GALAKTIKA 53

Tudományos-fantasztikus antológia
Frederik Pohl: A gyertyagyújtó (Dómján Gábor fordítása) 3
Frederik Pohl: A Zöld Zubbony hölgye (Dómján Gábor fordítása) 14
Kemény István: Egy régi Érchegység 40
Frederik Pohl: A csillagok atyja (Elek István fordítása) 42
Frederik Pohl: A Mars-lakók eljövetelének napja (Elek István fordítása) 57
Frederik Pohl: A Midász-csapás (Elek István fordítása) 62
Gyurkovics Tibor: Bomba 103
Frederik Pohl: A sebesség csapdája (Elek István fordítása) 104
Frederik Pohl: Mars-lakó a padlásszobában (Elek István fordítása) 114
Fazekas László: Frederik Pohl 124
Kuczka Péter: Kötetünk képeir l 127
Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter
Naoyuki Kato japán grafikus illusztrációival
c) Kuczka Péter editor, 1984

FR E DE R IK PO H L

A GYERTYAGYÚJTÓ
A Gyámsági Tanács igazgatója el halászott egy doboz cigarettát, és megkínálta Jaffa Doane-t.
- Hallottam a beszédét tegnap este - mondta. - Cigarettát?
- Nem dohányzom - felelte Jaffa Doane.
- Jó beszéd volt.
Az igazgató töprengve rágyújtott, majd elpöccintette a gyufát. Doane türelmes tekintettel várta a
folytatást. Csöppet sem illett arcához ez a tekintet, noha jócskán gyakorolta. Egyáltalán nem érte
váratlanul az igazgató hívása aznap reggel. Végül is ha az ember a világ képébe vágja a puszta
igazságot, jobb, ha el re felkészül a várható következményekre.
- Átnéztem minden önre vonatkozó adatot - mondta az igazgató -, gratulálok! Töretlenül harcolt
sok mindenért, amiben magam is hiszek. Szerintem most az egyszer alaposan melléfogott ugyan,
de ez mit sem változtat azon, hogy például a cigánykérdésben vagy az afrikai törzsek ügyében
teljes lélekkel a maga oldalán álltam. Meggy désem, hogy most is egy véleményre jutunk
majd. Nézzen csak utána az Egyenl ségi Liga könyvelésében ! Meg fogja látni, hogy évekre
el re befizettem az önök pénztárába minden tagdíjat. Mért néz ilyen döbbenten? - kérdezte az
igazgató kuncogva, szemöldöke alól Doane-ra pillantva.
- Sajnálom, de megdöbbent, amit mond - válaszolt Doane rideg hangon -, azok után, amit az ön
beosztottjai tettek a Mars-lakókkal.
- A Mars-lakókkal? De hiszen… - Az igazgató lenyelte a mondat folytatását. - Na mindegy!
Megtudhatnám, mi rosszat tettünk a Mars-lakókkal?
Doane el rehajolt.
- Tönkretették ket. Kizsákmányolták, megalázták, primitív vadembersorba süllyesztették ket.
Folytassam a felsorolást, uram? Jól ismerem a Mars Gyámsági Tanácsának munkamódszereit. A
kiküldött tisztvisel k istenítik önmagukat. Minden szeszélyük mennyei parancs. Ezt m velték
maguk a Mars-lakókkal!
Az igazgató mosolyt er ltetett arcára, de közben szája széle reszketett a bosszúságtól.
- Mint említettem, a beszédét hallottam. Javaslatai is voltak, nemde?
- Voltak! - vágta rá Doane öntelten.
- És ezek között szerepelt Kelem f megbízott leváltása, valamint az Egyenl ségi Liga által
jóváhagyott személy kinevezése a tisztségre.
- Igy van! Ahogy Kelem a kereskedelmi központban történt incidenst elintézte, az egyszer en…
- Tudom - szakította félbe az igazgató, és a beszélgetés kezdete óta most el ször valóban
megkönnyebbülten mosolygott. - Itt egy távirat a Mars távközlési központjából. Olvassa el,
kérem!
Doane gyanakodva vette kézbe a papírt, de ahogy átfutotta, láthatóan földerült.

ORVOSI FELÜLVIZSGÁLAT HARMADFOKÚ ASZTMÁT ÁLLAPÍTOTT MEG. MARS

ALACSONY LÉGNYOMÁSÁN GYÓGYÍTHATATLAN, ÉLETVESZÉLYES. AZONNALI
HAZATÉRÉS, ÁLLANDÓ FÖLDÖN TARTÓZKODÁS SZÜKSÉGES. SÜRG S
INTÉZKEDÉST KÉREK NYUGDÍJAZTATÁS ÉS ÚJ MEGBÍZOTT KINEVEZÉSE
ÜGYÉBEN.

KELEM

Doane kárörvend en vigyorgott.

- Nyugalomba vonul! Még hogy megártott neki az alacsony légnyomás! Na hiszen! Esküdni
mertem volna rá, hogy a botrány b ze fogja hazazavarni.
- A múlt héten kis híján végzett vele az asztma - mondta az igazgató színtelen hangon.
- Valóban? - Doane vállat vont. - Sajnálom, de a dolgokon ez nem sokat változtat. Ahhoz viszont
ragaszkodom, hogy utóda megválasztásában szavam legyen.
Az igazgató hosszan Doane szemébe nézett.
- Tehát ragaszkodik hozzá, nemde? - Lenyomott egy gombot íróasztalán. - Kérem, küldje be Ne
Mleeket.
- Igen, uram - válaszolt egy lágy n i hang. Az igazgató Doane-ra nézett.
- Látott már Mars-lakót? Annyira odáig van értük, kétlem, hogy valaha is látott volna egyet. Úgy
értem, szemt l szembe. A fényképek nem sokat árulnak el róluk. Tehát nem? Épp ideje.
Fölállt, és az ajtó felé intett.
- Ismerkedjenek meg! Jaffa Doane, Ne Mleek. Doane fölállt és hátrafordult. Aztán nagyot nyelt.
- Üdvözlöm - sikerült végre megszólalnia. Sóhajszer hang présel dött ki az ajtón bevánszorgó
dologból. „így suttoghat egy átmetszett torkú haldokló" - gondolta Doane.
- Örvndk. - Magánhangzók gyakorlatilag nem hallatszottak, és a mássalhangzók is mintha egy
szájpecken keresztül törtek volna el . Meg lehetett éppen érteni, azzal nem volt hiba, legalábbis
ha nagyon igyekezett az ember.
De ha a szavak érthet ek is voltak, nem úgy a Mars-lakó arckifejezése. Ahogy azt az igazgató
mondta, szemt l szembe kell a Mars-lakót látni. A fényképek épp csak utalni képesek rá. A
szétlapított, fehéresen áttetsz arcon volt valami, amit Doane víg vad-embervigyornak vélt, míg a
hatalmas, bamba szemekb l kimondhatatlan szomorúság áradt. „Mindezek a benyomások nem
sokat jelentenek - gondolta Doane -, csak a saját, vészesen antropomorf el ítéleteimr l
árulkodnak. Mindazonáltal id be telik, míg az ember hozzászokik ezekhez az ábrázatokhoz."
- Ne próbáljon kezet fogni vele - mondta az igazgató - nincs neki!
Valóban nem volt keze. A test közepe táján lengedezett ugyan négy hajlékony ízeit csáp, de
kéznek vagy karnak nyoma se volt sehol. Tömzsi lábak tartották a körte formájú testet, de térdnek
vagy bokának itt se látszott semmi jele, legalábbis amennyire ezt Jaffa Doane meg tudta ítélni.
- Ne Mleek a Mars kiküldötte itt Washingtonban, és akárcsak Kelemét, az egészségét is
megtámadta az idegen környezet - mondta az igazgató. - A maga rhajóján megy vissza a Marsra,
Doane, és ott munkatársa lesz a továbbiakban.
- Munkatársa?! - Doane leveg után kapkodott.
Az igazgató megengedett magának egy kis meglepett mosolyt.
- Hát még nem jött rá, Doane? Mivel úgyis kell küldenünk valakit Kelem helyett, úgy döntöttünk,
teljesítjük az Egyenl ségi Liga követelését. Olyan embert választunk, akit az Egyenl ségi Liga
biztosan támogat, lévén maga a Liga elnöke. Vagyis önt, tisztelt uram.
- Engem? Pont engem? De hisz soha életemben nem jártam még a Marson.
- Tizennyolc nap - mondta az igazgató -, és ezt már nem mondhatja el magáról. Feltéve, hogy
nem utasítja vissza a megbízatást.
Jaffa Doane fölpattant. Hangjában maró dühvel támadt az igazgatóra:
- Tetszene, mi? Csak arra vár, hogy visszautasítsam, igaz? Hogy elmondhassa az újságíróknak,
miféle szájh s is valójában az Egyenl ségi Liga elnöke. Ne féljen, fölismerem én az ilyen
mocskos kis politikai trükköket, ez pedig az a javából! A kezembe nyomná ügyesen a tüzes vasat,
hogy akár megfogom, akár eldobom, én égessem meg magam. Oda küldene rendet csinálni, ahol
a maga futtatott nagymen i ellen már kivizsgálás folyik, mert zavargásokig züllesztették az
állapotokat. Ha nem sikerül a rendcsinálás, ott vagyok én b nbaknak, és ráadásul az Egyenl ségi
Liga szája is be van fogva. Ha sikerül, a maga megbízottaié a dics ség.
- Tehát visszautasítja? - kérdezte az igazgató.
- Nem, uram, nem utasitom vissza. Nagyon olcsó trükk ez, és biztosíthatom, meg fogja még
bánni, hogy kitalálta. Elfogadom a kinevezést.
Válla fölött a Mars-lakóra nézett, aki egy fél pillanat alatt egyike lett a rábízottaknak. Nem tudta
megállni, hogy meg ne borzongjon, a Mars-lakó annyira emlékeztette egy oszlófélben lév
hullára.
De azért így szólt:
- Jöjjön, Ne Mleek! Az ön hazájába utazunk.

Az Egyenl ségi Liga több mint egymillió tagja Jaffa Doane-ban látta a megfontolt vezér ragyogó
példaképét. Szavait mint csatába hívó harci kürt szavát hallgatták, fáradhatatlan igazságvágyára
mint sötét éjszakában fényl fáklyalángra tekintettek föl. Mindazonáltal akadtak néhányan, akik
személyesebb jelleg véleménnyel is rendelkeztek elnökükr l. Közéjük tartozott az Ann Warton
névre hallgató ifjú hölgy is. A nyilvántartásban Jaffa Doane személyi titkáraként szerepelt, de
már jó pár hónapja forgatta fejében az el léptetés bizonyos lehet ségét.
Úgy vélte, a tizennyolc napos rutazás a Marsra pont elég lesz Jaffa Doane-nak, hogy
észrevegye, micsoda csodálatos igazgyönggyel is rendelkezik titkárn je személyében. Csalódnia
kellett. Doane gyakorlatilag az egész utat kabinjába zárkózva töltötte.
Néhány órányira voltak már csak a Marstól. Ann f nökének ajtaján dörömbölt.
- Jaffa! - szólította f nökét siránkozó hangon keresztnevén, mellesleg már nem el ször az út
folyamán. - Ne Mleek és egy másik Mars-lakó várja. Kérem, igyekezzen!
- Egy perc múlva ott vagyok - válaszolt Doane h vös, kimért hangon. Ann fenyeget en bámulta a
csukott ajtót.
- Pontosan egy percet adok, hogy elkészüljön. - De nem telt el az egy perc, és már megint
dörömbölt. - Jaffa, mondom, hogy várják! - Szünet. Majd a h vös, nyugodt hang szólt megint:
- Igen, máris! Csak egy pillanat. Ann toporzékolt.
- A fenébe is! - mondta, és megtette, amit már az els alkalommal is akart. Elfordította a
kilincset, és belépett. - Már félórája várakoznak, és Ne Mleek szerint rendkívül fontos ügyben.
Félhomály volt a szobában. Épp csak a folyosó világításából sz dött be egy kevés fény. A
gy rött ágynem kupac alól hangzott Jaffa Doane higgadt hangja:
- Tisztában vagyok vele, Miss Warton - mondta.
Ann megtalálta a villanykapcsolót. A takarók megemelkedtek, és Jaffa Doane pislogva
fölkönyökölt.
- Mi ez? - kábán krákogott. - Nem megmondtam, hogy csak kívülr l szólíthat?
- De igen, megmondta! - vágta rá indulatosan Ann, és felrántotta a hajóablak sötétít függönyét. A
speciális üveg úgy készült, hogy a sugárzás zömét kisz rje, mégis a közvetlen napfény mintha
csak egy filmforgatási helyszín kell s közepébe csöppentette volna ket. - Fölkelni! - parancsolt
rá Ann. - Ha öt perc múlva nincs kinn, magam öltöztetem föl. Nézze, Jaffa, nekem úgy t nik,
valóban fontos dologról van szó. Ne Mleek csak sóhajtozik, és a maga kötelességeit emlegeti. A
másik Mars-lakó pedig - persze nehéz nekünk az ilyesmit megítélni - mintha beteg lenne.
- Beteg? - Doane ásított, és szemét dörgölte. - Hogyhogy beteg? Ann megrázta a fejét.
- Legjobb lesz, ha a saját szemével nézi meg.

Ahogy a kis fürd szoba tükrében ködös szemmel bámulta magát borotválkozás közben, belátta,
hogy végül is igaza volt Annek „Nem az, hogy zsémbes, goromba vagy kiállhatatlan lennék -
gondolta -, de mindenesetre egy kicsit nehezen ébredek." És ez a nap jelent s nap volt.
Közeledett hivatalba lépése. Sz rtelenit szerrel letörölte a borostát álláról, és kihúzta magát.
Szembenézett tükörképével. Valami zaj hallatszott az ajtó fel l. Hátraugrott.
- Már kinn is vagyok! - kiáltotta rémülten.
Az irodában, ahová gyakorlatilag még a lábát se tette be az út alatt. Ne Mleek és Ann vártak rá
egy ismeretlen Mars-lakóval együtt. Ahogy Doane ránézett, rögtön meglátta, mit értett a lány
azon, hogy valami nincsen rendben ezzel a Mars-lakóval. Egy jó er ben lév , fiatal Mars-lakó is,
aki el tt még több száz év áll, némiképp kókadt gombára emlékeztet, de ez itt ráadásul mintha
oszlófélben is lett volna.
-Jó reggelt. Ne Mleek! - mondta Doane el zékenyen. - Segíthetek valamiben?
A Mars-lakó ziháló hangja kicsit érthet bb volt itt, az rhajó f leg héliumot tartalmazó,
alacsonyabb nyomású légkörében.
- Valóban segíthetne, mélyen tisztelt uram - mondta Ne Mleek. - Gadian Pluurt leverte lábáról a
betegség, és kéri méltóságodat, hogy a szokásos módon gyógyítsa t meg.
Jaffa Doane fölhúzta a szemöldökét
- Gyógyítsam meg? Úgy érti, hívjak orvost?
- Nem - suttogta a Mars-lakó. - Méltóságod bizonnyal maga gyógyítja meg t.
- Nem tudja, mit kell tenni? - kérdezte Ann halkan.
- Jóságos ég! Persze hogy nem tudom. Ann pedáns titkárn höz ill en bólintott.
- Arra kéri, hogy érintse meg a másikat. Épp csak meg kell érintenie.
- Megérinteni?! - Doane a Mars-lakóra bámult. - Teljesen elment az esze, Ne Mleek?- kérdezte.
- Hová gondol, uram! - suttogta Ne Mleek méltatlankodva, vonagló, bamba arccal.
- Közismert si hagyományunk jogán kérem erre. Kelem f megbizott és helyettese, Rosenman
tábornok mindig meggyógyította azokat, akiket utolért a betegség.
„Barbárság!" - gondolta Doane, és dühét is feledte egy pillanatra az ámulattól.
- És ön, intelligens ember… intelligens Mars-lakó létére hisz ebben?
- Ez nem hit kérdése, uram! - sóhajtott Ne Mleek. Csápjai idegesen rezegtek, és színtelen szeme
lehangoltságról árulkodott. - si szokásunk ez, mióta az önök igen tisztelt követei el ször tették
lábukat bolygónkra.
Doane elképedve csóválta fejét.
- Érintse meg! - tanácsolta Ann.
- De…
- Mozgás, érjen hozzá! Doane homlokát ráncolta.
- Miss Warton, ez nálam elvi kérdés. Nemcsak a Gyámsági Tanács igazgatójának tartozom
felel sséggel, hanem a Ligának is. És semmi esetre sem hagyhatok jóvá olyasmit, amit…
- Érintse már meg! - A lány egészen kikelt magából.
Doane már épp válaszolt volna, de ebben a pillanatban az rhajó enyhe iránymódosítást hajtott
végre. Mindenki megingott egy kicsit. Mindenki, kivéve a beteg Mars-lakót, Gadian Pluurt, aki
keresztültántorgott a szobán, és végül Doane kezéhez dörgöl dzött.
Jaffa Doane hátrarántotta kezét. Furcsa érzés volt. Valami meghatározhatatlan, áramütésszer
bizsergés futott végig gerincén, föl egészen a nyakszirtjéig.
- Köszönjük méltóságodnak - suttogta Ne Mleek.
A két Mars-lakó lassan kitopogott a szobából. Jaffa Doane elkedvetlenedve bámult utánuk.

- De hiszen már megírtam a beszédemet - tiltakozott Doane igazának tudatában. - És nem egy
rakás fennkölt ígéret vagy üres szóvirág a beszédem, hanem csupa tény. A lényege az, hogy véget
akarok vetni az el megbízottak… - gondolkodott a folytatáson - az el megbízottak alatt
meghonosodott visszaéléseknek.
- Pompás! - mondta Rosenman tábornok der sen. Tagbaszakadt férfi volt, nagy fején sz fürtök
göndörödtek. Az egyszer egyenruha úgy állt rajta, mintha csak ráöntötték volna. - De az
Együttállási Áldozat alól akkor se bújhat ki!
- Hiszen az egyszer en gyilkosság! - tiltakozott Doane. - És a beszédemben…
- Csak kivégzés, Mr. Doane. A Mars-lakók szabályos tárgyaláson, annak rendje és módja szerint
ítélték halálra az illet t. A többi a maga dolga.
- De én nem vagyok hóhér.
- Ön a Föld f megbízottja itt a Marson, és kötelességei közé tartozik a helyi bíróság ítéleteinek
végrehajtása.
Doane fölháborodva nézte Rosenmant.
- Végül is miért ítélték halálra, megtudhatnám?
- Mit számít az? F , hogy a Mars törvényei szerint ezért halál jár. Egyébként, helytelen
gondolkodásnak hívják a b ntettet.
- Helytelen gondolkodás? - Doane megrázta fejét, és a f megbízotti iroda ablakához ment.
Bántotta szemét a ritkás cserjékkel tarkított narancssárga homokmez , pedig ez a Mars-lakók
ízlése szerint maga volt az eszményi mintapark, és hivatali megtiszteltetésnek számított, ha
valakinek épp ide nyílt az irodaablaka. Legalábbis a Mars-lakók így gondolták.
Továbbá azt is gondolták, hogy megtiszteltetés ítélet-végrehajtóként közrem ködni egy bizonyos
szempontból rituális gyilkosságnak t ceremóniában.
- Én még a holdakat se látom - mondta Doane ingerülten.
- A Mars-lakók mindkett t tisztán látják.
- És ez az Együttállási Áldozat, ez hagyomány? Negyven-ötven évvel ezel tt mit csináltak
nélkülünk?
Rosenman tábornok vállat vont, és a faliórára pillantott.
- Távozhatok?
- Távozhat - mondta Doane kurtán. Összevont szemöldökkel nézte a ringó léptekkel vonuló,
lúdtalpas tábornokot. Doane még nem sajátította el a Marson él emberek jellegzetes
járástechnikáját.
Ügyelve az enyhe gravitációra, óvatosan ereszkedett le íróasztalához, de akárcsak az el hat
alkalommal, most is elhibázta. Sípcsontját er sen az asztal lapjába vágta, szintén hetedszerre már.
- Hiába, id be telik, míg az ember megszokja - mondta Ann Warton együttérz en. - Akarja, hogy
magával menjek az áldozati ünnepségre?
- Nem!
- Jól van, azért még nem kell az ember fejét leharapni.
- Sajnálom, Miss Warton - mondta Doane kimérten -, egy kicsit ideges vagyok.
- Én megértem, Jaffa.
- A Földr l nézve egyszer bbnek t nt a dolog - mondta Doane rosszkedv en, miközben a sivár
cserjéket bámulta odakint. - És ez még nem is a legrosszabb, Miss Warton! Nemcsak hogy el kell
vágnom valami szegény ördög torkát ma este, nemcsak valami sötét középkori kézrátételesdit
kell eljátszanom, hanem ezt hallgassa meg! - íróasztalából egy vastag paksamétát vett el . - A
Föld F megbízottainak Kötelmei. Mármint hogy az én kötelességeim. A leghajmereszt bb
babonagy jtemény, amivel valaha is találkoztam. Ha Kelem ilyen módszerekkel tartotta
elnyomás alatt a Mars-lakókat, nem csodálom, hogy lázadások robbantak ki a kereskedelmi
központban.
- Nióbéban? De hisz ott a földiekkel volt probléma, Jaffa, nem a Mars-lakókkal.
- Honnan tudja? - kérdezte Doane harciasan. - Onnét, hogy Kelem propagandagépezete ezt
szajkózza? Csak annyit tudunk biztosan, hogy bajok voltak Nióbéban. És ahol efféle primitív
trükkökkel próbálnak elnyomni egy intelligens, civilizált népet, ott valószín leg mindig is bajok
lesznek.
Doane a kötelességek listájára pillantott, és megrándult az arca.
- Ennek mindenesetre most véget vetünk - mondta b szen. - Kelem távozott, az utódja meg én
vagyok. Ott leszek az áldozati ünnepségen, azzal nem lesz hiba, de ott rögtön el is kezdem
helyrehozni a dolgokat. Én mondom magának, Miss Warton, ezután a Mars… Valami baj van? -
hagyta félbe a mondatot. - Mintha kérdezni akart volna valamit.
- Igen, szeretnék! - A lány jelent ségteljesen bólintott - Mért nem hív egyszer en Annek Miss
Warton helyett?

A helyet, ahol az Együttállási Áldozatot szokták bemutatni. Ritka Szépség Kertjének nevezték a
Mars-lakók.
„Párját ritkítja, nem vitás - gondolta Jaffa Doane az emelvényen de hogy szép lenne? No nem!"
- Készen áll az ünnepségre? - kérdezte Rosenman tábornok fanyar hangon.
- Ó persze! - válaszolt Jaffa Doane, és magabiztosan dudorászni kezdett. De az ember nem
sokáig dudorászik oxigéncsatlakozókkal az orrában. Köhögött, fulladozott, és közben
gyanakodva lesett a tábornokra. De a tábornok nem nevetett rajta.
Csöppet sem volt nevet s kedvében. Idestova hét évet töltött már a Marson, öt f megbízottat
szolgált ki, akik közül csak egy húzta le a teljes három évét. Ismerte a Mars-lakókat, és nem
tartotta valószín nek, hogy igazán jól kijönnének az ilyen Jaffa-Doane-félékkel.
Sötét volt. A Mars-lakók láng nélküli fáklyákkal világítottak. A Mars vékony légkörében nem
képes föllobbanni a láng. A települések közt vadon n tt cserjék korhadt gallyai pislákoltak
mindenütt. Aligha volt fényesen kivilágítottnak nevezhet a tér. „Persze, ez nekik akár fényár is
lehet - gondolta Doane. - Végül is a Mars-lakók szeme nem emberi szem."
Hiába bámulta az eget, ahol a két holdnak hamarosan egy vonalba kellett érnie egy bizonyos
csillaggal, ö csak egy holdat látott. A csillagot, lehet, hogy is látta. Ahány csillag a marsi
égbolton ragyog, egy ide vagy oda, neki nem sokat számított. A Marslakók éles szemének persze
mindkét égitest éppolyan tisztán látszott, mint embernek otthon a telihold. Számukra a sok tízezer
csillag mindegyike is saját jogú, önálló egyed volt az égen.
Jaffa Doane nagyot sóhajtott. Nehéz dolog egyszerre látni és megpróbálni elfelejteni azt a sok-
sok különbséget, ami a földiek és a Mars-lakók között van, és amelyek az Egyenl ségi Liga
kristálytiszta alapelvei szerint mit se számítanak.
Nem volt kürtszó, sem fölzúduló hangorkán a közönség tunyán sodródó soraiban, de hirtelen úgy
nt, mintegy magától kezdetét vette az ünnepség. Ne Mleek jelent meg a magas emelvényen,
ahol a földiek bizottsága tartózkodott.
- Három perc és hét másodperc az önök órája szerint, amint azt jól tudják, méltóságos uraim -
mondta -, és a három égitest együttállása bekövetkezik. Ö az, akinek meg kell halnia. - Félrelépett
az útból, hogy helyet adjon a másik Mars-lakónak, aki udvarias csáplengetéssel közeledett
feléjük.
- Ime, Fnihi Bel.
Az elítélt Mars-lakó illedelmesen megszólalt:
- Megtiszteltetés számomra, hogy méltóságoddal személyesen találkozhatok. Szeretném kifejezni
szinte sajnálatomat a körülmények miatt.
Doane zavarodottan nézett Annre, majd a tábornokra. Fogalma se volt, hogyan üdvözölték a
bakók klienseiket. Az Egyenl ségi Ligánál szerzett tapasztalatok között valahogy egy sem akadt,
ami eligazította volna a véres szerepkör megfelel ellátásában.
De a Mars-lakó tapintatos volt.
- Mivel kés bb nem lesz rá módom, kérem, engedje meg méltóságod, hogy megköszönjem
rajtam gyakorolt kegyességét.
- Azt, hogy megölöm?! - Doane elképedve tört ki. Arca h en tükrözte a Mars-lakók szörny
leigázottsága felett érzett döbbenetét. A Mars-lakók számára érthetetlen volt az arcjáték, k
csápjaik mozgásával fejezték ki érzelmeiket. De nem úgy a tábornok számára, aki gyorsan
megnyalta száját, hogy mondjon valamit. De már nem tudta Doane-t megel zni.
- Fnihi Bel - mondta Doane könyörületes hangon -, a rám ruházott f megbizotti hatalmamnál
fogva ügyed felülvizsgálatáig a kivégzést elhalasztom. Nem halsz meg ma éjjel!

Rosenman tábornok tanácstalanul nézett Annre, és közben szitkozódott: - Legalább megbeszélte

volna velem el bb az a hülye idióta! De nem, nem. Tíz évvel azel tt, hogy csak egy Mars-lakót
is látott volna, már mindent eldöntött. És nem hagyja, hogy bármi is megingassa véleményében.
Egyszer en mindenre fütyül. Els sorban a konkrét tényekre.
- Miféle tényekr l beszél? - támadt rá Ann. - Soha nem mondott neki semmit.
- Benne van minden az el írásokban.
- Amiket még nem volt módja átnézni. Igazán, tábornok, teljesen alaptalanul vádaskodik. - Ann
rosszkedv en bámult ki az ablakon. Nem sok hiányzott a napfelkeltéhez. Az éles fény marsi
hajnal néhány perce már ott villódzott a láthatár peremén. - Lehet, hogy nem történt semmi baja?
- kérdezte Ann.
A tábornok dörmögött valamit orra alatt, és megpöckölte a távközlési rendszer kapcsolóját.
- Van valami ? - kérdezte.
- Semmi, uram - mondta a képerny n fölt egyenruhás ember. - Néhány órája látták a
nyomortelepen. Egy osztag most fésüli át a terepet, de még nem jelentkeztek.
- Rendben - morogta a tábornok, és kikapcsolta a készüléket.
- Mi az a nyomortelep? - érdekl dött Ann.
- A város elhagyatott része. A Mars-lakók évekkel ezel tt kiköltöztek onnét, senki sincs ott.
Pocsék hely. Épp neki való, hogy a…
- Elég! - Ann megsokallta a dolgot. - Hogy beszél a f nökér l? A tábornok dühösen nézett rá, de
nem folytatta a szitkozódást.
- Nem vagyok hozzászokva az éjszakázáshoz - mondta -, egész kifordított magamból. De…
Hallgatom! - ugrott a készülékhez, ahogy az megszólalt.
- A kutatóosztag megtalálta Doane f megbizottat. Parancs?
- Tartsák ott - ordította a tábornok -, és fél perc alatt legyen itt egy kocsi a kapunál! Magam
megyek érte.
Ann helyesbített:
- Megyünk érte, tábornok úr! És ha az a felfújt hólyag azt hiszi, hogy csak úgy halálra
rémiszthet engem, és rületbe kergetheti az összes Mars-lakót, akkor…
- Egy pillanat, hölgyem! - tiltakozott a tábornok. - Az el bb úgy értettem, tilos a f megbízottat
sértegetni.
- Magának tilos is! - vágta rá Ann. - Rám más szabályok vonatkoznak. Mozogjon, tábornok! Mire
vár?

A Föld f megbízottja egy elhagyatott, düledez ház küszöbén ült, és a semmibe bámult. A
tábornok besegítette Doane-t a földi atmoszférájú autóba. Doane oda se figyelt rájuk.
Rosenmannak kellett figyelmeztetnie, hogy most már kihúzhatja orrából az oxigén-csatlakozókat.
- Köszönöm - mondta Doane szórakozottan. Szünet következett. Majd megint megszólalt: -
Fölbolygattam mindent, azt hiszem.
- De föl ám! - válaszolt a tábornok. - Negyvennyolc Mars-lakó került kórházba, méghozzá a mi
kórházunkba.
Doane pislogott.
- Vagyis testi sérüléssel - magyarázta a tábornok. - A Mars-lakók ilyesmivel nem mennek
kórházba. Néhány óra úgynevezett helyes gondolkodás, és bármit meggyógyítanak magukon. De
ezek most túl alaposan elbántak magukkal. A többsége autók elé ugrott. Attól tartok, nincs egy
Mars-lakó sem ötvenmérföldes körzetben, aki most képes lenne helyes gondolkodásra.
Jaffa Doane megrázta a fejét.
- Nem értem - panaszkodott. - Hiszen csak meg akartam egynek menteni az életét. Lehet, hogy
hiba volt, nem tudom. De mért okozott ez ekkora felfordulást? Ilyen rjöng ámokfutást?
Elüttetik magukat ilyesmiért. Megérteném, ha tudatlan vademberek lennének, csakhogy nem
tudatlanok, hiszen saját civilizációjuk van. Hogyan jelenthetnek ezek az ostoba hagyományok
ilyen sokat nekik?
- Hát még mindig nem érti?! - dühöngött a tábornok. - Ez nem egyszer en ostoba hagyomány.
rjöng rültekké váltak bizony, de nem azért, mert maga áthágott egy buta kis tabut, hanem
mert az egyetlen lehetséges dolgot tette velük, ami meg rjítheti ket. Kihúzta lábuk alól a talajt.
Beteg lett mind, mert maga végigfert zte ket.
- De hiszen…
- Ne vitatkozzon velem! Nemcsak a test lehet beteg. A földi embernek is lehet lelki baja. A Mars-
lakók pedig másfajta betegséget nem is ismernek. A lelki megrázkódtatás az egyetlen betegségük.
Ha pedig betegek, gyógyítani kell ket. Maga eltöri a lábát, és sínbe rakják. Ha egy Mars-lakó
lelke sérül meg, egy er sebb lélekre van szüksége, hogy összeillessze vele a törést. Gondoljon
csak az rutazásra! Azt hitte, csak egy primitív szokásról van szó, amikor Ne Mleek könyörgött,
hogy érintse meg a másik Marslakót? Egyáltalán nem. Sínbe rakás, gyógyítás volt. Amikor
érintették egymást, az lelke a magáéra támaszkodott, és így maga segítette a gyógyulását.
Doane nyelt egyet.
- Rendben van - mondta beleegyez en -, de a gyógyítás és a gyilkosság mégiscsak két külön
dolog. Mi van azzal, akit meg kellett volna ölnöm?
- Ott sincs másról szó, Doane. Még egy Mars-lakó sem élhet örökké, és ha már betegebb,
semhogy gyógyítani lehetne, meg kell halnia, ÉS erre csak egy mód van: fizikailag kell
elpusztítani. Öngyilkosságra képtelenek a Mars-lakók. És egymást sem tudják megölni. A lelki
megrázkódtatás a gyilkossal is végezne. Magát választották erre a célra, a leger sebb,
legbiztosabb lényt a Marson, a Föld f megbízottját.
- És amíg nem voltak itt földi emberek - kérdezte Doane -, hogyan oldották ezt meg?
Rosenman megrántotta a vállát.
- Nem voltak emberek, hogy elvégezzék helyettük a piszkos munkát, természetesen a Mars-lakók
maguk végezték el.
- De hát azt mondta az el bb…
- Tudom, mit mondtam. Nézzen körül, Doane! - A tábornok kimutatott az autó ablakán a rozoga,
elhagyatott épületekre, a nyomortelepre. A Mars egyenes vonalakból álló funkcionális
építészetével összehasonlítva, visszataszító szemétdomb volt ez a környék. A legkülönfélébb
összehordott ócskaságokból épültek a düledez falú, szétszórt építmények. Még emberi hajléknak
sem feleltek volna meg ezek a viskók, nemhogy a Mars-lakóknak.
- Itt éltek. Itt éltek a számkivetettek. Minden nemzedék leger sebb, legegészségesebb tagjai.
Szigorú tesztekkel válogatták ki és különítették el ket a Gyógyítók kasztjába. Megtiszteltetés
volt Gyógyítónak lenni, a Mars-lakók által elérhet legnagyobb és legtragikusabb dics ség volt.
Olvasson marsbéli irodalmat! A nemeslelk ség megrázó példáival van tele a Gyógyítókról, akik
magukat áldozták fel a többiekért, ök voltak az érinthetetlenek. Néhány száz mindig volt bel lük
itt ezen a nyomortelepen. És valahányszor egy gyógyíthatatlant meg kellett szabadítaniuk
szenvedéseit l, lelkileg súlyosan megsérültek k is. Aztán néhány évnyi agonizáló szolgálat után
ket magukat is el kellett pusztítani.
- Aztán jöttünk mi, és mi lettünk az érinthetetlenek, igaz? Rosenman habozott egy kicsit.
- Hát nagyjából - mondta most már kevésbé gorombán -, bizonyos fokig átvettük a Gyógyítók
szerepkörét, ez igaz. De végül is mi, emberek nem vagyunk annyira érzékenyek, és már csak
ezért is sokkal er sebbek vagyunk. Persze mi is összeomlunk néha, ha túl nagy a nyomás.
Képzelje el, ha fordított lenne a helyzet! Képzelje csak el, ha a Marslakók er sebbek és
biztosabbak lennének, és eljönnének a Földre, és kiürítenék a zárt osztályokat. Nekünk csak
pszichológusaink vannak, a Mars-lakóknak pedig csak Gyógyítóik voltak. De mint látja, a
Gyógyítók nem voltak túl sikeresek; végül is költséges gyógymód, ami csak egyik emberr l a
másikra tudja átvinni a betegséget. A mi pszichológusaink sem olyan hatékonyak, mint
amilyenek lehetnének. Emberek k is, megvan mindegyiknek a maga saját problémája, és ezek
mind keverednek, és súlyosan belejátszanak betegeik bajaiba. Ha eljönnének a Mars-lakók
hozzánk, és igazi gyógymóddal állnának el , nemcsak afféle félmegoldással, amire a mi
pszichológusaink képesek, bolondok lennénk, ha folytatnánk az elégtelennek bizonyult terápiát.
És a Mars-lakók nem bolondok. Ami azt illeti, ebben tévedett maga és a maga Egyenl ségi
Ligája.
A f megbízott fölfortyant:
- Ez mégiscsak sok! Az Egyenl ségi Liga sohase…
- Egy pillanat még! Vallja be, Doane! Maga csupa forrófej elképzeléssel jött ide, arról, hogy a
földieknek hogyan kell jól bánniuk marsbéli rabszolgáikkal. Ne! Ne vitatkozzon! Igy volt. De
látja, a Mars-lakók nem rabszolgák. S t sok szempontból kulturáltabbak, intelligensebbek és
leg jóval érzékenyebbek, mint maga vagy én. Valahogy a nagyapámra emlékeztetnek.
- Micsodájára? - Doane döbbenten hápogott.
- A nagyapámra. Tudja, mélyen vallásos volt - mondta a tábornok elábrándozva -, minden
péntek este gyertyát gyújtottunk a szombat megünneplésére. Nem tudom, mennyire ismeri a
szokásokat, de szombaton az igazi ortodox zsidók nem végezhetnek semmi munkát, még csak
gyertyát sem gyújthatnak. Úgyhogy nagyapám a szomszédban lakó ír család egyik fiát bérelte föl
a tisztségre. Ö volt a mi gyertyagyújtónk. Sábesz goj - így hívta t nagyapám.
Marty Madden volt egyébként a fiú neve. Se jobb, se rosszabb nem volt nálunk semmivel - nem
hiszem, hogy nagyapámnak bármi ilyesmi eszébe jutott volna valaha is. De ebben az egy
dologban különbözött t lünk. Tehetett valamit értünk, amit mi nem tehettünk meg. így hát
természetesen megtette. Éppúgy, ahogy maga vagy én megteszünk bizonyos dolgokat a Mars-
lakóknak, amit k maguknak nem képesek megtenni.
A tábornok elindította a kocsit.
- Jól ismertem Martyt - mondta -, egy iskolába jártunk. Tulajdonképpen sajnáltam t, mert neki
nem jutott semmi az ünnepek öröméb l. Máskülönben meg irigyeltem, mert megtehetett
dolgokat, amiket én nem. De azt sose gondoltam volna, hogy ennyi évvel kés bb, negyvenmillió
mérföldre gyermekkori otthonomtól, átveszem az munkáját…
Az út ezután csöndben telt el. Doane magába mélyedve a hallottakon töprengett. Ahogy fölt nt a
közigazgatási központ épülete, összeszedte magát.
- Rendben van - mondta szerényen. - Újrakezdem. Higgye el, most már tudom, mi a dolgom! Hol
kezdjem a tennivalókat?
Rosenman mosolygott, és hátrahajolva vállon veregette Doane-t.
- Ígérem, máris kezdheti. Méghozzá a klinikán. Van ott vagy ötven megrázkódtatást szenvedett
Mars-lakó, akinek egy komoly lélek érintésére van szüksége. Mondjuk a magáéra. Nem lesz
olyan nagyon rossz. Fájni fog a feje utána, de hát csak elvisel egy ilyen apróbb kellemetlenséget,
nem?
- Boldogan - mondta Doane. - Ez a legkevesebb, amit tehetek. És szeretnék bocsánatot kérni
mindkett jükt l. Önt l is, kedves Ann. Beképzelt, önfej alak voltam, és…
Ann közbevágott:
- Nem kell olyan nagy ügyet csinálni bel le! Egy kicsit szélhámosfajta, de hát a jó ég tudja -
figyelmen kívül hagyva a férfi fojtott fölhördülését, folytatta -, vannak sokkal rosszabbak is. És a
szíve mélyén, én tudom, maga igazán belevaló gyerek. És nem lenne az, ha nem lenne egy kicsit
nagykép és keményfej is. Sokat gondolkoztam a dolgon, higgye el, Jaffa!
Rosenman vigyorogva nézte Doane döbbent ábrázatát.
- Van benne valami - mondta -, magunk között szólva, majd csak helyrepofozzuk magát is. Csak
semmi aggódás! Még két év itt a Marson b ven megteszi. Tulajdonképpen jók az elképzelései. A
Mars-lakóknak meg kell tanulniuk megállni a saját lábukon. Máris nekiállhat gondolkodni,
hogyan is fogjon hozzá. Jót fog tenni magának. Aztán amikor lejár a két éve, hazatér, és mélyebb
emberi megértéssel nézi majd a világot. Letelepszik valahol a Földön, és egy normális, hasznos
életet kezd feleségével és családjával.
- Hoppá! - csuklott Doane. - Nincs is feleségem, még kevésbé családom. Ann biztatóan
megpaskolta a férfi karját.
- Nem is vagyunk még otthon - mondta.

D Ó M J ÁN G Á B O R F O R D ÍT Á S A

FR E DE R IK PO H L

A Zöld Z u b b o n y H ö l g y e
Liam O'Learynek hívták a férfit, akit most épp rossz el érzet gyötört. Volt valami a leveg ben.
Még nem tudta, honnét kapott szimatot, de az volt a dolga, hogy ezt kiderítse. rparancsnok volt
az Állami Javítóintézetben, közismertebb nevén: a sitten. Nem sokáig maradt volna parancsnok,
ha nincs meg benne az a képesség, hogy megszimatolja a baj szagát, és földerítse annak forrását,
legyen az bármelyik részleg bármelyik cellája is.
Az el tte álló n Sue-Ann Bradley, WFA-656R számú elítélt volt.
A parancsnok összeráncolt homlokkal bámulta a rab ügyiratát, és azon töprengett, vajon mi
juttathat egy ilyen lányt ilyen helyre. És ami még fontosabb: ha már egyszer idekerült, mért nem
tud alkalmazkodni a körülményekhez?
- Mért nem volt hajlandó fölmosni a celláját? - kérdezte.
A lány dühösen fölvetette a fejét, és el relépett. Sodaro, az r figyelmeztet en mordult rá:
- Lassan a testtel, anyukám!
- Hagyja csak beszélni, Sodaro! - intette le O'Leary. A börtöntisztvisel k szolgálati szabályzata
szerint „az elítéltnek joga van saját védelmében szólnia fegyelmi eljárás esetén", és O'Leary a
szabályzat embere volt.
- Nem tehetek róla! - tört ki a lányból. - Az a vén boszorkány Mathias egy szóval se mondta,
hogy mossak föl. Csak bedörömbölt, és annyit szólt: „Nyald föl!" Tíz perc múlva meg küldte az
röket, mert állítólag nem voltam hajlandó fölmosni a cellát.
Az r hahotázott.
- Trógernyelven mondta, hogy mosson föl. Tudja, mi a vicces ebben, parancsnok úr? Az, hogy
ez a Bradley…
- Csöndet, Sodaro! - O'Leary letette a ceruzáját, és a lányra nézett. „Csinos és fiatal - gondolta -
, biztos nem teljesen reménytelen eset. Elkövetett valami szerencsétlen ballépést, ami ide juttatta,
de a kérdés most az, hogy vajon a fegyelmez részleg a javára válna-e vagy sem." A parancsnok
fülét dörzsölgetve nézett végig a kihallgatásra rendelt elítélteken. - Bradley - mondta türelmes
hangon -, a szabályzat szerint föl kell mosnia a cellát. Ha nem érti meg az utasítást, kérdezze meg
még egyszer. Figyelmeztetem, hogy a következ alkalommal…
- Egy pillanat, parancsnok úr! - mondta Sodaro izgatottan. - Ez nem az els eset. Ott van a
papírján! Tegnap ugyanezt m velte az étkezdében. - Fedd en nézett a fogolyra.
- Az röknek kellett lefogniuk, mert verekedett egy másik n vel. Ugyanarra hivatkozott,
állítólag nem értette, hogy a másik mit mond neki. Már figyelmeztették, hogy legközelebb a Zöld
Zubbony következik.
- Nem érdekel, nem érdekel! - mondta Bradley elítélt zokogással küszköd hangon.
- Elég! - vágott közbe O'Leary. - Három nap az R részlegen. - Csettintett, és az ajtóra mutatott.
Ez volt az egyetlen dolog, amit mindkettejük érdekében tehetett.
Idáig nagy önuralommal elnézte, hogy az elítélt egyszer sem szólította t szabályosan uramnak.
De nem lehet a végtelenségig türelmesnek lenni, a hisztériát pedig végképp nem nézheti el az
ember. Márpedig a következ lépés ez lett volna.
- Na mindegy! - A távozó n után nézett, majd visszaadta az iratot Sodarónak. - Elég szomorú,
hogy még ilyenek is börtönbe kerülnek néha - mondta szórakozottan.
- Miért lett elítélve?
- Nem tudta, parancsnok úr? - Sodaro nagyot bámult. - Osztálytörvények elleni összeesküvés
miatt. Ne vesztegesse rá az idejét, parancsnok úr! Ez a n egy fajkever !

O'Leary fölhajtott egy nagy pohár vizet a „tisztségvisel k" feliratú csapnál, de rossz szájíze
csak nem múlt el t le.
„Mi vihet rá egy lányt, hogy ilyen mocskos ügyletekbe keveredjen? - T dve sétált át az
udvaron. - Hiszen mindent megkapott az élett l, amire egy lány vágyhat: rendes tisztségvisel
szül ket, jó nevelést, sokkal különb körülményeket, mint én magam, és mégis mi lett bel le!"
 - Estét, parancsnok úr! - Egy vizeny s tekintet , öreg elítélt kihúzta magát, és tisztelgett, ahogy
O'Leary elhaladt mellette.
- Jó estét! - válaszolt, és nem kerülte el figyelmét, hogy a munkára beosztott elítélt egészen
addig csak támasztotta söpr jét, míg t meg nem látta. Sok söpörnivaló persze nem volt. A
locsoló- és söpr autók aznap már kétszer feltisztították az udvar kockaköveit, de az elítélteknek
az a dolguk, hogy dolguk legyen. Az rparancsnoké meg az, hogy észrevegye, ha nem csinálják.
O'Leary nem volt elégedetlen a dolgával. „Tökéletesen megfelel tisztségvisel állás - gondolta
-, különb, mint a postai hivatalnokoké, nem annyira el kel , mint a kongresszusi képvisel ké, de
elég jó, és az ember akár büszke is lehet rá." És büszke is volt. És a büszkesége nagyon is
helyénvaló volt. Tisztségvisel családban született, ott nevelkedett, természetes hát, hogy
elégedett volt tisztes tisztségvisel állásával. „Ha hivatalnoknak szülétek - mondta gyakran
magában -, akkor mi van? Akkor arra lennék éppilyen büszke. Végül is mi rossz van abban, ha az
ember hivatalnok vagy szerel vagy katona vagy akár csak munkás is, ha már arról van szó? A
derék, egyszer munkás a Föld sója. Meglehet, hogy nem túl okosak, de mégis megkapják az
élett l a maguk problémamentes, természetes örömeiket." O'Leary nem volt sz k látókör .
Gyakran szinte irigységgel gondolt arra, hogy milyen kényelmes is lehet trógernak, vagyis
munkásnak lenni - igazította ilyenkor rögtön helyre magát. Semmi felel sség. Egyszer , lassú és
megszokott rutinmunka, aztán pihenés. Munka, pihenés.
Természetesen nem szó szerint vágyott erre az életre, niszen tisztségvisel volt, nem olyan
valaki, aki az osztályhatárokat akár csak gondolatban is áthágná.
- Estét, parancsnok úr!
O'Leary bólintott a rabnak, aki szerel volt, és akinek a börtön autóparkját kellett rendben
tartania.
- Jó estét, Conan! - mondta. Conan órák hosszat képes volt elpiszkálgatni bágyadtan egy kis
pihét a börtöndzsip légsz jén. Lusta fickó volt, megbízhatatlan is nyílván, de az autókat jól
karbantartotta. „Amikor egy év múlva lejár a büntetése - gondolta
O'Leary helyesl en -, visszatér az életbe a maga helyére, és szerel lesz ott kinn is, éppúgy,
ahogy itt benn is az volt. És feltehet leg nem reszkírozza többet a börtönbüntetést azzal, hogy
tisztségvisel nek vagy akármi másnak próbálná kiadni magát. Elfogadja helyét az életben. Ennek
a lánynak, ennek a Sue-Ann Bradleynek mért nem felelt meg a maga helye?"

II.
Minden börtönnek megvan a maga Zöld Zubbonya, noha más és más mindenütt a neve.
Marquette-ben „sárga kanári", Louisiana államban „vörös kalap", másutt meg csak lyuk,
kígyóverem vagy Klondike a neve. Mikor az ember odakerül, nem sokat tör dik az elnevezéssel,
elég, ha tudja, hogy ez a büntet részleg.
Az R részleg volt az Állami Javítóintézet fegyelmez részlege, és a rabokra húzott zöld
kényszerzubbonyról kapta a nevét. Megvolt a helynek a maga törzsközönsége, a börtön
városállamán belül egy külön kis társadalom. És mint minden közösségnek, ennek is megvoltak a
maga vezet polgárai. Szám szerint kett : Sauer és Flock.
Sue-Ann Bradley hallotta hangjukat, még miel tt a Zöld Zubbonyba ért volna. Az R részlegre
vezet acéllépcs n mászott épp fel a három rab és az ideges r, mikor Sue-Ann meghallotta az
üvöltést.
- Huuu! - visított a zárkasor egyik végén Sauer.
- Hiii! - sikított a másikon Flock.
Az R részleg bels re idegesen nézett a küls rre. Az utóbbi egykedv en bámult vissza rá,
végül is kívül volt. A bels r morgott:
 - Rohadt, tróger patkányok! Az idegeimre mennek. A másik r vállat vont.
- Csoport, állj ! - A két r végignézett a Zöld Zubbony új lakóin.
- Itt vannak - mondta Sodaro. - Vigyázzanak jól rájuk! Különösen a hölgyre. Ragyogóan fogja
érezni itt magát a sok tróger, bütyköl és firkász között. Neki való társaság! - Durván nevetett, és
átadta a csoportot az R részleg reinek.
- Egy n , a fene egye meg! - mondta a küls r rosszkedv en. - Pedig O'Leary tudja, hogy
mennyire nehéz bírni velük, ha n is van itt. Teljesen bedühödnek.
- Ereszd be ket! - mondta a bels r. - Be vannak már itt dühödve eléggé. Sue-Ann Bradley
elmerülten bámulta a földet, és oda se figyelt a két r társalgására.
A küls r bekapcsolta az elektromos gáncsmez t, ami behálózta a folyosót és az összes cellát.
Bekapcsolt állapotban szinte oda se kell figyelni a rabokra, egyszer en nem tudnának az
elektromos vonzástól elég gyorsan járni ahhoz, hogy bármi kellemetlenséget okozzanak. De a
szabályok szerint még az R részlegen sincs folyton bekapcsolva a gáncsmez , csak olyankor, ha
ki kell nyitni a zárkaajtókat, vagy ha egy rab zubbonyát le kell vetni valamilyen okból.
Sue-Ann bátran megindult befele, és rögtön elvágódott. Mintha térdig ér , s szirupban
próbált volna szaladni - ez volt els élménye a gáncsmez l.
Az r röhögött, és fél vállánál fogva talpra állította.
- Rá se rántson, anyukám! - mondta. - Jöjjön, ott a cellája! Menjen be! - Rámutatott egy zöld
kényszerzubbonyra a cella priccsón. - Vegye föl ! - mondta. - Mivelhogy hölggyel van dolgunk,
kivételesen nem kötjük meg, de a szabályok szerint viselnie kell, és a szabályok… Hé, ez b g! -
Az r döbbenten csóválta fejét. Most látott el ször síró rabot a Zöld Zubbonyban.
Mindenesetre tévedett. Sue-Annek rázkódtak a vállai, de nem a sírástól. Az el bb, ahogy
elment mellettük, jól megnézte Sauert és Flockot, és most valami ellenállhatatlan hányingerrel
küszködött.
Sauer és Flock két igazi börtöntöltelék volt. Valamikor annak idején munkások vagy
egyszer en trógerok voltak, de már annyi id t töltöttek börtönben, hogy még nekik maguknak is
nehéz volt visszaemlékezni néha, mik is voltak odakint. Sauer nagydarab, vörös hajú férfi volt.
Szeme, mint a mérges kígyóé. Flock atlétatermet , hajlékony, akár a kígyó. Bamba
borjútekintettel bámult a világba. Sauer egy pillanatra abbahagyta a vonyítást.
- Hé, Flock! - üvöltötte.
- Mi az, Sauer?! - kiáltott vissza Flock saját cellájából.
- Nem láttad ?! - bömbölte Sauer. - Egy hölgy van itt I Talán be kéne fogni a pofánkat, hogy ne
zavarjuk a hölgyet. - Rikoltó, rült röhögésbe csapott át hangja. - Ha nem hagyjuk abba, Flock,
még bajba is juthatunk.
- Ügy gondolod? - visította Flock. - Jaj, ezt nem kellett volna mondanod, Sauer! Egész
megrémítettél. Üvöltenem kell az ijedtségt l.
És kezd dött elölr l a vonyítás.
A bels r rázárta az újonnan jöttekre az ajtókat, és kikapcsolta a gáncsmez t. Megnyalta a
szája szélét, majd kiszólt:
- Nem akarsz egy kicsit cserélni velem?
- De, feltétlenül! - mondta a küls r,
- Gyáva alak - mondta a bels r rosszkedv en. - Nem tudom, mért nem bírom ezt a rohadt
melót. Hé, te! Kuss legyen, vagy szétverem a fejed I
- Hiii ! - visított Sauer. - Rettenetesen félek. - Viperaszemével az rre vigyorgott. - Nem tudja,
hogy egy trógernak nem árthat azzal, ha a fejét veri?
- Pofa be! - üvöltött a bels r.
Sue-Ann Bradley most már teljesen szintén zokogott. Egyszer en nem tudta megállni. A két
börtöntöltelék idétlen vonyitása majd szétrepesztette fejét.
- Hisz ezek nem is… nem is emberek - mondta kétségbeesve. Próbált úgy sirni, hogy ne hallják
meg az rök. - Hisz ezek állatok!
„A haragot és a dühöt megértem - gondolta kimerülten. - A harag és a düh természetes és jogos
érzelmek. Minden szabadságszeret , az aljas, elnyomó osztálytörvények ellen lázadó állampolgár
normális érzései ezek. Jó, hogy Flock és Sauer még mindig képes tiltakozni ez ellen az ocsmány
rendszer ellen, de…"
- De mért kell ennyire üvölteniük?
Az értelmetlen hangzavar teljesen elkábította. Már nem tör dött azzal, hogy hallják-e vagy
sem, hangosan zokogott. „Minden értelmetlen!"
Pedig valami haszna a zajnak is volt, és ez nem jutott Sue-Ann Bradley eszébe. A zaj elfedi a
zajt. De ekkor még csak rövid ideje volt rab.

