GALAKTIKA 54

Tudományos-fantasztikus antológia
 TARTALOM

Kuczka Péter: Opriţă

Mircea Opriţă: Az egyszarvú jele (Veress Zoltán fordítása)
Mircea Opriţă: Viaszmodellek (Veress Zoltán fordítása)
Mircea Opriţă: Civilizáció (Veress Zoltán fordítása)
Mircea Opriţă: Üres marokkal (Veress Zoltán fordítása)
Mircea Opriţă: Virág a kapitánynak (Veress Zoltán fordítása)
Mircea Opriţă: Másik jövő (Veress Zoltán fordítása)
Mircea Opriţă: A küszöbök éje (Veress Zoltán fordítása)
Mircea Opriţă: ítélet (Veress Zoltán fordítása)
Mircea Opriţă: Hintajáték (Veress Zoltán fordítása)
Mircea Opriţă: Trambulinugrás (Veress Zoltán fordítása)
Mircea Opriţă: A Möbius-gyűrű (Dáné Tibor fordítása)
Fazekas László: A titokzatos növények
Szentmihályi Szabó Péter: Az üzenet
Kötetünk képeiről (K. P.)

Összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter
A fedelet és a belső illusztrációkat
Varga Pál készítette

© Kuczka Péter editor, 1984

A válogatás az alábbi kötetek alapján készült:

Mircea Opriţă: Semnul licornului; Plinul si gólul; O floare pentu capitan;

Trambulina; Inaiul lui Möbius. In: Mircea Opriţă: Semnul licornului. Editura Albatros,
Bucuresti, 1980
Figurine de ceara; Noaptea pragulirol; Judecatorii.
In: Mircea Opriţă: Noptile memoriei. Editura Albatros, 1973 et
Mircea Opriţă: Figurine ’de ceara. Editua Oacia, Cluj-Napoca, 1978
Cjvilizafie; Viitorul al doilea; Balens. Kéziratban.
 KUCZKA PÉTER OPRIŢĂ

Jönnek az újak, az úttörők nemzedéke mögött nyugodt léptekkel közelednek a

„negyvenesek”, asztalra teszik műveiket, regényeket, novellákat, néha verseket, felké-
szültek és tájékozottak, nem nézik ájult áhítattal a nagyok teljesítményét, nem rajon-
ganak senkiért, tárgyilagosak és komolyak.
Nekik már természetes közegük a science fiction, túl vannak a felfedezések izgal-
mán, túl azon a korszakon, amikor még minden kis hír, minden új film, novella vagy
regény lelkesedést keltett, s a találkozás az új világgal ámulatba ejtette az embert. Ér-
tékrendjük is más. Hűvösen elhárítják a sci-fi olcsó eszközeit, nem nagyon érdeklőd-
nek a kalandos „űroperettek” után, bár nagyrészt azokon nőttek fel, nekik a tudomá-
nyos-fantasztikum nem irodalmon kívüli, hanem irodalmi jelenség, amelynek helye ott
van a legjobbak mellett. Járatosak az elméleti kérdésekben, a strukturalizmusból, a
szemantikából, a mesekutatásból vett érvekkel vitáznak, úgy vélik, hogy a science
fiction inkább a felvilágosodás irodalmához, a filozófiai mesékhez és az utópiákhoz
kapcsolódik, s nem a tudományos ismeretterjesztéshez vagy a tudományos-technikai
forradalomhoz. Ők már akkor találkoztak a science fictionnal, amikor kezdte elveszte-
ni illúzióit. Ebben találták meg a mondandóik közléséhez alkalmas formát. A rajongók
mozgalmai nem nagyon érdeklik őket, ebből a gyermekbetegségből korán kigyógyul-
tak, de ott vannak a „profik” nemzetközi találkozóin, csillog a szemüvegük, és három-
négy nyelven társalogva kötnek barátságokat és üzleteket.
Írásaik általában színvonalasabbak, mélyebbek, tartalmasabbak elődeikénél, akik
még az űrhajókat, a robotokat, az idegeneket, a szörnyeket és a lézerfegyvereket cso-
dálták. Ők az embert csodálják, és társadalmi konfliktusait, vágyait és csalódásait.
Elődeiknél érzelmesebbek és szubjektívebbek, ezt azonban titkolják, és jól megmun-
kált, néha egyenesen bonyolult formák mögé rejtik. Közelebb érzik magukhoz Wells,
Huxley, Zamjatyin vagy Orwell rémlátásait, mint Verne és társai optimizmusát. Szíve-
sen keverik a science fictionnal a szatírát, a groteszket és az abszurdot, náluk hama-
rabb elképzelhető, hogy egy ember pincebogárrá változik, mint az, hogy a Cygnusról
vagy az Androméda-ködből óriási bogarak érkeznek a Föld meghódítására.
Jönnek ezek a „negyvenesek”, mindenütt a világon, a szocialista országokban is.
Romániában Adrián Rogoz, Ion Hobana, Vladimír Colin árnyékából lépnek elő.
Közülük való kötetünk novelláinak és verseinek szerzője, Mircea Opriţă is.
Életrajza szinte csak helynevekben tér el kortársaiétól. Temesváron született 1943.
október 25-én, de kora gyermekkorától Kolozsváron él, ezt tekinti szülőhelyének. A
háború után szülei elváltak, így kitapasztalhatta a világnak nemcsak napfényes, hanem
árnyékos oldalát is. Az olvasás menekülés volt számára, és szenvedéllyé vált. Tízéves
korában jutalomkönyvet kapott az iskolában, Verne Gyula Rejtelmes szigetét. Csak
természetes, hogy a csodálatos könyv gátakat döntött s világokat nyitott ki előtte. Nem
sokkal később paleontológiái és csillagászati könyvek kerültek a kezébe, és a Rogoz
szerkesztette science fiction sorozat füzetei. Képzeletét felgyújtották a kozmikus pers-
pektívák, nem csoda, hogy tudományos-fantasztikus novellákat kezdett írni.
 Először, 1960-ban, versei jelentek meg. A kolozsvári egyetemen nyelvészetet tanult,
1961 és 1966 között, s rávetette magát a „főáramlat” irodalmára, olvasott Eminescut
és Whitmant, Shakespeare-t és Moliére-t, Gogolt, Adyt, Blagát, Hašeket, Mark Twa-
int, Swiftet, Cervantest, Poe-t, Hemingway-t és Wellset, egyszóval a világirodalmat.
És ráébredt arra – ő írja így önéletrajzában –, „hogy a világon az egyetlen érdekes iro-
dalom a science fiction”.
Tizenöt év alatt több mint ötven elbeszélést és novellát írt, minden új könyve – ezt
kritikusai mondják – értékesebb és jobb volt az előzőnél, a román science fiction uni-
verzumában nagyon gyorsan hírnevet szerzett. 1966-ban jelent meg első kötete, a Ta-
lálkozás a Medúzával, ezt követte 1970-ben a világűr meghódításáról írott humoros és
szatirikus regénye, az Argonautika, 1973-ban Az emlékezet éjszakái, 1976-ban az
Igazság a kimérákról, 1978-ban a Viaszmodellek és 1980-ban Az egyszarvú jele.
Számos nemzeti és nemzetközi díjat kapott költészetéért és novelláiért, mert „igazi”
irodalmat is ír, többek között színdarabokat a bábszínháznak. Hosszabb ideje foglal-
kozik Wells utópiáival és antiutópiáival, róluk szóló könyve befejezés előtt áll.
Évek óta szerkesztője a Dacia Kiadónak, ott jelentette meg a román science fiction
irodalom antológiáit, magyarul Az átlépett látóhatár (1975), németül a Die beste aller
Welten (1979) címmel. Nős, két gyermek apja, szeret utazni, kóborolni, olvasni. An-
gol, francia, olasz és néha spanyol science fictiont olvas, éjszaka ír.
„Van néhány barátom – fejezi be önéletrajzát –, és gondolkozunk a jövőről most és
mindenkor.”
Kötetünkben megjelenő verseit, elbeszéléseit maga válogatta, ízlésével, ítéletével
teljesen egyetértettünk. Örülünk, hogy a Galaktikának ezt a számát a tehetséges és ro-
konszenves kolozsvári román író bemutatásának szentelhetjük, s korábbi román szá-
munk után ezekkel a sikerült írásokkal is gazdagíthatjuk ismereteinket a szomszéd nép
irodalmáról. Nem titkoljuk azt a reményünket sem, hogy törekvésünk előbb-utóbb
kölcsönössé válik, s a személyes barátságon túl irodalmi és kulturális barátsággá
emelkedik.

MIRCEA OPRIŢĂ

AZ EGYSZARVÚ JELE

George Biris Delafrata hozzám jutott iratai között, amelyekkel nem tudom, mit
kezdhetek, ámbár hogy szabaduljak Catinca asszony rettenetes szájától, megígértem
neki a közbenjárásomat kiadatásuk érdekében – nos, a mondott iratok között van né-
hány egészen meghökkentő lap. Nem tagadom, hogy ezek meglepetést jelentettek
számomra mint ahogy nem tagadtam kedélyes kétkedésemet sem egypár barátom
előtt, amikor úgy nézett ki, hogy amolyan adminisztrátorféléje leszek az öreg hagyaté-
kának, miután olyan nagyszerűen különös körülmények között kerültem kapcsolatba
vele, pontosabban az ő létezésével. Egyetértek volt kollégámmal, Ianculescuval, a ta-
lálkozás egyik szemtanújával abban, hogy életünk egyik legnagyobb élményéről ma-
radtunk volna le ha nem fogadjuk el az egyikünket sem lelkesítő meghívást, s ha vo-
nakodva is, de nem lépünk be a házba, melynek falai között az elmúlt tizenegy év –
hogy csak erről az időszakról beszéljek – legfurcsább élménye várt ránk. Erről azon-
ban később. Most újra itt ülök G. B. megsárgult papirosai, pontosabban az engem ér-
deklő lapok előtt. Lelkiismeretesen átnéztem az egészet, még azokat is, amelyeken
penész telepedett meg, és valami megrágott (egér vagy pincebogár), s amelyeket
Catinca asszony sem tartott túl sokra. Ezt nem a tartalomra értem, mert a jó hölgy, no-
ha százszázalékos tudatlansággal áll szemben a szöveggel s a benne előforduló képle-
tekkel, a tartalom zsenialitásáról szentül meg van győződve, lévén szó tiszteletre méltó
atyja művéről; az iratok egy részének állapotára értem, hogy Catinca asszony elége-
detlenkedett vele – és joggal, hiszen ezek évekig hányódtak padláson, pincezugban
vagy pedig egy nagy, díszes íróasztal fiókjainak mélyén, mely íróasztal konkrét tárgyi
bizonyíték arra, hogy a múlt század jeles kézművesei néha giccseket is alkottak. Elő-
ször nem ígértem semmit, csak azt, hogy megnézem az „anyagot”. S az volt a benyo-
másom, hogy könnyelmű vállalásomat bőségesen teljesítettem, amikor belső ellenke-
zésemet legyőzve szétválasztottam a penész és nedvesség együttes hatása folytán ösz-
szetapadt papirosokat, sorrendbe raktam őket, s elolvastam, ami olvasható volt belő-
lük. Kiválogattam néhány érdekesebb részletet, s közben egyszer csak azon kaptam
magam, hogy a jó hölgy szájától való félelmemben elvállalt dolog érdekelni kezd. So-
ha nem hittem volna, hogy ilyen szorgalmasan nyálazok majd át egy bőröndnyi ócska,
már első pillantásra bizalmatlanságot keltő firkálmányt; eléggé torkig vagyok a saját
szakmám kontárjaival és dilettánsaival ahhoz, hogy a más szakmákban jelentkezők se
hiányozzanak nekem.
G. B. Delafrata – ez az igazság – egyszerű autodidakta volt, és számos tekintetben
fajtiszta dilettáns. Tanúság erre elsősorban iratainak halma: a régi irkalapok, melyeken
különféle közleményeket jegyzetelt ki, másod- vagy harmadkézből származó adatokat,
több évtizeddel publikálásuk után, s özönvíz előtti tankönyveket kivonatolt, melyek
közül egypárat meg is találtam aztán a Catinca asszony által konyhává alakított labora-
tórium egyik sarkában, egy rakás üveg mellett. De tanúság az a temérdek haszontalan
tárgy is, amelyek előállításába az öreg sok fáradságot, munkát és gondolatot ölt, s
amelyek többnyire egy feltalálni óhajtott örökmozgó változatai: golyós kerekek, kis
malomfélék s egyéb ilyen játékok, rajtuk funkciótlan, de gazdag és finom faragással.
Ez a faragás arra vall, hogy G. B.-nek bizonyos esztétikai igényei is voltak, s ezeket
úgy elégítette ki, ahogyan paraszti lelkének jólesett: a népművészet eszközeivel és an-
nak motívumkincséből merítve. De egyszerűen bele is fáradhatott néha az örökmozgó
rejtélyének kutatásába, s ilyenkor elővette a bicskáját, és faragni kezdte játékszerei
fáját. Egy füzete tele volt ügyetlen vázlatokkal, tintaceruza- és utóbb bizonytalan szí-
nűre vált tintarajzokkal, melyek a melléjük írt szöveggel együtt különféle szellemes
örökmozgóterveket rögzítenek. Ezek csak olyan ember szemében tűnhettek nevetsé-
gesnek, aki – mint sajnos én is – az örökmozgó eszméjének felmerülését valamely
embertársa fejében a dili jelének tartja. Nem feltétlenül a bolondság, hanem egyfajta
megszállottság jelének, amelybe az amatőr feltalálók rendszerint beleesnek, s amely
letagadhatatlanul megnyilvánul mindegyiküknél, mint ahogy egy-egy sebtében átfes-
tett cégtáblán is látható marad a régi, rikító szín.
Igazságtalan volnék azonban G. B. iránt, ha nem ismerném el, hogy foglalatoskodá-
sa nem irányult csupán a haláltalan mozgás rejtélyének feltárására. Házában egy sereg
ötletes, bámulatosan egyszerűen működő szerkentyűt láttam, amelyek közül egyiket-
másikat még most is használták, amint ezt Catinca asszony rövid látogatásunk alatt
nagy szóbőséggel és energiapazarló gesztikulálással elmagyarázta. Szédítő fecsegése
egyébként azt a célt is szolgálta, hogy mentegesse a szerkentyűket, ha nem „akartak”
működni, mert megrozsdásodtak, mert kihullt egy-egy fogaskerekük, kiégett egy-egy
áramkörük – G. B. ugyanis villamossággal is dolgozott, előbb csak a tankönyvek sze-
rény példáit másolgatva, majd bonyolultabb szerelési feladatokra térve. Catinca asz-
szony legtöbb demonstrációja, mint várható volt, kudarcba fulladt, amin titokban mo-
solyogtunk, meg-megbökdösve egymást; de ha ezt nyíltan tettük volna is, a jó hölgy
bizonyára akkor sem látta volna, oly izgatottan próbált elkápráztatni bennünket az
öreg masináival. G. B. különben valószínűleg rég nem látta s nem is tartotta karban
ügyes gépeit. Ha jól sejtem, a fizika fiatalkori szenvedélye volt; erre vallanak iratai
közül is az első paksaméták, amelyek penészes lapjai gyakorlati rendeltetésű találmá-
nyok terveit őrzik. E találmányok legnagyobb része csak terv maradt, sohasem való-
sult meg, vagy mert a pénz hiányzott, vagy mert a feltaláló érdeklődése fordult másfe-
lé, miután a maga elé tűzött műszaki feladatot – akár egy matematikai feladványt –
papíron megoldotta. Hogy ezekből az alkotásokból mennyi az eredeti, igazi érték, s
mennyi a tévedés, a selejt, azt nem én vagyok hivatott megítélni. Néhány következte-
tést azonban, azt hiszem, nyugodtan levonhatok, nem George Biris képzelete terméke-
inek hasznát, értékét, hanem munkája célját illetően, amely célt iratainak futó átlapo-
zása is feltárja. Egyik ilyen következtetés az, hogy amikor G. B. a maga egyszerű gé-
pezeteivel a paraszt mindennapi munkáját igyekezett mechanizálni (például olyan ita-
tóvályúkat képzelt el, amelyekbe szélmalomszerű szerkentyű szivattyúzza a vizet,
vagy olyan drótkötélpályákat, amelyeken marhákat lehet szállítani a dombokon túlra, a
szomszédos falvakba, vásárok alkalmával), az utópiateremtő dolgozott benne, semmi-
vel sem alacsonyabb vagy magasabb színvonalon, mint ha naiv festő lett volna, s nem
műszaki rajz, hanem mondjuk akvarell formájában jelenítette volna meg ötleteit. To-
vábbi következtetés az, hogy aki így gondolkodik, akkor is dilettánsnak minősül, ha
nem foglalkozik az örökmozgóval; nem tud kitörni a körből, melyet autodidakta mi-
volta jelöl ki számára: legelső benyomásom tehát igazolódott. Egyszerű lélekre vall
egyébként G. B.-nek az a naivan gőgös gesztusa is, hogy nevéhez odabiggyesztette a
születése helyére utaló melléknevet, ezzel is megkülönböztetve magát attól a falusi
közösségtől, amelytől családneve, úgy vélte, nem különböztette meg kellő mértékben.
S mindehhez hozzájárult gátlástalan magabiztossága minden szakmában: az a köny-
nyedség, amellyel a fizika területéről átsétált a kémia, onnan a műszaki tudományok,
onnan meg a folklór területére – ahova kedve és ötletei kalauzolták. Ez megint azokra
jellemző, akik nem készültek fel rendszeresen ennek vagy amannak a tudományágnak,
szakmának a művelésére, akik csak úgy összelopkodták vérszegény tudásukat, s akik-
től aztán az ember nem is vár komoly eredményt.
 Hanem hát itt vannak ezek a zavarba ejtő lapok egy vonalas füzetben, ezek a reszke-
tő kézzel írt feljegyzések, amelyek az öreg s talán már beteg G. B.-től származnak:
határozottan ellentmondanak az előbbieknek. Stílusuk alig különbözik a korábbi irato-
kétól, csak kissé nehézkesebbek, és a szövegben lépten-nyomon régies fordulatok, ki-
fejezések bukkannak fel, a helyesírás pedig az ötven vagy még több évvel ezelőtti. El-
ső átlapozáskor szinte észre se vettem e füzet különlegességét; már untig beteltem az
előzőekben leírt „csudálatos találmányokkal” (G. B. kifejezése), úgyhogy nem is szó-
rakoztattak többé, s nem emlékszem, mi vonta a tekintetemet mégis ezekre a lapokra –
hacsak nem az elsőre ügyetlenül felrajzolt lófej, amelynek homlokából görbe szarv
nőtt ki. Ez a rajz aztán más lapokon is előjött, ahol külön hely volt hagyva számára, s
kivitelezése egyre jobban sikerült, ami igyekezetre vallott a rajzoló részéről. Meglepett
és gondolkodóba ejtett az egyszarvúnak, a régi mondák unikornisának ismétlődő ábrá-
zolása George Biris Delafrata kéziratában, lévén szó egy olyan emberről, aki soha éle-
tében nem rajzolt mást, csak mindenféle gépezeteket. Mi lelte most öregségére? S
hogy megtudjam, olvasni kezdtem a szöveget, már amennyi megvolt belőle, mert egy
csomó lap az elejéről is, a végéről is hiányzott; a meglévőkön terjengő petróleumfol-
tokból gyanítom, hogy Catinca asszony tépte ki őket, mikor mozdony nagyságú kály-
háiba begyújtott, még mielőtt valaki tudtára adta volna, hogy apja zseniális feltaláló
volt, s az iratai roppantul értékesek.
Elolvastam hát a megmaradt lapokat, sőt többször is újraolvastam őket, és ahogy
kezdtem tartalmukat érteni, úgy nőtt az ámulatom. Nem kis fáradságomba került a
szöveg megfejtése, nem mintha G. B. rejtjelezte volna feljegyzéseit, hanem mert való-
sággal át kellett ültetnem az egészet modern, világos fogalmakra és nyelvre – ő ugyan-
is a maga ósdi, század eleji módján beszél itt egy sereg olyan dologról, amelyek lé-
nyegében csak mostanság kerültek a tudományos érdeklődés középpontjába. Eleinte
például nem értettem, mit akar mondani a „mutálás” szóval, mert józan fővel nem tu-
lajdoníthattam neki „mutáció” jelentést. Mutációkról, genetikai mutációkról lenne szó
George Biris Delafrata ákombákomjaiban? Ez abszurdum. S ha olykor éreztem is,
hogy így kell értelmeznem, féltem megtenni: nem, mondtam magamnak, nem hülyül-
tem meg, hogy ilyesmit higgyek. Később azonban beláttam, hogy fel kell adnom ál-
láspontomat, s ma már minden kockázatot vállalva kész vagyok kijelenteni, hogy a
kérdéses szöveg csakis így magyarázható és magyarázandó, akármilyen különös tarta-
lomhoz jutunk is. Eltekintve a „mutálás”, az „elromlás” és a többi hasonló kifejezés
szakszerűtlenségétől, a fogalmazás bizonyos homályosságától és ennek legfőbb oká-
tól, a régies nyelvtől, amely mosolyt csal az olvasó ajkára, el kell ismerni, hogy itt az
öreg egyenesen modern felfogásban beszél életről és halálról, a genetikai anyagot
egymásra származtató nemzedékekről, s arról, hogy ez nem lehetséges másképp, csak
mindannak az átmásolása révén, ami – G. B. terminusával – „eleve jó” ebben az
anyagban, és ami az élet folyamán meghibásodott benne. „Nincs élőlény, akiben nem
támadnak zavarok” – szögezi le az öreg, s ezen a fehérjékben, az aminosavakban vég-
bemenő mutációkat érti (anélkül hogy a mondott vegyületekről tudna, s így a „test
sejtjeiről” szólva helyettük); tehát az ismétlődő genetikai hibák megjelenésére, felhal-
mozódására, átörökítésére gondol. Itt főleg az öregedésről van szó, és G. B. nem tit-
kolja aggodalmait saját hajlott korával kapcsolatban; ki-kibuggyan belőle a sajnálko-
zás, máskor meg a düh „a tehetetlenséghez vezető és halálba taszító elaggás” ellen.
Hol érzelmes, hol indulatos kifakadásai közben az öreg tovább töpreng, s arra a konk-
lúzióra jut, hogy az elaggás az élet folyamán bekövetkezett „zavarok” összegződése;
más szóval az öregedést s a halált annak tulajdonítja, hogy – amint elképzelem egy
fiziológus fogalmazását – a szervek lassan degenerálódnak a káros mutációk és a vé-
letlen másolási hibák következtében. Ugyanakkor megsejti, hogy létezik valamiféle
„átíró mechanizmus”, amely vakon működik, s az egyszer feltűnt hibát állandóan rep-
rodukálja. Ily módon a genetikai információ is változást szenved, az elromlott, eltor-
zult sejtelemek pedig úgy hatnak, mint egy deformáló gépezet amelynek célja a teljes
információtartalom szétrombolása. Hangsúlyozom, hogy ezek az én szavaim, így ér-
telmezem a magam számára azt, amit G. B. a saját szavaival mondott el, illetve írt le a
maga számára.
S mindezek közben hol itt, hol amott bukkant fel az egyszarvú rajza. Mit jelképez-
het? – törtem a fejem, s kutattam a szövegben is a magyarázatot, de nem leltem. Pedig
lennie kellett: G. B.-nek szokása volt ábráihoz eligazító magyarázatot fűzni. Mikor ez
eszembe jut, mindig átkozom Catinca asszony ostoba érzéketlenségét; meggyőződé-
sem, hogy a keresett magyarázat az ő tűzgyújtásainak esett áldozatul.
Mit higgyek ezek után G. B.-ről? Nem vártam tőle ilyen bámulatos megsejtéseket.
Persze, valószínűleg nem mindent ő gondolt ki, járhatott a kezében egy-két szak-
könyv, amelyekből kiszemelgetett bizonyos adatokat; képtelenség feltételezni, hogy
mindezt az ő paraszti agya szülte. S még nem mondtam el valamit, ami ha megvaló-
sult, kalapot kell emelnem a lángeszű amatőr előtt, akinek ugyanezen okból megbo-
csáttatnak a tudomány ellen akkor elkövetett vétkei, mikor az örökmozgó feltalálásá-
val vesződött. Füzete utolsó lapjain – úgy értem, az utolsó megmaradtakon – egy fur-
csa kísérlet megkezdéséről ír, amelynek furcsasága főleg abból adódik, hogy éppen ő,
George Biris Delafrata végzi. Bár lehet, hogy tévedek, s igazából az volna furcsa, ha
egy művelt elme, egy tudományos intézet kenyerén élő és annak munkaterve szerint
dolgozó, megbízható, komoly szakember végezne effajta kísérletet, egy jóérzésű kuta-
tó, aki retteg a nevetségességtől, s tízszer is meggondolja, jó lesz-e részt vennie egy
ilyen, mai tudásunk szerint nem túl sok eredménnyel kecsegtető vállalkozásban. G. B.
nem volt járatlan a vegytan területén (ma más szemmel nézem laboratóriuma üveg-
edényeit is, amelyekből Catinca asszony, miután az öreg nem dolgozott már, jó né-
hány kosárnyit a szemétre lökött, mert utálta „a büdös porokat és löttyöket”), legalább-
is nem volt teljesen kívülálló, ha rájött, hogy kísérleteihez sztreptomicint használhat,
amelynek mutagén hatása régóta ismert. Ebből már gyanítható, milyen irányban pró-
bált tapogatózni. Minden genetikai mutáció a fejlődést vagy a visszafejlődést szolgál-
ja: valami újat hoz a szervezetbe, és ez a „valami új” megbontja az egyensúlyt, meg-
változtatja a szervezet és környezete viszonyát, s végül a hibák túlsúlyba kerülése az
elaggás visszafordíthatatlan folyamatához vezet. „Féken kell tehát tartani a mutálást” –
jegyezte fel reszkető kézzel G. B. „Ha sikerül ezt cselekednünk, testünkön kívül re-
kesztjük a hibákat, s így örökké olyanok maradunk, mint…” Ezek az utolsó szavak: a
mondat másik fele s ami még következett, Catinca asszony kályháiban ment füstbe.
Ugyanitt, az utolsó lapon, a bal alsó sarokban még egyszer feltűnik az egyszarvú jele,
amelyet most sem értek, de valahogy kevésbé titokzatosnak látom.

Egy hónappal ezelőtt, egy októberi reggelen, amikor az ősz még habozott, marad-
jon-e tovább is napfényes nyárutónak, vagy forduljon borongó télidőbe, másnaposan
ébredtem a Fráta község erdészeti profilú középiskolájához tartozó kollégiumban, egy
húsz-valahány ágyas hálóban. Másnaposan, de nem az ital miatt; mértékkel ittam,
hogy fenn tudjak maradni egész éjjel a lakodalmi bőségű vacsoránál, utolsó „számá-
nál” annak a kulturális rendezvénysorozatnak, amelyre meghívtak bennünket; s ez fá-
rasztott el, a virrasztás ezen a baráti találkozón – a meghívottak közül ugyanis jó né-
hányan egyetemi évfolyamtársak voltunk, sőt egyesek régebbi osztálytársak. „Meg
akartam mutatni nektek, málészájúak, hogy ha ti ott, az egyetem tövében, nem hoztá-
tok össze a tízéves találkozót, én összehozom itt a tizenegy évest, legalábbis a haverja-
im számára” – mondta Tipan, s vidáman veregette meg a vállunkat; boldog volt, hogy
csaknem mindannyian eljöttünk. Később aztán keveset láttuk, s csak egy-egy villanás-
nyi időre, annyira lekötötte mindenféle tennivalója; egyszer hallottam, amint a sofő-
rökkel veszekedett kinn az udvaron, egyszer meg a konyhában pillantottam meg a kan-
tinterembe nyíló ablakocskán át, amint köpcös őrmester módjára dirigál a sütő-főző
asszonynépségnek. Mindent megtett, hogy mi, az ő meghívottai, jól érezzük magun-
kat, és el kell ismernem, hogy ha a savanykás bor nem volt is valami híres (nem híres
a vidék szőlőtermesztése sem), a forraltan és forralatlanul felszolgált több esztendős,
erős pálinka, a vadpecsenye, a töltött káposzta és minden egyéb a legmagasabb szín-
vonalon állt. Miután véget értek a kissé sótlan humorral elegyített, hosszadalmas po-
hárköszöntők, én kellemes beszélgetésbe merültem Aurellal, régi jóbarátommal, aki
Temesvárról jött, s főleg azért, hogy velem találkozzon. Egy magnetofon túl erős
hangháttere előtt – erre egyébként az első néhány pohár után senki sem figyelt –
örömmel fedeztük fel egymásban a hűséget hajdani eszményeinkhez, együtt az idő és
a távolság el nem halványította baráti érzelmekkel. De történetem szálához nem fűző-
dik szorosan ez a kellemes beszélgetés, valamint az sem, hogy közben-közben moso-
lyogva figyeltük Nascu kollégánk abbeli állhatatos fáradozását, hogy érdeklődést éb-
resszen maga iránt egy fiatal, igen fiatal költőnőben, aki azonban nem adta jelét ez
irányban semmi hajlandóságnak. Lehet, nem akart rossz benyomást tenni ránk, s eszé-
be se jutott, hogy így rossz benyomást tesz Nascura. De éppen neki, pontosabban sze-
mérmetességének köszönhetjük azt a különleges eseményt, amelyre történetem elején
céloztam volt; ha nem így alakul a dolog, akkor az egész másnapi program Tipan terve
szerint zajlik le, és nem ugrik be az a véletlenszerű fordulat, amely aztán a mondott
eseményt kiváltotta.
Másnap reggel, alig két óra pihenés után, ha ugyan pihenés volt az a kis kábult alvás
az üres, hideg hálóteremben, fejünk alatt egy-egy krumpliszsák keménységű párnával
– nos, másnap reggel elhatároztuk Aurellal, hogy fáradtságunk s megterhelt gyomrunk
noszogatása ellenére nem heverünk tovább az ágyon, bosszúsan küzdve a szobába hú-
zódott őszi legyekkel. Szép lassan felöltöztünk, közben összebogoztuk éjszakai be-
szélgetésünk elszakadt szálait, s úgy döntöttünk, eszünk valamit, ami serkentőleg hat
lelassult emésztésünkre; e célból a kantinba mentünk, s nagy meglepetésünkre ott ta-
láltuk Nascut és Lanculescut a hosszú asztal egyik végénél, amint vidám csevegés
közben egy kiadós reggeli eltüntetésébe merültek. Nem látszottak fáradtnak, bár soká-
ig voltak fenn még azután is, hogy a társaság nagyobb része – s velük a fiatal költőnő
– visszavonult és eltűnt a kollégium folyosóin, alkalmas hálóhelyet keresve. Nascu
álla ütemesen mozgott fekete szakállával, amint egyik szelet vajas kenyeret rágta a
másik után, s közben tréfálkozott szerelmi felsülésén, és fogadkozott, hogy az első
adandó alkalommal elégtételt vesz, ha nem az illetőn, hát valaki máson.
Nem hittem volna, hogy rövid időn belül szavának is áll. Csak egy kis sétát tettünk
a nyugalmas falusi vasárnap délelőttben, a Tipan rendelte autókra várva, melyek majd
hazavisznek, és Nascu máris lemaradt egy háznál, amelynek ablakából gesztenyebarna
hajú lány integetett felénk: alkalmi ismerős az esti bankettről, akiről később megtud-
tam, hogy rokona G. B.-nek, harmad- vagy negyedfokú unokahúga. Ekkor még csak
annyit tudtam róla, hogy tegnap ott volt a kultúrházban, és Nascu már elkezdett le-
gyeskedni körötte, hogy aztán a költőnő kedvéért könnyelműen faképnél hagyja. Sze-
rencsére a lány nem sértődött meg, s bámulatos szerelmi nyitottsága jeleként mosolya
arra látszott biztatni Nascut, hogy töltse vele az indulásunkig hátralévő órákat. Szájjal
ugyan mindannyiunkat hívott, de mi éreztük, hogy ezt csak illendőségből teszi; össze-
néztünk, és kimentettük magunkat. S ha még pár pillanatig álltunk az ablak alatt, az
csak azért volt, mert földbe gyökerezett a lábunk barátunk meghökkentő nagyvonalú-
ságától – attól, hogy megfogta az ablak párkányát, egyet lendült, s a következő moz-
dulattal már benn is volt a lány szobájában.
– Ennek elment az esze? Nem gondolja meg, hogy kompromittálja? – kiáltott fel a
hórihorgas Lanculescu, akitől igazán nem vártam effajta aggodalmat.
Megfordultunk és visszafelé indultunk; Nascu idétlen eredetieskedése után az volt a
benyomásunk, hogy a szomszédos házak minden elfüggönyözött ablaka mögül minket
bámulnak. De barátunk szakállas képe szinte azonnal megjelent az ablakban; utánunk
szólt, és most már ő is kért, hogy menjünk be. Fölösleges lett volna vitába bocsátkoz-
nunk. Kényszeredetten betoltuk a kaput, átvágtunk az udvaron, s végül is beléptünk a
hűvös, öreges levegőjű, ámbár nem rideg házba. Nem tudom, a többiek mit gondoltak;
én igyekeztem túltenni magam a helyzet nevetségességén és azon, hogy akaratom el-
lenére rángattak bele, s derűsen vártam. Ha jól emlékszem, befelé menet feltettem volt
magamban, hogy pár perc múlva úgyis eljövök, s ha lehet, a többieket is viszem; itt
egyedül Nascura van szükség, ő pedig csak nem kívánhatja, hogy díszőrséget álljunk
mellette.
Hanem a dolgok másképpen alakultak, és valahogy kiléptek folyásuk normális med-
réből. Legnagyobb ámulatunkra a tornác végéből előloholt Catinca asszony, fésületle-
nül és nagyon izgatottan, s azonnal elárasztott bennünket hangos és közönséges beszé-
dével, melyet ugyan ő maga roppantul előkelőnek szánt, de heves temperamentuma és
elméje szerény képességei kölcsönhatása folytán rendetlen szóözön lett belőle.
– Tessék, tessék, kerüljenek be, már azt hittem, hogy sohase jönnek! – kiáltott, s
majdnem hogy a kabátujjunknál fogva ráncigált be mindannyiunkat egy szobába, ame-
lyet nem túl tiszta kék függöny választott ketté (amint később megtudtam, emögött
volt G. B. laboratóriuma, amelyet a jó hölgy konyhának használt). Ezen a szobán át
egy tágasabb, világosabb helyiségbe jutottunk, amelyet igen tarkán bútoroztak be kü-
lönböző stílusú darabokkal: középen egy nagy parasztágy állt, oldalt nehéz, díszes fa-
ragványokkal zsúfolt asztalok és szekrények, imitt-amott székek, s a főhelyen, a ház
ékessége gyanánt, egy ódivatú hintaszék, amely mögött szerényen húzódott meg egy
kis könyvespolc, rajta néhány poros, viharvert, elrongyolt sarkú könyvvel. Nascu ott
állt a gesztenyebarna lánnyal az ablak mellett, melyen oly meggondolatlanul beugrott;
a bútorok szinte elvágták őket a kijárástól. Aurelra néztem, s úgy láttam, őt is a való-
szerűtlenségnek ugyanaz az érzése nyűgözi le, mint engem; ő is mintegy ködön át látja
Catinca asszony előttünk hullámzó idomait, amelyeknek – s ötven vagy néhánnyal
több esztendejének – egy feszes nadrág próbál némi sportosságot kölcsönözni; s úgy
hallja a hangját is, zavaros-fátyolosan, pedig ugyancsak harsog, amint erőszakosan
hellyel kínál bennünket.
Aurel egy díványra telepedett, én egy székre az ágy lábánál, Nascu az ablak mellet
maradt a lánnyal, Lanculescu pedig leült az ágy szélére, bár bizonyára kényelmetlen
volt a hátában érezni a nappalra bevetett falusi ágy paplan- és párnahegyét. S ettől a
pillanattól a valószerűtlenség átváltott valami furcsa lázálomszerűségbe. Catinca asz-
szon' gyorsan az ágyhoz lépett, s a hely szűk volta miatt valósággal átmászva
Lanculescun, erélyes mozdulatokkal kezdte széttúrni a feltornyozott ágyneműt, hogy
valamit a felszínre hozzon.
– Apám! – sikította közben két oktávval magasabb hangon, s türelmetlenül cibálta a
párnákat. – Apám! Apám! – ismételte egyre izgatottabban, s végül az ágy öbléből,
ahol semmi egyébnek nem kellett volna lennie, csak dunnának, felbukkant egy igen
öreg közel százéves ember reszketeg, borzas feje és csontos válla.
Bambán nézett szét maga körül; a fülét hasogató kiáltozás ellenére sem ébredt fel
egészen. Catinca asszony felénk fordult, mentegetőzve mondta, hogy az öreg nagyot
hall, s nyomban újra beleszirénázott a magatehetetlen vénség fülébe:
– Keljen fel, apám! Itt vannak Kolozsvárról, látni akarják!
Bénultan ültem, s azt hittem, hogy álmodom, annyira képtelen dolognak éreztem
egy ilyen aggastyán brutalizálását, még ha azt jó szándékkal tette is tulajdon dilis lá-
nya. S mindenre inkább el voltam készülve az idegen házban, mint épp erre a találko-
zásra. George Biris mintha a sírból kelt volna ki, sápadt és aszott arca hosszú fehér
szakállban folytatódott, mely éppolyan borzas volt, mint gyapjúszínű haja, s olyan sű-
rű, amilyen nem láttam még hasonló korú öregembernél (igaz, hogy hasonló korú
öregembert sem sokat láttam), és bő pizsamájában apró, töpörödött test sejlett. Catinca
asszony feltámogatta, s anélkül hogy egy percre is abbahagyta volna rikoltozását, nagy
erőfeszítéssé ülő helyzetbe hozta, és egy párnát nyomott a háta mögé; beleizzadt, mert
az aggastyán mihelyt végre felfogta, hogy látogatói jöttek, ijedten kezdett vergődni a
jó hölgy karjaiban. Megborzongtam, s nem bírtam levenni a szememet arról a csont és
bőr lényről, aki most már engedelmesen ülve maradt, s várakozva fordult abba az
irányba, amelyből nemcsak lánya rikoltozásának hangfoszlányai értek hozzá, hanem a
napvilág is – az ablak felé. Catinca asszony azonban tenyerébe fogta az öreg állát, s a
fejét erélyesen arrafelé igazította, ahol mi ültünk, egyúttal a fülébe kiáltva, hogy ott
vannak a vendégek Most ismét úgy éreztem, egy szerencsétlen ember
brutalizálásának, s ha ez öntudatlanul történik is, az élet meg- és kicsúfolásának va-
gyok tanúja, hiszen mi értelme van kényszeríteni egy már majdnem vak embert, hogy
nézzen valahova, ahol úgysem lát semmit? De a jó hölgy minden bizonnyal olyan
nagy eseménynek gondolta ottlétünket, hogy nem várhattunk tőle megfontolt, ésszerű
gesztusokat. Ez volt az ő show-ja: volt valamije, és meg akarta mutatni – másfelől pe-
dig meg akart győzni minket, hogy ő is valaki ott, Fráta községben, akit érdemes fel-
keresni, háza amolyan múzeumféle, benne egy még élő múmiával, mint roppantul ér-
tékes kiállítási tárggyal.
– Maga is tett egyet-mást életében, apám, nem igaz? – kérdezte, hogy mi aztán
ámuljunk a válaszon. S kijátszotta a nagy adut: – Ugye volt külföldön is? Utazott ha-
jóval a Dunán, mi? Na mondja, hol volt… Olaszországban volt, Rómában… Melyik
szállóban lakott Rómában? Mondja, apám: melyik szállóban? – sikította kétségbeesve,
mert már azt hitte, a boldogtalan vénség meghiúsítja kedvenc attrakcióját.
– Rómában a Hotel Napoli szállóban laktam – motyogta az aggastyán; értelme
megváltó felvillanása egy szemernyit felszínre hozott feledésbe süllyedt emlékeiből.
Catinca asszony kegyetlenül tovább nyaggatta, hogy elkápráztasson minket, bár az
öreg ezt a pár szót is gépiesen, lélektelenül ejtette ki, reszkető állal és lélegzet után
kapkodva.
– Jól van, apám. S miket csinált még? Feltaláló volt, csinált egy csomó gépet?
Szinte úgy hallatszott, mintha be akart volna beszélni valamit az öregnek, vagy
mintha erőszakkal rá akarta volna adni régen kihunyt egyénisége láthatatlan ruháját.
– Csináltam egy csomó gépet – szajkózta értelmetlenül az aggastyán.
– Micsoda élete volt, s hogy tudott élni… Meg akarja érni a századik esztendejét –
fordult felénk Catinca asszony elnéző és ugyanakkor büszke mosollyal. Majd a vénség
fülébe szirénázta: – Sokat látott, apám, sokat utazgatott, mi? És boldog volt, mi?…
Boldog volt – jelentette ki aztán ő maga, hogy nem kapott választ, s emlékszem, az
öreg ebben a percben fogatlan ínyét mutatva nagyot ásított.
Ezt is válasznak lehetett tekinteni.
– Nem látok… Semmit se látok, nagyon meggyengült a látásom – szólalt meg az
aggastyán, miután a lánya egyszer csak észrevette, hogy fésületlen és nincs kifestve, s
elviharzott a kék függönyös helyiség felé, otthagyva minket az öreg társaságában.
Nyomasztó csend szakadt ránk, egyikünk sem mert szólni, s ekkor tette az öreg várat-
lan vallomását; ez a két kurta mondat volt egyetlen olyan szövege, amelyet nem
Catinca asszony adott a szájába és visszhangoztatott vele.
Így kerültem szemtől szembe, mint mondtam, George Biris Delafrata létezésével.
Kínos meglepetés volt, s a kínosság érzése továbbra is megmaradt bennem, ameddig
még ott ültünk. Hogy miképpen jött vissza a jő hölgy teljesen „kikészített” fejjel és
arccal (csak a rúzst kente fel még előttünk az ajkára), miképpen beszéltük le arról,
hogy elfusson egy üveg pezsgőért, s végül hogyan szabadultunk meg tőle – mindez
már nem érdekes. Csak kinn az utcán sikerült feloldanunk magunkban a látogatás szo-
rongó feszültségét, és valósággal kirobbant belőlünk az ámulat, a zajos csodálkozás,
anélkül hogy valamit is tudtunk volna az esemény felszíne alatt rejtőző igazságról.
 – Hallatlan! – kiáltott fel Lanculescu, s a homlokára csapott.
– Ha nincs ez a lány, eszünkbe se jut, hogy betérjünk oda, s lemaradunk a nagy
spektákulumról – mondta Nascu, aki négyünk közül a legkevésbé illetődött meg, s
karját a vele tartó gesztenyebarna szépség nyakába akasztotta.

Néhány nap múlva óriási csomag érkezett otthoni címemre: az öreg iratai. Nem hit-
tem volna, hogy Catinca asszony komolyan veszi az ígéretemet, amikor én magam
sem vettem komolyan (abban a szorongatott helyzetben könnyen megígértem volna
akármit); hanem hát a jó hölgy, úgy látszik, erősen reménykedett az iratok kiadásában,
legalábbis egy részükében, amely a gondatlan tárolás ellenére kibetűzhető maradt. Mi-
óta rájött, vagy valaki a tudtára adta, hogy atyja lángelme volt, tipikusan úgy viselke-
dik, mint az örökös: nem kímél fáradságot, ha öröksége érvényesítéséről van szó,
kezdve az iratok kiadatása körüli ügyködéssel s végezve a nagy feltalálót övező helyi
dicsfény lehetőség szerinti növelésével, amely dicsfény sugaraiban aztán maga is süt-
kérezhet.
Egy dolgot nem tud, mert biztos vagyok benne, hogy csak felületesen lapozta át a
rengeteg papirost, s nem bukkanhatott arra, amit én megtaláltam, kihüvelyeztem – egy
dolgot nem tud a hölgy: azt, hogy nem örökölhet semmit G .B.-től, mert G. B. túléli őt.
Már ha jól fejtettem meg bizonyos szövegrészek s az egyszarvú jele értelmét. Íme, ez
a két évvel ezelőtti, távirati stílusú, szinte rejtjeles naplójegyzet a kezelésről, amelynek
az öreg alávetette magát, jobban mondva ő alkalmazott magán, s amelynek korábbi
empirikus kísérletei szerint azt kellett eredményeznie, hogy lelassuljanak vagy éppen
megálljanak szervezete „mutálásai”; hogy rendre megszűnjön a genetikai
mutációfaktor hatása, ha valaki tudományosabb megfogalmazást óhajt. Ebben az ösz-
szefüggésben az egyszarvú jele a halhatatlanságot jelenti; a legendabéli állatfő kizáró-
lag azokon a lapokon jelenik meg, amelyeken ezzel a kérdéssel kapcsolatos elmélke-
dések, adatok találhatók.
Ha valami szerencsés véletlen folytán G. B-nek sikerült megoldania a problémát
(nem az első amatőr volna, aki nagy horderejű felfedezést tesz), akkor Catinca asszony
szavai, hogy „meg akarja érni a századik esztendejét”, csak halvány és normális elő-
képét vázolták annak a fantasztikus dolognak, ami majd bekövetkezik. Matuzsálem
taknyos kölyök volt ahhoz az aggastyánhoz képest, aki G. B.-ből lesz idő múltával.
Mindannyiunkat túlél, természetesen kolontos lányát is, és – ha az unikornis jele
nem csal – 3000-ben is ott fog trónolni az ágyban, paplanok és párnák halmain, csak
az ágya lesz más, az ágyneműje s a ház, amelyben mindez történik; a mostaniak nem
tartanak el addig.
Nem lehet azonban s nem is akarom megkerülni a kérdést: mire jó mindez? G. B.
akkor lett halhatatlan, ha ugyan az lett, amikor fél lábbal a sírban volt – tehát túl ké-
sőn. Miután rájött a mutációk megállításának nyitjára, hosszú évekig kísérletezett saját
magán, s kezelte magát a dilettáns tudatlan merészségével, a közelgő vég sürgetésére.
Mivel a hatás bizonyára nem azonnali, szervezetének elaggása a kezelés alatt is folyta-
tódott, eljutott a szenilitásig, s csak ekkor állt be az óhajtott változás, ekkor „fagyott
be” a sejteket romboló mechanizmus, meghozva G. B.-nek a halhatatlanságot, mikor
már nem tudott mit kezdeni vele, sőt egyáltalán nem is tud róla. Nem akarok arra gon-
dolni, mi lett volna, ha G. B. hamarabb jut el a kérdés megoldásához, s közzéteszi a
módszert, rendelkezésére bocsátva mindannyiunknak és ezzel megváltoztatva a világ
arculatát. Kerülöm, hogy erre gondoljak, mert meddő, értelmetlen képzelgés volna,
miután láttam, milyen állapotban van G. B.: hogy már a saját nevére sem emlékszik,
nemhogy bonyolult képletekre, kísérletekre, orvosbiológiai eljárásokra. Halhatatlansá-
ga most már büntetés, egyelőre a mit sem sejtő Catinca asszonyon, aztán majd sok-sok
jövendő nemzedéken, de leginkább, azt hiszem, a nyomorult vénségen.
Már ha az egyszarvú nem csalt meg, s a továbbiakban sem hazudtolja meg magát.
Furdalt a kíváncsiság, de a kétség is; fogtam magam, és megint kiszaladtam Frátába.
Ezúttal nem beszéltem le a jó hölgyet arról, hogy elfusson pezsgőért, bár a pezsgő –
főleg a rosszabbfajta – gyomorégést szokott okozni nekem és fejfájást. De legalább
pár percre egyedül akartam maradni az öreggel. Szerencsére ébren találtam; megköny-
nyebbülve sóhajtottam fel, hogy nem kell kibányásznom a paplan- és párnahegy alól.
– Ide hallgasson! – kiáltottam a fülébe, ahogy Catinca asszonytól láttam, miután
előbb meggyőződtem róla, hogy az ablak zárva van, s a járókelők nem hallják hangos-
kodásomat. – Nézze csak, mit írt ide – tartottam eléje a tépett, hiányos, petróleumfol-
tos füzetet, de nyomban észrevettem, hogy semmit sem lát belőle, és mélyen elszé-
gyelltem magam. Most azonban már nem visszakozhattam. Minden pillanatban jöhe-
tett Catinca is. – Igaz, amit ide írt? Igaz, hogy felfedezte azt a… hogy mondjam…
igaz, hogy halhatatlan?
Utolsó szavaimat úgy üvöltöttem, mint egy eszelős, hogy behatoljanak a dobhártyá-
ja mögé, megzápult agyába, és dermedten vártam, hogy mit szól. Ha nem másnak,
legalább ennek a kérdésemnek meg kellett valamit mozdítania benne, hiszen élete leg-
nagyobb eredményéről van szó… S valóban úgy tűnt, az aggastyán eltöpreng. Fejét
félrehajtotta, fehér szakálla pizsamája gallérján pihent. Majd egy nagyot ásított, éppen
úgy, mint mikor Catinca asszony azt kérdezte, hogy boldog volt-e; igen, ezt is válasz-
nak lehetett tekinteni.
VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

