GALAKTIKA 44

Tudományos-fantasztikus antológia
 Boileau Narcejac: A visszatérés (Mónos Attila f ordítása)
Charles Dobzynski: Két képvers (Gyá ros Erzsébet f ordítása)
Michel Calonne: Az ikrek (Fázsy Anikó f ordítása)
Patrice Duvic: E. K, M. (Gyáros Erzsébet f ord ítása)
Dániel Walther: Wilovyi (Gyáros Erzsébet fordítása)
Pardi Anna: Sci-fi helyett
Juliette Raabe: A fordított háziasszony naplója (Fázsy Anikó f ordítása)
Arcadius: Ragadozókrónika (Fázsy Anikó f ordítása)
Gérard Klein: A hét maszk bolygója (Fázsy Anik ó f ordítása)
Jean-Pierre Andrevon: A Rezervátum (Gyáros E rzsébet fordítása)
Julia Verlanger: A buborékok (Mónos Attila f ordítása)
Pierre Boulle: Egy véget nem érő éjszaka (Mónos Attila f ordítása)
Boris Vian: Egy vasárnap kétezerben (Végh György f ordítása)
Boris Vian: Egy új irodalmi műfaj: a science-fiction
(Bajomi Lá zár End re fordítá sa)
Fazekas László: Az angol háromszög, avagy hogyan gyártják a legendát
Jean-Paul Torok: Soha nem lesz holnap (Fázsy Anikó f ordítása)
Kötetünk képeiről (Kuczka Péter)
Összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter

A fedélterv és tipográfia
Erdélyi János munkája

Az első és hátsó borítón

J. F. Jamoul és E. A. Emshwiller festményei
© Kuczka Péter editor, 1982
Boileau Narcejac: Le retour.
Julia Verlanger: Les bulles.
Le grandiose avenir anthologie, szerk.: Gérard Klein és Monigue Battestini, © by Ed. Seghers, Paris, 1975
Charles Dobiynski: La vie antigravitique. Les soleil-livres © 1977 Europe et les Editeurs Francais Réunis
Michaí Calonne: Les Gémeaux,
Julielte Raabe: Journal d'une ménagére inversée,
Gérard Klein: La planéta aux sept masques,
Arcadius (Alain Millerét): Chronique des rapaces
L'année 1978-79 de la Science Ficlion el du Fantastique, Julliard, Paris. 1979
Jean-Pierre Andrevon: La Réserve
Le qui cient des profondeurs. Anthologie de la Science Fiction francaise 1965-70 (Gérard Klein és Jacques Goimard szerk.)
© Ed Seghers. Paris, 1977
Boris Vian: Un dimanche en 2000; Un nouveau génre littéraire: La Sciense F.
© 1978 Paris, Christian Bourgois
Jean-Paul Torok: Point de lendemain. En un autre pays, szerk. Gérard Klein, © Seghers, Paris. 1976.
 BOILEAU NARCEJAC

A visszatérés
Lavergne kinyitotta a központi helyiség ajtaját.
– Nos?
– Semmi.
– Végük van!
– Attól tartok… Jöjjön, öregem, lépjen be. Nem zavar.
Lavergne odalépett Blaisot-hoz, és kezet fogtak. Szórakozottan pillantott a hatalmas helyiségben
körben elhelyezett műszerekre, amelyek rovaréletüket élték.
– Nem tudom elhinni… – folytatta. – Verneuil annyira leleményes!
– Egy csekélység is elég – jegyezte meg Blaisot.
– Ön igazán arra gondol, hogy…?
– Pillanatnyilag semmire sem gondolok. Várok! De nyilvánvaló, hogy a sikerre mind kevesebb az
esélyük… Tizenöt nap telt el utolsó jelentkezésük óta!
Felemelkedett, megállt egy fluoreszkáló képernyő előtt, melyen tünékeny árnyak követték egy-
mást.
– Tizenöt napja!
Lavergne szintén a képernyő négyzetét szemlélte, amelyre kirajzolódott a világ érverése.
Verneuilnek és útitársainak űrrakétája lassan beleolvadt a fényes képernyő ködébe. Most talán kihalt
napok és csillagok pora között bolyonganak, valahol a világmindenség határán! Verneuil, Martinelli,
Grendt! Évszázadokat kell várni, amíg a természet, egy újabb szeszélyének engedve, ismét megalkot
majd három ilyen nagyszerű agyvelőt!
– Nem hallgathatunk tovább az ügyről – mormogta.
– Nem – mondta Blaisot. – Helyesebb felkészíteni a közvéleményt.

A hír egyszerre robbant minden fővárosban. Majd fokról fokra elérte a legtávolibb településeket. A
televíziók képernyőin, a zsebrádiók liliputi mikrofonjaiban, mindenütt, az éjszakai mulatókban, a
betegek ágyánál, a tengereken ugyanúgy, mint a bányák mélyén, mint a balsors viharos szele, lángo-
ló betűk harsogták: a Marsra indított AX-I-es űrrakéta nem válaszol! A Föld összes népe egyperces
csenddel adózott emléküknek, a nagyvárosok utcái és terei elnémultak, a tömeg mozdulatlanul állva
bámulta az eget, azt a helyet keresve, ahol eltűnt az Új Korszak reményét hordozó csillogó gépezet.
Majd a három híres tudós története bejárta az éter hullámait. A traktorát vezető paraszt megtudta,
hogy Marcel Verneuil húszéves korában, a Kilencedik szimfóniát hallgatva, fölfedezte az univerzális
mágneses erőt: M = gm2. A kisiskolás megtanulta leírni csupa nagybetűvel a merész dominikánus,
Luigi Martinelli nevét, aki elsőként jelentette ki. hogy az ember, akár az angyal, képes egy háromnál
több dimenziójú világban élni. Hans Grendtnek a Princeton egyetemen elhangzott utolsó előadása
szövegét kinyomtatták, és az útkereszteződéseknél terjesztették Tér-idő konverterének fényképével
együtt. Államfők felindultan magyarázták, hogy az embereknek nem kell elveszteniük a reményt.
Csillagászok a Marsról beszéltek, az ígéret földjéről, ahonnan végül is egy napon majd az emberiség
ki fog rajzani a legelérhetetlenebb csillagok felé. Végül a Világpolgárok Jogi Szövetsége egy máso-
dik, tökéletesebb űrrakéta építésére tett javaslatot és e célra nemzetközi gyűjtést kezdeményezett.
Elnökük ékesszólóan bizonygatta, hogy egyetlen kudarc, bármilyen sajnálatos legyen is, nem akadá-
lyozhatja meg az emberiség fejlődését. Felidézte a tudomány csatamezején dicsőségesen elhullt úttö-
rők nevét, és végső erőkifejtésre buzdította a tudósokat. Már majdnem felfedték a csillagok közötti
hajózás utolsó titkát is, s ha az AX-I visszatért volna kiindulási pontjára, az utolsó fátyol is fellebbent
volna. Meg kellett tudniuk. Megtudni mindenáron. TUDNI!

Közel egy év telt el. És bekövetkezett, amit nem tartottak lehetségesnek. Blaisot, aki azon az estén az
üres képernyő előtt merengett, észrevett valamit, ami egy porszemre hasonlított. Máris a telefon után
nyúlt, hogy riassza a műszerekért felelős személyzetet, amikor hirtelen tompán megszólalt egy hang
a hangszóróban:
„Halló… Itt AX-I… Itt AX-I… Cél elérve… Visszatérünk… Fedélzeten minden rendben… Kér-
jük a leszállópályát előkészíteni… Vége!”
Blaisot az ellenőrző hangfelvevőre vetette magát, megnyomta a gombot, és újra felcsendült a
hang:
„Halló… Itt AX-I… Itt AX-I… Cél elérve… Visszatérünk… Fedélzeten minden rendben… Kér-
jük…”
Tehát igaz volt. A világűrrakéta jelentkezett. Az expedíció sikerrel járt. Verneuil, Martinelli,
Grendt egészségesek és visszatérnek! Blaisot magánkívül rohant ki a folyosóra. „Sikerült nekik!
Visszatérnek!” Tíz perccel később a sajtóügynökségek már szétkürtölték a rendkívüli hírt. „Vissza-
térnek!” A hangversenyeket hirtelen félbeszakították, a tanítást felfüggesztették, a kivégzéseket ké-
sőbbre halasztották. Ápolónők lábujjhegyen léptek a műtőbe, és a maszkos sebészekhez hajolva sut-
togták: „Visszatérnek!” Megszólaltak a harangok Zászlók csattogtak a szélben. Hajnaltól napestig
ágyúk díszsortüze dörgött, mialatt a legjelesebb szakemberek a képernyő köré gyűltek, és fáradhatat-
lanul figyelték a még mindig mozdulatlannak tűnő pontocskát, amely azonban napról napra nőni fog.
Lavergne és Blaisot, egyik cigarettáról a másikra gyújtva lépkedtek a sétányon.
– Azt nem értem – mondta Lavergne –, miért szakadt meg az összeköttetés. Itt valami titok lap-
pang. Elvégre semmi nem akadályozná meg őket, hogy életjelt adjanak magukról.
– Én meg azon töprengek – mondta Blaisot –, hogy miért lettek ennyire zárkózottak. Ma éjjel a
Tanács megpróbált kapcsolatba lépni Verneuil-jel. Tudni szeretnék, hogy mit fedeztek fel. Semmit…
Verneuil ugyanazt a jelzést sugározza: „Cél elérve. A fedélzeten minden rendben.”
– Ez különös – ismerte el Lavergne. – Verneuil nem kíván elhamarkodottan nehéz dolgok magya-
rázatába bocsátkozni. Hiszen ismeri! Szófukar és gyanakvó. Adja még hozzá az utazás fáradalmait…
– Rendben van! De néhány szó elég legyen. Ahogyan azt közli, hogy céljukat elérték, és hogy a
fedélzeten minden rendben, ugyanolyan könnyen közölhetné felfedezésük lényegét is.
– Még egy kis türelem – folytatta Lavergne. – Mivel elérték a Marsot, ipso facto, úgy gondolom,
minden probléma megoldódott.
– Várnunk kell tehát! – fejezte be a beszélgetést Blaisot.

A várakozás lázba borította a világot. Különleges tudósítások közölték óráról órára az űrhajó helyze-
tét, mialatt munkások díszemelvényeket állítottak fel a leszállóhely körül, a kaszárnyákban a katonai
osztagok fáradhatatlanul gyakoroltak, és a világűr meghódítóinak tiszteletére himnuszok harsogtak.
Verneuil megkapta a Tudományért Érdemérem legmagasabb fokozatát, Martinellit közfelkiáltással
az Egyházi Főiskolai Intézet örökös tagjává, Grendtet pedig az NKA (Nemzetközi Kibernetikai Aka-
démia) elnökévé választották.
Ezalatt folytatódtak a viták. A lehető legostobább elméleteket állították fel nagy komolyan, az is-
kolában a srácok összeverekedtek, mert nem tudtak megegyezni a Verneuil-féle egyenlet m értékéről.
Egy nagyáruháznak az az ötlete támadt, hogy „világűr”-öngyújtókat árusítson, AX-I űrrakéta formá-
júakat, és a dohányosok milliói azonnal megvették a zsebűrrakétát. A rádió húszórás híreiben riportot
közölt arról a tízezer terítékes bankettről, melyet a bátor űrrepülők tiszteletére fognak rendezni az
Invalidusok terén:

Einstein húsleves
Galaktika vegyes előétel
 Csirkepörkölt Mars módra
AX-I zöldségköret
Nuklea fagylaltbomba Verneuil módra

Az űrrakéta lassanként növekedett a képernyőn, az utcasarkokon elhelyezett hangszórók negyed-

óránként felerősítve sugározták az űrhajó hívójelét, úgyhogy a városokban ez a fülsüketítő hang ke-
veredett a forgalom zajával. Éjszaka a kihalt körutak visszhangozták a hívójelet, a hegycsúcsokon
irányzékukat helyesbítve, lassan forogtak az óriási teleszkópok, a csillagokkal telehintett égbolt
mélységeit kutatva.
,,Végre megtudjuk” – gondolták a tudósok. A Tudományegyetem igazgatójának irodájában a Fi-
zika hercegei titokzatos eszmecserére gyűltek össze. Az igazgató feladott egy határozott hangú üze-
netet: „Kérés Verneuil-höz megerősíteni Mars-lakók létét. Stop. Delpuech.” Az AX-I, mint mindig,
ezt válaszolta: „A fedélzeten minden rendben.”
Ennek ellenére a tudósok kissé nyugtalanul csóválták a fejüket. Mit jelentsen ez a zárkózottság?
Delpuech nem hagyta magát:
– Szeretnénk tudni, vannak-e a Marson élőlények.
– A fedélzeten minden rendben.
– Uraim, kedves kollégák – mondta az igazgató –, nyilvánvaló, hogy kiváló barátunk, Marcel
Verneuil valamilyen hihetetlen dolgot fedezett fel, és okosabbnak tartja, hogy mielőtt nyilvánosságra
hozná, előbb velünk tárgyalja meg a titkot. Ennek ellenére mostantól kezdve joggal gondolhatjuk,
hogy Marcel Verneuil és társai visszatérése döntő fontosságú dátuma lesz az emberiség történetének.
Másnap rendőrkordon akadályozta meg a tömeget abban, hogy betörjön a Tudományegyetemre,
és a tudósok igyekeztek megtéveszteni az újságírókat. A tömeg tájékoztatást követelt. Egy képviselő,
Jean Charron interpellált a kormánynál, jelezve, hogy a kíváncsiságba már nyugtalanság vegyült, a
várakozás kezdi elkeseríteni az embereket. Eltitkolnak-e valamit, igen vagy nem? Pozitív eredmény-
nyel járt-e az expedíció? Vajon kedvezőre fordult-e az emberiség sorsa? A tanácselnök elismételte az
űrhajó válaszát: „A fedélzeten minden rendben.” Ez kétségtelenül a lehető legkedvezőbb módon ér-
tékelhető, de egy kis ideig még várni kell rá, hogy a három tudós felfedezésének jelentőségét meg-
bízhatóbb módon értékelhessék!
Az űrhajó már borsó nagyságúvá növekedett, a képernyő felső sarkából annak közepe felé haladt,
és meteorsebességgel közeledett a Föld felé! A rendőrfőnök már régóta nem tudott aludni az aggoda-
lomtól, hogyan lesz képes fölösleges erőszak nélkül a nemsokára milliószám útnak induló zarándo-
kokat meghatározott útvonalra terelni. Az az igazság, hogy valóban zarándokokról volt szó, akik a
Csodacsillagot várták az égből. A betegek azt képzelték, hogy meggyógyulnak, az orvosok pedig azt,
hogy végre hozzájutnak a betegségek leküzdésének eszközéhez; a szegények, hogy megszűnik a
nyomor, a gazdagok pedig, hogy még gazdagabbak lesznek. És az egyszerű kíváncsiak töprengtek:
„Vajon milyenek a Mars-lakók? Két karjuk, két lábuk, két kezük és egy agyuk van-e? Hogyan mond-
ják: szeretlek?” Esténként a sétálók elidőztek a parkokban és a kertekben, csendben hallgatták az
AX-I sípoló hívójeleit, és meglepetten vették észre, hogy ezt ismételgetik magukban: „Most már
boldogok leszünk. Boldogok, boldogok.”
Aztán eljött a győzelem csodálatos órája. Az AX-I megkérte leszállási adatait. A tömeg, sűrű pép-
ként, lassan körülvette a leszállóhelyet. Eleinte a büszkeség és az öröm bódulatában énekeltek és
táncoltak. Majd meghallgatták a rendfenntartó közeg kiáltványait, lehurrogták a rendőrségi helikop-
tereket, beszédeket hallgattak, sok beszédet…
Most már kiürült fejjel, torkukban dobogó szívvel az eget kémlelték, ahol fel kellett bukkannia a
szikrázó lövedéknek. Vijjogtak a szirénák. Könnyű szellő lebbentette meg hanyagul a zászlókat az
aggódó arcok fölött, millió és millió szem – fekete, kék, szürke – hatalmas tóként tükrözte vissza a
felhőket.
„Figyelem! Figyelem! – harsogta egy öblös hang mind a négy égtáj felé. – Az AX-I három perc
múlva leszáll. Kérjük, viselkedjenek fegyelmezetten. A legnagyobb fegyel…”
 Hatalmas kiáltás söpört végig a tájon, s felerősödve egészen a távoli dombokig hullámzott. Láng-
koszorúval övezett fényes pont csillogott a magasban. Szemmel láthatóan változtatta formáját, félel-
metes, később fülsiketítővé vált dübörgéssel rohant a föld felé. Az űrrakéta szikrázó tűzcsóvát bocsá-
tott ki, mintha egy pillanatig megpihent volna rajta, lefékezte zuhanását. Azután méltóságteljesen
leereszkedett egy fehéren izzó kéve közepébe, remegve megállt, majd reaktorait kikapcsolva, mint
egy magas torony, nem mozdult többé. Hallani lehetett, amint a koromcsíkokkal szennyezett rakéta-
test a lehűlés következtében recsegni-ropogni kezd. Megint csend lett, majdnem ijesztő, annyira
nagy, feszült és fájdalmas volt. Hirtelen valami megmozdult az űrrakéta oldalán, egy ablakhoz ha-
sonló fekete nyílás vált láthatóvá, benne feltűnt három, antennákkal, fülhallgatókkal, bonyolult veze-
tékekkel felszerelt csillogó sisak. A három űrhajósruhába öltözött tudós. Egyikük, nagyujját az ég
felé tartva, intett.
Ekkor a tömeg őrjöngő üvöltésben tört ki, súlyos hulláma megindult, maga alá temetve a rend-
fenntartókat, rendőrségi kocsikat, mentőautókat, díszemelvényt, mindent…

– Lássuk tehát, Verneuil, megértjük, hogy mindhárman kimerültek és kábultak a lelkes fogadtatástól,
de egyetlen szót szóljon: mit hoztak magukkal?
Verneuil Grendtre, majd Martinellire nézett.
– Nos hát – mondta –, mi… sok mindent hoztunk.
– A Mars… laknak-e a Marson?
Grendt Verneuil-re, majd Martinellire nézett.
– Hát… úgy is mondhatjuk… Azt nem lehet állítani, hogy ne volna lakott.
– Vagyis – szólalt meg Martinelli – azt sem lehet határozottan állítani, hogy lakott.
– Nem jól értem önöket – mondta Delpuech, szemüvegét törölgetve. – Tehát lakott vagy sem?
Martinelli Grendt felé fordult.
– Az a… emlékeztek?
– Igen, emlékszem – bólintott Grendt. – Nagyon különös volt.
– Az a dolog valóban… – helyeselt Verneuil. – Hogyan magyarázzuk meg nekik?
– Rajzoljanak – javasolta Delpuech.
Látszott, hogy mindhárom űrhajós kínosan érzi magát.
– Félek, hogy egy rajz… – kezdte el Grendt.
– Egyáltalán nem lenne meggyőző – folytatta Verneuil.
– De hát, kedves kollégáim – szólalt meg újra Delpuech –, csodálkozom magukon. Hisz az önök
képességeivel rendelkező megfigyelők…
– Hát legyen – mondta Verneuil. – Az első dolog, amit a Mars talaján megvizsgáltunk…
– Pardon – mondta Grendt. – A kifejezés jelentését szigorúan véve nem beszélhetünk talajról.
– Ah! Szóval puha volt? Vagy cseppfolyós? – kérdezte Delpuech.
– Nem – válaszolta Verneuil és Martinelli egyszerre.
– De nem volt szilárd – tette hozzá Verneuil.
Ismét zavart csend lett. Verneuil mutató- és hüvelykujját összedörzsölgetve, a megfelelő kifeje-
zést, mondatot, fordulatot, szót kereste, mely többé-kevésbé szemléltethetné azt, amit láttak. Végül
tehetetlenül széttárta a karját.
– Soha nem tudjuk megmagyarázni – mormogta.
– Menjünk sorba – javasolta Delpuech. – Kezdjük a domborzattal. Milyen volt?
– A domborzat? – kérdezte Grendt, mintha nem értené a kérdést.
– Ami a domborzatot illeti… – sóhajtott Martinelli.
– Dehogynem – szólt közbe Verneuil –, nem túlzunk, ha domborzatról beszélünk, hiszen ha figye-
lembe vesszük…
– Igen – vágott közbe Grendt –, de éppen hogy nem lehet figyelembe venni.
– Hogyan? Könyörgök, beszéljenek már! – kiáltott fel Delpuech.
– A hegyekre utalok – mondta Verneuil. – Azok számunkra hegyek, ugyanakkor arrafelé…
 – Brfag-melek – ajánlotta Martinelli.
Delpuech felpattant.
– Mit mond?
– Ennek a szónak a Földön nincs megfelelője – magyarázta Martinelli.
– Azt hiszem – javasolta Delpuech jobb lesz ezt a beszélgetést későbbre halasztani. Előbb pihen-
niük kell.
– Fölösleges – mondta Verneuil. – Nem lehet lefordítani… Azt gondolja, ha a halottak visszatér-
nének, volna valami értelme annak, amit elmondanának?… Nos hát: mi halottak vagyunk, és önnek,
aki még itt él, soha a leghalványabb fogalma sem lesz arról, amit mi átéltünk, éreztünk, érintettünk,
tapasztaltunk…
– Éppen ezért nem válaszoltunk az üzeneteikre – mondta Martinelli szomorúan.
– Ez lehetetlen! – kiáltott fel Delpuech. – tehát önök szerint mi soha nem ismerhetünk meg más
világokat, mivel nincs rá nyelvünk?
– Pontosan – mondta Verneuil.
– Talán nem pontosan – javította ki Grendt –, de végül is nagyjából valóban…
– Annak ellenére, hogy talán reménykedhetünk… – folytatta Martinelli. – De mégsem. Verneuil-
nek igaza van…
A három űrhajós, mintha kábítószert vett volna be, távolba révedő tekintettel, kínosan feszengve
üldögélt. Verneuil szólalt meg újra:
– Elmegyünk – dünnyögte. – Pihenésre van szükségünk.
– Természetesen – helyeselt Delpuech.
Elfelejtett kezet fogni a három férfival, fel-alá kezdett járkálni a szobájában, majd kinyitotta az
ablakot, és a sötét égboltra meredt.
– Börtönlakók vagyunk! – suttogta. – Börtönlakók! Mindaddig, amíg agyunk lesz… Mindaddig,
amíg emberek leszünk…

MÓNOS ATTILA FORDÍTÁSA

 MICHEL CALONNE

AZ IKREK
1
Csillogó fémfal magasodott előttük, visszaverte az alakjukat. Hermia elfintorította az arcát,
nevetésben tört ki, de Horatio egy kézmozdulattal rendre intette. Mit szólna apa, ha hallaná?
Nagy igyekezettel másztak tovább. Langyos érintésű csövekbe kapaszkodtak, nem is volt nehéz
az előrejutás, bár nem voltak valami erősek, mégis, ahogy egyre közeledtek a fényes karikához, sza-
porábban szedték a levegőt. Szédültek, de rá se hederítettek.
Hermia érkezett fel elsőnek, éppen elérte a karika felső peremét, büszkén tapogatta.
– Várj! – suttogta Horatio. Meglátott a közelükben egy kis irányítódobozt, amelynek a tetején két
gomb volt, egy fehér meg egy szürke. Kinyújtotta a mutatóujját, visszahúzta, majd határozott, és
megnyomta a fehér gombot.
A karika halk sivítással balra billent. Feketeség tátongott a helyén.
– Ez minden? – kérdezte csalódottan a kislány.
– Nézd! – suttogta a fülébe Horatio.
– Nincs mit nézni.
– Ott, azt a mozgó vízcseppet!
A fekete karikán valóban ott függött egy gömböcske. Hermia megpróbálta letörölni az ujjával, de
jeges üveget érintett. Majd a gömböcske vörös színű lett, és hirtelen elpattant. A gyerekek hátraug-
rottak. Hermia majdnem elesett, fejét ijedt kiáltással rejtette a karjába. Horatio mereven bámult, ar-
cán ott táncolt a tűz visszfénye. Zúgó hang harsant a fülükbe, egyre süketítőbben. Majd ugyanolyan
váratlanul csönd zuhant rájuk, a sötét karikában kialudt a tűz. Zúgott a fülük. Káprázó szemmel még
látták, amint a vízcsepp egyre kisebbedik, majd elenyészik. Félelemtől dobogó szívvel ereszkedtek
le.
Hermia csendben sírdogált.
– Mi volt ez? – kérdezte rekedten.
– Nem tudom – mondta Horatio –, de mindenképpen kívül volt.
Hermia elkerekedett szemmel bámult rá. Kívül? Horatio nemcsak a bátyja volt, hanem a barátja
is, együtt voltak mindig, együtt játszottak kisgyermek koruktól. Jól ismerte Horatiót, tudta, hogy na-
gyon okos. De annak, amit most mondott, nem volt semmi, de semmi értelme. Márpedig nem tréfált.
Tehát megbolondult.

2
Amikor Tobie Olsson elolvasta a mérnökök jelentéseit, válaszút elé került.
A gép néhány nap alatt is megérkezhet a kijelölt bolygóra, de nincs olyan élőlény, aki túlélhet-
né ezt az utazást.
Kisebb sebességgel is útnak indíthatja az űrhajót, és életben marad a legénység, de mikor érnek cél-
ba?
A kérdést számítógépbe táplálta, és őt magát is megdöbbentette a válasz. Százötven évnél is to-
vább fog fartani az utazás.
Tobie Olsson napokon át gondterheltnek látszott, el-elrévedezett. Majd magához hívatta Mainaut-
t, a ballisztikus mérnököt, a meghajtások szakemberét. Mainaut nagyon fiatal volt még.
– Maga is felszáll a prototípussal? – kérdezte Olsson.
Mainaut csillogó, enyhén lázban égő szemmel nézett rá, és kérdésére rögtön, harsányan rávágta az
igent.
 – Tudja – szólalt meg Olsson –, hogy soha nem jön vissza?
– Természetesen – mondta vállvonogatva a fiatalember –, de bízhat benne, hogy a rádión keresz-
tül tartani fogom önnel a kapcsolatot, ameddig csak tudom.
– Nem fontos – mondta Olsson. – Ugye, mostanában akart nősülni?
– Igen. Számit?
– Nagyon is számít. Nősüljön meg, és vigye magával a feleségét, feltéve, ha ő is akarja.
– Nem – mondta méltatlankodva Mainaut.
– Ahogy gondolja. A fia tehát nem köt ki az Új-Amerikában.
Mainaut csodálkozva hallgatott.
– Nem is a fia – folytatta Olsson. – Optimista vagyok. Ha– nem minden bizonnyal az ő fia.
Mainaut nézte a higgadt, kissé ijesztő mosolyt Olsson arcán. Olsson nem tréfált. Okoskodása kü-
lönben hibátlan volt. A fiatal mérnök erőteljes hangon törte meg a csendet:
– A fiam fia… Tehát szükséges, hogy…
– Igen – mondta Olsson. – Mi mást tehetnénk?
Elmondom az eseményeket, elismétlem Tobie Olsson szavait, nincs merszem elmarasztalni ezt az
embert. Könyvtárakat töltenek meg a róla szóló írások, milliók és milliók építették rá az életüket. De
ki volt ő valójában? Hogyan lehet körbejárni egy olyan embert, aki milliárdnyi alakban létezik? Túl
sok dokumentum beszél róla. ezek sokszor ellentmondanak egymásnak. A legbiztosabb, ha beérjük a
legendával.
Van olyan változat is, amely azt állítja, hogy az első pár Olsson volt és egy Louise nevű nő, aki
szinte gyereklány volt még. Louise állítólag két gyermekkel ajándékozta meg, mindegyik fiú volt és
különlegesen szép.
A Gyilkosok szektája egy másik történetet idéz, amely ellentmond az előbbinek, én csak azért em-
lítem meg, nehogy részrehajlással vádoljanak, bár megbízhatatlan forrásból ered. Verdier lelkészről
van szó. Élt egyáltalán? A Gyilkosok megőrizték Verdier szónoklatának a szövegét, amelyet Olsson
igazgatói szobájában tartott állítólag, és szertartásuk végén ma is zsolozsmázzák: „Ön Isten volna? –
kérdezte állítólag Verdier. – Isten az, aki egyesít és szétválaszt… Ön szétválasztott embereket, kira-
gadta őket az emberek közösségéből, egyesítette azokat, akik még meg sem születtek. Ön Isten vol-
na?” Válasz helyett kirántotta a pisztolyát, és egy golyóval leterítette Olssont.
Bárhogy történt is, a történelem áradó folyamában csak egy pont van, ahol megvethetjük a lábun-
kat: 19… május 2-án, nagy tömeg és valamennyi Akadémia jelenlétében, fellőtték az űrhajót és ben-
ne kilenc házaspárt.

3
A legfelső szintet a társas életnek szánták: volt ott klub, templom, egyetem, sőt még egy kis
stadion is.
A középső szinten sok-sok ajtó sorakozott egymás mellett: titkot védtek, minden titkok leg-
szentebbjét, a családok életét. Kilenc, egymástól merőben különböző lakást illesztettek egymáshoz,
akár az építőjátékok elemeit; az egyikből nem lehetett átjárni a másikba. A szomszédoknak, ha talál-
kozni akartak, vagy csak látni kívánták egymást, fel kellett menniük a felső szintre.
Az alsó szinten voltak a szolgáltatások. Olsson legnagyobb bánatára ide került a klinika. Azt sze-
rette volna, hogy ez az intézmény, vagy legalábbis az anyaság a társas élet szintjén kapjon méltó he-
lyet. De a köbméterekre hivatkozva leszavazták. Egy kicsiny, az egyedül élők számára tervezett szál-
lodával kárpótolta magát, amely az induláskor kongott az ürességtől, és sok nevetésre adott okot, de
bölcs előrelátásról tanúskodott.
A hátsó traktusban volt az üzem, úgy állították be, hogy mindennemű beavatkozás nélkül két év-
századig működjön. Olsson, minden eshetőségre gondolva, egy kis pilótafülkét is berendezett az elő-
térben. A kilenc férfi és a kilenc nő szakavatott volt, néhányukat a sarkvidékről hívták vissza, kuta-
tómunkát szakítottak meg; elme- és kedélyállapotukat aprólékosan megvizsgálták. De mindenekfö-
lött arról győződtek meg a kiválasztásnál, hogy képesek-e gyermeket nemzeni.
 Az utasok körülbelül két hétig tudtak beszélni a Földdel. Az utolsó, alig hallható üzenet tulajdon-
képpen forró hangú, lelkes kiáltvány volt, amelyet mind a tizennyolcan aláírtak. Ez a szöveg csodá-
lattal töltötte el az emberiséget, szavait majd mindenütt márványba vésték. Volt benne egy mondat,
amelynek értelmén – jóval később – történészek és moralisták szenvedélyesen hajba kaptak, őrizke-
dem a véleménynyilvánítástól. Íme, a mondat: „Minden kapcsolatot szétromboltunk, és újakat terem-
tettünk.”
Úgy tűnik, hogy kezdetben – körülbelül egy nemzedéknyire tehető ez az idő – az utasok intenzív
társadalmi életet éltek. Miután váratlanul elszakadtak a bolygójuktól, illetve országuktól, kisded kö-
zösségükre támaszkodva megkíséreltek új hazát alapítani maguknak; kazalnyi évkönyv maradt fenn
ebből a korból, a Röplabda Társaság, a Kulturális Társaság, a Színházi Társaság, az Excelsior Társu-
lat szerkesztésében. Megtalálták egy bridzsszerződés történetét is, amelynek tréfából a Tizennyolcak
Szerződése címet adták.
Figyelemreméltó vonás: semmi nyoma a konfliktusnak, úgy tetszik, ekkortájt nem volt „ellen-
zék”, még politikai természetű sem. Az utasok megszervezték a szabadidejüket, körülbelül úgy,
ahogy az óceánjárókon szokták az egyhetes átkelés idején.
Egy váratlan, homályos esemény tett pontot a nagy jókedv végére, és ekkor kezdődött meg az űr-
hajó valódi története. Eltűnt minden, amit földi életükből vittek magukkal: új értékrend született,
amelynek nem volt semmi köze a régi világhoz.
Csak találgathatjuk, mi volt ez az esemény. Némelyek azt gondolják, hogy filozofikus vagy vallá-
sos vonatkozásai voltak, mint például a rituális gyilkosságnak. Mások azt feltételezik, hogy szenve-
délyből elkövetett „bűntény” volt, talán szexuális dráma, amihez hasonlót naponta olvashatunk az
újságban. Mindenképpen erőszakos cselekmény volt, és azokban az aránylag kezdetleges időkben
valódi háború dúlta fel a közös intézményeket.
Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy az egyik utas ölt. Ne keressük tettének okát. A túlélő
házastárs valószínűleg a hatósághoz, azaz a parancsnokhoz fordult. Valóban így volt? És ha megtette
is, elfogadta-e a kimondott ítéletet? Erőszakhoz kellett-e folyamodnia a megalakult bíróságnak, hogy
érvényt szerezzen határozatának? Vagy sorozatos bosszúállás kezdődött? Találgatásokra vagyunk
utalva, mivel nem maradtak fenn dokumentumok. Hamarosan bekövetkezett a nagy Tűzvész.
A felső szint bizonyos mértékben megőrizte társadalmi jellegét, csatatér lett. A családok eltorla-
szolták magukat a kilenc lakásban, de érdekes módon továbbra is mindenki igénybe vette az alsó
szint szolgáltatásait. Ekkor még csak a klubot meg a templomot pusztították el, és ahogy látni fogjuk,
az egyetemet.

4
A legnagyobb háborúság idején bukkan fel Louis Harden alakja. Kamasz volt még, akí minden
bizonnyal az indulás után született, e tény ismeretében a XX. század éveire tehető az esemény.
A legzavarosabb időkben lépett a felnőttkorba. Anyjának állítólag sikerült a legnagyobb tudat-
lanságban felnevelni. Nem tudjuk, hogyan, de Louis Harden kiszabadult az őrizete alól, és váratlanul
szembe találta magát a külvilággal.
Ennek első eredménye az volt, hogy szörnyülködve felbontatták vele az eljegyzését, ami pedig uj-
jongó örömmel töltötte el. A fiatal lánynak nyoma veszett. De ez a szimbolikus cselekedet nem rázta
meg különösebben Louis-t. Először öngyilkos akart lenni, aztán elállt a tervétől.
Ilyen előzmények után vetődött el a könyvtárba, és felgyújtotta a teljes gyűjteményt, mind a hu-
szonnégyezer kötetet.
Miért nem az űrhajóra támadt kirobbanó kétségbeesésében? Itt izgalmas titok lappang, a szolgál-
tatások zavartalan működésének a titka. A fémszerkezet több ponton volt sérülékeny: ha valaki meg-
rongálta volna az üzemet, vagy elrontotta volna a műszereket, minden – ember és felszerelés – gáz-
felhőként azonnal szétporladt volna az űrben. De Louis Harden fejében valószínűleg meg se fordult
ez a lehetőség. Útközben született, tudta-e egyáltalán, hogy űr van körülötte? Vagy esetleg, a köny-
veket elégetve, éppen ezt az emléket akarta övéi emlékezetéből kitörölni?
 Tudjuk, hogy Tobie Olsson nem engedélyezett ablakot. A pilótafülkén kívül sehol másutt nem
volt egyetlenegy sem.

A Tűzvész után Louis Harden alakja a homályba vész. Nem tudjuk, hogyan alakult az élete. Vagy
inkább belemosódik abba a vegetatív életbe, amelyre az utasokat ítélte?
Vak termeszvár a fémajtók mögött – hosszú időn keresztül (a becslések szerint húsz, de lehet,
hogy negyvenöt évig) ez volt az űrhajó élete. Megszűntek a harcok, de a túlélők, megerősített házuk-
ba visszahúzódva, nem érintkeztek egymással.
Nem áll módunkban végigkísérni az egyes családok életét a hosszú visszahúzódás idején: kisebb
gondjuk is nagyobb volt annál, hogy megörökítsék az életüket, nem is leveleztek. Mi több, sokan
elfelejtettek írni, sőt a tagolt beszéd képességét is elvesztették. Várnunk kell, amíg megnyílnak az
ajtók, hogy pontos képet kapjunk arról, ami időközben történt. Pierre Germain szózatáig kell vár-
nunk.

5 Akárcsak a gyújtogatót, gyermekkorában Pierre Germaint is imádta az anyja, és teljesen elzárta

a külvilágtól. Páratlanul ügyes kezű fiú volt. Azt beszélik róla, hogy egy szép napon, anélkül
hogy tudta volna, mit csinál, nekiállt, és szétszerelte az ajtó zárját. Az apja nem mondta, mi az,
talán már maga se tudta, mire szolgál ez a szerkezet. A gyermek ujjainak varázsereje volt. Felpattant
az ajtó.
Véresre verték, és „örökre” bezárták a szobájába. De a záraknak nem volt titka előtte… Éjszaka
gyakran kisurrant az ajtón, és egészen a legfelső szint romhalmazáig is elmerészkedett.
Gyakran hallott zajt, érintést érzett a bőrén, senkit se látott, és úgy érezte, meghalt félelmében és a
gyönyörűségtől.
Egy éjszaka nyöszörgő állatot pillantott meg lámpája fénykévéjében, amely ahelyett hogy elme-
nekült volna, elterült a lába előtt. Közelebbről megnézve emberi lény volt: egy teljesen meztelen,
hosszú, fehér hajú és vak kamasz fiú. A hasára tapasztotta a kezét, és fájdalmasan ide-oda hányta-
vetette magát a földön.
Pierre segíteni akart rajta, gyógyszereket hozott hazulról, minden éjjel felment hozzá. A vak las-
san gyógyult. Primitív nyelvet beszélt, pár szóból állt csak, Pierre könnyűszerrel megtanulta. Ahogy
telt-múlt az idő, a többiek is előmásztak. Pierre elmesélte nekik, hogy ki ő, lefestette a lakásukat, de
amazok csak mosolyogtak, és egy szavát se hitték el. Nagyon csodálkoztak, hogyan került közéjük,
hol rejtőzhetett idáig. Ők emberemlékezet óta így éltek, vakon, és egy Alisso nevű istenben hittek,
aki majd megajándékozza őket a halállal, ha kisded kecske- és disznónyájuknak nem lesz mit enniük.
Addig is a romok alatt húzzák meg magukat családostul, és békességben szaporodnak. Mintegy ti-
zenöten voltak. Nemrégiben kezdtek főtt ételt enni.
Honnan származtak a vadak? Úgy tűnik, hogy a háborúban elpusztult szülők gyermekei egyszer
csak a páncélajtókon kívül találták magukat, a túlélők kirekesztették őket, egyedül maradtak a hábo-
rú dúlta felső szinten, ahol a lámpák sem égtek. Ott éltek azóta…
Pierre Germain úgy döntött, velük fog élni, és elhagyta otthonát. Évekkel később tért vissza: a
szülei már teljesen elfelejtették. Elbeszélt nekik mindent, és megnyerte őket az ügynek. Majd tolvaj-
ként behatolt a többi lakásba, és mindenkinek elmesélte, hogyan élnek a felső szinten. Sokszor szi-
dalmakat zúdítottak rá, de előfordult, hogy meghallgatták: némelyek kimerészkedtek otthonukból, és
fölmentek vele a vadakhoz. A vad gyermekeket örökbe fogadták. (Ne hallgassuk el, hogy nagyon
hasonlítottak a háborúban elesett hősökre.) Pierre Germain már-már azt hitte, újra létrejön az egység,
amikor a kilencedik lakásban, ahol már csak nők éltek, meggyilkolták, amikor bement hozzájuk.
Mártíromsága fordulópont: lelkiismeret-furdalást ébresztett mindegyik utasban. Feltételezhetjük,
hogy Pierre Germain halála után fél évvel már minden ajtó megnyílt, és az emberek szabadon járkál-
tak egyik szintről a másikra.
Akkor vették észre, hogy még a szomszédok is alig értik egymást. Mindegyik család valami saját-
ságos, primitív nyelvet beszélt, vagy egyáltalában nem is beszélt: a vadak hangutánzó szavakat hasz-
náltak. Voltak otthonok, ahol nyüzsögtek a gyerekek, másutt csak összezsugorodott holttesteket talál-
tak. A Pierre Germaint meggyilkoló nők bűnbánó testületet alapítottak a sírja körül, magukra zárták
az ajtót, ezúttal örökre.

6
Hagyjuk most az időrendet! Csupa titok, magával ragadó eszme támadt fel a romokból: álljunk
meg itt egy kicsit, miközben tovább múlik az idő. Később majd behozzuk lemaradásunkat.
Feltámadt Isten eszméje.
A templomban mindegyik vallás helyet kapott, de még azt se tudjuk, hívők voltak-e az első uta-
sok. Egy dolog biztos: közösségükben, akár egységes volt, akár meghasonlott vagy felbomlott, min-
dig szép számban teremtek misztikusok: kétségbeesett kérdések záporoztak a dohogó fémdobozra,
mintha lakói öklükkel dörömbölnének rajta válaszért.
Eljött az ideje, hogy az utazás mítoszai között Olssonról is szó essék. Felszállt ő is, vagy a Földön
maradt? Abban a korszakban, amelyről most beszélünk, már nem lehetett életben. Több mint hetven
év telt el a felszállás óta, és már akkor is aggastyánszámba ment.
Érdemes följegyezni, hogy néhány utas makacsul elhessegette Olsson halálának a gondolatát. A
keze nyomát látták mindenben, ami csak történt. Kezdetben egy szektába tömörültek, amelynek saját
szabályai voltak, de hamarosan két, egymással ellenségeskedő csoportra szakadtak: az egyik Gond-
viselő-hívőnek nevezte magát, és dicsőítette Tobie Olssont, amiért rájuk hozta a bekövetkezett ese-
ményeket, akár rosszak voltak, akár jók; a másik szekta neve Kettős volt, és csak a kedvező esemé-
nyeket írta Olsson számlájára, a rosszat pedig a Másik művének tartotta.
Megelégedésünkre szolgálhat annak megállapítása, hogy az újra fölfedezett ördög csakhamar gyű-
lölködést és viszályt szított a hívők körében. Voltak, akik a gyújtogató Louis Hardennel azonosítot-
ták, mások épp ellenkezőleg, gépies entitásnak hitték, tiszta szellemnek. Az ő szemükben Louis
Harden hős volt vagy próféta. Némelyek odáig mentek áhítatukban, hogy összekeverték Olssonnal; a
két férfi vonásai a felismerhetetlenségig összekuszálódtak ebben a képben. Ami a valódi Hardent
meg a valódi Olssont illeti, ki tudja, hol voltak már, a csillagok között, az űrben!
De az a korszak, amely az ajtók megnyitásával vette kezdetét, a germainista mozgalom diadala. A
Pierre Germain-szekta tagjai felháborodottan tiltakoztak az ellen, hogy ők misztikusok volnának:
tagadtak minden természetfölötti kapcsolatot. Pierre Germaint a bátyjuknak tartották, úttörőnek, hal-
lani sem akartak semmiféle kultuszról, és az emlékébe sem kevertek vallásos felhangokat. Egyetlen
tant hirdettek, az emberi boldogság tanát, és hitték, hogy a gazdasági jóléten át vezet hozzá az út.
Valószínűleg fogalmuk se volt róla, hogy az őskommunizmus eszméjét támasztották fel. De meg-
győződésük volt, hogy az égvilágon minden eleve elrendeltetett, és e törvény alól a társadalom törté-
nete sem vonhatja ki magát: nem hitték, hogy a történelemnek lehet értelme. Az ő szemükben az
űrhajónak nem volt más célja, mint hogy a lehető legjobban menjenek rajta a dolgok, lakóinak ele-
gendő élelmük legyen, és békességben élhessenek.

A gondolkodás története tanok és szekták története. Önmagában ez nem sokat mond. De ha egy
nép minden egyes fia úgy él, hogy két-három eszme virul a lelkében, két-három húr, amely rögtön
felzeng, ha valaki megpendíti, akkor elmondható, hogy a próféták nem fáradoztak hiába. Csoportok
alakulnak, majd felbomlanak, egyházak indulnak hanyatlásnak, a szabadkőművesek társasága átala-
kul aggastyánok klubjává. De virágzásuk idején, amikor a hit a táplálékuk, és nem a hullák merevsé-
ge tartja össze tagjaikat, életerejük feltölti a lelket. S ennek a nyomai homályosan megmaradnak ak-
kor is, amikor a struktúra már réges-rég összeomlott: többé vagy kevésbé öntudatlanul befolyásolják
az emberi cselekvést. Egy évszázadnyi utazás után már alig volt egy-két germainista, hírmondó se
maradt az olssonistákból, mégis mindegyik utasban megmaradt néhány reflex, amely – mint látni
fogjuk – a nagy ősökre üt vissza, és működésbe lendül a nagy bajok idején.
7 Az ajtók megnyitásakor a családfők összegyűltek a hajdani klub színháztermében. Ez a helyi-
ség is romjaiban állt. Kecskék kószáltak a tűzben félig megolvadt vastraverzek között. Egy
vad, a többinél félősebb pásztor konokul bujkált, és titokban minden áldott reggel megfejte a
kecskéket.
Egy vészlámpa gyér fényénél folyt a tanácskozás. Voltak pillanatok, amikor csak mutogatással ér-
tették meg egymást, de a beszélgetés nagy örömben, az együttlét mámorában zajlott. Sokan bizalmat-
lanul, félelemtől gyötörtén érkeztek. A végén együtt énekeltek a többiekkel…
Határozat született, hogy eltakarítják a romokat, és sürgősen nekilátnak a közérdekű tennivalók-
nak: a lakosság száma a hatszorosára nőtt, a vadakat, nagy erőfeszítések árán, újra hozzá kellett szok-
tatni az emberszabású élethez.
Újabb helyiségekre is szükség volt, mert a lakásokat rég kinőtték már. Felfedező expedíciókat
alakítottak sebtiben, és nagy szerencséjükre rögtön rátaláltak az egyedülállóknak épült szállodára. Az
egyik fal különös kongása fölkeltette a gyanújukat, egy lángvágóval azonnal megnyitották, és kilenc
üres lakás bukkant elő – kilenc tartalék otthon, amelyet Tobie Olsson titokban épített be az űrhajóba.
Ez az előrelátás holmi istenség fénykörébe vonta Olsson alakját.
A magányosság megannyi esztendeje után elölről kellett kezdeni mindent. Az utasok erőltették a
társas életet, hogy újra megtanuljanak beszélni, sikerült is összeállítaniuk egy új, közös nyelvet. A
gyermekek tanítását a nőkre bízták, akikben hit és kedv buzogott, csak éppen azt nem tudták, miből
induljanak ki. Sok időbe telt, míg eldöntötték, mit is tanítsanak, ekkor meg a tananyag problémájával
kellett megbirkózniuk. Említsük meg, hogy tapogatózásuk közben újra fölfedezték és továbbfejlesz-
tették a matematikát.
Azon voltak, hogy megteremtsék az események és az idő tudományát, s ez valamelyest a történe-
lemre hasonlított. Ösztönük megsúgta a tanítónőknek, hogy tanítványaikkal minél hamarabb meg
kell ismertetniük a hely fogalmát – saját helyükét – az időtartamban Sajnos, kevés volt a dokumen-
tum, nem is mind volt megbízható, azt sem tudták hogyan értelmezzék őket. Mi több, az ő helyze-
tükben az idő körében végzett vizsgálódás egyszersmind a térét is jelentette. Mi volt az űrhajó előtt?
Egyáltalában volt valami? Ez a valami mozdulatlan volt-e, vagy egy nagyobb egységben mozgott?
És melyik mozdult el a másikhoz viszonyítva? Az ajtók megnyitása után tudományok születtek, nem
egy közülük ragyogó fejlődésnek indult, de egytől egyig spekulatív jellegűek voltak. Skolasztikus
keretbe ágyazódtak, egy filozófia hajtása volt valamennyi.
A műszaki tudományokat viszont azonnal aprópénzre tudták váltani. Az első mérnökök a mate-
matika jóvoltából óriási léptekkel haladtak előre. A szétszerelt és újra összeállított üzem szinte a há-
ború előtti intenzitással termelt. Egyedül az űrhajó irányítására nem tudtak rájönni. A pilótafülkét föl
sem fedezték. Több csapat dolgozott az űrhajó alaprajzának rekonstrukcióján, de sorban melléfogtak,
és eladdig ismeretlen hely létezéséről egyik sem tudósított soha. Olsson – vajon mi célból? – olyan
gépezetet szerelt a falakba, amely pontosan kiszámított téves adatokat jelzett a műszerekben.
Csodálatos szellem, állandó lelkesültség hatotta át az újjászületésnek ezt a korszakát. Mély em-
berszeretet fűtötte az utasokat: e szép tulajdonság révén, amely hittel és kitartással párosult, nagy
csodákra voltak képesek; megismerték azt az állapotot, amely boldogság néven adatik meg olykor,
rövid ideig, a népeknek. Ez volt az aranykor (LXXX-tól kb. CX-ig tartott).

8
Nyugodtan átfuthatunk most néhány nemzedéknyi időt, és vegyük szemügyre inkább a hanyat-
lás korát. A dokumentumok e téren is szűkszavúak, de teljesen egyértelműek az okokat illető-
en. Nem lehetett megjósolni az űrhajó népének hanyatlását, véletlenül következett be, amikor
megértek a biológiai feltételei, és jómagam se tudnám megmondani, hogy ez a saját erejére utalt kis
közösség miképpen háríthatta volna el végelgyengülését. Minden bizonnyal hiányzott közöttük a
zseni, az új Olsson. Talán az orvostudomány sem fejlődött úgy, ahogy kellett volna. A mindennapos
gyakorlat bizonyára kitermelte a maga kitűnő szakembereit, akik fölnevelték tanítványaikat, de –
kellő forrásanyag híján – csak tapogatózásra voltak utalva az élet tudományában. Védtelenek voltak,
amikor kitört a járvány.
 Soroljuk fel azokat az eseményeket, amelyeknek szálán hamarosan eljutunk a két magányos
gyermekig, Hermiáig és Horatióig.
Legelőször is tisztázzuk a járvány szó jelentését. Nem szabatos kifejezés ez, főleg ha a ragályt
kapcsoljuk hozzá; senki vagy majdnem senki se halt meg betegségben. Inkább elgyengülésben, az
erővesztéstől; nagy kísértést érzek, hogy azt mondjam: genetikus fantáziátlanság következtében. Ez a
szörnyű és balszerencsés történet talán semmiben sem tér el valójában az események normális mene-
tétől. Csak éppen arról van szó, hogy a nagy számok törvénye nem tudott érvényesülni a kétszáz fős
csoportban.
Egyre-másra lányok születtek.
Láttuk, hogy a nőkre bízták a nevelést. Azért is, mert az ajtók megnyitásakor már több volt a nő,
mint a férfi. Később aztán még nagyobb lett a születésekben az aránytalanság, és – de gyorsan men-
jünk tovább! – bekövetkezett az az idő, amikor már csak néhány férfi biztosította a fajta fennmaradá-
sát. Lassacskán megszerveződött a női társadalom, erényeivel és hibáival egyetemben. S velük
szemben maroknyi férfi – az egyik hagyomány szerint mindössze három.
Ügy rémlik, néhány nő tudatában volt a kihalás veszélyének, és ez innen, a távolból is csodálattal
kell hogy eltöltsön minket. Melyik filozófusnő, melyik gyakorlatias gondolkozású asszony állt a
mozgalom élére? Nem maradt fenn a neve. De forradalmi változások történtek az erkölcsökben, eltö-
rölték a házasságot, kötelezővé tették a házasságon kívüli nemi érintkezéseket. Szerelmi drámáról
rebesgetnek ekkortájt, egy házaspár – így mesélik – öngyilkos lett. Minden bizonytalan. Akárhogy is
volt, az életben maradt két férfi tovább végezte a feladatát. Állítólag a vadak leszármazottai voltak.
Volt valami hősiesség abban, hogy egy űrhajó népe mindenáron élni akar, a többség számára ez
az akarás volt az élet értelme. De hősiességük jutalmazatlan maradt. A születések következő, nagy
hullámában csak két fiú jött világra, és a későbbiekben mindkettő terméketlennek bizonyult.
Azt mondják, egy csapatnyi fiatal szűz megtagadta, hogy alávesse magát a törvénynek. Egészség-
től duzzadó leányok voltak mind egy szálig, szüleiket nem fűzte össze vérrokonság – ha volt még
valami remény, bennük lett volna. De ők hallani sem akartok arról, hogy vadak ivadékai birtokolják
a testüket.
Szép és megrendítő volt e fajta haláltusája, nem nélkülözte a méltóságot. Hosszú évekig elhúzó-
dott, és az elején, furcsa módon, vidámság és fiatalság ragyogta be. Fiatal lányokkal volt tele a város.
Amikor az utolsó férfi is meghalt, az asszonyok hirtelen megöregedtek.
E korszakban több jelentős egyéniség élt közöttük. Nagy költőnőjük, Lucie Armelle így írt:

Lakjon bennem a szerelem!

De ki ad szerelmet nekem?
Boruljon majd a föld reám!
De hol találok egy maroknyit?

A vezetőknek se volt párjuk. Nem volt válság, nem voltak érzelmi viharok. A nők egymás után
sorban, csendben meghaltak. Különös meggyőződés, a révbe jutás hite gyökeredzett meg
mindannyiuk lelkében, és édes gyönyörűséggel töltötte el a haldoklókat. Az utolsó nő CXL körül
hunyt el. Ő is hitt az utazásban, és utolsó pillanatában minden bizonnyal azt sajnálta, hogy az űrhajó
nélküle, magára hagyottan röpül tovább az űrben.

9
Simonnak nem volt családi neve: az egyik vad fia volt. Még nem élt az ajtók megnyitásakor.
Az anyja tizenkét évvel később hozta a világra, ekkorra már, a gondos ápolásnak köszönhetően,
visszanyerte a látását, és a látásával együtt némi intelligenciára is szert tett.
Simon nehéz természetű gyermek volt, többször megszökött hazulról, és egy szép napon nyoma
veszett. Soha többé nem látta senki. Beköszöntött a végelgyengülés korszaka, az űrhajóra ráborult a
halál békéje. Ám Simon élt. A pilótafülkében lakott feleségestül, két kicsiny gyermekükkel, és ami a
legfontosabb: egy bőröndnyi könyvvel, amit az egyik zugban talált.
 A könyvek kibetűzésének szentelte egész életét. A könyveket kidobásra szánták: összevissza
hányták bele a bőröndbe annak idején, úgy, ahogy jött. Simon szenvedélyesen tanulmányozta ezt a
különös könyvtárat, amelyben a shakespeare-i metaforák a geometria nyelvezetéül szolgáltak. Ami-
kor még fiatal volt, azt hitte egy csillagtérképről, hogy egy kissé érthetetlen és zseniális költő műve.
Negyvenéves korában fölfedezte, hogy mennyire hasonlít néhány térkép rajzára az, amit a pilótafülke
ablakán át lát, és tanulmányozni kezdte az asztronómiát.
Végül mindent tudott az űrhajóról és az irányításról egy halom gépírásos füzet jóvoltából; mind-
egyik fedelén a T. O. monogramot látta.
Hamis képet adnék Simonról, ha mogorva természetűnek festeném le. Gyöngéd volt, szenvedé-
lyesen szerette a feleségét. A gyerekek még kicsik voltak, amikor az asszony meghalt. Simon arról
ábrándozott, hogy a gyermekei egyszer majd boldogok lesznek. Az űrhajó, amely rendületlenül ha-
ladt az útján, hamarosan leszáll egy bolygóra. Ott kell majd élniük, lélegezniük, megbirkózniuk a
pusztasággal, városokat kell alapítaniuk. Simon öreg volt már és beteg. Ki lesz Hermia és Horatio
támasza? Életében először érezte annak szükségét, hogy elhagyja a pilótafülkét, és megkeresse a
többieket
Látjuk, amint visszatér. Ez az elhasználódott férfi a megdöbbenéstől és a kétségbeeséstől tágra
nyitott szemmel behúzza maga mögött az ajtót, és végtelen önuralommal igyekszik megérteni, mi is
történhetett.
Az ajtó túlsó felén minden halott.

