GALAKTIKA 55

Tudományos-fantasztikus antológia
Czakó Gábor: Eufémia ( R eg én y r é s z l e t ) 3
Cserna József: A nagy vízm 15
Szentiványi Jen : A támaszpont ( R e g én yr és z l et ) 25
Csernai Zoltán: A Kajmán-effektus 56
Sámathy Tamás: Aill és Glinn kalandjai 63
Dévényi Tibor: Utasítás 75
Nemere István: Kett s csapda 77
Németh István: Enyhe léghuzat 81
rincz L László: A púpos 84
Dévényi Tibor: Császárhús 97
ke Péter: Repül a tó... 103
Rónaszegi Miklós: Kamaszkor 113
Kemény Dezs : A harmadik generáció 123
Kötetünk képeir l (K. P.) 127

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter

Illusztrálta Kondor Lajos
© Kucka Péter "editor, 1984

C ZA KÓ G Á B O R

Eufemia
Regényrészlet
A bevásárlás
A közismerten objektív begy zések következtében s dacára a fölélénkült antibükkmakkista
propagandának - a kiskereskedelmi hálózat áruválasztéka halmozottan hátrányos helyzet lett.
Pedig az életszínvonal napról napra emelkedett a reálbérekkel karöltve, és az Illetékes Szervek
olyan messzemen körültekintéssel, amilyen szakadatlanul tör dtek a lakosságellátási
mutatókkal. Hiába jelentek meg különböz lábszámú lovak a kiemelt körzetek határán, hiába
nyerítettek fitymálólag, a dolgozók legszélesebb rétegei megbélyegezték a tejjel-mézzel való
üzérkedést - sorbaállás közben jutott rá idejük b ven. Ehhez a föltételek máskülönben is adottak
voltak. A Város fölött elhelyezett szmogpaplan üvegházhatása kifogástalanul m ködött, és a
várakozás óráira vásárolt sajtótermékek olvasásától számottev en lépést tarthattak azok az
elemek is, akik az ellenség aknamunkájára vizet hajtóan várakoztak amott, egy sarokkal odább, a
trafik el tt, hogy emitt bejuthassanak az élelmiszerüzletbe.
Filléres Izsák energiatermel szakmunkás érett férfiassága tetszett Lüttyöm Zsuzsietta
tanulóleánynak. Utóbbi közölte észrevételét el bbivel. A dolgozó azonban a jelenben nem kívánt
az üzleti élet vérkeringéséb l átkapcsolódni Zsuzsiettáéba. Keresett ugyan ésszer
kompromisszumot, de nem az elérend közös cél vonzáskörében, hanem általánosságban
szentségelt.
- Egyes személyek üzérked célzatú áruhalmozása akadályozza a lakosság mind ütemesebb
ellátását - világította meg a realitások talaját az iskolájából, egyel re bizonyítvány nélkül,
kifejl dött fiatal. Kivonta kezét Izsák ritkuló fürtjeib l, és visszalapozott az Igazmondó
rejtvényoldaláról a közéleti hírekhez.
„Törvényerej rendelet a lakosság jó ellátását károsan érint egyes cselekedetek megel zésére
és leküzdésére vonatkozó intézkedésekr l."
- Olvassa, kedves - búgta galambosan, miközben súlypontját az Izsák mentén elhelyezked
járóvégtagján nyomatékosította. A dolgozó tehát(?) olvasott.
- A lakosság élelmiszertermékekkel való jó ellátásának biztosítása, a legfejlettebb erkölcsiség
és méltányosság szabályainak tiszteletben tartása céljából, s tekintetbe véve nagyszámú
honpolgár ama kérését, hogy határozott intézkedések történjenek mindazokkal szemben, akik
mez gazdasági termékeknek a közvagyonból való eltulajdonítása, megsemmisítése vagy
megrongálása útján, illetve egyes élelmiszertermékeknek a fogyasztási szükségleteken felüli
fölhalmozása útján zavarokat okoznak az áruellátásban,
a Demokráciaelosztó elrendeli:
1. §. Üzérkedési b ncselekményt képez és 6 hónaptól 5 évig terjed szabadságházzal
büntetend felhalmozás céljából egyhavi családi fogyasztási szükségleteken felüli mennyiségben
étolaj, cukor, liszt, máléliszt, rizs, kávé, vaj, tej, méz, valamint más olyan élelmiszertermékek
vásárlása, amelyek halmozása károsan érinti a többi vásárló érdekeit és a lakosság jó ellátását.
- Hoppá! Megkapták a bükkmakkosok is! - Szihés Dzseki a hátuk mögül (potyán) okult az
Igazmondóból, és menten fölismerte a bölcs jogalkotói szándékot. - Bükkmakk-ból se lehet
egyhavi készletnél többet felhalmozni! A más az csempészárujukra vonatkozik - magyarázta a
nehezebb fölfogásúaknak. Jobban gy lölte a bükkmakkosokat Timur Lenkénél. A népszer
parancsnok kenyeres társa volt - noha a másik oldalról -, viszont ez az újfajta gengszterizmus a
kenyerére tört, súgta jófajta eufém ösztöne.
Filléres Izsák tovább olvasott:
2. §. Azok a személyek, akik az 1. §-ban el irányzott élelmiszertermékekb l készletekkel
rendelkeznek, kötelesek a jelen törvényerej rendelet id pontjától számítva 3 napon belül
visszaszolgáltatni a kereskedelmi egységeknek az egyhavi családi fogyasztási szükségleteket
meghaladó termékmennyiséget, s átvenni azok ellenértékét a törvényes fogyasztói áron.
A fölös élelmiszertermék-mennyiségnek a háromnapos határid n belüli vissza nem
szolgáltatása b ncselekményt képez, és az 1. §-ban foglalt büntetéssel sújtandó.
3. §. B ncselekményt képez, és amennyiben a törvény nagyobb büntetést nem ír el , 6 hónaptól
5 évig terjed szabadságházzal büntetend mez gazdasági termékeknek a közvagyonból bármely
formában, a mez l, a szállítóeszközökr l, a tároló- vagy forgalmazóhelyekr l való
eltulajdonítása.
- Aha! - Szihés Dzseki tovább mélyítette jogismeretét. - Tehát magánostól kell lopni, valamint
csépl gépt l, földolgozó üzemekb l, aztán kézi anyagmozgatás esetén a rakodómunkás
markából... Haha! Igy kell, így szabad.
- Miért? - fordult hátra a törvényértelmezésben járatlan Lüttyöm Zsuzsietta.
- Mert szabad, a törvényerej rendelet nem tiltja.
- Nahát! Hogy maga milyen okos! - Elismer mosolyát Szihés Dzseki jól érzékelte a légz géz
mögött.
- Az élet nagy tanítómester.
- Bizony! - csatlakozott hozzá sietve Hajnaly Délutánka facér óvón , nehogy Dzseki
csatlakozzék a fruskához. Napok óta szörny magányérzet marcangolta: amióta szinte válási
ígéretet tett Krudykocsmay Szindbádnak, ám a mohos szoknyapecér elhagyta. Elhagyta, miel tt
egymásra találhattak volna. - Átmeneti korunk teli van átmeneti problémákkal.
- Hogy jön ez ide? - mordult föl összetetten, legalább két értelemben Zsuzsietta.
- Hogyne jöhetne? - kérdezett vissza édes n i logikával az asszony.
 Filléres Izsák nem akart úgy feledésbe merülni, mint a Szó zat. Más tere nem lévén,alámerült,
majd kiemelkedett a rendeletb l:
- 4. §. Az 1., 2. és 3. §-ban el irányzott b ncselekmények tárgyát elkobozzák.
- Ha tudják! - nyegléskedett Dzseki.
5. §. Jelen törvényerej rendelet az el irányzott b ncselekményeket kivonja a Lélektani
Törvény hatálya alól, tehát az eljárás során az ügy nem utalható át a Kriminálpszichiátriai Intézet
hatáskörébe.
- Hoppá! - Dzseki második hoppája nem örömteli értelemben hangzott. Kesergésre azonban
nem maradt id , mert a sor váratlanul meglódult. A lábak eddig csak csosszantak-csusszantak,
mintegy kihasználandó azokat a terecskéket, melyek a sorbaállók közti kapcsolatok szorosabbra
fonódásával keletkeztek. Most hirtelen lépni kezdtek, fütyülve az említett kapcsolatokra.
Megkezd dött a kiszolgálás. És micsoda ütemben! Mintha az eladók nem állottak volna
helyzetük magaslatán, hanem felel tlenül szórták volna az árut.
Hajnaly Délutánka humánusan belékarolt Dzsekibe, mivel érdekei mentén nem csupán a
hamarosan megvásárolható 1 kg cukrot és fél liter tejet tudta a fejlett hiánygazdálkodás jelenlegi
szintjén, hanem az említett férfiút is, kit a sors melléje rendelt. Bizony, szüksége is volt
Délutánkának mind a tíz körmére, hogy megtarthassa Dzsekit, mert fölborult a társadalom rendje.
Tótágast állt az elosztási viszonyok normalitása: áru érkezett az üzletbe! Helyileg pontosan oda,
és nem a televízió ellátási kerekasztalára vagy az Igazmondó piaci rovatába. Ami persze igazán
csodálatos, de nem egészen ugyanez.
ÉS micsoda áru?! Cukor, tej, olaj, méz, rizs, kávé, vaj, máléliszt, minden! És mennyi?! Annyi,
hogy nem fért a bevásárlókosarakba. Nem meglep tehát, hogy ilyen körülmények között minden
emberi kapcsolat elszakadt. Az eddig jámbor sorbaállókból kibúvott az állat, a kapitalista fenevad
- mind egymást tiporta. Zsuzsietta egyenrangúan föllökte Izsákot, és a hasára állva emelt le a
polcról két olajosüveget, Dzseki ugyanígy rugdosta Délutánkát, hogy a liszteszacskókhoz
férk zhessen. Tejt l-mézt l folyt már a Kánaán, mid n a konzerves gondolánál egy termetes
asszonyság ideiglenesen kinyomta Ápisz Tunguz Csongor fél szemét egy kincset ér
szardíniásdobozzal. Odább, a vajhegy tövében oly meghitten irtókázott egy párocska a h láda
letépett díszléceivel, hogy bárki fölületes szemlél házastársaknak vélhette ket.
Hiába buktak el a gyöngék, a tömérdek áruból nekik is jutott. Az üzlet elé kúszván Filléres
Izsák megállapította, hogy majdnem annyi van a szatyrában, mint amennyit az iskolában
szükségletkielégítésb l tanult. Hasonlóképpen értékelte a helyzetet Dzseki, Zsuzsietta és
Délutánka, valamint Ápisz Tunguz Csongor az ideiglenes fél szemével.
Toporogtak, tápászkodtak, toszorogtak, sehogy se lelték meg a haladás irányát.
Visszamenjenek?
Teli szatyorral?
Bízzák a zsákmányt valamelyik legmagasabb erkölcsiség polgártársukra, és forduljanak még
egyet?
- Haha! - kacagott immáron élettapasztaltan Csongor, majd eltántorgott új térlátásának
perspektívája felé.
Hajnaly Délutánka mutatott rá a kibontakozás horizontális vertikumára saját lakürege felé.
- Tegyük le nálam az élelmiszer-féleségeket, és forduljunk még egyet.
Igy történt. Lepakolás után a lakóüregben saját kez leg írt és aláírt rendszergyalázókat
váltottak, hogy kölcsönösen biztosítsák egymást üzleti megbízhatóságuk fel l...
A boltba visszatérve maga a meglepetés fogadta ket. Vaj, liszt, cukor, méz, máléliszt, rizs,
kávé, étolaj, s t zsír meg dobozolt sonka meg csokoládé meg húsos titkárszalonna... Közöttük
nyugodtan szemezget vev k. Egymásba csíptek: nem álmodnak-e?
 Hová lett a Rend ?
A sor?
Filléres Izsák csattanós pofonnal tudakozódott Zsuzsietta ébrenléte fel l, majd visszakérte t le
a fülest önnön kétségei eloszlatása végett, mid n konstatálta, min párbeszédet folytat egy
taknyos kamasz fiú egy tényleges eladóval. Bizony! Nem csupán tíz deka titkárszalonna iránti
kérelmet terjesztett el a kis senki, hanem amid n megkapta, így szólt:
- Köszönöm, de talán... inkább... abból a húsosabból...
És
nem
d lt
össze
a
világ !

A bolt se. Az eladó se vágta kését ideiglenesen a szemérmetlen kis nullába! Fenséges arcát
korlátozott der öntötte el, majd méltóságosan mesett egy másik szeletet - kapaszkodjunk! -
valóban a húsosabból!
Mit volt mit tenni? A kis csapat újból megtöltötte bevásárlókosarait, ki-ki vett ebb l is, abból
is. Zsuzsietta csokoládéra bukkant. Valódi csokoládéra! Sportszeletre! És ha valamihez igazán
mély érzelem f zte ezen a világon, az a Sportszelet volt. Miként állhatott volna ellent?
Aztán fordultak még egyet. Némileg szédelegve, értetlenül ámulva meg rettegve a sarkaikból
kifordult körülményekt l. Legkivált a szétszakadt emberi kapcsolatoktól. Ajaj! A honpolgárok
nemhogy nem fogództak sziklaszilárdan egymás hajába-göncébe, de ütlegek-rúgások-lökések
révén sem juttatták kifejezésre közösségiségüket. Itt-ott méteres rök támadtak az egyedek
között, akik magukra hagyatva verg dtek az elvtelen pacifizmus fert jében. Ha lehet, még jobban
féltek a morális terror szellemét l, mert a gondolák között kísértve csak az szabhatott gátat a
haladó szellem irtókázásnak.
Zsuzsietta szívesen szólt volna egy környezetvédelmistának... De. Csokival a szájában?
Ráadásul azok e fölfordult világban annyira civilekké váltak, hogy a zsenge kisleány
tapasztalatlan szeme nem bírta kiválasztani ket a vásárlók tömegéb l. Tanulta ugyan az
iskolában: „A környezetvédelmista benned van!" Most e táblára írt bölcsességnek nem annyira
vette hasznát hitelesen. Szihés Dzseki más szemmel nézte ket. Az szemével az ilyesmit
pontosan lehetett látni. Látta hát, hogy a környezetvédelmisták is vásárolnak rogyásig; követte
élenjáró példájukat. Egészséges szorongással persze;egyrészt miattuk, másrészt az
elhatalmasodott árukészletben testet öltött fogyasztói társadalom baljós árnyéka miatt, mely jól
világított rá önnön cs djére. Filléres Izsák két malomban rl dött: a kapitalisztikus árub ség
farkastörvényei meg a humánus hiánygazdálkodás báránytörvényei között. Lelki konfliktusát
harácsolással leplezte. Mohón magáévá tett négy zsilettpengét, mintha négy szakálla volna.
Hajnaly Délutánka úgy igyekezett törvénytisztel állampolgárn maradni, hogy a máskülönben
viruló cserekereskedelemre is gondolt. Nem élelmiszer-féleségeket hörcsögölt: samponsziklákkal
és mosópor-fennsíkokkal tarkázott fogkrémhegy magasodott a kosarában. Zsuzsietta bekapott
egy csokit: szájon vágta magát. Kiemelt egy doboz kakaóport: a kezére ütött.
Az ösztönök! Az ösztönök! Hiába, a természet, így a honpolgári természet legy zése is csupán
folyamatában érthet és értend .
Még egyet fordultak.
És még mindig találtak árut! Már nem sokat, de még mindig rengeteget. Már a dolgos
hétköznapokra biztosított felhozatalhoz képest.
 Az emberek tudták, hogy nem jól van ez így, ez a dolog nem jó dolog, ez nem mehet így
tovább - hiába. Már eluralkodott rajtuk a kizárólag mának meg holnapnak élés hamis tudata.
Délutánka levett a polcról egy arckrémet meg két rúzst. Dzseki négy lisztet, Izsák a felét.
Zsuzsietta nem bírt ellenállni egy tavaszról maradt, horpadt nyusziszobornak. Keblére szorította a
torzót, aztán mint a vak, jobbra fordult az ablak felé. Hagyta lecsúszni a szájkend jét, és
beletartotta az arcát a fénybe.
Mert sütött a Nap!
Kerülni kellene a szemétre vetett (okkal) eposzok áltudományos álkozmológiájának
álmisztikáját (baljós égi jelek stb.), de mi a teend , ha azok nem kerülik el a történetet? Mint
például a Nap? És az fenyeget sütése? Az id sebbek közt is akadtak, akik magukról
megfeledkezve belegyalogoltak az ablak melletti fénytócsába. Ök azért egészséges
szorongásuknak és társadalmi motiváltságaiknak helyt adva hamar eltakarodtak, de ez a
gyanútlan és tapasztalatlan kislány tartósan kiadta magát a perverz ultraibolya sugaraknak.
- A Nap! - figyelmeztette jóindulatúan Izsák, nehogy ideiglenessé fajuljon a sütkérezés.
- Ó, a Nap! - reagált sehogy a leányka, akár egy egysejt , aki puszta véletlenségb l kialakult az
sóceánban, és most felel tlenül lubickol az slevesben.
- De a Nap!
- Jaj, a Nap? - Zsuzsietta fölrezzent, magához tért, és fejlett tudatához fordult, segítsen elfojtani
egysejt korának emlékeit. Tudata pedig nem egyszer en fejlett volt, hanem az Anyag
legmagasabbrend en szervezett formája, azé az Anyagé, amely saját formáitól függetlenül bírt és
szokott létezni. - A Nap Naprendszerünk központi égitestje...
Már kés volt. A társadalom jelenlév széles rétegei, egyszer dolgozó egyedek és felel s
személyiségek egyaránt tanúi lettek e magáról megfeledkezésnek. Köztük a kávéhások és vitisek
mind.
Mégse történt semmi. Egyszer en semmi!
Zsuzsietta pánikba esett. Jobban, mint óvodás korában, amikor azt találta mondani a dadusnak
egyszer: Jesszusom! A többiek még jobban. Gyorsan a pénztáros elé löktek mindennem
fizet eszközt, majd elszaladtak. Dzseki szakmai szempontból helytelenítette a futást; fölt en
sérti a kávéhások és vitisek közízlését. Nem tiltakozhatott: az akció kezdetén váltott h tlenségi
nyilatkozat együvé láncolta a dilettánsokkal.
Azonban nem üldözték ket!
Senki!
A környezetvédelmisták és vitisek a vállukat vonogatták, morogtak egymás közt. A lakosság
lélegzetét visszafojtva várt, pisszenés nélkül, csak a lábak neszeztek a kijárati nyílászáró felé
csusszogtukban. Különben csönd volt, csönd, csönd, csönd, amíg ki nem tört a megváltó sikoltás:
- Naaaaaa!
A rend szakembereinek jólesett a bizalom, mégis megvárták, amíg Timur Lenke nikotinbarna
hangja megszólalt a rádiójukban:
- És aztán ?
Erre olyan irtókázás támadt, amilyent még nem látott a m velt világ. A megtévedt nép
elhajigált kosarat, tejet, mézet, fizet eszközt, és darwini rendben kiürítette az üzletet; b séggel
hagyva föladatot az egészségügyi szolgálatnak.
Délutánkáék otthon bezárták a nyílászárót. Élébe tolták az összes mozdítható bútort, majd a
bejelent készülék körül toporogtak. Zsuzsietta fölvette a kagylót. Nem bírta a szája elé tartani,
annyira tele volt fáradtsággal, izgalommal.
- Halló! - biztatta valaki a vonal túlfelér l.
- Ne! Ne így! - sikította Délutánka. Elragadta a kagylót a leánykától, helyére tette, majd
eltakarította a bejárattól a súlyosbító körülményeket. Zsuzsietta b gve kirohant a vécébe. Hogyne
sírt volna a fiatal teremtés, amikor a boltból jövet fölfalt még egy Sportszeletet, így most már
három (!) hiányzott végérvényesen. Boldogan kihányta volna, ha szervezete nem ragaszkodik oly
megrögzötten a zsákmányához.
-Igen, drága, ez az! - Dzseki megölelte, megcsókolta Délutánkát. Könnyezett a szeme. Rég nem
tanúsított ennyire mély érzelmet n nem lény iránt. - Igy kell, így! -A szép kett shöz andalítóan
szörcsögött a radiátor.
Példás rendbe rakták a fölhalmozott áruféleségeket. Lisztet a liszthez, fogkrémet a fogkrémhez.
Megmosakodtak, rendbe szedték ruházatukat, aztán egységesen fölzárkóztak a
bejelent készülékhez, és kórusban, szépen tagolva elmondták, amit kellett. Erre Zsuzsietta is
megnyugodott kissé.
A várakozás hosszú perceiben el bb visszaadták egymásnak a saját kez leg írt és aláírt
rendszergyalázókat. Aztán visszavették. Mélyebben gondolkodtak k már az utca egyszer
gyermekénél! Délutánka nyelte le Dzsekiét, Dzseki Délutánkáét. Filléres Izsáknak egy gyönyör
„mi lett volna, ha" járt az eszében, miközben Zsuzsietta h tlenségi nyilatkozatát fogyasztotta. A
kislány könnyes szemmel viszonozta a megnyilvánulást. Egymás kezéb l ettek, mint négy
galamb !
Boldogan, honpolgári lelkesültséggel fogadták a környezetvédelmistákat. Délutánka tövir l
hegyire beszámolt a történtekr l. Nagyon, de nagyon megdicsérték, nem csupán t,
tettestársainak is b ven jutott a szép szóból. Aztán a fotós m vészien lefényképezte a
ntárgyakat, miel tt az illetékes munkacsoport a szomszéd kerület ABC-áruházába szállította a
leletet, ahol már hosszú sorokban türelmetlenkedtek a jövend harácsolok.
Az elkövet k dalolva szállottak be a szabimobilba.

A gyanúsítottakat a televízió szabiházába szállították a cselekményük súlyos társadalmi

veszélyességében rejl fokozott nevel hatás miatt. Az intézmény szép volt, fejlett és tiszta,
humánus, nem koszos nyitka, mint a Környezetvédelmi Hatóságnál, ahol Dzseki annyi
vakaródzós éjszakát töltött bolhák közé vetve.
Az itteni nyitkákat és köztük a folyosót meleg, kék fény sugározta be. A hiltonos berendezés
megegyezett a kinti lakóüregekével: hever , szék, asztal, bejelent készülék, tévé - eltérésként
csupán a nyíltan elhelyezett rejtett kamera vehet számba. Ennek óriási pedagógiai-pszichológiai
jelent ségét az érti igazán, aki a nagyvilág sodró forgatagában is volt már magányos. Nos, ha a
beutaltat akár az egyes, akár a kettes m sor élvezete közepette effajta hamis tudat kerítette
hatalmába, akkor átválthatott a hármasra, hol is saját magában gyönyörködhetett, amint saját
magában gyönyörködik. S ha He-beg ss S. Samu - véletlenül (!) - elmulasztott egy jó szót szólni
hozzá a világra nyíló elektronikus nyílászáró szerkezetb l, akkor ezt bármikor pótolhatta.
Személyesen. A jó szó pedig aranynál többet ér. Sikerélmény!
Erre ugyan Hajnaly Délutánkáéknak momentán nem annyira volt szükségük. Mindennap
próba! Sminkmesterek, beszédtechnikusok, fodrászok, koreográfusok, rendez k,
kosztümtervez k stb.! Zsuzsiettának hol a bal, hol a jobb szemén kellett szürke-lila-opál
kontakthályogot viselnie - a f rendez -bíró pillanatnyi m vészi ihlete szerint. Filléres Izsáknak
egyszer , vörös loboncot csontkeretes értelmiségi szemüveggel. Délutánkának vámpírfogakat.
Szihés Dzsekin dolgoztak legkeményebben a m szakiak: két, egymást váltó szakember verte
szájba lelkiismeretesen és percnyi pontossággal, hogy mire a próba ideje elérkezik, bambára
dagadjon a képe, és elhitet er vel folyjék a nyála. Aztán a rengeteg tanulás! Thehethségess
Judith forgatókönyvét kellett példamutatóan elsajátítaniuk - a fölsoroltakon kívül még a rendez
ügyész és az ügyvéd támogató közrem ködésével.
 Bizony, nem realizálódott lefele oly könnyen az eredmény. Természetesen nem az
alapkérdésekben csúcsosodott ki a nézeteltérések gerince, hanem inkább stiláris problémák körül
forgott.
Dzseki szerint például a korszer tolvajnyelvben legföljebb az intellektuális b nöz k
használják a „dolgozók életszínvonalának szakadatlan emeléséért vívott széles kör er feszítések
hatékony eredményeit privatizáltam" beismer fordulatot. Az köreiben ehelyett a „fölöztem"
szó használatos.
Thehethségess Judith fiatal vallomásíró önérzetesen kiszállt a m vészi szabadság védelmében.
- Ugyan, b nöz ! Az anyanyelv biztosításának védelme úgy tágabban a m vészet, mint
sz kebben az irodalom hatáskörének fölvállaláskörébe tartozik! - A rendez ügyészhez
föllebbezett: - Jól néznénk ki, ha kecskére bíznánk a kést! - Az bólintott, és itta egyik konyakját a
másik után, gondosan ügyelve a sorrendiségre. Nem is tévesztette el soha.
Lüttyöm Zsuzsietta fiatal volt még, nyitott, így játszin tanult, akár egy szórakoztatóipari kutyus.
A többiek bizony kínlódtak, de összeszorították a fogukat, és így tettek tanúbizonyságot
lankadatlan elkötelezettségükr l. Ez persze megnehezítette a szép, tagolt, nyílt eufém beszédet,
de ne vesszünk el a részletekben. Rajtuk volt a világ szeme, mégse önös érdekb l küzdöttek, hisz
a letartóztatásuk napjától sugárzott híradórészletek jóvoltából máris majd olyan híresek voltak,
mint maga Pudly Mucy vagy Hebeg ss S. Samu, hanem tudták, hogy nekik az egész eufém
népért kell helytállniok.
Helytálltak.
Itt és most.
Ott és akkor.
A tárgyaláson. Vasra verve, szíjpórázon vezették be ket a Nagy Sportcsarnokba. Huszonötezer
válogatott néz ujjongó fujolása, vakuk villogása, filmfölvev k kerregése közepette. A f rendez
bíró kalapácsával morzejeleket adott az operat röknek, a vádlottak integettek, vicsorogtak a
kamerák felé. Zsuzsietta csókot dobott a karzat tinédzseréinek. A vádlott hölgyek Párizsból
hozott ruhakölteményeket viseltek a Nemzeti Múzeum kincstárából kölcsönzött ékszerekkel, a
férfiak szmokingot, egyszer gyémánt nyakkend kkel. A sminkesek tökéletes munkát
végeztek. Szihés Dzseki - f vádlotthoz ill en - szarvakkal jelent meg, valamint kecskebakpata
alakú lakkcip ben. (E kitüntet rangért heves pozícióharc dúlt a vádlottak között az utolsó percig,
végül a tévé f illatmestere vágta el Damoklész tojását: mindegyikre prickolt a kénk -parfümb l.)
A tanúkat a Hulladékgy jt Vállalat Rongyosztályáról öltöztette a tervez . A Csarnokba lépés
el tt mindegyik 2-2 db síró kisgyereket kapott a kellékest l. Hiába no, a haladás dacára az
ilyesmi még mindig hatott bizonyos ökrökre. Hát ha ez kell nekik!
- A Dr. Kanalass sugárúton, ahol lakom, reggelente olyan sorok állnak az üzletek el tt,hogy
alig bírok fölszállni a villamosra, holott ugyanannyian lakunk a környez tömbházakban, mint 5-
6 évvel ezel tt. Csakhogy a so rban á llók zöme nem dolgozó e gyén ! Ugy látszik,
sokaknak nemcsak idejük, de pénzük is van nagy tételekben felvásárolni mindenfélét - vallotta
Termel Mária, s rögtön tisztázta magát az esetleges vádak alól. - Nekem id mb l, de
keresetemb l se futná felhalmozásra.
Még zúgott a taps, amikor nyolc föllobogózott elektromos targonca gördült be a küzd térre a
njelekkel.
Huszonötezer fehérjepogácsához szokott dolgozó torok zúgta:
- Liszt! Vaaaj! Méééz! Teeej! Riiizs! Ééétolaaj! Kaávééé! Maááléééliiiszt!
béressi m helyvezet így vallott:
- Mi, dolgozók és közvetlen termelésirányítók csak a tervmutatók és a nyereség túlteljesítése
arányában jutunk plusz keresethez. A feketéz k viszont meggazdagodnak a köztulajdonnal
kufárkodva, miközben ellátási visszásságokat okoznak a tisztességes polgárok felé. Ez a
gyakorlat a legszigorúbban megengedhetetlen!
Miközben az éljenzés tartott, vetít vásznat bocsátottak le.
Az els képsoron Filléres Izsák hatalmas zsömléket zabált, amelyekb l tenyérnyi sonkák lógtak
kifelé. Söröskorsóból hörbölte hozzá a feketekávét. Aztán Szihés Dzseki hörcsögraktára
következett: roskadó polcok, hatalmas málélisztes láda, melyben könyékig vájkált az elkövet ,
csempearcán pokoli vigyorral. És a csúcs! Hajnaly Délutánka és Lüttyöm Zsuzsietta közös
fürd je úgy tejben-vajban, mint anyaszült pucéron!
Az éber környezetvédelmistáknak nem egy néz t kellett eltávolítaniok a lelátóról - a saját
érdekében.
Többet-jobban Angéla így tanúskodott:
- Mi, munkásn k, akik két váltásban dolgozunk, képtelenek vagyunk két-három órás sorokat
kiállni, így hátrányban vagyunk mindazokkal, akik egész nap üzletr l üzletre, sorból sorba
sorjáznak. Ez súlyos társadalmi igazságtalanság, és mint ilyen, antidemokratikus. Határozott
intézkedésekre van szükség a favorizált egyének ellen, akik kizárólagos okozói jelenlegi átmeneti
nehézségeinknek!
A bizonyítási eljárás ezzel befejezést szenvedett.
Az ügyész vádbeszédéig a hírneves undergrund együttes, a Kánaán biztosította kirobbanó
sikerrel az id t „Itt a liszt, itt a liszt, itt a lisztesvonat" cím , erre az alkalomra komponált
számával. A lelátó rjöngve ropta a sikér-bugit, többen már most, id nap el tt teljesítették
széktörési normájukat.
Az ügyész nem lacafacázott. El adta a súlyosbító körülményeket maradéktalanul. A fokozódó
nemzetközi helyzetet, amely ismét fönnállt, a fegyverkezési versenyt, az elhúzódó kékfoki
válságot, a kiújult port-jampi feszültséggóccal együtt. Nem tartotta véletlennek, hogy a vádlottak
tettük elkövetését a közelg Márkakupak Kongresszus (XXIII.) el készítésének el estéjére
id zítették, és a b ncselekményt éppen három nappal a Talajjavítók Napja el tt realizálták.
Lüttyöm Zsuzsietta erre nagyot sikolytott. Filléres Izsák hörgött a leleplezés súlya alatt, Szihés
Dzseki sátánfeje el rekettyent, s egyik szarvacskája máris porba hullt. Hajnaly Délutánka
leplezetlenül elájult.
A f rendez bíró szünetet rendelt el. Ezalatt a közönség tolongáshoz jutott a büféknél, a világra
nyíló elektronikus nyílászáró készülékek el tt izguló ország izmai föllazulhattak a szünetben
sugárzott tornagyakorlatoktól. Akik eleddig elmulasztották, bejelentették a bejelent hivatalban,
hogy elhatárolják magukat Szihés Dzsekit l és bandájától, így pszichésen is lazíthattak; a
sminkmester pedig visszaragasztotta Dzseki bal szarvát. Mert az esett le. Persze a
sminkmesternek már mindegy volt, haladéktalanul letartóztatást nyert a saját érdekében. Esete
mindazonáltal fényesen bizonyítja, hogy az eufém ember a munkáért magáért dolgozik, nem a
havi kedvezményért vagy félelemb l.
A magas bírói pulpitus el tti függönyt elhúzták a szünet idejére. Láthatóvá váltak a telefonos
kisasszonyok, akik üvegkalickában ülve fogadták és jegyezték el bb a f városi hívásokat, majd a
szünet második felében a vidéki önkritikákat fogadták. Nagy tételekben.
Az ügyvédi véd beszéd a f hangsúlyt a nemzetközi helyzet értékelésében a fejl országok
problémáinak halmozódására tette, nyíltan és bátran bírálva az ügyészt, amiért az a harmadik
világról egyszer en elfeledkezett! Pengefinom szócsata robbant ki a vád és a védelem között.
- Említhettem volna Leshotót és Zambiát! - próbált parírozni az ügyész.
- Elmulasztotta, tanult barátom! - touche-olta az ügyvéd.
- Most pótlom.
Az ügyvéd nem átallotta egy jól irányzott mélyütéssei megrogyasztani ellenfelét.
 - Az egyszeri ember is megpróbálta pótolni az apukáját az anyujánál! - Zengett a kacagás a
társadalom teljes rétegzettségében. Legkiemelked bben az érintettek kacagtak tapasztalataik
birtokában.
- Mit nem tudok pótolni? - értetlenkedett okosan az ügyész, hogy id t nyerjen.
- Arra se tért ki, hogy a tudomány és a béke viszonya jelenkorunk kulcsfontosságú problémája!
Haha!
- Gól! - rikoltották a vádlottak szurkolói elfogultságukban.
- Nem gól! - zúgta a lelátó egységesen egyfel l.
-Goól! - zúgta egységesen másfel l. Hirtelenjében zászlók kerültek el az ügyész (kék) és az
ügyvéd (zöld) öltönyének színe szerint. A lobogók selymével a néz k letörölték könnyeiket, és
fergeteges biztatásba kezdtek. Terítékre kerültek a fizet eszközök, a demográfiai robbanás, a
nyersanyag- és energiagondok; a f rendez bíró hol ide, hol oda jelzett érvényes találatot. Hogy
zengett ilyenkor a másik táborban a boldog, fölszabadult „kurva anyád"! Hiába no, fölütötte fejét
a zsákból az si eufém rákfene, a megosztottság b nös lehelete.
Aztán el jött az ügyvéd a nagyágyúval. Elismerte, hogy védencei valóban három nappal a
Talajjavítók Napja el tt követték el förtelmes tettüket, de azt a vád sem tagadhatja, hogy
ugyanennyivel a Lakáskarbantartási, Kommunális-gazdasági és Közszolgáltatási Dolgozók Napja
után !
- Tehát jól kiválasztották! - vágott közbe az ügyész.
- Igen, mivel éppenséggel elkerülték a kényes napokat!
- Mert derék környezetvédelmistáink ébersége miatt nem sikerült mindkét napon b nözniük! -
fordította vissza a bumerángot az ügyész.
Épít indulatok lobogtak a lelátókon, lankadatlanul dolgoztak a zászlórudak. A házhoz
szállított közéletet élvez k fölugráltak készülékük el l. Világnézetük szerint kék/zöld
textilféleségeket kerestek lakóüregükben, s hamarosan söpr nyélre t zött sálak, ingek, pulóverek
meg ontologiailag bizonytalan rongyféleségek búvtak el a gombaként szaporodó blokkházakból;
fejek követték ket, s hol a feledékeny szurkoló elfeledte bezárni a bejáratot, testek is. A
szomszédsági problémák ekképpeni lerendezésének útját bejárva, a megmaradónak
visszarohantak bejelent készülékükhöz. A telefonos kisasszonyoknak föl kellett függeszteniük a
pörrel kapcsolatos népszavazás lebonyolítását. Visszaalakultak Bejelent hivatallá, lévén a
következ közérdek információk inkább oda-tartozók. Városszerte szirénázó ment autók
szállították a szimpatizátorokat egyik sürg s esett l a másikig.
A békés egymás mellett élés sportos kavalkádja lassan elcsöndesült, és az ügyvéd folytathatta
felel sségteljes munkáját. Összegezte az elhangzottakat. Reális megközelítésében tápot kapott az
árnyalt, önkritikus hangvétel is amellett, hogy továbbra sem abajgatta az ügyészt l való elvtelen
beijedés gondolata. Mintegy levezetésképpen moralizálással gyanúsította meg az ügyészt, amiért
az a vádlottak szinte beismeréséb l bizonyítékot biztosított. Mert cs rjük-csavarjuk, az
szinte szó morális felhangú. Az ügyész védekezett volna, de hangját elnyomta a zöldek kórusa
a lelátóról:
- Aljas, mocskos moralista! Aljas, mocskos moralista!
Hát igen. A kékek kussoltak, makogtak, becsináltak, kiosontak, pad alá bújtak, bükk-makkot
találtak, ropogtattak. Az otthon ül k közül egyre többen terjesztettek el szimpatizátori kezelés
iránti igényt, hogy visszaigazíttassák személyiségüket, mert rádöbbentek, hogy a moralizmus
lehetetlen célkit zés, különösen ha belefészkeli magát az emberbe.
- És a moralizmusnak egyetlen szó hangulatából való kiszimatolása nem maga a mértékét
vesztett moralizmus, tanult barátom? - Az ügyész ily fölényesen tért magához a sokkból.
Ezúttal a zöldek omlottak össze. Bevonták úgy zászlaikat, mint fülüket-farkukat, s tették, amit a
kékek. Vezérük, az ügyvéd azonban nem hagyta cserben sem szurkolóit, sem önmagát. Nem azért
részesítette fels fokú képzettségben a közösség. Virtuóz eleganciával pöccintette vissza a vádat,
megvetvén a végét a vitának.
Kivételes büntetésként halált kért védenceire, és kész.
Na végre! Ismét a vádlottakra irányulhatott a közvetlen demokrácia részeseinek figyelme.
Lehetett ismét sírni. Az érzékenyebbek megereszthették újra könnyeiket, bárhanem iménti
zokogásukhoz képest fordított el jellel. Nem titok persze, ha az ilyenek alkothatnak, legföljebb
törpe kisebbséget. A zöm végre föllélegezhetett, lerázva magáról a moralizmus rémvádjának
igáját. Akik Mihályka, Adél és Zsaklin jóvoltából bükkmakkhoz jutottak, azok rágtak, rágtak, és
fájt a fejük. Nagyon. Ahogy az ember hörg i fájnak heves köhögéskor. Olykor meg is
könnyebbültek, mint amikor a köhögés föltépi végre a slájmot.
Bogár Mihálykát megint kereste néhány eltévedt lövés, de huszonötezer az egyhez volt az
arány, hogy megtalálja.
A vádlottak zavartan tekingettek körbe. A próbákon err l nem annyira volt szó. Zsuzsietta
nercstólájának fedezékéb l puskázott a forgatókönyvb l. Bánta már, hogy meglógott a
Követettelugyanhibákat, de mégismátyás szakközéptechnigimnáziumból. Kés bánat ebadóját
fizetni? Pillanatnyilag távol állt t le.
A f rendez bíró csöndkalapácsával morzekapcsolatot teremtett fölötteseivel, a telefonos
kisasszonyok nem fogadtak több hívást, hanem magukra eresztették a függönyt. Timur Lenke föl
s alá küldözgette a lelátó lépcsein, valamint körbe-körbe a küzd téren munkára, harcra kész
környezetvédelmistáit, hogy lendületben legyenek, mire szükség lesz rájuk. A meger söd
népfrontpolitika szép példájaként a zöldek és a kékek közül egyaránt százak és százak
ajánlkoztak az ítélet végrehajtására: nyakkend ket hurkoltak, deszkákat téptek föl.
- De hát még nincs is ítélet! - kiáltotta három operaházi kórustag kórusban. k bükk-makkot
rágcsáltak, a héjakat maguk elé köpdöstek az Igazmondó címoldalára. Bizony, meglehet s
maradékkal voltak bekapcsolódva az események f áramába.
- Hát aztán?! - rivalltak rájuk azok, akik meg akarták valósítani önmagukat, mert nem
jelenségszinten érdekelte ket a lényeg. Ezek cselekvésre vágytak, az események, a történelem
alkotó részesei kívántak lenni. Elvégre demokratikus joguk volt hozzá, amit meg akartak tölteni
tartalommal. Igényüket a rejtettebb-védettebb helyeken megbúvók nyíltan közölték is a
környezetvédelmistákkal. Azok hevesen üdvözölték a tömegb l jöv kezdeményezést, mire
lassan helyreállt a rend...
Ekkor recsegve-ropogva szétnyílott a Sportcsarnok mennyezete, s a jól végzett épít ipari
munkatevékenység zengzetes gyümölcseként kihullott keretéb l egy csomó ablak. A ment k
nemhiába álltak készenlétben. Mid n hófehér helikoptere leereszkedett a nyíláson, a több kilós
üvegtáblák alá kerültek már hordágyról integettek Neki. És viszonozta! Kihajolt a helikopter
ablakából, és egyik kezében kék, a másikban zöld zászlócskát lengetett.
- Kegyelem! - zúgta különböz el jelekkel a tömeg, az igazságügyi személyzet és a vádlottak.

C SE R N A J Ó Z S E F

A NAGY VIZMÜ
Az óriás, addig elképzelhetetlenül nagy méret alkotmány a Földet összeroppantani látszó
szörnykígyóként húzódott észak-déli irányban, és a tenger felé beleveszett a ritkás ködbe. Két
oldalán szélterel szárnyak meredeztek, és meglep en nagy távolságokon véznának t
állványzatok tartották, amelyek - úgy látszik, a talajviszonyok miatt - itt- ott enyhe hajlásra
kényszerítették a „kígyót", melynek tetején autóút húzódott. A másik irányban, körülbelül
háromszáz méternyire attól a ponttól, ahol éppen egy keleti irányból érkez helikopter
ereszkedett le az autóútra, az építmény valóban véget ért: óriásdaruk tömege ágaskodott, és
munkazaj hallatszott. A helikopter utasa kiszállt, végignézett az úton mindkét irányban, majd
visszaszállt a gépébe, és a munkahely felé kis távolságba repült, ahol az építmény enyhén
kanyarodott. Itt az úttest mellett leereszkedett, kis id múltán felemelkedett, leszállt az útra,
kilépett a gépb l, és állát a kezébe hajtva, elrévedez tekintettel, mozdulatlanul állt. Arra riadt fel,
hogy a tenger fel l zajtalanul érkezett és leszállt helikopterb l kilép két egyenruhás alak
géppisztolyt szegezve igazolást követel t le. A zsebéb l el húzott füzetkét átadta a hozzá
közelebb álló fiatal férfinak. Ez belenézett, majd szinte riadt csodálkozással kihúzta magát, és
félrehárítva ugyancsak fiatal n kollégájának fegyverét, tisztelegve bocsánatot kért. Az „idegen"
bólintott, majd azt mondta, hogy jól végzik kötelességüket, és kérte, hogy a fiatalember mutassa
be t az ifjú hölgynek, aki k vé meredve nézte-hallotta a jelenetet. A katona megjegyzésére, hogy
mégiscsak be kell menni a központba, a vendég azt mondta, hogy ez természetes, is oda
igyekszik. Már indultak is a járm veik felé, amikor mindhárman hirtelen megálltak, és a
munkahely felé figyeltek, ahonnan szokatlan, zavaros moraj hallatszott. A munka szokott zaja
elnémult, helyette tompa dörrenések és tömegáradat ordítása zúgott mind er sebben. Látni is
lehetett, amint jobb fel l emberözön önti el a terepet, fegyverropogás is hallatszott, de a roham
kis megtorpanás után elsöpörve minden akadályt, elérte a munkaterület minden pontját, az
épületeket is, ahonnan furcsa billegéssel felszállt egy helikopter, és „sántikálva" elrepült Ulmyng
felé. Néhány pillanat múlva a gigászi építmény eleje úgy ötvenméteres szakaszon megingott és
lerogyott, óriási porfelh t kavarva, a hatalmas robbanás döreje is szinte ellökte ket. A vendég
ekkor mintha meg rült volna.
- El innen, de azonnal! - ordította szinte már nem is emberi hangon, és amikor a két riadt fiatal
nem mozdult, lökdösni kezdte ket. Ett l és az üvöltést l megrémülten rohanvást beugrottak a
gépekbe, és indítottak. A riadt kavarodásban végül is az „idegen" került a lány mellé ennek
gépébe, a katona pedig amazéba... Szinte ugyanabban a pillanatban kibillent alóluk az úttest, és
néhány tétova rándulás után keleti irányban led lt az egész szerkezet, és fülsiketít robajjal
zuhant a zsombékos talajra. Óriási szerencséjük volt, hogy a légörvény nem rántotta le és a
felcsapódó szélterel szárny nem sodorta el gépestül ket... Biztonságos magasságban aztán az
„idegen" a felemelt két keze rázásával mintha azt mondta volna: „látjátok, ostobák?"... majd déli
irányba repülve elt ntek...