MIRCEA OPRIŢĂ

VIASZMODELLEK

Kegyetlenül lehangolódtam, s az a furcsa érzésem támadt, hogy a tárgyak eltávo-

lodnak tőlem: széthúzódnak a tömör üvegfalak, a kartotékos szekrények, és a fényes
pontokkal telehintett nagy csillagtérkép valósággal eltűnik káprázó szemem elől.
– Meg kell nézned, mi van a Baktriánán – jelentette ki a főnököm. – Te keltetted ott
a zűrzavart, emlékszem rá. De hátha időközben helyreálltak a dolgok…
Tiltakoztam, miért küld éppen engem. Mit keressek ott újra? Menjen más, javasol-
tam. Menjen valaki a fiatalabbak közül.
 Főnököm megkérdezte, nem vagyok-e fáradt, nem gondolok-e őrségváltásra. Gú-
nyolódott velem az öreg róka. S hogy ne lássam szája sarkán a mosolyt, beharapta az
ajkát, és hatalmas műszerasztala lapjára könyökölve kérdőn nézett rám.
– Menjen valaki a fiatalabbak közül – ismételtem meg, s név szerint is szóba hoz-
tam egyiket, aki már többször panaszkodott, hogy nem kap komoly feladatokat. Tét-
lenségre van kárhoztatva, mondta, nem azért lépett erre a pályára, hogy veszteg üljön
egy támaszponton; alig várja, hogy valahova útnak indítsák. Hát küldje ezt a fiút, aján-
lottam. Nem egyedül, két-három útitárssal.
– Jó, gondolkozom rajta – felelte.
Egyelőre nem tudtam, milyen mértékben sikerült meggyőznöm, hogy hagyjon bé-
kén, ne állítson fel munkám mellől, amelyben évek óta teljesen elmerültem.
– Mindenesetre – mondta – kérni fogom, hogy a Baktriánát újra felvegyék kutatási
tervünkbe.
Hát csak kérje, gondoltam, s próbáltam elhitetni magammal, hogy semmi közöm az
ügyhöz, akármi történt a Baktriánával. Számomra az a bolygó az ifjúság emlékét je-
lentette, azokét az évekét, amikor a szakmát tanultam – s nemcsak én, hanem a többiek
is mind, a főnökkel együtt. Engem aztán elküldtek a Baktriánára, ami nem keltett sem
csodálatot, sem irigységet, mivel senki sem törte magát azért, hogy az Oroszlán csil-
lagképbe s abban is erre az obskúrus bolygóra hajózzon. Egyébként épp emiatt esett
rám a választás, ennek köszönhettem, hogy a bolygó felkeresését valaki beiktatta kuta-
tási tervünkbe. De hát akkor én voltam abban az életkorban, melyben az üvegtetők
alatti munka lustálkodásnak tetszik az ember szemében; lelkesen fogadtam a küldetést,
és merész tettekről ábrándoztam. Két öcsém (egyikük azóta baleset áldozata lett, a má-
sik csendesen, de igen jól él, mint földalatti-pályákat szerelő szakember) annyira
büszke volt rám, hogy elkísértek az űrhajó fedélzetére, s velem jöttek volna szívesen
az útra is, ami – most úgy gondolom – remek dolog lett volna; a küldetés azonban
egyéni volt, úgyhogy öcséim lógó orral hazatértek a Földre, miközben én begyömö-
szöltem magam az űrkabinba, és elvesztve öntudatomat, az Oroszlán csillagvilága felé
kezdtem suhanni.
Főnököm szerint zűrzavart keltettem ott, s azt akarja, most tisztázzam a dolgokat.
Könnyű az ilyesmit csak úgy kijelenteni. De lássam én azt, aki a helyemben nem kel-
tett volna éppen olyan zűrzavart. Mit tudtam akkor a Baktriánáról? Mit tudott róla
bármelyikünk is? „Nem lesz sok dolgod” – mondta a főnök akkor, indulás előtt, s még
hozzátette, hogy ne legyenek illúzióim. Igen, szó szerint így mondta: „Ne legyenek
illúzióid.” Minden következtetés oda lyukadt ki, hogy a bolygón nincs élet, s ebben a
komputerek nem is tévedtek: a Baktriánán csakugyan nem volt élet, ameddig én oda
nem értem. Emlékszem, milyen nehezen ébredtem fel ájuláshoz vagy éppen halálhoz
hasonló álmomból, belezsibbadva az utazás körülményei követelte, kényelmetlen fek-
vő helyzetbe. Lassan tértem magamhoz, bár űrkabinom régen a bolygó talaján állt; egy
földi hónap telt el, mióta megérkeztem, s csak ekkor kezdtem visszanyerni érzékeimet
és öntudatomat. Kábult voltam, és gyenge, órák hosszat feküdtem félig nyitott szem-
mel, s az előttem elvonult fényekről és árnyakról nem tudtam, egy idegen világ jelen-
ségei-e vagy az én gyötört agyam képzelgései. Most azt hiszem, inkább az utóbbiak
voltak: az öntudatlan lét állapotában is működő érzékeim játéka, amit a valóságra éb-
redés közben tudatorr először regisztrált.
„Te keltetted ott a zűrzavart emlékszem rá” – emlékeztem én is főnököm szavaira.
Mit gondol, hogy most majd rendet teremtek? S éppen a Baktriánán, ezen a senki
bolygóján, amelynek lágy, ruganyos talajában én hagytam az első lábnyomokat? Ne-
héz fellegek hömpölygése a hamuszürke égbolton. Szórt fény, hideg és valahogy sú-
lyos fény, mely valószínűtlenül lassan vonul át a szemhatár egyik feléről a másikra,
követve a szinte sohasem látszó törpe nap vándorlását. Ilyen volt a világ a Baktriánán
eszmélésem legelső napján: a csend, a tökéletes csend bolygójára érkeztem…
Kábult voltam, és gyenge, alig tértem magamhoz, de a kinti táj annyira nyugalmas-
nak, veszélytelennek tetszett, hogy – miután átnéztem a készülékek immár bőséges
adatait a külvilágról – megkockáztattam egy kis tájékozódó kiruccanást. Nem mentem
messze, s úgy tartottam az irányt, hogy az űrkabin folyton a hátam mögött volt; sűrűn
vissza-visszafordultam megnézni, látszik-e még. Elég nehéz terep volt körös-körül.
Előttem, jókora távolságban, hullámos lejtő látszott – mintha dermedt láva lett volna.
Máshol szennyszürke tavak vagy kiterjedt pocsolyák, amelyek közelében még süppe-
dőbb és sárosabb volt a talaj, mint ott, ahol vigyázva lépegettem, mindenféle rejtett
veszedelemre készen. Különösebb bajom nem történhetett, legfennebb arrább, a tava-
kon túl; a közvetlen környéket készülékeim jól átszondázták. De a talaj furcsa ruga-
nyossága, síkossága felfokozta bennem az életösztönt, s mi tagadás, kissé szorongtam.
Egyszer csak megpillantottam az űrkabint alig pár lépés távolságra előttem. Csodál-
kozva álltam meg, s nem értettem, hogyan véthettem el az irányt. Minthogy folyvást
előrementem, nem fordultam vissza a kabin felé, ez – józan földi szemlélet szerint –
csakis úgy történhetett, hogy kört írtam le mentemben. Hátranéztem, következtetése-
met ellenőrzendő, de éppen ekkor sűrű ködgomoly nyomult elő a tavak irányából, és
mindent homályba vont mögöttem. Csak az előttem álló, horgonyaival szilárdan a ta-
lajhoz rögzített űrkabinhoz igazodhattam. Ez azonban valahogy más volt, valami
megváltozott rajta, mialatt kinn járkáltam, s nem bírtam rájönni, hogy mi. Töprengve
bámultam a kabint, majd észbe kaptam: a létrája hiányzik. Mikor eltávolodtam tőle, ott
hagytam a kis négyfokú fémlétrát, amelyen lekapaszkodtam, a talajhoz támasztva;
nem láttam semmi szükségét, hogy felhajtsam. S lám csak, valahogy eltűnt, valami
vagy valaki elvitte; abban a pillanatban ezt láttam az egyetlen lehetséges magyarázat-
nak.
Felocsúdtam a dermedt csodálkozásból, és elég óvatlanul közelebb léptem. Igen, az
én űrkabinom volt, minden részletét pontosan felismertem, még az olvadás nyomait is
a vastag fémköpenyen, amelyek a légkörbe való behatoláskor keletkeztek. Szeren-
csémre az ajtó eléréséhez – oxidált felülete alig látható körvonalakkal simult a kö-
penybe – nem volt föltétlen szükségem a létrára; küszöbe ott volt a mellem magassá-
gában. Ki akartam nyitni, hogy visszazsilipeljem magam, de nem ment. Mintha beszo-
rult volna a keretébe, szinte mintha eggyé vált volna vele, meg se moccant, akárhogy
erőltettem, bár idegességemben ököllel is nagyokat ütöttem rá. Egészen különös volt,
ahogy a nyitószerkezet gombja viselkedett: mintha tömör fémdudor lett volna az ajtó
testén (amely egyébként maga is mintha a köpeny tagolatlan része lett volna). Csak
később értettem meg, mi történt; ekkor még azt hittem, a saját űrjárművemnél vagyok,
s mert megijesztett a kinnrekedés rémképe, tovább dörömböltem az ajtón, mármint
amit én annak véltem. Majd lehajoltam egy alkalmas követ keresni, és ekkor, ahogy
véletlenül átnéztem az űrkabin lábai között, amelyek mélyen a talajba süppedtek, riadt
elképedéssel pillantottam meg egy másik űrjárművet.
Egyet egy egész kis csapatból. Hatból, amint rögtön megláttam. Ott horgonyoztak a
lejtő közelében, ahol a lávafal szűk, kanyargós völgyet képezett, éppoly kietlent, mint
a fennsík. Nem is jól mondom, hogy „horgonyoztak”, tulajdonképpen csak ott voltak,
a talajra helyezve, és mindenik olyan volt, mint az én űrkabinom. Teljesen meggár-
gyultam; nem tudtam, mit gondoljak. Lehetséges volna, hogy nyomban indulásom
után egy egész kis űrhajóflottát küldtek a Baktriánára? De hát kik s milyen céllal? –
tépelődtem, miközben az is feltűnt, hogy a kabinok mind zárva voltak, egyikük sem
adott semmi életjelt. Megjelenésükre, puszta létükre hirtelen nem tudtam más magya-
rázatot, csak azt, hogy vagy a bolygó nem élettelen, vagy én nem vagyok az egyetlen
Föld-lakó, aki ellátogatott ide.
Közben a köd visszahúzódott a tavak irányába, sőt talán magukba a tavakba (később
megfigyeltem, hogy a bolygó mélységeinek e furcsa párája, mely közvetlenül valószí-
nűleg a tavakból s a nedves talajból száll fel, periodikusan jön elő és húzódik vissza);
és ekkor a törpe nap fakó, bágyadtan permetező fényében megpillantottam igazi űrka-
binomat. Bár még két másik hasonló állt mellette, s ezeknek létrája is volt, azonnal
felismertem. Futólépésben indultam arrafelé, riadtan az eseményektől és rettegve attól,
hogy egy egész űrkabin-erdő jelenik meg köröttem, melyben aztán végképpen eltéve-
dek. Lihegve érkeztem meg, s nyomban a nyitógombot kerestem; az ajtó simán kinyílt,
én meg sietve beléptem a zsilipkamrába, s egy újabb gombnyomással magamra zár-
tam, és emlékszem, egy ideig mozdulni se bírtam a rám tört félelemtől. Nehezen nyu-
godtam meg, s ekkor már sejteni kezdtem, mi történt, jóllehet nem volt könnyű meg-
barátkoznom azzal a hihetetlen, földi ésszel aligha felérhető magyarázattal, hogy a ku-
tatási tervünk legvégén szerénykedő bolygó, amelyre senki sem volt kíváncsi, képes
rá, hogy valami módon lemásolja és sokszorosítsa a tárgyakat, amelyek kapcsolatba
kerülnek vele.
– Megbolondultál? Nevetségessé akarod tenni az intézetet? – kiabált a főnököm,
mikor hazatérésem után írott jelentésemben előhoztam ezt a feltételezést. Feltételezést
mondtam, tekintettel a dolog földi körülmények között elképzelhetetlen voltára, pedig
a Baktriánán általam megélt, általam keservesen tapasztalt valóság volt. Főnököm
üvegfalú irodájában persze nem jelentek meg a sokszorosított űrkabinok, még kevésbé
a későbbi teremtmények – pedig jól jött volna, ha mindazoknak, akik kételkedtek ab-
ban, hogy igazat állítok, bemutathattam volna bár egyet ezekből az utóbbiakból, ame-
lyek az én viaszfiguráim nyomán készültek. Ehelyett egy csomó felvételt mutattam be,
s ezeket a kollégák alaposan kielemezték, mindegyre csodálkozóbb képeket vágva. Ők
is nehezen adtak hitelt a szavaimnak, de végül bizonyító erejűnek találták a felvétele-
ket. Legutoljára a főnököm hagyta meggyőzni magát róla, hogy a Baktriánának ilyen
különös tulajdonságai vannak; még akkor is habozott kissé, amikor tovább kellett ad-
nia a jelentésemet, hogy adatait feldolgozhassák. „Hát szóval eljátszadoztál ott, mi?” –
pillantott rám vádlóan, de a jelentést mégiscsak aláírta; aztán a Baktriánát később –
nem tudom, mi okból – törölték kutatási tervünkből. Mint utólag hallottam, a főnök
számított rá, hogy tiltakozni fogok, nekem azonban eszembe se jutott ilyesmi; ellenke-
zőleg, örültem, hogy nem kell majd visszatérnem oda, ahonnan menekülve távoztam.
Kabinom belsejében, mint mondtam, sikerült megnyugodnom, s úgy tűnt, kezdem
érteni a bolygó bizarr viselkedését. Hanem a gondolat még túlságosan is új volt, s a
földi valósággal való összevetésből adódó következtetések túl frissek és bizonytalanok
ahhoz, hogy a jelenség mechanizmusát egyszerre feltárták volna. Már első pillanattól
jól sejtettem viszont, hogy a dolog kapcsolatban áll a tavakból felszálló köddel, amely
űrkabinomat egy ideig elborította, s amely – abból ítélve, milyen síkos-nyálkás maradt
utána a talaj felülete – sűrű, ragacsos, átlátszatlan anyag, minden bizonnyal valami
szuszpenzió kellett hogy legyen.
Körülbelül az történhetett, hogy miközben én kiszálltam, s az űrkabinnak hátat for-
dítva, óvatosan, egyenes vonalban eltávolodtam tőle, a tavakból felszállt vagy kiáram-
lott a köd, amely előbb is folyton a felszínükön lebegett (emiatt s a nap erőtlen fénye
miatt a tavak partvonalát soha nem is lehetett világosan kivenni). Kiáramlott arra a
tereprészre, amely mögöttem maradt, s az űrkabint is ellepte; ha nem láttam volna a
második s aztán a további űrkabin-példányokat, alkalmasint még mindig azt hinném,
hogy egyszerű köd volt. Hogy mármost közhasználatú szavakkal írjam le a követke-
zőket, a köd mintegy letapogatta kabinom felületét, s ezt elemezte, memorizálta és kis
idő múlva néhány, egyre pontosabb másolatban reprodukálta. E szavak legfőbb hibája,
hogy azt sugallják, valamifajta tudatos cselekvés ment végbe, márpedig én a bolygó
különös teljesítményeit soha nem láttam, nem éreztem értelemre valló megnyilvánulá-
soknak, sőt inkább mindig az volt a benyomásom, a szuszpenzió öntudatlanul és ér-
telmetlenül csinálja, amit csinál, kizárólag anyaga finomszerkezetének, a benne rejlő
páratlan mimetikus képességnek köszönhetően. Csinálmányai ugyanakkor nem voltak
afféle hozzávetőleges, otromba utánzatok, aminők néha más közegben is keletkezhet-
nek; nem, ezek tartós és tökéletes másai voltak a szuszpenzió letapogatta különféle
tárgyaknak.
Tévedés, képzelődés – ismételtem magamban számtalanszor. Bizonyságot akartam
szerezni róla, hogy feltevésem nem áll helyt. Pedig e minden ismert földi jelenségtől
független, mondhatni ösztönösen alkotott hipotézis a legbiztosabb utat nyitotta a boly-
gó titkaihoz. Eszembe jutott, hogy a köd viszkózus közege valószínűleg nem másol le
mindent hajszálpontosan kiáramlása rövid ideje alatt; ez tényleg hihetetlen volna.
Megint kiszálltam, s alaposan szemügyre vettem, körbejártam az űrkabinom mellett
horgonyzó két másodpéldányt. Mindkettőnek szabályos, a talajt érintő létrája volt,
mert – értettem meg hirtelen – a szuszpenzió ezúttal így találta űrkabinomat, leeresz-
tett létrával, s így másolta le; a többi példány (vagy húszat számláltam meg összesen a
völgytorkolatban s a fennsíkon) még akkor keletkezett, amikor ébredésre vártam hip-
notikus álmomból. Egyiknek sem volt létrája, minthogy akkor az eredetinek sem volt,
csak benn a belsejében; egészen biztos tehát, hogy ezek első kiszállásom előtt készül-
tek. Mindebből arra is rájöttem, hogy a szuszpenziónak, amely érvényre juttatja a kö-
zeg mimetikus készségét, vannak bizonyos korlátai; lehetőségei fantasztikusak, s min-
den földi képzelőerőt meghaladók ugyan, de mégsem végtelenek. S éppen ez bátorított
fel arra, hogy megpróbáljam a jelenséget birtokba venni és akaratom szerint irányítani.
Kezdetképpen, gondoltam, ellenőrzöm az egyik újonnan készült űrkabin szilárdsá-
gát. Előbb azonban a létrát próbáltam ki, s megállapítottam, hogy csuklós szerkezete
működőképes. Ugyanilyen működőképesnek tűnt az ajtó nyitógombja: meg lehetett
nyomni, visszarugódzott – de az ajtó nem nyílt ki. Rúgni kezdtem a sarkammal, s egy-
szer csak behorpadt, mintha rosszul sült kenyér haja lett volna. Miközben ott álltam a
létra legfelső fokán, az egyik láb is megroppant; a kabin oldalra dőlt, majd elzuhant a
talajon, szerencsére miután előbb egy nyaktörő ugrással sikerült megelőznöm, hogy
alája kerüljek. Most, ahogy égnek fordult lábakkal hevert, kényelmesen megvizsgál-
hattam a kettéroppant láb törési felületét, s ha ez a szemrevételezés nem szolgált is túl
sok adattal arra vonatkozóan, hogy milyen anyagokkal dolgozik a mimetikus köd, azt
viszont világosan látnom engedte, hogy a földi tárgy belsejét nem tudta sehogy sem
reprodukálni. Körülfolyta a kabint, s minden irányból pontosan, alaposan letapogatta,
de csak a felülethez férhetett hozzá: ami azon belül volt, titok maradt számára. Megje-
gyezte – vajon mi módon? – a felület alakjáról, nagyságáról, anyagáról nyert adatokat,
s aztán ezek alapján külsejükre nézve hibátlan másodpéldányokat állított elő. Hogy
milyen finom „megfigyelésre” és „munkára” képes, azt a létra csuklós szerkezetének
utánzása mutatja; az ajtót viszont azért nem tudta használhatóra alakítani, mert nyitó-
szerkezete benn volt a légmentesen zárt űrkabinban, ahova nem hatolt be. így csak a
gombot másolta le tökéletesen – s gyakorlatilag minden cél és értelem nélkül.
Megvizsgáltam a kabin zömök testét is, amely estében úgy behorpadt, mintha bá-
dogkürtő lett volna. Ennek ellenére, amikor erős lézersugárral kettévágtam, a belseje
tömör volt; sehol az eredeti példány üreges szerkezete, hogy ne is szóljak a felszerelés,
a berendezés sok-sok apróságáról. íme tehát az újabb bizonyíték arra, hogy a viszkó-
zus közeg nem hatol a zárt tárgyak belsejébe – gondoltam, s a hengeres testet kitöltő
szürke, tésztaszerű anyagot néztem. Ez azonban valahogy nem látszott véglegesnek, s
mint később meggyőződtem róla, valóban egyfajta szilárdulási folyamat zajlott benne,
amelynek során űrkabinom külső burkának ötvözetéhez lett hasonló.
Nemhiába képedt el a főnököm, s kiabálta dühösen, hogy nevetségessé teszem az
intézetet: sokfelé megfordultam azóta, sok űrkutató jelentését olvastam, de egyetlen
naprendszerből sem írtak le olyan rendkívüli, minden ismerttől annyira eltérő jelensé-
get, amilyen ez volt: a Baktriána alkotó, pontosabban megadott modelleket – s csakis
azokat – utánzó képessége. S ha ez a képesség addig, ameddig oda nem érkeztem, mo-
dell híján kihasználatlan volt is, ottlétem rövid ideje alatt annál gyökeresebben meg-
változott a helyzet.
– Büntetést érdemelnél – morgott a főnök, miután aláírta jelentésemet, s töröltette a
Baktriánát kutatási tervünkből. Nem tudott napirendre térni megfigyeléseim és követ-
keztetéseim fölött, s bosszantotta, hogy játszani mertem a jelenséget létrehozó erőkkel,
megbontva egy nagyrészt ismeretlen világ ősegyensúlyát. (Ez főleg azután történt, mi-
után rájöttem, hogyan lehet a szuszpenzió működését irányítani.) – Túlságosan nagyot
akartál – pirongatott. – Teremtőnek képzelted magad, és arra vetemedtél, hogy össze-
vissza alkoss mindent, ami csak eszedbe jut. Teljes káoszt csináltál; ezért kellene bün-
tetést szabnom rád, ha volna egyáltalán büntetés ilyen bűnre. Ne gyere nekem a mesé-
vel, hogy tanulmányozni akartad a bolygó formaképzési lehetőségeit, meg mit tudom
én; ismerd el, hogy játszottál, s hogy ezzel elmentél a végső határig… Most már
mindegy, abba kell hagynunk a térség kutatását, ameddig a dolgok leülepednek; aztán
meglátjuk, mi lesz abból a szerencsétlen világból, amelynek természetes állapotát így
elrontottad.
Efféléket mondott, s haragosnak tűnt, nem hiszem azonban, hogy csakugyan az volt.
Sokkal valószínűbb, hogy nagyon érdekelte mindaz, amit „elkövettem” a bolygón, s
már akkor kíváncsi volt, mi marad az általam s az Oroszlán csillagkép egyik jelenték-
telen, félreeső objektumának mimetikus ereje által létrehozott „élővilágból”. Mit
mondhatok erre? Persze, én is kíváncsi vagyok, mi lett teremtményeim sorsa, de most
már hiányzik belőlem az egykori bolond bátorság – ez pedig feltétlenül szükséges vol-
na ahhoz, hogy ismét ellátogassak a Baktriánára.
Nem tudtam biztosan, de szerettem volna hinni, hogy a főnököm téved; hogy nincs
igaza, amikor helytelennek látja ottani tevékenységemet, mi több, büntetendőnek. De
hát végül is mi a bűnöm? Kísérleteket folytattam egy lakatlan bolygón, mely épp azért,
mert lakatlan, szabad tere az ilyen vállalkozásoknak. Nem robbantottam fel. Nem
mozdítottam ki pályájáról. Csupán aktivizáltam a lehetőségeit, s megnyitottam rajta a
biológiai fejlődés útját, mégpedig nem nagy erőbefektetéssel, és nem a bolygó termé-
szetes fejlődésével elvileg ellenkező irányban. Ha úgy vesszük, a Baktriána önmaga
alkotta meg a rajta életre kelt lényeket; mimetikus képességének mintha kezdettől fog-
va ez lett volna a célja. Én annyit sugalmaztam csak, hogy mit és hogyan csináljon.
Kevéske hajlammal a nagyképűségre, úgy is fogalmazhatnék, hogy a bolygó a maga
csodálatos rejtett készségeivel öröktől fogva rám várt, hiszen – mint mondtam – olyan
élénken „munkára kész” kigőzölgése, a ködös szuszpenzió, csak minta után tudott
dolgozni, márpedig minta csupán kívülről kerülhetett ebbe a meddő, élettelen világba.
Ez volt az én szerepem: modelleket adtam a bolygó teremtő erejének.
Ötletem pár órával azután támadt, hogy szétromboltam az egyik űrkabin-
másodpéldányt. Hadd lám, mondtam magamban, tud-e valami mást is ez a viszkózus
közeg. Majdnem biztosra vettem, hogy páratlan utánzókészsége nem korlátozódik
csak űrjárművekre, de valami arra indított, hogy azért próbáljam meg. Közben a tavak
fölött újra sűrű gomollyá állt össze a ködszerű szuszpenzió; várható volt újabb kiáram-
lása. Sietnem kellett. Bezsilipeltem magam a kabinba, és szintetizátorommal jókora
darab viaszt állíttattam elő: ez volt a legjobb anyag arra, hogy gyorsan modelleket
gyúrjak belőle. Megmelengettem a markomban, s aztán hirtelen olyan alakúra nyom-
kodtam, hogy némi jóindulattal kiskutyának lehetett nézni: kezdetleges porcelán kis-
kutyának, amolyan nippnek, amelyet méreteivel sem szárnyalt túl. Kivittem, letettem a
kabin létrája mellé, majd visszatértem, magamra zártam a zsilipkamraajtót, és vártam.
Miután a köd visszavonult, nem láttam egyetlen újabb kabint sem. Ellenben itt is,
ott is számtalan sárga kiskutya kuporgott a talajon: mindenik hajszálpontos mása volt
az enyémnek, s mindenik viaszból volt. Ekkor arra gondoltam, hogy készítek egy új
kutyamodellt természetes nagyságban; időm volt bőven, s a fedélzeti számítógéppel
összekapcsolt szintetizátor megkönnyítette a munkámat. Nemsokára készen is volt a
modell, egy gondosan mintázott, jókora házőrző eb, egyetlen tömb, szép, aranysárga
viaszból. Kicipeltem, s amikor visszafelé tartottam, eszembe jutott, hogy a hallatlanul
érzékeny mimetikus közegnek bizonyára másképp is lehet utasításokat adni, nemcsak
modellek útján. Mi lenne, ha megpróbálnék közölni vele egypár információt, például a
mozgásra vonatkozóan? Bioáram-felerősítő sisakomat összekapcsoltam egy transz-
formátorral, s ezt űrkabinom tartalék áramforrásához kötöttem, aztán megint csak vár-
tam. Mikor újra körülvett a köd, légmentes fülkémben minden szellemi erőmet össz-
pontosítva az aranysárga ebre gondoltam, és elképzeltem, amint eleven kutya módjára
mozog: szaladgál, szaglászik, ugat, a nyelvét lógatja, a farkát csóválja… S ahogy a
szuszpenzió lassan visszahúzódott, már láttam is őket. Ketten voltak, érdeklődve bá-
multak egymásra, majd lusta léptekkel odasétáltak modelljükhöz, körülvizslatták, s
unottan ásítottak, bepillantást engedve testükhöz hasonlóan sárga szájukba. Még egy
perc, aztán játékos marakodás közben eltűntek valamerre.
Emlékszem, milyen határtalan boldogság töltött el ekkor. Ha életet nem alkottam is,
azért valami olyasmit cselekedtem. Igen, a mimetikus közeg felfogta utasításaimat, és
végrehajtotta őket, állapítottam meg, s valósággal beleborzongtam az előttem nyílt le-
hetőségek elképzelésébe. Mielőtt azonban elhatároztam volna, mi lesz a következő
lépésem, észrevettem, hogy a viasz ebmodell a langyos napsütésben itt-ott megolvadt,
két füle lehullt, lábai megroggyantak. Hol lehetnek mozgó hasonmásai? Nyugtalanul
fürkésztem át tekintetemmel a környéket, de csak az egyiket pillantottam meg; szá-
nalmasan vonszolta magát a tavak árterén, megnedvesült vagy megolvadt lábai össze-
mentek alatta. Ott is maradt elnyúlva, egyre inkább ellaposodva, mint sárga folt az
iszap hamuszürkéjén.
Kísérletem ilyetén vége arról győzött meg, hogy a viaszmodell használata – leg-
alábbis így, egymagában – nem a legszerencsésebb, mivel a bolygó különleges erői a
minták anyagát is leutánozzák. Ebből mindjárt az a gondolatom született, hogy meg
kell próbálnom a földi élőlények testének anyagára, szerkezetére vonatkozó informá-
ciókat közölni a Baktriánával. Ha teremtünk, miért ne teremtsünk pontosan és jól? Ez
a próba mindenesetre döntő lesz a bolygó mimetikus képességének felbecslése tekinte-
tében. Eltartott néhány napig a számítógépem megfelelő programozása, a szükséges
adatok beletáplálása, de akkor aztán biztos lehettem benne, hogy a bolygó minden in-
formációt megkap a földi állatvilág pontos reprodukálásához. Közben a ragacsos köd
néhányszor újra elárasztotta a környéket, s egyre több alaktalan viaszdarabot mintázott
a néhai kutyamodellről. Ezeket mind összegyűjtöttem és bevittem a kabinba.
– Teremtősdit játszottál – horkant rám a főnököm, miután hazatértem, s hangjában
egyszerre volt harag és irónia. Erre célzott akkor is, mikor egy-két más alkalommal
emberi méltóságról és szakmai becsületről prédikált nekem, s valami olyan illendő
szerénységről, amit én inkább alázatnak éreztem. Mai napig sem tudom, rájött-e, hogy
tulajdonképpen az irigység beszélt belőle…
Ha eszembe jut, mit mondott, mindig melegség önt el, és nagy-nagy öröm. Nem-
csak hogy teremtősdit játszottam, de ott azon a lakatlan bolygón valahol az Oroszlán
csillagképben én csakugyan teremtő voltam. Értelmem s akaratom egy, az Univer-
zumban alighanem páratlan teremtő folyamatot indított meg, amely már csak azért is
megérdemelte az alkotás nevet, mert egysejtűek s egyéb efféle kezdetleges alakok nél-
kül, a fejlődés évmilliói nélkül jutott el a legmagasabbrendű formákig. Mindazt, amit a
természet nem hozott létre a Baktriánán, a világegyetem más pontjain meg rettentően
sok idő alatt hozott csak létre, én meg akartam csinálni rövid látogatásom során. Nor-
mális körülmények között az egyszer kialakult fajok vitalitása nemzedékek sokaságán
át érvényesül, s a biológiai örökség hasznosításának mikéntje új fajok kiágazásához,
nemzetségek, családok megjelenéséhez vezet. E fáradságos szakaszokat én átugrottam.
Mindjárt a legfejlettebb fajokat alkottam meg a mimetikus közeg segítségével, s azok-
ból is csak remek egyedeket, melyek az illető faj díszpéldányai lettek volna a Földön.
Elismerem, hogy talán nem jártam el helyesen, de nem tudom és nem is akarom letör-
ni magamban afölötti büszkeségemet, hogy valaha egy távoli bolygón én voltam az
élet teremtője, s ha rövid ideig is, de határozottan különbet alkottam, mint a természet.
Mi mindent nem csináltam… Kezdtem egy újabb ebbel, s a környék hamarosan
zengett az ugatástól: vagy húsz különböző kutya (mert véget vetettem a sablongyár-
tásnak) gyűlt falkába, és lármázott körülöttem. Majd szétszéledtek, sokáig nem is lát-
tam őket, s ezalatt újabb állatokat mintáztam: egy kacsát, egy siklót, egy nyulat és egy
pávát. Rendre kitettem mind a négy viaszfigurát a talajra, kértem a hozzá való prog-
ramot a számítógéptől, kapcsolatot létesítettem a gép és a külvilág között, aztán a ka-
binba zárkóztam, s vártam a szuszpenzió kiáramlását a tavakból. Ilyenkor mindig gon-
dosan elzártam a bejárati ajtót, és így a mimetikus közeg csakis azt tapogathatta körül,
elemezhette és reprodukálhatta, amit én elébe adtam. Ezekből bizonyos mértékben
maga is válogatott; nyulat például annyit állított elő, hogy valósággal nyüzsögtek a
fennsíkon, ellenben kígyót alig néhányat, s azok is gyorsan eltűntek szem elől a sáros-
nyálkás talajrepedésekben. Szerettem volna nagyobb állatokat is teremteni: bivalyokat,
struccokat, szarvasokat, tevéket – de nem volt elég viaszom hozzá. Erre azt találtam
ki, hogy az apró viaszmodellek kívánt méreteit is számítógépem útján közöltem a
szuszpenzióval, s így aztán a viaszfigurák formáit, arányait megtartó állatok keletkez-
tek földi értelemben vett természetes nagyságban. Bivalyok, tevék bolyongtak a fenn-
síkon, egyre türelmetlenebbül kutatva élelem után; csak ekkor döbbentem rá, hogy
fűevőim számára növényeket is kell alkotnom. Első kísérleteim nem nagyon sikerül-
tek; a fű létrejött ugyan, de az állatok utálkozva ették vagy elfordultak tőle, s továbbra
is éheztek. Közben eltelt egypár nap, és a ki-kiáramló mimetikus közeg mindannyiszor
ellepte néhány eleven állatomat, s tízével, százával másolta őket. Egy adott pillanatban
nem tudtam, hova legyek a temérdek fekete háttól, szarvakkal koronázott fejtől, a sí-
kos talajt tipró patáktól; a fű sem bírt terjedni, mert amit teremtettem, azonnal lelegel-
ték. Néhány bivaly összeakaszkodott a vadul tolongó csordában, s halálra döfték,
agyontaposták egymást, ez azonban – noha folyton megismétlődött – nem vált be mint
szabályozó tényező: a csekély veszteséget a bolygó fáradhatatlan reprodukáló ereje
sokszorosan pótolta. Hogy útját álljam a veszedelmes túlszaporodásnak, egypár nagy
ragadozót kellett alkotnom; ebeim nem bírtak a hatalmas bivalyokkal, és maguk is ki-
éhezetten kószáltak ide-oda. Már félni kezdtem, amikor kiléptem a kabinból; a bikák
többször nekem rontottak az újabb viaszfigurák kihelyezése közben. Egyszer egy orr-
szarvú űrkabinom lábazatához dörgölődzött; nem sok híja volt, hogy felborítsa (ezt a
másodpéldányok közül egypárral már megtette) vagy legalább komolyan megrongálja.
Szóval az éhes fűevők sokasága kezdett elviselhetetlenné válni, fülem megtelt vad bő-
gésükkel, patadobogásukkal; mintáztam tehát néhány oroszlánt, egy szibériai tigrist és
két krokodilt, mely utóbbiak – főleg amikor valóságos méreteikben elkészültek – igen
utálatosak voltak. Miután a köd kiáradt és visszahúzódott, megindult az öldöklés.
Oroszlán egyszerre vagy harminc lett, krokodil ugyanannyi, a tigrisből csak egy pél-
dány készült, az viszont roppantul tevékeny volt – hol egy-egy szarvas hátán lehetett
látni, hol egy-egy boldogtalan teve gégéjét marcangolva. De a krokodilok sem tétlen-
kedtek, lábuknál fogva rántották le a hatalmas bivalyokat, az oroszlánok pedig vak
rémületet keltettek a csordában, s a riadt állatokat a tavak, máskor a fennsík szélét ké-
pező meredek, szakadékos völgyek felé hajszolták. Egy disznót közvetlenül a kabin
mellett téptek szét; iszonyú volt hallgatni visítását, akárcsak a hasonló helyzetbe került
bivalyok rettentő bőgését. Pár nap alatt néptelen lett a környék, csak a fenevadakat le-
hetett látni, amint a szanaszét heverő dögök zsigereit szaggatják.
Irtózva néztem a mészárlást s a szörnyű lakmározást; hátborzongató részleteikre
még most is emlékszem. Nyugtalanság fogott el, amikor láttam, hogy a jóllakott raga-
dozók a közelben keresnek tanyahelyet maguknak (az oroszlánok mindenesetre kissé
távolabb a lustán sütkérező krokodiloktól); az életben maradt fűevők szétszéledtek, a
dúvadak azonban nem mutattak semmi hajlandóságot arra, hogy kövessék őket. Bár az
űrkabin körül sétálgató-heverő oroszlánok csendes viselkedése nem vallott ellenséges
szándékra velem szemben, jelenlétük csöppet sem volt bátorságosabb, mint a vad pa-
tásoké; s attól való féltemben, hogy az újra előgomolygő szuszpenzió megsokszorozza
őket, fegyvert akartam fogni, hogy kilépjek a kabinból, és magam végezzek utóbbi
teremtményeimmel, kiteljesítve a mészárlás művét. Hanem egyszer csak tréfás ötletem
támadt: a ragadozók széthajkurászták a fennsíkról a növényevőket – mi lenne, ha most
őket egy növényevő űzné el? Egy növényevő, de nem a közismerten vakmerő és ve-
szélyes rinocérosz, melynek korábban teremtett példányai különben is eltűntek vala-
merre; nem, valami játékosabbra gondoltam, valami meglepőbbre. Egy lóra.
Meg kellett várnom a köd újabb kiáramlását, de addigra már készen volt egy pom-
pás ló viaszmodellje s a megfelelő program a mimetikus közeg számára, hogy életre
keltse. Fegyverrel a kezemben léptem ki a kabinból, s kihelyeztem a modellt – jó
messze, hogy minden következménytől védve legyek. Oroszlánnal, krokodillal nem
tűztem össze: ők jóllakottan hevertek, én meg kerültem őket. S mikor a tavak felől újra
előgomolygott a köd, már megint a kabinban voltam.
Először a mennydörgő nyerítést hallottam meg, s bár csupán készülékeimmel hallot-
tam, lúdbőrös lett tőle a hátam. Nem sokkal később feltűnt a sötéten hullámzó, szinte
vonagló ködben a roppant test is. Szörnyetegnek tetszett, pedig csak méreteire nézve
volt valamilyen iromba őshüllőhöz hasonló, arányai szerint karcsú, elegáns paripa
volt; lobogó sörénnyel és magasba vetett fejjel ágaskodott két lábra, s ahogy ebben a
remek szoborpozitúrában prüsszögve és horkantva megrázta magát, csillogó vörösbar-
na szőréről olaj- vagy inkább olvadt zselatinszerű cseppek repültek szanaszerte. Majd
visszaesett két mellső lábára a kavargó ködben, s ettől a föld – akarom mondani a
bolygó talaja – a szó szoros értelmében megrendült: a kabinban is éreztem. Mikor az-
tán szülőanyaga, a viszkózus köd elvonult, s otthagyta teljes pompájában az óriási ál-
latot a fennsíkon, az oroszlánok riadtan húzódtak szét, nyomukban a szibériai tigrissel
s a krokodilokkal. Táltosom újra mennydörgőén nyerített, hatalmas patáival toporzé-
kolt a ruganyos talajon, aztán elkezdett fel-alá nyargalászni, mintha karámba volna
zárva; a fenevadak nyüszítve menekültek előle. Nagy volt, csodálatos volt ez a leg-
újabb teremtményem! S amilyen csodálatos, éppolyan hasznos: a krokodilok elbújtak
előle a tavakba, az oroszlánok pedig, mint holmi ijedt macskák, eltűntek a fennsíkot
környező völgyekben.
Sikeres kísérletem egyúttal igazolta, hogy a Baktriána mimetikus közege elfogadja a
földi biológiai tényektől eltérő információkat. Emlékszem, ettől egészen lázba jöttem,
s mikor a ragadozók után az óriási lónak is nyoma veszett (egy éjszaka átrúgtatott a
tavakkal szemben magasodó hegységen), mindenféle új, a Földön soha nem látott álla-
tot készítettem. Először néhány háromfejű hiénát eredményezett az új próbálkozás;
ezekkel végre sikerült megtisztíttatnom a fennsíkot a ragadozók hagyta dögöktől, me-
lyeket a köd folyton gyarapított. Munkájuk végeztével szétriasztottam az utálatos, de
hasznos dögevőket, s egy halfarkú, denevérszárnyú nagy madarat csináltam; a
mimetikus közegben életre kelt példányok napokig vijjogva köröztek a szürke tavak
fölött. Következett egy sakálfejű, pikkelyes testű zsiráf, majd egy borjú nagyságú mó-
kus, egy póklábú óriáscsiga, egy hatalmas giliszta, melynek eleven példányai vagy
negyven méter hosszúak lettek, és egy egész sorozat ragadozó lepke, melyeknek szár-
nyaira ősi álarcokat mintáztam – egy civilizációtörténeti múzeumban láttam volt
ilyesmiket. S a bolygó különleges észlelő és reprodukáló erői hűségesen másolták vi-
aszfiguráimról ezeket a szörnyeket, pontosan a kért méretekben; csak azt nem tudtam
sehogy befolyásolni, hogy melyikből hányat állítson elő a köd egy-egy kiáramlása.
Egy múlt nélküli, történelem nélküli élővilág kavargott körülöttem, tele változatos
formákkal, amelyek nem csupán a lakatlan Baktriánán mentek újdonságszámba, de
valószínűleg az egész Univerzumban. Én meg egyre merészebb lettem. Letértem a
természet útjáról, hogy minél fantasztikusabb lényeket alkothassak, fittyet hánytam a
kiválasztódás, a fejlődés törvényeinek, s a magam szeszélyét emeltem e törvények
rangjára. Mint már említettem volt, a teremtés lázában égtem, s egész valómat soha
nem érzett gyönyörűség töltötte el: igen, azt hiszem, a hatalomnak örültem, amely a
kezembe adatott az Oroszlán távoli csillagvilágának azon az obskúrus bolygóján. Én, a
halandó ember, olyan erők birtokosává váltam, hogy versenyre kelhettem az örök ter-
mészettel. S ki tudja, meddig játszottam volna tovább isteni játékomat, egyre különle-
gesebb, elképesztőbb, bonyolultabb, hihetetlenebb formák teremtésére ösztökélve a
bolygó titokzatos erőit, ha egy váratlan esemény le nem hűti lázamat, és meg nem
győz róla, hogy minden ellenkező látszat dacára nem vagyok ura a helyzetnek.
Talán hibát követtem el, vagy talán egész ténykedésem hibás volt elejétől végéig:
hibák láncreakciója, ahogy főnököm mondta, miután hazatértem. De ott a Baktriánán,
egyedül egy lakatlan bolygón, igazán nem volt nehéz a teremtés lázába, majd őrületé-
be esnem, mikor éreztem, láttam, hogyan születik kezem között az élet. Utoljára tucat-
nyi viaszfigurát készítettem, s mindenekelőtt egy óriási kétéltűt, egy hatalmas, páncé-
los fejű békát akartam létrehozatni a szuszpenzióval, az óriásló ellenfelének szántam,
és bíztam benne, hogy – igen gyors mozgású állatokról lévén szó – hamar meglelik
egymást és megküzdenek egymással. Látni akartam összecsapásukat, sőt esetleg azt,
amint ebben mindkét túlméretezett teremtményem elpusztul. Nagy és látványos küz-
delemre tippeltem, mely a béka villámgyors támadásával indul, s a ló barlang nagysá-
gú szája rettentő, lapos fogainak harapásával elszántan védekezik. Igen, ez volt a vá-
gyam, látni két legerősebb teremtményem tusáját. Nem bántam volna, ha ez egyik
vagy másik vagy akár mindkettő pusztulásához vezet; a bolygó bámulatos reprodukáló
képessége távolról sem merült ki, akármikor újakat alkothattam. Rendelkezhettem élet
és halál fölött – s abban a pillanatban az tetszett a legfontosabbnak, hogy létrehozas-
sam a szuszpenzióval hatalmas kétéltűmet.
Hanem egyszer csak megváltoztattam a tervemet, beolvasztottam a páncélos fejű
szörny viaszmodelljét, s nagy figyelemmel, szememet és emlékezetemet már szinte
fájdalmasan megerőltetve, dolgozni kezdtem egy újabb viaszmodellen: egy újabb mű-
vön, ha ezt a kifejezést még ma is használhatom. S az alkotás izgalma, türelmetlen
igyekezete annyira lefoglalt, hogy megfeledkeztem környezetem valóságáról, mi több,
saját magamról – és ez az állapot még akkor is tartott, mikor a fennsíknak egy elég
távol kiszemelt pontja felé vittem a kész viaszfigurát, hogy ott a mimetikus közeg élet-
re keltse. Hibázni először is abban hibáztam, hogy nem álltam ellen az új ötlet kísérté-
sének, aztán meg abban, hogy hagytam általa túlságosan lekötni magam, nem figyel-
tem semmire rajta kívül; így történt az is, hogy nem vettem észre a tavak felől előgo-
molygó ködöt. Mikor megéreztem a veszélyt, már késő volt: a jól ismert viszkózus
közeg, melynek képességeit olyan merészen kihasználtam, szétáradt a fennsíkon. Pró-
báltam elkerülni, de nagyon széles fronton és nagyon gyorsan nyomult előre; elvágta
visszautamat a kabinhoz, és már a völgy felé se menekülhettem. Lefelé futottam a lej-
tőn, mellettem és mögöttem néhány aprócska kentaurral, s már láttam, hogy az arrább
magasló sziklakúp is messze van, nem érem el. Botladozva szaladtam, meg-
megcsúszva a mind síkosabb talajon, és egyre nehezebben emelgetve a lábam, aztán
mintha hínárba keveredtem volna, valami megbénított, lefogott; arccal lefelé a talajra
zuhantam, s a pépszerű, ragacsos anyag – nem hittem ennyire sűrűnek – minden oldal-
ról szorosan körülölelt, hogy megmozdulni se bírtam. Irtózat töltött el, és nagy-nagy
félelem, mert tudtam, mi történik: a mimetikus közeg azokban a percekben engem ta-
pogatott le, belém hatolt, az én testemet reprodukálta… Nem az érintésétől féltem, ha-
nem attól, aminek következnie kellett, s ami aztán következett is.
Mihelyt beállt a rettenetes anyag apálya, s kiszabadultam alaktalan csápjai közül,
óvatosan szétnéztem. Igen, a szkafanderes emberalakok már ott hevertek pontosan az
én testhelyzetemben a talajon, három a közelemben, s még néhány kissé távolabb. Egy
pillanatra meglegyintett a remény, hogy a szuszpenziónak nem sikerült behatolnia vé-
dőruhám alá, nem tapintotta ki a testemet, s így csupán holmi élettelen bábukat gyár-
tott. De az emberalakok, amelyekről még itt-ott csöpögött az ismerős zselatinszerű
anyag, mozogni kezdtek, sőt egyikük fel is állt, s bizonytalan léptekkel felém indult.
Emlékszem, egy tizedmásodperc alatt iszonyatos félelem járt át: nem tudtam, ki lehet
az. Sisakja ablakára árnyék hullt, meg sáros is volt, akárcsak az enyém, úgyhogy nem
láthattam az arcát. Hirtelen nagy erővel kitéptem magam a félsz bénultságából, és el-
indultam a kabin irányába. Futni szerettem volna, de lábam minduntalan elsüllyedt a
tavak felé folyó olajos-ragacsos iszapban, s így rémült küszködésem dacára csak alig
haladtam, azt hittem, megfulladok, úgy ziháltam már, és tehetetlenségem kétségbe ej-
tett. Közben a hátam mögött jövő alak is – bizonyára megértve szándékomat – átvál-
tott nehézkes futólépésbe; éreztem, hogy utol fog érni, szerencsére azonban még gya-
korlatlan volt a mozgásban, elesett, és mire feltápászkodott, én célomhoz értem. Egé-
szen közel kellett lennem az ájuláshoz, mert nem emlékszem, hogyan jutottam a kabin
belsejébe – de bejutottam, s még idejében sikerült bezárnom a zsilipkamraajtót is.
Főnököm vissza akar küldeni oda, nekem azonban semmi kedvem még egyszer lát-
ni teremtményeimet, sem azokat az emberszerű lényeket, akiket anélkül hagytam fa-
képnél, hogy megtudtam volna, milyen test rejlik szkafanderük alatt, milyen arc sisak-
juk ablaka mögött. Néha megképzik előttem csapzott, sáros alakjuk, amint az űrkabin
körül topognak, s próbálnak behatolni. Egyikük felmászott a csuklós létrára, két-
három másik a kabin lábazata, rögzítőszerkezete körül matatott, hallottam kaparászá-
sukat a fémen; most már nem féltem, biztonságban éreztem magam, és csak arra volt
gondom, hogy felszálljak, mielőtt izgága és kíváncsi másodpéldányaim elrontják a
motort vagy valamelyik pótolhatatlan navigációs műszert. Megtettem az előkészülete-
ket az indulásra, s ekkor ők – alkalmasint belátva, hogy nincs más választásuk – elhú-
zódtak, ott álltak jókora távolságban a fennsík lejtőjén, néma és mozdulatlan tanúiként
felszállásomnak. Otthagytam őket a Baktriánán, a képzeletem alkotta szörnyekkel te-
leszórt bolygón, anélkül hogy megtudtam volna, kicsodák és mit óhajtanak tőlem. S
most a főnök visszaíratja a Baktriánát kutatási tervünkbe, és azt kérdi tőlem, akarom-e
látni, mi történt ott, hogyan rendeződtek a dolgok. Oda akar küldeni, hogy megnéz-
zem.
Nem, egyáltalán nem vágyom megtudni, hogyan rendeződtek a dolgok – ha ugyan
rendeződtek. Folyton eszembe jutnak azok a boldogtalan lények, akiket otthagytam
egy mesterséges, kigondolt, az idő dimenziójában ellenőrizetlen világban (mert végső
fokon egyedül az idő az, ami egyensúlyt, sőt összhangot hozhat dolgok és élőlények
effajta véletlen zűrzavarába), s nyugtalanul és szorongva töprengek rajta, hogy vajon a
sisakjuk alatt nem az én fejem ül-e a vállukon, rajta az én arcommal és benne az én
agyammal…
S még van valami, ami szintén elég kevéssé noszogat a visszalátogatásra, amit még
nem tud senki, mert először hallgattam róla, aztán többé nem volt alkalmam szóba
hozni, meg nem is véltem múlhatatlanul szükségesnek, ami tehát ebben a pillanatban
még egyedül az én emlékezetem titka: az, hogy a viaszmodell, amelyet utoljára kitet-
tem a fennsíkra, mielőtt oly elhamarkodott módon távoztam a Baktriánáról, egy nőalak
volt. S a mimetikus közeg, azt hiszem, legyártotta.
VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA
CIVILIZÁCIÓ

MIRCEA OPRIŢĂ

Felnő a kockakőből a kukorica,

eső korhasztja el az Eiffel-piramist,

ciklopikus beton-sejtrendszerek
növekedése áll meg itt fenn
és folytatódik
lenn a tenger alatt.

Szép. De a térdemet
megérinti néha e roppant
sósvíz-sírból kinyúlva
a rege balzsamával tartósan bevont
Odüsszeusz keze.

Jön majd egy alkonyat,

mikor a fény örökre elfogy,
mikor süket nyikorgást hallatnak a Föld
szétmálló sarkai;
nem ragyog akkor,
nem mozdul többé semmi a világ
tekintetében, melyre vak üresség
– világtalanság –
iszonyata borul.

Olykor az erdei
vadakat kell figyelni, ők ismerik a
hibernálás titkát. Egy hosszú tél, egy
talán véget sem érő
jégkorszak közeleg.

Ó nem! Hívjunk elő

gyermekeket a nemlétből; egy új,
egy szárnyas nemzedék
jövetelét jóslom, új csillagok
szikráját a szemekben.

Hej, halászok, evezzünk

a Holdhoz közelebb!
S legyen áldott a férfi
és még inkább áldott a tiszta nő,
ki gyermeket szül
a Föld fénysugaránál.

VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

 ÜRES MAROKKAL

MIRCEA OPRIŢĂ

Ez a háború nem volt meglepetés azok számára, akik fenntartás nélkül hisznek Ma-
rian Zah ügye igaz voltában. Ellenkezőleg, előre látták egy sereg baljós esemény jelé-
ből, főképpen azokból az incidensekből, amelyek egyetlen évtized alatt vezettek a
Külső Világokkal való viszony megromlásához – olyannyira, hogy nem a konfliktus
kirobbanása, hanem éppen fegyveres összecsapás nélküli elrendeződése tűnt volna kü-
lönösnek. Egyelőre senki sem vádolhatja a kormányzót politikai ügyesség hiányával,
még ha a következő századok távlatából valószínű is, hogy akcióját szigorúan ítélik
majd meg, és nem fognak egyetérteni vele. Főképp sikertelenség esetén nem, mert a
sikertelenség – hogy ne mondjuk: kudarc – nehezen bocsátható meg, különösen ha
mások bőrére megy; s minél hangzatosabbak a kezdeti fogadkozások, minél nagyobb
tét forog kockán, annál kegyetlenebbül hull az ítélet azoknak a fejére, akiket a kudarc
hozta kijózanodás világossága a színen talál, s akiket durva, de talán szükséges egy-
szerűsítéssel a katasztrófa legfőbb előidézőinek mutat. Cinikus vélekedések szerint
Marian Zahnak is ez lesz a sorsa, ha a Föld elveszti a háborút; akkor mai, tizenkét mil-
liárd ember nevében leszögezett álláspontjáról kiderül majd, hogy merőben ellentétes
a társadalmi piramis roppant testét alkotók érdekeivel, amely piramis csúcsára ő ille-
téktelenül felkapaszkodott. Zah ügyes szónok, mindig jó érzéke volt az iránt, hogy me-
részen provokálja, mégse fordítsa maga ellen hallgatóságát, s elég ideje is volt úgy
irányítani a dolgokat, hogy a tömeg azt higgye, nem lehet meg – vagy csakugyan ne
lehessen meg – az ő mindenütt jelenlevő személye nélkül. S még nagyobb ügyességet
árult el az, ahogy felverekedte magát, szívósan, kitartóan, hatalmas ellenfelek kijátszá-
sával, teret nyerve ott is, ahol senki sem volt őszinte híve – nagyravágyásához tartozó
józanságával ugyanis már karrierje elején felismerte, hogy ez nem sokat számít. Her-
kulesi termete és széles arca, amely sohasem fáradt pökhendisége különösebb leplezé-
sével, szemtelen komolysága, ahogy elmondta beszédeit, amelyeket egyébként jól
megkomponált, azt a benyomást keltve, hogy csupa mély bölcsesség árad belőlük, ho-
lott olcsó közhelyek gyűjteményei voltak, melyek sivár gondolatszegénységét homá-
lyos és fellengős stílus vagy dühödt lelkesedés igyekezett ellensúlyozni, úgyhogy az
ember azt hihette: a szónok teljesen tisztában van beszédei ürességével – mindez és
még sok egyéb már kezdettől bámulatot keltett és bosszúságot, nagyjából egyforma
mértékben, s ez később sem változott, csak annyiban, hogy a sok ismétlődés megszo-
kottá, családiassá tette; szóval az a tizenkét milliárd ember, aki vagy éljenzésben, vagy
szitkozódásban tört ki nevének hallatára, alapjában véve mind elfogadta őt mint vala-
mi változhatatlan adottságot, s mindenkinek hiányzott volna, ha lekerül a porondról.
Ez persze csakis az ő szándéka ellenére történhetett volna meg, s csak olyan súlyos
esemény hatására, mint mondjuk a Föld veresége a Külső Világokkal folytatott harc-
ban, lévén, hogy e konfliktust Marian Zah kormányzó hivatalba lépése legelső éveitől
kezdve hol nyíltabban, hol burkoltabban, de mindig következetesen szította.
Igaz, hogy amikor Zah a politika küzdőterére lépett, a Föld és a Külső Világok vi-
szonya már nem a régi volt, nem nyugodott a 2183-beli egyezmény kölcsönös tiszte-
letben tartásán, amely egyezmény lényegében, néhány apró módosítástól eltekintve,
egy sereg olyan földi határozatot emelt általános érvényre, melyeket az előző száza-
dokban hoztak, mikor a Föld lakossága még több volt, mint a Kozmoszban létesült
telepeké. Ekkor még természetesnek tűnt, hogy a telepek igazgatása az anyabolygó
joga, s némelyek ezt akkor sem látták másképp, mikor az űrbeli lakosság száma elérte
a hét milliárdot. A gyarapodás váratlanul jött, főleg annak eredményeképp, hogy be-
népesült a Mars és a Szolaria, ez a nagy mesterséges bolygó a Merkúr és a Vénusz pá-
lyája között, tehát elég közel a Naphoz (erről nyerte a nevét, még szerény terv állapo-
tában), amely fokozatosan épült ki s lett hasonló – gyakorlati rendeltetése ellenére –
egy óriási absztrakt szoborhoz. El lehet gondolni, még ha ezt akkor a legtöbben nem
tették is meg, hogy a két erős telep fennállása óta eltelt száz év milyen jelentős válto-
zásokat eredményezett, s érthető, hogy feszültség támadt az élet gyakorlata és a múlt-
ból örökölt igazgatási rendszer között, amely a Föld érdekeinek elsőbbségét biztosítot-
ta. A törvényhozók ezt így helyesnek vélték. S tulajdonképpen igazuk is volt, ameddig
a Föld jelentett mindent: ameddig még kevés telepes tartózkodott odakinn, s többnyire
ideiglenesen, megmaradva egyszerű kiküldött Föld-lakónak, aki földi kiküldőitől ka-
pott utasításokat hajt végre. Mi sem természetesebb, mint hogy a törvényeknek ekkor
még azokat kellett védeniük, akik – nemegyszer súlyos erőfeszítések árán – telepese-
ket küldtek a világűrbe; ezt ők, a telepesek sem gondolták másképp, s elfogadták,
hogy sorsukat egyetlen dolog határozza meg, a Föld növekvő energia- és nyersanyag-
szükséglete, mohó érdeklődése főképp a Mars ércei s a Szolaria berendezéseivel felfo-
gott napenergia iránt. De ahogy szaporodni kezdett a telepek lakossága, s egyre több
telep létesült a szomszédos bolygókon és a mesterséges égitesteken, amelyek közül
nem egyet már a Föld jóváhagyása nélkül helyeztek pályára, s amelyeket épp ezért
kalózbolygóknak hívtak, szóval ahogy kialakult a mai hatalmas teleprendszer, a hely-
zet merőben más lett, és ez megkövetelte, hogy a Föld s a Külső Világok kapcsolatát
kölcsönösen új alapokra fektessék. Óriási a távolság az első marsi telepek létesítéséről
szóló okmányt a korabeli kommentátorok szerint „történelmi mosollyal” aláíró Ian
Oswald St. Clair politikai műve és ama másik között, amelyet Marian Zah kénytelen
alkotni az elhunyt R. E. K. Holden-Plytas kormányzótól örökölt, igen nehéz helyzet-
ben. Nem száz évnek, amennyi valójában eltelt, hanem száz irdatlanul hosszú fényév-
nek tetszik ez a távolság, annyira másak lettek a körülmények.
Persze hogy a feszültség megszűnt vagy legalábbis érezhetően csökkent volna, ha a
Föld idejében belátja – hiszen ez is egy lehetséges megoldás – a Külső Világok egyre
nagyobb, egyre bátrabban hangoztatott igényeinek jogosságát. Csakhogy a Föld nem
tudta feladni a centralizmus eszméjét; nagyon is hozzászokott ahhoz a gondolathoz,
hogy minden, ami belőle nő ki, az övé, és az is kell hogy maradjon; egy sereg régóta
és igen szilárdan rögzült, sőt megmerevült lelki mechanizmus akadályozta meg tehát
az enyhülést. Marian Zah nagyon jól tudta, milyen húrokon játszik, amikor elődei
módjára, de náluk sokkalta hevesebben kelt ki a telepek ellen, illojalitással, veszedel-
mes szakadársággal és hasonlókkal vádolva őket, s elhallgatva azt, amit a Külső Vilá-
gok elégedetlenéi leginkább feszegettek, a gazdasági érdekeltséget – hogy tudniillik a
saját természeti erőforrásaiból kifogyott anyabolygó, amely nem kevesebb mint tizen-
két milliárd lakost tart el (és az elé néz, hogy e szám rövidesen megduplázódik), sze-
repet cserélt az űrben létesített telepeivel, s ő függ tőlük gazdaságilag, nem azok tőle,
úgyhogy kénytelen valóságos gyarmattartói módon uralkodni fölöttük. S még tudott
valamit a kormányzó, amitől ugyanúgy félt, mint azok, akik a hatalom felé vezető útját
egyengették, mert számítottak rá a várható zavaros időkben: tudta, hogy egyenlő fél-
ként tárgyalni a Külső Világokkal csupán látszatra jelentené a demokrácia érvényesü-
lését, amint a telepesek hirdetik, valójában inkább a vég kezdetét jelezné; a tökéletes
egyensúlyt mutató mérleg nyelve azonnal átbillenne az ellenkező oldalra. Még ha az is
a dolgok sorsa, hogy ilyenképpen alakuljanak, a Föld akkor sem nyugodhat bele ebbe
minden küzdelem nélkül, és azt sem teheti meg, hogy holmi nemes eszmék nevében
feláldozza tulajdon érdekeit, amelyeket eddig mindig megvédett. S végül, minden böl-
cselkedésen innen és túl, nem volna kellemes egy reggel arra ébredni, hogy a Föld
amolyan utánfutója lett a Külső Világoknak, s arra megy, amerre azok viszik; akkor
bizony húzni kellene egyei a nadrágszíjon, és a jövőben úgy kellene táncolni, ahogy az
a hatalom fütyül, amelyet a Föld hozott létre s támogatott fejlődésében, ostoba módon
gyanútlanul afelől, hogy majd a fejére nő.
Marian Zah ügyesen felhasználta politikai karrierje építéséhez az emberiség koránt-
sem egyértelmű erkölcsi álláspontját, reménykedését és félelmét a helyzet rosszabbo-
dásától, a válság további mélyülésétől. Megígérte, hogy fáradhatatlan lesz a megoldás
keresésében, bár senki sem tudta, hogy mit ért ezen, alkalmasint saját maga sem; blöf-
fölt tehát, ez az igazság, de jó stratégiai érzékkel felmérve, hogy éppen ezt várják tőle.
Egy ideig úgy látszott, a vezetése alá került Föld engedményeket készül tenni, és tény-
leg élénk tárgyalások kezdődtek a Szolaria és a Mars képviselőivel, maga a kormány-
zó is találkozott velük egypárszor – érdemleges eredmény azonban nem született. Ba-
ráti ölelések történtek, megható nyilatkozatok hangzottak el, de ezek örve alatt a Föld
diplomáciája arra irányult, hogy belső ellentétet szítson a telepek között, és lopja kül-
dötteik drága idejét, folyton táplálva bennük a reménységet, hogy van kiút a válságból.
Lassan aztán rájött mindenki, hogy a szorgalmas tárgyalások sehova sem vezetnek, és
sokan eltűnődtek rajta mindkét oldalon, vajon nem éppen ez-e Marian Zah szándéka;
igen, könnyen meglehet, hogy ő már ekkor a háborút látta az emberiség nyakába sza-
kadt bajok megoldásának, határozott és gyors megoldásának – a Föld-lakók javára,
magától értetődik. Feltehető, hogy a kormányzó és tanácsadói úgy vélték, a Föld ha-
gyományos jogait meg kell védeni bármilyen áldozattal, s hogy a Föld-lakók számbeli
és technikai fölényének köszönhetően ezt meg is lehet tenni. Nem kizárt tehát, hogy
Marian Zah eleve a háború apostola volt, afelé terelte a dolgokat, már kezdettől fogva.
Függetlenül mindeme feltevések teljes vagy részleges igazságától, maga a tény,
hogy ilyen feltevésekbe bocsátkozhat az ember, arra mutat, hogy Marian Zah mégsem
csak közönséges bohóc, bár néha ebben a szerepben is tetszeleg – vagy nem tetszeleg,
ki tudja, talán csak egyszerűen nem veszi észre, milyen nevetségesen pózol, mások
pedig nem merik megmondani neki. De ha bohócnak nem bohóc is, kétségtelenül van
benne valami a színészből; innen az előszeretete az iránt, hogy beszédeit valósággal
eljátssza, többé-kevésbé ügyesen megrendezve. Ez a pózolás sokakat idegesít, akik
azonban nem tehetnek mást, mint hogy csillapítókat szednek, a kormányzó meg dol-
gozik tovább politikai művén. Nagyon jól tudja, milyen hatalmas meggyőző, sőt kény-
szerítő erő az, hogy bármelyik alattvalója előtt bármikor megjelenhet. Nem kis dolog
az, hogy szükség esetén akár tizenkét milliárd képmása áll elő az embernek, és beszé-
de, melynek alapszövegét egyszer elmondja, ugyanannyi egyéni változatban hangzik
el, finoman alkalmazva minden hallgató lélektani paramétereihez és értelmi színvona-
lához. Persze ilyen, a Föld egész lakosságára kiterjedő kampány eddig még nem lát-
szott szükségesnek; egymillió plasztikus képmás, amelyek mindegyike viszonylag
függetlennek tetszett az élő eredetitől, s az összes többitől, biztosította a kormányzó
folytonos jelenvalóságát mindenhol. Így aztán, ha némelyek nem szeretik is, s titkolt
vagy alig titkolt kelletlenséggel várják elkerülhetetlen megjelenését, ha azt képzelik is,
hogy ellenkezhetnek vele (voltaképp arról van szó, hogy nagylelkűen alkalmat adnak
nekik egy árnnyal ellenkezni), előbb vagy utóbb mindnyájan elfáradnak, feladják a
belső küzdelmet, és egyfajta „fegyverszünetet” kötnek a kormányzó örök jelenlétével,
látva, hogy úgysem tudnak megszabadulni tőle. S nemegyszer történik meg, hogy az
így behódoló a lelke mélyén örömet érez vagy legalábbis megkönnyebbülést, mintha
engedélyt kapott volna, hogy elvessen valami nehéz terhet, amelyet – szégyenkezve
vallja be – csakis ostobaságból, éretlen hetykeségből vett a vállára. Legtöbb esetben
azonban másképp zajlik a találkozás. Az embereket aránylag egyszerűen el lehet káp-
ráztatni, ezt a kormányzó számtalanszor ellenőrizte; a térhatású, roppantul anyagszerű
képmás mély benyomást tesz rájuk, úgy érzik, a nagy Zah személyesen látogatja meg
őket, félreteszi fontos dolgait, hogy velük lehessen délben, este, olykor még éjszaka is,
ami ugyebár rendkívül megtisztelő; s külön lekötelező, hogy olyan állhatatos, mint egy
régi jóbarát, sohasem feledkezik meg az emberről – és nem kér semmit cserében, csak
engedelmességet, amit mindezek után nem illik megtagadni, de ami úgyis természetes
formája a viselkedésnek. Nem, lehetetlen hátat fordítani neki és nem hallgatni, mikor
oly közvetlenül szól az emberhez, az egész családhoz, s nem szép megbotránkozni raj-
ta, ha elragadja a szónoki lendület, és elkezd kiabálni, gesztikulálni, hiszen – képmás
ide vagy oda – mégiscsak a kormányzó jött el az ember házába, hogy megállva az asz-
talfőn, mint egy rögtönzött emelvényen, beszédet intézzen hozzá az adott pillanat pa-
rancsoló szükségeiről, a Külső Világok felől fenyegető veszélyről, a Mars-lakó Petri
Borda, a fanyar mosolyú, sündisznó-tekintetű vénség aljas üzelmeiről, aki áruló mó-
don, mert hiszen áruló is, a Föld fennhatósága ellen bujtogat, és engedetlenségre biz-
tatja a telepeseket. S mikor egyre súlyosbodik a helyzet, az ember elkezd aggódni a
holnapi napért, és megfeledkezik arról, amivel ma lehetne több-kevesebb joggal elé-
gedetlen.
Nyugodtan elmondható tehát, hogy a háború kitörése a közvéleményt nem érte vá-
ratlanul; sok milliárd ember hitte már, amit szinte nap mint nap hallott Marian Zahtól,
hogy tudniillik más kiút nincsen. A háború felelőssége természetesen a Külső Világo-
kat terheli, jelentette ki a kormányzó, és felsorolta, milyen provokációkat, legalábbis
általa súlyos provokációknak tartott cselekményeket követtek el a „külsők”, kezdve
azzal, hogy késleltették, sőt olykor fel is függesztették a nyersanyagszállítmányokat, s
végezve a Föld fennhatósága elismerésének nyílt megtagadásával, ami hazaárulás, s
mint ilyen, nem maradhat büntetlenül. Minden igazi, ép erkölcsű Föld-lakó, akit nem
fertőztek meg a Külső Világokból átszivárgott téveszmék, mondotta Zah egyik utóbbi
beszédében, ezentúl ellenségnek, megátalkodott lázadónak, rendbontónak, felforgató-
nak kell hogy lásson minden gaz „külsőt”, veszett kutyának, aki bármelyik pillanatban
képes az anyabolygót alattomosan megrohanni s feldúlni.
Mint sértett fél, akinek jogában áll belátása szerint válaszolni a provokációkra, a
támadást a Föld indította – rögtön, ahogy hírül vette a Külső Világok függetlenségi
nyilatkozata, e büszkeségről és nem kis bátorságról tanúskodó okmány kibocsátását; a
szöveg egy példányát egyébként Marian Zah nyilvánosan eltépte, és tartalmát megbé-
lyegezte, sötét színekkel ecsetelve a jellemtelen, hálátlan Mars-lakók hitványságát,
akik az emberiség bölcsője, a Föld ellen lázadtak. Egyik irányban szemrehányások és
fenyegetések, másik irányban drámai felhívások hangoztatása közepette Zah megígér-
te, hogy diadalra viszi az igazságot, s azonnal elrendelte az összes harcra képes erők
mozgósítását. Nem érdektelen tudni azonban, hogy miközben a kormányzó – díjbirkó-
zóvállai felett lobogtatva fürtjeit és hevesen gesztikulálva – az egység és összeforrott-
ság szükségéről beszélt a riadt Föld-lakóknak, mint az ősi jogok megvédésének elen-
gedhetetlen feltételéről, aközben titokban már útban volt a Mars felé egy hatalmas űr-
hajóflotta, s az invázió, amelyet már rég gondosan előkészítettek, javában folyt: Zah
maga adott parancsot a roppant hadművelet megkezdésére. Hanem hát erről jobbnak
látta hallgatni, két okból is: egyrészt, hogy később annál nagyobb mellénnyel számol-
jon majd be a sikerről, másrészt, hogy a hír ne találjon utat a Külső Világokba, mint-
egy jelt adva véderőiknek a felkészülésre.
A villámgyorsnak tervezett akció célja az volt, hogy megsemmisítse az ellenség
főbb támaszpontjait; és Zah, aki biztosra vette a sikert, már fogalmazni is kezdte kö-
vetkező beszédét, ami nem volt könnyű feladat, hiszen úgy kellett bejelentenie a tá-
madást, hogy védekezésnek tűnjön, és a Külső Világok vezetőire háríthasson minden
felelősséget érte. A sikerhez az kellett volna, hogy felszámolják az ellenállás lehetsé-
ges gócait, és Petri Borda az első napon fogságba essen. Csakhogy nem minden történt
pontosan a terv szerint, mivel a Marson sejtették a Föld szándékait, és körülbelül fél-
úton lokátoraik sugarába fogták a flottát; rögtön kivezényelték ellene a saját, elég régi
s nem is túl jól felszerelt hajóikat, amelyek a bolygótól jókora távolságban vették fel a
harcot a földiekkel, s ha megakadályozni nem tudták is az inváziót, legalább késleltet-
ték. Az ütközet nyilvánvalóvá tette a földi flotta fölényét, s igazolta a Zah katonai ta-
nácsadói taktikáját, akik úgy vélték, a Marsot egyetlen, minden erőt összefogó csapás-
sal kell „elintézni”, s ezért a harci űrjárművek legnagyobb részét bevonták ebbe az ak-
cióba. Ha megtört volna a Mars ellenállása, a többi, kisebb telep valószínűleg harc
nélkül behódolt volna, megadva magát a Föld kénye-kedvére és azon igyekezve, hogy
okos diplomáciai manőverekkel bocsánatot nyerjen a győztes hatalomtól. Az első üt-
közet tehát a földiek javára dőlt el, néhány száz űrhajó elpusztulása árán; a Mars-lakók
sem vesztettek kevesebbet, és hogy nem mindent vesztettek el, az annak köszönhető,
hogy űrhajóik egy része elkerülte a lehengerlő erővel támadó földieket, s így megme-
nekült. A földi flotta tovább szállt a Mars felé, az ellenséges űrhajók azonban vissza-
tértek, s állandóan zaklatták, próbálták megbontani, szétzülleszteni, az egykori
légiháborúk kezdetleges harcmodora szerint, amin a fiatalabb földi vezérkariak csak
gúnyosan s egyszersmind szánakozva nevettek.
A bolygóközi tér éjszakáját teljes némaságban átszelő űrhajók sokasága, azaz ezek-
nek egy sereg fényes pont gyanánt észlelhető képe a marsi jelzőkészülékek ernyőin
megtette a hatását: Petri Borda nyomban összeköttetést kért a Földdel, s a kormányzót
kereste. Marian Zah majdnem azonnal jelentkezett, mint aki már várta a hívást. „Mi
az, öreg, most végre megértetted?” – kérdezte kárörömmel s türelmetlenül, mint aki
megszokta, hogy minden játszmát megnyer. Borda azonban, bár ijedt volt, amit apró
sündisznószeme nyugtalan pislogása árult el, nem szándékozott kapitulálni, mint
ahogy Zah remélte; ellenkezőleg, figyelmeztette a kormányzót, hogy utolsó emberéig
védekezni fog, s felelőssé tette mindazért, ami történik majd, ha nem állítja le rögtön
az inváziót. Zahon dühroham tört ki, üvöltözni kezdett, s megfenyegette a „vén csirke-
fogót” és a többi rohadt Mars-lakót, hogy amikor kézre kerülnek, megeteti velük a nyi-
latkozatukat, mire Borda – vagy megriadva a kormányzó dühétől, vagy mert közben
fontos híreket kapott – kilépett az adásból, s eltűnt Zah szeme elől a Marsra boruló éj
jótékony sötétjében.
Mikor a flotta céljához ért, újabb csata bontakozott ki. A marsi nehéztüzérség, mint
várható volt, lőni kezdte az űrhajókat, s mivel a bolygó ritka légkörében a földiek ál-
cázó füstfüggönye nem terjedt szét, sikerült is visszavernie a támadás első hullámát.
Csakhogy az űrhajókból pontosan bemérték a tüzelőállásokat, s a következő hullám-
mal érkezők rakétái egyenlővé tették őket a földdel – azaz a marsi vörös sziklatalajjal.
A harc hevében találat érte a bolygó egyik legnagyobb településének kupoláját is,
mely megszámlálhatatlan kristályszilánkká robbant, s egy egész homoksivatagot tele-
szórt csillámló törmelékével. Több ezer ember – akik nem menekültek idejében a fel-
szín alá – pusztult el pillanatok alatt a légnyomás hirtelen csökkenése következtében.
Majd megérkeztek s leszálltak az első csapatszállító űrjárművek, és belsejükből száz-
ezer könnyű fegyverzetű, szkafanderes katona tódult elő, akik egy sereg komputer ve-
zérelte páncélkocsi és más hadigép nyomában a Mars-lakók felszín alatti erődítménye-
ibe próbáltak valahogy betörni.
Zah, akit nyomban értesítettek a Marsra szállás végrehajtásáról, meleg szavakkal
gratulált tábornokainak, aztán sietett megjelenni honfitársai előtt, hogy súlyos szemre-
hányásokkal illetve a lázadó „külsőket”, a háború gyors megnyerését helyezze kilátás-
ba.
– Azt a rühes patkányt élve hozzátok elém! – adta ki az utasítást a hadműveletben
részt vevő csapatok tisztjeinek. – Látni akarom, ahogy megeszi a hülye nyilatkozatát!
Csakhogy miközben a földiek a felszín alá igyekeztek behatolni, s ebből a célból si-
etve és tervszerűtlenül aknákat fúrtak a marsi talajba, történt valami, ami azt igazolta,
hogy a Külső Világok nem olyan védtelenek, mint eleinte hinni lehetett. Az történt
ugyanis, hogy a szolariai telep sűrített energiacsomagjaival kezdte lőni a Földet, ame-
lyek nem hatoltak ugyan tűzvészeket vagy másfajta közvetlen károkat okozva a felszí-
nig, de a légkört annyira felkavarták, hogy egymást érték a pusztító viharok, az útjuk-
ban mindent elsöprő hurrikánok, az özönvízzel fenyegető záporok, s tönkretették az
amúgy is gyenge termést. A felbolygatott természet valóságos rémuralma szakadt a
Föld-lakókra: egész kontinenseket sújtott az időjárás egyensúlyvesztése okozta min-
denféle elemi csapás, és a lakosság jelentős része éjjel-nappal medrükből kilépett fo-
lyókkal, szökőárakkal küzdött: tudtán kívül is részt vett a háborúban. Nemsokára kide-
rült, mi okozza e „természeti” katasztrófákat, és Marian Zah – még mielőtt elkészült
volna az a hatalmas ernyő, amely később erőterébe fogta a Föld felé lőtt energiasugár-
zást – ellentámadást rendelt el, melynek erélyességét nem annyira a bevetett űrhajók
száma, mint inkább fegyverzetük biztosította: a feldühödött kormányzó parancsba ad-
ta, hogy nukleáris töltetű lövedékeket használjanak. Csakhogy ameddig a kivezényelt
öt űrcirkáló a mesterséges bolygóhoz közeledett, a Szolaria sok apró egységre bomlott,
amelyek új pályákra helyezkedtek, vagy ha a régin maradtak is, jó messze távolodtak
egymástól. S ez bölcs intézkedésnek bizonyult, mert a nagy földi űrcirkálók szétszór-
ták az elébük küldött kis űrhajórajt, lőtávolba jutottak, s két nukleáris töltetű rakétájuk
eltalálta a Szolaria egyik, már önállósult egységét. A hatalmas építmény néhány má-
sodperc alatt megsemmisült, szétolvadt; az iszonyú hő és a gyilkos sugárzás kizárta a
lehetőségét annak, hogy a formátlan salaktömeggé vált roncson túlélő maradt volna. A
cirkálók azonnal továbbindultak, hogy felkutassák a többi egységet, és megakadályoz-
zák a telep esetleges újraegyesülését. Mielőtt azonban megint akcióba léphettek volna,
két cirkálót robbanás tett harcképtelenné: a Szolaria fegyveres erőinek egy halálra
szánt csapata észrevétlenül a közelükbe hatolva egy-egy kis méretű, de nagy kapacitá-
sú energiasűrítőt robbantott fel mellettük. A földieket meglepte és megijesztette a vá-
ratlan támadás; attól tartottak, hogy többi cirkálójukat is elvesztik, ha tovább időznek a
függetlenült Szolária-egységek pályáinak veszélyes zónájában, s így lemondtak ezek
üldözéséről; megelégedtek azzal, hogy sietősen megmentsék a tönkretett cirkálók le-
génységét, és gyorsan visszatértek a Holdon fekvő támaszpontjukra.
Mindezek végeredményeképpen a Szolaria mint telep egy időre felbomlott. De –
bármennyire nem tetszett is ez Marian Zahnak – a nyugtalanság e veszedelmes góca
nem szűnt meg, felszámolásával nem lehetett kérkedni; a kormányzó nem hagyta fél-
revezetni magát a hadművelet parancsnokának a helyzetet jócskán megszépítő jelenté-
sétől, s az akcióban részt vett tiszteket, szám szerint huszonhármat, halálra ítéltette, a
legénységből megmaradtakat pedig az utolsó szálig büntetőtáborokba küldette.
Ezzel szemben a Marson határozottan az inváziós hadsereg javára fordult a kocka, s
ez megerősítette Zah kincstári derűlátását. Beszédei sikere érdekében ügyesen ki is
használta a fejleményeket, s a lelkesedés, amit a földiek keblében ébresztett, egy időre
elfeledtette az elemi csapások okozta nyomorúságot, és táplálta a hitet a győzelemben;
igen, még a kételkedők is úgy látták, a konfliktus a Föld szempontjából szerencsésen
ér véget. Nyilvánvaló, hogy az a sok milliárd ember, akinek egyszer csak a nyakába
szakadt a háború, s aki nem kis megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a fronttól távol sincs
biztonságban, alig várta a fellélegzés, a félelemtől s a háborús terhektől való szabadu-
lás óráját – a kormányzónak tehát érdekében állt, hogy a Külső Világok vereségét egé-
szen közelinek higgyék, hetek vagy éppenséggel csak napok kérdésének, ameddig
minden hazafias Föld-lakó zokszó nélkül bármit kibírhat. A villámgyorsra tervezett
akció sikerrel járt, legalábbis ami a marsi telepnek okozott károkat illeti (az inváziós
csapatok hat újabb felszíni várost pusztítottak el), s a bolygó szilárd kérgébe vájt bar-
lang- és alagútrendszerben sem tarthatta magát sokáig az ádázul védekező ellenség.
Egy sikeres ütközet után fogságba esett a függetlenségi nyilatkozat első aláírója, Petri
Borda is, akit mint hallatlanul értékes zsákmányt nyomban a Földre szállítottak, és a
kormányzó elé vittek, régóta ki lévén szemelve a minden szerencsétlenségért felelős
bűnbak hálátlan szerepére. Zah kéjjel diadalmaskodott, szenvedélyes játékos módjára
élvezte győzelmét, és egész színjátékot rendezett személyes ellenfele megalázására.
Borda azonban, bár ijedt volt, nem alázkodott meg, s nem volt hajlandó mutatni, hogy
félti a bőrét. Ez éktelenül felingerelte Zahot, aki mielőtt eltaposta volna, mint egy fér-
get, tényleg féreggé akarta változtatni; de szinte felrobbant dühében, hogy nem megy a
dolog, ám a maga szerepét ennek dacára ügyesen eljátszotta. Még egy barátságos mo-
solyt is sikerült az ajkára préselnie, amikor teljes herkulesi testnagyságával, fiatalsá-
gával és diadalmas gőgjével a nyeszlett egérkéhez hasonló kis öreg fölé hajolt, bátorí-
tóan a vállára ütött, és a legnagyobb nyugalommal küldte a kivégzőosztag elé.
Igen, a kormányzó meg volt győződve róla, hogy helyesen jár el: túl az ellenfelével
való leszámolás elégtételén, Petri Borda kivégzésétől azt is várta, hogy elborzasztja
majd a telepeseket, s így hozzájárul a lázadás tüzének kihunyásához. Nagy meglepeté-
sére azonban a marsi közlemények hangja egyre élesebbé vált, és a Földnek meg kel-
lett értenie, hogy a telep ellenállása nem tört meg vezetője halálával; ellenkezőleg, a
helyébe lépők még elszántabban harcolnak. Mikor a szemben álló felek közös veszte-
sége – nem számítva az elpusztult anyagi értékeket – már egymilliárd lélek körül járt,
a Marsról az a hihetetlen hír érkezett, hogy a támadók visszavonulnak: fejvesztve me-
nekülnek a vörös bolygó vakondjárataiból, s érthetetlen zavarodottság közepette száll-
nak ki űrhajóikkal a Kozmoszba (ezek egyike-másika később irányt tévesztve céltala-
nul keringett a bolygóközi térben, fedélzetén oszlásnak indult holttestek százaival).
Zah elképedve hallgatta az egymásnak ellentmondó jelentéseket bizonyos vírusról,
amely hallucinációs tünetek kísérte betegséget okoz, s amelyről egyelőre nem tudni,
mindig is megvolt-e a Marson, úgyhogy a telepesek védettségre tettek szert vele
szemben, vagy pedig újabban tenyésztették ki amolyan titkos fegyver gyanánt. Bárho-
gyan van is, tény az, hogy a Mars-lakók szinte meg sem érezték a járványt, a földiek
azonban – akik a felszín alá hatolva egy sereg védelmi intézkedést elhanyagoltak,
hogy könnyebben harcolhassanak – nemcsak pillanatnyilag kényszerültek visszavo-
nulni, hanem addig kicsikart előnyüket is egyszerre elvesztették: flottájuk megtizedel-
ve, hadseregük felére apadva tért haza, pontosabban tért volna haza, ha a kormányzó
attól való féltében, hogy a járvány a Földön is elharapódzik, meg nem tiltotta volna a
túlélőket szállító hajók visszatérését az anyabolygóra, szétlövéssel fenyegetve azokat,
amelyek mégis átcsúsznak a légtérvédelmi műholdak zárán. Ez azonban nem minden
visszatérő űrhajót riasztott el: nem egy olyan is akadt, melynek kétségbeesett legény-
sége a földi és az űrbeli halál közül az előbbit választva, áttört a műholdzáron, s az
anyabolygó közvetlen közelében pusztult el, öldöklő testvérharcban az elébe küldött
űrhajós járőrökkel.
S mintha ez nem lett volna elég szerencsétlenség, a helyzetet tovább súlyosbította
egy, a kormányzó ellen elkövetett merénylet. Marian Zah csodával határos módon
megúszta ugyan élve, de szinte beleőrült abba a gondolatba, hogy a merénylők egyál-
talán hozzáférhettek, s hogy egy sereg tökéletesen élethű képmása között pontosan
felismerték. Hát még mikor kiderült, hogy a tettesek nem beszivárgott „külsők”, ha-
nem született Föld-lakók! Egy veszett állat dühével támadt az elébe hurcolt fanatikus
fiatalokra (maga is állandóan fanatizmusra nevelte alattvalóit, de hogy ez most ellene
fordult, s hogy ádáz gyűlöletet olvashatott ki a megbilincselt foglyok szeméből, az
mintegy erkölcsileg is felháborította); üvöltött, felpofozta őket, rettenetes kínhalált
helyezett kilátásba számukra, amitől azok nem ijedtek meg túlságosan, hiszen már rég
halottnak tudták magukat, akik csak azért élnek még, hogy a nagy Zah – a reménybeli
áldozat – kitölthesse rajtuk bosszúját, beléjük marhasson félelem szülte vak dühének
méregfogával. Igen, a kormányzó félt, elborzasztotta a halál szelének legyintése; csak
most, utólag mérte fel, mennyire retteg tőle. Majd hirtelen lecsillapodott, s bár kedve
lett volna személyesen főbe lőni a merénylőket, csak annyit mondott, mélyen megvető
kifejezést parancsolva széles, korai puffadtság párnázta arcára: „El velük! Látni se
akarom a nyomorultakat!” – és úgy fordult el, mint holmi utálatos csúszómászóktól,
akiknek a vérével nem mocskolhatja be a kezét.
Tekintélye s még inkább önbecsülése helyreállításához most arra volt szüksége,
hogy valami váratlan és hatásos dolgot tegyen. Kompenzálnia kellett a balsikereket,
látványos és kétségbevonhatatlan győzelmet kellett aratnia, hogy lemossa az utóbb
történtek gyalázatát, s megszilárdítsa a földiek ingadozó bizalmát. Utasította tehát ta-
nácsadóit, hogy a lehető legrövidebb idő alatt dolgozzák ki egy újabb titkos művelet
tervét, egy olyan műveletét, melyben saját magának főszerepet szánt – az alapötlet
ugyanis az ő fejében született meg, furcsa módon leginkább abból a kívánságból, hogy
ripacs hajlamait érvényesítse. Egy időre lemondott arról, hogy egymillió képmása egy-
re több és több honfitársát látogassa meg, akik növekvő szorongással várták e bejelen-
tetlen, de gyakori viziteket; lemondott erről az ellenség „javára” – s lám csak, egy na-
pon a Szolaria lakói arra ébredtek, hogy ott jár-kel közöttük, sétálgat csarnokaikban és
folyosóikon, a telepet alkotó, egymáshoz kapcsolt különféle építményekben. Kihasz-
nálta azt, hogy háromdimenziós, önálló képmásait nem lehetett sem elpusztítani, sem
elűzni, s persze azt is, hogy általuk személyes biztonságát nem kockáztatva vehetett
részt a hadműveletben, ö maga otthon ült védett szállásán, képmásai azonban lélektani
ostrom alá vették az ellenséget: állandó jelenlétük, amit el kellett viselniük, zavarták
és idővel egészen kétségbe ejtették őket, főleg hogy semmi módon nem tudtak véde-
kezni. A képmások hol demoralizáló beszédeket tartottak a Szolária-lakóknak, hol gú-
nyolódtak velük, s mindenképp fárasztották, a kimerülés felé hajszolták őket, nem
utolsósorban azzal, hogy tömeges felbukkanásuk miatt a nappal és az éjszaka legvárat-
lanabb óráiban számtalanszor kellett riadót fújni – fölöslegesen, de szükséges óvatos-
ságból. A zagyva és fellengős szónoklataikhoz szélesen gesztikuláló, mindenhova be-
furakodó, meghökkentően anyagszerű – és Zah-szerű – elektromagnetikus fantomok
valósággal terrorizálták a Szolaria telepeseit, és a kormányzó annyira élvezte a dolgot,
hogy sajnálattal gondolt arra a percre, amikor abba kell majd hagynia a szereplést. A
terv ugyanis nemcsak ezt a ravasz „idegháborús” diverziót írta elő. Marian Zah kép-
másainak ostroma a Szolaria ellen csak egy távolabbi cél elérését segítő trükk volt,
elmés csapda, amelybe a telepesek bele is estek. Ahogy a földi szakértők előre látták, a
Szolária-lakókat annyira ingerelte a kormányzó milliós példányszámban való járása-
kelése, akadálytalan nyüzsgése bolygójukon, hogy minden erejüket elhárítására, a
képmások felszámolása lehetőségeinek kutatására fordították – s eközben ha nem ha-
nyagolták is el, de nem a kellő figyelemmel végezték legfőbb önvédelmi feladatukat, a
kozmikus tér ellenőrzését. Ezt pedig a Föld nem hagyta kihasználatlanul, s távirányí-
tott rakétái közül három is átjutott a védövezeten, halálos találattal érve a bolygót.
Zahnak az a furcsa szeszélye támadt, hogy „kitartson hadállásában a végsőkig”, vagyis
engedje képmásait ott pusztulni a nukleáris katasztrófában, szent borzadállyal átélve
általuk – és persze túlélve – a saját hősi halálát; ezért a legutolsó órákban a képmások
lendületes szónoki hadjáratba kezdtek a telepesek korrumpálása, azaz a Külső Világok
megítélése szerint káros eszméknek való megnyerése „céljából”. Cinikus trükk volt ez
is, hiszen a kormányzó ekkor már tudta, hogy a telepre lesújt a megsemmisítő csapás,
és mind az ellenzékben maradók, mind azok, akik hajlandók lettek volna áttérni az ő
pártjára, ugyanabban a radioaktív pokolban fognak rövid időn belül elégni.
Miközben tehát a marsi telep elhárította maga felől a veszélyt, és a földi haderők
kezdeti sikereit átváltoztatta a saját győzelmévé, a vesztére újraegyesült Szolaria el-
pusztult; csak néhány, a hatalmas űrépítmény-együttes pereme táján elhelyezkedő la-
boratórium maradt meg, a robbanástól messze röpítve, hogy a hajdan oly büszke mes-
terséges bolygóra és Marian Zah kérlelhetetlen ellenségeire emlékeztessen. A diadal
után a kormányzónak minden oka megvolt az elégedettségre, s türelmetlenül várta a
megfélemlített lázadók békeajánlatát, hogy aztán véget vessen a Föld számára kedve-
zően alakult háborúnak. Nehezen palástolt örömmel és izgatottsággal utasította köz-
vetlen munkatársait, hogy nyomban értesítsék, ha a megadást jelző üzenet megérkezik;
csak jóval később, mikor eszébe vette, hogy a Külső Világok maradék része sem kapi-
tulál, csak akkor adta át a helyét széles arcán a mosoly az enyhén nevetséges értetlen-
ségnek.
S amennyire nem ok nélkül volt elégedett korábban, éppen annyira indokoltan hök-
kent meg most is, mikor a várt békeajánlat helyett azt a hírt kapta, hogy valami hatal-
mas tömeg közeledik a Földhöz: a gravitométerek pontosan jelzik, de ahol ezek szerint
lennie kellene, semmit sem látni. Mintha egy óriási láthatatlan tárgy közeledne! Zah
gondterhelten kért további adatokat. „Mekkora tömegről van szó?” – tette fel a kér-
dést, s azt követelte, hogy pontos méreteket hozzanak a tudomására. „Hozzávetőleg
egy bolygónyi tömegről” – jött a válasz a megfigyelőközpontból. „Megőrültetek?!” –
üvöltött a kormányzó, és a jelentéstevők, akik kötelességüknek ismerték a készülékeik
jelezte adatokat továbbítani, megremegtek dühkitörése félelmetes hangerejétől.
Ettől azonban a tény nem szűnt meg tény lenni. Marian Zahnak földszürke arccal be
kellett vallania, hogy a Külső Világ tudósai nem olyan tehetetlen salabakterek, ami-
lyennek ő mondta beszédeiben őket, s hogy az a titkos fegyver, amelyet mindig gú-
nyos tréfálkozással emlegetett, mert humbugnak tartotta, igenis létezik. De ezt csak
akkor vallotta be, mikor a Földet már eltalálta a szóban forgó tömeg „golyója”: egy
akkora tömegű szilárd test, mint a Merkúr (amelynek egyébként az eseménnyel egy-
idejűleg nyoma veszett), csakhogy kis térfogatra sűrítve az atomok elektronpályáinak
„behorpasztása”, az atommagok egymás mellé hozása révén. A test kékes lángcsóva
kísérte meteorként zuhant az Atlanti-óceánba, s körötte iszonyatos vízhegyek emel-
kedtek fel és rohantak szerte az Apokalipszis harsonáihoz hasonló bömböléssel, hogy
kicsapva a szárazulatra, több száz kilométeres sávban eltöröljenek mindent, még a
domborzatot is, a földrészek színéről. A tenger fenekén az amerikai kontinentális le-
mezbe ütközött a test, és beszakította; az egész Föld megrendült, a közvetlen csapás
érte szárazulat pedig valósággal felborult, mint egy tutaj; egyik fele mélyen lesüllyedt,
a másik roppant magasba emelkedett, ahol a trópusi tengerpartokat a sztratoszféra fa-
gya vonta be jégkéreggel. A test aztán a magmába hatolt, s ott fogva maradt, de nem
szilárd helyzetben, hanem ide-oda „gurulva”; ettől a Föld – a bolygónyi tömeggel
megnehezült Föld – súlypontja állandóan elmozdult, ami együtt járt a mágneses sar-
kok állandó költözésével, a bolygó mágneses mezejének perturbációjával, és végső
fokon a Nap körüli pálya jelentős módosulásával. Az anyabolygó, az emberiség böl-
csője, részeg hajó módjára bukdácsolva folytatta keringését, s mélyéből dühödt lávafo-
lyamok törtek elő a hatalmas repedéseken, tűzbe borítva mindazt, amit egyszer már az
óceán vize is elborított. Ezekben a rémületes napokban több milliárd ember tűnt el
nyomtalanul, mintha soha nem is létezett volna, mintha helye a Földön…

