Tudományos-fantasztikus antológia

Tartalom

Hank Reinhardt: Az öreg bajnok (Nagy Erzsébet fordítása)

Gerald W. Page: A h s, aki visszatért (Nagy Erzsébet fordítása)
H. Warner Munn: A De Pertriche-gy (Nagy Erzsébet fordítása)
Galad Elflandson: A Szomorúság völgye (Nagy Erzsébet fordítása)
Találka a halál után - VIII. század (Weöres Sándor fordítása)
Charles R. Saunders: Halál Jukunban (Nagy Erzsébet fordítása)
Gardner F. Fox: A démon árnyéka (Nagy Erzsébet fordítása)
Roy Thomas: Conan, a barbár - képregény (F. Nagy Piroska fordítása)
E. C. Tubb: Öldöklés a homályban (Nagy Erzsébet fordítása)
George R. R. Martin: A magányos Laren Dorr dalai (Nagy Erzsébet fordítása)
Kötetünk elbeszéléseir l (K. P.) 126

Összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter

A fedélterv és tipográfia
Erdélyi János munkája

Az els és hátsó borítón

Frank Frazetta festménye

© Kuczka Péter editor, 1982

**********

Hank Reinhardt

Az öreg bajnok

A lakoma vidám zsivaja már lecsendesült, s noha a gyertyák még égtek, a Glaun-kastély nagytermében fokoza-
tosan érezhet vé vált a félelem és a szorongás. Hölgyek, urak, polgárok és katonák rangra való tekintet nélkül
alkottak kis csoportokat. A csendes mormogás mindannyiszor félbeszakadt, ha nyílt a hercegi lakosztály felé
vezet ajtó, de azonnal tovább folyt, mikor látták, hogy csak egy szolgáló vagy szolgálólány lép be.
Pedig az est jól kezd dött. Aznap érkezett II. Lyulf, Lyvánia királya, híveinek és Jagai hercegének kíséreté-
ben. Glaun hercege ragyogó lakomával készült a királyi látogató fogadására. Nem sajnálta a költségeket, hogy
méltón ünnepelhessék meg Lyulf király és Togai, a shangok uralkodója közt nemrég született fontos megegye-
zést. De a rögtönzött birkózóbajnokság után, melyet Jagai hercege, Asgait nyert egy fiatal katona ellen, egy
csapásra minden megváltozott.
Küldönc érkezett a hírrel, hogy a shangok körülzárták Kels várát, és fél , hogy a vár néhány napon belül el-
esik.
Óriási z rzavar támadt, a király pedig tanácsadóival együtt visszavonult Glaun herceg bels termeibe.
A király az asztalra terített térkép fölé hajolt, s olyan tüzetesen vizsgálta, mintha pusztán gondolatai erejével
meg tudná változtatni a terepet. Néhány miniszter állta körül az asztalt, a terem túlsó sarkában pedig a két her-
ceg heves vitába merült.
A király bosszúsan nézett rájuk, s cseppet sem királyi türelemmel szólt oda:
- Abbahagynák végre ezt a pörlekedést? Veszélyben van a királyság, és önök az illemr l vitatkoznak!
Asgait, aki éppen belemerült nézetei kifejtésébe, most megállt a mondat közepén, és a királyra nézett.
- Uram, én nem veszekszem, de szeretném megvédeni magam.
Colwen, Glaun hercege mélyen meghajolt, és így felelt:
- Megbocsásson, uram, de szerintem nem méltó a Birodalom egyik hercegéhez, hogy közönséges katonával
birkózzék meg, még ha bajnok is az illet .
- Csak azért emel kifogást ellene - mordult fel Asgait megvet en -, mert gy ztem!
 Lyulf szúrós szemmel nézett rájuk, majd a legméltóságteljesebb hangján így szólt:
- Most nem érünk rá birkózással vagy illemmel foglalkozni. Szükségünk van a tanácsukra!
Colwen. Glaun hercege rangjához méltóan lépdelt oda, majd megállt a király mögött. Magas, hófehér hajú
ember volt, arcára a sok tör dés és a gondok mély barázdákat véstek.
Jagai hercege azonban lassan baktatott a királyhoz, megállt el tte, és lenézett rá. Nyugodt, komoly, uralko-
dásra termett férfit látott, de hirtelen felvillant el tte a kisfiú képe, aki félelemmel vegyes csodálattal bámult fel
rá.
Asgalt a térképre mutatott.
- Ezen jól látható, mit kell tennünk, de legalábbis megpróbálnunk.
A király a fejét rázta.
- Már megmondtam, hogy nem.
Asgalt dühösen csapott a combjára. Hatalmas termet férfi volt, hidegkék szemét grafitszürke haj árnyékol-
ta. Vastag nyaka széles vállban folytatódott, s karja, mellkasa is ennek megfelel méret volt. Korát csak szürke
haja és vastagodó dereka árulta el. Egy pillanatra elfordult, de aztán újra a királyra nézett.
- Te kölyök, ha nem lennél feln tt férfi, bizony észre térítenélek, akár király vagy, akár nem! Szemed csak
van, az istenért!
A miniszterek zavartan néztek össze, de végül egyedül Glaun hercege mert megszólalni, s fedd hangon
szólt az öregre:
- Kegyelmes uram! Nem beszélhet így a királlyal! Ez nem ill !
Asgalt felfújta magát, és üvölteni kezdett:
- Ill , nem ill ! A shangok hamarosan lerohanják az összes várunkat, kedvükre gyilkolnak és fosztogatnak,
és maga csak azt mondja: „Nem ill !” - Csodálkozva rázta meg a fejét, aztán tovább kiabált: - Colwen, maga
volt az egyik legjobb harcos, akit valaha láttam, de... - Hirtelen lecsendesült, és már a királyhoz beszélt: - Em-
lékszik, amikor Colwen és én védtük a rést ennek a várnak az ostromakor? Tizenöt éve volt, és azt akarta,
hogy álljak félre, mert a hercegi székre született!
A király, bosszúsága ellenére, elmosolyodott. Az elmúlt tizenöt év során legalább havonta egyszer hallotta
ezt a történetet. De aztán eszébe jutott a súlyos valóság, és arca újra elkomorult.
- Elég legyen ebb l! Togai megszegte a megállapodást, a shangok megindultak, és nekünk figyelmeztetni
kell országunkat, és újoncokat kell toboroznunk. Nincs id m arra, hogy az állandó veszekedésüket hallgassam.
Asgalt bólintott, felhagyott a tettetett dühöngéssel, és komolyra fordította szavait:
- Igaza van. És arra sincs már id , hogy a Kék Hegyeket megkerülve hírnököt küldjön. A shangok már
Kelsben vannak, és miel tt a rendes úton eljutna az országba a hír, a f seregük is ideérne. Mire újoncokat tud-
nánk toborozni, Lyvánia már meg is nyílt az ellenség el tt.
Egyetlen út van, amelyen id t nyerhetünk, s ez a Jagai-hágón át vezet út. Ha valaki átjut rajta úgy, hogy ki-
kerüli a shangokat, akkor jut id toborzásra. Itt könnyen megállíthatjuk ket. És a hágón átvezet utat egyetlen
ember ismeri, mégpedig én.
Lyulf némán ült. Mindenki tudta, mi aggasztja. Asgalt még az apjának volt jó barátja, tanácsadója, s tulaj-
donképpen az érdeme, hogy a lázadás után apja visszanyerte trónját. De Asgalt id közben megöregedett, az út
pedig, melyr l oly könnyedén beszélt, még egy fiatalnak is nagyon meger ltet lett volna, nem beszélve arról,
hogy a shangok a környéken voltak.
Végül Colwen szólalt meg:
- Uram, a hercegnek igaza van. Nincs más választásunk, ez az egyetlen lehet ségünk. Ön haladéktalanul el-
indul a hosszabb úton, Asgalt pedig átkel a hágón!
Lyulf nagy sokára beleegyez en bólintott. Asgaltra nézett, és arca ellágyult.
- Vigyázz magadra, öreg bajnok. Ne felejtsd el, fiatal királyodnak szüksége van régi barátokra.
A herceg visszamosolygott rá, és kemény, barázdált arca egy pillanatra kisfiúsnak t nt.
- Öreg? Kérdezd csak meg azt a fiatal katonát. is azt hitte, hogy öreg vagyok... de ma éjjel nem ezt mondja
majd rólam a válla meg a háta.
- Akkor vidd magaddal t is. Kemény fickónak látszott.
Asgalt fintorogva válaszolta:
- Az is.
Még fel sem kelt a nap, a király és a herceg nézték, hogyan lovagol ki a várból Asgait és Flan.
A király aggodalmasan rázta meg a fejét, és így szólt társához:
- Félek, nem látjuk többé Asgaltot. Különös, hogy az ország sorsa megint egy külföldi vállán nyugszik.
Colwen egyetért en bólintott.
 - De ennél nincs er sebb váll. - Elhallgatott, aztán így folytatta: - Mindenáron menni akart. A korától fél
ennyire, vagy a shangok iránti gy lölete hajtja?

A nap felszívta a reggeli ködöt, és mind melegebben sütött. Jó iramban lovagoltak, nemigen szóltak egymás-
hoz, mindkett t a saját gondolatai foglalkoztatták. Délben ettek valamit, és megsétáltatták a lovakat. Flan, a
katona, magas, nyúlánk, fekete hajú és szem fiatal férfi volt, most ránézett a hercegre, és megszólította:
- Kegyelmes uram! Hogyan lehetséges az, hogy a Haga Hai vezet jéb l Lyvánia hercege lett?
- Ez bizony hosszú történet, fiam. Én nem Haga Haiból, hanem Birkitb l való vagyok. De hogy személyes
nézeteltérésemet rendezzem a shangokkal, csatlakoztam az egyik ütközetükhöz. Így kezd dött, aztán úgy ala-
kultak a dolgok, hogy végül én lettem a vezérük. Kedvemre való élet volt, mert Haga Hai népét két dolog ér-
dekli igazán: az ivás és a harc. Talán még ma is köztük élnék, ha egy éjszaka rajtunk nem ütnek a shangok. Raj-
tam kívül mindenkit megöltek. Engem meg akartak fojtani, hogy aztán a hiénáknak vessenek. - Kuncogott. - Ez
hiba volt. Kiszabadítottam magam, és megöltem néhányukat.
Néhány évi vándorlás után Lyvániában kötöttem ki a katonaságnál. A Vashegynél találkoztam az öreg
Lyulffal. A vonalat áttörték, s akkor már világos volt, hogy a lázadók gy znek, a csapat szétzilálódott, s már én
is csak az életemet mentettem. Pár nappal kés bb arra lettem figyelmes, hogy egy férfi négy lázadóval küzd, s
egy fiú van vele, t akarja megmenteni. Amikor végeztem a lázadókkal, a férfi mellém szeg dött. - Hangos
nevetésben tört ki. - Beletelt egy hónapba, mire megtudtam, hogy a király. Ravasz fickó volt az öreg Lyulf!
Gondolatai visszakalandoztak azokra az id kre, s bár mondta tovább, elhalkuló, álmodozó hangja elárulta,
hogy nem is hallgatóságának, inkább csak saját magának beszél.
- Öt évig jártuk az országot, s végig harcoltunk. Bújtuk a hegyeket, barlangokban laktunk, s alig volt néhány
séges emberünk. Végül mégis lett hadseregünk, és a White-water-síkon felvettük a harcot Morgaunnal. Mi-
csoda csata volt! Morgaun az én kezemt l esett el, csaknem kettévágtam! De eleget beszéltem magamról. És az
hogyan lehetséges, hogy egy lyva Lyvániába kerül?
Flan elmosolyodott.
- Nekem nincs sok mesélnivalóm, kegyelmes uram. A szokásos kalandvágy, amely feltámad egy szegény
földm ves fiában. Egy ideig vándoroltam, megpróbáltam a tengert is, de nem bírta a gyomrom. Harcoltam Lord
Conlenach seregében, ott voltam vele a Colnar hegygerincen is. Aztán továbbvándoroltam, és Glaunba jutot-
tam. A herceg felfogadott. Megnyerte a tetszését a birkózás? - tette hozzá mosolyogva.
Asgait teli torokból, hahotázva nevetett.
- A ravasz kópé meg akart engem leckéztetni. És majdnem sikerült is neki! Nem sok kellett hozzá, hogy fö-
libém kerekedj, de volt egy csel, amit nem ismertél. Jól birkózol, de hiányzik még néhány esztend meg a ta-
pasztalat.
- Legközelebb, kegyelmes uram, megpróbálom kivédeni azt a cselt is!
Továbbmentek, s hamarosan megváltozott a táj. A hullámzó hegyek erd séggé változtak, majd sík mez jött
gazdag, termékeny völgyekkel. A csodaszép vidéket a háború nyomai most elcsúfították; mindenütt kiégett
parasztházakat láttak, szabadjára engedett állatokat és egész falvakat, kardélre hányva. Egy-egy kiégett tanya
mellett elhaladva orrukba csapott a hullaszag, mely hamarosan iszonyú b zzé s södött, s mintha még a póru-
saikba is behatolt volna. Halál vette körül ket. Asgalt megállította a lovát.
- Ideje felfegyverkeznünk - mondta. - Jó lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket, itt már shangok vesznek körül
bennünket.
Gyorsan levették a csomagot a teherhordó póni hátáról, magukra öltötték páncélingüket, acélsisakjukat, és a
pajzsot a hátukra akasztották. Dárdájukat vízszintesen tartották, nehogy elárulja hollétüket a magasba tör ,
meg-megcsillanó rúd.
A herceg szabadjára engedte a kis lovat, még csapott is egyet a hátuljára.
- Még kétnapi lovaglás van el ttünk. Aztán csak át kell jutnunk a hegyen, utána a hídon, és kész. Mindössze
arra kell vigyáznunk, nehogy a shangokba botoljunk.
Egy kis falu szélére értek, s a b z elviselhetetlenné vált. Groteszk formákban tárult szemük elé a halál, min-
denfelé holttestek hevertek, felpuffadt hasukat sütötte a nap. Egyikük sem szólt, Flan közömbösséget er ltetett
magára, s Asgalt arca mozdulatlan, kifejezéstelen maradt.
Egy domb tetejére érve csatazajt hallottak a domb túlsó oldala fel l. Kiáltások, átkozódás, jajveszékelés.
Megálltak, lecsúsztak lovaik hátáról, s kúszva kapaszkodtak fel a csúcsra. A csata utolsó perceire érkeztek.
Egyetlen ember volt még talpon, hanyatló er vel vagdalkozott az t körülvev shang harcosok felé. A lábánál
fiatal lány kuporgott, a szeme a rémülett l tágra meredt. Egy harcos könnyedén kivédte a dárda szúrását, aztán
kardja lecsapott, és az utolsó ember is elesett: megsérült nyaki üt eréb l magasba szökkent a vére.
A shangok körülvették a lányt, mintha meg akarnák ragadni, és nevettek a lány ijedt ugrabugrálásán.
 Flan már indult volna, de Asgalt visszahúzta. A fiú dühösen fordult feléje.
- Miért? Csak öten vannak, egy szempillantás alatt végzünk velük! Asgalt balra mutatott, egy nagy csapat
lovas katonára.
- Én is azt érzem, amit te, de egy királyság gondját kell szem el tt tartanom. Ha elfognak bennünket, az
egész ország így jár.
A lány sikoltozása odavonzotta a szemüket. A shangok körbefogták, és dárdáikkal feléje szurkáltak. Asgalt
dühbe jött és felállt. Lenyúlt, és felhúzta a meglepett Flant.
- Az ördögbe is! Ha már nem tudom felvenni a harcot öttel, és nem tudok elmenekülni száz lovas el l, vesz-
szen a királyság! Futás, a mindenségit! Fogd a lányt, és vidd!
A shangok még mindig nevetve szurkáltak a lány felé, amikor k ketten lecsaptak rájuk. Az els úgy esett el,
hogy soha nem tudta meg, mi az a fura, hegyes micsoda, ami kin tt a mellkasából. A második megfordult, egy
villanást látott, aztán elborította a semmi. A harmadik felsikoltott, kivédett egy kardcsapást, aztán egy pajzs
átvágta a torkát. A negyedik csak annyit látott, hogy hirtelen felbukkan egy sz hajú démon, megöli három tár-
sát, de egy kard máris az oldalába mélyedt. Döbbenten nézett fel egy fekete szempárba, és kiszállt bel le az
élet. Az ötödik megfordult, és szélsebesen megindult a távoli lovasok felé. Majdnem sikerült is neki, hiszen az
életéért futott, de mert Asgalt is ezt akarta, kardja utolérte a menekül t, és ott csapott le, ahol a nyak és a váll
találkozik.
Asgalt megállította a shang lovat, és oda vezette, ahol Flan állt a lánnyal.
- Üljetek fel és induljatok! Észrevettek bennünket - intett a válla fölött. - Bevágunk a hegyek közé, és holnap
visszatérünk az ösvényre.

Hideg volt az éjszaka, Asgalt átkozta a shangokat meg a füstös kis tábortüzet. A hosszú és nehéz lovaglástól
elfáradt, de valamicskét sikerült növelniük az el nyüket. Elnézte a t z mellett szorosan összebújó fiatalokat, s
látta, hogy Flannek tetszik a dolog.
A lány, Eithne, egy pék lánya volt, s éppen látogatóba indult a nagybátyjához, amikor a shang támadás meg-
kezd dött. A menekül ket a shangok nyílt terepen érték utol.
A lány a takaró alatt reszketve kérdezte:
- Mit gondolsz, megmenekülünk? Flan vállat vont.
- Kérdezd meg a herceget. Én ma láttam el ször shangot.

- Herceg - nyitotta tágra a szemét a lány. - Kegyelmes uram - s már mozdult is, hogy felálljon.
- Maradj csak, lányom. Túl kés és hideg van az efféle ostobaságokra. - Asgait a kis t z fölött melengette a
kezét. - Egyet azért el kell ismerni: a shangok soha nem adják föl. Meglepett, hogy az az egy megpróbált elme-
nekülni. Eddig még nem találkoztam közülük olyannal, aki menekült volna. Ott vannak valahol. Attól tartok,
tudják merre akarunk menni.
Flan közelebb vonta magához a lányt, és megkérdezte:
- Miért? És miféle hágó ez, amin át akarunk kelni?
- Átvezet a hegyen. Nem tudott róla senki, míg az öreg Lyulf és én véletlenül rá nem bukkantunk. A shangok
nem tudják használni, mert lóval nem járható. A csúcsról láttuk meg a mély szakadékot, mely meredeken fut le
egészen a hegy lábáig. Sikerült lejutnom rajta. A lázadás után itt jöttünk vissza Lyvániába. A hidat csak kés bb
építettük. Azon túl már Jagaiban vagyunk.
A hegyekt l körülbelül hárommérföldnyire felállítottam egy út menti pihen t, onnan már könny séta és
könny lovaglás visz a Jagai várához. Ha rájönnek, hogy oda tartunk, az egész sereget odavezénylik, hogy
utunkat állják. De ha átjutunk, sereget állítunk mi is, és visszaverjük a támadást.
Asgait sóvárogva nézte a kis tüzet; szerette volna még megrakni, de aztán mégis kioltotta.
- No, aludjunk egyet. Holnap nehéz napunk lesz.
Hideg hajnalra ébredt, s látta, hogy Flan és a lány már új tüzet rakott. Tagjai merevek voltak, és sajgott a há-
ta.
- Átkozottul rossz lovak - motyogta, és megpróbált kiegyenesedni, hogy férfinak lássák, ne valami odahají-
tott rongycsomónak. Meglepte, hogy azok hamarabb ébredtek, mint , hiszen rendszerint volt az els , és
azonnal teljesen éber volt. Most azonban úgy érezte, ráférne még egy kiadós alvás. Tör dötten, félig öntudatla-
nul majszolta sovány reggelijét. Aztán lóra ültek, és kezdetét vette a lassú, fárasztó kocogás felfelé a hegyolda-
lon.
A sziklás, repedezett talajon meredek út vezetett hol fel, hol le. De lassanként mind magasabbra jutottak, s
egy éles kanyar után hirtelen megpillantották a fenyeget en magasba tör csúcsot.
 Megálltak, hogy a lovak kifújják egy kicsit magukat, és Asgait szívb l örvendett Flan javaslatának. Amíg a
lovak a kis hegyi patakból ittak, Asgait visszanézett az útra.
- Flan, nézd csak! Én nem látom tiszán, de talán te látsz valamit. Mintha valami mozgás lenne arra.
Flan beárnyékolta a szemét.
- Shangok. Nagy csapat, ötven és száz f között.
- Tehát tudják. Jó lesz, ha indulunk.
Aznap éjjel egy kiugró szikla alatt vertek tábort. Miután nem számítottak a lányra, élelmiszerük fogytán volt.
A shang lovon nem találtak élelmiszeres zsákot. Amikor Eithne felrázta, Asgait úgy érezte, csak az imént aludt
el.
- Kegyelmes uram, indulnunk kell. A shangok éjszaka is jöttek.
Asgait fel akart pattanni, de a teste ellenállt. Éles fájdalom hasított a hátába, s mintha könyökét és vállát vas-
abroncs szorította volna.
- Micsoda? Honnan veszed?
- Korán ébredtem - szólalt meg Flan csendesen -, és lementem, hogy felderítsem az ösvényt. Láttam ket.
Sokat behoztak az el nyünkb l.
A herceg bólintott.
- Engedjük el a lovakat. Innen már gyalog kell mennünk. Holnapután délre a híd túlsó oldalán leszünk.
Flan elhajította páncélját és pajzsát, csupán kardját és dárdáját tartotta meg. Tanácsára, hogy is tegye
ugyanezt, Asgalt csak a fejét rázta.
- Nem. Húsz éve vagyunk együtt, és azt akarom, hogy a síromban is velem legyenek. És a bárdra is szüksé-
gem van.
Keserves, lassú gyalogút következett. Asgalt irigykedve nézte, hogy Flan nem liheg, s a lába sem botlik fel-
felé menet. A herceg úgy érezte, tonnányi súlyt cipel, de makacsul kitartott páncélja mellett. Átkozta eltunyult
életét, s elhatározta, hogy több id t tölt majd a szabadban. Nem akarta tudomásul venni, hogy korának bármi
köze is lehet a dologhoz.
Most sík vidék következett, itt könnyebben haladtak.
- Ott egy patak - mutatta Asgalt. - Kicsit megpihenhetünk mellette. Utána kemény emelked jön, de éjszaká-
ra megint jó helyünk lesz. Reggel aztán megint könny terep vár.
Mikor meglátták a kis tóba torkolló patakocskát, Eithne felkiáltott örömében. Futásnak eredt, és már bele is
ugrott. Flan és Asgalt elmosolyodtak, és Flan követte a lány példáját. Asgalt kibújt a páncéljából, s rögtön meg-
könnyebbült. is bement a tóba.
De mert tudták, mi áll még el ttük, és mi van mögöttük, rövidre fogták a fürdést. Asgalt a dárdákat egy szik-
lához támasztotta, és kiterítette a ruhákat száradni. Elfogyasztották maradék ennivalójukat, leöblítették patak-
vízzel, és lassan felöltöztek.
Éppen elkészültek, amikor Flan visszanézett a patak felé, és tompa hangon megszólalt:
- Itt vannak.
Asgalt követte pillantását, és látta, hogy levetett páncélja mellett, a menekülés egyetlen útját elállva, három
shang harcos néz rájuk. A herceg felmordult:
- Hárman vannak, teljes fegyverzetben, mi pedig itt állunk ezekkel a dárdákkal! Körülnézett. A meredek,
kopár sziklafalak szinte gúnyosan néztek vissza rá. Megfordult, kirántotta kését az övéb l, és odahajitotta
Eithnének.
- Fogd, lányom, ha velünk történne valami!
Asgalt és Flan nyugodtan nézték, amint a három shang, szorosan egymás mellett, lassan elindul feléjük.
Teljes fegyverzetben könnyedén elbánnának ezzel a hárommal. Úgy talán még egyikük is elegend lenne, de
így, csupán egy-egy dárdával, páncél nélkül, a jöv nem festett valami rózsásan. Mindketten sok tapasztalattal
rendelkeztek a harc terén ahhoz, hogy tudják, nincs sok esélyük.
Az egyik shang hirtelen megtorpant, és kardjával Asgaltra mutatott.
- Öreg! - kiáltotta. - Megismersz? Jól nézz meg, mert hamarosan a lándzsám hegyén fog a szemed bámész-
kodni!
Asgalt mérgesen kiáltotta vissza:
- Te kígyótojás! Egyszer elhibáztalak, de most nem menekülsz! És halkan odaszólt Flannek:
- Ismerem ezt a kutyát. Egy ízben már szembekerültünk egymással, de a lovam megbotlott, és nem tudtam
megölni. Aztán egy jósn azt mondta, nem az én kezemt l esik el. Azóta reménykedik, hogy ismét találkozunk.
- Halkan, sürget en folytatta: - Figyelj, talán mégis van némi esélyünk. Azt hiszi, én akarom megölni. Támad-
junk együtt, aztán, miel tt szúrnánk, te hajolj hátra, és szúrj, ahova tudsz. Engem hagyj magamra. De bármit is
teszel, a szemed mindig ott legyen Artoron, a vörös pajzsoson.
 Dárdáikat megragadva el retörtek. Jobb kézzel a markolatot szorították, szorosan n csíp jük mellett tartva,
bal kezük a dárda nyelére simult. Már-már futottak, s közben balra néztek. Artor, a shang halkan utasította tár-
sait, akik felegyenesedtek.
Asgait hirtelen futni kezdett, Flan szorosan a nyomában, de amint összecsaptak, Flan lemaradt. A herceg
dárdája pontosan a középs harcost vette célba, de közben egyre balra figyelt, majd felugrott, megpördült, és
dárdáját belevágta a jobboldalt álló ember arcába.
A dárda hegye a pajzs szélét súrolva áthatolt a harcos szájpadlásán, és megakadt a koponyacsontban. A dár-
dát ki kellett rántani onnan, s eközben éppen hogy sikerült elhajolnia egy hatalmas kardcsapás el l. A leveg t
ért ütést l a kardforgató egyensúlyát vesztve megbotlott, s akkor Asgait egyik kezével megragadta a harcos
pajzsát, annál fogva megfordította az embert, és dárdájával hátulról leszúrta. Éppen idejében pillantott fel Artor
lecsapó kardjára, de közben Flan tiszta, kemény szúrása elérte a shangot. A dárda Artor karja alatt hatolt be,
teste másik oldalán átütötte a pajzsot, úgy jött ki.
Artor megtántorodott, arcára megdöbbenés és fájdalom üit ki. Hol Flanra, hol Asgaltra nézett.
- Nem te öltél meg - motyogta. Aztán elhomályosult szemmel felbukott, görcsbe merevedett, s végül mozdu-
latlanná vált.

Kegyetlen útszakasz következett felfelé. Asgait úgy érezte, bizonyára elfelejtette már, micsoda er kell ehhez
az úthoz. Szerencséjükre a lány er s volt, alig néhányszor kellett felemelni. Amikor elérték a párkányt, ahol az
éjszakát akarták tölteni, a hercegben csak a büszkeség tartotta a lelket, hogy össze ne roskadjon. A shangoknál
találtak élelmiszeres zsákokat, így legalább b ségesen ehettek. Egyszer étel volt, de mindhárman úgy érezték,
soha jobbat nem ettek.
- Asgait, mi vár ránk holnap?
- Még egy rövid szakasz fölfelé, aztán már könnyebb lesz. A csúcs után már egyszer .
- Hogyan tudtak hidat építeni? - nézett rá fürkész n Flan.
- Amikor el ször keltünk át, még nem építettünk hidat. Volt ott egy fa, kötelet akasztottunk rá, és átlendül-
tem. A hidat a másik oldalról építettük. Ez akkor történt, amikor sereget próbáltunk toborozni. Szükség esetén
jól el lehetett ott rejt zni. Mert a király mindennél fontosabbnak tartotta a királyi vér életben tartását, arról a
búvóhelyr l törtünk ki újra meg újra. A másik oldalról építettük a hidat, és az öreg Lyulf volt olyan agyafúrt,
hogy úgy tervezte meg, hogy err l az oldalról könnyedén szét lehessen verni. A túloldalon sziklára támaszko-
dik.
Aztán már nem beszélgettek, csak a csillagok ragyogtak, mint megannyi gyémánt, a tiszta, hideg éjszakában.
Asgait egy sziklának d lve próbált elaludni, de most valahogy nem jött álom a szemére. Elnézte Eithnét és
Flant, hallotta halk nevetésüket, látta hogyan néznek egymásra. Elmosolyodott, s eszébe jutott egy másik lány,
az az éjfekete hajú, akinek piros ajka volt és nevet szeme. Réges-régen, egy másik éjszakán, k ültek így, és a
szemük találkozott. Újra hallotta a lány nevetését, látta a mosolyát, és érezte simogató kezét. Hogy meglep d-
tek az emberek, amikor feleségül vette, és hercegnét csinált bel le! Szépen éltek. Még mindig fájt, hogy elve-
szítette. Nehéz volt elviselnie, de felesége két er s fiúval és két szép lánnyal ajándékozta meg, és neki gondos-
kodnia kellett róluk.
Felült, és megpróbálta elkergetni magától ezt a megmagyarázhatatlan vágyódást.
- Flan. Hadd zavarjalak meg benneteket, gyerekek. - Ujjáról lehúzta hercegi gy jét. - Fogd ezt. Ostobaság
lenne, ha úgy tennék, mintha nem lennék halálosan fáradt, és ti ketten nem jutnátok le sokkal hamarabb az út
menti pihen ig, mint én. Vigyétek magatokkal a gy t, mutassátok meg az rnek, nyergeljétek fel a két leg-
gyorsabb paripát, és induljatok Jagai várába. Adjátok át a gy met Olwennek, és mondjátok meg, azonnal
inoítson lovasokat a toborzásra. már tudni fogja, mit tegyen.
Flan átvette a gy t.
- Értem. És h snek kijáró fogadtatást készíttetek vele ura számára.
- H s, ugyan már! - nevetett Asgalt. - A pokolba is, készüljön fel egy fáradt öregember fogadására! Lyulf
majd parádézhat, rendezhet lovagi tornát, ha ennek az egésznek vége lesz. És most hagyjatok aludni.
De ezúttal sem aludt sokat, és együtt ébredt a másik kett vel. Sietve ettek néhány falatot, és megkezd dött
az út utolsó szakasza. A meredek emelked n gyorsan túljutottak, és amint felértek a tet re, mintha összebeszél-
tek volna, egyszerre fordultak vissza, hogy lenézzenek a megtett útra. A nap megvillant a shang páncélokon.
A herceg megvet en rázta a fejét, és ezt motyogta:
- Azért mégiscsak hasonlítunk egymásra, a shangok és én. Soha nem adjuk fel, sohasem felejtünk.
Aztán könny futás következett a kemény, sík talajon. Még egy kanyar, egy alacsony domb, és máris ott állt
el ttük a híd. Tátongó szakadék felett ívelt át, mely nem volt túl széles, de hosszát és mélységét látni sem lehe-
tett.
 A híd egyszer , durva tákolmány volt, korlát nélküli, de két kötél nyújtott azért némi biztonságot.
- Flan. Vágd el a köteleket a másik végén, én meg kibontom itt.
Letérdelt, és bogozgatni kezdte a vastag kötelet. Mire elkészült, Flan már elvágta ket, és most újra itt állt
mellette.
Asgalt levette magáról a páncélt, és a testére csavarta a kötelet. Amikor ezzel készen volt, odafordult
Flanhez és a lányhoz.
- Menjetek el re. Én elvágom a hidat err l az oldalról, és a megmaradt két kötélen átmegyek. Arra az esetre
terveztük így, ha veszélybe kerülnénk ezen az oldalon. Mondtam én, hogy az öreg Lyulf ravasz fickó volt!
Flan a fejét rázta.
- Hadd menjek le én. Én gyorsabban el tudom vágni.
- Nem. Én segítettem az építésnél, én is vágom el. Most menjetek.
Megkötötte a kötelet, és leereszkedett a híd lábához. Addig hintázott, míg sikerült elkapnia egy tartógeren-
dát, akkor bebújt a szikla és a tartógerenaa közé, és lábával szorosan átfogta a fát.
Hátrad lt. Szeretett volna megpihenni néhány percre, de erre nem volt id . Övéb l kivette a bárdot, és csap-
kodni kezdett.
A sz k helyen közvetlenül a teste mellett kellett vágnia, így nem vehetett teljes lendületet. Rövid, kemény
csapásokkal haladt, s mindannyiszor er s rántással tudta csak kiszabadítani a bárdot. Keze az er feszítést l
görcsbe rándult, karja remegett, de nem esett ki a ritmusból. Úgy érezte, a fa minden ütés után még keményebb
lesz, a bárd pedig mindjobban tompul.
De lassan-lassan az ék mégiscsak szélesedni kezdett. Ekkor visszadugta övébe a bárdot, és dörzsölgetni
kezdte fájó kezét, karját.
Csak még néhány csapás - gondolta. - Az ördögbe is, de jó lenne ágyba bújni, a jó meleg t z mellé.
Térdét a tartógerendának feszítve megkapaszkodott, megfogta a kötelet, és kihajolt; most felfelé csapkodta
bárdjával a fát, de olyan heves mozdulatokkal, mintha az ellenségét ütötte volna.
A fa recsegve megmozdult, és Asgalt elrúgta magát, nehogy rád ljön a híd, de ez nem d lt össze, csak meg-
roggyant.
Az alatta tátongó szakadékra ügyet sem vetve, Asgalt vad átkozódásban tört ki, s eközben újra felhúzta ma-
gát a kötélen, ismét megkötözte magát, és elölr l kezdte az egészet.
Csípte a szemét a verejték, s már a háta is megfájdult. Lassabban dolgozott, és néhány csapás után meg-
megállt, hogy ellen rizze a vágás mélységét és szélességét, s közben megtörölte a szemét. A híd mindjobban
recsegett és rogyadozott. Mintha órák teltek volna el addig, míg végre a teteje is pattogni, hasadozni kezdett.
Ekkor gyorsan lecsúszott a gerendáról, elrúgta magát, de még egyszer rácsapott a bárddal. Ekkor a híd és a bárd
együtt zuhant le a mélységbe.
Asgait a zuhanó deszkák után nézett. Hajaj - gondolta -, éhen vesznék, miel tt leérnék!
Újra felhúzta magát a kötélen, de már lassabban. Kiáltás üdvözölte, és megpillantotta a túloldalról integet
Flant és Eithnét.
- Nagyszer volt, kegyelmes herceg, nagyszer !
Asgait fáradtan intett vissza. Minden csontja sajgott, karja reszketett, er tlen térde alig bírta el a súlyát. Ne-
hézkesen leült, szeme a fáradtságtól elhomályosult. Keze céltalanul szorongatta a kardmarkolatot, és kifejezés-
telen arccal bámult a lába el tt hever páncélingre, sisakra és pajzsra.
Nagy üggyel-bajjal felállt, és visszament az ösvényre. Már messzir l látta, amint az els shang óvatosan be-
fordul, körülkémlel, nem támadnak-e rá lesb l valamelyik szikla mögül.
- Van még id - motyogta maga elé.
Visszament, felvette páncélingét, a derekára kötette a kardot. Az ismer s súly vigasztaló volt, mint valami
régi barát.
Flan és Eithne sürget kiáltásaival mit sem tör dve, újra leült a sziklára.
Kuncogni kezdett. Igazuk van. Öregszem. Az öreg Lyulfnak is igaza volt, az öregség úgy jön, hogy az ember
észre sem veszi, és aztán már nem is tör dik vele.
Átnézett a szakadék másik oldalán álló Flanre és Eithnére, és emlékek keltek életre benne. Visszagondolt az
életére, a céltalan kóborlásokra, a csatákra; újra ott állt Gluan várfalain, oldalán Colwennel, védve a rést a meg-
megújuló támadásoktól, mígnem az ellenség rémülten és zavartan visszavonult, mert nem tudták megtörni két
ember erejét. Majd megint vándorolt, vigyázott a király és az ifjú trónörökös életére, és felrémlett el tte a koro-
na védelmére indított utolsó csata is. Hullott el tte az ellenség, míg a zászlóig nem ért, levágta a zászlóst is, és
egyetlen csapással átvágta Mergaun sisakját, fejét és mellkasát.
Hirtelen ráeszmélt, hogy az élet kegyes volt hozzá, hogy sok mindent elért, és a harc most véget ér. Már csak
a kötélhágcsón kell átmennie. Aztán majd parádét, lakomát, viadalokat rendeznek a tiszteletére. És ha mind-
ezeknek vége, csendes évek várnak rá. Megöregszik majd, kicsit meghízik, de ezentúl mindig megbecsülés ve-
szi körül. Fiai már csaknem feln ttek, a lányai elígérve. A királyság biztonságban, újabb fenyegetés, újabb har-
cok nem várhatók.
Arra gondolt, milyen jó lenne puha ágyban feküdni, maga mellé húzna egy csinos szolgálólányt... Igen, kel-
lemes élet vár rá, míg végleg álomba nem szenderül abban a puha ágyban.
Jagai elcsigázott hercege felállt, sisakja és pajzsa után nyúlt. Öregnek látszott, sz haján megcsillant a nap-
fény.
A kard megvillant, rövid, fényl ívet írt le, és a kötél kanyarogva szállt alá.
Az évek és az ólmos fáradtság szinte kiszállni látszott a testéb l, mikor becsatolta sisakját, és karjára vette
pajzsát. Egyenesen állt, magas volt és er s, a szeme csillogott.
Határozott, elszánt léptekkel indult Asgait, Jagai hercege, hogy szembenézzen a shangokkal.

NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

**********

Gerald W. Page

A h s, aki visszatért

Volt egy hely, ahol az Amdemon folyó úgy kiszélesedett, hogy akár tónak is nézhették volna. A víz szinte állni
látszott, s egy kis képzel er vel az ember megfeledkezhetett a túlsó partról, s az az érzése támadhatott, hogy ott
áll a Föld szélén, s innent l kezdve a világ már csak barnászöld, h vös, szelíd és hívogató víztükör.
Természetesen ott volt a másik part, és ha az ember tavat képzelt a folyó hegyébe, még csak nem is túl mesz-
sze, elég jól láthatóan még azokon a reggeleken is, amikor a felkel nap melege kavargó ködöt támasztott, és
azokon az estéken is, amikor a déli mocsarak fel l s n gomolyogva szállt fel a pára. Igen, a túlsó part jól ki-
vehet volt a ködbe burkolózó vízen át, mintegy az innens világ távoli párja. Itt, ahol az Amdemon egészen
kiszélesedett, s a sodra is lelassult, építette meg Dunsan a kompot.
Lejt s móló futott le a vízre, erre húzta fel er s csörl vel a kompot, ezt a vastag, szögletesre faragott és
egymáshoz er sített rönkökb l készített deszkaplatót, melyet a két part mólói között húzódó hosszú kábelhez
rögzített. A csörl és a kábel segítségével Dunsan át tudta húzni a kompot az egyik partról a másikra, akármi-
lyen viszontagságos id ben s a folyó szeszélyeit l függetlenül.
A folyó innens partján, egy kis házban lakott Dunsan fiatal feleségével, Maelwyddel. Csendesen éldegéltek
kettesben, s ez néha aggasztotta Dunsant. Neki ugyan nagyon megfelelt ez a fajta élet, de a felesége ifjú volt
még, s Dunsan fejében id nként megfordult, hogy az élett l talán nem is érdemel ilyen asszonyt. Maelwyd kar-
csú volt, hajlékony, ugyanakkor er s, vidám természet , jó és gondos asszonya tudott lenni a révésznek. De
olykor-olykor el fordult, hogy Dunsan észrevette, felesége t pillantással nézi a folyót, s a szemén azt is
látta, hogy ilyenkor az asszony nem látja a folyót és valószín leg a partot sem. A férfi nem tudta, mire gondol,
mire vágyik ilyenkor a felesége. Ez bántotta, annál is inkább, mert tudta: a felesége igyekszik ezt titokban tarta-
ni el tte. Rá kellett jönnie, a felesége olyasmire vágyódik, amit t le nem kaphat meg. Északon a folyó kiszéle-
sedik, ett l aztán lecsillapodik a víz vad rohanása, s a folyó ezen a szakaszon megnyugszik. Dél felé, egy kes-
keny részen újra felgyorsul... Dunsan azonban semmiféle kiszélesedést nem ismert, amelyt l Maelwyd szíve
megnyugodhatna, hacsak a szélesen hömpölyg id l nem.
Ezenkívül csupán egy dolog vetett baljós árnyat Dunsan gondolataira: hogy miért kelnek át férfiak a folyó
túlsó partjára.
Faulk is át akart kelni. Gyalog jött, és amikor a nap megcsillant sisakján, amint alakja felt nt a hegy tetején,
és elindult az udvar felé, Dunsan rögtön tudta, hogy is oda tart.
Oldalán kard függött, pajzsát vállára vetette. Lefelé lépkedve a hegyoldalon, mert a délutáni nap melegen t -
zött, levette sisakját, és a pajzsára tette. Középhosszú, barna haja volt, er s szakállát rövidre vágta. Amikor be-
ért az udvarba, Dunsan látta, hogy hajába és szakállába sz szálak keverednek, és dús szemöldöke alatt vulkán-
ként perzsel a szeme.
Faulk tisztes távolságban megállt, bemutatkozott Dunsannek. A révész bólintott, is bemutatkozott, s köz-
ben eszébe jutottak a h sök, er s, nagyszer emberek, akik el tte megjelentek itt, ahol az Amdemon kiszélese-
dik, s a vize csendes... Dunsan kompjával átkeltek a folyón, hogy találkozzanak azzal, ami a túlsó parton, a vár-
toronyban várakozott rájuk.
 Gondolatait azonban eltitkolta, és elmotyogta a szokott udvarias formaságokat: meghívta a férfit éjszakára,
és felajánlotta, hogy megosztják vele a vacsorájukat. Faulk pedig, mint a többi kemény fából faragott harcos,
bólintott, megköszönte, és látható volt, milyen megtisztel számára, hogy idegen létére ilyen vendégszeret én
fogadják; ugyanakkor kérte, hogy ne kelljen bemennie a házba. Magyarázatképpen hozzátette:
- Nem kedvelem a falakat, még kevésbé a tet t a fejem fölött. Nekem elég kényelmet nyújt az udvar, s a zöld
szebb terít , mint akármelyik selyemabrosz.
Dunsan erre így válaszolt:
- A mi házunkban bizonnyal nem találna selymet, bár az én jó feleségem olyan gyengéd, hogy mindent meg-
adnék neki, ha tehetném. De nem ön az els vendégünk, aki nem szereti a falakat, és mi éppoly szívesen látjuk
vendégül.
Faulk aztán lement, hogy szemügyre vegye a lejt s, rönkfa mólóra felvont kompot. Ezek után a két férfi
megbeszélte az étkezések és a másnapi út árát: Faulk megmondta, menynyit gondol, és Dunsan az ajánlatot
elfogadta. A harcos most els ízben emelte fel a tekintetét, hogy átnézzen a túlsó partra, ahol a szürke láthatár
el tt, közvetlenül a víz mellett fasor állt, s a fákon túl mintha valódi füstoszlop szállt volna függ leges vonalban
az ég felé.
Dunsan fürkész pillantást vetett Faulk arcára, de nem vett rajta észre változást. Így hát megszólalt:
- Onnan még a legforróbb napokon is füst száll föl.
- Kershenlee tornyából?
- Igen. Télen-nyáron, mindennap felszáll a füst.
- A kísérteties füst - mondta Faulk. Aztán dús szemöldökét felvonva, Dunsanre nézett. - Gondolt már arra,
hogy egyszer maga is megnézze?
Dunsan nevetett.
- Gondolt már arra, hogy egyszer saját kompján keljen át a folyón?
És Faulk is elnevette magát.
Dunsan visszament a házba, magára hagyva Faulkot, hogy elrendezkedjék. Maelwyd az ablakban állt és ki-
nézett. Sápadt volt, kiugró arccsontja felett nagy szeme kéken csillogott. Lábujjhegyen állt az ablaknál, hosszú,
vörösessz ke haját, mint munka közben máskor is, most is hátrakötötte. Mikor Dunsan becsukta az ajtót, fele-
sége hátra sem nézett, úgy nyújtotta a kezét. Dunsan az asszony válla fölött kikukucskált az ablakon. Egy alma-
fa állt a ház és a folyó között félútban, Faulk annak az árnyékában rakta ki a holmiját.
- Nézd - suttogta az asszony. - Nézd, milyen szép férfi.
- Általában ilyenek - mondta Dunsan, és elfordult, hogy az ablaknál lev állványos cseréptálban lemossa ke-
zér l az udvar porát. - Valójában nem is olyan szép, mint a többiek voltak, a ruhája dísztelen, pajzsán nincs
címer, s a kardja is egyszer . Még lova sincs.
- És honnan tudhatnánk, hogy nem volt-e pompás lova, amit csak nemrég vesztett el a harc közben? - kér-
dezte az asszony, majd így folytatta: - Nem mintha ez jelentene valamit. Méltóság van benne, akár van lova,
akár nincs. És nem valamely herceg csatlósa, hanem igazi bajnok. Aki nem visel címert a pajzsán, az csak a
saját lelkiismeretét szolgálja.
Erre már Dunsan felemelte mindkét kezét, jelezve, hogy megadja magát.
- A sírba viszel a képzel er ddel, te gyerekasszony. Az az ember odakint minden bizonnyal túl gyakorlatias
az efféle álmodozásokhoz, és a te képzelgéseidnél sokkal többre értékelné konyhánk kézzelfogható javait.
Maelwyd elgondolkodva rámosolygott, és ebben a mosolyban volt valami különös, amit Dunsan nem értett.
De amikor Maelwyd elindult a konyhába, hogy vacsorát készítsen, kiverte a fejéb l.
Éjszaka felh tlen volt az ég. Mintha az összes csillag azért gy lt volna egybe, hogy lenézzen Dunsan udva-
rára, ugyan ki vendégeskedik nála. Vacsora után Faulk ivott egy keveset Dunsan mézsöréb l, megköszönte a
házaspár kedvességét, majd az almafa törzsének támaszkodva bámulta a hold és a csillagok fényében fürd
folyót.
- Szomorú vagyok - szólalt meg -, hogy nem tölthetek hosszabb id t a folyónak ezen a partján.
Maelwyd ránézett.
- Ha eljött idáig gyalog, akkor mégis van valami, ami nagyon vonzza a túlsó partra.
- Igen - sóhajtotta Faulk -, egyébre sem gondolok. De nagyon nyomaszt ez az út.
Maelwyd letelepedett a f be, Dunsan leült melléje, és figyelt. Látta, hogy a felesége el red l, szeme izga-
lomtól csillog a holdfényben.
- Bizonyára száz és száz történetet tudna mesélni - mondta az asszony.
- Hálátlan vendég lennék, ha ilyesmikkel untatnám önöket - felelte Faulk, - Nem. Ilyen estéken a csillagokat
kell nézni, és mélyeket szívni a friss leveg l.
 - A csillagok majd minden este így fénylenek, és leveg is van b ven - mondta az asszony. - De történeteket
tudó vendég ritkán jut el hozzánk, és nekünk nem szabad elszalasztani az alkalmat. Meséljen bátran, és majd mi
eldöntjük, untat-e bennünket.
S mert Maelwyd szavaival, de különösen gyereklány arcában ég asszonyi tekintetével nem lehetett szembe-
szállni, Faulk megadta magát, noha még nem fordult el , hogy akár egy óriásnak, akár valamely zsarnoknak
megtette volna ugyanezt. Hátát a fának támasztva, mély hangján lassan mesélni kezdett arról, amit látott, hallott
és véghezvitt küzdelmes életében; mesélt Allanfroth két emberev óriásáról, akiket kardélre hányt; Nrostinról, a
boszorkányról, aki oly keserves könnyeket hullatott négyszáz év óta halott kedvese holttesténél, hogy nem volt
szíve megölni; mesélt az Ongeau kíséretében vívott harcról Narosyde és Glester gonosz urai ellen. Mesélt h -
sökr l, akikkel együtt csatázott, és szavai nyomán az udvarban életre keltek a legendák Seborról, a szerzetesr l,
Clourmwendel-r l, ciki négy napon át egymaga tartotta Ligl várát egy egész hadsereg ellen, míg végül elesett;
és Maelwyd szemében a nagyszer harcosok, Quey-Jinair, Sreka és Blayshorn és Merthandor mind akár iste-
nekké is n hettek.
És Dunsan, aki már révész volt, amikor Maelwydet még nem is ismerte, úgyszintén nem hallott e h sökr l,
mert egyik sem a folyó túlpartján kereste a halált, ahogyan most Faulk. Egy id múlva Faulk elhallgatott, ekkor
Dunsan és Maelwyd bementek a kis házba.
A gyertya pislákoló fényében Dunsan Maelwydet nézte, aki fésülködött.
Az asszony legféltettebb kincse, a tükör el tt ült, mely Dunsannek négy átkelés árába került. De az asszony
azon az estén nem csupán a tükörbe nézett, hanem messze túl azon, talán egy másik világba. Talán csak a falon
át az udvarba, ahol alváshoz készül dött egy bátor, er s harcos. Dunsant elb völte Maelwyd bájos arca, asszo-
nyos, mégis gyermeki tekintete, a földi asszony és az istenn ; de olvasni nem tudott benne. Nem tudta, miféle
gondolatok bujkálnak a bájos arc mögött. Fülébe még visszacsengtek Faulk szavai, amint arról mesél, hogyan
futamítottak meg egy sereg vámpírt Blayshornnal együtt, hogy foglyaikat kiszabadítsák; hogyan harcolt téve-
désb l Ongeau király ellen, s amikor a harc már egy teljes napja folyt, s k ketten a végs kig kimerültek, jöttek
rá kölcsönösen, hogy ki ellen harcolnak. Dunsan csak arra gondolhatott, hogy Maelwyd sóvárgó lelkét ugyan-
ezek a történetek kavarták fel ennyire.
Fésülködés után Maelwyd átöltözött éjszakára, s Dunsan követte példáját. Amikor az asszony lehajolt, hogy
elfújja a gyertyát, a reszket fényben Dunsan ugyanazt a tekintetet látta felesége arcán, mint a tükörben. Aznap
éjjel nyugtalan volt az álma
Még virradat el tt felkelt, gyorsan felöltözött, hogy önmaga el tt is leplezze zavartságát. Maelwyd még
aludt, porcelánfehér arcát árnyékként keretezte puha hajkoronája az oszladozó sötétségben. Dunsan szívdobog-
va, mélán nézte az arcot, aztán kiment a házból, és elindult az udvar sarkába épített fészer felé.
Csak néhány állatnak kellett gondját viselniük. Egy kecskéjük volt, amely ellátta ket tejjel és sajttal, pár da-
rab tyúk, hogy tojás is legyen a háznál. A folyóból néha hal is került, s az erd l apróbb vadak. Egy kis kert-
ben zöldségféléket termeltek.
A fészerben nem voltak állatok, Dunsan hordókat, szerszámokat, t zifát, néhány edényt és egy ládát tartott
benne. Nem volt telezsúfolva, de a többnyire értéktelennek számító holmik változatos elhelyezése barátságossá
tette a fészer belsejét. Dunsan a ládában kezdett kotorászni, s egy lószerszám mögött, egy ostor mellett, ott volt
tokjában a kard.
Valóban az övé volt, a nagybátyjától, egy visszavonult harcostól kapta ajándékba, aki egy csatában fél sze-
mét vesztette. Kérdés persze, hogy Dunsannek volt-e joga egy sok-sok csatában részt vett kardot viselni. Csu-
pán egyszer volt rajta, mégpedig aznap, amikor kapta. Akkor még túl nagynak bizonyult fejletlen csíp jére,
ezért hagyta, hogy rábeszéljék, tegye el addig, míg bele nem n . De addigra kisebb gondja is nagyobb volt már
a kardnál. Nem is használta senki, amióta a nagybátyja szeme megsérült.
A kard hüvelyestül er s szövés anyagba volt tekerve, a hüvely mégis megkopott és kifakult. Dunsan kézbe
vette a homályossá vált markolatot, s nagy nehezen kihúzta a pengét. Látta, hogy a markolat és a penge találko-
zásánál a fém megfeketedett a vakrozsdától. A fény felé tartotta, s most valahogy nem látta olyan félelmetes
fegyvernek, mint ifjúkorában. Egyszer , közönséges penge, egyetlen éle tompa volt, és két helyen ki is csor-
bult. Miel tt révész lett, dolgozott vassal is, így meg tudta állapítani, hogy elég olcsó fémb l készülhetett. Bi-
zonyára nem tartja sokáig az élét.
De miért lenne fontos ez? Mi hasznát veszi egy kardnak, legyen az éles vagy tompa?
Semmit - gondolta. De akkor most mit keres itt, miért nézegeti az évek óta elrejtett kardot?
Mert bolond, korholta magát. Méghozzá sültbolond.
Dunsan visszadugta a kardot a hüvelybe, dühösen, mert az ekevas helyett ezt találta meg. Betekerte a szö-
vetbe, s visszatette a ládába, majd rácsukta a láda tetejét.
 Odakint eközben felkelt a nap. Dunsan elfújta a lámpást, és az almafa felé pillantott. A nap megcsillant a
pajzson, melyet Faulk a fa törzsének támasztott.
Faulk kevéske holmiját rendezgette. Miközben figyelte, Dunsan azzal áltatta magát, csak azért nézi, hogy
közben a harmatos reggel friss leveg jét élvezhesse. De egy pillanat múlva már el is indult, hogy megetesse a
kecskét és a csirkéket.
Amikor elkészült, be akart menni a házba. Maelwyd az ajtóban állt, és t le nem messze, ott ült a földön
Faulk.
Az asszony olyan gyönyör volt, hogy Dunsannek még a lélegzete is elakadt. A legszebb ruháját viselte:
egyszer szabású, ezüstszürke öltözék volt, de Maelwyd tündöklött benne, mint valami királyn . Vállára omló
dús haját a homlokán fehér szalag fogta hátra. A reggeli nap aranyfénnyel vonta be, s gyémántos csillogást
adott a tekintetének. Dunsan közeledtére egy pillanatra felnézett, de szemét aztán ismét a vendég vonzotta ma-
gára. Faulk teljesen lekötötte a figyelmét.
Dunsan olyasmit érzett, amir l eddig csak sejtelme volt, amit l eddig csak félt. Nehezen szedte a leveg t.
Faulk felnézett a reggelije mell l közeled vendéglátójára, és így szólt:
- Az ön kedves felesége emlékezett rá, hogy nem kedvelem a falakat, ezért kihozta nekem a reggelit.
- És ismét mesélt nekem a kalandjairól - tette hozzá az asszony.
Faulk lassan, szomorúan rázta a fejét.
- Nem, hölgyem, azok nem voltak kalandok. A balsorsom inkább, de nem kalandok.
- Az én fülemben kalandok voltak - makacskodott az asszony. - Az egész élete, a tájak, amelyeket bejárt...
Lemas, Coingcerlejon, Muysange, Nickling, Tylosk, Pevery... ezeket a vidékeket én sohasem láttam.
- Szép vidékek - bólintott Faulk, de a hangjában némi fenntartás érz dött. - Legalábbis elég szépek. Nem az
én ízlésemnek valók. Falak. Mindenütt falak. Az önök vidéke sokkal szebb azoknál a városoknál. Ezek a fák
kedvesebbek nekem, mint Lemas minden zászlója vagy Tylosk freskói. És ez a folyó...
- Az Amdemon ugyanaz a folyó, amely Lemas mellett folyik el - juttatta eszébe az asszony.
- Lehet - felelte Faulk, s közben egy darab kenyérrel törölgetni kezdte a tányérból a mártást. - De ott na-
gyobb a sodrása. Lehet, hogy a Kilenc Folyó legszebbike az Amdemon, de igazán csak itt szelíd, csak itt nem
szegélyezik a partját komor sziklafalak. Itt...
Hangja elhalkult, mintha fölöslegesnek érezné kimondani azt, amit gondol. Maelwyd egyre csak t nézte,
Dunsan meg a feleségét.
Dunsan Maelwydhez lépett, s noha az asszony azonnal nyújtotta neki a kezét, a mozdulatot inkább csak a
megszokás, házaspár voltuk reflexe diktálta, semmint a szeretet. Dunsant újra eltöltötte az a reszket , jeges fé-
lelem, amit l alig kapott leveg t. Maelwyd végre levette a szemét Faulkról, s a vízre nézett, mely ezüstösen
csillogott, s néhol grafitszürke törések húzódtak benne. Összeráncolta a homlokát, mint akinek nem tetszik va-
lami. Megszorította Dunsan kezét.
Bementek a házba. A férfi terítéke az asztalon volt, de az asszonyé nem. Maelwyd elengedte férje kezét, sü-
rögni-forogni kezdett a reggelivel.
- És te? - kérdezte a férfi.
- Már ettem - felelte az asszony. - Tudom, te is elvártad volna t lem, mert úgy illik, hogy egyikünk a ven-
déggel együtt egyen.
- Persze - mondta Dunsan. Leült a reggelihez, és nem nézett az asszonyra.
Felesége akkor leült vele szembe.
- Mesélj - szólalt meg.
- Mit meséljek? - nézett fel meglepetten a férje.
- Az életedet. Miel tt megismertelek. Miel tt révész lettél.
A férfi megrágta a falatot, lenyelte, csak aztán válaszolt:
- Én mindig révész voltam.
- Igazán furcsa, hogy valaki komppal jöjjön a világra! - nevetett az asszony.
- Ne gúnyolódj - mondta a férfi csendesen. - Már elmeséltem neked az életem.
- Arról mesélj, amikor fiatal voltál - kérte az asszony.
- Földm ves voltam... aztán kovács. De a folyó h vösebb, mint a kovácsm hely. Mindezt elmondtam már.
- És ennyi az életed? - Az asszony hangjában ingerültség csengett. - Az egész életed csupán ennyi? Soha
nem voltál valaki más? Soha nem akartál valami mást csinálni? Még katona sem akartál lenni?
- Gyerekkorom óta nem volt háború - felelte a férfi.
Az asszony úgy nézett rá, mintha a szavainak olyan jelent sége lenne, amire még a férfi sem figyelt fel.
- Nem voltál katona - mondta -, de az akartál lenni, ugye?
 - Katona? Unalmas dolog. Nehéz élet, kevés fizetség, és még kevesebb szabadság... nem is szólva a veszé-
lyekr l.
- Minden férfi arról álmodik, hogy katona lesz, nem? Biztosan te is gondoltál rá gyerekkorodban. Soha nem
volt kardod?
A férfi alaposan megrágta a falatot.
- Mit számít az? - Volt!
- A nagybátyámé volt. Akkor adta nekem, amikor már nem vehette hasznát.
- Ó! És jó pengéje volt, fogadom. Véstek bele rúnákat? Sok vér folyt rajta? Fogadom, mély bevágás van rajta
a vérnek...
- Nem azért vágnak vájatot a pengébe - magyarázta a férfi -, hanem azért, hogy könnyebb és er sebb legyen.
- Tehát mégiscsak értesz valamit az efféle dolgokhoz?
- Mondtam már. Kovács voltam.
- Mesélj a kardról, amit a nagybátyádtól kaptál. Olyan volt, amilyennek elképzeltem?
- Egy közönséges katona közönséges kardja volt. Olcsó, er s, használható. Nincsenek rajta díszít vésések.
Rosszul van kiegyensúlyozva. A penge egyszer , praktikus, de valahányszor összecsapott egy másik karddal,
mindannyiszor kicsorbult, néha még akkor is, ha csontot ért. És túl nehéz. Nem hiszem, hogy ennél több lenne,
és szerintem csak arra jó, hogy id nként disznót vágjanak vele. - Egy pillanatra elhallgatott, aztán elgondolkod-
va így folytatta: - Egyszer arra gondoltam, kiegyensúlyozom. A markolat gombját ki kellett volna fúrni, és ól-
mot önteni bele. Még így is túl... De már nem számít. Nem csináltam meg.
- Mi lett vele?
- Egy ládában van. A fészerben.
- Akkor engedd meg, hogy megnézzem.
A férfi kényelmetlenül feszengett.
- Nincs mit nézni rajta. Régi. A pengéje homályos. Tizenöt éve élesítették utoljára. El kéne adni. Vagy in-
kább be kéne olvasztani, és a fémet valami értelmes dologra felhasználni.
- Az értelmes férjem - mosolygott az asszony, de ett l a mosolytól a férfi összerázkódott; nem attól, amit a
mosoly kifejezett, hanem attól, hogy nem fejezett ki semmit. Megrázta a fejét, és felállt az asztaltól.
- Át kell vinnem egy utast a folyón - mondta.
Az asszony még mindig mosolygott, majd is felállt, és leszedte az asztalt. Dunsan mogorván kiment. Faulk
a kompnál várta, egy nagy kövön ült a móló mellett. Dunsan egy pillanatig nézte, aztán, ahelyett hogy a folyó-
hoz ment volna, sarkon fordult, és visszament a fészerhez.
Megtalálta a begöngyölt kardot, és kivette a ládából. Úgy érezte, rültséget tesz, mégis megtette, pontosan
nem is tudta, miért. Aztán visszament a komphoz.
Faulk biccentett köszöntésképpen, és Dunsan visszabólintott. Szó nélkül betette a kardot abba a ládába,
amelyben köteleket tartott, aztán szokása szerint indulás el tt átvizsgálta a csónakot. Faulk némán figyelte ké-
szül dését. Aztán megszólalt:
- Maga óvatos ember.
- Nem használom annyit a csónakot, amennyit kellene.
- Nem sokan kelnek itt át, ugye?
- Csak egyetlen emberfajta - válaszolta Dunsan célzatosan. - Visszafelé pedig soha nem hozok senkit.
Faulk bólintott, és a folyót bámulta.
Dunsan lopva Faulkra nézett, hátha sikerül valamit leolvasnia az arcáról. Aztán megkérdezte:
- Miért?
Faulk különös pillantást vetett rá.
- Miért? - kérdezte újra Dunsan. - Én... nekem tudnom kell.
Faulk jellegzetes, lassú fejbólintással mutatta, hogy érti, aztán felpillantott a dombra, a ház felé. A folyó felé
fordult, és a szemközti partot nézte. A fákon túl halvány füstcsík emelkedett az ég felé.
- Ha az én életemre kíváncsi, nem tudok felelni a kérdésére - mondta végül.
- Csupán Kershenlee-re gondolok - folytatta Dunsan. - Maga nem olyan, mint a többiek, akik azért jöttek,
hogy megmérk zzenek a kísértettel. Azok fiatalok voltak. Bizonyítani akartak, ha nem is a világ el tt, legalább
önmaguk el tt. De maga mit és kinek akar bebizonyítani?
Faulk szeme megvillant, és Dunsan egy pillanatra arra gondolt, talán felb szítette. De amikor megszólalt,
hangjában nyoma sem volt a dühnek:
- Két hónapja lehet, hogy itt járt valaki. Emlékszik rá?
- Valamennyire emlékszem. Arra a szép, er s ifjúra gondol, aki jó fegyvert és drága páncélt viselt? járt itt
utoljára maga el tt, az els utasom volt ebben az évben.
 - H s. Bátor, nagyszer h s - mondta Faulk különös hangon.
- Akárcsak a legtöbb, akit átviszek a folyón.
- De t... t látta azóta?
- Csak egyszer látom valamennyit - felelte Dunsan.
És Faulk bólintott, mint aki tudja, a dolog nyilvánvaló.
- De Tarvern volt, a fiam.
- Ó! - mondta Dunsan.
Már-már kérte Faulkot, ne menjen át, amikor észbe kapott, hogy lehetetlent kérne.
- Több fia is van? - kérdezte.
- Tarvern az egyetlen fiam. Indulhatunk, révész?
- Indulhatunk. - Aztán hirtelen így folytatta: - Tudja-e, hányan voltak? Néhány hónaponként újra és újra jön
egy. Majdnem mind fiatal. És er sek, és jó fegyvereik vannak. Csak itt lehet biztonságosan átkelni a folyón,
ezért hozzám jönnek... én meg néhány garasért átviszem ket. És egyiket sem látom soha többé.
- És?
- Mib l gondolja, hogy maga nem a halál felé igyekszik?
- A többiek fiatalok voltak - felelte Faulk. - Nem volt dolguk annyi ellenféllel, mint nekem, egy sem élt meg
annyi ütközetet, mint én. Indulhatunk?
Dunsan reménytelenül legyintett.
- Igen. De...
- Múlik az id - szólt közbe Faulk, és nem nézett rá.
Már csaknem a folyó közepén jártak, amikor Dunsan ismét Faulk felé fordult és megjegyezte:
- Maga legalább nem megy egyedül.
- És ki tartana velem? - kérdezte Faulk. - Maga? Maga nem harcos.
- A semminél én is több vagyok.
- Nem, ez nem lesz jó. Állandóan magára kellene vigyáznom. Mindig meg kellene mondanom, mit tegyen.
Kershenlee nem közönséges ellenfél. Egyetlen hibás mozdulata bizonnyal mindkett nk végét jelentené.
- Akkor forduljon vissza. Keressen harcosokat, akik elkísérik. Egyedül nem érdemes próbálkoznia.
- Érdemes. Ezen a világon semmi értelme ennek a szónak. Magának miért lenne érdemes velem jönnie?
Dunsan nem tudott erre válaszolni.
Faulk szomorúan folytatta:
- fiatal, de nem buta. Magát szereti, Dunsan. Nagy vétséget követ el, ha nem vigyáz.
- Tudom, hogy valamikor szeretett. De abban már nem vagyok biztos, hogy most is szeret-e.
- Nézzen csak rá.
- Rajtam kívül soha nem ismert mást. Évek óta tulajdonképpen nem látott más embert, csak engem meg azo-
kat, akik átkeltek a folyón. Láttam az arcát, amikor maga megérkezett, Faulk.
- Id sebb vagyok magánál - emlékeztette Faulk.
- De nem révész, se paraszt. Az szemében a maga kardja könnyedén kurtítja az éveket. Össze lehet-e ha-
sonlítani az én életemet a maga romantikus életével?
- Romantika? Megmondaná, miképpen költhetném el? Ehetném meg vagy ölthetném magamra?
- Egy révész vagyona sem sokkal több. De Maelwyd fiatal. Szeretne többet látni a világból, szeretne kipró-
bálni olyasmit, amir l eddig csak hallott, miel tt az évek megfosztják a lehet ségekt l.
Faulk nevetett.
- Félek, hogy elveszítem - hallotta Dunsan saját gyámoltalan hangját.
Faulk a korlátnál állt, és a barna vizet bámulta.
- Nem tenné boldogabbá a tudat, hogy maga is meghalhat harc közben, akárcsak a fiam.
- Lehet, hogy mégis - vágta rá Dunsan, de amikor kimondta, már el is szégyellte magát. - Én... én nem így
értettem. Persze hogy nem...
A többit lenyelte, és már csak a víz csobogása hallatszott a hajó oldalán.
- Nemsokára partot érünk - szólalt meg Faulk.
Dunsan a kikötéssel foglalatoskodott. De amikor már a parton voltak, ismét Faulkhoz fordult.
- Meséljen err l a Kershenlee-r l.
Faulk megigazította pajzsát a hátán.
- Maga a legközelebbi szomszédja.
- Sohasem láttam. Emberrel sem találkoztam, aki látta volna.
- Nagy h s volt egykor - mondta Faulk. - Háborúkat és párbajokat vívott, még miel tt mi megszülettünk.
- Ezt tudom. Az az átok...
 - Megölt egy varázslót, de nem volt elég gyors, és a varázsló megátkozta. Kés bb, amikor maga meg én még
az anyánk szoknyája mellett voltunk, elárulták és megölték. Kísértetként bolyong saját vártornyában, és sok ifjú
az életével fizetett azért, mert kiállt ellene.
- Az ember azt hinné, egy kísértet ellen nem harcosoknak, hanem papoknak kell felvenni a harcot. Esetleg
kisebb varázslóknak.
- Igaz. Vitt már át efféléket is?
- Néhányat. De ugyanúgy fel voltak fegyverezve, mint a katonák.
- És visszatértek, Dunsan? Visszatért egy is közülük?
- Egy sem tért vissza.
- Akkor akár katona, akár pap, egyre megy, nem? - mosolygott Faulk, majd megfordult, és elt nt az erd ben.
- Itt várom! - kiáltott utána Dunsan, mint mindig. Mindig várt... egy darabig. Tartozott nekik ennyivel.
Mit tehetett volna még?
A reggel lassan déllé változott, a dél délutánná, és Dunsan néha elmerészkedett az erd széléig, bekukkantott
a fák közé, de a visszatér h s nem bukkant fel a foltokban vet árnyak között. És Dunsant nyugtalanság
szállta meg, aggódott Faulkért. Kés délután Dunsan már úgy érezte, Faulk nem tér vissza.
Még mindig be-benézett az erd be, pedig tudta, ha okosan viselkedne, most visszaindulna a folyó másik
partjára, saját kiköt jébe, saját házába, Maelwydhez. Végül döntött. Felállt, lement a csónakhoz, s miközben a
kötelekkel babrált, megtalálta a kardot. Úgy, ahogyan volt, becsomagolva, kötelet kötött rá, s a vállára vetette,
ahogy Faulktól látta viselni a pajzsot. Nem gondolt arra, hogy miért, és mit tesz majd akkor, ha cselekednie
kell, követte az ösvényt, amelyet Faulk léptei vágtak az erd be.
Lassan haladt, s közben fülelt. Amikor egy szarvas csapására bukkant, úgy gondolta, Faulk is azon ment, te-
hát követte a nyomot. Nem hallott mást, mint a szokásos erdei neszeket, a szelet, a madarakat, talán még az id
múlását is. A szarvascsapás kis patakhoz vezetett az erd szélére. Azon túl egy domboldalra kellett felkapasz-
kodnia, akárha a saját házához menne, melynek udvara szintén lejtett a folyó felé. A domb tetején beomlott
falat látott.
Lassú, hideg borzongás futott végig rajta, de nem tör dött vele, csak ment tovább a falhoz.
A kerek kövekb l durván összerakott fal régi volt. Nem is azon lep dött meg, hogy helyenként beomlott, in-
kább azon, hogy itt-ott még állt. Ben tte a vadsz , a gyom és a moha, s maga a k egyes helyeken csak egé-
szen közelr l volt látható.
A falon túl megsz nt az emelked , a füves fennsík olyan volt, mint valami királyi udvar, de mert birkákat
nem látott, Dunsan nem értette, hogyan tartják rendben a mez t.
Ismét végigfutott hátán a hideg, de most sem tör dött vele, átmászott egy leomlott k rakáson, aztán megállt,
mert valami különöset látott.
Bal fel l a mez n csontok hevertek szerte. A tiszta, napszítta csontok közelében apró fémdarabkák csillog-
tak: e csontokat fed hús díszes öltözékének maradványai.
Mintha e csontokra félt gonddal vigyáznának, ellentétben a fegyverekkel és a páncélokkal. A f ben hever
koponyát hatalmas kard vágta le. A kard törötten, rozsdásan feküdt a közelben.
Dunsan átvágott a békés mez n, s rábukkant egy útra, amely lefelé vezetett. Miel tt elindult volna rajta, a
fák mögött emelked füstoszlopra nézett. Akkor pillantotta meg a vártornyot is, életében el ször.
Durván összetákolt, egyszer torony volt. Annyi párbajt, amennyit vívtak érte, semmiképpen sem ért meg.
Nem volt méltó sem herceghez, sem harcoshoz, sem h shöz.
Kísértethez ill hely volt.
A mez vel ellentétben a keskeny út elhanyagolt volt, óriási lyukak, állott viz pocsolyák és mély árkok tar-
kították. Az út két oldalán húzódó árkot fonnyadt, csenevész gaz n tte be, mögöttük görcsös, hajlott, groteszk
formájú fák n ttek, embernél nagyobb kövek hevertek. A fák és a kövek nem szegélyezték szabályosan az utat,
nem borultak az út fölé, és nem fedték el teljesen az eget. Dunsan mégis úgy haladt végig az úton, mintha be-
zárták volna valami sz k, sötét helyre, ahol sem lefeküdni, sem leülni nem lehet, még az állás is nehezére esik
az embernek. Egyre n tt benne a nyugtalanság, de úgy érezte, hibát követne el, ha most visszamenne. Végre a
toronyhoz ért, s már nem fordulhatott vissza.
Kershenlee tornya óriási, szürke k l épült törött ujjra emlékeztetett, mely az ég felé mutat. A falakról el-
száradt borostyán csüngött le a földig. A torony már akkor sem lehetett igazán magas, amikor még épségben
állt, egy izmos karú ember felhajíthatott volna egy követ a mellvédre. A várárok maradványát is ben tték a sat-
nya fák és a gizgaz. A két partot ütött-kopott híd kötötte össze, bár nagy része réges-rég beomlott.
De Dunsan ügyet sem vetett a hídra, figyelmét inkább a várudvaron hever csontok és csillogó fémdarabkák
kötötték le. Legalább húsz férfi jöhetett ide, hogy szétszórt játékokként fel-felbukkanó csontjaik és fegyvereik
díszítsék ezt az udvart. Dunsannek eszébe jutott Faulk. Még nem telt el annyi id , hogy Faulk csontjai ledobják
magukról a húst és a b rt... legalábbis rendes körülmények között. De vajon rendes körülmények uralkodnak
itt? Dunsan megpróbálta el zni magától ezt a gondolatot. Faulkot nem látta, de megpillantott egy csontvázat,
amely jóval frissebb volt a többinél. Er s, magas fiatalemberé lehetett, a csontok mellett ott volt a páncélja is,
és Dunsan megismerte: az az ifjú viselte a páncélt, akit utoljára hozott át az Amdemon innens partjára, Faulk
fia, Tarvern. Fejét darabokra törte egy bárd, mégpedig nagyon hasonló a saját bárdjához. Dunsan összerázkó-
dott, hátat fordított Faulk szép, fiatal fia földi maradványainak, és odament a hídhoz. Ekkor hangot hallott.
Valami nyöszörgés volt. Kísértetek? Dunsan körülnézett. Az égbolt és a táj elhagyatott volt, de még tartott a
nappal. A kísértetek vajon nappal is nyöszörögnek? Amikor újra hallotta a hangot, rájött, hogy nem kísértet,
hanem eleven ember nyöszörög. Lenézett a várárok szélér l, és a beomlott híd deszkái között megpillantotta
Faulkot. Faulk lehunyt szemmel feküdt, s bár nyöszörgött, Dunsan nem tudta, vajon eszméletén van-e.
Azonnal megsejtette, hogy Faulk a hídról esett le, de amúgy sem bízott volna ebben a korhadt tákolmány-
ban. A part meredeken lejtett lefelé, ezért kését belevágta a kemény földbe, és a markolatot fogva ereszkedett le
a kiszáradt árokba.
Amikor odaért, Faulk szeme nyitva volt. A révész odahajolt a harcoshoz. Gyengéden megfogta Faulk jobb
lábát, de az felordított:
- A fenébe! - és tenyerével a földre csapott.
- Eltörte a lábát - állapította meg Dunsan. Faulk elfordította a fejét, és megvet káromkodásban tört ki.
Dunsan gyorsan végignézte, nincs-e másutt is törés vagy egyéb sérülés rajta, de nem talált semmit.
Faulk sisakja leesett. Homloka jobb oldalán horzsolt seb látszott.
- A lábán és a homlokán kívül érez valahol fájdalmat? - kérdezte Dunsan.
- Lábtörés! - átkozódott Faulk. - Mint egy ostoba, szutykos orrú parasztkölyöknek!
- A lábán és a homlokán kívül érez valami fájdalmat?
- Csak azt érzem, hogy átkozott bolond vagyok! - vágta rá Faulk. Aztán így folytatta: - Ó, nem! Ezenkívül
semmi fájdalmat nem érzek, az ördög vigyen el, amiért a lábamat erre a hídra tettem! - Szúrós pillantást vetett
Dunsanre. - Sínbe tudja tenni?
- Igen. Bár nem tudom, mihez er síthetném oda.
- Annyi itt a fa, hogy akár kompot is építhetne bel le.
- De ha ebb l készülne, én bizony nem tenném rá a lábamat - mondta Dunsan. - Egyetlen er s darab sincs
közte.
Levette a hátára akasztott csomagot, letette a földre csak úgy, becsomagoltan. Keresett két megfelel követ,
majd levette a kardot borító vásznat, és megmutatta Faulknak a pengét.
- Örökség - mondta. - Még sohasem használtam - tette hozzá, és ujjával az elhomályosult fémhez ért. - Arra
már úgysem jó, amire való, de most jó szolgálatot tehet.
Ráállt a markolatra, és a pengét az egyik k re tette. A másik k vel er sen rávágott, s a penge hangos csen-
géssel eltörött. A száraz, délutáni leveg messzire vitte a hangot. Dunsan kézbe vette a letört pengét. Faulk fi-
gyelmesen nézte.
- Ez az egy nem lesz elég - mondta Dunsan.
Faulk szavai nem tudták leplezni önmaga iránt érzett megvetését:
- Csinálja csak. - És megpróbálta kihúzni kardját a hüvelyb l, de nem sikerült. Dunsan segített neki.
Dunsan aztán begöngyölte a pengéket, hogy ne vágják el a kötést vagy Faulk lábát. Mikor ezzel elkészült,
odament Faulkhoz, hogy helyre tegye a törött csontokat. Tétova pillantást vetett Faulkra, aki megszólalt:
- Nem szükséges figyelmeztetnie arra, hogy fájni fog.
- Csinálja.
Dunsan bólintott... és elvégezte a m veletet. Faulk felszisszenve szívta be a leveg t, megviselt arcából kisza-
ladt a vér, de nem ájult el. Dunsan villámgyorsan ráer sítette a síneket.
Eközben Faulk beszélni kezdett:
- Látta Tarvernt?
Dunsan csak félig figyelt rá, bólintott.
Faulk hanyatt feküdt, s az eget bámulta.
- Tarvern... Olyan sokan jártak itt. Nem sejtettem, hogy ennyien voltak. Mindegyiket maga hozta át?
- Nem. Voltak, akik err l az oldalról jöttek. Maradjon nyugodtan.
- A sebeik. Van valami különös a sebeikben. Ha semmi más, csak az, hogy hányféle fegyvernek estek áldo-
zatul. Mintha...
- Miért fontos ez most? Tartsa nyugodtan a lábát.
- Ó, nagyon is fontos! Nem tudom, miért, de fontos...
- Kész. Hogy tetszik?
 Faulk küszködve felült, és sínbe rakott lábára meredt.
- Ahhoz képest, hogy egy fegyvertelen ember törött lába, egész jó.
- Ezen már nem tudunk változtatni - mondta Dunsan, és felállt. A partot nézte, ahol leereszkedett. - Segítség
vagy legalább egy kötél nélkül itt nem tudom felvinni magát - mondta bosszankodva. - És nem lenne okos do-
log egyedül hagynom, míg visszamegyek a kompra valami kötélért.
- A bels part nem olyan meredek - mondta Faulk.
- Talán ott fel tudnám magát vinni - nézett arra Dunsan. - De hogyan viszem át az árkon? A híd beomlott.
- A túlsó oldalon van egy másik híd. A vártorony lakói nem akarták, hogy elvágják ket a gyors menekülés
útjától, ha úgy adódik. De az a híd fel van húzva. Le kell...
- Az is éppolyan öreg, mint ez, és nyilván éppolyan korhadt is!
- Régóta felhúzva áll, nincs úgy kitéve az id járás viszontagságainak. És nincs más választásunk, igaz?
Dunsan felnézett a szürkén, ridegen föléjük emelked toronyra.
- És fegyverünk sincs - mondta.
- Segítsen lábra állni - kérte Faulk.
Megkeresték Faulk pajzsát, és elindultak a várárok belseje felé, ahol a beomlott híd a partnak támaszkodott.
Az árok itt csak derékig ért. El bb Dunsan mászott ki, hogy segíthessen Faulknak. Nehézkesen, lassan, de vé-
gül Faulk is kijutott, s elterült a földön. Dunsan letelepedett az árok szélére, hogy kifújja magát, eközben Faulk
kíváncsian nézte a torony nagy ajtaját.
Dunsan kutató pillantást vetett rá s megkérdezte:
- Még fegyvertelenül is reménykedik abban, hogy találkozik a lénnyel, aki a fiát lemészárolta?
Faulk mordult egyet. Pajzsára támaszkodva lassan felállt, és elindult a torony felé. A révész odalépett a ka-
tona mellé, s vállát annak karja alá csúsztatta, majd elvette t le a pajzsot.
- Mankónak nem megfelel az alakja - mondta.
- A pajzs a katona legjobb fegyvere - szólalt meg Faulk. - Éppolyan jól véd, mint a páncél, csak könnyebb és
mozgékonyabb. Lehet rajta enni, írni, térképet olvasni. És fegyvernek sem utolsó. Legalább annyi embert öltem
meg már úgy, hogy a pajzs szélével elvágtam a torkukat, mint amennyit bárddal. És ha szükséges, még mankó-
nak is beválik.
- És miképpen öl kísértetet a pajzsával? - tudakolta Dunsan,
- Mindenesetre megpróbálom, ha semmi más nincs kéznél - felelte Faulk konok kitartással.
A töredezett ajtó körül hatalmas lyuk tátongott a k falban, akárcsak valami barlang szája a hegyoldalban.
Dunsan, még mindig Faulkot támogatva, odalépett a nyíláshoz, és bekukucskált. Bentr l, mintha a sötétség
egyben le is h tötte volna, h vös leveg áramlott ki.
- Megvár itt, amíg leeresztem a hidat? - kérdezte.
- Nem - felelte Faulk komor képpel.
- Gy löli azt a lényt ott bent - mondta Dunsan. - Mégis jobb lenne, ha...
- Nem! - kiáltotta Faulk, és Dunsan nem vitatkozott tovább. Bementek. Félhomállyal vegyes sötétségbe ju-
tottak, s a révésznek az a megmagyarázhatatlan gyanúja támadt, hogy az éjszaka is ilyen lehet itt: áttetsz szür-
keség, felh s, borongós árnyak a romok között, ahol sötét tömbként vesznek bele a tárgyak a homályba. Faulk
letelepedett egy k re, amely elég közel volt a falhoz, s így hátával akár neki is támaszkodhatott. Dunsan leszed-
te a pókhálókat, igyekezett nagyjából a port is eltakarítani, s mindent megtett, hogy Faulk kissé kényelmeseb-
ben pihenhessen. Aztán körülnézett.
A terem túlsó végében ajtó állt, s a réseken beszivárgott némi napfény. Odament, felfeszítette az ajtót, s vele
szemben megpillantotta a felhúzott hidat. Megtalálta a leereszt -szerkezetet, amelyen az id és a rozsda már
vészes nyomokat hagyott.
- Szét kellene feszíteni valamivel - mondta.
- Az ott - szólalt meg Faulk - nem valami bárd?
Az szeme volt a jobb, de némi keresgélés után Dunsan is felfedezte a törmelék közül kilátszó nyelet, ami
akár bárdé is lehetett, óvatosan közelebb ment hozzá.
- Tudja, azok a sérülések - mondta Faulk, s hátával a falnak d lt -, gondolkozott-e már azon, hogy ezek az
emberek itt egyrészt nagyon különböz sebekt l estek el, másrészt hogy egy kísértet ejtette rajtuk ezeket a se-
beket?
- Nem akármilyen kísértet - felelte Dunsan.
- Nem, nem akármilyen - egyezett bele Faulk -, de mégiscsak kísértet. Mit is kérdezett a felesége? Hogyan
végezhet szellemfegyver valóságos emberekkel?
Dunsan ezalatt odaért a törmelékkupachoz, óvatosan kilazította a nyelet, és kiemelte a komoly, nehéz fegy-
vert. Megvizsgálta az éles fejet, amelyen szinte semmi nyomot nem hagytak az évek.
 - Ezzel el tudom vágni a láncot rögzít karikákat - mutatta Faulknak. - Ha pedig a híd még akkor sem csapó-
dik le, ez a bárd elég er s ahhoz, hogy lelökjem vele.
- Túlontúl er snek látszik - préselte ki Faulk a szavakat. - Dunsan...
- Nyilván a kintiek közül lehetett valamelyiké - mondta a másik, és elindult a csörl felé. Alaposan megnéz-
te, hol kell rácsapnia.
Az er s, vastag láncok rögzít karikáit az id már alaposan megrágta, s egyik a másik után pattant el. A lán-
cok csörögtek, és mindjobban meglazultak. Dunsan letette a bárdot, leült melléje, és addig rángatta az egyik
láncszemet, míg az ki nem szabadult. A lánc korbácsként vágódott le a kerékr l, és a híd recsegve-ropogva,
el bb az egyik oldalon, majd a másikon is lecsapódott.
A híd egy kid lt fára zuhant, olyan gyorsan, hogy az egyik láncszem leszakadt a csigasorról, és kis papír-
zászlóként röpült a híd után, amely megrázkódott, ugrott egyet-kett t, de nem törött, s t még csak nem is repedt
el. Dunsan nézte, amíg a felszálló porfelh el nem ült, s csak azután fordult Faulk felé.
- Er s - mondta. - Átjutunk rajta.
A lépcs fel l ekkor hangokat hallott. Felkapta a fejét. Keze összeszorult a bárd nyelén.
- Még a végén szükségünk lesz rá - mondta szárazon.
A csigalépcs a torony éjsötét belsejében vezetett felfelé. Dunsan arra gondolt, hogy lehet akármilyen vilá-
gos odakint, ez a torony úgy rzi a sötétséget, mint féltékeny férfi a n t, akiben nem bízik. Itt egy kísértet a nap
bármely órájában zavartalanul járkálhat. A toronyból újabb hang jött, de most már lejjebb szólt. Dunsan fel-
emelte a bárdot.
Faulk megpróbált felállni, de fájdalmas kiáltással visszazuhant a k re. Dunsan a lépcs elé állt.
- Ne - mondta Faulk, de Dunsan félelmében azt hitte, a fájdalomra érti. - Ne, csak ezt ne...
Valami megjelent a lépcs n, s ez a valami még a sötétnél is sötétebb volt. Lassan mozgott lefelé.
Dunsan nyelt, majd el relépett egyet, hogy szembenézzen a közeled lénnyel.
S akkor meglátta. Legalábbis eleget látott bel le. A nagy, ember formájú árnyon itt-ott csillogást látott,
mintha páncél lenne rajta, s a szemek helyén az iszonyú, megnevezhetetlen puhaság rettenetes szomorúsággal
töltötte el. Kershenlee leért a lépcs aljára, és megállt Dunsannel szemben.
A kísértet hatalmas, széles pengéj kardot viselt, valódi acélból, akárha most került volna ki a kovács m he-
lyéb l, s most ott állt el tte félelmetes, emberfeletti mozdulatlanságba dermedve. Dunsan érezte, hogy a bor-
zalmas, puha árnyszem rátapad, s futni szeretett volna, de ehhez sem elegend bátorsága, sem elegend böl-
csessége nem volt. Hallotta, hogy Faulk fészkel dik mögötte, de nem mert hátranézni.
Faulk kétségbeesett hangon suttogta:
- Ne harcoljon vele...
- Már nem tehetek mást - felelte Dunsan éppoly kétségbeesetten.
- Ne! - kiáltotta Faulk. - Ez csak szellem, csak pára! Nem látja? Itt minden romba d lt, mindent megevett a
rozsda, és mégis talált egy bárdot, ami újnak látszik, mintha az imént készült volna...
A kísértet ekkor megmozdult.
Elegánsan, igazi harcos módjára közeledett Dunsan felé. A torony zord árnyai között magasba lendül kard-
ja csillogó ívet rajzolt, majd az alak ismét megállt, és támadóállásba merevedett.
Faulk megszólalt:
- A halottak sebei odakint... a saját fegyvereikt l származnak...
Dunsan el relendült. Kershenlee, védtelenül hagyva testét, várakozó mozdulatlanságban állt, kardja a ma-
gasban. Dunsan agya kitisztult. Múló félelmét bizonytalanság érzete váltotta fel. Félelem és bizonytalanság
birkózott benne, s maga mindkett vel küszködött.
- Ne támadjon - hallotta Faulk feszült hangját. - Ne...
A k falak visszaverték a szavait, s azok pattogva hullottak Dunsan lába elé. Tétovázott, tenyere ráizzadt a
bárd nyelére.
A kard hirtelen fényl ívet húzott a homályló sötétben, és Dunsan tudta, hogy az nyaka felé lendül. A bárd
mintha önmagától emelkedett volna fel, hogy védelmezze, de érezte, hogy elkésett. Szemét szorosan összezárta,
és hátrált két lépést.
Aztán csak állt. Várt.
Hogy Faulk, a sebesült Faulk hogyan jutott egészen melléje, azt a révész sohasem tudta meg. De ott volt, ke-
ze Dunsan vállán nyugodott. Beszélt hozzá, megnyugtató, csendes szavakkal, biztatóan:
- Vége. Neki vége. Maga nyert.
Dunsan kinyitotta a szemét.
Kershenlee teste hosszan elnyúlva feküdt a töredezett padlón. Már nem volt árnyszer , az el bb még csillogó
páncél is elhomályosult, megfakult, a zománc lepattogzott, berepedezett, a ruha is szennyessé, színtelenné vált.
A tetem feje különvált. Amikor Dunsan rápillantott, már vakító fehér koponyát látott, s tudta, hogy bárdja vét-
len a lefejezésben.
A kard tette.
És ebben nem volt semmi különös. A kard fekvése is elárulta.
- Éppen alkalmas fegyver egy kísértet számára - mondta Faulk tompán. - Él ember fegyvere nem árthatott
neki, s a szellemfegyver sem bánthatott él embert.
- De hát hogyan? - szaladt ki Dunsan száján a kérdés.
- Gondolom, az átok varázserejével - ingatta a fejét Faulk. - Átok nyomán megtörténhet, hogy az ember ellen
saját fegyvere fordul, de még az is, hogy amennyiben a kísértet használ el ször fegyvert...
- Faulk - vágott közbe Dunsan -, már nem számít, hogyan történt. Élek, maga él, és egyedül ez számít...
Így esett, hogy két h s tért vissza a komphoz, és egyik jük, miközben az Amdemon barnászöld vizén halad-
tak, azon t dött, mit is mondjon majd a feleségének. Err l azonban nem beszélt. Már alkonyodott. Faulk, akit
elcsigázott a toronytól a kompig tartó hosszú út, a fájdalomtól és a kimerültségt l félig öntudatlanul ült a csó-
nakban. Maelwyd a parton várt rájuk. Együtt emelték ki az eszméletlen katonát.
- Akár szereti a falakat, akár nem - szólt Dunsan -, most legjobb lesz neki odabent.
- Nem szükséges - rázta meg Maelwyd a fejét. - Vigyük fel az almafához. Mialatt odavoltatok, készítettem
ott egy menedéket, abban kényelmesen elhelyezhetjük.
A szürkületben Dunsan észre sem vette a fa alá épített kis fészert, amely megóvja majd Faulkot es l, szél-
l, míg a csontja összeforr. Dunsan úgy elbámult rajta, hogy Maelwydnek rá kellett szólnia, hogy tegye, amit
kell: Dunsan ekkor lehajolt, és felemelte a teljesen legyengült Faulkot. Bevitték a h st a fészerbe, majd
Maelwyd megetette, megtisztította az arcát, miközben Dunsan csodálattal nézte a kicsi asszonyt, a mindenét.
Hirtelen rádöbbent, milyen könnyelm en vállalta a kockázatot; elszégyellte magát, és félelem fogta el, ám ez a
félelem már nem volt ugyanaz, mint régen, valami új költözött belé.
Faulk hamarosan elaludt. Maelwyd elindult a ház felé, de miel tt belépett volna, Dunsan hátulról a vállára
tette a kezét, és megkérdezte:
- Honnan tudtad, hogy visszajön?
- Csak sejtettem - felelte az asszony. - Csak sejtettem azt is, hogy megsebesül. De rólad nem sejtettem...
- Maelwyd... - kezdte a férfi halkan, de az asszony nem hagyta, hogy félbeszakítsák.
- A szemedb l láttam, hogy elmész vele, Dunsan, nem hagyod, hogy egyedül menjen. Nem tudom, miért,
éreztem, hogy döntöttél, ha te nem is tudtál róla. Tudtam, hogy nem állíthatnálak meg, akárhogyan próbálkoz-
nék is.
Szembefordult a férjével, s az meglátta a sápadt arcon csillogó könnyet.
- Nem sejtettem, Dunsan, tudtam, hogy te visszajössz, nem hagysz engem egyedül. Tudtam... legalábbis re-
méltem.
Többet nem beszéltek. Dunsan átölelte a feleségét, és hosszan-hosszan magához szorította.

NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

**********

H. Warner Munn

A De Pertriche-gy

Amikor részeg volt - és ez s n el fordult -, Foulbeard mindig azzal dicsekedett, hogy ugyan a mennyország
kapujánál Szent Péter rködik, a pokol kulcsai azonban nála vannak.
Efel l senkinek sem voltak kétségei, mert a legvadabb gályarab-felügyel nek ismerték, aki valaha a Gubbio
fivérek szolgálatában állt. Még a saját gályáján is, ahol igazán kedvezhetett volna az embereinek, azt állították,
hogy olyan kegyetlenül, sz kmarkúan bánik velük, hogy a hajó a hivatalos Tengeri sárkány néven kívül jócs-
kán kiérdemelte második nevét, a Ramadant, mégpedig azért ezt, mert a láncra vertek szinte állandóan böjtöl-
tek.
Mégis minden férfi, legyen az szelíd vagy nagyszájú, keménykez , keményszív , legalább egy asszonytól
tart. Foulbeard ezzel az asszonnyal ma este az Isteni Örömök Kocsmájában akadt össze. A b zös odú, mely
csúful rácáfolt nevére, olyan közel esett a vízhez Marseille partjainál, hogy a nagy viharok nyomán lerakódott a
só a tet n. A matrózok valamikor a hullámtör gát végér l próbáltak eljutni ide, e búfelejt helyre, és sokan
lelték így halálukat.
 Az r mindenesetre mindig ezt jelentette, de nem titok, miért volt a zsebük minden esetben kifordítva, és mi-
ért hiányzott mindig az erszényük.
Foulbeard tántorogva, bukdácsolva haladt a sötétben, s hirtelen söröskorsó zuhant le mögötte csörömpölve a
macskak re. Ijedtében majdnem a habokba zuhant, s ett l kissé kijózanodott.
A síkos fal tetején csúszkált tovább, mikor egy b rkorsó repült át a feje fölött, nyitott szája gyászosan viny-
nyogott. Zavaros fejjel valami él lénynek gondolta, s keresztet vetett.
- Ármány vagy vámpír, akármi légy is! Sangris Christi, sit inter te et me! - Hogy elkerülje a repül valamit,
futásnak eredt.
Egy éjjeliedény esett le a közelében, és darabokra törött. Visszanézett, és látta, hogy a kocsma kivilágított aj-
tónyílásában a boszorkány áll, és az öklét rázza feléje.
- Ide ne told az ocsmány képed, míg le nem törleszted az adósságodat!
Úgy rikoltozott, mint egy vén sas. Foulbeard hiába nem akarta, ég szomjúsága csak odavitte, s most biztos
távolból nézte a fenyeget öklöt. Felöltötte legalázatosabb, legbehízelg bb arcát, s közelebb nyomult néhány
centiméterrel.
- Egyetlen kupával se, kedves Margit? Egyetlen kortyocskát a kiszáradt torkomnak, na! Izzó karmú skorpiók
szántják a gégémet! Egy aranyat adok egy teli kupáért... mihelyt megjövök Alexandriából.
- Szerezz egy lányt, vörös hajút, mint te magad, a vendégeim szórakoztatására. Akkor majd tisztára kaparom
a rováspálcádat!
- Kerít nek nézel? - kérdezte élesen, majd észbe kapott, de már kés volt.
A satrafa csíp re tette izmos kezét, hátravetette a fejét, és hiányos fogsorát mutatva vihogni kezdett. Durva
haja loboncos volt, mintha vad szél fújná.
- Rosszabb dolgokat is m veltél te már! Mit l vagy ma ilyen finnyás?
- Hol találok én ilyen lányt?
- Tele van a város gyerekekkel. Akad közöttük vörös is... Így is, úgy is a szaracén kezére jutnak. Jobb annak,
aki lelke üdvét meg rizheti a nemes Marseille keresztény városában! Amíg lányt vagy aranyat nem hozol,
egyetlen kortyot sem kapsz!
Azzal becsapta az orra el tt az ajtót, egy mozdulattal elvágva a bentr l kihallatszó nevetést. A köd homályos
párába burkolta a fáklyatartót, melyb l szikrák pottyantak le a hidegen izzadó kövekre. Foulbeard tompa agya
csak a rideg elutasítást fogta föl.
- Hályog boruljon csipás szemedre, te francia boszorkány! Fortyogjon fekete szíved kénk ben! Szikkadjon
ki tüd d és szemed, mint most az én torkom! - A gondolat egészen felvidította, vigyorogva botorkált tovább.
Mióta a római hajók el ször pihentek meg Massilia kiköt jében, a sz k, kanyargós kiköt i sikátorokat éj-
szaka tanácsos volt elkerülni. De Foulbeard lehetett akármilyen részeg, jól kiismerte itt magát. Az emberek,
akik tudták, ki és mi , inkább elkerülték.
Nem fenyegette hát veszély a magában motyogó botorkálót. Id nként esetlenül csapkodva igyekezett el zni
az árnyakat, melyeket a keresztez désekben itt-ott felállított, serceg , pattogó fáklyák vetettek eléje. Valódi
mozgást csak egyszer észlelt: a jár rök el is fogták volna, ha idejében fel nem ismerik t is, állapotát is. Nem
gy ztek örülni saját szemfülességüknek, s óvatosan, rá ügyet sem vetve, átmentek a túloldalra.
Foulbeard megállt, és ökölbe szorított kézzel bámult utánuk. Noha hárman voltak, mégis a nyomukba
eredt. Azok hátra sem nézve, gyorsan távolodtak, s Foulbeard ködös agya elejtette célját.
Dühösen motyogva kászálódott fel a Tengeri sárkány pallóhídjára. A sötétben nem is annyira véreres sze-
mével, mint inkább a szagáról ismerte fel a többi közé zsúfolódott gályát. Szikrányit sem tör dve azzal, kit ver
fel álmából, bebotorkált kamrájába, bevágta maga mögött az ajtót, és azonmód, ruhástul vetette magát mocskos
hálóhelyére.
Néhány perc múlva, gonosz vigyorral a száján már aludt is. Öntudatlan agya már elfogadta a felkínált ajánla-
tot. Úgyis a pokol felé tart, mit számít már neki egy újabb b n? Így legalább rendezheti kocsmai adósságát, és
hasznot húzhat ebb l a gonosz világból. Bódult lelkére megnyugvás szállt. Már horkantott is egyet-egyet - mint
a vaddisznó b zös vacka mélyén.

Kegyelmes Urunk 1192-ik esztendejében lázas szellem söpört végig Európán. Els sorban a fiatalokat érintette
meg, országhatárokra való tekintet nélkül. A gyermekek elhagyták otthonaikat, és útnak indultak.
Egy Stephen néven ismert ifjú keresztes hadjáratot hirdetett, mondván: ha ártatlanok és tiszta szív ek imád-
sággal, szent énekekkel keresik fel a Szentföldet, útjuk gy zedelmes lesz. Már nem egy hatalmas hadsereg ve-
reséget szenvedett ott.
Ez azonban más lesz: a földet nem áztatja vér, s ezért Isten kegyelme nem fordul el t lük. Stephen lett a ve-
zérük.
 A gyerekek kis csoportokban érkeztek. Jöttek kunyhókból és jöttek kastélyokból; az el kel közös takaró
alatt melegedett az alacsony származásúval, szerették egymást, és megtanulták egymás dalait. Vitték kis batyu-
ikat, benne étel, ruhanem , s vitték keresztjüket.
Keresztutaknál, piactereken és a nagy kereskedelmi útvonalak találkozásánál örömmel üdvözölték egymást.
Dél felé haladva egész hadsereggé n ttek: magasrend cél vezérelte ket, de fegyverük, l szerük nem volt. Hit-
ték, hogy Isten kettéválasztja el ttük a Földközi-tengert, mint hajdan a Vörös-tengert a zsidók el tt.
Franciaországból még nagyobb tömegben érkeztek, s csatlakoztak hozzájuk a Magyarországról, Lengyelor-
szágból és Németországból jöv k. Angliából is jöttek néhányan. Az egyre növekv sereg a tenger felé tartott.
Akik útközben megbetegedtek, hátra maradtak, s hazatértek azok, akiknek a látottak nyomán megrendült a hi-
tük, de legtöbbjük útközben prédául esett. Akadtak olyanok is, akik az úton pusztultak el. A lelkes tömeget far-
kasokként követték a rablók, akik nem ismertek sem hitet, sem eszmét. A vidék földrajzi adottságai miatt végül
mind - ártatlanok és gazemberek - összegy ltek, és együtt érkeztek a kiköt kbe.
Marseille-ben éles szem , számító emberek hajói várakoztak rájuk. Néhány felett maguk a szaracénok ren-
delkeztek, akikt l ezek a naiv gyermekek Jeruzsálem megszabadítását remélték.
A Gubbio-gályákban sok ilyen gyerek számára tartottak fenn helyet: ket az iszlám rabszolgapiacra szánták.
A nap már jócskán el rehaladt az égen, amikor Foulbeard kivágta kamrája ajtaját, és kibotorkált a fénybe.
Savanyúan üdvözölte a fényt, mely úgy érte, mint valami arculcsapás.
A nyugodt kiköt ben horgonyozó Tengeri sárkányt enyhe hullámzás ringatta, de feldúlt idegei hatalmas vi-
har lökéseiként észlelték. Szája keser lett. Reszket kezét háborgó gyomrára szorítva a hajókorláthoz sietett.
Az erjedve fortyogó borsepr a fedélzetre zúdult. Foulbeard elgyengülten d lt a korlátnak, és saját tükörképét
bámulta a szivárványos vízben. Megrázkódott, amikor észrevette, hogy a víz tetején egy döglött hal himbáló-
dzik. Elfordult, és az egyik matróz arcán még elkapta a lehervadó mosolyt.
Keser , baljós düh öntötte el. Övéb l kirántotta a mindig kéznél lev kötelet, és arcul csapta a turbános fér-
fit. A török arca megrándult, elfeketedett, s vonásai megmerevedtek, mintha k be vésték volna ket. Az ütés
nyomán b re alól és nyitott szájából vér serkent ki. A szerencsétlen térdre esett, szemébe rémület költözött.
Foulbeard nem ütött másodszor.
- Takarítsd fel ezt a mocskot! - vetette oda. Minden erejét összeszedve, egyenes testtel, láthatóan józanul in-
dult tovább, végig a pallón, ki a rakpartra, egészen addig, míg a hajóról már nem láthatták.
Akkor nyomban leült egy padra, és csak ült a kegyetlen napsütésben, fejét kezébe temetve, magába roskad-
tan.
Az éjszaka elmúltával részeg büszkesége is szertefoszlott. Már nem emlékezett, mi lelkesítette fel annyira
bódult álmában. Csak a szomjúsága maradt meg: torka kapart, zihálva és sípolva szedte a leveg t. Csukott
szemhéja alatt fénykarikák táncoltak, agyát villamos szaggatások kínozták. Szinte érezte, mint dagad a feje két,
szorító keze között. Már-már attól tartott, menten széthasad.
Kinyitotta szemét, és felnyögött. Minden reménye Margit asszonyban volt. Tudta, hogy a jó szívére nem
számíthat... pénze nem volt, de nem is lesz, amíg Gubbio rakománya biztonságosan meg nem érkezik
Antiochiába vagy Alexandriába. Majd ha a gyerekeket eladják, osztozkodhatnak az aranyon, és lesz d zsölés a
parton.
De addig még sokat kell várnia. Reszel s nyelvét végigfuttatta kiszáradt ajkán, és vadul körülnézett. És ek-
kor lángvörös hajzuhatag villant a szemébe, amely fényt gyújtott az agyában; dúlt koponyáját átjárta az emléke-
zés mérge, lelke nem válaszolt a figyelmeztetésre, s t inkább remény és diadal töltötte el.
le nem messze, egy másik k padon kedves, fiatal lány bontotta ki derékig ér fürtjeit hajpántja alól. Le-
vette a kék selyemszalagot, fejét félrehajtotta, hogy szép vonalú állát és nyakát is érje a nap simogató melege.
A sóváran figyel férfi még a dúdolgatását is hallotta. A lány, aki észre sem vette, hogy figyelik, fésülni
kezdte csodálatos haját. Egyszer ugyan, mintha megérezte volna a reá szegez tekintetet, felnézett és elmoso-
lyodott.
Ez a mosoly mintha boldog közösségbe vonta volna be a férfit is. A szelíd körbe belépett a tenger, az égbolt
és minden, ami a lány körül volt. Foulbeard gyanította, hogy ugyanilyen személytelen, szeretetteljes mosollyal
nézne a sirályokra is, egy pillanatra mégis úgy érezte, a lány futólag és ártatlanul egyenesen rá néz.
Már nem volt gyerek. Hajpántja mutatta, hogy még hajadon. Finom orrocskáján az apró szepl k arról vallot-
tak, hogy északról jött. Egyszer sikerült szemb l látnia a szív alakú arcot, amely a vibrálóan vörös, hullámos
haj keretében tökéletes kámeaarc volt.
Valami megmoccant a férfi lelkében, mintha Lázárként hívást hallott volna: „Kelj fel és járj!”
Szinte rémülten küzdötte le magában a lelkiismeret halk szólítását. Ha elengedi, egy vagyont hagy veszni.
Éhes farkasként bámult a lányra.
 - Csak könnyedén - gondolta, s csak akkor vette észre, hogy hangosan gondolkodott, amikor hangja rekedten
visszhangzott fülében.
A lány már nem nézett rá. Elgondolkodó arccal, mereng tekintettel nézett át a kiköt n túl a nyílt tenger felé,
keleti irányba, s közben hosszú, egyenletes mozdulatokkal fésülködött.
Jeruzsálembe vágyik - gondolta a férfi. - Mind oda vágynak. Szerencsétlen, rászedett bolondok! - Elcsodál-
kozott magán. Régen volt az, hogy utoljára sajnált bárkit vagy bármit. Szakállas arca megvet fintorba rándult;
a pillanatnyi gyengeség elmúlt.
Félig felemelkedett ültében. Ki kell eszelnie valamit: hogyan vehetné rá a lányt, hogy készséggel kövesse t
az Isteni Örömök Kocsmájába? Milyen ürüggyel?
Végignézett magán, megpróbálta elképzelni, milyen képe lesz róla a lánynak, amikor majd megszólítja. Kát-
rányos csizmájába gy rt piszkos, kockás nadrág, lyukas, kifakult, zsír- és borpecsétes vászoning, nyitott, gy -
rött gallérja alól kikandikál sz rös mellkasa.
Keze repedéseibe beette magát a mocsok. Végigszántotta haját és szakállát, de a gubancos sz rcsomókat
csak nem tudta elfogadhatóvá simogatni. Nem voltak illúziói megjelenését illet en. Attól sem lesz megnyer bb,
ha mosolyogni próbál. Tudta, a lány félelmetes behemótnak fogja látni, és egy ilyen emberben nem fog meg-
bízni. Önszántából el nem megy vele soha. De mégis meg kell szereznie.
Éppen ez a lány kell Margit asszonynak. A férfiak úgy tódulnak majd a kocsmájába, mint méhek a mézre,
mihelyt ez a lány többé nem menekülhet onnan. Arra már nem mert gondolni, mit hoznak az évek... a múló id ,
mely során a lány elfogadja sorsát, és már nem is akar elmenni.
Akkor legyen kényszer! Bevárja az éjszakát. Elhelyezkedett a padon, elfordult, de szeme sarkából egyre fi-
gyelte a lányt.
A lány ágakra fonta a haját, a fonatokat összetekerte és megt zte; szinte megkoronázta magát a hajával.
Enyhe türelmetlenség látszott rajta, mintha várna valakit, aki késik. Szeme s n kutatta végig a rakpartot, apró
lába idegesen topogott.
Fényl haját ismét a hajpánt fedte, de a vékony selyem alól alig valamivel tompábban ragyogott el . A kis
papucsok bosszúsan toporogtak a kövön. Foulbeard háta mögött gyors léptek zaja hangzott fel, s a lány elfor-
dult a vízt l. Mosolya maga volt a kedvesség, türelmetlensége azonnal szertefoszlott.
- Raoul! Milyen kés n jöttél! Találtál ennivalót?
A fiú magas volt, félig még gyerek, de jó felépítés , izmos. Vonásai normann származásra utaltak.
Foulbeard sok hasonló fiút látott a szultán test rségében. Egy keresztény fiú számára még mindig elviselhet bb
volt ez a szolgálat, mint az evez pad. Foulbeard-re rá sem pillantva, sietett a lány felé. Hangja szomorúan csen-
gett:
- Semmit, Alix. Az emberek már nincsenek jó szívvel hozzánk. Túl régen vagyunk ebben a városban.
Megint csak zabkását fogunk enni.
A lány felállt. Raoul kézen fogta, és gyengéden magához húzta. Az hozzásimult, és lemondóan felsóhajtott:
- Akkor próbálkozzunk a konyhák körül, Raoul. Úgy ennék már egy falat húst! Emlékszel még az ánizsos
sütemény ízére? Hát a marcipánra? Mit gondolsz, iszunk még mazsolás búzatejet az életben?
Az ifjú úgy nézett le rá, mint valami értékes ékszerre.
- Ha eljutunk Jeruzsálembe, szívem, meglátod, ott lesz a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Stephen szavain ke-
resztül Isten megígérte nekünk. Ott minden jóban részünk lesz. Azon a szent földön fogunk összeházasodni,
ahol Urunk járt, és meglátod, minden másképpen lesz!
- És ott végre megtalálom apámat... és együtt indulunk haza!
- Haza! Normandiába! - nevetett Raoul boldogan.
A lány fintorogva nézett rá.
- Raoul, már megint ugratsz! Hiszen megegyeztünk Angliában!
- Ahogy akarod. Egyik ország olyan, mint a másik... csak együtt legyünk.
- Legalább addig, míg apám átveszi az örökségét - mondta a lány sóvárgó hangon. - Aztán ott lakunk majd,
ahol akarod.
Bájosan vitatkozva, karjukat egymás dereka köré fonva lépkedtek végig a rakparton a város felé, a kaszár-
nyához, ahol az elhajózás körüli viták eredményét várva, a kisebb gyerekek voltak elszállásolva.
A keresztes hadjárat ifjú vezet i már tudták, a csoda szertefoszlott. A Földközi-tenger nem nyílik szét. Már
minden pénzt összegy jtöttek, hogy félretegyék a hajóút költségeire.
Újabban néhány hajótulajdonos, saját céljainak megfelel en, titkon külön ajánlatokat tett néhány ezer gyerek
félútig való elszállítására. De sokan voltak, akik teljesen pénz nélkül maradva éheztek, koldultak, és egyre sír-
tak a honvágytól.
 A legkiábrándultabbak lassan elszivárogtak. Voltak, akik fert betegségeket hurcoltak magukkal. Akadtak
teherbe esettek, nyomorékok, kétségbeesettek, k iszonyú dolgokra vállalkoztak, hogy életben maradjanak a
várakozás ideje alatt, mert a szemlél menny számára az évszázadok csak pillanatok, de az elfelejtett szenved -
nek minden pillanat elviselhetetlenül hosszú. Foulbeard várt, míg a pár jócskán eltávolodott. Észrevétlenül,
szinte már túl a látótávolságon, követte ket.