III.
- Valami nem stimmel nekem - mondta O'Leary a börtönigazgatónak. - Úgy érzem, valahol
valami baj van.
- Baj? - Schluckebier, a börtönigazgató megköszörülte torkát, és ijedten nézett kis kerek
szemével az rparancsnokra, mintha már itt is lenne a baj.
Godfrey Schluckebier börtönigazgató az intézet tízezer elítéltjének mindenható császára volt,
úgy egyébként csak egy zavarodott kis öregember, aki mereven kapaszkodik életének
valószín leg utolsó tisztes állásába.
- Baj? - kérdezte. - Miféle baj? O'Leary megrántotta vállát.
- Különböz dolgok - mondta. - Ismeri Lafont az A részlegr l? Ma délután futballozott az
udvaron a mosodai munkásokkal.
Az igazgató félig megkönnyebbülten, félig zavarodottan zsörtöl dött:
- O'Leary, miért akar fölidegesiteni? Mi baj van abban, ha futballoznak az elítéltek? Hiszen épp
ilyesmire vannak a pihenési id szakok.
- Nem, uram, nem erre gondolok. Lafon odakinn értelmiségi volt, építész. Azok a mosodai
fickók meg munkások. Értelmiségiek és trógerok nem szoktak keveredni. Az nem helyénvaló. És
más dolgok is vannak még. - O'Leary homlokát ráncolva töprengett egy darabig. Hogyan lehet
elmagyarázni az igazgatónak egy ilyen megérzést? - Például ott van Mathias néni a n i részlegen.
Egy aranyos, drága öregasszony, ezért is lett tömbmegbízott. Életfogytiglani, és nem is lenne
hova mennie. Idáig jól kijött minden n vel. De ma egy Bradley nev lányt kihallgatásra küldött.
És miért? Mert trógernyelven mondta neki, hogy takarítson ki, az meg nem értette meg.
Ilyesmiért Mathias néni nem…
Az igazgató figyelmeztet en intett ujjával.
- Legyen szíves, O'Leary - mondta -, ne zavarjon engem ilyen sületlenségekkel. - Nehezen
lélegzett, és közben szemét dörzsölgette. Kitöltött magának egy csésze feketekávét. Benyúlt
valamiért az asztalfiókba, habozott egy pillanatig, majd O'Learyre pillantva egy világoskék
tablettát ejtett a csészéjébe. Fölhajtotta a forró italt.
Hátrad lt, és hirtelen sokkal nyugodtabbnak és elégedettebbnek látszott.
- O'Leary - mondta -, maga rparancsnok, nemde? Én pedig börtönigazgató. Magának is
megvan a munkája, nekem is megvan. Nézze, a maga munkája is éppolyan fontos, mint az enyém
- mondta kegyes leereszkedéssel, miközben komoran nézett O'Learyre. - Egyformán fontos
mindenki munkája, nem igaz? De ragaszkodnunk kell a saját munkánkhoz. Mi nem akarjuk
áthágni az osztálykorlátokat.
O'Leary kihúzta magát. Méregbe gurult.
 „Áthágás?! Hogy a fenébe beszél velem az igazgató?"
- Bocsánat az er s kifejezésért - mondta az igazgató kimérten. - Végül is a civilizáció célja a
szakosodás, nem igaz? - Schluckebier igazgató a közhelyek embere volt. - Kérem, ne aggódjon
amiatt, hogy én hogyan vezetem a börtönt. Én se tör dök a maga munkájával. Érti, ugye? - Karba
font kézzel mosolygott O'Learyre, mint valami tisztségvisel Buddha.
O'Leary már lehiggadt.
- Igazgató úr, én csak annyit akartam közölni, hogy valami baj közeledik. Megérzem az
ilyesmit.
- Ha megérzi, akkor intézze is el! - Az igazgató most már ideges volt.
- De esetleg túl nagy a feladat. Esetleg…
- Semmi esetleg - mondta az igazgató határozottan. - Ne hozzon bajt a nyakamra a
megérzéseivel, O'Leary!
Fölhörpintette maradék kávéját, és elhúzta a száját. Újból töltött magának, felt en oda se
figyelve, mit tesz, most három világoskék tablettát ejtett a csészébe. Elbámult a semmibe, és
várta a hatást.
- Tehát - szólalt meg végül - emlékezzék arra, amit ma este mondtam: a civilizáció célja a…
Egy szó, mint száz, hagyja a francba az egészet!
Csöngött a telefon. Az igazgató dühösen kapta föl a kagylót. „Ez a baj ezekkel a tablettákkal -
gondolta O'Leary. - Földobják az embert, de magasról nagyobbat lehet esni."
- Halló! - harsogta az igazgató. Rá se nézett a képerny re. - Mi a fenét akar?! Nem tudja,
hogy… Mi?! Mit csinált? Mit fog csinálni?
Teljesen elszörnyülködve nézett föl végül a képerny re.
Bármit látott is ott, az nem nyugtatta meg. Hatalmasra tágult szemmel bámult.
- O'Leary - mondta sápadtan -, az én hibám.
Letette a hallgatót, de az többé-kevésbé véletlenül a földön kötött ki.
Az R részlegr l hívták az igazgatót. ,
Öt perccel korábban a beszél még messze volt a telefontól, és legkevésbé sem állt úgy a
helyzet, mintha valaha is a közelébe kerülhetne. Akkor még ugyanis a zárkájában volt, akárcsak a
többi rab. Flocknak hívták a telefonálót.
Öt perce még egyfolytában üvöltött. Sue-Ann Bradley a szemben lév cellában lehetségesnek
tartotta, hogy Flocknak valóban fájdalmai vannak. „Meglehet, hogy ez a szörny üvöltés egy
haldokló halálhörgése - gondolta. - Az arca mindenesetre egy rettenetes kínokban agonizáló
ember arca."
A küls r bekiabált:
- Jól van, jön a tízes!
Sue-Ann dermedten várta, hogy mi következik. Semmi különös nem történt. Az r bekapcsolta
a gáncsmez t. A börtön törvényei még a Zöld Zubbony söpredékével szemben is emberségesek
voltak. Tíz percre kétóránként még a legelvetemültebb gonosztev kezét is fel kellett oldozni a
kényszerzubbonyban. A szabályzat pihen id nek nevezte ezt, de az elítéltek között csak tízes
volt a neve.
Az r kiáltására minden rab talpra ugrott.
A lány kicsit lassan kászálódott le a priccs fémkeretér l. Senki sem figyelmeztette, hogy az
örvényáram minden fémet t zforróvá hevít. Leveg után kapkodott, de megállta, hogy
fájdalmában fölkiáltson. Újabb fájdalmas lecke a börtön nyelvjárásának elsajátításában. Óvatosan
dörzsölgette combját, egész lassú mozdulatokkal. Az örvényl elektromos térben nem lehetett
gyorsan mozogni. Mintha csak gumiba ütne az ember. Minél er sebb a mozdulat, annál nagyobb
az ellenállás.
 - Rendben van, anyukám? - Az r der sen bekukkantott a cellába.
Sue-Ann tudomást se vett róla. „Engem legalább nem kell kioldozni, és nem áll itt végig az r,
amíg a dolgom végzem - gondolta. Nem sok köszönnivaló volt a lány helyzetében, de ennek a
kevésnek is nagyon örült. - Mégsem egészen olyan a sorsom, mint egy firkásznak, mint egy
minden kiváltság nélküli hivatalnoknak" - gondolta némi lelkiismeret-furdalással.
- Veled meg mi a fene van? - mondta az r a szemben lév cellánál. Vászonkeszty s kezével
elfordította az azbeszttal bevont kulcsot.
Flock összegörnyedve állt cellájában. Az r gyanakodva nézett rá. „Lehet, hogy csak trükk" -
gondolta. De Flock arcán a kín életh volt a javából. Igazi könnyek csorogtak rajta. Leveg után
kapkodva nyögött:
- Gö-hörcs!
- Á, ti trógerok mindig a beleteket fájlaljátok - mondta az r, és körbecsoszogta Flockot, hogy
háta mögé kerülve a kényszerzubbony szíjait meglazítsa. „Büdös van itt - mondta magának már
nem el ször, mióta belépett. - És még vannak, akik nem hiszik, hogy a trógeroknak a szaguk is
más! Mégiscsak szokatlan ez a szag - eszmélt fel gyanakodva. - Mintha valami égne, vagy lassan
perzsel dne. Mintha hús pörköl dne itt valahol."
Nem volt kellemes szag. Kikötözte Flockot, és elfordult.
Tör djön csak a büdös tróger a maga bajával! Tíz perce volt csak, hogy végigjárja az R részleg
összes celláját. Az elitéltek szörny szitkozódást csaptak, ha nem igyekezett kell képpen, és nem
kapták meg a lehet legtöbb szabadid t. Jól tudott korcsolyázni a gáncsmez n. Kicsit hiú is volt a
tudományára. Néha még dicsekedett is, hogy mindig megteszi két perc alatt az egész utat.
Meg is tette mindig, kivéve most az egyszer. Flock a háta mögül egészen közelr l fölnyögött.
Az r megfordult, de nem elég gyorsan. Ott állt Flock, meglep mód már félig kibújva a
zubbonyból. A karjai egyáltalán nem is voltak a ruha ujjában. Egyik kezében valami csillogó,
füstölg tárgyat tartott.
- Na jó! - hörögte Flock, miközben könnyek csorogtak fájdalomtól összesz kült szeméb l.
De nem a könnyek állították meg az rt, hanem a torka el tt lebeg fényes, füstölg tárgy. Egy
penge! Kifeszített ágyrugóra emlékeztetett a szerszám, amit isten tudja, hogyan rejtegettek a
kényszerzubbony ujjában, és hogyan köszörültek ilyen élesre. Nem csoda, hogy Flock folyton
üvöltött. Az örvényáramoktól izzó penge sütötte a kezét. Felhólyagzott hasa, ahová a szerszámot
az eddigi pihen kkor rejtette, olyan volt, mintha tömény sav marta volna föl.
- Na jó! - suttogta Flock. - Szép lassan kimész el ttem az ajtón, és nem lesz semmi bajod.
Hacsak a másik fickó nem okoskodik, nem lesz semmi bajod. Szólj neki, hogy vigyázzon
magára! Hallod? - Flock kis híján elájult a fájdalomtól.
De nem hagyta, hogy elmeneküljön az r. És magát se hagyta el.

IV.
Flock a telefonnál állt. Szeméb l patakzottak a könnyek, de sakkban tartotta a két rémült rt.
Sauer félretolta t, és beszólt a készülékbe:
- Hé, igazgató! - kurjantotta diadalmas hangon. Kígyótekintete hideg és gy lölköd volt. -
Azonnal ideküld egy doktort! Flock haver csúnyán megsérült, és orvos kell neki. - Játékosan az
rök felé bökött a pengével. - Itt ez a kés, és itt vannak a maga rei. Fölfogta? Orvost ide, de
azonnal! Hallja?
Azzal lecsapta a hallgatót.
- Megmondtam, hogy bajt érzek, igazgató úr - szólt O'Leary.
Az igazgató fölemelte fejét, rábámult, majd motyogott valamit. Egy darabig még tétovázott.
Végül fölvette a telefont.
 - Kapcsolja a kormányzót gyorsan! - mondta.

Lázadás!
Hétmérföldes csizmán száguldott szét a hír. Megszakította a barátságos kártyacsatát, épp,
mikor már a kormányzó kezében volt a hiányzó joker. Valódi motocrosszá változtatta a Hap
Arnold Field-i légitámaszponton rendezett motorversenyt. A riadóztatott pilóták szédült iramban
száguldottak gépeik felé. A hír elérte az rszobákat, a tévéstúdiókat, az országúti ellen rzési
pontokat, és ezekr l a helyekr l beszivárgott a börtön körül él több mint tizenkilencmillió ember
otthonába.
Lázadás! Pedig egyel re még fél kézen is meg lehet számolni a lázadásban résztvev ket.
Néhány ember csupán, és a városállam összes polgára és minden osztálya megremeg. Pedig csak
néhány bolha ugrál a rinocérosz vastag b rének egy kis red jében.
De bolhacsipés is lehet halálos, ha lassan szétárad a fert zés a hatalmas szervezetben. A
városállam a börtön körül reszketett a félelemt l. A tízmillió otthonban és több százezer
nyilvános helyen minden ember megdermedt a börtönb l érkez hírek hallatán.
A legkényesebb pontjukon érintette ket a hír. Lázadás! Nem egyszer utcai verekedés
randalírozó trógerok között, nem kocsmai ökölharc a napi munkát kipihen bütykölök közt. Ez a
lázadás az állam alapjait rengetheti meg. Trógerok verekedhetnek trógerokkal, senkit sem
érdekel. De a börtönben egy fedél alatt voltak a különböz osztályok tagjai.

Harminc mérföldre dél felé a Hap Arnold Field-i bázis fényárban úszott. Pilóták rohantak ki
lakásaikból a sziréna sivítására. A házakban álmukból fölvert feleségek és gyerekek
nyújtózkodtak ásítozva, értetlenül. Riadó! A nagyobb gyerekek ny gösen nyafogtak, de az anyák
elhallgattatták ket:
- Nem, nem volt mára semmiféle próbariadóról szó.
- Nem, nem tudom, hova ment apád.
- Nem, te csak aludjál! Neked még aludnod kell.
És ahogy lefektették a gyerekeket, k is fölvették önkéntes-egyenruhájukat, és loholtak az
eligazítási körzetbe.
Már távolról hallották a hangszórókat, ha nem is értettek mindent pontosan.
- Lázadás! - mondta egy els osztályú repül tisztn , három gyerek anyja. - A trógerok!
Mondtam én Charlie-nak, hogy nagyon szabadjára engedik ket, és lám, most mi sem vagyunk
biztonságban. Ismered ket, Alys! Tudod, mit akarnak a katonan któl. Legjobb lesz, ha
hazamegyek, és valami bunkóval rködöm az ajtónál.
- Bunkóval?! - csettintett Alys radarmegfigyel rmester, két, pillanatnyilag odahaza ébren
nyafogó gyerek anyja. - Ugyan mire mennél egy bunkóval? Tudod, hogy a trógerok meg sem
érzik a fejbevágást. Jobban teszed, ha jössz velem fegyvert vételezni. Talán még ma éjszaka
szükség lesz rá!
De a férfiak jól hallották az eligazítást a motorversenyre fölállított hangszórókból. És tudták,
hogy nem egyszer en a trógernegyedben kirobbant kis zavargásról van szó. A börtön! Maga a
kormányzó rendelt el riadót. Bombákkal megrakodva, adott magasságon és adott körökben kellett
cirkálniuk a börtön felett. A rakéták t zzuhatagban keltek útra, a sugárhajtású repül k süvít
dübörgéssel indultak, és végül fölszálltak a helikopterek is. És egyedül a helikopterek tehettek
igazán valamit. A börtön fölött cirkáltak. Mindegyik gépben egy k arcú pilóta és két bombavet
ült. Éberen figyelték a börtönt odalenn.
k készen álltak, bármi történjék is. De nem történt semmi.
A rakéták visszatértek üzemanyagért. A repül k visszatértek üzemanyagért. A helikopterek
maradtak. Készenlétben várakoztak. Megjöttek a rakéták megint, és ártalmatlanul dübörögtek
körbe-körbe. Aztán visszatértek a bázisra, és ott is maradtak, A helikopterek legénysége nem
bizonytalankodott és nem lazított. Az rhelyek reflektorai, a börtönépületek ablakai és a küls
rtornyok fénycsóvái bevilágították az egész terepet lenn, A börtönt l északra, a lecsapolt lápon
nyújtózkodó hivatalnoknegyed gyufaskatulya-házaiban minden lámpa égett. A hivatalnokok
készen álltak, hogy visszaverjék kellemetlen keleti szomszédaik bármiféle támadását. Itt, a
munkások zsúfolt nyomornegyedében, a trógerok átkiabáltak egyik házból a másikba, és már
gyülekeztek is a világos utcákon.
- Kirobban a balhé mindjárt! - kiáltott át az egyik bombavet kapitányának, az örvényl
motorok zakatoló dübörgésében. - Nézze a tömeget a bütyköl negyedben! Ahogy kitörnek a
börtönb l, olyan balhé lesz, amilyet még nem látott. És mi pont a közepében leszünk.
Részben volt csak igaza. A kell s közepében lettek volna, de ezt a városállam összes férfija,
je és gyermeke elmondhatta volna magáról, ha odáig fajul a helyzet. Biztonságos hely sehol se
lenne akkor. „Osztályok között tilos a keveredés!" - ez volt a városállamot életben tartó els és
legfontosabb alapelv. Egy kis verekedés családon belül nem sokat számít. Mármint a szerel k
vagy a munkások családján belül. Vagy talán a hivatalnokokat és a tisztségvisel ket nem f zik-e
szorosabb szálak a saját osztályukon belüliekhez, mint a család test- és vérkötelékeí? De a
börtönben az összes osztály söpredéke egy helyütt volt. Ha egyszer kitörnek, darabokra
szaggatják a társadalom finoman kidolgozott berendezkedését. Ha kitörnek, olyan z rzavar
támad, amilyenr l még egyetlen fegyenc se álmodott.
De másban is tévedett a bombavet . Nem úgy t nt, mintha bármiféle kitörés közeledne.

Maga a börtön a feje tetején állt.

A kivételezett A részleg is, mely máskor nyugalomnak és kényelemnek örvendett, most furcsa
események színterévé vált. El ször a légier süvöltése fentr l: „Baj van!" Aztán hirtelen
duplájára emelkedett az rök létszáma. Kényelmes tisztségvisel otthonukból visszarendelt
extra rség; „A baj biztos jele!"
A kivételezett A részleg nem szokott hozzá az ilyesmihez. Messze volt az R részlegt l és a
Zöld Zubbonytól, de mégiscsak a börtönhöz tartozott ez is. Az A részleg a kegyelteké volt. Ezek
a megbízható, kitüntetett rabok ellátták az rök munkáját, ha nem volt elég r éppen. Nem sziúk
vagy mohikánok voltak ezek az emberek, csak egyszer rézb ek, akik eladták magukat tüzes
vízért. Szolgálataikat különböz juttatásokkal honorálták. Úgyis mint: tévékészülék minden
cellában. Úgyis mint: barkácsszerszámok az egyetlen jóváhagyott kereseti lehet séghez, a
látogatóknak eladható dísztárgyak készítéséhez. Mindebb l következett, hogy az ottlév k tudták
mindazt, amit a külvilág a tévéképerny kr l megtudhatott, beleértve az Állami Javítóintézetben
történtekr l szóló megrázó híreket is. Továbbá lehet ségük volt a barkácseszközöket más célra is
fölhasználni, nemcsak ajándéktárgyak készítésére.
Wilmer Lafon, az egyik ilyen díszrab dühös és kétségbeesett tekintettel nézte a tévét.
Lafon volt a börtön éke, afféle kirakati darab. A börtöntörvények biztosították a rabok
továbbképzését, ez a rehabilitációs programhoz tartozott. A rabok rehabilitációja persze csak
vicc, és annak is szakállas, de azért megvan a maga komoly haszna is, nevezetesen, hogy
lefoglalja a rabokat. Nem túl fontos ugyan, hogy mivel.
Lafon rehabilitációs terápiája például építészeti tanulmányokból állt. Az rök sosem
mulasztották el, hogy a körülményeket ellen rz bizottságok el tt el ne dicsekedjenek vele.
Cellájának fala képekkel volt telit zdelve, de nem n i aktokkal. Maga Lafon rajzolta ezeket a
képeket. Házak, utak és hidak ragyogóan elgondolt, tisztán kivitelezett tervrajzai voltak.
- Nézzék csak! - mondta az r nemegyszer. - Nincs még egy ilyen jó mérnök odakint se, mint
ez a fiú. Mondjad csak el, Wilmer, az uraknak, mióta veszel részt ezen a levelez tagozaton ! Hat
éve! Bizony, amióta csak itt van nálunk.
Lafon ilyenkor vigyorogni és bólogatni szokott, az r meg vitte tovább a delegációt, szóval
tartva ket, valahogy így:
- Higgyék el, ez a Wilmer még felh karcolót is tudna tervezni, és ráadásul még össze se d lne!
És az rnek tökéletesen igaza volt. Lafon elítélt nemcsak tudott volna tervezni felh karcolót,
hanem jócskán tervezett is. Több mint egy tucatot, és ami azt illeti, egyik se d lt össze.
Természetesen ez még több mint hat évvel ezel tt történt, miel tt még b ncselekményért
börtönbe került volna.
Soha többet nem fog tervezni már semmit. Vagy ha tervez is, sose épül föl. Mert a rehabilitáció
ebben a börtönben is csak annyi volt, mint minden más börtönben az id k kezdete óta. Lefoglalta
az elítélteket. Elhitette, hogy van valami célja az intézménynek, aminek soha nem volt a
legcsekélyebb értelmes célja sem. Ennyi volt az egész.
Mit l lenne elég megtorlás a börtönbüntetés? Mi abban a büntetés, ha valakit az állam ruház és
etet? Lafon igazi büntetése az volt, hogy befellegzett mérnöki pályafutásának. Vad törzsek ujj-
vagy füllevágással büntetik a b nöst. A civilizált társadalmak jobban szeretik a személyiség
egyes részeit amputálni. Itt egy kis vágás, és odavan az önbecsülés. Egy kis suhintás amoda, és
lehull a szakmai tekintély. Még egy kis nyisszantás, és egy kolléga se bízik többé az emberben. A
börtön maga nem büntetés, csak a varázsló pallosa, ami elvégzi a csonkítást. Ha a rehabilitáció
valaha is hatásos lenne, ha egyáltalán annak szánták volna, hogy hatásos legyen, akkor ez a
börtönök végét jelentené.
Rehabilitáció? Mire rehabilitálnák az embert?
Wilmer Lafon kikapcsolta a tévét, és tompán a falba öklözött.
- Sosem kerülök vissza az értelmiségi osztályba! - Az ítélet természetesen magával vonta a
mérnöki kamarából való kizárást. Ezzel együtt elvesztem osztálystátusát is. - De mégis, ha
legalább kijutnék innét! Az is több lenne, mint a semmi!
Nem sok lehet sége volt erre az A részlegen. Több száz méter és vagy ötven r választotta el a
Zöld Zubbony lázadóitól.
Lafon célratör ember volt. Benézett a szomszéd cellába, ahol a Garcia nev rab épp egy
türelemjátékkal babrált. Valamikor Garcia is értelmiségi volt. Valamikor állt még a legközelebb
ahhoz, amit általában a barát fogalmán értenek.
Talán most segíthet, hogy eljussak oda, ahova akarok. Ahová el kell jutnom!
Lafon halkan káromkodott. „Gerinctelen vajsziv ez a Garcia, akárcsak egy hivatalnok -
gondolta. Szinte biztosra vette, hogy valahol folt esett a Garcia család becsületén. - Elég okos,
mint minden firkász. De nem lehet rá számítani a bajban. Egyedül kell csinálnom! - Egy
pillanatig töprengve állt. - Nincs segítség - gondolta -, fizikai munkával kell bepiszkolnom a
kezem."
Az rök a folyosón egymás közt társalogtak.
Lafon megdörgölte fekete homlokán a ráncokat, fölvett egy könnyed mosolyt, majd
végiggondolta, hogy mit fog mondani. Aztán megrázta a zárkaajtót.
- Csönd legyen ott! - kiáltott az egyik r. Lafon fölismerte a hangjáról: Sodaro volt az.
„Nagyszer !" Jól ismerte Sodarót, és beleillett a terveibe.
Megint megrázta az ajtót.
- F nök úr, ide tudna jönni egy percre?
- Nem hallottad? Pofa bel - üvöltötte Sodaro. De egy perc múlva már arra sétált Lafon tiszta kis
cellája el tt. - Mi a fenét akarsz? - dörmögte.
- Hó, f nök, mi folyik itt? - kérdezte Lafon zavartalanul kedélyesen.
 - Fogd be a szád! - Sodaro ásított. Kényelmesen megemelte vállán a pisztolytáskát. „Jól kiszúrt
velünk O'Leary, hogy visszarendelt - gondolta. - Itt tölthetem az éjszakát az A részlegen, ahelyett
hogy közelebbr l megismerhetném végre a kis kék szem statisztikusn t a népszámlálási
hivatalból."
- Azt mondja a tévé, hogy valami folyik a Zöld Zubbonyban. Hogy áll a helyzet?
Sodarónak nem volt semmi oka, hogy ne válaszoljon, de az volt a szokása, hogy jól
megvárakoztassa az elítélteket, miel tt valamilyen kérésüket teljesíti. Vagy tlz másodpercig
keményen Lafon szemébe nézett, miel tt válaszolt volna.
- Na jó! Sauer és Flock elfoglalta az R részleget. Na és akkor mi van?
„Még hogy mi van? - gondolta Lafon, de félrenézett, hogy eltitkolja a szemében ég
kíváncsiságot. - Talán még nem is kés !" Illedelmes volt a hangja:
- Álmosnak látszik, f nök úr, kér egy kis kávét?
- Kávé?! - bukott rá Sodaro. - Tud adni egy csésze kávét?
- Hogyne, uram! Félreraktam egy csészével. Az étkezdéb l fújtam meg, én magam nem is ezt
használom.
- Aha! - Sodaro a cellarácsnak d lt. - Tudod, hogy ezért a Zöld Zubbonyba vághatnálak?
- Ugyan, f nök - vigyorgott Lafon.
- Keresed magadnak a bajt. O'Leary azt mondja, ma közösködtél a mosodai munkásokkal -
mondta Sodaro csak úgy tessék-lássék fenyeget en. Nem akarta igazán piszkálni Lafont, aki
végül is hasznos szolgálatokat tesz néha neki.
- Na jó! Hol az a kávé?
Az A részlegen nem bajlódtak gáncsmez vel. Sodaro elfordította a kulcsot, és kényelmesen
besétált, rá se pillantva Lafonra. Három lépést tett a rendben tartott asztalka felé, ahová Lafon
rajztáblát szerelt, és ahol a készletét tárolta. Három lépést tett mindössze, aztán hirtelen
megérezte, hogy Lafon túl közel van hozzá. Döbbenten hátrafordult. Kicsit kés n már. Látta
Lafon kezében a fémvázas széket, látta a düht l eltorzult fekete arcot, hallotta a lecsapó szék
süvöltését. Válltáskájához kapott, de már nagyon is kés volt ehhez

V.
O'Leary belökte a börtönigazgató irodájába a remeg kis rabot. Dühösen rázta vállánál fogva.
- Ezt hallgassa meg, igazgató úr! Épp most kapták el az rök. És tudja, miért?
Az igazgató szánalmasan nyöszörgött és félrenézett. Már O'Learynek sem válaszolt. Némán
hallgatta a telefonon percenként dühödten doktort követel Sauert. Már szinte semmi mást nem
csinált, csak nyöszörgött. De akkor is volt a börtönigazgató. Neki kellett kiadnia a parancsokat.
- Figyeljen, igazgató úr! - O'Leary kiabált. - Ez a mocskos kis bütyköl tönkretette az egész
börtön gáncsmez rendszerét. Ha kijutnak a rabok az udvarra, nem tudjuk megfékezni ket.
Az igazgató együttérz en ráncolta homlokát.
- Ajaj! - mondta.
O'Leary megint megrázta a rabot.
- Mozgás, Hiroko! Mondj el mindent az igazgatónak!
A rab arrébb húzódott. Veríték gyöngyözött sárga, ráncos homlokán.
- Meg kellett tennem, parancsnok úr - dadogta. - Én zártam rövidre a kasznit a
gáncshálózatban, de meg kellett tennem. Üzenetet kaptam, hogy vagy elszúrom, vagy végem van.
Mit tehettem, parancsnok úr? Én nem akartam, de…
- Kit l jött az üzenet? - vágott közbe O'Leary. A rab csak fejét rázta.
- Mir l beszél? - kérdezte az igazgató csöndesen.
O'Leary az ég felé fordította szemét. „És az igazgató? - gondolta. - A saját intézetének a
zsargonját sem ismeri!"
- Parancsot kapott a börtön alvilágától, hogy zárja rövidre a gáncsmez elektromos hálózatát -
tolmácsolta O'Leary az igazgatónak. - Megfenyegették, hogy megölik, ha nem teszi meg.
Az igazgató ujjával dobolt az asztalon.
- A gáncsmez t? Ja vagy úgy! Az pedig fontos. Legjobb lesz, ha azonnal rendbe hozza,
O'Leary.
- Én hozzam rendbe?! Nézze, igazgató úr, éppolyan jól tudja, mint én, hogy a börtönben csak a
rabok között vannak szerel k. Még ha lenne is olyan r, aki vállalkozik a feladatra, de annak én
magam látnám el a baját, még ha lenne is ilyen, az se érne semmit. Azt se tudná, hol fogjon
hozzá.
Az igazgató nyelt egyet. Be kellett látnia, hogy O'Learynek igaza van. Természetesen senki
más, csak egy szerel , a szerel k osztályán belül is csak egy speciális alosztályba tartozó
villanyszerel tudna megjavítani egy olyan dolgot, mint a gáncsmez -generátor. Ez tény és való.
„Manapság olyan összetett a világ, hogy mindenhez külön szakember kell - gondolta patetikusan.
- Ez bizony igaz - mondta figyelmetlenül -, végül is a civilizáció célja a szakosodás. O'Leary
mély lélegzetet vett. Ráfért. Intett az ajtóban álló rnek.
- Vigye innét azt a bütyköl t! - A rab lecsüggesztett fejjel kioldalgott. O'Leary az igazgatóhoz
fordult, és széttárta karját.
- Igazgató úr - mondta tagoltan -, nem látja, hogyan állunk? Ne várjuk ki, amíg az egész börtön
a feje tetejére áll. Engedje meg, hogy az R részlegre menjek egy különítménnyel, miel tt még túl
kés lenne.
Az igazgató elgondolkodva csücsörített, és a fejét csóválta, mintha azon er lködne, hogy a
teljesen lehetetlen kérésben valami kis értelemre leljen.
- Nem - mondta végül.
O'Leary szenvedélyes hangot hallatott. Kis híján elkáromkodta magát. Hátat fordított a magába
roskadt igazgatónak, és merev léptekkel az ablakhoz ment.
„Legalább nem az én hibám" - gondolta. O'Leary rendelte be az röket túlórázni, és nem az
igazgató. Ö állította ket rségbe a küls falakra. A bels rség meger sítését is intézte el. Ö
legalább tett valamit. De nem hitte, hogy ez elég lenne. Jó pár ügyeletessel beszélt telefonon, és
mindenhonnan ugyanazt jelentették. Sehol nem aludt egy rab se. Átkiabáltak egymás celláiba, és
az rség nem tudta lecsendesíteni ket. Rejtett rádiókat hallgattak, és az rök nem merték
megmotozni ket. Valamire készültek. De vajon mire?
O'Leary nem akarta kivárni, míg megtudja, mire. Egypár válogatott rrel oda akart menni, és ha
kell, t zharc árán is bejutni a Zöld Zubbonyba, hogy felszámolja a fert gócot.
De a börtönigazgató nemet mondott. O'Leary felnyögött, és gondterhelten nézte a köröz
helikoptereket.
Az igazgató mégiscsak igazgató! A tisztségvisel szervezet gépezetének óvatos és megfontolt
mérlegelése helyezte ebbe a pozícióba, ahol a Felülvizsgáló Bizottság évr l évre meger sítette t.
Szinte államellenes cselekedet azt gondolni, hogy a Bizottság tévedhetett.
De O'Leary egészen biztos volt abban, hogy az igazgató beijedt, tehetetlen alak.
A készülék megint jelzett. Az igazgató fölemelte a hallgatót, és kartávolságra tartva magától,
üveges szemmel a falra meredt. Újra Sauer volt az a Zöld Zubbonyból. O'Leary tisztán értette a
fülhallgatóból harsogó hangot.
- Figyelmeztettem, igazgató! - mondta az eltorzult hang. Hideg kígyótekintet , vigyorgó arc
bámult ki a képerny l. - Öt percet adok, igazgatókám, hall engem? És ha nincs itt a doki, öt
percen belül, az rei megnézhetik magukat! Levágok egy kezet, és kidobom az ablakon. Érti?! Öt
perc múlva meg egy másik kezet. Aztán még öt perc és…
 Az igazgató elfúlva hörögte:
- Már hívtam a börtönorvost, Sauer. Higgye el, már hívtam. Ott lesz, ahogy csak tud.
- Öt perc! - A vérszomjas vigyorgó arc elt nt a képerny l. O'Leary el rehajolt.
- Igazgató úr, kérem, engedjen oda egy különítménnyel!
- Különítménnyel? - bámult rá az igazgató egy döbbent pillanatig. - Nem O'Leary! Minek oda
egy különítmény? Egy orvos kell oda. Felel sséggel tartozom az rökért, és ha nem szerzek
orvost…
- Itt vagyok, igazgató úr - szólt egy h vös, nyugodt hang az ajtóban. Mindketten talpra
ugrottak. - Leülhetnek - mondta az orvos.
- Hál' isten, hogy megjött! - Az igazgató kapkodva széket keresett a doktornak.
- Egy pillanat! - vágott közbe élesen O'Leary. - Nem engedheti oda egyedül a doktort.
- Nincs egyedül - szólalt meg a doktor háta mögül asszisztense, támadóan O'Learyre tekintve.
Selymes sz ke szakállú ifjonc volt, tanulóéveinek elején járhatott még csak. - Én vele megyek -
mondta.
O'Learynek fogytán volt a türelme.
- Megeszik magukat, doktor - mondta. - A két legaljasabb gonosztev az egész börtönben. Két
túszuk már van, miért adnánk nekik még kett t?
Az orvos keményen a szemébe nézett. Magas férfi volt, büszkén hordta szakállát.
- Azt hiszi, megakadályozhat egy szenved gyógyításában? - kérdezte. Hasára kulcsolt kézzel
hátrafordult, hogy távozzon. Az asszisztens félrelépett, és meghajtotta fejét. O'Leary feladta a
küzdelmet.
- Jól van, menjenek! - mondta. - De én is magukkal megyek, és viszek egy különítményt is.

Sue-Ann Bradley összehúzta magát cellájában. A Zöld Zubbony a feje tetején állt.
„Soha, de sohasem hittem volna - vallotta be magának -, hogy ilyen szörny lesz itt!"
Elképedve hallgatta a kiszabadult fegyencek zajongását. Széjjelzúzták a cellák berendezését.
Rémes fenyegetéseket üvöltöztek a megkötözött rök fülébe
- Mintha… mintha állatok lennének!
Félelemmel töltötte el a gondolat, s ami még rosszabb, a kihunyt hit bánatával járta át. Tudta,
meglehet, hogy t magát is halálveszély fenyegeti hamarosan, de még rosszabb érzés volt, hogy
az eszmék, amik börtönbe juttatták, már haldokoltak is lelkében.
- A trógerok nem ugyanolyanok, mint a tisztségvisel k!
Állati üvöltés és üvegcsörömpölés hallatszott a folyosóról. Flock volt az. Épp bezúzta a telefon
képerny jét.
- Mit m velnek?! - Bradley elitélt magában zokogott. Teljesen fölfoghatatlan volt, ami
körülötte folyt. Érthetetlen szavakat ordibáltak neki, alig elképzelhet büntetésekkel fenyegették
az röket. Sauer és Flock munkások voltak. Akadt néhány hivatalnok és szerel is a zavargó
rabok között. S t még tisztségvisel k és értelmiségiek is, amennyire ezt meg tudta ítélni. De
megérteni egyiket sem volt képes. Mért kellett vajon a csöndes kis kínai hivatalnoknak
fölgyújtani az ágyát a hatos cellában?
Valami rendszer, úgy t nt, van a dolgokban: a munkások összevissza csaptak le, ötletszer en
törve szét, ami kezük ügyébe esett; a szerel k el szeretettel tették tönkre az elektromos és
vízhálózatot. Az el kel bb osztályok tagjai kevésbé direkt módon élték ki kétes vágyaikat,
például ágyfelgyújtással. De micsoda rült rendszer ez!
Minél többet látott bel le, annál kevésbé értette
Nemcsak arról volt szó, hogy más nyelven beszéltek - számtalan órát töltött sikertelenül azzal,
hogy megtanulja a különböz osztályok zsargonját -, nem ilyen egyszer volt a probléma. Elég
kellemetlen volt értetlenül hallgatni az idegen szavakat, mint például amikor Mathias
trógerzsargonban utasította a cella fölmosására.
Sokkal rosszabb volt, hogy nem értette a szavak mögött rejl gondolatokat.
Sue-Ann Bradley egy nemes eszmének szentelte fiatal életét. Annak, hogy minden ember
szabad, egyenl és lényegében azonos. Vagyis a fontos dolgokban. Azonosak reményeik,
azonosak indítékaik és azonosak erényeik. Hátat fordított megbecsült tisztségvisel családjának,
föladta sokatígér tisztségvisel karrierjét, hogy belépjen az Osztályegyenl ség nev földalatti
szervezetbe.
Sikoltás hallatszott a folyosóról. Sue-Ann az ajtóhoz lépett. Sauer elkapta az egyik rt. Az r
keze le volt kötözve, de a lába nem. Kiszabadította magát a kígyószem rjöng karmából, és
Sue-Ann felé rohant.
Nem tudott másfele futni. Az r lihegve esett be a cellába.
- Kérem! - könyörgött. - Az az rült Sauer le akarja vágni a kezem. Az isten szerelmére, állítsa
meg!
Sue-Ann rémült, könnyes szemmel bámult.
Sauert megállítani?! ÉS pont ? A nagydarab, vörös hajú férfi fenyeget en közeledett.
Dühödten kiáltott, de közben érzéki tekintettel mérte végig a lányt:
- Gyere ide, te büdös firkász! - harsogta. A megszólítás nem volt egészen helyénvaló. Az r
minden felmen je tisztségvisel volt. De Sue-Annre józanítólag hatott.
- Vigyázzon a szájára, Sauer úr! - mondta a helyzethez csöppet sem ill en. Sauer döbbenten
pislogott.
- Ne merje bántani! - figyelmeztette a lány. - Hát nem látja, Sauer úr, hogy a kezükre játszik? A
szerel ket a hivatalnokokra uszítják, a munkásokat a katonák ellen szítják, és maga beszáll ebbe.
Sauer testvér, kérem…
A vörös hajú alak megfontoltan a földre köpött. Megnyalta szája szélét, majd barátságos
bohócvigyort vágott.
- Anyukám, izéld meg a jó izé izédet! - rikoltotta der s pojácahangon. Sue-Ann Bradley
sápadtan leveg után kapkodott.
Tudta, hogy léteznek ilyen szavak, de természetesen csak elméletileg tudta. Sosem volt
szerencséje hallani ket. F leg nem egy munkás szájából és neki címezve. Lábainál az r
reszketve földre borult.
- Sauer, Sauer! - Rémült üvöltés hallatszott a folyosóról. A vörös hajú óriás habozott.
- Gyere ide, Sauer! Egymillió r jön föl a lépcs n. Baj van!
- Gondom lesz rád - mondta Sauer rekedten az öntudatlan rnek. Kifejezéstelen tekintettel a
lányra bámult, megrázta nagy fejét, és kisietett a folyosóra.
Örök jöttek valóban. Nem épp egymillió, de majdnem tíz. Élükön az orvos közeledett, h vös,
szakállas arcával mereven el retekintve, hasán összefont karokkal, készen állva, hogy
meggyógyítsa a beteget, enyhülést adjon a haldoklónak, vagy segítsen az új élet elindulásában -
már ahogy a szükség hozza.
- Állj! - visította Flock rémesen fölhólyagzott hasára görnyedve. Fegyver volt kezében, és
elmebeteg-tekintettel bámult le a lépcs n. - Állj vagy…
- Pofa be! Csak az orvos jöhet! - kiáltotta Sauer a közeled csoport felé.
Az asszisztens tétovázott, az rök megmerevedtek. Az orvos nyugodt hangon megszólalt:
- Az asszisztensre szükségem van. - Csodálkozva pillantott a rácsos bejáratra.
- Rendben - mondta Sauer habozva -, de az rök kinn maradnak!
Néhány méterrel arrébb Sue-Ann Bradley épp az ájult rt gyömöszölte be a cella
mosdóhelyiségébe.
 Elérkezett a döntés ideje.
„Semmi gubbasztás! - mondta magának kétségbeesve. - Nem húzódok meg tovább. - Rácsukta
az öntudatlan rre a kilincset, és hátát b szen az ajtónak vetette. - öt legalább megmentem, ha
tudom. Csak a holttestemen keresztül juthatnak hozzá… vagy - gondolta, és szive hirtelen a
torkába ugrott - legalábbis csak a testemen keresztül."

VI.
Miután O'Leary és az orvos távoztak, az igazgató egy székbe rogyott. De nem sokat
pihenhetett, máris belépett a titkár, és elkerekedett szemmel jelentette:
- A kormányzó!
- Ah, kormányzó úr! Nagyon örülök, hogy eljött - sikerült végre kinyögnie az igazgatónak.
A kormányzó leintette, és beengedte az ajtón kíséretét. A szoba megtelt a hírszolgálatok
tudósítóival és a városrészek közigazgatási embereivel. Volt köztük egy repül tiszt is rnagyi
rendfokozattal.
- Összeköt vagyok, uram - mondta -, arra az esetre, ha utasításai lennének egységeink részére.
- Vagy egy tucat ember volt a szobában.
Az igazgató egészen összezsugorodott.
- Természetesen ez nem kritika az ön munkája ellen, igazgató úr, de azért jöttem, hogy
személyesen vegyem át az irányítást. Az Általános Tisztségvisel Szabályzat 12. törvény 3.
paragrafusa alapján átmenetileg felfüggesztem önt tisztségében. Rendben?
- Ó, rendben van ! - kiáltott fel az igazgató hitetlenked örömmel.
- A helyzet rosszul áll - mondta a kormányzó. - Rosszabbul talán, mint gondolja. Aggódom a
túszokért. Ott vannak az rök, az orvos, és épp most hívott fel Bradley szenátor, hogy…
- Bradley szenátor? - visszhangozta az igazgató.
- Sebastian Bradley szenátor, igen. Államunk egyik els tisztségvisel je - mondta a kormányzó
határozottan. - Úgy áll a helyzet, hogy a lánya épp az R részlegen van mint elítélt.
Az igazgató lehunyta szemét. Nyelni próbált, de torka béna volt az izgalomtól.
- Természetesen - folytatta a kormányzó zavartalanul - teljesen jogos az ottléte. F benjáró
nért, nevezetesen államellenes összeesküvésért és lázításért lett elítélve. De azért érti, ugye,
hogy kényes a helyzet?
Az igazgató értette. Nagyon is jól értette.
- Tehát - mondta a kormányzó - magam szándékozom az R részlegre menni. Sebastian Bradley
régi közvetlen barátom az Osztálybasorolást Felülvizsgáló Bizottság vezet ségéb l.-A mondat
második felét hangsúlyozta. - Úgy tudom, orvos megy az R részlegre. Vele tartok.
A börtönigazgató föltápászkodott a székben
- Már elment - mondta -, már elment, kormányzó úr De biztosíthatom, hogy Bradley
kisasszonyt, vagyis Bradley elitéltet… vagyis hogy a hölgyet nem fenyegeti veszély. Megtettem a
szükséges intézkedéseket. - Lassan visszanyerte önbizalmát, ahogy saját szavait hallgatta. - Épp
most döntöttem a megfelel ellenintézkedésekr l, amikor ön belépett. Az rség fegyverben áll a
falakon. Eleresztenek néhány sorozatot az udvarra, és a helikopterek rögtön szórni kezdik a
könnygáz- és világítógránátokat.
A kormányzó már az ajtóban állt.
- Nem fog ilyen parancsot kiadni! - mondta. - Tehát merre ment az orvos?

O'Leary az udvaron állt, és tudta, hogy már nyakig benne vannak a bajban. A börtönön
végigsöpört a lázadás szele. Az els jel az volt, amikor kigyúltak az A részleg fényei. Sodaro! -
gondolta, de nem volt ideje, hogy most vele tör djön. Különítményének egy részét elküldte az új
épületbe, és hagyta, hogy az orvos néhány rrel a régi épület felé igyekezzék. Az A részlegen és
az új épület alsó szintjén már állt a bál. T lük nem messze, a B és C részlegen is kigyúltak a
fények.
Nem sokkal arrébb már az üvöltést is hallani lehetett. Egy perc se telt el, és megnyíltak az
épületek kapui.
A rabok három további épületet is hatalmukba kerítettek már. Hogy hogyan, azon O'Learynek
nem volt ideje töprengeni. Az elitéltek kiözönlöttek az udvarra. Végignézett az rjöng tömegen.
Wilmer Lafon vezette a lázadókat, kezében rökt l zsákmányolt fegyverrel. Szörny
fenyegetéseket üvöltött a leveg be.
- T njünk innét! - kiáltotta a különítmény tagjainak, és futottak. Egyszer en rohantak.
Összevissza, ki merre látott.
- Állj! - kiáltott O'Leary, de azok nem álltak meg. Átkozta magát, amiért hagyta ket szétfutni.
Két rt sikerült még nagy nehezen elcsípnie, és futva megindult velük az R részleg felé. A
hatalmas, sötét épületnek itt csak a legfels emeletén égtek még a fények. Látták, ahogy az orvost
és kíséretét elnyeli az épület kapuja. Valami mást is láttak még: egy rakás rabot maguk és a régi
épület között. A m hely volt útközben, annak bejárata körül volt a kavargás központja, épp a
mosoda mellett.
A mosoda!
O'Leary döbbenten állt. Lafon jutott eszébe, ahogy a mosodai rabokkal haverkodott. Lafon,
ahogy a kitörést vezette az A részlegr l. A kis szerel , aki m helymegbízott volt, és aki
megbénította az udvari gáncsmez áramkörét. Aztán Sauer és Flock, akik egy saját gyártmányú
késsel vakmer en elfoglalták a Zöld Zubbonyt.
„Talán összeillik - gondolta. - Lehet, hogy mindez egy tervbe passzol." Nem tudta. De nem is
most akarta megtudni.
- Gyerünk! - kiáltotta a két rnek, és a f kapu id leges védelme felé loholtak. Üvöltésekt l
harsogott az egész felbolydult fegyház. Szórványos lövések hallatszottak a falon álló rök fel l.
- A fejük fölé, a fejük fölé! - imádkozott csöndesen. Belülr l is lövések hangzottak, örök l nek-
e, vagy rabok az rök fegyvereivel - nem tudta. Az udvart elárasztották a rabok, de a f kapu
közelébe még egy se jutott el. És mintha elfelejtették volna, mit akarnak. Körbe-körbe vágtáztak
a pásztázó fénynyalábokban, irtózatos zajt csaptak, de mintha maguk se tudták volna, hogy mit
akarnak.
„Vezérre várnak - gondolta O'Leary. - Vajon mi történt Lafonnal?"
- Maga az, O'Leary? - kérdezte valaki. O'Leary hátrafordult és pislogott.
- Úristen! A kormányzó!
A kormányzó félreintve az röket, egyedül jött be a kapun.
- Maga az, O'Leary? - ismételte meg a kérdést. - Nagyszer ! Örülök, hogy megtaláltam. Együtt
megyünk az R részlegre.
O'Leary nyelt egyet, és a nyüzsg rabok tömegére mutatott. Igaz, közvetlen közelben egy se
volt, de az udvar csak úgy hemzsegett t lük. Mindent összetörtek, ami kezük ügyébe esett. Ez
volt a lázadásuk. A mosodai gépek és a tornafelszerelések már áldozatul estek a rombolásnak. Jó
mulatság lesz, ha O'Learyre és a kormányzóra akadnak, törni-zúznivalót keresve.
- De kormányzó úr…
- A fenébe is! Azt kérdeztem, oda tud vinni vagy sem!
O'Leary mérlegelte a lehet séget. Nem volt messzebb harminc méternél a régi épület
bejárata. Nem álltak ott rök pillanatnyilag, mert vagy a falakon voltak, vagy rejt zködtek. Ezt
a kaput még nem szállták meg igazán a rabok.
- Ön parancsol - mondta. - Várjon még egy percet. - A fények épp el ttük világították meg az
udvar kockaköveit, pár pillanattal kés bb odébb táncolt a fénycsóva.
- Futás! - kiáltott O'Leary, és kiugrott a kapu alól. A kormányzó és a két r vele rohant. Sikerült
átjutniuk.
A kapu alól jól hallották a még zárkájukban lév rabok üvöltését, de köröttük nem volt más,
csak szürke acélfalak, el ttük meg az R részlegre vezet lépcs .
- Föl! - lihegte O'Leary, és dübörögve megindultak az acéllépcs n.
Majdnem sikerült följutniuk. Följutottak volna, ha nem jelenik meg Lafon, aki jól tudta, mit
akar, és aki szintén a Zöld Zubbonyba igyekezett, csak a hátsó bejárat fel l. Tulajdonképpen
följutottak, csak nem úgy, ahogy tervezték.
- Félre az útból! - üvöltött O'Leary Lafonra és a néhány rabra.
- Eridj a pokolba! - Lafon támadott. Kemény küzdelem volt, és O'Learyék vesztették el a
játszmát, méghozzá alaposan.
A kormányzó lépett be els nek az R részlegre, hátában egy hideg fegyvercs vel. A puskatussal
bevert fej , öntudatlan O'Learyt rabok cipelték.

Amíg k fölfelé jöttek, Sauer az orvossal ordibált:

- Hozza rendbe a fiút! Haldoklik, maga meg csak ül ott! Az orvos türelmes hangon válaszolt:
- Fiam, a sebeit bekötöttem. Fájdalomcsillapítót is kapott, nekem meg pihennem kell. Lesznek
még sérülések, amiket el kell látnom.
Sauer dühöngött, és az orvos körül ugrált. De mást nem tett. Még Sauer sem mert volna egy
orvost bántani. Egy ügyvédet vagy egy temetkezési intéz t már rég megütött volna. Nemcsak
azért, mert az orvosok értelmiségiek. Még az értelmiségiek osztályán belül is különleges helyet
foglaltak el. Nem voltak éppen fels bbrend ek, de valahogy mégis elkülönültek Mindenesetre
nem olyanok voltak, akikkel Sauer kikezdhetett volna, és ezt Sauer jól tudta.
- Jön valaki ! - kiáltott az egyik kiszabadult fogoly.
Sauer a lépcs feljáróhoz ugrott. Látta, hogy Lafon az, és hátralépett. Majd meglátta, hogy kit
hoznak magukkal, és megint el reugrott.
- O'Leary! - üvöltötte. - Ide vele!
- Kuss! - mondta Wilmer Lafon, és félretolta az útból a nagydarab, vörös hajú alakot. Sauer álla
leesett, és kigyószemét nagyra nyitotta.
- Wilmer! - tiltakozott er tlenül. De csak ennyit mondott, mert a kigyószemek meglátták Lafon
kezében a fegyvert. Nagy kezével tétován az rparancsnok felé nyúlt, de azért hátralépett. Hideg
szeme töprengésr l árulkodott.
Aztán észrevette, ki a másik fogoly.
- Wilmer! - ordította. - Elkaptad a kormányzót? Lafon bólintott.
- Lökd be ket egy zárkába! - parancsolta, és nehézkesen lélegezve leült az egyik r székére.
Kiadós verekedés folyt a lépcs n, mig sikerült legy zniük a kormányzót és kíséretét, és Wilmer
Lafon nem volt hozzászokva a verekedésekhez. Még hat év fegyház sem változtat egy építészt
munkássá. A fizikai munka egyszer en nem az m faja volt.
- Wilmer - mondta Sauer behízelg en -, nem kaphatnám meg O'Learyt csak egy kicsit? Ha mi
nem kezdjük el Flockkal, te még mindig az A részlegen lennél, és…
- Kuss! - mondta Lafon, nem túl durván, de a fegyvert megemelte. Mély lélegzetet vett, és
vigyorogva körbepillantott. - Ha én és Flock nem kezdjük el! - csúfolódott. - Te bohóc tróger, azt
hiszed, ész kell ahhoz, hogy pengét köszörülj, és elkezd a balhét? Ha én nem látok neki, te és
Flock leüttök és fogva tartotok néhány rt félórára, aztán az egész börtön a nyakatokba szakad.
Én voltam, Wilmer Lafon, aki kiterveltem a dolgokat, és ti ezt jól tudjátok. - Üvöltött, de hirtelen
észbe kapott. Mi értelme egy rakás mocskos trógerral és bütyköl vel vitatkozni? Sosem értenék
meg a tervezés veritékes, léleköl óráit, föl se fognák, mi az a pontos id zítés. Mert pontosan
kellett mindent megszervezni, hogy a mosodabeliek kezdjék el ször a fölfordulást, miután a Zöld
Zubbonyban kitört a balhé; hogy Hiroko, a kis bütyköl pont a megfelel id ben zárja rövidre az
áramkört ahhoz, hogy a mosodások ki tudjanak törni. Szakember kellett ide, aki tervez és
szervez, és mindezt úgy, hogy maga az utolsó pillanatig kívül maradjon mindenen, hátha
közbejön valami, de akkor is feddhetetlen legyen. Ehhez Wilmer Lafon kellett - gondolta -, egy
igazi értelmiségi szakember, akinek épp elég volt hat év a börtönben, és aki innét hamarosan ki
fog jutni.

VII.
Minden börtön id zített bomba. Az Állami Javító pedig már nagyon közel volt a robbanáshoz.
A Zöld Zubbonytól egészen a falakon kívüli gazdasági épületekig minden rab talpon állt.
Néhányan cellájukban maradtak: a rémültek, a tehetetlen vének vagy a rövid id re lecsukottak,
akik nem merték kockáztatni korai szabadulásukat. De minden egyes zárkában maradtra vagy egy
tucat rjöng jutott odakinn.
Hatalmas fáklyaláng nyúlt az égre, föl egészen a helikopterek magasságáig. A t z fészke az
udvaron volt, a mosoda. Hogy mért kellett a mosodát fölgyújtani, a raboknak fogalmuk se volt.
Föl lehetett gyújtani, hát fölgyújtották.
Az udvart nem védte semmi a helikopterek támadásától, de azok nem támadtak. A
kockaköveket ellepték a rohangáló rabok. Az rök a falakról lefelé céloztak, a helikopterek
bombavet i a kioldógombokon tartották kezüket. Már eldördült néhány riasztólövés a leveg be,
de más még nem történt.
A tömeg külön csoportokba tömörült. Az A részleg rabjai az rök puskái alá, a falak
kiszögellésébe zsúfolódtak. Mindegyiknél valami bunkóféle volt, akárcsak az összes fegyencnél,
de nem használták ket.
Az A részleg rabjai odakinn tisztségvisel k vagy értelmiségiek voltak. A börtönben k voltak a
megbízható, „jó" rabok. Vagyis nem olyanfélék, akik bunkót használnának.
Vajon miféle ördög bújt ezekbe, hogy börtönbe jutottak? A helyzet még valamennyire érthet a
B és C részleg firkászainál vagy a m hely bütyköl inél. Egyes osztályok tagjainak könnyebb
olyasmit elkövetni, ami börtönbe juttatja ket. Például ki vádolna egy trógert, amiért különbnek
akar látszani és másnak adja ki magát, mint ami, és ezzel áthágja az osztálykorlátokat? Azt hitte,
bejön a trükkje. De nem jött be, hát a börtönben kötött ki, ez csak elég logikus. Vagy például
mindenki tudja, hogy a bütykölök kedvelik a tisztségvisel n ket. Ez is szinte magától értet ,
majdnem logikus, még ha a közmegbecsülésnek örvend tisztségvisel férfiak vöröset is látnak
le. Természetesen a nemi er szak elleni törvényt alkalmazni kell, ha például egy bütyköl egy
ártatlan postai hivatalnokn l randevút kér. De az ember mindenesetre megérti, mi vitte erre. A
börtön teli volt efféle b nöz kkel. Ez volt a nekik való hely
De az A részleg az valami egészen más.
Egy értelmiségi osztályba tartozó hivatalosan elismert építész, mint Wilmer Lafon, vajon miért
fest olajfestményt, és miért juttatja magát ezzel börtönbe? Vagy egy n vér a fogászaton - szinte
orvos maga is! - mért lopakodik vissza éjjel a laboratóriumba, hogy egy fels fogsort öntsön az
anyjának? Ki érti? A fogtechnikus munkája szerel munka. Tudta, hogy mi a büntetés, azt is
tudnia kellett, hogy rajtakapják.
Mégis megtette, és rajta is kapták. És most itt állt is a vad éjszakában, a
helikopterdübörgésben, összezsúfolódva a többiekkel, és ügyetlenül hadonászott egy súroló-
partvissal.
Ez volt az bunkója. De nem az a fajta volt, aki bunkót használna. A n megborzongott, és a
mellette álló rabhoz fordult.
- Mért nem döntik már ki a kaput? - kérdezte. - Meddig ácsorgunk még itt? Mért várjuk meg,
amíg az rök összeszedik magukat, és a nyakunkra jönnek?
A mellette álló rab nagyot sóhajtott, és vörös kezével megtörölte szemüvegét. Valamikor
bevételiadó-könyvel volt, de tisztségét l megfosztották és elítélték, mert három ízben áthágta
foglalkozásának kereteit, és ügyvédként tevékenykedett. Ahhoz mert bátorságot venni, hogy
belejavítson az ügyfelek szerz désébe.
- A rohadt trógerok! - krákogta. - Azt várják, hogy mi végezzük el az piszkos munkájukat.
A két rab dühösen, ugyanakkor félelemmel telve nézte a többi fegyencet az udvaron. És a többi
rab, a bütykölök csoportja, a trógerok csoportja dühödten nézett vissza rájuk. Nem az feladatuk,
hogy megszervezzenek egy kitörést a börtönb l.