A fiatal Zaharescu a számítógép halk zúgására figyelt, s közben haragos sietséggel

rágta egy, már nem túl friss kifli végét; erősen gondolkozott valamin, ami szemláto-
mást nem volt ínyére. Keze fejével kitörölt izzadt homlokából egy sötétbarna hajtin-
cset, melyet titokban sütővassal bodorított ki, hogy ne csak a tarkóján legyen göndör a
haja, hanem az egész fején.
– Tudod mit, Petrică? – szólalt meg hirtelen dörmögő hangon, miközben tovább rá-
gott; és a szomszéd asztalnál ülő s valami iratokat lapozó kis öreg kérdőn pillantott fel
rá. – Tudod mit! Mi rosszul programoztuk ezeket a gépeket – folytatta Zaharescu. –
Vagy túlságosan jól programoztuk. Nézd meg, hogy hagyják őket balhézni, ameddig
mind kinyírják egymást.
– Na és, mit tegyek? – kérdezte a kis öreg, s tehetetlen kifejezéssel bámult fiatal
kollégája széles, duzzadt arcába. – Nem a te ötleted volt, hogy szimuláltassunk egy
totális háborút? Hát hadd járjon le. Nem vesztesz semmit, az eredmény érdekel, nem?
– Azt én már most előre látom – felelte Zaharescu. – A gépek vakon harcolnak, nem
ismernek kegyelmet. Be kellene fejezni.
– Nyerni akarsz – provokálta a másik.
– Persze – bólintott Zaharescu, miközben lenyelte a kiflivég utolsó darabkáját, és
tohonya mozdulatokkal le s fel kezdett járkálni.
– Önző vagy – folytatta a kis öreg finoman mosolyogva. – Eszedbe sem jut, hogy
talán én is nyerni akarok.
– Hát egyikünk biztosan győz majd, de attól félek, túl nagy ráfizetéssel… Tudod,
mire gondolok? Hogy vajon igaz-e az, hogy valaha a két szemben álló seregből kivált
egy-egy tag, és megküzdött egymással, s az eredményt mindenki elismerte, nem kel-
lett annyi embert kinyiffantam?… Nem tudom, hol olvastam erről, de egészen biztos,
hogy nem mese volt.
A kis öreg újra felnézett az iratok lapozásából, s figyelmesen szemügyre vette a má-
sikat, mintha ügyességét és erejét becsülné fel a tapasztalt szakértő pillantásával.
– S ilyesmit akarnál csinálni velem?
Zaharescu széles arcára szánakozó mosoly ült.
– De hát miért ne? – vidámult meg az öreg. – Gyere, húzzunk sorsot! Húzzunk sor-
sot, hogy ki győz, legalább megmentjük azokat, akik még életben maradtak. Mit
szólsz?
A fiatalember újra mosolygott.
– Rendben.
– Ha eltalálod, te nyertél.
S azzal az öreg felállt az asztal mellől, és jobb keze két ujja között felmutatta az ér-
mét. Majd hátratette, és egy pillanat múlva előretartotta két öklét, két apró, csontos
öklét, melyekben ráncot vetett a szikkadt, egészségtelenül sárga bőr. A göndör hajú,
testes fiatalember egy pillanatig habozva nézte.
– Ha eltalálod, te nyertél – ismételte az öreg.
– Jól van, Petrică – dörmögte Zaharescu, s hirtelen megérintette az öreg bal öklét,
mely gyanús gyorsasággal nyílt szét, üres markát mutatva. Petrică gyerekesen kunco-
gott, és örvendezve tért vissza asztalához, innen a pulpituson, amelyen túl a Félix C-
257 számítógép állt, s halkan zümmögve háborúzott Arabella névre keresztelt testvé-
rével.
– Megállj csak! – szólt utána Zaharescu bizonytalanul, mint akit valami kétség bánt.
– Mutasd a másikat is!
– Miféle másikat?
– A másik markodat. Lássam!
Az öreg ábrázatán az ijedtség árnya suhant át, aztán komikus bűnbánat ült ki voná-
saira, s ettől egy tetten ért csínytevő gyerekhez lett hasonló. Lassan szánta rá magát,
hogy jobb öklét is szétnyissa, de végül megtette; és mi tagadás, a jobb marka is üres
volt.
– Megfogtál – ismerte el, s már megint finoman mosolygott; nem látszott szégyen-
kezni a dolgon.
– Szóval csaltál, Petrică – csattant fel Zaharescu, s arcát haragos pirosság futotta el.
– És miért, ha szabad kérdeznem?
Az öreg nyugodt maradt.
– Mert egy ilyen háborút – mondta, és köszörült egyet a torkán – csak így lehet
megnyerni.

VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

VIRÁG A KAPITÁNYNAK
 MIRCEA OPRIŢĂ

Izgatottan vártam a találkozást. Régóta nem voltak látogatóim: a bolygóközi forga-

lom szüntelen növekedése ellenére állomásom vesztett fontosságából, egyre újabbak
létesültek, melyeket pontosabban helyeztek pályájukra a Naprendszert elhagyó vagy
visszatérő hajók útjába. Tudom, hogy sokan tartanak kivénültnek, s olyan szolgálato-
kat igényelnének tőlem, aminőkre berendezéseim nem alkalmasak; de ezek – rosszin-
dulat nélkül jegyzem meg – elfelejtik, mennyire bíztak a segítségemben, amikor még
maguk is szerényebb fickók voltak. S főleg, amikor szorult helyzetbe kerültek valami
okból – ami nem olyan ritkán történt, mint ahogy ma némelyek hinni szeretnék. Hűha,
milyen sürgésforgás volt egykor ezen a kerek platformon és a föléje nyúló irányítóto-
ronyban! Mióta kevesebb a dolgom, gyakran jutnak eszembe a valaha átélt izgalmas
pillanatok, a szabályos időközönként fel-feltűnt ismerős arcok, megszokott, mégis úgy
várt látogatóim, s a különféle kalandok, események, amelyekről meséltek, vagy ame-
lyekben együtt vettünk részt. Jobb időkben két-három űrhajó is állomásozott a plat-
formon, csak azok nem álltak meg, melyek elhagyták a Naprendszert, s nem lett volna
jó veszteniük induláskor nyert sebességük egyenletes gyorsulásából; ám ezekről is
tudtam, érzékeltem jelenlétüket, figyeltem röptüket a képernyőkön, s olykor, amint az
irányítótorony ablakain túl sötétlő eget néztem, elképzeltem, hogyan tűnnek fel, hall-
gatagon suhanó árnyak gyanánt, a sápadt fényű Uránusz felől. Üzeneteket küldözget-
tünk, én jó utat kívántam nekik; egyik-másik pilótáról tudtam, hogy soha többé nem
látom, hiszen a küldetése sok földi évtizedig, sőt évszázadig tart, s relativista elmozdu-
lása az időben azt jelenti, hogy meghalunk egymás számára: vagy én az ő számára,
vagy fordítva, a küldetés jellegétől függően. Egymásra mosolyogtunk a távolból, én
megkérdeztem, hogy rendben van-e minden, s végül a legutolsó kommunikációs im-
pulzusokkal, amelyek még összekötöttek, jelképes kézrázással kívántunk egymásnak
szerencsét; a gesztus az igazi kézrázást pótolta, és azt a búcsúölelést, amelyhez itt, az
ember ellenőrizte kis univerzum s a nagy mindenség határán, a távozónak joga lett
volna. Ha valaki ilyen pillanatokat ér meg, s nem oktalanul gondolja, hogy jelent va-
lamit távozó vagy érkező felebarátai számára, hiszen ő az utolsó, aki üdvözli őket, mi-
előtt elmerülnek a csillagközi terek éjszakájában, s tőle hallják a legelső köszöntést,
amikor visszatérnek, annak bizonyságául, hogy a Föld valóban közel van már; ha va-
laki előtt évek során át a legkülönbözőbb nagyságú és alakú űrhajók vonultak el, s a
szervizesek, az üzemanyag-szállítók, az űrhajóforgalmat irányítók egymást váltó-
követő csapatai titkos remegéssel, lélekkel töltötték be állomása minden szögletét –
nos, akkor nyilván nem esik jól megértenie, hogy mindez elmúlt, s a napok unalmasan
kényelmesekké váltak. Nemegyszer küzdenem kell, hogy ne vegyen erőt rajtam a szo-
rongással terhes rosszkedv, amikor lepillantok az irányítótorony legfelső emeletéről a
kihalt platformra, amelyen csak egy nem kevésbé kihalt ég hideg csillagainak halvány
és lehangoló világossága dereng. Néha, ünnepnapokon, meggyújtom a reflektorokat, s
ilyenkor a platform fémesen csillog az éles fényben, mely valaha pihenőhelyet jelzett
az űrhajóknak. Kimegyek, hol Marina társaságában, ha kedve van velem tartani, hol
valaki mással a még itt maradt emberek közül, és átvágok a platformon egészen a szé-
léig, amelynek lassú forgását a szem alig látja, s a csillagokat véli keringeni körötte.
Máskor a toronyban maradok, a túl nagynak és fölöslegesen jól felszereltnek tűnő irá-
nyítóteremben, ameddig be nem telek a reflektorok fényözönében még kietlenebbül
üres, érdektelen hely látványával; idegesség fog el, kioltom a fényt, s türelmetlen üze-
neteket továbbítok a Földre, közölve a Központ embereivel, hogy megelégeltem,
mindannyian megelégeltük a tétlenkedést, tenniük kell valamit értünk, hogy elhagy-
hassuk ezt az elnéptelenült pályát, és átkerülhessünk egy másik, forgalmas útvonalra,
egy újonnan nyitottra – egyikre azok közül, amelyek elvonták „klienseinket” és sze-
mélyzetünk nagy részét. Kifújom magam, s ennyi; előre tudom, milyen csekély hatást
kelt egy földi tévéképernyőn megjelenő dühkitörésem, amely öt óra alatt jut el a cím-
zettek vevőantennájáig. Jobb esetben újabb pár óra múlva jön a csitító válasz: állomá-
sod, úgymond, egyelőre nem kaphat új feladatot, lehetőségei korlátozottak, nincs kellő
felszerelése a fotonrakétás hajók fogadásához, ésatöbbi – s persze mindig elhangzik az
az érv is, hogy még jöhetnek régebben indult űrhajók ezen az útvonalon. Késve érkez-
nek, senki sem tudja, mikor (s azt sem, hogy érkeznek-e egyáltalában), az állomást
tehát – mondja a Központ – nem számolhatja fel, be kell érnie azzal, hogy csökkenti a
tevékenységét. Biztosítanak róla, hogy bíznak bennem, hiszen ők mindannyian ismer-
nek; megértik, hogy nem könnyű, de hát itt is „kell hogy menjen a dolog”, ne békét-
lenkedjek, s ha jónak látom, esetleg vegyek ki szabadságot. Egy-egy ilyen válaszra
nem tudom nem gondolni azt, hogy gúnyt űznek velem; szitkozódom, de ezzel semmit
sem javítok a helyzeten, s kerülöm az állomás foglyaiként itt maradt nyolc technikus
reményt kérő-kereső tekintetét. Marina türelmesebb, vele nincs bajom. Nem arról van
szó, hogy már beletörődött, hanem arról, hogy elégedetlenségével nem tüntet, s én há-
lás vagyok neki, hogy szemrehányás és panasz nélkül várja a késlekedő megoldást egy
olyan helyzetre, amely részemről, a központiak jó véleménye ellenére, nem minősül-
het egyébnek, mint kudarcnak. Lehet, hogy kissé csakugyan kivénültem, a körülmé-
nyek következtében, állomásommal együtt, de hogy eredendően maradi fickó volnék,
az ellen tiltakozom. Igaz, szenvedek, amikor látom, hogyan válik fölöslegessé annyi
éven át megszeretett, hivatásomnak és sorsomnak érzett munkám itt a Naprendszer
„kapujában”, de azért észreveszem, hogy hiányos csapatom tagjai másra vágynak.
Előbb-utóbb mégis az történik majd (főleg ha a Központ tovább értetlenkedik, s nem
akar minket máshova vezényelni), hogy elhagyom az állomást, hadd keringjen magá-
ban, céltalanul roppant bolygópályáján, ameddig csak a jövő nem virraszt rá új fény-
kort.
Ezek után érthető, hogy mikor egy minket kereső, a lakott világon kívülről felénk
tartó űrhajó jelzéseit vettük, először valószínűtlennek hittem a dolgot; annyira bebe-
széltük magunknak mindannyian saját fölöslegességünket, hogy mikor másodszor is
befutott a hívójel, valaminő hibára gyanakodtunk – arra, hogy véletlenül egy másik, új
állomáshoz intézett hívójelt vettünk. De a hajó minket keresett, s amikor erről megbi-
zonyosodtunk, egyúttal rájöttünk, hogy nincs tudomása az újonnan létesített útvona-
lakról, az optimális görbékről, amelyek mentén a Naprendszer központja felé való irá-
nyított zuhanás lehetséges. Még kábán a csodálkozástól, ám izgatottan álltam fel a ké-
szülék mellől, és ahogy tekintetem kiszökött az űr sötétségében sikló platformra, hirte-
len úgy tűnt, hogy odakinn a fagyos semmiben szél kerekedik, s megremegteti az
egész tornyot. Képzelődés volt, nyilvánvaló, pontosabban érzékcsalódás, még ponto-
sabban emlék azokból az időkből, amikor gyakran fordult elő, hogy az ég sötétjéből
egyszer csak kivált egy űrhajó, és lusta, álomszerű siklással közeledett, hogy aztán
nemsokára nagyon is valóságos módon érzékeltesse jelenlétét, fékezőrakétái forró
gázsugarával ütközve a platformba, amitől az remegni kezdett, s vibrálása átterjedt az
egész állomásra, a lakóhelyiségekre is, tévedhetetlenül jelezve mindenkinek az űrhajó
révbe jutását.
– Vendégeink érkeztek! – kiáltottam ilyenkor Marinának, akit mások már előre ér-
tesítettek, s aki sietve jött fel a belső csigalépcsőn a torony legfelső szintjére.
Nagy dolog volt, hogy újra látogatókat vártunk. Mindazonáltal lepleztem örömö-
met, s közben éreztem, mint támadnak fel bennem az egykori parancsnok erényei. Ha
viszont hosszas kényszerű tétlenkedésemre gondoltam, kétség fogott el, hogy meg-
vannak-e még jó reflexeim, nem jöttem-e ki nagyon a gyakorlatból; nyugtalan voltam,
amit titkolnom kellett, hiszen egy sereg bonyolult manőver végrehajtása előtt álltam
maroknyi emberemmel, akik nem is voltak mind eléggé felkészültek. Megtettem min-
den szükséges intézkedést: pontosan bemértem az irányt, amelyből a hajó közeledett,
válaszoltam neki, s közöltem az állomás koordinátáit, és egyúttal tudakozódtam az
űrutasok kiléte, a Naprendszerbe visszatérő hajó küldetésének hajdani célja felől.
Mondanom sem kell, hogy feszült kíváncsisággal néztem a találkozás elé, ami máskor
jóval kevésbé érintett érzelmileg, s alig jelentett többet bizonyos rutinfeladatok meg-
oldásánál.
Üzenetváltásom egy olyan pilótával folyt, akire eleinte nem emlékeztem; azt hittem,
még idejövetelem előtt indult útnak. Mikor azonban adatait ellenőriztem, a komputer –
meglepetésemre – azt jelezte ki, hogy a „klienseim” közé tartozik, harminckét évvel
ezelőtt járt itt. Valter Ionescu volt a neve, s a személyi lapjából, melyet úgy futottam
át, hogy közben a Marina készítette szendvicset ettem, éppoly kevéssé figyelve az ízé-
re, mint a régi jó idők lázas tevékenységének, idegfeszültségének perceiben – a szemé-
lyi lapjából megtudtam egyet-mást, ami hasznos lehetett számomra ebben az esetben:
a Kozmoszból három évtized múltán hazatérő embertárssal való találkozásban. Nyil-
ván nemcsak én feledkeztem meg róla, és ő sem az egyetlen, akit elfelejtettek, s akire
majd hirtelen őszinte örömmel emlékezik az egész emberiség, a dicsőség nagyszerű
pillanatával jutalmazva sikerét, mely aztán elmúlik, mint egy ünnepnap, kihuny, mint
egy színpompás tűzijáték, és a hős újra elsüllyed a névtelenségben. S mindez termé-
szetesen, egyszerűen történik, senki sem csodálkozik rajta; nem is lehet elvárni a sie-
tős világtól, hogy számon tartsa vagy éppen szüntelenül figyelje minden egyes küldöt-
tét, akiket évszázadok óta szór szerte a Tejútrendszerben. Így felejtettem el én is Val-
ter Ionescut, minden bizonnyal kényelmességből, de szükségszerűen; lám csak, a
komputernek kell eszembe juttatnia, hogy valaha én mondtam neki a hagyományos
búcsúszót. Néztem akkori arcát az adattárolóból lehívott, elég jó színes képen: fiatal,
energikus férfi, tiszta mélykék szeme ragyogni látszik, élénk kifejezése nem árulja el,
hogy ezek a vonások több mint harminc éven át mágneses jelek gyanánt pihentek egy
gépi memóriában, és csak most tűnnek fel életre kelni a képernyőn. Valter Ionescu
csendesen, közömbösen nézett vissza rám, s a szája sarkán, melyet félig eltakart szőke
bajusza és gesztenyebarna szakálla szálainak egymásba vegyülése, halvány mosoly
rajzolódott ki. Haja már kissé ritkult a feje búbján, de hossza és hanyag, mégsem ren-
detlen lazasága oly kevéssé protokolláris látványt nyújtott, hogy egyből megkedvel-
tem; a fickó – gondoltam magamban – azok közé a távrepülők közé tartozik, akik nem
csekély büszkeséggel viselik ugyan a kapitányi rangjelzést, de ironikus megvetést ta-
núsítanak a szabályzat egyes pontjai iránt, amelyek elavultak, s amelyeket a csillagkö-
zi térben való utazás körülményei között úgyis mindenki megszeg. Próbáltam elkép-
zelni, hogyan festhet most, három évtized múltán, ami számára is vagy öt-hat évet je-
lentett; öt-hat év azonban nem változtat sokat egy fiatalember arcán. Ha ő esetleg nem
felejtett el engem, nehezebb lesz felismernie, mint nekem őt; másképp telt az idő fölöt-
tünk, és harminc év mégsem repül el nyomtalanul.
Készülékeink közben újabb üzenetet fogtak, s Marina felajánlotta, hogy ellenőrzi a
vételt. Ráhagytam, bár szerettem volna én magam foglalkozni mindennel, ami régeb-
ben soha nem is jutott eszembe; akkor az állomáson nyüzsgött a szakképzett személy-
zet, mégis annyi dolgunk volt, hogy másodpercekre be kellett osztanunk az időnket.
Most nem sürgetett senki. Felhasználtam a beállt szünetet, s még „kotorásztam” kissé
az adattárolóban: megnéztem, mit tud Valter Ionescu hajójának küldetéséről. Nem
bukkantam különösebben érdekes adatokra, Ionescu kapitány egy elég jó űrhajón in-
dult útnak, amely akkor még korszerűnek számított, a Naptól tizenegy és fél fényév-
nyire eső Procyon felé, ahonnan egy rakomány dúsított thorpiumot kellett hazahoznia;
a hallatlanul értékes elem ilyen nagy mennyisége megérte volna egy kétszer ekkora út
megjárását is. Kívüle még öt ember volt a hajón, köztük egy ökológus; ezen az első
pillanatban elcsodálkoztam, aztán kiderült, hogy az űrhajó menet nagy tétel algaspórát
szállított az Alfa Canis Minoris néven ismert – a Procyonból, ebből a roppant sárgás-
fehér csillagból és egy fehér törpéből álló – rendszer egyik bolygójára, az ottani, még
élettelen őstenger megtermékenyítése céljából. Komputerem nem tudta, mert nem táp-
láltak belé ilyen információt, én azonban sejteni kezdtem, hogy az akció, amelyhez
nekünk nem fűződött semmilyen közvetlen érdekünk, tulajdonképpen ellenszolgáltatás
volt a Naprendszerünkbe hozandó thorpiumért. De ennek azokban a percekben nem
volt semmi jelentősége.
– Mi van, főnök? Elkapjuk a frakkját? – kérdezte az egyik technikus, s ezzel, hogy
váratlanul a hajdani aranyidőkben született kifejezést használta, jókedvre hangolt.
Kérdése nem várt választ, felkiáltás volt inkább, örvendezés afölött, hogy vége a zsib-
basztó tétlenségnek; ezt a technikus beszédes gesztusa is mutatta, a fickó ugyanis a
tenyerét dörzsölgette, mint aki valamilyen kedvvel végzett munkához készül fogni,
Ionescu kapitány – gondoltam magamban – éppen jókor jön, hogy kiragadjon derűs-
nek korántsem mondható hangulatunkból. Máris feszültség támadt mindannyiunkban,
nem ideges feszültség, amely veszélyes kitörésekhez vezet, hanem ellenkezőleg, egy-
fajta belső rugalmasság, éberség, mely képessé tesz gyorsan és főleg hibamentesen
cselekedni, ha arra kerül sor.
Valter Ionescu újabb üzenete közölte az űrhajó pozícióját, sebességét, jellemezte
pályáját; az adatokat elnyelte a komputer, s azonnal feldolgozta. Türelmetlen kíváncsi-
sággal néztük a csillagtérkép ernyőjét, amelyen nemsokára pislogni kezdett a hajónak
hozzánk s a különböző égi objektumokhoz viszonyított helyzetét jelző, várva várt
fénypont. Megkönnyebbülve lélegeztünk fel, mintha ettől az apró, el-eltűnő és újra
kigyulladó fényjeltől a hajó eddig csak sejtett létezése hirtelen bizonyossá vált volna.
– Látjátok?! – hallottam Marina fojtott, suttogó kiáltását.
Igen, ez a kis fénypont a hatalmas képernyőn, mely már régóta csak az Uránusz s a
Neptunusz lassú helyzetváltoztatását mutatta, vagy legfeljebb egy-egy jól ismert üstö-
kös feltűnését, ez a kis fénypont most életet jelentett, és ebben valóban volt valami
megrendítő.
Még megrendítőbb volt azonban az üzenet vége, pontosabban az, amit nem tartal-
mazott. Az, amit Ionescu kapitány csak sejtenünk engedett, hogy tudniillik a hajójával
útnak indultak közül egyedül ő tér haza.
Marina, bizonyára rosszul leplezett megdöbbenésemből, azonnal megértette, hogy
valami baj történt.
– Nem tudom, mit mond itt a pasas – tértem ki az egyenes válasz elől, hiszen úgyis
csak bizonytalan feltevésekbe bocsátkozhattam volna.
Többet ő sem feszegette a dolgot. Ugyanaz a szörnyű gyanúja támadhatott, mint ne-
kem, de jó érzékkel hallgatott róla, s így az a kettőnk titka maradt egészen addig,
ameddig végleg be nem igazolódott. Inkább értetlennek, mint nyugtalannak mondható
tekintetek gyújtópontjában, hidegvért színlelve fogalmaztam válaszüzenetemet, mely-
ben egyenes, konkrét kérdéseket intéztem Ionescu kapitányhoz: mi van az emberek-
kel? milyen állapotban van az űrhajó? megvan-e a rakomány? – s így tovább,
kényszerítőleg a címzettre nézve, hogy világos feleleteket adjon, és tisztázza előző
üzente baljós rejtelmességét. Közben kissé dühös is lettem, Ionescu, mint személyi
lapja mondja, tapasztalt távrepülő; hogyan feledkezhet meg elemi kötelességéről? –
fortyogtam magamban, és egyre inkább bosszantott, hogy rébuszok elé állít, holott a
Naprendszerbe érkezésekor azonnal részletes jelentést kell tennie útja felől. Kompute-
rem nyomban átkódolta üzenetemet „vak” jelekre, s az adóantenna már megkezdte a
továbbítását, amikor éreztem, hogy valami nincsen rendben, s hogy ez tudat alatt már
régóta foglalkoztat. Egyszer csak kipattant agyamból a kérdés: miért nem tévén jelent-
kezett Ionescu? Igen, ez az, ami nincs rendben, hamarabb is rájöhettem volna. Ha jól
közölte pozícióját, az űrhajó már olyan közel van, hogy a tévékapcsolat minden ne-
hézség nélkül felvehető, a kapitány azonban továbbra is csak a nagy távolságra ható
„vak” jeleket használja, amelyek két kódoló-dekódoló komputert iktatnak közénk: az
övét és az enyémet. „Mi van veled, Valter Ionescu?! – szerettem volna kiáltani. –
Kapcsold be a tévéadódat, akkor talán sikerül összefüggő, értelmes válaszokat kipisz-
kálnom belőled!”
Telt az idő, és a kapitány nem sietett felelni; így hát elhatároztam, hogy én küldök
neki tévéüzenetet. Hiába. A harminc évvel ezelőtt használt csatornán próbáltam je-
lentkezni, de odaát a hajón senki sem reagált a hívójelekre. Nem voltam biztos benne,
hogy Ionescu csakugyan nem fogja az adómat, s egyre dühösebb lettem, miért nem
jelez vissza. Ha nem láttam volna a csillagtérképen a mozgó fénypontot, mely a kom-
puter számítása alapján folyamatosan mutatta az űrhajó útját, azt hittem volna, hogy
valaki gonosz tréfát űz velünk, vagy pedig érzékeink csaptak be, és azzal ámítanak,
amire tétlenségünk hosszú időszakában mindannyian leginkább vágytunk.
– Ugye, a procyoniak nem használják a tévét? – fordult hozzám Marina egy adott
pillanatban. Azt hittem, jól értettem gondolattársítását, de helyesebbnek találtam, ha
nem árulom el.
– Mi dolgod van most ezzel? – kérdeztem, és ő, ahogy a műszerasztalomra könyö-
költ, felhúzta a bal szemöldökét, csak a balt, mint mindig, mikor valamin csodálkozik,
s az volt a benyomásom, elejt egy gondolatot, amelynek nem tud vagy nem akar a vé-
gére járni.
– Semmi – mondta. – Tényleg, mi dolgom?
A következő üzenet későre jött, mikor az ügy különössége már-már kikezdte türel-
memet, s minthogy változatlanul „vak” volt, előbb a komputerbe kellett táplálnom.
Valter Ionescu végre felhagyott a rejtélyességgel (ennek örültem, ámbár még mindig
bosszantott, hogy nekem kellett kikövetelnem), és egypárat igazolt feltevéseimből,
amelyeket korábban elhallgattam, hogy ne keltsek oktalan riadalmat. Igen, csakugyan
idegen űrhajóval jön hazafelé, miután küldetését mind a thorpium, mind az őstenger
megtermékenyítése tekintetében maradéktalanul teljesítette; az értékes szállítmány ott
van a procyoni hajó raktárhelyiségében, rudakba öntve, s heveny sugárhatása miatt
nyilvánvalóan erősen szigetelve. De amilyen sikeres volt a kapitány útja anyagilag,
éppolyan szerencsétlenül járt más szempontból: hajója, összes utasával együtt, baleset
áldozata lett, miután – vagy miközben – az említett bolygó tengerébe lőtte az
algaspórás konténereket, hogy ott a növényi lét eme csírái alkalmazkodjanak a kedve-
zőtlen körülményekhez, s megkezdjék a mostoha bolygó meghódítását az élet számá-
ra. Ha jól értettem, robbanás történt, és a hajó egy része teljesen megsemmisült; ami
maradt belőle, elsüllyedt az óceánban, az elborzadt procyoniak szeme láttára – ők tud-
niillik ugyancsak ott voltak egy űrhajójukkal, hogy a naprendszerközi megállapodás
értelmében végzett akció lefolyását ellenőrizzék. „Engem is ők rekuperáltak” – olvas-
tam a kapitány dekódolt üzenetében, s feltűnt, hogy ilyen kevéssé hétköznapi kifeje-
zéssel él; aztán megtudtam a szörnyű részleteket, amelyeket Valter Ionescu eleinte ha-
bozott a tudomásomra hozni, de végül is meg kellett tennie, nem volt más választása –
és akkor megértettem. Társainak, a másodpilótáknak és az ökológusnak, nyomuk ve-
szett, egyedül ő lebegett ott a víz színén, ahova a robbanás vetette, súlyos égési sebek-
kel és nyílt törésekkel, eszméletlenül haldokolva; maga is csak később tudta meg,
hogy élete egy hajszálon függött. Egy hajszálon, azaz pár percnyi időn, amit a
procyoniak nem is vesztegettek el; s ha valamit tenni akartak érte, magyarázta a dekó-
dolt üzenet, nem járhattak el másképp. Hirtelen hideg futott át a hátamon, és mielőtt
tovább olvastam volna, már tudtam, hogy Valter Ionescu többé nem az a kék szemű,
szőke fiatalember, aki egykor nonkonformista szakállal tüntetett a tévékamera előtt.
„Testet kaptam tőlük” – fejeződött be az üzenet, az történt tehát, amit mindjárt sejtet-
tem: a kapitánynak csupán az agyát sikerült megmenteni, pontosabban szólva
rekuperálni.
– Ide figyeljetek! – mondtam a technikusoknak, az alig leplezhető felindulástól al-
kalmasint remegő hangon. – Ide figyeljetek, a látogatónk nem az lesz, akit vártok, s
nem egyedül lesz. Fiatalabbak vagytok, talán egyiktek sem látott még procyoniakat, de
azért ne fogjon majd el egyszeriben a honvágy, és nehogy megszökjetek, mikor a leg-
nagyobb szükség lesz rátok. Elég jó a viszony közöttünk, és meg kell mondanom,
hogy az, akit én valaha láttam, meglehetősen hasonlított, illetve inkább emlékeztetett
egy földi emberre. Csak magasabb volt, s valahogy aránytalan, azaz másképp arányos,
és az arca volt kissé laposabb a miénknél. De hát kevés a humanoid lény az ismert vi-
lágegyetemben, és ők mégiscsak ezek közé tartoznak; jó, hogy velük lesz dolgunk,
nem másokkal. Egyre készüljetek fel, hogy ne legyen túlságosan megrázó élmény, és
ez a színük, akarom mondani a színeik; gondoljatok arra, hogy számukra is milyen
megrázó lehet a mi egyforma, fakó bőrhuzatunk látványa, Ionescu jól megvan közöt-
tük, úgyhogy ne finnyáskodjunk mi sem; neki is rosszat tennénk vele, magunkat is
kompromittálnánk. Igaz?
Beszéd közben visszanyertem hangom zengését, és gondolataim is elrendeződtek.
Próbáltam némi humorral ecsetelni a helyzet szokatlanságát, hogy a fiúk könnyebben
essenek át a találkozás várható sokkján. Sohasem felejtem el, milyen volt, amikor éle-
temben először láttam – a Földön történt, egyik kormányhivatal folyosóján – eleven
procyonit; lapos, kerek arcának egymásba folyó, egymással keveredő színei, melyek
élénk csillogásukkal egy egzotikus akváriumi díszhal pikkelyzetének tűntek, borzon-
gató látványként vésődtek emlékezetembe. El akartam kerülni minden bántó reagálást
a fiúk s mindannyiunk részéről, hiszen küldetéséből sikerrel visszatérő boldogtalan
fajtársunk a legnagyobb veszteséget szenvedte el, emberi létállapota szűnt meg; lehe-
tetlen volt nem iszonyodni tőle s egyszersmind nem sajnálni. Természetes, hogy a
procyoniak különös érzést keltenek az emberben, de hát ők jönnek s újra elmennek
távoli csillagvilágukba, ahol mind azonosak egymással, Valter Ionescu viszont itt ma-
rad megszokhatatlanul idegen külsejével szellemi hazájában. „Testet kaptam tőlük” –
hozta tudomásunkra utolsó üzenete, s elképzeltem, mennyire nehezére esett ezt meg-
vallani.
Marina közben lement a növényházba. Minthogy pillanatnyilag nem volt mit ten-
nem a toronyban, utánamentem. Ott volt a mesterséges fényárban úszó, alacsony he-
lyiségben, a torony földszintjén, s épp a zöldséges ágyásokat locsolta. Nem akart be-
engedni, játékosan felém irányította a hajlékony csőből fröcskölő vízsugarat.
– Kiüríted a tartályt – fenyegettem meg az ujjammal, teljesen hiába, mint mindig; ha
kedve támadt kikapcsolni az önműködő locsolóberendezést, hogy ő maga öntözzön,
nem hallgatott semmi racionális érvre, és sohasem takarékoskodott a vízzel.
Most vidáman elmosolyodott, s oda hívott, ahol mintegy két négyzetméternyi he-
lyen, cserepes törpekaktuszokkal körülvett ágyasban, virágokat termesztett: néhány tő
szegfűje, kardvirágja, tulipánja volt, egy bokor muskátlija és egy rózsája. Többet, saj-
nos, nem engedhettünk meg magunknak.
– Kinyílt egy tarka tulipán; gyere, nézd meg.
Majdnem azt hittem, hogy ő már előbb is megsimogatta, gyönyörködve ujjai közé
fogta a bársonyos szirmokat, melyeken apró átlátszó gyöngyök gyanánt ragyogtak a
vízcseppek, s hogy most újra ízleli az előbbi örömöt; aztán eszembe jutott, hogy annak
örül legjobban, ha együtt csodáljuk meg virágai nyílását.
– Szerettem volna, hogy több legyen. Hogy kiteljen egy csokor a vendégeknek –
mondta Marina. – Még ha ott náluk mások is a szokások, ne érezzék úgy, hogy lakat-
lan helyre jöttek.
– Elég lesz ez is, a többi csak hadd nőjön.
Néhány nap múltán, amikor a platform szélére leszállt a majdnem gömb alakú
procyoni űrjármű, s a fiúk a toronyból – újra az egykori szép idők lázában égve – ajta-
ja felé irányították a légmentesen tapadó „polipkart”, vagyis az átjárót. Marina elém
toppant, épp mikor úgy éreztem: eléggé felkészültem lelkileg a találkozásra, s a torony
ama fémnyúlványába akartam lépni, mely rövid és kényelmes utat kínált a vendégek-
hez. Tudtam, mi az óhaja, s az első mozdulatom tiltó intés volt. De aztán megláttam a
tulipánt a kezében, s azt, hogy milyen gyöngéden, milyen kislányos izgalommal tartja,
és bólintottam. Beléptünk az ingó fémfolyosóba, én elöl, ő karnyújtásnyi távolságra
mögöttem, és olyan feszült csendben haladtunk célunk felé, hogy hallottuk egymás
légzését. Gondolom, a fiúk sem minden szorongás nélkül maradtak a toronyban.
„Bátorság, öreg!” – szóltam magamban, mielőtt az űrjármű kerek termébe léptünk,
aztán mindjárt megpillantottam őket; hárman voltak, s ahogy ott álltak, tartásuk alkal-
masint udvarias készséget fejezett ki. Hátamon, minden készületem dacára, borzongás
futott végig, szívverésem felgyorsult, s valahogy nem jött, hogy az arcukra nézzek.
Bőrük piros volt, eleven pipacspiros, szabálytalanul elszórt zöld és sárga foltokkal, s
itt-ott barna csíkokkal, mint valami különös tetoválás. Mindez együtt furcsa és fantasz-
tikus rajzot adott ki, egyáltalán nem finomság nélkül valót, ami feltehetőleg éppúgy
bizonyos szelekció – természetes vagy mesterséges, ha ugyan nem mindkettő – ered-
ménye, mint a Földön az egzotikus halak vagy a paradicsommadarak színe. Bal csuk-
lómon ideges szorítást éreztem, mely egyre erősödött; Marina kapaszkodott belém, s
én csitítólag pillantottam rá, hogy ekkor, rémült tekintetét követve, magam is észreve-
gyem a procyoniak balján, tőlük kissé távolabb álló, azaz egy kis pódiumfélén guggo-
ló lényt – azt a borjú nagyságú, varangyosbéka-szerű, vastag piszkoszöld bőrrel fedett
és kövér szemölcsökkel pettyegetett állatot, amely mozdulatlanul, mereven bámult
minket, s csak toroktája roppant bőrlebenyét rázta meg időnként nehéz belső remegés.
Marina holtra rémült, jobb kezével belém fogódzott, baljával a keblére szorította, ösz-
tönös védekező tartásban, egyetlen szál virágát, és éreztem, hogyan húz vissza a bejá-
rat, illetve a folyosó felé. Intettem neki, hogy maradjon nyugodtan, s bántam, hogy
nem figyelmeztettem előbb egy ilyen találkozás lehetőségére; az állat ártalmatlan braal
volt, a procyoniak amolyan szobakutyaféléje, s nem tehetett róla, hogy bennünk iszo-
nyattal vegyes félelmet keltett. Igaz, arra nem számítottam, hogy a vendég űrjármű
fedélzetén egy ilyen állat is lesz.
Összeszedtem magam, s a procyoniakhoz fordultam, akik mozdulatlanul nézték a
jelenetet, és alkalmasint finoman mosolyogtak is rajta, de ezt – minden emberszerűsé-
gük dacára – merőben másképp tették, mint ahogy mi szoktuk, mert keskeny ajkukat
nem láttam széthúzódni. Nagy erőfeszítéssel rászántam magam a kérdés feltevésére,
amit most már elodázhatatlannak véltem, bár egyre nyomasztóbban hatott rám a hely-
zet valószínűtlensége.
 – Melyikőtök az? – és sorra belebámultam a három nagyon idegen, nagyon nem
földi arcba. – Melyikőtök Valter Ionescu?
Hangom bizonytalan volt, s mintha valami hozzám nem illő szerepet kellett volna
játszanom, attól féltem, hogy egyszer csak a nevetségesség megsemmisítő hulláma
csap át a fejem fölött. A három procyoni tanácstalanul, kérdőleg nézett össze, és ahogy
furcsa fejük mozgását láttam, az a benyomásom támadt, hogy a szemükkel mintegy
megtapogatták egymást. Hát persze, hiszen ezek nem hangok útján érintkeznek egy-
mással, földi ember számára ezek mind süketnémák – kaptam észbe bosszúsan, és
végleg zavarba jöttem. Marina egyáltalán nem csitult rémülettel gyűrögette kezében a
virágot, amelyet oly hiábavalóan áldozott fel ezért a másnak képzelt találkozásért.
– Én vagyok – hallatszott ekkor egy mély, rekedtes, fojtott dobszóhoz hasonló hang,
amelytől megdermedtem.
A braal meredten nézett ránk a kis pódiumról két duzzadt erekkel átszőtt, sárga
szemével, s toroktája zöld bőrzacskóját ütemesen fújta fel és lohasztotta le, miközben
félig nyitott békaszájából folyamatos süvöltés és bugyborékolás tört elő – mint később
megértettem, előkészületképpen néhány újabb artikulált hang iszonyú kínnal való
megszüléséhez. Megkövülten bámultam, s azt mondtam magamban: nem, ez nem le-
het igaz, hiszen a braal mégiscsak állat – és a tehetetlenség lázadó indulatával hozzá-
tettem: egy rohadt varangy, de még procyoni szemmel nézve is egy kutya, semmi
egyéb. A szörny meg, továbbra is mintegy a pódiumhoz szögezve, roppant belső izga-
tottságtól fújtató mellel s meg-megvonagló testtel tátotta ki a száját.
– Muszáj volt hazajönnöm… Ti vagytok az első emberek, akik annyi év után…
Mintha egy éles penge futott volna végig a gerincemen. Marina eszméletét vesztet-
te, szótlanul összecsuklott, s elterült a lábamnál, mielőtt felkaphattam; igaz, nem tu-
dom, abban az állapotban jutott-e egyáltalán eszembe, hogy ilyesmit tegyek. Semmi
kétség, a braal volt, aki beszélt. Tekintetem révülten siklott Marina viaszsápadt arcáról
a procyoniak rejtelmes ábrázatára, s aztán megint a szörnyre, aki azzal küszködött,
hogy lélegzete rekedt süvöltésével emberi hangokhoz hasonlókat képezzen torka mé-
lyén.
– Nem találtak más testet, csak ezt – hallottam, pontosabban szűrtem ki a braal egy-
re nehezebb hörgéséből, s pillantásom, amelynek nem voltam ura többé, a kínlódó ál-
latra tapadt.
Iszonyatos és mégis megható volt, ami azokban a pillanatokban történt. Mint végre
megértettem, a nyomorult párának elképzelhetetlen erőfeszítésbe került a beszéd, s
valószínűleg az is, hogy úgy tegyen, mintha nem látta volna, milyen hatással volt egy
hajdani fajtársára. Most már attól rettegett szegény, hogy én is elájulok, követve Mar-
ina példáját; kiolvastam ezt a tekintetéből, s összeszedtem minden erőmet, hogy nyu-
godt tudjak maradni és tovább figyeljek a hörgéséből még kivehető szavakra.
– Élnem kellett – nyögte a szerencsétlen, álla alatt görcsösen rángatódzó bőrzacskó-
jával, s ettől egyszer csak valami elszorította a torkomat; zavartságom, félelmem el-
múlt, s helyüket mély szánalom foglalta el, amelyet nem csökkentett, sőt inkább foko-
zott az, hogy még mindig undorodtam a szörnytől. Elfojtottam egy sóhajt, mely azzal
fenyegetett, hogy könnyet csal a szemembe, és azt a vágyamat is férfiasan legyőztem,
hogy megforduljak s elmeneküljek, elbújjak valahova, bezárkózzam, és napokig ne
jöjjek elő. S a braalt figyeltem, amint újra mondott valamit, pontosabban mondani
akart – mert csak ahogy nagy, meredt békaszeme tekintetét követtem, amely kifejező-
en szegeződött a Marina kezéből kihullt, az idegen űrhajó műgyanta padozatán heverő
tulipánra, csak úgy fogtam fel, hogy a virágért mond köszönetet, igazi emberi megin-
dultsággal.

VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

MÁSIK JÖVŐ

MIRCEA OPRIŢĂ

Mi lesz, hiszen a könyvek is

sötétséggel, éhséggel fenyegetnek,
mire való e hangos riadó?
Föld-szerte egyre több
nyelven motyogják el e két szót:
égő
gabonatábla.

Némelyek szerint a tartalék

fogytán, a rög hűtlen lett, nem terem;
egynéhány óvatos már
tengerfenéken készül szántani, s a hal-
úszást tanulja. Én azt hirdetem
mégis, barátok, hogy a Föld új
felfedezőkre vár;
hogy láncaik-levetette kezükkel
a városok ekeszarvat ragadnak.

Mi lesz? Migrén és ócska könyvlapok

és megváltó ötletek utcasarkán
találkozom veletek, elfelejtett
lovagjai az izzó gondolatnak;
utópia-építők, menjetek most,
s ajkatokon mosollyal
aludjatok a jótét lelkek álmát,
énrám esik ma éjjel
az őrködés sora.

VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

 A KÜSZÖBÖK ÉJE

MIRCEA OPRIŢĂ

„Tehát ők sem úszták meg” – gondoltam, s mindjárt mondtam is Vladnak, ide-oda

forgatva kezemben a gyöngyházasan csillogó bálványt; a felfedezés kissé lehangolt,
mert ellentmondott egy másik, rendkívüli körülmények között és tanúk jelenlétében
tett megállapításomnak. Íme azonban ez a vigyorgó szobrocska a markomban, vér-
szomjas fintorával és rikítóan vörös szemével, amely valami festett agyagféléből lé-
vén, élénken elütött az apró, emberforma szörny testének anyagától. A durva faragás
érdességeit sok-sok érintés, fogdosás csiszolta le; kétségtelen, hogy a szobrocska kul-
tikus tárgyul szolgált, mégpedig sok ideig.
– Hát bizony nem úszták meg – mondta Vlad. – Valószínűleg mindenkinek át kell
esnie rajta.
Ugyanazt ismételte, amit egykor Andrea és Marc állítottak velem s még néhány kol-
légával szemben; a tények őket igazolták (én a leletet teljes mértékben meggyőzőnek
tartottam), s be kellett ismernem, hogy akkor tévedtem.
– Milyen anyagból készítették? – kérdeztem Vladtól, aki sűrűn pislogott, s egyik uj-
jával az állát vakargatta, látszólag közömbösen.
– Valamilyen saját anyagból – mondta. – Van ott a Magnézián egy könnyen farag-
ható fafajta: abból… Ügyesen megcsinálták, mi?
Igen, nagyon ügyesen megcsinálták. Hallatlanul ügyesen ahhoz képest, hogy egypár
nemzedékkel előbb még a követ sem tudták pattintani. Andrea nem tévedett, amikor
megjósolta ugrásszerű fejlődésüket. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy ezt az
ugrást meg kell tenniük, de egyedül ő hitte, hogy tényleg meg is teszik – mi pedig azt
gondoltuk, eredetieskedni akar. Hiányoztak a vélekedését alátámasztó tények, ez igaz,
ellenben az is igaz, hogy akkor mindannyian hipotéziseket gyártottunk, s mindegyik
elnyerhette volna – elvileg legalábbis – a tények utólagos igazolását. A tények pedig
nemsokára megmutatkoztak, és arra vallottak, hogy Andrea nemcsak azt sejtette jól,
mi fog történni, hanem azt is, hogy mikor.
Ugyanabban az ellenőrző csoportban szolgáltunk mind. Azelőtt indultak meg az
irányított időbeli elmozdulások, s ekkor még mindenféle kósza elmélet keringett arról,
mit szabad, mit nem szabad tennie az időutasnak. „Hadd lássuk, mi a helyzet. Tisztáz-
zuk a dolgokat, és ami babona, azt vessük el végre” – tűzték ki elénk a célt, amikor
hozzákezdtünk kísérletünk előkészítéséhez. Valóban egyszer már fényt kellett deríteni
erre a területre, melynek rejtelmeit minden dilettáns nagyszerűen ismerte, s hol fel-
sőbbséges nyilatkozatokat eresztettek meg róla, hol egyenesen azt követelték, enged-
jék őket szabadon utazgatni és belátásuk szerint akármit csinálni az időben. Még mi is,
akik előtt aránylag kevesebb titka volt az idő dimenziójának, s akik az első ellenőrző
csoport tagjai voltunk, még mi is haboztunk, ha arra gondoltunk, hogy időbeli elmoz-
dulásainkon meg kell-e elégednünk a néző, a tétlen szemlélő szerepével, vagy jogunk
van beavatkozni bizonyos dolgokba, ha szükséges. Hanem hát mi és mikor szükséges?
Íme egy kérdés, amelyre valamennyiünk közül ketten sem adtak volna hasonló felele-
tet.
– Hogy lehetne beavatkozni? – csodálkoztak egyesek aggályosan. – Az ember meg-
változtat valamit a történelemben, például kiiktat egy személyt, akinek a tettei döntően
befolyásolják egy egész nép sorsát… Mi lesz akkor? A történelem felborul, fejlődése
lefékeződik vagy megugrik: mindenesetre más lesz, mint a saját múltunk.
– Természetes, hogy be kell avatkozni – harciaskodtak mások. – Tegyük fel, hogy
az időutas egy adott pillanatban veszélybe kerül. Ha tétlen marad, megeshet, hogy ő,
egy más kor szülötte, valami erőszakos cselekmény áldozata lesz; a történelem, mint
tudjuk, tele volt erőszakkal…
„Vessünk már véget ennek a babonaságnak!” – adták ki nekünk a jelszót, s mi meg-
értettük, hogy sort kell kerítenünk kísérletünkre; elméletileg akárhogyan fogják is fel a
kérdést, s gyártják a hipotéziseket, csupán a próbatétel (a kisebb vagy nagyobb mér-
tékben, de valamennyire mindenképp kockázatos próbatétel) mondja ki a döntő szót.
Ameddig ez a szó nem hangzik el, a be nem avatkozás hívei és a beavatkozás jogát
követelők vitája meddő szócséplés marad. Ha előzetes határozatot hoztak volna a kér-
dést illetően, eleinte – óvatosságból – a be nem avatkozás elvét próbálták volna érvé-
nyesíteni. Majd amikor az első időutas ottmaradt volna a múltnak valamelyik sötét
bugyrában, tőrrel a lapockái között, mert nem találta meg elég hamar az „alagutat”,
mely mintegy visszaszippantotta volna saját korába (ilyen baleset előfordulása nem
számított volna csodának) – nos, majd akkor megláttuk volna, mit tesz a többi időutas,
az illető bajtársa, ölbe tett kézzel bámulja a fejleményeket? Vagy igenis beavatkozik,
minden elv és parancs dacára, legalább akkor, ha ő maga kerül veszélybe? Aligha
akadna bíróság, mely elmarasztalná az időutast, aki önvédelemből szól bele tettlegesen
a múlt valamely eseményébe, és közben elfelejt a következményekre gondolni. Az
ilyen büntetlenül maradó beavatkozások viszont felbátorítanák a múlttal elégedetlen
érzelmes lelkeket, hogy minden drámai eseménynél közbelépjenek, s próbáljanak
„szebb történelmet” csinálni.
Hát effajta problémák foglalkoztattak akkor, ezeket kellett tisztáznia kísérletünknek.
Mindenekelőtt pedig azt a legfontosabbat, hogy lehet-e egyáltalán beavatkozni: alakít-
ható-e a múlt a folyásához valahol csatlakozó időutasok által, vagy pedig az egyszer
megtörtént események örökre megtörténtek maradnak, oly erősen rögzülnek az idő-
ben, hogy semmi jövőbeli beavatkozás meg nem változtathatja őket? Hamarosan meg-
látjuk.
Tapinthatatlan fluidumban suhantunk célunk felé, az őskor egyik korai szakaszába –
azért oda, hogy kísérletünk időbeli színhelye legyen minél távolabb a jelentől. Ha va-
lamit hibázunk, az esetleges következmények ily módon nem hatnak ki mindjárt a mi
korunkra, sőt annyira szerteszóródnak, elvesznek, kiegyenlítődnek a közbeeső időben,
hogy a jelenig nem is ér a hatásuk. A negyedkor közepe táját tűztük ki célunkul, és
elég nehéz volt a készülékeket s az egész expedíciós felszerelést olyan messzire szállí-
tanunk. Ijedelemben is volt részünk: azt hittük, Marc eltévedt vagy elpusztult valahol
útközben, mert ő volt az egyetlen a csoportból, aki nem jelentkezett a találkahelyünkül
kijelölt dombon, melyet az idő szerint satnya bokrok nőttek be.
 Tábort vertünk a viharral fenyegető ég alatt, amelyen sötét felhők torlódtak össze és
széledtek szét újra.
A levegő elég hideg volt, és a szél rohamai folyton a földre lapították a hosszú, ér-
des szálú, számomra ismeretlen füvet. Valószínűleg egy eljegesedési időszak közelé-
ben – alkalmasint utána – voltunk; erre következtettünk a szeszélyes, hűvös, alig érez-
hetően mégis melegedő klímából.
Marc tehát nem jött meg, és Andrea kétségbeesetten aggódott. „Hát persze, ez nem
is lehetett másképp” – mondta Vlad nekünk, a többieknek, s kifejtette, hogy vélemé-
nye szerint Marc, amilyen nyughatatlan, biztosan kitérőt tett valahol, az idő valame-
lyik, őt különösen érdeklő pontján. Andrea azonban meg volt győződve róla, hogy
Marc nem tett semmi ilyesmit: küldetésünk sokkalta fontosabb volt, hogysem holmi
egyéni vállalkozás belekapcsolásával nehezítette volna. Ha nem jött, akkor valami ba-
ja történt, talán már az indítás pillanatában. Andrea attól tartott, hogy időjáró gépe hi-
básodott meg, és ez elég aggasztó lehetőség volt; eddig nem fordult elő egyikünkkel
sem, s nem tudtuk, mi történik ilyenkor az időutassal. Mindenesetre – gondoltuk –, ha
szervezetét nem viseli meg nagyon a hirtelen megállás, más baja nem történhet, mint
hogy megfeneklik valahol az időben: valahol a mi korunk s a kísérletünk színhelyét
képező kor között, egy semmiféle kalendáriumban nem jelzett évben.
Ott álltunk mindnyájan a dombon, a szélfúvásban, mely sem viharrá nem erősödött,
sem elülni nem akart; ott álltunk riadtan, tanácstalanul, nem tudva, mit kell tennünk.
Végezzük-e nyugodtan a dolgunkat, s várjuk, hogy Marc keresse velünk a kapcsolatot,
vagy induljunk a keresésére? Azt hiszem, az utóbbi eshetőségre egyikünk sem gondolt
komolyan, de azért szóba került. Ha Marc csakugyan leragadt valahol a kortársainkat
mitőlünk elválasztó kétmillió év egy ismeretlen pillanatában, senki sem tarthatta való-
színűnek, hogy nyomára akadjunk. Meg kellett volna tudnunk, hol történt a baleset,
ami még jóval kisebb időintervallumban sem egyszerű dolog, kétmillió év esetében
pedig gyakorlatilag lehetetlenség. Több százezer, egyidejűleg útnak induló emberre
lett volna szükség, hogy minden évtizedet, vagy ha kell, minden évet átkutassanak az
eltűnt után; csak ekkor volna némileg valószínű – nem biztos – a megkerülése. Mi
azonban mindössze huszonketten voltunk; bennünket, képletesen szólva, agyonnyom-
na ez a hatalmas, kétmillió évnyi időhegy, ha összevissza kezdenénk alagutakat fur-
kálni benne. Hol próbálnánk a nyomára bukkanni Marcnak, meddig mennénk az idő
folyásához képest előre, megtett utunkhoz képest hátra utána? Ugyanakkor mindez azt
jelentené, hogy fel kellene hagynunk kísérletünkkel, szét kellene szóródnunk, s ezzel
újabb balesetekre teremtenénk lehetőséget. Akármelyikünk kátyúba kerülhetne egy
idegen században, s akkor a többieknek még őt is keresniük kellene.
Andrea kegyetlenül szenvedett, de fegyelmezett volt: nem kért bennünket, hogy in-
duljunk Marc keresésére. Tudta, úgyis hiába volna. Tiszteletben tartottuk fájdalmát, de
egy időn túl azonban kénytelenek voltunk munkához látni; nem maradhattunk cso-
magjainkkal a szabad ég alatt, megvárva, hogy ránk éjjeledjék. Ideiglenes, de kényel-
mes tanyát kellett berendeznünk magunknak, ameddig felfedezzük azokat, akikért ide
jöttünk; akkor aztán esetleg közelebb költözünk hozzájuk. Miközben tábort vertünk,
hallgatólagosan egyetértettünk abban, hogy Marc elvesztésének mindannyiunkat érin-
tő fájdalma ellenére folytatnunk kell kísérletünket.
Apró szemű, de sűrű eső verte a sátorlapot fölöttünk, amikor éjfél után egyszer csak
megszólalt a riasztóberendezés csengője. Már mindnyájan aludtunk, s most néhány
pillanatig dermedten ültünk a sötétben. Majd egyikünknek eszébe jutott, mi a teendő:
bekapcsolta a védelmi rendszer infravörös reflektorait, s az ellenőrző képernyőn
nyomban feltűnt az ázott emberalak, aki át akart jönni védelmi vonalunkon. Ahogy a
készülék közelebb hozta az alakot, Marcra ismertünk benne: arcáról esővíz folyt kö-
penye gallérjára, vállára, s elgyötört vonásai arra látszottak vallani, hogy rettenetesen
fáradt.
– Marc! Megjött Marc! – hallatszott köröttem a boldog kiáltozás, amely a riasztó-
csengő berregésétől meg se rezzent hétalvókat is felébresztette.
Aztán valamelyikünk megnyitotta Marc előtt a védősorompót, s ő – a nedves szél
fütyülésétől kísérve – bejött a sátorba. Halvány mosollyal, elégedetten nézett körül,
miközben Andrea segítségével levetette vizes ruháit. Most láttuk csak, hogy ruhája
tépett, köpenye hátából egy jókora darab hiányzik, mintha valaki erőszakkal kihasítot-
ta volna.
– Mi van veled? Hol voltál? – rohantuk meg kérdéseinkkel, de nemigen volt ereje
válaszolni.
– Majd elmesélem – suttogta, s ahogy kissé kimelegedett, azonnal el is aludt a seb-
tében előkészített fekvőhelyen. Andrea egész éjjel ott virrasztott mellette.
Másnap aztán elmondta, miért késett. Vladnak nem volt igaza, nem tett semmiféle
kitérőt; a lehetőség megkísértette ugyan, de arra gondolt, hogy bonyodalmat okozhat,
és lemondott róla. Az történt viszont, hogy időjáró gépének tájolója nem működött
elég pontosan, s erre csak akkor jött rá, mikor megérkezett, és ott volt egyedül a havas
erdőben…
– Milyen erdőben? – kérdezte valaki.
– Itt ebben – mondta Marc, és bizonytalanul körbe intett fekvőhelyéről.
A dombon s a környéken nyoma sem volt erdőnek, amit mindjárt szóvá is tettünk.
Marc csodálkozott, keze a levegőben maradt az előbbi mozdulat után.
– Tényleg? – kérdezte. – Akkor csak volt, s azóta valami történt vele, talán leégett.
Hatalmas öreg fákból állt, és nagy hó lepte be…
További elbeszéléséből megtudtuk, hogy a műszer pontatlansága miatt Marc vala-
mivel közelebb került a negyedkor elejéhez, tehát „mélyebbre” szállt le az időben,
mint mi. Hideg téli napon érkezett az akkori jelenbe, és körös-körül nagy havat talált,
melyre kék árnyékokat rajzolt a fagyos napfény. A tisztás, ahol földet ért, teljesen nép-
telen volt, s az volt a néma, behavazott erdő is. Marc azt gondolta, ő érkezett elsőnek,
és leült a magával hozott jókora csomagra (a saját szereléke volt benne és egyéb kellé-
kek), hogy megvárjon minket. Még nem tudta, hogy gépének tájolója parányi eltérés-
sel működik, s azt még kevésbé, hogy ez a parányi eltérés egy kétmillió éves szaka-
szon tetemes felhalmozódást eredményez. Mi azt hittük, hogy Marc hamarabb szállt le
az „alagúton”, s ha elindultunk volna keresni, valahol a találka kitűzött időpontja és
kortársaink jelene között kerestük volna; ő azonban – éppen ellenkezőleg – később
szállt le, s egy olyan korba jutott, amelyben soha nem kutattunk volna utána. Az aztán
az ő külön szerencséje, hogy egy időn túl átlátta a helyzetet, s így hamar megkereshe-
tett minket.
Most azonban még ott ült a csomagján, a tisztáson, és várt. Hideg volt, fázni kez-
dett, de hogy melegebb ruhát öltsön (könnyen öltözve érkezett: nem tudta, hogy ilyen
zord télbe pottyan), ki kellett volna szednie minden holmiját a csomagból. Mivel a he-
lyet nem látta alkalmasnak táborverésre, úgy döntött, hogy mégsem pakol ki; tovább
várt, és hogy ne fázzon át egészen, elkezdte a havat taposni-egyengetni a durva vá-
szonnal bevont csomag s a vele együtt hozott nagy fémdobozok körül. A köpenye nem
volt túl nehéz helyen; előrángatta, felvette és szorosan magához simította. Valamelyest
kimelegedett, de késésünk már komolyan aggasztotta, s hogy gyorsabban teljen az idő,
besétált az erdőbe – persze nem nagyon messze a tisztástól. Azzal szórakozott, hogy
próbálta kitalálni, miféle állatoktól származnak a szanaszét futó nyomok, de nem sokra
ment e tekintetben meglehetősen gyarló korunkbeli tudományával. Aztán valami apró
patásokat riasztott fel, törpeszarvas-féléket, melyek bolond futással menekültek előle;
eltűntek a domb hajlata mögött, ahonnan szinte rögtön vérszomjas bőgés hallatszott –
a támadásba lendülő ragadozó rövid, félelmes hörrenése. Marc szerint valami macska-
féle volt, s könnyen megtörténhetett volna, hogy ő esik áldozatául, ha ő megy át előbb
a dombhajlaton; igen, annyira gondba merült késésünk miatt, hogy megfeledkezett a
veszélyről, és csak az a vérszomjas bőgés juttatta eszébe, hogy olyan korban van,
melyben a fenevadak valóságos kényurai bolygónknak. Most tehát sarkon fordult, s
futólépésben indult a tisztás felé, miközben folyton meg-megcsúszott a síkosra fagyott
havon, s néhányszor el is esett.
A tisztás szélén bosszúsan látta, hogy amit ő habozott megtenni, azt megtette egy
éhes farkasfalka: kihasították a csomagját, s most ott húzgálták holmiját összevissza a
havon. A rendesnél kisebb termetű, vörhenyes szőrű farkasok voltak, s minden bi-
zonnyal halálosan kiéhezettek, ha nem féltek egy ilyen, számukra ismeretlen tárgyat
szétmarcangolni. Marc meg akarta menteni a holmiját, s kilépett a tisztásra. A farka-
sok nyomban felfigyeltek rá, és az idegen jelenségtől némileg meghökkenve, morog-
va-vicsorogva hátráltak, ám túlságosan éhesek voltak, meg túl sokan is, hogy csak úgy
elkullogtak volna; bármelyik pillanatban megtámadhatták. Marc úgy látta, nem tehet
mást, mint hogy a fegyveréért nyúl…
– …és közéjük lőttél. Ugye, közéjük lőttél? – szóit közbe Vlad különös hangon.
Marc csodálkozva nézett rá, s a fejét ingatva mondta, hogy nem lőtt.
– Helyes. Mert ki tudhatja, milyen szerep vár rájuk a történelem előtti fejlődésben –
folytatta Vlad mindannyiunkat meglepő komolysággal, s éppen ebből értettük meg,
hogy tréfál. – Igen, igen – játszotta tovább az aggodalmat. – Annak a farkasnak egyik
utóda, amelyet Marc nem lőtt le, egykor lehet hogy megeszi a kőbalta feltalálójának
halálos ellenségét, aki különben megfojtotta volna ezt a műszaki zsenit… Mármost
képzelhetitek, mi lenne, ha Marc lelőtte volna a farkast. Oda lenne az egész történe-
lem.
Mindannyian nevettünk Vlad ötletén, de el is gondolkoztunk rajta. Marc aztán be-
vallotta, hogy nem az emberiség sorsa fölötti aggodalmában nem lőtt, egyszerűen nem
volt nála a fegyver; már nem volt nála, mert jól emlékszik, kis idővel azelőtt ott lapult
a zsebében. Hanem hát egypárszor elesett, a fegyver nagyon könnyen kicsúszhatott a
zsebéből, és eltűnhetett a hóban; nem vette észre, és csak ott a tisztáson, a vicsorgó
falkával szemközt jött rá, hogy fegyvertelen. A farkasok hörögtek, üvöltöttek, nem
tágítottak a széttépett csomag mellől, s felbátorodva az ember bizonytalanságától, tá-
madásra készültek. Marc átlátta, hogy a helyzet veszélyes. A vörhenyes szőrű állatok
nem voltak ugyan nagyobbak egy rókánál, de sokan voltak, vagy százan, és Marc azt
kockáztatta, hogy szétszaggatják, mielőtt a faj, amelyhez tartozik, egyáltalában megje-
lent volna a világon.
– A nyomorultak, még azt se tudták volna, mit esznek – szólt közbe valaki tréfásan.
– Mikor nekem rontottak, futni kezdtem. Otthagytam a csomagot, és csak az irhá-
mat vittem, mégis majdnem elkaptak – mesélte Marc, s megtépett köpenyét mutatta. –
Ahogy felfelé igyekeztem egy fára, úgy ugrott a nyakamba az egyik fenevad; még jó,
hogy elszakadt a köpeny, különben vagy én hagyom lehúzni magam, vagy a farkast
cipelem fel a fára…
Marc nevetett, és Andrea feddő pillantást vetett rá a komolytalanságáért; illendő-
ségből tette, tulajdonképpen végtelenül boldog volt, hogy elveszettnek hitt társunk újra
itt van közöttünk. A kaland hőse pedig tovább mesélte, hogyan helyezkedett el a fán,
alatta a dühödt falkával, majd hogyan szedte elő időjáróját (jó, hogy nem vesztette el
azt is, vagy nem hagyta a csomagja mellett), és hogyan fedezte fel a tájoló hibáját. A
körülmények azonban nem voltak alkalmasak arra, hogy utánaszámoljon az észlelt
eltérésnek, tett hát egy rövid, huszonnégy órás ugrást, hogy bár a farkasoktól megsza-
baduljon. Most ugyanott ült a fán, csak egy nappal korábban; az ágakról mászása köz-
ben lerázott hó újra a helyén volt, a farkasok eltűntek, s a tisztáson nem látszott sehol a
csomagból széthurcolt limlom. A csomag és a fémdobozok ekkor még voltaképpen
nem is léteztek.
Hátát a fatörzsnek vetette, s órákig számolt, hogy tisztázza, mekkora időbeli távol-
ságra van tőlünk. Miután ez sikerült, beprogramozta gépét a csoport mostani jelenével
való találkozásra, ami az ő időpillanatából jövő irányú elmozdulást jelentett. Olyan
pontosan állapította meg az eltérést a két időpillanat között, hogy az „alagút” egyene-
sen a mi most elmúlt éjünkbe szippantotta, a zuhogó esőbe, amelyben percek alatt bő-
rig is ázott. Tétován járkált a dombon, és még nem tudta biztosan, jó helyen van-e;
vizesen, holtfáradtan, a farkaskaland ijedelmét ki sem heverve botorkált a sötétben,
aztán végre beleütközött a sátrunk köré vont védősorompóba, és megszólaltatta a ri-
asztócsengőt.
– Hogyhogy nem indultál az ellenkező irányba? – kérdeztem tőle. Meghibásodott
tájolóval, a rászakadt magány nyomasztó érzésével nem is lett volna csoda, ha téved, s
a múlt felé indul, egyszer csak ott találva magát a mezozoikumban, a sárkánygyíkok
korában. Marc mosolygott, s a fejét ingatta; ez – mondta – már csupán azért sem lett
volna lehetséges, mert ő érezte, melyik a helyes irány; s lám, ránk is bukkant, mielőtt
szétszóródtunk volna az időben, hogy őt megkeressük (biztosra vette ugyanis, hogy ezt
tettük volna, abbahagyva érte a kísérletet). Örültem, hogy így alakultak a dolgok, s
végül mégis az ő társaságában megyünk első hosszabb expedíciónkra a múltba.
A következő napokon a hegyeket jártuk, ahol a legutóbbi eljegesedés nyomai vilá-
gosan látszottak. Már messziről feltűnt, hogy hó fed mindent, pedig nyár volt, és mi
úgy tudtuk, ilyenkor csak a legmagasabb csúcsokon marad meg egy kevés hó; ám ez
pár évezreddel későbbre vonatkozott, mi itt még a gleccserek világára bukkantunk. A
magasan fekvő völgykatlanoktól, jövendőbeli tengerszemek medrétől kezdve le a he-
gyek lábáig mindenütt óriási jégfolyások csillogtak, s gyalulták-koptatták a sziklákat.
Amint a hegyes vidék fölött repültünk, azonosítani próbáltuk a látottakat a mi korunk-
ból ismert tájakkal, s ez nem is volt különösebben nehéz; még egypár nagyvárosunk
most még puszta, gyér erdők vagy nádasok fedte helyét is felfedeztük. Az idő mintha
állt volna ezek fölött az ősi, szűz tájak fölött; évezredek kellettek egy-egy alig észre-
vehető változáshoz, amely az egymást váltó múlékony természeti jelenségekhez ké-
pest maradandó volt.
Amikor visszatértünk, megtudtuk, hogy a másik repülő járőr – két kis csoportunk
indult felderítésre – megtalálta azokat, akiket kerestünk. A havasokon túl kezdődő er-
dős vidéken bukkantak rájuk, ahol az éghajlat enyhébb volt, a növényzet dúsabb, a
fauna gazdagabb; más volt a levegő is, tele a mi korunk tavaszaira emlékeztető lágy
virágillattal. Mindnyájan látni, tapasztalni akartuk a dolgokat, és sorban ellátogattunk
oda.
Vagy százan voltak; később pontosan megszámoltuk őket, de most csak azt láttuk,
hogy elég sokan nyüzsögnek a sűrű lombok alatt. Alacsony, kissé hajlott alakjuk és
rövid lábuk volt, imbolygó lépésekkel jártak, s az erdő szélén tanyáztak, ahol a sza-
vanna kezdődött. A találkozás mindannyiunkra mély benyomást tett, végül is az őse-
inkre ismertünk bennük. Magam egy délben láttam őket először, biztonságos leshely-
ről, amint egy tisztáson a napra hevertek sütkérezni. Homlokuk kissé nyomott volt, és
úgy tűnt, mögötte nem születik túl sok gondolat; tagjaik nehézkesen mozogtak, más-
kor túl gyorsan, idegesen, összehangolatlanul; elkezdtek valamit, majd megint abba-
hagyták – talán játszottak, nem lévén egyéb dolguk gyökerekből s gyümölcsből álló
ebédjük végeztével.
– Ők azok, semmi kétség – suttogta mellettem Andrea, éppoly élénk érdeklődéssel
figyelve őket, mint én. Aztán a távolabb álló s egy-egy botot markoló alakok felé bö-
kött az ujjával; ezek minden bizonnyal az őrszemek voltak, amire komor képükből,
fürkésző tekintetükből is következtettünk. Hogy pedig el is látták feladatukat, azt
mindjárt igazolta éles kiáltozásuk, amellyel fellármázták a hordát, mert – bárhogy
igyekeztünk észrevétlenül lapulni leshelyünkön – finom érzékeik valamiképpen jelez-
ték a közelségünket. A heverők sietve felugráltak, izgatott horkantásokat hallattak, s a
fák alá húzódtak, ahol vezéreik döntését várták. Meglátni ugyan nem láttak meg ben-
nünket, de fülük és orruk, melyeknek több hasznát vették, mint szemüknek, idegen
neszeket és szagokat érzett, s ettől óvatosakká váltak. Hallatlanul mulatságos volt,
amint fülüket hegyezték, s a levegőbe szaglásztak, aztán egyszer csak elcsörtettek va-
lamerre, élénken hadonászva göcsörtös botjaikkal és közben békétlenül makogva.
Tervünk szerint miután megtaláltuk őket, a közelükbe kellett költöznünk. Tanulmá-
nyoznunk kellett az életüket, mielőtt bármit is kezdeményeztünk volna; ezt beleszámí-
tottuk kísérletünk „menetrendjébe”. Vizsgálnunk kellett viselkedésüket, intelligencia-
szintjüket s egy csomó egyéb dolog mellett főleg azt, hogy milyen ökológiai szerepet
töltenek be környezetükben. Az erdőt megraktuk mindenféle parányi érzékelővel, s az
ezek útján nyert adatokat közvetlen – messziről végzett – megfigyelésekkel és bizo-
nyos tesztekkel egészítettük ki. Új táborunk, melytől védősorompó tartotta távol a
vadállatokat, amolyan „hadiközpontja” lett ezeknek a munkálatoknak. A hegyek lábá-
nál egy szűk, eldugott völgyre leltünk, ahol a megfigyelt emberszabásúaknak nem volt
mit keresniük (mi legalábbis azt hittük); ott vertük fel tehát a sátrainkat, melyek egy-
egy kisebb laboratóriumnak is beillettek, annyi különféle rendeltetésű készülék és mű-
szer volt mindegyikben. Arra kellett vigyáznunk csupán, nehogy a horda valami isme-
retlen okból egyet gondoljon, s hír nélkül továbbálljon. Ilyen meglepetésben azonban
aligha lesz részünk, hála az egész erdőt átszövő, óvatosan felszerelt hírközlő hálózat-
nak.
– Mutatok valamit, gyere be – szólított meg Vlad a sátra ajtajából egy este.
Az antenna rúdjához támaszkodva álltam odakinn, ahonnan bizonyos szögben a sát-
rak közé pillantva Andreát láthattam, amint egy nyugágyon hever, és a vörösen leha-
nyatló napba hunyorog. Mezítláb volt, s gondtalanul lógázta keresztbe vetett lábát. Azt
hiszem, nem vett észre, vagy csak úgy tett, mintha nem látott volna; merengő és eny-
hén melankolikus arccal bámult nyugatra, majd fésűt vett elő, és lusta mozgással járat-
ta a hajában, miközben egy apró tükörben nézte magát. Ahogy alkonyi fény fürdette
ábrázatára, gyönyörűen lebarnult vállára és karjára, a fésülködés ütemes mozgásától
ringó testére tapadt a tekintetem, nem tudtam nem irigyelni Marcot az éjszakái – az
éjszakáik! – miatt; nem tudtam levenni a szememet Andreáról, s ekkor hallottam,
mintegy álomban, Vlad hívását. Válaszoltam valamit, alkalmasint valami türelmetlen
gorombaságot, de Vlad egyre csak győzködött, hogy menjek be; azt mondta, megér
egy évet az életemből, amit mutatni akar. Végül is fájó szívvel otthagytam Andreát a
lenyugvó napfényében, s beléptem Vlad sátrába, ahol a házigazda széles vigyorral ül-
tetett maga mellé egy megfigyelő képernyő elé.
– Hallatlanul érdekes – jegyeztem meg ironikusan. – Igazán kár lett volna nem lát-
nom.
A képernyő egy emberszabású nőstényt mutatott, amint gyökerek után kapar néhány
fiatal fa közelében; két mosdatlan, bozontos kölyke ott játszadozott mellette, s időn-
ként a nyakába ugrott. Ilyenkor az „asszonyság” előkapta két markát a gödörből,
amelyben kaparászott, lekent egy-egy nyaklevest az apróságoknak, aztán komikus si-
etséggel folytatta a munkáját. Amikor a kölykei felé fordult, látszott bamba kifejezésű
arca, melyet – hogy nagyobb nyomatékot adjon a pofonoknak – még el is fintorított; a
készülék egyébként csak rövid, fekete állatbőrrel takart hátát-tomporát és kérges talpát
fogta be a képbe, amint négykézláb állva ásott, s mikor sikerült egy-egy gyökeret ki-
szednie, mohón rágcsálni kezdte.
Mindezt csupán pár másodpercig néztük.
– A dédanyád, remélem – mondtam Vladnak, akit azonban annyira meglepett a kép,
hogy rá se hederített nem nagyon illedelmes tréfámra. Másvalamit akart mutatni ne-
kem, és eltelt egy kis idő, ameddig rájött, hogy amikor az előbb felállt, véletlenül át-
kapcsolt egy másik csatornára.
– Ide nézz – mondta, csavarva egyet a készülék gombján.
 Valahol a szavannán vadászat folyt. A horda rábukkant a vad szarvasmarhák legelő-
jére, s – amint most jól látszott a képernyőn – a férfiak a magas fűben kúszva kerültek
a csorda közelébe. A marhák az utolsó pillanatban figyeltek fel rájuk, és már rossz ta-
pasztalataik lehettek, mert nyomban szétfutottak, hogy csak jó messze verődjenek újra
csoportba. A riadt futkorászás közben azonban a férfiak egy fiatal bikát elszakítottak a
többi állattól, s most ez ott állt közöttük rémülten fújva, a földet kapálva és fejét mé-
lyen leszegve. Az emberszabásúak minden irányból egyszerre közeledtek feléje, ke-
zükben botokkal és kövekkel, a kis bika meg vékony, inas lábait megfeszítve, zömök
testét előredöntve, kidülledt szemmel nézte, hol törhetne ki a gyűrűből.
– Mit szólsz hozzá? – pillantott rám Vlad, és láthatta, milyen aggodalommal figye-
lem a kis bika hegyes szarvát, széles, erős homlokát, az állatbőrös madárijesztők al-
kalmilag felkapott husángjaival szemben. Megingattam a fejem, abbeli kétségem jelé-
ül, hogy az emberszabásúaknak sikerül a vadászat.
– Túlságosan nagyot akarnak, vagy túlságosan éhesek… Abból a dühös kis jószág-
ból azonban ma nem fognak vacsorázni, hacsak a kedvükért ki nem töri a nyakát.
Vlad ellenkezett. Az volt a véleménye, hogy a férfiak nem először próbálnak elejte-
ni egy marhát, s hogy bizonyára van erre valamilyen ravasz fortélyuk; valósággal be-
lebújt tehát a képernyőbe, hogy a küzdelem minden mozzanatát láthassa.
A készülék továbbította jelenet izgalma még Andreát is kiverte a fejemből. A bika
első támadására úgy felkiáltottam, mintha ott lettem volna a szavannára kimerészke-
dett aprócska emberszabásúak között, akik a két hegyes szarv nagyon is könnyű prédá-
jának tetszettek. A riadt állat bármelyik percben kitörhetett volna, de már nem tudta,
hol a csorda, merre vegye az irányt, és csak az a vágy vezérelte, hogy hajszolóit szét-
szórja és megölje. Vak dühvel rontott rájuk, jobbra-balra öklelve, hanem azok ugyan-
csak fürgék voltak, mindig félreugrottak, és ahogy megfigyeltem, segítették is egy-
mást: miközben a bika egyet üldözött, oldalról tucatjával szöktek hozzá, és ütötték a
husángjaikkal.
– A bika nem harcol jól – mondta Vlad elfúlt hangon. – Tapasztalatlan, fiatal állat,
úgyhogy meglátod: azok a nyavalyások végül húst esznek…
Még beszélt, amikor a kis bika szarvára kapta az egyik vadászt, földhöz verte, és
összetiporta. Megborzongtam a dráma kegyetlenségétől, vérességétől, pedig csak a
képernyőn láttam, mintha egy más világban, egy idegen világban zajlott volna; pilla-
natokkal később jutott csak eszembe, hogy hiszen éppen most zajlik, nem messze tő-
lünk, ugyanabban az édes alkonyi fényben, amely az előbb oly csábítóan kívánatosra
színezte Andreát előttem.
Amikor újra a képernyő felé fordultam, a kis bika már a csorda felé futott. A vadá-
szok üldözték valameddig, köveket hajigáltak utána, majd elfáradtak s visszafordultak;
élénken hadonászva-gesztikulálva mentek az erdő felé. Összetiport társukhoz érve
megálltak, felemelték s újra visszaejtették egyik karját, aztán egyik lábát is, hogy
meggyőződjenek róla, csakugyan meghalt; végül minden teketória nélkül behúzták az
erdőbe. Hajlott háttal lépkedtek, kezükben husángjukkal, s az áldozat teteme véres ös-
vényt szántott mögöttük. Vlad úgy vélte, lehet valami halotti szertartásuk; én ráhagy-
tam, bár a magam részéről nem nagyon hittem, s azt tanácsoltam neki, ne váltson át
más csatornára, tartsa szemmel a vadászokat, ameddig tudja; így pontos adatokat sze-
rez majd a horda szokásairól. Mivel közben besötétedett, Vlad bekapcsolta az infravö-
rös reflektorokat, és várt.
A vacsoránál Marc előadta, hogy a szavannán túl újabb erdőket látott, s néhányszor
elrepülve fölöttük, más – még jóval népesebb – közösségeket fedezett fel; egyiknek-
másiknak a folyó agyagos martjába vájt barlangokban van a tanyája. Valaki felvetette,
hogy mi lesz, ha háborúság tört ki az általunk megfigyelt horda és valamelyik szom-
szédja között; némi vita után megállapodtunk abban, hogy ha kísérletünket nem zavar-
ja, nem avatkozunk be. Majd észrevettem, hogy Vlad hiányzik, és utána mentem. A
sátrában volt, viaszsápadtan feküdt a heverőjén; azt hiszem, hogy nem sokkal előbb
hányt is. Amikor megkérdeztem, mi baja, utálkozva összerázkódott.
– Tudod, hogy kannibálok? – pillantott a képernyő felé.
Hát erről volt szó…
– Akkor legalább egykettőre megvolt a temetés – próbálkoztam tréfálni. – Végig-
nézted?
Vlad bólintott, én pedig megértettem, hogy most hiába hívnám vacsorázni: elég volt
szegény fejének, hogy látta a horda vacsoráját.
– Micsoda népséggel kell vesződnünk – háborgott másnap. – Holmi rohadt ember-
evőket segítünk majd gyors fejlődéshez olyan ismeretekkel, amilyenekre nem tenné-
nek szert millió év alatt sem… Minek? Mondd, minek? Hogy aztán még nagyobb ét-
vággyal falják fel egymást a tőlünk kapott szerszámok s az általunk sugallt értelem
birtokában?
Indulatos volt és rosszkedvű, még egyre a tegnap látottak emléke kísértette.
– Mitől vagy úgy oda? – kérdeztem, és közöltem vele, hogy én előre tudtam, mi lesz
a sorsa a halottnak, amikor láttam, hogy a vadászok elhurcolják. Megjegyeztem to-
vábbá, hogy az emberevők szó használata jogosulatlan, mivel a horda nem miközü-
lünk falt fel valakit (erre már csak azért sem kerülhetett sor, mert felsőbbrendű értel-
münk és berendezéseink kizárták a találkozás lehetőségét), márpedig emberek most
még csak mi vagyunk, ők legfennebb lesznek. Az este az erdőben egy prehominidát
faltak fel tehát, vagy – némi jóakaratú túlzással – hominidát, de embert, azt semmi
esetre.
– Akkor is kannibálok – utálkozott Vlad. – Akikre az emberi színjáték eljátszása
vár, azoktól ez aljas és erkölcstelen.
Vitatni kezdtem, hogy ilyen kezdetleges lények tettei morális megítélés alá eshet-
nek. Ha elejtik a bikát, talán nem eszik meg szerencsétlen társukat, mondtam, de per-
sze az is lehet, hogy a halottnak mindenképpen ez lett volna a sorsa, s nemcsak itt, ha-
nem az adott időben a bolygót lakó összes hordáknál.
– Mit csináljunk, ők az őseink – mondtam. – Olyanoknak kell elfogadnunk őket,
amilyenek, nem ahogy mi elképzeltük őket magunkban. Igen, kicsik és gyengék, csú-
nyák és ügyetlenek, piszkosak és immorálisak, a mi szempontunkból. Ismétlem: a mi
szempontunkból, ezt nem szabad feledned. Mást nem is várhatunk tőlük, mert nem
képesek másra: értelmük tulajdonképpen csak most nyiladozik, most kezd egy kis fény
derengeni elméjük homályában, s ez így a legjobban van – ezúttal az ő szempontjuk-
ból. Ha mi nem jöttünk volna, tovább járhatnák sorsszerű, természetes útjukat, s végül
sok-sok nemzedék felhalmozódó tapasztalata révén eljuthatnának addig, ahol a Homo
sapiens kezdődik. Most még állatok, s ebben a pillanatban így is kell megítélnünk
őket; mi több, azt is jó tudnunk, hogy tulajdonképpen nem teszünk nekik semmilyen
szívességet, amikor meggyorsítjuk fejlődésüket egy általuk nem sejtett, de pontosan
még általunk sem előrelátott jövő felé. Vagy azt hiszed, majd hálásak lesznek érte?
Megköszönik valaha? – kérdeztem Vladtól, aki egy kövön ült, s lábait a patakban hű-
söltette. – Mert én azt hiszem, már csak azért sem köszönik meg, mivel alig tudnak
majd rólunk; mint holmi álomképek, úgy maradunk meg emlékezetükben, s még sok
ideig fogalmuk sem lesz, milyen szerepet játszottunk a sorsukban. Mire pedig eljutnak
oda, hogy megértsék, elfelejtik azt a hosszú éjszakát, amelyen átléptettük őket a gyor-
sított fejlődés küszöbein.
– Te nem bízol a kísérletünkben – hökkent meg Vlad.
– Már hogyne – tiltakoztam, s azzal érveltem, hogy ebben az esetben nem is vettem
volna részt benne. Az egész ügyet azonban kizárólag a mi ügyünknek tartom, amely-
ből kizárólag nekünk lesz hasznunk: mélyebbre hatolunk általa az idő titkaiba, s jö-
vendő időbeli utazásainkra vonatkozó tanulságokat nyerünk. Majdnem biztosra ve-
szem, jelentettem ki, hogy beavatkozásunk a horda életébe sikeres lesz ebben a tekin-
tetben; hogy nagyjából a várt eredményeket kapjuk, persze sok előre nem látható mó-
dosulással. A horda és tagjai számára viszont mindaz, amit teszünk majd velük, nem
jelent többet, mint mondjuk egy nagyobb elemi csapás, erdőtűz, földrengés vagy jár-
vány, amire a túlélők megrendülten emlékeznek még egy ideig, de közben mindenes-
tül beilleszkednek az esemény nyomán támadt új valóságba.
Hamarosan elég jól megismertük alanyainkat. Anélkül hogy ők észrevettek volna,
úgyszólván köztük éltünk, s páratlanul értékes felvételeket készítettünk róluk, majd-
nem olyan értékeseket, mintha saját őseink lettek volna. Tudtuk azonban, hogy mi
nem az ő utódaik vagyunk (pontosabban leszünk), mert az ő fejlődésük, beavatkozá-
sunk következtében, el fog térni az általánostól és természetestől: sokkal gyorsabb
lesz, s vagy valami abnormist eredményez, vagy a populáció eltűnéséhez vezet. Mind-
két esetben meg kell állapítanunk, milyen okból. Az emberré válás sokkal hosszabb
ideig tartott, hogysem egy ilyen gyorsított fejlődésű népesség részt vehetett volna ben-
ne; egyébként éppen azért utaztunk vissza ilyen távoli múltba, hogy kísérletünk ne be-
folyásolja az evolúciót, legyen elég idő arra, hogy a következmények genetikai érte-
lemben nyom nélkül eltűnjenek.
Vállalkozásunk előkészületei során, emlékszem, valaki felvetett egy kérdést,
amelyből probléma lett, s miután sikerült pontosan megfogalmaznunk, számítógépbe
tápláltuk tanulmányozás végett. Akkor még nem tudtuk, hova küldenek: több javaslat
hangzott el, de egyik sem helyezett kilátásba éppen ilyen mély alászállást. A történe-
lem – azt hittük – elég tág teret kínál kísérletünkhöz, és egy effajta utazásra készül-
tünk, amikor felmerült az említett kérdés: nevezzük a „kiiktatott ős” kérdésének. Meg-
érkezem a múltba, s véletlenül vagy kényszerűségből megölöm valamelyik ősömet,
mielőtt a hozzám vezető lánc következő láncszemét nemzette vagy megszülte volna –
ezzel pedig magamat is megölöm. Hogyan szüntethető meg ez az eshetőség, még ha
bekövetkezése csak nagyon kis mértékben valószínű is? A számítógép válasza az volt,
hogy a probléma igen távoli ősök esetében megszűnik: ha kellően nagy számú köztes
személy áll a szóban forgó ős és az időutas között, az előbbi génállománya annyira
„felhígul” az utódban, hogy gyakorlatilag közömbössé válik, ki volt az őse abból a
nemzedékből, a megölt személy-e vagy másvalaki. Hogy kissé pontatlan, de szemléle-
tes fogalmazással éljek: a múltba nagyon messze visszatérő időutasnak biztonságot ad
a néhány száz nemzedék „védőrétege”, amely nem engedi, hogy egy-két véletlenül
kiiktatott ős a legcsekélyebb mértékben is megváltoztassa vagy akár csak befolyásolja
a szilárd jövőt.
Tekintélyes szakértők nyugtattak meg, hogy nincs okunk aggodalomra: akármi tör-
ténik ott, ahova megyünk, kétmillió év bőven elég ahhoz, hogy csillapítsa, sőt egészen
elnyelje az apró balesetek következményeinek minden ártó – nekünk vagy a mi jele-
nünkben élőknek ártó – hatását. A negyedkor eleji hominidák még távol állnak a tulaj-
donképpeni embertől, úgyhogy nem kell számolnunk semmi kellemetlen meglepetés-
sel. Tanulmányoznunk kell viszont a beavatkozás rögtöni következményeit: ez egyik
fontos célja kísérletünknek.
Marc is épp ezeket a dolgokat hozta szóba, mikor egy esőtlen és szélcsendes, de bo-
rús napon kinn jártunk a szavannán. Antennát kellett szerelnünk egy ott álló magányos
fa ágai közé, s miközben arrafelé törtettünk a sápatagon zöldellő bokrok között, arról
beszélgettünk, hogy mi nem egyetlen őst, hanem egy egész kis populációt iktatunk ki
az emberré válásból. Mert alig hihető, hogy éppen ezek a mesterségesen gyorsított fej-
lődésű hominidák szülik meg majd az embert; sokkal valószínűbb, csaknem biztos,
hogy ezt az evolúció természetes útjáról le nem térő hordák teszik meg. Az általunk
végzendő kísérlet alanyai, éppen előnyük miatt, amire szert tesznek, kiesnek a ver-
senyből; elméletileg ugyanabba a helyzetbe kerülnek, mint az a kiiktatott előd, akinek
hiányát az idő közömbösíti. Az emberiség velük vagy nélkülük a megfelelő időben
mindenképp megjelenik: erre mi magunk vagyunk az eleven bizonyság.
– A kérdés az, hogy a hordával mi lesz – mondta Marc, miközben beszabályozta az
antennát. – Végül is megtudjuk majd, legfennebb ugrunk még egyet az időben. Téged
nem szórakoztat, hogy a fickóknak gőzük sincs róla, mi vár rájuk? Mi látjuk, halljuk
őket, ők pedig egyszerűen nem tudnak a létezésünkről. Mi volna, gondolom sokszor,
ha fognám magam, s csak úgy elébük állnék? Vajon mire vélnék a furcsa találkozást?
Azt tanácsoltam neki, egyelőre ne mutatkozzon, amit egyébként kísérletünk prog-
ramja is előír. Véleményem szerint, jegyeztem meg tréfásan, ezek a mi alanyaink túl
jó gyomrúak és túl tompa elméjűek ahhoz, hogy felismerjék bennünk jótevőiket, s ne
egyenek meg, ha erre alkalom nyílik.
– Ha azt hiszed, hogy valami kultúrhérosz leszel majd a mitológiájukban, tévedsz:
te ugyan elég szép vagy egy effajta szerephez, de ők a gondolathoz még nagyon fejlet-
lenek. Vigyázz, különben te magad viszed őket az emberevés bűnébe, ezúttal szó sze-
rint értve az embert…
Azt hiszem, elég meggyőző voltam; mindenesetre Marc a továbbiakban féken tar-
totta kíváncsiságát, s nem kockáztatta kísérletünk sikerét. Utasításunk is volt rá egyéb-
ként, hogy legyünk diszkrétek; értelmetlen dolog lett volna túl hamar hírt adni a jelen-
létünkről.
Az erős áramforráshoz kapcsolt antennának nagy hasznát vettük a következő éje-
ken, amikor a sötétség leple alatt mindenféle tárgyat vittünk a táborból az erdőbe. Már
ismertük a horda tanyahelyeit, s tudtuk, hogy legkedveltebb közöttük egy tágas tisztás,
melynek egyik végében forrás fakadt (a horda tagjai éjjel a közeli fákon aludtak); itt
akartunk először érintkezésbe lépni a gyorsított fejlődés útjára terelendő emberszabá-
súakkal.
Az első kihelyezett tárgyak különféle szerszámok voltak – mert lettek légyen bármi-
lyen kezdetleges, ősi modellek után készült darabok, a szerszám nevet azért megérde-
melték. Magam is leraktam egy odvas fa tövébe néhány baltát és ásókapát, egypár
nagy, csillogó kést. Mikor aztán megvirradt, s az emberszabásúak a forráshoz tódultak
inni, élvezettel figyeltük, miképpen fedezik fel a számukra minden bizonnyal csodála-
tosnak tűnő, csodálatos módon megjelent fémtárgyakat. A merészebbek eleinte bot-
jukkal piszkáltak hozzájuk, menekülésre készen, majd mikor meggyőződtek felőle,
hogy a tárgyak élettelenek és ártalmatlanok, mindnyájan tapogatni, forgatni kezdték
őket. Mi pedig ott ültünk a képernyő előtt, s figyeltük alanyaink ámulását, örvendezé-
sét, gyors taglejtéseiket, melyekkel mintegy „megvitatták” egymás között a dolgot.
Hogy mire jók a szerszámok, azt persze nem tudták, a fém azonban nagyon izgatta
őket; látszott abból, ahogyan fogdosták, nyalogatták. Mozgékony, kifejező ábrázatuk-
ról le lehetett olvasni, micsoda rendkívüli élmény mindez számukra.
Mulatságos volt megfigyelni, hogyan jönnek rá egy-egy tárgy rendeltetésére.
– Oda nézzetek! – szólt valamelyikünk, s a könnyei potyogtak nevettében. Annyi
szent, hogy volt is min nevetnie.
Az emberszabásúak elfeledkeztek forrásról, szomjúságról, mindenről, úgy lekötöt-
ték őket a fák alatt talált szerszámok. Vagy öt-hat férfi baltákat és kapákat ragadott fel,
s elkezdtek ide-oda futkosni velük. Mozgásuk teljességgel értelmetlen volt, maguk
után húzták a szerszámokat a földön, de ezt roppantul elmélyülten, fontoskodva csinál-
ták, miközben a többiek négykézláb álltak, hogy közelebbről láthassák a társaik kezé-
be került ismeretlen tárgyakat. Amikor azonban egy eltévedt szarvas rontott közébük,
eldobták a baltákat, és hitvány botjaikért rohantak – megszokott, ám a nagyobb va-
dakkal szemben kevéssé hatékony fegyvereikért. Ordítva vették üldözőbe a szarvast, s
amikor visszatértek (hogy zsákmány nélkül, azt talán mondanom sem kell), úgy estek
neki újra a szerszámoknak, mintha először látnák őket: megint forgatták, nézegették,
szagolták, s próbáltak beleharapni a csillogó fémbe.
– Talán bizalmatlanok a modern technika iránt – tréfált Marc. Az igazság az, hogy
az általunk elébük tett fémtárgyak használata túl forradalmi cselekedet lett volna olyan
lények részéről, akik még maguk pattintotta kőszerszámokat sem használtak; ezt az
ugrást csupán akkor tették meg, amikor beavatkozásunk közvetlenebbé vált, és szemé-
lyükre, lényükre próbált hatni.
Idővel megismertük és azonosítani tudtuk a horda minden tagját a legvénebbektől
az apró kölykökig. Mondhatni, a kezünkben tartottuk őket, amiről nekik fogalmuk sem
volt, bár néha megérezték közelségünket, s ilyenkor élénk izgatottság lett úrrá rajtuk.
Hamarosan eljött az ideje annak is, hogy mindegyiküknek az agyába sugározzunk –
persze távolról – bizonyos programot, azzal a rendeltetéssel, hogy közelebb hozza vi-
láglátásukat, felfogásukat a mienkhez. Ugyanakkor ellenőriznünk kellett, hogy elég
rugalmasan fogadja-e be idegrendszerük a programot, s azt tapasztaltuk, hogy alanya-
ink valósággal megbolondultak: rettegéssel határos izgatottság fogta el őket. Azonnal
rájöttünk, hogy a gondosan előkészített program túl sok információt tartalmazott: túl
magas küszöb átlépésére késztettük alanyainkat, ki akarva vezetni őket az értelmükre
boruló éjből, s most nem tudtak mit kezdeni a fejükben rajzó fogalmi ködképekkel.
Megtudtuk tehát, hogy befogadókészségük csekély, s ha eredményt óhajtunk elérni
velük, akkor ezen segítenünk kell – ha másképp nem lehet, az agytérfogatuk növelésé-
vel.
Megint körülvettük az erdőt oldalról és felülről, s addig mesterkedtünk, ameddig
különleges készülékeink be nem juttatták a horda minden egyes tagjának szervezetébe
a kellő adag serkentőt. A hatás nemsokára megmutatkozott. Alanyaink magatartása,
viselkedése tükrözni kezdte befolyásunkat: kevesebbet futkostak céltalanul, többet ül-
tek egy helyben, s mintha el-eltöprengtek volna; szóval „megkomolyodtak”, ami an-
nak a jele volt, hogy lassan világosság gyúl homályos értelmükben. Vagy ötük-hatuk
koponyájába mikroszkopikus szondákat is ültettünk, amelyek egyenesen a mi fogal-
mainkra fordítva jelezték, milyen szellemi folyamatok zajlanak a tetves, gubancos haj-
jal fedett fejekben. Valósággal lenyűgöző volt e szegény lények lelkének útját, emez
út merész ívelését követni, s borzongató volt elgondolkozni azon, hova vezet ez az
általunk felgyorsított fejlődés: az ismert emberhez-e vagy valami egészen máshoz,
amiről egyelőre elképzelésünk sincsen.
Miután még néhányszor megismételtük a serkentők adagolását, a változás roppant
erővel folytatódott. Az emberszabásúak memóriakapacitása megnőtt, asszociációs és
értékelő készsége egyre javult, s mindezeknek kitűnő, még az állatra jellemző érzék-
szervek szolgáltatták a feldolgozandó ingerek sokaságát. A külső világ jeleit, jelzéseit
persze addig is elég jól érzékelték, csakhogy most sokkal többet értettek meg belőlük,
s válaszaik pontosabbakká és helyesebbekké váltak. Még arckifejezésük is értelme-
sebb lett. Andrea vette észre először ezt az érdekes jelenséget, s mindjárt be is mutatta
nekünk egy általa tanulmányozott idős egyed példáján: egy roskatag vén hímről volt
szó, a horda igen kevés vénjének egyikéről (az adott életfeltételek között ugyanis elég
magas volt a halandóság aránya). Meglehet, az öreg tulajdonképpen nem is volt na-
gyon öreg, de szánalmasan nézett ki reuma görnyesztette hátával és nehézkes mozgá-
sával. Többnyire a nőstények között üldögélt, vadászni nem járt, s visszahúzódva,
mindenkitől elhanyagoltan tengődött a földből reszkető kézzel kikapart gyökereken.
Húshoz nemigen jutott, erőtlensége miatt rendszerint elmaradt a zsákmányosztásról, s
a horda nem etette; fölösleges tehernek érezték, és minden bizonnyal várták a halálát.
Akadt olyan is a fiatalabbak között, aki fenyegetően vicsorgott, ha elment mellette. Az
öreg azonban túl gyenge volt hozzá, hogy illő feleletet adjon a kihívásra: csendben,
meghunyászkodva oldalgott el. Olykor a nőstények is rá-rátámadtak, mert lopott (ezt
ugyan mindegyikük megtette, ha alkalma volt rá): gyökereket szedett el a kölyköktől,
főleg a kisebbektől, akik sem tiltakozni, sem elszaladni nem tudtak. Andrea filmet ké-
szített az öregről, s abban is láttuk, hogyan ragad ki az egyik, még négykézláb mászká-
ló apróság kezéből egy gumót, s hogyan áll tovább vele a kölyök kétségbeesett bőgése
közepette, hol riadt, hol dühös ábrázattal pillantva hátra.
– Íme – mondta Andrea – a horda „öreg bölcse”. Teher volt mindenki számára, és
meggyőződésem, hogy az első felkerekedés alkalmával, amikor a többiek délebbre
húzódnak vagy fel a hegyekbe, ő itt maradt és elpusztult volna. Megfigyeltétek már,
hogy ennek a közösségnek nincsenek öregjei, csak egészen kivételesen? A sanyarú
tengődés, ahogy élnek, hamar tönkreteszi a szervezetet; a gyengét, a rokkantat pedig a
horda érzelgősség nélkül sorsára hagyja, s a többit elvégzi a természet…
Andrea aztán bemutatta, milyen változás ment végbe az öregen a kísérletünkhöz
használt serkentő hatására. Hűvös, de napsütéses, szép délután volt, amikor lencsevég-
re kapta; közeledett az ősz, és már előre zordabbnak ígérkezett, mint amilyennek a mi
korunkból ismertük. Az öreg egy ágon üldögélt, csontvázlábait lelógatta, és úgy pró-
bált elhelyezkedni, hogy a gyér lombon áttűző napsugarak az arcát érjék; szunyókált, s
úgy látszott, jól érzi magát. Már az a tény is, hogy fel tudott mászni a fára, állapota
javulására vallott; azelőtt a hideg és nedves földön feküdt pihenni, amitől egyre jobban
gyötörte a reuma.
– A szemét, azt nézzétek! – figyelmeztetett Andrea, s mindannyian értelmes élénk-
séget fedeztünk fel az öreg máskor tompa tekintetében, amint hirtelen felserkent, és
szőrös mellét vakarva bámult egy csapat vadász után, akik ott haladtak el alatta. Majd
egyet ásított, amitől még több ránc támadt sűrűn barázdált arcán, és azzal visszasüp-
pedt előbbi csendes, befelé forduló „meditációjába”.
Meggyőződtünk róla, hogy az öreg minden szempontból jobban néz ki, s egy kö-
vetkező képsor afelől is bizonyossá tett, hogy képes újra részt venni a horda életében
az általunk teremtett új körülmények között. A filmen először egy sűrű bokros képe
jelent meg, ahol egy árny le-lehajolva szedeget valami gallyakat; aztán a kamera köze-
lebb hozta az árnyat, s akkor láttuk, hogy az öreg az, amint egy általunk nekik juttatott
– számukra égből pottyant – kapával gyökerek után kutat. Igen, rájött a szerszám ren-
deltetésére; bizonytalan mozdulatokkal, de eredményesen vájta vele a földet, s időn-
ként benyúlt a gödörbe kiszedni a felszínre bukkanó gyökereket. Már jó kis tartalékra
tett szert ily módon. Olykor megállt, s maga felé fordítva a kapa vasát, elgondolkozva
nézte; aztán rázott egyet a fején tanácstalansága jeléül – ha ugyan nem így akarta kife-
jezni azt, hogy egyszerű elméjében csírázik a megértés.
A horda kezdett jól élni. A fémszerszámok, mihelyt használni kezdték őket, óriási
értéknek bizonyultak (ez a használók agyában is tudatosult valamiképpen), s a fenn-
maradás garanciáját jelentették. Ugyanakkor mind több egyszerű és hasznos informá-
ciót kaptak tőlünk – olyanokat, amelyeket már meg tudtak emészteni, be tudtak illesz-
teni mindennapi foglalatosságukba. A táborban minden kezdeményezést előzetesen
megbeszéltünk, s nemegyszer támadt heves, sőt szenvedélyes vita afölött, hogy he-
lyes-e, időszerű-e ezt vagy amazt sugallni az emberszabásúaknak, vagy még várni kell
vele az értelmi fejlődés egy újabb szakaszáig. Marc például egy adott pillanatban ke-
zükre akarta adni a tüzet, de Vlad és még néhányan élénken tiltakoztak, főleg azzal
érvelve, hogy van elég sürgetőbb megtanulnivalójuk.
– Hiszen így is megeszik egymást – mondta Vlad, még mindig a múltkori esetre
gondolva. – Akarjátok, hogy meg is süssék?
A tüzet illetően a „maradiaknak” volt igazuk, akik óvatosságot ajánlottak. Marc
mégsem állta meg, hogy rá ne vezessen egy fiatal hímet, hogyan üssön össze két követ
úgy, hogy azok szikrázzanak. A fickó egyik reggel arra ébredt, hogy tud csiholni.
Mindjárt ki is próbálta tudományát egy halom száraz levél s gally fölött, amelyek tüzet
fogtak; a lángok gyorsan elharapództak, és a horda üvöltve menekült ki a fák alól a
füves rétségre. Hajszálon múlt, hogy le nem égett az erdő; tíz emberünk oltotta a tova-
terjedő tüzet különleges szerekkel, csak így álltuk útját a katasztrófának. Amikor Vlad
az eset után először látta meg Marcot, dühösen rámordult; Marc azonban – jóllehet én
tudom, hogy hibásnak érezte magát – úgy tett, mintha nem is hallotta volna kollégája
szemrehányását.
A következő napokban olyan információkat kódoltunk és sugároztunk az embersza-
básúak agyába, amelyek megkönnyítették térbeli tájékozódásukat, szélesebbé tették
érdeklődésük és figyelmük határát. Most már tudták, hogy dél felé újabb nagy erdők
vannak, s ott kanyarog a csendes, de veszedelmes folyó is. Addig soha nem láttak fo-
lyót, nem távolodtak el a hegyek lábától, hogy amikor jön a tél, megbújhassanak egy-
egy barlangban (itt egymást melengetve szorongtak hónapszámra, ameddig a tavaszi
napsütés újra elő nem csalta őket, s nem találkoztak más folyóvízzel, mint cserme-
lyekkel és kőről kőre zuhogó patakokkal, amelyekből szomjukat oltották. Most azon
kapták magukat, hogy többet tudnak, mint amennyit valaha tapasztaltak; ha behunyták
a szemüket, egy óriási, sárgás-zöldes hullámokat fodrozó vizet láttak, s úgy érezték,
isznak belőle és átkelnek rajta. Homályos, emlékképszerű látomások kavarogtak előt-
tük, csakhogy ezek nem az ő emlékeik voltak, hanem az általunk sugallt információk.
Hasonló módon hoztunk tudomásukra néhány alapelvet, amelyek ismeretében ered-
ményes közös vadászatokat szervezhettek: általános taktikai alapelvekről volt szó, al-
kalmazásuk egy-egy konkrét helyzetben tőlük függött. Az „elvek” persze szituációk
formájában juttattak a tudomásukra: úgy voltak velük, mint az a sakkjátékos, aki meg-
tanul kívülről néhány nagy játszmát, s azok alapján győzi le ellenfelét. Az ő sakktáblá-
juk a szavanna volt, ott kergetitek a vadat, s terelték olyan természetes csapdákba,
amelyeket azelőtt észre se vettek volna. Miközben a férfiak vadászati oktatást kaptak,
az asszonyok ágyába „háztartástani” ismereteket plántáltunk, s kitűnő eszközökkel
láttuk el őket. Igaz, kissé nehezen értették meg, miért kell például a bivalybőrt leka-
parni, megtisztogatni a hústól-faggyútól, de sugalmazásunknak nem tudtak ellenállni,
s a kezük ügyébe tett csillogó, rozsdamentes, éles kések is valósággal kínálták magu-
kat a szóban forgó munka elvégzésére.
– Amit mi csinálunk itt, az több mint fantasztikus – mondtam egyszer, bizonyos
teszteket ellenőrizve Andrea társaságában, mikor is mind a ketten igen elégedettek
voltunk az eredménnyel. – Veszünk egy csorda állatot, és átváltoztatjuk őket ügyes,
sőt okos emberekké. Az a nemzedék, amellyel közvetlenül dolgozni kezdtünk, leg-
alább egymillió éves ugrást tett. Ha megőrzik a tőlünk kapott ismereteket, s főleg, ha
megszerzett értelmük örökletessé válik, beláthatatlan távlatok nyílnak előttük. Túlzás
nélkül állíthatjuk, hogy egy egészen kiváltságos helyzetű közösséget alkottunk, s ha
ezt nem ilyen ősi időkben tettük volna, joggal félhetnénk, miféle következményei
lesznek a mi korunkra nézve.
Hogy egészen őszinte legyek, én akkor már féltem is. Töprengtem, milyen veszé-
lyeket rejthet vállalkozásunk, s némelykor, munkám végeztével, a semmibe révedő
szemmel próbáltam elképzelni, mi lesz az alanyainkba előemberi szinten oltott kvali-
tásokkal, mikor majd elérik az emberi szintet. Az akkori helyzetet nem láthattam előre,
bizonytalan feltételezések hálójában próbáltam megfogni a jövőt, hogy képet alkothas-
sak róla, de nem ment, ekkor jöttem rá, hogy kell még majd egyet ugranunk az időben.
Túl kockázatos dolog lett volna ilyen nagy mértékben beavatkozni a múltba, ennyi
változást produkálni, s aztán egyszer csak visszamenni saját korunkba anélkül, hogy
ellenőriztük volna, mit tesz a szellem, akit kibocsátottunk a palackból.
Addig azonban még sok idő volt, s ezalatt sok mindent kellett végeznünk. Miköz-
ben épp azt vettük számba, mit tartalmaz még kísérletünk programja, amire a további-
akban kell sort kerítenünk, az egyik érzékelő riadót jelzett. Az erdő mélyét figyelő be-
rendezés három vadász képét közvetítette, amint hosszú, könnyű botokkal madarakat
próbáltak elejteni. A jelenet egyikünket sem érdekelte volna, sokszor láttunk már effé-
le madarászatot, a minden mozgást azonnal jelző érzékelő azonban most egy nagy ra-
gadozó képét adta be, amint a bokrok között a vadászok felé lopódzik. A végkifejlet
előrelátható volt: a vadászok szél ellenében haladtak, és a fák koronája felé meredő
tekintettel, nem szimatoltak veszélyt. Aztán a ragadozó előrelendült, ugrott, s ekkor
láttuk, hogy egy hatalmas – és ha ez összeférne az esemény hangulatával, azt kellene
mondanom: gyönyörű szép – kardfogú tigris. A mi tigrisünk őse, kevésbé ravasz, mint
az, de robusztusabb, erősebb. Talán egy másodperc sem telt el, s az áldozat halott volt;
a következő másodpercben már ott lógott a tigris szájában, valósággal feltűzve a fene-
vad két szörnyű agyarára.
– Hűha, ebből nagy baj lesz – jegyezte meg valamelyikünk, és tényleg úgy lett. A
két túlélő eszelősen rohant a horda tanyahelyére az eset hírével. Mivel már elég gaz-
dag nyelvük volt, a „tigris” fogaimat is ki tudták fejezni bizonyos hangcsoporttal; s
amikor azok ketten kiejtették ezt, a többi szerencsétlen, állandó veszély közepette élő
emberszabású azonnal megértette. Minket az érzékelők tovább tudósítottak a horda
viselkedéséről: a fákra menekültek, mutatták a képernyők, s a félelemtől dermedten
néztek a bokros helyek felé, ahol a fenevadnak lappangania kellett. Most már nem do-
bálták el fémbaltáikat, hogy botot ragadjanak helyettük; tudták, melyik a jobb fegyver,
de – akárcsak mi – azt is pontosan tudták, hogy ilyen ellenséggel szemben azok sem
érnek semmit.
A nap hátralevő része rettegő várakozásban telt el, mármint a szegény emberszabá-
súak számára, s éjjel az érzékelők a tigris újabb támadását jelezték. Visszajátszottuk a
felvételeket, s láttuk, hogy a vérengző állat – végezvén zsákmánya emésztésével – a
két túlélő nyomán jutott el a horda közelébe, s ott szinte megrészegült a temérdek élő
hús szagától: felkapaszkodott egy alkalmas fára, hatalmas ugrással a bóbiskolók között
termett, és egyiküket iszonyú szájába kapta; egyenes vételben mi már csupán azt lát-
tuk, hogyan vonul el vele a bokrosba. A horda mindnyájunkban szánalmat ébresztő
pánikba esett: az álmukból felriadt hímek, nőstények, kölykök rémülten üvöltöttek, s
volt, akit a félelem egészen megbénított, úgyhogy görcsös-mereven kucorgott pihenő-
helyén. Már amint ott szorongtunk mindnyájan a képernyő körül, egyhangúlag elhatá-
roztuk, hogy közbe kell lépnünk.
– Ha nem kezdtük volna meg a kísérletünk, azt mondhatnánk: egy végleg letűnt kor
egyik mindennapi drámáját láttuk – fordultam a köröttem állókhoz. – Így viszont más
a helyzet. A tigris most már vérszemet kapott, s nem megy el a környékről, ameddig
fel nem falta utolsó alanyunkat is. A horda pedig vagy megvárja ezt a fák tetején, vagy
elmenekül, ki a szavannára és azon túlra, az ottani erdőkbe… Mindkét változat hiába-
valóvá teszi egész munkánkat.
Valaki megjegyezte, hogy a horda szembeszállhatna a dúvaddal, legtöbben azonban
úgy vélekedtek, hogy – lévén szó egy kardfogú tigrisről – erre sem fegyvereik nem
alkalmasak, sem bennük nem volna elég bátorság. Meg kell védenünk őket, nem en-
gedhetjük, hogy a véletlen szeszélyéből ide csöppent fenevad prédájává váljanak, ha
nem egyébért, már csak azért sem, mert időt, fáradságot és nem csekély költséget fek-
tettünk értelmük fejlesztésébe.
Másnap reggel az erdő fölött repültem, azzal a feladattal, hogy „iktassam ki” a tig-
rist.
– Mit gondolsz, el tudod intézni? – kérdezte Andrea, amikor elindultam.
Arra célzott, hogy talán jobb lett volna többedmagammal mennem, de voltaképpen
úgy is volt: a táborból irányítottak, s mind engem, mind a tigrist állandóan figyeltek.
Az erdőben működő érzékelőket egytől egyig ránk fókuszálták.
– Most szállj le! – hallottam Vlad hangját, és tudtam, hogy a tigris ott van alattam,
csak meg kell pillantanom. Hangtalanul lebegtem a lomb zöld hullámai fölött, készen-
létben tartva a fegyvert. Vlad jelezte, hogy látja a fenevadat: valami bokrok között la-
pul, amelyek levélzete már most, nyár végén megsárgult. Hamarosan ott voltam a sár-
ga bokroknál, s egy pillanat múlva előttem, pontosabban alattam volt a tigris; gyanút-
lanul indult el valamerre, könnyedén és puhán mozgatva óriási testének minden tagját.
Aztán valahogy megérezte a közelségemet, vagy meglátott, amint feléje ereszkedtem:
hirtelen szembefordult velem, s tanácstalanul nézett, szemlátomást nem értve, mi lehe-
tek. Még nem akartam megölni; gondoltam, jól megnézem, tanulmányozom a viselke-
dését. A tigris egy-két másodpercig bámult rám, majd bosszúsan elbődült, s látva,
hogy nem érhet el, megfordult, és lassú futással vágott át a tisztáson. Minden lágy,
hajlékony mozdulata rendkívüli erőről árulkodott. Mi lehet a fejében? – gondoltam
kíváncsian. Mit képzelhet ez az óriás, a korszak vetélytárs nélküli uralkodója, mikor
azt tapasztalja, hogy egy sohasem látott repülő lény űzőbe veszi? Az biztos, hogy tu-
datában volt saját sérthetetlenségének, mert egyáltalán nem félt, csupán némi zavart-
ság látszott rajta. Időnként fel-felhördült, és folyvást szemmel tartott; aztán egyszer
csak – amikor épp fölötte voltam – hirtelen a magasba lendült, mint egy elpattant acél-
rugó, és mellső mancsa kimeresztett karmai valósággal süvítve szántották a levegőt,
egy gondolatnyira a talpamtól. A következő ugrást, egészen váratlanul, oldalra tette a
fenevad, s abban a pillanatban el is tűnt a sűrűben.
– Mit csinálsz ott, ember?! – szólalt meg Vlad szemrehányóan a fülhallgatómban.
A táborban mindenki engem nézett a képernyőkön, és senki sem értette, miért nem
lépek akcióba. Tudattam velük, hogy elvesztettem szem elől a dúvadat, s kértem, hogy
jelezzék, hol tartózkodik. Miután egy ideig céltalanul röpködtem a lombok fölött,
megkaptam az eligazítást, és ekkor már csak egy alkalmas rést kellett keresnem, ahol
az ágak között baj nélkül leszállhatok. Abban a pillanatban láttam meg az árnyékban
lapuló tigrist, amikor ő is engem; ő meglepetten felmordult, én pedig megnyomtam a
ravaszt, s a vékony és vakító lángsugár éppen a fenevad óriási, feltátott szájába csapó-
dott be, a sárgás tépőfogak sorából kimeredő két roppant agyar közé. Még rándult né-
hányat, de kimúlni abban a pillanatban kimúlt, a lángsugár átlyukasztotta hatalmas
koponyáját. Megvallom, sajnálattal hagytam ott a kusza gyökerek között, s tudtam,
hogy az apró dögevők még az éj beállta előtt kikezdik.
Az emberszabásúak bénult félelme csak akkor múlt el, amikor mi magunk tudattuk
velük – a sugalmazás már többször említett módszerével – a fenevad elpusztulását.
Megjelöltük azt a helyet is, ahol a tetemét láthatják, ám eleinte egyikük sem merte
megnézni; hangos kiáltozással, handabandázással vitatták, kit küldjenek felderítésre.
Végül is kijelöltek két fiatal vadászt s azok vonakodva ugyan, de elindultak; visszafelé
aztán lármás örömmel jöttek, s az egész hordát elvitték a tigrishez. Mulatságos volt
látni, milyen bamba, értetlen, zavarodott képeket vágtak a vadászok, mikor az élettele-
nül is félelmes állat fejsebét megvizsgálták; nem tudták elképzelni, ki és mi végzett
vele.
Mire megjött az ősz, kísérletünk programját maradéktalanul végrehajtottuk. Hideg,
szeles idő lett, s úgy sejtettük: a horda hamarosan új vadászterületet keres magának.
Még a hó lehullása előtt találniuk kellett egy alkalmas barlangot is, amelyben télen át
meghúzódhatnak; eddig így tették ösztönösen, most mi sugalltuk nekik, hogy így kell,
így helyes eljárniuk – ők pedig meg voltak győződve róla, hogy ez a bölcs gondolat
nekik jutott eszükbe. Megtanultak a tűzzel bánni, anélkül hogy magukra gyújtsák az
erdőt. Ha eddig talán nem tették volna, most nagy halom gyökeret raktak félre a talajt
megkötő fagy ínséges napjaira. Miközben a hegyeket kutattuk, felfedeztünk számukra
egy éppen megfelelő barlangot, s mintegy utolsó üzenetként azt sugalltuk, hogy szed-
jék össze minden holmijukat, és kezdjenek a kijelölt telelőhely felé vonulni. Üres, le-
hangolóan üres maradt utánuk a lombjától is lassan megváló erdő.
– Ideje ellenőriznünk az eredményt – figyelmeztettem Vladot, aki mintha megfeled-
kezett volna elhatározásunkról.
Természetes óhaj volt, hogy tudni akartuk, mi lett fáradságunk gyümölcse a továb-
biakban. Összegyűltünk egyik kényelmes és jól fűtött sátrunkban, s miközben kinn
süvített a szél, és ólomszürke felhőket hajtott az égen, megbeszéltük, mekkorát lép-
jünk előre az időben. Azt javasoltam, lépjünk öt évszázadot, de Andrea és Marc élén-
ken bizonygatta, hogy háromszázados távlat tökéletesen elég a konklúziók levonására.
„Hát akkor lépjünk hármat” – egyeztem bele, s ugyanakkor abban is megállapodtunk,
ki menjen erre az expedícióra; a választás Marcra és énrám esett.
Az indulás napjára gondosan előkészítettünk egy kétszemélyes időjáró gépet, me-
lyet csoportunk több tagja is kipróbált, nehogy úgy járjunk vele, ahogy Marc a maga
gépével, amikor ide, az emberszabásúak korába jöttünk. Miután felpakoltunk minden
szükséges ingóságot, megtettük a háromszáz éves ugrást. A sárga ponyvasátrak, a
bennük lakók, a körülöttük álló tar bokrok egy szempillantás alatt eltűntek, s a követ-
kező szempillantásban ott leledztünk ugyanabban a völgyben, amely most nyílt, lige-
tes, szelíd öblű teknő volt. Az egyik hegyoldalon két őz futott hosszú szökellésekkel;
elképzelhető, mennyire meglepte és megriasztotta őket megjelenésünk váratlan tüne-
ménye.
– Azt hiszem, megérkeztünk – mondta Marc, és időbeli helyünk bemérése szerint is
igaza volt.
Mindjárt éreztük, hogy jóval melegebb van, mint indulásunk időpontjában. Több jel
is azt mutatta, hogy a bolygó egész klímája megváltozott: a völgy virágba borult, új
növényfajok tucatjai tűntek fel benne, s nem tudom, mitől, valahogy szebbnek tetszett
– talán az apró fehér, lila és sárga virágok özönétől, a rajtuk zsongó bogárseregtől.
– Meg kell keresnünk őket, ne bámészkodjunk – biztatott Marc, és néhány perc
múlva a horda régi tanyahelye felé repültünk.
Az erdő most is ugyanolyan erdő volt, csak előbbre nyomult: nagy területet hódított
el a szavannától. Alacsonyan szálltunk, lábunkkal szinte érintettük a lombot, de sehol
semmi nyomát nem láttuk az emberszabásúaknak. Talán mégis elvándoroltak délre, a
folyó közelébe, gondoltam. Ott azonban más közösségek éltek. Mi történhetett?…
Marcra néztem, s egy tekintettel rögtön megegyeztünk, hogy tovább repülünk délre, át
a szavanna fölött.
Ijesztő jelenség lehettünk: lábunk alatt riadtan futottak szét az utunkba kerülő vad-
bivaly- és antilopcsordák, sőt egy lustán heverő-sütkérező oroszláncsalád tagjai is.
Ahogy feltűnt a déli erdőségek nagy, sötét foltja, előtte mindjárt megpillantottuk a
keskeny füstcsíkokat, amelyek messziről jelezték, hogy munkánk eredménye nem
semmisült meg. Mivel még ragaszkodtunk ismeretlenségünkhöz, a füstcsíkoktól jóko-
ra távolságban leszálltunk: egy magas fűvel s tüskebokrokkal benőtt dombocskán ver-
tünk tanyát, ahonnan kitűnően megfigyelhettük a tűzhelyek környékét, és azonnal elő-
kapkodtuk minden optikai készülékünket. Valósággal bebújtunk a hatalmas látcsövek-
be.
– Ők azok – kiáltott Marc néhány pillanat múlva, s ekkor már én is láttam, hogy a
tűzhelyek körül ülő, járkáló emberszabásúak, vagy talán már előemberek, a mi egykori
alanyaink leszármazottai. (Milyen furcsa ez az egykori jelző egy, az én szubjektív idő-
rendszeremben csak pár órája elhagyott lényekre vonatkoztatva!) Még majdnem
ugyanolyan előreugró, hosszúkás pofájuk volt, akár elődeiknek, de ha vonásaik egy-
előre távol álltak is az emberi arctól; termetük már jelentékenyen megnyúlt, kiegyene-
sedett, hasonlítani kezdett a mienkhez. Igaz, hogy a járásuk még kissé nehézkes volt, s
a válluk hajlott, koponyatérfogatuk azonban érezhetően megnőtt számomra oly közeli,
számukra oly távoli, rég elporladt őseikéhez képest.
Valami fontosat még elárult őseikről és kísérletünk időben kiteljesedő eredményéről
a mostani, háromszáz évvel később élő nemzedék szemügyre vétele. Azt tudniillik,
hogy az emberszabásúaknak egykor általunk adott „fejlődési kezdősebesség” nem ve-
szett el: tőlünk kapott ismereteik fennmaradtak, sőt gyarapodtak, s birtokukban pártfo-
goltjaink remekül megálltak a helyüket – amint ezt később láttuk – a létért vívott harc-
ban. Most csak annyit figyelhettünk meg, hogy mindannyian finoman kidolgozott ál-
latbőröket viselnek, s hogy pattintott kőfegyvereik és szerszámaik, bár a mi régi darab-
jainkat utánozzák, saját készítésűek – amivel e közösség sok évezreddel,
évszázezreddel előzte meg a korát. A modellül szolgáló fémeszközök elvesztek ugyan,
vagy a közösség egy másik csoportja őrizte őket, de ennek nem volt semmi jelentősé-
ge, ha egyszer a vadászok el tudták készíteni a megélhetésükhöz szükséges tárgyakat
jól hasadó és kemény, kristályos kőfajtákból.
Marcnak jókedve támadt.
– Hát ezek prosperálnak, úgy látszik – kacsintott rám. – Tüzük van, nem fáznak
meg; többet vadásznak, jobban esznek, tehát jobban fejlődnek, nem olyan csámpásak,
mint az őseik. Már divatjuk is van, nézd csak – s finom állatbőr ruháikat mutatta.
Aztán megszámoltuk a tűzhelyek körül lebzselőket, s arra a következtetésre jutot-
tunk, hogy a megfigyelt csoport csak töredéke a horda leszármazottainak. Ha jól gon-
doltuk, minden mostoha körülmény ellenére három évszázad alatt el kellett szaporod-
niuk a környéken.
Megkerestük a többieket is. Hol itt, hol amott bukkantak fel tüzeik, tanyahelyeik a
szavannán, az erdőben, s mindenütt ugyanolyan kőből pattintott eszközöket használ-
tak. Igaznak bizonyult hát, amit egyszer Andrea előtt fejtettem ki: hogy a kísérletünk-
höz kiválasztott prehominidákat az emberré válás útjára lökjük. Most tele volt velük az
egész vidék, számos külön hordára tagolt népességet alkottak, mindannyian ugyanegy
kultúrához tartozván. Mégpedig egy annál fejlettebb kultúrához, mint aminőt mi te-
remtettünk emberszabású alanyaink számára.
– Hol vannak viszont a szomszédaik? – néztem egyszer csak Marcra.
– Miféle szomszédaik?
– Tényleg nem tudod, kikre célzok?
Azokra a hordákra gondoltam, amelyek a mi alanyainkkal egyidőben éltek: főleg a
folyóvölgyben tanyáztak, s egyik-másik csoportjuk az agyagos martba vájta barlang-
szerű szálláshelyeit. Marc bólintott, hogy emlékszik rájuk. Most azonban a folyó men-
ti erdőket is az általunk kiváltságos helyzetbe emelt népesség lakta, és nyomát sem
találtuk sehol másfajta kultúrának. Ha ez nem így lett volna, felmérhettük volna a kü-
lönbséget a két népesség – a gyorsított s a természetes fejlődésűek – között; ez az el-
képzelésünk azonban meghiúsult, mivel az utóbbiak eltűntek.
– Valószínűleg a mieink űzték el őket – vélekedett Marc. – Hozzájuk képest elma-
radott, alacsonyrendű lények voltak, s ezért nem tűrték őket a közelükben.
– Ha ugyan nem történt valami rosszabb… Hiszen emlékszel, a kannibalizmus nem
volt ismeretlen közöttük, mi pedig fegyvereket adtunk a kezükbe, s növeltük értelmi
szintjüket. A szokásaik azonban megmaradtak…
A martba vájt barlanglyukakat üresen, elhagyatottan találtuk: semmi jel nem mutat-
ta, hogy valaha is lakott bennük valaki. Minden bizonnyal nagyon rég elnéptelenedtek.
Aggodalom fogott el mindkettőnket, s gondterhelten ültünk le a zöldes víz mellé, hogy
megbeszéljük, mitévők legyünk.
A dolgok tehát nem olyan egyszerűek, mint hittük. A háromszáz évvel ezelőtt vég-
zett vagy inkább beindított kísérlet a hominidák egyetlen kis csoportjának életébe, fej-
lődésébe való beavatkozásból állt; senki sem gondolta, hogy ennek a hatása nem ma-
rad a csoporton belül, hanem az egész emberszabású-nemzetségre kiterjed. Mi történ-
hetett a beavatkozás óta eltelt három évszázad alatt? A kiváltságos helyzetbe emelt
horda, mint látjuk, hallatlanul megsokasodott, nagy területet foglalt el, s miután meg-
döntötte a fenevadak egyeduralmát, a fejlődésnek az öntudatos értelem felé vezető út-
jára lépett. Mindez többé-kevésbé várható volt. Mi lett azonban a hominidák többi
csoportjaival, amelyek éppúgy az öntudatos értelem felé haladtak, csak jóval lassab-
ban, botladozva, nagy kerülőket téve? Hova tűntek, s hogyan, mi okból?
– Ha ezek a kiváltságosak elűzték őket, ahogy te mondod, nehéz elképzelni, hogy ki
tudja, miféle puszta, terméketlen helyeken fennmaradtak, s ott hozták létre aztán az
emberi fajt – fordultam Marchoz. – Hiszen itt, a viszonylag biztonságos erdőben is
alig tengődtek, száz veszély lesett rájuk. A szavannán, ha ezek oda szorították ki őket,
biztosan elpusztultak; hasonló jelenségre a történelemben is volt példa… Még egy fel-
tevés lehetséges: az, hogy vadásztak rájuk, s akár, mert szabadulni akartak a szom-
szédságuktól, akár, mert egyszerűen megették őket, kiirtották az egész populációt. Ha-
nem a fő kérdés az, hogy ha a természetes fejlődésű hominidák eltűntek (most mind-
egy, milyen módon), akkor hogyan s kik által valósult meg a végleges emberré válás.
– Azt hiszed, ezek által? – nézett körül Marc.
Intettem, hogy az lehetetlen. Hiszen az emberiség létezik, ott él abban a korban,
amelyből ide jöttünk, s kialakulásának története elég jól ismert: a kiváltságosak, egy-
kori alanyaink, akik utána elvágták a gyökereinket, az ember irányában fejlődtek
ugyan, de más ütemben, hogysem az őseink lehettek volna.
– Valami elképesztő dolognak kellett történnie, Marc. Valami olyasminek, ami dön-
tő adatul szolgál az időutazás elméletéhez. Ha „a kiiktatott ős” problémájára gondolsz,
mindjárt érteni kezded…
Ahogy továbbhaladtam ötletem szálának felfejtésében, szédülés környékezett.
– Világos, hogy ezek elvágták a gyökereinket, fogalmuk sem lévén róla, mit tesz-
nek. Márpedig mi mégis létezünk, ami csak úgy lehet, ha egykori alanyaink olyan idő-
szint alatt követték el tettüket, amely alól a következmények nem hatolnak a mi ko-
runkig. Azt akarom mondani, hogy ha ők kiiktatták velük kortárs szomszédaikat, ak-
kor a mi őseink mások voltak: egy későbbi populáció, akikhez nem értek el.
– Még nem értek el – jegyezte meg Marc, miközben apró kavicsokat dobált a vízbe,
mint aki unatkozik, jóllehet arcán feszült figyelem tükröződött.
Mellbe vert ez a szó, hogy „még”, s attól a pillanattól kezdve egyébre se tudtam
gondolni, csak arra az aggasztó lehetőségre, hogy kísérletünk következményei, kihatá-
sai nem enyésznek el kellő időben. Mi lesz később ezekből a gyorsított fejlődésű lé-
nyekből? Mit követnek még el? – töprengtem, s megpróbáltam további sorsukat el-
képzelni. Hogy fennmaradnak, az biztos: mi magunk készítettük fel őket erre. Olyan
változásokat idéztünk elő bennük, s olyan ismereteket ültettünk a fejükbe, amelyek
sok százezer évvel vitték előbbre őket, s olyan gyors ritmust kölcsönöztek evolúció-
juknak, amely példátlan az emberré válás történetében. Innen ered – jöttem rá lázas
aggyal – az a roppant nagy veszély, amellyel még senki sem vetett számot: hogy be-
avatkozásunk egykori alanyai leköröznek, túlszárnyalnak bennünket.
Most még közbe lehetett lépni. A kiváltságosak elbántak ugyan távoli őseinkkel, de
mi a kétmillió évben még bőségesen elférő fiatalabb őseinknek köszönhetően va-
gyunk. Az idő azonban telik, s a kiváltságosaknak dolgozik, akiket nemcsak fejlődé-
sükben segítettünk előbbre, hanem a puszta létük megtarthatásában is; elég lett volna
például életben hagynunk a kardfogú tigrist, amikor rájuk kapott – most bezzeg hír-
mondó se volna belőlük. (Az események hajdani természetes lezajlásakor valószínűleg
így is történt a dolog; mi még nem voltunk, tehát nem tudtunk közbelépni.) Most a
kiváltságosak birtokukba veszik a bolygót, miután kiiktatták távoli őseinket. Amit ta-
lán el is nézhetnénk nekik, felsőbbrendű megértést tanúsítva, s bízva úgyis életre hívó
későbbi őseinkben – ha a kiváltságosak története ezzel befejeződne. Ők viszont to-
vábbmennek megkezdett útjukon a rájuk jellemző sebességgel, kihasználva az előnyt,
amire kísérletünk révén szert tettek. Igen, ez tényleg reális fenyegetést jelent számunk-
ra – ismertem fel most már egészen világosan.
Ha ugyanis ilyen ütemben fejlődnek tovább, nemcsak utolérnek, de maguk mögött
is hagynak minket. Ők minden nemzedékkel ugranak egyet az evolúció útján, a termé-
szetes emberré válás azonban nagyon lassan, fokozatos tökéletesedéssel megy végbe;
ennek a folyamatnak egy adott pontján jelenünk meg mi. Mármost ha nekik nem volna
is egynéhány százezer év előnyük, pusztán gyorsabb ütemű fejlődésükkel is utolérné-
nek; hozzávetőleg úgy számítottam, hogy a kétmillió év alatt mögöttem sorakozó elő-
dök nemzedékeinek egyharmadánál állnának azon a szinten, amelyen most – azaz a mi
jelenünkben – magam és kortársaim. Világos, hogy még jóval ez előtt találkoznának
közvetlen őseinkkel, akiket kiiktatva minket is megszüntetnének; de ha életben hagy-
nák is őseinket (mert, mondjuk, közben leszoktak arról, hogy emberszerű lényeket
megegyenek), csillagászati távolságra hagynák el őket értelmük, társadalmuk fejlődé-
sével. Vajon elképzelhető-e, hogy egy időben két olyan emberszabású faj éljen – még-
hozzá békésen – egymás mellett a bolygón, amelyek műveltsége, tudása, szerzett és
örökölt tapasztalatanyaga annyira különbözik, mintha egyikük egy másik naprend-
szerből jött volna?
– Tudd meg, hogy ezek úgy nyomulnak utánunk, mint egy úthenger néhány nyava-
lyás csiga után – foglaltam össze gondolatmenetemet Marcnak. – Valahol utolérnek, s
ha életben hagynak is, ami elég kétséges, nagyon nehéz sorsunk lesz, mert egy időn túl
éppoly lehetetlenné válik a kommunikáció közöttünk, mint kísérletünk idején, mikor
ők voltak, még ők voltak sokkal primitívebbek.
– Mi tehát a teendő? – kérdezte Marc nyugodtan, s ezzel valahogy engem is meg-
nyugtatott. Most higgadtan kell gondolkoznom, nem szabad hagynom eluralkodni ma-
gamban az idegességet, amit érthető módon váltott ki akaratlanul elkövetett hibánk és
tehetetlenségünk felismerése. Hátha nem olyan végzetes mégsem, amit csináltunk…
– Vissza a táborunkba, de gyorsan – szóltam Marcra. – Vissza, mielőtt ezek túl sok
teret nyernének.
Amikor újra ott voltunk a mieink között, az időnek azon a pontján, amelyen kísérle-
tünk alanyai még épp csak elindultak jövőjük felé, az egész csoport előtt részletes be-
számolót tartottunk. Miután elmondtuk, mit tapasztaltunk, arra is rátértünk, ami aggo-
dalomba ejtett. Végkövetkeztetésünk az, jelentettük ki, hogy meg nem történtté kell
tenni, amit műveltünk; más mód nincs a vészes következmények elhárítására.
Társaink feszülten figyeltek, s úgy tűnt, komolyan veszik tényekre alapozott aggo-
dalmunkat. A konklúziót mégis haboztak elfogadni.
– Tehát azt javasolod, iktassuk ki őket – mondta Vlad, s a barlang felé intett,
amelyben alanyaink néhány napja berendezkedtek, hogy ott töltsék a telet.
– Inkább ugorjunk vissza abba az időpillanatba, amelybe hozzákezdtünk kísérle-
tünkhöz, s ott próbáljunk valamit helyrehozni…
– Az már nem segít – jegyezte meg valamelyikünk. – Mi visszaugrunk, de ezek,
akiket már megváltoztattunk, itt maradnak, s minden megy tovább… Ahhoz, hogy
megszabadulj tőlük, el kell pusztítanod őket.
Akkor tegyük azt, akartam mondani, de aztán nem mondtam. Természetes, hogy
mindannyian sajnálják azt a sok munkát, fáradságot, törődést, amit az emberszabásúak
megváltoztatásába öltek. Valami olyasmit mormogtam, hogy a tigris mindent megol-
dott volna, de Andrea azonnal rám pirított:
– Mi nem vagyunk tigrisek!
Azt hittem, nem fogják fel az emberiségre leső veszedelem teljes nagyságát. Majd
beláttam, hogy nem vagyok igazságos: értették ők, mitől kell félnünk, de túl erősen
kötődtek lelkileg az érdeklődéssel, reménnyel végzett kísérlethez s annak alanyaihoz,
akik mégiscsak eleven lények voltak. Mi több, emberszabású lények, akik egy remek
új emberfaj lehetőségét rejtették magukban. Ha sikerült elfeledkeznem róla, milyen
sötét jövő vár ránk mellettük (ha ugyan vár egyáltalában valamiféle jövő), magam is
úgy éreztem: kár volna ezért a csodálatos lehetőségért, s vétkezünk, ha nem hagyjuk
kibontakozni.
– Megvan, megvan: költöztessük el őket! – kiáltott fel Andrea váratlanul.
Az első pillanatban senki sem értette meg. Többen is azt kérdezték, hova akarja köl-
töztetni alanyainkat, mikor ezt a mostani barlangot is nehezen kutattuk fel.
– Messzebb – mondta Andrea. – Messzebb! Az Orion vagy bármelyik más csillag-
zat egyik lakható bolygójára.
Hirtelen mindannyian beláttuk, mennyire igaza van: így elejét vehetjük annak, hogy
a gyorsított fejlődésű emberszabásúak kiszorítsanak földi életterünkből és -időnkből.
Ugyanakkor ők is fennmaradhatnak, megvalósulhatnak mint lehetőség: szabad az út
előttük. Igen, egy más bolygóra kell vinni őket, hogy teremtsék meg ott a saját civili-
zációjukat, mikor majd értelmes lényekké válnak – ami hamar bekövetkezik. Ha távol
leszünk egymástól, egyikünket sem zavarja majd a másik létezése; ugyanazon a boly-
gón két párhuzamos kultúra kizárta volna egymást, pontosabban az egyik a másikat,
így viszont még az is elviselhető lesz, ha ezek ott, a maguk bolygóján, túlszárnyalnak
bennünket. Öntudatos értelmük most még alszik, de nekem meggyőződésem, hogy
hamar felébred; utódaik sokkal gyorsabban jutnak a szellem csúcsaira, mint mi, a ter-
mészetes fejlődés útját járó elődök ivadékai.
– Valami könnyebbet is találhattunk volna – csóválta fejét Vlad, s igazat adtunk ne-
ki: a terv végrehajtása nehéz dolog volt. Mindenekelőtt a mi korunkba kellett átvin-
nünk az emberszabásúakat, s aztán ott módot kellett találnunk a továbbszállításukra,
nem beszélve arról, hogy még egy megfelelő életkörülményeket kínáló s ugyanakkor
rendelkezésünkre álló bolygónak is utána kellett néznünk.
Minden apró mozzanatára emlékszem annak a téli napnak, amikor megálltunk a
horda barlangja előtt egy nagy, tágas időjáróval. A kísérlet véget ért, nem volt semmi
értelme rejtőzködnünk; kiszálltunk, s a csikorgó havon a barlang felé siettünk, hogy
eleget tegyünk küldetésünknek. Az emberszabásúak azonnal észrevettek, mihelyt a
gömb alakú időjáró láthatóvá lett tanyájuk közelében, s a barlang mélyébe húzódtak,
ahol pislákoló tűz küzdött a sötétséggel. A vadászok felragadták tőlünk kapott baltái-
kat, és védekezni készültek, az asszonyok meg fülhasogató sikoltozásba kezdtek, mel-
lükre szorított kicsinyeikkel együtt. Vlad, akit megbíztunk a művelet vezetésével, elő-
re kijelentette, hogy „egy mukkot sem” akar hallani, a sikoltozás azonban csak azután
maradt abba, miután kábító gázkeverékes gránátot dobtunk a barlang fenekébe. Mind-
járt meg is kezdtük az üres zsák gyanánt összehúzott testek kihordását a sötét, füstös
üregből, s becipelését az időjáróba, amelynek ajtajában ott állt Vlad, és hangosan szá-
molta őket. Alaposan átkutattuk a tanyát, nehogy valakit véletlenül otthagyjunk, s
amikor már tele volt szőrös, piszkos testekkel az alanyaink számára elkerített hely, mi
pedig indulni készültünk, feltűnt Marc a barlang szájában egy csámpás, rahitikus kö-
lyökkel: egy sziklahasadékban bukkant rá, amely előtt mindnyájan többször is elhalad-
tunk, s nem vettük észre.
– Íme, az emberiség ellensége! – kiáltott, és kacagva emelte feje fölé az ájult
hominida-palántát. – Még jó, hogy megtaláltam, s nem maradt itt a jövőnket veszé-
lyeztetni – tette hozzá, majd bevitte a kölyköt az időjáróba, és rátette a hullarakásnak
tűnő, élő, de mozdulatlan halomra.
Még abban az órában újra átraktuk őket, másodízben egy olyan űrhajóba, amely tá-
voli célja felé haladva útba ejtette az emberszabásúak számára kiszemelt Magnéziát.