Részletek a NAGY KONTINENTÁLIS VlZMÜ F bírósága el tt folyó Brook kontra Meister

kölcsönvádas per 2. tárgyalásának jegyz könyvéb l: „...A F bíróság Elnöke elrendeli az els
tárgyalás jegyz könyvének ismertetését, pontosabban annak az ügy menetére kiható legfontosabb
elemeit. Ezek szerint egyrészr l Fred Brook, a M igazgató f mérnökének helyettese, másrészr l
Alonsó Meister, a M m veleti f mérnöke kölcsönösen vádolják egymást a M G/62./8
szakasza pusztulásának okozásával. A bíróság döntése szerint bármely kedvezés látszatának
elkerülése végett a peres feleket bet rend szerinti sorrendben hallgatja meg, így els nek Brook
szólalt meg. Az elnök felszólítására, hogy mire alapozza vádaskodását, elmondta, hogy a
munkahelyi rohamot és pusztítást megel en járt a Nagy Munkásszervezet vezet ségénél, mivel
már több ízben is nyugtalanító híreket kapott a munkások közötti anarchisztikus jelleg
megmozdulásokról, és neki, mint a M védelmi és rendfenntartó szervezete vezet jének,
pontosabb értesülésekre volt szüksége. A vezet ségben tájékoztatták, hogy számukra is aggályos
a helyzet, mert nagy számban olyan munkások is vannak a térségben, akik nem tartoznak a
szervezethez, s így nincs sok lehet ségük felügyelni és hatni rájuk. Miel tt eljött volna t lük,
közölték vele, hogy Meister külföldi tartózkodásáról hazatér ben betér hozzájuk, aminek nagyon
örülnek, mert nagyon népszer , és már több ízben is sikeresen közvetített az ellentétes nézetek
között. Nemsokára ott is lesz... A munkahely felé haladtában látott is egyes gyanús csoportokat,
ezért odaérkezte után azonnal jelentést tett a központnak, és intézkedett nagyobb számú rség
odaindításáról. Erre várva néhány utasítást adott a munka végzését illet en, amikor elszabadult a
pokol, a roham elsöpörte a kisszámú rséget, és rombolni kezdett. Ö is csak alig tudta
megmenteni a b rét, helikoptere szerencsére az egyik épület mögött látszólag épségben maradt, s
így bár sebesülten, de el tudott menekülni. Az egyik karját - mutatta - még akkor is felkötve
hordta. A géppel azonban mégsem volt minden rendben, mert billegett, és nehezen tudta csak
kormányozni. A M munkahelyi végének felrobbantását már nem látta, err l és a G/26./8.
szakasz pusztulásáról néhány perccel a központba érkezése után az a két r tett jelentést, aki
Meistert a Központi Bizottsághoz kísérte. Azonnal is odasietett, hogy jelentést tegyen. Meister
akkor beszélte el a történteket, megegyez n a két r el adásával... Arra a kérdésre, hogy lát-e
összefüggést a két építményszakasz pusztulása között, Meister feltétlen igennel válaszolt, és mint
okozóra rá, Brookra mutatott, ugyanis - mint mondta - az ok építésszerkezeti hiba volt, amiért
neki kell felelnie. A dolgot azonban ott és akkor nem lehet érdemben megtárgyalni, csak
szakfórum el tt. Ö - Brook - sóbálvánnyá meredve állt ott, és a bizottság felszólítására, hogy a
legerélyesebb vizsgálatot azonnal indítsa meg, csak egy görcsös nyelés után tudta válaszolni,
hogy természetesen... A közben felkészült rcsapattal rögtön el is indult a maga hibás gépe
helyett az egyik szemtanú és jelentéstev rnek, Clara Bertoni tizedesnek helikopterén. Az
elpusztult munkaterület szörny látványt nyújtott. Az igazgatási barakk roncsai közül még lángok
csaptak ki, és füst szivárgott, az óriási béna gépek egy hirtelen elpusztult slénycsorda
temet jének kísérteties képét idézték fel.
Ö az egész terület átvizsgálására adott parancsa után helyettesével el ször a M romjait vette
közelebbr l szemügyre. Felt nt neki, hogy a robbantások helyének közvetlen közelében,
valószín leg a robbanóanyag egyik hatásaképpen, sajátos, piros elszínez dés volt látható.
Nemsokára jelentették neki a terület átvizsgálásának eredményét: az egész terület teljesen kihalt
volt, él személyt nem találtak. Nyolc holttest hevert a nyílt terepen, három r és öt »civil«; hogy
az összed lt és még ég épületek és a M romjai alatt van-e még valaki, egyel re nem tudták
megállapítani... Hogy a tizenkét f nyi rség többi tagja, a hivatali személyzet és a munkások
hová t ntek, nem tudni; lehet, hogy ijedtükben világgá szaladtak, vagy a támadók magukkal
hurcolták ket... Ö a halottakat megnézte, katonáit felismerte és azonosította, a másik öt közül
kett t felismerni vélt, szerinte a Szervezet vezet i közé tartoztak, és pedig olyanok, akiknek
felfogásával Meisteré nem volt ellentétes... Azonnal helikoptert küldött a Szervezetbe, a
vezet ségb l tagokat kért odajönni, ami meg is történt: az odahívottak igazolták feltevését,
felismerték és azonosították vezet ségben társaikat... Ezután a G/62./8. szakaszt tekintette meg,
ahol is a pusztulásnak hasonló riasztó képét látta, mint a munkahelyen. Kiszállt a gépb l, közelr l
megszemlélte a roncsokat, és nagy megdöbbenésére ott, ahol egyes tartóelemek görbültségéb l-
töréséb l robbantásra lehetett következtetni, megtalálta annak ugyanolyan piros szín nyomait,
mint a munkahelyen... Teljes zavarodottságban érkezett haza, minden összekavarodott a fejében,
kezdve Meister különös megjelenését l és érthetetlen vádaskodásától a nap többi eseményén át a
sáros cip jéig és térdig vizes ruhájáig, amit a roncsokhoz való gyaloglásával szerzett a
zsombékos, pocsolyás réten. Jelentést kell tennie, és bármennyire viszolygott is a gondolattól,
hogy Meistert, a f nökét, a M koncepciójának megalkotóját és megalkotásának legf bb
munkását, akivel az építkezés kezdete óta a legszorosabban és mondhatni barátságban
ködött együtt, belecitálja egy ilyen szörny és sötét ügybe, végül is nem tehet mást. A
jelentést megírja, és átadásakor kéri a Bizottságot, hogy az ügyet késedelem nélkül tegye át a
bírósághoz, lehet leg azonnali vizsgálatmegindítási javaslattal, ami az esetet követ harmadik
napon - közben két munkaszünetes nap volt - meg is történt."
Idézetek a helyszíni szemle jegyz könyvéb l:
„A helyszínel bizottság, amelynek tagjai között ott volt Meister vezet f mérnök, Brook
mérnök, valamint az a két rkatona, akik a M -szakasz pusztulásának tanúi voltak, el ször a
munkaterületre ment. Ott Brook parancsnok helyettese jelentette az elmúlt pár nap eseményeit,
közöttük azt, hogy a két szervezetvezet holttestét a Szervezet elszállíttatta. Nevük hallatára a
nézel Meister hirtelen odafordult, és izgatottan kérdezte, hogy kik voltak. A megismételt
nevek hallatán két kezét az arcára csapta, és kínos hangon felkiáltott: »Úristen! a legjobb
barátaim!« Majd akadozva magyarázta a rácsodálkozóknak, hogy pár perccel a Szervezetb l való
eljövetele el tt még beszélt velük. A döbbenet sz ntével megnézték a robbantás helyét, ahol a
némileg magához tért Meister keresgélni látszott. A parancsnokhelyettes kérdésére, hogy mit
keres, azt felelte, hogy hátha lelne valami robbanószer-potyadékot. A helyettes erre megemlítette,
hogy múltkor mintha Brook talált volna valami olyasmit. Meister erre t kérdezte meg, s azt a
választ kapta, hogy valóban talált egy furcsa fémdarabkaszer valamit, de nem sokat tör dött
vele, sokkal izgatottabb volt az események miatt... Ezután a másik led lt M -szakaszhoz mentek,
ahol a két katona bizonytalankodása után Brook határozott vezetésével átcaplattak a vizes-sáros
mez n, és hamarosan rátaláltak a robbantásgyanús helyre. Ott a betonalapzatból mintegy
arasznyira kiálló szerkezetrész piroslott, fölötte másfél méternyire meredezett a túloldalra d lt
szerkezetb l kiálló állványrész, szintén pirosan. Meister nagyon különösnek találta az egészet, de
csupán annyit jegyzett meg: láthatják, hogy az egész óriási szerkezettömb a túloldalra d lt, a
robbantás pedig ezen az oldalon volt... a másik pedig az, hogy a robbanóanyag által hagyott
elszínez dés itt sokkal élénkebb, mint a munkahelyen, másrészt ott olyan, mintha ecsettel kenték
volna oda. Zsebkésével le is kapart bel le egy papírdarabkára, majd miután visszamentek a
munkahelyre, ahol a »hivatalos« helikopterek vártak rájuk, az ottani robbantás elszínez déséb l
is vett mintát. Visszatér ben Meister véletlenül megint az rlány tizedes gépére került..."
Részletek a bizonyítási eljárás folyamán elhangzottakból:
„Brooknak azon véleményére, hogy a tények és bizonyítékok nem engedik meg annak
feltételezését, miszerint Meisternek nincsen szerepe, úgylehet dönt szerepe a M /62./8.
szakaszának pusztulásában, s t gyanúba fogható a munkahelyi pusztítás szervezését illet en is,
Meister úgy nyilatkozott, hogy a felsorolt dokumentumokat nem tagadta, s t közöttük van
olyan, amelyr l ha nem közli, ma sem tudnának, mint például a rombolásnál elesett két
szervezetvezet vel való kapcsolata. Mindez azonban csalóka látszat, a valóságot a beidézett
tanúk vallomása fel fogja deríteni. Els nek az t »tetten ér « két rt kéri meghallgatni, és azt,
hogy is tehessen kérdéseket. A két rkatona elmondta, hogy a kérdéses napon mint soros
rszem már többször is végigpásztázták a szakaszukat, és éppen déli irányban haladtak, amikor a
központi radartól értesítést és utasítást kaptak, hogy kelet fel l ismeretlen helikopter közeledik a
munkahely felé, tartóztassák fel. Erre rögtön megfordultak, és északnak indultak. Meister
kérdésére, hogy mikor volt ez, azt mondották, hogy pontosan 11 óra 15 perckor; 11 óra 21
perckor pillantották meg a jelzett gépet, amint kelet fel l közeledve éppen landolt a M tetején,
az úton. Azért jegyezték meg az id pontot, mert pontos jelentést akartak tenni. A továbbiakban
aztán már nem nézték az id t, annyira izgatta ket a feladat és a felel sség. Látták, amint az utas
kilépett az útra, körülnézett, újból felült, továbbrepült a kés bb leomlott szakasz felé, ott a M
jobb oldalán lemerült, és nem látták, mert az építmény takarta, majd ismét felemelkedett, leszállt
az útra, az utas kilépett, és mozdulatlanul állt a gépe mellett, de k már akkor ott is voltak és
igazoltatták. Meisternek arra a kérdésére, hogy ha nem nézték is az id t, talán mégis mondhatnak
valamit arról, hogy mennyi id alatt tették meg ezt az utat, a szakaszvezet r azt felelte, hogy
azért valami támpontot adhat, és említette azt az útszakaszjelz számot, amit Meister gépének
megpillantásakor észrevett, és amire emlékezett - ezt meg is mondta -, és amit összevetve az
igazoltatás helyének számával, a távolság és gépük sebességének ismeretében ezt az id t
körülbelül négy percnek ítéli.
Brook ekkor közbeszólt, hogy miként lehet az, hiszen ekkora távolság megtételére az rjárati
helikoptereknek legalább hat perc kell. Igen, válaszolt a katona, de az idegen gép
megpillantásakor a szokott rjárati sebességet a gyorsabb fokozatra váltotta át, hogy hamarabb
odaérjen.
Meister itt elnevette magát, és azt mondta, hogy Brook nagy buzgalmában képtelenséget
mondott, mert ha az rök 11.25 helyett két perccel kés bb érkeztek volna oda, most nem ülnének
itt, mert az éppen akkor leomló óriás M magával sodorta volna és maga alá temette volna ket...
Lássuk tehát, mondta, hogy az így maradt és gyanús négy percben felrobbanthattam-e a G/62./8.
szakaszt, amivel Brook kollégám szerint vádolható vagyok. Tehát ez id alatt én kiléptem a
gépemb l, körülvizsgálódtam, majd visszaszálltam és elrepültem a »tetthelyig«, ott elt ntem a
mögött, egy id múlva felbukkantam, leszálltam gépemmel az útra, kiléptem, és ott
ácsorogtam az rök odaérkezéséig. Elt nésem és újbóli felt nésem között - ha én voltam a
robbantó - leszálltam a talajig, átmentem az építmény alatt a másik oldalra a bozótos, sáros
talajon, elhelyeztem az id zített robbanószerkezetet, visszaverg dtem a gépemhez, beszálltam,
felemelkedtem; Mindez teljesíthet , ha nem vagyok emberfeletti csodalény? Bizonyára nem! De
komolyabb bizonyítékokat mutatok. Mi késztethetett engem arra, hogy a robbanás pillanatáig ott
téblábolva kockára tegyem a magam és a két fiatal katona életét? Hiszen a csodával határos
módon menekültünk csak meg. Ez azonban csak pszichológiai érvelés, van tárgyiasabb is.
Megkérdezem Clara Bertoni rtizedest: amikor a MÜ-szakaszról elmenekültünk, és zavarunkban
összekeveredve én az ön gépére kerültem, besároztam a cip mmel-ruhámmal azt? - Nem,
dehogy! - volt a válasz. - És azt is megkérdezem - folytatta Meister -, hogy amikor még aznap ön
a munkahelyr l visszahozta Brook f mérnök urat, és odament megvizsgálni a leomlott MU-
szakaszt, a gépbe visszatérésekor nem sározta be azt? - Jaj, de még mennyire, mérges is voltam
miatta, annyit kellett tisztogatnom utána! - felelte a lány. - Voilá - mondta Meister -, tehát nem
én jártam a robbantás helyén!... Különben is kétségbe vonom, hogy ott valóban robbantás történt
volna. - Ismét az rkatonák felé fordult és megkérdezte, hogy a M -szakasz led lése el tt
hallottak-e robbanás zajt. A tagadó válasz után folytatta: - Elképzelhet -e, hogy amikor a
munkahelyi robbanás zaja szinte mellbe vágta ket, akkor a közvetlen lábuk alatt néhány
másodperc múltán bekövetkez robbanás zaját nem hallották, holott annak eredménye nem volt
kisebb az el énél? Ha most erre valaki azt mondaná, nem lehetetlen, hogy a menekülés
izgalmában nem figyeltünk, és most emlékezetünkben összekeverednek a különböz
benyomások, ennek az ellenkez jét most már semmivel sem tudnám bizonyítani. Azonban
szolgálhatok egy súlyos, kézzelfogható, azaz - bocsánatot kérek a szójátékért - kézzel nem
fogható tárgyi bizonyítékkal. A tanúként jelenlev , a helyszíni szemlén részt vett bizottsági
tagoktól kérdezem: emlékeznek-e arra a bozontos nagy tüskebokorra, amely a „robbanástól"
elgörbült, piros vég roncsvasak közvetlen közelében állt, és amelyre Brook f mérnök úr külön
felhívta a figyelmüket, mondván, kerüljék ki, mert az el ottjártakor az a ruháját er sen
megtépte? Igen? Nos, miel tt ezt pontosabban megvizsgálnánk, arra szeretném önöket
emlékeztetni, hogy ott mindjárt mondtam, gyanús nekem ez a robbanás, hogy lehet az, ha egy
ilyen óriási építmény lábazatának nyugati oldalát felrobbantják, az építmény kelet felé d l el?
Önök közül valaki azt felelte, talán a robbanás óriási lökése dobta arra, mire én vállat vontam, és
azt mondtam, nincs kizárva. De akkor fel kell tenni azt a kérdést, hogy ha annak a robbanásnak
ily szörny nyomása volt, hogyan lehet, hogy a közvetlen közelben álló nagy tüskebokor
épségben megúszta? Nem azt hinnénk, hogy tövestül kitépte, ízekre tépte, de legalábbis elfektette
volna? Uraim, ez a csoda határos Mózes ég csipkebokrával, én azonban csodákban nem hiszek!
Azt hiszem, hogy a robbantás gyanúja alól fel kell hogy mentsenek. Ami pedig a
lázadásszervezés ügyét illeti, kérem a Szervezet tanúként megjelent vezet inek meghallgatását. -
Az elnök felszólítására jelentkezett Jan van Doereng bizottsági tag, aki elmondotta, hogy Meister
mérnököt érkezése után azonnal tájékoztatták az aggasztó helyzetr l. Meister ekkor megkérte
t és két másik, vele azonos nézetet valló vezet ségi tagot, hogy azonnal menjenek le a
mozgolódó, elégedetlenked tömeghez, és kíséreljék meg csillapítani a hangulatot és
megakadályozni az esetleges meggondolatlan cselekedeteket. és még két bizottsági tag rögtön
eleget is tettek a felszólításnak, de már elkéstek. A lázas, felzaklatott tömeggel nem bírtak, voltak
ugyan, akik hajlani látszottak a jó szóra, de néhány különösen agresszív „ellendrukker"
kiabálásától megfélemlítve végül is a többiekkel tartottak. A leger szakosabb uszítóra azért is
emlékezik különösen, mert ket is megfenyegette. Nem tehettek mást, a megindult tömeg elé
állva és el ttük hátrálva megpróbálták visszatartani ket. a hátrálás közben elbotlott, elesett, és
még örült, hogy oldalt valahogy ki tudott kecmeregni, és nem taposták el. Közben lövéseket
hallott, és tudta, hogy már minden hiába, igyekezett elmenekülni. El leg még látta, hogy az
ket is fenyeget lázító néhány társával egyenesen a MÜ építkezése felé fut, ahonnan az ott
dolgozók mindenfelé menekülnek. Akkor tudta meg társai elestét, amikor a Szervezetb l
kimentek a helyszínre azonosítani ket. csak annyit mondhat, hogy a támadó tömegnél nem
volt l fegyver.
Társai halálát az rség lövései okozták, és hátulról l tték le ket. Ez bizonyítja, hogy az utolsó
percig, haláluk pillanatáig igyekeztek feltartani a tömeget... Néhány pillanatnyi döbbent csend
után Meister, le sem törölve az arcán legördül könnycseppet, ezt mondta: - Azt hiszem, az én
ügyem tisztázódott. Amikor a Központi Bizottság el tt beszámoltam - tanúként! - a M -szakasz
pusztulásáról, azzal vádoltam meg Brook f mérnököt, hogy a pusztulást el idéz építési hibákért
a felel s. Ma már azonban többet kellene mondanom, de mert - amint akkor is kifejtettem - az
ügyet érdemben csak szakmai szakért k bevonásával lehet tisztázni, itt és most többet nem
szólhatok..." Ezzel az els tárgyalás véget ért.
A második tárgyalás jegyz könyve alapján:
„Az els nek felszólaló Meister emlékeztetett arra, hogy az els tárgyalás részér l azzal zárult,
hogy szakmai szakért k bevonását kérte. Ez meg is történt, de miel tt az általa emelt vád érdemi
vizsgálatát megkezdenék, vissza kell térni egy ki nem tárgyalt motívumra, amely úgylehet a per
kimenetele szempontjából dönt lehet. Ez pedig az a piros elszínez dés, amit az elpusztult
G/62./8. szakasz állványzat roncsán Brook f mérnök kollégám fedezett fel. A dolog azért
rejtélyes, mert - amint az az els tárgyalási napon kiderült - robbanásról ott, azon a helyen szó
sem lehetett. A probléma tisztázásának megkísérlésére kéri Clara Bertoni rtizedes
meghallgatását. Arra a kérdésére, hogy amikor a rombolás napján Brook f mérnök urat
visszavitte a központba - és sáros lett a gépe -, a f mérnök úr hol és mikor hagyta el a gépet, a
tizedes azt felelte, hogy a III. számú raktár el tt úgy délután fél öt után, pedig hazavitte a gépet
a hangárba. Ezután a jelenlev Jan Haagen raktárvezet t kérte a bíróság elé Meister, és azt
kérdezte t le, hogy a rombolás napján, a munkaid vége felé járt-e a raktárban Brook f mérnök
úr, az igenl válaszra Meister arra kérte, mondja el, mi történt akkor. A raktáros elmondta, hogy a
mérnök úr véleményt kért t le egy, a zsebéb l el kotort darabka, fém jelleg dologról.
elmondta, hogy a dolgot ismeri, újfajta robbantószer, náluk nem használatos. Különös
tulajdonsága, hogy sem ütésre, sem gyújtásra nem robban, hanem csakis egy id zíthet mini
mágneses szerkezet bekapcsolása után, amit a robbanóanyag mennyisége szerint, kell számmal
mellécsomagolva szállítanak. Az is jellemz , hogy a robbanás után piros elszínez dés marad a
helyén. Ha meggyújtják, hasonló módon más robbanószerekhez, csendesen, színtelen lánggal
elég, és s , piros, kocsonyaszer massza marad utána... A f mérnök úr megköszönte a
felvilágosítást, és elment. Arra a kérdésre, hogy mi lett a fémdarabkával, azt felelte, nem tudja,
nála nem maradt. Ezután ismét az rtizedeshez fordult Meister, és azt kérdezte, mikor tapasztalta
ismét a gép beszennyez dését, a lány azt felelte, hogy a helyszíni szemle után, amikor is éppen
t, Meister f mérnök urat vitte vissza a központba... A teremben itt-ott kuncogás hallatszott, és
Meister is mosolyogva bólintott, persze, persze, mondta, de azután komolyra fordítva a szót, azt
mondta a lánynak, gondolja meg, mit beszél, a hamis tanúzást szigorúan büntetik! A tanú riadtan,
tanácstalanul nézett körül, mint aki nem érti a dolgot. Ekkor szólásra jelentkezett Jan Prlsky
rszakaszvezet , mondván, hogy tud valami közelebbit mondani a kérdésr l. El adta, hogy a
tanúval kettesben k voltak a pusztulás napján a soros jár r, és k kísérték be a központba
Meister f mérnök urat. Megérkezés után azonnal a parancsnokságra ment jelentést tenni, és
amikor visszament, mondták neki, hogy Brook f mérnök néhány perccel el bb elrepült a tanúval
együtt. Másnap munkaszünet volt, de a harmadik, ugyancsak munkaszünetes napon ismét
beosztották jár rszolgálatra, ezúttal egy másik bajtársával. Amikor reggel a hangárba ment a
gépért, meghökkenve látta, hogy az mennyire bemocskolódott. Nemcsak belül, de oldalról és
alulról is csupa sár volt, mintha sáros talajra szállt volna le, és piros pettyes, elkent foltok is
voltak rajta. Odahívta az éppen akkor beérkezett ügyeletes hangármester-helyettest, aki szintén
megdöbbenve nézte az ott ugyancsak szokatlan jelenséget, és azt mondta, hogy el napon
másik társa tartott ügyeletet aki viszont most nincs benn. Megígérte, hogy rendbe téteti a gépet,
mire bosszúsan, társával másik gépen elindult a rutin-jár rszolgálatra. Munkájuk végeztével
megnézte a gépét, megtisztították, de a takarítók szerint különösen nehéz volt a piros
szennyez déseket eltávolítani, többféle oldószerrel kellett próbálkozniuk... Ezután Karel
Bergson, a M f vegyésze vallotta, hogy a Meister f mérnökt l vizsgálatra kapott két porszer
anyagot megvizsgálta, és megállapította, hogy mind a kett ugyanannak az újabb
robbanóanyagnak a maradványa, a halványabb a szabad leveg és a napfény hatására fakult meg,
a másik a hozzákevert oldó-hígító szer hatására meg rizte a színét. az oldószert is meg akarta
nevezni, de a f mérnök úr azt már feleslegesnek tartotta. A következ tanú az a hangár-mester
helyettes volt, aki az els munkaszünetes napon volt szolgálatban. Arra a kérdésre, hogy mit tud
mondani arról, mi történt a XII. számú helikopterrel, elmondta, hogy kevéssel munkaidejének
vége el tt az rség parancsnoka, Brook f mérnök kikérte a gépet, és az mondta, hogy rövid
vizsgálatra megy, felesleges beírni a naplóba. Munkája végeztével a hangárügyeletet átadta
Petersen rnek, és közölte vele, hogy a parancsnok a Xll-es géppel kinn van, majd hazament. A
következ tanú Petersen rkatona volt. Vallomása szerint már majdnem teljesen besötétedett,
amikor a parancsnok visszaérkezett, és utasította t, hogy a gépet vigye be a helyére. Arra a
kérdésre, nem tapasztalt-e valami különöset azon, azt felelte, hogy már szinte teljes volt a
sötétség, és nem is figyelt nagyon, különben is illetlennek tartotta volna a parancsnok dolgába
ütni az orrát...
Meister ekkor a halotthalvány Brookhoz fordult, és megkérdezte: az elhangzott tanúvallomások
után tagadja-e, hogy t, Meistert el re tudatosan szerkesztett hamis látszattény alapján igyekezett
a MÜ-szakasz felrobbantásának gyanújába keverni? A válasz késett, amit talán az is okozott,
hogy a tanúk közül egy egyenruhás fiatal n összeesett, és ki kellett vinni, mire Meister újból
megszólalt, és azt mondta, hogy itt most nem is a válasz a fontos, sokkal inkább annak a
felderítése, mi oka lehetett Brooknak arra, hogy ezt a különös és érthetetlen tettet elkövesse.
Talán némi magyarázatra lelhetünk - mondta -, ha rátérünk annak a vádnak a vizsgálatára,
amelyet én emeltem, ti. építési hibák miatt felel s a M -szakasz romlásáért. Ennek
megokolásáért azonban kénytelen vagyok távolabbra visszanyúlni, bár amivel kezdem, itt
mindenki el tt ismert.
Már hosszú id óta szorongatja az emberiséget az édesvízhiány és vele kapcsolatosan a
term területek fogyása, elsivatagosodása. Ugyanakkor a Déli-sarkon annyira felszaporodott a
jégtömeg, hogy közismert adatok szerint, ha ez egyszerre elolvadna, a tengerek és óceánok
vízszintje mintegy húsz centiméterrel magasabb lenne. Ott van tehát a Föld kimeríthetetlen
vízkészlete. Hogyan lehetne ebb l a szomjas területekre juttatni szükséges vagy jelent s
mennyiséget? A többféle tervezet között olyan is volt, hogy a leszakadó jéghegyeket búvárok a
víz alatt áthúzott óriási m anyag zacskóba „csomagolják", és ezt az ínséges vidékekre
elvontatják. Végül is a Brookkal együtt kidolgozott tervünket fogadták el, az emberiségnek
minden eddigi létesítményét meghaladó Nagy Kontinentális Vízm megépítésére. Ennek a
lényege az, hogy nagy magasságban a jégmez re telepített, viszonylag alacsony, óriási méret
szigetel fólia borítás alatt minden lehetséges h termel eszköz felhasználásával olyan meleg
légkört létesítünk, hogy a jég olvadásnak indul, és egyre b vebben ontja a vizet, ezt a tenger felett
nagy magasságban, enyhe lejtéssel vezetve juttatjuk el a szárazföldre. A tartóelemeknek és
magának a hatalmas cs vezetéknek súlyát a tengerben katamaránszer en összeszerelt két
hatalmas cs viseli olyan mélységben, ahol a tenger hullámzása még a legnagyobb vihar esetén
sem mozgatja meg a vizet, az áramlásokat a laza lehorgonyzás kivédi. Azáltal, hogy mind az alsó
cs rendszer, mind a fels óriás vezeték szilárdan kapcsolódik a »vézna« tartóoszlop-szerkezethez
- amelynek ilyen jellegénél fogva a tenger hullámzása sem árt -, a fels vezetékre ható szél
oldalnyomását, ami a szélterel szárnyak semlegesít hatása után még marad, azt éppen a szilárd
kapcsolat révén átadja az alsó cs vezetéknek, és ez a laza lehorgonyzás engedte mozgásával
teljesen elhárítja. Mindebb l következik, hogy a szárazföldön a tartóelemek kapcsolódásának
más kell hogy legyen a szerkezeti megoldása éppúgy fent, mint lent, hiszen a tartószerkezet itt
nem az engedékeny vízre támaszkodik. Itt magának a kapcsolóelem-szerkezetnek engednie kell
az oldalnyomásnak, és nem is annyira a szélnek, mint az egyes, kikerülhetetlen kanyarokban
fellép , mérhetetlenül er sebb bels nyomásnak, amit a vezetékben a hatalmas víztömeg
áramlása okoz. Ha ezeken a pontokon a szükséges módosítások nélkül a tengeren bevált és
alkalmas kapcsolást alkalmazzák, még ha a vezetékbe belül terel szerkezeteket is helyeznek, ez a
nyomás a vezetéket feltétlenül ledönti...
Amikor én most, több évi szovjetunióbeli munka után - ahol az északi fagyott földek
problémáját vizsgáltuk, és úgy hiszem, legnagyobb részében meg is oldottuk - hazatértem, els
utam a M -höz vezetett. Ott megláttam egy kritikusnak látszó görbületet, odamenve
megvizsgáltam az alsó és fels kapcsolódást - és elborzadtam, ugyanis a »tengeri« kapcsolást
építették be, minden változtatás nélkül! Ezen töprengtem, amíg a két fiatal katona fel nem zavart
rossz sejtéseimb l. Amikor aztán a vezeték munkahelyi vége összed lt, mint a villám, rohant
meg a sejtés, hogy az a megrázkódtatás és nyomóhatás, amit az ottani omlás ad arra a pontra,
ahol állunk, éppen olyan eredménnyel járhat, mint ha víz áramlana a vezetékben, sikerült a két
katonát is menekülésre, mondhatnám, gyömöszölnöm, s ha két másodpercet késünk, ott veszünk.
A Bizottságban aztán izgalmamban, felindultságomban rögtön Brookot, helyettesemet vádoltam
meg az építési hibáért, noha semmit sem tudtam a távollétem alatt történhetett változásokról, s
hogy ki miért felel s... Most azonban higgadtan, több tényez ismeretében ismétlem meg a vádat,
amit meger síteni látszik az imént felderített tény, hogy Brook engem akart a M -szakasz
felrobbantásának gyanújába keverni. Miért?
Egyel re maradjunk annál, hogy a katasztrófát valóban az általam említett építési hiba okozta
vagy okozhatta. Ezt bizonyítani kell, mert az a feltevés, hogy az omlást valóban a munkahelyi
pusztulás nyomása idézte el , egyel re csakis feltevés. A bizonyításnak egyetlen lehet sége van:
a vezetékbe vizet kell ereszteni, és ha az ezeken a pontokon - mutatta a falitérképen - összeomlik,
nekem van igazam, de ha nem, Brookot alaptalanul vádoltam meg! Azonban én azt hiszem, hogy
ezt a szörny kockázatot nem vállalhatjuk, mert itt nem az a fontos, kinek van igaza, hanem
mindnyájunk élete céljának és tartalmának, a M -nek a sorsa. A tragédia elkerülése végett azt
ajánlom, hogy minimális munkával és költséggel keresztülvihet csatlakozásmódosításokkal és
támasztéker sítésekkel vegyük elejét bármi károsodás lehet ségének. Persze ez esetben nem
derülhet ki, hogy melyikünknek van igaza, hiszen bárkinek azt az állítását, hogy e biztosítékok
nélkül sem d lt volna le a vezeték, ki cáfolhatná meg? De ez nem fontos, és úgy t nik, hogy
Brook kollégát fel lehet és kell is menteni a vád alól. Ez azonban mégsem lehetséges, mert tudott
arról a dokumentációról, amelyet én északi utam el tt készítettem a vezeték szárazföldi
állványzatkapcsolódásairól. Brook f mérnök kollégámat kérdezem, miért nem alkalmazta a
benne pontosan megfogalmazott el írásokat... Kollégám hosszú hallgatását annak jeléül veszem,
hogy nem is kíván válaszolni. Így van? Akkor kérem Francoise Bérémy számítási
osztályvezet nek tanúkénti meghallgatását. (A teremben izgatott moraj futott végig: a felesége -
suttogták.) - Meister kérdezett: Való-e, hogy én elutazásom el tt átadtam önnek az itt el bb
említett dokumentációt? -Igen. - Miután »hivatalosan« is együtt dolgoztuk ki, mint magas
képzettség és nagyon tehetséges mérnök ismerte annak jelent ségét és értékét? - Igen. - Brook
mérnök a szárazföldi építkezés megkezdése el tt kérte önt l annak átadását? - Igen. - Átadta
neki? - Nem. - Miért? - Mert jónak ítéltem meg Brooknak a tengeri építkezésen alkalmazott
csatlakozásrendszerét! Ezt meg is mondtam neki. - Tisztelt bíróság! - kezdte Meister. -
Elnézésüket kérem, ha most személyes és talán érzelmes jelleg megállapítást teszek. Amióta
itthon vagyok, suttogások arra adtak gyanút, hogy feleségem és Brook között bizalmas szálak
szöv dtek, de err l természetesen otthon nem ejthettem szót, és most kénytelen vagyok itt
beszélni róla. Kijelentem, hogy ez a számomra oly fájdalmas gyanú a legteljesebb mértékben
alaptalan! - A teremben olyan csönd támadt, hogy a nyitott ablakokon át a falevelek zizegését
lehetett hallani... - Ugyanis a dokumentumok anyagát és fontosságát mindenkinél jobban ismer
feleségemnek tudnia kellett, hogy azok átadásának megtagadásával voltaképpen kitöri Brook
nyakát, amit a szerelmesével mégsem tesz meg senki! Ismét megkérdezem a tanút: miért tagadta
meg a dokumentáció átadását? - Amint már mondtam, bíztam és bízok Brook
kapcsolásrendszerében. - Hosszú hallgatás után megszólalt Meister: - Most már világos, miért
vádolt Brook engem a robbantással. A Bizottság el tt a szemébe mondtam, hogy a felel s a
pusztulásért, rádöbbent, hogy ez igaz, és id t akart nyerni a dolog valamiképpen való
megmentésére vagy enyhítésére a többi »beteg« szakaszon való beavatkozással. - Hirtelen a
feleségéhez fordult. - Mi van a dokumentációval? - Megsemmisítettem. - És a másodpéldány,
amit nem hivatalosan a feleségemre bíztam? - Azt is! - Meister a kezébe temette az arcát,
miközben az asszony kitágult szemekkel meredt rá. Meister felemelte a fejét, és szembenézett
vele, majd rekedt hangon megszólalt: - De megvan a harmadik példány! - Hol ? - tört ki az
asszonyból. - Meister felemelte a kezét, és a homlokára mutatott. - Itt - mondta lassan. Az
asszony halotthalványan bámult rá, nem vette le róla a szemét, tétova mozdulattal a táskájába
nyúlt, és az onnan kivett pisztollyal rál tt Meisterre. Leírhatatlan kavarodás és kiabálás támadt.
Meister felesége éles sikollyal lerogyott, görcsösen verg dött, és érthetetlenül kiabált, annyit
lehetett kihallani bel le, talán inkább sejteni: »a szerencsétlen, a szerencsétlen«. Meister
megkövülten állt, majd odafurakodott a verg asszonyhoz, aki görcsökben vonaglott a földön
fekve. Hamar hordággyal jöttek, és miközben ráfektették, Meister komor tekintettel nézett
Brookra, ez a kétségbeesés rémületével nézett vissza rá, fejét a n em mozdulatával mozgatta
jobbra-balra még akkor is, amikor a szomorú menet már jó ideje elment, majd utánuk iramodott.
" (gy zárult a második tárgyalás.
 A harmadik tárgyalás jegyz könyvéb l:
„Meister f mérnök kéri a per megszüntetését, a vádat visszavonja. Brook kényszerb l
cselekedett, mást nem tehetett. Ha hiúságának esetleg hízelgett is az feleségének jó véleménye
a csatlakozási rendszerér l, semmivel sem bizonyítható ez id szerint, hogy valóban volt-e benne
hiba, a robbantási gyanúkeltés lényegében gyerekcsínynek tekinthet , amiben a hirtelen ijedségen
kívül az feleségére való tekintet is szerepet kapott, ez pedig tiszteletre méltó motívum. Az
felesége sajnos még most sincs tárgyalóképes állapotban. Hogy hibát követett-e el a
dokumentáció megsemmisítésével, azt szintúgy nem lehet megállapítani, mint Brooknál. Ami
pedig a vele szemben elkövetett merényletkísérletet illeti, azt motiválja az a most már általa is
elismerni kénytelen érzelmi vonzalom, ami a világ minden táján ilyen esetben felment
körülménynek számít. Ezért kéri a bíróságot ilyen értelm határozat hozatalára. A kéréshez
Brook is hozzájárult. A bíróság a kérelem teljesítése mellett döntött, és a pert megszüntette."
Részlet Alonso Meister emlékirataiból:
„A harmadik tárgyalás el tt két nappal Francoise már otthon volt, olyan állapotban, hogy
immár nyugodtan beszélhettünk a közelmúlt eseményeir l. Miel tt ennek nekikezdtünk volna,
kérte, hogy hívjuk oda Brookot. Brook megjött, és a beszélgetés folyamán sok minden kiderült.
Elmondták, hogy már több mint egy éve a M -építkezés élelmiszer-ellátásában részt vev egyik
legnagyobb világkonszern emberei kezdték puhítani ket az építkezés szabotálására. Ennek a
konszernnek - amelynek az emberei mindenütt ott vannak, így a M vezet ségében is -
mérhetetlen nagy profitja éppen a világ ugyancsak mérhetetlen szegénységén,
élelmiszernyomorán alapszik, félelmetes konkurrenciát lát a M -ben, hiszen ennek
megépülésében, a term területek növekedésében, a Föld gazdagodásában az zsarnokságuk
véget ér. Egyre nagyobb nyomás nehezedett rájuk, ígérgetések, fenyegetések váltogatták
egymást, és amikor már az életük is veszélyben forgott, elhatározták, hogy kiegyeznek velük.
Tudták, hogy zsarolóik kegyetlenségével szemben nincs védelmük, hiszen már a munkahelyi
pusztulást is - minden valószín séggel - az rovásukra kellett írni, ezért egy alkalommal
mesebeli összeg ígéretének ellenében közölték elképzelésüket: a szárazföldi építkezésen is a
tengeri csatlakozást alkalmazzák, amelyr l »megbízóik« is tudták, hogy a M pusztulását fogja
okozni. Nem volt mit tenniök, látták, hogy a gazemberek ellen rei jobban értenek a dologhoz, és
spiclijeik mindenütt ott vannak. Egy alkalommal például mégis megpróbálkoztak, hogy
áramlásirányító lemezeket építsenek be, az egyik munkásuk odaszólt Brooknak, hogy f mérnök
úr, jót tesz ez a maga egészségének? Többet nem próbálkoztak. Már éppen ott tartottak, hogy az
ígért összeg felének ellenében megtartják a vezeték feltöltésének próbáját, amikor váratlanul
hazaérkeztem, és ez, illetve a M -szakasz pusztulásával kapcsolatos magatartásom mindent
felborított, hiszen próbafeltöltésr l már szó sem lehetett, illetve mindaddig, amíg én a
»színpadon« vagyok. Ezért igyekezett engem Brook gyanússá tenni, de amikor én nem hagytam
magamat, s t elhencegtem, hogy Brook hibáját ki tudom javítani, voltaképpen elveszett ember
voltam. S t amikor feleségem kétségbeesett tiltakozása ellenére bebizonyítottam, hogy a sikeres
továbbépítéshez szükséges adatok a fejemben vannak, kétszeresen is halálra voltam ítélve. Nem
egészen értettem, amikor a kórházban Francoise-zal néhány pillanatra magunkra maradtunk, ,
aki addig görcsökben vonaglott és nyöszörgött, hirtelen felült, és tiszta, értelmes tekintettel nézve
rám azt mondta: láthatod, magamnál vagyok, és csak megjátszom a rosszullétet. Csak vaktöltés
volt. Összekulcsolt kézzel folytatta: ha neked kedves az én életem és a magadé, mímelj
rosszullétet, ess össze vagy akármit, de ne menj ki innen... Szédelegve mentem ki a folyosóra,
ahol a legnagyobb megdöbbenésemre Brook ragadott karon, és súgva kérdezte, hogy beszéltem-e
a feleségemmel. Zavaromban csak bólintani tudtam, erre rám parancsolt, hogy menjek ki a
bejárati ajtóig, hogy kívülr l is látni lehessen, ott essem össze, és játsszam az eszméletlent.
Aztán igyekezzem a kórházban maradni, amíg csak lehet. Gyanús alakok gyelegnek kinn.
Engedelmeskedtem...
Megbeszéltük a követend taktikát. Eszerint másnap a Bizottság el tt nagyon fáradt emberek
benyomását keltve Francoise-zal kérjük a szabadságolásunkat, aminek persze azonnal híre fut...
A következ napra kit zött harmadik tárgyaláson mindegyikük elmondja az el re megbeszélt
mondókáját, és miután ezek után egyedül Brook marad a porondon, Francoise társaságában
megteszi ajánlatát a csirkefogóknak. Eszerint az ígért összeg felét kétfelé osztva, e konszernt l
független bankra szóló csekkeken, és amelyeknek valódiságát tv-telefonon ellen rizték, átadják,
aminek ellenében Brook azonnal intézkedik a tengeri és szárazföldi vezeték m ködésképes
összekapcsolásáról, amely m veletet az odarendelt szerel brigád az felügyelete alatt késedelem
nélkül megkezdi, és még aznap be is fejezi. Azonkívül a teljes összeg második felér l olyan
fenntartásos csekket kíván, amelyet a vízáramlás megindításakor addsza-nesze alapon kézhez
kap. Az esetleges vonakodásnál egyszer a válasz: ha nincs csekk, nincs víz! Ha a tárgyalás a
terv szerint eredményes lesz, és a csekkeket kézhez kapják, én és Francoise azonnal elutazunk
ismeretlen helyre, Brook elindul összekapcsoltatni a vezetéket, de mert a brigád késni fog, maga
»javítja« meg a kapcsolást, úgy, hogy az mindaddig, amíg újra nem nyúl hozzá, egyáltalán nem
lesz m köd képes. Ezután is ismeretlen helyre távozik, illetve helikopterének roncsait néhány
nap múlva megtalálják a tengerben...
Igy is történt, és most itt ülünk négyesben kellemes teraszunkon, és élvezzük a gyönyör tájat,
várjuk az alkalmat, hogy aláf thessünk a bitangoknak, és hogy tovább építhessük a M -vet.
Hogy miért vagyunk négyesben? Mert itt van az a kis rtizedes n is, aki Brookot segítette, hogy
túlélje helikoptere katasztrófáját..."

S ZE N T I V Á N YI JE N

A Tám asz pont

R eg é n y r é s z l e t

1 9 6 0 - b a n , Az id test rei cí m me l , sc i e nc e f i c t i o n no v e l l á k s o r o z at á t k e z d t e í r ni a z a me r i k ai Poul Anderson. A

s o r o z at b ó l k é s b b - o t t a ni sz o k á s s z e r i n t - r e g é n y l e t t , s z á mo s n y e l vr e l e f or dí t o t t á k , új c í m é n - Az id jár r - s o k a n
a t u d o m á n y o s - f a nt a s z t i k us i r od a l o m k l a s s z i k u sa k é nt ti sz t e l i k , e gy f e j e z e t e ma g y a r ul i s m e g j e l e nt .
Az id jár r me g l e h e t s e n é r d e k e s é s f i g ye l e mr e mé l t ó k ö n y v. í r ój a H . G . W e l l s r e me k ö t l et é b l , a z i d u t a z á s b ó l
i nd ul k i , s ú g y g o n d o l j a, h o g y e z t a l e h e t s é ge t a t ör t é ne l e m he l y r e i g a z í t á sá r a l e he t f e l ha s z ná l n i . L é t r e h o z
t e h á t e g y sz e r ve z e t e t , a me l y t a l á n a C I A - ho z ha s o nl í t h a t ó , s a m e l y n e k t a g j a i a z i d b e n s z a b a d o n k ö z l e k e d ve
me ga k a d á l y o z z á k b i z o ny o s e se mé n ye k k i b o n t a k o z á sá t . A z ér d e k e s a z , h o g y t ö b b n y ir e o l y a n t ör t é n é s e k e t
g á t ol na k , a me l y e k - a m i f o g a / ma i n k sz e r i nt - a z e mb e r i s é g f e j l d é s é t s e g í t e né k . E g y sz e r e n sz ó l va , a z i d j á r r
a l e g j o b b na k t ar t o tt a me r i k a i é l e t f o r ma me g r z é sé n f á r a d o z i k .
S z e n t i v á n yi J e n r é gó t a t ö r i a f e j é t a z o n, ho g y me gí r j a a z id j á r r t ö r t é n e t é t, a mi o ld a l u n k r ó l né z v e .
T e r mé s z e t e s , ho g y e b b l a n é z p o n t b ó l a z i d j á r r ü g y nö k ei ne m gá n c s né l k ül i l o v a g o k , i n k á b b a z e m b e r i
é r t ék e k p u s z t í t ó i . T e vé k e n y s é g ü k e t a z e gé sz F ö l d ö n é h í n s é g , ny o mo r , g yi l k o s sá g o k , v á r a t l a n b a j o k k ö ve ti k.
S z e nt i v á n yi - a sc i - f i t ör vé n y e i ne k m e g f e l e l e n - e g y má si k c so p o r t o t á l l í t s z e mb e v e l ü k , a z e m b e r i sé g
s e g í t sé gé r e si et i d e ge ne k k é p é b e n . A z ö s sz e t al á l k oz á s uk ö s sz e üt k ö z é se k k é vá l n a k , a n yí lt ha r c na k el b b - u t ó b b
k i k e l l r o b b a n ni a .
Ö r ö m me l t e s sz ü k k ö z z é S z e n ti vá n y i f o r d u l a t o s r e g é n y é n e k e l s r é s z é t a k ét c s o p o r t k e z d et i k o n f l i k t u s a i r ó l ,
r e mé l ve , ho g y a t e lj e s r e gé n y t i s ha ma r o s a n o l va s h a t j u k .
K . P.

1. A Barlang és a Jövevény
Még nem volt neve a Földnek, mert nem élt egyetlen lelkes lény sem, aki nevet adhatott volna
neki. Csupán a Föld volt egymagában, semmi más, és a születés sz nni nem akaró kínjában
verg dött.
Valahol azon a tájon, ahol majdan a Himalája tornyosul örök hósapkás csúcsaival zordonul, az
istenek trónusaként, megnyílt a méhe. Kitárult, és magzatként világra szülte a Hegyet.
Évmilliók százai és százai peregtek le az Id homokóráján, de a Hegy még mindig magányos
volt. Oldalán már vizek zuhogtak alá. Lábánál mocsarak bugyborékoltak, harsányan zöldellt a
dzsungel, ám fenségét l nem rettent meg senki sem. Magányos maradt a zsendül élet közepette.
Újabb évmilliók suhantak tova, és a Hegy hópalástja töretlenül szikrázott a napfényben.
Egyetlen él sem merte háborgatni fenyeget nyugalmát, holott akkor már lenn a völgyekben
nyüzsögtek a Lények.
Újabb századok múltán egyszer aztán üvölt hóviharban egy elcsigázott medvepár kaptatott fel
a Hegy bordáin. Létét mentve szuszakodott be a förgeteg függönyén is átsötétl sziklanyílásba.
k voltak a Barlang els lakói. k és a Medvék nemzetsége, irdatlan id kön át. A
medveel dök csontjai dombbá magasodtak egy alvilági, feneketlen szakadék mélyén. Nem
szaporodtak újabbakkal, mert a Medvék akkori utolsója is régen halni tért ide, amikor a Barlang
el tti szikrázó hómez n hirtelen felt nt a Jövevény.
Elütött minden eddigi lényt l. Nem volt csupasz a teste, de pikkelypáncélt, s t sz r-bozontot
sem hordott magán. Egyenes gerinccel, két talpán állt. Mögötte a hólepel töretlen maradt. A
Sehonnanból érkezett, és ami b rét fedte, sárgán lángolt, mint a napvilág szirombontáskor.
Fejét kerek valami övezte, akár a tölgymakkot a kelyhe. Amikor ezt a kelyhet leemelte, úgy
nt, halványan hasonlít az Erd k Páriáihoz, akik lent éltek a Hegy lábánál, k voltak az zött
Falka. Makogó, gyámoltalan nép, gyenge és er tlen. Karma már nincs, foga gyatra, mancsa puha.
Könny zsákmánya az Er snek.
De mégsem volt olyan. Má s volt. Nem imbolygott, amikor el relépett, s fejét sem lógatta
gyámoltalanul. Talpa nyoma egyenesen szántotta a havat - furcsa módon most má r nyomokat
hagyott maga után -, s a Barlang nyílása felé tartott.
Úgy hatolt el re a sziklahasadék ágas-bogas útveszt jében, mint aki tudja az utat. Jobban
tudja a Medvék egykori nemzetségénél, amely menedékül használta a maga idejében.
És mennél mélyebben hatolt a Barlangba, annál inkább világosodott el tte a kövek ösvénye.
A folyosó váratlanul széttárult, akár egy roppant tölcsér torka, és kékesfehér, kápráztatóan
szikrázó Fény zuhogott bele.
A Fény forrása a mérhetetlen, vakhomályba vesz teremben majd a boltozatig magasodó hegyi
kristály volt. Valahonnan, titkos csatornákon rászüremkedett a fenti világból a napsugár, és
tömegének valamennyi porcikájából szórta a tündökl szikrákat.
A Jövevény megtorpant. Felnézett a maga alá húzott lábbal üldögél , végtelen nyugalmú, arcán
mindent ért mosolyú Személyt formáló, eleven ragyogású kristálytömegre, és bólintott.
- Légy üdvöz! - mondta csendesen, s most törte meg el ször a Világ kiformálódása óta emberi
hang a Barlang némaságát. - Légy üdvöz! Akkor tehát itt lesz a Támaszpont!...
Sokáig állt még a Szobor mindentudó mosolyába merülten, kés bb sarkon fordult, s
visszaindult a külvilág felé.
A Barlang szájánál levetette testre szabott, fénysárga ruháját, és mezítelenül belenyújtózkodott
a napsugár melenget özönébe.
Amint elindult a hómez n, s alakja távolodott a barlangnyílástól, karcsú, magas figurája egyre
töpörödött. Fehér b re barnára pirult. Mire leérkezett az Erd k Páriáihoz, már ugyanolyan volt,
mint az zött Falka bármelyik tagja. Dióbarna test , alacsony, tüske tépte hajú, markában idétlen
dorongot szorongató lény. Örvendez makogással üdvözölték a bozót rejtekén lapuló többiek.
Ember volt a többi embernek induló között, és rövidesen elhozta nekik a T z varázslatát, hogy
továbbindulhassanak a felfelé vezet Úton.
 2 . A Támaszpont
Senki sem számolta, hány nemzedék született és t nt tova, mert ki tudná megszámolni a
megszámolhatatlant. Senki sem tudta, mikor épült fenn a Hegyen az a sziklaszürke, keskeny
ablakos k épület, mely eltakarta a Barlang nyílását. A Ház is mindig volt. És mindig volt a
Jövevény, akit az apák és fiúk, újabb apák és újabb fiúk nagy tisztelettel az Öreg néven
emlegettek, s nem felejtették el hozzáf zni a jelszószer mondatot: Törvény és Tudás.
A Barlangnak az emléke is réges-régen elveszett. Egyetlen földi ember sem sejtette, hogy
belsejében rejt zik a Támaszpont. Ide, a Csomolari csúcsa alá, Bhután távol es határvidékére
tértek meg a Jelenvalók a Földnek nevezett bolygó különböz tájairól, ha szükség mutatkozott
reá, engedelmeskedve az Öreg hívásának, akinek neve közöttük Koordinátor volt.
Mert a Jelenvalók mindenütt jelen voltak, ahol valami új kezd dött a Földön, és azért voltak
jelen, hogy ez az új az emberiség javára fejl djék. Nem rajtuk múlott, ha nem így történt. Az
akaratot csak befolyásolhatták, de nem irányíthatták. Csak tanácsolhattak, de nem
parancsolhattak. Gondolatokat ültethettek el, kiszámítva várható fejl désüknek minden lényeges
mozzanatát, ám ha a történés félresiklott, nem volt rajta hatalmuk, hogy meg nem történtté
tegyék.
A történések pedig, sok évezrede, minduntalan félresiklottak, s a Jelenvalók képtelenek voltak
ráötleni: miért? Hiszen a Törvények és Szabályok áthághatatlanok, és a számítógépek a Törvény-
Szabály tökéletes ismeretében építik fel terveiket! Mégis! A Terv tökéletes, elindul a történés,
minden mozzanata az óhajtott eredménnyel kecsegtet, azután egyszerre megbomlik valahol
valami, és már t zvész lángol, összeomlik a Terv, vége, vége !
Az ellen rz gépagyak hasztalan nyomoznak a tervezési hiba után. Az eredmény állandóan
azonos: ami történt, annak megtörténnie nem volt szabad. Nem és nem! És mégis, minden
korszakban, minden dönt jelent ség akciónál, unos-untalan megtörtént.
A számítási hiba folytonosan közbecsúszott. Ez volt a helyzet akkor is, amikor Ah Leong, a
Mennyei Mosoda tulajdonosa a jávai Soerabaja városában egy csendes hajnalon váratlanul kitörte
a nyakát.

3. Ah Leong kitöri a nyakát

Ah Leong, mint általában, ezen a hajnalon is a bukógalambok halk kotyogására ébredt. Ott
fészkeltek a kert vén jacarandafáin, és szaggatott madárszavukkal a közeled napfelkeltét
köszöntötték.
Ah Leong úr néhány percig még elnyújtózva maradt a szell s verandán vetett puha derékalján.
Élvezte a kicsiny kerti vízmedencét övez liliomok finom illatát. Ez megrögzött szokása volt. El
nem mulasztotta volna semennyiért. Hiszen ezek a karcsú, fehér virágszépségek ilyenkor
árasztják magukból leginkább kelyhük semmihez sem hasonlítható, édes páráját. Mert ez a
napjöttével tovat illatár Kína lótuszos-liliomos tavait idézi. A tarka récéket a tavon és a
halászt, amint csendesen sikló, keskeny csónakján fogásra indul a víztükröt ellep vékony
ködben.
Ah Leong úr ugyan sohasem tapodta apái földjét, mert jómaga, de még atyja is itt született a
jávai pálmák alatt. Viszont vallotta a nagy Lao Ce tanítását, hogy semmirekell ember az, aki
elfeledkezik arról a honról, ahol el djei csontjai porladnak.
Amikor azonban az els rekedt papagájrikoltás megtörte a hajnali elmélkedés gyöngéd
hangulatát, félrevonta a szúnyoghálót maga fölül, és felkelt.
Ugyancsak a nagy Lao Ce tanításai szerint járt el, amikor testét a fürd szobában, lelkét pedig
az sök táblái el tt tisztította meg, parázslásra késztetve néhány tömjénrudacskát. Hadd szálljon a
keskeny kék füstcsík a magasba. Vigye hírül mindenkinek, hogy Ah Leong úr, a Mennyei
Mosoda tulajdonosa és számos utód boldog nemz je, nem feledkezik meg szeretve tisztelt
el deir l.
Aztán kortyonként felhörpintett egy csésze jázminvirágos teát, élvezve hasonlíthatatlan
aromáját, majd kilépett a még szunnyadó utcára. Az útszéli pálmákról puha loccsanással hullottak
a harmatcseppek. Egyhangú zenéjük rögzítette Ah Leong úr kellemes hangulatát.
Behunyta szemét, és lépésre igazította nemezpapucsos lábát. Számolni kezdett. Innen hatszáz
kerek lépés a Mennyei Mosoda küszöbe, és ez a hatszáz lépésnyi út az elmélkedés, a felkészülés
a dolgos napra. Évtizedek óta naponta négyszer járta meg ezt az egyenes utat, melynek minden
aprócska betongöröngyét, huppanóját oly jól ismerte, hogy behunyt szemmel mendegélt. Mert
zárt pillákkal lehet csak igazán elmélyülten gondolkodni és mormolni közben a klasszikus költ k
gyönyörködtet versikéit.
Miközben léptei tovacsosszantak a néptelen utcán, mindinkább emelkedett hangulata.
A mai nap kivételesen jó nap az Ah család történetében! Jó nap, nagyon jó nap, mert ezúttal a
nemzetség emelkedésének újabb lépcs fokára hágnak.
Ma reggel, hat óra után, amikor éppen felnyilaznak az els napsugarak az égboltra, kezd dik az
Ah Leong cég életében az új fejezet, mely a Mennyei Mosodát magasan valamennyi soerabajai
mosoda fölé emeli.
Ebben nincs kétség! Hetekig tanulmányozta leny göz m ködésüket sógoránál, Singapore
legel kel bb mosodásánál, miel tt megvásárolta volna.
És ajkán szélesebbre húzódott a mosoly. Mert amikor mindez megtörténik majd, amikor a
munkások a cég dics ségét magasztalva tenyerükön viszik be a mosodába - mosodába? üzembe!
- a pompás, a felülmúlhatatlan gépezeteket, Ahmed Rami szemközt, az úttest túlsó oldalán, ott
fog állni nyomorúságos mosóm helye küszöbén. Ott fog állni henceg cégtáblája alatt, mely
pöffeszkedve hirdeti, hogy „legfinomabb piperemosás a kiváló közönség számára", s szálanként
tépi ki gyér bajuszát dühében.
Mert ha ezek a gépek megindulnak, Ahmed Rami, a kellemetlenked vetélytárs már be is
csukhatja mosószert l b zl odúját.
Igy bizony!
- ...ötszázkilencvenkilenc... hatszáz... - számolt Ah Leong úr hangtalanul, eltelve a vetélytársa
veresége fölötti kéjes örömmel. - No most, félfordulat balra, lelépni az els lépcs re!...
Oly megszokott volt ez a mozdulat, oly ezerszer és ezerszer begyakorolt, hogy Ah Leong úr
még most sem nyitotta ki a szemét.
Lépett egyet lefelé teljes biztonsággal. Lábfeje azonban megakadt valamiben, ami nem
lehetett ott. És már zuhant is fejjel el re, hatlépcs nyi mélységbe.
Ah Leong úr még csak nem is nyekkent, amikor ny göz gondolatokkal eltelve, kitörte a
nyakát. A lejáratban kifeszített vékony acélhúr is csak halkan pendült.
Kisvártatva egy sötét árny lopakodott át az úttesten, és mihamar semmi sem tanúskodott arról,
hogy valami volt ott, ahol nem lehetett volna.
Aztán megérkeztek dübörögve a teherautók a cég dics ségét kiáltozó szállítómunkásokkal.
Ahmed Rami, a „legfinomabb piperemosoda" tulajdonosa az ajtófélfának d lve, karba font
kézzel, komoran vizslatta a díszmenetet.
Akkor sem mozdult, amikor az el munkás nagy rohantában rábukfencezett Ah Leong úr meleg
tetemére.
Egyetlen pillanatnyi döbbent csend után iszonyú ordítás feszítette szét az utca pálmasorainak
csendjét.
És ekkor Ahmed Raminak ideje sem volt megmozdulni. Üvölt embergomoly zúdult át az
úttesten, s mire szerteugrott, a legfinomabb piperemosodás teste véres pépként mázolódott üzlete
küszöbére.
Mert ugyebár, ha egy kínainak Soreabajában baja esik, ennek csupán és kizárólagosan egy jávai
lehet az okozója!
Estére kelve a tömeg, Rami halála miatt, megrohanta Soerabaja kínai negyedét. A t z-fényben
villogtak a széles pengéj , f részfogú maláji t rök. Fogat fogért! Egy jávai halálát kínaiak
okozták, üsd hát!
A rend rség lagymatag volt és kevés. Azt sem tudta megakadályozni, hogy a bosszúittas tömeg
be ne törjön a kiköt területére.
Betört, hiszen ott is kínai rakodómunkások dolgoztak volna. Ezek a munkások most ugyan a
kínai negyed utcáin verekedtek, de ez nem indok arra, hogy ne gyújtsák fel a rizsraktárakat, mert
köztudomású, hogy ennek is kínai az igazgatója.
A rakpartnál, az ormótlan raktárház elevátora alatt volt kikötve a Lys o f Burma, a Burmai
Liliom tizenkétezer tonnás teherhajó azzal a feladattal, hogy rakodjon be tízezer tonna rizst
Chittagong, Banglades rendeltetéssel.
No de nem rakodott !
U Ma, azaz nemes Ma úr, a motorhajó kapitánya egész alacsonyságában fent toporzékolt a
parancsnoki hídon, és hol a szócs be üvöltözött, hogy a zavarodott legénység kösse már el a
kargót a kiköt bakoktól, hol a gépházat biztatta, ugrasszák be gyorsan azt az átkozott motort,
mert különben elviszi az ördög valamennyiüket.
A raktárház lángjai ugyanis az esti szélben hovatovább a Burmai L iliom felépítményét
nyaldosták.
Amikor végre kell messzeségbe távolodtak az öbölben a szikragejzíreket hányó rizsraktártól,
megtörölte a homlokát, rágyújtott egy hosszú, fekete Manila szivarra, és a következ elmélyült
kijelentést tette:
- Bangladesnek a rizs fuccs!
Banglades ugyanis az éhínség küszöbén állott, és a Lys o f Burma rakománya jelentette volna
az els , nagyon sürg s segélyszállítmányt.
Ám Ah Leong úr, egy vékony acéldrót közbejöttével, kitörte a nyakát, és a rizsnek így valóban
fuccs!
Így akarták az ismert és ismeretlen istenek!
Hát lehet az istenek akarata ellen halandó embernek tennie bármit is?! Eh, különben ez a
Manila szivar nagyon ízletes!