10
Amikor az apjuk visszatért, Hermia és Horatio hirtelen az ablakra nézett. Elfelejtették
becsukni. Simon is észrevette a fekete karikát, bosszúsan, ugyanakkor belenyugvással
legyintett. Tétován bámult a gyermekeire, majd sarkon fordult, hogy újra kimenjen, de a
gyerekek a nyakába csimpaszkodtak.
– Mi az, apa? – kérdezte a fiú.
– Úgy féltem! – kiáltotta Hermia.
Simon felsóhajtott. El kellett fordítania szemét fia tekintetének a súlya alatt. Azt olvasta ki belőle:
„Két hete napról napra gyöngébb vagy.” És a kislánya arcán kérés volt meg borzalom is. Rájuk mo-
solygott, olyan szélesen, ahogy csak telt tőle, és látta, azon nyomban eltűnt arcukról a feszültség.
– Minden rendben – mondta. – Kinyitottatok egy ablakot, annyi baj legyen! Elég nagyok vagytok
már ahhoz, hogy megismerjétek egy kicsit a világot. Elmagyarázom nektek, mi az.
Hermia igen jól érezte magát az apja oldalához simulva, kedvére gondolkozhatott. Megismerni a
világot? Akkor hát Horatio nem volt bolond, amikor azt mondta, hogy „kívül”? Ennek azért örült.
Horatio tudta hát, mit beszél. Majdnem mindent tud. Kettejük között tehát nem változott meg az ég-
világon semmi, semmi… Simon hangja egyre távolabbról csengett, Hermia elaludt.
Horatio bezzeg éber volt. Összevont szemöldökkel vette tudomásul a szörnyű igazságot.
– Férfi vagy – mondta gyöngéden Simon. – Még tizenhárom éves sem leszel, amikor megérke-
zünk… amikor megérkeztek…
– Én is így gondolom – felelt Horatio. – Mozgunk.
– Igen… mozgunk, mégpedig olyan nagy sebességgel, amit csak nagyon sok nullával lehetne leír-
ni. Meg kell tanulnod az űrhajóval bánni. Van még néhány hónapunk, megtanítalak rá.
– Kezdjük máris! – mondta Horatio.
– Nehéz lesz – folytatta Simon –, de képes vagy rá, hogy megtanuld. Sokkal, hogy is mondjam,
kényesebb dolog, hogy mi lesz a megérkezésetek után.
– Miért? – kérdezte a gyermek. – Akkor már túljutottunk a nehezén.
– Attól függ, kisfiam. Élnetek kell majd.
Horatio elgondolkozott.
– Talán nem kell azonnal kiszállnunk. Lassacskán is hozzászokhatunk.
– Igen – mondta Simon –, sőt Olsson úr ezekbe a ládákba kempingfelszerelést csomagolt, aminek
nagy hasznát fogjátok venni az elején. Élnetek kell. Egyszer majd te is olyan öreg leszel, mint én.
Isten ne rója fel bűnömül – sóhajtott fel Simon –, amit kénytelen vagyok elmondani ennek a gyer-
meknek!
Horatio egy kissé meghökkent.
– Öreg? – mormolta. És bár nem volt szándékában, enyhe félelemmel, utálkozva nézett az apjára.
Simon nem bírta elviselni a tekintetét.
– Szoktasd magad hozzá ehhez a gondolathoz – mondta gyorsan. – Csak néhány hónapod van rá,
hogy felnőtt férfi legyél. Majd még beszélünk róla.

Hermia tapsolt, ugrándozott, úgy tetszett neki, hogy a bátyja lesz majd a férje.
– Mulatságosnak tartja – mondta Horatio Simonnak. – Pedig azt se tudja, mit jelent. Nagyon kicsi
még.
– Annál jobb – mondta az apa. – Van időtök
Simon nagyon gyönge volt, nagyon sápadt. Csak annyit beszélt, amennyi elkerülhetetlen volt, és a
gyerekek végeztek el helyette minden munkát. Horatio elméletben már százszor is leszállt az űrhajó-
val olyan helyre, ahol nincs levegő, ahol van levegő, hegyre, síkságra, vízbe. A türelmetlenség jelei
kezdtek mutatkozni rajta. Hermia, kíváncsiságtól gyötörtén, naivan, órák hosszat elüldögélt az ablak
előtt. Simon megnagyobbodott szívére szorította a kezét, nyugtalanul hallgatta dobogását.
Éjszaka halt meg, álmában.
Horatio gyakran játszott a nővérével, de meg-megtörtént vele, hogy hirtelen abbahagyta a játékot,
mozdulatlanul, meglepetten, zavarodottan álldogált. Olyan kifejezést vett észre Hermia arcán, valami
olyasmit a kislány viselkedésében, ami már nem volt gyerekesnek mondható. Hermia látszólag nai-
van, mégis különösen mosolygott; előfordult, hogy asszonyosan elengedve magát, a bátyja vállára
hajtotta a fejét. A következő pillanatban megint kisgidaként ugrándozott, vagy a babáit ringatta.
Horatio, magára maradva, komoran gondolt az eljövendő évekre. Az élet már eddig is elég sok
megpróbáltatással sújtotta. És mindennek a tetejébe erkölcsi problémákkal kell majd viaskodnia. Ez
nem volt igazságos. Gyöngéden és némi riadalommal nézett Hermiára. Neki lett szánva: megértette
és elfogadta. De nem tartotta illendőnek. Majd ha nagyok lesznek, meglátják… S amikor a gondola-
tai idáig értek, peregni kezdett a filmszalag: ki tudja, a bolygón talán van már két, velük egykorú
gyermek, egy fiú meg egy lány, rájuk várnak. Vagy az is lehet, hogy a fiú meg a lány is most közele-
dik a bolygóhoz, hamarosan egymás mellett fog repülni a két űrhajó. Horatio feleségül veszi a lányt,
Hermia hozzámegy a fiúhoz. Népet fognak alapítani…
Horatio nem vesztegette álmodozásra az idejét. Sóhajtott egy nagyot, úgy, mint Simon, és határo-
zott mozdulatokkal tovább irányította a gépet.

11
2… június 7-én jókor felkelt, és odafutott a műszerekhez. Egymás után rótta kis noteszá-
ba a számokat, elővette a fiókból azokat a leegyszerűsített táblázatokat, amelyeket még
Simon állított össze nagy türelemmel, és elmerült számítgatásaiba. Hermia, felébredvén,
számoktól feketéllő papírlap előtt találta a bátyját, amint elmélyülten rágja a ceruzája végét.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Kész – mondta Horatio. – Ide figyelj, csináld meg nekem kilenccel ezt a próbát.
Hermia engedelmesen leült az asztal mellé, az ujjain számolgatott, eltévesztette, újrakezdte, végül
így szólt a bátyjához:
– Pontos.
– Jó – felelte a fiú. – Nyolc óra múlva megérkezünk.
– Megérkezünk!
Hermia tapsolt, majd hirtelen rátört a félelem. Odamentek az ablakhoz. Mialatt aludtak, nagy, fe-
hér gömb bukkant fel az égbolton, egyenesen feléje tartottak.
Horatio egy nagy papírlapra másodpercről másodpercre felírta a tennivalókat, és a lapot fölragasz-
totta maga elé, a falra. Egy kissé remegett a keze. Ő, aki mindig csöndes és tartózkodó volt, kétszer
vagy háromszor is elveszítette a türelmét a nap folyamán. Minden apróságért ráförmedt Hermiára,
egy kitört hegyű ceruzáért, egy poros látcsőért. Hermia keserű szavakkal válaszolt a szidásra, majd
könnyekben tört ki. Titokban félt a bátyjától. Horatio gyöngédséggel, szánalommal elegy haraggal
ültette le maga mellé. A pilótaülés olyan magas volt, hogy a lábuk nem ért le a földre.
– Segítened kell – mondta Horatio, és annyi fensőbbségét vitt a hangjába, amennyit csak tudott.
– Igen, Horatio.
– Mondd meg, hány óra.
Hermia megnézte a kronométert, és fintorogva mondta:
– Huszonegy, tizenhét, tizenöt.
– Mondd a következőt!
Horatio megragadott egy kart.
– Tizennyolc.
A fiú meg akarta húzni a kart. De az magától leereszkedett, lenyomta a kezét. Horatio döbbent
arccal elengedte. A kar egyedül fejezte be a mozgását.
Horatio fölnézett. A fehér gömb a másik ablak keretébe vándorolt. Az űrhajó magától pontosan
betartotta a pályáját.
– Valami nincs rendben? – kérdezte Hermia félénken.
– Dehogynem.
Horatio hosszan, minden szabályt betartva méricskélte a látóvonalat. Amikor kiszámította a vég-
eredményt, felírta, majd odament a papírlaphoz, és látta, hogy tizedesvesszőnyire pontos a számjegy.
– Mi bajod van? – kérdezte Hermia.
– Nem vagyok valami jó matematikus – dünnyögte.
– Akkor leesünk, és összetörjük magunkat?
– Épp ellenkezőleg, a gép magától működik, és sokkal jobban, mintha én vezetném. Megőrültél?
Mi ütött beléd, miért táncolsz?
– Hát nem fogod fel, milyen szerencsénk van? Szép nyugodtan leszállunk, és nem kell csinálnunk
semmit.
– Lehet, hogy így lesz, de én mégis aggódom. Apa nem így mondta.
– Nem számít – válaszolt Hermia –, hiszen megérkezünk.
Horatio szótlanul álldogált, nem tudván mit felelni erre az okoskodásra. És miközben Hermia le-
csillapodva a háztartásban tett-vett, ő újra felkuporodott a pilótaülésbe, készen arra, hogy közbelép-
jen, ha kell.
De nem volt semmi tennivalója. A műszerek, a karok egyre-másra mozogtak, Horatio mindig ide-
jében nyúlt egy-egy kar felé, amely magától indult útjára; egy-egy kapcsoló felé, amely magától kat-
tant, szikrakévét szórva. A gombok ujja közeledtére bemélyedtek a műszerfalba. Horatio megpróbált
semmire se gondolni, főleg azon volt, hogy ne lankadjon el a figyelme, a legkisebb hibát is azonnal
észrevegye. De az űrhajó titokzatosan és hibátlanul magától is beállt az egyetlen lehetséges szögbe.
Majd mindegyik műszer mutatója rácsúszott a nullára.
Horatio leszállt az ülésből.
– Tessék – mondta. – Nem mozgunk.
Együtt mentek a nagy ablakhoz. Alattuk laposan terült el a bolygó. A látóhatár szélén alig-alig
tudtak kivenni egy-egy hajlatot.
Gomolygó anyag fedett be mindent. A gép alatt hirtelen kettévált a gomolygás, és néhány pillanat
múlva, mint egy szélesre tárt ablakon át, megpillantották az alant elterülő világot. Hermia ösztönösen
közelebb hajolt az ablakhoz, kihegyesedő pontban végződő, egyenetlen felületet látott.
– Dél-Amerikához hasonlít – dünnyögte.
A nagyon távoli hazát felidéző emlék bosszantotta Horatiót. A kislány túl sokat lapozgatta Olsson
térképeit, azok voltak a képeskönyvei. De nem a Földre készültek leszállni, a legendagyártás is
odébb van még… Sarkon fordult, és a műszerei fölé hajolt.
– Leszállunk? – kérdezte Hermia.
– Semmit se tudok. Nem látok semmit. Felhők fölött vagyunk.
 De még el se helyezkedett az ülésen, a hatalmas és kényes alkatrészek újra mozgásba lendültek, a
gép lassan lefelé ereszkedett.
A felhők beburkolták őket, Hermia idegesen nevetgélt. Sokáig szálltak, nem sokkal alacsonyab-
ban, mint az imént, de ezúttal nyílegyenesen, sok-sok kilométeren át. Végre kijutottak a felhőkből.
Halovány napfény csillant meg a gép oldalán. A két gyermek odahajolt az ablakhoz, és felkiáltott.
Nyüzsgő város terült el alattuk. Néhány perc, és elsodorják a tetőket. Nagy tömeg ember, férfiak
és nők integettek nekik, repülőszerkezetek raja kísérte őket a levegőben. Egy csónakoktól hemzsegő
folyó kanyarulatait követték egy kis ideig, az emberek lelkesen rázták a fejük fölött az evezőket.
Horatio megfogta Hermia kezét, bámészkodtak, és minden porcikájuk reszketett.
Tágas mezőségen szálltak le, szemben velük mintha rájuk várt volna a sok ember. Kívülről meg-
nyitottak egy ajtót, és friss levegő süvített be a gépbe. Nagyot szippantottak belőle, egészen beleszé-
dültek.
Kényelmes lépcsőt gurítottak az ajtóig, hallották, hogy ismerős nyelven hívják őket. Majd egy
csudaszép ruhába öltözött fiatalember lépett a pilótafülkébe. Mély megindultság látszott az arcán.
„Üdvözöllek benneteket” – valami hasonlót mondott, majd megtorpant, és körbejártatta a tekintetét,
mintha valamit keresne. A két gyermek, egymás kezét fogva, a hátsó falig hátrált.
– Hol vannak a szüléitek? – kérdezte nyájas mosollyal a fiatalember.
Horatio és Hermia csöndben sírdogált, úgy érezték, összeroppan a mellkasuk.
Léptek zaja hallatszott a lépcsőn. A fiatalember fürgén odament az ajtóhoz, kiszólt valamit az ér-
kezőknek, majd egyedül jött vissza.
– Gondolom, te vezetted a gépet – szólt Horatióhoz.
A gyermek alig tudott kipréselni magából egy „igen”-t.
– Nincs egy felnőtt sem a gépben? – kérdezte még egyszer a fiatalember.
Horatio maga elé dünnyögte:
– Január 6-án halt meg az apánk.
– Január? – kérdezte meglepetten a másik. Aztán szapora beszédbe kezdett, szavai ide-oda csa-
pongtak, és a gyerekek megnyugodtak egy kicsit. Amikor a csillagászról mesélt, aki porszemnek
vélte őket, Hermia kacagásban tört ki.
– Mindenki tudta pedig, hogy ez a ti gépetek, de az öregember makacs volt, akár az öszvér. Bár
volt mentsége: évek óta próbálkoztunk kapcsolatba lépni veletek, de nem kaptunk választ. Távolról
irányítottunk benneteket a leszálláshoz, és soha nem érkezett semmiféle útbaigazítás. Elromlott a
rádiótok?
– A rádiónk? – kérdezte értetlenkedve Horatio.
A fiatalember nem faggatózott tovább.
– Százötvenhét évvel ezelőtt indultatok útnak – folytatta. – Nem sokkal az indulás után Eugéne
Olsson feltalálta a gulleniumot, ti persze nem tudhatjátok, mi az. A gullenium jóvoltából igen gyors
űrhajókat tudtunk építeni, nagyon olcsón. Négy hónap se kell hozzá, hogy eljussunk a Földre, és meg
is forduljunk.
A gyerekek nagy szemet meresztettek.
– Így aztán nem pusztaságba érkeztetek, hanem egy népes, megszervezett országba, az új Földre.
Úgy erezhetitek magatokat, mint otthon.
Hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy ezek a gyermekek a csillagok világában születtek.
– Meglátjátok – folytatta –, nagyon szép ez az ország, kedves emberek lakják. Mindenki rátok vár,
benneteket akar üdvözölni. Gyertek velem!
A gyermekek görcsösen fogták egymás kezét, félelem szállta meg őket az embertömeg gondolatá-
ra. Mozdulatlanul álltak, mintha a padlóhoz szögezték volna őket.
A fiatalember még egyszer próbálkozott.
– Nagyon kedves asszony a feleségem, és van két kisgyermekem. Ha meg akartok velük ismer-
kedni, szívesen elviszlek hozzájuk.
Rájuk mosolygott, és visszament a többiekhez.
 Horatio és Hermia átölelték egymást, és keserves zokogásban törtek ki.
Majd szétválva, de anélkül hogy egymás kezét elengedték volna, mosolyt erőltettek az arcukra, és
megindultak a kijárat felé.

FÁZSY ANI KÓ FORDÍT ÁS A

PATRICE DUVIC
E.K.M.
Semmi kifogása nem volt az Evolúciós Kinetikai Művészet ellen. Sőt ellenkezőleg. Egyébként a fele-
sége sem emelt kifogást ellene.
Még emlékezett a néhány nappal korábban folytatott, e témával kapcsolatos vitájukra. Egy bal-
esetről volt szó, amelynek mindketten tanúi voltak: a Haladás Emlékműve egy roppant látványos
átalakulás során jó húsztonnányi öntöttvassal agyonlapított egy csoport járókelőt…
– Hát mit kívánsz tulajdonképpen – mondta a felesége –, ez teljesen rendjén való. Egy Evolúciós
Kinetikai Szobor azzal a céllal készül, hogy fejlődjön. Az ilyen szobor csaknem olyan, mint egy vad-
állat. Végül is az embereknek csak oda kell figyelniük. Mindennap ezrek pusztulnak el autóbaleset
következtében. S vajon ez elfogadható oknak tűnik-e, hogy lemondjunk az autó használatáról? Ugye,
hogy nem! Ezzel szemben azzal az ürüggyel, hogy egy emlékmű megöl mintegy tucatnyi személyt, a
művészetet máris száműznék a társadalomból…
– Ilyesmit soha nem állítottam…
Ami egyébként teljesen megfelelt az igazságnak: ilyesmit soha nem mondott.
És most sem mondta. Még ama tény ellenére sem, hogy a szobor egy rendkívül tetszetős, hegyes
kinövésével nemrég keresztül-kasul lyuggatta a feleségét. Elvégre csak vigyáznia kellett volna magá-
ra. De nem, ő óvatlanul megközelítette az Emlékművet. Nyilván meg akarta nézni, hogy a tisztogató
emberek nem felejtettek-e imitt-amott néhány vérfoltos ruhafoszlányt. S mindezt azért tette, hogy a
hivatalban elképessze valamelyik munkatársnőjét.
Tulajdonképpen egy óra múlva mindez feledésbe merül, elhalványul – gondolta és felsóhajtott. –
Psyc majd gondoskodik arról, hogy az esemény kitörlődjék az agyából. Emlékezetének egy ismét
kiürült része alkalmassá válik egy sereg új információ, egészen friss emlék befogadására. Az utóbbi
napok csúcsforgalmi időszaka után jól megérdemelt pihenés vár rá.
Noha minden erejét összeszedte, hogy bírja az iramot, az események túl gyorsan követték egy-
mást. Amit érzett, azt az Emlékmű végső soron igen jól ki tudta fejezni. Néhány évvel korábban a
Haladást ábrázoló Emlékmű afféle jelképes alak lett volna, semmibe meredő tekintettel, zilált hajzat-
tal, amint egyik lábát határozott mozdulattal a másik elé helyezi. Ezzel szemben a kinetikai szobrász
egy absztrakt figurát alkotott, különböző feszültségek egymásnak ellentmondó vagy egymást kiegé-
szítő kereszteződését, egy napról napra továbbalakuló művet. A kőből, fémből, műanyagból készült
Változást, amely szüntelenül növekszik, terebélyesedik, lassan helyet változtat, és néhány nappal
később – más formában – visszatér kiindulási pontjára.

Az Emlékmű jelenleg a fákkal beültetett térnek több mint a felét foglalta el. Saját szubsztanciájába
integrált mintegy húsz fát, néhány betonpadot és tilosban parkoló autót. Az utóbbi nem volt tisztes-
séges eljárás részéről, mivel előzőleg a parkolást tiltó táblákat is abszorbeálta. .
Az Emlékmű – hasonszőrű társaitól e tekintetben is elütve – utilitárius jelleggel bírt, mert jelentős
mértékben csökkentette az utcaseprők munkáját. A szomszédságában lakó emberek, a kíváncsisko-
dók, a gyerekek, valamint a művészet rajongói különféle hulladékokat hoztak neki, ócska konzerv-
dobozokat, használhatatlan villamos háztartási készülékeket, divatjamúlt bútorokat, a legelképzelhe-
tetlenebb holmikat. Az Emlékmű pedig mindezt visszajuttatta a köráramlatba, átalakította, asszimi-
lálta, önmaga részévé tette.
Egy idő óta azonban veszélyes volt megközelíteni. Egyre többen estek áldozatául. Megsebesítette
az embereket, gyilkolt. Látszólag csupán „meghibásodott”. Az Emlékműnek nem volt saját akarata,
kivéve azt, hogy a lehető legharmonikusabban növekedjék. De mégis kísértett a gondolat, hogy a
kinetikai szobrász vajon nem látta-e előre az ilyen balesetek óhatatlan bekövetkeztét. Sőt mi több,
talán kívánta, akarta is, esetleg éppen így programozta be alkotását?
Az allegória szépsége végett…
A Haladás áldozatokat követel. Ez szabályszerű és elkerülhetetlen.
Nem szükségszerű-e tehát, ha az Emlékmű megérti s egy bizonyos módon kifejezésre juttatja azt a
mélyenszántó realitást, amelyet minden civilizált lénynek tudnia kell: Ha rántottát akarsz sütni, fel
kell törnöd a tojásokat.
Az egyetlen kérdés: vajon a jövendőnek szükségképp hasonlítania kell-e a rántottára?…
Miért nem inkább egy kiscsibére?
Mindenesetre – gondolta – ez nem az ÉN problémám. Épp elég illetékes személy akad, hogy az
ilyen ügyekben döntsön, s ha ők a rántotta mellett szavaznak, bizonyára számos okuk van rá, az ada-
tok tekintélyes tömegére alapozott kitűnő okok…
Az ő problémája az alkalmazkodás, a harmonikus együttélés a változás teljében lévő társadalom-
mal és környezettel.
Ami nem is mindig olyan könnyű. Elkerülni a pillanatonként ráleselkedő lelki megrázkódtatáso-
kat, működőképes állapotban tartani az idegeket meg az agyat – mindez már nem annyira magától
értetődő. Eljutni a derűs közérzet, a kívánatos relaxáció állapotába, bárki bármit mondjon is, megkö-
vetel némi eredendő pszichológiai készséget.
Ezt a készséget azonban keservesen hiányolta, s erre a legjobb bizonyíték a felesége halála volt.
Az eseményt korántsem egy változás jelentkezésének tekintette, valamely naponta észlelt változás-
nak, amelyhez különösebb nehézség nélkül alkalmazkodott, hanem szinte traumatikus jellegű sokk-
nak érezte. Talán a fáradtság vagy egy szokatlanul kimerítő munkanap miatt. Mindez azonban ko-
rántsem elegendő, hogy mindenre magyarázatot adjon.
Nevezetesen: miért igyekszik mindig és mindent megmagyarázni?
Ezért aztán ahelyett, hogy mint bárki más, kérdezősködés nélkül megelégedett volna az Emlékmű
látványában való gyönyörködéssel, mindenáron magyarázatot keresett a működésére.
Szerencsére az adatbank töméntelen információt tárolt e témáról. Például azt, hogy a szobor egy
bizonyos számú paraméter függvényeként fejlődik. Ilyen paraméter az atmoszféra széngáztartalma,
némely pénzegység inflációs szintje, a gabonafélék, a kakaó, a cirkónium árfolyama, a korszakok
gúlájának fejlődése Zanzibár szigetén, a szénhidrogénnel borított óceánok felülete, az autórádiók
kelendősége Monaco hercegségben csakúgy, mint a különféle villamos háztartási készülékek repre-
zentatív választéka, a folyóvizek hőmérséklete, a depresszió ellen használt gyógyszerek fogyasztása
stb. Mindent összevetve, több mint háromszáz gondosan megválogatott paraméterről volt szó.
Minél gyorsabban fejlődtek a paraméterek, annál inkább felgyorsultak az Emlékmű átalakulásai.
Ő azonban az effajta információkat nem tartotta elegendőnek: többet szeretett volna tudni. Ismerni
akarta a művész igazi szándékait. Vajon kezdettől fogva volt-e egy határozott koncepciója műve le-
endő fejlődéséről? Vagy csupán szórakoztató experimentális kísérletnek tekintette? Alkotott-e azo-
nos típusú más szobrokat is, vagy ez csupán egyedi mű lenne? Léteznek-e hasonló Emlékművek a
földgolyó más pontjain is? Más paraméterek függvényeként fejlődve…
Az ablakon át futó pillantást vetett a térre. Az Emlékmű megváltoztatta a színét. A néhány pilla-
nattal korábban a rá annyira jellemző szivárványos fények helyett most egy narancssárga árnyalatú
pattanásfélét látott. A teteje körül lebegő áttetsző fátyol hasadozni kezdett. A szobor éppen most vál-
tozott. A fátyolból nemsokára csak egy olyan gyűrű marad, amilyen némely gombaféle tövét ékesíti.
Ez a gyűrű később, a szobor növekedése során, szintén el fog tűnni…
A szobor növekedése!…
 Egy hirtelen jött felismerés hatására a relaxációs karosszékbe hanyatlott, kezében egy doboz ideg-
nyugtatóval. Semmi jel nem mutatott arra, hogy az Emlékmű növekedése abbamaradna. Épp ellen-
kezőleg. Az átváltozásoknál valójában általános jelenség a felgyorsulás folyamata. Egy hónap múlva,
de talán még előbb, a tér nem lesz elég tágas a szobor számára. Márpedig az ő lakása a térre néz. Ha
nem költözik el innen a lehető legsürgősebben, félő, hogy egy szép reggel az Evolúciós Kinetikai
Művészet egyik alkotása szerves részeként ébred.
Lenyelt két pirulát, majd megnyugodva telefonált: felmondta a lakását. Aztán elővett egy memo-
ívet, és diktálni kezdett: „Emlékmű növekedése. Tértől távol eső új lakást keresni.”
Alighogy rögzítette a memo-ív szövegét, megérkezett Psyc. A kezelés nem tartott sokáig: tíz
perccel később mindent elfelejtett, ami a feleségére vonatkozott. Létezésének valamennyi nyoma
eltűnt az emlékezetéből. Az asszony személyes holmijait elszállították, és visszajuttatták a köráram-
latba, s ezzel egyidejűleg az értéktárgyai árának megfelelő összeget rávezették a folyószámlájára,
amelyet néhány pillanattal korábban némileg megcsapoltak, amikor kifizették Psyc honoráriumát,
hozzászámítva a kiszállási költséget is.
Bámulatosan frissnek és könnyűnek érezte magát. Több nappal megfiatalodott, és azon tűnődött,
vajon miért nem veszi gyakrabban igénybe a kémiai amnéziát. Fogalma sem volt arról, hogy az
imént mit töröltetett ki az emlékezetéből, de nem is ragaszkodott ahhoz, hogy tudjon róla. Ha úgy
döntött, hogy felejteni akar, nyilván nyomós oka volt rá. ÉS éppolyan abszurd, mint felesleges lett
volna az emlékezés megkísérlése.
Jobban teszi, ha most teljes mértékben átadja magát a testét elárasztó ernyedtség szédületesen
nagyszerű, mámorító érzésének, s kihasználja, hogy immár nehézség nélkül magába fogadhat egy
tekintélyes mennyiségű új információt.
Miután hosszasan élvezte emlékezete részleges ürességét, három különböző altatót vett be, s azzal
az új erővel kecsegtető bizonyossággal tért nyugovóra, hogy másnap egy érdekfeszítően izgalmas
napja lesz.

Hét órakor ébredt, készen arra, hogy olyan lelkesedéssel vágjon neki a délelőttnek, amilyet már hetek
óta nem érzett. Bekapcsolta video-érzékelőjét, hogy tudomást szerezzen a legutóbbi memo-
feljegyzésekről. A „személyi” rovatban kevés adat szerepelt: az a két mondat, amit előző nap ő maga
diktált, közvetlenül Psyc érkezése előtt, továbbá három másik hír a munkaadójától, aki értesítette,
hogy a vállalatot, ahol dolgozott, megvásárolta egy konkurrens cég; hogy egy tűzeset következtében
megváltozott a hivatalának címe; s hogy irodafőnöke meg nem határozott, de nyilván magánjellegű
okok miatt öngyilkosságot követett el.
Remek! Ez majd kissé megtöri a munkahelyén néhány nap óta uralkodó egyhangúságot…
Reggelijét kortyolgatva, rátért a „közérdekű” memo-feljegyzések rovatára. Itt már inkább torlód-
tak az információk. Megtudta, hogy az éjszaka folyamán három helyi jellegű viszály tört ki, ezzel
szemben csupán két helyen rendeltek el ideiglenes tűzszünetet. Egy ötezer lakosú várost ki kellett
üríteni valamilyen jelentéktelen baleset következtében. A kormány elégedetten állapította meg, hogy
az utóbbi tizenkét órában az árak csak 1,8 százalékkal emelkedtek, s e hír hallatán európai
szomszédaink minden bizonnyal elsápadnak az irigységtől. Letartóztattak egy tizenhatom éves gim-
nazistát, aki bubópestis-mikrobákat tenyésztett. Számos vihart jósoltak, valamint néhány békaesőt a
párizsi településen. A politikai hírmagyarázók különböző feltevésekbe bonyolódtak egy rövid mon-
dattal kapcsolatban, amelyet előző nap az ellenzék egyik vezetője mondott: sokan csak egyszerű
nyelvbotlásnak vélték, mások nyugtalanító visszhangot keltő szójátéknak. A tőzsde mindazonáltal
nem reagált: köszöni szépen, jól érzi magát. Egyébként ajánlatos ügyelni a hangyákra. Néhány fajtá-
juk valóban hordozója lehet a fertőző májgyulladás vírusának.
Végezetül egy érdekes információ: a vírusos májgyulladás eseteiben alkalmazott gyógykezelések
száma az Emlékmű növekedését befolyásoló paraméterek egyike. Az ablakhoz lépett és megállapí-
totta, hogy a szobor valóban terjedelmesebb lett, méghozzá nem is elhanyagolható mértékben. Kissé
megbánta, hogy a költözködés mellett döntött. De így határozott, s az őt erre ösztönző okok kétség-
kívül helytállóak.
Helytállóaknak kell lenniük. Mert emlékezett, amikor annak idején minden követ megmozgatott,
hogy éppen ezt a lakást kapja, és ne egy másikat. És pontosan azért, mert a lakás ablakából szemmel
követhette az Emlékmű átváltozásait. Az általa diktált memo-feljegyzés azonban félreérthetetlen
volt: „Emlékmű növekedése. Tértől távol eső új lakást keresni.” E két mondatot a személyi kódszám,
valamint a rögzítés időpontja követte. Szemrehányást tett magának, hogy nem volt részletezőbb. De
bárhogy is van, szóba se jöhet, hogy megmásítsa elhatározását. Különben sem lenne értelme holmi
aggályoskodásnak. Messzemenően kívánatosabb, ha a fennmaradó három napot a lehető legjobban
kihasználja, s mielőtt el kell hagynia a lakást, élvezi a szeme előtt zajló látványosságot.
Elhelyezkedett az ablak mellett, hogy amíg befejezi a reggelijét, addig is szemmel tarthassa a
szobrot.
Valóságos tűzijáték!
Vagy a májgyulladás-járvány öltött jelentős méretet, vagy egyéb paraméterek fejlődtek feltűnő
módon. Az Emlékművet színes lángnyelvek burkolták be, kirajzolva az egymásba fonódó díszítmé-
nyeket, amelyek csaknem zenei ritmus szerint lüktetve csoportosultak át, hogy virágpártákat alkos-
sanak. A látványt oly szépnek találta, hogy nem is értette meg azonnal a jelentőségét.
Amikor felfogta a látottakat, úgy érezte, mintha testét jeges borzongás járná át.
A szobrot megtámadták.
És a szobor védekezett.
Megtámadni az Emlékművet! Úgy vélte, hogy az eset eltér a szabályostól. Miféle beteg agyban
keletkezhetett ilyen elképesztő terv? Persze, történt néhány baleset, de ezek semmi esetre sem iga-
zolhatják a szobor lerombolását célzó kísérletet. Mert nyilvánvaló, hogy VALAKIK éppen ezzel
próbálkoznak.
Egy soron kívüli, sürgős memo-feljegyzés adásátjelző csengetés hallatán összerezzent. A szöveg
világos volt, tömör, akár egy távirat: Események alakulása miatt lakást elhagyni szigorúan tilos.
Életveszély. Kapcsolja Helyi Információt.
Még az izgalomtól áthatva nyomta meg receptorának billentyűjét, majd visszatért az ablakhoz, de
előzőleg ellátta magát a körülményeknek megfelelő, különböző pirulák készletével.

Odakint javában tombolt a harc. Az Emlékmű most egy páncélos teknősbéka küllemét öltötte fel,
s a pajzsok közül időnként előbukkantak a néhány pillanattal korábban látott, hajnalka-
virágszirmokra emlékeztető párták. És e párták közepén vakító fehér tűzgolyók formálódtak, ide-oda
cikázva gördültek végig a téren, majd a támadókra rontottak. Amint megérintettek egy-egy ember-
csoportot, egy ásóban és kis seprűben végződő csáp máris összeszedte maradványaikat, és visszajut-
tatta a Teknősbéka belsejébe. A szobor pedig, kihasználva az újabb nyersanyagszállítmányt, még egy
keveset növekedett.
A lakás elhagyásának tilalma nagyon is kapóra jött. Lehetővé tette, hogy percről percre kövesse e
nem remélt látványosság fejleményeit. A hűtő- meg a gyógyszerszekrény színültig tele volt. Nem
fenyegette veszély, hogy bármit is nélkülöznie kelljen. Valójában egy több napig tartó ostromot is
kibírt volna. Egyébként Psyc látogatásának jóvoltából csodálatosan kipihentnek érezte magát, szel-
leme megszabadult a nyilván jelentéktelen apróságoktól és gondoktól, amelyeknek felhalmozódása
azonban mégis akadályozhatta volna a kínálkozó alkalom tökéletes élvezetében.
Utolsó órái ebben a lakásban feledhetetlennek ígérkeztek. Valóságos apoteózis! Szinte lubickolt a
felfokozott lelkesedésben, mintha valami nagyon régen várt pillanatot élne át…
Talán éppen erről van szó. Elvégre ha annak idején ezt a térhez oly közeli lakást választotta, nyil-
ván nem véletlenül tette. Annál is inkább, mert amikor ideköltözött, az Emlékmű még viszonylag
csak szerény kiterjedésű szobor volt, távolról sem olyan mutatós, mint ma. Ennek már két éve. Egy
örökkévalóság… Ebben az időszakban többször változtatott munkát és munkaadót, semhogy meg
tudná számlálni. Egyébként miért is számolná? E célra ott vannak az ordinátorok, az elektromos
agyak: azok pontosan számon tartják az efféle dolgokat, a változtatás jutalmazásának megfelelő
nyugdíjpontokat osztogatva, hogy ily módon is szorgalmazzák a foglalkoztatottság mobilitását. Két
év… A mai időkben talán ez is egyfajta rekord, ami valószínűleg sok nyugdíjpontot fog eredmé-
nyezni, mivel az öregségi nyugdíjak kiszámításánál a mobilitást e téren is számításba veszik
Az Emlékmű közelségét azonban elegendő oknak tartotta, hogy ragaszkodjék a lakáshoz, bármi-
lyen következményei legyenek is. Ami a nyugdíjpontokat illeti, eszébe sem jutottak. Mintha biztosan
tudta volna, hogy soha nem ér el olyan magas kort, hogy érvényesíthesse jogait.
Soha nem töprengett azon, vajon honnan eredhet ez a bizonyosság.

Mint ahogy előre várta (várta?), a Helyi Információ az Emlékmű „ismeretlen okból történt meg-
hibásodását” emlegette, a „szakértők egy csoportja azonban már mindent elkövet az ok tisztázására”.
Persze – gondolta –, az információ szakértőinek agyában csakis „meghibásodásról” vagy „baleset-
ről” lehet szó. Ki tudja, talán még a „szabotázskísérlet” kifejezés is elhangzott. Szóba se kerülhet az
igazság elfogadása, annak beismerése, hogy a szobor ma csakúgy, mint tegnap, szabályosan műkö-
dött; hogy csakis a beprogramozásának engedelmeskedett. És ha veszélyessé vált, az csak a paramé-
terek frenetikus fejlődésének tudható be. A szobrász valószínűleg valami vészjelfélének tervezte. De
ahelyett hogy tekintetbe vették volna e figyelmeztetést, VALAKIK úgy határoztak, hogy elnémítják
ezt a kettős értelmű jelképet. Az Emlékmű azonban védekezett. Úgy programozták be, hogy véde-
kezzen.
Az ablakból egy pillantást vetett a „szakértőkre”. Városi intervenciós tankok és lézersugarak… Ez
sokat elárult szakértői módszereik finomságáról. A hülyék – gondolta. S egy bizonyos módon – ha-
csak nem egy meghatározott paraméterről van szó – a hülyeség csak úgy sugárzott mindegyikükből.
A hülyeség szobra. A Hülyeség, evolúciós kinetikai szobor…
Kétkedő ábrázattal bólintott, ajkán halvány mosollyal.
A lázas lelkesedés elszállt belőle. Végérvényesen.

Jóllehet a szobor fizikailag még nem asszimilálta őket, a Városi Intervenciós Erők, pusztán akció-
juk révén, már szerves részévé váltak. Az Emlékmű most több volt holmi egyszerű evolúciós szo-
bornál: színpadias tüntetés volt, happening a színészekké előlépett nézők akaratlan részvételével,
pszichodráma, totális látványosság.
Ezt a hatást mintha maga az Emlékmű is igyekezett volna érzékeltetni. Méghozzá némi humorral.
Bár nem mondott le arról, hogy szembeszálljon a támadókkal, a robotszendvicsek valóságos hadse-
regét szórta szét a városban.
Feltételezhetően azért, hogy az események fejleményeinek beható szemlélésére ösztönözze a la-
kosságot. Megfigyelőhelyéről, az ablakpárkányra könyökölve, igyekezett kibetűzni néhány feliratot.
Nem maradt rá ideje. A támadók – mintha csak e védtelen céltáblákon akartak volna bosszút állni
kudarcukért – csakhamar hamuvá zúzták őket.
A teknősbéka tetején megjelent egy hatalmas, becsukódott lótuszvirágra emlékeztető alakzat. Az
Emlékmű szünetet tartott. Ha tömege nem rázkódik egy alig észrevehető remegéstől, azt hihették
volna, hogy nem működik többé.
Véget nem érőn múltak a percek, s ő megigézve bámult. Ez az igézet azonban már nem esztétikai
jellegű volt: rettegéssel keveredett. Az imént ugyanis tudatára ébredt, hogy a kinetikus szobor több
holmi vészjelnél. Ultimátum volt. Lassú émelygés fogta el. Tekintetét nem tudta elfordítani a térről,
még annyi időre sem, hogy bevegye azokat a gyógyszereket, amelyek kiragadhatták volna az undor
meg a düh e különös keverékéből.
Lehetséges, hogy AZOK nem értették meg? Hogy AZOK nem hajlandók megérteni? A szobor to-
vább fog burjánzani. Elfoglalja a teret, aztán az egész várost, aztán…
Terjeszkedése megfékezésére csupán egyetlen eszköz létezik. És ez bizonyára nem egy ilyen os-
toba módon végrehajtott támadás.
Mindenki megdöglik. Mindnyájan megdöglünk.
 Hülyék, hülyék! Ez lehetetlen…
Am ugyanakkor az elégedettség furcsa érzése vett erőt rajta. Ő megértette. Ő tudta. Ő nem hülye.

A lótuszvirág kissé széttárta szirmait, vontatottan, mint valami filmben, ahol felgyorsítják a növé-
nyek növekedését. A kehely közepén rózsaszínű massza lüktetett. Azonnal megértette, hogy a masz-
sza eleven, s ezen nem is csodálkozott: végső soron a biológia lényeges alkotóeleme a haladásért
folytatott versenynek, és logikátlan lett volna, ha éppen itt nem találkozik az allegóriával. De néhány
tized másodpercre volt szüksége, amíg felfogta, hogy miből van ez a massza.
Egymás mellett zsúfolódó, mintegy összepréselt, meztelen emberekből. Több százan, talán ezren
is lehettek. Valamennyien egyformák voltak, s az arcuk kissé ismerősnek tűnt. Csupasz testek hagy-
ták el a virág közepét, hogy menetet alkotva ereszkedjenek alá a lépcsőkké vált szirmok mentén.
Beszélni kezdtek. Egyetlen hangon. Egy kétségbeesés szülte titok roppant suttogásával:
– Álljatok meg!… Figyeljetek!… Az Emlékmű csupán gépezet. A növekedése bizonyos számú
paraméterek függvénye. A paraméterek a következők: első paraméter…
Hirtelen rádöbbent, hogy miért látta oly furcsán ismerősnek a tüntetők arcát. Az ő arca volt, az ő
néhány évvel korábbi arca. Abból az időből, amikor megalkotta a szobrot. Ő alkotta meg. Ezt most
természetesnek tartotta: ő volt a szobrász. És az ő aláírása ez a sok száz, az övével azonos arc. A tes-
téből elvett néhány sejt genetikus kódjának hordozói: az Emlékmű ezekből kiindulva sorozatban
gyártotta a róla készült másolatokat, amelyek most zsarolás formájában mormolják véget nem érő
litániájukat. Az Emlékmű pokoli gépezet. Csak egyetlen módon lehet megállítani: ha befolyásolják a
paramétereket. Amíg azonban nagy N-nel folytatódik a növekedés, a gyárosok meg a vezető politi-
kusok növekedése, addig ő is növekedik, mindaddig, amíg elkerülhetetlenül, nyugodt biztonsággal
felfalja a bolygót.
– …kilencedik paraméter…
Lézersugárnyalábok járták át a tüntetők testét.
A lézersugarak alkalmazása a harminchetedik paraméter volt.
A város alatt, a kanálisokban, a csatornarendszerek és gázvezetékek mentén a szobor gyökerei
több tucat méternyit haladtak előre.
A szobrász az ablakból hitetlenkedve nézte a felszabdalt, megszenesedett hullákat. Vérpatakok
csurogtak lefelé a szirmok peremén. Noha az Emlékmű az ő alkotása, nem tudja megállítani az öl-
döklést. Végképp tehetetlen volt, s ha valaha ismerte is a gépezet esetleges sebezhető pontját, már
elfelejtette, Psyc gondos kezelése révén kitöröltette az agyából…
S ha ezt tette – gondolta –, bizonyára jó oka volt rá. Végül is ha rántottát akarsz sütni, fel kell tör-
nöd a tojásokat – tette hozzá ironikus mosollyal.
A mosolya fájt neki.
Lassan, csaknem gépiesen levetkőzött. Meztelenül megállt a tükör előtt, és megnézte magát. Egy
parányi heget vett észre a bordái magasságában. A bordák… hát persze! Szegény hülye. Azt is meg-
állapította, hogy piszkos a lába. De ennek többé már nem volt különösebb jelentősége.
Kinyitotta az ajtót, kilépett az utcára, és elindult a támadók felé.
Nem volt ideje megmondani nekik, hogy mi a harminchetedik paraméter.
A lézersugarak alkalmazása…
A szobor gyökerei a város alatt néhány centiméterrel előbbre kúsztak… Az Emlékmű nemsokára
készen áll egy újabb átváltozásra.

GYÁROS ERZSÉBET FORDÍT ÁS A

 DÁNIEL WALTHER

WILOVYI
Ismét repülő csészealjakat láttak. Az újságok gúnyolódtak – képzelhetik! –, mások tele szájjal fe-
csegtek, de valójában senki nem vette komolyan a dolgot. A repülő csészealj éppolyan társalgási
téma volt, mint a divat vagy a politika. Továbbra is bombákat meg rakétákat lőttek ki az űrbe. Tö-
mérdek műhold keringett a Föld körül, egyre szűkebb köröket írva le. Szokás szerint némelyek a
világ végét jövendölték, mások a tudomány hatalomra jutásáról szónokoltak, egy erős kisebbség pe-
dig hallgatott, noha valójában éppígy gondolkodott.
Tulajdonképpen semmi különös nem történt. Harcoltak, holott nem volt háború. Háborúról nem
illett beszélni.
MAKE LOVE NOT WAR!

Zászlókat hordozó fiatal férfiak és fiatal nők – hajukba tűzött virággal – elárasztották az utcákat,
hosszasan ácsorogtak a tereken, és fennhangon hirdették:

A PROBLÉMÁK MEGOLDÁSA A MARIJUANA!

Továbbá azt, hogy:

SZERESSÜK EGYMÁST!

Kétes tisztaságú próféták bukkantak elő, szónokoltak, prédikáltak, virágokba, rózsaszirmokba,

mocsokba és Arábia illatszereibe burkolództak, s az orrukba gyömöszölt kábítófüvekkel haltak meg.

MAKE LOVE NOT WAR!

Ez egy magas rácskerítéssel körülvett, hatalmas kert volt. A bejáratnál rózsaszínű köntösbe öltö-
zött őrszemek álltak, s köntösük alatt görgős sípok, kézigránátok és automata pisztolyok rejtőztek.
Az őrök széles mosollyal tessékelték az embereket a parkba, amelynek rácskerítésébe villanyáramot
vezettek.
A kert kapuja fölött óriási táblát helyeztek el, rajta világító felirat hirdette:

ÉDENKERT
SZABAD BEMENET
TŰZZETEK VIRÁGOT A HAJATOKBA!

És az illatos, mosolygó, engedelmes tömeg libasorban megindult befelé.

Így szólították egymást: „fivérem, nővérem, szerelmem, kedvesem…” és kábítószeres üvegcséket
meg Marie-Jeannette cigarettákat ajándékoztak egymásnak.
„Szippantsatok, füstöljetek, igyatok, s egy tarkabarka világot fogtok látni!”
Mindenfelé zenészek dudáltak, balalajkáztak, trombitáltak és cintányéroztak. Fiatal nők táncoltak,
pörögtek-forogtak, és az élő sövény között nagy testű, szelídített veszett kutyák szimatoltak. Szökő-
kutak frissítették a levegőt, ragyogó záporként permeteztek a magasba, és színes léggömbök röppen-
tek az ég felé, majd szétpattanva virágesőt bocsátottak alá. Zenekarok játszottak ezernyi dallamot, a
hangszórók ritmikus zsoltárokat recsegtek, és az emelvényeken keletiesen öltözött férfiak békésen
szónokoltak az álom birodalmáról meg a Kábítószeres Atyák dinasztiájáról:

ENGEDJETEK BENNÜNKET ÁLMODNI!

MERT Ml SZERETNI, ÁLMODNI, ÉNEKELNI, TÁNCOLNI AKARUNK!
ÉRETLEN MÁKOT AKARUNK SZEDNI A KELŐ NAP KIRÁLYSÁGÁBAN,
A MEGSZÁMLÁLHATATLAN ÁLMOK KIRÁLYSÁGÁBAN!
LÉLEGEZNI AKARUNK A SZÁNKKAL, ORRUNKKAL, BŐRÜNKKEL.
RÓZSÁT AKARUNK SZEDNI A CÉDRON VÖLGYÉBEN,
AZ ÖRÖKKÉ TARTÓ GYÖNYÖRÖK KERTJÉBEN!
MERT Ml SZERETJÜK EGYMÁST.
MERT MI SZERETÜNK BENNETEKET,
WE LOVE YOU! WILOVYI!
SZERETJÜK AZ EGÉSZ VILÁGOT!

Az egész világot szerették, de az egész világ elnéző mosollyal engedte, hogy virágot szedjenek. S
miközben jázminbombák pattantak szét az Édenkert fölött, a zord földi kertekben napalmbombák
robbantak. Ami eléggé feltűnő különbség.
A zöldellő növények tágas négyszögének közepén vágott virágokból halmozott hegy emelkedett.
A virágok között férfiak és nők kúsztak, egymást keresve, s ha összetalálkoztak, megértették egy-
mással, hogy szeretkezve szeretik egymást. Ez egyszerű és azonnal érthető módszernek bizonyult.
Fűszeres olajokkal átitatott orpheon és sok más egzotikus hangszer muzsikájára a párok százai ad-
ták át magukat a feltűnően erotikus táncok élvezetének.

MINDENT SZABAD! És ami még ennél is több: SEMMI SEM TILOS!

MERT, MERT, MERT
SZERETJÜK EGYMÁST, SZERETJÜK EGYMÁST,
A VILÁG EGY SZÁL VIRÁG,
EGYETLEN, ÓRIÁS, NAGY VIRÁG,
A VILÁG SZÍNEIBEN TÜNDÖKLŐ VIRÁG!

Varázslók, akik ninivei vagy babiloni varázslóknak akartak látszani, csillagjóslatokkal teleírt,
hosszú pergamentekercseket göngyöltek ki, és az igazságról harsogtak a tömegnek. A Kiválasztottak
Elkerülhetetlen Győzelméről szónokoltak a Filiszteusok fölött, de nem jutottak el odáig, hogy lelep-
lezzék akár az egyik, akár a másik fél kilétét. Rózsa- meg jácintfegyverekkel vívott nagy háborút
jövendöltek, párnák, friss fű és lekaszált széna között, hatalmas jázminasztagokban. Végül végtelen
hosszú szárú pipákat húztak elő tarisznyájukból, és ujjaik között ópiumgolyócskákat gyúrogattak.
„Szippantsátok, szippantsátok, szippantsátok a jó Chandoot! Szívjátok magatokba az élet titkát!
Szívjátok magatokba a szerelmet, szívjátok magatokba az orgazmust! Meneküljetek, meneküljetek!
Olvadjatok be az Egyetemes Szerelembe! Váljatok nappá, váljatok szélkakassá a világűrben, olvad-
jatok bele az Egyetemes Nagy Álomba! Váljatok kristályméhekké a MINDENSÉG óriási kelyhében!
Fivéreim, nővéreim, szép piros szerelmeim!”
Kendőzött szemű, festett ajkú fiatalok körtáncot jártak, és szelídített farkaséhoz hasonló, fehéren
villogó foguk között suttogták: „Wilovyi! Wilovyi!” Farukat, mint szép elefántcsont íjakat, kifeszí-
tették, és hajlékony nyakuk körül vakító fehér szirmokból font füzéreket lobogtattak. Muzsikusaik
hárfán és pánsípon játszottak, ők pedig szétszéledtek egy tövis nélküli rózsákkal beültetett teraszon.
„Wilovyi! Wilovyi!” – énekelték állhatatosan.
Délután öt óra volt, délután öt óra, egy, a Föld bármely más napjához hasonló napon.
Ide-oda ingott a feje, és elengedte magát, hadd ringassa az Édenkertben kedvesen kanyargó Szerelmi
Kisvasút döcögése. Fél karjával átölelte szomszédnője vállát, mereven nézett maga elé, és szorgal-
masan szívta apróra vágott kenderrel töltött cigarettáját.
Amikor a Szerelmi Kisvasút megállt, szomszédnője kijelentette: „Szeretlek, és hamarosan újra
megkereslek…” Ő persze tudta, hogy ez csak afféle szólam, mivel útitársa az imént egyáltalán nem
akart beszélni. Nézte, amint a nő eltávolodik, titokban lefényképezte a sötétpiros bőrzakója gombjá-
ban ügyesen elrejtett kis készülékkel, némi habozás után elhajította marihuánás cigarettáját, majd
megigazgatta a haját díszítő fehér virágot, mert az kitartóan csiklandozta a fülcimpáját. Ezután tüs-
tént behatolt a rózsabimbókkal teleszórt, meztelen testrészeket formázó bálványok imádóinak töme-
gébe. Bőven akadt témája, hogy hiteles forrásokból merítve, tartalmas, jó újságcikket írhasson. Né-
hány verset is, de majd csak később, és kizárólag saját maga számára, ha eljön az ideje! Régebben
gyakran írt ilyen, az új összhangzatoktól elütő stanzákat. Pedig a kiadók biztosították arról, hogy
száz meg száz kevésbé veszélyes és jövedelmezőbb mesterség is létezik, mint az irodalom…
Az imént szívott kábítószertől kissé szédelgett. Ugyancsak régebben, mint trombonos, ifjúkorának
szép dzsesszmuzsikáját játszotta a félhomályos lokálokban, s a Rettenetes Kábítószerbrigád szeme
láttára szippantgatta a Kelet csalafintaságait! Ma azonban természetesen egészen más a helyzet!
Mindenki sokkal elnézőbb lett. A toleranciát szabályozták, s úgy tűnik, kötelezővé tették. És ha el-
gondolja… szédült a feje… ha elgondolja, hogy egy fekete bőrűt valaha négernek merészeltek ne-
vezni! Mindezek ellenére jó idők jártak akkoriban. A lokálokban vágni lehetett a füstöt, recsegtek a
szárnykürtök, a dobverők elszabadult táncot jártak a fénylő dobok fölött, s a charlestonok úgy ra-
gyogtak, akár a lámpák cifra alja!
LOVE, AMOUR, LIEBE, AMOR, AMORE! – az ó- és az újvilág valamennyi nyelvén. I love
you. Tu m'aimes? Wir lieben Euch!
De mert a túláradó szeretet tényleges bizonyításának nem volt harminchatféle módja, mindenki
alkalomszerűen, vaktában szeretkezett, de azért ügyeltek, hová teszik a lábukat.
SZERELEM, SZERELEM, és virágfolyamok Buddha és Apolló lábánál, illatozó Mississippik és
Guadalquivirek a kígyóember-szobrok körül. És a magamutogató tömeg, amely mohó vággyal kívánt
eltűnni álmaiban, hogy elfeledkezzen a világról, amely egyik pillanatról a másikra füstté enyészhet.
Közelebb ment a vízmedence pereméhez. A levegőben édes, meghatározhatatlan illat lebegett.
Meztelen testek tülekedtek a medencében, s úgy látta, mintha a vakító fehérségű hullámok a vízben
hempergő testek napsütötte barnaságával lennének behintve. Micsoda ünnep! Okkersárga ünnep a
vízfelszínén szétszórt liliomok fehérsége, a műsorból kitörölt, hiányzó szüzességet jelképező és egy-
ben majmoló, alabástromréteget formáló liliomok között. Meztelen ifjak röppentek a magasba fékte-
len kiáltásokkal, a vízbe vetették magukat, majd tépett szirmokkal vegyült nedves sugárkévék köze-
pette szökkentek fel ismét. Fivéreik által elkapva, pánikot mímelve paskolták a vizet, s úgy tettek,
mintha félnének a szerelemmel színültig telt kezektől. Hajukból jelképek gyanánt hullottak a virá-
gok, ós elkeveredtek a medence vizét borító töméntelen virággal. Meztelen nők ugrottak a parfümös
medencébe, összekuszálódott karokkal és lábakkal, erőltetett kacajkitörésekkel bukkantak fel, s már-
is átengedték magukat a sürgető simogatásoknak.
Titokban néhány fényképet készített, eltűnődve, hogy a látottak mennyire vonzzák vagy taszítják,
és távozófélben eszébe jutott a nő, aki azzal búcsúzott tőle: „Hamarosan újra megkereslek…”
Nagyon lassan érezni kezdte, hogy szomorú, öreg és talán nem is idevaló. Egy váratlan csiklando-
zás eszébe juttatta a hajából kihullani készülő virágot. Két ujjával megfogta a szárát, és a szájába
vette. Bőrzekéje zsebéből előhalászott egy cigarettát, egy teljesen ártalmatlan cigarettát, kicserélte a
virággal, és jobb híján rágyújtott. Az első szippantásnál egy kéz nehezedett a vállára.
– Tégy virágot a hajadba, fivérem – suttogta valaki –, tégy virágot a hajadba…
Odafordult, s közvetlenül az arca mellett egy elpuhult, nőies ábrázatot pillantott meg.
– Igen, igen – dünnyögte barátságtalanul.
A másik még édesebben mosolygott, és egy rózsabimbót helyezett a tenyerébe.
– Szeretlek – turbékolta.
 A rózsaszínű köntösű férfiak ide-oda járkáltak, kopaszra borotvált fejüket dáliakoszorú övezte, ar-
cukat lágy mosoly ékesítette. Mindenkit szemmel tartottak, s időnként az órájukra néztek. Az égen
piroslani kezdett a szertelen nagy pipacshoz hasonló napkorong. Phoebus Apolló egy újabb megifju-
lás játékaiban tetszelgett. Tény, hogy különlegesen szép idő volt.
Elérkezett a könnyű vacsora ideje. Akiknek még maradt erejük állkapcsuk mozgatására, csopor-
tokba verődtek. A régi rómaiak szokása szerint ettek, puhán elnyúlva a fűben, fél könyökre támasz-
kodva társalogtak, miközben cukorban főtt olajbogyót, alkoholban úszó epret és borsos hússal töltött
tortácskát majszolgattak az egyre vörösebbé váló nap fényében. A varázslók abbahagyták a prédiká-
lást, s mint nagy krizantémok hevertek a növények között: átengedték magukat a nők és az ínyencsé-
gek együttes élvezetének. Parfümfelhők szálltak az ég felé, és kései rovarok röpte rezgett a vacsorá-
zók feje fölött. A kezek meg a szájak el-eltévedtek.
Nyolc óra volt.