A várost elözönlötték az otthontalan gyerekek. Céltalanul lézengtek a napsütötte utcákon. Többségük a vízpar-
ton gy lt össze, s napszállatig ott is maradt. Ültek, feküdtek vagy csak álltak türelmesen, és várták, hogy bekö-
vetkezzék a csoda. Reménykedve néztek délnyugat, Jeruzsálem felé. Ott egyszer már történt csoda. Talán lehet
még... az állhatatosak nem adták fel egykönnyen.
Egymást biztatták. Felemlegették, hogy a Vörös-tengert egykor út vágta ketté. Jónás megmenekült a dühön-
tengerb l. Noé és családja a bárkán került biztonságba. Egy újabb özönvíz nem támadta meg a Saint
Andrews-i templom oltárát - mondogatták az angol fiúk és lányok. Az egész oldalhajó és valamennyi szent hely
szárazon maradt. Ez a tenger is szétválik majd, annyi ima vár meghallgatásra.
Raoul és Alix átvágott a fiatal hív k türelmes csoportján. Foulbeard követte ket. Kiáltozva kínálták áruikat
a dinnye-, füge-, cukorka- és lekvárárusok, amerre csak az éhes fiatal pár haladt.
Bár Foulbeard-nek sem volt több pénze, mint azoknak, akiket követett, megállt egy bódénál, ahol halászlét
árultak. A keresked idegesen merítette be kanalát a tartalmas leves felszínébe, és beöntötte egy tányérba. De
vev je résen volt, felkapta a tányért, és a híg levessel együtt visszalökte. Nyilván ismer s volt erre.
Foulbeard vigyorgott, elkapta a tányért, beleköpött, aztán kiborította a földre. Aztán ledobta a tányért is, rá-
taposott, és megvét arccal cserepekre zúzta.
- Másikat! - rikoltotta. - Merd tele, de mélyr l ám, te kiköt tolvaj! - Megragadta a napellenz merevít rúd-
jait, és mint egy üres kosarat, megrázta a bódét. A váz recsegett, a bódé ingott, a fazék megbillent, és kis híján
felborult, tányérok és kanalak potyogtak a földre. A második tányér már ízes falatokkal, kevés lével volt tele.
Foulbeard nem fizetett. Hideg dühe a keresked be fojtott minden lehetséges tiltakozást. Mohón falatozva
ment tovább. Amikor elfogyott az étel, a vízbe hajította a tányért meg a kanalat, és körülnézett. Egy tálcáról
elvett egy marék datolyát meg néhány gránátalmát, és bedugta az ingébe. A meglopott árusok dühödten rázták
utána az öklüket, és az rökért kiáltoztak.
Foulbeard naphosszat követte a céltalanul gyelg párt a rekken h ségben. Szemmel tartotta ket, mint a
cápa hideg tekintete a hajót, amelyet követ. Amikor megéhezett, elvett valamit, s ha megszomjazott, italhoz is
ugyanígy jutott; az árusok jobbnak látták, ha nem akaszkodnak össze a mogorva emberrel.
Ha kiszemelt áldozata megállt, biztos távolból megvárta, míg továbbindul a fiúval, s közben úgy tett, mintha
figyelmét a kiköt i nyüzsgés kötné le, vagy a legközelebbi kis üzlet kirakatát kezdte nézegetni.
A sok érdekes, izgalmas látnivalóhoz nem volt szeme. Egyet sem látott meg a szemgyönyörködtet árucik-
kekb l, míg szeme meg nem akadt egy keresztmarkolatú kardon és egy pár acélbetétes, hajlékony páncélkesz-
ty n. Hosszan bámult be a ráccsal lezárt kirakaton.
Még más dolgokat is látott az évek ködén át. Az ember nem felejt el valójában semmit, legfeljebb mélyen el-
temeti magában.
Néha szellemek támadnak fel a mélységb l, és sóváran kísértenek. Egy illat, a hullámokon megcsillanó fény,
egy sirály rikoltása - bármi újra felidézheti ezeket a szunnyadó kísérteteket.
A görnyedt boltos nem sietett ki, hogy ingujját rángatva becsalogassa. Foulbeard nem olyan vev volt, akit
bárki szívesen látott volna üzletében. A boltos megkönnyebbülve vette észre, hogy Foulbeard felrezzen, vadul
körülnéz, és sietve elmegy.
Lassan alkonyodni kezdett, és a két fiatal még mindig az utcán döngött. A kóborló tömegb l már csak azok
maradtak itt, akiknek nem volt otthonuk. A várost körbejárva, Foulbeard visszajutott arra a magányos, félrees
helyre, ahonnan elindultak. Alix és Raoul letelepedtek ugyanarra a padra, ahol reggel ültek, és halkan beszél-
gettek.
Üldöz jük némán, lopakodva nyomult közelebb, majd is leült a saját padjára. Meg akarta várni, míg telje-
sen besötétedik, de remélte, hogy közben történik valami olyasmi, amit kihasználhat. A közelben teremtett lélek
sem volt.
Egy kormos ember fáklyájával meggyújtotta a közelben feler sített fáklyát. Közömbösen nézték mindhár-
man, majd az ember elment. A szerelmesek nem sok ügyet vetettek rá, Foulbeard azonban bosszankodott; aztán
úgy döntött, hogy a fáklya elég messze van, nem fogja zavarni abban, amit tenni készül.
Az alkalom váratlanul jött, amikor a legkevésbé számított rá. Raoul zavartan elnézést kért, felállt, és gyorsan
elt nt a sötétben. A lány nevetve nézett utána.
 Foulbeard ezt a pillanatot ragadta meg, hogy ugorjon. Koszos kezével befogta a lány száját, er s karjával le-
szorította, felemelte, mint valami gyereket - félig-meddig az is volt még -, és vitte magával a másik irányba, a
kocsma felé.
A lány er s volt. Rúgott és kapálózott. Fel-feltör kiáltásai csak néhány méterre hallatszottak, de éles kis fo-
gait a férfi kezébe mélyesztette. Aztán hangosat kiáltott:
- Raoul! - Fogvatartója vad káromkodásban tört ki.
Néhányszor jobbról-balról pofon ütötte a lányt, de ehhez el kellett engednie. Aztán felnyalábolta a mozdulat-
lan, néma alakot, és bevonszolta egy közeli hordóhalom mögé, és háttal a hordóknak leültette. Hátulról futó
lábak zaja hallatszott.
- Alix! Hol vagy? - közeledett Raoul kiáltozva. Foulbeard rávetette magát, és könnyedén elvette a fiú t rét.
Elég volt egyetlen ütés, és Raoul eszméletlenül terült el a köveken.
A következ pillanatban már újra a lányhoz ugrott, aki félájultan, kúszva próbált menekülni. A férfi fogást
keresett rajta, s végül a gallérjánál fogva emelte fel. A gallér elszakadt, és a lány keservesen felsírt. A férfi újra
megütötte, de csak hogy elhallgattassa.
Dühe különös módon nem tehetetlen áldozata, hanem Margit asszony ellen irányult, aki egyedül felel s ezért
a tettéért. Felállt. Most szinte kedve lett volna otthagyni az egészet és elmenni.
Aztán megkeményítette a szívét, el zte lelkiismerete halk szavát, felkapta alélt terhét, és elindult vele a siká-
toron át.
A lány lehunyt szemmel, ellenállás nélkül feküdt a karjában. Kibomlott hajának illata a férfi orrába kúszott.
Idejét sem tudta már, mikor volt egy ilyen lány közelében utoljára. Szívdobogva megállt, és orrát beletemet-
te a lány hajába. Emlékek törtek fel benne, amelyeket jobb lett volna elfelejteni. Lassan lépkedett tovább, évek
óta el ször tudatosult benne a kellemetlen érzés, hogy milyen mocskos.
Morgolódva szidta magát. Aztán megtorpant. A fáklya fényében mintha arany csillant volna meg a lány
nyakán. Lánc lehet vagy értékes medál? Egyik se jusson Margit asszony kezébe. Talpra állította a lányt, egy
rántással letépte nyakáról a vékony láncot, és a fény felé tartotta a láncon függ gy t. Tömör arany volt, túl-
ságosan nagy és nehéz a lány törékeny ujjára. Családi ékszernek látszott, mégpedig egy férfi hüvelykujjára va-
lónak.
Figyelmesen megnézte a gömböly re csiszolt rubink mély bevésését. Meglepett felszisszenését nem a gy -
értékes volta váltotta ki. Most döbbent rá, mi várna még erre a lányra, ha valaha Margit asszony kocsmájába
kerülne.
Felemelte könny terhét, és visszafordult vele. Vigyázva vitte a nyugtalanul mocorgó, nyöszörg lányt. Ta-
lált egy padot, s a lányt még mindig karjában tartva leült. Amikor a lány felnyitotta a szemét, és szabadulni
igyekezett, er sen fogta, de úgy, hogy ne ijessze meg fölöslegesen. A lány rájött, hogy hiába ellenkezik, s a
férfi ekkor lazított szorításán.
A lány még mindig görcsösen megfeszítette magát, de amikor észrevette, hogy fájdalma elmúlt, nyugton ma-
radt. Foulbeard olyan szelíden szólt hozzá, ahogy csak érdes hangjából kitelt:
- Nem akarlak bántani. Nem vagy veszélyben. Nagyon sajnálom, amit veled tettem. Ha megígéred, hogy
nem kiabálsz, engedem, hogy beszélj, mert lenne néhány kérdésem hozzád.
A lány bólintott.
A férfi levette kezét a lány szájáról, és a karját is elengedte. Alix arcáról lassan t nni kezdett a félelem. Már-
már sikolyra nyílt a szája, de arca hirtelen megrándult... meggondolta magát, kezével óvatosan megtapogatta
feldagadt ajkát, s közben a férfit fürkészte. Hangja nem árulkodott félelemr l, lágy volt és kedves. Raccsolása
ismer sen csengett a férfi fülében.
Hirtelen, maga sem tudta, miért, egy kastély képe jelent meg el tte; függönyt vont eléje a fagyott lepkékként
szállongó hó, de az is lehet, hogy a hegyek párája. Amikor a lány megszólalt, a hangjában enyhe megvetés buj-
kált:
- Ezt nevezik francia lovagiasságnak? Nem így képzeltem. Mit kíván tudni?
A férfit meglepte a lány szellemessége, de a szavak érzékeny pontján érintették.
- Maguk, angolok! A lovagiasság az el kel k, a királyok, a papok és a nemes lovagok játéka. - Megvet en
köpött egyet. - Mit kezdjen vele a magamfajta?
- Nem sokat, ha maga az, aminek látszik. De talán csak azért olyan mérges, mert valamikor más ember volt.
Kicsoda maga? Csaló?
- Itt én kérdezek. Honnan van ez a gy ?
A lány szemében büszke fény villant fel.
- Az enyém! Adja vissza!
A férfi türelmetlenül rázta meg a fejét.
 - Talán. Talán visszaadom, talán nem. Loptad?
Alix viszonozta a férfi szúrós tekintetét.
- Miért gondolja, hogy nem az enyém? Látott már ilyen gy t?
A férfi bizonytalan, kitér választ adott:
- Egy pajzson láttam egyszer ilyen címert. Egy... egy barátomnál.
A lány hirtelen megmozdult. Kezével letakarta a törött láncon függ gy t.
- Mondja el, mit látott a pajzson!
A férfi arcán feszült mosoly jelent meg. Ha nem lett volna, mosolya akár bámulatot is tükrözhetett volna,
de Foulbeard arca ett l olyanná vált, mint a tigrisé.
- Coboly három aranypénz között ezüstmez ben. Most már hiszel nekem?
- Látta a gy t. Lehet, hogy hazudik. Ó, mennyire szeretnék hinni magának! Ha igazat mond, akkor a paj-
zsos ember az apám! Jól ismerte?
- Jobban, mint sokan mások, talán jobban, mint bárki.
- Ismerte az apámat! Csak azért jöttem el ilyen messzire, hogy t megkeressem! Milyen nagyszer , hogy ta-
lálkoztam valakivel, aki ismerte t! Es így és itt! Ó, az én h s apám!
Minden félelmér l megfeledkezve, szívébe zárta az ismeretlen férfit. Fejét ráhajtotta Foulbeard sz rös mellé-
re. A férfi b rén érezte a meleg könnycseppeket. Karja elernyedt, a lány mégsem húzódott el.
Alix elfúló hangon motyogta a koszos ing ráncaiba:
- Maga ismerte. Együtt voltak, mellette harcolt. Kérem, meséljen az apámról! Bármit! Mindent. Merre jár-
tak, mit csináltak... és most hol van? Egészséges? Hol találom meg? Mindent mondjon el, amit csak tud, és éle-
tem végéig hálás leszek önnek.
Foulbeard durván eltolta magától a lányt, és felállt. Hiányos, sárga fogai között sziszegte oda:
- Régen volt. Már elfelejtettem. Itt a gy d! - És odahajította. A lány meg sem próbálta elkapni. A gy
megcsendült az utca kövén.
- Hagyd el ezt a várost! Menj haza! Fogd a gy d, és menj haza! Hiába kutatsz. Az apádat sohasem találod
meg.
- Kérem, beszéljen róla!
A férfi sarkon fordult és elsietett. Alix utánafutott, megragadta a karját.
- Meg kell találnom! Beszéljen már! Mondjon valamit! Fogadalmat tettem Istennek, hogy hazaviszem.
volt a kisebbik De Pertriche fiú.
Foulbeard megtorpant, és szembefordult a lánnyal.
- Tudom. Elmondta, hogy a családja nem akarta többé látni. Nemesi család, amely kihalóban van. Azt mon-
dod, a lánya vagy? - kérdezte keser en. - Fulke nem említette, hogy gyereke lenne.
- Nem is tudott róla. Anyám szász származású... a családja alacsony sorú. Apám röviddel azel tt vette el,
hogy Richárdhoz csatlakozott... azt mondják, nagyapám akarata ellenére. Nem kellett volna ezért így meghara-
gudnia a fiára.
Anyám szerette nagyapámat, mert jó ember volt. Amikor megszülettem, magához vett bennünket, és tiszte-
lettel bánt velünk. Én Demoiselle Alix De Pertriche vagyok. Nem kívánok nemesi címet. Apám bátyja meghalt,
és nagyapám már nagyon öreg. A gy mindig a családf t illette meg. Azt mondják, kipusztul a család, ha nem
a jogos tulajdonosánál van. Elhoztam magammal, mert nagyapa megbocsátott neki, s a gy által akarja tudat-
ni vele, hogy az örököse. Vissza kell jönnie. Nagyapának szüksége van rá. Anyának is. És... ó, nekem is...
nagyon-nagyon nagy szükségem van rá. Beszéljen hát az apámról! Könnyek patakzottak le az arcán, beleka-
paszkodott a férfi karjába, és esdekl en nézett a szigorú k arcra.
Foulbeard vadul lerázta magáról.
- Menj haza, te kis bolond! Keresd meg a szerelmedet, és vedd rá, hogy vigyen haza. Add fel rült fogadal-
madat!
A lány egyre csak futott utána, de nem tudott vele lépést tartani.
- Az apám! Talán sohasem találkozom mással, aki ismerte!
- Nem is fogsz! - kiáltotta vissza Foulbeard, s szavai élesek voltak, mint a penge. - Az apád halott!
A lány megállt, nézte, hogyan t nik el a férfi, és már nem próbálta utolérni.
- Akkor megkeresem a sírját... és beletemetem a gy jét. Tudni fogja, hogy bocsánatot nyert. Nem mehetek
vissza, amíg ezt meg nem tettem. Ez is benne van a fogadalmamban...
Alix sírva borult le az utcak re. Néhány perc múlva, amikor rádöbbent, hogy ez a különös ember, akivel úgy
szeretett volna ismét találkozni, mint senki mással, sem a kérdésére nem fog válaszolni, sem a könnyeit l nem
hatódik meg, szomorúan és b ntudatosan elindult, hogy megkeresse a sebesült Raoult.
Foulbeard-nek is volt halaszthatatlan dolga. Örökké robbanni készül , heves vér ember volt, s most zúgott a
halántéka, körmei úgy mélyedtek a tenyerébe, hogy nyomukban kiserkent a vére. De nem bánta a fájdalmat.
Érezte, hogy az ilyen stigma végigkíséri egész életében, de most még az sem érdekelte, meddig tart az élete.
Az Isteni Örömök Kocsmájához érve egyetlen ütéssel kiszakította az ajtót, s berontott, mint a halál bosszúál-
ló angyala.
Amikor Margit asszony meglátta, káromkodásra nyitotta a száját, de látva Foulbeard rút, felb szült arcát,
csupán egy sikolyban összegezte a kár felett érzett dühét. Ugrott egyet feléje, s begörbített ujjai vészesen köze-
ledtek a férfi szeméhez.
A lovagiasság rég sutba dobott szabályainak engedelmeskedve, Foulbeard nem ütötte meg a boszorkányt.
Könnyedén kitért el le. A még mindig sikítozó asszony elviharzott mellette, megbotlott egy kitett lábban, és
fejjel a falnak esett. A férfi vendégek bátorító éljenzésben, a szajhák örömsikongatásban törtek ki. Margit asz-
szony öntudatlanul feküdt a földön, feje egy fazékban, mégsem keltett részvétet, nem sietett a segítségére senki.
A vendégei nem szerették.
Margit asszony hatalmas termet szolgáival szemben Foulbeard nem érzett lelkiismeret-furdalást. Gyorsan
térdkalácson rúgta az egyiket, a másiknak kulcscsontját törte, és máris dulakodni kezdett a harmadikkal. Dü-
hödt bikákként rohantak egymásra, a terem belerázkódott. Egymáshoz feszül lábbal küzdöttek, s rövid dulako-
dás után a nagyra n tt kidobólegény kábán, vérezve zuhant le gonosz asszonya mellé.
Foulbeard a maradék, megszeppent tivornyázókhoz fordult.
- Vagytok még?!
Senki nem mozdult, nem szólt. Foulbeard felkapott egy üres padot, azzal söpörte le a kupákat és a fatányé-
rokat. Úgy pörgette a padot a kezében, mint valami botot, és bezúzta vele az asztal vastag deszkáját. Sziszegve
röpültek szerteszét a fadarabok.
Zihálva nézett körül, majd két lépéssel az adósok asztalánál termett. Ujjaival végigpörgette a pálcákat, míg
megtalálta a sajátját, ezüst és fekete gy vel, három narancssárga ponttal megjelölve. Számos rovás jelezte
rajta az adósságát. Könnyedén eltörte, és bedobta a t zbe. Aztán a többit is utána dobta, s a t z elemésztette
mindet. Végül módszeresen addig törte a korsókat és a palackokat, míg bele nem fáradt a pusztításba. Senki
nem állt az útjába. Beszakította az egyik söröshordó tetejét, s a sör a földön összekeveredett a g zölg pörkölt-
tel, ami a t zhelyr l leborult lábasból ömlött ki.
Amint körülnézett a pusztításon, kitört bel le az üvöltés. Rábámult a néhány, falnak lapulva vacogó ember-
re, de nem látta ket; egyre csak azt kutatta, mit zúzhatna még szét. Alig maradt valami épen. Hirtelen felkapott
egy halfejekkel és konyhai hulladékkal teli vödröt, és ráöntötte Margit asszonyra és az egyik legényére.
- Parancsoljanak, a maradék! - üvöltötte. - A számla rendezve! Mondjátok meg neki, ha még szüksége van
lányra, hogy a ti mocskos vágyaitokat kiszolgálja, hozza el a saját lányát!
Egyetlen ember sem próbált az útjába állni. Foulbeard az utcáról még hallotta az örömkiáltásokat, ahogyan a
maradék zsákmányra lecsaptak. Az Isteni Örömök Kocsmája végképp lehúzta a red nyt.
Lassan visszaballagott a vízpartra. A bolt, ahol a keresztes kardot és a páncélkeszty t látta, már bezárt,
mégis sokáig álldogált a betáblázott kirakat el tt. Képzeletben látta a csillogó acélt.
Aztán felsóhajtott, és hátat fordított a boltnak. Arcára lassan kiült valami komor elhatározásféle. Elindult, de
nem a saját gályája, hanem a Gubbio-flotta parancsnoki hajója, az Égbolt királyn je felé.

A hátsó fedélzet alatt egy angol gályarab feküdt lázasan. Már nem tudott evezni, de mert még emlékeztek arra,
hogy a hajdan hatalmas termet , nagy erej ember a buzdító korbács nélkül is pompásan evezett, könyörületb l
nem dobták vízbe. Megkapta a ritka lehet séget, hogy Isten szándéka szerint meghaljon, vagy esetleg fel-
gyógyuljon. Evez stársai úgy vélték, csupán Foulbeard iránti gy lölete tartja még életben, mert ez a férfi egy-
kor a saját hajója kapitánya volt, Richárd oldalán harcolt, s csak kés bb lett gályarab.
Amikor Foulbeard belépett, és Will Bunso még félig önkívületi állapotában is felismerte, ki áll mellette, ki
néz le rá, nem akart megszólalni. A fal felé fordult.
A felismerés pillanatában azonban néma átkozódás ült ki a beteg ember arcára. Maga sem értette, hogyan
volt képes félig ül helyzetbe emelkedni, s így megtartani magát az esküdt ellenség mellett.
Will Bunso orrlyuka kitágult, orrcimpája reszketett. Egy rég nem érzett illattól összefutott szájában a nyál, és
a gyomra összerándult. Marhahúsleves! A feléje nyújtott kanálhoz fordult, és mohón enni kezdett.
Foulbeard lassan etette a beteget. Minden kanál között hosszú szünetet tartott. A betegbe fokozatosan er
költözött. Amikor a tányér kiürült, gyengéd kezek fektették vissza Will Bunsót. S mert Foulbeard nem szólt,
kérdezte meg gyanakvó hangon:
- Ne csapj be, köpönyegforgató! Mondd meg az igazat! Miért teszed?
- Szükségem van rád.
 Bunso gúnyosan felnevetett.
- Szüksége van rám az ördögnek? Jól választotta meg a küldöncét, te áruló! Menj innen! Ha eljön az id m,
majd én is megyek hozzá.
- Egykor Richárd embere voltál. Már elfelejtetted?
A beteg meglep er vel húzta fel magát a könyökére.
- Éppúgy, mint te, miel tt eladtad a lelkedet a sátánnak meg a szaracénnak! Erre emlékszel? - kérdezte meg-
vet en.
Foulbeard eleresztette a kérdést a füle mellett. Borzas üstökét lehajtotta, mintha szégyenkeznék. Orrába fel-
csapott saját testének áporodott b ze, mely összekeveredett a hajófenék állati szagával. Aztán másképp próbál-
kozott:
- Szeretnél hazatérni? Angliába?
Bunso szemét könny futotta el.
- Angliába? Devonba, tavasszal? Hogy a devoni lágy szell k fújdogáljanak a síromon? Húsz évig tartó kár-
hozat után Angliába? Milyen kegyetlen gonosztev vagy, te áruló, hogy így megkeseríted egy haldokló utolsó
óráit!
Foulbeard éles hangon vágott közbe:
- Komolyan beszélek. Tartsd a szád, és figyelj! Bejöhet valaki. Gyorsan kell elmondanom.
Fojtott hangon, sietve elmondta a tervét. Saját maga el tt is csak ekkor vált világossá, milyen kis esélyük
van a sikerre. Hangja megbicsaklott, majd elhalt. Meglep dve vette észre, hogy Bunso feléje nyújtja reszket
kezét.
A beteg arcát remény és öröm derítette fel, szeme nyugtalanul fürkészte társa arcán a szavak bizonyítékait.
- Nagyon tetszik nekem a terved...
- Akkor bízzál bennem, hogy igazat mondok.
- Ahogy a mennyországban reménykedem, Fulke, mi mást tehetnék! De melléd állok újra, mint egykor
Outremerben.
Foulbeard visszatért a gályájára. Evett néhány falatot, majd lefeküdt. Szemét sokáig elkerülte az álom, s mi-
kor végre elaludt, zavaros álmokat látott. Nem is sejtette, hogy Will Bunso ebben a pillanatban lépett rá a
gyógyulás útjára.
Az id pedig telt. A Gubbio fivérek még mindig a keresztes hadjárat vezet jével alkudoztak. Az Isteni Örö-
mök Kocsmája többé nem nyitott ki. Az a hír járta, hogy Margit asszony, embereivel együtt, más vidékre költö-
zött. Nemigen keseregtek utána.
Foulbeard állandóan a kiköt t járta. Egy napon ismét megpillantotta a padon ül szerelmeseket. Levertnek és
szomorúnak látszottak, nem is beszélgettek. Észrevétlenül figyelte ket, elgondolkodva, majd visszament a
Tengeri sárkányra, és kileste a pillanatot, amikor a szakács rizetlenül hagyja a fazekait.
Inge alá rejtett kis csomaggal sietett vissza. Alix és Raoul el sem mozdultak. Egy kis vitorlást néztek, amely
a kiköt egyik távolabbi részén horgonyzott. Zsúfolásig megtöltötték a gyerekek, akik vidáman integettek kis
fakeresztjeikkel a parton maradiaknak. A vékony hangocskák közé dicshimnuszok és imák vegyültek.
- Hová mentek, kicsikéim? - kérdezte egy hálókat szárogató, vörös sapkás halász.
- Megyünk, hogy megszabadítsuk a Szent Várost a h tlenekt l, megyünk Jézus Urunk segítségére! - hang-
zott a büszke válasz.
- Hová?! - kiáltotta a halász, kezével tölcsért formálva a füle köré, hogy a szél és az énekszó zajában meg-
hallja a választ.
- Istenhez! - felelte egy másik hang. - És azután mindenütt béke lesz és szeretet!
- Alexandriába... rabszolgaságba... és a halálba! - motyogta Foulbeard. - És ha még él az Isten, és kegyes
hozzátok, elsüllyeszti a hajót, miel tt partot érnétek.
Gyors léptekkel a padhoz ment, és a kis csomagot a meglepett lány ölébe ejtette. Raoul harciasan talpra ug-
rott. A termetes férfi figyelemre se méltatta.
- Egyetek! - reccsent rájuk. - Hús. Ha megettétek, menjetek el ebb l a városból! Menjetek haza! Ne várjatok!
Fussatok innen, buta gyerekek!
Gyorsan elfordult, elhomályosodó szemét az ingujjával törölte meg. De Alix gyorsabb volt, mint számította.
Megragadta a karját, miel tt leengedhette volna. Mindkét kezével belekapaszkodott.
- Addig nem megyünk el, míg el nem mond mindent az apámról. Tudnom kell, hová temették. A következ
gályával indulok. - S kezével a távolodó hajó felé mutatott.
- Gályán? Ó, gyermeki tudatlanság! Ez egy karvei! Látod a vitorlázatát? A gályán evez sök vannak, és az
árboca leereszthet . Az ott egy harci hajó, a keresked hajókat kíséri, hogy megvédelmezze ket a kalózok el-
len.
 - Mint az ott? - mutatott a lány egy másik hajóra.
- Nem. Az hadigálya. Súlyosabb, gyorsabb, er sebb. Két álló, rögzített árboca van, és mindkét oldalon hu-
szonnégy evez se. Veszélyes hajó. T zvet kkel. És kétszáz harcossal. Van karvei, van nef és a legnagyobb, a
nagy gálya, amelyen ezer olyan gyerek elfér, mint te, hogy eladják Kairó piacain... háromárbocos, mintamelyi-
ken mi harcoltunk, amikor Oroszlánszív Richárd meg akarta szabadítani Acre-i Szent Jánost.
A lány szelíden a padhoz tuszkolta, és lenyomta Raoul mellé, aki nem fordult ugyan el, de mogorván nézett
Foulbeard-re. Foulbeard titokban elégedett volt. Tetszett neki a fiú bátorsága.
- Annak, aki majd téged megvesz, legalább annyit kell fizetnie érted, mint egy jó lóért - morogta a fiúnak. -
Neked pedig, ezzel a vörös hajjal, ha egy fogad sem hiányzik, és a leheleted is kellemes, ha megtanulod, ho-
gyan kell a férfiak kedvére tenni, még sok gazdád lehet, miel tt tönkremész, és kidobnak az út szélére, mint egy
rühes kutyát - fordult a lány felé, és kétértelm en kacsintott.
Alix elsápadt, de nem sütötte le a szemét.
- Ne próbáljon megfélemlíteni - mondta. - A feladatomat elvégzem. Apám a nagy hajó ellen harcolt?
- Ezerötszáz harcos volt rajta - válaszolta Foulbeard színtelen hangon. - Er s volt. akár egy vár. Hét emir állt
a csapatok élén. Hatalmas háromárbocos volt, az árbocok, akár a templomtornyok! Olyan volt, mint egy
memphiszi krokodilus, azoktól a zöld és sárga forrázott b rlemezekt l, melyek az orrától a tatjáig borították;
kemény volt, ellenállt a t znek, és er s, akár a fém.
Nekünk csak kis gályáink voltak. Amikor vágósarkantyúval támadtunk, a hajó orra visszaugrott. Mintha
szúnyogok támadtak volna rá a t zokádó sárkányra. A dromon fedélzetér l a pogányok üveggránátokat hajigál-
tak, a mi hajónk pedig meggyulladt. Micsoda t z volt! Fa, hús és csont, minden a lángok martalékává vált!
- Ott halt meg az apám?
A férfi válasz nélkül folytatta:
- Naftájuk is volt meg görögt z! Nekünk, angoloknak csak a bátorságunk, er s hitünk meg a vágósarkan-
tyúnk... elsüllyesztettük, igaz, de elfoglalni nem tudtuk. A tenger fenekére küldtük meghalni ket, és kés bb a
szárazföldieket is.
- Maga tehát angol, nem francia! Mi lett az apámmal?
- Ti, vakmer fiatalok! Azt hiszitek, ismeritek az egyszer válaszokat e bonyolult világ minden kérdésére!
Régen én is így gondolkoztam. Aztán egy kanyarban eltévedtem... és rájöttem, hogy azzal, amivé váltam, elját-
szottam Isten kegyelmét - tette hozzá halkan. - Sikátorokban bujkálok. De... istenem... valaha ember voltam!
Alix rátette a kezét az övére. Az együttérz kéz simogatásától a férfi ujjai görcsösen megrándultak. Hirtelen
mozdulattal húzta vissza a kezét.
- Kis bolond! Hát megmutatom, mi vár rád. Említettem már a szárazföldet. - Összerázkódott. - Iszonyú út
volt. Tudtuk, hogy Szaladin hatalmas er kkel várakozik az úton, amerre Jaffa, Jeruzsálem kiköt je felé menete-
lünk.
Száz mérföldet kellett megtennünk. Az az út Tophetbe! Azon a vidéken az augusztus a legszörny bb hónap.
A napégette föld felhólyagozta a talpunkat. A folyók kiszáradtak. Az Acre és Jaffa között fekv három város
falai romokban hevertek, de a menekül k még Jaffa er djét is porig rombolták. Védelmet sehol sem találtunk,
és a dombok mögött lapulva láttuk, hogy Szaladin elvonul mellettünk, hogy távolabb keressen alkalmas helyet
a támadásra.
Mi csak meneteltünk. Amikor elértük a partot, Richárd suhintott egyet a kardjával, és felkiáltott: „Ünnepel-
jük meg ezt a reggelt! Lehet, hogy az estét nem érjük meg!”
A jókedv pogányok gúnyosan felnevettek, és a napra mutattak. „Júliusban elhullanak a legyek. Augusztus-
ban Malik Rik emberei!”
A kutak, ha voltak egyáltalán, mérgezettek, mocskosak voltak, még az is el fordult, hogy dögöt találtunk a
vízben. A kevésbé undorítóakból azért ittunk, hisz nem volt választásunk. Elérkeztünk ahhoz a hágóhoz, ahol
az el ttünk járt els keresztes hadjárat olyan szörny sorsra jutott. A mez csupa fehér volt.
Egyikünk sem beszélt. Csak néztük és sírtunk. A nagy némaságban csak az szi szél kavarta száraz levelek
zörögtek a megcsonkított csontvázak mezején.
Mi is csak ezen a hágón juthattunk át, és jártunkban letiportuk a keresztény h sök csontjait. De gondolataink
csak az örökkévalóság körül jártak.
A hegyeken túl hosszú mérföldeken át virágok között jártunk. A terep nyílt volt, sehol sem kínálkozott bú-
vóhely. Ezt a helyet választotta ki Szaladin lovassága, hogy ezrével támadjanak ránk.
„Hurr! Hurr!” - zengett vérfagyasztó kiáltásuk. Ez az nyelvükön annyit jelent: „Ölj! Ölj!” Tulajdonképpen
nem nagyon féltünk t lük, s t gúnyosan kiáltottuk vissza: „Hurrá! Hurrá!” Mint valami földcsuszamlás, zúdul-
tak ránk, és csakhamar körül is vettek bennünket.
 Vadul összecsaptunk. Hosszú nyilaink több nyerget tettek gazdátlanná, mint az rövid nyilaik, bár közülünk
is sokan vonszolták magukat a földön, s testükb l úgy meredezett ki a sok nyílvessz , mint a sündisznó tüskéi.
De bátran kitartottunk. Így értük el a hegyeket, és bár sok halottat hagytunk magunk mögött, végül a pogá-
nyok adták föl, és t rték, hogy mi, a legy zhetetlenek békében bemenjünk a kis tengeri kiköt városba, Arsufba.
Végül eljutottunk Jaffába.
Foulbeard lehajtotta a fejét, és keser en folytatta:
- Sok szomorú nap telt el, míg végre megpillantottuk a Szent Várost. És annyi megpróbáltatás és bánat után
Richárd nem volt hajlandó harcba szállni.
Bizony, úgy hajította el Jeruzsálemet, mint valami megunt játékszert. Visszatértünk Jaffába, s tudtuk, hogy
elbuktunk... tudtuk azt is, hogy Isten meggy lölt bennünket árulásunkért, és attól a pillanattól Szaladint fogadta
kegyeibe. Úgy is történt.
Richárd elhagyott bennünket. Igaz, Jaffában sok csata lezajlott még, amelyekben bátran küzdött, de bennün-
ket elhagyott... a keresztes hadjárat meghalt, és vele halt az én lelkem is. Soha többé nem akartam hazatérni.
Alix sírt. Raoul átkarolta, dühös pillantást vetett Foulbeard-re, aki mogorván nézett vissza rá.
- Még mindig hiszitek, hogy ti, fegyvertelen gyermekek folytathatjátok a harcot, ami nekünk fegyverrel sem
sikerült?
- A mi fegyverünk Isten akarata, és utunkon az angyalai oltalmaznak bennünket - válaszolta Raoul kemé-
nyen.
- Lehetséges lenne, hogy van még ekkora hit a világon? Merengését Alix szakította félbe:
- És az apám? Találkozott vele? Róla beszéljen!
- is ezeken a tengereken hajózott, ezeken a mez kön harcolt, átélte ezeket a nehéz id ket. Bocsássatok
meg, gyerekek! Bocsáss meg, Istenem! Többet nem mondhatok.
Tágra nyílt szemmel nézett körül, mintha valami borzalmas jelenetet látna. Aztán felugrott, s hátra sem néz-
ve elrohant. Néhány pillanat múlva már el is t nt.

A hat Gubbio fivér között kétségtelenül Alonzo, a legid sebb volt a legfukarabb. Ez a tény egymagában is arra
vallott, hogy nem volt közöttük a legeszesebb. Foulbeard tehát neki, a legnagyobb gálya tulajdonosának adta
el ajánlatát.
Ügyet sem vetve arra, hogy Alonzo gyanakodva méregeti, s doboló ujjaival elárulja, hogy a legszívesebben
kidobná kellemetlen látogatóját, Foulbeard nyugodtan megkérdezte:
- Mennyit érne meg önnek, ha lefölözhetné az alexandriai piacot?
Alonzo felélénkült, de nyomban utána elernyedt. Ékszerekkel borított, kövér kezével a kiköt felé intett.
- Látta, hogy kifutott a karvei? Ott megy a kis patkányok összes pénze, és nem az én zsebembe jut, hanem a
fivéreimébe. Megállapodtak a hátam mögött. Aki els ként ér be a kiköt be, válogathat - mondta, és szörny
káromkodásban tört ki. - Micsoda fivérek! Kívánom nekik, hogy a fiaik rájuk hasonlítsanak!
Foulbeard szótlanul várt. Amikor a másik elhallgatott egy pillanatra, megszólalt:
- Nem biztos, hogy k lesznek az els k a min ségben és a haszonban.
Alonzo dühét feszült figyelem váltotta fel.
- Mire gondol? Hisz a többit már ingyen kell elvinni, méghozzá telített piacra.
Foulbeard cinikusan nevetett.
- Azt hittem, maga okos ember. De úgy látszik, csak annak tartják. Nem érti, mi ebben az üzlet?
Alonzo a száját csücsörítve töprengett. Kövérkés arca belevörösödött a sértésbe. Hangja megveszteget en
nyájassá vált:
- Mondja hát. Örömmel veszem, hogy egy angol renegát tanácsot ad egy Gubbiónak. Magyarázza meg, mi
az, amit nem értek. Ígérem, megkapja, amit érdemel: aranyban vagy korbácsban.
Foulbeard el rehajolt, kezét az asztalra tette. Kellemetlen leheletét l megrándult a hajótulajdonos arca. Túl
közel voltak egymáshoz.
- Renegát? Az én országom a hajóm, és maga nem a királyom. Maga rövidlátó emberkeresked ! A fivérei
hajóin azok mentek el, akik tudtak fizetni. A hátramaradtak közül min ség szerint válogathat! Megajándékoz-
hatja az emíreket és a szultánokat a legegészségesebbekkel, a legszebbekkel, a legcsinosabb lányokkal és a leg-
er sebb fiúkkal! Él kincs valamennyi, mesés érték ékszer, ezekkel kell megtöltenie a hajóját. Segítek kivá-
lasztani a javát, a többit meg vigyék a fivérei.
Gondolkodjék, Gubbio! Még a mennyországban is érdemeket szerezhet... a kiválasztottak majd imádkoznak
magáért. Nemcsak hogy vagyont szerez, de a lelkét is kiválthatja a purgatóriumból. Igaz, kés bb majd átkozni
fogják, de egy áldás többet nyom a latban, mint egy átok. A mérleg nyelve az ön javára billen.
A hajótulajdonos összehúzta apró malacszemét.
 - És maga, aki magára vállalja Júdás szerepét? Hol a haszna ebben az üzletben? Remélem, szerény lesz. Én
is éppen ezen a terven gondolkoztam, amikor belépett ide.
Foulbeard megragadta Alonzo csuklóját.
- Hazudik! - Addig csavarta, amíg a csont meg nem reccsent. - Maga olvadó zsírpacni! A maga férges agyá-
ban ilyen ötlet soha meg nem született volna! Ezer aranyam van rá! Vigyázzon! Kitépem a karját, ha sokáig
próbára teszi a türelmemet, maga rabszolgakeresked ! Túl sokáig kell a maga társaságában lennem.
A kövér ember szeméb l könnyeket csalt ki a fájdalom.
- Rendben van - nyögte ki. - Kap száz aranyat, a pokolban majd megihatja olvasztva!
- Boldogan! Remélem, a maga zsírja fogja táplálni a tüzet.
- Figyeltetni fogom, renegát! Ha becsap, a fejét kit zöm a gálya orrára. Ha van lelke, az már az enyém.
Megvettem, mégpedig réges-rég!
Foulbeard nevetve sétált ki. A pénzes zacskó ott csengett a kezében. Ez a zene elnyomta fülében a becsapott
ajtó mögül felhangzó dühödt kiáltozást.
A hosszú kard és a páncélkeszty elt nt a keresked rácsos kirakatából. A pénzes zacskó könnyebb lett, és
amikor Foulbeard a Szent Mihály-templom környékén, a vízparton újra felbukkant, még könnyebb lett, s a há-
tán cipelt zsák mind nagyobbra n tt.
Üzletr l üzletre járva óvatosan vásárolt ezt-azt. Sietett, ezért nem sokat alkudozott; így is majdnem besötéte-
dett, mire a templomba ért. Kivárt néhány kés i imádkozót, s amikor a templom végre kiürült, is felállt
térdepléséb l, és megkereste a sekrestyést. Néhány pénzdarab újra gazdát cserélt.
Az öreg templomszolga elbicegett, ajtók csapódtak, és Foulbeard végre egyedül maradt gondolataival és Az-
zal, aki el tt nincs titok.
Mintha nem lett volna egyedül... úgy érezte, valaki szomorúan tekint rá. Egy aranyat tartogatott erre az alka-
lomra. Zsákjával együtt az oltárhoz ment, letette, és meggyújtott egy gyertyát. Utolsó aranyát bedobta a közeli
perselybe.
Aztán a keresztes kardot az oltárra helyezte, kinyitotta a zsákot, s egyenként kiszedegette mindazt a törede-
zett, elgörbült, rozsdás páncéldarabot, amit meg tudott vásárolni. Fel sem pillantott a magasban lev feszületre,
csak elrendezte a nehéz páncélinget, a csuklyát, a viseltes páncélujjat, a kikopott lábszárvéd t és a fehér acél-
keszty t. Mint valami ember, úgy feküdtek ott az oltár el tt. A szél volt... vagy fentr l hangzott a sóhajtás?
Amikor mindennel elkészült, letérdelt, keresztet vetett, és végre felpillantott az árnyékba borult alakra. Két
kezével magasra emelte az összekarcolt, vödör formájú, dísztelen sisakot, és ezt suttogta:
- Uram, akit én gyalázatosan megbántottalak, és akit l kegyelmet vagy szánalmat nem érdemlek, könyörgök
Hozzád, nem azért, hogy megbocsáss, hiszen tudom jól, kárhozott vagyok. Csak egy kis id t kérek t led. Emlé-
kezz rá, hogy az ember halandó, esend , és nem képes mindig uralkodni magán. Kérlek, Uram, fogadd el újra
szánalmas fogadalmam, amit ifjúságomban oly büszkén és rátartian felajánlottam. Kérlek, uram, fogadj el en-
gem, a te b nbánó szolgádat. Fulke De Pertriche-t, fogadj el engem eszközül, használj fel engem legjobb belá-
tásod szerint arra, hogy segítsem az ártatlanokat. Messzir l jöttek, hogy Téged szolgáljanak. Könyörülj meg
rajtuk. Uram, akik sírnak az éjszaka sötétjében!
Letette a sisakot, leborult a kiterített páncéldarabokra, és homlokát a hideg vasra szorította.
Kinyújtott kezére vízcsepp hullott. A magas templomhajó nedvessége volt? Vagy könnycsepp?
Fulke mozdulatlanul és némán virrasztott a sötétben. Amikor a hajnal els fénye átderengett a templom ma-
gas, színes ablakán, felnézett. Látta, hogy a lehajtott, töviskoszorús fejre aranyfény ömlik.
A fény és árnyék játékából kiolvasni vélte, hogy vállalkozására megkapta az áldást, és hinni kezdte, hogy
együttérzéssel találkozott.
Egész teste sajgott, de nagy nehezen felállt. A gyertyák lassan elfogytak, de az övé még égett. Tekintetét a
türelmes figyel re függesztette, és hangosan, örömteli, érces hangon mondta:
- Mivel senki más nincs itt, akinek szövetséget ajánlhatnék, neked ajánlom, szelíd Uram Jézus! Te állj a job-
bomon, kérlek, a szükségnek ez órájában!
Az oltár felé nyúlva megérintette a kard kereszt alakú markolatát.
- Én, Fulke, átveszem eme kardot Liége-i Uram kezéb l. Esküszöm, becsülettel meg rzöm, józanul viselem,
mert tudom, hogy ilyen kegyben csak kevesek részesülnek. Fogadom, csakis a gyengék, ártatlanok védelmében
emelem föl, és senki más, mint Liége-i Uram ellenségeivel szemben. Becsületemre fogadom, hogy eskümet
soha el nem felejtem, és vissza nem vonom, míg csak élek.
A páncéldarabokat visszatette a zsákba, és bekötötte a zsák száját. A kardot hüvelyestül egy kend be rejtette.
Aztán, mint aki érzi, hogy figyelik, s a végs ítéletet még csak ezután mondják ki, határozott léptekkel, emelt
vel lépett ki a templomból. Visszament a Tengeri sárkányhoz.
A városban futót zként terjedt el a hír, hogy az egyik hajó segít kész kapitánya ingyen elszállítja azokat, akik
nem tudnak fizetni. Már nem sok gyereknek maradt valamicske pénze. Hatalmas tömeg gy lt össze a Gubbio-
hajóknál, de egyedül Alonzo nem zárkózott el mereven. Fivéreinek csak az volt a fontos, hogy az utolsó pénz-
darabokat is kihúzzák a szerencsétlen fiatal zarándokok zsebéb l.
Ígéretéhez híven, Foulbeard az Égbolt királyn je hídján állt, és a tulajdonos savanyú pillantásaitól kísérve,
válogatott az utasok közül. A hajót ostromlókból sokat visszaküldött. A kiválasztottak kis cédulát kaptak, ezzel
kellett jelentkezniük a hajón, mihelyt eljön az indulás napja. Addig senki sem tehette a lábát a hajóra.
A Gubbiók nem etetnek egyetlen szájat sem fölöslegesen; ha valaki éhen hal addig, vagy más hajót választ,
üsse k , a megüresedett helyre száz másik jelentkez akad!
Alonzo fivéreinek figyelmét nem kerülte el, hogy az Égbolt királyn je vitorlázatát némileg átalakították.
Mindhárom árboc f vitorláinak tetejére toldatvitorlákat - nagy vászon darabokat - szereltek fel. Ezt az újítást a
beltengereken eddig még nem látták.
Ráadásul a gálya orrán és tatján két zömök árbocra további vitorlákat húztak fel; pányvás és tatvitorlát most
láttak el ször keresked hajón.
A fivérek bámészkodtak és nevetgéltek. k nem adtak volna pénzt ilyen fölösleges dolgokra. De attól már
gondolkodóba estek, hogy miért cserélték ki az evez söket a Tengeri sárkány gályarabjaival. Mi vehette rá
Alonzót arra, hogy megbízható német és spanyol evez seit angolokra cserélje, amikor köztudott, hogy ezek az
északiak a legmegátalkodottabb engedetlenek, akiket még a korbács sem térít el csökönyösségükt l, egymás
között pedig különböz csoportokba állnak össze?
A más országból való gályarabokkal békétlenek, s nemegyszer inkább meghalnak, semmint engedelmesked-
nének; egyszóval mindig csak baj van velük.
Azt azonban meg kell hagyni, ezek az angolok, ha hajlandók dolgozni, a leger sebbek közé tartoznak - a ra-
vasz Foulbeard err l persze nem feledkezett meg.
- Ha a flottából a maga hajója érkezik meg els nek - mondta Alonzónak -, s ez a rakomány kél el a legmaga-
sabb áron, és erre akár fogadni mernék, mert ezzel a vitorlázattal lehagyja a többieket, akkor meg is kell védeni
a hajót a tolvajoktól. A konvoj hátul lesz, de a kalózok elöl. A védelmet biztosító gályán a leger sebb evez -
sökre van szükség, angolokra. Egy angolért, ha kell, akár két másikat is odaadhat. A többit meg vegye meg
pénzért. Nekem egy csupa angolokból álló evez scsapat kell, meg egy jó korbács. Egyik sem fog kifáradni
vagy lemaradni.
Alonzo egyre nagyobb megvetéssel nézett rá.
- Tudtam, hogy maga közönséges vadállat, renegát, azt azért mégsem hittem volna, hogy a saját honfitársai-
val szemben képes lesz a legnagyobb kegyetlenségre.
De azért megfogadta Foulbeard tanácsát. Az evez padok megteltek komor, acélos izmú fickókkal, akik né-
hány napi gyakorlás után már egyenletesen eveztek együtt. Egyfolytában ott üvöltött mellettük Foulbeard és
Will Bunso.
Az egykori kapitány és keresztes vitéz már újra egészséges volt, megszabadult láncaitól, és a másodhajcsár
rangjára emelkedett.
A gályán lev török katonák megfigyelték, hogy az els , szoktató út után szinte alig volt szükség a korbács-
ra.
Abu a'Goum, Alonzo bizalmas néger hadnagya ezt jelentette:
- Mondhatom, ez a Foulbeard nev hitetlen vörös dzsinn Allah félelmét plántálta bele a keresztény kutyák-
ba! Úgy eveznek, mint nevet démonok, és er s evez jük pálmalevélként hajladozik a szélben.
Aznap este Alonzo vidám szívvel tért nyugovóra; a várható hasznot számolgatta, és kuncogva gondolt báty-
jai felsülésére.