- Nem akarnak kitörni - nyögte O'Leary akadozva. - Ismerem ket, csak felfordulást akarnak
csinálni.
Magához tért teljesen. Fölült, és sajgó szemét hunyorgatta. A feje iszonyúan lüktetett. A lány,
Sue-Ann Bradley beteg, rémült tekintettel hajolt föléje. -Maradjon csöndben! - mondta. - Sauer
teljesen magánkívül van. Hallgassa az üvöltésüket.
O'Leary felült és körülnézett. Egyik kezével sajgó koponyáját tapogatta.
- Állítólag ki akarnak törni - mondta Sue-Ann Bradley. - Hallgassa a beszédüket!
O'Leary rájött, hogy egy zárkában van. Óriási felfordulás lehetett odakinn. Hallotta az üvöltést,
de nem látott senkit.
- A kormányzó! - jutott eszébe, és talpra ugrott.
- Megvan - mondta Sue-Ann Bradley. - Legalábbis azt hiszem. Itt van a szomszéd cellában
néhány rrel. Gondolom, azokkal, akikkel maga jött. - Megborzongott, ahogy a hangzavar a
folyosón er södött. - Sauer dühös az orvosra - magyarázta. - Azt akarja, hogy hozza rendbe
Flockot, hogy ki tudjanak törni. Azt hiszem, ezt mondta. Az orvos azt mondja, nem tud többet
segíteni. Flock csúnyán megégette magát valami késsel, amit maga készített. Valahogy a
gáncsmez vel van kapcsolatban a dolog.
- Az örvényáramok - mondta O'Leary zavaros fejjel.
- Valami olyasmi - válaszolt a lány. - Lényeg az, hogy az orvos…
- Az orvos nem érdekes. Mi van Lafonnal?
- Lafon ? Ja, az a néger - Sue-Ann Bradley a homlokát ráncolta. - Nem tudtam, hogy így
hívják. Ö kezdte az egészet, úgy néz ki. Most arra várnak, hogy lenn a tömeg kitörjön, aztán
mennek k is.
- Egy pillanat! - morogta O'Leary. Már tisztult a feje. - És maga? Maga benne van ebben ?
A lány nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.
- Úgy nézek ki, mint aki benne van? - kérdezte végül.
O'Leary végignézett rajta. A lány valahonnét szerzett egy fémcsövet - valószín leg
vízvezetékdarabot -, azt markolászta fél kézzel. Másik kezével O'Learyt támogatta. Volt még két
r is a cellában, egyik O'Leary különítményéb l, a másik valószín leg helyb l.
- Nem engedem be t! - mondta a lány vadul. - Megmondtam nekik, hogy el bb meg kell
ölniük, ha az rhöz akarnak nyúlni.
- Hogy van ez? - kérdezte O'Leary gyanakodva. - Maga az Osztályegyenl ség tagja, nem?
Mindent megtett, hogy a Zöld Zubbonyba kerüljön. Biztos, hogy nem tudta, mi készül itt?
Ez már túl sok volt. Sue-Ann Bradley leejtette a csövet, és arcát kezébe temette. O'Leary nem
tudta, hogy nevet-e vagy sír a lány, de azt tudta, hogy alaptalan minden vádja.
- Ne haragudjon! - mondta ügyefogyottan, és megérintette a lány vállát. Elfordult, és kinézett a
kis rácsos ablakon. Hallotta a gépek dübörgését, és látta is ket. Vagy száz méter magasságban
széles fémrotorjaik süvítve kavarták a leveg t. A légier gépei várakoztak, akárcsak mindenki
más.
O'Leary elfordult. „Megrázó - gondolta -, hogy milyen más az R részlegr l nézni a
bombázókat." Nem is olyan régen még átkozta a börtön igazgatót, amiért nem dobat le velük
legalább könnygázgránátokat.
- Valami baj van? - kérdezte Sue-Ann Bradley zavartan.
- Semmi - szólalt meg nyersen -, csak a helikopterek.
- Na és, mit számítanak a helikopterek? - mondta a lány.
O'Leary megrázkódott. Hogy mit számítanak?! Épp csak annyit, amennyi különbség a baj és a
tragédia között van. A lázadás csak baj. Igy vagy úgy, de el tudják k maguk is intézni. Végül is
ez O'Leary dolga, ez minden r dolga, hogy a börtönlázadást elfojtsa.
De a légier bevonása egyenl a faji zavargás kirobbantásával. A katonaság beavatkozását még
a börtön lezüllött söpredéke se t rné el. Ahhoz szoktak, hogy tisztségvisel rök álljanak felettük,
erre voltak az rök. Tisztségvisel elnökök elnököltek, tisztségvisel kormányzók kormányoztak.
Ez volt a dolguk. Éppúgy, ahogy a firkászok dolga a hivatalnokoskodás, a bütykölök dolga a
szerelés és a trógerok dolga a kétkezi fizikai munka volt.
De a fegyveres szolgálat dolga az volt elméletileg, hogy a külföldr l jöv támadást visszaverje.
A rabok nem t rnék csöndben a katonaság beavatkozását.
De hogy lehet ezt egy olyan lánynak elmagyarázni, mint Bradley?
O'Leary óvatosan a lányra pillantott. Nem látott rajta semmi különöset. Legfeljebb, hogy
meglep en csinos volt. De O'Leary tudta, hogy mi juttatta ide a lányt. Tagja volt az
Osztályegyenl ség nev terrorista szervezetnek, akik olyasmiket követeltek, hogy a bütykölök
gyerekei egy iskolába járhassanak katonatisztek gyerekeivel, vagy hogy a trógerok és a
tisztségvisel k vegyes házasságot köthessenek.
Jóságos ég! Legközelebb meg majd azzal állnak el , hogy az orvosok egy asztalnál egyenek a
közönséges halandókkal!
- Ne nézzen így rám! - mondta a lány. - Nem vagyok szörnyeteg.
O'Leary köhögött.
- Bocsánat, nem vettem észre, hogy bámulom magát. Épp csak… Akarom mondani - és most
hideg szemmel mérte végig a lányt -, nem úgy néz ki, mint aki ilyesmibe belekeveredne. Mármint
ebbe a fajkeveredésbe.
- Fajkeveredés?! - tört ki a lány. - Micsoda piszkos fantázia! Mind egyformák maguk. Az
osztályrendszer küldetésér l meg az elkülönülés áldásos hatásáról papolnak, de valójában csak
egy dolog jár az eszükben: a szex! - Szinte zokogott már. - Ezerszer inkább mennék férjhez egy
becsületes, egyszer hivatalnokhoz, mint az olyan alja népség tisztségvisel khöz, akiket itt látok.
O'Leary összehúzta magát. Szóhoz sem jutott.
„Vicces - gondolta. — Azt hittem, engem nem érhet meglepetés. De ez még nekem is sok."
Állati üvöltés hallatszott a folyosóról. Sauer volt az. O'Leary felpattant.
- Ide a kormányzót! - üvöltötte a nagydarab, vörös hajú rab. - Lafon beszélni akar vele.
O'Leary a zárkaajtónál termett.
Az A részlegr l való egyik kis sovány rab taszigálta a kormányzót Sauer és Flock felé. A
kormányzó er s ember volt, de hagyta magát. Arca éppolyan fennkölt nyugalmat árasztott,
akárcsak az orvosé. Ha félt is, tökéletesen titkolta érzelmeit.
Sue-Ann Bradley O'Leary mellé furakodott.
- Mi történik? - kérdezte.
- Azt hiszem, Lafon pajzsnak akarja használni a kormányzót - válaszolta O'Leary anélkül, hogy
a lányra nézett volna.
Lafon hangja harsány volt, mégis alig lehetett csak érteni a zajban. De O'Leary ki tudta találni,
miket mond a sötét b exértelmiségi.
- A rohadt életbe! Tudom, hogy m velt valamit. De mit?! Miért nem törnek ki? - A kormányzó
csöndesen válaszolt. O' Leary nem értette szavait, de a hatást le tudta mérni Lafon arcáról és a
hangjából áradó dühb l. - Ne szólítson így, maga utolsó szemét! Tudom, hogy m velt valamit.
Mindent jól megszerveztem, érti? A mosodásoknak kellett volna betörniük a kaput. Aztán az A
részleg jött volna. Aztán én is kisurrantam volna. Csak maga köphetett bele a levesembe! - Lafon
valósággal visított már.
„Nem sokáig tud uralkodni magán" - gondolta O'Leary izgatottan.
- Na jó! - üvöltötte Lafon, és még Sauer is ijedten nézett rá. - Nem érdekes, mit csinált. Itt van,
és engem kijuttat innét. Érti? Itt ez a fegyver! Kisétálunk szépen kettesben a kapun, és ha Bárki
meg akarna állítani minket…
- Hé! - mondta Sauer magához térve.
- Tehát ha valaki meg akarna állítani minket, maga golyót kap a…
- Hé! - most már Sauer is úgy üvöltött, mint Lafon. - Mi az, hogy kettesben?! Nem hagysz itt
minket Flockkal!
- Kuss! - mondta Lafon csak úgy félvállról, le se véve szemét a kormányzóról.
De Sauer most egyáltalán nem az az ember volt, akit csak úgy le lehetett inteni, még kevésbé
az, akir l csak úgy le lehet venni a tekintetet.
- Na most! - mondta O'Leary hangosan. A lány valamit mondani akart, de az rparancsnok már
ott se volt.
Nagyon úgy nézett ki, hogy Sauer és Lafon egymásnak esnek. És a kormányzónak ez nagy
el ny lett volna.
O'Leary kitört a cellából, és végigsuhant a folyosón. Lafon arcán a ragadozó állat gy zelme
ragyogott, de a vérszomjas vigyor egyb l arcára fagyott, ahogy O'Learyt meglátta. Fölkapta a
fegyvert, de O'Leary nem volt lassú ember. Rávetette magát a sovány feketére, akit a nekivágódó
súly az acélrácshoz szorított. Kezéb l kirepült a fegyver. A két ember egymásnak feszült, és a
földre zuhant.
O'Leary került fölülre. Ellenfelének fejét a földhöz verte, elég er vel ahhoz, hogy akár szét is
zúzza a koponyát. Meglehet, hogy sikerült is neki, mert Lafon arca iszonyú görcsbe rándult.
Szája habzott, teste elernyedt.
Az egyik kész!
Sauer következett. O'Leary félresiklott. A vörös hajú tróger az acélrácshoz csapódott. Sauer a
földre zuhant, és O'Leary rávetette magát a nagydarab emberre. Megpróbálta az fejét is a vasba
verni. De Sauer csak annál hangosabban ordított. A bivalytest megemelkedett O'Leary alatt, és
máris került alulra. O'Leary nem kapott leveg t. Egyáltalán nem lélegzett. Sötét ködben úszott
minden.
- Isten áldjon, Sue-Ann! - mondta halkan, és csodálkozott, mért mond bármit is, f leg mért pont
ezt.
Hirtelen fegyverdördülést hallott füle mellett.
- Érdekes, újra lélegzem - gondolta. A fojtogató kezek lehulltak torkáról.
Beletelt egy pillanat, mig rájött, hogy Sauer kapta a lövést, nem . Sauer, aki holtan feküdt
mellette, és nem , O'Leary. De rögtön rájött, ahogy odébb csúszott és felnézett. A lány zokogva
bámult rá, kezében füstölg fegyverrel.
Fölült. A két r sértetlenül állt Sue-Ann Bradley mögött. Ott volt a kormányzó is. Boldogan
feszített a lány mellett, büszkén, mint egy k száli sas, vagy még inkább, mint a csibéjével
elégedett tyúkanyó.
A Zöld Zubbony visszajutott a törvény és rend kezére.
Az orvos összekulcsolt karokkal közeledett O'Learyhez.
- Fiam - mondta -, ha szükséged lenne…
- Nem kell semmi, doktor - vágott közbe O'Leary -, most már megvan minden, amire
pillanatnyilag szükségem van.

VIII.
- Jönnek, O'Leary, jönnek! - kiáltott Sue-Ann Bradley elitélt.
A kiszabadított rök lesiettek a lépcs n az érkez k elé. A Zöld Zubbony rabjai újra celláikban
voltak már. Az orvos, miután megvizsgálta O'Leary sérüléseit, fens séges arckifejezéssel
távozott, hogy a levert lázadás központjában lássa el a számos rászorulót. Halvány megvetés
tükröz dött arisztokratikus arcán. Nemigen állhatta Lafont és Sauert.
Megérkezett az új rség, és rázárta a Zöld Zubbony lakóira a cellaajtókat.
- Elnézést, parancsnok úr - mondta az egyik karon ragadva Sue-Ann Bradleyt -, bezárom ezt is..
- Majd én elintézem - mondta Liam O'Leary. Horzsolásait dörzsölgetve oldalról a lányra
pillantott.
A kormányzó megérintette a vállát.
- Jöjjön! - mondta. Arca büszkén és elégedetten ragyogott még mindig. - Menjünk ki az udvarra
egy kis friss leveg t szívni. Maga is jöjjön - tette hozzá, és Sue-Annre mosolygott.
- De hiszen rab - tiltakozott O'Leary ösztönösen.
- Én meg kormányzó vagyok. Gyerünk!
A leveg friss volt odakint. Az el napi álmos és kimerült rség néhány rabbal az udvar
kövezetét mosatta épp föl. Romokban állt minden, de már csend és nyugalom honolt. A
helikopterek még mindig ott keringtek a börtön fölött, halványodó pislogással a hajnalt ígér
szürkeségben.
- A kocsimat! - szólt a kormányzó csendesen egy váratlanul el bukkanó rend rnek. Az
tisztelgett, és újra elnyelte a homály.
- Megöltem egy embert - mondta Sue-Ann Bradley. Betegnek látszott, mintha nem is lenne
egészen magánál.
- Megmentett egy embert! - helyesbített a kormányzó. - Ne sirassa Lafont! Hajlandó lett volna
megölni ezer embert is, ha kell csak hogy kijusson.
- De nem jutott ki - mondta Sue-Ann Bradley.
- Persze hogy nem - válaszolt a kormányzó elégedetten nyújtózkodva. - Semmi esélye nem
volt. Túl sok id t töltött börtönben. Elfelejtette már milyen is a világ. Még hogy a munkások és
hivatalnokok összefognának egy közös kitörésre? Elképzelhetetlen! Hiszen nem is egy nyelvet
beszélnek, ahogy azt kedves fiatal barátn m itt már észre is vette.
Sue-Ann hevesen kirobbant:
- Én még mindig hiszek az emberek egyenl ségében!
- Ó kérem, higgyen is! - mondta a kormányzó faarccal. - Abban nincs is semmi hiba. Mi
magunk is azt valljuk az ön édesapjával együtt, hogy az emberek egyenl ek. De azt nem valljuk,
hogy egyformák is lennének. Értse meg! Abban hisz amiben akar, de ha odáig terjed a hite, hogy
nyilvános illemhelyeket gyújt föl az osztályelkülönítés elleni tiltakozásból, mint ahogy végül is
ezért tartóztatták le, akkor rendre kell tanítanunk önt. Hát lehet, hogy most tanult valamit.
Segítségünkre volt az éjjel, és ez mindenesetre sokat nyom a latban.
- És a börtön igazgatóval mi van, kormányzó úr? - kérdezte O'Leary homlokráncolva. - Azt
mondják, hogy az osztályrendszer tartja rendben a világot. Azt mondják, a megfelel ember a
megfelel helyre. De nézze meg Schluckebier papát! Teljesen összetört a megterhelés alatt.
- Fordítva, O'Leary! - mondta a kormányzó.
- Fordítva?
A kormányzó bólintott.
- Igen, épp fordítva mondta. Nem a megfelel ember a megfelel helyre, hanem a megfelel
helyet az embernek - így hangzik helyesen. Itt van Schluckebier, érti? Megszületett, ez ellen nem
tehetünk semmit, olyan, aki összeroppan vészhelyzetben. Hát hová helyezzük?
O'Leary makacsul összeszorított állkapoccsal állt és hallgatott.
- Oda helyezzük - folytatta szelíden a kormányzó -, ahol az a leghelyesebb, ha az ember
összeroppan vészhelyzetben. Ugye, O'Leary? Ha teli lenne a börtön g zös fej mitugrászokkal,
patakokban folyna a vér, ha csak egyet is tüsszentene egy rab. És végül is mi baj van egy
börtönlázadásban? Hadd tombolják ki magukat a szegény ördögök. Ha csak ennyir l van szó,
még az ágyból sem kelek föl. Épp csak aggasztott a túszok sorsa. Csak azért jöttem, hogy
megmentsem ket.
O'Leary álla leesett.
- De hiszen maga is…
- Igen, én is túszul estem - bólintotta kormányzó. - Ez egy módja annak, hogy megvédjem ket.
Nem igaz? Mármint ha értékesebb túszt ejtenek, mint a meglév k.
Ásítozott és körbekémlelt, hogy jön-e már a kocsi.
- Tehát a világ megy tovább, annak rendje és módja szerint. Mindenki tartozik valahova, és
akik nem ugyanoda tartoznak, azok gy lölik egymást. Lehet, hogy ez rossz dolog, de például
észrevették-e már valaha is, hogy megsz ntek a háborúk? - A kormányzó vigyorgott. - Egy viccre
emlékeztet a dolog, elmondanám, ha még tudnak figyelni. Persze egy ez srégi vicc. Tehát
találkozót rendezett egyszer a környék két n szervezete, az ír rózsafüzér-társulat és a zsidó
egylet. Tizennyolc ír n és három zsidó asszony jött össze. Els dolguk az volt, hogy id leges
elnököt válasszanak. Összesen huszonegy szavazatot adtak le, abból hármat kapott Mrs.
Grossinger a zsidó n egylet-b l és tizennyolcat Mrs. O'Flaherty a rózsafüzér-társulatból. A
választás után, mikor Mrs. Murphy gratulált Mrs. O'Flahertynek, így suttogott a fülébe:
„Gratulálok, drágám! De mit szólsz hozzá? Szerinted nem borzasztó, hogy ezek a zsidók
mennyire összetartanak?"
A kormányzó hirtelen vad integetésbe kezdett. A hosszú hivatali autó begördült a kapun, és
keresgélve kanyargott ide-oda az udvaron.
- Tehát - mondta hivatalos hangon - err l van szó. És ahogy mi, politikusok búcsúzni szoktunk:
van valakinek valami kérdése?
Sue-Ann habozott.
- Igen - mondta -, tulajdonképpen azt hiszem, van valami kérdésem. Mi az, hogy zsidó?
Lehet, hogy volt válasz. Lehet, hogy a kérdés maga volt a válasz. Az is lehet, hogy az álmosan
hazafelé tartó kormányzó maga is tanult valami fontosat. Azt, hogy lehetséges, hogy az emberi
faj legnagyobb tudása épp abban rejlik, amit elég soká tanult ahhoz, hogy elfelejtsen.
D Ó M J ÁN G Á B O R F O R D ÍT Á S A

KE M É N Y I S T V Á N

RÉGI ÉRCHEGYSÉG
A Nomádok olyan hegyvidéken élnek
ahol még áll néhány díszes régi vasoszlop
 és rozsda zörög a paták alatt

Ezen a tájon mindent ben tt a f

beomlottak a tárnák szörny régen
csak a medve sejti, hol állnak lent még támfalak

Erre a tájra ezerévenként

eljön egy holtsápadt fotós
vele jön három ovális arcú hölgy

Mindig a rejt zés napja ez a nap

kiürülnek a völgyek és megn nek az erd k

A lányok a füvön végigheverednek

ruhájuk finom és csillogó anyag
felállnak, sétálnak, nevetgélnek
egy-egy fa törzsét megölelik
belegázolnak egy-egy patakba
tizenháromszor ruhát váltanak

Egész nap járják az Érchegységet

A Nomádok kezdett l figyelik ket

Akár a k a Nomádok pofacsontja

értelmük megfeszült szarvasíndarab
Mióta ki zte ket az Ember
vadászaton kezük már nem remeg

Alkonyatkor a Nomádok falujából

füst vágtat az Érchegység fölé

Majdnem teljes a csend az Érchegység alatt

a lent felejtett fémek törzsf nökei
egy-egy új mesére rábólintanak

FR E DE R IK PO H L

A CSILLAGOK ATYJA
Norman Marchand a bálterem kis színpadának színfalai mögött ült egy b rzsámolyon, amit
valaki hozott neki. Odakint a bálteremben ezerötszázan vártak rá, hogy ünnepeljék.
Marchand nagyon jól emlékezett a bálteremre. Valamikor az övé volt. Negyven… nem, nem
negyven volt. Még csak nem is ötven. Hatvan évvel ezel tt volt, hatvan és egynéhány évvel
ezel tt, hogy meg Joyce ebben a bálteremben táncoltak. Akkor ez volt a Föld legújabb
szállodája, meg annak az embernek az újonnan n sült fia volt, aki a szállodát építtette és a
Joyce-szal történt egybekelésük után itt tartották a fogadást. A jelenlev k közül természetesen
senki nem tud err l. De Marchand emlékezett… Ó, Jo yce , drága szivem! De Joyce már
régen meghalt.
Lármás tömeg volt. Kikémlelt a színfalak között, és látta, hogy a f asztal megtelt. Ott volt az
Egyesült Államok alelnöke, éppen kezet fogott Ontario kormányzójával, mintha egy pillanatra
elfelejtették volna, hogy különböz pártokhoz tartoznak. Az Intézett l itt volt Linfox, s éppen
lekötelez en segített egy csimpánznak elfoglalni azt a széket, amely mellett, az ott csatasorba
állított mikrofonokból ítélve, valószín leg Marchand fog ülni. Úgy látszott, hogy Linfoxot egy
kicsit feszélyezi a csimpánz. Az állat kétségtelenül ki volt pallérozva, de az emberi értelem
beleplántálása nem hosszabbította meg majomlábait.
Aztán Dan Fleury t nt fel a lépcs kön, amelyek a bálteremböl vezettek fel a színpadra.
Odalenn 1500 ebédel foglalta el a helyét.
Fleury egyáltalán nincs valami jó színben - gondolta Marchand, s ez valamiféle elégedettséget
keltett benne, hiszen Fleury tizenöt esztend vel fiatalabb nála. Mindazonáltal Marchand nem volt
irigy. Még arra a fiatal fickóra sem, aki a zsámolyt hozta neki, legfeljebb ha húszéves lehet, és
olyan szálfa növés , mint egy hátvéd. Egy embernek elég leélni egy életet. Kivált ha
megvalósította az álmot, amelynek valóra váltását maga elé t zte. Vagy csaknem megvalósította.
Természetesen ráment minden, ami az apja után maradt. De mi más célra van a pénz?
- Itt az ideje, hogy bemenjünk, uram! Segíthetek? - A fiatal hátvéd volt, akinek boy-
egyenruháját csaknem szétrepesztették az ifjúság hatalmas, kemény izmai. Félt gondossággal
bánt vele. Annak, hogy egy Marchand-szállodában tartják meg ezt az ünnepi ebédet, egyik
kellemes következménye az, hogy a személyzet olyan megkülönböztetett bánásmódban részesíti,
mintha még mindig az övé volna ez a hely. Valószín leg emiatt esett rá a bizottság választása,
morfondírozott Marchand, noha ma már furcsának és régimódinak t nhet a szálloda. Pedig
valaha…
Magához tért gondolataiból.
- Bocsánat, fiatalember… elrévedeztem. Köszönöm.
Felállt, lassan bár, de így is némi fájdalommal, és közben arra gondolt, hogy hosszú volt ez a
nap. Amikor a hátvéd kivezette a színpadra, olyan nagy volt a taps, hogy kikapcsolta
hallókészülékének automata hanger -szabályozóját.
Ezért aztán nem hallotta Dan Fleury els szavait. Nem vitás, hogy ezek udvariaskodó szavak
voltak. Nagyon óvatosan leereszkedett a székébe, és amikor a taps elült, kezdte hallani a
szavakat.
Dan Fleury még most is magas volt, vastag törzs , szemöldöke bozontos, haja hatalmas sörény.
Segítette Marchandot rült tervében, hogy az embert kijuttassa az rbe, méghozzá a kezdet
kezdetét l. Err l beszélt most.
- Az ember legnagyszer bb álma! - üvöltötte. - Maguknak a csillagoknak a meghódítása! És itt
van az az ember, aki megtanított bennünket rá, hogy miképpen álmodjunk err l! Itt van Norman
Marchand!
Viharos taps, Marchand meghajtotta magát.
Hallókészüléke ismét megkímélte a fülét, de a következ néhány szót nem hallotta:
- …és most, hogy a siker küszöbén állunk - dübörgött Fleury -, nagyon is helyénvaló, hogy ma
este itt egybegy ltünk… hogy egyetlen közösségben egyesüljünk, és annak a nagyszer
reménynek a kifejezésében, hogy… ismét e remény megvalósulásának szenteljük magunkat… és
hogy tisztelettel meg szeretettel adózzunk annak a férfinak, aki els ként mutatta meg nekünk,
hogy mir l álmodjunk!
Amíg az AHSZ regisztrálta Dan Fleury szónoklatának hangerejét, Marchand mosolyogva
nézett ki az arcok ködös tengerére. Szinte kegyetlenség Fleuryt l - gondolta -, hogy így beszél.
Igen, a siker küszöbe! Hány esztendeje várnak már türelmesen a sikerre - és el ttük az ajtó még
mindig be van zárva. Persze számításba kellett venniük - húzta el a száját -, hogy a díszebédet
hamarosan meg kell tartaniuk, ha nem akarták, hogy egy hulla legyen a vendégük. De még akkor
is… Fájdalmát legy zve megfordult, és félig döbbenten Fleuryre nézett. Volt valami a hangjában.
Lehetséges…? Elképzelhet , hogy… ?
Nem, nem lehet - válaszolt magának a leghatározottabban. Nem volt hír, nem történt
frontáttörés, nem érkezett jelentés a portyázó hajók egyikér l sem, az álom még nem valósult
meg. tudna róla els ként. Nincs az a pénz, amiért egy ilyen dolgot elhallgatnának el le. És
nem tud ilyesmir l.
- …most pedig - mondta Fleury - nem tartom vissza tovább önöket az ebédjükt l. Utána még
sok hosszú és hathatós beszéd lesz, hogy segítsük az emésztésüket, ezt megígérhetem! De most
együnk!
Nevetés. Taps. A villák surrogása és csengése.
Az evési parancs természetesen nem vonatkozott Norman Marchandra. Ölbe tett kezekkel ült és
nézte, ahogy a többiek nekilátnak, közben mosolygott, és árnyalatnyit kifosztottnak érezte magát,
a nagyon öregek fintorgó sajnálkozásával. Igaz án nem irigyel semmit a fiataloktól - mondta
magának. Sem az egészségüket, sem a fiatalságukat, de még az el ttük álló hosszú életet sem. De
irigyelte t lük a fagylaltoskelyheket.
Megpróbált úgy tenni, mint aki élvezi a borát meg a hatalmas, rozsaszín garnélarákot
kétszersülttel és tejjel. Asa Czerny szerint, akinek pedig tudnia kell, mert az, aki ilyen sokáig
életben tartotta Marchandot, két dolog közül választhat. Vagy eszik, amihez kedve van, vagy él.
Még egy ideig. És amióta Czerny olyan jó vagy olyan kegyetlen volt hozzá, hogy megmondta, mi
az a leghosszabb élettartam, amire még számíthat, Marchand tétlen pillanataiban megpróbálta
kiszámítani, hogy a hátralév hónapjaiból mennyit hajlandó feláldozni egy igazán jó étkezésért.
Úgy gondolta, hogy ha majd Czerny a heti orvosi ellen rzés után felkeresi, és azt mondja, hogy
már csak napjai vannak, akkor azokért az utolsó napokért cserébe megeszik egy jó ecetes
marhasültet burgonyapalacsintával és hozzá savanyúságként vöröskáposztát. De ennek még nem
jött el az ideje. Szerencsés esetben van még egy hónapja. Esetleg kett …
- Bocsánat, nem értettem - mondta, félig a csimpánz felé fordulva. Az állat, még így,
pallérozottan is olyan kezdetlegesen beszélt, hogy Marchand el ször nem tudta, hozzá szól-e a
majom.
Nem lett volna szabad felé fordulnia.
Csuklója elvesztette hajlékonyságát; kezében a kanál megbillent, a ragacsos kétszersült leesett
róla. Elkövette azt a hibát, hogy megpróbálta elrántani a térdét - elég baj ha az ember ilyen öreg;
nem akarta bepiszkítani a ruháját és mozdulata túlságosan gyors volt.
Széke egészen a kis színpad szélén állt. Érezte, hogy felbukik.
„Kilencvenhat év túlságosan sok ahhoz, hogy az ember a fejére essen - gondolta -, ha ilyesmit
készülök elkövetni, akkor akár meg is ehettem volna néhányat azokból a garnélarákokból…" - de
nem ölte meg magát.
Csak annyira megütötte magát, hogy elvesztette az eszméletét. És még ezt sem túlságosan
hosszú id re, mert még vitték be a színfalak mögötti öltöz szobájába, amikor már kezdett
magához térni.

Valamikor régen Norman Marchand egy reménynek adta az életét.

Gazdag és értelmes volt, szép és gyöngéd lányt vett feleségül, aztán mindenét, amije volt,
odaadta a Naprendszeren Kívüli Bolygókat Gyarmatosító Intézetnek. Hogy ne mondjunk mást,
több millió dollárt ajándékozott oda.
Ez volt az egész személyi vagyona, amelyet az apja ráhagyott, de korántsem volt elég a
költségek fedezésére. Ez csak a katalizátor volt. Arra költötte, hogy reklámembereket,
kefelhajtókat, beruházási tanácsadókat, alapítványigazgatókat alkalmazott, és
dokumentumfilmeket vásárolt, meg tévéhirdetéseket adott fel. Koktélpartikat finanszírozott
bel le, melyeket az Egyesült Államok szenátorainak adott, és pályadíjakat t zött ki a
legmagasabb képzettség tudósok részére, és el is érte a célját.
Pénzt mozgósított. Igen sok pénzt.
Az összekoldult és kisajtolt pénzeket mind kiszedte a világ valamennyi zsebéb l, és huszonhat
óriás hajót építtetett bel le, amelyek mindegyike akkora volt, mint tizenkét óceánjáró, és kiszórta
ket az rbe úgy, ahogy a magvet szórja a búzát a szélbe.
„Megpróbáltam - suttogta magában, amikor visszatért a legsötétebb helyr l, melyet valaha is
látott. - Látni akartam az embert, amint kinyújtja a kezét, és megérinti az új otthont… és én
akartam lenni az, aki odavezeti…"
És valaki így szólt:
- …tudott róla, nemde? De megpróbáltuk elhallgatni… - Valaki más rászólt az els re, hogy
tartsa a száját. Marchand kinyitotta a szemét.
Ott állt Czerny, nem mosolygott. Észrevette, hogy Marchand magához tért.
- Kutya bajod - szólt, és Marchand tudta, hogy igaz, mivel Czerny dühös arccal nézett rá. Ha
rossz hírek lennének, mosolyogna. - Nem, nem mehetsz! - kiabált Czerny, és megragadta a
vállánál. - Ott maradsz, ahol vagy. Hazamész és lefekszel.
- De hát azt mondtad, hogy jól vagyok.
- Úgy értettem, hogy még lélegzel. Ne er ltesd, Norm. Marchand tiltakozott:
- És az ebéd? Ott kellene lennem…
Asa Czerny már harminc esztendeje vigyázott Marchandra. Horgászni jártak együtt, és egyszer
vagy kétszer berúgtak. Ha Czerny nem járult hozzá, akkor ennek oka van. Csak a fejét rázta.
Marchand visszazuhant. Czerny mögött a csimpánz csöndesen kuporgott egy szék szélén, és
figyelt. „Zavarban van - gondolta Marchand. - Zavarban van, mert érzi, hogy ami velem történt,
annak az oka." Ez a gondolat elég er t kölcsönzött neki ahhoz, hogy így szóljon:
- Ostoba dolog volt t lem, hogy így leestem. Sajnálom, Mr…. Czerny gondoskodott a
bemutatásról:
- Ez Duane Ferguson, Norman. Rendkívüli hallgató volt a Kopernikuszon. Pallérozott. Úgy.
ahogy volt, a természetes öltözékében jött el az ebédre. - A csimpánz bólintott, de nem beszélt.
Az aranyszavú szónokot, Dan Fleuryt figyelte, aki bosszúsnak látszott. - Hol van az
els segélyhely? - kérdezte Czerny a doktoroknak a bentlakó kórházi orvosokkal szembeni
türelmetlenségével, és a küldöncegyenruhás hátvéd csöndben elsietett, hogy megtudja.
A csimpánz a torkát köszörülve ugató hangot hallatott.
- Hmidd - szólt, többé-kevésbé mintha a német ich hangot a „mit" szó követné.
- Hmidd érdet ázzon hodj evdéell, Midda Fleury?
Dan Fleury megfordult, és bambán nézett a csimpánzra. De nem, gondolta hirtelen Marchand,
ámbár nem tudta, mir l beszél a csimpánz. Csak mintha a másik nem szándékoznék válaszolni.
Marchandnak recsegett a hangja:
- Mi ez az „evdéell", Dan?
- Mit tudom én! Ide figyeljen, Mr. Ferguson, talán jobb volna, ha kimennénk.
- Hmidd? - A nyers, ugató hang a majomtest elleni küzdelmében, amelyet ez a hang betöltött,
közelebb került azokhoz a hangokhoz, amelyeket ki akart ejteni. - Mit érdet ázzon?
Faragatlan fiatalember - gondolta ingerülten Marchand. A fickó fárasztotta. Ámbár valami van
ebben a csökönyös kérdésben…
Marchand összerezzent, és egy pillanatig úgy érezte, mintha felfordulna a gyomra. De az érzés
elmúlt, és csak reszketés maradt utána. Az nem fordulhatott el , hogy valamije eltört, nyugtatta
meg magát. Czerny ezt nem hallgatná el el le. De az érzése az volt.
Elvesztette érdekl dését a csimpánzember iránt, még csak a fejét sem fordította arrafelé,
amikor Fleury kitessékelte a szobából, izgatottan suttogva a fülébe, mély hangú cirpeléssel, mint
amikor a tücsök egymáshoz dörzsöli a lábait.
Ha valaki el akarja hagyni Isten által adott emberi testét és eszét, gondolatait, és
- igen - lelkét egy emberszabású majomnak a tetemébe kívánja belehelyezni, ebben semmi
nincs, ami feljogosíthatná, hogy Norman Marchand részér l különös érdekl désre számítson.
Persze hogy nincs! Míg az els segélyre várt, Marchand ismételgette magában a jól ismert érvet.
Azok az emberek, akik önként jelentkeztek a csillagközi repül utakra, amelyek létrehozásáért
olyan sokat tett, tudták, hogy mire vállalkoznak. Amíg valamilyen szuper-Csicskás fel nem találja
a h smondai FTL-meghajtást, mindig így lesz. A lehetséges sebességeken - kevesebb, mint a
fény 300 000 km/s-os vánszorgása - évtizedek dolga csaknem minden olyan bolygó elérése,
amelyet érdemes felkeresni.
A pallérozási folyamat lehet vé tette, hogy ezek az emberek a könnyen tenyészthet , rendkívül
tágítható csimpánztestek vezérlésére használják fel értelmüket, amíg saját testük mélyfagyasztott
állapotban pihent a csillagok közötti hosszú évek alatt.
Az természetes, hogy ehhez bátor emberek kellettek, akik jogosan tarthattak igényt
udvariasságra és érdekl désre.
De is ilyen volt, és nem volt udvarias dolog ,,evdéell"-r l locsogni, legyen az bármi is, amíg
az az ember, aki lehet vé tette utazásukat, súlyosan sérült…
Hacsak nem…
Marchand újra kinyitotta a szemét.
„Evdéell." Hacsak nem „evdéell" az a legközelebb álló csimpánzhangzat, és a csimpánzajkak
képesek voltak arra, hogy… hacsak nem az, amir l beszéltek, amíg öntudatlan volt, az a
mer ben lehetetlen, reménytelen és fantasztikus álom volt, aminek , Marchand hátat fordított,
amikor gyarmatosító hadjáratát szervezni kezdte.
Hacsak valaki valóban nem találta meg az FTL-utazás nyitját.

II.
Másnap Marchand, amint képes volt rá, tolókocsiba ült - egyedül, mert ebben nem tartott igényt
segítségre -, és az Intézett l bérmentesen az egész életére kapott otthonnak a navigációs
szobájába gördült. (Eredetileg természetesen ajándékozta a házat az Intézetnek.)
Az Intézet 300 000 dollárt fektetett ebbe a navigációs szobába. A negyven láb kiterjedés
gömbhelyiséget felfüggesztett és huzalokkal kipányvázott csillagok pettyezték, s az egész
méretarányosan képviselte a Naptól ötvenöt fényévnyire terjed teret. Minden csillag szerepelt a
térképen, és címkével volt ellátva. Egy esztend vel ezel tt néhányat közülük kicsit odább
mozdítottak, hogy a megfelel mozgás szerint helyesbítsék helyzetüket. Ilyen gondosan volt
megcsinálva az egész.
Az Intézet által pénzelt huszonhat nagy csillaghajó is ott volt, vagy közülük azok, amelyek még
mindig az rben tartózkodtak. Ezek természetesen nem méretarányosan voltak ábrázolva, de
Marchand tisztában volt a jelentésükkel. Tolókocsijával a megjelölt útvonalon a helyiség
közepébe gördült, és onnan, pontosan a sárga Nap alól pillantott körbe.
A kékesfehér Szíriusz uralkodott az összes többi csillagon, közvetlenül fölötte a Procyon
függött. A kett együtt összehasonlíthatatlanul a legfényesebb égitest volt a helyiségben, noha a
vörös Altair egyedül fényesebb volt, mint a Procyon. A szoba közepén a Nap meg az Alpha
Centauri A ragyogó csillagpárt alkotott.
 Nyálkás szemmel meredt élete legnagyobb csalódására, az Alpha Centauri B-re. Olyan közel
van. Olyan megfelel . Olyan steril. Olyan gunyoros melléfogása a teremtésnek, hogy az a csillag,
amely a legközelebbi és legjobb esélyt kínálja egy másik otthonra, soha nem alakított ki
bolygókat… avagy kialakított ilyeneket, majd besöpörte ket a Bode-térség saját maga és két
kísér je által állított csapdáiba.
Voltak azonban más remények…
Marchand kikereste és megtalálta a sárga és sápadt Tau Cetit. Mindössze tizenegy fényévnyire
van - ott ma már a gyarmatosítás minden bizonnyal végbement. Egy további évtized még vagy
annyi se, és meglesz a válaszuk a kérdésre… természetesen csak akkor, ha vannak emberi életre
alkalmas bolygói.
Ez volt a nagy kérdés, amelyre már olyan sok ,,nem"-et kaptunk válaszul. Ám a Tau Ceti jó
esélyekkel kecsegtet, mondogatta magának Marchand kitartóan. Halványabb, h vösebb csillag
mint a Nap, de G típusú, és a spektropolarimetria szerint csaknem bizonyos, hogy vannak
bolygói. És ha mégis újabb csalódás…
Marchand a 40 Eridani A felé fordította szemét, amely még halványabb és még távolabb van. A
40 Eridani A-expedíció - emlékezett - volt az ötödik hajó, amelyet útjára bocsátott. Hamarosan
meg kell érkeznie céljához - még az idén vagy esetleg jöv re. Nem volt biztos módszer az id
becslésére, amikor a csúcssebesség olyan közel esett magának a fénynek a sebességéhez…
De most természetesen a csúcssebesség ennél nagyobb.
A kudarc váratlan sejtelme csaknem fizikai rosszullétet idézett el . Fénysebességnél
gyorsabban - de miképp is merészeltek!
Nem állt azonban módjában, hogy erre a sajátos érzésre vagy egyáltalán akármilyen érzésre
fecsérelje az idejét. Ügy érezte, hogy az id elszivárog t le, és ültében újra kihúzta magát és
körülnézett. 96 esztend sen az ember semmit sem mer lassan elvégezni, még az ábrándozást sem.
A Procyonra pillantott, aztán elfordította róla a szemét. Legutóbb próbálkoztak a Procyonnal - a
hajó még talán félúton sem lehet. Csaknem mindent megpróbáltak. Még az Epsilon Eridanit meg
a Groombridge 1618-at is; s t jóval túl a spektroszkopikus osztályok között esetleg jó esélyt
kínáló 61 Cygni A-n és Epsilon Indih nemrég kétségbeesett kísérletet tettek a Proxima
Centaurival (annak ellenére, hogy csaknem bizonyosak voltak a kísérlet hiábavalóságában; az
Alpha Centauri-expedíció egyetlen szóba jöhet bolygót sem fedezett fel).
Összesen huszonhat volt bel lük. Három hajó odaveszett, három visszatért, egy a Föld felé tart,
de még nem érkezett meg. Tizenkilenc hajó még odakint van.
Marchand vigasztalásul arra a fényes zöld nyílra nézett, amely jelezte, hogy hol hajtották a
T ycho Brahét ionizált gázrakétái; a hajói közül ez volt a legnagyobb: háromezer férfi és n .
Úgy t nt neki, hogy valaki nemrég emlegette a T ycho Brahé t. Mikor? Miért? Nem volt benne
biztos, de a név megragadt az eszében.
Kinyílt az ajtó, és Dan Fleury sétált be rajta. Pillantást vetett a nyíllal megjelölt csillagokra és
hajókra, de nem látta ket: a navigációs helyiség soha semmit nem jelentett Fleurynek.
Veszekedett Marchanddal:
- A fene egye meg, Norman, ostobán megijesztettél mindannyiunkat! Miért nem vagy a
kórházban ?
- Ott voltam, Dan. Nem akartam tovább maradni. És végül Asa Czerny belátta, és azt mondta,
hazajöhetek, ha itthon nyugton leszek, és engedem, hogy benézzen. Nos, miként látod, nyugton
vagyok. És bánom is én, ha be akar nézni hozzám. Az érdekel csak, hogy megtudjam az igazat az
FTL-r l.
- Teringettét, Norm! Becsületszavamra nem lenne szabad ebb l gondokat csinálni magadnak…
- Dan, harminc éve soha nem használtad a „becsületszavamra" kifejezést, csak amikor hazudtál
nekem. Halljuk hát! Ma reggel azért küldtem érted, mert te ismered a választ. Nekem szükségem
van rá.
- Az is te n szerelmé re , D an !
Fleury úgy nézett körül a helyiségben, mintha el ször látná a fénypontok ragyogását… talán
így is van, gondolta Marchand. Végül megszólalt:
- Nos, valami van.
Marchand várt. Óriási gyakorlata volt a várásban.
- Van egy fiatal fickó - kezdett hozzá újra Fleury. - A neve Eisele. Gondolnád, hogy
matematikus? Van egy ötlete.
Fleury odahúzott egy széket, és leült.
- Távolról sem tökéletes - tette hozzá. - Tény, hogy sokan úgy gondolják: nem fog beválni. Az
elméletet természetesen ismered. Einstein, Lorentz-Fitzgerald, egy egész névsor - ezek mind
ellene vannak. És képzeld csak, polynomiálásnak nevezik!
Nevetésre várt, de reménytelenül. Akkor így folytatta:
- Ámbár meg kell mondanom, alighanem van benne valami, minthogy a tesztek… Marchand
nyájasan és óriási önmegtartóztatással így szólt:
- Kérlek, Dan, nyögd ki végre. Nézzük csak, mit mondtál eddig. Itt van ez a fickó, akit
Eiselének hívnak, és van valami ötlete, ami rültség ugyan, de m ködik.
- Nos… igen.
Marchand lassan hátrad lt, és lehunyta a szemét.
- Igy hát ez azt jelenti, hogy mi mindannyian tévedtünk. Kiváltképpen én magam. És az egész
munkánk…
- Nézd, Norman! Soha ne gondolkozz így. A te munkád sokat jelentett. Ha te nem lettél volna,
az ilyen emberek, mint Eisele, soha nem jutottak volna esélyhez. Tudsz róla, hogy az általunk
juttatott anyagi támogatás tette lehet vé tudományos munkáját?
- Nem. Ezt nem tudtam. - Marchand tekintete egy pillanatra a Tyc ho Brah éra fordult. - De ez
nem sokat segít. Nem hiszem,.hogy az az ötven-egynéhány ezer ember, aki az én munkám miatt
élete java részét a mélyfagyasztónak áldozta, ugyanúgy érezne, mint te. De köszönöm.
Elmondtad, amit tudni akartam.
Amikor Czerny egy óra múlva belépett a navigációs helyiségbe, Marchand azonnal így szólt
hozzá:
- Elég jó állapotban vagyok ahhoz, hogy kibírjak egy pallérozást? Az orvos letette a táskáját, és
odahúzott egy széket, miel tt válaszolt.
- Nincs senki, akit erre a célra felhasználhatnánk, Norman. Már évek óta nincs önkéntes
jelentkez .
- Nem. Nem arra gondolok, hogy emberi testbe pallérozzanak. Nincs szükségem önkéntes
öngyilkosjelölt donorokra; te magad mondtad, hogy a pallérozott testek olykor amúgy is
öngyilkosságot követnek el. Beérem egy csimpánzzal. Miért legyek én különb, mint az a fiatal
fickó… mi is a neve?
- Duane Fergusonra gondolsz?
- Igen. Miért legyek különb nála?
- Hagyd abba, Norman! Túlságosan öreg vagy. A foszfolipidjeid…
- Ahhoz nem vagyok túlságosan öreg, hogy meghaljak, igaz? Márpedig ez a legrosszabb, ami
történhet.
- Nem lenne tartós! A te korodban! A kémiához nem értesz. Néhány hétnél többet nem tudnék
ígérni neked.
Marchand szeme felragyogott.
 - Igazán? Nem vártam ennyit. Hiszen ez több, mint amennyit most tudsz ígérni nekem.
A doktor vitatkozott, de Marchand kilencvenhat esztend alatt sok kemény csatában tartott ki a
célja mellett, és különben is olyan el nye volt, amellyel Czerny nem rendelkezett. Az orvos még
Marchandnál is jobban tudta, hogy egy dühkitörés végezne vele. Abban a pillanatban, amikor
Czerny a pallérozásos átalakítás kockázatát kisebbnek ítélte meg mint a vita folytatásának
kockázatát, összevonta szemöldökét, kelletlenül megcsóválta a fejét, és eltávozott.
Marchand lassan utána kerekezett.
Nem kellett elébe sietnie élete talán utolsó cselekedetének. B ségesen volt ideje. Az Intézetben
mindig tartottak kell mennyiség tenyészcsimpánzot, de több óráig tart, amíg egyet
el készítenek.
A pallérozási m velet során egy agyat fel kellett áldozni. Az ember végs soron képes volna
visszatérni saját testébe, a kockázat kevesebb mint 1 kudarc az 50-hez. De a csimpánz soha többé
nem lehet ugyanaz. Marchand alávetette magát a besugárzás kezdeteinek, testnedvei kényes
titrálásának, a véget nem ér szíjazásnak, foldozgatásnak és kapcsolgatásnak. Látott már ilyet, az
eljárás nem tartogatott hát meglepetést a számára… Azt azonban nem tudta, hogy ez ennyire
fájdalmas.

III.
Marchand kitotyogott az indítóállásokhoz, és merev csimpánzgerincét hátrahajtotta, hogy
felnézhessen a gy lölt dologra. Megpróbálta, hogy ne az ujj ízületein járjon, de ez nehéz volt; a
csimpánztest négy lábon való járásra volt szánva, a karok túlságosan hosszúak voltak ahhoz,
hogy kényelmesen lógjanak a két oldalán. Dan Fleury jött feléje.
- Norm? - kérdezte puhatolózva. Marchand megpróbált bólintani; a kísérlet nem nagyon
sikerült, de Fleury megértette. - Norman - mondta -, ez Sigmund Eisele. Ö találta fel az FTL-
meghajtást.
Marchand fölemelte egyik hosszú karját, és el renyújtotta a kezét, amely azonban nem akart
kinyílni: rendeltetése szerint mindig ökölbe szorul.
- Gradulálogh - mondta olyan tisztán, amennyire t le telt. Tapintatosan nem szorította meg
annak a sötét szem fiatalembernek a kezét, akit bemutattak neki. Felhívták rá a figyelmét, hogy
a csimpánz ereje megnyomoríthat emberi lényeket. Nem volt valószín , hogy megfeledkezik
róla, ámbár egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy megteszi.
Eleresztette a kezet, és összerezzent, ahogy a fájdalom átáradt rajta.
Czerny el re figyelmeztette t erre. „Ingatag, veszélyes és nem tartós - morajlott keresztül a
társalgásán -, és ne feledd, Norman, érzékszerveid nagy feszültségre vannak kapcsolva; nem vagy
szokva ennyi inputhoz; fájni fog."
De Marchand megnyugtatta az orvost, hogy ez nem fogja zavarni, és valóban nem is zavarta.
Ismét a hajóra nézett.
- Idj fan hát - dörmögött, és ismét hátrahajtotta a gerincét, az általa megszállt vadállat egész
hordómellkasát, hogy az indítóállásban lev hajóra bámuljon. Talán száz láb magas volt. - Nem
sokk - szólt lenéz en. - Adz elzs hajóng, a Zirian gilencszáz lább magass vóld, és ezzer
emberd vidd az Alpha Zendaurihodz.
- És százötvenet hozott vissza élve - szólt Eisele. Semmiképp sem adott külön hangsúlyt a
szavainak, de amit mondott, világosan mondta. - Meg kell mondanom önnek, hogy mindig
bámulója voltam, dr. Marchand. Remélem, elfogadja a társaságomat. Úgy tudom, velem akar
tartani a T ycho Brahéhoz.
- Miérd ne fogadnám el? - Természetesen nem örült neki. Ez a fiatal fickó, a legjobb akarattal a
világon, hetvenévi odaadást s hozzá egy csinos kis vagyont hajított el: nyolcmilliót, ami a sajátja
volt, és azt a megszámlálhatatlan száz- és százmilliót, amelyet Marchand milliomosoktól koldult
össze, állami segélyekb l és az iskolás gyerekek fillérjeib l gy jtött. Mindezt a vécécsészébe
öntötte, és a történelembe ürítette. Azt mondják majd az emberek: „A korai huszonegyedik
században egy alak, egy bizonyos Norman Marchand vagy Marquand kezdetleges
rakétameghajtású járm vekkel megkísérelte a gyarmatosítást a csillagvilágban. Természetesen
kudarcot vallott, és a rosszul kigondolt vállalkozás irdatlan ember- és pénzáldozatot követelt.
Ellenben azt követ en, hogy Eisele fénynél sebesebbje használhatóvá vált…" Azt mondják majd,
hogy felsült. És így is van.
Amikor a T ycho Brahe sisteregve elindult a csillagok felé, a visszaszámolás alatt ötszáz
tagból álló hatalmas zenekar játszott, és a Föld körül kering m holdak segítségével a
felbocsátást az egész világon közvetítette a televízió. Ott volt az elnök, a kormányzó és a fél
szenátus.
Amikor Eisele kis hajója elindult, hogy befogja amazt, és az emberekkel közölje, hogy
er feszítéseik hiábavalók voltak, olyan volt, mint amikor a 7:17-es légi kompjárat elindul Jersey
Citybe. Ebben az értelemben - gondolta Marchand - Eisele lefokozta a csillagutazások
méltóságát. De azért semmi pénzért nem mulasztotta volna el ezt az alkalmat. Még akkor sem, ha
ez azt jelentette, hogy többletteherként rákényszerítette magát Eiselére, aki az életét tönkretette,
és a másik pallérozott csimpánzra, Duane Fergusonra, akir l valamilyen okból úgy gondolták,
hogy a Brahe tekintetében különleges el jogai vannak.
Valamiért behajóztak egy külön FTL-egységet is - Marchand hallotta, hogy az egyik ember
poliflekternek nevezi, de nem tisztelte meg ket azzal, hogy bárkinél is érdekl djék az elnevezés
értelme iránt. Talán azért indítanak még egyet, mert üzemzavarra számítanak, és akkor szükség
lehet pótalkatrészekre? Marchand elhessegette a kérdést, mert rájött, hogy ez nem félelem a
részér l, hanem remény. Bármi legyen is az oka, nem érdekli: legszívesebben itt sem lett volna -
kikerülhetetlen kötelességének érezte az egészet.
És beszállt Eisele hajójába.
Eisele átkozott hajójának a belseje emberi méretek szerint épült, kilenc láb magas mennyezetek
és széles, gyorsulásbiztos fekhelyek, de hoztak magukkal a csimpánztest méretére szabott
függ ágyat is a maga és Duane Ferguson részére. Nem vitás, az új hajóról csenték el a
függ ágyakat. Arról, amelyik soha nem fog útra kelni - legalábbis nem ionizált gázmeghajtással.
Az sem vitás, hogy ez csaknem az utolsó alkalom, hogy egy ember tudata egy emberszabású
majom testében hagyja el a Földet.
Marchand nem értette, hogy Eisele átkozott hajóját ionizált gáz helyett mi hajtja a csillagokig.
Az az izémizé, flekter vagy mi a csudának hívják, olyan pici. Az egész hajó törpe.
A reakciótömeg számára nem volt helyiség, vagy legalábbis csak annyi számára volt, amennyi
a Földt l való elszakadáshoz kell. Ezután a kis fekete doboz végzi a maga varázslatát - valójában
nem is volt olyan kicsi, mert egy jókora zongora nagyságával vetekedett, és nem fekete volt,
hanem szürke, ám az igaz, hogy doboz volt. Ezt a varázslatot nevezték polynomiálásnak.
Marchand odafigyelt, vagy úgy t nt, mintha odafigyelne, amikor Eisele kurtán és
hozzávet legesen megpróbálta angolra fordítani a matematikát, de ezen túlmen en nem próbálta
felfogni, hogy mi a polynomiálás. Elég volt neki az a pár szó, amelyet felismert. A tér N-
dimenziós. Helyes, ez választ ad az egész kérdésre, legalábbis ami t illeti, és nem hallotta Eisele
tekervényes er feszítéseit, hogy megmagyarázza, miképpen kurblizza - hogy úgy mondjuk - fel
magát egy ember a polynomiális dimenzióba… vagy nem, nem ez, hanem egy standard négyter
tömeg meglev polynomiális kiterjedéseit lefordította magasabb nagyságrendekre. Marchand ezt
nem hallotta. Semmit nem hallott bel le. Amire figyelt, az az agyát tápláló nagy majomszív
mély, tiszta dobogása volt.
 Duane Ferguson jelent meg a maga majomtestében, amelyet most már nem fog többé elhagyni.
Ez Marchand önmaga ellen emelt vádjában egy további vádpont volt; hallotta ket, amint
beszélték, hogy az esélyek Ferguson ellen dolgoztak, és a teste meghalt a belehelyezéskor.
Amint meghallotta, mire készül Eisele, Marchand kapott rajta, mint a megb nh dés
lehet ségén. A terv egészen egyszer volt. Eisele meghajtásának jó próbája és ugyanakkor
könyörületes küldetés. Azt tervezték, hogy a régen útjára indult, bolyongó Tycho Brahe után
erednek, és az r kell s közepén befogják… mert még most is, harminc esztend vel azután, hogy
elhagyta Port Kennedyt, még mindig sebességet csökkent, hogy megkezdje kutatóútját a
Groombridge 1618 körül. Amikor Marchand beszíjazta magát, Eisele elölr l kezdte a
magyarázatot. Miközben a fekete dobozát tesztelte, beszélt:
- Látja, uram, megpróbáljuk összehangolni az útvonalat és a sebességet, de szintén szólva ez a
legnehezebb az egészben. Az, hogy utolérjük ket, semmiség: megvan hozzá a sebességünk.
Aztán át fogjuk vinni a külön poliflektert a Tyc ho Brah éra…
- Iggen, gösszönöm - mondta udvariasan Marchand, de még most sem figyelt oda arra, amit a
gépr l mond. Amíg a gép létezik, használni fogja - lelkiismerete nem fogja felmenteni ez alól -,
de a részletekre nem kíváncsi.
Az a sok elfecsérelt élet mind emiatt van.
A T ycho Brahe mélyh jében töltött minden esztend annak a testnek az életéb l
egyhónapi veszteséget jelent, amely ott fekszik. A légzés lelassul, de nem sz nik meg. A szív
nem ver, de egy szivattyú fenntartja a vérkeringést. Vezetékeken át cukor és ásványok csöpögnek
a renyhe vérbe, katéterek távolítják el a káros anyagokat. És a Groombridge 1618-ig kilencven
évig tart az út.
A legjobb, amiben egy negyvenéves ember reménykedhetett, hogy megérkezésekor egy olyan
testben keltik életre, amelynek biológiai kora csaknem ötven év - míg odalent a Földön a
családja, amelyet hátrahagyott, már régen halott, a barátai porrá lettek.
Megérte. Legalábbis a gyarmatosítók így gondolták. Az új világok felfedez jének gerincében
tekerg féreg hajtotta ket, a csillapíthatatlan viszketeg; ama gazdagság, hatalom és szabadság
miatt, amelyet az új világok adhattak nekik, és a történelemkönyvekben elfoglalandó helyük
miatt - ez nem Washington helye, de még csak nem is Krisztusé. Ádám és Éva helyét kapják
majd meg.
Megérte. Igy gondolták mindazok az ezrek, amikor a nagy vállalkozásra jelentkeztek és útra
keltek. De mit gondolnának úticéljuk elérése után?
Úticéljuk elérése után, anélkül hogy tudomásuk lenne az igazságról, anélkül hogy egy olyan
hajó, mint Eiseléé, utolérné ket az rben, és megmondaná: a legnagyobb csalódás várna rájuk,
amely embert valaha is ért. A Groombridge 1618-expedíciónak a T yc ho Brah e fedélzetén még
negyvenévi útja van hátra eredeti útiterve szerint. Eisele találmánya következtében, a fénynél
sebesebb közlekedés révén egy olyan bolygót találnának, amelyen már több százezernyi ember
él, gyárak üzemelnek, utak épültek, a legjobb földeket már elfoglalták, a történelemkönyvek
ötödik fejezetüknél tartanak… és akkor mit gondolna a háromezer öreged felfedez ?
Marchand felnyögött és megrázkódott, nemcsak azért, mert az rhajó elindult és a gyorsulás a
gerincéhez préselte a mellkasát.

