vette
célba. Olyan erős volt a fénye, hogy azok rögtön elvakultak tőle. A két Matovčik kel-
letlen grimaszt vágott, aztán behunyták a szemüket.
– Hát ezek meg… a fene a dolgukat…
– Csend! Fogd be a szád, Vavro I
– Micsoda ötlet ez, azonnal oltsák el, kérem, a lámpát! – És a tenyerével takarta el
Vavro a szemét az éles fénysugár elől, amely ott táncolt az orrán a két szeme között.
– Le a kezet! És nyugalom! – hallatszott megint az előbbi érces hang valahonnan a
tisztás felől. – Felmutatni az érzelmeket!
– Micsoda? Talán a személyi igazolványt? Vagy a jogosítványomat mutassam?
Előttük elégedetlen, dünnyögő hang szólalt meg:
– Letenni a bukósisakokat!
Matovčikék azonnal lekapták a fejükről a bukósisakot és a kezükben szorongatták,
nem tudván, hogy mi a további teendőjük. Az öreg Matovčik letekerte az arcáról a
szürkés színű kötött kendőt is, amit reggel az asszonytól kapott kölcsön. Úgy meg volt
ijedve, hogy még a hasogató fogfájásáról is megfeledkezett.
A fény most mintha kissé táncolni kezdett volna, mögötte meg valami megreccsent,
mintha egy ócska rádiókészüléket csavargattak volna.
– Te nem semlegesnemű vagy? – reccsent meg most megint az érces hang, és az öreg
Matovčik arcára erős fénynyaláb vetődött.
– Milyen… izé, kérem, mármint hogy milyen nemű? – Az öregnek érezhetően reme-
gett a hangja. – Hát férfi vagyok, vagyis hát a hímnemhez tartozom természetesen –
mondta látható ijedelemmel. Valahogy ízléstelennek tartotta, hogy itt a fegyveres fel-
sőbbség előtt eldicsekedjen vele, hogy a házaséletben még tisztességgel megállja a
helyét, már persze, leszámítva azokat az eseteket, amikor a nehéz kőművesmunka ki-
meríti, és lefekvés után azonnal elalszik.
– Kérem szépen, nézzék meg végre az igazolványomat – szólalt meg most Vavro, aki-
nek képzeletében talán már szintén a rántott hús képe jelent meg –, szeretnénk folytat-
ni az utazást.
– És te milyen nemű vagy? – kérdezte meg a hang.
Tulajdonképpen hogy jön ahhoz, hogy csak úgy letegezzen? Tán csak nem Jozo
Križán ez a csirkefogó, aki nemrég vonult be a hadsereghez, és most itt hülyét csinál
belőlem? Csak legalább már láthatnám a képüket!
– Miért nem válaszolsz, egyes számú ember?
Vavro Matovčik tanácstalanul rándította meg a vállát. Ha legalább nem világítanának
ezek a csibészek egyenesen az ember szeme közé.
– Igen, férfi vagyok, hímnemű – jelentette ki végül hivatalos hangon.
– Nem értjük – reccsent a hang. – Pontosítani! Kisegítő kérdéseket teszek fel. – Ezek
után valami villant, és a sötétből új kérdés hangzott fel: – Ugyanolyan nemű vagy,
mint a kettes számú férfi?
Vavro Matovčik bólintott, és egyszerre elöntötte a félelem. Ezek alighanem elmebete-
gek.
– Hallgassatok ide, fiúk! – kiáltott bele a két fénysugár közti sötétbe. – Oltsátok már el
azt a rohadt elemlámpát vagy mi a fenét, elég a tréfából! Sietnünk kell haza.
Egypár pillanatig csend volt, aztán az egyik fenyőfa mögül zúgás hallatszott. Megint
kigyulladt valami fényforrás, mintha egy tábortűz lángja lobbant volna fel.
– Válaszolj a kérdésre, egyes számú ember!
– Mármint hogy én?
A fénysugár ott ugrándozott az arca előtt.
– Felelj a kérdésre!
– Hát szóval… természetesen… természetesen férfi vagyok, akárcsak az apám… De
most már igazán engedjetek az utunkra.
– Ki az az apa? Kérem a feleletet pontosítani. Az apa megjelölés a kettes számú em-
berre vonatkozik?
Vavro Matovčik hátranézett, és látta, hogy most az apja arcán táncol a fénycsóva. Te-
hát így állnak a dolgok. Én vagyok az egyes számú, apám meg a kettes számú ember.
– Igen, az apa szó a kettes számú emberre vonatkozik – nyögte ki aztán.
– Értékeltem és rögzítettem az új fogalmat – hangzott fel most a hang anélkül, hogy
bármit is elárult volna a beszélő érzelmeiről. Aztán szinte fenyegetően hozzátette: –
Köszönöm.
– Nagyon szívesen – hajlongott az öreg Matovčik, és kísérletet tett rá, hogy kimozdul-
jon a fénycsóva hatósugarából. Aztán amint egyetlen lépést tett bal felé, erős ütést ér-
zett a kezén, mintha magasfeszültségű áram ütötte volna meg. – A fene egye meg, en-
nek a fele sem tréfa!
– Egyes és kettes számú ember, kövessétek az emitátorokat. Ne térjetek le az ösvény-
ről, mert annihiláció veszélye áll fönn.
Mindkét fényforrás távolodni kezdett, az öreg szemügyre vette a bakancsait, melyeket
sűrűn beborított a malter.
– Mennünk kell, amerre a fény mutat – fordította le a parancsot Vavro Matovčik. –
Vigyázzon, papa, hogy el ne botoljon.
Engedelmesen lépkedtek a fény nyomában, ezek mintha húzták volna őket maguk
után. A fák között hamarosan egy kis tisztásra jutottak, ahonnan világosság tört elő.
– Nocsak, no! Repülő csészealjak! – sóhajtott egy nagyot az öreg Matovčik, és meg-
dörzsölte a szemét. – No hisz, hogy fog majd csodálkozni anyád.
– Szamárság. Legvalószínűbb, hogy filmesek. De ahhoz képest elég hülye vicceik
vannak. Az ember ki van merülve, mint a ló, ezeknek meg vasárnap este is kedvük van
marháskodni, a fene vigye el a dolgukat!
A tisztás fölött körülbelül embermagasságban lomhán forgott a tengelye körül egy
fémtányér, körülbelül olyan átmérőjű, mint Matovčikék félig elkészült háza. Fénye
áramlott a levegőben, és ózondús illattal töltötte be a tisztást, mintha vihar után lenné-
nek. A tányér alakú testből egy ügyes kis szerkezet, valami lépcsőféle ereszkedett le,
és megállapodott Matovčikék közelében.
– Talán csak nem gondolják komolyan? Kezdek tűrhetetlenül éhes lenni…
– Szálljatok fel!
Az érces hang nem akar ellágyulni.
– Lehet ám, hogy odabent kapunk valami harapnivalót – suttogta bizakodva az öreg
Matovčik.
A fénysugár odavezette őket a lépcsőkhöz. Elindultak a felfelé vezető hidacskán,
mintha puha szőnyegen siklott volna a lábuk; alighanem műgumiból készült. Az űrha-
jó ajtaja elé érve egy ideig udvariaskodtak egymással, mindegyik a másikat akarta elő-
re engedni, aztán mégis Vavro Matovčik lépett be elsőnek.
Benn sárgás, nátriumszínű fény töltötte be a teret. A kivilágított falak között Vavro
számítógépeket és különféle műszereket pillantott meg. Az alkotmány, amelyben
mindezek el voltak helyezve, leginkább egy telefonfülkére hasonlított, legalábbis ez
volt az ember első benyomása róla, csakhogy ez a fülke mintha egy kicsit jobb álla-
potban lett volna, mint a mi városi telefonbódéink. Az egész berendezés előtt egy opá-
los fényű tejüvegféle húzódott, mögötte Vavro csupán a tárgyak elmosódó körvonalait
tudta felfedezni.
Az öreg Matovčik félelmében a fiához kapott, mert a tejszínű bódé, amely valamivel
alacsonyabb volt az átlagos ember testmagasságánál (anélkül hogy valami üvegcsikor-
gást lehetett volna hallani), egyszer csak ráhajolt az irányító műszerfalra, kiegyenese-
dett, és megindult feléjük. Vavro Matovčikot egyszerre öntötte el a forróság és a hi-
deglelés. A kivilágított mattszínű test egyre jobban közeledett hozzájuk, olyan volt,
mint egy reklámember, amely a Chaplin-filmekben gyakran rója az amerikai városok
utcáit.
– Uralkodjatok érzéseiteken – oktatta őket egy érces hang, valahonnan a hátuk mögül
–, ügyeljetek a vérnyomásotokra, figyeljétek a pulzusotokat és a többi életmegnyilvá-
nulásotokat!
– Fiúk, az istenit neki, hallgassatok ide, és ne izéljetek… – jajdult fel Vavro.
A tejszínű hasáb most megállt, és mintha meghajolt volna előttük.
– Üdvözöllek benneteket a BRZ-GKE fedélzetén.
Ebben a pillanatban a repülő csészealj kupolájában kialudt a villany. Az apa és a fiú
kétségbeesetten tördelte a kezét; a legrosszabbra gondoltak. A felettük domboruló ku-
polában hirtelen megjelent az égbolt éppúgy, mint kint a júliusi éjszakában, csakhogy
ezek a benti csillagok mintha nagyobbak lettek volna, és különféle színekben szikráz-
tak. A kupola közepétől jobbra három csillag ragyogott, az egyik vörösen, alatta egy
kisebb fehér színű és egy hatalmas narancsszínű csillag egészítette ki a háromszöget.
– Ez a mi BRZ királyságunk – zúgott fel a hang. – Nem ismeritek? Nem foglalkozta-
tok asztronómiával?
– Uram, én egy egyszerű kőműves vagyok – szabadkozott kiszáradt torokkal az öreg
Matovčik. Amikor a „királyság” szó elhangzott, mérlegelni kezdte, hogy nem kellene-
e a felség megszólítást használni. Ha őrültekkel van dolguk, jó lesz, ha nem sérti meg
őket, ha meg onnan felülről valók, annál inkább.
– A ti fogalmaitok szerint: a Nagy Medve csillagkép – folytatta a természetellenes,
kissé éles hang –, ahogy ti mondjátok, ezek a csillagok az MK és G spektrumosztályba
sorolhatók. Felszíni hőmérsékletük háromezer-ötszáz Celsius foktól hatezer fokig ter-
jed. Egy kissé különbözünk tőletek, épp ezért vagyunk most mikroklímában.
Vavro Matovčik bólintott, és ijedten nézte, hogy a mozgó telefonfülke tejszínű falai
mögött valamiféle fekete karok tekerednek, a fejük helyén fura alakú gúlaszerű vég-
ződésekkel, amelyek ráadásul folyamatosan változtatják az alakjukat, és a legkülönbö-
zőbb irányokban ágaznak el. Vavrónak korogni kezdett a hasa. Az éhségtől van – vi-
gasztalta magát.
Ebben a pillanatban éles fény gyulladt ki a fejük felett, és eltűnt az égbolt képe.
Miközben Matovčikék megpróbáltak körülnézni az űrhajóban, a padlózatból hangtala-
nul kiemelkedett egy tartály, s belőle egy kissé dermedt tartásban kilépett egy nő.
– A nevem BRZ-GKE-AAS – szólalt meg lágy, kellemes hangon, látható érdeklődés-
sel lépett az ifjabbik Matovčikhoz, és kezet nyújtott neki.
A kéz meleg volt, mintha lázas lett volna, és Vavro úgy érezte, hogy gumiszerű tapin-
tása van. Talán kesztyűt visel?
– A nevem Vavrinec Matovčik. örvendek. – És zavartan tekingetett apjára, aki gyorsan
megtörölte tenyerét koszos cejgnadrágjába.
A hölgy egyébként halványkék ruhát viselt, amelyet csillogó ékkövek díszítettek. Szép
volt, mint ama Marinka, aki halsalátát árul az üzemi büfében. A tekintete egyszerre
volt naiv és kihívó. Ott állt előttük, az egyik lábát behajlította, hibátlan testének kör-
vonalai visszatükröződtek a műszerfalon elhelyezett készülékeken. Olyan volt, mint
egy divatlap manökenje. Csak az a név! Biztosan valami színésznő. Egyébként hogy
tudna szlovákul?
Ha azonban pillantásuk a mozgó, tejszínű testre esett, a forgó hasábra, be kellett látni-
uk, hogy tévedésben vannak. Ilyen attrakciókat előállítani, ez bőven túlmegy a filme-
sek lehetőségein.
– Szeretnénk hazamenni – jelentette ki Vavro, és rámosolygott a hölgyre. Miért is nem
csináltatta meg a fogát, ott elöl? Otthon Zuzka is folyton felemlegeti. Ha innét épség-
ben kiszabadulok, azonnal rohanok a fogorvoshoz az esztékába. Most a nő, kissé hin-
tázó léptekkel elhaladt az ifjabb Matovčik mellett, és úgy nézett rá, mint Sofia Loren
szokott Mastroiannira.
– Az nem megy, egyes számú ember. Tudniillik meghatározott terveink vannak ma-
gukkal. Nem azért jöttünk ide a BRZ-GKE-ről, hogy itt jelentéktelen dolgokról kom-
munikáljunk.
Csakhogy Matovčikék számára az ebédlőasztalra tett és azóta már talán kihűlőfélben
lévő rántotthús-szeletek korántsem tartoztak a jelentéktelen dolgok közé, ezt azonban
a BRZ-GKE-AAS alighanem képtelen lenne felfogni. Lehet, hogy ő nem is szokott
táplálkozni?
Az Aasnak nevezett nő most ismét Vavro Matovčik felé lépett, a fiú erős parfümillatot
érzett, ám ez az illat a gumi vagy valamiféle műanyag jellegzetes szagával keveredett.
Gyorsabban kapkodta a levegőt. Aasnak szépen ívelt szája volt, kedves, sokat ígérő
szeme, a bőre meg bársonyos, mint egy kisbabáé. Jó alakú melle a világoskék öltöny
alatt ingerlően hullámzott föl-le. Csak ne volnék olyan éhes. No meg, mit szólna hozzá
az öreg. Egyáltalán, tulajdonképpen mit akar tőlem ez a nő?
– Jöjjön velem, egyes számú ember – fogta meg Aas a fiatalabb Matovčik kezét, és az
űrhajó belseje felé vezette. Odasimult hozzá, combjai odatapadtak a fiú kezeslábasá-
hoz, húzta magával annak a körnek a közepébe, amely a helyiség középpontjában volt
látható.
– Karoljon át – suttogta.
Az öreg Matovčik, amikor látta, hogy Vavro ugyanúgy bánik a Nagy Medve csillag-
kép asszonyával, mintha büfés Marinkáról volna szó, nagyot nyelt.
– Ne féljen, kettes számú ember – suttogta most felé Aas. – Az egyes számú embert
most egy kis vizsgálatnak vetjük alá. Utána a maga sorsáról is dönteni fogunk. –
Odamutatott egy kagylófotelra, amely a műszerfal mögött állt. – Üljön le, kérem, és
semmihez ne nyúljon. Különben annihiláció következhetik be.
Az öreg Matovčik megtörten roskadt a karosszékbe, és gyanakodva nézett a közelében
elhelyezett műszerekre. Mozdulni nem mert, hiszen mellette volt az őrszem: a lépege-
tő, tejüveggel borított telefonfülke, amely mögött a BRZ-GKE csillag ismeretlen lakó-
ja látszott. Az öreg Matovčik még a lélegzetét is visszafojtotta. A csendes suhogósban,
amely mintegy betöltötte a repülő csészealj kupoláját, hirtelen csikorgó hang hallat-
szott. Az öreg Matovčik megrándult, és hirtelen a gyomrához kapott. Az őr azonban,
aki mellé volt rendelve, meg sem mozdult. Ezenközben fia, Vavro, az űrbeli szépséges
személlyel eltűnt a repülő csészealj megnyíló padlózata alatt. A vizsgálat kezdetét vet-
te.

Nem egészen egy óra múlva Vavro Matovčik a szokásos úton visszatért. Egy kis moz-
gó dobogóféle szállította ide a repülő csészealj irányító központjának belsejébe, ahol
az apja már az igazak álmát aludta. Amikor Vavro megérintette őt, az öreg megreme-
gett.
– Te vagy, az Vavro?
Hitetlenkedve nézett a fiára, aki egy kicsit sápadt volt ugyan, de egyébként semmi sem
látszott rajta, ami arra utalt volna, hogy valamilyen szenvedésen esett át.
– De hát mi történt, fiacskám? Arra a bizonyos vizsgálatra gondolok…
– Igen, a vizsgálat – sóhajtott Vavro.
– ö is benne volt?
Az ifjabb Matovčik tagadólag ingatta meg a fejét.
– Talán csak nem maradtál szégyenben? Akármifélék legyenek is, a magunkfajtának
tartania kell magát.
– Aas csak egy robot. Csak egy gépezet.
– Miféle Aas?
– Hát ő, ez a neve – és közben bizonytalanul lefelé mutatott a padlózat alá. Minden
attól a nyomorúságos éhségtől van, gondolta az öreg Matovčik a fejét csóválva.
– Szóval szerinted csak egy robot? És közben neve is van neki?
– Igen.
– És egyébként normális vagy, fiam?
– Komolyan beszélek, apám. – Vavro egészen feldúltan kezdett neki a magyarázatnak:
– Alkottak egy olyan robotot, amely pontosan megegyezik a mi asszonyainkkal. Hogy
ne féljünk tőle. Valójában tehetetlenek. Undorítóak és ellenszenvesek.
– Ne beszélj ilyen hangosan. Itt áll mögöttünk ez az alak.
A tejüveggel borított hasábforma azonban meg se rezzent mögöttük, bár belsejében
szünet nélkül tekeregtek a zöldesfekete csápok.
– Szóval… egyszóval azzal a lánnyal nem volt dolgod?
– Nem.
– És a vizsgálat?
– Beültettek egy kabinfélébe, és elektródokat helyeztek rám. Egy fehér fal volt előt-
tem, azt kellett bámulnom, aztán nemsokára megjelent előttem a BRZ-GKE.
– Micsoda?
– Így hívják azt a bolygót, ahol élnek. Valamilyen plazmában laknak, amely száz ki-
lométernyi távolságra van a bolygójuk felett. Oda járnak aludni, legalábbis ezt vettem
ki a beszédükből. A bolygó felszínén csak gáz- és folyadékraktárak vannak. Ha vala-
melyik lénynek az alkotóanyaga szétfolyik, akkor ezekből a raktárakból veszik az
utánpótlást.
– És honnan van nekik ilyen csodamasinájuk? Mármint ez a csészealj?
– Csináltatták. Vannak nekik alárendelt bolygóik. Mondhatnám úgy is: gyarmataik
vagy gyámsági területeik.
– Most éppen mi vagyunk soron?
– Nem tudom, apám. Azt hiszem nem erről van szó. Miránk valami más okból van
szükségük… – Vavro megdörzsölte lángoló arcát. – Apám, jó, hogy itt van velem
most… Különben azt hinném, hogy megbolondultam.
– Enni adtak?
– Nem. Amíg a BRZ-GKE bolygón tartózkodtam, mintha meg is feledkeztem volna az
éhségről. A bolygó felszínén jártam. Úgy néz ki az egész, mint egy megelevenedett
dzsungel.
Az öreg Matovčik kétségbe vonta a mondottak hitelességét.
– Soha életedben nem jártál még dzsungelban. Hiszen még Bulgáriába sem tudunk
eljutni addig, amíg nem fejezzük be a házat.
– Azért filmeket láttam a dzsungelról. Liánok, fák, és minden mintha élne. Az ő boly-
gójukon semmi sem állandó, minden örvénylik, minden mozog, változik, bugyboré-
kol, az égbolton színes fonalakat lát az ember, zöld és vörös színű csíkokat; valószínű-
leg különféle gázokból állnak ezek, tiszta formában őrizvén az illető elemeket, mind-
addig, míg ezek a képződmények szét nem robbannak és össze nem keverednek egy-
mással. Olyan az egész, mint egy eleven tűzhányó.
– És ezek a lények vagy mik, a tűzhányók közt járnak? Azért van szükségük ezekre
a… kabinokra?
– Nem, apám. ők maguk ezek a gázok, ezek a tüzes gejzírek, ezek az alaktalan liánok.
– Az istenit neki!
– Nemrég eljutottak egy másik bolygóra, ha jól értettem, amit mondtak. Behatoltak a
mi naprendszerünkbe. Valahol a Mars közelében van egy övezet, amely csupa apró
bolygóból és bolygócskából áll. Aas legalábbis így mesélte.
– Az a robot? De hát hogy tud gondolkozni, ha egyszer nem él?
– Engem ne faggass erről. Annyi biztos, hogy nem él. – Vavro az apjához hajolt, és
suttogva mondta: – Meggyőződtem róla. Megpróbáltam megcsókolni. Itt. A száján.
– És ő?
– Semmi. Egyáltalán semmi. Semmit sem tud erről. Gumi vagy műanyag. Hőszabály-
zóval felszerelve.
– De hiszen beszélni is tud.
– Az lehet magnetofon is, vagy az ördög tudja mi…
– és miért tartanak itt bennünket?
– Miért nem engedi, hogy befejezzem, apám? Már mondtam az előbb, hogy kikötöttek
egy ilyen bolygócskán. Ott aztán olyan embereket találtak, amilyenek mi vagyunk.
Vagy legalábbis, akik hasonlítanak hozzánk – javította ki magát Vavro. – Oda is mó-
dom volt elröpülni.
– Hogyhogy?
– Nem tudom. Láttam a bolygócskát és lakóit. Lehet, hogy csak levetítették nekem az
egészet. Nem tudom. Én mindenesetre úgy éreztem, hogy ott járok közöttük, úgy érez-
tem, hogy magam is ott vagyok azon a bolygón. Találkoztam velük. Egy fejjel alacso-
nyabbak nálunk.
– Szóval törpék?
– Nem. Olyanok, mint a normális emberek. Azazhogy azért mégsem. Tudniillik –
akadt meg a beszédben – nem hordanak ruhát. A testüket meg szőr borítja. Olyanok,
mint a majmok az állatkertben…
– Vagy mint az ősember.
– Igen. Egyébként teljesen normálisan viselkednek. Sőt… hogy is mondjam… pont
úgy… szóval pont úgy csinálnak gyereket is, mint mi. Magam láttam. Egy kicsit meg
is vigasztalódtam. Mivelhogy a mi rabtartóink a Nagy Medvéről semmi ilyet nem is-
mernek. Ők valahogy egyszerűen gázokból és a hőből születnek. Valahogy így van.
Éppen ezért van szükségük más bolygókra, hogy elő tudják állítani a számukra szük-
séges gépeket és eszközöket. Különösen fontos ez számukra azon a kisbolygón, amely
a naprendszerhez tartozik, mert ezen valamiféle gazdag fémlelőhelyek találhatók,
olyan fémek, amelyekre szükségük van a BRZ-GKE lakóinak. Valószínűleg ezeknek a
repülő csészealjaknak az előállításához. A Nagy Medve kísértetei meg akarják szállni
ezt a kisbolygót. Rá akarják kényszeríteni a bolygó lakóit, hogy bányásszák ki ezt az
ércet, olvasszanak belőle fémet, és hengereljenek belőle olyan lemezeket, amelyek a
repülő csészealjak külső palástjának elkészítéséhez szükségesek. Már az egész eljárást
be is programozták, kidolgozták a teljes technológiai folyamatot. Csupán az egyes
műveletekre kell megtanítaniuk ezeket az emberkéket, és éppen ez az, ahol nehézsége-
ik támadtak.
Vavro Matovčik kifújta magát. Az öreg meg meresztgette a szemét attól az előadástól,
amit a fiától hallott az imént.
– Ez az izé, itt mögöttünk, mintha mozgolódni kezdene – nyugtalankodott az öreg.
Vavro dühösen legyintett rá.
– Ne zavarj meg, apám! Ultimátumot kaptunk. Félóra gondolkodási időt adtak. Tehát,
amint mondtam: nehézségeik támadtak. Megérkeztek a bolygóra, birtokukba vették, és
megpróbáltak keményen viselkedni. Csakhogy, amikor a kisbolygó lakói szembetalál-
koztak velük, azonnal elvesztették az eszméletüket.
– Meghaltak?
– Azt nem. Csak éppen elájultak, így aztán a Nagy Medve lakói hozzá sem tudtak fog-
ni a betanításukhoz. Ekkor a mi fogvatartóink megpróbálkoztak azzal, hogy egy át
nem látszó klimatikus kamrában közelítsék meg őket. Csak hogy a bolygócska lakói
mégis megsejtették, hogy a kamrában ezek a kísértetek tartózkodnak. Ezzel aztán vége
is lett az egész próbálkozásnak. Ezt magam is láthattam. Márpedig az olyan elnyomók,
akik teljes ellenállásba ütköznek, nem mennek semmire sem az elnyomottakkal. A
BRZ-GKE lakói is belátták, hogy így nem jutnak semmire. A kisbolygó élőlényei hu-
sángokkal és karmaikkal estek nekik, úgy űzték, kergették őket. Márpedig ezek a lé-
nyek pont az ilyesmire a legérzékenyebbek. Ha ilyen támadás éri őket, azonnal szét-
folynak, és közben olyan bűzt eresztenek, mint a görények. Ezért van szükségük mi-
ránk.
– Nem értem, Vavro.
– Oda akarnak telepíteni bennünket erre a kisbolygóra, mint valami isteneket. Hiszen
hasonlóak vagyunk a bolygócska őslakóihoz. Csak éppen fejlettebbek vagyunk náluk.
És magasabbak. Az ő számukra mi vagyunk az istenek, érted, apóm? Amikor ott jár-
tam, földre vetették magukat előttem.
– Vavro, miket beszólsz…
– Nem akarsz hinni nekem? Apám, de hát mi okom volna rá, hogy éppen ezekben a
válságos pillanatokban hazudjak neked?
– Szóval, ezek szerint oda kellene költöznünk, erre a megszállt kisbolygóra?
– Igen. Mi lennénk ott az istenek. És az volna a dolgunk, hogy megtanítsuk ezeket a
kis embereket mindenre, amit megkövetelnek tőlük a Nagy Medve csillagkép lakói.
Mi lennénk a repülő csészealjak tervezői. Azt ígérték, hogy azért volna rá lehetősé-
günk, hogy földi ismerőseinket is meglátogassuk időnként. Titokban, minden feltűnés
nélkül. De minden ilyen látogatás után megint vissza kell térnünk a kisbolygóra. Egy-
szerűen szólva, úgy kell viselkednünk, mint az isteneknek vagy az istenek helytartó-
inak.
– Drága fiam, de mi lesz akkor az építkezéssel, a házunk homlokzatával? Most, ami-
kor végre brizolitot is tudtam szerezni?
– Hát hiszen éppen erről van szó – vakarta meg a füle tövét Vavro.
– Még fekete fenyőt is ígért a mester a fatelepről. És egy ilyen hosszabb kiesés…
meddig is tartana ez?
– Ráadásul még azt is elvárják tőlünk, hogy megtermékenyítsük ezeket a…
– Micsoda? Hogy mi termékenyítsük meg a kisbolygó lakóit?
– Egyelőre nem őket, ez egy későbbi feladat. Először egymást!
Az öreg Matovčik úgy ugrott fel a karosszékről, mintha kígyó csípte volna meg.
– Fiacskám, ha egyszer innét kikerülünk, az legyen az első, hogy orvoshoz menj.
– Apám, ne dühöngj. Én csak azt mondom most, amit Aas mondott nekem. Azért ej-
tettek fogságba minket, mert azt hitték, hogy egy emberpárt alkotunk. Egy férfi, egy
nő. A kisbolygón el akarják szaporítani az isteneket. Érted, apám? Mi lennénk a di-
nasztia-alapítók. Először egy apa, egy anya. Aztán egy fiú, mint a következő isten. A
Matovčikok mint dinasztiaalapítók. Mi, Matovčikok, Alsó-Lehotáról. Az érc kiterme-
lése nem állhat meg akkor sem, ha mi egyszer meghalunk. Akkor majd a mi utódaink
irányítják a munkát. Legalábbis így képzelik el azok, akik fogva tartanak minket,
– No de, édes fiam, hát képzeld el, hogy én megtermékenyülök! Arra persze nem gon-
dolsz, hogy mit szólna ehhez az édesanyád…
Vavro legyintett a kezével.
– Azt hiszed, engem nem zavar a dolog? – sóhajtott egy nagyot. – Viszont meg kell
mondani, hogy azok a kis nőszemélyek, ott a kisbolygón, nagyon is arravaló szemé-
lyek. Kedvesek, törékenyek, gömbölydedek, és minden fa mögött nekiállnak szeret-
kezni. Igazán jó kis macskák, meg kell adni.
Az öreg Matovčik elszomorodott, és azt mondta:
– Úgy látszik, nagyon megtetszett neked ez az istenszerep. Az építkezésre meg nem is
gondolsz. Pedig Fero már zúzott követ is tudna szerezni.
– Az biztos, hogy kár volna éppen most abbahagyni.
– Duro meg azzal biztat, hogy szerez a teraszra korlátvasat.
– Hát bizony…
– Milka Uhliarikova meg félretesz nekünk a vaskereskedésben egy Darling típusú für-
dőszoba-felszerelést.
– Bizony, arról nagy kár volna lemondani.
– Cyprián nagybátyádnak még húszezer koronával tartozunk. Hogy azt meg tudjuk
neki adni, legalább egy év szorgalmas munkába telik. Bizony még soká el kell járnunk
fusizni a doktorhoz.
– Értem én, apám, de ezek – és maga köré mutatott – azt akarják, hogy azonnal dönt-
sünk. Félórát adtak nekünk. Atyaisten, megállt az órám! Azonnal itt lesz Aas.
– Mit érdekel ez téged? Az előbb azt mondtad, az a dolgunk, hogy termékenyítsünk.
Vavro belevágott a szavába:
– Mindennek az az átkozott kendő az oka, apám. Nem megmondtam magának, hogy
még bajunk lesz azzal a kendővel?! Ha az embernek fáj a foga, menjen el szépen a
fogorvoshoz. Nem így kell a dolgot megoldani. Maga vitt minket ebbe a szerencsét-
lenségbe. Most istent csinálnak belőlünk.
– No de hisz, most már tudják tőled, hogy nem vagyok nő! Megmagyaráztad nekik ezt
a dolgot?
Vavro megrándította a vállát.
– De hát ők ezt az egész dolgot csak elméletileg ismerik.
– Ó, ha most volna itt valami szemrevaló nőszemély! – méltatlankodott az öreg
Matovčik, mert láthatóan megijedt tőle, hogy rövidesen isten lesz belőle. Csak akkor
tért magához, amikor látta, hogy Vavro jókat nevet az ijedelmén.
– Közeledik a döntés ideje – szólalt meg fölöttük egy érces hang. – Egyes és kettes
számú ember, készüljetek fel!
Az öreg Matovčik remegve nézett a fiára.
– Mit gondolsz, most rögtön odaszállítanak minket arra a kisbolygóra?
Vavro bólintott.
– Hát hiszen tulajdonképpen volna abban valami érdekes – töprengett az öreg. – Az
apám valamikor, az Osztrák-Magyar Monarchia idején még Hercegovinában is járt,
később meg Fiúméban. Ha hallottad volna, hogy micsoda történeteket mesélt… Azt
mondtad, hogy ez a bizonyos kisbolygó valahol a Mars közelében van? – égett az arca
az öregnek. – Hát hiszen, ha úgy lehetne elintézni a dolgot, hogy csak rövidebb időre
menjünk. Mondjuk, egy hónapra vagy kettőre. Utána befejeznénk az építkezést, meg-
építenénk a garázst is. Beszórni a homlokzatot brizolittal…
– Kicsempézni a fürdőszobát…
– Meg egy darabot a konyhában is, a sparhelt mögött, ahogy Zuzka mutatta. Anyád
meg azt mondta, hogy…
Vavro Matovčik a fejéhez kapott, és véletlenül beleütközött egy Nagy Medve csillag-
képlakóba.
– Ámen. Közeledik Aas. Apám, most feléd tart. Ne hagyd, hogy telebeszélje a fejed.
– De hisz azt mondtad, hogy nem is nő. Akkor meg mit jár a szád?
Amikor a gyönyörű Aas kiemelkedett a padlózat alól, és feléjük közelített, Vavrónak
hirtelen kifordult a szeme, és fuldokolni kezdett. Aztán egyszer csak elengedte magát,
és lerogyott a padlóra.
– Vavro, drága fiam, kedvesem! – Az öreg letérdelt a földre, és dühösen kergette el a
fiú közeléből Aast. – Távozz, átkozott teremtés! Látod, micsoda szörnyetegek vagy-
tok? Azonnal ki kell őt vinni a szabad levegőre, mert különben azonnal elpusztul. És
vele együtt én is. – Mondta a magáét, és közben hevesen gesztikulált a fehér hasáb
irányában. – Aztán majd nem leszek képes rá, hogy isteneket csináljak a bolygótokon.
Bizony, nem. Hagyd békén, majd magam viszem ki. – Megragadta a fiút a kezénél
fogva, és vonszolni kezdte a repülő csészealj kijárata felé. – Így ni!
Néhány másodperc múlva Vavro Matovčik már a friss levegőn feküdt, az ív alakú hi-
dacskán, amely az űrhajóból a szlovák földre vezetett.
– Segítség érkezik – szólalt meg felettük a hang. – Ne mozogjanak. Hamarosan kül-
dünk egy biológust, aki az önök bolygójának viszonyaira van kiképezve.
– Majd éppen a Nagy Medvéről való felcserre van nekünk most szükségünk – komo-
rodott el az öreg Matovčik, és megpróbálta magához téríteni a fiát. Ekkor Vavro vala-
mit morgott, a legvalószínűbb, hogy valami átokfélét, aztán mint valami hal, keresztül
vetette magát a korláton, megrántotta az apja lábát.
– Apám, gyorsan, oda az erdőbe, fussunk!
Egy pillanat, és már el is tűntek.
A repülő csészealj ajtajában ebben a pillanatban már meg is jelent az a bizonyos szak-
képzett biológus, egy nem közönséges szőke szépség alakjában, hosszú hajjal és kife-
jező testhajlatokkal. Csakhogy a sötétben semmit sem láthatott. A repülő csészealj le-
génysége a fényszórókhoz rohant, és megpróbálta bevilágítani a közben folyton távo-
lodó Matovčikék útvonalát.
A hatalmas fenyők árnyéka azonban megvédte a menekülőket, jobban, mint a legjob-
ban megerősített börtönfalak. A fenyőfák árnyékában akár tízszer annyian is megbúj-
hattak volna, mint Matovčikék.
– Lejárt a határidő – jelentette be most udvarias hangon az érces hang a menekülők-
nek. – Az egyes és kettes számú ember azonos nemhez tartoznak. Nem alkalmasak
további manipulációkra. Vége a közlésnek.
Felszabadító csend következett.
– No látod, fiacskám – suttogta az öreg Matovčik, miközben fejét a mohába dugta, és
fiát átölelte a vállánál fogva. – Az én kendőm nélkül sosem éltünk volna át ilyen érde-
kes kalandot.
– Ne mondjad, hogy hopp, amíg át nem ugrottad az árkot.
Mind a ketten igyekeztek minél apróbbra összezsugorodni, fejüket betakarni a kezük-
kel, ahogy ezt a polgári légoltalom idevonatkozó szabályai előírják. Tudniillik a BRZ-
GKE bolygó repülő csészealja ebben a pillanatban forogni kezdett halk duruzsoló
hang kíséretében a saját tengelye körül, közben fényt bocsátott ki magából, időnként
elektromos kisülések látszottak a palástján, aztán megemelkedett, és méltóságteljes
repüléssel a júliusi égbolt magasába emelkedett
Ó, ha most volna nálunk egy fényképezőgép – sajnálkozott Vavro. Micsoda szenzáció
lenne. Így talán nem is hisz majd nekünk senki.

Éjfél körül értek csak haza, mert Vavrónak remegett a keze a kormányon. Koszosak
voltak és meglepően szótlanok. A rántott hús addigra természetesen teljesen elhűlt,
Zuzka és a mama meg dühösek voltak és rosszkedvűek.
– Nehogy most nekiállj hazudozni, te vénember – ordítozott Matovčikné –, hogy a
francban van, hogy eddig ittatok, és nem érezni meg rajtatok! Nekem ne hazudozz!
Alighanem valami frajlákkal töltöttétek az időt, és szórtátok rájuk a pénzt. Hogy nem
szégyelled magad öreg ember létedre.
Vavro Matovčik bezárta a helyére a motort, és útban visszafelé magához vette a kam-
rából a házi főzetű szilvapálinkát, húzott az üvegből egy hatalmasat, és szó nélkül leült
a hideg rántott hús mellé. Aztán csendesen odahajolt Zuzkához. Noha szerette volna,
ha sikerül most maga elé képzelnie a gyönyörűséges Aast a gumiból való ajkaival és
az ismeretlen bolygócska vadnőit, de valahogy nem akart a dolog sikerülni. Még éj-
szaka is felébredt álmából, mintha valami sípolást hallott volna, várta, hogy majd meg-
jelenik az a halovány fényesség, de csak a felesége lélegzése hallatszott, miközben a
másik oldalára fordult.
Csak most, az éjszaka mélyén gondolkozott el rajta, hogy helyesen cselekedett-e.
Csakhogy a repülő csészealjak ettől a sikertelen kísérlettől kezdve soha többé nem lá-
togattak el a mi környékünkre. Legalábbis nekünk nincs róla tudomásunk.

csulák mihály fordítása

KAREL SÝS

Könnyű repülés

A hangulatunk ünnepi
Velence felé száll a gép
Reggel még Prága! Jó anyám
fogadd fiad üdvözletét
Egy jó nyelet pálinka kell
ilyenkor, hogy a szédülés
Ne födje el lábunk alatt
a zöld mezők üdvözletét
Ámbár a sör is megteszi
s a szendvicsből egy harapás
És ha az isten is segít
elkerüljük a koccanást
a hegyekkel, s a benzin is
kitart addig, amíg ki kell
Lám, már nyugodt is minden arc
hahó, hisz teljes a siker!
De jó a Földtől elszakadni
ennél csak egy jobb: állni rajta
Két perc múlva megérkezünk
ezt jelzi most egy apró lámpa
Két perc csupán és szép Velence
pihegve omlok majd szivedre!