A gyöngyházasan csillogó bálvány, amelyet pár évtized múltával kaptunk onnan,

már faragás volt: a kő pattintásához képest merőben új technika terméke, és mint
ilyen, annak a jele, hogy a horda (vagy mondjam inkább, hogy népesség, a „horda”
szó már bizonyára nem illik megnövekedett közösségükre) gyorsabban fejlődik, mint
gondoltuk. Andrea mert egyedül meghökkentően rövid időszakokat kijelölni fejlődé-
sük egyes állomásai között – és merész jóslata igazolódott. A Magnézia telepesei, úgy
látszik, eljutottak a vallásos képzetek kialakulásáig: a bálvány tanúsította. Törvénysze-
rűen kellett elérniük ezt az állomást, át kellett lépniük ezen a küszöbön is, persze hogy
nem úszták meg… A bálvány vérszomjasán fintorgott a kezemben, s rám meresztette
két vörös agyagszemét. Visszaadtam Vladnak, és csodálkozva kérdeztem tőle, bár tud-
tam, hogy éppoly kevéssé sejti a választ, mint én:
– Mondd, mi lesz ezekből, ha ilyen tébolyult iramban haladnak?

VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

MIRCEA OPRIŢĂ
 ítélet

Ne félj, mondta az egyik ismeretlen, nincs okod semmiféle aggodalomra, ne fuss a

telefonhoz, hiába próbálnál hívni bárkit is, ez a kezdet/eges kis játékszer nem műkö-
dik; ha óhajtod, győződj meg róla magad, ámbár nekem is elhiheted. Nincs semmi
hasznod abból sem, ha kiáltasz, ha idecsődítesz egypár embert; ők nem látnak ben-
nünket, mert mi csak hozzád jöttünk. Nevetségessé válnál, számukra egyszerűen látha-
tatlanok vagyunk; átnéznek rajtunk, és csak a falat látják. Bolondnak hinnének, vagy
részegnek, s azt mondanák, látomásaid vannak. Ne mesélj, hogy nem mondanák ezt!
Utánanéztem a dolgaitoknak: tudom, mit tudtok, mit éreztek meg ösztönösen; nem
jöhettem úgy közétek, hogy ne próbáljalak megismerni, azaz inkább rekonstruálni…
Szóval, miattad jöttünk, más nem érdekel, beszélgetnünk kell veled, azonnal megérted
majd, mi okból; meg kell egyezned velünk, szövetséget kell kötnünk, azt hiszem, ez a
ti kifejezésetek… Ülj csak le, valahol majd elhelyezkedünk mi is; fő az, hogy egyedül
vagy, nyugodtan tárgyalhatunk. Ciprian vagyok, legalábbis számodra; a kollégám
Frey, kissé hibás a kiejtése, csak nemrég tanulta meg a nyelvet, de hát nem ez a fontos,
hanem hogy igyekezzünk jól megérteni egymást. Eleinte nehéz lesz, főleg neked; a
helyzet, elismerem, elég szokatlan. Nehéz lesz felfognod, hogy bizonyos értelemben
rokonok vagyunk, bizonyos értelemben éppen az ükapám vagy, még ha én látszom is
idősebbnek. S ezúttal a látszat nem csal: most, mikor a sors így összehozott veled,
tényleg idősebb vagyok, jobb meg sem próbálnod kitalálni, mennyivel. Neked ugye
volt… pardon, van egy Adrian nevű fiad, most körülbelül tizenkét éves; nos hát, ő az
én apám anyjának az apja. Hihetetlen, mi? Hihetetlen, de hozzá kell szoknod a gondo-
lathoz, különben nem értünk szót, s nem tudunk megegyezni.

Hosszasan rázogatta a kémcsövet az orra előtt, s nézte, amint az apró gázbuborékok

feltörnek a színtelen folyadék felszínére. Gépiesen mozgott, de úgy tűnt, roppantul
leköti a munkája; főleg az volt meggyőző, ahogy a kémcső fortyogó tartalmát figyelte.
Tulajdonképpen egészen másra gondolt, és a mély érdeklődés kifejezését csak a közel
huszonöt éves rutin kölcsönözte ábrázatának.
Kinn a folyosón, az üvegfal mögött, cirregni kezdett a telefon. Felneszelt rá és ki-
ment, s kézében a kémcsővel odalépett a régi, fekete készülékhez, amelyen kapcsoló-
gombok „adták be” a belső hívásokat. A folyosót, amelynek ablakai egy szűk, sötét
udvarra néztek, sápadt neonfény világította meg a laboratórium ajtaja irányából.
Bal kezével emelte fel a kagylót, a jobbal még egyre a kémcsövet rázogatta; a kagy-
ló fülhallgatós végével nyomta le a kapcsológombot, s végre beszélőállásba helyezke-
dett.
– Halló – szólt a kagylóba.
– Budulică, légy szíves, adj kölcsön egy mozsarat, mert a…
Dühösen lecsapta a kagylót, a folytatás nem érdekelte. Kövérkés arcán pirosság ter-
jedt tova ősz halántéka felé, s tar feje búbja megizzadt a hírtelen bosszúságtól, és fé-
nyesen csillogott a folyosón vibráló neonfényben. Lassú léptekkel tért vissza a labor-
ba, s miután a kémcsövet reszkető kézzel egy tartóba helyezte, más hasonló kémcsö-
vek mellé, nehézkesen leült a különféle színű tégelyekkel, üvegcsékkel rakott asztal-
hoz. A szék nagyot nyikordult testének súlya alatt.
„Megállj, csirkefogója!” – dohogta magában, s az emeletről telefonáló kollégájára
gondolt; mindjárt felismerte a hangját, akkor is felismerte volna, ha amaz szándékosan
elváltoztatja. „Hülye állat, tudja, hogy utálom, ha így szólít, és mégis így szólít!”
Nem szerette a nevét, s ezt sajnos mindenki észrevette, és örömét lelte abban, hogy
bosszanthatja. „Budulău, Budulău!” – kiabálták utána már az osztálytársai, s úgy vi-
gyorogtak, mintha valami találó gúnynévvel illették volna; neve csakugyan inkább
hangzott gúnynévnek, s ez megkímélte társait attól az erőfeszítéstől, hogy valódi
gúnynevet ötöljenek ki a számára. „Gyere csak, Budulău; dobd ide a labdát, Budulău;
te vagy a hunyó, Budulău”, és így tovább, s a tanárai hasonlóképpen: „Töröld le a táb-
lát, Budulău; állj fel, Budulău; menj helyre, Budulău, menj helyre…” Ehhez járult az-
tán a lányok csúfondáros mosolya, amikor kiderült, hogy hívják. Mert ő mindig a ke-
resztnevén mutatkozott be: Iustin – de előbb-utóbb kisült, hogy a családneve Budulău,
és jött a csúfondáros mosoly; ha visszagondol, az az érzése, nem egy lehetségesnek
tűnt párkapcsolata hiúsult meg ostoba neve miatt. Igen, a lányok mintha szégyelltek
volna olyan fiúval járni, aki ilyen komikus névre hallgat. Akinek a személyi igazolvá-
nyában is ez a komikus név, ez a csúfnév áll valami tisztességes, komoly név helyett.
S magától értetődik, hogy egyetlen lánynak sem támadt kedve a Budulău asszony ne-
vet viselni, sem ebben a formában, sem úgy, hogy keresztnevét – Sanda, Ionna, Eugé-
nia, mindegy – a gügyén és nevetségesen hangzó Budulău névhez ragassza.
Lépteket hallott a folyosón, s a félig nyitva hagyott ajtóra meredt.
– Mi bajod? – kérdezte az érkező. – Lecsapod a kagylót, végig se hallgatsz…
Érezte, hogy a fejébe tódul a vér.
– Ide figyelj, Popescu, vagy hogy a fenébe hívnak: elegem volt a hülye vicceidből.
Eredj dolgodra, én se lábatlankodom a te laborodban. Eredj, nem hallod?! Jól van,
majd az első munkaülésen felvetem én ezt a problémát; az ember nem lehet meg az
idétlenségetektől…
Popescu, az előbbi telefonáló, meglepetten és értetlenül állt az ajtóban. Budulău
érezte, hogy elvetette a sulykot; visszafordult dolgozóasztalához, ideges mozdulattal
kivette a kémcsövet a tartóból, és újra rázni kezdte.
– Ne dühöngj, megárt az emésztésednek! – tért magához a másik. Gondolta, még
egy kicsit bosszantja a sértődékeny kollégát. – Ha nem akarod, hogy zavarjanak, írd ki
az ajtódra: „Harapós kutya”, s nem lesz több látogatód.
– Mit akarsz? – kérdezte Budulău fojtottan, kényszerítve magát, hogy le ne vegye a
szemét a köpenye ujjának valami odacsöppent vegyszer hagyta foltjáról.
– Mondtam már: egy mozsarat. A magaméit mind kölcsönadtam, most nekem is
kölcsön kell kérnem.
– Ott vannak, válassz, és hagyj dolgozni.
Popescu az edényes polchoz lépett, elvett egy mozsarat, majd kifelé menet kollégája
dolgozóasztalára pillantott.
– Megy, megy az ipar? – kérdezte gunyorosan, azzal a nyilvánvaló szándékkal,
hogy a barátságtalan fogadtatást visszatromfolja. – Erről jut eszembe: nem tudod, mik
azok a faragott kövek, amiket reggel raktak le a kapunál? Azt hiszem, szobrot fogunk
emelni /valakinek…
Elégedetten ment ki, csendesen derülve a szellemesnek hitt tréfán. „Megkaptad,
Budulică…” Néhány lépés után visszafordult, s a lehető legnagyobb komolysággal
kérdezte:
– Becsukjam az ajtót, vagy hagyjam nyitva?
– Hagyd nyitva – mondta Budulău, és nagy nehezen megállta, hogy ne káromkod-
jon.

– Budulică újabban rosszul áll az idegeivel – mesélte Popescu az emeleti laborban,

az asztalok között járva, miközben valami mészhez hasonló anyagot dörzsölt szét a
mozsárban. – Mondasz neki valamit, és mindjárt feldühödik. Az előbb is majdnem
kidobott. Így viselkedik egy kolléga, egy tanult ember? Látom, hogy nem volt elég a
múltkori figyelmeztetés, továbbra sem tanúsít öntudatot…
– A múltkori figyelmeztetést a határidő túllépéséért kapta, nem a magaviseletéért –
jegyezte meg valaki halkan.
– Igen, persze, azért is mondtam: nem tanúsít kellő mértékű öntudatot – fordult
gyorsan Popescu a széljárás irányába. – Megbírálták, nem? Megbírálták, s felszólítot-
ták, adja már le a munkát, amivel annyi ideje szarakodik, hogy már én is beleőszültem.
Jól van, mondta, le fogja adni. S leadta? Egy frászt… Nem is jöhet ki semmi egy ilyen
marhaságból; egy kicsit belegondolsz, és rájössz, hogy abszurdum… Megváltoztatni a
víz tulajdonságait, ez a Butus-Budulău nagy ötlete, ezen kotlik esztendők óta, mintha
nem volna millió fontosabb probléma. Szilárd testet akar nyerni a vízből; a jég, az nem
elég jó szilárd test neki. S hiába magyarázod, hogy már a kiindulási pontja is téves,
egyszerűen nem hiszi: azt képzeli, kitart a barikádon, holott egy kártyavár az egész.
Na, össze is omlik majd, ne féljetek… Igen, persze, figyelmeztetést kapott, mert her-
dálja az intézet pénzét. Nem adja le a munkát határidőre? Mert nincs amit leadjon.
Mert nem jutott semmilyen eredményre, még annyira sem, hogy a kísérletei hiábava-
lóságát belássa. De hát mik is ezek a kísérletek? Porhintés a szemünkbe, ez a helyzet;
szóljanak, elvtársak, ha másképpen látják. Ez a csökönyös szélmalomharc, amit olyan
vértanúképpel folytat a mi lenti barátunk, egyszerű humbug, és olyan ravasz humbug
is ugyanakkor, hogy évekig bedőltünk neki. Most meg, ha végre tisztázni akarjuk a
dolgokat, Budulău tiltakozik, fenyegetőzik, kiborul, megsértődik, lecsapja a telefon-
kagylót… Nem tudom, mit képzel, még meddig vezethet mindannyiunkat az orrunknál
fogva.
Ezalatt befejezte a fehéres anyag szétdörzsölését, s a mozsarat egy márványlapra
tette. Majd bizalmas pillantást vetve a dundi laboránslányra, negédes kandúrkurrogás-
sal azt mondta:
– Melyik fiatal kollegina volna hajlandó még egy kis kávét főzni az örök női szép-
ség imádóinak?

Egész kis világot fog be a tárgylencse köre. Mozdulatlan, dermedt világot, melyre
fehér fény vetül a mikroszkóp tükréről. Szemcsés struktúrák a szürke háttérmezőn,
egyenlő eloszlásban. Párhuzamos fonalak. Halvány, erőtlen színek a különös tájképen,
amely mintha egy élettelen bolygó felszínét ábrázolná. Parányi csavarás a fényforrás
gombján: a tükörre eső ferde fénynyaláb egy fokkal erősebb lesz, és a preparátumot
élénk világosság önti el, amelyben még inkább megfakulnak a színek, eltűnnek a fona-
lak, és a szemcsés struktúrák fémszerűen csillognak. A kutató tekintet türelmetlenül
járkál az ezüstös csomócskák között. Színtelen, élesen fénylő folyadék. „Mint leg-
utóbb is. Jobban szeretném, ha kissé sötétebb volna…”
A csendet újra felverte a kinti telefon cirregése. „Megint az lesz” – gondolta
Budulău, és elhatározta, hogy nem jelentkezik. De a telefon olyan állhatatosan küldte
be hívójeleit, hogy kénytelen volt felállni a mikroszkóp mellől és kimenni. „Ha megint
ő az, bepanaszolom. Ami sok, az sok, az ördögbe!”
– Halló – szólalt meg a fülhallgatóban Budulău asszony. – Azért hívtalak, drágám…
Közömbösen, minden gyöngédség nélkül mondta, hogy „drágám”, s a férfi előtt
nyomban megképzett, amint ott áll lakásuk kis halljában, s miközben beszél, a fogasra
szerelt tükörben nézegeti magát. Sovány, a haja rövid, frissen van festve a fene tudja
hányas Cromoplatinnal (sohasem bírta megjegyezni, hogy éppen hányast használ a
felesége, annyiszor cserélgette a különféle számú és hatású oldatokat), s azt mondja
neki: „drágám”, mint minden közeli és távoli rokonnak, ismerősnek, a gyermekeit ki-
véve, akiket a nevükön szólít. Budulău még fiatalabb korukban észrevette az asszony-
nak ezt a furcsa szokását, meg egy sereg más furcsa szokását is, néha elgondolkozott
rajta, nem volt-e hiba, hogy elvette; egy időben valósággal szenvedett ettől a gondolat-
tól, és hősiesen titkolta, úgyhogy még Margareta sem jött rá – vagy talán rájött, ráve-
zette női ösztöne, bánni azonban nem bánta túlságosan, nem lévén egy csöppet sem
érzelmes természetű. „Miért jött hozzám, ha nem szeret?” – kezdett gyötrődni akkor a
férfi, de nem kérdezte meg az asszonytól, sőt kerülte az olyan beszélgetéseket, ame-
lyek során megtudhatta volna a választ. Később mindez már őt sem érdekelte különö-
sebben, ami nem azt jelenti, hogy lelke mélyén nem ült keserves önsajnálat, sem pedig
azt, hogy megbékült volna szerencsétlen nevével, melyben még mindig meghitt sze-
mélyes kapcsolatainak fő akadályát látta. Jöttek a gyerekek, és Budulău asszony elég
jó anyának bizonyult: idejét megosztotta munkája (gépírónő volt egy művelődési in-
tézményéi), a természettől nem sok bájt kapott arcának szépítése, valamint a két utód
nevelésével járó gondok-örömök között. Budulău leszokott róla, hogy – akár magában
is – szemére hányjon valamit a feleségének; már azzal is megbékült, hogy Budulău
asszony többet törődik a fizetésével, mint vele magával, s mindig nagy jelenetet ren-
dez, amikor azt hiszi, hogy ő nem tesz meg mindent az előmeneteléért, tekintélye nö-
veléséért, valamilyen vezető- és persze jobban fizetett beosztás elnyeréséért. Mintha ő
nem akarna jobban fizetett beosztásba kerülni! Mintha a vezetőállások ott hevernének
az intézet folyosóinak sakktábla-mintázatú cementjén, neki csak le kellene hajolnia
valamelyikért! S mintha nem Budulău volna a neve; mintha bizony elképzelhető vol-
na, hogy egy intézet vezetője ilyen nevet viseljen, vagy ha visel, hát valaki is komo-
lyan vegye – lám, a saját felesége sincsen iránta egy kicsi respektussal. Eszébe jutott,
hogy nevet változtat, de aztán bölcsen lemondott róla: így ismerte és tartotta számon
mindenki, s az irataiban eszközölt változtatás nem hozta volna magával társadalmi
helyzete változását. Rokonok, ismerősök, kollégák, mindenki számára továbbra is
Budulău maradt volna (és hát maradt is), akit inkább afféle bohócnak tekintenek, mint
némi súllyal rendelkező egyéniségnek; kisember, aki soha nem jut majd feljebb a tu-
dományos kutatás legalacsonyabb lépcsőfokánál. Ezeket hányva-vetve magában, né-
melykor a szüleit vádolta, az eldugott bihari faluban éldegélő, ez idő szerint igen öreg
tanító házaspárt: nekik kellett volna megtenniük az ő életét annyira megkönnyítő, egy-
szerű lépést. Ha aztán ilyenkor a saját gyermekeire gondolt, megenyhült a szülei iránt.
S ugyancsak a gyermekeiért akart valamit mégis elérni az életben, amiből elsősorban
nekik származik erkölcsi hasznuk; s mióta utóbbi kísérletei sikerrel kecsegtették, biz-
tos volt benne, hogy minden jobbra fordul.
– Tudod, drágám, milyen nap van holnap – mondta Budulău asszony a telefonban. –
Örülök, hogy észben tartottad. Na, hát Mia meghívta vacsorára néhány osztálytársát,
úgyhogy egy kis felfordulás lesz. Meg költség igen… Hetet vagy nyolcat hívott. De-
hogy sok. Hiába, nagylány és kész, ha te nem értél is rá, hogy észrevedd – váltott gu-
nyoros hangra. – Jön az a fiú is, akiről beszéltem neked. Hogyhogy ki, akinek az apja
a megyénél van; jó, hogy most alkalmunk lesz megismerni a fiút… Mia nagyon izgult,
hogy elfogadja-e a meghívást, de elfogadta, ez már tény; s tudd meg, hogy számodra is
bizonyos esély lehet, mert a pasas, az apja, még mindig valaki a megyénél.
Miközben az asszonyt hallgatta, Budulău benézett a laboratórium nyitott ajtaján, s
látta a felszerelés egy részét: a kémcsőtartókat az asztalon, a tégelyekkel, üvegcsékkel
rakott polcokat, az alacsony nyomású kamrát s egy külön kis asztalon – vegyszeres
edények és különféle eszközök között – a mikrokapilláris üvegcsőrendszert; ebben
kellett végbemennie a minden pillanatban várható és már oly régen várt reakciónak.
Legalább a hajszálcsövekben, parányi mennyiségben, ha már a kémcsövek és retorták
szintjén nem akart végbemenni.
„Mire jó mindez, ha nem tudom ki fia-borjának kell a kedvében járnom, hogy oda
jussak, ahova el akarok jutni?” – gondolta. De nyomban el is lökte magától a csügge-
dést. „Eh, a fiúval úgyis megismerkedtem volna, s akkor egyúttal miért ne ajánlhatna
be az apjánál? Kihallgatást kérek majd tőle; ha sokra nem megyek is, ezek legalább
egy kicsit begyulladnak.”
– Mennyibe kerül? – kérdezte az asszonytól, jó érzékkel megsejtve, mi körül kön-
törfalaz.
– Egy ezresbe – jött a fülhallgatóból a feltűnően nyugodt, őt is megnyugtatni hiva-
tott válasz.
– Ezer lejbe? – szörnyedt el Budulău. – Egy buli? Egyetlenegy vacsora?
– Elvégre a lányodról van szó. Meg rólad – élesedett ki Budulău asszony hangja. –
Mia már nagylány. Ha vendégeket hívott a születésnapjára, amit, gondolom, megen-
gedhet magának, nem várhatom őket valami népkonyhai menüvel. S itt lesz a fiú,
ugye… Mit gondolsz, azok otthon hogy élnek? Először teszi be a lábát hozzánk, s rög-
tön azt lássa, micsoda élhetetlen alak vagy?
A férfit megingatta az érvek súlya és felesége hanghordozása, amely jeges szél fü-
tyülése gyanánt jelezte a kitörni készülő vihart.
– Csak ötszázat kell szerezned – közölte kegyesen az asszony, miután meggyőző-
dött róla, hogy megtört. – Ötszáz még van nálam a fizetésedből.

Az ablaküvegen túl homály borongott a kis belső udvarban, amelyet magas, nehéz
falak zártak el a napfénytől. A szemben levő szürke falsíkról – az egyik szomszédos
épület tűzfala volt – tenyérnyi darabokban hullt a vakolat, s alóla fakóvörös tégla vi-
csorgott elő. Budulău néhány percig ott maradt a folyosón, a telefon mellett; töprengve
bámulta a tűzfalat, s az imént befejezett beszélgetés szavai kóvályogtak benne. Erőt
kellett vennie magán, hogy elmozduljon onnan és a laborba menjen. Még több mint
két óra volt hátra a munkaidejéből. „Addig semmit sem tehetek az ügy érdekében –
gondolta. – Ezektől itt nem kérek kölcsön, nem szerzek nekik ekkora elégtételt; vigye
el az ördög mindannyiukat!” Eszébe jutott egy ismerőse, aki talán kisegíthetné, de
nem bírta rászánni magát, hogy telefonáljon neki; halogatta a kínos pillanatot. Leült az
asztalához, félretolta a reményeit ma is szertefoszlató mikroszkópot, s jegyzeteit kezd-
te lapozgatni szórakozottan, majdnem hogy gépiesen.
Margareta helyesen ítél: a lányuk már nem gyermek. Tizenhatot tölt. S ha az anyja
úgy látja jónak, hogy a születésnapját emlékezetesen üljék meg, bizonyára nem téved.
Mia egyébként már rég önálló egyéniség módjára viselkedik, jutott eszébe a múltkori
eset a ruhával: megtetszett neki egy anyag, azonnal meg akarta venni, s tőle kért rá
pénzt, ő pedig csodálkozva kérdezte, hogy egyrészt mióta jár Mia kelméket tanulmá-
nyozni az áruházakba, másrészt miért kell neki újabb ruha, amikor tele van a szekré-
nye, csak a múlt héten kapta a legutóbbit. „Azt nem lehet felvenni” – jelentette ki Mia,
s kérte a pénzt az új anyagra. Aztán hogy nem kapta meg, dacos hallgatósztrájkba
kezdett, amivel végképp kihozta a sodrából; kicsin múlt, hogy fel nem pofozta. Az
anyjával is összeszólalkozott, azt kiáltotta neki: „Tessék, a nevelésed! Itt az ered-
mény!” Mia egy iskolai ünnepségen akart a szóban forgó ruhában megjelenni, azzal
érvelt, hogy mások mindig jobban öltöznek nála; Budulău csodálkozott, hogy ilyen
ostobaságokon rágódik, s azt hitte, ha most nem enged neki, leszoktathatja az efféle
majomkodásról. A lánynak azonban az ünnepség napján megvolt az óhajtott ruhája.
Haragosan kérdezte, ki adott rá pénzt, mire Mia nagy nyugalommal azt válaszolta:
„Anyu, ki más adhatott volna?” – s abban a pillanatban annyira pont olyan volt, mint
Margareta hasonló helyzetekben, hogy neki, az apjának, torkára forrott a szó; vállat
vont, s nem firtatta tovább a dolgot. Mintha végzet teljesedett volna be rajta: úgy lát-
szik, ideje elismernie, hogy gyermekeivel is kudarcot vallott.
Már csak a felfedezés reménye éltette. A katalizátor!
Körbefuttatta tekintetét a laboratórium tárgyain, sokesztendei kutatómunkája néma
tanúin, egy egész polcot megtöltő jegyzetfüzetein. Ezekbe mindent beírt, aminek a
legkisebb jelentősége is lehetett a kísérletek értékelése során; a temérdek felgyűlt adat-
tal időnként bement a számítási központba, és ott gépileg elemezte, csoportosította,
rostálta őket; így aztán tudta, mikor indul zsákutca felé, s mikor halad a végső ered-
mény irányába. Sokat dolgozott, megszállott szenvedéllyel hajszolt egy ábrándot, és
erősen hitte, hogy valamikor el fogja érni, meg fogja ragadni a maga fizikai valóságá-
ban. Kezdetben minden jól ment, a munkaközösséget érdekelte elgondolása; igen, a
víz bizonyára tartogat még egypár meglepetést, ha Budulău ötlete s főképp kísérletei
végső célja kissé fantasztikus is. Meg aztán a kérdéssel mások is foglalkoznak, az első
eredmények, úgy hírlik, biztatóak (tudós körökbe legalábbis ez szivárgott ki az érthe-
tően titkos kutatásokból). Szóval a témát jóváhagyták, felvették az intézet munkater-
vébe. S neki veregették a vállát: „Láss hozzá, Budulău, mutasd meg az amerikaiaknak,
hogy mi is tudunk valamit; láss hozzá, vágj elébük!” Kétségtelen, hogy volt ebben egy
adag tréfa is, de mit számított amellett, hogy a dolog beindult: hogy ő, Budulău, fel-
szerelést és anyagot kapott – annyit, amennyit – a kísérleteihez s bejárási jogot a szá-
mítási központba, hogy adatait gyorsan és átfogóan elemezhesse.
De telt az idő, és a végső eredmény egyre késett. Bonyodalmak, nem sejtett nehéz-
ségek támadtak; a kísérletek sorra tisztázták a kérdés különféle aspektusait, és mindez
mégis mintha folyton messzebbre tolta volna az elérendő célt. Egyik-másik kísérlet új
utakat nyitott meg, s ez is roppantul érdekes volt. Más kutató azonnal ráfutott volna
ezekre az utakra, amelyek számos részeredményt kínáltak; ő nem, ő továbbhaladt a
kijelölt irányban, nem adta alább a fő célnál. „Legyűrlek, Budulău, téged meg a többi-
eket is” – mondogatta magában, mintha saját ostoba neve ellen, a vele járó nevetséges-
ség ellen tusázott volna. Nem becsülte le a véletlenül nyílt oldalutak lehetőségeit sem,
de nem hagyta, hogy csábításuk elvonja attól, amit el akart érni; szorgalmasan feljegy-
zett mindent, hogy majd a nagy győzelem után, a közfigyelem előterében állva, egyre
újabb felfedezéseket tehessen. Mert előbb a nagy játszmát kell megnyernie: „Ha nem
állom meg, hogy ne futkossak az olcsó kis sikerek után, sohasem érek el valami igazán
nagyot” – biztatta magát, s így aztán nem sodorta el a kísértés.
Mindaz, amit eddig megtudott és főleg megsejtett, bőven elég lett volna annak a ki-
jelentéséhez, hogy a víz, amit iszunk, amivel mosakodunk, amiben nyáron a strandon
lubickolunk, amit a borhoz töltünk, hogy fröccs legyen belőle, a csodák valóságos tár-
háza, s temérdek lehetőség rejtőzik benne. De ez így önmagában nem volt újdonság,
és legfennebb a népszerű tudományos lap olvasóit érdekelhette. Budulău többet akart
bizonyítani, nagyobb felfedezéssel akart elégtételt venni magának elszenvedett – és
részéről minden bizonnyal el is túlzott – sérelmeiért; s ez a nagy felfedezés tulajdon-
képpen már ott volt a kísérleteivel körüljárt, megtapintott titkos közegben, még ha ez
idő szerint ezt csupán ő hitte el. Talán már elejétől fogva nem vártak tőle különösebb
eredményt, s a kutatási tervbe is leplezett bizalmatlansággal iktatták be témáját; az
emeleti laborban talán már akkor mosolyogtak rajta, s így sugdolóztak: „Hagyjátok,
fusson a délibábja után, kitöri majd a nyakát!” Már csak az a gondolat, hogy vannak,
akik a vereségére számítanak, s akkor vigasztalólag veregetik meg majd a vállát (ami
nem jelenti azt, hogy maguk között nem röhögnek rajta kárörvendően), már csak ez a
gondolat képes volt olykor mélyen leverni, a kétségbeesés szélére taszítani; s ehhez
járult az, hogy a nagy eredmény mindegyre kisiklott a kezéből, apró sikerek elégtétele-
it kínálva maga helyett, afféle sikereket, mint aminőkkel Popescu henceg, s aminők őt
magát is meg-megörvendeztették, mielőtt elhatározta, hogy mindent egy lapra tesz fel.
Később azt vette észre, hogy csökönyösségnek bélyegzett elszántsága több csúfolódást
vált ki, mint ha szép csendben feladta volna a küzdelmet, „Budulău fel akarja találni
az örökmozgót” – mondták az intézetben. „Rávertél az amerikaiakra, Budulică – vi-
gyorgott szemtelenül Popescu. – Ők felhagytak a kísérletekkel, egyedül te tartasz ki
ezen a csatatéren.” Irigyek, ez a helyzet, próbálta megnyugtatni magát, de nem mindig
sikerült; néha gorombán, sértően visszavágott, amivel persze csak olajat öntött a tűzre.
„Nincs egy csöpp humora sem” – mondták róla, s ez véletlenül igaz volt. ő pedig bele-
kapaszkodott a végső győzelem reményébe, és szorgalmasan dolgozott tovább: olda-
tokat készített, porokat és folyadékokat kevert, gázbuborékokat fogott fel és elemzett,
mikro-kapillárisokat tanulmányozott a górcső alatt, és nőttön-nőtt az a meggyőződése,
hogy közeledik élete fénypontjához: ahhoz a pillanathoz, amelyben a megtalált katali-
zátor hatására a víz egyszer csak feltárja egy eddig soha nem látott arcát. Más fizikai
és vegyi tulajdonságokat hordozó, másképpen viselkedő, viszkózus víz lesz, egy új és
csodálatos anyag. Csak meglelje azt a katalizátort!

