ARTHUR C.

CLARKE
FREDERIK
POHL

VÉGSŐ BIZONYÍTÁS
 A fordítás alapját képező kiadás:
Arthur C. Clarke – Frederik Pohl
The Last Theorem
Del Rey Books, 2008

Sorozatszerkesztő:
Burger István

Irodalmi szerkesztő:
Németh Attila

Fordította:
J. Magyar Nelly

Szerkesztette:
Képes Gábor

Borító: Burger István

ISBN 978 963 9828 51 3

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2008, by The Estate of Arthur C. Clarke
© Hungarian translation 2010, J. Magyar Nelly
© Hungarian edition 2010, Metropolis Media Group
www.galaktikamagazin.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor
Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design
Nyomdai munkák: Radin Print Kft.
Felelős vezető: Antun Béláné

2
 ELSŐ ELŐSZÓ

Arthur C. Clarke tollából

A Pearl Harbour elleni légitámadás még a jövő zenéje, s az Egyesült

Államok békében él, mikor bepöfög Nantucketbe egy brit hadihajó, fedélzetén
későbbi megjelölése szerint „a legértékesebb rakománnyal, amely valaha
partot ért Amerikában”. Nem volt az valami imponáló küllemű dolog, csupán
egy csatlakozókkal meg hűtőbordákkal ellátott, hozzávetőleg egy hüvelyk
magas fémhenger, melyet fél kézzel is könnyen elbír az ember. Mégis joggal
állíthatnánk, hogy ennek a kicsiny tárgynak volt köszönhető a háború meg-
nyerése Európa- és Ázsia-szerte – még ha a tengelyhatalmak utolsó maradé-
kának legyűréséhez atombomba kellett is.
Ez az újdonsült találmány nem volt más, mint az ún. „üregrezonátoros
magnetron”.
A magnetron működési elve nem számított újszerű elképzelésnek. A
fizikusok egy ideje már sejtették, hogy az erős mágneses tér képes lehet szűk
körpályán megtartani a száguldó elektronokat, s ezáltal rádióhullámokat
gerjeszteni. A tény mindazonáltal alig jelentett többet laboratóriumi furcsaság-
nál, mígnem felfedezték, hogy azok a rádióhullámok katonai célra is használ-
hatóak.
Amint cél és eszköz összetalálkozott, a magnetront elnevezték radarnak.
Az amerikai Massachusetts Institute of Technology tudományos kutatói
– az említett legelső készüléket a kezükbe kaparintva, majd számos vizsgá-
latnak alávetve – meglepő felfedezést tettek: a magnetron oly hatalmas kimenő
teljesítményt produkált, hogy annak mérésére a laboratóriumi eszközök egyike
sem volt képes. Kevés időre rá a La Manche-csatorna partja mentén sebtében
felállított, gigantikus antennákat működtető, ominózus brit radar máris igen
alapos munkát végzett a Luftwaffe kötelékébe tartozó harci repülőgépek tucat-
jainak felderítésében, melyek azon a vidéken készültek volna alakzatba rende-
ződni az Anglia elleni légitámadásokhoz. Valójában a radar minden egyébnél
jelentősebb szerepet játszott abban, hogy az angliai légi csatából a Royal Air
Force került ki győztesen.
Hamarosan kiderült, a radar nem pusztán a légtérben tartózkodó ellen-
séges légierő észlelésére, hanem a mozgó légi járművek alatt elterülő terep
3
elektronikus feltérképezésére is alkalmas. Ami nem kevesebb jelentett, mint
hogy erről az alant fekvő tájról akár tökéletes sötétségben vagy teljes felhő-
borítottság mellett is felismerhető körvonalakkal rendelkező képet lehet
megjeleníteni egy katódsugaras ernyőn, ily módon megtámogatva a navigációt
– és a légi bevetéseket. Amint az MIT-nek megvolt a magnetronja, a későbbi
Nobel-díjas Luis Alvarez vezette kutatócsoport tüstént rátért a soron következő
kérdésre: „Esetleg nem lehetne a radart légi járművek leszedése mellett légi
járművek biztonságos leszállítására is felhasználni?”
És ezzel új korszak vette kezdetét, melyet a GCA avagy földről irányí-
tott rárepülés fémjelzett, azaz rossz időben a légi járművek leszállásának
irányítása precíziós bevezető és leszállító radarrendszerrel.
A kísérleti Mark 1-es GCA két különálló radart foglalt magában: az
egyik, tíz centiméter felbontóképességű radar a repülőgép vízszintes irány-
szögének bemérésére, a másik pedig – mely a világon elsőként tett lehetővé
három centiméter pontosságú felbontást – a földfelszín fölötti magasság
meghatározására szolgált. A két ernyővel farkasszemet néző lokátoros oly
módon irányította le a repülőgépet a földre, hogy utasításokat osztogatott a
pilótának, mikor térjen ki jobbra vagy balra – esetenként arra sürgette, hogy
„most aztán nyomás, föl a géppel, de szaporán!”
A GCA lelkes fogadtatásban részesült az angol légierő bombázó külö-
nítményénél, mely nap mint nap több gépet veszített Európa fölött a kedve-
zőtlen időjárás, mint az ellenséges támadások következtében. 1943-ban a Mark
1-es és a hozzá tartozó személyzet a cornwalli St. Eval repülőterén állomá-
sozott, amikor a RAF-lokátorosok Lavington repülő százados vezette különít-
ményét odavezényelték. Lavingtonnak egy újonnan kinevezett repülőhadnagy
volt a segédtisztje. Arthur C. Clarke-nak hívták.