csulák mihály fordítása

OTOKAR CHALOUFKA

amulett

Annak a férfinak, aki a Győzelem lakónegyed egyik öreg házának árkádjai alatt meg-
szólított, nem volt túlságosan sok reménye a sikerre, jó, ha egyáltalán voltak némi hal-
vány esélyei. Hangulatom jócskán a béka feneke alatt stagnált, ahogyan azt az én szü-
lőföldemen mondani szokták. Ez a kifejezés mindig nagyon tetszett nekem, mert em-
lékeztetett egy francia szólásra, amelynek ugyan egészen más a jelentése, de ugyan-
olyan szellemes, mint a miénk. Egy ideig filológiával is foglalkoztam, és az ilyen
nyelvi játékok azóta is mindig elgyönyörködtetnek, mivel a nyelvnek azt a csodálatos
erejét bizonyítják, amellyel naponta elkápráztat és meglep bennünket. Tehát, amint azt
mondottam volt, hangulatom a béka feneke alatt stagnált, amikor az a férfi szinte nesz-
telenül mozogva közelített meg, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban próbált meg
feltartani. Fuldoklottam az adósságokban, ő meg arra akart volna rávenni (ha jól értet-
tem a motyogását), hogy vásároljam meg tőle azt a bizonyos tárgyat, amelyet kinyúj-
tott és meglehetősen maszatos tenyerén tartott. Ez az egész szituáció engem abba a
bizonyos jól ismert lelkiállapotba sodort, amikor az ember egyszerre szeretne felrö-
högni s ugyanakkor dühében ordítani. Valaha azt hittem, hogy uralkodni tudok az
ilyen hangulatokon, és sohasem kerülök ehhez hasonló helyzetbe.
– Nem veszek semmit – mondtam, és sétapálcámmal félretoltam az ismeretlen férfi bő
lebernyegét, amely valamilyen színtelen anyagból készült, néhány helyen lyukas is
volt már, mert megrágták a molyok, a könyöktájakon pedig jócskán meg volt kopva.
– Nem kellene ilyen elutasítóan viselkednie – alkalmatlankodott tovább az az ember,
miközben koszos tenyerét továbbra is az orrom alá dugdosta.
– Nem veszek semmit, mivelhogy…
– Igen, ezt tudom – szakított félbe higgadt hangon –, mivelhogy egyáltalán nincs pén-
ze.
Ez a kijelentés meglehetősen lesújtott. Nem gondoltam volna, hogy a külsőm ilyen
félreérthetetlenül utal a pénztelenségemre. Végül is kifogástalan volt az öltözékem, a
kesztyűm tiszta, a kalapom sem volt kifényesedve, és azt az apróságot meg aligha ve-
hette észre bárki is, hogy bár cipőm mérték után készült a Leo Parc műhelyben, a sar-
ka már egy kissé bizony csámpás volt.
– Menjen a dolgára, jóember – kiáltottam rá –, különben rendőrt hívok!
– Akkor nem is kell nagyon hangosan kiáltania – szűrte ki a szavakat a fogai közt az
ismeretlen férfi –, egy éppenséggel itt támogatja az oszlopot a közelünkben.
És valóban, az egyik oszlop mellett, pontosabban egy kissé az oszlopnak dűlve, ott
állott egy rendőr, egy egészen fiatal srác, lehet, hogy életében először most teljesített
szolgálatot; egyetlen csillagocska volt felvarrva a váll-lapjára. Hosszú, vékony nyakú
fiú volt, hatalmas ádámcsutkával, mely szüntelenül föl-alá mozgott, mintha állandóan
nyeldekelt volna. Ám az is lehet, hogy mindez csupán optikai csalódás volt, hiszen a
rendőrnek épphogy csak a körvonalai látszottak, az arca, amelyet alul sapkájának az
állszíja szorított, árnyékban volt, kezeit a háta mögött tartotta, így aztán az ádámcsut-
káján kívül tulajdonképpen csak csillogó kardmarkolatát lehetett látni, a rendőr sötét
színű egyenruhája teljesen beleolvadt a háttér éjszakai sötétjébe, amelyben álldogált.
– Csak hívja ide nyugodtan – mondta a csavargó.
Ezt azért mégsem akartam megtenni, csak egy lépéssel közelebb mentem a rendőrhöz,
aki maga is tett egy lépést irányomban, mintha meg akarná állapítani, ki jár itt ebben a
késői órában a néptelen utcán. Amikor meglátta a fekete kalapomat, a nyakam köré
csavart fehér sálat és a fehér kesztyűmet, udvariasan tisztelgett.
– Ugye, hosszú a szolgálat – mondtam a rendőrnek, mert nem akartam egyetlen szó
nélkül továbbmenni.
– Bizony ez így van, uram! – válaszolta bizonytalanul.
– Ráadásul mindenféle gyanús alakok kószálnak errefelé – folytattam a beszélgetést,
és feltűnés nélkül arrafelé hunyorítottam, ahol az ismeretlen lebernyeges férfi ácsor-
gott.
– Én nem láttam itt senkit, uram – mondta erre a rendőr, s amikor magam is a kérdéses
irányba néztem, csodálkozva győződtem meg róla, hogy az én emberem már nincs ott,
egyszerűen eltűnt.
– Csak úgy általánosságban gondoltam – szóltam hát, hogy valamiképpen befejezzem
ezt az ostoba társalgást, és megkínáltam a rendőrt egy szivarral, egyikével a legutolsó
szivarjaimnak. – Csak vegye el, ezzel is gyorsabban telik majd a szolgálat!
– Nagyon köszönöm – mondta a rendőr –, csakhogy…
– Csak tegye el nyugodtan – próbáltam őt megnyugtatni –, ne féljen, nem fogom a
dolgot jelenteni.
A rendőr ezek után készségesen elvette már a szivart.
– Köszönöm, uram – mondta még egyszer, és megint szalutált, közben pedig önkénte-
lenül meghajtotta a fejét. Ebből is világosan kitűnt, hogy csak nagyon rövid ideje vi-
selhet egyenruhát, s hogy előző életében inkább ahhoz volt hozzászokva hogy fejet
hajtson, mintsem hogy tisztelegjen. Azt is észrevettem, hogy világoszöld színű szeme
amolyan vizes csillogású, s lehetetlen benne felfedezni az emberi indulatok legcseké-
lyebb jeleit is.
Elhaladtam a rendőr mellett, és folytatni akartam az utamat hazafelé abban a meggyő-
ződésben, hogy az a bizonyos alak közben már elbújt valahol vagy el is szaladt, de alig
tettem meg két-három lépést, már megint az orrom előtt meredezett a koszos mancsa,
rajta valamilyen tárgy.
– Ez a rendőr, uram, úgysem jó semmire – mondta a csavargó –, biztosíthatom, hogy
semmi értelme nem volna annak, hogy idehívja. Engem úgysem láthat.
– Ezt meg hogy érti, ugyan miért ne látná magát? – kérdeztem.
– Úgy értem – válaszolta a kérdésemre higgadtan –, hogy nincsen hozzá szeme, hogy
engem megláthasson, vagyis nem olyan a szeme, hogy azzal megláthasson engem.
A férfi (legalábbis nekem úgy tűnt) azzal a következetlen képalkotással beszélt, amely
leginkább a falusi emberek beszédmodorára jellemző, akik igen gyakorta használnak
maguk alkotta metaforákat egyszerűen azért, mert képtelenek rá, hogy mondanivaló-
jukat pontosan megfogalmazzák. Ez önmagában egyáltalán nem volt számomra meg-
lepő, hiszen magam is falusi származék vagyok, s így saját tapasztalatomból tudom,
hogy ott ez hozzátartozik a mindennapi beszédmodorhoz; végső soron így születnek az
úgynevezett sajátos népi kifejezések. Ami viszont meglepett, az az a félreérthetetlen
természetesség volt, amely ennek az ismeretlen csavargónak a beszédmodorát jelle-
mezte. Úgy beszélt velem, mint egyenrangúval, sőt többet mondok: mintha nagyon
régóta ismert volna engem, és most kifejezetten rám várt volna ennek a régi háznak az
árkádjai alatt.
– Igen, uram, régóta ismerem önt, és valóban éppen önre vártam – mondta most a csa-
vargó. Megpróbáltam mellette elmenni. – Nem olyan nehéz kitalálni, hogy mikor mire
gondol – suttogta ő a fogai közt –, pontosan tudom, hogy mikor mi jár az eszében.
– De én mindezek ellenére sem akarok öntől vásárolni semmit – védekeztem a tolako-
dása ellen.
– Hát persze – szakított félbe a férfi –, hiszen nincs egy fityingje sem. Kérem, ne sér-
tődjön meg ezen, de hát ez a színtiszta igazság!
– Hát jó, valóban nincs – ismertem el, hogy minél előbb véget vessek a beszélgetés-
nek.
– Bizony, nincs. Csakhogy amit én önnek kínálok, az nem kerül pénzbe. Ez ajándék…
igen, fogadja el tőlem mint ajándékot!
– Ajándék? – csodálkoztam el. – De hát kitől?
– Netán azt hiszi, hogy kevesebb öröme telik majd benne, ha nem tudja, hogy kitől
származik? – tért ki a férfi az egyenes válasz elől. – Ajándék egy meghatározott sze-
mélytől, ez olyan mindennapi dolog, ami ráadásul odaköti az embert az ajándékozó-
hoz; ajándék egy ismert személytől, tulajdonképpen nem is igazi ajándék, hanem egy-
szerű vétel, amelynek fedezete a megajándékozott tisztessége. Az ilyen ajándékot egy
viszont-ajándékkal kell kiegyenlíteni. Legjobb esetben sem más, mint az öröm egysze-
rű megvásárlása.
– Az öröm megvásárlása? – ellenkeztem vele. – Maga szerint az örömöt meg lehet vá-
sárolni?
– Drága uram – mondta erre az ember –, az örömöt gyakorta megvásárolják, de hiszen
ezt ön is nagyon jól tudja, ön is bizonyára adott már koldusnak alamizsnát, az ajándék
esetében tulajdonképpen ugyanerről van szó. A becsületes ember kifizet egy kis pénzt
az ajándékért, és örömet érez, hogy ezzel a megajándékozottat boldoggá tette. A gaz-
ember ugyancsak kifizeti ezt a bizonyos összeget, és annak örül, hogy a megajándéko-
zottat ezzel kellemetlen helyzetbe hozta; ezek ugyan apró, de valójában nagyon lénye-
ges különbségek.
– Azért vannak kivételek is – próbáltam megvédeni az ajándékozókat és a megajándé-
kozottakat.
– Hát igen, vannak: a nők és a gyerekek, rajtuk kívül azonban senki más.
Most a csavargó egészen más stílusban beszélt, mint az előbb, úgy fejezte ki a gondo-
latait, mint valami irodalmár, aki éppen a kiadója szalonjába látogatott el, és most
megpróbál egy kissé familiárisan társalogni, ahogyan ez közeli ismerősök között illen-
dő is, de ezenközben is igyekszik megőrizni egy bizonyos udvarias szellemességet,
anélkül azonban, hogy ezzel bárkit is sérteni akarna.
– De… – rugaszkodtam megint neki a mondanivalómnak.
– De egy ajándék valakitől, akit nem ismerünk – folytatta az idegen –, az valóban
ajándék, mivel az egyik felet sem kötelezi le. Nos, hát vegye el! – s ezzel a kezembe
nyomta azt a bizonyos tárgyat. A tenyeremen éreztem, hogy ez a tárgy fémből van, de
ezzel egyidőben még valamit észleltem, azt ugyanis, hogy az idegen mindig ugyan-
azokat a mondatokat folytatja, amelyeket én magamban megfogalmazok, mintha hal-
laná a gondolataimat.
– És mi ez tulajdonképpen? – kérdeztem most már meg minden ellenkezés nélkül.
– Amulett – mondta a férfi –, amulett, amely majd megvédi önt.
Az utolsó szavakat már szinte alig hallottam, és úgy tűnt, hogy a kopott köpönyeget
viselő alak lassan elenyészik a szemem elől. Mitől fog megvédeni? – szerettem volna
még megkérdezni tőle, de már nem volt kitől kérdeznem. Megvontam hát a vállamat,
és a kis tárgyat belesüllyesztettem a mellényzsebembe, aztán balra fordultam, arra az
utcára, amely a lakásom felé vezetett. Magam voltam megint ezen a sötét, immár éj-
szakai utcán, mindenütt csend honolt, egy rövidke idő elteltével azonban gyors lábdo-
bogást véltem hallani a hátam mögött. Úgy látszik, gondoltam magamban, mégis visz-
szajön az én emberem, alighanem kérni akar egy kis pénzt. A dobogásba azonban va-
lamiféle fémes pengés is keveredett, s amikor hátrafordultam, megláttam a rendőrt,
akit az előbb egy szivarral ajándékoztam meg – ő futott utánam, és a kardja, amely
úgy látszik, túlságosan hosszú szíjon lógott a derekán, hozzáverődött az utca köveze-
téhez.
– Uram, uram! – kiáltozta a rendőr, amikor teljesen kifulladva utolért. Megálltam,
hogy bevárjam őt, láttam, hogy az ádámcsutkája most még sebesebben ugrándozik,
mint az előbb, halványzöld szeme most erősen csillogott, az álltartó szíja kibomlott, és
a szája előtt ugrándozott. A szája nyitva volt, jól látszott hibátlan fogsora. Miközben a
bal kezével a kardja markolatát próbálta megtartani, a jobbját felém nyújtogatta, benne
két ujja közt az én szivaromat tartva.
– Mi történt? – kérdeztem meg tőle.
– Uram, vissza kell hogy adjam az ön szivarját, elnézését kérem, de az előbb nem
gondoltam meg a dolgot… ugyanis ez ellenkezik az előírásokkal, mikor az ember
szolgálatban van, nem fogadhat el senkitől semmit.
Megvontam a vállamat, immár másodszor ezen az estén.
– Ahogy jónak látja, őrmester úr – mondtam neki, és elvettem tőle a szivart. Szándé-
kosan szólítottam őt olyan rangot megjelölve, amelyet a szerencsétlen nemcsak hogy
nem mondhatott a magáénak, de valószínűleg csak hosszú-hosszú szolgálati idő eltelte
után fog majd elérni, ha addig el nem kopnak a lábai a sok mászkálástól. Ezzel a szi-
vart a szeme láttára bedobtam egy kanálisba. – Ahogy gondolja, ha nem akart rágyúj-
tani, nyugodtan eltehette volna későbbre.
– Köszönöm uram, nagyon köszönöm – mondta a rendőr látható megkönnyebbüléssel,
tisztelgett, s közben megint meghajtotta magát, mint abban az időben, amikor még
nem viselt egyenruhát.
Ez az este a meglepetések estéje, jutott eszembe, miközben a házmesternek csönget-
tem. Először ez a különös csavargó az amulettel, aztán ez a rendőr, ilyen még aligha
esett meg a világtörténelemben, hogy egy városi rendőr visszautasított volna egy szi-
vart, ráadásul ilyen nevetséges körülmények között. Egy csendőr, az egészen más, az
állami alkalmazott, ilyen nem is jutna az ember eszébe, de egy városi rendőr, akinek
közismerten jóval alacsonyabb a fizetése a városi magisztrátus jóvoltából, róluk min-
denki tudja, hogy szívesen vesznek bármilyen apró ajándékot, különösen ha nincs rá
tanú.
Csak másnap reggel jutottam hozzá, hogy alaposan szemügyre vegyem az amulettet.
Megállapítottam, hogy ezüstből készült, tojásdad alakú volt, alul és felül alakja kiöb-
lösödött, közepén pedig sáfrányszínű kő volt beleépítve. Ennek a kőnek a nevét azon-
ban nem tudtam megállapítani. A követ körülölelő ezüstön finom rajz volt látható, a
kő fölött pedig egy meztelen nő stilizált rajza olyan pózban, amely Goya ismert képére
emlékeztetett, a kő alatt az említett rajz valamilyen madarat ábrázolt hosszú csőrrel,
valószínűleg héja volt ez a madár, a kő két oldalán virágok rajza volt látható. Ezek a
rajzok azonban egészen aprók voltak, s így ez a részlet valahogy kissé szegényesebben
hatott. Az egész kis tárgy összhatásában rendkívül kellemes benyomást tett az ember-
re, bármelyik nő bizonyára szívesen viselte volna medalionként a nyakában, természe-
tesen nem éppen estélyi ruhához, mivel a kő valószínűleg csupán féldrágakő lehetett, s
maga az ezüst is a meglehetősen primitív rajzolattal nem volt nagyon kifejezőnek ne-
vezhető. Egyébként is nehezen elképzelhető, hogy akadjon olyan nő, aki hajlandó tár-
saságban megjelenni egy olyan medalionnal a nyakában, amely egy meztelen nőt áb-
rázol egy héja társaságában.
A magam részéről inkább úgy találtam, hogy ez a tárgy valamiféle függőnek volna
alkalmas egy óraláncon, ez a hely egyébként is a legalkalmasabb egy olyan ajándék
viselésére, amely egy ismeretlen csavargótól származik. Ennél többet nem is kívántam
az ajándékkal foglalkozni annál inkább sem, mivel ezen a napon meglehetősen sok
tennivalóm volt. A délelőtt folyamán meg akartam hallgatni egy bizonyos professzor
előadását az egyetemen, délután egy üzleti tárgyaláson kellett részt vennem, este talál-
kozóm volt a klubban, Jindrich barátom megígérte, hogy ezen az utóbbin maga is ott
lesz.
Csakhogy már reggel a dolgok egészen másképpen alakultak, mint ahogy ez elvárható
lett volna. Pontosabban szólva nem éppen reggeltől, hanem délelőtt tizenegy órától
kezdve, ám mégis nyugodtan mondhatom, hogy reggeltől, mivel már ebben az időben
is jellemző volt rám a késői kelés, és a nap számomra ezúttal is tizenegy órakor kez-
dődött el. Ebben az időpontban léptem be ugyanis abba a nagy előadóterembe, amely
mintegy félig telt meg hallgatósággal, s az akadémiai negyedóra elteltével megjelent a
katedrán Trismegist professzor asszisztensének kíséretében. Az előadás szokás szerint
a professzornak egy olyan megjegyzésével kezdődött, mely szerint egyetemi kollégái
ostobák és félműveltek, aztán egy olyan szöveg felolvasásával folytatódott, amely
könyv alakban nekem is megvolt otthon, csakhogy most a professzor egy-egy megál-
lapításához megjegyzéseket is fűzött. Én éppenséggel ezek miatt a széljegyzetek miatt
látogattam a professzor előadásait, mivel ezek a megjegyzések mindig szellemesek,
találóak és nagyrészt gunyorosak voltak, meg aztán az előadás módjáért is, tetszettek a
professzor taglejtései, a legkülönfélébb váratlan gesztusai s az is, ahogy előadás köz-
ben nemegyszer lábujjhegyre állt, látni engedve cipőit, amelyek vitathatatlanul a Parc
cégnél készültek. Ez alkalommal azonban mintha Trismegist nem lett volna igazán
elemében, gyilkos iróniája nem tündökölt olyan mértékben, mint máskor, időnként
belezavarodott a mondanivalójába, s egyszer egy egész bekezdés felolvasását megis-
mételte. Valószínűleg én voltam az egyetlen, aki ezt észrevettem, mivel a hallgatók
többsége nem figyelt oda az előadásra, ráadásul a professzor kifejezetten felém fordí-
totta a tekintetét, végül meg is szakította az előadást, odahajolt az asszisztenséhez, és
valamit a fülébe súgott. Ezek után az asszisztens valamit felírt egy papírlapra, aztán
halkan, hogy a professzort ne zavarja, odajött ezzel a papírlappal az én székemhez.
A professzor úr kéri önt, legyen olyan kedves, távozzék a mai előadásról. Kéri, hogy
ne tekintse ezt a kérést az ön személye iránt megnyilvánuló ellenszenvnek, arról van
szó mindössze, hogy a mai alkalommal a professzor urat az ön puszta jelenléte irritál-
ja, hogy milyen okból, azt a professzor úr képtelen meghatározni – állt a papírlapon.
Ránéztem a székem fölé hajló asszisztensre, aki azonban úgy viselkedett, mintha ez a
dolog egyáltalán nem is tartozna rá, nagyra nyitott halvány, vízszínű szemeiben, sem-
mi sem látszott, ami a véleményére utalt volna, a szája nyitva volt, és ahogy lélegzett,
hatalmas ádámcsutkája fel-alá ugrándozott a nyakán.
Fogtam magam és távoztam, valahogy nem is éreztem sértve magam, délfelé járt az
idő, és nekem ebéd után fontos tárgyalásom volt, fontos üzleti tárgyalásom. Arról volt
szó, hogy írjak egy librettót valamilyen könnyed operett zenéjére, csakhogy nem a sa-
ját nevem alatt, hanem egy ismert és divatos librettóíró nevén, s osszuk meg a librettó-
ért járó honoráriumot.
Az operettlibrettista, tudniillik az, akinek a nevét kellett volna adnia a munkámhoz,
mintegy félórás késéssel érkezett a kávéházba, ahol találkoznunk kellett, de szerencsé-
re nagyon jó hangulatban volt. Világos fahéjszínű zakót viselt, világoskék inget, a ka-
bátja zsebében világoskék díszzsebkendőt, a nyakán feltűnő nyakkendőt, frissen ondo-
lált haja a vállára hullott, amikor mosolygott, elővillantak hibátlan fehér fogai, egész-
ségesnek és kiegyensúlyozottnak látszott. Amikor leült mellém, egyik lábát átvetette a
másikon oly módon, hogy látható legyen a cipője, amely természetesen Leo Parc mű-
helyében készült. A cipő talpán látszott, hogy csak igen rövid ideje viseli. A librettista
azonnal rátért a bennünket érdeklő üzleti ügyre, meglehetősen nagyvonalúan viselke-
dett: önként felajánlotta az esedékes honorárium ötven százalékát, ami nagyon méltá-
nyos összegnek tűnt számomra, mivelhogy annak az egész ostobaságnak, amelyet
megírni készültem, csak is úgy volt rá reménye, hogy elfogadják, ha az ő neve fog sze-
repelni a címlapon. Az ajánlat tehát teljesen megfelelő volt számomra, úgy látszott,
hogy minden nehézség nélkül megegyezünk, ám akkor a librettista mintha elfelejtette
volna, hogy az előbb már egyértelmű ajánlatot tett, kezdett elbizonytalanodni, dado-
gott, s ahogy végül a szavaiból kihámozhattam, el akart térni eredeti ajánlatától.
– Sokkal jobb lesz – dadogta –, ha a librettót az ön neve alatt nyújtja be, ez esetben
természetesen megkapja a teljes honoráriumot, én nem kívánok öntől semmiféle része-
sedést, szívesen eljárok az ügyben, de csakis mint az ön művének ajánlója, s úgy, hogy
öné legyen a teljes tiszteletdíj.
Amikor én azt az ellenvetést tettem, teljes meggyőződéssel beszélve, hogy az igazgató
még az ő közbenjárása esetén sem lesz hajlandó a librettót elfogadni annál az egyszerű
oknál fogva, hogy a közönséget csakis a divatos szerző nevével lehet behozni az elő-
adásra, s így az anyagi siker veszélybe kerül, ő csak mondta tovább a magáét. Végül
valamiféle teljesen zavaros indoklással egy újabb találkozót javasolt az ügyben. Egy
későbbi időpontban majd alaposabban megtárgyaljuk ezt a dolgot, ez volt az utolsó
szava, noha teljesen világos volt, hogy most is éppen ezzel a céllal jöttünk össze.
Ez a fordulat meglehetősen kellemetlen volt a számomra, mert amikor a librettista a
Leo Parc műhelyéből származó cipőjében eltávozott, ezzel magával vitte azt a már-
már biztos reményemet, hogy jelentős pénzösszeg birtokába juthatok, ám amikor arra
gondoltam, hogy este a klubban kedves barátommal, Jindrichhel találkozom, megint
visszatért a jókedvem.
Este pontosan érkeztem a klubba, Jindrich barátom már ott ült a törzsasztalnál egy mi-
tológiai jelenetet ábrázoló kép alatt. Előtte az asztalon egy virágtartóban friss virág
állott, gyűretlen nyakkendője, melyben elegáns briliánstűt viselt, teljesen megnyugta-
tott. Szükségem is volt erre, mert szemem előtt még mindig a librettista kiabáló színű
nyakkendője táncolt
A szokott szívélyességgel üdvözöltük egymást, és vártuk, hogy megérkezzék harma-
dik társunk, az államtitkár helyettese, aki a külügyminisztériumban dolgozott. Az ille-
tő Jindrich barátom ismerőse volt, és éppen Jindrich barátom ajánlására egy igen kitű-
nő állással kecsegtetett a minisztériumában. Az állás igen kellemesnek kínálkozott,
tulajdonképpen az lett volna a dolgom, hogy minden elsején felvegyem a fizetésemet,
időnként megjelenjek különféle banketteken, fogadásokon és más hasonló eseménye-
ken, különféle külföldi diplomatákkal vadászatokon vegyek részt elkísérjem őket az
operába, koncertekre, kiállítási termekbe, különféle látogatásokra. Nem vitás, hogy
igen kitűnő állásról volt tehát szó. éppen ezért meglehetősen türelmetlenül vártam az
államtitkár helyettesét, ám ezenközben azért jóízűen társalogtunk Jindrich barátommal
a legutóbbi báli szezonról, továbbá egy közelmúltban megjelent esszékötetről, amely
pillanatnyilag az irodalmi élet szenzációja volt. Jindrich barátom tarsolyában volt né-
hány szellemes idézet a kötetből, megjegyzéseket is tett a könyv tartalmával kapcso-
latban, de be kell vallanom, hogy meglehetős mérsékelt érdeklődéssel figyeltem csak a
szavait, mivel teljesen az érkezendő államtitkár-helyettesre koncentráltam, ő végül is
mintegy órás késéssel érkezett csak meg, de ismertette velünk az okot, amely miatt
nem lehetett pontos. Közben fogyasztottuk az előételt, ő meg ismertette velem a fel-
adatokat, amelyek a minisztériumban rám várnak. Nem sok ilyen kötelezettségem volt,
így mire az étkezésben a langusztához jutottunk, az államtitkár-helyettes be is fejezte a
tájékoztatást. Ekkor ismét Jindrich barátom vette át a szót, megint visszatért ahhoz a
bizonyos esszékötethez. Már feltehetően untatta őt az a beszélgetés, amely az én jö-
vendő munkaköri kötelességeim körül forgott. Tulajdonképpen igaza volt, hiszen a
klub íratlan szabályai szerint, itt a munkáról nemigen illett beszélni.
– Nem arról van szó, méltóságos uram – mondta az államtitkár-helyettesnek –, hogy a
barátom a minisztériumban dolgozzon, hanem arról, hogy az ön minisztériuma a bará-
tom számára megfelelő társadalmi helyzetet biztosítson.
Az államtitkár-helyettes ezzel az érveléssel lelkesen egyetértett, s én azonnal elfeled-
keztem mindenféle kételyemről, hogy esetleg olyasmiket várnak el tőlem, amiknek
nem tudok majd megfelelni. Ezzel aztán Jindrich barátommal együtt máris elintézett-
nek tekintettük az ügyet, fellélegeztem, mivelhogy arra a bizonyos pénzre meglehetős
nagy szükségem volt.
Amikor azonban a vacsorát már-már befejeztük, az államtitkár-helyettesnek váratlanul
különféle nehézségek jutottak eszébe, amelyekre, úgymond, korábban nem gondolt, s
amikor a gyümölcsnél tartottunk, egyszerűen kijelentette, hogy az egész ügyet meg
kell még tárgyalnia az államtitkárral, addig nem kötelezheti el magát semmire. Mind-
ebből világossá vált számomra, hogy a barátunk visszatáncolt, s míg erre gondoltam,
önkéntelenül is az államtitkár-helyettes arcába bámultam, egyre figyelmesebben néz-
tem őt, mindenáron meg akartam tudni, nem vizenyős-e a szeme és nem feltűnően hi-
bátlan-e a fogsora, és nem ugrándozik-e az ádámcsutkája. De semmi ilyet nem tapasz-
taltam, az államtitkár-helyettesnek sötét színű szeme volt, az ajkait összezárva tartotta,
az én fürkésző tekintetemet azonban nagyon nehezen viselte, és amikor elbúcsúzott és
távozni készült, szinte vörös volt az arca.
– Különös – állapította meg Jindrich –, eddig azt hittem róla, hogy megbízható ember.
Kénytelen leszek a dolgot a miniszternél szóba hozni.
– Valahogyan ma rosszul mennek nekem a dolgok! – kapcsolódtam a szavaihoz.
– Még nem múlt el a nap, még nem mondhatsz semmit – válaszolta Jindrich. Benyúl-
tam a mellényzsebembe, hogy megnézzem, tulajdonképpen mennyi az idő, s ezzel a
mozdulattal egy kissé félrehajtottam a zakómat, így Jindrich észrevette a láncon lógó
érmecskét.
– Hát ez meg mi? – érdeklődött.
Lekapcsoltam az amulettet, és az asztalon át feléje nyújtottam, hogy alaposabban meg-
szemlélhesse. Jindrich a kezébe vette a tárgyat, egy ideig bámulta a sáfrányszínű kö-
vet, amelyet ezüsttel vettek körül, aztán rám nézett, majd megint a kőre, megint rám,
végül teli szájjal nevetni kezdett, olyan nagy erővel, hogy ilyesmit még nem hallottam
tőle soha.
– Az isten szerelmére – hahotázott –, szóval te rendjelet kaptál? De hát hogy jutottál
hozzá? – csodálkozott.
Mindent elmondtam neki, a tegnapi különös találkozást, esetemet a rendőrrel,
Trismegist professzorral, az operettlibrettistával, Jindrich meg egyre hangosabban ne-
vetett, olyannyira, hogy a klub többi vendégei lassan kezdtek mind felénk fordulni.
– Ház ez, kedves barátom, ez a függőcske bizony rendjel, nem fér hozzá kétség, hogy
hamisítatlan brexeri rendjel. Méghozzá az ottani becsületrend. A közepében elhelye-
zett kő plazmatikus fluidumot bocsát ki magából, és ez az anyag megvédi a viselőjét
mindenféle becstelen tettől, amit ellene akarnak elkövetni. Ez megakadályozza, hogy
félrevezessék, hazudjanak neki, megakadályozza az ellene tervezett kisebb és nagyobb
disznóságokat, és egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy viselője másképp éljen, mint a
lehető legbecsületesebb módon. Hát, kedvesem, ha ennek a rendjelnek a birtokosa
vagy, akkor egyáltalán nem csodálkozom, hogy ilyesmik történnek veled. És az a csa-
vargó, akiről beszéltél az előbb, nem más, mint egy brexeri varázsló, akit némaságra
kárhoztattak.
– Ezt meg hogy értsem? – kérdeztem tőle.
– Pontosabban úgy kellene mondanom, hogy némasággal büntettek. Ez a brexeri má-
gus valószínűleg olyan valamit követett el, ami ellentmond igazi hivatásának, ezért
most el kell hallgatnia, vagyis nem töltheti be az eredeti hivatását, haragszanak rá, és
addig kell száműzetésben lennie a Brexer királyságból, amíg csak nem talál tíz olyan
embert, aki hajlandó elfogadni ezt a bizonyos rendjelet. A mágusok többsége számára
ez az elhallgattatás gyakorlatilag életfogytiglan tartó száműzetést jelent, nagyon ke-
vésnek sikerül összeszednie azt a bizonyos tíz személyt, így aztán az a sorsuk, hogy
nyomorúságban és elhagyatottságban éljék le az életüket, hazájuk, a Brexer királyság
határain kívül. Hát szóval te egy ilyen rendjel birtokába jutottál, szegény barátom –
mondta Jindrich, és az asztalra dobta az ezüstbe foglalt sáfrányszínű követ, mintha
borravalót adna a pincérnek.
Az amulett ott hevert a tányérok, csészék és evőeszközök között, s én hosszan mérle-
geltem magamban, hogy egyáltalán odanyúljak-e érte.
Jindrich barátomat olyan jókedvre hangolta ez az eset, hogy azonnal pezsgőt rendelt
abból a félszáraz fajtából, amelyet mindketten olyan nagyon szerettünk.

csulák mihály fordítása

JAROSLAV ZYKA
A KŐ

– Édesapja halála óta most jár először nálunk – mondta Albert Scott. – Foglaljon he-
lyet.
A fiatalember leült, és mintegy mentegetőzve vállat vont.
– Nem is tudom, hol kezdjem.
– Ha az ember nem tudja, hol kezdje, a legjobb, ha rögtön belevág a közepébe – buzdí-
totta a folytatásra Albert Scott a fiatalembert.
– A jó tanács mindig aranyat ér – helyeselt Bob Warner. – Tehát röviden: legelőször is
rengeteg dolgom volt, sok mindent el kellett intéznem, végül rendeznem kellett édes-
apám hagyatékát, elsősorban a kéziratait. Tudja, hogy a szakmunkákon kívül milyen
sok elbeszélést is írt? Aztán nagy paksaméta levelezést és naplókat hagyott hátra. Ifjú-
kora óta vezetett naplót.
– Arról tudok, hogy fiatalkora óta naplót vezetett, meg hogy elbeszéléseket is írt. De
csak úgy passzióból. Én elsősorban mint nagyszerű ásványkutatót ismertem.
– Tudom, hogy kiváló ásványkutató volt, de engem most a naplója hozott ide – felelte
Bob Warner, és elővette aktatáskájából a naplót. Amikor felnyitotta, szembetűntek
megsárgult lapjai.
– Nézze, Bob, én kedvelem magát, és bár nem akarom édesapjához hasonlítani maga-
mat, mégiscsak inkább ásványkutató vagyok, mint naplószakértő – mondta Albert
Scott, az egyetem ásványtani intézetének igazgatója.
– Ez a napló közvetlen összefüggésben van az ásványtannal, sőt mi több, egy velem
kapcsolatos harminc év előtti eseménnyel is foglalkozik.
– Bob, maga felcsigázza az érdeklődésemet – mondta Albert Scott kíváncsian. – Har-
minc évvel ezelőtt, ha jól emlékszem, maga még kisfiú volt, és mindig a kertben to-
tyogott, valahányszor meglátogattam magukat.
– Dagadt kis bőgőmasina – helyesbített Bob Warner. – A korabeli fényképek és az
emlékeim nem hazudnak. De ez most lényegtelen. A lényeg a következő: először is ez
a feljegyzés csaknem harminc évvel ezelőtt készült. Olvassa csak el, mit írt az édes-
apám.
Albert Scott kezébe vette a naplót, amelynek megsárgult lapjain jól látszott a szép kal-
ligrafikus kézírás, és minden nehézség nélkül olvasni kezdte:
– ”…és amikor hazaértem a munkából, Bob kisfiam a kertben ült. Mint mindig, most
is rámmosolygott, aztán kövér lábacskáin felém tipegett…”
Albert Scott félbeszakította az olvasást, és vendégére pillantott, aki hosszú lábait fesz-
telenül kinyújtotta a szőnyegen.
– Jól tudom – nyugtázta tárgyilagosan Bob Warner a kérdő pillantást –, hogy az idő
repül, és az ember nem maradhat örökké dagadt kisfiú. Ezzel ne törődjön, most jön a
lényeg.
– Köszönöm – bólintott Albert Scott, és tekintete visszatért a megsárgult naplóoldalak-
ra.
– „…kövér lábacskáin felém tipegett, átadott egy követ, és azt mondta, hogy megje-
lent előtte egy kis zöld manó, és az hozta neki ezt a követ.”
– Elég – szólt közbe Bob Warner.
– Édesapja később ezt elbeszélésnek dolgozta fel? – kérdezte Albert Scott.
– Nem – felelte Bob Warner –, de ez a kő itt van nálam – és elővett a zsebéből egy
ovális alakú kavicsot.
– Nahát, ez aztán mesébe illő – nevetett Albert Scott. – Most még előhúzza a másik
zsebéből a zöld manót, összefogódzkodunk, és vidám körtáncot lejtünk.
– Ez nem mese – felelte szárazon Bob Warner. – Én csak most, hogy beleolvastam a
naplóba, döbbentem rá, hogy akkoriban valóban ezzel a kővel fogadtam a hazatérő
édesapámat. Néha bizony impulzust kell kapnia az embernek ahhoz, hogy eszébe jus-
son esetleges gyermekkori élménye vagy valami, ami megtörtént, de egyébként fel
sem merülne emlékezetében.
– Tehát maga látta azt a zöld manót? – kérdezte gyanakvóan Albert Scott.
– Ugyanis a napló olvasása közben jutott eszembe – kezdte Bob Warner –, hogy akko-
riban valóban megjelent előttem valami a levegőben, és egyszer csak előttem állt a kis
zöld manó. Olyan volt, mint a vízimanó, de még inkább a levelibékára hasonlított.
Vagy olyan, mint egy közönséges kis emberke. Erre már pontosan nem emlékszem.
Olyasmit mondott, hogy ad nekem valamit, amit át kell adnom az apámnak, mert bi-
zonyára érdekelni fogja.
– Tehát mindez a napló olvasásakor jutott eszébe – bólogatott Albert Scott megértően.
– Hát ez remek. A zöld manó pedig tökéletes kiejtéssel és irodalmi nyelven beszélt,
mivelhogy ott, ahonnan érkezett, maga szerint alkalmasint a világűrből, nyilván merő
véletlenségből a mi nyelvünkön beszélnek…
– Egyáltalán nem beszólt – vágott közbe Bob Warner. – Most már jól emlékszem rá:
nem mondott semmit, de akkor valószínűleg rájöttem, hogy azt, amit nyilván gondolt
vagy mondani akart, nem is kell kimondania, mert anélkül is értem. Mintha valamiféle
hullámrezgés tette volna lehetővé, hogy szavak nélkül is megértsük egymást.
– És mindezt maga, a harminc év előtti kövér kisfiú elmesélte az édesapjának, ugye? –
kérdezte némi iróniával a hangjában Albert Scott.
– Nem tudom, hogyan meséltem el neki, de édesapám feljegyezte a naplójába, amit én
egészen egyszerű szavakkal elmondtam neki úgy, ahogy azt csak egy kisgyerek
mondhatja el. Amit pedig az imént a hullámrezgésekről mondtam, azok nyilván az
édesapám szavai. Ha egy kissé jobban megnézi ezt a követ, láthatja, hogy már nem az
a kerek egész, ami volt, mert az édesapám, amint írja, leszedetett róla analízis céljából.
Albert Scott fellapozta a megsárgult naplót, és belemélyedt a számadatokat és képlete-
ket tartalmazó két táblázatba.
– A laboratórium nyilván nem tudott arról, mi célból kérték ezeket az elemzéseket.
Csupán a vegyi analízis mennyiségi eredményeiről volt szó, nem pedig ásványtani
vizsgálatról és értékelésről. Csak arról, hogy milyen elemeket tartalmaz, és milyen
százalékban fordulnak azok elő – jegyezte meg Bob Warner.
– Pillanat… Ennek az összetétele azonban nem felel meg semmiféle ismert ásványnak
– folytatta kis idő múlva Albert Scott. – Ez az elemek teljesen képtelen kombinációja,
nemcsak ami a típusukat illeti, hanem a százalékarányukat és a kölcsönhatásukat is.
Sületlenség. Vagy téves analízis.
– Ön pontosan ismétli apám szavait – helyeselt Bob Warner. – Erről ír a következő
oldalakon.
– Bob – fürkészte Albert Scott a fiatalember arcát –, remélem, nem kívánja, hogy
higgyek a zöld manókban?
– Én egyáltalán nem akarom, hogy higgyen a zöld manókban, még azt sem, hogy el-
higgye mindazt, amit édesapám ebben a naplóban Irt. Valószínűleg ő sem hitte el a
történetemet. Ön azt se higgye el, amit itt elmondtam és azt sem, ami eszembe jutott,
amikor ezt a naplót olvastam. De itt ez a kő, amelyet édesapám eltett emlékül ahhoz,
amit írt. Aztán itt vannak az analízisekről szóló feljegyzések. Ha írnánk a laboratóri-
umnak, talán ott még megvan az a bejegyzés, amely igazolja, hogy harminc évvel ez-
előtt elvégezték az elemzéseket.
– Ebben én nem vagyok olyan biztos – jegyezte meg Albert Scott szkeptikusan –,
harminc év az harminc év.
– Tudom én, azt akarja mondani, hogy édesapám akár ki is agyalhatta ezt az egész his-
tóriát, igaz?
Albert Scott habozott.
– Édesapját én nagyra becsültem. Bob, de ő nemcsak tudós volt, volt humorérzéke és
fantáziája is.
– Sok tudóst ismerek, akik tudósok, és amellett van humorérzékük és fantáziájuk, ter-
mészetesen ön is ezek közé tartozik. Lehet, hogy e nélkül nem is lenne jó szakember a
maga területén. De én megint csak felhívom a figyelmét erre a kőre, amelyet akkori-
ban kaptam, és amelyet édesapám kielemeztetett, és a naplójához csatolt. Mi lenne, ha
újfent kielemeztetnénk intézetének illetékes osztályán? Harminc év múltán. A legkor-
szerűbb módszerekkel.
– Bob fiam – nézett látogatójára Albert Scott újból fürkészve. – Az, amit édesapja be-
jegyzett a naplójába, igaz is lehetett olyan vonatkozásban, hogy maga olyasmit mon-
dott neki, amit általában a gyerekek szoktak gyakorta kieszelni. A kő analízise pedig
vagy nem helyes, vagy esetleg hibás, vagy az édesapja találta ki egy fantasztikus elbe-
szélés illusztrációjaként. Van tehát három lehetőség. De én a zöld manókban nem hi-
szek. És abban sem, hogy köveket hoznak más világokból. Maga elhiszi? És azt, ami
harminc évvel ezelőtt törtónt és most újból felidézte emlékezetében?
– Én sem hiszek a más világokból hozzánk érkező zöld manókban – felelte Bob War-
ner. – Én csak azt mondom, ami eszembe jutott, amikor ezt a naplót olvastam. Ha pe-
dig felidézem emlékezetemben, biztos vagyok benne, hogy láttam azt a zöld manót.
De akkor sem hiszek a zöld manók létezésében.
– Bob fiam – mondta Albert Scott –, ez merő ellentmondás: meg van róla győződve,
hogy látta a zöld manót, de ugyanakkor nem hisz a létezésében. Az én dédanyám más-
képpen gondolkodott: hitt a vízimanó és a tüzes manó létezésében, és meg volt győ-
ződve róla, hogy látta is. Nem kételkedett benne.
– Irigylem a dédanyját – sóhajtott Bob Warner. – De ön mondta az egyik előadásán,
hogy a tudományban is mindaddig kell kételkedni, amíg valami bizonyíthatóan meg-
dől vagy beigazolódik. Főképpen kísérletek útján.
– És maga hogyan akarja elvégezni a kísérleteket? – mosolyodott el Albert Scott. –
Esetleg újabb harminc évig akar várni a kertben a zöld manó megjelenésére?
– Úgy látom, ön nagyon türelmes embernek tart engem – derült fel Bob Warner arca
is. – Én nem akarok várni a manóra. Itt van ez a kő, helyesebben itt fekszik az ön asz-
talán – mutatott a kavicsra, amelynek mind a két oldala le volt csiszolva, mivelhogy az
analízishez mintát szedtek le róla. – Ön a dédanyját említette az imént, de nem mon-
dott semmit a legegyszerűbb lehetőségről.
Albert Scott felállt, tűnődve járkált az irodában, aztán megállt a látogatója előtt.
– Nézze, Bob – mondta aztán –, én idősebb vagyok magánál. Ez persze nem jelent,
azt, hogy többet is tudok. De lehet, hogy ma már megfontoltabb vagyok, mint hinném!
Képzelje el, hogy ezt a követ átadom analízisre. Két lehetőség van: vagy olyasmit
eredményez, amit már úgyis tudunk, vagy olyasmit, ami esetleg elvben már létezik is
nálunk. Sőt én azt mosdanám, hogy a külsejéről ítélve, lehet ez egy egészen közönsé-
ges ásvány, amelyet egy kisgyerek találhat a kertben játszás közben. Aztán mindaz,
amit az édesapja írt, valóban csak egy elbeszélés sztorija.
– És ha ez nem így van, és az összetétele…? – kérdezte Bob Warner.
– Ha az elemzések kimutatnák azt az összetételt, amely az édesapja naplójában szere-
pel, akkor ez sületlenség volna. Így is mondhatnám: ha igaz, akkor sületlenség.
– Várjon csak – szólt közbe Bob Warner –, amit ön mond, az paradoxon, mert ha va-
lami igaz, nem lehet sületlenség.
– Ahá – felelte Albert Scott –, ez éppen olyan, mint amikor maga azt mondja, hogy
látta a zöld manót, de nem hisz a létezésében.
Albert Scott megállt a vendége előtt, kezét annak vállára tette, és belenézett a szemé-
be.
– Bob fiam – mondta aztán –, ha kiderülne, hogy ez az analízis megfelel az előzőek-
nek, akkor ez a jelenlegi ismereteink alapján megmagyarázhatatlanná tenné a dolgot,
és mit vonna maga után? Honnan került ide ez az ásványminta? Magának pedig mon-
dania kellene valamit a zöld manóról, de akkor bolondnak tartanák. Nekem viszont
szakértőként kellene nyilatkoznom, és őszintén megmondom magának, hogy nem tu-
dom, mit mondanék. Azt hiszem, hogy az emberiségnek minden fejlődési szakaszon
joga van bizonyos megismerésekhez, de minden egyes szakasznak éppen az a korlátja,
hogy az emberiség pont azon a bizonyos fejlődési és megismerési szakaszon halad ke-
resztül. Ha viszont olyasmi történik, ami teljesen elkanyarodik ettől a szakasztól,
olyan problémák merülnek fel, amelyeket csakis az ilyesmik szülnek. Nem hagyná
esetleg ezt inkább egy másik dundi kisfiúra, aki talán majd harminc óv múlva játszik a
kertben? – tette hozzá biztató mosollyal az igazgató.
Bob Warner tűnődve nézte Albert Scottot, aztán lassan összehajtotta a napló megsár-
gult lapjait.
– Ide figyeljen. Bob – folytatta Albert Scott, és bizalmasan rákacsintott a fiatalemberre
–, nekem van humorérzékem, és valószínűleg jó szakembernek is tart, vallja be hát,
hogy sztorit talált édesapja naplójában, és szeretne elbeszélést írni belőle, amelyben
engem ásványkutatóként szerepeltetne, igaz? Hát akkor csak írja meg, és kívánom,
hogy adják is ki. Ezt a követ pedig megtartom magamnak emlékül a mai beszélgeté-
sünkre. Mit szól hozzá? De azért nekem bevallhatja, hogy semmiféle zöld manót nem
látott, és hogy ez az egész csak tréfa volt.
A fiatalember Albert Scottra pillantott.
– Azt mondtam és újból megismétlem, hogy nem hiszek semmiféle zöld manókban. A
fejlődés bizonyos szakaszán az emberek mégiscsak tudják, miben hihetnek vagy nem?
Hiszen ön ezt mondta az imént. – Aztán kezébe vette az apró gömbölyű követ, kis ide-
ig nézegette, és belecsúsztatta a zsebébe. – De ezt a követ visszaveszem – tette hozzá.
– Ha véletlenül egyszer mégis a fejembe venném, hogy kielemeztessem, mondjuk egy
másik laboratóriumban. Hogy megtudjam, túl nagy volt-e édesapám fantáziája vagy
humorérzéke. És hogy láttam-e vagy sem azt a zöld manót, akiről azt hiszem, hogy
láttam, de akinek a létezésében nem hiszek.
Az ajtó felé indult. Amikor kinyitotta, még egyszer visszafordult, és ugyancsak bizal-
masan rákacsintott Albert Scottra, majd így szólt:
– És hogy úgy nézett-e ki, mint az a vízimanó, akit az ön dédanyja látott.
Albert Scott a fiatalember távozása után kényelmesen elhelyezkedett a karosszékében,
és arra gondolt, hogy Bob Warner az apjától örökölte a fantáziáját és a humorérzékét,
és hogy rokonszenves fickó, akivel kapcsolatosan egészen más, a szigorú tudományos
szempontoktól eltérő gondolata támadt. Aztán elképzelte magában, mit szólna iménti
vitájukhoz a dédanyja, és ettől elmosolyodott. Megszólalt a telefon, és amikor Albert
Scott felvette a kagylót, még mindig az iménti gondolatán mosolygott.
– Micsoda? – kérdezte kíváncsian. – Egy újabb látogató? Senki sem jelentette be ma-
gát nálam. Hogy érdekes ásványmintákat hoz nekem? Micsoda? Egy apró termetű
zöld ruhás úr…?
sárközy gyula fordítása
JIŘI DVOŘÁK

Az Orion hazafelé tart

– Jó étvágyat – mondta doktor Kaban udvariasan az asztaltársainak, aztán lenyelte a

tablettát, és ivott rá egy korty vizet. A többiek csak motyogtak valamit az orruk alatt,
majd feltűnő undorral követték az orvos példáját. Ezzel a vacsora véget is ért.
Gordon mérnök, az űrhajó parancsnoka olyan fintort vágott, mintha éppen most jönne
a tejfoga. Nelwin navigátor pedig arcán fájdalmas grimasszal olvasztotta fel nyelvén a
tablettát. A legénység további két tagja, a Benson házaspár – mindkettő tudományos
munkatárs – azzal próbálta csillapítani a tápszerrel szembeni undorát, hogy megszorí-
tották egymás kezét, és szerelmes pillantásokat váltottak. Gordon figyelmét ez nem
kerülte el.
– A kutyafáját – szólalt meg, mert képtelen volt magába fojtani a megjegyzését –, én is
magammal hozhattam volna becses oldalbordámat, hogy babusgasson, míg meg-
emésztem ezt az… az izét… – de mivel hirtelen nem jutott eszébe a megfelelő szó,
amellyel kifejezhette volna legteljesebb megvetését, így hát ujjával megkocogtatta a
tápszermaradványt tartalmazó tubust.
Az orvos, aki nem szerette a goromba szavakat, nem hagyott időt neki arra, hogy
eszébe jussanak az illetlen kifejezések.
– Mit akar, parancsnok – szólalt meg kellemes hangján –, hiszen ez a tabletta az összes
fontos tápanyagot tartalmazza. Aztán meg ebédre bécsiszeletet kapott.
– Bécsiszeletet?! – hördült fel Gordon, és csuklani kezdett. – Még hogy bé-csi sze-le-
tet! Mármint hogy én bécsiszeletet zabáltam! – Kis pocakját csak úgy rázta a nevetés.
Aztán egyszer csak az orvosra düllesztette a szemét. – Azt a nyavalyás zöld moszatból
döngölt lepényt nevezi maga bécsiszeletnek? Én már a hús ízére sem emlékszem. Fü-
tyülök a maga zöldségeire és vitaminjaira. Mit nem adnék most egy jó adag piros-
ropogós kacsasültért. Vagy egy tűzdelt fácánért vagy egy tejfeles vadas őzgerincért…
Gordon bánatosan lehorgasztotta a fejét, és megtörölte éhes száját.
Nelwin navigátor felpattant az asztal mellől.
– Úgysem segít magán ez az örökös nyavalygás. Elvégre mégiscsak a parancsnoka
ennek az űrladiknak, jóllehet teljesen önszántából furakodott közénk, méghozzá nem
is első ízben, úgyhogy…
– De utoljára – fogadkozott Gordon –, esküszöm, hogy utoljára. Voltaképpen mi ba-
jom volt nekem a szerkesztésben? – Drámai szünetet tartott, hogy aztán rögtön saját
maga válaszoljon a kérdésre: – Semmi, isten látja a lelkem, semmi. Rég elmúlt a só-
várgásom a világegyetem messzeségei iránt, szíves-örömest átengedem a fiataloknak
Az én koromban már előbbre való egy tányér zabálnivaló, mint a röpködés a világűr-
ben.
– Azt hiszem, ha kibírta majdnem egy évig, ezt a két napot már csak elviseli valahogy
– jegyezte meg szárazon Nelwin, és lecsavarta a kémlelőnyílás fedelét.
A Föld a kis ablakban úgy csillogott, mint briliáns a fekete bársonypárnán. Az Orion
űrhajó és a Föld közötti űrt sok milliárd csillagcsepp borította. Az űrhajó hazatérőben
volt a marsbeli bázisról, ahol a legénység tudományos kutatásokat végzett, és megjaví-
totta a munkakörülményeket azok számára, akik majd őutánuk érkeznek. A Mars tűr-
hető feltételei révén támaszpontul szolgált a távolabbi bolygók új kutatásaihoz.
Szülőbolygójának látványa visszaadta a kapitány jó hangulatát. Elégedetten dörzsöl-
gette a kezét, aztán benézett a központi terembe, ahol Nelwin a kapcsolótábla műsze-
reit ellenőrizte.
– Minden rendben – bólintott Nelwin. – Megyek és lefekszem. Ha befejezte a jelenté-
sét, kövesse a példámat. A készülék kifogástalanul működik. Jó éjszakát!
– Jó akármit – vicsorogta Gordon. – Egyébként éjszaka vagy nappal, az itt teljesen
egyre megy…
Nelwin távozása után a kapitány leült a vezérlőtábla elé, és megnézte a pontos időt.
Még egy félóra, gondolta, és kéjesen lehunyta szemét. Úgyis előbb a jelzés hangzik
fel, nem kell hát félnie attól, hogy elszalasztja a kapcsolatfelvételt a Földdel.
A homályosan kirajzolódó vezérlőtábla lassacskán távolodni kezdett tőle. A hajtómű-
vek dohogása, a kellemes meleg és az a jóleső tudat, hogy egyre közelebb érnek az
otthonukhoz, gondtalan álomba ringatta a kapitányt. És a következő pillanatban már
békésen hortyogott.

Gordon hirtelen nyitotta ki a szemét. Néhány másodpercig bambán pislogott a műsze-

rekre, amíg végre felfogta, miről is van szó. Átkozottul kellemetlen história. Elaludt,
és nem hallotta meg a földi jelzést. Már tíz perce, hogy elhangzott.
Gyorsan előrehajolt, és bekapcsolta az adóállomást. Kigyulladt a zöld lámpa, és ez azt
jelentette, hogy a készülék működésbe lépett. Ám egyszer csak a hangszóróból rémes
recsegés hangzott fel. Hiába próbálta hangolgatni, a recsegés-ropogás ugyanolyan erő-
vel folytatódott. A hasztalan próbálkozások után végül kikapcsolta az egész berende-
zést. Vinné el az ördög, épp most, az űrutazásuk végén mondja fel a szolgálatot az
adóállomásuk.
A célellenőrző képernyő kapcsolója felé nyúlt, de alig hogy kivilágosodott. Gordon
durván elkáromkodta magát. A képernyőn a Föld helyett egy rezgő, füstölgő csóva
jelent meg, amely olyan volt, mint egy forgó gázgömb.
Gordon felugrott, és tekintete egyik műszerről a másikra siklott. Minden jel szerint az
Orion egyetlen fokkal sem tért el a kijelölt útvonaltól. A vészjelző berendezés sem je-
lez semmiféle üzemzavart. Gordon azt sem tudta, hogyan jutott át a keskeny ajtón a
figyelőterembe, ahol aztán visszafojtott lélegzettel ellenőrizte a helyzetüket. A lát-
ványtól szinte megbénult. Felordított, aztán tántorogva megfordult, és futva menekült
kifelé a teremből.
A munkateremben az orvost találta, aki a mikroszkóp fölé görnyedve dolgozott.
Nyugodt, mosolygó arca nyomban elkomorult, amint a belépő kapitányra pillantott.
– Történt valami? – kérdezte suttogva.
– A Föld! – jajdult fel Gordon, és összerázkódott. – A Föld!
Alighogy kimondta a két szót, máris rohant vissza a központi vezérlőterembe, és le-
nyomta a szelektor gombját.
– Itt Nelwin – hallatszott a készülékből. – Mi van?
– Nelwin, azonnal jöjjön ide… szörnyű dolog történt… – és Gordon ujja lecsúszott a
nyomógombról.
Tíz másodperc sem telt el, és Nelwin szinte berontott a terembe. Együtt léptek a kép-
ernyőhöz, de az orvos is csatlakozott hozzájuk, hogy megtudja, mi hozta ki ennyire a
kapitányt a sodrából.
– Ó, egy üstökös! Egy üstökös keresztezi az útvonalunkat – kiáltott fel az orvos az
örömtől reszkető hangon. Nelwin pedig kirohant a központi vezérlőteremből.
– Csodálatos, nem? – lelkendezett még mindig a doktor. – Az biztos, hogy sem a Hal-
ley-, sem az Enck-féle üstökös nem lehet, mert mind a kettő ebben az évben… de mi
lelte, parancsnok? Csak nem attól fél, hogy összeütközünk vele? Hiszen kitérhetünk az
útjából. Elvégre ismerem annyira a vezérlés elvét, hogy…
– Hallgasson, az istenért, hallgasson!
Az orvos tátott szájjal bámult Gordonra.
– Nem értem – hebegte. – Nem értem magát.
Gordon belerogyott a fotelba, és reszkető kezével a képernyőre mutatott.
– Az, amit lát, az az izzó gömb, az nem üstökös, nem aszteroida, hanem a mi Földünk!
– A mi Földünk? – ismételte lassan a szavakat a doktor. – De hát mit jelentsen ez?
A betoppanó Nelwin éppolyan rémült arcot vágott, mint Gordon. Úgy látszott, hogy az
ájulás környékezi, mert a falnak dőlt. Csak az orvos nézett rájuk zavartan, és fogalma
sem volt róla, mit gondoljon az egész dologról.
– Mondjanak már valamit – nógatta őket. – Úgy gondolják, nem tartozik rám?
– Múmiákká válunk ebben a fémkoporsóban – felelte Gordon fagyosan, és köpött
egyet. – Összkomfortos díszhullák.
– Aggaszt az egészsége – fortyant fel az orvos – Maga biztosan megbolondult.
– Lehet – felelte Gordon, és közömbösen bámult maga elé.
– Maga is beláthatja, Nelwin…
– Nyugodjon meg, doktor, én mindent megmagyarázok. – Nelwin nyelvével megnyal-
ta kicserepesedett ajkát, aztán így folytatta: – Több mint biztos, hogy a Föld, amelyhez
közeledünk, halott.
– Micsoda? – hebegte az orvos, és fürkészve méregette Nelwint. – Ja vagy úgy, már
értem, összeütközött egy ismeretlen üstökössel vagy meteorral, igaz?
– Maga azt ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy tudtunkon kívül egyetlenegy test sem
repülhet keresztül a naprendszeren.
– Hát akkor mivel ütközött össze a Föld? A Holddal?
– Semmivel. Az emberek maguk pusztították el. Talán egy őrült, talán több őrült
együtt. Mindenesetre az emberi agy és emberi kéz semmisítette meg a földi életet. Ha-
talmas erejű nukleáris robbanásnak kellett történnie a Földön…
Nelwin elhallgatott. Elviselhetetlen volt ez a nyomasztó és szorongató csend.
Az orvos ádáz ellensége volt a passzivitásnak, a közömbösségnek, amely eltompítja az
agyat, és elfojtja az ember természetes élniakarását.
– Mért pusztult volna el az egész Föld? Valamelyik világrész, földrajzi sáv biztosan
érintetlen maradt. Addig keringhetünk fölötte, és várhatunk a magasban, amíg a sugár-
zás veszélye el nem múlik. De még ha az egész emberiség ki is pusztult volna, ami
valószínűleg nem igaz, mi akkor is tovább élünk, és nagy munka vár ránk…
Nelwin gúnyos nevetése meghökkentette az orvost.
– Ábrándos lélek, maga, doktor, nagy fantaszta. Fogja fel már végre, hogy a Föld
egész légköre elpárolgott. A Föld teljesen felperzselt felszíne víz és levegő nélkül ma-
radt, és így kietlen, üres bolygóvá válik, olyanná, mint a Hold. Hogy akar maga ott
élni?
Az orvos szánalmas emberi ronccsá zsugorodott össze.
– Én élni akarok, Nelwin, nem akarok meghalni. Legyenek átkozottak azok az őrültek,
akik elpusztították a Földünket, legyenek átkozottak azok, akik hatalomvágyból meg-
semmisítették…
– Fabatkát sem ér az átka – mordult fel Nelwin. – Csupán egyetlen lehetőségünk van,
mégpedig az, hogy gyorsan visszatérjünk a marsbeli bázisra. Nehéz, de azért tűrhető
életfeltételek vannak ott. De máris meg kell változtatnunk az útirányt, és rejtjeleznünk
az új útvonalunkat, amíg tart az üzemanyagunk.
– Helyes – szontyolodott el az orvos –, mi megmenekülünk. De mi értelme lesz az éle-
tünknek? Utódok nélkül még a Marson sem fejlődik ki új élet. Törekvésünknek nem
lesz semmi eredménye.
– Megfeledkezik Bensonné asszonyról – röhögött fel Nelwin. – Ő lesz mindnyájunk
felesége, egy nagy családot alkotunk, s máris gondoskodtunk az utódokról.
– Remek – tapsolt Gordon, aki már felocsúdott iménti dermedtségéből. – Maga nagy-
szerű férfi, Nelwin.
– A parancsnok érdeme – hajolt meg könnyedén Nelwin. – Most azonban elnézést ké-
rek: meg kell változtatnom az útirányunkat.
Nelwin rövid idő alatt végzett a munkával, és az Orion vezérlő központja a betáplált
rejtjelezett program alapján leterítette az űrhajót az eddigi útvonalról.
Gordon ezalatt megpróbálta eloszlatni az orvosnak a marsbeli sikeres leszállással kap-
csolatos aggodalmát.
– Ellenkezően, most majd könnyebben megy, mint legutóbb. Nekünk hozzá sem kell
nyúlnunk majd a vezérlőrendszerhez. Az elektroaggregát maga is elboldogul vele igaz,
Nelwin?
– Pontosan, parancsnok.
– Csak ezt akartam hallani, uraim, semmi mást – hangzott fel mögöttük. Mind a hár-
man meglepetten fordultak hátra, és szemük majd kiugrott a helyéről.
Az összekötő ajtóban Benson állt, rájuk szegezett infrapisztollyal a kezében.
– Közlöm magukkal, hogy engem is nagyon fájdalmasan érintett a Föld anyánkkal
kapcsolatos szomorú hír. Tudok mindent, még azt is, hogyan képzelik el a további
együttélésünket. Ne mozogjanak, és kezeket fel! – dörrent rájuk váratlanul, és fenye-
getően meglóbálta a pisztolyát. – Csak hogy világos legyen: a házaséletet egyedül aka-
rom élni a feleségemmel, vagyis maguk nélkül. Sajnálom, de nincs más megoldás. Sa-
ját maguknak köszönhetik ezt a fordulatot.
Nelwin hirtelen a másik kijárat felé ugrott, de Benson mutatóujja észrevétlenül meg-
húzta a ravaszt, és a láthatatlan halálsugár kicsapott a pisztoly csövén. Nelwin elterült
a padlón, és nem mozdult többé. Aztán egy újabb hangtalan lövés az orvos torkára fa-
gyasztotta a kiáltást: és a doktor groteszkül szétvetett végtagokkal hanyatt zuhant.
Gordon, aki eddig feltartott kezekkel állt, most valahová Benson mögé szegezte tekin-
tetét, és így szólt:
– Bensonné asszony, kérem, magyarázza meg…
Benson villámgyorsan megfordult, és ez elég volt Gordonnak ahhoz, hogy egy ugrás-
sal a vezérlőtábla előtt teremjen, és rácsapjon a legszélső kapcsolóra. A hajtóművek
monoton dohogása abban a pillanatban megszűnt.
Benson a parancsnokra vicsorgott, amitől az arca undorítóan eltorzult.
– Nekem ezzel nem ártott, magán meg nem segített. Maguk nélkül is be tudom kap-
csolni a vezérlőrendszert.
– Aligha, Benson – felelte Gordon, és leeresztette karjait. – A bekapcsoláshoz ugyanis
ismernie kellene a titkos rejtjelkulcsot, amelyet jelenleg csak én ismerek. Nelwin már
nem tudja elárulni magának. Itt vesztegel majd a feneketlen űrben, míg csak meg nem
döglik, mint egy patkány. Halálra ítélte saját magát…
– Maga… maga… – Benson dühében nem találta a megfelelő szavakat. Ezért aztán
csak felemelte a pisztolyt, és Gordon agya zúgni kezdett, és ez a zúgás egyre erősö-
dött…

