GALAKTIKA 149.

Tudományos-fantasztikus folyóirat

Robert A. Heinlein novellái

Összeállította és szerkesztette: Kuczka Péter
 ÉLETVONAL
– Megismétlem, hogy mi a felfedezésem. Egyszerű szavakkal élve,
kidolgoztam egy elméletet, amelynek alapján meg tudom mondani,
mennyi ideig él egy ember. Előre benyújthatom a számlát a Halál
Angyala nevében.

Az elnök hangos kopogtatással kért csendet. A zúgolódás és

füttyögés lassanként elhalt, annak köszönhetően, hogy néhány önkéntes
rendcsinálónak sikerült rábírnia a forrófejűeket, hogy üljenek végre le.
Úgy tűnt, hogy az előadó, aki az elnök melletti szónoki emelvényen
állt, észre sem veszi a zűrzavart. Gunyoros, enyhén pimasz arca
rezzenéstelen volt. Az elnök az előadóhoz fordult és olyan hangon
szólította meg, amelyen jól érződött az épphogy csak visszafojtott
méreg és bosszúság.
– Dr. Pinero – a „doktor” alig hallatszott –, elnézést kell kérnem
öntől a hozzászólását megzavaró illetlen kitörésekért. Meglep, hogy
kollégáim képesek annyira megfeledkezni a tudományok művelőihez
illő méltóságról, hogy félbeszakítják a szónokot, függetlenül – itt
szünetet tartott és összeszorította ajkait – függetlenül az őket ért
provokáció mértékétől.
– Pinero elmosolyodott, de úgy, hogy az már önmagában is nyílt
sértés volt. Az elnök szemmel láthatóan türtőztette magát és folytatta. –
Súlyt fektetek arra, hogy a program tisztességesen és rendben folyjon
le. Fejezze be a mondanivalóját, dr. Pinero. Mindazonáltal, arra kell
kérnem, hogy ne tegye türelmünket próbára olyan elméletekkel,
amelyekről minden intelligens, művelt ember tudja, hogy tévesek.
Kérem, szorítkozzon a felfedezésére – ha egyáltalán tett olyat.
Pinero kövér, fehér tenyerére támaszkodott, és így szólt: – Hogyan is
ültethetnék az önök fejébe új ideákat, ha előtte nem törlöm ki belőle a
téveszméket?
A hallgatóság felbolydult és morgolódni kezdett. Valaki elkiáltotta
magát a terem hátsó végében: – Dobjuk ki a sarlatánt! Elegünk van
belőle! – Az elnök kopogtatott a kalapácsával.
– Uraim! Kérem! – Aztán Pineróhoz fordult: – Figyelmeztetnem kell
rá, hogy ön nem tagja ennek a testületnek, és hogy nem mi hívtuk ide.
Pinero szemöldöke megemelkedett. – Valóban? Én mintha
emlékeznék egy meghívóra, amelyen az Akadémia fejléce volt.
 Az elnök beharapta az alsó ajkát, mielőtt felelt volna.
– Valóban. Én magam írtam azt a meghívót. Ám az egyik
igazgatósági tagunk kérte, aki finom, köztiszteletben álló úriember,
ámde nem tudós, és nem akadémiai tag.
Pinero újra elővette irritáló mosolyát.
– Tényleg? Kitalálhattam volna. Az öreg Bidwellről van szó, ugye,
az Általános Biztosítótól? És azt szeretné, hogy az idomított fókái
leleplezzenek engem mint csalót, igaz? Mert ha én meg tudom jósolni,
hogy mikor halnak meg az emberek, senki sem fogja megvenni a
drágalátos kötvényeit. De, hogy tudnak leleplezni, ha meg sem
hallgatnak? Még ha feltételezzük is, hogy van hozzá elég eszük, hogy
megértsenek. Sakálokat küldött az oroszlán leteperésére...
Pinero hátat fordított a közönségnek. A tömeg morgása felerősödött
és dühös színezetet vett. Az elnök hiába kiabált csendért. Ekkor
szólásra emelkedett valaki az első sorban.
– Elnök úr!
Az elnök megragadta a lehetőséget:
– Uraim! – kiáltotta. – Dr. Van Rhein Smitté a szó. – Erre a háborgás
elcsendesedett.
A doktor megköszörülte a torkát, végigsimította dús fehér haját,
majd egyik kezét jól szabott nadrágjának zsebébe tette, éppúgy ahogy a
jótékonysági esteken szokta.
– Elnök úr, akadémikus társaim, legyünk megértőek! Még egy
gyilkosnak is joga van arra, hogy elmondja a magáét, mielőtt a törvény
lesújt rá. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az ítélet igazságos. Hát
beérhetjük mi kevesebbel? Én megadok dr. Pinerónak minden
figyelmet, ami megadható e tiszteletre méltó testület által egy kívülálló
kollégának, habár – Pinero felé bólintott – nem ismerős számunkra az
az egyetem, amely diplomát adományozott neki. Ha az, amit elmond,
nem igaz, nem árthat nekünk. De ha igaz, jobb ha tudunk róla.
Kiforrott, iskolázott hangja megnyugtatóan, higgadtan zengett.
– Ha a kiváló doktor viselkedése kissé udvariatlannak tűnik
számunkra, gondoljunk arra, hogy a doktor talán olyan helyről vagy
rétegből származik, ahol nem annyira pedánsak az ilyen apróságokban.
Barátaink és jótevőink arra kértek bennünket, hogy hallgassuk meg ezt
a személyt és gondosan mérlegeljük az állításait. Tegyük ezt
méltósággal és illőn.
Zajos taps közepette ült le annak tudatában, hogy tovább öregbítette
szellemi vezetői hírnevét. Holnap az újságok újból megemlítik majd
„Amerika” legmegnyerőbb egyetemi rektorának józan ítélőképességét
és meggyőző egyéniségét. Mit lehet tudni? Lehet, hogy az öreg Bidwell
mégis beváltja uszodaadományozással kapcsolatos reményeit.
Amikor a taps elült, az elnök, kezeit összekulcsolva kis gömbölyded
pocakján, derűs arccal fordult a felfordulást kiváltó személy felé.
– Folytatná, dr. Pinero?
– Ugyan miért?
Az elnök megvonta a vállát. – Ön e célból jött ide.
Pinero felállt. – Igaz. Ez igaz. De vajon helyes volt-e, hogy eljöttem?
Van itt olyan személy, aki elég nyitott ahhoz, hogy szembe tudjon nézni
a csupasz tényekkel anélkül, hogy zavarba jönne? Nem hiszem. Még az
a csodálatos úriember is, aki arra kérte önöket, hogy hallgassanak meg
engem, ítélkezett felettem és elmarasztalt, ő rendet akar, nem igazságot.
Tegyük fel, hogy az igazság szemben áll a renddel. Ezt vajon képes
elfogadni? És önök? Azt hiszem, nem. Ám ha nem beszélek,
értelemszerűen az önök nézete győz, és az utca kis embere azt fogja
gondolni, hogy lelepleztek engem, Pinerót, mint tréfamestert és
téveszmeterjesztőt. Ez nem illik a terveimbe. Beszélek hát.
– Megismétlem, hogy mi a felfedezésem. Egyszerű szavakkal élve,
kidolgoztam egy elméletet, amelynek alapján meg tudom mondani,
mennyi ideig él egy ember. Előre benyújthatom a számlát a Halál
Angyala nevében. Meg tudom mondani, hogy mikor kopogtat majd
ajtajukon a Végzet. Készülékemmel öt percen belül megmondom
bármelyiküknek, hány homokszem maradt még életük homokórájában.
Pinero elhallgatott és keresztbe fonta karját. Egy percig senki nem
beszélt. A hallgatóság nyugtalankodni kezdett. Végül az elnök lépett
közbe.
– Még nem végzett, ugye, dr. Pinero?
– Mit mondhatnék még?
– Még nem mondta el, hogy működik a találmánya.
Pinero szemöldöke megemelkedett.
– Azt javasolja, hogy munkám gyümölcsét adjam oda a
gyermekeknek, hogy kedvükre játszadozzanak vele. Ez veszélyes
tudás, barátom. Megtartom annak az embernek, aki képes megérteni,
vagyis magamnak – mondta, és megveregette a mellét.
– Honnan tudhatnánk, hogy az állításai mögött tényleg van valami?
– Nagyon egyszerű. Küldjenek egy bizottságot, hogy tekintse meg a
bemutatómat. Ha a módszerem beválik, akkor jó, önök elfogadják, és
ezt elmondják a nyilvánosságnak is. Ha nem válik be, akkor
szégyenben maradok, és bocsánatot kérek. Én, Pinero, bocsánatot
kérek! Egy vézna, hajlott hátú férfi állt fel a terem hátsó végében. Az
elnök megadta neki a szót.
– Elnök úr, hogyan javasolhat a kiváló doktor komolyan egy ilyen
bemutatót? Elvárná t ölünk, hogy húsz vagy harminc évet várjunk,
amíg meghal valaki, és ő bebizonyíthatja az állítását? Pinero figyelmen
kívül hagyta az elnököt és közvetlenül válaszolt a kérdésre:
– Áhh! Micsoda badarság! Annyira járatlan tán a statisztikában,
hogy nem tudja, bármely nagyobb csoportban van legalább egy, aki a
közeljövőben meg fog, halni? Ajánlok önöknek egy üzletet; mindenkit
megvizsgálok, aki ebben a teremben tartózkodik, és megnevezem azt a
személyt, aki két héten belül meghal. Napra és órára pontosan.
Felhevültén nézett körbe a teremben.
– Beleegyeznek?
Újabb méltóságteljes férfi állt fel feldúltan:
– Ami engem illet, nem támogathatok egy ilyen kísérletet. Mint
orvos, sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy számos idősebb
kollégánknál nyilvánvaló jelei mutatkoznak a komolyabb
szívrendellenességnek. Ha dr. Pinero ismeri a szimptómákat, ami
feltehetőleg így van, és áldozatát közülük választja ki, akkor szinte
biztos, hogy az illető határidőn belül fog meghalni, akár működik a
kiváló előadó tojásfőző órája, akár nem.
Más felszólaló is csatlakozott hozzá. – Dr. Shepardnek igaza van.
Miért, vesztegetnénk időt vudu trükkökre? Meggyőződésem, hogy ez
az ember, aki dr. Pinerónak nevezi magát, arra akarja felhasználni ezt a
testületet, hogy tekintélyt szerezzen állításainak. Ha közreműködünk
ebben a bohózatban, akkor a kezére játszunk. Nem tudom, hogy mi
ebben a svindli, de holtbiztos, hogy sikerült valamiképpen kiötölnie,
hogyan használhat fel minket ármánykodásának reklámozására. Elnök
úr, indítványozom, hogy térjünk rá az előírás szerinti programunkra.
A javaslatot közfelkiáltással megszavazták, de Pinero nem ült le.
– Csendet! Csendet! – kiáltások közepette megrázta bozontos fejét,
és így szólt:
– Barbárok! Félkegyelműek! Ostoba fajankók! A maguk fajtája
akadályozott meg minden nagy felfedezést, mióta csak világ a világ.
Az ilyen tudatlan csőcselék miatt forog Galilei a sírjában. Az a
szarvasfoggal kuruzsló hájas együgyű ott lent, aki orvosnak nevezi
magát! A vajákos jobb elnevezés lenne rá! Az a kis golyófejű tökmag
pedig amott... Maga!
Filozófusnak titulálja magát, és tudós terminusokban fecseg életről
és időről. Mit tudhat valamelyikre l is? Hogyan tanul, ha nem vizsgálja
meg az igazságot, amikor alkalma adódik rá? Eh! – Rácsapott a
pulpitusra. – Maguk ezt Tudományos Akadémiának hívják? Én inkább
Temetkezési Vállalkozók Egyesületének nevezném, olyanok
gyülekezetének, akik csupán abban érdekeltek, hogy erőszakos elődeik
elméleteit őrizgessék.
Megállt, hogy levegőt vegyen, ám közben két bizottsági tag
kézrefogta és kituszkolta az ajtón. A sajtóasztal mellől több riporter
felugrott és Pinero nyomába eredt. Az elnök az ülést befejezettnek
nyilvánította.
Az újságírók épp akkor érték utol Pinerót, amikor az kilépett a hátsó
bejáraton. A doktor könnyedén, ruganyosan lépdelt, és egy kis dallamot
fütyörészett. Nyoma sem volt annak a felháborodásnak, amit egy perce
mutatott. Körülvették.
– Mit szólna egy interjúhoz, doki?
– Mi a véleménye a modern oktatásról?
– Jól odamondott nekik! Mit gondol, van élet a halál után?
– Vegye le a kalapját doki! Itt repül a kis madár!
Pinero rájuk vigyorgott.
– Egyszerre csak egy beszéljen, fiúk, és ne olyan gyorsan. Magam is
újságíró voltam. Mi lenne, ha feljönnének hozzám, és beszélgetnénk
erről egy kicsit?
Néhány perccel később már ülőhelyet kerestek maguknak Pinero
lakószobájában és cigarettára gyújtottak.
Pinero derűsen nézett végig rajtuk.
– Mit kérnek, fiúk, Scotchot vagy Bourbont?
Amikor végzett a kínálással, rátért a lényegre.
– Na, fiúk, mit akarnak tudni?
– Vágjunk a közepébe, doki. Van valamije, vagy nincs?
– Minden kétséget kizárva, van, fiatal barátaim.
– Akkor mondja el nekünk, hogyan működik. Azzal, ahogy a
profokat kezelte, nem megy semmire.
– De kérem, kedves barátaim. Ez az én találmányom. Szeretnék egy
kis pénzt kihozni belőle. Azt akarják, hogy adjam ki az első embernek,
aki szembe jön velem?
– Nézze, doki, valamit mondania kell, ha olvasni akar róla a reggeli
újságokban. Mit használ? Kristálygömböt?
– Nem, nem egészen. Szeretnék látni a műszereimet?
– Hogyne. Azzal már megyünk valamire.
Pinero betessékelte őket a szomszédos szobába, és körbemutatott.
– Hát ez lenne az, fiúk.
 A szemük elé táruló műszerhalmaz leginkább egy orvosi rendelő
röntgenkészülékére emlékeztetett. Azon a nyilvánvaló tényen kívül,
hogy elektromos energiával működik és hogy némelyik kijelző ismerős
mennyiséget mutatott, első pillantásra nem derült ki, hogy mire való.
– Mi az alapelv, doki?
Pinero a száját biggyesztve eltűnődött.
– Bizonyára mindannyian ismerik azt a közhelyet, hogy az élet
elektromos természetű. Nos, ez a közhely fabatkát se ér, de segít abban,
hogy némi fogalmat alkossanak az alapelvről. Azt már szintén
hallották, hogy az idő a negyedik dimenzió. Lehet hogy hisznek benne,
lehet hogy nem. Olyan sokszor elhangzott már, hogy elkopott a
jelentése. Egyszerű klisé lett, amivel a hatásvadász nagyokosok
kápráztatják az együgyűeket. De én most azt akarom, hogy próbálják
elképzelni és teljesen átélni.
Az egyik riporterhez lépett.
– Vegyük például önt. Rogersnek hívják, ugye? Nos, Rogers, ön egy
négykiterjedésű tér-idő esemény. Nem egészen hat láb magas,
körülbelül húsz hüvelyk széles és úgy tíz hüvelyk vastag. Ami az időt
illeti, ez a tér-idő esemény mondjuk úgy 1916-ig nyúlik vissza,
amelyből itt és most egy olyan, az idő-tengelyre merőleges metszetet
látunk, amelynek vastagsága a jelen pillanattal mérhető. A messzi
múltban egy savanykástejszagú bébi nyálazza össze reggelijével a
partedlijét. A túlsó végén pedig, feltehetőleg 98 körül, egy öreg ember
áll. Képzeljék el, hogy ez az általunk Rogernek nevezett tér-idő
esemény rózsaszín féreg gyanánt húzódik végig az éveken, kezdve az
anyaméhtől egészen a sírig. Túlnyúlik rajtunk, ám a jelen
keresztmetszetében, mind egyedi, diszkrét test nyilvánul meg. De ez
csak illúzió, mert évekre nyúló fizikai kontinuitással rendelkezik. Ami
azt illeti, ez a fizikai kontinuitás az egész fajra áll, mert az egyes
rózsaszínű férgek más rózsaszínű férgekről ágaznak le. Ily módon a faj
olyan, mint a szőlő, melynek indái összefonódnak és hajtásokat
növesztenek. Csak ha a szőlő keresztmetszetét vesszük, akkor eshetünk
abba a téves hitbe, hogy a hajtások különálló egyedek.
Megállt egy pillanatra és végignézett a riporterek arcán. Egyikük,
egy konok, nyakas pasas, megszólalt.
– Ez mind nagyon szép, Pinero, ha egyáltalán igaz; de mire jó?
Pinero megbocsátó mosollyal nézett rá.
– Türelem, barátom. Arra kértem önöket, hogy úgy gondoljanak az
életre, mint az elektromosságra. Most gondolják azt, hogy a mi kis
rózsaszínű férgünk egy elektromos vezető. Gondolom, hallottak már
arról, hogy a mérnökök, bizonyos mérésekkel, meg tudják határozni azt
a pontos helyet, ahol szakadás történt az Atlanti-óceán mélyén húzódó
vezetékben, úgy, hogy közben el sem hagyják a szárazföldet. Én
ugyanígy teszek a mi kis rózsaszín férgünkkel. Műszereimet ráállítom
az ebben a szobában fellelhető keresztmetszetre, így meg tudom
mondani, hogy hol jelentkezik törés, ami nem más, mint a halál
bekövetkezésének ideje. Vagy, na úgy akarják, megfordíthatom a
kapcsolatot és megmondhatom a születési időpontot. De az érdektelen;
mert azt már ismerik.
A kétkedő riporter csúfondárosan felnevetett.
– Megfogtam, doki. Ha az, amit a fajról mondott, igaz, mármint,
hogy az egy rózsaszín féregből álló szőlőtőke, akkor nem lehetséges a
születés dátumának meghatározása, mert fajon belül folyamatos a
születés. Az ön elektromos vezetője az anyákon keresztül visszanyúlik
a legtávolabbi ősökig.
Pinero felragyogott.
– Ez igaz, és nagyon elmés, barátom. De túl messze ment a
párhuzamban. Ez a mérés nem pont úgy történik, ahogy az elektromos
vezetőknél szokásos. Bizonyos értelemben olyan ez, mintha egy
folyosó hosszát a végéből visszaverődő visszhanggal mérnénk meg.
Születéskor egy fajta kanyar jelentkezik a folyosóban és az emiatt
keletkező visszhangot, egy arra alkalmas mércével, érzékelni tudom.
Van azonban egy eset, amikor nem tudok határozott választ kapni;
amikor egy nő gyermeket vár, nem tudom szétválasztani az ő
életvonalát a még meg nem született gyermekétől.
– Lássuk, hogyan bizonyítja ezt.
– Rendben, kedves barátom. Lenne ön a próbaalany?
Valaki közbevágott.
– Na most megfogtak, Luke! Egyezz bele, vagy hallgass.
– Benne vagyok. Mit csináljak?
– Először is, írja le egy darab papírra, hogy mikor született, és adja
oda valamelyik kollégájának.
Luke úgy tett. – Na és, most?
– Vegye le a felső ruházatát és lépjen rá erre a mérlegre. Most
mondja meg nekem, hogy volt-e valamikor a jelenlegitől soványabb
vagy kövérebb? Nos? Születésekor mennyit nyomott? Tíz fontot?
Pompás, életerős fiúgyermek! Manapság már nem születnek ilyen
nagyok.
– Minek ez a sok locsogás?
 – Megpróbálom felbecsülni a mi kis rózsaszín férgünk átlagos
keresztmetszetét, kedves Luke. Nos, leülne ide? Aztán tegye ezt az
elektródát a szájába. Nem, nem fog fájni; a feszültség egész kicsi,
kevesebb egy mikrovoltnál. De jó érintkezésre van szükség.
A doktor magára hagyta Luke-ot és a műszerei mögé lépett, ahol is
egy burát eresztett a feje fölé, mielőtt a vezérléshez nyúlt volna. A
kijelzők némelyik életre kelt, és a gépből mély zúgás áradt. Aztán
abbamaradt, és a doktor előlépett rejtekhelyéről.
– Valamikor 1912 februárjában született. Kinél van a dátum?
A felvigyázó előszedte és kibontotta a papírt.
– 1912. február 22. – olvasta.
A bejelentést követő csendet a csoport szélén üldögélő riporter
hangja törte meg.
– Doki, kaphatnék még egy italt?
A feszültség felengedett, és többen is megszólaltak.
– Rajtam is próbálja ki, doki!
– Először engem, doki; én árva vagyok, és tényleg szeretném tudni,
mikor születtem.
– Mit szól hozzá, doki? Tegyen mindnyájunkon próbát!
Pinero mosolyogva egyezett bele, és mint valami ürge a lyukból, úgy
dugdosta fejét ki-be a burába. Amikor mindnyájan ellenőrizték a doktor
tudását, Luke törte meg a beálló csendet:
– Mi lenne, ha megmutatná, hogyan jósolja meg a halált.
– Hát, ha akarják! Ki próbálja meg?
Senki sem válaszolt. Többen közülük Luke felé böktek.
– Gyerünk, te nagyokos. Te kérted.
Luke hagyta, hogy beültessék a székbe. Pinero változtatott néhány
kapcsolón, aztán bebújt a burába. Amikor a zümmögés abbamaradt,
kezét dörzsölgetve lépett elő.
– Nos, ez az összes látnivaló, fiúk. Elég lesz egy sztorira?
– Hé, mi lesz a jóslattal? Megéri Luke a harmincat?
Luke Pineróra nézett.
– Nos, mi van? Mi a válasz?
Pinero sértődöttnek látszott.
– Uraim csalódtam önökben. Csak honorárium fejében adok ilyen
információt. Mindamellett ez bizalmas szakmai információ. Soha nem
mondom meg másnak, csak a kliensnek, aki felvilágosítást kért tőlem.
– Én nem bánom. Mondja csak meg neki.
– Nagyon sajnálom. Tényleg nem tehetem. Én csupán abba mentem
bele, hogy megmutatom, hogyan csinálom, nem pedig abba, hogy
megadom az eredményt.
Luke a, padlóra dobta a cigarettacsikkjét.
– Kacsa ez, fiúk. A hatás kedvéért bizonyára a város minden
riporterének korát megnézte. De én nem veszem be, Pinero.
Pinero szomorúan nézett rá.
– Házas ön, barátom?
– Nem.
– Van valaki, akit el kell tartania? Vannak közeli rokonai?
– Nem, nincsenek. Mért, tán örökbe akar fogadni?
Pinero szomorúan rázta a fejét.
– Nagyon sajnálom, kedves Luke. ön még ma meghal.

„TUDOMÁNYOS TALÁLKOZÓ CSETEPATÉVAL”

„A TÖKFILKÓ TUDÓS JÓSLATOT MOND”
„A HALÁL MENETRENDSZERINT ÉRKEZIK”
„A DOKI A TOLLFORGATÓ HALÁLÁRA TIPPEL”
„SZEMFÉNYVESZTÉS KIABÁLJÁK A TUDÓSFÖK”

„...Húsz perccel Pinero fura jóslata után Timonst – miközben

munkahelyére, a Daily Herald szerkesztőségébe igyekezett a
Broadwayn – halálra zúzta egy lezuhanó hirdetőtábla.”
„Dr. Pinero nem fűzött kommentárt az eseményhez, ám
megerősítette a hírt, miszerint Timons halálát egy úgynevezett
baronovitaméterrel jósolta meg. A rendőrfőnök, Roy...”

Netán aggasztja a JÖVŐ???

Ne szórja a pénzét jövendőmondókra!
Forduljon dr. Hugó Pinero bioszaktanácsadóhoz, aki csalhatatlan
tudományos módszerével
segít önnek jövője megtervezésében!
Semmi hókuszpókusz! Semmi „spirituális” kinyilatkoztatás.
Téves jóslat esetén 10 000 $ kárpótlás.
Kérésre tájékoztatót küldünk.
HOMOKÓRA Inc.,
Majestic Bldg.,
Suite 700
(hirdetés)

Hatósági tanúsítvány
 Az arra illetékes személynek, tisztelettel: Én, John Cabot
Winthrop III ügyvéd, a Winthrop, Ditmars és Winthrop cég
megbízottja, igazolom, hogy Hugó Pinero, aki ennek a városnak a
lakója, átadott nekem tízezer USA dollárt, és arra utasított, hogy
helyezzem letétbe egy általam kiválasztott banknál, a következő
kezelési utasítás szerint:
A teljes letét haladéktalanul fizettessék ki kárpótlás gyanánt:
(1) vagy annak a személynek, aki Hugó Pinero és/vagy a
Homokóra Inc. klienseként akár csak egy százalékkal is túllépte a
Hugó Pinero által számára megjósolt élettartamot, (2) vagy a
kliens megbízottjának, amennyiben a szóban forgó kliens nem élte
meg ugyancsak egy százalékon belül a megjósolt időpontot,
bármelyik eset következzék is be először (1) és (2) közül.
Továbbá igazolom, hogy ezt az összeget, a fentiek
meghagyásával, a mai napon letétbe helyeztem a városunkban
működő First National Bankban.
Aláírva és hitelesítve előttem,
1951. április 2-án.
Albert M. Swanson
Megyei és Állami Közjegyző
Megbízatásom 1951. június 17-ig érvényes.

– Szép jó estét minden kedves rádióhallhatónknak! Lássuk a híreket!

Gyorshír! Hugó Pinero, az ismeretlenségből jött csodatévő, ezredszer is
jósolt anélkül, hogy valaki igénybe vette volna azt a jutalmat, amelyet
az őt tévedésen érő személynek ajánlott fel. Mivel kliensei közül
tizenhármán már halottak, matematikailag igazolt, hogy Pinero
forródrótos kapcsolatban áll a Nagy öreg Kaszással. Ami azt illeti, ez
olyan hír, amiről jómagam nem akarok tudni addig, amíg be nem
következik. Közkedvelt országos hírolvasójuk nem lesz Pinero próféta
kliense... A bíró baritonja erőtlenül visszhangzott az áporodott levegőjű
bírósági teremben.
– Kérem, Mr. Weems, térjünk vissza a tárgyra. A bíróság engedett
annak a kérésének, hogy ideiglenes korlátozó rendeletet adjon ki, és
most arra kér minket, hogy állandósítsuk azt. Cáfolatként dr. Pinero azt
állítja, hogy ön nem indokolta meg a kérését, és azt követeli, hogy a
határozatot függesszük fel, s ezzel kötelezzük megbízóját arra, hogy
hagyjon fel a kísérletekkel, melyekkel akadályozni próbálja a dr. Pinero
által „egyszerű törvényes üzlet”-nek nevezett tevékenységét. Mivel
nincs jelen esküdtszék, kérem, mellőzze a retorikát, és közérthetően
magyarázza el nekem, mért ne teljesítsem dr. Pinero kérését.
Mr. Weems idegesen fölrántotta az állát, amitől petyhüdt, szürke
tokája magas, kemény gallérja fölé türemkedett, majd így folytatta:
– Hadd emlékeztessem a tiszteletre méltó bíróságot, hogy a
nyilvánosságot képviselem...
– Egy pillanat. Úgy tudom, hogy ön az Általános Biztosítót
képviseli.
– Formális értelemben igen, bíró úr. Tágabb értelemben viszont
számos más nagy biztosító, vagyonkezelő és pénzügyi intézményt;
valamint ezek részvényeseit és biztosítottjait, akik a polgárság javát
adják. Ezen felül úgy érezzük, hogy az egész népesség érdekeit védjük;
a szervezetleneket, a felszólamlásra képteleneket, vagyis a
védteleneket.
– Azt hittem, hogy a tömegeket én képviselem – jegyezte meg a bíró
szárazon. – Attól tartok, hogy csupán közvetlen megbízója
képviselőjeként kell önre tekintenem. De csak folytassa; mi a tézise?
Az idősödő ügyvéd megpróbálta lenyelni ádámcsutkáját, aztán újra
nekifogott:
– Bíró úr, véleményünk szerint két indok is felhozható a határozat
állandósítása mellett, és mindkettő önmagában is elégséges. Először is,
ez a személy jövendőmondással keresi a kenyerét, márpedig ez olyan
foglalkozás, amely jog és törvény szerint tiltott. Dr. Pinero közönséges
jós, semmirekellő sarlatán, aki hiszékeny emberek nyakán élősködik.
Ám okosabb, mint az egyszerű cigány tenyérjósok, asztrológusok, és
asztaltáncoltatók, így bizonyos értelemben sokkal veszélyesebb is
azoknál. Hamisan hivatkozik a modern tudományos módszerekre, hogy
kétes rangot kölcsönözzön bűvészkedésének. Jelen vannak a teremben
a Tudományos Akadémia olyan vezető képviselői, akik szakértő
módon tanúsíthatják dr. Pinero állításainak abszurditását.
– Másodszor, még ha e személy állításai igazak lennének is – tegyük
fel ezt a merő képtelenséget – itt Mr. Weems engedélyezett magának
egy aprócska mosolyt –, azt állítjuk, hogy tevékenysége általában véve
ellenkezik a közösség érdekeivel, konkrétan pedig, törvénytelen módon
ártalmas megbízóm érdekeire. Felkészültünk rá, hogy számos hivatalos
bizonyítékát adjuk annak, hogy ez a személy olyan megállapításokat
hozott vagy hozatott nyilvánosságra, amelyek arra ösztönzik az
embereket, hogy – saját jólétük rovására és megbízóm pénzügyi
károsodására – felmondják a felbecsülhetetlen értékű biztosítási
szolgáltatásokat.
 Pinero felemelkedett a helyérő l.
– Bíró úr, szólhatnék néhány szót?
– Miről?
– Azt hiszem le tudnám egyszerűsíteni a helyzetet, ha engedélyezne
egy rövid elemzést.
– De bíró úr – vágott közbe Weems –, ez teljesen szabálytalan.
– Türelem, Mr. Weems. Az érdekei nem fognak csorbát szenvedni.
Úgy tűnik számomra, hogy jobb megvilágításra és kevesebb
szócséplésre van szükségünk a tárgyat illetően. Ha dr. Pinero le tudja
rövidíteni a vizsgálatot azzal, hogy most szólal fel, hajlandó vagyok
meghallgatni. Tessék, dr. Pinero.
– Köszönöm, bíró úr. Először nézzük Mr. Weems utolsó érvét. Kész
vagyok beismerni, hogy nyilvánosságra hoztam bizonyos
megállapodásokat, ahogy ő kifejezte az imént...
– Egy pillanat, doktor, ön azt kérte, hogy a saját ügyvéde lehessen.
Biztos benne, hogy alkalmas az érdekei megvédésére?
– Vállalom a kockázatot, bíró úr. Amit az imént mondtam, arra
könnyen talál bizonyítékot az ügyvéd úr.
– Nos, jó. Folytassa.
– Azt elismerem, hogy sokan megszüntették életbiztosítási
kötvényüket a fentiek miatt, de próbálják csak kimutatni, hogy bárki,
aki így tett, veszített akár egy fillért is. Az igaz, hogy az Általános
Biztosító veszített ügyfeleket az én munkálkodásom miatt, de ez
természetes következménye a felfedezésemnek. Kötvényeik ugyanis
olyan elavultakká váltak ettől, mint az íj és a nyíl. Ha tevékenységemet
korlátozzák, akkor ez alapján én, egy petróleumlámpagyár felállítása
után, joggal kérhetném, hogy korlátozzák az Edisont és a General
Electricet az izzólámpagyártásban.
– Beismerem, hogy üzleti alapon készítek jóslatokat az elhalálozás
időpontjáról, de tagadom, hogy mágiát használok, legyen az fekete
vagy fehér, vagy szivárványszínű. Ha a tudományos módszerrel történő
jóslás illegális, akkor az Általános Biztosító matematikusai is vétkesek
évek óta, mert megbecsülik annak pontos százalékát, hogy hányan
fognak meghalni az adott évben egy-egy nagyobb csoportból. Én
kicsiben jósolok; az Általános Biztosító nagyban. Ha az ő
tevékenységük legális, hogy lehetne az enyém illegális?
– Nem vonom kétségbe, hogy lényegbevágó, tudok-e jósolni, vagy
sem; és azt sem kétlem, hogy a Tudományos Akadémiát képviselő,
szakértőknek titulált tanúk azt fogják állítani, hogy nem tudok.
Csakhogy ők semmit sem tudnak a módszeremről, így hát nem
adhatnak valós szakvéleményt róla...
– Egy pillanat, doktor. Mr. Weems, igaz az, hogy szakértő tanúi nem
jártasak dr. Pinero elméletében és módszerében?
Mr. Weems zavartnak látszott. Ujjaival dobolt az asztalon, majd így
szólt:
– Kaphatnék a bíróságtól pár perc türelmet?
– Természetesen.
Mr. Weems gyors megbeszélést tartott a csapatában, aztán az
emelvény felé fordult.
– Lenne egy javaslatunk, bíró úr. Ha dr. Pinero kiáll és kifejti
állítólagos módszerét, valamint annak kivitelezési módját, akkor e
kiváló tudósok tanácsot tudnának adni a bíróságnak dr. Pinero
állításainak értékéről.
A bíró kérdően nézett Pineróra, aki így felelt:
– Erre nem vagyok hajlandó. Függetlenül attól, hogy az eljárásom
jó-e vagy sem, veszélyes lenne, ha ostobák és sarlatánok kezébe
juttatnám – ekkor az első sorban ülő professzorok felé intett,
elhallgatott, majd kenetteljesen elmosolyodott –, mint ahogy ezek az
urak azt nagyon jól tudják. Mindazonáltal, nem szükséges ismerni egy
eljárást ahhoz, hogy bebizonyítsuk működését. Szükséges-e megérteni
a biológiai reprodukció bonyolult csodáját ahhoz, hogy tudjuk, hogyan
kotlik tojásain a tyúk? Szükséges-e kioktatnom ezt az egész önkéntes
szabadságharcos testületet ahhoz, hogy – kigyógyítva őket gyermekes
babonaságukból – bebizonyítsam, a jóslataim helyesek? A
tudományban két módszer létezik a vélemény kialakítására. Az egyik a
tudományos módszer; a másik a skolasztikus. Az egyik tapasztalatból
ítél, a másik vakon behódol a tekintélynek. A tudományos elme
számára a gyakorlati bizonyíték a fontos, az elmélet pedig csupán
kényelmes leírás, amit kihajíthat, ha többé nem illik a képbe. Az
akadémiai elme számára azonban a tekintély jelent mindent, és a
tényeket hajítják szemétre, ha azok nem illenek a tekintély által
felállított elméletbe.
– Ez a szemlélet az – mármint hogy az akadémikus elmék
osztrigaként tapadnak a megcáfolt elméletekhez –, ami meggátolt
minden haladó felismerést a történelem folyamán. Én kész vagyok arra,
hogy módszeremet gyakorlati próba elé állítsam, és – akárcsak Galilei
egy másik bíróság előtt – állítom: „És mégis mozog!”
– Egyszer már felajánlottam egy ilyen próbát ugyanennek az önjelölt
szakértőgárdának, de ők visszautasították. Megismétlem az ajánlatom;
én, megmérem a Tudományos Akadémia tagjainak élethosszát, ők
pedig kijelölnek egy bizottságot, amely elbírálja az eredményeket.
Kétfajta lepecsételt borítékba helyezem el a mérések eredményét; az
egyik típusú boríték külsején egy-egy név fog szerepelni, belül pedig
az elhalálozás dátuma. A másik típusú borítékokba neveket, kívülre
pedig dátumokat fogok helyezni. A bizottság rakja a borítékokat egy
páncélszekrénybe, aztán időről időre jöjjenek össze, és nyissák fel az
esedékes borítékokat. Ilyen nagyszámú embercsoportban úgy egy-két
hetenként fordul elő elhalálozás – ha az Általános Biztosító
szakemberei jól becsülték meg. Ily módon nagyon gyorsan
összegyűlhetik az adatokat, amelyekkel letesztelhetik, hogy Pinero
hazug-e vagy sem.
Megállt és kidüllesztette parányi mellét, amely így majdnem
akkorára nőtt, mint apró, kerek pocakja. Ellenségesen végigmérte az
izzadó ügyvédet.
– Nos?
A bíró megemelte szemöldökét, és kérdőn Mr. Weemsre nézett.
– Elfogadja?
– Bíró úr, én úgy gondolom, hogy ez az indítvány igencsak
szokatlan...
A bíró közbevágott.
– Figyelmeztetem, hogy az ön rovására hozok ítéletet, ha nem
fogadja el, vagy nem ajánl fel egy hasonlóan ésszerű módszert az
igazság eldöntésére.
Weems kinyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, s miután
végigtanulmányozta a tudós tanúk arcát, az emelvény felé fordult.
– Elfogadjuk bíró úr.
– Nagyszerű. Egyeztessék a részleteket. Az ideiglenes korlátozást
feloldom, és dr. Pinerót ezentúl nem háborgathatják üzleti
tevékenységének végzésében. A korlátozás állandósításáról szóló
döntést felfüggesztem, amíg a bizonyítékok begyűjtése folyik. Mielőtt
befejeznénk ezt a témát, szeretnék megjegyzést fűzni a Mr. Weems
által burkoltan előadott elméletről a kliensét ért veszteségeket illetően.
Bizonyos csoportosulások tagjainak fejében gyökeret vert az a
feltételezés, hogy ha egy ember vagy szervezet sok éven át nyereséget
húzott a közösségből, akkor az államnak vagy a bíróságnak
kötelessége, hogy a jövőben is garantálja ezt a profitot, a megváltozott
körülmények ellenére és a közösség érdekeivel szemben is. Ezt a fura
elméletet se a törvény, se a jog nem támogatja. Se magánszemélynek,
se szervezetnek nincs joga arra, hogy a bíróság elé álljon és azt kérje,
állítsuk meg a történelem kerekét, vagy fordítsuk vissza azt, saját
haszna érdekében. Ez minden.

Bidwell bosszúsan felmordult:

– Weems, ha nem tud kitalálni valami okosat, akkor az Általános
Biztosító kénytelen lesz új vezető ügyvéd után nézni. Már tíz hete,
hogy elvesztette a pert, és ahhoz a kis görcshöz tonnaszámra dől a
pénz. Jelen pillanatban minden biztosítótársaság a tönk szélén áll.
Hoskin, milyen a veszteségi rátánk?
– Nehéz megmondani, Mr. Bodwell. Napról napra rosszabb. Ezen a
héten tizenhárom nagy kötvényt fizettünk ki; mindet azóta kötötték,
hogy Pinero munkához látott.
Egy cingár kis ember szólalt meg:
– Mi, az Egyesült Biztosítónál, nem fogadunk el egyetlenegy új
folyamodványt sem, amíg le nem nyomoztuk, hogy konzultált-e
Pineróval az ügyfél. Nem várhatnánk addig, amíg a tudósok kikészítik?
Bidwell felhorkant.
– Optimista őrült! Sosem fogják kikészíteni. Aldrich, hát nem tud
szembenézni a ténnyel? Az a kis kövér hólyag tényleg tud; hogy
miként, arról fogalmam sincs. Ez a küzdelem vérre megy. Ha várunk,
akkor nekünk befellegzett.
Bedobta cigarettáját a hamutartóba és dühösen rágyújtott egy
másikra.
– Tűnés innen kifelé, mindenki! Majd a magam módján intézem el.
Maga is, Aldrich. Az Egyesült Biztosító várhat, de az Általános nem.
Weems aggódva köszörülte a torkát:
– Mr. Bidwell, bízom benne, hogy konzultálni fog velem, mielőtt
bármi nagyobb taktikai lépésre szánná el magát.
Bidwell felhorkant. Erre mind kisomfordáltak. Amikor mindenki
kint volt, és az ajtó bezárult, Bidwell lecsapott az interkomra.
– Oké; küldje be!
Az ajtó kinyílt; egy törékeny, jól öltözött férfi állt meg egy pillanatra
a bejáratban. Kis, sötét szeme gyorsan felmérte a szobát, mielőtt
belépett volna, aztán gyors, puha léptekkel Bidwellhez lépett.
Színtelen, érzéketlen hangon szólalt meg. Arca – eleven, állatias
szemét kivéve – rezzenéstelen maradt.
– Beszélni akart velem?
– Igen.
– Mi a feladat?
 – Üljön le, és megbeszéljük.
Pinero belső irodája ajtajában fogadta a fiatal párt.
– Jöjjenek be, kedveseim, jöjjenek. Foglaljanak helyet. Érezzék
magukat otthon. Nos, mondják el nekem, mit akarnak Pinerótól? Ilyen
fiatal embereket biztos nem nyugtalanít a végső névsorolvasás?
A fiú kedves, fiatal arca enyhe zavart tükrözött.
– Nos, hát, dr. Pinero, a nevem Ed Hartley, ő pedig a feleségem,
Betty. Nekünk lesz egy... vagyis hát, Betty gyermeket vár és...
Pinero nyájasan elmosolyodott.
– Értem. Meg szeretnék tudni, hogy mennyi ideig élnek, hogy a
lehető legjobban gondoskodhassanak a gyermekről. Nagyon bölcsen
teszik. Mind a ketten szeretnének jóslatot, vagy csak ön?
A lány válaszolt.
– Úgy gondoljuk, hogy mindketten.
Pinero rámosolygott.
– Helyes! Egyetértek. Az önnek szóló jóslat bizonyos technikai
nehézségekbe ütközik jelen pillanatban, de tudok némi információval
szolgálni. Később pedig többel is, miután megérkezett a gyermekük.
Akkor most jöjjenek a laboratóriumomba, kedveseim, és nekilátunk.
Bekérte a nyilvántartási lapjukat, aztán bevezette őket a
műszerszobába.
– Mrs. Hartley, először ön, legyen szíves. Kérem, fáradjon be a
spanyolfal mögé, és vegye le a cipőjét meg a felső ruházatát. Ne
feledje, öreg ember vagyok, akivel úgy beszélhet, akár egy orvossal.
Elfordult és igazított néhány apróságot a műszerein. Ed bólintott a
feleségének, az a paraván mögé lépett, majd szinte azonnal előbukkant
két aprócska selyem ruhadarabban. Pinero felnézett, és feltűnt neki a
lány friss, fiatal szépsége és megindító bája.
– Erre, kedvesem. Először meg kell mérni a súlyát. Így. Most
foglaljon helyet az emelvényen. Ez az elektróda a szájába kerül. Nem,
Ed, nem szabad megérintenie, amíg az áramkörben van. Nem tart egy
percig sem. Maradjanak csendben.
Bebújt a gépezet burája alá, és a kijelzők életre keltek. Pinero
nemsokára zavart arckifejezéssel lépett elő.
– Ed, megérintette a feleségét?
– Nem, doktor. Pinero visszabújt, és most egy kicsit tovább maradt.
Amikor másodjára is előjött, arra kérte a lányt, hogy lépjen le az
emelvényről és öltözzön fel. A férjhez fordult.
– Ed, készüljön maga is.
– Mi lett Betty eredménye, doktor?
 – Van egy kis probléma. Először szeretném önt is megvizsgálni.
Amikor a mérés leolvasása után előlépett, az arca még
gondterheltebb volt, mint addig. Ed megkérdezte, hogy mi a baj. Pinero
vállat vont és mosolyt erőltetett az arcára.
– Semmi, ami aggaszthatná, fiam. Egy kis technikai galiba, azt
hiszem. De ma nem tudok jósolni maguknak. Át kell vizsgálnom a
berendezést. Vissza tudnának jönni holnap?
– Igen, azt hiszem. Nagyon sajnálom, hogy elromlott a gépe.
Remélem, nem komoly?
– Nem, nem, abban biztos vagyok. Átjönnének az irodámba egy kis
beszélgetésre?
– Köszönjük, doktor. Nagyon kedves öntől.
– De, Ed, nekem találkozóm van Elennel.
Pinero minden rábeszélőképességét bevetette, hogy meggyőzze a
lányt.
– Nem ajándékozna meg pár perccel, kedves ifjú hölgyem? öreg
vagyok már, és szeretem a fiatalokból áradó életvidámságot. Nagyon
kevés részem van benne. Kérem!
Finoman az irodája felé terelte, majd leültette őket. Aztán üdítőt és
süteményt hozatott be, megkínálta őket cigarettával és maga is
rágyújtott.
Negyven perccel később Ed elbűvölten figyelt, ám Betty láthatóan
ideges és nyugtalan volt, miközben a doktor egy fiatalkori, Tierra del
Fuegóban megesett kalandját fejtegette. Amikor a doktor megpihent,
hogy rágyújtson egy újabb cigarettára, a lány felállt.
– Doktor, most már igazán mennünk kell. Nem hallgathatnánk meg a
folytatást holnap?
– Holnap? Holnap arra már nem lesz idő.
– De ön most sem ér rá. A titkára már ötször csengetett.
– Nem szánna rám még néhány percet?
– Ma igazán nem lehet, doktor. Találkozóm van. Várnak rám.
– Semmiképp nem tudom meggyőzni?
– Attól tartok, hogy nem. Gyere, Ed.
Miután elmentek, a doktor az ablakhoz lépett és kibámult a városra.
Tüstént felfigyelt a két apró alakra, amikor azok elhagyták az iroda
épületét. Látta, amint a sarok felé igyekeznek, megvárják, amíg a
lámpa átvált, és aztán keresztülmennek az úttesten. Már majdnem
félútig értek, amikor egy sziréna hangja felvisított. A két kis alak
habozott, visszafordult, megállt, majd megfordult. Ám az autó már ott
is volt. Mire a kocsi nagy zajjal lefékezett, már nem két alak, hanem
két petyhüdt, felismerhetetlen ruhakupac tűnt fel mögüle.
– Törölje a nap hátralévő találkozóit... Nem... Egy sem... Nem
érdekel; törölje őket.
Aztán leült a székébe. A cigarettája kialudt. Egészen sötétedésig ült,
anélkül, hogy újragyújtotta volna.
Pinero leült az ebédlőasztalhoz és megszemlélte az eléje tálalt
ínyencfalatokat. Különös gondossággal rendelte meg ebédjét, és kicsit
korábban ért haza a szokásosnál, hogy teljesen kiélvezhesse.
Kicsit később megforgatott a szájában néhány csepp fiori d’Alpinit,
majd engedte, hogy lecsusszanjon a torkán. Az erős, illatos ízű nedű
felmelegítette a száját, és azoknak a kis hegyi virágoknak az illatára
emlékeztette, amelyekről a nevét kapta. Felsóhajtott. Jó ebéd volt,
pompás ételekkel, és a külföldi likőr is kitett magáért. Tűnődését a
bejárati ajtó felől jövő zaj zavarta meg. Hallotta, amint idősödő
bejárónője erősen tiltakozik. Erős férfihang szakította félbe. A
civakodók egyre közelebb értek, és az ebédlő ajtaja kitárult.
– Madonna! Non si puo entrare! A Mester ebédel!
– Sose bánja, Angela. Itt az ideje, hogy találkozzam ezzel az úrral.
Elmehet.
Pinero szembefordult a behatolók komor képű vezetőjével.
– Akarnak t ő lem valamit?
– Eltalálta. A tisztességes polgároknak elegük van a maga istenverte
képtelenségeiből.
– Na és?
A beszélő nem válaszolt azonnal. Egy alacsonyabb, jól öltözött alak
lépett elő a háta mögül és nézett farkasszemet Pineróval.

– Akkor talán kezdhetnénk is.

A bizottság elnöke belehelyezte a kulcsot a lezárt doboz nyílásába és
kinyitotta.
– Wenzell, segítene nekem kiválasztani a ma esedékes borítékokat? –
Ekkor valaki megfogta a karját.
– Dr. Baird, telefonon keresik.
– Rendben. Hozzák ide a készüléket.
Amikor meghozták a telefont, dr. Baird a füléhez emelte a kagylót.
– Halló... Igen; én vagyok az... Mi? Nem, nem hallottunk semmit...
Azt mondja, hogy megrongálták a gépezetet... Halott! Hogyan?... Nem!
Most nem nyilatkozom. Egyáltalán nem... Hívjon később.
 Lecsapta a kagylót, és eltolta magától a készüléket.
– Mi van? Ki halt meg?
Baird magasba emelte a kezét.
– Csendet, uraim, kérem! Pinerót néhány perccel ezelőtt
meggyilkolták az otthonában.
– Meggyilkolták?
– És ez nem minden. Ugyanakkor vandálok törtek be az irodájába és
összetörték a műszereit. Senki sem szólalt meg. A bizottsági tagok
egymást bámulták. Senki sem akarta elsőként kommentálni az
eseményeket. Aztán végül megszólalt valaki.
– Nyissuk fel.
– Mit nyissunk fel?
– Pinero borítékját. Az is ott van. Láttam.
Baird megkereste, majd lassan feltépte a borítékot. Kibontotta az
összehajtogatott papírlapot, és szemügyre vette.
– Nos? Ki vele!
– Egy óra harminc perc, ma délután.
Némán fogadták a tényeket. A nyomasztó csendet a Mr. Bairddel
szemközt ülő bizottsági tag törte meg azzal, hogy a doboz után kapott.
Baird közbelépett.
– Mit akar?
– A jövendölésem. Ott van benne. Mindegyikünké ott van.
– Igen, igen. Mindnyájan benne vagyunk. Nézzük meg.
Baird mindkét kezét a dobozra helyezte. A szemközt ülő férfi
szemébe nézett, de nem mondott semmit. Megnyalta az ajkait. A szája
széle megrándult. A keze remegett. Még most sem szólt semmit. A
szemközt ülő férfi hátradőlt a székében.
– Természetesen, igaza van – mondta.
– Adják ide azt a szemétkosarat.
Baird hangja halk volt és feszült, de határozott.
Megfogta a kosarat és kiürítette a tartalmát a szőnyegre. Az edényt
maga elé helyezte az asztalra, széttépett vagy fél tucat borítékot,
meggyújtotta, majd bedobta őket a kosárba. Aztán két marokkal
tépkedte a borítékokat és sorban a tűzbe vetette őket. A füsttől köhögni
kezdett és könny csordult ki sajgó szeméből. Valaki felállt és ablakot
nyitott. Amikor Baird elkészült, félretolta maga elől a kosarat, lenézett
és így szólt.
– Attól tartok, hogy végképp tönkretettem ezt az asztalt.

Szilágyi N. Erzsébet fordítása

 LEGYEN VILÁGOSSÁG!
Csaknem fél évvel később Douglas meghívta apját a laborba, hogy
bemutassa neki az eredményeket. Betessékelte a finom, ezüsthajú, idős
urat a szentélyek szentélyébe, majd intett Mary Lounak, hogy húzza be
a sötétítőket.

Dr. Archibald Douglas, Sc. D., Ph. D., B. S., leplezetlen

bosszúsággal olvasta

„EERKEZEES ESTE STOP MEGBESZEELEES

HIDEG FEENY UEGYEEBEN STOP
ESTE TIIZKOR LABORBAN
(aláírás) DR. M. L. MARTIN.”

Ezt a pofátlan fickót! Minek nézi ez a labort, szállodának, vagy mi?!