A fűben elnyúlva, szája jobb sarkába dugott marihuánás cigarettával nézte, amint a hold lassan kú-
szik felfelé az égen. A hold azonban képzeletének erőfeszítése ellenére sem hasonlított holmi virág-
hoz: nagyon józanul és szigorúan kapaszkodott az űrben, s mögötte, a messzeségből, fekete fellegek
menete közeledett, ő pedig nyúlként ugrándozott álmai lucernájában, félig vidáman, félig bánatosan.
A távolban valami zsongani kezdett, talán szavak morajlottak, még nem sejtett semmit. A feje min-
den bizonnyal megszökött tőle, elhagyta a testét, s a felhőket, a holdat hajszolva elmenekült. Kétség-
telen, hogy a feje egy láthatatlan szálon lóg, és a világéj magasába hajítva nézi őt, amint félálomban
szendereg, nézi a kábítószer füstjének gomolyait öklendező, lefejezett testét. Mindez lényegtelen,
többé semminek, semminek, semminek nincs jelentősége! Ez a füst!

A rózsaszínű köntösű férfiak megállapították, hogy immár mindenki nagyon nyugodt, a dolgok a
maguk útján haladnak, az élet folyik tovább, s minden és mindenki gyengéden szereti egymást.
Farkasléptekkel osontak a csendes fasorokban, s az órájukat nézegették. E tekintetben semmi kétség
nem merülhetett fel: este fél tizenegy volt.
Az éjszaka különösképpen nyugalmasnak mutatkozott: mindenfelől édes virágillat lopakodott elő,
és a szerelmes nő állhatatosságával siklott a levegőben. Csaknem émelyítőn. A hold egy időre megült
az égen, és a Földet nézte.
Kellemes, meleg idő volt. A hold elringatódzott a jóságban, a csendben, a marihuána füstjében. A
világ elringatódzott a virágok és a kegyelem álmában, mindezek ellenére elringatódzott a rácsok kö-
zött, amelyekbe villanyáramot vezettek.
Keze a fűben matatott, és szerencsétlenségére az imént az ördögöknek vetett cigaretta izzó para-
zsához ért. A fájdalomtól felkiáltott, és ez a kiáltás ébresztette fel.
„Nem azért vagyok itt, hogy álmodozzak!”
Nem, ő azért volt itt, hogy cikket írjon az újságba, hogy elmondja, amit látott, és valamiképp elin-
tézze, hogy mindezt fekete-fehéren kinyomtassák. Meghatározhatatlan undor fogta el. A jó dolgok,
köztudomás szerint, egyszer véget érnek. Végre megértette, hogy éjszaka van, hogy a hold magasan
jár az égen, s legfőbb ideje, hogy távozzon az ünnepség színhelyéről. Szomorúságot érzett, de talán
csak enyhe mélabú volt ez, amely egy szép nap végén mindenkire leselkedik, amikor nem tudni,
hogy mit hoz a holnap. Amikor felállt, megállapította, hogy túlságosan belemelegedett a játékba, s
hogy a lába olyan, mintha nem is az övé lenne.
– Ó, lalala – kezdett dudorászni elhaló hangon, azzal a határozott érzéssel, hogy mindjárt hanyatt
esik. – Túl sok alkohol, túl sok kábítószer…
„Igen, igen, tudom – gondolta –, nem akarnak többé háborúról hallani! Csak azt kívánják, hogy
hagyják őket békén! Mindezt meg kell írnom a cikkemben… Többé nem akarnak hallani semmiről,
sem felelősségről, sem hasbaszúrásokról, sem napalmbombákról, sem A- vagy H-bombákról; a hét
minden napjából vasárnapot akarnak csinálni! Igen, megértettem, de valójában mit jelent mindez? És
nem együgyűség-e, ha megjátsszák a struccot, és fejüket az LSD vörös homokjába dugják? Tudom,
igen, tudom, hogy mindez igaz, és igaz a többi is, de én azért jöttem ide, hogy cikket írjak, s nem
azért, hogy engedjem magam lépre csalni az ámítgatásaikkal… egyébként is hivatalosan nevetsége-
seknek tartják őket. Amikor fiatal voltam, és fényes jövő állt előttem, én vajon mit csináltam? Ami-
kor ábrándjaimat a dobverővel egy dobon pergettem ki; amikor lázálmaimat hosszú aranycsövekbe
fújtam!
Térdre zuhant a fasor kavicsán, s úgy látta, hogy zajjal és zavaros neszekkel telt feje körül kerin-
genek a lecsüngő faágak. Soha nem hitte volna, hogy a dolgok ennyire ostobák, hogy a faágak ilyen
sebesen tudnak keringeni, ilyen gyorsan tudnak mozogni! Amikor végre visszanyerte az egyensúlyát,
ismét elindult a fasor közepén; útját jobbra meg balra sötét szálfák jelölték. Ez a kert korántsem földi
paradicsom volt, hanem az elburjánzott növényzet komor útvesztője. Talán Minósz király ősi labirin-
tusa, egy gépesített minotaurusszal, amely az egyik árnyas ligetből előbújva leselkedik rá…
A várt szörnyeteg helyett egy hatalmas termetű kutya bukkant elő, egy pillanatra megtorpant, kö-
rülszaglászta, majd eltűnt a bozótban. Az állat szemmel láthatóan nem osztotta az egyetemes szeretet
általános elvét! Egy rózsaszínű köntösű férfi jött vele szembe. „Jó éjszakát, fivérem!” – köszöntötte,
és cserébe édeskés mosolyt kapott: „Béke és szeretet, fivérem!” Ezután mindketten folytatták útjukat.

A rózsaszínű köntösbe öltözött férfiak csaknem befejezték munkájukat. Egy nehéz nap végére értek,
de most majd hazatérhetnek, s miután a gyerekek lefekszenek, egy sereg történetet mesélhetnek a
feleségüknek. És lesz mivel kitölteni a hosszú téli estéket.
Egy újabb éjszaka a világ végtelen éjében. És holnap, holnap új nap kezdődik. Semmi más, csak
egy olyan nap, mint a többi, repülő csészealjakkal, A vagy H nukleáris robbantásokkal, talán egy
rakétával a Holdon vagy egy űrhajóssal a Mars homokjában; különböző jóslatokkal és ellentmondó
diagnózisokkal a Föld jövőjét és egészségi állapotát illetően.
A rózsaszínű köntösű férfiak siettek…
Virágok parfümjétől és kábítószerektől illatos nagy felhő lebegett mindenek felett, s ő hirtelen
észrevette, hogy többé az égbolt egyetlen darabkáját sem látja, s hogy a csillagok lassan elhalványul-
nak odafent, mintha sűrű fellegek vagy hatalmas függöny borítaná be szelíden az éjszaka arcát egy
még feketébb éjszakával.
Ekkor pánik fogta el, és rohanni kezdett: a kijáratot kereste. Kétszer-háromszor is elvétette az utat,
végül a távolban megpillantotta a rácskerítést. A rózsaszínű alakok épp akkor csukták be a kapukat.
– Hé! – kiáltotta. – Hé!
A rózsaszínbe öltözött férfiak abbahagyták tevékenykedésüket, és nézték, amint sietve közeleg fe-
léjük.
– Ki akarok menni!
– Nem lehet kimenni!
– De… én ki akarok menni!
– Van igazolványa?
– Újságíró vagyok, és…
– Újságíró-igazolványt! – bődült el az egyik őr.
Kutatni kezdett a zsebeiben… de hiába.
– Elvesztettem, te jóisten, elvesztettem! Ide figyeljenek, esküszöm, hogy…
– Elég! – vágott közbe gorombán az egyik őrszem. – Maga is ezekhez a degeneráltakhoz tartozik.
Felesleges erőszakoskodnia!
Bezárták a kaput, és elindultak. Neki akart ugrani a vasrácsnak, de az utolsó pillanatban – amikor
észrevette, hogy a rózsaszínű köntösű férfiak mindegyike feltűnően vastag kesztyűt és gumicsizmát
visel – megtorpant.
– Ó, a nyomorultak! A nyomorultak!
Valamit tenni kellene, felriasztani a többieket, megmagyarázni, hogy a csapda mindjárt bezárul
körülöttük!
Üvölteni kezdett az éjszakában:
 – Ébredjetek, ébredjetek! Nézzetek az égre! Nem látjátok, hogy bura alá helyeztek bennünket? Az
ő toleranciájuk! Micsoda rossz tréfa! Ébredjetek…
De az illatos éjszakában mindenki szendergett, jámboran és bizakodva, kitágult, lüktető orrcim-
pákkal, a kábítószer pupillatágító hatásától kikerekedett szemmel. Csak a szelídített veszett kutyák
vonítottak, torkuk szakadtából üvöltöttek a még látható hold felé emelve pofájukat, de a holdat las-
sanként sűrű fátyol fedte el.
– Soha, soha többé nem szabadultok ki innen! Hülyék! El akartatok indulni, el akartatok párolog-
ni, szét akartatok foszlani, semmivé válni… Most megkaptátok a magatokét! Lélegezzetek hát, léle-
gezzetek mélyen, teli tüdővel, teli szájjal, a bőrötök minden pórusával lélegezzetek! Szívjátok maga-
tokba a levegőt! Fújjátok ki! … De ébredjetek, az istenit!
De azok túl mélyen aludtak, és tarkára festett bölények mögött vágtattak álmaik határtalan vadász-
területén.
Amikor teljesen eltűnt a hold, és az éjszaka tejszínű árnyalatot öltött, a kutyák abbahagyták a vo-
nítást, és dermesztő csend nehezedett mindenre.
Aztán…
Az egyik medencében furcsa, bugyborékoló zaj támadt, a lehanyatló vízsugarak harmatként
enyésztek el, s helyettük lila füst kezdett szivárogni. A lila füst súlyos fellege mint egy utolsó, telje-
sen kibomló virág gomolygott a levegőben, s olyan színe volt, mint a szép és veszedelmes gyűszűvi-
rágnak. Gyűszűvirág… gyűszűvirág!
És azután már semmi sem létezett, csak a csend és az éjszakában halványan ragyogó kupola.

GYÁROS ERZSÉBET FORDÍTÁSA

PARDI ANNA

Sci-fi helyett
Én, kit az élmény szorongatottnak
nevez és a z öröm búbánatosn ak,
én,képző dm ény a fehér rá csos levegő f alá n,
m it egy másik szfé ra lakó i szem/élnek
kísérlet ezve talán,
m íg m ezők anyagán botlado zva a
jácintok űrruhájában égi kéket
szedek; é s a kék is felszed engem
halotti sírásban, korszakok pricc sein
heverve; m egszűnők; a m atéria
hiszt ériájában egyetlen el ekt ron,
ki angyalokkal tal álko zik sodrón,
forrón; kine k egyik lél egzete tagadás,
a m ásik ujjongás;
kinek kezén ös szeér a lehajtott fej
árnyé ka s a csalán; a cellákra
izeit ujjakon a t ranszparens
napsugá r.

Ólom, ólom a szívben néha egy

perc, fényérzékeny lem ezen pozití v
negatív tárgyalás, m it a sejtek el is
veszejtenek, s a koporsónk ver tovább,
az újszülött önm aga fölé m agasodik a férf i
és a nő könnyeiben; s m ost, hogy m egkövetjük
az egész természetet, a rossz ellen a kard
nem em elődik fel, csak a vétk eink felm éréséb en.
A tis zta szellemen innen,
a tele-zokogá ssal, tele-objekti v adásban
nem adjuk m eg magunk, fogjuk sár-ke zét
egymás testvé riségének; arcunkon a fejg öm b,
földgöm b forog, s az árnyak is, a félig tudom ányosított
apostoli neutronok tartanak bűnbánatot.
Az energikus áldo zat kell, a vé r tante rmében
felírva m ind a genetiz ált hiszeke gyek; szó. szó, szó
után kapkodok, m int tér a csillagok után, hogy Ist ent
elérj em, s az im aginárius számjegyeki g felsorolt álm ok
m ind jelentik egy asztronauta lábnyomait , ki lép, lép,
s a földi szerelmeken át, ahol már nem leszünk, c sak
összeroppantságunk m értékei; az Alfa hum anizációjában
megáll.
JUL IETT E RAABE

A fordított háziasszony naplója

Január 28. Szombat

11 óra 57 Most érkeztem haza a piacról, tele a szatyrom. Nem mondom, jó nehéz.
Kiújult a derékfájásom.
12 óra 04 Még két emelet…
1 2 óra 05 Végre felértem. De hol a kulcs? Te jóisten! Hol van a kulcsom? Biztos a szatyor legal-
ján. És ez a sok összevissza hányt izé a szatyromban, most mehetek vissza a piacra,
hogy megint üres legyen.
11 óra 30 Visszakaptam:
2,50 frankot egy kis fej karfiolért,
3,20 frankot egy kiló narancsért,
2,- frankot egy fürt túlérett banánért,
és 2,80 frankot egy zacskó burgonyáért.
11 óra 11 Kész. Mindent visszaadtam. 3333 régi frankot szereztem így, és a kulcsom is megvan.
Nem is emlékszem rá, mikor kerestem ilyen könnyen pénzt.
10 óra 47 Otthon vagyok. Végre! Lassan vége a napnak, ágyba bújok. Sokkal frissebbnek érzem
magam, mint az előbb.
9 óra 30 A konyhában ülök, előttem az üres csésze. Egy szempillantás alatt teli töltöm jó kis
kávéval, ami a számból jön ki, két zsemlye meg egy kis darab vaj társaságában. Ez
nyomta hát a gyomromat!
9 óra 01 Csörög az ébresztőóra, lefekszem aludni.

Január 27. Péntek

22 óra 15 Itt az ideje, hogy fölkeljek. Felhúzom az ébresztőórát, felöltözöm. Rettenetesen fáradt
vagyok. Megyek, lesúrolom a vécét, aztán úgy-ahogy rendbe hozom magam a tükör
előtt. Belenézek a tükörbe, hát, mit mondjak, nem vagyok valami jó színben!
22 óra Mintha megint kő feküdné meg a gyomromat. Gyorsan előveszek egy piszkos tányért,
és máris kijön belőlem
egy alma,
egy epres joghurt,
egy darab rokfort sajt,
két szelet sonka paradicsomsalátával,
három darab szardínia.
Az egészet a frizsiderbe teszem.
21 óra 35 Idegesség tört rám hirtelen, nem találom a helyem.
Kimegyek az előszobába, fölveszem a telefonkagylót. Beszél valaki, megismerem a
hangját, öreg nagynéném, Psitargue az.
– Ave, Choutine.
– Affene. Gratis pro Deo!
– Illo.
– Who?
 – Segg.
– Hic.
– (T)e bár fili.
– Mytsoda ?
– Róma, Róma… Ne ite.
– Nénikém?
– Holá!
A telefon csengetése vet véget ennek az érdekfeszítő beszélgetésnek. A nénikémnek
öregkorában is elég éles a nyelve. De azt én se tudom elképzelni, mit eszik Étienne
Luc feleségén…
21 óra 30-tól Nézem a tévét. Ma sokkal értelmesebb filmet adnak, mint máskor.
20 óra 30-ig
20 óra 20 Fáj minden csontom. Ha elgondolom, hogy még csak most kezdődik el a nap.
20 óra 13 Csobog valami a fürdőszobában. Megyek, megnézem, mi az. A mosdókagyló tele van
piszkos vízzel, a lefolyóból jön fölfelé. Megőrülök, ha piszkos vizet látok. Belemár-
tom a kezem, jól összedörzsölöm. Amikor tiszta a kezem, a víz egyszerűen visszafo-
lyik a csapba. Luc felesége bezzeg rá se hederítene az ilyesmire, amilyen rendetlen…
20 óra 09 A nappaliban úgy meg van rakva a kályha, hogy majdnem felrobban. Amikor kinyi-
tom az ajtaját, lapátnyi szenet köp a kezembe. Beteszem az üres szenesvödörbe, amely
ott áll a helyén, a kályha mellett, és jól megtorlóm a kezem. Tessék, tiszta. Már jó sok
szenem gyűlt össze a pincében. Nemsokára jöhet a szenes, és visszaszállíthatja az üz-
letbe.
19 óra 50 A fiókokból sorban előszedem a tiszta fehérneműt. Sima mindegyik, össze van hajto-
gatva, így aztán átkozottul sok időmbe telik, amíg rendbe teszem. Máris meleg a vasa-
ló, bekapcsolom a konnektorba. Na tessék, véletlenül kivasaltam egy gyűrődést! Ma
tényleg máshol jár az eszem.
18 óra 1 5 Nincs túl korán. Befejeztem. Gyűrött a fehérnemű. Kiöblíthetem a szárítóban.
17 órától Ma délelőtt nem csinálok semmit. Időnként kiköpök egy-két karamellát,
14 óra 30-ig utána megnézem a fehérneműt, amely lassan csöpögni kezd. Nemsokára kimosom
vele azt a
nagy lavór piszkos vizet, amit a kád alatt találtam.
14 óra 20 A fehérneművel majdnem kész vagyok már, a gyapjúalsókkal meg a nylonzoknikkal
mind végeztem. De higgyék el, lesz még munkám vele! Amikor egy lavór vizet ki-
mostam, és visszaöntöttem a csapba, máris következik a másik. Hát soha nem lesz vé-
ge?! Aztán a fehérnemű egyszer csak szürke lesz és száraz. Ez már jó jel. Már nem
ereszt vizet, és öröm nézni, mennyi piszkot szívott magába. Máris visszateszem a
szennyeszsákba, el lehet vinni. A lavórban egy maroknyi mosópor maradt, minden-
esetre visszateszem a dobozába…
13 óra 40 Sokkal jobban érzem magam, mint este, amikor fölkeltem. Hiába, a jól végzett mun-
ka! És fogadni mernék, hogy Luc felesége az egész napot a szalonban töltötte (termé-
szetesen Étienne-ről ábrándozott), elnyúlva a fotelban, cigarettát, bonbont, apró süte-
ményt, mindenféle pénzt hozó vackot köpködve, és még jó, ha nem krémeket, uborka-
tejet és más szépítőszert facsart ki a bőréből… És mindezt miért? Azért, hogy a férjé-
nek többet kelljen fizetni a munkájáért, mint bárki másnak. Pedig a munkát fillérekért
vesztegetik, így hát, kérdem én, mire jó az egész? Csak hogy pöffeszkedjenek vele:
„Tudod-e, aranyom, mennyit fizetett a férjem a múlt hónapban a munkáért? Egymillió
százat, se többet, se kevesebbet.” Undorodom a felvágós nőktől.
Érdekes, talán a természet óhaja, hogy ezek a nők ilyenek legyenek, mert nekem,
őszintén szólva, akár akarom, akár nem, holnap dél óta egy csepp kölnivíz, annyi se
préselődött ki a bőrömön.
 13 óra 30 Az utca másik oldalán a gyerekek lassan kijönnek az iskolából. Hazafelé tartanak,
hogy lerakják az ebédjüket. Az öngyújtómmal eloltom a cigarettát. És egyszer csak
hirtelen érdekes dolgok jönnek ki belőlem: egy nagy darab sajt, bifsztek, saláta, kon-
zervdobozba való zöldborsó, aztán olívaolaj, ringli, a kenyérről meg a vajról nem is
beszélve. Mindjárt elviszem az egészet az üzletbe. Megint szép kis summát tehetek a
napi kiadások borítékjába.
11 óra 21 Csöngetnek. A gázművek alkalmazottja, elmenőben. Pizsamában vagyok, majd lera-
gad a szemem, megyek, lefekszem.

Január 26. Csü törtök

Éjfél Fölkelek, elmegyek moziba. A film címe sucatrapS. Elég merész jelenetek vannak
benne: egy fiatal lány születését mutatja be, a lány kijön az oroszlán torkából, és rög-
tön sírni kezd. Esküszöm, elfuserálták, ha a fájdalommentes szülést akarták propagál-
ni.
Délelőtt A porszívóval végigmegyek az ebédlőben a szőnyegen. Porcicákat szór a tálaló alá, az
asztal alá meg egy csomó morzsát. Átnézem Roger ruháit. Palackzöld bársonynadrág-
ján van egy folt. Minek? Letépem, sokkal szebb lyukkal.
Teszek-veszek.
Ég a kezem feje. Közelebbről megnézve mintha vízhólyag nőtt volna rajta. Csak
tudnám, mi lehet?
Dél A nagy fazékban meleg már a leves. Leveszem a fedőt, kimerek egy adagot, kislábas-
ba
teszem, és a kislábast odarakom a gázra, hogy kihűljön.
9 óra 40 Még mindig ég a kezem. Komolyan nyugtalankodni kezdek miatta. Most meg egy
nagy, sárga gombóc jön ki belőle: azt hinné az ember, kenőcs. Eltüntetem egy tubus-
ban, amelyet a gyógyszeresdobozban találtam, de a fene egye meg, a kezem jobban
fáj, mint korábban. Roger is hazajöhetne már, mindegy, nem várom meg, lefekszem.
Alszom. Hallom, becsapódik az ajtó. Biztos Roger érkezett meg vidékről, Ő az,
szörnyen siet, kutyafuttában csókol meg. Nem számíthatok semmire. Még csörög a
vekker, de ő, ökölbe szorított kezekkel, máris alszik. Azért egyhetes távollét után mu-
tathatna némi érdeklődést. És a kezem is fáj! „Hé, Roger – mondom neki –, ébredj fel,
nincs még olyan korán!” Dühös. „Hagyj békén! – fújja. – Még van egy órám. Mintha
nem tudnád, hogy naponta ötszáz kilométerkövet kell kiszednem a földből. Hát nem
volt elég az érzelmekből tegnap este?”
Azért ez túlzás, nem kellene ilyen szemét módon viselkednie, csak azért, mert egy-
szer nélküle mentem el moziba.
Alszom. Most majd ébresszen fel ő. Ilyen későn tán a vállalkozó kedve is feltámad.
Még álmos vagyok, alig múlt éjfél. Végül is…
– Megint egy hét nélküled – mormolja gyöngéden Roger.
Valami határozottan nem stimmel abban, amit mond. Ez a sok utazás!…

Január 25. Kedd

23 óra 10 Fölkelek. Rosszkedvem van. Mi fájhat úgy a kezemen? Nagy hólyag nőtt rajta, még
mindig sárga krém jön belőle. Visszanyomom a tubusba. A prospektus szerint még
felhasználható.
21 óra 30 Asztalhoz ülünk. Az asztalra teszem a mosogatóban tornyosuló evőeszközöket és tá-
nyérokat, miközben Roger felhozza a színültig teli szemetesvödröt.
 Sok finom dolog jön ki belőlünk. Többek között egy egész üveg burgundi. Aztán
azzal játszunk, hogy halat rakunk össze. A szemetesvödörben egy csomó szálkát talál-
tam. Szétosztom. A halkirakósdi mulatságos játék, és nem is könnyű. A kiköpés még
csak hagyján, de meg kell találni az egyes darabok helyét, és vigyázni kell, hogy ne
szóródjon el semmi. Az elején Roger-nak ment jobban, de aztán köhögni kezdett, én
meg pukkadoztam a nevetéstől, Roger pedig, ahogy a torkát köszörülgette, csak ki-
köpte végül a hiányzó szálkát. Dühös voltam. Láttam, hogy egy darab még hiányzik
neki, és biztosra vettem, hogy legyőzöm. Mindenesetre fej fej mellett érkeztünk célba,
egy olyan vágta után, amelybe majdnem belefulladtam. Bizonytalan kimenetelű ez a
játék. Sokszor az utolsó pillanatban derül csak ki, milyen halat kapunk. Roger most
azt állította, hogy pisztrángot csinál, én azt hittem, tőkehal lesz, és tessék, vesztettem.
Mindig én vesztek ebben a játékban, már el is ment tőle a kedvem. Mindennek a tete-
jébe Roger-nak jutott a nagyobb hal. Mindegy, ilyen apróság miatt nem fogok kese-
regni.
20 óra 44 Kettő darab szép, kék pisztráng. Felállók az asztaltól, hogy serpenyőbe tegyem őket.
Jaj! A kezem beleütöm a serpenyő forró szélébe, éppen ott, ahol az a ronda hólyag
úgy fáj, hogy legszívesebben ordítanék. Szörnyű pillanat, de nem bánom, a kezem
most már újra sima és fehér, és az a fő, hogy már nem érzek semmit.
20 óra 39 Remek pisztrángok! Nem kell sok nekik, hogy életre keljenek, persze feltéve, ha elég
forró a víz. Alig öt perc, és hopp – egymás után ugranak a kezembe. Elvesztették szép
kék színüket, de azért így is takarosak, barna bőrükön a sok sötétbarna folttal. Eleve-
nek, csillogók, és úgy csúsznak, hogy ugyancsak résen kell lennem, nehogy megszök-
jenek. A mosogatóban ott van a tiszta vízzel teli edény. Beleeresztem a pisztrángokat,
Roger elnézi őket, és azt mondja, sokba kerül az ilyen nagy pisztráng. De nekem
semmi kedvem megválni tőlük, nem viszem vissza őket a halárushoz. Jó, ha akad va-
lami állat a háznál, főleg ha sokat van egyedül az ember.
Jobban szeretem a halat, mint a macskát; nem tudom, miért, de irtózom a macská-
tól. Marnet-né macskája olyan nagy, mint egy borjú, alamuszi és kövér. Állandóan ott
sétafikál a falpárkányon, nyitott ablakot keres, hogy a szomszédoknál köpje ki az ételt.
Majdnem mindig eladhatatlan vackokat. Ha a gazdája odaadná neki a tálját, nem
kényszerülne rá szegény állat…
…Egészen elfeledkeztem az időről, miközben a pisztrángokban gyönyörködtem.
Jól érzik magukat. Kecsesen úszkálnak az edényükben. Nyitva van az ablak, nehogy
befülledjenek a vízbe…
20 óra 35 Roger hirtelen feláll, és megy ajtót nyitni. Én meg utána. Marnet-né jött a legújabb
pletykákkal, és mellesleg azt is megkérdezi, nem láttuk-e a macskát. Mondom, nem.
Roger meglepetten rám néz, de meg se mukkan.
20 óra 34 Zaj hallatszik a konyhából. A pisztrángok! Ó, a piszok macska! Kihalászta őket az
edényből. Amikor vissza akarom venni tőle, meggörbíti a hátát, fúj, a kezembe kar-
mol! És a szép pisztrángok! Ott hevernek a földön, már alig mozognak, még csak meg
se kékültek.
20 óra 35 A macska valami rettenetes dolgot művel. Valóságos szörnyeteg! A pisztrángokat be-
veszi a szájába, nem merek hozzányúlni. Sikoltozni kezdek.
Roger berohan, Marnet-né utána. Roger elkapja a macska irháját, úgy ordibál.
Marnet-né azt suttogja: „Ó, te kis csúnyaság, te édes kis rondaság!” Ez így folyik egy
darabig. Nevetőgörcs jön rám. Marnet-né megígéri, új pisztrángot hoz nekünk, és
eszébe jut, hogy bocsánatot kérjen, amiért csengetés nélkül tört ránk.
21 óta 20 Látom, Roger seprűt vesz elő, lapátot, összesöpri a halgerincet, és a szemétvödörbe
szórja. Már csordultig tele van, mondom is neki, mire megfogja és leviszi az udvarba.
Gyorsan kiüríti.
 Sírok.
Nincs többé pisztrángom. A macska megkarmolta a kezem. Félek, Roger elmegy.
Sírok.
23 óra Sírok. Roger beállít a zuhany alá. A víz fentről jön, ott záporozik körülöttem.
23 óra 10 Roger segítségével lefekszem. Ilyen korán! Biztosan azt hiszi, beteg vagyok.
Szótlanul fekszem az ágyban.
Hirtelen olyan valószínűtlen lett körülöttem minden.
FÁZSY ANIKÓ FORDÍTÁSA

ARCADIUS

RAGADOZÓ-KRÓNIKA
– Őrjítő a hőség!
Siegel, a Külbiztonsági Osztály vezetője a másik oldalára vetette magát a díványon, nagyot ásított. A
meghívott táncosnők ott forgolódtak előtte, de semmi örömét nem lelte bennük. Tekintete el-
elkalandozott a tágas nappaliban, ahol délutáni pihenőjét töltötte. A félhomályban szeme a nagy he-
lyiséget díszítő óriási faliszőnyegre tévedt.
A XX. század második világháborúját ábrázolta zölden, kéken, feketén, sárgán, földbarnán, az
acélt meg az őszi leveleket idéző színekben. A darabosan megformált részletekből kirajzolódtak a
cápakékre festett törzsű repülőgépek, a tengerből kibukkanó tengeralattjárók, a sötét tankok a szitáló,
hideg eső szürkészöldjében, a gázálarcos katonák, mint megannyi szörnyeteg, a lombok alatt megbú-
vó partizánok. A torkolattüzek sötétvörös lángja élénkítette a felületek monotóniáját, meg a feketés,
csontvázszerű városok parazsa. Emitt hóba veszett katonák, amott egymásba gabalyodott, megder-
medt hullahegy. És a haldokló Hitler, boltíves, füsttel teli bunkerjában, körülötte a zöld köpenyes,
mozdulatlan arcú SS-ek, akár a hideg és tapadós érintésű halak.
– Milyen komor ez a faliszőnyeg. Pedig én szeretem a harcot, isten a megmondhatója… de ebben
van valami tragikus. Nemhiába Zigur ízlése, ő rajong ezért a korszakért meg a módszereiért… Na
persze, elméletei ideális táptalajra találnának… Zigur valójában keleti zsarnok: kegyetlen, becsvá-
gyó, despota, és mindez a XXI. század technikai vívmányaival megtűzdelve. Vaskeze van, de nem is
bújtatja selyemkesztyűbe… hasonszőrűekkel veszi körül magát, csaló miniszterekkel, gátlástalan
tudósokkal meg zsoldosokkal – például velem. Meg kell hagyni, hogy mindegyikünk töviről hegyire
ismeri a szakmáját. Jól meg vagyunk fizetve különben, és aránylag békében élhetünk.
– Faliszőnyeg, táncosnők. Mintha a középkorban volnánk. Hogy is mondta Nietzsche? „A közép-
kort készítjük elő, amelyben a technika fogja szolgálni a barbárságot.”
Tekintete lesiklott a faliszőnyegről, elidőzött a széles ablaknál.
„Unalom, akár a középkorban.” Az óriási városa felhőkarcolókkal valószínűleg erődítményre em-
lékeztette a földönfutókat, akik az okkersárga, kaotikus, szirtfal és vízmosás szabdalta tájon kóborol-
tak, Cappadoce hidegkék ege alatt, ők voltak az atomháborúk törvényen kívülre sodort túlélői: az
elpusztult városok menekültjei, brigantivá züllött katonák, radioaktivitással fertőzött betegek napo-
kon, hónapokon át bolyongtak a kiszáradt, letarolt vidéken, a felhőkarcoló-városok vendégszereteté-
re áhítozva, amelyek bezártan éltek, a civilizáció magányos szigeteként a feldúlt világban. Zigur vá-
rosa is, akárcsak a többi, ellenállt hullámuknak. Zigur, az abszolút diktátor megtiltotta a bevándor-
lást, félt a kémektől, akik inváziót készíthetnek elő. „Főleg attól retteg – gondolta Siegel –, hogy az
idegenek életmódja, eszméi kikezdhetik a városban kialakított abszolút fegyelmet.” Az élelmet és
fedelet kereső csavargók a legkalandosabb úton-módon próbáltak bejutni: ejtőernyővel vagy helikop-
terrel szálltak le éjszaka, bemásztak a csatornákba. A város megerősítette védelmi rendszerét, állandó
őrjárat cirkált, kutyákkal; radart, aknamezőt, tévékamerákat állítottak fel. De hiába volt minden, so-
kan mégis beszivárogtak.
Siegel megint a táncosnőket nézte, akik csikorgó elektronikus zene hangjaira forgolódtak. Bőrük
tarkára volt festve, aranylevelekkel díszítették meztelen testüket, tánc közben Siegelre szegezték
mohó tekintetüket; nemi gerjesztő volt a táplálékuk, ezzel dörzsölték be a bőrüket, így tartották ál-
landó erotikus izgalomban őket. Zigur egyik elmélete vált bennük valóra, pszichológiailag és fizioló-
giailag kondicionált termeszállampolgárok voltak. Minden csinos lányt, ahogy tizedik életévét betöl-
tötte, elszakítottak a családjától, és azontúl a város „kádereinek” rendelkezésére álltak.
„Eleinte nem is rossz velük – gondolta Siegel –, de aztán fárasztó ez az állandósult hisztéria, nem
képesek semmi másra. Meg a sok illatszer, a rengeteg festék, ez az egész fülledt, keleties ízlés! Ez a
társadalmilag kondicionált rabszolgák városa. A madárfejekben csak egyetlen gondolat vert tanyát.”
Egyetlen gondolat? Volt azért valami más is. A táncosnők, gépies táncuk közben, időnként egy-
egy pillantást vetettek a „szemétcsúszdára”. Valamennyi káder lakásában volt egy akna, ott csúsztat-
ták le a kényelmetlenné vált állampolgárokat, a törékeny egészségűeket, a nyíltan vagy alattomban
lázadókat, a kegyvesztetteket. Az akna egyenesen zuhant a város alatti üregekig, ahol különféle für-
dők kémiai elemekké bontották szét a testeket. Az így kapott matériát az előkészítő központokba
fuvarozták, ahol a város életéhez nélkülözhetetlen termékeket – élelmet, orvosságot – készítettek
belőle.
„A mi drága jó Zigurunk – tűnődött Siegel – így értelmezi azt az elvet, hogy semmi nem teremtő-
dik, semmi nem vész el.”
Valamennyi táncosnőre ez a sors vár előbb vagy utóbb, huszonöt éves korukra elhasználódnak, és
akkor eltüntetik őket.
„De bármilyen szerencsétlen vég várjon is rájuk – fűzte tovább a gondolatait Siegel –, egyikük
sem cserélne a város körül ólálkodó csavargókkal, akikre a halál leselkedik egyfolytában, és min-
denhonnan kivetik őket.”
Kivilágosodott az egyik képernyő: értekezletre hívták Siegelt, a tanácsterembe. A város
külbiztonságáról folyik majd a vita.
Siegel felugrott, magára kapta a tunikáját. A táncosnők egy emberként vetették magukat a földre,
eleven szőnyegként feküdtek a dívány és az ajtó között.
Ez is Zigur egyik eszelős ötlete volt, így idomították őket. Siegel bosszankodva félrerugdosta a
lányokat az útjából, miközben a lift felé igyekezett.
– Minszkijnél hinné magát az ember – füstölgött.

Siegel körbejártatta tekintetét: a rettenetes hőség elbágyasztotta a minisztereket, a tudósok tanácsá-

nak tagjait, a rendőröket. Voltak, akik majdnem aludtak. A város néma volt, a függőleges és a víz-
szintes liftek csak ritkán jártak ebben az órában. A város lakói szunyókáltak, őket is letaglózta a dél-
utáni hőség.
Egyedül Zigur látszott élénknek: napbarnított, nagy fekete szakállal keretezett, töprengő arccal,
aranykaftánban, súlyos léptekkel járt fel s alá a teremben.
„Asszír királynak gondolná az ember” – mondta magában Siegel.
Gépfegyver távoli ropogása törte meg a csendet. Siegel, jót mulatva önmagán, felkapaszkodott a
székére, szerette volna látni, mi történik ott lenn, a város falainál. „Megint egy – gondolta. – Egy
újabb betolakodó, akinek a lángszórók szénné égették a testét, temetetlenül fekszik sorstársai mellé,
akik intő jelként hevernek a bástyák körül.”
– Elegem van ebből! – fakadt ki Zigur. – A város a csavargók pöcegödre lesz, ha ez így megy to-
vább. Tudomásomra jutott, hogy néhány embernek, védelmi rendszerünk ellenére is, sikerült beha-
tolnia. A kórházban újabb radioaktív fertőzéseket észleltek. Rablásról is érkezett jelentés. Siegel úr,
akadozik az ön gépezete.
Siegel megvonta a vállát.
 – Hiába növeljük tízszeresére az őrséget, akkor se tudjuk megoldani. Nagyon nehéz egyetlen em-
bert megfigyelni. Mindennek a tetejébe a betolakodóknak cinkosaik vannak a városban: csempészek,
szabadkőművesek. Vannak aztán nők is, akik idegen nyelvtudásukat akarják tökéletesíteni… a beto-
lakodók mind kalandor hírében állnak.
– Csőcselék – morogta Zigur.
Az egyik tudós, Joha nyöszörögve mutatott a kaotikus vidékre.
– Mit lehet ott megfigyelni? Nagyon egyenetlen a felszín. Mindig akadnak olyan emberek, akik-
nek sikerül becsúszniuk a városig. A sziklás hegyek zavarják a radart és a tévét.
Kedvetlenül elhallgatott.
– Így van – szólt közbe egy másik tudós. – Bár a felszín minket is segít, hiszen csak az egysínű
vasúttal és repülőgéppel lehet bejutni a városba.
– Néhány tisztogató őrjáratnak elvágták a torkát a sziklák között – mondta Wayshard, a rendőrfő-
nök. – A csavargók nagyon merészek. A városfalakon fekvő dögök sem riasztják el őket, láttak már
ilyet eleget, különben sincs vesztenivalójuk. Halált osztogatni vagy megkísérteni a halált – ez min-
dennapjaik törvénye.
– Mindennek a felszín az oka – mondta az egyik miniszter. – A repülőgépek gyorsak, különben se
tudnak leszállni a hegyekben. A helikopterek meg nagyon lassúak. És mégis, meggyőződésem, hogy
a levegőben kellene megszerveznünk a hatékony ellenőrzést. Arról nem is beszélve, hogy csak ez-
úton lehet felderíteni az illegális repülőgépeket és az ejtőernyősöket. Meg kellene kérnünk a tudósok
testületének magas rangú tagjait, hogy készítsenek nekünk egy különleges repülőgépet.
Zigur számonkérően, parancsnok módjára fordult a tudósok felé, s ez mulattatta Siegelt.
– Arra várhat, amíg valamelyikük előhúzza a zsebéből a találmányt! Ó, ezek a katonák! Mindig
készek követelni, lehetőleg valami olyat, aminek az elkészítéséről fogalmuk sincsen.
– Ki képes megélni a hegyekben? – kérdezte az egyik tudós. – Csak a ragadozó madarak. Nekik
ez a természetes közegük.
– Ragadozó madarak – ismételte meg Zigur elgondolkozva. – Ha úgy tudnánk idomítani a mada-
rakat, mint ahogy a kutyákat…
Joha kétkedő grimaszt vágott.
– Még az idomított sast is könnyű leszedni egy pisztolylövéssel. Nem jó ötlet.
Egyedül Dorcan nem mondott még semmit, a tudósok testületének feje, egy rideg arcú férfi, aki-
nek fehér haja sörteként meredt fölfelé.
– Nekem volna egy ötletem – szólalt meg. – Maga ragadozókat említett, megfogalmazta, amire
szükségünk van: nagyon könnyedén mozgó gépekre. Néhány évvel ezelőtt már dolgoztam egy olyan
vitorlázó repülőgép tervén, amelynek gondolata a sólyom röptének láttán fogamzott meg bennem.
– Vitorlázógép? De hiszen azt vontatni kell! S hogyan szállna le ezen a hegyes-völgyes vidéken?
Nem jó. Nekem olyan gépekre van szükségem, amelyek meg tudnak támadni minden gyanús embert
vagy repülőgépet, méghozzá eredményesen – mondta Zigur, megvető kézmozdulattal elvetve Dorcan
ötletét. – Van valami más?
Dorcan arca kőkemény lett, csak ez jelezte, hogy elevenére tapintottak.
– Valószínűleg Lilienthallal téveszt össze – mondta hidegen. – Én olyan gépekről beszélek, ame-
lyeket a sólyomról másoltam, benzinmotor működteti a szárnyukat, s ezek a madár evező-lebegő
röptét utánozzák. Az én gépemet nem kell vontatni az indulásnál, mint ahogy a sólyomnak sincs von-
tatóra szüksége. Függőlegesen is felszáll, ha kell. Mindazt meg tudja csinálni, amit a madár: megfor-
dul repülés közben, megáll, lecsap a földre, csíp. Azért mondtam, hogy részben vitorlázógép, mert
egy kibernetikus készülék automatikusan reagál benne a légáramlatokra, a gép mintegy rájuk tá-
maszkodik. A szárnycsapás meg az irányváltoztatás a pilóta beavatkozása nélkül történik. Tehát a
reagáló szervezet be van építve.
– Mi lesz akkor a pilóta dolga? – kérdezte nyugtalanul Zigur.
– A pilóta csak azt dönti el, merre menjen, ő az agyvelő szerepét játssza majd, értik? Hogy a piló-
ta hozzászokjék mindegyik mozgáshoz, amire a gépem képes, az első igazi gépmadár a repülés törté-
netében, ezt bízvást állíthatom, éjjel-nappal tartó, intenzív edzésen kell részt vennie mindaddig, amíg
meg nem tanulja a két tevékenység koordinálását, belé nem itatódik az idegeibe. A gép lesz a ruhája.
Olyan emberek kellenek nekünk, akik jobban ismerik a gépüket, mint a lovas a lovát. Bízom a mód-
szereiben…
– Ha csak a toborzáson meg az edzésen múlik – szakította félbe Zigur –, nincs semmi akadálya.
A táncosnők sorsára gondolva Siegel megállapította, hogy Zigur nem a levegőbe beszél.

„Nincs semmi dolgom – gondolta Siegel. – Ahhoz képest, hogy a Külbiztonsági Osztály vezetője
vagyok, ez elég mulatságos.”
A bástyákon sétált a délutáni fojtogató hőségben, amely felhevítette a masszív, fehér falakat. A
mozdulatlan levegőben két Dorcan típusú repülőgép – két „ragadozó”, ahogy a nép nevezte – körö-
zött a város felett, állandóan kémlelve a vidéket. Éjjel-nappal vigyázták a várost. Senki nem játszhat-
ta ki éberségüket. Zigur kirakta a kórházból az utolsó, radioaktivitással fertőzött beteget is, és miután
lángszóróval elégettette őket, holttestüket a betolakodóké mellé dobták, de ez volt az utolsó belügyi
intézkedés. A város és a környező vidék fölött szüntelenül köröző ragadozók messzelátó „szeme”
felderített minden csavargót, és a gépmadár könyörtelenül végzett velük.
Hirtelen egy ragadozó szelte át Siegel előtt az eget. Egy pillanatra megvillant, egész közelről, a
Leonardo da Vinci megálmodta gép különös sziluettje. Fekete madárcsontvázra hasonlított. Hallotta
a szárnyak suhogását, amint keményen csapkodtak a levegőben. A gép ádázul lecsapott.
Különös füttyszó hasított a levegőbe. A pilóták jele volt, így érintkeztek egymással, a Kanári-
szigetek hajdani bennszülötteit utánozva, félig fütyült, félig beszélt nyelven, a minimálisra csökkent-
ve szókincsüket; a fütty messzebb hordott, mint az emberi hang. Nyugtalanító, vészterhes hangulat
támadt a füttyszó nyomában. Sebes és gyors szárnycsapásokkal három újabb gép tűnt fel. Körülvet-
tek egy kalózrepülőt. A ragadozók egyike rávetette magát a betolakodóra. Összeütköztek. Felcsatta-
nó lövés: a repülőgép pilótája védekezni próbált. Ám a ragadozók gépkarmaikat beleakasztották a
pilótafülkébe. A vezetőfülke darabokra szakadt a sarkantyúk csapásaitól. A ragadozóknak nem volt
fegyverük: a lőszer súlya és a fegyver mozgása megbonthatta volna a gép kényes egyensúlyát. Kar-
mokkal voltak csak ellátva, mint a római hajók; olyan karmokkal, amelyek a legkeményebb karosz-
szériát is áttörték, egy volt a „fejükön”, egy hátul, kettő pedig a géplábakon, amelyek – mivel bármi-
ben meg tudtak kapaszkodni – lehetővé tették, hogy a repülőgép bárhol leszálljon.
A kalózrepülő, sérült kormánnyal és szárnyakkal, kénytelen volt siklórepülésben leszállni.
– Egyre erősebbek a ragadozók – lelkesedett Siegel.
Lenn, a sziklák között vad vérengzés folyt. Egy-egy gép időről időre kivált a kavarodásból, fel-
szállt, hogy annál nagyobb erővel csaphasson le újra.
– Teljesen olyan, mint a sólyomvadászat – ujjongott Siegel.
Valósággal elbűvölte a látvány ádáz kegyetlensége
Elfordult, az egyik üveges ajtón belépett a lakásába. Még meglátott egy gépet, visszatérőben volt
a hangárba, a város fölé magasodó kupolába. Becillium körmén rongycsomó lógott, bizonyára egy
széttépett, ráragadt hulla.
Tudta, hogy a kalózrepülők többsége atomháborút élt túl, vagy a halál torkából menekült meg va-
lahol, egy távoli, kietlen vidéken, ügyetlenül kormányozták az utasszállító gépeket, amelyeket hosz-
szú-hosszú takarékoskodás árán sikerült megvásárolniuk; vendégjogot kerestek, és sokszor nem
egyedül ültek a gépben, hanem feleségestül, velük voltak a gyerekeik, a szüleik.
– Mintha varázserejük volna – ismételgette Siegel. – Akárcsak a mindenható géniuszok. „Raga-
dozók.” Ez az Kérlelhetetlenek, mint a keselyűk. És engedelmeskednek parancsunknak.
Fel s alá járkált, megrészegedve ettől a hatalomtól, amely a legkisebb jelre is azonnal megmutat-
kozott.
Aztán a pilótákra gondolt. Éjjel-nappal, pihenő nélkül kellett őrködniük a város körül, s ez a
kényszerűség engedelmes és intelligens gépemberekké változtatta őket. Egy éve már, hogy megszü-
letett a határozat: meg kell konstruálni a repülőgépet, erőszakkal toborozni és titokban kiképezni a
pilótákat; a durva kiképzés visszavonhatatlanul megváltoztatta őket. Állandóan a levegőben éltek, a
levegőért. Aki fellázadt a kiképzés ellen, alkalmatlan volt, a „szemétcsúszdába” került. „Mindig van
selejt” – állapította meg Zigur. A többiek levetkőzték emberi mivoltukat, mivel elvesztették kapcso-
lataikat a többi emberrel, közömbösek lettek, kihaltak belőlük a hajdani érzelmek és érdekek. Elbű-
völte őket ez a csodagép, mely kihasználta a szél irányát, csattogtatni tudta a szárnyait, és azon
nyomban megfordult, amikor akart.
– Elő se jönnek. A gépükben esznek, és ott alszanak. Már csak füttyszóra felelnek, és csak a
szolgálatról hajlandók beszélni. Úgy tűnik, visszafejlődött az értelmük – állapította meg Siegel egyik
jelentésében. Csökkenne hát az értelmük, miközben vadásztechnikájuk napról napra tökéletesebb?
Dorcan a lovas és a lova közötti kapcsolatról beszélt. A pilóták a gépükben laktak, akárcsak a hunok,
akik lóháton beszélgettek, ettek és aludtak.
„Túlzó példája a szakosodásnak – gondolta Siegel –, de az eredmény mégiscsak meglepő. Bizo-
nyítást nyert Zigur elmélete, amely szerint az állampolgárokat úgy kell kondicionálni, mint a han-
gyákat vagy a méheket. Tényleg, csak egy kaptárban vagy egy hangyabolyban képzelhető el, hogy az
egyén ennyire alávesse magát a köz érdekének, a város védelmének. Ezek a pilóták olyanok, mint a
termeszkatonák.”
A pilótáknak egyébként nem volt sok választásuk. Aki nem volt káder, rabéletet élt: nem hagyhat-
ta el a várost, és ki volt szolgáltatva a város életét biztosító gépezeteknek. A Zigur vaskezének súlya
alatt görnyedező, bezárt férfiaknak micsoda öröm lehetett kiszabadulni, kirepülni a városbörtön fa-
lán, ahová az egysínű vasúton vagy a repülőgépen csak élelmiszer érkezett, vagy egy-egy kormány-
küldöttség. Az állampolgár-fegyencnek csak a rab álma adatott meg egyszer s mindenkorra: kiszállni
az ablakon. Micsoda részegítő érzés egy ultraérzékeny, szinte eleven gép urává lenni, amely úgy
engedelmeskedik, mint a saját testünk; előlépni a város és a környék védelmezőjévé. Szabadságvá-
gyuk vált hát valóra Zigur terveit szolgálva. Repülni és ölni – ez a keselyűk törvénye, a ragadozók
egyszerű életprogramja.
Siegel elégedetten végignyúlt a díványon. A csodálatos repülők jóvoltából nem volt mitől tartania
többé Zigur uralmának. Különben is csak a diktátor rendelkezett velük, mivel Dorcan és azok a tech-
nikusok, akik megkonstruálták a gépet, „hirtelen” meghaltak. Siegel nem tehetett mást, mint hogy
megállapítsa „gyors és váratlan elhunytukat”, miképpen ezt a jelentésében saját kezűleg leírta.