Amikor a poliflekter átvette az uralmat a gép felett, átlebegett a pilótaszobába, hogy

csatlakozzék a többiekhez.
- Még zsoha nemm voldam adz rben - mondta.
Eisele mély hódolattal szólt:
- Ön a Földön végezte munkáját.
 - Igenn, véggesztem… - De Marchand nem folytatta. Egy ember, akinek az egész élete
elhibázott volt, tartozott valamivel az emberiségnek, és ama dolgok egyike, amivel tartozott, az
az el jog volt, hogy megengedi nekik: ne vegyék észre ezt a kudarcot.
Gondosan figyelte Eiselét meg Fergusont, amint leolvasták m szereiket, és mikrometrikus
szabályozásokat végeztek a poliflekteren. Semmit sem tudott a fénysebességnél gyorsabb
meghajtásról, azt azonban tudta, hogy a térkép az térkép. Itt egy kett s vetület leképezése volt a
Groombridge 1618 expedíció útvonalának. A T ycho Brahe egy fénypont volt a Nap és a
Groombridge csillag közötti távolság mintegy kilenctizedénél, ami id belileg az út nem egészen
háromnegyedét jelentette.
- Tömegdetektorok, dr. Marchand - mondta Eisele, és der sen mutatott a térképekre. - Jó, hogy
nincsenek sokkal közelebb, mert akkor nem lenne elég nagy tömegük ahhoz, hogy lássuk ket. -
Marchand megértette: ugyanazok a detektorok, amelyek megmutatnak egy napot vagy egy
bolygót, megmutatnak egy mindössze milliótonnás hajót is, ha elég nagy a sebessége ahhoz, hogy
megnövelje a tömegét. - És jó - tette hozzá Eisele, s gondterheltnek látszott -, hogy nincsenek
sokkal távolabb. Nem lesz könny elérni a sebességüket, pedig k már kilenc éve lassulnak…
Gyerünk, szíjazzuk be magunkat.
A függ ágyból kiszállva, Marchand egy újabb gyorsulási hullámra számítva rögzítette magát.
De ami jött, nem gyorsulás volt, hanem valami más, és annál sokkalta rosszabb.
Hurka rl gép volt, amely megrágta és furcsa, torz alakzatokban kiköpte a szívét meg a lelkét.
Sz prés volt, amely a torkát fojtogatta, a szívét roskasztotta össze.
Egy görg s pedálnak vagy egy tájfunba került kis járm nek szédít és émelyít kerengése volt.
Bárhová ragadta is ket, az oldalnézeti térképeken új pozíciókba siklottak és csusszantak és
sodródtak.
Marchand, akit az évszázad legelképeszt bb fejgörcse gyötört, alig tudta, mi történik, de azt
tudta, hogy órák kérdése, és megtalálják a T ycho Brahét, miután harminc év el nyt adtak neki.

IV.
A T ycho Brahe kapitánya egy szürkül sz rzet , sárga agyarú csimpánz volt, akit
Lafcadiónak hívtak. Barna állatszemeit behunyta ijedtében, hosszú, inas karjai még mindig
reszkettek a látványtól: rhajó… egy rhajó… és emberek.
Nem tudta levenni a szemét Eiselér l, figyelte meg Marchand. Kapitányként harminc éve egy
majom testében lakozik. A majom megöregedett. Lafcadio ma már több mint felerészben
csimpánznak gondolhatja magát, az emberi test csak emlék, amely fel-felsejlett a sz rös hátú
kezek és szétálló, kapaszkodó lábak mindennapi emlékeztet je mögött. Maga Marchand úgy
érezte, mintha a csimpánz tudata visszalopódzna belé, noha jól tudta, hogy csak képzelgés az
egész.
De vajon képzelgés-e? Asa Czerny mintha olyasmit mondott volna, hogy a tudatráhelyezés
nem lesz tartós - valamit beszélt a foszfolipidekr l, már nem emlékszik. Tény, hogy semmire sem
emlékszik olyan tisztán és biztosan, miként szeretné, és nemcsak azért, mert az agya kilencvenhat
esztend s.
Marchand indulatok nélkül felismerte, hogy megszámlált hónapjai vagy hetei néhány napra
zsugorodtak.
Meglehet persze, hogy a halántékai közötti lüktet fájdalom fosztja meg
gondolkodóképességét l. Ám Marchand csupán azért foglalkozott ezzel a gondolattal, hogy
elvesse; ha elég bátor volt ahhoz, hogy felismerje: egy élet munkája ment veszend be, szembe
tudott nézni a ténnyel, hogy a fájdalom csak másodrend származéka annak a gyilkosnak, aki az
majomtestében pusztít. Mindazonáltal megnehezítette számára figyelme összpontosítását.
Ködfátylon át hallotta a kapitány és emberei beszédét - huszonkét pallérozott csimpánz, akik a
T ycho Brahe repülését irányították, és felügyelték a hajó gyomrában a háromezer fagyasztott
testet. Mély, megzavaró dübörgésen át ért el a füléhez Eisele hangja, aki utasította legénységét az
FTL-egység átszállítására az pici hajójáról a nagy, nehézkesen kocogó bárkára, amely az
doboza segítségével olyan gyors száguldásra lesz képes, hogy a csillagok közötti távolságot egy
nap alatt megteszi.
Észrevette, hogy Eisele emberei id nként sajnálkozó tekintetet vetnek rá.
Nem bánta, hogy sajnálják, azt kérte csak t lük: engedjék meg, hogy velük lehessen, amíg meg
nem hal, hiszen tudta, hogy ez nem lesz sokára; és miközben az emberek beszélgettek, maga
fájdalmas, szédít révületbe süllyedt, amely addig tartott - nem ismerte az id mértékét -, amíg a
hajó vezérl helyiségében egy függ ágyba szíjazva nem találta magát, és nem érezte azt a
megsemmisít en hevessé n tt fájdalmat, amely elárulta neki, hogy újra más dimenziók terén át
suhannak.
- Jól érzi magát? - kérdezte egy ismer sen vaskos, egybefolyó hang. Balkezességének a másik,
utolsó áldozata volt, az, akit Fergusonnak neveztek.
Marchand összeszedte magát, és igennel válaszolt.
- Már csaknem ott vagyunk - mondta Ferguson. - Gondolom, érdekli önt. Van ott egy bolygó.
Úgy vélik, hogy lakható.

A Földr l a Groombridge 1618 nev csillag szabad szemmel még csak látható sem volt.
Távcs vel pici reszket fénypont volt, amely elveszett a távolabbi, de fényesebb csillagok
megszámlálhatatlan ezrei között. A Groombridge 1618 nev napból már nem sok maradt.
Marchand emlékezett rá, hogy nem véve tudomást a Ferguson majomarcára kiül
aggodalomról, kikecmergett függ ágyából, hogy visszanézzen a Nap által nyújtott látványra.
Ferguson kikereste neki és Marchand látta a fényt, amely 15 esztendeje volt úton otthonától idáig,
ö még a hetvenes éveiben volt, és csak néhány esztendeje gyászolta feleségét, amikor a most
szemébe csapódó fotonok megsz ntek a naplemente színeibe áztatni a Földet. Nem emlékezett rá,
hogy miképpen került vissza a függ ágyba.
Arra sem emlékezett, hogy az id mely pillanatában szólt neki valaki a birtokba venni remélt
bolygóról. Alacsonyan keringett a Groombridge 1618 kis narancsszín korongja körül, legalábbis
szoláris mércével mérve. A kapitány els megközelítése szerint pályája egészen szabálytalan, ám
a legközelebb es pontján nem egészen tízmillió mérföldnyire van attól az izzó t zgolyótól,
amelynek els bolygója volt. Eléggé közel. Eléggé meleg. A távcsövek bizonysága szerint a
bolygót óceánok és vadonok borítják, megszüntetve a kapitány tartós aggályait, mert pályája
olyan, hogy csillagától legtávolabb sem fagyhat el, vagy legközelebb sem pörköl dhet meg
minden, másként nem n hetett volna erd . A hajó el tt száguldó m szerek - spektroszkópok,
elempárok, filarométerek - többet mutattak, és az immár bolygó körüli pályán haladó hajót arra
kényszerítették, hogy útjának utolsó hüvelykét rakétasebességgel kúszva tegye meg. A légkör
belélegezhet volt, mert a páfrányerd k kisz rték a mérgeket, és oxigénnel töltötték meg. A
nehézségi er nagyobb volt, mint a Földön - igaz, ez ny g az els nemzedéken, és számos
további nemzedéknek lábártalmakkal és keresztcsontfájdalmakkal kell megfizetnie érte, de
mindez elviselhet . A bolygó világa kifogástalan világ volt.
Marchand semmire nem emlékezett abból, hogy miképpen jutott ez tudomására; nem
emlékezett a talajt érésre vagy a fagyasztórekeszek sietve végzett, örömteli megnyitására, a
telepesek felébresztésére, az élet megindulására a bolygón… csak annyit tudott, hogy egyszer
csak összekuporodva egy puha, meleg függ ágyban találta magát, és felnézett, és eget látott maga
fölött.
 V.
Egy csimpánz kiugró, sz rös ajka és lejt s homloka lebegett fölötte. Marchand megismerte: az
a fiatal fickó, Ferguson volt.
- Hello! - szólt. - Mióta vagyok eszméletlen?
A csimpánz zavartan válaszolt:
- Hm… egy pillanatig sem volt eszméletlen, hanem… - s a hangja elfogyott.
- Értem - mondta Marchand, és er lködve felült. Hálás volt az erejéért annak a csapott vállú,
rövid lábú testnek, amelyet kölcsönvett, mert kiderült, hogy ez a világ kellemetlenül er teljesen
ragadja meg az embert. Szédült a nagy er feszítést l. Sápadt mennybolt és vékony felh k
forogtak körülötte; fájdalom és gyönyör ség furcsa felvillanásait érezte; ízekre emlékezett,
amelyeket soha nem tapasztalt, soha nem ismert örömöket érzett… Nagy er kifejtéssel elnyomta
a csökevényes majmot, és így szólt: - Úgy érti, hogy… minek is nevezi ön? Labilis vagyok? A
pallérozás nem fogott rajtam eléggé? - Nem volt rá szüksége, hogy Ferguson ezt meger sítse.
Maga is tudta; és tudta azt is, hogy a legközelebbi elillanása lesz az utolsó. Czerny
figyelmeztette. A foszfolipidek, ugyebár. Csaknem ideje volt, hogy hazamenjen…
Az egyik oldalon, a távolban jöv -men embereket látott, férfiakat és n ket, s ez arra késztette,
hogy megkérdezze:
- Ön még mindig majom?
- Egy ideig az leszek, dr. Marchand. Tudja, a testem elment.
Marchand egy id re elt dött ezen. Figyelme elkalandozván, azon kapta magát, hogy
alsókarját nyalogatja, és kerek hasát vakarja.
- Nem! - kiáltott, és megpróbált fölállni.
Ferguson segített neki, és Marchand hálás volt a csimpánz er s karjáért. Eszébe jutott, hogy mi
az, ami motoszkál benne.
- Miért?… - kérdezte.
- Mit miért, dr. Marchand?
- Miért jött velünk?
Ferguson nyugtalan volt.
- Szeretném, ha leülne, amíg az orvos ideérkezik. Azért jöttem önökkel, mert van valaki a
T ycho Brahén, akit látni akartam.
Egy lány talán, t dött Marchand.
- És látta t?
- Nem t, hanem ket. Igen, láttam ket. A szüleimet. Kétesztend s voltam, amikor a T ycho
Brahe elindult. A szüleim jó tenyészpéldányok voltak, és önkénteseket, úgy mondják, akkoriban
nehéz volt szerezni, de ezt ön természetesen jobban tudja, mint én. Elég az hozzá, hogy a
szüleim… engem egy nagynénim fogadott örökbe. A szüleim levelet hagytak a részemre azzal,
hogy majd akkor olvassam el, ha feln ttem .. Dr. Marchand! Mi van magával?
Marchand megingott és összeesett; nem tehetett róla, tudta, hogy általános felt nést kelt, érezte,
hogy csimpánzszeméb l megerednek a lényével összeférhetetlen könnyek, de ez az utolsó és
váratlan csapás túlságosan kíméletlen volt. Szembenézett ötvenezer sebzett élet tényével, és
elismerte saját b nösségét, de egy elhagyott kisbabától, akit a nagynénjére hagytak, és egy
menteget dz levélt l meghasadt a szive.
- Nem tudom, miért nem öl meg engem - szólt.
- Dr. Marchand! Mir l beszél voltaképpen?
- Bárcsak volna… - mondta Marchand figyelmesen. - Nem számítok semmiféle kegyre, de
bárcsak volna rá valamilyen mód, hogy fizes sek. De nem tudok. Semmim sem maradt, még a
számadáshoz elegend életem sem. De sajnálom a történteket, Mr. Ferguson, és ennyivel meg
kell hogy elégedjen.
- Dr. Marchand - szólalt meg Ferguson. - Ha nem tévedek, ön azt mondja, hogy bocsánatot kér
az Intézetért. - Marchand bólintott. - De… ó, nem én vagyok hivatva ezt megmondani, de nincs
itt más. Figyeljen hát, hadd próbáljam meg tisztázni a dolgokat. A telepesek els dolga tegnap az
volt, hogy nevet válasszanak a bolygónak. A szavazás egyhangú volt. Tudja, dr. Marchand, hogy
milyen nevet adtak neki?
Marchand kifejezéstelen tekintettel nézett rá.
- Kérem, figyeljen, dr. Marchand! Arról az emberr l nevezték el, aki egész életük ihlet je volt.
Aki a legnagyobb h sük. A bolygó neve Marchand.
Marchand merev szemmel nézte, egyre nézte, aztán anélkül, hogy arckifejezése változott volna,
lehunyta a szemét.
- Dr. Marchand! - szólt Ferguson puhatolózva, aztán amikor er t vett rajta a súlyos aggodalom,
megfordult, és futólépésben, majom módra, a lábakra és az ujjízületekre támaszkodva,
keresztülsietett a térségen, hogy el kerítse a hajóorvost, aki szigorúan meghagyta neki, hogy
azonnal hívja, mihelyt a beteg az élet jelét mutatja.
Mire visszaértek, a csimpánznak nyoma veszett. A páfrányerd re néztek, azután egymásra.
- Elment, gondolom - mondta az orvos. - Lehet, hogy jól tette.
- De az éjszakák hidegek! Tüd gyulladást kap, és meghal.
- Jobban már nem - mondta az orvos, amennyire tudta, jóságosan. - Minden lényeges
szempontból már amúgy is halottnak számít.
Lehajolt, és megdörzsölte fájó combjait, amelyeket máris megviselt az új paradicsom nehézségi
ereje elleni küzdelem, aztán felegyenesedett, és feltekintett a sötéted nyugati ég csillagaira. A
fényes zöld égitest a Groombridge 1618-nak egy másik bolygója volt, jóval kijjebb. Minden
csupa jég. A leggyengébb fény égitestek közül az egyik talán a Nap.
- adta nekünk ezeket a bolygókat - mondta az orvos, és visszafordult a város felé. - Tudja,
Ferguson, hogy mit jelent jó embernek lenni? Azt jelenti, hogy a jó ember jobb, mint amilyen
valójában… úgyhogy még a tévedései is valakit közelebb visznek a sikerhez… és ez az, amit
értünk tett. Remélem, meghallotta, amit ön próbált mondani neki. Remélem, emlékezni fog rá,
amikor meghal - mondta az orvos.
- Ha nem - szólt nagyon világosan Ferguson -, mi, többiek mindig fogunk emlékezni rá.
Másnap megtalálták az összekuporodott testet.
Az els temetés volt a bolygón, és olyan, amilyet a történelemkönyvek örökítenek meg. Ezért
van, hogy a Marchand nev bolygón az rkiköt nél álló szobor talapzatán egy kis vésett
féldomborm látható az alábbi felirat fölött:
A CSILLAGOK ATYJA
A féldomborm egy csimpánzot formáz, egy összekuporodott állatot, amint vak, ijedt szemmel
néz ki a világra, mert amit megtaláltak, és az emlékm alá temettek, az a csimpánz teste volt. A
domborm és a tetem majomé, ám a szobor, amely felettük tör a magasba, egy istené.
E L E K I S T V Á N F O R D ÍT Á S A

FR E DE R IK PO H L

A MARS-LAKÓK
ELJÖVETELÉNEK NAPJA
A motel szobáiban a szokásos számú ágy mellett két-két pótágy volt, és Mr. Mandala, az
igazgató az el tér hátsó részében egy férfihálótermet rendezett be. Mindazonáltal elégedetlen
volt, és próbálta meggy zni színes alkalmazottait, hogy takarítsák ki a poggyászkamrát, és oda is
tegyenek be pótágyakat.
- Kérem, Mr. Mandala - mondta a csapatkapitány, igyekezve túlharsogni a hallban uralkodó
lármát -, maga jól tudja, hogy megtennénk magának, ha volna rá lehet ség. De nincs, el ször
azért, mert sehol másutt nincs hely azoknak a régi tévékészülékeknek a tárolására, amelyeket meg
kíván rizni, másodszor, mert nincs több pótágyunk.
- Már megint vitatkozol velem, Ernest. Mondtam már, hogy ne vitatkozz velem - szólt Mr.
Mandala. Az ujjaival dobolt a portapulton, és mérgesen körülnézett a hallban. Legalább
negyvenen voltak itt, beszélgettek, kártyáztak és bóbiskoltak.
A tévékészülékben a bemondó éppen elmotyogta a megismételt NASA-jelentések végét, és a
képerny n Mr. Mandala a Mars-lakók egyikének a képét láthatta, amint a kamerába bámul, és
nagy, kocsonyás könnyeket sír.
- Hagyd abba - parancsolta Mr. Mandala, éppen a kell pillanatban fordulva meg ahhoz, hogy
rajtakapja alportását, amint a képerny re néz. - Nem azért fizetlek, hogy tévét nézz. Menj a
konyhába, és nézd meg, hogy mit segíthetnél.
- Voltunk a konyhában, Mr. Mandala. Nincs szükségük ránk.
- Ha azt mondom, hogy menj, hát menj, Ernest! Te is, Berzie. - A tekintetével követte ket,
amint átmennek a szolgálati helyiségen, és azt kívánta, bárcsak ilyen könnyen megszabadulhatna
a hallban nyüzsg tömeg egy részét l. Minden ül hely foglalt volt, a többiek pedig a
széktámlákon ültek, a falaknak támaszkodtak, és megtöltötték a bárfülkéket, amelyek a
törvénynek megfelel en két óra hosszat zárva voltak. A bejelent szelvények tanúsága szerint
csaknem valamennyien újságírók, hírmondósok, a rádió-és televízióhálózatok stb. emberei, és
arra vártak, hogy a délel tti eligazításra a Cape Kennedyre menjenek. Mr. Mandala azt kívánta,
bárcsak reggel volna már. Nem szerette, hogy ilyen sokan zajonganak moteljének halljában,
kivált mert meg volt gy dve róla, hogy sokan közülük nem is bejelentkezett vendégek.
A televízió képerny jén egy hevenyészve megszerkesztett videoszalag most az Algonquin
Kilenc rszonda visszatérését mutatta a Marsról, de senki sem nézte. Éjfél óta immár harmadszor
ismételték ezt a szalagot, és legalább egyszer már mindenki látta. De amikor a kép megváltozott,
és egy másik Mars-lakót mutatott, aki olyan volt, mint egy szomorú tacskó, végtagok helyett
meghosszabbodott fókauszonyokkal, a pókerez k közül az egyik megkeverte a lapot, és
felkiáltott:
- Van egy Mars-viccem! Mars-lakók miért nem úsznak az Atlanti-óceánban?
- Majd te megmondod - közölte az osztó.
- Mert gy t hagyna körülöttük - mondta a riporter, és lepasszolta a lapjait. Senki nem
nevetett, még Mr. Mandala sem, pedig a viccek egy része egész jó volt. Mindenki kezdte unni
ket, vagy éppenséggel unta már.
Mr. Mandala elmulasztotta a Mars-lakók körüli els izgalmat, mert aludt. Amikor a nappali
üzemvezet telefonált neki, s felébredt, Mr. Mandala el ször azt hitte, viccr l van szó, aztán azt
gondolta, hogy az üzemvezet t elhagyta a józan esze; végül is ki tör dne vele, ha a Mars-szonda
valamiféle állatokkal tért volna vissza ? Vagy éppenséggel, ha azok nem is pontosan állatok
lennének? Amikor megtudta, hogy telexen milyen sok szobafoglalás érkezett, rájött, hogy
vannak, akik mégiscsak tör dnek vele. Magát Mr. Mandalát azonban nemigen érdekelték az ilyen
dolgok. Szép, hogy a Mars-lakók megjöttek, mivel megtöltötték a moteljét és Cape Kennedy
körül százmérföldes körzetben minden más motelt, de amikor kiderült, hogy mindent elmondtak
a Mars-lakókról, ez az, ami számított Mr. Mandalának.

A televízió képerny je elsötétedett, és a kép helyén felirat jelent meg: A legú jabb NBC-
h íre k. A pókerjátszma egy id re abbamaradt.
A hallban csaknem teljes csönd honolt, amikor egy láthatatlan bemondó beolvasott egy új
NASA-közleményt: „Dr. Hugó Bache, a texasi Fort Worth állatorvosa, aki kés este érkezett a
légier k Patrick-támaszpontjának fogadóközpontjába, el zetes jelentést készített, amelyet éppen
most adott közre az Országos Lég- és rhajózási Igazgatóság nevében Eric T. Boldog Wingerter
ezredes."
Egy hírmondós ember felkiáltott:
- Hangosabbra! - A készülék körül görcsös mozgás támadt. A hang egy pillanatra teljesen
elt nt, aztán felüvöltött:
„…hogy a Mars-lakók gerincesek, meleg vér ek és látszólag eml sök. A felületes vizsgálat az
anyagcsere általánosan alacsony szintjét jelzi, ámbár dr. Bache szerint lehetséges, hogy ez
bizonyos fokig annak a 137 000 000 mérföldnyi nehéz utazásnak a következménye, amelyet az
Algonquin Kilenc rhajó csodabogár-kamrájába bezárva tettek meg. Nincs semmi, ismétlem,
semmi jele fert betegségnek, noha a tartós sterilizációs óvórendszabályok…"
- A pokolba az óvórendszabályaiddal! - kiáltott valaki, Valószín leg a CBS egy oszlopos tagja.
- Walter Cronkite interjút készített a Mayo-klinikával, s abban…
- Kuss! - üvöltöttek vagy tucatnyian, és újra hallani lehetett a tévét: „…fejez dik be dr. Hugó
Bache jelentésének teljes szövege, amelyet ebben az órában tett közzé Boldog Wingerter
ezredes." Szünet következett, majd a bemondó fáradt, de határozott hangja megtalálta helyét, és
az el féltucatnyi hír ismétlésével folytatta a m sort. Amikor a bemondó azt a sajtótájékoztatót
ismertette, amelyen dr. Sam Sullivan, az Indiana Egyetem Nyelvészeti Intézetének munkatársa
azokról a következtetéseir l beszélt, hogy a Mars-lakók által adott hangok valójában valamiféle
nyelvre vallanak, a pókerjátszma folytatódott.
Micsoda hülyeség - gondolta Mr. Mandala, a narkotikumoktól álmosan. Odahúzott egy széket,
és félálomban leült.
Harsogó nevetésre ébredt, és harciasan kiegyenesedett. Nyomogatta a hívócseng t, hogy
figyeljenek rá.
- Uraim! Hölgyeim! Kérem! - kiabált. - Hajnali négy óra van. A vendégeim aludni szeretnének.
- Hogyne, hogyne - mondta a CBS embere, és türelmetlenül a magasba emelte az egyik kezét
de várjunk csak egy pillanatig. Tudok egy viccet. Milyen egy marsbeli felh karcoló? Szabad a
gazda?
- Halljuk! - mondta egy vörös hajú lány, a Life bels munkatársa.
- Huszonhét emelet alagsori lakás!
A lány megszólalt:
- Helyes, én is tudok egyet. Miért parancsolja meg a marsbeli n knek a vallásuk, hogy
közösülés közben tartsák csukva a szemüket? - Várt egy pillanatig. - Mert Isten megtiltotta nekik,
hogy nézzék a férjüket, miközben az szórakozik!
- Pókerezünk vagy sem? - nyögte az egyik játékos, de nem tudta túlkiabálni a többit. - Ki
nyerte a marsbeli szépségversenyt? Senki! Hogyan veszik rá a marsbeli n ket, hogy abbahagyják
a nemi életet?… Úgy, hogy feleségül veszik ket! - Mr. Mandala hangosan felnevetett e vicc
hallatán, és amikor a riporterek egyike odament hozzá, és gyufát kért, egy egész dobozzal adott
neki. - Pa - pöfékelt az ember, miközben pipára gyújtott. - Hosszú az éjszaka, mi?
- Mi az hogy! - felelte Mr. Mandala elmésen. A televízió képerny jén ismét az a szalag futott,
immár negyedszer. Mr. Mandala ásított, miközben üres tekintettel meredt rá; nem volt sok
látnivaló benne, de ez volt minden, amit valaki látott vagy láthatott a Mars-lakókból. Ez a sok
riporter és filmoperat r és újságíró és rádiós - gondolta örömmel Mr. Mandala -, akik itt várnak a
délel tt tízórás eligazításra a Cape-en, azért a semmiért, amit kapni fognak, negyven mérföldet
kell hogy utazzanak a mocsarakon át, a legyez pálmák között. Mert amit odaérkezésük után látni
fognak, körülbelül ugyanaz lesz, mint amit itt láttak.
A pókerjátékosok egyike hosszú, bonyolult viccet mesélt a Mars-lakókról, akik prém-bundát
viselnek Miami Beachben. Mr. Mandala idegenkedve nézte ket. Ha néhányan közülük a
szobájukba mennének, és lefeküdnének aludni, kísérletképpen megkérdezhetné a többit l, hogy
bejelentkeztek-e a motelban. Egyébiránt tény, hogy senkinek sem tudna már helyet szorítani,
mert a szobák amúgy is kétszeresen zsúfoltak. Feladta a gondolatot, és üresen bámulta a
képerny n látható Mars-lakókat, miközben próbálta elképzelni, hogy mindenütt a világon ezeket
a képeket nézik az emberek a televíziójukon, róluk olvasnak az újságjukban, és é rdekli is ket,
amit látnak. Pedig ezek nem látszottak érdekl désre méltóknak, amint tunyán másztak ide-oda
hosszú, gyenge végtagjaikon, amelyek úgy festettek, mint megnyúlt fókauszonyok, er sen
zihálva a Föld nehézségi erejének súlyától, kifejezéstelen, nagy, hosszú szemekkel.
- Ostoba formájú kis korcsok - mondta az egyik riporter a pipázónak. - Tudod, mit hallottam?
Azt hallottam, hogy az rhajósok azért zárták be ket az rhajó mélyébe, mert büdösek.
- Lehet, hogy a Marson nem venni észre - szólt hozzáért en a pipás. - Ritka a leveg .
- Észrevenni? Ök szeretik ezt a szagot. - Egy dollárbankót dobott Mr. Mandala elé a pultra. -
Kaphatnék aprót a kólaautomatához? - Mr. Mandala némán kiszámolta a tízcenteseket. Nem
gondolt rá, hogy a Mars-lakók büdösek lehetnek, de csak azért, mert nem sokat foglalkozott
velük. Ha foglalkozott volna velük, is gondolta volna.
Mr. Mandala a maga részére is kihalászott egy tízcentest, és a másik kett után ment a
kólamasinához. A tévén a kép átváltott néhány elég gyenge felvételre, amelyeket az asztronauták
hoztak magukkal: alacsony, szabálytalan homokszín épületek fényes homoktalajon. Ezt nevezte
a NASA „a legnagyobb marsbeli városnak", összesen mintegy száz lapos, ablaktalan építmény.
- Nem tudom - dünnyögte végül a második riporter, miközben megd tötte kólás-palackját. -
Gondolod, hogy ezek olyanok, akikre mi az észlény kifejezést alkalmazzuk?
- Ezt nehéz pontosan megmondani - válaszolt a pipás. A Reuter tudósítója volt, és vörös, széles
földesúrarcán ez meg is látszott. - Házakat építenek - mutatott a képerny re.
- Ezt a hím gorillák is megteszik.
- Kétségtelen. Kétségtelen. - A Reuter emberének felderült az arca. - Ó, egy pillanat! Eszembe
jutott err l valami. Volt valamikor… de lássuk csak, odahaza az írekr l mesélik ezt… igen,
megvan! A következ rhajó a Marsra megy, érted, és azt látják, hogy valamilyen félelmetes
földi járvány az egész fajt eltörölte a Mars színér l, kivéve egy n stényt. Az itteni fickóknak is
végük. Mindenkinek vége, kivéve ezt az egyetlen n nem t. Nos, mindenki rettenetesen
felháborodik, és megvitatják a dolgot az ENSZ-ben, ahol népirtásellenes szerz dést kötnek, és
Amerika megszavaz kétszázmillió dollár jóvátételt, és… nos, a dolog lényege, hogy a faj teljes
kipusztulásának megakadályozása végett elhatározták, hogy ennek az életben maradt marsbeli
sténynek kitenyésztenek egy nem ember formájú férfit.
- Teringettét!
- Igen, pontosan így. Nos, aztán rábukkantak Paddy O'Shaughnessyre, és így szóltak a
szerencsés fickóhoz: „Hallod-e, Paddy, menj csak be ebbe a ketrecbe itt, és majd találsz egy
stényt. Semmi más dolgod nincs, csupán teherbe kell t ejtened, érted?" „Mi az nekem?" -
szólt erre O'Shaughnessy, mire felajánlottak neki sok ezer fontot. Persze hogy beleegyezett a
fickó. Aztán kinyitja a ketrec ajtaját, és látja, hogy milyen a n , mire kihátrált a ketrecb l. - A
Reuter tudósítója visszatette üres kóláspalackját a rekeszbe, és grimaszt vágott, hogy érzékeltesse
Paddy arckifejezését, amikor visszah költ a ketrecb l. - „Szent egek! - kiált fel. - Ez több annál,
mint amire számítottam." „Sok ezer font, Paddy!" - mondják neki, és tolják a ketrec felé. „Nos jó
- szól Paddy-, de egy feltétellel." „És mi légyen az?" - kérdik t le. „Meg kell ígérniük nekem -
mondja -, hogy a gyerekeket egyházi iskolában neveltetik."
- Igen, ezt már hallottam - mondta a másik riporter. És elindult, hogy az üres üveget
visszategye, de a lába beakadt a rekeszbe, és négyládányi üres kólásüveg led lt, és csörömpölve
szétgurult a padlón.
Nos, ez már több volt, mint amit Mr. Mandala szó nélkül elviselt, megkongatta a vészharangot,
és zihálva-hebegve kiabálni kezdett:
- Ernest! Berzie! Futólépésben! - És amikor Ernest olyan arckifejezéssel, amely a katasztrófa
el érzetér l árulkodott, sötét, szilvaszín fejét kidugta a szolgálati helyiség ajtaján, Mr. Mandala
ráüvöltött: - A fene egye meg azt a kövér fejedet, már százszor megmondtam, hogy hordjátok ki
ezeket a rekeszeket! - És ott állt füstölögve a két szolga fölött, akik a palackokból és tört
üvegekb l álló szemétkupac fölé hajoltak, és nyugtalan tekintetük oldalvást a f nökre csillant -
sötét szilva és arab homok. Tudta, hogy a riporterek mind t nézik, méghozzá rosszallóan.

Aztán kiment a kés éjszakába, hogy haragját leh tse, mert szomorú volt, és tudta, hogy még
jobban belelovalhatja magát.
Nedves volt a f . A trambulin állványzatáról harmatcseppek hulltak a medencébe. A motel
nem volt olyan csöndes, mint amilyennek ilyen közel a hajnalhoz lennie kellett volna, de azért
nyugalom honolt itt. Csak id nként hallatszott távoli nevetés és a hallból zaj. Mr. Mandalre
mindez megnyugtatóan hatott. Felüdült a lelke, miközben végigjárta a szobák körüli tornácokat,
ellen rizve a fagylaltgépeket meg a cigarettaautomatákat, s mindent rendben talált.
McCoyból egy lökhajtásos katonai repül gép süvített el odafent. Túl rajta a csillagok még
fényesek voltak, annak ellenére, hogy keleten már pirkadni kezdett a hajnal. Mr. Mandala nagyot
ásított, szelíden a csillagokra nézett, miközben azon t dött, hogy melyik lehet a Mars, aztán
visszatért a pultjához; azután pedig hamarosan túlságosan sok dolga akadt a szobahívások és a
kijelentkez k hosszú, kimerít sorával ahhoz, hogy a Marslakókkal foglalkozzék gondolatban.
Amikor pedig a vendégek többsége zajosan elfoglalta helyét a kocsijában meg a
mikrobuszokban, és a nappali szolgálattev k megérkeztek, Mr. Mandala két hideg kólásüvegr l
levette a kupakot, és az egyiket hátravitte a szolgálati helyiség ajtaján keresztül Ernestnek.
- Kemény éjszaka volt - szólt, és Ernest, elfogadván mind a kólát, mind pedig a menteget zés
szándékát, bólintott, és egy húzásra kiitta. A falhoz támaszkodtak, amely elválasztotta az
úszómedencét a kocsifelhajtótól, és figyelték, ahogy a tudósítók - férfiak,n k vegyesen -
elhajtanak az országúthoz vezet beköt úton a tíz órakor sorra kerül eligazítás felé. Többségük
ébren töltötte az éjszakát. Mr. Mandala a fejét csóválta, helytelenítve, hogy ilyen semmiség
ekkora izgalmat okozzon. Ernest pattintott az ujjával, elvigyorodott, és így szólt:
- Tudok egy Mars-viccet, Mr. Mandala. Minek nevezné a hét láb magas Mars-lakót, ha egy
dárdával közeledne?
- Menj a pokolba a vicceddel, Ernest! - mondta Mr. Mandala. - Uramnak nevezném. Mindenki
ismeri ezt. - Ásított, nagyon nyújtózott, és elgondolkodva mondta: - Az ember azt hinné, hogy
vannak új viccek, de amit hallottam, az mind régi volt. Ahelyett hogy a zsidókat vagy a
katolikusokat pécéznék ki, vagy bárki mást, most a Mars-lakókról szólnak a viccek.
- Igen, ezt én is megfigyeltem, Mr. Mandala - mondta Ernest. Mr. Mandala felállt.
 - Aludjunk inkább egyet - tanácsolta -, mert el fordulhat, hogy estére mind visszajön.
Fogalmam sincs, miért. - Tudod, mire gondolok, Ernest? Nem hiszem, hogy hat hónap múlva a
vicceken kívül bárki is emlékszik majd rá, hogy valaha volt olyasmi, hogy Mars-lakók. Nem
hiszem, hogy ideérkezésük bárkib l is kiváltana egy garas ára érdekl dést.
- Nem szívesen mondok ellent magának, Mr. Mandala - szólt szelíden Ernest -, de ezt nem
hiszem. Vannak, akiknek nem mindegy. Nekem például átkozottul nem mindegy!
E L E K I S T V Á N F O R D ÍT Á S A

FREDERICK POH L

A MIDÁSZ CSAPÁS
Összeházasodtak hát.
Gyönyör pár volt a menyasszony és a v legény, a lány húsz yard makulátlan fehér fodorban, a
fiú szertartásos, szürkezsabés ingben és berakott pantallóban.
Kis esküv volt - a legjobb, amelyet nyújtani tudott. Vendégként csak a közvetlen család és
néhány közeli barát volt jelen. És amikor a tiszteletes elvégezte a szertartást, Morey Fry
megcsókolta menyasszonyát, és elhajtottak a fogadásra. Összesen huszonnyolc limousine volt
(ámbár igaz, hogy húsz közülük az ellátásról gondoskodó cég robotjait tartalmazta), és három
virágos kocsi.
- Isten áldjon mindkett töket - mondta elérzékenyülve Elon, az öreg férfi. - Nagyszer lány ez
a mi Cherrynk, Morey! - Kifújta az orrát egy rongyos batisztzsebkend be.
Az öregek nagyon jól viselkedtek - gondolta Morey. A fogadáson, a nászajándékok hatalmas
kazlaitól körülvéve, megitták a pezsg t, és rengeteget ettek a picike, ízletes zsúrszendvicsekb l.
Udvariasan odafigyeltek a tizenöt tagú zenekar játékára, és Cherry anyja mer érzelmességb l
még táncolt is egyet Morey-val, noha nyilvánvaló volt, hogy a tánc távol esett a megszokott
életmódjától. A két id s ember komoran egyszer és talán kölcsönzött öltözékében t lük
telhet en megpróbált elvegyülni a társaságban, ám kétségbeejt en felt ek voltak a
negyedhektárnyi falikárpit és a csörgedez szök kutak között, Morey-ék falusi otthonának nagy
báltermében.
Amikor eljött az ideje, hogy a vendégek hazamenjenek, és hagyják, hogy az ifjú házasok
megkezdjék közös életüket, Cherry atyja megrázta Morey kezét. Cherry anyja pedig
megcsókolta. De amikor kétüléses kis kocsijukon elhajtottak, arcuk rossz el érzetet árult el.
Személyileg persze semmi kifogásuk nem volt Morey ellen, de szegény ember ne házasodjék
össze gazdaggal.
Morey és Cherry természetesen szerették egymást. Ez segített. Szüntelen mondták egymásnak,
óránként vagy tucatnyiszor, hosszú órákon át, amíg együtt voltak, végig házasságuk els
hónapjaiban. Morey még arra is szakított id t magának, hogy vásárolni járjon kis feleségével,
amivel hihetetlenül a szívébe lopta magát. A bevásárlókocsit maguk el tt tolva, bebarangolták az
üzletközpont hatalmas bolthajtásos folyosóit, miközben Morey kipipálta a bevásárlási jegyzékr l
a tételeket, abban a sorrendben, ahogy Cherry leemelte a cikkeket a polcról. Jó mulatság volt.
Egy ideig.
Els összet zésük az üzletközpontban kezd dött, a Reggeli Ennivalók meg a Padlóburkoló
Anyagok között, pontosan ott, ahol megnyitották az új Drágak osztályt. Morey felolvasta a
jegyzékr l: „Gyémánt násfa, kosztümcsatok, fülönfügg k." Cherry felfortyant:
- Morey, van násfám. Kérlek, drágám!
 Morey bizonytalanul hátrahajtotta a jegyzék oldalait. Igen, ott szerepel a násfa, és más
választási lehet ség nincs feltüntetve rajta.
- És mi a véleményed egy karperecr l ? - hízelkedett. - Nézd csak, ott van néhány szép
rubinköves. Látod, milyen gyönyör en illik a hajadhoz, drágám? - Odaintett egy
kiszolgálórobotot, aki tüstént jött, és átnyújtotta Cherrynek a karpereces tálcát. - B bájos!
- kiáltott fel Morey, amikor Cherry a legnagyobbat közülük a csuklójára csúsztatta.
- És mi van a násfával? Nem kapok? - kérdezte Cherry.
- Persze hogy nem. - Az árcédulára lesett. - Pontosan annyi a pontszáma! - Minthogy Cherry
inkább kétked nek, semmint meggy zöttnek látszott, gyorsan hozzátette:
- Most pedig induljunk, és keressük fel a cip osztályt. Szereznem kell egy báli cip t.
Cherrynek nem volt ellenvetése sem most, sem vásárlókörútjuk további részén. A végén,
miközben a bevásárlóközpont földszinti el csarnokában ültek, és vártak a robotszámlázóra, hogy
összesítse a számlájukat, és a robotpénztárosra, hogy lebélyegezze jegyzetfüzeteiket, Morey-nek
eszébe jutott, hogy a szállítási osztályról elkéri a karköt t.
- Nem akarom, drágám, hogy a többi holmival együtt küldjék - magyarázta. - Azt akarom, hogy
most rögtön kezdd viselni. Becsületszavamra, nem hiszem, hogy valaha is láttam rajtad valamit,
ami ennyire jól áll.
Cherry megrészegültnek és örvendez nek látszott. Morey el volt ragadtatva magától; nem
mindenki tudja ezeket a kis házi problémákat megfelel módon kezelni!
Önelégültsége nem hagyta el egész úton hazafelé, mialatt Henry, a robotútitárs mulatságos
történetekkel szórakoztatta ket abból a gyárból, ahol elkészítették és betanították. Cherry
korántsem szokta még meg Henryt, de nehéz volt nem kedvelni a robotot. Viccek és mulatságos
történetek, ha szórakozásra volt szükséged; együttérzés, ha levert voltál; a hírek és információk
mindig kéznél lev b sége, bármilyen tárgyról akartál éppen hallani - ezt Henryt l könny szerrel
megkaphattad. Cherry még külön szolgáltatásra is igénybe vette, amennyiben megkérte, hogy
legyen a társaságukban ebédnél, és olyan szívb l nevetett a bolondos adomáin, mint maga
Morey.
De kés bb a télikertben, amikor Henry figyelmesen magukra hagyta ket, megfonnyadt
ajkukon a nevetés.
Morey nem vette észre. Nagyon lelkiismeretesen végezte esedékes teeend it: bekapcsolta a
háromdimenziósat, kiválasztotta ez ebéd utáni italokat, átnézte a délutáni lapokat.
Cherry kényszeredetten a torkát köszörülte, és Morey abbahagyta foglalatosságát.
- Drágám - szólt az asszonyka puhatolózóan -, ma kicsit nyugtalannak érzem magam. Mit
gondolsz… úgy értem, mi volna, ha mondjuk itthon maradnánk ma, és… hm… pihennénk?
Morey ránézett, s tekintetében féltés csillant. Cherry fáradtan, félig csukott szemmel d lt hátra
székében.
- Jól érzed magad? - kérdezte.
- Tökéletesen jól. Csak éppen nem szeretnék elmenni ma este, drágám. Nincs kedvem hozzá
Az ifjú férj leült, és gépiesen cigarettára gyújtott.
- Értem - mondta. A háromdimisen egy bohózat kezd dött; felállt, hogy kikapcsolja, és
bekattintotta a szalagjátszót. Szordínós vonósok töltötték be a szobát.
- Asztalt foglaltattunk a klubban ma estére - emlékeztette. Cherry változtatott ül helyzetén, és
kelletlenül mondta:
- Tudom.
- És még a múlt héten vásároltam két jegyet ma estére az operába. Utálok zsörtöl dni, drágám,
de még eddig egye tlen operajegyünket sem használtuk fel.
- Ugyanolyan jól láthatjuk az el adást itthon is a háromdimisünkön - mondta halk hangon az
asszonyka.
- Most nem err l van szó, aranyom. Én… én elhatároztam, hogy nem beszélek róla, de
Wainwright, tudod, az irodából, tegnap mondott nekem valamit. Azt mondta, hogy este cirkuszba
megy, és majd… szóval majd körülnéz, hogy lássa, ott vagyunk-e mi is. Nos hát nem voltunk ott.
Isten tudja, mit mondok majd neki a jöv héten.
Várta, hogy Cherry válaszoljon, de az asszony néma maradt. Óvatosan folytatta hát:
- Éppen ezért, ha úgy látnád, hogy ma este… elmehetnénk… Megereszkedett állkapoccsal
elhallgatott. Cherry sírt, csöndesen és kiadósan.
- Drágám! - szólt artikulálatlan hangon.
Cherryhez sietett, de az asszonyka eltolta magától. Tehetetlenül állt mellette, és nézte, ahogy
sír.
- Kedvesem, mi a baj? - kérdezte. Cherry elfordította a fejét.
Morey a sarkán hintázott. Ami azt illeti, nem ez volt az els eset, amikor sírni látta
Cherryt - ott volt az a szívet tép jelenet, amikor fe lad ták e gymást, belátván, hogy családi
környezetük nagyon távol esik egymástól ahhoz, hogy boldogok lehessenek, de aztán rájöttek:
akárhogy is, s zükségü k van egymásra… Ez volt azonban az els eset, hogy felesége könnyei
ntudatot ébresztettek benne.
Márpedig ébresztettek. Csak állt, és bámulta az asszonykát.
Aztán hátat fordított neki, és a bárszekrényhez sétált. Félretolta a kész italokat, és két pohárba
sok whiskyt töltött kevés szódával, s odavitte Cherryhez. Az egyik poharat letette mellé, a
másikból egy jót húzott.
Mer ben más hangon így szólt:
- Drágám, mi a baj ?
Felelet nincs.
- Beszélj. Mi bánt?
Cherry felnézett rá, és megdörzsölte a szemét. Csaknem mogorván ennyit mondott:
- Sajnálom.
- Tudom, hogy sajnálod. Ide figyelj, mi ketten szeretjük egymást. Beszéljük meg ezt a dolgot.
Felkapta az italát, és egy pillanatig a kezében tartotta, aztán érintetlenül megint letette.
- Mi értelme van, Morey?
- Nagyon kérlek. Próbáljuk meg. Cherry vállat vont.
Morey könyörtelenül folytatta:
- Ugye, nem vagy boldog? S mindez azért, mert… nos, mindezért itt. - És széles mozdulattal
körülmutatott a gazdagon bebútorozott télikerten, az egymásra rakott, vastag sz nyegeken, és a
kényelmüket meg a szórakozásukat szolgáló gépek és szerkenty k tömegén, amelyek mind
érintésre vártak. A mozdulatba hallgatólagosan belefoglaltatott huszonhat szoba, öt gépkocsi,
kilenc robot. Morey-nak er feszítésébe került, hogy megmondja: - Nem ehhez vagy szokva,
nemde?
- Nem tehetek róla, Morey - szólt Cherry. - Tudod, hogy megpróbáltam. De otthon…
- Teringettét - tört ki Morey -, ez neked az: otthon! Nem az apádnál élsz már az öt-szobás
kulipintyóban; nem azzal töltöd a délutánjaidat, hogy a kertben kapálgatsz, vagy gyufaszálakban
kártyázol. Itt élsz most, velem, a férjeddel! Tudtad, hogy milyen környezetbe kerülsz. Minderr l
eleget beszéltünk, amikor még szó sem volt házasságról…
A szóáradat megtorpant, mert a szavak mit sem használtak. Cherry megint sírt, ezúttal azonban
nem hangtalanul. Könnyein át jajveszékelt:
- Drágám, megpróbáltam. Nem is tudod, mennyire megpróbáltam! Felvettem mindazokat az
ostoba ruhákat és játszottam mindazokat az ostoba játékokat, és elmentem veled annyiszor,
ahányszor csak bírtam, és… addig ettem ezeket a rettenetes ételeket, amíg végül kezdtem
jóllakni velük! Azt hittem, kibírom, de egyszer en képtelen vagyok ezt tovább folytatni. Nem
vagyok hozzászokva. Én… én szeretlek, Morey, de bele rülök, ha így kell élnem. Nem tehetek
róla, Morey — belefá rad tam a gaz dagságba !
Végül is kiapadtak a könnyek, a civódás ejtette sebek begyógyultak, és a szerelmesek
megcsókolták egymást, és kibékültek. De Morey ébren töltötte az éjszakát, felesége gyengéd
lélegzését figyelve a szomszéd lakosztályban, olyan tragikusan meredve a sötétségbe, ahogy
örökt l fogva el tte minden ínséges tette. Boldogok a szegények, mert k öröklik a Földet.
Boldog legyen Morey, több világi jószág örököse, mint amennyit valaha is elfogyaszthat.
Morey Fry, elmerülve az emészt szegénységbe, életében egyetlen nap sem volt éhes, soha
nem hiányzott semmije, amit megkívánt a szíve, legyen az élelem, ruházat vagy alvóhely. Morey
világában senki nem szenvedett ezekben hiányt; erre senkinek nem volt lehet sége.
Igaza volt Malthusnak - mert egy gépek, automata gyárak, talajmentes növénytermesztés és
szintetikus élelmiszerek, szaporító reaktortelepek, fémek és ásványok tengeri bányászata nélküli
civilizáció…
És a szertelenül növekv munkaer -kínálat…
És építészet, amely magasan a leveg be tör, és mélyen a földbe ás, és cölöpökön meg
pontonokon messze kiárad a vizekre… épületek, amelyeket ma kiöntenek, és másnap már élnek
bennük… És robotok.
Mindenekel tt robotok… robotok mélyfúráshoz, vontatáshoz, olvasztáshoz, gyártáshoz, és
robotok építéshez, földm veléshez, szövéshez és varráshoz.
Ahogy a szárazföld kincsei apadtak, a hiányt a tengerb l pótolták, a többit pedig feltalálták a
laboratóriumok… és az üzemekb l a b ség olajkútjai lettek, amelyek annyit köpülnek ki,
amennyi tucatnyi világ élelmezésére, öltöztetésére és laktatására is elegend volna.
Határtalan felfedezések, végtelen energia az atomból, az emberek és a robotok fáradhatatlan
munkája, a gépesítés, amely eltávolította a Földr l a dzsungeleket és a mocsarakat és a jeget, s
irodaépületeket és üzemközpontokat és rakétakiköt ket emelt a helyükön.. .
A termelés olajkútja olyan gazdagságot okádott ki magából, amilyet Malthus korában egyetlen
király sem ismert.
De az olajkutakhoz csatlakozó cs vezetékeknek két végük van. Azt a sok leleményt és energiát
és munkát, amely az egyik végén beomlik, a másikon valamiképp ki kell szivattyúzni…
Ez a szerencsés Morey, boldog gazdaságfogyasztó egység, a vezetékb l öml javak árjában
fulladozva derekasan iparkodik enni meg inni meg öltözködni és kivenni részét a szüntelenül
áradó gazdagságból.
Morey korántsem érezte boldognak magát, mert a szegények boldogságát mindig is távolról
lehetett a legjobban méltányolni.
Kvóták nyugtalanították álmát, mígnem másnap reggel nyolc órakor fölébredt, vörös szemmel
és nyúzottan, de bens leg eltökélten. Döntésre jutott. Uj életet kezd.
A reggeli postával kezd dtek a bajok. A Napi Adagok Országos Bizottsága levélpapírján a
következ ket közölték a címzettel:
„Sajnálattal értesítjük, hogy az augusztusi kvótáival kapcsolatban használtként és további
használatra alkalmatlanként visszaküldött alábbi tételeket felülvizsgáltuk, és elégtelenül
viseltesnek találtuk." Következett a jegyzék - Morey keser csalódással látta, hogy milyen
hosszú. „így ezekre a hitelt megvonjuk, aminek folytán erre a hónapra 435 pont értékben
pótlólagos fogyasztási kvótát adunk önnek, amelyb l legalább 350 pontot a textil- és
lakberendezés-kategóriában kell lefogyasztania."
Morey a földre dobta a levelet. Az inas indulatmentesen felvette, összehajtogatta, és az
íróasztalra tette.
Ez nem igazság! Helyes, meglehet, hogy a fürd nadrágok meg a stranderny k valóban nem
voltak eléggé elny ttek - ámbár hogy az ördögbe ny hetne el az ember úszóholmit - kérdezte
magától keser en -, ha nincs érkezése olyan szabadid beli id töltésre, mint az úszás? De a
kirándulónadrág biztos, hogy viseltes volt! Három álló nap meg a negyedik nap egy részében
hordta; mit akarnak ezek t le, talán azt, hogy ro ngyokban járjon?
Morey harciasan nézte a kávét meg a pirított vajas kenyeret, amelyet az inas robot hozott be a
postával együtt, és acélos elhatározásra jutott. Igazságtalan vagy sem, a játékszabályoknak
megfelel en kellett végigjátszania a játszmát. Inkább Cherry, semmint a maga kedvéért, és új
életet kezdeni csak úgy lehet, ha az ember hozzákezd. Morey elhatározta, hogy két személy
helyett fogyaszt.
- Vidd vissza ezt a vacakot - szólt az inas robothoz. - A kávéhoz tejszínhabot és cukrot kérek…
egy cs omó tejszínhabot meg cukrot, ÉS a pirított kenyéren kívül tojás-rántottát, zsírban sült
burgonyaszeleteket, narancslevet… nem, a fele grape-fruit legyen. És narancslevet, jól jegyezd
meg!
- Helyes, uram - mondta az inas. - Kilenc órakor nem akar reggelit, nemde, uram?
- Természetesen akarok - mondta Morey erélyesen. - Dupla adagot! - A robot már az ajtóban
volt, amikor utánakiáltott: - Vajat és gyümölcsízt a pirított kenyérre!
A fürd szobába ment; egész napra való elfoglaltsága volt, és nem vesztegethette az id t A
zuhany alatt háromszor is gondosan bepermetezte magát szappanhabbal. Amikor leöblítette
magáról a szappant, sorrendben végigment az egész csapválasztékon: három lemosóvíz, egyszer
hint por, illatosított hint por és harminc másodperc ibolyántúli Aztán újra szappanozott és
öblített, majd ahelyett hogy bekapcsolta volna a forró leveg s testszárítót, törülköz vel törülte
magát szárazra. A különböz illatok az öblít vízzel együtt mind lefolytak a csatornába, de ha a
Napi Adagok Bizottsága a pazarlás vádjával illetné, azt mondaná, hogy kísérletezett. Tény. hogy
az eredmény egyáltalán nem rossz.
A b ség túláradó érzésével lépett ki a fürd szobából. Cherry már ébren volt, és utálkozva nézte
a tálcát, amelyet az inas hozott.
- Jó reggelt, édes - szólt er tlenül az asszonyka. - Brr! Morey megcsókolta, és megütögette a
kezét.
- Lám csak! - mondta, és nagy, tompa mosollyal nézte a tálcát. - Ennivaló!
- De hiszen ez rengeteg kett nknek!
- Kett nknek? - ismételte Morey hatalmaskodóan. - Ostobaság, drágám, én egyedül fogom ezt
megenni!
- Ó, Morey! - hüledezett Cherry, és a rajongó tekintet, amellyel férjét megajándékozta, tucatnyi
ilyen étkezést megért.
Amikor reggeli edzését az öklöz robottal befejezte, és leült valódi reggelije mellé, arra
gondolt, hogy most napról napra ilyen étkezései lesznek hosszú-hosszú ideig.
De hát ez volt Morey elhatározása. Miközben a füstölt heringgel, teával és teasüteményekkel
bajlódott, Henryvel átfutotta terveit. Bekapott egy teli szájra valót, és így szólt
- Sorolj be, kérlek, számomra néhány megbeszélést. Heti három órát egy testedz szalonban,
keress egy olyat, amelyben sok fogyasztó felszerelés van. Henry. Azt hiszem, szükségem lesz rá.
És néhány új öltönyhöz a szükséges dolgokat… már hetek óta viselem ezeket. És nézzük csak,
orvos, fogorvos… Mondd csak. Henry, nem vagyok megbeszélve mostanában valamikorra a
pszichiáteremmel?
- De igen, uram! - mondta melegen a robot. - Ma délel ttre. Már utasítottam a sof rt, és
értesítettem az irodáját
 - Nagyszer ! Nos hát, láss hozzá a többi dologhoz, Henry.
- Igen, uram - mondta Henry, és magára öltötte azt a különös „nem vagyok itt" küls t, amelyet
az RBR-rezgéskörön - a „robot beszél robottal" rádión - beszél robotok szoktak magukra ölteni,
amikor gazdájuk részére találkozókat szerveznek meg.
Morey csöndben, saját érdeme felett örvendve, a világgal megbékélten fejezte be reggelijét.
Nem olyan nehéz valódi, igyekv fogyasztónak lenni - morfondírozott -. ha az ember
megdolgozik érte. Csak a zúgolódók, a mindig elégedetlenek és az összeférhetetlenek azok,
akik egyszer en képtelenek alkalmazkodni a körülöttük lév világhoz. Nos - gondolta tartózkodó
sajnálattal -, valakinek meg kell szenvednie érte; nem törhetünk fel tojást anélkül, hogy ne
készítenénk rántottát bel le. És az igazi kötelessége nem az volt, hogy valamiféle eszel s
tekintet megszállott legyen, aki az igazságért döngetve a mellét, pellengérre állítja a társadalmi
rendet, hanem hogy gondját viselje feleségének és otthonának.
Elég kár, hogy ma nem tud amúgy istenigazából nekilátni a fogyasztás munkájának. De ez volt
az egyetlen olyan napja a hétnek, amelyen a hivatali munkáját végzi - a többi hat napból négyet a
tömény fogyasztásnak szentelt -, és különben is, a mai napra egy csoportterápiás ülése is be van
ütemezve. Most, hogy szembenézett problémáival - mondta magának Morey -, az analízise
bizonyosan éles fordulatot tesz jó irányba.
Morey-t elárasztotta az önelégültség dicsfénye, amikor búcsúcsókot adott Cherrynek (az
asszonyka végül is felkelt, egészen zavartan az új élet feletti elragadtatástól), és kisétált a kapun a
kocsijához. Alig vette észre azt a kis embert óriási, lecsügg kalapban és felt en gy rött
pantallóban, aki a bokrok közt állt, csaknem megbújva.
- Hé, Mac! - A férfi hangja csaknem suttogó volt.
- Hah! - h költ vissza Morey. - Ja úgy. Mi van?
A férfi lopva körülpillantott.
- Hallgass ide, barátom - szavai sebesen sorjáztak -, értelmes embernek látszol, aki használni
tud egy kis segítséget. Kemény id k járnak; te segitsz nekem, én segítek neked. Akarsz üzletet
csinálni a jegyeiddel? Hatot adok egyért. Te adsz egyet, én adok hatot. Ennél jobb alkut sehol
sem köthetsz a városban. Természetesen az én jegyeim nem pontosan valódi McCoy-jegyek, de
elfogadják, barátom, elfogadják…
Morey ráhunyorított.
- Nem! - szólt hevesen, és félretolta az embert. Ma a szélhámosoké a világ, gondolta keser en.
Nem elég, hogy a nyomornegyedek és a piszkos jegyekkel való foglalatosság átka sújtja Cherryt,
most még a környék is valóságos búvóhelyévé válik a törvénnyel hadilábon álló emberek
számára. Természetesen nem az els eset volt, hogy megszólítja egy jegyhamisító csavargó, de a
saját kapuja el tt eddig még soha!
Amikor kocsiba szállt, átfutott rajta a gondolat, hogy rend rt hív. De mire a rend rök
ideérkeznek, a csibész már elment; és végül is ahogy bánt vele, az nem volt éppen rossz. Persze
jó volna hat jegyet kapni egyért. De ha elfognák, az korántsem volna jó.