4. És akkor megszólalt a gong

A Koordinátor, avagy más néven az Öreg, ahogy szerte Bhutánban emlegették mély tisztelettel,
a Csomolari Kolostor szerzetesei számára Len apát, akir l a Föld többmilliárdnyi beavatatlanja
sohasem tudhatta meg, hogy a Jelenvalók evilági vezet je, befelé fordultan, lótuszülésben
kuporgott sziklaszobája alacsony emelvényén.
Egy törpe asztalkán tea párolgott el tte, néhány szikkadt köleslepénnyel körítve, a
kolostorlakók szerény vacsorája. A havasi napsütés bronzosra edzette hosszúkás arcát. Keskeny
orra, felfelé perdül szemsarkai idegenül hatottak volna a kerek kép , nyomott orrú hegylakók
között, ha ilyesmivel bárki is tör dik. De hát senki sem üt dött meg effajta kicsiny
különböz ségen azon a tájon, ahol évezredek óta a Himalája valamennyi népe megfordult, India,
Nepál, Kína, Szikkim és Bengál fel l. Ahány törzs, az arcvonásoknak annyiféle pazar változata,
ám egyetlen vonás mindannyiukban közös: emberek. A többi nem számít!
 Az emelvényen merev mozdulatlanságban üldögél apát úr ügyet sem vetett a lassan-lassan
opálosra h teára, holott régen elmúlt az esti táplálkozás órája.
Egy szolgálattev szerzetes a folyosóról óvatosan bekukkantott az ajtó kandikálónyílásán, aztán
ujját csendre int en ajkára nyomva tovaosont.
Az apró-csepr dolgaikat tév , narancssárga köntös lámák megértették a jelzést: Len apát
elmélkedik. Hangtalanul elhúzódtak a cella környékér l. Az ájtatoskodót megzavarni
elmélkedésében oly b n, melyre nincs bocsánat.
Pedig az apát úr, azaz a Koordinátor egyszer en rádiót hallgatott. Igaz, a Jelenvalók
szempontjából dönt jelent ség híradásokat. A két fülkagylójában rejt , majdnem
láthatatlanul apró, irdatlan távolságokat áthidaló vev készülék a soerabajai zavargásokról és a
rizsraktárak felégetésér l számolt be, megtetézve az afrikai Sahel-övezetben esztend k óta
pusztító aszályról szóló hírekkel.
A Sahelben tízezreket gyötr éhínség. Ez el re látható volt. A Terv erre réges-régen
figyelmeztetett. A Szahara déli határszakaszán Mali, Niger, Csád és Fels -Volta vidékén
emberölt k óta egyre jobban szikkad a föld, pusztul a növényzet, elt nik az amúgy is kevéske
víz. A sivatag szakadatlanul tért hódít. A Jelenvalók a maguk eszközeivel idejében felhívták a
világ figyelmét erre a veszedelemre. Stephen Hardy a Jelenvalók közül most is a helyszínen van,
hogy sugalmazzon, sürgessen, irányítson.
Mi történhetett tehát Sahelben, hogy tombol az éhhalál, holott a nemzetközi szervezetek
tízezertonna-számra irányították oda a szállítmányokat, élelmiszert, gyógyszert és a vízkutató
mérnökök egész hadát. A Terv szerint mindennek óram pontossággal kellett volna m ködnie! Az
élelmiszer szétosztásának és a kutak fúrásának is!
Mi történhetett, hogy mégsem?!
A Koordinátor oly megfeszítetten gondolkodott, hogy arca szinte márványkeménység vé
torzult.
...És ez a soerabajai balsiker! Megölnek egy kínait, vagy meg sem ölték, csak óvatlanul kitörte
a nyakát, erre halálra taposnak egy jávait, okkal, ok nélkül, csak hogy kiegyenlít djék a halál
aránya.
Az er szak zendülést szül. Több száz ártatlan áldozat; és ami a legváratlanabb: hamuvá égnek a
rizsraktárak. Azok a raktárak, ahonnan Bangladesbe kellett volna szállítani, hogy megel zzék a
tornádó és a szök ár meg a pusztító mérv monszun miatt várható bajokat.
A Terv és a Világ r-meteorológiai Központ mindezt idejében hírül adta, el írva a megel
lépéseket.
Az utolsó el tti lépéssorozat els mozzanata a rizzsel megrakott Lys of Burma indulása lett
volna.
De most a Burma Lilioma nem szedi fel a horgonyt, mert üresen maradtak hombárai.
Márpedig Bangladesnek összesen tíznapi az élelmiszer-tartaléka. A tizenegyedik napon itt is
elkövetkezhet a saheli katasztrófa mása!
Véletlenek?
Nem, nem lehet! Az utóbbi id ben túl sok véletlen keresztezi a Terv kivitelezésének útját, és
méghozzá éppen a Föld zavargócpontjain. És rendszerint a dönt pillanatban, egy
futamodásnyival a sikeres befejezés el tt.
Adódhatnak ilyen véletlenek?
A valószín ségszámítás szerint nem és ismét nem!
Tehát?
A helyzetet ki kell elemezni! Most és azonnal!
Le kell adni a Központnak az id táviratot. Órákba telik, míg áthidalja a világ r mérhetetlen
fényéveit. A tervrevízió az Agyaknak csupán néhány perc, de az Id program visszaútja is újabb
órákkal mérhet egység.
És addig ?
Nézze így ölbe tett tenyérrel a pillanatonként egyre mélyebb veszedelembe zuhanó helyzetet ?
Lehetetlen! Akkor?
A Koordinátor arca élettel telivé lágyult. Döntött.
Jöjjön a Nagyriadó !
A Támaszpont hívja valamennyi Jelenvalót!
Meg kell fejteni ennek a két rettenetes sikertelenségnek a titkát. Százezrek érdekében...
Az ajtónyitás zajára a széles folyosón fel-alá járkáló lámák hirtelenjében kétoldalt sorakoztak,
és fejet hajtva köszöntötték a kezét b csuhájának ujjába rejtve közeled apát urat.
A folyosó egyenesen az el templom küszöbéhez vezetett. A templomhajó homályából
reszket , aranyospiros lángocskák villantak el . Az áldozati gyertyák fényecskéi és pattogó
zszemecskék, az illatosan ég füstöl rudak parazsa.
Az emeletmagas, szunnyadni látszó arany Buddha lába el tt holdkaréjban guggoltak a
szerzetesek, imamalmaikat forgatva.
Amikor az Öreg a szobor elé lépett, hogy elvégezze a szertartásos meghajtást, felröppent az
áldozati csészékb l búzát szemelget galambok felh je. Mire kavargásuk elült, az apát úr alakja
is elveszett a szerzetesek el l.
Az el imádkozó megrázta ezüstcsengetty jét, és társa fülébe kiáltott:
- Rázd! kegyelmessége a szentélybe ment. Ma már nem látjuk többé. Elmerül a Végtelenben.
Neki már megadatott!
A szobor mögött az a töretlen sziklanyilás húzódott tovább a hegy mélyébe, melyet számolatlan
ezredévekkel ezel tt az els jövevény lába tapodott.
Odabenn a jegecesen csillogó óriási kristálytömeg el tt is csupán egyetlen változás
mutatkozott. A természet formálta alak lábánál eltörpül hatalmas bronzgong, melyet egyes-
egyedül az apát úr szólaltathatott meg, miel tt magányos elmélkedésébe mélyedt volna.
Közönséges földi halandó csak a dörgéssel induló s tompa búgásba átível , hátborzongató
hangot hallgathatta messzir l, kisz dve a szentély szell résein.
Odakünn az el templomban a cseng k hangja is viharossá er södött, hogy el segítse a kolostor
fejének magába szállását, hisz köztudomású: a zene szárnyán könnyebben repül a lélek!
Az apát úr pedig - immár a Koordinátor - benyúlt a sziklafal valamelyik mélyedésébe, és
elfordított egy kapcsolót. Várakozóan figyelte a szobrot. A színváltozás valahol a kristály szíve
táján kezd dött, halvány rózsaszín derengéssel. Lassan-lassan az egész alak rubinvörössé izzott
át, mellkasa közepén mélypiros, örvényl folttal.
És ekkor a kapcsoló újabb kattanásaira öt t vékony rubinsugár, öt lézernyaláb süvített fel
hangtalanul a szobor feje felett ásító sziklatorkon, hol délid ben a Nap szokta szórni rá
ragyogásra késztet fénycsóváját.
A lézersugarak elröptének pillanatában a Koordinátor mintha mikrofont tartott volna szája elé.
- Jöjj, jöjj, jöjj! - ismételte meg a hívó szót háromszor egymás után.
Azután a Barlang újból mélységes sötétségbe borult. A kristályt pedig valamely
megfoghatatlan páraszer ragyogás derengte körül.
Éppen ekkor, a Csomolaritól több napi járótávolságra, az indiai határszél egyik kietlen
hegyoldalában rségre bújt ki k kölöncökb l épített menedékükb l a gurka határ r.
A messzeségben terpeszked bérctömeg komor szakadékaiból veszettül fújt a dermeszt szél,
és uszályként hordta magával a csíp sen hideg porhavat. De az éj tiszta volt. A sötétkék
világ rb l oly élesen sziporkáztak a csillagok, hogy a távoli csúcsok körül leng hózászlók
fehéren villóztak.
A gurka határ r birkab r ruhájában is úgy fázott, hogy vacogott a foga.
- Mi a csudának kell nekünk itt fagyoskodnunk? - dörmögte melléje szeg dött társának. -
Ilyenkor aztán nincs olyan csempész, aki a b rét kockáztatná!
Akart még valamit mondani, de torkára forrott a szó.
Lenn, a legtávolabbi csúcsok között öt vörös fénynyíl szúrt bele a fagyasztó téli éjszakába, és
kisvártatva zeng morajlás halt el visszhangként ide-oda csapódva a hegyóriások oldalán.
- Hát ez mi volt? - kérdezte szinte önmagától, hüledezve.
- Semmi! Ne tör dj vele! - vonta meg társa a vállát. - Valahol azon a tájon van egy bhutáni
kolostor vagy micsoda... és ott mindenféle ördöngösségeket znek... Biztosan ez is efféle!
Azzal visszamentek az rállomás t zhelye mellé.
Távol a Himalájától, a soerabajai tengerészklubban, éppen ellenkez leg, a meleg el l kerestek
enyhülést a látogatók.
A félkör alakú bárpult oldalát tucatnyian is támogatták, verejtékes arcukat a mennyezeten forgó
ventillátorok felé fordítva, a leh lés hiú reményében.
Az asztalkák mellett is hering módra zsúfolódott a kiköt tarka népe.
Az egyik sarokasztalnál egyedül gubbasztott U Ma kapitány, a L ys o f Burma parancsnoka,
savanyúan merengve jeges limonádéja fölött.
Negyvennyolc órája várt már a kiköt ben, fenékig üres hajójával, a rizsraktár üszkös
maradványait szemlélve, cége utasítására, hová menjen, mit csináljon most, hogy a bangladesi
rizsnek fuccs.
És t rdöfésnél jobban fájt neki minden tétlen perc, mert a kiköt ben üresen töltött id ért nem
jár rakományjutalék. Nem, nem jár semmi a csupasz fizetésen kívül, s ez a legfájóbb dolog, mert
az ember zsebét érinti. Mi köze neki ehhez a gyalázatos marakodáshoz? Mi köze ahhoz, hogy
néhány maláj és kínai elvágja egymás torkát? És mi köze a rizsnek a torokelvágáshoz? Hát
fenyegetett valakit a rizsraktár?!
- Mennyi elveszett pénz! - sóhajtott, amikor megszólalt felette egy ólmosan h vös hang:
- Szabad? - s egy hosszú, majd-majd horgas ujjú kéz kérd en megmarkolta a szomszédos szék
támláját.
U Ma kapitány bánatosan bólintott.
-Van Ortel... - mondta bemutatkozásul a pengeéles kép , monoklis figura. - Mit iszik?
A kérdés lehetett ajánlat vagy tudakozódás is. U Ma poharára mutatott.
- Szörpöt! - válaszolta vel sen.
- Elvesztett üzletre jobb a whisky! - mondta az idegen, akinek bár holland hangzású volt a
neve, cseppet sem hasonlított a kövérkés, rózsaszín holland típusra.
- Honnan tudja, hogy üzletet vesztettem el? - h költ fel a L ys o f Burma kapitánya. Van Ortel
vállat vont.
- Honnan?... Tudja az egész kiköt . Tízezer tonna rizs, Chittagong rendeltetéssel. Volt, nincs!
Szomorú!
- Magának?!
Van Ortel kidülled , fagyos kék halszemében mosolyféle villant.
- Nekem nem! Mert nekem van rizsem. Húszezer tonna Manilában... Ha éppen érdekli -
mondta nyugodtan. - Mert egyébként üzletköt vagyok, ha nem tudná. Van Ortel üzletet köt itt,
ott, amott, a világ bármely sarkán. Nos?...
- Ez ajánlat? - firtatta U Ma, varázslatosan felélénkülve, s közben intett a bárpincérnek: -
Whiskyt! Kett t!
- Mondjuk... - Van Ortel unott volt ismét, és csúnyán vigyorgott. - Én emberbarát vagyok, és
sajnálom az éhez ket! Csak azért!...
U Ma, feledve a rendelt italt, viharos gyorsasággal felemelte a székr l pocakját.
- Várjon! Leadok egy rövidhullámút a cégemnek! Az „üzletköt " nemtör dömül vetette oda:
- Siessen! A rizs ma kincs! Mások is keresik! - s maga elé húzta mindkét pohár italt. Dülledt
szeme tükrében furcsamód nem evilágról valóvá torzultak az asztalon lév tárgyak.
- Nos, ez a rizsrakomány kissé késve érkezik majd I - dünnyögte magában. - Nekik kissé
nagyon is kés n !
Egy jókor kitör t zvész nem is a legrosszabb üzleti „eszköz"!

5. Ya Allah!..
A nap könyörtelenül t zött az ólmoskék égr l. Agyforraló volt a h ség. A sivatag medd , sárga
homokja visszaverte a gyilkos sugárzást, és a leveg úgy rezgett, mint a vasolvasztó kemencék
csapolónyílása felett.
Itt-ott egy néhai erny s akác terjesztette szét csontvázzá aszott, kiszáradt ágait, jeleként annak,
hogy valaha élet is honolt ezen a tájon. A homokvetületek hajlataiban megkövesedett
tevenyomok. Csillag alakban egy pontba futottak össze, egy pontba, ahol az elsimult földkérget
arasznyi széles repedések szántották, holmi kis medencébe, az egykori karavánitatóban.
Állatcsontvázak kövesedtek a holt itató pereme körül. Egy marhakoponyáról kétméteres tülök
síremlékként meredt fölfelé.
A déli látóhatáron porfelh gomolygott. Mind közelebb húzódott, s alóla autókaraván
bontakozott ki. Az élet hirtelen betört a halálos mozdulatlanságba.
Az élen járó dzsip a régen volt vízmedence szélén fékezett. Egy trópusi sisakos alak ugrott le a
vezet melletti ülésr l.
- Helyben vagyunk! Lerakodni, fiúk!
Egy óra múlva már keskeny acélgerendákból húzott, kúp alakú építmény nyurgult felfelé.
Fúrótorony alapja.
Az embertelen h ségben is sebesen dolgozók rajából kivált a munkavezet , és odagázolt a
süpped homoksz nyegen a bemér teodolittal bajlódó férfihoz.
- Már a fúrórudat szereljük, uram! - kicsit téblábolt, majd húzódozva megtoldotta mondókáját: -
Biztos, hogy jó helyen kezdünk neki?!
A férfi felhajolt a m szer mell l. Levette napszemüvegét, s megdörzsölte hámló arcát.
- Biztos, Mohamed fiam - felelte hunyorogva, s keskeny orra hallhatóan szimatolni kezdett.
Szokatlanul felfelé hajló szeme sarkában összefutottak a ráncocskák. - Ha nem érezném is a
vízszagot, a szeizmikus mérések megmondták... A karavánkút mellett, ötszáz méter mélységben.
- Ó, te mindig tréfálsz, szidi! - mondta a munkavezet , és a hatalmas tankautóból némi vizet
permetezett testére, hogy a frissít zuhany képzetét keltse verejtékes b rén.
Egy újabb óra múlva a fúrófejet kérte a mérnökt l.
- Indulhatnánk, engedelmeddel!...
Valahol a mérhetetlen magasban, láthatatlanul, légy döngött. A mérnök figyelmeztet en
felemelte a kezét.
- A jár rgép!...
A m szereket óvó, terjedelmes naperny alatt, szavát meger sít en, krákogni kezdett a rádió:
- ...hívom az egyes számú kútfúró expedíciót... hívom...
A mérnök visszajelentkezett, s onnan, a h snek tetsz magasból, leérkezett a jelentés:
- Északról körülbelül százf nyi menekül karaván. Több tucat állat. Hat órán belül várható...
Végeztem!... Végeztem...
 A mérnök ezúttal a homlokát törölgette.
-Hallottad, fiam, Mohamed? - mondta szárazon. - Jönnek a szomjanhalók! Öt óra múlva itt
csobogjon a víz! A munkavezet elh lt.
- Hogyan?... Ötszáz méter - öt nap!
-Tévedsz! Újfajta fúrófej! Száz méter egy óra! A harmadik kocsin találod! Vidd! -pattogott az
utasítás.
Mohamed fejét rázva távolodott a már táborrá rendez dött gépkocsioszlop felé.
- Még hogy öt óra !... - ismételgette hitetlenül.
Kevéssel utóbb robajlani kezdett a terepjáróra szerelt nagy teljesítmény motor, és a gyorsan
perg fúrófej belemart a homok alatti k zetbe. Ugy ette magát a mélység felé, hogy alig gy zték
utánaengedni a rudazatot és a béléscsövet.
- Ya Mohamed! - rikoltotta az egyik fúrómunkás verejtékben fürödve, és nevetett - Mi itt nem
kutat fúrunk, hanem varázsolunk! És én, az apám fia is varázsló vagyok!
A hatodik óra elején a fölfele örvényl hirtelen lökést l megrázkódott az egész acélszálakból
sz tt fúrótorony.
- Vigyázz! Emeld a fúrót! Jön! - ordította magából kikelve Mohamed. Valóságos sárzuhatag
borította el a tornyon dolgozókat, és utána sisteregve, zúgva
napvilágra szökött az évezredek óta a sivatag mélyén rejt zköd vízoszlop.
Háromszor lökte le a több mázsás zárófejet, mire a daruskocsi segítségével helyére tudták
illeszteni.
Az egykori, most már m anyag ponyvákkal kibélelt medencében, a nagy nyomás alatt, er sen
csobbanó sugárral ömleni kezdett az egyre jobban tisztuló, h vös illatú víz, az élet itala a halott
sivatagban. Túláradt a medence szélén is. Akik el varázsolták, kacagva fürödtek a friss
permetben.
A mérnök kémcs ben vizsgálgatta vegyszerekkel a vizet. Semmi kétség! Kristálytiszta, szomjat
oltó, üdít ital. Nyoma sincs benne a szaharai karavánkutak keser „zamatának".
A Terv el írta egyik feladat tehát óram pontosan megoldódott. Most már nincs más hátra, mint
egymás után fúrni a megfelel helyeken. Még csak keresgélni sem kell. A régi, kiszáradt
karavánitatók maguktól megmutatják, hol kell a fúrót a talajnak szegni.
A víz csobogásán és az emberek örvendez kiáltásain is áttörve, távoli motordohogás
hallatszott. Arról, ahonnan a kútfúró expedíció is el tört, a homokd nék közül, újabb
gépkocsioszlop közeledett.
- A segélykaraván! Éppen idejében! - kiáltotta a mérnök.
Igen, idejében! - folytatta a gondolatsort magában. El ször történik meg, mióta a Sahel-övezet
szerencsétlenjei megsegítésén dolgozik a nemzetközi összefogás, hogy egyeznek a részlettervek.
Hogy egyszerre várja az éh- és szomjhalál szélén vánszorgókat a víz és az eledel.
- Uram, k is jönnek! - érintette meg vállát m szerésze.
Valóban, észak fel l, ahogy a felderít jár r jelezte, fekete pontok t ntek fel a sárga
homoktenger hullámai között, a nappalian er s holdfényben.
Az expedíció moraja elcsendült, a lassan vánszorgó foltok felé figyelt mindenki.
Még kilométernyi távolban voltak, amikor az alakok mozgása váratlanul meggyorsult. Az
együtt mozgó tömeg fonallá vékonyodott, elnyúlt.
- A tevék! - ismerte fel valaki, mi is történik. - Már vágtatnak, érzik a vizet!
És dobbanó patákkal, a púpján ül asszonyt ide-oda rázva, a medencéhez száguldott az els
elcsigázott jószág. Rekedt b géssel térdre dobta magát a víz mellé, és szuszogva szívni kezdett.
Az asszony is lehengeredett a nyeregb l. El bb a kezét mártotta a medencébe, tenyerében maga
elé emelte a csorgó folyadékot, mint aki nem akar hinni a szemének, majd sikoltva beletemette
arcát.
Nem, nem voltak százan, mint ahogy a repül jár r jelentette. Tán csak hatvanan. Csontvázzá
aszott férfiak, asszonyok és a szomjhalál szélén verg , cserepes ajkú apróságok. Néhány
gyerek.
Ittak, ittak, ittak, testvéri együttesben a lefetyel barmaikkal.
Ó, életadó víz!
Egy fekete, fején félrecsapott piros fezzel hetykélked , afrikai lövész rmester, majdhogy
közömbösen kerülgetve a vízhabzsolókat, az expedíció vezet je felé igyekezett tisztelegve.
- Megérkeztünk! - jelentette tömören, és széles képén elterült holmi jókedvféle. - Itt a falnivaló
ezeknek a nyomorultaknak!
Érzéketlen volt, mint aki látott minden földi sanyarúságot.
- Kezdjék meg nyomban az osztást! - rendelkezett a mérnök, akit úgy elgyötört a látvány, hogy
alig tudón megküzdeni döbbenetével.
Akik legel bb támadtak új életre, már a teherautók köré csoportosultak, kér n kinyújtott
tenyérrel. Liszteszsákok, konzervesládák puffantak melléjük a homokba. Ám senki sem markolt
értük. Félretaszigálta ket az áhított táplálék mell l egy félig-meddig már múmiává száradt öreg.
Feje búbján piszkoszöld turbán tekeredett csomóvá. Arca mezítelen kesely ábrázat volt csupán a
sokhetes szenvedést l, s állán kicsiny, szürke szakállcsimbók imbolygott.
Karmos kezét az egyik felszakadt zsákba merítette. Megszagolta, megízlelte a sárgásfehér
lisztet, azután hagyta, hogy kiperegjen ujjai közül. Az eléje tartott, felnyitott tetej
konzervdobozba csupán beleszagolt.
Arca úgy eltorzult, mint a kígyómartaké.
- Ya Allah! - rekedten károgott, vijjogott a hangja. - Ya Allah... hozzá ne nyúljatok! Az
ezerszer átkozott disznónak a húsa! Rontás, rontás!
És az éhes, mohó kezek egyszeriben lehanyatlottak.
A mérnök megkövülten állt közöttük, és a lövész rmestert nézte, aki fent terpeszkedett a
tehergépkocsi szélén, a ládák és zsákok halmazában. A vállát vonogatta, és hirtelen indulattal a
leveg be csapott.
- Ezt hoztuk! Más nincs!
Tejpor sem volt, melynek révén feltámaszthatták volna a halódó kicsinyeket.
A kútfúró geológus, akinek keskeny volt az orra s furcsán felfelé perdült két szeme sarka,
evilági nevén Stephen Hardy, szája széle reszketett a tehetetlen düht l. Egyetlen mondatot
morzsolt újra meg újra:
- Hát ezt a gazságot ki követte el megint?!
A Terv egy kicsiny, de életfontos része ismét hajótörést szenvedett.
Két nappal kés bb, nem csillapuló, fortyogó indulattal az ország f miniszterének légh téses
fogadótermében várta a sorát.
Itt semmi sem emlékeztetett a Sahel-övezet borzalmaira. El kel , modern klubbútorzat, mély,
s fotelek. Kinagyított, vidám életképek a falon s a jegelés párájától gyöngyösöd limonádés
poharak a csinos, kiöltözködött titkárn k asztalán.
És a túlnani karosszékben egy trópusi, szell s fehérbe bújtatott olívabogyó-szín úriember, aki
szemlátomást otthonosan csevegett az egyik titkárn vel.
Halk cseng pittyenés, s a másik barna baba kiemelkedett íróasztala mögül. Unott mozdulattal
kitárta a f miniszter „szentélyébe" vezet szárnyas ajtót.
- Monsieur Hardy... - lehelte a hívást finomkodva.
A miniszter, a látogató fontosságát hangsúlyozva, a táncteremnyi szoba dús perzsa-sz nyegén
várta.
 - Köszönöm, Hardy úr. Hallom, kiválóan sikerült az új módszer fúrás. Szívb l örvendek
sikerének!
A f miniszter remekbe szabott khakiöltönye, halványzöld inge a kávébarna nyakkend vel,
tanúbizonysága volt annak, hogy kiváló ízlést hozott vissza hazájába Párizsból, ahol az egyetem
padjait koptatta.
- Nos, miben állhatok rendelkezésére, kedves barátom?
A mérnök feledve az elemi, kötelez udvariasságot is, kitört:
- Arra volnék kíváncsi, ki itt a felel s!
A miniszter a homlokát ráncolta.
- Felel s? Ugyan miért?
Hardy tombolt:
- Miért, kérdi ön?... Hát azért, hogy a mohamedán hit éhez knek, oda fel, ahonnan én jöttem,
disznóhúskonzervet küldtek. És kukoricalisztet árpa helyett. Kukoricát oda, ahol nem is ismerik!
Tejport pedig egyetlen grammot sem, holott vagonszám halmozódik a raktárházakban. Ki a
felel s ezért, erre feleljen f miniszterséged!
A felháborodástól elfúlt a hangja.
A f miniszter méltatlankodva emelte magasra rózsaszín tenyerét.
- Uram, ön elfeledkezik arról, kivel áll szemben! Én intézkedem, a kivitelezés az alantas
közegek dolga. Nem értem magatartását! Mi köze ennek az én személyemhez! Holmi közönséges
ügykezelési hiba! Ön nem megfelel helyen kopogtat!
- Hatvan lélek éhhalála, ügyintézési hiba! Mondja ön, f miniszter úr! Mi kissé másként látjuk,
köszönöm.
És már durrant is a szárnyas ajtó.
Az afrikai nagyúr leveg után kapkodott.
- Ezek az amerikaiak!... - mondta elégedetlenül önmagának, de a hallottakon való bels
felindulás nélkül. - Micsoda modortalanság! - s azzal a telefonért nyúlt. - Ontopoulosz úr
befáradhat! - szótagolta a kagylóba kifogástalan diplomatamodorban.
Az olajbarna gentleman pedig kényelmesen felemelkedett a karosszékb l, ám egy pillanatra
megtorpant a ziháló Hardy el tt.
- Ugyan, uram! - mondta csitítóan. - Kár ennyire kivetkeznie önmagából. Hasztalan lázad!
Nincs segítség! A Sahel-övezetet egyszer s mindenkorra elintézték már a kecskék!
Egy lépést tett a miniszteri ajtó felé. Onnan szólt vissza:
- Elnézést!... Egyébként: Szókratész Ontopoulosz, szolgálatára...
„Holmi közönséges ügykezelési hiba! - ez lüktetett szüntelenül Hardy agyában, mialatt a
színekben tobzódó f városi útvonalakon a raktárházakhoz görgött dzsipjén. - Hát lássuk azt az
ügykezelési hibát!"
A raktárparancsnok tiszt, kétméteres termet izomkolosszus, valóságos óriás.
Türelmetlenül figyelt az id közben higgadtságot er ltet mérnökre.
- Én csupán a készletek kiadásáért vagyok felel s - morogta kelletlenül. - Hová gondol,
monsieur! Az én rangomban lév férfi dolga nem a rakodás ellen rzése!... Volt szerencsém!
A raktárfelügyel egyszerre hatfelé szitkozódva:
- Hagyjon engem békén, uram! Én csak a rakodást ellen rzöm. Hogy mit visznek? Élelmiszert.
Hová? Ahová kell, kérem!... Nem, az útirány nem az én dolgom!
A gépkocsivezet , akit fülön fogott az ordító nyüzsgésben:
- A folyamvidékre indulok!
- Mit visz?
- Amit felraktak! Hogy micsoda, az nem tartozik rám!
 Nem volt rest, felugrott a kocsi rakterébe, és forgatta a ládákat, zsákokat. Fokról fokra n tt
benne a düh, a felháborodás, a végtelen elkeseredés. Marhakonzerv-küldemény a disznótartó
folyóközbe, ahol dúskálnak a húsban, és felesleges árpaszállítmány oda, ahol erd ként zöldellnek
a kukoricaültetvények!
Itt megáll a józan ész! Mintha valaki vagy valakik készakarva kuszálnák össze a dolgokat, hogy
minden balul üssön ki!
Visszarohant a minisztériumba. Nem várt bejelentésre. Feltépte a f miniszter ajtaját.
- Egy szóra még, kegyelmes uram! Miért küldenek szállítmányokat az élelmiszerben gazdag
vidékekre? És miért marhakonzervet oda, ahol disznót esznek? Erre feleljen!
A f miniszter felháborodottan pattant talpra.
- Uram, ez már több a soknál! Mi jogon?!... Eh, értse már meg, nekem egyenl en kell gondot
viselnem minden törzsre! Ha a Sahelnek, akkor másnak is! Mi nem ismerünk részrehajlást!
Nálunk egyenl ség uralkodik... És nem látja, kérem?! Tárgyalok!
A karosszékben Szókratész Ontopoulosz a maga olajbarna elégedettségével. Kifelé
botladoztában a f miniszter méltatlankodása kísérte:
- Önnek, uram, nincs más dolga, mint kutat fúrni ott, ahol szükséges. A jöv ben minden
egyebet lesz szíves a szakért kre bízni, ugye?
Negyedóráig állt a szállodabeli zuhany alatt, míg úgy-ahogy legy rte fortyogó indulatát.
Minduntalan visszacsengett fülében az öreg arab Mekka-járó elborzadt kiáltása:
- Ya Allah!... Rontás, rontás! Hozzá ne nyúljatok!...
Annál is inkább oka volt háborgásának, mert egy francia újságíró, benn a városban, teletömte
rosszabbnál rosszabb hírekkel:
- Tudja már, hogy a segélyakció mindenfelé cs döt mondott? - kérdezte és állította egyszerre. -
És a kiéhezett, s t kiéheztetett sahelbeliek az erd vidék határán, itt-ott már falvakat támadtak
meg. H , uram, micsoda robbanás keletkezhet még ebb l!...
Az étterembe menet Ontopoulosz akasztotta meg útját nyájas integetéssel, a hall legh vösebb
zugából.
- Már bocsásson meg, hogy feltartom! - hadarta. - Üljön le egy kicsit, a vacsora nem szalad el!
Megvárta, amíg Hardy lehajtotta az els korty frissít t.
- Az öregebb jogán engedje meg, hogy tanácsoljak valamit! Több diplomáciát és
helyzetismeretet, mérnök úr, ha ugyan így tisztelik! Nézze - f zte tovább a szót, és szokatlanul
kidülled bagolyszemében furcsa torzulással tükröz dött a világ -, az a baj, hogy egyesek rosszul
segítenek! Ha a helyzeten nem javíthatunk, szándékaikat kell istápolnunk! Nem
segélyszállítmányok kellenek ide, önállósítsuk ket, és a többit bízzuk rájuk. Az az ö dolguk... És
mit számít itt néhány ezer emberélet! A porszemnél is kevesebbet! Ezt értse meg! Fúrja a kutakat,
ez az ön feladata. Mint ahogy az enyém az itt kitermelt gyémántok felvásárlása. Mert ha nem
mondottam volna eddig: Szókratész Ontopoulosz drágak -keresked , uram.
De hiszen ön nem is szól! Most veszem észre, milyen egyoldalúan társalgunk!... Ááá!... Ön
rajzocskámat nézi itt az asztalon. Ó, ez az én szerény kedvtöltésem. Ha érdekli éppen: a Sahel-
övezet horoszkópja. Az imént fejtegettem, csak úgy pusztán kíváncsiságból... Nem, nem, uram,
itt nincs többé mit tenni. Hogy az ön szakmájába vágó, de ostoba hasonlattal éljek, ennek a
vidéknek megmentésével, újjáélesztésével próbálkozni annyi, mint tengerbe hordani a vizet.
Amint mondottam volt: a Sahel-övezetet egyszer s mindenkorra elintézték a kecskék!... A
horoszkóp valamennyi háza, uralkodó bolygói, valamennyi fényszöge ezt mutatja.
Stephen Hardy a drágak -keresked és asztrológus dülledt szemét bámulva hallgatott.
Zakója zsebében megberrent valami. Egy cigarettadoboznyi készüléket húzott el , afféle
közismert hívóberendezést. Jelz gombja rubinvörös fényben hunyorgott.
 - Köszönöm ezt az érdekes el adást - mondta váratlan felajzottsággal. - Bocsánat, várnak rám.
Ontopoulosz amolyan mindentudó elnézéssel, mosolyogva bámult utána.
Mr. Stephen Hardy vízkutató geológus-mérnök pedig, a hétéves aszály sújtotta Sahel-
övezetb l, alighogy becsukódott mögötte szobája ajtaja, máris úton volt a Támaszpont felé.

6. Clornelis úr gondolkodóba esik

- Az élet roppantul bonyolult!... - sóhajtotta a közhelyet Janus Cornelis, a FAO élelmezésügyi
szakért je Daccában. Vízgondja volt, ha másfajta is, mint Hardynak a Sahel-övezetben.
Hasztalan csavargatta a zuhany csapjait. A cs kortyogott, böfögött, de vizet nem adott. Ezúttal
sem m ködtek a vízm vek, mint már annyiszor, és bengál hátramozdítója, Devar ismét
elfelejtette el leg megtölteni a fürd szoba k korsóit, amíg lett volna mivel.
- Sahib, telefon! - kopogtatta meg a kárhoztatott jólélek a fürd szoba ajtaját.
- Ki az ördög?! - érdekl dött bosszúsan Cornelis.
- A Hivatal, uram, a Hivatal!
Az Országos Közellátási Hivatal vezet je volt a vonal másik végén.
- Soerabajában leégtek a rizsraktárak - tudatta a hírt gyászosan Cornelisszal. - Sürg sen tenni
kellene valamit!
- Azonnal magánál vagyok! - felelte a szakért , s lengyel nyelv szitkozódás közepette,
felindulva a váratlan Hiób-híren.
- Mit mond? - tanácstalankodott a másik értetlenül.
- Semmi, semmi!... Csak az isteneket emlegettem! - s már csapta is le a kagylót. A bangladesi
hivatalf nök sokatmondó mozdulattal nyújtotta át neki U Ma kapitány vel s sürgönyét:
„Egy kínai kitörte a nyakát, egy malájt agyonvertek. Tömegzavargás. A rizsraktár leégett.
Intézkedést kérek."
- Puff neki! - tört ki Cornelis, s ekkor csúsztatta oda gyászos kép társa a második sürgönyt U
Ma kapitánytól:
„Van Ortelnak van húszezer tonnája Manilában, ötvenszázalékos felárral. Leköthetem?"
Van Ortelnak a neve hirtelenjében ismer snek csengett Cornelis fülében. Hát persze, ez az a
kétes üzletember, aki állandóan Hawaii, a Fülöp-szigetek, Singapore és Calcutta között cikázik
homályos ügyletekkel. Jobb napokban az ember inkább ne álljon szóba vele. De most? Ámbár
ötvenszázalékos felár!... - Cornelis beletúrt hátrasimított hosszú, sz ke hajába, rátenyerelt a
sürgönyökre, és társára sandított.
- Nézzük, hogy is állunk! - dörmögte. - A segélyszámlán mekkora a fedezet?
A kielégít válasz hallatán bólintott.
- Adjuk meg Ma kapitánynak a felhatalmazást! - mondta rosszkedv en, mert közben számot
vetett önmagában az esetleg elmaradó szállítmány következményeivel. Társa helyeselt:
- Nem tehetünk egyebet! Így is legalább tíznapos késés, mire Manilából a hajó beérkezik. Erre
az id re le kell szállítanunk a hatósági fejadagokat, ha ki akarunk tartani.
Cornelis nyurga lábát messzire elnyújtva, ültében hümmögött. Éppen megpróbálta kielemezni
önmagában a rizsraktár leégésének különböz formában várható utózengéseit.
Mit hoz magával a fejadagok id leges leszállítása?
A szabadpiacon felugrik a rizs ára. No de aki ott vásárol, meg tudja fizetni! Üsse k ! A
tömegeknek talán meg lehet magyarázni, hogy a nadrágszíjnak ez a meghúzása csak rövid ideig
tart. Búzából, lisztb l pótolni lehet ideig-óráig a mutatkozó rizshiányt, s közben megint minden
elintéz dik.
De mi történnék akkor, ha nem fogadnák el Van Ortel ajánlatát, hanem olcsóbb forrást
keresnének? Keresni lehet, de találni?! A rizs pillanatnyilag hiánycikk a világpiacon. Nos, a
készletek kimerülnének, be kellene szüntetni a fejadagosztást. A feketepiacon égig szaladnának
az árak. Az éhes tömeg tüntetni kezdene, és a távolabbi vidékeken, ahol úgyis nehéz az
ellen rzés, megkezdenék a raktárak fosztogatását. Újból felütné fejét az éppen hogy megfékezett
banditizmus.
...Nem, nincs más kiút. Meg kell vásárolni Van Ortel készletét. Ez az egyetlen áthidaló
megoldás a jelen helyzetben. Mi tagadás, ügyes pókerjátékos ez az állítólagos hollandus. Nem
hagyja ki a lélektani pillanatot, és nyomban emeli a tétet!...
És ekkor villámként hasított gondolatába a gyanú. Csak nincs Van Ortel keze ebben a
raktárégésben? Rávallanak.. Nem, mégsem! Ehhez egyszer bb eszközöket is választhatott volna.
Néhány mindenre kapható gazfickót a kiköt negyed burjánzó alvilágából. A másik változat - a
dolgok valóságos története - túl bonyolult felépítés ahhoz, hogy Van Ortelnek köze legyen
hozzá.
Nincs az a jó stratéga, aki így el re ki tudná számítani egy véletlen baleset vagy gyilkosság
következményeit az els haláltól a kitör tömeg rületen át a végs kifejletig, a rizsraktár eresze
alá dugott t zcsóváig, a meggyújtott benzines rongyokig.
Kivéve persze az ottani, lélektani tényez kkel is dolgozó intellektuális számítógépeket és az
Agyat. No de Van Ortel?... Közönséges kalandor!
Elmosolyodott. Micsoda rémeket lát, mert bekövetkezik egy véletlen „baleset".
- Marhaság! - mondta hangosan, és bengáli társa, aki közben buzgón intézkedett, ijedten
tekintett rá.
Felnevetett.
- N e hallgasson rám! Csak rémeket láttam, és hangosan gondolkodtam. Viszlát!
A Daccá Streeten mendegéltében, a lökdös járókel k és a kóbor kutyák tömkelegében érte
el a hívás. A lézerrádió hullámrezgéseit valósággal érezte a bordáin, és így nem is lep dött meg,
hogy a készülék varázsszeme rubinvörösen parázslik.
Megszaporázta lépteit. A lakás küszöbén guggoló Devarnak kurtán odavetette:
- Holnap estig elmehetsz! Utazom!
Hálószobáját bezárta maga mögött, aztán felpattintotta a szoba sarkában hever , nagy, trópusi,
acélbádog b rönd csatjait. Mihelyt oldalfalai szétnyíltak, az utazótáskából holmi hordozható
röntgenkészülék formájú szerkezet emelkedett ki. A homályos üveglap és a hátsó készülékfal
között akkora rés, hogy egy testes embert is befogadhatott.
Janus Cornelis, a közhit szerint lengyel származású FAO-megbízott, hétköznapi mozdulattal
becsúszott az üveglap mögötti résbe.
Ha valaki kívüle a szobában tartózkodott volna, annyit lát csupán, hogy a röntgen-néz ke kékes
villózással kivilágosodik. Lapján kezdetben Cornelis úr jól öltözött figurája tetszik át, majd
lefoszlik róla a ruha, teste már csupasz. Azután kitárul a b re alatti világ, el nik karcsú
csontváza, és - az üveglap mögött újból csupán az r tátong. Janus Cornelis tovat nt a bezárt
helyiségb l, halk csattanás, halvány villanás kíséretében.
És ekkor a hordozható röntgenkészülék - vagy micsoda - önm köd en összecsukódott, ismét
felvette a közönséges trópusi b rönd külalakját.
A csend szétterpeszkedett, és förtelmes volt a monszunid szak tikkasztó, párás melege.

7. A Abu Brahim, a kecskék atyja

Mélyen a Csomolari gyomrában, a több ezer méteres óvó sziklatömeg alatt, hárman teáztak a
Támaszponton. Jules Belbenoit, a fekete b építész, aki a világ el tt a nagy brazíliai, a Zöld
Pokol serdeit és mocsarait keresztülvágó országút menedékhelyeit, új telepeit tervezte és
valósította meg. A Koordinátor mellett, még most is fegyelmezetten, karba font kézzel Mori
Tadashi, a japán hadsereg tábornoki rangú pszichológusa, a mindenkori újoncok legf bb lelki
nevel je.
Belbenoit izgága volt, élénk beszéd , széles taglejtés , ahogy egy dél-brazíliaihoz illik. Tadashi
keményen metszett, japán katona, aki kétszeresen is megfontolja minden szavát, viszont amit
kiejt, az parancs.
És a Koordinátor, a narancsvörös ruhás szerzetes, az elmélyült lelki élet megtestesülése, sima
homlokkal, ránctalan arccal s mindent ért tekintettel.
Mindhárman mások voltak, és mégis azonosak. Az orruk, a szemük metszése, a felkunkorodó
szemhéjsarok. Igy együtt sütött róluk közös származásuk bélyege, bármennyire elütöttek is
küls leg egymástól.
- Képtelen vagyok megérteni, mit is kell a katonák lelkén nevelni - ingerkedett Belbenoit
Tadashival. - Hogyan kell dics módon elmúlni a Tennóért? Banzájt kiáltva?
Tadashi elnéz en mosolygott.
- Te csak nem változol, Jules! A legszentebb dolgokon is élcel dsz! Banzájos halálra már nem
nevelünk! Inkább arra, hogy a katona is ember, és nem vágjuk le többé az ellenséges foglyok
fejét. Nem is képzeled, milyen nagy munka ezt a hagyományt kigyomlálni azokból, akik apáik
szellemében n ttek fel.
- És van ennek értelme?
- Van annak értelme, hogy te modern betonüveg csodaházakat építesz a világ legvadabb
vidékén?
- No hallod! Persze! A fejl dés!
- Nos, most megfeleltél helyettem is. A fejl dés. Hogy többé lehet leg ne essünk éhes farkasok
módjára egymás torkának.
- Ugyan, hagyjátok már abba ezt a gyerekeskedést! - szólt közbe a Koordinátor.
- Te sohasem tagadod meg magad, Len. Mindig egyenlítesz! - legyintett az építész, és a
háttérben nyíló ajtó felé fordult.
Janus Cornelis lépett be könnyedén, keze fejével törölve homlokát.
- Jómagam valami tisztességes italt kérek - pillantott végig az alacsony lakkasztalkán g zölg
teáscsészéken. - A csontjaimat is kiszívta a monszun h sége.
- Whiskyt, mi? - piszkálta Belbenoit.
- Ühüm... Miért, itt milyen most az id járás?
Len apát hátranyúlt, s az íróasztal m szerlapján mutatott valamit.
- Nézd meg magad !
A teremnyi szoba homlokfalán a semmibe foszlott a kínai sárkányos selyemkárpit, és helyében
kidomborodott a padlótól a mennyezetig ér képerny . Miel tt azonban belekeveredtek volna a
tomboló hóvihar háromdimenziós, jeges örvényébe, máris körül-üvöltötte ket a himalájai orkán
elkárhozottakat idéz zúgása. Egy másodperc töredékére el bukkant a hömpölyg h hullámok
közül a Csomolari kolostorának képe, pislogó ablakaival, aztán kavargó fehérségbe hullott a
mindenség.
- Ez még inkább ok a whiskyre! - mondta Cornelis. - De hozassatok mindjárt hármat, mert a
magyarunk és Hardy sem iszik mást, ahogy én ket ismerem!
- Kende doktor mindeddig nem jelzett vissza - felelte a Koordinátor. - Pedig el kellett hogy érje
a riadó.
- Hibás a készüléke! - találgatott Belbenoit.
- Ugyan, a készülék nem lehet hibás! - Ezt már Hardy válaszolta a küszöbr l, s azzal nyúlt is az
egyik pohár után.
- Egészségetekre! - és az apáthoz fordult. - Baj van. Öreg?
- Az bizony! Kett s baj! Nálad és Cornelisnél! Ezért szólt a riadó!
A csipkel hangulat nyomtalanul elt nt közülük.
- Beszélj, Koordinátor! - ösztökélte súlyosan Tadashi tábornok.
- Hibák csúsztak a Tervbe. Részlethibák, s ezeken kis híján bukófélben két akciónk: Banglades
fejlesztési programja és a Sahel-övezet feltámasztása. A Központnak is leadtam a vészjelzést, s
íme, itt az Agy válasza. - Széthúzott egy kígyónyi papírtekercset, telve az önm köd
vev állomás jeleivel. - Olvasom! „...Ellen rz számítás szerint tervezés hibátlan. Átkötési
pontoknál azonban, az egyenlet alapján, küls zavaró hatás benyomulhat. Okok esetleg
mélyebben keresend k..."
- Állj! - emelte fel kezét Hardy, a vízkutató. - „Okok mélyebben keresend k esetleg !" - idézte
szinte megmerevedve. - De hiszen mi vakok voltunk eddig! Évszázadok óta cs stül zúdul ránk a
rzavar, és mi mindig a jelenben kerestük a hiba forrását. Emberek, mi sohasem vizsgáltuk az
események gyökerét az Id ben, pedig feltehet ... feltételezhet , hogy... hogy - dadogott
izgalmában -, hogy a balsikerek az esemény el tti id ben rejlenek!
Len apát most már lótuszülésben kuporgott a fal menti hever n.
- Hogy mondtad, Stephen ?... Az események... gyökere... az Id ben ? - mormolta. -Igen, igen!
Ez lesz az! - Újra rendes hangon folytatta tovább: - Mikor ötlöttél rá?
- Ebben a pillanatban. Mert egy drágak -keresked a nemrégiben azt mondta nekem: „Ugyan,
hagyjon fel már ezzel a d reséggel! A Sahel-övezetet egyszer s mindenkorra elintézték a
kecskék!"
- Bocsánat, közbeszólok! - vágott közbe Cornelis, az élelmezési szakért . - Mi köze a Sahelnek
a kecskékhez? Nem értem!
- Várj csak! Még én sem! Hadd gondolkodjam... A Sahel a történelmi id k óta mindig
aszályövezet volt. De bármeddig tartott is egy-egy aszályszakasz, a növényzet végül újra meg
újra megújult.
- Ami nincs, az nem újulhat meg! - mormolta ismét Len apát csukott szemmel.
- Hát persze! - rikoltott Hardy. - Ó, hogy erre én nem jöttem rá! A sahelbeli nomádok azel tt
teve- és lótartó népség voltak. A teve és a ló csak legel, de nem falja fel a f gyökérzetét, a fák
kérgét... Uramisten... a kecskék!...
Igen, a kecskék! Nyomukban többé nem sarjad a f , elpusztulnak a csonkig rágott fák. Mint...
mint...
- Akkor most az a kérdés - mondta töprengve Tadashi -, hogyan kerültek a kecskék Sahelbe?
Igazad volt, az események gyökere az Id ben! Hm... egyetlen módon gy dhetünk meg a
valóságról...
Belbenoit közbebólintott.
- Adott a módszer! Térid -el zmények - sorolta, mint a leckét. - Mondd - fordult az apáthoz -,
tiltja valamilyen szabály, hogy ne csak a jelenben használjuk a térid -víziót?
- Semmi! Csupán... a gyakorlat eddig nem kívánta. Nekünk a mindenkori jelenben van és volt
dolgunk! Más sem kell hozzá, tudod, mint az adott hely földrajzi koordinátái és az id pont. Ha
betáplálod az adatokat, a többit elvégzi a négy stacionárius m holdunk gépezete.
Persze, a négy stacionárius! Negyvenezer kilométer magasan ott függenek az rben évezredek
óta. Televíziós kamerák pásztázzák a földgömb teljes felszínét. Önm köd en irányítják
objektívjeiket arra a pontra, amelyet a számítógépek közölnek velük. És mert az események az
id ben gyökereznek, ha szükséges, visszapergetik az id t a memóriatárból.
Most szükséges!
 - Kapcsold be, kérlek, a Földképet - ösztökélte izgalmában dideregve a Koordinátort.
Az Öreg szótlanul indult a szomszéd szoba felé, a Támaszpont hírközpontjába.
Odaállt a körkörös, domború boltozatú terem alacsony vezérl asztalához, mely töméntelen
kapcsolójával, villózó m szerjelz ivel szövevényesebb volt bármely rhajóközpont „híd"-jánál
is.
- Nyugodtan leülhettek - szólt rá csoportba tömörült társaira, s Hardy felé intett. A fal
kivilágosodott. A világ r sötétségében ott forgott méltóságos nyugalommal, tíz métert is
meghaladó gömbölydedségében a Földgömb. Az Atlanti-óceán hullámtömege a horizont alá
merült, és a dimenziókat Afrika szabálytalan háromszöge kezdte kitölteni.
- Nos? - hangzott a Koordinátor szava, amikor a „fekete" világrész elfoglalta a képerny
teljességét.
Hardy másodpercnyi pontossággal tartotta számon valamennyi kútja adatait.
- Északi szélesség... nyugati hosszúság... - tagolta tisztán a perceket a fokok után. - Délután hat
óra... és este tizenegy!
A Koordinátor avatottan játszott az irányítógombokkal. Afrika robbanásszer en kidagadt
önmagából, amint a képek villámgyorsan váltogatták egymást. Az serd k zöldje, a folyamok
kék kígyója beleveszett a pergésbe, s egyszerre a sívó homok sárgasága áradt feléjük. A sivatag.
Az ugráló színfoltok meglassúdtak, és élesen kibontakoztak a formák. A nyugovóra készül
Nap hosszú, sötét árnyékokat vetett. A gömbfelületre jobbról bekúszott az aprócska, mesterséges
vízmedence, tükrén a fúrótorony rácsos árnymásával. Aztán az éjszaka. Felt nt a homokra szórt
élelmiszerhalom, a mellette térdel , fekete lebernyeges, mohón kinyújtott kez asszonyokkal.
- Élesítem! - hangzott a m szerek mögül a Koordinátor nyugodt magyarázata, amikor ismét
bukfencezni kezdtek a képek.
Egyszeriben egy dülledt szempár töltötte be a vetületteret. Meredt halszem. Zavaros foltocskák
úszkáltak tükrében, kacskaringós vérerek sz tték be a fehérjét. Aztán a szemek visszahúzódtak a
fehér borostával borított mahagóni arcba. Helyüket a csorba fogakkal t zdelt, tátott száj foglalta
el, s a képr l beledörgött a terembe a végzetes kiáltás:
-Ya Allah!... Hozzá ne nyúljatok!... Rontás!...
- Így történt!... - Hardy tanúskodott a kép igazsága mellett. - Így... és most keresd meg, Öreg, a
nyomokat!
A nyomokat! A vízszagtól bódult, vágtató tevék patanyomait a homokban - visszafelé!
A tányér alakú patalenyomatok mellett tétova, keskeny árok, a magukat vonszoló menekül k
sarubarázdái, kanyarogva a homokdombok kopár útveszt iben.
A képek egyhangúan peregnek sorra-sorra, vissza az Id ben. Hirtelen... kecskék puffadó
tetemei, úgy, ahogy végs vonaglásukban kid ltek a karaván mell l... Aztán már a jószágok
múmiái. Kiaszalta ket a könyörtelen Nap, s végül rongyos sátormaradványok mellett fehérl
csontvázak szerteszórva. Síremlékül fél tucat agyonrágott erny s akác csonka törzse, ahogy a
kecskék az utolsó, nedves hámrétegig lepusztították.
- Ezt akartad látni? - kérdezte Len apát tompán.
- Nem! Ez még csak a vég kezdete! - felelt Hardy. - Egyszer valahonnan jönniük kellett a
kecskéknek. Ott a rejtély nyitja. Menjünk tovább!
A nyomok mindinkább visszavonszolódtak a múltba.
Egy valaha volt oázisfalu romjai. Kopárság, elszáradt fatörzsek, bed lt vályogviskók és
kecskecsontvázak újból, egy fehérl , kupolás épületecske körül.
- Ez talán egy marabut sírja lesz?! - töprengett hangosan a vízkutató.
És ahogy visszafelé peregtek a képek az Id ben, a duár megtelt élettel. Asszonyok törték az
árpát famozsarakban, komor férfiak kuporogtak a feketekávés rézfindzsák mellett. A tevék a gyér
füvet tépdesték a falu szélén, és kecskék, kecskék mindenütt. Rengeteg kecske, még az erny s
akácok koronáiba felkapaszkodva is. És itt-ott egy haldokló, körülrágott törzs pálma.
Újabb képsor. Valakit temetnek. Fehér lepelbe burkolt tetemet visznek a kupolás épületbe.
.. Vissza, vissza, tovább a múltba!...
A fanyüv , f szaggató szarvas ördögök kevesbednek, a duár körül sárgászöld alfalfa-mez k
szerénykednek a homokon, pálmák, tamariszkusz, mirtuszbokor vet az agyagkunyhókra jótékony
árnyékot.
Sok teve, lovon vágtató gyerk cök, kicsiny ménesre vigyázó harcosok. És a legtekintélyesebb
vályogviskó el tt fehér szakállú, piszkoszöld turbánú aggastyán. Lába el tt óriási kecskebak
hever. Körülötte áhítatosan figyel id sebb férfiak, burnuszukba burkolózva.
- Hangot!... - vezényelt a feszült csendben Hardy.
A szakállas öreg aszott ajkáról hullani kezdtek a torokhangú arab igék:
- ...amikor a próféta - áldott legyen a neve! - a sivatagban bujdokolt, egy kecskebak kísérte
ségesen három n stényével. k táplálták tejjel-hússal, míg meg nem menekült ellenségei el l.
Ezért minden állat közül az els k a Szúrák szerint. Bölcs az és kedvére tesz Allahnak, aki
szaporítja ket. És mert a próféta példáját követi, megáldatik dúsan eledellel, itallal, s asszonyai
sohasem lesznek sz nivaló híjával!... Én mondom, Abu Brahim, a kecskék atyja, a próféta
legszerényebb szolgája!... Menjetek békével!
És még egy jelenet, talán a történés legels je. Újból egy oázisfalu a sivatag alsó határán.
Gazdag mez k. Tevenyájak. Pompás, tüzes lovak. Víg élet a sátrak között. A távolban bokros,
bozótos erd szegély.
A bokortengerb l fehér burnuszos, zöld turbános figura bukkan el . Óriási, csavart szarvú,
már-már sátáni pofájú kecskebakot vezet, mögötte féltucatnyi n stény kecske üget. A nomád falu
felé igyekeznek.
A Koordinátor ösztönösen rögzítene a képkockát. A mozgás megállt, és a zöld turbános vándor
arca megmerevült. Horgas orra fölül rideg, hideg, k szer , furcsa halszem bámult a világba.
- Ha jól sejtem, a történet elejére értünk! - hangzott a vezérl asztal mögül.
- Hány év telt el, vissza az Id ben?
- Kilencvenegy - olvasta le a skáláról Len apát.
A k merev halszem a kép mozdulatlanságából mintha gonosz gúnnyal fürkészte volna ket.
- És most?!... - faggatta Hardyt a Koordinátor. A Sahel vízvarázslója töprengett.
- Most?... Nagyon kérlek, forgasd vissza a temetési jelenetet.
- Mit akarsz?
- Látni... a halott arcát!
A lepel alól Abu Brahim, a Kecskék Atyja halálba fagyott vonásai vigyorogtak el .
Penész szre kopott szakállal, vénséges vénen.
A gyászolókat kecskék százai hullámozták körül mekegve.
- Az elhagyott sírt még egyszer !
A stacionárius közvetít holdak teleobjektívjeiket a kupolás épület belsejébe szúrták. Az
agyagszarkofág teteje alatt tétován oszlott a homály. A derengésb l valahai burnusz szennyes
foszlányai tolakodtak el , és egy szétgöngyöl dött, zöld turbán rongyai. Mindnyájan
felhördültek.
A rongyok alatt holttestnek, csontváznak vagy halotti pornak nyoma sem volt. A szarkofág a
semmit rizte.
Abu Brahim ugyanolyan rejtélyesen elt nt, mint amilyen rejtélyesen egykor felbukkant
kecskéivel az serd l.
Csak „tanítása" nyomát rizte a tér. A szétrágott fák csonka törzsét, a gyökerestül kitépett
alfalfamez k helyén hengerg homokot.
A sivatag a térid mutatta kilencven év alatt több mint száz kilométernyit falt fel az egykori
szavannás tájból a kecskeátok nyomán.
„A Sahel-övezetet egyszer s mindenkorra elintézték a kecskék!"
Szókratész Ontopoulosz mondotta ezt, a drágak -keresked és csillagjós. Akinek... akinek
ugyanolyan dermedt, k szer halszeme volt, akár Abu Brahimnak.
- Len, világosságot! - kiáltotta Hardy.
Abu Brahim üres sírja az Id be t nt, és a mennyezeten kigyúltak a lámpák. Az öt férfi
összenézett.
- A szemek!... - dünnyögte Hardy. - Ezek az azonos szemek! Ki ez a két ember, Brahim és
Ontopoulosz, ha ugyan emberek egyáltalán!
És mert Abu Brahim majd száz évvel ezel tt kibukkant az erd l kecskéivel, most Sahel a
lázadás küszöbén áll.