Azt képzeli ez a Martin, hogy ő majd ugrik akárki kedvéért, akinek van
annyi pénze, hogy megeresszen egy táviratot?! Már meg is fogalmazott
magában egy finoman elutasító választ, amikor észrevette, hogy az
üzenetet egy középnyugati reptéren adták fel. Hát akkor csak hadd
jöjjön a papas! Douglasnak esze ágában sem volt találkozni vele.
Ettől függetlenül, vele született kíváncsiságának engedve, leemelte a
polcról a Ki kicsoda a tudományban? című kötetet, hogy fellapozza
benne háborgatóját. Nocsak! Martin, M. L, biokémikus és ökológus,
PDQ, XYZ, NRA, CIO... annyi a elme, hogy hatnak is sok!
Hmmm... az Orinocói Guggenheim Faunafelmérés igazgatója; A
gyapotzsizsik kolaterális szimbiózisa című monográfia szerzője satöbbi
satöbbi, mindez tenyérnyi apró betűs részen keresztül. Úgy látszik,
igazi nehézsúlyú az öreg fiú!
Valamivel később Douglas a labor mellékhelyiségében lévő tükörben
tanulmányozta magát. Levette a koszos laborköpenyt, előhúzott egy
fésűt a mellényzsebéből, és aprólékosan végiggereblyézte vele olajosan
csillogó fekete haját. Felöltötte remekbe szabott kockás zakóját, fejébe
nyomta patentes sapkáját, és már készen is állt az utcára. Ujja hegyével
végigsimította a barnára sült arcán húzódó halvány forradást. Nem
rossz, gondolta, még a forradás ellenére sem! Ha nem volna törött az
orrcsontja, egész elfogadhatóan festene!
 Az étterem, ahol egymagában vacsorázott, félig üres volt. Csak
színház után lehetett nagyobb nyüzsgésre számítani, de Douglas így is
értékelte a remek szvingegyüttest és az ízletes ételt. Már az utolsó
falatoknál tartott, amikor egy fiatal nő ellejtett mellette, majd arccal
feléje helyet foglalt a második asztalnál. A férfi alaposan
végigmustrálta. Egész mutatós: sztriptíztáncosnőhöz illő alak, dús
szőke haj, csinos pofi és nagy, kék, lágy tekintetű szempár! Elég
butuska lehet, de hát minden nem jöhet össze egyszerre!
Elhatározta, hogy áthívja egy italra. Ha minden jól megy, dr. Martin
elmehet a franbca! Az étlap hátára firkantott valamit, és intett a
pincérnek.
– Ki ez a nő, Leo? Az egyik bárpipi?
– Nem, m’sieur, még nem találkoztam vele azelőtt.
Douglas megnyugodna várta a fejleményeket. Nála sohasem
tévesztettek célt a csábos pillantások, és most is biztos volt a
végeredményben. A lány elolvasta az üzenetet, majd alig észrevehető
mosollyal a férfira pillantott, aki érdeklődéssel viszonozta a pillantást.
A lány kölcsönvett egy ceruzát a pincértől, és felírt valamit az étlapra.
Leo már hozta is a választ. „Sajnálom” – szólt az üzenet. – „Kösz a
meghívásért, de nem érek rá.”
Douglas fizetett, és visszament a laborba.
A laboratórium az apja üzemében volt, a legfelső emeleten. Douglas,
dr. Martin érkezésére számítva, nyitva hagyta a bejárati ajtót és leküldte
a liftet, majd nekilátott, hogy kiderítse, mitől rezeg olyan idegesítően a
centrifuga. Pontosan tíz óra volt, amikor meghallotta a lift zúgását. Épp
az ajtóhoz ért, amikor meglátta a látogatóját.
A mézszőke csinibaba állt előtte, az, akit megpróbált felcsípni az
étteremben.
– Hogy a pokolba került ide? – kérdezte ingerülten. – Követett?
A nő fagyosra váltott.
– Találkozóm van dr. Douglasszal. Kérem, közölje vele, hogy itt
vagyok.
– Azt ám, a nyavalyát! Miféle játszma ez?!
A lány uralkodott magán, de az arca elárulta, hogy ez nehezére esik.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ezt dr. Douglastól kérdezi meg.
Szóljon neki, hogy itt vagyok, mégpedig most rögtön!
– Azzal beszél. Én vagyok dr. Douglas.
– Maga?! Nem hiszem el! Maga... maga úgy néz ki, mint egy...
gengszter!
 – Ettől függetlenül én vagyok az. És most hagyd a mesét, hugicám!
Nyögd ki szépen, mi ez az egész! Hogy hívnak?!
– Dr. M. L. Martin vagyok.
A férfi teljesen paff volt.
– Nem ejt át? – bömbölte kedélyesen. – Remélem, nem akarja
átverni a szegény vidéki rokont! Jöjjön hát beljebb, doki, Isten hozta!
A lány olyan gyanakodva követte, mint valami idegen kutya, készen
arra, hogy a legkisebb provokációra felvegye a harcot. Elfogadta az
ülőhelyet, majd újból megszólalt.
– Csakugyan ön dr. Douglas?
A férfi rávigyorgott.
– Teljes életnagyságban. Bebizonyíthatom, ha kell. Hát maga? Én
még mindig azt hiszem, hogy ez az egész csak valami trükk.
A lány ismét fagyosra váltott.
– Mit akar? Születési bizonyítványt?
– Szerintem maga legyilkolta dr. Martint a liftben, aztán fogta az
öreg fiú hulláját, és egyszerűen begyömöszölte a liftaknába.
A lány felállt, felszedte a kesztyűjét és a táskáját, és indulni készült.
– Ezerötszáz mérföldet tettem meg ezért a találkozásért. Úgy látszik,
hiába strapáltam magamat. Jó estét, dr. Douglas!
A férfi csillapítani kezdte.
– Na, ne mérgelődjön már! Csak csipkelődtem magával. Egyszerűen
nem ment a fejembe, hogy a tiszteletre méltó dr. Martinnak olyan
külseje legyen, mint Betty Grable-nek. Most pedig üljön, szépen vissza
a helyére – fejtette ki gyengéden a kesztyűt a lány kezéből. –
Szeretném ismét meghívni arra az italra, amit korábban visszautasított.
A lány habozott. Szeretett volna még dühösnek látszani, de vele
született jó természete megakadályozta ebben.
– Oké, Butch – egyezett bele.
– Így már jobb! Mit iszik: Scotchot vagy Bourbont?
– Bourbont, de ne sok vízzel!
Mire előkerült az ital és rágyújtottak, a feszültség fölengedett
közöttük.
– Mondja – kérdezte a férfi –, minek köszönhetem a látogatását?
Halvány fogalmam sincs a biológiáról.
A lány füstkarikát fújt, s átdugta rajta kárminvörös körmét.
– Emlékszik arra a cikkére a Physical Review áprilisi számában?
Arra, amelyik a hideg fényről és a megvalósítás lehetőségeiről szól.
A férfi bólintott.
 – Elektrolumineszcencia és kemilumineszcencia: nem kimondottan
biológusnak való téma.
– Mindazonáltal én ugyanezen a problémán dolgozom.
– Milyen szempontból?
– Azt próbálom kideríteni, mi lehet a titka a szentjánosbogárnak.
Láttam néhány szép példányt odalent Dél-Amerikában, ami
gondolkodóba ejtett.
– Hmmm... érdekesen hangzik. Na, és mire jött rá?
– Csupa olyanra, ami azelőtt is ismert volt. Bizonyára tudja, a
szentjánosbogár hihetetlenül gazdaságos fényforrás: a hatásfoka
meghaladja a 96 százalékot. És mit gondol, mekkora a közönséges
volframszálas izzó hatásfoka?
– Legfeljebb ha 2 százalék.
– Úgy valahogy. És egy ostoba kis rovar ötvenszer ennyit tud
anélkül, hogy megerőltetné magát. Nem valami hízelgő ránk nézve,
mi?
– Hát nem – helyeselt a férfi. – Folytassa.
– Nos, a szentjánosbogár pocijában van egy aktív szerves vegyület –
eléggé bonyolult –, úgy hívják, hogy luciferin. Amikor ez katalizátor –
luciferáz – jelenlétében oxidálódik, az oxidáció energiája teljes
egészében zöld fénnyé alakul: egy csepp hő sem lesz belőle. Mást se
kell, csak hidrogénnel redukálni, és kezdődhet az egész elölről.
Rájöttem, hogy lehet mindezt a laboratóriumban reprodukálni.
– Mi a fene! Gratulálok! Hát akkor rám semmi szükség. Lehúzhatom
a redőnyt!
– Ne kapkodja el! A módszerem értékesíthetetlen. Túl sok minden
kell hozzá. Túl sok kosszal jár. És nem elég az intenzitás sem. Épp
azért kerestem fel, hátha együttes erővel össze tudnánk hozni valami
használhatót.
*
Három héttel később, hajnali négykor, dr. M. L. Martin – a
barátainak csak Mary Lou – rántottát sütött egy Bunsen-égőn.
Hosszú gumikötényt viselt, hozzá sortot és pulóvert. Hosszú, szőke
haja laza hullámokban omlott a vállára. Formás lábszára
magazinreklámokra emlékeztette az embert.
Douglashoz fordult, aki elgyötört rakásban hevert a nagy karszék
mélyén.
– Figyelj, majom! Úgy látszik, kiégett a kávéfőző. A
desztillálókészülékben főzzem meg a kávét, vagy mi?
 – Azt hittem, kígyómérget tartasz benne.
– Azt hát. Majd kimosom.
– Jóságos ég, te nő! Hát semmire se tartod az életedet?! Vagy
legalább az enyémet!
– Áhh! Akkor se lenne semmi bajod a kígyóméregtől, ha lenyelnéd.
Feltéve, hogy nem kaptál még gyomorfekélyt attól a bundapálinkától,
amit inni szoktál. Tálalva!
Félrelökte a munkaköpenyt, és keresztbe tett lábbal helyet foglalt. A
férfi szeme automatikusan a látványra tapadt.
– Mary Lou, te ledér nőszemély! Mért nem veszel fel valamit,
amikor a műhelybe jössz? Teljesen felajzod azt a romantikus
természetem!
– Fenéket! Egy csepp romantika sincs benned! És most térjünk a
tárgyra. Hogy állunk?
A férfi az ajkát rágva hátrasimította a haját.
– Arccal a falnak, azt hiszem. Nem ér semmit, amit eddig
kipróbáltunk.
– Úgy látom, a probléma lényege az, hogyan korlátozhatnánk az
energiakisugárzást a spektrum látható tartományára.
– Kösz, hogy rávilágítottál, szép szemű!
– Tartsd meg az iróniádat. Mellesleg, ugyanez a gond a közönséges
villanyégővel is. A spirál fehéren izzik, s csupán az energia 2 százaléka
alakul látható fénnyé, a többi az infravörös és az ultraibolya
tartományba esik.
– Mennyire így van! Milyen igaz!
– Ide figyelj, te nagy majom! Tudom, hogy fáradt vagy, de hallgasd
meg, hogy mit mond a mami. Kell hogy legyen valami mód arra, hogy
az ember azt a frekvenciát hangolja be, amelyiket akarja! Úgy, mint a
rádiónál.
A férfi felélénkült egy kissé.
– Nem alkalmazható az adott esetre. De még ha össze lehetne is
csapni egy olyan induktív-kapacitív áramkört, amelynek a
sajátfrekvenciája a látható sávba esik, akkor is túl sok szerelék kéne az
egyes világítótestekhez, ha pedig a kör elhangolódna, akkor a test
egyáltalán nem adna fényt.
– Ez az egyetlen módja a frekvencia szabályozásának?
– Hát... gyakorlatilag igen. Igaz, egyes adók, különösen ami az
amatőröket illeti, speciálisan metszett kvarckristályok saját
frekvenciáját használják fel szabályozásra.
 – Hát akkor mért nem metszünk olyan kristályt, amelynek a
sajátfrekvenciája a látható fény oktávjába esik?
A férfi hirtelen felegyenesedett.
– Szent Habakuk, kölyök! Azt hiszem, beletrafáltál!
Felkelt, és fel-alá járkálva folytatta.
– A szokásos frekvenciákhoz közönséges kvarcot használnak, a
rövidhullámú adáshoz pedig turmalint. A rezgési frekvencia
közvetlenül a kristály metszésétől függ. Egyszerű képlet van rá...
Megállt, hogy leemeljen egy vaskos, bibliapapírra nyomott
kézikönyvet.
– Hmmm... igen, itt van. Kvarc esetében egy milliméternyi
kristályméret-növekedés száz méter hullámhossz-növekedést
eredményez. A frekvencia persze fordítottan arányos a hullámhosszal.
A turmalinra hasonló formula érvényes, csak a hullámhossz kisebb.
Olvasva folytatta: – „Ezekre a kristályokra jellemző, hogy
elektromos feszültség hatására mechanikai feszültség alakul ki rajtuk, s
fordítva: mechanikai feszültség hatására elektromos feszültség
forrásaivá válnak. A feszültség periódusa a kristály belső tulajdonsága,
mely a geometriai méreteitől függ. Ha a kristályt egy rádió
adóáramkörébe iktatjuk, akkor a rezgőkör átveszi a kristály
sajátfrekvenciáját.”
Ez az, kölyök, ez az! Ezek szerint, ha találunk egy kristályt, amelyik
alkalmasan metszve a látható fény frekvenciájával rezeg, akkor nyert
ügyünk van: megtaláltuk a módját annak, hogyan változtassuk fénnyé
az elektromos energiát hőveszteség nélkül!
Mary Lou elismerően csettintett: – Okos kicsi fiú! – gügyögte. –
Anyuci tudta, hogy Archiekája ki fogja találni a megoldást!
Csaknem fél évvel később Douglas meghívta apját a laborba, hogy
bemutassa neki az eredményeket. Betessékelte a finom, ezüsthajú, idős
urat a szentélyek szentélyébe, majd intett Mary Lounak, hogy húzza be
a sötétítőket.
– Íme, apa – mutatott a mennyezetre – a hideg fény. És mindez
töredékébe kerül a közönséges világításnak.
Az idős férfi felnézett. Egy zöld ernyőt pillantott meg odafent. A
mennyezetről függő tárgy akkora volt, mint egy kártyaasztal teteje, és
úgy is nézett ki. Aztán Mary Lou megnyomott egy kapcsolót. Az ernyő
gyöngyházszínűre váltott, majd ragyogva, de nem szemkápráztatóan,
világítani kezdett. A labort erős, fehér fény töltötte ki.
A fiatal tudós az apjára vigyorgott. Olyan elégedett volt, mint egy
kutyakölyök, amelyik rászolgált a gazdi simogatására.
 – Hogy tetszik, apa? Száz kandela fényerő! Közönséges izzóval
mindez kábé száz wattba kerülne. Ezzel szemben mi csekély két
wattból állítjuk elő, vagyis négy volttal fél amper mellett.
Az öreg szórakozottan pislogott.
– Nagyon szép, fiam, igazán nagyon szép. „örülök, hogy sikerült
tökéletesítened.
– Figyelj csak, apa. Tudod, miből van ez az ernyő? Közönséges,
mindennapi anyagból. Egy fajta alumínium-szilikát az anyaga: olcsón
és könnyen előállítható bármilyen agyagból vagy más,
alumíniumtartalmú ásványból. Használhatnék bauxitot, kriolitot, szinte
bármit. Akármelyik államban össze lehet szedni hozzá a
nyersanyagokat, csak egy géplapát kell hozzá.
– Kész vagy annyira az eljárással, fiam, hogy szabadalmaztatni
lehessen?
– Igen, apa, azt hiszem.
– Hát akkor menjünk át a dolgozószobádba, és üljünk le egy kicsit.
Van valami megbeszélnivalónk. Kérd meg az ifjú hölgyet is, hogy
csatlakozzék hozzánk.
A fiatal Douglas eleget tett a kérésnek. Kissé nyomott lett a
hangulata az apja ünnepélyes viselkedése miatt. Ahogy helyet
foglaltak, megkérdezte:
– Mi a baj, apa? Tudok segíteni?
– Bár tudnál, Archie, de attól tartok, hogy nem. Kénytelen vagyok
azt kérni tőled, hogy zárd be a laboratóriumodat.
A fiatalabb férfi rezzenéstelen arccal fogadta a közlést.
– Mert?...
– Tudod, hogy mindig is büszke voltam a munkádra, és mióta anyád
elment közülünk, azt lett a legfőbb célom, hogy ellássalak a
kutatásaidhoz szükséges pénzzel és eszközökkel.
– Mindig nagyon bőkezű voltál, apa.
– Örülök, hogy így látod. De most odáig jutottunk, hogy az üzem
nem támogathatja többé a munkádat. Ami azt illeti, lehet, hogy magát
az üzemet is kénytelen leszek bezárni.
– Ilyen súlyos a helyzet, apa? Azt hittem, hogy az utóbbi
negyedévben fellendült a megrendelés.
– Megrendelés csakugyan van épp elég, csak haszon nincs belőle.
Emlékszel, említettem neked a közszolgáltatásra vonatkozó rendeletet,
amelyet a legutóbbi ülésen fogadott el a törvényhozó testület?
– Rémlik valami, de azt hittem, hogy a kormányzó megvétózta.
 – Valóban így volt, de a vétója ellenére áterőltették az ügyet. Ilyen
szemet szúró korrupció még nem fordult elő ebben az államban. Az
energialobbi szőröstül-bőröstül megvásárolta mind a két házat.
Az idős férfi hangja tehetetlen dühtől remegett.
– Mi köze van ennek mihozzánk, apa?
– Ez a rendelet látszólag arra szolgál, hogy a körülményektől
függően kiegyenlítetté tegye az energiafelhasználást. Valójában pedig a
bizottság számára teszi lehetővé, hogy az a saját tetszése szerint
különböztesse meg az egyes fogyasztókat. Tudod, kikből áll a
bizottság... Márpedig én politikai szempontból mindig is a rossz
oldalán álltam a kerítésnek. Most pedig akkora energiaárakkal
nyomnak a falhoz, hogy, képtelen vagyok versenyezni a többiekkel.
– De hát, apa! Az ördögbe is! Mért nem pereled be őket?!
– Ebben az államban, fiam?! – húzta fel deres szemöldökét az öreg.
– Igaz, semmi értelme.
Az ifjabb Douglas felállt és járkálni kezdett a szobában.
– Kell léteznie valamilyen megoldásnak!
Az apja megrázta a fejét.
– Az keserít el leginkább, hogy mindezt azzal a villamos energiával
teszik, amely az egész nép tulajdona. A szövetségi kormányprogram –
az egész ország érdekét képviselve – rengeteg olcsó energiatermelési
lehetőséget biztosít, csakhogy az itteni haramiák rátették a kezüket
minderre, s arra használják, hogy sakkban tartsák vele a szabad
polgárokat.
*
Az idős úr távozása után Mary Lou Douglashoz lépett. Rátette kezét
a férfi vállára és a szemébe nézett.
– Szegény fiú!
A férfi arca elárulta az apja elől eltitkolt felháborodását.
– A francba, Mary Lou! Épp most, amikor végre menni kezdtek a
dolgok. De főleg apa miatt sajnálom az egészet.
– Igen, tudom.
– És rohadt érzés, hogy semmit se tehetek ellene. Átkozott politika!
Ezek a pókhasú gengszterek az egész államot a zsebükben tartják!
A nő csalódottnak és enyhén bosszúsnak látszott.
– Kedves Archie Douglas, ne légy lekvár! Remiélem, nem fogod
hagyni, hogy ezek a rablók minden harc nélkül megkapják, amit
akarnak, vagy igen?!
A férfi fásultan nézett fel a lányra.
 – Természetesen nem. Küzdeni fogok. De tudom, mikor állok
vesztésre. Semmi esélyem sincs.
A lány idegesen járkálni kezdett a szobában.
– Csodálkozom rajtad. Feltalálod a legcsodálatosabb dolgot a
dinamó óta, és képes vagy vesztésről beszélni.
– Mármint hogy te találtad fel.
– Marhaság! Hát ki dolgozta ki a konkrét lehetőségeket? Ki állította
elő a teljes látható spektrumot? És mellesleg igenis jók az esélyeid.
Mert mi a probléma? Az elektromosság. Azzal próbálnak sarokba
szorítani. Fizikus volnál, vagy nem?! Hát akkor találj ki valamit, hogy
ne kelljen tőlük venni azt az áramot!
– Mit parancsolsz? Atomenergiát?
– Lény praktikus. Nem vagy te az Atomenergia Ügynökség.
– Kitűzhetnék egy szélkereket a tetőre.
– Ez már jobb, de még nem az igazi. Légy szíves, hozd működésbe
azt a göböt a gerinchúrod felső végén. Addig én felteszek egy kávét.
Úgy nézem, ma is éjszakázni fogunk.
A férfi rávigyorgott.
– Oké, Carry Nation, a tiéd vagyok!
– Ez a beszéd! – felelte a lány elégedett mosollyal.
Douglas felkelt. A lányhoz lépett, dereka mögé csúsztatta a kezét, és
szájon csókolta. A lány átengedte magát az ölelésnek, de amikor az
ajkaik szétváltak, eltolta a férfit.
– Archie, rólad az Al G. Barnes Cirkusz plakátja jut az eszembe:
„Minden számunk állatszám.”
*
A hajnali derengés betegesen sápadt fénye végigömlött a pár fáradt
arcvonásain. Épp azon igyekeztek, hogy két hideg fényű ernyőt
szembeállítsanak egymással. Archie addig bíbelődött, míg
egyhüvelyknyi távolságra nem kerültek.
– Ezzel megvolnánk! Az első ernyő fénye gyakorlatilag veszteség
nélkül jut el a másikra.
Most pedig, gyönyörűm, jó volna, ha bekapcsolnád az első ernyőt.
A lány megnyomta a kapcsolót. Az első ernyő felragyogott, s
bevilágította a másodikat.
– És most lássuk, beválik-e a mi kis elméletünk.
A férfi rákötötte a voltmérőt a második ernyő kimenetére, és
megnyomta a műszer alján lévő apró fekete gombot. A mutató két volt
fölé ugrott.
 A lány türelmetlenül átlesett a férfi válla fölött.
– Ehhez mit szólsz, apikám?!
– Működik! Kétségtelenül működik! Az ernyő mindkét irányban
használható! Adj neki kakaót, és íme itt a fény! Sugározd be, és íme itt
az áram!
– Mekkora a teljesítményveszteség, Archie?
– Pillanat!
A férfi rákapcsolt egy ampermérőt, leolvasta, majd kézbe vette a
logarlécet.
– Lássuk csak! A veszteség kábé 30 százalék. Ez főleg abból
adódhat, hogy a fény egy része oldalt kiszóródik.
– Felkelt a nap, Archie. Vigyük fel a tetőre a kettes számút, és
próbáljuk ki napfénnyel. Néhány perccel később már fenn is voltak a
tetőn a második ernyővel és a mérőműszerekkel. Archie úgy
támasztotta ki az ernyőt, hogy az szemben legyen a felkelő nappal.
Rákötötte a voltmérőt a kimenetre, és leolvasta a feszültséget. A mutató
azonnal a kétvoltos értékre vágódott.
Mary örömében ugrabugrálni kezdett.
– Működik! Működik!
– Muszáj neki – jegyezte meg Archie. – Ha egy másik ernyő fénye
kakaót produkál belőle, akkor a napfény is köteles rá. Akaszd rá az
ampermérőt. Lássuk, mekkora a teljesítménye.
Az ampermérő 18, 7 ampert mutatott.
Mary Lou kitolta az eredményt a logarlécen.
– Tizennyolc egész hétszer kettő, az annyi, mint harminchét egész
négytized watt, vagyis kábé ötszázad lóerő. Nem valami sok. Többre
számítottam.
– Ennyinek is kell lennie, kölyök. Ne feledd, hogy csak a látható
fényt használjuk. A nap, mint látható fényforrás, hatásfoka körülbelül
15 százalék. A maradék 85 százalék az infravörös és az ultraibolya
tartományba esik. Add csak ide azt a lőcsöt!
A lány odaadta neki a logarlécet.
– A nap körülbelül másfél lóerőt, azaz egy egész egynyolcad
kilowattot szór szét négyzetyardonként a földfelszín napra merőleges
részén. A légköri abszorpció miatt ez az érték kábé egyharmadával
csökken még a Szaharában is. Marad tehát egy lóerő per négyzetyard.
Minthogy a nap épphogy kelőben van még, a sugárzási teljesítmény
nem lehet több egyharmad lóerő per négyzetyardnál. 15 százalékos
hatásfokkal számolva ez kábé ötszázad lóerőt jelent. Éppannyit,
amennyit mértünk. Semmi okod tehát a búslakodásra.
 – Csakhogy én abban reménykedtem, hogy a tetőn összeszedett
napenergia elég lesz az üzem működtetéséhez. De ha húsz négyzetyard
kell egyetlen lóerőhöz, akkor hiába.
– Fel a fejjel, babaarcú! Olyan ernyőt fundáltunk ki, amelyik csak a
látható fény hullámsávjában rezeg. Szerintem ki tudunk mi találni olyat
is, amelyik az összes hullámhossznál rezgésbe jön. Márpedig akkor az
összes ráeső fényenergiát fel fogja szippantani, hogy aztán villamos
energia formájában adja ki magából. Ezzel a tetőfelülettel akár ezer
lóerőt is nyerhetünk délidőben. Akkor pedig már csak akkumulátorokra
lesz szükségünk, hogy félretehessük az energiát borúsabb napokra és az
éjszakai műszakra.
A lány nagy, kék szeme a férfira villant:
– Archie, hogyhogy nem veti szét az a sok ész a fejedet?
*
Húsz perccel később a férfi már az íróasztalánál ült az előzetes
számításokba mélyedve. Közben Mary Lou gyorsan összeütött egy
reggelit.
– Hová dugtad azt a palackot, apafej? – szólt be a dolgozószobába.
– Nem való egy ilyen szép kislánynak italozással kezdenie a napot –
pillantott fel a férfi.
– Mássz elő a csatornából, cimbora! Az a tervem, hogy brandy
helyett whiskyvel változtatom lángoló crepes Suzette-té ezt a pár
palacsintát.
– Hagyja a szakácsművészkedést, dr. Martin. Jó lesz az tisztán is.
Vigyáznom kell magamra, hogy be tudjam fejezni a munkát.
A lány megfordult és a férfi elé lökte a serpenyőt.
– Kívánsága parancs, uram. Mindazonáltal az a véleményem,
Archie, hogy nem vagy egyéb egy túliskolázott Neander-völgyinél,
akinek fogalma sincs az élet magasabb értékeiről.
– Nem kívánok ezen vitatkozni, szőke szépség. Ellenben ide süss!
Megvan a megoldás: egy ernyő, amelyik az egész tartományban
hajlandó rezegni.
– Nem hülyéskedsz, Archie?
– Nem én, kölyök. Tulajdonképpen már a korábbi kísérleteink
magukban hordozták a lehetőségét, de mi annyira azon voltunk, hogy
egy olyan ernyőt készítsünk, amelyik nem sugároz összevissza, hogy a
végén elsiklottunk mellette. És valami más is felötlött bennem!
– Mondd el a maminak!
 – Éppolyan egyszerű volna infravörösben sugárzó ernyőt gyártani,
mint hideg fényűt. Kapiskálod már? Fűtőelemekről beszélek: olyan
méretben és alakban, amilyenben akarod, s mindezt kis felületi
teljesítménnyel és ennek megfelelően viszonylag alacsony
hőmérséklettel, úgyhogy tűzveszélyt sem jelent, és a gyereket sem kell
félteni tőle. Az az érzésem, hogy egy ilyen ernyő, ad egy – jelezte az
ujjával – csaknem 100 százalékos hatékonysággal fogja elnyelni a nap
energiáját; ad kettő: ha kell, hideg fényt ad; ad három: ha úgy tetszik,
hőt ad le; és végül, ad négy: ha akarom, villamos energiát. Ha sorba
kapcsoljuk őket, akkora feszültséget kapunk, amekkora csak kell, ha
pedig párhuzamosan kötjük őket, akármekkora áramerősséget elő
tudunk velük állítani. És az áram maga teljesen ingyen van, csak a
berendezés kerül pénzbe.
A lány másodpercekig szótlanul nézett, mielőtt megszólalt.
– És ez az egész azzal kezdődött, hogy olcsóbb világítást szerettünk
volna. Na, gyere reggelizni, Steinmetz. Egy férfinak ennie kell,
különben nem megy a munka.
Némán ettek, mindkettőjüket lefoglalta a saját gondolata. Végül
Douglas törte meg a csendet.
– Mary Lou, fel tudod fogni, milyen nagy horderejű ez a dolog?
– Éppen azon gondolkodtam.
– Hatalmas dolog ez. Hihetetlen teljesítményekről van szó! A nap
több mint kétszázharmincbillió lóerővel árasztja el a földet minden
pillanatban, és szinte semmit sem használunk fel belőle.
– Tényleg ekkora a sugárzási teljesítmény?
– Magam sem mertem hinni a számításaimnak, de aztán utánanéztem
Richardson Csillagászatában. Hihetetlen, de egy-egy városi háztömbön
belül több mint húszezer lóerőt lehetne összegyűjteni. Tudod, mit jelent
ez? Ingyen áramot! Bőséget mindenki számára! Ez a legnagyszerűbb
felfedezés a gőzgép óta.
Hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy a lány arca elfelhősödik.
– Mi a baj, kölyök? Nem értesz egyet velem?
A lány egy darabig elgondolkodva babrálta a villáját, s csak aztán
válaszolt.
– Dehogynem, Archie, igazad van. Én is épp ezen gondolkodtam.
Decentralizált városok, munkakímélő gépek mindenki számára, luxus...
Mindez lehetővé válik, csakhogy van egy olyan érzésem, hogy
rengeteg gondnak nézünk elébe. Nem hallottál még a Kárrendezés Kft.-
ről?
– Mi az? Valami biztosítási konszern?
 – Távolról sem! Nem ártana, ha mást is olvasnál időnként, nemcsak
a Physical Review-t Mondjuk, George Bemard Shaw-t. Ha jól
emlékszem, a Vissza Matuzsálemhez előszavában szerepel ez az
ironikus kifejezés. A monopóliumok közös törekvésére utal, hogy
elfojtsanak minden fejlődést, ami az osztalékaikat fenyegeti. Mert te az
egész ipari felállást fenyegeted, fiam, és már azzal is veszélynek teszed
ki magad, hogy itt üldögélsz. Mit gondolsz, hová tűnt az atomenergia?
A férfi hátratolta a székét.
– Nyugodj meg. Fáradt vagy és ideges. Az ipar szívesen látja a
találmányokat. Gondold meg: minden nagy cégnek megvan a maga
kutatási részlege. Az ország legjobb koponyái dolgoznak nekik. Teljes
gőzzel kutatják a magfizika lehetőségeit.
– Persze. Megszerzik a legragyogóbb ifjú feltalálókat. Mert ezáltal a
markukban tarthatják őket. A találmány ugyanis a cég tulajdonát
képezi, és csak abból lesz valami, ami megfelel az érdekeinek. A többi
a fiókba vándorol. Csakugyan azt képzeled, hogy megengedik, hogy
egy magadfajta szabadúszó meghiúsítsa a dollármilliárdokra rúgó
beruházásaikat?
A férfi elkomorodott, de aztán kisimultak a vonásai.
– Ne viccelj már, kölyök! – nevette el magát. – Nem olyan komoly
ez az ügy!
– Csak azt hiszed. Hallottál az acetát műselyemről? Valószínűleg
nem. Ez egyfajta szintetikus szövetanyag, ami a pamutvásznat
helyettesíti. Csak tartósabb és mosható, és mindössze negyven cent
yardja, miközben a pamutvászon négyszer annyiba kerül. Kivonták a
forgalomból.
– Vagy nézzük a borotvapengéket. A bátyám vett egyet öt éve, és
még azóta is jó. Most is azt használja, de ha egyszer elveszíti, veheti a
régi fajtát. Felhagytak a gyártásával.
– Hallottál azokról a fickókról, akik kitaláltak valami üzemanyagot,
ami jobb és olcsóbb a benzinnél? Néhány éve felbukkant egy ilyen
pasi, és tartott egy bemutatót. Pár héttel később megfulladt úszás
közben. Nem állítom, hogy meggyilkolták, de átkozottul furcsa, hogy
azóta sem jöttek rá, mi volt az az anyag.
– Erről jut eszembe, hogy egyszer olvastam egy cikket a Los
Angeles Daily Newsban. Egy tag vásárolt valami behemót szériakocsit
San Diegóban, feltankolta, és elhajtott vele Los Angelesbe. A kocsi
mindössze két gallont fogyasztott. Aztán elment Aguascalientesbe,
onnan vissza San Diegóba, s mindezt három gallon benzinnel. Úgy egy
hétre rá felkeresték az eladócégtől, és rávették, hogy cserélje ki a
kocsit. Véletlenül olyat vitt el, amit nem szántak eladásra. Valami
cseles karburátor volt benne.
– Hallottál olyan kocsiról, amelyik hetven mérföldet tesz meg
egyetlen gallon benzinnel? Aligha. És nem is fogsz, ameddig a
Kárrendezés Kft. osztja a lapokat. De a sztori teljesen hiteles,
utánanézhetsz magad is.
– És persze köztudott, hogy a kocsikat nem építik tartósra. Az a cél,
hogy tönkremenjenek, és az ember újat vegyen helyettük. Olyan
hitvány kocsikat gyártanak, amilyent csak elbír a piac. A gőzhajók
sokkal nagyobb strapának vannak kitéve, és mégis kitartanak vagy
harminc évig. Douglas tréfásra vette a figurát.
– Hagyd a drámát, cukorfalat! Neked üldözési mániád van!
Beszélgessünk inkább valami vidámabb dologról. Mondjuk, kettőnkről.
Te például egész jó kávét főzöl. Mi volna, ha kiváltanánk a passzust az
együttélésre?
A lány figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– De tényleg, miért ne? Ifjú vagyok és egészséges. Rosszabbul is
járhatnál!
– Archie, nem meséltem még neked a bennszülött főnökről, aki
belém esett odalent Dél-Amerikában?
– Még nem. Mi van vele?
– El akart venni. Még azt is felajánlotta, hogy megöli mind a tizenhét
hitvesét, és feltálalja őket az esküvői lakomán.
– Mi köze ennek az én házassági ajánlatomhoz?
– Hallgatnom kellett volna rá. Az ember lánya nem utasíthat vissza
ilyen jó partit manapság!
*
Archie fel s alá járkált a laborban, és egyfolytában dohányzott. Mary
Lou a laborasztalon gubbasztott, és aggódó tekintettel követte a lépteit.
Amikor a férfi megállt, hogy új cigarettára gyújtson a régi csikkjéről, a
lány megpróbálta magára vonni a figyelmet.
– Nos, Doktor Agy, milyennek látja a helyzetet?
A férfinak sikerült végre rágyújtania, de megégette a kezét. Halkan
elkáromkodta magát, majd így válaszolt:
– Igazat szóltál, Kasszandra! Nem hittem volna, hogy ekkora pácba
kerülünk. Azzal a kétülésessel kezdődött az egész, amit napelemről
működtettünk. Leparkoltuk a járda mellé, és erre felgyújtották
benzinnel. És ez még csak egy kis bosszúság volt. Hanem amikor nem
voltam hajlandó eladni nekik, egyszerre mindenféle pört akasztottak a
nyakunkba. Olyan tehetetlennek érzem magam, mint egy szaros
gyerek!
– Nincsen semmi jogi alapjuk rá.
– Ezt én is tudom, csakhogy nekik tömérdek pénzük van, mi pedig
csórók vagyunk.
Hónapokig folytathatják a pereskedést – talán évekig is –, márpedig
mi nem húzzuk ki addig.
– Mi lesz? Elmész a találkozóra?
– Semmi kedvem. Megint le akarnak majd fizetni. És talán még meg
is fenyegetnek a maguk finom módján. Elküldeném őket a fenébe, csak
apát féltem. Már másodszor törtek be a házába. Túl öreg hozzá, hogy
sokáig bírja az ilyesmit.
– Gondolom, az üzemi problémák is aggasztják.
– Hát persze. És tekintve, hogy mindez azóta van, hogy elkezdtük az
ernyők sorozatgyártását, feltételezem, hogy ez is része a komédiának.
Apának sohasem volt baja a munkásokkal. Kijött a szakszervezettel is,
az embereit pedig családtagként kezelte. Nem csodálom, hogy
aggasztja a dolog. Én is torkig vagyok vele, hogy akárhová megyek,
folyton a nyomomban vannak. Rettentően idegesít.
Mary Lou füstfelhőt eresztett ki a száján.
– Az utóbbi hetekben engem is követtek.
– A pokolba is, Mary Lou! Ez aztán mindennek a teteje! Ma véget
vetek ennek az egésznek.
– Eladod nekik?
– Nem.
A férfi az íróasztalhoz lépett, kihúzott egy oldalfiókot, kivett belőle
egy 38-as automatát, és a zsebébe csúsztatta.
Mary Lou lepattant a laborasztalról, és Douglashoz sietett. Kezét
nyugtatólag a férfi vállára helyezte. Az arca félelmet árult el.
– Archie?
– Igen, kölyök – válaszolta az gyengéden.
– Archie, ne hamarkodd el a dolgot. Nagyon jól tudod, hogy ha
valami bajod esne, képtelen volnék kijönni egy normális férfival.
A férfi megsimogatta a lány haját.
– Ezek voltak, kicsim, a legszebb szavak, amit hetek óta hallottam.
Douglas délután egy körül ért vissza a találkozóról. Mary Lou a
liftnél fogadta.
– Nos?
– Marad minden a régiben! Bátor fogadkozásaim ellenére semmire
se jutottam.
 – Megfenyegettek?
– Nem kimondottan. Csak megkérdezték, mekkora összegre szól az
életbiztosításom.
– Mit feleltél?
– Semmit. A zsebkendőmért nyúltam, és látni engedtem nekik, hogy
pisztoly van nálam. Gondoltam, ez talán elgondolkodtatja őket. Ezután
a társalgás elakadt, és én eljöttem. Dorka kutyuskája, szokás szerint,
hazáig kísért.
– Ugyanaz a gorilla, aki tegnap követett?
– Az, vagy az ikertestvére. Ámbár, ahogy jobban belegondolok, nem
lehet ikre.
Szörnyethaltak volna egymás látványától szülés közben.
– Van benne valami. Ebédeltél már?
– Még nem. Menjünk le az üzemi ebédlőbe, és harapjunk valamit.
Aggódni ráérünk azután is. Az ebédlőterem teljesen üres volt. Alig
szóltak egymáshoz. Mary Lou kék szeme üres tekintettel meredt
Douglas feje fölé. A második pohár kávé után átnyúlt az asztalon, és
megfogta a férfi kezét.
– Archie, ismered azt az ősi kínai tanácsot, amelyik ifjú hölgyek
viselkedését írja elő támadás esetére?
– Nem. Mi az?
– Egyetlen szó az egész: „Nyugi!” Ránk is ez vonatkozik.
– Kifejtenéd?
– Rávezetlek. Mért fenyegetnek minket?
– Van valamink, ami kell nekik.
– Szó sincs róla! Olyasmink van, amit el akarnak ásni, hogy senki
más ne tudja megszerezni tőlünk. Ezért próbálnak minket megvásárolni
vagy elijeszteni. Ha ezzel nem érnek célba, keményebb eszközökhöz
fognak nyúlni. Veszélyt jelentesz számukra, s egyszersmind veszélyben
vagy tőlük a titkod miatt. De mi van akkor, ha a titok többé nem titok?
Ha mindenki tud róla?
– Akkor akadnának csak ki igazán!
– Na igen, de mit tennének? Semmit! Az iparmágnások gyakorlatias
emberek. Tíz centet sem költenek a zaklatásodra, ha semmi hasznuk
sincs belőle.
– Ezek szerint...
– Áruld el a titkodat. Tárd fel a világ előtt, hogyan csinálod. Hadd
gyártson mindenki áramfejlesztő vagy világító ernyőt, aki akar. A
keverék hőkezelése olyan egyszerű, hogy akármelyik vegyészmérnök
képes reprodukálni, ha elárulod neki, hogy kell. Legalább ezer olyan
üzem van, amelyik azonnal hozzáláthat a gyártáshoz a jelenlegi
felszerelésével, s mindezt a talpuk alatt lévő anyagokból.
– Az ég szerelmére, Mary Lou! De hiszen akkor mi is hoppon
maradunk!
– Na, és mit veszítünk? Eddig néhány nyomorult ezrest kerestünk
azzal, hogy az eljárást titkosan kezeltük. Ha közzé teszed, a
szabadalom még mindig a tiéd! Köss ki magadnak egy minimális
jogdíjat, olyan csekélyet, hogy senkinek se legyen érdemes
aláajánlania. Teszem azt: tíz centet minden négyzetyardnyi legyártott
ernyőfelület után. Az első évben több millió négyzetyardot fognak
eladni, ami több százezer dollárt fog hozni neked, azután pedig
hatalmas jövedelmet egész életeden át. Olyan laboratóriumot rendezel
be belőle magadnak, amilyen nincs több az egész országban.
A férfi az asztalra csapta a szalvétáját.
– Kölyök, azt hiszem, igazad van!
– És ne feledd, mekkora szolgálatot teszel ezzel az országnak.
Délnyugaton gomba módra fognak szaporodni az üzemek. És másutt is,
ahol sok a napsütés. Ingyen energia! Te leszel az új felszabadító!
A férfi felkelt, a szeme ragyogott.
– Kölyök, megcsináljuk! Fél perc alatt tájékoztatom apát a
döntésünkről, aztán irány a város!
*
Két órával később az ország valamennyi hírügynökségében ugyanazt
a sztorit kopogták a telexek. Douglas ragaszkodott hozza, hogy a
közlés tartalmazza a gyártás technikai részleteit is. Mire Mary Lou
társaságában kisétált az Associated Press épületéből, már az utcán volt
az első különkiadás:

„A LÁNGELME LÁNGLELKŰ FELAJÁNLÁSA: INGYEN

ENERGIA MINDENKINEK!”

Archie vett egy példányt, majd a nyomában lihegő izompacsirtához

fordult.
– Figyelj csak, aranyapám! Nem kell többé hirdetőoszlopnak
álcáznod magad. Volna egy feladatom a számodra – mondta az újságot
átadva.
A melák vonakodva fogadta el az adományt. Hosszú és dicstelen
pályafutása során egyszer sem fordult elő vele, hogy a követett egyén
ilyen nagyvonalú gesztusban részesítette volna.
 – Vidd el ezt az újságot a főnöködnek, és mondd meg neki, hogy
Archie Douglas tisztelteti.
Mi az, még mindig itt vagy?! Szedd a lábad, mielőtt szétverem azt a
dagadt fejed!
Miközben Archie a tömegben felszívódó férfi után nézett, Mary Lou
finoman kézen fogta.
– Jobban érzed magad, fiacskám?
– Sokkal.
– Vége a gondjaidnak?
– Egyet kivéve.
Vállon ragadta a lányt, és maga felé fordította.
– Le kell zárnunk egy vitás ügyet. Gyere!
– Mi a fene ütött beléd, Archie?! Ereszd el a csuklómat!
– Nem én! Látod azt az épületet? Az ott a bíróság. A házasságkötést
rögtön amellett az ablak mellett engedélyezik, ahol a kutyatartást.
– Nem megyek hozzád!
– Nem a fenét! Legalább egy tucatszor nálam éjszakáztál a laborban!
Hírbe hoztál! Meg kell mentened a becsületemet! Ha nem, kiabálni
fogok!
– Ez zsarolás!
A lány még akkor is húzatta magát, amikor beléptek az épületbe.
Igaz, már nem olyan nagyon...

Nagy Sándor fordítása

 AZ ÚTNAK MENNIE KELL
Nem volt azonban ideje töprengeni, olyan hirtelen indultak. Gainest
nem zavarta a gyorsulás, máris hívta Davidsont a beépített interkomon.
Ahogy lecsukták a kocsi fedelét, viszonylagos csend vette körül őket.

Ki mozgatja az utakat? A szónok elhallgatott, és várta a hallgatóság

válaszát. A baljósan mormogó, elégedetlen tömegben néhányan
felkiáltottak.
– Mi!
– Csakis mi!
– Úgy van!
– Ki végzi a piszkos munkát odalenn, hogy Átlag Józsi nyugodtan
furikázhasson?
– Mi! – üvöltötte mindenki most már egyszerre.
A szónok kihasználta a hangulatot, rekedten hadarni kezdett. A
tömeg felé hajolt, pillantását egy-egy emberre szegezte, és ahhoz szólt.
– Mi kell az üzlethez? Utak! Min viszik az élelmiszert, amit
megesznek? Az utakon! Hogy jutnak el a munkába? Az utakon! És
haza az asszonyhoz? Az utakon! – hatásszünetet tartott, aztán
halkabban folytatta. – Hol lenne a nagyközönség, ha ti, fiúk nem
mozgatnátok az utakat. Nyakig a pácban, és ezt mindenki jól tudja. De
értékelnek minket? Ugyan! Túl sokat kértünk? Lehetetlent kívántunk?
Azt kívántuk, akkor mondhassunk fel, amikor akarunk. Minden más
melósnak megvan ez a joga. Annyi bért, mint a mérnököké. Miért is
ne? Ugyan kik itt az igazi mérnökök? Kadétiskolába kell járni és fura
kis tányérsapkát viselni ahhoz, hogy az ember le tudjon emelni egy
rotort vagy meg tudjon törülgetni egy tartószerkezetet? Kik keresik
meg a kenyerünket? Az urak odafenn az irodákban, vagy a fiúk
idelenn? Mit kértünk? Hogy magunk választhassuk a mérnökeinket. És
miért is ne? Ki az ördög tudja jobban kiválasztani a mérnököket? A
technikusok, vagy egy fafejűekből álló vizsgálóbizottság, amelyik még
sosem járt idelenn, és nem tud megkülönböztetni egy rotort egy tekercs
huzaltól? – ösztönös tehetséggel ismét tempót változtatott és még
jobban lehalkította a hangját.
– Én mondom nektek, testvérek, épp elég időt vesztegettünk arra,
hogy alázatos kérvényeket írogassunk a Közlekedési Bizottságnak,
most végre cselekedjünk. Hadd pofázzanak a demokráciáról, az csak
szöveg – a mi kezünkben van a hatalom, mi vagyunk azok, akik
számítunk.
Még beszélt, de valaki felállt a térem végében, és amikor a szónok
szünetet tartott, közbeszólt.
– Elnök testvérem – kezdte lassan –, én is közbevethetnék néhány
szót?
– Tied a szó, Harvey testvér.
– Én csak azt akarom kérdezni, miért vagytok úgy bezsongva.
Minden szerelőcéh közül nekünk a legmagasabb az órabérünk, minden
eshetőségre biztosítva vagyunk, százszázalékos nyugdíjat kapunk, és
biztonságos körülmények között dolgozunk, kivéve azt az egyet, hogy
sokan megsüketültünk – és hátrébb tolta a fején hangszigetelő sisakját.
Még munkásruhában volt, nyilván most jött a műszakból. – Persze,
kilencven nap a felmondási időnk, de hát a fenébe is, ezt már akkor is
tudtuk, amikor idejöttünk melózni. Az útnak mennie kell, nem
állíthatják le minden egyes alkalommal, amikor valamelyik lusta
punknak elege lesz a melóból. Most meg Soapy – az elnök lecsapott a
kalapáccsal –, bocsánat, Soapy testvér azt mondja, hogy milyen erősek
vagyunk, és hogy alkalmazzunk erőszakot. A francba! Hát persze, hogy
le tudnánk állítani az utakat, és ezzel megbolondítanánk az egész
várost, de ezt akármelyik dilinós megtehetné, akinek sikerült rátennie a
kezét egy adag nitroglicelinre, és még csak technikus se kellene legyen
hozzá.
Nem mi vagyunk az egyetlen dudás a csárdában. Persze hogy fontos
a munkánk, de ugyan hol volnánk a farmerek vagy a vasmunkások
vagy még egy tucatnyi másik szakma nélkül?
Egy apró, sápadt emberke szakította félbe, akinek metszőfogai
előreálltak.
– Egy pillanat, elnök testvér, szeretnék feltenni Harvey testvérnek
egy kérdést – aztán ravasz képpel Harveyhez fordult. – A céh nevében
beszélsz, testvér, vagy csak a magadéban? Talán nem hiszel a céhben?
Csak nem vagy – elhallgatott és végigmérte Harveyt –, csak nem vagy
tégla?
Harvey úgy nézett a másikra, mint aki legyet lát a levesben.
– Sikes – kezdte –, ha nem volnál olyan nyiszlett, lenyeletném veled
a nyuszifogaidat. Ott voltam a céh alapítói között. Sztrájkoltam
hetvenhatban. Ugyan te hol voltál hetvenhatban? A zsarukkal?
Az elnök lecsapott a kalapáccsal.
– Ebből elég – mondta. – Aki ismeri a céh történetét, nem
kételkedhet Harvey testvérben. Térjünk vissza a napirendhez – és
megköszörülte a torkát. – Normál körülmények között nem engedünk
be külső embereket a gyűlésre, és voltak közületek fiúk, akik
megmondták a véleményüket egyik-másik mérnökünkről, de van egy
mérnök, akit mindig szívesen meghallgatunk, amikor csak bokros
teendői engedik, hogy eljöjjön közénk. Talán, mert akárcsak nekünk,
neki is volt már olajos a keze. De akárhogy is, bejelentem a következő
szónokot, Mr. Shorty Van Kleecket, ennek az útvárosnak a helyettes
főmérnökét...
Valaki közbekiabált.
– Van Kleeck testvért!
– Oké, Van Kleeck testvért, ennek az útvárosnak a helyettes
főmérnökét. – Köszönöm, elnök testvér – a vendégszónok fürgén
előrejött, fülig érő szájjal vigyorgott a tömegre, és szinte hízott a
helyeslésüktől. – Köszönöm, testvérek. Azt hiszem, az elnökünknek
igaza van, mindig sokkal jobban érzem magam itt a Sacramentói
Szektor Céhcsarnokában – és, ami azt illeti, bármelyik céhcsarnokban
–, mint a mérnökklubban. Egyszerűen idegzsábát kapok azoktól a fiatal
mérnökkadétoktól. Lehet, hogy nekem is valamelyik menő
műegyetemre kellett volna járnom, nem pedig idelentről felküzdenem
magam, akkor talán más lenne a meglátásom.
No, de hát beszéljünk a követeléseitekről, amiket a Közlekedési
Bizottság épp most vágott vissza – lehetek őszinte?
– Hát persze, Shorty!
– Bízhatsz bennünk!
– Nos, szóval, tulajdonképpen nem mondhatnék semmit, de
egyszerűen tudom, mit éreztek. Manapság az utak a legfontosabbak, és
ti mozgatjátok őket. Az lenne a természetes, hogy meghallgassák a
véleményeteket és teljesítsék a kívánságaitokat. Az ember azt hinné,
még egy politikusnak is van annyi esze, hogy ezt belássa. Néha, amikor
éjszakánként nem tudok elaludni, azon gondolkodom, vajon miért is
nem veszik át a technikusok a hatalmat és...

– A felesége van a vonalban, Mr. Gaines.