Még nem ocsúdott fel a meglepettségből. Mereven nézett látogatóira, s próbálta ösz-
szeszedni kusza gondolatait. Félt is kissé, de jól leplezte; a két idegen várt, mintegy
időt adva rá, hogy magához térjen. Töprengve harapdálta ceruzája végét, aztán egyszer
csak felderült és nevetni kezdett.
– Nem ugrom be – mondta, s apró pufogásokat bocsátott ki az orrán. – Ha nem
vagytok bolondok, akkor farsangot játszotok.
Persze, az emeleti laborban ötölték ki ezt is az ő bosszantására, próbálta elhitetni
magával. Felállt, ajtót mutatott hívatlan vendégeinek, s hogy biztosabb fellépésűnek
lássák, kidüllesztette a pocakját; azok ketten azonban csak összenéztek, és eszükbe se
jutott távozni.
– Be kell bizonyítanunk neki – szólt a Ciprian néven bemutatkozott idős úr a má-
sikhoz.
Budulău teljes testsúlyával visszaereszkedett a székre.
– Csak rajta – mondta, és a tekintetében parányi játékos fény villant meg.
Frey, mármint akit Ciprian így nevezett, bólintott, és mindenekelőtt hosszan, für-
készve nézett Budulău szeme közé. Majd előrehajolt a székén, s valamit az asztalra
lökött. Budulău ösztönösen félrekapta a kezét az aprócska tárgy útjából, amely a mik-
roszkópig gurult, s ott megállt.
Egy kis darab kréta volt, jól kihegyezett, lecsiszolt pasztellkréta, mintegy három
centiméternyi. „Nem, mégsem lehet kréta” – gondolta Budulău, és ahogy újra maga
elé idézte az apró tárgy röptét, koppanását az asztal lapján, rájött, hogy jóval nehezebb
a krétánál. Formája éppolyan kevéssé árulta el rendeltetését, mint elefántcsontszerű, de
nem csillogó fehérsége azt, hogy miből van.
– Mit bizonyít ez? – kérdezte a tárgyra mutatva. – Nem értem, mit akartok vele.
S megint mosolygott, noha gyűlt benne a bosszúság. „Ugratni akarnak, persze. Csak
okosan, hogy ne röhögtessem ki magam” – gondolta, s így meggyőződve róla, hogy
tréfát űznek vele, legalább a félelme elmúlt. „Bele kell mennem a játékba, ameddig
megtudom, mi a szándékuk. S hogy kicsodák és ki küldte őket. Majd aztán valahogy
csak megszabadulok tőlük. Hanem ha a Popescu keze van a dologban, akkor jaj neki,
most az egyszer befut a csőbe” – és már tervezte, hogyan zárja be látogatóit a laborba,
hogyan hívja ki nyomban a rendőrséget, milyen cirkusz lesz, s hogy megbánja majd
Popescu az idétlen tréfát.
 – Ott van egy edény – szólalt meg most Frey, és érzett, hogy nem könnyen fejezi ki
magát: a szavak között kis szüneteket tartott, és kiejtése sem volt hibátlan. Egy széles
szájú, kerek üvegedény felé bökött, amely szárazon, de nem elég gondosan elmosva-
kitörölve állt a közelben. – Fogd azt! Tölts bele vizet! Tele – mondta Frey, és feszülten
figyelte, mi történik szavai hatására.
Budulău egy percig habozott, majd vette az edényt, s a csaphoz ment vele. „Lássam,
mit akarnak még.” Miután az üvegtál megtelt, az asztalra helyezte, s visszament elzár-
ni a csapot, ügyelve, nehogy közben szem elől tévessze látogatóit.
– Fogd azt! Tedd bele! – mutatott Frey a mikroszkóp mellett heverő tárgyra.
– Tedd bele te! – dühödött meg hirtelen Budulău. – Elegem volt a hülyeségeitekből!
Menjetek inneni… Hallják, uraim: nem ismerem önöket, nem is óhajtom ismerni, de
megállapítom, hogy önök behatoltak egy laboratóriumba, ahol titkos jellegű kutató-
munka folyik, s ezért felelniük kell…
– Csillapodj, kérlek! – szólt közbe Ciprian, és felállt. – Arról volt szó, hogy bizonyí-
tékot szolgáltassunk. Ha nem mered megtenni most és előttünk, amit kis idő múlva
nélkülünk tettél volna meg, én segítek. Segítek, hogy megszerezd magadnak a bizo-
nyítékot, hogy aztán szót érthessünk.
Magasabb volt, mint Budulău, magas és sovány. Hangja olyan higgadtan, józanul
szólt, másfelől szavai tartalma is annyi kíváncsiságot keltett, hogy Budulău tényleg
lecsillapodott, s várta, mi fog történni. Ciprian kinyújtotta lebarnult bőrű kezét, amely
keskenyen, finoman bukkant ki divatjamúlt zakója ujjából (ebben a másodpercben
Budulău egyszerre rájött, hogy tudat alatt ez ingerelte leginkább: látogatói régi, köz-
vetlenül a háború utáni évekből, az ő fiatalkorából való divat szerinti ruházata); ki-
nyújtotta a kezét, felvette az aprócska tárgyat a piszkos, mindenféle sav marta asztal-
lapról, mérlegelőleg himbálta meg a tenyerében egypárszor, majd a vízzel telt edénybe
pottyantotta.
Kurta bugyborékolás. Halvány szürkéskék hullámgyűrűk ütődnek az edény falának,
és a víz nem víz többé, nem átlátszó, tiszta folyadék, hanem sűrű, nyálkás pép… „Úr-
isten, a katalizátor!” Budulău lába megroggyant, egész testét gyengeség öntötte el.
Hogy várta, hányszor megálmodta már ezt a nagy pillanatot!
Mintha valami megszakadt volna benne, a feje zúgott, s gondolatai hol egymásra
torlódtak, hol mintegy szétgurultak. Nem hitt a szemének, az érzékeinek, s egyik ven-
dégéről a másikra bámult, hogy aztán újra az edényre meredjen: az edényre, amelyet
maga töltött meg vízzel, s amelyben a víz egy szempillantás alatt azzá vált, amit ő
évek óta hajszol. „Nem, az élet nem lehet ennyire könyörtelen” – gondolta, és közben
érezte, hogy igenis ennyire könyörtelen: célját mások érték el, dédelgetett álma má-
soknak valósult meg. Elkomorult, hirtelen megnyúlt arca híven tükrözte, mi forog az
agyában: „Hiába dolgoztam, küszködtem, még ebben is vesztenem kellett. Legyőztek,
megelőztek!” Szédülten bámulta az edényt s benne a közönséges kocsonyás masszát,
ami számára oly sokat – nem: mindent jelentett. Egyszerre heves vágyat érzett, hogy
az ismerős-ismeretlen anyagot mikroszkóp alatt is megnézze. „Hátha humbug az
egész” gondolta reménykedve, s ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan csalódott-
sággal.
 Nem nyúlt a mikroszkópért, nem mert. Reszketett a keze. Félszeg mosolyt erőltetett
az arcára, és azt mondta:
– Négy esztendeje… négy egész esztendeje próbálom megtalálni ezt a katalizá-
tort…
– Csodálkozom, hogy még nem érted – felelte Ciprian. – Ez a te katalizátorod, em-
ber!
Budulău kínlódva igyekezett lenyelni a torkában támadt gombócot.
– Hiszen mondtam, ki vagyok. Meg azt is, honnan jöttem – folytatta Ciprian. – Ott,
ahonnan jöttem, a katalizátorod létezik. Itt, ahol te élsz, nem létezik, mert még nem
találtad fel. Még, mondom. Mert valószínű, hogy rövidesen…
Ez több volt, mint amennyit Budulău idegei elbírtak. Leroskadt a székére, és hosszú
pillanatokig nem jutott lélegzethez. Kinn kétszer felcirrent a telefon, egy másik labor-
ból kereshette valaki; riadtan rezzent meg, de nem állt fel, s zavaros tekintete vendége-
ire meredt. Ciprian azt állítja, hogy az ükunokája, őrület, képtelenség, mindazonáltal
nem nagyobb képtelenség, mint ami itt történt a szeme előtt a vízzel… „Fogadjam el
ezt az agyrémet valóságnak? De tehetek-e mást, okosabbat?” – gondolta. Hátha ez az ő
nagy esélye? Hátha a katalizátor még tényleg nincs felfedezve, és igazuk lesz ezeknek
az idegeneknek, hogy ő fedezi fel; nem ezen dolgozik-e annyi ideje szinte fanatikusan,
miközben mások sorra felhagytak a téma kutatásával? A kis darab katalizátor onnan
kellett hogy jöjjön, ahonnan Ciprian és társa, a felfedezése utáni időkből; így kell len-
nie, másképp nem létezhetett volna… Gondolat gondolatot kergetett az agyában, las-
san azonban kezdett minden elrendeződni és arrafelé mutatni, hogy amit látogatói állí-
tanak, az igaz, ámbár jövetelük okát még nem értette.
– Mondd, csakugyan én leszek, aki…? – suttogta Ciprianra bámulva.
– Igen – bólintott amaz. – Ha tudni akarod, a mi adataink szerint igen. S az adataink
megbízhatóak: sok egybehangzó dokumentum maradt fenn a ti korotokból. Egy ilyen
felfedezés szenzációt kelt…
Budulău erein forró vérhullám nyomult végig; lebegni érezte magát, s nem emléke-
zett rá, hogy valaha ilyen boldog lett volna. Mert az volt, nyilvánvaló; hogyan lehet
másképp nevezni a szédületnek, örömnek, hatalmas jóérzésnek azt az elegyét, amit az
ember alig tud elviselni anélkül, hogy ugrálni kezdene, táncolni, kiabálni? Két vendé-
ge csendesen nézte. Mikor végre sikerült visszanyelnie a boldogság könnyeit, Budulău
áthajolt az asztalon, s azt kérdezte:
– Ha tényleg onnan jösztök, bizonyára tudjátok: mi lett… azaz mi lesz a felfedezé-
semmel és velem?
Frey oldalt fordult a székén, és Ciprianra pillantott.
– Még ne – intett az idős úr, majd Budulău szemébe nézett. Nyugodtan, hallgatagon
figyelte, mintha most döntene, hogy válaszoljon-e. – Érdekes dolgok történtek –
mondta aztán. – Főleg az építőiparban. Cement, homok, mész helyett a víz lett az uni-
verzális kötő- és töltőanyag, s egészen új építési módot hívott életre. Mesterséges szi-
getek, hatalmas platformok az óceán fölött, különféle űrbeli konstrukciók… Nagyon
fontos, hogy a katalizátor minden külső körülmény között ugyanolyan reakciót vált ki
a vízből.
 – Remek – kiáltott Budulău ragyogó arccal. – Ez több, mint amit képzeltem! Mi-
csoda lehetőségek! S ha eszembe jut, hogy majdnem megvonták a kísérletektől azt a
csekély pénzügyi támogatást…
– Most mutasd meg – fordult a társához Ciprian.
Frey újabb apró tárgyat tett az asztalra: egy körülbelül öt centiméter hosszú rézcsö-
vet. Függőleges helyzetbe állította, kisebbik nyílásával felfelé, de ahogy az asztal alig
érezhetően mozdult egyet, a cső felborult, és egy csipetnyi hamuszerű por ömlött ki
belőle.
– Mi ez? – kérdezte Budulău kerekre nyílt szemmel. Ciprian felvette a rézcsövet.
– Nézd, ide volt befogva az a kis darab katalizátor, amelyet az imént a vízbe löktem.
Ez – magyarázta – egyszerű töltényhüvely.

Sokáig ült mozdulatlanul, arcát a tenyerébe temetve s ujjait a szemére nyomva. Két
vendége eltűnt, valahogy „felszívódott”, amint ez várható is volt tőlük; ha a labor pad-
lója nyelte volna el őket, akkor sem távozhattak volna gyorsabban, stílszerűbben. „Ez
sok volt egy napra!” – sóhajtott fel Budulău, s hirtelen, bár nem meglepően, heves fej-
fájás tört rá.
Igen, látogatói elmentek – ahogy ők mondták: visszavonultak – a maguk korába, ő
meg egyedül maradt lázas, forrongó gondolataival, és erőlködve próbálta elrendezni
kétség és önvád gyötörte agyában a nemrég tapasztaltakat. „Ki hitte volna?” – sóhaj-
tott újra. Minden azzal a felborult rézcsővel kezdődött, a töltényhüvellyel. Egy órával
ezelőtt Budulău vállát még csak a saját kisebb-nagyobb gondjai terhe nyomta, s anél-
kül hogy sejtette volna sikere közelségét, kötelességének érezte a katalizátor felfede-
zéséhez vivő út göröngyeit taposni. Most azonban, amikor túl volt győzelme előre
megízlelt örömén, másfajta, a sajátjainál sokkal súlyosabb gondok kezdték gyötörni.
„„Ki az ördögnek jutott eszébe ilyen célokra használni a katalizátoromat?” – csikor-
gatta a fogát.
Sötét dolgokat tudott meg Cipriantól.
– Ami az imént az edényben történt, az történik a szervezetben is, ha kapcsolatba
lép a reakciót kiváltó szerrel – mondta idős látogatója. – Nem tudom, ti itt, a ti koro-
tokban hogyan haltok meg, nálunk azonban rengetegen halnak meg ilyen módon. Elég
egy karcolás, és… Minden élő szervezet tartalmaz vizet, az élet maga „kaland a víz-
ben”, ahogy egy biológusotok mondotta. Nos hát, mikor egy ilyen golyóval eltalálnak,
ez a kaland befejeződik: a szervezetedben levő víz néhány másodperc alatt ilyen sűrű
péppé változik, mint ez itt az edényben. A többit képzeld el…
– Hihetetlen – nyöszörgött Budulău.
De ez a „hihetetlen” érzelmei visszahőkölése volt csupán; értelme ugyanakkor rög-
tön átlátta, hogy amit Ciprian mond, az nagyon is hihető. „Azok az eszelősök – gon-
dolta – képesek voltak fegyvert csinálni a katalizátoromból!” Ciprian tovább beszélt:
– Bevetették egypár háborúban is, meglehetősen távol zajlott helyi összeütközések-
ben; Európa nem látta az új fegyver okozta borzalmakat. De ettől azok semmivel sem
kisebbek. Tíz- és tízezer ember esett áldozatul ezeknek a golyóknak, s ami talán min-
dennél borzalmasabb, ezeknek a teteme nem enyészik el, valahogy mumifikálódik; ott
maradnak halomban, mint holmi ledöntött szobrok, az utcákon… Készültek nagy ra-
kétalövedékek is a katalizátorodból, mindenütt raktárszámra tárolják őket, s az embe-
riség egyelőre azt hiszi vagy inkább azt reméli, hogy nem kerülnek felhasználásra: túl-
ságosan nagy pusztítást okoznának. Képzeld el, hogy ezek a te katalizátorodat hordozó
bombák a folyókba, a világtengerbe hullnak. Bőven elég van már belőlük ahhoz, hogy
a bolygó egész hidroszféráját szürke, kocsonyás masszává változtassák. Képzeld el a
kontinenseken rekedt, ivóvíz és élelem nélkül maradt emberiséget, milyen iszonyato-
san kell elpusztulnia az egész élővilággal együtt; a ti atombombátok – hirtelen nem is
tudom, feltaláltátok-e már – csekélység ehhez képest… Mármost gondolj át mindent, s
döntsd el a lelkiismereted szerint, hogy jó-e ilyen rettentő terhet rakni az utókor nya-
kába.
Budulău őszintén és mélyen megrendült.
– Ezért jöttünk. Ezért küldtek bennünket – folytatta Ciprian. – Hogy megértessük
veled, mi a teendőd. A mi korunkban lépten-nyomon láthatók felfedezésed alkalmazá-
sai, úgyhogy ha most még nincs is a kezedben a katalizátor, biztos, hogy felfedezed, és
biztos, hogy te fedezed fel. De kérünk, értsd meg, hogy ezzel végveszélybe sodorsz
mindannyiunkat, az egész emberiséget… Nem tudom: most, mikor még a felfedezés
előtt vagy, meg tudod-e ítélni a várható katasztrófa nagyságát…
– Mit kell tennem? – kérdezte Budulău elfúlva.
– Hagyj abba mindent!
Budulău úgy bámult Ciprianra, mint aki egy szavát sem érti.
– Hagyj abba mindent, és mondj le a felfedezésről! – nézett rá Ciprian ünnepélye-
sen. – Ezt kérjük tőled mi, az utókor: bíráid, akik felmentő vagy elmarasztaló ítéletet
mondunk fölötted.
„Ezt kérik, igen: ezt, semmi többet” – ismételgette Budulău magában, magas hom-
lokát tenyerébe támasztva. Lassan megképzett előtte mindaz, amit Ciprian előadott, de
az első hallásra iszonyatosnak tűnő dolgok most valahogy vesztettek fenyegető vol-
tukból, miután ésszerűen próbálta elemezni a kérdést. Az első pillanatban, mikor ma-
gára maradt, szerette volna azt hinni, hogy nyomasztó álomból ébred, de egyrészt ott
voltak a látogatás tárgyi nyomai, másrészt oly világosan, élénken emlékezett minden-
re, hogy teljes bonyolultságában is valóságnak kellett elfogadnia a helyzetet. „Minél
ellentmondóbb egy helyzet, annál körültekintőbben kell viselkedni benne – gondolta.
– Ha ezek ketten csakugyan a jövőből jöttek, valószínűleg az igazat mondták; nem hi-
szem, hogy elfecséreltek volna egy ilyen időutazáshoz szükséges energiamennyiséget
csak azért, hogy engem átejtsenek. S az is lehet, hogy a katalizátor, ami már itt van
félkészen a kémcsöveimben, nem szolgál majd csakis békés célokra, ahogy én elkép-
zeltem. Ez baj” – csóválta meg a fejét, és elégedetlenül nézett körbe a labor kora dél-
utáni fényben csillogó fémtárgyain, vegyszeres üvegein. „De tehetek valamit?” – vont
vállat, s úgy érezte, roppant üresség támad benne: feneketlen szakadék, amely elnyeli
egész lényét.
Ott látta magát egy lépésre a nagy eredménytől, amelyért évek óta dolgozott, s
amelynek közelségét tulajdonképpen már sejtette; Ciprian csak megerősítette hitében,
és előre megízleltette vele a felfedezés hallatlan boldogságát. Az üvegtálban (amelyet
egyébként látogatói magukhoz vettek, mielőtt búcsú nélkül eltűntek), az ő kísérletei
eredményeként ment végbe az ő reakciója; pontosan úgy zajlott le, ahogy mindig is
elképzelte. Megtörtént a csoda, amelyért annyira megszenvedett, annyi gúnyt és bán-
tást viselt el, főleg az utóbbi időben, kicsinyes és mindenekfelett irigy kollégái részé-
ről. Ó, hányszor ki nem kelt ellenük, hányszor oda nem kiáltotta gyűléseiken csakúgy,
mint az intézet folyosóin: „Nem baj, majd meglátjátok! Megmutatom én nektek!” S
épp most, amikor oly közel ért a célhoz, hogy már előre látta irigyei, ellenfelei néma
elámulását, megszégyenülését bizalmatlanságukért, gúnyolódásukért, azért, hogy hol
bohócnak, hol szélhámosnak mondták a háta mögött – épp most jön ez a komplikáció,
összeomlással fenyegetve mindazt, amit épített. „Hogyan álljak meg előttük emelt fő-
vel? Hogyan bizonyítsam be, hogy nem vagyok sem bohóc, sem szélhámos?” – kö-
nyökölt fel az asztalára nekibúsultan, s mereven bámulta a réz töltényhüvelyt, melyet
látogatói otthagytak, alkalmasint emlékeztető jelül.
Megképzett előtte a kollégák csúfondáros mosolya, hallotta sugdolózásukat a labo-
rokban, az irodákban; nem, semmi sem változik marad a régiben egész élete. Lesz to-
vábbra is névtelen vegyészecske, akiről az intézet falain kívül senki sem hallott, s aki-
nek jobb sorsra érdemesítő képességeiben már a felesége sem hisz (ha ugyan hitt vala-
ha azon a rövid időn kívül, amikor úgy döntött, hogy hozzá megy). Szinte hallotta,
amint a lánya ajakbiggyesztve mondja, hogy ő egy málészájú alak, s lehet, hogy még a
kis taknyos is így beszél róla – a srác, akiben Ciprian a dédapját fogja tisztelni. „Apá-
tok egy senki” – mondják majd nekik az osztálytársaik, s ha valamiben ki akarnak
tűnni, lenyomják őket; egy Budulău csak középszerű lehet, és akkor tesz okosan, ha
ebbe belenyugszik. „A te szolgálati időddel már régen osztályvezető kellene hogy
légy” – hallotta Margareta hangját is, s tudta, hogy következik azoknak a felsorolása,
akikkel együtt indultak, és akik azóta réges-régen „elrendeződtek”. Fülében, agyában
maradtak ezek a megjegyzések, nem cáfolta őket s nem tiltakozott; kiérezte belőlük az
asszony megvetéssé nőtt elégedetlenségét, s ez megbénította. „Az idén megint nincs
pénzünk egy rendes nyaralásra” – visszhangzott benne Margareta éles szopránja; de
hát tehetett-e ő róla, ha a pénzt folyton drága és haszontalan limlomokra költötték?
Margareta szerint tehetett: nem harcolt eléggé, hogy jobban javadalmazott állásba jus-
son. „Más könyököl, verekszik, de te egy élhetetlen puhány vagy” – zárta le a témát az
asszony, miközben ő hallgatott, süllyedt el szégyenében, s azon töprengett, szerette-e
valaha őt egy napig, egy óráig bár ez a fehérnép.
„Most minden megváltozna. Döntően megfordulna minden” – gondolta. Ciprian
megértette vele, hogy most valóban közel áll a nagy eredményhez; ó, sokszor remélte
már, de aztán mindig elakadt valahol, nem jutott tovább, kétség is támadt benne; most
látta, amit ő maga fog elérni, vendégei pedig egy új technikai forradalomról hoztak
hírt, és biztosították róla, hogy ez teljes mértékben az ő felfedezése nyomán bontako-
zott ki; ilyen sikerre legmerészebb álmában sem számított. „Úgy kell vennem a dolgo-
kat, ahogy vannak. Illetve ahogy lesznek” – javította ki magát. Rájött, hogy kezdi ösz-
szezavarni az időt, ami nem is csoda, ha meggondolja, milyen nagy élményt élt át elő-
zetesen, annak a „kontójára”, ami hónapok vagy talán hetek múlva fog csak bekövet-
kezni. Esetleg napok múlva… Hirtelen furcsa érzés szállta meg: annak a játékosnak az
öröme, aki tudja, hogy a még el nem pördült szerencsekerék a főnyereményt hozza
meg neki. Felállt, és lassú, könnyed léptekkel, a cementpadlatra szegezett szemmel,
kezét a köpenye zsebébe dugva, ide-oda járkált a helyiségben. Csak most fogta fel,
amit Ciprian mondott, akkor elsiklott szavai káprázatos tartalma fölött, bár a szavakat
pontosan regisztrálta; igen, a felfedezés szédületes következményekkel fog járni. „Úr-
isten, ilyesmikért Nobel-díjat is adnak” – gondolta, s megállt a régimódi spektroszkóp
mellett, hogy állványához támaszkodhasson; a lehetőség megcsillanása olyan izgalmat
váltott ki belőle, hogy elgyengült, és kopasz feje búbján kiütött a verejték. Már látta
magát, amint világ körüli útra indul Margareta társaságában, esetleg a gyerekeket is
viszi… és amint akkor fájdalmasan jut majd eszébe, hogy életében kétszer volt külföl-
di kiránduláson, egyszer Budapesten és Prágában, egyszer Kijevben… Ó, egy hajóút a
Csendes-óceánon… és a repülőterek, a gépek, Air Francé, Panam, és Boeing-747…
Meghívások, előadások; Kalifornia, India, a Riviéra, metropolisok… és Margareta
végre megengedhet magának egy kis luxust, amire mindig vágyott, mostanában azon-
ban egyre fogyatkozó reménnyel… ő pedig akadémikus lesz, ez szinte magától értető-
dik, s a kollégái, mostani kollégái restelkedve mondogatják majd: „Hát igen, ez méltá-
nyos, tulajdonképpen mi is régóta így gondoljuk…” S ő azt fogja kérdezni tőlük, mert
azért egyszer vissza kell fizetnie a rengeteg megaláztatást: „Na, hát szóval ki kerget
délibábot? Ki harcol szélmalmokkal, hogy állandóan gúnyolni kelljen, gyűléseken bí-
rálni, névtelen leveleket küldözni neki, röhögni rajta és áskálódni ellene a vezetőség-
nél?”
Szabadjára engedte képzeletét, s annyira elmerült a későn jött, de nem elkésett be-
teljesülés maga elé rajzolásában, hogy kész tényeknek érezte ábrándjait, és egészen
megfeledkezett látogatóiról, s arról, hogy mire kérték. Roppant türelmetlenség ágas-
kodott fel benne; úgy érezte, nem tud majd aludni sem, ameddig kezében nem lesz az
eredmény. Aztán egyszer csak újra eszébe jutott Ciprian, s öröme alábbhagyott, ideges
nyugtalanság kezdett belevegyülni. „Hogyan várhatja el tőlem, hogy mondjak le? Mi-
ért? Mit tesznek akkor a családomért, magamért, milyen más esélyem van még az
életben, mint ez a felfedezés?” – gondolta, s valami alattomos düh támadt benne, még
nem tudta, ki vagy mi ellen; a saját gyengesége ellen, nyilvánvalóan, hogy megható-
dik, hagyja magát befolyásolni, s eltaszítja a tálcán kínálkozó szerencsét. „Elvégre
minden felfedezésnek voltak jó és rossz következményei” – próbálta mentegetni elha-
tározását, melyet még nem hozott meg, legalábbis azt hitte, de amely egyre világosabb
körvonalakat öltött benne, s már igyekezett felszínre törni, átvenni cselekedetei irányí-
tását. „Ki kényszeríti őket, hogy fegyvert gyártsanak a katalizátoromból? Használják
fel békés célokra, mondjanak le ők a kártékony alkalmazásról… S miért vannak úgy
oda, hogy a háborúkat modern fegyverekkel viselik, nem kőbaltákkal? Ne háborúzza-
nak, ha nem tetszik nekik. Ítéljük el mi is a fizikusokat, mert nemcsak villanyáramot
termelünk az atomenergiával, nukleáris fegyvereink is vannak? Na és, ha vannak? Fő
az, hogy ne használjuk őket. Az ember nem őrült meg, hogy elpusztítsa a bolygót. Jól
mondja Ciprian: a világ egyik részében fegyvereket tárolnak, a másik részében meg
helyi szinten öldöklik egymást; ez így lesz az idők végezetéig. Annak pedig, akit meg-
ölnek, igazán mindegy, kobaltával verik-e agyon, vagy katalizálják a teste víztartal-
mát… Ha ez a helyzet, akkor mit hibáztatnak engem? Mi jogon kérik, hogy hagyjam
abba? Miért én hagyjam abba, hogy utánam jöjjön majd másvalaki, akit nem hat meg
az érzelmes duma?!” – kiáltotta; egy idő óta fennhangon beszélt, s kezével mindunta-
lan az inge gallérjához nyúlt, hogy lazítson rajta.
Keserűen, vádlóan szakadtak ki belőle a kérdések, mint olyan emberből, aki láng-
elméjének minden gyümölcsét feláldozta, s örökre elfogadta azt a szürke egzisztenciát,
amelyben eddig is leledzett. Becsületes volt: még nem tudta, hogy lelke mélyén már
megszületett a döntés.

Lépések a folyosón, az ajtó hátravágódik, valaki sietve be, megbotlik a küszöb-

ben… Budulău nem ismerte fel rögtön. Nagyon megöregedett, s ezenfelül az arca
kormos, izzadt volt; furcsa köpenye, amelyen égésfoltok látszottak, s a lyukakból fi-
nom fémszálak bújtak elő, perzselt szagot árasztott.
– Odaátról jövök – hörögte. – Emlékszel rám? Odaátról jövök az utolsó háborún túli
időből; leírhatatlan borzalmakat kellett meglátnom… Ez azt jelenti, hogy te nem hall-
gattál meg, hogy fontos okaid vannak a vak következetességre, tehát nincs mit tár-
gyalnunk. Agyalágyult vagy, ha nem értesz meg, vagy egyszerűen fütyülsz ránk,
mindegy; a lényeg az, hogy megvonod tőlünk a jogot az élethez, s ezzel az ártatlan
kezeddel, amellyel csak ártatlan vegyszereket kavargatsz, a halálos ítéletünket írod alá.
– De hiszen még fel se fedeztem – próbált meg tiltakozni Budulău erőtlenül, resz-
ketve az ijedelemtől, amit a másik váratlan és drámai visszatérése váltott ki benne.
– Fütyülsz ránk – nézett a szeme közé sötéten az idegen magas homloka alól, mely-
hez egy csapzott, hamuszürke tincs tapadt. – Nem törődsz vele, hogy a vállunkra ra-
kod felfedezésed terhét, hogy ez a teher agyonnyom és megfojt bennünket, hogy rém-
álma leszel a gyermekeknek, hogy egész utókorod elítél és megátkoz; mit bánom,
mondod, én akkor nem leszek már, megengedhetem magamnak, hogy fütyüljek az íté-
letükre. De ebben tévedsz! Egyetlen dolgot felejtettél el, ha egyáltalán eszedbe jutott:
azt, hogy tudunk védekezni is, és képesek vagyunk egész közelmúltunkat, a te időd
szerint a jövőt feláldozni. Nem képzelhető el semmilyen más jövő rosszabbnak annál,
amelyet te akarsz nyújtani nekünk.
Budulău nem értette egészen, de megérezte a veszélyt, s valamit szólni akart, ami-
ből azonban csak szánalmas dadogás lett. Az öreg kinyújtott kezére meredt, s eltelt
néhány másodperc, ameddig felfogta, hogy az, ami rászegeződik: fegyver. Rémülettől
eltorzult arccal tartotta a két kezét maga elé, s a szemében könyörgés csillant.
– Késő – mondta a foga között az, aki előző látogatásakor Cipriannak nevezte ma-
gát; s a következő szempillantásban Budulău összerogyott, magával rántva zuhantában
egy kémcsőtartót. Az edények majdnem mind összetörtek, tartalmuk a cementpadlatra
freccsent. – Késő – mormogta még egyszer az idegen, mintegy magának, s a halottra
bámult, akit egy őáltala még fel nem talált és többé soha fel sem is találandó fegyver-
rel ölt meg.
Majd köpenye zsebébe rejtette a revolvert, és odalépett Budulău dolgozóasztalához.
Sietség nélkül lapozta át a kutató jegyzetfüzetét, különösen két-három, képletekkel
sűrűn teleírt lapot vizsgált meg figyelmesen. Bólintott, s a mosdókagylóba dobta a
jegyzeteket, aztán újra szétnézett az asztalon, s hogy nem találta, amit keresett, a holt-
test fölé hajolt.
Cirregni kezdett a telefon. Az idegen megrezzent, s úgy maradt előrenyújtott karral
a test fölé hajolva, ameddig a készülék elhallgatott. Akkor belekotort a fehér köpeny
zsebébe, megtalálta a gyufásdobozt, a kagylóhoz visszatérőben kivett egy szálat, meg-
gyújtotta és odatartotta a füzet széléhez.
Mozdulatlanul nézte, amint a tüzet fogó s felkunkorodó lapok egymás után elégnek.
Mikor aztán az utolsó is hamuvá oszlott, s az utolsó láng is ellobbant az apró hamura-
kás fölött, hátralépett és eltűnt.

VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

 HINTAJÁTÉK

MIRCEA OPRIŢĂ

Tehát egy számításokban megőszült

fej, egy szavakba roskadt test teszi,
hogy ma a Föld
tele pezsgő, zavaros géniusszal.

Csillagokból alászállt
fajnak akartuk hinni magunkat
első félelmeink estéjén. Dőre álom
és önbizalmunk virágát locsoló
allegória volt.

Százados hintajáték
lendíti minden eszménket a jövőbe.
Hogy kik vagyunk és
mire jutottunk, egy időn túl
senkit sem érdekel: csak
amit alkottunk, az marad fenn.

S a fény, amit
gerjesztettünk, a bolygók
világának világol:
útjában a sötét
bolygókat beragyogja.

VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

Trambulinugrás

MIRCEA OPRIŢĂ

Figyelmetlenül jöttem le az irányítótorony lépcsőjén, s tíz nap óta másodszor fordult

elő, hogy egy ügyetlen lépésemtől kificamodott a térdem. Most még csúnyábban, mint
a múltkor, de szerencsére nem tanúk előtt, úgyhogy megúsztam a csodálkozó részvé-
tet; nem közömbös számomra, mit gondolnak rólam az embereim, s az ilyen kínos pil-
lanatokat, hacsak lehet, egyedül óhajtom átélni. Bosszantott volna, ha arra jár valaki, s
meglát, amint ott vergődöm a lépcsőn, erőlködve, hogy ne kiáltsak fel a térdkalácsom-
ba nyilalló fájdalomtól, melyre egy élesebb lett minden újabb kísérletemre, hogy kibi-
csaklott lábamat óvatosan helyére igazítsam. Mint szomorúan rájöttem, az első ficam
valahogy utat nyitott ennek és a következőknek; hogy úgy mondjam, elegyengette a
talajt előttük. Gondolom, jó pár percig heverhettem ott, a kíntól eltorzult arccal s az
erőfeszítéstől izzadtan, és próbáltam a térdemet mozgásképes helyzetbe hozni. Ez vé-
gül sikerült is, egyszer csak hallottam a helyére ugró térdkalács pattanását; s ez, hogy
sikerült segítenem magamon, némileg enyhítette a csüggedésemet, mely attól fogott el,
hogy velem, éppen velem ilyesmi történhetett, s immár másodszor – amilyen váratla-
nul támadt, éppolyan kellemetlen jeleként a testi hanyatlásnak. Miután a fájdalom
alábbhagyott, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de nem mertem rögtön továbbindul-
ni; ülve maradtam a lépcső közepe táján, s gyorsan dagadó térdemet dörzsölgetve,
azon kaptam magam, hogy az emberi gyarlóságon, egy nemrég még hibátlan biológiai
szerkezet elromlásán töprengek. Ez a két, banálisnak látszó baleset felismertette ve-
lem, milyen gyenge, mily könnyen kibicsakló lábakon hordjuk nemcsak személyes
óhajaink, reménységeink magunkban felépített légvárát, hanem még egy egész min-
denség átlátásának becsvágyát is. Ültem, s néztem az irányítótorony átlátszó falán túl e
mindenség csalóka, színességet-mélységet nélkülöző kivetülését; nem környékeztek
túl vidám gondolatok, s egy árnyalatnyi rosszkedv – függetlenül a térdem sajgásától –
akkor is velem maradt, amikor lesántikáltam a földszintre. Rég nem voltam ennyire
kedélytelen. El akartam húzódni valahova, ahol a lábam is megpihenhet, a fejemet is
kiszellőztetem.
S ez bizonyára nyomban megtörtént volna, ha ekkor a társalgó félig nyitott ajtajából
nem üti meg a fülem beszéd és nevetgélés, együtt valami gyanús nesszel, mint a kavi-
csok egymáshoz koccanása. Szórakoznak a fiúk, gondoltam inkább türelmetlenül,
mint közömbösen, s továbbindultam. De aztán más jutott eszembe, visszafordultam, s
benyitottam hozzájuk. Mosolyogva néztek rám, mulattatta őket a kockajáték, én azon-
ban egyszerre dühös lettem; nem hittem a szememnek, hogy ott van köztük Roman
Czerminski, s ez annyira meglepett és felingerelt, hogy egy időre elfeledkeztem a lá-
bamról.
– Mit keres itt? – kérdeztem nyersen, és hangom talán némi félelmet is elárult.
– Mutatom a fiúknak ezt a játékot, meg akarják tanulni – válaszolta, szándékosan el-
térve kérdésem lényegétől.
– Ne tegye a hülyét! – szóltam rá. – Nagyon jól tudja, hogy nem jöhet ide.
– De ha már itt van, én azt mondom, hogy…
– Csak ne mondj semmit, Mudura! – hallgattattam el az oktalan közbeszólót, és újra
Czerminskihez fordultam. – Balra át, és vissza a helyére! Most rögtön. Megértette?
Láttam rajta, hogy sérti parancsoló hangom és fellépésem. Színlelt közömbösséggel
vont vállat, de arckifejezése mintha tiltakozó lett volna, s szemében dac csillogott. Ne-
kem legalábbis úgy tűnt, bár tévedhettem. S a többiek sem voltak elragadtatva rendel-
kezésemtől, jóllehet illett volna megérteniük. Szorongva vártam, ameddig Czerminski
felállt és nyújtózott egyet, s kiléptem az ajtókeretből, hogy se szándékosan, se véletle-
nül ne érintsem meg, amint fanyarul mosolyogva elmegy mellettem.
– Ezeket is vigye magával! – mondtam, és az asztalra dobott kockák felé intettem,
jelezve, hogy nem akarom megérinteni őket.
– Ne hagyjam itt, hogy játsszanak a fiúk? – vigyorgott rám Czerminski.
– Nem, nem, vigye csak, vigye.
Pár pillanat múlva a folyosóról hallottam a lépteit, amint a karantén felé tartott. Itt
benn azonban nem oldódott fel a feszültség; rosszallást, ellenséges dacot éreztem a
fiúk hallgatásában.
– De hát már annyit ült ott – jegyezte meg végül egyikük csendesen.
– Ne vitatkozzunk, Hogan! Senkivel sem teszünk kivételt, Czerminskivel sem. Még
egy hétig marad a karanténban, pontosabban nyolc és fél napig a maival együtt. Mit
gondoltok, azért rendelkezem így, mert hirtelen elment az eszem?
Hallgattak, de rám szegeződő szemükben nem láttam egyetértést. Bizonyára szeret-
ték volna éreztetni velem, hogy túlzok. Hiszen annyi idő eltelt már, s nem történt
semmi – mondta a tekintetük. Sohasem történt semmi, tudom jól én is. De ez nem je-
lenti azt, hogy soha nem is történhet.
– Meg ne lássam itt! – kiáltottam. – Ki engedte ki? Nehogy még egyszer kiengedjé-
tek vagy éppen hívjátok, mert lezárom az egész folyosót. Mindene megvan; azt az egy
hetet, gondolom, még kibírja.
Előbb is megjárhatta volna az eszemet, hogy a fiúknak kell egy kis hideg zuhany:
unatkoznak, s úgy küzdenek ellene, ahogy tudnak. Czerminski hasonlóképp. Már
majdnem egy hónapja kuksolt a karanténban. Mudura célzott rá, hogy valamit lecsíp-
hetnénk a hivatalos időből, de akkor, vagy két napja, nem hittem, hogy komolyan be-
szél, s úgy emlékszem, rá se hederítettem; én tudtam, amit ő nem, hogy tudniillik
Czerminski szabadulásáig még tisztázódnia kell egypár dolognak.
– Mi történt a lábaddal? – érdeklődött Hogan, látva, hogy a kijárat felé menet bice-
gek.
Feleletül csak legyintettem egyet, s továbbmenve azt hánytam-vetettem magamban,
hogyan kerülhetett Czerminski, ha kis időre is, az állomás központi traktusába. Ez volt
aznap a második nagy csalódásom: annak a felfedezése, hogy – akárcsak a lábamban –
nem bízhatom meg embereimben, akikért eddig tűzbe tettem volna a kezem. Felelőt-
len fickók, gondoltam keserűen. Nem értik meg, hogy kockáztatni akkor sem szabad,
amikor úgy tűnik: a kockázat nagyon csekély vagy semmi. Hátha egyszer csak valami
baj történik, nem most, nem Czerminskivel, hanem máskor, mással – ki fog felelni
érte?
Kabinomban egy fotelba ereszkedtem, s miután fejemet a felfújható hátpárna hűvös
műbőrén nyugtatva néhány percig pihentem, behívtam Marinát.
– Nézd csak, azt hiszem, megdagadt a bal térdem.
Figyelmesen szemügyre vette és megtapogatta. Érintése fájt, de furcsa módon jót is
tett balesetes térdemnek, mely szemmel láthatóan megvastagodott a másikhoz képest.
– Szegény fejed, elestél? Mi van már megint? – aggodalmaskodott. – Kapsz egy kis
sugárkezelést, jó? – döntött aztán, s gyöngéden megsimogatta a hajamat. Ennek a
gesztusának nem örülök egyértelműen; néha az az érzésem, mulattatja, hogy felfedezi
kezdődő kopaszságomat, amit a ráfésült hajjal még sikerül elrejtenem.
– Így megyek tönkre lassacskán – sajnáltattam magam. – Mit gondolsz, ne csök-
kentsem felére a gravitációt? Kiküszöbölné az ilyen kellemetlenségeket.
– De hozna másféléket. Mit akarsz? Ki hitette el veled, hogy már nem vagyunk fia-
talok?
Mindig az volt az érzésem, hogy Marina kitalálja, ha valami erősen vagy épp gyöt-
rően foglalkoztat; akkor is kitalálja, amikor töprengéseimnek nem adom külső jelét.
Okos asszony, nem első ízben állapítom meg.
– Tudod, hogy Czerminski úgy jár-kel az állomáson, mint a saját házában? – kér-
deztem most már nyugodtabb hangon, s abban a reményben, hogy szövetségest találok
benne.
– Hát nem az ő háza is?
Ült a fotel karján, és tréfálkozásra volt hangolva.
– Légy komoly, kérlek! Ez nem vicc. Most is a társalgóban találtam a fiúkkal, s ki
tudja, még hányszor volt ott a tudtom nélkül. Kis lazaság, amiből nagy bajok származ-
hatnak.
Czerminskire gondoltam, s magamban elismertem, hogy neki sem lehet könnyű.
Miután évekig volt egyedül egy űrhajó fedélzetén, emberek közé kerül, és akkor ne
lehessen velük, ne érinthesse őket, sőt látni se láthassa, csak képernyőn, mintha még
mindig az űrhajón volna, háromnegyed fényévnyi távolságra – csakugyan komisz do-
log. De hát, érveltem ellágyulásom ellen, egy annyi magányt elszenvedett embernek
egy effajta képernyős kapcsolat is sokat jelenthet; Czerminskinek igazán nem kellene
türelmetlenkednie. Ha pedig türelmetlenkedik, nagyon sajnálom; a Központ utasításai
határozottak, s még szerencséje van, hogy nem hosszabb és szigorúbb karanténban
ülést követelnek meg tőle.
– Ha baj lesz, kit vonnak felelősségre? S ki értesíti majd a Földet? – kérdeztem mo-
rózusan, újra merítve rosszkedvem elég bő tartalékából.
– Nem lesz semmi baj – vélekedett Marina. – Nekünk nem lehet bajunk, drágám; mi
szerencsés emberek vagyunk.
Túl jól ismertem, semhogy őt is némi kis felelőtlenséggel vádoltam volna magam-
ban. De hogy mi szerencsések vagyunk? Mióta vagyunk azok és milyen tekintetben?
Reméltem, hogy ő, legalább ő megérti, miért kellett oly indulatos eréllyel fellépnem,
kockáztatva azt, hogy megbántom a fiúkat, s akit a legkevésbé akartam megbántani,
Czerminskit. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy olyan dolgokról beszélek neki,
amelyek eddig egyáltalán nem vagy alig foglalkoztattak; az utóbbi időben támadt fé-
lelmemről beszéltem, s azt hiszem, akaratlanul is azt a meggyőződésemet igyekeztem
elfogadtatni vele, hogy állomásunk egyrészt túl kicsi és jelentéktelen, másrészt azon-
ban védtelenségéhez képest túl kitett is a közvetlen veszélynek. Ha mi magunk nem
védekezünk, mondtam, nem jön majd senki, hogy megvédjen, s hogy gratuláljon száj-
tátiságunkhoz, amivel lehetővé tettük a…
– Nem szóltam neked valamiről – váltott át más témára Marina oly hirtelen, hogy
meghökkentett vele. – Elfelejtettem szólni, hogy Czerminski panaszkodott a kosztra;
azt mondta, elege volt a szintetikus pépekből s a szárítmányokból, valami frisset kí-
ván, nyers murkot, hagymát, bármit. Még van víztelenített zöldségünk, de szeretném,
ha beleegyeznél, hogy küldjek neki ezt-azt a növényházi termésből, legyen boldog.
Jó?
Bevallom, hogy nem lelkesedtem, de nem is tettem semmilyen ellenvetést, ha egy-
szer ez volt Marina kívánsága. Pedig a növényház csak szimbolikusan „termelt”. De
igaz, így kellett eljárnunk. Marina jó érzékkel jött rá; legalább ennyit tegyünk meg
Czerminskiért, ha már ketrecbe zárjuk. Erről egyébként nem mi tehettünk: a Központ
szigorúan megköveteli mindazok elkülönítését s ellenőrzését, akik onnan érkeznek,
ahonnan ő is.
– Mondd, Ramon, tényleg átmentél egy fekete lyukon? – valahogy így szólt Hogan
ámuló és hitetlenkedő kérdése, amikor Czerminski megjött, s az első
videofonbeszélgetések után egymásnak ellentmondó hírek kezdtek keringeni az isme-
retlen űrhajóspilótáról.
Czerminski szinte sértetten javította ki, hogy ő nem Ramon, hanem Roman, mintha
ez lett volna akkor a legfontosabb, s csak aztán válaszolt a kérdésre. Nem tűnt érzéket-
lennek a humor iránt, és látszott, hogy még elevenebb jópofaságból őrzött meg ennyit
magányos utazásán. Mondott valamit a Kozmosz „szemetesládáiról” s arról, hogy nem
volt semmi keresnivalója bennük; reméli, ezt mi sem gondoljuk másképp. Hogan nem
lett okosabb a választól, de bosszút is állt érte, amennyiben az első, akaratlan névcse-
rét még sokszor megismételte – azt hiszem, utóbb már naiv ravaszkodásból.
Persze, az igazság az, hogy sem Roman Czerminski, sem senki más nem mehetett át
egy olyan űrbeli képződményen, amelyet egyesek régi, metaforikus nevén még ma is
„fekete lyuknak” hívnak. S ha esetleg belement volna, akkor nem lehetne itt, hogy tel-
jesítményével kérkedjen. Így tehát egy szerencsés fickó – és Czerminski okkal tarthat-
ta magát annak – legfennebb azzal dicsekedhetett, hogy elment egy kollapszár közelé-
ben, és jó sorsa megóvta attól, hogy az magához rántsa s elnyelje, mint minden vonzá-
sába kerülő testet, óriási „szemetesládájában”, hogy én is a pilóta szemléletes szavával
éljek.
Marina borogatást helyezett a térdemre, amely egyre tovább dagadt. Ha mozdulat-
lanul pihentettem, csak enyhe sajgása emlékeztetett a balesetre, de ez nyomban heves
fájdalommá nőtt, ha járni próbáltam. Tehát csak egészséges lábamon ugrándoztam,
nevetséges és szánalmas látványt nyújtva, aminek tudatától még külön is szenvedtem,
akárcsak Marina egy-egy véletlenül elfogott sajnálkozó pillantásától.
– Talán mégis csökkentened kellene a gravitációt – jegyezte meg.
– Nem. Ha szükséges, ezt a fájdalmat is megszokom. Legalább nem hagy megfe-
ledkezni a…
– Látnod kellene magadat egy tükörben.
– El fog múlni, ne aggódj. Most ez az alak is felbosszantott – törtem ki, mintha azt
vártam volna, hogy ha másfelé terelem a figyelmemet, a fájdalom megszűnik.
– Kicsoda, Czerminski? Hagyd már, ne bajlódj annyit vele.
– Remélem, nem hiszed te is, hogy túlzok. Magával hozhatott valamit onnan, ahol
járt…
– Nem hozott semmit.
Ezt én is így gondoltam, de Marina megengedhette magának, hogy határozottan
mondja.
 – Nem élte volna túl – magyarázta. – Elsősorban ő maga esett volna vigyázatlansá-
ga áldozatául, és el sem ért volna idáig.
– Lehet, hogy igazad van.
Másfél órával később, amikor úgy gondoltam, folytatni tudom abbahagyott mun-
kámat, felmásztam megint a számítógéphez – ellenkező irányban ugyanazon a lép-
csőn, melyhez egyre kínosabb emlékek kezdtek fűzni. Felmásztam, ez a helyes kifeje-
zés, mert minden lépésemre ezer éles tűszúrás nyilallt a lábamba, s a kezemmel hol a
korlátot fogva, hol a torony falához támaszkodva húztam-nyomtam magam előre. Már
majdnem fenn voltam, mikor utolért Hogan. Képtelen voltam elhárítani buzgóságát, és
hagytam, hogy segítsen; ezzel szemben el kellett viselnem csodálkozása és együttérzé-
se harsány szóáradatát. Részvéte őszinte volt, de azért igyekezetében egy kis bűntuda-
tot is láttam, s a jóvátétel szándékát, már ami a Czerminski-ügyben tanúsított felelőt-
lenségét illeti, és ennek örültem; annak a jele volt, hogy Hogan gondolkozott a dolgon,
s belátta, milyen veszéllyel jár mindannyiunkra nézve, ha a fegyelmezetlen aktus meg-
ismétlődik. Nem szóltam semmit, mert szükségképpen szemrehányással kellett volna
kezdenem, s ehhez most nem volt kedvem, segítségét azonban megköszöntem, s lebe-
széltem arról, hogy továbbra is rendelkezésemre álljon, amit buzgón ajánlott. Egyedül
akartam maradni a számítógéppel, hogy ellenőrizzek egyet-mást, s eszemben sem volt
kétségeimet és belőlük fakadó aggodalmamat Hogannal megosztani.
Eltartott néhány percig, ameddig átfogalmaztam a gép számára bizonyos korábbi
kérdéseimet, most már közelebbről is becserkészve azt, amire gyanakodtam. Egyúttal
utasítást adtam az adattároló aprólékos átnézésére, nemcsak arra az időszakra vonat-
kozóan, amelyben legutóbb a komputer nem bukkant semmi nyomra. Nem volt más
választásom, minden egyes személyi lapot ellenőriztetnem kellett, még azokat is, me-
lyeknek adatait betáplálásuk óta, hogy úgy mondjam, sohasem „mozgattam meg”.
Majdnem azonnal megkaptam a válaszokat a géptől, de utána még jó ideig ültem a
műszerasztal halványan fénylő lapjára könyökölve, ameddig sikerült rászánnom ma-
gam, hogy kapcsolatba lépjek a karanténnal. Titokban azt reméltem, hogy alva találom
Czerminskit; ez a legjobb ok lett volna rá, hogy elhalásszam a beszélgetést, amelyhez
nem nagyon fűlt a fogam.
– Nem alszik? – kérdeztem, hogy időt nyerjek, amikor megjelent a képernyőn.
– Én? – csodálkozott, és szemében gúnyos fény villant, de csak egy másodpercre,
hogy aztán a szája sarkában felderengett mosollyal együtt hirtelen elenyésszen, s ben-
nem kétség támadjon, hogy nem csak képzeltem-e. – Mondtam már, hogy elég keveset
alszom – tette hozzá magyarázólag.
Igaz, csakugyan mondta. De elhallgatott valamit, egy ennél fontosabb dolgot, még-
pedig azt, hogy egyáltalán nem alszik; ezt a komputer következtette ki egy sereg apró
megfigyelésből, amelyeket beletápláltam.
– Ma kissé erélyesen bántam magával. Higgye el, hogy nem rosszakaratból…
– Ő, persze. Csak a kötelességét teljesíti.
Komoly arccal válaszolt, de nyilvánvaló iróniával. Tettem magam, hogy rá se hede-
rítek a kis szúrásra.
– Tulajdonképpen nem is ismerem magát – mondtam.
 – Hát akkor azért bánik így velem.
Ravasz volt és óvatos. Feleletei semmi megfoghatót nem tartalmaztak, hiába he-
gyeztem a fülem. Tudtam, hogy valahogyan provokálnom kell, de nem volt hozzá
semmilyen jó ötletem.
– Mindenképpen hibázott, ezt be kell látnia. És nemcsak minket tesz ki veszélynek,
hanem saját magát is. Elég, ha mondjuk a szervezete „elfeledkezett” volna valamelyik
vírusról, amelyikkel mi békésen együtt élünk; a találkozás végzetes lehet.
Látszott, hogy ügyet sem vet erre a „lelkifröccsre”. S én, bár nagyon jól tudtam,
hogy értelmes és igaz dolgokat mondok, mindezeket valahogy fölöslegesnek, sőt ne-
vetségesnek kezdtem érezni attól, ahogy hallgatta őket, vagy ahogy képzeltem, hogy
hallgatja. Erőt kellett vennem magamon, hogy folytatni tudjam, de megtettem; alapos
okom volt rá.
– Még nyolc nap, az már semmi…
Sikerült abbahagynom, mielőtt megígértem volna, ahogy valami noszogatott belül-
ről, hogy nem hosszabbítom meg vesztegzárban ülését a hivatalos időn túl.
– Nem, az már semmi – ismételtem meg gépiesen, s közben figyeltem.
– Tényleg.
Mintha küszködött volna magával, hogy nyugodt maradjon. Néztem az arcát a kép-
ernyőn, s az volt a benyomásom, hogy gúnyosan mosolyog, és valami olyan dologra
gondol, amit nem tudok kitalálni, és ami épp ezért őt különösen szórakoztatja.
– Feltennék néhány kérdést – szántam el magam, hogy rátérjek a frontális támadás-
ra.
Már várhatta ezt a fordulatot, mert mint egy maszkot, úgy öltötte magára nyomban
lehető legunottabb arckifejezését.
– Ha nem veszi rossz néven, fáradt vagyok. Hagyja most a kérdezősködést. Majd
beszélgetünk máskor, például nyolc nap múlva; akkor aztán kérdezhet, amit akar,
mindenre válaszolok. Már amire tudok. ígérem.
Utolsó szavai annyi készséget próbáltak sugallni, hogy az már gyanús volt. Legszí-
vesebben a képernyőbe vágtam volna valamit, hogy ne lássam többet, de türtőztettem
magam, s összeszorított foggal hajoltam előre – hogy ne vegye észre megütközésemet
– a térdemet dörzsölni. Ez nemcsak az újra jelentkező nyilallást enyhítette tompa saj-
gássá, de kedélyileg is megnyugtatott, valószínűleg azzal, hogy néhány másodpercig
elvonta figyelmemet rosszkedvem másik, idegesítőbb és aggasztóbb forrásáról.
Czerminski közben kilépett a vonalból, világosan tudtomra adva, hogy befejezett-
nek tartja a beszélgetést. Ez feldühített. Csúfot űz belőlem: visszaél bizonyos értelem-
ben kiváltságosnak mondható helyzetével, és kitér kérdéseim elől, amelyek feltevését
és megválaszolását oly fontosnak tekintem! Nehezen gyűrtem le indulatomat, de sike-
rült megállnom, hogy ne hozzam helyre a kapcsolatot; főleg az tartott vissza, hogy ne
adjak elégtételt neki, ha várta volna részemről ezt a gesztust. Egy vagy két percig tü-
relmetlenül doboltam ujjammal a kapcsológombon, aztán eljöttem onnan.