- Jó reggelt, Mr. Fry - csendült fel a fogadóportás robot hangja. - Kérem, szíveskedjék
befáradni. - Acélhegy ujjával a CSOPORTTERÁPIA feliratú ajtó felé mutatott.
Miközben Morey bólintott, és az ajtó felé indult; ünnepélyesen megígérte magának, hogy
egyszer majd abban a helyzetben lesz, hogy saját pszichoanalitikusra tarthat igényt. A
csoportterápia segített megkönnyebbülni a modern életmód véget nem ér stresszei alól, és
nélküle olyan rossz kedélyállapotba kerülhetne, mint a hisztérikus cs cselék a jegylázadásokban,
vagy olyan veszélyesen társadalomellenessé válhatna, mint amilyenek a jegyhamisítók. De a
személyesség varázsa hiányzott. Túlságosan nyilvános ez a szereplés, gondolta, aminek pedig
bizalmas ügynek kellene lennie, éppen úgy, mint amikor az ember megpróbál boldog házaséletet
élni a mindenbe beleszóló, örökké jelenlév házirobotok tömegében…
Morey ijedten megtorpant. Miképpen foganhatott meg benne ez a gondolat? Szemlátomást
megrendült volt, amikor belépett a szobába, és üdvözölte a csoportot, amelyhez tartozott.
Tizenegyen voltak: négy freudista, két reichista, két jungista, egy Gestaltos, egy sokkterápiás
meg az id s és meglehet sen nyugodt sullivanista. Még a többségi csoportok tagjainak is
megvoltak a maguk egyéni eltérései technikában és hitvallásban, ám annak ellenére, hogy négy
esztendeje dolgozik az analitikusoknak ezzel a bizonyos csoportjával, Morey még ma sem volt
képes rá, hogy a tudatában elkülönítse ket egymástól. A nevüket azonban elég jól tudta.
- Jó reggelt, doktor urak! - mondta. - Mi lesz ma?
- Jó reggelt! - szólt Semmelweiss morcosan. - Ma els ízben úgy jött be a szobába, hogy lerí
magáról: valami fölöttébb foglalkoztatja, de a tananyagunk pszichodrámát ír nekünk el . Dr.
Fairless - fordult az egyik jelenlév höz -, nem változtathatnánk meg kicsit a tantervet?
Nyilvánvaló, hogy Fry feszültség hatása alá került; most van itt az ideje, hogy ásni kezdjünk, és
megnézzük, mi az, amire bukkanhat Fry. A pszichodrámádra majd legközelebb sort kerítünk, jó?
Fairless a bájosan tar öreg fejét rázta.
- Sajnálom, doktorkám. Ha t lem függne, készséggel, de ismered a szabályokat.
- Szabályok, szabályok - zsörtöl dött Semmelweiss. - Ugyan mire jók a szabályok?! Itt van egy
beteg heveny szorongásos állapotban, mert mi ez, ha nem az? Nekem elhiheted, mert én sok ilyet
láttam. És mi nem veszünk róla tudomást, mert a s zabályok nem vesznek tudomást róla. Hát ez
a hivatástudat? Így kell a betegeket meggyógyítani?
A kis Blaine fagyosan közölte:
- Ha szabad mondanom, dr. Semmelweiss, fölöttébb sok gyógykezelésre került sor anélkül,
hogy szakítani kellett volna a szabályokkal. Én magam is…
- Ö maga is! - utánozta Semmelweiss. - Maga soha életében nem kezelt egyedül beteget. Mikor
fogja magát egy csoportból önállósítani, Blaine?
- Dr. Fairless - mondta magából kikelve Blaine -, nem tudom, meddig kell t rnöm az ilyesféle
személyes támadásokat? Azért, mert Semmelweiss a rangid s, és hetenként egyszer van néhány
privát betege, azt hiszi…
- Uraim - szólt szelíden Fairless -, kérem, lássunk munkához. Mr. Fry segítségért jött hozzánk,
és nem azért, hogy hallgassa, amint kijövünk a sodrunkból.
- Bocsánat - szólt Semmelweiss kurtán. - Akkor is szót emelek az elnök önkényes és gépies
eljárása ellen.
Fairless lehajtotta a fejét.
- Kik szavaznak az elnöki eljárás mellett? Kilencet számolok. Akkor csak ön szavaz ellene, dr.
Semmelweiss. A pszichodrámával folytatjuk, de el bb a jegyz felolvassa nekünk a legutóbbi
ülésr l szóló feljegyzéseket és észrevételeket.
A jegyz , egy köpcös, alacsony beosztású ifjú, aki a Sprogue névre hallgatott, visszalapozott
jegyzetkönyvében, és énekl hangon olvasni kezdte:
- A május 24-i ülés, tárgy, Morey Fry; jelen vannak dr. Fairless, dr. Bilck, dr. Semmelweiss, dr.
Carrado, dr. Weber…
Fairless kedvesen közbeszólt:
- Csak az utolsó oldalt, ha volna olyan kedves, dr. Sprogue.
- Hm… ó, igen! Tíz perc szünet után, mialatt egy pótlólagos Rorschachsot és egy
elektroencefalogramot készítettek, a csoport összegy lt, és levezetett egy gyorstüzel
szótársítástesztet. Az eredményt táblázatba foglalták, és összehasonlították a szabványos
eltérésmintákkal, és megállapították, hogy az alany f traumáinak eredete vagy…
 Morey úgy találta, hogy figyelme apad. A terápia jó, ezt mindenki tudja, de egy id után
mintha kicsit unalmas lenne. Ám ki tudja, mi történne, ha nem létezne ez a terápia. Bizonyos,
hogy neki nagy segítséget jelentett - mondta magának -, legalábbis nem gyújtotta fel a házát, és
nem ordított rá a t zrobotokra, mint egy sarokkal lejjebb Newell, amikor a legid sebb lánya
elvált az urától, és visszaköltözött az apjához, magával hozva persze a napi kvótáját. Morey-t
még csak meg sem kís értetté k, hogy valami olyan gyalázatosan, rémít en erkölcstelen dolgot
kövessen el, mint valaminek az elpusztítása vagy pazarlása - nos, önmagának becsületesen
bevallja, hogy talán nagy néha egy kicsit megkísértették. De sohasem annyira, hogy ez okot
adhatna az aggodalomra; Morey egészségesnek, tökéletesen egészségesnek tartotta magát.
Megriadva feltekintett. Valamennyi doktor t nézte.
- Mr. Fry - ismételte meg Fairless -, helyet foglalna, kérem?
- Persze, persze - felelte sietve Morey. - Izé… hová?
Semmelweisst rázta a nevetés.
- Mond tuk önnek. Sebaj, Morey; nem mulasztott sokat. Életének egyik nagy jelenetén fogunk
átmenni, azon, amelyr l legutóbb beszélt nekünk. Emlékszik rá? Azt mondta, hogy akkor
tizennégy esztend s volt. Karácsony táján történt. Az édesanyja ígért valamit.
Morey nyelt egyet.
- Emlékszem - mondta szerencsétlenül. - Nos jó. Hol állok én?
- Pontosan itt - mondta Fairless. - Ön saját maga, Carrado az édesanyja, én vagyok az édesapja.
Azok a doktorok, akik a megjelenítésben nem vesznek részt, legyenek szívesek hátrébb húzódni.
Nagyszer ! Nos, Morey, itt vagyunk, karácsony reggelén. Boldog karácsonyi ünnepeket, Morey!
- Boldog karácsonyi ünnepeket - mondta Morey lélektelenül. - Izé… kedves apám, hol van az
izé… a kutyuska, amit megígért nekem anya?
- Kutyuska! - mondta szívélyesen Fairless. - Anyád és én valami sokkalta jobbat tartogatunk
számodra, mint egy kutyust. Vess csak egy pillantást a fa alá: egy ro bot van ott! Igen, Morey, a
te saját, külön robotod, egy teljesen kifejlett, harmincnyolc csöves automata robottárs. csak
neked! El re, Morey, menj oda és szólítsd meg. A neve Henry. Gyerünk, fiú!
Morey hirtelen felfoghatatlan bizsergést érzett orrnyergében. Er tlenül mondta:
- De én… én nem akarok robotot…
- Persze hogy robotot akarsz - szakította félbe Carrado. - El re, gyermekem, menj, és játssz a te
szép robotoddal!
Morey hevesen kitört:
- Gy lölöm a robotokat! - Körülnézett, a doktorokra, a szürke faburkolatú orvosi szobára.
Kihívóan hozzátette: - Mindenki hallja? Mé g ma is gy lölöm a robotokat!
Ismét szünet következett; aztán kezd dtek a kérdések.
Félóra múlva jött a fogadóportás, és jelentette, hogy az id lejárt.
Ebben a félórában Morey reszketése megsz nt, és vad, átmeneti indulata elmúlt, de megint
emlékezett rá, amir l tizenhárom év óta megfeledkezett.
Gy löli a robotokat.

Nem az volt a meglep , hogy a fiatal Morey utálta a robotokat. Nem, hanem az, hogy a robotok
elleni lázadásra, a húsnak a fém elleni végs , er szakos kitörésére, az emberiség és gépi örökösei
közötti élethalálharcra… soha nem került sor. Egy kisfiú gy lölte a robotokat, de a bel le lett
férfi kéz a kézben dolgozott velük.
Márpedig azel tt mindig és mindig az új dolgozó, a munkakörre pályázó vetélytárs azonnal és
elkerülhetetlenül törvényen kívül került. A hullámok begy ztek - az írek, a négerek, a zsidók,
az olaszok. Ezeket beszorították a gettóikba, ahol betokosodtak, forrni kezdtek és kitörtek, míg
csak a bimbózó nemzedékek megkülönböztethetetlenné nem váltak.
A robotoknál ez a származási képlet soha nem került látómez n belülre. És konfliktusra
mégsem került sor. A visszacsatolás áramköreit a légvédelmi ágyúk számára készítették, de
átalakítva és újonnan tervezve egy újfajta gépben talált alkalmazásra -a vezérl bütykök és -
emelty k csodálatos sorozatával, egy elpusztíthatatlan és nagy hatású áramforrással és
százezernyi alkatrésszel és szerelvénnyel együtt.
És az els robot csörögve elhagyta a munkapadot.
A feladata az volt, hogy elpusztítsa önmagát; ám úttör testének összesöpört roncsaiból vagy
száz jobb robot merített ihletet. És a száz munkába állt és további százak, mígnem a robotok
megszámlálhatatlan milliói népesítették be a Földet.
És lázadásra mégse került soha sor.
Mert a robotok ajándékot hoztak magukkal, és az ajándék neve „b ség” volt.
És mire az ajándék feltárta saját el re nem látott hátrányait, a robotok elleni lázadás ideje már
elmúlt. A b ség szokásformáló kábítószer. Az ember nem csökkenti a dózist. Próbál
megszabadulni t le, ha tud; felhagy vele teljesen, de a rákövetkez görcsök egyszer s
mindenkorra tönkretehetik a testet.
A kábítószer rabja követeli a szemcsés fehér port; nem gy löli, aminthogy a csempészt sem
gy löli, aki eladja neki. És ha Morey kisfiúként gy lölhette a robotot, amelyik megfosztotta t
kutyuskájától, Morey, a férfi tökéletesen tudatában volt annak, hogy a robotok a szolgái és a
barátai.
De a férfiban belül a kis Morey… nos, sohasem volt efel l meggy dve.

Morey rendszerint alig várta már, hogy dolgozhassék. A heti egy nap, amikor c sinált valamit,
csodálatos változatosság volt a fogyasztás, fogyasztás, fogyasztás kietlen taposómalmában.
Valahányszor belépett a Bradmoor Szabadid Részvénytársaság fényben úszó szerkeszt ségi
szobájába, a lelki emelkedettség érzése vett er t rajta.
De amikor utcai öltözékét szerkeszt i munkaruhára cserélte fel, az Ellátási Osztályról a sokat
tudók arckifejezésével bejött Howland.
- Wainwright keresett - suttogta Howland. - Jobb, ha mindjárt bemész hozzá. Morey idegesen
megköszönte és indult. Wainwright irodája akkora volt, mint egy telefonfülke, és olyan csupasz,
mint az Antarktisz jege. Valahányszor látta Morey, úgy érezte, hogy az irigység habosra köpüli a
bensejét. Gondoljuk csak el: egy íróasztal, amelyen semmi nincs, csak munkára csábító felület -
se naptáróra, se tizenkét szín golyóstollak állványa, se diktálógépek!
Bepréselte magát és leült, amíg Wainwright befejezi telefonbeszélgetését. Agyában meghányta-
vetette a lehet okokat, amiért Wainwright beszélni óhajt vele, mégpedig személyesen, nem
telefonon, és nem úgy, hogy miközben átmegy a szerkeszt ségi szobán, odavet neki egy szót.
A lehetséges okok között nagyon kevés volt a jó.
Wainwrigth letette a telefont, és Morey felállt.
- Ön küldött értem ? - kérdezte.
Wainwright egy dundi világban arisztokratikusan karcsú volt. Mint a Bradmoor Szabadid
Részvénytársaság Tervezési és Fejlesztési Szekciójának vezérigazgatója, el kel helyet töltött be
a jó módúak fels szekciójában. Recseg hangon mondta:
- Persze hogy én. Mondja csak, Fry, mi az ördögöt képzel voltaképpen?
- Nem tudom, hogy m…mire gondol, Mr. Wainwright - dadogta Morey, miközben gondolatban
kipipált a jegyzékb l a beszélgetés okai közül mindent, ami jó.
Wainwright felhorkant:
- Még hogy nem tudja! Nem azért, mert nem mondták meg magának, hanem mert nem akarja
tudni. Gondoljon csak vissza egy hétre. Akkor miért dorgáltam meg magát?
Morey-t a rosszullét környékezte.
- A jegyfüzetem miatt. Kérem, Mr. Wainwright, tudom, hogy egy kis hátralékom van, de…
- Semmi de! Hogyan fest ez a Bizottság el tt, Fry? A Napi Adagok Hivatala panaszt emelt nála
maga ellen. Természetesen a Bizottság továbbküldte a panaszt hozzám. És természetesen én
továbbadom azt egyenesen magának. A kérdés az, hogy mit készül tenni ebben a dologban? Az
istenért, ember, nézze ezeket a számokat: textília ötvenegy százalék, élelmiszer hatvanhét
százalék, szórakozások és vendégeskedés harminc százalék! Hónapok óta semmiben sem
teljesítette az adagjait!
Morey szerencsétlenül meredt a kártyára.
- Éppen tegnap este hosszú beszélgetésünk volt err l… mármint a feleségemmel, Mr.
Wainwright. És higgye el, kérem, meg fog javulni a teljesítményünk. Neki fogunk gyürk zni,
munkához látunk, és… izé… jobban teljesítünk - fejezte be elgyengülve.
Wainwright biccentett, és a rokonszenv némi jele csendült meg a hangjában:
- A felesége. Elon bíró lánya, nemdebár? Jó család. Sokszor találkoztam a bíróval. - Aztán
nyersen: - Nos, elég az hozzá, figyelmeztetem magát, Fry. Nem érdekel, hogy miképpen hozza
helyre a dolgot, de nehogy a Bizottság még egyszer említést teg yen nekem róla!
- Meglesz, uram.
- Helyes. Elkészült az új T~50-es tervrajzaival?
Morey arca felragyogott.
- Már majdnem, uram! Ma teszem szalagra az els részt. Nagyon örülök neki, Mr. Wainwright,
szintén mondom. Több mint tizennyolcezer mozgó alkatrészt tettem bele eddig, és ezt anélkül,
hogy…
- Jó, jó! - Wainwright az íróasztalára pillantott. - Menjen csak vissza a munkájához. És hozza
helyre azt a másik dolgot. Maga meg tudja tenni, Fry. A fogyasztás mindannyiunk kötelessége.
Kérem, ne feledkezzék meg err l.
Howland követte Morey-t, amikor az kijött a szerkeszt ségi szobából, és lement a makulátlanul
tiszta m helyekbe.
- Rossz id k járnak? - érdekl dött aggályoskodóan.
Morey morgott. Nem tartozik Howlandre.
Howland a válla fölött nézte, ahogy felállítja a programozótáblát. Morey csöndesen
tanulmányozta a mátrixokat, azután az összesít szalagokat kezdte olvasni, ellen rizve ket a
rajzok alapján, kiszedve a programozótáblán az utasításokat. Howland hallgatott, amíg Morey
befejezte a szedést, és futtatni kezdett egy próbaszalagot. Az egyezés tökéletes volt; Morey
hátralépett, hogy rágyújtva egy cigarettára ünnepeljen, miel tt megnyomná az indítógombot.
Howland megszólalt:
- Kezdd el a futtatást. Én csak akkor foghatok hozzá, ha te elindítottad.
Morey elvigyorodott, és megnyomta a startgombot. A tábla kivilágosodott; egy pici
metronómiai jelz rendszer kezdett lüktetni benne: bip, bip… Ez volt minden. Morey tudta, hogy
a negyedmérföldes pajta másik végén az automata osztályozók és szállítószalagok beigazítják a
rézorsókat és az acélbugákat, kimérik a szintetikus port és festékeket az adagolókból, és a
Bradmoor-féle új T-50-es automatát alkotó sokezernyi egyedi alkatrész számára bonyolult
vezérl pályát állítanak föl. De ahol álltak, a kifinomult ízlés falfestményekkel borított
programozóhelyiségben, mindebb l semmi nem látszott. A Bradmoor ultramodern gyár volt; az
üzemet alkotó végében az önvezérlés gépek még a robotokat is fölöslegesekké tették.
Morey az órájára pillantott, és a naplóba bejegyezte az indítás idejét, Howland ezalatt gyorsan
ellen rizte Morey nyersanyag-adagoló programját.
 - Mehet! - szólt Howland ünnepélyesen, és megveregette Morey hátát. - Ezt meg kell
ünnepelni. Egyébiránt ez az els tervezésed, nemde?
- Igen. Legalábbis az els . amelyet egészen egyedül készítettem.
Howland már az öltöz szekrényében turkált, kereste a szükséghelyzetekre tartogatott palackot.
Lendületes mozdulattal töltött.
- Legkedvesebb tervez nk, Morey Fry egészségére!
Morey ivott. Elég könnyen lecsúszott a torkán. Morey évek óta lelkiismeretesen elfogyasztotta
italadagjait, de a kötelez mennyiségnél soha nem ivott többet, így azután ha nem is volt számára
új élmény az ital, attól, hogy lehajtotta az egészet, hirtelen átmelegedett. A parázs átjárta a száját,
a torkát, mellkasának üregeit, és meleg izzással ülepedett le benne. Howland tovább fáradozott
azon, hogy kedves legyen, bambán bókolt Morey-nak a terve miatt, és újra töltött. Morey egy
szót sem szólt ellene.
Howland fenékig ürítette poharát.
- Meglehet, csodálkozol - mondta szertartásosan -, hogy miért vagyok annyira megelégedve
veled, Morey Fry. Megmondom, hogy mi ennek az oka.
- Mondd, kérlek - vigyorodott el Morey. Howland bólintott.
- Mondom. Azért, mert meg vagyok elégedve a világgal, Morey. Tegnap este elhagyott a
feleségem.
Morey annyira megdöbbent, amennyire csak egy iménti v legény tud megdöbbenni egy
összeomló házasság hírét l.
- Ez rettenetes… de valóban így van?
- Igen, megvált az ágyamtól, asztalomtól és az öt robotomtól, én pedig boldog voltam, amikor
távozni láttam. - Harmadszor is töltött mindkett jüknek. - Ezek a n k! Sem velük, sem nélkülük
nem tudok élni. El ször az ember sóhajtozik, hevesen ver a szíve, és koslat utánuk… szereted a
verseket? - kérdezte hirtelen.
Morey óvatosan válaszolt:
- Egyes verseket. Howland szavalni kezdett:
- „Szerelmem, meddig nézzem még e falat kertjeink között? Tiéd a rózsa, enyém pedig a
lankadó liliom." Tetszik? Jocelynnek írtam… a feleségem… amikor el ször jártunk együtt.
- Gyönyör - mondta Morey.
- Két napig nem beszélt hozzám. - Howland felhajtotta az italt. - Rettent okos ez a n . Elég az
hozzá, kajtattam utána, akár egy tigris. Aztán elkaptam. Ty h ha!
Morey nagyot húzott a poharából.
- Mit értesz ezen, hogy ty h ha? - kérdezte.
- Ty h ha. - Howland Morey-ra szegezte mutatóujját. - Ty h ha, ezt értem rajta.
Összeházasodtunk, és hazavittem a lebujba, amelyben éltem, és gyerekünk lett, ty h ha, és kis
bajom támadt a Napi Adagok Országos Bizottságával, ty h ha, semmi komoly persze, de
összeszólalkoztunk, aztán veszekedtünk, egyre veszekedtünk, ty h ha! Mindenen veszekedtünk
- magyarázta. - Egy kis zsörtöl déssel kezdte, és természetesen én sem maradtam adós a
válasszal, és pu ff ne ki , elszabadult a pokol. Költségvetés, költségvetés, költségvetés! Remélem,
meghalok, miel tt még egyszer hallom ezt a szót, hogy „költségvetés". Morey, te házasember
vagy, tudod, hogy ez milyen állapot. Mondd meg az igazat, nem voltál-e te is kész arra, hogy az
asztalra csapj, amikor el ször kaptad rajta a feleségedet, hogy csal a költségvetéssel?
- Csal a költségvetéssel? - lep dött meg Morey. - Miképpen csal?
- Ó, ennek ezer módja van! A te adagjaidat nagyobbra veszi, mint az övéit. Az ruhajegyeire
extraingeket csempészik be neked. Hiszen tudod.
- A fenébe is, nem tudom! - kiáltott Morey. - Cherry nem tenne meg ilyesmit!
 Howland homályos szemmel nézett rá egy hosszú másodpercig.
- Persze hogy nem - szólt végül. - Igyunk még egyet.
Felborzolva Morey odatartotta a poharát. Cherry nem az a n , aki csalna. Persze hogy nem.
Egy ilyen, finom lelk , szeret asszony mint … csinos, jó családból való; nem tudná, miképpen
fogjon hozzá.
Howland énekl hanghordozással mondta:
- Nincs többé költségvetés. Nincs többé veszekedés. Nincs többé ,,apu sosem bánt velem így".
Nincs többé kötekedés. Nincsenek többé extrajegyek a háztartási pótlókra, Nincs többé… Morey,
mi a véleményed, én azt mondom, üljünk be valahová egy-két pohár italra. Tudok egy helyet,
ahol…
- Sajnálom, Howland - szólt Morey. - Vissza kell mennem az irodába.
Howland hahotázásban tört ki. Az orra alá tartotta karóráját. Ahogy Morey kissé bizonytalanul
fölé hajolt, az óra elütötte az id t. Percek múlva vége a munkaid nek.
- Ó - mondta Morey -, fogalmam sem volt… Egyébként köszönöm, Howland, de nem mehetek.
A feleségem vár rám.
- Persze hogy vár - kuncogott Howland. - Úgyse fogod rajtakapni ma este, amint megeszi a te
adagjaidat meg az övéit.
Morey keményen rászólt:
- Howland!
- Ö, bocsánat, bocsánat! - Howland a karját lengette - Természetesen nem akartam egy szót se
szólni a te feleséged ellen. Úgy látszik, Jocelyn megkeserítette a n kr l alkotott véleményemet.
De biz isten, Morey, tetszene neked az a hely! Uncle Piggotty-nak hívják, és bent van a
Belvárosban. Bolondos társaság tanyázik ott, jól éreznéd magad köztük A múlt héten néhány
este… de ugye érted, Morey, én nem járok olyan gyakran oda, de úgy alakult, hogy beállítottam,
és…
Morey határozottan félbeszakította:
- Köszönöm, Howland. Haza kell mennem. A feleségem elvárja. Kedves t led, hogy hívtál. Jó
estét. A viszontlátásra!
Kiment a szobából, az ajtóban még megfordult, hogy udvariasan meghajtsa magát, és amikor
visszafordult, arcát az egyik oldalán beütötte az ajtófélfába. Azonban b rének egész felületén
valamiféle kellemes zsibbadtság áradt el, és csak amikor meghallotta, hogy Henry részvétteli
hangon cseveg hozzá, vette észre, hogy vér szivárog és folyik végig arca egyik felén.
- Csak horzsolás - szólt méltósággal. - A legcseké lyebb szörnyülködésre sincs ok. Henry.
Most pedig fogd be a ronda pofád! Gondolkodni akarok.
És a kocsiban hazafelé végig aludt.

Rosszabb volt, mint a macskajaj. A neve „zákányosság". Ittál néhány pohárkával; kezdett
kitisztulni a fejed, mialatt szundikáltál egyet. Aztán fel kell ébredned, és el kell kezdeni
tevékenykedned. A bekövetkez állapot a másnaposság meg a részegség legrosszabb ismérveit
hordja magán: a fejed zakatol, és a szájízed olyan, mint egy medveverem feneke, de korántsem
vagy józan.
Itt csak egy dolog segít. Morey vaskos hangon szólt:
- Igyunk egy koktélt, drágám.
Cherry odavolt az elragadtatástól, hogy ebéd el tt megoszthat vele egy koktélt. Morey-n er t
vett a szerelem. Cherry csodálatos, gondolta, csodálatos, csodálatos… Észrevette, hogy a feje
rábólint a gondolataira, és a mozdulattól összerezzent. Cherry mellette termett, és megérintette a
halántékát.
 - Fáj, édesem? - kérdezte aggódón. - Úgy értem, ahol megütötted az ajtóban. Morey élesen
ránézett, de Cherry arckifejezése nyílt és rajongó volt. Bátran felelte:
- Csak egy kicsit. Igazán szót sem érdemel.
Az inas behozta a két koktélt, és visszavonult. Cherry felemelte a poharát. Morey is felemelte
az övét, kortyolt egyet az italból, és csaknem odavágta. Keményen lecsapott háborgó bensejére,
és kényszerítette magát, hogy nyeljen.
A dolog meglepte, de hálás volt: az ital lent maradt. Egy pillanat alatt kezdett megismétl dni a
melegség különös jelensége. Kiitta a maradék itókát, és odatartotta a poharát újratöltésre. Még
mosolyogni is megpróbált. Bármilyen furcsa is, az arca nem hagyta cserben.
A második koktél megtette a magáét. Morey boldognak és megkönnyebbültnek érezte magát,
de a legkevésbé sem volt részeg. Jókedv en mentek ebédelni. Élénken csevegtek egymással és
Henryvel, s Morey még arra is szakított id t magának, hogy szinte sajnálatot érezzen a szegény
Howland iránt, aki nem tudta házasságát sikerre vinni, holott a házasság nyilvánvalóan fölöttébb
könny kapcsolat, annyira jótékony mindkét fél számára, annyira meleg és pihentet …
Meglepve kérdezte:
- Mi? A házasság?
Cherry megismételte:
- A legügyesebb elgondolás, amir l valaha is hallottam. Olyan furcsa kis ember, drágám. De
valahogy id eges, ha tudod, mire gondolok. Folyton az ajtót nézte, mintha várna valakit, de
persze ez butaság volt Miért jönnének az barátai ho zzánk, hogy találkozzanak vele?
Morey a nyugtalanság feszültségével mondta:
- Kér le k, Cherry, mi az, amit a jegyekr l mondtál ?
- De hát mondtam neked, édesem! Ma reggel volt, közvetlenül azután, hogy elmentél hazulról.
Ez a furcsa kis ember az ajtóhoz jött; az inas azt mondta, nem mondta meg a nevét. Én azért
mégis beszéltem vele. Gondoltam, hátha egy szomszéd, és természetes, hogy soha nem akarok
goromba lenni egyik szomszédomhoz sem, aki meg akar látogatni, még ha ez a szomszéd…
- A jegyekr l beszélj! - kérlelte Morey. - Jól hallottam, hogy azt mondtad: hamis jegyekkel
házalt?
Cherry bizonytalanul válaszolt:
- Nos, azt hiszem, hogy bizonyos szempontból ezek a jegyek hamisak, ö úgy magyarázta,
hogy nem a közhasználatú, hivatalos fajtából valók. De négyet adott egyért, drágám… négyet
adott az jegyeib l a mieinkb l való egyért. Igy hát egyszer en el vettem a háztartási könyvet,
és kivettem bel le néhány heti jegyet és…
- Hány hetit?! - b dült el Morey. Cherry hunyorgott.
- Ügy… úgy kétheti kvótát - mondta eler tlenedve. - Baj, drágám?
Morey behunyta a szemét, mint aki szédül.
- Néhány heti jegyet - ismételte. - Négyet egyért… és még csak nem is szabályos jegyet kaptál.
Cherry jajveszékelni kezdett:
- Hogyan is tudhattam volna? Amíg otthon voltam, soha nem volt ilyesmim! Nem voltak
éhséglázadásaink, sem nyomornegyedeink, és ezek a borzalmas robotok meg ocsmány kis
visszataszító emberek, akik az ajtóhoz jönnek!
Morey mereven bámult rá. Cherry újra sírt, de ez semmiféle hatást nem tett arra az acéllal
edzett vértezetre, amely hirtelen a szíve köré dobódott.
Henry olyan puhatolózó hangot hallatott, amilyen ember esetében egy el készít köhentés lett
volna, ám fagyasztó tekintetével Morey belefojtotta a szót.
Sivár, monoton hangon, amely alig hatolt át Cherry sírásán, így szólt:
- Hadd mondjam el neked, mit cselekedtél. Tegyük fel a legjobb esetet, azt, hogy a jegyek,
amelyeket kaptál, legalább átlagosan jó hamisítványok, és nem olyan rosszak, hogy a legjobb,
amit tehetünk velük, hogy eldobjuk ket, még miel tt elkapnak bennünket birtokunkban a
jegyekkel; ebben az esetben hozzávet leg két hónapra való nem mindennapi jegyed van. Ha nem
tudtad volna: ezek a jegyfüzetek nem puszta díszek. Ezeket minden hónapban be kell nyújtani
ellen rzésre, hogy bizonyítsuk: teljesítettük az ahavi fogyasztási kvótánkat.
Amikor benyújtják ket, helyben ellen rzik. Legalábbis ránéznek minden füzetre. Egy nagy
rakást bel lük az ellen rök vizsgálnak meg igen gondosan, és egy bizonyos százalékot
ibolyántúli, vörösön inneni sugárral, röntgensugárral, radioizotópokkal, fakitással, g zöltetéssel,
papírkromatográfiával és az ember által ismert mindenféle más átkozott vizsgálómódszerrel
tesztelnek. - A hangja egyenetlen crescendóvá er södött. - Ha olyan szerencsénk van, hogy
egyáltalán felhasználhatjuk ezeket a jegyeket vagy egy részüket, nem merünk… egyszer en nem
merh etünk egy-két hamisítványnál többet keverni legalább tucatnyi valódi jegy közé.
Ez azt jelenti Cherry, hogy amit vásároltál, az nem kéthavi, hanem esetleg éppenséggel ké té vi
szükségletünket fedezi, és minthogy a jegyeken lejárati határid k vannak feltüntetve, amit te
nyilván soha nem vettél észre, Valószín leg a világon a legcsekélyebb esély sincs rá, hogy a
jegyek felénél többet valaha is felhasználhassunk. - Immár üvöltött, amikor hátralökte székét, és
az asszony fölé magasodott. - Ráadásul - folytatta - éppen mos t, pontosan ebben a percben
pótolnunk kell a jegyeket, amelyeket odaadtál, ami azt jelenti, hogy a legjobb esetben is legalább
két hétig dupla adagokat kell fogyasztanunk.
És akkor még egy szót sem szóltunk ennek az egész szörny históriának arról a vonatkozásáról,
amelyre te alighanem a legkevésbé gondoltál, nevezetesen, hogy a hamisított jegyek
tö rv énye llene sek ! Én szegény vagyok. Cherry; nyomornegyedben élek, és ennek tudatában is
vagyok; még hosszú utat kell megtennem, amíg olyan gazdag vagy köztiszteletnek örvend vagy
nagy hatalmú leszek, mint atyád, akir l annyiszor hallok, hogy kezdek már istenigazából
belefáradni. De bármilyen szegény vagyok is, e g ye t biztonsággal állíthatok: legalábbis
mostanáig b ecs üle tes voltam.
Mire Morey befejezte, Cherry teljesen felhagyott könnyei hullatásával, és fehér arccal és száraz
szemmel ült ott meghajolva. A férfi kiadta magából haragját; nem maradt benne t z.
Egy pillanatra komoran meredt Cherryre, aztán szó nélkül hátat fordított, és döng léptekkel
elhagyta a házat.
Házasság! - gondolta, amíg kifelé tartott.

Órákig járkált, azt se tudta, hol van.

Egy olyan érzület hozta vissza a tudatosság állapotába, amelyet legalább egy évtizede érzett
utoljára. Morey egyszer csak ráébredt, hogy nem zákányosságának maradék foszlányai okozzák
gyomrában azt a furcsa érzést. Éhes… igen, éhes!
Körülnézett. A Belvárosban volt, több mérföldnyire otthonától, és az alacsonyabb osztályba
tartozó emberek tömegei taszigálták ide-oda. A negyed, amelyben tartózkodott, olyan
nyomornegyed volt, amelynél förtelmesebbet sohasem látott - kínai pagodák mellett a Versailles
körüli templomokat utánzó rokokó hamisítványok; csiricsáré díszítményekkel tönkretett
homlokzatok; nem volt épület e tündökl és szemkápráztató ismertet jegyek nélkül.
Látott egy vakítóan túlékesített éttermet, amely a hangyaszorgalmú Billie-hez volt címezve, és
keresztültörve a végtelen járm áradaton, átment a túloldalra. Nyomorúságos egy „étterem" volt,
de Morey most nem tör dött vele. Amennyire lehetett, távol a csörgedez szök kutaktól és a
robotvonósegyüttest l keresett egy üres széket, és vakmer en rendelt, egyáltalán nem figyelve a
jegyes adagok árára. Amikor a pincér zajtalanul tovasiklott, Morey émelyít felismerésre jutott: a
jegyfüzete nélkül jött el hazulról. Hangosan felnyögött; ahhoz már kés volt, hogy zavarkeltés
nélkül eltávozhatott volna. De aztán lázadó módon arra gondolt, bánja is , hogy újra egyszer
jegy nélkül étkezik!
Az evést l jobb lett a közérzete. A csokoládés habcsókját az utolsó falatig megette, még azt a
bizonyos harmadot sem hagyta a tányéron, amelyet a hagyomány megengedett, és kifizette a
számláját. A robotpénztáros gépiesen kinyújtotta kezét a jegyfüzetéért. Morey nagyúri
arckifejezéssel egyszer en csak ennyit mondott:
- Nincsenek jegyek.
A pénztáros robotok nincsenek felkészítve rá, hogy meglepetést mutassanak, de ez
megpróbálta. A közvetlenül Morey mögött ül férfinak hallhatóan elállt a lélegzete, és kevésbé
hallhatóan valamit dünnyögött a nyomorneg yedb eliek röl . Morey ezt bóknak vette, és
csaknem jókedve támadt, miközben kivonult.
De vajon elég jó-e a kedve ahhoz, hogy hazamenjen Cherryhez? Morey egy másodpercig
komolyan elgondolkozott ezen; de nem fog úgy tenni, mint akinek nem volt igaza, és persze
Cherry sem lesz hajlandó belátni, hogy volt a hibás.
Mellesleg Morey elkeseredetten állapította meg magában, hogy Cherry bizonyosan alszik.
Ebben a n ben az a legbosszantóbb, hogy soha semmi baja az alvással. Altatók tekintetében
még a kvótáját sem használja fel, pedig Morey sokszor a lelkére beszélt. Aztán emlékeztette
magát rá, hogy természetesen olyan udvariasan és tapintatosan beszélt neki erröl ahogy ez az új
házasokhoz illik, ezért felesége valószín leg nem is értette meg, hogy itt panaszról van szó. Nos,
ennek vége!
A talpig férfi Morey Fry, aki csak a saját nyakörvét viseli, eltökélten rótta a Belváros utcáit.

- Hé, Joe, akarsz egy jót mulatni ?!

Morey úgy nézett, mint aki nem hisz a szemének.
- Már megint maga?! - kiabált.
A kis ember hamisítatlan meglepetéssel meredt rá. Aztán a felismerés halvány fénysugara
suhant át az arcán.
- Ja igen - mondta. - Ma reggel, mi? - Sajnálkozva kotyogta: - Nagy kár, hogy nem akartál
velem üzletet kötni. A feleséged sokkal eszesebb volt. Persze felbosszantottál kicsit, Jack, így
természetesen icipicit emelnem kellett az árat.
- Piszkos csirkefogó, maga a bolondját járatta szegény feleségemmel! Maga meg én most
elmegyünk a legközelebbi rend rszobára, és ott megbeszéljük ezt a dolgot.
A kis ember az ajkát biggyesztette.
- Gondolod, hogy megyünk, mi?
Morey nyomatékosan bólintott.
- Ahogy mondja, a mindenségit! És hadd áruljam el magának, hogy… - Fenyeget dzése kell s
közepén elhallgatott, mert egy nagy kéz kapcsolódott a vállára.
A férfi, aki ugyanolyan nagydarab volt, mint a keze, szelíd és kulturált hangon kérdezte:
- Netán zaklat téged ez az úriember, Sam?
- Még nem - ismerte el a kis ember. - Ámbár meglehet, hogy ez a szándéka, így hát ne menj el.
Morey kirántotta a vállát a másik kezéb l.
- Ne gondolja, hogy megijedek az er szaktól! Elviszem magát a rend rségre.
Sam hitetlenül csóválta a fejét.
- Úgy érted, hogy feljelentést teszel ebben az ügyben ?
- Pontosan igy!
Sam sajnálkozva sóhajtott.
- Mi err l a véleményed, Walter? Igy bánik a feleségével. Méghozzá egy ilyen csinos hölggyel!
 - Mir l beszélnek? - kérdezte Morey, miután egy kiváltképpen érzékeny pontján csípték meg.
- A feleségedr l beszélek - magyarázta Sam. - Természetesen én magam nem vagyok n s, de
nekem úgy t nik, hogy ha n s lennék, nem hívnám a rend rséget, ha a feleségem valamiféle
büntetend cselekedetet követett volna el. Nem, uram, én azon lennék, hogy magam rendezzem
az ügyet. Mondok valamit - folytatta, mint aki tanácsot ad -, miért nem beszélsz vele err l a
dologról? Magyarázd meg neki, hogy…
- Egy pillanat! - szakította félbe Morey. - Úgy érti, hogy bevonná ebbe az ügybe a feleségemet?
A férfi tehetetlenül széttárta a karját.
- Nem én vagyok az, aki bevonná t, kisfiú - mondta. - ö saját magát vonta be. Tudod jól: két
ember kell egy b ntetthez. Lehetséges, hogy én eladok, ezt nem is tagadnám. De végül is csak
akkor tudok eladni, ha valaki vásárol t lem, nem igaz?
Morey savanyú arccal nézett rá. Gondolataiba merülve futó pillantást vetett a nagydarab
Walterra, de Walter ezúttal is ugyanolyan nagy volt, mint amilyenre emlékezett,és ezt nem
lehetett számításon kívül hagyni. Er szakról nem lehet szó; rend rségr l nem lehet szó. Igy
semmilyen igazán vonzó módja nem maradt annak, hogy t két kovácsoljon a jószerencséjéb l,
hogy újra összeakadt ezzel az emberrel. Sam megszólalt:
- Nos, örülök, hogy lemondtál a szándékodról. Visszatérek hát eredeti kérdésemhez, Mac:
akarsz egy jót mulatni? Eszes fickónak látszol; úgy ránézésre olyanfajta vagy, akit érdekelnek az
olyan helyek, mint amilyet történetesen jól ismerek az utca végén.
Morey keser en állapította meg:
- Igy hát maga felhajtója is egy lebujnak. Igazi tehetséges ember.
- Nem tagadom - értett egyet vele Sam. - Tapasztalatom szerint este gyengén megy a jegyüzlet.
Az emberek esze inkább a mulatáson jár. És hidd el nekem: aki rám hallgat, az nem csalódik.
Nézd meg azt a helyet, amelyr l beszélek; Uncle Piggottynak hívják, s mondhatom, nem
mindennapi hely! Nem így gondolod, Walter?
- Tökéletesen egyetértek veled - dörmögte Walter. De Morey alig figyelt oda.
- Uncle Piggottyt mondott? - kérdezte.
- Úgy van - mondta Sam.
Morey egy percre összevonta a szemöldökét, és úgy t dött egy gondolaton. Uncle Piggotty
úgy hangzik, mint az a hely, amelyr l Howland beszélt az üzemben. Ami azt illeti, érdekes lehet.
Amíg gondolkodott, Sam a karjába csúsztatta a karját az egyik oldalon, míg Walter
szeretetreméltóan borította nagy kezét a másik karja köré. Mire Morey feleszmélt, már elindultak.
- Tetszeni fog neked - ígérte meg vigasztalóan Sam. - Ugye, nem maradt benned rossz érzés a
reggeli tréfa után? Persze hogy nem. Úgyis elpárolog a mérged, amint belépsz a Pigottyhoz.
Különleges egy hely. Esküszöm, hogy azért, amit fizetnek nekem a vendégekért, akiket beviszek,
nem tenném, ha nem hin nék a helyben.
- Táncoljunk, Jack? - A tulajn túlüvöltötte a bárpult körüli zajt. Hátralépett, bokáig felemelte
fodros szoknyáját, és ellejtett egy furfangos kilenclépéses figurát.
- Nevem Morey! - üvöltött vissza Morey. - És köszönöm, nem kívánok táncolni. A tulajn
vállat vont, szemöldökét összevonva, sokatmondón Samre nézett, és tovatáncolt.
Sam odaintette a bárpincért.
- El bb egy rundot nekünk - magyarázta Morey-nak. - Aztán békén hagyunk. Hacsak nem
akarod, hogy itt maradjunk, persze. Hogy tetszik a hely? - Morey habozott a válasszal, de Sam
nem hagyott id t. - Remek hely! - üvöltött, és felkapta az italt, amelyet a bárpincér tett le elé. - A
viszontlátásra!
Sam és a tagbaszakadt másik elmentek. Morey bizonytalanul bámult utánuk, aztán feladta.
Különben is itt van; azért a pénzért legalább igyon egy kortyot. Rendelt, azután körülnézett.
 Az Uncle Piggotty harmadosztályú lebuj volt, amelyet - legalábbis egy részét - úgy álcázták,
mintha a legfels osztály el kel sportklubjainak egyike lenne. A bárpultot például úgy kezelték,
hogy hasonlítson a szegelt fa tiszta vonalaira, ám a felületkezelés alatt Morey felfedezte a sodrott
anyag bonyolult rétegeit. Ami els pillantásra jutaszövet falkárpitnak látszott, valójában
választékos szövésmintájú m anyag volt. És ugyanez a minta ismétl dött az egész bárban.
Egy afféle színpadi revü folyt éppen, de nemigen figyeltek rá az emberek. Morey rövid ideig
odafigyelt, hogy hallja a ceremóniamestert, és úgy találta, hogy a viccek több mint szelíden
útszéli színvonalúak voltak. Fodros hosszúnadrágba és áttetsz fels részbe öltözött szép lányok
csüggeteg csapata is közrem ködött; egyikük, Morey csaknem biztos volt benne, a tulajn volt,
aki néhány perccel azel tt megszólította.
Közvetlenül mellette egy férfi szavalt egy középkorú n nek:

Szétverem azt a nagy hegyet. Huhu!

Szétverem puffadt képedet. Hiú!
Szétverem rücskös dombjaid…

- Nézd csak, Morey! - szakította félbe önmagát. - Hát te mit keresel itt? Morey hátranézett és
megismerte.
- Hello, Howland! - mondta. - Én? Hm… úgy alakult, hogy ma este szabad vagyok, gondoltam
hát…
Howland kuncogott.
- Gondolom, a feleséged több szabadságot enged neked, mint amennyit az enyém engedett.
Rendelj egy italt, fiú!
- Köszönöm, van már - mondta Morey.
A n , aki tigrisszemekkel nézett Morey-ra, így szólt:
- Ne hagyd abba, Everett. Ez az egyik leggyönyör bb dolgod volt.
- Ó, Morey hallotta a költeményemet! - szerénykedett Howland. - Morey, szeretném, ha
megismerkednél ezzel a bájos és tehetséges fiatal hölggyel, Tanaquil Bigelow-val. Tan, Morey a
kollégám a hivatalban.
- Nyilvánvaló - mondta fagyos hangon Tanaquil Bigelow, és Morey gyorsan visszahúzta a
kezét, amelyet már kezdett felé nyújtani.
A társalgás itt megrekedt, mintha felnyársalták volna, a n hideg volt, Howland felszabadult és
szórakozott, Morey azon t dött, hogy végül is olyan jó ötlet volt-e ez. Elkapta a robotbárpincér
szemcelláját, és rendelt egy rundó italt hármuknak, udvariasan Howland jegyfüzetének a terhére.
Mire az italokat meghozták, és Morey meghozta a döntését, miszerint nem volt olyan nagyon jó
ötlet, a n hirtelen fölengedett.
Minden átmenet nélkül így szólt:
- Morey, maga olyan embernek látszik, aki gondolk odik, márpedig én az ilyen emberekkel
szeretek beszélgetni. Szavamra, Morey, egyszer en nincs türelmem azokhoz a korlátolt, nehézkes
alakokhoz, akik mást sem csinálnak, mint dolgoznak egész nap a hivatalukban, és minden este
megvacsoráznak és csatangolnak, és mint az rült, fogyasztanak; és különben is, mire jutnak
vele? Helyes, látom, hogy érti, amit mondok. Egyetlen tébolyult rohanás a fogyasztásért,
fogyasztani attól a naptól kezdve, hogy megszülettél, pötty, addig a napig, hogy eltemettek,
pu ff! És ki más tehetne róla, mint a robotok ?
Howland felszabadult nyugalmának felszínén halvány aggodalomfoszlányok kezdtek felt nni.
-Tan - szólt pirongatón -, nem biztos, hogy Morey-t érdekli a politika.
Politika - gondolta Morey; nos, ez legalább egy kulcs a rejtélyhez. Amíg a n beszélt, olyan
szédít érzése volt, mintha maga lett volna a golyó abban a játékautomatában, amelyet a nap
folyamán tervezett a m hely részére. Ami azt illeti, a n szavait követve a legközelebbi tervéhez
felhasználhat néhány értékes ötletet az ugratók, kanyarok és akadályok elhelyezéséhez.
- Kérem, folytassa, Miss Bigelow - szólt, és amit mondott, nagyrészt igaz is volt -, nagyon
érdekel, amit mond.
A n mosolygott, aztán hirtelen ijeszt en komorrá vált az arca. Morey meghökkent, de
nyilvánvaló volt, hogy az elkomorodás nem neki szól.
- Robotok! - sziszegte. - Annak szánták ket, hogy nekünk dolgozzanak, nem igaz? Hah! Mi
vagyunk az rabszolgáik! Életünk minden egyes napjának minden pillanatában! Rabszolgák!
Nem volna kedve csatlakozni hozzánk és szabadnak lenni, Morey?
Morey visszavonult italának fedezékébe. Szabad kezével kifejez mozdulatot tett - hogy
pontosan mit fejezett ki ez a mozdulat, nemigen tudta, mert zavarban volt. De úgy t nt, hogy a
mozdulat kielégítette a n t. Vádlón mondta:
- Tud róla, hogy ebben az országban az emberek több mint háromnegyedének idegösszeomlása
volt az utóbbi öt év és négy hónapban? Hogy ezeknek több mint a fele állandó pszichiátriai
gondozásba van véve elmezavar miatt… nem egyszer és közönséges neurózis miatt, ami a
férjemnek van és az itt ül Howlandnek van és magának van, hanem elmezavar miatt. Ami
nekem van. Tudott err l? Tud róla, hogy a népesség negyven százaléka lényegében véve
mániásan depressziós, harmincegy százaléka tudathasadásos, harmincnyolc százalékának egész
készlete van más, meghatározatlan, lelki eredet zavarokból, és huszonnégy…
- Várj egy pillanatra, Tan - szakította félbe kritikusan Howland. - igy túlságosan sok százalék
jön ki. Kezdd el újra.
- Ö, a pokolba vele! - szólt kedvetlenül a n . - Bárcsak itt volna a férjem! Ö sokkal jobban
fejezi ki a dolgokat, mint én. - Felhajtotta az italát. - Miután elgurította a kereket - mondta aljasul
Morey-nak -, mi volna, ha még egy rundot rendelne… ezúttal az én jegyfüzetem terhére?
Morey szót fogadott; zavarában ez volt a legegyszer bb, amit tehetett. Amikor ez is lecsúszott
a torkukon, még egy következett, ezúttal Howland füzete terhére.
Amennyire ki tudta okoskodni, a n , a férje és valószín leg Howland is valamiféle robotellenes
csoporthoz tartozott. Morey hallott már ilyesmikr l; ezeknek kvázitörvényes volt a helyzetük,
sem jóváhagyva, sem eltiltva nincsenek, de eddig még soha nem volt velük kapcsolata. Eszébe
jutott a pszichodrámaülés, amelyen olyan fájdalmasan újra átélte a gy lölködést, és szorongva
gondolta, hogy talán is közéjük tartozik. Úgy t nt azonban, hogy kérdései ellenére a szervezet
elveit nem tudta szilárdan megragadni az agyával.
A n végül is felhagyott a próbálkozással, hogy megmagyarázza neki, és elment, hogy
találkozzék a férjével. Közben Morey és Howland tovább ivott és hallgatta, hogy két részeg
miként veszekszik azon, hogy ki rendelje a következ rundot. Az ittasság Alphonse-Gaston
szakaszában leledztek; reggel sajnálni fogják, mert mindketten mindent elkövettek, hogy a másik
fizethessen a pontjaiból. Morey a saját pontjaira gondolt, és nyugtalan lett; Morey ma esti
italozásának nagy részével persze Howland számláját ismerték el. Úgy kell neki, miért felejtette
otthon a jegyfüzetét!
A n azzal a nagydarab férfival jött vissza, akivel Morey a hamisító, a vendégfelhajtó és
belvárosi f ember Sam társaságában találkozott.
- Felt en kicsi a világ, igaz-e? - dörgött Walter Bigelow; és kézfogásával csak kissé törte
össze Morey kezét. - Nos, uram, a feleségem elmondta, hogy mennyire érdekl dik amaz alapvet
bölcseleti törekvések iránt, amelyeken mozgalmunk nyugszik, és szeretném ezeket
folytatólagosan megvitatni magával. El ször is, uram, tisztában van-e a kett sség elvével ?
- Izé - kezdte Morey.
 - Nagyon jó - mondta udvariasan Bigelow. Köszörült egyet a torkán, és szavalni kezdett:

Kínában, melyet Han uralt,

Látták meg mint a napvihart,
örvényl , izzó lángjain
Fiúvá lánnyá ért a kín Jang és Jin

Rosszallóan vállat vont.