– Rendben – felvette a kagylót és bekapcsolta a képernyőt. – Igen,
drágám. Tudom, hogy megígértem, de... Teljesen igazad van, drágám,
de Washington külön kérése volt, hogy mutassunk meg Mr.
Blekinsopnak mindent, amit csak látni akar. Nem tudtam, hogy ma
érkezik... Nem, nem tudom rálőcsölni valamelyik beosztottamra.
Udvariatlanság volna, ő az ausztrál közlekedési miniszter. De hát ezt
már mondtam... Igen, drágám, tudom, hogy az udvariasság otthon
kezdődik, de az útnak mennie kell. Ez a munkám. Ezt akkor is tudtad,
amikor hozzám jöttél. És ez is a munkámhoz tartozik... Aranyos vagy.
Becsszóra együtt fogunk reggelizni. Tudod mit, rendelj lovakat és egy
elemózsiás kosarat, és pikniket rendezünk. Találkozunk
Bakersfieldben, a szokott helyen... Ég veled, drágám, helyettem is adj
jóéjtpuszit a gyereknek.
Letette a kagylót, mire felesége csinos, de sértődött vonásai eltűntek
a képernyőről. Egy fiatal nő jött be. Ahogy nyitotta az ajtót, egy
pillanatra feltűnt a kinti felirat „DIEGO-RENO ÚTVÁROS,
Főmérnöki Iroda”. Gaines űzött vadként nézett a nőre.
– Ja, maga az, Dolores. Hallgasson rám, ne mérnökhöz menjen
feleségül, hanem művészhez. Azoknak rendezettebb a családi életük.
– Igenis, Mr. Gaines, Mr. Blekinsop van itt, Mr. Gaines.
– Máris? Nem vártam ilyen hamar. Biztos előbb szállt le az
antipódusi hajó.
– Igen, Mr. Gaines.
– Dolores, vannak magának egyáltalán érzelmei?
– Igen, Mr. Gaines.
– Hmm, hihetetlennek tűnik, de hát maga sohasem téved. Vezesse be
Mr. Blekinsopot.
– Igenis, Mr. Gaines.
Larry Gaines felállt, hogy üdvözölje a vendégét. Nem látszik valami
tekintélyesnek ez az emberke, gondolta Gaines, miközben kezet ráztak
és udvariaskodtak egy sort. Az összetekert esernyő, a keménykalap
szinte túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Az eredeti ausztrál ugatós,
dallamtalan, orrhangú beszédre rárakódott az oxfordi kiejtés.
– Örülök, hogy itt üdvözölhetem, Mr. Blekinsop, és remélem, sikerül
élvezetessé tennünk az itt-tartózkodását.
Az emberke elmosolyodott.
– Biztos vagyok benne, hogy az lesz. Először látogatok el az önök
csodálatos országába, de máris otthon érzem magam. Tudja, az
eukaliptuszfák meg a barna dombok...
– De útja elsősorban üzleti jellegű?
– Igen, igen. Elsődleges célom az, hogy tanulmányozzam az önök
útvárosait, és jelentést tegyek kormányomnak arról, vajon
alkalmazhatók lennének-e az önök meglepő amerikai módszerei a mi
szociális problémáink megoldására odalenn. Azt hittem, tudja, hogy
elsősorban ezért irányítottak önhöz.
 – Igen, de csak általános tájékoztatást kaptam. Nem tudom, pontosan
mit is akar megtudni, de gondolom, hallott már róla, hogyan jöttek létre
az útvárosaink, hogyan működnek és így tovább.
– Az igaz, hogy elég sokat olvastam a témáról, de tudja, Mr. Gaines,
én nem vagyok műszaki ember, nem vagyok mérnök.
Társadalomtudományi és politikai képzettségem van. Azt szeretném
megtudni, hogyan hatott az emberekre ez a figyelemre méltó műszaki
változás. Az lenne a legjobb, ha úgy beszélne nekem az utakról, mintha
semmit sem tudnék róluk. És ha megengedi, időnként majd
belekérdezek.
– Ez nagyon jó tervnek látszik. Apropó, hányan vannak?
– Csak magam jöttem. A titkáromat előreküldtem Washingtonba.
– Értem – és Gaines a karórájára nézett. Majdnem vacsoraidő...
– Mi lenne, ha átugranánk vacsorázni a stocktoni szakaszra? Van ott
egy remek kínai vendéglő, amit nagyon szeretek. Az út vagy egy óráig
tart, és láthatja működés közben az útrendszert.
– Pompás.
Gaines megnyomott egy gombot az íróasztalán, és a szemközti falon
lévő hatalmas képernyőn megjelent egy kép. Erős csontozatú, szögletes
arcú fiatalembert mutatott, aki egy félkör alakú műszerfal előtt ült,
amelyhez további bonyolult jelzőrendszerek csatlakoztak. A szája
sarkában cigaretta lógott.
A fiatalember felnézett, elmosolyodott és kiintegetett a képernyőből.
– Hódolatom és üdvözletem, főnök. Mit parancsol?
– Hello, Dave. Szóval maga az esti ügyeletes. Átugrom a stocktoni
szektorba vacsorára. Hol van Van Kleeck?
– Valami gyűlésre ment, de nem mondta, hova.
– Jelenteni való?
– Nincs, uram, az út megy, és a kisemberek boldogan furikáznak
haza a vacsorájukhoz.
– Oké, az útnak mennie kell.
– Menni is fog, főnök.
Gaines megszakította a kapcsolatot és Blekinsop felé fordult.
– Van Kleeck az első számú helyettesem. Jobban szeretném, ha
többet foglalkozna az úttal és kevesebbet a politikával. De Davidson is
képes ellátni a munkát. Mehetünk?
Lesiklottak egy mozgólépcsőn, és arra a járdára jutottak, mely az
iroda felé tartó, óránként ötmérföldes sebességű szalagot szegélyezte.
Kikerültek egy lépcsőfeljáratot, aminek az volt a felirata, hogy
ÁTJÁRÓ A DÉLI IRÁNYÚ ÚTRA, és megálltak az első csík szélén.
 – Utazott már mozgójárdán? – kérdezte Gaines. – Nagyon egyszerű
csak arra kell vigyáznia, hogy amikor fellép, menetirányba nézzen.
Csíkról csíkra haladva törtek át a hazafelé tartó tömegen. A
húszmérföldes csík közepén plexiüveg válaszfal volt, mely majdnem a
boltozatos mennyezetig ért. Blekinsop miniszter úr kérdőn felvonta a
szemöldökét, amikor megpillantotta.
– Hogy ez? – .válaszolt Gaines a ki nem mondott kérdésre, ahogy
félrehúzott egy panelt, és intett a vendégének, hogy kövesse. – Ez egy
széltörő. Ha nem állítanánk meg valahogy a légáramlást a különböző
sebességű csíkok között, a szél a százhúsz mérföldes csíkon letépné a
ruhánkat – beszéd közben egész közel hajolt Blekinsophoz, hogy túl
tudja kiabálni a levegő surrogását, a tömeg mormogását és a csíkot
mozgató motorok dübörgését. Tovább haladtak az út közepe felé, de a
hangzavar minden további beszélgetést lehetetlenné tett. Áthaladtak
még három szélernyő n, melyek a negyven-hatvan- és
nyolcvanmérföldes csíkon voltak és végre megérkeztek a leggyorsabb,
a százmérföldes körcsíkra, mely tizenkét óra alatt tette meg a San
Diego-Reno-San Diego távolságot.
Blekinsop húsz láb széles járdán találta magát, szemben egy másik
válaszfallal. Közvetlenül előtte fényreklám világított egy kirakatban.

JAKE LACIKONYHÁJA 4. sz.

A leggyorsabb vacsora a leggyorsabb úton!
Elszáll az idő, ha az úton vacsorázol!

– Döbbenetes! – mondta Mr. Blekinsop. – Olyan volna, mint a

villamosban vacsorázni. Ez rendes vendéglő?
– Az egyik legjobb. Semmi flanc, de kitűnő a konyhája.
– Nem lehetne?...
– Ugyé, szeretné kipróbálni, uram? – mosolygott rá Gaines. – Nem
akarom tervei megváltoztatására kényszeríteni...
– Rendben van. Magam is éhes vagyok, és Stockton még egy jó óra.
Menjünk be. Gaines régi barátként üdvözölte az étterem vezetőjét.
– Jó estét, Mrs. McCoy! És ma hogy érzi magát?
– De hisz ez maga a főnök! Már régóta nem részesültünk abban az
örömben, hogy a képét láthassuk – és egy olyan boxhoz vezette őket,
mely kicsit távolabb volt a vacsorázó ingázók tömegétől. – Vacsorázni
fognak, ön meg a barátja?
– Igen, Mrs. McCoy, rendelje meg maga a menüt, de a híres
marhasültje feltétlenül legyen benne.
 – Két hüvelyk vastag lesz, és olyan bikából készült, amelyik
boldogan halt meg – és kövérségéhez képest meglepő kecsességgel
siklott tova.
Mrs. McCoy, aki nagyon is jól ismerte a főmérnököt, gondosan egy
hordozható telefont tett az asztalra. Gaines bedugta a fali csatlakozóba,
és tárcsázott.
– Halló, Davidson? Dave vagyok, a főnök. A négyes számú Jake-
féle kajáldában vacsorázunk. A tíz-L-hat-hat számon érhet el.
Letette a kagylót, mire Blekinsop udvariasan megkérdezte.
– A nap minden órájában elérhető kell legyen?
– Nem feltétlenül szükséges – válaszolt Gaines –, de valahogy
jobban érzem magam így. Vagy Van Kleecknek, vagy nekem
elérhetőnek kell lennem egy pillanat alatt a műszakvezető mérnök – ez
ma este Davidson – számára. És ha valódi szükséghelyzet áll elő, akkor
természetesen a helyszínen akarok lenni.
– Mi okozhat valódi szükséghelyzetet?
– Főleg két dolog. Ha megszűnnék a rotorok energiaellátása,
leállnának a mozgójárdák, és több millió ember állna ott talán több,
mint százmérföldnyire az otthonától. Ha ez csúcsidőben következnék
be evakuálnunk kellene az útról ezeket a milliókat, és ez nem egyszerű.
– Azt mondja milliók. Tényleg ennyien használják az utat?
– Igen, valóban. Tizenkét millió ember függ ettől az úttól, mert a
mellette, vagy ötmérföldes körzetében lévő épületekben laknak vagy
dolgoznak.
Az Energiakorszak szinte észrevétlenül olvadt bele a Közlekedés
korszakába. Csupán két kiemelkedő esemény jelezte a változást, az
olcsó napenergia felfedezése és az első mozgóút megépítése. Az
Egyesült Államok szénre és olajra alapozott energiakészleteit –
eltekintve néhány epizódtól, amikor rövid időre felülkerekedett a józan
ész – gyalázatos módon eltékozolták. Ezzel egyidejűleg, a gépkocsi,
amely eredetileg szerény, egyhengeres, ló nélküli kocsi volt, több száz
lóerős fémszörnyeteggé fejlődött, melynek végsebessége jócskán
meghaladta az óránkénti száz mérföldet. A kocsik úgy árasztották el az
országot, ahogy az élesztő füt ki. 1955-re az Egyesült Államokban
minden második emberre jutott egy autó.
Ez a fejlődés magában hordozta a bukás csiráit. Nyolcvanmillió fém
harckocsi, melyet tökéletlen emberi lények irányítanak, bármilyen
háborúnál nagyobb pusztítást okoz. Ezért 1955-re a lakosság nagyobb
összeget fordított a kötelező gépjármű-biztosításra és az autóval
okozott károk megtérítésére, mint az új kocsik beszerzésére. Mind
újabb és újabb közlekedésbiztonsági kampányokat szerveztek, de ezek
nem vezettek semmilyen kézzel fogható eredményhez. A zsúfolt
nagyvárosokban fizikai lehetetlenség volt biztonságosan vezetni. Ekkor
terjedt el a gúnyos mondás, hogy a gyalogosok két csoportra oszthatók,
a fürgékre és a holtakra.
De a gyalogos pontos meghatározása az volt, hogy olyan ember,
akinek sikerült parkolóhelyet találnia. Az autó lehetővé tette a
nagyvárosok kialakulását, és ugyanakkor meg is fojtotta a
nagyvárosokat. Herbert George Wells már 1900-ban kimutatta, hogy
egy város maximális nagysága matematikailag megjósolható, ha
ismerjük a közlekedési lehetőségeket. Ha csak a sebességet tekintjük,
az autó kétszáz mérföld átmérőjű városokat is lehetővé tett volna, de
ezt meghiúsították a közlekedési dugók, és a veszélyek, melyeket a
nagy teljesítményű, egyedileg vezérelt kocsik jelentettek.
1955-ben a Los Angeles és Chicago közötti, 66. számú szövetségi
autópályát, „Amerika főútvonalát” szuperautópályáknak nyilvánították,
ahol a megengedett legkisebb sebesség hatvan mérföld volt óránként. A
terv elsődleges célja az volt, hogy hozzájáruljon a nehézipar
fejlesztéséhez, de volt egy előre nem látott másodlagos következménye
is. Chicago és St. Louis külvárosnyúlványokat indítottak egymás felé,
míg végül Bloomington, Illinois közelében összetalálkoztak. Ezután a
két szülőváros lakossága csökkenni kezdett.
Ugyanebben az évben San Francisco városa elavult villamosait
mozgójárdákkal helyettesítette, melyekhez a Douglas-Martin-féle
napelemek szolgáltatták az energiát. Ebben az évben adták ki a legtöbb
új forgalmi engedélyt, de már tudni lehetett, hogy közeleg az
autóskorszak vége. Az 1957-es honvédelmi törvény is erre
figyelmeztetett.
A törvény, amely fölött elkeseredett viták folytak, kimondta, hogy a
nyersolaj korlátozott mértékben rendelkezésre álló, elsőrendű
fontosságú hadianyag. Elsősorban a hadsereg számára kell biztosítani a
föld alatti és feletti olajkészleteket, és a nyolcvanmillió magánjármű
ezentúl csak adagolva kapta a drága üzemanyagot. A második
világháború alatt bevezetett „ideiglenes” intézkedések véglegessé
váltak.
A kor szuperautópályái, melyek mentén városias települések
alakultak ki és a San Francisco dombjaira felkapaszkodó mozgójárdák
jelentették a két alapanyagot a recepthez. Hevítsd forrpontig az egészet
az állandó üzemanyaghiánnyal. Ízesítsd egy kis jenki találékonysággal.
És megszületik az eredmény: 1960-ban Cincinnati és Cleveland között
megnyitották az első mozgóutat.
Ahogy várható is volt, meglehetősen kezdetleges konstrukció volt,
mely a tíz évvel korábbi ércszállító szalagokon alapult. A leggyorsabb
csík csak óránkénti harminc mérfölddel haladt, és meglehetősen
keskeny volt, mert akkor még senki sem gondolt arra, hogy magukon a
csíkokon helyezzenek el üzleteket. Mégis ez volt az a találmány, amely
két évtizeden belül átalakította az egész amerikai társadalmat, amely
már nem volt sem városi, sem falusi, hanem egyesítette a két életmód
jellemzőit. Az egész a gyors, biztonságos, olcsó, kényelmes szállításon
alapult.
Az út mindkét oldalán gyárépületek emelkedtek. Az alacsony, széles
épületek tetejét ugyanolyan napelemek borították, mint amilyenek az út
meghajtásához is energiát szolgáltattak. Kicsit távolabb, vagy közöttük
szállodák, üzletek, színházak, lakóépületek. E mögött a keskeny csík
mögött pedig a romlatlan vidék, ahol az emberek többsége élt.
Lakóházak pöttyözték a dombokat, hajoltak a patakok fölé, vagy
befészkelődtek a régi tanyák közé. „Vidéken” éltek, de a „városban”
dolgoztak, és a kettő alig volt egymástól tízpercnyire. Mrs. McCoy
személyesen szolgálta ki a főnököt meg a vendéget. Amikor
megpillantották a pompás hússzeleteket, elhallgattak.

A hatszáz mérföldes út teljes hosszában az ügyeletes

szektorfelügyelő mérnökök meghallgatták az alszektor felügyelő
technikusok jelentéseit.
– Egyes alszektor – jelentést!
– Kettes alszektor – jelentést!
A nyúlásmérők, feszültségmérők, terhelés adatai, hőmérséklet,
szinkronfordulatszám-mérők adatai.
– Hetes alszektor – jelentést!
Kemény, jól képzett, munkásruhás emberek, akik életük java részét
odalenn töltötték a százmérföldes esik tompíthatatlan dübörgésében, a
rotorok vonítása és a görgők panaszos sivítása között.
Davidson a Fresno szektor vezérlőjében ült és az út mozgó modelljét
tanulmányozta. A miniatűr százmérföldes csík alig észrevehető
mozgását figyelte, és önkéntelenül megjegyezte Jake négyes számú
lacikonyhájának azonosítószámát. A főnök hamarosan megérkezik
Stocktonba, ha megkapta a legújabb órás jelentéseket, majd felhívja.
Minden csendes volt, a szállított tonnamennyiség a csúcsforgalom
idején megszokott. El fog álmosodni, még mielőtt véget érne a
szolgálata. Az ügyeletes mérnökkadéthoz fordult.
– Mr. Barnes.
– Igen, uram.
– Azt hiszem, nem ártana egy kávé.
– Jó ötlet, uram. Megrendelem, amint beérkeznek az órás jelentések.
A műszerfal kronométerén a kismutató elérte a tizenkettest. A
mérnökkadét lenyomott egy kapcsolót.
– Minden szektornak – jelentést kérek! – mondta határozottan. Még
nem szokta meg a rangját. A képernyőn két férfi arca jelent meg. A
fiatalabbik válaszolt, hasonló stílusban, mint aki tudja, hogy a főnök
figyeli.
– Diego körút – megy.
A következő pillanatban két újabb arc jelent meg.
– Angeles szektor – megy. Aztán:
– Bakersfield szektor – megy. És:
– Fresno szektor – megy.
Végül, miután a Reno körút is leadta a jelentést, a kadét
Davidsonhoz fordult, és jelentett.
– Megy, uram.
– Rendben – menjen is.
A képernyő újra felvillant.
– Sacramento szektor – kiegészítő jelentés. – Hallgatom.
– Guenther kadét, a szektor ügyeletes mérnökkadétjaként vizuális
ellenőrzést végzett, amikor is azt tapasztalta, hogy Alec Jeans kadét,
aki alszektor technikusként teljesített szolgálatot, és R. J. Ross
másodosztályú technikus, ugyané szektor ügyeletes technikusa,
kártyáznak. Nem lehetett teljes biztonsággal megállapítani, hogy
milyen hosszú ideje függesztették fel az alszektorukban a járőrözést.
– Kár?
– Az egyik rotor felmelegedett, de még szinkronban futott.
Leemeltük és másikkal helyettesítettük.
– Rendben. Fizessék ki Rossnak a még esedékes bérét és adják át a
civil hatóságoknak. Jeans kadétot tartóztassák le, és utasítsák, hogy
nekem tegyen jelentést.
– Igen, uram.
– Az útnak mennie kell!
Davidson visszafordult a műszerfalhoz és Gaines ideiglenes számát
tárcsázta.
 – Mr. Gaines, azt mondta, hogy két dolog okozhat fennakadást az
utakon, de eddig csak az energiakiesést említette.
Gaines elkapott egy síkos salátalevelet, mielőtt válaszolt volna.
– Tulajdonképpen nincs második komoly veszélyforrás, nem fog
megtörténni. De azért ne felejtse el, hogy óránként százmérföldes
sebességgel haladunk. El tudja képzelni, mi történnék, ha elszakadna ez
a szalag?
Mr. Blekinsop idegesen mocorgott a székén.
– Hm, ez elég ijesztő ötlet, nem gondolja? Úgy értem, az ember alig
érzékeli, hogy nagy sebességgel utazik, ebben a kellemes szobában. Mi
volna a dolog következménye?
– Ne aggódjék, a szalag nem szakadhat el. Egymást átfedő
darabokból készítették oly módon, hogy a várható maximális terhelés
több mint tizenkétszeresét is kibírja. Csak akkor keletkezhetne
elegendő feszültség a szalag szétszakításához, ha egyszerre több
mérföldes hosszúságban az összes rotor leállna és ugyanakkor az egész
vonalon meghibásodnának az áramkör megszakítói.
De egyszer ez is megtörtént a Philadelphia-Jersey City úton, és ezt
az eseményt soha nem fogjuk elfelejteni. Az volt az egyik első nagy
sebességű út, rengeteg utast szállított és sok fehérárut is, mert erősen
iparosodott vidéket szolgált ki. Az a csík alig volt egyéb nagyobbacska
szállítószalagnál, és senki nem számított rá, hogy mekkora terhet kell
majd viselnie. Természetesen maximális terhelés mellett történt a
dolog, amikor a nagy sebességű csík tömve volt. A szakadás mögötti
rész több mérföldnyi hosszúságban visszacsapódott, és
nyolcvanmérföldes sebességgel csapta oda az utasokat az alagút
mennyezetéhez. A szakadás előtti rész megemelkedett, és az utasok
lezuhantak a lassabban mozgó csíkokra és a fedetlenné vált rotorokra
és görgőkre, vagy fel a mennyezetre.
Ebben az egyetlen balesetben több mint háromezren haltak meg, és
komoly mozgalom indult az utak betiltására. Elnöki parancsra le is
állították mindegyiket egy hétre, de aztán újra meg kellett őket nyitni,
egyszerűen nem volt más alternatíva.
– Igen? Miért nem?
– Az ország gazdasága eddigre már az utaktól függött. Az ipari
körzetekben ezek váltak a szállítás fő eszközeivé, az egyetlen
gazdaságilag is jelentős szállítási móddá. A gyárakat le kellett állítani,
nem tudták elszállítani az élelmiszert, az emberek éheztek. És az
elnöknek be kellett látnia, hogy az útnak mennie kell. Ez volt az
egyetlen megoldás, a társadalmi rendszerben egyetlen forma vált
uralkodóvá, és ezt nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni.
Egy népes, iparosodott országnak nagy közlekedési és szállítási
kapacitásra van szüksége.
Mr. Blekinsop a szalvétáját gyűrögette és szerényen megjegyezte.
– Mr. Gaines, távol álljon tőlem, hogy lekicsinyeljem nagyszerű
népük találékonyságát, de az még nem merült fel önben, hogy esetleg
nem feltétlenül helyes mindent egy lóra feltenni, engedni, hogy az
egész gazdasági élet egyetlen fajta gépezet működésén álljon vagy
bukjék? Gaines elgondolkodott.
– Értem, mire céloz. A válasz igen és nem. Minden, a
feudalizmusnál fejlettebb civilizáció, egyetlen kulcsfontosságú
gépezeten alapul. A régi amerikai Dél a gyapotmagtalanító gépen. A
Brit Birodalom kialakulását a gőzgép tette lehetővé. A nagyszámú
népességnek gépekre van szükségük az energiatermeléshez, a
szállításhoz és a termeléshez, különben nem maradhatnak életben, Ha
nem lennének gépek, sosem növekedett volna a népesség. De ez nem
hibája a gépnek, hanem erénye.
Az azonban igaz, hogy ha kifejlesztettünk egy technológiát, amely
lehetővé teszi, hogy a nagyszámú népesség magas színvonalon éljen,
akkor aztán működésben is kell tartanunk ezeket a gépezeteket, mert ha
nem, a következmények beláthatatlanok. A valódi kockázatot azonban
nem maguk a gépek jelentik, hanem a gépekkel dolgozó emberek. Ezek
az utak pusztán gépészeti szempontból tökéletesek. Erősek,
biztonságosak, és teljesítik amire tervezték őket. Nem, nem a gépek
jelentik a problémát, hanem az emberek.
Ha egy társadalom a gépektől függ, a gépkezelő tússzá válik. Ha
erős bennük a kötelességtudás, ha jó a szellem...
Az étterem első részében valaki felhangosította a rádiót, és a feltörő
zene elnyomta Gaines szavait. Mikor valaki újra elviselhet övé
halkította, folytatta.
– Figyeljen csak, ez jobban megmagyarázza.
Blekinsop a zenére figyelt. Modern hangszerelésű, sodró ritmusú
induló volt. Hallani lehetett a gépek zúgását, a szerkezetek ismétlődő
csattogását. Az ausztrál arcán szétáradt a felismerés mosolya.
– Hiszen ez a híres Tüzérindulójuk. De nem értem az összefüggést.
– Igaza van, ez a Tüzérinduló, de saját céljaink érdekében használtuk
fel. Most az a címe, hogy Közlekedési Kadétok Indulója. Várjon csak.
Tovább lüktetett az induló, szinte egybeolvadt az alattuk dübörgő út
zajával. Aztán férfikar kezdett énekelni.
 „Hallga, hogy zúg!
Nézd, hogy szalad!
A mi munkánknak sosincs vége
Mert az útnak mennie kell!
Bárhová mész
Bárhová szállsz
Mi figyelünk odalenn
Hogy az út jól menjen.
Óh, hejhó
Mi vagyunk a rotorosok
Ellenőrzött szektorokon!
Egy! Két! Hár!
Bárhová mész.
Megtudod
Hogy az útnak mennie kell!
Hogy az útnak mennie kell!
MENNIE KELL!”

– Érti? – Most már érti? – kérdezte Gaines lelkesen. – Ez az Egyesült

Államok Közlekedési Főiskolájának a fő célja, ezért félkatonai
szervezet a közlekedésmérnököké, ezért olyan szigorú a fegyelem.
Minden iparág, az egész gazdasági élet rajtunk áll vagy bukik. Ha más
iparágak sztrájkolnak, csak, helyi és időszakos zavarokat okozhatnak.
Lehet, hogy itt vagy ott gyenge a termés, de ezen lehet segíteni. De ha
az út leáll, leáll minden más is, olyan hatása volna, mint egy általános
sztrájknak, egy lényeges különbséggel. Általános sztrájk akkor tör ki,
ha a lakosság nagy része valóban mélyen elkeseredett. Az utat
működtetők azonban, bármilyen kevesen is vannak, az egész országot
képesek megbénítani.
Egyetlenegy sztrájk volt az úton, még hetvenhatban. Azt hiszem
jogos volt, és utána valóban sok visszaélést megszüntettünk, de nem
szabad még egyszer megtörténnie.
– De hát hogyan akadályozhatják meg, Mr. Gaines?
– Kötelességtudat, csapatszellem. Az úttechnikusoknak állandóan azt
sulykoljuk, hogy szent kötelességet teljesítenek. És megteszünk
mindent, hogy jó legyen a társadalmi helyzetük. De ennél fontosabb a
főiskola. Olyan diplomás mérnököket akarunk nevelni, akik hűségesek,
acélos önfegyelemmel rendelkeznek, és el vannak rá szánva, hogy
minden körülmények között teljesítsék a közösség iránti
kötelességüket, vagyis ugyanazt a módszert alkalmazzuk, amelyet
Annapolis és West Point és Goddard is oly sikeresen használt a saját
hallgatói indoktrinálására.
– Goddard? Ja, igen, a rakétás főiskola. És úgy véli, hogy sikerrel
jártak?
– Eddig talán nem teljes mértékben, de bizakodunk. Hagyományt
csak hosszú idő alatt lehet kialakítani. Ha a legidősebb mérnök is olyan
ember lesz, aki még tizenévesként került a főiskolára, akkor talán
lazíthatunk egy kicsit, és bízhatunk benne, hogy megoldottuk a
problémát.
– Ön is ott végzett?
– Ön hízeleg – mosolygott Gaines. – Valószínűleg fiatalabbnak
látszom a koromnál. Nem, én a hadseregből kerültem ide. Tudja, a
hetvenhatos sztrájk után vagy három hónapra a hadsereg vette át az
utak irányítását. Annak a tárgyaló-bizottságnak a tagja voltam, mely
megadta a béremeléseket és javította a munkakörülményeket, aztán
kineveztek...
A hordozható telefon piros fénnyel jelzett.
– Bocsásson meg – mondta – és felemelte a kagylót. – Tessék.
Blekinsop azt is hallotta, aki a túloldalon beszélt.
– Davidson vagyok, főnök. Az utak mennek.
– Remek. Az útnak mennie kell.
– Újabb zavart jelentettek a Sacramento széktorból.
– Már megint? Most mi történt?
Mielőtt Davidson válaszolhatott volna, megszakadt a vonal. Gaines
kinyújtotta a kezét, hogy újra hívja, de a félig telt kávéscsészéje az
ölébe repült. Blekinsop nekicsapódott az asztal szélének, és érzékelte,
hogy nyugtalanító módon megváltozott az út hangja.
– Mr. Gaines, mi történt?
– Nem tudom, vészfékezés, a jó ég tudja, miért – lázasan tárcsázott,
aztán ledobta a telefont, anélkül, hogy helyre tette volna a kagylót. – A
telefon süket. Jöjjön! Illetve nem, itt biztonságban lesz, itt várjon.
– Muszáj?
– No, jó, hát akkor jöjjön velem, de maradjon szorosan a
nyomomban – elfordult, és már meg is feledkezett az ausztrál
kabinetminiszterről. A csík lassan leállt, az óriási rotorok és a rengeteg
görgő megakadályozták, hogy hirtelen álljon le. Egy csapatnyi ingázó,
akiknek megzavarták a vacsoráját, már ott tülekedett a vendéglő
ajtajában.
– Állj!
 Ha valaki olyan parancsol, aki hatalomhoz szokott, rendszerint
engedelmeskednek neki.
Lehet, hogy a hangsúlyban van valami, az is lehet, hogy valami
titokzatos erő az oka, ami az idomárokból is árad, akik képesek a
ragadozókat megfékezni. De akármi is, még azokat is engedelmességre
készteti, akik ehhez nincsenek hozzászokva.
Az ingázók megálltak, Gaines pedig folytatta.
– Maradjanak az étteremben, amíg nem tudjuk elszállítani magukat.
A főmérnök vagyok. Maga! – mutatott rá egy nagydarab emberre az
ajtó mellett –, magát teszem felelőssé, hogy senki illetéktelen ne
hagyhassa el az éttermet. Mrs. McCoy, folytassa a felszolgálást.
Gaines Blekinsoppal a nyomában kisietett. A kinti helyzetet nem
lehetett ilyen egy egyszerűen megoldani. A százmérföldes esik leállt,
de a kilencvenöt mérföldes tőlük néhány méternyire változatlan
sebességgel száguldott. Az utasok, ahogy elsuhantak rajta, papundekli
figuráknak tűntek.
Amikor az üzemzavar bekövetkezett, a leggyorsabb csík húsz láb
széles járdája tömve volt, és az üzletekből, büfékből, pihenőkből, tv-
termekből kezdtek kiözönleni az emberek, hogy megtudják, mi a baj.
Szinte azonnal bekövetkezett az első szerencsétlenség.
A nyüzsgő tömeg meglökött egy középkorú nőt, aki a csík szélén
állt. Az asszony megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, és egyik
lábát rátette a szomszédos kilencvenöt mérföldes csíkra. Azonnal rájött,
hogy milyen szörnyű hibát követett el, mert még mielőtt hozzáért volna
a csíkhoz, felsikoltott.
Megperdült és rázuhant a mozgó csíkra, és tovább gurult, ahogy teste
megpróbálta egyszerre felvenni az óránkénti kilencvenöt mérföld,
vagyis percenkénti százharminckilenc lábas sebességet. Gurultában
úgy kaszált el néhány utazót, mintha csak fűszálak lettek volna.
Pillanatok alatt eltűnt a láthatárról, és máris távolinak és
jelentéktelennek tűnt, hogy ki volt, milyen sérüléseket szenvedett és mi
lesz a sorsa.
Szembe kellett viszont nézniük a baleset következményeivel. Az
egyik alak, akit lesodort a mozgó csíkról, belezuhant a döbbenten álló
tömegbe és ott hevert összetörve, véresen a szerencsétlenek között,
akik felfogták az esését.
És ezzel még nem volt vége, mindenki, akit ellökött, újabb
embereket döntött le a lábáról, úgy, hogy újabb utasok zuhantak át a
mozgó csíkra, ahol súlyos sérülésekkel fizettek visszanyert
egyensúlyukért.
 A szerencsétlenség középpontja azonban gyorsan távolodott,
Blekinsop nem látott többet. Mivel hozzá volt szokva, hogy egyszerre
foglalkozzék nagyszámú emberrel, megszorozta a tragikus eseményt a
zsúfolt szállítószalag ezerkétszáz mérföldes hosszával, és a gyomra
összeszorult.
Blekinsop legnagyobb meglepetésére Gaines nem próbált meg
segíteni a lezuhant férfin és arra sem tett kísérletet, hogy megnyugtassa
a rémült tömeget, hanem kifejezéstelen arccal visszafordult a vendéglő
felé. Amikor Blekinsop látta, hogy belépni készül, megragadta a karját.
– De hát nem segítünk azokon a szerencsétleneken?
A szenvtelen arc, ami felé fordult, még csak nem is emlékeztette
néhány perccel azelőtti kisfiús, kedves vendéglátójára.
– Nem. Ezt a közelükben lévők is megtehetik, de nekem az egész
útra kell gondolnom. Ne zavarjon.
A politikus kissé sértődötten engedelmeskedett. Belátta, hogy a
főmérnöknek igaza van, aki milliók biztonságáért felelős, nem töltheti
azzal az idejét, hogy egyetlen bajbajutottnak segít, de akkor is taszította
ez a hűvös távolságtartás.
Gaines visszament az étterembe.
– Mrs. McCoy, hol van a vészkijárat?
– A kamrában, uram.
Gaines, Blekinsoppal a sarkában odasietett. Egy ijedt Fülöp-szigeti
kukta félrehúzódott, amikor szórakozottan lesöpört egy adag félig kész
salátát és fellépett a pultra. Közvetlenül a feje fölött kerek csapóajtó
volt, melyet a középpontjában elhelyezett kerékkel lehetett felnyitni. A
nyílás mellett rövid vaslétra, melyet egy kampó erősített a
mennyezethez. Blekinsop annyira igyekezett, hogy ne maradjon le
Gaines mögött a létrán, hogy közben elvesztette a kalapját. Amikor
kijutottak az épület tetejére, Gaines zseblámpával vizsgálgatta az alagút
tetejét, össze kellett görnyednie, mert a tető és az alagút mennyezete
között csak négy láb volt a távolság...
Vagy ötven lábbal odébb látta meg, amit keresett, egy ugyanolyan
nyílást, mint amelyiken idejutottak. Elfordította a kereket,
felegyenesedett, aztán rátámaszkodott a nyílás szélére és egyetlen
mozdulattal felpattant az út tetejére. Társa nehézkesebben követte.
Sötétben álltak, apró szemű eső hullt az arcukra. Lábuk alatt, és
mindkét irányba a látóhatárig ott húzódott a napelemek sora. A halvány
foszforeszkáló fény arról tanúskodott, hogy nem tudták teljes
mértékben elektromos árammá alakítani a felvett fényenergiát. De ettől
nem lett világosabb, úgy hatott az egész, mint egy hómező, melyet
kísérteties holdfény világít meg.
A halvány fényben ki tudták venni az ösvényt, mely az út mentén
álló esőmosta épületekhez vezetett. Az ösvény keskeny, fekete csík volt
az út domború tetején. Futólépésben indultak neki, amilyen gyorsan
csak lehetett a csúszós, sötét úton, és közben Blekinsop még mindig
Gaines látszólag rideg távolságtartásán rágódott. Bár rendkívül
értelmes volt, legjobban mégis az emberek iránti meleg együttérzés
jellemezte, ami nélkül egyetlen politikus sem lehetett sokáig sikeres,
bármilyen más erényei vagy hibái legyenek is.
Épp emiatt ösztönös bizalmatlanságot érzett mindenki iránt, akit
csak a logika vezérel. Tudta, hogyha csak a tiszta logikát vesszük
figyelembe, semmi értelme, hogy továbbra is fennmaradjon az emberi
faj, még kevésbé az emberi értékek, melyeket szolgált.
Ha képes lett volna áthatolni társa aggodalmain, megnyugodott
volna. Gaines rendkívüli képességű agya a felszínen olyan könnyedén
működött, mint egy elektronikus számítógép, rendszerezte a
rendelkezésre álló adatokat, előzetes döntéseket hozott, elhalasztotta az
ítélkezést addigra, amikor majd rendelkezésére állnak a szükséges
adatok, megvizsgálta az alternatívákat. De mindezek alatt, lelke
mélyén, mely nem állt a kemény önfegyelem ellenőrzése alatt, önmagát
vádolta. Megrázta a szenvedés, amelynek tanúja volt, és amiről
pontosan tudta, hogy megsokszorozódott a vonal mentén. És bár nem
volt tudatában annak, hogy bármilyen mulasztást követett volna el,
mégis bűnösnek érezte magát, hisz a hatalom felelősségérzettel kell
járjon.
Túl sok ideig viselte királysága emberfeletti terhét – és ezt senki sem
teheti meg büntetlenül – és most vészesen közel volt ahhoz a
lelkiállapothoz, melyben a kapitányok hagyják elsüllyedni a hajójukat,
és maguk is vele pusztulnak. Csak azért tartott ki, mert tudta, hogy
azonnali cselekvésre van szükség.
De arcán semmi sem tükröződött ebből az érzelmi viharból.
Az épület falán zölden világító nyilak sora mutatott balra. Efölött
pedig, a keskeny ösvény végén ott világított a LEJÁRAT felirat.
Blekinsop Gaines nyomában lihegett. Elértek egy ajtót a falban,
amögött pedig egy keskeny lépcsőt találtak, melyet egyetlen fénycső
világított meg. Gaines lerohant, és kijutottak a zsúfolt, zajos, álló
járdára az északra tartó út mentén.
A lépcső mellett rögtön jobbra nyilvános telefonfülke állt. A
plexiüveg ajtón át látták, hogy egy testes, jól öltözött férfiú komolyan
beszél társával, akinek arca ott villogott a képernyőn.
A fülke előtt három másik ember várakozott.
Gaines előretolakodott, felrántotta az ajtót, vállon ragadta a zavart és
sértődött férfit és kipenderítette a fülkéből, az ajtót pedig berántotta a
lábával. Egyetlen kézmozdulattal törölte a képernyőt, még mielőtt az
asszonyság elkezdhetett volna tiltakozni, és megnyomta a vészhívás
gombot. Beütötte az egyéni kódszámát, és a következő pillanatban az
ügyeletes mérnök, Davidson aggódó arcát látta.
– Jelentést!
– Maga az, főnök? Hál’ istennek. Hol van? – Davidson borzasztóan
megkönnyebbült.
– Jelentést!
Az ügyeletes mérnök úrrá lett érzelmein, és rövid katonás
mondatokban jelentett.
– Tizenkilenc óra nulla-kilenc perckor a Sacramento szektor, húszas
csík nyúlási értéke hirtelen megnövekedett. Mielőtt léphettünk volna,
adott helyen a nyúlási érték meghaladta a biztonsági határértéket,
működésbe léptek a megszakítók és nevezett csíkon megszűnt az
energiaszolgáltatás. Meghibásodás oka ismeretlen. Közvetlen
összeköttetés a Sacramento szektor irányításával megszakadt. Sem a
külön, sem a kereskedelmi vonalon nem válaszolnak. Folytatjuk az
erőfeszítéseket az összeköttetés helyreállítására. Küldönc indult
Stockton tízes alszektorból.
Sérülésekről nem érkezett jelentés. Hangosbemondó figyelmeztette
az utazóközönséget, hogy ne vegye igénybe a tizenkilences csíkot.
Kiürítés megkezdődött.
– Történtek személyi sérülések – vágott közbe Gaines. – Riaszd a
mentőket és a rendőrséget. Rajta!
– Igen, uram! – Davidson a háta mögé intett, de az ügyeletes
mérnökkadét már ugrott is. – Leállítsam az út többi részét, uram?
– Nem, nem valószínű, hogy az első ijedtség után újabb balesetek
történnek. Folytassák az utazóközönség figyelmeztetését. A többi csík
maradjon mozgásban, mert különben akkora dugó lesz, hogy azt maga
az ördög sem tudná eloszlatni. – Gaines arra gondolt, hogy nem lehet
beindítani a csíkokat, ha terhelés alatt vannak. Ehhez nem elég erősek a
rotorok. Ha az egész út leáll, minden egyes csíkot ki kellene üríteni,
elhárítani az üzemzavart a húszas csíkon, mindegyiket megfelelő
sebességre gyorsítani, és csak ezután kezdhetnék meg az összegyűlt
tömeg hazaszállítását. Időközben a rendőrségnek kellene megküzdenie
az ötmillió ott ragadt utassal. Sokkal egyszerűbb, ha a tetőn keresztül
mentik ki az embereket a húszas csíkról, és a többiek a maradék
csíkokon térhetnek haza. – Értesítse a polgármestert és az állam
kormányzóját, hogy átvettem a szükségállapoti parancsnokságot. A
rendőrkapitányt is, és közölje vele, hogy ezentúl magának tartozik
engedelmességgel. Értesítse a parancsnokot, hogy fegyverezzen fel
minden elérhető kadétot, és várjanak további utasításra. Rajta!
– Igen, uram. Behívjam a szabadnapos technikusokat?
– Nem, nem műszaki hibáról van szó. Nézze csak meg, mit mutatnak
a műszerek, az egész szektor egyszerre állt le. Valaki kézzel kapcsolta
ki a rotorokat. A szabadnapos technikusok legyenek készenlétben,
fegyverezze fel őket, de ne küldje őket le. Mondja meg a
parancsnoknak, hogy a lehető leggyorsabban juttasson el minden
elérhető felső osztályos kadétot a Stockon alszektor tízes számú
irodájába és aztán nekem tegyen jelentést. Szereljék fel őket
keljfeljancsikkal, pisztollyal és altatóbombákkal.
– Igen, uram – egy tisztviselő hajolt Davidson fölé és a fülébe súgott
valamit. – A kormányzó akar magával beszélni, főnök.
– Nem érek rá, és maga sem. Ki a váltótársa? Elküldetett érte?
– Hubbard. Épp most érkezett.
– Beszéljen ő a kormányzóval, a polgármesterrel, a sajtóval...
bárkivel, aki csak telefonál, akár még a Fehér Házzal is. Maga – csak
végezze a munkáját. Most abbahagyom, de ismét jelentkezem, amint
találtam egy felderítőkocsit – a képernyő még el sem halványodott,
amikor kipattant a fülkéből.
Blekinsop meg sem próbált szólni hozzá, de követte az északi irányú
húszmérföldes csíkra. Gaines itt megállt a széltörő közelében, és az álló
járda mögötti falra meredt. Megjegyzett magának valamilyen
jellegzetes formát, vagy cégtáblát – társa nem tudta, hogy mit –, és
olyan gyorsan szaladt vissza, hogy Blekinsop vagy száz lábnyira
lemaradt és majdnem elvesztette szem elől, amikor Gaines beugrott egy
ajtón és leszaladt egy lépcsőn.
Keskeny lenti járdára jutottak. A rettenetes zaj mintha nem csak a
fülüket támadta volna meg, szinte verte őket. Blekinsopnak olyan
erőfeszítésébe került átküzdenie magát a zajon, hogy alig érzékelte a
környezetét. Vele szemben, egyetlen ívlámpa sárga fényében az egyik
rotor, amelyik meghajtotta az ötmérföldes csíkot, a hatalmas dob lassan
forgott a középpontjában elhelyezett tekercsek körül. A dob felső része
érintkezett a mozgójárda aljával, és hozzájárult méltóságteljes
haladásához.
 Jobbra és balra vagy száz yardnyira újabb rotorok, és ameddig a
szem ellátott mindkét irányba újabbak és újabbak. A rotorok közötti
térben pedig karcsú görgők, sűrűn egymás mellett, mint dobozok a
szivarban, hogy a mozgójárdának folyamatos forgó alátámasztása
legyen. A görgőket íves acél rácsostartók támasztották alá, ezek
nyílásai között átlátott a rotorok hosszú sorára. Mindegyik sor
gyorsabban mozgott, mint az előtte lévő.
A járdától karcsú acéloszlopok sora választotta el a keskeny pallót,
amely a rotorsor túloldalán helyezkedett el. A kettőt ezen a ponton
rámpa kötötte össze. Gaines szemmel láthatóan bosszúsan nézett
jobbra-balra az alagútban. Blekinsop meg akarta kérdezni, mi a baj, de
nem tudta túlkiabálni a zajt, mert körülötte sok ezer rotor zúgott és sok
százezer görgő csikorgott.
Gaines látta, hogy mozog az ajka, és kitalálta, mit kérdez. Tenyerét
Blekinsop füle köré görbítette, és elordította magát.
– Nincs kocsi! Azt hittem, itt találok kocsit.
Az ausztrál, aki segíteni akart, megragadta Gaines karját és
bemutatott a gépek közé. Gaines odanézett, és megpillantott valamit,
amit addig aggodalmában nem vett észre – jó néhány csíkkal odébb
vagy fél tucat embert, akik egy rotor körül dolgoztak. Leemelték a
gépet, úgy hogy már nem érintkezett az úttal, és épp egy másikkal
készültek kicserélni. Az új rotor ott állt mellettük egy alacsony, erős
teherkocsin.
A főmérnök elismerően és hálásan mosolygott. Zseblámpája fényét
keskeny, erős fénycsíkká alakította és a csoportra irányította. Az egyik
technikus felnézett és Gaines többször megismételve ugyanazt a
szabálytalan ritmust, le-fel kattintgatta a zseblámpáját. Egy alak kivált
a csoportból és feléjük szaladt.
Karcsú, munkásruhás fiatalember volt, fülvédőt és a szereléséhez
nem illő szögletes katonai sapkát viselt, aranysújtásokkal és
rangjelzésekkel. Megismerte a főmérnököt és tisztelgett, humortalan,
kisfiús igyekezettel.
Gaines zsebre vágta a lámpáját és mindkét kezével gyorsan
gesztikulálni kezdett. Egyértelmű, határozott mozdulatok voltak, olyan
bonyolultak és kifejezőek, mint a süketnémák beszéde. Blekinsop
visszagondolt néprajzi tanulmányaira, s megállapította, hogy leginkább
az amerikai indiánok jelbeszédére emlékeztet a dolog, némi hula
beütésekkel. De természetes, hogy szinte semmit sem értett meg belőle,
hisz a jelbeszédet a speciális követelményeknek megfelelően
alakították át.
 A kadét ugyanúgy válaszolt, kilépett a járda szélére és dél felé
villogott a zseblámpájával. Egy kocsi közeledett nagy sebességgel.
Fékezett és épp mellettük állt meg.
Kicsi volt, tojásdad alakú, középvonalában két kerékkel. A kocsi
orra felemelkedett és láthatóvá vált a sofőr, egy másik kadét. Gaines
jelbeszéddel szólt hozzá, aztán maga előtt betuszkolta Blekinsopot a
szűk utastérbe.
Ahogy helyreigazították a plexiüveg burát, megcsapta őket a szél, és
Blekinsop látta, hogy három, sokkal nagyobb kocsi száguld el
mellettük. Észak felé tartottak, legalább kétszáz mérföldes óránkénti
sebességgel. Blekinsopnak úgy rémlett, a legutolsó kocsi buráján át
kadétok sapkáját vette ki, de nem volt benne biztos.
– Kérem Davidsont, az ügyeletes tisztet.
– Ó, maga az, Mr. Gaines. A polgármester akar beszélni magával,
Mr. Gaines.
– Továbbítsák a hívását másnak, és kerítsék elő Davidsont, gyorsan.
– Igen, uram.
– És, figyeljen csak... egészen addig hagyja Davidson műszerfalára
kapcsolva ezt a vonalat, amíg én személyesen nem mondom, hogy
megszakíthatja.
– Rendben – és a nő arca helyett az ügyeletes tiszté tűnt fel a
képernyőn.
– Maga az, főnök? Haladunk, minden kielégítő, nincs változás.
– Rendben. Elérhet ezen a vonalon, vagy a tízes alszektor
irodájában. Vége. – Davidson helyett az operátor jelent meg a
képernyőn.
– A felesége hívja, Mr. Gaines. Kapcsoljam?
Gaines mormogott valamit, ami nem volt igazán udvarias, és azt
válaszolta, igen. Megjelent Mrs. Gaines arca. A férfi rákezdte, még
mielőtt az asszony megszólalhatott
volna....Drágámjólvagyokneaggódjmajdcsakhazaérekmostmennemkell
– hadarta egy szuszra, és amint befejezte, már meg is szakította a
vonalat.
Csikorgó fékekkel álltak meg a lépcső mellett, mely a tízes alszektor
irodájába vezetett. A lépcső mellett három teherkocsi állt, mellettük
meg rendetlen sorokban három csapat kadét. Egyikük odaszaladt
Gaineshez és szalutált.
– Linsay vagyok, uram, az ügyeletes mérnökkadét. Az ügyeletes
mérnök kéri, hogy rögtön jöjjön a vezérlőterembe. Az ügyeletes
mérnök felnézett, amikor beléptek.
 – Főnök, Van Kleeck keresi.
– Kapcsolja. Hello, hol vagy? – kérdezte Gaines, amikor Van Kleeck
arca megjelent a nagy képernyőn.
– Sacramento Iroda. Figyelj!
– Sacramento? Pompás. Jelentést!
Van Kleeck mérgesen nézett.
– Egy fenét teszek jelentést! Már nem vagyok a helyettesed, Gaines.
Szóval...
– Mi az ördögről beszélsz?
– Figyelj és ne szakíts félbe, és akkor majd megtudod. Véged van,
Gaines, engem választottak az Új Rend Ideiglenes Ellenőrző Bizottsága
Igazgatójává.
– Van, megbolondultál? Mi az, hogy az új rend?
– Majd megtudod. Ez a funkcionalista forradalom. Mi megjöttünk, te
meg mehetsz. Csak azért állítottuk le a húszas csíkot, hogy ízelítőt
adjunk abból, mire vagyunk képesek.
A funkciókról: tanulmány a társadalom természetes rendjéről. A
funkcionista mozgalom bibliáját először 1930-ban adták ki. Az írás azt
állította magáról, hogy a társadalmi viszonyok tudományos pontosságú
elmélete. A szerző, Paul Decker, elvetette a demokrácia és az emberek
közötti egyenlőség „idejétmúlt és hiábavaló” eszméit, és egy olyan
rendszerrel helyettesítette, melyben „funkcionálisan” értékelték az
emberi lényeket, vagyis aszerint, hogy milyen szerepet töltöttek be a
gazdasági folyamatokban. Az alaptétel az volt, helyes, hogy bárki
alkalmazhassa embertársaival szemben azt a hatalmat, amely
funkciójából ered, és a társadalomszervezés minden más módja ostoba,
látnoki, és ellentétes a dolgok „természetes rendjével”.
Úgy látszik, a szerző figyelmét teljesen elkerülte, hogy a modern
gazdaság egyes szektorai elválaszthatatlanul összefonódtak.
Az alapötletet feltupírozta kicsit némi felületes, gépies
pszichológiával, ami azon alapult, hogy megfigyelte, a baromfiudvar
egyes lakói között hogyan alakul ki a hatalmi sorrend, meg Pavlov
híres feltételes reflex kísérleteivel. Nem vette észre, hogy az emberi
lények sem nem kutyák, sem nem csirkék. Az öreg Pavlov doktor
egyáltalán nem vett róla tudomást, ahogy másokról sem, akik vakon és
tudománytalan módon dogmatizálták fontos, de nagyon is korlátozott
érvényességű kísérletei jelentőségét.
A funkcionalizmusnak kezdetben nem volt sikere, a harmincas
években mindenki, a teherautó-sofőröktől a ruhatároslányokig
kidolgozott egy módszert arra, hogyan oldhatjuk meg a világ
problémáit hat könnyű lépésben, és meglepően sokuknak sikerült meg
is jelentetniük az elképzeléseiket. De azért a funkcionalizmus
fokozatosan terjedt, különösen azok között a kisemberek között volt
népszerű, akik meggyőzték magukat arról, hogy épp az ő állásuk
nélkülözhetetlen és így, ha helyreáll a „természetes rend”, ők lesznek a
nagykutyák. És mivel valóban nagyon sok foglalkozás ténylegesen
nélkülözhetetlen, könnyen ment az önmeggyőzés.
Gaines egy pillanatra Van Kleeckre meredt, mielőtt válaszolt volna.
– Van – kezdte lassan –, ugye nem gondolod komolyan, hogy ezt
megúszhatod?
Az apró emberke felfújta magát.
– Miért is ne? Hiszen máris megúsztuk, vagy nem? Nem indíthatod
újra meg a húszas csíkot, amíg én meg nem engedem, és ha szükséges,
az egész utat meg, tudom állítani.
Gaines kezdett rájönni, hogy esztelen felfuvalkodottsággal áll
szemben, és uralkodott magán.
– Hát persze, Van. De mi van az ország többi részével? Azt hiszed,
az Egyesült Államok hadserege majd tétlenül nézi, hogy úgy irányítsd
Kalifornia államot, mint a magad kiskirályságát?
Van Kleeck ravaszul nézett rá.
– Erre is felkészültem. Épp most juttattam el egy kiáltványt az
ország összes útügyi technikusához, elmondtam nekik, mit tettünk, és
felszólítottam őket, hogy keljenek fel, és követeljék, ami jogosan
megilleti őket. Ha az egész országban leállnak az utak, és az emberek
megéheznek, az elnök kétszer is meggondolja majd, hogy ránk küldje-e
a hadsereget. Hát persze hogy küldhetné katonákat, hogy engem
elfogjanak és megöljenek – nem félek a haláltól! –, de azt nem meri
megtenni, hogy tömegével lövesse agyon az útügyi technikusokat, mert
nélkülünk nem tud meglenni az ország, vagyis engednie kell a
követeléseinknek.
Sok keserű igazság volt abban, amit mondott. Ha általánossá válik az
útügyi technikusok felkelése, a kormány ugyanúgy nem folyamodhat
erőszakhoz, ahogy a fejfájást sem lehet főbelövéssel gyógyítani. De
vajon általános-e a felkelés?
– Miből gondolod, hogy az ország többi technikusa is követni fog?
– Miért is ne? Ez a dolgok természetes rendje. Ez a gépek kora, az
igazi hatalom a technikusok kezében van, de mindenféle idejétmúlt
frázisokkal beetették őket, hogy ne éljenek vele. És az összes
technikusi csoport közül a legfontosabbak, az abszolút
nélkülözhetetlenek az útügyi technikusok. Mostantól kezdve úgy kell
táncolni, ahogy ők fütyülnek, ez a dolgok természetes rendje! – egy
pillanatra elfordult, az asztalán lévő papírok közt keresgélt, aztán
folytatta. – Pillanatnyilag ez minden. Gaines, fel kell hívnom a Fehér
Házat, hogy tudassam az elnökkel, hogy állnak a dolgok. Te csak
végezd a feladatod, viselkedj rendesen, és akkor nem esik bántódásod.
A képernyő elsötétült, de Gaines még mozdulatlanul ült néhány
percig. Szóval ez történt. Szerette volna tudni, volt-e egyáltalán hatása,
és ha igen, milyen, annak a felhívásnak, amit Van Kleeck intézett az
útügyi technikusoknak. Azt gondolta, hogy semmilyen, de hát arra sem
gondolt, még álmában sem, hogy ilyesmi megtörténhet a saját
embereivel. Talán hiba volt, hogy nem szakított rá időt, hogy
olyanokkal is találkozzék, akik nem az útnál dolgoznak. Nem, ha
szóbaállt volna a kormányzóval, a sajtóval, még mindig beszélhetne. És
mégis... Hívta Davidsont.
– Volt valami probléma a többi szektorban, Dave?
– Nem volt, főnök.
– Vagy bármely másik úton?
– Nem kaptunk ilyen jelentést.
– Hallotta, amit Van Kleeckkel beszéltem?
– Bekapcsolódtam, igen.
– Remek. Hubbard hívja az elnököt és a kormányzót, és mondja meg
nekik, határozottan ellenzem a katonai erő bevetését mindaddig, amíg a
problémák erre az útra korlátozódnak. Mondja meg nekik, hogy
amennyiben azelőtt lépnének, hogy segítséget kérek, nem vállalom a
felelősséget.
Davidson kételkedve nézett rá.
– Gondolja, hogy ez így jó lesz, főnök?
– Igen! Ha megpróbáljuk kifüstölni Vant és a forrófejű embereit, épp
ezzel indíthatjuk el az országos felkelést. Ráadásul akkora kárt
tehetnénk az útban, hogy maga az atyaúristen sem volna képes
megjavítani. Mekkora a pillanatnyi terhelés?
– Ötvenhárom százalékkal kevesebb, mint az esti csúcs.
– És mi van a húszas csíkkal?
– Majdnem teljesen kiürítettük már.
– Rendben. A lehető leggyorsabban irányítsanak el minden
forgalmat az útról. Legjobb lesz, ha a rendőrkapitány minden lejárathoz
őröket állít, hogy senki se léphessen rá az útra. Van bármikor
leállíthatja az összes csíkot, és az is előfordulhat, hogy ezt nekem kell
megtennem. Az a tervem, hogy lemegyek ezekkel a felfegyverzett
kadétokkal. Észak felé fogunk haladni, és ha ellenállásba ütközünk, azt
leszereljük. Gondoskodjon róla, hogy ügyeletes technikusok és
karbantartó brigádok jöjjenek közvetlenül a nyomunkban. Egymás után
sorban minden rotort kössenek át a stocktoni út hálózatára. Rengeteget
kell majd buherálni, nem lesznek biztonsági kikapcsolók, úgyhogy
gondoskodjék elegendő ügyeletes technikusról, hogy még a
megtörténte előtt megakadályozzanak minden üzemzavart.
Ha sikerrel járunk, kihúzhatjuk Van lába alól a Sacramento szektor
fölötti ellenőrzést, és addig maradhat a Sacramento vezérlőteremben,
amíg eléggé meg nem éhezik ahhoz, hogy értelmesen lehessen beszélni
vele.
Megszakította a vonalat, és az alszektor ügyeletes mérnökéhez
fordult.
– Edmunds, adjon egy sisakot és egy revolvert.
– Igen, uram – a férfi kinyitott egy fiókot, és karcsú, veszedelmes
kinézetű fegyvert adott a főnöke kezébe. Gaines az övébe tűzte és a
fejébe nyomott egy sisakot, de nem hajtotta le a hangszigetelő
fülvédőket. Blekinsop megköszörülte a torkát.
– Izé... én is kaphatnák egy olyan sisakot? – kérdezte.
– Mi? – Gaines egy pillanatra ráirányította a figyelmét. – Nem lesz
rá szüksége, Mr. Blekinsop. Azt akarom, hogy maradjon itt, amíg csak
magáért nem jövök.
– De... – az ausztrál.politikus tiltakozni akart, de aztán meggondolta
magát és elhallgatott.
Az ajtóból az ügyeletes mérnökkadét intett a főmérnöknek. – Mr.
Gaines, egy technikus van odakinn, aki mindenáron beszélni akar
önnel. Harveynak hívják.
– Nem érek rá.
– A Sacramento szektorból jött, uram.
– Vagy úgy, akkor küldje be.
Harvey gyorsan elmondta Gainesnek mit látott-hallott aznap délután
a céhgyűlésen.
– Elegem lett belőlük, és otthagytam őket, amikor még mindig
pofáztak, főnök. Nem is jutott többet eszembe a dolog, amíg a húszas
le nem állt. Aztán amikor hallottam, hogy a Sacramento szektorban van
a baj, úgy döntöttem, megkeresem magát.
– Mióta érlelődött ez a dolog?
– Azt hiszem, jó ideje. Tudja, hogy van ez, mindenütt van egypár
agyalágyult, és közülük elég sokan funkcionalisták. De hát nem lehet
azt mondani, hogy ezzel nem akarok együtt dolgozni, mert eltérőek a
politikai nézeteink, elvégre szabad országban élünk.
 – Előbb kellett volna figyelmeztetnie, Harvey.
Harvey komoran nézett rá, Gaines állta a tekintetét.
– Nem, azt hiszem, igaza van. Az én dolgom, hogy szemmel tartsam
a haverjait, nem a magáé. Ahogy mondta, elvégre szabad országban
élünk. Van még valami?
– Hát... szóval, hogy ide jutottunk, azt gondoltam, esetleg segíthetek
kiválogatni a vezéregyéniségeket.
– Köszönöm. Maradjon velem. Lemegyünk, és megpróbálunk rendet
csinálni.
Belökték az ajtót, egy technikus meg egy kadét jelent meg. Valamit
vonszoltak. Letették a padlóra, és várakozóan hallgattak.
Egy fiatalember volt, szemmel láthatóan halott. Munkáskabátján
megalvadt a vér... Gaines az ügyeletes tisztre nézett.
– Ki ez?
– Hughes kadét – mondta Edmund –, ő az a küldönc, akit
elindítottam Sacramentóba, amikor megszakadt a kommunikáció.
Miután nem tett jelentést, elküldtem Marstont és Jenkins kadétot, hogy
keressék meg.
Gaines maga elé morgott és elfordult.
– Menjünk, Harvey.
Az odalent várakozó kadétok hangulata megváltozott. Gaines
észrevette, hogy a kisfiús igyekezetet valami csúnyább váltotta fel.
Sűrűn váltogatták a kézjeleket, és többen ellenőrizték a pisztolyukat.
Végigmérte őket, aztán intett a kadétok vezetőjének. Jelekkel
beszéltek. A kadét tisztelgett, az embereihez fordult, röviden
gesztikulált és gyorsan leeresztette a karját. Bevonultak egy üres
szobába, Gaines még utánuk.
Amikor becsukták az ajtót, és már hallották egymást, Gaines
megszólalt.
– Látták, hogy meghozták Hughest. Melyikük akarja megölni azt a
tetűt, aki ezt elkövette? Hárman szinte azonnal kiugrottak a sorból, és
előresiettek. Gaines hidegen nézett rájuk.
– Rendben. Maguk hárman adják le a fegyvereiket, és térjenek vissza
a szállásukra. És menjen velük mindenki, aki szintén úgy gondolja,
hogy ez magánbosszú, vagy vadászat – engedte, hogy súlyossá váljék a
csend, aztán folytatta. – A Sacramento szektort illetéktelenek kerítették
a hatalmukba. Megpróbáljuk visszafoglalni, ha lehet, úgy, hogy egyik
oldalon se essenek áldozatok, és ha lehet, anélkül, hogy le kelljen
állítani az utat. A terv az, hogy idelenn, rotorról rotorra haladva
foglaljuk vissza a szektort, és Stocktonon keresztül biztosítjuk az
energiát. Ennek a csoportnak az a feladata, hogy észak felé haladjon
idelenn, fedezzen fel, és vegyen őrizetbe mindenkit, akit talál. Ne
felejtsék el, hogy azok többsége, akiket letartóztatnak majd, nagy
valószínűséggel teljesen ártatlan. Ebből következik, hogy szükség
esetén először a kábító bombákat használják, és csak a legvégső
esetben lőjenek azért, hogy öljenek.
Kadétkapitány, ossza be az embereit tízes csoportokba, és minden
csoportba jelöljön ki parancsnokot. A csoportok egymás nyomába
haladnak észak felé, keljfeljancsin, óránként tizenöt mérföldes
sebességgel. Hagyjanak száz yardnyi távolságot az egyes csapatok
között. Ha megpillantanak valakit, az egész csapat egyszerre közelítse
meg, tartóztassák le, helyezzék el egy teherkocsin, és a csapat
utolsóként csatlakozzék ismét a rohamhoz. A letartóztatottakat azokban
a kocsikban helyezzék el, amelyeken jöttek. Utasítsák a
gépkocsivezetőket, hogy a második csapat nyomában haladjanak.
Jelöljenek majd ki egy rohamcsapatot, hogy visszafoglalja az
alszektorok vezérlőtermeit, de csak abban a pillanatban, amikor az
adott alszektor már Stocktonból kapja az energiát. Ennek megfelelően
szervezze meg az egymás közti összeköttetést.
– Van kérdés? – és végigfuttatta a pillantását a fiatalemberek arcán.
Amikor senki sem szólalt meg, visszafordult a rangidős kadéthoz. –
Minden rendben, uram. Hajtsa végre a parancsot!