Előkerestem a Roman Czerminskivel folytatott üzenetváltások és beszélgetések fel-

vételeit az első hívójeltől kezdve. Három nagy szalag – a legutóbbiak – a hivatalos
kikérdezést tartalmazta. Ez alól egyetlen hazatérő pilóta sem bújhat ki: a karanténba
utalt Czerminskinek is válaszolnia kellett a szokásos kérdések egész sorára. Elég sok
fölösleges szöveg hangzott el, ekkor még senkinek sem jutott eszébe szabályos kihall-
gatást folytatni s különféle trükkökhöz folyamodni – néhány részlet azonban, amelye-
ket most kettőzött figyelemmel hallgattam újra, gondolkodóba ejtett, főleg egypár apró
s látszólag nem jelentős ellentmondással. Ezeket, mi tagadás, a kötetlen, embereim
közbeszólásaitól meg-megszakított eleven beszéd során nem vettem észre. Most vi-
szont az elhangzottak „hűvös”, a közvetlen részvétel élményének forróságától mentes
átismétlése sok érdekes dolgot felfedeztetett velem: apró habozásokat, időnyerés cél-
jából tartott megfontolt szüneteket, amelyek után mindig egy-egy szabatos és okos vá-
lasz jött: olyan válasz, ahogy most észrevettem, amelyet a pilóta a mi korábban el-
hangzott szavainkból, kérdéseinkből, közbeszólásainkból „állított össze”. Utólag tá-
madt gyanúm arra késztetett, hogy az egyik effajta késleltetett választ részletesen ki-
elemezzem. Sikerült kimutatnom, hogy a válasz halogatása kezdetének pillanatától –
vagyis attól, hogy a pilóta nem felelt a kérdésre, hanem egy gáláns bókot intézett Mar-
inához, amiből a beszélgetésnek egy egész kis kitérője fejlődött – addig a percig, ami-
kor végre visszakanyarodott és felelt, a mi szövegeinkben majdnem minden eleme el-
hangzott az ő válaszának. Ez persze csak még nyugtalanabbá tett, anélkül hogy vala-
mire is bizonyíték lett volna. Igaz, hogy ami a megítélést illeti, akárki könnyen nekem
szegezhette volna az elfogult szubjektivizmus vádját, elsősorban maga Czerminski; de
hiába, én most már nem tudtam az egyes apró tényeket nem illeszteni összefüggő
rendszerbe. Nem tudtam legalább most, utólag nem találni gyanúsnak, hogy a pilóta
velem vázoltatta fel utazása űrbeli útvonalát, miután egy sereg adatot közölt velem
erre vonatkozóan, olyan ügyesen csoportosított adatokat, hogy csak most vettem észre,
milyen hatalmas hézagok tátonganak közöttük. Jelentést nyilván nem írt, s bár ez kissé
meglepett, mert eltért a szokástól, eszembe jutott, hogy a szabályzat egyetlen pontja
sem követeli meg ilyen dokumentum bemutatását. Ha tehát mások már mintegy szen-
tesítették a szokást, Czerminski megírhatja összefoglaló jelentését a Föld felé szálltá-
ban – gondoltam, s a magam részéről akkor, eleinte, beértem a pilóta vázlatos elbeszé-
lésével (hogy hézagos is, az csak később derült ki); ennek alapján minden további nél-
kül elkészítettem a saját jelentésemet a Központ számára, hogy tudják ott is, miféle
űrhajót fogadtam, és milyen küldetésből tér haza.
Czerminski nem bizonyult rossz társalgónak, olykor még szellemes is volt, mint el-
beszélő azonban középszerűnek tetszett. Beszámolója jóval alatta maradt az ilyen tár-
gyú szövegek többségének, s engem már először is meglepett, most pedig újra feltűnt,
hogy utazása egyes részleteire mily kevéssé emlékszik. De hát – gondoltam – érthető,
hogy hosszú magányossága, útja legnagyobb részének eseménytelensége valamelyest
eltompította benne a ritka élményeket. Igen, eleinte még én kerestem számára mentsé-
geket; ez is egyik bizonyság arra, hogy nem voltam eleve rosszhiszemű. S aztán amit
az ember elfelejt is, nem felejtik el az űrhajó készülékei; Czerminskinek úgyis be kel-
lett mutatnia mind a maga, mind az automata szondák készítette felvételeket. Ezekhez
képest a legrészletesebb jelentés is csak szerény vázlat, úgyhogy kezdetben
Czerminski elbeszélésének pontatlanságát sem szándékosnak, sem riasztónak nem lát-
tam, legfennebb a pilóta korlátolt képességei jelének.
Mintha az epikai tartalom vérszegénységét próbálnák ellensúlyozni, a beszámoló
számszerű adatai nagyon pontosak voltak. Talán túl pontosak is. Czerminski ezekre
koncentrált, hogy sem ő, sem mi el ne tévesszük őket; hogy ne támadjon kétségünk
beszámolója hitelét illetően, s ne húzzuk keresztül számításait. Ezt persze csak most
gondoltam így, amikor észrevettem, milyen gépies egyformasággal reagál minden fel-
szólításra, hogy mesélje el útja eseményeit. Ugyanaz a gyors, végleges elejtése az elő-
ző témának, függetlenül attól, hogy miről volt szó, ugyanaz az ügyes tapogatódzás,
ugyanaz a rövid, tömörnek tetsző, meg-megszakított s abbahagyott válasz minden
esetben. Bevallom, én nem is kifogásoltam az úti élmények ilyen „gazdaságos” elő-
adását, már csak azért sem, mert a pilóta szemmel látható igyekezettel kerülte, hogy
benyomásait állítva előtérbe, esetleg hamis képet sugalljon nekünk az eseményekről.
Kezdetben nem volt miért betanult „lemezre” gyanakodnom, s ha feltűnt is nekem bi-
zonyos szokatlanság Czerminski előadásmódjában, ezt azzal magyaráztam, hogy mi-
kor hazafelé jövet átgondolta, leltárba vette az útja során tapasztaltakat, figyelme a
lényegre irányult, s a részletek felidézését későbbre halasztotta. De különben is, nem
így tesz-e mindenki, akitől tömör, átfogó jelentést kérnek? Czerminski egyetlen kér-
désre sem tagadta meg a választ, s amikor – igaz, hogy késlekedve, kerülők után – fe-
lelt, azt a benyomást keltette, hogy a szóban forgó tárgy komolysága miatt felel olyan
megfontolt rövidséggel. Ez pedig nemcsak kívánatossá tette, de meg is követelte az
apróságok, jelentéktelen részletek mellőzését, a kimért és szabatos stílust: annak az
előadásmódját, aki meg akar győzni bennünket valamiről.
Most, hogy mindent újrahallgattam, egyszer csak rájöttem, hogy leginkább éppen ez
a meggyőző szándék zavar. Ennek a megnyilvánulása minden esetben, amikor vala-
melyikünk kérdésére, többnyire az enyémre, útjának egyik-másik vonatkozásáról be-
számolt. Mert ez az, mindig beszámolt, nemcsak úgy egyszerűen mesélt. Néha megál-
lítottam a szalagot, hogy tanulmányozzam arcvonásait a képernyőn, s úgy tűnt, a szö-
veg minden gyanús mozzanatánál valahogy az arca is elváltozott; úgy tűnt, mondom,
hiszen ezt pontosan megítélni a lehetetlenséggel határos. Mindazonáltal nem hiszem,
hogy tévedtem volna. Számos apró jel – többek között a feszült figyelemre valló tekin-
tet egy-egy kérdés elhangzásakor – azt a feltételezést sugallta, hogy Roman
Czerminski, mikor űrutazása valamilyen formában szóba kerül, mintegy riadóztatja
magát, persze belsőleg, s minden szellemi erejét mozgósítja.
Ő pontos és meggyőző akart lenni, nekem pedig gyanúsnak tetszett, hogy csak eny-
nyi a mondanivalója egy olyan embernek, aki egy kollapszár közelében járt, s arrafelé
menet két naprendszert is meglátogatott: a Barnard-féle csillag és a Hattyú bétája, e
narancsvörös kettőscsillag bolygóvilágát. Eszembe jutott, hogy ebben a térségben
nemrég egy nagy földi expedíció járt: három ikerűrhajó, a fedélzetükön néhány száz
kutatóval. Körülbelül öt éve tértek haza. Czerminski nem tudott a dologról, még el is
csodálkozott: „Lám csak, én hamarabb indultam, és mégis később jövök…” Nem
bosszankodott, még csak csalódottnak sem látszott, inkább mintha mulattatta volna a
dolog; fejcsóválva nevetett rajta, pár percre szándékosan kilépve a jelentéstevő pilóta
szerepéből. Barnard csillaga, ez a dM 5 színkép típusú, vörös fényű égitest, mint
mondta, nem nagyon érdekelte, ellenben hozott róla pár tekercs mikrofilmet, melyek-
ből a földi szakértők „az égvilágon mindent” megtudnak, már ha a nagy expedíció
után ezek a felvételek jelenthetnek még valami újdonságot. Szeretett volna bolygókat
találni a térségben, de nem sikerült, s azzal a meggyőződéssel állt tovább, hogy a csil-
lag körül csak üstökösök és érdektelen, ám annál veszélyesebb meteorrajok keringe-
nek.
– Tévedés, bolygó is van ott – mondtam. – Igaz, hogy élettelen. Most fedezte fel az
expedíció.
– Tényleg?
Kérdése csodálkozó volt és hitetlenkedő, s őszintén csengett. De most, utólag jól
látszott, hogyan szólalt meg ismét a vészjel az agyában; a felvétel lassú visszajátszása
világosan mutatta arcizmai megrándulását, amire az élő beszélgetés során semmiképp
sem figyelhettem fel.
– Igen. Megfagyott szén-dioxid borítja.
Hallgattam saját szavaimat, s valami örömfélét éreztem bennük: annak a büszkesé-
gét, aki jobban tud valamit a másiknál, és elmagyarázza. Külön elégtétel volt, hogy
olyan embert tájékoztatok, aki ott járt, s a mondottakat maga is észrevehette volna.
Ekkor még nem ébredt fel bennem semmilyen gyanú; csak most kezdtem érteni, hogy
tulajdonképpen miért is van zavarban.
– Engem akkor hiába küldtek oda…
Ezt sajnálkozva jelentette ki, s még így, kettőzött éberséggel sem tudtam biztosan
eldönteni, hogy őszintén mondta-e vagy pedig színészkedett.
Szerencsésebben járt a Hattyú bétája körüli naprendszerben. Két bolygót fedezett
fel, melyek közül az egyik szenzációszámba megy tekervényes pályája révén. Miután
egy ideig majdnem szabályosan kering egyik napja körül, ez mintegy átadja a másik-
nak, illetve az átvonja magához, bonyolult gravitációs kölcsönhatások eredményekép-
pen, s aztán a dolog fordítva is megismétlődik; innen a keringési sebesség állandó, elő-
re kiszámíthatatlan ingadozása. Már tudtunk a bolygóról s az érdekes jelenségről is; a
hírt egy másik, vele egyszerre ott járt expedíció hozta, amelynek tagjai azonban őróla
nem hallottak – mint ahogy ő is csak most, hazatérőben értesült a „konkurrens vállal-
kozásról”. Miután felmérte a bolygó mozgását, Czerminski alább szállt a felszín köze-
lébe, hogy a két nap egymással keveredő narancsvörös fényében felvételeket készítsen
a – szerinte egyedülálló – folyamatokról: kontinensek pusztulásáról az ellentétes
vonzerők hatására, izzó lávafolyókról, amelyeket a kéreg feneketlen repedései táplál-
nak szüntelenül, fortyogva fövő tengerekről, amelyek higanyszerű fénnyel tűznek át
itt-ott a súlyos, hamuszürke fellegtakarón – szóval a hatalmas romboló és építő erők
játékszerévé vált bolygó folytonos drámai átalakulásáról. Mi már láttunk néhány felvé-
telt erről a gigantikus színjátékról, s amit most a pilóta szűkszavúan, szabatos kifejezé-
sekkel elbeszélt róla, abból érzett, hogy az mély benyomást tett őrá is. Leírásának pon-
tossága, amit most ellenőrizni tudtam, kizárta annak a lehetőségét, hogy hamis, beta-
nult jelentést tesz. Mielőtt a beszélgetéseinkről készült felvételeknek ezt a részét újra-
hallgattam, biztos voltam benne, hogy itt majd hazugságon fogom Czerminskit, s va-
lósággal elszomorított, hogy nem ez lett az eredmény; egyre erősödött a gyanúm, hogy
valami nem tiszta körülötte, és nem bírtam rájönni, mi az.
Később, valami különös sugallatra, előkerestem egy régebbi felvételt, melyet, mivel
érdektelennek tetszett, egyszer már kirostáltam. Nehezen került elő, valaki véletlenül
berakta egy másik expedíció dokumentumai közé, s egy óra hosszat kutattam utána a
szalagtárban. Halványan emlékeztem a beszélgetésre, jobban mondva néhány, most
újra érdekesnek tűnő kérdésre és válaszra, azt azonban nem tudtam, mi volt ezek pon-
tos sorrendje. De végre megkerült a kazetta. Kétség és remény között kezdtem leját-
szani, s hol az újabb kudarctól való félelem uralkodott el rajtam, hol az a meggyőző-
dés, hogy rögtön kezemben lesz a rejtély kulcsa. Összerezzentem, amikor a pilóta
csontos arca megjelent a képernyőn a jellegzetes vibráló fényben, a felvétel ugyanis –
az egész Czerminski-anyag második darabja – még az állomás és a tekintélyes távol-
ságra lévő, bár közeledő űrhajó közötti beszélgetésről készült.
Több, most sem jelentős replika után egyszer csak Hogan hangját hallottam, amint
érthető izgatottsággal kérdi:
– Mikor indultál a Földről? Mikor? Mikor?
Mire ő:
– Huszonöt… nem, várjunk csak, huszonhat éve.
Lélegzetvételnyi szünet, amely alatt mindenki lázasan számolt. Majd:
– Hetvenegyben?
Ez az, most már világos: elfelejtettem vagy meg se jegyeztem volt azt a kis aprósá-
got, hogy az évszámot nem a pilóta ejtette ki a száján, még ebben a kérdő formában
sem, hanem Hogan. Czerminski csak egy intervallumot mondott, hogy mióta van úton.
– Pontosan – bólintott majdnem azonnal, s én most a képernyőhöz hajoltam, hogy
felfedezzem zöldes arcmásán a belső feszültség, a riadalom jelét, hiszen ekkor még
nem lehetett túl biztos a dolgában. S ebben a kulcshelyzetben, melynek jelentőségét
oly későn ismertem fel, valahogy el kellett árulnia magát. De bárhogy néztem, vonásai
változatlanok maradtak, vagy legalábbis nem úgy változtak el, hogy az egy ilyen köz-
vetítés során észrevehető lett volna. Csak feszült figyelemre valló tekintete volt gya-
nús.
Most egyszerre elmosolyodott. Nagyon valószínűnek tartom, hogy egy erős idegze-
tű embernél egy ilyen futó mosoly a megkönnyebbült sóhajt pótolja. Ha igaz, amit
gondolok, akkor tehát Czerminski minden lépését előre kiszámította, várt egy effajta
kérdést, s úgy válaszolt rá, hogy szinte kötelezővé tegye a kérdező számára az évszám
kimondását, mivelhogy ő nem tudta.
Elgondolkozva sántikáltam le újra a torony lépcsőjén. Fájt a térdem, de ennek hasz-
na is volt: folyton eszembe juttatta, hogy óvatosan kell járnom. Félúton egy kis pihe-
nőt engedélyeztem magamnak, nem éppen véletlenül azon a helyen, ahonnan a legjob-
ban kiláthattam Czerminski hajójára, mely elárvultan, félhomályba burkolva állt oda-
kinn a platformon. Sok kérdésemre találnék választ benne – gondoltam, teljesen hasz-
talanul, hiszen ameddig a pilóta karanténban van, a szabályzat szerint senki sem léphet
űrhajója fedélzetére. Egyébként, vigasztaltam magam, az sem biztos, hogy ott meg-
oldhatnám a rejtélyt; minden okom megvan azt hinni, hogy Czerminski elővigyázato-
san csak olyan dokumentumokat hagyott az űrhajóban, amelyek nem leplezik le.
 Nem voltam éhes, egyenesen a kabinomba mentem. Marina úgy egy negyedóra
múlva jött, s a heverőn talált, fejem alá tett kézzel; gondolataim annyira messze jártak,
hogy az ajtónyitásra ijedten összerázkódtam.
– Egyél – kínált meg egy maga készítette szendviccsel, vidáman, ami nem hatott
egészen természetesnek. – Hova lennél, ha én nem gondoskodnék rólad?
Közelsége, mely mindig megnyugtatott, most furcsa módon inkább növelte rossz-
kedvemet. De nyilván nem lehettem annyira gyöngédtelen, hogy ezt megmondjam, ő
pedig, ha látta is rajtam, úgy tett, mintha nem venné észre.
– Gyere csak, tegyek a térdedre friss borogatást. – Majd csodálkozva: – Hát a má-
sikkal mi lett?
Mondtam, hogy leoldottam, kényelmetlen volt.
– Nehogy még egyszer megtedd! – játszotta a haragost, átlátszó pedagógiai célzat-
tal. S hogy rám ijesszen, hümmögve tapogatta meg a térdemet, újra sugárkezelést he-
lyezett kilátásba, végül pedig azt mondta: – Nem akarom, hogy egész életedben így
vonszold a lábadat, érted?
– Egy darabig azért még így lesz – legyintettem.
– Meglátjuk.
Nyögve fordultam a másik oldalamra.
– Mit mondanak a fiúk? Nem akarnak kockajátékot tanulni Czerminskitől?
– Ne légy gonosz – fenyegetett meg Marina az ujjával.
– Kockajátékra áll az esze, mi?! – törtem ki ingerülten. – De honnan az ördögből
szedte?
Még sokáig nem bírtam elaludni. Nyitott szemmel feküdtem a sötétben, és hallgat-
tam Marina egyenletes légzését; fejét a karomra hajtva aludt el, s bár a karom elzsib-
badt, nem húztam vissza, nehogy felköltsem. Czerminskire gondoltam. Tudtam, hogy
ő sem alszik, s hogy egészen más okból van ébren, mint én. Ha valakinek az az ötlete
támad, hogy most meglátogassa, nyilván úgy lelte volna, hogy alvást színlel; még nem
sejtette, hogy a komputer leleplezte. Sem pedig azt, hogy a beszerelt érzékelők lehető-
vé teszik a karanténba zárt személy tesztelését, és nem lehet becsapni őket.
Mikor pár óra nyugtalan alvás után magamhoz tértem, nem emlékeztem zavaros
álmaimra, csak arra, hogy nyomasztó rémlátások voltak. Marina még édesen szender-
gett. Szája félig nyitva volt, s meztelen karja az ágy széléről lelógott a padlóra, begör-
bített ujjakkal visszahajló keze fejére támaszkodva, ahogy az álom utolsó hulláma
meglepte. Felültem, s egy ideig kábán néztem ezt a furcsa tartása miatt idegennek, so-
sem látottnak tűnő kezet, majd összeszedtem magam, s felkeltem. Sikerült nesztelenül
felöltöznöm és kilépnem a kabinból.
Még borzongtam a folyosó hűvösétől, amikor felértem az irányítótoronyba – miután
előbb pár pillanatig ott álldogáltam a lépcsőház átlátszó falánál, s rosszkedvűen bá-
multam karanténban ülő vendégünk rejtélyes űrhajóját. Fentről, műszerasztalom mel-
lől még jobban látszott, de itt már nem volt időm nézni: Czerminskivel kellett beszél-
nem. Leültem a képernyő elé, s néhány percig vártam, miközben próbáltam felkészül-
ni lelkileg a viszontlátásra; aztán minden hívójel nélkül „direktben” kapcsoltam ma-
gamnak az elkülönítőt.
 Czerminski, mint előre gondoltam, sötétben ült; alig tudtam kivenni körvonalait a
képernyőn, melyen sokkal világosabban tükröződött saját képmásom. Jelentkezésem
bizonyára meglepte; némán bámult vissza rám alacsony fekvőhelyéről.
– Tisztáznunk kell valamit – kezdtem határozottan, szabadkozás, mi több, köszönés
nélkül. Ösztönösen éreztem, hogy ezúttal rámenősnek kell lennem, ez pedig bizonyos
kíméletlenséggel járt.
– Hagyjon aludni – mordult fel néhány másodpercnyi habozás után (kíváncsi vol-
tam, mit gondolhatott ezalatt), és idegesen kikapcsolta a tévét.
Csakhogy én nem hagytam lerázni magam: megint adásba léptem.
– Ne nézzen hülyének, Czerminski! Hiszen soha nem alszik. Soha – ismételtem
meg nyomatékkal. – Ne próbáljon átrázni, nem megy. S ha azt mondtam, hogy tisztáz-
nunk kell valamit, hát akkor tisztázzuk is, bármennyire nem tetszik egyikünknek sem.
– Majd nyolc nap múlva – dörmögte makacsul a pilóta, s továbbra sem gyújtott vi-
lágosságot.
– Ha arra számít, hogy nyolc nap múlva kiengedem onnan, téved – mondtam komo-
ran.
Nem válaszolt, amiből arra következtettem, hogy meghökkent. Ujjamat a gombon
tartottam, hogy megint nyomban adásba léphessek, ha kikapcsol, de most már úgy
éreztem, végül is engedni fog. Egyelőre váratlan fenyegetőzésemen rágódott, s azon,
hogy mit feleljen.
– Hogy érti ezt? – kérdezte aztán.
– Pontosan úgy, ahogy hallotta.
– Köteles kiengedni. Egyszer már elismerte: azt mondta, így írja elő a szabályzat, és
hogy a szabályzattal senki sem játszhat, sem maga, sem más…
Emberem lassan kezdett pánikba esni, és ezt már nyereségnek éreztem. Gondoltam,
előbb-utóbb csak megtörik a csökönyössége.
– Ide hallgasson, Czerminski! – kiáltottam rá, nem leplezve többé ingerült türelmet-
lenségemet, s kihasználva az előnyt, amelyre az imént szert tettem. – Ide hallgasson,
hagyjon nekem békét a jogaival, s bízza rám a szabályzat alkalmazását. Ne oktasson
ki, nem vagyok mai csirke. Jegyezze meg, hogy a vesztegzár nemcsak időhöz kötött,
hanem elemi biztonsági feltételekhez is, úgyhogy ameddig nem ellenőrzök mindent,
amit akarok, én bizony fogva tartom; aztán ha kiengedem, mehet s bepanaszolhat. De
addig én döntök a sorsáról. Két dolog közt választhat; vagy beszélgetünk, s egyenesen
felel mindenre, amit kérdek, vagy ott marad, ahol van, ameddig a Központtól megjön a
parancs a kitoloncolására.
Hallottam, hogy megmozdul, s a képernyője – az engem közvetítő készülék – de-
rengő világosságánál láttam is, hogy felül a heverőjén.
– Rendben van. Beszélgessünk.
Kelletlenül válaszolt inkább, mint riadtan vagy éppen megadóan. De hajlandó volt
tárgyalni, s ezt újra nyereségnek éreztem.
– Gyújtson világosságot!
Szót fogadott, aztán egy fotelba vetette magát, ahonnan kényelmesen szembenézhe-
tett velem. Tekintete nem azt ígérte, hogy most már könnyű dolgom lesz; ellenkező-
leg, arra látszott vallani, hogy a pilóta ádáz védekezésre készül.
– Na, halljam – mondta.
Meg kell mutatnom neki, gondoltam, hogy ez a fölényeskedő, kihívó magatartás
nem hoz zavarba. Most nagyon jól láttam az arcát, mintha egy asztal mellett ültünk
volna egymással szemben, és úgy tűnt, hogy elég jól játszott magabiztossága dacára
pillantásában olykor nyugtalanság rebben meg. Nem tudtam, hányadszor próbáltam
kitalálni, mit titkol, mint ahogy ő is bizonyára azon töprengett, mennyit tudok már tit-
kolnivalójából.
Egy ravasz vallató valószínűleg azt kérte volna, hogy mesélje el még egyszer utazá-
sát, minél részletesebben. Utána ezt összevetette volna a korábbi változatokkal, kipé-
cézve a következetlenségeket, eltéréseket – mert bármilyen jól gondol is ki valaki egy
hamis beszámolót, ilyesmit mindig lehet találni benne. De az is egy nyom, ha ugyanaz
az elbeszélés többször megismételve mindig egyforma; arra vall, hogy előadója jól
betanulta, kigondolója pedig ügyesen kelti a valóság illúzióját. Ha hivatásos vallató
lettem volna, odatettem volna Czerminskit beszélni, s én csak a számítógép oszcillo-
gráfját figyeltem volna, amint az előző változatoktól való eltéréseket jelzi, és mértékü-
ket bizonyos viszonyszámokban is megadja. De nem így tettem. Miközben a pilóta
mérsékelt kíváncsisággal, ugyanakkor azonban nagyon is éberen nézett rám, nem úgy,
mint akit most költöttek álmából, én újra átgondoltam minden érvemet, s hogy ne
vesztegessem az időt és – ki tudja – hogy megszabaduljak a rám váró huzavona, az
igazság nehézkes előbányászása terhétől, azt mondtam Czerminskinek:
– Játsszunk nyílt kártyákkal, jó? Semmi értelme, hogy hazudozzunk egymásnak. Be
akart surranni, nem tagadhatja; most még csak arra válaszoljon, hogy miért.
Nyugodt maradt, legalábbis nyugodtabb annál, amilyennek a vádam hallatára lennie
kellett volna. Nem érezte talán a súlyosságát? Kétlem. Inkább csak nem mutatta. De
mi haszna lehet az effajta közönyből, ha tagadni akar; miért nem gondolja, hogy a fel-
háborodott tiltakozás jobb szolgálatot tesz? Sajnáltam, hogy nem programoztam be a
számítógépet ilyen lélektani elemzésekre; most jól fogott volna.
– Eszemben se volt besurranni, egyenesen magukhoz jöttem, az állomásukra. Ka-
ranténba csukott, nem szóltam semmit, nem próbáltam kibújni; engedtem, hogy figyel-
jen, győződjön meg róla, nincs-e valami eltitkolt betegségem, amivel megfertőzhetem
a…
– Nem erről van szó.
– Hát miről?
Közel voltam hozzá, hogy belesétáljak a csapdába, mint Hogan, de szerencsére ha-
marabb észrevettem, min mesterkedik: úgy forgatja a dolgokat, hogy mindig én lépjek
előbb, s ő ehhez alkalmazza védekezését. Már megfigyeltem, ilyenkor úgy tesz, mint-
ha nyomra vezetne, s voltaképpen nyomra is vezet, csak hamis nyomra, amelyen zsák-
utcába jutok. Nem engedhetek meg magamnak ekkora időveszteséget; jó lesz vigyáz-
nom.
– Ne játssza, hogy nem érti.
– De ha tényleg nem értem, ember… Mit akar? Mit vár tőlem? Így bánik minden
nehéz küldetésből érkező pilótával, vagy csak engem tisztel meg vele? S miért, ha
szabad tudnom? Hova akar végül is kilyukadni?
Felemelte a hangját, de nem úgy, mintha igazán indulatba jött volna, s valószínűleg
nem hitte azt sem, hogy megfélemlíthet. Bár ezzel azért megpróbálkozott, mert kije-
lentette:
– Be fogom panaszolni.
Majdnem szembekacagtam.
– Nem fog. S tudja, miért nem? – kérdeztem megvidámodva, és egészen közel ha-
joltam a képernyőhöz. Majd egy kis szünet után: – Mert az olyan fickóknak, mint ma-
ga, nem érdekük zűrt csapni maguk körül. Utálják a feltűnést, s ha lehet, futnak előle.
Nem kis elégtétellel néztem, hogy egyszerre rángatódzni kezd egy apró arcizma az
álla jobb oldalán, ahol jelentéktelen sebhely, talán borotva nyoma látszott. Pár másod-
percnyi feszült csend következett, aztán újra ironikus fény villant meg a szemében.
– Terrorista alak és mániákus.
– Megígérte, hogy felel néhány kérdésre – mondtam, ügyet sem vetve figyelemelte-
relő provokációjára. – Jó volna, ha úgy tenne, éspedig minél előbb. Ismerek egy-két
szakembert a Központnál, aki alig várja, hogy kihallgassa…
– Ha válaszolok, elenged? Nem most, hanem amikor letelt a hivatalos idő.
– Már nem tőlem függ.
– Hát kitől?
Megvontam a vállamat. Egyelőre nem tudtam én sem, kitől függ Roman
Czerminski pilóta sorsa. Nem tudtam, mi az igazság körülötte, csak bizonytalan felte-
véseim voltak, amelyekkel azonban nem akartam vaktában előállni. Egy tetszetős fel-
tevés, ha kritikátlanul fogadjuk el, éppoly ártalmas lehet, mint minden gyanú hiánya,
amikor egy, a csillagközi terekből tisztázatlan körülmények között hazatért ember ma-
kacsul őrzött titkáról van szó.
– Magyarázza meg, miért nem találom a személyi lapját.
Felhúzott szemöldökkel válaszolt, mint aki csodálkozik:
– Engem tesz felelőssé mások hanyagságáért? Ha elő akar állítani egy bűnöst, válo-
gassa ki a saját emberei közül, mit kever engem ilyen bonyodalomba?
– Ne térjen el a tárgytól. S jegyezze meg: itt én kérdezek, nem maga, én pedig nem
vagyok olyan naiv, mint Hogan, sem olyan közönyös, mint Mudura.
– Értse meg, nem vállalok felelősséget a maga hanyagságáért. Jól van? Remélem,
elégedett: most nem kérdő formában fogalmaztam.
Uralkodtam magamon. Ha nem akartam a lassan mégis előbbre haladó vizsgálat si-
kerét kockáztatni, nem volt szabad sértésnek vennem ideges kitörését.
– Semmi hanyagság. Nem egy papírlap veszett el: az adatoknak a komputer adattá-
rolójában kellene lenniük, és nincsenek. Pedig ott minden nyilván van tartva, ami elha-
ladt az állomás közelében: kisbolygók, üstökösök, még a nagyobb meteorok is, az űr-
hajókról nem is beszélve. Több évtizede folyik az adatgyűjtés, még az én időm előtt
kezdődött. S maga, ahogy mondta volt, kapcsolatba lépett az állomással, mikor het-
venkettőben elhaladt arrafelé…
– Hetvenegyben. Hetvenegy májusában.
Elkerülte a csapdát. Nem tagadom, hogy habozása, bizonytalankodása vagy éppen
hallgatása, bárhogy próbálta volna mentegetni utólag (hogy épp nem figyelt oda, hogy
nem értette pontosan az évszámot, és így tovább), csak növelte volna gyanakvásomat.
De persze azzal, hogy nyomban kijavított, nem ártatlanságát bizonyította, csak figyel-
mességét.
– Mi lett a felvétellel? Hogyhogy nem tud a komputer magáról, s a küldetése sincs
bejegyezve?
Czerminski csak vállat vont.
– Ne okolja a gépet – vágtam elébe. – Még sohasem hibásodott meg. Ezer meg ezer
pilóta személyi lapja hívható le belőle, sok millió adattal, harminc vagy negyven évvel
ezelőttről is; s azt hiszem, fölösleges elmagyaráznom, mire való ez a szigorú nyilván-
tartás. Ez az állomás a lakott világ egyik kapuja, a legrégebbi; ki- és bejárat, amelyet
jól őrzünk.
Legyintett, mintha azt mondta volna, hogy ezekkel ő is ugyanúgy tisztában van.
– S ez kizár minden hibalehetőséget? Olyan vakon hisz a gépe csalhatatlanságában,
hogy inkább feláldoz engem? Egy sereg híres esetet idézhetnék, amikor a gép hibájá-
ból…
– Idézzen csak! Idézzen!
Kissé elsiettem a dolgot, túl hamar szóltam közbe, és azt hiszem, Czerminski azon-
nal leolvasta arcomról az örömöt, mellyel válaszát vártam; ily módon felébresztett ve-
szélyérzete aztán megóvta attól, hogy csapdába essen. Pedig a csapdát ezúttal nem is
én állítottam; abban a pillanatban jutott eszembe, hogy a pilóta által idézendő híres
esetek bizonyára támpontot nyújtanak majd kiléte felderítéséhez. Dühös voltam ma-
gamra, hogy türelmetlenségemben elszalasztottam az alkalmat, szinte én magam fi-
gyelmeztettem, hogy vigyázzon. Jól láttam lendülete megtorpanását, tekintete elréve-
dését, amint felszólításom rejtett célján töpreng, s mielőtt megszólalt volna, már tud-
tam, hogy most vesztettem.
– Eh, mi értelme? Elég, hogy a gép is tévedhet valami okból; ez előfordulhatott leg-
alább egyszer a maga gépével is.
– Még inkább előfordulhatott volna a magáéval – próbáltam újra átmenni támadás-
ba. – Régóta úton van, megjárt néhány naprendszert, elhaladt egy kollapszár közelé-
ben: minden oka megvolt rá, hogy erősen igénybe vegye, amit nyilván meg is tett. S
lám, a gép nem romlott el, nem tévedett egyszer sem; ha nem így volna, mi most alig-
ha beszélgetnénk egymással. Igaz?
Intett, hogy igen is meg nem is; ádázul kapaszkodott mindenbe, ami igazolhatta ed-
digi állításait, vagy ami zavart, bizonytalanságot keltve késleltethette a dolgok tisztá-
zását. Hallgatott, még egyszer megingatta a fejét, s szinte vidám pillantást vetett fe-
lém.
– Még valamit nem értek – mondtam. – Magyarázza meg, s bocsánatot kérek min-
den gyanakvásomért.
Idegesen beszéltem, egyre kevesebb kímélettel iránta és egyre biztosabban feltevé-
sem helyességében. Nem, arra nem kerül sor, hogy valaha is bocsánatot kelljen kér-
nem a pilótától.
– Tanulmányoztam megtett útját, mégpedig elég alaposan – folytattam. – Mármint
azt, amelyet megjelölt: a Barnard-féle csillag, a Hattyú bétája s a kollapszár… Biztos,
hogy hetvenegyben indult és nem hetvenkettőben?
– Hetvenegy májusában, jegyezze meg már egyszer!
Kezdett ő is ideges lenni. Láttam, hogy a fotel karjára támaszkodó keze enyhén
meg-megvonaglik, s tekintete feszült kíváncsisággal – és nem hiszem, hogy tévedtem
volna –, bizonyosfajta rosszindulattal telten mered rám.
– Csak az a baj, hogy nem lehet igaz. Bárhogyan számítom is, nem lehet igaz! – ki-
áltottam fel, s eszemmel valósággal belefogództam egy futó ötlet ihlette gondolatme-
netbe, hogy el ne tévesszem. – Itt valami nem tiszta, magyarázza meg; vagy nem is,
majd én elmondom, miről van szó, s ha melléfogok valahol, javítson ki. Tehát az emlí-
tett csillagok nem esnek messze tőlünk, csak egypár fényévnyire, s így eleinte min-
denki elhiszi, amikor azt mondja, hogy huszonhat év alatt megjárta őket. Gondolom,
számított is rá, hogy mindannyian meglehetősen földi szemlélettel hallgatjuk; hogy a
távolságokon, hagyományos módon, a Naptól való távolságokat értünk, mégpedig
egyenes vonalú távolságokat, s így okoskodunk: a Barnard-féle csillagig van vagy hat
fényév, a Hattyú bétájáig vagy tíz; ennyit tényleg meg lehet tenni a mondott idő alatt.
Ez a tizenhat fényév azonban csak akkor tizenhat, ha az utat két külön útnak vesszük, s
mindkét esetben feltételezzük a Földről való elindulást. Követi, amit mondok?
Nem felelt, de teljesen világos volt, hogy minden egyes szavamat nagyon jól átgon-
dolta.
– Itt azonban – folytattam – egyetlen utazással van dolgunk, s akkor az előbbi két
távolsághoz hozzá kell adnunk a két naprendszer közötti távolságot is, egyelőre azt is
egyenes vonalúnak feltételezve. Már így is kezdünk kifutni az időből. Gondoljuk meg
mármost, hogy egyenes vonalú űrhajópályák nincsenek, az űrben – ezt jobban kell
tudnia nálam – csak bizonyos görbék mentén utazhatunk, s ez a távolságokat alaposan
megnyújtja; annyira megnyújtja, Czerminski, hogy azt az utat, melyről itt beszámolt,
ilyen típusú űrhajóval huszonhat év alatt közel sem járhatta meg. Pontosabban akarja?
Ha nemcsak holmi absztrakt csillagtérkép-távolságokat adunk össze, hanem valóságos
útvonalakat, hiszen az űrhajója térben mozgott, nem síkban, s ha ehhez hozzávesszük
a Barnard-féle csillag és a Hattyú bétája közötti távolságot, ugyanúgy értve ezt is, mint
az előzőeket, és hozzávesszük továbbá a fékezéseket, a megállásokat feltételezett útja
legalább néhány pontján, hát akkor azt találjuk, hogy huszonhat év erre korántsem
elég. S ha nem veszi rossz néven, hogy ilyen technikai részletkérdéseket említek, ame-
lyekért, úgy figyeltem meg, nem nagyon lelkesedik, csak annyit mondok még, hogy
mindebbe nincs beleszámítva a kollapszár gravitációs ereje okozta lassulás, esetleg
pályamódosulás. Hát ez a rejtély, Czerminski, s ehhez képest igazán csekélység az,
hogy a meséjében szereplő „fekete lyuk” helyére vonatkozó adatok tévesek; a
kollapszár nagyjából arrafelé van, de sokkal messzebb, amit valószínűleg maga is na-
gyon jól tud.
Hirtelen elhagyta eddigi, bizonyára csak magára kényszerített nyugalma; talpra ug-
rott, úgyhogy alakja alig fért a képernyő keretébe.
– Mit akar mondani mindezzel?
– Semmi többet, csak azt, hogy hamis mesét próbál beadni nekem: kitalált adatokat
közölt ugyancsak kitalált útjáról, de igyekezett úgy összehozni őket, hogy – legalábbis
első látásra – ne tűnjenek ellentmondóknak, s arra számított, hogy mi vagy nem jö-
vünk rá erre, vagy csak későn jövünk rá. Például akkor, mikor már kiengedtük magát a
karanténból, és bebocsátottuk a lakott világba; amikor már nincs mit kezdenünk felfe-
dezésünkkel, magának rég nyoma veszett… Tagadjon, mondja azt, hogy terrorista va-
gyok vagy bolond, vagy mind a kettő; beszéljen, amit akar, de ne számítson rá, hogy
elmegy az eszem, s netalán futni hagyom. Jelenthet mindent a Központnak, s majd ők
kivizsgálják az ügyet, felszínre hozzák az előttem még homályos igazságot. Közlöm
tehát magával, hogy karanténban tartása többé nem egészségvédelmi intézkedés: nem
annak a megállapítására szolgál, hogy hozott-e magával valamilyen űrbeli betegséget.
Ez az igazság karanténja, Czerminski.
Hosszúra sikerült és sok feszültséget levezető szövegem után arra vártam, hogy he-
vesen tiltakozni fog, tagadni, hazudozni, a bolygóközi jogrendszer elveit és paragrafu-
sait idézni a maga védelmében. De azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy összeomlik,
amikor rájön, hogy minden ravaszsága dacára lelepleztem. Bármily különös, a két es-
hetőség közül egyik sem következett be; ellenkezőleg, a pilóta arca egyszerre érthetet-
len módon felderült, s úgy tetszett, olyan közömbösen pillant rám, mint akit egyáltalán
nem érintenek az elhangzott vádak. Össze kellett szednem magam, hogy újra támadás-
ba lendüljek; nem szerettem volna, ha elvész az a kis előnyöm is, melyre annyi ön-
emésztéssel és fáradsággal tettem szert.
– Ez a helyzet, Roman Czerminski. Mindazok érdekében, akik a mi bolygópályán-
kon belül élnek, meg kell tudnunk, mi az igazság maga körül. Ha csak rólam volna
szó, kevésbé érdekelne, de így rámenősnek kell lennem. Kicsoda maga, hallja? Nem-
csak hogy nem szerepel az űrhajósok névjegyzékében, hanem még olyan zöldségekkel
is traktál minket mindenféle űrbeli kalandokról, amiket nem veszünk be, s olyan játék-
ra tanítja a fiúkat, ami már rég kiment a divatból… De hát a maga dolga. Én meg-
mondtam, mire számítson: ha nem vall, továbbra is karanténban tartom.
– Meddig? – kérdezte hirtelen a pilóta, és mélyen előrehajolt.
– Csak ameddig szükséges – válaszoltam kissé zavartan, pusztán attól, hogy a kér-
dés ostobának tűnt.
Czerminski arca lassan gúnyosra változott a képernyőn, és ami még furcsább volt,
valami felsőbbséges szánalmat is tükrözni látszott. Halkan nevetett, csukott szájjal, tág
orrlikain keresztül; keskeny mellkasa rázkódott a karantén ruhatárából való halvány-
zöld ingben.
– Meddig bírja? Egy évig? Húszig? Százig? Háromszázig? Mondja csak, kibírja há-
romszáz évig?

Hogan újra elkapott, amikor visszatértem az állomás központi blokkjába, s érdeklő-

dött Ramon hogyléte felől; látta, hogy beszélgettünk. Mit felelhettem volna? Legyin-
tettem, mintha nem tudnám, egyáltalán van-e válasz a kérdésére, s ha van is, érdemes-
e meghallgatnia – és azzal otthagytam. Nem, csakugyan nem felelhettem. Mondtam
volna, hogy Czerminski jól van, sőt kitűnően, jobban mindannyiunknál, és mindig
ilyen jól lesz? Persze hogy nem leltem a személyi lapját az adattárolóban; nem volt
benne, azon egyszerű okból, hogy küldetésére nem hetvenegyben, de még csak nem is
tíz, húsz vagy ötven évvel azelőtt indult, hanem az állomásunk pályára helyezése, sőt
tervének megszületése előtt – körülbelül száz éve tehát, a múlt század utolsó évtized-
ében. Komputerem számára Czerminski nem létezett, s tulajdonképpen a mi számunk-
ra sem; érthető, hogy el akart surranni mellettünk, hogy leplezni akarta kilétét akár
hazugsággal is, s hogy a leghőbb vágya lett volna hazatérni és elvegyülni ismeretlenül,
zavartalanul a tömegben.
Roman Czerminski a múlt század embere volt. Ezt szerette volna titkolni. Ha beha-
tolok űrhajójába, hamarabb is nyomára jövök bizonyos árulkodó anakronizmusoknak,
ő arra számíthatott, hogy ha itt karanténba kerül, az eredményt – a kedvező eredményt
– hajójára is érvényesnek tekintjük, s így nem is keressük fel fertőtlenítés vagy további
vizsgálatok céljából. Most a hajó, amely egyébként külsőre éppolyan volt, mint a nap-
jainkban is használt klasszikus űrjárművek, kinn pihent a platformon; bármikor meg-
nézhettem a frissen feltárt igazság mellett tanúskodó tárgyakat benne, amelyek létezé-
sét eddig nem is sejtettem. Eddig csak azt sejtettem, hogy a pilóta körül valami titok
lappang, ami nem lehet csekélység, ha olyan elszántan őrzi, s azt tudtam, hogy erre a
titokra fényt kell derítenem, mielőtt bebocsátom – már ha bebocsátom – Czerminskit a
lakott világba.
Egész pályafutásom során nem fordult még elő, hogy így be akarjanak csapni. Min-
den űrhajós készséggel, sőt örömmel nyilatkozik, némelyik szinte henceg úti élménye-
ivel; az állomás számukra a Föld, az emberiség feléjük nyújtott keze, előjáték a nor-
mális otthoni élethez, amelyben megszűnnek az űrbeli körülmények közötti fennmara-
dás megkövetelte nehéz testi és lelki erőpróbák, bizonyos küldetések egyenesen hősi-
ességet igénylő fáradalmai. Mi alig hisszük el, de így van: az űrből hazatérők barátsá-
gos emberi univerzumnak érzik ócska, vacak állomásunkat. Itt számolnak be először
útjukról, s ezt úgy teszik, mint akik az egész emberiséghez szólnak; természetesnek
tűnik számukra, hogy hazafelé útba kell ejteniük bennünket, s legelőbb itt tesznek je-
lentést küldetésükről. Ha nem hagy ki az emlékezetem, még olyan pilóta is kevés járt
erre, aki valamiféle szubjektív okból az igazságot kissé megszépítette, sikereit meg-
toldta, kudarcaiból ezt-amazt elhallgatott, úgyhogy a Központ szakértői – akik a leg-
egyszerűbb állításra is bizonyítékot kérnek – mosolyogva, de szigorúan utasították
pontosságra. Olyan emberrel azonban, aki a valóságtól egészen eltérő jelentést tett
volna, soha nem találkoztam, mint ahogy nem volt dolgom egyetlen múlt századi űr-
hajóssal sem, akinek nemcsak az észjárását nehéz követni, de indulása, megbízatása
felől tájékozódni is roppantul fáradságos. Czerminski, jelentése szerint, küldetésének
pontosan eleget tett; azt a látszatot akarta kelteni, hogy minden tekintetben rendes kö-
rülmények között tér haza – s emiatt elhallgatta, hogy még két csillag térségében járt,
és jócskán módosított a kollapszárra vonatkozó adatokon is. Ha lett volna ereje hozzá,
ezt talán be se vette volna a jelentésbe. Hanem hát ahhoz, hogy egyáltalán ne szóljon
róla, a „fekete lyuk” mégis túl nagy élmény volt; úgy döntött tehát, hogy szóba hozza s
elhelyezi valahol a számunkra kigondolt útvonalon. Mivel a kollapszár volt időbeli
ugródeszkája, szinte szentségtörésnek érezhette „megtagadását”, jóllehet a segítségé-
vel végrehajtott ugrást ugyancsak igyekezett titkolni. Innen jöttek aztán a következet-
lenségek. Ha viszont elgondolom, hogyan próbáltam volna eljárni én hasonló esetben
és hasonló céllal, néha azt hiszem, nekem is az tűnt volna kézenfekvőnek, hogy egy, a
valódinál rövidebb útról tegyek minél könnyebben elhihető jelentést.
Czerminskinek mindent el kellett hallgatnia, ami nem fért be egy kortárs pilóta élet-
rajza számára egészen jól kitalált utazásba. Több évtized eseményeit sinkófálta el
ilyen módon. S oly ügyesen, hogy – ismételten be kell vallanom – egy ideig az én
éberségemet is kijátszotta: már-már hajlandó voltam számítógépem hibájának tartani,
hogy nem őrzött meg semmi információt Roman Czerminski űrhajós pilótáról s külde-
téséről, holott a valóságban ilyen információt senki sem táplált bele, és nem is táplál-
hatott, lévén szó egy, a mi születésünk és az új korszak beköszöntése előtti vállalko-
zásról. Bátran és ügyesen csinálta azt is, hogy mikor hazafelé jövet útjában találta ál-
lomásunkat, s azonnal kitalálta, mi lehet a szerepe, nem próbált észrevétlenül elhúzni
mellette és úgy hatolni be a lakott világba, hanem vállalta a „szabályos érkezés” meg-
játszását, minden kockázatával együtt. Ha bevált volna a trükk, azaz sikerült volna az
abnormálist normálisnak elfogadtatni, a legsimábban mehetett volna tovább, hogy az-
tán névtelenül, csendesen eltűnjön egy olyan világban, mely képzeletét meghaladó
mértékben alakult át elindulása óta; mi sem lett volna biztonságosabb menlevél ehhez,
mint az én garanciám, aki érkezésekor nyilván alaposan ellenőriztem.
Sohasem bocsátottam volna meg magamnak, ha valamikor utólag derült volna ki,
hogy átejtett. S néma büszkeségemen esett csorba miatt, vagy legalábbis nem elsősor-
ban amiatt, hanem mert nem tudtam volna, mit tervez, mire készül, mit művel odahaza
Roman Czerminski – Ramon, ahogy hamiskás-naiv tekintetű fiatalabb kollégám
mondja, folyton érdeklődve felőle, s talán még egyre visszavárva őt százéves kockái-
val az állomás társalgójába. Csakugyan, mit kezdene titkával a Földön, s mi okból sze-
retne – pontosabban szeretett volna – észrevétlenül hazajutni a karanténban ülő pilóta,
aki egészségesebb és erősebb mindannyiunknál, habár soha nem alszik (egyszerűen
nincs rá szüksége, nyitott szemmel is percek alatt regenerálja magát kifogyhatatlan
energiatartalékából); mit mesélne otthon útjáról s a „fekete lyukról”, amelybe nemcsak
a vonzásába kerülő anyag, hanem a fény is belezuhan, s amelyben nulla térfogatúra
sűrűsödik egy egész csillagvilág minden matériája, észrevétlen ponttá válva az űrben?
Mondana-e valamit embertársainak Czerminski, aki alig úszta meg, hogy űrhajójával
együtt egy porszem milliomodrésze legyen belőle, mondana-e valamit a kollapszárról,
esetleg többet is, mint nekem? Nem tartom valószínűnek, hogy egyfelől múlt századi
gondolkodása, másfelől abbeli félelme miatt, hogy milyen reakciót vált ki titka kitu-
dódása, önként beszélt volna arról, hogy a kollapszár erőterében az idő roppant kon-
centrációja tapasztalható. Ő maga, miközben kétségbeesett igyekezettel menekült a
térségből, mielőtt beszippantotta és elnyelte volna a kozmikus „szemetesláda”, saját
bőrén érezte a szupersűrű idő hatását, méghozzá maradandó hatását, mint utólag meg-
figyelhette. Nem tudta pontosan elmagyarázni, s magam is csak nagyjából értettem
meg, miben állt a jelenség; a lényeg mindenesetre az, hogy a koncentrált idő zónájá-
ban haladva a pilóta szervezetében valami változás történt, valami módosulás, talán
molekuláris szinten, ami lehetővé tette „feltöltődését” egy igen tekintélyes adag idő-
vel.
 – Szédületes. S vajon meddig tart? – kérdeztem Czerminskitől, miután lépésről lé-
pésre sarokba szorítottam, s bevallotta a dolgot.
– Nem tudom. Honnan tudjam? – vont vállat láthatólag zavartan, holott azt hiszem,
tulajdonképpen örült; semmi oka nem volt őszinteségét bánni.
– Háromszáz évig? – firtattam izgatottan, mert emlékeztem, hogy valami ilyesmit
mondott.
– Kevesebbig vagy többig, esetleg sokkal többig, fogalmam sincsen. Csak annyit
tudok, hogy az idő telik, s én nem öregszem.
Ebben a pillanatban jutott eszembe először az ugródeszka metaforája: az, hogy a
„fekete lyuk” amolyan időbeli ugródeszka lett a pilóta számára, miután igen könnyen a
sírja is lehetett volna. Ugródeszka, amely a halhatatlanságba vetette. Bámultam a kép-
ernyőt, elrévedtem Czerminski arcán, és néhány másodpercig semmire sem gondol-
tam; ahogy mondani szokás, egyszerűen megállt az eszem.
– S most mihez kezd? – kérdeztem később, még mindig elég zavartan.
– Mihez kezdjek? – felelt a már megszokott módon újabb kérdéssel, most azonban
őszinte tanácstalanságból jövőjét illetően, amely annál kevésbé ígérkezett derűsnek,
minél hosszabbra látta nyúlni.
Hogan később a pilóta hogyléte felől érdeklődött. Hogy érezheti magát egy ember,
aki ellendül egy ilyen trambulinról, s nem tudja, hol és mikor ér véget az ugrása? Min-
denesetre jobban, mint én, akartam mondani a fiúnak, de aztán csak sietve legyintet-
tem.
Kabinomba húzódtam, mivel az űrhajóssal folytatott fárasztó beszélgetés közben
fejfájás lepett meg, s le akartam dőlni, hogy összeszedjem magam, és csendben gon-
dolkodjak; de alig hevertem le, máris megszólalt Marina hívójele. Czerminski keres,
közölte a laboratóriumból. Elkáromkodtam magam, majd kértem, hogy kapcsolja, s
dühösen meredtem a képernyőre, amelyről eltűnt Marina vidám arca (nem tudtam, mi
oka van örülni), s helyette megjelent a pilóta kortalan ábrázata, amelynek látására, ez
az igazság, abban a percben egyáltalán nem vágytam. Mit akarhat?
– Elfelejtettem megkérdezni, mi a teendőm – mondta, s komoran nézett a szemem-
be.
Nem tudtam, mire céloz, és értetlen kifejezésem ezt nyomban elárulta.
– Mit tervez velem? Néhány nap múlva lejár a karantén ideje…
– Ő, erről van szó? Jöjjön ki nyugodtan, akár most rögtön. Menjen valaki, s engedje
ki.
Czerminski hitetlenül bámult rám, én azonban megfordultam az ágyon, háttal a kép-
ernyőnek, és így nem tehetett mást, kilépett az adásból. Egyre jobban gyötört a mig-
rén, most már émelyegtem is. Mindenképp ki kellett engednem, tépelődtem magam-
ban; világos, hogy nem beteg, s nincs semmi olyan baja, amire a szabályzat elkülöní-
tést rendel. Nem, eddig még senkinek nem jutott eszébe az időbeli trambulinugrást a
gyanús vagy veszélyes helyzetek közé sorolni, amelyek átélője karanténban tartandó.
Meg aztán nevetséges dolog is bezárni valakit, aki fütyül rá, hogy élethosszig marad
fogságban; csak nekem élethosszig, aki időbelileg törpe vagyok mellette, s akinek
ügyködése épp ezért az ő szemében gyarló handabandázás. Bezárni valakit, aki halha-
tatlan – nem ostobaság?
Szerettem volna legalább egy félórát aludni, megszakított pihenésemet pótlandó, de
túl izgatott voltam ahhoz, hogy el ne került volna az álom. Teltek a percek, s nem tud-
tam a holtponton átlendülni; és mintha nem lett volna elég a migrén, a térdem is újra
megfájdult, ha ugyan nem fájt észrevétlenül, fáradtságomat növelve, már régóta.
Czerminskire gondoltam, s arra, hogy mit tesz. Bizonyára mindjárt indul haza a
Földre. Szinte láttam, milyen ámuldozó kíváncsisággal fogadják majd a Központ em-
berei, s hogy ellenőrzik aztán minden lépését. Ha titokban juthatott volna haza, egé-
szen más lett volna; így most a Központ szigorú, talán bántóan szigorú alapossággal
vizsgálja ki viselt dolgait, s arra is felelnie kell, miért akart becsapni minket. Nem tud-
tam, hogyan mászik ki a csávából, de sajnálni igazán nem sajnáltam. Megbélyegzik,
na és? Néhány nemzedékváltás során tökéletesen elfelejtődik, s ő újra folttalanul áll
majd a világ előtt. Most már nem veszthet, törvényszerűen nyernie kell; akinek ideje
van, mindig nyer. S neki van bőven; száz magafajta fickónak is elég volna.
Furcsa reménytelenség szállt meg, s ebben a hangulatban csak az vigasztalt, hogy
akkor sem tarthattam volna vissza Czerminskit, ha gonoszabb szándékkal akart volna
hazatérni a Földre. Szinte végzetes hatalommal ruházta fel az a trambulinugrás. Most
ez saját magára korlátozódik, de egy pillanatig sem kétlem, hogy később másokra is
kiterjed – ami a megnyilvánulását illeti, főleg attól függően, hogy mihez kezd a pilóta
otthon. Íme egy múlt századi ember, aki nemcsak hogy velünk tölti a jelen század vé-
gét, de fittyet hány mindenre, ami az idő múlásával, a korral, az öregséggel jár. Próbál-
tam elképzelni őt, amint várakozik – hiszen aki tud várni, aki szövetséget tud kötni az
idővel, az mindenkinek s mindennek fölébe emelkedik, mert mindenkinél világosab-
ban látja minden dolgok perspektíváját. Egy hegynyi emlék és tapasztalat tetején tró-
nol; nem kell mindent elölről kezdenie, megismételve az alapvető hibákat. Elérhet
bármit, amit óhajt, csak ki kell várnia az alkalmas pillanatot, ehhez pedig mérhetetlen
idő áll rendelkezésére: egy egész jövő, egy egész történelem. Mire használja vajon
Czerminski a várás képességének óriási hatalmát? Mi lesz belőle, milyen helyet foglal
el a világban? Megelégszik azzal, hogy közömbös tanúja, legfennebb krónikása legyen
az idő folyásának, vagy bele akar szólni a világ alakulásába, s ha igen, milyen eszmék-
től vezérelten, milyen irányban? Lehet, hogy mindezt most még maga sem tudja, és
arra hagyatkozik, mit hoz az idő, amelyből mások olyan kevéssel rendelkeznek, ő vi-
szont annyit halmozott fel magában, hogy gyakorlatilag halhatatlan lett. Sohasem vert
meg senki, gyermekkoromban sem, de most olyan megalázottnak éreztem magam,
mint aki egypár meg nem érdemelt pofont kapott, mert úgy kellett gondolnom
Czerminskire, mint egy istenre, s elképzelhetőnek kellett tartanom, hogy ő, a múlt szá-
zadi ember, ha akarja, a világ ura lehet, mégpedig olyan hosszasan, mint eddig egyet-
len dinasztia sem. Nála van minden adu, ő a beláthatatlan lehetőségek birtokosa, aki a
legmerészebb terveket valósíthatja meg – gondoltam, s közben gyötört a kétség, hogy
vajon jogosult-e, pontosabban méltó-e a múlt századnak ez a nagyon is hétköznapi
embere ekkora hatalomra; hogy vajon utoléri-e a változásokat, amelyek megelőzték, s
lépést tud-e tartani, vagy pedig értetlenül áll szemben velük, isten létére nem teremtő,
hanem fékező, visszahúzó erőként, amint ez már nem egy istennel megesett a történe-
lemben.
Czerminski ezalatt, mit sem tudva aggályaimról, zavartalanul járt-kelt az állomáson.
Gondolom, a fiúk örültek, hogy újra kockázhatnak. Milyen érzés lehet egy halhatatlan
lénnyel kockázni? – jutott eszembe, hiszen a pilótának már nem kellett titkolóznia,
bizonyára beszámolt a dologról a fiúknak. S egyszer csak azon kaptam magam, hogy
egyre jobban gyűlölöm az időt, vagy említett sötét gondolataim és azok keltette félel-
mem miatt, vagy valami más belső impulzusra.
Később aztán sikerült megnyugodnom. Lesz, ami lesz, mondtam magamban egy
erős csillapító hatásához hasonló fásultsággal. Csak azt vártam, hogy menjen már in-
nen, amit vagy két-három nap utánra helyezett kilátásba.
Nem sokkal ezután, amikor éppen megpróbáltam újrakezdeni abbahagyott munká-
mat, nem törődve többet az állomáson őgyelgő halhatatlannal, odakinn levált a torony-
antenna egy elég súlyos alkatrésze, és a platformra zuhant. Sürgősen vissza kellett sze-
relnünk, mielőtt a kinti csökkent gravitáció körülményei között a platform peremére
csúszhatott volna, és onnan ki az űrbe. Siettetett az is, hogy egy, a Naprendszert elha-
gyó űrhajóraj látogatását vártuk. Meg kell jegyeznem, hogy a baleset az előző napok
nyomasztó gondjaihoz képest semmiségnek tűnt, sőt úgy éreztem, éppen a legjobbkor
jött egy kis kinti tevékenység alkalma.
Szerencsére a lezuhant, azaz inkább nehézkesen legördült fémalkatrész nem tört
össze, sem az építményekben nem tett különösebb kárt, jóllehet iszonyatos robajjal
esett előbb a tetőzetre, majd a platformra. Miután még néhányszor felszökött és visz-
szahullt, ott maradt a központi blokk s a növényházba vivő folyosó fala határolta szűk
téren; onnan szedtük fel. Mudura jókedvű volt és folyton fütyörészett, még féltem is,
hogy ideges leszek az együgyű melódiától, mely szünet nélkül ott búgott a fülhallga-
tómban. Megvizsgáltuk a szökevény antennaelemet, s kikalapáltuk – elég fáradságo-
san – egyik elgörbült karját; mindez egy félórát vett igénybe. Még jó, hogy csak egy
rögzítőelemről volt szó, nem közvetlenül funkcionális alkatrészről, amelyet ki kellett
volna cserélnünk, s nem tudtam volna, mivel. Mudura fütyülése egyszer csak abbama-
radt, amit örömmel könyveltem el magamban, hogy egy pillanat múlva bosszúsan ta-
pasztaljam: a fülhallgatóm romlott el. Megálltam, s nem riadtan ugyan, de meglepetten
fordultam Mudura felé, intve neki, hogy sem a fütyülést, sem a szavát nem hallom;
vigyorogva intett vissza, hogy érti, szurokfekete arca vidáman csillogott a reflektor-
fényben a sisak plasztikablaka mögött, s valamit mondott is, de abból csak a szája
mozgását láttam. Nem történt nagy baj, kár lett volna a munkát abbahagyni miatta;
ugyancsak kézjelekkel adtam Mudura értésére, hogy folytatjuk – s így „társalogtunk”
a továbbiakban is egészen addig, ameddig az alkatrész vissza nem került a helyére. Ott
aztán Mudura vette át a főszerepet, s nagy művészettel kezdte a tartópántokat egymás-
hoz hegeszteni, miközben én elővigyázatosan óva szememet az apró villámsugártól,
mely az űr félelmetes csendjében hangtalanul marta és ragasztotta a fémet, újra – ki
tudja, hányadszor már – Czerminski sok mindent átvészelt űrhajóját bámultam, amint
szürkén, tompán csillogva pihen a platform szélén. Nem csekély megkönnyebbüléssel
jutott eszembe, hogy hamarosan megszabadulok tőle pilótájával együtt, s reméltem,
valamikor sikerül végleg elfelejtenem az egész kalandot.
 Mély, sűrű csend vett körül, melyben természetellenesen hangosnak hallatszott a
légzésem. Nem tudom, meddig álltam ott és bámultam a fagyos, fénytelen űrbe, amely
mindig, amikor gyengeség környékez meg, szorongást ébreszt bennem, és rettegést az
egyedülléttől. S most néhány percig mégis egyedül voltam a mindenségnek abban a
szögletében; annyira egyedül, hogy összerezzentem, amikor Mudura megérintette a
vállamat, s csak részletenként, szakadozottan jutott eszembe a valóság: az állomás, a
helyére tett antennaelem, a nemsokára érkező űrhajóraj, Czerminski.
Mudura arcán egyfajta csodálkozó figyelem kifejezése ült, s kezét még egyre a vál-
lamon tartotta, mintha így akart volna közvetíteni valamit szavak helyett. Rögtön tud-
tam, hogy alattunk, a lapos toronytető alatt, odabenn az építmény belsejében valami
történt, mégpedig valami baj. Mudura hallotta a fiúk közlését, én azonban csak az ő
szemét láttam, és a szája mozgását, amiből Czerminski nevét vettem ki; a többit nem
értettem. Ekkor sarkon fordultam, s egyszerűen leugrottam a toronytetőről a platform-
ra; nemhogy a kis vaslépcsőt használni nem volt türelmem, de siettemben még buk-
fencező esésem is túl hosszúnak tűnt (éppen ezért ráértem úgy fordulni, hogy ne fájós
lábammal érintsem előbb a platformot, hanem a karommal s a vállammal). Fejemben
sötét gondolatok kergették egymást; biztos voltam benne, hogy rövid kinnlétem alatt
valami nagy baj történt, hiszen Mudura minden félreértést kizáró módon Czerminskit
emlegette, én pedig elkövettem azt az ostobaságot, hogy elhagytam az állomás köz-
ponti blokkját, miközben ő benne volt, méghozzá szabadlábon. Keservesen bántam,
hogy kiengedtem, s nem tartottam rajta a szemem, holott ezer okom volt mindenféle
gyanúra. Nem vártam, hogy Mudura utolérjen, gyorsan bezsilipeltem magam, s futva
mentem végig a folyosókon; csak a laboratórium előtt álltam meg, mert az ajtó nyitva
volt, s odabenn mozgást láttam.
– Mi történik itt?! – kiáltottam rekedten, felismerhetetlenül idegen hangon, és hó-
nom alá csapott sisakkal siettem oda a fiúkhoz.
Egytől egyig ott voltak. Marina hasonlóképp, és persze Czerminski sem hiányzott.
Sőt, ő volt a központban. Egyedül ő ült, s eltorzult arccal, fájdalmasan fintorgott;
egyik, furcsa tartásban hátratört karját Marina igyekezett a laboratóriumi asztalhoz
nyomni, másik karját s két lábát a többiek fogták.
– Mi történik itt?! Mit csinált?! – üvöltöttem még egyszer halálos izgalommal.
Megjelenésem mintha megijesztette volna őket. Közelebb leptem, dagadt térdembe
éles fájdalom nyilallt, de most kisebb dolgom is nagyobb volt, mint ezzel törődni.
Czerminski nyögött, csikorgatta a fogát, könyörögve nézett rám, s mélyen barázdált
homlokát verejték lepte. Mikor aztán Marina mellé értem, hirtelen átláttam a helyzetet,
s megértettem, miért fektették a pilóta karját a különféle savak s egyéb vegyszerek
marta fém asztallapra.
– Leesett, úgy törte el – magyarázta Marina halkan, minden izgalom nélkül. – Meg
kell vizsgálnunk azt a lépcsőt, így nem megy tovább…
Mindkét kezével erősen fogta a pilóta átlátszó plasztikpólyába helyezett alsókarját.
Néztem a még képlékeny műanyagot, amint lassan megkeményedik a fakó bőrön, a
felgöndörült szőrszálak fölött; aztán egyszer csak mintha homlokon csaptak volna,
hátraugrottam, és harsány, felszabadult, napok óta tartó idegfeszültségemet nyomtala-
nul feloldó kacagásban törtem ki.
– Ez? – hahotáztam. – Ez eltörte a karját? Halljátok, szegény feje eltörte a karját,
hahaha…
Könnyes lett a szemem a nevetéstől, de talán a fájdalomtól is, mert nem tudtam
megállni, hogy ne topogjak beteg lábammal, s ne csapkodjam a combom, amin min-
denki derűsen csodálkozott, csak a pilóta fordult felém helytelenítő arccal, elszomo-
rodva. Néztem őt, s tovább kellett kacagnom.