…a zúgás egyre erősödött, és már egészen tisztán hallatszott. Kigyulladt a macska-

szem, ugyanakkor pedig megszólalt egy hang, és ezt mondta érthetően:
– Az ellenőrző központ hívja az Oriont, válaszoljanak…
Gordon mintha ájulásból ocsúdna, aztán felugrik a fotelból, a vezérlőtáblához ront, és
bekapcsolja az adókészüléket.
– Itt az Orion, vettem.
– Hogy érzik magukat?
Gordon túláradó örömében szinte feltépte magán a kezeslábast.
– Remekül. Hát ott a Földön?
– Minden nagyszerű. Az időnk még mindig szép.
– Hát a természet? A fák, a rétek, a virágok?
– Csupa virág, csupa illat minden, de a legszebbek mégiscsak a lányok.
– Virág és illat és lányok – ismételte Gordon magában, és szinte akaratlanul bekap-
csolta a képernyőt. Megjelent rajta egy nagy szivárványszínű gömb, amelyet Gordon
most óriási üveggolyónak látott.
A kapitány arcán csorognak a könnyek, de ő nem restelli a sírását. Hiszen mégiscsak
hazafelé tart a naprendszer legszebb bolygójára.
sÁrközy gyula fordítása
JOSEF NESVABDA

Einstein agyveleje

– A helyzet rendkívül komoly – mondta befejezésképp Kozsevkin akadémikus –, a

technikai szaktudományok néhány emberöltő alatt felszabadították az emberiséget,
mentesítették a nehéz fizikai munka alól, megszabadították az éhségtől és a háborúk-
tól, s megnyitották előtte a világűr kapuit. Én magam még olyan időkre emlékszem,
mikor a mérnöki karok még a legjobbakat válogatták ki a legjobbak közül, mikor a
technikai szaktudományok tanulása a fiatalok vágyainak netovábbja volt. És ma? Az
ifjúság elvesztette érdeklődését a mi munkánk iránt. Mintha a fizika, matematika és a
kémia senkit nem vonzana. Nálunk, az alma-atai egyetemen egyre kevesebb a techni-
kus, és egyre kevesebb fiatal kéri felvételét. Az a veszedelem fenyeget, hogy néhány
éven belül kénytelenek leszünk korlátozni a kutatás feladatait s csökkenteni a munka-
helyeket. Nem tűrhetjük tovább ezt az állapotot. A gépek önmaguktól nem dolgoznak,
s felügyelet nélkül nem gondoskodnak az emberiségről, határozott intézkedésekre van
szükség.
Tapsoltunk, és az akadémikus visszaült a helyére.
– Nálunk, Torontóban talán még rosszabb a helyzet – mondta Clark Smith Jones pro-
fesszor –, már kénytelenek voltunk megszüntetni a tér és az elemi részecskék néhány
speciális kérdését kutató osztályt. Ám a Goethéről vagy Herder nézeteiről rendezett
előadásokon szinte tolong az ifjúság, esztétikusaink kérésére kiürítettük az intézet tor-
natermét, bár erről a szakról intézetünk megalapítása idején csaknem megfeledkez-
tünk. S az a legrosszabb, hogy el se tudjuk képzelni, miért következett be ez a fordulat.
Az ifjú nemzedék természetes vágyából eredő következmény volna talán, így lázad az
idősebbek ellen, s egyszerűen valami mást kíván, mint annak idején a szülei? Vagy
valami öntudatlan tiltakozás – (Kozsevkin akadémikus itt elnevette magát) – a számok
mint a rend szimbólumai ellen, tehát az atyai tekintély ellen is? Pszichológusaink már
régóta foglalkoznak a kérdéssel, sajnos mindmáig eredménytelenül.
Tapsoltunk, és a professzor visszaült a helyére. Aztán tanácstalan csend következett.
Senkinek sem akaródzott felszólalni. Mindenki félt. Annak ellenére e változások okai
régóta ismeretesek.
Jelentkeztem.
– Ne hazudjunk önmagunknak – szóltam egészen nyíltan. – Válságba jutottunk. Zsák-
utcába. A technikai szaktudományok a tizenkilencedik század utolsó évtizedei óta va-
lóban átalakították a világot, felülmúltak minden más tudományt, lehetővé tették az
embereknek, hogy fontos feladatok megoldására fordítsák idejüket és így tovább,
ahogy ezt mindnyájan tudjuk. Ám lényeges kérdéseket nem oldottak meg. Az emberek
ma is azt kérdezik, miért és hogyan éljünk. Mindmáig semmit sem tudunk a világ ke-
letkezéséről, a negyedik dimenziót sem fogjuk fel ésszel, amit annak idején már Ein-
stein kikövetkeztetett. Valahányszor csak feltesszük ezt a kérdést gépeinknek, elvetik
mint tudománytalan, hibásan feltett kérdést. Túlságosan személyesnek, magánjellegű
emberi kérdésnek tartják. Csakhogy ezért még nem vesztette el jelentőségét. Jones
professzor és Kozsevkin akadémikus laboratóriumai talán a legtökéletesebbek a vilá-
gon, az általuk szerkesztett gondolkodó gépek néhány másodpercen belül olyan fel-
adatokkal is megbirkóznak, amiket a legjobb matematikusok is évszázadokon át hiába
próbálnának megoldani, de az alapvető kérdésekre ezek sem adnak választ. Így hát
egy elvarázsolt körben találtuk magunkat. A fizika lassan alkalmazott tudománnyá
válik, egyre nyilvánvalóbb függőségbe került a filozófiával szemben. Körülbelül
olyanképpen, mint a csipkehorgolás a festészettel szemben. Épp ezért veszítjük el az
ifjúságot. Nem az alapvető, lényeges kérdésekkel foglalkozunk. Ott végezzük, ahol
kezdtük. Elmés, gyors mosógépeket szerkesztünk vagy olyan gépeket, amelyek nagy-
szerűen főznek, operálnak, vagy a világűrben röpködnek, mint évszázadokkal ezelőtt
elődeink is zenélőórákat, zeneszekrényeket vagy műmedvéket szerkesztettek. Cirku-
szokban mutatták be találmányaikat. A gondolkodó emberek játékkészítőknek, a szó-
rakoztatóipar kézműveseinek tartották őket. Bennünket is hasonló sors fenyeget.
Senki sem tapsolt meg. Talán kissé elsiettem a dolgot. Jones elkomorodott. A többi
kolléga félhangon vitatkozott. A teremben egyre nagyobb lett a hangzavar.
Jones professzor felpattant.
– Talán nem tetszenek a gépeim? Kozsevkin akadémikus gondolkodó gépei mellett –
Jones professzor itt meghajolt – ezek a világ legtökéletesebb gépei. A jelenlévők közül
senkinek sincs olyan agyveleje. Még magának sem, tisztelt kolléganő.
– Nem gondolkodom oly gyorsan és olyan megbízhatóan, az igaz. Ám új kérdéseket
teszek fel. kételyeimmel és tudatlanságommal foglalkoztatni tudom minden gépét, és
tetszik a naplemente.
Jones ironikusan mosolygott. Mintha megbánta volna, hogy ilyen kevéssé közismert
kolléganőjével szólít vitába, ő, a tudományos tényező.
– A negyedik dimenziót gondolkodó gépeink valóban nem értik meg, a világűr titkát
legfeljebb leírhatjuk, de nem értjük – ismerte be Kozsevkin, s meglátszott az arcán,
mennyire sajnálja a dolgot. – A fizika szempontjából a kérdés valóban hibásan van
feltéve. Épp azért javaslom, szerkesszünk egy biológiai agyat – mondta végül –, mely
emberibb a mechanikus szerkezetnél, s valóban értelmes lenne. Egy igazi megismerő
gépet.
– Einstein agyét kell talán megszerkeszteni? – mosolygott bizalmatlanul Jones pro-
fesszor. Tréfás ötletéből született meg kísérletem elnevezése. Azóta csakis így emle-
gették.
A tervem nagyon egyszerű volt. Már jóval azelőtt megbeszéltem a fiziológusokkal és a
biológusokkal. Speciális műszerek segítségével kiválasztjuk épp elhalt emberek agy-
veleje közül a három legnagyobb teljesítményre képes agyvelőt, és különleges eljárás-
sal egyetlen szervvé sűrítjük őket, aztán újraélesztő eljárás után elektromos áram in-
gerlésének tesszük ki.
A kísérlet napján különleges raciométerekkel felszerelt asszisztenseimet szétküldtem a
környéken található kórházakba. A legnagyobb teljesítményű agyvelő egy építészé
volt, aki lezuhant az állványról, és szörnyethalt. A másikat egy kevéssé ismert költő
koponyájából vettük ki, mert Einstein közismert aforizmájához tartottuk magunkat,
mely szerint a képzelet fontosabb, mint az ismeretek. A harmadik egy bizonyos
Anezka Nováková agyveleje volt, aki közlekedési baleset áldozata lett. Az ő feje felett
sokáig tűnődtünk. Egyszerű háztartásbeli asszony volt, családanya, életében soha
semmi jelentős dolgot nem vitt véghez, műszereink mégis azt jelezték, hogy az ő
agyának van a legnagyobb kapacitása. Végül hitelt adtunk műszereinknek, és meg-
kezdtük a sűrítő eljárást, mely természetesen sokáig tartott, és sok nehézséggel járt.
Mégis minden a tervünk szerint sikerült, s nekiláttam a tulajdonképpeni kísérlet elvég-
zésének.
Alapvető fizikai egyenletek megoldását adtam fel neki első feladatként, s ingerelni
kezdtem az agyvelő illetékes lebenyeit. Olybá tűnt fel, hogy az elektromos áram való-
ban kifejti a várt ösztökélő hatást, mintha megihlette volna a sűrített agyvelőt, mely az
ingerület után azonnal közvetítette a megoldást a felszínen elhelyezett kis antennák
segítségével. A hihetetlenül érzékeny reproduktor bemondta a megoldást, mely iga-
zolni látszott Kozsevkin professzor néhány hipotézisét. Azonnal táviratot küldtem
Alma-Atába. Kozsevkin hipotéziseit csak nemrég közölte a sajtó. Az építész, a költő
és a háziasszony aligha olvasták a szaklapokat. Úgy látszik, az én mesterséges agyve-
lőm mindenkitől „függetlenül” produkálta a megoldást.
A következő hetek csupa örömet hoztak. Az agyvelő további megoldásokat közvetí-
tett, kifejtette Kozsevkin hipotézisét, kombinált, s olyan következtetésre jutott, amilyet
még Kozsevkin professzor sem tett közzé. De csakhamar hiba mutatkozott az agy mű-
ködésében. Szabálytalan időközökben dolgozott. Mintha nem akarta volna tudomásul
venni, hogy munkaidő is van a világon. Már nem felelt azonnal az ingerekre. Olykor
csak valami ostobaságot firkantott le, mintha tréfálkozna, máskor meg éjjel dolgozott,
mikor nem voltam jelen a laboratóriumban, mintha elraktározta volna a belefektetett
energiát.
Egy hónap múlva felmondta a szolgálatot. Hogy közérthetően fejezzem ki magamat,
értelmes módon „élt”, ami azt jelenti, hogy szöveteiben bonyolult anyagcsere-
folyamatok zajlottak le, amit egy másik szerkezet tett lehetővé, de az elektromos inge-
rületek már nem bírták munkára késztetni. Úgy látszott, a kísérlet nem sikerült.
S épp akkor kaptam egy levelet Kozsevkin akadémikustól. Legújabb munkáját küldte
meg nekem, amit a Tudomány című szaklap következő számában szándékozott közöl-
ni. Azonos volt a mesterséges agy eredményeivel. Úgy láttam, hogy az én mesterséges
agyvelőm és Kozsevkin akadémikus végre elvi jelentőségű megoldáshoz közeledik. És
pont most sztrájkol ez az agyvelő. Tűnődtem rajta, hogyan lehetne megjavítani. Akkor
eszembe jutott egy különleges készülék terve, melynek segítségével beszélhetne, azaz
egyenest, élőszóval diktálhatná eredményeit, de ugyanakkor közölhetné velünk egyéb
ötleteit is. Tudom, kissé kísérteties színezete volt a dolognak. Ám ha mesterséges
agyunkat egy közismert férfihanggal, mondjuk, egy televíziós bemondó hangjával ru-
házzuk fel, kevésbé ijesztő lesz a hatása. Az én mesterséges agyvelőm néhány nap
múlva megszólalt. S mi volt első szava? Semmi köze sem volt a tudományos hipotézi-
sekhez.
– Maga elhanyagol engem – mondta.
Ez valóban meglepő volt. Azt hittem, hogy az elektromos ingerlés pótol számára min-
den jutalmat. Hirtelen világossá vált előttem, hogy mindmáig nem tudunk úrrá lenni a
különböző kölcsönhatásokon, nem tudjuk pótolni a biztonság és a megelégedés érzé-
sét, mely az embernek embertársához való viszonyából fakad, s nem is lehet pótolni
semmilyen elektromechanikus reakcióval. S nekem a legősibb módszerhez kellett fo-
lyamodnom. Személyesen gondoztam a magam teremtette mesterséges szervet. Beköl-
töztem hozzá a laboratóriumba, reggeltől késő éjszakáig beszélgettem vele. Az inté-
zetben senki meg nem értett. Egyesek azt állították, hogy titokban beleszerettem a te-
levíziós bemondóba, azért beszélgetek folyton a hangjával, mások meg azt hitték,
hogy megzavarodtam.
Ám csakhamar kitűnően megértettük egymást a mesterséges aggyal, olykor saját kezű-
leg jegyeztem fel eredményeit, különösen akkor, ha a diktafon megrongálódott. Ám
tizennégy napon belül újabb hiba állt be. Úgy láttam, hogy megharagudott. Féktelen
dühében folyton ugyanazt az egyenletet kiabálta. Türelmes voltam, sokáig beszéltem
hozzá. Okosan kell viselkednie, hiszen rendkívüli teljesítményekre képes agyvelő. S
akkor ébredtem tudatára annak, hogy már nem egy elszigetelten működő szövethez,
hanem valóságos eleven lényhez intézem szavaimat. Akaratlanul is kitaláltam ma-
gamnak egy ilyen agyvelővel rendelkező lényt.
S ő éppen ezt akarta. Az elektromos ingerületek, a szünet nélküli gondolkodás, mindez
kevés volt neki. Az agyvelő egyes területei, amelyek segítségével annak idején látott,
szagolt, érzett, ugyancsak tevékenység után áhítoztak. Azt kívánta, hogy azokat is fog-
lalkoztassam, éppen úgy mint gondolkodó képességét, teljes szervezetté akart telje-
sedni, beleértve minden érzékét s a bőrét is.
Itt hangsúlyozni akarom, hogy a legbehatóbb megfontolás alapján fogtam neki a kísér-
let folytatásának. Csakhogy már nagyon is sokat kockáztattam. A kísérleti sebészet
osztályán örömmel fogadták az alkalmat, hogy egy teljes emberi testet alkothatnak
modern műanyagaikból, amelyekből eddig csak a hiányzó végtagokat és kisebb szer-
veket pótolták. Igaz, nem tudtuk, milyen arcot faragjunk neki. Végül emberi arc he-
lyett egy elegáns kötést adtunk neki, úgy festett vele, mint egy valóságos ember, aki
most épült fel valami közlekedési baleset alkalmával szerzett sebesüléséből. Együtt
tértünk vissza a laboratóriumba. Most „boldog” volt. Valami kis dalocskát fütyöré-
szett, talán a kevéssé ismert költő fütyülte valamikor. Az ablakba állt, s kibámult a kö-
zelben folyó víz partjára. Eszébe se jutott, hogy dolgozzon.
– Nagyszerű a kilátás – mondta. Én magam sose vettem észre. Mindig a könyvek lap-
jára bámultam s nem a tájra.
– Talán érdekel, hogy Jones professzor… – kezdtem diplomatikusan.
– Lemaradt – mondta. – Közönséges hólyag. – S letelepedett az asztalhoz. – Estére
szerezz be két színházjegyet.
Kissé megijedtem. Csak nem akar elkísérni társaságba is? Akkor érdeklődni kezdtem
az elhunyt építész felől. Állítólag szerette a színházat. A költő csak hangversenyekre
járt. Úgy látszik, a mesterséges agyban túltengett Anezka Nováková lénye. Csakhogy
mesterséges agyunk munkáját akkoriban már mindenki figyelemmel kísérte. Főleg
azért, mert ellenőrizhetetlen volt. A szakemberek hosszas vitákat folytattak, egyesek
azt állították, hogy mesterséges agyunk eredményei csak automatikusan feljegyzett,
számokban rögzített szövegek, és nincs is semmi értelmük, mások amellett érveltek,
hogy valóban egy megháromszorozott emberi agy sose tapasztalt teljesítményéről van
szó. Csak a további eredmények adhatták meg a feleletet. Azért úgy döntöttem, hogy
mégis elmegyek vele a színházba.
A nézőtéren hangosabban nevetett, és sokkal többet sírt, mint bárki más. Az előadás
nekem nem is tetszett. Igaz, én magam ritkán jártam színházba. Sok munkám volt a
laboratóriumban. Csakhogy ő az előadás után föl akart jönni a lakásomra. Megmagya-
ráztam neki, hogy túl vagyok az ötvenen, már nagy lányom van, akinek folyton szem-
rehányást teszek könnyelmű életmódja miatt, s ezért nem hozhatok föl a lakásomra
egy vadidegen embert. Szándékosan mondtam azt a szót, hogy ember. Nagyon elszo-
morodott. Fenyegetőzött, hogy nem dolgozik többé, mert nincs miért dolgoznia. Csak
most értettem meg, hogy tudományos tevékenységéhez emberi indítékokra van szük-
sége, versenyre akar kelni Jonesszal, szeretni akar engem, és családi életre áhítozik.
A lányom eleinte félt, hogy egy Frankensteinhez, a néma filmek réméhez hasonló
szörnyeteg jön hozzánk, de csakhamar megszerette. Olykor úgy láttam, jobban megér-
tik egymást a lányommal, mint velem. A lányom ugyanis eléggé furcsa teremtés. Ele-
inte egy holdbeli állomáson akart szolgálatba lépni, mint az édesapja, akitől az esküvő
után csakhamar elváltam, mert semmilyen megértést se tanúsított tudományos tevé-
kenységem iránt, aztán táncosnő akart lenni, de véleményem szerint ehhez túlságosan
széles a csípője. Most a hettiták nyelvét tanulja, természetesen csak azért, hogy fizikát
ne kelljen tanulnia, és borsot törjön az orrom alá. A hettita nyelvtudományban sem ért
el valami kiváló eredményeket, rólam az ő korában már mindenfelé tudomást vettek.
Az a legrosszabb, hogy éppen gyereket vár, valami ismeretlen fiatalember az apa, akit
be se mutatott nekem.
Úgy találtam, hogy az én mesterséges agyvelőm még a lányomnál is kevesebbet dol-
gozik, ebben aztán tökéletesen egyetértettek. Csak néhány sort írt naponta, aztán a
parkban sétált, vagy lement a folyópartra, hogy megfürödjön. Folyton azt magyarázta,
hogy szeretnem kell a lányomat, ami végeredményben magától értetődik, aztán azt
kezdte pengetni, hogy meg kell változnom, mert a laboratóriumban végzett munkám
még nem minden. Csupa olyan érv, amilyeneket manapság minden utcasarkon hall az
ember. Emiatt nem kellett egy különleges biológiai szervet alkotnom. De nemcsak ne-
kem adott ilyen tanácsokat. Bárkivel szóba ereszkedett, a ház lakói tisztelték, s már
messziről köszöntötték őt.
Olyan ismereteket diktált, hogy azokat már nem is lehetett képletekben kifejezni, csu-
pa jelkép volt, amit a tudomány eddig nem ismert. Jones azt állította, hogy mindennek
semmi értelme sincs, hogy mindez csak előbbi három életének zavaros emléke. Ezt a
nézetét közölte a sajtóban is. Olyan hatása volt, mintha bomba robbant volna. Azonnal
a kutatóintézet elnökéhez hívtak, újságírók kerestek fel, a kísérletem csak most vált
igazán közismertté, s ha nem sikerül, mindent elvesztettem.
A szuperagyvelőt mindez nem izgatta. Ezen a napon talán három betűt írt összesen.
– Mit akarsz? Mondd, mit akarsz? – szidtam türelmetlenül, s kész voltam arra is, hogy
lefekszem vele, ha ez technikailag egyáltalán lehetséges volna. – Hiszen te tulajdon-
képpen zsarolsz bennünket – s ezzel elébe tettem Jones cikkét.
– Semmi se kell – mondta. – Csak azt kívánom, hogy a feleleteim szerint élj. – Nem
értettem meg. Hogyan éljek értelmetlen szimbólumai és firkálmányai szerint? Hiszen
már magam is kételkedem bennük.
– Három nap múlva megadom a választ – mondta, s elhallgatott. Kibámult az ablakon,
mintha erősen gondolkodnék. Különleges készülék segítségével szobámból állandó
megfigyelés alatt tartottam. Egész éjszaka csak két sort írt le. Egyébként meg se moz-
dult. Mégis megígérte, hogy választ ad kérdésemre. Azonnal táviratoztam mind a két
tanárnak, és jelentést tettem elöljáróimnak is. A kísérlet csakhamar véget ér.
Ám másnap már egy szót se szólt hozzám. A szobájában ült, tenyerébe rejtette arcát,
egyre gyengülő hangon a diktafonba suttogta felismeréseit. Éjszaka egészen meg-
őszült. A megismerés utolsó szakasza oly kimerítő lenne? Nem akartam megzavarni.
Harmadnap reggel már meg se ismert. Este üveges, tompa szemmel bámult már a lá-
nyomra is. Felismeréseit leheletnyi gyenge hangon mondta már, inkább csak magának,
a világ legfinomabb diktafonja sem fejtette volna meg őket. Egész éjjel az ágya szélén
ült. Reggel három órakor „meghalt”. Hatkor megérkezett Jones professzor. Nyolckor
Kozsevkin akadémikus. Hiába. Temetésre jöttek.
El kellett hamvasztani. Igaz, szemétdombra való, mint minden elromlott gép. Csak-
hogy az utóbbi időben annyi emberrel barátkozott össze a környezetemben, hogy nem
magyarázhattam meg mindenkinek, és nem is akaródzott magyarázgatni kísérletemet.
A krematórium zsúfolva volt. A két tudóssal egyetemben egy sarokban húzódtunk
meg. Ezek csak mosolyogtak. Milyen könnyű becsapni embertársainkat. Eljöttek egy
gép temetésére. Azt ajánlották, ismételjem meg a kísérletet. A krematórium előtt a lá-
nyom várt. Gratulált nekem.
– Hát nem érted, hiszen megadta a választ. Meghalt. S azelőtt élt, bölcsen, teljes szere-
tetben összeforrt környezetével. Hát nem az élet a legkimerítőbb válasz minden kér-
désre? Csak nem szabad megcsonkítani. S vajon nem a halál a legnagyobb bölcsesség
azután, hogy így éltük le az életünket?
Bemutatta a vőlegényét. Már értettem, miért oly későn. Ugyanazon a holdbeli állomá-
son dolgozott, mint annak idején a férjem. Kedves fiú volt. Hármasban tértünk haza a
krematóriumból. Az egész család. Egy héttel ezelőtt még kidobtam volna a lányommal
együtt. Nem szeretem azokat a holdbélieket. Miért? Mindeddig nem gondolkodtam
rajta. S a figyelmemet egész életemben csak a magam agyvelejére összpontosítottam,
mint annyi más ember. Talán igaza van a lányomnak. Az én biológiai rendszerem fel-
bomlása a maga módján felelet is a kérdésemre. Csakhogy ezt a feleletet már a kísérlet
legelején megadta nekünk Anezka Nováková agyveleje. Az élet művészetét az utóbbi
időben valóban elhanyagoltuk. S ez bizony művészet, nem tudomány. A legmagasabb
rendű bölcsesség kell hozzá.
S úgy találtam, hogy ehhez a felismeréshez elég egy átlagosan képzett ember agya is.
Ezért hagytam abba a biológiai rendszerekkel folytatott kísérleteimet.
bábi mihály fordítása
JAROSLAV ZÝKA

A gondolat

– Én a magam részéről csak a tényekre szorítkoznék. Mondjuk olyan értelemben, hogy

az illető kiváló tudományos dolgozó volt meg ehhez hasonló. Mivelhogy a többi eset-
leg kevésbé érthető éppen a nagyközönség számára. Ilyesmi nem való egy nekrológba.
Én megmondom önnek, miért nem való oda – mondta Toman professzor –, mert sok
minden nem egészen világos. Vagy homályos? Nehéz meghatározni. Ha valami nem
egészen világos, még nem jelenti azt, hogy teljesen homályos, mert ez olyasmi, mint a
válasz arra a kérdésre, hogy mi a már majdnem ismert vagy a még nem egészen is-
mert. Ez nem szójáték, ezt úgy kell érteni, ahogy van. Barta kolléga pedig éppen az a
típus volt, akit nehéz meghatározni. Ha meg akarnám őt határozni, akkor azt monda-
nám róla, hogy „fanatikus matematikus”, de ez sem egészen találó. Inkább azt monda-
nám, „bohém tudós, a matematika szerelmese”. Ne mosolyogjon, a tudomány is mű-
vészet, és nemcsak a művészek bohémek. Barta az intézetünkben az elsők között fog-
lalkozott a matematikai gépek elméletével, mégpedig az első ilyen gépektől egészen a
mai, immár a x. generációhoz tartozó gépekig. Barta kolléga tehát ott állt intézetünk-
ben ezeknek a gépeknek a bölcsőjénél. Mindig heves természetű volt; egyszer, régeb-
ben történt, egy kis ünnepséget rendeztünk a nálunk szerkesztett első géptípus meg-
születése alkalmából, és Barta kolléga kidobta a helyiségből az egyik
segédtechnikusnőt, egy nagyon bájos kislányt, mert jókedvében tréfálkozni kezdett
Bartával, mondván: a kolléga bármikor be tudja bizonyítani, hogy például egy meg
egy az öt. Aztán még azt is mondta, hogy a matematikai definíciók értelmetlenek, mert
az egyik azt állítja, hogy a párhuzamos vonalak a végtelenben összefutnak, márpedig
ez badarság, mivelhogy a végtelen az végtelen, és nem lehet vége, tehát nem is futhat
ott össze semmi, mert semmi sem érheti el a végtelent. Ezenkívül pedig, ha a vonalak
párhuzamosak, természetesen nem érhetnek össze sehol, mert akkor már nem volná-
nak párhuzamos vonalak. Barta erre azt válaszolta, hogy vannak dolgok, amelyekből
nem lehet tréfát űzni, és a technikusnőt egyszerűen kidobta. De másnap már elnézést
kért tőle, és virággal kedveskedett neki.
Ezt csak példaként említettem, pedig hát nem is volt különleges eset. Az egész prob-
léma akkor kezdődött, amikor Barta kollégát különdíjra terjesztettük fel sorozatos el-
méleti munkáiért, de ő visszautasította azzal az indokkal, hogy ő ezt nem érdemli meg,
mert az egész munka az egyik új géptípus műve, tehát vagy kapja meg azt a díjat kö-
zösen a géppel, vagy ne kapjon semmit. De hát ez még csak a kezdet volt, mert aztán
folyton a nyakunkra járt, és azt hajtogatta, hogy tulajdonképpen ennek a gépnek egyál-
talán nincs szüksége semmiféle programozásra, mert elég annyi, ha ő odaül mellé, és
arra gondol, mit is kellene csinálnia a gépnek, és hogy a programozás helyett elég a
gondolat. Hogy tulajdonképpen a gondolat ad impulzust valaminek a létrejöttéhez, és
arról próbált meggyőzni bennünket, hogy a gondolat voltaképpen anyaggá vált ener-
gia, ráadásul számos elméleti érvvel támasztotta alá, hogy minden úgy van, ahogy azt
gondolja. De ezek nagyon komplikált egyenletek voltak, nem is érdemes foglalkoz-
nunk velük. Aztán azt mondta még, hogy az a gép olyan, mintha az ő második énje
lenne, és hogy gép vagy ember, az teljesen mindegy, de hogy az ő véleménye szerint
az a gép ugyanúgy gondolkodik, mint egy ember, mert az ember eszelte ki ezt a gépet,
és nemcsak a gondolatok reprodukálására, hanem azért is, hogy gondolkodjon, úgy-
hogy az voltaképpen egy gondolkodó egyed, és hogy élőlény vagy élettelen tárgy, az
teljesen mindegy, mert ha valami gondolkodik, akkor annak élnie is kell.
Persze már a kezdet kezdetén kimagasló eredményeket ért el ezzel a géppel. Csakhogy
minél jobbak voltak az eredmények, annál többet foglalkoztatta az a gondolat, amely-
ről bennünket is meg akart győzni, mármint hogy ez a gép tulajdonképpen maga dol-
gozik, és hogy egyszer majd mi magunk is így fogunk dolgozni, hogy még bonyolul-
tabb műszereket fejlesztenek majd ki, és hogy a mi szervezetünk tulajdonképpen csak
egy ilyen gép, amelybe már ősapáink óta be van kódolva minden, és hogy az élő
egyed, az ember csak azt realizálja, ami tulajdonképpen az összes beléje táplált lehető-
ségekből fakad.
Szerinte az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti az embert a géptől, az érzelem, de
ugyanakkor hozzátette, hogy ha majd az úgynevezett életnek ebben az egész folyama-
tában a gondolat dominál, az érzelemre egyáltalán nem lesz szükség. Higgye el, ezek
nem egyszerű viták voltak. Mindig problémát jelentettek, mert folyton ő maga adott
fel elgondolkoztató kérdéseket. Például: képzeljük el az abszolút semmit, amikor nincs
gondolat, nincs anyag, egyszerűen semmi sincs, de akkor miért van „valami”, ha eset-
leg lehetséges a „semmi”. Márpedig ezek a problémák nehéz fejtöréseket okoztak. Ek-
kor a kollégák kijelentették: ez így nem mehet tovább. De nem tudtak mit kezdeni ve-
le, mert nem volt hajlandó elismerni, hogy esetleg agyondolgozta magát, vagy hogy
valamilyen sokkal reálisabb dologgal kellene foglalkoznia, nem pedig folyton azt haj-
togatni, hogy ő alapjában véve a gondolataival „kelti életre azt a gépet”.
Akkor az egyik kollégánk közölte: mivelhogy nem lehet vele okosan beszélni, kisütött
valamit, ami ugyan nem menthető semmivel, de a célnak talán a legjobban megfelel.
Összebeszélt a munkacsoport többi tagjaival, felkeresték Bartát, és közölték vele, hogy
bár ez nem volt tőlük egészen korrekt dolog, de ők táplálták be mindig a megfelelő
programot a gépébe, és hogy milyen örömet okozott nekik, hogy a gép „urának”,
vagyis Barta kollégának a gondolataira reagált, és hogy ez az egész tulajdonképpen
csak tréfa volt! Én tudom, hogy ez nem volt helyes. Az emberek ugyanis nem egyfor-
mák, Barta kolléga pedig… röviden szólva, nem vette tréfának a dolgot, hanem amo-
lyan tragikus csapásnak, mintha mélységesen csalódott volna olyasvalamiben, amiben
hitt, és most egyszer csak megfosztották volna mindentől. A részletekről beszélni sem
érdemes. De tenni már nem lehetett semmit. A dolog helyrehozhatatlan volt, mi ezt
úgy mondjuk: irreverzíbilis. Úgyhogy be kellett szállítani őt a kórházba, ahonnan ki
sem engedték többé. Aztán meghalt. Csak egyszer jártam bent nála. Senkivel sem
akart beszélni. Azt mondta, hogy az emberek megfosztották a gondolataitól, és hogy
az ő gondolatai benne maradtak a gépben. Ezt az egyetlen dolgot mondta.
Hogy miért nem ment el mindenki az intézetünkből a hamvasztására? Ez nem egészen
így van: voltunk ott jó sokan, persze néhányan nem jöttek el, részint azok, akik akkor
közölték vele: voltaképpen ők okozták azt, hogy az ő gondolati impulzusaira reagált a
gépe. Aztán egy új munkatársunk sem jött el a hamvasztásra. Teljesen új fiatal ember.
Nagyon tehetséges. Hallott Barta kolléga esetéről, és egyszer leült a gépéhez – így me-
sélte nekem –, ám abban a pillanatban, amint arra gondolt, milyen programot is kelle-
ne betáplálni ebbe a gépbe, hát egyszer csak működni kezdett a gép, és máris teljesítet-
te azt a programot, amelyet ő még bele sem táplált. Ez a kolléga mesélte, voltaképpen
csak nekem árulta el a dolgot, úgyhogy ezt ne írja meg, ő ugyan nem kötötte ki, hogy
ne beszéljek róla senkinek, de én azt hiszem, nem volna ildomos erről beszélni, mert
én nem is tudom, hogy is mondanám… de az emberi fejlődés minden szakaszának
megvan a maga ismerethatára, és azt respektálni kell, s néha talán nem is jó megma-
gyarázni egy bizonyos szakaszban valamit, amire talán még nem elég érett a kor. Fél-
reértés ne essék, a megismerésre mindig törekedni kell, enélkül nem beszélhetnénk
haladásról, de megfontolás nélkül „átugrani” valamit, hogy is mondjam, ez olyan,
mintha egyszerre akarnám megérteni az árapályt, de a parton nem ügyelnék a dagály-
ra, és elöntene a víz. Úgyhogy tulajdonképpen jó is, hogy ezt az új kolléga csak velem
közölte.
Hogy mi a véleményem arról, ha a gépek elkezdenének gondolkodni, vagy együtt
gondolkodnánk velük, vagy ha mi úgy gondolkodnánk, mint a gépek? És a gondolat
tulajdonképpen afféle képzelt energia forrása vagy valami ilyesmi lenne? Nem tudom.
Be kell önnek vallanom, hogy nem tudom, mert ha valamit nem tudok bebizonyítani
vagy megcáfolni, akkor az csak találgatás volna, vagy csak amolyan gondolatébresztő
dolog. Hogy érdemes-e gondolkodni rajta? Tudja, a legjobb volna talán megkérdezni a
géptől – ha gondolkodna. Vagy ön azt hiszi, hogy a gépek soha sem kezdenek el gon-
dolkodni? Vagy csak az ember gondolatainak engedelmeskedni? Netán nem tud dön-
teni? Mindig problémát jelent, ha az egyik emberi egyed azt akarja – és ez gyakran
megtörténik –, hogy egy másik emberi egyed döntsön. De ez aztán veszélyes, tudja,
mert annak a másiknak esetleg nem is kell egészen helyesen döntenie. Netán azt hihe-
ti, hogy a gondolat sohasem tud egyetlen gépet sem gondolkodásra vagy működésre
késztetni, mert ha a gép elkezdene gondolkodni, bármilyen fejlett volna is, már nem
volna gép, mert ha a gép elkezdene gondolkodni, talán már nem is lenne olyan fontos
az ember, de ha nem gondolkodna, hanem csak az ember gondolataira reagálna, akkor
a gép reagálhatna azokra a gondolatokra is, amelyek nem ösztönöznének mondjuk
előnyösen beirányzott gondolatok realizálására. Úgyhogy így foglalhatnám össze rö-
viden a dologról alkotott véleményemet.
Hogy másvalaki próbálkozott-e azzal a géppel? Nem. Ugyanis az úgy volt, hogy még
két nap sem telt el, és abban a helyiségben rövidzárlat történt a vezetékben, és minden
elégett. A gép is. A nyomozás nem hozott semmilyen eredményt. Hogy ki volt oda
bejáratos? Az az új kolléga, aztán természetesen én mint vezető és tulajdonképpen úgy
is, mint az intézet legöregebb dolgozója. Mit mond? Hogy a legbölcsebb? Ön azt hiszi,
hogy a legidősebb a legbölcsebb is? Ezt persze nem gondolja komolyan. Mindig az a
legbölcsebb, aki az adott esetben bölcsen dönt. És esetleg akkor, ha meghányja-veti a
dolgot a legfiatalabbal.
Úgyhogy Barta kollégáról írja meg, hogy kiváló munkaerő volt. De ne írjon semmit a
gondolatokról, sem a gépekről, sem az ismeretek szakaszairól. Azt mondja, hogy az
ismeretekre vigyázni kell? Erre nem tudok mit válaszolni. Azt mondja, hogy bölcsen
kell vigyázni rájuk? Ezzel nem érthetek egyet. Lehet vigyázni rájuk, de nem bölcsen,
mert hogy mi volt a bölcs és mi nem, azt majd az ismeretek újabb szakaszai döntik el.
Az emberi, nem pedig a gépek ismereteinek új szakaszai, szerkesztő úr.
sárközy gyula fordítása
JAROSLAV ZÝKA

A DÖNTÉS

– Kedves Bergson doktor – mondta Classen ügyész –, ön csak úgy, minden bejelentés
nélkül betoppan hozzám, és mintegy ultimátumszerűen határozott döntés elé állít.
Csupáncsak azért, mert törvényszéki ügyész vagyok, és meg kell indítanom az eljárást
az ön orvos kollégája ellen, akivel együtt dolgozott mindaddig, amíg az illető előzetes
letartóztatásba nem került, és vád alá nem helyezték a saját feljelentése, kijelentése és
beismerése alapján, mely szerint megölte vagy meggyilkolta önnek egy másik, ugyan-
csak kutatóintézetbeli munkatársát.
A bőrfotelban ülő férfi kihúzta magát, és előbbre csúszott a fotel szélére, mintha még
közelebb akarna lenni dr. Classenhez.
– Én nemcsak azért kerestem fel önt, mert ügyész, hanem azért is, mert az ország leg-
híresebb ügyésze. És ha ön nem vesz részt a tárgyaláson, amelynek ekkora a nyilvá-
nossága, széles közvéleményünk nyomban megorrolja, hogy itt valami alkalmasint
nem stimmel.
– Érdekes ember ön – felelte Classen ügyész szórakozottan. – De nem beszél a dolog
lényegéről. A jog az jog, a törvény az törvény. Amíg létezik emberi társadalom, bizo-
nyos törvények és rendeletek fogják irányítani, amelyeket a jogot képviselő emberek
dolgoznak ki. Márpedig itt emberölésről van szó, vagy mondjuk – aszerint hogy mit
állapít meg az esküdtszék, vagy milyen határozatot hoz a bíróság – esetleg gyilkosság-
ról.
– Ezt én nagyon jól tudom – bólogatott doktor Bergson. – Csakhogy ez se nem ember-
ölés, se nem gyilkosság. Itt voltaképpen egy döntésről van szó, amelyet azok hoztak,
akik egy személyben voltak bírák, esküdtek és vádlók.
– Hát akkor mi volt? – nézett rá Classen ügyész kíváncsian.
– Ez ugyanis – folytatta Bergson doktor – egy kissé minden ember, vagyis az egész
emberiség ügye.
– Ezek szerint mi itt, kedves Bergson doktor úr, ha nem tévedek feleslegesek va-
gyunk? – kérdezte Classen ügyész.
– Ez így van – fészkelődött zavartan a fotelban Bergson doktor. – Nemigen vagyok
jártas a jogban és egyáltalán. Én csupán gyógyítok. De az én számomra is léteznek
előírások, amelyeket tiszteletben kell tartanom. Ugyanakkor a hivatásomnak vannak
másfajta alapelvei is, s ezek már kissé eltérnek azoktól az előírásoktól, amelyek be-
építhetők a paragrafusokba, rendeletekbe, ajánlásokba satöbbi. Csakhogy néha ez az
egész az önök mérlegének serpenyőjébe kerül, és önöknek mérlegelniük kell. És itt
csak arról van szó, hogy a serpenyő a helyes irányba billenjen.
– Viszont az önök esetében nincs szükség túl sok mérlegelésre, sem fontolgatásra –
 mondta Classen ügyész. – Az ön kollégája szakmai féltékenységből megölte az egyik
kollégáját, aki a mai emberiség történetében egyedülálló, a mai emberiség számára
igen hasznosnak bizonyulható ismeretekre tett szert, amelyek újabb értékekkel gyara-
píthatták volna a tudományt. És ezt az illető be is vallotta.
– Ez igaz, ügyész úr – helyeselt Bergson doktor –, csakhogy – szíves engedelmével
hadd emlékeztessem rá – én mint laikus úgy tudom, hogy a törvények szerint nem
döntő a saját bűncselekményünk bevallása vagy beismerése vagy bejelentése. Ön na-
gyon jól tudja, hogy a bűnösséget be kell bizonyítani, mégpedig bizonyítékokkal. Ami
pedig az intézetünket illeti, ügyész úr – húzta ki magát Bergson doktor a bőrfotelban –
, elárulhatom önnek, hogy mi minden habozás nélkül, alapos megfontolás után és az
igaz ügy legteljesebb szolgálatának tudatában letagadunk mindent, ami Holzmann kol-
léga ártalmára lehetne.
– Ön tehát Holzmann doktor és a többi kollégája nevében keresett fel? – kérdezte kissé
gúnyosan Classen ügyész.
– Voltaképpen az egész emberiség nevében jöttem önhöz – egyenesedett ki a fotelban
Bergson doktor.
– Tudja, mit – szólt közbe Classen ügyész –, ne filozofálgassunk.
– Helyes – bólintott Bergson doktor. – Akkor hát konkrét leszek: Anti-Menton. Mond
önnek valamit ez a név: Anti-Menton? Én jól tudom, hogy nem mond semmit. Éppen
erről van itt szó. Ez egy szer, amelyet Trammer kolléga fejlesztett ki. Intézetünk ezál-
tal olyan egyedülálló ismeretek birtokába jutott, amelyek szerint vegyi preparátumok-
kal – pszichogyógyszerekkel – igen jelentős mértékben befolyásolni lehet egyes,
mondjuk ki röviden, lelkiállapotokat.
– Erről véletlenül tudok – mondta Classen ügyész. – Az önök munkájáról sokat írtak.
Ha röviden akarnám összefoglalni mindazt, amit olvastam, azt mondanám, hogy inté-
zetük kutatócsoportjának egyik tagja megállapította, hogy az önök által vizsgált ve-
gyületek egyik típusa bizonyos körülmények között olyan hatással rendelkezhet, ame-
lyet lényegében a következőképpen jellemezhetnénk: a lelki fájdalmak gyors és tartós
tompítása vagy valahogy így. Az ön kollégája, Trammer doktor, aki már halott, ezt a
szert Anti-Mentonnak akarta elnevezni. Az összetételét és a hatását biztosító feltétele-
ket egyedül ő ismerte. De a felfedezését nyilvánosságra akarta hozni, és ha jól tudom,
a legközelebbi nemzetközi szimpóziumon részletesen kellett volna beszámolnia az
Anti-Mentonról. A szimpózium napjának reggelén viszont holtan találták a laboratóri-
umban. A halál oka: a törvényszéki orvosszakértői vélemény szerint: mérgezés nagyon
erős altatószerrel, amelyet a kávéjában ivott meg. Még ugyanazon a napon Holzmann
kollégája jelentkezett illetékes helyen, és bejelentette, hogy ő keverte Trammer kollé-
gájának a kávéjába az altatószert, mégpedig állítólag azért, mert féltékeny volt
Trammernek az Anti-Mentonnal kapcsolatos esetleges sikerére.
– Ez badarság – sóhajtott fel izgalmában Bergson doktor. – Úgy állapodtunk meg, sor-
sot húzunk, és Holzmann kollégára esett a feladat, hogy végrehatósa a tettet. A megál-
lapodás szerint az eset szerencsétlen véletlen. Senki sem tudná bebizonyítani, hogy
nem szerencsétlen véletlen volt. Csakhogy Holzmann kolléga egyszer csak rádöbbent
– már miután eldöntötte, hogy megteszi –, hogy mint ember, de főleg mint orvos nem
veheti el büntetlenül egy másik ember életét, még akkor sem, ha egy szerfölött igazsá-
gos ügyről van szó. Így hát utána felkereste az illetékes hatóságot. És hogy el ne árul-
jon bennünket és a dolog egész lényegét, hát kiagyalta azt az ostobaságot a szakmai
féltékenységről. De mi majd azt állítjuk, hogy Holzmann kolléga Trammer kolléga
váratlan halálának hatására bizonyos fokú depresszióba esett, és hogy bejelentése vagy
beismerése puszta agyrém.
– Ide figyeljen, doktor úr – gyújtott rá Classen ügyész egy szivarra –, ennek az önök –
hogy is mondjam csak – „tudományos esküdtszékének” vagy konzíliumának biztosan
volt valamilyen indoka. És ez még mindig nem világos előttem. Ha jól tudom, az Anti-
Menton olyan preparátum, amely tompítaná – hogy laikusan fejezzem ki magam – a
lelki fájdalmakat, és voltaképpen meggyorsítaná bizonyos módon azt, ami különben
hosszabb időn keresztül tartana, csak hogy már elmúljon a lelki fájdalom, valahogy
így van, nem?
Bergson doktor bólintott.
– Így van. Pontosabban „valahogy így van”, ahogy ön mondta, és itt van a probléma.
Nézzen ide, doktor úr, ha meghal az ön egyik hozzátartozója, vagy kudarc éri önt,
vagy ha valaki elhagy olyasvalakit, akinek a számára ő nagyon fontos volt, az ilyesmi
gyakran szörnyen sokáig és nagyon fáj, míg aztán lassan tompulni kezd a fájdalom, és
végül teljesen megszűnik, vagy néha esetleg meg sem szűnik. Körülbelül így néz ki ez
az ősi természetes folyamat. Ha egy olyan eszköz, mint az Anti-Menton gyors felejtést
okozna, de nem úgy, hogy mondjuk meggyorsítaná ennek az egész folyamatnak a tel-
jes átélését, mint ahogy az gyakran előfordul az érett korban, amikor már bölcsebbé
váltunk, az bizony nem volna üdvös. Egy bizonyos fájdalom valószínűleg végigkíséri
az embert egész életén. A fizikai fájdalom is. Ha nem volna testi fájdalom, ez aligha-
nem természetellenes lenne. Én most nem a kegyetlen fájdalomra gondolok, azt az or-
vostudomány igyekszik csillapítani. De ha nem volna egyáltalán semmilyen fájdalom,
akkor voltaképpen az embernek még az az öröme sem volna meg, hogy megszűnt fájni
valamije. Vagy esetleg egyáltalán nem félne többé a balesetektől és a fájdalmaktól és
így tovább.
– És ezért gyilkolt az ön kollégája? Hiszen ez egy egészen közönséges, előre megfon-
tolt gyilkosság volt: ő volt az eszköz, önök többiek pedig a bűnsegédek. Érti már? –
kérdezte Classen ügyész.
– Értem én, mire gondol – bólintott Bergson doktor. – Csakhogy ez éppen azért tör-
tént, hogy a jövőben többé soha ne gyilkolhassanak, hogy megakadályozzuk, hogy
csupán a jog maradjon meg, de közben eltűnjön az a valami, amit lelkiismeretnek vagy
lelkifurdalásnak nevezünk, vagy ami olyan, mint az árnyék, amelyet az ember nem tud
átlépni, amely szüntelenül kíséri, amikor olyasmit követett el, amiről tudja, hogy nem
kellett volna elkövetnie, még akkor sem, ha csupán ő tudta ezt… Képzelje, ügyész úr –
és Bergson doktor első ízben kezdett el kissé élénkebben gesztikulálni –, hogy ez az
Anti-Menton törölné a memóriát, vagy igen meggyorsítaná a felejtési folyamatot, még
abban az esetben is, amikor oly ravaszul kieszelt elkövetésről volna szó, hogy a tör-
vény és az emberi igazságszolgáltatás nem tudná utolérni. De amikor Trammer kollé-
gával erről beszélgettünk, a tudományos felfedezésének ő csak – ahogy mondta – po-
zitív oldalait látta. Tudja, ügyész úr, mit jelentene az, ha az ember megvásárolhatná a
felejtést tablettában vagy porban? És bármikor, amikor csak rászorul, teljesen és gyor-
san „megtisztíthatná” a lelkiismeretét? Minket tehát az vezérelt, hogy az emberek ne
élhessenek lelkiismeret nélkül. Így hát ultimátumot intéztünk Trammer kollégához. De
nem, ő nem fogadta el. Talán nem értette meg. A többi pedig már csak következmény.
Viszont önnek már csak alig tizenkét órája van hátra a tárgyalásig. Ügyész úr, önnek
döntenie kell: részt vesz-e a tárgyaláson vagy nem, és ha igen, nyilvánosságra hozza-e
az igazságot…
– Ide figyeljen, kedves Bergson doktor úr – szólt közbe némi iróniával a hangjában
Classen ügyész –, hogy hol az igazság, azt úgysem tudja meg soha, amennyiben ab-
szolút igazságról beszélünk. Ha nem veszek részt a tárgyaláson, ezzel tudtul adom,
hogy az önök igazsága mellett vagyok, ami nem jelenti azt, hogy ez a teljes igazság.
Ha meg részt veszek a tárgyaláson, az esküdteken és a bíróságon múlik majd az ítélet.
De még ha mindenki az önök nézetét vallaná is, döntésük akkor sem jelentene egyálta-
lán megoldást, mert a kollégájukat, Holzmann doktort meg kell büntetni a fennálló
törvények értelmében, érti, doktor úr?
– Nem – felelte Bergson doktor meggyőződéssel. – Holzmann doktort nem ítélik el,
mert ön nem talál majd elég bizonyítékot az elitéltetéséhez. Ha pedig mégis el akarná
ítéltetni, és igazságos akarna lenni, mindnyájunkat kellene elítéltetnie, mert Holzmann
mindnyájunk nevében cselekedett.
– Nem ítélhetjük el mindannyiukat, doktor úr – mondta az ügyész –, ha egyszer egy
ember volt az, aki Trammer doktornak belekeverte a kávéjába azt az erős altatót.
– Ezek szerint ön, ügyész úr – kérdezte Bergson doktor –, szívesebben vette volna, ha
ezt az esetet nem oldjuk meg, és ma már gyártanák az Anti-Mentont, és legálisan vagy
illegálisan hozzájuthatna az, aki szívesen elfelejtené, amit elfelejteni szeretne, beleért-
ve az ön igazságát is.
– Kérdezhetek öntől valamit, doktor úr? – nézett az ügyész látogatójára. – Szeretném
tudni, vettek-e be önök bizonyos adagot az Anti-Mentonból, amikor meghozták ezt a –
mondjuk így – döntésüket?
– Ügyész úr – felelte Bergson doktor komolyan –, biztosíthatom önt, hogy az elkészült
szert megsemmisítettük, és megsemmisítettük az összes laboratóriumi naplókat, hogy
semmiféle adagot nem vettünk be a memóriatörlő szerből, és hogy biztosak voltunk
abban, hogy nem lesz lelkiismeret-furdalásunk.
– És megkérdezhetem: nem is éreznek? – érdeklődött Classen ügyész.
– Ön, ügyész úr, lelkiismeret-furdalást érezne, ha tudná, hogy az emberiség érdekében
cselekszik?
– Doktor úr – mosolyodott el az ügyész –, azt hiszi, hogy valahol a világon, valame-
lyik laboratóriumban most vagy a közeljövőben nem születik egy Anti-Mentonhoz
hasonló szer?
– Lehet – felelte Bergson doktor. – Megesik, hogy egy-egy kutatás során felfedeznek
olyasmit, amit pozitíve és negatíve is fel lehet használni. De ha bármikor felfedeznek
is ilyesmit, az embereknek a negatívum ellen kellene állást foglalniuk.
– De doktor úr – ellenkezett Classen ügyész –, hogy lehet már az elején kitalálni, hogy
az a szer csak ártani fog, vagy hasznos is lesz? Vagy hogy mi lesz a fontosabb? Hol a
határ? Ha megengedi, én mint jogész azt mondanám, hogy a dologról elvben eléggé
hasonló nézetet vallunk, de számos más alapelvben különbözik a véleményünk. Úgy-
hogy ön voltaképpen azért keresett fel, hogy közölje velem: tizenkét óra gondolkodási
időm van a döntésre, tehát vagy elfogadom az önök magyarázatát, amely nem megol-
dás, és elfelejtem azt, hogy van jog és vannak törvények meg miegymás, vagy pedig a
hivatásomhoz tartom magam, és elfelejtem azokat az érveket, amelyeket ön itt felso-
rolt. Így van?
– Igen – felelte Bergson doktor.
Aztán felállt a fotelból, és könnyedén meghajolt. Már az ajtóban volt, amikor egyszer
csak a zsebébe nyúlt, és kivett egy kis tubust.
– Tudom – mondta –, az ilyen döntés mindig nehéz. Márpedig az ön vállán nagy fele-
lősség nyugszik. Tudja, amikor mérlegeltük a kérdést, sokkal világosabban láttuk a
dolgot. Talán csak az egyik oldalát láttuk, és így nem gondoltunk a felejtésre: csak a
mi igazságunk volt előttünk világos. De ha megengedi, itt hagynám önnek ezt az
egyetlen maradék Anti-Mentont, amely egyáltalán létezik még. Hatása megbízható.
Egyébként pedig ártalmatlan szer. Szíves engedelmével tizenkét óra múlva felhívom
majd telefonon, hogy megtudjam: bevette-e. És hogy melyik esetre vonatkozóan. Vi-
szontlátásra, ügyész úr – hajolt meg még egyszer Bergson doktor. Aztán kinyitotta az
ajtót, de mielőtt becsukta volna maga után, megfordult, és kissé mentegetőzve így
szólt:
– Most pedig képzelje el, ügyész úr, hogy ebben a tubusban nincs is Anti-Menton, ha-
nem egy egészen másfajta, teljesen hatástalan készítmény, és hogy én hazudtam ön-
nek. Természetesen nem állítom, hogy ez így is van, de ha így lenne, akkor alkalma-
sint nagyon nehéz volna a döntés, igaz, ügyész úr? – mondta Bergson doktor, és csen-
desen behúzta maga után az ajtót.
sárközy gyula fordítása
KAREL SÝS