Mire mindezt elrendezték, a technikusbrigád is megérkezett, és

Gaines kiadta a vezető mérnöknek az utasításait. A kadétok a „lovaik”
mellé álltak, a kadétkapitány várakozóan nézett Gainesre. A főmérnök
bólintott, a kadét leeresztette a karját és az első csapat megindult.
Gaines és Harvey is keljfeljancsira szálltak, és együtt haladtak a
kadétkapitánnyal, vagy huszonöt yardnyira a vezércsapat mögött. A
főmérnök már régóta nem ült ezen a fura kis járművön és esetlennek
érezte magát. A keljfeljancsin igazán nem lehet méltóságteljesen
viselkedni, ugyanis körülbelül akkora és olyan formájú, mint egy
konyhai hokedli, és egyetlen keréken kell rajta egyensúlyozni. De
tökéletesen megfelel arra a célra, hogy ezen járjanak ellenőrző utakra
odalenn, ugyanis nincs szüksége szélesebb nyílásra, mint egy férfiváll,
könnyű vezetni, és ha a vezetője leszáll, türelmesen álldogálva várja.
A kis felderítőkocsi Gaines nyomában maradt, ide-oda kanyargott a
rotorok között. Gainesnek szüksége volt a beépített kommunikációs
egységre, hogy többi felelősségteljes feladatának is eleget tehessen.
 Mindenfajta incidens nélkül tették meg az első kétszáz yardnyi utat a
Sacramento szektorban, aztán az egyik felderítő megpillantott egy
keljfeljancsit, ami egy rotor mellé volt parkolva. A technikus a rotor
alján lévő érzékelőt vizsgálgatta, és nem vette észre, hogy közelednek.
Fegyvertelen volt, és nem tanúsított ellenállást, de meglepettnek és
sértődöttnek, no meg nagyon zavartnak látszott.
A kis csapat hátramaradt, hogy az új első hullám vehesse át a
vezetést.
Három mérfölddel odébb már harminchét ember volt
letartóztatásban, és senkit sem öltek meg. Két kadét könnyű sérülést
szenvedett, és utasítást kaptak, hogy hagyják abba a harcot. A foglyok
közül csak négy volt felfegyverkezve. Egyikük, Harvey tanúsága
szerint, a felkelés vezetői közé tartozott. Harvey ajánlkozott, hogy ha
lehetőség adódik, szívesen tárgyalna a felkelőkkel, és Gaines habozva
bár, de beleegyezett. Tudta, hogy Harvey régi, nagy tekintélyű
munkásvezér, és minden elképzelhetőt meg akart próbálni, hogy a
lehető legkevesebb erőszak alkalmazásával érjenek el sikert.
Nem sokkal később az élcsapat elkapott még egy technikust. A rotor
túlsó oldalán volt, és szinte felbuktak benne, mielőtt észrevették. Bár
volt fegyvere, nem tanúsított ellenállást, és az eset nem lett volna
említésre méltó, ha nem épp egy sugifonba beszélt volna, amit a rotor
alján lévő telefoncsatlakozóba dugott be.
Gaines épp akkor érte utol a csoportot, mikor elfogták az illetőt.
Megragadta a sugifon puha gumimaszkját és olyan erővel rántotta el a
férfi arcáról, hogy érezte, ahogy a csontrezgéseket továbbító beszélő
megcsikordul a foga között. A fogoly kiköpött egy letört fogdarabkát,
ellenségesen nézett rájuk és egyszerűen nem vett tudomást a
kérdéseikről.
Akármilyen gyors is volt Gaines, valószínűnek tartotta, hogy
támadásuk elveszítette meglepetés jellegét. Logikusnak tűnt
feltételezni, hogy a fogolynak volt ideje jelentést tenni az idelenn folyó
támadásról. Minden csapatot figyelmeztettek, hogy fokozott
óvatossággal járjanak el.
Gaines hamarosan megtudta, hogy borúlátása indokolt volt. Még
néhány száz lábnyira egy csapat férfi jött velük szembe. Legalább egy
tucatnyian voltak, bár nem lehetett pontosan meghatározni, hogy
hányan, mert kihasználták a rotorok nyújtotta fedezéket. Harvey
Gainesre nézett, aki bólintott, és intett a kadétkapitánynak, hogy állítsa
meg az embereit.
 Harvey fegyvertelenül közeledett a csoporthoz, két karját a feje fölé
emelte és csak testével egyensúlyozta a keljfeljancsit. A felkelők
lassítottak és végül habozva megálltak. Harvey néhány oszlopnyi
távolságra állt meg velük szemben. Egyikük, nyilvánvalóan a vezető,
jelbeszéddel szólt hozzá, amire Harvey hasonlóképpen válaszolt.
Túl messzi voltak és a sárga fény túl halvány ahhoz, hogy követni
lehessen, miről is vitáznak. A párbeszéd több percig tartott, aztán
szünetet tartottak. A vezető szemmel láthatóan nem tudta, mit tegyen.
Egyikük előrehajtott, visszatette fegyverét a pisztolytáskába, és a
vezetővel kezdett beszélni, aki csak a fejét rázta látván a férfi heves
mozdulatait.
A férfi tovább érvelt, de megint csak nemleges választ kapott. Végül
mérgesen széttárta a karját, aztán hirtelen pisztolyt rántott, és lelőtte
Harveyt. Harvey a gyomrához kapott és előregörnyedt, a támadó újra
tüzelt. Harvey összerogyott.
A kadétkapitány gyorsabb volt Gainesnél. A gyilkos felnézett, mikor
eltalálta. Arca csodálkozó volt, mint aki túl hirtelen halt meg ahhoz,
hogy megértse, mi is történt.
A kadétok tüzet nyitva közeledtek. Bár az ellenfél csapata több mint
kétszer akkora volt, teljesen megzavarodtak. Az első szaggatott sortűz
után majdnem egyenlőek voltak az esélyek. Kevesebb mint harminc
másodperccel az első áruló lövés után, a felkelő csapat minden egyes
tagja halott, sebesült vagy fogoly volt. Gaines emberei közül ketten
haltak meg (Harveyt is beleértve) és ketten megsebesültek.
Gaines a körülményeknek megfelelően változtatta meg a taktikáját.
Most, hogy ismertté vált a támadás, rendkívül fontos lett a gyorsaság és
az erő. A második csapatot utasította, hogy maradjon szorosan az első
nyomában, a harmadik huszonöt yardnyira követte az elsőt. Ez az első
három csapat azt a párancsot kapta, hogy a fegyvertelen embereket
hagyják békében, a negyedik csapat majd összeszedi őket, de
felszólítás nélkül lőjenek mindenkire, akinél fegyvert látnak.
Gaines figyelmeztette őket, hogy inkább megsebesíteni mint megölni
próbálják az embereket, de maga is tudta, hogy szinte lehetetlen
engedelmeskedni ennek a parancsnak. Minden fegyveres felkelő ölhet,
és a saját emberei biztonságára is gondolnia kellett.
Miután kiadta az új parancsokat, intett a kadétkapitánynak, hogy
induljanak. Az első és második csapat a keljfeljancsik legnagyobb
sebességével, nem egészen óránkénti tizennyolc mérfölddel haladt
előre. Gaines követte őket. Baljós előérzet lett úrrá rajta.
 Elkanyarodott, hogy kikerülje Harvey testét, és közben önkéntelenül
is lenézett. Az arca visszataszítóan sárga volt az ívlámpák fényében,
mégis méltóságteljes és tükrözte Harvey erős jellemét. Amikor Gaines
megpillantotta, már nem is bánta, hogy utasítást adott, tüzeljenek, de
még erősebben érezte, hogy elvesztette a saját becsületét.

A következő percekben számos technikus mellett haladtak el, de

nem kellett tüzelniük. Gaines már kezdett reménykedni, hogy
viszonylag kevés vérontással sikerül győzniük, amikor észrevette, hogy
megváltozott körülötte a gépek hangja. Még sisakja vastag
hangszigetelő rétegen át is érzékelte a változást. Felemelte az egyik
fülvédőt, így tisztán hallotta, hogy a rotorok lassan leállnak. Az út
megállt.
Odakiáltott a kadétkapitánynak, hogy állítsa meg az embereit. Szavai
furcsán visszhangoztak a szokatlan csendben. A felderítőkocsi teteje
már felnyílt, mire odaért.
– Főnök! – kiáltotta a kadét, aki a kocsit vezette –, a reléállomás
hívja!
A lány a képernyő n amint megismerte Gainest, azonnal helyet adott
Davidson-nak.
– Főnök – kezdte Davidson köszönés nélkül –, Van Kleeck hívja.
– Ki állította le az utat?
– Ő.
– Történt bármilyen jelentős változás?
– Nem, az út gyakorlatilag üres volt, mire leállította.
– Rendben. Kapcsolja Van Kleecket.
A fő összeesküvő arca eltorzult a dühtől, amikor megismerte
Gainest. Azonnal beszélni kezdett.
– Úgy, szóval azt gondoltad, hogy csak viccelek, mi? És most, mit
gondolsz, Gaines főmérnök úr?
Gaines legyőzte magában a vágyat, hogy egészen pontosan elmondja
a másiknak, mit gondol, különösen róla. Az apró ember minden
megnyilvánulása úgy hatott rá, mint amikor csikorog a kréta a táblán.
De nem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy megmondja
neki a magáét. Igyekezett pont olyan hangon beszélni, hogy az
hízelegjen a másik hiúságának.
– El kell ismernem, hogy ezt a kört te nyerted meg, Van, az út leállt,
de ne ess abba a hibába, hogy azt hiszed, nem vettelek komolyan. Már
túl hosszú ideje dolgozunk együtt ahhoz, hogy lebecsüljelek, tudom,
hogy komolyan gondolod, amit mondasz.
Van Kleecknek jólesett az elismerés, de igyekezett titkolni.
– Hát akkor miért nem térsz észre, és miért nem adod fel? – kérdezte
harciasan. – Tudod, hogy nem győzhetsz.
– Lehet, hogy nem, Van, de te is tudod, hogy meg kell próbálnom. És
különben is – folytatta –, miért ne győzhetnék? Te magad mondtad,
hogy akár az Egyesült Államok teljes hadseregét rád szabadíthatom.
– Látod ezt? – vigyorgott Van Kleeck diadalmasan, és felmutatott
egy körte alakú villanykapcsolót, ami valami huzalban folytatódott. –
Ha ezt lenyomom, a levegőbe repítem az egész utat, úgy ahogy van. És
mielőtt elmennék innen, a biztonság kedvéért fogok egy fejszét, és
szétverem ezt a vezérlőpultot.
Gaines teljes szivéből kívánta, hogy bárcsak többet tudna a
pszichiátriáról. De hát most csak magára támaszkodhat, és a józan
paraszti eszében bízhat.
– Ez meglehetősen durva lépés lenne, Van, de nem látom be, hogyan
adhatnánk meg magunkat.
– Nem? Hát akkor gondolkodj még egy sort. Ha rákényszerítesz,
hogy felrobbantsam az utat, mi lesz a rengeteg utassal, aki épp rajta
van?
Gaines fejében egymást kergették a gondolatok. Egy pillanatig sem
kételkedett abban, hogy Van Kleeck képes beváltani a fenyegetését,
ahogy beszélt, a sértetten gyerekes attitűd, hogy „hát hisz te
kényszerítesz rá”, arról tanúskodtak, hogy veszedelmesen ziláltak a
másik gondolatai. És bárhol következzék is be egy ilyen robbanás a
sűrűn lakott sacramentói szektorban, legalább egy, ha nem több
bérházat is a levegőbe fog repíteni, és a húszason egy csomó boltost és
ártatlan járókelőt. Vannak tökéletesen igaza van, nem meri kockáztatni
olyanok életét, akik azt sem tudják, miről van szó, és nem vállalták a
veszélyt, még akkor sem, ha az út örökre leáll.
Ami azt illeti, az a gondolat sem töltötte el valami nagy örömmel,
hogy az út komoly károsodást szenvedhet, de nem ez volt a
legfontosabb, hanem az, hogy ártatlan életek kerültek veszélybe.
Eszébe jutott a dal, „hallga, hogy zúg, nézzed, hogy fut, a mi
munkánknak sosincs vége...”... Mit tegyen, mit tegyen? „Ahogy utazol,
ahogy siklasz...”... Ennek így semmi értelme. Visszafordult a
képernyőhöz.
– Nézd, Van, biztos vagyok benne, hogy te is csak végszükség esetén
akarod felrobbantani az utat. És én is meg akarom óvni. Mi lenne, ha
odamennék a főhadiszállásodra, és személyesen beszélnénk meg ezt a
dolgot? Két értelmes ember egész biztosan meg tud egyezni.
Van Kleeck gyanakodott.
– Ez valami mocskos trükk?
– Hogy lehetne az? Egyedül jövök, fegyvertelenül, amilyen gyorsan
csak odavisz a kocsi.
– És az embereid?
– Itt fognak várni, amíg vissza nem jövök. Ha meg akarsz róla
győződni, állíts megfigyelőket. Van Kleeck egy darabig még húzta az
időt. Részben félt, hogy csapdába kerül, részben meg örvendezett, hogy
egykori főnöke könyörögni jön hozzá. Végül nagy nehezen
beleegyezett. Gaines kiadta az utasításait, és elmondta Davidsonnak,
mit tervez.
– Ha egy órán belül nem térek vissza, te vagy a főnök, Dave.
– Vigyázz magadra, főnök.
– Vigyázok, ne félj.
Kitessékelte a kadétot a felderítőkocsiból, legördült a rámpán,
északnak fordult és padlógázt adott. Most végre összeszedheti a
gondolatait, még ha óránkénti kétszáz mérfölddel is száguld. Még ha
sikerül is kicseleznie a másikat, akkor is változásokra lesz szükség. Két
dolog napnál is világosabb. Az egyik, hogy a párhuzamos csíkok közé
biztonsági kapcsolókat kell beépíteni, úgy hogyha bármelyik csík
sebessége veszélyes mértékben eltér a szomszédaiétól, automatikusan
lelassuljon, és ha kell, leálljon. Nem ismétlődhet meg, ami ma a
húszason történt!
De ez magától értetődik, egyszerű műszaki kérdés. A valódi bajt az
emberek okozták. Nos, a pszichológiai teszteket finomítani kell, hogy
az utakon csak lelkiismeretes, megbízható embereket alkalmazzanak.
De a pokolba is, hisz a mostani vizsgálatok állítólag éppen ezt
biztosítják tökéletesen. Legjobb tudomása szerint a továbbfejlesztett
Humm-Wadsworth-Burton-módszer eddig még soha nem mondott
csődöt, csak ma, a sacramentói szektorban. Hogy vett rá Van Kleeck
egy egész szektornyi nyugodt embert, hogy fellázadjanak?
Ennek így nincs értelme.
A dolgozók viselkedésének mindig megvan a jó oka. Egy ember
lehet megbízhatatlan, de a nagy csoportok ugyanolyan kiszámíthatóak,
mint a gépek vagy a matematikai képletek. A csoportokat lehet mérni,
vizsgálni, osztályozni. Lelki szemei előtt megjelent a személyzeti
iroda, az iratszekrények, a tisztviselők – megvan! Megvan! Van
Kleeck, mint az első helyettese, egyben az egész út személyzeti főnöke
volt!
Ez az egyetlen megoldás, amely számításba vesz minden tényt.
Egyedül a személyzeti főnöknek volt rá lehetősége, hogy kiválassza és
egy helyre gyűjtse össze az összes bajkeverőt. Gaines meg volt róla
győződve, hogy a pszichológiai teszteket megbűvölték, talán évek
hosszú során át, és hogy Van Kleeck szántszándékkal helyezte át
egyetlen szektorba az olyanfajta embereket, akikre szüksége volt.
Persze előbb meghamisította a vizsgálati eredményeket.
És ebből következik a másik.tanulság. Szigorúbban kell tesztelni a
tiszteket, és egyetlen tiszt se lehessen egy személyben, állandó
ellenőrzés és felügyelet nélkül felelős a beosztásokért. Még őt magát,
Gainest is ellenőrizni kell ebből a szempontból. Qui custodiet ipsos
custodes? De ki őrzi az őrzőket? A latin nyelv kihalt ugyan, de a régi
rómaiak nem voltak ostobák.
Végre rájött, hogy hol követte el a hibát, és ez a tudat szomorú
elégedettséggel töltötte el. A válasz felügyelet és ellenőrzés, utánanézni
és még egyszer utánanézni. Fáradságos lesz és kevéssé hatékony, de a
tapasztalat azt mutatja, hogy a nagyfokú biztonság mindig csökkenti a
hatékonyságot.
Nem lett volna szabad ekkora hatalmat adni Van Kleecknek, amikor
olyan, keveset tudott róla. De még nincs késő, hogy megtudjon egyet s
mást. Benyomta a vészféket, és a kocsi csikorogva megállt.
– Reléállomás! Próbálják meg felhívni az irodámat!
A képernyőről Dolores nézett rá.
– Szóval még mindig benn van. Remek! Már attól féltem, hogy
hazament.
– Visszajöttem, Mr. Gaines.
– Nagyon derék. Kerítse elő nekem Van Kleeck személyzeti anyagát.
Látni, akarom a minősítését.
A titkárnő villámgyorsan visszatért és beolvasta a szimbólumokat és
számadatokat. A férfi bólogatott. Az adatok igazolták a sejtéseit, rejtett
introvertáltság, kisebbrendűségi komplexus. Stimmel.
– A bizottság megjegyzései – folytatta Dolores az olvasást –, annak
ellenére, hogy a konszolidált profil görbén az A és D érték maximuma
esetleges megbizhatatlanságra utal, a bizottság meg van róla győződve,
hogy ez a tiszt alkalmas beosztása ellátására. Kiemelkedően jók a
teljesítményei és kivételesen jól tud bánni az emberekkel. Ezért
javasoljuk a szolgálatban való véglegesítését és előléptetését.
– Ez minden, Dolores. Köszönöm.
 – Igen, Mr. Gaines.
– A döntő lépésre készülök. Drukkoljon nekem.
– De Mr. Gaines... – és Dolores tágra nyílt szemmel meredt az üres
képernyőre.

– Vezessen Mr. Van Kleeckhez!

A férfi kihúzta a pisztoly csövét Gaines bordái közül – a főmérnök
úgy érezte, nem szívesen –, és intett, hogy menjen előre a lépcsőn.
Gaines kimászott a kocsiból, és engedelmeskedett.
Van Kleeck nem az irodába, hanem a szektor vezérlőtermébe vette
be magát. Vagy fél tucat fegyveres férfi volt vele.
– Jó estét, Van Kleeck igazgató úr – a kis embert mintha hájjal
kenegették volna, hogy Gaines így elismerte maga adományozta
rangját.
– Errefelé nem sokat adunk a címekre – mondta hamis
könnyedséggel. – Hívj csak Vannak. Ülj le, Gaines.
Gaines leült. Valahogy el kell távolítania a többieket. Unottan és
felsőbbségesen nézett végig rajtuk.
– Mi van, Van, nem tudsz egyedül elbánni egyetlen fegyvertelen
férfival? Vagy esetleg a funkcionalisták nem bíznak egymásban?
Van Kleeck arcán látszott, hogy bosszantja ez a beszéd, de Gaines
rendületlenül mosolygott. Végül Van Kleeck felvette a pisztolyt az
asztaláról, és az ajtó felé intett.
– Menjetek ki, fiúk.
– De Van...
– Azt mondtam, menjetek ki!
Mikor egyedül maradtak, Van Kleeck egyik kezébe vette a
kapcsolót, amit Gaines már a képernyőn is látott, és régi főnökére
szegezte a pisztolyt.
– No jó – morogta –, próbálkozz csak akármilyen trükkel, és repül az
egész miskulancia. Mi a javaslatod?
Gaines egyre szemtelenebbül vigyorgott, Van Kleeck meg
vicsorított.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte.
– Hát te magad, Van. Rég röhögtem már ilyen jót. Elindítasz egy
funkcionálista forradalmat, és az egyetlen funkció, amit ki tudsz
gondolni magadnak, az, hogy felrobbantod az utat, ami a létezésed
alapja. Mondd csak – folytatta –, mitől vagy úgy begyulladva?
– Nem vagyok begyulladva!
 – Nem-e? Még hogy te nem vagy begyulladva? Itt ülsz, akármelyik
pillanatban képes lennél harakirit elkövetni azzal a játékkapcsolóval, és
még azt állítod, hogy nem vagy begyulladva? Ha a haverjaid tudnák,
milyen közel vagy ahhoz, hogy egy pillanat alatt feladj mindent, amiért
harcoltak, hát menten agyonlőnének. Ugye tőlük is félsz?
Van Kleeck ellökte magától a kapcsolót és felállt.
– Nem félek! – üvöltötte, és megkerülte az asztalt, hogy közelebb
kerüljön Gaineshez.
Gaines nyugodtan ülve maradt és felnevetett.
– Dehogynem! Most is félsz tőlem. Félsz, hogy megkapod a magadét
azért, ahogy a munkádat végzed. Félsz, hogy a kadétok nem
tisztelegnek neked. Félsz, hogy a hátad mögött kinevetnek. Félsz, hogy
a hivatalos vacsorán nem a megfelelő villát használod. Félsz, ha az
emberek rád néznek, és félsz, hogy nem vesznek észre.
– Nem! – tiltakozott a másik. – Te mocskos, felfuvalkodott sznob!
Azt hiszed, hogy mer’ elit iskolába jártál, mindenkinél jobb vagy – már
fuldoklott a dühtől, nem tudott összefüggően beszélni és a harag
könnyei gyűltek a szemébe. – Te meg az utálatos kis kadétjaid...
Gaines óvatosan méregette. Most már nyilvánvalóvá vált, hogy a
másik gyönge jellem, és csodálkozott, hogy ezt eddig nem vette észre.
Eszébe jutott, milyen barátságtalan volt Van Kleeck, amikor egyszer
régen felajánlotta, hogy segít egy különösen bonyolult számítás
elvégzésében.
Arra kell törekednie, hogy kihasználja Van Kleeck gyengeségét,
annyira fel kell izgatnia, hogy megfeledkezzék arról a veszedelmes
kapcsolóról. Gainesre kell irányítani minden beteges gyűlöletét, hogy
semmi másra ne tudjon gondolni.
De óvatosnak kell lennie, mert ha túlfeszíti a húrt, egy lövés, és
nemcsak neki, Gainesnek lesz vége, hanem annak az esélye is elvész,
hogy ne kelljen véres, hiábavaló harcot vívni az útért.
– Van – kuncogott Gaines –, milyen nyavalyás kis alak is vagy. Most
elárultad magad. Tökéletesen megértelek, egész életedben
harmadosztályú játékos voltál, és folytonosan attól rettegtél, hogy
valaki egyszer átlát rajtad, és visszaküld a saját bajnokságodba.
Igazgató, ugyan! Ha te vagy a legjobb, akivel a funkcionalizmus
szolgálhat, akkor az egész mozgalom nem ér egy fabatkát sem, a saját
tehetetlenségétől fog tönkremenni – megfordult a székben,
szándékosan hátat fordított Van Kleecknek és a revolverének.
Van Kleeck megállt néhány lábnyira a kínzójától és ordítani kezdett.
 – Te! De majd én megmutatom neked, majd meglátod,
keresztüllőlek, mint egy kutyát!
Gaines visszafordult, felállt és nyugodt léptekkel elindult felé.
– Tedd le azt a játék pisztolyt, még mielőtt kárt tennél magadban.
Van Kleeck hátrált egy lépést.
– Nehogy közelebb merj jönni! – sikoltotta. – Lelőlek, meglásd,
lelőlek! Tudod, hogy nem beszélek a levegőbe.
Most! – gondolta Gaines, és ugrott.
A lövés a füle mellett sivított el. Hát legalább ez nem talált.
Mindketten a padlóra zuhantak. Ahhoz képest, hogy milyen kis termetű
volt, nehéz volt lefogni Van Kleecket. De hol a pisztoly? Megvan!
Felpattant.
Van Kleeck nem állt fel, a padlón elterülve hevert, csukott szeméből
ömlöttek a könnyek, és szipogott, mint egy gyerek.
Gaines valami együttérzésfélével nézett rá, és óvatosan tarkón ütötte
a pisztoly markolatával. Odament az ajóhoz, egy pillanatig
hallgatózott, aztán hangtalanul bezárta.
A kapcsolóból a vezérlőpulthoz vezetett a huzal. Megvizsgálta az
összeköttetést, és óvatosan elbontotta. Ezután a vezérlőpulton lévő
telefonhoz fordult és hívta Fresnót.
– Oké, Dave – mondta –, most már támadhatnak, és az ég
szerelmére, siessenek! – aztán bontotta, a hívást, mert nem akarta, hogy
az ügyeletes lássa, egész testében reszket.
Gaines másnap reggel fel-alá járkált a fresnói fővezérlőben, és
meglehetősen elégedett volt. Az utak mentek, hamarosan elérik a teljes
sebességet. Hosszú éjszaka volt. Minden mérnököt, minden kadétot be
kellett rendelni, hogy centiről centire átvizsgálják a sacramentói
szektort, ahogy kívánta. Aztán ki kellett kerülni a tönkretett alszektori
vezérlőket. De az utak mentek – a padlón keresztül is érezte a
remegést. Megállt egy holtfáradt, borostás ember mellett.
– Miért nem megy haza, Dave? Innentől már McPherson is
folytathatja.
– És maga, főnök? Maga sem úgy néz ki, mint egy májusi
menyasszony.
– Nemsokára ledőlök az irodámban. Felhívtam a feleségem, és
megmondtam neki, hogy egyelőre bent kell maradnom. Idejön, hogy itt
találkozzunk.
– Haragudott?
– Nem nagyon. Tudja, milyenek a nők – visszafordult a
műszerfalhoz, figyelte, hogy gyűjtik a „méhecskék” hat szektor adatait.
San Diego körút, Angeles szektor, Bakersfield szektor, Fresno szektor,
Stockton... Stockton! Te jó ég! Blekinsop! Egész éjszakára a stocktoni
irodában hagyta az ausztrál kormányminisztert!
Már indult is az ajtó felé, a válla fölött szólt vissza.
– Dave, rendelne nekem egy kocsit? Gyorsat! – és még mielőtt
Davidson válaszolhatott volna, már a folyosó túlsó végén volt, a saját
irodájában.
– Dolores!
– Igen, Mr. Gaines.
– Hívja fel a feleségemet, és mondja meg neki, hogy Stocktonba
kellett mennem. Ha már elindult otthonról, várjon meg itt. És Dolores...
– Igen, Mr. Gaines?
– Nyugtassa meg.
A titkárnő az ajkába harapott, de arca kifejezéstelen maradt.
– Igen, Mr. Gaines.
– Köszönöm, kedves – és már rohant is lefelé a lépcsőn. Amikor
leért az utcaszintre, és meglátta a mozgó járdacsíkokat, majdnem
vidámnak érezte magát.
Gyorsan megindult egy LEJÁRAT feliratú ajtó felé és halkan
fütyörészett. Kinyitotta az ajtót, és bár az odalenti motorzúgás
elnyomta a füttyszót, úgy érezte, a gépek is az ő dalát fújják.

Óh hejhó!
Mi vagyunk a rotorosok
Ellenőrzött szektorokon!
Egy! Két! Hár!
Bárhova mész
Megtudod
Hogy az útnak mennie kell!
Hogy az útnak mennie kell!
MENNIE KELL!

Damokos Katalin fordítása

 KUTYÁT IS SÉTÁLTATUNK
Miss Cormet egyetértően bólogatott, és közben arra gondolt, hogy
ennek a vén tyúknak még néhány számlát a nyakába lehet varrni.

Általános Szolgáltató, Miss Cormet beszél! – Meleg barátságosság

és személytelen hatékonyság éppen megfelelő arányát sugározva
mosolygott a képernyőre. Az egy pillanatig még villódzott, aztán
megjelent rajta egy kövér és ideges, túlöltözött és elpuhult, idősebb
hölgy sztereoképe.
– Ó, kedveském – mondta a kép –, annyira nyugtalan vagyok. Csak
önök segíthetnek rajtam.
– Örömmel segítünk – dorombolta Miss Cormet, miközben gyorsan
fölbecsülte az asszony ruháinak és ékszereinek értékét (már ha
valódiak, jegyezte meg gondolatban), majd úgy döntött, jövedelmező
kliens válhat belőle.
– Mondja el, kérem, a problémáját. Először a nevét, ha meg nem
sértem. – Megérintett egy gombot a székét körülvevő patkó alakú
pulton, melyen ez a felirat állt: HITELRESZLEG.
– De az annyira közismert – aggályoskodott a kép. – Peter
szégyenében képes lenne törött csípővel elbujdokolni.
Miss Cormet azonnal megnyomta az EGÉSZSÉGÜGY feliratú
gombot.
– Pedig én mondtam neki, hogy a póló veszélyes játék, önnek
fogalma sincs, kedveském, mennyit szenved egy anya. És pont most, a
legalkalmatlanabb pillanatban...
– Tehát ápolást kíván a részére? Hol van most?
– Ápolást? Hova gondol? Arról a kórház majd gondoskodik. Elég
támogatást kapott tőlünk. Bizony, eleget. Én a ma esti partim miatt
aggódom. A Principessza nagyon megharagudna...
A hitelrészleg válaszfénye mérgesen fölvillogott. Miss Cormet
félrefordult a képernyőtől, – Á, már értem. Mindent elrendezünk. Most
kérem a nevét, a címét és a jelenlegi helyzetét.
– Hát nem ismeri a nevemet?
– Nem lenne nehéz kitalálni – kerülte meg a választ diplomatikusan
Miss Cormet –, de az Általános Szolgáltató számára mindennél
fontosabb a kliensek adatainak bizalmas kezelése.
 – Ó, igen, hát persze. Milyen figyelmesek. Mrs. Peter van Hogbein
Johnson vagyok.
– Miss Cormet uralkodott reakcióin. Ez esetben szükségtelen a
hitelrészleg véleményét kikérni.
A kis kijelzőn azonban rögtön fölvillant: AAA – a korlátlan
hitelképesség jele.
– De nem tudom, mit tehetnének – folytatta Mrs. Johnson. – Nem
lehetek két helyen egyszerre.
– Az Általános Szolgáltató szereti a nehéz megbízásokat –
biztosította Miss Cormet. – És most, ha lesz olyan kedves, és beavat a
részletekbe...
Nagy nehezen előcsalt az asszonyból egy egészen összefüggő
történetet. A fia, legifjabb Peter, amolyan agyondédelgetett Peter Pan-
figura volt. Arcvonásait Grace Cormet jól ismerte a sztereoernyőről,
csakúgy, mint gazdag, lusta életének valamennyi jelmezét. A fiú most
meggondolatlanul, épp az anyja legfontosabb partija előtti délutánon
törte össze magát, méghozzá igen súlyosan. Ráadásul figyelmetlensége
betetőzéseként mindezt fél kontinenssel odébb tette.
Miss Cormet úgy sejtette, Mrs. Johnson gondosan a kezében tartja a
fiát, és ebbe az is beletartozik, hogy most azonnal a betegágyához
siessen, és ha már ott van, az ápolónőit is kiválogassa. Az esti parti
azonban hónapok gondos előkészítő munkájának eredményeként vált
lehetségessé. Mit csináljon hát?
Miss Cormet emlékezetébe idézte, hogy az Általános Szolgáltató
léte, és az ő nem csekély jövedelme is az efféle ostoba paraziták
élhetetlenségén és lustaságán alapul. Mindeközben elmagyarázta, hogy
cégük gondoskodni fog a parti zökkenőmentes lefolyásáról, és még egy
hordozható, nagyméretű sztereoernyőt is beállítanak a szalonba, így ő
is üdvözölheti vendégeit, és mindent elmagyarázhat nekik, úton a
kórház felé. A legügyesebb szervezőt küldik el neki, aki feddhetetlen
társadalmi helyzetű, és kapcsolatát az Általános Szolgáltatóval senki
sem ismeri. A katasztrofális helyzet megfelelő kezekben akár még
diadallá is válhat, megnövelvén Mrs. Johnson reputációját, mint szerető
anya.
– Húsz perc múlva ott lesz önért egy légikocsi – tette még hozzá, és
lenyomta a SZÁLLÍTÁS feliratú gombot. – Az elviszi a
rakétakikötőbe. Odáig elkíséri egyik fiatal munkatársunk, hogy még
több részletet tudhassunk meg. Foglalunk önnek egy fülkét, a
szolgálójának pedig egy hálóhelyet a 16:45-ös newarki gépen. Addig is
pihenjen nyugodtan. Az aggódás most már az Általános Szolgáltató
gondja.
– Ó, köszönöm, kedveském. Rengeteget segített. Nem is
gondolhatja, az én pozícióm mennyi felelősséggel jár.
Miss Cormet egyetértően bólogatott, és közben arra gondolt, hogy
ennek a vén tyúknak még néhány számlát a nyakába lehet varrni.
– Ön igazán fáradtnak látszik, asszonyom – mondta együttérzőn. –
Ne adjunk ön mellé egy masszőrt is az útra? Nem kényes az egészsége?
Mert akkor tán még jobb volna egy orvos.
– Milyen figyelmes öntől!
– Mindkettőt elküldjük – határozott Miss Cormet, azzal kikapcsolt,
csupán azt bánva, hogy nem ajánlott egy menetrenden kívüli
charterjáratot. Az árlistán nem szereplő speciális szolgáltatásokért
annyi pénzt kérhettek, amennyit csak a kliens kibírt.
A végrehajtórészleghez kapcsolt; egy éber tekintetű fiatalember arca
töltötte be a képernyőt.
– Készülj föl egy átírásra, Steve – szólt Miss Cormet. – Speciális
szolgáltatás, tripla-A. A végrehajtást már megkezdtem.
A férfi fölvonta a szemöldökét.
– Tripla-A? Felárakkal?
– Naná. Sózz rá mindent a vén csatalóra, de finoman. És még
valami. A kliens fia kórházban fekszik. Ellenőrizd az ápolónőit. Ha
bármelyikben is van egy csipetnyi szexepil, rúgasd ki, és rakj a helyére
egy zombit.
– Vettem, kölyök. Átírást kezdem.
A nő bontotta a képet. Pultján kigyulladt a „szabad”-jelzés zöldje, de
szinte azon nyomban ismét pirosra váltott, és egy újabb figura jelent
meg az ernyőn.
Ez nem a szokásos tökfilkók egyike volt. Grace Cormet jól fésült,
keskeny derekú, átható tekintetű, erőteljes, mégis finom modort
sugárzó, negyvenes férfit látott. A hivatalos kinézetű reggeli
öltözetéhez tartozó köpenyt gondosan megtervezett lezserséggel vetette
hátra.
– Általános Szolgáltató – szólalt meg a nő. – Miss Cormet beszél.
– Á, Miss Cormet – kezdte a férfi –, a főnökével szeretnék beszélni.
– Az ügyfélszolgálat vezetőjével?
– Nem, az Általános Szolgáltató elnökével.
– Elárulná, mit óhajt tőle? Talán én is segíthetek.
– Sajnálom, de nem mondhatom el. Vele kell beszélnem, méghozzá
tüstént.
 – Akkor sajnálatomat kell kifejeznem az Általános Szolgáltató
nevében. Mr. Clare nagyon elfoglalt ember, lehetetlen előzetes
megbeszélés és magyarázat nélkül találkozni vele.
– Be van kapcsolva a felvevő?
– Természetesen.
– Akkor, kérem, kapcsolja ki.
A konzol fölött, a kliens számára jól láthatóan, kikapcsolta a
berendezést, a pult alatt pedig újra vissza. Az Általános Szolgáltatót
olykor illegális ügyletekbe is be akartak vonni, ezért aztán
alkalmazottai nem vállalhattak semmiféle kockázatot. A férfi
előhalászott valamit inge redőiből, és előrenyújtotta. A sztereoeffektus
mindezt úgy mutatta, mintha a képernyőből is kidugná a kezét.
A nő gyakorlottan elrejtette meglepetését: a bolygó elöljáróinak
jelvénye volt az, a színe pedig zöld.
– Megnézem, mit tehetek – mondta.
– Nagyon jó. Lejönne értem a várócsarnokba? Tíz perc múlva ott
várom.
– Ott leszek, Mr... Mr... – De a férfi már bontott.
Grace Cormet fölhívta az ügyfélszolgálat vezetőjét, és váltást kért.
Aztán, mikor a pultját kikapcsolták, kivette a berendezésből a titokban
készített felvételt tartalmazó tekercset, egy darabig fontolgatva
bámulta, majd bedugta egy nyílásba a pult tetején, ahol egy erős
mágneses tér letörölte a fixálátlan jeleket a hajlékony fémről.
Egy lány lépett a fülkébe hátulról. Szőke volt, csinos, csak kicsit
lassúnak és unalmasnak tűnt. A látszat azonban csalt.
– Rendben, Grace – szólt. – Van valami átadnivaló?
– Nincs. Tiszta a pult.
– Mi a hézag? Beteg vagy?
– Nem. – Grace minden további magyarázat nélkül elhagyta a fülkét.
Végighaladt a hasonló kis helyiségek sora mellett, ahol a különleges
kérésekkel foglalkoztak, és kilépett a nagy csarnokba, ahol a
katalógusoperátorok dolgoztak, ők nem rendelkeztek olyan bonyolult
berendezésekkel, mint amilyenek Grace fülkéjében voltak. Előttük egy
vaskos kötet hevert, az Általános Szolgáltató aktuális árlistájának
példánya, fejükön pedig közönséges sztereo sisakot hordtak. Így
tartották a kapcsolatot az ügyfelekkel, és biztosították számukra
csaknem mindazt, amit azok megkívánhattak. Hogyha aztán egy kérés
kívül esett a katalógus szabályozta szolgáltatások terén, akkor
továbbították azt a találékonyság arisztokráciájához, ahová Grace is
tartozott.
 Átvágott a központi irattáron, végig egy folyosón, csattogó
lyukkártyagépek tucatjai között, és kilépett a szint előcsarnokába.
Pneumatikus lift vitte az elnöki iroda emeletére. A titkárnő nem
állította meg, se be nem jelentette főnökének. Grace látta, a lány ujjai
szélsebesen futkároznak a kommunikációs berendezés billentyűin.
Az ügyfélszolgálat alkalmazottai nemigen járkálnak be egy
többmilliárdos cég elnökéhez. Az Általános Szolgáltató szervezete
azonban nem hasonlított a bolygó egyetlen más vállalatéhoz sem. A
képzettséget itt számon tartották, adták-vették, de a rátermettség és az
éleselméjűség mindennél fontosabb volt. A cég hierarchiájában Jay
Clare, az elnök állt a csúcson, utána következett szaktanácsadója,
Saunders Francis, közvetlenül őutána pedig az a néhány tucat operátor,
akik a különleges kérésekkel foglalkoztak, közöttük tehát Grace is. Ők
és a nem titkos, ám annál nehezebb megbízatásokat intéző kiküldött
operátorok valójában egy csoportot alkottak, hiszen időnként helyet
cseréltek egymással.
Utánuk következtek a bolygó minden zugában jelen levő
alkalmazottak ezrei, a főkönyvelőktől a jogi részleg vezetőin és az
irattár vezetőjén át a körzeti igazgatókig, a katalógusoperátorokig és a
legutolsó, részmunkaidős bizalmas munkatársakig: gyorsírók, ha valaki
diktálni akart, dzsigolók, ha a társaságban megürült egy hely, valamint
egy férfi, aki idomított tatukat és bolhákat kölcsönzött.
Grace Cormet belépett Mr. Clare irodájába. Ez volt az épületben az
egyetlen helyiség, amit nem töltöttek meg elektromechanikai rögzítő és
kommunikációs berendezések. Csupán az elnök üres asztala állt benne,
néhány szék, meg egy sztereoernyő, mely, ha nem használták, Krantz
híres festményét, „A síró Buddhá”-t mutatta. A kép eredetijét
háromezer méternyivel lejjebb, a legalsó pinceszinten őrizték.
– Hello, Grace – üdvözölte a férfi, és elétolt egy papírlapot. –
Mondd, mi a véleményed erről? Sance azt mondja, szar. – Saunders
Francis kissé kidülledő szemét főnökéről Grace Cormetre fordította, de
se nem erősítette meg, se nem cáfolta az állítást.
A nő elolvasta:

MEGENGEDHETI MAGÁNAK?
Megengedheti magának, hogy igénybe vegye az
ÁLTALÁNOS SZOLGÁLTATÓT?
Megengedheti magának, hogy NE vegye igénybe?
Lökhajtásos korunkban megengedheti magának,
hogy tovább pazarolja idejét bevásárlásokra,
 számlabefizetésekre, lakóhelyének rendben tartására?
Mi megdádázzuk a babát és megetetjük a macskát.
Házat bérlünk önnek és megvesszük a cipőit.
Levelezünk az anyósával, vezetjük a csekkszámláját.
Számunkra nincs túl nagy munka, de nincs túl kicsi sem.
És bámulatosan olcsók vagyunk!
ÁLTALÁNOS SZOLGÁLTATÓ
Tárcsázza: S-I-E-S-S-E-N
Ui.: KUTYÁT IS SÉTÁLTATUNK

– Nos? – kérdezte Clare.

– Sance-nek igaza van. Borzalmas.
– Miért?
– Túl logikus. Túl szószátyár. Nincs benne lendület.
– Akkor mi a te ötleted, hogyan cserkésszük be a piac fehér foltjait?
Grace egy darabig gondolkodott, aztán elkérte a férfi tollát, és írni
kezdett:

MEG AKAR ÖLETNI VALAKIT?

(Akkor ne hívja föl az ÁLTALÁNOS SZOLGÁLTATÓT)
De bármiféle más kívánsága van, tárcsázza: S-l-E-S-S-E-N.
Megéri!
Ui.: Kutyát is sétáltatunk.

– Hmm... nos, talán – mondta Mr. Clare óvatosan. – Kipróbáljuk.