- Ez csak az els versszak - mondta, - Nem tudom, hogy sokat értett-e bel le.
- Bevallom, nem - közölte Morey.
- Második versszak - jelentette ki határozottan Bigelow:

A tiszta szellem rátekint

A forradalmár tudja mind:
Az eszmesort z, hogy talál.
Holtan fejér l talpra áll
Jang
és Jin.

Várakozásteli szünet következett. Morey megszólalt:

- Én… izé…
- Mindent magába rejt, ugye? - kérdezte Bigelow felesége. - Ö, bárcsak mások is ilyen
világosan látnák, mint maga! A veszélyes és az üdvözít robot. Éhenhalás és csömör. Mindig ez
a kett sség!
Bigelow megveregette Morey vállát.
- A következ versszak még világosabb - mondta. - Valóban nagyon okos vers, persze ezt nem
kellene mondanom, de legalább annyira Howlandé, mint az enyém. Segített a versbe foglalásnál.
- Morey pillantást vetett Howlandre, de Howland óvatosan félrenézett. - Harmadik versszak -
szólt Bigelow - Ez nehéz lesz, mert hosszú, figyeljen hát jól!

Justícia, vak mérleged

Föl és alá mér' lengeted.

- Howland - szakította félbe magát -, biztos, hogy jó az ilyen rím? Én mindig meg-botlom
benne. No de folytassuk:

Növeld az A-t, így fogy a B,

ök igy tartoznak együvé.
S e kett sségnek járma ott
Tartja rabságban áramod
S ha vázolod majd, hogy miképp,
forró ón, s a föld jelét
Irod fel - mind szinuszba jár.
Nullát is két szám koordinál.
Szinusz lesz minden mozdulat.
S reciproka is így halad.
Sötét, világos, n s a hím
 Noé bárkáján kínjain
Jang
És Jin.

- Drága csillagom! - visította Bigelow neje. - Ilyen szépen még soha nem adtad el ! -
Felcsattant a taps, és Morey most vette csak észre, hogy a lebuj abbahagyta zajos vigadozását,
hogy odafigyeljen. Bigelow szemlátomást elég ismert figura lehet itt.
Morey gyönge hangon mondta:
- Még soha nem hallottam ilyet.
Habozva Howlandhez fordult, aki sürget en szólt:
- Igyál! Éppen most az ital az, amire mindannyiunknak szükségünk van.
Rendeltek egy rundot Bigelow füzetére.
Morey félrevonta Howlandet, és megkérdezte t le:
- Hallod-e, érts szót velem. Ezek az emberek félcédulásak? Howland úgy tett, mint aki sértve
érzi magát.
- Nem. Egyáltalán nem.
- Van ennek a költeménynek értelme? Ennek az egész ügynek a kett sségr l van valami
értelme?
Howland vállat vont.
- Ha számunkra jelent valamit, akkor van értelme. Ezek filozófusok, Morey. Ezek a dolgok
mélyére látnak. Te nem is tudod, milyen kitüntetés számomra, hogy a társaságukhoz tartozhatom.
Még egy rundot ittak. Természetesen Howland füzetére.

Morey egy csöndes zugba kormányozta Walter Bigelow-t. Ott így szólt:
- Hagyjuk a kett sséget egy pillanatra, mi van a robotokkal?
Bigelow tágra nyílt szemmel nézett rá.
- Nem értette meg a költeményt?
- Persze hogy megértettem. De vázolja fel nekem egyszer szavakkal, úgy hogy elmondhassam
a feleségemnek.
Bigelow sugárzott a megelégedettségt l.
- A robotok kett sségér l van szó - magyarázta. - Mint a kis só rl malom, ami után a kisfiú
vágyakozott: rli és rli és rli a sót. Szüksége volt sóra, de nem e nnyi re . Whitehead világosan
elmagyarázza…
Még egy rundot ittak Bigelow füzetére.
Morey Tanaquil Bigelow felett tétovázott. Spiccesen mondta:
- Ide figyeljen, Mrs. Walter Tanaquil Er skez Bigelow. Ide figyeljen.
Az asszony önelégülten vigyorgott rá.
- Barna haj - mondta álmodozón. Morey élénken rázta a fejét.
- Hagyja a csudába a hajat! - rendelkezett. - Hagyja a csudába a költeményt! Ide figyeljen.
Pon -tos és e-le-mi kifejezésekkel magyarázza el nekem, hogy mi a baj a világgal ma.
- Kevés a barna hajú - vágta rá az asszony.
- Hagyja a csudába a hajat!
- Rendben van - mondta beleegyez en. - Túl sok a robot. A túl sok robot túl sokat csinál
mindenb l.
- Ahá! Értem! - kiáltott fel diadalmasan Morey. - Szabaduljunk meg a robotoktól!
- Nem, nem! Nem! Nem! Akkor nem ehetnénk. Minden gépesítve van. Nem szabadulhatunk
meg t lük, nem lassíthatjuk a termelést. A lassítás a halált jelentené, a leállítás a gyorsabb halált.
A kett sség elve az az elgondolás, amely mindezt tisztázza…
- Elég! - szólt hevesen Morey. - Mi az, amit tennünk kellene?
- Tennünk? Megmondom magának, mit kellene tennünk, ha ez az, amit akar. Én meg tudom
mondani.
- Akkor mondja meg.
- Amit tennünk kellene, az nem más, mint… - Tanaquil csuklott, szemében kifinomult
megdöbbenéssel - rendelni egy újabb rundot.
Rendeltek. Morey természetesen lovagiasan az asszonyt engedte fizetni. Ez viszont
lovagiatlanul vitatkozott a pincérrel a neki járó pontokról.

Noha nem volt gyakorlott ivó, Morey mindent megpróbált. Derekasan megdolgozott, az már
igaz.
Meg is fizette az árát, mert kevéssel azel tt, hogy végtagjai megsz ntek mozogni, agya
megsz nt m ködni. Teljes elsötétítés. Legalábbis csaknem teljes elsötétítés, mert ami az este
hátralév részér l megmaradt az emlékezetében, az emberek és helyek és dolgok kaleidoszkópja
volt. Howland volt ott, részegen, mint egy disznó, gyalázatos részegen, gondolta Morey, amint
felbámult rá a földr l. A két Bigelow volt ott. Felesége, Cherry volt ott, félt n és der sen. És elég
különös, de ott volt Henry is.
Nagyon-nagyon nehéz volt az emléktöredékekb l felidézni az éjszakát. Morey az egész
délel tti másnaposságát ennek a feladatnak szentelte. Bizonyos okból fon tos volt a történtek
felidézése. De Morey még arra sem emlékezett, hogy mi ez az ok, és végül elhessegette ezt a
gondolatot, és azon tanakodott, hogy megoldotta-e a kett sség rejtélyét, vagy hogy nem
természetfölötti-e Tanaquil Bigelow figyelemreméltó alakja.
Azt azonban tudta, hogy másnap reggel saját ágyában ébredt, de arról, hogy miképpen került
oda, fogalma sem volt. Másról is alig volt fogalma, legalábbis semmi olyasmir l, amit megfelel
id rendbe illeszthetett volna, vagy ami bármi mással egybevágni látszanék, a tizenkettedik rundó
után, amikor meg Howland, egymás vállát átfogva egy új verset költöttek a kett sségr l, és egy
régi induló dallamát ellopva üvöltötték túl vele a zajos bárhelyiséget:

E kett sség — említve fent -

gépedben megjelent.
tsd házadat - legyen meleg.
De benne h tsed ételed.
Freontól vonja be a jég.
Majd krómedény forralja még.
ben hideg, hidegbe' h
Kett zve minden ser .
És óriás kezével int
a mindenség feléd megint.
Jang
És Jin.

Mindenesetre úgy t nt, hogy ennek legalább valami értelme van.

Ha az alkohol ébresztette rá Morey-t a tényre, hogy van kett sség, akkor talán az alkohol volt
az, amire szüksége volt. Mert van kett sség.
Nevezd dichotómiának, ha ez a szó jobban tetszik. Afféle kétágú küzdelem, két fáradhatatlan
futó küzdelme egy örökkévaló versenyben. Ott van a h gép a házban. A hideg leveg , a
hevített leveg buboréka, ami a ház, a h tött leveg buboréka, ami a h gép, a hevített leveg
átmeneti buboréka, amely felolvasztja. Nevezd a h t Jangnak, ha akarod. Nevezd a hideget
Jinnek. Jang utoléri Jint. Aztán Jin megel zi Jangot. Aztán Jang megel zi Jint. Aztán…
Adj nekik más nevet. Mondd, hogy Jin egy száj; mondd, hogy Jang egy kéz.
Ha a kéz pihen, a száj éhen vesz. Ha a száj megáll, a kéz elpusztul. A kéz, Jang gyorsabb.
Jin nem maradhat el mögötte.
Nevezd hát Jangot robotnak.
És ne feledd, hogy a cs vezetéknek két vége van.

Mint az életükben egyszer lerészeged k általában, Morey is felkészült a következményekre - és

elképedve tapasztalta, hogy nem voltak következmények. Cherry meglepetés volt számára.
- Olyan muris voltál - kuncogott. - És becsszóra olyan romantikus .
Er tlenül nyelte reggeli kávéját.
A hivatali munkatársak harsogtak, és a hátát csapkodták.
- Howland meséli, hogy milyen jól élsz, fiú! - üvöltöztek, többé-kevésbé ugyanazokkal a
szavakkal. - Figyeljetek csak, mit csinált ez a Morey: egyszer az életben lumpolni ment, és még
csak a jegyfüzetét se vitte magával, hogy a zzal fizessen !
Szerintük ez csudajó vicc volt.
És ett l kezdve minden ragyogóan ment. Úgy t nt, hogy Cherry mer elismerésb l megjavult.
Igaz, továbbra sem szeretett este kimaradni, és Morey soha nem látta úgy feleségét, amint
er lteti, hogy nem kívánt ennivalókból lakmározzon, vagy nem kedvelt játékokat zzön. De
amikor egy délután bekukkantott az éléskamrába, Morey hitetlenked elragadtatással látta, hogy
alaposan túl voltak a fogyasztási kvótájukon. Egyes tételekben valóban kiugró volt a teljesítmény
- több mint egyhavi ellátmánnyal jártak az ütemtervük el tt!
És ez nem a hamisított jegyeken múlott, mert azokat megtalálta egy edénymelegít mögé
rejtve, és csöndesen elégette. Töprengett, hogy miképpen dicsérje meg feleségét, de aztán gy zött
az óvatosság. Cherry e tekintetben érzékeny; hagyjuk az egészet.
És az erénynek megvolt a jutalma.
Wainwright magához hívatta, és csupa mosoly volt.
- Nagyszer híreim vannak, Morey! Mi mindannyian nagyra becsüljük itt végzett munkáját, és
elégedettségünket a bókoknál kézzelfoghatóbb módon is kifejezésre tudjuk juttatni. Addig nem
akartam semmit sem mondani, amíg nem d lt el a dolog. Morey, az Osztályozó- meg a
Jegybizottság felülvizsgálta a státusát. Kiemelték az alsó negyedik osztályból!
Morey reszketve mondta, alig merte remélni:
- A fels negyedik osztályba kerültem?
- Ötödik osztályba, Morey! Ötödik osztályba ! Ha már csinálunk valamit, azt jól csináljuk.
Külön jogfeladásért folyamodtunk és megkaptuk. Egy egész osztályt átugrott.
- Becsületesen hozzátette: - Persze nemcsak a mi támogatásunkon múlt. Legutóbbi ragyogó
fogyasztási rekordja sokat segített. Ugye mondtam, hogy képes rá!
Morey-nak le kellett ülnie. Nem hallotta, amit Wainwright még mondott, de az már nem
lehetett érdekes. Kimenekült f nöke irodájából, oldalvást elkerülte a gratulálni kívánó kollégák
csoportját, és egy telefonhoz sietett.
Cherry ugyanúgy magánkívül volt az örömt l, mint . Alig tudott megszólalni.
- Ó, édesem! - ennél több nem tellett t le.
- És nélküled erre képtelen lettem volna - gagyogott Morey. - Még maga Wainwright is ezt
mondta. Azt mondta, hogy a Bizottság soha nem döntött volna így, ha mi… izé… ha te nem
tartasz lépést az adagokkal. Én is akartam valami ilyesmit mondani neked, drágám, de nem
tudtam, hogyan fogjak hozzá. De én nagyra értékelem. Én… Halló!
- A vonal végén furcsa csönd volt. - Halló! - ismételte nyugtalanul. Cherry hangja er teljes és
mély volt.
- Morey Fry, úgy gondolom, hogy aljas vagy. Miért kellett elrontanod a jó híreket? Morey
leesett állal bámult a telefonra.
Kuncogva Howland t nt fel a háta mögött.
- N k - mondta. - Ne is próbáld kiismerni ket. Egyébként gratulálok, Morey!
- Köszönöm - dünnyögte Morey.
Howland köhintett egyet, és így szólt:
- Izé… mellesleg, Morey, most, hogy egyike lettél, hogy úgy mondjuk, a nagyfej eknek, nem
érzel olyan… hm… kötelezettséget, hogy… nos, hogy szólj egy szót Wamwrightnak, például
akármir l, amit mondtam, mialatt…
- Bocsáss meg - szólt Morey, oda sem hallgatva, és továbbment. Nem hagyta nyugodni a
gondolat, hogy újra felhívja Cherryt, hogy hazarohan és megnézi, mit nem kellett volna
mondania abból, amit mondott. Nem mintha sok kétsége lett volna e tekintetben persze. A fájó
pontján érintette.
Különben is karórája megcsendült, emlékeztetve t arra a tényre, hogy heti pszichiátriai
kezelésének id pontja közeledik.
Morey felsóhajtott. A nap ad, és a nap elvesz. Áldott az a nap, amelyik csak jó dolgokat ad.
Ha egyáltalán ad valamit.

A kezelés nem ment rendben. Morey úgy döntött, hogy újabban sok kezelés nem megy
rendben; az orvosok egyre többet sugdolóztak, összedugva a fejüket, hogy ne hallhassa,
sötétben tapogatóztak és vizsgálódtak, ahelyett hogy a pontos lelki sebészetet alkalmazták volna,
amihez szokva volt. Valami baj van, gondolta.
Volt is. Semmelweiss meger sítette, amikor berekesztette a csoportmunkát. Amikor a többi
orvos eltávozott, magánbeszélgetésre leültette Morey-t. Szintén a saját idejéb l - nem kérte a neki
járó szokásos tiszteletdíjat. Morey ebb l is arra a következtetésre jutott, hogy nagyon fontos
problémáról lesz szó.
- Morey - szólalt meg Semmelweiss -, maga eltitkol valamit.
- Nincs szándékomban, doktor - mondta komolyan Morey.
- Ki tudja, mi az, ami a szándékában van? Lénye egy részének ez van „a szándékában".
Meglehet sen mélyre ástunk, és rábukkantunk néhány fontos dologra. De most van valami, amit
nem tudok kitapintani. A tudat kikutatása, Morey, olyan, mint amikor kannibálok lakta területre
felderít ket küldünk. Mire az ember észreveszi a kannibálokat, már kés . De ha egy felderít nek
azt mondjuk, hogy hatoljon át egy serd n, és az nem t nik fel a túlsó oldalon, akkor jogos a
feltevés, hogy valami akadályozta az útjában. Ebben az esetben az akadályra azt a címkét
aggatnánk, hogy „kannibálok". Az emberi tudat esetében az akadályra a „trauma" címkét
függesztjük. Ha tudjuk, hogy a trauma jelen van, ki kell derítenünk, hogy mi az a trauma, vagy
hogy milyen hatással lesz a magatartásra.
Morey biccentett. Mindezt tudja; de mire akar kilyukadni Semmelweiss?
Az orvos sóhajtott.
- Sajnos, a traumák gyógyításával, a lelki akadályok áttörésével és a gátlások feloldásával,
szóval mindennel, amivel a pszichiáterek foglalkoznak, az a baj, hogy képtelenek vagyunk
mindezt túlságosan jól csinálni. A gátlásos ember feszültség alatt áll. Megpróbáljuk feloldani ezt
a feszültséget, ám ha ez maradéktalanul sikerül, és semmiféle gátlás nem marad benne, egy
társadalmon kívül él embert kapunk, Morey. A gátlásokra gyakran társadalmilag szükségünk
van. Tegyük fel például, hogy egy átlagembert nem tartana vissza a gátlás az égbekiáltó
pazarlástól. Ez éppenséggel el fordulhat. Tegyük fel, hogy kvótájának rendes és felel s módon
történ fogyasztása helyett olyasmit követne el, hogy felgyújtaná a házát, és mindent, ami benne
van, vagy élelmiszer-juttatását a folyóba öntené.
Ha csupán néhányan tesznek ilyeneket, kezeljük az illet ket. De ha ezt tömegméretekben
csinálnák, Morey, vége volna az általunk ismert társadalomnak. Gondoljon csak a
társadalomellenes cselekmények egész gy jteményére, amelyekr l minden újságban olvashat.
Férfiak megverik feleségüket, feleségek hárpiává változnak, fiatalok beverik az ablakokat, férj
feketepiaci jegyüzérkedésbe kezd. És mindezekt l a cselekményekt l a nyomok egy alapvet
gyengeséghez vezetnek, amely hatástalanítja a tudat védekezését a legfontosabb egyedi
társadalomellenes jelenséggel, a nem fogyasztással szemben.
Morey felfortyant:
- Ez nem igazságos, doktor! Ez hetekkel ezel tt volt! Nemrég ott voltunk a bálon Ami azt illeti,
éppen most dicsért meg a Bizottság…
A doktor szelíden mondta:
- Miért olyan heves, Morey? Én csak általában beszéltem.
- Az csak természetes, hogy az ember zokon veszi, ha megvádolják.
A doktor vállat vont.
- El ször és mindenekel tt, mi n em vádoljuk a beteget valaminek az elkövetésével, hanem
megpróbálunk neki segíteni, hogy rájöjjön a dolgokra. - Rágyújtott a beszélgetés végét jelz
cigarettára. - Kérem, gondolkodjék minderr l. A jöv héten találkozunk.

Cherry nyugodt és megközelíthetetlen volt. Amikor belépett, úgy csókolta meg, mint aki
lélekben távol van.
- Felhívtam anyát - mondta -, és közöltem vele a jó híreket, és apa megígérték, hogy átjönnek
ünnepelni.
- Ahá - mondta Morey. - Drágám, mi rosszat mondtam a telefonban?
- Hat óra körül jönnek.
- Helyes. De mit mondtam a telefonban? Valamit a jegyekr l? Ha erre érzékeny vagy,
esküszöm, hogy soha többé nem mondom.
- Az vagyok, Morey.
Kétségbeesetten menteget dzött:
- Sajnálom, Cherry. Én csak…
Jobb gondolata támadt. Megcsókolta.
Cherry el ször passzív maradt, de nem sokáig. Amikor Morey befejezte a csókot. Cherry
eltolta magától, és valósággal kuncogott.
- Hagyj felöltöznöm ebédhez.
- Persze hogy hagylak. Egyébként én csak… Cherry keresztbe tette az ujját a száján.
Morey elengedte feleségét, és miközben a könyvtárszobába ment, érezte, hogy sokkal kisebb
benne a feszültség. A délutáni lapok már vártak rá. Leült és hozzáfogott, hogy sorra átlapozza
ket. Már félúton volt a World-Telegram-Sun-Po st-and -Newsban, amikor csöngetett
Henryért.
Morey már a Time s-He ra ld-Tribune-Mirror színházi rovatánál tartott, amikor a robot
megjelent.
- Jó estét - szólt udvariasan.
- Mi tartott ilyen sokáig? - érdekl dött Morey. - Hol vannak a robotok?
A robotok nem dadognak, de jól érzékelhet szünet volt, miel tt Henry megszólalt:
 - Odalent, uram. Szüksége van valamiért rájuk?
- Hm, nem. Csak mert nem láttam ket. Hozz egy italt. Henry tétovázott.
- Skót whiskyt, uram?
- Ebéd el tt? Hozz egy Manhattant.
- A vermut kifogyott, uram.
- Kifogyott? Elmondanád, hogy miképpen?
- Az utolsó cseppig megitták, uram.
- De hát ez nevetséges! - fortyant fel Morey - Jól tudod, hogy soha az életben nem fogytunk ki
az italból. Te jóságos ég, éppen a napokban kaptuk meg a járandóságunkat, és én
természetesen…
Elharapta a szót. Az irtózat hirtelen rezzenése ült ki a szemébe, amint Henryre meredt.
- Ön természetesen mit, uram? - sürgette a robot. Morey nagyot nyelt.
- Henry, elkövettem valamit… valamit, amit nem kellett volna?
- Honnan tudhatnám, uram? Nem az én dolgom, hogy megmondjam, mit kell és mit nem kell
tennie.
- Természetesen nem a te dolgod - fejezte ki borúsan egyetértését Morey.
Merev háttal ült, és reményvesztetten bámult bele az üres leveg be, miközben emlékezett.
Amire gondolt, az egyáltalán nem okozott neki örömet.
- Henry - szólt. - Gyere velem, lemegyünk. Most rögtön!

Tanaquil Bigelow-nak a robotokról tett megjegyzése volt az oka. Túl sok a robot… túl
sokat csinál mindenb l.
Ez ültette el Morey-ban a gondolatot, amely az otthonában csírázott ki. Többé-kevésbé
pityókás és a rendesnél gátlásosabb lévén úgy látta, hogy a probléma világos és a válasz
nyilvánvaló.
Komor nyugtalansággal nézett körül. A saját robotjait látta, amint hetekkel azel tt kiadott
parancsait követik… Henry megszólalt:
- Mindezt ön mondta, hogy csináljuk, uram.
Morey nagyot sóhajtott. Párját ritkító tevékenységnek volt a szemtanúja, és a látvány hatására
fel-le futkosott a hideg a gerincén.
Ott volt az inas robot, kemény munkában, vörösréz arca kifejezéstelen. A robot Morey saját
sporttérdnadrágjába és golfcip jébe öltözve, ünnepélyesen ütögetett egy labdát a falnak, felvette
és üt helyzetbe hozta, újra megütötte Morey saját golfüt jével, aztán újra és újra, míg csak a
labda széjjel nem ment, amikor is újjal cserélte ki. A golfüt k nyele már elhajlott, és az öltöny
szoros öltés varratai kezdtek már kinyúlni és elkopni.
- Istenem! - mondta tompa hangon Morey.
Ott voltak a szobalány robotok. Cherry legjobb holmijaiba öltözve; fel-alá járkáltak a finom,
karcsú cipell kben, ültek meg felálltak meg lehajoltak meg elfordultak. A szakács robotok és a
felszolgáló robotok dionüszoszi étkeket készítettek.
Morey nyelt egyet.
- Amit tettetek, az mind rendben van - fordult Henryhez. - A kvóták ezért vannak betöltve.
- Ó, igen, uram. Pontosan, ahogy ön mondta nekünk.
Morey-nak le kellett ülnie. A felszolgáló robotok egyike udvariasan odasietett egy székkel,
amelyet az emeletr l hozott az új házimunkájukhoz. Pazarlás.
Morey a szájában kóstolgatta a szót. Pazarlás.
Soha nem pazaroltad el a dolgokat. Használtad ket. Szükség esetén az idegösszeomlás
határáig hajtottad magad, hogy használd ket; minden lélegzetvételb l terhet, minden órából
kínszenvedést csináltál, hogy használd ket, mígnem szorgalmas fogyasztás és/vagy munkahelyi
érdemek révén a következ magasabb osztályba léptettek el , és immár szabad kevésbé
tébolyultan fogyasztanod. De soha nem pusztítottál vagy dobtál ki zabolátlanul. Mindig
fogya sztottál.
Morey riadtan gondolta: ha a Bizottság megtudja…
Aztán emlékeztette magát rá, hogy mindeddig nem tudta meg a Bizottság. Bizonyos id be
telhet, amíg tudomásukra jut, mert végre is robotnegyedbe emberek soha nem teszik be a lábukat.
Nem mintha törvény vagy valamilyen százszor szent szokás tiltaná, de nincs okuk rá. Ha - ritkán
- valamilyen hiba fordul el , karbantartó robotok vagy javítóbrigádok jönnek, és rendbe hozzák.
Az érintett emberek rendszerint nem is szereznek tudomást a dologról, mert a robotok saját TBR-
rádiófrekvenciájukat használják, és a folyamat úgyszólván automatikus.
Morey szemrehányóan mondta:
- Henry, miért nem szóltál… hm, miért nem emlékeztettél a dologra?
- De uram! - méltatlankodott Henry. - „Senkinek egy árva szót se", mondta ön. Egyenesen
parancsba adta.
- Ahá. Nos, akkor tartsd magad ehhez. Én pedig… hm… én visszamegyek, fel az emeletre. A
többi robotot állítsd rá az ebédre. Morey kellemetlen érzéssel távozott.
A Morey el léptetésének ünneplésére hivatott ebéd nehéz ügy volt. Morey kedvelte Cherry
szüleit. Az öreg Elon a lány kér jével kapcsolatos elmaradhatatlan és alapos el zetes vizsgálódást
követ en derekasan hozzálátott az alkalmazkodás munkájához. Az öregek dicséretesen nem
avatkoztak be, dicséretesen hallgattak magasabb társadalmi státusukról, és dicséretesen
besegítettek a költségvetésükbe - legalább egyszer egy héten bizton számítani lehetett rá, hogy
átjönnek egy kiadós étkezésre, és Mrs. Elon többször is átalakított a maga alakjára néhányat
Cherry új ruhái közül, még arra is ügyelve, hogy az összes finom csipkedíszitést is viselje.
És amikor Morey meg a lányuk egybekelt, bámulatosan viselkedtek a nászajándékokkal
kapcsolatban. A legtöbb, amit Morey családjának valamely tagja hajlandó volt elfogadni, egy
ezüstkészlet volt vagy néhány kristály asztalnem . Elonék azzal a káprázatos ígérettel állítottak
be, hogy elfogadnak egy kocsit, egy fürd medencét a kertjükbe és egy teljes nappaliszoba-
berendezést! Persze k ezt könnyen megtehették, hiszen olyan keveset kellett fogyasztaniuk,
hogy még az sem volt túlságosan meger ltet a számukra, hogy ilyen nagyságrend ajándékokat
fogadjanak el. Ámde az segítségük nélkül - s Morey ezt jól tudta - a házasság els néhány
hónapjában még keményebben kellett volna fogyasztaniuk, mint ahogy fogyasztottak.
De azon a bizonyos estén nehéz volt Morey számára bárkit is szeretnie. Egy szótagos
válaszokat adott; alig morrant, amikor Elon pohárköszönt t mondott az el léptetésére és a
ragyogó jöv jére. Gondolatokba volt merülve.
Nem is ok nélkül. Bármilyen elszántan és bármilyen mélyre ásott is emlékezetében, nem tudott
kulcsot találni annak megfejtéséhez, hogy milyen büntetés vár rá azért, amit elkövetett. De abban,
hogy baj el tt áll, lesújtóan bizonyos volt.
Morey annyiszor meghányta-vetette a problémáját, hogy érzéketlenné vált iránta. Mire véget
ért az ebéd, és meg apósa a dohányzóban ültek a konyakjuk mellett, megint többé-kevésbé
köd képes volt.
Elon megkínálta a saját szivarjából, el ször, amióta Morey ismerte.
- Mint ötödik fokozatú, most már megengedheted magadnak, hogy valaki másét szivd, mi?
- Igen - mondta rosszkedv en Morey.
Egy pillanatra csönd volt. Aztán Elon olyan akkurátusan, mint egy társalkodó robot, köhentett
és újra kezdte:
- Emlékszem, hogy milyen rossz b rben voltam, mire elértem az ötödik fokozatot - elevenítette
fel sokatmondón emlékeit. - A fogyasztás bizony ráveszi az embert, hogy hajtson. A jogi irodán
felhalmozódtak az ügyek, amelyeknek nem tudtam gondját viselni, amíg a napi adagok is
felhalmozódtak És természetesen a fogyasztás az els , ez az állampolgár egyes számú
kötelessége. Anya meg én sokat búslakodtunk emiatt, de egy házaspár, amelyik házasként és
állampolgárként is sikerre vágyik, egyszer en jól nekiveselkedik, és teljesíti feladatát, nem igaz?
Morey elnyomta borzongását, és sikerült bólintania.
- Az el léptetésben az a legjobb - folytatta Elon, mintha korábbi szavaival kielégít választ
csalt volna ki -, hogy nem kell annyi id t fordítanod fogyasztásra, több figyelmet szentelhetsz a
munkádnak. A világon a legnagyobb fény zés a munka. Bárcsak volna annyi kitartás bennem,
mint amennyi bennetek, fiatalokban van. Heti öt nap a bíróságon - körülbelül ez az, amire képes
vagyok. Egy ideig sikerült hat napot, életemben el ször akkor lélegeztem fel, de az orvosom
megtiltotta. Azt mondta, hogy nem szabad túlzásba vinni az élvezeteket. Mostantól heti két napot
fogsz dolgozni, nem igaz?
Morey kicsikart magából egy újabb bólintást.
Elon mélyet szívott a szivarján, miközben fényes szemmel figyelte Morey-t. Szemlátomást
zavarban volt, és Morey még félkábulatban is észrevette pillanatra pontosan, hogy mikor jutott
Elon téves következtetésre.
- Igaz is, minden oké közted és Cherry között? - kérdezte diplomatikusan az após.
- Pompás! - kiáltott fel Morey. - Nem is lehetne jobb!
- Jól van, jól van. - Elon szinte hallható, heves mozdulattal tárgyat változtatott. - Ami a
bíróságot illeti, a minap érdekes esetem volt. Fiatal fickó volt a vádlott, egy vagy két évvel
fiatalabb lehetett, mint te, és a kilencvenhetes paragrafusba ütköz cselekményért vonták
felel sségre. Tudod, mi az? Betöréses behatolás!
- Betöréses behatolás? - ismételte meg Morey csodálkozva, akarata ellenére is érdekl déssel. -
Betöréses behatolás hová?
- Házakba. Régi kifejezés. A jog tele van ilyenekkel. Eredetileg dolgok ellopására alkalmazták.
Rájöttem, hogy még most is arra alkalmazzák.
- Úgy érted, hogy lopott valamit? - kérdezte Morey elámulva.
- Pontosan! Lopott. A legkülönösebb ügy, amivel valaha is találkoztam. Kés bb a csomó
ügyvédje közül az egyikkel alaposan meghánytuk-vetettük a dolgot; neki sem volt még ilyen
esete. Úgy látszik, hogy a gyereknek volt egy barátn je; helyes gyerek, tudod, csak egy kicsit
dundi. A lányt érdekelte a m vészet.
- Ebben nincs semmi kivetnivaló - állapította meg Morey.
- A lányban sincs semmi kivetnivaló. Nem követett el semmi rosszat, csak éppen, nem kedvelte
eléggé a fiút. Nem akart hozzámenni. A kölyök azon kezdett gondolkodni, hogy miképpen
késztethetné véleményének megváltoztatására a lányt, és… nos, ismered azt a nagy Mondriant a
Múzeumban?
- Soha nem voltam ott - szólt Morey kissé zavarban.
- Hm. Egyszer meg kellene próbálnod, fiú. Elég az hozzá, a minap elérkezett a zárás ideje a
Múzeumban, és ez a kölyök besurrant. Ellopta a festményt. Ez a helyes kifejezés: e llopta.
Elvette, hogy odaadja a lánynak.
Morey elképedten csóválta a fejét.
- Soha az életben nem hallottam még ilyesmit!
- Nem sokan hallottak. Egyébiránt a lány nem akarta elfogadni. Amikor a fiú elvitte neki,
megijedt. Alighanem értesítette titokban a rend rséget, mert valaki értesítette. Három óráig
tartott, amíg megtalálták, noha tudták, hogy egy falon lóg. Meglehet sen szegény gyerek.
Negyvenkét szobás ház.
 - És van olyan törvé ny, amely ezt tiltja? - kérdezte Morey. - Úgy értem, hogy ez olyasmi,
mintha a lélegzetvétel ellen törvényt hoznánk.
- Természetesen van ilyen törvény. Persze régi. A gyerek büntetése: visszamin sítés két
fokozattal. Súlyosabbat érdemelt volna, de hát, istenem, a dolog úgy áll, hogy mindössze
harmadik fokú volt.
- Ahá - szólt Morey, megnedvesítve ajkát. - Mondd csak, apa… Morey a torkát köszörülte.
- Hm… vajon… úgy értem, mi a büntetés például olyasmiért, mint… nos, mint a jegyekkel
való visszaélés és más efféle?
Elon szemöldöke homloka közepére futott.
- Jegyekkel való visszaélés?
- Mondjuk van néhány italjegyed… éppenséggel lehetne… és ahelyett hogy meginnád… nos,
kiöntöd vagy más efféle…
Morey hangja bátortalanul elhalt. Elon összeráncolta szemöldökét.
- Furcsa - szólt. - Úgy látszik, nem vagyok olyan elnéz , mint gondoltam. Valamilyen okból
nem tartom ezt mulatságosnak.
- Nagyon sajnálom - morgott Morey. És úgy is volt.
Lehet, hogy nem tisztességes, de egy csomó haszna fakadt a dologból, mert múltak a napok, és
úgy látszott, hogy senki sem hatolt be a titkába. Cherry boldog volt. Wainwright alkalmat
alkalom után talált rá, hogy megveregesse Morey hátát. Kiderült, hogy a b n bére jólét és
boldogság.
Morey-nak volt egy rossz pillanata, amikor hazajött és látta, hogy Cherry éppen nagyban
felügyel a csomagoló robotok csapatára; a magasabb társadalmi rangjának megfelel új ház
elkészült, és megállapodtak, hogy másnap költöznek. Ám Cherry nem volt lent, és Morey a
háztartási robotokkal feltakaríttatta a nyomait annak, amit azel tt csináltak, hogy a csomagolók
munkája ennyire el rehaladt.
Az új ház Morey mércéjével mérve mer fény zés volt.
Csak tizenöt szoba volt benne. Morey eszesen eggyel több robotot tartott meg, mint amennyit
egy ötödik osztálybelit l megkövetelnek, és ennek fejében hozzájárultak háza nagyságának
csökkentéséhez.
A robotszállás azonban kevésbé volt elkülönítve, mint a régi házban, és ez hátrányt jelentett.
Cherry többször is odabújt hozzá egyágyas hálószobájuk hitvesi nyoszolyájának pompás
meghittségében, és leheletnyi kíváncsisággal hangjában így szólt:
- Bárcsak abbahagynák ezt a zajongást! - És Morey megígérte, hogy reggel beszél róla
Henryvel. De persze mit is mondhatott volna Henrynek, hacsak meg nem parancsolja neki, hogy
hagyják abba a fáradhatatlan fogyasztást a nap huszonnégy óráján keresztül, aminek
köszönhették, hogy el nyhöz jutottak, ha nem is elég nagy el nyhöz, a fogyasztási kvóták
kérlelhetetlen heti növekedésével szemben.
Noha meglehet, hogy Cherry olykor egy-egy pillanatig kíváncsi volt, hogy mit csinálnak a
robotok, nem valószín , hogy képes lenne kitalálni a tényeket. Ezúttal neveltetése Morey
malmára hajtotta a vizet - olyan keveset tudott a fogyasztás léleköl robotjáról, ami az
alacsonyabb osztályok sorsa volt, hogy aligha érzékelte a csökkenését.
Morey olykor csaknem megkönnyebbült.
Sok szellemes házimunkát talált ki a robotok számára, és azok udvariasan és szenvtelenül
engedelmeskedtek. Morey sikert aratott.
Nem volt könny siker. Idegesít pillanat volt Morey számára, amikor a postában megérkezett
a negyedéves ellen rz jelentés. Amikor elérkezett a nap, amelyen a Bizottság felülvizsgálja a
beküldött levetett holmi víseltességi fokát, Morey verejtékezni kezdett. A ruházat, a bútor és a
háztartási eszközök, amelyeket a robotok fogyasztottak helyette, csaknem foszlányokban voltak.
A nagy dolog az volt, hogy ez elfogadható legyen - nincs épesz ember, aki addig viselne egy
nadrágot, amíg ki nem lyukad a térde, márpedig Henry ezt tette az öltönyével, miel tt Morey
leállította. Vajon a Bizottság nem fogja ezt megkérd jelezni?
Ami még rosszabb: nincs-e olyasvalami abban a módban, ahogy a robotok ezeket a holmikat
fogyasztják, ami elárulja az egész mutatványt? Valamilyen különleges koptatási pont a robot
anatómiájában például, amely olyan helyen dörzsöl lyukat az anyagba, ahol emberi test nem
tudna, vagy fölfeslet egy varratot, amely szokásos esetben egyáltalán nem volna igénybevételnek
kitéve?
Ez nyugtalanító volt. De az aggodalom szükségtelennek bizonyult. Amikor megjött a
felülvizsgálati jelentés, Morey kiengedte hosszan visszatartott lélegzetét. Egyetlen
visszautas ított tétel s inc s!
Morey sikert aratott - és sikeresnek bizonyult a rendszere is!

A sikeres emberhez házhoz jön a siker jutalma. Morey egy este a kemény napi munka után
hazaérkezett az irodából, és megrémült, amikor látta, hogy egy idegen kocsi parkol az
autófelhajtóján. Pici kétüléses volt, az a fajta, amelyet a csúcshivatalnokok meg a nagyon jó
módúak kedveltek.
Akkor és ott Morey megtanulta a csaló leckéjének els felét: minden veszélyes, ami más.
Szorongva lépett be a lakásba, attól félt, hogy a Bizottság valamilyen magas állású hivatalnoka
jött, hogy kérdéseket tegyen fel.
De Cherry ragyogott a boldogságtól.
- Mr. Porfirio az egyik újság rovatvezet je, és a „Kiváló fogyasztók" oldalon meg akar
dicsérni! Morey, én o lyan büszke vagyok rád !
- Köszönöm - mondta morcosan Morey. - Hello!
Mr. Porfirio melegen megrázta Morey kezét.
- Ahonnan jöttem, az voltaképpen nem újság - helyesbített a vendég. - A Trans-video Press az,
aminek hívják. Mi hírszolgálat vagyunk; négyezer-hétszáz lapot látunk el hírekkel és riportokkal.
Ezek mindegyike - tette hozzá önelégülten - rajta van az els l hatodik fokozatúak megkövetelt
fogyasztási jegyzékén. Van egy vasárnapi „Segíts magadon" mellékletünk, amely fogyasztási
problémákról közöl cikkeket, és ebben a mellékletben szívesen adózunk elismeréssel ott, ahol az
elismerés megérdemelt. Ön irigylésre méltó min sítésre tett szert, Mr. Fry. Szeretnénk err l az
olvasóinkat tájékoztatni.
- Hm - dörmögött Morey. - Menjünk be a fogadószobába.
- Nem, nem! - mondta Cherry eltökélten. - Én is hallani akarom. A férjem olyan szerény, Mr.
Porfirio, bizony isten soha nem tudná meg, milyen ember a férjem, ha csak t hallgatná. Hiszen
én a felesége vagyok, és esküszöm, magam sem tudom, hogyan csinálja, amit csinál, azt a sok
fogyasztást. egyszer en…
- Ugye iszik valamit, Mr. Porfirio? - vágott a szavába Morey, mit sem tör dve az illem
szabályaival. - Pálinka? Whisky? Konyak? Gin tonikkal ? Alexander? Száraz Manna? Úgy értem,
melyiket kedveli? - Észrevette, hogy úgy csacsog, akár egy bolond.
- Nekem mindegy - szólt az újságíró. - A rozspálinka finom. Nos, Mr. Fry, látom, hogy nagyon
csinosan rendezte be a lakását, és a felesége mondja, hogy a vidéki házuk is éppen ilyen szép.
Amint beléptem, így szóltam magamhoz: „Gyönyör otthon. Alig van olyan bútordarab, amely
nem volna okvetlenül szükséges. Hatos vagy hetes fokozat lehetne." És Mrs, Fry azt mondja,
hogy a másik otthonuk még csupaszabb.
- Azt mondja? Igen? - Morey hangja éles és kihívó volt. - Nos, hadd mondjam el magának, Mr.
Porfirio, hogy bútorfejadagommal az utolsó fillérig elszámoltam! Nem tudom, hová akar
kilyukadni, de…
- Ó, én természetesen semmi ilyesfélére nem gondoltam! Csupán hasznos felvilágosításokat
szeretnék kapni önt l, amelyeket azután továbbadnék az olvasóinknak. Tudja, afféle segítségnek
szánom ezt nekik, hogy olyan jól teljesítsék a kötelességüket, ahogy ön teszi. És ön? Hogyan
csinálja?
Morey nyelt egyet.
- Mi… izé… pillanatig sem lazítunk. Nehéz munka, ez minden.
Porfirio elragadtatva bólintott.
- Nehéz munka - ismételte meg, és a zsebéb l kihalászott egy harmadrét összehajtogatott ív
papírt, hogy jegyzeteket készítsen rajta. - A véleménye szerint - folytatta - bárki ugyanolyan jól
megállhatná a helyét, mint ön, egyszer en azzal, hogy a feladatnak szenteli magát? Hogy
szabályos napirendet állít össze például, és pontosan ahhoz tartja magát?
- Igen, így van - mondta Morey.
- Más szóval: azt kell csak tenni, amit ön tesz minden áldott nap?
- Pontosan err l van szó. A költségvetést én kezelem a házamban, tudja, nagyobb a
gyakorlatom benne, mint a feleségemnek, de nincs semmi, amiért egy n ne tehetné.
- Költségvetés-készítés - jegyezte fel Porfirio helyesl en. - Nekünk is ez a politikánk.
A beszélgetés nem volt olyan ijeszt , mint amilyennek t nt, még akkor sem vált azzá, amikor
Porfirio tapintatosan felhívta a figyelmet Cherry karcsú derekára („Olyan sok háziasszony véli
úgy, Mrs. Fry, hogy nehéz meg rizni a karcsú alakot"), és Morey-nak végtelen órákról kellett
füllentenie, amelyeket felesége a fogyasztó tornaszerek használatával tölt, mialatt Cherry kissé
zavartnak t nt, de nem szakította félbe férjét.
A beszélgetésb l Morey megtanulta azonban, hogy mire tanít a csaló leckéjének második fele.
Porfiro távozása után Morey betoppant felesége szobájába, és egy kicsit túlságosan is
határozottan így szólt Cherryhez:
- Ami a tornaszereket illeti, drágám, valóban el kellene kezdenünk a dolgot. Nem tudom,
észrevetted-e, de kezdesz icipicit elnehezedni, és ugye nem akarjuk, hogy ez bekövetkezzék ?
A lovaglógépen töltött kegyetlen és szükségtelen órák alatt azután Morey-nak b ven volt ideje
rá, hogy elmélkedjék a leckén. A lopott kincs kevésbé édes, mint szeretnénk, ha nem merjük
nyíltan élvezni.
De Morey kincseinek egy részét tisztességes módon kereste meg.
Az új Bradmoor K-50-es játszógép például a lelkéb l lelkedzett tulajdona. Az munkája volt a
terv és a kidolgozás, és szerencsés embernek tartotta magát, hogy er feszítéseit kiterjeszthette a
legnagyobb társadalmi haszon, nevezetesen a fogyasztásnövelés irányában.
A K-50-es automata erre a célra csaknem tökéletesen megfelelt. Amikor a prototípuson
elvégezték az els teszteket, Wainwright sugárzó arccal mondta:
- Briliáns! Azt hiszem, nemhiába neveznek engem tehetséghorgásznak. Tudtam, hogy maga,
fiam, megoldja a feladatot!
Még Howland sem fukarkodott a dicsérettel. A próbafuttatások alatt egy tálca teasüteményt
rágcsált ( még mindig harmadik fokozatú volt), és amikor vége volt a kísérletnek, lelkesen
áradozott:
- Gyönyör , Morey! Az a sorozatmegszakító egyenesen szenzációs! Ilyen klassz gépezetet még
soha nem láttam.
Morey hálásan irult-pirult.
Wainwright dicsér kifakadása után eltávozott, és Morey gyengéden ütögette a prototípust, és
csodálta polikróm csillogását. Egy gép külseje - magyarázta sokszor Wainwright - éppen olyan
fontos, mint a m ködése.
„Olyanra csinálja, fiam, hogy aka rjanak játszani vele! Nem fognak vele játszani, ha nem
látják !" És valóban, az egész K-sorozat kit nik fel-felvillanó fényszivárványaival, kihívó zenei
megnyilvánulásaival, a kisért illatokkal, amelyek kényszerít er vel hatolnak be az arra járók
orrlyukaiba.
Morey sok ötletet merített a régi mesterm vek terveib l - a félkarú bandita, a jágó, a wurlitzer.
Az ember behelyezi a jegyzetfüzetét a tölt nyílásba. Addig pörgeti a kerekeket, ameddig ki nem
választotta a játékot, amelyet a gép ellen játszani akar. Gombokat nyom, vagy tárcsákat forgat,
vagy a lehetséges 325 különféle mód egyikén szembeállítja a maga emberi ügyességét a gép
mágnesszalagos szakértelmével.
És a játékos veszít. Van ugyan esélye a nyerésre, ám a gép elrendezésének kérlelhetetlen
statisztikája bizonyossá teszi, hogy ha elég sokáig játszik, veszítenie kell.
A helyzet ugyanis az, hogy ha az ember egy tízpontos fogyasztási jegyet kockáztat - mutatva,
hogy mondjuk három hatfogásos étkezést fogyasztott -, a statisztikai megtérülés nyolc pont.
El fordulhat, hogy valaki megüti a f nyereményt, és vagy ezer pontot kap vissza, s így egy egész
gépnyi marhaszeletet és vesepecsenyét meg zöld köretet írnak a javára; de ez ritka eset. Az
ember többnyire veszít, és nem kap vissza semmit.
Nem kap vissza semmit, legalábbis a kockáztatott fogyasztási jegyek formájában. Ám a gépben
az volt a gyönyör , s ez volt Morey f hozzájárulása, hogy akár nyer, akár veszít a játékos,
mindig talál a nyílásban egy vitaminnal átitatott, cukormázzal bevont, antibiotíkus hormont
tartalmazó rágógumit labdacs formájában. Játszol egyet a géppel,megnyered vagy elveszted a
tétedet, bekapod a hormonos rágógumidat, és újra játszol. Mire az új játszma befejez dik, a rágó
már elhasználódott, a máz leolvadt róla; kiköpöd a rágót, és kezdesz egy újat.
- Ez az, ami megtetszett a Bizottság kiküldött emberének - mesélte Howland bizalmasan
Morey-nak. - Magával vitt egy sorozat vázlatrajzot; lehet, hogy minden új gépbe beszerelik.
Megcsináltad a szerencsédet, fiú!
Az els eset volt, hogy Morey hallott valakir l a Napi Adagok Országos Bizottságától. Jó hír
volt. Bocsánatot kért és sietett, hogy miel bb elmondja telefonon Cherrynek legújabb sikerei
történetét. Az anyjánál talált rá, ott töltötte az estét, és Cherry illend en meg volt hatva, és
szeretetteljesen fogadta a hírt. Morey jókedvt l ragyogva tért vissza Howlandhez.
- Iszunk? - kérdezte bátortalanul Howland.
- Persze - felelte Morey. Megengedheti magának, gondolta, hogy annyit igyon Howland
italából, amennyit akar; szegény fickó, nyakig van merülve a harmadik osztály fogyasztási
futóhomokjába. Dicséretes dolog,, ha valaki, aki valamivel sikeresebb nála, olykor-olykor
ment övet dob be neki.
És amikor Howland, megtudva, hogy Cherry erre az estéire agglegénységre kárhoztatta Morey-
t, javasolta, hogy keressék fel újra a Piggotty mulatót, Morey úgyszólván egyáltalán nem
habozott.