Boszorkánykonyha

Ezt a házikót merev kártyalapokból szerelték össze

kintről szégyellős akácok nyújtogatják felé illatos homlokuk
Fekete kemencék tüze csillog körmeink gyöngyház félholdjain
itt az eszméket nem evilági élesztő dagasztja
és a tettek tojássárgáját csak a fehérje kegye tartja bilincsben

Ám itt választják szét az igazi ércet

a hegyek értéktelen szemetétől
Itt keresik a rádium nyomait a kőzetek kóbor erecskéiben
itt termelik az uránt, mely rögtön táncraperdül
mihelyt megszületik, tudja: övé a jövő

Én uram, irgalmazz nekünk…

csulák mihály fordítása

JAROSLAV VEIS

A Hoskovec-féle kutyák eredete

Kedd éjszaka, röviddel tizenegy óra előtt dr. Jindrich Hoskovec docens, állami díjas
úgy döntött, hogy nem halogatja tovább a döntést. Az összes kísérletek, amelyeket az
élőlények legkülönbözőbb fajtáin már végrehajtottak a legegyszerűbbektől kezdve
egészen a legbonyolultabbakig, Piskóta kutyát is beleértve, amelynek másodpéldánya
a megtévesztésig hasonlított eredetijére, már hosszabb ideje keseríti Hoskovecna asz-
szony napjait, a lehető legtökéletesebb eredményeket hoztak. Persze, akadhatna valaki,
aki erre azt mondana, hogy a kutya után még egy főemlősnek kellene következnie,
mondjuk, egy csimpánznak, ám, Hoskovec docens tudta, miért hagyja ki ezt a lánc-
szemet. Először is azért, mert a kísérlet kimenetelében így is teljesen biztos volt, más-
részt nem fenyegetett semmiféle életveszély. Éppen ellenkezőleg. Harmadszor majmot
kapni kísérleti célokra sokkal nehézkesebb, mint embert.
Hoskovec docens elégedetten mosolygott. Végre! Tizenkét esztendő munkája után –
munkája? – inkább azt kellene mondania, hogy szerzetesi önmegtartóztatása után
megtalálta a tökéletes berendezést, amellyel embert lehet előállítani. A módszer, ame-
lyet kigondolt, egyetlen kísérlet alkalmával sem mondott csődöt. Ó, hány kiváló férfiú
álmodozott erről a pillanatról! Steward, a maga óriás répasejtjeivel. Gordon, aki a bé-
katojásokkal próbálkozott… ugyan kinek jutott volna az eszébe, hogy a megoldást ép-
pen itt, Prágában, a Vinochrady városrészben találja majd meg valaki a Biológiai Inté-
zet harmadik emeletén! Egy bizonyos Hoskovec… De nagyon kell iparkodnia a do-
loggal. Hisz éppoly messzire, mint ő, más is eljutott már. Példának okáért Vizner, hi-
szen ez az ember éppen arról híres, hogy folyton tele van ötletekkel. Az intézet tudo-
mányos tanácsa három nap múlva fog összeülni. Addig végére kell hogy járjon a do-
lognak. Csakhogy milyen nevet adjon az új lénynek? Nevezze homunculusnak? Fúj,
ez rettenetesen hangzik! Nevezze sarjacskának? Ó, ez még szörnyűbb! Mindeddig
még nem volt ideje, hogy a megfelelő néven eltöprengjen. Pedig nagyon is fontos vol-
na, hogy szépen hangozzék, ugyanakkor legyen kifejező az elnevezés, nem utolsósor-
ban pedig legyen a név olyan egyszerű, hogy mindenki azonnal meg tudja jegyezni és
ki tudja ejteni.
Felállt, és kigombolta az inggallérját. A kellemes érzéstől, hogy ott van már a cél köz-
vetlen közelében, egyszerre melege lett. Rápillantott az órájára. Tíz perc múlva fél ti-
zenkettő, kénytelen lesz elindulni hazafelé.
Széttekintett a laboratóriumban. Csak ez a vacak kis odú ne mondjon most csődöt! Hi-
szen, ha beköszönt majd a siker, minden másképp lesz! Lehet, hogy egy újabb helyi-
séggel bővítik majd ki a laboratóriumot. És végre megkapja majd az inkubátort, ame-
lyért már három esztendeje rimánkodik. És kap egy tábori mikroszkópot is. És három-
szoros adagot az aminosavakból. A nukleinsavakból sem volt eddig elég sohasem. És
kap majd riborát is. Elöntötte a veritek. Ha mindig meglett volna mindenem, amire
szükségem volt, és nem kellett volna sokszor hónapokig egy helyben topognom, mert
valamilyen ostoba anyag nem állt rendelkezésemre, talán már két évvel ezelőtt is a
világ színe elé léphettem volna. Vagy még előbb.
Elnyomta a cigarettáját egy petricsészében, és keresni kezdte a papírkosarat, aztán
eszébe jutott, hogy Mrázkova asszony, mint minden este, most is az ajtó mögé tette.
Ma kivételesen nem bosszantotta fel ez a körülmény, kinyitotta az ablakot, fogta az
üvegcsészét, és ahelyett, hogy mint rendesen, kiszórta volna a tartalmát az épület pár-
kányára, a csapból vizet engedett bele, aztán egy férfias mozdulattal az ablakon ke-
resztül a lehető legmesszebbre hajította. Egy ideig várt, hogy hallja az üvegcsörömpö-
lést. Az üvegtörés állítólag szerencsét hoz. De csupán tompa puffanás hallatszott. Ez
egy kicsit elszomorította, de azonnal meg is vigasztalódott. Lám, mégsem állhatnak
olyan rosszul a dolgok, ha képes rá, hogy túldobja a betonparkoló szélességét. Kibújt a
fehér köpenyből, és hanyag mozdulattal egy székre hajította. Fogta az aktatáskáját,
aztán ellenőrizte, hogy valóban csupán azok a kísérleti gépezetek vannak-e működés-
ben, amelyeknek éjszaka is üzemelniük kell. Zsebében a szokott mozdulattal kitapo-
gatta a megfelelő kulcsot a kulcskarikáján, eloltotta a villanyt, és kiment a szobából.
Amikor bezárta az ajtót, akkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen még mindig nem tud-
ja, hogyan fogja elnevezni a teremtményét.

– Burdova kisasszony, mivel van most elfoglalva?

– Másolom a tanszék körlevelét, docens úr. Kostalová ugyanis beteg. Át kellett tőle
vennem ezt a munkát. De legkésőbb egy órán belül elkészülök vele… – Elhallgatott,
aztán hozzáfűzte: – Szüksége volna valamire?
– Nos, igen. Volna itt valami, kisasszony, a maga számára. De ez ráér akkor is, ha el-
készült azzal a másolással.
– Azonnal felhívom a docens urat, mihelyt befejezem a munkát.
– Tudja, mit – mondta Hoskovec docens szokatlanul élénk hanghordozással –, jobb, ha
nem telefonál, hanem amint készen van, egyenesen feljön ide. Sokkal jobb így.
– Ahogy a docens úr parancsolja. Amint leírtam a körlevelet, jelentkezni fogok önnél.
Hoskovec docens egy ideig még a fülénél tartotta a hallgatót. Szemei szórakozottan
pásztázták az íróasztalát, amelyen egy apró betűkkel teleírt papírlap feküdt. Fentről
lefelé csupa-csupa név. Kora reggeltől ezen dolgozott, ezen gondolkozott, mindent
meghányt-vetett pro és kontra, míg csupán egyetlen név maradt meg, azt az egy nevet
egy háromszöggel bekeretezte. A háromszögben ez a név volt olvasható: Burdova,
165-ös mellék.
Kimerülten sóhajtott, és tekintete az épület előtt meghúzódó parkon pihent meg. Túl a
kibetonozott parkolóhelyen, jó harminc-harmincöt méternyi távolságra terült el a par-
kocska. Még mindig nem ment ki a fejéből az az ostoba ügy a petricsészével, az is le-
het hogy valamelyik gépkocsit találta el vele, hiszen előfordul, hogy némelyik éjszaka
is ott parkol. Nem volt egyszerű dolog a legmegfelelőbb személyt kiválasztani. A leg-
egyszerűbb természetesen az volna, ha önmagán végezné el a kísérletet, de ha a nyil-
vánosság elé akar állni, akkor mégiscsak a másik út a járható.
Ült a laboratórium melletti szűk dolgozószobában, ahonnan már előzőleg elküldte asz-
szisztensét, Čižeket az Orvosi Könyvtárba. Csak most, ebéd után világosodott meg a
fejében, hogy a befejező kísérlet tárgya nem lehet más, csakis Burdova kisasszony, az
osztály titkárnője, aki természetesen rajta kívül Vizner és Kyselák kolléga ügyeit is
intézte.
Hoskovec docens Burdova kisasszonyt viszonylag hosszú ideje ismerte, mondhatni
azóta, amióta a mesterséges élőlények előállításának a problémájával foglalkozott,
vagyis attól az időtől fogva, hogy a lány érettségi után munkába állt az intézetben.
Először egyéves kisegítő gyakornoknak. Ugyanis az volt a lány ambíciója, hogy angol
szakra iratkozzék be az egyetemen, s miután a gyakornoki év letelt, jelentkezett is a
fakultáson felvételi vizsgára. Valószínűleg sokkal többet tudott, mint a többi felvételi-
ző, csakhogy ez a lány valahogy nem volt jóban a szerencsével. Aztán amikor másod-
szorra, sőt harmadszorra sem vették fel az egyetemre, inkább abbahagyta a további
próbálkozásokat. Letette az állami nyelvvizsgát azzal a szilárd elhatározással, hogy ott
marad az intézetben. Idővel a kisegítő adminisztrátori beosztásból aztán az osztály tit-
kárnőjévé lépett elő. A biológia, a kémia és a fizika ugyan egyáltalán nem érdekelte őt,
de megbarátkozott a körülötte dolgozó emberekkel, és azok is tudomásul vették őt.
Burdova kisasszony, akárcsak a továbbtanulással, más dolgokkal sem boldogult vala-
mi szerencsésen. Feltehetően valami egészen közönséges csillagzat alatt született, mert
örökségül csak a lehető legszürkébb tulajdonságokat kapta a természettől. Nem volt
sem ügyes, sem ostoba, sem szép, sem visszataszító külsejű, nem volt magas, de nem
is volt alacsony – és ezeket a megállapításokat tetszés szerint akár a végtelenségig
folytathatnánk. Ha valamiben egyáltalán tökéletesnek volt mondható, akkor az legfel-
jebb a tökéletes észrevehetetlensége volt. Sohasem tette próbára az erejét semmiben,
nem viselkedett sem kihívóan, sem ellenszenvesen, nem próbálkozott különösebben
azzal sem, hogy férjet fogjon, sőt talán azt is elmondhatjuk, hogy egyáltalán nem is
értett a férfiakhoz. Az, hogy nem ment férjhez, úgy látszik, hosszú ideig egyáltalán
nem is foglalkoztatta, de ahogy közeledni kezdett a harminchoz, Hoskovec docens –
inkább a hatodik érzékére, mintsem a lány megnyilvánulásaira támaszkodva – megál-
lapította, hogy a lány egyre jobban szenved a társtalanságtól. No, te szerencsétlen,
gondolta magában Hoskovec, mostantól kezdve egyre nehezebben viseled majd ezeket
a dolgokat, kíváncsi vagyok, hogy találsz-e rájuk valamilyen megoldást. Aztán persze
hamarosan el is feledkezett az egész ügyről, hiszen egészen más dolgok jártak a fejé-
ben, s az öregedő vagy mondjuk inkább: nem éppen fiatal lányoknak meglehetősen
kevés időt tudott szentelni. Hoskovec docens ilyen ember volt, a száraz tudomány
sokkal érthetőbb és fontosabb volt a számára, mint az embertársai.
Most azonban Burdova kisasszony egyszerre nagyon is fontos személyiséggé vált a
számára. Mindenekelőtt azért, mert nem volt férje, nem voltak gyerekei, akik számára
a kísérletben való részvétel esetleg nem lett volna elfogadható, s azt is jól tudta, hogy a
szülei is néhány esztendeje elhaláloztak.
Burdova kisasszony előnyei azonban ezzel nem merültek ki. Itt dolgozott helyben, az
intézetben, mindössze egyetlen emelettel lejjebb, mérlegelte további előnyeit
Hoskovec docens, épp ezért senkinek sem lesz feltűnő, hogy nála tölt majd néhány
órát, amelyre szükség van, hogy átadja teste egyes szöveteinek megfelelő sejtjeit. Eb-
ből következően a kísérlet egész időtartama alatt egy bizonyos időt együtt kell tölteni-
ük, másképpen egyszerűen nem lehet a kísérletet értékelni, adott esetben korrigálni
vagy más kísérletekkel összehasonlítani. Ez a lány ráadásul nem fog fecsegni.
Tulajdonképpen semmi különös nem fog történni, fejezte be elmélkedését a docens,
csupán annyi, hogy ez az alapjában véve kellemes, harminc év körüli lány a jövőben
még egy példányban fog köztük járni a kísérlet eredményes befejezése után. Röviden
szólva, lesz még egy Burdova kisasszony, s ebből következően az osztálynak két tit-
kárnője lesz. Legalább kevesebb lesz a munkájuk. S könnyen előfordulhat, hogy az a
másik Burdova boldogabb lesz, mint az eredetije, esetleg felveszik őt az egyetemre az
angol szakra vagy ha nem, legalább valaki elveszi feleségül.
Most azonban mindenekelőtt meg kell győzni a lányt ennek a dolognak a fontosságá-
ról. Hoskovec docens nem kételkedett benne, hogy ez sikerülni fog. Hiszen az elmúlt
esztendők alatt a lány semmilyen kérését nem utasította vissza, akár arról volt szó,
hogy egy nagy halom olvashatatlannak tűnő kéziratot legépeljen (kedves kisasszony,
holnap reggel kilencre készüljön el vele!), akár arról, hogy egy jó kávét vagy üdítő teát
főzzön neki (persze két perccel azután, hogy a lány munkaideje lejárt), de teljesítette
azokat a nem éppen lovagias kívánságokat is, hogy szaladjon el a közeli boltba, az ár-
kádok alá (tizenöt deka mortadella, két kifli, egy üveg tizenkettes sör; ne haragudjon,
kisasszony, de nekem nincs erre időm!). Időnként beszélgettek is egymással, a férfi
leereszkedően és szórakozottan, a lány meg bizonyos tisztelettel, amelyet a föléje ren-
delt tudós iránt érzett. Ez a lány nem valami hóbortos tinédzser, az is lehet, hogy mint
férfi is imponál neki.
Felkelt az asztaltól, és átment a szomszédos laboratóriumba, a digesztor üvegében
szembenézett saját tompa vonalú arcmásával. Kicsit tagadhatatlanul elhízott, és a haja
is mintha kezdene visszahúzódni a fejtető felé, de a dolgok tulajdonképpen még nem a
legrosszabbul állnak.
Rápillantott az órájára. Ha Burdova kisasszony fél háromra itt volna, akár még ma is
elkezdhetnék a dolgot.
Burdova kisasszony a kör alakú laboratóriumi szék peremén ülve, érdeklődéssel fi-
gyelte a saját körmein a hold alakokat, valamint a cipője orrát. Egész jól illik neki ez a
cipő, állapította meg magában Hoskovec docens.
– Azt gondoltam, hogy valamivel több fogalma van róla, hogy mivel is foglalkoznak
ebben az intézetben – mondta éppen a férfi szinte neheztelve –, hiszen több mint tíz
esztendeje, hogy nálunk dolgozik. – A lány vállat vont, és a férfira emelte a tekintetét.
– Ugyan mi okom lett volna rá, hogy érdeklődjem ezek után a dolgok után? Beszél
velem erről valaki? Mondja valaki nekem, hogy mi történik itt? Én csak összeírom,
hogy kinek mire van szüksége, elszaladok ide vagy oda, ahová éppen küldenek, fel-
jegyzem a telefonokat, szétosztom a postát, és megfőzöm a kávét. Lehet, hogy valaki-
nek úgy tűnik, hogy tulajdonképpen nem is csinálok semmit, de tessék egyszer kipró-
bálni, s rögtön látni fogja, hogy egész nap nincs egy percnyi megállásom. Annyi dol-
got kell a fejemben tartani, így aztán, ha valamit elintézek, azonnal ki is megy a fe-
jemből.
– Hát persze – mondta Hoskovec docens semleges hangsúllyal. Ezzel a komplikáció-
val egyáltalán nem számolt. Naiv módon azt gondolta, hogy legelőször is teljes titok-
tartásra kéri a lányt, aztán néhány mondatos magyarázattal megvilágítja előtte a kísér-
let lényegét. A lány ezek után fellelkesedik, hogy együtt dolgozhat vele egy ilyen nagy
jelentőségű ügyben, és hozzájárul, hogy megfelelő szövetmintákat vegyenek tőle. Az-
tán néhány nap múlva megint találkoznak, és folytatják a dolgokat. Mindeddig azon-
ban csupán a dolog első mozzanata teljesült, Burdova kisasszony készségesen meg-
ígérte, hogy hallgatni fog, csak éppen fogalma sem volt róla, hogy miről.
– Egyszóval, magácska egyáltalán nem tudja, hogy mi az az ivartalan szaporítás? –
Hoskovec docens rezignáltan roskadt az üvegedények elmosogatására szolgáló öreg
mosogatódézsa melletti rozzant tonettszékbe. Megcsóválta a fejét, és szinte feldúltan
nézett a mennyezetre. – Hát akkor jól figyeljen ide, kedves kisasszony!… Tehát… az
ivartalan szaporítás bizonyos értelemben egyfajta módja a formák sokszorosításá-
nak… Az ivartalan szaporítás… hogy egész pontosan megértse…
Burdova kisasszony a haja tövéig elvörösödött.
Úgy látszik, nem a legmegfelelőbb módon fogtam ehhez a dologhoz, gondolta magá-
ban Hoskovec.
– Burdova kisasszony, nagyon szépen kérem! Én most magával a legszigorúbb érte-
lemben vett tudományos kérdésekről beszélek. És külön hangsúlyozom, hogy ugyebár,
ivartalan szaporításról van szó. A biológusok már nagyon régen rájöttek arra, hogy
például veszünk egy répát… – Megállt a beszédben. Nagyon is ostobának tűnt most
számára ez a példa. Éppoly ostobának, mint az a tankönyvekben szereplő lepkeügy a
szaporodás magyarázatára.
Idegesen köhintett.
– Kezdjük el hát még egyszer. – A karosszéket, amelyen ült, az ablak felé fordította,
hogy ne kelljen Burdova kisasszony szemébe néznie. – Kisasszony, mondja, kiismeri
valamennyire magát a kertészkedésben? Nos, ha igen, akkor bizonyára tudja, mit ma-
gyarázok majd a következőkben. Mondjuk, a kertész vesz egy hagymagumót, felszele-
teli, és ezeket az így keletkezett metszeteket elülteti a földbe. Ezekből a gumódarab-
kákból kinő egy-egy hagyma. Most ugyanezt képzelje el egy másik élőlénnyel. Mond-
juk éppen az emberrel! A dolog persze ilyenkor nem egészen ugyanaz, de mindenkép-
pen valami hasonlóról van szó.
A szemét Burdova kisasszonyra szögezte. Az meg csak ült a széken, és tenyereit a tér-
dére helyezte. Olyan volt most, mint egy igazi mintadiák, mindenképpen azt a benyo-
mást keltette, hogy érdeklődéssel figyeli a magyarázatot.
– Egy bizonyos Steward nevű professzor a második világháború után ilyenfajta kísér-
leteket végzett a hagyma gumójából származó sejtekkel. Elhelyezte őket valamilyen
szerves oldatban, és figyelte, hogy mi fog történni. Egyszer aztán ezek a bizonyos sej-
tek feltűnő gyorsasággal kezdtek el nőni és szaporodni. Ekkor a professzor kókusztejet
kevert az oldatba. Steward tovább folytatta az eljárást, s a dolog azzal végződött, hogy
létrejött egy csomó hagymaszerű képződmény s velük együtt számtalan hagymaemb-
rió is. Vagyis egyetlen hagymasejtből számtalan más hagyma képződött, ráadásul pon-
tosan olyan, mintha a megszokott eljárást követte volna, mint a kertészek. Érti, kisasz-
szony?
A lány bólintott. Annyi bizonyos, hogy nem valami szószátyár ez a nőszemély.
– Természetesen a Steward-féle kísérleteket csak kiindulásnak tekinthetjük. Ehhez ha-
sonló kísérleteket egy tucat más tudós is lefolytatott. Megpróbálták vegetatív úton
szaporítani nemcsak a növényeket, hanem a növényeknél sokkal bonyolultabb szerve-
zeti felépítésű élőlényeket is. Mit gondol, kisasszony, milyen cél vezette őket? Nem
más, minthogy ezt a csodát az emberrel is meg tudják ismételni!
Úgy látszott, hogy Burdova kisasszonyt kezdi érdekelni a dolog.
– Időközben aztán számtalan dolog kiderült. Többek között az is, hogy minden egyes
sejt, noha tudjuk, hogy csupán parányi része a magas szinten szervezett testnek, ráadá-
sul annak egy sajátos funkcióra specializálódott részecskéje, végső soron képes lehet
rá, legalábbis bizonyos feltételek között és meghatározott módszerek alkalmazása ese-
tén, hogy megőrizze mindazokat a tulajdonságokat, amelyek az egész szervezetre jel-
lemzőek. A továbbiakban tehát már arról volt szó, hogyan kell a sejtet visszavezetni a
specializálódástól az egyetemességig, kibányászni belőle mindazokat az információ-
kat, amelyeket az egész szervezetről őriz és rábírni, hogy szaporodva, a sejtek számta-
lan változatát hozza létre. Ehhez természetesen meg kellett teremteni mindazokat a
kedvező feltételeket, amelyek között a kiválasztott sejt hajlandó végigjárni azt a bo-
nyolult fejlődési utat, amelyen maga az egész élő szervezet eredetileg végigment, haj-
landó felszabadítani a benne meglévő információkat s a fejlődés végső eredményeként
létrehozni azt az egyedet, illetve az egyedek meg nem határozott számát, amelyek vele
azonosak lesznek, és egy bizonyos fajta teljes értékű reprezentánsai. Ezek a bizonyos
egyedek minden tekintetben pontos másai egymásnak, minden tulajdonságuk azonos,
akárcsak az egypetéjű ikreké. Burdova kisasszony bizonyára nagyon jól tudja, hogy az
egypetéjű ikrek mennyire hasonlítanak egymásra.
A lány bólintott és elmosolyodott.
– Ezt tudom, docens úr. Én ugyanis egyke vagyok. Amikor még kicsi voltam, az volt
minden vágyam, hogy legyen egy olyan nővérem, aki annyira hasonlít rám, hogy az
emberek ne tudjanak bennünket egymástól megkülönböztetni.
A docens erre a kijelentésre szinte felpattant a helyéről örömében, de fegyelmezte ma-
gét, nehogy észre lehessen venni rajta az örömöt. Ezek szerint Burdova kisasszonyt
maga a gondviselés küldte neki.
– Ön, kisasszony ezek szerint a lehető legideálisabb nyersanyag a kísérletem számára
– bökte ki végül-Akarom mondani, ezek szerint önnel nagyon ideális lesz a közös
munka.
A lány a fejét rázta.
– Egyáltalán nem lesz, docens úr. önnek kísérleti nyúlra volna szüksége, nekem pedig
ez a szerep nincs benne a munkaköri leírásomban. – Energikus mozdulatokkal kezdte
elrendezni a térde fölé csúszott szoknyát, felállt és elindult az ajtó felé. – Most pedig,
bocsásson meg, de rengeteg dolgom van. Ha netán a későbbiekben valami olyasmire
volna szüksége a docens úrnak, amit valóban kötelességem volna megtenni, természe-
tesen nagyon szívesen állok rendelkezésére.
Hoskovec docens azonban gyorsabb volt nála. Három lendületes ugrással az ajtónál
termett, gyorsan megfogta a kilincset, aztán benyúlt a zsebébe, és egy villámgyors
mozdulattal előrántotta a kulcscsomóját. Gyakorlott mozdulattal választotta ki a meg-
felelő kulcsot, bedugta a zárba, megfordította, aztán villámgyors mozdulattal megint a
zsebébe dugta a kulcscsomót. Csak amikor mindezzel elkészült, akkor rogyott le a
földre, a fájdalmat, ami az előbb a bokájába nyilallt, szinte elviselhetetlennek érezte.
Burdova kisasszony szemében egyszerre tükröződött az ijedelem és a szánalom. A fér-
fi ott a földön elterülve most szinte patetikus mozdulattal emelte fel a kezét.
– Nem, kisasszony, ön kénytelen lesz engem ezúttal végighallgatni. A szaporítás ko-
rántsem valami szörnyűséges dolog. Csupán az emberiség teremtéséről szóló régi ál-
mának megvalósulósa. – Miközben beszélt, megpróbált feltápászkodni. Elnyomta az
éles fájdalmat, megpróbált felemelkedni, aztán odatántorgott a legközelebbi munka-
asztalhoz. – Úgy látszik, kificamítottam a bokámat. Ó, ez az átkozott fájdalom, azt hi-
szem, ezt nem lehet elviselni; beleőrülök!
– Valószínűleg sugárzó fájdalomról van szó – állapította meg Burdova kisasszony. –
Ilyenkor a legjobb azonnal orvost hívni. Majd telefonálok.
– Az istenre kérem, ne tegye! – tartotta vissza a docens. – Meg kell hogy hallgasson! –
Szemmel látható erőlködéssel odabicegett a tonettfotelhoz, és óvatosan elhelyezkedett
benne. – Most legalább nem fog félni tőlem. – Aztán eszébe jutott, hogy Burdova kis-
asszony esetleg azt hiheti, csupán színészkedik, eljátssza neki ezt a bokaficamot. –
Nézzen ide, kérem, csakugyan fáj – s egy mozdulattal felhúzta a nadrágszárát. Csak-
ugyan jócskán be volt dagadva a bokája.
– Ó, az nagyon fájdalmas lehet – konstatálta némi bizonytalansággal Burdova kisasz-
szony.
– El akarom mondani önnek, hogy a mi intézetünk körülbelül azóta foglalkozik a mes-
terséges szaporítás problémáival, amióta ön, kisasszony, nálunk dolgozik. És azt is
elmondhatom, hogy ebben a munkában nagyon messzire jutottunk. Pontosabban mi
jutottunk a legmesszebbre. Az egész világon. – Sóhajtott egy nagyot. – És még vala-
mit elárulok önnek. Egy bizonyos idővel ezelőtt támadt egy ötletem, amely első pilla-
natban fantasztikusnak látszott, de mégis kipróbáltam, és a próba során kiderült, hogy
éppen ez a téglácska hiányzott az épület befejezéséhez. Most nehogy azt kérdezze tő-
lem, kisasszony, hogy miért zártam magamba ezt a titkot. Kérdésére egyszerűen nem
tudnék meggyőző választ adni. Elég annyi, hogy leküzdhetetlen vágy fogott el, hogy
magam fejezzem be ezt a hosszú kísérletsorozatot. Kizárólag a saját erőimre támasz-
kodva, mint ahogy ezt a régi felfedezők tették, akik mindvégig magukra voltak utalva.
El sem tudja képzelni, kisasszony, hogy mennyi gyötrelemmel járt az, hogy nem be-
szélhettem róla senkinek. De most már közvetlenül a cél előtt vagyok. Nemcsak hogy
kidolgoztam a mesterséges szaporítás új elméletét, de megtaláltam azt a módszert is,
amely ezt az eljárást teljesen lerövidíti. Rendelkezem olyan élő anyaggal, amelyben a
sejtek számára összehasonlíthatatlanul kedvezőbbek a feltételek, mint bármely más
közegben ez lehetséges. Továbbá elkészítettem egy gépezetet, amely nem egy avagy
néhány azonos összetételű sejttel dolgozik, hanem egymástól függetlenül tenyészti
tovább azokat a szöveteket, legyen a számuk akár több tucatnyi, amelyeket a test leg-
különbözőbb részeiről vettünk ki. Így aztán a végeredmény is sokszorosan kontrollál-
ható, és teljes biztonsággal garantálja egy művi úton előállított élőlény embriójának
létrejöttét, ráadásul az eredetivel minden részletében megegyező alakban. El tudom
végezni gépezetemmel ezeknek az említett embrióknak a korlátlan példányban való
szaporítását. Kedves Burdova kisasszony – és fölényes mozdulattal mutatott körbe a
laboratóriumban –, ez a helyiség meg amaz, amely ott a fal mögött van, ez az egész, ez
az én előbb említett gépezetem.
A lány körülnézett a laboratóriumban, de a különféle fémszerelvények, üvegedények,
csövek és kábelek tömege, a falakon függő táblázatok és különféle ábrák feltehetően
nem sokat mondottak neki.
– Nem volna például szüksége egy kiskutyára? – kérdezte lelkesen a docens.
– Nem – válaszolta a lány. – Egyedül lakom, docens úr, nem volna senki, aki gondoz-
ná a kiskutyát.
– Kár, nagy kár. Mert ha mégis akarna egyet, két nap alatt el tudom készíteni önnek. –
Aztán önkritikusan korrigálta a szavait. – Mondjuk inkább: négy nap alatt. Piskóta
kutyám előállítása négy teljes hetet vett igénybe, de most már négy nap teljesen ele-
gendő volna.
A lány kissé értetlenül és határozott ellenszenvvel a tekintetében nézett vissza a do-
censre.
– Piskóta – mondta a férfi –, ez a kutyám neve. Afféle fekete korcs, a nyakán fehér
gallérral. Előállítottam, akarom mondani, létrehoztam ennek a kutyának a pontos má-
sát. Olyan tökéletesen sikerült, hogy magam sem tudom az eredetit a másolattól meg-
különböztetni. És ugyanezt az emberrel is meg tudom csinálni. Ennek alapján tehát mi
ketten… képesek vagyunk… – könyörögve nézett a lány szemébe. .
– Rettentően sajnálom, docens úr, de nekem valahogy nem tetszik ez a dolog. Próbál-
jon erre valaki mást rábeszélni.
A docens mélyet sóhajtott.
– Pedig én annyira bíztam magában, ön az én legjobb, igen a legjobb munkatársnőm. –
Megpróbálok erre a nőszemélyre a női logika szerint hatni, villant az agyába. – Gon-
doljon a kisasszony az emberiségre! Az én gépezetem nemcsak arra alkalmas, hogy
embereket hozzon létre, hanem arra is, hogy egyes emberi szerveket állítson elő. El
tudja képzelni, kisasszony, hogy hány ember életét lehetne így megmenteni? A gyó-
gyíthatatlan betegeket, a súlyos sebesülteket… Szerte a világon nap mint nap ezrével
pusztulnak el az emberek, mert tönkrement a veséjük, a tüdejük, a szívük. Az én gépe-
zetem vesét, tüdőt, szívet készít nekik, akármit, amire éppen szükségük van. Hát nem
veszi észre, hogy ez milyen nagyszerű, óriási dolog? És hogy milyen nagyszerű ez az
egész fejlődési lehetőség, amely az emberek mesterséges előállításával az egész embe-
ri nem elé tárul? Képzelje csak el, ily módon létre lehet hozni egy olyan változatát az
embernek, amely az erre a célra kiválasztott legszebbekre, a legtökéletesebbekre ha-
sonlít. És gondoljon, kedves kisasszony a halhatatlanságra! – A docens megragadta az
asztal peremét, és szuggesztív erőfeszítéssel folytatta a mondanivalóját. – A halhatat-
lanságot kínálom önnek, Burdova kisasszony. Soha nem hal meg, hiszen örök időkre
tovább él azoknak az alakjában, akik mint az ön másod-, harmad-, illetve sokadik pél-
dányai az eljárás eredményeképpen megszületnek. Ön, kisasszony örök időkig szapo-
rodni fog, mint a legelső ember itt a Földön, ön fogja megnyitni az egész emberiség
számára a történelem új korszakát. Az isten szerelmére kérem önt, kisasszony, eskü-
szöm, hogy még soha senkit nem kértem semmire ekkora alázattal. Hiszen ugyanaz a
lehetőség áll ön előtt, mint ama bizonyos… izé… – Sehogy sem akart eszébe jutni a
keresett név.
– Makropulosz – vágott a szavába Burdova kisasszony. Úgy látszik, neki jobb volt a
névmemóriája, mint a docensnek.
– Úgy van, Makropulosz – bólintott a docens. – Hát nem csábító ez a lehetőség az ön
számára?
– Emilia Marty, kedves docens úr, tudtommal élete végéig nagyon boldogtalan volt.
Ez a dolog engem egyáltalán nem csábít.
A férfi elszomorodott.
– Ezek szerint ön nem hisz nekem. De legyen türelmes, én meg fogom győzni önt. Én
majd megmutatom önnek, hogy valójában miről is van tulajdonképpen szó. Megpró-
bált felállni, de felnyögött az éles fájdalomtól.
– Legyen olyan kedves, menjen oda ahhoz a bal oldali szekrényhez. Ott őrzöm Piskóta
kutya sejtjeit!
A lány nem mozdult, talán nem is értette, miről beszélnek neki, a docens kénytelen
volt maga odasántikálni a szekrényhez. Kinyitotta az ajtaját, elővett egy dobozkát, ki-
vett belőle néhány ampullát, letörte az ampullák nyakát, aztán egy széket markolászva
útközben, odabicegett az üvegből és fémből épített laboratórium túlsó végéhez.
Burdova kisasszony a docens hátától nem láthatta, mit csinál, de rövid idő elteltével
valamilyen motor halk bugását hallotta. A sarokban látható fémdobozok egyike gyors
egymásutánban elkezdett villogni.
– Látja, kérem? – fordult vissza a docens.
A lány nem látott mást, csak egy ívlámpa üvegtestón fel-felvillanó fekete pontokat.
– Már megindult a folyamat! – kiáltott fel vidáman a docens. Kezét kinyújtotta a kö-
zelben elhelyezett számítógép billentyűzete felé, és egymás után állította be a külön-
böző programokat. – Már készül, már készül. Szegény Anežkám, ezek szerint még egy
harmadik kutya gondja is a nyakadba szakad!
Most lépések zaja hallatszott a folyosón, majd a zárban forogni kezdett a kulcs. Mind-
ketten megdermedtek. Kinyílt az ajtó, és ott állt előttük Čižek asszisztens.
– Ó, pardon – nyögte ki a meglepetéstől elképedve –, nem járt itt véletlenül Dvorák
kolléga?
Dvorák kolléga körülbelül egy hónappal ezelőtt utazott ki Leningrádba egy féléves
tanulmányútra, épp ezért Čižek természetesen nem is várt feleletet a kérdésére, hanem
igyekezett minél előbb elkotródni.
– Most aztán tökéletesen el van rontva minden! – kiáltott fel dühösen Burdova kisasz-
szony. – Čižek együtt jár Eliskával, tudja, azzal a lánnyal a hatodik emeletről. Holnap
az egész intézet arról fog pletykálni, hogy itt találtak bennünket bezárkózva a laborató-
riumban. – Ezzel fogta magát, kiment, és bevágta maga mögött az ajtót. Hoskovec do-
cens keserűen gondolt arra, hogy kísérletei során, úgy látszik, mégsem szentelt ele-
gendő figyelmet annak az igen fontos tényezőnek, hogyan kell az eljáráshoz szükséges
sejteket minden bonyodalom nélkül megszerezni, hiába fordított erre a kísérletre olyan
mérhetetlenül sok munkát.

Burdova kisasszony jóslatai igaznak bizonyultak. Čižek még aznap mindent elmondott
a szíve hölgyének, Eliskának, aki aztán másnap olyan ügyesen járt-kelt az intézetben,
hogy még azon melegében minél több kolléganőjének elmondhatta a történteket. Így
aztán sikerült közhírré tenni, hogyan is állnak a dolgok Burdova kisasszonnyal, ezzel a
hovatovább már vénlánynak számító nőszeméllyel, no meg a tisztességben megőszült
Jindrich Hoskovec docenssel.
A docens egyébként csak déltájban jött be az intézetbe. A lába ekkor már szoros kö-
tésben volt, járás közben sétabotra támaszkodott, amelyet a sebészeti rendelőben adtak
neki kölcsön azzal a feltétellel, hogy majd három nap elteltével, ha leveszik a lábáról a
kötést, visszaszállítja a tulajdonosoknak. A docens gondolatait egyébként teljes egé-
szében Burdova kisasszony töltötte be, kizárólag csak arra tudott gondolni, mit is kel-
lene tennie, hogy meggyőzze a lányt: mégis vesse alá magát a kísérletnek.
Meglehetős keserűséggel volt kénytelen elismerni, hogy a jelek szerint nem sokat ért a
női lélek rejtelmeihez. Már az is eszébe jutott, hogy az a valaki, aki néhány évtizeddel
ezelőtt feleségül vette Anežkát, talán nem is ő volt, hiszen Anežkára különben is már
réges-régen nem úgy gondolt, mint ahogy a férfiak a nőkre gondolni szoktak. Ez a fel-
fedezés egyébként valami csendes szomorúsággal töltötte el. Persze, ami a nőkkel
szemben követendő helyes bánásmódot illeti, bizalommal fordulhatna Čižek asszisz-
tenshez, aki nemegyszer dicsekedett előtte azzal, hogy teljesen kiismeri magát a nők
lelkében. De ha jobban meggondolta, éppen Čižek az az ember, akihez csakis a leg-
végső esetben szabad fordulnia ilyen hétköznapi, mondhatni közönséges üggyel.
Az elkövetkező napok újabb megpróbáltatásokat tartogattak Hoskovec docens és
Burdova kisasszony számára. A mendemonda ugyanis, hogy a docens közönséges
szoknyavadász, aki a jelek szerint most a másodvirágzását éli, és hogy éppen ezzel a
bolond titkárnővel szokott bezárkózni a laboratóriumba, természetesen mindkettőjük
fülébe eljutott. A jelek szerint az intézet munkatársai ebben az ügyben két táborra sza-
kadtak. Az egyik tábor – ide tartoztak a komolyabb, reprezentatívabb, más szóval tu-
dományos káderek, akik természetesen többségükben a férfinemből kerültek ki – úgy
vélekedett, hogy a docens a jelek szerint belevaló gyerek, és amit művel, abban a vilá-
gon semmi kivetnivaló nincs. A másik tábor, ide tartoztak az adminisztratív munkatár-
sak, más szóval a nők, arra az álláspontra helyezkedett, hogy Burdova kisasszonyt, ezt
a naivnak és tapasztalatlannak már egyáltalán nem mondható nőszemélyt meg kell bé-
lyegezni, mivelhogy láthatóan behálózta ezt a szerencsétlen vén kecskét. Egyszóval a
kettejük viszonya, noha ténylegesen egyikük számára sem hozott a világon semmi kel-
lemeset, a környezet szemében befejezett ténynek számított.
Ezen az sem változtatott semmit, hogy Burdova kisasszony minden erejével azon volt,
hogy azonnal eltűnjön, ha a folyosó túlsó végén véletlenül meghallotta a docens séta-
pálcájának kopogását. Az sem változtatott a dolgokon, hogy a docens megpróbált úgy
viselkedni, mintha nem ismerné a lányt, és ha mégis el kellett egymás mellett menni-
ük, igyekezett keresztülnézni a titkárnőn. Mindez az emberek szemében csak megerő-
sítette mindazt, amit tudni véltek, hiszen mi más is lehetne ez a feltűnő érdektelenség
egymás személye iránt, mint a tényleges érzelmek ügyetlen leplezése. Az emberek
egész álló nap erről beszéltek, mondhatni, hogy az ügy egyik napról a másikra a mun-
kahelyi pletykák közül a legnagyobb népszerűségnek örvendett. A férfiak, akik mind-
eddig semmiféle figyelmet nem szenteltek Burdova kisasszony személyének, éppen
csak köszöntek neki, ha elmentek mellette, most, ha szembetalálkoztak vele, kihívóan
a szemébe néztek, s megpróbálták a tekintetéből legalább a nyomait kiolvasni annak a
szenvedélynek, amelyet, mint gondolták, a lány a docens iránt érez. Burdova kisasz-
szony, aki eddig nem szokta meg, hogy a figyelem középpontjában álljon, ilyenkor
lesütötte a szemét, és igyekezett minél gyorsabban eltűnni a folyosóról, hogy végre ne
lásson embereket.
A nyughatatlan docens azonban a váratlanul közbejött megpróbáltatásokat elég hamar
kiheverte, és hamarosan visszanyerte lelki egyensúlyát. Ilyen apró kellemetlenségek és
holmi folyosói pletykák miatt nem fogja kockára tenni tizenkét kemény esztendő meg-
feszített munkájának minden eredményét. Most, hogy erre más lehetőség ideiglenesen
nem kínálkozott, legalább telefonon próbálta tartani a kapcsolatot a 165-ös mellékkel;
és ismét megpróbálta rávenni őt, hogy még egyszer mérlegelje a neki tett ajánlatot.
Meghívta többek között, hogy jöjjön megtekinteni az újonnan előállított Piskóta ku-
tyát, mert hiszen közben a gépezet kifogástalanul működött, a kisasszony azonban
semmi érdeklődést nem mutatott a dolog iránt. Ezek után nem tehetett mást, hazavitte
ezt a harmadik kutyát is a feleségének, Anežkának, és Burdova kisasszonynak névte-
lenségbe burkolódzva elküldte a különnyomatait azoknak a tanulmányoknak, amelye-
ket az idős Haldamova asszonnyal együtt írt a mesterséges szaporítás kilátásairól és
jelentőségéről, különös tekintettel a kérdés filozófiai oldalára. A lány azonban nem
volt hajlandó átvenni a küldeményt. Burdova kisasszony tehát a jelek szerint változat-
lanul torkig volt az üggyel.
Aztán amikor három nap elteltével Hoskovec docens végre gipszkötés nélkül vonulha-
tott be a tudományos tanács ülésére, ahol az eredeti tervek szerint be szerette volna
jelenteni munkájának fantasztikus eredményét, hirtelen új terv született meg a fejében.
Teljes három órán keresztül, ameddig az értekezlet tartott, nem szólt egyetlen szót
sem, csak némán bámult maga elé. Mivel az ilyesmi máskor is előfordult vele, a do-
lognak senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget. Még megfelelő magyarázatot
is találtak rá a kollégák, mondván, hogy Hoskovecet feltehetően most egészen más
gondolatok foglalkoztatják, mint a tudomány ügyes-bajos apróságai. A kollégáknak ez
a feltételezése bizonyos értelemben meg is felelt az igazságnak, csakhogy nekik ter-
mészetesen fogalmuk sem lehetett róla, hogy milyenek a valóságban azok a bizonyos
kötelékek, amelyek a docenst Burdova kisasszonyhoz fűzik. És természetesen arról
sem volt sejtelmük, hogy a docens fejében milyen gondolatok fordultak meg a tanács-
kozás ideje alatt.