Sance, adj ennek egy B típusú kifutást, két hetet, Észak-Amerikára,
aztán számolj be az eredményekről. – Francis eltette a papírt. Nyugodt
arckifejezése közben mit sem változott. – Visszatérve az előbbi
témánkra...
– Főnök – szólt közbe Grace Cormet. – Megbeszéltem neked egy
találkozót, egészen pontosan... – gyűrűórájára pillantott – ...két perc
negyven másodperc múlva. Egy kormányügynök keres.
– Tedd boldoggá, aztán küldd útjára. Dolgom van.
– Zöld jelvényes.
A férfi élesen pillantott föl rá. Még Francis arcára is kiült valami
érdeklődés.
– És? – kérdezte Clare. – A felvétel nálad van?
– Letöröltem.
– Igazán? Hát, végül is, te tudod. Bízom az ösztöneidben. Kísérd be.
Grace elgondolkozva bólintott, és kisietett.
 A férfi vele egy időben ért a nyilvános várócsarnokba. Végigvezette
vagy fél tucat kapun át, ahol egyébként az őrök a nevét és látogatása
célját kérdezték volna tőle. Amikor a férfi végül helyet foglalt Clare
irodájában, körülnézett.
– Beszélhetnénk négyszemközt, Mr. Clare?
– Mr. Francis a jobbkezem. Miss Cormettel pedig már amúgy is
beszélt.
– Hát rendben. – Ismét elővette a zöld jelvényt, és maga elé tartotta.
– Egyelőre nincs szükség nevekre. Bízom az ön diszkréciójában.
Az Általános Szolgáltató elnöke türelmetlenül húzta ki magát.
– Térjünk a tárgyra. Maga Pierre Beaumont, a protokollfőnökség
vezetője. Talán a kormány akar ránk bízni valami munkát?
Beaumontot nem zökkentette ki nyugalmából a ritmusváltás.
– Ezek szerint ismer. Helyes. Térjünk tehát a tárgyra. Valóban
meglehet, hogy a kormánynak volna az önök számára egy megbízatása.
Akárhogy is, jelen beszélgetésünk egyetlen szava sem szivároghat ki...
– Az Általános Szolgáltató bizalmasan kezel minden információt.
– Ez nem bizalmas, ez titkos – vágta rá a férfi.
– Értem – bólintott Clare. – Folytassa.
– Nagyon érdekes az önök szervezete, Mr. Clare. Ha jól tudom, úgy
reklámozzák magukat, hogy pénzért mindent elvállalnak.
– Ha nem törvénybe ütköző.
– Ó, igen, hát persze. De hogy valami törvénybe ütközik-e, az sok
esetben csupán fogalmazás kérdése. Csodálattal figyeltem például,
amikor fölszerelték a Második Plútó-expedíciót. Néhány módszerük
egyenesen, öö, zseniális volt.
– Ha működésünkkel szemben kifogásokkal óhajt élni, a legjobb
lesz, ha jogi osztályunkkal veszi föl a kapcsolatot a szokott csatornákon
át. Beaumont előrenyújtotta a tenyerét.
– Ó, nem, Mr. Clare, dehogy! ön félreért engem. Nem akartam
semmit kifogásolni, csupán a csodálatomat fejeztem ki. Micsoda
találékonyság! Milyen remek diplomata lehetett volna önből!
– Ne szaporítsuk tovább a szót. Mit óhajt?
Mr. Beaumont összeszorította a száját.
– Tételezzük föl, hogy el kell szórakoztatnia a bolygórendszer
minden értelmes fajának tucatnyi képviselőjét; olyan elégedetté tenni
őket, amennyire csak lehet. Meg tudná csinálni? Clare hangosan
gondolkodni kezdett.
– Légnyomás, páratartalom, sugárzási sűrűség, atmoszféra-
összetétel, hőmérséklet, kulturális körülmények... Ezeket egyszerűbb
megvalósítani. Na de a tömegvonzás? A jupiterieknél alkalmazhatnánk
centrifugát, de a marsiakkal és a titániakkal már egészen más a helyzet.
A Föld normál gravitációját csökkenteni nem lehet. Nem, őket vagy az
űrben kéne elszállásolni, vagy a Holdon. Ez tehát nem a mi ügyünk,
hiszen mi a sztratoszférán kívül nem merészkedünk.
Beaumont a fejét rázta.
– Nem is kell elhagyni a sztratoszférát. Esetleg a megbízás
tartalmazná azt a megszorítást, hogy mindent a Föld felszínén kell
előteremteni.
– Miért?
– Az Általános Szolgáltatónál szokás kikérdezni az ügyfelet, miért
akar igénybe venni egy bizonyos szolgáltatást?
– Nem. Bocsánat.
– Semmi baj. Valóban több információra van szüksége, ha meg
akarja érteni a feladatot, és annak titkos természetét. Konferenciát
rendezünk ezen a bolygón a közeli jövőben, maximum kilencven napon
belül. Míg hivatalosan meg nem hirdetjük, semmiféle értesülésnek nem
szabad róla kiszivárognia. Ha bizonyos körökben előre számítanának
rá, fölösleges volna egyáltalán megtartani. Azt javaslom, úgy képzelje
el, mint a rendszer vezető, öö, tudósainak kerekasztaltárgyalását,
nagyjából hasonlót, mint amit tavaly tavasszal a Marson rendezett az
Akadémia. Az önök feladata fölkészülni a delegátusok
szórakoztatására, ám munkájukat mindvégig titokban kell tartani. Ami
a részleteket illeti...
Clare a szavába vágott.
– Úgy látom, meggyőződése, hogy mi elvállaljuk ezt a megbízatást.
Magyarázatából azonban az derül ki, hogy egy nevetséges baklövés
részeseivé akar tenni bennünket. Az Általános Szolgáltató ebből nem
kér. Ön is nagyon jól tudja, az alacsony gravitációban élők nem
tölthetnek hosszabb időt nagyobb tömegvonzású helyen egészségük
komoly veszélyeztetése nélkül. A bolygóközi összejöveteleket ezért
tartják mindig alacsony gravitációjú égitesten, és ez a jövőben sem fog
megváltozni.
– Igen – felelte Beaumont türelmesen –, eddig így volt. Képes
megérteni, ebből következően milyen hátrányos diplomáciai helyzetet
kell elszenvednie, mondjuk, a Földnek és a Vénusznak?
– Nem egészen.
– Nem is várhatom el. A politikai pszichológia nem tartozik az ön
tevékenységi körébe. Fogadja el tehát ezt tényként, és értse meg,
vezetésünk elszánta magát, hogy erre a konferenciára itt kerül sor, a
Földön.
– Miért nem a Holdon?
Beaumont a fejét rázta.
– Az egyáltalán nem ugyanaz. Még ha megvalósítható lenne is, Luna
City csupán szerződés szerinti tulajdonunk. Pszichológiailag ez
egyáltalán nem ugyanaz.
Most Clare csóválta meg a fejét.
– Mr. Beaumont, nem hiszem, hogy ön megértette az Általános
Szolgáltató alapelveit, miközben persze el kell ismernem, én magam
sem vagyok tisztában az önök diplomáciájának finomságaival.
Csodákat nem tudunk tenni, ezt nem is várhatja tőlünk senki. Mi
csupán a múlt század ezermesterei vagyunk, kissé áramvonalasabb és
szervezettebb kivitelben. A régi cselédség éledt bennünk újjá, de
távolról sem Aladdin lámpájának szelleme. Még
kutatólaboratóriumaink sincsenek, a szó tudományos értelmében.
Egyszerűen igyekszünk kihasználni a modern kor vívmányait a
kommunikáció és a szervezés terén, megtéve mindent, amit lehet. –
Kezével a szemközti fal felé intett, melyen ott díszelgett bevésve a
mesterség hagyományos védjegye: egy skót terrier, amint feszülő póráz
végén egy villanyoszlopot szimatol. – Ez a mi munkánk szelleme.
Kutyákat sétáltatunk azok helyett, akik nem érnek rá, mert túl
elfoglaltak. Nagyapám az egyetemi tandíjat kutyasétáltatásból fedezte.
Még én magam is csinálom. Csodákat nem ígérhetek, és a politikába
sem szólok bele.
Beaumont egymáshoz illesztette két keze ujj hegyeit.
– Maga pénzért sétáltat kutyákat. Ez így igaz, az enyémeket is. De öt
minim-kredit elég kevésnek tűnik érte.
– Az is. De százezer kutya naponta kétszer, az már szép summa.
– Az ezért a „kutyáért” járó „summa” se lenne akármilyen.
– Mennyi? – kérdezte Francis.
Először látszott rajta érdeklődés. Beaumont feléje fordította a
tekintetét.
– Kedves uram, ennek a, öö, kerekasztal-tárgyalásnak a haszna több
milliárd kreditet jelenthet ennek a bolygónak. Ha szabad ilyen
kifejezéssel élnem, nem szándékozzuk bekötni a nyomtató ló száját.
– Mennyi?
– Megfelelne harminc százalék a költségek megtérítése mellett?
Francis a fejét rázta.
– Nem biztos, hogy az olyan sok lesz.
 – Nos, én nem akarok alkudozni. Legjobb lesz, ha önök határozzák
meg, uraim – elnézést, Miss Cormet! –, mennyit ér a szolgáltatásuk.
Azt hiszem, bízhatok hazafiasságukban, mely bolygónkhoz és
fajunkhoz köti önöket; remélem, józanul döntenek.
Francis szó nélkül hátradőlt, de elégedettnek látszott.
– Egy pillanat – tiltakozott Clare. – Még nem vállaltuk el a
megbízást.
– Hisz a díjazást is megbeszéltük – vetette ellen Beaumont.
Clare Francisról Grace Cormetre nézett, aztán körmeinek
vizsgálatába mélyedt.
– Adjon nekem huszonnégy órát, hogy utánanézzek, egyáltalán
lehetséges-e – szólalt meg végül. – Akkor majd jelentkezem, és
közlöm, sétáltathatjuk-e a kutyáját.
– Biztos vagyok benne, hogy megkötjük az alkut – válaszolta
Beaumont, és maga köré kanyarította köpenyét.
– Jól van, észkombájnok – mondta Clare keserűen –, ezt elintéztétek.
– Már régóta vissza akarok kerülni az ügyintézéshez – közölte
Grace.
– Jelölj ki a gravitációproblémán kívül mindenre egy-egy csapatot –
mondta Francis. – Az az egyetlen buktató. A többi rutinmunka.
– Hát persze – értett egyet vele Clare. – De szeretném, ha arra is
minél előbb megoldást találnál. Ha nem sikerül, a költségeink soha
nem térülnek meg. Kit akarsz magad mellé? Grace-t?
– Azt hiszem – felelte Francis. – ö is el tud számolni tízig.
Grace Cormet hidegen végigmérte.
– Néha keservesen bánom, Sance Francis, hogy hozzád mentem
feleségül.
– A családi vitáitokat otthon intézzétek el – figyelmeztette őket
Clare. – Hol kezditek?
– Először is tudjuk meg, ki ért legjobban a gravitációhoz – határozott
Francis.
– Grace, kerítsd vonalvégre Krathwohl doktort.
– Rendben – vette tudomásul a nő, és a sztereo vezérlőpaneljéhez
lépett. – Ez a szépsége a mi szakmánknak. Semmit sem kell tudnod,
elég, ha ismered a téma szakértőjét.
Dr. Krathwohl az Általános Szolgáltató állandó alkalmazottja volt,
ám mindenféle munkaköri kötelesség nélkül. A cég érdemesnek találta
támogatni őt, előfizetve számára minden tudományos szaklapot, és
delegálva őt az időről időre megtartott összejövetelekre. Dr
Krathwohlból hiányzott a kutató tudósok célorientáltsága;
természeténél fogva dilettáns volt. Alkalmanként kérdéseket tettek föl
neki. Megérte.
– Ó, hello, kedvesem! – mosolygott ki a képernyőről dr. Krathwohl
jóságos arca.
– Figyeljen csak, éppen most bukkantam egy nagyon érdekes tényre
a Nature legfrissebb számában. Igen megdöbbentő fényt vet ez
Brownlee elméletére a...
– Egy pillanat, doki – vágott a szavába Grace. – Az igazat megvallva
sürgős ügyben keresem.
– Mondja, kedvesem.
– Ki tudhat legtöbbet a gravitációról?
– Attól függ, milyen értelemben. Egy asztrofizikust akar, vagy a
teoretikus mechanika szemszögére kíváncsi? Így kapásból Farquarson
jut eszembe.
– Engem az alapok érdekelnek, hogy mitől működik.
– Szóval az elmélet, mi? Ebben az esetben mégsem Farquarson kell.
ö elsődlegesen a deszkriptív ballisztikával foglalkozik. Dr. Julian
munkája azonban talán a legalaposabb.
– Hol érhetjük el őt?
– Ó, őt már nem lehet. Tavaly halt meg a szerencsétlen. Nagy
veszteség.
Grace visszatartotta magát, nem mondta meg a férfinak, mekkora
veszteség is valójában, inkább megkérdezte:
– Ki lépett a nyomdokaiba?
– Hogy hova? Ja, vagy úgy! Értem. Szóval a jelenlegi legjobb
elméleti fej nevét akarja. Azt kell mondjam, O’Neil.
– Hol találjuk?
– Utána kell néznem. Kissé ismerem. Nehéz ember.
– Csinálja, kérem. Addig is ki tudna eligazítani bennünket az
alapokról?
– Miért nem fordul az ifjú Carsonhoz, a mérnöki részlegben? Öt
érdekelték az efféle dolgok, mielőtt nálunk munkába állt. Intelligens
fiú, sok érdekes beszélgetést folytattam vele.
– Megkeressük. Kösz, doki. Hívja a főnököt, amint előkerítette
O’Neilt. Siessen. – Kikapcsolt.
Carson egyetértett Krathwohllal, de a sikerben kételkedett.
– ONeil arrogáns és önfejű. Egyszer dolgoztam alatta. Persze nem
kérdéses, többet tud a térszerkezet elméletéről, mint bárki élő ember.
Carsont is bevonták a bizalmi gárdába, elmagyarázták neki a
problémát. Elismerte, hogy ő nem lát megoldást.
 – Talán akkor miénk lesz a nagy áttörés – jegyezte meg bizakodón
Clare. – Nekem vannak ötleteim. Szóljon rám, ha tévedek, Carson.
– Mondja, főnök.
– Nos, a nehézkedési gyorsulás egy tömeggel rendelkező tárgy
közelségének következménye, így van? A normál földi gravitációt a
Föld közelsége kelti. Nos, mi lenne, ha egy nagy tömeget
fölfüggesztenénk a bolygó felszínének egy bizonyos pontja fölé? Az
nem semlegesítené a Föld vonzását?
– Elméletileg igen. De ahhoz nagyon nagy tömegnek kellene lennie.
– Nem számit.
– Nem értett meg, főnök. Ahhoz, hogy egy bizonyos pontban
semlegesítsük a Föld vonzását, egy ugyanakkora méretű bolygót kéne
fölé függeszteni. Természetesen, mivel a hatás teljes megszüntetésére
nincs szükségünk, csupán a csökkentésére, ez elegendővé tenne egy
kisebb testet is, melynek gravitációs központja közelebb van a
megadott ponthoz, mint a Földé. De ez még nem elég. Mert míg a
vonzás a távolság négyzetével fordított arányban nő – esetünkben ez az
átmérő fele –, addig a mi tömegünk ellenhatása az átmérő köbével
egyenes arányban csökken.
– És ez mit jelent?
Carson elővett egy logarlécet, és pár pillanatig számolgatott. Aztán
fölnézett. – Alig merek válaszolni. Legalábbis egy kisebb aszteroidára
lenne szükség, méghozzá tömör ólomból.
– Aszteroidákat máskor is mozdítottak már el.
– Igen, de mégis, mi tartaná fönn? Nem, főnök, nincs az az erőforrás,
amivel egy nagy planetoidát a Föld felszínének egy meghatározott
pontja fölött tarthatna.
– Nos, az ötlet azért nem volt rossz – mondta Clare elgondolkozva.
Grace sima homloka ráncokba szaladt, miközben a beszélgetést
hallgatta. Most közbeszólt.
– A szavaiból úgy fogtam föl, minél kisebb és nehezebb az a valami,
annál hatásosabban használható föl. Mintha olvastam volna valahol,
hogy van olyan anyag, aminek egyetlen köbcentije is tonnákat nyom.
– A törpecsillagok magjában – bólintott Carson. – Ahhoz már csak
egy hajó kellene, ami képes néhány nap alatt fényéveket megtenni, egy
berendezés, amivel egy csillag belsejében bányászhatunk, és egy új
téridőelmélet.
– Na jó, ugorjunk.
– Egy pillanat – szólt Francis elgondolkozva. – A mágnesesség
sokban hasonlít a gravitációhoz, nem igaz?
 – Hát... igen.
– Nem lehetne valahogy megmágnesezni a kisebb bolygókról
érkezett vendégeket? Talán a testfelépítésükben van valami rendkívüli?
– Az ötlet nem rossz – értett egyet Carson –, de bár a felépítésük
valóban különbözik a miénktől, alapvetően nem más. ők is csak szerves
anyagból állnak.
– Azért az nem olyan egyértelmű. Ha a disznóknak szárnya nőne,
galambok lennének.
A sztereo jelzett. Krathwohl doktor közölte, hogy O’Neil a
nyaralójában található, a wisconsini Portage-ben. Ő nem próbálta hívni,
és nem is szívesen tenné, csak ha a főnök mindenáron ragaszkodik
hozzá.
Clare köszönetet mondott neki, aztán visszafordult a többiekhez.
– Csak az időnket vesztegetjük – jelentette ki. – Annyi éve
dolgozunk már a szakmában, tudhatnánk, hogy semmi értelme
technikai kérdéseken törni a fejünket. Én nem vagyok fizikus, és
fogalmam sincs, hogy működik a gravitáció. Ez O’Neil szakterülete.
Meg Carsoné. Carson, robogjon föl Wisconsinba, és szerezze meg
nekünk O’Neilt.
– Én?
– Maga. Operátorrá lépett elő, ehhez illő fizetéssel. Ugorjon el a
kikötőbe, ott várja majd egy rakéta és egy kredit-távíró. Hét-nyolc perc
múlva már föl is szállhat.
Carson csak pislogott.
– Na, de mi lesz az itteni munkámmal?
– A mérnöki részleget mi értesítjük, csakúgy, mint a könyvelést.
Induljon.
Carson válasz nélkül becélozta az ajtót. Mire elérte, már rohant.
Carson távozása után nem maradt semmi dolguk, míg a férfi vissza
nem jelentkezik. Semmi dolguk, kivéve hozzálátni a három másik
bolygó és négy nagyobb hold fizikai és kulturális környezetének
újjáteremtéséhez, különös tekintettel az adott égitestek eltérő
tömegvonzására. A megbízatás, bár szokatlan volt, nem jelentett
nehézséget az Általános Szolgáltatónak. Valahol vannak emberek, akik
tudják a választ minden fölmerülő kérdésre. A hatalmas szervezet
megindult, hogy megtalálja és alkalmazza őket. A magasabb szintű
operátorok mindegyike, és a katalógusoperátorok nagy része is minden
izgalom és kapkodás nélkül fogadott egy efféle megbízást.
Francis behívott egy magasabb szintű operátort. Nem is keresgélt,
csupán az első szabad nevet választotta a kijelzőtábláról. Bármelyikük
kész volt megtenni bármit. Elmagyarázta neki részletesen a feladatot,
aztán máris megfeledkezett róla. Biztosra vehette, hogy el lesz
végezve, méghozzá időben. A lyukkártyagépek most egy ideig
hangosabban kattognak, sztereoernyők villannak föl, és a Föld minden
szegletében eleven eszű, fiatal emberek hagyják ott eddigi munkájukat,
és látnak neki a specialisták keresésének, akik majd elvégzik a
tulajdonképpeni munkát.
Francis visszafordult Clare felé. Az így szólt:
– Bárcsak tudnám, mire készül Beaumont. Még hogy tudományos
konferencia, fúj!
– Azt hittem, téged nem érdekel a politika, Jay.
– Nem is. A legkisebb mértékben sem foglalkoznék vele, legyen
akármilyen bolygóközi, ha nem befolyásolná az üzletünket. De ha
tudnám, mit terveznek, talán nagyobb szeletet vághatnánk a tortából.
– Hát – szólt közbe Grace –, szerintem biztosra vehető, hogy a
bolygók nehézfiúi ülnek össze valami kényes alkut kötni.
– Igen, de vajon ki issza meg a levét?
– Gondolom, a Mars.
– Valószínűnek hangzik. A vénusziaknak meg odalöknek valami
csontot. Ebben az esetben talán elgondolkozhatnánk kicsit egy
összjupiteri kereskedelmi vállalkozáson.
– Nyugalom, fiacskám – figyelmeztette Francis. – Ha bármit is
lépsz, fölkelted az emberek érdeklődését. Ez titkos meló.
– Azt hiszem, igazad van. De azért tartsátok nyitva a szemeteket.
Valahogy csak kihasíthatjuk a magunk részét, mielőtt az ügy véget
érne.
Grace Cormet telefonja fölberregett. Kivette a zsebéből, és beleszólt:
– Igen?
– Egy bizonyos Mrs. Hogbein Johnson óhajt önnel beszélni.
– Intézze el. Nem vagyok szolgálatban.
– De senkivel nem akar beszélni, csak önnel.
– Jól van. Kapcsolja be a főnök sztereójára, de maradjon azért bent a
vonalban. Ha beszéltem vele, visszaadom.
Életre kelt az ernyő, Mrs. Johnson húsos arcát mutatva, egy lapos
képmező keretében.
– Ó, Miss Cormet – nyögött föl –, szörnyű tévedés történt. Ezen a
gépen nincs sztereo.
– Mert Cincinnatiban rakják föl rá. Körülbelül húsz perc múlva.
– Biztos benne?
– Egészen biztos.
 – Ó, köszönöm! Olyan megkönnyebbülés, hogy beszélhettem önnel.
Tudja, épp azon gondolkodom, hogy alkalmazom titkárnőmnek.
– Köszönöm – válaszolta Grace nyugodtan –, de leszerződtem ide.
– Milyen őrülten fárasztó munka lehet az öné! Bontsa föl a
szerződést. – Sajnálom, Mrs. Johnson, de nem. Viszlát.
Kikapcsolta a képernyőt, és ismét a telefonba beszélt.
– Szóljon a könyvelésnek, hogy duplázzák meg a vén szatyor
számláját. És többször nem beszélek vele.
Azzal bontotta a vonalat, és az apró berendezést vadul visszalökte a
zsebébe.
– Még hogy titkárnő!

A vacsorán is túl voltak, és Clare hazatért már a lakására, amikor

Carson jelentkezett. Francis fogadta a hívást a saját irodájában.
– Sikerrel járt? – kérdezte, megpillantva Carson arcát.
– Mondhatni. Találkoztam O’Neillel.
– És? Megcsinálja a munkát?
– Ugye úgy értette, meg tudja-e csinálni?
– Na mondja már, meg tudja?
– Hát, ez fura egy dolog... nem gondoltam, hogy elméletileg
lehetséges. De miután beszéltem vele, most már egyértelműen annak
tartom. O’Neil egészen új módon szemléli a térelméletet... van egy
kiadatlan tanulmánya is. Az az ember egy zseni.
– Nem érdekel – vágott közbe Francis –, hogy zseni vagy akár
mongolidióta... Képes megépíteni valamiféle gravitációcsökkentőt?
– Azt hiszem, igen. Igazán azt hiszem.
– Remek. Alkalmazta?
– Nem. Ez a bökkenő. Ezért telefonáltam. A helyzet a következő:
szerencsére nyugodt hangulatában értem, és mivel valamikor együtt
dolgoztunk, és talán nem bosszantottam fel őt annyiszor, mint a többi
asszisztense, meghívott magához vacsorára. Rengeteget beszélgettünk
mindenféléről (nem szabad siettetni), aztán előálltam az ajánlatunkkal.
Enyhén érdekelte is, mármint az ötlet, nem az ajánlat; elmesélte nekem
az elméletét. De dolgozni nem hajlandó rajta.
– Miért nem? Biztos nem ajánlott neki elég pénzt. Jobb lesz, ha én
veszem kézbe.
– Nem, Mr. Francis, ön ezt nem érti meg. öt nem érdekli a pénz.
Rettentő gazdag, és mindene megvan a kutatáshoz, meg minden
máshoz is. Jelenleg azonban épp egy hullámmechanikai elméleten
dolgozik, és ezért nem is foglalkozik semmi mással.
– Megérttette vele, milyen fontos a mi ügyünk?
– Igen is, nem is. De leginkább nem. Próbáltam, de számára csak az
a fontos, amit ő akar. Ez amolyan intellektuális sznobizmus. Más
emberek egyszerűen nem számítanak neki.
– Jól van – mondta Francis. – Eddig jó munkát végzett. És most
figyeljen. Amint én letettem, hívja föl a végrehajtókat, és diktálja be
nekik mindazt, amire emlékszik abból a gravitációs elméletből.
Alkalmazzuk majd az utána következő legjobbakat, odaadjuk nekik a
maga információit, hátha merítenek belőle valamit ötletet. Addig is
ráállítok egy csapatot dr. O’Neil magánéletére. Valahol csak van egy
gyenge pontja, csak meg kell találni. Talán titkos nőügyek...
– Azokon már rég túl van.
– ...vagy talán egy fattya, valami intézetben elrejtve. Majd
meglátjuk. Maga maradjon ott Portage-ben. Mivel nem tudja őt
alkalmazni, próbáljon meg munkába állni nála. Maga lesz a mi
beépített emberünk. Meg kell tudnunk, ha valamire vágyik, vagy
valamit ő l fél.
– O aztán nem fél semmitől. Ez az egy biztos.
– Akkor vannak vágyai. Ha nem pénz vagy nők, akkor valami más.
Ez a természet rendje.
– Kétlem – felelte lassan Carson. – Hé, meséltem már a hobbijáról?
– Nem. Mi az?
– A porcelán. Különösen a Ming korabeli. Azt hiszem, övé a világ
legszebb gyűjteménye. És tudom is, mire vágyik!
– Na bökje már ki, ember, bökje már ki. Ne dramatizálja nekem.
– Egy kis porcelántál vagy – edény, körülbelül tíz centi átmérőjű, és
öt centi magas. Valami kínai neve van, ami azt jelenti: „A feledés
virága.”
– Hmm... nem hangzik túl nagy dolognak. Úgy gondolja, eléggé kell
neki?
– Nem gondolom, tudom. Lóg egy színes kép róla a
dolgozószobájában, ahol mindig láthatja. De nem szívesen beszél róla.
– Találja ki, kié, és hol van.
– Már tudom. A British Museumban. Ezért nem tudja megvenni.
– Vagy úgy – húzta el a száját Francis. – Akkor el is felejtheti.
Folytassa. Clare lement Francis irodájába, és megbeszélték a
fejleményeket.
 – Azt hiszem, szükségünk lesz Beaumontra – jegyezte meg, amikor
végighallgatta a jelentést.
– Csak a kormány szerezhet meg bármit is a British Museumból.
Francis komoran meredt maga elé.
– Na, mi bajod van? Mi nem tetszik?
– Én tudom – szólalt meg Grace. – Emlékszel az egyezményre,
amellyel Nagy-Britannia belépett a bolygóközi konföderációba?
– Sosem voltam túl jó történelemből.
– A lényeg az, kétlem, hogy a bolygó vezetése a múzeum bármelyik
kincsére rátehetné a kezét az angol parlament előzetes megkérdezése
nélkül.
– Miért? Egyezmény ide vagy oda, a bolygó vezetése független. Ezt
a Brazilincidens alkalmával rögzítették.
– Hát persze. De a dolog akkor is kérdezősködést keltene az
alsóházban, az pedig ahhoz vezetne, amit Beaumont a leginkább el
szeretne kerülni: minden kiderülne.
– Jól van, akkor mit ajánlasz?
– Azt mondom, Sance és én átslisszolunk Angliába, kideríteni,
milyen szorosan őrzik „A feledés virágá”-t, valamint ki őrzi, és mi a
gyengéje.
Clare pillantása átvándorolt Francisre, aki jóváhagyóan, üres
tekintettel meredt maga elé.
– Jól van – bólintott a főnök –, tiétek a buli. Kell egy különgép?
– Nem, van időnk, elmegyünk az éjféli járattal New Yorkból.
Viszlát.
– Viszlát. Hívjatok föl holnap.
Amikor Grace másnap megjelent a főnök képernyőjén, a férfi csak
egyetlen pillantást vetett rá, és fölkiáltott:
– Jóságos ég, kölyök! Mit csináltál a hajaddal?
– Rábukkantunk a fickóra – felelte Grace szűkszavúan. – A szőkék a
gyengéi.
– A bőrödet is kifehéríttetted.
– Persze. Hogy tetszik?
– Elképesztő... bár jobban szerettem a régi arcot. Mi a véleménye
Sance-nek?
– Ot nem érdekli, hisz üzlet az egész. De hogy a tárgyra térjek,
főnök, nincs túl sok jelentenivalóm. Fű alatt kell elintéznünk a dolgot,
máskülönben legalább egy földrengés kéne, ha onnan bármit ki
akarunk hozni.
– Ne csináljatok olyasmit, ami helyreállíthatatlan károkat okoz!
 – Ismersz, főnök. Nem keverlek balhéba. De drága dolog lesz.
– Ez természetes.
– Egyelőre ennyi. Holnap jelentkezem.
Másnap barna hajjal tűnt föl.
– Hát ez? – kérdezte Clare. – Mi ez a maskarádé?
– Mégsem tetszettem neki eléggé szőkén – magyarázta Grace. – De
végül csak ráhibáztam a típusára.
– Sikerült?
– Azt hiszem, meglesz. Sance most állít föl egy kredit-távirót. Ha
szerencsénk van, holnap találkozunk.
A következő napon meg is érkeztek, ám látszólag üres kézzel.
– Nos? – kérdezte Clare –, nos?
– Zárd le a helyiséget, Jay – javasolta Francis. – Akkor beszélhetünk.
Clare megnyomott egy gombot, mire zavaróterek ölelték körül az
irodát, valamivel még egy koporsónál is elszigeteltebbé téve.
– Na mi van? – csapott le aztán. – Megszereztétek?
– Mutasd meg neki, Grace.
A nő megfordult, egy darabig a ruhájában kutatott, aztán gyengéden
a főnök asztalára helyezett egy tárgyat.
Nem csak egyszerűen szép volt, de maga a szépség. Egyszerű,
finoman ívelt alakján semmiféle díszítés nem látszott, de nem is
hiányzott róla. Az ember csupán suttogva mert beszélni a jelenlétében,
nehogy egy hirtelen hang elrepessze.
Clare feléje nyúlt, aztán meggondolta magát, és visszahúzta a kezét.
Föléhajolt, és belepillantott. Furcsán nehéz volt pillantásával
megtalálni az edényke alját. Úgy tűnt, mintha egyre mélyebbre és
mélyebbre süllyedne, a fény kútjában fuldokolva.
Fölkapta a fejét, és pislogott.
– Istenem – suttogta –, istenem, nem is tudtam, hogy ilyesmi
létezhet.
Grace-re pillantott, aztán Francisre. A férfi szemében könny
csillogott, de az is lehet, hogy a sajátja homályosult el csupán.
– Nézd, főnök – szólt Francis. – Nem tarthatnánk meg? Inkább
mondjuk vissza a megállapodást.
– Semmi haszna erről tovább beszélni – mondta Francis
elcsigázottan. – Nem tarthatjuk meg, főnök. Nem lett volna szabad
előadnom az ötlettel, neked meg nem lett volna szabad hallgatnod rám.
Hívjuk föl O’Neilt.
– Várhatnánk még egy napig, mielőtt bármit is tennénk – húzódozott
Clare. Szeme ismét visszatért „A feledés virágá”-ra.
 Grace a fejét rázta.
– Nem jó. Holnap csak még nehezebb lesz. Tudom.
Határozottan odasétált a sztereóhoz, és nyomkodni kezdte a
gombjait.
O’Neil dühösen fogadta, amiért megzavarták, és kétszer olyan
mérgesen, hogy a vészjelző szignállal ugrasztották oda kikapcsolt
képernyőjéhez.
– Mit jelentsen ez? – követelte. – Hogy merészelnek zaklatni egy
civil állampolgárt, amikor az ernyője is ki van kapcsolva? Beszéljenek,
de ha nem találnak valami megfelelő magyarázatot, úgy éljek,
beperelem magukat!
– Szeretnénk, ha nekünk dolgozna egy terven, doktor – kezdte
nyugodtan Clare.
– Mi?!
O’Neil annyira meglepődött, csaknem elfelejtett haragudni is.
– Csak nem azt akarja mondani nekem, uram, hogy azért törtek rám
magányomban, mert szeretnék, ha maguknak dolgoznak?
– A fizetséget kielégítőnek fogja találni.
Úgy látszott, O’Neil tízig számol, mielőtt válaszolna.
– Uram – szólt aztán uralkodva magán –, vannak olyan emberek a
világban, akik azt hiszik, mindent és mindenkit megvásárolhatnak.
Nekem elhiheti, nagyon nagyot tévednek. Én nem vagyok eladó. Mivel
úgy látom, maga is ezek közé az emberek közé tartozik, gondoskodni
fogok róla, hogy ez a kis csevely minél több pénzébe kerüljön. Az
ügyvédeim majd megkeresik. Jó éjszakát!
– Várjon egy percet – szólt Clare gyorsan. – Úgy tudom, önt érdeklik
a porcelántárgyak...
– Na és ha igen?
– Mutasd meg neki, Grace.
A nő a képernyőhöz emelte „A feledés virágá”-t, óvatosan,
tiszteletteljesen tartva.
O’Neil egy szót sem szólt. Csal előrehajolt, és bámulta. Mintha át
akarna bújni a képernyőn.
– Honnan szerezték? – nyögte ki végre.
– Az nem számít.
– Megveszem maguktól... bármi áron.
– Nem eladó. De megkaphatja, ha egyezségre jutunk. O’Neil
végigmérte.
– Lopták.
 – Nagyon téved. De nem is találna senkit, aki komolyan venné a
vádját. Ami a munkát illeti... O’Neil levette szemét a tálkáról.
– Mit akarnak tőlem?
Clare elmagyarázta neki a problémát. Amikor befejezte, O’Neil
megcsóválta a fejét.
– Ez nevetséges – mondta.
– Okunk van azt hinni, hogy elméletileg lehetséges.
– Ó, hát persze! Elméletileg a halhatatlanság is lehetséges. Csak
éppen még senkinek sem sikerült elérni.
– Szerintünk ön képes rá.
– Igazán kedves. Hé! – szegezte hirtelen rá az ujját O’Neil a
képernyőn át. – Maga akasztotta a nyakamba azt a Carson gyereket!
– A parancsaimnak engedelmeskedett.
– Akkor, uram, nem tetszenek nekem a maga módszerei.
– De mit szól a megbízáshoz? És ehhez? – mutatott Clare az
edényre.
O’Neil megint a porcelántárgyra bámult, s közben a bajuszát
rágcsálta.
– Tegyük föl – szólalt meg végül –, hogy becsülettel megpróbálom,
minden tudásomat latba vetve, megoldani a problémájukat, de nem
sikerül.
Clare a fejét csóválta.
– Csak az eredményekért fizetünk. Ó, a fizetsége természetesen nem
ez. Ez csupán egy jutalom, arra az esetre, ha sikerrel jár.
Úgy látszott, O’Neil már-már beleegyezik, aztán hirtelen így szólt:
– Talán csak egy holográfiai akar átverni. Ezen az átkozott
képernyőn át nem állapíthatom meg.
Clare vállat vont.
– Jöjjön el, és nézze meg személyesen.
– Megteszem. Meg bizony. Maradjon ott, ahol van. Hol van? És a
fenébe is, mi a neve?
Két óra múlva beviharzott.
– Maga átvert engem! A „Virág” még mindig Angliában van.
Lenyomoztattam. Én... én megbüntetem magát ezért, uram, a saját két
kezemmel fojtom meg!
– Higgyen a szemének – válaszolta Clare. Oldalt lépett, és teste így
már nem takarta el O’Neil elől az asztalon álló tárgyat.
Hagyták, hadd bámulja. Tiszteletben tartották vágyát a csöndes
vizsgálódásra. Hosszú idő után a férfi visszafordult feléjük, de még
mindig nem szólt.
 – Nos? – kérdezte Clare.
– Megépítem a nyavalyás szerkezetüket – mondta O’Neil rekedten. –
Útközben idefelé rájöttem egy megoldásra.
Beaumont személyesen jött el szemlét tartani a konferencia kezdetét
megelőző utolsó napon.
– Vegye ezt érdeklődő látogatásnak, Mr. Clare – szögezte le. –
Egyszerűen szeretném kifejezni személyes köszönetemet a munkáért,
amit végeztek. És persze elhoztam ezt.
Ez az „ezt” a Központi Banknál beváltható számla volt. Clare
elvette, átfutotta, bólintott, és az asztalára rakta.
– Ezek szerint – szólt – a kormány elégedett a szolgálatainkkal.
– És ez még enyhe kifejezés – biztosította Beaumont. – Az
igazsághoz hozzátartozik, én magam sem hittem, hogy ennyi mindenre
képesek. Úgy látom, mindenre gondoltak. A callistói delegáció éppen a
várost járja az önöktől kapott mobil tartályban, és a látnivalókat
csodálja. El vannak ragadtatva. Bizalmasan közlöm, azt hiszem, a
szavazásban egyhangúlag mellénk állnak.
– A gravitációs pajzsok ezek szerint jól működnek?
– Tökéletesen. Magam is jártam a városnéző tartályukban, mielőtt
átadtam volna nekik. Olyan könnyűnek éreztem magam, mint egy
tollpihe. Túl könnyűnek is... csaknem elfogott az űrbetegség. –
Cinikusan elmosolyodott. – A jupiteriek lakosztályaiban is jártam. Az
aztán egészen más tészta.
– Hát, bizony, más – értett egyet Clare. – A normális súly két és
félszerese elég nyomasztóan hat az emberre, hogy finoman fejezzem ki
magam.
– Nehéz feladat volt, de fő, hogy jó a vége. Most mennem kell. Ó,
igen, még valamit... beszéltem doktor O’Neillel a találmánya esetleges
más irányú hasznosításáról. Hogy leegyszerűsítsem a dolgot, kérem,
osszák meg velem, az Általános Szolgáltató mivel tudta őt
együttműködésre bírni.
Clare elgondolkodva bámulta „A síró Buddha”-t, s közben a
hüvelykujját harapdálta.
– Nem – szólalt meg végül –, nem. Attól tartok, az nehéz lenne.
– Ugyan miért? – kérdezte Beaumont. – Csupán szeretnénk elkerülni
egy bírósági ügyet, és az ezzel járó időveszteséget. Készen állunk
értékelni is a szolgálatukat.
– Hmm. Attól tartok, nem egészen érti meg a helyzetet, Mr.
Beaumont. Tudja, vannak bizonyos kérdések, amelyeket máshogy
határozott meg a mi szerződésünk doktor O’Neil-lel, mint az önöké
velünk. Önök a szolgálatainkat kérték, és bizonyos ingóságokat,
természetesen díjazás fejében. Ez eddig rendben is volna. Ám a mi
szerződésünk doktor O’Neillel főállású alkalmazottunkká tette őt egy
meghatározott időre. Kutatási eredményei és találmányának
szabadalma tehát teljes egészében az Általános Szolgáltató tulajdonát
képezi.
– Valóban? – kérdezte Beaumont. – Doktor O’Neil másként képzeli.
– Doktor O’Neil téved. De komolyra fordítva a szót, Mr.
Beaumont... ön azt kérte tőlünk, hogy képletesen szólva, ágyút
építsünk, lelőni egy verebet. Valóban azt várná tőlünk, mint
üzletember, hogy egyetlen lövés után eldobjuk azt az ágyút?
– Azt hiszem, nem. Mégis, mit akarnak tenni?
– Szeretnénk kereskedelmileg kiaknázni a gravitációmodulátorban
rejlő lehetőségeket. Azt hiszem, egész jó árat kaphatnánk bizonyos
hasznosításaiért, mondjuk a Marson.
– Igen. Igen, azt hiszem, igaza van. De hogy kegyetlenül őszinte
legyek, Mr. Clare, attól tartok, ez lehetetlen. Alapvető fontosságú
államérdekből ezt a találmányt csakis a Föld lakói vehetik igénybe. Sőt
amennyiben vezetésünk szükségesnek találja, állami monopóliummá
minősítheti.
– Azt már eldöntötték, hogyan hallgattatják el O’Neilt?
– A megváltozott körülményeket figyelembe véve azt kell mondjam,
nem. Ön mire gondolt?
– Egy vállalat részvénytulajdonosává és elnökévé tenném. A mi
egyik eszesebb, fiatal emberünk intézhetné a valódi irányítást. – Clare
Carsonra gondolt. – Részvényből úgyis van elég – tette hozzá, és
Beaumont arcába bámult.
A férfi nem vette észre a csapdát.
– Gondolom, ez a cég a kormány ellenőrzése alatt működne... mely
egyben annak egyedüli ügyfele lenne?
– Erről van szó.
– Hmm... igen, ez megvalósíthatónak látszik. Talán jobb lesz, ha
beszélek doktor O’Neillel.
– Parancsoljon.
Beaumont fölhívta O’Neilt, és halkan beszélni kezdett vele.
Legalábbis ő halkan beszélt. O’Neil azonban mintha szét akarta volna
üvölteni a mikrofont. Clare elküldött Francisért és Grace-ért, aztán
elmagyarázta nekik, miről van szó.
Beaumont elfordult a képernyőtől.
– A doktor beszélni szeretne önnel, Mr. Clare.
 O’Neil fagyosan mérte végig.
– Mi ez a halandzsa már megint, uram? Mi az, hogy az O’Neil-
effektus az önök tulajdona?
– Ez szerepelt a szerződésében, doktor. Hát nem emlékszik?
– A szerződésben?! El sem olvastam azt az átkozott papírt. De egyet
máris mondhatok: bíróság elé viszem az ügyet. Megmutatom, hogy
belőlem nem csinálhatnak bolondot.
– Egy pillanatra csillapodjon le, doktor! – csitította Clare. – Távol áll
tőlünk, hogy tisztességtelenül kihasználjunk egy jogi apróságot. Az ön
érdekeinek itt senki sem ellensége. Hadd vázoljam, mire is
gondoltunk... – Gyorsan végigfutott a terven. O’Neil hallgatta, de
arckifejezése nem enyhült meg.
– Ez engem nem érdekel – közölte nyersen. – Tőlem akár zsebre
vághatja a kormány az egészet. Gondoskodom is róla.
– Egy utolsó feltételt még nem emlitettem – folytatta Clare.
– Ne fáradjon, – Kénytelen vagyok. Tudom, hogy űriemberek közti
megállapodás kötelez, mégis muszáj megemlítenem. Ön
eltulajdonította „A feledés virága”-t.
O’Neil fölkapta a fejét.
– Hogy érti azt, hogy eltulajdonítottam? Az enyém. Érti? Az enyém.
– Az öné – mondta Clare. – Mindazonáltal cserébe a koncessziókért,
amiket a szerződés értelmében az ön nevében intéztünk, szeretnénk mi
is valamit.
– Mit? – csattant föl O’Neil.
A tálka említése összezúzta magabiztosságát.
– A tárgy az öné, és ez így is marad. De adja a szavát, hogy én, Mr.
Francis és Miss Cormet időről időre megszemlélhetjük, méghozzá elég
gyakran.
O’Neil hitetlenkedve pillantott rá.
– Úgy érti, egyszerűen csak el akarnak jönni megnézni?
– Ennyi az egész.
– Csak hogy gyönyörködhessenek benne?
– Úgy van.
O’Neil újfajta tisztelettel pillantott rá.
– Korábban nem értettem meg önt, Mr. Clare. Bocsánatát kérem.
Ami pedig a javaslatát illeti... tegyen, amit jónak lát. Engem nem
érdekel, ön, Mr. Francis és Miss Cormet akkor jönnek el megnézni a
„Virág”-ot, amikor csak akarnak. A szavamat adom.
– Köszönöm, doktor O’Neil... mindannyiunk nevében. – Kikapcsolt,
amilyen gyorsan csak tudott, méltósága megőrzése mellett. Beaumont
is megnövekedett tisztelettel bámulta.
– Azt hiszem – szólalt meg –, legközelebb nyugodt lélekkel önre
bízok minden részletet. Én most távoznék is. Agyő, uraim... és Miss
Cormet. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Grace megjegyezte:
– Akkor hát minden elrendeződött.
– Igen – mondta Clare. – „Megsétáltattuk a kutyáját.” O’Neil is
megkapta, amit akart, és Beaumont is, sőt többet.
– Mégis, ő mi után fut?
– Nem tudom, de gyanítom, hogy ő akar lenni a Naprendszer
Föderációjának első elnöke, ha egyáltalán létrejön valaha ilyesmi. Az
ászokkal, amiket az ölébe ejtettünk, talán sikerül is neki. Fölfogtátok ti
egyáltalán az O’Neil-effektusban rejlő lehetőségeket?
– Nagyjából – mondta Francis.
– Gondoltatok arra, hogy forradalmasíthatja az űrhajózást? Vagy
mennyi új lehetőséget biztosít a gyarmatosítóknak? Vagy a szórakozni
vágyóknak? Már ez maga egy kisebb vagyon. Képzeljétek csak el,
mekkora üzlet lesz. Szerintem óriási.
– És mi lesz mindebbő l a miénk?
– Hogy mi lesz a miénk: Hát a pénz, öregfiú. Rengeteg, rengeteg
pénz. Mindig is jó kereset lesz megadni az embereknek, amit akarnak.
– Fölpillantott a skót terrieres védjegyre.
– Pénz – ismételte Francis. – Hát igen.
– Mellesleg – tette hozzá Grace –, a „Virág”-ot is megnézhetjük,
amikor csak akarjuk.

Németh Attila fordítása

 A HOSSZÚ VÁRTA
– Nem is lesz háború – hárította el a gyanút Towers –, csak egy kis
lélektani demonstráció. Egy vagy két jelentéktelen város. Egy kis
érvágás, az igazi háború elkerülésére. Egyszerű számtani művelet az
egész.