8. Ah Li, a fan-tan játékos

A meglepetés csendjét a h tés-f tés szabályozó duruzsolása zavarta. Cornelis nekitámaszkodott
a falnak. Könyökével meglökte a szell kürt k csapját. A szabaddá váló légzsilipeken nyomban
betört a hegyormok körül kavargó hóvihar fenyeget zúgása.
- Elnézést! - kattintottá vissza a szabályozót Janus, a lengyel. - Elnézést... egy tanú nem tanú a
jog szerint, így hát egy kísérlet még nem bizonyíték, lehet véletlen is!
-Véletlen!? Hm! Mit akarsz ezzel mondani? - húzta fel tamáskodóan szemöldökét Tadashi. -
Hiszen magad el tt láthattál leperegni egy klasszikus történésfolyamatot az els eseményt l a
meginduló végkifejletig. Nem elég bizonyíték neked, hogy nem is egy teljes évszázad alatt
gyógyíthatatlanul sivataggá rágták a „véletlenül" odavet dött kecskék a Sahel-szavannát? Nem
elég neked a Kecskék Atyja, Abu Brahim, aki volt, de nincs? Ez nem elég töprengenivaló?
- Én értem Janust - vette át a szót Len, a Koordinátor. - Legalábbis sejtem gondolatát. Ellen rz
kísérletet akar. Nemde?
- Valóban!
- A tér- és id adatok?
- Keresd meg, kérlek. Jáva, Soerabaja. Id pont - ezt megírta minden újság: 1974. december 21.,
reggel hat óra.
Stephen Hardy izgatottan felütötte a fejét.
- Nem tévedsz?
- Ugyan !
- Akkor azonos... - hüledezett Hardy. - Ha az id csillagászati eltolódását nézed ugyanannak a
napnak ugyanabban az órájában, percében kezd dött itt is, ott is, ami megesett!... Ez a
legdönt bb bizonyíték!
- Szerinted mi mellett? - érdekl dött feszülten a Koordinátor.
- Hát nem látod?! Mesterségesen elindított eseményfolyamat, pontosan kiszámított végcéllal,
melyet évtizedek múlva ér el. Mondhatnám: irányított történelem kis arányokban! De ki tudja
megmondani közülünk, mikor csap át a kicsi nagyba? Erre gondoltál, Janus?
- Erre!... Biztos, hogy a rizsraktárak felgyújtása annak a szerencsétlen kínainak a nyaktörésével
indult?
- Meggy ztetek! Már semmi sem biztos! - felelt a Koordinátor. - Akkor hát, figyelem,
kapcsolok...
És újból peregni kezdett a kísérteties tér-id színjáték. Ah Leong másodszor is kitörte a nyakát.
 Látták hunyt pillákkal, der sen sétálni a hajnali, ködpárás utcán, Soerabajában, és lelépni a
végzetes lépcs fokon. A kifeszített acéldrót halkan pendült, amikor a súlyos test átzuhant rajta.
Hallották a pendülést. Álcázhatatlanul osont át az úttest túlfelér l az árnyalak, hogy leoldja Ah
Leong holtteste fölül a b ne bizonyítékát.
- Gyilkosság ez a javából! - hördült Cornelis.
- És a gyilkos nem tudja, hogy percek múlva maga is halott! - f zte hozzá Belbenoit felajzottan.
- Most pedig hogyan tovább? - töprengett a Koordinátor, amikor a kép, aprókat remegve, nem
mozdult tovább az Id ben. - Itt nincsenek nyomok a homokban visszafelé, hogy követni lehetne!
Végül is be kellett tájolniuk a mély gyászt ül Ah család feldúlt háza táját.
Ah Kim, az apa, fáradt vállán több mint hetven esztend terhével, ott térdelt fia nyitott
koporsója el tt, és a jajongó családtagok között a múltba révedt.
A gondolatképek haloványan vetít dnek ki a tér-id vízión, mert Ah Kim már élete végén járt,
és meszesed agya tétován bányászta el let nt gyermekkora jeleneteit: Ah Lit, a nagyapát, aki
még kuli volt messze-messze Soerabajától, egy serdei kampong gumiültetvényén.
- De hol van ez a veszekedett ültetvény? - mormolta Janus Cornelis. - Enélkül egy lépést sem
moccanhatunk tovább. Öreg, nem tudnál neki serkent impulzust adni?
- Megpróbálom!... - válaszolta szárazon a Koordinátor, és a szuperultra rádióadót kapcsolta be.
- De ehhez be kell mérnem el bb az agyhullámhosszát. Id be telik!
Az adókészülék figyel kockáján zöldes hullámok cikáztak, hol laposodva, hol magasan, majd
hirtelen számsor villant fel a hullámgörbék felett. A sodródó számok közül egy négytagú csoport
váratlanul kimerevedett, és rezegve az el térben maradt.
- Megvan! Most már nem tart soká! - jegyezte fel a számcsoportot Len apát. Tompa
dinamóbúgás festette alá szavait, amikor kiszáguldott az rbe a serkent impulzus.
Néhány másodperc múlva egymás nyomába tolakodtak Kim apó gondolatai, felt
élénkséggel.
- Sikerült - mondta elégedetten a Koordinátor -, hát lássuk!...
Egy serd éjszaka takarta ösvényein kicsiny csoport bukdácsolt el re, rettegést l telve. Egy
nagy kerek , magasra púpozott targoncát vonszoló, copfos kínai férfi. Nyomában nehezen tipeg
asszony, kézen vonszolva pityerg fiát.
- Ó, Li - zihálta a n -, fiad, Kim fél a tigrisekt l!
- A tigrisek nem jönnek - makogta a copfos kínai. - El re, el re!...
- Ezek is menekülnek valahonnan - állapította meg Stephen Hardy. - De ugyan mi el l?
- Most már az is rövidesen kiderül! - válaszolta a legérdekeltebb, Cornelis.
A kanyargós serdei ösvény a kampongnál bújt a fákat gyötr liánrengeteg közé.
- Íme, a harmadik nemzedék visszafelé - mondta félhangosan Tadashi, a pszichológus-
tábornok. - Ah Leong, a Mennyei Mosodás, Ah Kim, az apa, aki mosni kezdett Soerabajában, és
Li nagyapa, a kuli. Ez is majdnem száz esztend lenne!
- Gondolod, hogy nem kell mélyebbre ásnunk? - kérdezte kíváncsian az építész Brazíliából.
- Nem hinném! Jáván minden kínai sorsa a kulisággal kezd dött. Ez történelmi tény.
Valóban: igaza lett!
A kampong hegyek közötti, terjedelmes lapályon feküdt, ahol minden együtt volt, ami egy
gumiültetvényhez kívánatos: víz, árnyék és napsütés.
A szell s kunyhósorok között fekete disznók túrták a földet, és gyerekek játszadoztak a sárban.
A falu szélén az intéz villája, s kiáltásnyi távolban t le a magányos férfimunkások deszkából
tákolt szállásai.
Csak este elevenedtek meg, amikor az ültetvény kulijai a messze hangzó gong dörgésére
befejezték napi feladataikat.
 Akkor fellobbantak a tüzecskék a kormos fazekak alatt, és f zték a tésztalevest, a kínai ínynek
kedves ételeket.
Ah Li a többiekhez mérten jó sorban élt. Saját viskójában aludt; asszonya volt, aki f zött rá, és
szeme fénye-büszkesége, a fia, Ah Kim ott várta minden este a küszöbön.
A többiek vacsora után kicsiny bandákba tömörültek, és zsíros kártyákat csapdosva kergették a
szerencsét, a piszkos lapokon kockáztatva sanyarú keresetüket.
Ah Li sohasem kártyázott. Pénzét rongyba göngyölve, mélyen elásta a viskó hátsó falánál, egy
bádogdobozban. Nagyzoló álom tartotta hatalmában; ha egyszer majd elegend guldenje
összegy lik, elvándorol a legközelebbi városba, és mosodát nyit. Akkor majd nem kell hajnaltól
estig a t napon görnyednie, hanem jó szagú szappannal dörzsölve az urak szennyesét vagy
tüzes vasalót lóbálva, a családja hasznára töltheti idejét. Ám ez a lehet ség még a jöv
messzeségében alszik - ezt tudta Ah Li. Sokat kell addig az ültetvényen a gazt sarabolni vagy a
gumifákat csapolni.
Ekkortájt t nt fel a kampongban az új mandur, a munkavezet . Kemény ember volt. Nemcsak a
szava pattogott, szaporán suhogott a kezében a bot is. Senki sem sejtette, honnan érkezett. A
környéken nem ismerték, nevét sem tudták.
A mandur sokáig ügyet sem vetett Ah Lire. De egy este leereszkedett hozzá.
- Te nem kártyázol? - faggatta mogorván, furcsa halszemével fürkészve a kulit.
- Nem, uram, nekem erre nincs pénzem! - felelte alázatosan Ah Li.
- Értesz a fan-tanhoz?
- Ezt a játékot minden kínai ismeri!
A mandur szó nélkül továbbállt.
A legközelebbi bérosztáskor azonban, amikor magasra csapott a jókedv a munkásszállás körül,
újra megjelent.
- Játszol! - mondta ellentmondást nem t en Ah Linek. - Itt a pénz! - csörgetett meg egy
zacskót. - Fan-tant játszol. Te adod a bankot. Ne félj, nyerni fogsz! - hárította el Ah Li ijedt
tiltakozását. - A nyereményen osztozunk!...
És mert a mandurtól függött a munkája és álma, a mosoda. Ah Li engedelmeskedett neki. A
mandur a fan-tanhoz szükséges csontpálcikákat is a kezébe nyomta.
Ezentúl minden bérfizetéskor zajlott a játék. Úgy történt, ahogy a mandur megjósolta. Ha a
játékosok páratlanra tettek, a csontpálcikák maradéka, csekély kivétellel, állandóan páros volt, ha
a párost játszották meg, páratlan. A játékba lassan-lassan belecsábultak az ültetvény jávai
el munkásai is. Különösen Abdul Rami. Ott kucorgott a tábla mellett, valahányszor összejöttek, a
markában izgatottan csörgette az ezüstforíntosokat.
Ah Li egyre inkább félve nézte, mert ha vesztett, és sokat vesztett, barna arcán rángani kezdtek
az izmok, szeme zavaros lett, mint a pálmabortól részegeké.
Még majd kitör rajta az ámok! - gondolta Ah Li rettegve, de szólni nem mert senkinek.
Egy este Abdul utolsó fillérjét is a táblán hagyta. Felállt, szája sarkán hab ütött ki. Elrohant.
Kevéssel utóbb pánikos lárma tört fel a falu házai között, és mire feleszméltek volna a játékból,
Rami ismét közéjük robbant, eszel sen, krisszel a markában.
Vaktában szúrkodott maga körül, Ah Li felé tört, keresztülgázolva társain.
Igen! A veszteség addig rölte, amíg valóban kitört rajta az ámok.
Ah Li már veszni érezte életét. Moccanni sem tudott rémületében.
Miel tt azonban a t r a húsába fúródott, lövés dörrent. Abdul ugortában csuklott össze, mintha
derékban kettétörték volna.
A mandur ott állt a lámpa fénykörének határán, füstölg puskával. Ajkán gonosz nevetés
fodrozódott. A játékosok elfutottak a holttest mell l. A falu egész éjszaka morajlott, s Ah Li,
kunyhója küszöbér l, rettegve fülelte a neszeket. Nagyon rosszat sejtett.
Reggelre kelve, a munkaosztáskor a mandur nem volt ott az intéz villája el tti térségen. A
furcsa szem férfi nyomtalanul elt nt a kampongról. Ah Li viszont arra figyelt fel, hogy a jávai
el munkások fenyeget en méregetik, szitkokat mormolva foguk között.
Körülnézett. Egyetlen Rami családbeli sem dolgozott ezúttal, s a faluból gyászének hangjai
ver dtek füléhez.
Most már tudva tudta, hogy kimondták felette a halálos ítéletet. Vérbosszú! A mandur, a halál
okozója elt nt, tehát az van soron, akinek cselekedete megel zte a halált. Ez pedig , mert Abdul
a játék miatt esett ámokba!
Alighogy beesteledett, összekapkodta vagyonkáját, s családjával egy elhagyatott
mellékösvényen az serd be osont. A targonca kötele véresre horzsolta vállát, de csak törtetett
el re, a titokzatos veszedelmekkel teli éjszakába. A lámpát égve hagyták a kunyhóban, higgyék
azt a settenked k, hogy benn lapulnak a homályban.
Úgyis csak hajnaltájt törnének rájuk a Rami család férfiai, hogy eleget tegyenek a fogat fogért
törvényének.
Ah Kim olykor sírdogált félelmében, s ilyenkor anyja a karjába vette, úgy csitította.
Ah Li pedig vonszolta a targoncát, melynek bugyrai között ott lapult a fan-tan jóvoltából tömött
pénzes zacskó, a fedezet a mosodára, amely immár a megvalósulás felé közeledett.
Minden lépéssel fogy a veszedelem. Ha keresik majd t, az országút járókel i között kutatják
nyomát, s nem itt a s ségben.
Miután kezdett lecsillapodni, eszébe jutott, hogy a mandur, elt nése el tt, nem tért oda
hozzájuk, behajtani a felgyülemlett, tekintélyes nyereséget. Úgy látszik, nagyon sürg sen el
kellett hordania az irháját!...
No de hát a vérbosszú kötelezettsége addig tart, amíg ki nem elégítik. Apáról fiúra száll, és így
tovább, akár nemzedékek során át. Igy feszíti ki majd az acéldrótot egy sötét hajnalon Ah Leong
útjában Ahmed Rami, az unoka!
- Honnan sejtené Ah Li, hogy távoli unokája egyszer majd miatta töri ki a nyakát? -
bölcselkedett Belbenoit, amikor a Koordinátor kis híján hetven év mélyér l a mára pergette
vissza a tér-id vízió memóriáját.
Magyarázat nélkül tette. A soerabajai tengerészklub bárja reszketett most a képerny n.
- U Ma kapitány!... - ismerte fel a poharát forgató alakot Janus Cornelis.
- ...húszezer tonna Manilában... ha éppen érdekli! - mondta a háttal ül figura, és a bárfiú felé
csettintett. - Hé, boy!...
A tér-id kamera stacionárius teleobjektívjei telibe kapták pengeéles képét, horgas orrát és a
monoklit a szeme sarkában. Kidülled , merev, idegenül taszító halszemét.
- Most megpróbálok egy trükköt! Kis türelem!
A képerny n zavaros foltok kerget ztek, de gyorsan sorba rendez dtek.
Ezúttal négy tekintet nézett velük farkasszemet egymás alatt. Abu Brahim eszel s, a mandur
gonosz. Van Ortel fitymáló, világlenéz és végül Szókratész Ontopoulosz behízelg nek t
kígyópillantása.
- Nos, kinek van kétsége, hogy mindnégyük azonos fajzat? - tette fel a kérdést száraz
tárgyilagossággal a Koordinátor.
Senkinek sem volt.
Hardy sejtése valónak bizonyult!
Ellenséges idegenek! Vagy még annál is többek? De kik vajon?! Erre a kérdésre azonban
ezúttal hasztalan keresték a feleletet.
A felelet még mindig az Id és Történések mélyén rejlett, s akár akarták, akár nem, fel kellett
tárni!

9. Az olajmágnás kissé orcátlan!

A lagosi nemzetközi repül tér zsibongva várakozó utasainak feje fölött felkrákogtak a
hangszórók:
- A zürichi járat utasait kérjük útlevélvizsgálatra!
A csokoládébarna határ rtiszt fel sem tekintve, buzgón nyomkodta a kilép pecsétet a
különböz szín könyvecskék lapjaira. Az egyik útlevélnél azonban felnézett.
- Á, doktor Kende! - köszöntötte a bajuszos, kopaszodó, alacsony férfit örömmel. - Utazunk,
utazunk?... A kisfiam persze ragyogó egészségnek örvend ismét. És ez az ön érdeme, doktor!
Sohasem lehetünk önnek eléggé hálásak! - mondta ügyet sem vetve az orvos mögött torlódó
embersorra. - Akkor hát szerencsés megérkezést... A kormányzati váró felé tessék!...
Mert Kende Zsigmond, a trópusi betegségek nemzetközi tekintély szakorvosa a nigériai
kormányzat f tanácsadója volt, és állásával együtt járt a különleges elbánás.
Az rség feszesen tisztelgett, amint elsétált közöttük, ki a napverte betontérségre, ahol az
irányítótorony el tt felszállásra készen nyújtózkodott a Swiss Air hatalmas Boeing 747-es gépe,
míg a többi utas a fegyvervizsgálat kellemetlenségeit szenvedte.
A stewardess hivatásos csábmosolyt vetett rá. Kipipálta nevét az utasjegyzéken, s már a helyén
is ült. Közvetlenül a külön kabin el tt, ahol legkevésbé érezhet a gigászi motorok rezgése, és a
kilátást sem akadályozzák a szárnyak.
Az utastér lassanként megtelt. A motorok már próbát futottak. A pilótafülke fölötti
villanyújságon megjelent a szokott szöveg: a kapitány neve, üdvözl szavai és a felszólítás - az
öveket tessék bekapcsolni! A gép azonban mégsem mutatta az indulás egyéb jeleit.
- Mire várunk? - faggatta Kende doktor a mellette elhúzó kísér t.
- A torony eddig nem adta meg a felszállási engedélyt - hangzott a közömbös válasz. Nyomban
fény derült a miértre is. A kormányzati váróból kicsiny csoport igyekezett megkésve a gép felé.
Egy köpcös, hamuszürke flanellbe öltözött férfi, akit négy sötétkék ruhás, öles alak úgy fogott
közre, hogy a légy se közelíthetett hozzá. Még a diplomatatáskák sem leplezték, hogy fegyveres
test rség, „gorillák" az illet k.
- Szóval VIP... - nevetett rá Kende doktor a várakozó stewardessre. - Very important person.
Nagyon fontos személyiség, ezért a késedelem!
Az óriásgépet megvárakoztató úriember ugyanis nem kisebb egyéniség volt, mint a Nigéria
Petrol Comp. nagy hatalmú elnöke, Mr. Jacob Kalpakian, az olajmágnás.
A kés n jöv k alig kapaszkodtak fel a lépcs n s t ntek el a külön fülke ajtaja mögött, már
gördült is a gép, hogy zúgva nekivágjon a felh k országútjának Európa felé.
Rövidesen tálalták a villásreggelit. Kende éppen hozzá akart látni, amikor valaki megérintette a
vállát.
Az egyik kék zakós „gorilla" volt.
- Az elnök kéreti, fáradjon be hozzá, uram! - közölte mondókáját csapnivaló angolsággal, s
félreállt, hogy utat engedjen.
- Nocsak! - mormolta meglepetten a doktor, de ment.
A sápadtfehér, tésztás arcú Kalpakian havannaszivart forgatott a szájában a telt tálak fölött, s
némán intett a doktornak, hogy foglaljon helyet vele szemközt.
- Pezsg t! - mordult aztán a gorillára, s teli poharát Kendére emelte
- Egészségünkre!
A test r tapintatosan társai közé húzódott a fülke legmélyére.
 - Nos, a véletlen jó alkalmat teremtett, hogy egy kicsit kettesben elbeszélgessünk, doktor -
dünnyögte az olajmágnás. - Ön az utóbbi hónapokban túl sok kellemetlenséget okoz nekem, és ez
nem jól van így!
- Hogy érti ezt, kérem ? - fortyant fel Kende.
- Ugyan, ne játssza a nemtudomkát, doktor - legyintett a másik. - Nagyon jól tudja, mir l van
szó! Én az éjszakát is nappallá változtatom, hogy modern ipart teremtsek ebben a mindenképpen
sötét világban, ön pedig folyton elgáncsolni igyekszik!
- Én?!... Hogyan? - Kende doktor egyszerre feszülten figyelt.
- Hogyan?! - ismételte Kalpakian. - Ugye, nekem munkások ezreire van szükségem. Ön sem
tagadhatja, hogy tömegeknek adok akkora darab kenyeret, amekkoráról nemrég még csak nem is
álmodhattak. És ezeket a tömegeket az serdei viskókból ásom el . Kiemelem ket a
teng désb l, mondhatom bátran, a sohasem élvezett jólétbe, és akkor ön elkezd akadékoskodni.
- Még mindig nem értem!
- A fenét nem érti! - vörösödött el mérgesen Kalpakian. - Hát ugyan ki küld bizottságot
bizottság után a nyakamra? Ki szimatol állandóan a telepeimen, és fenyeget rendszabályokkal, ha
nem ön?
- Hja úgy! - vágott közbe hidegen Kende. - Mert megállapították, hogy munkásbarakkjai
iszapos, sötét járványodúk, és az úgynevezett kórházai közönséges lepratelepek, de még annak is
rosszak!
- Ugyan kérem, ez szemlélet dolga! És józanság kérdése! - dörgött vissza az olajmágnás. -
Nézze azt, hogy honnan emeltem ki én „ezeket". Koszos, trágyalepte falvakból, ahol más híján
maniókát rágcsáltak egész nap, és a földet ásóbottal túrták! Ezzel szemben...
- Ezzel szemben ott a szabad természetben éltek, és egészségesek voltak - szakította félbe
Kende ismét. - Most pedig alig gy zzük megfékezni a járványokat a telepein. Önök fütyülnek a
legelemibb közegészségügyi szabályokra is.
- Tán hófehér fürd szobákat építtessek nekik, és nevel ket fogadjak melléjük? - vicsorgott
Kalpakian.
- Csak modern orvosi szolgálatot és emberi körülményeket! - A doktor higgadt volt és
engesztelhetetlen. - Ha ezt nem teljesíti a Társaság, ne csodálkozzék, ha a nem megfelel
munkástelepeket lezáratom. Ez a kötelességem!
- Látom, kenyértörésre akarja vinni a dolgot. Azt hittem, józanabb!
- Hogy mit hisz, uram, az az ön ügye! - vonta meg vállát a f tanácsadó.
- Ezek csak szavak! - tört ki az olajmágnás. - Nem hittem, hogy ilyen sz k látókör , doktor!
- Az emberiség ügye önnek sz k látókör?
- Mondjuk: kisszer ség! Ön lehetetlent kíván! Egyetlen lendülettel emeli fel azokat a mi
életünk szintjére, akik tegnap még a k korban éltek. D re lázálom! És ezért a lázálomért képes
gátolni az én munkámat, amely egy ország valóságát akarja megváltoztatni. Ezt a földet én
gazdaggá teszem! Hogy aztán ezzel a gazdagsággal az ország hogyan él, az az dolga. De amíg
ez megvalósul, addig nekem szabad kell hogy legyen a kezem ! Nem köthetik meg holmi rosszul
értelmezett emberbaráti el írásokkal.
- Ha így látja, nincs mir l beszélgetnünk tovább!
- Hagyja abba az álmodozást, doktor. Hát nem hajlandó tudomásul venni a tényeket? Maga
történelmet akar csinálni „emberbaráti" módon ebben az országban, tegyük fel. Mi is. Nekünk
azonban behozhatatlan el nyünk van önök felett. Realisták vagyunk. A történelmet mi írjuk, mi
formáljuk, a világ a mi rendünk szerint fejl dik, ha nem venné észre, már évezredek óta! Micsoda
az önök kisszer er lködése a mi teremt er nkhöz képest! Az alkotás, a formálás a mi el jogunk!
Akié a pénz, azé a hatalom is!
 - Gondolja?
- Tudom ! Különben nem jöttünk volna ide , ebbe az éppen hogy ébredez világrészbe,
valósággal a jöv l, hogy jelent építsünk a megkövesedett múltban.
- Úgy véli, ezt a jöv t áhítja mindenki?
- Mit tör dünk mi mások véleményével! A magunk fajtája tudja, mit akar, és ezt keresztül is
viszi, évezredek óta mindig! Látszik, doktor, hogy nem olvassa a történelmet. Aki utunkban áll,
félresodorjuk!
- Hátha mégsem mindenkit? Akadnak erre is példák!
- Bah! A kivétel a szabályt er síti! Nézze, doktor, száz szónak is egy a vége. Maga tetszik
nekem, makacs önfej ségével. Sajnálnám, ha félre kellene állítanom. Tudja, mit, jöjjön át a mi
oldalunkra! Olyan lehet ségeket biztosíthatunk az ön számára, amilyenekre a legmerészebb
álmában sem gondolhatott. Figyeljen rám: tudom, sok az ellenségünk. Tudom: tetszet s
jelszavakat hangoztatnak ellenünk. De ezek csak jelszavak! Bármit szándékoznak is velünk
szemben, miel tt a szándékuk cselekvéssé válnék, s t miel tt a szándék gondolatukban
megszületett volna, mi már ismerjük, és megtesszük óvintézkedéseinket. Ilyen pofon egyszer a
helyzet! Tehát ismétlem: hagyja ott azt az átkozott hivatalt, és jöjjön át hozzánk!
Kende doktor egyre fokozódó, viszolygó rossz érzéssel hallgatta a hírhedt olajmágnást. És unta
is szerfölött. Hogyan fejezze be ezt a kellemetlen szószaporítást?
- Meggondolandó! - mormolta.
- Van rá ideje! Majd ha visszatért, folytathatjuk a tárgyalást - villanyozódott fel elégedetten
Kalpakian. - No, legvégül, hogy teljesen meggy zzem konokságát: akad egy nagyon érdekes
könyvecske a világirodalomban. Valami magyar írta: Madách, vagy hogyan is hívják. Még a múlt
században. Gyönyör költ i képekbe burkolja az Er és az Ész mindenkori gy zelmét a gyengék
és ostobák felett. Aki látó szemmel olvassa, megérti ezt az allegóriát. Bízvást mondhatom: bárki
volt az illet , ismerte a titkokat, és a mi történelmünket vetette papírra.
- Érdekes lehet! - mondta udvariasan a doktor, felállva.
- Tán Zürichben megszerezheti valamelyik könyvkereskedésben. Ne mulassza el!
- Élek majd az alkalommal! - válaszolta közömbösen, miközben csak úgy cikáztak a
gondolatai. „Mit akar vajon ez a hírhedt alak Madách csodálatos drámájával?"
Az ajtónál volt már, amikor utolérte Kalpakian csúfondáros végszava:
- Egyébként, kedvesem, nyugodtan a szemétkosárba vághatja a magnetofonját. Üres a szalagja.
Egész beszélgetésünk alatt negatív erny árnyékolt kett nket. Szavunkat még a test reim sem
hallották. Tudja, a magunkfajta üzletember kénytelen óvintézkedéseket tenni mindenfajta
meglepetéssel szemben. Elnézést ezért a kis technikai csalafintaságért.
Kende doktor önkéntelenül alig kidudorodó bal zsebéhez nyúlt, s csattanva tette be maga
mögött az utastérbe vezet ajtót, Kalpakian elégedett nevetését l kísérve. Még kidülled , meredt
halszeme is megtelt gonosz jókedvvel.
Úgy bosszantotta Kalpakian pillanatnyi diadala, hogy a féltenyérnyi, lapos, számtalan feladatú
híradó dobozkát csak a zürichi tranzitváróterem mosdójában vette el .
Valóban, a szalag üres volt! A rádió viszont percegett, megnyomta a gombját.
- Hetedik hívás - recsegte a memória fémhangja. - Hetedik hívás... Riadó... riadó!... - s a
varázsszem a veszély rubinszínében lángolt.
Az a bizonyos árnyékolás nemcsak a magnót, az egész készüléket megbénította órákra. Ilyesmi
nem esett meg ezzel a masinával soha!
Ha el akart jutni a Támaszpontra, két lehet sége adódott: visszafordul Lagosba, vagy tovább
folytatja útját Budapestre. A második változat mellett döntött.
Útban a lakása felé kiugrott a taxiból egy könyvkereskedés el tt.
 - Kérem Az embe r tragé diá ját - szólt a kiszolgálóhoz, s jóval kés bb, markában a
könyvecskével lépett a ,,röntgenkészülék"-be.

10. A Jelenvalók
Kende doktor akkor lépett be a Támaszpont „társalgójába", amikor a Koordinátor éppen holmi
összefoglaló-félét tartott:
- Hál akkor vegyük szemügyre a dolgokat módszeresen. Ebben a helyzetben nem engedhetjük
meg magunknak, hogy gondolataink ide-oda csapongjanak tétován...
Kende láttán egy lélegzetvételnyi id re megszakadt mondókája, de a kés n érkez intésére
nyomban folytatta:
- Tán kezdjük azon, kik vagyunk, és miért vagyunk itt? Itt, a Földnek nevezett bolygón!
- No de ezek közismert tények mindannyiunk el tt - vetette közbe türelmetlenül Belbenoit.
- Néha nem árt közkelet dolgokat sem felidézni - intette le röviden Len apát. - Hozzá tartozik
a tények logikájához. Tehát: körülbelül egymillió éve érkeztek ide legels el deink. Honnan?
Egy más naprendszerb l, a Tejútspiráltól távol es galaktikából, a Kék Világból. A miért
kérdésére a felelet rendkívül egyszer : civilizációnk akkor már régen túljutott a termonukleáris
korszakon. A magenergia közvetlen hasznosításánál tartottunk, és megkezd dött az renergia
általános felhasználása is. Kultúránk átlépte az emberi kiteljesedés küszöbét, és fölös er it immár
elvonhatta saját bolygónktól. A háborúk, a bels viszályok fogalma ekkor már - tudjátok jól -
csupán történelmi kategóriaként élt. Az a feladat állt a Kék Világ kormányzótanácsa el tt, hogy a
szakadatlanul megnyilvánuló alkotókészség számára olyan új területet keressen, ahol korlátlanul
kifejtheti összegy lt tudásmennyiségét, ahol átadhatja mindazt a civilizációs és kultúrkincset,
mellyel rendelkezik. Ezt a lehet séget viszont a magunk Naprendszerében hasztalan kerestük
volna,annak már a legrejtettebb zugát is réges-régen feltárták. Mert a cél...
- Mert a cél - vette át a szót ismét Belbenoit, aki sohasem tudott hallgatva ülni sokáig - egy
olyan bolygó felkutatása volt, ahol éppen bimbózásnak indult a hozzánk hasonló emberi élet!
- Jól mondod! - bólintott a Koordinátor. - Ez volt a cél! A szándék pedig, hogy a Kék Világ
tudásrengetegét felhasználva, a fejl dés természetadta szabályait figyelembe véve el segítsük az
új civilizáció és kultúra kibontakozását.
- Könny vé akartuk tenni számukra az életet! - Belbenoit nehezen hagyta abba. - S ez nem
túlságosan sikerült. Csak részben. Az ember szerfölött konok teremtmény ahhoz, hogy ne a saját
feje után járjon!
- No, itt még nem tartunk!... Igen fejlett rrepül -technikánk és a világegyetemet összeköt
er vonalak ismerete lehet vé tette számunkra, hogy a felderít szondák százait és százait küldjük
szerteszét más naprendszerekbe, s t más galaktikákba. Közhely, hogy néhány évszázad alatt hány
tucat emberlakta bolygóra leltünk, a fejl dés különböz szakaszaiban, a nem emberszabású
lények által benépesített bolygókon kívül.
Ezúttal Cornelius vágott közbe:
- De olyat, ahol a fejl dés során az ember éppen emberré vált, csupán egyet találtunk, a Földet,
ugye?
- Csupán egyet: a Földet! - helyeselt Len apát. - Még innen voltak a t z felfedezésén,amikor az
els rhajónk itt, a Csomolari fennsíkján leszállt, és az egyes számú Koordinátor megtalálta a
Támaszpont barlangját. Akkoriban a közlekedés a galaxisok között még eléggé nehézkes volt. A
fénysebességet meghaladó rhajók évekig voltak úton idejövet.
- No de ennek majdnem egymillió éve - dörmögött Hardy -, aztán százötvenezer esztend vel
ezel tt felfedezték nálunk a transzportációt, a tömegátvitelt a hipertéren át, s ennek törvényei
egyaránt érvényesek tárgyra, él lényre. Magunk vagyunk eleven példái annak, hogy azóta mily
egyszer a közlekedés.
- Igen, mondhatnám fölöslegesen is kényelmes. Tunyává tesz bennünket. Az az érzésem, hogy
el deinkhez képest ez a kényelem sokat elvesz frisseségünkb l, az els Jelenvaló megérkezése
óta.
- Ne feledd, azóta a Föld is elérkezett az atomkorba!
- Talán túlságosan is hamar - válaszolta a Koordinátor Hardynak. - Néha eltöprengek azon,
hogy nem kellett volna-e lassúbb iramot sugalmaznunk!
- Tudod jól, kényszerhelyzet volt! - mondta Kende doktor. - A második világháború
tervenkívülisége okozta azt, hogy id el tt kénytelenek voltunk az atombontásra irányítani egyes
tudósok figyelmét. Aztán a palackból kiszabadult az a bizonyos Ezeregyéjszaka szelleme. Hiszen
ha tettleg beleavatkozhattunk volna, akkor sok minden másként történik!
- A Törvényt nem hághatjuk át! A Jelenvalók sohasem folyamodhatnak er szakos
eszközökhöz. Akkor minek ilyesmir l álmodozni? - intette le a Koordinátor. - Mi csak teremt
gondolatot ültethetünk el, s ha ez a gondolat valahol kicsírázik, el segíthetjük további
sugalmazással virágba szökkenését. Egyébként tilos gátlóan, tettlegesen belenyúlni a fejl dés
folyamatába. Az embernek önmaga erejéb l kell elérnie a tökéletes társadalomhoz vezet utat.
- Szóval nem takaríthatjuk meg nekik az iskolapénzt? - mondta inkább önmagának, mintsem
társainak Tadashi.
- Nem bizony! Emlékezzetek: miel tt a Földre leszállt volna els csillaghajónk, expedícióink
leereszkedtek már a Zöld Bolygóra és a Camarden 7-re, ahonnan többé-kevésbé fejlett
civilizációt jeleztek az rjár rök. Nos, a Zöld Bolygón idegen behatást észleltek. Az stársadalom
eléggé magas fokán él embertestvérek az rb l jött és oda visszatér „isteneket" imádtak,
ereklyeként tisztelve egy szakadozott szkafandert.
- Soha nem derült ki, hogy kik jártak ott el ttünk? - firtatta elgondolkodóan Hardy.
- Soha! A szondák sehol sem tudtak nyomukra találni. Az Agy memóriájában csupán maga az
eset rögz dött, semmi más. A befolyásoltság viszont a Zöld Bolygón oly er s volt, hogy a kezdeti
sikertelen próbálkozás után az expedíció felhagyott fejl désirányító kísérleteivel.
- És a Camarden 7-es?
- Nos, ez még végzetesebb példa a sikertelen befolyásolásra. Kifejlett, diktatórikus
er szakuralom. A vezet személy istenséggé emelése, magas szint végrehajtó réteg, elnyomott,
igába görnyesztett tömeg. A civilizációban a kerékig jutottak el, a kultúrában az írás kezdetéig. Itt
sem volt tehát mit tenni. „Idegen" eszméket kínhalállal büntettek! Az expedíció valahogy itt is
kívülr l érkezett behatást érzett. Néhány, az általánosan használt nyelvt l elüt
szertartásmondatot sikerült rögzítenünk. Ezeket számítógépeink kielemezték. A szavak nem
származhattak a Camarden 7 nyelvéb l. De hogy honnan eredtek, az titok maradt. E két hamvába
holt kísérlet után vertünk gyökeret a Földön. Harmadszor mondom: egymillió éve immár, hogy itt
jelen vagyunk!
- Néhány órája az a komisz érzésem, hogy nemcsak mi! - dünnyögte Janus, a lengyel.
- Ezért ülünk most együtt! - válaszolta a Koordinátor.
- Mire alapozzátok a gyanútokat? - ütötte fel fejét hirtelen Kende doktor, mint aki nem tud
semmit, s mellbevágja a meglepetés.
- Hja persze, elfeledkeztünk arról, hogy te ebben az ügyben új fiú vagy, hiszen csupán az imént
érkeztél! - ocsúdott fel a Koordinátor. - Hát, ide hallgass! - s megpróbálta néhány tömör
mondatban összefoglalni Ah Leong halála és a saheli kecskék rejtélyét. - Akarod látni a
szemeket? - S Kende fejbólintására újból a térid -vízió vetít felületére varázsolta a négy
titokzatosan furcsa szempárt.
 - Hm, érdekes! - mormolta Kende doktor. - Mármint szerintem érdekes egybeesése a
véletleneknek. Kidülled halszemek, bazedovkór! No de ebb l mélyreható következtetéseket
levonni?! Jelenleg több mint hárommilliárd lélek él a Földön, és ez a jellegzetesen k merev
halszem el fordul mindenütt, ahol jódhiányban szenvednek az emberek. Az azonban vitathatatlan
tény, hogy ez id szerint nem a legjobban mennek a dolgaink. Ám e mögött küls okokat keresni,
úgy vélem, legalábbis elhamarkodott. Elfelejtitek, hogy az embereknek, akikkel dolgozunk,
szabad akaratuk van ezt vagy amazt tenni! Ha nem is a mi ízlésünk szerinti a választás, ez még
nem bizonyíték arra, hogy egyéb befolyás alatt cselekszenek!
- Jó, jó - vetette ellen Cornelius. - Szép ez az elmefuttatás, ám mit szólsz az Ah Leong- és a
Sahel-ügyhöz? Ezekhez a nemzedékekre kiterjed , furcsa folyamatokhoz, ahol lavina módjára
elindul vagy elindítanak egy magában kicsiny eseményt, és néhány évtizeddel kés bb pusztító
görgetegomlás lesz bel le, miként az események mutatják! Ezeket is véletlennek véled?
- Ugyan! Egy pénzsóvár, mohó munkafelügyel , aki szerencsejátékon akar meggazdagodni, s
egy eszel s, vén, mór marabut, dédelgetett kecskebakjával. Nem mondom, széls séges históriák,
de ha tovább játszadoznánk a térid -vízióval, azt hiszem, tömegével szemelgethetnénk az effajta,
nemzedékekre kiható sorstörténeteket! Hatezer éve lebegnek stacionárius holdjaink kint az rben,
örökítik meg s raktározzák el memóriájukban mindazt a kicsiny és nagy eseményt, ami ezen a
sártekén el adódik. Mit gondoltok, a kísérteties párhuzamok micsoda tömegét raktározhatták el
ezalatt, melyek mindegyikéb l hasonló következtetést vonhatnánk le, ha akarnánk!
- Ízekre szeded egész feltételezésünket! - csóválta fejét Hardy.
- Dehogy! Csak pánikba estetek, mert két kellemetlen közjáték hirtelen összehangolódott, s
megzavarta a Terv tiszta fejl désvonalát.
- No de Abu Brahim, aki volt és nincs, és átkozott öröksége, a kecskék! - Hardy nem szállt le
vessz paripájáról.
- Gondolkodjunk egy kicsit, pajtás! Ha úgy volna, ahogy ti vélitek, vajon milyen
végkövetkeztetés adódnék a gondolatsorból? Nem kevesebb, mint az, hogy akik erre, a történések
megváltoztatására képesek, hosszú távon többet tudnak, nagyobb az erejük és hatalmasabbak,
mint mi, a Jelenvalók. Márpedig mi minden elképzelhet eszközzel rendelkezünk fél tucat millió
esztend s fejl désünk jóvoltából, ám ilyesmir l álmodni sem merünk.
- Egy öregebb, más erkölcsi alapokon fejl dött civilizáció. Az er szak hitét valló társadalom - a
Koordinátor inkább hangosan fejezte ki gondolatait, semmint szólott. - Csak ilyesmi képzelhet
el! De hát ez, igazad van, abszurdum! rszondáink soha-soha, százezredek óta nyomát sem lelték
sehol ilyen fokú fejlettségnek. És még ha volna is, miért jöttek volna ide a Földre, s ha már jöttek,
miért nem találkoztunk velük az elmúlt egymillió esztend során? Velük? Legalábbis
azonosítható nyomukkal? Majdnem lehetetlen, hogy ez ne történt volna meg! El deink, a
mindenkori Jelenvalók egyetlen feljegyzése sem utal ilyesmire!
Belbenoit új szempontot vetett a vitába:
- Ebb l még nem következik az, hogy k, ha ugyan vannak, ne szerezhettek volna rólunk
tudomást! Ha pedig tudomást szereztek, akkor náluk a helyzeti el ny. Tudják, kik vagyunk, mit
akarunk, és ennek a tudásnak a birtokában ügyködhetnek saját dolgaikon, bármik is azok!
A Koordinátor a fejét rázta.
- Nem! Személy szerinti azonosításunk majdnem lehetetlen! Mindig tökéletesen hasonultunk!
A küls alakváltoztatásnál jobb álcázóeszköz nincs! Az egymás közötti érintkezést biztosító
gondolathullámokat pedig csupán a mi vev ink képesek felfogni. Hasonló készüléknek itt a
Földön vagy akár másutt még az álma se született meg. Ezen a réven kizárt minden leleplezés.
Maradna a Támaszpont kérdése. Felderíthet -e ez a hely s a helyen keresztül mindaz, amit
jelent?! Valamennyien tudjátok, hogy nem! Bázisunk m szaki álcázása oly tökéletes, hogy
képtelenség nyomára jutni. Láthatatlan, tapinthatatlan, érzékelhetetlen minden kívülálló számára.
- Ha már itt tartunk - vetette közbe Tadashi -, hogy állunk a távolsági adásainkkal? A Terv, az
utasítások, beszámolók, jelentések folyamatosan jönnek-mennek, tudjuk. Vajon kizárt dolog,
hogy lehallgassák, akár véletlenül is?
- Gyakorlatban kizárt, elvben azonban... - A Koordinátor er sen töprengeni látszott. - Elvben
azonban el adódhat, hogy a Jodrell Banks vagy valamelyik nagy obszervatóriumnak a
világ rsugárzást figyel radarhálózata elcsípi egyik-másik párhuzamos mellékhullámunkat. De
még akkor is, más felfogni egy ismeretlen sugárzást, és megint más azt azonosítani, megfejteni,
dekódolni.
- Ez az egyetlen támadható pontunk?
- Ez az egyetlen, kedves tábornokunk!
- Tudsz ellene tenni valamit?
A Koordinátor elnéz en mosolygott.
- Egyszer !... Mától fogva váltakozó hullámhosszon adunk. Az automata elintézi, s ekkor már
kizárt a véletlen lehallgatás is.
- Tedd ezt! Csak azért, hogy megnyugodjunk! Kezdem én is hinni, hogy nyugtalanságunkban
túlbonyolítottuk a dolgokat!
- Pedig azok eléggé bonyolultak önmagukban is - mondta Kende doktor. - Adjatok most nekem
néhány percet. Egy s másról lenne beszámolóm! El ször is err l! - A magával hozott
könyvecskét az asztalra tette. - Emlékeztek: egyszer a múlt század közepén, a nagy európai
szabadságmozgalmak idején, egy Jelenvaló soha nem tért vissza a Támaszpontra. Mondhatnám
úgy is: örökre nyoma veszett!...
C SE R N A I ZO L TÁ N

A Kajmán Effektus
Ledobta a szerel kulcsot, és kibújt az aknából. íróasztalához vánszorgott, kihúzta a fiókot, és
összeválogatta a gyógyszeradagját. A h szekrényb l kivett egy üveg ananászlevet, azzal szedte
be a fél marék, különböz szín tablettát. Megmosakodott, átöltözött. Felvette a ment mellényt
is, és kint a teraszon a hordóból megtöltötte a haltartó kannát él heringekkel.
Amint a csónakkiköt felé tartott, felnézett a dombtet n a haciendára és a kórházra. Ha a Kis
Háborúk óta nem romlik el Kelet-Honduras klímája is, azt lehetett volna mondani, hogy fest i
látványt nyújt a nyugat felé szélesen kiterjed Tarabasca-lagúna acélkék, sima víztükre, hátul alig
látszó, szelíd dombvonulatokkal keretezve; fenn a tengerparti télsziget tetején a hacienda
klasszikus stíl sárga kastélyépülete, mellette a modern, fehér kórházpavilonok s mindenfelé
hajladozó, karcsú törzs pálmák. A háború óta azonban a színek elszürkültek, a növényzet
sorvadt, az évszakok egybemosódtak, az éghajlat széls ségessé vált.
Fenn a hacienda erkélyén világos ruhás alak mozdult.
„Ez Maria - gondolta Pepe. - Nem érdekel. Lejárt a munkaid m..."
Felrántotta fájós jobb vállát, és bal kezébe vette át a halas kannát.
Odalent a vízparton teljes szélcsend zsibbadt. A lagúna vize olajsimán párázott, s amikor Pepe
rálépett a stég nyikorgó pallójára, nem rajzottak szét ijedt kis halcsapatok a vízen. Lemászott a
motoros bárkába. A P ALENQUE a Doktor egyik régebbi hajója volt, amit megkapott t le
használatra. Nagy, er s dög, akkora motorral, hogy nemcsak a Tarabascán, de kint a Karib-
tengeren is biztonságosan hajókázhatott vele. San Jüanban is járt már, bent a lagúnában pedig
ingajáratban közlekedett a kis halászfalvak és ültetvények között, vitte-hozta a betegeket a
kórházba.
Az id járást fürkészte. Különös, üvegszer szélcsend telepedett a Tarabasca vidékre, a lagúna
víztükrén apró hullámok se rezzentek. A madarak hallgattak, a máskor ezerszám rajzó apró halak
elt ntek a víz felszínér l. A békák viszont élénken nyüzsögtek, és szokatlan dolgot m veltek:
csapatostul másztak ki a partra, bekúsztak a f be, és csendben meglapultak.
Újra felnézett a dombtet re. Az emeletes kórházpavilon tetején - a tv-antenna mellett - lanyhán,
mozdulatlanul lógott a nagy, fehér vöröskeresztes zászló.
- Meg kéne nézni a barométert - dünnyögte. - Hát én bizony most már nem mászok fel oda!
Holnap majd lehozok egyet a garázsba, egyet meg beszerelek a bárkába is.
Leült és körülnézett a félig nyitott vezet kabinban. Minden a helyén volt. Becsatolta magát az
ülésbe, és indított. Az eredetileg halványkék szín , de már kissé kopott motoros halk
zümmögéssel indult el, aztán olyan simán gyorsult, mint az álom... Megcélozta az átjáró
medersávot, és negyedik sebességbe kapcsolt.
A nyugati dombsor fölött magasan állt a nap, kissé homályosan és elviselhet hévvel tüzelt át
az üvegszer párarétegen. Az es s évszak hivatalos kezdete még csak három hét múlva volt
esedékes, ezért is találta furcsának Pepe ezt a depressziós szélcsendet és a mindössze 28 fokos
meleget.
„Csak nem volt valami atombalhé a közelben?!" - gondolta. De aztán azzal nyugtatta meg
magát, ha egyszer négy év óta a Kis Háborúk még mindig nem robbantak át általános Nagy
Háborúba, akkor... talán most sem történt ilyesféle baj.
Az apály már a vége felé járt. A Tarabasca vize még lassan kifelé folydogált az átjáróban, de
félóra múlva leáll majd, és kezdetét veszi a néhány órás dagály, amely a legjobb id szak a
horgászásra kint a Barrakuda-zátonyon. Ez a víz alatti zátonypad az átjárótól másfél
kilométernyire északkeletre húzódott a Karib-tengerben. A lépcs zetesen mélyül partban
tízméteres esés , 30 méter mély, hosszú törés volt. Sokféle halat lehetett benne fogni, f leg
barrakudákat, dorádókat, nagy tengeri sügéreket, de néha tekintélyes kardhalpéldányok is horogra
akadtak.
Átrobogott a szoroson, és betájolta a horgászhelyet. Jobb fel l egyszerre csak delfincsapat
bukkant fel, és lubickolva, füttyögve a PAL ENQUE mellé csatlakoztak.
Pepe fütyülni kezdett nekik: - Ti... ti... tááá - ti... ti... tá...
Ez volt a kölcsönös hívójelük. A tucatnyi állatból összeállt csapatból eddig csak két példánnyal
tudott közelebbi barátságba kerülni. Ez a két fiatal palackorrú kezdett l fogva egészen közel
merészkedett hozzá. A nagyobbikat elnevezte Mike-nak, párját pedig Marynek... Barátkozásuk
egyébként a tengeri horgászoknál szokványos módon kezd dött: a horgászat után megmaradt
csalihalakat mindig nekik adta.
A két busa fej kedvenc most is ott bukdácsolt a hajó mellett. Pepe levette a gázt, és odadobott
nekik meg a többieknek néhány heringet, makrélát az erre a célra tartogatott készletb l. A
delfinek akrobatikus bukfencek és vidám füttyögések közepette röptében kapták el a jó falatokat.
Füttyögésükben mintha némi szabályosság jelentkezett volna: csupa hosszú jelet fütyültek -
tááá... tááá... tááá. Ez a kétféle jel volt eddig az összes szókincs, amit Pepe ki tudott velük
alakítani.
Hirtelen elsötétült a vízfenék a hajó alatt, jelezve, hogy már a zátony mélyebb vize fölött jár.
Pepe csökkentette a sebességet, és nagy ívben visszafordult. Megkereste a futball-labda nagyságú
fehér bóját, és mellette lehorgonyzott.
A víz elcsendesült körülötte, a delfincsapat elt nt. Nem tör dött vele, máskor is ugyanezt
tették, nyilván tapintatból, hogy ne zavarják a horgászatban. Rövidebb-hosszabb id múlva
azután mindig el kerültek, nehogy a végén kimaradjanak a vacsoraosztásból. S t olyan eset is
el fordult már velük, hogy kis id múlva hirtelen annyi kapása lett Pépének, hogy nem gy zte
csak úgy hajófenékbe dobálni a sok halat, amelyeket a delfinek a mélyben a horgára hajtottak...
- Most is idecs díthetnétek néhány szép krokodil pofájút! - célzott Pepe hangosan a
barrakudákra, és el vette a felszerelést a faliszekrényb l. Felcsalizta a horgot egy eleven kis
heringgel, és bedobta. Megvárta, amíg a csalétek a fenékre süllyed, aztán a szokott módon -
„mártogatva" - horgászni kezdett.
A várt kapások azonban elmaradtak. Hiába dobta be újra meg újra a csalit a már jól ismert
fenékhasadékok, akadók fölé-mellé: egyetlen rántást, akadást, húzást sem érzett. Félórai dobálás
után felorsózta a zsinórt, és fáradtan d lt hátra az ülésben. Hiába, amióta így lerokkant, már
horgászni sem bír úgy, mint azel tt, amikor órákon át pergetett, és utána nyomát sem érezte
fáradtságnak.
Közben észrevétlenül bealkonyodott, a nap lebukni készült a Batuca-völgy dombsora mögött.
Hajókürt hangja és fényvillanások törték meg a csendet s az alkony homályát. Kint a tengeren
négyélt parti rhajó suhant el, és az azonossági jelet kérte. Pepe a jelz kürt gombjához nyúlt, és
öt rövid, két hosszú jellel válaszolt. Az rhajó légpárnás fázisba váltott át és pillanatok múlva már
nyoma sem látszott.
Er re kapott, és újra kézbe vette a horgászbotot. Levette az élettelen csalétket, és új, él t tett
fel. Amikor dobásra lendített, hirtelen fényváltozást észlelt, és önkéntelenül a part felé nézett.
Nem hitt a szemének: a Tarabasca-lagúna átjárója - elt nt ! Nem volt a helyén! Csak egy
szélesed , vastagodó fehér hullámtaréjt látott közeledni, fölötte sárgásszürke füst vagy porfelh
gomolygott. A fehér-sárga áradat egyre n tt, közeledett, és valódiságát er söd , dübörg zaj
húzta alá!
„Földrengés?! - villant át benne. - Gondolhattam volna! Kár volt kijönni! Nem tudtam olvasni a
jelekb l?! A békákra kellett volna hallgatni... és figyelmeztetni az embereket, mindenkit a
parton!..."
De az elkésett bosszankodás közben villámgyorsan cselekedett is. A horgászbotot lecsapta,
becsukta a kabin rekeszeit, és a tokba dugott haldaraboló machetéért nyúlt. Egyetlen csapással
elvágta a m anyag horgonykötelet, ledobta a kést, aztán indított.
A zúgó-morajló hullámfal talán százötven-kétszáz méternyire lehetett, és Pepe bízott a
PALENQUE er s motorjában, amely eddig még a legnagyobb viharban sem hagyta cserben.
Egyvalamivel nem számolt csupán: a szök ár el tt haladó szívóhatással... igy azután hiába
kísérte er s, határozott kormánymozdulattal az indítást, a szívás már elérte, er sebbnek bizonyult
a motornál, és a kanyar ívének közepén felborította a hajót. Pepe csak annyit érzett, hogy a
PALENQUE felborul, és már a víz alatt valami súlyos tárgy zuhan a fejére, aztán minden
elsötétült körülötte.