Gyorsan behúzódott a keskeny gyalogösvény melletti galagonyabokor árnyékába. Ezt

az ösvényt az intézet dolgozói tapostok ki a füvesített parkban, a fák közt, hogy ily
módon megrövidítsék az autóbuszokhoz vezető utat. Ezek az autóbuszok a munkaidő
leteltével a városba szállították a dolgozókat. Az este koromsötét volt, a közelben lévő
nyilvános illemhely bűze terjengett a levegőben, az embernek óvatosan kellett lépked-
nie. Hoskovec docens már két estét töltött el a galagonyabokor árnyékában. Csakhogy
tegnap és tegnapelőtt Burdova kisasszonynak sikerült meglógnia. Az első alkalommal
valaki épp abban a pillanatban villantotta fel a kocsija reflektorát, s ezzel tökéletes
fénybe borította a terepet, ahol a docens sort akart keríteni kitervelt cselekedetének
végrehajtására, másnap viszont a közeli fa mellett egy szerelmespár tartózkodott, és
nem volt hajlandó elmozdulni onnan; így aztán Burdova kisasszonynak sikerült min-
den bántódás nélkül eljutnia az autóbuszhoz. Hoskovec docens persze ilyen körülmé-
nyek között nem merte elhagyni rejtekhelyét, semmi kedve sem volt hozzá, hogy a
végén még szatír hírébe keveredjék, így aztán mindaddig kénytelen volt a bokrok közt
védelmet keresni, amíg a párocska hajlandó volt elsétálni.
Ma megint itt volt, és türelmesen várakozott, azzal a szilárd elhatározással, hogy
mindaddig folytatja próbálkozásait, amíg a véletlen nem hozza meg a kedvező pillana-
tot. Akkor viszont késlekedés nélkül kiugrik a bokorból, kezében a kis homokzsákocs-
kával, amelyet nagy műgonddal férceit össze otthon egy durva vászondarabból. A ho-
mokot a lakóháza közelében lévő gyermekjátszótér homokozójában gyűjtötte össze.
Előlép majd, és rákiált a lányra: „Nos, kisasszony, most pedig velem jön, vagy önszán-
tából, vagy akarata ellenére! Mintát veszek magából és kész. Legyen nyugodt, a dolog
teljesen fájdalommentes. Eljön az idő, amikor még hálás lesz nekem ezért.” Ha pedig
a lány nem lesz hajlandó csendben maradni és hallgatni a szép szóra, jól fejbe vágja őt
ezzel a homokzsákkal, természetesen ügyelve arra, nehogy agyonüsse, hiszen csak az
a célja, hogy megfelelően elkábítsa. A lány majd a földre rogy, ő a karjaiba veszi, az-
tán az intézet hátsó bejáratán, az üvegházak mellett becsempészi őt. Akkor aztán a la-
boratóriumban gyorsan mintát vesz tőle, s ha mindez megtörtént, átviszi őt a szomszé-
dos dolgozószobába. Így aztán a kedves Burdova kisasszony kénytelen lesz itt eltölte-
ni azt a tizennégy napot, amíg a készülékben megszületik az ikertestvére. Hoskovec
docens tökéletesen tisztában volt vele, hogy ezzel a lépéssel az ügyet meglehetősen
veszedelmes területekre vezérli, de az volt a meggyőződése, hogy a kedvező eredmé-
nyek utólag majd legalizálják tettének nem éppen törvényes mozzanatait.
A távolban zaj hallatszott, női cipők kopogtak a betonon, a docens már tökéletesen
kiismerte magát a női és a férfi cipők okozta zajok közötti különbségben. Óvatosan
kikémlelt a rejtekhelyéről, aztán megint visszahúzódott. Az illető nem Burdova kisasz-
szony volt. A férfi megpróbálta elképzelni, hogy a lány talán éppen ebben a pillanat-
ban veti le a fehér munkaköpenyét, kezet most, megtörülközik az intézet körbélyegző-
jével ellátott törülközőbe, aztán fésülködni kezd a tükör előtt, megrajzolja a szeme
alatt azokat a manapság oly divatos sötét karikákat, leveszi a fogasról a perzsanyakú
kabátját, felteszi a testszínű kalapot, a kesztyűtartóból előkeresi a kesztyűjét. Miköz-
ben mindezt végiggondolta, az is eszébe ötlött, hogy ez minden tulajdonképpen, amit
Burdova kisasszonyról tud. Tíz esztendeig ezt a lányt egy írógép tartozékának tekintet-
te csupán, aki mindemellett arra is képes, hogy az ember mindennapi apró problémáit
is elrendezze, akit el lehet küldeni a büfébe, hogy tízórait hozzon. Most azonban azt is
kénytelen volt megállapítani, hogy ez a lány elég ízlésesen öltözködik, jól válogatja
össze a ruhadarabjait, és kedves kis kalapot visel. Úgy látszik, túl sokat foglalkozom a
külsejével, szögezte le magában, nem helyénvaló, hogy ilyen sokat törődöm ezekkel a
mellékes dolgokkal. No majd csak túl leszünk ezen a kellemetlen ügyön. Jól megszorí-
totta a homokzsákot, és megnyugtatásul ütögetni kezdte vele a combját.
Most a fénykörben, amelyet az intézet főbejáratánál elhelyezett lámpa árasztott maga
körül, megjelent valakinek a sziluettje, akiben a docens azonnal felismerte Burdova
kisasszonyt. A parkolóhely környékén az a bizonyos jellegzetes nagyvárosi csend ho-
nolt. A férfi szíve egyszerre hevesebben kezdett dobogni. Nos, igen: elérkezett a cse-
lekvés ideje.
Hoskovec docens félretolta a bokor csupasz ágait, kiugrott a gyalogösvényre, és visz-
szafojtott hangon, fenyegető hangsúllyal rákiáltott a lányra:
– Állj! Most, kedves kisasszony…
Többet nem mondhatott, mivel Burdova kisasszony rámeresztette a rémülettől kikere-
kedett szemét, és sikítani kezdett:
– Segítséééég!
A férfi felemelte a kezét, amelyben a kis homokzsákot szorongatta, hogy előzetes ter-
vei szerint megfelelő erővel lesújtson a lány fejére, nehogy a végén most is eljátssza a
lehetőséget.
– Jajjjajjjjajjj! – kiáltozott Burdova kisasszony, ahogy csak a torkán kifért. –
Segítséééég! – és futni kezdett a parkban, ahogy csak a lába bírta.
A docens a nyomában. Bármekkora hátrányt is jelentettek neki az évei és a még csak
gyógyulófélben lévő kificamított bokája, ráadásul a mostanában divatos, vastag talpú,
magas sarkú cipő is akadályozta a futásban, mégsem akart lemaradni. A csendes par-
kot felverte a menekülő lány és üldözője lábdobogása. Aztán Burdova beleütközött
egy fa törzsébe, majd egy bokor szúrós ágaiba gabalyodott bele. Hoskovec docens
közvetlenül a nyomában volt, kigombolt kabátja lobogott utána a levegőben. Aztán
amikor nagy nehezen beérte a lányt, és csuklójánál fogva megragadta, egyszerre leen-
gedte a másik kezében szorongatott homokzsákot. A lány megpróbálta kiszabadítani a
kezét a szorításból, de a férfi annál nagyobb erővel szorította. Lélegzetet vett megpró-
bálta befejezni az imént elkezdett mondatot, de a dolog ezúttal sem sikerült neki.
Burdova kisasszony ekkor váratlanul elengedte magát, és lágyan a férfi karjaiba om-
lott. Elvesztette az eszméletét.
Nem telt bele egy perc, és a helyszínen máris megjelent a rendőrjárőr, amelyet
Burdova kisasszony kétségbeesett segélykiáltása szólított ide.

– Tehát, kisasszony, kitart azon állítása mellett, hogy ez az állampolgár, akit azzal
gyanúsítunk, hogy fizikai erőszakkal akadályozta önt a szabad mozgásban, olyannyira,
hogy a védekezés során az eszméletét is elvesztette, valójában egyáltalán nem erősza-
koskodott önnel?
Blanka Burdova kisasszony, most már megfelelően kimosakodva, de arcán még min-
dig viselve az átélt események nyomait, egy kemény hivatali széken ült a kihallgatást
vezető rendőr főhadnagy íróasztala előtt.
– Igen… Randevúnk volt a parkban.
A főhadnagy szigorú pillantást vetett a lányra.
– Magának az a szokása, hogy randevúzás közben segítségért kiabál? Maga, kedves
kisasszony úgy üvöltött, hogy nemcsak a helyszínen, de szinte itt az őrszobán is halla-
ni lehetett…
– Iiigen… De hát kérem, ez csupán tréfa volt, kedves rendőr elvtárs. Én csak egysze-
rűen… vicceltem. Mintha… izé… mintha…
– Mintha?
– Mintha… mintha… nos erre nem tudok válaszolni…
– Hát rendben van, nehogy nekem a végén még sírva fakadjon itt. Mit gondol, meny-
nyibe fog magának kerülni ez a jó kis hecc?
A lány nemet intett.
– Hatvan korona helyszíni bírság.
A lány megkönnyebbülten lélegzett fel.
– Írja alá a jegyzőkönyvet. – Felállt, és kinyitotta a szomszéd helyiségbe nyíló ajtót. –
Hozzák be kérem azt a… azt az állampolgárt… azt a bizonyos… – Hiába kutatott az
emlékezetében a név után. – Azt, aki megtámadta a kisasszonyt!
– Engem nem támadott meg senki! – vágott közbe határozott hangon a lány.
– Jól van, jól van – bólintott rá a rendőrtiszt.
Hoskovec docens szemmel láthatóan rozzantabb állapotban volt, mint Burdova kisasz-
szony, élő bizonyítékaként annak, hogy adott esetben egy esemény jobban megvisel-
heti a tettest, mint az áldozatot. Neki eddig azt sem engedték meg, hogy megmosakod-
jon és rendbe hozza magát. Nagyon öregnek és megviseltnek látszott, egyszerre tükrö-
ződött arcán a röviddel ezelőtt átélt események és a kemény munkában eltöltött esz-
tendők minden fáradtsága. Mindez most közös súllyal nehezedett rá. Burdova kisasz-
szonyra olyan mély benyomást gyakorolt ez az arc, hogy képtelen volt róla akár egyet-
len pillanatra is levenni a tekintetét.
– Üljön le – szólalt meg a főhadnagy.
Lehet, hogy a férfi nem hallotta magát a mondatot, vagy hallotta ugyan, csak nem fér-
kőzött a tudatába, minden esetre állva maradt.
Nehogy a végén még itt legyen nekünk rosszul, gondolta magában a főhadnagy. Sze-
rencsétlen vénember, pont az hiányzik neki, hogy a parkban lányokat hajkurásszon.
Aztán persze jön az infarktus. Aztán ez a másik, ez az ostoba vénlány. Előbb üvölt, és
vádaskodik, aztán meg úgy bámul a férfira, mint egy szentképre. Hiába! Az erotika
bolond dolog. No, megírom a jegyzőkönyvet, és lassan írni kezdte a protokollumot.

Kijöttek az őrszoba ajtaján, és elindultak az úton, amely a Vinohrady városrészt a

Vršovicével összekötötte. Az út két oldalát közepes nagyságú bérházak szegélyezték.
Hoskovec docens anélkül, hogy ezt magában tudatosította volna, tulajdonképpen haza-
felé kísérte Burdova kisasszonyt. Képtelen volt bármire is koncentrálni, csak emelget-
te a lábait egymás után, miközben tekintetét a járda betonjára szögezte. Egyszer csak
arra lett figyelmes, hogy Burdova kisasszony mond neki valamit.
Megállt és ránézett a lányra.
– Bocsásson meg, kérem, valahogy belemerültem a gondolataimba… – Ahogy ki-
mondta, azonnal el is szégyellte magát. Ez a konvencionális hazugság sehogy sem il-
lett ehhez a helyzethez. Korrigálta az előbbi mondatot. – Pontosabban szólva: egysze-
rűen megszűntem gondolkozni.
Felemelte a tekintetét, és Burdova kisasszony szemébe nézett.
– Nagyon kérem, árulja el végre, hogy miért cselekedett így? Miért nem mondta el
nekik az igazat?
A lány nem válaszolt, csak a vállát vonogatta.
A férfi mélyet sóhajtott, és megpróbálta összeszedni magában a férfiöntudat utolsó
morzsáit.
– Tudja, nagyon nehezen viselném el azt a tudatot, hogy mindezt csak szánalomból
tette.
– Ugyan, drága docens úr, hogy is jutnak az eszébe ilyen ostobaságok! – válaszolt
most már teljesen nyugodt, kiegyensúlyozott hangon a lány. – És végül is: mi mást
tehettem volna? Kinek volna jó az, ha a docens urat rács mögé dugnák? Ki fejezné be
például a kísérleteit? – Felnevetett. – Nagyon érdekelne, hogy mire jutott azóta a do-
cens úr. Talált valakit, aki jelöltette magát az öröklétre?
– Az ilyen dolgokkal nem illik tréfálni, kedves kisasszony! – Mindent elkövetett, hogy
szavai méltóságteljesen hangozzanak. – A tudományhoz méltatlanok ezek a tréfák… a
tudomány túlságosan komoly dolog ahhoz, hogy gúnyt űzzünk belőle!
– Komoly dolog? Elhiszem, docens úr, de tény, hogy ide az őrszobára juttatott ben-
nünket. De hát rendben van, ne gúnyolódjunk ezen a komoly tudományon. Ettől telje-
sen függetlenül, ha éppen tudni akarja, újabban az ön mesterséges szaporítási kísérletei
kezdenek engem érdekelni.
Hoskovec docens lelke legmélyén megint pislákolni kezdett a remény tünékeny csilla-
ga.
– No de csak nem fogunk ilyen komoly dolgokról az utcán tárgyalni! – jelentette ki
Burdova kisasszony. Üljünk le valahová egy jó kávéra!
Egy közeli vendéglőben, mely A boltívek alatt nevet viselte, találtak is szabad asztalt.
Hoskovec docens egy üveg sört rendelt magának, a lánynak meg kávét és egy pohárka
édes vermutot. Ami igaz, az igaz, volt épp elég megbeszélnivalójuk!
A termetes korcsmáros türelmetlenül törölgette a bádogborítású pultot a törlőruhájá-
val, ezzel az ősi jelzéssel hozva a vendégek tudomására, hogy közeledik a záróra. A
rendesebb vendégek fel is fogták az üzenet értelmét, és kezdték elhagyni a vendéglőt,
Hoskovec docens és Burdova kisasszony azonban nem mozdult a helyéről. Ó, ha még
egyszer fiatal lehetnék, gondolta magában a docens, és Blanka Burdova szemébe né-
zett, bizonyos, hogy nem az én Anežkámat venném feleségül, hanem egy ilyen lányt,
mint Burdova kisasszony. Milyen kár, hogy a szerelem hatvanéves korban már gya-
korlatilag elhanyagolható szerepet játszik az ember életében.
– Tudja, kedves Blanka – (így szólította a lányt attól a pillanattól kezdve, hogy a poha-
rukat először összekoccintották) –, ezek a dolgok nekem mindeddig meg sem fordul-
tak a fejemben. Pontosabban szólva, a dolognak ez a része egyáltalán nem foglalkozta-
tott. Én csupán arra gondoltam mindig, hogy az én felfedezésem milyen sokat segít
majd az emberiségnek, hiszen forradalmasítani fogja az orvostudományt, és legalábbis
részleges halhatatlanságot hoz mindazoknak akiket a beavatkozásra kijelölnek, vagy
akik ezt a kegyet megszolgálják. Arra, amiről most magácska beszél… nem… ilyes-
mihez én sohasem adnám a beleegyezésemet.
– Docens úr, amit ön most mond, az nevetséges – szólt közbe Burdova kisasszony. –
Csak nem hiszi, hogy bárki is törődne az ön hozzájárulásával? Elneveznének magáról
vagy kétszáz teret, de az eredményeit arra használnák fel, amire a kedvük tartja. Az a
baj, hogy nem ismeri eléggé Čapek könyveit. – Felhajtotta maradék vermutját, és kü-
lönös mosollyal nézett a férfira. – Ha a maga készüléke valóban alkalmas arra, hogy
egy olyan új emberfajtát tenyésszenek ki vele, amely csupa Einsteinből és Bardot-ból
áll, akkor mi szükség van rá, hogy tovább éljenek az olyanok is, mint amilyenek mi
vagyunk? Mondja, ugyan kinek volna szüksége ránk, ha ez a szaporítási mód beválik?
– Igaz is, tulajdonképpen valóban nem sok szükség volna ránk – ismételte meg a lány
szavait csodálkozva a docens.
– Drága uram, záróra – szólt most már meglehetősen ingerülten a vendéglős, sokkal
nagyobb hangerővel, mint az indokolt lett volna.
Az autóbuszmegállóban Burdova kisasszony felkacagott.
– És mi van a kutyáival? Tulajdonképpen mennyit állított elő belőlük?
– Hármat – válaszolta bűnbánóan a docens. – A múlt héten ugyanis pusztán gyakor-
lásképpen még egyet készítettem. Így az eredeti Piskótával együtt négyre nőtt a szá-
muk. – Elhessegette magától azt a pillanatot, amikor majd beállít a lakásába, tudta jól,
hogy mi vár rá. Sokkal szívesebben foglalkozott volna azzal az elképzeléssel, milyen
más is volna, ha arra a bizonyos kísérletre Burdova kisasszony mégiscsak elszánná
magát. Csak egész csekély változtatásokat kellene eszközölnie hozzá a készüléken.
Először megalkotná Burdova kisasszony hasonmását, aztán a magáét, természetesen
mindkettőjükét sokkal fiatalabb változatban, mint amilyenek most, hogy telve legye-
nek az ifjúkor romantikus érzéseivel. Ez az ifjú Hoskovec aztán beleszeretne a fiatal
Burdovába, egymáséi lennének, és elköltöznének innét valahová messzire, ahol senki
sem foglalkozik mesterséges szaporítással. S hogy mi lenne azzal a két idősödő ha-
sonmásukkal?… Hát egyszerűen itthagynák őket, éljenek tovább, és ne okozzanak
senkinek semmiféle kellemetlenséget. Lehet, hogy egy ilyen megoldással Blanka is
egyetértene. Megkérdezni azonban nem merte tőle.
Anežka még nem aludt, amikor a docens végre hazaérkezett. Nem is jutott eszébe,
hogy megkérdezze a férjétől, hol kujtorgott eddig. Az a négy fekete korcs, nyakukon a
fehér gallérral teljesen lefoglalta minden figyelmét. Most itt csaholtak körülöttük
ahogy csak a torkukon kifért, hasonlóak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz.
– Jindrich – szörnyülködött Anežka –, ezek a kutyák teljesen felborítják a lakást!

– Olvastad, kedvesem? – kérdezte a legjobb éveiben járó elegáns férfi a mellette ülő
ifjú hölgytől, aki a repülőgép ablakán keresztül érdeklődéssel figyelte a mélyen alattuk
kibontakozó panorámát.
A lány felemelte a tekintetét, szemei valószínűtlenül kékek voltak.
– Mit kellett volna elolvasnom, kedves? Miről beszélsz, drága Jindrichem?
A férfi átnyújtotta neki az újságot, és rámutatott egy közlemény címére, amely olyan
óriási betűkkel volt szedve, hogy szinte az oldal felét elfoglalta.
Riporterünk érdekes beszélgetést
folytatott a Hoskovec-féle Bioló-
giai Intézet vezető munkatársaival.
Még nem ért véget a biológiai forradalom

A lány kezébe vette az újságot, és beleolvasott a cikkbe.

Jindrich Hoskovec professzor, a tudományok doktora, Nobel-díjas kutatónak a közér-

deklődés középpontjában álló intézetében – mint ismeretes, a professzor az évszázad
egyik legjelentősebb felfedezését tette a közelmúltban azzal, hogy sikerült neki előállí-
tani bizonyos kiinduló sejtekből a legkülönbözőbb emberi testrészeket – tovább folyik
a kutatómunka a megkezdett irányban. Ezek közül a kutatások közül vitathatatlanul a
legnagyobb érdeklődésre Jaroslav Čižek docens tevékenysége számíthat, aki tovább-
fejlesztette mesterének, Jindrich Hoskovec professzornak közismert eredményeit. Nyi-
latkozata szerint a közeljövőben emberi sejtcsoportokból már nem csupán egyes test-
részeket lehet majd létrehozni, hanem teljesen önálló egyedeket is, akik teljes mérték-
ben életképesek. Az emberiség évszázados álma az emberi élet mesterséges létrehozá-
sáról tehát már a legközelebbi években, de lehetséges, hogy a legközelebbi hónapok-
ban – napirendre kerül. A Biológiai Intézet vezetőségének kérésére, amelyet Čižek
docens adott át lapunk tudósítójának, szerkesztőségünk pályázatot hirdet a lap olvasói
számára, küldjék be az általuk legmegfelelőbbnek ítélt nevet, amelyet majd a mester-
ségesen előállított ember viselni fog. „Ez az egyetlen probléma – jelentette ki kiküldött
tudósítónknak Čižek docens –, amelyben nem tudunk előrejutni.” Čižek docensről
minden munkatársának az az egyöntetű véleménye, hogy a magas szintű kutatói tevé-
kenység mellett a humor a legerősebb oldala.

– Nicsak, Čižek… a humora már annak idején is kezdett az idegeimre menni.

– Olvasd csak tovább, kedvesem, mert különben az egész híradás nem ér semmit!

Tudósítónkat a fentiek mellett az a megtiszteltetés érte, hogy Hoskovec akadémikus

rövid időre fogadta is őt, noha a professzorról köztudott, hogy nem hajlandó a nyilvá-
nosság előtt szerepelni, és a legszigorúbban távol tart magétól minden érdeklődőt. In-
terjúra pedig eddig még sohasem volt hajlandó. Hoskovec akadémikus elnézést kért
munkatársunktól, amiért, mint mondta, Čižek kolléga szenzációs kísérleteivel kapcso-
latban nem tud semmi közelebbit mondani, mivel a rangjával együtt járó megtisztelő
kötelezettségek és az intézet vezetése minden idejét igénybe veszi. Annyit mindeneset-
re kijelentett, hogy Čižek egyike a legkiválóbb tanítványainak, és természetesen teljes
bizalmát élvezi. Ami a mesterséges úton előállítandó emberrel kapcsolatos kísérletek
részleteit illeti, minden további felvilágosítást megtagadott.

– Megnézted azokat a fényképeket? Nem arra gondolok, amelyik Čižeket és a készü-

léket mutatja be, hanem amazt, ott feljebb. Egész jók, nemde?
Fotóriporterünk megörökítette Hoskovec professzor sétáját, amelyet a Biológiai Inté-
zet parkjában tett. Mint minden hasonló alkalommal, most is Blanka Burdova, a pro-
fesszor réges-régi titkárnője kísérte el őt, és társaságukban voltak azok a kutyák is,
amelyeket a professzornak sikerült mesterséges úton előállítania. Ezeknek a kutyáknak
az új fajtaként való elismeréséről, mint ismeretes, a Nemzetközi Kyneológiai Szövet-
ség a napokban folytat tárgyalásokat. A kutyák pontos leírása, valamint a róluk készült
színes fotók (ismeretes, hogy ideiglenesen ez a kutyafajta a Hoskovec Piskótái nevet
kapta) lapunk vasárnapi kiadásában látnak napvilágot.

A lány letette az újságot az ülés melletti kis asztalkára. Kinézett az ablakon. A repülő-
gép megkezdte a leszállást, a föld egyre jobban közeledett feléjük. Kihúzta magát ül-
tében, és bekötötte magát a biztonsági övvel.
CSULÁK MIHÁLY FORDÍTÁSA
VLADISLAV KUKLA

Az emberiség öröklétre vágyik

Az ember
ez a halandó élet
búcsút mondott az anyaméh melegének
hogy itt éljen és itt reméljen
ezen a szülötte Földön
s szemét a csillagok felé emelje

Az ember
ez a lelke mélyén végtelen
repülésre született élet
lefejti most magáról a szülötte Föld ölelő karját
és generációs kötelességét teljesítve
új hazákat indul el felkutatni

Az ember mint a gyermekláncfű lágy pihéje

elröpül most százféle messzeségbe

Arra
ahol csak a tér és az idő az úr
ahol csak a csillagok születése és halála méri az időt
ahol csak egyetlen másodperc a világok léte
ahol csődöt mondanak a homokórák
ahol minden halad valahonnan valamerre…
hogy ott majd egyszer úrnak mondhassa magát

az emberi lélek
a végtelen térrel
a nem múló idővel
megalkotja az egylényegű szentháromságot
s uralkodik örökkön-örökké mindenek felett.

CSULÁK MIHÁLY FORDÍTÁSA

JAROSLAV VEIS

PANDORA SZELENCÉJE

A TALÁLKOZÁS

– Hát itt vagyunk. – Kilik. még egyszer ellenőrizte a helyzetüket, aztán rosszkedvűen
végigtekintett a kietlen tájon. – Azt hiszem, felesleges volt sietnünk – tette hozzá. –
Senkit nem látok.
– Valakinek elsőnek kell itt lenni, miért ne lehetnénk éppen mi? – Fosk arcát a szüle-
tett optimisták mosolya ragyogta be. – Ez azt jelenti, hogy ránk hárul a vendéglátás
feladata. Én a te helyedben máris elővenném az üdvözlő beszédet.
Kilik elégedetlensége jeléül megrázta a csápját.
– Talán két üdvözlő beszédet akartál mondani, nem? Még most is ezen a véletlenen
ámulok. Oly hosszú ideig semmi, aztán egyszer…
A mondatot nem fejezhette be. Csak arra eszmélt, hogy hirtelen sötétség zuhan rá. Az-
tán egy ormótlan tömeg széttaposta mind a kettőjüket az űrhajójukkal együtt.

Fernando Anastasi meg sem hallotta a halk reccsenést a sarka alatt. Az órájára pillan-
tott.
– Az az érzésem, hogy új ismerőseink nem éppen a legpontosabb emberek. Sem eme-
zek, sem amazok.
– Biztos, hogy jó helyen vagyunk? – kérdezte kételkedve Jim Crooken.
– Mint a halál – felelte Fernando. – Ha valaki fejből ismeri ezt az isten háta mögötti
helyet, hát akkor mi vagyunk azok. Vagy talán nem?
Jim bólintott, és emlékezetében felidézte azt az időt, amikor első ízben jártak a Taug
IV-en. Hasztalanul töltöttek ott egy teljes hónapot, és majd megette őket az unalom.
De hát be kellett fejezniük a munkájukat… kész gyötrelem volt átvizsgálni a bolygó
minden négyzetkilométerét a kialvó Taugiána narancsszínű világánál. A harmincnapos
vesződség eredménye: egy szűkszavú szabványjelentést küldtek a Földre, és egy szá-
raz bejegyzést eszközöltek a fedélzeti naplóba. Taugiána-rendszer, Taug IV bolygó.
Megvizsgált terület: 100%. Életjelek: 0. Felhasználási lehetőségek: 0. A felderítés
megismétlésének indokai: 0.
És lám csak! Alig telt el néhány nap, és már megint itt vannak. Micsoda paradoxon: ez
a silány bolygó, amely képtelen volt megteremteni saját életét, rövidesen történelmi
színhellyé válik, ahol egyszerre három világkultúra találkozik egymással.
Elmélkedését Fernando kuncogása szakította félbe:
– Tudod… tudod, hogy min nevetek, Jim? A matematikus urakon és a valószínűség
számításukon. Képzeld csak el! Egy kapcsolatfelvételt talán még csak túlélnek vala-
hogy, de a többit?! Haggardot biztosan megüti a guta!
– Te sem álltál tőle messze! – Jim tulajdonképpen még mindig nem tért teljesen ma-
gához abból a sokkból, amely akkor érte őket, amikor vevőkészülékük hullámhosszán
egymás után felhangzottak két idegen űrhajó rövid jelzései. Egész optimizmuskészle-
tük ment rá arra, hogy el tudják hitetni magukkal: a két hívó félnek sejtelme sincs
egymásról, és a világűr két ellentétes sarkából érkeztek.
Fernando arca elkomorult.
– Ha rövidesen nem jelenik meg valaki – mondta, és hangja türelmetlenül csengett –,
azt kell hinnem, hogy csak álmodtuk az egészet. Már egy negyedórája, hogy meg kel-
lett volna érkezniük… ilyen sokat csak egy nagyon szép kislányra szokás várni. Hát
nem, Jim?
– Hát igen, az volna csak a nagyszerű, ha szép lányok érkeznének – felelte Jim. – Ne-
kem mégis az az érzésem, hogy nagyon hasonlíthatnak ránk. Ha rájöttek, hogy ez vol-
taképpen dupla kapcsolatfelvétel, akkor ugyanúgy megviselte őket, mint bennünket.
Jó időbe tellett, amíg mind a három űrhajó legénysége annyira összeszedte magát,
hogy aztán aránylag gyorsan megállapodhatott a találka helyében és időpontjában. A
Taug IV volt a legközelebbi bolygó, és kétségbeejtően kietlen felszíne a teljes bizton-
ságot garantálta.
Fernando újból türelmetlenül pillantott az órájára.
– Azt hiszem, Jim, hogy felszedelőzködünk, és átruccanunk a legközelebbi kocsmába
egy korsó sörre – tréfálkozott. Mosolya egyszer csak csodálkozássá változott, majd
grimasszá torzult. A talaj mozogni kezdett a lábuk alatt.
Pedig ez a bolygó tektonikailag halott, gondolta utoljára Jim. Aztán mind a kettőjüket
elnyelte a sötétség.

Gavrannah rátaposott valamire, majd szemrehányó tekintettel fordult Dunnadahhoz. –

Állandóan attól féltél, hogy későn érünk ide. Pedig egyelőre úgy néz ki, hogy az elsők
vagyunk itt.
– Elvégre valakinek elsőnek kell lenni, miért ne lehetnénk azok éppen mi? – nevetett
őszintén Dunnadah. – Ha már egyszer várnunk kell, panaszkodás helyett inkább gya-
korold az üdvözlő beszédedet.
– Tőlem… – Gavrannah vállat vont, és gúnyosan meghajolt a semminek. Nagy lendü-
lettel elhessegette maga elől a felhőket, és belefogott a beszédbe:
– Kedves távoli világokból érkezett barátaink!

A SZONDÁK

Vohryzek aspiránsnak nem kellett egy árva szót sem szólnia, Hulka doktor úgyis kiol-
vasta ijedten ide-oda ugráló szeméből, hogy semmi jót nem hozott. Hát engem a mai
napon csak csupa kellemetlenség ér, gondolta. Még jó, hogy a Vohryzek szemében
tükröződő bajok minden valószínűség szerint jó pár fényévnyi távolságra történnek
innen. Mégiscsak van ennek a szakmának valami előnye, gondolta gúnyosan.
Doktor Jiri Hulka, a bolygókutatási szakosztály tudományos titkára és az Űrkutatási
Intézet hetedik ügyosztályának vezetője, Vohryzek aspiránsra nézett, és az asztal előtt
álló székre mutatott. A székre, nem pedig a mellette álló fotelre.
Tomás Vohryzek, a tavaly végzett bolygókutató, a hetedik ügyosztály aspiránsa előbb
egyik lábáról a másikra nehezedett, aztán tekintetével újból végigpásztázta a helyisé-
get, s végül nagy óvatosan leült a bőrülés legszélére.
– Hát akkor halljuk – nógatta rezignáltan Hulka doktor Vohryzeket a beszédre. A kér-
dést, amelyet még hozzátett, egy jogász befolyásoló kérdésnek minősítette volna. –
Megint szétdurrant valamelyik?
Vohryzek nyelt egyet, aztán tétován bólintott, és megismételte a főnök mondatának
második szavát, csak éppen kissé másfajta hanglejtéssel.
– Haha – nevetett fel idétlenül, alighanem idegességében.
Doktor Hulka arca elkomorult. Vohryzek nyomban abbahagyta a nevetést, aztán csak
úgy ömlött belőle az információ minden felesleges ige és kötőszavak nélkül, tömören
és tényszerűen, mint egy komputerből.
– Hasonló folyamat, mint az előző esetekben. Sima leszállás, funkciópróba, a kutatás
program szerinti megkezdése. Hétszáztizenkét órán keresztül tökéletesen teljesítette
összes funkcióját. Az első üzemzavart lökések idézték elő. Aztán beszüntette működé-
sét az optikarendszer. Hirtelen megnövekszik a hőmérséklet, és megszakad az összes
többi funkció. Újfent a vulkanikus kitörés jelei.
– Kitörés, kitörés – sziszegte kedvetlenül Hulka doktor –, és mindannyiszor a maga
tűzhányója. Eszerint az Omikronnak legalább a felét működő krátereknek kellene borí-
taniuk. Sikerült már valamilyen eredményt kapnia a kérgében rejlő kőzetek korának
megállapításáról?
– Ez a cé tizenkettő feladata volt – és Vohryzek sietve felnyitotta a térdén a magával
hozott dossziét. Ez a buzgalom, nézett Hulka doktor lázasan lapozgató aspiránsára, ez
a szorgalom egyszer még docensi fizetésének felemelését eredményezi a számára.
– Megvan… ezek az elemzések csak néhány órával ezelőtt érkeztek. A felbomlás fél-
ideje… igen, itt van, a Barnard-csillagrendszer Omikron bolygója… úgy rémlik, va-
lamivel öregebb a Földnél…
– Mennyivel? A pontosságot, a kutyafáját, a tudomány már a jelentésekben is megkö-
veteli, fiacskám.
– Pontosan háromszor olyan öreg. De az az érzésem, hogy itt valami nem stimmel.
Talán… talán Poupetová elírt valamit. – Vohryzek megpróbálta áthárítani a bolygó
vétkét a szakosztály titkárnőjére.
– Ostobaság – szólt közbe harapósan Hulka doktor. – Nem írt el semmit. Egyszerűen
van valami e mögött. Valami, amiről még nem tudjuk biztosan, hogyan és miért hat.
Ide figyeljen, Vohryzek, hány szonda szállt le például – hm – a tűzhányóra?
– Tizenhat. Beleértve ezt is. A huszonkilencből.
– És mit mutatnak a felszínről készített felvételek?
Vohryzek vállat vont, de aztán rádöbbent, hogy a főnöknek teljes mondattal illik vála-
szolni, és hangosan így szólt:
– Semmit. Teljesen hétköznapi terepdomborzat. Ellenben mint mindig, most is kivehe-
tetlen a kép, különben pedig a felszín valóban nem különbözik az azzal kapcsolatos
feltevésektől, hogyan kellene a geológiai korának megfelelően kinéznie a bolygónak.
Persze, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az összes készülék közül mindig
legelőször a kamerák mondják fel a szolgálatot. Ez is tipikus.
Az ügyosztály az ördögnek tartozott ezzel a feladattal. Amikor az egyesült intézetek
felbocsátották a csillagközi automatikus állomást a Barnard csillaghoz, azt még Tupka
professzor vette át a hetedik ügyosztály nevében. Kezdetben az állomás által lebocsá-
tott automatikus bolygószondák jelentéseinek feldolgozása még nagyon szerény mű-
veletnek tűnt, ami egyébként mindig is így volt. Arról van szó ugyanis, hogy bolygó
körüli röppályára irányítják az állomást, amely aztán pontosan megszabott program
szerint több tucat szondát bocsát le, veszi a jelentéseiket és továbbítja a Földre, ahol a
hetedik ügyosztály kiértékeli azokat. Praktikus, olcsó és megbízható módszer.
Így volt ez addig a pillanatig, amíg a csillagközi állomást rá nem irányították a
Barnard csillag körül keringő harmadik bolygóra, amelyet ideiglenesen Omikronnak
neveztek el, és voltaképpen csak egy kisbolygó, nem pedig bolygó. Az állomás arány-
lag alacsonyan húzódó röppályára ereszkedett le, sokkal alacsonyabbra, mint amelyen
a bolygó egyetlen holdja kering, és felderítő szondákat bocsátott le. Az első szonda
nyolcvan órai munka után egyszer csak beszüntette az adását. Ezt elsősorban az erős
földlökések okozták, aztán az, hogy megváltozott a szondának az állomáshoz viszo-
nyított helyzete és végül, hogy hirtelen néhány száz fokkal emelkedett a hőmérséklet.
A mosódik és a harmadik szonda egyelőre adatokat sugároz, amelyeket vesznek, és
amelyek arról tanúskodnak, hogy a bolygó teljesen nyugodt, barátságosnak látszik,
légköre valamelyest hasonlít a földi atmoszférára (a magasabb ammóniák- és kéntarta-
lom kivételével).
Mivel az automata állomás újabb szondákat bocsátott le az Omikron felszínére, meg-
nőtt azoknak a száma, amelyek majdnem hasonló körülmények között, mint az első,
felmondták a szolgálatot. A szondák elhallgatása mindig együtt járt hirtelen hőmérsék-
let-emelkedéssel és azzal, hogy megnövekedett a magas hőfokú égéskor jelentkező
elemek száma. Az a feltevés, hogy a szonda alatt váratlanul megnyílt a működő tűzhá-
nyó krátere, valóban a leglogikusabb magyarázat. Csakhogy – miért volna valószínű,
hogy a bolygón ilyen nagy fokú a vulkanikus tevékenység?
Hulka doktor gondolatait Vohryzek köhintése szakította félbe:
– Khm, ha megengedi – kezdte az aspiráns, és közben tekintetét főnökének a nadrág-
szegélyére szegezte –, valami… eszembe ötlött.
– Hát akkor ki vele, Vohryzek. Azért van itt nálunk, hogy jó ötleteket agyaljon ki.
– Felfedeztem… felfedeztem bizonyos összefüggéseket – folytatta Vohryzek, mint
egy úszó, aki már lehűtötte vízzel a szívtájékot, és most lassan merül bele a vízbe egé-
szen nyakig – a bolygó természeti jelenségei és a szondáink között. – Elhallgatott, és a
főnökére pislantott. – Összeállítottam magamnak az egyes kitörések időpontjainak
grafikonját, és eközben megfigyeltem, hogy a kitörések között mindig pontosan
ugyanannyi idő telik el: kétszáznegyvenhárom óra, ami pontosan megfelel a bolygó
huszonhárom saját tengelye körüli fordulatának. De a holdja is kétszáznegyvenhárom
óra, vagyis huszonhárom omikroni nap alatt teszi meg a bolygó körüli utat! Vagyis
mindig, amikor egyszer körülkeringi a bolygót, valamelyik kráterben elég egy szon-
dánk.
Hulka doktor egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy aspiránsával szemben be kell
tartania a három lépés távolságot. Nicsak, hogy vág az esze a fiúcskának. Pedig az
ügyosztályon negyven jól képzett szakember dolgozik, de ez közülük csak egyetlen-
egynek jutott az eszébe. A többiek alkalmasint csak nagyon ritkán használják az eszü-
ket.
– Ide figyeljen, Tom – kezdte barátságos hangon, de abban a pillanatban megszólalt a
telefon. – Egy pillanat – szólt oda Vohryzeknek mentegetőzve.
Persze, már megint Éva. Mind a két srácot elvitte a körzeti orvoshoz, akinek nem tet-
szettek a gyerekek testét ellepő vöröses foltok, és kijelentette: attól tart, hogy ez vör-
heny. Igen, skarlát, ez a régi ragályos betegség, amely ma már igen ritkán fordul elő.
A körzeti orvos azonnal elküldte Évát a srácokkal a diagnosztikai központba alapos
kivizsgálásra. Most éppen a rendelőben vannak, és Éva megkérte a nővérkét, hogy
hadd telefonálhasson, mert…
Hulka doktor közbevágott:
– Ne bolondozz, Éva. Hiszen ismerheted már az orvosokat. Elég nekik egyetlen tünet
és indokolatlan összefüggés, és máris kész a következtetésük. Legelőször is alaposan
ki kell vizsgálni a srácokat, és csak ha a gyanú igazolódik, kérlek, akkor kezdhetsz el
aggódni. De most még nincs mitől félned. – Halkan, szuggesztíven beszélt, hogy meg-
nyugtassa a feleségét. Végül megígérte, hogy munka után nyomban hazamegy.
Visszatette a kagylót. Vohryzek még mindig alázatosan leste főnöke száját.
– Elnézést, csak egy kis családi probléma. A srácok egy kicsit belázasodtak, hazaküld-
ték őket az iskolából, és a feleségem most pánikba esett, mert egy orvos elhamarko-
dottan vörhennyel rémisztgette. Ostobaság, biztosan még sohasem találkozott életében
vörhenyes esettel.
Vohryzek megértően mosolygott.
– De hát térjünk vissza magára, fiam, maga valóban érdekes dologra jött rá. Ez az első
konkrét lépés a probléma megoldásában, valami olyasmi, aminek van értelme, amit ki
lehet dolgozni. Hogy állunk a még úton levő szondákkal?
– Pillanatnyilag kettő van úton, az egyik holnapután száll le, a másik negyvennyolc
órával később. Még tizenkettő dolgozik az Omikronon.
– No, majd meglessük őket – mondta Hulka doktor, és hangjából nemcsak tárgyilagos
tudományos érdeklődés csendült ki, hanem egy kis őskori vadászszenvedély is…

A kora hajnali szürkészöld égbolt lassacskán világosodott és változott át rózsaszínűvé.

Bölcs Uiop nyugtalanul forgolódik a puha fűből font fekhelyen, amelyet a legjobb ta-
karók és a legfinomabb prémek borítanak, amilyenekkel csak népe rendelkezik. Még
sűrű sötét volt az éj, amikor felébredt, és nyitott szemmel sokáig bámult a magasba,
ahol kunyhójának ovális mennyezetét sejtette. Ma ismét a Nagy Vörös Isten ünnepe
van. Ma megint Uiopon és annak népén nyugtatja kegyetlen szemét a hatalmasok közt
is a Leghatalmasabb. Nap mint nap mindenki hajlong előtte, a segítségét kéri, és
imádkozik hozzá: három hét és két nap alatt csak egyszer köszönt be az áldozati éjsza-
ka, amikor az isten szeme a legtágabbra nyílik, fülének a legélesebb a hallása, és lelke
a legjóságosabb. Fenségesen száll ezen az éjszakán az égbolton, kegyesen tekint le
rájuk a magasból. Sok isten él a föld alatt, a földön és a vizekben, de csak egyetlenegy
isten a mindenható: a Nagy Vörös Isten odafent a magasságos égben.
Néha, amikor haragszik Uiopra és népére, arcát elrejti a felhőfüggöny mögé, hogy ne
láthassa senki a mosolyát. Olyankor a nép sír, az asszonyok pedig a homlokukat ver-
desik a földhöz. Miért haragszik a hatalmasok közt a Leghatalmasabb, kérdik Uioptól.
Miért nem teszi boldoggá a családokat, termékennyé a talajt, és az anyák ölét, miért
nem hallgatja meg a legbuzgóbb imádságokat sem? Olyankor dalok szállnak végig a
tájon, s ezekből a dalokból a bánat, az alázat, a lemondás, a Nagy Vörös Isten szolgá-
latának vágya csendül ki. Ilyen éjszakákon aztán fellobognak az áldozati máglyák,
amelyeknek lángja a fellegeket ostromolja. Ezek a tüzek úgy olvasztják fel a sziklákat,
mint a havat, és felfelé csavarodnak a magasba. Uiop népe már sok sok nemzedékkel
ezelőtt megtalálta azt a különleges anyagot, amely úgy izzik, mint a nap. A lándzsák
fémanyaga ezekben a lángokban pillanatok alatt sárrá puhul, és a fehér izzású láng oly
gyorsan emészti el az áldozatot, hogy annak fájdalmas kiáltása még véget sem ér.
Nem minden istennek gyújt Uiop népe ilyen máglyát. Vannak istenek, akik a földön
élnek az emberek között, az erdőkben és a vizekben: ezeknek elég az egyszerű, közön-
séges fából rakott máglya is meg a halk imamormolás. A Nagy Vörös Isten azonban
sokkal, de sokkal többet érdemel. Bárcsak lenne mindig bőkezű és kegyes, bárcsak
mindig megmutatná az arcát, valahányszor egyszer a három hét és két nap alatt a leg-
érthetőbb a számukra, és a legközelebb van hozzájuk.
Fekszik hát Uiop az ágyon, és töpreng. Arra gondol, hogy hogyan lehetne a mai napon
kiengesztelni a Leghatalmasabbat és megpillantani az arcát. Hogyan lehetne szétker-
getni az áthatolhatatlan felhőtakarót, amely azzal fenyeget, hogy elborítja az egész ég-
boltot, és szerencsétlenné teszi Uiopot és népét.
Uiop fekszik az ágyán, és képtelen elaludni. Hogy is tudna, amikor ilyen fontos nap
köszönt rá? Az a nap, amikor áldozatot mutat be a Nagy Vörös Istennek. Szépen felci-
comázott lányokat? Erős, derék ifjú harcosokat? A termés egy részét? Ilyenkor a Nagy
Vörös Isten megkap tőle mindent, amit csak nyújthat neki, többet, mint a törzsfőnökök
legnagyobbika. Uiop feláldozza neki az éjszakai égboltra betolakodott Kis Ezüst Isten
követeit is. Ma is feláldoz egyet közülük, aki most az áldozatok kunyhójában várja,
mikor veszi magához őt a Leghatalmasabb isten.
Rendkívül furcsa követek ezek. Nem beszélnek, nem mozognak, csak állnak szétter-
pesztett lábaikon, és zavaros szemükkel csúfondárosan néznek a világba. De Uiopot
nem veszik le a lábáról, hogy pártjukra álljon és elárulja a Nagy Vörös Istent. Uruk a
Leghatalmasabbhoz képest kicsi és jelentéktelen. A Leghatalmasabbnak nem kell sen-
kit sem leküldenie a földre, mert tisztában van saját erejével.
Minden követet, akit Uiop harcosai megtalálnak, márpedig megállás nélkül keresik-
kutatják a nyomukat, nehogy megpillanthassa őket, ott helyben megvakítanak égető,
ragacsos agyaggal, amely a szent áldozati helyről származik, aztán becipelik a kuny-
hóba, ahol gondosan, lándzsáikkal felfegyverkezve őrzik. Egyetlen pillanatra sem
hagyják őrizetlenül a Kis Ezüst Isten tehetetlen, vak követét. Uiop jól tudja, mivel tar-
tozik urának és oltalmazójának.
Ha a követ szökést kísérel meg, a helyszínen megölik. A követek azonban moccanni
sem mernek a Nagy Vörös Isten oltalma alatt álló harcosok előtt. Ilyenkor csak mérge-
sen csillogtatják ezüstös testüket, és néha, nagyon ritkán, esetleg meglóbálják hosszú
csápjaikat. Ha csak megmoccannak, nyomban megbüntetik őket Uiop derék harcosai.
A követek egyetlen szót sem mernek kiejteni, mert félnek Uioptól és harcosaitól, mert
félnek a Nagy Vörös Istentől.
Uiop töpreng, miközben a sötétszürke éjszaka rózsaszínű reggellé változik. Ez a reggel
a gyönyörű nap előhírnöke, s e nap alkonyán felúszik az égre a vörös arc, a nagy és
mindent látó szem.
Kívülről most tompa hangok szűrődnek be hozzá, aztán a kunyhó nyílásában megjele-
nik Rtzu, az első varázsló. Meghajtja fejét, és megkérdi, beléphet-e és nem zavarja-e a
nagyfőnök nyugalmát.
Uiop int neki.
– Lépj be, Rtzu. Emeld fel a tekinteted, mert bár nagy vagyok, tisztellek.
– Beköszöntött a nagy áldozat napja, hatalmas Uiop – szól a varázsló, de tekintete még
mindig a földet sepri –, a várva várt nap, amikor megjelenik a Leghatalmasabb isten.
– Tudom – bólogat Uiop –, tudom, és felkészülten várom.
– Ma fellobognak az áldozati máglyák – zeng a varázsló erőteljes hangja –, s ezek a
máglyák meglágyítják majd a Nagy Vörös Isten szívét, és a Nagy Vörös Isten megmu-
tatja neked és népednek jóságos arcát. Nagyszerű áldozatot kap, olyat, amilyet még
soha nem kapott. Fülelj erősen, hatalmas Uiop, és meghallod a kiválasztott szép lá-
nyok énekét, azokét, akik ma útra kelnek, hogy a Leghatalmasabbat szolgálják. Halld
az erős legények örömteli kiáltását: tudják, hogy ma bevonulhatnak a Nagy Vörös Is-
ten seregébe. A karámokban bőgnek a barmok, a kecskék és a juhok. A hombárok
csordultig tele gabonával, amelyet alázatunk bizonyítékául a lángokba vetünk, hogy
azok elvigyék urunknak.
Uiop hallgat, és nem felel semmit. Tudja, hogy a varázsló kellőképpen gondoskodik
mindenről. Jó érzés, ha tudja az ember, hogy van egy hatalmas istene és egy megbíz-
ható varázslója.
– Harcosaink elkapták a Kis Ezüst Isten egy újabb követét, hatalmas Uiop – folytatja a
varázsló. – Tegnap szállt le porfelhőn a földre. A harcosok akkor lestek meg, amikor
éppen tehetetlenül nézegetett át a túlsó oldalra, és elfogták. A derék Tzui hátulról ráve-
tette magát, és egy pillanat alatt megvakította egy marék szent agyaggal. Aztán saját
kezűleg megkötözte, és átvitette az áldozati kunyhóba. Most ott áll, és reszketnek a
vékony lábai, hatalmas Uiop. Várja a döntésedet.
– Még ma legyen a Leghatalmasabb szolgája – intett Uiop. – És mivel jutalmaztad
meg a derék Tzuit?
– Örömkönnyekre fakasztottam őt, hatalmas Uiop. Még ma besorozhatják a Nagy Vö-
rös Isten seregébe. Tzuinál nem lesz derekabb harcos az égi seregben.
– Ez a Nagy Vörös Isten kívánsága – mosolyog Uiop. – Én is, te is őt szolgáljuk.
A varázsló hajlong, feje szinte a térdét verdesi, és úgy hátrál ki Uiop kunyhójából.
Uiop még kis ideig a puha fűágyon hentereg, aztán félrehajítja a takarókat, és asszo-
nyait szólítja. Tekintetével végigsorjázza őket, végül megállapodik a már nem fiatal,
de még mindig erős Zujkon. Dolgos, jólelkű asszony, gondolja magában Uiop, mindig
fel tudja vidítani ura szívét. A Nagy Vörös Isten örülni fog, ha majd este – hódolatom
jeléül – felküldöm neki a fehér lángokon.
A többi asszonyt visszazavarja, Zujkot pedig magához húzza az ágyra.
Jó, ha van az embernek egy hatalmas istene. Jő, ha van egy megbízható varázslója. Jó
dolog férfiként kezdeni a nagy napot.