A Holdbázisról kilenc hajó röppent föl az űrbe. A szabad

térbe kiérve nyolcan kört alkottak a kilencedik, a legkisebb
körül. Ebben az alakzatban repültek egészen a Földig.
A legkisebbik hajón tengernagyi jelzés ékeskedett... mégsem
volt a fedélzetén egyetlen eleven lélek sem. Nem is volt
tulajdonképpen utasszállító, hanem automata robotgép,
amilyeneken radioaktív rakományt szállítanak. Ezen az útján
csupán egy ólomkoporsót és egy Geiger-detektort vitt a
fedélzetén... és az utóbbi egy pillanatra sem pihent.
...részlet a Tíz év múlva c. vezércikkből.
2009. június 17. A New York Times irattárából.
1.
Johnny Dahlquist ráfújta a füstöt a Geiger-számlálóra. Komoran
összeráncolta a homlokát és megismételte. Ekkorra már az egész teste
radioaktív volt. Még a lélegzete, a cigarettája füstje is sikolyt csalt elő a
detektorból.
Mennyi ideje is van itt? Az idő nem sokat számít a Holdon. Két
napja? Vagy három? Esetleg egy hete? Gondolatban végigfutott a
történteken: tudatában az utolsó megragadható időpont az volt, amikor
a parancsnok, közvetlenül reggeli után érte küldött...
– Parancsnok úr, Dahlquist hadnagy, jelentkezem.
– Ó, John Ezra – nézett föl Towers ezredes. – Üljön le, Johnny.
Cigarettát?
Johnny fölajzottan és mégis zavarodottan letelepedett. Csodálta
Towers ezredest világos eszéért, uralkodói képességeiért és harci
eseménynaplójáért. Johnnynak nem is volt ilyen naplója. Azért küldték
ide, hogy befejezze atomfizikai témájú doktori értekezését, és jelen
pillanatban a Holdbázis bombatisztjének első helyettese volt.
Az ezredes politikai csevegésbe kezdett. Johnny rejtélyesnek találta
a dolgot. Végül Towers csak kibökte a lényeget: nem biztonságos
dolog (magyarázta) politikusok kezében hagyni a Föld irányítását. A
hatalmat egy tudományosan kiválogatott csoportnak kell gyakorolnia.
Röviden: a helyőrségnek!
Johnny inkább meglepődött, mintsem megdöbbent. Elvont
elképzelésként Towers gondolata egészen elfogadhatónak tűnt. A
Népszövetség annak idején összeomlott, mi akadályozhatná meg, hogy
az ENSZ is erre a sorsra jusson és a történelem újabb világháborúba
torkolljon? – És azzal bizonyára tisztában van, Johnny, milyen
borzalmas lenne egy ilyen háború.
Johnny egyetértett. Towers örömének adott hangot, hogy a fiatal
hadnagy fölfogta a lényeget. A rangidős bombatiszt is megbirkózna a
feladattal, de mégis jobb, ha mindkét szakember az ő oldalán áll.
Johnny ekkor hirtelen fölegyenesedett: – És ön valamit tenni kíván
ebben a kérdésben? – Eddig azt hitte, hogy a parancsnok csak úgy
általánosságban beszél.
– Mi nem politikusok vagyunk – mosolyodott el Towers. – Mi nem
csak a szánkat jártatjuk... mi cselekszünk!
Johnny halkan füttyentett. – És mikor kezdődik az akció?
 Towers megnyomott egy kapcsolót. Johnny meglepetten hallotta a
saját hangját, majd fölismerte az egyik politikai témájú beszélgetést,
amelyet a tiszti kaszinóban folytattak a napokban. Izgalmas vita volt,
amit akkor hagyott ott, amikor... szóval a legjobbkor. Hanem, micsoda
dolog, hogy kémkednek az ember után!
Towers kikapcsolta a készüléket. – Máris cselekedtünk – jelentette
ki. – Tudjuk, kiben bízhatunk meg és kiben nem. Vegyük például
Kellyt... – intett a hangszóró felé. – Kelly politikai szempontból nem
szilárd. Észrevette, hogy reggelikor is hiányzott?
– Hmm. Én azt hittem, őrségben van.
– Kelly őrségbe állításának vége. Ó, nyugodjon meg... nem esett
semmi baja.
Johnny végiggondolta a dolgot. – És én melyik listán vagyok? –
kérdezte. – A megbízhatókén vagy a megbízhatatlanokén?
– A maga neve után kérdőjel áll. De én mindig is azt mondtam, hogy
magára lehet számítani. Ugye nem akarja, hogy hazugságon fogjanak,
Johnny – somolygott hamiskásan a hadnagyra. Dahlquist nem
válaszolt, mire Towers élesen megjegyezte:
– No, kivele! Mit gondol róla? Beszéljen!
– Nos, ha a véleményemre kíváncsi, nagyobb darabot harapott le,
mint amekkorát el tud rágni. Az ugyan igaz, hogy a Holdbázis uralja a
Földet, de egy hajó számára maga a bázis is csak afféle fészkelő
vadkacsa. Elég egy bomba és... buummm!
Towers fölvett az asztalról egy friss üzenetet és átnyújtotta. A
következő állt benne: NÁLAM VAN A MOSOTT RUHÁJA – ZAOK.
– Ez annyit jelent, hogy a Trygve Lie fedélzetén minden bomba
üzemképtelen. Minden hajóról kaptam már jelentést, amelyek esetleg
gondot okozhatnának. – Az ezredes fölállt. – Gondolja meg a dolgot és
nézzen be ebéd után. Morgan most rögtön várja a segítségét, hogy
átállítsák a bombák kontrollfrekvenciáit.
– A kontrollfrekvenciákat?
– Természetesen. Nem akarjuk, hogy a bombák fölrobbanjanak,
mielőtt célba érnek.
– Hogyan? Hiszen azt mondta, hogy a háború megelőzése a cél!
– Nem is lesz háború – hárította el a gyanút Towers –, csak egy kis
lélektani demonstráció. Egy vagy két jelentéktelen város. Egy kis
érvágás, az igazi háború elkerülésére. Egyszerű számtani művelet az
egész.
Az ezredes Johnny vállára tette a kezét.
 – Maga nem egy finnyás alak, különben nem lehetne bombatiszt.
Tekintse sebészeti beavatkozásnak a dolgot. No és, gondoljon a
családjára!
Johnny Dahlquist valóban a családjára gondolt.
– Kérem, uram, beszélni szeretnék a vezérlő tiszttel.
Towers összevonta a szemöldökét.
– A vezér nem elérhető. Közölhetem, hogy az ő nevében beszélek.
Egyszóval keressen föl... ebéd után.
A vezér valóban nem volt elérhető... ugyanis halott volt. De erről
Johnny nem tudott semmit. Dahlquist visszaballagott a kaszinóba, vett
egy doboz cigarettát és rágyújtott. Kicsivel később fölállt, elnyomta a
csikket és elindult a bázis nyugati légzsilipje felé. Odaérve belebújt a
szkafanderébe és odalépett a zsilipmesterhez.
– Nyissa ki, Smitty!
A matróz meglepetten nézett rá.
– Senkit sem engedhetek ki a felszínre Towers ezredes jóváhagyása
nélkül. Nem hallott az új rendelkezésről?
– Hogyne, hogyne! Adja csak ide a parancskönyvét!
Dahlquist átvette a füzetkét és kiállított magának egy kilépőt
„Towers ezredes utasítására” jelzettel, majd hozzátette:
– Legjobb ha azonnal fölhívja a parancsnokot és ellenőrzi.
A zsilipmester elolvasta az írást és zsebre tette a könyvet.
– Ó, nem szükséges, hadnagy, az ön szava nekem elég.
– Semmi kedve megzavarni a főnököt, igaz? Nem hibáztatom érte.
Belépett a zsilipkamrába, becsukta a belső ajtót és megvárta, míg
kiszivattyúzzák a levegőt. Odakint az éles fénytől összehunyorította a
szemét és odasietett a teherrakéta-állomásra, ahol talált egy üresen
várakozó járművet. Bemászott, lezárta a kupolát és megnyomta az
indítógombot. A rakétakocsi nekilendült a hegyeknek, átívelt fölöttük
és kiért a síkság fölé, amelyet tortán meredező gyertyákként pöttyöztek
a harci rakéták. Gyorsan alábukott a környező dombokba fúrt másik
alagútba. A gyomrát fölkavaró fékezés után a gép megállt a föld alatti
atombomba arzenál előtt.
Miután kibújt a járműből, bekapcsolta kézi adó-vevőjét. Az űrruhát
viselő kapuőr előrejött a lőrésekig.
– ’Reggelt, Lopez – üdvözölte a hadnagy, elhaladt mellette és a
légzsiliphez lépett. Kinyitotta az ajtaját.
Az őr határozott mozdulattal hátraintette.
– Hé! Oda senki sem léphet be a parancsnok jóváhagyása nélkül.
 Hátraigazította a fegyverét, beletúrt a zsebébe és előhúzott egy darab
papírt.
– Olvassa el, hadnagy!
– Ezt a parancsot én magam írtam. Maga olvassa el! Bizonyára
félreértette.
– Nem hinném, hadnagy.
Dahlquist kikapta kezéből a lapot, belenézett és rámutatott egy sorra:
– Látja? „Kivéve a parancsnok által kijelölt személyeket.” Azok
pedig a bombatisztek, Morgan őrnagy és én.
Az őr továbbra is gondterheltnek látszott.
– A fenébe is – fortyant föl Dahlquist –, nézze, itt van: „kijelölt
személyek”... ez a bombakamra, biztonsági eljárások című bekezdés a
maga körleti parancsában. Csak azt ne mondja, hogy bent hagyta a
laktanyában!
– Nem, nem, uram! Itt van nálam. – Ezzel a katona beletúrt az
oldaltáskájába.
Dahlquist visszaadta neki a lapot. Az őr átvette, tétovázott egy
pillanatig, majd csípőjének támasztotta a fegyverét, a papírt átvette a
bal kezébe és a jobbal belenyúlt a tarsolyba. Dahlquist megragadta a
fegyvert, bedugta a katona lába közé és keményen fölrántotta.
Félrehajította és beszökkent a légzsilipbe. Miközben behúzta az ajtót,
látta, amint a katona nehézkesen talpra áll és az oldalfegyvere után
nyúl. Szorosan bezárta a külső ajtót és éles bizsergést érzett az ujjaiban,
amint egy töltet nekivágódott a fémfelületnek.
Odalendült a belső ajtóhoz, megrántotta a nyitókart, visszapattant a
külsőhöz és teljes súlyával ránehezedett a karjára. Azonnal érezte,
amint megfeszül: az őr megpróbálta fölrántani. A hadnagy lefelé húzta,
de csak csekély holdbéli súlyát vethette latba. A kar lassan emelkedett
kimeredt szeme előtt.
A bombakamrából levegő sivított be a kinyitott szelepen át.
Dahlquist érezte, amint a szkafandere a testéhez simul, ahogy a zsilip
légnyomása kiegyenlítődik az űrruha belső nyomásával. Fölhagyott az
erőlködéssel és engedte, hogy az őr fölhúzza a nyitókart. Most már
nem számított: az ajtót tizenhárom tonnányi légnyomás tartotta
szilárdan a helyén.
A bombakamrába vezető belső ajtót kitámasztotta, hogy véletlenül
be ne csapódjon. Amíg az ajtó nyitva van, a légzsilip nem
működtethető, senki sem jöhet utána.
A kamrában, minden rakéta számára egy-egy bomba sorakozott, elég
távol egymástól ahhoz, hogy kizárható legyen bármilyen nemkívánatos
láncreakció. Ezek voltak az ismert világmindenség legdögletesebb
tárgyai és mégis, valahogy az ő kicsinyei. És most ideáll közéjük és
bárki más közé, aki nemtelen célokra kívánná fölhasználni őket.
Bejutott, de semmi határozott terve nem volt, hogyan használhatná
ki ideiglenes előnyét.
A falra erősített hangszóró életre recsegte magát:
– Hé, hadnagy! Mi történik itt? Maga megőrült?
Dahlquist nem válaszolt. Jobb, ha zavarban hagyja Lopezt... így több
idejébe kerül, míg valami épkézláb döntésre jut. Johnny Dahlquistnak
pedig a lehető legtöbb percre volt most szüksége. Lopez tovább
lamentált odakint, de végül csak elhallgatott.
Johnnyt az a vak törekvés vezérelte, hogy a bombákat... az ő
bombáit... ne használhassák föl holmi „jelentéktelen városokon
bemutatandó demonstrációra”. De mi legyen a következő lépés?
Rendben van, Towers nem hatolhat be a zsilipen. Üldögélhet odabent,
míg az egész pokol jéggé nem dermed.
De ne áltasd magad, John Ezra! Towers igenis bejuthat. Csak némi
robbanóanyag kell a külső ajtóhoz, akkor a levegő elillan a kamrából és
szegény Johnny fiú belefullad a szétpattanó tüdejéből kiömlő vérébe...
a bombák pedig tovább csücsülhetnek a helyükön, sértetlenül. Úgy
építették őket, hogy kibírják a Hold-Föld utat... a vákuum semmi kárt
nem tehet bennük. Eldöntötte, hogy űrruhában marad. Így a
robbanásszerű nyomáscsökkenés nem árthat neki. Ettől aggkori
végelgyengülésben is meghalhat.
Esetleg lyukat is fúrhatnak az ajtóba és kiereszthetik a levegőt a zár
tönkretétele nélkül. Esetleg Towers másik légzsilipet is építhet a
meglévőn kívül. De ez nem valószínű... Egy államcsíny sikere a
gyorsaságán múlik! Csaknem teljesen biztos volt benne, hogy Towers
képes a leggyorsabb lépésre... a váratlan csapásra. Lopez pedig talán
máris hívja a bázist. Towers tizenöt percen belül szkafandert ölthet és
ideérhet, talán még lesz némi alkudozás, azután... bummm!... és vége a
mulatságnak!
– Tizenöt perc...
Tizenöt perc múlva a bombák visszakerülhetnek az összeesküvők
markába. Tizenöt perc alatt kell használhatatlanná tennie őket.
Az atombomba csupán két vagy több hasadó fémdarabból, mondjuk
plutóniumból áll. Elkülönítve semmivel sem robbanékonyabbak, mint,
teszem azt, fél kiló vaj. Ha viszont összecsapják őket, fölrobbannak. A
bonyodalmat azok a szerkezetek, áramkörök és az a robbanótöltet
jelenti, amely a megfelelő módon és időben, a kívánt helyen idézi ezt
elő.
Az áramköröket, a bomba „agyát” viszonylag könnyű tönkretenni,
de egyszerűsége következtében maga a bomba nehezen sebezhető.
Johnny úgy döntött, hogy az „agyakra” sújt le... méghozzá gyorsan.
A rendelkezésére álló eszközök nagyon egyszerűek voltak,
amelyeket csak a bombák mozgatására használtak. Egy Geiger-
számlálón, a kézi adó-vevőn, a támaszponttal kapcsolatot teremtő tv-
berendezésen és magukon a bombákon kívül semmi sem volt a
helyiségben. Ha egy bombán el kellett végezni valamit, más helyre
vitték, nem annyira a robbanásveszély miatt, hanem, hogy a
személyzetet ne tegyék ki veszélyes sugárzásnak. A bombákban lévő
radioaktív anyagot „szigetelőrétegbe”, ebben az esetben aranyba
ágyazták. Az arany kiszűri az alfa-, béta- és jórészt a halálos gamma-
sugárzást, viszont a neutronsugárzást nem.
A plutónium által kibocsátott fürge, halálos neutronokat ki kell
bocsátani, különben bekövetkezik a láncreakció... vagyis a robbanás!
Az egész helyiséget neutronok láthatatlan és csaknem észlelhetetlen
„zuhanya” árasztotta el. A hely ezért igen veszélyesnek számított, a
szabályzat szerint csak a lehető legrövidebb ideig tartózkodhatott ott
valaki.
A Geiger-számláló kimutatta a „háttérsugárzást”, a kozmikus
sugarakat, a holdfelszínből származó csekély radioaktivitást és a
helyiségben a neutronok által előidézett másodlagos sugárzást. A
szabad neutronoknak megvan az az undok szokása, hogy mindent
radioaktívvá tegyenek, amit megérintenek, legyen az egy betonfal vagy
éppen egy emberi test. A helyiséget tehát rövid időn belül el kellene
hagynia!
Dahlquist elcsavarta a Geiger-számláló egyik gombját. A műszer
csipogása azonnal elhallgatott. Egy fojtóáramkört kapcsolt be, amely
kiszűrte az adott pillanatban jelen lévő „háttérsugárzás” zörejeit. Ez
kellemetlenül emlékeztette az itt maradás veszélyességére. Elővette a
sugárzásmérő filmet, amilyet minden, a sugárzó övezetben dolgozó
személynek magánál kellett tartania. Azonnali kijelző típusú volt és
teljesen friss. Az érzékenyebbik vége halványan máris
beárnyékolódott. A filmcsíkot közép-tájt vörös vonal keresztezte.
Elméletileg, ha a viselője egy héten belül olyan mértékű sugárzásnak
volt kitéve, hogy a film addig a vonalig besötétüljön, máris „döglött
madár” volt az illető, emlékeztette magát Johnny. A nehézkes űrruhát
lecibálta magáról. Ebben a pillanatban a gyorsaság volt számára a
legfontosabb. Elvégzi a dolgát, és megadja magát... még mindig jobb
fogolynak lenni, mint ilyen „forró” helyen tartózkodni hosszasan.
A szerszámospolcról leemelt egy gömbkalapácsot, csak egy
pillanatra állt meg, hogy kikapcsolja a tv-készüléket. Az első bomba
komoly lelkitusát okozott neki. Nekilátott az „agy” fedőlapja
szétverésének, de szinte azonnal meg is torpant. Egész életében
különös tiszteletet érzett a finom berendezések iránt.
Összeszedte magát, és ismét nekiveselkedett. Reccsent az üveg,
horpadt a fém.
Kedélyállapota megváltozott: már-már szégyenteljes örömét lelte a
rombolásban.
Nekihevülve folytatta a dolgát... fordult, lesújtott, pusztított.
Annyira elmerült tevékenységében, hogy először föl sem fogta a
hívást.
– Dahlquist! Feleljen! Ott van?
Letörölte arcáról a verejtéket és a képernyőre nézett. Towers
zaklatott arca meredt rá.
Johnny megdöbbenve vette észre, hogy még csak hat bombát tett
tönkre. Utóbb mégiscsak elfogják, mielőtt végezhetne a dolgával? Ó,
nem! Mindenképpen be kell fejeznie! Rajta, fiacskám, húzz bele!
– Igen, ezredes! Maga hívott?
– Arra mérget vehet! Mit jelentsen mindez?
– Sajnálom, ezredes.
– Kapcsolja be az adóját, Johnny! Nem látom. Mi volt az a zaj?
– Az adó be van kapcsolva – hazudta Johnny –, biztosan elromlott.
Hogy az a zaj? Igazat szólva, ezredes, úgy intéztem a dolgot, hogy
senki se jöhessen be ide.
Towers tétovázott egy pillanatig, majd kemény hangon kijelentette:
– Úgy értelmezem, hogy megbetegedett, és parancsba adom, hogy
vizsgálják ki. Persze követelem, hogy jöjjön ki onnan, most azonnal!
És ez parancs, Johnny!
– Most még nem tehetem, ezredes – válaszolta Johnny kimérten. –
Azért jöttem ide, hogy végiggondoljam a dolgot, de még nem végeztem
egészen, ön azt mondta, hogy ebéd után keressem föl.
– Úgy értettem, hogy addig maradjon a helyén!
– Értettem, uram. De úgy gondoltam, hogy jobb, ha közben szemmel
tartom a bombákat, arra az esetre, ha úgy döntenék, hogy önnek nincs
igaza.
– Nem a maga dolga dönteni ebben, Johnny. Én a feljebbvalója
vagyok. Az esküje engedelmességre kötelezi irántam!
 – Igen, uram.
Ez csak időpocsékolás. A vén róka talán már útnak is indított egy
támadó rajt.
– De a béke védelmezésére is fölesküdtem. Megtenné, hogy idejön
és megbeszéljük a dolgot? Nem szeretnék végzetes hibát elkövetni.
– Kiváló ötlet, Johnny – mosolyodott el Towers. – Várjon meg ott.
Biztos vagyok benne, hogy megvilágosodik az elméje.
Ezzel kikapcsolt.
– Hmmm! – dünnyögte Johnny –, remélem, azt gondolja, hogy
meghibbantam... és mennyire téved! – Megint fölkapta a kalapácsot,
hogy kihasználja a frissen nyert perceket.
A keze megállt a levegőben. Agyába villant, hogy a bombák
„agyának” szétverése nem elegendő. Tartalék „agyak” ugyan nem
állnak rendelkezésre, de volt egy kiválóan fölszerelt elektronikus
raktáruk. Morgan bármikor összetákolhatja a bombák indító
áramköreit. Végül is, maga is képes lenne rá... ugyan nem valami
ragyogó munka lenne, de mindenképpen működnének. A fenébe!
Magukat a bombákat kell hát tönkretennie... mégpedig a maradék tíz
percben!
– Ó, hogy a...
Persze volt azért egy megoldás. Ismerte a biztonsági áramköröket,
azt is tudta, hogyan bánhat el velük. Vegyük csak ezt a bombát... ha
kiemeli a biztonsági rudat, kikapcsolja a gyenge áramkört, rövidre zárja
az indítókapcsolót és elvágja a robbantózsinórt, akkor... akkor csak ki
kell csavarnia azt, be kell nyúlnia oda és egy hosszú, kemény dróttal
máris hatástalaníthatja a bombát.
De ha fölrobban, és vele együtt az egész völgy, akkor „eljő a
mennyei királyság”!
Persze Johnny Dahlquist számára is. Ez benne a kockázat.
Közben egész idő alatt azt csinálta, amit kigondolt, míg végül
sikerült kikapcsolnia a bombát. Amikor tovább akart lépni mellőle, a
szerkezet megrémítette... mintha lelapult volna, hogy nyomban rávesse
magát. Verejtékben úszó arccal egyenesedett föl.
Elgondolkodott rajta, lesz-e hozzá bátorsága. Nem akart
meghátrálni... mégis reménykedett titokban, hogy úgy lesz. Benyúlt a
zsebébe és elővette Edit és a kicsi képét.
– Édes mézecském – dünnyögte –, ha egyszer ebből kikerülök, többé
soha, még egy piros lámpán sem megyek át.
Megcsókolta a képet és visszatette a helyére. Már nem volt más
dolga, csak várnia kellett. Mi tarthatná vissza Towerst? Johnny
reménykedett benne, hogy az ezredes a robbanás hatósugarán belül
tartózkodik. Micsoda jó tréfa azzal az alakkal szemben! Én itt ülök... és
kész vagyok bármikor lecsapni rá. A gondolat egészen fölvillanyozta,
de rögtön le is csillapodott: ugyan, miért robbantaná föl magát... élve?
Van egy másik lehetőség is... a „halott ember fékje”... valahogy oda
kell rögzítenie magát, hogy az utolsó lépésre, a bomba kilövésére ne
kerülhessen sor mindaddig, amíg az ő keze egy kapcsolón, gombon
vagy valami hasonlón nyugszik, így azután, ha berobbantják az ajtót,
lelövik őt, vagy valami ilyesmi, akkor elpukkan a léggömb!
Még jobb, ha vissza tudja őket tartani ezzel a fenyegetéssel. Előbb-
utóbb csak jönnie kell valami segítségnek... Johnny biztos volt benne,
hogy az egész őrség nincs benne ebben a mocskos összeesküvésben...
és akkor: Johnny fiú szépen hazasétál! Micsoda találkozás lenne!
Nyomban nyugalomba vonul és keres valami tanári állást... az ő
őrszolgálata már lejárt. Közben szakadatlanul munkálkodott.
Elektromosan? Nem, ahhoz túl kevés az idő! Legyen csak egy egyszerű
mechanikus kapcsolás. Éppen kiagyalta a megoldást és hozzálátott a
megvalósításhoz, amikor ismét megszólalt a hangszóró:
– Johnny!
– Ön az, ezredes? – de a keze tovább járt lázasan.
– Engedjen be!
– Ejnye, ezredes, de hát nem így szól a megállapodásunk. – A kék ég
szerelmére, hol van valami hosszú pálca?
– Egyedül megyek, Johnny, erre a szavamat adom. Szemtől szembe
megbeszélhetünk mindent.
Még hogy az ő szava!
– Mikrofonon át is megbeszélhetjük, ezredes.
Hoppá, megvan, ott az a méterrúd a szerszámospolcon!
– Figyelmeztetem, Johnny! Vagy beenged, vagy kirobbantatom az
ajtót!
Egy darab drót... egy drótdarabra lenne szüksége, elég hosszúra és
keményre. Letépte a szkafandere antennáját.
– Azt biztosan nem teszi meg, ezredes... azzal tönkretenné a
bombákat!
– A vákuum nem tehet semmi kárt bennük. Ne húzza az időt!
– Jobb lesz, ha fölhívja Morgan őrnagyot. A vákuum valóban nem
árthat nekik, de a robbanásszerű nyomáscsökkenés tönkretesz minden
áramkört. – Az ezredes nem volt fegyverspecialista... jó pár percre
elhallgatott. Johnny közben tovább ügyködött.
 – Dahlquist – dörrent hamarosan Towers hangja –, az egy otromba
hazugság volt. Megbeszéltem Morgan őrnaggyal. Hatvan másodperce
van rá, hogy űrruhába bújjon, ha már meg nem tette. Utána
berobbantatom az ajtót!
– Nem, azt biztosan nem teszi meg – felelte Johnny. – Hallott valaha
a „holt ember kapcsolójáról”? Csak egy ellensúly kell hozzá és egy
zsinór.
– Ó! Ezt hogy érti?
– A tizenhetest kézi gyújtásra állítottam, de közbeiktattam egy
pecket is. Addig nem robban föl, amíg a zsinórját a kezemben tartom.
De ha bármi történik velem, akkor elszabadul! Maga most körülbelül
ötvenlábnyira van a robbanás magjától. Jól gondolja végig!
Rövid csönd következett, majd:
– Nem hiszek magának!
– Neem? Kérdezze csak meg Morgant! ö biztosan elhiszi. Még
ellenőrizheti is a tv-csatornán át.
Közben Johnny a méterrúd végéhez erősítette az űrruhája övét.
– Hisz azt mondta, hogy a tv nem működik!
– Akkor hazudtam. Be is bizonyíthatom. Utasítsa Morgant, hogy
hívjon föl!
Morgan őrnagy képe szinte azonnal megjelent a képernyőn.
– Dahlquist hadnagy!?
– Hello, Büdöske! Egy pillanat!
Nagy elővigyázatossággal Johnny elvégzett még egy kapcsolást,
közben a kellő pontra szorítva a méterrúd alsó végét. Ugyanolyan
óvatosan áttette kezét az övre, letelepedett a padlóra, kinyújtotta a
másik kezét és bekapcsolta a tv-készüléket.
– Most már lát engem, Büdöske?
– Igen, látom – válaszolta Morgan feszülten. – Mi ez az egész
marhaság?
– Csak készítettem egy kis meglepetést. – Ezzel elmagyarázta,
melyik áramköröket iktatta ki, melyeket zárt rövidre és hogyan állította
össze a fölpeckelt kioldószerkezetet.
Morgan bólogatott.
– Biztosan blöfföl, Dahlquist. Megesküdnék, hogy a „K” áramkört
nem kapcsolta ki. Ahhoz nincs bátorsága, hogy fölrobbantsa magát!
– Hát persze hogy nincs – kuncogott Johnny –, de éppen ez a
legszebb az egészben. Mindaddig nem oldhat ki, amíg én életben
vagyok! Ha a maga koszos főnöke, Towers exezredes berobbantja az
ajtót, akkor nekem végem, a bomba pedig elpukkan. Nekem már nem
számít majd, de neki igen. Jobb, ha minderről tájékoztatja.
Ezzel kikapcsolt.
Hamarosan ismét Towers hangja csattant a hangszóróból:
– Dahlquist!?
– Hallgatom.
– Semmi szükség rá, hogy eldobja az életét. Jöjjön ki, és teljes
ellátmánnyal nyugalomba vonulhat. Hazamehet a családjához. Ezt
határozottan megígérem!
– A családomat hagyja ki ebből az egészből – dühödött meg Johnny.
– Gondoljon csak rájuk, ember!
– Fogja be a száját! És pucoljon vissza a lyukába! Úgy érzem, meg
kell vakarnom, és akkor ez az egész szemétdomb belepottyan az ölébe!
2.
Johnny riadtan nyitotta ki a szemét. Elszunyókált. Közben ugyan
nem engedte el a szíjat, de azért összerázkódott, amint tudatára ébredt a
dolognak.
Talán mégis hatástalanítania kellene a bombát, abban a reményben,
hogy úgysem merik kipiszkálni innen? De az árulásért Towers nyakán
máris rajta van a hurok, az ezredes éppen meg is kockáztathatja. Ha
kiiktatja a kapcsolást, számára biztos a halál, Towers pedig
megkaparintja a bombákat. Neem, ha már eddig eljutott, nem
hagyhatja, hogy a kislánya valami sötét diktatúrában nőjön fel, csak
azért, mert neki szundítani támadt kedve.
A Geiger-számláló csipogásának hallatán eszébe jutott a
fojtóáramkör használata. A helyiségben nyilvánvalóan fokozódott a
radioaktivitás, bizonyára a bombaagyak szétverése miatt, hiszen
azoknak alkatrészei egész biztosan sugárfertőzöttek... túl hosszú ideje
tartózkodnak a plutónium veszélyes közelségében. Elő is kotorta a
jelzőcsíkját. A sötét sáv gyorsan haladt a vörös vonal felé. Visszatette a
helyére és halkan mormolta maga elé:
– Jobb, ha minél gyorsabban kikecmeregsz ebből a zsákutcából,
fiacskám, különben úgy világítasz majd, akár egy óra számlapja.
Ez persze csak afféle költői fordulat volt... a sugárfertőzött eleven
szövet nem fénylik, csak egyszerűen lassan elhal.
Ismét kivilágosodott a képernyő és Towers arca jelent meg rajta.
– Dahlquist? Beszélni akarok magával!
– Rajta, dobja föl a labdát!
– Ismerje el, hogy csak bosszantani akart bennünket!
– Bosszantani, egy nyavalyát... meg kellett állítanom.
– Megállítani? Pillanatnyilag. Hamarosan újabb bombákat kapok...
– Hazudik.
– ...de mindenképpen lelassítja a dolgot. Lenne egy javaslatom.
– Nem érdekel.
– Várjon. Ha ez az egész lezajlik, én leszek a világkormány feje. Ha
hajlandó együttműködni... még most is... megteszem magát
kabinetfőnökömmé.
Johnny megmondta neki, mit csináljon a javaslatával.
– Ne legyen ilyen ostoba – győzködte Towers. – Mire megy vele, ha
meghal?
 – Micsoda első osztályú, mocskos alak maga, Towers – hördült föl
Johnny. – Előbb emlegette a családomat. Hát inkább halottnak lássam
őket is, mintsem egy ilyen kétbájtos agyú Napóleon uralma alatt
éljenek, mint maga! Most pedig tűnjön el... végig kell gondolnom
egyet-mást.
Towers kikapcsolt.
Johnny megint előhúzta a filmet. Nem látszott ugyan sötétebbnek, de
emlékeztette rá, hogy fogytán az ideje. Éhes volt és meg is
szomjazott... mellesleg ébren sem maradhat örökké. Négy nap kell
hozzá, hogy egy hajó ideérjen a Földről... hamarabb nem várhat
segítséget. Négy napot pedig semmiképpen sem bírhat ki... ha a sötét
sáv átlépi a vörös vonalat, neki vége.
Egyetlen esélye az, hogy helyrehozhatatlanul megrongálja a
bombákat és kimenekül innen, mielőtt még az a film teljesen elsötétül.
Elgondolkodott rajta, hogyan is folytassa, azután nekiveselkedett.
Súlyt akasztott a kioldószerkezetre és valami zsinórt kötözött hozzá.
Remélte, hogy, ha Towers berobbantja az ajtót, a halála előtt még lesz
ideje megrántani.
Kínálkozott egy egyszerű, de vesződséges mód a bombák olyan
mérvű megrongálására, hogy a Holdbázison sehogy se lehessen
helyrehozni őket. A szívüket két-két plutónium félgömb alkotta,
amelyek felületét simára csiszolták, hogy összecsapódásukkor
hajszálpontosan érintkezzenek. Másképpen nem jöhetne létre a
láncreakció, amely az atomrobbanást okozza. Johnny hozzálátott az
egyik bomba szétszereléséhez.
Először le kellett vernie négy kallantyút, azután összezúznia a belső
szerkezetet védő üvegburkot. Ettől megszabadítva a bomba már
könnyen szétjött. Végül két csillogó, tükörfényes félgömb hevert előtte.
Egy kalapácsütés... és az egyik többé már nem volt tökéletes. Még
egy ütés, és a másik üvegtömbként kettérepedt... pont a megfelelő
helyen találta el a kristályszerkezetét.
Órákkal később, halálosan kimerülve vánszorgott vissza a fölpeckelt
bombához. Nyugalmat kényszerített magára, és kísérteties óvatossággal
„lefegyverezte”. Hamarosan az utolsó ezüstös félgömbök is
használhatatlanok voltak. Többé nem volt bevethet ő bomba a
teremben, viszont a padlóján dús halomban hevertek az ismert világ
legértékesebb, legmérgezőbb és leghalálosabb fémjének darabjai.
Johnny végignézett a gyilkos halmazon.
– Föl a szkafandert, és kifelé innen, fiacskám – mormolta
félhangosan. – Kíváncsi vagyok, mit szól mindehhez Towers?
 A polc felé lépett, hogy visszategye helyére a kalapácsot. Menet
közben a Geiger-számláló vadul fölrikoltott.
Maga a plutónium alig hat erre a műszerre, a belőle származó
másodlagos fertőzöttség viszont annál inkább. Johnny a kalapácsra
pillantott és közelebb tartotta a detektorhoz. A műszer szabályosan
felüvöltött.
Johnny sietve elhajította és az űrruhája után kapott.
Menet közben a számláló ismét fölcsipogott. Abban a pillanatban
megtorpant. Egyik kezét hozzáközelítette az érzékelőjéhez. A csipogás
folyamatos szirénázássá erősödött. Egy helyben állva benyúlt a zsebébe
és előhúzta az indikátorfilmet. Egyik végétől a másikig teljesen
elfeketedett.
3.
Az élő testbe behatoló plutónium gyorsan eljut a csontvelőbe. Nincs
segítség ellene... az áldozatnak vége. A belőle sugárzó neutronok
áthatolnak a testen, ionizálják a szöveteket, radioaktív izotópokká
alakítják az atomjaikat, rombolnak és gyilkolnak. A végzetes dózis
hihetetlenül csekély. Egy közönséges sómorzsa tizedrészényi tömeg
több mint elegendő. Ez a mennyiség a legparányibb nyíláson is
behatolhat. A történelmi Manhattan-program idején az egyetlen
hatékony elsősegélynyújtási módnak az azonnali amputációt
tekintették.
Johnny mindezzel tisztában volt, de már nem izgatta a dolog.
Letelepedett a padlóra, rágyújtott egy elgörbült cigarettára, és
elgondolkodott. Tudatán végigcikáztak hosszú őrszolgálatának
eseményei.
Ráfújta a füstöt a Geiger-számláló érzékelőjére és közönyösen
elmosolyodott a fölgyorsuló csipogás hallatán. Lám, már a lélegzete is
„forró”... a véréből kiváló szén-dioxid is biztosan carbon-14-es
izotópot tartalmaz. De már ezzel sem törődött.
Többé semmi értelme, hogy megadja magát, és Towersnek sem
szerzi meg ezt az elégtételt... hosszú vártáját inkább itt fejezi be.
Mellesleg a blöff fönntartásával, hogy az egyik bomba bármikor
fölrobbanhat, még attól is visszatarthatja őket, hogy összeszedjék a
robbanószerkezet elkészítéséhez szükséges nyersanyagot. Hosszabb
távon még ez is fontos lehet.
Meglepődés nélkül vette tudomásul, hogy nincs is elkeseredve.
Eltöltötte az édes érzés, hogy többé semmire sincs semmi gondja. Nem
fájt semmije, nem érzett kényelmetlenséget, sőt már éhes sem volt.
Fizikailag még teljesen jól volt és az agya is normálisan működött.
Halott volt, persze... tökéletesen tudta, hogy vége. Egy ideig azonban
még mindig járkálhat, lélegezhet, láthat és érzékelhet...
Még csak magányosnak sem érezte magát. Nem volt egyedül. Vele
voltak a társai... a legényke, ujjával a ravaszon, Bowie ezredes, aki
halálos betegen is ragaszkodott hozzá, hogy átvigyék a frontvonalon, a
haldokló kapitány Chesapeake mellett, ajkán még mindig a hallhatatlan
kihívás kiáltásával, Rodger Young, amint a sötétségbe mereszti a
szemét. Mind köré sereglettek a homályos bombakamrában.
És, persze, ott volt Edit. ö volt az egyetlen, akivel egyáltalán
törődött. Johnny csak azt kívánta, hogy tisztábban láthassa az arcát.
Talán haragszik rá? Vagy inkább büszke és boldog? Büszke, de
boldogtalan... most már világosabban látta, sőt még a keze érintését is
érezte. Teljesen megnyugodott.
A cigarettavég egyszer csak a körmére égett. Még egy utolsót szívott
belőle, a füstöt ráfújta a Geiger-számlálóra és elnyomta a csikket. Ez
volt az utolsó szál. összeszedte hát a szétszórt csikkeket és a zsebében
talált papírdarabkában csavart magának egy „koporsószeget”.
Komótosan rágyújtott, hátradőlt, úgy várta, hogy Edit képe ismét
megjelenjen előtte. Tulajdonképpen nagyon boldog volt.
Még mindig a bombarekeszhez támaszkodva ült, utolsó, maga
csinálta cigarettája kihűlten hevert mellette, amikor újból megszólalt a
hangszóró.
– Johnnyl Hé, Johnny! Hallasz engem? Kelly vagyok. Vége az
egésznek! Leszállt a Lafayette és Towers szétpukkantotta az agyát.
Johnny! Válaszolj!
Amikor kinyitották a külső ajtót, az első behatoló egy hosszú pózna
végén Geiger-számlálót tartott maga elé. A küszöbnél megtorpant és
sietve kihátrált.
– Hé, főnök! – kiáltott hátra. – Jobb lesz, ha hoznak valami
hordágyat és... izé... egy ólomkoporsót is.
A kis hajónak és kíséretének négy napjába került, mire leért a
Földre. E négy nap alatt a bolygó egész lakossága leste a megérkezését.
Kilencvennyolc órán keresztül minden reklámműsor lekerült a
tévéképernyőkről. Helyette gyászindulók zengtek: a Saul
Halálindulója, a Walhalla-nyitány, az Istenhozzád és a támaszpont saját
„Leszállópálya” című éneke.
A kilenc hajó a Chicago űrkikötőben ért földet. A koporsót egy
automata vontató emelte ki a kis hajóból. Utána a hajócskát feltöltötték
üzemanyaggal és hiperbolapályára kilőtték a távoli űrbe, hogy többé
soha, senki se használhassa semmire.
A vontató elszállította a koporsót Illinois állam városkájába, ahol
Dahlquist hadnagy született... egész úton a gyászindulók dallamától
kísérve. Ott föltette egy emelvényre, amely körül kordon jelölte ki a
biztonságos távolságot. Súlyba tett fegyverrel, lehajtott fővel
űrharcosok álltak díszőrséget a kordon mellett. Kívülük hatalmas
tömeg verődött össze... és tovább zengtek a gyászdalok.
Hosszú idő múltán, sokkal, de sokkal azután, hogy a ráhordott
virághalom régen elhervadt, az ólomkoporsó fölé márványszarkofágot
építettek... ahogy az ma is látható.
Füssi-Nagy Géza fordítása
 AZOK
Olyan mindegy; ha jól sejti, akkor már úgyis tisztában vannak vele,
hogy rájött a cselszövésükre, miért titkolná hát, ami nyilvánvaló.
Hagyni kell, hogy próbálják meggyőzni az ellenkezőjéről. Ha lúd,
legyen kövér! A pokolba is!

Sohasem fognak leszállni a nyakáról. Rájött, hogy ez hozzátartozik

az ellene szőtt összeesküvéshez. Egy percnyi békét sem hagynak neki,
nehogy alkalmat kapjon rá, hogy megrágja magában azokat a
hazugságokat, amelyekkel etetik. Nehogy elég ideje legyen hozzá,
hogy kiszúrja a turpisságokat és magától is rájöjjön az igazságra.
Ma reggel is ez az átok ápoló! Becsörtet ide a reggelivel és
fölébreszti, hogy még az álmát is elfelejti. Pedig jó volna fölidézni azt
az álmot, de valaki máris nyitja az ajtót. Próbált tudomást sem venni
róla.
– Hogy vagyunk, öreg fiú? Azt mondják, visszautasítottad a reggelit,
mi? – Dr. Hayward hivatásához illő nyájas arca hajolt az ágya fölé.
– Nem voltam éhes.
– Így nem leszünk jóba. Le fogsz gyengülni, és akkor hogy tudlak
majd teljesen talpra állítani? Tessék fölkelni, és amíg felöltözöl,
hozatok neked madártejet. Rajta, légy jó kisfiú!
E pillanatban semmi kedve nem volt ujjat húzni a doktorral,
kelletlenül kikászálódott hát az ágyból és magára öltötte a
fürdőköpenyét.
– Így már mindjárt más – helyeselt Hayward. – Rágyújtasz?
– Köszönöm, nem.
A doktor értetlenül csóválta a fejét.
– Az ördög sem képes kiigazodni rajtad. A te esetedre sehogyan sem
illik a fizikai örömökről való lemondás, – Hát milyen az én esetem? –
firtatta dacosan.
– Nono! – intette Hayward pajkoskodva. – Ha az orvosok kiadnák a
szakmai titkaikat, még kénytelenek lennének megdolgozni a
fizetésükért.
– Milyen az én esetem?
– Hát... nem mindegy, hogy milyen nevet adunk neki? És ha te
elárulnád? Hiszen még én sem tudok jószerivel semmit az esetedről.
Nem gondolod, hogy ideje lenne végre megnyilatkoznod?
 – Játsszunk inkább egy sakkpartit.
– Nem bánom – adta be a derekát Hayward, elfojtva
türelmetlenségét. – Már egy hete mindennap sakkozunk. Hajlandó
vagyok játszani, ha megszólalsz.
Olyan mindegy; ha jól sejti, akkor már úgyis tisztában vannak vele,
hogy rájött a cselszövésükre, miért titkolná hát, ami nyilvánvaló.
Hagyni kell, hogy próbálják meggyőzni az ellenkezőjéről. Ha lúd,
legyen kövér! A pokolba is!
Elővette a sakkot és fölállította a figurákat.
– Mi az, amit eddig tud az esetemről?
– Nagyon keveset. Az orvosi vizsgálat eredménye negatív. A
kórtörténet negatív. Az iskolai eredmények és a szakmai sikerek fejlett
intelligenciáról tanúskodnak. Esetenként búskomorsági rohamok, de
semmi különös. Az egyetlen pozitív információt az az incidens
szolgáltatta, amely miatt bejöttél ide kezelésre.
– Azaz, azt akarja mondani, hogy behoztak ide. Miért, az mit árult
el?
– Ugyan már, ember, elbarikádozod magad a szobádban azzal, hogy
a feleséged összeesküvést sző ellened, és azt akarod, hogy az emberek
ne vegyenek észre semmit?
– De hiszen valóban összeesküdött ellenem, mint ahogy maguk is azt
teszik. Fehér vagy fekete?
– Fekete; rajtad a támadás sora. Miből gondolod, hogy
összeesküdtünk ellened?
– Komplikált ügy, visszanyúlik a gyermekkoromba. Volt azonban
egy mostani esetem is. Nyitásként a király futóját a KB3-ra csúsztatta.
Hayward fölvonta a szemöldökét.
– Pianotámadást kezdesz?
– Miért ne? Hiszen jól tudja, hogy magával szemben kockázatos
lenne a gambit (parasztáldozattal járó) kezdés.
A doktor megvonta a vállát és válaszolt a lépésre.
– Mi lenne, ha beszélnél a kora gyermekkorodról? Hátha az többet
elárul, mint a mostani események. Gyerekkorodban is úgy érezted,
hogy üldöznek?
– Dehogyis éreztem! – emelkedett föl félig a székről. –
Gyerekkoromban még biztos voltam magamban. Higgye el, akkor még
tudtam! Az életnek volt értelme, és én ezzel tisztában is voltam.
Békében éltem önmagammal és a környezetemmel. Az élet jó volt és
én is jó voltam, és elhittem, hogy a köröttem élő teremtmények is
olyanok, mint jómagam.
 – És valóban olyanok voltak?
– Egyáltalán nem! Különösképpen a gyerekek. Addig azt sem
tudtam, mi az a gonoszság, amíg be nem dobtak a többi gyerek közé.
Csupa kisördögl És tőlem is azt várták, hogy olyan legyek, mint ők és
játszam velük.
– Ezt ismerem, bólintott a doktor. A csoda kényszere. A gyerekek
néha elég vadak tudnak lenni.
– Félreértett. Itt egyáltalán nem valamilyen egészséges vadócságról
van szó; ezek a teremtmények mások voltak, cseppet sem hasonlítottak
énrám. Ha közülük valamelyiknek szóba hoztam valamit, amit én
fontosnak tartottam, csak értelmetlenül bámultak rám és megvetően
röhögtek rajtam. Utána pedig megtalálták a módját, hogy elverjék
rajtam a port, amiért azt merészeltem mondani.
Hayward bólintott.
– Értem, mit akarsz mondani. No és a felnőttek?
– Azokkal kissé más volt a helyzet. Kezdetben a gyermekeknek
közömbösek a felnőttek – vagy mondjuk inkább azt, hogy számomra
közömbösek voltak. Túl nagyok voltak hozzám, és békén hagytak,
számomra érdektelen dolgokkal foglalkoztak. Csak akkor kezdtem
odafigyelni, amikor észrevettem, hogy a jelenlétem befolyással van
rájuk.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy a jelenlétemben sohasem csináltak olyasmit, amit a
távollétemben. Hayward fürkésző tekintettel nézett rá.
– Nem gondolod, hogy ez az állításod alapos indoklásra szorul?
Honnan tudhatod, hogy mit csináltak akkor, amikor nem voltál a
közelükben? A kérdést indokoltnak tartotta.
– Onnan – magyarázta –, hogy gyakran rajtakaptam őket, amikor
éppen abbahagytak valamit. Ha beléptem a szobába, hirtelen
elhallgattak, majd az időjárásról, vagy hasonló közömbös témáról
kezdtek beszélni. Ezután azt tettem, hogy elrejtőztem és onnan
leskelődtem meg hallgatóztam. A felnőttek másként viselkedtek
jelenlétemben, mint amikor nem voltam a közelükben.
– Azt hiszem, te lépsz. De ide hallgass, öreg fiú, mindez akkor volt,
amikor még gyerek voltál. Minden gyerek átesik ezen az életszakaszon.
De most, hogy már férfi vagy, méltányolnod kell a felnőttek
szempontjait. A gyermekek különleges lények, akiket óvnunk kell – mi
mindenesetre óvjuk őket – sok felnőtt dologtól. Egész
jelbeszédrendszert alakítottunk ki avégett, hogy...
 – Igen, tudom – szakította félbe türelmetlenül –, ezzel én is tisztában
vagyok. Mindazonáltal elég sok olyat tapasztaltam és elég sok olyanra
emlékszem, amit azóta sem tudtam tisztázni magamban. És ez csak
fogékonyabbá tett, hogy észrevegyem...
– Mit? – vetette közbe a doktor.
Feltűnt neki, hogy a beteg elfordította tekintetét, miközben ő a
bástyával lépett.
– Azt, hogy amit az emberek csináltak vagy amiről beszéltek, annak
nem volt semmilyen jelentősége. Igazából valami más foglalkoztatta
őket.
– Nem egészen értelek.
– Mert nem akar megérteni. Én ezt mind csupán egy sakkjátszmáért
cserébe mesélem magának.
– Miért szeretsz annyira sakkozni?
– Mert ez az egyetlen dolog a világon, amikor át tudom tekinteni a
környezet rendszerét, és meg tudom érteni a szabályok működését.
Mert itt van körülöttem ez a hatalmas üzem, a városaival, a farmjaival,
a gyáraival, a templomaival, az iskoláival, a házaival a vasútjaival, a
hullámvasútjaival, a poggyászaival, a fáival, a szaxofonjaival, a
könyvtáraival, az emberekkel meg az állatokkal. Emberekkel, akik a
megtévesztésig hasonlítanak rám, és akik – ha igaz, amit mondanak
nekem – pontosan úgy is éreznek, mint én. De mi az, amivel látszólag
el vannak foglalva? Dolgozni járnak, hogy pénzt keressenek, hogy
élelmet vásárolhassanak, hogy erőt gyűlhessenek, hogy munkába
mehessenek –, amíg föl nem fordulnak. Hogy aztán vannak-e kisebb-
nagyobb variációk a dolgoknak ebben a megszokott rendszerében? Mit
számít az, hiszen előbb vagy utóbb mindenki földobja a talpát. És
mindenki arról győzködött, hogy nekem is be kell állnom ebbe a
taposómalomba. De én fütyültem rájuk!
A doktor megadóan széttárta a karját és elnevette magát.
– Nem vitatkozom veled. Az élet valóban ilyennek látszik, és az is
lehet, hogy ilyen hiábavaló. Csakhogy nekünk ez az egyetlen életünk
van. Miért ne élveznéd ki a lehető legteljesebben?
– Ó nem! – kiáltott föl sértett konoksággal. – Azt hiszi, hogy
akármilyen ostobaságot be tud nekem adni, ha rám fogja, hogy elment
a józan eszem? Hogy honnan tudom? Onnan, hogy ezt az egész
bonyolult színjátékot azzal a rengeteg szereplővel aligha rendezték meg
csak azért, hogy hülyeségeket vagdossunk egymás fejéhez. Valami
okának kell lennie, de az egészen más. Egy ilyen kolosszális, bonyolult
őrültséget, mint ez, ami körülvesz, meg kellett tervezni. És én rájöttem
erre a tervre!
– No és mi légyen az?
Észrevette, hogy a doktor ezúttal is elfordította a tekintetét.
– Az egész színjáték arra megy ki, hogy eltereljék a figyelmemet,
hogy lekössék az elmémet, hogy megzavarjanak és belebonyolódjak a
részletekbe, nehogy az egésznek az értelmén törjem a fejem. És ebben
maguk mind benne vannak, kivétel nélkül. – Ujját vádlón a doktorra
szegezte. – Megengedem, hogy sokan csak tehetetlen bábok, de maga
nem az! Maga egyike az összeesküvőknek. Magát azért küldték ide
hozzám, hogy lefegyverezzen és rábírjon, hogy eljátsszam a rám
osztott szerepet!
A doktor várt, hogy lecsillapodjék. Amikor végre szóhoz jutott, ezt
mondta:
– Nyugodj meg. Tegyük fel, hogy az egész valóban összeesküvés, de
honnan veszed, hogy te vagy az a kiválasztott? Hátha valaki
mindnyájunkból tréfát űz? Hátha én is ugyanolyan áldozat vagyok,
mint te?
– Elárulta magát! – bökött ismét hosszú ujjával Haywardra a beteg. –
Ugyanis az összeesküvés pontosan erre megy ki. Ez a rengeteg lény itt
körülöttem éppen azért hasonlít rám, nehogy rájöjjek, hogy az egész
színjátéknak én állok a középpontjában. Csakhogy én megleltem a
kulcsot, fölismertem azt a matematikailag elkerülhetetlen tényt, hogy
én kivételes lény vagyok. Itt legbelül én vagyok. A világ énbelőlem
terjed ki. Én vagyok a közép.
– Megálljunk csak, ember! Hát nem érted, hogy a világ az én
szemszögemből is ugyanúgy látszik? Hiszen ki-ki a világegyetem
középpontja...
– Nem igaz! Maguk éppen azt akarták elhitetni velem, hogy én csak
egyike vagyok a sok millió hozzám hasonlónak. Ez tévedés! Mert ha
olyanok volnának, mint én, akkor kapcsolatot tudnék teremteni velük.
De nem! Számtalanszor megpróbáltam, de hasztalan. Hiába tártam fel
legbelső gondolataimat, hátha rábukkanok valamilyen hasonló
adottságokkal bíró lényre. És mit kaptam cserébe? Oda nem illő
válaszokat, zavaros makogást, értelmetlen káromkodást.
Én próbálkoztam. De még mennyire próbálkoztam! Ám odakint
nincs semmi, ami szólhatna hozzám – semmi, csak az üresség és a
másság!
– Várj csak! Azt állítod, hogy a vonal innenső végén senki sincs
itthon? Nem hiszed el, hogy én tudatos élőlény vagyok?
 Fürkészőn nézett a doktorra.
– Igen, azt hiszem, hogy maga valószínűleg él, ám csak egyike az
ellenfeleimnek. Csakhogy ezerszámra helyezett el körülöttem
olyanokat, akiknek üres, élettelen az arcuk, a beszédjük pedig csak
értelmetlen hangzavar.
– Ha egyszer elismered rólam, hogy van énem, akkor miért
ragaszkodsz ahhoz, miszerint annyira különbözöm tőled?
– Hogy miért? Várjon csak!
Ezzel hátralökte a székét és a szekrényhez ment. Egy hegedűtokot
vett elő. Játszani kezdett. Arcáról egyszeriben leolvadt a szenvedés, a
helyét boldog nyugalom foglalta el. Időlegesen sikerült visszaidéznie
az álmában megtapasztalt érzéseket, anélkül, hogy a hozzájuk tartozó
képek visszajöttek volna. A dallamot tételről tételre röpítette a maga
ellenállhatatlan belső logikája. A főtétel diadalmas összefoglalásával
fejezte be a játékot és a doktor felé fordult.
– Nos?
– H-m-m – hümmögött amaz, és a magatartása a korábbinál is
nagyobb óvatosságról árulkodott. – Furcsa egy darab, de figyelmet
érdemel. Kár, hogy nem foglalkoztál komolyan a hegedűművészettel.
Híres lehettél volna. De még most sem késő. Miért nem vágsz bele?
Úgy tudom, megengedhetnéd magadnak.
A beteg sokáig nézte a doktort, aztán megrázta a fejét, mintha el
akarta volna oszlatni benne a homályt.
– Semmi értelme – jelentette ki megfontoltan. – Az égvilágon semmi
értelme. Lehetetlen kapcsolatot teremteni. Egyedül vagyok. –
Visszatette a hangszert a tokjába és visszaült a sakktábla mellé. – Azt
hiszem, én lépek.
– Igen, vigyázz a királynődre. – Tanulmányozta a táblát.
– Nem érdekes – jelentette ki végül. – A királynőre többé nincs
szükségem. Sakk. A doktor egy paraszttal elhárította a támadást.
– Ügyesen használja a gyalogjait, de én megtanultam kontrázni a
lépéseit. Megint sakk, sőt ha nem tévedek, matt.
A doktor fölmérte a helyzetet.
– Nem – szögezte le végül –, nem egészen – és visszavonult a
megtámadott mezőből. – Nem sakk-matt, csak döntetlen. Igen, megint
döntetlen.
Fölzaklatta a doktor látogatása. A lényeget tekintve nyilván igaza
van, viszont a doktor rámutatott néhány logikai hézagra az érveiben.
Logikai szempontból könnyen lehetséges, hogy a világ nem más, mint
egy mindenki ellen elkövetett nagy szemfényvesztés. Csakhogy a
logika nem jelent semmit – hiszen maga a logika is csalás az ő
megalapozatlan feltételezéseivel és mindent bebizonyító képességével.
A világ olyan, amilyen! – és magában hordozza a csalás evidenciáit.
De így van-e ez? Mi az, amiből elindulhat? Elválaszthatja-e az
ismert tényeket minden mástól, és lehetséges-e kizárólag a tények
alapján értelmes magyarázatát adni a világnak – olyan magyarázatát,
amely egyaránt mentes a logika csűrés-csavarásától és a
megalapozatlan tények homályos értelmezésétől? Lássuk csak...
Első tény: O maga. Önmagát közvetlenül ismeri. Létezik.
Második tény: Az öt érzékszerve nyújtotta bizonyságok, minden,
amit lát, hall, szagol, ízlel és tapint testének érzékszerveivel. Ezek
szerint lennie kell odakint valaminek, valamilyen másságnak, ami
létrehozza mindazt, amit az érzékeivel fölfog. Minden filozófia, amely
azt állítja, hogy az anyagi világ odakint csupán a képzeletében létezik,
merő ostobaság.
De mi van ezen túl? Léteznek vajon harmadlagos tények is,
amelyekre támaszkodhatna?
Nem, ezt most el kell vetnie. Nem engedheti meg magának, hogy
bármit is elhiggyen, amit mondtak neki, vagy amit olvasott, vagy amit
igaznak vélt a környező világról. Már csak azért sem adhat ezeknek
hitelt, mert összességében mindaz, amit mondtak neki vagy olvasott
vagy az iskolában tanult, olyannyira ellentmondásos, olyannyira
értelmetlen és mélységesen esztelen, hogy csak azt hiheti el, amiről
személyesen is meggyőződik.
De álljunk csak meg egy pillanatra! Már maga a kijelentése ezeknek
a hazugságoknak, ezeknek az esztelen ellentmondásoknak önmagában
véve is tény, közvetlen tapasztalat. Ilyen értelemben ezek is adatok,
talán nagyon is fontos adatok.
A világ, ahogy megmutatkozott a számára, maga az esztelenség, egy
őrült álma. Csakhogy már gigászi méreteinél fogva is kell benne lennie
valamilyen rációnak.
Lám, megint csak ott van, ahonnan elindult: mivelhogy a világ nem
lehet olyan esztelen, mint amilyennek látszik, ezért csakis szándékosan
rendezhették meg, hogy esztelennek tűnjék, avégből, hogy elleplezzék
előle az igazságot.
De hát miért csinálták ezt? És mi az igazság az álság leple mögött?
A megtévesztésben is kell lennie valamilyen logikának. Mi a
vezérfonal? Nos, először is bőségesen ellátták őt a környező világra
vonatkozó magyarázatokkal, filozófiai, vallási, a „józan észre”
hivatkozó érvekkel. Ezeknek a legtöbbje olyannyira esetlen és első
látásra is alkalmatlan vagy értelmetlen, tehát aligha számítottak arra,
hogy komolyan veszi őket. Alkalmasint csak porhintésnek szánták
őket.
Mégis voltak bizonyos alapelemek, amelyek a környező esztelenség
megértésére fölkínált magyarázatok mindegyikében ott rejtőztek.
Nyilván azt várták tőle, hogy ezeket az alapelemeket tegye magáévá.
Példának okáért ott van az a mélyen gyökerező megállapítás, mely
szerint „emberi lény”, és a lényeget illetően hasonlít azokhoz a
milliókhoz, akik körülötte élnek, azokhoz a milliárdokhoz, akik
megelőzték vagy utána következnek.
Ám ez merő ostobaság! Hiszen még egyetlenegyszer sem sikerült
érdemi kapcsolatot teremteni azokkal a lényekkel, amelyek annyira
hasonlítanak rá, és mégis annyira különböznek tőle. A magányosság
gyötrelme bírta rá arra, hogy balga módon elhiggye: Alice megérti őt,
mert maga is olyan lény, mint ő. De most már tudja, hogy
szántszándékkal szemet hunyt ezernyi apró különbözőség fölött, mert
képtelen volt megbékélni azzal a gondolattal, hogy megint vissza kell
zuhannia a feneketlen magányba. Szüksége volt rá, hogy elhitesse
magával: a felesége ugyanolyan élő és eleven lény, mint ő maga, és
megérti az ő benső gondolatait.
Párjára talált, és ez elviselhetővé tette a világot, minden
szürkeségével, ostobaságával és számtalan apró kellemetlenségével.
Langyos boldogságban minden gyanakvását félresöpörte.
Engedelmesen elfogadta a neki szánt taposómalmot, egészen addig,
amíg egy apró véletlen le nem leplezte a csalást – és többé már nem
sikerült legyűrnie gyanakvását, amely iszonyú súllyal nehezedett rá, és
megerősítve látta gyermekkora keserű felismeréseit. Talán kár volt
emiatt lármát csapnia. Ha tartja a száját, akkor be sem zárják. Jobb lett
volna, ha ugyanolyan ravaszul és körmönfontan jár el, mint azok,
nyitva tartja a szemét meg a fülét és kifürkészi az ellene szőtt
összeesküvés minden részletét és indokát. És talán arra is rájön, miként
járhatna túl az eszükön.
De hát nem mindegy, hogy be van zárva, amikor az egész világ egy
bolondokháza, amelyben mindenki őt őrzi. Megzörrent a kulcs a
zárban, és felpillantva meglátta a tálcával belépő ápolót.
– Itt van a vacsorája, uram.
– Köszönöm, Joe – mondta kedvesen. – Tedd csak le.
– Ma este filmvetítés lesz – folytatta az ápoló. – Nincs kedve
megnézni? Hayward azt mondta, hogy...
– Köszönöm, de inkább nem.
 – Pedig jól tenné, – uram – erősködött az ápoló szokatlan hévvel. –
Azt hiszem, a doktor szívesen venné. Jó film. És mutatnak egy Miki
egér rajzfilmet is...
– Már majdnem rábeszéltél, Joe – felelte ernyedt megadással. – Miki
egérnek lényegében ugyanaz a baja, mint nekem. De mégsem megyek
el. Ma este fölösleges kinyitni a mozit.
– Ó, az előadást mindenképpen megtartják, uram. A többi vendég
közül sokan kíváncsiak rá.
– Igazán? Akkor is fölöslegesen fáradsz, Joe. Én tisztában vagyok az
ábrával. Ha én nem megyek el, akkor nincs miért megtartani a vetítést.
Kárörömmel nézte a meghökkentett ápoló zavarát. Lehetséges lenne,
hogy ezt a lényt valóban olyannak teremtették, mint amilyennek látszik
– erős izmok, flegma magatartás, kutyahűség? Vagy a barátságos
tekintet mögött nincs semmi, csak egy robot? De nem, valószínűbb az,
hogy ő is azokhoz tartozik.
Az ápoló kiment, és ő maga elé húzta a tálcát a vacsorával.
Kikanalazta az előre felaprított húsdarabokat. Kanálon kívül nem is
adtak más evőeszközt. Ezúttal is mosolyra késztette az óvatosságuk és
az alaposságuk. De fölöslegesen aggályoskodnak, eszébe sincs
elpusztítani ezt a testet, amíg szolgálatára van az igazság kiderítésében.
Hosszú kutató munka vár még rá, mielőtt elszánná magát arra a
feltehetően jóvátehetetlen lépésre.
Vacsora után úgy döntött, hogy jobban rendszerezheti gondolatait, ha
leírja őket, szerzett hát papírt. Talán azzal kezdhetné, ha rögzíti
azoknak a hitvallásoknak egyik alapvető tételét, amelyeket egész
„élete” során belé sulykoltak. Élete? Igen, ez nem is rossz. Leírta hát:
„Azt mondják, hogy x évvel ezelőtt megszülettem és y év elteltével
meg fogok halni. Arról, hogy hol voltam a születésem előtt és mi lesz
velem a halálom után, különféle ügyetlen meséket tálalnak föl nekem,
ezek azonban egytől egyig durva hazugságok, amelyeknek nem is
annyira a becsapás, mint inkább a félrevezetés a céljuk. A világ
körülöttem minden elképzelhető módon azt bizonygatja, hogy halandó
vagyok, s csupán néhány éve tartózkodom itt, és néhány év múlva
elmegyek – megszűnők létezni.
Tévedés – halhatatlan vagyok. Végigmegyek ezen a rövid időpályán;
ez a hetven-esztendőnyi táv azonban csupán egy véletlen kis szakasz a
tapasztalataim síkján. Saját létezésem elsődleges evidenciájához képest
csupán másodlagos dolog létezésem folyamatosságának érzelmileg
meggyőző bizonyossága. Lehet, hogy zárt kör vagyok, de akár zárt,
akár nyitott, nincs kezdetem és nincs végem. Az éntudat nem
viszonylagos, hanem abszolút, és sem teremteni, sem elpusztítani nem
lehetséges. Az emlékezet viszont, mint az öntudat viszonylagos
aspektusa, könnyen manipulálható, és talán meg is semmisíthető.
Igaz, a legtöbb felkínált vallás halhatatlansággal kecsegtet, ám csak
meg kell nézni, milyen módon teszik ezt. Mert a hazugság akkor lehet a
legmeggyőzőbb, ha az igazat nem meggyőzően mondják meg. Nem is
volt szándékukban, hogy elhiggyem.
Vigyázat: miért akarták mindenáron elhitetni velem, hogy néhány év
múlva meg fogok halni? Erre csak valami nagyon nyomós ok
késztethette őket. Élek a gyanúperrel, hogy valamilyen nagyobb
változásra készítenek elő. Talán döntő fontosságú lesz számomra, hogy
kifürkésszem a szándékaikat – remélem, van még néhány évem arra,
hogy dönteni tudjak.
Nota bene: jobb, ha elkerülöm az olyasféle okoskodást, amire ők
tanítottak meg.
Megint benyitott az ápoló.
– A felesége van itt, uram.
– Mondd meg neki, hogy tűnjön el.
– Kérem, uram, dr. Hayward nagyon szeretné, ha fogadná őt.
– Mondd meg dr. Haywardnak, hogy azt üzenem: kitűnő
sakkjátékos.
– Igenis, uram. – Az ápoló még mindig várakozott. – Akkor hát nem
akarja látni a nejét, uram?
– Nem, nem akarom látni.
Az ápoló távozása után föl s alá járkált a szobában, képtelen volt újra
fölvenni a gondolatai fonalát.
Alapjában véve tisztességesen bántak vele, amióta idehozták.
Méltányolta, hogy külön szobába helyezték, és meg kell hagyni, itt
sokkal több időt szentelhet elmélkedésre, mint odakint bármikor. Az
igaz, hogy szüntelenül azon voltak, hogy lekössék és eltereljék a
figyelmét, ám konokságának köszönhetően megtalálta a rést a
szabályok szövedékén és mindennap sikerült néhány órát szakítania az
elmélyedésre.
De a kutyafáját! Mért akarják mindenáron Alice-t is bevetni, hogy
eltereljék a figyelmét? Jóllehet az a feneketlen undor és borzadály,
amely iránta elfogta, amikor rádöbbent az igazságra, azóta sima
ellenszenvvé és viszolygássá enyhült, érzelmileg mégis fölkavarta, ha
megemlítették előtte, kivált pedig ha döntésre késztették vele
kapcsolatban.
 Utóvégre is sok évig a felesége volt. Felesége? Mi az, hogy feleség?
Egy hozzá hasonló lélek, lényének kiegészítője, jobbik fele, a megértés
és együttérzés menedéke a magány feneketlen bugyraiban. Legalábbis
ezt hitte, ezt akarta hinni és makacsul el is hitte sok-sok éven át. A
hozzá hasonló lénnyel való társulás éhe elhitette vele, hogy saját magát
látja visszatükröződni azokban a gyönyörű szemekben, és kritikátlanul
elsiklott az asszony viselkedésében meg-megmutatkozó furcsaságok
fölött.
Mélyet sóhajtott. Már-már meggyőzte magát, hogy sikerült
levedlenie azokat a tipikus érzelmi reakciókat, amelyeket szabályokkal
és példákkal belé neveltek, ám Alice mélyen beivódott a lelkébe és
még mindig fájt. Boldog volt vele – lehet, hogy csak kába álom volt az
egész? Mindenesetre egy príma, egy gyönyörű tükröt adtak neki
játékszerül – annál nagyobb bolond volt, hogy mögéje kukkantott.
Elcsigázottan visszatelepedett a papír mellé.
„A világnak kétféle magyarázata lehetséges: a hétköznapi, józan ész
magyarázata, amely szerint a világ többé-kevésbé olyan, amilyennek
mutatja magát, az ember mindennapi cselekedetei és motivációi pedig
ésszerűek, és a vallási, misztikus megoldás, amely szerint a világ csak
álom, nem létező, nem valóságos, a valóság ott rejtezik valahol a
látszat mögött. Hibás – mindkét változat az. A hétköznapi
elképzelésnek az égadta világon semmi értelme. Az élet rövid és
gondokkal terhes. Az asszony szülte ember bajra születik, mint ahogy a
buborék fölfelé száll. Napjai rövidek és meg vannak számlálva. Csupa
hiábavalóság és bosszúság. Lehet, hogy ezek az állítások kuszák és
helytelenek, ám ez az egyedül helytálló magyarázat a hétköznapi
látszatvalóságra. Egy ilyen világban az emberi törekvések csak annyira
racionálisak, mint a molylepke vak vonzódása az égő lámpa felé. Az
úgynevezett józan ész világa kezdet és vég nélküli, vak és céltalan
cikázás.
Ami pedig a másik megoldást illeti, ez a felszínén ésszerűbbnek
látszik, amennyiben elutasítja a „józan ész” mélységesen irracionális
világát. Ám ez sem mondható helyes megoldásnak, hanem egyszerűen
menekülés mindenféle realitástól, amennyiben nem hajlandó elismerni
az én és a külvilág között egyedül lehetséges kommunikációnak az
eredményeit. Bármilyen gyatra kommunikációs csatorna is az „öt
érzék”, de ez az egyetlen csatornánk.”
Összegyűrte a papírt és fölpattant a székről. A rend és a logika nem
vezet sehová – a válasza csak azért helyes, mert helyesnek látszik.
Csakhogy még távolról sem ismeri az összes választ. Mire jó a
megtévesztésnek ez a grandiózus skálája, ez a számtalan lény, egész
kontinensek, az esztelen történelemnek, esztelen hagyományoknak,
esztelen kultúrának ez az aprólékosan, kusza szövedéke? Amikor
bőségesen megtenné egyetlen zárka és egy kényszerzubbony?
Meg kell tudnia. Valamilyen módon át kell hatolnia az ámítás falán,
és ki kell derítenie, mi történik akkor, amikor nem figyel oda. Egy futó
pillantásra már sikerült bekukkantania a kulisszák mögé, ezúttal
azonban meg kell ismernie az egész gépezetet, tetten kell érnie a
bábosokat, amint rángatják a zsinórokat.
Nyilvánvaló, hogy első lépésként meg kell szöknie ebből a
diliházból, de ügyesen, hogy azok ne vegyék észre, ne érjenek a
nyomába, nehogy alkalmuk legyen berendezni előtte a színpadot. Nem
lesz könnyű dolog. Túl kell tennie rajtuk fondorlatban és
agyafúrtságban. Miután ezt így eldöntötte magában, az est hátralévő
részét annak szentelte, hogy a végrehajtás módozatain törje a fejét. A
feladat szinte kivitelezhetetlennek tűnt – úgy kell lelépnie, hogy
egyszer se lássák meg és végig rejtve maradjon előlük. Úgy kell
intéznie, hogy tökéletesen nyoma vesszen, hogy azoknak halvány
sejtelmük se legyen róla, hova összpontosítsák az ármányaikat. Ez
azzal fog járni, hogy néhány napig le kell mondania az étkezésről.
Rendben van, ezt ki fogja bírni. Ügyelnie kell, nehogy valamilyen
szokatlan mozdulattal vagy a viselkedésével időnek előtte fölébressze a
gyanakvásukat.