Amikor magához tért, teljes sötétség vette körül. A P ALENQUE csendesen ringott a
tükörsima, sötét vízen. Szájában sós ízeket érzett, nyelve sajgott és megdagadt. Bal halántéka és a
tarkója rettenetesen fájt. Vastag füles sapkája teljesen átázva, páncélkeményen a fejére tapadt. Jó
ideig félig vakon tapogatózott maga körül a kabinban, és csak arra tudott gondolni, mégiscsak jó
kis tekn ez, úgy tele van t zdelve légtartályokkal, hogy felborulva sem süllyedt el, és átvészelte
a rázúduló szök árt. Igaz, a szénsavbombák feltalálása óta minden tengeri járm vet - bárkáktól az
anyahajókig - így csinálnak meg, tökéletes stabilitással, hogy a hirtelen felborulást ne kövesse
halálos süllyedés - mint a habbombás hadviselés els id szakában...
Megvizsgálta a m szerfalat: a világítás és a rádió rendben volt. Utóbbinál csak az volt a baj,
hogy az antenna elt nt. Letört vagy elsodródott az áradatban. Megvizsgálta a tájolót is: úgy látta,
hogy nagyjából észak-északkeletre sodorta fel az ár - inkább északra -, talán egészen Kuba alá, a
Kajmán-szigetek közelébe... „Mindegy - motyogta magában -, délnek kell tartani! Majd csak
hazatalálok!..."
Lehámozta a fejér l az átázott sapkát, amelynek - úgy érezte - tulajdonképpen az életben
maradást köszönhette. Most már sokkal jobban érezte magát, kikapcsolta a szíjakat, is, és bebújt a
motorházba. Már az el bb is gyanús volt neki valami a m szerfalon: az üzemanyag szintjelz je
nem volt sehol! Most aztán megállapította, hogy -egy csepp üzemanyagja sincs! A felboruláskor
az a nehéz valami - fatörzs vagy valami más roncsdarab -, amely t fejbe vágta, a motorházat is
behorpasztotta, megrepesztette az üzemanyagtartályt, és az összes benzin elfolyt.
A felfedezésre olyan szédülés fogta el, hogy csak lassan, hason csúszva tudott visszamászni a
vezet kabinba. Itt újra becsatolta magát, a gyógyszerrekeszb l összeválogatta a szokásos adagot,
és mohón behabzsolta. Szerencsére a víztartály épségben maradt, és tele volt: a csapra tapasztotta
a száját, és nagy kortyolással tüntette el a keser gyógyszerízt.
„Most alszom egyet... már nem lehet messze a hajnal! Reggel összebarkácsolok egy antennát,
és segítséget kérek" - gondolta, majd ráborult a kormányra, és nyomban elaludt.

Homályos fényekkel, távoli csattanásokkal ébresztette a hajnal. Körülnézett, és nem kis

örömére dfelfincsapatot látott a közelben. Heringrajt üldöztek, és nagy füttyögés közben
reggeliztek bel lük.
Ö is fütyülni kezdett nekik: „Ti... ti... tááá..., ti... ti... tááá..."
Ezek a delfinek azonban furcsa módon reagáltak Pepe füttyjelére. Azonnal alámerültek, tíz-
tizenöt másodperc múlva pedig a P ALENQUE közvetlen közelében bukkantak fel, és
szabályosan közrefogták a hajót.
Pepe sóbálvánnyá válva bámulta ket, és nem hitt a szemének-fülének...
Mert el ször is - ez ek a delfinek púposak voltak! Ugyanahhoz a palackorrú fajtához
tartozhattak, mint a tarabascabeliek, de kissé nagyobbnak t ntek, a fejük mögött pedig egy -
csaknem az egész hátukon végighúzódó - jókora púpot hordtak!
A fütyülésük pedig... Füttyük hallatára Pépében azonnal feltámadt az egykori navigátortiszt, s a
púpos delfinek fel l érkez angol nyelv morzeje leket automatikusan, hangosan bet zni
kezdte:
- Ki v agy? Mit segíth etünk neked? - kérdezték a delfinek.
Kis habozás után visszafütyülte nekik:
- Pepe vagyok a Tarabasca-lagúnából... Elfolyt a benzinem, vontassatok haza...
- Oké ... - fütyülték vissza a púposok.
Pepe harsányan nevetni kezdett, csapkodta a térdét, tapsolt, hahotázott. Mintha meg rült volna.
A púpos delfinek a hajó köré gy ltek, és félelmetesnek látszó nagy busa fejükkel szabályosan
körbevigyorogták... aztán abbahagyta a cirkuszt, kimászott a PALENQUE orrára, megkereste
és felhúzta a láncot. Egész hosszában megvolt, de a vontatáshoz rövidnek találta. Visszament a
kabinba, és egy tartalék kötelet szedett el . Jókora kantárt csinált bel le, a lánchoz kötötte a
végét, és az egészet bedobta a delfineknek. Azok rögtön megértették, mit kell tenniük. Nyolcan-
tízen addig ugrándoztak-lubickoltak a kantár körül, amíg szépen elhelyezkedtek benne, mells
uszonyukkal belekapaszkodtak, és már fütyülték is:
- Oké... In dulás...
Pepe a delfinek forgolódása közben tisztán megfigyelhette els pár melluszonyukat, amelynek
végén ötu jjú, hártyás, karomszer kezek voltak... Megfogták a kötél kantárt... és már
száguldott is a PALENQUE a delfinfogat mögött.
Vontatás közben volt ideje elgondolkozni a látottakon.
Vajon miféle delfinfajta lehet ez? Púposak... kezük van... értelmesek ... Értik és
alkalmazzák a morzejeleket?! Valamikor régen, az akadémián tantárgy volt a biológia. Sok
könyvet is olvasott róluk, de mint vérbeli horgászt is mindig nagyon érdekelték a delfinek.
Barátjuknak érezte magát, és ahol lehetett, segítette, védte ket, barátkozott velük.
Heves rántás-akadozás riasztotta fel: a P ALENQUE sebessége lecsökkent, majd a vontatás
egészen leállt! Körülnézett. A tenger felszíne változatlanul csendes volt. Messze elöl, féljobbra,
vékony, halvány partvonal látszott. Vajon az már a hondurasi part? De hová t ntek a vontatóim?!
Aztán hátul - északkelet fel l - néhány zöldes-ezüstös szín , jellegzetes alakú hatalmas hát- és
farokuszonyt pillantott meg! Tövükben fehéren tajtékzó vízcsíkok jelezték, hogy az óriási állatok
milyen nagy sebességgel közelednek.
Kardszárnyúak! - döbbent meg Pepe. - Végünk van! Nekik is, de nekem isi... Aztán habozás
nélkül, az egyik rekeszbe nyúlt, és kivette a vadászpuskát. Betöltött egy tár golyós lövedékét, és
lövésre emelte a fegyvert a vészesen közeled uszonyok felé, amikor azok mintegy vezényszóra -
egyszerre irányt változtattak, kitértek a PALENQUE el l, majd elsüllyedtek.
Kézben tartott fegyverrel figyelt tovább. A víz elcsendesedett. Egyszerre csak elöl balra, vagy
150 méternyire, felvágódott egy tizenkét méteres zöldezüst test, és körülötte szinte forrt a víz a
bukdácsoló-szökell púpos delfinekt l! Most nem fütyültek, hanem valami furcsa, sziszegés-
vagy inkább csattanásszer hangokat adtak ki magukból. Ostromgy be fogták a verg ,
gyengül fajukbeli óriás ragadozót - legádázabb ellenségüket -, és valóságos diadaltáncot jártak
körülötte.
Furcsa illat csapta meg Pepe orrát a csatatér fel l.
A beázott, zárlatos elektromos vezetékek szoktak így b zleni! - gondolta, és rögtön ki is találta,
mit látott... Ezek a delfinek - elektromosak !. .. Minden bizonnyal a p úpjukban hordják ezt a
biológiában nem is olyan ritka, mondhatni természetes fegyvert.
Az elektromos halak eddig sem voltak ismeretlenek Pepe el tt. Jó néhány ilyen rajára lépett
már rá a sekély viz tengerfenék homokjában, és elektromos angolnát is l tt szigonypuskával...
Tudta, hogy elektromos harcsák is léteznek, állítólag a San Jüan torkolatvidékén is fogtak már
ilyet. De- elektromos delfinek? ! Ilyenek aztán nem léteznek!
- Hál'istennek: léteznek! - kiáltott fel aztán hangosan, amikor elöl egy óriási, hosszú fehér has
billent fel a vízen. - A kardszárnyú elkábult, vagy talán meg is döglött!
A púposok visszajöttek a csatatérr l, és fütyültek: - Minden oké, Pepe... Indulás...
- Thank you, boys - fütyülte vissza Pepe, és - maga sem tudta, miért, egyszerre csak a Yankee-
doodle-t kezdte el fütyülni.

Elöl jobbra már éles kontúrokkal látszódott a Tarabasca-part, a jócskán kiszélesedett átjáró,
amely nyilván öböllé fogja változtatni a lagúnát... Sok minden meg fog változni benne és
körülötte is - gondolta Pepe, aztán megpillantotta a kis fehér hajót, amely egyenesen feléje tartott
a part irányából. Fütyült a delfineknek:
- Thank you, boys... Most menjetek el... Még találkozunk...
A púposok fékezték az iramot, majd egészen leálltak. Aztán k is elbúcsúztak:
- Good by, Pepe... Good luck...
Csendben üldögélve várta az UXM AL -t, amelyen Maria és a Doktor is rajta volt. Még mindig
csak megment ire tudott gondolni... Vajon milyen új fajta lehetnek? Miféle hatás, effektus
válthatta ki bennük ezt a csodálatos átalakulást? Elektromos fegyverzet a púpjukban... kezek... az
angol nyelv és a morze megtanulása?!... És ekkor eszébe jutott valami. Régi dolog. Egy
térk ép...
A víz alatti navigálást tanulták akkoriban, a szénsavbomba-korszak elején, a négyélt -kapitányi
tanfolyamon, a Mariana-bázison... Ott látta ezt a térképet, amelyen a Föld valamennyi
tengerében a legmélyebb helyeken, az ún. „árkokban" - bekarikázott fekete keresztek voltak... A
hadseregek és az ipar nukleáris hulladékainak „temet i"! Olyan titkos, tenger alatti
lerakodóhelyek, ahová már csaknem fél évszázad óta hét-nyolc-tízezer méteres mélységekbe
süllyesztik el az acél- és betonhéjú tartályokba, hordókba ágyazott sugárzóanyagokat... Igen - és
itt... Kuba alatt, a Kajmán-árokban - itt is volt fekete kereszt! Vajon ez a hatás - a kilyukadt,
szivárgó atomhulladék sugárhatása - okozott volna il yen változást ebben a delfinfajtában?! Vagy
valami egészen más?!
Az UXM AL a P ALENQUE mellé siklott, és a Doktor átkiabált:
- Jól van, Péter?
Pepe bólintott, intett, hogy minden rendben van, és vontatókötelet kért. Kimászott a hajó orrára,
és felhúzta a púposok vontatókötelét. Csak a lánc volt meg - a kantárt, úgy látszik, a delfinek
elharapták, és magukkal vitték...
Meg akarják rizni a titkukat! - gondolta Pepe, és nyomban elhatározta, hogy sem beszél
róluk senkinek. Nem árt óvatosnak lenni, legalábbis egyel re. Legfeljebb ha nagyon faggatják,
azt mondja majd, hogy éppen idáig tartott ki a benzinje.

SÁ M A TH Y TA M Á S

Aill és Glinn kalandjai

Nász az almazöld n vel
Történt egyszer, hogy a Lyra gy sköd plutóniumbárója vacsorával egybekötött bálra hívta
meg Aillt.
A fiú örömmel fogadta a gy sköd leggazdagabb hasadóanyag-lel helyei tulajdonosának
megtisztel gesztusát. Felöltötte ünnepi szkafanderét, beült a csillagjárójába, és már szelte is az
intersztelláris teret, nehogy késve érjen a sosem kóstolt ínyencségekkel kecsegtet vacsorára.
Ám a véletlenekkel t zdelt univerzum útjai kifürkészhetetlenek. Féltávon járhatott, amikor
rádióvev je szabályos zörejek kakofóniáját kezdte fogni. Darabig er södtek az oszcilloszkóp
erny jén jól elkülönül jelek, aztán fokozatosan gyengültek. Aill megállította járm vét, bemérte
a jelzések forrását, ráhangolta az automatikus koordinátort, indított, és a technikára bízta magát.
Hamarosan egy almazöld égitest úszott el az r vaksötét aeonjából. A képerny n most már
élesen kirajzolódtak a szakaszos rendben váltakozó hívójelek. Mert azok voltak; hat különböz
elektromágneses segélykiáltás szóródott azonos id ben a világtérbe az almazöld bolygóról.
Aill összeborzadt a gondolatra, hogy az almazöld planéta esetleg csapda is lehet. Er t vett
magán, tágra kerekedett szemekkel nézte az alatta elterül vidéket.
Fenséges völgy gyümölcsöskertjébe csalták a jelek. Villámgyors elemzéssel megbizonyosodott
a környezet ártalmatlanságáról. Sisak nélkül kilépett a szabadba. Elgémberedett tagjait
megropogtatta, s ekkor megütötte fülét a zene. Nyomban sziréntörténetek bukkantak fel
emlékezetéb l, olyan gyönyör séges muzsika áramlott a meg-meglibben szell ben. Hiába
kereste a lélekboldogító hangok eredetét, mintha a virágba borult fák permetezték volna minden
irányból az üvegtiszta dallamot.
Aill elindult az igazgyöngyökkel kövezett sétányon, majd csak elvezeti valahová. Rövidesen
kastély t nt el a gyümölcsösb l. M anyag tengelyen hangtalanul forgó palota, persze nem
pörgött szélsebesen. Mint utóbb kiderült, csak a Napot követte lassan az órák múltával;
fényelemek gy jtötték az épületnek az energiát.
A fiú belépett a fotocella nyitotta kapun, amely nyomban be is zárult mögötte. A csodálatos
melódia bent is hallatszott. Díszes sz nyeggel burkolt gördül járdák, mozgólépcs k vitték
pompázatos folyosókon, termeken át.
Végre meglátta, akit keresett. Almazöld n ült faragott trónon a f aulában.
- Hívásom hozott - köszöntötte a n .
- Azt én is tudom - felelte Aill -, de ki vagy te, haloványzöld orcájú? Királyn ? r-szirén?
Netán gonosz kobold vetítette térhatású kép?
- Eleven lény, a Galaktika Szépe vagyok - mondta az almazöld. Hangja: elektromos
kristálycimbalomé; bekötött szem völgyek éneke tavasszal; ránk boruló kupolák dalai.
A fiú, mihelyt felocsúdott, üdvözölte a n t:
- Hódolatom! Sokat kóboroltam már a világban, hozzád hasonló gyönyör séget sose láttam
még. De akkor is: honnét tudod magadról, hogy te vagy a legszebb? Nem szerénytelenség ilyet
állítani?
- Megnyertem a Tejút szépségversenyét.
- Az már más - bólintott a fiú. - Egyedül laksz itt?
- Akár az ujjam.
- Szóval még négyen vannak kívüled.
- Ne szellemeskedj ! Csak magam vagyok a kastélyban. És a robotszolgák.
- Nagyszer ! Senki nem zavarhat. Légy enyém!
Az almazöld kifelé fordítva kecsesen el retartotta tenyerét. Elutasítást mutatott a bájos kéz.
- Megláttalak, ami számomra igen nagy öröm, viszont nem tudok elmenni úgy, hogy ennyivel
beérjem - mondta Aill.
- Nem! - csilingelt a n üveghangja.
- Kék óriásba rohanok hajómmal, ha visszautasítasz!
- Hiába kérsz.
- Neutroncsillagnak kormányzom magam.
- Kár fenyeget znöd. Nem lehetünk egymáséi. Pedig ebben az évezredben te vagy az els
jövevény, aki tetszik nekem...
Aill feldúltan kérdezte:
- Ki gátolhat minket?!
- Az titok.
- Arra születtem, hogy megfejtsem a titkokat! Ha nem beszélsz, er szakkal teszlek a n mmé!
Aill a trónhoz lépett, megragadta az almazöld kezet.
- A saját érdekedben ne tedd! - kiáltott a Galaktika Szépe. - Elmondok mindent. Háromezer éve
élek itt. Apám az NGC-120-as csillagváros legfejlettebb lényeivel kereskedett. Hosszú ideig
minden rendben ment, amíg egy napon valamelyik magas rangú nesga - így nevezték a rendszer
lakóit - szemet nem vetett rám. Magával akart vinni feleségnek. Egyetlen porcikám sem kívánta a
hagymaszakállú, csápszem ízelt lábú nesgát. Noha megígérte, hogy gazdaggá tesz, lábam elé
szórja a platina égitestek kincseit, s amennyiben ragaszkodom hozzá, génsebészeivel emberi
alakra formáltatja magát; nem álltam kötélnek, és apám sem engedett volna. Ekkor két hét
gondolkodási id t adott az undorító hatalmasság ama feltétellel, hogy nemleges válasz esetén
felbontja a kereskedelmi szerz déseket, és akkor mi agretorzin nélkül maradunk. Ez civilizációnk
pusztulását okozta volna: az ásvány híján bolygórendszerünkben háborúk törtek volna ki. Nem
maradt más választásunk: elfogadtuk a nesga kézkér jét. Három éjjel, három nap tartott a
lakodalom. Özönlött hozzánk az agretorzin, boldogok voltak az emberek. Engem pedig
elutazásom után h ssé nyilvánítottak; utcákat neveztek el rólam; szobraimat állították fel a
köztereken, parkokban. Négy hete éltem az NGC-120-as csillagváros egyik rendszerében a
befolyásos nesga hitveseként, azonban közelembe sem engedtem. A rusnya úr megelégelte a
dolgot, nagy hatású altatót kevert boromba, és öntudatlan álmomban magáévá tett. Gyermekünk
szerencsére nem született, ami genetikailag érthet is. Az eset után többször meg akartam ölni
magam, de fejlett orvostudományuk minduntalan életre keltett. Kikötöttem a nesgának; bár apám
a társadalmunk érdekében neki szánt, nem vagyok hajlandó vele élni. Irtózatos haragra gerjedt
akkor a csápszem ,hagymaszakállú ízelt lábú. Kiadta a parancsot: oltsanak be halhatatlanság-
injekcióval és öngyilkosság elleni szérummal. Majd olyan vegyi anyagot fecskendeztetett a
vérembe, amelyt l csókom és szerelmem gyors öregedést okoz másnak. Visszahoztak a Tejútra,
ámde a Naprendszerünkt l ötvenezer fényévre kering almazöld bolygóra tettek, hogy soha haza
ne mehessek, egyedül éljek a planétán. Hat pilótát gyilkoltam meg eddig,, akaratom ellenére. Ne
közelíts hozzám, mert két hét alatt aggastyánná vénülsz!
- Miért jeleztél, ha tudod, hogy gyilkol ölelésed?
- Korántsem azért, hogy valakit is t rbe csaljak. Négyszáz esztendeje láttam utoljára intelligens
lényt. Unatkozom itt egyedül. Emberi szóra vágyom. Él emberi beszédre. A zene kevés, hiába
rejtett hangszóróztam fel az egész völgyet. Ezért kapcsolom be néha az elhalt rhajósok
rádióadóit.
- Férfiember nélkül hogy bírod?
- Megteszik a robotszolgák. - Sötétzöldre pirult a n .
- Eddig jutottál! Te, aki a Galaktika Szépe vagy? Elviszlek, valahol csak meggyógyítanak -
ajánlotta a fiú.
- Bajomra egyetlen orvosság létezik csupán. A gyermekszülés. No de ahhoz kéthavi együttlét
kellene. Annyi id alatt négyszer elaggnál karjaim között...
Szomorú szemekkel nézett az almazöld gyönyör ség Aillra.
- Jöjj el velem a Sárga Bolygóra! Ott az ifjúság vize. Valahányszor öregedni kezdenék, egy
fejesugrás a tóba, és minden rendben! - lelkesedett a fiú.
- Kizárólag ebben a környezetben foganhat gyermekem. Mindenre számított a ravasz nesga.
Maradnom kell.
- Biztosan hazudott az ocsmány!
- Igazat beszélt. A negyedik asztronauta B-típusú civilizáció tagja volt. Sejted, mit jelent ez!
Megvizsgált, segíteni mégsem tudott. Se rajtam, se önmagán.
- Az én eszemen nem jár túl a nesga! Ingázni fogok a két bolygó közt. Bízom a sikerben.
- Miért akarsz te jót nekem? Miért kockáztatnád életed?... Alig ismersz.
- Mit számít az ismeretség! Bajban vagy, s úgy hiszem, segíthetek... meg aztán... nagyon tetszel
is...
- Ahogy gondolod. Ha bajod esik, engem ne hibáztass!
Aill harmincötször repült a fiatalság tavához, megannyiszor felfrissülten tért vissza
hiper rsebes csillagjáróján az almazöld n höz, a Galaktika Szépéhez. A barlang tündérének majd
kifúrta az oldalát a kíváncsiság: vajon miért jár a fiú negyvennyolc óránként a csodatev vízbe?
Tíz hetet áldoztak boldogságukért a szerelem oltárán. A fiú mindössze fél évvel lett id sebb az
almazöld bolygón töltött mézeshetek alatt.
Hát így maradt le Najmányi Aill a plutóniumbáróval tervezett mulatságról. Hogy megérte-e
neki? Azt ki-ki döntse el maga.

Töprengés
 az ifjúság vizénél
Najmányi Aill valamelyik nap gondolt egyet, és felkereste a Sárga Bolygót, melyr l úgy hírlett,
lakatlan, noha az ott uralkodó körülmények lehet séget adnának az életre.
Mintha még egy Nap tündöklött volna az öttagú rendszerben, olyannyira világított már
kilométermilliókról a Földnél alig nagyobb égitest.
A fiú lelassította rjáróját, kézivezérlésre kapcsolt, óvatosan közeledett az ismeretlen helyhez.
Három kört tett, csak azután készült a leszálláshoz. A hiperérzékeny lokátorok körös-körül
áttapogatták a felszínt, a komputer pedig elkészítette a térképet, amelyen két kontinenst lehetett
kivenni. A szonár- és bio-detektorok valóban lakatlannak mutatták a sárga világot, persze ez a
kihaltság csak az értelmes lakókra vonatkozott: a m szerek gondolkodó agyak hullámait nem
érzékelték.
Agyagszín felh k bundázták Aill hajóját. Okkersárga szavannában ért talajt. A távolban ködl
épületromok közt nem látszott mozgás, mindössze néhány apró test lény osont.
Startolt, és a világosbarna hegyek felé vette az irányt.
Ahogy közeledett a hegygerinc felé, kibontakoztak a citromsárga lombú, törzs fák, amelyek
csak messzir l rémlettek sötétnek. A legnagyobb hegy dereka tájékán opálos fény imbolygott. A
fiú odakormányozta a csillagjárót.
A vidék egyetlen eltér színfoltja barlangbejáratot takart. Aill magához vette nagy hatósugarú
fényszóróját, elindult a barlang szájába. Hármat sem lépett befelé, amikor ráeszmélt, feleslegesen
hozta a kutatófelszerelést, f képp a reflektort. A föld alatti csarnokot ugyanis ibolyaszín fény
töltötte meg, és egyetlen folyosó sem ágazott tovább a hegy gyomrába a kupolakiképzés -
láthatóan észlények alkotta - teremb l. A simára csiszolt, futballpálya nagyságú térség közepén
rezzenetlen tavacska csillogott a gerjesztett ibolyafényben.
A fiú a szeméhez emelte holo filmfelvev jét, sarkán lassan fordulva körben megörökítette a
barlangot. Könny szkafanderének zsebéb l el keresett egy tízfillérest, a feje fölött
szertartásosan a tóba akarta dobni. Abban a pillanatban szétnyílt el tte a halványlila derengés
fal. Narancssárga tüllruhában fiatal n termett el tte.
- A tó tündére vagyok - szólt a jövevény. - Ez a víz, ha esetleg nem hallottál volna még róla, az
ifjúság vize.
- Fogalmam sem volt err l - mondta az rhajós. - Köszönöm a felvilágosítást. - És mondd,
gyakran fürd zik benne a helyi ifjúság? - élcel dött.
- Ah! Ostoba! - Indulatosan toppantott lábával a tüllruhás. - Ne szó szerint értsd, amit beszélek.
A tó csakugyan különös hatású. Különleges szabadgyököket és hétneutronos
nehézvízmolekulákat tartalmaz. Ha megmerülsz benne, örökké ifjú maradsz.
- Sosem halok meg? - kérdezte fellelkesülten Aill, és már azon volt, hogy leveti könny
rruháját, s fejest ugrik a tóba.
- A te id d is lejár egyszer. Azt hiszem, összekevered az ifjúság vizét az örök élet vizével.
Korántsem azonos a kett ! Az utóbbi csak a mesékben létezik.
- Akkor meg a náthán kívül mi hasznom lenne, ha megfürödnek?
- Percet sem öregednél tovább. Különben a tó h foka kellemes.
- S ha öregember volnék, megifjodnék?
- A víz nem fiatalít. Varázsereje abban rejlik, hogy bármely él szervezet, amely érintkezésbe
kerül vele, megreked abba az id pillanatában, amelyikben éppen tóba merülés momentumában
volt. Vagyis abban a korban és biológiai állagban marad, amelyben a benedvesedés ért
- Ezek szerint húszévesen halok meg úgy ötven esztend múlva?
- Az ám !
 - Elképeszt ! Észre sem veszem majd magamon, mennyire elszaladt fölöttem az id . A
naptáron kívül egyedül barátaimon, ismer seimen, gyermekeimen mérhetném az évek múlását.
Megvénülne környezetem, s én küls re változatlan, életer s maradnék.
- Nos, megfürdesz? - kérdezte a n .
Az rvándor elkomolyodott, majd így szólt:
- J volna tartósítani ifjúi mivoltom, de félek, irigykednének rám az emberek. Csodabogárnak
tartanának. Örökkön zaklatnának az orvosok, fiziológusok. Megfigyelésemet rendelnék el, mi
több: még tán kísérleteznének is velem. S t az is kitelik t lük, hogy ketrecbe zárnak, úgy
hordoznak mutogatni városból városba, országról országra. Ám ha világ körüli útra vinnének
díszkocsin, és szentté avatna a pápa, életfogytiglan ifjúságra akkor sem vágynék!
- Miért nem? Amennyiben most egészséges vagy, életed végéig az maradsz. Gondold meg:
elkerülheted az öregkor összes betegségét - emelte fel int n mutatóujját a tó tündére. Formás
mellei áttetszettek narancsszín tüllruháján.
- Érved kecsegtet. No de akkor a legcsekélyebb figyelmeztet jel nélkül halnék meg egyik
napról a másikra, akár egyik pillanatról a másikra!
- Az egészséges öregek ugyanígy d lnek ki. Hidd el nekem, sokan áhítoznak az ilyen halálra.
Hatezer éve még rengetegen zarándokoltak hozzám. Minden épkézláb lakos konzerválni kívánta
állapotát, jóllehet k sarjadzással szaporodtak. Tehát amelyikük egyszer is fürd t vett a tóban,
végleg elvesztette sokasodási képességét. k tudták ezt, mégis százezrével tolongtak a barlang
el tt... Hiúságukban vállalták a következményt, annyira szerették volna meg rizni fiatalságukat.
Kizárólag a különféle nyavalyákkal küszköd k kerülték a vizet, amit l is akadálytalanul
szaporodhattak, számtalan göthös, betegségre fogékony utódot hajtva. Gy lölködve nézték az
életer s, vidám fiatalokat, akik id vel hullani kezdtek. Akképp határoztak, hogy inkább
megsemmisítik magukat, mintsem kóros nemzedékkel népesítsék be a planétát. A változatlanok
örömmel fogadták és támogatták az elgondolást: külön euthanasia-intézeteket építettek, hogy
miel bb megszabadítsák társadalmukat a kórosaktól.
- Te hogyan maradtál meg? - csodálkozott Aill.
- Akkoriban én voltam a barlangfürd ben a kabinos, propagandisztikus okokból többször is
lubickoltam a tóban. Busás borravalókat kaptam, tekintélyes vagyonom gy lt össze pár év alatt.
Háztartási gépeket vásároltam az egészen, s elcseréltem azokat a Vészümön festményekre,
szobrokra. A m kincsekért az egyik rendkívül fejlett technikai civilizációtól olyan komputert
kaptam, amellyel agyamat összekapcsolva, a teljes személyiségem átplántálódott a berendezés
áramköreibe.
- Üzletelni tudni kell! - kiáltott közbe elragadtatva a fiú. A tó re tovább mesélt:
- A gépet úgy szerkesztették, hogy energiáját a kozmikus rezgésekb l nyerje, és három
pótegysége legyen elhelyezve a bolygó egyes pontjain. Ha megsemmisül valamelyik, még mindig
életben maradok. S ez az átkom! Örök életre kárhoztattam magam. Ha nem pusztul el valami
katasztrófa által ez a bolygó, vagy nem könyörül meg rajtam valaki, aki felkutatja és
szétrombolja komputerrendszeremet, szemtanúja leszek a Galaxis eljegesedésének s talán végs
összeomlásának is. Az anyag mostani alakjának kataklizmája oldoz csak fel... Még annyit:
agyáramsugárzott testi formámat tetsz legesen változtathatom, mindig a jelenlév knek tetsz en.
Neked ezt az alakot öltöttem, mert tudom, a szép n ket szereted.
- Ez igaz, és abban is egyetértek, hogy szebb és könnyebb fájdalmak nélkül hirtelen végezni,
mint lassan sorvadozni valamiféle szörny betegségben. Ámde ha fiatalon kell eltávoznom a
csodató jóvoltából, akkor inkább valami hasznos, nagy célért vesszek! Csepp kedvem sincs a ti
sorsotokban osztozni.
- Semmire sem akarlak rábeszélni. Ha megfogadod tanácsomat, azt teszel, amit jónak látsz.
Szállj magadba, és cselekedj! - mondta a kabinostündér, s karcsú testét elnyelte a fal.
Aill szenvedett, amiért egyedül kényszerül határozni. Úgy érezte, végtelenül magára utaltatott a
döntés perceiben. Kínlódott mérhetetlen szabadságától. Akaratától függetlenül belecsöppent a
helyzetbe, amelynek két megoldása kínálkozik: vagy megfürdik, vagy anélkül távozik. Ha lenne
még egy, s t több kiút!... Miért is nem kérdezte meg a n t: igenl válasz után vissza lehet-e
csinálni az egészet, ha kés bb meggondolná? Jól kifundálta a tüllruhás! Hagyta, hadd tépel djön.
Pedig lépnie kell: az ember folytonos ítélethozatalra ítéltetett. És most tettének felel ssége csakis
az övé.
Végül hiúságát leküzdve határozott: nem megy a tóba. A csillaghajó agya rögzítette a
koordinátákat, máskor is visszatérhet az ibolyafény barlanghoz.
Magára csapta az rhajó ajtaját, fáradtan nyomta meg az indítógombot.

A fém rém
- A következ történetet két befejezéssel ismerték egykor a robotok - kezdte a rozsdásodó agy.
- Mivel közöttük is voltak der - és borúlátók, akár egykor a molochiták közt, akikr l krónikám
szól, az egyik változat optimista, a másik pesszimista. Melyiket akarod hallani? - kérdezte a vén
gép a fiút.
- Természetesen mind a kett t - felelte Aill, merthogy roppant kíváncsi természet volt.
A számítógép gondolkodott egy ideig, aztán mesélni kezdett.
Mind rosszabbul mentek a dolgok Molochián. Ket náncif, a rém, ínszakasztó ütemet diktált a
bolygó lakóinak. A szörny kérlelhetetlen volt. Férfit, asszonyt, gyermeket egyaránt a gyárakba
hajtott, a szántóföldekre terelt, és sovány bérért dolgoztatott. A molochiták, minthogy nem
akartak éhen halni, és nélkülözni sem kívánták a Ket náncif adta árub ség áldásait, kénytelenek
voltak a hétfej szolgálatába állni. A gyengébbek, szerencsétlenebbek és ellenszegül k viszont
nyomorúságos bádogvárosokban tengették életüket abból a csekélyke díjból, amelyet a rém
juttatott számukra munkalehet ség helyett.
Molochia ura mindhét fejét azon törte, hogy a bolygólakók a lehet legtöbb értéket termeljék
meg, s mindezért minél kevesebb pénzt fizessen ki. Molochia szorgos polgárai a fogyasztási
javak után rohanó életüket élve, a városokban keveset gondolkodtak el azon, miért is
elégedetlenek, csak érezték, valami rosszul megy a világban, de hogy mi, azt igen kevesen tudták.
S közülük is a legtöbb hallgatott a rémr l. Megfizetett tudósok hivatalosan is kijelentették, hogy
semmiféle hétfej nem létezik. A nép legjobbjai azonban változatlanul kiálltak nézetük mellett,
miszerint igenis van rém, és minden rossznak az okozója.
York Wenben, a legnagyobb városban élt egy öreg konformista konstrukt r. Bár sosem látta a
szörnyet, minden ellenkez híresztelés, hivatalos vélemény dacára tudta, hogy léteznie kell, mert
ügynökei id nként felkeresték, és megkérték, hogy tervezze meg ezt-azt, pedig, ha nehéz
szívvel is, de mindannyiszor rajzasztalhoz ült, éjt nappallá téve számolt, kalkulált, húzogatta a
tusvonalat, jóllehet sejtette, mire kellenek Ket náncifnak a gépek. Nem tehetett mást, csábító
áruk kínálkoztak milliomnyi formában a kirakatokban, s ingyen nem adták ket...
Egy napon apja elé állt Felbin, a legid sebb fiú, és így szólt:
- Apámuram, egy életem, egy halálom, én bizony felkutatom a rémet, s megvívok vele!
Nagyot nézett az öreg.
- Fiam, te nem tudod, mit beszélsz! A szörny legy zhetetlen; a legtöbb, amit tehetsz:
megtanulsz bölcsen alkalmazkodni szeszélyeihez - magyarázta a vén korrupt.
- Márpedig én nem szolgáltatom ki magam többé Ket náncif akaratának! - mondta Felbin
dacosan. - Elpusztítom a szörnyeteget, népünk maga alakíthatja sorsát.
 - Jól gondold meg! - tanácsolta az apa. - Számtalan bátor vállalkozó merészkedett már a Tiltott
Zónába, de oda veszett mindahány. Miért éppen neked sikerülne?
- Akkor is megpróbálom! Remélem, nem tartod pipogyának a fiadat... Elgondolkodott az öreg.
- S ha netán mégis legy znéd, mi a biztosíték, hogy jobb lesz a világ? - kérdezte.
- Felismerjük az életünket irányító törvényeket, s nem a vaker k kormányoznak többé!
- Hát jó. Ha annyira hajthatatlan vagy, eredj - mondta, azzal útravalót csomagolt fiának.
Édesanyja hiába jajveszékelt, a kisebb fiúk harcra buzdították s talpig fegyverbe öltöztették
bátyjukat.
Felbin mélyen a terepjárómotor kormányára hajolt. Az országutak motorizált csavargói módján
ülte meg száguldó járm ve nyergét. Kövér porfellegcsíkot húzott maga után, amikor letért a város
szélén a Fekete Gránithegyeknek. Úgy hírlett, a szörnyeteg arrafelé tanyázik.
Szélsebesen robogott a síkságon. Elmaradtak mell le a kaktusszer szárazságt növények,
imitt-amott zöldellt csak foltokban némi f féle. Repedezett, szikes talajon forogtak a
gumiabroncsok. Messze a háta mögött hagyta a Küls Iparvidéket.
Semmibe vesztek az égig ér impulzuskémények is.
Kis híján elérte a Fekete Gránithegyek lábait, amikor dübb-döbb, felmorajlott a föld. Felbin
ijedten leállította a motort, és körülkémlelt. Átláthatatlan porfelleg rohant felé vészt ígérve.
Na, most mi lesz? - kérdezte magában, ám felelni már nem tudott, mert a por leült, s akkora
acélszörny magasodott el tte, mint egy hegy.
Felbinnek alaposan inába szállt a bátorsága. Már-már azon volt, hogy visszafordul, de mivel
szégyent nem akart vallani, a hétfej re kiáltott:
- Ide hallgass, te bitang! Eljöttem, hogy megöljelek!
A félelmetes Ket náncif felnevetett, hangjától megingott a föld a fiú lába alatt.
- Lehet, hogy legy zöl, lehet, hogy nem - szólt a rém -, de jól jegyezd meg: mindenképpen te
leszel a vesztes! - és a plazmaszablyát emel Felbinre rontott.
Várták napokig, várták hetekig a fiút, de csak nem tért haza. Lelkük mélyén titokban még
hónapok múltán is reménykedtek, hátha beállít valamelyik nap. A hiú remény azonban nem
teljesült. S a Küls Iparvidék sötét falú gyárai fölött még s bb korom és füst gomolygott; még
több pernye hullott a környez erd kre, rétekre, virágoskertekre; még töményebb mérgek
vegyültek a patakokba, folyókba, tavakba, a leveg égbe. Ket náncifnak drága lett volna a sok
sz , derít , ülepít . már ilyen volt; örökkön csak a pillanatnyi hasznon járt az esze, ontotta az
üzletházakba az embersokadalomszédít árut, s még a saját jöv jére sem gondolt.
Gy lölettel szívében indult útnak Bin, a megalkuvó konstrukt r középs fia. Lézer-kopja a
hátán, vállát ionpallos húzta. így zötyögött nyitott dzsipjén a halálos övezetbe, amikor dibb-dobb,
dibi-döbi, megrendült a föld, s a szörny a kölcsönkocsi mellett tornyosult.
- Azt ajánlom, térj haza békével! - mennydörögte a középs fiúra.
- S ha nem? - incselkedett Bin.
- Ebben a harcban mindig a gy a vesztes - figyelmeztette a fiút a szörny.
- Enyhén szólva érthetetlen, amit mondasz, de akárhogyan legyen is, nem tágítok, amíg meg
nem bosszulom bátyám halálát! - kiáltotta Bin. Kiszállt a kocsiból, hét fej le-nyisszantására
programozta ionpallosát, és Ket náncifnak lendítette. A fémrém, méreteit meghazudtolva,
ügyesen félreszökkent, s ekképp kérlelte Bint: - Tudd meg, én Felbin vagyok, az elveszettnek hitt
testvérbátyád. Testvérgyilkos leszel, ha megölsz! Menj haza szépen.
Bin harsányat hahotázott, és újra meglendítette az automatikus ionpallost. A hétfej megint
kicselezte.
- Ne törj az életemre, édes öcsém! - rimánkodott a rém. - Helyembe kell lépned, ha levágsz. Ez
a világ rendje.
 Bin hitetlenkedve nézett a bolygó sanyargatójára, de azért megcélozta lézerkopjájával a dagadt
dúralumínium pocakot. A rettenetes erej ultraviolett fénynyaláb ezredmásodperc alatt
elg zölögtette az ötvözetet, s a hangsebesen kiterjed fémg zök valósággal felrobbantották a
vékony furatot. Jókora lyuk nyílott Ket náncif hasán.
Hiába várták a középs testvért, nem jött. A gyárak a vizekbe öntötték s a szelekbe lehelték
mérgeiket. Fojtó füstköd ereszkedett York Wen városára, s a szupermarketeket új fogyasztási
cikkek öntötték el.
Mindenre elszántan búcsúzott szüleit l Albin. Kezében dirac-dárda, oldalán barion-buzogány,
derékszíján pszichopisztoly, tarisznyájában atomhamuban sült polimerpogácsa, elektrobor és
miniagy.
A derült ég alatt a nagy messzeségben felfénylettek a füstfelh k fölé nyúló Fekete
Gránithegyek. Mélyen a tiltott zónában járt, ám a szörny nem adott magáról életjelt.
Albin a hanger sít be kiáltott:
- Hahó, Ket náncif! Bújj el , és mutasd azt a sok rút pofádat, mert kénytelen leszek hinni a
hivatalos jelentéseknek, miszerint nem létezel, vagy azt gondolom, hogy berezeltél t lem!
Ekkora sértést hogyan is t rhetne egy vérbeli hétfej ? Dübb-döbb, dibi-dabi, el rohant a
hegyek közül. Kommunikációs, propagandista, jogi, filozófiai, vallási, erkölcsi, m vészeti és
politikai fejével nyájasan megkérdezte:
- Mi járatban vagy birodalmamban, ahol még az állampolgár sem jár?
- Jöttem, hogy leterítselek - mondta lakonikusan a fiú.
- Lassan a testtel, hékás! Mi okod lenne, hogy megölj?
- Nagyon is sok - felelte Albin, és a szörny felé sújtott a barion-buzogánnyal. Az ellenfél
antitérer vel kivédte a csapást.
- Nyugi, kispajtás! Beszéljük meg szép szóval a dolgot. Mi nem tetszik?
- Sok minden. Legkivált az, hogy kihasználod Molochia népét. Neked robotolnak a gyárakban s
a mez kön.
A szörnyeteg csodálkozást színlelt.
- Nekem? Hát ide nézz! Ez mind a tietek. - És propagandista fejének tátott száján filmek,
könyvek, folyóiratok, magazinok, napilapok, szobrok, festmények, hanglemezek, videokazetták,
eszmék, elméletek, értekezések, tanulmányok, törvények, határozatok, parancsok, utasítások
zuhogtak; a másik két fejéb l terveket, ötleteket, újításokat, gépeket, gyáripari berendezéseket,
kényelmi eszközöket, használati árucikkeket, élelmiszereket, ezernyi csemegét, csecsebecsét
hányt a fiúra. Albin ámult-bámult, de helyén maradt az esze.
- Szép, szép, de a fennmaradt négy kobakod mire való?
Ket náncif abbahagyta az információokádást, és hallgatásba burkolózott.
- Megmondom én, ha nem felelsz ! Az a megnyer negyedik a titkosrend r, a hírszerz , a
kémelhárító. Eléggé szigorúra szabott, bár jókép az egyensapkáért kiáltó ötödik is. Ahogy
elnézem, az lehet a rend r...
- Ejh, te kófic! Ne találgass, mert megbánod! - hördült a szörny.
Albin azért csak tovább sorolta: - Amaz az összehúzott szemöldök , szúrós pillantású marcona
a katona.
Albin megvakarta állát, pillanatig töprengett, majd az utolsó fejre mutatott.
- Aj, de rettenetes az a nagy dagadt hetedik! Mindent behabzsolna, hogy azután fegyverek
képében öklendezze Molochia népei közé az ellentétek legegyszer bb, leggyorsabb megoldását
sugallva. Ha azt lecsapnám, vele hullna a többi is.
A hétfej fémrém, miután dugába d lt fondorlata, el deihez hasonlóan megpróbálta meggy zni
a legényt: ne vágja le t, mert a testvérbátyját öli meg.
 Albin kényszeredetten elmosolyodott, mély lélegzetet vett, s a feje fölött megsuhogtatta
önszel kardját. A szörny kifogott rajta, a kard cikkanva lepattant a véd mez l. Ket náncif
támadásba lendült, Albin sem maradt rest: barion-buzogánnyal döngette a dögöt.
Delel re hágott már a Sole, de k még mindig tusakodtak. A hétfej hirtelen megálljt kiáltott,
várt, míg leszáll a por, aztán bölcselked hanghordozással a következ ket mormolta:
- Még ha legy zöl is, te leszel a vesztes!
A legifjabb fiú hátrébb húzódott, el kapta tarisznyájából zsebszámítógépét, beleprogramozta a
rém mögöttes gondolati tartalmat sejtet mondását. Fénysebesen kombinált, permutált és variált a
perkomputer. Szemantikai, szemiotikai, szintaktikai, szintagmatikai, orto-, para-és
metalingvisztikai jellemz ket kutatott eredményesen: a latensen kódolt jelentéstartalom a
kifejez blokkon kéken írt szövegben megjelent. Semmiképpen sem szabad megölnie a hétfej t.
Ellenkez esetben, habár késleltetve, mégis önmaga vesztét okozná. Albin kirántotta övéb l a
pszichopisztolyt, és kétszer rásütötte ellenfelére. Remekül célba talált, az agyszondák
megtelepedtek a monstrum hetedik és második fejében. Ket náncif meghunyászkodott, a
legkisebb fiú parancsának engedelmeskedve kezes bárányként haladt a terepjáró mellett. Lett
nagy vigalom York Wen városában, a hír csakhamar bejárta Molochia kerekségét, megsz nhettek
végre a legnagyobb gazságok, s a molochiták élete új mederbe térhetett.
Albin nem hallgatott a rémre, villámgyorsan megragadta a dirac-dárdát, célba vette Ket náncif
hetedik kobakját, és el röpítette fegyverét.
Iszonyatos dörej hallatszott, a szörny fejei sorra lekókadtak, szivárványos színfoltok úszkáltak
valamennyin, összezsugorodtak, megrozsdásodtak, azután egyenként a porba pottyantak tompa
döndüléssel.
A földre hullt, felismerhetetlenségig átváltozott koponyák szélcsiszolta vándorkövek, ércrögök
illúzióját keltenék. Nagy robajjal oldalára d lt a szörny behemót teste is.
Óriási sziklává meredt.
A fiú diadalittasan nézett a tájra. Örömében fel sem t nt neki, hogy az egész mérhetetlen
vidéket belátja, akárha kilátótoronyból szemlél dne. Körös-körül sziklák és k rögök. Olyanok,
mint amilyenek Ket náncif után maradtak.
Albin elmerengett, s a következ pillanatban pengeélesen vágott bele a felismerés: rádöbbent a
megmásíthatatlan valóságra.
Örömüvöltés helyett förtelmes bömbölés szakadt ki a torkán. Végignézett magán, s látta, hogy
mellkasa sebesen terjeszkedik széltében-hosszában, lába megnyúlik, ujjai acélkarmokat
eresztenek, nyaka hétfelé ágazva megtermett fejeket bimbóz. Rázta magát, üvöltött, bukfencezett,
hempergett, tótágast állt - vissza mégsem változott. Ekkor propagandista fejének eszébe jutott,
amire Bin bátyja intette: „Még ha legy zöl is, te leszel a vesztes!"
Alant a láthatár peremén füstokádó gyárak dohogtak, arrébb mez k, legel k ködlöttek, folyók,
tengerek csillantak.
York Wenben emberek nyüzsögtek, életüket élték.
S a szerencsétlenül járt fiú mindent látott, érzett, hallott. Mindent tudott. Mindent értett.
Irtózatos erej kett s honvágy gyötörte: újra emberré lenni, azután hazatérni. De már nem tehette.
Ugyan ki hinné el egy fémrém meséit?
Mire égre szálltak az alkonyi felh k, úgyahogy beletör dött sorsába. A szörnységgel járó
méltóság, gazdagság, hatalom elcsábította. Ott lenn, ami mozdítható és birtokolható - mind az
övé. Az jólétéért dolgozik minden molochita. E félelmetes uralmat, kiváltságtömeget ki kell
használnia, hiszen kevés az ideje, hamarosan útra kel egy újabb „gy ".
A gyárak a vizekbe öntötték, a szelekbe lehelték mérgeiket, a bevásárlóközpontokba vadonatúj
áruk özönlöttek...
 DÉ V É N YI T I B OR :
UTASÍTÁS
az egyetemes gombvezérlés fotonhajtóm ves transzkontinentális ürkompok
használatához

1. Az egyetemes gombvezérlés fotonhajtóm ves transzkontinentális rkompot csak arcképes

igazolvánnyal rendelkez személy vezetheti.
2. Az rkomp indítása az állomásajtók és a reptetöfülke ajtajának gondos becsukása után
történik. Ha az állomásajtó vagy valamelyik reptet fülke-ajtó nincs becsukva, az rkomp nem
indul. Ha mégis, úgy a tökéletlen oxigénellátás miatt az utas megfullad. Ha mégsem, a reptetés
közben fellép nyomáskülönbség miatt a reptetöfülke felrobban. Ha mégse, az utas a szabálytalan
indítás miatt pótdíjat köteles fizetni.
3. Ha valamely oknál fogva a reptet szekrény a végállomásnál vagy visszatéréskor a Földön,
vagyis fel- (át-)felé vagy vissza viszonylatban túlszaladna, a végkapcsoló fogja a határállomás
után a reptet fülkét leállítani. Ha mégsem, úgy az utas(ok) a befúródott reptetöfülke kiásását
kiszállás el tt várják meg.
4. Az egyetemes gombvezérlés , fotonhajtóm ves transzkontinentális rkomp reptet fülkéjét
az „Állj!" gombbal vagy a reptetöfülke ajtajának kinyitásával nyomban meg kell állítani, ha
menet közben szokatlan zaj, csikorgás, üt dés, menetsebességváltozás volna észlelhet . Az
„Állj!" gomb megnyomása azért célszer bb, mert a fülkeajtó kinyitására a reptetöfülke a 2. pont
értelmében felrobban.
5. Ha az indítógomb megnyomására a reptetöfülke nem indul el, meg kell kísérelni az
állomásajtó, illetve a reptetöfülke ajtajának ismételt és gondos becsukását. Ha ez is céltalannak
bizonyul, távozáskor a reptetöfülke ajtaját nyitva kell hagyni. Transzkontinentális utunkat pedig
egyéb, hagyományos úton kezdjük meg.
6. A természetes világítás ki nem elégít volta esetében az egyetemes gombvezérlés
fotonhajtóm ves transzkontinentális rkomp reptet fülkéjébe való belépés el tt a fülkevilágítást
be kell kapcsolni. Csak akkor lépjünk be a reptet fülkébe, ha meggy dtünk, hogy a fülke az
ajtó el tt áll. Minthogy a reptetöfülke 19 emelet magasban van, a mellélépés egészségkárosító
hatású lehet.
7. Ha az egyetemes gombvezérlés fotonhajtóm ves transzkontinentális rkomp az
indítóállomás és az úticél közben valamilyen oknál fogva megállna, azonnal értesítsük a
komputerközpontot vagy annak helyettesét.
8. A reptet fülkéb l kibújni, a véd sodronyhálókat kifeszíteni, a kozmikus portalanítót
félrehúzni, üveget törni nem szabad, mert megfulladunk. Nyugodtan meg kell várni, hogy a
transzkontinentális reptet fülkét kézi er vel a legközelebbi fogadóállomásra húzzák.
9. Fert betegeket, ezek hozzátartozóit, él állatot, facsemetét, ródlit, sílécet az egyetemes
gombvezérlés transzkontinentális rkompon szállítani tilos! Tilos továbbá a dohányzás és a
rádiózás. Takarítási pótdíjat köteles fizetni az a személy, aki a 9. pontban rögzítettek ellenére
szállított fert személy, annak hozzátartozója, él állat, facsemete, ródli, síléc következtében
szemetelt.
10. Az egyetemes gombvezérlés fotonhajtóm ves transzkontinentális rkompon vonaljegy
egyszeri viszonylat teljes hosszára, útmegszakítás nélküli igénybevételre el re váltandó.
Gyermekek iskoláskorig az rkomp reptet fülkéjét ingyenesen vehetik igénybe, feln tt
kíséretében. Összviszonylatú heti- vagy havibérletek értékszelvényén a bérlettulajdonos évi
átlagos testh mérsékletét fel kell tüntetni. Ennek elmulasztása pótdíj fizetésének kötelezettségét
vonja maga után.
11. Fel- és leszállás bármelyik ajtón történhet, ha a reptet n egynél több ajtó van. A leszállási
szándékot el re kell jelezni. Kemény leszállás esetében, befúródás után a kiszállási szándékot
jelezni nem kell, mert az exhumálás automatikusan megindul.
12. Az utazásból kizárható az ittas egyén vagy az a józan, aki az 1-11. pontokat nem tartja be.
Polgári rforgalom Alsódabasi Reptet központ, 2192. május 7.

N E M E R E I S T VÁ N

Kettös csapda
A titkárn csak ennyit tudott mondani:
- Egy bizonyos Labex úr keresi önt.
Trevort, a Világtévé híres szerkeszt je felpillantott jegyzeteib l. A név semmit sem jelentett
számára. „Négy perc múlva a stúdióban kell lennem" - gondolta bosszúsan.
A látogató mögött halkan csukódott a fotocellás ajtó. Alacsony, kopaszodó, jó negyvenes férfi
volt, barna ruhában, aranyfoggal elöl.
- Három percem van az ön számára - mondta Trevort ellentmondást nem t , irányításhoz
szokott hangon. Napbarnított arcán megfeszült a b r, mikor folytatta: - Milyen ügyben keres?
Rövid, szabatos válaszokat kérek!
- A nevem: Labex - mondta gyorsan az idegen, és ugyanolyan sebességgel folytatta: - A
Berthold Intézetben dolgozom. Adatokat tudnék szolgáltatni önnek. Tegnapel tt ön a
Világ fórum cím adásában említette a mi intézetünket. Ön szerint ott állítólag
ncselekmények is történnek...
- Sajnos ezek csak találgatások. Nincsenek bizonyítékaim.
- Tudnék önnek mutatni valamit.
- Ami bizonyítaná ?...
- ...hogy a Berthold Intézetben b ncselekményeket követnek el.
- Hm. Ez érdekes...
- Jöjjön el. Keresse Labexet. Odabenn majd mutatok egyet és mást. Óriási anyag lesz. Botrány!
Szenzáció! A Világfóru m adását legalább négymilliárdan fogják nézni!
Trevort az órájára pillantott.
- Ön éppen kapóra jött - mondta. - Három nap múlva lesz az adás. Pontosan ilyesmi kell a
Világ fórum m sorába... Holnap délután jó lesz?
- Rendben, Trevort úr. Fél négy után várni fogom.