Hulka doktor kétségbeejtően izzadt, de nem a hőség miatt, mert a televízió stúdiójában
légkondicionált volt a levegő, és az izzólámpák sugározta hőt pillanatok alatt kiszel-
lőztették a ventillátorok. Hulka doktornak lámpaláza volt, és emiatt izzadt.
Az Önök estje című tévéprogram műsorvezetője közölte vele, hogy a tévé szociológiai
kutatási osztálya szerint a felnőtt lakosság hetven százaléka nézi ezt a műsort. Pável
Chládek műsorvezető ugyan megígérte Hulkának, hogy a beszélgetés szigorúan azok
szerint a pontok szerint zajlik majd le, amelyeket az Űrkutatási Intézetben tartott meg-
beszélésen dolgoztak ki, és a próba valóban így is zajlott le, de Hulka doktor így sem
tudott még a televízió épületében sem megszabadulni a bizonytalanság érzésétől,
őszintén szólva, Chládek fölényes és lehengerlő modora csak fokozta a lámpalázát.
Igen, fokozta, mondogatta Hulka doktor magában, és gyorsan benyúlt a zsebébe, ahol
a lámpaláz elleni szert tartalmazó tubus lapult. Egyszerűen nem érezte jól magát a te-
levízióban.
Másrészt viszont sokat jelent ez a tévébeszélgetés. Mert mikor lesz még egy alkalma,
hogy beszámoljon ennyi ember előtt arról, mi mindenen dolgoznak az intézetben, és
milyen nagyszerű eredményeket ért el éppen az ő vezetése alatt álló ügyosztály. Hiába
na, a népszerűség nagyon kell, mert lehetőségekkel kecsegtet, márpedig a lehetőségek-
re neki is szüksége van.
– Nos, doktor úr, kezdhetjük?
– Tessék – bátorodott neki Hulka doktor. – Így üljek, vagy pedig…
– Ahogy akar, doktor úr, úgyis öt kamera irányul önre, és majd azt keverjük be, ame-
lyik a legkedvezőbben mutatja önt.
Chládek körülnézett a stúdióban, intett az üvegfal mögött ülő rendezőnek, és tapsolt
egyet.
– Indul!
– Az Önök estje című műsorunk új vendége dr. Jiri Hulka, a tudományok kandidátusa.
Dr. Hulkát bizonyára jól ismerik kedves nézőink, ha nem is arcról, hát egészen bizto-
san a legutóbbi felfedezése alapján. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy egy ilyen
kiváló személyiség szereplése műsorunkban nemcsak az én számomra megtiszteltetés,
hanem – és most az önök nevében beszélek – a televízió nagyszámú nézőközönsége
számára is.
A valószerűtlenül vakítóan fehér fogak a kamera helyett Hulka doktor arcába vicso-
rogtak, és a vendég hirtelen ráeszmélt, hogy hozzá képest mennyire elnyűtt ez a maga-
biztos ember.
– Doktor úr, meg tudná magyarázni nekem és a nézőknek, hogyan jött rá a szenzációs
– minden túlzás nélkül mondhatnám – zseniális felfedezésére? Tudja, én drámára gon-
dolok, amely akkor játszódott le, amikor lerántotta a leplet a természet titkáról, amikor
megdöntötte környezetének megcsontosodott nézeteit. Rendkívül izgalmas élmény
magától a felfedezőtől hallani ezt.
Hulka doktor mély lélegzetet vett, és fújni kezdte fejből a betanult szöveget.
– Tudja, nem is annyira dráma volt ez, mint inkább alapos, fárasztó munka. Amikor
Vohryzek kollégával rájöttünk arra a tényre, hogy felderítő szondáink elhallgatásában
van valami törvényszerűség, természetesen töprengeni kezdtünk azon, vajon mi idéz-
hette azt elő. És rájöttünk arra, hogy talán éppen a bolygó holdja. Más dolog persze a
feltevés, és megint más a bizonyíték, amelynek a megtalálásához hónapokon keresztül
kell alaposan, hangyaszorgalommal vizsgálni a tényeket, gyűjteni az apró részleteket
és keresni a látszólag képtelen összefüggéseket. Szorgalom és fantázia – minden felfe-
dezővel szemben támasztott követelmény. Hányszor mondtam Vohryzek kollégá…
– Természetesen nem szabad megfeledkeznünk az ön fiatal segítőtársáról, a remény-
teljes tudósról, Tomás Vohryzekről. Az önnel közösen végzett munka – minden túlzás
nélkül mondhatom – jó iskola volt az ő számára, így van?
– Az ember nem szívesen dicsekszik, de úgy hiszem, hogy én egy és más dologra
megtanítottam Tomot – így hívjuk Vohryzek kollégát az intézetünkben. Legalábbis
igyekeztem átadni neki minden tudásomat. Hányszor mondtam neki, hogy egy tudós
soha, de soha ne engedjen az elhamarkodott általánosítások kísértésének, vagyis, hogy
általánosítsa a megismert tényeket, sohasem szabad olyan illúziókban ringatnia magát,
hogy már mindent tud, és hogy már ítéleteket mondhat. Mondtam neki, hogy a tudo-
mányban egyetlen jelszó érvényes: százszor mérj, különben szégyent vallasz. És a…
– Ez persze nagyon találó – minden túlzás nélkül mondhatom –, elmés mondás. No de,
doktor úr, a mi nézőinket alkalmasint nagyon érdekelné az a pillanat, amikor agyában
felvillant az első gondolat, amelyből aztán kifejlődött forradalmi elmélete. Szeretnénk
– hogy úgy mondjam – a tények felszíne alá pillantani, megmutatni a tudós kifinomult
és bonyolult lelkivilágát, hogy költőien fejezzem ki magam. Erről mondjon nekünk
valamit!
– Szerencsére éppen erre az esetre egészen jól emlékezem. Némileg segítségemre volt
a véletlen. Azon a napon ugyanis…
– Igen, a véletlen, amely mindig kéznél van és segít. De ne szerénykedjen, doktor úr.
– Pontosan így van, azaz mégsem, vagyis röviden: van két fiam, ikrek, és aznap felhí-
vott a feleségem, hogy az orvosnál volt a srácokkal, és az orvos elküldte őket a kórház
fertőzőosztályára, mert szerinte vörhenyük van. Így közölte ezt velem a feleségem. Az
orvos pedig csak a gyanúját fejezte ki. Értik: az első, biztosan felületes ránézésre olyan
betegséget állapított meg, amelynek ez és ez a tünete. És egyszerűen elküldte a sráco-
kat a fertőzőosztályra, hogy hadd csináljanak ott velük valamit: elsősorban egy alapos
kivizsgálásra gondolt, amely pontosan kimutatja, hogy valóban skarlát vagy sem. Fe-
leségem azonban befejezett ténynek vette az orvos felületes véleményét, amelyhez a
doktor biztosan már nem ragaszkodna, és elkeseredésében felhívott, hogy most mi
lesz. Éva, mondtam neki, amíg nem tudod százszázalékosan, hogy ez vörheny, addig
az nem is lehet vörheny. De győzzenek meg egy nőt, főleg egy anyát. Csak a magáét
hajtogatta. A tények nem érdekelték, csak az aggodalma. Úgyhogy…
– Nagyon jó. Tények, tények és tények. A tények – minden túlzás nélkül mondhatom
– a tudományos munka alfái és ómegái, és ezt jó volna, kedves nézőink, ha mindnyá-
jan az emlékezetünkbe vésnénk. A srácok persze már meg is gyógyultak azóta, igaz?
– Igen, rá pár napra, mert közönséges torokgyulladásuk volt, amelynek csupán egyet-
len tünete emlékeztetett skarlátra. De nem ez a legfontosabb. Akkoriban kezdtünk
ugyanis Vohryzek kollégával éppen a szondák problémáján dolgozni, és én kijelentet-
tem, hogy egyetlen esetben sem szabad elhamarkodott véleményt alkotni esetleg lé-
nyegtelen tünetek alapján. Ha akkor felületesen kezeljük az automatikus szondáink
programjának eredményeit, akár azt is kijelenthettük volna nyugodt lélekkel, hogy
mondjuk a hírhedt zöld manók lopkodják el őket, és talán még tüzet is gyújtanak alá-
juk. Miért ne, hiszen a hőmérők valóban hirtelen hőmérséklet-emelkedést jeleztek. – A
koncentrálás okozta feszültség Hulka doktor arcán valamelyest engedett, sőt az ajka
szegletében halvány mosoly is megjelent.
– Önök persze ahelyett, hogy beletörődtek volna az effajta olcsó magyarázatba, a leg-
fontosabbal kezdték, vagyis az összefüggések keresésével, igaz?
– Hát igen, hiszen éppen erről beszélek egész idő alatt. Egyszerűen észrevettük, hogy
összefüggés van az Omikron holdjának keringési ideje és a között az idő között, ami-
kor egyes szondáink felmondják a szolgálatot. Ma már egyértelműen kijelenthetjük,
hogy a Hulka-Vohryzek féle dagályelmélet bizonyított. Ugyanis megdönthetetlenül
megállapítottuk, hogy a bolygó holdja igen tömör, mivelhogy aránylag szorosan ke-
ring a bolygó körül, s e gravitációs interakció eredményeképpen valamiféle dagályje-
lenségre kerül sor. Röviden szólva, ez nagyjából olyan, mint az árapály a Földön,
csakhogy a mi Holdunk nem képes megmozgatni a szilárd talajt, csak a vizet. Az
Omikron gyenge felszíni kérge azonban megrepedezik, vetemedik, miközben izzó
magma ömlik ki belőle, úgyhogy voltaképpen szüntelenül vulkánkráterek keletkeznek
a felszínén, ahogy a hold halad a bolygó körüli útján. Ez a folytonos, minden kétszáz-
negyvenhárom órában megismétlődő ciklus aligha engedi, hogy a bolygó felületén
szilárd kéreg képződjön. Ennek eredményeképpen azt is feltételezhetjük, hogy az
Omikron bolygón nem tud kifejlődni az élet, legalább egyetlen olyan formában sem,
amely az emberre hasonlítana. Nem volna képes ugyanis sohasem ellenállni a bolygón
rendszerint előforduló hirtelen hőmérsékletváltozásoknak. Ez az elmélet…
– Igazán, doktor úr, valamennyi tévénéző nevében csak gratulálhatok, önök pedig,
kedves barátaink – Chládek műsorvezető újból az egyes kamera felé fordult – bizo-
nyára egyetértenek velem abban, hogy Hulka doktor példája a legjobb illusztrációja
annak, milyen fontos a pontos és megbízható következtetés. Csak ha már biztosan is-
merjük az összes tényt, vonhatjuk le a következtetéseket, amelyek már nemcsak üres
képzelődések. A doktor úr mindkét fiának és összes munkatársának pedig sok sikert és
jó egészséget kívánunk – hahaha –, mégpedig Petr Spáleny popegyüttesével közösen!
Kialudt a piros fény a kamerán, és néhány másodperccel később a lámpák is követték
a példáját. A stúdióban természetellenes nyugalom honolt.
– Nagyszerű volt, doktor úr – csapott Chládek kedélyesen Hulka doktor hátára. – Kö-
szönöm. Majd értesítem az adás időpontjáról.
Hulka doktor csüggedten bólintott. A műsorvezetőtől eltérően, neki az volta vélemé-
nye, hogy ez egyáltalán nem volt olyan nagyszerű.

Jó pár fényévnyivel távolabb a hatalmas Uiop, a Nagy Vörös Isten védence, aki le-
győzte a Kis Ezüst Istent és annak a követeit, az egészséges férfi nyugodt álmát aludta.
SÁRKÖZY GYULA FORDÍTÁSA
GERGELY MIHÁLY

Kozmolingvo

Napok óta minden reggel leült íróasztalához, de egy épkézláb mondatot nem tudott
leírni. Képtelen volt elkapni a novella kezdő hangját, s az első bekezdéssel megterem-
teni a helyzet éltető légkörét.
Egy sci-fi téma kísértette az utóbbi hetekben. Maga is szerette volna látni, hogyan áb-
rázolna egy, a nem is távoli jövőben bizonyára elkövetkező találkozást, a földlakó em-
berek, s valamely távoli bolygó értelmes lényeinek első érintkezését. Képzeletét fő-
ként a nagy találkozó kommunikációs, nyelvi oldala izgatta, melyen (majdnem kivétel
nélkül) hazai és külföldi kollégái oly nagyvonalúan túlléptek, mint lényegtelen, játszi
könnyedséggel megoldható feladaton. Csak ámuldozott, olvasva a néhány évvel vagy
évtizeddel később játszódó űrtörténeteket, melyekben különféle népek fiai akadályta-
lanul beszélnek egymással – és parányi komputerek, zsebben hordható nyelvi analizá-
torok, fordítók közbeiktatásával a Kozmosz bármely tájának lakóival.
Ezek a mindentudó kis csoda-laborok vonzották legjobban, s mit nem adott volna érte,
ha egy ilyen birtokában legalább Földünk közeli s távoli fiaival zavartalanul gondola-
tokat cserélhetett volna. Idegen nyelvű emberekkel egy mese-masinácska segítségével.
Laikus volt a nyelvek világában is, noha (az íráshoz nélkülözhetetlen vakmerőségtől
és kissé túlzott önbizalomtól ösztökélve) néhányszor már ebbe is beleütötte az orrát.
Vagyis mégsem volt egészen tájékozatlan, voltak fogalmai a nyelvek közötti szakadék
emberi s gépi áthidalásának lehetőségeiről. Rendszeres olvasó lévén, tudott a gépem-
berhang megszületéséről, első típusainak kísérleti eredményeiről, a hozzá kapcsolódó
tervekről.
Mindez azonban menetrendszerűen várható volt az utóbbi évtizedek szédületes vágtájú
tudományos-technikai fejlődésében, mert ezek az első lépések hazai, ismerős talajon
történtek, a földi embervilágban.
De mit kezdhetünk e hamarosan mesteri tökélyre fejleszthető nyelvi analizátorokkal a
Kozmoszban, tőlünk akár elképzelhetetlenül különböző, egészen másféle lényekkel
találkozva?
Egy-két rövidebb írásában már jelezte aggályait, az ilyen témával, történetekkel fogla-
latoskodó kollégáinak naivsága (és könnyed felelőtlensége, tájékozatlansága fölötti
csodálkozását, s az általuk produkált megoldások elégtelenségét, lehetetlenségét. Ezért
akarta most egy hosszabb dolgozatban megfogalmazni föltevéseit, felvonultatni a to-
vábblépéshez kikerülhetetlen kérdéseket. Legalább a kérdéseket.
Amikor munkája elkezdéséhez gondolatai összegezésében eddig elérkezett, hirtelen
valami különöset észlelt. Magában? Maga körül? Nem tudott rá válaszolni, noha a
még üres papírt bűvölő tekintetét is fölkapta, s kíváncsian körülpillantott a szobában,
hogy láthassa is a szokatlan érzés forrását.
Május volt, az ő csodálatos évszaka, melyet már gyermekkorában úgy szeretett volna
az évnek mind a tizenkét hónapjára kiterjeszteni. Az előtte falnyi szélességben húzódó
ablaksor végig kitárva, s azon túl az elég hosszú előkert, pompázatos színorgiájával, a
földből hetek, napok alatt új életre támadó növényi létezés minden évében megismét-
lődő varázslatával, azon túl a szerencsére elég csöndes utca, forgalmából és zajaiból a
védekezésül sűrűn ültetett bokrok, fák sokat eltakartak.
Nem, nem ennek a tavaszi élethimnusznak láthatatlan sugárzása kelthette benne a kü-
lönös érzést, noha mégiscsak valamiféle sugárzástól támadhatott nyugtalan érzete. és
egy gyorsan fölerősödő zaj (zúgás? suhogás? a messzi magasban elhúzó nemzetközi
repülőjáratok egyikének átvonulása?) lehetett a másik ok. De mi, ki s hol keltheti e
sugárzást és zajt?
E pillanatban feleletet is kapott a benne sorjázó kérdésekre, mégpedig egy különös
lény (látomás?) formájában, mely szinte egyetlen suhanással (s eddig láthatatlanul)
zökkenő nélkül leereszkedett (leült? leállt?) a szeles ablakpárkányra, jó kétméternyi
távolságban.
Atyaisten! Hát ez meg micsoda?!
Megkövülten (szinte szó szerint értve teljesen mozdulatlan állapotát) bámulta a jelen-
séget, s agyának efféle esetekről betáplált magnótekercsei őrülten kezdtek pörögni,
hogy kidobjanak valami használhatót.
Hogy nem földi lény, s nem emberalkotta szkafander (miniatűr űrhajó? űrhajón kívül
használatos, automatikus szerkezet?) azt rögtön látta. S hogy nem egy lázbeteg víziója
az egész, abban is bizonyos volt, mert először: hatvanhoz közeledve is egészen jó
egészségnek örvendett, mint immár húsz esztendő minden napján, ma reggel is gondo-
san elvégezte harmincöt-negyven perces jógagyakorlatait, például öt percig fejen állt,
vagyis megadta testének, idegeinek a szükséges napi edzést; másodszor: ifjú korától
ateista lévén, nem hitt a csodákban; harmadszor: ellenben erősen bizakodott a Föld és
más bolygók lakóinak előbb-utóbb elkövetkező találkozásában. Annak ellenére reali-
tásnak vélte ezt, hogy a jelenlegi tudomány megoldhatatlan feladatnak, megvalósítha-
tatlan vágynak, álomnak nevezi az esetleg lakott, nem is nagyon távoli bolygók eléré-
sét. Úgy gondolta, hogy azért, mert pillanatnyilag nem ismerünk olyan energiaforrást,
mely hosszú utazásra az űrhajót elröpítené s visszahozná, tárolása elhelyezhetően, az-
az szállíthatóan kicsiny teret igényelne, miért elképzelhetetlen, hogy ötven vagy száz
év múlva megvalósulhat, számításba véve a kutatások, fölfedezések terén is érvénye-
sülő véletlen rátalálás szerepét is. Vajon nem fogadta volna harsány kacaj azt a tudóst
(vagy írót), aki 1938-ban határozottan azt jósolja, hogy röpke negyven év múlva, 1968
július 21-én az első ember leszáll a Holdra? Vagy hogy 1980-ban naprendszerünk már
tele lesz az ember által pontosan kijelölt és megtartott pályájukra elindított űrhajókkal,
földerítő űrszondákkal, s néhányuk naprendszerünkből kilépve megkezdi útját a végte-
len Kozmoszban is?
Nem hitt tehát a mesékben, de valamelyest ismerte emberfajtája bámulatra méltó alko-
tó képességét, melynek jeleivel (a tizenöt-húszezer háború pusztításai ellenére is) az
utóbbi évezredekben fölékszerezte a teremtő természet csodáival ékeskedő Földet. Is-
merte annyira az embert, hogy tudja, milyen fantasztikus teljesítményekre képes – ha
hagyják békességben dolgozni, kutatni, kísérletezni.
S miért tagadta volna meg e lehetőséget a Világegyetem több millió bolygóján is lé-
tezhető, magas fokra emelkedett szerves élet legkiemelkedőbb egyedeitől?!… Ezért
nem tartotta puszta kitalációnak, hiúságtól vagy szereplési viszketegségtől sugallt lá-
tomások tárgyainak az elmúlt években egyre gyakrabban emlegetett ufók fölbukkaná-
sát. Még akkor sem, ha eddig nem sikerült a mi tudományos érzékelésünk műszereivel
rögzíteni, bizonyítani a távoli lények földünkre tett kirándulásait.
Igaz, e látogatások elbeszéléseivel, illetve lezajlásukkal kapcsolatban is külön kételyei
támadtak, erre is utalni kívánt tervezett novellájában. Nevezetesen: azt tartotta a leg-
nagyobb képtelenségnek, nonszensznek, hogy ha már valahol olyan fokra fejlődtek
ismeretlen lények, hogy képesek Földünkre eljutni, hogyan érhetik be egy-egy tiszte-
letkörrel, puszta leszállással, s az első emberek megpillantásakor gyors elröppenéssel,
az őket megközelíteni akaró emberek elűzésével, elvesztésével, sőt: elpusztításával,
ahelyett, hogy megpróbálnák a földlakót megismerni, vele információkat közölni és
cserélni Értelmes lényeknek ennyire ésszerűtlen viselkedésében nagyon is kételkedett.
Nem volt annyi ideje, hogy mindezt most gondolja újra, felismerései, megsejtései már
korábban kialakultak, ideiktatásuk mégis szükséges a most meginduló rendkívüli cse-
lekmény hűséges följegyzése előtt.
Az akciót a jövevény kezdte, aki a kölcsönös ismerkedés első másodperceiben helyze-
tét ugyan nem változtatta, de a szkafanderben mégis megmozdult, fejét (pontosabban
testének felső részét) kissé elfordította, talán hogy beszélő nyílása (szája) közelebb
kerülhessen egy mikrofonhoz. Hangot azonban nem adott, illetve ő nem hallotta, még-
is, csak arra gondolhatott, hogy Töpi társainak kezdhette meg a beszámolót földerítése
első mozzanatairól.
Eközben igyekezett szemügyre venni látogatóját, de a szkafander szinte egész alakját
elfedte, csupán a felső részét láthatta, azt is elég homályosan, mert a védőbúra eléggé
elmosta a különös lény vonalait. Amit láthatott, az inkább a mi halaink fejrészére em-
lékeztette; fölfelé elkeskenyedő, mégis erőteljes formájával, de nem ellaposodó, ha-
nem inkább szabályos kúp volt ez a fej, és számunkra elképzelhetetlenül – egymástól
egyazon távolságban elhelyezkedő három szemnek a törzsből kiemelkedő periszkópja-
ival. Ezen sem lepődött meg, mert laikusként hódolva a természet csodáinak, s ama-
tőrként kutatva a matéria építkezésének, szervetlen anyagokká és szerves lényekké
szerveződésének törvényeit, fölismerni vélt néhány alapvető szabályszerűséget. Az
egyik a szimmetria törvénye volt, a földi anyagnak az a sajátja, hogy (növényi, állati)
lénnyé szerveződésének önépítő folyamatában már a legalacsonyabb fokon is a szim-
metria a meghatározó váza, kerete. Másik szabálynak tudta a környezethez, a létfölté-
telekhez igazodó arányosság és mérték törvényét. Ezért hordta tele dolgozószobáját a
kristályosodó ásványoktól kezdve az emberi koponyáig sok mindennel, vörös tengeri
csillagokkal és kagylókkal, sünök pompázatos házaival, megszáradt vízisikló alig
mumifikálódott tetemével, színes szalmavirágokkal, mert minden egyes darabban az
anyag már-már isteni önteremtő képességét látta megvalósulva.
Hogy látogatója földi halra hasonlító fejrészt viselt, s koponyájában három szem he-
lyezkedik el, benne ez az észlelet megerősítette a magasabb rendű önépítkezésre, ér-
telmes lények kihordására-kifejlesztésére képes anyagvilág egyetemességének való-
színűleg az egész Kozmoszban általános törvényét.
Az új felismerésnek s a váratlan látogatónak szóló örömét egy üdvözlésre emelt kis
kézmozdulattal fejezte ki. A következő pillanatban azonban (vagy már mozdulatával
egyidőben?) kellemetlenül erős ütést érzett egész testében, ami leginkább a néhány-
szor megtapasztalt áramütésre hasonlított, arcbőrét forróság borította el, ami ugyan-
csak Töpi műve lehetett.
Igen, jól gyanította, hogy kis vendége figyelmeztette, nem tűr semmiféle, számára is-
meretlen, tehát fenyegető kezdeményezést. Ezt maga is jogosnak gondolta, hisz az űr-
felderítő szerkezet talán ha a térdéig érhetett, vagyis ha jó fél méternyi volt, s benne
Töpi még kisebb. Volt hát oka óvakodni tőle, aki asztal mögött ülve is sokkal na-
gyobbnak, igen: ijesztően hatalmas tömegnek látszhatott.
Mégis neheztelt látogatójára a goromba intésért. Ennek ellenére még egy próbát kívánt
tenni, hogy teljes jóakaratáról, sőt, együttműködő készségéről biztosítsa. Tehát egy
főbólintással és mosollyal bátorította a kis lényt. Aki azonban megint csak az iménti
módon válaszolt.
Nincs valami nagy fantáziája, gondolta csalódottan és bosszúsan. S nyugtázta az újabb
következtetést: mozdulataiknak, gesztusaiknak merőben eltérő a jelentésük, ha Töpike
ennyire ismeretlennek találta az emberfajnak e néhány, ősrégi jelét! Vagyis közöttük a
gesztusnyelv eleve használhatatlan. De lehetséges lenne-e, ha közös akarattal, együtt
állapodnának meg a legfontosabb jelekben? Hátha testi fölépítésük s eddig külön meg-
tett útjuk emlékanyaga egymagában megakadályozhatja a közös jelek kidolgozását?…
Fürkészve Töpi halszerű testét, nem lepődött meg „arckifejezésén”: tud-e mosolyogni,
nevetni Töpike egyáltalán? Arcberendezése megengedheti-e azt a gesztusértékű sokfé-
le kifejezést, jelzést, melyből az ember a megjelenése óta eltelt három-négy millió esz-
tendőben oly temérdek sokat tisztán megkülönböztethetően kifejlesztett?
Tovább növelte csalódottságát, amiért Töpike nagyon is emberi módon, azaz támadó-
an, agresszíven reagált az ő békés, jó szándékú közeledéseire. Lehetséges, hogy máris
megfogalmazhatja az anyagvilágnak az egész Kozmoszban valószínű egyetemessége
következő törvényét: a szerves lénnyé fejlődő anyagnak minden egyede a megmaradá-
sáért s tökéletesedéséért más lényekkel vívott vetélkedésében elkerülhetetlenül harci-
assá válik, mert létéért állandóan védekeznie és támadnia kell? És ha az agresszivitás
oly tökélyre fejlődik egy lényben, mint a földi emberben, lehetséges, hogy annak elfe-
lejtéséhez, ki-iktatódásához nagy időre, újabb évszázadokra (netán évezredekre?) lesz
szükség? Ezért lenne helyénvaló sok sci-fi szerzőnek az a föltevése, hogy a Kozmosz-
ba készülődő embernek bizony föl kell készülnie a harcra, a földi jellegű és méretű
összecsapásokat akár sokszorosan meghaladó élethalál küzdelmekre is?
Csalódott volt, mert Töpiben máris az emberfaj agresszív hajlamát látta, s az ember
könnyelmű felelőtlenségét. Mert mi történt volna, ha Töpi túlméretezi a sugáradagot,
mellyel őt várakozó mozdulatlanságra parancsolja? Agyonsújtotta volna, hisz nem le-
het fogalma az emberi szervezet teherbírásáról, ha ez az első földi találkozása. Csakis
első kísérletük lehet, ha ennyire idegen számukra az ember, hogy látnivalóan őrajta
kezdik tanulmányozását.
Kiábrándultságát és ingerültségét mégis elfojtotta, mert valójában hálás volt látogató-
jának, amiért az igazán páratlan élménnyel őt ajándékozzák meg. Lám, nincs többé
gondja sci-fi témákkal, akár egész életére elegendő élménnyel ellátja ez a találkozás.
Ha ő vagy még inkább Töpike el nem kapkodja az egész kísérletet.
Várt tehát, csak szemével, fülével érzékelte a másikat. Aki fejét oldalt fordítva „be-
szélt” ismét, a valahol nem messzire landolt, rejtőzködő bázisukkal konzultálhatott.
Ezt abból gondolta, hogy Töpike mozgatta szájnyílását, majd összezárta, mintha a vá-
laszt hallgatná.
Végre valami halk kattanásfélét hallott, s Töpike talán most már őhozzá beszélt. Be-
szélt? Beszédnek nevezheti ember ezeket a sosem hallott hangféléket, ezeket a kurta,
makogó, cirpelő, reszelő zörejeket, melyek a szkafander egyik, ritkábbnak tetsző folt-
jából feléje áradtak? Földünknek milliónyi állatfaja melyikének hangjához hasonlíthat-
ja leginkább? Reménytelen próbálkozás, hiszen alig néhány tucat állathangot ismert,
de hogy azokat legalább kielégítően, még ezt sem mondhatta, mert híven az önhitt
emberhez, ő sem mélyedt el az övétől elütő egyetlen állati hang-jelrendszer tanulmá-
nyozásában sem. Még közvetlen környezete állati „beszédét”, kutyák, macskák, szár-
nyasok, madarak, egyéb négylábúak nyelvét sem értette, nem jelentettek számára ér-
telmes, tehát alkalmazható jelrendszert, pedig látnivalóan azok voltak, ennyit megfi-
gyelt néhány háziállaton.
Ha felfogta volna Töpike hangját, akkor is bajosan „fordíthatná” le hibátlanul, annyira
halk, erőtlen volt, technikai erősítést pedig nyilván nem vett igénybe.
E néhány kezdeti, kellemetlen és lehangoló tapasztalat után számíthatott a következők-
re is, mégis elszánta magát a válaszra, anélkül igazén nem alakulhat ki közöttük a bi-
zonyára kölcsönösen kívánt kommunikáció. Bár eleve reménytelennek s majdnem ne-
vetségesnek érezte, mégis azt mondta:
– Ismételd meg, Töpike! Nem értelek!… Neeem éérteeeleek!
A harmadik áramütést valóban megkapta, ráadásul erősebb dózisban, hogy most elő-
ször egy pillanatra meg is szédült tőle, s fájdalmában hangosan feljajdult. Miután tel-
jesen magához tért, szinte tisztelettel bámult a kis lényre, s védőszerkezetére. De hogy
a csudába képes ilyen erejű sugárlökést fejleszteni vagy tárolni és kibocsátani!… S ha
ezt tudja, lehetnek más eszközei, fegyverei, semmi kedve sem volt azok alkalmazását
is kiprovokálni. Most már csak azért fohászkodott, nehogy benyisson a felesége, be-
szökjön kedvenc macskájuk, kutyájuk, pláne a telefon ne kezdjen el csörögni az aszta-
lon.
A homlokán verejtékcsöppek kezdtek el gyöngyözni, de hogy letörölje, arra nem gon-
dolhatott.
Ekkor meghallotta a hallon át közeledő felesége cipőjének kopogását, s hogy belépését
megakadályozza, mert a lehetséges következmények miatt igazán aggódott, az eddig
volt sugárlövések ellenére is meg kellett szólalnia:
– Be ne gyere! Maradj az ajtó előtt!
– De miért jajgattál? Rosszul vagy? – kérdezte a felesége, s szavai után rögtön feljaj-
dult. Tehát a figyelmeztető sugárral most őt célozta meg Töpi.
Kisvártatva szólalt meg újból a felesége:
– Mi volt ez?… Mintha áramütést kaptam volna…
– Azt is kaptál, mégpedig egy ufótól.
Várta a büntető csapást, de hogy elmaradt, jólesően nyugtázta. Úgy látszik, Töpike
fejlődik. Talán már rájött, hogy az emberi beszéd számára veszélytelen, ezért hagyta
megtorlás nélkül. Akkor pedig reménykedhet!
– Jól vagy, drágám?… Vagy valami új témádat próbálod ki rajtam? – kérdezte kintről
a felesége.
– Mindkettőnket kipróbál a mi kis Űrvendégünk, aki elég idegesen viselkedik
– De ha ilyen veszélyes, telefonálok, jó?
– Ugyan, kinek?
– Hát… talán a rendőrségnek.
– Nem, senkinek… Csak ingerelnénk az új zajjal.
Hallotta, hogy a felesége megy föl a manzárdba, fiuk lakrészébe, s kisvártatva tárcsá-
zott, jelezte ezt az ő lenti készülékének halk csörömpölése.
Töpike rámeresztette gülüszemét a csörgő telefonkészülékre, és igazán gyorsan csele-
kedett, mert a tárcsázás a harmadik számjegy után félbeszakadt. A készülékre bocsá-
tott sugárzás megbénította a telefont. Mégpedig olyan árulkodó módon, hogy a bake-
litdobozon egy néhány milliméter átmérőjű lyukat ütött a sugár.
Ez meg is rémíthette volna, hisz ebből kitalálhatta, milyen széles skálájú Töpike fegy-
verzete, ő azonban erősebben bízott a gondolkodó lények legsajátabb erényében, tehát
vendége értelmében is. Erre utalt Töpikének az a döntése, ahogyan biztosan fölmérte
az idegen közeg szerves és szervetlen anyagai közötti különbséget, s beállította a fi-
gyelmeztetésükhöz, illetve elhallgattatásukhoz elégséges sugár mértékét.
Nekibátorodva újabb kísérletet tett.
– Ne félj, Vendég! – mondta visszafojtott hangon, nehogy Töpike az ő bömbölésnek
ható szavaitól ismét megrémüljön. – Segíteni akarok neked, hallod? – Kézbe vette go-
lyóstollat, s a tiszta papírra, az egész ív méretében fölrajzolta a Deltát, egy szabályos,
egyenlő szárú háromszöget, majd magától eltartva Töpikének megmutatta.
Töpi érdeklődéssel vizsgálta az ábrát ráirányzott két periszkópjával, de a következő
pillanatban a papír meggyulladt, s egy lobbanással pernyévé hullott le a padlóra.
A fiaskótól lelombozódott. Lehetséges, hogy iderepültek, ki tudja, hány fényév távo-
lából, de nem ismerik a háromszöget, a legalapvetőbb s legszebb mértani formát? Ak-
kor hiába mutatná neki a kört, az ellipszist és a különféle elemek kémiai jeleit? Ho-
gyan ismerhetné Töpi a mi betűinket, számjegyeinket? De mert kitartó ember volt,
mégis lerajzolta a kört, fölmutatta. Meglepő módon Töpi ezt már nem égette el, hanem
egyszerűen magához szippantotta. Igen, a papírlap odaragadt az űrszerkezet alsó ré-
széhez. Ugyanez történt az ellipszissel, majd az újabb háromszög ábrázolatával, me-
lyet kiegészített az a2+b2 = c2 képlettel, Töpikének érthetővé téve így: 0+00
=000. A kis köröket a háromszög oldalain is föltüntette, melyekre szaggatott vona-
lakkal fölrajzolta a négyszögeket.
Várta, hogy Töpi valami módon viszonozza információit, de különös vendége csak
figyelt, s élénken továbbította híreit a bázisra.
Pillantása az asztalon elhelyezett pohárra esett, mely félig volt vízzel. És ha ezt fölmu-
tatná, s leírná a víz kémiai jelét, a H2O-t? S ha bemutatná Töpinek az őt éltető levegő
létezését, s annak összetételét is megadná?… Leintette magát: ugyan, az előbbi kísér-
letsorra sincs válasz, nem indult meg a párbeszéd, sehogyan sem akar működésbe lép-
ni a közös nyelv, a Komzolingvo.
Még egyszer megpróbálkozik a beszéddel! Hátha van nála is valami nyelvi
analizátormasina! Beszélni kezdett tehát lassú tempóban, gondosan artikulálva, hal-
kan:
– Én ember vagyok – mutatott magára, majd óvatosan maga köré, aztán a kinti világra:
– Ahová érkeztél, az a Föld… Bolygó… csillag… Örülnék, ha megértenénk egymást,
ha beszélhetnénk… Kérlek, válaszolj! Beszélj?… – Ajkára, majd Töpi szájnyílására
mutatott: – Beszélj! Beszélj!
– Bravó! – kiáltott örömében: Töpike beszélt! Ez aztán a siker!
Gyors szájmozgással hadarta, makogta, reszelte, nyikorogta, ciripelte Töpi a hangokat,
melyekkel azonban ő képtelen volt bármit is kezdeni. Igen, ha fölállhatna, s odame-
hetne diktafonjához, ha fölvehetne a különös dialógust! De hát annyira kiismerte ven-
dégét, tudja, ha fölállna, teljes százkilencven centijével föléje toronylana, egy megnö-
velt sugáradaggal talán meg is ölné ijedtében. Végtére ő is érző lény, méghozzá olyan
kicsinyke, mint egy újszülött csecsemő! Nem, ezt meg nem kockáztatjuk! Eszébe ju-
tott azonban a fia magnója, kiszólt:
– Ott vagy még, Piri?
– Igen, itt hallgatódzom… Visszajöttem, mert tárcsázás közben megsüketült a telefon.
– Ne csodáld, kis vendégünk némította el. Majd ha elmegy, megnézheted a nyomait.
Párbeszédük Töpikét nyugtalanította, de nem akadályozta meg, lehet, hogy eljutott
felismerésre: ha egy ember szavai nem ártanak neki, miért hatna másként kettejük be-
széde.
– Arra kérlek – folytatta –, hozd le Bandi magnóját, és ott az ajtó előtt kapcsold vétel-
re. Hátha föl tud venni valamit a szavaiból… Mert anélkül ezt az egész történetet senki
el nem hiszi nekem!
Hallotta a távolodó lépteket, s hogy Töpi figyelmét lekösse, tovább beszélt:
– Honnan jöttél?… Nem rajzolnád le bolygótok helyét? Oda a csillagégbolt-gömbre! –
Fölmutatott az egyik könyvespolc tetejére, ahol egy csillagtérképes kék gömb állott.
Töpi gülüszeme követte mutogatását, de kérését nem tudta megfejteni. Lehetséges,
hogy magát a gömböt s a csillagtérképet sem ismeri. Ha használnak ilyet, másként csi-
nálják?
– Itt a magnó – szólt be a felesége –, beszélgessetek.
– Jó, folytatom… Kedves űrlátogatónk, ha nem akarod elhagyni a helyedet, akkor egy
sugárral jelöld meg bolygótokat a csillagtérképen… – Ujjával az átlőtt telefonkészü-
lékre mutatott, majd a csillaggömbre, de nem történt semmi sem… – Akkor próbáljuk
másként… Talán ott, ahol állsz, az ablakpárkányra rajzolhatsz valami jelet. Sugárve-
tőddel beleégethetsz valamilyen jelet… Bármit, csak… – Tollával rajzolni kezdett egy
papírlapra, közben odamutogatott a párkányra. – Így, látod? Rajzolj oda te is!… Na,
próbáld már meg, ne légy ilyen kuka!
Kétségbeesett. Atyaisten, hogy lehet ilyen távolságokat, két ennyire másféle lény kö-
zötti irdatlan szakadékot áthidalni? Hogyan is érthetnék meg egymást, amikor nem-a
jelrendszerük különböző, de testi fölépítésükben, hangképző szerveikben, gesztusaik-
ban sincs semmi rokonság! Lehet itt valamit fölfogni és lefordítani bármilyen nyelvi
csodaanalizátor közbeiktatásával is?!… Nem, ilyen rövid idő alatt semmiképpen!…
Ajtaján Cuki, a fiatal, de máris sokat tudó, okos vizslájuk kezdett el kaparni, nyüszítve
csaholt.
– Be ne engedd! – szólt ki feleségének, de már elkésett, mert az ajtó kis résnyire meg-
nyílt, s Cuki egyetlen rohanással ott termett mellette, két mellső lábát fölrakta az asz-
talra, s körülszimatolt. Ekkor pillantotta meg Töpit.
Töpi mintha ujjongana örömében, talán kiáltozott is, mert eddig egyszer sem nyitotta
beszélőkéjét ekkorára. Talán még mosolyog is örömében?… Mindez csakis Cukinak
szólhat, akiben az embernél hozzá sokkal közelebbi lényt lát? El is kezdett beszélni
hozzá, s mennyire más volt most e fura zörejnyelv zöngéje, szinte már muzsikált a
nagy fölfedezés mámorában, ahogyan a legnagyobb leletről bázisának beszámolhatott.
Cuki oly megigézetten meredt a sosem látott lényre, hogy pillanatokig megdermedt. A
megszólaló különös hang azonban kilökte tehetetlenségéből, egyetlen rugaszkodással
nekiiramodott, s már hiába kiabált utána: Maradj, Cuki! két mellső lába az ablakpár-
kányon koppant, és szép kis pofáját harapásra kitátott szájjal előre nyújtotta. Nyílván
bele is mélyeszthette fogait a szkafanderköpenybe, mert a következő pillanatban teste
élettelenül csüngött alá, a fölemelkedni kezdő kis űrszerkezet csak két-három rándítás-
sal tudott tőle megszabadulni.
Még annyit észlelt a történtekből, hogy a szkafander megsérülhetett, Töpi csakis ezért
veszíthette el öntudatát a betóduló földi légnyomásban. Az űrszerkezet önmentésre is
képes lehetett, vagy távirányítással működtették, mert a váratlan támadásra azonnali
visszavonulásba kezdett, s egy-két szempillantás alatt eltűnt előle.
Az óvatosság diktálta, hogy néhány másodpercig várjon, amíg a halk zúgás elhal,
megszűnik a ránehezedő különös hatás. Igaz, megdöbbenésében teste is annyira eler-
nyedt, hogy időbe telt, amíg összeszedte magát.
Felállt, maga tárta ki az ajtót.
– Most már bejöhetsz… Sajnos, Cuki drágán fizetett a páratlan élményért!
Felesége sírni kezdett, föl akarta nyalábolni az élettelen állatot, de ő rászólt:
– Hozzá ne nyúlj! Hátha az őt ért halálos sugárdózis az emberre is veszélyes!… Men-
jünk is ki innen, szakértőkkel kell megvizsgáltatnunk mindent… Az egészet rekonst-
ruálni…
– Ha elhiszik!… Gondolod, hogy komolyan vesznek ilyen képtelen mesét?
Valóban nem hitték el. Persze, nem is igazi szakemberek tartottak szemlét, mert ahhoz
valamit valóban el kellett volna fogadnia megtörtént valóságnak a kiszálló rendőrnek,
állatorvosnak, tudományos munkatársnak. Igen kézzelfoghatónak látszó (földi) ma-
gyarázatot találtak a bemutatott árulkodó nyomokra, az átlyukasztott s örökre használ-
hatatlanná tett telefonra, a papírpernyére. Cuki halálára. A magnófelvétel semmit sem
ért. mert azon csak az ő szavai maradtak meg, azok is halkan, hézagosan, zaklatottan.
Elbeszélését a különös látogatóról, a sugárdózisokról túlfűtött írói fantáziálásnak mi-
nősítették. A hatóságok idejét rabló, beugrató ízetlen tréfának, amiért szigorúan meg is
dorgálták.
PAP VIOLA

Virágom virágom

Tavaszi szél vizet áraszt,

virágom, virágom.
Minden madár társat választ,
virágom, virágom.
Hát én immár kit válasszak,
virágom, virágom?
Én tégedet, te engemet,
virágom, virágom.

Első nap
Marc Morris az alkonyodó órákban elindult Bobby Lee után, aki megígérte neki a fakó
lila falfestéket. Bobby Lee a 2. sz. raktárt jelölte meg állandó tartózkodási helyéül,
ahol azt az üzenetet hagyta Marc Morrisnak, hogy menjen utána a 6. sz. raktárba.
Marc Morris fölpattant egy éppen arra haladó telepi buszra, azzal eldöcögött a telep
túlsó végébe, ahol a 6. sz. raktárban újabb üzenet várta: Bobby Lee a központi elosz-
tóban található, az A kapu mellett. Az üzenet fölébresztette Marc Morrisban a kíván-
csiságot: vajon az újoncokkal űzendő tréfa tárgya, vagy Bobby Lee-nek egyéb szándé-
ka van? Engedelmesen elkullogott a központi elosztóba, onnan vissza a 2. sz. raktárba,
ahol végre belebotlott a távozni készülő Bobby Lee-be. A magas, hirtelenszőke kölyök
szó nélkül kikapta Marc Morris kezéből az engedélyt, átfutotta és a sarok felé bökött,
azután eltűnt az épület mögött. Marc Morris fölkapta a két doboz festéket, s miközben
alaposan szemügyre vette az árukészletet, lassan kibotorkált a raktárból a sötét éjsza-
kába.

Második nap
délben, az ebéd idején, egyedül maradt a laboratóriumban. Gyomra összerándult a
nagy lehetőségtől, hogy kedvére turkálhat a jegyzőkönyvekben, mégis inkább az
üvegházat választotta. Szeméhez emelte a távcsövet és lassan végigpásztázta az üveg
mögött burjánzó növényvilágot. Leginkább zöldek voltak, az egyik sarokban lapuleve-
lek tornyosultak, a virágtartókban csak imitt-amott nyíltak szirmos virágok, legtöbbjük
fehér-lila, apró szirmú – elbűvölőek. Marc Morris tekintetét vissza-visszahúzta egy
apró, fehér szirmú virág, amely sokadmagával nyomorgott a köz-virágágyban, annak
is a legszélén, az ajtó mellett. Marc Morris visszaült a helyére, a távcsövet becsúsztatta
fiókjába és a mikroszkóp fölé hajolt. – Ma kell megszereznem. Most még biztosan
nem figyelnek. Munka után sietett Bobby Lee-hez.
– Mi kell? – mordult Bobby Lee.
– Üvegcsempe.
– A segédemmel intézd!
A segéd kiadta Marc Morrisnak a csempéket és a ragasztót. Marc Morris a targoncát
sietősen eltolta a raktár környékéről, még mielőtt Bobby Lee-nek eszébe jutott volna
valamilyen papírt kérni tőle.
Alkonyodott. Szinte mindenki az utcákon volt, valahova mentek, valahonnan jöttek,
mert a telepen semmi sem volt elviselhetetlenebb, mint otthon ülni egyedül. Néhányan
kíváncsian, néhányan unottan megnézték maguknak Marc Morrist és a targoncáját, és
Marc Morris tudta, hogy ezzel a targoncával óriási hibát követett el: most majd min-
denki emlékezni fog az arcára.
Ismét késő este volt, mire hazaért. Óvatosan behordta a csempéket a nappaliba, s neki-
látott az üvegház megépítéséhez. A ragasztó gyorsan és jól kötött. Valamivel éjfél után
készen állt az üvegház, egyszer egyméteres kocka, az ablak mellett, vele azonos ma-
gasságban, egy erős papundekli dobozon. Marc Morris elégedetten bólintott dolga vé-
geztével: az üvegház prímán sikerült, ha a fakólilával befesti a falakat és a papundekli
dobozt is, a kis gaz igazán nem panaszkodhat. Beszerelte a hőfokszabályozót, amelyet
a laboratóriumból kölcsönzött, s az üvegház üzemelni kezdett.
Kilesett a sötétítő mögül. Megborzongott a mély éjszakától, amelyben a betonút sárga
lámpái vésztjóslóan ágaskodtak. Az álkulcscsomót zsebébe rejtette, kesztyűit fölhúzta,
lehúzta, megint fölhúzta, csak hogy időt nyerjen és megbeszélhesse magával, hogy a
virág megszerzésével az akció sikerét kockáztatja, ugyanakkor csak ma tudja ellopni,
mert reggeltől holtbiztosán figyelni fogják minden lépését… Fölkapta az elemlámpát
és kiosont a bungalóból.
Hepehupás, kitaposott járdákon haladt, a házak között, párhuzamosan a betonúttal, a
sötétben. Ahol a házak elmaradtak, kiért az egyenetlen vidékre, amely szemétdomb-
okon nevelte undorítóan tüskés cserjéit. Közelebb húzódott a betonúthoz. A messziben
fölvillant a reflektor. Fénye szüntelenül pásztázta a laboratóriumokat és a fénycsóvák-
ból bőven jutott a melegházra is. Ahogyan közeledett a melegház felé, egyre lassabban
haladhatott. Tízlépésenként kellett leguggolnia, hogy elvesszen a környezetben. A me-
legház körül elfogytak a bokrok is és a csupasz terepen már csak hasonfekve maradha-
tott észrevétlen a reflektor fényében.
A járőrök szinte egyidőben érkeztek a melegházhoz Marc Morriss-szal, Marc Morris
elvágta magát a földön, a járőrök pedig mereven előre szegezett fejjel továbbhaladtak
a kijelölt útvonalon. Átsuhant rajtuk a reflektor fénye és Marc Morris egy pillanatra
látta, hogy a két tömzsi alak tüzelésre készen tartja kezében a géppuskát.
Marc Morris a falhoz lapulva lopakodott az ajtóig. A hátára feküdt, a reflektorfény át-
futott rajta, majd fölült, s próbálni kezdte a kulcsokat. Egy-egy fénycsóva között há-
rom kulcsra jutott ideje. Végül az utolsó kulcsok egyike megfordult a zárban és az ajtó
fölpattant. Kifelé nyílt. Marc Morris könyökével megtámasztotta, amíg a fénycsóva
elsiklott, majd egy ugrással belül termett. A melegház émelyítő illata megbolygatta
gyomrát. Visszatartotta lélegzetét és szemét összehúzta, hogy azt a csípős levegő ne
marja. Elemlámpájának gyönge fényénél megkereste a virágot, amelyet kiszemelt ma-
gának, egy marék földdel együtt kiemelte, megigazította a helyét és sietve távozott.
Alighogy kattant a zár, hasra vágta magát, a reflektor éles fénye tovasiklott és ő fárad-
tan fölsóhajtott. Amikor a fénycsóva negyedszer átfutott rajta, elég erősnek érezte ma-
gát a visszaútra. Fölugrott és futásnak eredt. A reflektorfény előli menekülés gyötrel-
messé tette az útját, majd a tüskés cserjék gátolták, azután beért a házak közé, ahol
teljes sötétség honolt, amely csak óvatos lépésekben hagyta őt haladni.
Bungalójának kilincsére tette a kezét. A torkában dobogott a szíve. Várják bent vagy
nem várják? Rövid habozás után lenyomta a kilincset és besurrant. Sorra fölkattintotta
a villanykapcsolókat és a teljes kivilágításban tüzetesen átvizsgálta a faházat, vajon
nem bújt-e meg valaki benne. Otthona üres volt, ridegsége visszataszítóan borult rá, s
a fojtogató lepel szorosan köréje fonódott. Az apró, fehér szirmok lebontották róla ezt
a leplet, s miközben a maréknyi földet a csészében elegyengette, sejteni kezdte, hogy
ezekkel a girbe-gurba gyökerekkel kapaszkodó gyönge növény lesz a biztosíték arra,
hogy életben marad. Kiosont a ház elé, s egy törött cserépdarabbal még kétmaréknyi
földet kapart össze, belegyömöszölte a csészébe, beledugta a virágot, megöntözte, s a
csészét óvatosan a melegház közepébe helyezte, nagy pohár vizet tett melléje, s a
mozgó üvegcserepet, amely az ajtó szerepét töltötte be, résnyire nyitva hagyta.
Fáradtan zuhant az ágyba, s ahogy lehunyta szemét, kint a pirkadat halvány sugara
föloldotta az éjszaka sötétségét.

Nap nap után

a harmatos reggel megcsípte bőrét munkába menet, s ez a finom csípés elég volt ah-
hoz, hogy magához térjen a nyugtalanul átaludt éjszaka kábulatából. A buszon, amely-
lyel a laboratóriumig utazott, merengő szemét végigfuttatta a társaságon: elfásult ar-
cok, kemény vonások és mélységes epekedés a tekintetekben – istenem, de jó lenne
megszólalni! A fegyelmezetten összezárt ajkak időnként meg-megrándultak és a fejek
elfordultak azoktól az arcoktól, amelyek a megszólalás gondolatát fölkeltették bennük.
Föltűnés nélkül a leszállók után fordult: a lábak nehézkesen vonszolták a petyhüdt tes-
teket és engedelmesen becsoszogtak terhükkel a fehér istálló üvegajtaján.
Megérkezett a busz a laboratóriumhoz, ott a felügyelő kivételével mindnyájan leszáll-
tak, a néma menet megindult befelé és amint a küszöböt átlépték, jó reggelt kívántak
egymásnak, szétszéledtek, ki-ki a maga helyére, ahol a hivatalból kiejtett mondatokból
méhkaptári zümmögés támadt, s a felügyelő kedvére hegyezhette a fülét, hogy elkapja
egy tiltott privátbeszélgetés foszlányait.
A mikroszkóp fölé hajolt és végezte a munkáját, majd figyelmesen jegyzetelte a főnök
szavait és újra a mikroszkóp fölé hajolt és agyának apró barázdáit megtömte a lénye-
gesnek ítélt információkkal, ebédszünetben újabb adagokkal töltötte meg őket, ame-
lyek a mit sem sejtő munkatársak szabadon hagyott jegyzőkönyveiből származtak, a
délutáni cigarettaszünetben átgondolta az újonnan nyert ismereteket, s míg haza nem
ért, időről időre számolásba fogott, hogy az új adatok továbbításával mekkora szám
fog megjelenni a svájci bankszámláján.
Tízszer váltotta a forró zuhanyt a hideggel. Betekerte magát a vastag, puha frottírtö-
rülközőbe és végigdőlt az ágyon. Tekintete megállapodott a melegház lakóján. A pi-
ciny fehér szirmok üdén tetszelegtek az üveg mögött. Kintről rájuk szűrődött a lemenő
nap fénye és ők vidáman várták az éjszakát, a másnapot.
Meghozták a vacsorát, a mindig ízletes, ínyenc falatokat, amelyek, ha csak rövidke
időre is, de teljes sikerrel elvonták a teleplakók figyelmét a megcsorbított életükről.
Megöntözte a virágot és a poharat, amelynek az alján már csak néhány csepp dülön-
gélt, teletöltötte vízzel. Jó étvágyat, mondta a virágnak. Óvatosan befordította a nyí-
lászáró csempét, csak éppen egyujjnyi rést hagyott a friss levegőnek.
A zsúrasztalról pillanatok alatt eltűnt minden, ami ehető volt.