A várost szinte megbénította a hőség. Csöndes volt minden. Kívülről se jón zaj, immár két éve.
Nincs több betolakodó. Zigur terebélyesen, hatalmasan páváskodhatott aranyruhájában.
A pilótáknak már jó ideje nemigen volt dolguk: a hírnevükből éltek. A ragadozók ébersége és ke-
gyetlensége legendaként járt szájról szájra, rettegés uralkodott a város körül, és távol tartotta a beto-
lakodókat. A csavargóknál gyors iramban körbejáró hírek nyomában ezer meg ezer kilométeres kör-
zetben másról se beszéltek. A ragadozók szinte babonás félelmet ébresztettek bennük, sokkal na-
gyobbat, mint kezdetben az elszenesedett holttestek. Zigur legyőzhetetlennek kiálthatta ki birodal-
mát. Nem akadt olyan ellenséges hadsereg, amely akár csak gondolatban is földjére merészkedett
volna.
– Most aztán mi vagyunk a vidék urai! – jelentette ki ünnepélyesen Zigur. – A ragadozók elüldöz-
ték a csavargókat. Következésképpen fertőzés sincs a városban, hiszen kivégeztük a gyanús betege-
ket. Nem kell tartanom senkitől. Nincs olyan gyalogság vagy repülőgép-hadosztály, amely megkoc-
káztatná, hogy szembeszegüljön a ragadozókkal. Én vagyok az úr.
„Egy pusztaság ura” – gondolta Siegel.
Elnézte a nap sugaraiban lebegni látszó, kihalt hegyeket, az ég hatalmas, üres boltozatát, amelyet
csak megszabott időközönként szelt át az egysínű vasút, a törékeny légi híd, hosszú lábait egyik
hegycsúcsról a másikra vetve.
– Alig látni mostanában a repülőket – mondta az egyik miniszter.
– Tényleg – ujjongott Zigur. – Nincs többé szükség rájuk.
 – Én nagy néha látok egyet-egyet őrjáratban – mondta Joha. – Valljuk be, elég különösen feste-
nek.
– Igen, amióta Dorcan sajnálatos módon eltávozott körünkből – mondta Zigur –, egyedül a pilóták
tudják pontosan, hogyan működnek a gépek. A testükben, az izmaikban érzik, hiszen napról napra
használják – tette hozzá büszkén.
– Még mindig volnának betolakodók?
– Alig-alig. Néhány radioaktivitással fertőzött beteg, aki szenvedésén nem bír uralkodni, és min-
dent megkísérel, csak hogy bejöhessen – mondta hidegen Zigur.
„Szenvedésén nem bír uralkodni” – ismételte meg gondolatban Siegel. – „Milyen közömbösen
beszél róluk.” Bár ő, Siegel is keményszívű lett az évek során, tudta, mert látta, mit jelent a szenve-
dés, katonaként pedig számtalanszor tapasztalta, hogy a fizikai fájdalom valósággal megőrjítheti az
embert. „Az emberségnek most már a szikrája sincs benne. Csupa hatalomvágy. Ha bármiféle érdeke
úgy kívánná, könnyű szívvel feláldozna minket, mind egy szálig, úgy, mint Dorcant. Soha senkinél
se láttam még ekkora érzéketlenséget a szenvedés iránt, még a legocsmányabb csőcseléknél, a legva-
dabb emberfarkasoknál sem. És ez még csak nem is szadizmus nála. Mégis az ő találmánya az az
élet, amelyre a pilótákat és a táncosnőket kárhoztatta.”
– Csak meg kell nyomnom ezt a gombot, hogy a ragadozók itt teremjenek – mondta álmodozó
arccal Zigur, egy fütyülő-beszélő készülékkel játszadozva.
Siegel hirtelen rádöbbent, hogy már nem pilótákat emlegetnek, a repülőgép vagy a vitorlázógép
pilótáit, hanem csak ragadozókról beszélnek. Mintha eggyé vált volna gép és ember. De vajon mit
gondolnak erről a pilóták? Bármennyire elfelejtették is emberi múltjukat, azért talán mégis valami
másra is gondolnak, nemcsak az őrjáratra meg a vadászatra. Volt itt valami, amit nem értett.
Felidézte egyik éjszakai látogatását a hangárban. Inkognitóban ment el hozzájuk, az őr valahol
másutt időzött, a megfigyelők és az őrszemek ott pihentek a ragadozókban, megbízva páratlan éber-
ségükben. Ott sorakoztak egymás mellett az állásaikban, hatalmas, összehajtott szárnyakkal. A piló-
tafülke ablaka nagy, különös szemként izzott a félhomályban. A pilóták valószínűleg aludtak, két
őrjárat körözött csak a város felett. Ám a gépek mintha a maguk titokzatos életét élték volna, akár-
csak a gépemberek. Példátlan mozgékonyságuk, Dorcan tervezte reflexeik furcsa élőlényekhez tette
hasonlatossá őket. Lidérces álom madarai. Nem sólyomra hasonlítottak, hanem a másodkor szárnyas
gyíkjaira, a természet első, ügyetlen teremtményeire.
Vajon mit csinálnak odabenn a pilóták? Különös, hogy soha nem akarnak kijönni, ellazítani vég-
tagjaikat. Az évek során talán már el is torzult a testük, valamikor régen az autósokat is az elhízás
réme fenyegette. Siegel tudta, hogy a pilóták magzati ülésben kucorognak a pilótafülkében, térdük
egy magasságban van a mellkasukkal, a fejük be van szorítva a fémmadár „fejébe”. A világot már
csak ezeken az ablakszemüvegeken keresztül látták. Hogyan lehetséges, hogy egymás között se be-
szélnek már normális, emberi módon? Hónapok óta senki se látta a kezelőszemélyzet körül a pilótá-
kat. Maguk csináltak mindent. „Elintézik egymás között” – mondta az egyik technikus Siegelnek.
A madarak mintha csöndben összenéztek volna ablaktekintetükkel, Siegel elnézegette a szemab-
lakokat, ezeket az optikai berendezéseket, amelyek segítségével éjszaka is nagyon messze el lehetett
látni. Vajon a lencsére tapasztott szemmel aludtak a pilóták? Mire gondolhattak? Hogyan bírják ki
így egyfolytában, napok hosszú során át? Így aludni? Ezeket a csodálatos készülékeket kezelve elfe-
lejtették, hogyan használja az ember normálisan a testét; kezük és karjuk már csak a fogantyúkkal és
pedálokkal tud bánni?
Siegel kényelmetlenül kezdte érezni magát. Egyszerű problémákhoz szokott hozzá, szimpla és
eredményes pszichológiához, most furcsamód nyugtalanság és bizonytalanság tört rá. Semmire nem
hasonlított ez az érzés, pedig egyet s mást megért már kalandokban bővelkedő élete során.
Zigur kiment az óriási teraszra, letekintett a hőségben mozdulatlanul fekvő betonvárosra, amely
hatalmas volt, kérlelhetetlen, akárcsak ő maga. Önelégülten simogatta fekete szakállát.
„Sokat alszanak a ragadozók – gondolta Siegel. – Szinte soha nincs őrjárat. Nincsenek megfigye-
lők se.”
 Zigur elfütyülte a hívójelet. Semmi válasz.
„Elvesztették a reflexeiket – gondolta Siegel. – A tétlenség…”
Zigur arcáról eltűnt az elégedettség, nyugodt várakozás látszott rajta, majd ahogy telt az idő, a
kétkedés árnya suhant át tekintetén. Türelmetlenül intett.
– Alszanak talán – mondta Joha.
Zigur fölemelte a fejét: a kősűrűségű levegőben nem keringett fáradhatatlanul körbe a két őrraga-
dozó.
– Ez még nem fordult elő – állapította meg.
Újra megadta a jelt.
Talán az erős szolgálat után hirtelen rájuk törő tétlenségtől meg a perzselő hőségtől kábultan va-
lamiféle letargiába merültek? Mivel csak vadászni tudnak, a zsákmány nélküli élet ostoba aluszé-
konyságba süllyesztette őket?
Csend. De nem a nyugalom meghitt csendje. A polgárháború martalékául vetett város csendje –
csend, amelynek a mélyén valami rejtőzik. A napperzselte utcák kihaltak, üresek – de nem nyugal-
mat árasztanak, hanem veszélyt, mert a halál ólálkodik bennük. Üres az utca, mert ha valaki kime-
részkedik, rögtön elindul egy golyó. Siegel túlontúl jól ismerte ezt a feszültséget. Különös, hogy
Zigur nem vesz észre semmit. De hát elvakította a győzelme. És ő is azt hitte, hogy a pihenés az el-
lenség szétzúzását jelenti.
Zigur a belső telefonon felhívta az egyik őrhelyet. Néhány perc múlva kásás hang szólt bele a ké-
szülékbe.
– Hát mindenki alszik ebben a városban?! – tört ki Zigur. – Azonnal hívja a ragadozókat! Paran-
csolom, hogy sorakozzanak fel itt a teraszon!
– Mi célból?
– Semmilyenből. Látni akarom őket.
Távolról idehangzott a fütyült-beszélt hívás, fölemelték a fejüket. Üres volt az ég.
– Odamegyek – mondta Siegel, és felállt.
Az expresszlifthez igyekezett. Miközben nyugtalanul suhant a liftben a város fölé magasodó han-
gárig, hirtelen megrándult a csend, összevissza hangzó, egymást keresztező figyelmeztető kiáltások
és füttyjelek hasítottak a némaságba. Fülelt, hogy megértse, mit jelentenek, de zavaros volt a lárma,
olyan, mint az éjszaka hirtelen felriadt erdőé.
Megérkezett, a körfolyosón berohant a félhomályos hangárba. Bűzös, fanyar szag ragadta torkon.
Az állások üresek voltak.
Elindult az egyik kijárat felé.
Ott lent, a városban a ragadozók ide-oda cikáztak, betörték az ablakok, ajtók üvegét, feldúltak
mindent, elrabolták az utcán az embereket, a menekülők után eredtek, vadul felkoncolták őket, kö-
nyörtelenül öldököltek.
– Lázadás!
Körülnézett: a hangár sötétjében húsdarabok hevertek szerteszét – nyers, vérző hús. Javarészt ro-
hadt volt már: bűze megülte a levegőt, belépésekor ez a szag ragadta torkon. Néhány húsdarabot vett
fel a földről: sáros kelmefoszlányok ragadtak rájuk.
– A betolakodók hullái… Ide hozták őket. Hát a lángszórók meg az őrök?…
Fémes zörejt hallott: itt volt a pilóták étkezési ideje, az automata felvonó kiontotta magából a
fémkannákat, rágurultak a többire, az érintetlenekre, amelyek ki tudja, mióta rozsdásodtak ott. Siegel
közelebbről is megnézte: heggyé magasodtak már. Gyors szempillantással felbecsülte, hogy körülbe-
lül egy évre való élelem lehet bennük. Felugrott, megértette.
– Emberevők… emberevők lettek.
A lifthez rohant, lóhalálában az őrhelyre ment. Üres volt. Belefújt az egyik sípba, és parancsba ad-
ta a ragadozóknak: azonnal térjenek vissza a támaszpontra!
A ragadozók válaszoltak, miközben csörömpöltek az ablaküvegek, és az emberek sikoltozása be-
töltötte az egész várost.
 – Ölj! Mi vagyunk a levegő urai! Éljenek a ragadozók! Az emberek urai! Le az emberekkel! Nem
repülnek. Miénk az ég! Miénk a város! Lakoma a világ!
„Megőrültek – mondta magában Siegel. – Ilyen szolgálat és életmód mellett nem is csoda!”
Még valami volt itt, nemcsak ez, de majd később fog gondolkozni rajta.
Élete során hozzászokott a zavargásokhoz, odaugrott az egyik szekrényhez, leemelt egy tankelhá-
rító pisztolyt, zsebre vágta az összes lőszert, amit csak talált, és a tanácsterem felé rohant
Nem ment be. A liftajtón át idejében meglátta a kavargó csatát. Üvöltés, a haldoklók hörgése a ra-
gadozók füttyszavával keveredve visszhangzott a nagy teremben. Zigur összevagdalva a földön vo-
naglott, a vérében. Itt már nincs keresnivalója.
Megnyomta a liftgombot, lement a város őrállomásáig, berontott.
Halálra rémült, félmeztelen férfiak egymást taposva rohantak a lángszórókhoz, a nehéz gépfegy-
verekhez.
– Állatok! – üvöltött Siegel. – Most majd megtanuljátok, hogy a gépeiteken aludjatok!
Elnyomva az őrült zajt, nők sikolya hasított a levegőbe, mely mindig élesebb, mindig erősebb a
férfiakénál.
Siegel gyors pillantással ellenőrizte az állomás fegyvereit.
– Lángszórót nem használunk a városban! Veszélyes! Felrobbantani a hangár benzintartályát! –
kiáltotta.
– Lángra kap majd… tűz lesz – dadogta egy főhadnagy.
– Csak így akadályozhatjuk meg, hogy újra tankoljanak.
Úgy gondolta, hogy a ragadozók valószínűleg aznap reggel töltötték fel a tankjukat, tehát már
csak két órára való benzinjük maradt. Elég addig kitartani.
– Gyorsan! Nem törődünk a szomszédos épületekkel! Majd utána oltunk.
Hat férfival odarohant egy légelhárító ágyúhoz, gyújtógolyókkal töltött.
Megcélozták vele a kupola alsó részét, ahol a hangár volt.
– Tűz! Addig lőni, amíg fel nem robban a kupola!
Füstfelhő tört elő, megemelte a kupolát, amely megingott és összeomlott, záporoztak a kövek,
visszapattantak a szomszédos épületekről, miközben néhány ragadozó ijedten körözött a felhő körül.
Többen lecsaptak az ágyúütegre.
– Tűz! – kiáltotta Siegel.
Az egyik ragadozó, amelyet repülés közben eltaláltak, megfordult a levegőben, lángra gyulladó
papír módjára összecsavarodott, és fülsiketítő csattanással összetörte magát az egyik szomszédos
utca kövezetén. A többiek zuhanó kőként támadtak az ütegre.
Hirtelen óriás árnyék vetült az ablaküvegre. Betört, szilánkokra hullott az egyik ragadozó súlyától.
Golyók zápora fogadta a gépet, amely a fejek fölött cikázott a helyiségben, mint egy hatalmas de-
nevér, szárnyai tompán csattantak a falon. A lövész felordított, hasa kifordult a sarkantyú ütésétől.
Siegelnek épp annyi ideje maradt, hogy lebukjon, s a földön félreguruljon, messze a karomtól, amely
megragadta a lövészt.
A ragadozók csapatostul intéztek támadást az üteg ellen. Az egyik megrémült férfi, még mielőtt
Siegel megakadályozhatta volna, működésbe hozta a lángszórót. Egy lángba borult ragadozó rávetet-
te magát a férfira, fellökte. A fegyver tartálya megnyílt, tűzszőnyeg terült szét, beborítva az őrállo-
mást.
Siegel a folyosókra futott. Ott legalább nem érhetik utol a ragadozók.
Fülébe csengett a kiáltozás, fütyülés, fegyverropogás, a lángszórók moraja; a ragadozók fürgén
mozogtak, gépfegyverrel nem lehetett szembeszegülni velük, és az emberek, Siegel tilalma ellenére,
a lángszórókat használták mindenütt, hogy védekezzenek. Égett a város. A félelemtől eszüket vesz-
tett emberek nem is gondoltak az oltásra.
Siegel felnézett: a lépcsőház felső ablakában acélgerendát pillantott meg, amely lángnyelvektől
körülvéve zuhant le. Az egysínű vasút oszlopa volt.
– A tűzhöz! A tűzhöz! – rikoltoztak ostobán a hangok.
 „Végül is ki van egyenlítve a számla – gondolta Siegel. – Zigur meghalt, tanácskozó testületéből
húshalom lett, a szó szoros értelmében. Azt hiszem, hogy pályafutásom ezzel véget ért.”
Hogyan meneküljön? Az egysínű vasút lángokban állt. Repülőgéppel útnak indulni őrültség. A
legbiztosabb, ha gyalogszerrel hagyja el a várost, a ragadozók úgysem tartják már ellenőrzésük alatt
a vidéket.
Beszállt egy vízszintes liftbe, amely a város kapui felé suhant vele.
Senki nem állt az útjába – mindenki a javait mentette vagy védekezett, és azt hitték, segítségért
megy, vagy intézkedni, hogy véget vessen a tűzvésznek és a ragadozók támadásának.
A kijárathoz érve megkönnyebbülten felsóhajtott az előtte elterülő, áttekinthetetlen tájék láttán.
Igen. Három évig élt ebben a termeszvárban. Mindenképpen itt volt az ideje a levegőváltozásnak.
A folyó felé sietett, tudta, ott könnyen talál hajót, amely messzire viszi a pusztulástól. Nála a
fegyvere, kalandban is volt már része, nem is egyszer, mit sem félt hát a csavargóktól.
Sokáig gyalogolt. Majd megfordult: fáklyaként lobogott a város. Onnan, ahol állt, csak valami za-
varos, világító tömeget látott, amelyből lassan kígyózva óriási füstoszlop emelkedett a magasba.
– Melegük lehet – tréfálkozott.
Idecsillant már a folyó, a táj nyugalma és csendje csillapítóan hatott rá, tűnődni kezdett, mi is tör-
tént voltaképpen.
Mit jelentsen ez a lázadás? S ha már a pilóták a város urainak tekintették magukat, miért nem
küldtek ultimátumot Zigurnak, mire volt jó ez a hirtelen, abszurd erőszakosság, mire a kihívó fütty-
szó?
Eltelt egy kis idő, amíg fogvacogva rájött: ezek a férfiak, akik tökéletes gépekben kényszerültek
élni, elveszítették testérzékelő képességüket. Mindig ugyanabban a helyzetben kucorogtak, mindig
be kellett érniük azzal, hogy övék a döntés és a gondolkozás, míg a gépnek megvoltak a saját refle-
xei, a saját mozdulatai, végzetszerűen a gép lett a testük – madártest. A mesterséges madárral össze-
forrva elfelejtették az emberi lények közönséges mozdulatait, vérengző munkájuktól kedvet kaptak
az emberhúsra. A szó szoros értelmében, önmagukat feladva, gépük agya lettek, sokkal inkább, mint
ahogy Dorcan valaha is gondolta. Márpedig étvágyuk tanúsága szerint bármilyen agy nem fészkelhet
bármilyen testben. Az agy nem különálló valami, csak egy része a testnek, anatómiailag és fiziológi-
ailag egyaránt. A mozgás iránya kondicionálja a pszichikumot. A mozdulatok, a feladatok, az élet-
mód végül is átalakítják a szellemet, lévén a test a külvilág értelmezője.
Minél jobban elsorvadt emberi testük, a kibernetikus berendezés meg az agy annál inkább hatott
egymásra, oly mértékben, ahogy a pilóták egyre tökéletesebbek lettek, és szinte eggyé váltak a gép
működésével. Végül egyetlen lényt alkottak már, és másra se tudtak gondolni, csak a füttyszavakra, a
vadászatra. Valóban madarak lettek, és értelmük is madárnyira zsugorodott, ez a magyarázata esze-
lősen kihívó viselkedésüknek. Új állatfaj jött létre.
„Váratlanul visszaütött Zigur bumerángja – gondolta Siegel. – Az elmélete olyan jó volt, hogy be-
lepusztult.”
A folyó felé sietett. Ennek is vége lesz pár óra múlva…
Árnyék suhant el mellette a földön. Felnézett: fenn, nagyon magasan egy ragadozó körözött a feje
fölött.
Ekkor futni kezdett, időnként az ég felé emelve a fejét, hogy szemmel tartsa a gépet.
„Talán jobb lett volna egy pincében megvárnom, hogy a ragadozók megdögöljenek, és csak utána
lett volna szabad menekülnöm. Dehogy! Hülye! A tűzben rám omlott volna a ház, vagy megfullad-
tam volna. Mi a fenét akar ez? Már nem a betolakodókkal szórakozik? Á! Biztos élelmet keres. Ki
kell tartani: húsz perc múlva nem lesz benzine, és befellegzett ennek a piszok találmánynak!”
Lassan leszállt az éjszaka. Egymásra görgetett sziklák tűntek fel előtte. Arrafelé futott: hátha sike-
rül egy barlangot vagy egy repedést találnia, ahol meghúzódhat.
Szemével gyorsan megkereste a ragadozót: körözve ereszkedett egyre lejjebb.
 Siegel kiszámította, hogy nem lesz már ideje elérni a sziklákat, az éjszaka árnyai lassan beborítot-
ták az elhagyatott vidéket, és még a végén beleesik valamibe a sötétben. Felesleges kifullasztania
magát: megállt, lövésre kész pisztollyal lehasalt a földre.
A ragadozó egyre szűkítette a kört körülötte.
„Nem tud elkapni repülés közben – gondolta Siegel –, túlságosan közel vagyok a földhöz. Csök-
kentenie kell a sebességet, talán le is kell szállnia, és akkor, akkor rálövök. Különben is mindjárt üres
lesz a tankja.”
A nagy gép fölötte forgolódott már szinte érintette. Egészen közelről látta a félhomályban baljós-
latúan világító nagy ablakszemet. A vezetőfülkébe kell lőni, az az érzékeny pontja.
A „fej” a sarkantyúval lehajolt. Siegel ezt a pillanatot használta ki, hogy három sorozatot kilőjön.
A következő másodpercben ráesett a nagy tömeg.
Odébb gurult vagy három méterrel, megint tüzelt. A ragadozó, egyik szárnyával súrolva őt, az ol-
dalára fordult. Vészjelző füttye messzire csipogott az éjszakában.
Siegel felállt, futni próbált, de tántorgott. Akkor vette észre, hogy egész teste véres. A látóhatár
szélén, ahol a város vöröslött, kis pontok tűntek fel, gyorsan közeledtek a ragadozók, mint dögre
éhes saskeselyűk, csapatban érkeztek a vészjelre.
Siegel érezte, elhagyja az ereje. Kezéből ömlött a vér, iszamos lett a pisztoly tőle. Tovább lőtt a
ragadozóra, amely a földhöz szögezve remegett. A pilótafülke lemeze felhasadt. Valami mozgott ott
belül, majd előjött, a fénytől vakon, akár egy lárva: szürke arcú, torz magzatszerűség, izmos karjain
vonszolta magát.
Siegel újból rálőtt.
– Piszok agy! – kiáltotta. – Ragadozó agy!
Undorodva nézte a torz lényt, aki lábatlan nyomorékként vonszolta magát, felhasított bőréből nyi-
rok szivárgott.
Megint felnézett az égre: a többi ragadozó a lelőtt segítségére sietett. De megrongálódtak a város-
ban dúló harcban és a tűzben, bukdácsoltak a levegőben, találomra csapkodtak a szárnyukkal. Siegel
kúszva próbált menekülni előlük: nem tudott lábra állni, a combizmát elvágta az egyik repülőgép-
szárny éle. Reményvesztetten húzta-vonta magát a puszta földön. Tekintete az órájára esett: a mutató
szerint a tartályok most voltak kiürülőben.
– Na végre! – csuklotta.
A ragadozók most lezuhantak körülötte, felbuktak, lerogytak, néhányan lángoltak, mint a végítélet
madarai. Más ragadozók, a csatában halálra sebzetten, kétségbeesett erőfeszítéssel fel-felszökkentek,
majd felborultak, összezúzva karosszériájukat.
Most már egyikük se volt a levegőben. A köré gyűltek, aki riasztotta őket. Vergődtek a földön,
megpróbálták kitárni a szárnyukat.
Siegel révedezve nézte a fantasztikus látványt. Gyűlölködve fölnevetett, úgy dadogta:
– Végetek van! Meghaltatok! Nem repültök soha többé, dögevők!
Négykézláb igyekezett menekülni, minél messzebb ettől a roncshalmaztól, a folyó felé.
Ekkor, mintegy válaszul a szavaira, felvonítottak a sípok: a pilótaagyak érezték, hogy a végüket
járják, hogy fajtájuk megsemmisül, és mivel szörnyeteg ösztönük minden más hangot elsorvasztott
bennük, csak így fejezhették ki zavarodottságukat. Nem szavak szakadtak ki a sípból, hanem tragikus
üvöltés, szívszaggató süvítés, jajgató zokogás; egy szólamban fújták, mint a gyászéneket, amely fel-
szállt az ég felé, betöltötte az alkonyodó vidéket.
Siegel nézte a várost, amely most hamvadt el a hatalmas éjszakai égbolt alatt. Olaj és égett hús
szaga kaparta a torkát, a fülét hasogatta a ragadozók jajgatása, az elviselhetetlen, embertelen kétség-
beesés. Előtte az éjszakától elfeketült földet haloványan megvilágította az égő ragadozók táncoló,
vörös visszfénye. Körös-körül semmi más, csak a csüggesztő éjszakai táj.
Lassanként ráborult elméjére az éjszaka.
– Vége. Megmenekültem – ismételte lélegzet után kapkodva.
 Segítséget kérőén nézett a határtalan, fekete, kérlelhetetlen égre, de nem látta; a vérével együtt el-
folyt belőle az élet, és lassan elcsendesedett a ragadozók szívszaggató jajkiáltása.

FÁZSY ANIKÓ FORDÍTÁSA

GERARD KLEIN

A HÉT MASZK
BOLYGÓJA
Nem lassította le a lépteit, amikor a gyöngyház kapun belépett, és a nappali fény egy csapásra vi-
dám ünnepi éjszakának adta át a helyét. Parfümszag úszott a levegőben. Az utcák mély árkai, ame-
lyek sötét és szabályos sziklatömbökké szabdalták a barokkosan zsúfolt idegen várost, szinte vonzot-
ták titokzatos életükkel, névtelen hangjaik elfojtott zajával. Úgy érezte, meg kell fordulnia, még egy-
szer látnia kell a gyöngyház kapubejárón át a sivatag kietlen térségeit.
A homokdűnéken keresztül vezetett az útja idáig, és még mielőtt átkelt volna a sivatagon, egy
még nagyobb és még halottabb térséget szelt át, az űrt. Mert az embereknek ahhoz a fajtájához tarto-
zott, akik sehol sem érzik otthon magukat, és legkevésbé ott, ahol megszülettek: a többi ember kö-
zött. Az arca fehér volt, vagy tán inkább sápadt, mint a homokfelhők, amelyek a hét kapu városa
körül lebegnek néha. Évekkel korábban hallott beszélni a hét maszk bolygójáról, és hosszú-hosszú
utat tett meg, amíg eljutott ebbe a csodavilágba, az örök ünnep városába. Hajóját messze, a sivatag-
ban hagyta, mert tudta, hogy a törékeny épületek összedőlhetnek az energiát okádó motorok zajától.
Teltek-múltak a napok, és ő egyik dűnét mászta meg a másik után, megbirkózott á vörös homokot
sodró folyókkal, amelyek az északi kristályos hegyoldalakon zúdultak alá, és messze, nyugaton bele-
ömlöttek a hatalmas, száraz tengerbe.
Sokat próbált férfi volt, nem fogott ki rajta a fáradtság. Éhezett és szomjazott, nagy ritkán pihent
csak meg. De a türelmetlenség legyőzte kimerültségét. Tudta, hogy a hét maszk bolygója különleges
világ, nem ismeri a háborút, az ellenségeskedést meg a szenvedést, egy virágjába borult és fejlődésé-
ben megrekedt civilizáció terméke. Némelyek azt állították a Földön, hogy hanyatlásnak indult, és
éppen ez keltette fel a tökéletességre áhítozó Stello kíváncsiságát, aki tudta, hogy ott lelhető fel a
tökély, ahol a siker erős fénye kialszik; ott, ahol a győzelem fáklyái elhomályosodnak az üveglampi-
onok nyugodt világánál, és kétségbe vonta a hosszú hanyatlást, a soha be nem következő véget, hi-
szen soha senki se tagadta, hogy a hét maszk bolygója nem változott, ma is ugyanolyan, mint ami-
lyen annak előtte volt, hogy a Föld benépesült.
Így, midőn belépett a hét kapu egyikén, azon, amely ritka kagylóbelső módjára csillámlott a nap
éles fényében, miután körbejárta a várost, megszemlélte a furcsa, flitteres ruhaként villódzó falakat,
és megszámolta a kapukat, amelyek a látszatok jelképeinek tűntek, valami, amit már réges-rég elfe-
lejtett más világokban és az űrben jártában, valami, amiről azt hitte, rég maga mögött hagyta már,
míg műszerfalának hideg fényeire meg a számlapok beszédes mutatóira szegezte a szemét, megmoz-
dult benne.
 Olyan volt az egész, mintha csizmája sarka először kopogott volna végig a Föld egyik régi város-
ának kövezetén, egy olyan városén, amely az övé volt valaha, és úgy fedezné fel ezt a várost, mintha
egy ismeretlen házba hatolna be, amelyben a gyermekkora várja – kíváncsiság, csodálkozás, remegő
emlékezés keveredése volt az egész.
A városnak ez a része majdnem teljesen kihalt volt. Az utcán lángként lebegtek a sima falak.
Visszaemlékezett más világokban látott másféle épületekre, erősebbekre, masszívabbakra; az itteniek
törékenyek voltak, csak a szemlélő szemében léteztek.
Eszébe jutott az a kérdés, amelyen oly sokat töprengett, miközben megállás nélkül gyalogolt a si-
vatagban. Vajon emberi lények lakják-e a hét maszk bolygóját? A dokumentumok nem voltak se
bőbeszédűek, se szűkszavúak e téren. Egyszerűen nem árultak el semmit. Vannak tulajdonságok,
amelyeket nem lehet leírni szavakkal, sőt számokkal sem, és a látszat nem más, mint burok, maszk.
Egy régi hagyomány úgy kívánta, a hét hold bolygójának lakói mindig maszkot hordjanak, állan-
dó ünnepnek, soha meg nem szakadó rítusnak szerette volna látni e civilizáció életét, de meglehet, a
maszk csak egyfajta életfelfogás volt, az én vállalása, áthághatatlan korlát állítása a külső és a belső
közé, vagy talán csak mosolygó arcú fenyegetés, tökéletes derű, amelyet szorongatóvá tett az állan-
dóság.
Hét maszk, hét kapu és hét hold az égen, mint ahogy hét magánhangzó van az Ónyelvben, tiszta
hangzásuk megvilágította a mozdulatlan szavak alattomos útvesztőjét. Hét maszk, mindegyikük a
lélek hét igazi állapotát fejezi ki, feledésre ítélt arcok dermedt vonásainak el se kell mozdulniuk hoz-
zá. Egy maszk és egy kapu, egy kapu és egy hold. És minden bizonnyal egy hold és egy magánhang-
zó. Ez a régi nyelv, valamennyi között a legrégebbi, az űrbe volt írva, a sivatag közepén fekvő város
falaira volt írva, az arcokra volt írva.
Egy árny vált el az egyik háromszögletű kaputól, és Stello felé közeledett. Bő, színes, válláig be-
burkoló köpenye emberi formát is takarhatott. A váll fölötti fekete háromszögtől bíborszínű foltként
vált el a maszk. Hangja mély volt, az Ónyelv szavait mondta, ennek a galaxisnak a nyelvét beszélte,
amelynek az eredetéről senki nem tud semmit; azt a nyelvet, melyet minden nép beszél, még azok is,
akiknek nincs se ajkuk, se foguk.
– Honnan jössz? – kérdezte barátságosan az árny.
– A Földről jövök – mondta Stello.
– Látom. A gyöngyház kapun jöttél be.
A színes köpeny meg-meglibbent, mintha csak forgószélt takarna. Stello egy lépést tett előre, így
jobban ki tudta venni a skarlátszínű maszk vonásait. Egy kék kő szemként csillogott a sima fémarc
közepén. Különös rovátkák idézték a fantasztikus, óriási, gúnyos, mégis derűs szájat, amely fontos és
kimondhatatlan igazságokra csukódott.
– Látom – szólalt meg az árny –, halvány maszkot viselsz. És a gyöngyház kapun érkeztél. Azt
mondtad, a Földről?
Stello türelmetlenül legyintett. Azért jött a gyöngyház kapun, mert nem állt előtte senki. Nem volt
kedve átvágni a többi kapu előtt ácsorgók suttogó csoportjain. A hét kapu közül csak a gyöngyház-
színűnél nem állt az útjába senki.
– Nem viselek maszkot – mondta Stello lassan.
A bíborszínű maszk alig hallhatóan füttyentett mozdulatlan szájával.
– Legyen – mondta. Lágy hangja a homok súrolta, lekoptatott kövek simaságára emlékeztetett, az
óriási, száraz tenger kristályainak üde frissességére. Az Ónyelv szavai önmagukban is olyanok vol-
tak, mint a kövek, amelyeket sok-sok nép kocsikereke dörzsölt az idők során, különböző érzelmeket
tudott kifejezni, a féltékeny szerelem büszke haragjától régi fajok végső békéjéig.
Az árny lebegve várt.
„Mit akarhat tőlem? – kérdezte magában Stello. – Máris vétettem e világ szokásai ellen, amelye-
ket hírből sem ismerünk a Földön? Bűnösnek tart? Tilos bejönni a gyöngyház kapun?”
– Minden bizonnyal van hová menned, idegen – mondta a város központja felé fordulva a maszk.
– Minden bizonnyal van itt barátod, idegen.
 – Messziről jövök – mondta Stello, s a harag nőttön-nőtt benne. – Éhes vagyok, szomjas vagyok,
fáradt vagyok. Olyan tárgyakat is hoztam, ami értékes a hazámban. Gondolom, valahol pénzre vált-
hatom őket.
A kék kő megcsillant egy eltévedt fénysugár világánál. Stello úgy látta, a vésett fémszáj moso-
lyog.
– Ismerem szokásaitokat – mondta a bíborszínű maszk –, de itt nem érvényesek. Nem lesz szük-
séged pénzre. Hát nem tudod, idegen, hogy a hét kapu városában vagy? Egy bolygó, egy kapu, egy
maszk és egy kérés. Itt meg fogod találni, amit keresel.
– Nem kalauzolnál a városban? – kérdezte Stello. – Tető kellene a fejem fölé.
Az Ónyelv hangjai lassan peregtek át foga sövényén.
A köpenyt díszítő sok-sok szín mintha megfakult volna, és a bíbor fémmaszk közepén csillogó kő
kék fénye elsötétedett.
– Hát nem látod, milyen színű a maszkom? – kérdezte udvariasan az árny, de hangjából Stello pa-
rányi szomorúságot vélt kihallani.
– Bocsáss meg – mondta Stello, de nem értette.
– Kérlek – mondta a maszk. – Kérd meg az első szembejövőt. Szívélyes lesz, és kalauzolni fog.
Sajnálom, hogy én nem tehetem. De bíbor maszkom van.
A köpeny mozdulatlanná merevedett: színei felragyogtak.
– Isten veled – mondta Stello, s elindult a város központja felé.
– Egy pillanat még – mondta a maszk. – Mit mondtál, melyik világból?
– A Földről.
– A Föld. Legyen. Talán mégse gondoltad meg jól, melyik maszkot viseld. Van még időd kicse-
rélni. Isten veled.

Stello magára maradt. Tűnődve indult tovább. Nem értette, mit akart mondani a maszkról beszélve a
másik. Örült, hogy ügyesen válaszolt. De szüntelenül arra kellett gondolnia, idegen városban van, és
az a jelentés, amelyet a lakói az Ónyelv szavainak adtak, eltérhet attól, amit ő tulajdonít nekik, meg
hogy gondolkodásmódjuk, szokásaik, történelmük egészen más, semmit nem tud róluk, és ők se róla;
hogy távol világa, a Föld csak egy név nekik, ők meg neki látomás, a holdak fényében változó csillo-
gó tárgyak, és az ő szemükben ő valami barbár állatra hasonlít, aki különös dzsungelból szabadult
ide, a homok bolygójára. Meglehet, soha nem talál közös nyelvre a hétkapujú város lakóival. Ő más-
hol született, nem itt, mint ők, a kapuk gyűrűjében, amelyek a sivatagra nyílnak, a vöröshomok-
folyókra, és nyugaton a messzi, a hőség fodrozódásában elvesző, nagy, száraz, feneketlenül mély
portengerre, amelyen ide-oda hányódva úsznak a töretlen élű kristályok.
Ő egy tökéletlenebb, sokkal keményebb világban nevelkedett. Ismerte saját erejét és szívósságát,
és azt is tudta, különösnek, barbárnak tartják ezen a helyen, otromba kőtömbnek, zabolátlan áradás-
nak, amely mit sem tud a csiszolt márvány finomságáról, a síkföldek vizeinek nyugalmáról. Homok
volt, melyet hord-visz a szél, egy ember a Földről, egyike azoknak, akik sehol nem lelnek nyugtot,
örök vándor.
S mindez jó volt hosszú éveken át. Jó volt utazgatni a világok között, homályos és felzaklató le-
gendák fényében, annak az utazónak nyájas integetésével üdvözölve a kapukat, aki tudja, hogy ha-
marosan odébbáll, s ezt akkor is tudta, amikor azt hitte, odagyökeredzett a Tarára, még azokban a
nyomorúságos napokban is tudta, amikor egyedül, a ránehezedő ég alatt folyton-folyvást a csillagki-
kötőt övező iszapdombokat leste – igen, mindez nagyszerű volt. De ez itt más.
Valami elválasztotta ettől a világtól, ettől a nyugalomtól, valami, amit nem tudott megnevezni,
amire nem tudott rátalálni, valami, ami átlátszó falat vont a szeme elé.
Fölemelte a fejét, és látta, a hét hold fénykoszorút rajzol a bolygó körül az égen. Mindegyik tiszta
hangon lüktetett, ragyogó, hideg fényt bocsátott ki, egy hold és egy ajtó, a rubinhold, az aranyhold,
az ezüst, a smaragd, a gyöngyház…
A gyöngyház… sápadt csillag, halvány sebhely az éjszakában, baljóslatú, behunyt szem.
 Tekintete lefelé siklott, végigsuhant az épületeken, melyek gyűrűként fogták körül. Lassú léptek-
kel ment, a házak hirtelen sziklafalként magasodtak köré, a feje fölött hajlottak össze a boltívek, és
mindez hullámzás volt, fel-felborzolódó, szétomló tarajú hullámok verése, amint hirtelen kizúdulnak
az alvilágból, átlátszó vízhártya, szappanbuborék, egy finom száj légfuvalmától egyszeriben szétpat-
tanó.
Fával szegélyezett sétányokon, erődítmények tornyain bolyongott, üvegárnyékokon át, s ha fejét
fölemelte, a hét mozdulatlan holdat látta a sötét égen. Az ablakokban maszkok világítottak, tünékeny
lombköpenyegek, bogarak röpültek keringve a spirál alakú lépcsők ritmusára, amelyek kristályos
pártává bomlottak szét, egyre terebélyesedve, ásványi burjánzássá robbanva.
Végre megtalálta a helyes szót. Az éjszaka ásványi volt. Ásványi volt a bolygó, a holdak az égen
meg a hét kapu és az Ónyelv magánhangzóinak fémes hangzása meg a gyöngyház is, a számlálatlan
évszázadok óta megdermedt, megkövesedett hús… ő meg, Stello, reménytelenül eleven. Érezte a
vérét, amint a halántékán dobol, sima izmainak langymeleget a bőre alatt. Végigsimította széltől és
naptól cserzett arcát, amely halovány volt az űrben töltött hosszú napoktól, végigdörzsölte kiütköző
szakálla rövid szőrszálait, melyek alig látszottak még, de ujjai alatt, az élet szüntelen parancsára,
majdnem érezhetően nőttek.
Mi volt a maszkok mögött? Hideg, megállapodott tökéletesség? Homok- és iszapformák, melyek
a tekintet tapintatlan érintésére azonnal szétomlanak, vagy kristályok késélei; szelíd fényű fém vagy
csikorgó fogaskerekek irreális felépítménye, egymásba kapcsolódó fogak, rafinált csigarendszerek?
Hús-vér lények vagy érzékeny hajtóművű, örömünnepre szánt gépezetek?
Vagy talán egy másik maszkot viselnek a maszkjuk alatt, és alatta megint egy másikat, a végtelen-
ségig, énjüket feladva, mit sem tudva önmagukról, feneketlen labirintus kiúttalan útvesztőjébe bele-
veszve? Vagy a maszk talán csak egy régi ékesség, amelynek eredeti funkcióját már mindenki elfe-
lejtette?
Eszébe ötlött, milyen csúnya tud lenni egy arc, mennyire érthetetlen. A látóhatárt lezáró hegyeken
túl minden mást jelent, ez a Földön sincs másképpen. A maszk az érzelem nyelve is lehet.
A még mindig távoli városközpont felé gyalogolt az utcákon, s útközben színüket változtató ár-
nyak csoportjaival találkozott. Aranymaszk, ezüstmaszk, onixmaszk, jademaszk. Egy-egy magányos
bíbor maszk is keresztezte az útját. Meglehet, sőt szinte biztos, hogy a maszkok jelek, a társadalmi
státusnak, valamiféle kasztrendszernek a szimbólumai, és tilos közöttük az érintkezés. Hűvös lég-
áram csapta meg, és Stello maga is érezte, gyönge lábakon áll a teóriája.

A térség hirtelen nyílt ki előtte, észre se vette, hogy elmaradt mögötte az egymásnak szorult falak
satuja. A szeme előtt fények szikráztak. Csakhamar rájött, hogy egy tömeg visszfénye, a maszkok
színeinek játéka, a köpenyek lebegő fel-felcsillanása, megannyi lángra lobbanni készülő tűz. Homok
borította a széles teret, a legfinomabb szemcséjű homok, amelyet valaha is látott, de nem por volt,
hanem tiszta és puha szőnyeg, érintetlen, furcsán mintázott tengermélyi talaj, keskeny, jelképes tér-
ség, váratlanul összezsugorodó távolságokkal. Úgy érezte, élő ember soha nem juthat el a térség túl-
só felére.
Stello meg se kísérelte. Áhítatos hangulat uralta a tömeget, de nem volt benne semmi nyomasztó,
oldott, nyugodt volt a csend, amelyet tétova hullámveréssel tört meg az egymást érintő kelmék suho-
gása.
Egy skarlátszínű lepel felduzzadt, elröpült, szétbomlott a homokaréna közepén, és Stello elkapott
néhány töredékes szót az Ónyelvből – helyeslően susogtak körülötte. Villogás. Gyors örvénylés,
mozdulatlan fölfelé szállás, zene hangzott fel, és táncoltak a fények. Egy pillanatig azt gondolta,
hogy a szürke homok valójában képernyő, mivel a fények a semmiből születtek nagy hirtelenséggel.
De csakhamar megállapította, hogy saját elevenségük lobogtatja a fényeket, és a hangok is mintha a
szeme láttára születtek volna a térség kellős közepén, hangszernek vagy valami hasonlónak nyomát
se látta.
 A skarlátszínű lepel az egyik városlakó volt, erre hamar rájött, mivel egy mozdulatnál egyszer
csak halványan megvillant a pőre, sima, mégis kifejező ezüstmaszk, és bár egyáltalában nem ismerte
e néma nyelv szavait, úgy érezte, felfakad benne valami, olyan mélységekben, amelyeknek a létezé-
séről sejtelme se volt eddig, amelyet soha nem rendített meg a Föld vagy egy másik világ egyetlen
műalkotása, egyetlen élőlénye sem. Borzongott, de nem félelmében, nem is a hidegtől, hanem a ma-
gánytól, idegenségének bizonytalan érzetétől, barbár mivoltától, amelyet az űr szele hajított ide a
homokba.
Valami súrolta a karját, de ügyet se vetett rá.
A homok finom szemcséi bizonyára különlegesen nehezek voltak, mert a táncoló mozdulatai nem
vertek fel selymes porfelhőt. Stello biztosra vette, hogy táncot lát, bár gyatra ez a szó ide, gyönge,
hiszen a tánc a Földön csak másodrendű művészet. Térjáték – ez jobban illett volna erre a mozgásra,
jóllehet koreográfiája, még az Ónyelv kifejező nyelvén szólva is, kissé szokatlan volt. Olyan dolgok-
ra utalt, amelyeket nem lehetett volna kimondani sem lefesteni, még a legfinomabb szemcséjű fém-
ből sem sikerült volna vékony szállá húzni; titkos dolgokra célzott, melyek villámként cikáztak fel a
homokból, hogy aztán a térjáték következő figurájaként visszahulljanak.
Közelebb furakodott, a köpenyek utat nyitottak előtte, már a térség szélén állt, csizmája a homo-
kot taposta, benne maradt durva, élesen rajzolt nyoma, miközben szemét a bizonytalan körvonalú,
változó alakra szegezte. Mert azt remélte, a köpeny hullámzásából elő fog bukkanni egy emberi vagy
valamilyen másféle test. Ám hiába várakozott. A köpeny láng volt, a homok ősi vásznán táncoló,
tünékeny vonásokat rajzoló ecset.
Vonások, amelyek szavak is voltak. Ez a gondolat egyre jobban elhatalmasodott Stellóban, mi-
közben szemét a holdak felé emelte, a fények szabdalta éjszaka felé. Szavak voltak az egymást köve-
tő mozdulatokban, egy mondat, egy vers, talán egy varázsige, és mindenki valamire várakozott. A
holdak jelére, vagy hogy becsukódjék az egyik ajtó, lehulljon egy maszk, egy borzasztó nagy növény
nőjön ki a homokból, egyedülálló növényi képződmény ebben az ásványi, kristályos, por és vissz-
fény látogatta világban.
És a táncolt szavak hirtelen jelentéssé álltak össze, Stello eljátszott a hasonlósággal, és a víz, a
vízesés, majd egy folyó mozgását idézték fel benne. A szavak óceánná áradtak, és amikor rájuk tört a
fagy, jégmezővé dermedtek, aztán mozdulatlan, szélcsendes tengerré olvadtak újra, üvegtömb lett az
érintetlen, mindig fodrozódó felület, a vihart sohase ismerő tenger.
Mert a mozdulatok mozdulatlanságba fúltak, és a mozdulatlanság a halált sugallja. Stello végül
meglátta a maszkot, épp abban a pillanatban, amikor az ezüsthéj leválóban volt az arcról, és úgy tűnt,
a Föld fáinak leveleihez hasonlóan lehullik, de csakhamar szertefoszlott, önmagukat elemésztő szá-
lak hálójára bomolva szét, még mielőtt elérte volna a homokot, és felcsillámlott egy sápadt, halovány
fény. Egy gyöngyházmaszk.
Stello szorongani kezdett. Hány maszkot hordanak egymás fölött? Csak maszkokból és látszatok-
ból állnak? Elhullajtják a maszkokat, arcot cserélnek?
Valami megint végigsimított a karján.
– Táncolsz, idegen? – kérdezte egy lágy hang.
– Nem – mondta kiszáradt torokkal, és megfordult.
Az előtte álló maszk sima aranyból volt, dísztelen, mint a levegő és a víz simogatását ismerő, le-
gendás kődarab.
A köpeny mintha felszállóban lett volna. Különös hang ütötte meg Stello fülét, a maszk elfojtott
zokogása.
– Ó, ne táncolj, idegen! Még ne! Ne most! Gondold meg! A maszkod…
– Nem viselek maszkot – mondta Stello, és uralkodni igyekezett a hangján, nehogy érződjék a ha-
ragja.
„Miféle összeesküvés ez? – gondolta. – Mindegyik meg akar téveszteni? És miért nem áll fel a
táncos? Mit jelentsen a mozdulatlanság, a csend?
 Nem mert lenézni a karjára, amelyre még mindig ránehezedett az érintés, és a köpeny egyik szár-
nya a csuklóján nyugodott.
Elfordította tekintetét az aranymaszkról, és úgy látta, mintha fénysugár szakadt volna ki az egyik
holdból, a halványból, a gyöngyházszínűből, vagy csak káprázat volt az egész, és a fénysugár a tér-
ségen bolyongott; súlyos lett a csend, a tenger alatti, mélytengeri némaság; felfogható volt ez józan
ésszel?… Igen, a szétterült köpeny és a maszk egymást kereste, lelappadt, belevegyült a porba. Stello
hunyorgott, de semmi mást nem látott már, csak a homoktavat.
Félelmet érzett. Az öve felé csúsztatta a jobb kezét. De tudta, nincs olyan fegyver, ami megnyug-
tatná. Milyen rítus tanúja volt? Vagy feláldozásé? A szeme láttára pusztult volna el a városlakó?

– Kalauzolnál? – kérdezte rekedten az aranymaszktól. – Idegen vagyok. Nem ismerem az itteni szo-
kásokat. Nagy utat tettem meg. Éhes vagyok és szomjas. Egyedül vagyok. De hatalmas népből szár-
mazom, sok büszke faj szívesen látja vendégül az égbolt keleti felétől egészen nyugatig. Az én boly-
góm talán faragatlan még, de hatalmas, és ismeri az emlékezést.
Az Ónyelv szertartásos, elkoptatott szavai hirtelen új fényben ragyogtak fel előtte. Más körülmé-
nyek között, más világokban ezerszer kimondta már ezeket a szavakat, most mégis üdén, megújhod-
va csengtek a fülében, mintha e percben születnének a szájában, és soha nem koptatta volna más em-
ber nyelve.
De más válasz érkezett, mint amilyenre számított. Az aranymaszk előrehajolt, olyan volt, mint
egy légfuvallat, és Stello a következő kérdést hallotta:
– Hát nem látod, milyen színű a maszkom?
Stello megremegett. Pedig ez a hang lágy volt, nőies.
– Tényleg kalauzolni kell téged, idegen? Nincsenek tán holdak és maszkok? Vedd le a maszkodat,
amíg nem késő!
Stello nevetni kezdett.
– Nem tudom – mondta –, miért fontosak neked a maszkok, de az én arcom pőre. A maszk, amit
hordok, velem született, és vele fogok meghalni. És népem mindegyik fia így van ezzel.
– Valóban, idegen – mondta a hang hitetlenkedve s valami olyan tétova szomorúsággal, hogy
Stello azon tűnődött, nem téved-e.
– Menjünk innen – mondta Stello. – Jó? Magam se tudom, miért, de rám nehezedik ez a hely.
– Legyen.
Mentek a csöndes utcákon, teljesen egyedül; hol arany, hol sápadt fény hullt rájuk, mintha a hol-
dak közül kettő versenyre kelt volna, melyikük szórja be őket csillámaival.
– Bocsáss meg, ha sértő, amit mondok – szólalt meg Stello –, de nem ismerem ezt a világot. Nem
tudok olvasni a maszkokból. Nem tudom, kasztokat jelöltök-e velük, vagy egy ünnep kellékei, eset-
leg arcok…
– Lehetséges ez, idegen? – kérdezte a hang. – Messziről jöhettél. A fajtád fiatal lehet. Mert a
maszkok, amennyire én tudom, öregebbek nálunk, még az Ónyelvnél is sokkal öregebbek, amely
olyan furcsán hangzik a szádból.
– A Földön tanultam – mondta Stello. – Az űrben beszéltem, szavaival hívtam az űrhajókat az
Altairától a Végáig, ezekkel a rejtett értelmű szavakkal esküdöztem Ulcinor kikötőiben, száz más
nyelvvel kevertem, elfajzott változatát beszélem minden bizonnyal, de jómagam is fattyúfaj ivadéka
vagyok, amely fiatal még, a Földön született, és kihajítódott az űrbe, inkább uralkodó, mint uralt, és
mindig hatalomra szomjazó. De hagyjuk ezt, mert úgy látom, hajdani, megfakult dicsősége hírét még
nem hozta el a fény idáig.
A köpeny nyugtalanul lebegett.
– Nem értem, idegen. Keserűség van a szavaidban. Felejts el mindent. Hiszen ez a hét hold boly-
gója, a hét kapu városa, és mi vagyunk a hét maszk népe. De hogyan lehetséges, hogy a te néped már
a születésekor ezt a maszkot hordja?
– El kell hinned – mondta Stello. – Nem tetszik? Páriák volnánk itt?
 A Földnek azokra a lakóira gondolt, akik sárgák, mint az arany, feketék, mint a jade, és arra az
alig észrevehető különbségre, ami más volt ezekben az emberekben, mint benne, szikrányi jókedv
vagy talán a szomorúság hiánya. Az is eszébe jutott, hogy megöregedvén még a legfeketébbek és a
legsárgábbak is megszürkültek, lassan megsápadtak, és a fehér emberekhez kezdtek hasonlítani.
De nem szólt egy szót sem.
– Nem, nem – válaszolt a maszk a kérdésére. – Nehogy ezt hidd. Látom, nem tudsz semmit. De
miért választottad ezt a változó gyöngyházszínt?
Stello kurtán felnevetett.
– Helyettem választották.
– Lehetséges ez? – kérdezte eltűnődve a hang. – Hihető, hogy egy egész faj a halált választja? Ez
volna harci kedved magyarázata, meg a feneketlen kétségbeesésé, ami szakadékból szakadékba vet?
– Nem tudom.
– Nem érted? Lassú a felfogásod, vagy a tánc taglózott le ekkora erővel? Nem fogod fel, mit su-
sog nálunk a szél? Vesd le az arcod, vesd le az arcod!
Stello borzongott. Az járt a fejében, amit az árny mondott. Az arcára gondolt, amely váratlan je-
lentőségre tett szert. Kényelmes álca volt, megtanult elrejtőzni mögötte, eleven ruhadarab volt, amely
el tudta mondani az örömét, a félelmét vagy a fájdalmát, a csodálatát, és azt is, amitől nem tudott és
nem is akart megszabadulni, még álmában se, soha. Hirtelen egy arc nélküli nép merült fel a képzele-
tében, egy egész nép, amely levette húsmaszkját, és ásványi maszkok mögé rejtette az ürességet;
olyan élőlények, akik között nincs semmi, még egy vékonyka bőr sem.
Iszonyodott. Kezét végighúzta az arcán, ujjbegyei alatt érezte homloka, orcája, álla meleg, eleven
bőrét. Hüvelykujjával végigsimított az orrcimpáján.
„Az arcom – gondolta. – Maszk. Nem!”
– Nem tudom – szólalt meg végül. – Sejtem, hogy titok lappang itt, és talán azért jöttem el ebbe a
világba, hogy megtudjam a nyitját. De ne ronts rám! Én is látom, hogy valami kapcsolat van a hol-
dak, a kapuk és a maszkok között, de nem tudom felsodorni a titok vékony szálát.
A maszk fuvolahangon felnevetett.
– Hinni akarom, de nem tudom, mit gondoljak. Én az aranykapun át érkeztem, és ez a maszk volt
rajtam, az imént táncoltam, és mondhatom, különös társat küldött nekem az aranyhold.
– Bocsáss meg – mondta Stello.
– Kérlek, de igazán, mondd meg, valóban ennyire ragaszkodsz a maszkodhoz?
Csend támadt.
– Nem tudom. Nem értem – mondta esetlenül Stello.
– Tényleg véletlenül kaptad? Nem te döntötted el, mikor?
Csodálkozás volt a hangjában. Szomorúság is bujkált benne.
„Vajon nő?” – törte a fejét Stello. Nemcsak a kíváncsiság dolgozott benne. A különböző világok-
ban sokféle fajtával találkozott, egész különösekkel is. Volt, hogy megállt, és kedvét töltötte, már
amennyire lehetett, és ha nem volt halálos kibékíthetetlenség a Föld fia és más egek álomalakjai kö-
zött. Az Altairán szépek voltak a nők, jóllehet puha, pergamenszerű, áttetsző bőrük zavaróan hideg.
Az agoli nők már-már alig voltak emberszerűnek mondhatók, és mégse lökte el őket magától, hanem
karjában tartva őket, föltette a sarkalatos kérdést: létezik-e abszolút, állandó szépség, amelyet min-
denki, bárhonnan szakadt is ki, felismer, vagy pedig csak forma kérdése az egész, az idegeinkbe vé-
sett, mirigyeinkbe kalapált formáké, és nem talált választ e kérdésre sem a filozófusoknál, a transz-
cendensről szóló írásokban, sem a pszichológusoknál, akik a viselkedést méricskélték, mivel minden
szépség lényegében véletlenszerű, keletkezésében és felfedezésében egyaránt, és a véletlenszerű csu-
pa viszonylagosság, az eshetőség meg abszolút, és ki tudná megmondani, vajon meg vannak-e írva a
dolgok, mielőtt bekövetkeznének, s nem ők maguk írják-e a világ nagy könyvét?
„Vajon nő?” – tűnődött Stello. Felkavarta a hang. A maszk is meg a köpeny is. A köpeny ráncai
alatt vajon hús van, amelyet megölelhet, és a maszk alatt száj, amit megcsókolhat, amelybe beleha-
tolhat a nyelve? De végül is ennyire fontos volna a száj meg a hús, és a titok nem százszor izgatóbb-e
a feltárulkozásnál?
– Hét hold őrködik fölöttünk – folytatta a hang –, és egy réges-régi szerződés alapján, amely az
Ónyelv hangjaiba van beleírva, megadják azt, amit kérünk. Csak maszkot kell viselni és eltáncolni a
megfelelő táncot.
– Értem – mondta révedezve Stello, miközben érezte, hogy a köpeny erősebben nehezedik a karjá-
ra.
Nő volt, vagy legalábbis női lény? Mi módon állapítható meg, határozható meg, fejezhető ki? Ez
mindegyik világban új feladványt jelentett, s neki kellett megtalálnia a választ. De ez több volt, mint
feladvány. Kérdés volt.
– Mindegyik maszk egy kérés – mondta a hang. – A bíborszínű maszk magányra áhítozik, békére.
A smaragdmaszk ismerkedni vágyik. Az aranymaszk szerelmet kíván. És a gyöngyház maszk…
A hang tagoltan beszélt, mintha egy nagyon kicsi gyereknek magyarázna. És tulajdonképpen erről
volt szó.
– Hallgass! – mondta szorongva Stello. Azt hitte, érti, de hát megszabadulhat-e a maszkjától, ki-
bújhat-e a bőréből, hogy rátaláljon végre erre az árnyra, leemelje a maszkját, olvashasson ebben az
ismeretlen arcban?
– Vesd le! – suttogta a hang. – Vesd le, amíg nem késő!
„Hogyan magyarázzam meg neki?” – tűnődött Stello, mert a hang szívszaggató volt, őszinte bánat
rezgett benne.
A holdak ragyogtak az égen, a paloták könnyű mívű tornyocskái meg-megremegtek a tüzek fé-
nyében… Továbbmentek. Szökőkút díszelgett egy kihalt tér közepén, libegő vízvirág, egy föld alatti
üreg lüktetése, hamar kihunyó csillagok robbanása.
– Micsoda különös, régi átok – mondta még a maszk. – Vesd le a maszkod, vesd le a maszkod!
Stello megrázta a fejét. Úgy látta, mintha a halovány hold, a gyöngyházszínű óriásira nőtt volna.
Feléje nyomult, ravasz, mohó szájjal, be akarta kapni, felfalni, és Stello tehetetlenül futni kezdett a
kihalt városon át, a halovány fénypenge belehasított, ő az ég felé emelte a fejét, szemébe ragyogott a
mozdulatlan égitest.
Szorongató békesség áradt szét a tagjaiban. Oldalán eszelősen hajladozott a köpeny.
– Nem – mondta a hang –, nem – és Stello megértette, hogy a hang női, elárulta a benne rezgő ag-
godalom.
Behunyta a szemét, recehártyájára rávésődött a hétholdszínű vízgyöngyök képe, bársonysuhogást,
selyem hasadását hallotta, a köpeny kelméje végigsimított a bőrén. És valami más is.
Talán egy kéz.
Megpihent az arcán.
– Kell – mondta nagyon lágyan a hang –, kell.
A kéz végigfutott az arcán könnyed mozdulattal, valamit keresett, és Stello hirtelen felkiáltott, va-
lami levált róla, végigcsúszott a homlokán, a szemén, az orrán, száraz zörgéssel, mint a széttaposott
őszi levél, és megcsapta az éjszaka hűvöse.
Emlékezett rá, hogy a szökőkút alján medencébe gyűlik a víz, megnézheti magát a perem melletti
csöndes víztükörben.
De nem merte kinyitni a szemét.
FÁZSY ANIKÓ FORDÍTÁSA
 JEAN-P I ERR E ANDR EVON

A REZERVÁTUM
IFJ. WALTER M. MILLERNEK

Fekete szárnyú madár emelkedett fel nesztelenül a barlang mélyéről, és nehézkesen repülve szállt az
Égbolt-alatti-Földekre nyíló, távoli, ezüstszínű pont felé. Kitti Pritti rossz előjelnek tekintette az
eseményt; még szorosabban karjába zárta kicsi Philst. A gyermek két kézzel kapaszkodott emlőjébe,
dühösen harapdálta, de nem sok eredménnyel. Kitti Pritti teje kevés volt, és Phils megnőtt. Talán
tucatnyi holdhónapos lehet, és hamarosan valami más élelmet kell találni számára, de ugyan mit?
Phils második gyermekként hagyta el Kitti Pritti hasát; az első alig két holdhónapos volt, amikor
megmerevedett. Így hát vele nem volt megoldásra váró élelmezési gondja. Most azonban, noha melle
duzzadt és kemény, alig van benne tej, azonkívül Phils szájában még nincsenek fogak, és puha, ró-
zsaszínű ínyével hiába próbálna húsba harapni.
Kitti Pritti áttette gyermekét a jobb emlőjére. Phils falánkul bekapta a mellbimbót, de csakhamar
elégedetlen mormogásba kezdett. Kitti Pritti mélységesen elszomorodott. Nem tudja tovább táplálni
Philst, és éppen most, amikor már kezd több lenni holmi tekergő lárvánál, amikor férfiasan akaratos
mozdulatokkal, pufók kis kezével megmarkolja a keblét. Amikor kezd élő lenni…
Ha Kitti Pritti összehasonlította gyermekét a Simulékony Állatok nőstényeinek ivadékaival, elő-
fordult, hogy bánkódott Phils lassú növekedése miatt, hiszen a kis állatok már néhány nap múltán
futkosnak, és alig egy holdhónapos korukban vadásznak. Most azonban, hogy Phils növekedett, va-
lami titkos előérzet azt súgta neki, hogy gyermeke nemsokára feláll, lépked és szalad. Csak találna
valamit az anyatej pótlására.
Phils most torkaszakadtából sírt. Kitti Pritti felállt, és karjában ringatva gyermekét, néhány lépést
tett a barlangban, miközben halkan dúdolgatott egy kis dalt, amelynek ütemes dallamát maga találta
ki. De semmi sem segített. Csüggedten fektette le Philst az üregébe; naponta cserélte alatta a száraz
füvet. Az est beállta előtt nem lesz teje, és akkor sem sok, és egyre kevesebb, amíg teljesen el nem
apad. Ekkor eszébe jutott, hogy a cserje nagyon puha gyümölcsei talán jók lennének Philsnek;
amúgy is el kell mennie vadászni az Égbolt-alatti-Földekre, mert elfogyott a húskészlete, és kihasz-
nálhatná az alkalmat a gyümölcsszedésre.
Két tenyerét tölcsérként a szájához emelve, a Simulékony Állatok kiáltását hallatta: „Mi-Hiii…
Mi-Hiii…” – és azok seregestül jöttek, előbújva a rejtekhelyükül szolgáló sziklaüregekből. Kitti
Pritti mindegyiknek végigsimogatta a hátát; akadtak közöttük nagyon vadak, mások szelídebbek vol-
tak, de valamennyien nagyon szerették, ha gerincüket felülről lefelé, szőr mentén megnyomogatták;
ilyenkor engedelmessé váltak, és a gyönyörűségtől behunyták nagy zöld szemüket. Kitti Pritti a Si-
mulékony Állatok közül kettőt a még most is bömbölő Phils mellé tett az üregbe; jól ismerte őket,
soha nem haraptak. Lágy hangon tudtára adta a Simulékony Állatoknak, hogy ő most egy nap feléig
távol lesz, mire egyikük rózsaszínű, érdes kis nyelvével máris nyalogatni kezdte Phils arcát.
Kitti Pritti a barlangi élettől halvány, meztelen testén átvetette a vadhús számára előkészített ta-
risznya kötelét. Az egyik sarokban, a holmijai közül kiválasztott mintegy tucatnyi hosszú nyílvesz-
szőt, feltollazott végű fémrudakat, elővette leeresztett íját, és megindult felfelé a nagy lépcsőn, amely
egyik barlangból a másikba vezetett, egyre feljebb, egyre magasabbra, egyre omladékosabb barlan-
gokba, egészen az Égbolt-alatti-Földekig. A baljós madár kissé nyugtalanította. Ez a madár fentről
való, nem tartozik a felső barlangokban tanyázó Bőrszárnyú Állatokhoz, amelyek olykor hozzá is
letévednek a mélybe. Ha ez a madár leereszkedett odáig, és hangtalanul újra felrepült, a sors titkos
nyelvén bizonyára jelent valamit, de vajon mit? Talán azt, hogy üresek maradnak a csapdák, vagy
hogy egyetlen Mozgófülű Állat sem hullik el nyilaitól, vagy hogy semmi jót nem talál Phils számára.
E gondolatra úgy érezte, mintha megnyílna a szíve, és vérezni kezdene. Phils már nagy, és még egé-
szen kicsi és védtelen, és Kitti Pritti lelke legmélyén nagy félelem lakozott, hogy egy nap mereven
találja, mint annak idején Plongot; de Plong nem jelentett neki semmit, nem volt ideje megszeretni,
mint Philst. Ha itt lenne a Férfi, ha visszatérne a Férfi, talán jó tanácsokat tudna adni… Persze, ez
korántsem bizonyos; a Férfi nyers és erős, jelenléte megnyugtató, de aligha van érzéke a finomsá-
gokhoz. Kitti Pritti mégis szerette volna, ha itt van, mindenféle dolog miatt; hogy maga mellett tudja,
ha alszik, és azért a kimondhatatlan gyönyörűségért is, amit akkor érzett, amikor a Férfi megsimogat-
ta, amikor ráfeküdt, és belehatolt kemény tagjával.
De a Férfi nem volt ott. Több mint négy holdhónapja nem mutatkozott odalent, nyilván nagyon
messze vadászik a lapályon, vagy pedig megmerevedett. Kitti Prittit e gondolatra nagy hidegség
árasztotta el, de persze mindig találhat egy másikat, nem ő az egyetlen férfi, csupán az utolsó, és na-
gyon tetszett neki.
A lépcső a teljesen elrozsdásodott nagy vasketrec körül kanyargott; a ketrec szintén az Égbolt-
alatti-Földek lapályáig emelkedett. Kitti Pritti időnként kénytelen volt az íjával erélyesen végigsuhin-
tani az Élesfogú Állatok csordáin; menet közben a falrésekből előbújva igyekeztek megharapni a
lábát meg a lábszárát. Az Élesfogú Állatok kicsi, szürke vagy barna gömbök, nevetségesen kurta
lábakkal, de érintésük veszélyes, mert úgy mondják, hogy harapásuk olykor a mindig halálos fekete
betegséget terjeszti. Szerencsére a Simulékony Állatok ádázul vadásznak az Élesfogú Állatokra, és
azok soha nem merészkednek a lenti barlangba.
Kitti Pritti rugalmas, hosszú, egyenletes léptekkel haladt felfelé; hármasával vette a lépcsőfoko-
kat. Feje fölött az égre nyíló rés elvesztette bizonytalan ezüstös fényét, és határozottan kékké vált.
Kitti Pritti végül megérkezett a Felső-Barlangba, a nagy kupola alá, ahol a szikla lapos és hihetetle-
nül sima, kivéve a kijárati nyílás felé eső helyeket, ahol minden csupa omladék, és ahol négykézláb
kell mászni, sőt néha kúszni, mintha valamiféle Hideg-Kötélállat lenne, a függőleges barlangok gi-
gantikus romjai között, amelyek mindegyike olyan, mintha tekintetek rejtőznének ezernyi szögletes
és fekete szemük mélyén, mielőtt valóban kijutna az Égbolt-alatti-Földekre, valóban az égbolt alá.