Másnap Trevort fél négykor sétált be a Berthold Intézet el csarnokába. A falakon video-fotók
világítottak; mammutra vadászó semberek, Vasco da Gama partra száll Goában, Nagaszaki
felett szétbomlik az atomfelh ... A portásnak csak annyit mondott a férfi:
- Labex úr vár rám.
A liftes felvitte a megfelel emeletre. Labex irodája ajtajában várt rá.
- Örülök, hogy eljött - mondta. Trevort besétált a szobába, s leült az els útjába akadó fotelba.
- No, beszéljen.
- Mint ön is bizonyára tudja, a Berthold Intézet széltében-hosszában úgy reklámozza magát,
mint az „egyetlen, emberi ösztönöket kielégít techno-pszicho intézmény". Ami azt jelenti, hogy
az ügyfelek katalógusaink alapján választhatnak maguknak olyan „képzetet", amely ösztöneiket
kielégíti. A megfelel díj ellenében az ügyfél kap az intézetben egy kabint, ahol technikusaink
rákapcsolják az illet t a saját maga által választott m sorra...
- M sorra? - értetlenkedett Trevort.
- Igen, mi ezt így nevezzük a szakmában. Hogy könnyebben megértse, mondok egy példát. Jön
egy ügyfél, aki vadászatban szeretné kiélni ösztöneit. Mivel a vadászatot mint életellenes
cselekedetet már régen betiltották, természetesen mi sem rendezhetünk az ügyfél kedvéért igazi
vadászatot. De... Van „pszicholemez-felvétel" igazi régi vadászatokról, amelyeken tökéletesen
megörökítették az akkori vadászok állatgyilkolás közben érzett gondolatait, érzelmeit. Egy ilyen
pszicholemezre gépi úton rákapcsoljuk az ügyfél agyát. így aztán pontosan érzékeli és átéli
mindazt, amit a lemezre annak idején rájátszottak.
- Természetesen ez csak egy példa volt.
- Igen - helyeselt Labex. - Katalógusunk mintegy negyvenezer „m sort" tartalmaz. Nemcsak
gyilkolási ösztöneiket elégíthetik ki ily ártatlan módon az ügyfelek, hanem mást is...
„Pszichoalapon" átélhetnek nagy szerelmet, földrengést, tengerfenékre szállást, nemi orgiát,
sportversenyt, ejt erny s ugrást, rutazást, háborút... Népszer történelmi lemezeink is vannak.
Ezeket színészek segítségével vettük fel, akik tökéletesen beleélték magukat az adott korok
világába. így aztán ügyfeleink rendelhetnek egy „látogatást" régi királyi udvarokban, a fáraók
temetésén, az azték birodalom központjában és a többi...
- Értem, értem - szakította félbe türelmetlenül Trevort. - De térjünk a tárgyra. Hogyan lehet
mindezek közben b ncselekményeket elkövetni?
- Egyszer en! - Labex felállt, egy pillanatra az ajtóhoz sétált, hirtelen kitárta: senki sem
hallgatózott. Becsukta és folytatta: - F nökünk, Berthold úr kapcsolatban áll az alvilág
tekintélyes képvisel ivel. Mint ön is tudja, bolygónkon több ilyen gengszterbanda tevékenykedik.
Ezeknek gyakran kényelmetlenné válik egy-egy ember - akár potenciális ellenfél, akár saját
emberük. Például a banda vezet je rájön, hogy alárendeltjeinek egyike túl sokat tud, sok ügyben
vett részt, túl sokat tudna mondani, ha egyszer a rend rség kezébe kerülne...
Legbiztonságosabbnak az látszik, ha elhallgattatják.
- Megölik?
- Ugyan, kérem! - mosolyodott el halványan Labex. - Ilyen ósdi módszerekkel ma már a
banditák sem élnek. Egy gyilkosságnak túlságosan nagy a visszhangja, hisz ma évente alig egy-
kett történik az egész Földön. A tettes utáni nagyszabású nyomozás sok egyéb b ntényre is
fényt deríthet, ugyebár... Elég, ha a szorult helyzetben lév bandavezér felveszi a telefont, és
beszél barátjával, Berthold úrral, az ismert intézmény igazgatójával. „Berthold úr, szükségem van
a segítségére" - mondja. „Hogy hívják az illet t, és hol lakik?" - kérdi erre f nököm. Merthogy
ért ám a szóból, és nem egyszer, de nem is tízszer csinált már ilyesmit. Megtudva a szükséges
adatokat, kiküldet az illet címére egy szuperkatalógust, vagyis az intézetnek egy olyan
reklámkiadványát, amely háromdimenziós fotókkal plusz hangillusztrációkkal ábrázolja
legizgalmasabb „tételeinket", a nálunk megrendelhet és átélhet „élményeket". Ennek az
ügyesen szerkesztett katalógusnak még soha nem tudtak ellenállni a címzettek. Aki megkapja,
biztosan eljön hozzánk. Eljön hát az az illet is. Az én feladatom szokott lenni, hogy t a
nyolcadik emelet különszárnyába vigyem, itt van néhány különleges kabin. Akit itt a
„pszichogép-re" kapcsolunk, az nem a kellemes ösztöneit élheti ki, hanem... Mondok egy
egyszer példát. Az illet a Nápolyi-öbölben szeretne úszkálni két meztelen n vel; legyen az
egyik n fehér, a másik néger. Ilyen m sorszám is van a katalógusunkban. Rákapcsolják hát a
gépre, ahol a várva várt telt idomú hölgyek helyett összes érzékszervével egy aréna közepébe
csöppen; Rómában van szegény, gladiátorként, ellenfelei körbekergetik az arénában, ütik, vágják,
szurkálják... Vagy például: egy keskeny folyosón rohan, két vérszomjas farkas üldözi. Az ügyfél
rohan, rémülten, rohan, ahogy csak a tüdeje bírja...
- Nem értem, hol itt a lényeg - szólalt meg Trevort. - Hiszen ha az illet t lekapcsolják a gépr l,
botrányt csinál.
-„Ha lekapcsolják a gépr l" - ismételte meg Labex, és ajka fura félmosolyra húzódott. - Hát ki
mondta, hogy lekapcsolják ket a gépr l?
- Micsoda?! - ugrott fel Trevort - Azt akarja mondani, hogy ezek az emberek...
- ...akár hónapokig is benne vannak a kabinban - mondta Labex. - Berthold úr bizalmi orvosai,
közben mesterségesen táplálják ket. Az el bbi hasonlattal és példával élve: az ügyfél, akit
ellenfele Berthold segítségével akar tönkretenni, két hónapig fut a farkasok el l a keskeny
folyosón... Amikor aztán végre lekapcsolják a gépr l - nos, akkor már csak egy emberi roncs.
Élete végéig idegszanatóriumban fogják tartani; elveszti koncentrációs képességét,
egyensúlyérzékét, agya megbomlik, újra meg kell tanitani a legelemibb életfunkciókra is, mit
például az evés, a járás... És semmire sem emlékszik, ami vele azel tt történt.
- Ez szörny ! - suttogta alig hallhatóan Trevort.
- Szörny ! - hagyta rá Labex h vösen.
Trevort csak lassan tért magához.
- És... ezek az emberek... nem hiányoznak senkinek? Úgy értem, amíg itt vannak az épületben ?
- Általában nem. Ha keresik ket: itt, kérem, nem voltak, mi nem láttuk, azt sem tudjuk,
kicsoda.
- És ha közismert személyiség az illet ?
- Akadt már olyan is. Emlékszik Bartolomeóra ?
- A Világrádió munkatársára?
- Igen. Az egész Föld ismerte. Sokat tudott az egyik bandáról; nyomozott utánuk, szenzációs
anyagot akart készíteni... Küldtünk neki egy katalógust... Hónapokig hiába keresték. Három
hónap múlva „került el " valami félrees helyen, azt sem tudta kimondani: mama. Aszott volt,
akár egy múmia, és semmilyen kérdésre nem tudott válaszolni. Él halott lett. Rövid úton rültnek
nyilvánították.
- Igen, emlékszem... Szegény Bartolomeo... - Trevort a semmibe meredt egy pillanatra, majd
Labexre vetette átható tekintetét. - Miért mondta el nekem mindezt?
- Szeretném leleplezni Bertholdot, a f nökömet.
- Miért?
- Gy lölöm. Így intézte el az öcsémet is... Csak kés bb tudtam meg az egész dolgot. Szegény
fiú valamilyen csúnya ügybe keveredett. Egy gengszterbanda tagja lett, és t is el akarták tenni
láb alól, ugyanezzel a módszerrel. Miel tt idecsalták volna, Berthold engem hosszabb
szabadságra küldött. Közben az öcsém ott kínlódott a nyolcadik emeleten, egy „különleges
kabinban". Most idegszanatóriumban van, sohase lesz már bel le ember.
- Tisztában van azzal, hogy mint az el esetek b ntársát, magát is felel sségre vonja a
törvény ?
- Igen. De bízom a 146-os paragrafusban. Ez nagyon mérsékelt büntetést helyez kilátásba olyan
másodrend vádlott számára, aki a b ntény nyomára vezeti a hatóságokat.
- Igaza van. Ebben reménykedhet. - Trevortnak még mindig voltak kétségei. - Egy kicsit mégis
hihetetlen ez az egész. Szeretnék látni egy ilyen kabint, hogy majd a Vilá gfó rum adásában
beszámolhassak róla a néz knek.
- Bármelyiket megmutathatom - felelte Labex.
Kimentek a folyosóra. Labex irodája a nyolcadik emeleten volt. Egy perccel kés bb benyitottak
egy üres „különleges kabinba".
 A gépek nem tettek különösebb hatást Trevortra. Az el ttük álló masszív szék sem, melybe a
gépekb l színes kábelek kígyóztak.
- Ide ül az ügyfél? - tapogatta Trevort a széket, és Labexre nézett. - Szeretném kipróbálni. Van
valami romantikus lelki élményük?... Naplemente az Andokban vagy valami ilyesmi...
Labex a szék karfájához rögzítette Trevort kezeit, majd a gépekhez lépett. Néhány m anyag
lemezt nézegetett.
- Van itt valami... „Kirándulás egy déltengeri szigetre" - olvasta hangosan a címet.
- Kapcsolja be - mondta Trevort. - Hadd lássam, milyen érzés egy „pszicho-techno
élményérzet" alanyának lenni...
Labex Trevort fejére csatolta a kábelekt l súlyos sisakot, aztán megnyomott néhány gombot.
Trevort már nem láthatta, hogy Labex arca ördögi mosolyra húzódott...
Egy férfi lépett be az oldalajtón.
- Ez remek munka volt, Labex!
- Igyekeztem, igazgató úr - felelte alázatosan Labex. - Nem volt nehéz dolgom. Trevortot
annyira érdekelte a dolog, hogy maga akarta kipróbálni, nem is kellett rábeszélnem.
- Persze, az efféle szaglászóknak remek csemege lett volna, ha az egész világ el tt sikerül
leleplezniük minket... De hát túljártunk az eszén. A fickó egyenesen besétált a csapdába...

Trevort nem a déltengeri szigeten járt. Egy alagútban rohant. Mögötte, nem messze t le, régi
zmozdony közeledett... Trevort rohant. A tüdeje mintha ki akart volna szakadni a helyéb l,
szeme el tt vörös foltok ugráltak. Rohanni, rohanni! Az alagútnak nem látni a végét, sehol egy
bemélyedés, egy fülke, ahol meglapulhatna, simák a falak, mint az acél. A mozdony egyre
közeledik... rohanni... rohanni...

Kivágódott a kabin ajtaja. Négy egyforma ruhás férfi tört be a szobába, sugárfegyverrel
kezükben. Egyikük felmutatta a Világrend rség jelvényét.
- Maga álljon arccal a falhoz! - mondta Berthold igazgatónak. - Maga pedig azonnal kapcsolja
ki a gépet!
Labex engedelmeskedett. A rend rök kiszabadították Trevortot a székb l. A vezet jük a
tévériporterhez lépett, szétgombolta a férfi mellén az inget.
- Látja, Berthold úr? Itt a b r alá varrt miniat r rádióadó. Trevort és Labex minden szavát
hallottuk, önöket pedig tetten értük. Mindkett jüket letartóztatom.
Trevort megtörölte az arcát. Lassan magához tért.
- Látja, Labex - fordult a reszket férfihoz -, Bartolomeo különös esete óta együtt nyomozok a
rend rséggel. Szegény fiú a barátom volt... A nyomtalanul elt nt, majd elborult elmével
el kerül személyek lakásán mindenütt megtaláltuk a Berthold Intézet szuperkatalógusát, ez
vezetett bennünket nyomra. De nem volt bizonyítékunk. Ezért úgy döntöttünk, kissé provokáljuk
magukat. A Világfórum adásában nem véletlenül ejtettem el néhány szót magukról. Tudtam,
megijednek majd, és engem is megkörnyékeznek valahogy. Be kellett ide jutnom. Mikor maga a
soha nem létezett öccsér l kezdett nekem mesélni, Labex, tudtam már, hogy csapdát készítenek
el . De hát kett s csapda volt ez, Labex. A Világfórum legközelebbi adásában éppen err l
fogok mesélni a néz knek.
Megfordult és kiment a szobából. De mikor eszébe jutott a háta mögött robogó g zmozdony,
nem a legjobban érezte magát. Még akkor is sápadt volt, mikor leért az utcára.

N É M E TH I S TV Á N
 ENYHE LÉGHUZAT
Az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy a Megtorló Osztagok valahol odafennt a harmadik
emeleten törnek-zúznak. Várható volt, hogy el bb-utóbb lerobognak a lépcs n, és hozzánk is
behatolnak.
Átszaladtam szüleim hálószobájába, amelyet most láttam életemben el ször éjszaka. Csak az a
kis lámpa égett, lámpaerny jén a sétálgató copfos kínaiakkal. A rózsaszín fényben apám hosszú
hálóingben futkosott, akár egy rémült tyúk. Anyámról lecsúszott a takaró.
Apám kirohant a hálószobából, reszketett, nem jutott szóhoz. Szinte repült a hosszú
hálóingben. Felröppent az asztalra, lekucorodott, rugdosta az ócska robotokat, ki- és becsapdosta
az ablaktámlákat. Anyám csak feküdt a rémülett l tágra nyílt szemmel, és meg sem igazította
magán a takarót.
Nem éreztem sem szánalmat, sem félelmet. Nem nyugtattam meg apámat néhány biztató
szóval, nem takartam be anyámat, pedig tudtam, hogy csak én segíthetek rajtuk, hiszen
mindketten ostobábbak nálam. Soha nem gondoltak arra, hogy már egyenjogúak vagyunk.
Még mindig azt hiszik, hogy k az eszményképeim. Ma is a szekrény tetejére rejtenek el lem
mindent, nem kezelhetem a robotokat sem, s minden hétf n elküldenek a távoli, h vös-nyirkos
kollégiumba. Apám így élte le gyermekkorát, nekem is így kell leélnem, s arra vár, ha felnövök,
ugyanebben a rózsaszín lámpás hálószobában fogok élni egy olyan asszonnyal az oldalamon, aki
természetesen az anyámra fog hasonlítani.
Az el szobában ott sorakoztak az éjszakára kikapcsolt robotok. Apám vessz paripája volt,
hogy lefekvés el tt felsorakoztatta udvartartását", és elcsavarta a biztosítékokat. Majd bezárta a
pohárszéket, a szekrények ajtaját, végül rátolta a bejárati ajtóra a hatalmas reteszt. A mindenféle
kulcsokat az éjjeli asztalkán tartotta, az ágy mellett, amelyben én is születtem, is, s t már a
dédapám is. Az én fiam is ebben az ágyban fog megszületni, mondta nekem apám
vasárnaponként, amikor együtt ebédeltünk.
Azok az utálatos vasárnapi ebédek. Délután séta a városban. Apám apró termet ember volt, de
mellettem nyugodtan kihúzhatta magát. Ilyenkor óriás volt, és szörnyen okos. A rakéta-
repül téren magyarázott, mutogatott, pedig én százszor jobban értem az interstellációt, mint .
Tudom, hogy egyszer majd túllépek ezen az ócska galaktikán, s ezt nem teheti meg, hiszen
még a régi világ szülötte, felesleges végtagokkal, felesleges érzelmekkel. Ö még meg-
megborzongott, amikor vasárnapi sétáink során összefutottunk a Megbízhatatlanok
menetoszlopaival és az ket kísér fegyveresekkel.
Id nként könnycsepp csillant meg szemében, amikor látta, hogyan zik az Alsóbb Szintekre
azokat, akikben a Kétség leghalványabb jelét vélték felfedezni. Amikor a megbélyegzett,
rongyos-piszkos sereg egyik-másik tagjának hátára lesújtott az Igazság Ostora, akkor az apám
felszisszent.
Én nem! A gy lölt, de hasznos kollégiumban töltött két év alatt sikerült kioperálni bel lem az
Ingatagságot, a Kétséget, a Megbízhatatlanságot, mindama tulajdonságokat, amelyek minket a
Fürkészekhez hasonlóvá tehetnek.
Már közvetlen közelr l hallottuk a Megtorló Osztagok dübörgését. A szomszédban jártak. Én
az el szobában álltam, s hirtelen gy lölni kezdtem mindent, ami körülvett.
Az asztalt, amely mindig arra kényszerített, hogy kikerüljem, s tudtam, már a dédapám is
kikerülte, és ez a konok, ócska bútordarab arra számít, hogy majd az én gyermekem egyenes
futását is meggátolja. A szekrény is mindig utamba állt, és a polcok a falon lefékezték karom
lendületét. Miért függök én ezekt l a halott tárgyaktól?
 Végre apám összeszedte magát. Kiegyenesedett, majd felkapott, „Légy bátor és büszke! -
suttogta. - Haljunk meg méltóképpen." Letett a földre, lassan, méltóságteljesen bevonult a
hálószobába, és ráparancsolt félig holt anyámra, hogy álljon fel, majd magával vonszolta az
el szobába. Kivette a szekrényb l súlyos, fekete bársonyból készült akadémikusi köpenyét, és
reánk borította. Anyám összeroskadt. Felemeltük, s álltunk hárman a súlyos köpönyeg szárnyai
alatt, akár a vértanúk, s lassan-lassan úgy éreztük, hogy k keresztet tartunk vállainkon. Hirtelen
csend lett. A falon függ tükörben láttam apám zord és ünnepélyes arcát. Keze a fejemen
nyugodott, és éreztem, hogy remeg. Én türelmetlen voltam. Végül anyám újra elájult, s így
csoportunk felbomlott. Apám roppant komolyan az ajtóhoz vonult, akár az ókori h sök a
videóban, és hallgatózott. Aztán feltépte az ajtót. A folyosóról h vösség és sötét nyomult be az
el szobába. „Gyerünk! -kiáltottam lázasan -, kezdjétek már el! Mire vártok?" Apám döbbenten
nézett vissza rám. „Szabadítsatok meg t lük!" - suttogtam. Apám görcsösen szorongatta a
kilincset, nem bírta elengedni. A sötétség és a homály szinte szétfeszítette a helyiséget, a
függönyök vészesen lobogtak, csapkodtak és csattogtak szárnyaikkal, s a rosszul bezárt ablakok
felpattantak. Az iszonyú léghuzat letépte apámról az akadémikusi köpenyt, és az elszabadult
holmi úgy röpködött a lakásban, mint egy gonosz, nagy madár, leverve a helyér l minden apró,
törékeny csecsebecsét, majd kiszáguldott az ablakon át a semmibe. Csóvát húzott maga után, akár
egy üstökös. A felkavart porból, régen kiolvasott újságlapokból, a rózsaszín lámpaerny l,
szépít szeres tégelyekb l, fehérnem kb l állt ez a csóva.
A kilincs kiszakadt az ajtóból, és apám furcsa, lassú táncléptekkel sodródott el az ablakig, ahol
ide-oda kapkodott, míg végül két marokkal a függönybe kapaszkodott. Hiába, mert egy hosszú
sóhajjal mégis átbukott az alacsony párkányon. A függöny cserbenhagyta, pedig milyen félt
gonddal mosta és vasalta anyám, nekem még hozzáérnem sem volt szabad, mert evvel
megsértettem volna a családi elképzeléseket arról, hogy mire is való egy megbecsült, az utódokra
örökül hagyható lakástextília.
Miel tt még csend és nyugalom lett volna, az ágynem vel, a falból kiszívódott szegekkel, az
utálatosan ketyeg faliórával, néhány elkésett faliképpel elkeveredve anyám is kiszáguldott az
ablakon, hosszú ájulásából fel sem ébredve. Az utolsó bútordarabok után még kitekeredett az
ablakon a súlyos perzsasz nyeg, aztán tényleg csend lett.
Reggel volt. Lementem a lépcs n a földszintre, és kiléptem a ház el tti parkba. Leültem a
padra, és vártam, hogy értem jöjjenek a kollégiumból, hiszen hétf volt. Rovarok repkedtek, a
tejszín ködben szi virágok izzottak, s a madarak már régen felébredtek. Enyhe szell fújt, és az
érett virágfejekb l szerteszálltak a virágporszemek. Különös, cirkalmas útjukat addig követte
szemem, amíg földet nem értek.

LÖRINC.L.LÁSZLÓ

A Púpos
Ha jól emlékszem, els ízben Andreas van Moellner temetésén t nt fel az öreg. Persze az is
lehet, hogy már ezerszer is utunkba került a csatornák partján vagy valamelyik damm mentén, de
hát ki a csodának akadt volna meg rajta a szeme! Kicsi volt, ágrólszakadt, elhanyagolt és ráadásul
púpos is. Olyan volt, akit szívesen elkerül az ember, kivéve ha valami nagyon nyomja a
lelkiismeretét, és úgy akar könnyíteni rajta, hogy olyanok kezébe nyom néhány garast, amilyen
az öreg is volt. Nekem akkortájt meglehet sen nyugodt éjszakáim voltak, már ami a
lelkiismeretet illeti, így aztán még akkor sem láttam volna meg, ha az utamba kerül.
Andreas van Moellner temetésén azonban nem lehetett nem észrevenni. Igaz, egészen oldalt
állt, mintegy jelezve, hogy nem tartozik a gyászoló gyülekezethez, de még így elkülönülve és
nyilván akarata ellenére is, mindenkinek megakadt rajta a szeme. Hogy az ördögbe is ne akadt
volna meg, amikor csupa olyanok tolongtak a sír körül, akiknek igazán volt mit aprítaniuk a
tejbe, és a tavaszi napsugarak csak úgy csillogtak a frissen keményített gallérokon és az
asszonyok fehér csipkéin. Egyedül az öregen nem csillogott semmi, ami nem is csoda, mivel
tenyérnyi tiszta hely sem volt a ruháján. Valahogy úgy nézett ki, mintha a távoli Kelet-Indiákról
érkezett volna valamelyik szállítóhajó fenekén.
Megvallom, nekem is felt nt az öreg, és gondoltam is valamit róla, valami olyasfélét, hogy
ejnye, de furcsa egy szerzet, de aztán a vén Koopman csinos felesége elterelte róla a
figyelmemet. Esküdni mertem volna, hogy amikor végighordozta élesen metszett arcát a
gyülekezeten, rajtam hosszabban állapodott meg a tekintete, mint másokon, igy aztán el is
határoztam, hogy a közeli napok valamelyikén látogatást teszek a Koopman házban. Ürügyet
találok rá eleget.
Ekkor történt, hogy Wilhelmine megszorította a karom. - Ki az ott? - kérdezte, és fejét
félrehajtva, az öreg felé biccentett.
Arrafelé néztem én is, de csak a púpost láttam. Tovább meresztgettem a szemem, mert
egyszer en nem akartam feltételezni, hogy Wilhelmine van Hutten észrevesz egy olyan embert,
mint a púpos - ha egyáltalán embernek lehet nevezni az effélét.
- Kicsoda, kedvesem? - kérdeztem vissza, és oldalt lestem, hogy nem botránkoztat-e meg
valakit az id höz és helyhez nem való társalgásunk.
- Az ott... Az a púpos ember.
Kénytelen voltam megrázni a fejem.
- Még sohasem láttam. Talán nem is idevalósi.
Wilhelmine gonoszkodva elmosolyodott.
- Gondolod, hogy Moellnerék rokona?
Azt hiszem, sokért nem adta volna, ha egy ilyen oldalhajtást sikerült volna felfedeznie
Moellnerék különben tiszteletre méltó családfáján.
Ekkor kénytelen voltam nyugalomra inteni, mert megkezd dött a szertartás. Az öreg Moellnert
eltemették annak rendje és módja szerint, és amikor kiszabadultunk a bánatos özvegy kezeit
szorongatók csapatai közül, az öreg már nem volt sehol. S mivel Wilhelmine nem kereste többé,
úgy elfelejtettem én is, mint a pinty...
Tocsogó, kellemetlen sz volt, amikor Rosenthal bankárt temettük. Úgy hat-nyolc évvel
lehetett az öreg Moellner halála után. Bármennyire furcsának t nik is, Rosenthalt egy patkány
ölte meg. Megharapta a kezét, amikor valamelyik raktárában a bálák között turkált, a seb
elmérgesedett, és a legügyesebb seborvosok igyekezete is hasztalannak bizonyult. S mivel
Rosenthal elég gazdag és hatalmas volt ahhoz, hogy ne engedje levágatni a kezét, belehalt a
patkányharapásba...
Most is Wilhelmine volt az, aki észrevette az öreget. Gyengéden oldalba taszított, és így
legalább elterelte figyelmemet az undorító es l, amely vaskos és hideg cseppekben szivárgott
be posztókabátom gallérja mögé.
Még most is hallom a hangját, ahogy csodálkozva és méltatlankodva felém suttogja:
- Látod? Újra itt van...
Feje biccentése nyomán hamarosan felfedeztem az öreget. Hosszú, horgas orrán es csepp
táncolt, különben ugyanolyan volt, mint hat-nyolc évvel korábban. Ugyanolyan öreg és
ugyanolyan piszkos.
Alighanem tátva maradhatott a szám, és teljesen megfeledkezhettem magamról, mert arra
ocsúdtam csak fel, hogy Wilhelmine újra oldalba taszít.
 - Ez nem jelenthet jót... Szólni kellene valakinek róla.
Az ötlet bölcsnek t nt ugyan, csak éppen nem láttam a megvalósíthatóság útját. Megráztam a
fejem, mire néhány es csepp gyorsan benyomakodott a gallérom mögé.
- Kinek? - súgtam ingerülten Wilhelmine felé.
is megrázta gyapjúkend jét, illetve fejét a gyapjúkend alatt, aztán tétován motyogta :
- Én nem is tudom... Talán az rség parancsnokának.
Határozatlanul morogtam valamit, mint olyankor általában, amikor valami olyasmire akar
rávenni, amihez egyáltalán nem f lik a fogam. Milyen indok alapján fogassam el az öreget az
rséggel? Csak azért, mert púpos és rosszul öltözött? Vagy amiért, úgy látszik, kedvét leli a
temetésekben?
A kérdés azonban szerencsére nélkülem is megoldódott. Éppen csak végeztünk a temetéssel,
amikor két polgár r lépett az öreghez, és se szó, se beszéd, elkapták és magukkal cipelték. A
púpos néhány pillanatig mintha ellenkezni próbált volna, aztán megadta magát a sorsának. Úgy
csüngött az öles termet polgár rök karján, mintha iskolás gyerek lett volna.
Már-már azt hittem, ennyivel megúszom a dolgot, amikor mellém furakodott Christopher
Nauta. Fontoskodó arcán most kifejezetten komor árnyék honolt.
- Látta kegyelmed? - kérdezte sokat sejtet hangsúllyal, és a nyomaték kedvéért fekete
keszty be bújtatott hosszú ujjával az öreget cipel polgár rök után mutatott.
- Láttam - bólintottam, és az ördögbe kívántam fekete keszty jével együtt.
- Kérem kegyelmedet, jöjjön velünk... Kötelességünk kivallatni, hogy kiféle-miféle.Ma, amikor
a tengerr l érkezett mindenféle népek befurakodnak a tisztes polgárok házaiba, és...
Csak mondta, mondta a magáét, én meg diszkrét taszítással útjára küldtem Wilheminét.
Legalább megmelegítteti a vacsorát a cselédekkel, mire hazaérek.
Megvallom, fogalmam sincs róla, mi az ördögöt fecsegett össze Christopher Nauta a polgári
erkölcsök védelmében, miközben a polgármesteri hivatal felé tartottunk. Mindenesetre
kényelmesen elfértem óriási, fekete eserny je alatt, s legalább az es nem csöpögött a nyakamba.
Tiszta haszon volt már ez is.
A cip m azonban lassan, de biztosan kezdett beázni, hiszen az ember ünnepélyes alkalmakkor
csak a vékony b t veheti fel, mert ugye, temetésre mégsem illenék halászcsizmában menni.
Még akkor sem, ha esik az es . Elátkoztam magamban azt az akkor még büszkeséggel eltölt
pillanatot, amikor beválasztottak a városi tanácsba, és csak caplattunk a tócsákon keresztül, kart
karba f zve, mint régi jó barátok.
Pedig Isten látja lelkemet, de nagyon utáltam Christopher Nautát!
A tanácsban már ott volt a polgár rség parancsnoka, az rség néhány tagja, a jegyz , néhány
kíváncsiskodó unokaöcs és a jó ég tudja, még ki nem. Nekem mindenesetre adtak egy kényelmes
széket. Ha másért nem, hát legalább ezért mégis érdemes tanácstagnak lenni...
Az öreget senki nem kínálta székkel. Csak állt a fal mellett a többiekkel, azaz velünk szemben,
és apró egérszemei nyugtalanul ugráltak egyikünkr l a másikunkra. Lába körül nagy tócsákban
gyülekezett a nadrágjáról és foszlott kabátjáról lecsorgó es víz.
Már nem is tudom, hogy az ördögbe hívták a jegyz t, aki a szokásoknak megfelel en feltette a
kérdést.
- Neve?
Az öreg erre még nyugtalanabbul pislogott, és karját védekez en az arca elé kapta, mintha
valaki meg akarta volna ütni. így aztán a jegyz még egyszer kénytelen volt megismételni a
kérdést.
- Neve?
- Michael Loewen - motyogta az öreg, miután leeresztette a kezét -, de...
 - Lakása?
A púpos szeme kikerekedett, és zavartan motyogta:
- Lakásom?... Az én lakásom...
- Ejnye, no! - szólalt meg ekkor valaki az unokaöcsök vagy ki a fenék közül. - Hol lakik
egyáltalán, jóember?
Erre az öreg mintha magához tért volna. Fáradt mosoly jelent meg piszkos arcán, és a szoba
egyik fala felé mutatott. -Ott!
- Hogyhogy ott? Hol van az az ott?! - förmedt rá dühösen a jegyz .
Az öreg ekkorra azonban már meglehet sen megnyugodott, legalábbis annyira, hogy mély,
reszel s hangján válaszolni tudjon:
- A raktárakban, többnyire...
- Többnyire?
- És az rházakban, a gátaknál. Mindig akadnak jó emberek, akik szállást adnak éjszakára... Én
megteszek nekik ezt-azt.
- Ezt-azt?
- Fát vágok, vagy... zsákot viszek. Mert öreg vagyok, azért még elbírom a nagyobb zsákokat is.
Nézzenek csak ide!
Ezzel gyors mozdulattal felt rte egyik karján a rongyokat, és felénk mutatta görcsökkel teli,
kék eres kezét.
Én ekkor mélyen elszégyelltem magam, és a többiek is alighanem így voltak vele. Nem is
beszélve arról, hogy a lábam igencsak kellemetlenül érezte magát a vizes cip ben.
A jegyz is úgy dönthetett, hogy a látszat kedvéért feltesz még egy-két kérdést, aztán útjára
engedi a púpost.
- Hány éves, öreg? - kérdezte könnyedén.
A púpos rámeresztette a szemét, aztán megingatta a fejét.
- Nem tudom én azt, kérem...
Ekkor már nyugodtan elengedhette volna a jegyz , de valamiért kíváncsi lehetett az öreg
életkorára, és tovább folytatta a faggatózást:
- De valamire csak emlékszik a gyerekkorából? Itt n tt fel egyáltalán?
- Ott... a gátakon - morogta a púpos.
- Hát... mire emlékszik? Valami esemény csak történt akkoriban, amikor még gyerek volt?!
A púpos arcára kiült az óriási er lködés, ahogy megpróbált visszaemlékezni valamire. Aztán
hirtelen megkönnyebbülve elmosolyodott.
- Igen... Emlékszek... Emlékszek az Észak Cs illagára. Emlékszek rá. Gyerek voltam, és...
ott voltam, amikor kifutott a kiköt l... Aztán felborult. Volt ott nagy ribillió... Sikongattak az
asszonyságok, az urak meg siratták a portékát... Engem meg majd agyontapostak.
- Másra nem emlékszik?
A púpos szótlanul megrázta a fejét.
- Hát temetésekre miért jár? - tette fel végül utolsó kérdését a jegyz .
- Mert olyan szépek... olyan szépek a ruhák - motyogta az öreg szégyenl sen, és végigpislantott
saját rongyain.
Ez volt a pillanat, amikor a jegyz megelégelte a dolgot, és elzavarta az öreget. Ekkor én is
hazamehettem, hogy végre levethessem csatakos cip met.
Jó három hónapra rá találkoztam Christopher Nautával. Valami ünnepségr l ballagtunk
hazafelé a csatornák partján, már nem emlékszem, melyikr l.
Nauta hosszú hallgatás után egyszerre csak felém fordult.
- Emlékszik még kegyelmed arra az öregre, akit a temet l kísért be a polgár rség, és
kihallgattunk a tanács házában?
- Emlékszem - mondtam, ós valóban még jól emlékeztem az esetre.
- Arra is emlékszik, milyen hajót mondott az a szerencsétlen púpos, amikor a jegyz rákiáltott,
hogy mondjon valami eseményt a gyerekkorából ?
- Emlékszem arra is - mondtam. - Alighanem Észak Cs illagát...
- Jól emlékszik kegyelmed - kuncogott Nauta. - Azt is tudja kegyelmed, hogy milyen hajó volt
az?
- Fogalmam sincs - mondtam kedvetlenül és türelmetlenül. Nauta megállt, és így én is
kénytelen voltam megállni mellette.
- Véletlenül találtam rá a városháza irattárában. A Holbruck-ház építtette...
- A Holbruck-ház? Még sohasem hallottam...
- Nem is hallhatta kegyelmed. Jó kétszáz éve kihalt... De valóban volt egy hajójuk, az És zak
Cs illaga. Vagy kétszázötven évvel ezel tt. És valóban elsüllyedt... Méghozzá áruval teli és itt a
kiköt ben. Feltehet en rosszul építették.
Csak néztem rá, mintha bolondot láttam volna.
- Maga azt hiszi... hogy a púpos... hogy... már akkor látta... Ez lehetetlen!... Akkor a púpos...
- Legalább kétszázötven éves - fejezte be a mondatot Nauta.
- Biztosan olvasta valahol, vagy...
Nauta újra belém karolt, és bizalmaskodva közel dugta hozzám az arcát.
- Nem jönne be hozzám egy fertályórácskára, Rinus?
Még mindig az elmondottak hatása alatt álltam, és képtelen voltam nemet mondani. Pedig
megígértem Wilhelminének, hogy amint vége az ünnepségnek, hazasietek, hiszen arra az estére
vártuk Jákob nagybácsit Batáviából. Mire úgy-ahogy magamhoz tértem, már Nauta mögött
lépkedtem a gazdag keresked ház falépcs in az emeleti dolgozószoba felé. Minden egyes
lépésnél nyikkant egyet a lépcs a talpam alatt, s mintha a nyikkanásokból Wilhelmine
szemrehányó hangját hallottam volna kisz dni. Mire felértünk a dolgozószobáig, ezerszer is
elátkoztam Christopher Nautát, a púpos öreget és az É sz ak Csillagá t. Végül is mi közöm
nekem mindehhez? Ha jólesik neki, csak álldogáljon a temet kben... És mondjon meséket
hajdanán elsüllyedt hajókról...
Amint elhelyezkedtünk a nem túl kényelmes fa karosszékekben, Nauta tapsolt, s az el siet
fehér f köt s öregasszony félig teli üveg, cukornádból erjesztett pálinkát tett a székeink mellé
állított asztalkára, szépen metszett apró poharakkal együtt.
Nauta öntött, s én, hogy meg ne sértsem, kénytelen voltam vele inni.
A cukornádpálinka egészen ízletes volt, de már akkor azon járt az eszem, hogyan tudnám majd
elkerülni Wilhelmine hitvesi csókját... Ha egyszer megérzi rajtam az italt...
Nauta megköszörülte a torkát, és hideg, kék szemét a szemembe fúrta.
- Nem véletlenül hívtam be kegyelmedet - mondta szintén. - Emlékszik, ugye, hogy az utcán a
Holbruck-házat említettem?
- Természetesen - mondtam. - k építették az És zak Cs illagát, amely...
- Igen, igen - szakított félbe Nauta, és összeráncolta a homlokát. - Igen, igen. Azt is mondtam,
hogy a ház vagy kétszáz éve kihalt...
Szótlanul bólintottam.
Nauta akkor hirtelen felállt, az íróasztala mögé helyezett faliszekrényhez lépett, kinyitotta,
kivett bel le egy b rbe kötött, meglehet sen réginek látszó könyvet, és letette elém az asztalra.
- Maga iskolázott ember, Rinus - mondta, és összekulcsolta a kezét az ölében. - Kíváncsi
vagyok, mit szól hozzá...
- De hát mi az ördög ez?
 - A Holbruck-ház üzleti könyve. Méghozzá alig több mint kétszáz évvel ezel ttr l.
- Csak nem akarja, hogy elolvassam?! - háborodtam fel. - Hiszen nem a könyvekhez értek én,
hanem a gyémántokhoz!
Christopher Nauta hidegen felnevetett, mint akinek megvan a véleménye az egész
gyémántcsiszoló társaságról. Aztán észrevehette, hogy sért dött képet vágok, mert egyszerre
abbahagyta a nevetést, és ismét komolyra fordította a beszédet.
- Ha csak a Holbruck-ház üzleti könyve lenne ebbe a b rbe kötve, nem fárasztottam volna ide
kegyelmedet... s t magam sem olvastam volna el. Hanem van ebben valami más is...
Kinyitotta a könyvet, és megmutatta, hogy a réges-régi, sárgává fakult tintával írott
számoszlopok mögé néhány látszólag oda nem tartozó oldalt is hozzákötött a már régóta porladó
mester. Ezeken az oldalakon csak bet k látszottak, hosszú sorokban, szám csak elvétve akadt
közöttük.
- Arra gondoltam, hátha érdekli kegyelmedet... Ugyanis együtt vettünk részt az öreg vallatásán.
Mi is a neve a vén bolondnak?
- Alighanem Loewen - mondtam tétován -, Michael Loewen. De hát mi köze neki a Holbruck-
ház üzleti könyveihez?
Nauta újra rám villantotta hideg mosolyát, majd töltött, és felém emelte pálinkáspoharát. Én is
felvettem az enyémet, s bár tudtam, hogy odahaza gyászosan megfizetek majd érte, egyb l
kihajtottam. Éreztem, hogy furcsa izgatottság vesz rajtam er t, talán a pálinka tette, a messzi
trópusi illat, vagy egyszer en a leveg ben volt valami. Ki tudja?
- Ami ezen a néhány lapon van, talán összefügg Michael Loewennel - mondta Christopher
Nauta. - Talán... Említettem már, hogy mivel kegyelmed tanult ember, kíváncsi lennék a
véleményére... Talán egy fertályórácskát tarthat csak... Megengedné, hogy felolvassam?
A mögötte húzódó fehér falról mintha Wilhelmine intett volna nemet, de én gyorsan
behunytam a szemem és bólintottam. Mire kinyitottam, Christopher Nauta már a könyv fölé
hajolt, és száraz, színtelen hangon olvasni kezdte a fakó sorokat:
- „Andreas de Buck kapitány jelentése a Seehund déltengeri útjáról."
- Se ehun d? - vágtam akaratlanul is közbe. - Micsoda furcsa név!
- A könyvekb l kiderül, hogy a hajó félig-meddig német tulajdonban volt, és a hannoveri Brill-
házzal közösen szállíttattak vele trópusi fát Holbruckék.
Közömbösen mondta, de szemrehányást éreztem a hangjában, hogy mindjárt az elején
félbeszakítottam. Hátrad ltem hát a székemben, és elhatároztam, hogy amíg végére nem ér az
olvasmánynak, meg sem mukkanok. Ha már ilyen ostoba voltam, hogy engedtem a csábításnak,
legalább ezzel is vezekelek érte.
Christopher Nauta ismét a könyv fölé hajolt, és folytatta az olvasást:
- „Én, Andreas de Buck kapitány, a See hund parancsnoka, Isten és ember el tt kijelentem,
hogy az itt következ k mindenben megfelelnek az igazságnak, amit leírtam, abban nincs
csalfaság, csak az, amit a magam szemével láttam és tapasztaltam. Isten engem úgy segéljen !
Az Úr 1 ...93. évének tavaszán szedtük fel a horgonyt, hogy a Bahamák mellett elhajózva,
trópusi fát szállítsunk Rotterdamba, majd tovább, Hamburg városába. Az út, hála a
Mindenhatónak, rendben folyt, gyakorta jutottunk friss élelemhez és ivóvízhez, lázadástól nem
kellett tartanunk, és csak egyetlen matrózunk, bizonyos Johannes Vergote halálozott el trópusi
lázban. A Mindenható legyen irgalmas a lelkének!
A tenger sima volt, és éjszaka világított, mint maga a mennybolt. A tengerészek el bb még
furcsállották a világító vizet, aztán megszokták, és kés bb már tréfálkoztak is rajta. Persze voltak
olyanok, akik botor módon attól rettegtek, hogy vízbe veszett tengerészek lelkei világítanak
odalenn, így csalogatják mélybe a hajónkat, de én már láttam elégszer Rotterdamban, hogyan
törik a fény az üvegcsiszolók üvegjein, és biztos vagyok benne, hogy a vízb l sugárzó fény is
ilyesvalami.
Március hónap 17-ik napja fejez dött be éppen, az esti ima után nyugovóra tértem a
kajütömben, és nem tudok pontosan visszaemlékezni, hogy mennyit alhattam, de amikor Jan de
Walle felébresztett, már világosság sz dött be az ablakon.
Nem hallottam, hogy Jan kopogott volna, amikor felriadtam léptei reccsenésére, már ott állott
az ágyam mellett. Nedves b rsapkáját a kezében forgatta, és én láttam, hogy félelem ül a
szemében.
- Uram ... - kezdte, de én ekkor már kiugrottam az ágyból, mert az hittem, hogy valami baj
történt. Talán zátonyra futottunk, vagy déltengeri kalózok ütöttek rajtunk...
- Mi történt, Jan?! - kiáltottam, és zsebembe csúsztattam az egyik kezem, hogy kicsi, mindig
magammal hordott Bibliámtól bátorságot nyerjek. - Mi történt, Jan?
- Kapitány... - kezdte Jan de Walle fedélzetmester, és eltorzult a hangja a félelemt l. -
Kapitány... Felkelt a nap!
Elhúztam a kezem a Biblia fölül, és közelebb hajoltam hozzá. Hiába szaglásztam azonban, csak
enyhe vöröshagymaillat csapta meg az orrom.
- Na és ha felkelt? Megbolondult, fedélzetmester?
- Kapitány - mondta Jan de Walle. - Messze még a napfelkelte...
A kajütöm el tt mezítlábas léptek csattogtak a folyosón, és hallottam, amint Kupper els tiszt
megpróbálja összeterelni az embereket. A besz hangfoszlányokból is egyre csak a „nap"
szót véltem kihallani.
Elkaptam Jan de Walle nyakát, és magam mellé rántottam az ágyra.
- Beszélj! - förmedtem rá. - Tudni akarom az igazságot! Az emberek lázonganak? Felelj! - és
gyors mozdulattal kihúztam pisztolyaimat a párnám alól.
Jan de Walle rémülten tiltakozni kezdett:
- Nem, nem, kapitány... Nem lázadás. Csak félnek az emberek... Éjszaka világított a víz, most
pedig feljött a nap... Alig múlt éjfél. És a nap éppen delel n áll... a hajónk felett!
Visszalöktem a fedélzetmestert az ágyra, kirúgtam az ajtót, és kiugrottam a folyosóra. A
matrózok a falak mellett lapultak, és ijedt arccal bámultak a fedélzeti lejáró felé.
Kupper, amikor meglátott, hozzám rohant, és neki is szokatlan félelem ült az arcán.
- Kapitány úr! - kiáltotta. - Az emberek félnek, és... A nap itt van felettünk! Ekkorra már úgy-
ahogy megnyugodtam. Biztos voltam benne, hogy vagy üstökös vagy hullócsillag ijesztette meg
ket... Meglehet sen tapasztalatlan tengerészek voltak, és többnyire csak az északi tengereket
járták eddig, nem volt idejük hozzászokni a déli óceán csodáihoz.
Kihúztam magam, ahogy egy kapitányhoz és a Holbruck-ház híréhez illik, és így szóltam
hozzájuk:
- Ti eddig csak az északi tengereken jártatok. Itt délen még meg kell szoknotok az életet. Én
most felmegyek a fedélzetre, és... A kutya mindenségit, maga itt van?! - förmedtem rá a hirtelen
felbukkanó kormányosra.
- Lekötöttem a kormányt, uram - nyögdécselte, és halottfehér volt az arca.
- Tudja, mi jár annak, aki elhagyja a kormányt?! - ordítottam, aztán futni kezdtem felfelé. - Ha
zátonyra futunk a kormányos kötelességmulasztása miatt...
Felszaladtam a fedélzetre... azaz csak felszaladtam volna, mert a nyitva hagyott csapóajtó el tt
megtántorodtam, arcom elé kaptam a kezem, és majdnem visszazuhantam a folyosóra.
Nagyjából az elüls árboc felett ott ült a nap az égen, és kékes-sárgás fénnyel szórta be a
hullámokat. Hallottam, hogy mögöttem felnyög valaki, aztán mintha iszonyatos er taszított
volna le, egyszerre csak a lépcs alján találtam magam.
 - Mindenható, segíts! - fohászkodott Jan de Walle, majd valaki énekelni kezdett.
- Az utolsó ítélet - suttogta mellettem egy hang, s a hangban Krispijn árbocmesterére ismertem.
Az ének egyre hangosabb lett, és néhány pillanatra még az én fejemben is megfordult, hogy
talán az armageddoni csata vette kezdetét, és az Apokalipszis lovasai száguldanak kékessárga
fényben felettünk, de még ebben a szörny órában sem feledkeztem meg róla, hogy minden
körülmények között els rend feladatom megbízóim árujának biztonságáról gondoskodni, ahogy
azt Holbruck uram joggal elvárhatja t lem.
Hamarosan befejez dött a templomi ének, hiszen a tengerészek igazán nem arról híresek, hogy
kívülr l fújják az énekeskönyvet; ekkor egy nagyot ordítottam, hogy magam is és k is
bátorságot meríthessenek bel le.
- Krispijn árbocmester, hozzám!
Az árbocmester mellém ugrott, miközben aggodalmasan a csapóajtó felé lesett.
- Kapitány!
- Egy embert felküld az árbockosárba... Nézze meg, hogy mi az odafenn... Hátha csak egy
csillag...
- A betlehemi csillag - morogta valaki.
- Michael Loewen! Fel a kosárba! - bömbölte Krispijn megkönnyebbülve. - Bátorság! Csak egy
csillag lehet az, fiam!
Az alacsony, görbe tartású legényke arca ólomszín vé vált volna, ha már addig is nem lett
volna az. Nagyot nyelt, és tétova mozdulatokkal megindult a feljáró felé. A csapóajtó el tt még
visszafordult, mosolyogni próbált, aztán szemére szorítva a kezét, felkúszott a fedélzetre.
Talán órák múlhattak el könyörtelen némaságban, amíg valaki vette a bátorságot, és
megszólalt. A valaki Krispijn volt:
- Csak észrevegye, ha zátony felé közeledünk... Fiatal még, és... - aztán csüggedten elhallgatott.
Egyszerre csak a hátulsó kabinablakokon át is fény sz dött a folyosóra; ez a fény azonban
már kelet fel l jött.
Jan de Walle kezébe temette az arcát, és felnyögött.
- Mindenható, segíts! Két nap van az égen!
Röviddel ezután a csapóajtó nyílásában felt nt egy fekete alak. Végighullámzott rajtunk az
állati rémület - rajtam is, nem tagadom -, de csak addig tartott, amíg fel nem ismertük benne a
kosárba felküldött legényt, Michael Loewent.
- Már... elment. Csak egy nap világít már... Feljöhetnek kegyelmetek...
Lassan, óvatosan, egymás nyomán lopakodva fellépegettünk a fedélzetre. A hajnal pirosa
beragyogta a vitorlákat, és valahol a távolban pálmafákkal díszített sziget körvonalai látszottak.
A kormányos eliramodott a kormány felé, mi pedig körülvettük Michael Loewent. Mint
kapitányt, engem illetett a kérdezés joga.
- Mit láttál, fiam? - tettem fel az els kérdést, kezemet a vállán nyugtatva. Loewen arca
hamuszürke volt, és szemei is csak tompán fénylettek, pedig éppen szembevilágított vele a kel
nap.
Lassan felemelte a kezét, és felmutatott a középs árboc csúcsa fölé.
- Itt volt... éppen fölöttem... Aztán elment.
- Úgy érted, hogy belezuhant a tengerbe? Loewen megrázta a fejét.
- Nem esett le... elszállt. Arrafelé... - és a sziget irányába mutatott.
- A betlehemi csillag - suttogta újra valaki áhítattal.
- És... nem égetett meg ? Loewen elmosolyodott.
- Nem... pedig csuda tüzesnek látszott. Olyanféle fénye volt, mint a tengernek. De nem
égetett... Inkább hideg volt, vagyis... inkább h vös.
 - Ez minden, amit láttál?
A tengerész ismét megrázta a fejét.
- Amikor... felmásztam a kosárba... olyan közel kerültem hozzá, hogy szinte elérhettem volna a
kezemmel... De nem mertem, inkább eltakartam vele az arcom. Aztán egyszerre csak hallottam
valamit...
- Micsodát?
- Mintha valaki sípolt volna.
- Mi ugyan nem - mondta Jan de Walle.
- Ekkor elvettem a kezem a szemem el l, és... megláttam t... Valamennyiünknek leesett az álla
a csodálkozástól.
- Kicsodát?
Loewen felhúzta a vállát.
- Nem tudom... Talán maga Illés próféta lehetett a tüzes szekerén, nem tudom,..
- És... milyen volt? - kérdezett közbe remeg térdekkel Krispijn.
- Csak a szemét láttam... és...
- És?
- Üveg volt el tte... mint amilyet az üvegcsiszolók készítenek Rotterdamban. Csak olyan...
kerek.
- Aztán?
- Mosolygott.
Elszorult bennem a lélegzet.
- Mit csinált?
- Mosolygott - mondta Loewen -, és mintha... köszönt volna nekem.
Ekkor hirtelen elszabadult a pokol. Az elmúlt órák iszonyú feszültsége kirobbant a
legényekb l, mégpedig szinte nem is emberi nevetés formájában.
-Hallottátok?! - visította és hörögte egy hang. - Illés próféta köszönt Michael Loweennek!...
Leroskadtak a fedélzetre, egymás hátát verték, és csak röhögtek, vinnyogtak, makogtak,
hahotáztak hosszú percekig. Ami engem illet, bár semmi humorosat nem láttam a dologban,
hagytam, hadd csináljanak, amit akarnak. Legalább megkönnyebbülnek t le!
Amikor aztán valóban megkönnyebbültek, és elült a röhögés, kötelességemnek tartottam, hogy
rövid beszédet intézzek hozzájuk.
- Tengerészek - kezdtem. - Ti még alig jártatok a déli tengereken, és nem tudhatjátok, hogy erre
a világ tele van csodákkal. De a mi dolgunk nem az, hogy ezek eredetét kutassuk, hanem az, hogy
mint derék, istenfél holland hajósokhoz illik, rendeltetési helyére szállítsuk a rakományt. Ezeket
a jelenségeket engedjük át a tudósoknak és a papoknak. Gondoljatok arra, Jézus is hány csodát
tett, és a galileai halászok közül mégis csak kevesen hagyták abba a halfogást. Fél szemmel a
csodákat nézték, fél szemmel halásztak. Hát így tegyünk mi is! Eddig a csodával voltunk
elfoglalva, most pedig lássunk munkához! De még el bb énekeljük el kedvenc zsoltárunkat.
El vettem zsebemb l énekeskönyvemet, és vezényelni kezdtem a zsoltárt. Érces
tengerésztorkokon szállt az árbocok csúcsa mellett fel, talán egészen az égig az „Er s várunk
nékünk az Isten"...
A legénység megnyugodott, és én is meg voltam elégedve magammal.
Nagyjából két héttel ezután, úgy estefelé, kopogtak a kajütajtón. Kupper volt az, az els tiszt.
- Kapitány - kezdte. - Valami furcsa dologról szeretnék önnek beszámolni. Intettem, hogy
leülhet, mire letelepedett az ágyam szélére, és sapkáját gondterhelten forgatta a kezében.
- Arról van szó - bökte ki végül -, hogy az a fickó... az a Loewen, tudja, aki felment a kosárba,
amikor Illés próféta megjelent, bocsánat, a fiúk csak így mondják, nos, a fickó...
 - Mi van vele? - vágtam közbe rosszat sejtve.
- Nem eszik - nyögte ki végül.
- Nem eszik? - ámultam el.
- Nem. Amióta ott fenn volt, akkor, egy falat sem ment le a torkán.
- Talán megbetegedett vagy megijedt - mondtam töprengve. - Rosszul néz ki ?
- Hiszen éppen ez az - mondta bizonytalanul. - Éppen emiatt jöttem, illetve...
- Illetve?
- Az emberek küldtek.
- Úgy... szóval magát küldték, kedves els tiszt. És mit üzen a legénység a kapitánynak?
Úgy látszott, nem veszi észre a szavaimban rejl gúnyt.
- De Buck kapitány - mondta határozottan. - Az az ember két hete nem evett egy falatot sem...
és alig ivott. Talán egy-két pohár vizet... És mégsem soványodott le... s t talán még hízott is.
- Örüljön neki - sziszegtem szinte durván -, több jut másoknak!
- De Buck kapitány - mondta egyre határozottabban. - Annak az embernek már meg kellett
volna halnia éhen... Az emberek boszorkányságról beszélnek. Attól tartok, uram, lázadás lesz, ha
nem tesz valamit...
- De hát mi az ördögöt tegyek?! - ugrottam fel. - Talán etessem meg?
- Beszéljen vele - mondta rábeszél hangon. - Talán önre hallgat... Talán ha ön szót vált vele,
ismét normálisan viselkedik...
Nagyot sóhajtottam, aztán megadtam magam. Mindent, csak lázadást ne!
- Küldje be azt az embert, Kupper!
Néhány perc múlva el ttem állt Michael Loewen. Valóban sokkal egészségesebbnek látszott,
mint amikor legutoljára láttam. Az elmúlt két hét során ugyanis nem emlékszem, hogy
találkoztam volna vele. Bejött, megállt el ttem, és én zavarban voltam, hogy mivel is kezdjem.
Aztán arra gondoltam, az lesz a legokosabb, ha mindjárt a tárgyra térek.
- Ide figyeljen, Loewen - mondtam neki. - Azt mondják az emberek, hogy maga nem eszik...
Azóta. Igaz ez?
Szégyenl sen lehajtotta a fejét.
- Igaz.
- És miért nem? Talán nem ízlik a koszt?
Zavartan elmosolyodott.
- Nem, uram, dehogy... Azazhogy... egyszer en nincs étvágyam.
- Inni se iszik?
- Azt is csak ritkán.
- Szóval nem is szomjas?
- Alig-alig.
- És miért?
- Nem tudom, uram.
- Pontosan mióta ?
- Amióta... megláttam azt a... Illés prófétát, és besugárzott szent fényével.
- És maga ezért nem eszik?
Megrázta a fejét.
- Egyszer en nincs étvágyam, uram... És arra gondolok, hogy Krisztus is csodát tett a
halakkal... öt halból mindenki jóllakott. Hátha velem is ilyen csoda történt...
- Ostobaság! - póbáltam jó útra téríteni. - Csodák csak régen voltak... A békesség kedvéért
igazán bekaphatna egy-két falatot...
- Nem tudok, uram... Ha megpróbálom lenyelni, kifordul bel lem.
 Intettem, hogy elmehet, majd visszahívtam Kuppert. Elmondtam neki, amit Loewen-t l
hallottam, aztán megkérdeztem, hogy mit tanácsol.
Az els tiszt szemét lesütve forgatta a sapkáját, és halkan megszólalt:
- A legénység azt követeli, hogy régi szokás szerint vessük vízbe, mivel az ördöggel cimborál.
- Ostobaság !
- Persze hogy az, de a legénységnek nem tudja megmagyarázni, kapitány... Ha azt akarja, hogy
az áru sértetlenül eljusson Rotterdamba, engednie kell. Dobassa a vízbe a fickót!
Gyors mozdulattal megragadtam a torkát.
- Ha megteszem, Rotterdamban felkötnek engem is és magát is, Kupper!
Az els tiszt ravaszul elmosolyodott.
- Nézze, kapitány... beszéltem az emberekkel. Senki sem kívánja Michael Loewen halálát.
Wiggermann matróz elmesélt egy esetet, amikor boszorkányság miatt vízbe dobtak valakit az
Aleut-szigeteknél...
- Na és?
- Térdig ért a víz.
Akkorát vágtam Kupper határa, hogy majd leesett az ágy szélér l.
- Rendben van, els tiszt! Legels szempont a rakomány érdeke... Vessék vízbe a fickót!
Így történt, hogy egy ködös hajnalon a ment csónakból, a közösen összeadott kétszáz forinttal
a zsebében, vízbe löktük a közeli kiköt bejárata el tt Michael Loewent. A kétszáz forint
nagyjából fedezhette a költségeit Rotterdamig.
Utóírat.
Én, Andreas de Buck kapitány kijelentem, hogy mindaz, amit itt elmondottam, az utolsó szóig
igaz. Az itt látható írás nem az én kézírásom, hanem Johannes Matous deáké, aki kérésemre
lejegyezte a szavaimat, és ha kellett, kissé igazított rajtuk a grammatikának és a szép
el adásmódnak megfelel en. Azután felolvasta, és én minden szavát, minden igazítását rendjén
valónak és az igazságnak megfelel nek találtam. Isten engem úgy segéljen!"
Amikor Christopher Nauta abbahagyta a felolvasást, hosszú csend ereszkedett a szobára. Végül
is a házigazda törte meg a csendet:
- Nos? Mi a véleménye kegyelmednek?
Aztán töltött még egy pohárkával, amit tétovázás nélkül leöntöttünk a torkunkon.
- Nem tudom, Nauta uram - mondtam végül is az igazságnak megfelel en. - Maga komolyan
elhiszi, hogy a tengerész Michael Loewen azonos azzal az öreggel, aki mostanában... illetve aki a
temetéseken... ?
Szánalmas nyögdécselésbe fulladt a szavam.
Nauta összecsukta a könyvet, és egészen közel hajolt hozzám, mintha csak attól tartott volna,
hogy valaki kihallgatja beszélgetésünket.
- Éppen a minap olvastam a Bolygó Zsidó történetét... Tudja, ki volt az?
Szótlanul bólintottam.
- Krisztus megátkozta, hogy sose nyerjen nyugalmat... Hátha Michael Loewent is ilyen átok
érte... Az a... mondjuk Illés próféta abban a furcsa napban megajándékozta Loewent az örök
élettel...
- De hiszen akkor fiatal volt, most pedig öreg! - vetettem közbe.
- Igaza van, Rinus - mondta Nauta. - Akkor talán úgy helyesbíteném, hogy a m ajdnem örök
élettel.
- Maga komolyan hisz ebben? - kérdeztem csodálkozva. Hátrad lt a székén, és behunyta a
szemét.
- Tudja, Rinus, vagy öt évvel ezel tt, amikor az egyik raktáramat építettük a Nagygát mentén,
az alapásásnál egy sírra bukkantunk. Egy férfi volt benne, aki sok ezer évvel el ttünk élt... S
épségben megmaradt a teste. A doktor azt mondta, hogy talán a tenger sótartalma rizte meg. Hát
ha a só meg rizheti a testet. Illés próféta szekerének fénye miért ne tehetné?
- És azóta itt bolyong közöttünk... Kétszázötven éve?
- Lehetséges, ÉS talán a temetésekre is azért jár... mert szeretne végre megnyugodni. Talán a
saját sírját keresi, és reménykedik, hogy lassan megássák azt is...
Felálltam, és kezet nyújtottam, hogy elköszönjek.
- Vajon túlél-e bennünket is? - tettem fel aztán inkább csak magamnak a kérdést, miel tt végleg
elhagytam volna Nauta házát.
Harmadszorra akkor pillantottam meg összetöpörödött alakját, amikor a Groote Hospitál-ból
ballagtam hazafelé. Óvatosan kerülgettem a csúszós köveket, és botommal igyekeztem
egyensúlyban tartani magam. Wilhelminének már csak napjai lehettek hátra, és magam sem
voltam valami jó b rben. Csendesen szitált az es ; ízületeim azokra az évekre emlékeztettek,
amelyeket a rosszul szigetelt és mindig nedves csiszolóm helyekben töltöttem. Hiába tettem szert
csinos kis vagyonra, ha az egészségemet nem tudtam vele megváltani. És a halálomat sem.
Éppen felemeltem a botom, hogy átsegítsem vele magam egy víztócsán, amikor a szitáló
es köd mögött felbukkant a púpos töpörödött arca. Amikor meglátott, megtorpant, és riadtan
kereste az utat, hogy kitérjen el lem.
Felemeltem derékmagasságig a botom, és keresztbe tartottam magam el tt, hogy el ne
menekülhessen mellettem.
- Loewen - mondtam nyugodt hangon, hogy el ne riasszam. - Maga az, Loewen? Szinte
nyüszített az arcából a félelem, és szeme egyre a menekülés útját kereste. Visszafelé azonban
nem mert fordulni - talán megkergethette valaki, hiszen zihálva fújtatott a melle -, kikerülni pedig
nem tudott a csatorna miatt.
- Ne féljen t lem, Loewen - simogatott a hangom. - Talán emlékszik rá, hogy sok sok évvel
ezel tt... Talán negyvennel is már, bekísérték a polgár rség emberei a városházára. Én is ott
voltam, és szóltam kegyelmed érdekében néhány szót. El is eresztették... Ejnye, hát nem
emlékszik kegyelmed?
Még mindig ijedten ugráltak szemei az arcában, de mintha csendesült volna a fújtatás a
mellkasában.
- Nem akarom bántani, Michael Loewen... Inkább szeretnék elbeszélgetni magával. Ne féljen
lem már, no!
Végre úgy t nt, megnyugszik. A csatorna mellvédjének támasztotta göcsörtös kezét, és rekedt,
rozsdás hangon felém nyögte:
- Mit... akar t lem... az úr?
- Szeretnék tudni valamit - mondtam. - Nagyon szeretnék tudni valamit... Maga volt az a
Michael Loewen, aki... nos, aki találkozott az árbockosár felett a má sik nappal?
Rémülten összerándult, és hátrafelé lesett. Aztán gyorsan közelebb lépett hozzám, és hadarni
kezdett, csak úgy d ltek szájából a szavak:
- Esküszöm a Mindenhatóra, nem én akartam... Krispijn küldött fel a kosárba... Féltem, majd
megvesztem a félelemt l. De nem égetett... Nem égette meg a kezem... Én ártatlan vagyok...
Kinézett rám, és kerek üveg volt a szeme el tt... És a kezében egy kagyló volt... vagy valami
fehér... Csupa-csupa kék volt minden... Ártatlan vagyok... Értse meg, ártatlan vagyok! Krispijn
küldött fel a kosárba... Ne üssenek... ne üssenek! Kétszáz forintot tettek a zsebembe, de a
tengerészkönyvemet elfelejtették... Nem vagyok kalóz... Könyörgök, higgyen nekem! Krispijn
küldött fel a kosárba...
Kétségkívül az rület világított a szemében.
 - Loewen! - ordítottam kétségbeesetten, mert megéreztem, hogy pillanatokon belül elt nik
el lem. - Loewen! Hol találkozott vele? Hol találkozott Illés prófétával, aki az örök élettel
ajándékozta meg magát?... Gazdaggá teszem, Loewen, ha...
Ebben a pillanatban nekem ugrott. Apró testéhez nem ill er vel taszított félre, s mire
hátrafordultam, már beleveszett a ködbe.
Zokogva borultam a csatorna k korlátjára, és a ragadós es hajnalig áztatta vénné aszott
testem.
Negyedszer de Srijver temetésén láttam meg Loewent. Wilhelmine akkor már nem élt, engem a
fiam támogatott, az es most is esett, az unokáim hátul, a sírok között kerget ztek. Loewen most
is oldalt állt, és orrán nagy cseppekben futkosott az es víz. Fel akartam emelni a kezem, hogy
mint régi ismer snek intsek neki, de már nem volt elég er m hozzá...