A 88. napon,
a délutáni cigarettaszünet utáni első percekben, amikor a mikroszkóp fölé görnyedve
tanulmányozta a lebénult amőbák kísérletezéseit, és az ex-díjbirkózóból lett felügyelő
elhaladt mögötte, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy fölugorjon és megölje, hogy
megölje és hazafusson a kicsi gazhoz. Kiegyenesedett, s egy mély sóhajjal kiűzte ma-
gából az őrült gondolatot. Amint visszahajolt a mikroszkóp fölé, az amőbák közül éle-
sen előtűnt a felügyelő nagy, hájas, malacképe. Fölkelt, s a teremajtó melletti tartály-
ból merített egy kiskanálnyi beteg amőbát, visszasietett munkaasztalához, az új bete-
geket rányomta az üveglapkára és belemerült a tanulmányozásukba.
Az utolsó pillanatban érkezett haza. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, arca eltorzult
a fáradtságtól. A színlelés, az önuralom, utolsó csöpp erejét is fölemésztette. Bebotor-
kált a szobába, a széket a melegházhoz húzta és kimerülten lerogyott rá.
– Te jól vagy? – kérdezte a virágot.
Hunyorgó szemével alaposan szemügyre vette az apró szirmokat. Közepükben az apró
szájak mosolyra nyíltak és távolról jövő kacagásukat hallatták, amely valahol a csilin-
gelés és a madárcsiripelés között volt.
– Tudod, ha itt véget ér a munkám, elviszlek magammal. Ha akarod, építek neked kü-
lön palotát, ha nem, lakhatsz velem is. Mert lehet, hogy gazdag leszek. Jó lenne, ugye?
Amikor kisfiú voltam…
Kergették egymást az emlékek, ha keserűek voltak, a virág lebiggyesztette piciny szá-
jait, ha vidámak, hallatta nevetését. Közbekérdezett, ha valami érdekelte, amin Marc
Morris át akart siklani, és érdektelenül hallgatott, ha valami nem nyerte meg tetszését.
Marc Morris a zsúrkocsit a melegházhoz tolta. Vacsora közben kevesebbet beszélt.
Visszatért belé az élet, a hullámokban végigsöprő idegesség elcsitult, a fejében fodro-
zódó gondolatok mindinkább kezdték megközelíteni a társadalmilag józannak elfoga-
dottakat.
Ez a telepi betegség biztos jele, tűnődött a falatok között, és voltaképp szerencsém is
van, hiszen nem az asztal lábához beszéltem, mert beszélnem kellett, hanem egy vi-
rághoz.
„Amikor úgy érzi, hogy már nem tud megbirkózni a telepi betegséggel, meg kell
szöknie. Ne várjon az utolsó pillanatig, egy egységgel előbb jelezze, hogy távozni akar
és lebonyolítjuk a szökési akciót. A kocsi a megbeszélt helyen fogja várni.” – jutottak
eszébe az intő szavak.
– Még nem érzem úgy… – magyarázta a virágnak, s kitolta az üres zsúrkocsit az ajtó
elé.
A 89. napon,
reggel, még félálomban, az volt az első gondolata, hogy megváltozott a világ.
– Jó reggelt – köszönt a virágnak, aki már nyújtózkodott a sötétítő mögötti fény után.
Marc Morris elhúzta a függönyt, a verőfényes napsugarak végigszaladtak a szirmokon
és melegükkel kiűzték szeméből az álmosságot.
Amint kilépett az ajtón, fölöltötte hivatalos kókadtságát és elvegyült a buszon a tö-
megben, nem firtatta a szoborszerű arcokat, hanem elmerült a gondolataiban, amelyek
szakadatlanul körülötte jártak, a virág körül, aggódva, hogy esetleg valami baja eshet.
Kellemes érzés terjedt el benne: fölismerni vélte, hogy helyzete csöppet sem remény-
telen, amíg az a virág megvan. Remek társnak bizonyult és talán remek szérum lesz a
telepi betegség ellen. „Amikor úgy érzi, hogy már nem tud megbirkózni a telepi beteg-
séggel, meg kell szöknie!” – csengett fülében a kiképző parancsa. Ki fogom húzni a
három évet, mosolyodott el magában, talán még többet is! Gondolatban segítségül hív-
ta a virágot és együtt elkezdték számolni, hogy mennyi pénz kerülhetett már arra a bi-
zonyos svájci bankszámlára…
A munkaasztaltól lopva küldözgette kárörvendő pillantásait a kutatótársak felé, akik-
nek halvány gondolatuk sem volt arról, hogy micsoda kincs van az ő birtokában: a túl-
élés lehetősége.
Alighogy belemélyült munkájába, a felügyelő, aki már csöppet sem zavarta csoszogá-
sával, egy pillanatra megállt mögötte. Fütyülök rád, gondolta, s jót nevetett magában a
virággal. Merengő tekintetét fölemelte a lapokból és rászegezte az előtte álló két ke-
szeg figurára. Kérdően összeráncolta homlokát, majd amikor némi várakozás után
nyilvánvaló volt, hogy azok nem akarnak tőle semmit, beletemetkezett az olvasmány-
ba.
„Legyen óvatos, de új helyzetekben sose gondolja azt először, hogy valami vagy vala-
ki a maga nyomában van, csak akkor, ha egészen egyértelmű. Saját nyugalma érdeké-
ben ne akarja megtudni azt sem, hogy ki az összekötője.” A kiképző hangja ismét a
fülében csengett. A két keszeg alak még mindig őt fürkészte, majd továbbléptek a
szomszéd asztalhoz. Amikor már a hatodik kollegával játszották le ugyanezt, Marc
Morris igazolhatta magában, hogy nincs oka aggodalomra.
Elolvasta a kísérleti jegyzőkönyvet és nagy örömmel nyugtázta, hogyha ezt továbbad-
ja, minden bizonnyal módosul a végösszeg azon a bizonyos bankszámlán. Mohón ma-
gába falta a tanulmány rövidített változatát, s a jól bevált módszerrel ismételte magá-
ban.
Az ebédnél már csak néhány falat maradt hátra, amikor a sokadik ismétlés sikeres be-
fejeztével visszazökkent a környezetébe.
A meleg hirtelen minden porcikáját égetni kezdte, leginkább az arcát, a bőrét szinte
megperzselte, s lelki szemeivel már látta is, hogy apró darabokban hullik le róla a
megpörkölt bőr. Bekapta az utolsó falatot, s mint aki már jóllakottságtól csak nehezen
tudja magába tömni azt a kis darabot, fájdalmas tekintettel körbenézett.
Merengő szeme, amelyen a homály megakadályozta, hogy a lélek tükre legyen, né-
hányszor a szemközti hölgyre szegeződött. A hölgy rövidre vágott, frufrus bronzvörös
frizurája finoman lapult formás fejére. Fekete keretes szemüveg még rátett néhányat
negyvenes éveire, amelyeket arca csak sejtetett, de ráncos keze egyértelműen elárult.
A szemüveg megnagyította barna szemét, amelyre nem csúsztak rá a szemhéjak, ami-
kor Marc Morris beléjebámult és nem titkolta, hogy Marc Morrisnak üzen.
A többség befejezte az ebédet. Megkezdődött a sürgés-forgás, az asztalokat itt-ott már
leszedték, és hogy a föltűnést kerülje, Marc Morris is fölállt üres tányérja mellől, ki-
mért léptekkel elindult kifelé, várta, hogy az a hölgy legalább egy szót súgjon neki,
amikor elhalad mellette, de a hölgy nem követte.
A délután kevésbé nyugodtan telt el Marc Morris számára. Gondolatai a hölgy köré
csoportosultak, aki egyre inkább az összekötő tisztében villant föl. Emlékezete föl-
idézte az elmúlt néhány nap ebédszünetét, és a váratlan fölfedezés, hogy a hölgy vál-
tozatlanul rábámuló szemével mindig szemben ült vele, fölborította benne az egyen-
súlyt. Figyelméből már nem jutott a munkára: hol a kiképző hangját búgatta a fülében:
„Saját nyugalma érdekében ne akarja megtudni azt sem, hogy ki az összekötője”, hol
az új fogást ismételte magában, hol pedig arra koncentrált, hogy feltűnést ne keltsen
nyugtalanságával, amikor sűrűsödő hullámokban végigszaladt rajta a vágy, hogy föl-
ugorjon és hazarohanjon a melegház lakójához. A munkaidő vége közeledett, és ez a
vágy lassan elcsitult benne. Az autóbuszmegállóban gúnyosan végignézett munkatár-
sai meggyötört vonásain, és bele-beletekintett a homályos szemekbe, amelyekből az
egyedüllét kilúgozta a csillogást, s alig tudta megállni, hogy világgá ne kiáltsa: ő nincs
egyedül!
Hosszúnak tűnt az út hazáig és keservesnek. Érezte, hogy elvesztette az uralmat maga
fölött, és szövögette a reményt, hogy ez csak átmeneti állapot, amelyből lassan de biz-
tosan kikeveredik jóvátehetetlen mulasztás nélkül.
Hosszasan állt a zuhany alatt, s miközben testét váltakozva érték a hideg és a forró
vízsugarak, tízszer elismételte magában az adás anyagát. Azután gyorsan fölöltözött,
kicserélte a pohár vizet a melegházban. Széket húzott a melegházhoz, s a virággal
gondolatban megértekezve az új hírek fontosságát, fölvéste a kódokat az apró papírda-
rabra, amelyet picire összehajtott, s a karórája szíja alá csúsztatott. Cinkosan kacsintott
a szirmokra. Talán holnap megint gazdagabbak leszünk, gondolta, és elsietett a könyv-
tárba.
Mint várta, most is ott találta a teleplakók felét a nagy olvasóteremben. Találomra le-
vett egy könyvet az E betűs íróktól, majd fölmarkolta a fal melletti polcról a földrajzi
lexikon negyedik kötetét. Magához szorította a két vaskos könyvet, és megindult a
nagy olvasótermen át az emeleti olvasóbokszok felé. Már majdnem áthaladt a nagy
olvasótermen, amikor a szigorúan a lépcsőföljáróra szegezett tekintetét egy ismerős
arc magára vonta: a negyven körüli hölgy, aki szemben ebédelt vele, az utolsó asztal
legszélén ült, alig egy méterre a lépcsőföljárótól, annak háttal. A dioptriák megnagyí-
totta szempár semmitmondóan kísérte mozdulatait, az arc fagyos volt és merev, mint
mindig, s ahogy véletlenül visszaemlékezett, a hölgy mindhárom alkalommal azon a
helyen ült és ugyanilyen nagyított szemmel leste őt… „Saját nyugalma érdekében ne
akarja megtudni azt sem, hogy ki az összekötője” – jutott eszébe a kiképző tanácsa, és
hirtelen elkapta tekintetét a hölgyről. Könnyedén fölszaladt a lépcsőn, és bevetette
magát az első üres bokszba. Egy darab papírra fölírta az E betűs író könyvének címét,
a papírszeletkét a földrajzi lexikon negyedik oldalához rejtette, a kódokat pedig a re-
gény negyedik oldalához Néhány percig üldögélt, bele-beleolvasott a regénybe, azután
kényelmesen visszavitte a könyveket a helyükre. Behúzódott a szomszédos könyváll-
vány mögé, céltalanul keresgélt a könyvek között, mindegyikbe beleolvasott, és fél
szemét a földrajzi lexikon negyedik kötetén tartotta.
Nyolc előtt néhány perccel megjelent a várva várt hölgy. Fekete keretes szemüvegén
át körbekémlelte a termet, lehajolt a földrajzi lexikon negyedik kötetéhez, belelapo-
zott, majd a könyvállványhoz lépett, szórakozottan leemelte az egyik E betűs író
könyvét, és lapozgatni kezdte. Marc Morris megkerülte az állványt. A hölgy kezében
fölismerni vélte azt a könyvet, amelybe elrejtette az adás kódjait. Egy pillanatra talál-
kozott Marc Morris és a hölgy tekintete. Marc Morris kisietett az épületből, s lassan
hazafelé indult gyalog. Jó néhány métert megtett már, amikor hátrapillantott. A szem-
üveges hölgy követte egy darabig, aztán letért az egyik mellékutcába és eltűnt a sötét-
ben.
Marc Morris súlyos tehernek érezte a vállán, hogy megtudta, ki továbbítja a kódot,
Maga elé képzelte a törékeny hölgyet, amint figyelmesen kopog az írógépbe szerelt
rádióadón, ráncos ujjai lenyomják a billentyűket, míg összeáll az üzenet, amely aztán
az egyik svájci bank kábeleiben számokká formálódva fölkúszik a számlájára. Aho-
gyan az éjszaka hűvösebbre fordult, sietősre fogta lépteit, hogy minél előbb a közelé-
ben tudhassa a melegház lakóját.

A 90. napon
a felhők nem kúsztak odébb a nap elől. Lógott az eső lába és időközönként hűvös fu-
vallat söpört végig a telepen. Ahogy elmaradt a napsugár, az épületek megváltoztak,
idegenné váltak, az ablakok tátogó foltokra emlékeztették a teleplakókat, akiknek ar-
cán hosszú idő óta először mozdultak el a ráncok: gyűlöletes fintorba formálódott ösz-
szepréselt szájuk.
Alan Spring vézna testén enyhe remegés futott át, amikor bevezették hozzá Claudia
Narrát. Nem állt föl, hogy üdvözölje. Végtére is halálraítélt, gondolta. Az asszony leült
a támla nélküli székre, ráemelte nagy, barna szemét és elmerengett. Alan Spring fejébe
emlékek zúdultak, gyűlölt tanítók alakjai, s Claudia Narra is leginkább egy gyűlölt
tanítónénire hasonlított. Alan Spring az iskolai padba képzelte magát, és minden gon-
dolatával kínozta a tanítónénit: megcibálta rövidre nyírt, bronzvörös haját, kaviccsal
kitörte az üveget a fekete keretekből, és végül a földrajzi mutatópálcával jól rávert
ráncos kezére. A sikerélmény halvány mosolyra húzta a száját. Elégedetten fölléleg-
zett, s lábát kényelembe helyezte az asztalon.
– Tudomásomra hozták, hogy kémtevékenységet folytatott, amelyet nem hajlandó föl-
tárni és társát vagy társait sem kívánja megnevezni. Mint ítélethozó, megkérdezem,
továbbra is kitart elhatározása mellett?
Claudia Narra alig láthatóan bólintott.
– Ez esetben a vonatkozó paragrafus szerint halálra ítélem, amely ítéletet holnap dél-
előtt tíz órakor végrehajtom.
Alan Springet sosem érzett öröm töltötte el. Gondolatban visszaszökött az iskolapad-
ba, és lángoló szemekkel nézett a gyűlölt tanítónéni után, akit szipka lábai visznek a
máglyára.

A 91. napon,
alig néhány perccel a munkakezdés utón, Marc Morris a térdére fektette a papírokat, és
előhúzta tollát, hogy azonnal jegyezni tudja a főnök szavait. Néhány érdektelen pillan-
tást vetett az ablaknak támaszkodó vézna testre, s az őszülőbe forduló, göndör szőke
fejről úgy gondolta, hogy ez az ismeretlen férfi bizonyára utálta tanárait az iskolákban.
– Nos, Morris, elolvastam az amőbákkal végzett munkájáról szóló jegyzőkönyveket.
Nem rosszak, de mégis abba kell hagynia ezt a munkát. Nincs más emberem, akit rá
tudnék állítani a szervesbombára. – A vékony, alacsony férfi kopasz fejéről lehúzta az
orra hegyére a szemüvegét, és belelapozott a dossziékba. – Tehát igyekezzen megis-
merkedni a tényállással – tolta Marc Morris felé az aktakupacot. – Mintegy három hó-
napja az egyik melegházunkat bepermeteztük a szervesbomba összetételével. A
szervesbombának az a kritériuma, hogy csak az embereket és állatokat öli meg, a nö-
vényvilágot épségben hagyja. Szóval nagy előnye, hogy elsöpörjük a föld felszínéről a
nem kívánatos elemeket anélkül, hogy velük pusztulna a növényzet… – A főnök visz-
szatolta szemüvegét kopasz fejére, s hátradőlt a székében. Kérdően nézett az ablaknak
támaszkodó vézna testre, majd folytatta Marc Morris kioktatását. – Szóval, amikor a
szervesbomba fölrobban, kiöli az embereket és az állatokat, és idővel elbomlik a kör-
nyezetben. A mi dolgunk, azaz a maga dolga, hogy meghatározza, mekkora adag ösz-
szetétel mennyi idő múlva bomlik el és lesz ártalmatlan az emberre. Ez a kilencven-
harmadik nap, hogy a szervesbomba egyegységnyi adagját bejuttattuk a 4. sz. meleg-
házba. A számítások szerint ma a bomba összetétele egyrészt a melegház levegőjében,
másrészt a növényekben és a földben már úgy elbomlott, hogy nem lehet káros az em-
ber egészségére. Ezt maga most tízkor kipróbálja. Van egy önkéntes jelentkezőnk, aki
felajánlotta magát. – A főnök megköszörülte a torkát. – Ez az úr itt Alan Spring – mu-
tatott a vézna testre –, aki részt vesz a maga mai programjában. Az önkéntest legalább
három órán keresztül a melegházban kell tartania! Megértette a feladatot?
– Igenis!
– Holnap majd írja meg a jelentését. Most pedig siessen!
Marc Morris bólintott és fölállt.
– Indulhatunk! – szólt a vézna test, és sietős léptekkel megiramodott.
Alan Spring vezette az ócska autót, amely a telepi buszokhoz képest száguldott. A me-
legháznál nyolc katona várta őket, s akit közrefogtak, Claudia Narra.
– Itt az önkéntes – vigyorgott gúnyosan Alan Spring.
Claudia Narra szemüveg nélkül volt, szemét lehunyta, mintha nem érdekelné a rásze-
geződő nyolc géppuska, s az sem, hogy ki érkezett az autón.
Marc Morris nagyot nyelt, s magához szorította az aktákat. A precíz dolgozó kíváncsi-
ságával körbejárta a melegházat. Erős szédülés fogta el, amint nyugtázta, hogy az az a
melegház, amelyben szétfröcsköltek egy egység szervesbomba-tölteléket két nappal
azelőtt, hogy ő ellopta onnan a kis gazt. Tehát mérgezett virágot dédelget otthon, só-
hajtott, s nekidőlt az autónak.
Alan Spring megadta a jelt, hogy a gyűlölt tanítónénit a pokolra küldhetik.
Claudia Narra belépett a melegházba, s az ajtó rázárult. Nagyokat lélegzett, a szirmos
virágok fölé hajolt, s beszívta illatukat. Időnként kitekintett, nagy, barna szemére nem
csúszott rá a szemhéj, amikor Marc Morris belebámult, és nem titkolta, hogy Marc
Morrisnak üzen. Az apró adagokban beszippantott édeskés illat gyomrát fölkavarta,
igyekezett visszafogni lélegzetét, de tüdeje többet és többet követelt, s akármilyen mé-
lyen vette a levegőt, sosem volt elég. Hirtelen lüktetni kezdett a halántéka, a lüktetés
dübörgéssé erősödött, az agyára nehezedő súly megfeketítette előtte a világot. A hátá-
ba nyilalló éles fájdalom felröppentette róla a kibírhatatlan súlyt, a dübörgés elhalkult,
s megmaradt a csöndes sötétség.
Marc Morris egyetlen arcizma sem rándult, amikor Claudia Narra összeesett. A nő tö-
rékeny teste felé nézett, de nem látta; a zöld aljnövényzet eltakarta előle, s csak annyit
árult el neki, hogy meghalt.
– Hol írja, meg a jelentését, Morris? – vigyorgott Alan Spring.
– Otthon – felelte Marc Morris hidegen.
Alan Spring mosolya megkeményedett. Egy pillanatra kétely merült föl benne, vajon
tévedett-e, amikor Marc Morrisban vélte felfedezni a kémet.
– Jó – vigyorgott megint, és elhessegette magától a zavaró gondolatot. – Vége! – szólt
a katonáknak. – Kettő itt marad őrségben, a többi elmeheti
Alan Spring behuppant az autóba, kinyitotta Marc Morrisnak az ajtót, s egy pillanat
alatt hazaröpítette.
– Estig ottmarad – gondolta Marc Morris Claudia Narráról. – Nappal nem vihetik el,
mert a többiek megláthatják, és esetleg kizökkennek az érzéketlenségből…
Intett Alan Spring után, s besietett a bungalóba. A széket megint a melegházhoz húzta,
s milliméterről milliméterre megvizsgálta a virágot. Jól megnézett minden egyes szir-
mot, kereste a nevető szájakat, fülelt, fölcseng-e csilingelő hangjuk, de hiába… A vi-
rág most csöndes volt. Komoly. Kérdezett. Marc Morrisban a gondolattól, hogy ez a
virág mérgezett, talán megmérgezte őt is, ha még nem, majd fogja, elhatalmasodott a
düh. Azt érezte, hogy becsapták, az csapta be, akiben a leginkább bízott, akire rábízta
az életét, hogy mentse meg a telepi betegségtől, az egyetlen, a legnagyobb kincse
semmit sem ér, hiszen a halált hozza rá: a túlélés lehetősége már nem biztos… Fölug-
rott, a kezét a magasba lendítette, hogy széttörje az üvegházat, de a magasban a lendü-
let megtört. Marc Morris szembe találta magát az apró fehér szirmokkal, amelyek
mindig hátat fordítottak neki, kifelé bámultak, mint a levelek, a fény felé. Megijedt.
Óvatosan visszaereszkedett székére, vigyázott, nehogy a melegházhoz, vagy a papun-
dekli dobozhoz érjen, mert még baja eshet a virágnak.
– Bocsánat – mondta gondolatban. – Hogy tudtál megfordulni? – Egy pillanatra úgy
látta, hogy a piciny szájak elmosolyogják magukat. – Szóval így állunk – sóhajtott, s
közelhajolt az üvegház falához. – Nem mondom, hogy örülök neki, de ha beteg vagy,
hát beteg vagy… Nem tehetsz róla… Majd megcsinálom az ellenszert, és beoltalak
vele… – Fáradtan hátradőlt. – Nagy baj van. Tudod? Mit csináljak veled? Szürkület-
kor megszököm. Ha magammal viszlek és elkapnak, mindkettőnknek vége. Ha
itthagylak, az sem jó, mert lehet, hogy aki utánam jön, kidob. Vagy hagyja, hogy el-
száradj. Márpedig nem szeretném, ha kis kóró lenne belőled. Mit csináljunk?
Amikor hátranyúlt az ágy szélén heverő cigarettásdobozért, féloldalról megpillantotta
az ajtónyílást, majdnem betöltő nagy darab férfit. Fölpattant, hogy megfordulva véde-
kezhessen. Megijedt a hangtompító három halk puffanásától. Tanácstalanul nézett a
virágra, mit csináljon a hátából fölbugyogó vérrel? És hogyan lélegezzen, hogy a le-
vegő ne menjen ki a három szabályos kis lyukon? A virág körvonala elmosódottan
távolodott tőle. Megsötétültek a fehér szirmok. Becsapódott az ajtó a távozó idegen
után. Marc Morris védekezőn füléhez kapta a kezét. Kibillent egyensúlyából. Estig
nem visznek el, gondolta, s belezuhant a sötétségbe.
A virág megijedt. Begörbítette gyökereit, vékony végüket kitolta, nehogy beleszakad-
janak, amikor kihúzza magát a földből. Most minden milliméter darabjára szükség le-
het, gondolta. Vastag gyökereivel meglazította a földet, és kilépett a csészéből. Enyves
cseppeket csavart ki magából néhány vastagabb gyökerére, és leereszkedett a papun-
dekli, dobozon. A szőnyegre érve megpihent. Kellemetlenül csiklandozták gyökereit a
szőnyeg műanyag bolyhai, s keményen harcolt, hogy meg tudjon állni. Folyamatosan
kevergette nedveit, amelyekkel megduzzasztotta gyökereit, hogy biztosabban halad-
hasson. Az erőfeszítéstől üde zöld levelei megbarnultak, s ahogy Marc Morris mellé
ért, néhány elfonnyadt szirom lehullt róla. Megtapintotta Marc Morrist, és úgy találta,
hogy nem olyan, mint lenni szokott. És ez rossz. Gyönge gyökerei ellaposodtak, meg-
száradtak, letörtek, a maradék néhány erőssel fölkapaszkodott Marc Morris hátára.
Nehéznek érezte az utat, s hogy a végére érjen, szirmaiból elvonta a táperőt, és ezek a
szirmok is lehulltak. Megbarnult leveleivel ügyetlenül egyensúlyozott az első seb kö-
zelében: hol álljon meg, milyen messze tőle, hogy bajt ne okozzon? Gyökereivel meg-
tapintotta az alvadt véres sebet. Ez biztos nem kell ide, gondolta, s egyik vékony gyö-
kerét belecsúsztatta a sebbe. Összeroncsolt szöveteket érintett, feltépett ereket, majd a
végében fémhengerecskét talált. Gyökerét szorosan rátekerte, összeszedte minden ere-
jét, s elkezdte kifelé húzni a golyót. Félúton megpihent, erőt gyűjtött, majd folytatta
munkáját. A golyó kikerült a sebből, a gyökér elengedte, s az akadozva legördült Marc
Morrisról a szőnyegre. A virág örömét lelte a sikerben, újabb gyökeret eresztett le a
sebbe, nedvével körbeitatta és ismét eltöltötte a siker öröme: a roncsolt szövetek behe-
gedtek, s a vérzés elállt. Odébb lépett a másik két sebhez, amelyeket vékony, ép szö-
vethártya választott el egymástól. Egyszerre eresztette le gyökerét a sebek mélyére.
Érzékelte, hogy Marc Morris szíve lassan ver, lassabban, mint kellene, és ez rossz, és
arra gondolt, hogy most gyorsan kell dolgoznia. Kintről erős narancsfény szökött a
szobába, és a virág úgy emlékezett, hogy Marc Morrisnak nemsokára el kell menni.
Sietősen munkához látott. Megragadta a fémhengerecskéket és egy rántással kihúzta
őket. Pillanatnyi szünetet tartott, kókadozva összeszedte erejét; a szirmok elszáradtak,
mind lehulltak a levelek is, s a virágból nem maradt más, mint egy fonnyadásnak in-
dult barnában játszó szár, amelyből a nedv lassan lecsordogált a gyökerekbe, amelyek
Marc Morris összeroncsolt szöveteit gyógyították.
Behegedt a három seb.
A gyökerek gyöngén mocorogtak, a szár rájuk hanyatlott, s a kupac fájdalmasan ösz-
szerándult a Marc Morris éledező testéből kiszökkenő rezgésekre.
Marc Morris föltápászkodott, s a virágból megmaradt kupac leesett a hátáról. Zihálva
vette a levegőt, nekitámaszkodott az ágy szélének. Összerezzent a lemenő nap látvá-
nyára, még egy pillanat, s neki indulni kell. Fölállt, kinyújtózkodott, és az üvegházhoz
lépett. Meghökkent, hogy a csészét üresen találta. Zavaros tekintete a földre esett: a
szőnyeg, az ágy széle véres volt, s a lába mellett félig elszáradt növényszár hevert.
Fölelevenedett előtte a kép az ajtóban álló nagydarab férfiról. Lehajolt a kóróért, óva-
tosan fölvette, s ahogy lelógatta, a kóró kiegyenesedett, s néhány szál gyökér kigörbült
belőle.
Beállt a szürkület.
Marc Morris kivett egy csipetnyi földet a csészéből, belehelyezte a gyökereket a he-
lyére, s a földet gyöngén rájuk szórta. Meglocsolta, s visszadugta az üvegházba. Az
üvegház falában megpillantotta vértől szennyezett ingét, gyorsan levetette, lezuhanyo-
zott, átöltözött, egy értetlen pillantást vetett a véres inget áttépő három szabályos lyuk-
ra, fölkapta bőrzakóját, bezippzározta, s a melegház csészéjét beleejtette. Határozott,
óriási léptekkel elindult a 2. sz. raktár felé, mert ha valakit, hát Bobby Lee-t biztosan
nem avatták be, gondolta, s azon töprengett, hogyan került a három lyuk és a vér az
ingére, holott a hátán egy karcolás sincs.
Sötét este volt már, mire elérte Bobby Lee tanyáját. Bobby Lee nagyképűen elhaladt
előtte, s ő a segédnek fölmutatta könyvtári igazolványát. A segéd nem kérte el tőle,
hogy alaposan megnézze, s tisztelegve fölnyitotta neki a villamossorompót.
Már harmadszor jött föl a nap, amikor hasa korogni kezdett az éhségtől. Rohanó lépte-
ivel haladt tovább, keveset törődött a bujkálással – hiszen már szabad ember, tisztes-
séges papírjai vannak, és egy beteget visz, akit sürgősen melegházba kell dugni.
Leszállt az est, s hogy burjánzó félelmét elűzze, elképzelte magát, ahogy éjnek idején
beront a 2. sz. összekötőhöz és melegházat követel. Fölnevetett. Aztán megint töpren-
geni kezdett, hogy került az ingére az a három lyuk. Félelem vett erőt rajta. Állához
apró fehér szirmok simultak – a virág nem tudott tovább nyújtózkodni. És a félelem
elmaradt.
LADISLAV FUKS

Néhány megjegyzés
a tudományos-fantasztikus
irodalomról

A tudományos-fantasztikus irodalom (science fiction) az emberi léleknek abból a le-

bírhatatlan vágyából született, mely előre kívánja látni az eseményeket, a pilóták szó-
kincsét használva: magasabb légkörbe akar emelkedni, a képzelet és a költészet vilá-
gába, mely a való világ felett helyezkedik el. Nagyon helytelen úton járnak azok, akik
ennek az irodalomnak az ősét a kalandregényekben vélik feltalálni. Sokkal inkább a
filozófiai, a társadalmi kérdésekkel foglalkozó, a reformok megvalósítása érdekében
íródott művekben kell a tudományos-fantasztikus irodalom előképeit keresnünk, pél-
dául Platonéban vagy a középkor utópistáinak műveiben, mint Campanella vagy Mo-
rus Tamás könyvei és az utazásokról szóló könyvekben, amelyekben már persze felfe-
dezhetjük a kalandregények sajátosságait is. Merném állítani, hogy ezen művek meg-
írásának a legfőbb oka az volt, hogy írójuk elégedetlen volt korának politikai és szoci-
ális viszonyaival, s a kor súlyos realitásaiból a képzelet világában keresett kivezető
utat. A természettudományok viharos fejlődése az elmúlt évszázadban sosem remélt új
feltételeket teremtett a tudományos-fantasztikus irodalom felvirágzásához. Ezt az
irányzatot főleg Verne művei reprezentálják. A mi korunkra viszont az a jellemző,
hogy rengeteg ismeretet halmozott fel az anyagról, az atomról, a világűrről – szemünk
előtt megy végbe a tudományos-technikai forradalom –, mindez a sci-fit új témák fel-
dolgozásának lehetőségével ajándékozta meg, s ez az irodalom rendkívül népszerűvé
vált. Ezzel a ténnyel jelentősen megnövekedtek a műfaj társadalmi és nevelési lehető-
ségei. Ezt az irodalmat komolyan kell vennünk.
Feltesszük a kérdést: van-e annak valamilyen alapja, hogy a sci-fi jogot formál az el-
ismertetésre? Hogyan egyeztethető össze a sci-fi a szocialista realizmussal? Képes-e
rá, hogy a puszta szórakoztatáson túl meg is tanítsa valamire az olvasót? Képes-e ol-
vasóinak erkölcsi nevelésére?
Kísérletet teszek rá, hogy kifejtsem nézeteimet ezekről a problémákról, oly módon,
hogy megjegyzéseimet kapcsolatba hozom az idővel, az emberi szubjektummal, a tu-
dományokkal és a gondolkozással.
Az idő minden tudomány alapproblémája. Ezért évszázadok óta a gondolkodók az idő
problémájának tisztázására fordították erőfeszítéseik jelentős részét. Meghatározni,
hogy mi is pontosan az idő, a filozófia tudományának hatáskörébe tartozik. Mi a ma-
gunk részéről elutasítjuk az idő felfogásának azt a konstrukcióját, amely az időt két
részre osztja, – a múltra, amely már nincs és a jövőre amely még nincs, mert egy ilyen
felfogás esetén a jelen teljesen elhanyagolható pontocskává zsugorodik össze. Az idő
– maga a változás. Üres idő, idő, amelyben nem történik semmi, egyszerűen non-
szensz, akárcsak a tér elképzelése anyag nélkül. Az idő nem más, mint maga a vissza-
téríthetetlen változás. Ámde a szakadatlan változások során valaminek mégiscsak meg
kell maradnia, egyébként semmi sem jöhetne létre. Hogy mindez a fizika világában
hogyan valósulhat meg, ez a gondolkozás egyik legjelentősebb rejtélye.
De tekintsünk most röviden egy másik tényezőre! Forduljunk a legdöntőbb tekintély-
hez, amely számára adott az idő fogalma, mégpedig közvetlenül: vizsgáljuk meg a sa-
ját tudatunkat. Az időt nem egyetlen tudat éli át, hanem tudatok milliói. Az állatok is
érzékelik az idő múlását. Csakhogy az alacsonyabb rendű tudatok hozzá vannak lán-
colva a személyes tapasztalatokhoz. Hogy van ez az ember vonatkozásában? Az em-
ber személyes jelenléte tágabban értelmezendő. Az ember sokkal inkább képes szemé-
lyesen befogadni mind az elmúlt időt, mind pedig az eljövendőt. Belső életünk maga-
sabb rendű volta éppen ezzel a képességünkkel áll szoros összefüggésben. Az ember
képes rá, hogy fölébe emelkedjék a pillanat egyeduralmának. Az ember etikai s ebből
eredően társadalmi értéke éppen abban rejlik, hogy mind a múltat, mind a jövőt illető-
en képes rá, hogy azonosuljon osztályával, nemzetével és az egész emberiséggel. Ami
a jelen dolga: benne találkozik a múlt és a jövő. Egyforma intenzitással kutatjuk szel-
lemünkkel a múltat, s próbáljuk előre látni a jövőt. Az olyan embertől, aki nem képes
gyökereit a múltba mélyeszteni, jobb, ha az ember elmenekül. Sohasem lehetünk biz-
tosak benne, milyen ostoba tetteket tartogat számunkra. Ha valami történt valaha ezen
a világon, az egyaránt kapcsolatban volt mind a múlttal, mind a jövővel. Valamiféle
ilyen kapcsolatnak mindig lennie kell. Például egész gondolkozásunk is a múltba
ereszti gyökereit. Épp ezért sokszor kénytelenek vagyunk kételkedni bizonyos dolgok
eredetiségében. Örököljük a dolgokat. Ez a kapcsolat egyidejűleg kellemes, másrészt
viszont nagyon kellemetlen.
A sci-fi ezen az alapvető tényen nem teheti túl magát, hiszen ezen alapszik, ez az
egyik műfaji sajátossága. A sci-fi azt az érdeklődést fejezi ki, amit az ember a múlt, de
különösképpen a jövő iránt érez. Előrehozza a jövőt, amely a mi számunkra már nem
kifürkészhetetlen és titokzatos. Hiszen a mi gyerekeink és utódaink megérik ezt a jö-
vőt. Az idő fundamentális létező, amellyel a sci-finek számolnia kell. Éppen az időnek
ez a jellegzetessége növeli meg az egyes szerzők filozófiai meggyőződésének, világ-
nézetének fontosságát. Alapvető jelentőségű ugyanis ez abból a szempontból, hogy a
megszülető mű optimista vagy pesszimista kicsengésű lesz-e. A szerző művéből kide-
rül ugyanis, hogy bízik-e a haladásban, az emberiség jövőjében, vagy nem hisz ebben,
a jövőt sötétnek látja, amely az egész emberi nem pusztulásával végződik.
Az írtuk az előbb, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom abból az emberi vágyból
született, hogy a jövőt előre lássuk. Egyesek ezt a megállapítást szívesebben helyette-
sítik be azzal a kifejezéssel, hogy az emberiség meg akarja ismerni a maga végzetét.
Az a szóhasználat, hogy végzet, nagyon elterjedt a primitív gondolkozású cigányok
körében és a jósnők ajkain. A többség tudatában a végzet szó olyan valamit jelent, ami
mindenesetre a jövővel van kapcsolatban. És itt akkor azonnal fel kell hogy merüljön
az a kérdés, vajon ez a végzet megmásíthatatlan és visszafordíthatatlan avagy nem az,
hanem szabad választás kérdése; röviden, itt az ember szabad akaratáról, más szóval a
determinizmusról vagy indeterminizmusról van szó. Mi a végzet? A végzet, az, ami
már megtörtént, tehát megmásíthatatlan. Éppen, mert az időt nem lehet visszafordítani.
Az, hogy férfinak születtünk vagy nőnek, hogy ezen vagy egy más táján a világnak,
ehhez vagy ahhoz az emberfajtához tartozunk – ez valóban a mi végzetünk. Mielőtt a
második világháború kipattant volna, a második világháború még nem volt az emberi-
ség végzete. Ez a végzet még visszafordítható lett volna. Abban a pillanatban azonban,
amikor mégis elkezdődött, végzetté vált, és determinált volt. Ha összetörök egy porce-
lán vázát, mondjuk egy értékes darabot, soha többé nem tudom a darabjait ugyanúgy
összerakni, hogy pontosan olyan legyen, mint azt megelőzően volt, hogy összetörtem.
Rendelkezhetem a legvarázslatosabb ragasztóanyaggal, magát a tényt, hogy a vázát
összetörtem, nem tudom meg nem történté tenni. Egy már megtörtént eseményt egy-
szerűen nem lehet meg nem történtnek tekinteni, ez nem megy; de káros hatásait és
következményeit mérsékelni, azt igen. Ez a postcendenti a causalis vagy teleológia.
Tehát a bekövetkezett rosszat enyhíteni, jóvá tenni, a káros következményeket kiseb-
bíteni – ez már az ember hatalmában áll, mivelhogy ezek a következmények még előt-
tünk vannak. A „preteri-tum”-ban determináltak vagyunk, a „futurum”-ban nem. A
jövőt illetően szabadok vagyunk, ezt a szabadságot természetesen a társadalmi hely-
zetből, egyéni képességekből fakadó körülmények, egyszóval a társadalmi és biológiai
adottságok körülhatárolják. Az emberiség reménytelen jövőjéről fecsegni, ellentmond
a józan észnek. Védekezni az atomháború pusztításai ellen vagy a tenger és a légkör
elszennyeződése ellen – mindnyájunk erkölcsi és írói kötelessége. Ám ezekben a tény-
legesen fennálló fenyegetésében az emberiség kikerülhetetlen végzetét látni – ez filo-
zófiai, erkölcsi, végső soron politikai szempontból is egyszerűen irreális és beteges
dolog. Konkrétan érinti ez az úgynevezett demográfiai, energetikai és információs
robbanás problémáját. Az irodalmi optimizmus kérdéseivel összefüggésben nagyon
szívesen idéznék néhány szót abból a referátumból, amelyet Jan Kozák a Cseh Írók
Szövetségének elnöke a cseh írók tanácskozásán tartott. Kozák egyebek mellett a kö-
vetkezőket mondta: „Elköteleztük magunkat az olyan irodalmi alkotások mellett, ame-
lyek a maga teljességében ábrázolják az embert, élő szépségében mutatják meg azt a
küzdelmet, amelyet a társadalom haladásáért és ezen belül a maga felemelkedéséért
folytat. Olyan művekre van szükség, amelyek feltárják, világossá teszik az élet pers-
pektíváit, segítenek virágba borulni az ember érzelmi gazdagságát, erősítik erkölcsi
tulajdonságait, olyan alkotásokra, amelyek bemutatják és nagyra értékelik az emberi
szellem erejét, és gazdagítják a nemzeti kultúrát.” Kozáknak ezek a szavai teljesen vi-
lágosak. Félreérthetetlenül jelzik ugyanis, hogy itt harcról van szó, nemegyszer nyo-
masztó szituációkról, de ennek a harcnak mindig megvan a maga alapvetően optimista
célja.
A sci-fi irodalmat érintő további megjegyzéseim az emberi szubjektivizmust érintik.
Hogy miben áll ennek a szerepe? Itt két dologról szükséges beszélnünk. Először is
szubjektív az, amit a szubjektum kigondol. Ha tudományokról van szó, akkor nyilván-
valóan nem akarunk szubjektívak lenni a szónak ebben az értelmében. Ez rendben is
van. Nem szabad megengednünk, hogy szubjektumunk átrajzolja a valóságot. A túl-
zott szubjektivizmus, amely felelőtlenül alkotja meg a maga imaginárius világát, nem
más, mint betegség. Etikai szempontból az itt a kérdés, hogy milyen mértékben tudunk
küzdeni a szubjektivizmus ellen. E tekintetben nyilván az az álláspont a helyénvaló,
hogy csakis olyan mértékben lehetünk szubjektívak, amilyen mértékben a közösség
még képes azt megérteni és elfogadni. A szó másik értelmében szubjektív mindaz, ami
a szubjektumhoz tartozik. Ami a szubjektumnak sajátja. Ebben az értelemben szubjek-
tív minden valóság, minden ismeret. Így van ez akkor is, ha valami olyasmiről gon-
dolkozom, ami egyáltalán nem az enyém. Ebben az értelemben egyáltalán nem kell
küzdenünk a szubjektivizmus ellen. De csakis ebben az értelemben. A tudomány az
ész dolga, mert racionális és empirikus. Ezzel szemben a művészet elsősorban emoci-
onális, s ez a sci-fi esetében azt jelenti, hogy a képzelet dolga. A sci-fit a szubjektum
gondolja ki. Ez a művészet kiterjesztése a tudomány területére. Ám ne tévedjünk, ne
becsüljük alá a képzelet szerepét a tudományokban.
A tudósnak is szüksége van a képzeletére. A tudományos haladás nemcsak ismeretek-
re és tényekre épül, hanem a tudós fantáziájára is. A tudósnak is szüksége van emóció-
ra. Az ember képtelen rá, hogy valaminek a titkába behatoljon, ha nincs hozzá emoci-
onális energiája. Lenin világosan kimutatta, hogy ha az ember nem így jár el, akkor
rálép az empirizmus tévútjára, amely végső soron a szolipszizmusban gyökeredzik, s
Lenin az empirizmust kritika tárgyává tette. Mi nem akarunk felelőtlenül szubjektívak
lenni. Az a képzelet, amely a sci-fiben érvényesül, nincs túl azon a határon, hogy az
olvasóközönség által ne volna adaptálható. Más szavakkal, a sci-fiben nem fordulhat-
nak elő őrültségek. Ha mégis ilyesmi kerül bele, akkor a legjobb esetben is csak vala-
mi komédiáról, groteszkről vagy más hasonlóról van szó. Ezek azonban más műfajok.
Vagyis mi elismerjük a képzelet szerepét nem csupán a művészetekben, hanem a tu-
dományban is, csupán ennek a képzeletnek az irányáról és ezzel kapcsolatos morális
felelősségről eshet szó. Hogy ne olyan legyen, ami az olvasót kétségbeejti, reményte-
lenségbe hajszolja, stresszet okoz neki, no meg arról is szó van, hogy a sci-fi ne váljék
giccsé. Megjegyzéseim harmadik csoportja a megismeréssel kapcsolatos. Az ismere-
tekig úgy tudunk csak eljutni, ha valamit meghatározunk, s ez csak fogalmak, ideák
segítségével történhet. De hát mi a helyzet a művészi megismerés területén? Kell-e a
művésznek ismeretek megszerzésére törekednie? Igen Szerencsés esetben a művészi
megismerés azonos értékű lehet a tudományos megismeréssel. Shakespeare és Doszto-
jevszkij különb pszichológusok voltak, mint Wundt. Az ő műveikből egészen új olda-
láról ismerhetjük meg az embert, s az olvasók befogadják ezeket az ismereteket. A
művésznek fel kell fognia valamit az emberiség hivatásából. Ha ennek az eredménye
csupán a művész számára hasznosítható, úgy semmi dolgunk vele. Ez a sci-fi szem-
pontjából nagyon lényeges. Nemcsak abban az értelemben, hogy ez a valami az egész
közösség számára hasznosítható legyen, hanem hogy az író műve megírásával ismere-
teket is közvetítsen. A sci-fi szerzőjének erre igazán sok alkalma kínálkozik, mivel
bizonyos, már ismert tudományos eredményekből új összefüggéseket, új lehetősége-
ket, végső soron új tényeket ismerhet fel. Ez így van. Vannak olyan problémák, ame-
lyeket legelőször a sci-fi vetett fel, s ezek a kérdésfeltevések a tudományban csak ké-
sőbb váltak általánossá. Ilyen például a földön kívüli civilizációk üzeneteinek problé-
mája. Hogy mivel lehet ezeket a jelzéseket felfogni, egyáltalán hol lehet ezeknek a
nyomára bukkanni, s milyen módszereket kell ennek során alkalmazni, és egyáltalán
van-e ennek az egésznek valami értelme? Ezeket a kérdéseket legelőször a sci-fi vetet-
te fel.
Végül, a sci-fire vonatkozó megjegyzéseim negyedik csoportja az értelem problémáját
érinti. Mi az értelem? Ennek van értelme, szoktuk mondani. Tehát itt nem annyira a
szónak önmagában lévő jelentéstartalmáról van szó, hanem olyanfajta meghatározá-
sokról, hogy „van értelme”, „legyen értelme”, „adjunk értelmet neki”. Vannak tehát
cselekvések, események, amiknek van értelmük. Ha ég a ház, és valaki az ablakon át
porcelánokat hajigál ki, annak nincs értelme. Az értelmen valami hasznosságot értünk.
A tárgyaknak is van értelmük, az asztalnak vagy az órának. Az emberi test egyes szer-
veinek is van értelmük. Még annak a kellemetlen szervnek is, amelyet vakbélnek hí-
vunk. A szervezetek funkciójának is van értelme, épp ezért manapság már nem elé-
gedhetünk meg a szerves kémia kifejezéssel, hanem biokémiáról beszélünk. A gon-
dolkozás módszerének is van értelme. Mivel a lelki folyamatok – tények, és kapcsola-
tosak az értelemmel, olykor túl kell lépnünk a kauzális értelem határait Az AB BC –
AC premisszái közt nem kauzális, csupán értelmi kapcsolat van. Az értelemnek meg-
vannak a maga hagyományos megjelenési formái, és ez nemcsak a mondat, hanem az
arckifejezés, a gesztus, a kép, a zenei partitúra – számtalan ilyen kifejezési forma léte-
zik az irodalmi műnek is van értelme. Annyi értelme van, amennyivel felruházzuk. Így
van ez a történelemmel is. A történelem értelméről most ne nyissunk vitát. hagyjuk ezt
a nagy történészekre és a filozófusokra. Az irodalomba értelmet vinni, ez viszont min-
den író kötelessége.
Az irodalom – és most beszéljünk konkrétan a sci-firől is – kell hogy rendelkezzék
valamilyen értelemmel, s ezt az értelmet a célja, a feladata adja meg neki. A szocialis-
ta író nem művelhet öncélú irodalmat. A sci-fi is kötve van egy meghatározott korhoz,
kell, hogy valamit mondjon a saját korának, kell, hogy reagáljon a jelenre, és elképzel-
je a jövőt. A sci-fi, akár az irodalom egyéb ágai, kell, hogy segítse a társadalmat és az
egyént az akadályok, a nehézségek, a gondok legyőzésében, amelyeket az élet folyton
újratermel, például az is a feladatai közé tartozik, hogy segítsen a fiataloknak megta-
lálni az utat és módot az önmegvalósításhoz, hogy ráirányítsa a figyelmet az új lehető-
ségekre, az új megismernivalókra.
Éppen a mi korunkban – és éppen a sci-fi – hatalmas lehetőségekkel rendelkezik. Ép-
pen ezeknek a lehetőségeknek a megvalósítása jelenti a legfőbb feladatot és a legfőbb
kötelességet a science fiction írók számára, s ezt a feladatot becsülettel kell teljesíteni-
ük.
CSULÁK MIHÁLY FORDÍTÁSA
J. HANYUTYIN

Fantasztikus film
a műfaj lehetőségei és
a filmgyártási gyakorlat

Mi a fantasztikus film helye a filmművészetben, a filmművészeti műfajok és formák

rendszerében? Vajon a filmművészet egészének mozgásával párhuzamosan változik
részaránya, jelentősége? Ezek a kérdések feleletre várnak, már csak azért is, hogy job-
ban megértsük a fantasztikus film fejlődését, annak távlatait filmgyártásunkon belül.