Vanlouss a Rezervátumba szeretne menni. Gyakran kínozza ez az ellenállhatatlan, rejtélyes kíván-

ság; megfájdítja a hasát, kiszárítja a száját. Már többször járt ott, leginkább titokban és néha, nagyon
ritkán harmonikus-hitvesével, Areichnide-del együtt. De nem tudná megmondani, miért hajszolja
úgy ez a zavaros vágy, amelynek mélyén természetesen pusztán szexuális jellegű impulzusok rejle-
nek; legalábbis kezdetben, évekkel ezelőtt, amikor Vanlouss első ízben lépett a Rezervátum területé-
re, ezek az ösztönzések világosak és határozottak voltak. De most?… Vanlouss most nem tudja: csu-
pán tanúja vágyának, szemlélője annak, ami a bensőjében egyre duzzad, elviselhetetlenné válik, és
csak akkor csillapul, amikor Vanlouss ráébred, hogy már hosszú ideje az üvegketrecek fölé görnyed,
és ez a látvány másféle, de éppolyan nehezen azonosítható érzéseket kelt benne – a sajnálkozáshoz, a
szívettépő sóvárgáshoz hasonló érzéseket.

Kitti Pritti nem szerette ezt a helyet, ahol mintha különös, szokatlan veszedelmek halmozódnának a
függőleges barlangok félig leomlott tömbjei között, és ahová nem merészkednek állatok. Szerencsé-
re, aki ismeri a füves fennsík felé vezető legrövidebb utat, az hamar átvág ezen az útszakaszon, és
Kitti Pritti mindig nagyon gyorsan szaladt, és minden jól ment; első lépése a fűben valóságos meg-
könnyebbülés volt.
Amikor eljutott a függőleges barlangok övezetének külső széléhez, a nap még alacsonyan állt a
láthatár fölött, és a messzeségben, túl az Égbolt-alatti-Földeken, a fákkal és fákkal borított, kerek kis
hegyek csaknem eltűntek a könnyű, kékes párában. Tudta, hogy amíg valamennyi csapdáját felállítja,
és amíg kerülő úton eljut a cserjésig, a nap már eléri az ég legmagasabb pontját, és hogy Phils akkor-
ra nagyon éhes lesz, és hangosan sír az alsó barlangban, és talán körülállják a Simulékony Állatok
nőstényei, és megértik, hogy Phils nagyon gyenge gyermek, és semmit sem csinálhat egyedül, de az
állatok mégsem tehetnek érte semmit, csak nyalogatják érdes nyelvükkel, mint a saját kicsinyeiket.
 Gyorsan nekiindult, fáradhatatlan, hosszú léptekkel haladt, még kissé nyugtalankodva a hajnali
fekete madarat szárnyalni engedő sötét átok miatt. A vadászat azonban meglehetősen eredményesnek
bizonyult, végső soron sem rosszabb, sem jobb nem volt, mint általában; csak egyetlen csapda adott
zsákmányt, de az elejtett Mozgófülű Állat nehéz és zsíros volt, és a tarisznya most megnyugtató
súllyal nehezedett Kitti Pritti hátára; több nyílvesszőt is kilőtt gyors röptű madarakra, de hiába; a
fémnyilak túlságosan tömörek voltak, és csekély távolságban visszahulltak a földre, és ő arra gon-
dolt, hogy könnyű fanyilakra lenne szüksége kis fémheggyel, amilyeneket valaha a Férfi készített
számára, de ilyen nyílvesszője már nem volt, és nem tudta, hogyan kell készíteni őket, és a Férfi el-
tűnt. Végül csaknem véletlenül sikerült agyonütnie egy Földvájó Állatot; egy lapos sziklán aludt a
napon, és ez is egy kevés hússal többet jelentett, noha a Földvájó Állat általában ízetlen, rágós, és
nehéz foggal széttépni.
Kitti Pritti most felkapaszkodott a lejtőn, odafent, a magasban nőttek a cserjék, és ekkor meghal-
lotta a zajt. Kitti Pritti mozdulatlanná dermedt, melle alatt a szíve nagyon erősen döngött, és lelapul-
va az eléggé magas fűben, arcát a földre szorította, és moccanni sem mert, és semmit sem mert csi-
nálni. Korábban már többször hallotta a zajt, a maga-húzók zaja volt, ők hozzák a Hasonlíthatatlan-
Lényeket. És amikor a Hasonlíthatatlan-Lények megjelentek az Égbolt-alatti-Földeken, menekülni,
rejtőzködni kellett, mert ha megláttak valakit, elkapták, elhurcolták valamelyik maga-húzóra, és soha
többé senki nem látta őt viszont. Ha valaki eltűnt, és nem találtak rá megmerevedve egyik vagy má-
sik félreeső zugban, bizonyosra vehették, hogy a Hasonlíthatatlan-Lények fogták el és cipelték ma-
gukkal valahová, de vajon hová? Rejtély; talán messzire, az Égbolt-alatti-Földek túlsó végére, a ma-
guk függőleges barlangjaiba, amelyek, úgy mondják, sok-sok lépésnyi földön terülnek el, és maga-
sak, magasak, akár a hegyek, és ezer és ezer és még több Hasonlíthatatlan-Lénnyel vannak tele, de
persze valójában senki sem tudhatja az igazságot, mivel akik láthatták ezeket a függőleges barlango-
kat, soha nem tértek vissza, hogy beszéljenek róluk.

Vanlouss a harmonikus-rekesz szögletes ablakán kihajolva, rövidlátó tekintetével végigpásztázza a

Harmonikos-Város felhőkarcolóinak sötét körvonalait; hatalmas szürke repedéseknek tűnnek a tiszta
hajnali égen. Lentről, az alsó szintekről felhallatszik hozzá a háztömbök körül szalagként kanyargó
utak forgalmának meghatározhatatlan lármája; e sötét szakadékok mélyén ezernyi száguldó, füstölgő,
morajló jármű hömpölyög. Vanlouss csak nehezen szakad el ettől az igéző látványtól, és Areichnide-
hez fordul, aki ott matat a helyiségben, és gáznemű, átlátszó fátyolkelméket tekerget magára. Készü-
lődik; végül is hajtandó elkísérni harmonikus-férjét a Rezervátumba; nem volt könnyű rábeszélni,
mindig húzódozik az ilyen kirándulásoktól, míg aztán valahonnan az agya mélyéről nyilván felszínre
kerülnek a harmonikus-élet alapelvei, felbukkannak a harmonikus-nevelés maradványai, és igent
mond. Szerencsére igent mondott, mert ebben a hónapban mindkettőjük harmonikus-szabadnapja
azonos időpontra esik, és Vanlouss egyedül, titokban semmiképp sem szökhetne el a Rezervátumba.
Vanlouss megkérdi harmonikus-hitvesét, hogy elkészült-e; Areichnide igennel válaszol, és Vanlouss
az orrára illeszti szemüvegét, és mindketten elhagyják harmonikus-rekeszüket; egyenes folyosón kell
végigmenniük a mozgó teraszig, amely a háztömb tetejéig emelkedhet, száz emelettel magasabbra,
vagy leereszkedhet a forgalmi szintig, százötven méterrel lejjebb; a teraszokon összepréselődnek az
emberek, ilyenkor rengetegen vannak itt, egyébként mindig, és tömegek mennek felfelé vagy lefelé;
a háztömbnek négy mozgó terasza van, és legalább ötezer, de talán tízezer bérlő lakik benne. A meg-
állásokkal együtt legalább egy órába telik, amíg Vanlouss és Areichnide eljut a Hosszútávú-
Forgalom szintjére, valahová az Alsó-Város környékére, de egyáltalán nem a Belső-Városba; az Al-
só-Város homályos, alkonyszürke, árkoktól felhasogatott övezeteit vagonnyi vastag és a háztömbök
alapjául szolgáló vasrudak osztják négyzetekre, mindenfelé Gyorsjárművek száguldoznak, itt-ott
átszelik a Harmonikus-Várost, egészen a széléig, de nem tovább.

Kitti Pritti rohant. Ez nagy hiba volt; most csak arra gondolt, hogy ott kellett volna maradnia elnyúl-
va a fűben, mozdulatlanul, a hasát meg a combját szurkáló fű apró fogaival, és akkor a Hasonlíthatat-
lan-Lények talán nem vették volna észre. De amikor a maga-húzók csikorgó zaja elhallgatott, akarat-
lanul is hátrafordult, felegyenesedett, odanézett, és akkor a messzeségben, a lapályon túl meglátta a
három pihenő maga-húzót, körülöttük a Hasonlíthatatlan-Lények apró árnyékaival. Nagyon meg-
nyugtató volt ilyen távol látni őket, és akkor lebukfencezett a dombról, és a szívében egyetlen gondo-
lat maradt: gyorsan visszatérni a barlangjába, viszontlátni kicsi Philst, és ott maradni, mélyen a föld
alatt, elrejtőzve, biztonságban a Hasonlíthatatlan-Lényektől.
Most azonban rohant, rohant az Égbolt-alatti-Földek kopár talaján, és a maga-húzók zaja ott volt
mögötte, közel, egyre közelebb, és ő nem mert hátrafordulni. Izmai égtek a bőre alatt, rohant, előbb
elejtette az íját, aztán a tarisznyát a Mozgófülű Állattal meg a Földvájó Állattal, de semmivel sem
törődött; rohant, és a fejében látta a hosszú, fekete szárnyát csattogtató baljós madarat, és érezte,
hogy elveszett. Valami megütötte a lábszárát meg a vállát, előrebukott a földre, tekergett, kapáló-
dzott, hempergett a rátekeredő kötelek között; a maga-húzók a Döngő-Égbolt robajával körégyűltek,
rárontottak, behunyta a szemét, végképp abbahagyta a viaskodást, és nem mozdult többé; arra gon-
dolt, hogy mindjárt megmerevedik, és várta, hogy a lelke kiröppen a szemén át, és elfújja a szél a kék
hegyekig, ahol a szellemek laknak.
De csak egyvalami történt; kezeket érzett magán, kezeket; a kezek megragadták és vonszolták.
Ismét kinyitotta a szemét, akkor már egyenesen állt, két Hasonlíthatatlan-Lény erősen tartotta egy
csomó Hasonlíthatatlan-Lény között, és beszéltek és nevettek és nézték őt. Persze, először fordult
elő, hogy ilyen közelről látott Hasonlíthatatlan-Lényeket, és ezért egy percig elfelejtett félni tőlük,
annyira különösek voltak, még csak nem is rémítők, inkább furcsák. És aztán az egyik maga-húzó
nagy vastömege felé taszigálták, és akkor hirtelen minden eszébe jutott, amit a Hasonlíthatatlan-
Lények országáról mondtak, és megértette, hogy talán nem teszik azonnal merevvé, de soha többé
nem látja viszont sem a barlangját, sem Philst, és hogy nélküle Phils megmerevedik; e gondolatra
összefacsarodott a szíve közepe, és amikor feltuszkolták a maga-húzó szögletes és fekete hasába,
megkérdezte a Hasonlíthatatlan-Lényektől, hogy nem lehetne-e elmenni Philsért is, de a Hasonlítha-
tatlan-Lények nem értették azt, amit mondott; és amikor ők beszéltek, ő nem értette azt, amit mond-
tak, csak hangokat hallott, olyasmit, hogy suan-sa-suan-nya-suan – és ennyi volt az egész. Akkor
leült a földre a maga-húzóban, és sírt egy keveset. A maga-húzó megmozdult, imbolygott, morgott,
őt egy kötéllel lazán megkötözték, és mivel elesett, és leszakadt a bőr a kezéről meg a lábáról, nyalo-
gatni kezdte e helyeket, hogy eltüntesse a földet, és megtisztítsa a vért, és a Hasonlíthatatlan-Lények
nevettek rajta, amikor ezt csinálta, és aztán megállt a maga-húzó, és őt egy Nagy-Vasmadárhoz ve-
zették, a lapálynak arra a részére, amelyet már nem ismert, és rettentően félt, mert tudta, hogy a
Nagy-Vasmadarak gyorsan és magasan repülnek az égen, és aztán, amikor a bömbölő Nagy-
Vasmadár hasában volt, csak a szívét érezte, ami első ízben jött ki a száján, és aztán hosszú idő múl-
va a szívét, ami másodízben jött ki a száján, és aztán kihúzták a Nagy-Vasmadár hasából, és a mesz-
szeségben megpillantotta a Hasonlíthatatlan-Lények függőleges barlangjait, magasak voltak, akár a
hegyek, és aztán bevitték egy óriási Hideg-Kötélállathoz hasonló hosszú maga-húzó hasába, és aztán
és aztán már nem tudott semmiről, minden olyan volt, mint egy éjszakai életörvény, amelyre ébre-
déskor alig lehet visszaemlékezni, de akkor már tudta, hogy nem fog többé felébredni, aztán csak
zavaros képeket látott a függőleges barlangok belsejéről, ahová behurcolták, ahol Hasonlíthatatlan-
Lények beszéltek, beszéltek, és nézték őt; ahol kezek tapogatták, méregették, fogdosták, és furcsa
helyeket látott, ahol a fal lyukaiból langyos és enyhe eső hullott rá, és aztán végül a tiszta kis barlan-
got, ahová kedvesen bevezették és bezárták.

Útközben enniük kellett; a szójapástétom-kockákat meglocsolták egy pohár langyos sörrel; az italt
néhány decimáért fejtették le a Gyorsjármű automatájából, mert háztömbjüktől a Rezervátumig hosz-
szú az út, és többször is irányt kellett változtatniuk, és végeredményben még három órába telt, amíg
eljutottak a Harmonikus-Város küszöbéig, a kopár síkságokig, ahol alig lehet látni valamit, a Rezer-
vátum fényesen kidíszített övezete elé. Areichnide megpróbálja lerázni fátylairól az összegyűlt port,
és fanyar hangon mondja, hogy végre megérkeztek, és reméli, hogy Vanlouss most elégedett.
Vanlouss hallgat; elfogja az a bizonytalan félelemmel kevert izgalomféle, amelyet a Rezervátum
bejáratánál szokott érezni. De ebben az órában hatalmas tömeg tolong itt, és az emberek sűrű árada-
tában kell továbbmenniük; úgy tódulnak ide, akár a vásárra, egyébként a Rezervátum lassanként vá-
sári jelleget ölt, ezekkel a fényekkel, amelyek tarka pontokként gyúlnak ki, amint leszáll az est, az
üvegketrecek és ismeretterjesztő fülkék között szétszórt mutatványosbódékkal és a csaknem minden-
felé burjánzó italmérésekkel és falatozókkal, ahol egy vastag decima ellenében néhány különleges
ételt vagy italt kínálnak, mint például vad-tövislevet vagy fűszeres mártással leöntött szintetikus hús-
gombócot… Könyökkel kell utat törni, a látogatók egymás lábára hágnak, belegabalyodnak a nehéz
verítékszag áramlataiba, a beszélgetések, kiáltozások, füttyentések és a muzsika lármás tengerének
közepén. Nehéz itt beburkolódzni az elmélkedés köntösébe, és Vanlouss, valahányszor pillantása az
üvegketrecek belsejébe vetődik, mégis úgy érzi, mintha egy nagy üreg, valamiféle űr nyílna meg
benne, amit nem tud megmagyarázni.
Karjába kapaszkodó, elégedetlenül zsörtölődő harmonikus-hitvesével sokáig forgolódik, leselke-
dik, kutakodik a ketrecek körül. Nem törődik a fülkékkel, ahol bonyolult, színes grafikonok segítsé-
gével magyarázzák a genetikai átalakulás folyamatait; kívülről ismeri mindegyiket, és már régóta
csak az üvegketrecekbe zárt lények vonzzák. Ezért aztán sokáig álldogál az egyik ketrec előtt, és
nézi, nézi, nézi a szőke teremtést, aki nyilván új szerzemény, mert előzőleg még soha nem látta; a
karosszékben kuporgó, merev szemű, szőke teremtést az üvegketrecében, arccal az előtte, az üveg-
ketrece előtt elvonuló közönség felé fordulva; a merev szempár valószínűleg nem látja az előtte, az
üvegketrece előtt elvonuló embereket, akik szánakozva, jókedvűen, kíváncsian, érdeklődve, undo-
rodva bámulnak rá… Vanlouss nézi őt, nézi a vállán oldottan szétterülő, hosszú szőke haját, meg-
csodálja halvány arcbőrét, amelyet csak az orcákon színez egy kevés rózsaszín, nézi a hajnali ég kék-
ségére emlékeztető kék szemét, pillantása elidőzik súlyos és kemény mellén, amely kerek, mint a
ritka és nedvdús gyümölcsök, lesiklik a halványarany, finom mohában végződő, lapos hasára, végig-
fut hosszú combjain, hosszú lábszárain; ama kopár fennsíkokon való futástól izmosodtak meg, ame-
lyeket a Harmonikus-Városból soha senki nem fog látni, és aztán… És aztán újra el kell indulni,
hogy megtegyék a hosszú utat ellenkező irányba a harmonikus-rekeszig, ahol Vanlouss és harmoni-
kus-hitvese elfogyasztja könnyű vacsoráját, egy pohár rizsfőzetet, illatosított fűrészpor-pástétomot,
afrikai aszalt gyümölcsöket, amelyek oly távolról érkeznek, és oly drágán árusítják őket.

Kitti Pritti most evett egy keveset, aztán sokat; ismeretlen gyümölcsöket és furcsán elkészített, sza-
gos húsdarabokat, és ivott is a különböző ízű, illatos vizekből, és hozzászokott a tiszta kis barlangja
falán át látott és előtte elvonuló Hasonlíthatatlan-Lények tömegeinek látványához, akik megnézték és
elmentek, ő csak üldögél a puha almon, amely besüpped alatta, és kellemes a bőrnek, semmi dolga,
semmi kívánsága nincs, kicsi Phils képe még kissé kínozza, de lassan elmosódik a távolban, és mesz-
sze tőle eltűnnek a hosszú rohanások a lapályon, a játékok a Simulékony Állatokkal, a rettegések, az
életveszélyek a mély barlangokban, semmi dolga, semmi kívánsága nincs, lassan elmerül valami
langyos kábulatban; jól érzi magát.

Ismét átmennek a Rezervátum bejáratának nagy fedett előcsarnokán, ahol világító betűk jelzik, hogy
itt kezdődik a „Kiveszőfélben Lévő Emberfajták Rezervátuma”, és ahol életük végezetéig üvegketre-
cükbe zárva tartanak néhány vad férfit, néhány vad nőt, akik nem tudni, miért, elkerülték a mutáció-
kat, amelyek kétszáz évvel korábban, a Nagy Atomháborúk után átformálták az emberi fajt.
Vanlouss megigazgatja orrán a szemüvegét, három különböző erősségű üveggel ellátott szemüvegét,
mivel Vanloussnak három szeme van, és közülük egyik a homloka közepén, és ezek a szemek mind
másképp, de egyformán rosszul látnak, és megpróbál sietni a tömegben, nehézkesen vonszolva iszo-
nyatos, ráncos, gennyes pattanásokkal teli lábszárát, amely lábfej helyett két otromba áramszedőfélé-
ben végződik. Titokban harmonikus-hitvesére pillant, a csinos, üde zöld bőrű, nagy Areichnide-re,
aki tüllsávjaival művészies hatást keltően igyekezett betekerni csonttarajait, amelyektől olyan a háta,
mint valami másodkori hüllőé. Mennek, mennek a sok ember között, akiknek mindegyikén van va-
lami torz, valami szabálytalan, szőrpamataik vannak ott, ahol nem kellene, vagy pikkelyeik vagy
tollaik vagy fura színű bőrük vagy elferdült vagy összezsugorodott végtagjaik, akiknek mindegyikén
van valami hasonlíthatatlan, és Vanlouss harmoníkus-hitveséhez fordul.
– Ugye szépek voltak?
És a harmonikus-hitves megkérdi, hogy kik voltak szépek, és akkor Vanlouss dadogni kezd:
– Az Emberek, régen…
És Areichnide, karjának széles mozdulatával megkavarva maga körül a nyüzsgő és tágas világot,
kijelenti:
– Az Emberek mi vagyunk!
GYÁROS ERZSÉBET FORDÍTÁSA

JULIA VERLANGER

A BUBORÉKOK
Augusztus 8.
Ma megint láttam a Másikat, egy nőt. Hosszú karjait az ablak előtt lóbálta, és beszélt, beszélt. Megál-
lás nélkül mozgott a szája, de nem hallottam semmit. Persze az ablak mögött semmit sem lehet hal-
lani. Ezután összes karját az ablaknak feszítve nyomni kezdte az üveget. Megijedtem, megnyomtam
a gombot, és a redőny lecsapódott. Pedig jól tudom, hogy nem jöhet be. Senki nem tud bejönni.
Apa azt mesélte, hogy valaha réges-régen az ablakok üvege törékeny volt. Nem tudom elhinni, de
hát Apa tudja. Azt mondta, szerencsénk van, hogy a buborékok a mi korunkban jöttek, mert a régi
időben mindenki meghalt volna. A házak nem olyanok voltak, mint most, és szolgálók sem voltak.
Senki nem talált volna védelmet a buborékok ellen.
Apa mondta nekem, hogy írjak majd, ha nagy leszek. Azt mondta: „A jövő számára kell írni.”
Mert egy napon megtalálják majd a módját, hogyan harcoljanak a buborékok ellen, és minden újra
olyan lesz, mint régen. Azt mondta: „Az embereknek tudniuk kell, hogy mi történt a buborékok alatti
években. Ezért kell írnod, Mónika, majd ha nagy leszel, ha én már többé nem leszek.” Apám kétség-
telenül nem gondolt arra, hogy ilyen hamar eltávozik. Ó, bárcsak ne ment volna ki, bárcsak ne ment
volna ki!
Azt mondta: majd ha nagy leszek. Ma lettem tizenhat éves, és azt gondolom, hogy nagy vagyok,
és ma reggel kezdtem írni.
Apa sokat írt. Leírta a buborékok egész történetét, és hogy milyen volt előttük a világ. Én azt nem
ismertem, csak azt tudom, amit Apa elmesélt nekem. Pontosan a buborékok érkezése után születtem.
Apa szerint eleinte rengeteg ember meghalt, sok, nagyon sok, egészen addig, amíg meg nem értették,
hogy ha nem akarnak meghalni vagy Másikká változni, akkor nem szabad kimenni.
Apa azonnal megértette, és ennek köszönhetjük, hogy megmenekültünk. Azt mondta, hogy régen
mindenképpen ki kellett volna menni, különben az emberek éhen haltak volna. Mert nem volt hústar-
tály, sem zöldségesház, de még szolgálók sem voltak, hogy dolgozzanak. Elmesélte nekem, hogy a
régi időkben az embereknek mindent maguknak kellett csinálniuk, zöldséget ültetni, állatot nevelni a
húsukért.
Vicces volt, nem tudtam, mi az, hogy állat. Akkor Apa elmagyarázta, és régi könyvekben képeken
is megmutatta. Olyan különös volt. Alig tudtam elhinni, hogy valóban léteztek.

Augusztus 9.
Ma reggel elmentem a könyvtárba, hogy megnézzem a régi könyveket, de mivel Apa már nincs itt,
hogy elmagyarázza, nagyon sok dolgot nem értek belőlük.
 Például láttam egy képet, teljesen a Másikra hasonlított, neki is tekergő karjai voltak, mint annak,
aki tegnap jött az ablakhoz. Kali istennő, ez volt a kép alá írva. Vajon a Mások már a régi időkben is
léteztek? De Apa azt mondta, hogy nem, az emberek a buborékok miatt váltak Másokká. Valaha nem
voltak.
Látni se bírom a Másokat. Vacogok tőlük, különösen ha az ablakhoz jönnek, mint a tegnapi. Ez a
nő gyakran eljön. Mintha mondani akarna valamit, állandóan mozog a szája.
Apa mondta: „Érdekes, hogy a Másoktól sokkal jobban félünk, mint a buborékoktól, pedig nem is
nagyon veszélyesek. Gondolom, azért, mert a Mások felbőszítenek minket, borzalmat keltenek, míg
a buborékokban van valami tökéletesen szép.” Tényleg, a buborékokban van valami szép. Gyakran
elnézem, amint odakint lebegnek. Halványan csillognak, változik a színük, szinte olyanok, mint a
szappanbuborékok, amelyeket kiskoromban fújtam szórakozásból. De sokkal nagyobbak és kemé-
nyebbek, mint a szappanbuborék; olyan kemények, hogy semmi nem képes megsemmisíteni őket.
Aztán az embereken összetörnek, és az emberek meghalnak.
Láttam egyszer, amikor Apa még itt volt. Egy férfit. Teljes erejéből futott, nyitott szájjal. Biztosan
kiabált, de nem lehetett hallani semmit. És egy hatalmas buborék suhant utána. Gyorsan, igen gyor-
san. Utolérte, és széttört pont a fején. A férfit teljesen elborította a szivárványszerű nyáladék.
Üvölteni kezdtem. Apa hozzám futott, és az arcomhoz szorította az arcát. Azt mondta: „Ne nézz
oda, ne félj, kedvesem.” Erősen magához szorított, és amikor elengedett, és újra kinéztem, odakint
már semmi se volt, csak egy nagy, szivárványszínű, csillogó tócsa.
Apa azt mondta: „Meghalt a szerencsétlen, azonnal feloldódott. Jobban járt, mint ha Másokká vált
volna.” Persze, Apának mindig igaza volt, de néha elgondolkozom, hogy tényleg jobb-e meghalni,
mint Másokká válni, mert az biztos, hogy én egyáltalán nem szeretnék meghalni.
Csakhogy a Mások annyira borzasztóak!

Augusztus 15.
A dajka egész nap körülöttem forgolódott. Állandóan azt kérdezgette, nincs-e valamire szükségem.
Idegesít, ó, hogy idegesít néha! Elküldtem a zöldségesházba almáért, de amikor visszajött, kizavar-
tam a szobából. Bárcsak Apa itt volna még! Most már három éve vagyok egyedül. Tudom, mert
ugyanúgy jelölöm a napokat, mint ahogy Apa szokta. Néha azt mondta, hogy ő maga sem tudja, mi-
ért csinálja még mindig. Azt gondolta, hogy csak azért, mert az ember ragaszkodik a múltjához. De
én, én nem ismerem a múltat.
Azért csinálom, mert Apa is csinálta, és úgy érzem, így olyan, mintha nem ment volna el egészen.
Én mindig ilyennek ismertem a világot, buborékok mennek az üres utcákon, mindig csak a Mások
közlekednek.
Apa annyit mesélt nekem az előző világról, hogy nagyon szeretném, ha visszatérne. Hogy ki le-
hessen menni, és emberekkel találkozni, akik nem Mások. Apa mondta, hogy a városon túl terül el a
vidék, ahol minden zöld, fű van, fa, virág, és a rezervátumokban még állatok is vannak.
A régi könyvekben és a televíziónkban láttam képeket, de Apa azt mondta, hogy ez nem ugyanaz.
Elmesélte, milyen csodálatos az esőt vagy a napsugarat érezni a bőrünkön. Gyakran látom, amint az
eső végigfolyik az ablaküvegen, és eltűnődöm, milyen érzés volna a bőrömön. És állítólag tenger is
van, hatalmas és sós vízfelülettel. És az emberek úsztak benne, ahogyan én a pincében lévő meden-
cében. Azt hiszem, szívesen úsznék a tengerben.
Apa azt gondolta, hogy én majd meglátom, milyen a világ, ő talán már nem, de én, én biztosan
meglátom. Állítólag nagyon sok ember keresi a módját, hogyan lehetne megölni a buborékokat. Apa
hitt abban, hogy egyszer mindenképpen sikerülni fog. De már nagyon régóta várok, és még mindig
nincs más, csak a mostani világ, a buborékok és a Mások odakint, és én idebent.
Unatkozom, Apa rettenetesen hiányzik nekem. Annyira szeretném, ha még itt volna. Itt vannak a
szolgálók és a dajka, de néha nagyon idegesítenek. Persze ők nem emberi lények. Apa gyakran gé-
peknek hívta őket, vicces név. Mesélte, hogy valamikor nem voltak szolgálók. Akiket akkoriban
szolgálóknak hívtak, élő emberek voltak, és más emberek helyett dolgoztak.
 Ez különösnek tűnik, de Apa mindig mindent tudott. Minden régi könyvet elolvasott, és órákon át
tudott mesélni a régi időkről. Most én is megpróbálom elolvasni őket, de rengeteg dolgot nem értek.
Mit jelent például, hogy „szerelmesnek lenni” vagy „metróra szállni”?! Apának velem kellene lennie,
hogy elmagyarázza!

Augusztus 23.
Bementem Anya szobájába. Sorra nyitogattam a szekrényeket, enyhe parfümillat szállt. Eleinte
semmihez nem mertem nyúlni. Úgy éreztem. Anya utánam jön, és üres szemével rám bámul. Féltem.
Majd felbátorodtam, és megfogtam az egyik ruhát. Selymes az érintése, és olyan zöld, mint az éksze-
res ládikójában lévő nagy kövek.
Felvettem a ruhát. Valószínűleg nagyot nőttem, mert jó volt rám. Megnéztem magam a tükörben.
Csinos voltam. A ruha zöldjétől egészen úgy csillogott a szemem, mint Anya kövei.
Azt hiszem, hogy szép vagyok, mert nagyon hasonlítok Anyára, és Apa azt mondta, hogy Anya
nagyon szép. Azt is mondta, hogy olyan a hajunk, mint a nyári napsugárban fürdő búzamező. Én
nem tudom, hogy mi az a nyári napsugárban fürdő búzamező, de Apa olyan álmodozó hangon mond-
ta, hogy feltételezem, csak szép lehet.
A hajam nagyon hosszú, be tudom burkolni magam vele. A régi időben állítólag az asszonyok né-
ha levágták a hajukat a fülük felett, akárcsak Apa. Milyen különös, hogy Apára akartak hasonlítani.
Mert Anya azért mégiscsak sokkal szebb volt. De Apát jobban szerettem, ó, mennyire szerettem!
Anyától egy kicsit féltem. Úgy tudott ránézni valakire, hogy szinte nem is látta, befelé forduló te-
kintettel. Soha nem törődött velem, még csak nem is szólt hozzám. Néha órákon át sírt, majd odaro-
hant az ajtóhoz, és öklével verve azt kiabálta: „Ki akarok menni, ki akarok menni, engedjetek ki-
menni!” Ilyenkor Apa magához szorította, és kedvesen beszélt hozzá: „Csitt, kedvesem, légy türe-
lemmel, gyönyörűm.” Apa nagyon szerette őt, és miatta ment ki. Tudom, hogy ezt nem kéne elmon-
danom, Apa nem örülne neki, de nem kellett volna megtennie! Nem kellett volna!
Egyszer gonosz voltam. Apa éppen Anyát vigasztalta, és én azt mondtam: „Hagyd hát! Látod,
hogy nem ért meg semmit!” Akkor Apa szomorúan rám nézett, majd később sokáig beszélt velem:
„Nem szabad az anyádat gyűlölnöd, kislányom, nem tehet róla, hogy ilyen… Igen, tudom, nem fog-
lalkozik veled, és senkivel sem törődik, de a buborékok előtt nem ilyen volt. Nem bírta ki, ami tör-
tént. Képzelt világban él, nem hajlandó elfogadni a valóságot. De nem tehet semmit ellene, és neked,
Mónika, nem szabad gyűlölnöd, sajnálnod kell őt… Ha velem történne valami, neked kéne őt ápol-
nod, mintha ő lenne a kislány, nem pedig te. Tudod jól, hogy néha ki akar menni, ebben meg kell őt
akadályozni, hiszen nem tudja, hogy mit csinál… ígérd meg, hogy jó leszel az anyádhoz, hogy vi-
gyázol rá, ha én nem volnék már itt. ígérd meg, Mónika.” Olyan szomorúnak és boldogtalannak lát-
szott. De nem kellett betartanom az ígéretemet.
Anya meghalt, amikor ő kiment.

Augusztus 26.
Ma esik az eső.
Reggel odamentem az ablakhoz, és rengeteg esőcseppet láttam az utcára hullani. Azon gondolkod-
tam, milyen érzés lehet, ha az ember bőrére esik, és kedvem támadt, hogy kinyissam az ajtót. De nem
lehet. Apa elmagyarázta, hogy minden nyílást elzárt. Hogy kinyissam, le kellene mennem a pincébe,
a tartályok terme és a zöldségesház mögé, és el kellene fordítanom a központi kapcsolót.
Megmutatta, hogyan kell csinálni, azt mondta, azért, hogy tudjam, ha nem lenne velem a felsza-
badulás pillanatában. Azért zárt el minden nyílást, hogy ne tudjuk kinyitni, ha kedvünk támadna rá,
mint nekem ma reggel. Márpedig Anya mindig ki akart menni. Apa elfordította a kart, amikor ki-
ment, és néhány nap múlva én állítottam vissza.
Mert akkor már láttam, hogy igaza volt, és azt szerettem volna, ha a kapcsoló teljesen tönkrement
volna, akkor Apa sem mehetett volna ki. Azóta sem nyúltam a kapcsolóhoz. Jobb így, mert ha ked-
vem támad kinyitni az ablakot, mint ma reggel is, nem tudom megtenni, és amíg lemegyek a kapcso-
lóig, bőven eszembe jut, hogy ha kinyitom, esetleg meghalok, vagy Másikká változom, és mindkettő-
től nagyon félek.
Lementem a pincébe, hogy ússzam egyet a medencében, mert unatkoztam az ablaknál. Erről
eszembe jutott, hogy Apa azt mondta, ha a buborékok a régi időben jöttek volna, nem lett volna víz
többé, sem világítás, mert állítólag nem voltak szolgálók, akik működtették volna mindezt. Élő em-
berek csinálták. Akkor a buborékok megölték volna őket, és többé semmi nem működött volna. El-
lenben most a buborékok semmit nem tehetnek a szolgálók ellen, akik nagyon, de nagyon hosszú
időre vannak megszerkesztve. Apa mondta, hogy még ha az emberi fajta teljesen eltűnne, a szolgálók
akkor is működtetnének mindent, évszázadokon és évszázadokon át.
Elmagyarázta például, hogy ha nagyon megöregednék és meghalnék, a dajka akkor is itt maradna
és várna. Majdnem az örökkévalóságig. Mert a dajkát rám állították be. Mindig vigyáz rám, és min-
dent megtesz, amit kérek tőle. Minden rossztól meg kell védenie. Ha a buborékoknak sikerülne be-
jönniük, megpróbálná őket eltávolítani és engem megmenteni. De szegény nem tudna hosszú ideig
ellenállni, mert annyi van belőlük, és mindig elérik a céljukat, s ez nem más, mint hogy minket meg-
öljenek.

Szeptember 1.
Érdekes, senki sem tudja, honnan jönnek a buborékok, sem azt, hogy miért; van olyan ember, aki
meghal tőlük, van néhány olyan is, aki nem hal meg, hanem Másokká változik.
Egyszer hallottam egy öreget a televízióban. Ez jóval azután volt, hogy Apa kiment.
Apa időnként bekapcsolta a tévét, de a képernyő mindig sötét volt. Azt mondta, ha már nem lenne
itt, próbálkozzam továbbra is, hátha egyszer működni fog. Azt mondta, biztos abban, hogy vannak
túlélők, és meg kell találni a módját, hogy megöljük a buborékokat. Azt mondta, ha közeledik majd a
felszabadulás, a tévé biztosan be fogja jelenteni. Apa elmagyarázta, hogy mostanáig semmi nem tud-
ta elpusztítani a buborékokat. Még a lángszóró sem, pedig az nagyon-nagyon erős fegyver. Eleinte
állítólag mindent megpróbáltak, de a buborékok mindennek ellenálltak. Csak éppen összetörtek az
élő embereken, és akkor az emberek meghaltak. És ha nem haltak meg, még rosszabb volt. Másokká
változtak.
Akik Másokká lesznek, átváltoznak. Nem oldódnak fel a buborékok nyalkájától, egy idő után ma-
gukhoz térnek, és úgy tűnik, hogy nincs semmi bajuk. De néhány nap múlva különböző dolgok nő-
nek ki rajtuk! Például több kar, mint annak a Másik nőnek, aki a régi könyvben látható istenasszony-
ra hasonlít, vagy pedig egy csomó láb, vagy mindenütt szemek keletkeznek a testén, vagy két feje nő
ki, vagy szájak sokasága képződik a nyakon és a mellen. Borzalmas!
Az öreg a tévében éppen a buborékokról és a Másokról beszélt. A tévé napokon és napokon át sö-
tét volt, de egyszer csak kivilágosodott a képernyő. Ott ült az öreg az asztalnál, egy nagy, teljesen
fehér teremben. Nagyon fáradtnak látszott. A terem tele volt szolgálókkal, de sokkal bonyolultab-
bakkal, mint az itthoniak, rengeteg gomb volt rajtuk, s fölöttük kis fények.
Örültem, hogy hallhatom, a hangja melegséget támasztott bennem. Apa hangjára hasonlított egy
kicsit. Nem éreztem magam annyira egyedül.
Harcról, reményről és türelemről beszélt. Hogy ne veszítsük el a bátorságunkat. Eljön a nap, ami-
kor legyőzzük majd a buborékokat. Nem értettem meg mindent a magyarázatából, nagyon nehéz
szavakat is használt, de végighallgattam. Kedvesnek, ugyanakkor annyira fáradtnak is látszott. Pedig
amikor azt mondta, hogy bátorság, a hangja átforrósodott, fiatalosan csengett.
Elmagyarázta, hogy hosszú ideig kell még várnunk, mert senki sem tudja, honnan jönnek a bubo-
rékok, sem azt, hogy miből vannak. Még nem tudjuk megérteni azt a jelenséget, ami Másikká változ-
tatja az embereket, vagy megöli őket. Sok ember feláldozta már az életét ebben a harcban, és még
sokan fel fogják áldozni. Még a Mások közül is felajánlotta néhány a segítségét, mert elborzadt attól,
amivé vált. Ők büntetlenül kimehetnek, ami sokszor nagyon hasznossá teszi őket. Köszönetet kell
nekik mondani, mert velünk harcolnak.
 Még azt is mondta az öreg, hogy némelyek úgy hiszik, a buborékok nagyon hosszú idő, talán év-
századok alatt alakultak ki, mielőtt korunkban feltűntek volna. Talán őseink hibáiért fizetünk most
éppen, akik egyre több atomkísérletet folytattak, és felelőtlenül játszadoztak egy olyan erővel, ame-
lyet rosszul ismertek. Talán az ő ostobaságuk áldozatai vagyunk, mert kizárólag csak ölésre akarták
felhasználni azt, ami az eljövendő idők boldog életét lett volna hivatva biztosítani. Abban a korban
túlságosan sok radioaktivitást szabadítottak rá a világra, és némelyek úgy gondolják, hogy a buboré-
kok lassanként ebből születtek, ő is e felé a vélemény felé hajlik.
De a harc folytatódik, és mivel mostanáig eredménytelennek bizonyult minden eddigi ismeret fel-
használása, majd újra előveszik a régi tudományokat, hogy megkíséreljenek megoldást találni gond-
jainkra.
Azután azt mondta, hogy egy adás sok időbe és energiába kerül, ami hasznosabb lenne a buboré-
kok elleni harcban, tehát csak nagyon ritkán fog beszélni hozzánk, és csupán azért, hogy az esetleges
haladásról tájékoztasson bennünket. És újra megismételte, hogy ne veszítsük el a bátorságunkat. És a
képernyő megint elsötétedett.
Nagyon gyakran gondolok arra az öregre. Soha többé nem hallottam őt, se senki mást. A tévé so-
ha nem világosodik ki. Azon tűnődöm, vajon igaza volt-e, és visszajön-e még a régi világ. Én nagyon
szeretném.

Szeptember 5.
A Másik nő, az ablakos újra visszajött. Érdekes, egyre kevésbé irtózom tőle. Különben nem is olyan
visszataszító a sok karja ellenére. Más, mint azok, akiknek több szemük vagy tucatnyi szájuk vagy
mindenütt orruk van.
Ma szinte megsajnáltam, látszott rajta, hogy mondani akar valamit. Karjában egy csecsemőt tar-
tott, azt mutogatta állandóan. Nyugtalanul viselkedett, feje körül repdesett a hosszú fekete haja.
A végén felém nyújtotta a csecsemőt. Mintha azt akarta volna, hogy vegyem el tőle. Különös,
hogy a picin nem láttam elváltozást. Nagyon édes volt, egészen olyan, mint a játékbabáim. Egyszer
csak levetkőztette, és újra megmutatta nekem. Jól láttam, hogy semmiféle elváltozás nincs rajta, tel-
jesen normális. Gömbölyű volt, begyűrődött a húsa, rugdalózott a kicsi lábával. A szája nyitva volt,
az arca összeráncolódott. Biztosan üvöltött. Biztosan nem örült neki a pici, hogy csak úgy levetkőz-
tették.
Nem akartam lehúzni a redőnyt, intettem neki, hogy menjen el, de ő ott maradt. És sírt. Láttam a
könnyeket az arcán, és állandóan felém nyújtotta a csecsemőt. Mintha azt akarta volna, hogy vegyem
el tőle. A bolond! Csak nem képzeli, hogy kinyitom az ablakot, hogy bejöjjenek a buborékok! Pedig
akkor nem is volt buborék az utcán. Megint intettem neki, hogy menjen el, de mivel nem mozdult,
eljöttem az ablaktól.
Azóta állandóan rá gondolok. Ez a Másik olyan kétségbeesettnek látszott, hogy szinte fájt. Igazán
nem vehettem át a picit, nem nevelhetek fel egy kicsi Másikat. Különben sem tudnék egy csecsemőt
gondozni. Én csak a játékbabáimat ismertem, és Apa azt mondta, hogy a babák nem azt eszik, mint
mi. Talán a dajka tudná? De bolond vagyok. Apa dühös volna, ha tudná. Kinyitni! Egy Másiknak?!
És azért, hogy befogadjak egy kis Másikat! Gondolnom sem szabad rá többé!
Pedig milyen különös, semmiféle elváltozás nem volt a picin. Talán mert még nagyon kicsi? Az
átváltozás általában nem várat sokáig magára, ha kinn van az ember, és nem hal meg. Épp csak né-
hány napig. Talán csak néhány napos volt? De annyira hasonlított a játékbabáimra, és róluk Apa azt
mondta, hogy olyanok, mint az igazi kétéves kisgyerekek. Nem tudom, hogy ez a Másik miért akarta
nekem adni. Talán megvédte a buborékoktól, és szeretné megmenteni, mielőtt még a pici Másikká
válna? De hát a buborékok ellen nem lehet védekezni. Senki nem tudja megvédeni magát.

Szeptember 7.
Megijedtem, nagyon, de nagyon megijedtem. Fájt a hasam, és azt hittem, hogy meghalok, mint
Anya. Üvöltöttem, és a dajka gyorsan odajött hozzám.
 Megtapogatta a hasam, majd morgott, és azt mondta, hogy semmi bajom sincs, csupán túl sok al-
mát ettem. Igaz, de mikor annyira szeretem az almát. Adott egy tablettát, és azonnal elmúltak a fáj-
dalmaim. A dajka majdnem minden bajomat meg tudja gyógyítani.
Apa is mindig tudta, hogy mit kell bevenni, ha nem érezte jól magát az ember. De Anya bajára
nem volt gyógyszer. Sem Apa, sem a dajka nem tudtak segíteni Anya baján.
Apa azért ment ki, hogy orvost keressen. Azt mondta, hogy fölösleges telefonálni, mert senki nem
hajlandó kimenni. Magához vett egy lángszórót, és azt mondta, hogy lesz, ami lesz, hoz egy orvost.
Ez őrültség volt, a buborékok miatt, mégis kiment. Nem tudta elviselni tovább, hogy Anya a hasát
fogva üvölt. Annyira szerette. Azt hiszem, hogy megőrült az üvöltéstől, hiszen jól tudta, hogy nincs
értelme kimenni.
Adott Anyának egy injekciót, és egyet nekem is, hogy elaludjak, aztán elment. Tudom jól, hogy
nem kellene erre gondolnom, de jobb lett volna, ha hagyja meghalni, mert soha többé nem jött visz-
sza, és Anya mégis meghalt. A dajka mondta meg, amikor felébredtem. A szolgálók már elvitték a
tetemét, és Apa nem volt sehol.
Állandóan sírtam a fájdalomtól, a dajkának erőszakkal kellett megetetnie. Apának hagynia kellett
volna, hogy meghaljon igen. Hagynia kellett volna. Ugyan hol talált volna orvost? És ha talált volna?
Biztosan tudom, hogy az orvos inkább szénné égette volna magát, mintsem a buborékokkal találkoz-
zon.
Néha elgondolkozom, vajon Apa is feloldódott-e, vagy talán… Lehet, hogy kinn van, egy csomó
karral vagy lábbal, vagy kihullt a haja, és kopasz fején mindenütt szemek nőttek, vagy talán… De
nem akarok erre gondolni. Nem akarok. Jobb szeretem azt hinni, hogy meghalt.
Pedig… Ha egy napon ő is odajönne az ablakhoz, mint Kali istenasszony? Akkor mit csinálnék?
Ó, Apa, akkor mit csinálnék?!

Szeptember 10.
Egész nap csengett a telefon, de nem vettem fel a kagylót.
Amikor Apa még itt volt, ő mindig felvette, és néha ő is hívott másokat. Azt mondta, hogy nem jó
emberi kapcsolatok nélkül élni, és túlélőket keresett. Csakhogy annyi ember meghalt a buborékok
korszakának kezdetén, hogy nemigen talált. Nagyon sok házba a Mások fészkelték be magukat, más-
hol egész családok átváltoztak, úgyhogy a telefon képernyőjén állandóan csak Másokat lehetett látni.
És gonoszak voltak, Apának mindig meg kellett szakítania az összeköttetést.
Emlékszem, hogy az öreg a tévében azt mondta, hogy a Mások némelyike segít nekünk a buboré-
kok ellen. Ezen nagyon csodálkozom, mert Apa azt mondta, hogy a Mások gyűlölik az embereket.
Apa azt hitte, azért, mert annyira elfajzottak tőlünk, és azért utálnak bennünket, mert mi normálisak
vagyunk.
Apa távozása után az első időkben még válaszoltam a hívásokra, de a képernyőn mindig sokkarú
vagy sokszemű Mások jelentek meg. Sértegettek vagy hívtak, menjek ki, és keressem meg őket. Fél-
tem tőlük.
Egyszer aztán egy emberi lény tűnt fel a képernyőn. Egy asszony.
Akkoriban már majdnem soha nem emeltem fel a kagylót, de a telefon olyan hosszan és kitartóan
csengett, hogy tudni akartam, ki az.
Az asszony, akit a telefon képernyőjén megpillantottam, öreg volt, szeme az őrülettől csillogott.
Piszkosszürke, csúnya haja az arcába lógott, göcsörtös kezét megállás nélkül tördelte. Mikor meglá-
tott, hadarni kezdett:
„Nagyon kérem, kicsikém, megmondaná, hol találhatok egy orvost? Könyörgök, mindenképpen
találnom kell egy orvost! Már mindenhová telefonáltam. Segítsen, kicsikém, kell hogy valaki segít-
sen rajtam! A férjem nagybeteg. Meg fog halni. Meg fog halni, és én egyedül maradok. Nagyon ké-
rem, segítsen!”
Az asszony sírt. Majd félrelépett, ós a szoba mélyén megláttam a díványon fekvő öregembert. Az
arca megdagadt és begyulladt, lélegzete nehéz volt, szaggatott, mint aki már nem tud levegőt venni.
 Az asszony újra megjelent a képernyőn.
„Látta? Meg fog halni, meg fog halni, meg fog halni!”
Egyre hangosabban kiabált. Nem tudtam tovább hallgatni. Letettem a kagylót.
Sírni kezdtem. Semmit nem tehettem, nem tudtam rajta segíteni. Szüntelenül Anyára gondoltam,
akinek szintén annyira szüksége lett volna egy orvosra.
Azóta soha nem veszem fel a kagylót.

Szeptember 18.
Történt valami! Történt valami!
Annyira izgatott vagyok, hogy megállás nélkül futkosok a tévétől az ablakig, az ablaktól a tévéig.
Nem tudok egy helyben maradni. A dajka morog, hogy nyugton kéne maradnom, és hogy nem jó
ennyit ugrálni, de azt hiszem, hogy csak a forma kedvéért szid. Azt hiszem, ő is elégedett. Talán érti
is, miről van szó.
Néhány nap óta sokkal kevesebb buborékot láttam odakinn, és Másokat is alig-alig. Kali istenasz-
szony és a csecsemője sem jött vissza.
De soha nem képzeltem volna, hogy miért!
Visszatér a régi világ! Visszatér a régi világ!
Apának igaza volt, az öregnek igaza volt! Győztünk!
Bekapcsoltam a tévét, és íme, a képernyő nem maradt sötét, mint máskor, hanem egyből kivilágo-
sodott. Megismertem a nagy termet, ahol az öreget láttam, de most egy fiatal ült a helyén. Ő aztán
nem tűnt fáradtnak. Gyorsan beszélt, hangosan, a hangja csengett, és csillogott a szeme.
Eleinte nem nagyon értettem, mit mond. Hiszen annyira hihetetlen volt! Hallottam a szavakat, és
az volt az érzésem, hogy nem tudom őket összerakni. Majd azon kaptam magam, hogy sírok. Vajon a
könnyek akkor is kibuggyannak, ha az ember úgy érzi, olyan boldog, hogy szétrobban a szíve? Bizo-
nyára, mert könnyben úszott az arcom.
Ó, Apa, miért is nem lehettél velem, hogy te is halljad! Győztünk! A buborékok vereséget szen-
vedtek!
A fiatal még mindig beszélt, hangosan, csengő hangon. Elmagyarázta, milyen fegyver öli meg a
buborékokat, és milyen védőruhában lehet kimenni, és hogy pillanatnyilag önkéntes csapatok tiszto-
gatják a várost.
Azután többször visszatért valamire. Hogy egyelőre még ne menjen ki senki. Túl korai volna.
Még nagyon sok buborék van a városban. Türelemre van szükség. Ha már ilyen sokáig vártunk, bo-
londság lenne mindent elveszíteni a túlzott sietség miatt, nem igaz? Majd eljönnek értünk a csapatok,
és védőruhát is hoznak magukkal. Pillanatnyilag még a fedezékekben kell várnunk. Nemsokára ér-
tünk jönnek.
Ezután bemutatott egy csapatot munka közben. Egy utcát, olyant, mint az enyém, és tíz embert.
Fekete, merev, zsákszerű ruhát viseltek, ami még a fejüket is befedte, szemüket üveglap védte. A
kesztyűjük is fekete volt, vastag, és egy hengert tartottak a kezükben, amely Apa lángszórójára ha-
sonlított, de annál hosszabb és vastagabb volt.
Ekkor három vagy négy buborék tűnt fel, nagyon gyorsan suhantak az emberek felé. Ők felemel-
ték hengereiket, valami szemfájdítóan csillogó kékes dolog tört elő belőlük, és a buborékok összetör-
tek. A földön, nem az embereken.
Csodálatos érzés volt látni, ahogyan a borzalmas buborékokat összetörték. Kiabálva buzdítottam
az embereket.
Bejött a dajka, hogy enni vigyen. Elzavartam. Lehet-e éhes valaki, amikor ilyen megrendítő ese-
ményeket él át, és nemsokára megismeri a régi világot?!