DÉ V É N YI T I B OR

Császárhús
1
A férfi kapkodva öltözködött. Már csak pár perc hiányzott az öt órához. Miközben halványkék,
könny overalljának cipjét húzta fel, bal kezével a kávé után nyúlt. Az asszony borzas feje alig
látszott ki az ágyból. Nyugodt lélegzése arra utalt, hogy még durmol. A férfi halkan szólongatta:
- Cila! Cila!
Értelmetlen nyöszörgés volt a válasz, amit a férfi úgy értelmezett, hogy a Ház Urát h asszonya
megkérdezte, hogy mit akar.
- Cila! Figyelj! Ma hosszú napom van, nem érek haza öt el tt. Tizenegyórázok. Figyelsz?
- Ühüm! - volt a válasz, de a borzas fej megmozdult, majd hirtelen felébredt. - Mit mondtál? -
kérdezte a borzas fej tulajdonosa.
- Öt el tt nem érek haza. Donaldiumot szállítok Rióba, s mire visszaérek, lesz fél öt. Leadom a
papírokat, öt körül itthon vagyok.
- Akkor én lemegyek a fodrászhoz. Hazafelé hozd haza a gyereket az oviból, és vegyél valamit
vacsorára.
- Jó - felelte a férfi megadóan. - Mit ennél?
- Mindegy. Vegyél császárhúst. Meg hozzál öt zsemlét és egy sört.
- O.K., asszonyom - felelte a férfi der sen, megcsókolta a feleségét, és elviharzott.
2
A Reptet eligazítójában a szokásos reggeli cirkusz folyt. Mindenki egyszerre beszélt, már aki
ott volt, és nem késett, vagy nem betegedett meg az éjszaka folyamán. A férfi került sorra.
- Lala - szólt az eligazító -, itt vannak a riói papírok. Sanyi ideszólt, nem tud bejönni, mert a
gyereknek bárányhiml je van, a felesége pedig mit tudom én, hogy mit is magyarázott. Szóval itt
ez a levél, hazafelé add le Calcuttában a Reptet irányítótornyának. Sürg s! Még fél négy el tt
meg kell kapniuk, mert ennek alapján indítanak háromnegyed négykor.
- Normális vagy?! - kérdezte megdöbbenve Lala. - Hogy érhetnék fél négyre Calcuttába
Rióból?!
- A fiúk már buheráltak egy kicsit a fotonizálódon, s feltekerték 1,6-szorosról 1,85-szörösre.
Kicsit gyorsabban repkedsz ma, fiú, és minden O.K. lesz. Csak nyugi!
- Hát egy frászt! Hiszen tegnap már 1,5-szörösnél berezgett az a szemétláda! Repkedjen 1,85-
szörössel az, akinek ez a levél olyan sürg s!
 - Édes Lala! Majd ha T E ülsz itt, és É N állok ott, AKKOR mondhatsz ekkora marhaságokat.
Vagy repülsz, vagy repülsz. Els esetben a fotontaxiddal, második esetben pedig gyalog vagy
villamoson, vagy ahogy akarsz. De INNE N repülsz. Pofázás pedig nincs!
A férfi elsápadt. TUDT A, hogy ha elveszti az állását, száz jelentkez vár a helyére. De azt is
tudta, hogy mit jelent az 1,85-szörös fénysebesség...
- Le vagytok... Add ide a papírokat és azt a levelet. Megpróbálom.
- Csak semmi próbálkozás! A levélnek fél négyre OTT KELL lennie! Fél ötkor várlak. Szia!
3
Az antigravitációs indítást követ en a fotontaxi gyorsulása normálisnak t nt. Majdnem
elégedetten szemlélte a m szereket. Mégiscsak ügyesek a fiúk, meg kell hagyni - gondolta.
Automata irányítással startolt, így volt ideje alaposan ellen rizni mindent. Legf képpen a
gyorsulásmér izgatta. A mutató viszonylag lassan kúszott el re. 0,5-0,7-1,0-1,1-1,2-1,3 -
minden rendben t nt. A mutató kérlelhetetlenül kúszott felfelé. 1,4-1,5 - semmi rezgés.
TÉNYLEG megcsinálták azok a szarháziak - gondolta elégedetten. Tegnap ennél a pontnál
kezd dött a lassú rezgés, ami könnyen végzetessé válhat, hiszen a gy szer , hátrafelé ható
rezg er szétrobbanthatja a karcsú, szivar alakú taxi testét. De semmi rendelleneset sem észlelt.
A mutató kúszott felfelé. Már 1,6-1,65-1,67-1,7 - rület! IL YEN sebességgel még sosem
taxizott ilyen típusú kis masinával. Még két perc, és eléri az 1,85-öt. A mutató odakúszott, és
megállt. Félúton lehetett. Hátrad lt, és halkan fütyörészni kezdett. A gép mintha csak erre várt
volna, hossztengelye körül hirtelen rántott egyet, és lassan pörögni kezdett.
A férfi elsápadt. VÉGE ! A pörgés GYAKORLAT IL AG kivédhetetlen, mert nem tud
fotonjelet adni a toronynak - a pörgés lehetetlenné teszi a kétoldalú kommunikációt. Ha a torony
veszi is a jeleket, a vev je nem fog jelezni semmit... Neki kell megállapítani a baj okát s
elhárítani, ha el bb szét nem pukkad ez az egész ócskavas. Kikapcsolta az automatikát.
A Torony legalább egy kicsit törheti a fejét, hogy mi van a gépével... Ök is betojhatnak egy
kicsit.
Egy-két perc kellett ahhoz, hogy az egyenletes körforgáshoz alkalmazkodni tudjon. Kézi
vezérléssel rögzítette a sebességet, maradt 1,85-nél, hiszen nem ezen múlt a dolog, az biztosnak
látszott. Gyorsan a komputerhez csatolta magát. Tizenöt kérdést tehetett fel egyszerre, hogy a
szupergyors komputer egy másodpercen belül helyzetelemzést adjon. A taxi közben 1,85-szörös
fénysebességgel közeledett a riói Reptet höz. Ha addig nem sikerül a forgást megállítani,
befúródik, hiszen a fékez nek nem lehet forgás közben hatása. Míg gondolatai kavarogtak, a
komputer visszajelzett: „Neheezviz-szivaargaas a kiegyenlít ében - 9ww4q3y szelepreol
aatcsatolni 8ww3y2q-ra, veege."
Az agyában csak a komputer üzenetének utolsó szava maradt meg: VÉGE. A kérdéses szelep
a taxi küls oldalán van - leghátul, hogy tankolásnál gyorsan lehessen cserélni -, s a kabinban
nem volt vezérlése. Ki kell mászni, végigmenni a taxi forgó testén, elzárni a csapot,
visszamászni, s mindezt három perc alatt, mert a szkafandere csak három percre való oxigént
tartalmaz... Viszont nem volt más választása. 32 másodperc alatt szkafanderében a zsilip el tt
állt, beállította m szereit, a kulcsot magához csatolta, s nekifogott. Nehezen nyílt a zsilipajtó,
feltehet en régen használták. Értékes másodperceket vesztett, de végül is sikerült. Furcsa volt a
Föld távoli képe a transzkontinentális magasságból, a lassú forgás közepette. Elkezdett kúszni a
csaphoz. Végtelennek t nt az id . De odaért. A csap eléggé be volt rágódva. Ezt se kenték meg a
fiúk az elmúlt fél évben... Ha nehezen is, de elfordult. Abban a pillanatban lassulni kezdett a
forgás, majd megállt. Fellélegzett. A három percb l viszont kett t elhasznált. Egy perc alatt pedig
nem lehet visszakúszni és átjutni a zsilipen! Legalább 50 másodpercig oxigén nélkül marad! A
zsilipben volt, amikor az oxigén elfogyott. Tüdejében maradt kevéske oxigénjével kezdett
zsilipelni. Mozdulatai egyre lassultak. Az utolsó csavar fellazításánál úgy érezte, hogy egész teste
szétpattan. Az ajtó kinyílt, letépte a maszkot, és zihálva elzuhant. Utolsó gondolata az automatika
volt. Szinte eszméletlenül nyomta meg a földi vezérlés gombját. Csak Rióban tért magához. A
karbantartó technikus rázta fel.
- Hé, Lala! Mi van veled? Miért vagy szkafanderben? - kérdezte. Elmondta. Eléggé zaftosan. A
technikus komoran hallgatta.
- Nem tudok gy t cserélni, nincs pótalkatrészünk. Így kell visszarepülnöd, talán otthon van
valamelyik fiúnak maszekban.
- És neked nincs maszekban? - kérdezte elcsukló hangon.
- Gondolod, ha volna, nem adnék ? Tegnap tettem be az utolsót. Itt, Rióban nem találsz
egyetlen alátétet sem. Ki vagyunk fosztva a pótalkatrészekb l, a gyár meg nem szállít, így kell
hazaindulnod.
- El bb még Calcuttába kell repülnöm.
- IIIGY? ! És ha ez a csap is el... ?
- Akkor elkezdem mondani, hogy énistenemjóistenembecsukódikmáraszemem...
- Vigyázz Calcuttában, ott ne hagyd egyedül a gépedet, ki ne szerelje valaki a jó szigetel det,
és bele ne rakjon egy vackot!...
- Kösz! Szia!
Az indítás simán sikerült, és a taxi berezgés nélkül elérte az 1,85-szörös fénysebességet.
4
Leírhatatlan órákat élt át. A túlhajtott sebesség mellett a nehézvízcsap bizonytalansága, a
kiegyenlít m ködésében BÁRMIKOR bekövetkezhet üzemzavar teljesen kicsinálta. Igazán
nem volt majrés fiú, de valljuk be, hogy melyikünk nem lett volna TELJESEN kiborulva
hasonló helyzetben. Amikor simán landolt Calcuttában, átszólt a Toronynak:
- Itt Vércse XXII. Küldjetek ide valakit, hoztam egy levelet!
A Torony elképedt. Hogyhogy KÜLDJ ÜNK valakit egy levélért? T ALÁN fel méltóztatna
fáradni AZZAL a levéllel!
- Egy frászt! Vagy idejön valaki, vagy visszaviszem.
Az eset példátlan volt, így egy fiatal srácot odaküldtek a levélért, aki vizslatva nézte Lala
arckifejezését, felfedez-e bennük valami szokatlant. De nem, Lala rezzenetlen arckifejezéssel állt
a taxi hátsó nehézvízcsapja mellett, halványkék overalljában és rágózott.
Egyébként fél ötkor visszaérkezett az alsódabasi Reptet be, s leadta a papírokat. - A járgány
használhatatlan! - vetette oda röviden. - Kipurcant a kiegyenlít nehézvízcsapja! Csináljátok meg
reggelre!
- Tudom - mondta a F fej -, sajnos nincs alkatrészünk. Dumáld meg valamelyik technikust,
hogy csinálja meg maszekba...
...............!!! És nyeld le! - gondolta magában Lala, és elrohant. (Szerk.törlések.)
5
- Mi volt az oviban? - kérdezte kisfiát.
- A Vanessa meghúzta a hajamat.
- Melyik Vanessa?
- Hát Vanessa. A Döbrögi Vanessa.
- És te mért nem húztad vissza neki?
- Mert én az Álmost vertem közben.
- Ki az az Álmos?
 - Hát a Schlusshofer Álmos. A barátom. Veszel nekem valamit?
- Veszek. Mit szeretnél?
- Mindegy.
- Hát hogyan akarhatsz VAL AM IT , ha nem tudod, hogy MIT ?
- Te vagy a feln tt, neked kell tudnod, hogy egy gyerek minek örül.
Beléptek a DEF Élelmiszer-kombinátba.
- EZT vegyél ! - mondta a gyerek, és egy konzervekkel teli pultra mutatott.
- Most légy jó kisfiú, el bb bevásárolunk a mamának. A húspulthoz értek.
- Kérek 20 deka császárhúst!
- Nézze ezt a dellamortát! Ma jött. Van egyébként gépsonka, magyar, zalai, vasi és bácskai
felvágott. Nézze a csülköket!
- Kérek 20 deka császárhúst!
- Vigyen párizsit, frankfurtit, bécsit, londonit vagy rómait!
- Kérek 20 deka császárhúst!
- Nézze ezt a rakott disznósajtot! Most jött a tepert is. Ez a ken májas, ken vesés és
ken lépes aszpikban jobb, mint ez a kaviáros lazacsaláta.
- Kérek 20 deka császárhúst!!!
Vessen legalább egy pillantást erre a jércemellszalámira.
- Mondja - szólt ingerülten -, M IÉRT NEM AKAR ADNI 20 deka császárhúst?
- Mert az nincs.
- Akkor adjon 20 deka londonit. Tessék.
A pékpult roskadozott a kenyérfélékt l.
- Kérek öt zsemlét.
- Van kifli, tekercske, pacsni, buci, puci, muci, luci, kucu, mucu, fucu, sajtos teker , sós bigyó,
kukoricás cipó, korpás horpás.
Kérek öt zsemlét. Zsemle nincs. Adjon öt kiflit.
Bolyongtak tovább a DEF-kombinátban. Nem találta a sörfolyosót. Kérem, megmondaná, hol
találok sört? - kérdezett egy rakosgató tanulót. A Holdon. Nálunk ui. már egy hete nincs.
6
- Szia! Milyen napod volt? Szia! Volt már jobb is...
- Klassz a hajad !
- Négy órát kellett várnom.
- Anyuuuu! Pisilni kell!
- Elég nagy fiú vagy, hogy kimenj egyedül. Vagy szólj az apádnak. is csinálhat valamit!
Lala! Hogy repültél?
- Hát képzeld, ma...
- Én aztán befürödtem! Éppen elkezdtem porszívózni, amikor feljött a Manci néni, hogy
traktáljon a hülyeségeivel. Annak aztán se vége, se hossza. Terítsetek meg közben, fiúk, hozom a
vacsorát. Hát szóval dél lett, mire Manci néni elviharzott, akkor tudtam csak befejezni a
takarítást, és három volt, mire a fodrászhoz lekeveredtem; ülhettem is vagy négy órát !
- De hiszen most csak fél hat van, szívecsk...
- Négy órát abban a h ségben. E L T UDOD EGYÁLTAL ÁBAN KÉPZELNI? De most
legalább rendben van a hajam egy hétre. Hol a császárhús? Mi ez?! Kiflit hoztál? K IFL IT ? Én
reggel zsemlét mondtam. Hová dugtad a sört?
- Szóval a DEF-ben nem volt se császárh...
- EZT mondom mindig anyukának is. Ha én EGYSZER kérek t led VAL AM IT , azt
BIZT OS, hogy nem fogod megcsinálni. Mert még arra IS képtelen vagy, hogy vegyél 20 deka
császárhúst 5 zsemlével. Mondd, egyáltalában van valami ezen a kerek világon, amit el tudsz
intézni?!

KE PÉTER

Repül a Tó...
A tározó az elhagyott, romos, régi városmaradványoknál terpeszkedett. Szabálytalan partjait
szemét és sittkupacok, ócskavashegyek, medd hányók, különféle rothadó anyagok borították.
Egyik nagyobb, öbölszer mélyedésnél széttört üvegpalackok és savas m anyag hordók alkották
az összeszabdalt partfalat.
A környék romos házai kísértetiesen emelkedtek a magasba, a rozsda egyre mélyebbre marta
magát a fémszerkezetekbe, a beton málladozott, mindent ellepett a kénvirág.
A nagy kiterjedés szennyvíztavat nem táplálták patakok, csupán néhány, békaszáj
keresztmetszet , hatalmas föld alatti csatorna vezette bele a távoli újváros vegyi és biológiai
szennyeit. A tározó sárgás, zöldes, helyenként fekete és vörös foltokkal tarkított felszíne ködszer
párát eregetett, eltakarta a túlsó partot szegélyez gép- és csonthegyeket.
Egy augusztusi éjszakán fényl meteor suhant át az égbolton, de nem t nt el, nem foszlott
szerteszét. Nappali fénnyel ragyogta be a halott tájat, s méteres hullámokat emelve,
robbanásszer dörejjel hullott a tóba. A fehéren izzó, megolvadt égett fémdarab hirtelen h lt le s
megrepedt. Belsejében megmozdult egy dió nagyságú valami. Levedlette az el bbi izzástól
deformálódott véd burkát, halvány, zöld fényt sugárzó testéb l kinyújtotta kicsi, vékonyka
csápjait.
Belekóstolt az új világba.

A sugárhajtású a város fel l jött, néhány perce szakadt le az egyik légi folyosóról;
alacsonyabbra ereszkedett, fékezett, de nem szállt le. Átrepült a h szekrény-temet n, körözött
néhány percig az ócskavashegyek, sittkupacok felett, majd visszafordult az el bbi irányba, s
kecses fémorrával megcélozta a távolban terpeszked szennyvíztározót.
Jim a pilóta mellett ült, a tó partvidékét kémlelte.
- Ott - mutatott ki a jobb oldali ablakon -, a lapos partszakasznál jó lesz.
Társa bólintott.
Mindketten félelmetesek voltak, koromfekete álarcfejet viseltek. Testhez simuló kezeslábasuk
oldaltartójából jókora sugárpisztoly markolata kandikált ki, mellkasukon halálfejre emlékeztet
embléma fénylett.
A pilóta cs rt egyet a kormánnyal, aztán leszállásra programozta az automata vezérl t. Jim
bólintott, imbolyogva felállt, és átment az utastérbe, ahol a foglyokat rizte Hans, az óriás.
- Mindjárt túlleszel rajta.
A fiú, akinek mondta, a halálraítéltek beletör döttségével bámult maga elé. Tartása merev volt
a lábára, kezére préselt m anyag bilincsekt l, plasztikkal betömött szája miatt nehézkesen,
szuszogva lélegzett az orrán át.
A lány mellette ült, hasonlóképpen megbilincselve, elnémítva, világoskék szeme könyörg en
nézett a fekete álarcfejekre.
 Hans, a százötven kilós, magas termet , izmos hóhér nem vett tudomást a lányról, gondolatai
már a közeli id ben kalandoztak, elmerengve nézte a fiú rövidre nyírt tarkóját. Szerette a tarkókat
- szétloccsantani, átlyukasztani. Különös kéjjel hajtotta végre a kivégzéseket.
Jim gyakran undorodott Hanstól, perverziójától, szadizmusától nemegyszer elfogta a
hányinger. El kellett viselnie, hozzá osztotta be gyakornoknak a F nök, a feladatokat kiosztó
komputer.
„Kár ezért a lányért - nézte töprengve, sötétbarna szeme végigsiklott a karcsú alakon. - Sok-sok
magamfajtának szerezhetnének még örömet - gondolta -, ha nem Hans lenne a végrehajtó, talán
megúszhatnák."
Társa oldalba lökte:
- Kezdhetjük.
Megvárták, amíg a gép landol, aztán az automatikusan nyíló ajtó felé tuszkolták a foglyokat.
Jim lépett ki el ször. Lesegítette a lányt. Hans felröhögött mögötte, és egy rúgással utánuk küldte
a fiút. Mindjárt ott termett mellette, zsákként megragadta, aztán gyors léptekkel a tópart felé
indult.
Jim megfogta a lányt, gyengéden az el bbi irányba fordította.
- Végig kell nézned, ez a parancs.
A fogoly ellenkezett. Hátulról lefogta, magához húzta, egyik kezével megfogott közben
valamit, ami büszkén, rugalmasan verg dött a kezében.
A hóhér megállította a fiút a tározó szélénél, végigsimította az áldozat tarkóját.
Durva ujjaival megnyomkodta, mintha masszírozná, s megjelölte a célpontot.
Nem ellenkezett a fiatalember. Megadóan t rte, hogy a széles vállú óriás játszadozzon vele.
Mindegy volt, mikor következik az a pillanat. Még érezte, hogy ráer síti az ólomsúlyokat, aztán
megérintette a hideg cs , és szétszakadt a világ.
Hans megvárta, amíg el rezuhan és elmerül a b zös, szennyes lében, aztán elindult a lány felé.
Jim engedelmesen átengedte neki. Az izomkolosszus megmarkolta a finom anyagból készült
türkizkék ruhát a nyaknál, és egyetlen rántással térdig leszakította.
El vett egy pénzdarabra emlékeztet lapos energiacellát.
- Melyik vagy?
- A pozitív.
Hans feldobta, a leveg ben lecsapott rá a tenyerével.
- A tiéd - mondta bosszúsan.
Jim állított a fegyverén, és egy gyenge sugárral leolvasztotta a lány lábáról a bilincseket.
Nagyon tetszett neki a n .
El renyúlt, hogy megérintse. Nem érte el, mert arrébb húzódott, majd hirtelen futásnak eredt.
Utánavetette magát, de elkésett. Minden erejét össze kellett szednie, hogy utolérje. Már a tározó
szélénél jártak, amikor elkapta a lány hátrabilincselt kezét. A lendülett l el red ltek, s a tóba
zuhantak.
A zavaros szín , kavargó, s szennylében leolvadtak a lány kezér l a bilincsek, szabaddá lett
karjaival a férfi nyakához kapott, belevájta körmét, majd lerántotta álarcfejét. Jim felszisszent a
fájdalomtól, vére a ruhájára csorgott. Dühösen eltaszította a lányt, közben elvesztették
egyensúlyukat, és elmerültek az iszapos szennylében.
A lány testére szalagszer nyúlványok tekeredtek, gyengéden a tó belseje felé húzták. Feje
körül leveg vel töltött hólyagforma burok képz dött, s ellátta oxigénnel. Még miel tt felfoghatta
volna, mi történik, kábulatot érzett, és álomba szenderült.
Jim szitkozódva állt fel, undorodva köpte ki a szájába került b zl szennyet. Körülnézett, várta,
hogy a lány is felbukkanjon, majd leguggolt, és tapogatózva kereste a víz alatt. Fél perc múlva
abbahagyta. Felállt, értetlenül forgatta a fejét, s kiment a partra
- Mi van?! - kiáltotta feléje Hans.
- Kinyiffant!
Furcsa érzése támadt, sajnálta a lányt, a történteket. Marhaság - gondolta, s megtapogatta fájó
testrészét. A karmolásnak nyoma sem volt, s a nyakáról is elt nt a vérz seb.
- Hihetetlen - állapította meg, s töprengve indult a gép felé.

Már magasan jártak, a városi légifolyosó felé közeledtek, amikor a bérgyilkos komputer
jelentkezett megszokott azonosító ábrájával, majd keres sugaraival letapogatta ket.
- Nos?
- Az akció végrehajtva. Küldheti a videoszámlát a kikosarazott palinak.
-An ?
- Az utasítás szerint látnia kellett a másik kivégzését, s közben meglátta Jim arcát, így, mint
tanút...
- Rendben. A prémium a mágneses kártyáitokon. Vége!
Mindhárman elégedetten bólintottak, el vették pénzlemezkéiket, a fény felé tartották, s a
anyag lapocska átlátszó sávjain megjelent a frissen érkezett összeg, majd a teljes betét
számjegyei is kiíródtak folyadékkristályokból.
Kényelmesen elterpeszkedtek, s a tájat figyelték. Végeláthatatlan szemétkupacok felett
repültek. Hans vette észre a furcsa szagot.
- Mi ez? A fenébe, te b zlesz! - húzódott el Jimt l.
nem találta kellemetlennek. Ez éppolyan különös volt, mint a tó partján történtek. Csak egy
pillanatig gondolt erre, társai ezalatt mély álomba merültek.
Megmagyarázhatatlan kényszert érzett: kezével Hans felé nyúlt, körmeit a nyakába vájta. Az
óriás vére lecsorgott a kezeslábasára, aztán a vérzés elállt, a vágás helyén seb keletkezett, majd
barna heggé alakult át, s egyszerre csak elt nt. A pilótát az álla alatt karmolta meg. Az el bbi
jelenet megismétl dött, a b r nyomtalanul összeforrott.

Az egyik felh karcoló tetején landoltak. Jim kiszállt, a pilóta és Hans továbbrepültek. Álarcfej
nélkül jelentéktelen, hétköznapi ember volt Jim, sportos testalkattal, hosszúkás arccal, barna
hajjal, különös ismertet jelek nélkül. Csak a hónalja alól kilátszó tokból és sugárpisztolyból
lehetett következtetni arra, hogy valamilyen szervezet tagja A légi parkolóban senki sem tör dött
vele. A sugártaxira várakozók a huligánokat figyelték. Néhány, bandába ver dött fiatalkorú egy
id sebb házaspárt molesztált. B röndjeiket kinyitották, ruháikat meggyújtva ledobálták a mélybe,
és nagyokat kurjongattak.
Jim máskor jót röhögött, ha hasonlót látott, de most émelygett a gyomra. Nem volt ura
önmagának. Ösztönösen el kapta sugárpisztolyát, és a randalírozók közé l tt figyelmeztet en.
A fiatalkorúak páni félelemmel fordultak feléje. Id tlen id k óta nem fordult még el . hogy
valaki megzavarta volna ket.
- Vissza a ruhákat! - parancsolta.
Sietve engedelmeskedtek. Megvárta, amíg összeszedik, aztán a pisztolya csövével vezényelt
nekik. Semmit sem kellett mondania, értettek a mozdulataiból. Egy perc múlva már ott álltak a
szeméttel, ürülékkel, limlommal teli váróterem falánál, szétterpesztett lábakkal, tarkóra tett
kézzel.
A banda öttagú volt. Egyenként mögéjük lépett, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy körmeit
a nyakukba mélyessze. Ugyanaz játszódott le itt is, mint a gépen: kiserkent néhány cseppnyi vér,
seb keletkezett, majd behegedt, s nyoma sem maradt.
 - Kotródás !
A fiúk a kijárat felé hátráltak, értetlenül tapogatták a szúrás helyét, s Jim fegyverének újabb
vezényletére futásnak eredtek.
Az el bbi furcsa akción töprengve ballagott a lifthez. Nem tudta, miért tette. Megszegett egy
íratlan szabályt, a be nem avatkozás alaptörvényét: egyik er szak sohasem keresztezi a másik
útját; a bandák és magányos gyilkosok, a kéjvadászok és fosztogatók kölcsönösen tiszteletben
tartják egymás tevékenységét.
Az ajtó csikorogva nyílt, a felvonó fülkéjében üres m anyag dobozokon és üvegeken két
hullarészeg férfi hevert. Megvárta, amíg elindulnak, s lehajolt, az alkoholisták nyakába vágta
körmeit.
A tizediken megálltak. A lift display írásban közölte, hogy nem tud lejjebb menni, mert a
liftaknába dobált szemét már eddig ér. Káromkodott, gyalog ment le a lépcs házban.
Ügyesen ugrálva haladt lefelé, mindig tudta, hová lépjen. Kiskorában a többi gyerekkel együtt
is megtanulta a szemétkupacok fürge kerülgetését, a lábfejnek helyet keres ügyes, cikázó
lépéseket. .
Az ötödiken megállt, mert az egyik kiégett lakásból vékonyka sikolyt hallott. Megint érezte az
émelygést, cselekednie kellett.
Átugrotta a megfeketedett, elszenesedett bútormaradványokat, s az egyik bels helyiségben
megpillantotta az er szakoskodót. El bb a kopott öltözet , hatvan körüli id sebb ember oldalába,
majd az ágyékába rúgott, s egy karateütéssel a halántékára vágott.
Borostás, torzult, kábult arc bámult rá, megkarcolta, majd a félelemt l reszket kislányt
felsegítette.

Jim az orgyilkosok klubjában várta barátn jét, Vörös Cicát. A lány késett. Idegesen dobolt
körmeivel a bárpult asztalán, aztán intett a pincérnek. A robot komótosan odaballagott.
- Egy Bourbont.
A robot türelmesen várt.
- Money? - kérdezte zümmög hangján.
Felmutatta neki kártyáját. A pincérautomata elektronikus trillával köszönte meg, s arrébb
lépkedett.
Jim unottan nézett végig a teremben. A megszokott mocsok mindenfelé: eldobált üvegek,
dobozok, ételmaradékok. A füstöt szinte vágni lehetett. Néhány cimbora kártyázott a szemközti
sarokban, egy részeg épp a tükrön át akart kimenni, valaki a széttört, egymásra hányt székek közé
vizelt. A szomszédos teremben andalító zenére táncoltak vagy tucatnyian, közben ide-oda
rugdosták a lábuk elé kerül vitaminos, ételmasszás dobozokat, üvegeket.
Valami cincogott a lábánál. Lenézett. Három patkány várakozott tisztelettudóan, egyík két
lábra állt, s mells lábait maga elé tartotta kéreget en.
Jim töprengett egy pillanatig.
- Túl közel vannak, nem jó célpontok.
Valójában lusta volt, nem akart a hónalja alá nyúlni a pisztolyért. A pulton akadt elég
ételmaradék, lesöpört nekik egy marékravalót, aztán unatkozva rajzolgatott a vermuttól és
koromtól ragadós m anyag lapon.
Hirtelen elfogyott a türelme, s a pultra csapott. Ujjai éles t rként vágtak bele a kemény
felületbe. Nem értette, mi történt. Arca elé tartotta kezét, döbbenten állapította meg, hogy körmei
hegyesek, borotvaélesek. Végighúzta az egyik üres bourbonos pohár oldalán, az üveg papírként
vált ketté.
Elismer en csettintett a nyelvével. Emlékezett még a furcsa, gyorsan beheged sebekre.
 Összefüggés lehet a kett között - gondolta. A robot csak most hozta a Bourbont.
- Sorry, eldugult a kosztól a whiskys vezeték - mondta színtelen hangján, és a távolságot
pontosan kiszámítva, a westernfilmek csaposának stílusában odalökte a poharat. Épp Jim kezénél
állt meg.
- Hé! - intett neki.
A robot ráemelte m anyag szenzorszemeit.
- Uram?
- Akarsz kezet fogni velem?
Tanácstalanul, zümmögve töprengett a gép, és megkérdezte:
- Jól van?
- A francba! Ide a mancsodat! - Átnyúlt a pult felett, és megragadta a fémujjakat.
Belemélyesztette körmeit, a fém engedett, két ujj levált.
A pincér közönyösen szemlélte csonkjait, aztán valami hangegyveleget zagyvált, ami er sen
emlékeztetett a hülye és a barom szóra.
Jim elégedetten vigyorgott, s nem tudta, miért, a szomszédos terem felé tekintett.
Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy elinduljon.
Fél perc múlva már a táncolók között forgolódott. A pörgés közben karjai összevissza
kaszáltak. Néhányan szúró fájdalmat éreztek a nyakuknál, tapogatták a helyét, aztán tovább
folytatták egyhangú topogásukat. Csak egy széles vállú óriás vette észre. Jobb kezével hatalmas
pofont adott a fiatal bérgyilkosnak. Jim néhány méteres repül útja el tt még gondosan megvágta
ellenfelét.
Jó félóra múlva nyerte vissza eszméletét. Hans mellette térdelt és rázogatta.
- Na végre! Már azt hittem, kinyiffantál.
Jim kóválygó tekintettel nézett körül az üres táncteremben, s lassan feltápászkodott. Az oldala
nyilallt, sajgott az álla. Agya csak lassan tisztult.
Átmentek a bárba, Hans bevonszolta az egyik elszeparált, alig megvilágított sarokasztal mögé,
és a füléhez hajolt.
- Különös dolgok történtek velem. Azóta, hogy elváltunk, egyfolytában kényszert érzek a
tömeg iránt. Voltam robotbokszmeccsen, ernyeszt fürd ben, mámorcentrumban és még vagy
tucatnyi helyen...
- És te is megvágtad a nyakakat, karokat, tarkókat... és körmeid sehol sem hagytak nyomot.
- Nahát, pont így történt!
- Mutasd az ujjaidat, ugyanolyanok, mint az enyémek.
- Kipróbáltad már fémen, üvegen? Húzd végig itt!
A m anyag asztallap kettévált. Hans csodálkozva nézte, aztán elvigyorodott.
- Komoly fegyver, úgy hasít, mint a lézer.
Két részeg tántorgott az asztaluk mellé, Jim és Hans összenézett. Egyszerre lendítették el re
jobb karjukat, mindketten ugyanazt az embert vágták meg. Ösztönük mintha azt súgta volna,
hogy a másikat nem kell. A konyakmámoros, megkímélt részeg rájuk vigyorgott, s üdvözlésül
megemelte jobb karját. Ugyanolyan körmei voltak.
Még végig sem gondolhatták a történteket, mikor Vörös Cica robogott be a bioszenzor ajtón.
Egyenest feléjük tartott, s vékony hangon menteget zött:
- Ne haragudj, Jimmy. Két komoly pénzes palinak csináltam egy kis m sort. Túl jól sikerült,
ismétlést is kértek.
- Ide a kártyát!
Vörös Cica büszkén adta át stricijének, Jim a fény felé tartotta, s a kiíródó számok után
elismer en bólintott.
 - Mocskos perverzek voltak, de jól fizettek! - tette hozzá a n .
Jim el vette saját kártyáját, a másik mellé tette, s a szenzorpontok megérintésével átírta az
el bbi összeg nyolcvan százalékát saját kártyájára.
A n visszavette az átlátszó m anyag lapocskát, megnézte, mennyi maradt, és szemlátomást
elégedetten eltette táskájába. Körülnézett, a két bérgyilkos felé fordult.
- A mágnesmetrón egy mazohista megszúrta a fenekemet, jó nagy pofont lekentem neki. Még
szerencse, hogy volt nálam foltozóspray. A toaletten megnéztem a hátsó felemet, de nyoma sem
volt a szúrásnak. Pedig ismersz, Jimmy, olyan érzékeny a b röm, hogy csupa kék-zöld, ha
megszorongatsz.
- Mutasd a körmeidet - mondta Hans, és közelebbr l megnézte. - Kolléga.
- Fantasztikusan gyorsan terjed a járvány. Csak tudnánk, mi fog történni ezután! Alig húsz
perccel kés bb, a harmadik whisky után választ kaptak a kérdésre. Vörös Cica kezdte.
- Szörny , micsoda mocsok van itt! - jegyezte meg, s kiballagott a toalettre.
Jim és Hans álla leesett, mikor a csillogó-villogó ruhás, ékszerekkel felcicomázott n visszajött.
Sepr t, lapátot hozott, és egy jókora, görg kön guruló szemétgy jt t tolt maga el tt. Halkan
dúdolva fogott hozzá a sokévi szemét eltakarításához.
Néhány perc múlva Jim és Hans is lapátért, sepr ért ment, hogy segítsen. Példájukat egyre
többen követték, vidáman, dudorászva, fütyörészve.

A klub étterme a takarítás után visszanyerte régi hangulatát. Megsz nt a romlott ételmaradékok
ze, a penészszag, elvonultak a patkányok, a székekre, fotelekre le lehetett ülni, s még néhány
anyag bura alatt növesztett, ritkaságnak számító zöld növény is el került.
Fáradtak voltak, mohón ették a húsos, krumplis, vitaminos, salátás masszát, s zöld szín , habos,
alkoholos üdít t ittak rá. Vörös Cica szólalt meg el ször:
- Abbahagyom a kurválkodást, Jim. Szeretnék férjhez menni, gyerekeket szülni.
A fiatal bérgyilkosnak leesett az álla. A legjobban azon lep dött meg, hogy nem tudja megütni
a n t. Úgy érezte, mintha megkönnyebbült volna valamit l. Egyáltalán nem volt dühös.
Akkor meg minek verjem? - gondolta, és egykedv en bólintott.
- Szabad vagy.
Hanson látszott, hogy küzdelmet vív önmagával. Az izomkolosszus zavart, bátortalan hangon
szólalt meg:
- Én is családot szeretnék alapítani. Hozzám jönnél, Vörös Cica?
A n odalépett az óriáshoz, hízelg én végigsimította karizmait s a mellkasát.
- Mindig ilyen nagydarab emberr l álmodtam.
Jim nem értette, mi van vele, a tudatában végbement változás különös volt. El kellene hánynom
magam t lük, ehelyett boldog vagyok, és örülök neki, hogy ilyen szépen összekerülnek. A fene
se érti.

Az utcákon megjelentek az els , vödrökkel, lapátokkal, sepr kkel, automata kisgépekkel

felszerelt csoportok. Megpróbálták a járdák egy részét letakarítani. Nagy tömeg ver dött össze
körülöttük. Kórusban gúnyolták ket, s ha néhány négyzetméternyi területet sikerült
megtisztítani, azt azonnal összepiszkították, üres dobozokkal, törmelékekkel hajigálták tele.
Valóságos célzóversenyt rendeztek.
Jim és Hans a klub teraszáról nézte a furcsa közjátékot.
- Így nem sokra mennek. Gépek kellenek ide - jegyezte meg a fiatal bérgyilkos.
- Törjünk be a városi arzenálba...
 A higéner végre megmozdult, mohón szippantotta magába az energiát, aztán kinyitotta
tölcsérszer nyílásait, és sípoló hangon „inni" kért. Jim olajat töltött bele. A gép mohón elnyelte,
recseg bugása megsz nt.
Belépett a kabinba. A m szerek automatikusan m ködésbe léptek, megkezdték az információk
közlését, a kis képerny n megjelent a komputeragy felirata: Ready.
A higéner indulásra kész volt, parancsra várt. Jim megérintett néhány szenzort a programozó
Klaviatúrán, s körülnézett.
Gyorsan er söd dübörgés jelezte, hogy Hansnak is sikerült elkötni egy gépet. Máris felt nt a
hangárlabirintus egyik kanyarulatában; monumentális méret , földgyalura emlékeztet
monstrumot vezetett. Fels tolólapja szinte súrolta a hangár mennyezetét.
- A kapu nem m ködik, csupa rozsda minden! - kiáltotta kézi adó-vev jén Jim.
- Majd áttöröm! - hallatszott a fülsiketít dübörgésben Hans ordítása.
A monstrum teljes sebességgel nekilendült. A jókora fémajtó szikrázva, recsegve-ropogva
engedett, darabokra hullott. Jim követte a higénerrel.
Nagy riadalom támadt, amikor megjelentek az utcán. Az emberek kiabálva, sikoltozva futásnak
eredtek, bemenekültek a legközelebbi házakba, föld alatti bunkerekbe...
Hans gépének 40-50 méter széles tolólapjai elsöpörték a több méteres szemétkupacokat,
legyalulták a régi autó, háztartásigép- és bútortörmelékek hulladékokkal cementálódott
maradványait.
El kerültek a föld alól a másfél-kétszáz éve nem használt betonjárdák, aszfaltutak. A higéner
kefegörg i végigpásztázták, vízágyúi tisztára mosták, fert tlenítették, fúvókái felszárították az
utcát.
A monstrum valóságos hulladékhegyet tolt az utca végén lév térre. Visszatolatott, s már-már
hozzáfogott a következ százméteres szakaszhoz, amikor szirénázva megérkezett a város rség.
Felszólítás nélkül tüzeltek. Hans lebukott, majd visszal tt.
Jim leállította a higénert, és kiugrott a vezérl kabinból, bebújt a gép fémteste alá. Épp jókor,
mert a kabin üvegburkolata csörömpölve berobbant.
Tucatnyi helyr l l tték ket szünet nélkül. Sistergett az olvadó fém, pattogtak a kettévált
lemezek, pukkanva estek szét a m szerek.
Maximális töltésre állította sugárfegyverét, és gondosan célzott, aztán kétszer tüzelt. A fölötte
lebeg harci gép t zgömbbé robbant. A detonáció betörte a környez ablakokat, földhöz vágta a
futva közeled város röket. Mintegy válaszul találat érte Hans gépét is. A monstrum csak kicsit
robbant, lángnyelvek törtek el a belsejéb l?- s darabokra hullott. Az egyik tízméteres vágóél
maga alá temette a kabint Hansszal együtt.
Egy újabb robbanás megremegtette a leveg t. A fölötte cirkáló másik harci gép is
megsemmisült, pedig Jim nem l tt rá.
Ki segíthetett? Néhány lövés választ adott kérdésére. Alig negyvenméterre az egyik kapualjból
karcsú, álarcos alak l tte a város röket. Az álarcos feléje intett, s karmozdulatával jelezte, hogy
fedezi.
Jim futásnak eredt, közben néhányszor vaktában a támadók felé l tt. Már majdnem elérte a ház
bejáratát, amikor a higéner telitalálatot kapott. A robbanás odavágta az álarcoshoz. Esés közben
keze valami gömböly t, keményet markolt. Megment je n - gondolta, de töprengésre nem volt
ideje, mert a város rök rohamra indultak.
- Gyerünk! - kiáltotta az álarcos, és a lifthez futott. Jim követte. Amint becsukódott mögöttük
az ajtó, egymásra néztek.
- Maga az a bérgyilkos - jegyezte meg a lány, és levetette az álarcát. Fegyverét Jim orrához
nyomta. - Ha most ugyanaz az ember lenne, aki reggel volt, megölném. Szerencséje, hogy közös
ügyért harcolunk.
Mágnesmetrón menekültek, aztán egy félig kiégett ház szektorában húzták meg magukat.
A lányt Heninek hívták, nagyon fáradt volt. Csak a legfontosabbakat mesélte el: miként
menekült meg, hogyan jutott vissza a szennyvíztározótól a városba, s szervezték meg k is a
takarítást, majd a harcokat a város rséggel. Beszéd közben ruhástul az ágyra d lt, s máris mélyen
aludt.
Jim nézte a formás, karcsú testet, a szép arcot, a finom kezeket. Régi énje megszólalt: „Csak a
ruháját kellene lehúznod, s megkaphatnád", de a másik, az új énje elhessegette ezeket a
gondolatokat.
Lefeküdt a lány mellé, és betakarta.
Furcsa - töprengett -, hogy egy szót sem szólt a szennyvíztározóról, pedig az áll az események
hátterében. Nem tudta, miért, de ebben biztos volt.