Alix és Raoul kedvetlenül üldögéltek az immár sajátjuknak érzett padon, amikor az ember, akit Foulbeard-nek
ismertek, ismét eljött, és ennivalót hozott. Már nem féltek t le. Örömmel vették át a mogorva férfitól a kenyeret
és a kolbászt. Már napok óta csak azt ették, amit t le kaptak.
A férfi most is gúnyosan, nyersen beszélt.
- Ha olyan bolondok vagytok, hogy nem hallgattok a jó tanácsra, fogjátok ezt!
Alix az ölébe dobott két, pecsétes pergamenre nézett, majd kérd arccal felpillantott.
- Ingyenes út az Égbolt királyn jén. Más hajóra nem jó. Ne köszönjétek, kés bb átkozni fogtok érte. Ha úgy-
sem tudlak eltéríteni benneteket veszedelmes rültségetekt l, akkor járjatok a saját utatokon, és legyetek átko-
zottak!
Már indult is, de a lány utána futott. Arca sugárzott.
 - Valami csodálatosat szeretnék mondani önnek! Apámat láttam az éjjel! - A férfi megtorpant. Arcára döb-
benet és nyugtalanság ült ki. - Álmomban - tette hozzá gyorsan a lány. - A gy ott volt a párnám alatt. Apám
felém jött álmomban. Ragyogó páncélt viselt, és hosszú kard volt a kezében. Azt mondta, szeret engem, és hogy
nemsokára találkozunk. De szép volt! És magának is meg akarja köszönni a kedvességét. Hogyan tudjuk meg-
hálálni, amit értünk tett! Hiszen nincs semmink! Hazavisszük magunkkal! Ez lesz az igazi öröm!
A lelkiismeretfurdalás hirtelen a férfiba fojtotta a szót. Végül lassan, rekedten, de szelíden így szólt:
- Nem kértem fizetséget, kedvesem, de ha nem akarja elfogadni ajándékba, akkor ez is megteszi.
Súlyos keze lecsapott, és kivette a selyemszalagot a lány hajából. Azzal elment. A lány meglepetten bámult
utána, hosszú fürtjei a vállára omlottak. Raoul odalépett hozzá.
- Ez az ember olyan fennhéjázó, mintha koronát viselne a fején. Miért lopta el a hajpántodat? Megint bán-
tott?
Alix megrázta a fejét.
- Nem hittem volna, hogy ilyen puhán tud a hajamhoz érni. És... kedvesemnek nevezett. - De többet nem
mondott Raoulnak, mert a fiú nem tudta leplezni féltékenységét.
Az indulás hajnalra volt kit zve. Amikor Marseille tornyaiban felzengtek a hajnali harangok, er s szél tá-
madt a szárazföld fel l. A Gubbio-flotta kiterjesztette szárnyait.
Ezúttal nem kellett a nagy teherhajókat kivontatni a kiköt l. A gáttól jó messzire a kísér gályák könny
evez csapásokkal tartották helyzetüket mindaddig, míg a hajók fel nem sorakoztak. A gyors hadihajók ekkor
beálltak oldalsó helyzetükbe, és felvonták büszke, háromszög vitorláikat. A konvoj pedig, egy kivételével,
felsorakozott mögöttük.
Alonzo hajója, az Égbolt királyn je hamarosan bebizonyította, mit érnek az új vitorlák. Még fel sem húzták
a két tartalék vitorlát, a toldalékvitorlákkal megnagyobbított vászonfelület elegend volt ahhoz, hogy a hajó
egyenletes sebességgel elhúzzon a konvoj mellett.
A többi hajót olyan zsúfolásig megtöltötték a fiatal utasok, hogy azok szinte szántották a vizet, a leszorított
hullámokon nem emelkedtek és nem süllyedtek.
Az evez sökkel és vitorlákkal felszerelt Tengeri sárkány könnyen tartotta az iramot a vezérgályával. Jóked-
sirályként körözött és le-lecsapott. Olykor el refutott, majd habot kavarva megfordult, vagy mozdulatlan
evez kkel bevárta, míg megel zik.
Alonzo titkon megveregette a saját vállát, amiért elfogadta Foulbeard javaslatát. Csak akkor komorult el,
amikor a Tengeri sárkány fedélzetén megpillantotta emberét. Még mindig dühös volt rá. Eldöntötte, hogy Ale-
xandria lesz Foulbeard utolsó kiköt je.
Még nem volt dél, mikor az Égbolt királyn je és a Tengeri sárkány szinte a többiek látótávolságán túlra ke-
rültek.
Ekkor váratlanul leállt a szél. Még fel-feltámadtak apró széllökések, de közöttük egyre hosszabbra nyúlt a
szélcsend. Az Égbolt királyn je ernyedt vitorlákkal úszott lassan el re.
Amikor már a Tengeri sárkányon is hallani lehetett a másik hajón lev gyermekek félelem- és fájdalomkiál-
tásait, Fulke bement a kabinjába, mert tudta, hogy eljött a perc. Az ajtónak d lt, és sírt - bár azt hitte, ilyesmi
már sohasem fordulhat el vele.
Az ajtón túlról behallatszott a zsoldoskatonák durva nevetése; szikrányit sem voltak különbek brutális gazdá-
iknál, s már csak tréfából is hajlandók voltak er szakoskodni a gyengékkel. Tudta, a katonák csak azt sajnálják,
hogy nem vehetnek részt a nagyobb hajón kezd szaturnálián, hiszen ezen a gályán nem voltak gyerekek.
Fulkere már nem illett gúnyneve, a Foulbeard* mert indulás el tt megfürdött, megborotválkozott, még a ha-
ját is lenyírta. Miközben a kintr l érkez zajokat hallgatta, gyorsan magára öltötte bélelt ruháját, amely majd
megvédi az ütésekt l.
* Foulbeard jelentése: torzonborz szakállú
A dob gyors ütemet diktált az evez söknek. A Tengeri sárkány lebegve vesztegelt a vízen, várta a szél fel-
támadását. Fulke minden egyes lökést külön érzett, amint az evez sök egy ütemre csaptak bele a vízbe.
Bár Will Bunso, korbáccsal a kezében, szakadatlanul le-fel járt a futóhídon. Fulke egyetlen suhintást sem
hallott. Az emberek fürgén eveztek.
Még Abu a'Goum is csendes volt, még sóvárabban nézte a nagy gályát, mint a felügyel vagy az izzadó an-
golok.
És most jöhet a páncéling! Gyorsan fel! Szorosan meghúzni, megkötni a nyakvéd szíját! Biztos kézzel húz-
ta fel a sapkát is, bár sajnálkozva simított végig azokon a helyeken, ahol a rozsda és az ütések nyomán keletke-
sérülések gyengítették a láncszemeket. Feltette rá a sisakot, és becsatolta az acélpántot. A páncélkeszty
könnyen felment. A fémlapok olyan könnyedén csúsztak egymásra, hogy még ökölbe szorított kézzel is alig
érezte. Szorosra húzta a széles, fémveretes övet is.
 Egy napon - gondolta - igazi, nehéz páncélöltözéke is lesz; áthatolhatatlan, akár a tekn c páncélja.
Kihúzta kardját, és a b rb l készült hüvelyt a sarokba hajította. Erre nem lesz szüksége! A kardot már ko-
rábban kifényesítette, csak úgy ragyogott rajta a jelvény. Elolvasta az acélon végigfutó büszke szavakat: A Csa-
ta Kígyója.
- Álljon ma mellettem az, aki el ször használta e kardot a hitetlenek ellen! - sóhajtotta. Kivont kardjával
megkarcolta saját karját, mint azel tt min ig, így fakasztva az els vért aznapra. - Egészségedre! - dünnyögte.
A nemes penge hosszú volt és borotvaéles, markolatánál tenyérnyire szélesedett. A gálya imbolygásában
egyensúlyoznia kellett vele.
Egy pillanatra megszédült. Érezte, hogy nincs egyedül, valaki figyeli. Valaki itt van mellette, és nézi. Az id
hirtelen megállt, majd elindult visszafelé, s t magával húzta. Megjelent el tte a múlt teljes pompájában és ele-
ganciájában. Látta a rudakon vidáman lobogó és csapkodó kopjazászlókat, a selyembe és prémekbe burkolt
hölgyeket; látta a ficánkoló lovakat, a sisakforgókat, címereket, és újra hallotta a hírnökök trombitáját meg az
acél pengését.
„A dárdák összecsaptak! - hallotta a kiáltást. - Kezd dik a nagy viadal, a mélée!” Egyedül hallotta a fanfa-
rokat.
Nyakára kötötte a drága selyemkend t. Kinyitotta a szemét, és körülnézett a meleg, piszkos kis kabinban.
Aztán szélesre tárta az ajtót... és mint egykor, élete tavaszán, amikor még ragyogott a páncélja, és Istene fent
lakozott a mennyben, és az egész, kerek világ újdonatúj volt... elindult az utolsó viadalra - hölgye kegyéért.
A régi páncél csak úgy csillogott - nemhiába töltött hosszú órákat a habk vel meg a csiszolópalával. Fulke a
napfényben ragyogó óriásnak, felemelt kardja él lángnyelvnek látszott. Tet l talpig szikrázott, elvakítva a
tátott szájú szaracén katonák szemét, akik a csodálattól és a rémülett l dermedten nézték váratlanul felbukkanó
alakját. Az evez k megálltak a leveg ben, aztán tehetetlenül csapódtak a vízbe... Az angolok ugyan már suttog-
tak egymást közt ezt-azt, az egyik most mégis döbbenten kiáltott fel:
- Szent György jött le hozzánk!
Will Bunso bedobta a kulcsot az evez sök folyosójára, el rántotta t rét, és a legközelebb álló ellenség bor-
dái közé döfte. A kulcscsomót kinyújtott kezek ragadták meg. Az emberek lábát fogó gy kb l kicsúszott a
hosszú lánc, Bunso korbácsa pedig egy katona nyaka köré fonódott.
- Szent György! - A kiáltás üvöltéssé fokozódott. Az angolok kiözönlöttek padjaikból. Kezükön még Bi-
linccsel, rávetették magukat a meglepett fegyveresekre, akik hirtelen azt sem tudták, honnan is éri ket a táma-
dás.
Látták, hogy Fulke három nagy lépést tesz el re, és az els útjába kerül nek lecsapja a fejét. Vele repült a
váll és a kar is, de Fulke csak futott el re, s a hídon mindenkit lekaszált, aki az útjába került.
- Szent György! Harow! Szent György Angliáért!
A vízlefolyókat már vörösre festette a vér. A dobszó elhallgatott. Az evez k összevissza csapkodtak, mert a
dühödt gályarabok elhagyták padjaikat, hogy megbosszulják régi sérelmeiket.
Néhányan súlyos láncot lóbáltak a kezükben; mások a halottak kezéb l csavarták ki a fegyvert. A gályarab-
ok folyosóján sikoltozó emberek kezéb l kihullott a t r és a handzsár. Fulke csak ment el re, s körötte rettene-
tes volt az aratás.
Büntet csapásainak nem állt ellen a páncél, a leger sebb karokat is levágta, kettéhasította a muzulmánok
könny sisakját, minduntalan visszaverte a meg-megtorpanó támadást, s irtotta az ellenséget, akár a gyomot -
mígnem váratlanul szembekerült Abu a'Goummal.
- Szent György! - harsant fel a kiáltás, amint a két férfi összecsapott. Míg a még él zsoldoskatonák a hátsó
fedélzeten álltak, háttal a víznek, a hajó eleje már Angliáé volt.
A görbe és az egyenes kard csengve összecsapott, a két er s harcos szinte mulatságosan szabályos, pontos
léptekkel közeledett egymáshoz, mintha kiszámított mozdulataikat valami vérszomjas táncmester irányította
volna.
Gubbio hadnagya már a küzdelem elején felkapott egy súlyos, kétél bárdot, s míg jobbjában gyors, vesze-
delmes táncot járt a handzsár, a bárdot hanyagul, várakozva lóbálta bal kezében.
Fulke nem szívesen használt más fegyvert; a kegyelemdöf t r érintetlenül pihent övében. Abu a'Goum cse-
lezni kezdett a bárddal, de Fulke két kezével elhárította az ütést, és visszavágott. Már mindkét ember vérzett.
A handzsár hirtelen lecsapott. Fulke páncélinge felhasadt, mert az er s damaszkuszi acél átvágta az id rágta
páncélt és az alatta lev bélelt inget is. Az élénkpirosan kicsorduló vér rózsaszín re festette a páncélinget, pi-
pacsvirág címert festve a lovagra, aki eddig még semmilyen címert nem viselt.
A kitüntetés nem lelkesítette fel a lovagot. Hatalmas kardját ütésre lendítette. Csaták Kígyója... igyál! Táma-
dás közben nem tör dött teste védelmével. Mozdulatai mintha lelassultak volna. Abu a'Goum észrevette a kí-
nálkozó alkalmat, bárdja el relendült, de az ütés lecsúszott Fulke oldalán. A bárd nyomán röpülve vágódott ki
néhány láncszem az ingéb l.
A néger el red lve készült a végs lecsapásra. Fulke látta, mi a szándéka. A küzdelem szemlél i szinte észre
sem vették, amint a széles kard, mintegy magától, a néger felé sújt. Az ütés nem volt er s, Fulke inkább hosszú
vágást mért Abu a'Goum szabadon hagyott hátára, amely azonban a vastag izmokon áthatolva a gerincet érte.
Abu a'Goum szeme forogni kezdett, majd egész testében elvágódott.
Fulke egy pillanatra sem állt meg; átgázolt az el tte hever testen, egyenesen a rémült bámészkodók közé.
Azok sarkon fordultak, inkább a tenger kétes kegyében bízva, mintsem hogy szembenézzenek ezzel a félelme-
tes harcossal, aki levágta legjobb emberüket. Az angolok üvöltve vetették rájuk magukat.
- Nem vagytok foglyok többé! - rikoltotta Fulke. Lihegve támaszkodott a kardjára, és nézte, hogyan tisztul
meg a hajó. Aztán kiáltott az evez söknek, akik nyomban engedelmeskedtek:
- Ki az evez ket, fiúk, húzzátok meg! Irány: Anglia!
Will Bunso a kormányt ragadta meg. Az evez k fehér habot kavartak a vízen. A Tengeri sárkány megfor-
dult, és rohanni kezdett a nagy hajó felé, amely észrevétlenül el retört a z rzavar ideje alatt. A szél közben újra
feltámadt, s kifeszítette a hatalmas vitorlákat.
Messze mögöttük, a látóhatár szélén még mindig nyugodtan haladt a Gubbio-flotta, de Fulke észrevette,
hogy egy háromárbocos hadigálya kiválik a konvojból. Tudta, hogy megszimatoltak valamit a történtekb l.
Aztán meglátta: az Égbolt királyn je hátulsó árbocának kosarából vészjelzés röppent fel.
A hadigálya gyorsan közeledett. A szél belekapott dagadozó vitorláiba, s az evez sök is serényen dolgoztak.
Nincs sok idejük, a távolság szemmel láthatóan csökken közöttük. Vajon felhúzták már a kötélhágcsókat? Lán-
dzsások várják-e harcoló legénységét?
Alonzo nyilvánvalóan inkább keresked volt, mintsem hadvezér. Ha ki is adott ilyen parancsot, emberei nem
fognak engedelmeskedni. Úgy t nt, hajója legénységének nem f lik a foga a harchoz. Túlságosan megszokták
már a kényelmet...
Bunso a Tengeri sárkányt pontosan a másik hajó mellé vitte, hogy az emberek átmehessenek rá. Fulke tenge-
ri farkasai a kötelek és a horogláncok segítségével átvetették magukat a korláton. Villogott a szemük, s er s
fogaik között tartották a késüket. Rendetlen, kusza szakálluk árnyékot vetett forradásos arcukra, az evez sárok
zét árasztották magukból, és dühük megfélemlítette az alig-alig ellenálló ellenséget.
- Szent György! Harow! Éljen Anglia!
Jöttek a dühödt angolok villogó késekkel, kötélfogó szegekkel, buzogányként lóbált bilincsekkel, és a lopott,
acélt, csontot tör handzsárokkal. És amit láttak, még csak fokozta elszánt dühüket.
A hajó hátuljában síró, szánalmas gyerekek zsúfolódtak össze. Még olyan is akadt köztük, aki vérzett. Közé-
pen álltak a lányok, ökölbe szorított kézzel vették körül ket a fiúk, arccal kifelé. Ez volt minden fegyverük.
Néhányan mozdulatlanul, meztelenül feküdtek, mások küzdöttek, míg az er s, nevet emberek, akiknek a kín-
zás csak szórakozás, le nem gy zték ket.
- Szent György velünk van! Angliáért mindörökké!
Fulke vad, b sz pillantással nézett körül a fedélzeten, melyet apró fakeresztek borítottak; nemrégen még bi-
zakodva szorongatták a nyomorult kis foglyok. is itt lenne? Talán az egyik néma áldozat? De akkor hol
fekszik?
Megfogadta: hogy ha a lány meghalt vagy megsebesült, a fiú sem maradhat életben. Ekkor vette észre ket,
amint megpróbáltak kikeveredni a tömegb l. Alix jött elöl, mert látta meg el ször Fulket. Integetett és kiabált.
Raoul szorosan mellette állt, hogy megvédelmezze a lányt a harc és a veszély közepette.
Mégiscsak bátor ez a fiú! Fulke érezte, hogy normann vére együtt pezsdül a fiúéval Szinte úgy érezte, saját
fia harcol az oldalán.
Abu a'Goum rövid nyel bárdját, melyet az övébe akasztott volt, most odadobta a fiúnak:
- Fiú! Ha akarod t, küzdj érte!
Raoul a leveg ben elkapta a bárdot, és zordon képpel harcba kezdett annak a férfinak az oldalán, akit oly fél-
tékenyen gy lölt, és oly vonakodva csodált. Eközben a nehézkes hajó el rebukott. Nagy, négyszögletes
kendervitorláí pattanásig feszültek. A kormány mellett nem állt senki, s a hadigálya fenyeget en közeledett.
Fulke a nagy felfordulásban is szemmel tartotta a közeled veszélyt. Már látta, hogy a hajó nem más, mint az
Arany dics ség; mindkét oldalán huszonöt evez két-két evez ssel, százharminc els rangú harcossal, négy t z-
vet vel és vasalt orral; vagyis a flotta élvonalbeli hajója.
Remélte, hogy a katapultokat nem vetik be ilyen értékes rakománnyal szemben, bár a Gubbio fivérek habo-
zás nélkül kiadnának olyan parancsot, amely Alonzo halálát idézné el . Ebben a családban nemigen ismerték a
testvéri szeretetet.
 - Szent György! - Már kevesebb torokból tört fel a kiáltás, de a csatát már majdnem megnyerték. Ekkor
megpillantotta Alonzót, aki négykézláb botorkált a kabinlépcs felé. Will Bunso harsogó kacagással bontako-
zott ki egy elzuhanó ellenség karjai közül, és néhány hosszú ugrással mellette termett.
- Ne, Will! Az enyém! Itt minden az enyém! - Alonzo úgy visított, mint a disznó, ha meglátja a kést. - Visz-
szaveszem a lelket, amit megvásároltál, Alonzo! - És a hosszú kard lecsapott, a hajótulajdonos feje pedig a víz-
lefolyóba gurult.
- Kegyelem! Kegyelem! - kiáltoztak minden irányból egyre hangosabban a szaracénok, s fegyvereiket eldo-
bálva, arccal a fedélzetre borultak. A harc véget ért.
Alix rémült, de megkönnyebbült sírással rohant Raoulhoz, aki ledobta a véres bárdot, és átölelte a lányt.
Fulke nem vesztegette rájuk az id t. Megragadta a legközelebb álló angolt, és a kormányhoz állította. A hajó
megindult el re.
Fulke kurta, gyors parancsokat osztogatott. Begöngyölték a pányvás és a farvitorlát, s az emberek a helyükre
álltak. A hajó lelassult. A hadigálya mind közelebb ért, de Fulke nem hagyott id t a többieknek a t désre.
Kivetésre készítették el az els és a hátsó horgonyt, egyiket a súly alatt meggörnyedt zömök orrárbocról, má-
sikat a taterkélyr l lógatták le. A kiköt hálókat gyorsan felhúzták.
A beléjük kapaszkodó, legy zött zsoldosokat rudakkal lökdöstek le a vízbe, hogy pusztuljanak, vagy ké-
redzkedjenek fel a hadigályára, mely már egészen közel volt. Fulke nem sokat tör dött vele. Várta, hogy a gá-
lya elhaladjon az elhagyott Tengeri sárkány mellett.
A hadigálya parancsnoka egy pillantással felmérte, mi történt. Hajója melléjük ért. Az ágyúkból baljós füst
gomolygott el . A kapitány odakiáltott nekik:
- Adjátok meg magatokat, tengeri tolvajok!
Fulke válaszra sem méltatta. Lázasan dolgoztak, már majdnem mindennel elkészültek. A gyerekek odalent
zsúfolódtak össze. Fulke nyugodtan támaszkodott kardjára, mely már vesztett kissé az éléb l, de még mindig
félelmetes fegyver volt. Intett Bunsónak, maga pedig el rement.
A két hajó, alig százméternyire egymástól, azonos sebességgel haladt a hadigálya serény evez csapásokkal
egy kissé balra tartott. Fürgén haladt, bár a szél a vitorlák alá csapott.
A kedvez tlen szélirány a kapitány figyelmét sem kerülte el. Most, hogy a hajó beérte ket, a rabszolgák le-
álltak. Fulke látta, hogy a matrózok felkúsznak a kötélhágcsón, és csökkentik a vitorlákat.
Intésére Bunso szintén el re- és hátraküldött néhány matrózt. A támadás hamarosan megindul.
A parancsnok láthatóan eldöntötte a támadás helyét, vagyis a hajó gyenge pontjait. A kiköt hálókat teljesen
felhúzták. A jobb oldalon sok ember hiányzott. A szél ugyan nem kedvezett, de ha lemaradnak, és kurtított vi-
torlákkal jönnek el re, esetleg hosszú, elkeseredett üldözés következik. Mire visszaszerezné jelenlegi el nyét,
az evez knél ül emberek teljesen kimerülnének.
Fulke nemhiába remélte, hogy a parancsnok megkockáztatja a veszélyes man vert, és átvágja a T vonalat.
Ez azt jelentette, hogy utat nyer, majd hirtelen átvág az hajójuk fara mögött, és máris átkerül a védtelen, szél-
járta jobb oldalra. Ha az evez sök nagy er vel dolgoznak, lassan közelebb érnek, támadhatnak, és hozzákapcso-
lódhatnak a másik hajóhoz.
Az Arany dics ség támadásra készült. Leengedték a vitorlákat. A habot kavaró evez k könnyedén siklottak a
gálya mellé, mint valami ragadozó vízibogár a prédájához. Kétszáz láb... száz... és már ott is van. Fulke leejtette
a karját.
A viszonylag kis felület pányvás vitorla és farvitorla teleszívta magát leveg vel, és a hajó meglendült. Kö-
zépen kapta el a hadigályát, amely hirtelen megd lt; egy közelg nagy, zöld hullám elkapta az alsó párkányt.
Az evez k recsegve törtek szét, a katonák orra estek, végigcsúsztak a fedélzeten, miközben az Égbolt király-
je szinte akadály nélkül folytatta útját. A kisebb hajó fel-le bukdácsolt, a roncs fölé csúszó súlyos orrt ke
alatt recsegve tört össze.
Fulke visszarohant, hogy kárörvend n szemlélje a roncsot. Fejek bukkantak fel. A fedélzet egy darabja,
melybe tucatnyian kapaszkodtak, nekiütközött a kormánynak. A gálya lassan haladt el re, a horgonykötél visz-
szatartotta. Valaki megkapaszkodott a hajó elején lev láncban, és felhúzta magát a horgonyrúdon.
- Ezért jöttél? - hajolt feléje Fulke vigyorogva. - Nesze! - És a keze ügyébe akadó buzogánnyal fejbe vágta.
Az ember a horgonnyal együtt zuhant a tengerbe, s fadarabok hullottak utána.
Fulke felemelt fejjel, teli torokból hahotázni kezdett. Nem vette észre, hogy valaki, akit annak idején meg-
korbácsolt és elcserélt egy angol gályarabbal, most egy úszó nyílásfedélzetr l megcélozta íjával.
A nyílvessz kirepült, majd mélyen beleállt abba a résbe, melyet Abu a'Goum handzsára ütött megkopott
páncélingébe. Fulke leveg után kapkodott és elesett. Nyomban tucatnyi ember vette körül. Will Bunso betört a
körbe, fájdalmas arccal, szelíden felemelte Fulket.
Fulke a fejét rázta.
 - Ha a barátom vagy, most ne mozdíts meg. Ez a vég. Ne sürgesd. Nélkülem kell a hajót Angliába vinned.
Szeme nyugtalanul kereste az arcot, amelyet annyira kívánt látni. A lány már közeledett, remeg szájjal tér-
delt le a sebesült mellé. A férfi már nem akart mást. Mi mást kívánhatna még egy haldokló, mint látni egy ked-
ves arcot s rajta az együttérzést?
Gyorsan fogyó erejét összeszedte még utoljára.
- Érted már? Megígéred, hogy hazamész?
Alix megrázta a fejét.
- Bármi mást kérne, megtenném. Önnek sokkal inkább, mint akárkinek. De kötelességem van a családommal
és a halottammal szemben. Fogadalmat tettem. - Levette nyakáról a láncot. Nézte a kis, arany láncszemeket,
melyek félig elrejtették a tenyerében fekv súlyos De Pertriche-gy t. Nem vette észre a férfi szemében fel-
csillanó vágyakozást.
- Outremerbe kell mennem, hogy megkeressem apám sírját. Ha nem teszem, sohasem fogja megtudni, hogy
bocsánatot nyert. Mit mondok szegény nagyapámnak, ha megkérdi, teljesítettem-e a fogadalmamat?
Fulke levette nyakáról a selyemkend t, és a kezében szorongatta. Nehezen, akadozva beszélt, hangja gyenge
volt, de a lány tisztán értette minden szavát:
- Mondd meg neki, hogy a fogadalmadat nem teljesíthetted. Mondd meg neki, hogy apádnak nincs sírja.
Mondd meg neki... apád a tengeren halt meg.
Szeme lecsukódott, feje hátrahanyatlott, de még lélegzett. A lány úgy érezte, egy szó sem jön ki a torkán.
Aztán fojtogató érzése elmúlt, odahajolt a férfihoz, és a fülébe súgta:
- Vigye el neki! Mondja meg neki, úgy szerettem t, mint önt. - A gy t a férfi nyitott tenyerébe tette, rá-
hajtotta az ujjait, hogy úgy merevedjenek meg, és tudta, a férfi érzi, mi történik, mert arcán mosoly játszott,
mely már örökre ott marad.
A lány ekkor felállt a halott mell l, a hajó pedig nekilendült északkelet felé, maga mögött hagyva az üldöz
flottát, s vitte magával a megmentett, értékes terhet. Alix szerelmese karjában keresett vigasztalást, s kitört be-
le a zokogás.
- Ó, Raoul! Ó, istenem! Miért? Miért kellett így történnie? Miért akarta, hogy így legyen?
De Raoul nem tudott erre válaszolni, sem akkor, sem soha.
NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

**********

Galad Elflandson

A Szomorúság völgye
„Meztelen a hát,
ha nem áll mögötte
testvér.”
Régi skandináv
mondás
1

A történet, amelyet most elmesélek, régóta gyötri sajgó szívemet. A mese rólam szól, akit Gramnek, a Tengeri
Farkasnak ismernek, és Brian de Clare-r l... és egy két és fél évvel ezel tti éjszakáról, mely azóta egyre kísérti
és kínozza a lelkemet.
Brian és én hitszeg k voltunk - Erin szigetén vált meg a népét l, én pedig északon dán rokonaimtól. A
Gaul-partokon találkoztunk egy este, mindketten a tengeri haramia, Thangrim Redhand újonnan toborzott em-
bereiként, és nyomban összevesztünk egy csinos lány kegyein, akit els támadásunkkor zsákmányoltunk. Majd
egy órán át küzdöttünk egymással sört l kábán, a többiek nagy derültségére... mígnem Brian észrevette, hogy a
lány elvonul valaki mással a táborból. Horzsolt, vérz sebeinkkel társak lettünk a közös veszteségben; már ba-
rátokként szálltunk fel Thangrim hajójára, az északi tengerek sanyargatására.
Fiatalok voltunk, forró vér ficánkolt ereinkben, zött bennünket a vágy, hogy pusztító er vel törjünk rá, és
kifosszuk a sörösládákat, s addig vedeljünk, míg csak fehér hab nem marad bel le. Thangrim banditáival Dá-
niától egészen Herkules Oszlopaiig hajóztunk, egyre fosztogatva a partokat, mindegy volt, angolok, jüttök, dá-
nok vagy norvégok hajóit égetjük fel. És ekkor Lady Ran elérkezettnek látta az id t, hogy hálóját kivesse ránk.
 Thangrim sárkányos hajója Kaledónia északi partjainál süllyedt el egy viharban. Senki nem élte túl, csak
Brian és én. Az szi alkony hideg szélrohama kivetett bennünket a sziklás partra, de akkor már olyan kimerül-
tek voltunk, úgy sajgott minden tagunk, hogy menedéket sem kerestünk, noha a kegyetlen éjszakai hideg szinte
a csontunkig hatolt. Reggelre rekedten szidtuk magunkat, gyaláztuk isteneinket e balszerencsénkért. De afelett
érzett örömünk, hogy életben maradtunk, végül mégiscsak felülkerekedett, úgyhogy számba vettük kínos hely-
zetünket, és komolyan gondolkodóba estünk.
- Úgy gondolom, legjobb lesz, ha délnek megyünk - mondtam nagy sokára, miközben üres szemmel bámul-
tam a vidéket - Errefelé túl jól ismernek bennünket, és amennyire gy lölnek, nem lenne tanácsos sokáig itt he-
verésznünk.
- Igen - motyogta Brian rosszkedv en, apró köveket hajigálva egy sirály felé. - Hajó és társak nélkül nem te-
lik bele két hét, és valamelyik tengeri rabló kapuján fogunk díszelegni. - Egy darabig szótlanul motozott kusza,
fekete szakállában, majd mosolyogva felém fordult. - Akkor hát délnek, testvér, bár nem szeretném térdig lejár-
ni a lábam.
- Én sem - feleltem, széles mosollyal viszonozva az övét. - Nem látod, hova vetett ki bennünket a Lady,
Brian? Az ott a Krakenf , s azon túl nem messze régi barátunk, Wyglaf Swinebelly lakik. Arra gondoltam, biz-
tosan nem örülne, ha megdézsmálnánk a készleteit és az istállóját.
Brian feltápászkodott, fürkész tekintettel nézett a párás dél felé, s szemében megcsillant a felismerés.
- Igazat beszélsz, Tengeri Farkas - mondta szinte súgva. - Arra is gondolsz, hogy éjszaka kéne besurrannunk,
mi?...
Bólintottam.
- ...Ha pedig Swinebelly elég józan ahhoz, hogy sajátos vendégszeretetével fogadjon bennünket, akkor se ke-
rülnénk nehezebb helyzetbe, mint amilyenben most vagyunk, igaz?
- Így igaz - mondtam nevetve, és én is felálltam. - Ha nem futja az ügyességünkb l, hogy meglopjuk az öreg
Wyglafot, megérdemeljük, hogy ott himbálózzunk a kapufélfáján.
Egész nap a parton ólálkodtunk, mindenféle gyökerekkel és bogyókkal tömtük tele a hasunkat. Alkonyatkor
már nyílhajításnyira voltunk Wyglaf alacsony falaitól, de mivel csupán t rünket menthettük ki a tengerb l, csak
kés este merészkedtünk el erdei rejtekhelyünkr l. A hold még le sem rázta magáról felh rongyait, már meg is
jártuk... Wyglaf pedig törhette a fejét, hogyan foszthatták meg két kis lovától, négy korsó sörét l és legbecse-
sebb készletei javától. Magyarázatul otthagytuk neki a három kapu r holttestét, mi pedig nevetgélve olvadtunk
bele ismét az erd homályába.
A hajnal els sugarára már nagy utat tettünk meg nyugat felé. Senki sem üldözött bennünket. Az éjszakai ka-
land sikerén felbátorodva tüzet gyújtottunk az erd szélén, egy hosszú, lejt s mez peremén, és letelepedtünk.
Amikor a napsugarak melengetni kezdték a hátunkat, Brian felnyitotta az els agyagkorsót.
- Azt hiszem, a tenger egyáltalán nem fog hiányozni - szólalt meg nevetve, és jót húzott a sörb l. - Legalább-
is egy ideig. Hát neked, testvér?
Felém nyújtotta a korsót, én átvettem, alaposan meghúztam, majd kezem fejével letöröltem a habot a szám-
ról.
- Mit számít, hol járunk, Brian de Clare? - kérdeztem vállvonogatva. - Míg övünkön jó acél függ, míg ha-
sunkban jóféle sör kotyog, mindennel szembenézünk, és jaj annak a szerencsétlen bolondnak, akit a végzete az
utunkba sodor!
- Ohó, vicsorog már a farkas! Mi aztán veszedelmes gazfickók vagyunk... de nézz csak oda! - kiáltotta, és
izmos karjával félkört rajzolt dél és nyugat felé. - A mez k szinte a csúcsokig húzódnak. Mi lenne, ha itt ma-
radnánk holnapig, aztán néhány napig arrafelé tartanánk, és csak azután indulnánk dél felé?
Pillantásom követte karja mozgását, végigszaladt a hosszan elnyúló, sziklás, terméketlen pusztaságon. A lát-
határon halványan derengtek a hegyormok, a hideg, nedves reggeli fény szürkévé mosta ket. Brian útvonala
ésszer volt, ha nem is könny , ezért rábólintottam tervére. A kiürült söröskorsó rövidesen odakerült az el
este lopott vízityúk csupaszra rágott csontjai mellé, mi pedig elheveredtünk „kölcsönvett” ruháinkban, hogy
szundítsunk egy keveset.
- Különös, hogy így elszakadtunk a tengert l - mondtam, s bár nem éreztem magam alatt a ringó fedélzetet,
mégis kényelmesen pihentem. - Ilyen csendre és nyugalomra, mint a mai, nem is emlékszem. Mintha hallanám
is, mit suttognak fülembe az istenek.
- Mit mondanak az isteneid, Gram testvérem? - kérdezte Brian álomittas hangon. - Az enyéim csak alvásról
és az el ttünk álló hosszú útról szólnak. Köszönd meg az isteneidnek, hogy az öreg Swinebelly és a pereputtya
túl mélyen néztek poharaikba, és nem tudtak megverekedni velünk... aztán kérd meg ket, hogy hagyjanak
aludni.
Hallottam, hogy csendben felnevet, néhány szót motyog magában, miel tt fennhangon folytatta volna.
 - Játék az egész, h séges farkasom. Az istenek lefestik az életünket, és nekünk azt kell tennünk, amit k
megrajzoltak a számunkra. Élvezd a nyugalmat, ha képes vagy rá. Csak az istenek tudják, mikor szakad ki a
belünk egy hajón.
Hosszú ideig feküdtem álom és ébrenlét között, remélve, hogy Brian újra megszólal... de nem hallottam
mást, mint az alvó egyenletes lélegzését, mely felidézte a szavait: „Játék az egész, h séges farkasom, játék az
egész...”

2
Olyan fáradtak voltunk, hogy az álom sehogy se akarta átadni helyét az ébrenlétnek kés éjszakáig, de talán
még a következ hajnalig sem. Hívó szavunkra a pónilovak azonnal feleltek, holott mindkett csak árnyéka volt
önmagának. Szinte az éhhalál küszöbén jártak, hiszen tengerjáró gazdáik édeskeveset tör dhettek velük. Bizo-
nyára megnyertük a tetszésüket, mert nagy testünk ellenére igyekeztek a kedvünkbe járni, és sokkal fürgébben
haladtak velünk, mint ahogy számítottunk rá.
Még soha életünkben nem lovagoltunk át ilyen elhagyatott rekettyésen. A nap mind magasabbra hágott, de
gyenge sugarai alig adtak valami meleget. Mi csak zötyögtünk a fagyott harmattal borított hangaf ben, a pusz-
ta, homokos földbuckákon és a sziklás ösvényeken. Hangaf n, néhány görcsös, csenevész fán és bokron kívül
más növényzetet nem láttunk. A feltámadó északi szélben azonnal csontig fagytunk; ebb l is sejtettük, nem
vagyunk szívesen látott vendégek ezen a vidéken. Hirtelen vihar támadt, s mi ott álltunk a kavargó por- és k -
felh ben. Lovaink nyüszíteni kezdtek félelmükben, és visszah költek.
- Brian - kiabáltam túl a szelet -, fussunk el le, különben elveszünk!
- Jó! Szerinted merre fussak, Gram? - kiáltotta vissza a sötét folt, akit a porfellegben magam el tt láttam. -
Akármerre fordulunk, mindenütt egyforma ez az átkozott gödör!
- Délnyugat felé, mert a szél ellenkez irányból fúj! - ordítottam, s megrugdaltam lovam oldalát. - Átkozott
szél! Menedéket kell keresnünk!
- Dehogy, testvér - harsogta túl Brian nevetése az orkánt -, mi vagyunk az átkozottak; most aztán futhatunk
és imádkozhatunk, hogy bírjuk az iramot!
Láttam, hogy elrobog mellettem homályos alakja. Lovainkat a leggyorsabb futásra ösztökélve, rült vágtába
kezdtünk, egyre tovább, már nem is néztük, hová, csak miel bb kikerüljünk ebb l a homályból. A körülöttünk
örvényl káoszban elmerült az id és az óvatosság, a vakszerencse lett egyetlen vezet nk. Meredeken vágtat-
tunk lefelé egy kiszáradt folyó kavicsos medrébe. Éjszakára egy tüskés bokor védelmében ütöttünk tanyát, s
éppoly nyomorultul bújtunk össze, mint a lovaink, hogy a testmeleg vigaszát keressük. Szerencsére azonnal
álomba merültünk.
Másnap reggel nem jött a virradat; az égen hamuszín felh k sötétlettek, a mozdulatlan leveg furcsa vára-
kozástól volt súlyos. Hosszú koplalásunkat kevéske állott, poros kenyérrel és sajttal törtük meg, majd néhány
biztató szót szólva lovainkhoz, ismét útnak indultunk. Meglep dtünk, amikor kiderült, hogy el napi rült
rohanásunk milyen közel vitt jelenlegi úticélunk, a hegyek alacsonyabb vonulatához. Sebesen haladtunk, hogy
minél el bb kikeveredjünk ebb l az iszonyúan elhagyatott hangásból, s így a délután közepére elértük a hegy-
lánc lábát. Ekkor felnéztünk a magasba: kopár, baljós csúcsok tornyosultak felettünk az ólomszín felh k alatt.
- Beljebb kellene mennünk a hegyek közé éjszakára - suttogtam keser en. - Akármi vár is ránk, ott mégis
jobb menedéket találnánk.
Brian válaszként megköszörülte a torkát, és továbbcammogtunk. Lovaink csüggedten lógatták a fejüket.
Másfél mérföldnyi út után áthaladtunk a hegyláb utolsó homokos, hangás mez jén. Mikor a gyorsan múló al-
kony után ránk tört a sötétség, bevetettük magunkat a hegy belseje felé kanyargó sz k szakadékba.
A homokot fokozatosan málló pala, bomló mészk és gránit durva szilánkjai váltották fel. Vakon botorkál-
tunk a sötétben, végül leszálltunk, úgy vezettük lovainkat. A körülöttünk lev sziklafalak visszaverték patáik
recseg lépteit a törmeléken.
Elgémberedett tagokkal, ólmos fáradtsággal, utolsó er nket összeszedve elvánszorogtunk egy meredek grá-
nitfal lábához.
- Ki vele, mi bánt? - szólalt meg kis id múlva Brian. - Nem játszom el a kedvedért a tréfacsináló szerepét,
Gram. Ha nem tudsz jobb kedvre derülni, legalább hasznosítsd magad, gyújts tüzet, míg én ellátom a lovakat.
Dermeszt volt a hideg a szikla védelmez kiszögellése alatt. A vastag felh takarót egyetlen csillag fénye
sem törte át, feszülten figyel fülünkig egyetlen hang sem jutott el. Mintha a mi kis tüzünk is reszketve küszkö-
dött volna a nedves, fojtó leveg ben. Utolsó korsó sörünket megmelegítettük a t zön, és feszült csendben elfo-
gyasztottuk vacsoránkat.
 - Szólj már hozzám, te csukott szájú tengeri farkaskölyök! - sziszegte Brian, miután hiába kísérelt meg egy
újabb beszélgetést. - Már megint olyan átkozottul hallgatag vagy. Mi bajod? Most mozdulatlan és csendes a
tenger, de még találkozhatunk olyan viharral, amelyet nem úszunk meg ilyen könnyen. Hagyj fel már ezzel,
Gram. Ború* szakállára kérlek, ne légy ilyen kedvetlen.
Mogorván, sötét tekintettel néztem rá, otthagytam a vacsorát, és elindultam, hogy kipányvázzam a lovakat
éjszakára. Mire visszaértem, Brian már szorosan becsavarta magát a kabátjába, s a t z közelébe húzódva aludni
látszott.
- Bocsáss meg, Brian - mondtam halkan, és példáját követve én is leheveredtem a t z mellé. - Nemcsak ez a
csönd bánt, hanem a hangok is, amelyek a csöndben szólnak hozzám. Mikor volt id nk arra, hogy figyeljünk a
hangokra? És azt mondom, mihelyt elmúlnak ezek a napok, többé nem is lesz id nk rá... és nem is olyan köny-
ny meghallgatni e suttogásokat.
- Hé! Most azt fogod mondani, hogy mindez meg van írva... az életünk útja. Ha így van, mi értelme, hogy
akár csak vágyakozzunk? És mi van azzal a hárommal, akit Wyglaf táborában vágtunk le? Nem gondolod, hogy
velünk is úgy bánhatnak, ahogyan mi elbántunk velük; de hát mit érnek akkor a legkedvesebb reményeink?
Attól félek, isteneink kegyetlenül bánnak velünk; és mi még kegyetlenebbül bánunk egymással.
Beburkolóztam a kabátomba, hogy újra az álom vigaszát keressem.
Brian felhorkantott fektében, de aztán újra megszólalt:
- Könyörülj rajtam. Kérve kérem, vesse le rosszkedvét, szóljon végre hozzám... és amikor megszólal, még
keser bb, mint amikor csak hallgat. Aludj, mogorva farkasom, aludj, vagy kísértésbe hozol, hogy egyszer s
mindenkorra véget vessek fájdalmaidnak.

3
Arra ébredtem, hogy valami nedvesség súrolja az arcomat. Karddal kezemben felpattantam, de csak az egyik ló
birizgálta alvó arcomat... és mégis... valami volt. Észrevettem, hogy ragyogó fény önti el a tájat, és ösztönösen
felnéztem. A fekete égbolton millió csillag sziporkázott, a hold vakítóan fényl tányérjába csak egy pillanatig
tudtam belenézni. A felh k utolsó foszlányai lent a déli látóhatár széléig sodródtak, és én elb völten fordultam
Brian alvóhelye felé. Ekkor vettem észre, hogy Brian elt nt.
Könny szell támadt. A lovak hirtelen összebújtak, leszegett fejjel, nyüszítve néztek rám tágra nyílt, ijedt
szemükkel. Fennhangon szólongatni kezdtem Briant, valahogy kényelmetlen érzés támadt bennem... válasz
azonban nem érkezett.
A szell csakhamar széllé er södött, becsapott a táborunkba, s szétszórta tüzünk izzó parazsait. Távoli, pa-
naszos hang kélt az éjszakában. Újból Brianért kiáltottam. A panaszos hang egyre er södött, mígnem átcsapott
jajgatásba, majd elhalkult, csendes zokogássá vált, mintha valakit nagy fájdalom kínozna. Tarkómon bizseregni
kezdett a b r, éreztem, hogy hajam az ég felé meredezik. Brian! Brian kiált hozzám segítségért!
Egy pillanatig csak álltam, megpróbáltam kivenni a szél fütyülésén át, milyen irányból jön a barátom, a test-
vérem hangja. Aztán futni kezdtem a szikla lába mentén, s ekkor mintha er sebben hallottam volna a panaszos
nyöszörgést, amely a széllel összeolvadva egyetlen halálkiáltássá fokozódott. Kétségbeesetten fürkésztem va-
lami rés után a sziklafalban, mert a szörny hang mintha onnan alulról érkezett volna... Hirtelen sz k repedés
tárult fel el ttem, széleit kísérteties fénybe vonta a hold éles fénye. Habozás nélkül vetettem magam a mögötte
ásító sötétségbe.
Néhány pillanat múlva nyílt térségen találtam magam. Elakadó lélegzettel, vacogó foggal tekintettem le egy
hatalmas völgyre, melyet minden oldalról málló sziklák öveztek. Id tlen id k óta hullhattak le e sziklákról a
kövek és szikladarabok e völgyre. Bejártam a völgyet, hogy társam nyomára bukkanjak, akinek jajgatása immár
remeg zokogásba csapott át. Mérföldnyire t lem, egy csillogó tó partján emberalakot pillantottam meg.
- Brian! - kiáltottam, mire az alak megfordult. A szél mintha a nevemet sodorta volna felém, s én megköny-
nyebbülten felsóhajtottam, s szaladni kezdtem feléje. Arcán feszült figyelemmel, némán állt a tóparton, amikor
odaértem.
- Gram. Éppen indulni akartam, hogy felébresszelek - mondta. - Hallottad? Most megint... csitt. Vége.
Abban a pillanatban, hogy elhallgatott, éreztem, hogy a szél csillapodik, a leveg megáll, s rjít néma csend
támad. A csillogó tó reszketett a hold vakító fényében, akkor már én is remegtem, orromat enyhe, émelyít szag
ütötte meg, mely emlékeztetett a rothadó állattetemek b zére. Lassan feleltem Briannek:
- A póni ébresztett fel, és láttam, hogy nem vagy a helyeden... Mjollnirra, ember! - kiáltottam. - Hallottam
azt a nyöszörgést, és a félelembe majdnem belehaltam, hogy te hívsz!
- Nem én voltam, testvér - mondta, s csak vigyorgott aggodalmamon. - Felébredtem, láttam, hogy alszol... a
szél vonított, mint valami kísértet, az ég ragyogóan fénylett, és mintha valami szerencsétlen lélek kiáltozott
volna, a fülem majd szétrepedt t le. Én is rátaláltam a sziklában a repedésre, s végül elérkeztem ide, a tó partjá-
ra. Jéghideg. Hidegebb, mint a legkegyetlenebb télben az északi tengerek.
- Nem tetszik ez nekem, Brian. Azt hiszem, itt még kevésbé vagyunk szívesen látottak, mint azon az átkozott
fennsíkon. Valami rossz érzésem van.
- Ezek a nyögések és jajgatások? - kérdezte. - Ugyan! A saját szellemeiddel viaskodsz, Gram. Csak a szél
fújt át ilyen különösen a sziklák között. Gyere, sétáljunk el egy darabon. Kés re jár, de szeretnék egy kicsit
többet látni ebb l az eldugott helyb l.
Vonakodva követtem a tóparton, furcsa balsejtelem szögezte a kezemet kardom markolatára. Brian nem be-
szélt, és én ismét úgy éreztem, ez a csend iszonyú szorítással roppant össze. A leveg újra megtelt a rothadás
zével, és amint tekintetem az ezüstösen fényl tóra tévedt, rémülten h költem vissza.
- Brian! - kiáltottam fel. - Nézd! A tóban fények gyúltak!
- Ugyan. Csak a csillagok tükröz dnek benne.
- A csillagok nem izzanak úgy, mint a gödörbe rakott t z!
Alig halt el szavaim visszhangja, jajgatás hasította át az éjszakát. Egyenesen a keserves pokol mélységeib l
tört fel a zokogás, elviselhetetlen fájdalom és gyötrelem jajongott benne. Agyamat elöntötték ifjúságom kusza,
fájdalmas emlékei, és éreztem, hogy könnyek árasztják el arcomat. Brian is ezt érezhette, mert az szeme is
könnyben úszott. A kétségbeesés súlyától térdre rogytam, tüd met megtöltötte a b zös leveg , és felkavarta
érzékeimet... és körülöttünk, a szárazföldr l és a tó felszíne alól mindenfel l tekintetek meredtek izzón a lel-
künkbe.
- De Clare - suttogtam. - A kardod, Brian, ha kedves az életed.
Nehézkesen talpra álltam, és szembenéztem az iszonyattal. Közeledtek, körülfogtak, vérvörös lyukként iz-
zott a szemük, rothadó, oszlásnak indult végtagjaikon és testükön rongyként csüngött a viaszos, cafatos hús.
Vicsorgó, tátongó állkapoccsal jöttek felénk...
És a jajgatás, ó, Freyja! Az élet szerelmére! A jajgatás kimondhatatlan nyomorúságos kétségbeesés szörny
sikolyává er södött.
Könnyeimen át láttam, hogy Brian kardja lesújt az els feléje nyúló karomszer kézre - az ütést l a kéz levá-
lik, a törött csont savós, sziszeg hangot ad. Aztán elindultak felém is.
Pokolbeli démonok végtelen sokasága. Brian és én egyre csak küzdöttünk, kardunkat belemártottuk az ég
szemek közébe, vagdostuk a végtagokat, zúztuk a csontot, de csak jöttek, hogy végigszántsanak rajtunk karma-
ikkal, s közben fültép en rikoltoztak... lelkünk félénken, fagyottan kuporgott testünk melegében. Küzdöttünk,
hogy elkergessük ket, nem engedtük, hogy rettenetünk lelankassza küzd szellemünket.
Tudom, hogy értelmem elhagyott. Semmi sem látszott valóságosnak. Kardom pengéje lassú íveket rajzolva
körözött a leveg ben, láttam, mint hasít bele az összekapaszkodott démontestekbe, s hulltak a karok, a lábak,
recsegtek a gerincek. Szörny félelemben mozogtam, halált osztogatva ott, ahol a halál már réges-régen uralko-
dott.
Tudatom legszélér l vel trázó sikolyt hallottam, és tudtam, Brian sikoltott. Iszonyattól rázkódva fordultam
meg, hogy hozzá rohanjak, és láttam, hogy egyszerre legalább tíz kísértet veti rá magát, és rothadó testük alá
temetik. Mindössze arra emlékszem, hogyan dülledt ki testvérem szeme, amint tucatnyi karom hasította fel a
torkát, és élete vére zubogni kezdett vonagló ajkai közül.

Rohantam. Utat vágtam köztük, otthagytam ket. Fájdalom és eszel sség ködében botorkáltam vissza a hasadé-
kon át táborhelyünkig. A lovak elt ntek, és én heteken át bolyongtam dél felé, nem tudva semmir l, nem tör d-
ve semmivel, csak azzal, ami történt. Brian halott... meghalt a testvérem... és én, ahelyett hogy vele haltam vol-
na, kitartottam volna mellette a végs kig, elfutottam, mint a legalacsonyabb születés , gyáva semmirekell .
Nem tudom elfelejteni, két és fél esztend kevés volt, hogy elfelejtsem. Halálában magára hagytam...
De visszamegyek hozzá. Valójában senki sem hagyhatja el a Szomorúság völgyét. Ezt a foltot, mely magán
az életen esett, sem az id , sem a távolság nem képes lemosni, nem képes letörölni. Talán születésünkt l fogva
viseljük ezt a foltot, de mindaddig nem tudunk róla, míg az istenek meg nem súgják nekünk a csendben. Nem
tudom. Csak érzem, micsoda üresség tátong bennem.
Visszamegyek. És amikor közelítenek, amikor Brian közelít felém, átölelem, ahogy a testvérét öleli át az
ember.
NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

**********
Találka a halál után
VIII. század

Connaughti Fothadh Canann elszöktette Ailill munsteri király feleségét.

A rákövetkez csatában párviadalban mindkét h s elesett.
A holt Fothadh szelleme, ígéretéhez híven, eljön találkozni kedvesével.

Egy szót se, asszony, ne kísérts. Tudd meg, hogy nem rád gondolok.
Féicnél volt az ütközet, elmém még akörül forog.

Elhagytam meredek parton nyújtózó véres testemet,

bevert koponyám mosatlan, rajt idegen lábak-kezek.

Találkánk most balga dolog, semmibe véve a halált,

Clárachban tett ígéretünk íme mégis valóra vált.

A sors rendelte vakeset, hogy Féic lett hálóhelyem,

réges-rég elvégeztetett, hogy idegenben elesem.

Nemcsak engem csalt meg vágyam, hogy asszonnyal találkozom,

ne érjen vád, bár érted volt - mégis kegyetlen így nagyon.

Ne borzadj, nemes asszonyom, hogy találkozónk így esik.

Ha tudtuk volna végzetünk, tán egyik sem ragaszkodik.

Míg Fothadh össze nem rogyott, vitézed, aki most halott,

szétosztott b ven kincseket; jótettét most is várhatod.

Vasszürke méneken vonult, híven hozzám, a jó csapat;

jaj, a jegenyeszál h sök mért is lelték halálukat?

Bosszút vennének urukért, hidd el, ha élnének, bizony!

S én értük bosszút osztanék, ha rám nem tör e vak iszony.

Bátrak voltak mindannyian az utolsó lehelletig,

csatadal csengett hangjukon, a sírban sem szégyellhetik.

Harcra szomjas, vidám csapat, mer gy zelmi akarat,

kavargó mészárlás után zöld erd nékik nyugtot ad.

A vérittas, vaskos Domhnall, mint a hadisten robogott,

vasától Conghal, a karcsú, a révnél habokba bukott.

Három Flann, három Eoghan, mindannyi híres szám zött –

mindenikt l négy-négy vitéz a másvilágra költözött.

Sietve nyargalt Cu Domhna, névrokonát keresni meg;

a halmon, ahol vívtak k, fekszik most Flann, a legkisebb.

Ott vérrel vetett nyoszolyán mellette nyolc embert találsz,

a Mughairne-fi vasától borult tekintetükre gyász.

s volt a vörös Fáilbhe. sok daliát lenyilazott,

fényes Fer Corb halálthozón az ellenségnek rúgtatott.
Tizenkét harcos, mell mellnél, mint fal nyomult szemközt, velem,
én mindannyit lesújtottam, nem maradt élve magja sem.

Dárdát hajítottunk, én és Ailill, Eoghan fia.

Mindketten a földre rogytunk! - ó, heves ütés irama!
Egymás kezét l estünk el - kár értünk - két jó dalia.

A csatamez n meg ne várd az éjt, asszony, holtak között!

Szellemekkel vigyázz; s eredj: köntösöm legyen köntösöd.

Megmondja bárki: nem fukart borított ez a köpönyeg;

bíborpalást, habfodros ing. ezüstöv: mindannyi remek!