VERESS ZOLTÁN FORDÍTÁSA

 MIRCEA OPRIŢĂ
A MÖBIUS-GYŰRŰ

Kérdem, ha tudná, ha szabad volna elmesélnem neki, mit szólna Vasile ehhez a tör-
ténethez. Csakhogy ő megkért, hogy hallgassak róla, hogy egy szót se szóljak, meg is
esketett rá, és azt is megmondta, hogy neki egyáltalán nem lesz nehéz megtudnia, ha
megszegném az eskümet, már persze, ha megszegném. Biztosított arról, hogy így lesz
jobb, máskülönben ki tudja, mi minden történhet. Kérem, ha ő mondja, akkor úgy is
van! De nem könnyű magamban tartogatni a titkot, egy ilyen titkot. Ő, Ben, viszont
azt mondja, hogy akkor ez a kettőnk titka többé titok nem lenne, így én is belátom,
hogy hallgatnom kell, és még azt is mondta, hogy ha el járna is a szám, úgysem hinné
senki. Vajon? Miért ne hinnék? Vasile biztos elhinné, mert ő tudja, hogy nem szoká-
som kormozni vagy nagyokat gurítani, mint másoknak, akikre most gondolok. Azok-
nak semmiképpen nem beszélnék Benről, mivel egy szikrányit sem bízom bennük;
azok azt hiszik, hogy mindenki olyan, mint ők, vagyis az én történetem is hazugság.
Még az apámnak sem beszélhetek róla. Ben, aki nem ismeri az apámat, óvatoskodik,
mert fél, hogy mit szólna az öreg a dologhoz. Én azonban, aki ismerem őt, persze hogy
igazat adok Bennek, de más miatt kell igazat adnom, nem amiatt, ami talán Bent nyug-
talanítja. Mert kinek használna, ha az apám szokása szerint csak fél füllel figyelne
rám, és olyanformán mosolyogna, amiből menten látnám, hogy bár ő maga nincs tá-
vol, de gondolatai messze, a saját bajai körül forognak. Az is meglehet, hogy meghall-
gat, és nem veszi komolyan, amit mondok, s valami olyan tréfával üti el, amitől én
lelombozódom… És semmi kedvem, hogy mindenféle magyarázatokra vesztegessem
az időmet, hogy meggyőzzem: ez nem tréfadolog. A mamámmal nem úsznám meg
ilyen olcsón; ő nagyon is komolyan venné, annyira komolyan, hogy kétségbeesetten
egy sereg orvoshoz cipelne, a családban az orvos nagybácsiknál kezdené.
De most már Vasiléban sem bízom annyira. Meg-megkérdem magamtól: vajon ő,
aki pedig egy örökkévalóság óta a barátom – közel három éve! –, nem gondolna arra,
hogy az egész történet egy nagy hülyeség. Nagyon rosszul esne, ha rászorulnék, hogy
őt is meggyőzzem: minden igaz, ami velem történik. De lehet, hogy Bennek van igaza,
elmélkedjünk még egy kicsit azzal a bizonyos klasszikussal, nem jut eszembe, me-
lyikkel is, a „hallgatni arany” igazáról, nézzük csak, úgy van-e. Több mint bizonyos,
hogy Vasile, ha reá volna bízva ez a titok, egy szót sem szólna nekem. És még kevés-
bé beszélne róla otthon. Emlékszem, hogy egy este, miután besötétedett, mi vagy né-
gyen, ahányan a házuk előtt voltunk, már megelégeltük, hogy a lámpaoszlopról lógó
villanykörte gyér fényénél labdázzunk, inkább a kapuban álldogáltunk, hogy agyonüs-
sük az időt, mert egyikünk sem tudta rászánni magát, hogy elsőnek meginduljon haza-
felé, pedig közben késő lett, és már mindnyájunknak otthon kellett volna lennünk,
szóval éppen akkor, az anyja, aki kicsi volt és kövér, és egyik szemére bandzsított, és
önuralomból ugyancsak jól edzettnek kellett lennie annak, aki jól nevelt akart maradni,
hogy ne nevesse el magát, mikor ijedten forgatni kezdte a szemeit; szóval az anyja már
vagy háromszor is kijött, hogy vacsorázni hívja Vasilét, eladdig, hogy a fiú felfortyant,
és olyan szemtelenül feleselt vissza, hogy én szégyelltem el magamat; pláne hogy az
anyja szitkozódva ment be a házba, Vasile pedig a szeme sarkából figyelte, hogy meg-
libben az utcára néző ablak függönye, mire vidáman így szólt: „Ládd, az ellenség fi-
gyel és feljegyzi magának!” – és nagyon elégedettnek látszott, mert megmutatta, ho-
gyan kell a helyzet urának maradni olyankor, ha az ember azt akarja tenni, ami éppen
az eszébe jut, és fütyül a felnőttek parancsaira. Ha nekem, aki pedig elég jól kijövök
az enyéimmel, sehogy sem fűlik elmondanom minden titkomat, jobban mondva azt
sem tudom, hogyan mondjam el nekik, ami Bennel történik, elképzelem, hogy Vasile
mennyivel inkább nem fedné fel e titkát még akkor sem, ha az övéi egész nap a sarká-
ban volnának (ahogy ő mondja: „a följegyzőfüzettel”), s gyötörnék keményen, hogy
kiszedjék belőle.
Megkérdeztem Bent, hogy hány éves; pontosabban: szerettem volna megtudni, és
Ben ezt megértette. „Harmincöt” – válaszolta, s ezzel eléggé megzavart. „Ajjaj, olyan
sok!” – nem tudtam uralkodni a csodálkozásomon, s lehet, kissé meg is ijedtem s ki is
ábrándultam. Eleinte, nem tudom, miért, azt hittem, hogy olyan egykorúak lehetünk,
de azt hiszem, inkább csak vágytam erre. Ben azonban megnyugtatott, hogy semmi
baj, azért lehetünk barátok, és továbbra is meg-meglátogat, amíg csak teheti. Ő azon-
ban tudta, hogy én hány éves vagyok, s csak úgy hamisságból kérdezte meg. De azért
nem haragudtam meg. Viszont harmincöt év, az egy nagy rakás idő, legalábbis szerin-
tem. Ben azonban azt mondja, hogy nem éppen úgy van, nem is olyan sok az, és ha
szerencsém lesz, magam is meggyőződhetem róla.
Mi az, hogy „ha szerencsém lesz?” Ezt a bemondást a szerencsével akkor még nem
nagyon értettem, de Ben nem akart felvilágosítani, igaz, én sem nagyon kérdezősköd-
tem. Úgy vettem észre, hogy ez a kérdés nemigen van az ínyére, vagy egyszerűen csak
élvezte, hogy én töröm rajta a fejemet, majd megmondja máskor, mert azt is megígér-
te, hogy elrendezi, hogy olyan dolgokat is megtudjak, amilyenekről még csak nem is
álmodtam. „De előbb, mindenekelőtt azt magyarázd meg, milyen úton-módon beszél-
getünk mi!” – kérleltem, mert majd megölt a kíváncsiság; de ő tétovázott, nem mintha
tilos lett volna megtudnom, hanem – amint mondotta – jól meg kell válogatnia a sza-
vait, hogy össze ne zavarjon engem. Még egy felnőttnek sem volna könnyű megma-
gyarázni – vélte Ben –, tehát nekem még nehezebb lenne megértenem, hacsak nem
sikerül megfelelő hasonlatokat s a legmegfelelőbb jelképet kitalálnia, mert különböző
teorémákkal és komplikált egyenletekkel hiába is próbálkozna. Azt hiszem, igaza is
van, és különösen az egyenletek értelmezésére nem is vállalkoznék. Megérdeklődte,
hogy a fizikából hol tartunk, és miután megmondtam, elmagyarázta azt a trükköt a
gyűrűvel, amelyet ha megfacsarintunk vagy meghajlítgatunk, csak egy felülete lesz. A
tankönyvünkben semmit, még egy sort sem találtam erről a gyűrűről, amiről eddig fo-
galmam sem volt, és eszem ágába sem jutott, hogy létezhet. Apám néhány vaskos sa-
labakterét kiböngésztem, de csak a lexikonban találtam némi adatot arról a németről.
Megtudtam, hogy Möbius 1790 és 1868 között élt, de ez nem mond sokat, mert egy-
szerűen nem tudom elképzelni, mint jelent 1790. Éppen úgy lehetne a nagyapám korá-
ban is, akit szintén nem ismertem, csak azt tudom, hogy valamikor élt, vagyis a törté-
nelem előtti időkben. Ezt meg is mondtam Bennek, mire ő felnevetett, hogy szép do-
log megtudni rólam, hogy számomra öt nap vagy öt nyár jól meghatározott idő, de öt-
ven év vagy száz nem jelent semmit. Legfennebb egy számot és utána néhány zérót.
De utóvégre is ennek nincs nagy jelentősége. Möbius meggyőzött, hogy valóban ki-
talált egy olyan szalagot, amelyiknek csak egy felülete van, pedig nehéz megértenem,
hogy egy szalag vagy egy gyűrű odajusson, hogy két felülete helyett csak egy marad-
jon. Addig-addig, hogy az újságból kivágtam egy hosszú csíkot, és a két végét össze-
ragasztottam, úgy, amint Ben tanította, vagyis előbb csavartam rajta egyet. De akkor
sem hittem volna – lehet, hogy azért, mert az egész túlságosan is egyszerűnek, gyerek-
játéknak tűnt –, csakhogy a golyóstollam hegyét végighúztam az egész felületen, és
csodálkozva láttam, hogy valóban, a vonal, amit én rajzoltam szakadatlan, és a meg-
csavarintott gyűrű egyik oldaláról átmegy a másikra, és aztán visszatér arra a pontra,
ahonnan kiindultam. Türelmetlenül vártam az estét, hogy a fiúknak is bemutassam…
Azt hiszem-, Benről is megfeledkeztem, de ő követett engem. Nem hagyta, hogy
sokáig csodálkozzam a felfedezésemen. „Na, világos?” – kérdezte meg azonnal. S mi-
vel ez világos volt, beszélni kezdett az időről, azt mondta, képzeljek el egy időben el-
helyezett Möbius-gyűrűt, vagyis maga a gyűrű időből van, úgy, hogy minden pontja
csak az az ő egyetlen felületén jelenik meg. Jelen, múlt és jövő, mind ráfér arra a gyű-
rűre, valamennyi az egyetlen felületére, amiért is „valamennyi létező pillanat kortársi
szemmel áttekinthető” – mondotta Ben, s így nem nehéz egyik időből a másikba át-
csúszni. Mi pedig egy ilyen Möbius-gyűrűn vagyunk mindketten, de én sehogy sem
értem, miként lehetséges egy Möbius-gyűrű az időben és az időből. Ben pedig, hogy
ne zavarjon össze teljesen, azt mondta, elég, ha tudom, mi megy végbe; ő ugyan azt is
elmondhatná, hogyan, de semmi értelme, mert az számomra magas. Már annak is
örült, hogy bár annyit megértettem, amennyiről ő úgy gondolta, hogy értem, de én
még jobban örültem, hogy annyi csudadolgot megtudtam, és olyasmiket élhetek át,
amikért majd ezer évig irigyelhetnek a fiúk! Azonban, sajnos, ezt csak én tudtam, mi-
vel Ben megtiltotta, hogy beszéljek róla, és arról, hogy miként látogat meg engem.
Látni szerettem volna, majd meghaltam a kíváncsiságtól, hogy milyen lehet. „Meg-
tehetnéd, meg kellene tenned!” – rimánkodtam, de nem tudtam meggyőzni, hogy meg-
tegye. Azt mondta, hogy hiába, és azt is mondta, hogy majd őutána valaki másnak le-
het, hogy sikerülni fog, de ő csak annyit tehet, hogy felhasználva ezt az időben meg-
csavarintott gyűrűt, közölje velem a gondolatait. Nagyon felkavar, valahányszor arra
gondolok, hogy mi is történik velem, ez a telepátia nagyon fura, mert a jövőből jön.
Meg is mondtam Bennek, hogy igen büszke vagyok a szerencsémre, hogy engem vá-
lasztott, és nem valaki mást, például Costicát vagy éppen Vasilét, de Ben megnyugta-
tott, hogy nem történhetett másképpen, s én szinte ugráltam örömömben.
A titkot meg kell őriznem, de azért nem könnyű, hogy ne áruljam el magam. Anyám
észre is vette, hogy valami nincs rendben körülöttem, azt mondta, hogy egy idő óta
nagyon bávatag vagyok, és állandóan nyugtalankodik, hogy talán valami bajom van.
Máskor viszont feldühíti, ha ok nélkül féktelenkedem, mert ő azt hiszi, hogy minden
ok nélkül történik. Persze, néha én is dühbe gurulok, miért nem hagy békén, vagy
megsajnálom, mert látom, hogy miattam bánkódik, és néha, mikor sír, én is majdnem
elbőgöm magam, és olyankor kevés híja, hogy elmondjak mindent. Csakhogy Ben, aki
mindig éber, ilyenkor szigorúan rám szól, s ettől visszahőkölök. Anyám aztán letörli a
könnyeit, megkeresi apámat az irodában, mert meg szeretné győzni, hogy engem még-
iscsak vigyenek el az orvoshoz, apám pedig engem próbál rávenni, hogy elmenjek.
Szerencsére apám nem nagyon izgulós, nyugodtan szippant egyet a cigarettájából,
némán rám pillant, figyelmesebben, mint általában szokta, aztán a dolga után lát, meg
van győződve, hogy valami növekedéssel járó krízisen esem át. Így hallottam egyszer
beszélni, de ez nekem nem nagyon tetszett – én általában nem nagyon szeretem a krí-
ziseket, és ez a növekedési csak valami nagyon pocsék lehet –, de azt hiszem, hogy
nekik, mármint a szüleimnek sem nagyon tetszene, ha rájönnének, hogy hallgatózni
szoktam.
Megemlítettem Bennek, hogy ígért valamit, amiről, úgy látszik, megfeledkezett. El-
felejtett beszélni arról a világról, amelyikben él, pedig tudhatná, mennyire érdekel.
Hogy legyen mit mesélnem a fiúknak, amikor nem köt már az esküm, mert Ben nem
lehet olyan kegyetlen, hogy egy életre megtiltsa… Most, hogy már inkább ismerjük
egymást, és bebizonyítottam, hogy nem vagyok éppen hülye, ha megértettem, hogy mi
a spilje a Möbius-gyűrűnek; szóval ideje volna, hogy szavának álljon, és elmondjon
mindent. Vagy talán észre sem veszi, hogy milyen türelmetlen vagyok?
Persze, azt mondta, hogy észrevette, de előbb meg kell oldania egy fontos kérdést.
„Milyen nap van ma?” – kérdezte. „Július 18… de tényleg nem tudod?” – kérdeztem,
mert azt hittem, hogy neki, aki a jövőben él, inkább kell tudnia, mint nekem. Ő azt vá-
laszolta, hogy csak ellenőrizte, valóban július 18-a van-e, mert akkor már felszereltem
a horgászbotomat, és megbeszéltem Vasilével a szombati horgászást.
De hát honnan tudja, hogy mi a tervem? Honnan tudja, hogy szerettem volna
Vasilével horgászni, ezt az utóbbi időben egyáltalán nem említettem, és a horgászbo-
tom eszembe sem jutott, mióta Bennel beszélgetek. Csak most, hogy tőle hallom, ka-
pott el a fene nagy vágy, hogy ott mászkáljak, ahol annyi a márna meg a paduc, és ad-
dig horgásszak, míg csak eláll a karom a sok hajigálástól, és nem látom a pallókámat,
mert rám sötétedett. Vagy talán mégis erre gondoltam, anélkül hogy számot adtam
volna magamnak, mikor és hol?
Ben azt mondta, ha én még nem intézkedtem, holnap úgyis jön majd Vasile a javas-
lattal. Legkésőbb holnap, mert holnapután már szombat, és az ilyenfajta terveket, még
ha hirtelen üti is össze az ember, azért mégsem hagyja az utolsó napra. És még azt is
mondta, hogy holnap, ha jő Vasile, és hív, hogy menjek vele, utasítsam vissza. Ne
hagyjam magam meggyőzni, akárhogy is kérlel. És akármit is ígér.
Hát ez bizony nem nagyon tetszett. Miért utasítsam vissza? – gondoltam. – S ha már
meg kell tennem, erősen nehéz szívvel teszem. Rég nem voltam horgászni, és most,
amint arra gondolok, hogy holnap jöhet Vasile, és hívhat, nagyon nyugtalan leszek.
Nem is gondoltam, hogy annyira vágyom, hogy a horgászbotommal a víz partján csa-
varogjak – annyira, hogy ha egy ilyen nap szépségeire gondolok, nem találom a he-
lyem, és nem férek a bőrömbe. Ha szombatig nem változik meg az idő, levetkőzve
horgászhatunk, s egyszer-egyszer beleugorhatunk a vízbe, s egy-egy isteni fürdést
rendezhetünk, és délben jóllakhatnánk abból, amit otthonról hoztunk, esetleg tüzet
raknánk, és megsütnénk egypár halat.
Ben azonban azt mondta, hogy most ne is gondoljak ilyesmire. „Miért ne?” – kér-
deztem mérgesen. „Mert így jobb” – válaszolta, és megtagadta a további felvilágosí-
tást, s arra kért, hogy bízzam csak rá. De végül is mire föl ez a nagy bizalom? Miért
hallgatnék rá? „Mert most így jobb!” – makacskodott Ben, és amikor megkérdeztem,
hogy utóvégre is az ő számára mi a jelentősége annak, hogy megyek-e vagy sem hor-
gászni, másról kezdett beszélni, de előbb megemlítette, hogy amit kér, nem olyan nagy
áldozat, és mindenesetre az ő gondja, hogy ne legyen hiábavaló. „Szombaton este –
mondja Ben –, szombaton vagy vasárnap mindent elmondok, amire kíváncsi vagy, ami
csak érdekel a jövőt illetően. Ha úgy gondolod, hogy megéri…”
Azt hiszem, meg. Mióta várom ezt a pillanatot!
Lehet, hogy Vasile nem is jön holnap. Mindenesetre én nem fogom keresni, és nem
is hívom. Lehet, hogy másnapra halasztja a horgászást, s úgy tarthatom meg az ígére-
temet, hogy nem kell sajnálnom semmit.
Hátha Ben tévedett, és Vasile errefelé sem jön… Egyre kíváncsibb vagyok, még jó,
hogy holnapig és szombatig már nem kell olyan sokat várni.

Szombaton nem voltam horgászni, és Vasile megharagudott rám, és elment egyedül,

miután többször is lehülyézett, és azt mondta, hogy most már látja, mennyit ér a barát-
ságom, és hogy soha többet nem számít rám. Megharagudott, de haragudtunk mi már
egymásra máskor is, aztán elmúlt, s mi barátok maradtunk. Megmutogatta a horgait, s
már-már kötélnek álltam. Vagy hét új horga volt, mindenféle nagyságú, még egy tripla
is egy fényes villantóhoz kötve. Majd megszakadt a szívem, ha arra gondoltam, hogy
miről mondtam le, de tudtam, hogy Ben kész a közbelépésre, hogy menten szemrehá-
nyást tegyen, ha érzi, hogy tétovázok. „Megígérted!” – emlékeztetett. – „Hadd, hogy
menjen egyedül!” Amikor úgy éreztem, hogy parancsolgat, nagyon szerettem volna,
hogy történjék valami ezzel a Möbius-gyűrűvel, és hogy megtörjön ez a vacak látha-
tatlansága. Azt hiszem, ha megszabadulhattam volna Ben jelenlététől, összeszedhet-
tem volna a gondolataimat, és Vasilével egy igen jó tervet főzhettünk volna ki. Csak-
hogy Vasile hamar pipás lett, és lehülyézett, úgyhogy egyszeriben engem is felhúzott,
én meg őt még jobban, végül is megígértem, ha el nem tűnik, megrakom.
Szombaton egész nap bántam, hogy nem mentem horgászni, nemigen volt kedvem
semmihez, még ahhoz sem, hogy legalább Bennel társalogjak, pedig ő többször is
megpróbált kapcsolatot teremteni velem, hogy meséljen az ő világáról. De megértette,
hogy hiába is beszélne, és békén hagyott, bár a jelenlétét állandóan éreztem, mintha
lesben állt volna. Dühös voltam rá, mert arra gondoltam, hogy milyen erőszakos alak,
hogy engem otthon tartott. Miért parancsolgat nekem? Miért rontja el az egész napo-
mat? Nem is értem, miért hallgattam rá, mintha biz' félnék tőle. Ki ő, minek hiszi ma-
gát? Mit tehet ő ellenem? Inkább kellett volna hagyjam, hogy beszéljen, amit akar, én
pedig csináltam volna, ami jólesik. Valahányszor kiléptem a házból, s a felhőtlen tiszta
égre néztem, a köveket hevítő forrón sütő napba (hát még hogy anyám, mivel úgy lát-
ta, hogy lopom a napot, odatett szőnyeget porolni!), én csak arra gondoltam, hogy ha-
gyok a fenébe minden dolgot, ígéretet. Bent és Möbiust, és kifutok a folyóhoz, ahol
esetleg megtalálom Vasilét, s ha elmúlt már a haragja, talán megengedi, hogy én is
horgásszam a villantójával.
 Nem volt merszem elmenni, de nem is voltam semmire se használható egész nap.
Estefelé jött a Vasile anyja, és kereste a fiát nálunk, hogy hazafelé jövet nem tért-e
be hozzánk, s aztán nálunk felejtkezett. Nagyon aggódott, s a jobb szemével nevetsé-
gesen bandzsított, úgyhogy mindegyre elfordítottam róla a tekintetemet, pedig így azt
hihette, hogy rejtegetek előtte valamit. De inkább higgye, hogy rejtegetek valamit,
mint hogy ne tudjak magamon uralkodni, s végül is szemberöhögjem, mikor pedig
komoly dolgokkal van elfoglalva. Mind csak kérdezte, hogy nem tudok-e valamit
Vasiléről, tegnap nem egyeztünk-e meg valamiben, s milyen helyen szoktunk hor-
gászni. Az aggodalom mind nevetségesebbé tette, és azt mondta, hogy Vasile még so-
hasem volt oda ilyen sokáig, s hátha valami baja esett. Én az örökös aggodalmaskodá-
saira gondoltam, amelyek Vasilét is fel szokták paprikázni, s olyankor szokta azt
mondani, hogy „az ellenség lefigyel…” satöbbi. Már láttam is Vasilét, amint egy nagy
zacskó hallal hazajön, és dühösen földhöz vágja a horgászbotját, mikor megtudja,
hogy az anyja milyen kétségbeesetten kereste a szomszédoknál.
Csak hétfőn délután húzták ki a folyóból, és én egyszerűen nem voltam képes el-
hinni, hogy vele történt meg, és nem valaki mással. Hogy éppen vele ilyesmi meges-
hetett… Otthon mind csak azt mondogattam, hogy nem igaz, és anyám szánakozva
nézett rám. A szemeimmel akartam meggyőződni, de anyám nem engedte, azt mondta,
hogy úgysem állok jól az idegeimmel, és ott csak éppen rám nincs szükség. Lehet,
hogy azért esett olyan nehezemre, hogy sírjak, mert nem láttam Vasilét vízbe fúltan, és
abszurdnak tűnt, hogy sirassam őt. Mégis nagyon megrettentem, nem találtam a he-
lyem, és hosszú ideig nem tettem mást, csak azt hajtogattam, hogy nem igaz, amit hal-
lottam. Lehet, hogy csak valami tréfa, valami olyan tréfa, amit Vasile eszelt ki. Majd
meglátjátok! – gondoltam. Majd meglátjátok, hogy csak tréfa…
„Most már érted?” – kérdezte valaki váratlanul, s először még azt hittem, hogy
anyám szólt. Aztán rájöttem, hogy ismét a néma hang, amelyet csak én hallok, és nem
származhat mástól, csak Bentől. És akkor már megbizonyosodtam, hogy Vasile való-
ban halott, és mielőtt belém sajdult volna, szinte akaratlanul valami olyanra gondol-
tam, amitől megborzadtam: „Te tudtad! Előre tudtad!” – arra döbbentem, hogy hango-
san beszélek, és csodálkozom azon, amire rájöttem. Ő, Ben, tudta, hogy mi fog történ-
ni, az nem lehet, hogy ne tudta volna, hiszen ő maga mondta, hogy ő visszafelé néz a
jövőből. Ami most történt, az az ő számára már réges-régen megtörtént; nem lehet,
hogy ne tudta volna! Egyszeriben éreztem, hogy meggyűlöltem, pedig azt állította,
hogy megmentette az életemet – azt mondta, hogy rendes körülmények között két fiút
kellett volna kihúzni a folyóból, s nem egyet, s találjam ki, vajon ki lenne a másik.
„Tudtad, te tudtad, és nem mondtad, miért nem mondtad meg?” – hajtogattam, mert
hittem, hogy figyelmeztethettem volna Vasilét, és most ő is élhetne, bizony élne, ha
Ben elárulja, hogy mi van készülőben. Mert ezt módjában lett volna megtenni! Csak-
hogy éppen azért nem tette, nehogy figyelmeztessem Vasilét, inkább hagyjam elmenni
egyedül és meghalni egyedül ott, ahol ketten is meghalhattunk volna. Ezért gyűlöltem
meg Bent, és gyűlölöm azóta is, nem érdekel, hogy mi mindent mond, hogy ha Vasile
nem hal meg, most minden úgy volna, mint azelőtt. Valami változásról is beszél, hogy
nekem azért kell élnem, hogy valahol valami változás álljon be, ott náluk, és hogy neki
egyáltalán nem felelne meg, hogy most elveszítsen, vagy hogy néhány év múlva egy
autó elgázoljon. Egyáltalán nem értem: mi köze volna ennek Vasiléhez? És még azt is
mondta, hogy hiába dühöngök és rugdosom a falat, inkább örülnék, hogy élek, és hogy
az életem számít neki valamit, hogy jelentősége van, bár én nem tudhatom, hogy mi,
elég, ha tudom, hogy attól függ valaki másnak a megmentése, majd később. És ezzel
valami változás áll majd be! Hogy én csak egy hosszú játszma egyetlen figurája va-
gyok; fogalmam sincs, miféle játszmáról beszél. És hogy ő sem valami főszereplő, de
azért csak most foglalhatja el az őt megillető helyet abban a világban, ahol másvalakik
is mások lennének, ha én is együtt halok meg Vasilével. De ők akkor is mások lenné-
nek, ha Vasile életben maradt volna; nem értem, hogy s mint van, de érzem, hogy be-
leszédülök. Ben azt mondja, hogy ő majd elmagyarázza a dolgokat, csak azért, hogy
megértsem, milyen komplikált a világ, és hogy őnekik, mármint neki és a többieknek,
komoly okuk volt, hogy megőrizzenek engem a haláltól. Arra is figyelmeztet, hogy én
most egy játékon kívüli paraszt vagyok, és ha tudok sakkozni, megérthetem, hogy a
lépés helyett, amit most kellett volna tennem, majd egy jobb húzást csinálnak velem.
Bezzeg Vasile számára nem létezett más lépés, amely az ő helyzetükön ne rontott vol-
na, és üvölteni szeretnék, mikor csak úgy magam elé képzelem, hogy Vasile felfúvó-
dott tetem a víz fenekén. De lehet, hogy Ben ezt már nem hallja, vagy nem is érdekli
őt, úgy érzem, nagyon elégedett, azt mondja, hogy sikerült egy remek terve, és ezért
örömet akar szerezni nekem is, megajándékoz valamivel, amit már régen megérdemel-
tem azzal, hogy bár nem tudtam, mi végre, mégis segítettem neki. Ő is meg akarja tar-
tani a szavát, be akarja váltani, amit ígért, elmondja, milyen az ő világa; főleg, hogy
milyen lesz ezután, mióta ő is az őt megillető helyre került a játszmában. És jó, ha tu-
dom, hogy nagy tisztesség ért, és nagy előnyhöz juttat, még mielőtt az időszalag hely-
recsavarodna, és a két vége ismét úgy csatlakozna egymáshoz, mint a rendes gyűrűk-
nél, s újra két felülete lesz, amely már nem közlekedhet egymással. „Hagyj békét! Vi-
gyen el az ördög!” – kiáltottam rá, mert arra gondoltam, hogy előre tudta a Vasile sor-
sát, és megmondhatta volna, hogy figyelmeztessem őt, de nem tette, rá se rántott, és
azt hiszem, hogy velem sem törődött volna, senkivel sem, ha nekem, anélkül hogy tud-
tam vagy akartam volna, nem lenne szerepem az ő terveiben.
Anyám megint sopánkodik: „Mit kezdjünk ezzel a gyermekkel?!”

DÁNÉ TIBOR FORDÍTÁSA

 A titokzatos növények

FAZEKAS LÁSZLÓ

A science fiction írók képzelőereje nemegyszer különleges, emberi vagy már-már

emberfeletti képességekkel és tulajdonságokkal ruházza fel távoli bolygók, ma még
ismeretlen világok növényi élővilágát. Van pl. Van Vogtnak egy elbeszélése, melyben
a bolygót borító hatalmas erdő felveszi a küzdelmet a birodalmába behatoló idegen
űrhajók ellen.
„A távoli nap tiszta fényében mélyet lélegzett, s felélénkült az erdő – üt meg mind-
járt első mondatával különös hangot az író. – Észlelte a hajót, amely a felső légrétegek
könnyű páráját átszelve lefelé tartott. De az idegen dolog iránt automatikusan fellépő
ellenérzéséhez nem társult mindjárt a veszély érzete… Az erdő az idők kezdete óta
védelmezte a földet valami homályosan érzett veszedelemtől. Most fokról fokra kez-
dett visszaemlékezni arra, hogy mi is ez a veszély. Az ilyen hajók hozzák, mint ami
most száll le az égből…”
Különös erdő ez: észleli a hajót, ellenérzést érez, majd veszélyt, és visszaemlékezik
arra, hogy mi is ez a veszély. Valóban képes erre az erdő, a növény? Természetesen
nem, de azért ha odafigyelünk a természettudományok eredményeire, sok különös,
szinte hihetetlennek tűnő dolgot tudhatunk meg a növényekről. Néha már-már úgy
érezhetjük, nem is járunk olyan messze a science fiction teremtette különös és ismeret-
len, távoli világok növényzetétől.

• Az itt következő gondolatok anyagát Helmut Häfling: Dem Kosmos auf der Spur
c. kötetéből vettük

„Olyan érzékeny, mint egy mimóza”.- szokták mondani arra az emberre, aki a leg-
apróbb megjegyzésre is rendkívül érzékenyen reagál. De vajon miért éppen a mimó-
zához hasonlítjuk az ilyen embert? Természetesen mert a mimóza rendkívül érzéke-
nyen reagál mindenféle külső hatásra. Ha megcsípjük, megégetjük vagy megcsonkít-
juk a mimózát, leveleit pillanatok alatt összezárja, és mintegy 10-15 percig marad eb-
ben a helyzetben. Látjuk, észleljük a külső behatás nyomán keletkező folyamatokat, de
nem tudjuk, mi játszódik le a növényben. Vajon vannak-e a mimózának idegei és
agya, mint az embernek és az állatnak? Valóban érzi a fájdalmat?
Természetesen: nem. A külső hatások csupán a sejtmembránok elektromos tulaj-
donságait befolyásolják, s így megváltozik az áteresztő képességük. A mimózának
nincsen sem idegrendszere, sem agya, de a külső hatások keltette érzeteket mégis ve-
zetni képes, s ez a képessége a mi idegrendszerünk előfutára. Az éternarkózis pl. ép-
pen úgy hat a mimózára, mint az állatra vagy az emberre.
Általában véve elmondhatjuk, hogy a növények sokkal összetettebb lények, mint
ahogy ez a köztudatban elterjedt, és ha az ember úgy gondolja, hogy ő „a teremtés ko-
ronája”, mert uralkodik az állat- és növényvilágon, úgy ezt csak akkor teheti, ha elfe-
lejtkezik arról, hogy valójában alá van vetve a növényi létnek. Hogy értjük ezt?
Növények nélkül nem volna élet a Földön, ők tették lehetővé évmilliárdokkal ez-
előtt a fotoszintézis kialakítása révén, hogy az oxigéntől függő állatvilág és az ember
kifejlődhessék. A levelek hátsó oldalán millió szájacska nyeli el a szén-dioxidot, és
leheli ki az oxigént, amely nélkül nem tudnánk lélegezni, és megfulladnánk. Növé-
nyek nélkül nem volna mit ennünk, mert még ha csak hússal akarnánk is táplálkozni,
olyan állatokat fogyasztanánk, amelyek növényi táplálékon nőttek fel, vagy más álla-
tokat ettek meg, melyek növényevők. A gabonafélék, a gumósok, a főzelékek, a gyü-
mölcsök, az italok, a gyógyszerek mind-mind növényi eredetűek. A fotoszintézis hoz-
za létre a cukrot, amely átalakul keményítővé, zsírrá, olajjá, viasszá és cellulózzá. Cel-
lulóz nélkül nem volna fánk, és nem tudnánk építkezni, szobáinkat bebútorozni, nem
volna ruhánk sem stb. írni és könyveket nyomtatni sem tudnánk, mert nem volna papí-
runk sem.
A fotoszintézis a növények kizárólagos kincse, tulajdona, csak ők képesek arra,
hogy a napsugár segítségével a legegyszerűbb szervetlen anyagokból, amilyen pl. a
víz, a széndioxid és a nitrogén, felépítsék testüket. Az állatok és az ember nem képes
erre, és ebből a szempontból primitívebbek a legegyszerűbb algáknál is.
Mi történik a növényekkel, ha éheznek, vagyis ha elvonjuk tőlük a fényt és a ned-
vességet? Elpusztulnak. Elpusztulnak, anélkül hogy egymás ellen fordulnának, hogy
egymás elpusztításával és felfalásával igyekeznének megmenteni életüket. Mit tesznek
ellenben ilyen helyzetben az állatok vagy az ember? Az éhség agresszivitást vált ki az
állatokból és az emberből, egymás ellen fordulnak, megölik és felfalják egymást. Ha
képesek lennénk mi is a fotoszintézis csodájára, bizonyára éppen olyan békések és ár-
tatlanok lennénk, mint a növények, de valószínűleg másként alakult volna az állatvilág
evolúciója, és az ember sem azon a gazdasági, társadalmi, tudományos fejlődésen
ment volna keresztül, melyet történelme elénk állít.
A fotoszintézis kétségkívül a növényvilág legnagyobb és legjelentősebb csodája,
van azonban ezen kívül is néhány olyan növényi sajátság, amelyről el szoktunk felejt-
kezni.
Mindjárt itt van az a közhiedelem, hogy a növény helyhez kötött, s így nem tud mo-
zogni. Először Darwin mutatott rá arra, hogy a növények is mozognak, Raoul Francé,
a nagy huszadik századi bécsi biológus mutatta ki egyértelműen, hogy a növények ép-
pen olyan könnyen, szabadon és kecsesen mozognak, mint a legügyesebb állatok vagy
az ember. Mivel azonban ezek a mozgások sokkal lassabban mennek végbe, nem
vesszük észre, és nem is vagyunk hajlandók mozgásnak tekinteni őket.
A növények – mint ezt már többek között Goethe is észrevette – ugyanazon időben,
egyszerre egymással ellentétes irányban is képesek nőni: gyökereikkel lefelé, a földbe;
hajtásaikkal és ágaikkal felfelé, a levegőbe. A növés, növekedés mozgást jelent, hiszen
a mozgás nem feltétlenül előrehaladás. Létezik helyhez kötött mozgás is, mint a növé-
nyeknél, mert ez a mozgás a külső hatásokra reagál, azok szerint más és más. Elég, ha
itt csupán a kúszónövényekre gondolunk! De vannak olyan növények is, melyek a nap
járása szerint mozognak, feléje fordítják leveleiket vagy virágjaikat. Hogy a gyökerek
szinte „ésszerű” mozgásáról ne is beszéljünk: pl. ha a föld száraz, a gyökerek nedve-
sebb rétegeket „keresnek”, s közben áthatolnak sziklán és betonon, szétrepesztve azt.
Mozgás persze az is, amikor a növények magjaikat szétküldik a világ minden égtája
felé, így gondoskodva arról, hogy utódaik ne szaporodjanak túl egy helyen, hanem
távoli területeket is meghódíthassanak.
Az egysejtű növények mikroszkopikusan kicsinyek, de képességeik óriásiak. Az
egysejtű algák pl. egyedül, magukra hagyva is megélnek, minden egyes alga tud úszni,
táplálkozni és osztódással szaporodni. De össze is tudnak állni ezek az algák egy ren-
dezett csoportba, afféle célközösséget alkotva, s ebben minden egyes algának, sejtnek
megvan a maga sajátos feladata. Minden egyes alga ugyanis csak képességeinek egyi-
két gyakorolja, aszerint hogy a gömb alakú közösség mely pontján foglal helyet. Az
egyes algasejtből, mely egy önálló egyed volt, így kialakult az első több sejtű egyed az
élet történetében. Ezt a többsejtűt Volvoxnak hívják. A Volvoxnál a mozgást a gömb
külső felületén elhelyezkedő sejtek szolgálják, ezek úgy viselkednek, mint a hajó eve-
zősei. Azok a sejtek, melyek az úszás irányában fekszenek, fényreceptorokat fejleszte-
nek ki. A szaporodás a belül elhelyezkedő sejtek feladata. A sejteknek ez a munka-
megosztása, specializálódása rendkívül jelentős lépés volt az élet fejlődésében, kibon-
takozásában. Az, amit a Volvox elsőként kialakított, szinte általánossá vált az életben,
fel egészen a magasabb rendű állatokig és az emberig. Csontok és inak, bőr és szőrzet,
szív és máj, mirigyek és idegek, ezek mind-mind olyan sejtekből állnak, melyeknek
saját, különleges feladatuk van.
Összefoglalva tehát: a fotoszintézis, a mozgás és az érzékelés, a Volvox sejtközös-
sége, mindezek igazán nem azt támasztják alá, hogy a növények a legalávetettebbek a
természetben, sokkal inkább azt, hogy ők az élők világának titkos és titokzatos uralko-
dói. Nem csoda hát, ha a science fiction írók érdeklődését is fölkeltik.
 SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

AZ ÜZENET

Noah, az Elnök titkára fáradt volt. Halálosan fáradt. Egy egész kontinenst kormá-
nyozni egy olyan teljhatalmú diktátor helyett, aki száztizenhét éves, akinek minden
lehetséges szervét valamilyen protézis pótolja, s aki egyszerre szenilis és infantilis –
nos, ez még egy egészséges fiatalembert is kimerített volna. De Noah ötvenkét éves,
kopasz, fakó arcbőrű hivatalnok volt, immár húsz éve az Elnök személyi titkára és leg-
főbb tanácsadója. Húsz éve nem volt szabadságon, húsz éve nem tette ki a lábát Nap-
városból, ebből az unalmas mintatelepülésből, ahol minden napenergiával üzemelt, és
az ezer méter magasan húzódó kupola alatt örök tavaszt tartottak fent a multirobotok.
Noah undorodva bámult ki a jelképes ablakon, melynek üvege sem volt, mivel
semmit sem kellett kirekeszteni vagy megvédeni. Édeni tájat látott, zöld tisztásokat,
ligeteket, szökőkutakat, virágágyásokat, de nagyon is jól tudta, mi van az Éden alatt.
Húsz éve nem volt odalent, de egyetlen gombnyomásra bepillanthatott a lent tekergő
labirintus bármelyik szintjének bármely folyosójára. De már régen nem nyomkodott
semmiféle gombot: nem volt kíváncsi. Tudta, mi van odalent, s éppen eléggé aggasz-
totta is ahhoz, hogy ne kívánja látni.
Csak Noah és néhány beavatott tudta, hogy a felszín békéje is nagy fáradsággal
fenntartott álbéke, rejtett vezetékek, kígyózó csövek, adagoló- és
megfigyelőberendezések és a valódinál sokkal megbízhatóbb műanyagok diadala, s
csak ő volt a megmondhatója, mennyi energiába került annak a gigászi klímaberende-
zésnek az üzemeltetése, mely az elnöki rezidencia köré örök tavaszt varázsolt. Noah
minden lényeges dolgot tudott, nem voltak illúziói. Illúziók nélkül pedig nagyon nehéz
élni.
Az Elnököt valamikor régen egyébként Peter Listernek hívták, és a nagy elnökvá-
lasztó sorsjátékon nyerte az elnöki tisztet. Hosszú történet ez, mert fél évszázaddal ko-
rábban történt, hogy Észak- és Dél-Amerika népessége úgy határozott, konföderáció-
ban egyesül, és a tökéletesen pártatlan, demokratikus döntést számítógépes sorshúzás
keretében hozzák meg, ki lesz az új elnök. Ötszázhatvanmillió húsz éven felüli férfi és
nő közül esett a számítógép gondosan előkészített, véletlenszerű választása Peter
Listerre, egy ötvenhét éves, büntetett előéletű üzletemberre. (Peter Lister huszonhét
éves korában ittas állapotban elütött egy egész családot, az apa és a gyermekek azon-
nal meghaltak; tizenegy évet kapott, ebből hat évet és két hónapot töltött börtönben.)
Noah pontos, lelkiismeretes ember volt, és kemény munkával küzdötte fel magát
Peter Lister mellé. Őt nem a számítógép választotta, hanem Peter Lister. Vagyis az
Elnök, aki kétéves hivatalos elnökösödés után úgy döntött, nincs szükség többé a de-
mokráciára. „A demokrácia marhaság!” – üvöltötte az Elnök körülbelül egymilliárd
faltól falig tévén, és magában mindenki igazat adott neki.
Lister mértéktelenül felduzzasztottá a katonaság és rendőrség létszámát, s így for-
mailag felszámolta a munkanélküliséget. Aztán a föld alatti telepekre száműzte az ösz-
szes termelőüzemet, majd a melléjük robbantott üregekben hatalmas lakótelepeket épí-
tett a munkások számára. A föld felszínén csak az adminisztrációval és a mezőgazda-
sággal foglalkozó emberek maradtak, de a legkisebb engedetlenség büntetése is élet-
fogytiglani száműzetés volt – a föld alá. A becslések szerint több mint hatszázmillió
felnőtt és gyermek élt már a felszín alatt, s csak Noah volt a megmondhatója, milyen
nehéz volt lent tartani őket. Az egykori transz-amerikai mélyvasút valamennyi felszíni
kijáratát aláaknázták, és nagy erőkkel őriztették, s egy idő után a lentiek is ugyanígy
cselekedtek, mintha valamennyien – idefent és odalent – olvasták volna H. G. Wells
rémálmát a jövőbeli társadalomról, az eloikról és morlockokról. Csakhogy itt az egy-
másrautaltság nem volt egyoldalú – a lentiek gépeket adtak, a fentiek energiát, élelmet
és vizet. Mert a felszínen élő kisebbség sem dúskált a szabad térben: minden lehetsé-
ges szabad felületet napelemek borítottak, amelyek a kontinens energiaszükségletének
kilencvenöt százalékát biztosították.
És ez, akármint is nézzük, ugyancsak Peter Lister érdeme volt. Mielőtt még szenilis
vénember lett volna, véghezvitte a lehetetlent: a maga módján mindenről és mindenki-
ről gondoskodott.
Noah, akárcsak a többi ember, egyszerre gyűlölte és csodálta az Elnököt, akinek el-
évülhetetlen bűnei és érdemei voltak.
Most, mint már annyiszor, Noah aláírta az Elnök helyett azt az okmányt, amit elvi-
leg csak az Elnök írhatott volna alá. De ez már rutinszerű eljárás volt az utóbbi két év-
tizedben. Noah felhatalmazást kapott erre az Elnöktől, akit már csak terráriumának
kígyói, békái, gyíkjai érdekeltek. Noah bal kezének mutatóujjába az Elnök személyes
elektronikus kódjelét építették bele. Noah jobb kezének mutatóujját is sok számítógép,
robot és automatikus riasztóberendezés tisztelte. De bal mutatóujját valamennyi.
Most Noah-nak le kellett mennie, nem bízhatta másra. Rejtélyes üzenetet kapott
Cyriltől, egykori és talán egyetlen barátjától. Cyril segítséget kért, és – bár érzelmek
dolgában kiszikkadt régen – Noah erkölcsi érzéke nyomokban még működött. Meg-
menteni egy nálunk kiválóbb ember életét, megmutatni csaknem korlátlan hatalmun-
kat – nos, ez nagyon csábító volt. S mellesleg emberbaráti könyörületet tanúsítani egy
jónevű tudós iránt, aki történetesen a barátunk volt – ez a lehetőség pírt varázsolt Noah
beesett arcára. Cyril Rosenthal valamikor első lett a felszín összes iskolájának tanul-
mányi versenyén, s Noah orra elől vitte el a pályadíjat. Lehet-e gyönyörűbb bosszú,
mint az, hogy most nagylelkűen megmenti egykori vetélytársa életét?
Noah mindenki másnál jobban tudta, hogy a törékeny egyensúly a felszín és a mély
erői között csak addig tart, amíg az Elnök él, és másodnaponként megjelenik a video-
falakon, mint az állandóság szimbóluma. Az emberek gyűlölték, de megszokták, és
bizonyos mértékig büszkék is voltak rá, ahogyan általában egy hosszú életű diktátort
gyűlölnek és tisztelnek.
Noah hosszú évek óta nem hagyta el Napvárost, s bár sosem kellett engedélyt kérnie
az Elnöktől ahhoz, hogy elhagyja a várost, most mégis szükségét érezte annak, hogy
hollétéről tájékoztassa Listert. Mindössze néhány óráról volt szó, de mégiscsak oda-
lent, és Noah meg volt győződve róla, tudta, hogy pótolhatatlan.
Mert Peter Lister volt az Elnök, de Noah volt az egész kormány, egy személyben.
 Lister szekuritüvegből épült kastélya Napváros mesterséges hegyének ormán terült
el: a felszíniek láthatták Elnöküket az éjjel és nappal minden pillanatában, a leginti-
mebb tevékenységek közepette is. Persze csak a kiváltságosok láthatták őt, s ugyan
kinek lenne kedve ahhoz, hogy egy aggastyán lassú mozgását figyelje… Peter Lister
kísértetiesen hasonlítani kezdett szeretett hüllőihez, s egész üvegpalotája nagy terré-
numhoz vált hasonlóvá. Noah az érzékelőhöz nyomta bal mutatóujját, s a páncélüveg
nesztelenül szétnyílt előtte. Orrát megcsapta az a szag, melyet a meleg, selymes rotha-
dás szagának nevezett magában. Azonnal verítékezni kezdett, s igyekezett másra gon-
dolni, hogy a rátörő hányingert elnyomja.
Pedig alapjában véve sokat köszönhetett Peter Listernek. Az életét kivéve majdnem
mindent.
Lister csak tekintetével üdvözölte Noah-t, majd figyelmét ismét kedvenc kígyójára
összpontosította, amely Listeréhez hasonló üveges tekintettel méregette a robotkar ál-
tal benyújtott eleven, vergődő galambot. A vastag üvegfal elnyelte a neszeket, Noah
mégis mintha pikkelyek zörgését hallotta volna. Elfordult, s ebben a helyzetben is ma-
radt, míg az Elnök meg nem szólította:
– Nos? Eljöttél megnézni, élek-e még? Utánam úgyis te leszel az Elnök. Mindenki
tudja. Itt soha többé nem lesz szabad választás. Az első nemzedék még berzenkedik, a
második már azt sem tudja, miről van szó. Nekik is jobb így. Minek a sok felesleges
beszéd?
– Valóban, minek… – mormogta Noah.
– Mit akarsz? Nemsokára videoadásom lesz, hiszen tudod. Fel kell rá készülnöm.
– Lemegyek. Van egy kis elintéznivalóm…
– Menj csak, Noah. De vigyázz! Azok ott nem szeretnek bennünket.
Lister levette tekintetét Noah-ról, a látogatásnak ezzel vége szakadt.
A titkár mereven meghajolt, és elindult kifelé. A vastag páncélüvegek szisszenve
csapódtak be utána.
Beült az expresszjárda egyik ülésébe, s megnyomta a gombot, mely a transz-
amerikai mélyvasút legközelebbi lejáratát jelölte. Az expresszjárda meglódult, egyen-
letesen gyorsulni kezdett. Noah hátradőlt, s csaknem ugyanazt a kellemes izgalmat
érezte, amit kamaszkorában tapasztalt, amikor az expresszjárda még újdonság volt
Napvárosban. A járda kifutott a várost borító láthatatlan kupola alól, s most a napele-
mek végtelen mezője mellett suhant, melyek az energia nagy részét lefelé továbbítot-
ták. Embert csak elvétve lehetett látni, csupán néhány napelemőr sétálgatott a lézer-
ágyúval ellátott őrtornyok mellvédje mögött. A napelemek őrzése inkább hagyomány
volt, mint szükségszerűség: az utóbbi évtizedekben már egyáltalán nem akarta senki
sem összetörni a napelemeket, amióta az agrotechnikusok millióiból ezrek lettek csu-
pán, a többieket pedig leküldték a felszín alá, új szakmát tanulni.
Az expresszjárda most ismét láthatatlan bura alatt suhant, s megállt a mélyvasút
egyik állomása előtt. Halotti csend és geometriai rend fogadta Noah-t, aki valaha
nyüzsgő tömegeket látott itt, tolakodó és lökdösődő embereket, kiáltozó árusokat, s
mindazt, ami még a Pénz Korában színesítette s egyúttal nehezítette is az életet. Ám az
Elnök egyszerűen betiltotta a pénz használatát, s megtiltott bármiféle cserét is az
egyének között. A számítógépek pontosan tudták az állampolgárok valamennyi lénye-
ges adatát, számon tartották életkorukat, nemüket, testsúlyukat, testméreteiket, és
minden szükségletüket kielégítették, az állam lehetőségei szerint. A fejadagokat a ter-
meléshez igazították, és mindenki annyit és olyat kapott, amilyet munkája és állapota
szerint igényelt és megérdemelt.
Az ellenőrzés gyorsan ment: Noah csak jobb mutatóujjának „varázserejét” vette
igénybe, mert nem akart indokolatlan feltűnést kelteni az Elnök lenyomatával. A ro-
botellenőrök merev műanyag arcán semmiféle érzelem nem mutatkozott, a 2011-es
genfi határozat még mindig érvényben volt, s halálbüntetés terhe mellett tilos volt
olyan robotokat előállítani, melyek megtévesztő módon hasonlítottak az emberre. A
robotgyárak ezt a törvényt úgy játszották ki, hogy antropomorf bábuikat a miniszterek,
rendőrök ós vámtisztviselők merev, fontoskodó arckifejezésével ruházták fel, kivéve,
ha éppen rendőr- és vámtisztviselő-robotokra érkezett megrendelés. (Miniszterekre
Peter Lister elnöksége alatt nem volt szükség, s csak a műveltebb egyének, mint pél-
dául Noah, ismerték a szó eredeti jelentését.)
Egy expresszlift Noah-t azonnal a mélyállomásra röpítette, ám itt kellemetlen meg-
lepetés érte az Elnök titkárát: csaknem másfél órát kellett várakoznia, míg egy szerel-
vény végre megállt, és sziszegve kinyitotta ajtóit. Mindössze néhány zöld ruhás lenti
ült a szerelvényen, s megdöbbenésüket nem is palástolva mutogattak a titkárra, aki a
fentiek fehér ruháját viselte. Kíváncsiskodásuk kellemetlen volt ugyan, de nem ellen-
ségek inkább primitív. Noah úgy tett, mintha a mélyállomások feliratait fürkészné,
amelyek mellett a szerelvény lassított, de sem felszálló, sem leszálló nem lévén, to-
vábbsuhant.
Cyril Rosenthal valahol az egykori Mexikó állam területe alatt élt, a föld alatti tele-
pülések egyszerűsített diagrammái nem tükrözték a pontos távolságokat és léptéket, de
ez Noah-t nem is érdekelte. Most mégis meglepte, hogy egy-egy mélyállomáson túl
néhány pillanatra valóságos tájak bukkantak elő, olyan hatalmas térségek képzetét
keltve, melyek feltételezték az elképzelhetetlen mértékű földmunkát. Nemcsak házak,
de egész lakótelepek villantak fel, és föld alatti erdők, melyek a természeteshez igen
közeli megvilágításban egészen idillinek tetszettek.
Noah megérkezett, s a mélyállomáson merev arcú, egyenruhás robotok érdeklődtek
udvarias fahangon úticélja felől. Noah megnevezte Cyril Rosenthalt, a robotok bólin-
tottak, s odaintettek egy automata taxit, amely nem indult meg Noah mutatóujjának
lenyomatára, csak a titkárt kísérő robotok hangjára.
Noah, akinek két mutatóujja a felszínen a korlátlan hatalom jelzéseit rejtette, most
kissé megdöbbent. De szorongása elmúlt, amikor Cyril jól ismert alakja felbukkant az
alagút végén. Cyril szótlanul megölelte egykori barátját, s Noah, aki már elszokott az
ilyen érintkezési formáktól, kisvártatva viszonozta a baráti ölelést.
– Bajban vagy? Eljöttem, hogy segítsek neked… ha tudok.
Cyril mosolygott.
– Köszönöm. Bajban vagyok, de nem veszélyben. Azért üzentem, mert mutatni
akartam neked valamit… valami fontosat. És tudod, hogy mi nem mehetünk fel… so-
ha.
 Noah arcán csalódottság és gyanakvás látszott. Csalódott volt, hogy nem törleszthet
valamit Rosenthallal szemben: füstbe ment a terv, amely szerint a mindenható titkár
kiszabadítja egykori barátját, nagylelkűen megmenti életét. Nem, Rosenthal szemlá-
tomást jó egészségnek örvendett. Es gyanakodni kezdett, vajon miféle aljas cselszö-
vény áldozata lett, amellyel eltávolították az Elnök mellől. Beléhasított a felismerés,
hogy Rosenthal megint lépéselőnyben van. És mi az, hogy nem jöhet fel? Napváros-
ban valóban nem nagyon fordultak meg a lentiek az utóbbi években, de senki sem til-
totta meg nekik, hogy feljöjjenek, ha akarnak. Persze nem tömegesen…
Közben kiértek a mélyállomásról, s újabb, még rozogább automata kocsiba ültek,
mely már a szabad ég alatt közlekedett. Megtévesztőén úgy festett minden, mint oda-
fent. A szórt fény tökéletesen utánozta a szelíd tavaszi napfényt.
– Szóval erre kell nektek az a sok energia – jegyezte meg Noah szárazon.
Cyril Rosenthal mosolygott.
– Erre is. Meg sok minden másra. Ti odafent azt hiszitek, mi idelent iszonyú üre-
gekben tengetjük életünket… bár kezdetben csakugyan nagyon nehéz volt. De ti oda-
fent… de mindegy. Nem ezért hívtalak. Azt szeretném, ha ellenőriznéd a kutatásaimat.
Olyasmire bukkantam, amit nem tudok magamban tartani. Tudod, évekkel ezelőtt a
kezembe került egy Icarus című ősi folyóirat videokópiája, és beleolvastam egy cikk-
be, amelyet két japán tudós, Hiromitsu Yokoo és Tairo Oshima írt. Egy bizonyos bak-
teriofágról van szó…
Noah elfintorodott. Ebben a pillanatban merült fel benne a lehetőség, hogy a barátja
őrült. Miért is ne? Ilyen hosszú idő a felszín alatt…
– Bakteriofág? – kérdezte óvatosan. – Hiszen te matematikával foglalkoztál koráb-
ban, amikor…
– Ez is matematika. Minden matematika – mondta Cyril Rosenthal türelmetlenül. –
Várj, mindjárt ott vagyunk. Megérkeztünk. Ez az én laboratóriumom – mutatott egy
alacsony épületre, amely azonban odabent lefelé tágult, s egy szédítően mély mozgó-
lépcsősor vezetett gyomrába.
Beléptek Cyril szobájába, amelynek vastag üvegfalai a mély tengerre nyíltak. Noah
irigy ámulattal nézett körül.
Cyril büszkén mutatott a tenger messze bevilágított térségére.
– Rosszul osztoztatok, amikor a felszínt választottátok. A Főid kétharmada teljesen
a miénk… Nos, foglalj helyet. Mindjárt hozatok neked ételt-italt. Addig is… itt a do-
kumentáció. Az a két japán adta az ötletet. Arra gondoltak, milyen módon üzenhetné-
nek legvalószínűbb és legbiztonságosabb módon a földönkívüli értelmes lények. Nos,
nem fényjelekkel, nem elektromágneses sugárzással, hanem… saját magunk által.
– Hogyan?
– Saját magunk által. Azzal a kóddal és abban a kódban, amely egész életünket
meghatározza. A génstruktúrák, a DNS-kombinációk desifrirozható mintákat adnak. S
ez olyan gyönyörűen bonyolult és tökéletes nyelv, hogy azt is biztosítja, hogy az ér-
telmes lények üzenetét csakis hozzájuk már hasonló értelmes lények fejthessék meg.
Tizenöt évem ment erre rá… a genetika és az információelmélet összefüggéseinek
matematizálására. Számítógépbe tápláltam az összes eddig feltárt génstruktúrát… de
nem szaporítom a szót. Nézd meg te magad. Talán még nem felejtetted el, amit együtt
tanultunk…
Noah összerezzent a gúnyos megjegyzés hallatán, és valami megsemmisítő vissza-
vágáson törte a fejét, de amint beleolvasott az anyagba, megfeledkezett a sértésről. Vá-
ratlanul olyan érzés kerítette hatalmába, mint kisgyermek korában, amikor régi zenét
hallgatott, fenséges, lélekemelő, felszabadító zenét. Ebben az őrületben határozottan
rendszer volt – felségesen nagyszabású rendszer.
– Igen… ez érdekes – mondta néhány perc múlva rekedten, és nem tudta levenni
szemét a bizonyító erejű levezetésekről. – Ezért, na még lenne ilyesmi, Nobel-díjat
kapnál.
Cyril Rosenthal nevetett.
– Nobel-díj? Kitől? Talán az idegenektől, akik évmilliókkal ezelőtt tudták előre,
hogy…
Noah legyintett. Most zavarta egy másik ember jelenléte, hiszen évmilliókkal ez-
előtt már létezett, végtelenül bölcs lények társaságában volt, akiket akár isteneknek is
hívhattak volna egykor, s akik az élet legalapvetőbb meghatározóinak titkosírásával
üzentek az emberiségnek.
– Végtére is a jelek jelentéstartománya tág, mégis láthatod, hogy lényegében egyet-
len mondat variációit tartalmazzák a szekvenciák és kombinációk… – magyarázta
Cyril halkan, mert megérezte a másik ember meghatottságát.
Ekkor megingott lábuk alatt a talaj, egy végtelen pillanatig még minden egyben
volt, aztán megpattantak az üvegfalak, és elképzelhetetlen erővel omlott rájuk a mély
tenger roppant víztömege. „A felszín… az Elnök… berobbantották a mélyállomáso-
kat…” – ezek voltak Noah utolsó gondolatfoszlányai, ae mindennek közepén, fehéren
égő szavakkal a dekódolt ősi üzenet: „VIGYÁZZATOK, AZ EVOLÚCIÓ
ÖNPUSZTÍTÓ FOLYAMAT…”
 Kötetünk képeiről

Varga Pál nevét, műveinek egy részét már ismerik olvasóink. Emlékezhetnek arra,
hogy a Galaktika 33. számát, a Vénuszról szóló történeteket az ő rajzaival és festmé-
nyeivel illusztráltuk. Azok a munkák bélyegek és bélyegtervek voltak, a szovjet
Szokolov és Leonov után készítette a második tudományos-fantasztikus témájú soro-
zatot. Hét címletből állt. Fantasztikum az űrkutatásban címmel, és Verne Gyula szüle-
tésének 150. évfordulójára készült.
Ezek voltak a művész első science fiction darabjai. A technika mindig érdekelte,
számos bélyegsorozatot készített mozdonyokról, gépekről, léggömbökről, itthonra és
külföldre. Fantasztikus témájú bélyegei után kapott kedvet, hogy ilyen jellegű önálló
festményeket, grafikákat készítsen. Részt vett a Móra Könyvkiadónál rendezett
science fiction képzőművészeti kiállításon, és műveiért megkapta az egyik díjat. Fur-
csa tájakat ábrázolt, idegen bolygók szikláit, növényeit, talán állatait és értelmes élőlé-
nyeit is, működésük nyomát mindenesetre – hiszen a képeken rejtélyes létesítménye-
ket láthattunk, áttetsző kupolákat, romos épületeket, ismeretlen rendeltetésű szerkeze-
teket. Aprólékos kidolgozás, a formák konkrétsága, visszafogott színek, a meseilluszt-
rációkra emlékeztető kompozíciók jellemezték ezeket a műveket. Meglátszott rajtuk a
művész bélyegrajzoló gyakorlata. Emberi alakok ritkán bukkantak fel nála, akkor is
űrruhában, a hegyes-völgyes, sziklás, növényekkel borított tájak jobban érdekelték.
Nem sokkal ezután kapott megbízást, hogy illusztráljon egy kötetet, amely a repülés
történetét meséli el az ifjúságnak. Feladatának magas színvonalon tett eleget, a techni-
ka romantikus szépségűvé változott lapjain.
Ezután került sor a Galaktika jelen számának, Mircea Opriţă novelláinak illusztrálá-
sára. Úgy gondoltuk, hogy Opriţă sokszor költőien szép és mindig emberségesen sze-
líd történetei jól találkoznak Varga Pál hasonló alkotásaival, úgy gondoltuk, hogy a
román író és a magyar festő szellemi rokonai egymásnak. Az eredményt láthatja, érté-
kelheti az olvasó, eldöntheti, hogy jól választottunk-e? Az illusztrációkat lapozgatva
az volt az érzésünk, hogy ez a társítás sikerrel járt.
Varga Pál 1937-ben született, a képzőművészet már korán vonzotta, mesterei Vén
Emil és Xantus Gyula voltak. Eleinte reklámgrafikával és dekorációval foglalkozott,
aztán elkészítette első bélyegeit, s azóta állandó munkája a bélyegtervezés. 1968 után
számos sorozatot rajzolt a Magyar Postának, még többet a külföldnek, elsősorban
Mongóliának és az arab államoknak. Több csoportos kiállításon szerepelt, első önálló
kiállítását Debrecenben mutatták be, 1983 májusában.
K. P.

Galaktika tudományos-fantasztikus antológia

Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek Szerkesztősége
Budapest XIV., Május 1. út 57-59.
Levélcím: 1392 Budapest, Pf. 277.
HU ISSN 0133-2430
Kozmosz Könyvek, Budapest
Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Zrínyi Nyomda (83.1093/1) Budapest, 1984
Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Futaki József
Szerkesztette: | Fazekas László
Szakmailag ellenőrizte: Szentmihályi Szabó Péter
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné
50 000 példány
Terjedelem: 11,44 (A/5) ív. IF 5009