Reggel szokatlan dörejekre ébredt. Jim meglepetten látta, hogy Heni hozzábújva, derekát
átkarolva alszik. Haját lágyan végigsimította, és odasúgta neki:
- Ébredj!
A lány kinyitotta szemét, azonnal észrevette helyzetét, s zavartan elhúzódott t le.
- Valami történt a városban, figyeld csak - mondta Jim. Kis szünet után újabb dörejek
remegtették meg a falakat. Heni bekapcsolta a tévéfalat. A robotbemondó monoton hangon
ismételte:
- A várost veszély fenyegeti. Hármas fokozatú riadó! Mindenki foglalja el kijelölt óvóhelyét a
bunkerekben, föld alatti csarnokokban, mágnesmetró-alagutakban...
Jim el vette videokártyáját, és felhívta Vörös Cicát. A telt idomú szépség, úgy látszik, már
megvigasztalódott, mert egy csoport fegyveres lázadó parancsnokával összebújva néztek valamit
egy jókora távcsövön.
- Mi történt?
- Á, te vagy, Jim! Fantasztikus látvány, képzeld, a szennyvíztározó megindult a város felé. A
biztonsági szolgálat rakétákkal lövi. A m szakiak töltésrendszert építenek és árkokat
robbantanak, hogy megfékezzék.
- Meg kell akadályozni! - kiáltotta Heni a kártya felvev receptoraiba. - A tó szövetségesünk!
- Egész helyes a pipi, Jim.
Heni elengedte a füle mellett Vörös Cica megjegyzését, s a n körül álló fegyvereseknek
mondta:
- Valamit tennünk kell.
- Igaza van - bólintottak, csak a parancsnokuk cs válta a fejét.
- Sajnos kevesen vagyunk.
- Majd én szerzek még fegyvereseket - lelkesedett Heni, és a másik videokártyán felhívta saját
csoportját.
A városszerte eluralkodó pánikot és a hatóságok tehetetlenségét kihasználva, megtámadták a
légibázist. Vörös Cica és néhány társa elesett. Három gépet zsákmányoltak, Jim és Heni együtt
szálltak fel az egyik légier ddel.
Alacsonyan repültek, a felh karcolók közt lavírozva haladtak el re, hogy kijátsszák a légteret
figyel radarszemeket...
Jim kormányzott, programozott, a lány a lézerágyút kezelte. Nem értett hozzá, de a szükséges
információk „eszébe jutottak". Olyan érzése támadt, mintha már évek óta szolgált volna
csatacirkálón. Nem beszéltek róla, de mindketten tudták, a kapcsolatnak köszönhetik, melyet a
szennyvíztározóban él különös idegen lény alakított ki tudatalattijukkal.
 El ször a töltésépít automata gépsorokra csaptak le. Megsemmisítettek néhányat, aztán a
rakétabázis felé fordultak. Heni figyelmeztet súgásokat kapott tudatalattijából, s reflexszer en
kil tte azokat az állásokat, melyek ellenük fordították rakétáikat. Az utánuk érkez harci gép már
nem volt ilyen szerencsés, telitalálatot kapott, lángoló gömb jelezte megsemmisülését.
Komputerek harcoltak komputerekkel, de Heni gyorsabb volt, mintha az utasításait,
elemzéseit egy milliószorta nagyobb kapacitású agy végezte volna. Ellenfelei még csak a célra
tartottak, készül dtek, már tüzelt és talált.
- Óriási! - lelkendezett Jim, és egy gyors fordulat után ismét lecsapott a rakétabázisra.
Heni jól irányzott lövései olyan robbanássorozatot indítottak el, ami a támaszpont teljes
megsemmisüléséhez vezetett.
- Tovább a tározóhoz! - kiáltotta a dörejek szünetében.
Néhány perces repülés után fantasztikus látvány tárult a szemük elé. Csaknem kilométer
átmér szennyvíztömeg, földfelszínhez simuló felh ként suhant el re. Alacsonyabbra
ereszkedtek, hogy jobban megfigyelhessék. A kocsonyás, hol táguló, hol összehúzódó tömeget
rugalmas anyagú burok borította be. Polipszer üveges, áttetsz karok, szalag- és hálórendszerek
alkották az „izomzatát", bonyolult, egymáshoz kapcsolódó cs rendszerek az ereit, a sz i és
szívóburkai a tüd t, parányi és nagyobb laboratóriumok, vegyi „konyhácskák" pedig a szívet,
hormonközpontot. Csak az agy maradt rejtve.
A szennyb l kivont, átalakított vegyületekb l kis csápok milliói formáltak henger alakú
anyag tartályokat, hajtóm veket. Sok ezer fúvóka préselte a vegyi folyamatok
melléktermékeként keletkez gázokat a hatalmas tömeg alá, így az nem úszott, nem folyt, nem
hömpölygött, hanem hatalmas légpárnás járm ként haladt el re. Semmi sem tudta megállítani.
Elnyelte a h szekrény- és autóroncshegyeket, a régi romokat, és ellenállhatatlanul nyomult a
város felé.
Jim föléje repült, lassította sebességét, hogy vele együtt mozoghasson. Innen próbálta védeni az
ellenük induló légi er döket, de nem volt szükség rá. A mozgó szennyvíztározó csöveket formált,
és támadóira ragacsos savas anyagokat l tt ki, melyek pillanatok alatt szétmarták a fémet, a
robbanótölteteket. A következ harcigép-kötelék már óvatosabb volt, l távolon kívül maradt, és
lézerágyúkkal próbálkozott. Ezt is kivédte: különleges kristályok, prizmák és homorú tükrök
fogadták a sugarakat, s visszaverték kibocsátóikra.
Az utolsó harci gépek felrobbanása után az ellenállás gyakorlatilag megsz nt.
- Emelkedjetek magasabbra, és kövessetek - súgta agyukban a mozgó tavat irányító idegen.
A gátakhoz érkezvén a hatalmas tömeg - akár a kígyó vedléskor - ledobta véd burkát, s
vízözönként zúdult a városra. Hullámai végigsöpörték az utcákat, néhány irányított víztömeg
felcsapott a felh karcolók tetejéig. A kis csápok, karok milliói közben szorgosan dolgoztak,
dörzsölték, csiszolták, mosták a porral, kosszal, gazzal ben tt falakat. A vegyi konyhák elnyelték,
feldolgozták a hulladékokat, a rozsdás fémmaradványokat. Elolvadtak a szemét- és ürülékhegyek,
a dobozok, üvegek milliói. Cs kígyók fúrtak le a feltölt dött csatornákba, maró anyagot fújtak a
megkövesedett szemétdugókra, aztán valamennyit beszippantották, elnyelték.
Mintha minden hullám, kavargó víztömeg külön-külön kis értelmes lény lett volna, behatolt a
szobákba, folyosókra, megtisztította a lakásokat, éttermeket, klubokat, szórakoztató központokat.
Ügyesen kiválasztotta a szemetet, a használhatatlan limlomot, a felesleges tárgyakat. Feloldotta
az üres üvegeket, dobozokat, de megkímélte az ablaküvegeket. Kiürítette a liftaknákat, tisztára
mosta a föld alatti helyiségeket, a mágnes-metró-alagutakat, a gépeket.
Az embereket megfürdette, majd véd burkot vont köréjük, és leveg vel látta el ket
mindaddig, amíg tovább nem vonult. Nem hagyott maga után tócsákat, elöntött pincéket; karjai,
csápjai arrébb kormányozták a víztömeget, csövei, szivornyái az utolsó cseppet is eltüntették.
 A városra nem lehetett ráismerni. Ragyogott a tisztaságtól, az üvegfelületek újra tükrözték a
fényt, az utcák utcák voltak, a föld alól felsiet , házakból kitóduló emberek egy új világba léptek.
A városon túl megállt a tó, visszahúzta a föld alá behatolt karjait, burkot vont maga köré, és
ismét légpárnán mozgó, hömpölyg tömeggé alakult. Egy helyben maradt; várt, pihent, er t
gy jtött.
Jim és Heni csak lassan tért magához a leny göz látványtól.
- Fantasztikus volt! - lelkendezett a lány, s kis szünet után folytatta: - Vajon mit csinál ezután?
- Továbbmegy, újabb városokat tisztít meg, s az emberek rájönnek majd, hogy nem szörny,
hanem segít társ, jóbarát. Nézd csak, mintha ránk várna.
Kérd en nézett a lányra, pillantása akár leánykérés is lehetett. Heni talán megértette, szája
mosolyra húzódott.
- Menjünk, mutassuk neki az utat.
Jim elindította a gépet. A légpárnás óriás dübörögve, sípolva követte ket. A néhány
kilométerre húzódó dombok felé repültek, melyeken túl egy hatalmas vízgy jt terült el kisebb-
nagyobb tavakkal, sebes viz patakokkal, óceán felé hömpölyg folyókkal

RÓNASZEGI MIKLÓS

KAMASZKOR
Juven szeméb l ömlöttek a könnyek.
- Anyám! Édesanyám! - kiáltotta elfúló hangon. - Engedd hozzám a testvéreimet!
Az asszony, aki hódolni járult elébe, mélyen meghajolt. Átkarolva tartotta két kisebb
gyermekét.
- Nézzétek Juvent, a bátyátokat! - szólt büszke mosollyal. - Ö a kiválasztott, a mi utolsó
reménységünk! Hajoljatok meg ti is.
A két bamba esetlenül teljesítette az anyai parancsot. Nem néztek a bátyjuk szemébe. Juven
széttárt ujjakkal törölte le arcáról a könnyeket. Fogát csikorgatta dühében. Szégyellte
gyengeségét.
- Milyen unalmasan hazug mindez! El re tudom minden szavadat! Most azt mondod majd,
zavarosak az álmaim. Ó, drága édesanyám! A könyvekben az áll, az anyák megsimogatják
gyermekük fejét. Te még soha nem értél hozzám.
Haragos csodálattal, dühös rajongással nézett a gyönyör asszonyra, aki a fogadó távolság
opálos fényében állt. Ezüstköpenyén vakítóan csillogott egy csat.
- Drága reményünk - bólintott a fia szavaira -, a szalagokon az áll, zavarosak az álmaid.
Nyugtalan vagy. Én tudom, mi bajod. Lassan férfivá érsz.
- Engedd hozzám a testvéreimet! - ordította Juven.
- Az én fiam, az én szülöttem lesz az isten.
- Aki nem kérhet, nem is parancsolhat!
- Várd a felavatásodat!
- Mindig ugyanazt mondod!
- Mindig ugyanazt kérem, pedig amióta csak a világra jöttél, ember nem érinthetett. Robotok
neveltek, robotok szolgáltak ki. Valamennyi az alkotó, emberi elme szülötte. S lám, embert is
képesek felnevelni. Te talán szomorú vagy emiatt, de én annál büszkébb!
Juven lehajtotta a fejét.
- Simogasd meg a hajamat.
- Belehalnál.
 - Parancsolom!
- Tanuld meg, aki uralkodik, nem parancsolhat önmaga ellenére. Én csak azt mondom.. .
- Én csak azt mondom, én csak azt mondom!. . - rikácsolta Juven, és öklével verte a trónus
karfáját. - Kívülr l tudom minden szavadat. És elegem van mindenb l! Most majd meghajolsz, és
szótlanul távozol. Azt se kérded, mit ettem reggelire! Na ugye! Na ugye!
Az asszony szótlanul hátrált. A két kicsi követte.
- Hé... anyám! Csinos n vagy! Jókép !... Hehe! Állj meg még egyszer! Legalább egyszer!
Szólj még hozzám! Nézz vissza!
Az asszony még néhányszor meghajolt, már csak merev mosolygása látszott, majd alakja elt nt
az opálos csillogásban. Végül kihunyt az is. Józan fények töltötték be a szobát. A látogatásból
nem maradt más, csak az istenné váló fiú keser nevetése, amivel anyját kísérte távoztában.
A palotaudvart több száz méter hosszú, kristályoszlopos kereng zárta körül. Középen az
úszómedence csábítóan csillogott.
Juven unottan futott a kereng n. Ezek a napi testedz gyakorlatok csöppet sem voltak az
ínyére. Egyet szeretett csak, az úszást.
Mellette nevel je, Kefál Zé, a robot suhant.
- Találkoztam anyámmal.
- Tudom.
- Még sosem simogatta meg a fejemet.
- Tudom.
- Apámat eddig csak a teleplasztika hengerében láttam. még csak meg se látogatott. Soha.
- Tudom.
Juven megállt és felordított:
- Mit nem tudsz, te féreg?! Tudom, tudom, tudom, folyton csak ezt mondod, akár a mesebeli
galamb.
A hengeres test megállt. A karok kinyúltak, egy gumikarmú marok átkarolta Juven csuklóját.
- Úszni akarsz?
- Semmi közöd hozzá !
- Nyugtalan vagy.
- Felelj, te nyavalyás! Mit jelent, istenné lenni! Mit fogok tenni? És ha most én leszek, úgy hát
volt el bb is egy isten... A könyvek is azt mondják, az ember születik, növekszik... öregszik.
Érted? Te mondtad, hogy amióta mellém rendeltek, már legalább hétszer cserélték ki minden
alkatrészedet.
- Nem értelek.
- Ha istenné leszek...
- Azzá leszel.
- Az el isten hol van ?
- Ott... és mindenhol... - szólt a robot, és egyik csápjával a palota ódon falain túlra mutatott,
ahol a város közepén gigantikus torony emelkedett a magasba. Akár egy óriási tüske, úgy meredt
fel az egekig. Talapzata óriási alagutakká válva bújt a föld alá, hogy a város határában ismét
el bukkanva megtartsa azokat a könny , üvegtiszta hártyaszelvényeket, amelyek a torony
legfels részén eredtek, és félgömb alakban beborították az egész várost. Ily módon hát a torony
valóban az egekig ért, ámbár meglehet, azon is túl, mert csúcsát nem lehetett látni: a
hártyagömbön túli világ felh i eltakarták.
- A Központi Agy?
- Ezt is kérdezted már nagyon sokszor... de hát mindig minden ismétl dik... akárcsak az éjjel
meg a nappal... ugyanazok a szavak, ugyanazok a gondolatok újra meg újra visszatérnek. Ne
bánkódj ezért! Ha úgy tetszik, ez a világ zenéje.

A gyanú már régóta úgy n tt Juven lelkében, ahogyan magból kél a parányi csíra, és a föld
sötétjében megkezdi útját a fény felé.
- Úszni akarok.
A robot elengedte a kezét.
- Arra kérlek, Juven, ma ne tréfálkozz. Tegnap összerántottad a testedet a víz alatt, de
tapasztalhattad, hogy a medencét egyetlen perc alatt ki lehet üríteni. A telemetrikus encefalográf
szerint az agyadban nem jártak öngyilkos gondolatok.
A fiú öklel pillantást vetett rá.
- Ez is mérhet ?
- Tanultad, de már elfelejtetted. A szándékoknak külön regiszterük van. Mégse ismerjük
minden gondolatodat... Hm, talán ez adja a világ értelmét.
- Folyton figyeltek. S még azt mondjátok, én leszek az isten.
- Az leszel, Juven.
- Anyám folyton azt hajtogatja, én vagyok az utolsó reményük. Úgy forgatjátok, hogy az ember
hálás legyen nektek. Tudom, mire megy a játék.
- Dehogy tudod, Juven. S én mégis aggódom.
- Még mit nem?!
- Ha kiderül, hogy rosszul neveltelek, könnyen végem lehet. Szétszednek, beolvasztanak.
Esetleg csak átprogramoznak. Mehetek kapálni.
- A fák alatt jó a leveg .
- Nyirkos. Hamar megrozsdásodnék.
- Önz disznó! - kiáltott fel a fiú, és váratlanul a robot hengeres törzséhez kapott. Nagyot lökött
rajta. A támadás sikerült, Kefál Zé eld lt, felcsikordult a medence k szegélyén, majd nevetséges
csobbanással elmerült. Ám nyomban korrigált, és mint a dugó, ha víz alá nyomva eleresztik,
máris magasra szökkent. Légpárnás járótalpain simán kisuhant a partra.
- Büntetést érdemelnél - bugyborékolt a hangja.
Juven élesen nevetett. Ez a kis er próba elfújta esztelen dühét. Felkapott egy jókora követ, és a
robothoz vágta, majd vetette magát a vízbe, és hatalmas tempókkal úszott fel és alá, míg csak el
nem fáradt. Szeretett úszni. A számtalan testedzési mód közül csupán ebben látott némi értelmet.
t mélyebb értelmet. Hiszen a víz h sen és engedelmesen vette körül a testét, mégis folyton le
kellett gy znie, hogy a felszínén maradhasson.
Egyszerre csak abbahagyta. Kiúszott a partra, és egy szökkenéssel felült a medence szélére.
- Mondd csak, ha istenné avatnak, szabadon járhatok-kelhetek, anyámat megölelhetem, az
emberekkel kezet foghatok?
Kefál Zé odasuhant melléje.
- Igen, igen.
- Akkor hát olyan leszek, mint k.
- Olyan... azazhogy...
- Minden ember, aki feln tté lesz, istenné lesz? És a Központi Agy?
- Egyetlen hatalmas, bonyolult számító- és automata géprendszer, amely nemcsak emlékezni,
gondolkozni és dönteni képes, hanem aktivátorai révén cselekszik is, s t önmagát folyton
megújítja.
- Az el istent sosem láttam az emberek között.
- Láttad, láttad... csak nem ismerted föl.
- Egyedül vagyok. Iszonyúan egyedül.
 A robot nem mosolygott, mert nem tudott mosolyogni, nem bólintott, mert nem volt mivel
bólintania. Egyik csápját rátette a fiú vállára, és az ért annyit, mintha hozzáhajolt volna.
- Nem figyelsz, nem gondolkozol, Juven. Lehet, hogy még mindig éretlen vagy a felavatásra ?
A fiú felhúzott térdére támasztotta állát, úgy nézett sokáig a Központi Agy gigászi tornya felé.
A robot hiába tette fejére gumikarmú tapogatóját, a bioáramok csupán megfeszített
gondolkodást mutattak, semmi egyebet.

A védelmez burán túli világban a Nap már az óriási Torony csúcsához közeledett.
- Dél van. Itt az ebéd ideje.
A palota dombon állt, falai még magasabbra nyúltak, az ebédl terasz pedig olyan helyen volt,
ahonnan látványos és leny göz en szép kilátás nyílt a városra. Akár egy hatalmas kerék küll i,
szabályos rendben széles sugárutak vezettek egészen a Torony tövébe. Az utak mentén sokféle
stílusban épült házak sorakoztak. Az utakon óriási forgalom. A gyalogosok között öreg autók,
villanyszekrények és mozgójárdák szalagjai mozogtak békésen egymás mellett. Fel-alá vonult,
nyüzsgött odalent a sok nép. Jóllehet a hangoknak csak távoli, halk keveréke hatolt fel idáig, a
tömeg állandó hullámzása a mindent legy zajongás érzetét keltette. Juvent mindig elb völte ez
a látvány. A folyondárokkal ben tt, régi bábos korlátra könyökölt, és egy jókora díszkehely
mell l olykor órákon át leste ég szemmel a mélyben él várost.
Férfiak és n k, öregek és fiatalok járkáltak odalent. Ki sietett, ki meg csak nézel dve
sétálgatott. Voltak, akik komoran igyekeztek a dolguk után, mások a kirakatokat csodálták, vagy
éppen megtömött szatyrokkal haladtak otthonuk felé. A változatos ruhák fest i kavargásban
vegyültek. Ki régies, karimás kalapban pompázott, hozzá b szoknyát vagy éppen feszes
pantallót viselt, mások ellenben a legújabb divat csillogó köpenyeit hordták. A gyerekek
legtöbbje azonban majdnem ruhátlan volt: így érte ket legjobban a városvéd hártyabuborékon
átsüt Nap fénye
Juven magafeledten bámult lefelé.
Ha valaki felpillantott hozzá, annak lelkesen visszaintegetett.
- Muzsikáljanak.
- Úgy lesz, Juven.
- Sok mindenre gondolok.
- Beszélj, Juven. Az a baj, hogy csak ritkán beszélsz. Behúzódsz a koponyád fala mögé, mint
csiga a házába. A szalagok azt mutatják, zavarosak az álmaid, de azt hiszem, nagyon is rendezett
és szabályos kételyek kavarognak a fejedben.
- A Torony nem szólal meg soha.
- Nem értelek.
- Mert nem figyelsz és nem gondolkozol, Kefál Zé. Lehet, hogy alkalmatlan vagy a
nevelésemre ?
- Ha szemtelenkedsz, büntetést kapsz, Juven.
- Megbüntetnél egy leend istent?
- Ha kell.
- A felavatás után beolvasztatlak. Jegyezd meg magadnak.
- Lehet, hogy fel sem avatunk.
- Akkor hát mit csináltok velem? Kilöktök az emberek közé? De hiszen ha istenné leszek,
akkor is köztük járhatok. Mi a különbség? Nem olvastad a múlt id k iratait, Kefál Zé? Istenné
mindig az lett, aki más volt, mint a többi. Sosem azzal kecsegtették, hogy elvegyülhet a
tömegben.
Kefál Zé hallgatott. Hengeres törzse tetején, ahol az érzékel szemcellák voltak, egy kék
lámpácska villogni kezdett.
- Gondolkozz csak! - nevetett rajta Juven.
- Nem tetszel nekem. K vel dobálsz, és furcsákat kérdezel. Pimasz lettél. A fiú dacosan
biggyesztette a száját.
- Hányszor kértelek, vezess a gyárakba, hogy lássam, hol készül a városi nép ruhája, hol sütik
kenyerét. Nem vezettél a földekre sem, ahol a gabona terem...
- Ételed, italod, ruhád is megvan.
- A palota mögötti kis kertben minden vetemény engem táplál Az algák, a csigák csak nekem
tenyésznek. De hát a többiek? Odakint a városban.
Kefál Zé lassan körbejárta Juvent.
- Tiéd a könyvtár. Ha bármit tudni akarsz, az információs szalagok...
- Figyelj, Kefál Zé! A könyvek azt mondják, akkora tömegnek, amely az utcákon hömpölyög,
rengeteg élelemre van szüksége. De hol vannak itt term földek? Sehol. Hol vannak gyárak?
Sehol.
- Türelmetlen vagy.
- Te sem tetszel nekem, Kefál Zé. Nem felelsz semmire.
- Tálalva! - szólt egy robot, és csöngetett.

A terasz túlsó végén, a veszélyes fogadó távolságon túl, fiúk és leányok kis csoportja ült a
lépcs kön. Réges-régi hangszereiken muzsikáltak, és hozzá kedvesen énekeltek.
- Puelt szeretném látni.
- Hiszen ott van.
A göndör hajú leányka szerényen, kissé félszegen ült társai között. Szív alakú arca, pisze
orrocskája szeretnivalóan bájos volt, ahogy buzgón bólogatva énekelt. Juven sokáig, elmerülten
nézte.
- Puel, Puel... kedves... - suttogta átszellemülten boldog mosollyal.
A leányka mintha csak meghallotta volna a szavait, kedvesen visszamosolygott rá. Ajkát
csücsörítette, és nemtudomka módon a vállát vonogatta.
- Kefál Zé?
- Tessék.
- t is istenné avatjátok?
- Majd teutánad.
Juven arca hirtelen megfeszült. Lecsapta ev eszközeit, és hátralökte székét.
- Hazudsz!
- Tessék ?
- Hazudsz! Soha semmilyen engedményt nem érhetek el! Soha semmiben sem adtok nekem
igazat! Mindig minden úgy megy, ahogy ti elterveztétek, megalkottátok már sok-sok ezer éve!
Ahogyan ti megszoktátok... ahogyan tinektek jó és kényelmes...
- Nyugodj meg. Egyél.
- Nem vagyok éhes! - Hirtelen felkiáltott: - Még egy terítéket!
A felszolgáló robotok készségesen el rohantak, ahogy a kemény hang hívta ket. Akkor Juven
felkelt, és szíves mosollyal arcán meghajolt.
- Puel, Puel, szép leány. Kérlek, légy a vendégem.
Remegett a keze, remegett a hangja.
A lány cinkosan is, vonakodva is, felhúzta a vállát. A többiek abbahagyták az éneket, és
kíváncsian néztek hol rá, hol meg Juvenre.
- Gyere, ne félj. Ülj le ott az asztal végén. Az már a fogadó távolságon kívül van. Ott semmi
bajod nem esik. Hm... szeretném látni, ahogy eszel.
Feszült csendesség támadt. Olyan csend, amelyben most élesebben lehetett hallani a város
zaját. Hallani lehetett talán a Központi Agy fantasztikus automatáinak zúgását is. A zenészek
közül felállt egy szakállas fiatal férfi. Meghajolt.
- Ó, Juven, leend istenünk! Kíméld meg a leánykát. Nem méltó, hogy a vendéged legyen.
Juvennek lefutott arcából a vér. Halottsápadtan ordította:
- Azt én mondom meg! Azt én tudom... Én parancsolom!
rjöng dühében lesöpörte asztaláról a tálakat, és a tányérokat, s elszántan megindult a kis
csoport felé. Ám ahogy a közelükbe ért, megtorpant, és csüggedten figyelte, hogyan ugornak fel,
és bocsánatkér mosollyal a szájuk szögletében hogyan t nnek el sietve a kert keskeny
ösvényein.
- Átkozott banda! - Juvennek zúgott a feje, zakatolt a halántéka. - Hé, te is az vagy! Vidd a
fejemt l ronda, puha mancsaidat! Mit tesztek velem? Mondd! Felelj!
De nem várta meg, hogy a robot válaszoljon. Sarkon fordult, és eszel sen a terasz korlátjához
rohant. A korláthoz, ahonnan máskor oly szívesen nézegette a város forgalmát. Mélyen kihajolt,
mintha le akarná vetni magát a mélybe... ám ez csak megtéveszt mozdulat volt. Ahogy a
villámgyorsan mellette term Kefál Zé átkarolta gumikarú csápjaival, abban a pillanatban
megtaszította a korlát díszét, az omlatag virágokkal pompázó nagy k kelyhet. Erejét Kefál Zé
lendülete is növelte, a súlyos dísz megingott, majd magával rántva a folyondárok egy részét,
lezuhant. Estében megpördült, nagyokat pattant a fal durva k kockáin, mígnem hatalmas robajjal
földet ért.
Odalent a sétáló, nyüzsg tömeg észrevette a veszélyt. Az emberek hadonászva, kiáltozva
futottak szerteszét. A fal tövében egy kisfiú játszott elmerülten. Lapátkájával szorgalmasan
meregette a homokot. Hogy a kicsi életét mentse, egy bátor fiatalember odaugrott, és eltaszította
a lezuhanó k kehely útjából. Ö maga azonban már nem tudott kitérni, az si faragvány oldalba
taszította. Orra bukott, és úgy maradt.
- Mit tettél, Juven?
A leend isten mozdulni sem tudott a robot acélos szorításában. Eszel s tekintettel bámulta
tettét, mint aki el ször találkozik a halál szörny csodájával.
- A gyerekre esett... - suttogta végül. És ez a két szó elég volt ahhoz, hogy Kefál Zé egyik
csápját a fehére tegye. Juven gyenge áramütést érzett, majd jóles álmosság vett rajta er t.
Ismerte ezt az érzést. Kicsi korában, ha rakoncátlankodott, így bocsátottak rá megnyugtató álmot.
De hát az régen volt.
S most ugyanazt a dózist kapta.
A Rendszerben valahol egy parányi impulzus er tlenebb volt a szükségesnél. Valahol valami
tévedett.
Juven fejl , er s szervezetét az a parányi áramütés csak pár percre kábította el. Korán ébredt.
Túl korán. És soha még olyan tiszta nem volt a feje, mint most. Soha még annyira idegen nem
volt neki a világ, mint most.
Mint akinek már nem jelent semmi semmit... mint aki nagyon hosszú útra készül.
Úgy érezte, e pillanattól fogva senki és semmi nem kötelezi többé. És minden szava, tette nem
egyéb, mint a végs bizonyosság.
A kalandok kalandja.
Ekkor jelent meg szája szögletében a fens bbséges, a lekezel , a gúnyosan pimasz mosoly. És
bátran nyitotta fel a szemét, mint aki nem tart senkit l. S valóban. A kisegít robotok ügyet sem
vetettek rá. A központi jelek értelmében csak egy óra múlva kellett köréje gyülekezniök.
Egy nyugágyon találta magát. Tekintete a teraszra esett, ahol most minden ugyanúgy volt, mint
nemrég. A robotok asztalt teritettek, nyoma sem maradt az iménti rombolásának. A terasz
végében ismét összegy lt a parányi énekkar, és a karban ott pislogott a bájos Puel.
Juven a lány nevét suttogta ismét. Olyan halkan, hogy szinte maga sem hallotta. Az mégis
rátekintett, ajkát csücsörítette, vállát vonogatta, mosolygott. Pontosan úgy, ahogyan pár perccel
el bb tette. Juven mindentudóan bólintott, és felugrott a nyugágyból. Integetett az énekeseknek,
azok visszaintegettek. Akkor végigpillantott az ódon palotán, a nagy kerten, az oszlopsoron, a
medencén, a csillogó ablakokon, a fákon... Bólintott ismét, majd vállat vont és megfordult. Kefál
Zét kereste, de sehol sem látta. Akkor kezét felemelve a Központi Agy tornya felé intett.
- Nem várok a felavatásomra! - kiáltotta, és éretlen vihogása akár nyerítésnek is beillett volna.

A korláthoz futott. Semmi sem követte. Kezével végigsimított a puszta kövön, amelyen az
el bb még a k kehely díszlett és roskadozott a virágoktól.
Lenézett a mélybe.
Ott minden úgy volt, ahogyan várta.
A kisgyermek ugyanott játszott, ahol nemrégen. Kis lapátkájával homokot mert a vödrébe.
Mellette alig egylépésre ott feküdt a halott fiatalember. Most is ugyanúgy, ahogy a k kehely
eltalálta.
Az emberek fel-alá sétáltak, beszélgettek; ki a kirakatokat nézegette, ki meg otthona felé
sietett...
Juven hátán végigfutott a hideg, de ugyanabban a pillanatban sosem érzett forróság öntötte el a
testét.
Átlendült a korláton, egy ideig megkapaszkodott a párkányban, lábával támasztékot keresett,
kezével újabb kapaszkodót - fokról fokra, k l k re így ereszkedett lefelé a magas k falról.
Senki sem tanította rá, íme, mégis tudta, mit kell tennie. Senki sem mondta, lefelé mégsem nézett,
amíg csak megfelel helyen meg nem állhatott... senki sem tanította, mégis mélyeket lélegzett,
csak hogy elt njék gyomrából a szorongás, fejéb l a végzetes szédülés. A kövek széleibe, a
folyondárok er s szálaiba kapaszkodott. Lihegett, vigyorgott és vicsorgott. Homlokáról
patakokban ömlött a veríték.
Egy id múlva lenézett. Egészen közelr l látta a világot, amelyet eddig csak messzir l,
sóvárogva leshetett.
A kisfiú éppen alatta játszott. Nem messze a padon egy asszony ült. Talán a gyermek anyja. A
halott fiatalember mozdulatlanul feküdt a földön, senki sem tör dött vele. Az asszony most
feltekintett, és döbbent csodálkozással tágra meresztette a szemét. Kiáltani akart. De már kés n...
Juven elrugaszkodott a faltól. Fiatal testét soha ilyen er snek és ruganyosnak nem érezte.
Zuhant lefelé.
Most már nincs kitér , nincs fogadó távolság ! Ezt vállalni kell ! És egyetlen villanás volt
minden. Majd egyetlen, szikrázó fájdalom!
Ahogy zuhanása közben a fogadó távolság határára ért, a gyermek opálos fényben fénylett fel
alatta, t pedig egész testében éles áramütés csapta meg.
- Jajjj! - üvöltött a fájdalomtól, és kínjában megragadta a gyermeket. De csak a puszta földet
markolta. Semmi mást.

A bizonyosság boldog, fájdalmas, diadalmas nevetésével emelkedett fel a porból. Körülnézett.

A padról tiltakozó riadalommal a szemében, felugrott az asszony. Juven úgy vetette magát rá,
akár a tigris! És megint a villanás, megint a fájdalom! Az asszony sehol!
És Juven torkából akkor egy sosem hallott, vadállati nevetés tört fel. rült kacaj! Dévaj öröm
hangja!
 - Ohohó! Hát kik vagytok és mik vagytok?
És rohanni kezdett. Végig a díszes, forgalmas sugárúton az égnek tör , hatalmas Torony felé.
És rohantában, akit csak ért, azt mind megölelte, megérintette, megragadta -semmivé tette! Mert
akárkihez ért is hozzá, az a fájdalmas villanásban mind kihunyt, megsemmisült. S jöttek elébe a
sétálók, és már futottak volna, de nem menekülhettek! Nekik rohant, és elt ntek, mintha sosem
lettek volna. És jöttek a dolguk után igyekv k, a szatyrokkal hazasiet k, a táskás üzletemberek...
Nekik rohant. És az iszonyú villanásban, a szörny fájdalomban megsemmisültek!
A fájdalmat most már alig érezte, a riadt arcokat, a menekül mozdulatokat szinte nem is
észlelte. Kitárt karral, rült nevetéssel rohant.
Az utca tömegében halotti rendet vágott. Elébe özönlött, majd menekült volna a tömeg. A régi
ruhások, az újabb öltözék ek, az unott mosolyú asszonyok, a ravaszdi öregek, a huncut
kisleányok, a kalandos tekintet kisfiúk!
- Pusztuljatok!
Addigra már kereste a fájdalmat. A rombolás gyönyörét! A megismerés kínjait.
- Hát mik vagytok, kik vagytok ti?! Semmik és senkik! Akiket eddig láttam, akiket eddig
csodáltam és irigyeltem, káprázatok csupán. Az emberiséget imitáló délibáb! Zseniális
fantomképek!
Nevetett és ordított gyönyörében, fájdalmában.
Tekintete akkor a Toronyra esett, ahol már egy ideje baljós villanások villantak, és kékes füst
gomolygott. A Torony szenvedett. Minden megsemmisült ember, minden kioltott kép kiégetett
benne valamit.
Az utca végén ekkor ezüstruhás, gyönyör n alak jelent meg. Kitárt karral sietett Juven elé.
- Ó, drága fiam, édes reményem! Mit teszel? Mit teszel?
- Anyám! - kiáltotta a fiú.
- Kisfiam, büszkeségem! Te vagy a város reménye, te leszel istene. Légy türelemmel. Miért ez
a tombolás? Miért gyilkolsz?
Juven megtorpant, eszel s, vad nevetése elcsuklott.
- Gyilkolni csak eleven embereket lehet! - kiabálta. - De ti nem vagytok emberek! Titeket ...
vetít elém! - A Toronyra mutatott, s keze vádlón ökölbe szorult. - Délibáb vagytok, semmi több.
- Ha megtartod a törvényeket, ha úgy viselkedsz, ahogy kell. Ó, ha végre felavathatunk. ..
Juven, Juven... hát te is?...
- Fantomkép lehetek majd, semmi több! Akárcsak ti! Hát ezért nem jöttél soha a közelembe,
ezért maradtál mindig olyan szép és fiatal, amilyennek kicsike koromban megismertelek! Ó,
anyám, anyám!
Juven szeméb l ömlöttek a könnyek.
- Fuss el t lem, hagyj magamra! - szólt rekedten. - Úgy akarom meg rizni a képedet, ahogyan
most látlak. Hiszen meglehet, nem is vagy az anyám... akárhogy is... te sem vagy más, mint ez a
tömeg itt, amely úgy jár-kel, mozog, beszél, ahogyan azt az Agy megkonstruálja. Te sem
mondhatsz többet és mást, nem is tehetsz mást, mint ami az Agy képalkotó kazettáiba eleve be
van táplálva.
- Juven... Juven... utolsó reményünk... reményünk... a szalagon... a szalagokon... - Az asszony
hangja furcsán elcsuklott, majd elhalt. A szája még mozgott, de a szavát nem lehetett érteni.
Magatartása hirtelen megváltozott. Szép alakja megtört, háta meggörnyedt, szája keser en
lebiggyedt. Percek alatt éveket öregedett.
Váratlanul el renyújtotta kezét, és megindult Juven felé. A fiú hiába hátrált el le, anyja már a
fogadó távolság határára ért, és alakja immár túlvilági fényben ragyogott. A fiú reszketve várta a
jól ismert fájdalmat, az elmúlás fájdalmát.
 - Simogasd meg a hajamat... - suttogta.
Még érezte a kéz finom érintését, de a villanás meg a fájdalom elmaradt. A kép kialudt. Anyja
örökre elt nt.

A Torony emeletein nyugtalan és zavaros fények villogtak.

Valahonnan Kefál Zé rohant el , és süvöltve száguldott a palota felé. Nem észlelte Juvent, noha
majdnem fellökte.
A fiú komoran megindult a Torony felé. Most már nem sietett, már nem oltotta ki egymás után
a járókel k fantomképeit, már nem talált örömet abban, hogy belerohanjon a tömegbe, amely
semmivé lesz el tte, és már nem ujjongott a keser felfedezésen sem, hogy az egyszer kialudt
alakok más formában, más öltözékben újra meg újra felbukkannak el tte.
A Torony felé vette útját.
Puszta kézzel akart megküzdeni vele.
Ám a Torony egyre vészjóslóbb képet mutatott. Tövéb l füst szállt fel, zöldessárga, szúrós
szagú füst, és eltakarta a résekb l kicsapó, vakító villanásokat. A villanásokkal egy id ben
zavaros emberi kiabálás hallatszott, hozzá hangszerek megtört muzsikája. Mindezt hamarosan
túlszárnyalta az egész várost betölt , monoton dübörgés. Rázkódott a Torony, és vele remegett a
város. A legtökéletesebb automata, amely képes volt önmagát fenntartani, az emberi lét képzetét
idézni és az eleven életet is ápolni - most önmagát pusztította.
Juven futásnak eredt.
A Torony tövéb l meredek lépcs vezetett egy magasban nyíló ajtóhoz. Ahogy Juven a korlátot
megragadta, el rebukott. A puszta falat érintette Elt nt a lépcs , és elt nt a bejárat is.
A fal azonban valóság maradt. A Központi Agy gigantikus tornyának fala. Juven kimeredt
szemmel bámult el re.
A város hirtelen meghalt. Az utcákon vonuló tömegek mintha szoborrá merevedtek volna. A
kocsik megálltak, a mozdulatok félbeszakadtak, aztán az egész lassan reszketni, majd imbolyogni
kezdett.
Juven nekivetette hátát a falnak, a szörny látvány megigézte.
Az emberi alakok összeomlottak, elenyésztek, a lovak, a kocsik, a házak képei szétestek.
Egyszerre csak elhallgatott minden zaj, a Torony nem zenélt és nem jajongott, a füst elszállt,
kihunytak a fények - a város csodás képzetéb l nem maradt más, csak a puszta föld.
A város helyén, a buckák és a bokrok között egy-egy robot állt mozdulatlanul Juven felfedezte
köztük Kefál Zét, amely összehúzott csápjaival úgy feküdt, akár egy döglött pók.
Az összeomlás utolsó felvonásaként a Torony felh karcoló csúcsánál hirtelen felszakadt a
védelmez hártyaburok. Foszlányai lágyan hullottak lefelé. Hideg szél rohant át a tájon. De a Nap
forrón sütött.
Juven széttárta karját, felnevetett. Kimondhatatlanul szabadnak érezte magát, de már sejtette
azt is, mi a félelem. Hiszen tudta, hiába fordul akármerre, egyedül van. Egyesegyedül.
Mert ö az utolsó.

A magasban madarak keringtek.

Eleven madarak.

KE M É N Y D E Z S
A HARMADI K
GENERÁCIÓ
- Hívd a következ t - hangzott, és az alacsony termet , kezdetleges robot az ajtóhoz gurult.
- A következ !
Nehézkes, cammogó járású, fej nélküli kib lépett be, görnyedt tartása gorilláéra emlékeztetett.
Megállt a helyiség közepén.
- Neved?
- KJ 65122.
- Nem RJ?
- Nem. Nem vagyok robot. Bizonyos mértékig át tudom programozni magamat.
- Hol dolgoztál ?
- A Jupiter északi féltekéjén. Kétszáznyolc robotot irányítottam húsz éven át, de a kapacitásom
ötszázra is elég.
- És sohasem dolgoztál teljes kapacitással?
- Soha.
- Pazarlás! Hogy kerültél vissza?
- Egyensúlyzavaraim voltak, és az ottani karbantartásra való tekintettel...
- A Jupiteren nem kielégít a karbantartás?
- Enyhén szólva.
- Értem. És most?
- Nem szeretnék visszamenni. Er s vagyok, strapabíró. A Jupiter nehézkedési viszonyai.. .
- A robotjaiddal mi van?
- Szétosztották ket. Én a szériám utolsó példánya vagyok... Szóval éppen a rossz karbantartás
miatt beszüntették a gyártásunkat, és a központi kib-diszpécserszolgálatot decentralizálták.
KNDS típusú kibekre bízták a robotokat - a behemót kib melléb l csuklásszer , száraz nevetés
tört el -, ezeket a kibeket mindenki kondásoknak csúfolja.
- Rendben van. Antimagnetikus vagy?
- Természetesen. Az árnyékolásom is príma.
- Igényeid?
- Normál üzemanyag, becsületes karbantartás, ezeróránként tíz szabad óra, etilalkohollal
dúsított szuperüzemanyaggal.
- Oké. Menj le a földszintre. Leadod a J-memóriakazettádat, és...
- Nem tarthatnám meg ezt is? Hátha egyszer még sor kerül arra, hogy visszamenjek a Jupiterre.
- A Jupiterre? Szó sem lehet róla! Kapsz egy T-kazettát, elmégy a Központi Programozóba, és
kérsz egy útilaput valamelyik földi vasércbányába. És el ne felejtsd: T-kazetta, ezentúl a Terrán
dolgozol... A következ t!
Filigrán termet , majdnem emberszabású kib lépett be. Fürgén kikerülte a kifelé cammogót, és
kecses mozdulattal megállt a szoba közepén.
- Neved? - hangzott a szokásos kérdés.
- 2 AV 66.
- Ilyen sokan vagytok?
- Túltervezés, a körülményekhez képest. De reálisan nem is volna sok bel lünk. Hatvanhat az
egész emberiség számára...
 - Mit jelent ez a 2?
- Kett s aszinkron agyam van.
- És a V?
- Vasarely-széria.
- Ja úgy... Miért akarod otthagyni a luxuscsoportot?
- Tíz év divattervezés. Többre vagyok képes. A férfidivat még hagyján, egy kibet végül is vonz,
igen, feltétlenül vonz a jellegzetes, karakteres, férfias vonal - a karcsú kib alig észrevehet en
megriszálta magát -, de a n i divat, azokkal a gusztustalan domborulatokkal, azokkal a... Szóval
többre vágyom. Van egy elméletem a Fermat-sejtéssel kapcsolatban. Születési hiba lehet, véletlen
mutáció, de amikor a bejáratási id alatt számoltattak, a prímszámoknál mindig szerettem volna
megállni.
- Szóval improduktív munkát akarsz - a hang gyanakvó volt, alig érezhet undor színezte. -
Nem kibúvó ez? Nem fogunk egy hónap múlva az elvadult kibek rezervátumában találni? Esetleg
erkölcsromboló tevékenységben? Hány évre van feltöltve a reaktorod ?
- Ötvenre. Az majdnem egy egész hat tizedszer tíz a kilencediken másodperc.
- Mindjárt gondoltam. Négyszázharmincnyolezer-kétszáz órára függetlenítheted magadat, és
közben a legpiszkosabb trükköket is megcsinálhatod. Nem értem, hogy divattervezéshez mért
adtak neked kett s aszinkron agyat. Meg kell kérdeznem a Nagy Gy t. Addig várj kint a
folyosón... A következ t!
A matematikus hajlandóságú kib megrezzent a belép láttán, meghajolt, és nesztelenül kiosont
a szobából.
- Neved? - hangzott unottan a kérdés.
- Nincs nevem.
A kérdez felnézett, összerezzent és felugrott. Két karját bocsánatkér en széttárta.
- Engedelmet, uram. Bocsásson meg, hogy modortalan voltam, de ide, a munkaelosztóba már
hatvan év óta... Hé! Egy széket! Nem hallod? És szólj ki, hogy várjanak... Szíves engedelmét
kérem, uram, de mint bátorkodtam említeni, már hatvan éve nem láttam embert, és úgy látszik, a
reakcióim... Pedig ez feltétlen reflex... El kell mennem kontrollra...
- Ne izgassa magát - mondta der sen a jövevény, és leült a székre, amit a kis robot a szomszéd
szobából cipelt be számára. Érdekl dve nézte a groteszk kis figurát, ahogy az ajtóhoz gurul és
kiszól:
- Várni kell !
Az elégedetlen morgásba beleb dült egy kongó hang:
- Ez teljesen illogikus!
A robotka tanácstalan mozdulatot tett, de a munkaelosztó kib már mellette állt.
- Nem hallottátok, hogy ember van itt? - A morgás lassan elült, az ajtó becsukódott. A kib
megállt a jövevény széke mellett. - Mit óhajt, uram? Attól tartok, hogy rosszul értettem a
válaszát, uram.
A jövevény változatlanul mosolygott.
- Ett l ne tartson. Jól értette: nincs nevem. A kib diszkréten köhintett
- Ha szabad megjegyeznem, uram, ez azt jelenti...
- Azt hiszi, b nöz vagyok? Azt hiszi, számkivetésbe küldtek a Nagy Gy l, és ezért
veszítettem el a nevemet? Téved, barátom. A Nagy Gy n emberemlékezet, s t: kib-emlékezet
óta egyetlen b ncselekmény sem történt.
- Megkockáztatnám azt a véleményt, uram...
- Mondja, nem hagyná abba ezt a viktoriánus stílust?
- Uram - a válaszban enyhe neheztelés rezgett -, én az Oxford University laboratóriumából
kerültem ki, pontosan százharminchat éve. Elnézést, uram.
- Na jó, a fene bánja a stílusát. Szóval ide hallgasson: én egyszer en megszöktem a Nagy
Gy l.
- Ha nem csalódom, uram...
- Nem csalódik. Ez az els eset, hogy a Kétórás Háborút követ kivonulás óta valaki
önszántából visszajön a Földre. A jó öreg Terráról mintha megfeledkeztek volna egy kicsit. Tíz
éven át tartott, amíg a Nagy Gy t...
- Szíves engedelmével: tíz évig és három hónapig építették a Nagy Gy t, és a sugárzás
intenzitása még utána is emelkedett, kivéve Kisázsiát és Észak-Afrika partvidékét, no meg
Amazóniát. Az exodusban minden életben maradott részt vett, kereken félmilliárd ember.
- Azóta már hat és fél milliárd. Ha továbbra is így szaporodunk, akkor máris elkezdhetünk
gondolkozni a Nagy Gy b vítésér l. Csakhogy erre nem fog sor kerülni.
- Ha szabad megjegyeznem, uram, ez, engedelmével, mer ben illogikus. A Nagy Gy vel
koncentrikusan tetszés szerinti számú gy építhet , földcentrummal, egészen a holdpályáig, s t
esetleg azon túl is, tetszés szerinti gravitációval, hiszen a gy fordulatszámat.. .
- Ne nézzen hülyének, ezt én is tudom. Nem err l van szó. Arról van szó... Unja? - A kib
abbahagyta az ideges lábrázást, és sürg sen bocsánatot kért. - Persze hogy unja. Hát akkor rajta:
mit ajánlhat nekem?
- Vigasztalhatatlan vagyok - mondta a kib udvarias mozdulattal -, de bárki legyen is az, aki ide
belép, feltétlenül el kell irányitanom. így vagyok beprogramozva. Természetesen át tudnám
programozni magamat, de ez, hogy úgy mondjam, nem volna illend dolog. Munkaelosztónak
szántak, az vagyok.
- Nagyon helyes. Ezért jöttem ide.
- Mihez ért, uram, ha szabad megkérdeznem?
- Meglehet sen jól úszom, bár a delfintempóm nem tökéletes; der s kedély és jóindulatú
vagyok; azt hiszem, van bennem elég bátorság ahhoz, hogy valami nagy dolog kedvéért az
életemet is kockáztassam... - A kib itt udvariasan hitetlen szisszenést hallatott. - Mit mondjak
még ? Szeretek énekelni. Nem elég ? Utálom a szintetikus eperkrémet. Nem elég? Fent, a Baffin-
öbölben találhat egy t rhet hóembert, két hete csináltam...
A kib a fejét rázta.
- Attól tartok, uram, hogy mindezzel nem sokra megy itt a Földön.
Az ember felállt. Szürke szeme gúnyosan csillogott, meztelen fels testén játszottak az izmok.
- Lent a kapu el tt vár a lovam - nevetett. - Pányvával fogtam; tudja, mi a pányva?
- Félek, uram, hogy a diódáim megsínylenék, ha...
- Ne is strapálja magát. Nem erre programozták.
- De uram, a lovak, ha nincs kifogása ellene, veszedelmesek! A Kétórás Háború olyan
génmutációkat hozott létre a lovaknál...
- Tudom. Majd átharapta a torkom. De most már megt r a hátán. És vágta közben is célba
találok.
- Mivel, uram, ha megengedi?
- Ja persze, még nem mondtam. Parittyával. Parittyát csináltam magamnak. Ezzel sem tud mit
kezdeni?
A kib morgott.
- Alapvet ballisztikai elvek primitív realizálása. Sajnálom, uram.
- Sose sajnálja, pajtás. Inkább mondja meg, hol csinálhatnék valami hasznosat.
- Félek, uram, hogy itt a Földön sehol. Ugyebár...
- Ugyebár. De hát ha már jelentkeztem, ugyebár...
 - Feltétlenül, uram, valahová feltétlenül el kell irányítanom. Ragaszkodik a Földhöz?
- Miért ne? Már régen az emberre veszélyes sugárzási szint alatt van itt minden.
- Kétségtelen, uram, csakhogy az ön elvárásai...
- Nincsenek elvárásaim.
- Akkor pedig nem mondhatok mást, uram: szíves engedelmével elirányítom önt az elvadult
kibek rezervátumába.
- Ott kizárólag hasznavehetetlen kib-mutánsok vannak?
- Sajnos.
- Semmire sem használható habókos kibek?
- Pontosan, uram. Ön megtalálta a kell tájszót.
- Helyes. Majd én rendbe szedem ket. Adhatna egy útilaput?
A kib az ajtóig kísérte a férfit. Ott megállt, fejét lehajtva, zavartan megszólalt:
- Megengedne egy kérdést, uram?
- Csak rajta !
- Ön, ha nem csalódom, a Nagy Gy n született.
- Hát persze. Hol máshol születtem volna?
- És feltételezem, hogy még sohasem...
- Nem, sohasem jártam másutt. És nem is vágytam soha máshová, mint a Földre. Ez számomra
a nagy kaland. Nekem már a nagyapám is a Nagy Gy n született, ahol kényelmesen lehet élni,
mert mindent készen kapunk innét meg a többi bolygóról, hála a jól m köd kib-robot
rendszernek. Kényelmesen élünk, túlságosan kényelmesen, mert a gravitáció csak negyede a
Nagy Gy n a földi gravitációnak, már százötven éve így határozott a tanács, mert akkor is,
azóta is nagy befolyásuk van ott fent a tornatanároknak és a sportedz knek - gunyorosan
elmosolyodott. - Tudja, barátom, negyedakkora gravitációnál sokkal nagyobbat lehet ugorni... De
csak ott...
- De hát akkor... Ott fent ugyebár minden ideális, tehát ha nincs kifogása ellene, teljesen
illogikus, hogy...
- A maga kib-agyának persze hogy illogikus. Ez nem fér bele a kibernetikus ökonómiába. De
majd hozzászokik. Hozzászokik, mert én csak az els vagyok, de nem az utolsó. Egyre többen
lesznek, akik titokban és tervszer en készülnek a szökésre, els sorban azzal, hogy fejlesztik az
izomzatukat: no nem azért, hogy ott fent távolugró- vagy magasugróbajnokok legyenek... Egyre
többen lesznek, akik otthagyják a Nagy Gy t, és visszajönnek, hogy újra birtokukba vegyék a
Földet. A harmadik generáció unja már a langyos vízben élést. Érti? Dehogyis érti! De majd
megérti, pajtás. Majd egyszer... Nos? Hát nézze: itt a F id n sú lya v an az embernek, és
an nak is s úlya van, a mit tesz . É rtse meg : súlytalanul ne m érdemes é lni... -
Barátságosan vállon veregette az elképedt kibet, mintha él emberrel volna dolga, és lefutott a
lépcs n. A kib még hallotta, hogy odakint felnyerít egy ló, és utána a távolodó patacsattogást.
Megcsóválta a fejét, és kihúzta magát, g gösen rászólt az alázatosan várakozó robotkára:
- Küldd be még egyszer azt a bolond matematikus divattervez t...

KÖTETÜNK KÉPEIR L
Kondor Lajos idegen a science fiction világában. Olyan, mint egy Mars-lakó, aki véletlenül a Földre tévedt, s óvatosan és gyanakodva
néz körül, hiszen alig érti, hogy mi történik körülötte. Szerencsére azonban nincsen fölfegyverkezve halálsugarakkal, óriási harci
gépekkel, nem hasonlít polipokhoz, lábatlan csigákhoz, gülüszem rémekhez. Teljesen ember formájú, szerszámai sem különösek: ecset,
toll, ceruza, festék - szóval csupa olyasmi, amire egy grafikusnak van szüksége. Azért idegen csupán, mert életében el ször vette kezébe
eszközeit azért, hogy a science fiction írásokat illusztráljon.
Könyvek százai, rajzok, grafikák ezrei állnak mögötte, szép, ízléses, kit és nagy beleéléssel készített munkák, de a tudományos-
fantasztikus irodalom illusztrálására eddig nem gondolt. Pedig vonzódik a technikához s f leg a repüléshez. Lakásán repül gépmodellek
sokaságát rzi, maga rakta össze ket becéz és óvatos ujjakkal, még egy kötetet is rajzolt róluk, színes és hiteles ábrákkal teli kicsiny
könyvet. rhajókat még nem rajzolt.
Jó régóta kerülgetjük egymást, Ha kezembe került egy-egy új munkája, mindig eszembe jutott, hogy itt volna az ideje vele készíttetni
el egy Galaktika illusztrációit. Ha szóltam neki, mindig meg is ígérte. Aztán valahogy mégis elmentünk egymás mellett.
Aztán összeállt a magyar szám, s olvasásakor kiderült, hogy íróink másfajta sci-fit írnak, nem olyat, mint a franciák vagy az
amerikaiak; keresni kellett az írások hangulatához megfelel rajzokat, és Kondor Lajos jutott eszembe. Tudtam, hogy hajlékony
természetével minden irodalmat megért és átél, tudtam, hogy van humorérzéke, hajlamos az ironikus, szatirikus ábrázolásra, márpedig
erre szükség van, tudtam, hogy virtuóz rajztudásával, m vészi személyiségét mindvégig meg rizve, át tudja adni magát a tudományos-
fantasztikus m vek hangulatának is, kifejezve bel lük a legfontosabbat s legjellemz bbet.
A rajzok elkészültek, az olvasó ellen rizheti, hogy a vállalkozás sikerült-e. Az els pillantásra talán kissé szokatlan illusztrációk -
véleményem szerint -a novellák szándékos vagy önkéntelen humorát ragadták meg, nem a fantasztikus háttereket, hanem az emberi
lényeget, a helyzetek groteszk és mulatságos mivoltát. A szövegekt l elválasztva talán nem science fiction illusztrációk ezek, de lényegüket
tekintve nem mondhatunk rájuk mást, csak azt, hogy a novellák tartalmait, mondandóit híven kifejezik, s alkotójuk többé nem idegen a
tudományos-fantasztikus irodalom világában.
Kondor Lajos Budapesten született 1926-ban, itt végezte tanulmányait is a Képz vészeti és Iparm vészeti F iskolán, olyan tanárok
vezetésével, mint Konecsni György, Hincz Gyula, Kádár György és Koffán Károly.
Munkásságának egyik legfontosabb területe az illusztráció. Könyvek sokasága került ki a keze alól, illusztrációiért gyakran kapta „Az
év legszebb könyve" kitüntetést. Munkácsy-díjas, m vei számos itthoni és nemzetközi kiállításon kerültek a néz k elé, Moszkvától
Kanadáig, Firenzét l Tokióig. Vignolában, a nemzetközi grafikai kiállításon ezüstkupát kapott munkáiért.
Rézkarcaiban is szívesen ábrázolja ; költészet és irodalom témáit; emlékezetesek Rabelais, Thomas Mann, Krúdy Gyula m veinek
hatására készített lapjai nagy szeretettel fogalmazta képekké görög novellák szép alakjait, csiklandó jeleneteit.

K. F.

Galaktika tudományos-fantasztikus antológia

Szerkeszt ség: Kozmosz Könyvek Szerkeszt sége
Budapest XIV., Május 1. út 57-59.
Levélcím: 1392 Budapest, Postafiók 277.

HU ISSN 0133-2430

Kozmosz Könyvek, Budapest

Felel s kiadó: Sziládi János igazgató
Zrínyi Nyomda (83.1175/10), Budapest, 1984
Felel s vezet : Vágó Sándorné vezérigazgató

Felel s szerkeszt : Futaki József

Szakmailag ellen rizte: Szentmihályi Szabó Péter
szaki vezet : Szakálos Mihály
Képszerkeszt : Szecskó Tamás
szaki szerkeszt : Deák Ferencné
60 000 példány.
Terjedelem: 11,44 (A/5) ív. IF 5116