A Bigelow házaspár el volt ragadtatva, amikor meglátta Morey-t. Ez egy pillanatig azon
dött, hogy van-e egyáltalán lakásuk; az biztos, hogy aligha töltenek benne sok id t.
Kiderült, hogy nem így van, mert amikor Morey erényesen megjegyezte, hogy csak egy
vacsora el tti italra tért be a Piggottyba, és Howland elárulta, hogy az estéje szabad, lecsaptak
Morey-ra, és magukkal hurcolták az otthonukba.
Tanaquil Bigelow dölyfösen menteget dz volt.
- Feltételezem, hogy Mr. Fry nincs ilyen helyekhez szokva - jegyezte meg a férjének a közöttük
álló Morey feje felett. - Mindazonáltal mi ezt otthonnak nevezzük.
 Morey valamilyen illend en udvarias megjegyzést tett. Valójában csaknem felfordult a gyomra
attól, amit látott. Egy rikítóan ragyogó új palota volt, még Morey korábbi házánál is nagyobb,
pukkadásig telezsúfolva pöffeszked szófákkal meg zongorákkal meg masszív mahagóni
székekkel meg háromdimenziós készülékekkel meg hálószobákkal meg fogadószobákkal meg
reggeliz szobákkal meg gyerekszobákkal.
A gyerekszobák látványa megdöbbentette Morey-t; soha nem jutott volna eszébe olyasmi, hogy
Bigelow-éknak gyerekeik vannak. Pedig voltak, és a két gyerek még fenn volt, pedig az egyik
mindössze öt-, a másik nyolcesztend s lehetett. Robotgyermeklányok gy jében makacsul
játszottak telekárpit állataikkal és miniat r vonataikkal.
- Magának fogalma sincs róla, hogy Tony meg Dick milyen kényelmet jelent számunkra -
mondta Tanaquil Bigelow Morey-nak. - Az adagjaiknál sokkal többet fogyasztanak. Walter
szerint minden családban kellene lennie két-három gyereknek, tudja, hogy kisegítsenek. Walter
olyan intelligens ezekben a dolgokban, öröm hallgatni t. Ismeri a költeményét, Morey? Azt,
amelyiknek A ke tt sség a…
Morey sietve közölte, hogy ismeri. Belenyugodott, hogy sanyarú estéje lesz. A Piggottynál ez a
két Bigelow hóbortos volt, de érdekes. Idehaza ugyanolyan hóbortosnak látszottak, de szörnyen
unalmasnak.
Felhajtottak egy koktélt meg még egyet, és ezután a házaspár már nem látszott olyan
unalmasnak. A vacsora természetesen kísérteties volt; Morey eléggé újgazdag volt ahhoz, hogy
rátarti legyen viszonylag spártai étrendjére. De uralkodott magán, és komor összpontosítással
egymás után minden fogást megízlelt, a vaskos fehérjét éppen úgy, mint a gazdag, pácolt
ételeket. Az asztali borok és egyéb italok végtelen sorának segítségével a vacsora szerencsésen
véget ért anélkül, hogy az estéjét vagy túlterhelt emészt rendszerét tönkretette volna.
És utána kellemes volt a társalgás Bigelow-ék díszes fogadószobájában. Tanaquil Bigelow a
gyerekekkel egyetértésben ellen rizte jegyfüzeteiket, és azzal a bejelentéssel állt el , hogy egy
robottáncospár rövid el adást tart nekik, utána pedig egy robotvonósnégyes fog muzsikálni.
Morey felkészült a legrosszabbra, de a táncospár még javában táncolt, amikor azon kapta magát,
hogy élvezi a produkciót. Különös lecke Morey-nak: amikor nem kell odafigyelned, a
szórakoztató robotok jópofák!
- Jó éjszakát, drágáim - mondta Tanaquil Bigelow határozottan a gyerekeknek, amikor a
táncnak vége volt. A fiúk természetesen ellenkeztek, de mentek. Percek múlva azonban egyikük
visszajött, én dundi kezével megfogta Morey karját.
Morey kissé kelletlenül a fiúra nézett - gyerekekkel még kevés tapasztalata volt -, és így szólt:
- Izé… mi van, Tony ?
- Dick, ugyebár - felelte a fiú. - Kérek autogramot. - Egy metszett írótömböt és egy otrombán
ékkövekkel kirakott tollat böködött Morey felé.
Morey elképedten aláírta a nevét, és a gyerek elrohant, Morey csodálkozó tekintetét l követve.
Tanaquil Bigelow nevetett és megmagyarázta:
- Porfirio rovatában meglátta a nevét. Dick nagyon szereti Porfiriót, mindennap elolvassa az
írását. Igazán nagyon értelmes a gyerek. Állandóan valamilyen könyvbe dugná az orrát, ha nem
ügyelnék rá, hogy játszon a vonataival, és nézze a háromdimenziósat.
- Ez felér egy dicsérettel - jegyezne meg Walter Bigelow, Morey úgy érezte, kicsit irigyen. -
Fogadjunk, hogy „az év fogyasztója" lesz. Szeretném - sóhajtott -, ha kicsit el bbre jutnánk a
kvóták dolgában, úgy, ahogy ön tette. De valahogy sohasem sikerül. Mint az rült, eszünk és
játszunk és fogyasztunk, és a hónap végén mégis mindig kiderül, hogy valamiben kicsit
lemaradtunk. A dolgok halmozódnak, és akkor a Bizottságtól figyelmeztetést kapunk, azután
beidéznek, és tudja, az els , hogy pár száz további pontot kapok büntetésb l, és rosszabbul
állunk, mint azel tt.
- Ne tör dj vele - vigasztalta a rendíthetetlen Tanaquil. - Az élet nemcsak fogyasztásból áll.
Megvan a munkád.
Bigelow megfontoltan bólintott, és itallal kínálta Morey-t. De ami Morey-nak most kellett, az
nem még egy pohár ital volt. Csillogó, rózsaszín ködben ült, nem annyira az italtól, mint inkább a
világgal való mer elégedettségt l.
Hirtelen így szólt:
- Ide figyeljenek.
Bigelow felnézett a poháréiból.
- No?
- Ha elmondok valamit, ami titok, nem adják tovább?
Bigelow dünnyögve mondta:
- Feltehet , Morey, míért ne?
De a felesége élesen közbevágott:
- Persze hogy nem adjuk tovább, Morey, Ez csak természetes! Halljuk, mi az?
Morey észrevette, horjy az asszony szeme felcsillant. Ez zavarba ejtette, de úgy döntött,hogy
nem vesz róla tudomást. Megszólalt:
- Ami a dicséretet, illeti, én… én valójában nem vagyok olyan vakbuzgó fogyasztó. A helyzet
úgy áll, hogy…
Egyszerre csak. érezte, hogy minden szem rajta függ. Egy keserves pillanatig Morey t dött,
hogy vajon helyesen cselekszik-e. Az olyan titok, amelyr l ketten tudnak, veszélyeztetett, és az
olyan titok, amelyr l hárman tudnak, nem titok többé. Mégis…
- A helyzet a következ - szólalt meg határozottan. - Emlékeznek, mir l beszéltünk Piggottynál
akkor éjszaka? Nos, amikor hazamentem, els dolgom volt, hogy lemenjek a robotok
szálláshelyére, és ott…
Innen kezdve mindent elmondott.
Tanaquil Bigelow diadalmasan mondta:
- Én tudtam!
Walter Bigelow szelíd, szemrehányó pillantást vetett a feleségére. Komolyan kijelentette:
- Nagy dolgot m velt, Morey. Óriási nagy dolgot. Isten akaratából kimondta társadalmunkra,
mint olyanra, a halálos ítéletet. A jöv nemzedékek hódolattal emlegetik majd a nevét, Morey
Fry. - Ünnepélyesen megrázta Morey kezét.
Morey elképedten mondta:
- Még hogy én?
Walter bólintott, mint aki nem t r ellentmondást. A feleségéhez fordult.
- Tanaquil, össze kell hívnunk egy rendkívüli találkozót.
- Meglesz, Walter - szólt odaadóan az asszony.
- ÉS Morey-nak ott kell lennie. Igen, Morey, ott kell lennie; nem fogadunk el mentséget. Azt
akarjuk, hogy a testvérek találkozzanak magával. így van, Howland?
Howland kelletlenül köhécselt. Diplomatikusan bólintott, és a pohara után nyúlt. Morey
kétségbeesetten tudakozódott:
- Mir l beszélnek? Howland, mondd meg!
Howland a poharát babrálta.
- Nos - szólalt meg -, ez olyasmi, mint amir l akkor éjszaka Tan beszélt neked. Néhányan
közülünk, persze politikailag érett emberek, egy kis csoportot alakítottak.
- Kis csoportot! - Tanaquil Bigelow lekicsinyl en beszélt. - Howland, sokszor azon t döm,
hogy egyáltalán fel tudja-e fogni a dolog lényegét! Mindenki, Morey, mindenki a világon. Csak
itt a Belvárosban tizennyolcan vagyunk! És a világon mindenfelé rengetege n! Én tudtam,
Morey, hogy maga nagy dolgokra képes. Azután, hogy találkoztunk, már másnap reggel
megmondtam Walternak. „Walter - mondtam -, jegyezd meg, amit mondok: ez az ember, ez a
Morey nagy dolgokra képes." De meg kell mondanom - vallotta be az imádat hangján -, hogy
ilyen nagy ho rderej dolgokra nem gondoltam, mint amit most elmondott! Képzeld el,
Walter, a fogyasztók egész világa egy emberként felkel, Morey Fry nevét kiabálva, és harcol a
Napi Adagok Bizottsága ellen, a Bizottság saját fegyverével, a robotokkal. Milyen költ i
igazságszolgáltatás!
Bigelow lelkesen bólintott.
- Telefonálj a Piggottyba, drágám - rendelkezett. - Nézz utána, hogy most rögtön össze tudsz-e
hozni egy határozatképes gy lést! Közben Morey meg én lemegyünk. Indulás, Morey, hadd
kezd djék el az új világ!
Morey nyitva felejtett szájjal ült ott. Hirtelen becsukta.
- Bigelow - suttogta -, azt akarja mondani, hogy ezt a gondolatot elterjeszti valamiféle
felforgató szervezet útján?
- Felforgató? - ismételte meg Bigelow kimérten. - Kedves fiatalember, minden alkotó elme
felforgató, akár magányosan m ködik, akár egy olyan csoport keretében, mint a Szabad Emberek
Testvérisége. Aligha volna ínyemre…
- Nem érdekel, mi volna ínyére - csökönyösködött Morey. - Arra készül, hogy gy lésre hívja
össze ezt a testvériséget, és azt akarja, hogy én mondjam el nekik, amit az imént maguknak
elmondtam. Így van?
- Nos… igen. Morey felugrott.
- Szeretném, ha megköszönhetném maguknak ezt a szép estét, de nem tehetem, mert nem volt
szép. Jó éjszakát!
És elviharzott, miel tt meg tudták volna állítani.
Kint az utcán azonban elhagyta a határozottsága. Bérelt egy robottaxit, és a vezet nek
meghagyta, hogy vigye t a hagyományos id öl sétakocsikázásra, keresztül a parkon. Közben
pedig gondolkodott.
Maga a tény, hogy otthagyta ket, természetesen nem tartja vissza Bigelow-t attól, hogy
végrehajtsa bejelentett szándékát. Morey emlékezetében felidéz dtek most beszélgetéstöredékek
Bigelow és felesége között Uncle Piggottynál, és elátkozta magát. Tökéletesen igaz, hogy elég
sokat beszéltek nyíltan vagy célzások formájában politikáról és célokról, ami óvatosságra kellett
volna hogy késztesse t. Ez a zagyvaság a kett sségr l elvonta a figyelmét attól, aminek
tökéletesen világosnak kellett volna lennie: ezek valóban felforgatók.
Az órájára nézett. Kés van, de nem túlságosan kés ; Cherry bizonyára még mindig a szüleinél
van.
El rehajolt, és megmondta a címüket a vezet nek. Olyan volt, mint egy száz injekcióból álló
sorozat kezdete: az ember tudja, hogy meggyógyul t le, de mégis fáj.

Morey mindent férfiasan elmondott.

- Ez van hát, uram. Tudom, hogy ostoba voltam. Kész vagyok viselni a következményeket.
Az öreg Elon az állát dörzsölte.
- Hm - ennyit mondott.
Cherry meg az anyja már rég túljutottak azon a ponton, amikor még egyáltalán tudtak valamit
szólni. A szoba végében egy pamlagon ültek egymás mellett, és a nyugtalanság meg a
hitetlenkedés kifejezésével arcukon figyeltek.
Elon hirtelen így szólt:
 - Bocsánat. Egy telefont kell elintéznem. - Kiment a szobából, lebonyolított egy rövid
beszélgetést, és visszajött. A válla fölött odaszólt a feleségének: - Kávét. Szükségünk lesz rá. A
probléma komoly.
- Gondolod? - szólalt meg Morey. - Már úgy értem: mit tegyek?
Elon vállat vont, aztán meglep módon széles mosoly ült ki az arcára.
- Mit is tehetnél? - kérdezte szívélyesen. - Már eddig is eleget tettél, mondhatnám. Igyál egy
csésze kávét. A telefonhívásom - magyarázta - Jimnek szólt, a jogászomnak. Pár perc múlva itt
lesz. Kapunk Jimt l néhány tippet, s akkor majd többet tudunk.
Cherry odament Morey-hoz, és leült mellé. Csak annyit mondott, hogy „ne aggódj", de Morey
számára ez a két szó a világon mindent jelentett. Kezének szorítását a legmélyebb megnyugvás
érzésével viszonozta. „Az ördögbe is - mondta magának -, miért nyugtalankodjam? A
legrosszabb, amit tehetnek velem, hogy néhány fokkal alacsonyabb osztályba sorolnak, és mi van
ebben olyan rossz?"
Tudtán kívül fintort vágott. Eszébe jutottak saját régi küszködései, amikor még els osztálybeli
volt, és mi volt abban olyan rossz?
Megérkezett a jogász, egy apró termet robot ütött-kopott rozsdamentes acélirhában, fakó
rézveretekkel. Elon félrevonta a robotot egy rövidre fogott beszélgetésre, aztán visszament
Morey-hoz.
- Úgy van, ahogy gondoltam - mondta elégedetten. - Nincs precedens. Nincsenek tiltó
törvények, vagyis nincs b ntett.
- Hála az égnek! - szólt Morey a megkönnyebbülés elragadtatásával. Elon a fejét csóválta.
- Esetleg újra kondicionálnak, és nem számíthatsz rá, hogy megmaradsz az ötödik fokozatban.
Esetleg társadalomellenes magatartásnak ítélik. És az is, nem igaz?
Morey megsemmisülve mondta:
- Ó! - Rövid ideig mélyen elgondolkodva nézett maga elé, aztán feltekintett. - Rendben van,
apa, ha ilyen sors vár rám, beveszem az orvosságomat.
- Ez a beszéd - mondta Elon helyesl en. - Most menj haza, és aludj egy jót. Reggel az els
dolgod legyen, hogy elmész a Napi Adagok Bizottságához. Mondd el nekik az egészet, elejét l
végig. Nem fogják leharapni az orrod. - Elon tétovázott. - Legalábbis nem kíméletlenül -
helyesbített. - Remélem.

A b nös b ségesen megreggelizett.

Kellett neki. Reggel, amikor Morey felébredt, az a lesújtó bizonyosság hatalmasodott el rajta,
hogy hosszú-hosszú id re háromszoros adagokat kell majd fogyasztania.
Csókkal vett búcsút Cherryt l, és hangtalanul tette meg a hosszú gépkocsiutat a Napi Adagok
Bizottságáig. Még Henryt sem vitte magával.
A Hivatalnál egy sor eligazító robotnak dadogta el, miért jött, és végül bevitték egy enyhén
dölyfös fiatal férfi szobájába, akit Hachette-nak hívtak.
- A nevem Morey Fry - kezdte. - A…azért jöttem, hogy m… megbeszéljek valamit, amit
csináltam.
- Természetesen, Mr. Fry. - mondta Hachette. - Egyenesen beviszem önt Mr. Newmanhez.
- Nem akarja tudni, hogy mit csináltam? - érdekl dött Morey. Hachette mosolygott.
- Mib l gondolja, hogy mi nem tudjuk? - mondta és kiment. Ez volt az Els Számú Meglepetés.
Newman megmagyarázta. Morey-ra vigyorgott, és szomorúan rázta a fejét.
- Mindig err l kell meggy dnünk - panaszkodott. - Az emberek nem veszik maguknak a
fáradságot, hogy bármit is megtudjanak a körülöttük lév világból. Fiam - folytatta kérd
tekintettel -, mit gondol, mi a robot?
 - Tessék? - kérdezte csodálkozva Morey.
- Úgy értem, mit gondol, hogyan m ködik a robot? Azt hiszi, hogy az csak egy afféle ember,
amelynek bádogb re és huzalidegei vannak?
- Nem, dehogy. A robot természetesen gép, nem ember.
Newman ragyogott.
- Nagyszer ! - mondta. - Tehát gép. Nincs húsa vagy vére vagy bels ségei… vagy agya. Ó -
emelte fel figyelmeztet en az ujját -, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a robotok nem
eszesek ! De egy elektronikus gondolkodógép, Mr. Fry, akkora, mint az a ház, amelyben ön
lakik. Kisebb helyen nem fér el. A robotok nem hordoznak agyat magukkal; az agyak túlságosan
súlyosak és terjedelmesek.
- Akkor hogyan gondolkodnak?
- Természetesen az agyukkal.
- De hiszen az imént azt mondta…
- Én azt mondtam, hogy nem hordják magukkal az agyukat. Valamennyi robot állandó rádió-
összeköttetésben áll a Központi Vezérléssel, a maga RKB-áramkörével, azaz a Robotok Közötti
Beszélgetés rádióval. A Központi Vezérlés válaszol, és a robot cselekszik.
- Értem - szólt Morey. - Nos, ez nagyon érdekes, de…
- De még mindig nem érti - szólt közbe Newman. - Okoskodja ki. Ha a robot információkat kap
a Központi Vezérlést l, nemde belátja, hogy viszont a Központi Vezérlés is szükségképp
információkat kap a robottól?
- Ó! - lep dött meg Morey. Aztán hangosabban: - Úgy érti, hogy az én valamennyi robotom…
- A szavak nem akartak el jönni.
Newman elégedetten bólintott.
- A legtermészetesebb dolog, hogy még a legkisebb ilyenfajta információk is befutnak hozzánk.
Ha nem jött volna ma be hozzánk, Mr. Fry, nagyon rövid id n belül küldtünk volna önért.
Ez volt a második meglepetés. Morey derekasan szembenézett vele. Végül is semmi nem
változott, emlékeztette magát.
- Nos, bármiképp áll is a dolog, uram - mondta -, itt vagyok. Saját szabad akaratomból jöttem
be. A robotjaimat felhasználtam arra, hogy az én kvótáimat fogyasszák…
- Valóban ezt tette - szólt Newman.
- …és kész vagyok bármely percben aláirni egy ilyen értelm nyilatkozatot. Nem tudom,
milyen büntetés jár ezért, de elfogadom. B nös vagyok, elismerem a b nömet.
Newman szeme kitágult.
- B nös? - ismételte. - Büntetés?
Morey meglepetten nézett rá.
- Igen, persze - mondta. - Nem tagadok le semmit.
- Büntetés - ismételte meg Newman elmélázva. Aztán nevetni kezdett.
Morey úgy találta, hogy nagyon is túlzásba viszi a nevetést, ö maga semmi olyasmit nem látott
a helyzetben, amin nevetni tudott volna. De Morey kénytelen volt megállapítani, hogy a helyzet
gyors ütemben kezd mer ben érthetetlenné válni.
- Ne haragudjon - szólt végül Newman, a szemét törölgetve -, de nem tudtam ellenállni.
Büntetés! Nos, Mr. Fry, hadd nyugtassam meg a lelkét. Én az ön helyében nem nyugtalankodnék
a büntetés miatt. Mihelyt kezdtek érkezni hozzánk a jelentések arról, hogy mit m vel ön a
robotjaival, természetesen megbíztunk egy külön csoportot, hogy figyeljék az ön tevékenységét,
és jelentettük a dolgot az országos központnak. Jelentésünkben tettünk bizonyos… hm…
ajánlásokat, és… nos, hogy rövidre fogjuk a dolgot: tegnap megérkezett a válasz.
Mr. Fry, a Napi Adagok Országos Bizottsága elragadtatással értesült róla, hogy ön milyen
nagymértékben hozzájárult elosztási problémánk jobb megoldásához. Egy további vizsgálat
eredményeit l függ en elfogadtak egy kísérleti programot fogyasztórobot-egységek felállítására
az egész országban, az ön elképzelései alapján. Büntetés? Mr. Fry, ön egy s!
Egy h snek kötelezettségei vannak. Morey kötelezettségeit egykett re elmagyarázták neki.
Csak annyi id t engedélyeztek, hogy rövid bátorító látogatást tegyen Cherrynél, gyors diadalutat
régi munkahelyén, aztán elhajszolták Washingtonba, részletes kikérdezésre. rjöng munkában
találta az egész Napi Adagok Országos Bizottságát.
- A legfontosabb munka, amit valaha is végeztünk - mondta neki az egyik f hivatalnok. - Nem
volnék meglepve, ha ez lenne az utolsó feladatunk! Igen, uram, egyszer s mindenkorra
megpróbáljuk kivonni magunkat a dolgokból, és azt akarjuk, hogy minden a legnagyobb rendben
menjen.
- Ha van valami, amiben segíthetek… - kezdte Morey túlzott szerénységgel.
- Amit tett, az nagyszer . Mr. Fry. Csak azt az utolsó lökést adja meg nekünk, amire még
szükségünk van. Sok id nk volt ugyan, hogy felfogjuk a dolgokat, de a fáktól nem láttuk az
erd t, ha érti, amire gondolok. Nézze csak, nem kenyerem az ékesszólás, és ez a leghatalmasabb
lépés, amit az emberiség évszázadok óta tett, és ezt nem tudom szavakba önteni. Engedje meg,
hogy megmutassuk önnek, mi az, amin dolgoztunk.
Morey az vezetésével elindult, hogy megtekintse az egész üzemet. Velük tartott az Országos
Bizottság vezet hivatalnokainak küldöttsége és néhány olyan ember, akinek a nevét Morey
gyakran látta az újságokban.
- Ez amit lát, zárt ciklus - mondták neki, amikor végignézett egy helyiségen, ahol buzgón
robotoló fogyasztó robotok munkálkodtak azon, hogy megszabaduljanak egy cip szállítmánytól.
- Semmi sem vész el tartósan. Ha kocsit akar, kap egyet a legújabbak és legjobbak közül. Ha nem
akar, a kocsiját egy robot hajtja, míg csak visszaadható állapotba nem kerül, és egy új kocsi nem
épül a következ évre. Fémet nem veszítünk ezzel, azok visszanyerhet k. Nem veszítünk mást,
csak egy kis energiát és munkát. És ami energiára szükségünk van, azt megkapjuk a Naptól meg
az atomtól, a robotok révén pedig több munkáskézhez jutunk, mint amennyit használni tudunk.
Természetesen ugyanez vonatkozik mindenféle termékre.
- De mi a jó ebben a robotoknak? - kérdezte Morey.
- Bocsánat, hogy mondta? - szólt értetlenül az ország egyik legmagasabb embere.
Ez nehéz pillanat volt Morey számára. A pszichoanalízisben t a pazarlás ellen kondicionálták,
márpedig ez tagadhatatlanul mer pusztítás, a javak értelmetlen pocsékolása, akármilyen
tudományos csengés szavakba öltöztessék is.
- Ha a fogyasztó csak azért használ el dolgokat, hogy elhasználja ket - hajtogatta makacsul,
pedig el re látta, milyen veszélyt idéz fel ezzel -, akkor robotok helyett nyúzó-tép gépeket
használhatnánk. Végül is miért pazaroljuk a robotokat?
Zavartan néztek egymásra.
- De hiszen ezt tette ön - jegyezte meg valaki, és hangjában árnyalatnyi fenyegetés volt.
- Ó, nem! - ellenkezett Morey gyorsan. - Én beépítettem elégedettségi áramköröket… tudják,
tanultam áramkörtervezést. Természetesen szabályozható áramköröket.
- Elégedettségi áramköröket? - kérdezték többen is. - Szabályozhatók is?
- Igen, pontosan. Ha a robot abból, hogy dolgokat elhasznál, nem jut kielégüléshez.,.
- Ne beszéljen képtelenségeket! - mordult rá az Országos Bizottság hivatalnoka. - A robotok
nem emberek. Hogyan éreztet velük elégedettséget? Méghozzá szabályozható elégedettséget!
Morey elmagyarázta. Er sen szakmai magyarázat volt, nagy árkus papírokat és bonyolult
ábrákat használt hozzá. De a csoportban voít néhány képzett ember, és ezek izgatottabbak lettek,
mint valaha.
 - Csodálatos! - kiáltott fel valaki tudományos elragadtatásában. - Hiszen ez el re számol
minden lehetséges erkölcsi, jogi és pszichológiai érvvel!
- Mit csinál? - kérdezte az Országos Bizottság hivatalnoka. - Hogyan?
- Mondja meg neki, Mr. Fry.
Morey megpróbálta, de nem sikerült. Ha elmagyarázni nem is tudta, de megmutatni, hogy az
elve miképpen m ködik, annál inkább. A Napi Adagok Bizottságának laboratóriumát átadták
neki, több asszisztenssel, mint amennyit utasításokkal tudott ellátni, és ezek elégedettségi
áramköröket gyártottak egy kalapgyárban dolgozó robotbrigád számára.
Aztán Morey bemutatta eredményeit. A robotok különféle kalapokat gyártottak. A munkanap
végén beszabályozta az áramköröket, és a robotok kezdték felpróbálni a kalapokat,
összeszólalkoztak rajtuk, végül mindegyikük diadalmasan távozott a legkülönfélébb kalapok
óriási választékával. Fémb l való arcvonásaik képtelenek voltak büszkeséget vagy örömet
mutatni, ám ez is, az is nyilvánvaló volt abból a módból, ahogy a kalapjaikat viselték.
Nyilvánvaló volt szenvedélyes bírvágyuk… és a gyorsabb, rendesebb, intenzívebb, odaadóbb
munkájuk, hogy még több kalapot állítsanak el , amelyeket szintén sajátjuknak tekinthettek.
- Látják?! - kiáltott fel elragadtatva egy mérnök. - Be lehet ket szabályozni, hogy aka rjanak
kalapokat, hogy kedvük teljék a viselésükben, és ronggyá viseljék a kalapokat. És nemcsak azért,
hogy elny jék ket. A kalapok az ösztönz ik!
- De hogyan termeljünk folyvást-folyvást kalapokat? - kérdezte tanácstalanul az Országos
Bizottság embere. - A civilizáció nem él meg csak kalapokból.
- Ez a szép a dologban - mondta Morey szerényen. Ide nézzen.
Robot-szállitómunkások betoltak néhány targoncányi keszty t, miközben átállította az
elégedettségi áramkört. A kalapgyártó robotok ugyanazzal a gépi szenvedéllyel harcoltak
egymással a keszty kért, mint korábban a kalapokért.
- És ez mindenre vonatkozik, amit akár mi vagy a robotok el állítunk - tette hozzá Morey. -
Mindenre, a t l a jachtokig. De a dolog lényege az, hogy a robotok a birtoklásból nyernek
kielégülést, és a kínzó vágy a különböz iparágak telítettsége szerint szabályozható, és a robotok
azzal mutatják ki elismerésüket, hogy keményebben dolgoznak. - Habozva tette hozzá: - Ez az,
amit szolga robotjaimmal tettem. Az egész egy visszacsatolás, mint látják. Az elégedettség több
munkához vezet - és jobb munkához -, ez pedig több árut jelent, amelyek iránt felkelthet
bennük a vágy, ami viszont ösztönzést jelent a munkára, és ez igy megy végig.
- Zárt ciklus - suttogta áhítattal az Országos Bizottság embere. - Ezúttal egy igaz i zárt ciklus!
És ezzel a kereslet és kínálat kérlelhetetlen törvénye visszavonhatatlanul hatályát vesztette. Az
emberiséget többé nem gátolhatja az elégtelen kínálat, vagy nem fullaszthatja meg a túltermelés.
Itt volt, amire szüksége van az emberiségnek. Amire a fajnak nincs igénye, az megy a telhetetlen
- és szabályozható - robotbend be. Semmi nem megy veszend be.
Mert minden vezetéknek két vége van.
Morey-nak köszönetet mondtak, gratuláltak, megjutalmazták, és díszmenetben kísérték végig a
városon, ki a repül térre, ahol felültették egy hazafelé induló gépre. Ekkorra a Napi Adagok
Bizottsága már felszámolta önmagát.
Cherry a repül téren várta. Egész úton hazáig izgatottan csacsogtak egymással.
Saját nappalijukban fejezték be a csókot, amellyel üdvözölték egymást. Cherry végül nevetve
kibontakozott az ölelésb l.
- Mondtam már - szólalt meg Morey -, hogy kilépek a Bradmoortól ? Mostantól kezdve polgári
tanácsadóként a Bizottságnak dolgozom. És - tette hozzá nyomatékosan -hogy az elején
kezdjem: nyolcadik osztálybeli vagyok!
- Ne mondd! - álmélkodott Cherry olyan rajongva, hogy Morey lelkiismeret-furdalást érzett.
 Becsületesen hozzátette:
- Persze ha igaz, amit Washingtonban mondtak, hamarosan semmit sem jelentenek majd az
osztályok. De akkor is megtiszteltetés.
- Meghiszem azt! - mondta rendíthetetlenül Cherry. - Hiszen apa maga is csak nyolcadik
osztálybeli, márpedig bíró, isten tudja, milyen régen.
Morey lebiggyesztette az ajkát.
- Nem lehet mindenki szerencsés - szólt nagylelk en. - Természetesen valamit még mindig
jelentenek majd az osztályok; úgy értem, egy els osztálybelinek ennyit és ennyit kell majd
fogyasztania egy évben, egy második osztálybelinek valamivel kevesebbet és így tovább. De
minden osztályban mindenkinek lesznek segít robotjai, amelyek a tényleges fogyasztást
elvégzik. A megoldás módja az, hogy speciális fa kszimile robotok fogják…
Cherry megállította.
- Tudom, drágám. Minden család kap egy robotmásodlatot minden családtagról.
- Ó! - mondta Morey árnyalatnyi bosszúsággal. - Honnan tudod?
- Tegnap megérkeztek a mieink - magyarázta. - A Bizottságtól az ember azt mondta, a
körzetben mi voltunk az els k, mert a te ötleted volt természetesen. Még nincsenek is aktiválva.
A zöld szobában vannak még mindig. Akarod látni ket?
- Persze - mondta Morey élénken. Nekiiramodott, hogy szemügyre vegye saját nagyszer
ötletének eredményeit. Ott álltak a szobrok nyugalmával, a falnak támasztva, és várták, hogy
felgerjesszék ket, és megkezdhessék vég nélküli munkálkodásukat.
- A tied igazán csinos - mondta Morey lovagiasan. - De mondd csak, err l azt képzelik, hogy
hasonlít rám?
- Rosszallóan vizsgálta a robotférfi krómarcát.
- Csak megközelít en - mondta az ember. - Cherry szorosan mögötte állt. - Mást nem veszel
észre?
Morey közelebb hajolt, hogy tüzetesebben szemügyre vegye a fakszimile robot arcvonásait.
- Hm, nem - mondta. - Mintha kicsit kancsal lenne, aminek nem örülök … ó, erre gondolsz! -
El rehajolt, hogy a robotpár között rejt zköd kisebb robotot jól megnézze. Még két láb magas
sem volt, nagy fej , dundi kezekkel és lábakkal, domború hassal. Morey elmerengve gondolta,
egészen olyan, mint…
- Istenem! - Morey megfordult, és nagy szemeket meresztett a feleségére. - Úgy érted…
- Igen - mondta Cherry könnyedén elpirulva.
Morey két kézzel megragadta feleségét, és magához szorította.
- Drágám! - kiáltotta. - Miért nem mondtad meg?
ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

G YU R KO V I C S TI B O R

BOMBA
Mindig a bomba a bomba
mintha itt zakatolna
ha elhallgatok dünnyög
szétreped mint a sülttök
városok falvak égnek
 fene az emberiséget
se rültek se szentek
nem találnak kegyelmet?
Mindig a bomba a bomba

Mindig a bomba a bomba

ledobva alattomban
k hasára gyerekeknek
kopasz fejére betemetnek
ezreket mésszel földdel
sárral fekete ken ccsel
Mindig a bomba a bomba

Mindig a bomba a bomba

furakszik a nyomomba
ülhetek állhatok már
jobban az állatoknál
valaki száll fölöttünk
gumisapkában fönt ül
alatta nádas kórház
cigarettázik bombáz
Mindig a bomba a bomba

FRE DERIK POH L

A SEBESSÉG CSAPDÁJA
Ablak melletti ülésre volt foglalt jegyem, elöl, mert ezen a járaton elöl kezdik a felszolgálást,
de a helyem melletti ülésen egy névkártya elárulta, hogy az Gordie MacKenzie részére van
fenntartva. Továbbmentem, míg csak a pincérn rám nem köszöni:
- Nini, dr. Grew, örülök, hogy újra látom!
Elálltam a folyosót.
- Átülhetek máshová, itt hátul valahol, Clara?
- Miért ne? Hadd nézzem…
- Ide például. - Nem láttam névkártyát az ülésen.
- Ez nem ablakülés…
- De szabad?
- Megnézem. - Kicsippentette a zsebtarsolyából az ülésrendet. - Szabad. Elvehetem a táskáját?
- Nem bánom, ha ez a munkájához tartozik. - És nekem is volt elvégzend munkám; ezért nem
akartam MacKenzie mellett ülni. Nehézkesen leereszkedtem az ülésre, miközben morcos
tekintetet vetettem a mellettem ül férfira, ezzel jelezvén, hogy nem akarok beszélgetésbe
kezdeni; viszonozta morcos tekintetemet, hogy mutassa: ez pompásan megfelel neki. Láttam
felszállni MacKenzie-t, de nem látott engem.
 Közvetlenül indulás el tt láttam, hogy Clara föléje hajol, és ellen rzi a biztonsági övet, s
ugyanazzal a mozdulattal tenyerébe vette a helykártyámat, rajta a nevemmel. Értelmes lány.
Elhatároztam, hogy ha legközelebb bevet döm abba a motelba, ahol a személyzet szokott
tartózkodni két repül út között, fizetek neki egy italt.
Nem akarom azt a benyomást kelteni az olvasóban, hogy olyan tipusú ember vagyok, mint a
lökhajtásosok törzsvendégei, akik keresztnevükön szólítják a légikisasszonyokat szerte a világon.
Csak néhány ilyen van, akiket elég gyakran látok viszont a New York-L. A. vonalon, és egy-
kett , akik az O'Hare-b l induló gépeken szolgálnak, és lehet még néhány ilyen, akiket hébe-
hóba látok Huntsville és a Cape között - ó, és egy Air France-lány, akivel egyszer-kétszer
repültem Orlyból, de csak azért, mert egyszer, amikor metrósztrájk volt, és nem lehetett taxit
kapni, bevitt engem a Citroenjével a városba. Hát igen, ha meggondolom, azt hiszem, elég sokat
járkálok mindenfelé. Ezek a foglalkozással járó kockázatok. Noha tudományos fokozatomat a
légkör fizikájából szereztem, szakterületem a különböz jelzések-m szerek leolvasása vagy
optikai megfigyelések, amelyeket úgy értelmezünk, hogy ilyen meg olyan nyomást,
mérsékletet, vegyi összetételt és így tovább jelentenek -, és ez egy nagyon szexis terület éppen
most. Rengeteg konferenciára kapok meghívást. Azt mondtam, „meghívást". Nem abban az
értelemben használtam ezt a kifejezést, hogy módom lenne nemet mondani. Erre nincs módom,
ha azt akarom, hogy a tanszéken szabadon végezhessem a munkámat, mert ehhez megfelel
tekintély kell. És minden olyan el kel és szórakoztató, legalábbis ha van id m szórakozni; és
igazán mondom, elég jó érzékem van hozzá, hogy találjak egy rendes éttermet Clevelandben
vagy Albuquerque-ben (megkóstoljam a mexikói f ztöt a repül téren), és megvétózzak egy
kevésbé jó min ség bort.
Ez is érdekes, mert valaha nem gondoltam volna, hogy így lesz - amikor gyerek voltam, Willy
Ley cikkeit olvastam, és jártam panax-gyökérre vadászni a Potsdam (mármint a New York
állambeli Potsdam) környéki erd kbe, s így pénzt tudtam keresni, és a MIT-re*
Massachussetts Instituteof Technology - az egyik leghíresebb amerikai m szaki egyetem (A ford.)
tudtam menni és rhajókat építeni. Azt hittem, vézna, éhes szem tudós leszek elny tt ruhában.
Ügy gondoltam, hogy talán soha nem lépek ki a laboratóriumból (alighanem úgy véltem, hogy az
rhajókat laboratóriumokban tervezik), és egészségemet arra fecsérelem, hogy éjszakákon át a
logarléc fölé görnyedek, ÉS kiderül, hogy amire egészségemet fecsérelem, az a mandulaszószos
pisztráng és az id zónák okozta tájékozódási zavar.
De azt hiszem, tudom, hogy mi ezzel a teend .

Ezért nem akarom a négy és fél órás ny gl dést Gordie MacKenzie-vel tölteni, mert istenemre,
lehetséges, hogy valóban tudom, mi ezzel a teend .
Valójában nem az én területem, de megbeszéltem a dolgot néhány rendszerszakemberrel, és
nem ült ki ábrázatukra az udvariasság, mint olyankor szokott, amikor az ember megpróbálja
megmagyarázni nekik saját tudományterületüket Megpróbálom én is, hogy el tudom-e
magyarázni. Nos, bármely szerény kiterjedés területet vesszük vagy húsz konferencia és
szimpózium és kollokvium van egy hónapban, és az ember kimarad ezekb l, hacsak nem ül
végig néhányat bel lük. Nem is számítva a szemináriumokat és tervértekezleteket és a kutatás
anyagi fedezetét biztosító, isten tudja, miiye gyakori eredményfitogtató megbeszéléseket. És
ezeknek megvan az a tulajdonságuk - hogy az országban szanaszét tartják ket. Két éve
karácsony óta nem volt egy hét, hogy mind a hét éjszakát otthon töltöttem volna, akkor is csak
azért, mert influenzás voltam.
Namármost felmerül a kérdés, hogy mi végre ez a sok találkozó? Volt egyszer egy elméletem,
hogy ezt az egész miskulanciát valahol tervezik - mármint a globális szórást, repül utazást és
minden egyebet. Afféle pszichikai gerjesztés, amely arra szolgál, hogy mindannyian mindig
tettrekész állapotban legyünk - hiszen ha az ember egy lökhajtásos gépen 600 mérföldes
óránkénti sebességgel utazik valahová, tudja, hogy valami fontos dolga van, máskülönben nem
sietne úgy vele. De ki az, aki megtervezne ilyesmit?
Igy hát feladtam ezt a gondolatot, és arra összpontosítottam, hogy miképpen lehet ezt jobban
csinálni. Mint tudjuk, nincs annál ostobább mód az információközlésre, mint 3000 mérföldet
repülni, hogy azután egy aranyozott széken ülhessünk egy szálloda báltermében, és
odafigyelhessünk huszonöt emberre, akik tudományos dolgozatokat olvasnak fel. A dolgozatok
közül huszonhárom egyáltalán nem érdekel, és a huszonnegyediket nem érted mert a
felolvasónak rossz a kiejtése, és egyébként is rohan, mert szorítja az id el akarja érni a gépet,
amely a következ konferenciára viszi. Igy azután az egyetlen, a huszonötödik dolgozat négy
napodba került, az utazással eltöltött id t is számítva, holott a saját irodádban tizenöt perc alatt is
elolvashattad volna. És ráadásul többet is kiolvashattál volna bel le. Természetesen ott van a
kölcsönhatás, amikor azon kapod magad, hogy egy kávézóban olyasvalaki mellett ülsz, aki el
tudja neked magyarázni a legújabb m szerezést, mert az vállalata a telemetriában dolgozik; ezt
olvasás útján nem kaphatod meg. De megfigyeltem, hogy erre egyre kevesebb id jut. És
meglehet, az érdekl dés is egyre kisebb benned, mert mindjobban unod az új barátságok
létesítését, miután már vagy a háromszázadiknál tartasz. És kezd eszedbe jutni, hogy mi vár rád
az íróasztalodon, mire visszaérkezel, és emlékezeted felidézi azt az id t, amikor az az átkozott,
hangos szájú egyiptomi hozzád ragadt az I.A.U-n Brüsszelben, és másfél óra hosszat végig kellett
harcolnod a szuezi háborút.
Rendben van, az olvasó látja, mire gondolok. Az id és az értékes lökhajtásos üzemanyag
pocsékolása, helyes?
Mert az egészben az a sajnálatos, hogy az elektronikus információkezelés olyan olcsó és
könny . Nem tudom, látták-e a Bell Laboratóriumok képes telefonjának a demonstrálását -
egypár konferencián bemutatták -, de az c saknem olyan, mint négyszemközt. Jobb mint a
telefon. Minden jelet megkapsz, kivéve talán a whisky szagát a kilehelt leveg ben vagy más
effélét. És ez csak egy elmés eszköz, ezenkívül itt van a fakszimile, a telemetria, a távhozzáférés
számítógép, a telex - mindez itt van, rendelkezésünkre áll, miért nem használjuk ket? De
továbbmegyek. Mindenki tudja, miképpen lehet megvágni egy hangszalagos üzenetet - kihagyni
a beszéd szükségtelen részeit, kiszerkeszteni bel le a szüneteket, s t a fölös szótagokból is
elhagyni néhányat. És az ember így is tökéletesen megérti, csakhogy percenként mintegy
négyszáz szót a hatvan vagy esetleg hetven helyett. (És ezek mintegy fele ismétlés vagy „azt
akarom mondani, hogy".)
Nos, ez a dolog rendszertani része; és miként mondottam, nem az én területem. De itt vannak a
szakért i vélemények, nem az én véleményem. Néhány cimbora igazán lelkes volt, és együtt
fogunk hozzálátni, mihelyt lesz id nk.
Meglehet, az olvasó csodálkozik, mivel tudnék közrem ködni. Úgy vélem, van valami a
tarsolyomban. Például mi a helyzet a diszkussziók problémamegoldó megközelítésével? Láttam
néhány dolgozatot, amely módot ajánl egy konferencia leegyszer sítésére és összefoglalására
úgy, hogy az ember valóban esz mét cseré lhe sse n. S t saját magamnak is van egy kedvenc
ötletem. Vitakvantumnak nevezem, a tovább nem egyszer síthet érvminimum, amelyet a vita
minden részvev je használhat egyetlen dolog világos bizonyítására és megértetésére (akár állító,
akár tagadó értelemben), miel tt rátérne a következ re.
Márpedig ha a fele igaz annak, amire gondolok, az olyan ember, mint én - legyünk óvatosak -
negyedannyi id alatt végezhetne a dolgával, mint végez ma.
 Id nk háromnegyed része megmaradna - mire? Természetesen munkára! Azoknak a dolgoknak
az elintézésére, amelyekr l tudjuk, hogy meg kellene csinálnunk, de nincs rá id nk. Ezt bet
szerint és igazán és komolyan így értem, szintén úgy gondolom, hogy négyszer annyi munkát
tudunk végezni, mint amennyit végzünk. És szintén úgy gondolom, hogy ez azt jelenti, hogy
húsz év helyett öt év alatt szállhatunk le a Marson, ötven év helyett tizenkét év alatt gyógyítani
tudjuk a fehérvér séget és így tovább.
Nos, ez a helyzet, és ezért nem akartam id t fecsérelni arra, hogy Gordie MacKenzie-vel
beszélgessek. Valamennyi jegyzetemet magammal hoztam az aktatáskámban, és négy és fél óra
pontosan annyi, amennyi kell ahhoz, hogy megpróbáljam összeszedni ket és valamiféle
rendszerbe foglalni, hogy megmutassam rendszerszakért barátaimnak és néhány más
kollégának, aki érdekl dést mutatott a dolog iránt.
Igy azután mihelyt a leveg be emelkedtünk, lehajtottam magam el tt a kis asztallapot, és
kezdtem kirakni rajta kis papírhalmokat.
Csakhogy a dolog sehogy sem akart kialakulni.
Különös, hogy milyen gyakran nem alakulnak ki a dolgok - úgy értem, ha valamit meg akarsz
csinálni, és el re nézel és látod, hol fog tartani az id , mire készen leszel, és aztán egyszer csak
az id elmúlt, és te semmit sem csináltál. Az történt, hogy Clara utat tört magának, és hozta a
koktélokat - tudta, hogy én az extraszáraz martinit szeretem citrommal -, és mer udvariasságból
eltettem az útból a papírokat, aztán megjelent a hidegtálcákkal, mire mer éhségb l visszaraktam
ket a táskámba, aztán el kellett döntenem, hogy miképpen kérem a tou rne dos-mat, és
csaknem két órát tartott az ebéd, beleértve a bort meg a B&B-t; és noha valójában nem akartam a
filmet nézni, de van valami abban, ahogy az ember látja maga el tt a sok képerny t a h ssel, aki
a saját képerny dön éppen bombázni készül, de találatot kap, és kigyullad azokon a képerny kön,
amelyeket a szemed sarkából látsz az el tted lev üléseken - és vissza az eligazító szobába, s t
el este a kocsmába a másik sor képerny in, ahová azután érkezik a film, miután a te sorodon
végigment - mindez olyan, mint az id pillanatainak a keresztmetszete, egy többes számú „most".
Meghökkent . Lekötötte a figyelmemet; az ital természetesen segített; és különben is, mire vége
volt a filmnek, itt volt az ideje a második fordulónak: kávét szolgáltak fel meg fodormentás
aprósüteményt, aztán meg már kigyulladt az öveket bekapcsolni jelzés, és máris a Mount Wilson
hatalmas alumínium kupolája fölött voltunk, megérkeztünk, és nem volt rá id m, hogy
elrendezzem céduláimat. Nos, ehhez hozzá voltam szokva. Annak idején Potsdamban sem
találtam soha panax-gyökeret. Ösztöndíjjal kellett az iskoláimat elvégeznem.
Bejelentkeztem, arcot mostam, és lementem az ülésterembe, éppen idejében, hogy
végighallgathassak egy unalmas összefoglaló el adást a bolygók légkörében el forduló tiszta
leveg turbulenciáról. A hallgatóság eléggé szép számú volt, lehettek hetvenen vagy nyolcvanan a
teremben; de el nem képzelhetem, mit akartak kihozni az egészb l, ezért magamhoz vettem egy
programot, és kisomfordáltam.
A kávéf gépnél valaki rám szólt:
- Hé, Chip!
Odamentem, és kezet fogtunk. Egy Resnik nev fiatal fickó volt abból a kis egyetemi
kollégiumból, ahol a baccaiaureusi fokozatomat megszereztem. Zaklatottnak és dühösnek
látszott. Volt vele valaki, akit nem ismertem, magas, szürkül hajú és bankárszer .
- Dr. Ramos, ez Chesley Grew. Chip, ez dr. Ramos. A NASA-nál van… úgy tudom.
- Nem, egy alapítványnál vagyok - szólt emez. - Örülök, hogy találkoztunk, dr. Grew.
Figyelemmel kísértem a munkáját.
- Köszönöm. Nagyon köszönöm. - Szívesen megittam volna egy csésze kávét, de különösebben
nem óhajtottam ott állni és beszélgetni velük, amíg iszom, ezért így szóltam: - Szeretnék
bejelentkezni, ezért hát bocsássanak meg…
- Hagyd el, Chip - szólt Larry Resnik. - Félórával ezel tt láttalak feliratkozni a portán. Fel
akarsz menni a szobádba, hogy dolgozz.
Ez kissé zavarba ejt volt. Resnikkel kapcsolatban nem tör dtem vele, de a másikat nem
ismertem. Ez vigyorogva szólt:
- Larry meséli, hogy maga ilyen. Tény, hogy amikor bement, megjósolta, hogy fél perc múlva
újra kint lesz, és így is történt.
- A tiszta leveg turbulencia nem az én témám, valóban…
- Ó, senki sem korholja érte, isten látja lelkemet. Mit szólna egy csésze kávéhoz?
Nem tehettem mást, nyájasnak kellett lennem, ezért igy szóltam:
- Igen, kérek szépen. Köszönöm. - Figyeltem, ahogy felvesz egy csészét, és megtölti a nagy
ezüstkannából. Mintha ismer snek t nt volna, de nem tudtam, hová tegyem. - Nem találkoztunk a
dallasi Kett s A S szemináriumokon?
- Sajnos nem. Cukrot? Nem, voltaképpen nagyon kevés ilyen összejövetelen vettem részt, de
olvastam néhány dolgozatát.
- Köszönöm, dr. Ramos. - Egyike ama dolgoknak, amelyeket megtanultam csinálni, ismételni a
neveket olyan gyakran, ahogy csak tudom, így azután nem felejtem el. Természetesen az esetek
felében ennek ellenére elfelejtem. - Holnap délel tt beszélek, dr. Ramos. „Fotometriai eljárás
lejt síkok származtatására bolygók érintésével történ repülésekb l." Attól tartok, hogy kevés
olyasmi van benne, ami nem következik mindabból, amit Langleyben csináltak.
- Igen, láttam a tartalmi kivonatot.
- De meg fogod érte kapni a jópontjaidat, mi? - szólt Larry. Nehezen lélegzett. - Mennyi van
már ebben az évben?
- Hm, egy csomó. - Megpróbáltam gyorsan és felt nés nélkül meginni a kávémat. Larry
alighanem szerencsétlen hangulatban volt.
- Err l beszélgettünk, amikor jöttél - mondta. - Évi harminc közlemény és közben a jelentések
a bizottságnak. Mikor volt utoljára, hogy egy egész hónapot az íróasztalod mellett töltöttél?
Tudom, a saját tanszékemen…
Éreztem, hogy a beszélgetés egyre jobban érdekel, de ez ellenemre volt, vissza akartam menni
a jegyzeteimhez. Kortyoltam egyet a kávémból.
- Tudod mit mondott Fred Hoyle?
- Nem hiszem, Larry.
- Azt mondta, hogy abban a percben, hogy valaki csinál valamit, legyen az bármi, az egész
világ összeesküszik ellene, megakadályozandó, hogy valaha is újra csinálja. Programvezet k
meghívják el adásokat tartani, igazgatósági tagok beteszik bizottságokba, újságírók felkeresik,
hogy adjon nekik interjút, televíziós m sorokba hívják, hogy lépjen fel egy komikussal, egy
zenekarvezet vel meg egy slágerénekesn vel, és beszéljen arról, hogy van-e élet a Marson.
- És emberek, akik rokonszenveznek vele, hosszas fecsegéssel feltartják, amint ülésekr l
távozik - mondta dr. Ramos. Kajánul nevetett. - Igazán, dr. Grew, megértjük, ha folytatja az útját.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez a világ az - mondta Larry. Nemcsak epés volt, amit
mondott, hanem értelme is alig volt.
- Ami azt illeti - tette hozzá -, az igazság az, hogy eddig még nem csináltam semmit. Nem úgy,
mint te, Chip. De egyszer majd csinálok.
- Ne szerénykedj - szólt dr. Ramos. - És lám, mekkora lármát csapunk itt. Miért ne keressünk
egy helyet, ahol leülhetnénk és beszélgethetnénk… hacsak nem akar visszatérni a munkájához,
dr. Grew.
 De lám, ekkorra már több mint félig meggy désem volt, hogy e z a dolgom: beszélni
Larryval és dr. Ramosszal; és végül is azt tettük, hogy felmentünk a szobámba, utána pedig Larry
szobájába, ahol a csomagjában volt egy Rand Corporation-jelentés néhány jegyzettel, amelyet én
küldtem el neki valamikor, és soha többé nem mentünk vissza az ülésterembe. Tíz óra tájt
felküldettünk magunknak vacsorát, és utána is ott maradtunk, hideg kávét ittunk a rakott
asztalról, és módjával whiskyt egy palackból, amelyet Larry hozott magával, én pedig mindent
elmondtam nekik, amit valaha is gondoltam a m szaki információátadás rendszer
megközelítésér l. És arról, amit az magába foglal. És dr. Ramos lépést tartott velem, nála jobb
hallgatósága egyikünknek sem volt soha, ámbár többnyire csak ennyit mondott: - Igen,
természetesen - és - Értem. - A dologban igazán nagy lehet ség rejlett. Magamban ülve és
számolva, mint egy karácsonyra váró gyerek, hogy a rendszerek és a rezsi amortizációjaként
mennyi munká t végeztethetnék el évente egypár K számára, hittem benne. És kettejükkel együtt
biztos is voltam benne. Szédült egy éjszaka volt. A vége felé annak a kiszámításába kezdtünk,
hogy milyen gyorsan népesíthetnénk be a Marsot, és indíthatnánk útnak a hatalmas csillagközi
személyszállító rhajók flottáját, ha a ma él emberiség egész munkaidejét munká val töltené;
aztán szünet következett, és Larry felállt, és félretolta a francia üvegablakot, és kiléptünk az
erkélyére. Húsz emelet magasban, Los Angeles a lábaink alatt, és a déli dombok fölött készül
zivatar. A friss leveg egy pillanatra kitisztította a fejemet, és aztán eszembe juttatta el ször,
hogy álmos vagyok, másodszor, hogy mintegy hét óra múlva fel kell olvasnom azt az átkozott
dolgozatot.
- Szívesebben mondanánk, hogy egy nap múlva - mondta dr. Ramos. Larry már azon volt, hogy
ellentmondjon, de aztán elvigyorodott.
- Jól van, öreg cimborák - hagyta rá. - Egyébként ha nem veszed zokon, Chip, át akarom nézni
egyedül azokat a jegyzeteidet.
- Nagyon helyes, legalább nem veszíted el ket. - Ezt mondván megfordultam, hogy
visszamenjek a szobámba, lefeküdtem, és tágra nyílt szemmel feküdtem, magamban mosolyogva,
míg csak el nem aludtam. Arról álmodtam, hogy évi ötven héten át a saját szakmámban
dolgozom.
Ennek ellenére abban a pillanatban, amikor a szálloda órája berregni kezdett a fejem mellett,
könnyen ébredtem. Megbeszéltük, hogy Larry szobájában reggelizünk, ahol módomban lesz
visszakérni a jegyzeteimet és kicsit csevegni a délel tti ülésszak kezdete el tt; és amikor
felérkeztem az emeletére, megláttam dr. Ramost, amint felém poroszkál.
- Jó reggelt - mondta. - Az imént felébresztettem egy nászutaspárt, akik nem voltak
elragadtatva ett l. Nem 2051 Larry szobája ?
- 2052. A másik irányban. - Elvigyorodott, és lépteit hozzám igazítva elmondott egy rövid és
csattanós nászutasviccet, a csattanóját úgy id zítve, hogy éppen akkor süsse el, amikor Larry
ajtajához értünk.
Nem válaszolt a kopogtatásomra. Még mindig nevetve így szóltam:
- Próbáld te. - Ám dr. Ramos kopogtatására sem jött válasz.
Abbahagytam a nevetést.
- Elfelejtette volna, hogy jövünk?
- Miért nem próbálod kinyitni az ajtót?
Megpróbáltam, és az ajtó könnyen nyílt.
De Larry nem volt a szobában. A fürd szobaajtó nyitva állt, az erkélyajtó szintén, de Larry
sehol. Ágya gy rött volt, de üres.
- Nem hiszem, hogy kiment volna - szólt dr. Ramos. - Nézd csak, a cip je még itt
van.
 A franciaerkély nem volt elég nagy ahhoz, hogy ott elrejt zhessék, de azért odamentem és
kinéztem. Es l fényes és sz k volt, egyéb nem volt ott, mint két átázott nyugágy és néhány
cigarettavég.
- Olyan mintha kinn lett volna - szóltam; és aztán melodrámai közérzettel áthajoltam a rácson,
és lenéztem; és amit láttam, nem volt éppen melodrámai, mert a szálloda hatalmas
homlokzatának hajlatában, egy szök kút peremén elterülve feküdt valami, és egy férfi állt
mellette, és a portásnak kiáltott. Ahhoz még túlságosan korán volt, hogy nagy zaj lett volna, és
gyengén hallottam a férfi hangját, amíg megtette azt a kétszáz függ leges lábat, amely
elválasztott bennünket attól, ami Larryból megmaradt.