Sajátos műfajnak tekinthető-e a fantasztikus film? Óhatatlanul felvetődik ez a kérdés,

mivel azokat az alkotásokat, amelyeket a fantasztikus filmhez sorolunk, egyúttal más
műfajokhoz is beoszthatjuk. Nézzük csak: a Solaris pszichológiai és filozófiai dráma;
a majmok bolygójáról szóló filmsorozat nyilvánvalóan a kalandfilm-műfajhoz tarto-
zik; A kétéltű ember a melodráma valamennyi ismérvével jellemezhető; a Doktor
Strangelove tragikus bohózat; a Gépnarancs példabeszéd; A fenyítések parkja afféle
dokumentáris riport; a Hellström krónikája tudományos-népszerűsítő film. A rémfil-
mekhez tartozik a sokszor filmre vitt Frankenstein, ugyanide tartoznak a vámpírokról
és kísértetekről készített filmek, de ugyanezek a kísértetek és Frankenstein bukkannak
elő a manapság rendkívül népszerű paródiaműfajban. A paródia és a kaland között
mozog a Moszkva – Kassziopeia című film. A Kamaszok a világegyetemben című
film viszont a „fantasztikus komédia” műfaji meghatározást kapta.
A fantasztikus műalkotást tehát igencsak feltételesen nevezhetjük műfajnak, amennyi-
ben műfajon ezt értjük: „a kompozíciós struktúra egysége, melyet a valóság visszatük-
rözött jelenségeinek sajátossága s a jelenségekhez való alkotóművészi viszonyulás jel-
lege határoz meg.”*
* Irodalomtudományi szakkifejezések szótára, 82. old. (oroszul)
A következő példából kiderül, menynyire fontos az, hogy a műfajt mint olyan egysé-
ges jelenséget fogjunk fel, amely az alkotás összes komponensét áthatja: G. Gurevics
sok szellemes megfigyelést tartalmazó könyvében (A fantázia országának térképe) ar-
ra törekszik, hogy pontos határvonalat húzzon a fantasztikum és a nem fantasztikum,
illetve „a fantázia birodalmán” belül a különféle övezetek között, mégis ilyen megál-
lapításra jut: Ha az Egy év kilenc napja című film végén a hősnek sikerült volna meg-
valósítania az ellenőrzött termonukleáris reakciót, akkor a film tudományos-
fantasztikus film lett volna, mivel a valóságban a tudomány ezt egyelőre még nem tud-
ta elérni. Mivel azonban a rendező a cselekményt nem így folytatta (jegyzi meg kissé
sajnálkozva a könyv szerzője), a film megmaradt a szokványos realizmus keretei kö-
zött.
Vagyis az derül ki, hogy ha csak egyetlen a film szempontjából nem különösebben
elvi jelentőségű cselekménymotívum megváltozik, ez máris elegendő ahhoz, hogy egy
nagyon meghatározott esztétikai struktúrájú alkotás „átkerüljön” az egyik műfajból a
másikba. Ebben az esetben a fantasztikum és a nem fantasztikum közötti határvonal
rendkívül viszonylagosnak bizonyul.
Mi készteti hát akkor mégis a legtöbb kutatót arra, hogy úgy tekintsen a fantasztikus
irodalomra és kiváltképpen a fantasztikus filmre, mint valamiféle különálló területre
vagy éppenséggel mint műfajra?*
* Ugyancsak külön kezeli a tudományos-fantasztikus műfajt az „Irodalomtudomá-
nyi szakkifejezések szótára” is. Műfajnak tekinti a fantasztikumot Cvetan Todorov
francia irodalomtudós is „Bevezetés a fantasztikus irodalomba” című könyvében,
azonban ezt a meghatározást a művek elég szűk körére alkalmazza.
Rendszerint attól különül el ez a terület hogy olyan jelenségek és szereplők figyelhe-
tők meg benne, amelyeknek, illetve akiknek a létezése összeegyeztethetetlen az éssze-
rű emberi tapasztalattal (kísértetek, varázslat, vámpírok), vagy pedig olyan események
mennek végbe, amilyenekre – és ezt biztosan tudjuk – nem került sor az emberiség
történetében (a kínaiak elfoglalják Párizst, a nácik megszállják Angliát, Japán elpusz-
tul), vagy pedig olyan tudományos és műszaki újdonságok realizálódnak, melyek a
jelenlegi tudományos és műszaki fejlettség szintjén lehetetlenek. Más szóval, mind-
ezeket az alkotásokat a valószínűtlen közös nevezője fogja egybe. De egyszersmind ez
az egyetlen, ami összehozza őket, mivel a „fantázia birodalmában” – a kritikusok kife-
jezésével élve – egymás mellett létezik Faust és Tarzan, A kétéltű ember és a Solaris.
De hát akkor mi légyen ez a fantasztikus műalkotás? Műfaj? Forma? Stílus? Hiszen:
egyesítő ismérvének, a „valószínűtlennek” az ellentéte a valószerűség vagyis az, ami
egyesíti az irodalom összes többi területét és a filmet.
Ráadásul a fantasztikusnak ezen a területén belül működik az összes többi, axiológiai
elvre épülő műfajrendszer – a komédia, a tragédia, a melodráma; a struktúrában kife-
jezett megismerés mértéke szerint –, a regény, az elbeszélés, a novella; a művészi áb-
rázolás létrehozandó modellje szerint – az allegóriától a dokumentáris riportig sok
minden.
Némileg megvilágíthatja a kérdést a műfaji osztályozásnak az az elve, melyet M. Sz.
Kagan esztéta ajánl figyelmünkbe. Szerinte a műfaji kategóriák több dimenziójúak,
több síkúak, mind általában a művészetet, mind pedig az egyes művészeti ágakat ille-
tően, sőt még a konkrét műalkotás vonatkozásában is. Egy-egy mű „a különböző mű-
faji síkok metszéspontja”.* A kutatás célkitűzéséről függően emelik ki egyiket vagy
másikat. „Minél maradéktalanabbul jellemezzük műfaji szempontból az alkotást, annál
konkrétabban ragadhatjuk meg sok lényegbevágó vonását.”** Ugyanakkor, mutat rá
Kagan, minden művészeti formában a közös differenciálódási törvények sajátos mó-
don hatnak, attól függően, hogy a művészi tevékenységi struktúra mely határvonalá-
nak van a művészet adott ágában elsőrendű jelentősége, illetve melyiknek a jelentősé-
ge másodrendű. Éppen ezért „minden művészeti ágnak megvan a maga saját műfajvá-
lasztéka”…
Vagyis, amennyiben valamiféle olyan kategóriának tekintjük a fantasztikumot, amely
általánosabb, mint a műfaj, például a műnem, akkor ezen belül az anyag, a téma, a
szerzői állásfoglalás szerint már elkülöníthetjük a fantasztikus műfajokat. A fantaszti-
kus film e műfajait képviselő alkotásokat persze besorolhatjuk más műfaji osztályozás
keretei közé is.
E rendkívül bonyolult rendszernek, ha egyáltalán van, akkor inkább elméleti jelentő-
sége van. Gyakorlatilag viszont, ha egyetértünk Kagan megállapításával, hogy tudniil-
lik minden művészeti ágnak megvan a maga „műfajválasztéka”, ebben az esetben fon-
tos tisztáznunk, miféle ,,műfajválaszték” jellemzi szervesen a fantasztikus műalkotást,
s ebből következően melyek a lehetőségei, hol húzódnak fejlődésének főbb vonalai
?***
* Kagan M. A művészet morfológiája, 424. old. (oroszul)
** Ugyanott
*** Lásd erről: Hanyutyin J. A fantasztikus világ realitása. Moszkva, Iszkussztvo,
1977. (oroszul)
Amikor a fantasztikus film szerepét és jelentőségét értékeljük, még egy sajátosságát
kell figyelembe vennünk. Cvetan Todorov francia irodalomtudós meghatározása ér-
telmében „a fantasztikum – kétely, melyet a realitás törvényeit ismerő ember érez
olyan események láttán, melyek első pillantásra természetfelettieknek tűnnek”. A fan-
tasztikumot a kétértelműség táplálja – állítja a kritikus. A bizonytalanság szférájában
mozog: amint az olvasó feltételezi, hogy a bemutatott események reálisak, a különös
műfajába kerül. Ha bűnösnek tekinti a felbukkanó ördögöt vagy az egyéb természetfö-
lötti erőket, akkor a mágikus műfajba. A két szempont közti kétkedés hozza létre a
fantasztikus hatást.
A fenti meghatározás érdekes ugyan, de igen vitatható. Már csak azért is, mert a fan-
tasztikumból egészében kizárja a tudományos fantasztikumot, amely általában nem
tűri a kétértelműséget: a néző hisz a történtek fantasztikus realitásában, nem kételke-
dik az előtte pergő jelenségek hovatartozásával kapcsolatban – a történelem előtti
szörnyeteget alvás közben robbanások riasztják fel, a radioaktivitás hatására gigászi
méretű hangyák keletkeznek, fekete kőtömböt küld valamely idegen szuperértelem. A
Pikk dámában jelentkező kétértelműség, bizonytalanság, mely lelkesedéssel töltötte el
Dosztojevszkijt, a mai fantasztikumban csupán egy fogás, nyitott kérdés az olvasó és a
néző számára, de csupán egyes művekben. Cvetan Todorov meghatározásában azon-
ban más hívja fel magára a figyelmet: a művet befogadó személy hangsúlyozása, mert
Todorov benne keresi a műfaji definíció alapját. Ily módon a fantasztikum kommuni-
katív képessége nyomul előtérbe, a tömegolvasóval fennálló kölcsönhatása, s ez helyt-
álló mind a fantasztikus irodalom, mind pedig különösen a fantasztikus film esetében.
Eszerint már a fantasztikum keletkezésekor műfajába beprogramozták, hogy megvála-
szolja a szélesebb közönség óhajait. Ezt viszont jól jegyezzük meg, mint kiinduló
mozzanatot a műfaj lehetőségeivel és módozataival kapcsolatos további gondolatme-
netünkhöz.
Maximálisan termékenynek látszik L. K. Kozlov kísérlete, hogy a film műfaji rendsze-
rének alapját a film keletkezésekor spontán módon születő három műfajból – a „koz-
mikus”, a melodráma és a kalandfilm műfajából – kiindulva határozza meg, amelyek
mintegy összhangban állnak a nevetéssel, a részvéttel és a félelemmel (már Puskin úgy
nevezi őket, mint „képzeletünk drámai varázslattól megpendített három húrját”).
Kozlovnak kétségkívül igaza van, amikor itt genetikus struktúrát lát, a film képszerű
tömeg-művészetének ősalapját. Hipotézise a mi feladatunkra alkalmazva mindössze
egyetlen pontosításra szorul. A film legelső műfajai között ott volt a fantasztikus film,
Lumière mellett ott volt Mélies. És ő kielégítette a közönség látvány-, borzalom- és
nevetésigényét.
A film szórakoztatni akart, még nem vette célba a múzsák panteonját, s pompásan
érezte magát a vásári vígságok között. Mélies filmjeiben a költészet szinte váratlanul
született meg, nem volt tudatos célkitűzés. A cél az volt, hogy a film mulattasson, ma-
gával ragadjon a képzelet és a mesék illúzióvilágába.
A nyugaton alkotott fantasztikus filmek túlnyomó többségének pontosan ez volt s ma-
radt ma is a fő célja. Csakhogy amit Mélies naiv szenvedélyességgel és költőiséggel
csinált, az manapság jéghideg üzleti számítással készül. S a nyugati fantasztikus filmet
a maga tömegtermelésében csakis akkor érthetjük meg, ha a „tömegkultúra” fenomén-
jét látjuk benne, a „tömegkultúrára” jellemző vonásokkal: az átlagnézőt veszi célba,
látványos, a cselekmény és a szereplők sablonjai azonosak, morális oktatójellegű, az
élet ellentmondásait illuzórikusán oldja meg, politikailag konzervatív. Nem véletlen,
hogy számos nyugati kutató utal a fantasztikus film és a comics kapcsolatára. A fan-
tasztikus tömegfilm már a harmincas években átvette a comicsból a cselekménymotí-
vumokat, a hősöket, az előadásmódot, mely lakonikusan tömör, a hangsúlyt a cselek-
ményre helyezi, egysíkúan jellemzi a szereplőket, sőt még maga az ábrázolásmód is
egysíkú.
A „tömegkultúra” sajátossága abban rejlik, hogy érzékenyen reagálva a társadalmi
hangulatokra, mindig megpróbál kiutat javasolni fogyasztójának a megoldhatatlanok-
nak tűnő helyzetekből, még ha ez a kiút illuzórikus is. Lényegileg a tömegkultúra új
mitológiát teremt.
Marx A politikai gazdaságtan bírálatához írott bevezetőjében utalt arra, hogy: „Min-
den mitológia a képzeletben és a képzelet által győzi le, tartja uralma alatt és alakítja a
természeti erőket: eltűnik tehát a természeti erők feletti valóságos uralom esetén.”*
Emellett hangsúlyozta, hogy a természeten „minden tárgyi értendő, tehát beleértve a
társadalom”.** Marx itt meghatározza „bármely”, többek között akár a jelenlegi mito-
lógia legfontosabb, állandó érvényű sajátosságát, céltartalmát s azt a történelmi idő-
pontot, amikor ez a mitológia értelmét veszti. Ha a nyugati tudományos-műszaki for-
radalom mai állapotára alkalmazzuk Marx tótelét, arra a következtetésre jutunk, hogy
a fantasztikus művészet pontosan az a mitológia, melynek rendeltetése, hogy az embe-
ri képzeletben „legyőzze, uralma alatt tartsa és alakítsa” a műszaki haladás ellenőrzés
alól kiszabadult fejlődését. Nos, ez a technikai korszak mitológiája, s mint minden mi-
tológiának, ennek is megvannak a maga szilárd struktúrái, állandó hősei, jellemző
konfliktusai, múlhatatlan borzalmai.
* Karl Marx és Friedrich Engels Művei 13. köt. Bp. 1955. 175. old.
** Ugyanott .
A nyugati fantasztikus művészet tehát a polgári kultúra ellentmondásainak kifejeződé-
se. Tömegprodukcióról van szó, amely dezorientálja a nézőt, de ugyanakkor érzékeny
módon reagál a néző félelmeire és reményeire. Futószalagon gyártott sztereotip szituá-
ciókról van szó, de ezek egyszersmind szerzői filmek is, melyekkel nagyszerű művé-
szek a jelent a jövőbe kivetítve alkotják meg a maguk világmodelljeit.
A racionális és az irracionális, a reális és a természetfölötti konglomerátuma ez, tör-
vényszerű reakció a tudományos-műszaki forradalom kataklizmáira.
A nyugati fantasztikus film ellentmondásos ábráján több szembetűnő műfaji struktúrát
mutathatunk ki:
rémfilmek,
katasztrófafilmek,
antiutópiák,
politikai fantasztikus filmek.
Kérdés: hogyan viszonyul a nyugati fantasztikus film „műfaji választékához” a mi fan-
tasztikus filmművészetünk?
Mondjuk meg rögtön, a kapcsolódás a lehető legjelentéktelenebb. Ez részben azzal
függ össze, hogy műszaki haladásunk jellege eltérő, hogy természetes és elvi különb-
ségek vannak a szocialista és a kapitalista társadalom kultúrájában. Mindennek ellené-
re a fantasztikum műfaji fejlődési útjainak eltérése nagyobb, totálisabb, mint amilyen-
nek lennie kellene, még ha figyelembe vesszük is az összes társadalmi és történelmi
körülményt. Hiszen léteznek a tudományos és műszaki forradalom vívmányaival és a
modern tudomány eredményeivel, távlataival összefüggő közös témák, amiként isme-
retesek közös veszélyek is, elég ha csupán a termonukleáris háború veszélyére, az
ökológiai környezet fenyegetettségére stb. utalnunk.
Nyilvánvalóan a fő eltérés abban gyökeredzik, hogy mind ez idáig filmgyártásunk
édeskevés figyelmet fordított a fantasztikus filmre. A szovjet film története során alig
kéttucatnyi tudományos-fantasztikus filmet készítettek.
Ez persze rendkívül különös, ha figyelembe vesszük, hogy társadalmunk szociális
eszményképének megvalósítását az előrelátható jövőbe helyezzük, s ezért nálunk a
jövő különleges remények tárgya, múlt és jelen igazolása. A jövő nemzedékek boldog-
sága a mi szempontunkból nem üresen csengő frázis, milliók munkája és vére pecsé-
telte meg. És pontosan ez a jövő a fantasztikum művészi ábrázolásának tárgya!
Mindezen csodálkoznunk kell, ha figyelembe vesszük, hogy mily roppant az érdeklő-
dés a tudomány és a technika iránt országunkban, ahol a műszaki haladásra mindig a
legnagyobb reményekkel tekintettek.
Mindez megmagyarázhatatlan, ha figyelembe vesszük azt is, hogy magas színvonalon
áll tudományos-fantasztikus irodalmunk. Elegendő csupán megemlíteni Alekszej
Tolsztojt és Alekszandr Beljajevet, a Sztrugackij testvéreket, Jefremovot, Bulicsovot,
Varsavszkijt, Dnyeprovot, Jemcevet és Parnovot – az ők és társaik művei milliós pél-
dányszámban forognak közkézen, a szocialista országokban és nyugaton egyaránt ki-
adják őket. Azt gondolhatnánk, hogy erre az irodalomra erős tudományos-fantasztikus
filmművészet épülhetett volna rá, azonban egyelőre, amennyire tudom, a kortárs szov-
jet sci-fi írók közül senki sem tartozik tudományos-fantasztikus film alkotói gárdájá-
hoz. A tudományos-fantasztikus forgatókönyveket hivatásos forgatókönyvírók írják;
csakis már elhunyt szerzők – Tolsztoj, Beljajev – alkotásait viszik filmre, vagy a saját
és sajnos rendkívül banális, a tudományos fantasztikus művészetben viszont kelendő
eszméik alapján írják a forgatókönyveket.
Mindezek ellenére mégis mit mutat fantasztikusfilm-gyártásunk, a valóságban milyen
műfajok képviselik?
Az Androméda-köd című filmmel kísérletet tettek – mondjuk meg rögtön, hogy siker-
telen kísérletet – arra, hogy bepillantsanak a jövőbe. Az eszményt mindig bizonytala-
nul képzeljük magunk elé, de amikor ez az elképzelés konkrét, vizuális formákban ölt
testet, kiáltóan szegényesebbé válik még a bizonytalan elvárásnál is. Rendszerint di-
daktikus, nem meggyőző. Ebben rejlik a sok utópikus alkotás művészeti gyengeségé-
nek oka. I. Jefremov regényében Az Androméda-ködben például pont azok az epizó-
dok a legkevésbé érdekesek, amelyekben a jövő emberének új etikáját, mindennapi
életét, művészetét, építészetét igyekszik bemutatni. Amikor pedig ezek az epizódok az
A. Dovzsenko Filmstúdió formatervezői lehetőségeinek és esztétikai érzékének meg-
felelően realizálódnak, akkor a filmvásznon paródiát látunk: balettmozdulatokat lejtő,
az ókori peplumok és a mai sportdressz furcsa keverékébe öltöztetett színészek emel-
kedett hangvételű szöveget deklamálnak furnérdekorációk előtt, melyeknek az a funk-
ciója, hogy a jövő építészetét ábrázolják.
Merőben más tartalom és minő született A. Tarkovszkij Solaris című filmjében. S.
Lem regényének megfilmesítésekor a szerző nem akart új embereket, új etikai prob-
lémákat és új designt agyalni. Tarkovszkij filmje, egyfelől, a ma problémáit
extrapolálja a jövőbe. Innen benne a töprengés arról, hogy mi a műszaki haladás és az
erkölcsi értékek kapcsolata, mi a tudós kötelessége a tudománnyal, illetve saját lelki-
ismeretével szemben.
Másfelől, ez egy minden ízében lírai alkotás, amelyben a fantáziavilág adta eltávolo-
dás a valószerűségtől lehetővé teszi a szerzőnek, hogy filozófiai parabolát teremtsen,
kifejtve benne állandó és örök elképzeléseit a szenvedésről, mint az embert megtisztító
és felemelő érzésről, arról, hogy az ember még a csillagok felé röpülve sem menekül-
het önmaga elől; arról, ami a művész számára magasztos és maradandó, megszokott és
mulandó a földön – emlékezzünk a könyvtárban lezajló jelenetre, amikor Hari, a robot
nézegeti a földi könyveket, metszeteket, filmszalagokat.
Persze itt nem a művész Tarkovszkijról van szó (noha – mint a tapasztalat mutatta –
jelentékeny művészekre van szüksége a problémafelvető, a lírai kitárulkozás lehetősé-
geit megadó fantasztikus művészetnek). Itt magáról a jövőt ábrázoló fantasztikus mű-
vészet irányáról szó. Vajon az ember és a társadalom ideális modelljét kell megalkot-
nia, vagy figyelmeztetnie kell a lehetséges veszélyekre, úgy, hogy drámai vagy éppen-
séggel tragikus változatban mutassa be a ma még csak keletkezőfélben levő, érlelődő
konfliktusokat és problémákat? Kétségkívül mindkét út lehetséges, az informatív
„vagy-vagy” kérdésfeltevés pedig nem korrekt. A szovjet film (a két említett példa
alapján), illetve a világ filmművészetének tapasztalata azt mutatja, hogy a művészeti
vívmányok, miként az eszmei felismerések is, jobbára a második úton haladnak. Igen,
ez kétségkívül természetes is. A művészet hasznot húz abból, ha tanulmányozza a reá-
lis életet és problémáit, nos, legyen ez így fantasztikus formában is.
Mondjuk meg azonban kertelés nélkül, hogy honi filmgyártásunk egyelőre édeskevés
anyagot szolgáltat ahhoz, hogy valamelyest is komoly általánosításokat vonhassunk le
a jövővel foglalkozó filmek területén. Az irodalom tapasztalatai pedig azt mutatják,
hogy művészetünkben a figyelmeztető regény nagyon is törvényszerű műfaj. Gondol-
junk csak például akár I. Jefremov alkotásaira, a Sztrugackij fivérektől A század vad
dolgaira, a Menekülési kísérletre, a Nehéz istennek lennire. Nem vitás, hogy azokat a
veszélyeket, problémákat, távlatokat, amelyekkel az emberiség a XX. század utolsó
negyedében szembetalálta magát, alaposan át kell gondolnunk szocialista álláspontunk
szemszögéből. Ez óriási lehetőségeket rejt magában a fantasztikus művészet számára.
Fantasztikusfilm-művészetünk második irányzata a politikai fantasztikus alkotások.
Jelentőségét, a művek mennyiségét és múltját tekintve talán ezt kellene az elsőnek te-
kintenünk. Az első szovjet fantasztikus film, J. Protazanov Aelitája, Alekszej Tolsztoj
regénye alapján a Marson lezajló forradalomról és a földi hadikommunizmusról szólt.
Itt jelenik meg elsőízben az a figura, amely – kisebb módosulásokkal – végigkíséri az
egész szovjet fantasztikus filmművészetet. Ez a „nem evilágról való” tudós figurája,
aki a maga szakterületén zseni, de ártatlan csecsemő a társadalmi szférában. Losz
mérnök a mindennapi élet gondjai-bajai elől a tudományba búvik (igaz, Tolsztoj regé-
nyétől eltérően minden találmánya és a Mars-repülés is csak álom, s amikor felébred a
pályaudvaron, megszégyenülten sompolyog haza, azzal az elhatározással, hogy letesz
kozmikus lázálmairól). Figyelemre méltó ez a változás, kifejezi a film viszonyát a fan-
tasztikumhoz, s úgy tűnik, ha láthatatlanul is, de hosszú évekre rányomta bélyegét a
filmgyártásra.
A harmincas években Losz helyére Jim Ripl feltaláló lép, A. Andrijevszkij A szenzá-
ció pusztulása című filmjéből. Ripl idealista, aki robotokat készít annak érdekében,
hogy megkönnyítse a dolgozók munkáját, de elpusztul, saját teremtményei tiporják el,
amikor kísérletet tesz a sztrájkolok ellen indított robot büntetőakció megakadályozásá-
ra. Következik Stil professzor. A Romm Ezüstporában. A professzor a pénz utáni mo-
hó hajszában halálos hatású radioaktív port állít elő, de kegyetlenül meglakol iszonyú
találmányáért. Az ezüstpor megmérgezi kisebbik fiát, őt magát pedig a konkurrens
monopólium bérgyilkos gengszterei ölik meg. A valóságos életben ez a tudós, még ha
bűnöző is, mégiscsak naiv, tehetetlen, s okvetlenül kudarcot vall a kapitalista világ
cápáival kirobbanó összecsapásban. Ugyanilyen sorsra jut a kalandor Garin (Garin
mérnök hiperboloidja) és az idealista Ivens (Ivens doktor hallgatása), aki szeretné el-
mondani az embereknek, hogy létezik egy másik, értelmes bolygó-civilizáció, s akit az
FBI ügynökei meggyilkolnak (vajon miért?).
Így zajlik le minden P. Popogrebszkij Annyi mindent mesélnék a madarakról című
forgatókönyvében is. King, a zseniális tudós, feltalálta Abicellát, az univerzális anya-
got, amellyel táplálni, ruházni lehet az emberiséget, házakat lehet belőle építeni, egy-
szóval: King feltalálta az égi mannát. Feltalálta, de csalódott az emberekben, mert té-
vedésből a kapitalista társadalom torz jelenségeit az emberiség nyavalyáinak minősí-
tette, ezért a magányt választva elzárkózott, s csupán televízió útján érintkezett az em-
berekkel. Tanítványa, Rony, könnyelmű hiszékenységében még a mesterénél is tovább
ment, s elhatározta, hogy gyártani kezdi az Abicellát. Nem ismerte fel, hogy csupán
játékszer a monopólium számára, amely óriási összegekért fogja árusítani az Abicellát.
A film végén Ronyt elteszik láb alól a projektum „főnökének” parancsára, Kingnek
viszont felnyílik a szeme, és szeretni kezdi az embereket.
Vagyis szinte egész politikai fantasztikusfilm-művészetünk az idealista (vagy kalan-
dor) tudósok szerencsétlen sorsa és baljós főnökeik körül összpontosul. Valós problé-
ma rejlik e mögött. Nyugaton a tudomány egyre inkább összefonódik a hadiipari
komplexummal. A scientisták önhitt igénye a politika és az állam irányítására – „a tu-
domány jut hatalomra” –, gyakorlatilag úgy módosul, hogy a szakemberek függő sze-
repet játszanak a „nagypolitika” és a „nagy business” árnyékában.
Erről a nyugtalanságot keltő folyamatról szól a nyugati fantasztikus film mind az
Űrodisszeiában, mind az Androméda-törzsben. A mi filmjeinkben azonban, amelyek
ezzel a problematikával foglalkoznak (figyelmen kívül hagyom a harmincas években
készített filmeket), a tudománynak a monopoltőkétől való tényleges függősége elna-
gyolt, melodramatikus formában jelenik meg.
Ezeknek a filmeknek a fantasztikus volta kétértelműnek bizonyul. Egyrészt maga az
alaptétel fantasztikus: Abicella, az ezüstpor feltalálása, jövevények az űrből. A fan-
tasztikus előfeltevés – „mi lenne, ha” – különleges hitelességet követel az erre az alap-
tételre épülő cselekmény teljes további kibontakozásában. Az említett filmekben
azonban a fantasztikus alaptétel megsokszorozódik a szereplők valószerűtlenségét te-
kintve fantasztikus kapcsolataiban, az enyhén szólván pontatlanul ábrázolt környezet-
ben.
Ez az ellentmondás világosan jelentkezik az utóbbi évek egyik jelentős, mondhatni
átlagon felüli filmjében, a Mister MacKinley menekülésében. Leonyid Leonov írta a
filmnovellát az amerikai MacKinleyről, aki el akart menekülni abból az elborzasztó
korból, amelyben él, el a jövőbe, oly módon, hogy elrejtőzik egy szalvatóriumban, 250
éven át alszik benne, és fiatalként ébred majd az új és nyilván gyönyörű világban.
Amikor azonban MacKinley 2225-ben felébred, a hőségtől recsegve repedező meddő
szikföldre, az atomháborútól vagy talán a ragadozó civilizáció miatt pusztává siváro-
sodott földre lép ki – mindenfelé öntöttvasból készült rekeszféleségek, az új Diogené-
szek lakóhelyei. S újra és újra: robbanások, s ismétlődnek a csupasz, kopár síkságok.
Leonov és Svejcer viszont nem kockáztatta meg, hogy ilyen komor kicsengéssel érjen
véget a film. MacKinley felébred, s kiderül, hogy sötét színű látomása a jövőről csu-
pán álom volt. A film egyszerű gondolatot fejez ki: nem menekülhetünk el a korunk-
ból, önmagunk elől, a jövővel szembeni felelősségünk elől. Pazar rendezői jelenetek
vannak a filmben, mint például a szalvató-rium-temetés ironikusan és színpompásan
bemutatott szertartása, a könnyedén öltözött, a páciensek fölött megnyugtató kézmoz-
dulatokat tevő hivatalos tündérekkel, a leereszkedően elnéző őrökkel. Csodálatosan
játszik a filmben A. Sztyepanova, aki egy életre vágyó, meghatóan védtelen, de kímé-
letlenül éleslátó magányos, idős hölgyet alakít. Továbbmenve, kimagaslónak nevez-
hetjük B. Babocskin alakítását, a művész utolsó munkáját. Mennyi keserűséget, embe-
rek iránt érzett megvetést fejez ki a szalvatórium-cég általa megformált főnöke; a sze-
nátusi bizottság előtt elmondott monológjában nyugodtan és meggyőződéssel szól az
emberiséghez, az emberiség jelentéktelenségéről.
Az egész ragyogó töredékekből összetevődő film azonban sehogy sem áll össze
ugyanolyan jelentős egységgé. Az egész, mint olyan, kételyt ébreszt, és a szó rossz
értelmében fantasztikus. Úgy látszik, a szerző a filmben ábrázolt Amerikát a negyve-
nes évek sajtópublicisztikájából ismeri. Amerikát csakis egzotikus jellegzetességeiben
látjuk, a „burzsoá rothadás” szokásos attribútumaival. Prostituáltak utcái (méghozzá
kiskorú prostituáltaké; ugyan hol látott ilyesmit rendezőnk Amerikában?!), munkanél-
küli csavargók alszanak a padokon, vörös ruhás vamp csábítóan csupasz combját mu-
togatja, pap, aki nem tud válaszolni az istenben kételkedőnek, hős, aki palackokban
rejtegeti a pénzét. Mindaz, ami elől MacKinley menekül, csupán látszat.
Mellesleg szólva hősünket D. Banunisz annyira nyilvánvalóan neurotikusnak, cselek-
véseiben bizonytalan embernek formálja meg, hogy a meneküléshez voltaképp nincs is
szüksége különleges okokra. Így azonban a film egész társadalmi problematikája el-
vész.
A fantasztikus szatíra különleges példánya Sz. Jutkevics és A. Karanovics Majakovsz-
kij mosolyog c. filmje. Ezt a szellemes, elegáns, paradox és ellentmondásos filmet
csak megszorításokkal sorolhatjuk a fantasztikus filmek közé. Ami fantasztikus benne,
az nyíltan jelképszerű nyelve. A film egészében véve ahhoz a műfajhoz tartozik, me-
lyet Sz. Jutkevics kollázsnak nevezett.
Jövőről szól filmesszé és politikai film – ez a fantasztikus film két legkomolyabb, ide-
ológiailag tartalmas irányzata, melyekben filmművészetünk szembeállíthatná, illetve
köteles lenne szembeállítani a tudományos-műszaki forradalomra és a jövőre vonatko-
zó saját elképzelését a nyugati fantasztikus film mítoszaival. Azonban éppen ezen a
területen igen gyérek s ritkán hatékonyak filmművészetünk próbálkozásai.
Azt hiszem, ez nem véletlen. Mindmáig sokan hagyományosan úgy tekintenek a fan-
tasztikus alkotásokra, mint gyermekeknek és ifjúságnak szóló, műfajra, s nem veszik
észre, hogy az már réges-rég kinőtt a pelenkából. Nem veszik észre, hogy napjainkban
elsősorban filozofikus filmekről van szó. Nem tekinthető véletlennek, hogy a Gépna-
rancs, a Zardoz, az Űrodisszeia viharos ideológiai vitákat váltott ki. Mifelénk a fan-
tasztikus film célja a gyermekelőadások repertoárjának bővítése.
Bizonyos mértékig az történik, ami korábban a rajzfilmekkel történt: elszalasztottuk
azt a pillanatot, amikor a rajzfilm filozófiai töltésűvé vált, példabeszédek és allegóriák
megteremtésébe kezdett. F. Hitruk és néhány kollégájának kivételével rajzfilmgyártá-
sunk változatlanul a Jó éjszakát, gyerekek! adás számára méretezett.
Fantasztikus filmjeink fő előállítója jelenleg a Gorkij Filmstúdió. A Moszkva - Kasz-
sziopeia, a Kamaszok a világegyetemben, A nagy űrutazás pedig világosan bizonyítja,
milyen fantasztikus filmeket kíván a stúdió előállítani. Nem áll szándékomban itt rosz-
szat mondani ezekről a filmekről, művészi színvonalukról, mert mindez egy másik,
szakmai beszélgetésnek lehet a tárgya. De: sokatmondó, hogy a fantasztikus műfaj
milyen körvonalakat ölt ezekben a filmekben.
Pontosan úgy, ahogy a harmincas években a fantasztikus filmek tömeges előállítását
elkezdő Hollywood alkalmazta ezekhez a filmekhez a western, a gengszterfilm és a
kalandfilm valamennyi sztereotípiáját, úgy, hogy csupán a díszleteket változtatta meg,
és átöltöztette a hősöket, a Gorkij Filmstúdió is a gyermekfilm szabályait, cselek-
ménysablonjait vitte át a fantasztikus filmekbe – a gyermek filmhét, melyben megta-
láljuk az öntudatos és a nem öntudatos úttörőt, a rendbontó csibészt, aki azonban a
film végére persze megjavul. Jelen van hát a gyerekes szerelmi levelezősdi, Rolik, a
derék robot, aki Sárik vagy Dzsulbarsz, a hűséges eb helyébe került, előttünk a nehéz
helyzet, amelyben a gyermekek semmivel sem maradnak el felnőttek mögött, és ke-
resztülhúzzák az ellenség számításait, mint úttörőink a kémfilmekben. S az egykori
huligán, aki természetesen élvezi a gyermekekből álló közönség teljes szimpátiáját, a
bátorság és a találékonyság csodáit produkálja.
Ismétlem, szándékosan nem egy meghatározott filmről beszélek. Lehetségesnek tar-
tom, hogy a fantasztikus filmen belül létezzen egy iskolás-úttörő alműfaj, azonban
nem ez képviseli fantasztikus filmjeink legfőbb áramlatát.
Hagyjuk figyelmen kívül azt, mi az oka, hogy az űrrepülésekben gyermekek helyette-
sítik a felnőtteket. Mindamellett érdekes lenne megtudni, a gyermekfilmek készítői
honnan veszik megingathatatlanul egységes meggyőződésüket, hogy a gyermekek,
akikhez fordulnak, elsősorban gyermekekről szóló filmeket szeretnének látni? Úgy
vélem, megfeledkeznek arról, hogy a kamaszok (fantasztikus filmjeink pedig pontosan
nekik készülnek) nem Petyát és Pavlikot, nem elefántosdit és ugrókötelest, de még
csak Vaszka Trubacsovot sem, hanem Csapajevet és Stirlitzet játszanak. Ami a fan-
tasztikus filmet illeti, abban inkább a Garin mérnök hiperboloidját, A kétéltű embert, a
Fantomast részesítik előnyben.
Éppen a kalandos fantasztikus filmben rejlenek a legerősebb kommunikatív lehetősé-
gek. Ezt igazolta mind a Fantomas, mind A kétéltű ember elsöprő kasszasikere. A két-
éltű ember elképesztő sikere annak idején teljesen váratlanul érte mind a kritikusokat,
mind a szociológusokat, mind a filmforgalmazást. Úgy látszik azonban, hogy a siker-
ből mind a mai napig nem vonták le a következtetést. A film tömegsikerének titka pe-
dig szerintem abban volt, hogy szerzőinek sikerült egy mindenkihez szóló művet lét-
rehozniuk, melyre mind a fiatalok, mind a felnőttek egyaránt igényt tartottak. A gye-
rekeket a kalandos intrika, a tengeri és a szárazföldi összecsapások, az üldözések és a
menekülések vonzották, a felnőtt nézőt pedig megríkatta a deli Ihtiander (V.
Korenyev) és a tündérszép Guttiera (A. Vertyinszkaja) végzetes szerelmének örök
időkre szóló elválásának könnyes-kegyetlen drámája. Romantikus, tiszta lelkű, közvet-
len, hiszékeny hős egy idegen, közönyös, koszos városban – de szeretne az ember se-
gíteni neki, megmenteni, vigasztalni… S maga a látvány: a kikötőváros egzotikuma,
tengeri látképek, a főhősök szerelmes vízitánca – a film a legkülönbözőbb elvárásokat
elégítette ki, méghozzá teljes mértékben. Ízlés dolgában a film sok kételyt ébreszthet.
Ha azonban a szerzők által kitűzött feladatok szemszögéből vizsgáljuk, akkor a film
megmutatta, illetve bebizonyította, hogy milyen óriási eszköz lehet az átlagos nézőért
folytatott küzdelemben az a fantasztikus film, amely képes egyesíteni magában a ro-
mantikus látványt, a kalandosságot és a melodramatikus elemeket.
Szeretnék még kitérni a fantasztikus film két olyan műfajára, melyekben, nyugati ta-
pasztalatok szerint, hatalmas közönségsiker lehetőség rejlik. Az első a „rémfilm”. Ma-
gától értetődik, hogy fogunk vámpírokról szóló filmeket forgatni, amelyekben a borza-
lom és a szex találkozik, vagy olyan kiagyalt rémségeket, mint például az Exorcist,
melyeknek lényege mindössze annyi, hogy borzolják, rafinált kegyetlenség látványá-
val izgatják a néző idegeit. Mindemellett: találunk az orosz klasszikus irodalomban
olyan alkotásokat, melyek megfilmesítése igényli a „rémfilm” technikájának ismere-
tét. És tényleg, ugyan minek tekinthetjük a Vijt vagy a Szörnyű bosszút? A Vij azon-
ban filmen nem borzalmasra, hanem nevetségesre sikerült. Nincsenek hagyományaink,
ismereteink ahhoz, hogy „sűrítsünk”, titokzatos és félelmetes légkört hozzunk létre, s
ez gátol ma bennünket abban, hogy filmre vigyük Puskin Pikk dámáját (csak az azo-
nos című operából forgatunk filmet), Gogol Az arcképét, Dosztojevszkij Hasonmásét,
Turgenyev késői elbeszéléseit és az orosz klasszikus irodalom egyéb alkotásait. Ha-
sonlóképpen Bulgakov Mester és Margaritája is sajátos technikát, sajátos eljárásokat
igényel ahhoz, hogy megvalósítható legyen a vérbő, mindennapi reáliák közegében
jelen levő fantasztikus elem. Azt a technikát, amelyet oly ragyogóan mutatott be pél-
dául R. Polanski a Rosemary gyermeke című filmben, ahol a város atmoszféráját át-
hatja az ördög jelenléte, s a néző egész idő alatt az események racionális és irracionális
magyarázata között ingadozik.
Ide kívánkozik a megjegyzés, hogy a „rémfilm” műfaj honi megteremtése talán még-
sem tekinthető a szovjet filmgyártás legfőbb feladatának. De mostanában, amikor ag-
gódva töprengünk filmjeink forgalmazásán, érdemes arra gondolnunk, hogy ezek a
filmek mindig vonzották a nézőközönséget. Legalábbis, semmi okunk nincs rá, hogy
fantasztikus filmjeink „műfaji választékából” hiányozzanak a nem tudományosan fan-
tasztikus filmek. És még egy körülmény; mint ismeretes, nyugaton az utóbbi időben
számos olyan filmet forgattak, amelyek a „katasztrófa film” műfaji meghatározást
kapták. A Poseidon pusztulása. Repülőtér 75, Juggernaut. Mennyi pokol, A földren-
gés. Japán pusztulása és hasonlók. A haladó kritika élesen bírálta ezeket a filmeket,
mert totalitárius tendenciákat látott bennük s a burzsoázia kísérletét, hogy az átlagné-
zőbe beleszuggerálja: teljesen tehetetlen a történelemmel szemben, egy erőskezű ve-
zért kell követnie, azt, aki egyedül képes őt megmenteni a kataklizmák korszakában. A
katasztrófafilmek cselekménymotívumai azonban, ha eltekintünk a rárakódott ideoló-
giai tartalomtól, mintha csak a mi filmjeinkből kerültek volna ki. Valóban, a veszély
láttán az egyébként szétforgácsolódott csoportok közösséggé ötvöződnek, a társak ne-
vében vállalt áldozat, a tömegek élére álló tehetséges vezető – mindezzel már talál-
kozhattunk számos alkotásban.
Nem látom semmi alapját annak, hogy le kell mondanunk arról a gondolatról, hogy
létrehozzuk saját katasztrófafilmjeinket. Természetesen más eszmei alapokból kiindu-
ló filmekre gondolok.
Vajon a gazli és a buharai földrengések története, a Moszkva környéki tűzvészek, a
Parancsnok-szigetek szökőárja, a szahalini ciklon, a Szocsi körzetéből ismert förgete-
gek nem termelték ki saját hőseiket s a megfutamodó gyávákat? Vajon az elemekkel
vívott küzdelemben nem mutatkozott meg kollektív bátorság, nem tűntek-e ki tehetsé-
ges szervezők, s nem lepleződtek le hamis tekintélyek?
A néző látványosságot vár, megrendülést keres, katarzisra áhítozik. A fantasztikus
film pedig mindezt megadhatja, s meg is kell adnia.
Mint már említettük, a mai nyugati fantasztikus film mind a témák, az életanyag vo-
natkozásában, mind pedig a műfaji megoldások tekintetében rendkívül tarka képet mu-
tat. Bizonyos fejlődési tendenciái azonban szemmel láthatóak. Először: a fantasztikus
film már nem azonos többé a comicsszal, a kalandfilmmel, a „rémfilmmel”, hanem a
komoly, problémafelvető filmművészet fontos részévé válik. A fantasztikus film el-
veszti különállását, s egyre inkább a jelenségek vizsgálati módja, a művészi gondolko-
dás módszere, melynek fejlődését a tudományos-műszaki forradalom hatására változó
valóság határozza meg. A valóságnak ez a szemléletmódja a mindennapi komédiától, a
pszichológiai drámától a szatirikus groteszkig különféle műfajokban ölt testet. A fan-
tasztikum egyébként napjainkban túl gyorsan változik realitássá, ezért a néző nem is
érzékeli a fantázia termékeként. Az Akik eltévedtek az űrben című film cselekménye
az Apolló-13 balesete és megmentése, a szovjet és az amerikai közös űrrepülés után
már nem tetszik hihetetlennek. Azt hiszem, nem fordult elő olyan katonai összeeskü-
vés, amilyenről a Hét májusi nap című amerikai filmben volt szó. Olaszországban
azonban már több ilyen összeesküvést lelepleztek, Chilében pedig a puccs végbe is
ment. A veszélyek annyira reálisak, a problémák annyira lényegesek, hogy a fantaszti-
kus film különösebb erőfeszítés nélkül akár krónikának, tudományos jelentésnek, tele-
víziós riportnak is tűnhet.
A fantasztikum és a valóság találkoznak. De a fejlődésnek csupán egyetlen, még ha
alapvető útvonalán is.
Dosztojevszkij rendkívül érdekesen hasonlítja össze Edgár Poe-t és Hoffmannt: „Ed-
gár Poe-nál csupán külsődlegesen lehetséges a nem természetes esemény (mellesleg
néha ugyancsak rendkívül ravasz módon bizonyítja lehetőségét), s miután az esemény
számára lehetséges, az összes többi vonatkozásban hű marad a valósághoz. Hoffmann
esetében a fantasztikum másféle. Hoffmann megszemélyesíti a természet erőit: tündé-
reket, szellemeket jelenít meg elbeszéléseiben, sőt néha a földön kívül, valamiféle
szokatlan világban keresi az eszményképét, s azt a világot felsőbbrendűnek fogja fel,
mintha maga is hinne e titokzatos, varázslatos világ feltétlen létezésében…”*
* Dosztojevszkij, F. M. A művészetről. Moszkva, Iszkussztvo, 1975. 114. old. (oro-
szul)
A fantasztikusnak ez a két típusa megkülönböztethető a filmben is, illetve lényegében
véve e két típus végigvonul a film egész történetén. A fantasztikus, mint művészi
módszer, melynek segítségével a szerző „rendkívül hű marad a valósághoz”, s a fan-
tasztikus jelenség, mint a szokásoson, a reálison kívüli vagy pedig a szokásostól, reá-
listól hangsúlyozottan különválasztott dolog. Az az irányzat azonban, melyben a fan-
tasztikus alaptétel az élet reális, még csak alakulófélben levő, formálódó tendenciái
feltárásának módja, ha mennyiségileg nem is az irányadó, de a művészi megismerés
minőségét tekintve az előtérbe kerül.
A jellem funkciója is változik a fantasztikus filmben. Egyáltalán nem véletlen, hogy a
fantasztikus alkotásokban oly ritkán találunk összetett, egyénített jellemeket. A fan-
tasztikus művészt általában bizonyos fantasztikus körülményeknek a hősre gyakorolt
hatása érdekli – ez a hős huzamos időn át magányos az űrrepülés alatt, szörnyetegek-
kel találkozik, a múltba vagy a jövőbe pottyan –, s a fantasztikus körülményekkel egy
normális, átlagos közembernek kell szemben állnia a maga tipikus reakcióival. Ezért
van, hogy általában éles eltolódást észlelünk az általános felé, amikor a fantasztikus
film hősei esetében az egyéni és általános vonások egységét vizsgáljuk. A művészt
ugyanis mindig az foglalkoztatja, hogy művének higgyenek, ezért minél valószerűtle-
nebbek a körülmények, annál egyszerűbbnek, kiismerhetőbbnek kell lennie a körül-
ményeket átélő hősnek.
Manapság viszont a fantasztikus film hőse egyenjogú lett a film többi műfajainak hő-
seivel. Eszmék szócsövéből és tárgyából, kísérleti tengerimalacból, melyen a fantasz-
tikus körülmények hatását leellenőrzik, a comics és a kalandfilm egydimenziós szerep-
lőjéből, aki energikusan pörgeti végig a cselekményt, a film szuverén hősévé alakul át.
Az ember morális alkata, személyiségének szerkezete lesz a fantasztikus filmben a
kutatás fő célpontjává. Mivel végső soron az ember döntéseitől és cselekedeteitől függ
a jövő világa.
Megítélésem szerint ennek a körülménynek a megértése – gondolok itt az emberhez,
mint döntő tényezőhöz való viszonyra – emeli ki a Sztrugackij testvérpár forgató-
könyvét a Stalkert. Annak a három embernek a történetében, akik elindulnak a csupán
egyetlen hő kívánságukat teljesítő fantasztikus aranygyűrű felé, nyilvánvalóan a folk-
lór motívumai jelentkeznek, ez azonban egyszersmind filozófiai vita és kaland is. Az
egész cselekmény három hős körül összpontosul, különböző sorsú, különböző szelle-
miségű és társadalmi helyzetű emberek ők, akik fizikai és morális megpróbáltatásokon
esnek át. A mesék hőseitől eltérően ők nem állják ki a megpróbáltatásokat. Jutalmuk
viszont nem kívánságaik teljesülése, hanem önmaguk és egy olyan erkölcsi elv meg-
ismerése, melyet érdemes életükben követniük.
Megítélésem szerint a Stalker, melynek filmre vitelén Andrej Tarkovszkij dolgozik,
fantasztikus filmgyártásunknak jelentős alkotása lehet, éspedig éppen a fantasztikus
film fő irányvonalában.
Ezzel az optimista megállapítással szeretném zárni pesszimisztikus gondolatmenete-
met.
MEGGYESI JÁNOS FORDÍTÁSA
KÖTETÜNK KÉPEIRŐL

Most, amikor ezeket a sorokat írom, kötetünk illusztrátora. Ámon László éppen har-
mincéves, elérkezett tehát a „krisztusi” korba, azok az évek állnak tehát előtte, ame-
lyekről azt szokás mondani, hogy legalkalmasabb az alkotásra, a kibontakozásra, az
önmegvalósításra.
De mi van a művészként, grafikusként jóformán ismeretlen férfi mögött, milyen pályát
futott, hogyan kerültek munkái a Galaktika lapjaira?
Szerkesztőként mindig izgatottan kutatom, hogy egy-egy festő vagy rajzoló miért vá-
lasztja a science fictiont, miért festi távoli bolygók tájait, amikor festhetne őszi erdő-
ket, tavaszi mezőket, nyári búzatáblákat, miért rajzol autók helyett űrhajókat, emberek
helyett robotokat, megnyerő vagy riasztó küllemű „idegenek”-et?
Miért fest olyat, ami nincs, ahelyett, ami van?
A magyarázatot nyilván élményeiben, vágyaiban, képzelőerejében kell keresni, esetleg
abban, hogy a művész maga is „idegen” az őszi erdők, az autók és az emberek világá-
ban, vagy nagyon is jól ismeri a Földet, s elégedetlen vele, a Teremtő munkáját ki
akarja egészíteni vagy bővíteni. Engem az efféle vállalkozás mindig meglep, csodálat-
ra késztet, és ha művészi színvonala elég magas, mindig lenyűgöz, különös örömmel
tölt el.
Ez az öröm fogott el akkor is, amikor Ámon grafikáival először találkoztam. Felfigyel-
tem pontosságukra, Ámon képzeletének erejére s arra, amit ő úgy fogalmaz, hogy
„technikailag megoldott részleteiben is tiszta alkotásokra törekszem”. Igaza van, a tu-
dományos-fantasztikus képzőművészetnél ez éppen olyan elengedhetetlen, mint az
irodalomnál, hiszen ez az egyik legfontosabb eszköze, ezzel teszi hihetővé a hihetet-
lent, valósággá a víziót. Ezért adtunk neki megbízást, hogy illusztrálja a Galaktika
cseh novellákat tartalmazó különszámát. A megbízás eredményét itt láthatják olvasó-
ink.
Ámon László Győrben született, ott végezte iskoláit, ott él, ott dolgozik. Gyerekkorá-
tól rajzol, létezési formájának tekinti, több csoportos kiállításon vett részt, de volt már
önálló kiállítása is.
Hogyan jutott a science fiction képzőművészethez?
Verne regényeiben találkozott először a fantasztikummal, nagy hatással voltak rá a
régi fametszetes illusztrációk. Akkoriban a romantikus, fantáziadús művek érdekelték,
később megismerkedett Lem, Asimov, Bradbury írásaival, tehát a felnőttesebb, filozo-
fikusabb tudományos-fantasztikus irodalommal, s ettől kezdve minden kezébe kerülő
sci-fit elolvasott.
De itt átadom a szót neki.
„Foglalkoztatnak a jövő lehetőségei – írja önéletrajzában –, az emberi megnyilvánulá-
sok a különböző helyzetekben és időkben, az esetleges kapcsolatteremtés más értelmes
lényekkel. Képeimen, rajzaimon elsősorban az elképzelések, hangulati, érzelmi ele-
mek uralkodnak, realista, aprólékos kidolgozásban. A figurális megoldást szeretem. A
képzőművészetnek a sci-fi témájú része érdekel, a világűrbe kijutó gondolatok képi
megvalósítása, a dimenziók, térkiforgatások. Szeretem a groteszk, humoros megoldá-
sokat, szívesen készítek képregényeket, illusztrációkat.”
Gyarapodik, fejlődik, sokasodik a magyar science fiction képzőművészet. Váratlanul
bukkannak fel új és új képviselői vidéki vagy fővárosi magányukból, hogy helyet kér-
jenek műveiknek. Örülnénk ha meg is kapnák megérdemelt helyüket. K. P.
Galaktika tudományos-fantasztikus antológia
Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek Szerkesztősége,
Budapest XIV., Május 1. út 57-59.
Levélcím: 1392 Budapest, Pf. 277.

HU ISSN 0133-2430

Kozmosz Könyvek, Budapest

Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató
Zrínyi Nyomda (82.1315/1), Budapest, 1982
Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Fazekas László
Szakmailag ellenőrizte: Szentmihályi Szabó Péter
Műszaki vezető: Haás Pál
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné
60 000 példány
Terjedelem: 11,2 (A/5) ív. IF 4602