Öröm! Körös-körül csupa öröm! Jó érzés volt a hozzá hasonlók

között lenni, hallani a minden élőből kisugárzó zenét, ahogy az mindig
is volt és mindig is lesz, jó volt tudni, hogy körülötte minden él és tud
róla, és részesül belőle, mint ahogy ő is részesül belőlük. Jó volt
létezni, jó volt tudni a sokaság egységét és az egyes sokféleségét.
Csupán egy kellemetlen gondolat gyötörte – a részletekre már nem
emlékezett –, de aztán az egész elillant, soha nem is létezett; nem is
tudja, hogy férhetett meg benne.

A szomszéd kórterem kora reggeli neszei átitatták az álomittas testet,

amely itt szolgált neki, és fokozatosan ráébresztették a kórterem
valóságára. Az átmenet annyira zökkenőmentes volt, hogy tökéletesen
emlékezett mindenre, hogy mit és miért csinált. Moccanás nélkül
feküdt és élvezte a magára öltött test nyers, ám cseppet sem
kellemetlen tunyaságát. Furcsa, hogy minden cselszövésük és
agyafúrtságuk ellenére valaha is megfeledkezett róla. De most, hogy
kezébe kaparintotta a kulcsot, gyorsan helyére tesz mindent ezen a fura
helyen. Rögvest be fogja hívni őket és meghirdeti az új rendet. Előre
élvezi őfényessége arckifejezését, amikor rá fog döbbenni, hogy a
játszmának vége...
A megfigyelő ablak kattanása és a zárban megforduló kulcs
zörrenése vágta el gondolatai fonalát. A délelőttös ápoló fürgén
benyomult a reggelivel és az asztalra helyezte a tálcát.
– ’Reggelt, uram. Szép napos időnk van – az ágyba kéri, vagy föl
óhajt kelni?
Ne válaszolj! Ne figyelj oda! Ne hagyd, hogy eltereljék a
figyelmedet! Ez hozzá tartozik a tervükhöz. – De már késő, túl késő!
Érezte, ahogy egyre siklik, zuhan, visszahuppan abba a hamis világba,
amelybe bezárták. Minden kicsúszott alóla, egyetlen asszociáció sem
maradt, amelyben megkapaszkodhatnék az emlékezete. Semmi sem
maradt, csak a veszteség szívfájdító érzése és az elmaradt katarzis
égető kínja.
– Hagyd csak ott, ahol van. A többit bízd rám.
– Rendi-bendi – kedélyeskedett az ápoló, és nagy garral eltávozott,
lármásan bezárva maga után az ajtót.
Utána még sokáig feküdt, minden idegszála égett a kíntól. Végre
kikászálódott az ágyból és határtalan boldogtalanságában megpróbálta
a szökési tervre összpontosítani a figyelmét. Ám az a lelki
megrázkódtatás, amit a saját létezési síkjáról való hirtelen visszarántás
okozott neki, mély sebet ejtett rajta és alaposan fölkavarta a lelkét.
Elméje ragaszkodott hozzá, hogy az építő gondolatok helyett a
kétségein rágódjék. Lehetséges lenne, hogy mégis igaza van a
doktornak és nem ő az egyetlen, aki nyomorult dilemmájával vívódik?
Lehetséges lenne, hogy egyszerűen paranoiás és téves önértékelésben
szenved?
Lehetséges lenne, hogy ebben a ragacsos kulimászban, amely
körülveszi, minden egyes lény egy-egy magányos énnek a börtöne,
amelyben tehetetlen, vak és néma, örökös és dermesztő magányra van
ítélve? És Alice arcán a szenvedés, amelyet ő okozott neki, valóban hű
tükre volt a benső gyötrelemnek, és nem puszta színjátszás, amelynek
az volt a célja, hogy őt engedelmes bábbá alázzák a
mesterkedéseikben?
Valaki kopogott az ajtón.
 – Tessék! – szólt ki anélkül, hogy fölpillantott volna. Nem nagyon
érdekelte, hogy ki tolakszik be hozzá.
– Drágám – szólította meg egy jól ismert hang tétován.
– Alice! – pattant föl meglepetten és a jövevény felé fordult. – Ki
engedett be?
– Nagyon kérlek, drágám. Látni akartalak.
– Ez nem igazság. Ez nem igazság – motyogta inkább maga elé, mint
az asszonyhoz. – Miért jöttél ide?
Az asszony alakjából nem várt méltóság sugárzott. Bájos
gyermekarcát beárnyékolta a bánat, de az alól is kisugárzott a szokatlan
eltökéltség.
– Szeretlek – mondta csendesen. – Elűzhetsz magadtól, de azt nem
tilthatod meg, hogy szeresselek és megpróbáljak segíteni rajtad.
A férfi kínzó tanácstalanságában elfordult. Mégiscsak félreismerte
volna őt? Mégiscsak megbújna ott e húsból és hangokból összetákolt
kerítés mögött egy lélek, amely igazán vágyódik az övéhez? Mintha
szerelmesek suttognának a sötétben:
– Ugye megértesz engem?
– Igen, kicsi szívem, megértelek.
– Akkor ugye mit sem számít, mi történik velünk, amíg együtt
vagyunk és megértjük... – Szavak, szavak, a csupasz falról üresen
visszahulló szavak! Nem, lehetetlen, hogy tévedett volna! Tedd újra
próbára.
– Miért tartattad meg velem azt az omahai állást?
– De hát én nem ragaszkodtam hozzá, hogy tartsd meg. Én csupán
arra hívtam föl a figyelmedet, hogy kétszer is gondoljuk meg, mielőtt...
– Hagyjad csak, hagyjad. – Puha kezek és édes arcocska gyöngéd
erőszakkal mindig meggátolták abban, hogy azt tegye, amit a szíve
diktál. És mindig a legjobb szándékkal, a legjobb szándékkal, de úgy,
hogy sosem sikerült megtennie azokat a buta, esztelen dolgokat,
amelyekről pedig bizton tudta, hogy érdemes lett volna megtennie.
Gyia, gyia, csak rajta, szüntelenül sarkallta egy angyalarcú zsoké,
nehogy egy percre is megállj és elgondolkozz.
– Miért akartad mindenáron megakadályozni azon a napon, hogy
visszamenjek az emeletre? Az asszony mosolyt erőltetett az arcára, a
szemét azonban már elöntötték a könnyek.
– Honnan tudhattam volna, hogy ez olyan fontos neked? Nem
akartam, hogy lekéssük a vonatot.
Kis dolog volt, jelentéktelen semmiség. Maga sem tudta, miért akart
mindenképpen visszatérni az emeleti dolgozószobájába, amikor már ott
álltak útra készen egy rövid vakációra. Esett az eső, és az asszony
erősködött, hogy ha nem sietnek, nem érnek ki időben az állomásra.
Saját magát meg a feleségét is meglepte a csökönyössége, amikor
hasonló helyzetekben sohasem szokott makacskodni.
De most félretolta az asszonyt és fölrohant a lépcsőn. Ám még akkor
sem történt volna semmi, ha – teljesen fölöslegesen – el nem húzza a
hátsó ablakról a függönyt.
Igazán kis ügy volt. A ház elülső frontján zuhogott az eső. A hátsó
oldalon viszont hétágra sütött a nap, esőnek semmi jele.
Elég sokáig állt ott az ablaknál és bámult a valószerűtlen napsütésbe,
és próbálta átrendezni magában a saját világegyetemét. Régen elfojtott
kétségei egyszerre új megvilágításba kerültek ennek az apró, ám
teljességgel megmagyarázhatatlan ellentmondásnak a fényében. Ekkor
megfordult, és észrevette, hogy az asszony ott áll a háta mögött.
Azóta is hasztalanul próbálja kitörölni az emlékezetéből azt a
kifejezést, amit elkapott az asszony arcán.
– Mi van az esővel?
– Az esővel? – ismételte az halk, zavart hangon. – Ja, az esővel. Mi
lenne? Esik. – Csakhogy a dolgozószobám ablaka előtt nem esik.
– Hogyan? Már hogyne esne! Észrevettem, hogy egy pillanatra
előbújt a nap a felhők közül, ennyi az egész.
– Szamárság!
– De drágám, mi köze van az időjárásnak hozzád meg hozzám? Mit
számít az, hogy esik vagy nem esik? – Félénken odalépett hozzá és
apró kezét a karja alá dugta. – Én felelek talán az időjárásért?
– Szerintem igen. És most menj.
Az asszony visszahúzta a kezét, tétován végigsimította az arcát,
nyelt egyet és szilárdnak szánt hangon azt mondta.
– Rendben van. Elmegyek. De ne felejtsd el, hogy bármikor
eljöhetsz, ha akarsz. És ha szükséged van rám, engem megtalálsz. –
Megtorpant egy pillanatra, aztán tétován hozzátette: – Nem óhajtasz...
egy búcsúcsókot adni?
De ő nem válaszolt, sem szavakkal, sem a tekintetével. Az asszony
egy darabig még várakozóan nézett rá, aztán megfordult, tapogatózva
megkereste a kilincset és elrohant.

Az Alice néven ismert lény anélkül, hogy megállt volna alakot

váltani, a gyülekező helyre sietett.
 – Ezt az eseménysort meg kell változtatni. Többé képtelen vagyok
befolyásolni a döntéseit. Azok számítottak erre, mégis alaposan
fölzaklatta őket a hír. öfényessége az első manipulátorhoz fordult:
– Tüstént készülj fel a kiválasztott emlékezetsor összeállítására.
Az első operátornak pedig azt mondta őfényessége:
– Az extrapolcáió azt mutatja, hogy az ő ideje szerinti két vagy
három napon belül meg akar szökni. Ez az eseménysor elsősorban azért
mondott csődöt, mert az esőzést elmulasztottuk körülötte mindenüvé
kiterjeszteni. Vedd ezt figyelembe.
– Megkönnyítené a dolgunkat, ha megértenénk a motivációit.
– Dr. Hayward minőségében magam is gyakran gondoltam erre –
jegyezte meg őfényessége csípősen, ám ha megértenénk az indokait,
akkor mi is részévé válnánk neki. Ne feledkezz meg a Szövetségről!
Kis híján visszaemlékezett rá.
Az Alice néven ismert lény azt mondta:
– Legközelebb nem lehetne a Tadzs Mahal sort elővenni? Valami
oknál fogva azt nagyra becsüli.
– Lám, már te is kezdesz hasonulni!
– Meglehet. De én nem félek. Meg fogja kapni?
– Majd megfontoljuk, őfényessége parancsokat osztogatott:
– Az építményeket meghagyni a halasztásig. New York városát meg
a Harvard Egyetemet már bontják. Vonjátok ki őt azokból a
részlegekből. Mozgás!

Bárányi Gyula fordítása

 URAIM, ÜLJENEK LE!
Már elég hosszú ideje tébláboltunk ott, kedvem lett volna
visszafordulni. Nem volt valami sok látnivaló, viszont minél többet
tapasztaltam belőle, annál kevésbé tetszett. Konski éppen a légzsilip
visszafelé vezető ajtaját készült kinyitni, amikor történt valami.

A Hold gyarmatosításához egyszerre van szükség agorafóbiásokra és

klausztrofóbiásokra. Vagy inkább agorafilekre és klausztrofilekre, mert
aki egyszer kikerül az űrbe, jobb, ha nem rendelkezik semmiféle
fóbiával. Ha egy bolygón, annak belsejében vagy éppen a körülötte
terpeszkedő üres térben valami megijeszti az embert, legjobb, ha
azonnal a Földanyácskába kapaszkodik. Annak, akinek a terra firmától
távol kell megkeresnie mindennapi kenyerét, készséggel kell vállalnia,
hogy bezárják egy rozoga űrhajóba, amely éppen a koporsójává is
válhat. Mindemellett még az űr végtelen, nyílt térségeitől sem szabad
visszariadnia. Az űrbéliek... akik valóban odakint dolgoznak: pilóták,
fedélzeti mérnökök, űrnavigátorok és más effélék... mozgástere csak
millió mérföldekben mérhető.
A Hold gyarmatosítóinak viszont olyan kedélyes alakoknak kell
lenniök, akik boldogan turkálnak a felszín alatt, mint valami
nyughatatlan pocokfélék.
Luna Citybe tett második utam alkalmával meglátogattam a
Richardson Obszervatóriumot... egyrészt, hogy megnézzem a „nagy
szemet”, másrészt, hogy összekaparjak valami sztorit, ami majd fedezi
a szabadságom költségeit. Fölvillantottam az újságíró-igazolványomat,
hízelkedtem egy keveset, aminek az lett a vége, hogy maga a főbiztos
vezetett körül. Kimentünk az északi alagútba is, amelyet éppen akkor
fúrtak a leendő koronaszkóp tervezett helyszíne felé.
Ostoba egy utazás volt, mondhatom. Fölmásztunk egy siklóra,
végigsuhantunk a teljesen jellegtelen folyosón, kikecmeregtünk,
átbújtunk egy légzsilipen, aztán föl egy másik siklóra és így tovább, ki
tudja hányszor. Mr. Knowles közben tájékoztató fecsegessél ütötte
agyon az időt. – Ez így ideiglenes – magyarázta. – Amikor elkészül a
másik alagút is, akkor keresztben összekötjük őket, eltávolítjuk a
zsilipeket, ebbe beépítünk egy északra, a másikba egy délre vezető
mozgójárdát és az egész utat alig három perc alatt megtehetjük...
akárcsak Luna Cityben... vagy éppen Manhattanben.
 – És miért nem veszik ki máris azokat a légzsilipeket? – kérdeztem,
amint éppen bebújtunk a következőbe, már vagy a hetedikbe. – Hiszen
a nyomás pontosan egyforma mind a két oldalukon.
Knowles gúnyos pillantással mért végig. – Talán csak azért turkál
ennek az égitestnek a riasztó jelenségei között, hogy valami falrengető
sztorit kanyarítson belőlük?
Elöntött az indulat. – Ide figyeljen – mondtam neki –, rám éppúgy
számíthat, mint bármelyik következő szótechnikusra, de ha valami nem
kóser ebben a programban, inkább máris forduljunk vissza és felejtsük
el az egészet. Nem valami jól viselem el a cenzúrázást.
– Ne szívja annyira mellre, Jack – mondta csöndesen... ekkor
szólított először a keresztnevemen. Megjegyeztem magamban és
igazán értékeltem is. – Senki sem szándékozik cenzúrázni. Mindig
szívesen működünk együtt magukkal, fiúk, de a Holdnak már olyan
pocsék sajtója volt nemegyszer eddig is... méghozzá teljesen
érdemtelenül.
Nem válaszoltam semmit.
– Mindenféle mérnöki munkának megvan a maga kockázata –
erősködött tovább –, no és, persze az előnye is. A mi embereink nem
esnek maláriába és a csörgőkígyókra sem kell ügyelniük.
Számadatokkal bizonyíthatom, hogy, igazán mindent figyelembe véve,
semmivel sem veszélyesebb homoktúrónak lenni itt a Holdon, mint,
mondjuk könyvelőnek a Des Moines-nél. A Holdban például szinte
sohasem fordul elő csonttörés, olyan alacsony a gravitáció... az a
hivatalnok pedig kockára teszi az épségét, valahányszor be vagy kilép a
fürdőkádjából.
– Oké, oké – akasztottam meg a szólavinát –, mondjuk, hogy a hely
biztonságos. De hogy bizonyítja?
– Valóban biztonságos. Ezt nem a cég adatai, még csak nem is Luna
City statisztikái támasztják alá, hanem a londoni Lloyd’s.
– Ezek szerint fölösleges légzsilipeket tartanak fönt itt. Minek?
– A rengések miatt – nyögte ki némi tétovázás után.
– Rengések. Földrengések... akarom mondani holdrengések. –
Odapillantottam a mellettünk elsuhanó görbe falra és arra gondoltam,
bárcsak mégis inkább a Des Moines-nél lennék. Senki sem örül neki,
ha elevenen eltemetik, pláne, ha itt, a Holdban fordul elő a dolog... ahol
végképp nincs semmi esélye. Nem számít, milyen gyorsan érnek oda a
mentők, a tüdő mindenképpen kikészül. Nincs levegő.
– Nem gyakran fordulnak elő – folytatta Knowles –, de mindenre föl
kell készülnünk. Ne feledje, hogy a Föld tömege nyolcvanszorosa a
Holdénak, tehát az árapálymozgások is nyolcvanszor erősebbek itt,
mint a Földön.
– Na, menjen már – mordultam közbe. – A Holdon egy csöpp víz
sincs. Miféle árapályról beszél?
– Az árapálymozgásokhoz egyáltalán nem nélkülözhetetlen a víz. De
ne sokat töprengjen rajta, csak simán higgye el. A végeredmény a
feszültségek kiegyenlítetlensége. Ezek előidézhetnek bizonyos
rengéseket.
– Értem – bólogattam. – Mivel a Holdban mindent légmentesen le
kell zárniuk, óvatosnak kell lenniük a rengések dolgában is. Ezekkel a
zsilipekkel próbáljak korlátozni a veszteségeiket. – És persze, magamat
máris a leendő veszteségek közé képzeltem.
– Igen is, nem is. A légzsilipek valóban csökkentik egy-egy baleset
kárát, ha most történne, akkor is... de persze szó sincs róla, hiszen ez
valóban biztonságos hely. De mindenekelőtt azt teszi lehetővé, hogy
levegő nélkül dolgozhassunk az újabb szakaszok kiépítésén, közben
nem veszélyeztetve a már elkészülteket. Ezenkívül minden szelvénye
rugalmasan illeszkedik a másikhoz. Egy tömörebb szerkezet építhető
olyan szilárdra, hogy megbirkózzék a rengésekkel, de egy ilyen hosszú
valaminek, mint ez az alagút, rugalmasnak kell lennie valamennyire,
különben kilyukadhatna. A rugalmas kötés pedig igen nehezen állítható
elő itt a Holdban.
– Miért nem jó rá a gumi? – firtattam. – Elég izgatottnak éreztem
magam hozzá, hogy kötözködjek is egy kicsit. – Van otthon egy földi
járművem, már kétszázezer mérföldet futott, mégsem kellett még
egyszer sem hozzányúlnom a gumijaihoz, mióta Detroitban
fölpumpálták őket.
– Magunkkal kellett volna hoznunk az egyik mérnököt, Jack –
sóhajtott föl Know-les. – Az illóanyagok, amelyek a gumi
rugalmasságát adják, gyorsan elpárolognak a vákuumban és a gumi
rideggé válik. Ugyanez a helyzet a műanyagokkal is. Ha emellett még
nagy hidegnek is kitesszük, olyan törékeny lesz, mint a tojáshéj.
Miközben Knowles magyarázott, a sikló megállt és mi éppen
idejében szálltunk le róla, hogy meglássuk, amint a következő zsilipből
előbújik vagy fél tucat ember, űrruhát, jobban mondva afféle
búvárruhát viseltek, mivel csővezetékből és nem palackból kapták az
oxigént és nem volt napellenző arclemezük. A sisakjukat most
hátrahajtották, és fejüket kidugták az öltözékük cipzáras nyakrészén,
amitől furcsán kétfejűeknek látszottak. – Hé, Konski! – kiáltott oda
Knowles.
 Az egyik férfi hátrafordult. Legalább hat láb két hüvelyk magas és
még a termetéhez képest is testes. Olyan háromszáz fontnyira
becsültem a súlyát, mármint a Földön.
– Jé, Mr. Knowles! – kiáltott fel örömmel. – Csak nem azt mondja,
hogy fizetésemelést kaptam?
– Már így is túl sokat keres, vaskos. Ismerkedjen meg Jack
Arnolddal. Jack, ez itt vaskos Konski... mind a négy bolygó legjobb
homoktúrója.
– Csak négyé? – incselkedett Konski. A jobb karját kihúzta az
űrruhájából és csupasz kezét felém nyújtotta. Kijelentettem, hogy
örülök a találkozásnak és igyekeztem kiszabadítani a kezemet, mielőtt
összemorzsolná.
– Jack Arnold látni szeretné, hogyan szigetelik ezeket, az alagutakat
– folytatta Knowles. – Tartson velünk.
Konski a mennyezetre emelte a tekintetét. – Hmm, hogy mondja, Mr.
Knowles... most jut eszembe, hogy éppen lejárt a munkaidőm.
– Ejnye, vaskos, maga aztán igazán javíthatatlan pénzhajhász. No,
jól van... másfélszeres órabér. – Konski erre megfordult és hozzálátott a
légzsilip kinyitásához.
Az odaáti alagútszakasz éppen olyan volt, mint az, amelyet magunk
mögött hagytunk, azzal a különbséggel, hogy még nem voltak benne
siklósínek és a világítását ideiglenesen a falakra függesztett lámpák
szolgáltatták. Kétszáz lábnyira, az alagút végét kerek kibúvónyílással
ellátott rekeszfal zárta le. A kövér férfi követte e pillantásomat. – Az
ott a mozgózsilip – magyarázta. – Mögötte már nincs levegő.
Közvetlenül előtte ássuk az alagutat.
– Megnézhetném, most éppen hol ásnak?
– Csak ha visszamegyünk és magának is kerítünk egy búvárruhát.
Megcsóváltam a fejemet.
Az alagútban tucatnyi hólyagféle hevert szerteszét, játéklufihoz
hasonlóak. Úgy látszott, hogy a súlyuk pontosan kiegyenlíti a levegőét.
Szabadon lebegtek és nem mutattak hajlandóságot rá, hogy
leereszkedjenek vagy fölemelkedjenek. Konski félreütött egyet az
útjából és máris válaszolt kimondatlan kérdésemre. – Ezt az alagútrészt
épp ma töltöttük föl levegővel. Ezek a puffancsok kiszaglásszák a
hajszálrepedéseket. A belsejük ragadós. Odasimulnak a lyukhoz –
magyarázta –, mire a ragasztó beszivárog a résbe és eltömíti.
– És elég a végleges javításhoz? – kíváncsiskodtam.
– Viccel? Csak éppen megmutatja a javítóknak, hol kell
hegeszteniök.
 – Mutasson a barátunknak egy rugalmas illesztést – utasította
Knowles. – Éppen itt jön egy. – Az alagútszelvény közepe táján
megálltunk és Konski rámutatott egy gyűrűelemre, amely körbefutott
az egész falon. – Minden százlábnyi távolságra beillesztünk egy
rugalmas ízületet. Üveggyapotból van, és begyömöszöljük a két
érintkező acélelem peremei közé. Ezzel némi rugalmasságot
kölcsönzünk az egész alagútnak.
– Üveggyapottal... légmentes elzárást? – kételkedtem.
– Maga a gyapot nem szigetel, csak a tartóerőt adja. összesen tíz
gyapotréteget hordunk föl, mindegyik között szilikonpasztával.
Lassacskán persze az is tönkremegy, de általában öt évig is kitart,
mielőtt föl kell újítani.
Megkérdeztem Konskit, hogy tetszik neki a munkája, hátha
előrukkol valami izgalmas sztorival. – Normális meló – vonta meg a
vállát. – Nincs vele semmi baj. A nyomás is csak egy atmoszférányi.
Ha arra gondolok, amikor a Hudson alatt dolgoztam...
– És tizedrészét kereste, mint itt – vetette közbe Knowles.
– Egészen kikészít, Mr. Knowles – tiltakozott Konski. – Nem a pénz
a legfontosabb, hanem a munka művészi jellege. Nézzük a Vénuszt.
Ott is ugyanígy fizetnek, de az embernek nagyon észnél kell lennie. Az
a lötyedék olyan híg, hogy először is le kell fagyasztani. Ott csak igazi
keszonmunkások állják meg a helyüket. Ezeknek a fickóknak a jó fele
itt csak közönséges bányász... egy kis légembóliától rögtön halálra
rémülnének.
– Mondja el, vaskos, miért is hagyta ott a Vénuszt!
Konski rátartian kihúzta magát.
– Nézzük meg talán a mozgópajzsot, uraim? – kérdezte inkább.
Már elég hosszú ideje tébláboltunk ott, kedvem lett volna
visszafordulni. Nem volt valami sok látnivaló, viszont minél többet
tapasztaltam belőle, annál kevésbé tetszett. Konski éppen a légzsilip
visszafelé vezető ajtaját készült kinyitni, amikor történt valami.
Abban a pillanatban négykézláb álltam és körös-körül töksötét volt.
Lehet, hogy föl is üvöltöttem... már nem emlékszem rá. Fájdalmasan
csengett a fülem. Megpróbáltam fölállni, de úgy maradtam, ahogy
voltam. A legmélyebb sötétség volt, amit addig tapasztaltam, tökéletes
feketeség. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy megvakultam.
Egyszer csak belehasított a sötétségbe egy elemlámpa fénysugara,
rám világított egy pillanatra, aztán továbbsiklott. – Mi volt az? –
ordítottam. – Mi történt? Valami rengés?
 – Ne üvöltözzön – vetette oda Konski hanyagul. – Nem rengés volt,
hanem valami robbanás. Maga jól van... Mr. Knowles?
– Azt hiszem – kapkodott levegő után a főnök. – Mi történt?
– Nemtom. Nézzünk körül egy kicsit. – Konski fölállt és lámpájával
körbevilágított az alagútban, közben halkan fütyörészve. Olyan
lámpája volt, amelyet pumpálni kellett. Ütemesen lüktetett.
– Nem látok semmi különöset, de hallok valamit... Ó, ó! Anyám! –
fénysugara az illesztés aljának egy pontjára szegeződött.
A tömítőbalIonok mind odagyülekeztek. Három máris pontosan ott
volt, a többiek lassan szállingóztak odafelé. Miközben néztük, az egyik
szétpukkant, ragacsos masszává változott és pontosan megjelölte a
lyukat.
Az beszippantotta a ballon maradványait és hallhatóan sziszegni
kezdett. Most egy másik gördült oda, táncolt egy pillanatig, aztán
szintén elpukkadt. Ezúttal kissé tovább tartott, míg a rés magába
szippantotta a gumiszerű anyagot.
– Pumpálja csak egy kicsit, picinyem – nyújtotta át nekem a lámpáját
Konski. Jobb karját kicincálta a ruhájából és csupasz kezét
odaszorította, ahol abban a pillanatban a harmadik hólyag is elfakadt.
– Nos, mi a helyzet, vaskos? – sürgette a választ Knowles.
– Nem tudom biztosan. Akkora lyuk lehet, mint a hüvelykujjam... és
pokolian szív!
– Hogyan keletkezhetett ekkora lyuk?
– Tőlem kérdezi? Meglehet, kívülről fúródott befelé.
– Végül is megtalálta a hibát?
– Azt hiszem, igen. Menjen vissza és ellenőrizze a mérőt. Jack, adja
oda neki a lámpát! Knowles visszakacsázott a légzsiliphez.
– A nyomás egyenletes! – kiáltott föl szinte azonnal.
– Le tudja olvasni a skálát? – ordította neki Konski.
– Persze. A skála szerint is egyenletes.
– Mégis, mennyit veszíthettünk?
– Nem több, mint egy-két fontnyit. Eredetileg mekkora volt a
nyomás?
– Földi norma szerinti.
– Akkor egy font négy tizedet veszítettünk.
– Nem rossz. Menjen tovább, Mr. Knowles. Van ott egy
szerszámosláda a következő szakaszban, mindjárt a zsilip mögött.
Hozzon egy hármas méretű tapaszt, vagy nagyobbat!
– Máris. – Hallottuk, amint az ajtó kattanva kinyílik, majd
visszazárul. Tökéletes sötétségben voltunk megint. Biztosan kiadtam
valami hangot, mert Konski rám szólt, hogy tartsam a számat.
Máris hallottuk az ajtó újabb nyitódását és beáramlott rajta az áldott
fény. – Megtalálta? – kiáltotta Konski.
– Nem, vaskos. Nem találtam – remegett meg Knowles hangja. – A
túloldalon nincs levegő. A zsilip másik ajtaja nem nyílik!
– Talán beszorult.
– Nem. Megnéztem a nyomásmérőt. Az előttünk lévő szelvényben
nincs nyomás.
Konski füttyentett egyet.
– Alighanem meg kell várnunk, míg értünk jönnek.
Márpedig, ha így van... tartsa rajtam a fényt, Mr. Knowles. Jack,
maga meg segítsen kibújnom ebből a burokból.
– Mit tervez?
– Ha már nem tudott foltot hozni, Mr. Knowles, akkor csinálnom
kell egyet. Ez a ruha hozzá az egyetlen megfelelő anyag itt. –
Nekiláttam, hogy kisegítsem belőle. Esetlen munka volt, hiszen közben
a lyukon kellett tartania a kezét.
– Belegyömöszölhetné az ingemet a résbe – javasolta Knowles.
– Ennyi erővel villával is ehetném a levest. Csak a ruha anyaga felel
meg. Nincs semmi más anyagunk, amely kibírná a szívóhatást.
Amikor kibújt végre belőle, fölszólított, hogy vágjak ki egy darabot
a hátából, azután, amikor megvoltam vele, elhúzta a kezét, én meg
rányomtam a ruhadarabot a nyílásra. Konski abban a pillanatban ráült.
– Tessék – nyögött föl boldogan –, szépen bedugaszoltuk. Most már
nincs más dolgunk, csak várnunk kell.
Már a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem tőle, miért nem ült a
résre addig, míg rajta volt a ruha, de nyomban rá is jöttem, hogy az
ülepe hullámos volt a benne lévő szigetelőanyagtól, neki pedig egy
sima részre volt szüksége, hogy rányomja a hólyagok után ott maradt
ragacsos masszára.
– Mutassa csak a kezét! – parancsolt rá Knowles.
– Ugyan, semmiség!
De Knowles azért csak megvizsgálta. Én is odanéztem és enyhe
rosszullét fogott el. Stigmaszerű folt volt a tenyerén... jókora, szivárgón
vérző, nyílt seb. Knowles nyomókötést csinált a zsebkendőjéből, majd
az enyémmel szorosan odakötözte.
– Köszönöm, uraim – mormolta Konski, aztán hozzátette: – Jócskán
van időnk, amit agyonüthetünk. Mit szólnának egy kis blattoláshoz?
– A maga kártyájával? – viccelődött Knowles.
 – No, de, Mr. Knowles! Különben... nem számít! Egy főmufti
különben se hazardírozzon. De ha már a főnökségről beszélünk,
elismeri végre, Mr. Knowles, hogy ez igazi keszonmunka?
– Egy egész négy tized fontnyi nyomáskülönbség miatt?
– Biztos vagyok benne, hogy a szövetség majd így ítéli meg... az
adott körülmények között.
– Föltéve, hogy én ülök azon a lukon.
– Ugyanaz a mérce dukál a segítőknek is.
– Oké, maga kapzsi alak... akkor hát háromszoros.
– Ez már mindjárt jobban megfelel a maga aranyos természetének,
Mr. Knowles. Remélem, jó hosszú várakozás lesz belőle.
– Mégis, mit gondol, vaskos, meddig csücsülhetünk még itt?
– Hát, nemigen kerülhet nekik többe egy óránál, még ha egyenesen a
Richardsontól indulnak is.
– Hmm... és miből gondolja, hogy egyáltalán keresnek majd
bennünket?
– Ejnye, hát a maga irodájában nem tartják számon, merre jár éppen?
– Attól tartok, nem nagyon. Különben is azt mondtam, hogy ma már
nem megyek vissza.
Konski elgondolkodott a hallottakon.
– De én nem pecsételtem le a kártyámat. Abból csak rájönnek, hogy
még idebent vagyok!
– Hát persze, majd holnap, amikor észreveszik, hogy a kártyája nem
érkezett meg az irodámba.
– De az a fafejű is ott van a kapunál. Tudni fogja, hogy még hárman
bent maradtak. – Föltéve, hogy eszébe jut közölni a váltásával... és
föltéve, hogy maga is nem rekedt bent.
– Ez bizony megeshet – mormolta Konski töprengve. – Jobb lesz, ha
abbahagyja a pumpálást, Jack... csak még több oxigént fogyaszt el vele.
Jó ideig kuporogtunk ott a sötétben és azon törtük a fejünket, vajon
mi is történhetett valójában. Konski biztos volt benne, hogy valami
robbanás lehetett. Knowles azt mondta, hogy egy teherszállító rakéta
esetére emlékeztette, amely fölszállás közben felrobbant.
Amikor lassan kifogytunk a szóból, Konski elmesélt néhány
történetet. Én is megpróbálkoztam eggyel, de olyan ideges... vagyis
hogy olyan rémült... voltam, hogy sehogy sem jutott eszembe a
csattanója. A legszívesebben csak üvöltöttem volna.
Hosszú szünet után Konski szólalt meg elsőként:
– Csináljon csak egy kis világosságot megint, Jack! Azt hiszem,
kiagyaltam valamit.
 – Micsodát? – kapott a szón Knowles.
– Ha lenne egy foltunk, rátehetnénk a ruhámra és valaki elmehetne
segítségért.
– De nincs oxigén a szkafanderhez.
– Pontosan ezért jutott eszembe maga. Ugyanis maga a legkisebb...
elég levegő lesz magában a ruhában, hogy keresztül juthasson vele a
következő szelvényen...
– Nos... oké. De mit használhatnánk föl folt gyanánt?
– Éppen rajta ülök.
– Hogyan?
– Ez a nagy, széles, kerek valami, amin éppen ülök.
– Leveszem a nadrágomat... és, ha az egyik sonkámat nekiszorítom
annak a lyuknak, az légmentesen le lesz zárva, annyi szent!
– De nem... vaskoskám, az nem megy. Gondoljon csak arra, mi
történt a kezével? Megindul a szivárgás a bőrén át és szépen elvérzik,
még mielőtt visszaérnék.
– Kettő az egyhez adok... mondjuk, ötvenet, hogy nem így lesz!
– És, ha nyerek, hogyan hajtom majd be?
– Micsoda szőrszálhasogató maga, Mr. Knowles! De figyeljen csak
ide... rajtam van jó két-három hüvelyknyi szalonna. Nem hiszem, hogy
túl sokat véreznék. Lesz rajtam egy epernyi piros folt és kész.
– Mégsem látom szükségét – csóválta meg a fejét Knowles. – Ha
nyugodtan maradunk, több napra is elég itt az oxigén.
– Nem is a levegőről van szó, uram... nem vette észre, hogy
hűvösödik? Én ugyan észrevettem, de nem figyeltem föl rá igazán.
Kétségbeejtően nyomorúságos helyzetemben szinte természetes volt,
hogy fázom is. Most viszont eljutott a tudatomig a dolog. Amikor
elszakadt a tápvezeték, a fűtőberendezések is kikapcsoltak. Egyre
hidegebb... hidegebb és hidegebb lesz majd.
Úgy látszik, Mr. Knowles is ugyanerre a következtetésre jutott.
– Oké, vaskos. Rajta, gyerünk!
Én ültem a résre, míg Konski fölkészült. Miután lehúzta a nadrágját,
elkapott egy éppen arra csellengő hólyagot, elpukkasztotta és ragacsos
anyagát fölkente a jobb ülepére. Miután végzett vele, hozzám fordult: –
Oké, fiókám, gyerünk le a fészekről! – Gyorsan hajtottuk végre a
helycserét, hogy ne sok levegőt veszítsünk, bár közben a lyuk dühödtén
sziszegett. – Kényelmes ez, emberek, akár egy könnyű fotel –
fintorodott el Konski.
Knowles sebesen belebújt a szkafanderbe és elsietett. A lámpát is
magával vitte. Megint ránk borult a sötétség.
 Egy idő után meghallottam Konski hangját: – Van egy játék, Jack,
amit sötétben is játszhatunk. Tud sakkozni?
– Hát, igen... vagyis hogy konyítok hozzá.
– Jó mulatság. Sokat játszottam a fölszálló keszonban, amikor a
Hudson alatt dolgoztam. Mit szól hozzá, hogy egy húszas legyen a tét,
csak hogy izgisebb legyen a dolog.
– Akár ezret is mondhatott volna, akkor sem törődök vele.
– Pompás! Király gyalog a király hármasra.
– Öö... király gyalog a király négyesre.
– Szokványos nyitás, nem igaz? Egy lányt juttat az eszembe, akivel
Hobokenben ismerkedtem meg.
Amit a lányról mesélt, semmi köze sem volt a sakkhoz, hacsak az
nem, hogy ő is elég közönséges lehetett, bizonyos értelemben.
– Király bástyát a királynő bástya négyre. Majd juttassa eszembe,
hogy a húgáról is meséljek. Aligha volt mindig vörös a haja, de úgy
állította be, mintha az lett volna, így aztán... de bocs. Lépjen!
Próbáltam megfontolni a lépést, de a fejem teljesen kiürült.
– Királynő gyalog a királynő háromra.
– Királynő a királynő bástya háromra. Akárhogy is, az a lány... – és
csak folytatta, kimerítő részletességgel.
Nem volt benne semmi újdonság és kételkedtem benne, hogy
egyáltalán megtörtént vele mindez, de azért valahogy mégiscsak
földobott. Még vigyorogtam is magam elé a sötétben.
– Megint maga jön – fejezte be a sztorit.
– Ó! – nem emlékeztem a tábla állására. Gondoltam, jó lesz, ha
fölkészülök a sáncolásra, ami mindig elég biztonságos megoldás a játék
első szakaszában.
– Királynő huszár a királynő bástya háromra.
– Királynő előretör és leüti király bástya gyalogját... sakk-matt.
Hússzal jön nekem, Jack!
– Hohó! Ez nem lehet!
– Akarja, hogy elismételjem a lépéseket? – mindegyikre pontosan
emlékezett.
Magam elé képzeltem őket, aztán fölkiáltottam.
– Ó, hogy a fenébe! Szabályos bohócmattot adott!
Fölvihogott.
– Jobban tette volna, ha a királynőmre figyel és nem arra a vörösre.
– Tud még ilyen történeteket? – kacagtam föl hangosan.
– Hát persze! – és el is mesélt még egyet. De, amikor biztattam,
hogy folytassa tovább, csak annyit mormogott maga elé:
 – Azt hiszem, most inkább pihenek egy kicsit, Jack.
Fölkeltem ültömből.
– Jól van, vaskos? – Nem válaszolt.
Kitapogattam hozzá az utat a sötétben. Az arca hideg volt és nem
szólalt meg, mikor hozzáértem. Gyengén érzékeltem a szívverését,
amint a mellére szorítottam a fülemet, de keze, lába, akár a jégcsap.
Úgy kellett félrecincálnom. Egészen odafagyott a nyíláshoz. Éreztem
a helyén a jeget és persze tudtam, hogy vérnek kell lennie.
Megpróbáltam masszázzsal életet verni bele, de a lék sziszegése
nyomban megállított. Lerángattam magamról a nadrágot és páni
rettegéssel tapogattam ki a lyuk pontos helyét a sötétségben. Aztán
rátelepedtem, magam is a jobb ülepemet szorítva hozzá.
Úgy szippantott oda, mint egy erős szivattyú... és jéghideg volt.
Mégis úgy éreztem, hogy tűz égeti a húsomat. Kis idő múltán már nem
éreztem semmit, csak tompa sajgást és dermesztő hideget.
Végül fény villant valahonnan. Pislákolt egy darabig, azután eltűnt
megint. Hallottam, amint becsapódik az ajtó. Felüvöltöttem az
iszonyattól.
– Knowles! – bömböltem. – Mr. Knowles!...
Ismét fölpislákolt a fény.
– Jövök, Jack...
– Ó, hát megcsinálta! Szóval sikerült! – makogtam.
– Nem sikerült, Jack. Nem értem el a következő szelvényt. Éppen
eljutottam a zsilipig, amikor elájultam.
Elhallgatott, csak a lihegése hallatszott.
– Egy egész kráter van ott... – a lámpa fénye megremegett és
koppanva leesett a padlóra.
– Segítsen, Jack – nyögte panaszosan –, hát nem látja, hogy
segítségre van szükségem? Én megpróbáltam...
Csak annyit hallottam, hogy megbotlik és elzuhan. Kiabáltam neki,
de nem felelt. Megpróbáltam fölkelni, de szilárdan odaragadtam...
beszorultam, mint dugó az üvegbe.
Arra ébredtem, hogy hason fekszem... alattam tiszta lepedő.
– Jobban érzi magát? – kérdezte valaki.
Knowles volt az... fürdőköpenybe burkolózva állt az ágyam mellett.
– Hiszen maga meghalt – motyogtam felé.
– Egy csöppet sem – vigyorgott. – Idejében odaértek hozzánk.
– Végül is, mi történt? – meredtem rá, és még mindig nem akartam
hinni a szememnek.
 – Amire gondoltunk... fölrobbant egy rakéta. Egy pilóta nélküli
postarakéta elszabadult és telibe találta az alagutat.
– És hol van vaskos?
– Hahó!
Odafordítottam a fejemet. Konski ott hevert mellettem, szintén
hason, akárcsak jómagam.
– Lóg nekem egy húszassal! – rikkantotta vidáman.
– Elismerem... – és azon kaptam magam, hogy minden látható ok
nélkül potyognak a könnyeim.
– Oké, jövök egy húszassál. De el kell jönnie Des Moines-be, ha be
akarja gyűjteni.

Füssi-Nagy Géza fordítása

 NAGYSZERŰ MEGINT ITTHON!
A napfény melege simogatón áramlott be az ablakon. Amikor Allan
szemét érte, fölébredt és a feleségét már szintén ébren találta maga
mellett. Nagyot sóhajtott és nyújtózkodott. – Ó, drágám, odanézz! Kék
az ég... itthon vagyunk!

– Igyekezz már, Allan!