Ötágú dárdám, öldökl szerszám, leterített sokat.

Ötpántú bronzpajzsom hátán, aki akar, esküt fogad.

Pohárnokom fehér kelyhe, ritka kincs, szemedbe ragyog;

karköt im és gy im, mind arany, makulátlanok.

Cailt t je, köntöscsatja szerencsét hoz, ha viseled,

szélr l ezüst, közbül arany, s ha kicsiny is, pompás, remek.

Játszótábla, nem kis érték - legyen a tiéd, íme vidd!

Szélér l nemes vér csepeg, nem messze fekszik t lem itt.

Egy lándzsás harcos teteme görnyed lapjának négyzetén,

tölgy rozsdás bozontja. mögött, a pocsolya túlsó felén.

Míg szorgosan megkeresed, óvakodj, legyen néma szád,

még sose fedte a gyepet hozzá hasonló drágaság.

Sárga arany és bronzezüst az alakok két tábora.

a mez gyönggyel berakott, m vész kovácstól vert csoda.

A bábok zsákja mesterm , végig arannyal futtatott,

furfangos zárát nem nyitja senki, csak a beavatott.

És hozzá ott a kis kosár, minden pántja vörös-arany,

száz uncia jó bronz-ezüst fedi az aljét finoman.

Dinoll, híres aranym ves szállt érte messzi tengeren,

minden pántja hét rabn t ér. és párja nincs semerre sem.

Ha túladsz rajta okosan: nem nyomorog majd gyermeked,

ha rejtve rzöd gondosan: unokák hálálják neked.

Sok dics préda szerteszét, dombok tetején, hajlatán;

kid lt bels rész mindenütt, és vájkál bennük Morrighan.

Dárdák csúcsáról szállt felénk, és mindnyájunkat feltüzelt;

most kacag, vijjogva csapong: ennyi zsákmányra sose lelt.

Sörényét hátravetette - de a bátor szív nem remeg,

hiába röpdös köröttünk, kedvesem, ne riadj te meg!

Most mindent l búcsúznom kell: új honomba térek haza,

 te is térj haza, ne bolyongj: végére jár az éjszaka.

Fothadh Canann e dalára feledés sohasem terül,

te se leszel dicstelen, ha végakaratom teljesül:

Síremléket hordass fölém, láthassa minden nemzedék!

munkád nem lesz hasztalan, melyet vállalsz szerelmedért.

Most testem t led elszakad, lelkemet démon gyötri már,

balga hívságú e világ s örök az égi nagy király.

Hallom a feketerigót: dalol, amint hajnal hasad.

Csendben t nj, asszony: ne kísértsd az elgomolygó holt hadat.

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA

**********

CHARLES R. SAUNDERS

HALÁL JUKUNBAN

Nkere, a Dobos hatalmas erny alatt ült Jukun f terén, tiszteletet kelt felszerelése el tt. Képzett, érzékeny füle
azonnal felfigyelt a Déli Kapu dobosától érkez üzenetre. Miután megértette a dob szavát, Nkere azonnal to-
vábbította az üzenetet a belváros lakóinak is. B rkeményedések tarkította fekete kezei tökéletes pontossággal
röpködtek az öt dobon, s ez a ritmikus dobolás mély, torokhangú emberi beszédhez volt hasonló.
- Idegen lépett be a Déli Kapun - üzente Nkere. - Városa ismeretlen... célja ismeretlen... veszélyes...
Nkere habozva verte ki az üzenet végét. A Dobosnak a tényeket kellett közölni, nem pedig a véleményét. De
ha a Déli Kapu dobosai úgy vélik, hogy az idegen barátságtalan szándékkal jött...
- Veszélyes - ismételte a Dobos keze.

Árnyék sötétítette el a napot a jukuni kovácscéh, a Gbona vezet inek, Okorun Essiennek m helye el tt. Okorun
bosszúsan nézett fel a t z mell l. Nemrég dönt bírói szerepet játszott egy kovács és egy panaszos vev vitájá-
ban, aki úgy gondolta, hogy becsapták. Ha most valamelyikük visszajött, ...
De elég volt egyetlen pillantást vetnie az ajtóban álló férfira, már tudta, az sem a vitatkozók egyike, sem
bárki más, akit valaha Jukunban látott. Okorun magas embernek számított a falujában, az idegen azonban csak-
nem egy fejjel magasabb volt nála. De míg a kovács termetes volt, izmai mint valami ököré, duzzadtak b rkö-
ténye alatt, az idegen nyúlánk teste óriás macskára emlékeztetett. A nyersb r ágyékköt és a viseltes b r mell-
vért nem rejtette el a férfi izmos testét.
Okorun harminc-egynéhány es s évszakra becsülte az idegen korát, noha a keskeny, csillogó szem sokkal
id sebbnek látszott. B re sötét volt. Jukunban akadtak ugyan nálánál sötétebb b ek, de voltak világosabbak
is; az idegen vonásai pedig azonnal elárulták, hogy nem a nyugati partvidék népeib l származik.
- Ki vagy? - kérdezte Okorun, s megpróbálta elrejteni kényelmetlen érzését, melyet az idegen néma tekintete
váltott ki benne.
- Imaro - mondta a másik mély hangon, alig érzékelhet akcentussal. - Imaro dan-Ilyassai.
- Ilyassai? - ismételte Okorun a különös szót. Megpróbálta emlékezetében felkutatni a nyugati part száz meg
száz városa, városállama közül, de „Ilyassai” semmit nem mondott neki.
- Még sohasem hallottam róla - morogta.
- Meglehet - nyugtázta Imaro. - Messze keleten van, túl a Nagy Nyanzán.
Okorun újra az idegen arcát fürkészte, s szidta magát, amiért ilyen rossz megfigyel .
A férfi sima arcán semmiféle minta nem utalt szül városára, holott Okorun arcán a pontokból álló három
koncentrikus kör világosan jelzi, hogy Jukun szülötte. Okorun széles orra megvet ráncokba futott. Nem elég,
hogy ez az ember külföldi, ráadásul ajeji, azaz idegen a nyugati partokon, aki nem ismeri a szokásokat.
 - Mit akarsz itt? - reccsent rá.
A kovács hangjára Imaro szeme még jobban elkeskenyedett a hegyes sisak alatt.
- A kapu r azt mondta, egyedül nálad kaphatok vasmunkát.
Okorun alaposan megnézte az ajeji masszív alakját. Imaro karja valahogy alkalmasabbnak látszott fegyver-
forgatásra.
- Ugye tagja vagy a Gbonának? - kérdezte.
- Gbonának? - visszhangozta Imaro zavartan.
- Ha kovács vagy, akkor nyilván a kovácsok céhébe tartozol! - kiáltotta Okorun.
- Hogy lehetsz kovács, ha nem ismered a fémben-lakozó-istent? Jukunban nem nyúlhatsz vashoz, ha nem
vagy tagja a Gbonának. Nem tudtad ezt, ajeji?
Az „ajeji” szóra baljós fény csillant meg Imaro szemében, hiszen sejtette, hogy ez valami sértés lehet.
- Cushban tanultam a mesterséget - válaszolta halkan. - Ott a tudásban bíznak, nem valami fémben-lakozó-
istenben.
Okorun dühbe jött. Idejön ez a faragatlan ajeji, szájára veszi a távoli, félig-meddig mitikus Cush nevét, s rá-
adásul káromolja az istent, akinek , Okorun, az életét szentelte! Kalapácsot tartó kezét felemelve a jukuni
Imaro felé lépett, és rámordult:
- Ajeji, te sunyi kutya! Hordd el innen az irhádat, különben...
Imaro keze olyan gyorsan lendült el re, hogy szemmel szinte követni sem lehetett, s ujjai könnyedén kul-
csolták át Okorun bokavastag csuklóját. Szorítása nyomán a kovács csuklóján az izmok egészen a csontokra
lapultak. Okorun elfojtotta fájdalomkiáltását, de a kalapács kiesett a kezéb l.
Okorun felnézett az idegen arcába, ám azon nyoma sem volt a feszültségnek; mintha valami óriás fegyel-
mezne, minden indulat nélkül, egy kisgyermeket. Okorunt fejvesztett düh kerítette hatalmába, er lködve pró-
bálta csuklóját kiszabadítani az' ilyassai szorításából, mint amikor a birkózó- és a súlyemel versenyen bajnok-
ságot nyert. De hiába. Imaro még er sebben szorította; Okorun felüvöltött, és térdre esett.
Imaro ekkor elengedte. Okorun térdre rogyva dörzsölgette a csuklóját. Attól tartott, eltörött.
- Harcos voltam, miel tt megtanultam bánni a vassal - mondta az ilyassai félig önmagának. - Ha úgy hozza a
sors, ismét harcos leszek. De nincs háború Jukunban.
Okorun rámeredt a hatalmas ajejire, és azon töprengett, nem kellene-e a városi rséget hívnia, hogy vigyék
el ezt a barbárt a m helyéb l. De akkor szeme rátévedt Imaro t rének és kardjának markolatára, és tudta, a har-
cos egyetlen szempillantás alatt levághatná, mindenesetre sokkal rövidebb id alatt, mintsem az rség ideérhet-
ne.
- Ha nem dolgozhatok vassal, valahogy akkor is meg kell élnem - mondta Imaro. - Segíthetnél nekem. Van-e
valaki ebben a városban, akinek harcosra lenne szüksége?
Okorun sok ostobaságot válaszolhatott volna erre a kérdésre, de a bölcs feleletet választotta:
- Hallottam, hogy Obasanje dan-Yauri test rt keres. Nagy selyemgyapotfa-ültetvénye van a város mellett.
Obasanje nagyon gazdag; tisztességesen meg fogja fizetni a szolgálatodat.
Imaro elgondolkodott, majd megkérdezte, merre menjen. A választ hallva megfordult és kiment Okorun m -
helyéb l.
Okorun felállt, és hosszan nézett az ajtón át Imaro után. Aztán felvette a kalapácsot a földr l, hiszen aznap
még dolgoznia kellett. De csakhamar rájött, hogy nem tudja rendesen megfogni a kalapács nyelét. Er s testét
reszketés rázta meg, amikor felidézte, milyen könnyedén, mégis roppant er vel szorította meg az ajeji a karját.
Hirtelen eszébe jutott az egyik üzenet, amit aznap kivertek. Valami idegenr l szólt, aki a Déli Kapun jött be a
városba. Ereiben megfagyott a vér, amikor visszaemlékezett az utolsó szóra: „veszélyes...”

Mint amikor Nyumbani égboltjáról leszáll a nap, és a vidékre leszáll az alkony, Imaro kedve úgy sötétedett el,
miközben paripáját Obasanje dan-Yauri birtoka felé fordította. Eddig nem sok szerencséje volt a Nyugati Par-
ton, ahol egymást érték a kisebb-nagyobb városok, s mindnek megvoltak a maga szokásai, tabui, szabályai és
hagyományai. Szinte sóvárogva gondolt vissza gyerekkora hatalmas, sárga szavannáira, ahol úgy nyüzsögtek a
vadállatok csordái, hogy azt ezek a városlakók el sem tudták volna képzelni.
Hirtelen elhessegette agyából szül földje képeit. A Tamburure-síkság örökre elveszett a számára, ezért jobb,
ha nem is enged az emlékképek kísértésének...
Jukun egyemeletes házai lassan elmaradoztak mögötte, s a járókel k is, akik egyre-másra utánabámultak a
hatalmas termet ismeretlennek, mígnem egyszer is visszanézett, s tüzes tekintetét rájuk nem vetette. A
jukuniak akkor lekapták róla a szemüket, s szapora léptekkel haladtak tovább.
Imaro elgondolkodott annak az embernek a nevén, aki kardforgatót keres. Yauriból való... a város neve alap-
ján Obasanje valamelyik part menti királyságából jött, messze délr l, valahonnan arról a tájékról, ahol Imaro a
környéken dúló testvérháborúkban zsoldosként harcolt. Vajon miért jött el ilyen messze északra a yauri, t -
dött; de aztán vállat vont. „És én?” - tette fel a kérdést önmagának.
Mire az ültetvényre ért, csaknem besötétedett. A birtokot körülvev falakon túl végtelen sorokban húzódtak
a selyemgyapotfák; legtöbbjük fehérben pompázott a magvakat beszöv szálaktól, az ilyassai azonban még a
homályban és a távolság ellenére is látta, hogy sok fa kopár és kicsavarodott, mintha az ültetvényt valami pusz-
tító növényvész támadta volna meg. Újabb titok - gondolta Imaro.
Lassan haladt lovával a magas vályogfalba vágott kapu felé. Azonnal eléje állt két r éles dárdáik hegyét a
mellének szögezve.
- Mit akarsz, ajeji? - kérdezte az egyik, figyelmesen fürkészve az ilyassai jelöletlen arcát.
- Hallottam, hogy a gazdátok kardforgatót keres - felelte Imaro minden zavar nélkül. - De nem is csodálko-
zom rajta, ha ilyen kutyák rzik, mint ti.
- Te!... - hörögte az r, de társa leintette. látta, hogy Imaro keze a kardja markolatán nyugszik, észrevette,
hogy a hatalmas harci paripa felhorkant, s a földet kapálja. Megérezte, hogy a lovas óriás lekaszabolhatja, lová-
val agyontiportathatja ket, miel tt a dárdájukat használhatnák.
- Obasanje dan-Yauri ma reggel meghalt, magyarázta. - Nem tudta?
- Honnan tudhatná? - vicsorgott az els r. - Ezek az ajejik nem értik a dobosokat.
A kantár egyetlen moccanására Imaro lova felágaskodott, patáival a leveg be rúgkapálva. A hátrah köl
rök felemelték dárdáikat. Imaro el rehajolt a nyeregben, s egy sima mozdulattal kivonta kardját a hüvelyb l.
A villanó penge kett s hurkot rajzolt, s a dárdák hegyei két éles, reccsen hang kíséretében a földre hulltak. A
másik kett tátott szájjal, dermedten bámult a megcsonkított botokra, amelyek az imént még fegyverek voltak.
Imaro megvet en végigmérte ket, majd lovával a város felé fordult, hogy ott keressen szállást éjszakára.
Ám miel tt sarkát a ló oldalába vághatta volna, egy puha n i hang megállította:
- Babatun, Egbo, hová tettétek a modorotokat? Obasanje ugyan halott, de nekünk udvariasan kell fogadnunk
a vendéget.
Fiatal, gyászruhás n állt ott, fejkend je hamuval megszórva, ruhája cafatokra szaggatva. Komoly arccal
folytatta az egyre növekv sötétségben:
- Abitibi vagyok, Obasanje dan-Yauri ötödik felesége. Meghívlak, idegen, töltsd nálunk az éjszakát. Hosszú
az út Jukunba, és éjszaka rablók meg leopárdok leselkednek rajta.
Imaro egy pillanatnyi tétovázás után odamorogta:
- Elfogadom. - És nem azért lovagolt el az elképedt rök mellett, mert félt volna a rablóktól vagy a leopár-
doktól, hanem mert Jukunban Abitibi volt az els ember, akivel szemben nem kellett elfojtania gyilkolási vá-
gyát.
A kopott, jukuni kocsma olcsó szobájában egy másik idegen lapult, akire sem a Városi rség, sem a Dobos
nem figyelt fel. Az alacsony, töpörödött ember egyetlen megkülönböztet jele az arcába metszett vízszintes
vonalpár volt: azt jelezte, hogy az ember Ife szülötte. A kocsmáros megjegyzést tett az idegen sebhelyére, mert
Ife varázslóiról volt híres. De a férfi szó nélkül kifizette a két kagylópénzt, így a kocsmáros is csak megvonta a
vállát, és nem méltatta több figyelemre. Az ifei levetette fels ruháit, és a kopár padló közepére kuporodott.
Félmeztelen, aszott testét mintha az id nél is kegyetlenebb er sanyargatta volna. Sovány hátát korbácsütések
nyomai tarkították. De amikor a dan-Ife benyúlt a b rére er sített zacskóba, szemébe emberfeletti izzás költö-
zött.
A zacskóból lassan kihúzott egy sötét tárgyat. Fekete k l durván kifaragott szobor volt, olyan nehéz, hogy
az ifei csak két kézzel tudta megtartani. Farok nélküli, szélesre tátott szájú, meggörnyedt állatot ábrázolt. Az
ifei gyöngéden, szinte szeretettel simított végig a durva kövön, s eközben szája groteszk, mosolyszer fintorra
húzódott. Aztán keze görcsösen rátapadt a szoborra, szája mozogni kezdett, s a Nyugati Part nyelveiben teljesen
ismeretlen szavakat, szótagokat formált. Kántálásából kísérteties nyöszörgés szállt fel, mint valami földöntúli
szélzúgás. A szoba leveg je azonban háborítatlan maradt, a kocsmában lév k semmit sem hallottak..,
Hirtelen zöld izzás támadt a szobor és az ifei keze körül, amely különös fénnyel világította meg a férfi arcát.
Nem lehetett tudni, mi torzította el a vonásait: eksztázis, fájdalom vagy mindkett együtt. A titokzatos kántálás
tovább folytatódott, s a zöld izzás mind er sebbé vált...

Jukuntól keletre, az Ataissan hegység holdfényben fürd lábánál az ifei szobrának él mása kuporodott egy
nemrég elejtett bölény teteme fölé. A marcangolás, amit az állaton véghezvitt, nem árulta el valóságos erejét és
vadságát. Hatalmas állkapcsai mohón téptek bele a bölény húsába, miközben gorillaszer mancsaival egyene-
sen a forgókból tépte ki a csontokat. Horpadt oldala a hiénához tette hasonlóvá, de formái a majomra is emlé-
keztettek; els pillantásra a két állat keverékének t nt.
 A szudáni alföld emberei rettegtek a szörnyt l, jobban, mint az oroszlántól vagy a leopárdtól, a távolban izzó
szemmel figyel hiénák számára azonban a hatalmas állkapcsok élelmet jelentettek. A hiénák tudták: ahol a
szörny portyázik, tetemek jelzik az útját.
Amikor a vad beszakította a bölény koponyáját, hogy kiszívja a nedvdús agyat, hirtelen smaragdzöld fény
támadt körülötte. Az állat meglepetésében felhorkant, és mancsával a fény felé kapott. A sugárzás nem égette
meg, de egyre er södött, míg végül az állat egész testét beborította. Végül a hiénák értetlen tekintete el tt ki-
hunyt a fény, és magával vitte az állatot is.
Az ifei pedig egyre csak kántált...
Imaro álmatlanul, némán feküdt Obasanje vendégházának ágyában. Nyugtalan volt, gondolatai, mint valami
nyomot vesztett vadállat, összevissza kalandoztak
Nem mintha az elhunyt dan-Yauri feleségei és szolgái rosszul bántak volna vele, ellenkez leg, annyi babtor-
tával és sült banánnal látták el, hogy három embernek elég lett volna. Kukoricasört is ivott, jó sokat. A hús
ugyan jobban esett volna neki, de tudta, hogy halott ember házában tilos húst enni. Vacsora közben az egyik
id sebb feleség elmondta neki, hogy érzése szerint Obasanje elkeseredésében halt meg amiatt, mert a fáit, ame-
lyeknek a gazdagságát köszönhette, valami titokzatos betegség támadta meg, amibe sorra mind belepusztul. A
többiek egyetért leg bólogattak, kivéve az ötödik feleséget. Abitibit. Imaro észrevette, hogy az asszony ajka
mosolyra rándul, még miel tt kezével eltakarhatta volna a száját. Azt is jól látta, hogy Abitibi pillantása kíséri,
amint egy szolga a vendégházba vezette. Elhaladtak Obasanje dan-Yauri friss sírja mellett, mely magasan körül
volt kerítve tövises gallyakkal, nehogy a sakálok és a hiénák kikaparják a testet. Az udvarban elhelyezett fák-
lyák fényénél Imaro még látta felvillanni Abitibi mosolyát, miel tt az asszony visszavonult volna saját házába.
Most, a gyapottal kitömött ágyban fekve, Imaro homlokát ráncolva idézte maga elé a rejtélyes mosolyt. Mit
jelenthet ez a gyászoló házban?
Hirtelen zajt hallott, szandálba bújt lábak surranását a bejárat fel l. Sötét árny jelent meg az ajtó világosabb
négyszögében. Zajtalanul, mint a macska, Imaro egyetlen ruganyos mozdulattal leugrott az ágyról. Már az ajtó
mögött volt, mikor a besurranó óvatosan belépett a szobába. Odalopakodott az ágyhoz, kinyújtotta a kezét,
hogy megérintse, de mert kutató keze csak ürességet talált, az alak zavartan visszalépett. Imaro ekkor megmoz-
dult.
A látogató úgy került a hatalmas markok közé, hogy nem látott, nem hallott semmit. Még akkor sem küzdött,
amikor Imaro gyakorlott keze gyilkos fegyver után kutatva végigsiklott a rugalmas testen. Fegyver nem volt.
Aztán megszólalt egy ismer s hang:
- Engedj el, még összetörsz!
Abitibi hangját felismerve, Imaro engedett szorításán, de továbbra is fogva tartotta.
- Miért jöttél ide? - kérdezte sürget en.
- Nem is tudom - tétovázott az asszony. - Vagyis tudom - határozta el magát. - Akarom, hogy tudd, ez az
egész hazugság. Minden! Obasanje csak olyan halott, mint én, bár teste a földben van.
Imaro megrezzent. Ez b bájosságnak hangzott, s szíve mélyéb l gy lölt mindenféle b bájosságot. De nem
szólt. Várta, hogy a n folytassa.
- Nem érzed, milyen különös ez? - kérdezte Abitibi, akit meghökkentett az idegen látszólagos közömbössé-
ge.
- Furcsább dolgokat is hallottam már - felelte Imaro kurtán. - Folytasd!
- Obasanje megitta a burukuf levét, és három napig olyan lesz, mint egy halott. Ma reggel tettük sírba, de
földet nem raktunk rá. Obasanje nem halt meg. Csak elrejt zött.
- Mi el l?
- Az ember el l, akit l retteg. Egy este részegen beszélt nekem róla az ágyban. Elmesélte, hogy évekkel ez-
el tt, Yauriban, úgy szerezte a vagyonát, hogy elárult egy ifei varázslót. Bevádolta t, hogy a tiltott démonis-
tent, Mashataant imádja. S mert Obasanje vádja igaz volt, az ifeit megkorbácsolták, és börtönbe zárták.
Obasanje a pénzzel, amit a dan-Ife ellenségeit l kapott, északra szökött, és itt, Jukunban megvette ezt a gyapot-
ültetvényt.
Egyre gazdagabb lett, öt feleséget vásárolt magának. Én vagyok az ötödik. De a fákat nemrég betegség tá-
madta meg... és neki mind gyakrabban jelent meg álmában a dan-Ife. Azt álmodta, hogy az ifei kiszabadult, és
északnak tart, hogy bosszút álljon rajta.
- Ezért keresett hát test rt - töprengett fennhangon Imaro.
Abitibi bólintott.
- Ha ennyire fél az ifeit l, miért nem menekül el, ahelyett hogy eltemettetné magát?
 - A félelem elvette az eszét! - kiáltotta Abitibi megvet en. - Azt hiszi, nem futhat el a dan-Ife el l. Miel tt
megitta a f zetet, csak arról beszélt, hogy „meg kell halnia, hogy elkerülje a halált”. Azt hiszi, majd ha idejön
az ifei, és látja, hogy Obasanje „halott”, örökre elmegy. Ó, micsoda bolond vált Obasanjéból.
- Mi közöm van nekem az egészhez? - kérdezte Imaro, bár lassan kialakult benne valami sejtés. Mint harcos,
a gyáván megfutamodó láttán megvetést érzett Obasanje iránt, de ami Abitibit illette, érzelmei vegyesek vol-
tak...
A jukuni asszony hozzásimult.
- Tudom, hol tartja a pénzét - dorombolta a fülébe. - Igaz, a fái pusztulnak, de rengeteg aranya és kagylópén-
ze van. Részegen elárulta nekem, hol rejtette el. A miénk lehet... én sem lennék többé ötödik feleség, aki f z a
rangosabb feleségeknek, és vigyáz az gyerekeikre, mert neki magának nincsen. De egyedül nem tudom meg-
tenni. A szökött feleséget, ha férje halott is, szolgasággal bünteti a törvény. Szükségem van férfira. Te ajeji
vagy, de sokkal különb vagy Obasanjénál, aki bele rült egy álomba... A tiéd lehet, ajeji... Obasanje kincsei és
én... ha mersz!
Forró lávaként ömlött szét Imaro ereiben a régi t z. Túl hosszú ideje próbált már alkalmazkodni a Nyugati
Part szokásaihoz és törvényeihez, s minden igyekezetével azon volt, hogy elnyomja magában a b sz vadak és
kegyetlen emberek közt kialakult természetét...
- Elég régóta élek az itteni országokban, hogy tudjam, mi vár arra, aki elrabolja más feleségét - morogta. -
Megéred te a kockázatot?
Abitibi szó nélkül hátralépett, fején át lehúzta magáról a ruhát, mozdulatai puhán elmosódva látszottak a sö-
tétben. Szép, fiatal testével Imaro hatalmas alakjához simult; az er s karok felemelték, és rátették az ágyra. A
lány egy pillanatra megrettent, mint aki egy oroszlán ketrecén elhúzza a reteszt, de aztán megnyugodott. Az
idegen ajka megtalálta az övét, er s karja mezítelen hátára fonódott, és a félelem feloldódott a szenvedélyben.
A dan-Ife megrázkódott, mint akit iszonyú fájdalmak gyötörnek. Verítéke sötét foltot hagyott alatta a földön.
Halántékán lüktettek az erek, elfehéred ujjakkal, görcsösen szorította a szobrot. De a testét tép fájdalmak
ellenére, a varázsló arcán megjelen mosoly láttán, bárkinek megfagyott volna a vér az ereiben.
Obasanje dan-Yauri szeme felnyílt, de a mélységes sötétségen kívül nem látott semmit. Végtagjaiban bá-
gyadt zsibbadást érzett, de agyát rettenetes félelem öntötte el, mert hirtelen azt sem tudta, hol van. A borzasztó
látomás azonban, amely felriasztotta szendergéséb l, nem homályosult el, a kép éles maradt, mintha villám
világította volna be.
Az ifei arcát látta, akit elárult; bár húsz es s évszak is elmúlt már azóta, hogy Obasanje elmenekült Yauriból,
az arcot nem tudta elfelejteni. Az arc rút volt és nevetett, egyre csak nevetett.
Obasanje felnyögött. Rémületes üvöltés tört volna ki bel le, ha a burukuf f zete nem bénította volna meg a
torkát. Mert most döbbent rá Obasanje, hol is van tulajdonképpen. A saját sírjában...
Megpróbált értelmes gondolatokkal küzdeni a kitörni készül hisztériával. Tudta, hogy itt, a sírgödrében biz-
tonságban van, bár a sötétségen kívül semmit sem látott. A f zet hatása nyilván elmúlt, de karját és lábát még
nem tudta mozdítani. Megpróbálta elhessegetni a dan-Ife gúnyos arcát, és vigaszt keresett a gondolatban, hogy
szolgái hamarosan kiszabadítják ebb l a sírveremb l. Már hallotta is a sír fölötti nádpallóra halmozott tüskés
ágak recsegését.
Hirtelen valaki letépte az álsír teljes borítását. És Obasanje szeme rémületében kimeredt a látványtól, ami a
csillagfényes égbolt keretében megjelent. Most a torka sem hagyta cserben.
Rémült sikolya végigzengett a birtokon, s kiugrasztotta Imarót az alighogy megkezdett szeretkezésb l. Isme-
retlen istenek neveit morogva kiszabadította magát Abitibi öleléséb l. Az asszony csak annyit tudott kérdezni:
„Mi történt?” - már az ajtóban állt, és fürkész tekintettel nézett Obasanje sírja felé.
A birtok lakói is a sír felé néztek, és iszonyodva megremegtek, amikor meglátták a vadállatot. Az elfordult a
nyitott sírtól, rábámult az emberekre, akiknek sötét arcára kiült a félelem a fáklyák lobogó fényében. A döbbent
kiáltásokat elnyomta a szörny torkából felhangzó ordítás. A szörny mindeddig csak legendaként élt Jukun népe
számára, mese volt, melyet a szudáni griotok egy kupa borért mondtak, de most itt állt, kutyaszer pofáján
csurgott a nyál a könny préda látványára.
Mikor a vadállat rövid hátsó lábára állva kinyújtotta hatalmas mells lábát, az ajtók egymás után sietve be-
csapódtak. A ritkán használt, vékony faajtók nem tudtak volna ellenállni a vadállat támadásának, és ezt azok is
jól tudták, akik mögötte reszkettek. De ennél többet nem tehettek, hiszen a kapu rök, amint megpillantották a
zöld fénykörben felbukkanó állatot, dárdáikat elhajítva menekültek.
Egy ajtó fel l azonban sem kiáltás, sem csapódás nem hallatszott. Imaro, miután látta, mekkora a veszély,
amit a vadállat megjelenése kelt, visszatolta a rémült Abitibit az ágyhoz, és gyorsan felvette b rnadrágját.
Hosszú t rét felkapva kilépett a vendégházból, csendesen behúzta maga mögött az ajtót, mialatt odabent Abitibi
dühösen próbálta lebeszélni szándékáról:
 - Megbolondultál, ajeji? Meg fog ölni!
Imaro azonban olyan hívásnak engedelmeskedett, amely minden meggondoláson és önzetlenségen túlról ér-
kezett. Harcosként gondolkozott, s ügyet sem vetett a birtok népére. Az ilyassaiak gyermekkorban kialakult
ösztöne munkált benne, mióta csak meglátta a vadállatot s azt, hogy annak válla magasabban van az fejénél.
Az ösztöne azt diktálta, hogy öljön meg mindent ami nála nagyobbnak látszik.
Imaro közeledtére a vad, amely még mindig a hátsó lábán állt, kivicsorította rettenetes fogait. A nagy terme-
, er s ilyassai csenevésznek t nt a hatalmas majomhiéna mellett. Az állat bevárta a harcost, aztán mells vég-
tagjával lecsapott, olyan er vel, hogy egy bika koponyáját is beszakíthatta volna. Bármilyen gyors volt azonban
a mozdulat, Imaro gyorsabb volt nála. A sz rös kar alatt lebukva, máris a meglepett ellenfél mögé került. Leo-
párdként vetette rá magát az állatra, egyik karjával a torkát fogta át, másikkal az oldalát szurkálta.
(A dan-Ife a mellkasában nyíló két sebt l zihálni kezdett, de úgy szorította a fényl szobrot, mintha az élete
függne t le.)
A fájdalomtól üvölt vadállat mindkét mancsával hátranyúlt, és megragadta Imarót. Az ilyassainak már nem
volt ideje arra, hogy lábát összekulcsolja az állat oldalánál, így az könnyedén lesöpörte a hátáról. Az esést l
fájdalom hasított Imaro hátába, és t re kirepült a kezéb l.
Villámgyorsan talpra ugrott. Lázasan kutatott t re után, mert tudta, nélküle semmi esélye nincs a nálánál há-
romszor nagyobb állattal szemben. Mialatt Obasanje háza népe kétségbeesetten figyelte az ablakred ny résein
át, Imaro meglátta a t rt, és keserves káromkodás szaladt ki a száján, mert a t r ügyetlenül lógott a vadállat
mancsában! A szörny diadalmas vicsorgassál cammogott a fegyvertelen ember felé.
Imaro a kobra gyorsaságával támadott. Karja az állat torkának lendült. Merev ujjakkal szorította meg a gégé-
jét, s az megtántorodott a váratlan fájdalomtól. Ugyanakkor nagyot rúgott a mancsába, melyb l pörögve ugrott
ki a t r, s csendülve ért földet jó tízméternyi távolságban.
(A dan-Ife arcát fájdalom torzította el, amint mély bevágás keletkezett a nyakán. Aztán ujjcsontjai elgörbül-
tek, és a szobor csaknem kiesett a kezéb l. A mosoly már régen elt nt az arcáról, de egyetlen kiáltás nélkül,
rendületlenül fogta a fekete k alakot.)
A jukuniak tágra nyílt szeme el tt másodpercek alatt kibontakozott a versenyfutás az életért. Imaro a t r felé
igyekezett; a vad csak a mancsát akarta belemélyeszteni a bosszantó emberfélébe, hogy aztán darabokra szag-
gassa. Imarónak volt ugyan néhány méter el nye, a vadállat azonban hihetetlenül gyorsan futott, és Imaro érez-
te, hogy mancsa t le mindössze néhány centiméterre csap le a leveg be. Kétségbeesett ugrással érte el fegyve-
rét.
Lehajolt, elkapta a t r markolatát, és a hátára perdült. Az állat utolérte! Gorillaerej karja szinte összerop-
pantotta a vállát, szájával Imaro arca felé kapott. Az ilyassai újra több mozdulatot végzett egyszerre: lábát a
hatalmas állat mellkasának feszítve, teljes erejéb l belerúgott, ugyanakkor t rét mélyen beledöfte annak bal
karjába, és könyökt l csuklóig felhasította.
A rúgás emberfeletti erejét l a vad hátratántorodott, de közben szája éppen Imaro szeme el tt csapódott ösz-
sze. A mancsokat Imaro már lerázta a válláról, de vállcsontja csaknem kiugrott. Szemét a fels testében lüktet
fájdalom összehúzta, mégis újra rávetette magát a fáradó vadállat hátára.
(Az ifei bal karja tehetetlenül lecsüngött, sugárban ömlött bel le a vér. Torkából rekedt, mély hörgés szakadt
ki, de másik kezével szorosan fogta halálos szellemidézésének eszközét.)
A jukuniak szinte megbabonázottan tapadtak az ablakrésekhez. Ilyen vad, elemi erej küzdelmet még soha-
sem láttak. Számukra még az is elképzelhetetlen volt, hogy tucatnyi felfegyverzett katona élve kerülne ki a vad-
állattal vívott harcból, s most, a szemük el tt kapaszkodik fel egyetlen, bár hatalmas termet idegen a szörny
hátára, hogy bíborvörös pengéjét újra meg újra belemélyessze. A vadállat sebesült karja mindjobban gyengült,
de sértetlen karjával sem tudta lerázni magáról a harcost; halálos terhét cipelve, sebesült bikaként botladozott
alatta. Csak vastag prémje védte meg attól, hogy Imaro átvágja a torkát.
(A dan-Ife feje csontos mellére bukott. Nyakát hatalmas vágások szabdalták. Szájából fuldokló, gurgulázó
hangok törtek el , de valami emberfeletti életer nem engedte elhomályosulni a szemét, és kezének szorítása
sem lazult.)
A vad lüktet agyában egy végs hadicsel lobbant fel. Minden erejét összeszedve hátrálni kezdett, majd há-
tára dobta magát, remélve, hogy súlyával agyonnyomja rettenetes terhét. Imaro nem tudott idejében legördülni,
csak megfeszítette magát, nehogy a szörny összemorzsolja.
Bordái nyers faágakként meghajlottak, bels szervei a gerincéhez lapultak, öntudata elhomályosult, csak
er s akarata segítette abban, hogy végképp el ne veszítse. Keze azonban még akkor is t re markolatán volt, s
amint a vadállat legurult róla, óriási er feszítéssel felkészült a végs szúrásra.
 A vadállat sötét hegyként emelkedett fel, bundáját alvadt vér szennyezte. Morgásába némi meglepetés ve-
gyült, amikor látta, hogy a szintén vérrel borított Imaro térdre emelkedik. Az ember eddig könny prédának
számított, de ennek a szemében gy lölet ég, nem félelem.
Eget-földet rázó ordítással vetette magát Imaróra. Az ilyassai két marokra fogott t rével várta a támadást. A
penge mélyen hatolt az állat gyomrába, s a szúrást még csak súlyosbította az állat lendülete. Hatalmas fogait
belemélyesztette Imaro vállába, de a fájdalommal nem tör dve, feljebb rántotta a t rt a szörny testében a szí-
ve felé. Kígyókként tekeregtek izmai, amint testével segítve a t rt, felfelé mozdult.
A vadállat felb dült, szájából vörös zuhatag ömlött. Imaro mozdulatlan, fekete szoborként állt a lábánál ösz-
szerogyó szörnyeteg el tt, s a t rér l csöpögött a vér. Amikor eljött a halál pillanata, a vérz test elt nt a sma-
ragdfényben.
A kocsma vendégeit nyers, szaggatott halálsikoly riasztotta fel álmukból. Félrészegen, kábán futottak a szo-
ba felé, ahonnan a kiáltást hallották. Az ajtó zárva volt, ezért két er s ember addig ütötte, amíg a fa el nem tö-
rött, s k beestek a szobába. Az elöl szaladó kíváncsiak undorral fordultak el a vérbe fagyott, kizsigerelt alaktól,
aki ott hevert el ttük a földön. Nem sok vér maradt az ifei testében, feltépett hasfala alól rózsaszín tekercsekben
lógott ki a bele. A szemlél k rémülten nézték, hogy a halott varázsló görcsbe merevült ujjai egy furcsa, fekete
szobor felé nyúlnak, amely alig néhány centiméterre feküdt a kezét l.
Obasanje dan-Yauri birtokán a feleségek és a szolgák lebámultak a nyitott sírba A dan-Yaurit nem bántotta a
vadállat, de a kezükben reszket fáklyák fényénél jól láthatták a középkorú férfi arcát s rajta a városa jeleit.
Vonásait azonban rettenetes, bénító rémület torzította el. Ez már nem volt hamis sír; Obasanje szíve a rettenetes
vadállat látványától azonnal megállt.
Bár a fels teste nagyon fájt, és vállsebéb l ömlött a vér, Imaro elbotorkált az istállóig, és felnyergelte lovát.
A sírba némán mered Abitibi ígérete, Obasanje elrejtett kincsei, minden-minden a feledés homályába merült,
mikor felült a lovára, és kivágtatott a birtok kapuján. A félelmetes vadállat felett aratott gy zelme miatti izgal-
ma már elmúlt, egyetlen vágya volt, hogy olyan gyorsan elhagyja ezt a vidéket, ahogy csak lehet, mert rettene-
tesen megcsömörlött t le.
Jukun utcáin már verték a dobosok a hírt, hogy a városban haláleset történt.
És az Ataissan hegység túloldalán, a névtelen alföldön egy hiénafalka a zöld fényvillanás után ott maradt
friss dögön lakmározott.
NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

**********

Gardner F. Fox

A démon árnyéka

Az óriás termet fickó a keleti puszták fel l érkezett Angalore-ba; páncélinge felett pettyes prémet viselt, csu-
pasz lábát hermelinnel szegélyezett csizmába bújtatta. Niall, a Messzeutazó nem akart Angalore-ba jönni, mert
egy öreg látóasszony megjósolta: ha valaha betévedne ebbe az ódon, sötét városba, menten elragadnák a démo-
nok. Mégis idejött, mert sorsa így rendelte.
Zsoldoskatona volt, Norumbria erd s hegyeinek barbár szülötte. Természete volt a vándorlás, de bárhová
ment, karja erejével, a fegyverforgatás tudományával tartotta fenn magát. Teremtett lényt l, embert l, állattól
soha nem félt, de a démonoknak még a gondolatára is hideg futkározott a gerincén.
Egy dombtet n megállt, és lenézett a városra. Er s, régi településnek látszott, egyesek szerint, mióta az em-
ber megtanult két lábon járni, a város itt állt, ezen a helyen, a folyó és a sivatag között, azóta haladnak rajta át a
karavánok délnek, Sensanallba, és északnak, Urgrik felé. Az aprócska kiköt ben könnyedén ringatóztak a ha-
jók.
Angalore ura Maylok volt, a varázsló.
Maylok, a gonosz. Niall sok történetet hallott már róla esti tábortüzeknél meg a tavernákban, ahol az embe-
rek bort ittak, és szemüket a táncoló lányokra függesztették. Azt beszélték, úgy játszik a démonokkal, mint a
sakkfigurákkal. Suttogták, hogy a palotája alatti pincékben és k labirintusokban kincseket halmozott fel: ara-
nyat, ezüstöt, gyémántot, rubint, smaragdot és híres mesterek véste aranytálakat.
Niall súlyos lépetekkel haladt a város felé, nehézkesen, óvatosan, mint valami ismeretlen területen portyázó
vadállat, mely minden oldalról veszélyt szimatol. Be kell mennie Angalore-ba, ha enni és inni akar. A sivatag-
ban nem volt oázis, gyökeret sem talált, hogy éhségét csillapíthatta volna. Egy zsoldoskapitány ígérete nyomán
Urgrik felé tartott, hogy beálljon Lurlyr Manakor feketesasos zászlaja alá, amikor Styrethian hegyeinél hatal-
mas hegyi oroszlán támadt rá. Az oroszlánt ugyan megölte, de az szétroppantotta a lova nyakát.
Gyalog soha nem jut el Urgrikba. Ezért nyugat felé fordult, a vidéket átszel folyó irányába. Talán akad egy
csónak, amely elviszi Urgrikba.
És most mégis itt áll Angalore el tt.
Nézte a várost, majd elhúzta a száját, és rántott egyet az övén. Angalore-ban étel és h s bor várja. Mindket-
re nagy szüksége volt, és talán egy lányra is, ha talál kedvére valót.
Lábai szinte maguktól vitték a szárazföldi kapu felé. Niall nem ismerte a félelmet, nem riadt vissza semmi-
l; a démonok félelmetes híre azonban bizalmatlanná tette. A jövend mondók fecsegéseivel ugyan nem sokat
tör dött, de az öreg Thallia nem akármilyen jósn volt.
Cassamundában botlott bele, ugyanott, ahol a zsoldoskapitánnyal találkozott. A rongyos öregasszony kis
táskát szorongatott, amely minden lépésére csendült egyet. Két bandita megpróbálta elvenni t le a táskát, de
Niall éppen arra járt, s nyomban odaugrott, hogy megvédje a vénasszonyt. Hatalmas öklének egyetlen csapásá-
val leütötte a két banditát.
Az öreg Thallia hálás volt: minden vagyonát ebben a táskában hordta, azaz néhány pénzdarabot, kevéske ék-
szert, melyeket fokozatosan eladogatott, ha ételre volt szüksége. Niall felkísérte a taverna fölötti szobácskájába,
ahol Thallia borral és süteménnyel kínálta.
És jövend t mondott neki.
- Óvakodj Angalore-tól - suttogta. Tágra nyílt, hurutos szemébe félelem költözött. - Maylokot, a város urát, a
mágust, démonok szolgálják. Magukkal ragadnak... és a démonok világából nincs többé visszatérés.
A szárazföldi kaput már bezárták; kés délutánra járt, az árnyak elsötétedtek, és baljósakká váltak. Aznap
már nem vártak karavánt, félig alvó rök vigyáztak a lenyugvó nap fényében. Niall a kapu el tt megállt és fel-
kiabált: idegen a városban, ételre és italra van szüksége, meg talán egy ágyra, ahová lefeküdhet.
Kis id múlva nyikorogva kinyílt a kapuba vágott kis ajtó. Két harcos, mellükön Angalore város jelvényével,
a griffmadárral, gyanakvóan végigmérte. Niall vigyorogva lépett el re.
- Fizetni kell - mondta az egyik r -, elmúlt az óra, amikor bebocsátjuk az utazókat.
Niall vállat vont. Nem óhajtott a magas k falakon kívül maradni, hiszen a gyomra egyre er teljesebben há-
borgott. Kotorászni kezdett elny tt övtarsolyában, néhány pénzdarabot vett el , és egyenként belepergette a
kinyújtott kezekbe. A lepénzelés b ze bántotta az orrát, de nem volt más választása.
A macskaköves utcákon egyre a cégért kutatta, mely mutatná, hol várja zajos, vidám taverna. Raktárépületek
mellett haladt el, melyekben a karavánok áruit halmozták fel; de sül húsnak, h s bornak nem akadt nyomára.
Niall még sohasem járt Angalore-ban, a keskeny sikátorokban bolyongva el is tévedt. Amint sötétedett,
mindjobban kínozta az éhség és a szomjúság. Végül egy keskeny átjáróban, ahol a házak szinte összehajolni
látszottak a feje fölött, megpillantotta a lányt.
Rongyos b rruhája repkedett a folyóról fújó szélben. Hosszú lába napbarnított volt és formás, ébenfekete ha-
ja csaknem a csíp jét verdeste. Megfordult, Niallra nézett, majd a háta mögött lev fal felé hátrált.
- Talán te is eltévedtél, akárcsak én? - nevetett rá Niall.
- Én nem tévedtem el - szegez dött rá a lány zöld szeme. - Tudom én, merre járok, és azt is - tette hozzá
szinte baljósan -, hová akarok menni.
- Ne siess ennyire! - Jól szemügyre vette a lányt, viseltes b rruháján a foltokat, a piszoknyomokat meg azt,
hogy a rongyok még keble hajlatát, lába szárát is szabadon hagyják. - Vacsorázz velem, legyél a vendégem.
Annyi bort ihatsz, amennyit akarsz.
A zöld szem lágyabban nézett rá, de a hang h vösen csengett:
- Menj utadra, barbár! Ne tarts fel!
Niall vállat vont. Valójában mindegy volt, vele tart-e a lány vagy sem, ámbár csinos volt duzzadó szájával és
pisze orrával. El tudná vele tölteni az éjszakát. Elvihetne magával akár Urgrikba is... venne neki néhány rendes
ruhát, ha lenne rá pénze.
Már nem tör dött a lánnyal, továbbindult.
Hirtelen fémcsörgés ütötte meg a fülét.
Hátranézett. Egy sötét sikátorból négy férfi bukkant el , a lány felé tartottak. A lány is meglátta ket, és sie-
sen elindult visszafelé. A férfiak rávigyorogtak.
- Na gyere - mondta az egyik, és már nyújtotta a karját, hogy megragadja a lányt.
A barbár megfordult és várt.
- Nem - suttogta a lány. - Ismerlek benneteket. Maylok szolgái vagytok.
- És Maylok mágiáihoz n i vér szükséges.
Egyszerre ugrottak mind a négyen, és a lány elt nt a nagy testek mögött.
 Niall felkiáltott, és kardját ki sem húzva a hüvelyéb l, futásnak eredt. Az ökleivel is elbánik az efféle teme-
bogarakkal.
Megragadta az egyiket, meglóbálta, öklével szétlapította az orrát. A másiknak a fejét verte a k falba, hogy
menten összecsuklott.
A maradék kett kardot rántva rontott rá. A Messzeutazó halkan felnevetett, kezét rátette kardja markolatára,
és kihúzta a Vérivót. Egyetlen vagyona ez a kard volt, ki tudja, mikor és hol kovácsolták; Niall még ifjúkorában
találta egy sírban, amelyet kifosztott. Kincseket kínáltak már érte, de semmiért meg nem vált volna t le.
Villámgyorsan, rettenetes er vel küzdött Niall, a Messzeutazó. Hátrált, majd visszavágott, hatalmas ütéseket
mért a két gazfickó fejére, majd maga elé terelte ket, s amikor a k fal elé kerültek, keresztüldöfte ket.
A lány meg sem moccant, mereven, hideg megvetéssel nézte. Niall meglep dött azon, hogy ott látja, azt hit-
te, mihelyt alkalma adódik, elfut. Kardját tisztogatva rámordult:
- Mire vársz? Miért nem szaladtál el?
- Te bolond - sóhajtotta a lány -, te bolond!
Szandálba bújtatott lábával dühösen toppantott. A lány hideg dühe meghökkentette Niallt.
- Emelkartha, a gonosz vette el az eszed? Vagy elmentél volna ezekkel, hogy kiszívják a véred Maylok va-
rázslataihoz?
A lány mélyet sóhajtott, szeme lecsukódott.
- Úgysem értenéd. Csak közrend harcos vagy. Egyébként is mit tudsz te Emelkartháról?
- a démonok anyja. A démonok számára az kívánsága parancs.
A lány vállat vont.
- hozzá imádkozom bosszúért.
- Talán meg is hallgatja az imádat. Hiszen a gonosz.
A zöld szemek kifényesedtek.
- Így gondolod, harcos? Remélem is. Akkor bizonyosan bosszút áll miattam Maylokon.
A férfi karjánál fogva megragadta a lányt, és magával húzta.
- Err l beszélj nekem! Talán segítségedre lehetek, bár nem kedvelem a varázslókat, rendszerint kitérek az út-
jukból.
A lány ellenkezés nélkül haladt mellette, de még visszapillantott egyszer, s látta, hogy kett élettelenül fek-
szik saját vérében, a másik kett még meg-megmozdul. Vajon csak képzel dés, hogy az arcán enyhe sajnálat
tükröz dik?
- Mi a neved? Hová való vagy? - tudakolta Niall.
A zöld szem oldalról pillantott rá a hosszú, fekete pillák alól.
- Hívj... Lylthiának. És ugyan mit számít, honnan jöttem?
- Nekem ugyan semmit - kuncogott Niall. - Éhes vagy? Talán szomjas?
Szeme ismét végigsiklott a lány olcsó b rruháján, mely alig fedett el a testéb l valamit. Táska nem volt nála,
a ruhán kívül csak elrongyolódott szandált viselt, s karcsú derekát spárgaöv vette körül. Mind h vösebbé vált a
folyó fel l fújó szél, a lány hirtelen reszketni kezdett.
- Betérünk egy jó meleg tavernába, ott ehetsz - mondta a férfi. - Kapsz egy kis kallariai bort is.
- Ez nem sokat segít rajtad - dünnyögte a lány.
Niall vigyorgott. Jól tudta, hogy kell bánni az efféle lányokkal. De miközben a fáklyákkal megvilágított ut-
cákon haladtak, nem vette észre, hogy a saját árnyéka mell l hiányzik a lányé.