Szeptember 21.
Megtörtént! Láttam az embereket, és beszéltem velük!
Rettenetesen türelmetlen voltam. Egész nap az ablaknál álltam, előttem ugyanaz az üres utca, de alig
volt már kinn buborék. Másokat pedig egyáltalán nem láttam.
A tévében többször láttam azt a fiatalembert, aki még mindig ugyanazt ismételgette: „Türelem,
mindenkiért elmennek majd.” Végül már bosszantott ez az alak. Elegem volt a várakozásból. Egész
nap ide-oda futkostattam a dajkát. Morgott miatta. Mégis ő szólt nekem. Éppen a tévét néztem
megint. „Nézd csak. Mónika!” Odaszaladtam az ablakhoz. Csúnya fekete zsákba öltözött emberek
voltak az utcánkban!
Kiabálni kezdtem, elfelejtettem, hogy nem hallhatnak. De addig integettem az ablaknál, míg végül
észrevettek, és visszaintegetve elindultak a ház felé.
Már három nappal ezelőtt lehúztam a főkapcsolót, annyira vártam ezt a pillanatot. Odarohantam
az ajtóhoz, teljesen kitártam, és ők beléptek!
Gyorsan becsukták az ajtót maguk mögött, és levették fekete zsákruhájukat.
Ketten voltak. Egy magas és egy alacsony. A magasnak fekete haja volt és vidáman csillogó barna
szeme. Amikor elmosolyodott, azonnal felragyogott az arca. Az alacsony gömbölyű volt, nagyon-
nagyon göndör szőke hajú, apró kék szeme bőrredők mögé bújt.
A magas megszólalt:
– Ni csak, ni csak! A hosszú hajú Lorelei. A zöld szemű, aranyköpenyes Ondin.
És az alacsony:
– Hallgass már! Még megijeszted a kicsikét a szamárságaiddal, amiket senki sem ért!
Az igaz, hogy nem értettem, de egyáltalán nem féltem.
Megmondták a nevüket. A magas: Frank, az alacsony: Erik. Én azt mondtam: Mónika. Akkor ke-
zet szorítottunk, és azt akarták, hogy megcsókoljam őket. A magas azt mondta:
– Elvégre ez egy különleges nap.
Megtettem, és furcsa érzés volt, mert eddig csak Apát csókoltam meg.
Frank megkérdezte:
– Hol vannak a szülei, Mónika? Egyedül van?
Nagyon gyorsan válaszoltam:
– Anya meghalt, és Apa… kiment.
Szomorúan nézett rám, és kezét a vállamra tette.
– Már régen, Mónika?
– Három éve.
Felsóhajtott, majd ezt mondta:
– Ne gondoljon erre többé, maga nagyon boldog lesz. Hány éves?
– Tizenhat éves vagyok.
Csend lett, és egymásra néztek.
Frank azt mondta:
– Csak tizenhat éves? Gondolhattam volna, hiszen olyan fiatalnak látszik…
És Erik gyorsan megkérdezte:
– Mikor múlt tizenhat éves?
– A múlt hónapban.
Ekkor mind a ketten elhallgattak. Egymásra néztek. Feltűnően zavartnak látszottak. Nem értettem,
miért. Amiért csak tizenhat éves vagyok? Túl fiatalnak tartanak? Kislánynak? Úgy tűnt, hogy sajnál-
ják, nagyon sajnálják.
Frank megsimogatta az arcomat, de Erik elfordította a tekintetét.
Hirtelen én is zavarba jöttem, elszomorodtam, kényelmetlenül éreztem magam, anélkül hogy tud-
tam volna, miért. Szerettem volna megkérdezni tőlük, mi bajuk van, de nem mertem.

Szeptember 22.
Frankot várom, aki értem fog jönni.
A kisasztalt odahúztam az ablakhoz, hogy írás közben is figyelhessek. Biztosan nem érzem majd
szükségét ezután, hogy naplót írjak, hiszen a buborékok ideje lejárt. S így aztán úgy gondolom, hogy
most írok utoljára.
Ha arra gondolok, hogy kimehetek! Nem is tudom elhinni. Megkérdeztem Franktól:
– És megmutatja majd nekem a régi világot?
Meghökkentnek látszott, így felelt:
– Persze, kislány, persze hogy megmutatom neked a régi világot.
De egyáltalán nem látszott vidámnak. Miért? Vajon a régi világ nem is olyan szép, mint gondol-
tam? Vagy talán nem is fog egészen visszatérni?
Nem tesz semmit. Ki fogok menni akárhogy is, és csodálatos lesz.
Egészen boldog lennék, ha nem volna valami… Mégpedig az, hogy most már értem, miért akarta
az a Másik nő annyira, hogy elvegyem a kisgyerekét. Ó! Meg kellett volna tennem, mert hallottam,
hogy mit mondott tegnap Frank és Erik, ma pedig láttam a tévében.
Tegnap egy pillanatra otthagytam őket, mert szép akartam lenni, és elmentem, hogy felvegyem
Anya egyik ruháját. A könyvtárban telepedtek le, a dajka azt az italt szolgálta fel nekik, amit Apának
szokott, és amiből nekem soha nem akart adni.
Halkan jöttem vissza, hogy meglepjem őket, és akkor hallottam.
Frank ezt mondta:
– Nem kellene! Ez embertelenség! Végül is ugyanolyan joguk van élni, mint nekünk, nem az ő
hibájuk. Azt hiszem, másképp is csinálhattuk volna, nem is tudom, de például rezervátumokba is
elhelyezhettük volna őket.
És Erik ezt válaszolta:
– Nagyon jól tudod, hogy nem lehet „másképpen csinálni”. Semmiféle lehetőségünk nincs rá,
hogy meggyógyítsuk őket, és lehet, hogy fertőzőek. Nincs más megoldás. Muszáj.
Frank dühösen mondta:
– Lehet, hogy neked ez tetszik, de én nem tudok rájuk lőni! Egyszerűen nem tudok! Szörnyű ilyet
tenni! Szégyellem.
Ekkor Erik éles hangon hadarni kezdett. Furcsa volt, úgy tűnt, mintha védekezne. Egészen olyan
volt, mint én, amikor a dajka megszid, és tudom, hogy igaza van, de nem akarom elismerni.
Ezt mondta:
– Ez a törvény. Nem lehet mást tenni. Nem hagyhatjuk, hogy megfertőzzenek bennünket…
Frank közbevágott:
– Még azt sem tudni, hogy igazán veszélyesek-e! És ezek a gyerekek! Az a sok gyerek!…
– Nem lehet kockáztatni! A Mások gyerekei nem alakulnak át. Honnan tudjuk, hogy melyikük
normális? Lehetetlen kiválasztani.
– De talán immúnissá váltak! Még nem is próbáltuk, hogy megtudjuk! És itt, amint látod, fel sem
merülhet!
– A Tanács határozott, a mindenit! Tizenhat éve és két hónapja vannak itt a buborékok. És a szá-
mok számok!
Valami reccsent a házban, és mind a ketten összerezzentek.
– Hallgass! – mondta Frank. – Ha visszajönne…
Akkor beléptem, és jól láttam, hogy szépnek tartanak, de mégsem örültem annyira, mint örülhet-
tem volna, mert azt hittem, megértettem, miről beszéltek. És ma reggel már egészen biztos voltam
benne.
Néztem a tévét, a várost tisztogató csapatokat mutatták megint. Csakhogy most egy másik jelene-
tet lehetett látni.
Egy menekülő Másikat. Több lába volt, nemigen tudott sietni, állandóan meg-megbotlott. Lát-
szott, milyen kétségbeesetten igyekszik elmenekülni. És az egyik ember ráfogott egy lángszórót, és a
Másik kis fekete halommá zsugorodott össze a földön.
 Azonnal átváltottak egy másik jelenetre, és másról kezdtek beszélni. Biztosan véletlenül mutatták
meg nekünk. De én megértettem mindent, különösen azután, hogy kihallgattam.
Megölik a Másokat. Igen.
Ó! Azt hiszem, Franknak igaza van, ez nem jó dolog. Félek a Másoktól, de azért mégis…
Ezért akarta az istennő, hogy átvegyem tőle a gyermekét. Bizonyára tudta, hogy mi vár rá. Vajon
őt is megégették? Én biztosan nem tudtam volna Kalit megölni. Mi lehet a gyerekkel? Olyan normá-
lisnak látszott!
Azt hiszem, hogy gonosz dolgot művelnek. Ez Apának sem tetszett volna.
De többé nem szabad erre gondolnom. Nem szabad szomorkodnom. Olyan csodálatos ez a nap.
Megvárom Frankot, és végre kimegyek. Kinézek az ablakon, és…
Itt van! Jön… Nem. Ez Erik. Valószínűleg Frank nem tudott jönni, és megkérte Eriket, hogy ő jöj-
jön helyette. Kicsit csalódott vagyok. Erik kedves, de jobban szerettem volna, ha Frank jön.
Őrület, hogy milyen lassan lépked. És lehajtja a fejét. Milyen különös, jól látta, hogy az ablakban
vagyok, de nem válaszolt az integetésemre. Miért?
Egy lángszóró van a kezében. Vajon miért? És miért jön olyan lassan?
Közeledik. Megyek, ajtót nyitok neki.
Végre meglátom a régi világot…
MÓNOS ATTILA FORDÍTÁSA

PIERRE BOULLE

EGY VÉGET NEM ÉRŐ ÉJSZAKA

A nevem Oscar Vincent. Nőtlen vagyok. Van egy kis könyvesboltom a Montparnasse negyedben.
Nemrég múltam ötvenéves. Mint mindenki, én is végigcsináltam a háborút. Úgy vélem, hogy egy
férfi múltjában szükséges, de elég is egy háború.
Sokat olvasok. Érdekelnek az irodalmi, filozófiai és tudományos újdonságok. Néha eltöprengek a
lét problémáján, és ez kielégíti a rejtélyek iránti szükségletemet. Csodálom azoknak a tudósoknak a
leleményességét, akiknek sikerült feltörniük az atom magját. A bámulattól kissé megborzongok, ha
arra gondolok, hogy ebben az évszázadban születtem. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy a
megszokottól eltérő események közepébe csöppentem. Nem mondok köszönetet a véletlennek, de
nem is átkozom. Egy kicsit fatalista vagyok. De nagyon szeretném tudni, hogyan fogok kimászni
ebből a helyzetből.

A kaland 1949. augusztus 9-én kezdődött. A La Coupole teraszán üldögéltem. Mint a nyári hónapok
alatt általában, hideg sört iszogatva nézegettem a járókelőket. Mint mindennap, ugyanebben az órá-
ban, egy nyitott újság volt előttem, és időnként, ha a járókelők látványa elfárasztott, olvastam néhány
sort.
Úgy gondoltam, hogy nem is állnak olyan rosszul a dolgok.
 Ez volt az a pillanat, amikor a badari belépett az életembe, olyan fensőbbséggel, ami csak a jelen-
tős személyiségek sajátja.

Figyelmemet néhány perce magára vonta az az egyén, aki már harmadszor haladt el az asztalom mel-
lett a vendégek arcát fürkészve. Vörös római tógát viselt; ez meglepő volt, de még meglepőbb a kül-
sejéből áradó idegenség, valami teljesen „újszerű”, talán arcvonásainak előkelősége? Talán magas
homlokának fenségessége vagy orrának olümposzi íve tette rám ezt a hatást? Talán bőrének aranyos
csillogása, amilyent még soha nem figyeltem meg élő embernél? Az átlagnál jóval magasabb termete
különös módon egy egyiptomi istenre emlékeztetett, aki játékból latin tógát öltött magára.
Figyeltem a viselkedését. Lassan, habozva újra elment előttem, mint olyasvalaki, aki eltévedt a
városban, és nem meri megkérdezni, hogy merre kell mennie. Végül úgy tűnt, hogy döntött, és leült
az enyémmel szomszédos asztal mellé. A hozzálépő pincérnek az előttem álló pohár sörre mutatott
olyan mozdulattal, ami azt volt hivatva kifejezni: „ugyanazt”. Tanácstalannak látszott. Észrevettem,
hogy jelenléte nem csupán az én érdeklődésemet keltette fel: nem messze tőlem egy alacsony, ko-
pasz, szemüveges úr majd felfalta a tekintetével.
Az aranyos bőrű férfi ivott egy kortyot a sörből, és borzalmas grimaszt vágott. Hosszú ideig
csendben, merengve ült, majd megszólított:
– Ó, barátom – mondta ünnepélyesen –, végtelen kedvességedből futná-e arra, hogy megmondd
nekem, melyik évszázadban élünk?
– Tessék? – kérdeztem.
– Hálás lennék neked – folytatta –, ha közölnéd velem ennek az évszázadnak a számát.
Kérdésének formája nem csökkentette azt a megdöbbenést, amelyet keltett bennem. Az idegen
ugyanis latinul fejezte ki magát. Én is otthonos vagyok ebben a nyelvben, így tehát semmiféle nehéz-
séget nem okozott, hogy megértsem őt, és válaszoljak neki. Egész beszélgetésünk tehát (melyről itt
hozzávetőlegesen hű beszámolót adok) klasszikus latin nyelven folyt.
Azt gondoltam, hogy rossz tréfáról van szó. Ugyanakkor aggodalmasan udvarias hangja megha-
zudtolni látszott azt a feltételezésemet, hogy tréfacsinálóval van dolgom. Talán bolond? Elhatároz-
tam, hogy vállalom a játékot vagy egy elmebeteg beszélgetését.
– Ó, polgár – válaszoltam –, a legnagyobb örömmel! A huszadik században élünk, a közepe felé.
Még pontosabban ezerkilencszáznegyvenkilencben.
Arckifejezése fájdalmas csodálkozást tükrözött. Neheztelően nézett rám, és ezt mondta:
– Ó, barátom, ki sugalmazta neked, hogy gúnyt űzz a hontalan idegenből egy olyan században,
amely egyáltalán nem az övé. Jól tudom, hogy nem vagyunk ezerkilencszáznegyvenkilencben, mint
azt nyelved megtévesztően mondta, mivel ha számításaim pontosak, Badari királyságát körülbelül
nyolcezer évvel ezelőtt hagytam el. Márpedig abban a korban már a tízezredik évben jártunk.
Mindig azt hallottam, hogy az őrülteknek nem szabad ellentmondani… Ennek a hóbortja valószí-
nűleg az, hogy más korból valónak hiszi magát. Eszembe jutott egy cikk, melyben arról olvastam,
hogy nemrégiben Brunton úr felfedezte egy ókori városnak, Badarinak a maradványait, és hogy
mennyire érdekelt az a csodálatos civilizáció, melyet a tudós kutatása feltárt. Bizonyára valami ha-
sonló olvasmány zavarta meg a jóember fejét. Higgadtan válaszoltam, ugyanebben a stílusban:
– Nem tagadom, ó, idegen, a csodálatos badari civilizáció rendkívüli régiségét. Isten a tanúm,
hogy nem akartalak kigúnyolni. Szavaim egyszerűen azt jelentették, hogy a keresztény kor ezerki-
lencszáznegyvenkilencedik esztendejében vagyunk. Te is tudod, ó, bölcs, hogy az idő relatív. Ezért
lehetünk Krisztus születése után a huszadik században és ugyanakkor a tizennyolcezredik évben,
vagy körülbelül akkor, ahhoz az időponthoz viszonyítva, melyet az általad említett nagyon híres és
nagyon tudós város lakói a kezdetnek tekintenek.
Ezek a szavak megnyugtatták. Mély töprengésbe merült, úgy tetszett, hogy bonyolult számításo-
kat végez.
– Barátom – mondta végül –, bocsásd meg, hogy kételkedtem a jóhiszeműségedben, de amint lá-
tod, jogos kérdés nyugtalanít. Bizalmam jeléül elárulok neked egy titkot. Nem hiszem, hogy a tudós
Academia, mely engem ide küldött, neheztelne érte. Különben arcodon látom a szellemi gyengeség-
nek jelét, mely nálunk a hűség biztosítéka. Bocsáss meg az őszinteségemért, a badariaknál ez szo-
kás… Tudd meg tehát, amire ha ügyesebb vagy, már rájöttél volna: én az időben utazom. A nevem
Amoun-Kah-Zailat. Amint mondtam, Badari híres városából érkeztem, melyet az én időszámításom
szerint néhány pillanattal ezelőtt, vagyis a földi időszámítás szerint körülbelül nyolcvan évszázada
hagytam el. A királyi kollégium tudósa vagyok, és az a feladatom, hogy kipróbáljam a tudós szerve-
zet által feltalált gépet, amely lehetővé teszi a helyváltoztatást az időben. Egyik kollégám már tett
rövid távú kísérleteket. Ezek elvezették a rómaiak koráig, melyet már elég jól ismerünk, ez a magya-
rázata annak, hogy ilyen könnyedén beszélek latinul. Azért öltöztem ennek a kornak a ruhájába, mert
arra gondoltam, hogy talán a tóga, ugyanúgy, mint a nyelv, megőrződött az idők folyamán, de látom,
hogy tévedtem. Induláskor húszezer évre a jövőbe állítottam be a készülékemet; ez a legvégső határ,
amelynek elérésében reménykedhetünk. Útközben vettem észre, hogy ez az időtartam túl hosszú ah-
hoz, hogy egyetlen repüléssel átszeljem. Elhatároztam, hogy megállok útközben, így érkeztem ide
néhány perccel ezelőtt, egy olyan korba, amely szerintem nyolcezer évre van a miénktől, de nem
vagyok biztos a számításaim pontosságában, tehát ezt kívánnám tisztázni.
Bármennyire furcsának tűnik is, hinni kezdtem, hogy igazat mond. Elbeszélése alatt elmebeli ál-
lapotára vonatkozó kétségeimet lázas izgalom váltotta fel, ami talán végül is az én elmém törékeny-
ségét bizonyította. Ez itt egy valódi badari ember – mondtam magamban –, egy azok közül, akiknek
létezését Brunton The Badarian Civilization című művében megsejtette.
Milyen csodás, hogy tanúja lehetek ennek a kalandnak. Utazás az időben! Lehetséges volna, hogy
Wells kitalált történetei valósággá váljanak? Ezer kérdés tolult az ajkamra. Az idegen folytatta:
– Megértem a meglepetésedet, ó, fiam. Valószínűleg semmit sem tudsz a csodálatos badari civili-
zációról. Valószínű, hogy az én néhány perces utazásom közben, a Földön eltelt nyolcvan évszázad
alatt…
Ezt a feltételezést, még ha latinul hangzott is el, nem tudtam hidegvérrel tovább hallgatni. Kérve
kértem az idegent, hogy üljön az asztalomhoz, és ennek az évszázadnak üdvözleteként fogadjon el
egy italt. Nem kérette magát. Megkérdeztem, hogy mit óhajt inni. Azt válaszolta, hogy a világ min-
den kincséért sem nedvesítené meg az ajkát még egyszer azzal az undorító itallal, amit a rabszolga az
imént felszolgált neki, de néhány nappal korábban (néhány napja az ő időszámítása szerint) a palotá-
jában gyönyörűséget szerzett neki a rómaiaktól hozott rubinszínű folyadék, amelyet azok vinumnak
neveztek. Két üveg burgundit rendeltem a legjobb fajtából. Nagyot kortyolt belőle, elismerően intett,
és ünnepélyesen megszólalt:
– Kellemes ez az ital, és felmelegít. Visszatértemkor magammal viszek néhány üveggel. Ami en-
gem illet, egymás után négy nagy pohárral ittam belőle, majd megkértem a badarit, hogy folytassa
történetét.
– Amint mondtam – folytatta Amoun-Kah-Zailat –, az alatt a nyolcvan évszázad alatt, amely uta-
zásom néhány percében eltelt a Földön, a ragyogó badari civilizációt minden valószínűség szerint
elpusztították. Megértem az álmélkodásodat, mivel az is valószínű, hogy csodálatos felfedezéseink
szintén elvesztek. Már a rómaiak sem tudtak róluk. Többek között az időt kutató leleményes készü-
lékünk is ismeretlen volt számukra. Nem hiszem, hogy azóta újra feltalálták volna.
Biztosítottam arról, hogy az időutazás gyakorlati lehetősége még soha nem merült fel korunkban.
– Ó, Amoun-Kah-Zailat – mondtam –, számomra ez a helyváltoztatás az időben az emberiség
egyik legcsodálatosabb alkotásának tűnik és most látom, hogy tudományunk fejlődése ellenére még
gyermekek vagyunk csupán. Azért évszázadunk nem annyira tudatlan, mint feltételezed. A badari
civilizáció egyáltalán nem ismeretlen számomra. Az emberek emlékezetében kihunyt, de tudósaink
nemrégiben tanulmányozták. Új kutatások feltárták dicső múltját. Tudd meg, hogy városod hatezer
évvel ezelőtt elpusztult, és belepte a homok. Manapság merész úttörőink ássák a talajt, és tárják fel
romjait.
– Lehetséges volna? – kérdezte Amoun érdeklődve.
 – A földből edénycserepek, bronzkések és eltorzult végtagú csontvázak kerültek elő. De semmifé-
le nyomát nem találták azoknak a csodálatos találmányoknak, amikről beszélsz. Azt gondoltuk, hogy
földművelő nép voltatok. Tudtuk, hogy utolérhetetlen művészettel faragtátok elefántcsont szobraito-
kat, munkáltátok meg a gyöngyházat, véstétek a rezet; de senki nem tételezte fel nálatok azt a tudo-
mányos kultúrát, amelynek eredményét ma a saját szememmel látom.
– Ha elgondolom, ez nem meglepő. Az általad említett közönséges tárgyak természetesen ellenáll-
tak az évszázadoknak; de legszebb alkotásaink a réznél és a bronznál sokkal finomabb anyagból ké-
szültek… Még soha nem hallottál a fizikai hullámokról és a sugárzásról? Nem tudjátok az energiát a
láthatatlan közvetítők révén továbbítani?
Kijelentettem, hogy tudjuk, és nagyon szép eredményeket értünk el ezen a területen. Szívesen be-
széltem rádió- és televíziókészülékeinkről.
– Nos tehát – válaszolta –, te is látod, hogy készülékeitek lényege nem érzékelhető. Képzeld el,
hogy néhány év múlva a rádióhullámok továbbításának titka elvész, és egy jövőbeni hódító felfedezi
azoknak a tárgyaknak a maradványait, amelyekre oly büszke vagy. Nem fogja megérteni, mire hasz-
nálták. Arra gondol majd, hogy talizmánokkal vagy dísztárgyakkal van dolga. Ugyanúgy gondolkod-
nak a tudósaid, amikor számukra érthetetlen szimbolikájú vésett fémdarabokat vagy vázatöredékeket
ásnak ki a földből… De látom, hogy ti még csak a megismerés kezdeteinél tartotok. A mi legutóbbi
mechanikai felfedezéseinket a látszólagos egyszerűség jellemzi. Én például egy nagyon összetett
fénysugárzási rendszer jóvoltából vagyok itt, amelynek materiális hordozója igen kicsi… Tessék, ez
az. Nem csoda, egy ilyen közönséges tárgyra nem figyelnek fel.
Kivett a zsebéből egy kis fénytelen, fehér, majdnem ellipszoid alakú tárgyat. Kiálló gombok és
emeltyűk billentyűzetéből állt az egész. Ekkor észrevettem, hogy az alacsony, szemüveges férfi, akit
az imént említettem, rendkívüli érdeklődéssel hajol felénk. Nem messze ült tőlünk, és bizonyára hal-
lotta egy részét a beszélgetésünknek. A badari gyorsan visszatette a tárgyat a zsebébe.
– Szükségtelen mondanom, barátom, hogy különleges bizonyítékát adtam, mennyire megbízom
benned. Pillanatnyilag ez a tárgy a királyi kincstár összes szent vázájánál értékesebb számomra.
Nincs szándékomban elidőzni korodban. El akarom érni a húszezredik évet, amit célul tűztem ma-
gam elé, és azután hazatérek… Azt mondtad, hogy Badari isteni városa elpusztult?
– Hát nem tudod? – kérdeztem hosszas gondolkodás után. – Te, aki az időben utaztál, nem voltál
tanúja évszázadokig tartó lassú hanyatlásának? Nem láttad saját halálodat? Nem láttad, amikor ham-
vaidat elhelyezték az általunk ma annyira csodált, színekkel gazdagon díszített urnák egyikében?
– Hogy megkönnyítsem a beszélgetésünket – mondta a badari –, jobb lesz, ha néhány felvilágosí-
tással szolgálok módszereinkről. Ez megkímél majd attól, hogy számtalan, bocsáss meg, barátom, de
nekem ostobának tűnő kérdést tegyél fel… De ha már megismerkedtünk, nem mondanád meg a ne-
vedet? Az ilyen kifejezések az emberek megszólítására, mint „ó, barátom” vagy „ó, idegen”, fárasz-
tanak. A latinokra emlékeztetnek.
– Oscar Vincent-nak hívnak – mondtam.
– Igen… Jó… Végül is, ha téged nem zavar, azt hiszem, továbbra is „ó, barátom”-nak foglak szó-
lítani… Arról beszéltem tehát, hogy az időutazásról való elképzelésed gyermeteg. Figyelj!

Egymással szemben ültünk a montparnasse-i nyár esti langyosságában. Elbeszélése annyira felka-
vart, hogy még az étkezésről is megfeledkeztem. Kilenc óra volt. Üresek voltak az üvegek. Éppen
újabbakat akartam rendelni, amikor az alacsony, szemüveges férfi hozzánk lépett, és legnagyobb
megdöbbenésemre latinul szólt hozzánk.
– Ó, polgárok – mondta –, ne haragudjatok, hogy beszélgetéseteket bátorkodom megzavarni. Ne
vádoljatok tapintatlansággal, amiért végighallgattalak benneteket. Már érkezésedkor nagy benyomást
tettél rám, ó, ősöm. Akaratlanul is meghallottam első szavaid. Annyira felkavartak, hogy a többit is
meghallgattam. Ne nehezteljetek rám, áldjátok a véletlent, mely találkozásunkat lehetővé tette, és az
emberek érthetetlen ragaszkodását a múlthoz, mely arra készteti őket, hogy még napjainkban is tanít-
sák a latint az iskolákban… napjainkban! Azt kéne inkább mondanom, ó, nemes idegenek, hogy az
ÉN napjaimban, mivel nem ugyanabból a KORBÓL valók vagyunk. Bármilyen csodálatosnak tűnik,
tudjátok meg, barátaim, hogy egy másik időutazó áll előttetek. De én a ti távoli jövőtökhöz tartozom.
Senki nem gyanítja létezésemet, mivel – tudd meg te, párizsi, és te is, badari – csak tíz- vagy tizen-
kétezer év múlva fogok megszületni; pontosabban nem tudom meghatározni az időt, mert mint te, ó,
Amoun ősöm, én is véletlenül érkeztem ebbe az évszázadba, kétszáz évszázadra állítottam be a ké-
szülékemet, de rájöttem, hogy ez az időtartam egy közbülső állomást tesz szükségessé.
Barátaim, a Pergoliai Köztársaság tudományos életének egyik dicső képviselője, Djing-Djong
doktor áll előttetek… de sajnos, ti semmit sem tudtok a Pergoliai Köztársaságról, mivel azt a földet,
amelyen ez a tündöklő ország meg fog születni, még az óceán borítja, melyet te, ó, párizsi, Csendes-
nek hívsz. Azzal bíztak meg… akarom mondani, a Pergoliai Akadémia azzal fog megbízni, hogy
utolsó találmányunknak, az időkutató készüléknek a felhasználásával földerítő utat tegyek a múltban.
Földi időszámítás szerint kétszáz évszázadban fogjuk az utazás időtartamát meghatározni. Számítá-
saim szerint a tudományunk által feltárt híres badari kort kellett volna így elérnem. Egy közönséges
kis hiba késztet az itt-tartózkodásra. Ennek most már örülök, mert így egyszerre két különböző kort
ismerhetek meg.
A te időszámításod szerint öt nappal ezelőtt érkeztem ide, párizsi, pergoliai ruhámat a te korodból
való kevésbé feltűnővel cseréltem ki, és íme, itt van a készülékem.
Az Amounéhoz hasonló, ovális tárgyat vett elő.
– Ó, isteni Djing-Djong – kezdtem. De olyan erős felindultság vett erőt rajtam, hogy képtelen vol-
tam folytatni. Intettem a pincérnek, majd hellyel kínáltam a pergoliait, éppen csak annyi erőm volt,
hogy megkérdezzem, mi a kedvenc itala. Azt mondta, hogy a „konyak” nevezetű ital minden szem-
pontból kielégíti.
– Hasonlít – tette hozzá – egy likőrhöz, amit nálunk rendszeresen fogyasztottam… Akarom mon-
dani, fogyasztani fogok. Az az igazság, hogy még nem szoktam hozzá, hogy koromtól tízezer évvel
korábban élek, bocsássátok meg, hogy keverem az elmúlt időket és a jövőt… Engedelmeddel konya-
kot kérek, és egy kis szénsavas vizet.
Egy üveggel rendeltem, és mellé szódát. Csendben figyeltem az újonnan érkezettet Alacsony volt
és teljesen kopasz, elég tisztességes fekete redingote-ot viselt. Tekintetében sátáni fény villogott, és
nyilván feltűnt volna koponyájának abnormis mérete, ha figyelmemet nem kötötte volna le a badari.
Utóbbi a kis ember tolakodó fellépése óta egyetlen szót sem szólt. Bosszúsnak látszott.
Nagyot húztam a konyakból, és ettől kissé visszanyertem hidegvéremet.
– Uraim – kezdtem. – Pardon, gentlemen… Akarom mondani: ó. Bölcsek Bölcsei! Te, badariak
közül a leghíresebb, és te, kinek híre elhomályosítja… elhomályosítja a legkiválóbb pergoliaiakat,
ami ma este velem történt: életem legnagyobb eseménye, és köszönöm a gondviselésnek, hogy ebben
a csodában részesülhettem. Csodálatos bölcsességedre gondolva, Amoun-Kah-Zailat, és arra, amely
majd a tiéd lesz, Djing-Djong, pirulok méltatlanságom láttán. De ennek az évszázadnak a tudatlansá-
gát bánjátok, amely mint látom, alig különbözik a sötét középkoritól. Könyörgök, adjatok néhány
dologra magyarázatot. Tehát te, badari, aki nyolcezer évvel ezelőtt éltél, legalább hetvenkilenc év-
százada meghaltál. Hogyan lehetsz itt, a szemem előtt?
– Szívesen kielégítem kíváncsiságod, bár kérdéseid ritka naivságról árulkodnak. Engedd meg,
hogy az elejénél kezdjem, épp erre készültem, amikor a pergoliai tudós félbeszakított bennünket… és
te is, ük-ük-ükunokám, hallgasd meg elbeszélésemet, ami után boldoggá tennél, ha meghallgathat-
nám a tiédet!
Miután Djing-Djong doktor beleegyezően intett, a badari folytatta elbeszélését.

– Tudósaink már több generációval ezelőtt felismerték a jövőben történő gyorsított helyváltoztatás
elméleti lehetőségét. Egyik fizikusunk bebizonyította, hogy az idő nem egységes a különböző rend-
szerekben élő egyének számára, és ezeknek a rendszereknek relatív sebességétől függően változtat-
ható… De nem tudom, hogy intelligenciádhoz képest, párizsi, elég világosan fejezem-e ki magam?
– Folytasd. Ez az elmélet nem ismeretlen előttem. Egyik tudósunk hasonló felfedezést tett.
 – Lehetségessé vált tehát, ismétlem, csupán elméleti lehetőséggé, hogy a földi időtől eltérő időt él-
jünk, de ennek megvalósításához a fénysebességet kellett megközelíteni. Mondok egy számodra is
érthető példát; ezt tanítják iskoláinkban is: egy utazó, aki másodpercenként kétszázkilencvenezer-
kilencszáznyolcvanöt (290 985) kilométer másodpercenkénti sebességgel hagyja el a bolygót, és két
év után tér vissza, a Földet két évszázaddal öregebben fogja viszontlátni…
– Tudom – mondtam ismereteimre büszkén –, Langerin professzor azáltal vált híressé, hogy…
– Jól van, de többet ne szakíts félbe. Most olyan dolgokat mondok, amiket nem tudsz. Ez az igaz-
ság csupán elmélet maradt egészen addig a napig, amíg fel nem fedezték azt a nevetségesen egyszerű
eljárást, amellyel az emberi test károsodása nélkül elérhették a fényhez közeli sebességet. Ettől
kezdve lehetővé vált az egyirányú időutazás. Futárokat küldhettünk előre az időben. Elég volt kilőni
őket a világűrbe, és egy hirtelen fordulat után nagyon gyorsan visszahozni őket Földünkre. Semati-
kusan, vázlatosan beszélek. A valóságban, miután a kísérleti alany elindult, nem tudták ellenőrizni,
mivel a mi időnktől független időben létezett tovább. Tehát indulása előtt különleges kiképzést és
nagyon részletes útbaigazítást kapott.
Mintegy tíz embert „lőttünk” így ki, és nemrégiben fogadtuk az első visszatérőt, akinek pályáját
úgy számították ki, hogy néhány másodperces út után, a mi időszámításunk szerint huszonöt évvel
később érjen vissza a Földre. Nagyon jó egészségben volt, és igen csodálkozott, amikor viszontlátta a
fiát, aki vele egyidős lett. Ami ennek az első szériának a többi utasát illeti, sorsukról semmit sem
tudunk, mivel még nem értük be őket.
Ha előadásomat figyelemmel kísérted, egy nagy hiányosságot állapíthattál meg ezeknél az első kí-
sérleteknél. Futáraink elérhették némelyik eljövendő földi kort, de nem tudtak visszajönni. A talál-
mány nem volt tökéletes. Küldöttünk az emberiség minden addigi fejlődésének eredményét felhasz-
nálhatta az utazása alatt, de semmi lehetősége nem volt rá, hogy kortársaival is közölje ismereteit…
egészen addig, amíg azok, miután időben beérték, ugyanolyan tudósokká nem váltak, mint ő maga.
Ez elfogadhatatlan volt. Tehát Badari minden tudósa a visszatérés problémájának szentelte magát.
Büszke vagyok rá, hogy én is hozzájárultam ahhoz a felfedezéshez, amely lehetővé teszi a teljes
ciklus megtételét. Végre rendelkezünk azzal az eszközzel, amely az idők folyamán visszavezet ben-
nünket, pedig bizonyos tudósok ezt lehetetlennek tartották, mert az időt visszafordíthatatlannak hit-
ték. Nem az. A technikai részleteket mellőzöm, te, Párizsi, nem értenéd meg; ami téged illet,
Pergoliai, itteni jelenléted bizonyítja, hogy találmányunkat újra felfedezték. Ha majd vissza akarok
térni Badariba, egyetlen kart kell csak készülékemen elmozdítani. Akkor majd a tér és az idő komp-
lex számadatain alapuló összetett sebességgel fogok a Földről elrugaszkodni. Az időt negatív irány-
ban fogom beutazni, és visszatérek saját koromba. Minden kísérletünk eredményes volt, és mint már
mondtam, egyik küldöttünk már nagyon érdekes dokumentumokat hozott vissza a Római Biroda-
lomból.

Mélységes áhítattal hallgattam az előadást. Djing-Djong beérte azzal, hogy időnként helyeslően bó-
lintson. Amikor Amoun-Kah-Zailat elhallgatott, felkiáltott:
– Csodálatos pergoliai bölcsesség, újjá fogod éleszteni ezeket a csodákat. Számomra kevés dolog
szorul magyarázatra elbeszélésedből, Badari. Mi is rátaláltunk… rátalálunk majd a mesés sebességek
elérésének módjára. Mi is felfedezzük majd a tér kiterjedésének komplex számain alapuló összetett
helyváltoztatás elvét. A te és az én kalandom közötti egyetlen különbség, ó, ősöm, az utazás irányá-
ban van. Mi úgy fogunk határozni, hogy a múlt felé hajtjuk végre. Tehát miután készülékemet beál-
lítjuk, minden pergoliai lelkes reményének megtestesítőjeként a badari kor felé fogok elrepülni. Ti-
zenkétezer év múlva indulok majd. Néhány órás út után érkeztem ide öt nappal ezelőtt…
Az „összetett sebesség” és a „tér kiterjedésének komplex számai” kifejezéseket elviseltem, de a
múlt, jelen és a jövő idő állandó keveredésétől ideges remegést kaptam. Újabb italokat rendeltem.
– Bocsássátok meg, barátaim, hogy félbeszakítalak benneteket – könyörögtem –, de hagyjatok egy
kis időt, hogy alkalmazkodjam. Ne haladjatok túl gyorsan a titkok feltárásának útján… Lássuk csak –
folytattam, megpróbálván összeszedni gondolataimat –, te azt állítod, Amoun-Kah-Zailat, hogy az
évszázadok folyamának ellenében vissza tudsz térni kiindulási pontodra, a saját korodba?
– Pontosan.
– És később, ha meghalsz is, tovább fogsz utazni a jövőben. Tehát ennek az évszázadnak az em-
berei, például én, téged halálod után fogunk élve látni?
– Ehhez a kétség árnyéka sem férhet – mondta a badari.
– Miért ne? – vágott közbe Djing-Djong. – Hiszen engem is látsz a születésem előtt.
– Ez igaz – mormogtam elmélázva –, erre nem gondoltam… De hát akkor ki állíthatja, hogy
MOST nem vagy halott, helyesebben, igazam van, bizonyosan halott vagy.
– Ó, párizsi, jó a borod, de a fejed még egy bölényénél is keményebb. Pedig ez milyen egyszerű:
számodra halott vagyok, de a saját korom számára nagyon is élő, hiszen létezem. A halálom a
JÖVŐMBEN van, ezek szerint a TE MÚLTADBAN. Vagy ha jobban tetszik: a te nyolcvan évszáza-
dodnál valamivel kevesebb idő múlva fogok meghalni. Nincs itt semmiféle ellentmondás.
– Igen… igen… De tegyük fel, hogy csupán egy kétéves utat teszel előre az időben; két földi év-
ről beszélek. Néhány napot töltesz ebben a korban, majd visszatérsz a tiedbe, amit nem hagysz el
többé; ha jól értem, visszatérésed után két évvel önmagáddal fogsz találkozni abban a korban,
amelyben már éltél… ahol élni fogsz két évvel korábban… Akarom mondani, két év múlva.
– Ez tagadhatatlan, és az önmagáddal való találkozás csak egyik velejárója az ilyen kalandnak.
Nyilvánvaló, hogy egy kisebb ívű zárt ciklus esetében, utána normálisan, a földi időben élve, szembe
kell találkozzam önmagammal, ugyanúgy, ahogyan pillanatnyilag szemben ülök veled.
– Ó, micsoda gondolat! – kiáltottam fel kimerülten. – De te, Djing-Djong, amikor majd megszü-
letsz… Amikor megszülettél… Amikor majd már megszületett leszel, és visszajössz ebbe az ország-
ba, fel fogod ismerni Párizst, amit már láttál… amit majd látni fogsz, igen, tizenkétezer évvel a szü-
letésed előtt?
– Nem hiszem – mondta Djing-Djong. – Mindig elfelejted, hogy csupán a számodra FOGOK
MEGSZÜLETNI, a magam számára MÁR MEGSZÜLETTEM, mivel itt vagyok. Pillanatnyilag
csupán két vagy három órával vagyok fiatalabb a koromnál, és mivel hatvanéves vagyok, pergoliai
időszámítás szerint hatvan évvel ezelőtt születtem.
Így folytattuk a társalgást a La Coupole teraszán. A konyak jóvoltából, annak ellenére, hogy az
igeidőket szánalmasan kevertem, sikerült nem túl szánalmas benyomást tennem. Derűs éjszaka volt.
A Montparnasse negyed olyan élénk és festői volt, mint a háború előtt. A tömegben mindenfajta kül-
földi volt, különféle ruhában. A badari tógája nem keltett föltűnést.
„Senki nem sejti – gondoltam –, hogy itt a történelem legkülönlegesebb eseménye zajlik… zajlott,
fog zajlani… és hogy nekem, Oscar Vincent-nak adatott meg, hogy ezt a kalandot megélhessem! Ez
a gondviselés csodálatos rendelése!
Eszeveszetten hálás lévén a sorsnak, félénken megkérdeztem látogatóimat, hogy nem óhajtják-e
megkóstolni egyik neves italunkat, és rendeltem két üveg pezsgőt. Koccintottunk.
Amoun-Kah-Zailat kegyeskedett hangot adni elégedettségének. Így beszélt:
– Különös érzés, barátom, nyolcezer évvel a saját kora után találnia magát az embernek. Nem fo-
gok rosszat mondani az évszázadodról, párizsi, pedig úgy tűnik, hogy elérte a tudatlanság szinte fel-
foghatatlan mértékét. De enyhe a levegő, kellemes a fény, és szokatlan melegséget érzek a belsőm-
ben. Tisztelettel adózom vendéglátói érzékednek, amit a tudós kollégium nevében is megköszönök…
Mit csinálnak pillanatnyilag tudós badari kollégáim?… Inkább mit csináltak nyolcvan évszázaddal
ezelőtt? Aggódva várták visszatérésemet. Nem fognak csalódni. Az eredmény, amit visszaviszek,
korszakos jelentőségű lesz a tudománytörténet számára…
De nem andalodhatom el, barátom, korod vaskos természetű örömein; egy feladatot kell teljesíte-
nem. El kell indulnom a cél felé, amelyet magam elé tűztem; a te korszakodba érkezem majd, Djing-
Djong. Lehetséges, pergoliai, hogy még létezésed alatt odaérkezem hozzátok. Tehát lehet, hogy ott
viszontlátlak, de nem ismersz majd meg, mivel még nem élted át mostani találkozásunkat. Remélem,
hogy ugyanolyan udvariasan fogadsz, mint párizsi barátunk, és hogy a jó bor készítésének művészete
nem vész ki addig.
– Erről légy meggyőződve, ó, ősöm, de bolond reményt táplálsz. Nem találkozhatsz velem
Pergoliában, mivel ha találkoznál (bocsáss meg a pongyolaságért), az csak a múltban lehetett volna,
és én tudnék róla. Az arcod pedig ismeretlen számomra.
– Ez igaz, ó, jövendőbeli tudós, erről elfelejtkeztem… De itt az idő. Párizsi, tennél nekem egy
utolsó szívességet? Nem szívesen indulnék útra ebben a tömegben, az időbe való indulás nem törté-
nik észrevétlenül. Elvezetnél egy néptelen helyre, ahonnét megbotránkozás nélkül elindulhatnék?
Felálltam, hogy elkísérjem. Megígértettem Djing-Djonggal, hogy megvár a La Coupole-ban, mi-
vel szerettem volna még beszélgetni vele.
– Nem mozdulok innen, míg vissza nem jössz – mondta a pergoliai. – Én csak holnap szándéko-
zom továbbindulni. Ami téged illet, Amoun ősöm, szerencsés utat kívánok neked. De nem akarsz
üzenni valamit a testvéreidnek, ha miként ez lehetséges, megérkezem a te évszázadodba?
– Mondd meg nekik, hogy útközben találkoztál Amoun-Kah-Zailattal, minden rendben van, és
nemsokára visszatérek. Vale!

Néhány lépést tettünk a körúton. Magammal vittem Amount egy mellékutcába, a Luxembourg-kert
irányába. Menet közben a badari ezt mondta nekem:
– Bocsáss meg, barátom, hirtelen távozásomért, de ez a kis pergoliai nem túl bizalom gerjesztő.
Gyanítom, hogy sötét terveket forral. Előérzetem sötét mesterkedésre utal. Badari gazdag és hatal-
mas országa minden időkben felkeltette szomszédai hódítási vágyát. A múltban számtalan ellenség
ellen kellett harcolnunk. Mi fog történni, ha virágzó gazdagságunkat a jövő népei megismerik? Ha
ugyanolyan műveltek és erősek, mint mi, s ez igaz a pergoliai esetében, nem esnek-e kísértésbe,
hogy egy múltba küldött expedíció segítségével elhódítsák javainkat? Egyáltalán nem tetszik ennek a
Djing-Djongnak a koponyája, ellenszenvesek pókhálószerű végtagjai. Számomra, aki elmélyült ta-
nulmányokat folytattam a fizikum és az erkölcs kapcsolatáról, ezek a gonoszság külső jelei… Beval-
lok neked valamit, párizsi, mert érzem, hogy nem fogsz elárulni. Utamra mindenekelőtt az önzetlen
tudományos szellem indított, de bizonyos információkat is kell szereznem. Miután feltártuk a világ-
egyetem legnagyobb titkait, értékeink és dicsőségünk teljes tudatában akarjuk elterjeszteni a badari
civilizáció áldásait minden korok összes népei között. Félek a pergoliaiak terveitől, amelyek a mi
terveinket veszélyeztetik.
Máris határoztam. Úgy állítom be a készülékemet, hogy ennek az embernek a korába kerüljek. Ott
töltök néhány hetet, hogy megtudjam, mit terveznek. Azután visszatérek Badariba, és beszámolok
király őfelségénknek. Akkor majd megtesszük a szükséges intézkedéseket.
Egy néptelen utcában voltunk. Elővette zsebéből időutazó készülékét, és gondosan beállította.
– Minden rendben – jelentette ki végül.
– Lehetséges volna – kérdeztem elszomorodva –, hogy ilyen rövid együttlét után a visszatérés re-
ménye nélkül elhagyj engem? Örökre el kell veszítselek, miután ilyen csodákat tártál fel előttem?
Ezer kérdésem van még hozzád. A tündöklő badari civilizációról még alig beszéltél.
– Talán előbb fogsz viszontlátni, mintsem gondolnád – mondta Amoun-Kah-Zailat mosolyogva. –
ígérem, hogy visszatértemkor újra megállok itt.
– És honnan tudjam, hogy hol és mikor láthatlak újra?
– Bízzál a badari bölcsességben, barátom… Most néhány lépéssel húzódj hátrébb. Gondosan tó-
gájába burkolódzott, kezével felém intett, majd megnyomott egy gombot a készülékén. Lila láng
csapott fel, fehér villám, rakéta indulásához hasonlatos süvöltés, és a fejem fölött, a fekete égbolt felé
kirajzolódott egy fénysugár. Mindez egy rövid pillanatig tartott, majd újra sötét és csend lett. Egye-
dül voltam, izgalmamban a Luxembourg-kert rácsos kerítését szorongattam.

Néhány másodpercig a kerítésnek támaszkodtam. Alighogy zavaromon sikerült úrrá lennem, újabb
fényvillanás világította meg az éjszakát. Az égbolton egy második fénysugár rajzolódott ki, és előt-
tem, ugyanazon a helyen, amelyet az imént elhagyott, újra feltűnt Amoun-Kah-Zailat barátom, test-
hez simuló fekete trikóba öltözve.
– Mi történt?! – kiáltottam fel. – Az istenért, mit jelentsen ez a hirtelen visszatérés? Persze boldog
vagyok, hogy újra láthatlak, de milyen baleset zavarta meg a tervedet? Talán egy porszem rontotta el
a készülékedet?
Leereszkedően mosolygott.
– Nem történt baleset, Párizsi. Minden nagyszerűen megy. Hát nem megmondtam, hogy visszaté-
rés közben itt újra megállok? Amint látod, tartom a szavam. Pergoliából jövök, ahol egy hónapot
töltöttem, az ország egyáltalán nem tetszik, és örülök, hogy újra megmártózhatom a langyos párizsi
levegőben.
Ismét nem tudtam megdöbbenésemet palástolni.
– De hiszen csupán néhány másodperccel ezelőtt váltunk el egymástól!
– Ez igaz. Mi ebben a csodálatos? Hányszor kell még neked megismételnem, hogy attól a pillanat-
tól fogva, hogy a világűrbe repülök, az én időszámításom nem ugyanaz, mint a tiéd? Kevesebb, mint
egy óra alatt elértem Pergoliát, ami körülbelül tizenegyezer földi évnek felelt meg. Amint szándé-
komban állt, hozzávetőleg egy hónapot éltem ott – mellesleg sokat szenvedtem az undorító ételektől
és az ízetlen italoktól, amiket a huszonkilencezer-százötvenhármas évben felszolgáltak –, és ahogy
megígértem, úgy állítottam be a készülékemet, hogy az idő sodrában visszafelé haladva itt megáll-
hassak. Mivel első találkozásunk napja és órája kellemesnek tűnt, igyekeztem ugyanakkor és ugyan-
oda visszatérni. Ez különösebb nehézség nélkül sikerült. Itt vagyok. Gyakorlatilag azóta egy hónapot
éltem. Te pedig tíz másodpercet, a Föld pedig hozzám viszonyítva tizenegyezer évet pozitív és tizen-
egyezer évet negatív irányban. Mindez világos. Haboztam, ne jöjjek-e vissza az indulásom ELŐTT.
Nem tettem, mivel meg akartalak kímélni a fölösleges izgalmaktól, hiszen amint látom, nem vagy
még tökéletesen hozzászokva az idő relativitásához.
– Értem – mondtam révedezve –, értem… Köszönöm, hogy vártál még néhány pillanatig. De va-
lóban elérted a huszonkilencezer-százötvenhármas évet? Láttad?… Valóban látni fogod… Kérlek,
szánj meg, egyezzünk meg, hogy csak a múlt időt fogjuk használni, még akkor is, ha az illogikus!
Valóban láttad a Pergoliai Köztársaságot, amelynek egyik képviselője egy üveg pezsgő mellett vár
rám pillanatnyilag?
– Ebben ne kételkedj. Láttam, és baljós híreket hozok onnan. A helyzet komoly. Elmesélem neked
a kalandjaimat… De nem ülhetnénk le az egyik intézményben, ahol olyan italt adnak, amelynek az
ízére még egy hónap után is emlékszem? Djing-Djong aljas gazember, hadd várakozzon.
Néztem őt. Amint már mondtam, testhez simuló, fekete trikót viselt, amely kiemelte ókori iste-
nekhez hasonló alakját. Az egyik Saint-Germain-des-Prés-i kis bár felé vittem, remélve, hogy nevet-
séges öltözete nem fog feltűnést kelteni. Valóban, ügyet sem vetettek rá. Italt rendeltem.
Ezután folytatta:
– Igen, fiam, Pergolia, amely a matematikai és fizikai tudományokban elég magas színvonalra ju-
tott, nem az a világ, amelyet utolsó napjaim színhelyéül választanék. Lakói ellenszenvesek, mit sem
tudnak az élet édességéről. Ezenkívül, mint ahogy gyanítottam, semmirekellő lakói háborús expedí-
ciót készítenek elő a tündöklő Badari ellen. De hadd meséljem el kalandjaimat. Voltak különösek is
közöttük.
Amint tudod, megcéloztam a pergoliai korszakot Djing-Djong felvilágosításai alapján, és készü-
lékem olyan tökéletes, hogy pontosan abba a korba érkeztem, amelyikbe akartam, méghozzá a köz-
társaság Bala nevű fővárosába, amely a legrondább város, amit valaha egy nemes badari láthatott.
Elvegyültem a nép között, óvakodtam felfedni valódi kilétemet. Sikerült tógámat elcserélni egy
pergoliai öltözékre, ami kissé sérti esztétikai érzékemet. Néhány nap alatt megtanultam az ország
nyelvét, majd megpróbáltam bekerülni a tudósok társaságába, akik ott valóságos arisztokráciát alkot-
nak. A véletlen segítségemre volt. Sikerült szolgaként elszegődnöm a pergoliai Academia egyik dok-
torához. Itt tudtam meg, hogy Bala városában vagyok, és ó, csodálatos tudomány! nemcsak hogy
Djing-Djong életének időszakában, hanem éppen akkor, amikor ez a tudós VISSZATÉRT
IDŐUTAZÁSÁBÓL. Felhívom a figyelmedet arra, hogy idegeid ingerlékenysége miatt használok
múlt időt, azt kéne mondanom: akkor, amikor a tudós vissza fog térni. Ezzel a megjegyzéssel ellen-
vetéseidet kívánom megelőzni. Emlékezzél még, amikor elképzeltem, hogy ott esetleg Djing-
Djonggal találkozhatom, ő kiigazított: ha már találkoztunk volna, emlékeznie kellene rám. Márpedig
találkoztunk Pergoliában, de az itteni beszélgetésünk UTÁN, a Badariban tett múltbéli utazása
UTÁN, visszatérése UTÁN. Az esetről tehát semmiféle emléke nem lehetett, hiszen a JÖVŐJÉBEN
FOG MEGTÖRTÉNNI. Tudsz követni?
– Folytasd – mondtam, és felhajtottam egy nagy pohár tiszta konyakot.
– Hol tartottam?… Ja igen. Tehát ott voltam Djing-Djong visszaérkezésekor. Volt egy felejthetet-
len pillanat, amikor meglátott – most nagyon figyelj minden szavamra! –, és amikor megértette, hogy
mivel kétszer találkoztunk a te évszázadodban (hiszen nemsokára csatlakozunk hozzá), ő nem tudta a
második találkozásunk alkalmával, hogy Pergoliában én láttam-e mindkettőnket, vagy ő látott-e ti-
zenegyezer évvel később, de én tudtam, tehát időközben csatatervet készítettem!
– Hogyan?! Hogyan?! – kiáltottam fel.
– Elismerem, nagyon kell figyelni ahhoz, hogy kettőnk kölcsönös helyzete, Djing-Djongé és az
enyém, érthető legyen, de könyörgöm, erőltesd meg az agyadat. Megismétlem: mindjárt újra találko-
zunk vele. Ezt tudom, mert huszonkilencezer-százötvenháromban, dührohamában megmondta ne-
kem. Most még nem tudja, hogy Balába való visszatérésének pillanatát én már átéltem. De majd ha
Pergoliában ő is átéli azt a találkozást, amit én már átéltem, akkor meg fogja érteni, hogy én már
ismertem az eljövendő találkozás körülményeit, és kijátszottam őt… Így is történt, ezt akkor keserű-
en a szememre is vetette. Nem tudom, hogy érthetően fejeztem-e ki magam?
– Folytasd. Körülbelül látom, hová akarsz kilyukadni.
– Djing-Djong tehát visszatért kutatóútjáról. Eleinte persze nem mutatkoztam előtte. Egy bútor
mögé bújva sikerült végighallgatnom ennek az árulónak a jelentését, melyet a munkaadómnál egy-
begyűlt Pergoliai Akadémia tagjai előtt tett. Ó, fiam, milyen elvetemültek azok az emberek, és mi-
lyen borzalmas veszély fenyegeti Badarit!…
Mindenekelőtt elégedetten hallhattam a saját szájából, hogy az én utazásom szerencsésen befeje-
ződött… Itt meg kell jegyeznem, hogy Djing-Djong az én HAZATÉRÉSEM UTÁN érkezett
Badariba. Kétlem, hogy a helyzet különlegességét felfoghatod, bevallom, hogy az én gondolataim is
összezavarodnak kissé. De mindegy… Tehát oly szerencsés voltam, hogy riválisom elbeszélésében
egy olyan cselekedetemről hallhattam, amelyet még nem vittem véghez, és egy olyan eseményről,
amit még ő sem élt át. Rövidebb leszek, mert sajnállak. Minden jól ment. De folytatom Djing-Djong
jelentésével.
Leírta a Badari civilizáció szépségeit, a virágzó város boldogságát, kisszámú lakosainak bölcses-
ségét. Felidézte a várost körülölelő hatalmas szabad területeket, és összehasonlította a pergoliai vidék
szűkösségével. Itt szorít a csizmájuk. A jövővel nem törődő, nevetséges, ösztönös szaporodási máni-
ájuk miatt olyan sűrűn élnek szűkké vált földjükön, mint ahogy az én időmben a patkányok éltek
néhány idegen országban. A föld már nem tudja táplálni a lakosokat. Amit gyanítottam, sajnos túlsá-
gosan is igaz. Átkozott tudósaik ördögi tervet eszeltek ki: hadsereget akarnak küldeni a múltba
Badari meghódítására.
Djing-Djong jelentése felbátorította őket. Hozzáfogtak az utazókészülékek sorozatgyártásához.
Megkezdődött a hódító kalandok légiójának kemény kiképzése Most, amikor beszélgetünk, a hadse-
reg előőrse talán már útban van… De nem, én is félrebeszélek! Pergolia csak tizenegyezer év múlva
fog létezni. Djing-Djong még nem indult el. Annak az intézménynek a teraszán vár rád, ahol az
előbb, egy hónappal ezelőtt ültünk. Fáradtnak érzem magam, fiam. Ezek az utazások olyan gondo-
latmenetet követelnek, amely még a legkiegyensúlyozottabb szellemet is kemény próbára teszi. Min-
den összezavarodik… De hadd folytassam.
Tehát láthatatlanul részt vettem a tudósok tanácskozásán, és a doktor jelentését hallgattam. Meg-
mutatott néhány csodálatos tárgyat, melyeket a gazember a múzeumainkból lopott. Beszélt több,
általa végzett kísérletről. Elmesélte, hogy pusztán tudományos kíváncsiságból, egy hibrid faj kifej-
lesztése céljából miként érintkezett testileg a badari asszonyokkal. Visszataszító volt. Ennek az aljas-
ságnak a hallatán elveszítettem hidegvéremet. Kiugrottam rejtekhelyemről, odasiettem a nyomorult
kis doktorhoz, és keserűen szemére vetettem gazemberségét. Felismert, megértette, amit az előbb
megmagyaráztam neked, és ujjával felém mutatva ezt kiáltotta kollégáinak:
„Íme, ez az az ember, akivel mindenhol, minden korban és mindenütt találkozom! Ez a badari már
húszezer évvel előttem merészen nekivágott az időnek! A keresztény kor huszadik évszázadában
kétszer is belebotlottam. Azért jött ide, hogy kikémleljen engem, mialatt én a Párizsnak nevezett vá-
ros egyik kávéházának teraszán gondtalanul üldögélve várakozom! Az aljas, még azelőtt, hogy most
itt a szemem előtt látom, visszaindul Párizs felé, ismerve a terveimet. Megpróbálja majd elámítani
azt a szegény kis ostoba fickót, akinek a bizalmába férkőzött. Ennek az Oscar Vincent-nak a segítsé-
gével majd megpróbál leitatni, és megpróbálja ellopni a készülékemet. De a gondviselés vigyázott
rám, kijátszottam a tervüket, mivel itt vagyok, és azután, hogy Badariban elvégeztem a feladatom!
Átkozott ős, aki minden korban, múltban, jelenben és jövőben az utamba áll! Életeink annyira össze-
gabalyodtak, múltam a jövőjével, a jövőm a múltjával, hogy még az istenek sem ismerik ki magukat
benne! Badariban megint találkoztam vele, miután itt részt vett titkos találkozónkon, és kilyukasztot-
ta a bőrömet, amint ezt néhány pillanat múlva látni fogják. Tehát álnokul, részletesen megismerte
nagyszerű tervünket, és azon töprengett, hogyan tudná megakadályozni. Náluk eldicsekedett azzal,
hogy megölt engem, amint azt excellenciás uramék szeme láttára hamarosan megteszi… Nos hát,
teljesüljön a sors akarata ! Dögölj meg, gazember! Tudom, hogy ellenem fogod fordítani azt a tőrt,
amit feléd tartok, de mivel az a jelenet bevésődött az időben, kénytelen vagyok mindent megtenni,
hogy megöljelek téged, tudván, hogy én fogok elpusztulni. Dögölj meg hát, nyomorult gyilkos!” És
felemelt tőrrel nekem rontott.
– Hogyan?! – üvöltöttem fel.
– Könyörgök, párizsi, ne szakíts félbe. Ez már így is elég bonyolult. Csak tudd meg, hogy igazat
mondott. A készülékének ellopását majd mindjárt megmagyarázom neked. Ami a gyilkosságot illeti,
minden szava igaz volt.
Tehát magasra emelt tőrrel rám rontott. Szerencsére sokkal erősebb vagyok nála, és vigyáztam is.
Egy szempillantás alatt kicsavartam a karját, és megkaparintottam a fegyverét.
„És azt hiszed, gyalázatos – kiáltottam fel én is felháborodottan –, azt hiszed, hogy engem nem
gyötör a gondolat, hogy találkoztam veled, most is itt vagy, és mindig és mindenütt találkozni fogok
veled?! Azt hiszed, engem szórakoztat, hogy a sors eszköze vagyok? Azt hiszed, örömmel fogom
alávetni magam a nevetséges komédiának, hogy megpróbálom ellopni a készülékedet, tudva tudván,
hogy elbukom, mivel itt látlak magam előtt? Pusztulj el, gazember, mivel ez van megírva a sors
könyvében!”
Miután ezt elmondtam, belemélyesztettem a tőrt a szívébe. Nagyot kiáltott, és csúf lelkét vissza-
adta az ördögnek…
Igen, fiam, bűnös vagyok, de nincs lelkiismeret-furdalásom; különben önvédelemből cselekedtem,
csak azt sajnálom, hogy nem vetettem véget a sötét lelkű alak pályafutásának. Sajnos, itt is viszont
kell őt látnom, és Badariban… és tizenegyezer év múlva Pergoliában, ahol visszatérése után majd
leszúrom őt… és akkor majd újra vissza kell indulnom Badariba… azután megint találkozunk… Tu-
dod-e, hogy ezek az utazások furcsa gondolatokat ültettek belém az időről? Kezdem felfogni, hogy
nem is olyan egyszerű, mint gondoltuk… De befejezem az elbeszélést.
Tehát megböktem a kis Djing-Djongot – miért is nem tettem már meg előbb! Szép kis felfordulás
tört ki a tudós gyülekezetben. Az összes kis firkász nevetségesen kicsiny ökleit rázva, vad kiáltások-
kal rohant felém. Szívesen megnyitottam volna néhányuk koponyáját, de túl sokan voltak, és nem
tudtam volna élve kikerülni korszakukból. Inkább nagyszerű visszavonulást hajtottam végre. Hála
fejlettebb tüdőmnek és hosszú lábaimnak, sikerült elmenekülnöm. Elrejtőztem a városban. Ott ma-
radtam még néhány napig, hogy megtudjam, mit forralnak a pergoliai Akadémia tagjai. Djing-Djong
halála nem bátortalanította el őket; tervükről nem mondtak le. Közel már a csata Pergolia és Badari
között. A háború elkerülhetetlen. Miután megtudtam, amit akartam, sietve a visszatérés útjára lép-
tem. A többit már tudod.