A délel tti ülésszakot törölték, viszont úgy döntöttek, hogy délután folytatják a munkát, de
hosszú és elkeseredett harcra került sor köztem és Gordie MacKenzie között, mert a tervezett
id pontban akarta megtartani el adását, délután háromkor, engem pedig erre az id re osztottak
át, és egyszer en nem voltam elég jó hangulatban ahhoz, hogy bármiben is engedjek neki. Két
órát töltöttem a halottkém embereivel meg a szálloda személyzetével, és megpróbáltam
segítségükre lenni annak kiderítésében, hogy Larry miért ugrott le vagy esett ki az erkélyr l, s
kivált megülte hangulatomat, amikor megtudtam, hogy minden feljegyzésem a kezében volt,
amikor ugrott, és azok most szétszóródva egész Los Angeles megye felett ragacsos, csatakos
csomókban hevertek valahol.
Igy azután mindenb l elegem volt. Egyszer fültanúja voltam, amikor Krafft Ehricke egy
általam tizenkét percesre becsült dolgozatát három perc és negyven másodperc alatt adta el , és
megpróbáltam túlszárnyalni az csúcseredményét, ami majdhogynem sikerült is. Utána mindent,
ami az enyém volt, behánytam az utazótáskámba, és kijelentkeztem, úgy képzelve, hogy
egyenesen kimegyek a repül térre, és az els hazafelé tartó gépre felszállok.
- De a portás megszólalt:
- Üzenetem van az ön részére, Mr. Grew. Dr. Ramos kéri, hogy keresse t fel, miel tt elmegy.
- Köszönöm - mondtam, miután egy pillanatig fontolgattam magamban, hogy eleget tegyek-e a
kérésnek vagy sem; ám kiderült, hogy a döntés nem rajtam múlik. Ramos sietve jött felém az
el csarnokon keresztül, barátságos arca együttérzést árult el.
- Gondoltam, hogy eltávozol - mondta. - Adj nekem el bb húsz percet az id db l. Amíg
haboztam, ujjával odacsettintett egy szállodafiút.
- Itt van. majd vigyáz a csomagodra, amíg lemegyünk, és iszunk egy csésze kávét. Igy azután
hagytam, hogy elvezessen engem a kávéház melletti teraszra, amely most,az es után meleg és
tiszta volt. T dtem, hogy vajon felismerte-e a helyet, ahol Larry a földnek csapódott, de én az
ilyen dolgokkal szemben érzéketlen vagyok, és szemlátomást is az volt. Ha akarta, jelenléte
valóban tiszteletet parancsoló volt. Még nem is húztuk az asztalhoz közelebb a székünket, már ott
volt mellettünk a pincérn , dr. Ramos az én megkérdezésem nélkül kávét és szendvicseket
rendelt, majd szünetet sem tartva, azonnal hozzám fordult.
- Chip - mondta -, ne hagyd a fenébe a dolgokat. Sajnállak a jegyzeteid miatt, de nem akarom,
hogy feladd!
Hátrad ltem a székemen; nagyon fáradtnak éreztem magam.
- Ó, ez nincs szándékomban, dr. Ramos!
- Nevezz Lászlónak.
- Nincs szándékomban, László. Noha tény, hogy gondoltam már rá.
- Tudtam, hogy ez megfordul az eszedben.
- Azt hiszem, hogy ha a jöv héten kikapcsolok néhány találkozót, márpedig ezt Larry halálára
hivatkozva megtehetem, de bármit fel fogok használni ennek érdekében, akkor emlékezetb l
rekonstruálni tudom a jegyzetek zömét. Meglehet, egy hét alatt nem sikerül. Másolatokat kell
majd kérnem néhány tudományos közleményr l. De el bb vagy utóbb…
- Helyes. Err l akartam veled beszélni. - A lány hozta a kávét meg a szendvicseket, és dr.
Ramos intett neki, hogy mihelyt letette ket az asztalra, azonnal menjen el. - Látod, te vagy az az
ember, aki miatt idejöttem.
Ránéztem.
- Érdekel a fotometria?
- Nem. Nem az el adásod… az ötleted. Az istenért, hát amir l egész éjszaka beszéltünk! Nem
tudtam, hogy te vagy az, akire szükségem van, egészen addig, amíg Resnik nem említett téged
tegnap. De tegnap éjjel óta bizonyos vagyok a dolgomban.
- Van már állásom, dr…. László.
- Nem állást kínálok neked.
- Akkor hát mit?
- Lehet séget kínálok neked, hogy megvalósítsd az ötletedet. Pénz felett rendelkezem, Chip,
alapítványi pénz felett, és keresem, hogy mire költhetném. Nem rkutatásra vagy rákkutatásra
vagy magasabb matematikára, ezekre amúgy is elég pénz van. Az én alapítványom olyan terveket
keres, amelyek nem illeszkednek a szokásos keretek közé. Nagy terveket. Olyanokat, mint a tied.
Érthet , hogy izgatott lettem. Olyan jó volt komolyan venni a hallottakat.
- Els dolgom volt, hogy felhívtam Washingtonban az igazgató testület titkárát, mármint
mihelyt megkezd dött a munkaidejük. Természetesen telefonon nem tudtam elég b ven
tájékoztatni ket ahhoz, hogy hivatalosan elkötelezzék magukat. De a horgot bekapták, Chip. És
az igazgató testület tárgyalni fogja a javaslatot. Jöv héten lesz egy ülés, és azt akarom, hogy ott
légy.
- Gondolom, Washingtonban.
- Nem. Az alapítvány nemzetközi, Chip, és ezt az összejövetelt a Como-tó mellett tartják. Mi
természetesen szemmel tartunk majd, te pedig sokkal többre juthatsz ott, ahol a hivatalod nem
fog telefonon hívni…
- Igen, de úgy gondolom, nem biztos…
- Támogatni fogunk. Mindenben, amire szükséged lesz. Személyzet. F hadiszállás.
Hozzáfogunk egy laboratórium építéséhez az iowai Amesben; természetesen ki kell majd járnod
oda. De nem hosszabb id re, mint mondjuk havonta egy-két napra. És - mosolyodott el kicsit
menteget dz n - tudom, hogy ez nem sokat jelent neked. Miután megkaptad a kitüntetést a
melledre, a többi nem túlságosan izgalmas. De ez jól fest majd a Ki kicsoda? cikkelyedben; és
különben is, a titkár már felhatalmazott, hogy közöljem veled: felkérnek, hogy fogadj el egy
meghatalmazotti kinevezést. Kezdtem szükségét érezni a kávénak, és nagyot hörpintettem bel le.
- Túl gyorsan haladsz, nem tudlak követni, László - mondtam.
- A meghatalmazottak Flagstaffban találkoznak; van ott egy klubház sportpályákkal. Kedvelni
fogod. Természetesen évenként csak hatszor. De érdemes elmenni, Chip. Úgy értem, minden
egyéb mellett megvan a magunk politikája is, és ha meghatalmazott vagy, sokat nyomsz a latban.
És tovább locsogott, én pedig ültem és figyeltem, és minden valóra vált, minden, amiben
reménykedtem. És a következ héten Itáliában, egy nagy, napsütéses szobában, amelynek
hatalmas ablaka a Como-tóra nézett, a terv végrehajtásáért felel s, teljhatalmú igazgató
szerepében találtam magam, meghatalmazotti státussal, a rangsoroló bizottság tiszteleti tagjaként
és negyvenegy tagú személyzettel.

A következ héten felavattuk Amesben a Lawrence Resnik Emléképületet - a név az én ötletem

volt, de mindenki elfogadta -, és noha pokoli egy esztend volt, ma már látom azokat a
területeket, ahol valóban el bbre jutottunk. Még mindig kicsit lehetetlen állapotnak tartom, hogy
ennyi id t kelljen töltenem vezet i feladatokkal és konferenciákkal, de amikor a minap szóvá
tettem ezt Montrealban Lászlónak, széles mosoly jelent meg az arcán, és tekintete helyeslést árult
el.
- Kíváncsi voltam, hogy mikor jut ez az eszedbe - kuncogott. - De csak lassan a testtel, és
meglátod, ez részedre kifizet lesz. Mondtam már neked, milyen jó benyomást keltett az
el adó körutad?
- Köszönöm, igen, ami azt illeti, már mondtad. Egyébként ha már majd megáll a maga lábán a
Resnik-intézet, egy kicsit több id m lesz.
- Átkozottul igaz! És ne áruld el, hogy megmondtam neked - kacsintott -, de emlékezz rá, mit
mondtam lehetséges kinevezésedr l a Tudományközi Ügyek Elnöki Bizottságába. Nos, még nem
hivatalos, de eldöntött dolog. Már kibéreltünk neked egy lakást a Shorehamen. Sokszor fogod
igénybe venni. Az egyik szobát be is rendeztük irodának; felruccanásaid között ott tarthatod a
feljegyzéseidet és a dolgaidat.
Mondtam neki persze, hogy ha azokra a feljegyzésekre gondol, amelyeket megpróbáltam
rekonstruálni, azoknak nincs szükségük ekkora helyre. Nem, egyáltalán nincs, mivel az az
igazság, hogy nem jutottam nagyon messzire velük.
Azt hiszem, így vagy úgy, de messzebbre jutottam volna, ha egy kis szerencsém van. De tény,
hogy nemigen volt szerencsém. Például a szegény Honeyman - írtam már neki egy másik
példányért abból a tudományos jelentésb l, amelyet számomra készített, amikor hallottam, hogy
a vitorlása felborult egy viharban. Egy hétig még a holttestét sem találták meg. És úgy látszik,
senki nem tudja, hol tartotta a jelentés másolatát, ha egyáltalán készített másolatot. És…
Nos, itt volt az a különös dolog, amit Resnik mondott aznap, amikor meghalt, arról, hogy ha
bárki csinál valamit, az egész világ összeesküszik ellene. Aztán hozzátette: „Nem vagyok benne
biztos, hogy ez a világ az."
Rájöttem, hogy mi ebben a vicc - ha egyáltalán vicc az egész. Ügy értem, csak afféle
hipotézisként, tegyük fel, hogy Valaki nem akarta, hogy olyan gyorsan haladjunk el re, ahogy
tudnánk, Valaki egy másik világból…
Ostobaság! Azt hiszem, ez mer ostobaság.
De ha a gondolatmenet nem ostobaság, akkor ennek is valami olyasminek kell lennie, ami
pontosan ellenkez je az ostobaságnak; ezen azt értem, hogy veszélyesnek kell lennie. Nemrég
történt, hogy éppen a saját házam el tt kétszer csaknem halálra gázolt egy-egy eszeveszett
autóvezet . Aztán itt van a légitaxi, amelyr l lemaradtam, és láttam, amint a szemem el tt
felszállás után lezuhant.
Csak az érdekesség kedvéért két dolgot szeretnék tudni. Az egyik, hogy honnan veszi a pénzt
az alapítvány és miért. A másik - és ennek éppenséggel utánanézhetek legközelebb, amikor L. A.-
ben járok -, hogy vajon akkor reggel a 2051 -es szobában valóban volt-e egy nászutaspár, akiket
László Ramos véletlenül felébresztett, pontosan akkor, amikor Larry éppen úton volt húsz emelet
magasból.
ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

FRE DERIK POH L

MARS-LAKÓ
 A
PADLÁSSZOBÁBAN
Dunlop alacsony és köpcös volt; sz ke szempillával és kopasz fejjel. Olyasfajta embernek
látszott, amilyeneket a stadion végén láthatunk, a Nagy Rangadón, amint hot doggal és egy
zászlócskával a kezükben ülnek a feleségükkel, akinek minduntalan magyarázniuk kell. Még
dadogott is.
A La Fitté M vek portáján a kék szem lány azel tt fotómodell volt. Lajstromba vette
Dunlopot, majd lassan ráemelte szemét.
- Igen? - kérdezte barátságtalanul.
- Mr. LaF-F-F- - kezdett hozzá Dunlop, aztán szünetet tartott, hogy a torkát köszörülje. - Mr.
LaFitte-tal szeretnék beszélni.
Az exmodell annyira meglep dött, hogy elfelejtett pislogni. Sen ki nem beszélt Mr. LaFitte-
tal! Ó, esetleg John D., a Hatodik. Vagy Brockenheimer elnök be-bekukkant-hat hozzá, el zetes
telefon után. Senki más. Mr. LaFitte nagyon nagy ember volt, találta fel Amerika
legnagyszer bb szerkenty inek zömét, és adta el ket a legnagyszer bb amerikai pénznem
tekintélyes összegeiért, és az utcáról betévedt látogatóknak nem állt rendelkezésére. Kiváltképpen
nem az olyan öltönyben lev knek, amely mintha egyenesen a kínpadról jött volna.
Mindamellett az exmodell olyan lány volt, akinek rokonszenvvel teli a szíve - amir l csak az
anyja, a f nöke és az a tizennégy férfi tudott, aki sorban széttörte a szívét. Sajnálta Dunlopot.
Elhatározta, hogy kíméletesen ejti a kis mitugrász alakot, és így szólt:
- Mit mondjak, ki keresi, uram? Mr. Dunlop? O bet vel, uram? Egy pillanat. - És miközben
mosolyogni próbált, felvette a telefont.
A recepció padlója valódi keleti gyapjúsz nyegekkel volt borítva - sehol silány nylon vagy akár
LaFitton! -, és körös-körül mindenütt LaFitte hatalmának és lángelméjének jelképei. Egy
fényárban úszó sarokban a LaFitte Naptranszformátor akrilmodellje csillogott átlátszóan. A
helyiség közepén, skarlátvörös talapzaton a LaFitte Ioncserél Saját Áramforrású Vízlepárló állt,
a kis, vagy másodpercenként negyvengallonos modell. (Két nagyobb méret modell látja el egész
Londont gyöngyöz en tiszta vízzel az iszapos, sáros, büdös Temzéb l.)
Dunlop érdes hangon mondta:
- Tartsa egy pillanatig. Mondja meg neki, hogy nem ismeri a nevemet, de van egy közös
barátunk.
Az exmodell habozott, küzdött az új ténnyel. Ez változtat a dolgon. Még Mr. LaFitte-nak is
lehet olyan barátja, akit a véletlen megismertetett egy kis sz ke senkivel, akinek fényesítésre
szorul a cip je. Nem valószín , de nem is lehetetlen. Kivált ha tekintetbe tesszük, hogy Mr.
LaFitte maga is egészen alacsony származású: valamikor egy egyetemen tanított.
- Igen, uram - mondta sokkal szívélyesebben. - Megtudhatnám a barát nevét?
- N-nem tudom, hogy hívják.
- Ó!
- De Mr. LaFitte tudni fogja, k-kire gondolok. Mondjon csak annyit, hogy a barát egy M-,
egy.M-, egy M-Mars-lakó.
 A lágy, kék tekintet zordra váltott. Szabályos, tiszta arca ama kemény Vogue-vonásokba
aszalódott, amelyekkel azel tt bírt, hogy a csokoládénugát iránti ellenállhatatlan érdekl dés
elvonta t a divatkamerák el l, és ide rakta, e mögé az íróasztal mögé.
- Takarodjék! - mondta. - Ez sok a tréfából!
A kis dundi ember der sen mondta:
- Ne felejtse el a nevet: Dunlop. És a 19. utca, nyugat, 449. szám alatt megtalálható vagyok. Ez
egy panzió. - És elment. Tudta, hogy senkinek nem fogja átadni az üzenetet, de kellemes voit
számára az a tudat, hogy ez mit sem tesz. íróasztalának sarkán látta a kis aranylemezes mikrofont.
A LaFitte Önbiztosító, amelyre rá volt akasztva, tévedhetetlenül regisztrál, elemez és továbbad
minden szót.
- Ejha - mondta Dunlop a felvonókezel nek -, ezek keményen megdolgoztatják magukat ebben
a h ségben! Majd utánanézek, hogy vezessék be a légkondicionálást.
A liftkezel úgy nézett Dunlopra, mintha afféle csúszómászó volna, de Dunlop nem bánta.
Miért és bánná? Hiszen az. De nemsokára nagyon gazdag csúszómászó lesz!
Hector Dunlop kilépett az Ötödik sugárút forróságába, zihálva az asztmájától. De igen
elégedett volt magával.
A sarkon megállt és visszafordult, hogy megnézze a LaFitte-épületet, amely csupa réz- és
üvegpánt, abban a fura, id szakos építészeti stílusban, amelyet LaFitte kedvelt. Hadd teljék benne
kedve, gondolta Dunlop nagylelk en. Borzalmas, de legyen meg vele LaFitte öröme; nincsen
abban semmi kivetnivaló, hogy LaFitte-nak olyan épülete legyen, amilyet akart. Dunlop saját
ízlése a modernebb vonalak felé hajlik, de ha arra szottyannék kedve, hogy százötven két
emeletes házat építsen az út túlsó oldalán, semmi nem akadályozhatná meg benne. LaFitte
mindent megtehet, amit akar - amíg hajlandó osztozni Hector Dunloppal. És persze hogy
hajlandó lesz, talán még ezen a szent napon.
Vidáman merengve LaFitte elkerülhetetlen nagylelk ségén, Dunlop lefelé andalgott az Ötödik
sugárúton a vad, de nem észlelt forróságban. Id milliomos volt. Egy ideig eltart, amíg történik
valami.
Természetesen - gondolta türelmesen - el fordulhat, hogy ma semmi a világon nem történik.
Bárkinek jelent is az Önbiztosító, az megfeledkezhet róla. Akármi elromolhat. De hiszen van
ideje. Nincs egyéb dolga, mint újra próbálni, és ha szükséges, utána megint csak próbálni. El bb
vagy utóbb a varázsszó LaFitte fülébe jut. Miután nyolc esztendeig készült erre a pillanatra, nem
sokat számít, hogy még egy vagy két nap rámegy-e.
Dunlop lélegzete elakadt.
sarkú cip ben egy lány kopogott arra, egy forró fuvallat a combjához tapasztotta a
szoknyáját. Közömbösen pillantott a térnek arra a kiterjedésére, amelyr l Hector Dunlop úgy
tudta, hogy foglalja el, és üresnek találta. Dunlop szokása szerint dühösen morgott; nem az els
hormongerjeszt lány volt ez, aki semmit nem látott ott, ahol állt. „A pokolba veled, drágám -
szólt azután jókedv en magának. - Kés bb majd megkaplak, ha akarlak. Húsz olyanom lesz, mint
te, vagy naponta húsz, ha kívánom - méghozzá rövidesen!"
Sietve átvágott a Negyvenkettedik utcán, és ott volt a Könyvtár jól ismert, szürke, ódivatú
épülete.
Valamilyen érzelmes indítéktól hajtva felment a lépcs kön, és belépett az el csarnokba. A
felvonókezel biccentett.
- Jó napot, Mr. Dunlop. A harmadikra?
- Úgy van, Charley. Szokás szerint. - Itt mindenki szerette. Ez volt az egyetlen hely a világon,
gondolta, ahol ez igaz, de hát több id t töltött el itt, mint bárhol másutt a világon.
Dunlop kilépett a lelassult felvonóból, amikor az a harmadik emeleten nyikorogva
megközelít en álló helyzetbe került. A széles, meleg el csarnokban a múltat idéz hangulatban
végigment a kiállítószekrények sorai között. Közvetlenül az ivókúton túl nyílt a Fortescue
Gy jteményhez vezet ajtó. Mellette kétoldalt voltak az üvegfülkék Fortescue néhány saját Mars-
fotójával, és annak az el fajnak a titokzatos maradványaival, amely a csatornákat építette.
Dunlop megnézte a fotókat, és alig tudta visszatartani magát a kuncogástól. A Marslakók
girhes, nyálkás b teremtmények voltak, kígyószer karokkal és fej nélkül. S t Updyke
Kaland a Marsonja, Fortescue saját Az els les zá lló ja és Wilbert, Shevelsen és
Buchbinder A Mars shonos félfauná jának áttekintése c. tanulmánya szerint (megjelent
Az Asztrobiológia i Intézet Kiadván yai c. sorozat 2011. évi téli köteteként) szaguk a
rothadó haléra emlékeztet. Intelligenciájuk középértékét Fortescue, Burlutski és Stanko nagyjából
a macskafélékkel egyenl nek mondotta (ámbár Gaffney magasabbra helyezte, mondjuk az
alacsonyabb f eml sökévei egy szintre). Nyelvük nem volt. Nem ismerték a t zhasználatot. A
legfejlettebb eszközük a kézi balta volt. Röviden: a Mars-lakók a Naprendszer félkegyelm i
voltak, és nem volt meglep , hogy LaFitte portáslánya durva sértésnek fogta fel, hogy egy Mars-
lakót neveztek munkaadója barátjának.
- Hiszen ez Mr. Dunlop! - kiáltott a könyvtárosn , kipillantva az ajtó dróthálóján át. Felállt és
odajött, hogy kinyissa a Fortescue Gy jtemény ajtaját.
- Köszönöm, nem megyek ma be, Miss Reidy - hadarta a férfi. - Meleg van, nemde? Sajnos
tovább kell mennem.
Akkor megyek be, ha majd befagy a pokol - tette hozzá magában, amint elfordult, noha Miss
Reidy rendkívül segít kész volt nyolc éven át; a Könyvtár archívumait megnyitotta el tte,
nemcsak a Földön kívüli gy jteményeit, hanem bárhová is vezette t szaglászó kutatóorra. Ha
Miss Reidy nincs, sokkal nehezebben jutott volna hozzá mindahhoz, amit most LaFitte-ról tud.
Másrészt a lány szemüveget viselt. B re fakó volt. Egyik elüls foga kicsorbult. Dunlop csak
tévésztárokat néz és els balos kislányokat, fogadta meg ünnepélyesen, és úgy döntött, hogy
ezeket is mocsokként kezeli majd.
A Könyvtár nyomasztóan hatott rá; túlságos er vel emlékeztette arra a nyolc lárvaszer évre,
amely ma már elmúlt. Eltávozott, és busszal hazament.
Nem egészen két óra telt el azóta, hogy eljött LaFitte irodájából.
Ez nem volt elég. Még a nagy LaFitte M vek esetében sem biztos, hogy ilyen rövid id alatt
intézkedés történik az üzenet ügyében, és Dunlopra hirtelen vad er vel rátört a szorongó érzés,
hogy nem tölti az idejét várakozással a panzióban. Megállt egy olcsó étkezde el tt, gondolkodott,
széles mosolyra húzódott a szája, és átsétált az utca túlsó oldalára, ahol egy kis meghitt, drága
hely kellette magát, bödönös pálmával az ablakában. Egy fillére sem fog maradni, de annyi baj
legyen!
Hogy az id teljék, Dunlop tíz esztend óta a legjobb ebédjét fogyasztotta el. Amikor
valamilyen esetlen vegyi üzenet közölte vele, hogy elég sok perc telt el, elsétált egy háztömbnyit
a panziójához, és az emberek már ott voltak.
A háziasszony ijedt tekintettel pillantott ki az ablakon egy függöny mögül.
Dunlop hangosan felnevetett, és intett az asszonynak, amikor a nyomába szeg dtek. Két magas
férfi volt, kifejezéstelen arccal. A testesebbik klorofillos rágógumiszagú volt. Az ösztövérebb
halálszagú.
Dunlop széles vigyorral karon fogta kettejüket, és hátat fordított háziasszonyának.
- Mit mondtatok neki, fiúk, kik vagytok? Adóhivatal? Az FBI?
Nem válaszoltak, de sebaj. Gondoljon a háziasszony, amit akar; soha, de soha többé nem
fogja látni.
- Ugye nem ismerik a f nökük titkát, mi ? - ösztökélte Dunlop a kocsiban az embereket. - De
én ismerem. Nyolc évig tartott, amíg rájöttem. Bánjatok velem némi tisztelettel, mert
intézkedhetek, hogy f-felmondjanak nektek.
- Kuss - mondta a klorofill-lehelet kedvesen, és Dunlop udvariasan szót fogadott. Nem számít,
amint hogy most más se számít, ami történt. Rövidesen találkozik LaFitte-tal, és akkor…
- Ne l-l-lökj! - mondta ingerlékenyen, a másik kett el tt kászálódva ki a kocsiból.
Megragadták a két könyökénél, a járda végén Klorofill kinyitotta a vas kerítéskaput, a Halál
pedig betuszkolta. Dunlop szemüvege kicsúszott az egyik füle mögül, mire utánakapott.
Alaposan maguk mögött hagyták a várost, miután átkeltek a Hudsonön. Dunlopnak csak a
legködösebb fogalmai voltak a földrajzról, miután az utóbbi nyolc esztendejét úgy, ahogy volt,
kifizet bb foglalatosságnak szentelte, de úgy vélte, hogy valahol a kingstoni dombok között
vannak. Egy nagy k házba mentek be, ahol senkit nem láttak. Afféle Frankenstein-ház volt, de
Dunlopnak nagyon tetszett, mert pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte a házat, ahol
LaFitte-nak a titkát riznie kell.
Egy ajtón át bevezették Dunlopot egy kandallós szobába. A t z el tt (noha nagyon meleg nap
volt) egy b rszékben egy férfi ült, aki nem lehetett más, mint Quincy LaFitte.
- Hello - szólt Dunlop higgadtan, és peckesen elindult feléje. - Feltételezem, hogy t-tudja,
miért… Hé! Mit m-m vel maga?
Klorofill az egyik kezére felhúzott egy szürke keszty t. Egy asztalhoz ment, kinyitotta a fiókot,
és kivett valamit - egy pisztolyt! Keszty s kezével felemelte, és a fal felé tüzelt. Platty! Kis,
tompa hang volt, de leesett egy nagy darab vakolat.
- Hé! - kiáltott Dunlop ismét.
Mr. LaFitte udvarias érdekl déssel figyelte. Klorofill szaporán feléje lépegetett, és egyszer csak
Halál is kinyújtotta a kezét egy… egy…
Klorofill odanyújtotta Dunlopnak a pisztolyt, amelyb l tüzelt. Dunlop ösztönösen megragadta,
míg Halál el vett egy másikat, amelyik nagyobb volt ennél, és veszélyesebbnek látszott.
Dunlop hirtelen elugrott, és eldobta a pisztolyt, mert kezdte felfogni a helyzetet.
- Várjon! - kiáltott a hirtelen rémülett l. - M-m-… - Nagyot nyelt, és térdre vetette magát. - Ne
jön! M-mindent l-leirtam az ü… az ü-…
LaFitte szelíden szólt:
- Egy pillanat, fiúk.
Klorofill ott, ahol volt, megállt és várt. Halál szakért módon Dunlopra tartotta fegyverét, és
várt.
Dunlop nagy nehezen kinyögte:
- Az ü gyvédem irodájában. Az egészet l-leírtam, ha velem történik valami, elolvas sa.
LaFitte sóhajtott.
- Nos - szólt szelíden -, ez volt, amit kockáztattunk. Rendben van, fiúk. Hagyjatok magunkra. -
Klorofill és Halál kivitték a szobából illatukat és fenyegetésüket.
Dunlop zihálva lélegzett. Nagyon közel került a halálhoz, gondolta; egyikük odanyújtotta neki
a pisztolyt, és a másik azon volt, hogy agyonl je. Aztán hívták volna a rend rséget, hogy
intézkedjék, mi történjék egy sikertelen merényl holttestével. Nagyon sajnálom, felügyel úr, de
ez a fickó lóvá tett bennünket! Nézze, itt van, ahová a golyója ment. Én csak megsebesíteni
akartam a szerencsétlen flótást, de… Vállrándítás.
Dunlop nyelt egyet.
- Nagyon sajnálom - szólt rekedtes hangon -, de természetesen óvatosnak kellett l-lennem.
Hallja-e, kaphatnék egy korty italt?
Mr. LaFitte egy tálcára mutatott, amely egész id alatt ott volt. Csak várt türelmesen és nagyon
kis érdekl dést mutatva a dolgok iránt. Magas és öreg ember volt, kopasz fejjel, de Dunlop
észrevette, hogy ha akar, nagyon fürgén tud mozogni. Furcsa, nem számított rá, hogy LaFitte
kopasz.
De minden egyéb pontosan a terv szerint megy végbe!
Töltött magának a tizenkét éves konyakból, kevés vízzel, és felhajtotta egy pohárból, amely
Steuben legjobb kézi csiszolású kristályából készült.
- A kezemben van, LaFitte! - mondta. - Tudja, ugye?
LaFitte csak nézett rá meleg, megbocsátó tekintettel.
- Ez aztán a fickó! - lelkesedett Dunlop. - Tud v-veszteni. Hiszen tudja, hogy én rájöttem, mi
az, amin a vagyona alapul. - Gyorsan felhajtott még egy pohárkával, és érezte, amint az éget
bizsergés szétárad benne. - Nos, hogy az elején k-kezdjem, nyolc évvel ezel tt hallgató voltam
azon az egyetemen, ahol ön tanított. Egyszer kezembe került egy doktori disszertáció annotációja.
Néhány észrevétel a marsbeli paraf eml sök on togeneziséhez . A szerz valami
Quincy A. W. LaFitte volt, a biológiai tudományok kandidátusa.
LaFitte még mindig mosolyogva alig észrevehet en bólintott. A szeme ravasz, állapította meg
Dunlop; olyan embernek a szeme ez, aki hozzászokott a sikerhez. Az ilyen szemekb l az ember
nem sokat tud kiolvasni. Nincs más hátra: résen kell lenni.
Ennek ellenére megnyugtatta magát, hiszen minden kártya a kezében van.
- Így aztán k-kerestem a dolgozatot, de nem t-találtam. De azt hiszem, ön ezt tudja!
Nem találta? Nem, sem a könyvhalmokban, sem a dékáni kartotékban, még az irattárban sem.
Szerencse, hogy Dunlop kitartó ember. Megtalálta a nyomdászt, aki els nek kinyomtatta, és ott
volt a disszertáció, a régi, poros számla mellé csatolva.
- Emlékszem a sz-szavakra - mondta Dunlop, és idézett a befejezésb l. Egyáltalán nem
dadogott:
„Arra a következtetésre kell tehát jutni, hogy a marsbeli paraf eml söknek valaha a saját
bolygónk legbonyolultabb környez etéve l összehasonlítható, érett kultúrájuk volt. Megmunkált
készítményeiket és szerkezeti maradványaikat nem valamilyen más faj alkotta. Talán van
korreláció az úgynevezett Shternweiser-anomáliával, amikor egy, az egész bolygóra kiterjed
robbanás feltehet en elhasználta a Mars egész vízkészletét."
- Shternweiseri - szóit közbe LaFitte. - Tudja, elfelejtettem a nevét. Már régen volt. De
Snternweiser a publikációjában felvetette a gondolatot, hogy hátha a mi történeti id nkben
vesztette el a vizét a Mars - és a többi már könny volt!
Dunlop azonban folytatta az idézetet:
-„Ezek a tényez k együtt elkerülhetetlenül felvetik egy séma lehet ségét. A marsbeli
paraföemlösöknek vizes szakaszra van szükségük ahhoz, hogy lárvából kialakult formává
fejl djenek, akárcsak számos földi gerinctelen faj esetében. Ám a Mars felszínén a Shternweiser-
féle robbanáselmélet ideje óta nem volt elegend szabad víz. Ezért valószín nek látszik, hogy a
jelenlegi fennmaradt példányok mindössze ivaros lárvák, és hogy a feln tt marsbeli paraföeml s
in v ivo nem létezik, noha történeti létezését tanúsítják azok a figyelemreméltó példák, amelyek
munkájukból fennmaradtak.
- És aztán - fejezte be Dunlop - k-kezdte felfogni, milyen kincs birtokában van. És minden p-
példányt elpusztított. Azazhogy m-mindet egy k-kivételével.

Beválik! Minden úgy beválik, ahogy kell!

LaFitte természetesen már rég kidobta volna, ha merné. De nem meri. Tudja, hogy Dunlop
végigjárta a bizonyítás hosszú, tekervényes útját.
Minden találmány, amely LaFitte nevéh ez f dö tt, egy Mars-lakó elméjéb l
eredt. Az els kulcsfontosságú mozzanat az a tény, hogy a tudományos közleményt eltüntették,
Miért tüntették el? A tudományos közleményhez csatolt név a második - ámbár a képzelet
valóságos er feszítésébe telt egy csenevész kandidátusi fokozat összekapcsolása a LaFitte M vek
fejével.
És az összes többi kulcsfontosságú mozzanatra keserves és fáradságos munkával derült fény
azon az úton, amely Miss Reidy könyvtári szobáján, a Smithsonian rkutatási szárnyépületén, a
Természettörténeti Múzeum Földön Kívüli Zoológiai Formák csarnokán és országszerte az
oktatási intézmények ezernyi poros helyiségén át vezetett.
LaFitte sóhajtott.
- Igy hát ön mindent tud, Mr. Dunlop! Hosszú utat járt be.
Egy nagy respirátorba kitöltött magának egy úriemberhez méltó vékony konyakréteget, és
felmelegítette a lélegzetével. T dve mondta:
- Ön egy csomó munkát végzett, de természetesen én többet végeztem. Hogy mást ne mondjak,
el kellett mennem a Marsra.
- A S-Solar Argo sy - vágta rá Dunlop.
LaFitte felvonta a szemöldökét.
- Még ezt is tudja? Akkor hát feltételezem, hogy azzal is tisztában van, hogy a Solar Argosy
lezuhanása nem baleset volt. El kellett lepleznem a tényt, hogy egy fiatal Marslakót hozok
magammal a Földre. Nem volt könny . És azzal, hogy itt volt, csak félig nyertem meg a csatát.
Nagyon nehéz egy exogén létformát a Földön felnevelni.
Kortyintott egy csöppet a konyakból, és komoly arccal el retámaszkodott.
- Egy Mars-lakó számára biztosítanom kellett a fejl dést. Ez azt jelentette, hogy olyan vizeny s
környezetr l kellett gondoskodnom, amely a lehet legjobban megfelel a Shternweiser el tti
marsbeli feltételeknek. Az ember csak találgathatott, Mr. Dunlop! Csak annyit mondhatok, hogy
szerencsém volt. De még így is… gondoljon csak saját magára, mint kisbabára. Tegyük fel, hogy
az anyja a Jupiteren hagyta magát mint rugdalózó és a pelenkába pisil csecsem t. És tegyük fel,
hogy egy különös külsej teremtmény, aki körülbelül úgy hasonlított mamira, mint az anyja
hasonlított egy fára, átvette a nevelését.
Ünnepélyesen megrázta a fejét.
- Spock egyáltalán nem volt segítség. A fegyelem problémája! A szobatisztaság gyakorlása! És
aztán nem volt egyebem egy meztelen elménél, hogy úgy mondjam. A feln tt Mars-lakó elméje
nagyszer , de ahhoz, hogy alkotni tudjon, meg kell tölteni tudással, és ez egymaga hat nehéz
évembe került, Mr. Dunlop.
Felállt.
- Nos - mondta -, halljuk, mit kíván t lem.
Dunlop, mint akinek tetten érik az aljasságát, kegyetlenül dadogott:
- A f-f-felét akarom a ny-ny… a ny-ny…
- A nyereség felét akarja?
- P-p-pontosan.
- Értem. Azért, hogy a titkom titok maradjon, azt akarja, hogy magának adjam mindannak a
felét, amit a marsbeli találmányaimmal keresek. És ha nem egyezem bele?
Dunlop hirtelen pánikba esett.
- De mu száj beleegyeznie - er sködött. - Ha elárulom a t-t-titkát, bárki megteheti ugyanezt!
LaFitte értelmesen válaszolt:
- De nekem már megvan a pénzem, Mr. Dunlop. Nem, ez nem elég indíték… De - mondta
pillanatnyi szünet után - kétlem, hogy egy ilyen megfontolás rábírja majd önt, hogy hallgasson.
Márpedig én azt akarom, hogy ez a dolog továbbra is bizalmas ügy maradjon. Végül is a Solar
Argosy lezuhanásakor hatan meghaltak, és az ilyesféle dolgokat semmiféle alapszabály nem
korlátozza.
Udvariasan megérintette Dunlop karját.
-Jöjjön velem, ön arra a következtetésre jutott, hogy egy Mars-lakó van ebben a házban?
Engedje meg, hogy megmutassam, milyen igaza volt.
Végigmentek egy sz nyeggel fedett, hosszú folyosón, és Dunlop folyvást csörrenést és
surrogást hallott, amely mintha a falból jött volna.
- A t-test rei, LaFitte? Ne próbáljon t rbe csalni!
LaFitte vállat vont.
- Gyertek ki, fiúk - szólt anélkül, hogy hangját fölemelte volna; és néhány lépéssel el ttük
kinyílt egy falmez , és Halál meg Klorofill kilépett rajta.
- Sajnálom azt a másik ügyet, Mr. Dunlop - szólt Klorofill.
- S-sebaj - közölte Dunlop.
LaFitte megállt egy ártó el tt, amelyen két lakat volt. Megforgatta a zárpeckeket, és az ajtó
kinyílt — egy sötét, nyirkos szobába.
-sz-sz-szoba-a. k-sz-sz-szoba - hallatszott roppant mély morajként a szoba belsejéb l.
Dunlop pupillája lassan kitágult, hogy több fényt engedjen be, és kezdte felismerni a
körvonalakat.
A szobában acélrudakból valami palánkféle volt Mögötte egy cölöphöz láncolva egy… Egy
Mars-lakó!
Odaláncolva ?
Igen, odaláncolva és megbilincselve. Csak a kulcs lehetett, ami ott lógott, úgyhogy a Mars-lakó
állandóan láthatta, de soha nem érhette el. Dunlop a szemét meresztve nagyokat nyelt. Folescue
fotóin a Mars-lakók nyálkás, nyúlós, rút teremtések voltak, olyanok, mint kinyúlt embermagas és
fejetlen tengeri kökörcsinek. A megláncolt teremtmény, amely most rábömbölt, csak annyira
hasonlított azokra a Mars-lakókra, mint egy béka hasonlít egy ebihalra Volt feje, körboltozatos;
merev tekintet szemekkel. Szája is volt amelyet kinyitott és csattogva rácsukott a nagy,
szögletes fogakra.
,,K-sz-sz-szob?' - bömbölt. és akkor Dunlop jobban odafigyelt. Nem értelmetlen oroszlánb gés
volt Angolul beszélt! A teremtmény hozzájuk beszél; csak a Föld s légköre kölcsönözte
hangjának ezt a dübörg jelleget.
- Maga kicsoda7 - károgott egy nyáladzásig ittas Saljapin dörg hangján.
Dunlop elhaló hangon mondta:
- Áldjon isten' - Az undorító koponyában ez az agy alkotta meg LaFitte számára a
naptranszformátort, az ioncserél saját áramforrású vízlepárlót, a LaFitte-féle negatív önindukáló
energiaátalakítót és ezernyi más nagy találmányt. Nem Mars-lakó volt, akit Dunlop maga el tt
látott; egy csodalámpa volt, amely vég nélküli szerencsét hoz neki. De ugyanakkor rút
lidércálom.
- Látja hát - mondta LaFitte. - És mire gondol most, Mr. Dunlop? Nem gondolja, hogy valami
nagyszer t csináltam? Lehet, hogy a lepárló meg az átalakító az találmánya volt, nem az
enyém. De én találtam fel t.
Dunlop összeszedte magát
- l-igen - mondta, fejével biccentve. Az volt LaFitte-ról az elképzelése, hogy afféle típus, mint a
novellás kötetek zsarolóinak áldozatai, akiknek csak egy kacsintásra, egy titokzatos célzásra és a
dolgozatokra volt szükségük ahhoz, hogy okádni kezdjék a milliárdokat. Arra nem gondolt, hogy
szintén büszke arra, amit tett. Most, hogy ezt tudta, Dunlop felismert vagy felismerni vélt egy
jobb taktikát.
Nyomban hozzátette:
 - Nagyszer t? N-nem, LaFitte, ez több, mint nagyszer ! Egyszer en bámulatra méltó, hogy
sikerült felnevelnie mondjuk angolkór nélkül. Vagy anélkül, hogy ifjúsági b nöz vé lett volna.
Vagy bármi más, ami egy Mars-lakót érhetett volna, ha nem viselik megfelel en a gondját.
LaFitte elégedettnek látszott.
- Nos, térjünk rá az üzleti részre. Ön a LaFitte M vekben egyenl részesedés társ akar lenni;
ez az, amit kér?
Dunlop vállat vont. Nem kell válaszolnia. Ez így szerencsés: ennyire feszült helyzetben, mint
ez, meg sem tudna szólalni. LaFitte der sen mondta:
- Miért ne? Kinek van ennyi mindenre szüksége? Különben is, a friss vér felfrissítheti a céget. -
Jóakaratúan nézett a Mars-lakóra, aki id közben meghunyászkodott. - Barátunk az utóbbi id ben
levert volt. Majd megdolgoztatom magát vele, de a fele a magáé lehet.
- K-k-köszönöm…
- Nincs mit, Dunlop. Megelégszik vele, ha a szavamat adom?
Dunlop mosolygott.
LaFitte nem sért dött meg.
- Helyes, írást készítünk a megállapodásról. A jogtanácsosaim majd elkészítik a szerz dés
tervezetét. Feltételezem, hogy van ügyvédje, akivel érintkezésbe léphetnek. - Csettintett az
ujjaival. Halál ragyogó arccal el relépett egy ezüsttollal és Klorofill egy alátéttel.
- J-J-jó - szólt Dunlop, rettent mohón. - Ügyvédem n-neve P. George Metzger, az Empire
State Buildingben található, a negyvenegyedik e…
- Marha ! - ordította a Mars-lakó rettent jókedv en. LaFitte gyorsan felírta, és a papírt szépen
négyrét hajtotta. Odanyújtotta a klorofillos rágógumiillatú férfinak. Dunlop kétségbeesetten
mondta:
- Ez nem ugyanaz az ügyvéd.
LaFitte udvariasan várt.
- Mi van az ügyvéddel ?
- A másik ügyvédem az, akinél a d-d-dolgozatok vannak.
LaFitte a fejét csóválta és mosolygott.
Dunlop zokogott. Nem tehetett róla. Lelki szemei el tt elt ntek a dollármilliárdok, és
életbiztosítási politikájának jutalma elapadt. Megvan nekik Metzger neve. Tudják, hol található
az a vastag barna boríték, amely nyolc esztend munkájának az eredményét tartalmazza.
Klorofill vagy Halál vagy LaFitte bizalmas segít társainak százai közül bárki elmegy Metzger
irodájába, és hamis bírósági végzést mutat be, vagy halandzsázik valamit, aztán zsebkend az
arcra, fegyver a kézbe, igy vagy úgy, de megtalálják a dolgozatokat. Egy ilyen szervezetet, amely
LaFitte tulajdonában van, bizonyosan nem ejt zavarba az a páncélszekrény, amely egy nemrég
még bojtárkodó fiatal ügyvéd irodájában van.
Dunlop ismét könnyekre fakadt - bárcsak ne takarékoskodott volna ügyvédeken; de most már
úgyis mindegy. LaFitte tudta, hol rzik a dolgozatokat, és mindenképpen megszerzi ket. Nem
maradt más teend je, mint az információ utolsó példányát is kitörölni
- azaz a Hector Dunlop fejében lev példányt.
Klorofill a zsebébe tette a feljegyzést, és elment. Halál megütögette a karja alatti kidudorodást,
és LaFitte-ra nézett.
- Nem itt - mondta LaFitte. Dunlop mély lélegzetet vett.
- Isten v-v-veled, Mars-lakó - szólt szomorkásan, és az ajtó felé fordult. Mögötte a vastag,
gy löletes hang felnevetett.
- Igazán jól fogadja a dolgokat - szólt meglepve LaFitte.
Dunlop vállat vont, és oldalt lépett, hogy el reengedje az ajtónyílásban LaFitte-ot.
 - M-mi mást t-tehetnék? - szólt. - Azt csinál velem, amit akar. Csakhogy… - A Halálember kint
volt már az ajtón, LaFitte ugyancsak, félig Dunlop felé fordulva, hogy udvariasan meghallgassa.
Dunlop megfogta az ajtó szélét, habozott, mosolygott, és hátraugorva becsapta. Kulcsot látott a
zárban, ráfordította. - Csakhogy el bb meg kell f-fognia!
- ordította az ajtón keresztül.
Mögötte a Mars-lakó úgy nevetett, mint egy sebzett bálna.
- Nagyszer voltál - udvariaskodott a vastag, kongó hang.
- Egyszer önv-v-védelem v-volt - szerénykedett Dunlop. A folyosó fel l zajt hallott, de volt
id . - M-most pedig gyere, M-mars-lakó! Meg fogunk szökni LaFitte-tól. Te v-velem jössz, mert
nem mer majd rád l ni, és… és természetesen te a nagyszer eszeddel módot találsz rá, hogy
mindketten megszökjünk.
A Mars-lakó vastag, barátságtalan hangon mondta:
- Már próbáltam.
- De tudok segíteni! Nem ez a k-k-kulcs?
Megragadta és leemelte a falról a fényes fémdarabot. Az acélrudakból álló ajtón zár volt, de a
kulcs kinyitotta. Ott volt bent a Mars-lakó nyálkás karjaival integetve.
- Szo-szobbaaa - dörgött rá, és olyan szemeket meresztett Dunlopra mint a kígyó.
- Beszélj érthet bben - kérte türelmetlenül Dunlop, ide-oda forgatva a kulcsot a zárban.
- Azt mondtam - ismételte meg vontatottan a vastag hang -, hogy már vártam rád.
- Meghiszem azt! B-borzalmas életed lehetett itt!
Az ajtó mögötte nagy robajjal beszakadt; Dunlop nem mert hátranézni. És ez a fránya kulcs
nem akart kijönni a zárból! De végül kiszabadította onnan, és beugrott a Mars-lakó mellé - ott
legalább nem mernek l ni rá, mert félnek, hogy elpusztítják az ebédjegyüket!
- Te ki tudsz innen szabadítani minket - lihegett Dunlop, miközben émelyegve ügyetlenkedett a
Mars-lakó csuklóin lev bilincs zárjával. (Igaz tehát. Ezek tényleg úgy b zlenek, mint a rothadó
hal.) - D-de er snek kell lenned! LaFitte az apád volt, de milyen egy h-hamis p-papa! Nem méltó
a h ségedre. Mars-lakó. A rabszolgájává tett, még ha meg is tartott egészségesnek és j-józannak.
És mögötte LaFitte a torkát köszörülte.
- De nem tartottam meg - közölte - józannak.
- Nem - dörgött a vastag, vontatott marsbeli hang -, nem tartott meg.
A rothadó hal szagát árasztó csápok szeret n és halálosan Dunlop köré fonódtak.

Elek István forditása

F A Z E KA S LÁ SZ L Ó

FREDERIK POHL
Gy jteményünkben válogatást vehet kézbe az olvasó Frederik Pohl SF-elbeszélései-b l. Az amerikai író már nem egészen ismeretlen a
közönség el tt, C. M. Kornbluth-tal együtt írott V é n u s z - ü z l e t c. regénye 1971-ben jelent meg a Kossuth Kiadónál. Néhány elbeszélése is
napvilágot látott már magyarul, valamint J. Kagarlickijjel közösen írt tanulmánya: E m b e r e k v a g y r ob o t o k . A h s problémája tudományos-
fantasztikus m vekben. (SF Tájékoztató, 1974. 14. sz.)
Pohl sokféle m fajt m vel, írásai terjedelemben, felfogásmódban, típusban és a megírás módjában egyaránt sokfélék. Közös jellemz jük talán
semmi egyéb, mint az igényesség, a magas színvonal. A negyvenes évek legelején kezdett írni, húszéves kora körül, nagyrészt álneveken és
másokkal együttm ködve is. Tizenkét elbeszélése jelent meg James McCreigh néven, s ezek a történetek bár elég kedveltek voltak, szinte
semmiben sem különböztek a korszak többi fiatal írójának m veit l.
Irói pályafutásának második korszaka - hosszabb kihagyás után - tizenegy évvel kés bb kezd dött, s már az els , C. M. Kornbluth-tal közösen
írt G r a v y P l a n e t (Tisztességtelen bolygó) c. sorozatával, mely kés bb T h e S p a c e M e r c h a n t s (Az rkeresked k, a Kossuth Kiadónál
Vénusz-üzlet) címen jelent meg könyv alakban, nagy sikert aratott. Pohl és Kornbluth ismét polgárjogot szereztek a szatírának a SF-irodalom-ban,
stílusukat rövidesen többen utánozták. Ezt a m vet hamarosan két újabb, közös m vük követte, és sok kritikus annak a véleményének adott
hangot, emlékezve Pohl korai elbeszéléseire, hogy az író munkatársának köszönheti írásai magas színvonalát. Ett l kezdve aztán megjelölték, ki
mit írt a közös munkából. A kritikusokat ez nem gy zte meg, s t az sem, amikor Pohl kiadta els önálló regényét, a S l a v e S h i p e X
(Rabszolgahajó). Közben azonban nagy népszer ségre tett szert az olvasóközönség körében, f ként az elbeszélések terén, ahol nem volt
szerz társa.
A T h e M i da s P l a gu e (A Midász-csapás, melyet gy jteményünkben adunk közre) volt els önálló publikációja 1954 áprilisában, a Galaxy
cím folyóiratban. Ez remek mintapéldája a szatirikus felfogásmódnak. Tulajdonképpen a jöv ben meghosszabbít egy fejl dési tendenciát, és egy
kicsit tovább meri húzni a vonalat, mint ameddig bárki más merné tenni.
„A Midász-csapás ötlete eredetileg Horece Goldtól, a Galaxy kiadójától származott - írja Pohl egyik vallomásában. - Azt mondta:
- Fred, miért nem írsz egy történetet egy olyan világról, amelyben nem a hiány, hanem a túltermelés a f probléma?
- Azért nem, mert egy pillanatig sem tudom elhinni, hogy egy ilyen világ létezhet - válaszoltam.
Igy hát visszautasítottam az ajánlatot, és azt hiszem, nem én voltam az egyedüli, aki így tett; azt hiszem, Horace Gold többeket felkért egy
ilyen elbeszélés megírására. Mindenki visszautasította, azonban jó egy évig kitartott az ötlete mellett, míg végül is ráébredtem, hogy a tudatom
legmélyén foglalkoztatni kezd a téma, s már a különböz változatokon és bonyodalmakon töprengek. Hirtelen rádöbbentem, hogy meg tudnám
írni a történetet.
Meg is írtam, és Horace megjelentette, s ez az elbeszélésem többször jelent meg kés bb, mint bármelyik másik, felbukkan közgazdasági
szövegekben és szociológiai eszmefuttatásokban is…"
Mint említettük, A M i d á s z - c s a p á s szatirikus írás, de Pohl szatírája sohasem rideg és kegyetlen, Pohl maga is része annak a világnak,
melyet ábrázol. Egyes elbeszéléseinek a végén csavar egyet a történeten, ezzel azonban nem az a célja, hogy az olvasót megdöbbentse, hanem az,
hogy a témát gyors és kihegyezett csattanóval lássál el. Egyik-másik elbeszélése pedig egyenesen szentimentálissá válna egy gyengébb író tolla
nyomán. A c s i ll a g o k a t y j a például egyszer en annak az embernek a történetét mondja el, aki úgy érezte, el kell jutnia a felkutatható
világmindenség legszéls határáig. Percr l percre, óráról órára nyomon követhetjük az elbeszélésben küzdelmeit s végül sikerét. Nem egyedülálló,
gyakran megírt történet, de nem így, ahogy Pohl állítja elénk! Vannak eszméket illusztráló történetei, ilyen például a S p e e d T r a p (A sebesség
csapdája), melyben Földön kívüliek akadályozzák vagy legalábbis lassítják tudományunk és technikánk fejl dését.
Frederik Pohl a SF rajongó olvasójaként: „fan"-ként kezdte pályáját. Már 1939-ben egyik mozgatója volt a W o r l d S c i e n c e F i ct i o n
C o n v e n t i o n munkájának, és egymás után több magazint adott ki. Ha a háború nem akadályozza meg, bizonyára folytatta volna ezt a munkát.
Mikor visszatért, irodalmi ügynökséget nyitott, s részben ebb l származott az is, hogy visszatért az íráshoz. Mindent megtett azért, hogy a háború
miatt kicsöppent írókat visszahozza a szakmába, neki köszönhet Cyril Kornbluth visszatalálása is. A könyvkiadók ez id tájt kezdtek er sebben
érdekl dni a SF iránt, ezt kihasználva Pohl sok írót segített állandó megjelenéshez. Közéjük tartozik például Isaac Asimov is.
Évek múltával aztán az írás egyre er sebb vonzer t gyakorolt Pohlra, feladta ügynökségét, s teljes idejét az írásnak szentelte. Továbbra is
együtt dolgozott Kornbluthtal (rajta kívül Lester de Reyjel és Jack Williamsonnal), de sokat írt önállóan is. Ennek ellenére, amikor Horace Gold
lemondott, Pohl lett a Galaxy és az If kiadója. Hamar észrevehet vé vált, mennyire ért új tehetségek felfedezéséhez és régiek hasznosításához. A
legtöbb mai sikeres SF-író az magazinjaiban jelent meg el ször, például Niven és Tiptree, hogy csak két végletet említsünk egy nagy csoportból.
Aztán eladták a két lapot egy új vállalatnak, s Pohl nem vállalta tovább a munkát. Ismét az írást választotta. 1973-ban írásaiért és kiadói
munkájáért Hugo-díjat kapott. Közben sokat írt, el adásokat tartott a SF-r l és a jöv világáról, fiatal írókat tanított, és sokat utazott; járt a
Szovjetunióban, Japánban és hazánkban is.

KÖTETÜNK KÉPEIR L
Japánról tudjuk, hogy a szamurájok, a haikuk, a színes fametszetek, a legyez k, a gésák és a harakiri hazája. Kés bb megtudtuk, hogy harcias nép a
japán, tiszteli a Császárt, t ri a fájdalmat és nehézséget, és mindenre mosollyal válaszol.
Aztán korszakváltás következett, és ezt Hirosima és Nagaszaki neve jelezte. Néhány évtized alatt kiderült, hogy a gombafelh k árnyékából másfajta
Japán lépett el . A tudományos és technikai forradalom országa, az autógyártás, az elektronika, a kibernetika, a tartályhajók, a felh karcolók, a
pontosság és megbízhatóság országa. Japán felismerte a technika jelent ségét és szerepét, fejlettsége eléri, s t bizonyos területeken túl is haladja az
Egyesült Államokét, a kapitalista világ élenjáró országa lett, szabadalmak vásárlója, találmányok továbbfejleszt je.
Szükségszer volt, hogy Japánban felbukkanjon a science fiction, el ször a filmgyártásban, az atomsokkot feloldani kívánó fantasztikus rém-filmekben,
azután az irodalomban, végül a képz vészetben.
A science fiction Amerikából került Japánba, hogy ott ugyanaz legyen a sorsa, mint például a mikroelektronikának. A japánok megnézték, megforgatták,
szétszedték, elemezték a tudományos-fantasztikus irodalmat, aztán megcsinálták a magukét. Jobban? Bizonyos mértékig igen. Az olyan japán science
fiction írók, mint Abe Kobó, Szakió Komacu, Fukami Tadashi, Yano Tetsu, és mások, gyorsan a világ science fiction irodalmának élvonalába
emelkedtek.
Folyóiratok indultak, hihetetlenül magas, sokszázezres példányban, klubok alakultak, a könyvkiadók - köztük a híres Hayakawa - egymás után adták ki
sorozataikat, ügyelve arra is, hogy összeszedjék a legjobb m veket a világ minden tájáról. Japánban még a magyar science fiction írók könyvei is
megjelentek.
Hasonló volt a helyzet a képz vészetben. A japán fest k és illusztrátorok szinte pillanatok alatt utolérték és sokszor el is hagyták amerikai
kollégáikat. Iwasaki Katsuaki jobb és hitelesebb képeket festett az rutazásokról és a Naprendszer bolygóiról másoknál. Nagaoka Shusei hosszú ideig
dolgozott a NASA részére, rhajókat és rakétákat modellezve.
A japán magazinok címlapjai és érdekesebbek, szebbek, fantasztikusabbak voltak az amerikai magazinok címlapjainál. A grafikusok és fest k stúdiókat
alapítottak, munkacsoportokat hoztak létre, írók és szakért k adták az ötleteket, a fest k kidolgozták ket. Az egyik ilyen stúdióban kezdte pályafutását
kötetünk illusztrátora Naoyuki Katoh is. Katoh 1952-ben született, 1970-ben fejezte be iskoláit, utána kezdett képz vészettel foglalkozni, a NUE
stúdióban. Egy Takachiho nev íróval és egy Miyatake nev m szaki rajzolóval dolgozott, 1974-t l számos kisebb lap, 1979-t l pedig a legnagyobb
japán science fiction magazin közölte illusztrációit és címlapjait, amelyek azóta önálló kötetekben is megjelentek.
K. P.

Galaktika tudományos-fantasztikus antológia

Szerkeszt ség: Kozmosz Könyvek Szerkeszt sége
Budapest XIV., Május 1. út 57-59.
Levélcím: 1392 Budapest, Postafiók 277.

HU ISSN 0133-2430

Kozmosz Könyvek, Budapest

Felel s kiadó: Sziládi János igazgató
Készült a Zrínyi Nyomdában (83 1087/1)
rotácios ofszet eljárással, Budapest, 1984
Felel s vezet : Vágó Sándorné vezérigazgató
Szerkesztette Fazekas László
Felel s szerkeszt : Futaki József
Szakmailag ellen rizte: Szentmihályi Szabó Péter
szaki vezet : Haás Pál
Képszerkeszt : Szecskó Tamás
szaki szerkeszt : Deák Ferencné
76 000 példány
Terjedelem: 11,44 (A/5) ív, IF 4999