Beléptek a meleg, lármás tavernába, amely zsúfolva volt az Aztall-tenger hajósaival, nyugati vándorokkal,
zsoldoskatonákkal, no meg n kkel, akik az asztalok között gyakorolták si mesterségüket. Leültek egy asztal-
hoz, ahol szívesen fogadták ket, és együtt ettek-ittak a többiekkel. Óriási fahasáb izzott és pattogott a kandal-
lóban, vörös fénye rávetült a közelben ül kre.
Niall thort sültet és kallariai bort rendelt a felszolgálónál, majd figyelmét ismét a lányra fordította, aki tágra
nyílt szemmel pillantott körül, mint aki még sohasem járt efféle helyen.
- Tehát bosszút akarsz állni Maylokon - motyogta Niall. - De miért? Mit vétett ellened?
A zöld szem figyelmesen fürkészte az arcát.
- Elvett t lem valamit. És még fizetséget sem ajánlott érte, nem is fog.
- Miféle értéked lehetett neked?
Foltos, színehagyott b rruhája alig fedte el keblének domborulatát, még hajlékony combját is szabadon
hagyta. Nyomorult, szegény lány, erre Niall megesküdne akár a Hadisten kardjára is.
A lány megvonta a vállát.
- Úgysem értenéd.
 A zöld szem átható sugarában Niall csak motyogni tudott.
- Segítek neked, ha tudok... bár nem kedvelem a varázslókat.
A lány elmosolyodott, tekintete is megenyhült.
- Nincs szükségem segítségre. De azért köszönöm.
Niall kételkedett abban, vajon a Vérivó pengéje valóban nem jelentene segítséget a lánynak, amikor Maylok
palotájába indul, ezért így szólt:
- Azt mondják, senki emberfia meg nem lepheti t. Hogy semmi ne érhesse váratlanul, varázscsapdákat állí-
tott fel az ajtókra és az ablakokra. Én így tudom. Legyen az férfi vagy n , csakis az akaratából léphet be az
er dítménybe.
- Így igaz.
- S te mégis azt hiszed, bosszút állhatsz rajta? Fegyvertelenül, és... nos, majdnem-hogy mezítelenül? Pénzed
sincs, még az röket sem tudnád megvesztegetni.
- Sem kardra, sem pénzre nincs szükségem. Itt a vacsorád. Egyél.
Niall meglepetten pillantott a lányra. Fejedelmi módon beszélt, mint aki engedelmességre számít. Mint va-
lami álruhás hercegn . Niall feszengeni kezdett, el kel emberekkel még sohasem volt dolga. Jobban ismerte a
szolgálólányokat meg a kocsmákban forgolódó n ket.
Azért hozzálátott az ételhez, késével szeletekre vágta, majd ujjait is segítségül híva, tömte magába a félig vé-
res húst. Aztán átnyújtotta kését Lylthiának, s csak nézte, milyen finom mozdulatokkal eszik. Teletöltötte a
rkupát borral, felhajtotta, majd ismét megtöltötte.
Lylthia keveset ivott, mintha idegenkedne a kallariaitól. Niall tudta, hogy a lány gyanakszik: Niall az ágyába
viszi, hogy élvezze a testét. Nos, éppen ez a szándéka, ezért nem is bánja, hogy a lány ilyen kitartóan nézi.
A Hadak Istenére, csinos teremtés! Szemrevaló. Micsoda pompás alakja van! Láthatja, hiszen b rruhácskája
alig takar el bel le valamit. Milyen jó lesz, ha majd karjába veheti! Ha elég élvezetet nyújt, magával viszi
Urgrikba.
A terem közepén megjelent egy csaknem meztelen n , és táncolni kezdett. Niall figyelme most megoszlott a
táncosn és Lylthia között, akinek az arca leplezetlen megvetést tükrözött. Amikor felharsant a taps, a lány el-
fintorodott. Niall odahajolt hozzá.
- Te jobban csinálnád, igaz?
- Meg rjíthetnélek a táncommal.
Hangja nyugodtan csengett, és kétségtelenül igazat mondott. Niall egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
Valami titok lappangott a lány körül, nem olyan volt, mint a többi, akikkel útjai során találkozott: azok olcsón
adták a mosolyukat, s egy vacsoráért, néhány pohár borért boldogan nyújtották puha testüket is. Niallnak ez
nem is volt mindig ínyére. Ha most arra gondolt, hogy Lylthiával fekszik egy meleg ágyban, nyugtalanság fogta
el.
- Velem maradsz éjszakára? - kérdezte. - Kés re jár, talán Maylok többi embere is az utcákat járja.
A lány bólintott.
- Veled maradok.
Niall utolsó aranyából kifizette a vacsorát, s egy ezüstöt kapott vissza. Aztán a fenti szobákhoz vezet sz k
lépcs házon keresztül követte Lylthia ringó csíp jét.
Egy ágy, egy mosdó volt a szoba berendezése, s az ablakon át a csillagokat lehetett látni, meg az anyag csil-
logó gy jét, mely a bölcsek szerint a világ körül kering egykori hold maradványa: id tlen id kkel ezel tt
tört darabokra, s a gravitáció odaragasztotta az égbolthoz. Niall lekapcsolta övét, kardjával együtt egy szék tám-
lájára akasztotta, kibújt páncélingéb l, s végül lerúgta csizmáját is.
Végighevert az ágyon, és magához hívta a lányt.
- Gyere ide, Lylthia. Hadd érezzem a szád édességét.
Maga is meglep dött, hogy a lány odament hozzá, és leült az ágy szélére. Föléje hajolt, mintha meg akarná
csókolni, s közben zöld szemével, mely egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszott, fogva tartotta a tekintetét,
míg végül minden elhomályosodott a szobában, csak a két zöld szem világított.
- Aludj, Messzeutazó Niall - parancsolta a szem. - Aludj!
És Niall elaludt, és álmot látott.
Álmában egy sötét teremben ült k trónusán, a fáklyák csak a kandalló sarkait világították meg. A terem kö-
zepén, egy fénykörben Lylthia táncolt. Meztelenül táncolt, sápadt fehér b re nyugtalanítóan érzéki látvány volt.
Maga volt az érzéki vágyak megtestesít je, a férfiban lakozó állati természet minden kívánságát betölt lény.
Niall eszeveszetten kívánta álmában, de k trónusa nem eresztette. Csak karjával hívhatta a lányt magához.
Mint a fülébe suttogott ígéret, mint beteljesüléssel kecsegtet ölelés, olyan volt a lány, ha fehér lábára vagy
ringó csíp jére nézett. Forgott, hajlongott, ágaskodott és keringett, és a férfi vágya mind er sebbé vált.
 A hajnal els sugaraira ébredt, zihálva, leveg után kapkodva ült fel az ágyon. Még nem került ki az álom
hatása alól, fürkészve nézett körül a szobában. A lányt elt nt, egyedül volt.
Megrázta magát, mint a téli álmából ébred lompos hegyi medve. Káromkodva botorkált a mosdóhoz, s egy
kannából hideg vizet zúdított a fejére. Végre magához tért, felemelte a fejét, és kinézett az ablakon.
A lány itt van valahol a városban. Ebben biztos volt. Talán azt is tudja, hová ment. Az ablakból nem láthatta
Maylok kastélyát, de tudta, ott kell keresnie a lányt. Kardövéért nyúlt, és a derekára kötötte. Fény villant a sze-
mébe; a törött tükörben megpillantotta a saját arcát.
Bronzszín volt a b re, nyíratlan fekete haja majdnem a válláig ért. Napbarnította állán sebhely világított fe-
héren. A Nagy Kham egyik kardforgató vitéze sebezte meg, aki ezért az életével fizetett. Széles válla alig fért el
az ajtónyílásban, cserzett b re alatt kötélcsomókként játszottak az izmai.
Niall zsoldoskatona volt, áruba bocsátotta a kardját, ám valamiféle erkölcsök szerint élt. Az éjjel Lylthia ígé-
retet tett neki, legalábbis úgy viselkedett. Megkeresi, visszahozza ebbe a tavernába, és rádobja erre az össze-
gy rt ágyra. A barbár nevetgélni kezdett magában. De nem szabad a szemébe néznie. Nem. Az lesz a legjobb,
ha becsukja a szemét.
Tehát elindul és megkeresi. Azonnal. Csak megy, amerre a lába viszi.
Kolbászt és tojást reggelizett az ivóban, s közben terveket szövögetett. A lány bosszút akar állni Maylokon.
Csakis Maylok palotájába mehetett. Utána kell mennie, hogy megkeresse, és a vállán hozza ki Lylthiát.
Hirtelen nyugtalanság fogta el, mert eszébe jutott az öreg Thallia és a jövendölése. Démonok ragadják el
Angalore-ban, ezt mondta neki az öregasszony. Nem számít. Mayloknak b bájt kell bocsátania rá, miel tt ma-
gához rendelné a démonokat, addigra pedig Maylok már régen halott lesz.
Elindult a napfényben fürd utcákon, sétálgatott az ódon városban, mindjobban megközelítve a folyóparton
álló hatalmas építményt, a varázsló palotáját. A palota a városfal mellett épült, de saját fala is volt: alacsonyabb
ugyan a városfalnál, ám teljesen körülfogta a házat és a kertet. Niall hosszasan elnézte a falat.
Könnyedén átjuthat rajta. De amikor a másik oldalon leugrik, vajon mi vár ott rá? Mégsem lehet olyan bo-
lond, hogy egyenesen a vesztébe rohanjon, ha biztonságosabb módon is bejuthat! Maylok nyilván röket állí-
tott. Óriási vérebeket is idomíttathatott arra, hogy a betolakodókat leteperjék, és fogaikkal szétmarcangolják.
A macskaköves utcával egy vonalban hatalmas tölgyfa ajtó nyílott a falban. Niall nézegette egy ideig, aztán
megrántotta kardövét, és elindult feléje. Egy dárda gombjával megverte a deszkát.
Kis id múlva feltárult az ajtó, két férfi állt mögötte kivont karddal; fenyeget tekintettel néztek Niallra.
- Mit keresel Maylok falainál, idegen? - kérdezte a nagyobbik férfi.
- Pénzt az erszényembe - vigyorgott Niall, és megcsörgette a b rzacskóját, hogy a másik kett is hallhassa,
csupán néhány pénzdarab csörren meg benne. - Mondják, hogy a varázsló tisztességesen fizet. - Végignézett a
jól táplált rökön. - Azt is beszélik, akik Mayloknak dolgoznak, nem esznek mást, mint thort sültet, és nem isz-
nak vizet, csakis bort.
- Van elég szolgája Mayloknak.
- Egy sem olyan, mint én.
A férfi odalépett az ajtóhoz, hogy becsukja, de Niall kinyújtotta izmos karját, hogy megakadályozza; közben
alaposan szemügyre vette a küls kertek ápolt pázsitját és bokrait. Látta, milyen dühös a két r, de nem tör dött
velük, inkább a fal vastagságát próbálta felbecsülni. Sejtette, hogy a küls és bels falak között szobákat rejtet-
tek el.
Eközben a másik r társa segítségére sietett, de Niall er s volt; még sohasem volt szüksége teljes erejére, s
most is könnyedén feltartotta a két férfit.
- Ha nem, hát nem - dünnyögte, és elengedte az ajtót.
Elvigyorodott, amikor az óriási robajjal becsapódott. Eleget látott. Így vagy úgy, de be fog jutni a palotába.
Ha leszáll a sötétség Angalore-ra, visszatér.
Fütyörészve indult el a folyóparti városkapu felé, s azon túl a kiköt be, ahol tucatnyi hajót raktak ki és be.
Bámészkodott, élvezte a hátát melenget napsugarakat, és beszédbe elegyedett két, gyümölcsöt majszoló hajós-
sal.
- Keményen dolgozik a legénység - jegyezte meg.
- Angalore-ban vagyunk. Minél hamarabb indulunk, annál jobb.
Niall elgondolkodott ezen, aztán ravaszul megkérdezte:
- Maylok miatt?
- Csakis. Leselkedik, mint pók a hálójában, és elveszi, amit megkíván, legyen az arany, ezüst, férfi vagy n .
Lehet, hogy azt is hallja, amit most beszélünk.
- Megpróbáltam elszeg dni hozzá.
- Szerencséje, hogy nem sikerült. Úgyis feláldozta volna a démon-isteneinek.
 - Akkor talán magukkal mehetnék. Urgriknak tartok, észak felé.
- Holnap hajnalban húzzuk fel a horgonyt. Keresse a Hyssopot, az indul észak felé. Urgriknál is megállunk.
Niall evett valamit egy tengerparti tavernában, s mialatt gyomrát póréhagymával és f szerekkel ízesített
káma hallal táplálta, fülének ellesett hírekkel kedveskedett. Egy ember mesélte, hogy a szeme láttára löktek be
egy csinos lányt Maylok palotájának falba vágott kapuján, nem sokkal hajnal el tt. A lány rövid, rongyos b r-
ruhát viselt, hosszú fekete haja majdnem a csíp jéig ért. Hat férfi vonszolta be a kapun.
- Azóta már bizonyára meghalt - motyogta valaki.
- Kár érte. Csinos jószág volt.
Niall egy arcrezdüléssel sem árulta el magát, de belsejében fortyogott a düh. Megkedvelte Lylthiát. A Hadak
Istenére! Bolond volt az a lány, de nagyon is kívánatos. Ha egy csepp esze lett volna, az éjszakát az karjában
tölti, s még most is élne. Úgy ám, mégpedig boldogan!
Talán már elkésett, nem mentheti meg Lylthiát, de valahogyan bosszút áll érte.
Leült egy cölöpre, elnézte a lenyugvó napot, s közben egyre vádolta magát, amiért éppolyan bolond, mint
Lylthia. A vén Thallia figyelmeztette, hogy démonok ragadják magukkal Angalore-ban. A legokosabb lenne, ha
most azonnal megkeresné a Hyssopot, jól kialudna magát egy fedélzetközi függ ágyban, és elfelejtené Lylthiát.
De róla még soha senki sem állította, hogy okos.
Amikor a kiköt re leszállott az este, s csupán a csillagok halvány fénye világított, Niall elindult. Nem sietett,
inkább vonakodva haladt, hogy megmássza a falat. Szebb halált is el tudott képzelni, minthogy démonok fogsá-
gába essék. Mégis! A férfi dolga, hogy azt tegye, amit helyesnek talál.
A fa óriási volt, de izmai úgy vitték föl az er s ágak közé, mintha Paranga dzsungeléb l szabadult majom
lett volna. A napközben kiszemelt ágon végigfutott, majd megállt.
Sötétbe borultak a kertek, a fal is elhagyatottnak látszott. A palotában azonban fények égtek. A nyitott abla-
kokon át látta, mint lobognak a gyertyák és a fáklyák. Egyszer mintha halálsikolyt hallott volna, de a távolság
és a palota vastag falai letompították a rettenetes hangot. Ringott alatta az ág, amint el refutott, aztán leugrott.
Egy pillanatra csak leveg vette körül, aztán ráesett a mellvédre, két kezével megkapaszkodott a durva k -
falban, majd átlendült a bástya sétányára. Leguggolt, leskel dött és hallgatózott.
Senkit sem látott: sem rt, sem kutyát. Csapda is lehet, de élete során kivágta magát már néhány csapdából.
És ha Lylthia még élne, kihozná t ebb l a k rengetegb l, hogy elvigye magával Urgrikba. Meglazította hüve-
lyében a Vérivót, ellen rizte, hogy orraviai t re a keze ügyében van-e, aztán el recsúszott a pártázat árnyai
között.
Egyetlen rt sem látott a falakon. Vajon miért nem? Talán valamilyen gonosz, földöntúli lény vigyázza az
utakat sötétedés után, itt rejt zik valahol, hogy megtámadja, talán felfalja vagy elragadja a szerencsétlent, aki
idemerészkedne? Maylok szeszélyességéb l kitelik, hogy démonokkal rizteti a házát. Amint haladt el re, keze
ráfonódott t re markolatára.
Nagy sokára rábukkant egy ajtóra, mely a bels fal egyik benyílójában volt. Kinyitotta, belépett az alvilági
sötétségbe, majd elindult lefelé a kopott k lépcs kön. Sem csizmája, sem a kardja nem csapott zajt, még pán-
célinge sem csörrent, haja mégis tüskésen meredezett nyakszirtjén.
Túl könny ez az út!
Hol marad a riadó, hol marad a harc? A varázsló nem tökfilkó, tudnia kell, hogy a b nös úton szerzett kin-
cseir l szóló mendemondák tolvajokat és útonállókat vonzhatnak a házához. Kétségtelenül rzi a kincseit, de
sejtelme sincs arról, miféle iszonyú röket állíthatott.
Emberekt l, kutyáktól nem félt. Kardja elbánik az effélékkel. De a démonok nyugtalansággal töltötték el.
Ebben a sötétségben el bb-utóbb valami szortyogó lidérccel találja szembe magát, és akkor harcolnia kell az
életéért.
De azért továbbhaladt a réges-régi lépcs kön, végig a keskeny folyosón, mely minden bizonnyal a kert alatt
húzódott. A távolból víz csepegését hallotta, aztán patkány farkak csapkodását a k padlón. Patkányok? Vagy
talán ördögfiókák?
Kihúzta hüvelyéb l a Vérivót, s mint valami vak ember, csapkodni kezdett vele maga el tt. S feketeség
vette körül, semmit sem látott, s ez a tudat nyomasztotta. Vagy mégis... amint az egyik fordulóhoz ért, a sarok-
ban valami vörösséget vett észre.
Aprócska, pislogó, reszket fény. Mintha Emelkartha Tizenegy Poklának valamely sarkocskája áttörte volna
a korlátot, mely ett l a világtól elválasztja. De azért a fényecske segítségével megtalálta az utat.
Alacsony mennyezet terembe jutott, melyet bíborszín ragyogással vont be a k falba helyezett fáklyák
reszket lángja. Egy emelvényen, melyhez lépcs k vezettek fel, faragott és rúnákkal ékesített oltár állt. Az ör-
dögi birodalom e szentélyén egy meztelen n feküdt.
 Niall el relépett egyet, majd még egyet. Torkából hörg hang szakadt fel. Az élettelen test, mely szeme el tt
hevert, nem volt más, mint... Lylthia!
Holtan, mozdulatlanul feküdt, karja tehetetlenül csüngött alá, tágra nyílt szeme felfelé bámult az alacsony
kupolára, melyen különös, ismeretlen jelek és pecsétek rajzolata látszott. Fekete haja sötéten, nedvesen csillo-
gott, b re maga volt a halál fakó fehérsége. Mi több! Sima b rének fehérsége szinte bántotta a szemet, akárha
az utolsó csepp vért is kiszívták volna ebb l a testb l.
Niall gyanakodva nézett körül, kivont karddal, szúrásra készen, mert gyilkolni akart, ahogyan Lylthiát meg-
gyilkolták. De hol az ellenség, akire rátámadjon? Síri csend vette körül, a kripta csendjét csupán a saját lélegze-
te törte meg.
Tekintetét visszafordította a lány arcára, mely még a halálban is szép volt. Ajkáról elt nt a pír, orcái elvesz-
tették hamvas rózsaszínüket. A szépség azonban még most is körüllengte, és még valami, ami elszomorította a
zsoldost. Rongyos b rruhácskáját letépték róla, meztelen volt. Ahogy a világra jött, úgy is távozott innen.
- Ezért megfizet! - suttogta Niall. - Még nem tudom, hogyan, de fizetni fog. Megérintette a lány kezét, meg-
szorította a hideg ujjakat, aztán ellépett az oltár el tt; egy vasalt ajtóhoz ért, amely átvezetett egy másik folyo-
sóra. A folyosót egymástól nagy távolságra elhelyezett fáklyák világították meg, s els pillantásra üresnek
nt... de vajon valóban üres volt?
Ahogy lassan végiglépkedett a folyosón, mintha a sötét árnyékoknál még sötétebb folt lebegett volna el tte:
hol szaladni látszott, hol meg mintha lehajolt, majd ugrott volna, mintha csak t hívta volna. Niall felmordult.
Nem kedvelte az efféle, csábítóan el tte táncoló árnyakat.
Mégis követte, szorosan a libeg léptek nyomában maradt, mert vágya, hogy Maylokot megölje, er sebb
volt idegenkedésénél. Ugyanúgy kell végeznie a varázslóval, ahogy az a kicsi Lylthiával végzett. Semmi egyéb
nem csillapíthatta barbár gyilkolási vágyát, minden szívdobbanásában ez lüktetett.
Megállt egy kanyargós lépcs sornál, de az árny, mely még mindig el tte járt, mintha sürget en felemelte
volna a karját. A zsoldos mordult egyet, majd pengéjét el készítve, rohanni kezdett felfelé a lépcs n...
...és berontott egy hatalmas terembe.
Aztán megtorpant: a teremben fénygömbök ragyogtak, s egy vérvörösen izzó csillag közepén bíborvörösbe
öltözött magas férfi állt, ruhájára a démoni világ titkos jelképeit varrták ki aranyszálakkal. A varázsló mozdu-
latlanul állt, beesett, sápadt arca szinte elt nt kámzsája alatt, de kegyetlen, vékony szája körül jól látszott a gú-
nyos mosoly.
- Üdvözöllek, Messzeutazó Niall. Két napja várok rád, amióta csak átlépted a város szárazföldi kapuját.
- Meggyilkoltad Lylthiát. Ezért meghalsz!
- Valóban, Messzeutazó? - kuncogott Maylok. - Csak vigyázz!
Az izzó fénygömbök mögül hatalmas, páncélinges emberek rohantak el , kezükben kard, bárd, buzogány
vagy harci kalapács. A gömbök fényében vörösen villogó fegyvereikkel Niallra rontottak, aki felordított, és
szembefordult velük.
Erre született: harcra, öldöklésre, arra, hogy kaszaként lendítse a kardját, mintha maga lenne a halál. Talán
valóban szövetségeséül szeg dött a halálnak, hiszen ahová a Vérivó lecsapott, ott már a halál lovagolt. Üvöltve
hárított el egy kardot, s nyomban átvágott egy torkot saját acéljával.
Ott forgott a támadók gy jében, szúrt, majd elugrott egy buzogány vagy bárd el l, mindegyre vérrel kínál-
va a Vérivót. Nem közönséges emberként küzdött, nem ügyelt és nem mérlegelt, hogy felváltva védekezzék és
támadjon.
Nem! Niall harc közben csakis ölni akart. Nyomban lecsapott a kínálkozó alkalomra, már lendítette is a kar-
dot, s mihelyt a penge lesújtott, már fel is repült a leveg be, hogy újra lecsapjon.
Párduc volt, amikor ugrott, oroszlánként üvöltött, ha támadott. Csapásai nyomában emberek hulltak, akár
támadtak, akár védekeztek, rá is záporoztak kardok és buzogányok, de többnyire kikerülte ket.
Szeme sarkából látta, hogy Maylok nyugtalanul fészkel dik a csillag közepén, s bátorító szavakat kiált vé-
delmez inek. De látszott a varázslón, hogy szinte megbénítja a félelem: még nem látott embert, aki úgy harcolt,
mint most Niall, aki saját biztonságával mit sem tör dve, csak arra gondol, hogy mindenkit megöljön, akit kard-
jával elérhet.
A fénygömbök mögül újabb harcosok rohantak el , testüket szinte felkínálva vették körül Niallt, csak hogy
lebírják végre. Egy fejsze lapja fején találta, egy buzogány kardforgató karjába vágott s elzsibbasztotta.
Amikor már helye sem volt, hogy megsuhogtassa a Vérivót, Niall el rántotta orraviai t rét, s hol egy mell-
kasba, hol egy torokba, hol meg egy hasba mártotta. Eközben a másik keze sem pihent: vaserej ujjai torkok
köré fonódtak, hogy kiszorítsák az életet a szerencsétlenekb l.
Már több mint három órája küzdött így, s lassan az kemény izmai is fáradni kezdtek. Halottak hevertek a
padlón, csizmája sarka meg-megcsúszott a síkos vértócsákban. Újabb buzogány repült a karjához, fejére ismét
lesújtott egy kardlap. Félig öntudatlanul esett térdre, de harcolt tovább. Nem adta fel, míg meg nem ragadták a
karját, s egy harci buzogány el nem találta újból. Félig bódultan feküdt, a fáradtságtól ziháló, zokogó, vérz
emberek fogták le. Mintha ködfátyolon keresztül látta volna, hogy Maylok közeledik feléje, és megáll fölötte.
- Ember még nem harcolt így. Messzeutazó - suttogta a varázsló diadalittasan. - Pompás elixír lesz a véred
fioláimban és lombikjaimban. Vigyétek le a várbörtönbe, és láncoljátok meg!
Kivonszolták a még mindig ellenálló Niallt a varázsteremb l, lehurcolták a kopott lépcs kön, a palota alatti
mély pincékhez, ahol összekeveredett az élve rothadó hús b ze azoknak a férfiaknak és n knek a nyögésével,
akiket kínzásokra és vércsapolásra tartottak fogva. Niallra er sítették a láncokat, úgy érezte, két, szétfeszített
karja menten kiszakad. Alig tudott állni a lábán, mert a k falba vert hatalmas láncok kissé megemelték óriási
testét. Akkor gúnyolni kezdték.
- Most majd megfizet a varázsló azért, amit tettél - vigyorgott az egyik, akinek felhasított arcából még folyt a
vér.
- Sokáig életben fog tartani, de nap mint nap kínoz majd, hogy lássa, mint bírod a szenvedést.
- Láttam, hogyan f zött meg apránként egy él embert, két héten át egyszerre mindig csak egy kis darabját.
- Volt olyan is, akit valami csekélység miatt egy hónap leforgása alatt nyúzott meg.
Ököllel ütötték, csizmával rugdosták, de egykedv en, tágra nyílt szemmel t rte.
Az egyik lehozta magával a t rt és a Vérivót, és most gúnyos nevetéssel az övére csatolta.
- Ezeket itthagyom nálad, csakhogy egyiket sem érheted el. Közel vannak hozzád, mégis elérhetetlenek.
Még keservesebb lehet, ha itt látod, de használni mégsem tudod ket.
Aztán elmentek, otthagyták a sötétben, ahová csak halványan ért el egy távoli fáklya fénye. Feje lekonyult,
már sajogtak a buzogány ütötte sebei. Iszonyú fájdalom tépte húsát és ereit, rjít szomjúság szikkasztotta ki
torkát és nyelvét.
Megrángatta a láncokat, de azok szorosan beépültek a k falba. Szétfeszített karjaival alig tudott némi er t ki-
fejteni. Megfeszült lábizmai kimerültek az állástól, elaludni mégsem tudott, mert a bilincsek vastag csuklójába
mélyedtek, mihelyt lazítani próbált. Csak bámult a sötétbe, s csendben káromkodott.
Szundítani szeretett volna, de patkányok jöttek, szürke kis szörnyetegek: hátsó lábukra állva próbáltak a
csizmája fölötti csupasz térdébe, combjába harapni. Elrúgta ket, néhánnyal végzett is a rúgás ereje, de kis id
múlva az éhség újból felbátorította a mocskos állatokat. Távoli cellákból odahallatszott a férfiak és n k sikolto-
zása, és Niall tudta, hogy Maylok végignézi a kínzásokat.
A gondolatra, hogy egyszer rá is sor kerül, elfintorodott. A halált nem bánta, de mindenféle kínzástól undo-
rodott. Ég düh fogta el, ha eszébe jutott a varázsló, s ett l olyan remegés jött rá, hogy láncai csörögni kezdtek.
Ekkor valami puhán megérintette, mintha bogáncspihe szállt volna rá. Ólmos fáradtság vett rajta er t, fel-
függeszkedett láncaira, és elaludt. Nem érezte a patkányok harapásait, nem hallotta a haldokló férfiak és n k
sikolyait. Mélyen, álomtalanul aludt.
Frissen ébredt. Csuklója sajgott ugyan, hiszen bilincsei tartották lankadt testét, de izmaiba visszatért az er , s
most úgy egyenesedett ki, mintha rabtartóit biztatná a közeledésre. Nem tudta, mennyi id telhetett így el, de az
a távoli fáklya még fel-fellobbant, s fényénél Niall alaposabban körülnézhetett.
Most újra megérintette a pihés puhaság, s mikor oldalt pillantott, hirtelen libab rös lett. Az árnyék állt mel-
lette.
Csak egy árnyalattal volt sötétebb a várbörtön sötétségénél, de azért látta. Gonosz démon lehet, akit Maylok
küldött hozzá, hogy válogatott kínzásoknak vesse alá? Nem lehet. Ha mégis, most még semmit sem tett, csak
bámulta Niallt.
Niall visszanézett rá, és mintha... homályosan... zöld szem tekintett volna rá az árnyalakból. Megrázkódott,
hogy láncai is belecsörrentek.
- Mi vagy te? - súgta zihálva. - Mi?
Az árny nem felelt, csak kinyújtotta árnyékkézben végz vékony karját. Halványzöld gömbök izzottak fel
a karcsú ujjak végén.
Most kezd dik a kínzás - gondolta a Messzeutazó. Sújtson le mind a tizenegy pokol átka Maylokra, amiért...
De a zöld gömbök nem t érintették meg, hanem az egyik bilincsét. A bilincs nyomban szétporlott, a lánccal
együtt rozsdaszemcsék hullottak le a földre, és Niall iszonyú erej bal karja szabaddá vált. A zöld gömbök
megérintették a másik bilincset, és a következ pillanatban Niall elléphetett a faltól.
- Köszönöm - mormolta -, akárki vagy is.
Az árny úgy táncolt el tte, mintha a várbörtönb l akarná kivezetni. Niall megragadta kardját és t rét, majd
elindult a libeg árny nyomában.
 Az árny pedig futott el tte, hívogatóan, csábítóan táncolt, mint akkor, amikor maga után hívta. De ezúttal
nem lopakodott, hanem kecsesebben szökellt, pörgött, ringott, mint akármelyik táncosn , akit Niall életében
látott. Eszébe juttatta álmát a táncoló Lylthiáról.
Niall követte az árnyat, amely elvezette egy kis terembe, s ott zöld gömböcskéivel megérintette egy hatalmas
tölgyfa ajtó vaspántjait és lakatjait. Niall belökte az ajtót.
Egymásra rakott ládákat, b röndöket és dobozokat pillantott meg az ajtó mögött. Az árny intésére a zsoldos
egymás után nyitogatta fel ket. Gyémántok, smaragdok, aranypénzek! Az árny újabb intésére Niall megtöltötte
pénzes zacskóját arannyal és ékszerekkel. Ezeket a kincseket Maylok egy életen át gy jtögette, de már az apja,
a nagyapja elkezdte, akik maguk is híres varázslók voltak. A legszívesebben mindet elvitte volna, de tudta, úgy-
sem bírná el.
Az árny a túlsó ajtónál várt rá; Niall odalépett hozzá, majd egyre gyorsabb iramban, ahogy az árny diktálta,
haladtak tovább. Kanyargó folyosókat, rég nem használt lépcs ket hagytak maguk mögött, míg végül elérkez-
tek egy befalazott ajtóhoz.
A zöld gömbök megérintették a köveket, azok omló salakként zúdultak alá, s a nyílás túloldalán valami sötét
drapéria t nt fel. Niall félrehajtotta.
A varázsló szobájának sarkában találta magát, megpillantotta Maylokot, aki a lángoló gömbök füstjében állt,
hátrahajtott fejjel, a magasba nyújtott karral. Valami rég elfelejtett, si nyelven kántált. Annyira belemélyedt,
hogy észre sem vette Niallt. Az árny odatáncolt a varázsló mellé, és intett a zsoldosnak, hogy jöjjön közelebb.
Niall futás közben kirántotta orraviai t rét. Úgy vélte, a varázsló nem érdemli meg a Vérivót. Az árny nem
tágított mell le, és Niall ismét érezte a csuklóján a pihekönny érintést. A csizma halk zajára Maylok hirtelen
megfordult. Szeme tágra nyílt, szája sikolyra készült.
Niall már be is lépett a vérvörösen csillogó ötágú csillag alakzatba, s t rét halálos döfésre emelte. Az árny
azonban eléje állt, keskeny kezét kinyújtotta Maylok felé, s a varázsló felsikoltott, amikor rájött, hogy a kecses
árny t készül megölelni.
Niall moccanni sem tudott. Mozdulatát félbeszakította, hiszen nem akart kárt tenni az árnyban - bár fogalma
sem volt arról, egyáltalán meg tudná-e sebezni -, és csak ekkor látta meg, hogy az árny egy csinos lány körvo-
nalait mutatja.
- Lylthia - suttogta.
- Nem vagyok Lylthia... de egyszer az voltam, igaz - sziszegte egy hang. Baljós, kegyetlen nevetés harsant
fel.
Niall körül forogni kezdett a palota, s bódultan zuhant a csillag belsejébe. A padló kicsúszott a lába alól, s
tudta, hogy nem fegyver, hanem valami démoni varázslat idézte el ezt a szédülést. A palota egyre sebesebben
forgott vele, támolygott, s ha egy h vös kéz meg nem tartja, bizonyára elesett volna.
Vörös fényben állt.
Lába alatt a padló ég vörös k kockái mind melegebbekké lettek. Az ébenfeketével tarkított piros falakon
különös falisz nyegek és aranytálak függtek. Fekete és skarlátszín oszlopok törtek a mennyezet felé, melyet a
vörösen izzó pára szinte teljesen elrejtett a szeme el l.
Átható visítást hallott. Maylok fetrengett a meleg k padlón, öklével ütötte, körmével kaparta. Bíbor köpenye
és kámzsája már füstölt; vonaglása elárulta, hogy szenved.
- Könyörülj, Messzeutazó! - nyöszörögte. - Könyörülj rajtam, s én neked adom minden kincsemet. Valahány
ékszer, arany, amit seimmel együtt gy jtöttünk, mind a tiéd! És Maylok, a Hatalmas, a világ legbölcsebb va-
rázslója a rabszolgád lesz!
Niall felmordult:
- Meg kellene öljelek, gonosz pára!
- Igen - nyöszörögte Maylok, kínlódva térdre emelkedett, sovány nyakát felnyújtotta. - Ölj meg! Ölj meg, és
vedd el kincseimet! Csak ezt a kegyet tedd meg nekem, Súlyos Fegyver Niall... ölj meg, ölj meg!
Halk nevetés görgött végig a termen. Amikor a gúnyos, köteked nevetés megérintette Maylok fülét, az
megint a földre zuhant.
- Nagy Emelkartha... ments meg! - mekegte.
- Túl kés , Maylok. Hiába minden. Most végre fizetni fogsz. Maylok felsikoltott.
Még akkor is sikoltozott, amikor hirtelen felbukkant egy n ; feketével csíkozott, áttetsz , vörös ruháján ke-
resztül Niall látta testének halvány körvonalait. Hosszú, fekete haja hullámokat vetett a hátán, zöld szemében
harag villámlott. Duzzadt ajkán kegyetlen, hideg mosoly játszott.
- Lylthia - suttogta Niall.
A zöld szem a rémült varázslóról a zsoldosra siklott, s mintha tekintete kissé meglágyult volna.
- Nem, nem Lylthia. Már nem. Tudd meg, barbár, Emelkartha vagyok.
 - Nagy kár - felelte Niall vakmer en. - Lylthiát szeretni tudtam volna.
A n arcáról elt nt a kegyetlenség, szája körül puha, szerelmes mosoly játszott.
- A bennem él asszony tudja ezt, Messzeutazó Niall... és köszöni neked. El ször haragudtam rád, amiért
megmentettél Maylok embereit l. Szerettem volna, ha elhurcolnak, ha kiszívják a véremet, és végre árny lehe-
tek. De te a segítségemre siettél, ezért nem lehetek hálátlan. Te képes voltál átjutni a csillagon. Ezt még én sem
tudtam volna megtenni, sem Lylthia alakjában, sem az árnyékaként. De megérintettelek téged, s az er d be-
lém költözött... ezért ragadhattam magammal Maylokot, hogy lehozzam a tizenegy pokolba, ahogyan ti, embe-
rek az én birodalmamat nevezitek.
A n elhallgatott, s Niall most figyelmesebben megnézte; dús szemöldökével, pisze orrával, duzzadt ajkával,
mely olyan hatást tett érzékeire, hogy szinte beleborzongott, még gyönyör bbnek látta, mint valaha. Megnyalta
kiszáradt ajkát. Az öreg Thallia igazat mondott. A démonasszony magával ragadta a világból a saját országába.
Vajon visszatér-e valaha innen?
A zöld szempár ravaszul villant rá.
- Nos, Niall? Velem maradsz-e, hogy megajándékozz a szerelmeddel?
Niall önkéntelenül bólintott, s a n fejét rázva elmosolyodott.
- Nem, nem, nem teheted... bár egyik részem szeretne itt tartani. Ez a hely azonban nem emberi lénynek va-
ló. Az emberi test nem képes hosszú ideig elviselni az itteni meleget és a fojtó párát.
Maylok rekedten kiáltozott, s fejét a forró k padlóba verdeste.
Emelkartha néhány szót suttogott, mire a falakból lidércek futottak el , nyúlványaikkal megragadták
Maylokot, és talpra állították. A varázsló zihálva szedte a leveg t, d lt róla a veríték, s közben a hideg rázta.
- Kigúnyoltál engem, mágus - súgta Emelkartha, s a hangjából süt gy lölet szinte égette a fület. - Ezért
szenvedned kell. Átmész az els l a tizenegyedik poklomon valamennyin, és én ugyanúgy kínozlak majd té-
ged, ahogyan te kínoztad embertársaidat. Belehalsz majd a kínzásokba, de minden halál után újjászületsz, hogy
még kegyetlenebb kínzásokat szenvedj el. Tizenegyszer halsz meg, tizenegyszer születsz újjá, és kezded elöl-
l... az id k végezetéig!
Újabb és újabb sikolyok törtek fel Maylok torkából. Teste tehetetlenül vonaglott és verg dött a nyúlványok
szorításában. Vonszolni kezdték a forró padlón egy távoli ajtó felé, s Niall az ajtón át vakító, felfelé tör lángo-
kat pillantott meg.
A varázslót bevitték az ajtó mögé.
Egy pillanatra úgy látszott, szandálja megakadt a k padló valamely mélyedésében. Amikor meglátta, mi vár
rá, a rettenet kiáltásai szakadtak fel bel le. Aztán elt nt, s a mögötte feltör füst eltakarta a látványt.
A démonasszony kérd n tekintett Niallra.
- Nem helyesled - suttogta. - Maylok azonban régóta vétkezik a démoni világ ellen, szolgaságban tart ben-
nünket. Hamarosan túl nagy hatalomra tett volna szert, s akkor már tehetetlen lettem volna vele szemben. Tu-
dom, hogy a megadémonokat akarta maga mellé állítani, s ezek megakadályozták volna, hogy elbánhassak vele.
Kántálása félbeszakadt, így hát az én világom - és a tied is - örökre megszabadult t le.
A férfi bólintott. Tudott Maylok minden gonoszságáról, hogyan kínozta meg az elrabolt lányokat, hogyan
törte meg a bátor férfiakat, míg azok tehetetlen bábbá nem változtak; hogyan vette el a kincseket jogos tulajdo-
nosaiktól. Maylok rászolgált a tizenegy pokolra.
Különben is neki, Niallnak, ehhez már nem sok köze van.
Tekintete egyre a n alakján pásztázott, oly sokat tárt fel testéb l az áttetsz , feketeskarlátvörös ruha. Ön-
kéntelen sóhajára a démonasszony közelebb libegett hozzá, s a magasba emelte arcát és mezítelen karjait.
Niall átölelte és megcsókolta. Ezt a csókot soha nem felejtheti el. Szinte megégette, testét egy másik létbe
emelte át, ahol már-már elviselhetetlen volt a gyönyör. Magához szorította a hajlékony testet, és tudta, hogy
földi asszony soha többé nem tesz rá olyan hatást, mint , akit Lylthiának ismert meg.
- És most... isten veled - súgta a n , és elt nt.
Niall egyedül maradt az elkárhozott varázsló palotájában, a csillag közepén. Hideg szél süvített át a termen,
összerázkódott, de valahogy mégis felfrissült t le. Hogy megbizonyosodjék arról, valóban él, és a saját világá-
ban van, megragadta kardja markolatát.
Szíve még egyre zakatolt az ölelés izgalmától. Akármi is legyen, Emelkartha asszony is volt, csókja leírha-
tatlan gyönyörökr l suttogott neki. Újra megrázta magát, eszébe jutott, milyen tömérdek aranyat és gyémántot
tett a pénzes zacskójába, de el is veszített valamit, ami sokkal értékesebb volt számára.
- Lylthia - suttogta, miközben végighaladt a palota elhagyatott termein. - Lylthia... Vajon megjelenik-e még
Emelkartha el tte emberi alakban? Mint... Lylthia? Megvan rá a hatalma, hiszen démonasszony! De vajon akar-
ja-e? Nem tudhatta, legfeljebb csak remélhette.
 Hajnalodott már, amikor kilépett a palotából, s háborítatlanul eljutott a falba vágott kapuhoz. Mintha a va-
rázsló halálával szolgái is mind elmenekültek volna. Vagy meghaltak?
vös szell fújt a folyó fel l. Niall elindult a Hyssop felé, amely elviszi majd Urgrikba. Tömött pénzes
zacskója ellenére mély szomorúság lett úrrá rajta.
- Lylthia - súgta ismét.
A tengeri szél fölkapta a nevet, és messzire repítette.
NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

**********

ROY THOMAS: CONAN, A BARBÁR - képregény (F. Nagy Piroska fordítása)

**********

E. C. TUBB

ÖLDÖKLÉS A HOMÁLYBAN

Percekkel azután, hogy a hajó befutott, megszólaltak a kürtök, és Kerchan nehéz kapui bezárultak éjszakára.
Malkar a rakparton állt, és hátával a mohos k falnak támaszkodva figyelte, hogyan kötik ki a verejtékez férfi-
ak a törékeny hajót. Néhányan egy gyaloghintót emeltek le a fedélzetr l, fegyveres rök trappoltak a b rfüggö-
nyök mellett. A város felé indultak, de a hajó legénysége továbbra is a hajó körül serénykedett, mélyen a város
el tti sekély tóban készültek fel, hogy rködjenek és várakozzanak a sötétség hosszú órái alatt.
Malkar figyelmesen nézte ket, majd amikor megszólalt a kürt, a keskeny utcákon át elindult a gyaloghintó
után.
Kerchan egy kanyargós folyócska torkolatában épült, fallal körülvett falu volt; tavasszal és nyáron, amikor a
környez erd k barbár nomádjai lehozták ide áruikat, meglehet sen pezsg élet zajlott itt, sszel azonban sivár,
télen meg egyenesen kihalt település volt. Efféle helyekre nem járnak az év végén el kel származásúak. Nem
tudni, el kel volt-e vagy sem a gyaloghintó gazdája, de bizonyára nem tartozott a szegények közé. A függöny
jó anyagból, a váz drága fából készült, s röket meg magánhajót sem engedhetett meg magának mindenki.
Malkar megállt egy r mellett, és megszólította.
- A hintó? - vonta meg a vállát az ember. Ruhája durva b rb l és vastag prémb l készült, viharedzett arcát
fémszalagokkal meger sített, fából hajlított sisak keretezte. - Nem tudom, ki utazott benne, de Ileco Quand ke-
resked é. - Krákogott, majd köpött egyet, csizmájával a homokot rugdosta. - Jarlra mondom, az ilyen munkától
aztán kiszárad az ember! Pedig az éjszaka még el ttünk van. Ez az északi szél hajnalra jeget húz a mellvédre.
Ilyen id ben elkel egy csésze forralt bor.
Malkar egy pénzdarabot nyomott a markába.
- Egészségedre - mondta szárazon. - Csak kíváncsiságból kérdezem, tudsz-e valamit a keresked l?
- Gazdag... hogy mit keres Kerchanban, csak az istenek tudják. De sok emberrel jött, és felszerelést vásárol.
Lovakat, teherhordó állatokat meg mindenfélét, ami egy csapat szárazföldi utazásához szükséges. - Az r ér-
dekl déssel nézte Malkar vastag köpenyét, útiruháját, a mélyen ül , jegesszürke szemébe húzott Phaddock-
sisakot. Zsoldos - állapította meg magában, szerencsekatona, akinek mostanában talán nincs szerencséje. A
díszes hüvelybe dugott kard és t r markolata a használatban kikopott, csizmaszárából kés kandikált ki... ilyes-
mit nem hord magánál békeszeret ember. - Idegen vagy Kerchanban?
- Tegnap érkeztem.
- Rossz id t választottál. A gazdagok már elmentek, csak az alacsony származásúak maradtak itt. Kevés az
esélyed, hogy felfogadjanak. Talán a falaknál tudok szerezni neked egy helyet. A pénz és a bor ugyan kevés, de
legalább lesz hol aludnod, és a tolvajoktól sem kell tartanod. Zachazeb a nevem. Keress meg, ha semmi más
nem sikerül.
Malkar elindult a kaputól beljebb a városkába. Már sötétedett, a szegényes házakon fáklyák fénye táncolt. A
térhez közeledve mind nagyobb lett a fény; a karavánszeráj volt a leginkább kivilágítva, el tte állt a gyalog-
hintó. Néhány r - kezükben fedeles kupával - gyelgett mellette, ügyet sem vetve a bámészkodó rongyosokra.
Malkar elment mellettük, s belépett a borozóba. Vett egy nagy darab száraz húst és egy kancsó olcsó bort.
Gyenge, savanyú bor volt. de legalább leöblíthette vele a rágós húst. A kocsmában fegyveresek, talán Ileco
Quand emberei ittak. Egy mezítlábas lány, kezét egykedv en el renyújtogatva kéregetett. Egy szakállas
quendar táncra nógatta kopott medvéjét.
 Egy sarokban sárga ruhás, vörös selyemöves férfi ült. Fekete haja kis kontyba fésülve ült feje tetején, ferde
szem arca régi pergamenekre emlékeztetett. Hegyes pálcikával nyúlkált az el tte lév tálba, s a kis ételdarab-
kákat ajak nélküli szájába rakosgatta. Minden falat között beszédet intézett a körülötte ül fiatalokhoz. Malkar
rájött, hogy a férfi vándorfilozófus, élelemért cserébe osztogatja bölcsességeit, s így vándorol országról ország-
ra. Borát szürcsölgetve hallgatta a társalgást.
- Vannak, akik abban a hitben élnek, hogy ez a világ a Sheol, ahová azért kerültünk, hogy vezekeljünk egy
másik létben elkövetett b neinkért. Talán így van, hiszen melyik ember ismerheti a Nagy Tervet? Én azonban
nem hiszek ebben. Hiszem, hogy valamennyien magunkban hordjuk mind a mennyország, mind a pokol eleme-
it. Magunk hozzuk létre saját nyomorúságunkat és saját boldogságunkat, azáltal, ahogyan a világot szemléljük.
- Mester - húzta össze az egyik ifjú a szemöldökét -, elmondaná világosabban? Bevallom, nem egészen ér-
tem.
- Kérem, Yung Hoo, számomra sem teljesen érthet - csatlakozott az el bbihez egy másik ifjú.
A filozófus belepiszkált a tálba, majd elgondolkodva nézte a giliszta darabkáját, amely a pálcika hegyén te-
kerg zött. Megrágta, lenyelte, és Malkarra pillantott.
- Uram, ön tapasztalt embernek látszik. Megvilágosítaná ezeket az ifjakat?
Malkar letette borát.
- Ha az embernek semmije sincs, lehet szomorú vagy vidám. Szomorú, mert neki hiányzik mindaz, ami má-
soknak megvan, vidám, mert nem vehetnek el t le semmit. Az az ember, akinek csak egy lába van, örvendhet,
mert nem vesztette el mindkett t. Aki keresi, mindig talál okot hálára és örömre.
Az egyik diák összeráncolta a homlokát.
- De mester - tiltakozott. - Ez a rabszolgák filozófiája. Megelégedhetünk-e a tagadással? Nincs valami, ami
mindenki számára örömet nyújt?
- Nem ismerek ilyesmit. Csak egyetlen szabályt tudok. - Pálcikájával ismét egy rángatózó darabka után
nyúlt. - Az igazi boldogsághoz csak egy út vezet. A filozófushoz, aki erre rádöbbent, imádkozni kellene. Így
szól: „Csak addig nyújtózz, ameddig a takaród ér.”
- Mester?
- Ha a világ javaiból nem tudsz többet megszerezni, elégedj meg kevesebbel - vágta oda Yung Hoo türelmet-
lenül. - Miért sóvárognál a Hold után, ha nem lehet a tiéd? Nem egyszer bb lemondani a vágyakról? - Ingerül-
ten turkált a tálban. - Sz kmarkúan mérték a gilisztákat - mondta panaszosan. - Arra akarnak kényszeríteni,
hogy füvet egyek?
Cintányérok csattanása válaszolt a kérdésére. A terem hátsó részéb l el pattant egy lány, középre perdült,
csuklóján és bokáján cseng k csilingeltek, s a dob hipnotikus ütemére hanyagul ringatni kezdte magát, id nként
dobbantott. A tulajdonos a szórakoztatásnak ezt a hevenyészett módját választotta vendégei számára. A lány
fiatal volt, mindenáron tetszeni akart. Tudta, hogy a jó el adás jutalma pénzes lesz, de tapasztalatlanságában
mozdulatai nyersek voltak, amikor könnyedeknek kellett volna lenniük.
Malkar unatkozva fordult el. Tekintetét hirtelen mozgás vonzotta a bels lépcs felé. Egy n siklott lefelé
láthatatlan lábakon, felékszerezett ruhája a földet söpörte. A b ruhaujjak gy kkel ékesített ujjaiig értek. Fá-
tyol borította arcából csak a szeme látszott ki. Majdnem fehér, sz ke hajzuhatagát aranyháló fonta be. Kecsesen
lépkedett lefelé a széles lépcs fokokon. A lépcs aljától néhány méterre a medve unott mozdulatai félbeszakad-
tak, az állat megmerevedett, hátán felborzolódott a sz r.
Amikor a medve morogni kezdett. Malkar felállt. A n a lépcs aljára ért, s emberrel, állattal mit sem tö-
dve, odalépett. Villámgyorsan húzta el t rét a tokjából, mikor az állat nyálát csorgatva el relendült, karmait
kimeresztette, hogy felhasítson mindent, ami az útjába kerül: ruhát, b rt, a csontokon feszül húst. Még miel tt
a karmok célba értek volna, Malkar odaugrott, egyik karjával leszorította a habzó pofát; a t r felemelkedett,
villanva lecsapott, majd újra fel, hogy ismét belemélyedjen a megfeszül testbe.
Az állat a földre zuhant, szájából vér d lt, szemét kimerevítette a kegyes halál. A táncoló lány megtorpant,
csengetty i elnémultak, elhallgatott a dob is; úgy t nt, az ivóban lev k lélegzete is elakadt.
- Kié volt ez a vadállat? - szólalt meg a n a néma csendben. A quendar térdre esett.
- Asszonyom, bocsánatáért esedezem! Még soha nem viselkedett így! Még most sem hiszem el, hogy meg
akarta támadni!
A fátyol fölött a n szeme kemény volt, mint a kovácsolt acél, a kard sem lehetett élesebb a hangjánál:
- Örök! Fogjátok! Addig korbácsoljátok, míg leesik a lábáról! - Aztán Malkarhoz fordult. - Hogyan jutal-
mazhatom meg?
- Könnyen, asszonyom - válaszolta Malkar. - Vezessen el Ileco Quandhoz.
A keresked az emeleten lakott, barátságos szobáját ezüsterezet fa borította, illatosított kandallófa adott mele-
get és fényt. Az aszott öregember törékeny testét vastag prémekbe burkolta, keskeny fejét még dúsabb prém
fedte. Madárkaromhoz hasonló ujjait drágaköves gy k díszítették, mélyen ül szemének súlyos szemhéjai
töpreng saséhoz tették hasonlatossá arcát. A szoba egyik sarkában mozaikberakásos asztal állt, rajta kristály-
lámpa és egy díszes k korsó. Olajos s ség , mélyvörös, már-már fekete bor volt benne.
- Eagenb l való - mondta a keresked , amikor Malkar a fény felé tartva kezdte vizsgálni a bort. - Egy évszá-
zaddal ezel tt számtalan palacknyit készítettek bel le, ez itt egyike az utolsóknak. Egészségére!
- És az önére - mondta Malkar, és belekortyolt az italba. Bársonyosan puha volt, száját méz és füvek illatával
töltötte meg, s mikor lenyelte, hirtelen melegség támadt a torkában és a gyomrában.
- Lelenzia elmondta, hogyan mentette meg a medvét l - mondta Ileco. - És ezenkívül is megtudtam egyet-
mást önr l. Mit kíván t lem?
- Ha a hajója délre tart, szeretnék elmenni vele.
- Ez igazán csekélység ekkora szolgálatért - mondta elgondolkodva Ileco. - Honnan tudta, hogy az állat tá-
madni készül?
- Láttam, hogy megfeszül, és a sz re felborzolódik. Talán az orromban éreztem, hogy dühös. Szólnia kellene
a hölgynek, hogy használjon más illatszert. Némely illat veszélyes, ha a közelben vadállatok vannak.
- Lelenzia nincs híján a védelemnek - mondta a keresked halkan. - Nem hinném, hogy a medve mancsai el-
érhették volna, de ezt ön nem tudhatta. Tölthetek még?
Malkar el renyújtotta a serlegét, s míg a k korsóból bugyogott a s folyadék, tekintete az árnyakat kutatta.
A szoba sötét sarkaiban szorosan átkötözött és véd jelekkel b ségesen ellátott bálák és csomagok tornyosultak.
A n t nem látta, de parfümjének illata a leveg ben lebegett. Az er s, csíp s illatról tigris jutott az eszébe. Fur-
csa, hogy ez a n ilyen parfümöt használ.
- Ha kívánja, elmehet a hajómmal - szólalt meg Ileco. Letette serlegét, és egy selyemkend vel megtörölte
vértelen száját. - De az út hosszú lesz és veszélyes. Én mást, többet ajánlok. Ismeri a vidéket északnyugat felé?
- Nem.
- Sheldar földjét és azon túl?
- Vad vidék - felelte Malkar. - Vadállatok és még vadabb emberek. Nem kereskedésre való hely - pillantott a
földön hever csomagokra.
- A nagy gazdagságot nem lehet puha ágyban keresni - jegyezte meg Ileco szárazon. - Az én dolgommal kü-
lönben se tör djék. Elégedjen meg annyival, hogy el kell mennem erre az útra, és az id m rövid. Van vezet m,
és vannak embereim. Az ön kardját is szeretném közöttük látni. Viszonzásul felajánlok egy arannyal borított
sisakot. Bizonyára egyetért velem abban, hogy ezt bármelyik zsoldoskatona busás fizetségnek tartaná.
- Sokat kínál - ismerte el Malkar, s elgondolkodva bámult a t zbe -, de az út, amelyr l beszél, nem lesz
könny . Az év lassan a vége felé jár, északon vastag hó borítja a tájat. Egy halott nem tudja elkölteni az aranya-
it. Különben sem szeretek titokzatos dolgokba keveredni. Ön gazdag és elég öreg, elég bölcs ahhoz, hogy koc-
kára tegye az életét olyasmiért, amit már megszerzett magának.
Egy fahasáb leesett, ragyogó szikrák özönét zúdítva ki magából. A keresked arcán táncoló árnyak szinte
csupasz koponyává meztelenítették az öregember fejét. Lenézett ékszerekkel borított kezére, majd pillantása
Malkarra siklott.
- Maga zsoldoskatona létére túl okos, és okosabb sok keresked nél is, akiket ismerek. De értse meg... a nagy
gazdagság nemcsak aranyat és fényl drágaköveket jelent. És bizonyos alkukat be kell tartani, bármilyen ké-
nyelmetlenek is. Többet nem mondhatok. El kell mennem valahová, mert találkozóm van ott. Kockáztatja értem
az életét, ezért élete hátralev részét aranyban fizetem meg. Erre kezemet adom!
Malkar kinyújtotta er s kezét, és beletette a fonnyadt karomba.
- És az asszony?
- Velünk jön. Hajnalban indulunk.