Csendben hallgattam a különös elbeszélést, némi alkoholt híva segítségül, hogy elviseljem a badari
különös felfedezéseit. Körülöttünk fiatal párok rángatództak egy bizarr zene ritmusára. Amoun-Kah-
Zailat nyilvánvaló elégedettséggel, mosolygó szemmel figyelte őket.
– Szeretem évszázadod összefüggéstelen nyugtalanságát – mondta sóhajtva. – Bár hosszabb ideig
itt maradhatnék, és pihentethetném szellemem. Sajnos, itt az indulás ideje, máshová szólít a köteles-
ség.
Megkérdeztem, hogy mik a tervei.
– Íme: a tisztességtelen ellenfél ellen minden eszköz megengedett. Elhatároztam, hogy ravaszul
megkaparintom az átkozott Djing-Djong készülékét. Segíteni fogsz nekem; jól kitolunk vele. Nem
beszélsz neki az utazásomról. Majd azt mondom neki, hogy valamilyen okból elhalasztottam az in-
dulásomat, és az éjszaka hátralevő részét ivással fogjuk tölteni. Észrevettem, hogy kedveli a nálatok
felszolgált erős italokat. Részegen kiszolgáltatja magát nekem, és elemelhetem a készülékét. Akkor a
te évszázadod foglya lesz, és Badari megmenekül.
Gondolatmenetének ellentmondásossága sértette a józan eszemet.
– Szívesen segítek neked – mondtam –, de nem jelentetted-e ki, hogy ez a terv megbukik? Hogy
ez a sors nem teljesedik be? Mi haszna olyasmit tettetnünk, amiről tudjuk, hogy nem sikerülhet?
– Ki beszél tettetésről? Amit át fogunk élni, az a világegyetem valóságos eseménye, úgy fog lezaj-
lani, ahogyan elmondtam neked. Annak ellenére, hogy tökéletesen tudom, mi fog történni, hiszen
hallottam, ahogyan Djing-Djong elmesélte, nem áll hatalmamban megváltoztatni a sorsot. Tényleg
olyan naiv vagy, hogy nem tudsz a tudományos determinizmus törvényéről? A következő fog ponto-
san történni: doktor Djing-Djong kijátszik bennünket. Máris megtévesztett: az a tárgy, amit neked
mutatott, és amit a szemed láttára redingote-jának jobb zsebébe tett, nem az igazi készülék: csupán
egy másolat, a tolvajok megtévesztésére szolgál. Ha majd meglátja gondterhelt arcodat, zavart visel-
kedésedet, gyanítani fogja tervünket. Ezenkívül egy megbocsáthatatlan hibát fogok elkövetni. Azt
mondom neki, hogy még nem indultam el, megfeledkezvén arról, hogy pergoliai öltözéket viselek.
Tehát rá fog jönni, hogy utamat már megtettem, azonban ottani találkozásunkról nem fog tudni, és
nagyon óvatos lesz. Tetteti majd a részegséget. Én megkaparintom a hamis készülékét, azt hívén,
hogy a valódit szereztem meg. Akkor majd előhúzza a valódit a bal zsebéből, amiről mi nem tudtuk,
hogy ott van, és diadalmasan felkiált… De mire jó a jóslás? Úgyis meghallod majd. Nincs módom
arra, hogy ezt az eseményt elkerüljem. De tudnod kell, hogy szabad akaratomat megőrzöm; igen ne-
héz lenne ezt neked megmagyarázni, de legnagyobb filozófusaink is ezt a következtetést vonták le.
Teljesen szabadon, a kedvem szerint cselekedhetek, de azt akarom, most úgy határozok, hogy végre-
hajtom a végzetes tettet, a készülék ellopását… Gyerünk! És ne felejtsd el, hogy le kell őt itatni.
Engedelmesen felálltam, fizettem, és elkísértem a sorsa felé induló nemes badarit.
Minden úgy történt, ahogy elhatároztatott, és ahogy előre láttuk. Viszontláttuk Djing-Djongot a
La Coupole-ban, ahol éppen záráshoz készülődtek. Egy kocsmába vittem vendégeimet. Iszogatás
közben a múlt és a jövő dolgairól társalogtunk. A kis pergoliai vihogva nyeldeste az általam álnokul
kevert italokat. Reggel három óra felé Amoun-Kah-Zailat úgy ítélte meg, hogy már elég részeg, és
ügyesen elcsente az ördöginek hitt masinát. De Djing-Djong hirtelen felpattant és felkiáltott:
– Szegény bolond! Tudd meg, hogy sejtettem, mit tervezel, úgy csaptalak be, mint egy ostoba fa-
jankót, hiszen ősiséged ellenére sem vagy más. Azt meséled, hogy el sem hagytad a Montparnasse
negyedet, közben pedig pergoliai nemzeti viseletben látlak! Nem sikerült becsapnod. Hagytalak ját-
szadozni, hogy lássam, meddig terjed a ravaszságod. Csupán egy élettelen fémdarab került hozzád,
amit az isteni Bala város egyik kézművese készített, és azért hoztam magammal, mert előre láttam,
hogy előfordulhat ilyen eset. Ami téged illet, ostoba Párizsi, akiben megbíztam, rövidesen újra látjuk
egymást… Az igazi készülék, csalfa és tudatlan ember, itt van!
Ruhájának bal zsebéből előhúzta és két kézzel szorosan átfogta az ovális tárgyat.
 – És most én, Djing-Djong, akit senki sem akadályozhat meg útjának folytatásában, azt mondom
nektek, hogy viszontlátásra. Vale!
Lila színű lángnyelv és fehér villanás sápasztotta el a kocsma fényeit, hosszú süvítés hangzott fel,
majd csend lett. A doktor eltűnt.
– Na végre! – mondta Amoun-Kah-Zailat. – Vége ennek a kínos jelenetnek. Örülök neki. Kelle-
metlen egy nemes badari számára, ha egy kései leszármazottja ostobának és tudatlannak nevezi.
Most vége. Megkönnyebbültem. Igyunk és gondolkodjunk.

Egyedül ültem a pult előtti bárszéken, és megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Négy óra volt.
Amoun-Kah-Zailat az imént hagyott itt, és ment vissza az övéihez, hogy felkészítse őket a pergoliai
invázió ellen. A pincér kíváncsian nézett rám.
– Üdv neked, Oscar Vincent, hűtlen Párizsi! – szólalt meg egy csípős hang latinul. Megfordultam,
Djing-Djong doktor állt előttem. Már nem csodálkoztam.
– Foglalj helyet – mondtam neki. – Bizonyára bejelented, hogy több hónapot töltöttél Badariban.
Ez már nem lep meg. Remélem, hogy megbocsátottál azért, mert segítettem ősünknek, hogy kijátsz-
szon téged. Magasrendű szellemed nem sértődhet meg ilyen gyerekességtől. De miféle bizarr holmit
vettél magadra?
Utóbbi szavaim arra a harsány színekben pompázó anyagra utaltak, amelybe a kis doktor burko-
lódzott.
– Ez a badariak egyetlen öltözéke. Amint rájöttél, hosszabb időt töltöttem abban a korban, és most
visszatérek hazámba. Egy feltétellel megbocsátom ostobaságod. Párizsi… De előbb kínálj meg egy
szíverősítővel, mert az utazás elfárasztott, és szomorú a lelkem. Az imént Amoun-Kah-Zailat saját
szájából hallottam, hogy a nyomorult leszúrt engem Pergoliában, és nem nyugszom bele szívesen,
hogy meg kell majd élnem ezt az eseményt.
Hosszan ivott, majd folytatta:
– Szükségem van a segítségedre. Tervem a következő. Amoun azt hiszi, hogy ismeri, de nem tud
mindent… Közbevetőleg, már semmiről sem tud, hiszen meghalt… Visszaindulásom előtt sikerült
megszabadulnom tőle…
– Lássuk csak… – dadogtam. – De hiszen ő fog téged megölni Pergoliában!
– Épp ezért előztem meg őt. Amikor bejelentette a halálomat, az agyamat elöntötte a vér, és nem
tudtam uralkodni magamon. Felkaptam egy közelben heverő kalapácsot, és betörtem a fejét. De nem
ez a lényeges. Én…
A fejemet két kezem közé fogtam.
– Bocsáss meg – könyörögtem –, de amikor egy órával ezelőtt itt járt, tudnia kellett volna, hogy…
a halálába fut. Márpedig erről semmit nem mondott.
– Egyáltalán nem így van. Ez az esemény a jövőjében volt, ugyanúgy, mint a tiédben. Én most
már tudom, és esetleg megmondhatnám neki Pergoliában, de érzem, hogy nem fogom megtenni.
– Á! – mondtam, mivel barátom halálhíre megzavart.
– Ne beszéljünk többet arról a bolondról. Csak azt kívánom, hogy az ő és az én halálom örökre
megszabadítson a jelenlététől. De sajnos, ez nem lehetséges.
– Nem lehetséges…
– Gondolkozz! Nem; fejezzük be a fecsegést. Hallgasd meg a tervemet: először is tudd meg, hogy
bizonyos kísérleteket végeztem a badari korban. A pergoliai nép legkülönb hímjeitől gyűjtött sper-
mát hoztam magammal. Kiválasztottam néhány nőstényt, akiket sikerült megtermékenyítenem. Az
eredmény minden várakozásomat felülmúlta, a pergoliai férfitól és badari nőtől származó gyerekek
csodálatos felépítésűek, és külön legesen intelligensnek tűnnek. Lehetőség nyílik egy felsőbbrendű
faj létrehozására…
– Bocsánat, mennyi ideig maradtál Badariban?
– Tizenkét évet töltöttem ott… Tehát, amint mondtam, a keresztezési kísérletek tökéletes sikerrel
jártak. Különben nem szorítkoztam csupán a mesterséges megtermékenyítésre; ugyanilyen sikerrel
cselekedtem a saját számlámra. Mondtam már, hogy a badari nők nagyon kellemesek? De ez részlet-
kérdés… Egy nagyvonalú tervet dolgoztam ki. Tudom, hogy kedves Pergoliám legnagyobb átka a
túlnépesedés; nos hát, próbáld megérteni: honfitársaim fölöslegét az időben fogom utaztatni. Elvi-
szem őket Badariba. Ott majd letelepszenek, szaporodnak, keverednek a bennszülöttekkel. Velünk
született értékeink, nagyobb létszámunk eredményeképpen a badari nép fokozatosan elgyengül, el-
sorvad, eltűnik. Csak az isteni pergoliai faj marad fenn… és leszármazottaik húszezer évvel később
ÚJRAALKOTJÁK a pergoliai fajt. És akkor mi történik majd? Erre nem is merek gondolni. Ezek az
utak a visszájára fordított időben szokatlan helyzeteket teremtenek… valószínűleg változtatnunk kell
gondolkodásunk bevett formáin… de ez még mind semmi! A mai napig készülékeink hatósugara
még csak húszezer évre korlátozódik. Gondold el, mi lesz, ha még távolabb jutunk el az időben! El-
érni azt a kort, amikor a Földön megjelent az élet! Kijavítani, igen, kijavítani a természet tévedéseit!
Igen, barátom, ez így lesz, tehát így volt. A pergoliai saját képének formálója. Zsenialitása tette
olyanná a világot, amilyen. Mi leszünk FORRÁSAI MINDANNAK, AMI MEGSZÜLETETT. Ez a
tudomány legszebb diadala. De térjünk vissza a badariakhoz…
Gyorsan kell cselekedni. Az átkozott Amoun, halála ellenére, még képes arra, hogy kellemetlen-
kedjék. Amilyen gyorsan csak lehet, hazatérek. Halálom előtt még lesz annyi időm, hogy kollégáim-
nak kiadjam az utasításaimat. Azonnal elküldünk egy előőrsöt a terület elfoglalására. Ehhez van rád
szükségem. Nyugodj meg, pillanatnyilag nincs szó egy egész hadseregről. Badari lakosainak lélek-
száma nem haladja meg a tízezret. Ahhoz, hogy legyőzzük és rabszolgává tegyük őket, elég a híres
halálsugarunkkal felfegyverzett ötven pergoliai. Ötven jól felfegyverzett katona. A te évszázadodban
állnak majd meg útközben. Fogadod őket. Adsz nekik ételt és italt, hogy harcképességük a legmaga-
sabb nívón maradhasson. Ez minden, amit tőled kérek.
– De hát – vetettem ellen – hogy várhatod el egy magamfajta szegény könyvárustól, hogy egy
egész csapatot vendégül lásson?
– Ez a te ügyed. Ha visszautasítod, jól vigyázz! El sem tudod képzelni, párizsi, hogy egy huszadik
századbeli élet milyen keveset számít annak, aki nyolcezer évvel ezelőtt meggyilkolt valakit, és ti-
zenegyezer év múlva az áldozata saját kezűleg fog vele végezni…
Szorult helyzetbe kerültem. Mi mást tehetünk az erőszakkal szemben, mint hogy meghajlunk előt-
te? Ezt tettem én is, habár szegény Amoun emléke kínossá tette számomra a megalkuvást.
– Legalább jelöld meg a pontos dátumot, amikor fogdmegjeid ideérkeznek – mondtam.
– Már itt is vannak – jelentette be Djing-Djong doktor.
Hullócsillagok esője törte át a kocsma mennyezetét. Ötven kopasz, fekete trikós pergoliai vált
szemem előtt anyagi valósággá. Tele lett velük a helyiség. Az utoljára érkezettek nem találván más-
hol helyet, a pultra ültek.
– Itt vannak – folytatta Djing-Djong. – Minthogy bizonyos akartam lenni afelől, hogy nem árulsz
el, a jelent választottam ki érkezésük pillanatául. Rendelj mindenkinek italt. Nagy zavarban voltam.
Az éjszaka kifizetett számlák többé-kevésbé kiürítették a pénztárcámat. Vakmerő elhatározással
pezsgőt rendeltem mindenki számára. A pincér, aki érzéketlenül fogadta az érkező csapatot, kezdte
sorba rakni a poharakat. Djing-Djong elkapott egy üveget, és egyetlen hajtásra kiitta; ezután közvet-
lenné vált.
– Végül is nem vagy te rossz fiú, párizsi. Szívesen emlékeztem vissza rád és az országodra is. De
itt az ideje, hogy elváljunk, elő kell készítenem az itt látható katonák ideindulását, és szembe kell
néznem a tőrrel. Éljen Pergolia! Isten veled!
Elrepült a születő hajnalban, magamra hagyott ötven alacsony, vékony karú, vékony lábú, vigyor-
gó pergoliaival. Nem tudtam, mit tegyek. A pincér megnyálazta piszkos ceruzáját, és a számlát írta.
Kiürítettem poharam, és az istenekhez fohászkodtam. Újra hullócsillagok fénye szelte át az eget.
Eltakartam az arcom, megértettem, hogy soha nem hallott események elébe nézünk.
Kinyitottam a szemem. Ott volt ötven badari; ötven hatalmas termetű, aranyosan csillogó bőrű
fickó állta el a bejáratot. Élénk színű, pompás leplet viselő, sűrű szemöldökű, kihívó orrú főnökük,
Amoun-Kah-Zailat büszkébben, mint valaha, ott állt mellettem.
 – Ne félj, barátom – mondta. – A badari bölcsesség éber. Eljött a harc ideje.
– Téged is halottnak hittelek – mormogtam.
– Az voltam. Amint látom, Djing-Djong elmesélte neked a kalandot; de ezt hallgasd meg: néhány
perccel azután, hogy az az áruló betörte a koponyámat, egyik tanítványomban megfogant egy kísérlet
ötlete. Az egyik időutazó készüléket automatikus indító- és állítóberendezéssel szerelte föl, és a még
langyos kezembe rakta. A készülék nagyon rövid útra volt beállítva a múlt felé. A kísérlet sikerült,
élve és virulva Badariba érkeztem tizenöt nappal korábban. A két hét elég volt arra, hogy mindent
előkészítsek. Kitaláltam, hogy a pergoliai sereg nálad fog megállni. Felszereltem ellenük néhány
badarit, és itt vagyunk. Nagy csata lesz a korszakodban.
Ezekből a szavakból végre megértettem, mi lesz a vége az egésznek, és elkeseredésemből bátor-
ságot merítve, védekezni kezdtem.
– Ó, fékezhetetlen badari – kiáltottam fel –, akit még a halál sem tud megállítani, ez a gyilkos harc
valóban csak itt törhet ki, itt, ahol most éppen béke van, és ahol a tökéletesedés útján járunk? Te ma-
gad mondtad, hogy ezt a korszakot és ezt a helyet kellemesnek találod, és hogy még nem fürkészted
ki bölcsességünket. Engedd meg, hogy feltárjam előtted néhány vonását azért, hogy eltérítselek
szándékodtól.
Évszázadunk a tudományban jeleskedik. A „fizikában” például nemrégiben bizonyítottuk be,
hogy az eddig lefektetett törvények tévesek; sőt hogy „nem törvények” is léteznek, és hogy a világ-
egyetemben minden a véletlenen múlik. Nem tudunk anyagot létrehozni, de azt megtanultuk, hogyan
kell szétrombolni.
A matematikának nevezett tudományban sikerült meghatározást adnunk a meghatározhatatlannak,
éppen meghatározhatatlan tulajdonságára építve, ami átlagon felüli találékonyságunkat bizonyítja.
Ami az erkölcsöt illeti, hosszú fejlődés után elértünk odáig, hogy elismerjük: a szaporodásunkat
biztosító nemzési folyamat önmagában véve nem teljesen erkölcstelen és nem elitélendő, ami bizo-
nyítja, hogy merészségünk felér bölcsességünkkel. Ennél is jobb, és ebből képet alkothatsz magad-
nak a logikánkról, hogy egyforma hevességgel állítottuk eleinte azt, hogy a jó valóban jó, azután
pedig, hogy rossz. Ha létezik a Földön vagy az egekben egy másik szemlélet, nyugodt lehetsz,
Amoun-Kah-Zailat, hogy nem fogjuk elereszteni a fülünk mellett, és egyszer majd azt is védeni fog-
juk.
Talán a metafizika fejezete az, ahol kutatásainkat a legkirobbanóbb sikerek koronázták. Miután
felismertük, hogy az Isten és a világ egyaránt felfoghatatlanok, körülbelül minden elméletileg lehet-
séges szisztémát felállítottunk a két fogalom tulajdonságainak egységesítésére. Csak arra van időm,
hogy röviden felsoroljam: először azt állítottuk, hogy Isten teremtette a világot, majd azt, hogy a vi-
lág önmagát teremtette meg; majd pedig, hogy ez a két érthetetlen dolog eggyé olvadt; azután azt,
hogy vagy az egyik, sem a másik létezik csak; később azt, hogy sem az egyik, sem a másik nem léte-
zik; végül, történelmünk legmerészebb intellektuális erőfeszítésének eredményeképpen elképzeltünk
egy világot, amely istent teremt. Zseniálisak vagyunk, hallod, zseniálisak, hogy olyan tényezőket
kombináltunk, amelyek felfoghatatlanok a számunkra.
Sok más területen is nagynak mutatkoztunk. Például az irodalomban… Sajnos, látom, nincs elég
időm arra, hogy minden jó tulajdonságunkról beszéljek neked. De sírva kérlek, hagyd, hogy sorsunk
békében teljesedjék be, vívd meg csatádat néhány évszázaddal később.
Saját érdemeink felidézése annyira meghatott, hogy zokogva fejeztem be mondanivalómat. De
badari barátom türelmetlenül hallgatott, majd megszólalt:
– Lehetetlen, fiam – mondta –, ez a harc, amiért panaszkodsz, a te korodban játszódik le. Büszké-
nek kéne lenned, hogy átélheted ezt a hőskölteményt, mely az idő végtelen folyamában csak önma-
gához hasonlítható… Fölösleges mondanom, hogy csapataim különleges kiképzésben részesültek.
Egyik emberem előtt sem titok az időben való helyváltoztatás művészete, hogy megismerhessék az
ellenség rejtett gondolatait, és felderítsék végbevitt akcióikat. De mindezt a saját szemeddel is látod
majd.
 – Ütött az óra, badariak! – folytatta harsány hangon, csapata felé fordulva. – Előre a térben és az
időben!
Szavaira harsány kiáltás felelt, amelyre a pergoliaiak csataüvöltése válaszolt, és Djing-Djong vi-
hogása, aki nem tudom, milyen csoda folytán visszajött. Megkezdődött a harc előttem és a pincér
előtt, aki zavartalanul rótta tovább egymás mellé a számokat.
Elképzelhetetlen kavarodás támadt. Hullócsillagok felhője vett körül, mely időről időre különböző
korok ruháiba öltözött harcosokká változott. Megértettem, hogy a harcosok ellenfelük megtéveszté-
sére hol a múltba, hol a jövőbe cselezték magukat.
Láttam, amint az összes badari egyszerre eltűnt, majd medvebőrbe bújva, kőbaltákkal felfegyver-
kezve tért vissza. Valószínűleg valami hibát követtek el, és túlságosan messze távoztak a múltba. A
pergoliaiak ezt látván tűzijátékként elenyésztek, majd hosszú dárdákkal felfegyverkezve, feltételezé-
sem szerint makedóniai falanx eredetű négyzetet alkotva tűntek fel újra. Akkor a badari csapat moto-
rizált alakulattá változott.
Párbajok is kialakultak. A nemes Amoun-Kah-Zailatot görög tunikában, majd középkori lovagi
öltözetben felpáncélozott csataménen láttam lovagolni. A szemem előtt jelent meg amerikai katonai
egyenruhában, és változott át pólyás csecsemővé. Valószínűleg egy újabb hiba történhetett. Gyorsan
eltűnt, és undorító csontváz formájában jelent meg újra. Kampós ujjaival megragadta a szőrsapkás
Djing-Djongot. De ő egyetlen mozdulattal egy történelem előtti óriási majommá változott át, amely-
nek szemei ugyanúgy villogtak, mint a pergoliai tudósé. Amoun-Kah-Zailat erre fel porrá változott.
A kocsma küszöbét holttestek borították, majd felálltak, bizarr nyelvjárásban szidalmazták egy-
mást, egymásba kapaszkodtak, összezsugorodtak, megnőttek, szörnyetegekké, majd magzattá, atom-
csoportokká váltak. Sugarak keresztezték egymást. Rádióhullámok interferáltak. A teremben pata-
kokban folyt a vér, majd ugyanabban a pillanatban felszáradt és eltűnt.
Láttam… de hogyan írhatnám le azt, ami leírhatatlan? Többet már nem tudtam elviselni. Megra-
gadtam egy üveget, amely átvészelte az öldöklést, és lélegzetet sem véve ittam, hogy italba fojtsam
ezeket a borzalmakat.

Lecsendesült a vihar. A sugarak fokozatosan kihunytak. Eltűntek a szörnyek. A terem kihalt és szo-
morú lett. A néma pincér felsöpörte az üvegcserepeket. A harcosok elrepültek. Egyedül Amoun-Kah-
Zailat barátom ült mellettem. Ezt mondta:
– Tölts, fiam, kemény csatánk volt. Ráadásul gondolataim a legnagyobb mértékben összezavarod-
tak. Az ellenség szétszóródott az időben; az én katonáim is. Ami engem illet, azt hiszem, legalább
tizenkétszer megöltek, de voltam olyan ügyes, hogy negyven különböző évszázadban kiloccsantot-
tam Djing-Djong agyát. De mindez ne akadályozzon meg bennünket abban, hogy jó borodat élvez-
zük.
– És az eredmény? – kérdeztem remegve.
– Ó! – mondta zavartan. – Ez kényes ügy. Még nem merek véleményt mondani. Hirtelen fáradt-
nak, öregnek, kiábrándultnak látszott. Megváltozott a külseje. Arckifejezése elvesztette büszkeségét,
tartása nemességét.
– Figyelj – szólalt meg újra lassan. – Kezdem érteni, hogy mi az igazság. Ismered Djing-Djong
tervét, hogy a pergoliai népesség egy részét Badariba áttelepítse. Nos hát, az előőrsöt megállítottuk,
de a csapatok zöme egy korábbi korszakot választott az áttelepülésre. Badarit már jóval az én létezé-
sem előtt elfoglalták ezek a lények, akiket már nem merek nyomorultaknak nevezni.
Rövid csend lett. Nem álmodtam. A szemem láttára zsugorodott össze. Megöregedett. Bőre meg-
ráncosodott. Milyen utolsó csodának leszek a tanúja? Vajon megőrültem? Vagy valahol már láttam
ezeket a vékony ajkakat, ezeket a gonosz, ravaszságtól csillogó szemeket, ezt a sátáni mosolyt?…
Folytatta:
– Djing-Djong terve tehát sikerülni fog, sikerült; és akkor az történt, amit egy éles elme előre lát-
hatott volna, de amit még nem tudok teljesen felfogni ebben a zavaros állapotban, amelybe ezek az
események vetettek.
 A badari faj eltűnt; a pergoliai faj foglalta el a helyét. Térdelj le, párizsi, a létezés fantasztikus tit-
ka előtt! A pergoliaiak badaríakká váltak, de a történelem folyamán a badariak visszaváltoztak
pergoliaiakká. Tehát egyszerre az őseink, mi magunk és a leszármazottaink; mi az ő őseik és unokáik
vagyunk. Abszolút kölcsönösség, tehát azonosság áll fenn. Ők Ml vagyunk, és mi, akik Badariban
kibontakoztunk – ŐK.
Az általad látott mindkét csoport egyazon valóság különböző oldalát képviselte. Mindegyik har-
cos ÖNMAGA ellen harcolt, és én, Amoun-Kah-Zailat nem vagyok más, mint Djing-Djong, a
pergoliai tudós. Önmagamat fogom nemzeni a jövőben, és a múltban újjászületek…
Az átalakulás befejeződött. Djing-Djong iszogatott mellettem. Megszédültem. Az események
megzavarták értelmemet, tönkretették az idegeimet.
Kijöttem a kocsmából. A felkelő nap sápadt fénybe borította a Montparnasse öreg negyedét, ahol
eddig oly nyugodtan éltem. Djing-Djong gúnyosan vihogva követett, tudván tudva, hogy mi fog tör-
ténni. Tovább nem tudtam elviselni a jelenlétét. Mindenképpen meg kellett szabadulnom ettől a láz-
álomtól.
A lábam előtt, a csatornában észrevettem egy fehéres, ellipszis alakú tárgyat. Az egyik harcos el-
vesztette a készülékét. Felvettem, és kíváncsian megvizsgáltam. Két gomb vonta magára a figyel-
memet. A pergoliai tudós meglepő szívélyességgel megmagyarázta, hogy az egyik az indulásra, a
másik a megállásra szolgál.
– Ez a készülék a múlt felé van beállítva – mondta biztatóan. – Próbáld ki. Csak egy egész kis
utazást. Nyomd meg az első gombot, és majdnem ugyanakkor a másodikat. Csak néhány órával ko-
rábbi időpontra fogsz visszaérkezni. Nem nehéz.
Oly nagy volt a menekülési vágyam, hogy nem gondolkodtam. Nem tűnt fel, hogy a tudós ked-
veskedő szívélyessége milyen álnok gondolatot takar. Behunytam a szemem, és csak a végzetes
mozdulat megtétele után átkoztam el az isteneket és az embereket.
Erős rázkódást éreztem. Émelygés lett rajtam úrrá. Csillagok suhantak el a szemem előtt, majd
egy erős lökés után újra a Földön voltam.
És abban a pillanatban mindent megértettem. A világ tizenkét órát fiatalodott. Előző nap este volt,
és én a kaland kezdete előtti szellemi állapotban voltam. Újra végig kell éljem ezt a pokoli éjszakát,
és mivel minden részletét újra fogom élni, SZÜKSÉGKÉPPEN HAJNALBAN MAJD
FELVESZEM A KÉSZÜLÉKET, ÉS MEGNYOMOM A GOMBOT. Akkor majd visszatérek a
múltba, és újra átélem ezt az éjszakát… újra és újra, örökké.
Egyetlen kis mozdulatom hozzáláncolt az idő végzetes körforgásához… •
Kinyitottam a szemem, és körülnéztem.

A La Coupole teraszán üldögéltem. Mint a nyári hónapok alatt általában, hideg sört iszogatva néze-
gettem a járókelőket. Mint mindennap, ugyanebben az órában, egy nyitott újság volt előttem, és
időnként, ha a járókelők látványa elfárasztott, olvastam néhány sort.
Úgy gondoltam, hogy nem is állnak rosszul a dolgok.
Ez volt az a pillanat, amikor a badari belépett az életembe…

· Egy elmés megfigyelő azt az ellenvetést teheti, ha számomra az események mindannyiszor pontosan ugyanúgy
kezdődnek újra, akkor az elbeszélés folyamán előre tudnom kell az egymást követő mozzanatokat. Valóban ez a
helyzet. Ennek a körforgásnak, amelyben örök idők óta és az örökkévalóságig élek, semmilyen részlete nem is-
meretlen előttem. Hogy előre nem árulom el, az azért van, hogy az érdeklődést fenntartsam az olvasóban… Kü-
lönben valahol, ugyebár, el kellett kezdenem a történetet? – O. V.
MÓNOS ATTILA FORDÍTÁSA

BORIS VIAN
 E g y vasárnap kétezerben
SCI-FI KÖLTEMÉNY PRÓZÁBAN

A kéte zredik évben pontosan nyolcvané ves leszek. Tehát m eglehet ősen ö reg.
Vasárnap álta lában dolgo zni szoktam. Rem élem, hogy akkor m ár nem fogok.
Abban a kors zakban sokkal jobb ak lesznek a rádió- és telev íziókészülékek, de
sem m ivel többször n em fogom kinyitni őket, m int m anapság t eszem . A t echnik a
százszor előrehaladott abb le sz, m int m a, de az emberek éppolyan idióták l esznek,
m int m indig is voltak.
Közl ekedni, a zt bizon y akko r m ár nem lehet. A kocsik len t fognak állni az utcá-
kon, és patkányok tanyáznak bennük, az emberek kén ytelen ek le sznek gyalog, azaz
csak úgy a saját lábukon sétálni.
Elmennek például bika viadalokra, aho l robotmatado rok fogn ak gépbikákk al
küzdeni. Hogy semm i fennakadás ne legyen a gép-bikaviad alban, a javítószolg ála-
tok robotemberei i s jelen l esznek. Akkor lesz csak tökéletes a kikap csolódá s, telje s
a pihenés! Ja, arról m ég elf elejtettem eddig beszélni, ho gy akkor sokkal több
őrültekháza lesz m ajd.
Az em berek m inden vasárnap elm ennek m eglátogatni egy rokonukat vagy egy
barátjuk at, kivéve a zt az esetet, ha ők maguk is ott él degélnek a z elm egyógyint é-
zetben. Ebben az esetben ők fogják várni vasárnapi láto gatójukat.
De a zért lesznek ol yan em berek i s, akik vidéken élnek a teh eneikk el, csibéikk el
m eg kacsáikkal egy patak partján; oly an emberek, akik harmonikázgatnak, és a z-
zal szórakoznak, hogy di szn ót ölnek vagy szüretelnek. E zeknek aztán igazán nyu -
galmas lesz a vasá rnapjuk! Őket sen ki sem fogja zavarni, m ert sem m ilyen út ne m
fog m ár átve zetni a falva kon a k étezredi k évb en, am ikor i s ponto san n yolcvanév es
leszek.
VÉGH GYÖRGY FORDÍTÁSA

BORIS VIAN

EGY ÚJ IRODALMI MŰFAJ:

A SCIENCE FICTION

Az Útvesztő című novella, melyet ma1 mutat be olvasóinak a Les Temps Modernes, olyan műfajhoz
tartozik, amely manapság meglepő divatnak örvend az Egyesült Államokban. A science fictionról
van szó… Úgy gondoljuk, fölösleges lefordítani ezt a kifejezést. Nincs benne semmi új – feleli rá a
francia olvasó, aki Balzac, Jules Verne és Robida óta már sok ilyesmit látott. Semmi új? Ki tudja?
Mielőtt folytatnánk, mondjuk meg, hogy az amerikai közönség nagy részének lelkesedése e többé-
kevésbé fantasztikus elbeszélések iránt már jó húsz éve tart, és több tízezerre becsülhetjük azoknak a
novelláknak, illetve regényeknek a számát, amelyeket ez időszak alatt írtak az Egyesült Államokban,
s amelyeket joggal lehet a kérdéses műfajcsoportba sorolni.

1 1951. októberi szám (A ford.)

 Franciaországban Raymond Queneau volt az, aki felfedezte őket, amikor az „irodalmi bolondok-
ról” folytatott kutatást.2 Egészen egy Defontenay nevű íróig kell visszamennünk, hogy rátaláljunk a
műfaj igazi mintaképére – jobban mondva az egyik műfajféleségre, mert a science fiction roppant
szerteágazó és olyan gyorsan burjánzó, hogy máris alkategóriákat kell megkülönböztetnünk a főfajon
belül. Ne menjünk vissza Defontenay-ig; a SF történelmi tanulmányozását már megkezdte a Critique
folyóiratban közölt cikkében Raymond Queneau, méghozzá sokkal jobban, semmint mi megtehetnők
(jelezzük mellesleg: az óceánon túl általában ezt a rövidítést használják). Nem vitás, a már idézett
Jules Verne és Robida, továbbá Poe, Fitz James O'Brien és hozzánk közelebb – Wells, Maurice
Renard, id. Rosny, sőt Conan Doyle, valamennyien megérdemelnének egy-egy hosszú tanulmányt;
elég, ha belelapozunk az első világháború előtt megjelent Je sais tout sorozatba, hogy felmérhessük a
század eleji tudományos anticipációs divatot; bizony az amerikaiak semmit sem találtak fel; s bár
sem a gépkocsit, sem az atomrobbanást nem ők eszelték ki, mégis az övéké a legnagyobb autóterme-
lés, és – a hasznos találmányok legalsó szintjén – a „bomba” is az övék. Egyszóval ma Amerikából
tér vissza hozzánk ez a műfaj; aminek következménye az a néhány jellegzetesség, amelyről még
majd beszélünk, mert ezek egészen máshoz kapcsolódnak, mint a science fiction elvei, és elsősorban
az elbeszélés formájára vonatkoznak,
De ha már kimondtuk az „elvei” szót, tegyük fel a kérdést: hát vannak olyan elvek, amelyeket ki
lehetne bányászni abból a roppant halmazból, amelyben a legjobbat ott találjuk a legelcsépeltebb
mellett? Vajon mit gondolnak erről maguk az amerikaiak?
Egy minapi (1946) antológiában, amelyet 1 948-ban kiegészítettek, Groff Conklin a bevett novel-
lákat hét fejezetbe sorolja. Éspedig:
I. RÉSZ: Az atom és ami utána jön
II. RÉSZ: A föld csodái
III. RÉSZ: Az emberi szupertudomány
IV. RÉSZ: Veszedelmes találmányok
V. RÉSZ: Több dimenziós kalandok
VI. RÉSZ: Ami az űrből jön
VII. RÉSZ: Utazások a kozmoszban
Ha csak egy kicsit is bekukkantunk az Amazing Stories, a Fantastic Adventures, a Galaxy vagy az
Astounding Science Fiction című, lenyűgöző borítójú, gyönyörűséges magazinokba, rögtön rájövünk,
hogy ez a hol történelmi, hol műszaki, hol pedig irodalmi osztályozás, amelynek egyetlen értelme az,
hogy a tartalomjegyzék világosnak lássék, teljesen mesterséges. Ha ugyanis effajta rovatokat állítunk
fel, csupán arra szorítkozunk, hogy a megírásmódot és az alapfeltevéseket vesszük figyelembe. Néz-
zük például az első csoportot.
Tény, hogy a szakértők általában megegyeznek abban, hogy a SF-termést két részre osszák: a Hi-
rosima előttire meg a későbbire. Még ha történelmi szempontból érvényesnek tekintjük is ezt a fel-
osztást, miért éppen Hirosimát választjuk határkőnek? Logikusabb lenne talán, ha magán a műfajon
belül keresnők. Hadd mondjak el egy történetet, ami jobban megvilágítja a dolgot. 1944-ben, a veze-
tő szerepet betöltő Astounding Science Fiction magazinban megjelent egy Deadline (amely talán
annyi, mint „Utolsó terminus”) című novella. Néhány órával azután, hogy az újságárusokhoz került,
a rendőrség elkobozza a folyóiratot. Ugyanakkor a kémelhárító közegei megjelennek Campbell fő-
szerkesztő (az SF-irodalomban Don A. Stuart néven ismert) irodájában, és megkérdezik: „Kinek járt
el a szája?”

2 Vö. a Batons, chiffres et lettres cimű kötetben újra közölt cikket (a szerző Jegyzete). Ez az Írás-
vonalak, számok és betűk cimű kötet, amelynek első kiadása 1950-ben jelent meg. tartalmazza Que-
neau cikkét Defontenayról, akinek Star cimű fantasztikus regénye 1854-ben jelent meg (A ford.)
 A Deadline című novella3 ugyanis tökéletes pontossággal leírta az atombombát, úgy, ahogyan a
következő évben bevetették. Egyetlen pontatlanság: a szerkezet mérőszámai (valószínűleg szándéko-
san) rosszul voltak feltüntetve, kivált a felhasznált urániumtömeg, amely jóval alacsonyabb volt a
hasadáshoz szükséges kritikus tömegnél.
Könnyű volt bebizonyítani, hogy Campbell jóhiszeműen járt el, s a kormány embereinek kegyet-
len dilemmával kellett szembenézniük: fenntartsák-e a folyóirat elkobzását, és ezzel felhívják a fi-
gyelmet a novellára, vagy forgalomban hagyják? Az utóbbit választották, olyannyira, hogy az
Astounding olvasói már egy évvel Hirosima előtt megismerték Gildát. Így hát, ha elfogadjuk, hogy
eme elv szerint történjék a történelmi osztályozás (amely egyébként elfogadható, hiszen ha a SF-
szerzők mindig is foglalkoztak az atommal, ezt teljesen képzeletükre hagyatkozva tették, s bizonyos,
hogy a bomba feltalálása nekilendítette fantáziájukat), a SF már önmagában is tartalmazta az osztá-
lyozási szempontot4, például az idézett novella esetében.
Nézzünk egy másik példát ennek az osztályozásnak a teljes tarthatatlanságára. Mivel kéznél van
ez az antológia, válasszuk ki belőle a Child's Play (Gyerekjáték) címűt, amely a Veszedelmes talál-
mányok című részben olvasható. Két okból vettem elő a Child's Playt: először mert remek humorral
van megírva, továbbá mert szándékosan foglalok össze néhány témát, hogy képet adjak, milyen vál-
tozatosak. Nos, lássuk William Tenn novellájának rövid tartalmát. A Tina nevű, jóvágású titkárnő
szívesen enyeleg hét fiatal munkaadójának egyikével-másikával, de a kezdő ügyvédek egyike, Sam
Weber, aki eléggé szerelmes, nem nagy eséllyel indul. Karácsonyeste, mikor hazamegy, titokzatos,
légmentesen zárt ládát talál otthon, Merry Christmas 2153 felirattal ellátott, kis arany névjegy van
rajta. Megkísérli kinyitni a ládát, előbb nem sikerül; majd hirtelen parancsszóra kinyílik, és Sam
Weber embermërklint, a 3. sz. minta szerint összeállítható Build-a-mant, vagyis összerakható embert
talál benne – ami 2153-ban szokványos játék, s amit tévedésből szállítottak házhoz neki, amint ezt
később megtudja, egy „dimenziós” móka következtében. Sam hozzálát, és összerakja először – amint
a kézikönyv előírja – az egyszerűbb elemeket (a könyvecskében egyébként pompásan mulatságos
lapok olvashatók); majd miután látja, hogy Tina egyik vetélytársát részesíti előnyben, elhatározza,
hogy saját használatára „lemásolja” a lányt… De lassan rájön, hogy még mulatságosabb lesz, ha saját
magát is megduplázza, hiszen ezt a változatot is számításba vette a kézikönyv. Hanem néhány nap
óta fura úriember keres kapcsolatot Sam-mel; utóbbi sejti, hogy a láda miatt. Egyébként a használati
utasítás említ is egy bizonyos Cenzus Keepert, mert az ő ellenőrzése alatt kell szétszedni az ilyetén-
képpen megszerkesztett embereket, ha esetleg valamilyen idegbajt kapnak, mert gyerekjátékról van
szó, nem pedig „igazi carnuplikátorról” (húsmásolóról), mert az ilyen megbokrosodott példányokat
nem lehet szabadjára ereszteni a társadalomban. Sam megkettőzi magát; másodpéldánya rögvest ag-
resszívnak mutatkozik, elszedi a ruháit, és eltöri a szerkezetet, amellyel szét lehetne szedni; erre be-
állít a Cenzus Keeper, vagyis minden bizonnyal egy robot, aki tévedésből szegény Samet szedi szét,
mert nem tudta bebizonyítani, hogy ő az igazi…

3 • A Deadline című novella más szempontból is érdekes; szó van benne a Sixa és a Seilla közti
küzdelemről (e nevek fordítva olvasva a Tengely, illetve a Szövetségesek szavakat rejtik), a „gono-
szok” fővárosát Nilreqnek hívják (vagyis Berlinnek, az utolsó b betűt 180 fokos fordulattal tették q-
vá) stb. Ám szándékos sovinizmus révén vagy nem, de a bomba lángeszű és gonosz feltalálóját dok-
tor Sitrucnek, vagyis Curtisnek hívják. Mulatságos (ha lehet ez esetben e szót használni) rámutatni,
hogy a bombát az USA-ban szerkesztették (vagyis Seillában), de hála az európaiak kutatásainak is,
kivált Niels Bohrnak és a német Lise Meitnernek. Jegyezzük meg végül, hogy van a Dead/ine-ban a
helyi ellenállásnak egy nagyon technicoloros leírása is (A szerző jegyzete)
4 De az a hajlama az amerikai SF-nek, hogy Hirosimát tegye meg határkőnek, elárulja, hogy azt

hiszik magukról: ők hivatottak a világ „szabályozására”. Az amerikai SF-polgár szívesen hiszi magá-
ról, hogy ő az atyaúristen (A szerző jegyzete)
 Rögtön kiderül, hogy az effajta novella máris egész sereg alapfeltevésre épül: „térgörbületes” köz-
lekedés, életgyártás, ennek az életnek elemekre bontása, humanoid robotok, élettani személyazonos-
ság stb. Conklin a Veszedelmes találmányok rovatába utalja. De éppen így besorolhatta volna az elő-
ző részbe: Több dimenziós kalandok. Az egyetlen megoldás, ha ragaszkodunk a megírásmód szerint
való osztályozáshoz: össze kell írni a módozatok egész listáját, és minden történettel össze kell kap-
csolni egy többszörös számot; de ennek nincs értelme: teljesen nyilvánvaló, hogy a Child's Play nem
veszedelmes találmány, hanem olyan csalódásra épülő szerelmes história, melyből nagyon is fura
„érzelemátvitel” származik.
Amint várható volt, csak a novellák szelleme szerint lehet őket osztályozni, s azonnal rádöbbe-
nünk, hogy a SF-en belül teljesen olyan alkategóriákra bukkanunk, mint a „reális” irodalomban, vagy
legalábbis olyanokra, melyeknek alkotóelemei hajdan volt vagy jelenleg is meglévő földi elemek. Az
elbeszélések jelentős része háborús novella: s elsősorban ezekre érvényes az atomkor előtti és utáni
korszakokra való felosztás. Maguk ezek a háborúk is megkülönböztethetők lennének térbeli ismér-
vek szerint: föld alatti, föld feletti, légi, bolygóközi (amelynek prototípusa mindmáig Wells Világok
háborúja című írása), sőt csillagközi, illetve galaktikaközi háborúk (The players of A. melyet Van
Vogt irt); vagy politikai kritérium szerint: gyilkos vagy háborús találmányok, kém- vagy militarista
ügyek, nemzeti, nemzetközi vagy csillagközi háborúk. Egész sereg új szó származik ebből, kezdve a
blasterektől (vagyis léglökésektől) egészen a mindenfajta égető vagy pusztító sugarakig, a
spaceshipekig (vagyis űrhajóktól) kezdve egészen a Paul Carter Utolsó célpont című történetében
lenyűgöző erővel ábrázolt föld alatti cirkálóig, amely a Nyugati Szövetséges Hatalmak szolgálatában
áll. Ezeknek a harsány elbeszéléseknek5 némelyike ugyanazzal a kellemetlenséggel jár, mint a mai
irodalom és film nyaktörő vagy egyéb látványos szemfényvesztő mutatványai, melyek voltaképp
inkább a propagandához, mint a művészethez tartoznak, és csak akkor lenne létjogosultságuk, ha –
hogy helyükre tehessük őket – olvashatnánk a könyvekben, illetve főleg láthatnánk a moziban a ko-
reai vagy a második világháború nem cenzúrázott és nem meghamisított filmhíradóit is, mert kizáró-
lag ez lenne az egyetlen hathatós módszer arra, hogy az emberek megundorodjanak egy kimondha-
tatlan szörnyűségtől. E tekintetben mindenki, aki nincsen ellene, mellette van. De vannak a háború
peremén elhelyezkedő elbeszélések is: az emberiséget fenyegető nagy veszélyek (Liquid life, egy
olyan értelmes vírus története, mely végül is gonosszá válik, ha bántják), The Great Ivy War (Az
óriás Repkény háborúja) stb., és végül az az elbeszélésfajta, melyet a Pacifisták osztályába lehet so-
rolni. Az eléggé furcsa főtéma a következő: egy tudós, aki beleunt a látványba, hogy az emberek
kiirtják egymást, mesterséges, illetve irreális veszélyt talál ki vagy támaszt, amely az egész Földet
fenyegeti, és amellyel szemben összefog az emberiség. Az egyik ilyen elbeszélés, amelynek nem jut
eszembe a címe, nagyon megindító. Egy ifjú rakétapilóta áldozatát meséli el, aki eltér a küldetésétől,
s egy puszta kisbolygón száll le, ahonnan szándékosan félbeszakított üzenetet küld, amelyben felhív-
ja az embereket: fogjanak össze az általa kitalált veszély ellen; majd egyedül marad a kisbolygón, s
kivert kutyaként pusztul el.
Aztán van sok utazási és felfedezési elbeszélés, amely az űrben és különféle dimenziókban, a je-
lenben vagy a jövőben játszódik; vannak történelmi elbeszélések, amelyeknek szerzői a bolygók di-
nasztiáiról mesélnek – ebbe a műfajba sorolnám Ray Bradbury Marsbeli krónikák című lenyűgöző
gyűjteményét, amely igazi költői tehetségről tanúskodik. Vannak társadalmi tanulmányok, többfajta
utópia, amelyet Wells neve fémjelez. Vannak vallásos tanulmányok (Heinlein, Flaming Swards vagy
Fifth Column különös világai), amelyekben általában alaposan elbánnak a vallással. Vannak lélekta-
ni tanulmányok, igaz, nem nagy számban, ezek közé lehetne sorolni a folyóiratunkban közölt novel-
lát; továbbá bölcseleti igénnyel fogant írások, köztük az egyik legérdekesebb Van Vogt az A-k világa

5 Némely SF-olvasó már kezd panaszkodni ezekre, mert „belefáradt ebbe az örökös háborúsko-
dásba meg pusztításba” (Conklin idézi az A Treasury of SF bevezetésében, 9. old. Crown Publishers;
a szerző jegyzete)
című műve, ez a regény azon az ötleten alapul, hogy a jövendő világot nem arisztotelészi elvek irá-
nyítják. Vannak detektivkalandok, Spragne du Camp The Queen of Zamba vagy The private eye című
műve. Az utóbbi olyan világról szól, ahol egy mesterséges szem minden tevékenységet önműködően
rögzít – a bűntett feltételei tehát ennek megfelelően módosulnak, mert a törvényt is kénytelenek vol-
tak eszerint megváltoztatni – mindez roppant mulatságos egyveleghez vezet. És végül vannak sze-
relmes históriák – de milyen ritkák! Mégis, némelyik, mint a Four-sided Triangle, igazán új, értékes
elemekkel gazdagítja a SF-irodalmat.
Amint látjuk: immár messze vagyunk a Conklin-féle osztályozástól, mert ez csupán az összegyűj-
tött elbeszélésekben megvalósult néhány írásmódra vagy alapfeltevésre korlátozódik. Ez az osztályo-
zás ráadásul arra a tényre sincs tekintettel, hogy a roppant jóízű, humoros és üdítő novellákon kívül
olyan szöveg is akad, amelynek borúlátásához képest a legelőkelőbben életunt egyének is vidám fic-
kóknak látszanak. Egy szó, mint száz: a SF területe éppoly széles, mint a „rendes” irodalomé. De
valamivel még több is. Mi ez a több? A színhely?
Igen, a SF színhelye színesebb, minden szójáték nélkül. De azt ne higgyük: csak ennyivel több.
Sokszor a science, a tudomány részesedése csupán többé-kevésbé merész extrapolációk katalógusa,
amiből persze nagyon izgalmas fejezetek következnek – de nem másképpen, mint a térmértan vagy a
kibernetika nagyon is valóságos területein. Egyébként a legkomolyabb SF-irók, kik gyakorta műsza-
ki oklevéllel bírnak, sokszor arra kényszerítik képzeletük kicsapongásait, hogy a legszigorúbb tech-
nikai alapokon nyugodjanak. Végeredményben csupán alkalmazzák azt a híres elvet, amelyet Victor
Bouchez6 tett örökbecsűvé néhány évtizede A szép kaland című darabban: „Szívesen igyekszem
azokra a dolgokra gondolni, amelyekről azt gondolom, hogy a többiek nem gondolnak rájuk.”
Persze, ez meglepő eredményekhez vezet. Az anyagi tudományok területén éppúgy, mint az élet-
tanban, az egyén és a társadalom esetében egyaránt, a SF a csodát hajszolja: rendellenes vagy
extranormális emberek (Stapledon Csak egy szuperember című műve), atomháborúk és következmé-
nyeik: felsőbb- vagy alsóbbrendű emberfajtákhoz vezető mutációk, azután valamely világ, illetve a
világ ilyesféle módosulása (Strugeon: Mennydörgés és rózsa), mesterséges állati vagy emberi élet, a
faj genetikai megváltoztatása (Heinlein: Optimális kisbaba), olyan robotok vagy elektronikus agyak,
amelyek felülmúlják az őket szülő bűvészinasokat, olyan szuperlogika, mely az ember értelmét és
magát az agyvelőt úgy megváltoztatja, hogy valóságos varázshatalommal ruházza fel, anarchista
vagy totalitárius álmok, úgy hiszem, többek közt ezek az új „trükkök”. Ilyesmikkel térnek haza a
képzelet vadászmezőiről a Sturgeonok, Stapledonok, Asimovok és egyéb Van Vogtok.
De honnan származik az a különös érzés, amely elfogja olvasóikat? Hogy lehet, hogy egyszerre
nyűgözik le a széles olvasótábor legértelmesebb rétegét és a művelt publikum legintelligensebb cso-
portját? (Elég példa erre már maga az is, hogy ezeket a könyveket szívesen olvassa Queneau és
Audiberti is.) Vajon technikájuknak köszönhetik hatékonyságukat? Nem hisszük: a SF az új világok
bemutatásának ereje révén sokkal magasabb rendű a kriminél, igen, a SF-nek hála, ugyanahhoz az
érzelmi izgalomhoz még hozzájárul az értelem különleges mámora; igen, némely SF-művek előnyö-
sen hasonlíthatók össze a detektívregények legjobbjaival, mert ugyanolyan ádázak és „rámenősek”.
Mások azonban nem csodálatos stílusban íródtak-e? Ha nem is megyünk vissza egészen Poe-ig, csak
rajongva beszélhetünk Sturgeon stílusának technikai tökélyéről egy olyan borzasztó novellában, mint
a Kill-dozer (ezt a címet franciául elég jól lehetne visszaadni a Tractueur címmel), amely azt meséli
el, hogyan lázadt fel az őt szolgáló pigmeusok ellen az az óriási földgyalu, melyet hirtelen egy értel-
mes radioaktív szerv kerített hatalmába. Sok hasonló példa van: Taine, Asimov minden bizonnyal
igazi író; nem idézem ismét Bradburyt, akit már a tisztán irodalmi produkció területein is jól ismer-
nek.
Hát akkor? Sem a találékonyságuk, sem stílusbravúrjaik, sem nem képzeletük az, ami több. A ti-
tok nyitja sokkal egyszerűbb és sokkal mélyebb: hisznek benne, s velünk is elhitetik.
Bizonyíték kell? Rengeteg van! S ezek egyszerre bizonyítékok és indokok.