– Haza... vissza a Földre megint!
Az asszony szíve hevesen dobogott.
– Csak egy pillanat! – A nő idegesen téblábolt, míg a férje még
egyszer végigfutott a kiürített lakáson. A Hold-Föld járatok
teherszállítási tarifái miatt szamárság lett volna hazaszállítaniuk
minden holmijukat. A férfi kezében lévő táska tartalmán kívül minden
egyebet pénzzé tettek. Elégedetten csatlakozott hát az asszonyhoz a
felvonónál. Fölmentek a hivatali szintre és megkeresték az ajtót,
amelyen a

LUNA CITY KÖZÖSSÉGI TÁRSULÁS – Anna Stone, Szolgáltatási

Igazgató

feliratú tábla díszelgett.

Miss Stone komor tekintettel vette át a kulcsaikat. – Mr. és Mrs.
MacRae. Szóval mégis itt hagynak bennünket?
– Csak nem gondolta, hogy megváltoztatjuk a döntésünket? – vetette
oda szúrósan Josephine.
– Nem – vonta meg a vállát az igazgató. – Már vagy három éve
sejtem, hogy visszamennek... annyit panaszkodtak.
– Hogy én panaszk... Miss Stone, én éppolyan türelemmel viseltem
ennek a mesterséges nyomáson tartott egérlyuknak minden
kellemetlenségét, mint bárki más. Magát személyesen semmiért sem
hibáztatom, de...
– Ugyan, ne heveskedj, Jo! – intette nyugalomra a férje.
– Sajnálom, Miss Stone – pirult el Josephine arca.
– Semmiség. Éppen csak másképpen látjuk a dolgokat. Én már akkor
is itt voltam, amikor Luna City mindössze három, olyan alagutakkal
összekötött, légszigetelt pléhkunyhóból állt, amelyek között csak
négykézláb közlekedhettünk.
 Feléjük nyújtotta férfiasan szögletes kezét.
– Remélem, élvezik majd, hogy ismét földi malacok lehetnek,
őszintén mondom. Nos, tüzes rakétákat, jó utat és szerencsés
földreszállást!
– Még hogy földi malacok! – méltatlankodott Josephine, már a
felvonóban. – Csak azért, mert ragaszkodunk a szülőbolygónkhoz, ahol
az ember néha friss levegőt is szívhat...
– Hisz te is használod ezt a szót – jegyezte meg Allan.
– De csak azokra, akik sohasem voltak távol a Terrától.
– Hányszor mondogattuk mindketten, bárcsak lett volna annyi
eszünk, hogy sohase jöjjünk el a Földről. A szívünk mélyén mégiscsak
földi malacok vagyunk.
– Igen, de azért... ó, Allan, igazán utálatos vagy! Ez életem
legboldogabb napja, hát te nem örülsz, hogy hazamegyünk? Igazán
nem?
– Hogyne örülnék. Nagyszerű lesz megint otthon. Lovagolhatunk.
Sízhetünk.
– És operába járunk. Valóságos, eleven, nagy operaházba. És Allan,
egy-két hetet föltétlen el kell töltenünk Manhattanben, mielőtt
leköltöznénk vidékre.
– Mintha az esőt akartad volna érezni az arcodon...
– Igen, azt is! Mindent egyszerre akarok és már alig várom! Ó,
drágám, olyan ez, mint amikor börtönből szabadul az ember. – És
szorosan a férfihoz simult.
– Na, ne nyafogj már! – fejtette le magáról az asszony ölelő karját
Allan, mikor a lift megállt.
– Ronda alak vagy, Allan – suttogta a nő álmodozón. – Olyan boldog
vagyok!
Egy pillanatra megálltak a bank folyosóján. A National City Bank
hivatalnoka már előkészítette az utalványaikat.
– Szóval, hazamennek? Itt írják alá és egy-egy ujjlenyomatot is
kérek. Irigylem magukat.
Majd vadásznak, pecáznak...
– Én inkább a szörfözést kedvelem, meg a vitorlázást.
– Én meg – fűzte hozzá Jo – egyszerűen zöld fákat és kék eget
szeretnék látni.
– Tudom, mit érez – bólogatott a hivatalnok. – De régen volt és
milyen messze van. Hát, jó mulatást! Három hónapot vagy tán fél évet
is kivettek?
 – Nem jövünk vissza – jelentette ki Allan határozottan. – Elég volt
ebből az életből három évig... akár a halak valami akváriumban.
– Vagy úgy! – A hivatalnok elébük tolta a papírokat és kifejezéstelen
hangon hozzátette: – Nos... tüzes rakétákat!
– Köszönjük. – Fölmentek a felszín alatti szintre és ráléptek a
rakétakikötőbe vivő, az egész várost átszelő mozgójárdára. A járda
alagútja egy helyen kibukkant a felszínre és túlnyomásos
panorámafolyosóvá változott. A nyugati ablaksávon kiláttak a Hold
felszínére, a távoli hegyekre és mögöttük a Földre. Hatalmas, zöld és
nagyszerű látványra a fekete holdi égbolton, a rezzenetlenül fénylő
csillagok között azonnal könnyeket csalt Jo szemébe.
Otthon... az a csodálatos bolygó az ő otthona! Allan
tárgyilagosabban szemlélte, a greenwichi időre gondolt. A napfölkelte
vonala éppen megérintette Dél-Amerikát. Nyolc húsz körül járhat az
idő... jobb lesz, ha sietnek!
A mozgójárdáról lelépve egyenesen barátjaik karjába futottak.
Néhányan kijöttek, hogy elköszönjenek tőlük.
– Hé... hol kóvályogtatok, ti csavargók? A „Manó” hét perc múlva
startol.
– Ó, mi nem azzal megyünk – dörmögte MacRae –, nem, nem,
uram!
– Hogy, nem azzal? Nem mentek? Hát mégis meggondoltátok?
– Ne is törődj vele, Jack! – kacagott föl Josephine. – Inkább az
expresszt választottuk. Elcseréltük a helyünket... szóval még jó húsz
percünk van.
– Ahaa! Egy gazdag turistapár!
– Ó, az árkülönbség nem is olyan nagy és semmi kedvem a kétszeri
átszálláshoz meg az egész hetes űrbéli várakozáshoz, míg végre
leszállhatunk, amikor két nap alatt is otthon lehetünk. – És az asszony
jelentőségteljesen megsimogatta csupasz hasát.
– Nem bírja a szabad repülést, Jack – magyarázta Allan józanul.
– Igaz, azt én sem... múltkor is egész úton rosszul voltam. De
remélem, neked semmi bajod sem lesz, Jo. Már régen hozzászoktál a
holdi súlyodhoz.
– Meglehet – bólogatott az asszony –, de azért jókora a különbség a
hatodrésznyi súly és a súlytalanság között.
– Ide figyelj, Josephine MacRae – szólt közbe Jack Crail felesége –,
képes vagy kockára tenni az életedet egy atommeghajtású rakétában?
– Miféle kockázat, drágám? Hiszen te is az atomlaborban dolgozol.
 – Hmmm! A laborban megteszünk minden óvintézkedést. A
Kereskedelmi Bizottságnak sohasem kellett volna engedélyeznie ezt az
expresszjáratot. Lehet, hogy kicsit régimódi vagyok, de én ugyanazon
az úton megyek vissza, ahogyan jöttem... az űrkikötőn és Égi New
Yorkon keresztül, jó öreg, megbízható, folyékony hajtóanyagú rakétán.
– Ne ijesztgesd már, Emma! – intette le a feleségét Crail. – Régen
gatyába rázták már ezeket az új hajókat is.
– Mégsem hiszek bennük. Én...
– Ugyan, hagyjuk – szólt közbe Allan –, a dolog el van intézve, és
különben is még oda kell érnünk az expressz kilövőállásához. Viszlát.
Mindenki! Köszönjük, hogy kikísértetek, örömünkre volt az
ismeretség. Ha visszatértek ti is az Úr országába, keressetek föl
bennünket!
– Viszontlátásra, gyerekek! Isten veled, Jo... minden jót, Allan! Add
át üdvözletemet a Broadwaynek! Sok szerencsét... föltétlenül írjatok!
Viszlátásra! Jó utat! Tüzes rakétákat! Fölmutatták a jegyeiket, beléptek
a légzsilipbe és bemásztak a kikötő és a tulajdonképpeni kilövőállomás
között közlekedő repülőbe. – Csatolják be magukat, emberek! – szólt
hátra a válla fölött a pilóta.
Jo és Allan sietve letelepedett ülésére. A zárólemez föltárult, kinyílt
előttük a légmentes alagút, öt perc múlva bukkantak elő vagy
húszmérföldnyire, a dombok mögött, amelyek Luna City völgyét
védelmezték az expresszjáratok radioaktív lobbanásaitól.
A „Karvaly” fedélzetén egy misszionárius családdal osztoztak egy
kabinon. Doktor Simmons tiszteletes úgy érezte, meg kell
magyaráznia, miért utazik ilyen fényűző körülmények között.
– A gyerek miatt – mormolta, mialatt a felesége bepólyálta a
csöppnyi kislányt a két felnőttülés között függőágyszerűen kifeszített
gyorsulási bölcsőbe.
– Még sohasem járt az űrben, ezért nem kockáztatjuk, hogy napokig
egyfolytában rosszul legyen.
A sziréna figyelmeztető bődülésére valamennyien beszíjazták
magukat. Jo érezte, amint hevesen dobban a szíve. Végre... végre-
valahára!
A hajtóművek felbömböltek és belepréselték őket a párnázott
heverőkbe. Jo sohasem gondolta volna, hogy valaha ilyen nehéznek
érzi majd magát. Rosszabb volt, sokkal rosszabb, mint annak idején
idefelé. A gyerek a gyorsulás egész ideje alatt rémülettel a szemében
sírdogált. Végtelen hosszú idő után rájuk tört a súlytalanság, amint a
hajó normális utazósebességére váltott. Amikor a szörnyű, bénító
súlytól megszabadult, Jo a szívét is olyan könnyűnek érezte, akár a
testét. Allan kikapcsolta felső biztonsági övét és fölült.
– Hogy érzed magad, kicsim?
– Ó, pompásan! – Jo is kikapcsolta magát és feléfordult. Hirtelen
csuklott egyet. – Legalábbis azt hiszem – tette hozzá.
Öt perccel később már nem hit dolga volt számára az egész. A
legszívesebben helyben meghalt volna. Allan kilebegett a fülkéből,
megkereste a hajó orvosát, aki beadott az asszonynak egy injekciót.
Megvárta, míg hatni kezd a nyugtató, akkor kivonult a szalonba, hogy
kipróbálja saját, űrbetegség elleni receptjét, a „mamaféle
tengeribetegség-pirulát” egy kis pezsgővel leöblítve. Azonnal rá kellett
jönnie, hogy ez a két csodaszer most nem segít rajta... vagy talán nem
kellett volna összekevernie őket.
A kis Glória Simmons nem volt űrbeteg. Mulatságosnak találta a
súlytalanságot és vígan elpattant a padlóról és bucskázott a mennyezet
felé hol fejjel föl, hol fejjel lefelé, akár egy megszédült léggömböcske.
Jo kábultan arra gondolt, hogy elkapja a gyereket, ha netán felé
vetődik, de még ez is túl nagy erőfeszítés lett volna számára.
A súlyos nyomás érzetét keltő fékezés megkönnyebbülést jelentett a
szédítő hányinger után... kivéve a kis Glóriát. Fájdalmában és
rémületében ismét fölsírt, mialatt anyja próbálta megnyugtatni. Apja
közben imádkozott.
Hosszú, hosszú idő múltán könnyű ütközést éreztek és megszólalt a
sziréna. Jo nagy nehezen fölemelte a fejét.
– Mi történt? Csak nem valami baleset?
– Nem hinném. Alighanem leszálltunk.
– Lehetetlen. Még biztos fékezünk. Olyan nehéz vagyok, mint az
ólom.
– Én is – mosolyodott el halványan Allan. – A Föld tömegvonzása...
nem emlékszel rá?
A gyerek meg csak bömbölt rendületlenül.
Elköszöntek a hittérítő családtól, miután Mrs. Simmons úgy döntött,
hogy megvárják az űrkikötő utaskísérőjét. A MacRae házaspár,
egymást támogatva kikecmergett a hajóból. – lehetetlen, hogy ez csak a
tömegvonzás – panaszkodott Jo, amint megpróbálta kihúzni a lábát a
láthatatlan futóhomokból. – Nemegyszer edzettem földi gravitációs
centrifugában a sporttelepen odahaza... akarom mondani Luna Cityben.
Az űrbetegségtől vagyunk ilyen gyöngék.
– Úgy lehet – nyugtatta magát Allan is. – Két napja egyébként
semmit sem ettünk. – Ó, hát te sem ettél, Allan?
 – Nem. Legalábbis nem rendesen, hogy úgy mondjam. Te éhes
vagy?
– Mindjárt éhen halok.
– Mit szólnál egy vacsorához Kean fogadójában?
– Nagyszerű! Ó, Allan, hát végre itt vagyunk! – és az asszony
szemét ismét elöntötték a könnyek.
Még egyszer találkoztak Simmonsékkal, miután lesiklottak a Hudson
völgyén a Nagy Központi Állomásra. Mialatt a siklópálya végénél a
csomagjukra vártak, Jo meglátta, amint a tiszteletes úr nehézkesen
kikászálódik a következő siklófülkéből, karján a kislánya, a felesége
pedig a nyomában. Óvatosan letette a gyereket. Glória egy pillanatig
megállt pufók lábacskáin, azután megremegett és letottyant a padlóra.
Elnyúlt a földön és halkan vinnyogott. Egy űrhajós, az egyenruhája
szerint pilóta lehetett, magállt mellettük egy pillanatra és szánakozón
nézett a kicsire.
– A Holdban született? – kérdezte.
– Igen, uram – kerekedett fölül Simmons udvariassága a
megpróbáltatásain.
– Vegye föl és vigye a karján. Újra meg kell tanulnia járni.
Ezzel az űrhajós szomorúan megcsóválta a fejét és továbbsiklott.
Simmons még bánatosabban letelepedett a gyerek mellé a padlóra,
ügyet sem vetve rá, milyen koszos.
Jo túl gyöngének érezte magát, hogy segítsen neki. Körülnézett,
hátha Allan... de a férfi az éppen megérkező csomagjukkal
foglalatoskodott. A táska lehuppant a lába elé, mire utánanyúlt, hogy
fölvegye. Hirtelen ostobán tehetetlennek érezte magát. Úgy tűnt,
mintha odaszögezték volna a padlóhoz. Tudta, mi van benne:
mikrofilmek, színes fölvételek, egy-két emléktárgy, tisztálkodószerek,
néhány nélkülözhetetlen apróság... az egész nem több huszonöt fontnál.
Lehetetlen, hogy olyan nehéz, amilyennek tűnik.
Mégis az volt. Rég elfelejtette, mekkora súly ötven font a Földön.
– Hordárt, uram? – az alak őszes volt és sovány, mégis játékos
könnyedséggel kapta föl a csomagot.
– Gyerünk, Jo! – kiáltotta a feleségének, és bambán a hordár
nyomába eredt. A férfi lelassított, hogy fölvegye a lépést a kimérten
tipegő Allannel.
– Most érkeztek a Holdról? – kérdezte.
– Hmm, igen.
– Szállást foglaltak?
– Nem.
 – Akkor jöjjenek utánam. Van egy barátom a Commodore
recepcióján.
Elvezette őket a Concourse mozgójárdáig, azzal pedig a szállodához.
Túl fáradtak voltak hozzá, hogy az étteremben vacsorázzanak. Allan
a szobájukba rendelte az ételt. Később Jo elszenderedett a forró vízzel
teli fürdőkádban, alig tudta kicsalogatni belőle... annyira tetszett neki a
víz felhajtóereje. Azzal győzködte, hogy egy habszivacs matrac
majdnem olyan kényelmes. Szokatlanul korán aludni tértek.
– Allan! Allan! – riadt föl az asszony hajnali négy körül.
– Áááh! Mi baj van? – tapogatózott Allan a lámpa kapcsolója után.
– Óó... semmi, azt hiszem. Azt álmodtam, hogy megint a hajóban
vagyunk. A hajtóműve megbolondult, nem lehetett megállítani. De
mitől ilyen fülledt itt a levegő? Iszonyúan hasogat a fejem.
– Hogyan? Nem lehet fülledt. Ez a szoba légkondicionált. – Allan
beleszaglászott a levegőbe. – Igaz, nekem is megfájdult a fejem –
ismerte el.
– Oké, csinálj már valamit! Nyisd ki az ablakot!
A férfi kikászálódott az ágyból, a bezúduló kinti levegőtől
összerázkódott és sietve visszabújt a takaró alá. Az jutott az eszébe,
vajon hogy tud majd aludni a nyitott ablakon beáramló városi zajtól,
amikor ismét megszólalt a felesége: – Allan!
– Igen. Tessék?
– Fázom, édes! Odabújhatok hozzád?
– Hát persze.
A napfény melegen, simogatón áramlott be az ablakon. Amikor
Allan szemét érte, fölébredt és a feleségét már szintén ébren találta
maga mellett. Nagyot sóhajtott és nyújtózkodott.
– Ó, drágám, odanézz! Kék az ég... itthon vagyunk! Már el is
felejtettem, milyen csodás ez a látvány. Igazad van, nagyszerű ismét
itthon. Hogy érzed magad?
– Sokkal jobban. És te?
– Én is... azt hiszem – és lerúgta magáról a takarót. Jo fölszisszent és
gyorsan visszarántotta.
– Jaj, ne csináld ezt!
– Hmmm?!
– Anyuka ügyes, nagy fiacskája kibújik és becsukja azt az ablakot,
míg anyu itt melegszik a takaró alatt.
– Jól van... jól van. – Könnyebben mozgott már, mint előző este, de
azért jó volt visszabújni az ágyba. Miután elhelyezkedett, szemébe
ötlött a telefon és rákiáltott: – Szobaszolgálat!
 – Parancsoljon, kérem – válaszolt a készülék lágy, alt hangon. –
Narancslevet és kávét két személyre... a legjobb fajtából... hat tojásból
rántottát, közepesen átsütve és egy nagy adag búzakenyér-pirítóst.
Ezenkívül küldje fel a Times és a Saturday Evening Post egy-egy
számát.
– Tíz perc.
– Köszönöm. – A zsúrkocsi borotválkozás közben csöngetett.
Beengedte és az asszonynak az ágyban szolgálta föl a reggelit. Étkezés
után letette az újságot és odafordult Jóhoz: – kidugnád az orrodat abból
a magazinból?
– Örömmel. Ez a vacak túl nagy és nehéz, alig bírom már tartani. –
Miért nem rendeled meg a holdi kiadást Luna Cityből? Alig kerülne
nyolcszor vagy tízszer többe.
– Ne butáskodj! Különben is, mi jár az eszedben?
– Nem bújnál elő abból a kis puha-pihe fészekből, és jönnél velem,
hogy vásároljunk valami ruhafélét?
– Ö-hohó! Inkább nem. Semmi kedvem holdi ruhában sétafikálni
odakint.
– Attól félsz, hogy megbámulnak? Utóbb még vénségedre leszel
szégyenlős?
– Nem, nem uram, csak semmi kedvem a kinti levegőn járkálni
hatunciányi nejlonban és egy mezítlábas szandálban. Előbb valami
melegebb ruhát szeretnék. – Ezzel még mélyebben beásta magát a
takarók alá.
– Lám csak a tökéletes pionírasszony! Inkább jöjjön föl valami
szabó?
– Azt nem engedhetjük meg magunknak. Különben is... te
mindenképpen kimégy. Vegyél nekem valami vacak rongyot, csak
meleg legyen!
– Már nemegyszer megpróbáltam vásárolni neked valamit –
makacskodott MacRae.
– Csak még most az egyszer... kérlek. Ugorj be Sakshoz és vegyél
egy kék gyapjúdzsörzé ruhát, tizes méretűt. Meg egy pár harisnyát. –
Háát... jól van.
– Köszönöm, báránykám. Én sem lazsálok majd... Karhosszúságnyi
listám van azokról, akiket föl kell hívnom, megígértem, hogy
meglátogatom őket vagy velük ebédelek.
Allan először magának vásárolt be. Egy szál sortja és vékony
kezeslábasa annyit ért, mint hóviharban a szalmakalap. Nem volt
igazán hideg, sőt a nap egészen melegen sütött, aki viszont az állandó
hetvenhét Farenheit-fokhoz szokott, mégiscsak fázott odakint.
Igyekezett hát az út jó részét a föld alatt és az ötödik sugárút
árkádjainak védelmében megtenni. Gyanította, hogy az eladó olyan
ruhákat sózott rá, amelyekben ágrólszakadt mucsainak nézett ki. De
legalább melegek voltak. Persze nehezek is. Csak fokozták a mellében
érzett sajgást és még esetlenebbül mozgott bennük. Elgondolkodott
rajta, vajon mennyi idő múlva érzi maga alatt a régi, földi lábát?
Egy anyáskodó eladónő segített teljesíteni Jo rendelését és még egy
meleg sálat is megvetetett vele. Megindult visszafelé, botladozott a
csomagok súlya alatt és hiábavalóan próbált leinteni egy földi taxit.
Úgy látszott, hogy mindenki ész nélkül rohan valahová. Egyszer egy
tizenéves kölyök kis híján fellökte és még rá is förmedt: – Nézz az
orrod elé, Józsi! – És máris továbbnyargalt, mielőtt bármit
válaszolhatott volna neki.
Mikorra visszaért, minden tagja sajgott és csak egy jó, forró fürdő
járt az eszében. De nem lehetett része benne. Jónak vendége volt.
– Mrs. Appleby, ez itt a férjem... Allan, hadd mutassam be Emma
Crail édesanyját!
– Ó, hogy van, doktor... vagy inkább professzor?
– Mister...
– ...mikor meghallottam, hogy itt vannak a városban, egy percig sem
bírtam tovább, azonnal hallani akartam az én szegény kis
aranyoskámról. Hogy van? Nagyon sovány? Jól néz ki? Ezek a mai
lányok... hányszor, de hányszor mondtam neki, hogy néha menjen ki a
levegőre... én mindennap nagyokat sétálok a parkban... és nézzenek
rám! Küldött magáról egy képet... itt is van nálam, valahol... legalábbis
azt hiszem... de azon csöppet-sem jól néz ki, egészen alultáplált! Azok
a mesterséges ételek...
– Egyáltalán nem fogyaszt mesterséges ételeket, Mrs. Appleby.
– ...nyilván teljesen ehetetlenek, biztos vagyok benne, az ízükről
nem is beszélve! Hogy, mit mondott?
– Hogy a lánya nem szintetikus ételeken él – ismételte meg Allan. –
Friss gyümölcsből és zöldségből néha még túl sok is van Luna Cityben.
A légkondicionált ültetvény... hiszen tudja.
– Pontosan ezt mondom, őszintén bevallom, fogalmam sincs, hogyan
varázsolnak elő ennivalót a légkondicionáló berendezésekből ott, a
Holdon...
– A Holdban, Mrs. Appleby.
– ...de az semmiképpen sem lehet egészséges. A mi
légkondicionálónk is folyton elromlik otthon és a lehető legrondább
bűzöket bocsátja ki magából... egyenesen elviselhetetlen, drágáim... az
ember azt hinné, hogy igazán csinálhatnának ilyen egyszerű
szerkezeteket, mint egy légkondicionáló, hogy az rendesen működjön...
bár, ha arra gondolok, hogy még valami szintetikus ételt is kiszednek
belőle, hát...
– Mrs. Appleby...
– Igen, doktor. Mit mondott? Képtelen vagyok...
– Mrs. Appleby – mormolta MacRae elkeseredetten –, Luna City
légkondicionált ültetvénye egy hidroponikus kert, tartályokban
növekvő, zöldellő növények. Kivonják a levegőből a szén-dioxidot és
oxigént juttatnak vissza helyette.
– De... teljesen biztos ebben, doktor? Emlékszem, Emma azt
mondta, hogy...
– Ez egészen biztos.
– Nos... nem teszek úgy, mintha igazán érteném ezeket a dolgokat...
én afféle művészlélek vagyok. Szegény Herbert gyakran mondogatta...
tudja, ő volt Emma apja. Egyszerűen beletemetkezett a mérnöki
munkájába, de én mindig gondoskodtam róla, hogy jó zenét hallgasson
és elolvassa a legjobb könyvek rezüméit. Attól tartok, hogy Emma
teljesen az apjára ütött... legjobban azt szeretném, ha föladná azt az
ostoba munkát, amiben nyakig benne van. Aligha nőnek való
tevékenység, nincs igazam, Mrs. MacRae? Mindenféle atomok és
neutronok, meg mindenféle egyebek, amik a levegőben keringenek.
Mindig elolvasom, amit róluk írnak a Népszerű Tudomány című
rovatban, a...
– Nagyszerűen ért hozzá és úgy tűnik, szereti is.
– Háát, alighanem, valóban. Az a legfontosabb, hogy az ember
örömét lelje abban, amit csinál, akármekkora szamárság is legyen. De
én mégis aggódom a gyermekemért... eltemetve, a civilizációtól távol,
nincs mellette egy magafajta, akivel beszélgessen, nincs színház,
művészi élet, társaság...
– Luna Cityben megvan minden sikeres broadwayi darab
sztereofölvétele – jegyezte meg Jo némi éllel.
– Ó! Valóban? De az mégsem olyan, mintha valóban elmegy a
színházba az ember, drágám.
Itt az előkelő társaságról van szó. Tudja, amikor én kislány voltam, a
szüleim...
– Egy óra van – szólt közbe Allan. – Ebédeltél már kedvesem?
– Ó, egek ura! – emelkedett föl ültében Mrs. Appleby. – Máris
rohannom kell! – A ruhatervezőm... igazi zsarnok, viszont egyenesen
zseniális... meg kell adnom a címét! Bűbájos volt ez a csevegés,
aranyoskáim, és nem tudom eléggé megköszönni, hogy mindezt
elmesélték az én szegény kicsikémről. Azt szeretném, ha neki is lenne
annyi esze, mint maguknak. Tudhatja, hogy bármelyik pillanatban kész
vagyok otthont nyújtani neki... és a férjének is, ha már erről van szó.
Jöjjenek majd, látogassanak meg, gyakran. Szeretek elbeszélgetni
olyanokkal, akik a Holdon jártak...
– A Holdban.
– Valahogy közelebb érzem magam tőle az én drágámhoz. Nos,
akkor, viszontlátásra!
– Allan, azonnal innom kell valamit – szólalt meg Jo, amint a nő
után becsukódott az ajtó.
– Én is úgy érzem.
Jo hamar végzett a bevásárlással. Rendkívül fárasztó volt.
Négyórakor már a Central Parkban kocsikáztak, élvezték az ősz
látványát, a konflislovak patkócsattogását. A helikoptereket, a
galambokat, a kondenzcsíkot az égen, ahol az „Antipodes” űrhajó
elhaladt... mindez idilli szépséggel és ünnepélyességgel ölelte körül
őket.
– Allan, hát nem gyönyörű? – nyelte le Jo a torkát szorongató
gombócot.
– Csodálatos. Igazán pompás, hogy visszajöttünk. Mondd csak,
észrevetted, hogy már megint föltúrták a Negyvenkettedik utcát?
Szobájukba visszaérve Jo lerogyott az ágyra, Allan pedig sietve
lerúgta a cipőjét.
Letelepedett, a lábát masszírozta, úgy dörmögte maga elé:
– Egész este mezítláb maradok. Te jó ég! Hogy sajog a talpam!
– Az enyém is. De ne feledd, szívem, hogy ma este apádékhoz
vagyunk hivatalosak.
– Affene! Erről teljesen megfeledkeztem. Mi a csuda jött rád, Jo?
Hívd föl és halaszd el a dolgot! Még mindig félholtak vagyunk az
utazástól.
– De Allan, hiszen egy csomó barátodat meghívta!
– Tűzgolyók és nyálkás penész! Hiszen nincsenek is igazi barátaim
New Yorkban. Halasszuk a jövő hétre!
– A jövő hétre? – Hmmm... tudod mit, Allan? Költözzünk máris
vidékre! – Jo szülei hagytak nekik egy kis tanyát, egy elhagyott farmot
Connecticutban.
– Mintha pár hetet színházba járással és koncertlátogatással akartál
volna eltölteni. Mi ez a hirtelen változás?
 – Mindjárt megmutatom. – Ezzel az asszony az ablakhoz lépett,
amely dél óta nyitva állt. – Nézd az ablakpárkányt! – És belerajzolta
neve kezdőbetűit a porba. – Allan, ez mocskos!
– Igazán nem várhatod el, hogy tízmillió ember még a port se verje
föl.
– De Allan, ezt az egészet beszívjuk a tüdőnkbe! Hát így tartják be a
szmogellenes törvényeket?
– Ez nem szmog, csak a normális, városi szennyezés.
– Luna Cityben ilyesmi nem fordulhatott elő. Ott addig viselhettem
egy fehér ruhát, míg bele nem fáradok. Itt még egy napig sem maradna
tiszta.
– Manhattan fölött nincs tető és légszűrő sincs minden utcasarkon.
– Márpedig ráférne. Itt vagy megfagyok, vagy megfulladok.
– Én meg úgy emlékszem, hogy az esőt akartad érezni az arcodon.
– Ugyan, ne bosszants! Hát persze, csak kint, a tiszta zöldben.
– Oké. Én is mindenképpen bele akarok kezdeni a könyvembe.
Mindjárt föl is hívom a gazdatisztedet.
– Én már fölhívtam ma reggel. Akármikor beköltözhetünk. Azonnal
hozzálátott a berendezkedéshez, amint megkapta a levelemet.
Apja házában ugyan állófogadás volt, de Jo mégis azonnal leült és
odavitte magának az ételt. Allan is legszívesebben leült volna, de
díszvendégi minő ségében kénytelen volt talpon maradni a fájós lábán.
Apja a büfépult előtt kapta el.
– Gyere csak, fiam, ezt a libamájat kóstold meg! Biztosan ízlik majd
a zöldsajt-diéta után. Allan elismerte, hogy tényleg kitűnő.
– Idesüss, fiam, föltétlenül mondanod kell valamit a holdi
kalandjaidról ennek a vendégseregnek.
– Nem lesz beszéd, papa. Olvassátok el, amit a National Geographic
ír!
– Ugyan, ne csacsiskodj! – fordult meg az öreg. – Hé! Mindenki!
Egy kis csöndet! Allan szeretné elmondani nekünk, hogyan élnek a
Lunatikusok!
Allan összeharapta az ajkát. Az igaz, hogy Luna City lakói
használták maguk között ezt a szót, de itt valahogy egészen másképpen
hangzott. – Igazán nincs semmi különös mondanivalóm. Menjenek,
fogyasszanak tovább!
– Te csak beszélj, mi meg majd eszünk! – Mondd el, milyen az a
Lúúna City! – Láttad a Holdbéli Hegedűst? – Gyerünk, Allan, mesélj!
Milyen az élet a Holdon?
– Nem a Holdon! Holdban!
 – Mi a különbség?
– Háát, azt hiszem, semmi. – Tétovázott. Valóban nem volt rá
semmiféle ésszerű magyarázat, hogy a Hold gyarmatosai miért
hangsúlyozzák annyira, hogy a Föld kísérőjének felszíne alatt élnek,
mégis ugyanúgy bosszankodott, mint San Francisco lakói, ha csak úgy
Frisco-ként emlegetik a városukat.
– Mi csak úgy mondjuk, hogy a Holdban. Nem sok időt töltünk a
felszínen, kivéve azokat, akik a Richardson Obszervatóriumban
dolgoznak, no meg a földeritőket, meg más hasonlókat. A
lakóépületek, természetesen odalent vannak.
– Miért természetesen? Talán a meteoroktól félnek?
– Nem jobban, mint bárki itt a villámoktól. A hideg és a hőség elleni
szigetelés és a biztonságos légelzárás miatt költöztünk a felszín alá. Így
mindezek a dolgok kevesebbe kerülnek. A talajt könnyű megmunkálni,
az üregek meg úgy viselkednek, mint a vákuumpalack egy termoszban.
Valóban légüresek.
– De, Mr. MacRae – szólt közbe egy komoly tekintetű hölgy –, nem
sajog a fülük a nagy nyomás miatt?
– Itt is pontosan akkora a nyomás – intett közbe Allan széles
mozdulattal –, tizenöt font.
A nő elcsodálkozott, majd hozzátette: – Iigen, elhiszem, de mégis,
valahogy nehéz elképzelni. Alighanem szörnyen érezném magamat
légmentesen bezárva egy barlangba. Gondolja csak el, ha elszabadulna
valami!
– A tizenöt fontos nyomás fönntartása semmi gondot sem okoz.
Mérnökeink pedig nemegyszer négyzethüvelykenkénti több ezer fontos
nyomás alatt is dolgoznak. Különben is, Luna City éppen úgy
szelvényekre oszlik, akár egy hajó. Eléggé biztonságos. A hollandok
magas töltések mögött élnek. Odalent, a Mississippi mellett is micsoda
gátak vannak! Azután a föld alatti vasút, az óceánjárók, repülőgépek...
ezek is mind mesterséges életterek. Luna City csak azért tűnik olyan
furcsának, mert messze van.
– Számomra mégis ijesztő – rázkódott meg a nő.
Ekkor egy izgága emberke tolakodott elő.
– Mr. MacRae, föltéve, hogy az egész valóban érdekes a tudomány
számára, mégis, mi értelme az adófizetők pénzét egy holdbéli kolónia
fenntartására pocsékolnunk?
– A kérdésében a válasz is benne rejlik – felelte neki Allan kimért
lassúsággal.
– Mégis, mivel igazolhatja az egészet? Nem mondaná meg, uram?
 – Semmi szükség holmi igazolásra. A holdi kolónia költségei már
többszörösen megtérültek.
A hold vállalatai mind nyereségesen működnek. Az Artemis Bányák,
az Urutazási Vállalat, az Űrfölderítési Hivatal, a Diana Üdülő város, az
Elektronikai Kutatóintézet, a Holdi Biológiai Laboratóriumok... nem is
szólva a sokféle Rutherford vállalkozásról... nézzen csak utána! Azt
elismerem, hogy a Kozmikus Kutatási Program megcsapolja egy kicsit
az adófizetők zsebét, mivel az a Harriman Alapítvány és a kormány
intézménye.
– Egyszóval elismeri. Nos, ez a dolog lényege.
Allan lába ekkor már valóban pokolian sajgott.
– Miféle lényeg? A történelem során a kutatási költségek mindig
megtérültek.
Ezzel hátat fordított az emberkének, hogy még egy kis libamáj után
nézzen.
Ekkor egy férfi érintette meg a karját. Allan egy régi iskolatársát
ismerte föl benne.
– Allan, öregfiú, minden elismerésem azért, ahogy leráztad a vén
csótányt. Igazán ráfért... azt hiszem valami radikálisféle.
– Nem lett volna szabad így elvesztenem a türelmemet – fintorodott
el Allan.
– Nagyon is jól tetted. Különben ide figyelj, holnap este egypár
vidéki vásárlót körbekalauzolok a tüzes éjszakai életben. Tarts velem.
– Szívből kösz, de holnap vidékre költözünk.
– Ó, nem lenne szabad kihagynod ezt a mulatságot. Végtére is
egészen el voltatok ásva ott a Holdon. Kell egy kis lazítás azután a
halálos egyhangúság után.
Allan érezte, amint az arca elvörösödik.
– Még egyszer köszönöm, de... láttad te valaha a Földi Műsorok
Termét Luna Cityben? A Holdi Paradicsom Szállóban?
– Nem. De tervezek egy kirándulást, mihelyst összekaparom a
rávalót.
– Nos, az aztán egy neked való éjszakai mulató. Láttál már olyat,
amikor egy táncos harminclábnyira fölugrik, azután lassan szaltózik
lefelé? Kóstoltad már a holdkórkoktélt? Láttad, mire képes egy artista
alacsony tömegvonzás mellett? – Ekkor elkapta Jo tekintetét a helyiség
másik végéből –, öö... bocsáss meg, öregem. Hív a feleségem. –
Elfordult, majd visszaszólt a válla fölött: a Holdi Paradicsom különben
nem valamiféle űrattrakció... még a Duncan Hines Társaság is ajánlja.
Jo nagyon sápadt volt.
 – Drágám, mindenképpen el kell vinned innen. Majd megfulladok.
Valóban rosszul érzem magam.
– Egyetértek. – Bocsánatkérések közepette elköszöntek.
Jo alapos náthával ébredt, ezért légitaxival azonnal kiutaztak vidéki
birtokukra. Alattuk mélyen szálló felhők hömpölyögtek, de odafönt
ragyogó volt az idő. A ragyogó napsütés és a rotorok álmosító
zümmögése visszalopta szívükbe a hazatérés várakozó örömét.
– Rájöttem valami furcsa dologra, Jo – törte meg a lusta álmodozást
Allan. – Semmivel sem vehetnél rá, hogy visszamenjek a Holdba...
tegnap este mégis, valahányszor kinyitottam a számat, csakis a
holdiakat védelmeztem.
– Tudom – bólogatott az asszony. – Az egekre, Allan, egyesek máig
úgy viselkednek, mintha a Föld lapos lenne. Akadnak, akik semmit
sem hisznek az egészből, mások meg nyíltan kijelentik, hogy
egyáltalán nem értik a dolgot... és én nem is tudom, melyik fajta
bosszant jobban!
Ködös volt az idő, amikor leszálltak, de az intéző begyújtott a
kandallóba és a hűtőszekrényt is teletömte. A kopter leszállása után
alig tíz perccel máris forró puncsot szopogattak, azzal próbálták kiűzni
csontjaikból a fáradtságot.
– Itt – nyújtózkodott nagyot Allan – végre minden rendben van.
Igazán nagyszerű megint itthon!
– Ühüm. Minden pompás, kivéve a főutat.
Egy új, szuper expresszautó és teherszállító pálya húzódott alig
ötven yardnyira a házuktól.
Jól hallhatták a hatalmas dízelmotorok bömbölését, amint
végigrobogtak a töltésen.
– Ne is törődj vele! Fordíts hátat neki és egyenesen az erdőt látod.
Lábuk elég hamarosan alkalmazkodott a földi viszonyokhoz és már
megengedhették maguknak egy-egy rövid sétát az erdőben.
Szerencséjükre hosszú, langyos vénasszonyok nyara volt, a takarítónő
pedig alapos, lelkiismeretes munkát végzett. Allan háromévi
kutatásának anyagait rendezgette, hogy nekiláthasson a könyve
megírásának. Jo segítségére volt az adatok összesítésében, újra
fölfedezte a konyhaművészet örömeit, álmodozott és lustálkodott.
Az első fagyos napon a mellékhelyiség fölmondta a szolgálatot.
A falu vízvezeték-szerelőjét sikerült rávenniük, hogy már másnap
megjelenjen. Közben egy otthonos kis építményt használtak, amely egy
másik korból maradt fönn, odakint az udvaron, a tűzifarakás mögött.
Tele volt ugyan pókhálóval és a szellőzése is igencsak jónak bizonyult.
A szerelő nem sok jóval biztatta őket.
– Új öblítőtartály kell. Új lefolyócső. Valamennyit az új
szigetelőelemek beszerzésére is kell áldozniok. Mindösszesen
ezerötszáz-ezerhatszáz dollár. Már, ha becsületesen megszámolja az
ember.
– Rendben van – nyugodott bele Allan. – Hozzálátna még ma?
A mester fölnevetett.
– Látom, uram, fogalma sincs róla, mit jelent manapság az anyagok
és a munkaerő beszerzése. Majd jövő tavasszal, amint a föld kienged.
– Ember, de hát ez lehetetlen! Az ár nem számít! Csak csinálja meg!
– Sajnálom, hogy nem tehetek eleget az óhajuknak – vonta meg a
vállát a bennszülött. – Viszontlátásra.
– Allan, ez az ember nem akar segíteni rajtunk! – fakadt ki Jo,
mihelyst a szerelő mögött becsukódott az ajtó.
– Az meglehet. Majd megpróbálok keríteni valakit Norwalkból, vagy
egyenesen a városból. Nem gázolhatsz a hóban egész télen ahhoz a
„vasszűzhöz”.
– Remélem, nem is kell.
– Egyszerűen nem szabad! Máris meg vagy fázva! – meredt a férfi a
kandalló tüzébe. – Azt hiszem, már megint az idétlen humorérzékem
szólt közbe.
– Ezt hogy érted?
– Emlékszel, hogy rögtön viccelődés céltáblája lettünk, amint híre
ment, hogy afféle gyarmatosok vagyunk? Nem sokat törődtem vele, de
egyik-másik azért igazán rosszulesett. Emlékszel rá, amikor múlt
szombaton egyedül mentem be a faluba?
– Igen. Mi történt?
– Rendesen rám szálltak a borbélyüzletben. Eleinte nem sokat
törődtem vele, de aztán csak megmozdult bennem a kukac. Beszélni
kezdtem nekik a Holdról, mindenféle históriákat... jó öreg
rémtörténeteket a vákuumférgekről, a megfagyott levegőről, meg
ilyesmiről. Jó időbe telt, mire rájöttek, hogy ugratom őket... de amikor
megértették, senki sem nevetett. Egyikük éppen ez a mi együgyű
egészségügyi „mérnökünk” volt. Igazán sajnálom.
– Ne tedd! – csókolta meg az asszony. – Ha majd a hóban kell
gázolnom, eszembe jut, hogy ugrattad őket a vicceikért cserébe.
A norwalki vízvezeték-szerelő készségesebb volt, de eleinte az eső,
később az ólmos eső lassította a munkálatokat. Mindketten alaposan
megfáztak. A kilencedik gyötrelmes napon Allan éppen az
íróasztalánál dolgozott, amikor meghallotta, hogy Jo a hátsó ajtón át
érkezik vissza bevásárlókörútjáról. Visszafordult a munkájához, de a
következő pillanatban eljutott az agyáig, hogy a felesége be sem
köszönt hozzá. Kiment hát, hogy földerítse a helyzetet. Felesége a
konyhaszéken ücsörgött és halkan sírdogált.
– Drágám – szólította meg izgatottan –, édes csillagom, mi a baj?
– Deb akartab begboddani deked – nézett föl Jo.
– Fújd ki az orrodat, törüld meg a szemed! Azt meg, hogy értsem,
hogy nem akartad elmondani nekem? Mi történt?
Az asszonyból megindult a szóáradat, amit zsebkendőjével
hadonászva nyomatékosított. Először a szatócs állította, hogy nincs
tisztítószalvétája. Amikor pedig ő mégiscsak meglátott egy csomaggal,
kijelentette, hogy „el van adva”. Végül kipöttyintett valami
megjegyzést arról, hogy „lám, lám! idegen munkaerőt hoznak a faluba
és kiveszik a helybéliek szájából a kenyeret”.
Jo teljesen fölpaprikázódott és mérgesen fölidézte Allan kalandját is
a borbélynál. Erre a boltos is még jobban bepörgött. „Asszonyom” –
mondta nekem –, „én nem tudom, hogy maga meg a férje valóban járt-
e a Holdon vagy sem, és nem is érdekel. Nem sokat törődöm ilyesféle
históriákkal... de akárhogy is van, nincs szükségem a maga pénzére”.
– Ó, Allan, én olyan boldogtalan vagyok!
– Korántsem annyira, amennyire ő lesz perceken belül! Hol a
kalapom?
– Allan! Nem léphetsz ki a házból! Nem engedem meg, hogy
botrányba keveredj!
– Én meg azt nem, hogy pofátlankodjon veled!
– Többet nem is teszi! Ó, drágám, én annyira igyekeztem... de egy
napig sem bírom itt tovább! És nem is csak a falusiakról van szó... ez a
hideg, a csótányok, meg hogy állandóan folyik az orrom. Teljesen
kivagyok és ráadásul még a lábam is szüntelenül sajog. – És újból sírva
fakadt.
– Ejnye, ejnye. Jól van, na, elköltözünk. Elmegyünk Floridába. Majd
úgy fejezem be a könyvemet, hogy közben te sütkérezel a napon.
– Ó, de én Floridába sem akarok költözni. Haza akarok menni!
– Hohó! Talán úgy érted... vissza Luna Citybe?
– Igen. Drágaságom, én tudom, hogy te nem akarod, de én nem
bírom tovább ezt az egészet. Nem csak a kosz, a hideg meg ez a
nevetséges szerelési huzavona... persze, ez is érthetetlen. De New
Yorkban sem volt jobb. Ezek a földi malacok nem tudnak semmit!
 – Folytasd az adást, kicsim... a hullámhosszodon vagyok én is –
vigyorgott rá a férfi.
– Allan!
– Már jó ideje rájöttem, hogy a szívem mélyén magam is holdkóros
lettem... csak nem mertem neked bevallani. Az én lábam is hasogat... és
abból is elegem van, hogy holmi csudabogárnak nézzenek. Hiányoznak
a jó öreg lunabéliek! Ők legalább civilizáltak.
– Tartok tőle, hogy ez csak valami előítélet, de magam is pontosan
így érzek. – Nem, nem előítélet. Valljuk be becsülettel! Mibe kerül
elmenni Luna Citybe?
– Egy űrhajójegybe.
– Te kis okos. Csakhogy nem turistaként. Úgy értem, valami
munkára. Te is tudod a választ: fő az intelligencia. Nem kis pénzbe
kerül valakit eljuttatni a Holdba és még többe, hogy ott is maradhasson.
Érdemesnek kell lennie rá, hogy ennyit áldozzanak érte. Magas
intelligenciahányados, jó alkalmazkodókészség, kitűnő képzettség...
minden, ami kellemessé, könnyeddé és elviselhetővé tesz egy embert.
Mi már megfertőződtünk. A közönséges emberi komiszság számunkra
már elviselhetetlen, mivel a holdkórosok valóban mások. Az mellékes,
hogy Luna City a legkényelmesebb hely, amit az ember valaha is
épített... Gyerünk haza! Odalépett a telefonhoz... egy ódivatú, csak
beszélgetésre alkalmas készülékhez... és fölhívta az Alapítvány New
York-i irodáját. Miközben várakozott a tülökszerű hallgatóval a fülén,
megjegyezte:
– Gondolod, hogy fölvesznek bennünket?
– Engem is éppen ez aggaszt. – Tisztában voltak vele, hogy a
holdbéli vállalatok ritkán fogadják vissza a kilépetteket. Az a hír járta,
hogy a fizikai vizsgálatok jóval szigorúbbak a második alkalommal.
– Halló... halló, Alapítvány? Beszélhetnék a Fölvételi Irodával?...
Halló! Nem tudom bekapcsolni a videoképet. Ez a készülék itt valami
őskori kövület. Itt Allan MacRae beszél... vegyész-fizikus, a szerződés
száma 1340729. A feleségem Josephine MacRae, a száma 1340730.
Szeretnénk ismét aláírni... Azt mondtam, szeretnék újra jelentkezni...
jól van, várok.
– Imádkozz, drágám, imádkozz!
– Azt teszem. Hogyan? A munkahelyem még szabad? Pompás,
pompás! No és, a feleségemé? Elkomoruló arccal hallgatta a választ. Jo
visszafojtotta a lélegzetét. Egyszer csak eltakarta a hallgatót.
– Ó, Jo, a te helyedet már betöltötték. Azt kérdezik, hogy
ideiglenesen megfelelne-e a segédkönyvelői beosztás?
 – Mondd nekik, hogy igen!
– Igen, jó lesz! Mikor jelentkezhetünk a vizsgálatokra? Nagyszerű!
Köszönöm. Viszonthallásra.
Letette a kagylót és a feleségéhez fordult:
– Az egészségügyi és pszichológiai vizsga, amikor akarjuk, szakmai
nem is szükséges.
– Akkor mire várunk?
– Semmire. – Azonnal föl is hívta a norwalki kopterállomást. –
Bevinnének bennünket Manhattanbe? Hmm, a bánatos mindenséget,
hát nincs radarjuk? Jól van, jól van, viszlát! – Ingerülten morogta: –
Minden masinájukat földhöz szögezte a rossz idő. Mindjárt odaszólok
New Yorkba és próbálok keríteni egy modernebbet.
Kilencven perc múlva landoltak a Harriman Torony tetején.
A pszichológus nagyon szívélyes volt velük.
– Meglehet, egy mélyebb lélegzetvételnyi idő alatt túl leszünk az
egészen. Foglaljanak helyet. Beszéljenek magukról! – Időnként
bólogatva hallgatta végig őket. – Értem. És végül sikerült megjavíttatni
azt a lefolyót?
– Hát, valahogy helyrepofozták.
– Megértem a gondját a fájós lábával, Mrs. MacRae. Magam is
állandóan kínlódok itt a lúdtalpammal. Tulajdonképpen ez az igazi
oka?
– Ó, nem!
– Ugyan, ugyan, Mrs. MacRae...
– De, komolyan nem... igazán. Olyan emberekkel szeretnék
érintkezni, akik értik is, mit mondok. Tulajdonképpen az a baj, hogy a
magam módján honvágyat érzek. Haza akarok menni... szóval
mindenképpen meg kell kapnom azt a munkát!
– No és, ön, Mr. MacRae? – kérdezte a doktor borús képpel.
– Nos, valahogy az én esetem is így áll. Megpróbálkoztam egy
könyv megírásával, de képtelen vagyok dolgozni. Honvágyam van.
Vissza akarok menni.
– Nem is lesz olyan nehéz – mosolyodott el végre Feldman.
– Úgy érti, hogy visszavettek? Mármint, ha a fizikain is
megfelelünk?
– Azzal ne is törődjenek. A múltkori eredményeik még elég frissek.
Persze ki kell majd menniök Arizonába egy kis kondicionálásra és
egészségügyi zárlatra. Talán csodálkoznak rajta, miért megy ilyen
könnyen a dolog, milyen komoly nehézségekre számítottak? Végül is
roppant egyszerű: nem a magas fizetéssel akarjuk visszacsábítani az
embereket. Olyanok kellenek nekünk, akik jól érzik ott magukat és a
lehető legtovább maradnak... röviden, olyan emberek kellenek nekünk,
akik otthonukként gondolnak Luna Cityre. Mivel önök igazán
„holdkórosak” lettek, szívesen fogadjuk vissza magukat. – Ezzel
fölállt, és kezet nyújtott nekik.
Aznap éjjel, ismét a Commodore Szállóban, Jónak váratlan
gondolata támadt:
– Allan, mit gondolsz, visszakaphatnánk a régi lakásunkat is?
– Hmm... azt nem tudom. Küldhetnénk egy rádióüzenetet a jó öreg
lady Stone-nak.
– Inkább hívd föl őt közvetlenül. Ennyit megengedhetünk
magunknak. – Nagyon helyes, máris!
Körülbelül tíz percbe került a kapcsolat megteremtése. Miss Stone
arca kissé földerült, amint megismerte őket.
– Hazamegyünk, Miss Stone!
A szokásos három másodpercnyi késéssel: – ...igen, tudom.
Körülbelül húsz percre kaptam meg az anyagukat.
– Ó! És, Miss Stone, a régi lakásunk még szabad? – vártak.
– Fönntartottam. Tudtam, hogy úgyis visszajönnek... legalábbis egy
kis idő múltán. Várja az otthonuk, kedves holdkórosok!
– Ezzel vajon mit akart mondani, Allan? – kérdezte Jo, amint a
képernyő elsötétedett.
– Azt hiszem, benne vagyunk a buliban, kicsim. Klubtagok lettünk.
– Azt hiszem... Ó, Allan, odanézz! – lépett az ablakhoz az asszony.
A bukdácsoló felhők közül éppen kibukkant a Hold. Háromnapos
újhold volt és a Mare Fecunditatis... a Holdbéli Hölgy tarkóján díszlő
hajfürt... éppen a napfölkelte vonalába esett. A hatalmas, sötét „tenger”
jobb partjának közelében ott lapult egy parányi pontocska, amelyet
csak lelki szemükkel láthattak: Luna City.
Az ezüstös félhold ünnepélyesen lebegett a magas felhőkarcolók
fölött. – Drágám, hát nem gyönyörű?
– Dehogynem. Nagyszerű lesz ismét otthon. Nem folyik majd
állandóan az orrod.

Füssi-Nagy Géza fordítása

 TARTALOM
ÉLETVONAL
LEGYEN VILÁGOSSÁG!
AZ ÚTNAK MENNIE KELL
KUTYÁT IS SÉTÁLTATUNK
A HOSSZÚ VÁRTA
1.
2.
3.
AZOK
URAIM, ÜLJENEK LE!
NAGYSZERŰ MEGINT ITTHON!