Az érintetlen hómez n feketén, kuszán haladt a csapat, nyomuk haldokló óriáskígyóként kanyargott mögöttük
vissza, délnyugat felé. A hóban botorkáló lovak orrából g zölg pára szállt fel, s a gyaloghintók, teherhordó
lovak és tartalék hátasok körül rendezetlen alakzatban lovagoló emberek szájából is pára tört el . Zsibbadt fá-
radtság jelei mutatkoztak rajtuk. Malkar sem volt jobb er ben. A kimerültségt l, a hidegt l és attól a fizikai
er feszítést l, hogy lovát átvonszolja a havon, még a csontjai is fájtak.
Mikor látta, hogy lovas közeledik feléje, megfordult nyergében. Graniat volt, a keresked rségének kapitá-
nya. A nagy, borzas ember szakállában jégdarabkák csillogtak, szeme villogott a szegecsekkel kivert sisak alatt.
- Jarl szerelmére, miért pihen? Lassan véget ér a nap, és még szálláshelyet kell találnunk. Miért késlekedik?
- Türelem - felelte Malkar. - A lovak elfáradtak, és a hegyoldal meredek.
 - Ostorral és sarkantyúval kell el zni a fáradtságukat.
- És az enyémet?
Graniat keze összeszorult szegekkel kivert keszty jén.
- Szükség esetén - morogta - nem számít, ember-e vagy állat. A fájdalom biztos gyógyszere a gyengeségnek.
Malkar vállat vont. és a vezet több mint kétannyi utat tettek meg, mint a többiek, de ilyen nyilvánvaló
dolgot nem akart megemlíteni. Graniat tekintete találkozott a Phaddock-sisak alatt hidegen csillogó szürke
szempárral, s ökle lassan ellazult.
- Az út nehéz - zsörtöl dött -, s a hideg még a csontjaimat is megdermeszti. Miért ne táborozhatnánk le itt?
Ez az erd jó menedéket nyújtana.
- A hegyoldal meredek - válaszolta Malkar türelmesen. - Mély a hó. Ha újra esne, könnyen betemethetne
bennünket egy gleccser. És túl s n n nek a fák. Farkasoknak, útonállóknak megfelel menedéket adnak, ne-
künk azonban a felföld szélére kell mennünk.
Graniat megköszörülte a torkát, kiköpött, és elnézett arrafelé, ahol a küszköd lovak között a fedett hintók
ringatóztak.
- Várnunk kellett volna tavaszig - morogta. - Életemben nem találkoztam még emberrel, aki így sietett volna.
Úgy zik a démonok, mint az ember a lovat. Jarl adja, hogy hamarosan találjon valami helyet éjszakára.
Malkar figyelte, amint a kapitány csatlakozik embereihez, aztán a vezet höz fordult. Koszos prémekbe bur-
kolt satnya kis ember volt, lapos, széles orrú arca zsírosan fénylett. Ritkán szólalt meg, akkor is csak egyet-
kett t vakkantott. A keresked vel történt megállapodás szerint Malkar dolga az volt, hogy tartson vele, védje
meg, ha megtámadják, és ölje meg, ha szökni próbál.
- Rendben - mondta -, eleget pihentünk. Induljunk.
Hosszan lovagoltak szótlanul, a vezet kiválasztott egy felfelé vezet ösvényt, társa pedig az esetleges ve-
szélyre figyelt. Ahogy a felföld gerincéhez közeledtek, meger södött a szél, s meg-meglobogtatta a ruháikat. A
vezet hirtelen megállt.
- Te - dörmögte. - Te nem olyan, mint a többi. Csak te olyan, mint én.
Malkar keze a köpeny alatt t rére csúszott.
- Tehát?
- Együtt kéne dolgoznunk. Te, én testvérek. Jó lesz?
- Testvérek. - Malkar visszanézett az útra, amerr l jöttek. A szirt széle eltakarta a fölfelé igyekv csapatot. -
Van valami terved?
- A keresked gazdag, biztosan értékes holmit szállít. Arany, ékszer, sok minden, és ott az asszony is. Min-
den a miénk lehet.
- Igaz - felelte Malkar. - De túl sokan vannak ellenünk. Még ha el is tudnánk lopni az árut, megvédi ket a
bájosság. Egyetlen dolgot tehetünk: mindenkit egyszerre megölünk. De ehhez segítségre van szükségünk.
A vezet megkönnyebbült.
- Te jó ember. Együtt dolgozunk. Lehetséges.
- Ha kitalálod, hogyan - mondta Malkar -, szólj!
Nem lepte meg ez a javaslat, számított rá; de biztosítékot akart a vezet szándékainak gyors megváltoztatása
esetére. Mikor elérték a kiszögellés szélét, ámulva pillantott le. A sziklás fal hirtelen zuhant le egy fákkal, bok-
rokkal dús, füves térségre. Mintha késsel hasították volna le a hó vonalát - itt a fehér pokol, ott a szelíd paradi-
csom.
És mint afféle paradicsom, ez is elérhetetlen.

Ileco Quand közönyösen fogadta Malkar jelentését. A hintó elhúzott függönye mögül meleg áramlott kifelé. A
keresked lábánál álló nyitott edényb l trópusi h ség áradt.
- Biztos, hogy nem vezet út lefelé?
- Biztos. - Malkar meglazította a gallérját. - A gerinc alatt meredeken ível felfelé a lejt mindkét oldalon. Ha
a gerinc mentén indulunk el valamilyen irányba, napokig tarthat, míg lejutunk. Esetleg visszafordulhatunk,
hogy másik irányt próbáljunk ki, vagy pedig követjük a gerinc vonalát. Ez azonban nyílt térség, és a szél egyre
er södik.
- Talán a vezet becsapott bennünket - mondta elgondolkodva Ileco. - Ha így van, kés bb megbüntetjük érte.
r a hátba, kötél és fa, lassú t z - a kudarcot valló vezet vel nem sokat teketóriáztak. Malkar csizmájával
dobbantott egyet a hóban.
- Mi a döntése?
 - A kerül út késedelmet jelent - mondta Ileco Quand. - Nincs id nk. Talán tehetek valamit. - Szolgái után
kiáltott. - Kísérjetek el. Lovon megyek a szegélyhez. Vigyázzon Lelenzia asszonyra - szólt még oda Malkarnak.
- Maga maradjon itt - mondta Graniatnak. - Senki ne jöjjön utánam, akinek kedves az élete!
A b rfüggönyök suhogva csapódtak össze. A hintó zötyögve haladt felfelé, szorosan mellette lovagoltak a
keresked marcona szolgái. Malkar az rök tagbaszakadt kapitányához fordult.
- Mit akar csinálni?
Graniat szöges keszty jével megdörzsölte bozontos állát.
- Olyasmit, amit jobb nem látnunk - felelte kurtán. - Nem szeretem a b bájosságot. Elég az embernek a hi-
deg acél meg a forró vér. Sheoiba azokkal, akik démonokkal cimborálnak!
Vörösl arccal fordult félre, s kiáltozva osztogatta parancsait az embereknek. Malkar elindult a másik gya-
loghintó felé. Amikor közelebb ért, a függönyök szétnyíltak, s belülr l ugyanolyan meleg áramlott ki, mint a
keresked gyaloghintójából. Ékszerekkel, aranykörmökkel díszített, hosszú ujjú kéz intett ki bel le.
- Mostanában sokat hagysz egyedül - mondta Lelenzia. Puha, meleg, mély hangja szinte dorombolt, amint a
fátyol fölött ránézett. Nem ugyanaz a hang volt, amely a quendar megkorbácsolását megparancsolta. - Azt hit-
tem, értelmes beszélgetéssel tölthetem majd a hosszú, magányos órákat.
- Sok dolgom volt - mondta Malkar.
- Az örömre mindig kell id t szakítani. - Megragadta Malkar kezét, aranykörmei belemélyedtek a keszty
durva anyagába. A hintót betöltötte a furcsa parfüm macskaszer illata. - Azt hiszed, a keresked höz tartozom?
- Éjszakánként megosztja vele a sátrát.
A n mély torokhangon felkacagott.
- Az a vénember! Ügy vigyáz rám, mint valami nagy értékre, s neki valóban az is vagyok. Kulcsa annak,
amit a leginkább kíván. Nem arany, nem ékszerek, hanem az, ami neked megvan. A fiatalság, az er , amit a n k
csodálnak. Ezt nem mondta el?
Malkar felegyenesedett és körülnézett. Távolabb, embereit l körülvéve ott látta Graniatet. Amint a szirt szé-
le felé pillantott, még éppen láthatta a keresked t és kíséretét.
- Öregember - folytatta Lelenzia, mikor Malkar visszadugta a fejét a hintóba. - Az élet vize már lassan csor-
dogál benne. Van egy király, aki arra vágyik, amit megadhat neki... egy király, aki énrám is vágyik. - Nyúj-
tózkodott, mint macska a prémes vackán. - A király megígérte a keresked nek, hogy viszonzásul varázslói se-
gítségével visszaszerzi a démonoktól az ifjúságát. Még miel tt az éjszakák rövidülni kezdenének, ennek meg
kell történnie. Ezért a nagy sietség. - Ásított, könny fátyla meglebbent a lélegzetét l. - De ezeknél a komoly
dolgoknál sokkal érdekesebb témát is találhatnánk. Sokat utaztál?
- Sok földet bejártam.
- Jejehant? Lankquandát? Zelsomiskot? Bastot? Én Bastból jöttem - tette hozzá, id t sem hagyva a válaszra.
- Sok embert öltél meg? - Sok n t szerettél? Mesélj róluk!
- Majd kés bb.
- Most! - Elkényeztetett gyermek módjára követelt azonnal engedelmességet. - Túl sokáig hagytak magamra.
Nem szeretek egyedül lenni, ha nem muszáj. Ne felejtsd el, engem egy királynak ígértek! Nem árt, ha engedel-
meskedsz!
Malkar kivonta kezét az aranykörmök közül, s hogy mozdulatának sért élét elvegye, elmosolyodott, és fél-
rehajtott fejjel a hegygerinc felé pillantott.
- Jeleznek - mondta. - Szükség van rám odafent.
Még miel tt a n tiltakozhatott volna, felült a lovára, és elindult a fák között. A láthatáron felt nt a kereske-
apró sátra. Odabent izzó fény ragyogott, árnyak mozogtak a sátor selymén. Az egyikben felismerte a keres-
ked t, a másikban a rabszolgáját. És a harmadik?
Kényelmetlen érzés fogta el, megborzongott, s hátrálni kezdett. Vajon emberi alak veti ezt az árnyékot?
Fémes hangú, éles dobpergés verte fel a csendet, Ileco szolgáinak sötét figurái megindultak a hintóval és a
lovakkal. Malkar megszámlálta ket. Amikor hozzáadta a sátorban lev szolgát is, az árnyalakok eggyel több-
nek bizonyultak a kelleténél.
Miféle fekete démont hívott el a keresked a túlvilágból?
Lova hirtelen felhorkant, rémülten hátrálva küszködött a kantár er s szorításával. Malkar kénytelen volt en-
gedni. Amint a ló megfordult, patája hózuhatagot vert fel a magasba, aztán megindult lefelé a lejt n. Malkar
lekuporodott a hátára, de az ágak így is végigcsapkodták. Összemosódva rohantak el mellette a fák. Lova hirte-
len felbukott, a szeme tágra nyílt, orrából fehér, tajtékos pára g zölgött.
Egyszerre csak fény szikrázott fel a gerincen, még a lemen napot is megszégyenít , csodálatos ragyogással
fénylett. A föld megmozdult, mint az álmában megforduló ember, s egy pillanatra minden megremegett.
Jobbfel l egy gleccser fojtott, tompa morgása rázta meg a leveg t.
 Amikor Malkar végre odaért a többiekhez, Graniat, aki félelmét tomboló dühvel próbálta leplezni, üvöltve
támadt rá:
- Hol volt eddig?! Jarl nevére mondom, lenne csak az én emberem, ezért megkorbácsoltatnám!
- Nem vagyok az, de azért megpróbálhatja - felelte Malkar kurtán. Aztán a gerinc felé nézett. - Mi történt?
- B bájosság! - A kapitány köpött egyet. - Ileco utat csinált.
A kiszögellés szélén Malkar megállt, s t dve nézte a látványt. A meredek szakadék helyén széles, szelíden
lejt út vezetett le, a csábítóan zöld vidékre. A köveket, melyekkel az utat kirakták, mintha óriási kalapáccsal
hasították volna ki, majd simán, szorosan egymás mellé helyezték volna. Félúton lefelé ott himbálódzott a ke-
resked hintója.

Azon az éjszakán kényelmesen pihentek. Elnyúltak a lágy füvön, s a mögöttük magasodó szikla megvédte ket
a vad szelekt l. Szárított húst sütöttek nyárson a tábort znél. Valaki hozott egy töml bort, és a forralt bor illata
összekeveredett a sül húséval. Távolabb, egy fa védelmében szelíd fényben izzott a keresked sátra. A tábor-
verés után a keresked azonnal visszavonult, és a n , mint mindig, ezúttal is megosztotta vele a kényelmet és a
meleget.
Malkar hanyatt fekve bámulta az eget. A hold ugyan nem volt az égen, de a tiszta éjszakában a távoli csilla-
gok ékszerként tündököltek. A közeled csizmák zajára megfordult. Graniat alakja magasodott fölötte. A kapi-
tány leguggolt, és barátságtalanul nézett rá.
- Sietnünk kell - morogta. - Úgy látszik, nem élvezhetjük ezt a kellemes tisztást. Azt akarja, hogy hajnal el tt
három órával továbbinduljunk.
Malkar felült.
- Ilyen hamar?
- Mondtam neki, hogy rültség. Ember, állat elfáradt, pihenniük kell. Ma nem jön föl a hold, és ki tudja, mi-
féle démon leselkedik a sötétben? - Graniat a szakállát babrálta. - Látni akarja magát. Jarl adja a szájába a sza-
vakat, hogy rábírja, változtassa meg a döntését.
A keresked vastag prémeken hevert, koponyaszer arca kísérteties volt az aranyból kalapált lámpa fényé-
ben. A fáradtságtól beesett szeme izzott, mint kút mélyén a kihunyó parázs. Remeg kézzel intett Malkarnak,
hogy lépjen közelebb.
- Korán indulunk - suttogta. - Mondta a kapitány?
- Igen. És kért, hogy beszéljem le róla.
- Úgy gondolja, oktalanul cselekszem?
Malkar a sátor mélye felé pillantott. A n úgy feküdt a hófehér prémeken, mint aki alszik. Háta könnyedén
meggörbült, térdét magasra húzta, a szeme csukva volt a fátyol alatt.
- Varázsálomban pihen - suttogta a keresked . - Így védekezem szakadatlan fecsegése és egyebek ellen. De
nem válaszolta kérdésemre.
- Az állatok képesek menni, ha muszáj - mondta Malkar -, és az emberek is. Ön fel l azonban nem vagyok
meggy dve.
- Fáradtnak látszom? - Ileco vértelen ajka torz mosolyra rándult. - Nem szükséges, hogy olyasmir l beszél-
jen, amit én is tudok. Bizonyos varázslatok nagy árat követelnek. De az utat meg kellett nyitni... kényelmes
utazásra nincs id nk.
- Egy nap - mondta Malkar tagoltan. - Néhány nap. Mit számít, mikor érünk oda?
- Vannak dolgok, amiket még meg kell tanulnia - suttogta a keresked . - Sok id mbe telt, míg megszereztem
a lányt... de hagyjuk ezt. Maradjon a vezet közelében, és ügyeljen arra, hogy elvégezze a feladatát. Ne feledje,
nem késlekedhetünk!
Hátrahanyatlott, szája hangtalanul tátogott leveg után. El sietett a rabszolga, kezében er s illatot árasztó
urnával. A néma szeme dühös szikrákat szórt, miközben odatartotta az urnát, hogy Ileco beszívhassa a felszálló
zt. Malkar csendesen kiment a sátorból.
Kint megállt, és elnézte a tábort. A t z mellett két ember birkózott, halántékukon kidagadtak az erek, száju-
kat kitátották, szabad kezükkel a földet markolászták. Egy másik a pajzsára vésett mintákat háromél t rével.
Egy alacsony férfi törökülésben élesítette a kardját. Ketten kockát ráztak valamelyikük sisakjában. De egyetlen
hang sem hallatszott, még a kipányvázva legelész lovak patáinak sem volt zaja. Akkor Malkar kilépett a sátor
köré vont b vös körb l, s a leveg t azon nyomban betöltötte a morgás, az ég b r sziszegése, a kockák csörgé-
se és a paták tompa dobogása.
A t zhöz érve Malkar elvett egy nyársat, és beleharapott a rajta lév húsba. Evés közben vigyázott arra,
hogy arcát és kezét ne zsírozza össze, s minden falatot alaposan megrágott. Aztán visszatette az üres nyársat, és
kíváncsian pillantott a felforrósított hegy t rrel foglalatoskodó emberre. Szakállas arcán feszült figyelem tük-
röz dött, miközben bonyolult mintákat rajzolt a szegekkel kivert b rre. A forró acél nyomán füst szállt fel a
durva b rr l, a férfi köhögött, s a szeméb l folyt a könny.
Csak akkor vette észre Malkart, amikor a t r hegyét újra az izzó parázs közé dugta.
- Nagy hatalmú rúnák - magyarázta. - Védelmet nyújt a madarak, az éjszakai kísértetek, démonok, fondor-
kodó szellemek és ártó varázslatok ellen. Amilyen veszélyes id k járnak, nem árt, ha bevésem ket. Hold nincs
az égen, a hiúz órája jár, s az isteneknek kedves ez a vidék. Nem kerül sokba, ha le akarja másolni.
- Köszönöm - mondta Malkar. - De nem. Van saját véd szerem.
- Sohasem lehet túl sok bel lük. - Az r el renyúlt, megnézte a t rt, majd visszalökte a t zbe. - Ki tudja, mi-
féle lény rejt zködhet errefelé? Dzsinnek, szellemek, kísértetek, vámpírok. Él húsra éhez , kárhozott lelkek.
Mágiával felfegyverkezett haramiák. Efféle úton az embernek nem elég a kardja.
- Ki beszél ilyeneket? - lépett el re Graniat peckesen az árnyékból, kezében egy kupa bor g zölgött. Nem
volt rajta köpeny, sem sisak, fején a vöröses haj tüskésen meredezett minden irányba. Páncélinge gy i alól
kidagadoztak az izmai. - B bájosság - recsegte dühösen. - Félelemmel tölti el az embert, s a vérét vízzé változ-
tatja. A legjobb varázslat az éles penge, a legjobb védelem az acélpajzs.
Ivott, majd beleköpött a t zbe.
- B bájosság - ismételte. - A bolondok és a gyengék ördögi mesterkedése.
- De anélkül még mindig odafent fagyoskodnánk a sziklán - emlékeztette Malkar csendesen.
- Inkább, mintsem a démonoknak tartozzunk érte! - ordította a kapitány. Egy ilyen úthoz kétszer húsz ember
több éves kemény munkája kellene, de a varázslattal el hívott démon egy szempillantás alatt megtette. De mi-
lyen áron? Látta a keresked t. Mi szörnyeteg szívta ki testéb l az életer t? És - tette hozzá nyomatékosan - az a
valami megelégszik-e vajon annyival, amennyit már elvett?
Malkar megfeszült.
- Maradjon csendben - mondta. - Túl sokat beszél.
Graniat megsért dött.
- Nekem mondja, hogy fogjam be a szám?
- Nyersen fejezi ki magát - mondta Malkar -, de a lényeget megértette. Asszonyokhoz ill dolog szellemek-
l és démonokról beszélni, nem pedig férfiak vezet jéhez. Ha nem tud másról beszélni, inkább hallgasson!
- Jarlra! - kiáltotta rekedt hangon a kapitány. - Azt hiszem, épp ideje, hogy mi ketten szót értsünk! Le kell
vágni a taréját a kakasnak, amelyik túl hangosan kukorékol!
- Ez kihívás?
- Az! Bárddal, karddal, t rrel vagy dárdával! Puszta kézzel vagy szöges keszty vel! - Sziszegett a t z, amint
a kapitány beleloccsantotta a borát. - Válasszon - mondta vicsorogva. - Ma éjjel eld l, melyikünk a különb.
Malkar a rúnavésnök t zben pihen t rére pillantott. Lehajolt és felemelte. A hamvasvörös pengén apró
szikrák csillogtak, mint a fémen tükröz csillagok.
- Maga jókora ember - mondta nyugodtan. - A bátorságában nem kételkedik senki. Megteszi, amit én? Ha
nem teszi meg, elismeri, hogy vesztett?
- Döntsük el végre, hogyan - mondta Graniat a fogait villogtatva.
- Figyeljen - mondta Malkar.
A forró acélt lassan rátette a nyelvére.
Szisszen hang, majd a figyel emberek mély sóhaja hallatszott. Malkar némán nyújtotta a fegyvert a kapi-
tány felé.
Graniat arcán megrándult egy izom.
- Hogy én megtegyem ugyanezt?
- Beleegyezett! - kiáltotta valaki a bámészkodók között. - Jarl nevére, ha nem teszi meg, nem vezérem többé!
- Úgy van! - helyeselt egy másik. - Maga mondta, hogy Malkar válasszon! lenne a bátrabb?
Mikor átvette a t rt, a kapitány arcán izzadsággyöngyök ütköztek ki. Remeg kézzel emelte a szája felé. Kö-
zönséges ellenféllel szemben utolsó csepp véréig küzdött volna, de hogy szántszándékkal megégesse a nyelvét
egy izzó fémdarabbal, erre képtelennek érezte magát. De ha nem teszi meg, elveszti emberei tiszteletét.
Malkar figyelmesen nézte a kínlódó arcot. Hirtelen odalépett hozzá, és halkan azt mondta:
- Nedvesítse meg a nyelvét. Borítsa be nyállal. Emelje föl egy pillanatra, míg hozzáérinti a pengét, aztán
azonnal engedje le. Esküszöm, semmi baja nem történik
Graniat tétovázott.
- Gyorsan! Miel tt az emberek azt hinnék, gyáva.
- Jarl, segíts! - sóhajtotta a kapitány, és engedelmeskedett.
A f zizegésére Malkar megfordult, keze t re markolatán nyugodott. Sisakban és köpenyben a kapitány alakja
magasodott elé a sötétben.
- Hagyja a fegyverét. Nem kell tartania t lem.
- Ennek örülök. Ellen rizte az rséget?
- Igen. És maga? Miért nem alszik?
- Már aludtam. - Malkar felnézett a csillagokra. - Legalább három órát. Elég is volt.
- Talán nem tud pihenni ezen az elvarázsolt vidéken? - Graniat meggörnyedt köpenye alatt. - Én is nyugtalan
vagyok. Miféle hely ez a hó és a jég birodalmában? Akárhogyan is van, még hajnal el tt itthagyjuk... ha ugyan
a keresked még életben lesz.
- Életben lesz - mondta Malkar. - Ileco öreg, de szívós.
- Talán... - t dött el Graniat, aztán hirtelen így folytatta: - A hála szavai nem könnyen jönnek a számra. De
azért tudjon róla, hálás vagyok azért, ahogyan velem bánt. - Szeme csillogott a sisak széle alatt. - Ez valami
trükk volt?
- A calmundisi tolvajoktól tanultam. Ott egyszer en döntik el, hogy valaki ártatlan-e vagy b nös. Izzó fém a
nyelvre. Az ártatlan ember nem fél, a szája nedves marad, így a fém csak sziszeg, de nem égeti meg. A b nös
szája a félelemt l kiszárad, t a vas megégeti.
- És a tolvajok, akik ezt nagyon jól tudják, összegy jtik a nyálukat - kuncogott Graniat. - Hasznos tudomány,
ha netalán Calmundisba vetne a sors. A disznó órájáig még alszom egyet. És még egyszer köszönöm, pajtás!
Malkar nyughatatlan szellemként kóborolt a táborban. Nyugtalan volt, határozatlan sejtelmekkel teli, meg-
megállt, míg szeme a sötétséget fürkészte. A kutya órája elmúlt, követte az oroszláné, majd a kígyóé. Elállt a
szél, a fojtott csendet csak az alvók lélegzete és a lovak mocorgása törte meg. Hirtelen mintha valami hosszú,
fehér siklott volna a fák között a sátor felé, de amikor közelebb ment, nem talált semmit.
Sétálgatott, s közben ezen a furcsa helyen t dött, ahol letáboroztak.
Különös hely, még sincs benne semmi titokzatos. Talán valami vulkanikus tevékenység miatt süllyedt le a
föld, s a mélyében ég t z magyarázatot ad arra, miért hiányzik itt a hó, miért burjánzik a növényzet, szinte
tropikus gazdagságban. Csak az a furcsa, hogy az éjszaka ilyen csendes. Hiányoznak azok az apró kis hangok,
az éjszakai madarak hívójelei, a rovarok ciripelése.
Malkar futni kezdett a t z felé. Csizmája nyomán szikrák pattogtak szerteszét, amint igazgatni kezdte a para-
zsat, a faszén fakókék fénnyel égett. Maroknyi vékony gallyat dobott a t zre, s fújta, míg lángra nem lobbantak.
Nehezen éledt fel a t z, a lángnyelvecskék széle kék szín volt. Odarohant a legközelebb fekv alvóhoz.
- Fel! - ütögetni kezdte az ernyedt arcot. - Ébredj! Kelj fel!
Az ember felnyögött, ásított. Malkar felkapott egy vödör vizet, és a kifejezéstelen arcra loccsantott bel le.
Lehajolt, és ujját a puha húsba mélyesztette. Az ember felébredt, úgy üvöltött, mint a sebesült ló.
- Riadóztasson! Ébressze fel a többieket! Gyorsan!
Egy másik alvóhoz futott, fölébresztette, s máris rohant a harmadikhoz. A táboron Graniat bikaüvöltése
visszhangzott végig, amint vörösl szemmel, dülöngélve közeledett az embereket kelteget Malkarhoz.
- A fejem! Mi történt? Támadás?
- Állítsa talpra az embereket! Keltse fel valamennyit! Lóra kell ülnünk, és el kell mennünk innen. Azonnal!
Mozgás!
- Elfussunk? - Graniat kardja suhogva lendült ki hüvelyéb l. - Hol az ellenség?
- Itt. Mindenütt. Csak éppen nem lehet megölni.
- Szellemek?
- Pára! - Malkar végignézett a táboron. Az emberek már talpon voltak, kábán, botladozva próbáltak segíteni
egymáson. A t z mellett egy r hányt, reszketett, arca lila volt a t z fényében. - Nincsenek rovarok. Semmi,
ami táplálná a madarakat, tehát madarak sincsenek. Jártam már hasonló helyen, ahol forró víz tört fel a földb l.
A varázslók állítják, hogy ilyen helyeken láthatatlan pára lebeg a föld felszínén, és elpusztít minden él lényt. A
földön fekv emberrel is gyorsan végez.
- B bájosság! - vicsorgott a kapitány, s pengéjét dühösen nyomta vissza a helyére - Tudtam, hogy ez a hely
tele van démonokkal. De maga? Hogyan meneküli meg?
- Én álltam és mozogtam. Bontsanak tábort, amíg én beszélek a keresked vel.
A néma mohón tömte magát, amikor Malkar feltépte a sátor felhajtható lapját Az öregember a puha préme-
ken forgolódott, felült, szeme tompán fénylett koponyaszer arcában. Felemelked kezén baljósan csillant meg
egy drágak , mely elhalványult, mikor Malkar elmondta figyelmeztetését.
Ileco elgondolkodva igazgatta ruhája gallérját.
- Helyesen cselekedett. Talán az istenek intézték úgy, hogy útja keresztezze az enyémet... kevés embernek
lett volna annyi bölcsessége, hogy felismerje a veszélyt. Azt mondja, indulnunk kell?
 - Azonnal.
- Melyik órában járunk?
Malkar összeráncolta a homlokát.
- Épp most léptünk be a kígyó órájába. Miért kérdi?
- Minden körülmény tartogat el nyöket is - felelte a keresked higgadtan. - Csak négy óra múlva hajnalodik,
s az emberek mégis indulni akarnak, késlekedés szóba sem jöhet. - Vértelen ajka mosolyra rándult. - Egy órát
nyertünk. Ennyivel is közelebb jutottunk utunk végcéljához. Most hagyjon magamra, hogy felébreszthessem a
lányt.

A hajnal már a hullámzó tundra szélén találta ket, a durva gaz és a ritkás bokrok kietlen vidékén, hatalmas
állatok lábnyomai és ismeretlen lények elhullajtott trágyája között. Névtelen rettegés telepedett rájuk, a nyereg-
ben ülve rágcsálták a száraz húsdarabokat és a k kemény kenyeret. Amikor besötétedett, a száraz bozótból és
állati ürülékb l raktak tüzet, és fényénél Graniat megkorbácsolta azokat, akik el éjszaka rségben voltak.
Malkar hallotta a kengyelszíj suhogását, a fájdalomüvöltéseket, de szemét nem vette le a kihunyó t zr l. A
vezet visszafojtott lélegzettel ült mellette.
- Rettenetes - motyogta. - Ha hibát követek el, velem is ezt teszik. Maga engedné?
- Nem - felelte Malkar. - Testvérek vagyunk. - Arra gondolt, vajon ez az ember valóban olyan egyszer -e,
mint amilyennek látszik. - De sokan vannak - folytatta figyelmeztet hangon. - A legjobb, ha nem követ el hi-
bát.
- Maga bölcs. Mi együtt dolgozunk
- Igen, de el kell mondania, mi történjék. Ha nem tudom, nem segíthetek.
A vezet keze fejével megtörölte a száját.
- Id még nincs itt. Hely sem. Kés bb mondom.
Felállt, majd beleolvadt a sötétségbe, mint valami avas zsír b zét árasztó, koszos prém-kupac. Graniat buk-
kant fel, és nehézkesen lehuppant melléje.
- Hát ezzel is megvagyunk. Három embert eszméletlenre korbácsoltam.
- Hármat? Úgy tudtam, négyen álltak rt.
- Az egyik elt nt. Hogy hová, csak az istenek tudják. Ilyen helyen nem szökdösnek el az emberek, és azt sem
hiszem, hogy el akart volna menni. Bhalate jó ember volt. - Graniat vállat vont. - Talán egy kóborló vadállat
kapta el. Azt hiszem, így járnak még néhányan, miel tt utunk végére érnénk.
A tundra nap mint nap szakadatlanul hullámzott köröttük, s a hold vékony sarlója minden éjjel hízott vala-
micskét. Zajló folyóhoz értek, a pocsolyás partot törékeny nád szegélyezte. Egy csapat vadliba repült fel gá-
gogva, s a nyílvessz k zápora többet is szárnyon talált. Az emberek káromkodtak, mert a madarak a vízbe zu-
hantak, ahol nyomban láthatatlan állkapcsok prédáivá váltak. A következ napon er s, zuzmófoltokkal borított
fahidra bukkantak. A vezet imádkozva esett térdre.
Az isteneket minden ember tisztelte. Mialatt várták, hogy a vezet befejezze az imát, Malkar a keresked vel
beszélt.
- A múlt éjjel megint elvesztettünk egy embert. Eddig már négyet, mióta elhagytuk a havas vidéket. Mióta
varázslattal megépült az út.
- Tehát?
- Az emberekben n a nyugtalanság. Jó lenne, ha ez az út hamarosan véget érne.
- k sem vágyakozhatnak erre jobban, mint én - mondta Ileco zihálva. Arca riasztóan hatott a hintó árnyékos
belsejében. A fáradságos utazás maradék életerejét is kiszívta. Odapillantott, ahol az imént még a vezet imád-
kozott. - Ez a késedelem is bosszantó, de ezt t rnünk kell. Összebeszélt már magával, hogy engem kirabolnak?
- kérdezte aztán halkan.
- Tud róla?
- Nyilvánvaló. Mi másért bíztam volna meg magát az rizetével? Hol és mikor következik el a támadás?
- Ezt még meg kell tudnom. - Malkar beljebb dugta a fejét a hintó belsejébe. - Nem hiszem, hogy vakon bí-
zik bennem... és okkal. Valami varázslattal nem tudná kipuhatolni, mire számíthatunk?
Ileco megrázta a fejét.
- Nem vagyok varázsló. Megvásároltam egy-két varázslási módot, mágikus eljárást, de ez minden. Legyen
résen, tudja meg, mire készül, és készüljön fel arra, hogy meghiúsítsa terve keresztülvitelét. - A szavak egyre
elhalóbb motyogásba fúltak. - De még ne ölje meg. Nélküle nem tudunk átkelni a hegyeken.
A folyó túlsó partján rémálomként magasodtak a repedésekkel, hasadékokkal, kanyonokkal szabdalt sziklás
hegycsúcsok, melyek er sen tagolt, de viszonylag nyílt fennsíkig nyúltak. A szél Malkar felé hozta a vezet l
áradó orrfacsaró b zt, s kénytelen volt néhány lépéssel távolabb megállni.
 - Milyen messze van még Sheldar?
A vezet vállat vont.
- Az meg hol van?
- Nem tudja? - kérdezte Malkar elgondolkodva. - Hová vezet bennünket?
- Novotyre-be. Közel van.
- Milyen közel? Néhány nap? Vagy kevesebb?
- Közel.
Malkar összeráncolta a homlokát, Ileco bölcsen tette, hogy eltitkolta úticéljukat. Másképpen próbálta ki-
szedni a vezet l az igazságot.
- Testvérek vagyunk. Mindenünk közös. Hogyan érjük el célunkat? A fennsíkon át, aztán merre?
- Nehéz út. Egy völgy, nagyon veszélyes, aztán egy kis alföldön át a város. - A vezet hátrad lt nyergében,
és az eget fürkészte. Malkar követte a tekintetét. A sisak széle belevágott a nyakszirtjébe, ezért levette a sisakot,
ismét felnézett. A jeges szél átfújt hosszú haján.
Fent a magasban, a ridegen kék égen kis árnyak köröztek, a szárnyuk ívelt volt és hegyes.
Malkar visszanyomta fejébe a sisakot. Talán kesely k vagy a leveg más lényei.
Délfelé el vett egy darab b rös húst, s míg rágcsálta, lassított, hogy bevárja a csapatot. A vezet távolabb
várakozott; nyergére kötött zsákjából el vette az ennivalóját, s enni kezdett.
- Minden rendben? - kérdezte Graniat halkan.
Malkar nyomban megértette a ki nem mondott kérdést:
- Tud róla?
- A keresked figyelmeztetett, hogy a vezet valami rosszat forral. - A kapitány fintorgott. - Ha rám bíznák,
most rögtön megölném. Nem tetszik, hogy ilyesmiben sántikál. Ha árulást tervez, miért hagyjuk életben?
- Egyedül semmire sem megy - felelte Malkar. - De ha a társai elrejt ztök, tudni akarom, hol és mikor tá-
madnak. Remélem, elárulja nekem.
Graniat még jobban elkomorult.
- Cseppet sem tetszik nekem az egész; nem vagyok híve az összeesküvésnek A lassú z, a homloka köré
csavart, csomózott kötél majd megoldaná a nyelvét. Miért nem állunk meg, hogy kiszedjünk bel le mindent?
- Ha ezt tennénk, inkább leharapná a nyelvét, vagy meghalna a saját akaratából. Én azt mondom, így meg-
tudhatunk valamit. A maga módszerével csak kudarcot vallanánk.
- Lehet, de láttam már olyat, hogy makacs emberek megszólaltak, és arra is van mód, hogy életben maradja-
nak. - Graniat keze összeszorult óriási kardja markolatán. - Ilyen állatban nem szívesen bízom meg. Nézze,
hogy eszik! Nyáladzik saját piszkában, az ételt meg úgy lengeti az ég felé, mintha az isteneknek ajánlaná fel.
Jarl! Boldogan küldöm majd sivalkodó lelkét a pokolra!
Malkar ismét felnézett az égre. Nem látott egyebet, csak a kering madarak alakját. Ugyanazok lehetnek,
amelyeket az el bb látott? Nem tudta eldönteni. Töpreng tekintettel nézett a vezet re. Lehetséges, hogy az
ennivalóval végzett szertartása valamiféle jelzés volt? Ha így van, fel kell készülniük a támadásra.
- Figyelmeztesse az embereket - szólt oda Graniatnak. - Lazán tartsák a kardjukat a hüvelyben, és álljanak
cselekvésre készen, ha eljön az ideje.
- Igen - válaszolta a kapitány. - Értem. És ha eljön az ideje, a vezet az enyém. Ne felejtse el!
Malkar vállat vont, és sarkával megbökte lova oldalát.

A távolban két egyforma, szabályos kúp alakú hegycsúcs magasodott, tetejüket a lenyugvó nap rózsaszín re
festette, s mindkét csúcsot mellbimbóra emlékeztet kiszögellés ékesítette. Amint az oszlop közeledett feléjük,
mind nagyobbra n ttek, már az út két oldalán magasodtak. Tömegük letompította és eltorzította a lovak patái-
nak zaját, és a páncélok csengését. A hegyek árnyas lábánál a csapat összébb tömörült, a fegyveresek közelebb
húzódtak a hintókhoz. Malkar és a vezet elöl haladt. Malkar teste megfeszült a nyeregben; ha valahol, akkor itt
várja ket a csapda.
Borzongva nézett föl a csúcsokra: a repedezett, barlangokkal teli sziklák között emberek rejt zhetnek. A
megfeszített íjak, vashegy nyilak számára akár most is kiváló célpontul szolgálhatnak. Felpillantott az égre,
amely a kering madártestekt l eltekintve tiszta volt. Néhány madár eközben zuhanni kezdett, testük mind na-
gyobbnak t nt. Éles fütty hasított a leveg be.
- Most! - dörmögte a vezet . - Futás!
Graniat résen volt. Amint a vezet lova el relendült, megfeszített íja pendülve repítette a kegyetlen üzenetet.
A ló megingott, köhögni kezdett, mert a nyíl belefúródott a tüdejébe. A vezet legurult, talpra szökött, majd
összegörnyedt, mikor a kapitány csillogó, íves kardpengéjével el retört. Ahol a fej a testtel érintkezik, ott csa-
pott le a penge, nyomában szök kútként buggyant fel a törzsb l a vér. A földön guruló, levágott fej vádló sze-
mekkel nézett Malkarra. Az eget szárnyak sötétítették el.
Fentr l jöttek, mindkét oldalról, a hegycsúcsok védelméb l. A hatalmas test madarak, melyek hajlékony
nyakán veszélyes cs r villogott, karmaikkal felhasították a földet, amint leérkeztek. Hátukon dagadt testükhöz
er sített nyeregben törpe harcosok vicsoroglak gy lölködve. Rövid kardjuk, könny íjpuskájuk nyomán a leve-
hirtelen megtelt suhogva repül halállal.
A kapitány kiáltása nyomán Malkar kirántotta kardját, és lovával egyenesen oda vágtatott, ahol a hatalmas
ember dühödten vagdalta a szárnyas ellenséget. Lova görcsösen megrándult, hátrált, félelmében fájdalmasan
nyerített, aztán érezte, hogy leesik, és látta, hogy az elszabadult állat torkából és szeméb l egy-egy nyílvessz
áll ki.
Felemelkedett, s rámeredt egy cs rös fejre, egy fekete törpe eltorzult arcára s az íj-puska vashegy nyilára,
mely t vette célba.
Arca elé védelmez én csapódott le Phaddock sisakjának rostélya, amint fejének izmait megfeszítette. A
nyílvessz hegye az egyik szemnyílásba vágódott. Malkar kitépte, félreugrott, kardja suhogva vágta le a cs rös
fejet, majd visszakézb l ívben vágódott a lovas testébe. Az acél belemélyedt a húsba, majd visszalendült, mikor
a fintorgó lovas kiesett a nyeregb l.
Megfordult, újra lecsapott, karján és vállán kidagadtak az izmok. A verdes szárnyakból szerteszét repültek
a tollak. Odafutott Graniathoz, aki küszködve próbálta a lovát fékezni; épp akkor ért oda, mikor a ló ledobta
lovasát. Egy madár, hosszú nyakát el renyújtva, lesújtott a védtelen emberre. Malkar átvágta a madár nyakát, és
nézte, hogyan száll fel a vérz , haldokló állat, és hallotta utasa jajveszékelését, mígnem belezuhantak a kavar-
gásba.
Sisakján megcsendült egy nyíl, egy másik a köpenyében akadt meg, s egy vitorlaszer szárny nagy er vel
vágta hátba. Malkar el rántotta a t rét, felnyögött, mikor a szárny újra rácsapott, s odavágott a szárny tövére.
El rehajolt, és a lovasba mélyesztette t rét. Az éles hegy a vicsorgó arcot érte el, megcsúszott az állcsonton,
majd felsiklott, s kiszúrta az egyik szemet.
- Vissza! - üvöltötte Graniat. - Vissza!
Villámként fényl kardja lecsapta egy madár fejét, majd ugyanazzal a mozdulattal, felfelé suhintva, felhasí-
totta egy másiknak a hasát. Egy nyílvessz felszakította az arcát, szakálla vérben fürdött. Egy törpe felsikoltott,
amikor egyik karja levált a törzsér l, s ezt újabb sikoly követte, mert Malkar pengéje pontosan a szívébe talált.
Malkar megcsúszott egy vértócsán, és elesett. Pördült egyet, vaktában kaszabolta a pikkelyes lábakat, hasí-
totta fel a tollas begyeket. Hallotta Graniat üvöltését, aztán éles sikoltást s a hirtelen csapkodni kezd szárnyak
zaját.
- Jarl nevére, miféle démonok ezek? - rázta le Graniat a vért kardjáról. - Óriás madarak hátán lovagoló dé-
monok? Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmi a szemem elé kerül!
Malkar megfordult és körülnézett. A földet tollak, vér, halott és haldokló madártetemek borították. A leve-
ben er s dohszag terjengett. A tetemekb l sz szem nagyságú tetvek hullottak a kövekre.
Malkar kardja egy fekete alak torkát érte; az összerándult, majd tehetetlenül eld lt.
- Gyorsan! - ordította Graniat. - Vissza, vissza!
Váll váll mellett érte ket az újabb támadók serege. A világ már nem volt egyéb, mint vörös vérg z, halál és
egyetlen éles sikoly. Malkar vállába beletépett egy cs r, a hosszú nyak hátrahajlott, hogy ismét lecsapjon, de
lehullott, mikor a görbe kard lesújtott rá. Karmos láb emelkedett fel, lendült, s a karmok felhasították páncél-
ingét. Elakadt lélegzettel, összekuporodva küzdött a szemét elborító sötétséggel, a sárga, pikkelyes lábakat vag-
dalva próbálta elkerülni az újabb és újabb támadást. Két görbe karom a földre hullott. Hallotta Graniat fájdal-
mas üvöltését, akit egy nyílvessz szemen talált. A nyílvessz már lendületét vesztve, alig hatolt át a szemgo-
lyón, de azért megtette a magáét.
Dühödten, a fájdalomtól rülten, elvakítva, a kapitány rikoltozni kezdett:
- Halál! Halál a pokol ocsmány démonaira!
Malkar hirtelen megkönnyebbült, amikor a háta mögött Graniat eszeveszett támadásba kezdett; borotvaéles
pengéje ívben meghajolt, s nyomában hullott a toll; bélcafatok, petyhüdt fejek és görcsbe rándult, fekete testek.
Malkar veszélyt sejtve nézett körül. De a kapitány rült dühe szerzett neki egy kis haladékot. Mélyen teleszívta
hát a tüdejét leveg vel, s máris rohant oda, ahol a többi fegyveres a hintók körül csoportosult. Nagyon sokan
meghaltak. Lemészárolt, nyilaktól tüskés emberek, állatok hevertek a földön mindenfelé.
Akik még éltek, dühödten nézték az eget, kezükben kard ós pajzs; nyilaikat már kil tték, íjuk hasznavehetet-
lenné vált. Az égb l újabb és újabb emberkék szálltak alá, körülzárták ket, szárnyas lovaikat támadásra sar-
kallva nyílzáport zúdítottak rájuk.
 Malkar tokjába csúsztatta t rét, felkapott egy elhajított pajzsot, karjához er sítette, és bedugta fejét a keres-
ked hintójába, Ileco üveges szemmel meredt rá, prémes ruháját vér szennyezte be, fonnyadt nyakából tollak
meredtek ki.
Lelenzia rémülten kapkodott leveg után, mikor megpillantotta az arcát a sisakrostély mögött.
- Malkar?
- Igen. Ileco halott. Ha van varázsereje, most vegye el , különben végünk.
Maga elé tartott pajzzsal fordult el a hintótól, s érezte, amint egy nyíl belevág a b rbe és az alatta lev
merevít fába. Mellette felsikoltott egy r, mikor egy karmos láb kitépte a beleit. Egy másik vért hányt köhögve,
s tétova ujjakkal próbálta kihúzni a nyílvessz t a torkából.
A világ ismét vörös kavargássá vált. Orrát megcsapta a b z, s a szárnyak csapkodása még a haldoklók sikol-
tozását is elnyomta. A világ összezsugorodott arra a kis képre, ami a sisak szemrésén át látható volt: az ellenség
arcára és a célba ért kard nyomán felszök vérre.
- Malkar! - A szárnyak éppen a feje fölött csapkodtak, amikor meghallotta a lány figyelmeztet kiáltását: -
Malkar!
A feje felett lebeg madár begörbült karmai éppen arra készültek, hogy megragadják. Malkar eldobta a paj-
zsát, megfordult, felkapta a lányt, átdobta a bal vállán, majd felugorva bal kezével megragadta a pikkelyes lá-
bat, s jobbjában lev kardjával szurkálni kezdte a tollas begyet.
A szörnyeteg rikoltozva hasította a leveg t egyre feljebb, hogy megszabaduljon fájdalmától. Malkar mé-
lyebbre és mélyebbre szúrva zte mind feljebb. Amikor lenézett, látta, hogy a küzdelem csaknem véget ért.
Látta, mint esik el az utolsó fegyveres r is, s a hintók rázkódni kezdtek, amint a törpék hordái leszálltak rájuk,
s buzgón kutattak zsákmány után.
A föld emelkedni kezdett a lábuk alatt, s Malkar er teljesen, pengéje hegyét forgatva szúrta bele kardját is-
mét a madárba. A szárnyak lankadó er vel csapkodtak, s a fönt ül lovas tehetetlen méreggel csipogott, mert
sem íjával, sem kardjával nem tudta elérni a nemkívánatos utasokat.
Malkar tudta, hogy a mind tétovábban leng szárnyak már nem sokáig bírják el a súlyt. Kardja kétszer lecsa-
pott, a madár és a lovas feje lehullott. Mélyet lélegezve emelte föl Phaddock sisakjának rostélyát, és visszané-
zett oda, ahonnan jöttek. A kanyargós utat beárnyékolta a két hegycsúcs. Az ég már megtisztult a szárnyas el-
lenségt l... mindenki ki akarta venni a részét a fosztogatásból.
Hirtelen fülsiketít robbanás rázta meg a leveg t.
Az út egyik kanyarulata mögül hallatszott, a hintók fel l, és csakhamar hatalmas láng és füstoszlop emelke-
dett fel. A füst mindjobban elterebélyesedett, s lidércnyomáshoz hasonlatos formát öltött.
Egy gonosz arcból üres szemgödrök néztek le rájuk. Az óriási szájból agyarak lógtak ki, s a fej körül, mely-
l szarvak bukkantak el , kígyók tekerg ztek. Az egyre növekv füstb l kinyúló karok formálódtak, s a karok
mind közelebb értek.
Malkar felkapta a lányt, megfordult, és futni kezdett.
- Ha már egészen meggy dtél arról, hogy n vagyok, letehetsz - szólalt meg Lelenzia.
- Örömmel. - Malkar megállt, letette a lányt, és felegyenesedett. A lány vonzóan gömböly formákat sejtetett
a ruha alatt, de súlya is volt; Malkar ezért boldogan könnyített válla terhén. Kíváncsian pillantott a lefátyolozott
arcra. - Nem fél?
- Most nem. - A s söd sötétségben kitágult szeme fényl n tekintett vissza rá a fátyol fölött. - Féltem,
amikor ránk támadtak azok a szörny madarak, és kés bb is, amikor megmentettél, de most nem félek. - Hang-
ja lágy dorombolássá szelídült. – Nem félek, mert te megvédsz.
- És Ileco?
- Halott. - A keresked t úgy intézte el egy vállrándítással, mintha az sohasem létezett volna. - Nem tartoztam
neki semmivel, árucikk voltam a számára, egy tétel az alkudozásához. Még varázsereje sem tudta megmenteni.
- Mégis megbosszulta - vetette közbe Malkar. - Az egyik csomagba nyilván egy démont zárt be. Mindenki
meghalt, amikor kiszabadult.
- Gyors halál - mondta a lány könnyedén. - És most?
- Gyalogolunk. És sietnünk kell, nehogy az éjszaka itt érjen bennünket. Már nem lehet messze a völgy.
Mire elérték, már leszállt a s köd, úgy tekergett, mint valami szörnyeteg, különös, groteszk alakokat for-
málva a föld felett. Minden homályos volt és titokzatos. Amint beljebb haladtak a völgybe, a pára fölébük
szállt, válluk fölé emelkedett, s összezárult a fejük felett. Mindössze néhány méterre látták maguk el tt az utat,
kövek és csenevész bokrok bukkantak el a semmib l, majd foszlottak ismét semmivé a hátuk mögött.
Hirtelen fájdalmas nyöszörgésre lettek figyelmesek, s Malkar, kardját kivonva, halkan közelített a hang felé.
A k re támaszkodó alak megfordult, ránézett, s Malkar leengedte a kardját.
- Graniat! Azt hittem, meghalt!
 - Jarl nem volt olyan kegyes hozzám. - A kapitány megmaradt ép szemével nézett vissza rá. Arcát és szakál-
lát vér szennyezte be, vastagon borította köpenyének gallérját, s csíkokban hagyott nyomot a nyakán is. A nyíl-
vessz t kihúzta ugyan, de a szeme odalett. - Hogyan végz dött?
- Mindenki meghalt. Csak a lány és én éltük túl. Lelenzia, adjon valamit, hogy bekötözhessem a sebét.
Lehajolt a kapitányhoz, s közben hallotta, hogy a lány lehasít egy darabot a ruhájából. Graniat felszisszent,
amikor Malkar közelebbr l megvizsgálta a sebét.
- Jarl! Ez fáj! Ha kardot böktek volna a hasamba, az se fájna így!
- Lehet, de az a seb végezne magával. - Malkar bekötözte a sebet, aztán barátságosan hátba vágta a nagyda-
rab embert. - Nem kell elkeseredni! Egy szemmel is lehet úgy látni, mint kett vel. Járni legalább tud.
- De hová mehetnék? Mi értelme van továbbmennem? A keresked halott. - A kapitány mogorván nézett
vaskeszty jére. - Cserbenhagytam. A fájdalom elvette az eszemet, és megfutamodtam... de rossz irányba. Ott
lett volna a helyem az embereim mellett.
- Adjon hálát az isteneknek, akik a lábát irányították - mondta Malkar. - Megmentették az életét.
- És a becsületem?
- Holtan mi hasznát venné? Él, és ezért hálásnak kell lennie. Jöjjön, indulnunk kell.
Malkar haladt elöl, kivont karddal, nyomában a lány, s a sort Graniat zárta. Az egyre s söd sötétségben
tompán visszhangzott egy hang, mintha valami szörny szíve verne egyhangú ismétl déssel. Vízcsobogást hal-
lottak, s csakhamar rábukkantak egy patakra, ahol szomjukat olthatták, miel tt továbbindulnának.
Malkar úgy érezte, pókháló akadt az arcába, s félresöpörte. Aztán egy másikba ütközött. A lány felsikoltott,
mert valami a hajába akadt. Graniat káromkodva fürkészte, mi lehet az.
- Pókháló! Miféle teremtmény sz hette?
Óvatosan settenkedtek át a szálak között az alig látható ösvényen, mely megtépázott növényzeten keresztül-
vezetve egy kis tisztásra nyílt. Ahol a kavargó köd leszállt, csillogó cseppecskék alakultak ki. A láthatáron ha-
talmas feketeség mozgott. Lábuk alatt csontok ropogtak. Hirtelen apró állatkák tömege futott át az ösvényen,
egy pillanatig a csizmájukon nyüzsögtek, majd olyan váratlanul, ahogy jöttek, el is t ntek. Graniat visszafojtott
lélegzettel próbálta elnyomni feltör zokogását.
- Jarl, segíts bennünket ma éjszaka! Malkar, nem tetszik ez nekem! Nem lenne okosabb, ha...
Hangja elakadt, mintha késsel vágták volna ketté a szavait. Malkar megfordult, kutatva nézett a lány mögé.
- Graniat!
A szíve verésén, a lány nyöszörgésén és a ködön áthatoló dobogáson kívül semmit sem hallott.
- Graniat! Válaszoljon!
- Malkar! - Lelenzia belekapaszkodott a karjába. Fátyla fölött a szeme óriásivá n tt. - Félek! Mi ez?
Malkar, karját a karcsú derék köré fonva, óvatosan visszalépett. Három lépés után ott voltak, ahol a kapitány
elt nt. Malkar körbejárt, izmai megfeszültek a vállán és a karján. Térdre ereszkedve kutatta át a sziklás talajt.
Semmi.
- Graniat!
Valami legördült a lába elé, pördült néhányat, majd megállt. Gömböly volt, egyik felén lyuk tátongott.
Malkar odament, csizmájával meglökte. A szegecselt sisak odébb gurult. Fej nem volt benne.
Egy kard jött suhanva a ködben, és remegve állt be a köves talajba.
Egy keszty repült a kard mellé, ujjain alvadt vér.
Aztán frissen lerágott, még meleg csontok jöttek.
Lelenzia felsikoltott, kitépte magát Malkar karjából, és futni kezdett a göröngyös ösvényen.
Még száz lépést sem tett, amikor Malkar elkapta, szorosan megragadta, s érezte, hogy az ékszerekkel borított
ruha alatt a lány nyugtalanul reszket.
- Jól van - nyugtatta. - Biztonságban van. Nem esik semmi bántódása.
- És Graniat?
- Halott. Valami gonosz lény, ami odafent rejt zködött, elkapta. De már elmúlt a veszély.
- Többen is lehetnek - nézett fel rá a lány, sápadt arcában óriási volt a szeme. - És mindjobban besötétedik.
Nem látunk, bármikor csapdába eshetünk.
Ez bizony igaz volt. A köd elrejtette a hold és a csillagok fényét, alig lehetett látni. Ha éjszakára megpihen-
nek, még kihívják a támadást, ha továbbsietnek, talán éppen a végzetük felé tartanak.
A lesb l támadó ellenségt l nem véd sem kard, sem t r, sem az er s szemekb l készült páncéling. Ezen a
nehéz terepen amúgy sem tudnának védekezni.
- Malkar! - Lelenzia szorosan átölelte, hangja elvékonyodott és reszketett. - Némi varázser m nekem is van.
Ha megígéred, hogy a karodban viszel, kivezetlek e démonok járta völgyb l.
- Hogyan?
 - Ez az én dolgom. Te csak vigyél. Tedd, amit mondok, és ne rettenj meg, ha ismer s vadállatot látsz. Meg-
ígéred?
A lány súlyosan nehezedett Malkar vállára, ívelt, hosszú lába bal karja hajlatában feszült. Érezte, hogy a
lány mély sóhajtásokkal veszi a leveg t, és fokozatosan teljesen kiüríti a tüdejét. Ezután a súly váratlanul sok-
kal kisebb lett, mintha a gömbölyded test a felére csökkent volna.
Malkar mögül el lépett egy havasi leopárd, majd kecses mozdulattal megállt, megfordult, fényl szemmel
visszanézett Malkarra, a farka meglendült, miel tt a havas ötvényre lépett. Malkar követte a fehéren fényl
bundát, a kavargó ködben, a hajlékony test állat id nként megállt, lába kitapogatta az utat, orra a leveg t szag-
lászta.
- Lelenzia! - szólt Malkar szelíden.
A havasi leopárd megállt, visszanézett, fülét hegyezte, nyitott szájából el villantak fehér fogai.
- Lelenzia - szólt újra, s most már bizonyos volt abban, hogy az állat és a n egy és ugyanaz. - Ne menj
olyan gyorsan. Nekem csak két lábam van, nem négy, és drága terhet viszek.
Az állat odajött hozzá, karcsú oldalát a lábához dörzsölte, és elégedetten dorombolt.
- Nagyon drágát - ismételte Malkar. - És gyönyör t. Olyan szép, mint te, csak másképpen.
A doromboló hang elmélyült, a keskeny fej keményen dörgöl zött a combjához, s a puha mancsokból
aranykarmok villantak el .
- Vezess - mondta Malkar -, de óvatosan. Nem szeretném, ha bajod esne.
Miközben Malkar különös vezet jét követte, leszállt a sötét éjszaka. Két ízben botlott bele a mozdulatlan
árnyba, a havasi leopárd pillanatnyi ingerültséggel vicsorgott, a földet tapogatta, míg valami nagy, nyáladzó
lény el nem vonult az ösvényr l. Egyszer elfogadta a felkínált farkat, és vigyázva kikerült egy utálatos gödröt,
melyb l buborékok és kellemetlen szagok áradtak fölfelé; háromszor használta a kardját, hogy kiszabadítsa az
állatot, mert az beleakadt a csicserg hangok kíséretében felülr l leereszked gumiszer kacsokba.
Már a hajnal kezdte bevilágítani a keleti égboltot, amikor a völgy kétfelé vált, és a tenger illatával terhes szél
foszlányokká tépte a ködöt.
Malkar a kimerültségt l botladozva tette le puha terhét. A havasi leopárd a közelb l fényl szemmel figyelte
minden mozdulatát, hasa a földhöz lapult, farka csapkodott, füle türelmetlenül ágaskodott.
- Jól van, szépségem - szólt oda Malkar halkan -, visszajöhetsz.
Elfordult a lánytól. Hallotta, hogy felsóhajt, ruhája megzizzen a földön, aztán meleget érzett, amint a lány
hátulról átölelte puha karjaival. Kezét felemelve lefejtette magáról a szorosan ölel karokat, megfordult, hogy
belenézhessen a lány lefátyolozott arcába
- Bastból - mondta csendesen. - Ahol a macskaféléket tisztelik. Tudott arról Ileco, hogy te valaha leopárd
voltál?
- Mit gondolsz, mi másért hozott el a gazdámtól? - A fátyol fölött a lány szeme gúnyosan csillogott. - Örö-
met akart szerezni a királynak, akir l tudta, hogy különös kedvtelései vannak, és kedvét leli abban, hogy szo-
katlan dolgokat szerezzen meg magának. De a keresked halott, és én végre azt teszem, amit akarok.
Malkar szelíden kinyújtotta a kezét, és félrevonta a fátylat. A lány arca alabástromfehér volt, orra kicsi, szája
nagy. Szétnyílt ajakkal mosolygott, fogai hófehéren csillogtak. Kerek állát a szinte láthatatlan fehér pihe még
lágyabbá tette. Hátradobta s , hosszú haját, s Malkar ekkor meglátta cimpa nélküli, kis hegyben végz fü-
lét is. Aranykörmöcskéi Malkar karjába mélyedtek.
- Uram, elégedett azzal, amit lát?
- Nagyon elégedett. - És?
A lány maga volt a macska minden kecsessége, könnyedsége, önzése és erkölcstelensége. Maga volt a
macska, amely mindig ahhoz fordul, aki élelemmel és kényelemmel látja el, de nyomban elhagyja, ha valaki
más többet nyújt. Gazdag királynak való játékszer, a megcsömörlött természet izgalma, de gyönyör volt.
És megmentette az életét.
- A város vár - mondta Malkar. - Pihenésre, élelemre és fedélre van szükségünk.
Azt hiszem, a legjobb lenne, ha megkeresnéd a királyt, akinek ígértek. Én nem olyan életet élek, ami tetsze-
ne neked.
- Igaz - ismerte el a lány. - De vannak drágaköveim, s a város híres vidám életér l - Csábos, puha mozdulat-
tal lépett közelebb. - Majd megkeresem a királyt... kés bb, ha kedvem lesz rá. De uram, van valami ok a siet-
ségre?
- Nincs - felelte Malkar, és megcsókolta a lányt. - Sietségre semmi ok.
NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

**********
 GEORGE R. R. MARTIN

A MAGÁNYOS LAREN DORR DALAI

Van egy lány, aki átjár a világok között. Szeme szürke, b re halvány, haja éjfekete vízesés, néha vöröses fény-
ben csillog. Szemöldöke fölött csiszolt fémkarika fogja össze sötét koronaként, és árnyékot vet a szemére. Neve
Sharra; ismeri a kapukat.
Nem ismerjük a történet elejét, sem azt a világot, ahonnan egyszer csak felbukkant. És nem érkeztünk még
el a történet végéhez, nem is fogjuk megtudni soha.
Csak a közepét ismerjük, talán annak is csak kis részét, a legenda töredékét.
Egy pici mesét a nagyból, az egyik világot, ahol Sharra megpihent, és a magányos dalnokot, Laren Dorrt.
Azt, hogy egyszer találkoztak egymással.