6 Népszerű komikus (A ford.)

 Hisznek benne, amint az ember mindig is hitte, hogy egyszer repülni fog, és hisznek benne, mert
az ember immár repül. Nagyon messze mennek. Egyiküknek van otthon, a falon egy szinoptikus
táblázata, melyet ő maga készített egy ismeretlen bolygórendszer történetéről; és a kötetek egyre
sorjáznak és bővítik a ciklust. Hogy ez marhaság? És Mazo de la Roche Jalna című regénye? Miért
ne mehetne Jalna a Marsra vagy máshová? Hisznek benne, és mi is hiszünk. Ne felejtsék el, hogy
ezek a „tudományosított” kalandregények telis-tele vannak gyorsan ellenőrizhető jóslásokkal: már
idéztük a Deadline-t – de a SF megjósolta a páncélöklöt, a távirányított szerkezeteket, a sötétben
lehetővé tett látást az infravörös segítségével, Einstein egységes térelméletét, a tetszés szerinti
szörnyteremtést (Wolff kísérletei Strasbourgban) stb. És tudják-e, hogy Eisenhower tábornok Brain-
Trustjének, vagyis a főhadiszállásán dolgozó technikusegyüttesnek ezt a nevet adta: „Buck Rogers
Planning Board”, tehát „Buck Rogers tervezőiroda”? Buck Rogers az amerikai képregényeknek,
vagyis a SF-regények rajzos változatainak n hőse, akivel naponta tízmillió olvasó találkozik. Buck
Rogers a szuperember? Ha Buck Rogers ott van Eisenhower főhadiszállásán, hogyan ne vennék ko-
molyan szülői?
ÉS gondoljunk az Úticél a Holdra, az egyik első Hollywoodban forgatott SF-filmre, amely egyéb-
ként Robert Heinlein-nek, a műfaj egyik nagy szakértőjének a felügyelete alatt készült. (Hollywoo-
dot lehet szidni, de vajon felvetődött-e Franciaországban az ötlet, hogy Marcel Aymé-re bízzák A
faljáró forgatókönyvének és rendezésének ellenőrzését?)
Úticél a Hold? Szavamra, éppen olyan unalmas, mint bármely dokumentumfilm. De olyan gondo-
san forgatták, hogy amikor bemutatták az űrhajósok egyik kongresszusán, ezek elismerték, hogy
egy-két mellékes móka kivételével, a film hiteles képet nyújtott arról, milyen lesz az első bolygóközi
rakéta indulása. Olyannyira, hogy az egész már hétköznapian szürke. Annyira elhisszük, hogy csak
ásítozunk. Nos, idejutottunk. Ami mellesleg a Holdat illeti, SF-körökben már senki sem beszél róla.
A Hold az már amolyan Mucsa. Itt van nem messze, mint egy peremváros. De mit mondok? Nem!
Már olyan közel van, mint a szerszámoskamra, hátul a kertben. A Holdra már nem is megyünk. Túl
könnyű.
De hát mit jelent az, ha az emberek ilyen nagyon hisznek valamiben? És méghozzá fordított
arányban hisznek a kérdéses dolog lehetetlenségével? A kikapcsolódást keresnék? Nem. Egy jó
Hornblower ugyanilyen hatással bír. Sem a kikapcsolódást, sem a cselekvést, sem az új környezetet.
A SF új misztika, méghozzá roppant egyszerű okból: ez az epika feltámadása; az önmagát felülmúló
ember hőstettei, a harc az ismeretlennel. Ez vonatkozik a csillagközi hősi eposztól az emberfeletti
civilizációk hatalmas fölvázolásáig minden ilyen SF-re – beleértve a SF-próféták mindenfajta har-
sány apokalipszisét. A nagy adagokban történő jövőfestés bevezetése az irodalomba éppen olyan
magas röptű költői művelet, mint az imaginárius számok bevezetése a matematikába; igen, ez a hi-
székenység, ez a bizalom a lehetséges teljességében és felmérhetetlenségében, szögezzük le, ez
ugyanaz az elszabadult képzelet, mint amellyel hajdan a bárdok Herkules vagy Roland mesés hőstet-
teit énekelték. Eszerint tehát vajon a véletlen műve, ha a SF-novellák és -regények többsége a hábo-
rúról vagy a háborúhoz kapcsolódó dolgokról szól? Homérosztól Einsteinig, a líra nem pengette-e
váltig az ádáz balhékat zengő húrokat? S mi több, nem igyekezett-e mindig jelképek révén kifejezni
a valóságot, az ember harcát önnön meghaladásáért? Nos, ezért hisznek benne; és azért is, mert a
poéták mindig hiszik, amit írnak – és az emberek olyan mértékben hisznek a költőknek, amilyen
mértékben az illetők nagy költők és nagy próféták.
Most egész sereg új költőnk van. Ó, olyanok ők, mint a többiek, megkísérlik bizony ők is, hogy
megijesszenek bennünket. De arra is van jogcímük, hogy szeressük őket; mindazok közt, akik halál-
madárként huhognak, ők inkább a meg se fogott madarat kopasztják, vagy egész mással kísérletez-
nek – például a tollaskígyóról énekelnek. És különben is… még akkor is, amikor ijesztgetnek, ami-
kor a világvégével traktálnak, s olyan érzékletesen festik, mintha a saját szemünkkel látnánk, lénye-
gében tetőtől talpig derűlátók maradnak. Hiszen ők aztán igazán jól tudják, hogy… még aznap is,
amikor a Nap a nóvák természetfeletti ragyogásával kigyullad, és elhamvasztja a bolygóit, lesz vala-
hol, egy kis spaceshipben megbújva, egy science fictiont kedvelő ember, aki antigravitációs lemeze-
ivel, űrhajós öltözetével és videotávírójával felszerelve jegyzeteket készít, hogy mindezt elmesélje a
gyerekeinek, akik valahol biztonságban várják ott fenn, százezer fényévvel balra, azon a törpeboly-
gón, amit Jenő bácsitól örököltek.
BAJOMI LÁZÁR ENDRE FORDÍTÁSA
• Az ilyen galaktikus regények divatjából született a képes kifejezés: space opera, vagyis
űroperett, amely a soap opera, tehát a rádió reklámműsorainak a megfelelője (A szerző jegyzete)

FA Z EK A S L Á SZ L Ó

Az angol háromszög
avagy hogyan gyártják a legendát

Azt hisszük, köztudomású – de legalábbis a Galaktika olvasóinak körében –, mit jelent a Bermuda-
háromszög, vagyis az a terület, amely a Bermuda-szigeteket Floridával és Puerto Ricóval összekötő,
háromszöget alkotó vonalon belül terül el. Röviden: e területet, vagyis a Bermuda-háromszöget ne-
vezik az Ördög háromszögének, Baljós tengernek, az Elveszett hajók kikötőjének, s azért kerül a
figyelem központjába, mert a második világháború befejezése óta egyre-másra rejtélyes katasztrófák
történtek itt, sőt az UFO-jelenségek sem ritkák ezen a nagy forgalmú, üdülők, turisták által kedvelt
vidéken.
Ha nem is került annyira a nemzetközi közérdeklődés középpontjába mindaz, ami a rejtélyes „an-
gol háromszög”-ben történt, mégis figyelemreméltó, mert jóval régebben elterjedtek a vele kapcsola-
tos hiedelmek. 7
Amint a térképmelléklet is mutatja, a terület Anglia délkeleti részén, Southampton és Bath között
fekszik. Nevezik Warminster-háromszögnek is, mert Warminster városa a háromszög alapvonalán
van. A térképre egy másik háromszöget is berajzoltak, ennek a csúcsai UFO-leszállóhelyeket jelöl-
nek.
A háromszög arról nevezetes, hogy 15 év óta igen gyakori és szinte rendszeres UFO-jelenségeket
figyeltek meg e területen. Warminster városától húsz perc alatt elérhető a Stonehenge. A város lakói-
nak képzeletét nyilvánvalóan régóta erősen megmozgatja ez a csillagászati komputer vagy egyszerű-
en őskori kultuszhely, s bizonyára a turisták révén bevételeiket is megnövelte. Biztosra veszik, hogy
e hely különös jelentőségű, s nem véletlenül áll éppen itt, s ezenkívül Warminster számtalan úgyne-
vezett Ley-vonal metszőpontjában fekszik. Ezek a képzeletbeli, feltételezett vonalak olyan pontokat
kötnek össze, melyeknek a történelem előtti időkben nagy jelentőségük volt. Az egyik ilyen vonal a
Stonehenge-et is metszi. A várost körülvevő dombokat egymással összekötve a térképen, egyenlő
oldalú háromszöget kapunk, melynek súlypontjában egy történelem előtti földvár falai találhatók.
Mint mondják: „Angliában a Warminster-háromszög kifejezés már akkor használatos volt, amikora
Bermuda-háromszögről még senki sem tudott.”
A warminsteriek szerint nem véletlen, hogy oly gyakoriak az UFO-jelenségek ezen a fontos törté-
nelem előtti vidéken, melynek egyébként bizonyára különös földmágnességi tulajdonságai is vannak.
1964. december 25-én öt órakor reggel a város lakói rendkívüli hangrobbanásokra ébredtek, me-
lyek házaikat alapjaikban rázták meg. Ezek később megismétlődtek, madarak pusztultak el, az álla-
tok pánikba estek. A délelőtt folyamán számtalan kisebb-nagyobb fémtárgy csillogott a levegőben, s
ezeket még este is látták, de ekkor már a sötétben sárga és narancs-színben csillogtak. Az ilyen és
ehhez hasonló észlelések száma 1964 óta több százra tehető. Volt köztük piros és zöld pozíciófé-
nyekkel ellátott, fehéren izzó repülő tárgy (1968. október 5.); fénylő vörös bot, melynek megjelenése

7 A cikk részleteit az Esotera c. folyóirat 1978. márciusi számából vettük (P. Andreas: Das
englische Dreieck)
után olyan bogáncsfajta nőtt a kertekben, amilyen legalább ötven éve nem fordul elő Dél-Angliában
(1965 nyara); világosvörös tűzgömb, mely színét változtatva vele kapcsolatban maradó vörös golyó-
kat lövellt ki (1966. augusztus); kettős konvex repülő csészealj, melynek ablakai is láthatók voltak –
leszállásának nyomait is megtalálták, s ugyanott szilikon- és vastartalmú fémtörmeléket is találtak
(1970. szeptember 28.); kilenc egységből álló csészealjraj (1974. április 22.) stb., stb.
Warminster híre nem hatástalan az érdeklődőkre, számtalan kíváncsi ember keresi fel a várost, és
hosszú órákat tölt a Cradle-dombon, amely az UFO-hivők legkedveltebb találkozóhelyévé vált. Tisz-
ta, felhőtlen éjszakákon, tavasszal és nyáron hosszú órákat töltenek el a dombon szemükhöz illesztett
távcsöveikkel. A város idegenforgalma fellendült, most már nemcsak a közelben lévő Stonehenge,
hanem a Cradle-domb is vonzza ide a kíváncsi turistákat. A néhány éve Warminsterben alakult
„UFO-könyvtár” nemcsak könyvekkel szolgál, hanem lelkes munkatársai összeállították a
warminsteri UFO-jelenségek és egyéb rejtélyek fotókkal dokumentált anyagát is.
Mindehhez, úgy véljük, alig kell kommentár.
Minta Bermuda-háromszög esetében, bizonyára Warminster esetében is nagy szerepet játszik az
UFO- és egyéb rejtélyekre éhes turisták pénze. Mert a haszonnak, a pénznek is hatalmas legendakép-
ző ereje van!

JEAN-PAUL TOROK:

SOHA N EM LESZ HOLNAP

Aurora könnyedén, megbízhatóan vezette a kocsit az elővárosokon át, egy férfi se csinálhatta volna
jobban. Wilno nem győzte csodálni szépen metszett arcélét, látszólag törékeny, karcsú nyakát, karjá-
nak kecses, pontos mozdulatait.
– Tökéletes vagy – mondta, mintegy magának, és Aurora, feléje fordítva szép arcát, rámosolygott.
Világoszöld fényű szeme, lágy hullámú, sötét haja, szép ívű szája, szinte gyermekien bájos teste,
minden porcikája pontosan olyan volt, amilyennek Wilno titokban megálmodta. Nagyon gyorsan és
rendkívül ügyesen vette a kanyarokat, itt-ott már csak egy hajszálon múlott, hogy megcsússzanak.
Wilno szerette nézni, amint vezet, soha nem volt fáradt, sem ideges, maximális teljesítményt hozott
ki az ütött-kopott autó megviselt motorjából. A férfi sajnálta, hogy nem tudott divatosabb kocsit ven-
ni neki. fényűzőbbet, olyat, ami jobban illik hozzá, akárcsak azok a drága ruhadarabok, amelyekkel
elhalmozta. De Auroráért nagyon sokat fizetett, több mint egyévi fizetése ment rá, és Wilno nem
engedhetett meg magának több költséges szeszélyt egyszerre.
Sokáig be kellett érnie az átlagtípussal, azzal, ami szériában készült, a mozivásznon látható sztá-
rok mintájára, akiket ő is csodált. Nem volt sok gond velük, könnyedén lehetett cserélgetni őket, de
majdnem a féltékenységhez hasonló érzés tört rá, amikor az utcán a partnernőjéhez hasonló teremtést
látott, belekapaszkodva egy járókelő karjába, aki cinkos pillantást vetve rá haladt el mellette. Ezek a
partnernők soha nem voltak egészen az övéi, tökéletes szépségük csak erotikus ingereket nyújtott, de
vágyát, amely valami másra sóvárgott, nem elégítették ki soha. Lelke mélyén nagy-nagy gyöngéd-
ségre áhítozott, egy titokzatos gyermeklány képét hordozta magában, akit, úgy emlékezett néha, talán
egy másik életben szeretett. Ez a kép elbűvölte, ugyanakkor meg is ijesztette, lelke egy része volt, de
irtózott beletekinteni, mert úgy érezte, mentségre szorul a benne élő kegyetlen vágya.

Megtartóztatta önmagát azoktól a változatos örömöktől, amelyeket a többiek élveztek s ez nyugtala-

nító nonkonformizmus fényébe vonta alakját. Ezért aztán senki nem lepődött meg túlságosan, amikor
utolsó partnernőjén túladva, a következőt egy speciális luxuscégtől rendelte meg, amely, jóllehet
vevőköre a legelőkelőbb emberekből verbuválódott, elég kétes hírnévnek örvendett. Azt rebesgették
róla. hogy a felső tízezerhez tartozó perverzeknek olyan teremtéseket szállít, amelyek kielégítik a
legkicsapongóbb szexuális igényeket.
– Az Aurora névre fog hallgatni – mondta Wilno az őt fogadó osztályvezetőnek –, mert azt aka-
rom, hogy az északi fény legyen, asszony alakban. A termetét kicsinek képzelem, könnyen szállítha-
tónak, nagy türkiz és barna színű szemét kissé ferde vágásúnak. A pénz nem számít. A szótárából
töröljenek ki minden köznapi szót, amelyet úton-útfélen hall az ember. Ügyetlenül mozogjon, ám
egy másféle bájjal. Egyszerre legyen nagyon szűzies és nagyon kihívó. Úgy állítsák be, hogy észlelje
a múló időt, a hold ciklust, a fény színét és erősségét.
Az osztályvezető nyájas mosollyal hallgatta. Egy titkárautomata minden szavát feljegyezte. Wilno
folytatta:
– Azt szeretném, ha igazi lenne, nem tudom, érti-e.
Az osztályvezető felvonta a szemöldökét. Az automata nem búgott tovább. Wilno rájött, hogy va-
lami oda nem illőt mondott. Az osztályvezető megtörte a csendet:
– Igazi?… De hát ez természetes. Végül is feltételezem, hogy nem hm… absztrakt partnernőt akar
magának!
Vihogott.
– Ez nem illene a leírásához. Csak végig kell hallgatni önt, hogy meggyőződjék róla az ember,
semmi köze azokhoz a fiatal kelekótyákhoz, akiket a sznobság meg nem tudom, miféle züllöttség
arra visz, hogy kúp- meg poliéder-tákolmányokkal adják össze magukat, rosszabb esetben meg szá-
mítógépekkel.

Három hónap múlva Wilno megkapta Aurorát. Az első napok csodálatosan teltek. Wilno olyan
változatosságot fedezett fel Aurora természetében, ami tökéletesen megfelelt várakozásának. A gyár-
tói gondosság mesterséges határozatlanságot hagyott benne, s ez a költői szabadság csodálatos lát-
szatával ruházta fel szavait, mozdulatait, jellemét. A hozzá hasonló teremtményektől eltérően Aurora
nem végzett háziasszonyi teendőket, nem tudott számolni, nem volt használható semmire. Ha meg-
kérdezték tőle, hány óra, édes hangon így felelt: „Ó, tudja, én hadilábon állok az idővel.” Viszont
tudott néhány rég elfeledett verset, néha még sírt is.
Kezdetben Wilno el-eljárt vele vendéglőbe, éjszakai szórakozóhelyekre, ahol Aurora különös
szépsége és felszabadult viselkedése botrányt keltett. Amit Wilno nem mert megmutatni magából,
pedig lénye legsajátosabb vonása volt – a képzelet gazdagsága, a szeszélyesség, a humorérzék, ki-
kirobbanó jókedv, a megbotránkoztatás vágya –, nagy erővel sütött ki Aurorából, s ez legalább any-
nyira megkülönböztette mesterséges társnőitől, mint azoktól a szabad nőktől, akiket elegáns
androidok kísértek. Partnernőjét hamarosan kellemetlen társaságnak tartották, és ez elszigetelte
Wilnót a barátaitól, s ezeknek gondja volt rá, hogy soha többé ne hívják meg magukhoz. Csak dol-
gozni járt el hazulról, miután nagy, fehér ágyában elaltatta Aurorát. Amikor hazaért, elég volt halk
hangon a nevén szólítania, a karjába vennie, hogy Aurora, kicsit nyöszörögve, felnyissa a szemét.
Azt mondta: „Rólad álmodtam”, majd kislányos ügyetlenséggel felöltözködött, régi dalokat dúdol-
gatva, amelyekre már senki se emlékezett. A gyönyörön felül, amit Aurora nyújtott, Wilno valami
mély megindultságot érzett, soha azelőtt nem ismert hasonlót, mintha nagyon messziről jött volna ez
az érzés, egy rég elfeledett tudás búvópatakjának előtűnése.

…Mihelyt maguk mögött hagyták a hatalmas, földtalaj nélküli kerteket, amelyek csillogó gyűrűként
fogták körül a várost, és a bronzkapun át kijutottak a néptelen mezők végtelen vidékére, Wilno átvet-
te a volánt, és hagyta, hogy Aurora buzgalmában elfáradt iskolás lány módjára elszunnyadjon mellet-
te. Keskeny bitumencsík váltotta fel a fémburkolatot, csakhamar magasra nyúlt növények fenyegető
fala közé szorultak. Az utat helyenként feltépte a gyökerek vak előrenyomulása. Nagyon lassan haj-
tott, óvatosan, nehogy valamelyik kanyarban nekiütközzenek az úttest közepén terpeszkedő fának
vagy egy vadállatnak; az állatok kényelmesen, szinte sajnálkozva húzódtak félre, majd eltűntek a
bozótban.
Az út néha az erdőbe vájt alagútnak tetszett, és az alacsonyan lógó ágak idegesítő körmök módjá-
ra karmolták végig újra meg újra a kocsitetőt.

Wilno arra gondolt, mennyire Dianára vall, hogy eltűnt, elbújt abba a régi kastélyba, amelyet sze-
szélyből vásárolt meg a hajdani Franciaország szívét beborító erdő kellős közepén, ahová hosszú
ideje már senki se vetődött el, és gaz verte fel az oda vezető utakat.
Fél évvel korábban, egy reggel a csillagkikötő kijáratánál találkozott Dianával, ő egy fontos ven-
déget kísért ki, aki visszautazott hazájába, az egyik testvérbolygóra. Mindjárt felismerte a lány va-
rázslatos, lángszínű haját, uralkodónőre valló lépteit. Mars divatja után szabott, merész és színes ru-
háját. Diana egyedül volt, de Wilno nem merte megszólítani – nem ajánlatos zavarni a Császárság
egyik leggazdagabb polgárának, vagy fél tucat bányavilág tulajdonosának fogadott lányát, még akkor
sem, ha abban a szerencsében részesült az ember, hogy több éven át együtt járt vele Európa egyik
legpatinásabb egyetemére –, a lány rohant ujjongva hozzá, skarlátszínű tunikája gondosan berakott
ezernyi ránca bomlottan lobogott körülötte. Ellentmondást nem tűrően sodorta magával a luxus lég-
autóba, ezernyi kérdést záporozott rá, meg sem várva a választ, régi emlékeket élesztgetett harsogó
nevetéssel, nem változott semmit, hóbortos volt és magával ragadó, mint az a gazdag és bolondos
egyetemista lány, néhány évvel korábban. Nemrégiben tért vissza a Nap körüli útjáról, s miközben
hazavitte Wilnót, rögtön mesélni kezdte kalandjait. Wilno, aki még soha nem utazott a Földön túlra,
bámész szemmel hallgatta.
– Még mindig a magányt szereti, az álmodozást? – kérdezte Diana búcsúzáskor. – Még mindig a
régi könyveket böngészi? Nem, dehogy nevetem ki magát. Emlékszik, mennyire lelkesedtünk mind-
ketten a régi szép idők etnológiájáért? Néhány dokumentumot hoztam magammal, biztosan érdekelni
fogja. Jöjjön fel hozzám valamelyik nap, jó?
Többször találkoztak. Hajdani cinkosságukat fölelevenítve Diana bizalmasan elmondta, mennyire
unja a gazdag lány szerepét, bevallotta, hogy új szenzációkat keres, eddig feltáratlan világokat, más
húsból való lényeket, más lényegű teremtményeket. El-elhallgatott közben, hirtelen szomorúság pá-
rázta be a tekintetét, hosszan nézte Wilnót.
– Látja – mondta különösen, a csodás androidokra, hódolói udvartartására mutatva –, milyen nagy
a különbség köztük és miközöttünk?
Valamelyik nap, amikor megint felment hozzá, nem találta odahaza. Tudtára hozták, hogy Diana
előző nap elutazott mintegy száz kilométerre levő új lakhelyére, a fővárostól délre. Több mint egy
hosszú hónapon át semmi hír nem érkezett felőle. Diana nem kerülhetett volna távolabb, ha valame-
lyik villájába húzódott volna vissza, a vénuszi tengerparton vagy a Mars sivatagában. Wilno már
nem tudta mire vélni hirtelen szökését és a rákövetkező hallgatást, amikor meghívó érkezett Dianá-
tól, egy fogadásra hívta, a kastélyába, s a kártyán ott volt egy kézzel írt szó: jöjjön! Wilno tétovázott,
nem tudta eldönteni, menjen vagy ne menjen, félt a fiatal nő állandó társaságától, a sznobok kisded
csapatától, akik bizonyára üdvrivalgással fogadták az isten háta mögötti kastélyban megrendezendő
összejövetel gondolatát. Ahogy a kastély felé közeledett, egyfolytában azon tűnődött, jól tette-e,
hogy magával hozta Aurorát. Soha nem beszélt Dianának róla, talán azért nem, mert nőkkel nem
szokás efféle férfidolgokról beszélni, meg aztán valami mély szemérem is visszatartotta a bizalmas
vallomástól, amely talán jobban elkötelezte volna a kelleténél. De előre szorongott, milyen benyo-
mást tesz majd Dianára az a teremtés, aki egy kissé az ő műve, belőle egy rész, maga a testet öltött
álom.

Az utazás tovább tartott, mint gondolta. A föld felett alig néhány centiméteres magasságban suhanó,
könnyű légautók nemegyszer éles süvítessél előzték meg: a meghívottak ültek bennük, akiknek ez az
elbűvölő erdei kiruccanás jó alkalom volt arra, hogy veszélyes akrobatamutatványokkal szórakozza-
nak. A szálerdőn túl, ahol a fakoronák boltozata befejeződött, emelkedett a nagy, romos épület egy
elhomokosodott, széles folyó partján. A kutyafuttában rendbe hozott, úgy-ahogy lakhatóvá tett jobb
oldali szárnyon kívül nem állt más, csak néhány repkénnyel és szederindával benőtt, ingatag fal meg
omladozó torony. Méltóságteljes szépség áradt az együttesből, nem is kellett sok hozzá, hogy a kép-
zelet szakavatottan újra rajzolja fő vonalait. A még mindig tökéletes ívű lépcsőfeljáró előtt különféle
márkájú autók sorakoztak. Wilno odagurult melléjük, leállította a motort. Aurora fölé hajolt, és ke-
zének gyönge érintésével felébresztette. Kiszálltak és felmentek a lépcsőn. Az ajtó közelében egy
inasrobot állt, bevezette a vendégeket a márvány előcsarnokba. Majd magukra hagyva őket, elindult
a szalonok felé. Aurora zavarodottnak látszott. Biztonsága, tájékozódóképessége valószínűleg cser-
benhagyta. Az öreg kövekből áradó hideg, a gyenge fény szemlátomást hatott rendkívüli érzékenysé-
gére. Néhány tétova lépést tett, majd Wilnóhoz bújt. Kinyílt egy mellékajtó, és elmúlt korok nehéz,
fényűző ruhájában megjelent Diana. Amikor megpillantotta Aurorát, döbbenten megállt. Wilnóra rá
se nézve, metsző hangon kérdezte:
– Ő az?
Majd fejét hirtelen elfordítva, mintha csak zavarától akarna megszabadulni, így szólt:
– Feltűnően csinos. Kevés ilyen jól sikerültet láttam. Magának tökéletes az ízlése, Wilno… Hát
akkor – folytatta –, örülök, hogy eljött. Remélem, tetszeni fognak a barátaim. Jöjjön velem!
Hatalmas terembe vitte őket, a falak harsány színűre voltak festve, ideiglenesnek látszott a sze-
dett-vedett bútorzat, a legtökéletesebb önkiszolgáló gépek szomszédságában a Földről való régi ka-
rosszékek és más bolygókról származó tárgyak hevertek szanaszét, többségüket, úgy látszik, furcsa
külseje miatt válogatták ki, mint például az ezernyi fényt lövellő, öreg zenegépet, amely az ókori
művészet leggazdagabb gyűjteményének is díszére vált volna. A vendégek azok voltak, akikre Wilno
számított: fiatal, tétlen aranyifjak, műszakiak, iparmágnások, híres művészek, a fővárosban ragyogó
személyiségeknek tartott emberek gyülekezete, akik csak egy dologban hasonlítottak egymásra:
mind egy szálig a divatos társasághoz tartoztak. A vendégek elmélyülten beszélgettek, cigaretták
rózsaszínű füstje borította be őket meg az értékes lemezek régi, szinkópás zenéje. Első pillantásra
nehezen lehetett megkülönböztetni az emberi lényeket a megtévesztésig hű androidoktól, akik ár-
nyékként húzódtak meg mellettük. Csak bizonytalan tekintetük, enyhén mesterkélt viselkedésük,
gazdájukat becéző, gyöngéd mozdulataik és páratlan szépségük árulta el kilétüket.
Amikor Aurora belépett, minden tekintet reá szegeződött, a csodálat moraja futott végig a termen.
Mindenki meg akart ismerkedni ennyi csoda boldog tulajdonosával. Minden vendég Wilno körül
tolongott, meg akarta tudni, ki ez az idegen Diana meghitt társaságában.
– Egyetemi társam – mondta Diana egyszerűen, elvágva a kérdéseket, amelyek ott lebegtek min-
den szájon. Sovány arcú, kiálló járomcsontú fiatalember lépett oda hozzájuk. Kedvelte a régi dolgo-
kat, ezért teknőckeretes, hatalmas szemüveget hordott.
– Osztályon felüli! Gratulálok. Bili Cooley vagyok, a Nova filmgyártól. Új teremtéseket keresünk
a legközelebbi produkcióhoz. Beleegyezne, hogy próbafelvételt csináljunk róla?
Wilno kimérten visszautasította.
– Annyi baj legyen! Feltételezem, azt sem engedné meg, hogy lemásoljuk. Hát, a maga dolga. Ki-
zárólagos joga van rá, he?
Bizalmasan karon fogta Wilnót, és lenyomta az egyik közeli karosszékbe.
– Maga másnak látszik, mint ezek – mutatott a vendégseregre. – Maga meg Diana jó barátok?
– Együtt jártunk egyetemre – felelte Wilno –, aztán elsodródtunk egymás mellől. Véletlenül futot-
tunk össze nemrégiben.
– Biztos a hazatérte után. Nem gondolja, hogy megváltozott? Milyen volt fiatal lány korában?
– Nehéz felelni erre – sóhajtott fel Wilno, akit egyre kevésbé érdekelt a beszélgetés. – Szeszélyes
volt, változó, lelkesedő, de voltak depressziós pillanatai is. őszintén szólva sohase érdekelt a termé-
szete.
– Értem. De hát akkor mi érdekelte benne?
– Tudja, az összes egyetemi hallgató között mi ketten rajongtunk az ókori történelemért. Főleg
azért a korért, amely megelőzte a Lángbaborulást.
 – Legendák – mondta a filmes a vállát vonogatva. – Nem tudtam, hogy Diana a morbid ókori kul-
tusz rajongója. Gyakorlatilag nem maradt dokumentum erről a korszakról, ugye?
– Sokkal több, mint gondolná.
– Miféle dokumentumok?
– Könyvek. Összesen vagy száz darab. Többségük primitív műszaki munka. De az ásatások során,
amelyeket Dianával együtt folytattunk, rábukkantunk egy egészen más műfajra is.
– Miféle műfajra?
– Nem hiszem, hogy a hely és az idő alkalmas volna rá, hogy elmondjam. Majd máskor, jó? Bo-
csánatot kérek, de a partnernőm nagyon érzékeny a hangulatokra. Mintha egy kissé kizökkent volna.
Törődnöm kell vele.
Wilno felállt és elindult Aurora felé, akit Diana a helyiség másik végébe száműzött, ő is ott híme-
zett mellette. Wilnót középkorú, szigorú, fekete trikóba öltözött emberke tartóztatta fel, aki a közel-
ben üldögélt, egy kristályasztalnál.
– Kérem, bocsásson meg, de bevallom, elcsíptem néhány szót a beszélgetésükből, és nagyon ér-
dekesnek találtam. Doktor Malloy vagyok, Norville kisasszony pszichiátere. Nagy szívességet tenne
nekem, ha bármilyen tájékoztatást adna róla.
– Sajnálom – felelte Wilno hűvösen, mert bosszantani kezdték ezeket az emberek. – Nem szolgál-
hatok semmiféle tájékoztatással.
– Meg vagyok győződve az ellenkezőjéről. Az imént egy olyan könyvről beszélt, ami állítólag a
kezében volt. Ha jól értettem, ön szakembere az őstörténetnek. Tudna valamit mondani erről a
könyvről?
– Csak keveset – mondta kíméletlenül Wilno. – Ez a felfedezés erkölcsi meggondolásokból nem
szerepelhetett a diplomamunkámban. Nagy kár érte ezzel a tudományt, mivel felfedezésem gyökere-
sen átalakította volna a primitív kultúrákról kialakított képet. Persze, az is igaz, hogy ma már az ős-
kultúra kevés embert érdekel. Ennél többet nem mondhatok. Elárulná, doktor úr, miért érdeklik eny-
nyire Norville kisasszony történelmi ismeretei?
– Hogy tisztán olvassak benne – felelte az emberke. – Nyugtalankodom miatta. Maga szerint nem
viselkedik furcsán? Már ennek az épületnek a kiválasztása is, ahol egyedül akar élni, hosszú évekig.
Úgy látom, nagyon megváltozott az űrutazása óta. Mióta hazajött, hol szertelenül vidám, hol meg
naphosszat fel sem kel, képzelt fájdalmakkal viaskodik; vannak esték, amikor nem bír elaludni, vak-
tában nekivág az erdőnek, még a végén megtámadja valami vadállat. Állandóan cserélgeti a partnere-
it, évente többször – tette hozzá bizalmas hangon. – Tegnap például egy új androidot kapott, több
hónapja rendelte meg. Hetente háromszor ment ki a gyárba, hogy ellenőrizze a gyártást, és meggyő-
ződjön róla, tényleg olyan-e, amilyennek elképzelte. És miért rendezte ezt a zajos fogadást akkor,
amikor azért hagyta ott a fővárost, mert csendre és magányra vágyott. Valami rágja a lelkét, ezért
különc a viselkedése. De mi lehet az? Nyugtalan vagyok, nagyon aggódom. Megkérhetem, hogy
bizalmasan elmondja…
– Milyen jellegű felvilágosítást akar kicsikarni Wilnóból, doktor úr? – vágott közbe Diana, aki a
hátuk mögött állt. Boldognak látszott, vidámnak, a szeme csillogott, Wilno még sohase látta ilyen-
nek. A doktor megfordult.
– A barátja egy könyvről tett említést – mondta, mit sem törődve Wilno tiltakozásával –, amelyet
állítólag a kutatásai során talált. Nagyon szeretnék valamivel többet tudni erről a könyvről.
Diana Wilnóra nézett. Hirtelen nagyon fáradtnak látszott.
– Mesélje el, Wilno. Kell – tette hozzá olyan halkan, hogy a férfi azt hitte, rosszul hall.
– Nos, doktor úr, valószínűleg a mi audiovizuális szalagjaink archaikus párjáról van szó. Kitalált
történet az olvasó szórakoztatására. Ilyen jellegű könyvekből bizonyára sok volt annak idején. Azo-
kat a könyveket, amelyek nem pusztultak el a Lángbaborulás idején, az Újrakezdés Korszakában
elégették a tűzoltók különleges brigádjai. 451 Fahrenheit-fokon, emlékszik?
– A mi audiovizuális szalagjaink párja? Azokra a történetekre gondol, amelyeket valósággal fal-
nak az alsóbb néposztályok? Űrkalandok, űrhajótörés a néptelen bolygón, szörnyeteg állatok,
bányakitermelési jog körül folyó háborúskodás? Természetesen a hűséges, hímnemű vagy nőnemű
robottal. A hős összevesz androidjával, aki tönkremegy. Ezek a szalagok nem valami érdekesek. Az
alsóbb néposztályok elandalítására valók, azoknak az embereknek készültek, akiknek nincs pénzük
űrutazásra meg luxusandroidra, s be kell érniük azzal, hogy B szériás modelljükkel Dél-Amerikában
töltsék a szabadságukat. De nem értem, hogy az őskori emberek hogyan tudtak ilyen történeteket
összehozni, amikor nem is ismerték ezeket a dolgokat.
– A doktor úr másról beszél – vetette közbe Diana, különös mosollyal. – Képzelje bele magát egy
ilyen… ahogy akkor hívták, regény szereplőjének a helyébe. Az elbeszélt kalandok egész egyszerűen
a földön játszódtak, írójuk a mi forgatókönyvszerzőinknél sokkal, de sokkal nagyobb szabadságot
élvezett, amikor a kalandokat elmesélte. Mégpedig azért, mert az az anyag, amelyből a képzelete
merített, érzelmi, sőt szexuális viszonyok együttese volt, amely akkoriban az emberi lényeket össze-
fűzte.
A doktor felugrott.
– Micsoda? Hihetetlen! Rossz tréfa.
– Nyugodjék meg, doktor úr – mondta Wilno. – őrizze meg a hidegvérét! Jól tudom, hogy ezek a
dolgok abszurdnak tűnhetnek, bár erősebb szót is használhatnék, de próbálja megérteni a primitívek
gondolkodásmódját. Képzelje el azt a társadalmat, amelyben az emberi nem újratermelésének nem
volt semmi köze laboratóriumi eljárásokhoz. Maga is hallott már róla. Jól tudom, hogy nem ildomos
beszélni erről, még kevésbé elképzelni. De végül is mindenki tudja, hogy a korunk előtti harmadik
évszázadban, a nagy Lángbaborulás idején, az emberiség nem ektogenetikus úton szaporodott. A
katasztrófa túlélői elborzadva vették észre, hogy a… hogy is mondjam… normálisan fogant gyerme-
kek olyan szörnyűséges károsodásokkal születnek – sokszor nem is volt emberi formájuk –, hogy a
szülők örültek, ha kiskorukban elpusztultak. Kétségbeesetten kezdtek kutatni új módszer után, amely
megmenthetné a fajt, amelyet a radioaktivitással fertőzött spermák teljes megsemmisüléssel fenye-
gettek, és ez a veszély hosszú éveken át leselkedett a Földre. Egy nemzedéknyi időn át kellett kikí-
sérletezni azokat az eljárásokat, amelyek mesterségesen hozták létre az emberi lényt, a testük legbel-
sejét szétroncsolt halálos sugárzástól védett helyen. Ha nem sikerült volna, mi sem volnánk itt, ezt
sejti. A hímnemű és a nőnemű lények párosodását természetesen megtiltották. Csak jóval később,
amikor a faj fennmaradása biztosítva volt, gondolhattak a szexuális ösztön kielégítésére, amely a régi
tűzzel lángolt az emberben. Kezdetben durva kivitelű bábok töltötték be azt a szerepet, amelyet aztán
az elektronika fejlődésével egyre tökéletesebb humanoid lények láttak el.
– Tudom, tudom – mondta a pszichiáter. – De ne beszéljen olyan hangosan, még a végén mások is
meghallják. Csak azt nem értem, hogy a primitív gondolkodásban, a… hogy is mondjam… szexuális
aktus tiltása szublimációt… Hogy is mondta? Irodalmat eredményezhet?
– Maga korunk embere, Malloy doktor – sóhajtott fel Diana. – Az a könyv, amelyet Wilnónak és
nekem, sok nehézséggel megbirkózva, sikerült lefordítanunk, egy férfi és egy nő szerelmének a tör-
ténete. Emlékszik rá, Wilno? Szerelmi történet, érti? Egyedi, kedves, borzasztóan komplikált lények
voltak ezek az emberek. A szerelmet nem lehet megmagyarázni, nincsen szavunk rá. Amikor ez a két
lény összetalálkozik, amikor egymással szemben állnak, valami hallatlan, kimondhatatlan, édes és
szörnyű valami történik közöttük, amit nem lehet megérteni. Olyan lelkiállapotba kerültek, ahol
minden összeér, a múlt és a jövő, a rossz és a jó, a boldogság és a boldogtalanság. A világ átalakult a
szemükben, igazi jelentőségére tett szert, ezernyi napnál vakítóbb fényben tündökölt. De mi ezt nem
fogjuk megismerni soha, soha. Wilno, emlékszik, milyen varázslatos szót mondtak néha egymásnak:
Emlékszel: szeretlek…
– Félrebeszél, uram – suttogta rémülten a doktor. – El kell hallgattatnunk. Diana, gyermekem, mi
történt magával?
Dianát mintha sebes sodrás ragadta volna magával. A szeme tágra nyílt, ködben úszott, ajka fel-
duzzadt, rakoncátlan hajfürtjei nedves homlokára tapadtak. Wilno zavara nőttön nőtt. Nem tudta le-
venni róla a tekintetét, elbűvölték a könnyben úszó szemek, ez a felkínálkozó és mindentől elszakadó
arc, amelyet szorongóvá merevített a kétségbeesett várakozás. Főleg a szeme volt szép. A nagyra
nyílt szemek a lecsukódó ós felnyíló pillákkal elhunyó, majd fellángoló fényt sugároztak, mintha
egyenetlenül tükröznék vissza egy másik világ vakító világosságát.
– Diana, mire gondol? – kérdezte Wilno nagyon lágyan. Gyöngéd, ironikus, egy kicsit fensőbbsé-
ges mosoly jelent meg a lány szája sarkában. Lassan, mint egy simogató kéz árnya, kisugárzott az
egész arcára.
– Mit válaszoljak erre? – kérdezte Diana. – A semmire? Magának?…
És rá se hederítve a körülötte tüsténkedő kis doktorra, sarkon fordult, és büszke léptekkel otthagy-
ta őket.
Wilno rosszkedvű lett, eltűnődött. Nem akart elvegyülni az erőltetetten vidám vendégek között,
mélységesen unta őket. Aurora régóta kereste már, ügyetlenül forgolódott a tömegben, amely állan-
dóan elszakította Wilnótól. Wilno egy mozdulattal sem segítette, nem állt fel, nem hívta, és amikor
Aurora megtalálta végre, a földre ültette, és gépies mozdulatokkal simogatta a haját.
Késő éjjel volt már, elszállingóztak a vendégek. Volt, aki beült a kocsijába, volt, aki felment az
emeletre, a szobájába. Egy-két vendég lézengett már csak a teremben, amikor Wilno megpillantotta
Dianát, feléje tartott, ráfüggesztve nagy, szomorú tekintetét.
– Ma látom még, Wilno… – duruzsolta mély hangon. Rögtön tovább is ment, majd visszafordult,
és tűnődve nézte a férfit. Szemük találkozott egy pillanatra. Diana elfordította a tekintetét, és úgy
távozott, mint aki menekül.
Az egymásba nyíló szalonok sorra elcsendesedtek, egy lélek se volt már bennük. Wilno arra gon-
dolt, ideje volna megkeresni a szobáját, a legfelső emeleten. Aurora vele akart tartani, de ellökte, és a
sarokba, egy karosszékbe fektette. A főlépcső felé indult, felment a legfelső emeletre. Félhomályos
folyosón lépkedett, bezárt ajtók sorfala között. Hasztalanul próbálta kinyitni egyiket-másikat. Kulcs-
ra volt zárva mindegyik. Csak az utolsó ajtó, a folyosó legvégén nem tanúsított ellenállást, csöndesen
megnyílt, és egy sötét árnyakkal terhes szoba tárult fel mögötte, ahol csak egy kicsiny lámpa égett a
nagy, antik muszlinfüggönyös ágy fejénél. A legtávolabbi sarokban szitáló fénycsík rajzolta ki az
ajtót, amely valószínűleg egy kis benyílóba vezetett. Néhány lépést tett a szoba belseje felé, és csak
ekkor vette észre a szőnyegen heverő női ruhadarabokat. Amint szeme hozzászokott a sötéthez, az
ágy fehérlő mélyén megpillantott egy estélyi ruhás emberi testet. Kíváncsiság fogta el, közelebb
akart menni, hogy megnézze, ki alszik ott, de attól félt, hogy rajtakapják. Hátrált, egyre hátrált, már
az ajtó kilincsén volt a keze, vissza akart surranni a folyosóra, ekkor azonban a szomszédos szobából
beszüremlő női hang valósággal lecövekelte. Mélabús, szívhez szóló dal csendült fel. Ráismert a
fátyolozott hangra, Dianáé volt. Eladdig ismeretlen megindultság kerítette hatalmába. Furdalta a lel-
kiismeret, tudván, hogy súlyosan vét az illemszabályok ellen – éjfél múltán egyedül van egy nő háló-
szobájában –, de elnyomta a nyugtalanító kíváncsiság, amely alattomban odavitte az ágyhoz, hogy
végtelenül óvatosan széthúzza a muszlinfüggönyöket egy pihenő android sápadt arcát látta. Felismer-
te a valószerűtlen mozdulatlanságba dermedt arcot, azzal a szörnyű magától értetődéssel, mintha
csak a saját tükörképe jelent volna meg álmában. Ő volt az, aki halálos várakozásban feküdt ott, több
évszázad óta tartó várakozásban, egy asszonyra várakozva, aki mindjárt benyit az ajtón, és közelebb
jön. Borzadállyal és gyönyörrel elegy félelem tört rá. Mozdulni se mert, félt, hogy ez az ismerős és
ijesztő teremtés a legkisebb mozdulatára felül az ágyon, mint egy hulla. Micsoda igézet kerítette ha-
talmába? Diana hajlíthatatlan akarata, szörnyűséges vágyának ereje kellett, hogy idehozza ehhez az
ágyhoz, erre a találkozóra, amelyet a nő tűzött ki, de vele egyetértésben, rejtett énjének könyörtelen
megnyilvánulásaképpen. Szédület fogta el, már nem harcolhatott ellene, cselekedetei kiszabadultak
ellenőrzése alól, s az események sodrára később olyan bizonytalanul emlékezett vissza, mintha egy
másik életben ragadta volna magával. Az android testét szép lassan a földre csúsztatta, maga után
húzta a szőnyegen, egészen a sarokig, az egymásra dobált prémekig, közéjük rejtette, majd mozdu-
latlanul, tágra nyílt szemmel a helyére feküdt, az ágyba. Semmit nem érzett, csak valami szent, ha-
talmas félelmet, a beavatott félelmét, aki felfüggeszti az életét, hogy a misztériumot feltárhassa. Az
Aranykor múltba vesző ideje óta hányan és hányan élhették át ezt a misztériumot az éjszaka sötétjé-
ben, a tilalom túlsó partjára vetetten, rettegve, lelkiismeret-furdalástól gyötörten?
 Hallotta, hogy kinyílik az ajtó. Nem nézett arra. Hallotta a fiatal nő közeledő lépteit, meztelen tal-
pának neszét a szőnyegen. Érezte a másik testét, amint elnyúlik az övé mellett. És meglátta Diana
arcát. Ránehezedett ez az arc, mint nagy súlyú gyöngy a szétzilált haj bársonykeretében. Figyelő,
elragadtatott arca, amelyben csak a szomjas ajkak, ezek a víztükör fölé hajoló állatkák éltek. Szája
hosszú-hosszú alkonyat idejéig ráereszkedett a szájára, és Wilno eltelt a nyári éjszakát idéző, mély
lélegzetével. Diana olyan erősen duruzsolta a fülébe: „Te vagy az, tényleg te vagy az?”, hogy hangja,
amely alig törte meg a csendet, mégis a boldogság robbanásának erejével visszhangzott a fülében.
„Hallgass – tette Diana a kezét a szájára –, most ne beszéljünk.” A hullám mindent beborító édessé-
gével a hátára fordult, Wilno meg rá. Simogatta, előbb csak gyöngéden, egészen addig, amig azt nem
érezte, hogy a nő elsodródott a józan ész határán túlra, a gyönyör legmélyére, ahol makacsul, össze-
szorított fogakkal semmisült meg újra és újra, és Wilnónak szörnyű világosság gyúlt az agyában,
megértette, eltűnik előle, soha nem érheti utol, ellenőrizhetetlen erők zsákmánya lett, amelyeket ő
szabadított el óvatlanul. Félelem tört rá, látván, másodpercről másodpercre egyre mélyebbre merül a
lány valami halálos szenvedésbe, amelyet Wilno nem csillapíthatott. Most már iszonyodva húzódott
el tőle, és Diana magára maradt, vágyába zártan, mint sötétségtől tépett aprócska láng. Felnyitotta a
szemét, végtelen csodálkozással ránézett. Magához tért, és Wilno szótlanul, mozdulatlanul nézte
végig szívszaggató magára találását. Diana hirtelen felült, hogy utána zokogva a mellére vesse ma-
gát.
– Tudtam, hogy nem lehet. Nem kellett volna. Nem engedik. De hát mit csináltak veled, szerel-
mem? Ne nézz így rám! Kérlek. Tudod, én is tudom, hogy nem bírtam volna végigmenni. Nem lehet.
Azt hittem, te más vagy, mint a többiek és én, talán én vagyok olyan, mint a többiek. – Menj –
mondta rekedten. És amikor Wilno felkelt: – Hová tette? – kérdezte kegyetlen mosollyal. Wilno bá-
gyadtan intett a szoba sarka felé.
– Valamit szeretnék még mondani, mielőtt elmenne. Mert nem fogunk találkozni soha többé.
Diana a prémekhez ment, lehajolt, és a gyönyörű android hirtelen felmagasodott mellette, száz-
szor elevenebben, mint az ajtónál szoborként álló férfi. Az android mosolygott, a fiatal nőhöz hajolt,
egyik karjával átölelte a derekát. Diana a vállára hajtotta a fejét, miközben kihívóan szembenézett
Wilnóval. Kiabált:
– Tudja, mi maga? Gép, akárcsak ő, gyártott, érti, gyártott!
Majd kimerülten hozzátette:
– Most már mehet, nincs többé szükségem magára.

Vaktában vágott át az alvó házon. Kibírhatatlanul kínos érzés nehezedett rá, erőtlen volt, letaglózott,
kiürült, mintha halálos veszélyből szabadult volna meg. A földszinti termek egyikében észrevette
Aurora ruhájának világos foltját. Odatapogatózott hozzá, olyan mozdulatokkal ébresztgette, amelyek
automatikusakká váltak a hosszú megszokásban. Aurora engedelmesen követte a kastély kapujáig. A
kert pázsitja meg a közeli erdő csillogott a holdfényben. Wilno magával húzta Aurorát az alacsonyan
csüngő ágak alá.
A fűre fektette, és úgy menekült az ismerős testbe, mint az álom nélküli alvó. semmisülésébe.
Kétségbeesetten ölelte, akárha halni készült volna, miközben forrott testükben nagyot kattant a gyö-
nyör tökéletes gépezete.

FÁZSY ANIKÓ FORDÍTÁSA

KÖTETÜNK KEPEIRŐL
 Ha Jean Giraud nevét leírjuk, kevesebben figyelnek fel rá, mint ha azt írnánk, hogy „Moebius”. A
méltán világhírű francia rajzoló, számtalan nagyszerű illusztráció, könyvcímlap és óriási sikerű kép-
regények alkotója ugyanis így írja alá science fiction témájú munkáit, de ezen a néven volt munka-
társa az Idegen című filmnek, amelyet nálunk, nem tudni, miért, A nyolcadik utas a halál címmel
vetítettek.
Moebius most közelebbi kapcsolatba került Magyarországgal, pontosabban a Pannónia Filmstúdi-
óval, ahol Renó Laloux rendezésében A jövő csapdái című egész estét betöltő tudományos fantaszti-
kus rajzfilmet készítik egy tízkötetes rajzos forgatókönyvből, amelynek rajzait ő készítette.
René Laloux-nak nem ez az első science fiction rajzfilmje, mi is láthattuk erőteljes és szép mun-
káját, A vad bolygót. A rendező, mint korábban, most is a nálunk egyelőre ismeretlen francia író,
Stefan Wul regényét, A Perdide bolygó árváját választotta filmjének anyagául. A történetben meg-
van minden, ami a sikeres filmhez szükséges, űrhajók és daliás űrhajóparancsnokok, különös képes-
ségű bolygólakók, képzelet szülte idegen világok, jók és rosszak és természetesen szörnyek is. A
cselekményt egy kisfiú, Piel mozgatja, s ebből talán már látható, hogy a filmet korhatár nélkül meg-
tekinthetik mindazok, akik szeretik az álmokat, ahogy Laloux mondta, „a konstruktív túlélés egyik
lehetőségét”.
A film rajzolásán 1980 februárjától kezdve öt csoport dolgozik a stúdióban. Hernádi Tibor vezető
animátor irányításával. A nyolcvan perces produkciónak kb. negyede készült el, valószínű, hogy az
idén télre az egész elkészül.
A munka természetesen nem könnyű, hiszen Moebius eredeti stílusát, stílusának jellegzetes voná-
sait kell „átvennie” a magyar munkatársaknak, de Laloux elégedetten nyilatkozott az elkészült
anyagról, kijelentve, hogy a stábok tagjai könnyen nyitnak bármilyen irányba, és „bármilyen stílus-
ban képesek alkotni”.
Moebius-Gir-Giraud, a film tervező grafikusa 1938-ban született, tizenhat éves korától alkalma-
zott művészetet tanult, 1956-tól kezdve részt vett számos vadnyugati témájú képregény rajzó lásá-
ban, de egyik illusztrátora volt az Hachette kiadó A civilizációk története című több kötetes enciklo-
pédiájának. Moebius néven többek között a híres Arzach szöveg nélküli kalandsorozatát rajzolta,
majd Dionnet, Druillet és Farkas társaságában alapítója volt a világ legszínvonalasabb
képregénymagazinjának, a Métal Hurlant-nak, amelynek lapjain ma is megjelennek képregényei.
Moebius óriási hatást gyakorolt a fiatal rajzolókra, szemléletét, rajzainak világát, sajátos technikáját
igen sokan követik
Azt hisszük, hogy A jövő csapdáihoz készített vázlatai jól kiegészítik a Galaktika francia külön-
számát, és köszönjük a Pannónia Filmstúdiónak, hogy ezeknek a rajzoknak közzétételét engedélyez-
te.
K. P.

Galaktika tudományos-fantasztikus antológia

Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek Szerkesztősége
Budapest XIV., Május 1. út 57-59.
Levélcím: 1392 Budapest, Pf. 277.

HU ISSN 0133-2430

Kozmosz Könyvek, Budapest

Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató
Zrínyi Nyomda (81.1043/1), Budapest, 1981
Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Fazekas László
Szakmailag ellenőrizte: Szentmihályi Szabó Péter
Műszaki vezető: Haás Pál
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Kőfaragó Margit
67 000 példány
Terjedelem: 11,2 (A/5) ív. IF 4298