Az alkonyati fényben fürd völgy néptelen volt. Kövér, lila nap terpeszkedett a hegygerincen, ferde sugarai
némán hatoltak át a s erd n, ahol feketén csillogott a fák törzse, és a levelek kísértetiesen színtelenek voltak.
Csak az éjszakai kuvik hangja szólt, és az erd t sziklás medrében átszel , gyors folyású víz csobogása hallat-
szott.
Ekkor a láthatatlan kapun át Sharra fáradtan és vérz sebekkel megérkezett Laren Dorr világába. Egyszer ,
fehér ruhája átizzadt és bepiszkolódott, vastag prémköpenyét félig letépték a hátáról. Mezítelen bal karja három
mély sebb l vérzett.
A patak partján bukkant el , remegett, és miel tt letérdelt, hogy bekötözze sebeit, gyors, óvatos pillantással
körülnézett. A víz - gyors folyása ellenére - sötét, zavaros zöld szín volt, Sharra nem tudta, tiszta-e. De gyenge
volt és szomjas, ivott tehát, majd lemosta karját a különös és gyanús vízben, és a ruhájából tépett csíkkal bekö-
tözte sebeit. Aztán, amikor a bíborszín nap lebukott a hegygerinc mögé, védett helyet keresett a fák között, és
kimerült álomba zuhant.
Arra ébredt, hogy karok fonódnak köréje, er s karok emelik fel, és viszik könnyedén. Megpróbált ellenállni,
de a karok szorítása er södött, szilárdan tartották.
- Csak nyugodtan! - mondta valaki lágyan, és a lány a s söd köd mögött homályosan látta is az arcot; egy
keskeny, rokonszenves férfiarcot. - Gyenge vagy - mondta a férfi -, és közeledik az éjszaka. Be kell érnünk,
miel tt besötétedik.
Sharra már nem állt ellen, bár tudta, ezt kellene tennie. Hosszú harc állt mögötte, és elfáradt. Zavartan nézett
a férfira.
- Miért? - kérdezte. Aztán választ sem várva tovább kérdezett: - Ki vagy? Hová megyünk?
- Biztonságba - felelte a férfi.
- Hazaviszel? - kérdezte a lány álomittasan.
- Nem - mondta a férfi olyan halkan, hogy a lány alig hallotta a hangját. - Nem, nem haza, egyáltalán nem.
De azért megteszi ez is.
A lány ekkor csobogást hallott, mintha a férfi patakon vinné át, és a hegygerincen megpillantott egy komor,
bonyolult rajzolatú árnyképet: háromtornyú kastély sötétlett ott a nappal szemben. Furcsa - gondolta -, az el bb
még nem volt ott.
Elaludt.
Amikor felébredt, meglátta a férfit, aki t nézte. Puha, meleg takarók alatt feküdt egy függönyös, baldachi-
nos ágyban. De a függönyök széthúzva, házigazdája pedig egy nagy fotelban ült a szoba túlsó, árnyékos végé-
ben. Szemében visszatükröz dött a gyertya fénye, állát összekulcsolt kezére támasztotta.
- Jobban érzed magad? - kérdezte, de nem mozdult.
Sharra felült és észrevette, hogy meztelen. Rosszat sejtve, villámgyorsan a fejéhez kapott. De a sötét korona
változatlanul a helyén volt, a fém h vösen ért a szemöldökéhez. Megnyugodva d lt vissza párnáira, és magára
húzta a takarót, hogy elrejtse meztelenségét.
- Sokkal jobban - felelte, és csak amikor már kimondta, jött rá, hogy sebei elt ntek. A férfi rámosolygott,
szomorú, mereng mosollyal. Er s vonásai voltak, grafitszín haja lágy fürtökben gy zött, és belehullott kü-
lönös, nagy, sötét szemébe is. Ültében is magas volt és karcsú. Puha szürke b rb l készült ruhát és körgallért
viselt. Úgy burkolózott be búskomorságába, mint valami köpenybe.
- Karmolások - mondta t mosollyal. - Karmolások végig a karodon, és a ruhát szinte teljesen letépték
rólad. Valaki nem kedvel téged.
 - Valaki - mondta Sharra. - Egy r, egy r a kapunál. - Sóhajtott. - Mindig van r a kapunál. A Heteknek
nem tetszik, hogy világról világra járunk. Engem különben sem szeretnek.
A férfi felemelte az állát, kezét a szék faragott karfájára tette. Bólintott, de a szomorú mosoly ott maradt az
arcán.
- Tehát - mondta - ismered a Heteket, és ismered a kapukat. - Szeme a lány homlokára siklott. - Persze a ko-
rona. Kitalálhattam volna.
Sharra gúnyosan nézett rá.
- Kitaláltad. S t tudtad. Ki vagy te? Milyen világ ez?
- Az én világom - felelte a férfi egykedv en. - Már ezer nevet adtam neki, de valahogy egyik sem illett rá.
Egyszer volt egy név, amit kedveltem, amit találónak éreztem. De már nem emlékszem rá. Régen volt. Az én
nevem Laren Dorr, legalábbis ez volt, amikor még hasznát vettem ilyesminek. Itt és most valahogy ostobaság-
nak t nik. De legalább ezt nem felejtettem el.
- A te világod - mondta Sharra. - Tehát király lennél? Vagy talán isten?
- Igen - válaszolta Laren Dorr könny nevetéssel. - Még annál is több. Minden lehetek. Senki sincs itt, aki
vitába szállna velem.
- Mit csináltál a sebeimmel? - kérdezte a lány.
- Begyógyítottam ket. - Bocsánatkér en vállat vont. - Ez az én világom. Van némi hatalmam. Nem annyi,
amennyit szeretnék, de azért hatalom.
- Ó! - A lány mintha kételkedett volna.
Laren türelmetlenül legyintett.
- Nem hiszed, ugye? A koronád persze. Félig-meddig igazad van. Nem árthatok neked a... hatalmammal,
amíg ez a fejeden van. De segíteni tudok. - Újra elmosolyodott, szeme kedves és álmodozó lett. - Nem is err l
van szó. Még ha tudnék, sem ártanék neked soha, Sharra. Hidd el! Már régóta így gondolkodom.
A lány nagyon meglep dött. - Tudod a nevem. Honnan?
A férfi mosolyogva felállt, közelebb jött, és leült melléje az ágyra. Szelíden megfogta a lány kezét, és hü-
velykujjával gyöngéden simogatta.
- Igen, tudom a neved. Sharra vagy, aki a világok között jár át. Évszázadokkal ezel tt, a ciklus kezdetén,
amikor a hegyeknek más alakjuk volt, és a lila nap még skarlátvörös fényben izzott, eljöttek hozzám, és mond-
ták, hogy egyszer majd eljössz. Gy löltem ket, mind a Hetet, és gy lölni is fogom ket, de akkor örültem a
látomásnak, amivel megajándékoztak. Csak a nevedet árulták el, és azt, hogy idejössz, az én világomba. És még
valamit. Egy Ígéretet. Megígérték, hogy valami véget ér, talán elkezd dik, talán megváltozik. És ebben a világ-
ban minden változás jó. Ezer napciklus óta egyedül vagyok itt, Sharra, és minden napciklus négy évszázadig
tart. Nagyon kevés esemény jelzi itt az id múlását.
Sharra a homlokát ráncolta. Megrázta hosszú, fekete haját, és a gyertyák halvány fényében puha, vörös fé-
nyek csillantak meg rajta.
- Messze járnak el ttem? - kérdezte. - Tudják, mi fog történni? - Zavartan nézett a férfira. - És mit mondtak
még?
A férfi szelíden megszorította a lány kezét.
- Hogy szeretni foglak - felelte még mindig szomorúan. De ezt nem volt nehéz megjósolni. Én is megmond-
hattam volna nekik. Már nagyon régen - azt hiszem, a nap akkor sárga volt - rájöttem, hogy bármilyen emberi
hang boldoggá tenne, ami nem az enyém visszhangja.

Sharra hajnalban ébredt. Ragyogó bíborfény ömlött be a keskeny ív ablakon át, amely el este még nem volt
ott. Megpillantotta a kikészített ruhákat: egy b , sárga ruhát, egy ékszerekkel díszített vöröst és egy zöld kosz-
tümöt. A zöldet választotta, és gyorsan felöltözött. Kifelé menet megállt, és kinézett az ablakon.
Toronyban volt: málló k pártázatra és poros, háromszöglet bels udvarra látott. A háromszög másik két
csúcsán csavart vonalú, kúpos tetej torony magasodott. Er s szél lobogtatta a falak mentén kit zött szürke
kopjazászlókat, más mozgás nem volt.
És a kastély falain túl nyoma sem látszott a völgynek. A kastély, udvarával és csavaros tornyaival, egy hegy
tetején állott; körös-körül óriási hegyek, fekete k sziklák, hasadozott sziklafalak magasodtak, a lila napfény
fehéren csillogó jeges hegyoldalakat világított meg. A lezárt, lepecsételt ablak mögül a szél hidegnek látszott.
Az ajtó viszont nyitva állt. Sharra lesietett a kanyargó k lépcs kön, átvágott az udvaron, és belépett a f épü-
letbe, egy alacsony faépítménybe a fal mellett. Számtalan szobán haladt át, némelyik hideg és - a port nem
számítva - üres volt, némelyik gazdagon bútorozott; végül megtalálta a reggeliz Laren Dorrt.
Laren mellett üresen állt egy szék, az asztal roskadozott az ételt l és italtól. Sharra leült, kezébe vett egy me-
leg süteményt, és akaratlanul elmosolyodott. Laren visszamosolygott rá.
 - Még ma elmegyek - mondta a lány két falat között. - Ne haragudj, Laren. Meg kell találnom a kaput.
A férfit reménytelen szomorúság fogta el. Mint álmában.
- Tegnap este is mondtad már - felelte sóhajtva. - Úgy látszik, hiába vártam ilyen sokáig.
Hús, többféle sütemény, gyümölcs, sajt és tej volt az asztalon. Sharra megrakta a tányérját, fejét lehajtotta,
hogy elkerülje Laren tekintetét.
- Ne haragudj - mondta újra.
- Maradj még - kérlelte a férfi. - Csak egy rövid ideig. Megteheted. Hadd mutassam meg a világomat. Hadd
énekeljek neked. - Nagy, sötét és fáradt szemével kér n nézett rá.
A lány habozott.
- Hát... sokáig tart, míg megtalálom a kaput. Nem bánom, maradjunk együtt egy kicsit. De Laren, aztán min-
denképpen el kell mennem. Megígértem. Megérted?
A férfi mosolygott, tanácstalanul megvonta a vállát.
- Megértem. De látod, én tudom, hol a kapu. Megmutathatom neked, nem kell keresgélned. Maradj velem,
csak egy hónapig. Egyetlen hónapig, a te id d szerint. Aztán elvezetlek a kapuhoz. - Kutatva nézett a lányra. -
Már nagyon-nagyon régóta úton vagy, Sharra. Pihenned kellene.
A lány lassan, elgondolkodva evett egy gyümölcsszeletet, közben mer n figyelte a férfit.
- Lehetséges - mondta végül. - És persze megint lesz kapu r. De te segítesz nekem. Egy hónap... nem olyan
hosszú id . Voltak világok, ahol sokkal több id t eltöltöttem
- Bólintott, arca lassan felderült. - Igen - mondta, és újra bólintott. - Jó lesz így.
A férfi könnyedén megérintette a kezét. Reggeli után hozzákezdett, hogy bemutassa a világot, amit nekiad-
tak.
Egymás mellett álltak a három torony legmagasabbikának a tetején, egy kis erkélyen, Sharra sötétzöldben,
Laren szürkében. Mozdulatlanul álltak, Laren forgatta kettejük körül a világot. A nyugtalanul háborgó tengerek
fölé repítette a kastélyt, a vízb l hosszú, fekete kígyók dugták ki a fejüket, és nézték, amint k elhaladnak. Az-
tán lementek a föld alá, óriási, visszhangos barlangba, mely lágy zöld fényben izzott. Csöpög cseppkövek
üt dtek a tornyokhoz, és fehér vadkecskék mekegtek a k pártázat mellett. Laren tapsolt egyet, mosolygott, s
hirtelen párás, s vadon támadt körülöttük, egymásra n tt fák törtek az ég felé, óriás virágok pompáztak tu-
catnyi színben, és a falakról vicsorgó majmok makogtak vékony hangon. Laren újra tapsolt, mire a falak elt n-
tek, az udvar földje homokká vált, ködszürke óceán végtelen partján álltak, fölöttük hatalmas kék madár lenget-
te lassan papírszer szárnyait. Ezt is, azt is megmutatott a lánynak, és még többet, míg végül az alkony
leszálltával visszavitte a kastélyt a hegy tetejére, a völgy fölé. Sharra lenézett a fekete törzs fákra, ahol Laren
rátalált, felhallatszott hozzá az áttetsz levelek között nyöszörg és síró kuvik hangja.
- Nem is csúnya ez a világ - mondta a férfi felé fordulva az erkélyen.
- Nem - válaszolta Laren. A hideg korlátra támaszkodva nézett le a völgyre. - Tulajdonképpen nem. Egyszer
bejártam gyalog, csak kard volt nálam és sétabot. Örömöt és izgalmat találtam benne. Minden hegy mögött új
titkot. - Kuncogott. - De ez is régen volt. Már tudom, mi van a hegyek mögött. Újabb és újabb üresség. - A
lányra nézett, és jellegzetes mozdulattal megvonta a vállát. - Gondolom, rosszabb poklok is vannak. De ez az
enyém.
- Akkor gyere el velem - mondta a lány. - Keressük meg együtt a kaput, és menjünk el innen. Másmilyen vi-
lágok is vannak. Talán nem ilyen különösek, nem ilyen szépek, de nem leszel egyedül.
A férfi újra vállat vont.
- Mintha az olyan könny lenne! - mondta hanyagul. - A kaput már megtaláltam, Sharra. Ezerszer is meg-
próbáltam. Engem nem állít meg az r. Átlépek, gyors pillantást vetek egy másik világra, de máris itt vagyok
újra a várudvaron. Nem. Nem tudok elmenni.
A lány megfogta a férfi kezét.
- Milyen szomorú! Milyen régóta élsz egyedül. Nagyon er s lehetsz, Laren. Én néhány év alatt meg rülnék.
A férfi nevetett, de hangjában keser ség csengett:
- Ó, Sharra! Ezerszer meg rültem én is. De meggyógyítanak, kedvesem. Mindig meggyógyítanak. - Újabb
vállvonogatás után átkarolta a lányt. A hideg szél egyre er södött
- Gyere - mondta. - Be kell mennünk, miel tt teljesen besötétedik.
Átmentek a lány toronyszobájába, és leültek az ágyra. Aztán Laren ennivalót hozott; kívülr l feketére égett,
belül vörös húst és bort. Ettek és beszélgettek.
- Miért vagy itt? - kérdezte a lány evés közben, majd kortyolt a borból is. - Mivel sértetted meg ket? Ki vol-
tál azel tt?
- Már alig emlékszem rá, legfeljebb amikor álmodom - felelte a férfi. - És az álmok... oly régen volt, hogy
arra sem emlékszem, melyik igaz, és melyik csak rültségem víziója.
 - Felsóhajtott. - Néha azt álmodom, hogy király voltam, nagy király egy másik világban, és az volt a b nöm,
hogy boldoggá tettem az embereket. Boldogságukban a Hetek ellen fordultak, a templomok pedig üresen ma-
radtak. Egy napon arra ébredtem a szobámban, ebben a várban, hogy a szolgáim elt ntek. És amikor kimentem,
láttam, hogy népem, országom is elt nt, még az asszony is, aki velem aludt.
De vannak másfajta álmaim is. Néha felrémlik bennem, hogy isten voltam. Afféle majdnem-isten. Volt va-
rázser m, tudományom, és ez nem a Hetek tudománya volt. A Hetek féltek t lem valamennyien, mert hatal-
mam vetekedett az övékkel. De egyszerre nem bírtam velük, s k mégis arra kényszerítettek, hogy egyedül áll-
jak ki ellenük. Végül hatalmamnak csak töredékét hagyták meg, és idehelyeztek. Kegyetlenül mulatságos dolog
volt. Istenként mindig azt tanítottam az embereknek, hogy tartsanak össze, hogy a sötétséget szeretettel, vidám-
sággal, sok beszélgetéssel távol tarthatják. A Hetek éppen ezért vehettek el t lem mindent.
De ez még nem is a legrosszabb. Mert néha el fordul, hogy azt hiszem, mindig itt voltam, itt születtem id t-
len id kkel ezel tt. Az emlékeim hamisak, arra valók, hogy még kegyetlenebbül gyötörjenek velük.
Sharra nézte a férfit, aki ködös tekintettel bámult valahová a messzeségbe. Vontatottan beszélt, mintha a
hangjára is köd szállt volna, kavargott és úszott, mintha bizonyos dolgokat rejtegetne; érezni lehetett, hogy tit-
kok lapulnak a szavai mögött, értelmük éppen csak el bukkan a homályból, a fények pedig elérhetetlenül mesz-
sze vannak.
Laren elhallgatott, a szeme ismét megelevenedett.
- Jaj, Sharra - mondta -, vigyázz magadra! Ha nyíltan támadnak rád, a koronád sem segít. És Bakkalon, a sá-
padt gyermek széttép, és Naa-Slas a fájdalmadból, Saagael pedig a lelkedb l táplálkozik.
A lány megborzongott, és újabb szelet húst vágott. De amikor beleharapott, érezte, hogy hideg és kemény, és
hirtelen azt is észrevette, hogy a gyertyák majdnem csonkig égtek. Mióta hallgatja már Laren beszédét?
- Várj - mondta a férfi, aztán felállt, kiment egy ajtón, nem messze onnan, ahol el leg még ablak volt.
Immár durva, szürke k maradt csak, az ablakok helyét a nap utolsó sugarainak kihunytával újra tömör szikla
borította. Laren néhány perc múlva visszatért, fekete fából készült, szelíden fényl hangszer lógott b rszíjon a
nyakában. Sharra még sohasem látott ilyen hangszert. Tizenhat húrja mind más szín volt, és a fényezett fa bel-
sejében élénk szín fénycsíkok játszottak. Amikor Laren leült, a hangszert megtámasztotta a padlón, s az föl-
magasodott a válla fölé. Könnyedén, merengve pendítette meg, a fények felizzottak, és a szobát betöltötte az
életre kel , majd nyomban elhaló zene.
- A társam - mondta a férfi mosolyogva. Újra megérintette, dallamtalan zene hangzott fel, majd halt el. Az-
tán végighúzta kezét a fénycsíkokon, mire a leveg csillámlani és színesedni kezdett.

A magányosság ura vagyok.

Birodalmam kihalt...

- énekelte. Az els szavak halkan, édesen szálltak Laren lágy, távoli, tompa hangján. Bár Sharra figyelt, hallott
minden szót, és megpróbálta megjegyezni, a dal folytatására mégsem tudott visszaemlékezni. A szavak végig-
simították, megérintették, aztán elt ntek, köddé váltak, jöttek és szétfoszlottak. A szomorú és titokzatos dallam
körülfogta, ezer el nem mondott mese ígéretét suttogta és zokogta. A gyertyák felragyogtak, fénygömbök tán-
coltak, majd összefolytak a szoba átszínesed leveg jében.
Szavak, zene és fény; Laren Dorr mindezt egyetlen látomássá sz tte össze. Most a lány olyannak látta, ami-
lyennek látta magát álmaiban: magas, er s, büszke királynak, akinek a haja fekete, mint az övé, a szeme vil-
logó. Laren fényes, fehér ruhában volt, szorosan simuló nadrágot és b , puffos ujjú inget viselt, fölötte hosszú,
lobogó köpenyt, mely dermedt hóként szikrázott. Szemöldöke fölött ezüstkorona csillogott, fénye visszatükrö-
dött az oldalán függ vékony, egyenes ezüstkardon. A fiatal Laren lankadtság, szomorúság nélkül mozgott
kecses elefántcsont minaretek és álmos kék vizek között. A világ körülötte forgott: barátok és n k, és volt egy
asszony, akit Laren szóval és tüzes fénnyel magához húzott, és a napok könnyedén, vidáman teltek Aztán hirte-
len vége lett; sötétség támadt, és visszakerült ide.
A zene nyöszörgött. A fények eltompultak. Szomorú szavak foszlottak szét. Sharra látta, hogy Laren ébrede-
zik az elhagyatott, mégis ismer s várban. Látta, hogy szobáról szobára jár, kimegy, szétnéz a világban, mintha
még sohasem látta volna. Kimegy a kastélyból, elindul a ködös látóhatár felé, hátha a köd nem más, mint füst.
Csak megy, és napról napra új látóhatárok maradnak el mögötte, és a nagy, kövér nap viaszos fénye vörösr l
narancsra, majd sárgára halványodik, de világa még mindig néptelen. Bejárt mindent, amit a lánynak korábban
megmutatott, még többet is, míg végül kétségbeesve otthont keresett, és a kastély megérkezett hozzá.
Fehér ruhája addigra megszürkült. De a dal még nem ért véget. Napok, évszázadok teltek el, Laren fáradt lett
és eszel s, mégsem öregedett. A nap zöld, majd ibolya-, végül hideg kékesfehér szín lett, és világában minden
ciklus elmúltával kevesebb fény maradt. Laren végtelen, üres nappalokról és éjszakákról énekelt, amikor csak a
zene és az emlékezés segítette, és a dalból Sharra mindezt megérezte.
Amikor a látomás elhomályosult, a zene elhalt, a hang végképp szertefoszlott, Laren mosolyogva nézett rá.
Sharra remegett.
- Köszönöm - mondta a férfi halkan, vállát megvonva. Vette hangszerét, és magára hagyta a lányt éjszakára.

Másnap hideg és felh s hajnal jött, Laren mégis az erd be vitte Sharrát vadászni. Sovány, fehér, félig macska,
félig gazella volt a vad, túl gyors, szájában gyilkos, éles fogak villogtak. Sharra nem sokat tör dött vele. zni
szerette a vadat, nem ölni. Különös élvezettel rohant a sötét erd ben íjával, amit nem használt, tegzében fekete
fából készült nyílvessz kkel, melyek a körülöttük lev kemény törzs fákból származtak. Mindketten szürke
prémbe burkolóztak, és Laren egy farkasfejb l készült sisak alól mosolygott a lányra. Csizmáik alatt recsegve
törtek szét az üvegszer en átlátszó, törékeny levelek.
Kés bb, vérontás nélkül, kimerülten tértek vissza a kastélyba, és Laren nagy lakomát tálalt fel az ebédl ben.
A csaknem húsz méter hosszú asztal két végér l mosolyogtak egymásra, és Sharra látta, hogy Laren mögött az
ablakban felh k gomolyognak, és kés bb látta, hogy az ablak k vé dermed.
- Miért történik ez? - kérdezte. - És miért nem mész ki soha éjszaka?
A férfi vállat vont.
- Hát, van okom rá. Az éjszakák, tudod, nem kellemesek itt. - Nagy, drágakövekkel kirakott serlegéb l f -
szeres bort ivott. - Mondd, Sharra, a világban, ahonnan jöttél, ahonnan el ször elindultál, voltak csillagok?
A lány bólintott.
- Igen. Régen volt, de még emlékszem rá. A sötét, fekete éjszakában a csillagok kis fényfoltok voltak, ride-
gek és távoliak. Néha alakzatokat lehetett felfedezni bennük. Az én világomban az emberek, amikor még fiata-
lok voltak, neveket adtak ezeknek az alakzatoknak, és csodálatos történeteket meséltek róluk.
Laren lehajtotta a fejét.
- Azt hiszem, tetszene a világod - mondta. - Az enyém is hasonló volt. De a mi csillagaink ezer színben csil-
logtak, és kísérteties lámpásokként mozogtak az égen. Néha fátylat vontak maguk elé, és elrejtették a fényüket.
Ilyenkor a mi éjszakáink csillámló pókhálósz ttesre emlékeztettek. Csillagos éjszakákon gyakran vitorláztam az
asszonnyal, akit szerettem. Együtt néztük a csillagokat. Olyankor énekeltem. - Hangjában újra szomorúság
csengett.
Sötétség kúszott a szobába, sötétség és csend, az étel kih lt, Sharra már alig látta a férfi arcát az asztal másik
végén. Felállt, odament hozzá, és könnyedén felült az asztalra. Laren bólintott és mosolygott. Ekkor suhogva
fáklyák lobbantak fel a hosszú ebédl falai mentén. A férfi újra borral kínálta, a lány ujjai a férfiéhoz értek,
amint a pohárért nyúlt.
- Mi is ilyenformán éltünk - mondta Sharra. - Ha elég melegen fújt a szél, és a többiek távol voltak, szívesen
feküdtünk együtt a szabad ég alatt. Kaydar és én. - Habozott, rápillantott a férfira.
A férfi szeme kutatóan fürkészte.
- Kaydar?
- Te is kedvelted volna t, Laren. És is téged, azt hiszem. Magas volt, vörös hajú, és t z égett a szemében.
Kaydarnak is varázsereje volt, de az enyémnél nagyobb. Egy éjszaka elfogták, de nem ölték meg, csak elvitték
lem és a világunkból. Azóta keresem. Ismerem a kapukat, viselem a sötét koronát, így nem láthatnak meg
egykönnyen.
Laren itta a borát, és a fáklyák visszaver fényét nézte a serlegen.
- Végtelen számú világ van, Sharra.
- Az én id m is végtelen. Kortalan vagyok, Laren, csakúgy, mint te. Meg fogom találni.
- Annyira szeretted?
Sharra mosolya egy pillanatra felvillant, majd elt nt.
- Igen - felelte, és most az hangjára telepedett köd. - Igen, annyira. Boldoggá tett, Laren. Csak rövid ideig
voltunk együtt, de valóban boldoggá tett. A Hetek ezt nem érthetik. Már az is öröm volt, ha láttam, hát még
amikor éreztem ölel karját, s közben úgy mosolygott rám, mint senki más.
- Értem - mondta a férfi, és elmosolyodott, de mint akit legy ztek. A csend összes södött.
Aztán Sharra a férfi felé fordult.
- Messze elkalandoztunk onnan, ahol elkezdtük. Még mindig nem mondtad el, miért forrnak be az ablakok
éjszaka.
- Messzir l jöttél, Sharra. A világok között jársz. Láttál-e már olyan világot, ahol nincsenek csillagok?
- Igen. Sokat, Laren. Láttam világmindenséget parázslóan izzó nappal, ahol az ég éjszaka hatalmas és üres.
Láttam a rosszkedv énekesek földjét, ahol nincs égbolt, és sziszeg napok égnek az óceán alatt. Jártam
Carradyne mocsarain, ahol sötét boszorkányok szivárványt gyújtanak, hogy világosságot vigyenek a nap nélküli
földre.
- Ezen a világon nincsenek csillagok.
- És ez annyira félelmetes, hogy bent kell maradnod?
- Nem. Másról van szó. - Ránézett a lányra. - Megnézed?
A lány bólintott. Hirtelen, mint ahogy meggyulladtak, a fáklyák kialudtak. A szoba szurokfekete lett. Sharra
megmozdult az asztalon, és átnézett Laren válla fölött. Laren nem mozdult. De mögötte az ablak kövei porként
omlottak le, és fény ömlött be rajta.
Az égbolt sötét volt, a lány mégis látott mindent, mert a sötétben mozgott valami. Fény jött bel le, ós az ud-
var földje, a párkányzat kövei és a szürke kopjazászlók mind ragyogtak fényében. Sharra zavartan nézett fel.
Valami visszanézett rá. Nagyobb volt, mint a hegyek, betöltötte az égbolt felét, és bár annyi fényt bocsátott
ki, hogy láthatóvá tette a kastélyt, Sharra tudta, hogy az maga a sötétségnél is sötétebb. Emberalakja volt, leg-
alábbis megközelít en, hosszú köpenye és csuklyája alatt még s bb volt a feketeség. Csak Laren lélegzetét és
saját szívverését hallotta, és a kuvik távoli hangját, de a fejében démoni nevetés hangzott fel.
Az árny lenézett rá az égr l, és Sharra érezte, hogy fagyos sötétség támad a lelkében. Megmerevedett, szem-
héja is szinte megbénult. De az alak megmozdult. Megfordult, felemelte a kezét, és ekkor Sharra még valamit
meglátott ott fönn: tüzes szem , apró kis emberalak nézett le rá, és gyötr dve, már-már sikoltva hívogatta a
tekintetével.
Sharra felsikoltott és elfordult. Amikor visszanézett, az ablak helyén biztonságos k fal volt, egy sor ég fák-
lya és Laren, aki er s karjában tartotta.
- Csak rémlátomás volt - mondta a férfi. Szorosan magához vonta, és a haját simogatta. - Régebben id nként
próbára tettem magam éjszaka - mondta inkább magának, mint a lánynak. - De fölösleges volt. Egyenként fi-
gyelnek, mind a Heten. Nagyon gyakran láttam, ahogy fekete fénnyel világítanak a tiszta, sötét égen, s kezük-
ben tartják azokat, akiket szerettem. Már nem nézem. Itt maradok bent, és énekelek, és ablakaim éjszaka k vé
változnak.
- Mintha... letiportak... volna - súgta a lány még mindig reszketve.
- Gyere - mondta a férfi -, van fent forró víz, felmelegedsz t le. Aztán majd énekelek neked. - Kézen fogta a
lányt, és felvezette a toronyba.
Sharra forró vízben megfürdött, ezalatt Laren felállította és felhangolta hangszerét a hálószobában Amikor
elkészült, bejött a lány tet l talpig óriási, bolyhos, barna törülköz be csavarva. Leült az ágyra, haját szárítgat-
ta és várt.
És Laren látomásokkal ajándékozta meg.
Ezúttal egy másik álmát énekelte el, azt, amelyikben isten volt, a Hetek ellensége. Vadul lüktetett a zene, vil-
lámként csapott le, félelmet kavart, és a fények vörös csatamez vé olvadtak össze, ahol Laren vakító fehérben
küzdött árnyakkal és rémképekkel. Heten voltak, körbefogták, ki-be cikáztak, fekete lándzsákkal döfködték,
Laren pedig t zzel és viharral válaszolt. De végül fölébe kerekedtek, a fény megfakult, a dal elhalkult, újra
szomorúvá vált, a látomás egyre homályosodott, amint a magányos évszázadok elvillantak.
Alig hullott le az utolsó dallamfoszlány, alig hunyt ki a csillogás utolsó maradéka, Laren új dalba kezdett.
Ezt nem ismerte olyan jól. Vékony, kecses ujjai tétováztak, vissza-visszatértek, hangja is bizonytalan volt, mert
a szöveg is most alakult. Sharra tudta, miért. Mert most róla énekelt, az útjának balladáját mondta el. Ég
szerelemr l szólt a dal, végtelen bolyongásról világról világra, sötét koronákról és várakozó rökr l, akik ka-
rommal, csellel és hazugsággal harcolnak ellene. A férfi mindent visszaadott, amit a lány elmesélt neki, min-
dent felhasznált, de mindent átalakított. A hálószoba csillogó fénnyel telt meg, fehéren izzó napok égtek a vég-
telen óceánok alatt, és g zfelh ben sziszegtek, hajdan élt emberek gyújtogattak szivárványokat, hogy távol tart-
sák a sötétséget. És Kaydarról is énekelt, és valahogy igaznak hatott a kép, amit róla festett, megragadta a tüzet,
Sharra szerelmét, és a dal új hitet adott a lánynak.
De a dal kérdéssel ért véget, a hirtelen abbamaradt dallam még ott rezgett a leveg ben, és egyre visszhang-
zott. Mindketten várták, mi jön még, és mindketten tudták, hogy semmi sem. Még nem.
Sharra sírva fakadt.
- Nekem kell befejeznem, Laren - mondta. Aztán hozzátette: - Köszönöm, hogy visszaadtad Kaydart!
- Csak egy dal volt - mondta a férfi vállvonogatva. - Régen énekeltem már új dalt. Az ajtóban búcsúzóul újra
könnyedén megsimogatta a lány arcát. Sharra törülköz be csavarva állt az ajtóban. Aztán bezárkózott, és sorra
elfújta a gyertyákat. Egy székre dobta a törülköz t, bebújt a takaró alá, és sokáig feküdt ébren, miel tt álomba
merült volna.
Sötétben ébredt, maga sem tudta, miért. Kinyitotta a szemét, és csendben feküdt, majd körülnézett a szobá-
ban, de nem látott semmit; semmi sem változott. Vagy mégis?
 Ekkor vette észre, hogy a férfi ott ül a szoba másik végében a széken, éppúgy, ahogy el ször. Mereven, ki-
tartóan nézett, szeme hatalmas volt a sötét szobában.
- Laren? - kérdezte Sharra halkan, bizonytalanul.
- Igen - hangzott a válasz, de az alak nem mozdult. - Múlt éjjel is néztelek, mialatt aludtál. El sem tudod
képzelni, milyen régóta vagyok itt egyedül, és hamarosan újra egyedül leszek. Itt vagy, és ez csoda, még akkor
is, ha alszol.
- Ó, Laren! - mondta a lány.
Csönd volt, várakozás, mérlegelés, néma beszélgetés. Azután a lány felhajtotta a takarót, és Laren odament
hozzá.
Mindketten látták már a jöv -men évszázadokat. Egy hónap vagy egy pillanat, mindegy volt nekik.
Minden éjjel együtt aludtak, Laren minden éjjel énekelt, Sharra pedig hallgatta. Az éjszaka sötét óráit átbe-
szélgették, nappal meztelenül úsztak kristálytiszta vizekben, melyet bíborszín re festett az ég. Finom fehér ho-
mokos partokon szerelmeskedtek, és sokat beszéltek a szerelemr l.
De semmi sem változott. És múlt az id . Az utolsó el tti nap alkonyán együtt sétáltak az árnyas erd ben,
ahol a férfi el ször rátalált.
Laren, aki a Sharrával töltött egy hónap alatt megtanult nevetni, most újra komor és szótlan volt. Lassan lép-
kedett, szorosan fogta a lány kezét, kedve szürkébb volt, mint puha selyeminge. Végül letelepedett a völgyben
fakadó forrás mellé, és magához húzta a lányt. Levették csizmáikat, és a vízbe mártva h tötték a lábukat. Meleg
este volt, nyugtalan, magányos szél támadt, és hallani lehetett az els éjszakai madarakat.
- Menned kell - mondta a férfi a lány kezét fogva, de nem nézett rá. Kijelentés volt, nem kérdés.
- Igen - felelte a lány, és is elszomorodott, hangja súlyosan kongott.
- Mit mondhatnék neked, Sharra? - mondta Laren. - Ha most el tudnék énekelni egy látomást, elénekelném.
Látomást egy valaha üres világról, melyet mi és a gyermekeink népesítenek be. Ezt tudnám neked felajánlani.
Az én világom szép, varázslatos és titokzatos, csak szemek kellenek, hogy észrevegyék. És ha az éjszakák go-
noszak is, hát, az ember más világokban is szembenézett már sötét éjszakákkal. Úgy szeretnélek, Sharra, aho-
gyan csak szeretni képes vagyok. Megpróbálnálak boldoggá tenni.
- Laren... - kezdte a lány. De a férfi egy pillantásával elhallgattatta.
- Mondhatnám, de mégsem teszem. Nincs jogom hozzá. Kaydar tesz téged boldoggá. Csak önz ember kér-
hetne arra, hogy felejtsd el azt a boldogságot, és oszd meg velem a nyomorúságomat. Kaydar csupa t z és neve-
tés, én csak füst, dal és szomorúság vagyok. Túl régóta vagyok egyedül, Sharra. Már a lelkem is szürkévé vált,
és nem akarom, hogy te is ilyen legyél. De mégis...
A lány két kezébe fogta a férfi kezét, felemelte, és gyorsan megcsókolta. Aztán elengedte, és fejével a férfi
vallanak d lt.
- Próbálj meg velem jönni, Laren - mondta. - Fogd a kezem, amikor átmegyünk a kapun, és a sötét korona
majd téged is megvéd.
- Mindent megpróbálok, amire kérsz. De ne kérd, hogy higgyek abban, hogy sikerülhet. - Felsóhajtott. -
Számtalan világ van el tted, Sharra, és nem tudom, hol érsz célba. De nem itt, azt tudom. És lehet, hogy így a
legjobb. Ennél többet nem tudok, talán sohasem tudtam. Halványan még emlékszem a szerelemre, fel tudom
idézni, és arra is emlékszem, hogy soha nem tart sokáig. Lásd, mindketten halhatatlanok és változatlanok va-
gyunk, hogyan tudnánk megakadályozni az unalmat? Meggy lölnénk-e egymást? Nem szeretném. - A lányra
nézett, és fájdalmas szomorúsággal elmosolyodott. - Azt hiszem, rövid ideig ismerhetted Kaydart, hogy ennyire
szereted. Talán nem fejezem ki magam világosan. Lehet, hogy megtalálod Kaydart, és nyomban el is veszíted.
A t z kialszik egy nap, kedvesem, a csoda elmúlik. És akkor talán eszedbe jut majd Laren Dorr.
Sharra halkan sírni kezdett. Laren magához húzta, megcsókolta, és kedvesen súgta:
- Ne. - A lány visszacsókolta, és némán átölelték egymást.
Amikor a bíborfény csaknem feketévé sötétedett, felvették csizmáikat, és felálltak. Laren átkarolta a lányt, és
rámosolygott.
- Mennem kell - mondta Sharra. - Kell. De nehéz elmennem, Laren, hidd el!
- Elhiszem - felelte a férfi. - Talán azért szeretlek, mert elmész. Mert nem tudod elfelejteni Kaydart és a neki
tett ígéretedet. Sharra vagy, aki a világok között jár, és azt hiszem, a Hetek sokkal jobban félnek t led, mint
attól az istent l, aki talán én lehettem. Ha nem ilyen volnál, nem gondolnék ennyit rád.
- Egyszer azt mondtad, bármilyen emberi hangot tudnál szeretni, ami nem a te hangod visszhangja.
Laren megvonta a vállát.
- Ahogy már mondtam, kedvesem, az már nagyon régen volt.
Sötétedés el tt visszatértek a kastélyba, az utolsó vacsorára, éjszakára és dalra. Aznap éjjel nem aludtak, és
Laren hajnalban újra énekelt a lánynak. A dal nem volt igazán jó egy vándorénekesr l szólt, valami homályosan
meghatározott világban. Alig törtónt valami érdekes az énekessel, Sharra nem nagyon értette, mir l szól a dal,
és Laren kedvetlenül énekelt. Furcsa búcsúzkodás volt, de mindketten zavarban voltak.
A férfi napkeltekor magára hagyta, mondván, átöltözik és megvárja az udvaron. Így is történt. Amikor a lány
leért, mosolyogva várt rá, nyugodtan és magabiztosan. Tiszta fehér ruhát viselt, szorosan simuló nadrágot, puf-
fos ujjú inget és nagy, súlyos köpenyt, mely csapkodott a feltámadó szélben. De a nap tompa bíbora színesre
festette.
Sharra odament hozzá, és megfogta a kezét. Durva b rruha volt rajta, övébe kést dugott, hogy szembeszáll-
hasson az rrel. Szurokfekete haja, melyben vörös és bíborfények csillogtak, szabadon lengett, akárcsak a férfi
köpenye, de sötét koronája a helyén volt.
- Isten veled, Laren - mondta. - Bárcsak többet adhattam volna neked!
- Eleget adtál. Az elkövetkezend évszázadokban és napciklusokban rád fogok emlékezni. T led fogom
számítani az id t. Ha majd a nap egyszer kék színben kél fel, ránézek, és azt mondom: igen, ez az els kék nap
azután, hogy Sharra nálam járt.
A lány bólintott.
- Én pedig új ígéretet teszek. Egy napon megtalálom Kaydart. És ha kiszabadítom, együtt jövünk el hozzád,
a koronámmal és Kaydar tüzével felvesszük a harcot a Hetek sötétje ellen.
Laren vállat vont.
- Jó. Ha nem lennék itt, üzenjetek - mondta és kényszeredetten mosolygott.
- Most pedig a kapu. Azt mondtad, megmutatod a kaput.
Laren megfordult, és a legalacsonyabb torony felé mutatott, egy kormos k fal felé, amerre Sharra még nem
járt. Az aljában egy széles faajtó volt. Laren kulcsot vett el .
- Itt van? - kérdezte a lány zavartan. - A kastélyban?
- Itt - mondta Laren. Átmentek az udvaron. Az ajtónál Laren beillesztette a súlyos fémkulcsot a zárba, és
megpróbálta kinyitni. Ezalatt Sharra még egyszer körülnézett. A másik két torony is rideg és élettelen volt, az
udvar elhagyatott, és a magas, hófödte hegycsúcsokon túl üres volt a látóhatár. Minden némaságba burkolózott,
csupán Laren csapott némi zajt a zárral; a szél felkavarta az udvar porát, és lobogtatta a falak mentén kit zött
hét szürke kopjazászlót. Sharra megremegett a magányosságtól.
Laren kinyitotta az ajtót. Mögötte nem volt szoba, csak kavargó köd, néma és színtelen.
- Itt a kapu, hölgyem - mondta az énekes.
Sharra figyelmesen nézte, mint oly sokszor korábban. „Milyen világ jön most?” - gondolta. Sohasem tudta
el re. De talán a következ ben megtalálja Kaydart. Érezte, hogy Laren a vállára teszi a kezét.
- Tétovázol - mondta halkan. Sharra keze a késére csúszott.
- Az r - mondta hirtelen. - r mindig van! - Pillantása gyorsan átfutott az udvaron. Laren felsóhajtott.
- Igen. Mindig. Van olyan, aki karommal próbál darabokra tépni, van, aki el akar veszejteni, és olyan is
akad, aki rossz kapuhoz próbál csalni. Van, aki fegyverrel, más lánccal vagy hazugsággal próbál fogva tartani.
És volt legalább egy, aki szerelemmel próbált megállítani. De azért mégis igaz volt, soha nem énekelt hazug
dalt.
És kedves, de lemondó vállrándítással Laren átlökte Sharrát a kapun.
Vajon megtalálta-e a lány ég szem szerelmesét? Vagy még mindig keresi? Milyen rrel szállt szembe ez-
után?
Vajon amikor éjszaka egyedül, idegenként rója az útját valami kihalt vidéken, vannak-e az égen csillagok?
Nem tudom. A férfi sem tudja. Talán még a Hetek sem. Hatalmasak, igaz, de nem minden hatalom az övék,
és a világok száma nagyobb, mintsem számon tarthatnák.
Van egy lány, aki a világok között jár, de nyoma a legendákba veszett. Talán meg is halt már, talán nem. A
tudás lassan terjed a világok között, és nem is mindegyik igaz.
De valamit tudunk: a bíbor nap alatt üres kastélyában egy magányos énekes várja, és róla énekel.

NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

**********

KÖTETÜNK ELBESZÉLÉSEIR L

Nagy erej sökr l, szenvedélyes és gyönyör n kr l, szakállas varázslókról, huhogó boszorkányokról,

emberev démonokról, veszélyes kalandokról mindig szívesen énekeltek a költ k. Mítoszokban, eposzokban,
balladákban, mesékben nyüzsögnek a párjuksincs harcosok, felbukkannak már Trója alatt, hogy aztán átadják a
stafétabotot, pontosabban kardot, utódaiknak, Roland-nak, Siegfriednek, Arthur király lovagjainak, Trisztánnak,
Lancelot-nak, gall és kimber vitézeknek, kés bb pedig Oroszlánszív Richárdnak, Knéz Lázárnak, Kinizsi Pál-
nak, Toldi Miklósnak.
Nem kell csodálkoznunk azon. hogy ezek a fordulatos, izgalmas, kemény, csodás eseményekben b velked
történetek álmélkodásra és figyelemre késztették a hallgatót és olvasót még akkor is. amikor a cselekmény va-
lóságos alapja régen a történelmi múltba merült, átadva helyét hétköznapibb, szürkébb, unalmasabb és mégis
bonyolultabb tetteknek és koroknak.
Az óriások helyére szélmalmok kerültek, senki sem markolta már jó Durandal-kardot, az elmés és nemes
Don Quijote egy rossz gebe hátán zötyköl dött.
Az eposzi h sök elt ntek az életb l.
Csakhogy az anyag megmaradásának törvénye az irodalomban is érvényes. Az egyszer már kitalált mély
gondolatok, jó ötletek, hatásos fordulatok és szerkezetek újra és újra visszatérnek, az alakok feltámadnak, a
kalandok megismétl dnek, s új környezetben, új ruhákba öltözötten felbukkannak a halhatatlan h sök és sze-
relmesek.
Ma is reneszánszukat élik az epikus és mitikus históriák. Felvirágzásukat sok okkal magyarázhatjuk, beszél-
hetünk a menekülés és szórakozás vágyáról, a nagy és egyszer érzelmek iránt érzett nosztalgiáról, társadalmi
és esztétikai igényekr l, ezt azonban bízzuk inkább a szociológusokra, s maradjunk a tényéknél.
Az úgynevezett „kard és boszorkányság”, vagy másképpen „h si fantasztikus” történetek a science fiction
közvetlen közelében, annak egyik irányzataként születtek. Kés bb a siker hatására az irányzat önállósult.
Képzelt világokban, távoli feudális bolygókon vagy az emberiség Atlantisz el tti skorában játszódnak az
események, olyan id kben, amelyekben „minden férfi er s, minden n gyönyör , minden probléma egyszer ,
és minden élet kalandos”, hogy a „h si fantasztikum” teoretikusát, L. Sprague De Campot idézzük. Kezdetben
volt Burroughs, akinek h se, John Carter még a Marson vitézkedett, aztán Robert Howard figurája, a kardforga-
tó és barbár Conan következett, ma már meg sem lehet számolni az izmos Elriceket, Corumokat, Jireleket és
társaikat. Kisebb csoportjukkal találkozhat az olvasó kötetünk lapjain. Vagdalkozásaikat, harcaikat természete-
sen nem kell komolyabban venni, mint a meséket és bábszínházi el adásokat. Vitéz János legy zi az óriásokat,
a démonokat, varázslókat, legy zi magát a Halált is. Nincs olyan er , amely Conan kardjának ellenállhatna.
A regények lapjairól ezek az alakok átmentek a filmvászonra és a képregények lapjaira, s t igazi sikereiket
éppen ebben a sokat szidott, gyakran jogosan bírált, de jobb sorsra érdemes és az igazi m vészek kezében ma-
gas színvonalra jutó m fajban vagy formában érték el. Hiányos lenne a „h si fantasztikum”-ból adott válogatá-
sunk, ha a képregényt kihagytuk volna bel le. Így került ide Conan egyik kalandja a megszámlálhatatlan sok-
ból, mutatványként, viszonylag színvonalas el adásban. Ezeket a rajzokat nem kell nagyon magyaráznunk, bár-
ki megállapíthatja, hogy céljuk nem a m vészi közlés, hanem a gyorsan perg történet er teljes, dinamikus áb-
rázolása. Nyersek, hatásosak, célratör ek a rajzok, a film eszközeit, a szokatlan látószögeket és beállításokat, a
kemény „vágásokat” használják, az illusztráción túl vannak, de a mozgóképen még innen. Tiszavirágélet ek,
nem a halhatatlanságra vágynak, életük nem hosszabb bármelyik képeslap élettartamánál, elolvasás után eldob-
hatok. A szórakoztatóipar termékeihez tartoznak tehát, nem akarnak nagy igazságokat mondani az emberr l és
életér l, de azért ha jobban megnézzük ket, azt látjuk, hogy néha - talán szerz ik szándékával ellentétben -
groteszk és túlzó vonásokat találunk bennük, már-már az önkritika fintorát. / K. P.

Galaktika tudományos-fantasztikus antológia

Szerkeszt ség: Kozmosz Könyvek szerkeszt sége,
Budapest XIV., Május 1. út 57-59.
Levélcím: 1392 Budapest, Postafiók 227

HU ISSN 0133-2430
Kozmosz Könyvek, Budapest
Felel s kiadó: Szilvásy György igazgató
Zrínyi Nyomda (81.1185/1), Budapest, 1982
Felel s vezet : Vágó Sándorné vezérigazgató

Felel s szerkeszt : Fazekas László

Szakmailag ellen rizte: Szentmihályi Szabó Péter
szaki vezet : Haás Pál
Képszerkeszt : Szecskó Tamás
szaki szerkeszt : Ágoston Katalin
95 000 példány
Terjedelem: 11,2 (A/5) ív. IF 4508