Ami azt illeti, egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy Clarke ott legyen
a Royal Air Force-nál. Civil lévén, előzőleg polgári szolgálatot teljesített az
Egészségügyi Minisztérium Pénzügyi és Ellenőrzési Osztályán, következés-
képpen tartalékosként tartották nyilván. Miután azonban joggal gyanította,
hogy hamarosan kikerül a tartalékállományból, egy nap lopva otthagyta a
hivatalát, és önként jelentkezett a légierő legközelebbi toborzóirodájában. Pár
hétre rá keresni kezdték a hadseregtől – mint katonaszökevényt, akire az
egészségügyi csapattest tart igényt! Minthogy egyáltalán nem bírta a vér
látványát, különösen a sajátjáét, bízvást érezhette úgy, hogy csak egy hajszálon
múlt a dolog.
Röviddel annak 1933-as megalakulása után tagságot nyervén a Brit
Bolygóközi Társaságba, Arthur Clarke az idő tájt már buzgó űrkadétnak vall-
hatta magát. Ráébredve, hogy tőle karnyújtásnyira található a világ legnagyobb
teljesítményű radarja, mely a fok törtrészével egyenlő szélességű sugár-
4
nyalábok létrehozására képes, egyik éjjel becélozta vele a kelő Holdat, három
másodpercig számolt magában, és várta a radarvisszhangot.
Arra ugyan hiába várt. Még éveknek kellett eltelniük, hogy valaki
igazándiból radarvisszhangokat fogjon a Holdról.
Mindazonáltal… Jóllehet akkoriban erről senki sem szerezhetett
tudomást, valamiféle reakciót mégiscsak sikerült kiváltani.

5
 MÁSODIK ELŐSZÓ

Frederik Pohl tollából

Életemnek két olyan mozzanatát tudom felidézni, melyeknek hitem

szerint közük lehet e könyv témájához. Ezért tán ez a megfelelő idő, hogy
papírra vessem őket.
Először is, mire harmincas éveim küszöbére értem, elmondhattam
magamról, hogy alaposan kijutott nekem a matematikából – legyen az algebra,
geometria vagy trigonometria, még egy csipetnyi differenciál- és integrál-
számítás is −, akár a Brooklyn Techre gondolok, melyet fiatalon rövid ideig
azon tévképzettől hajtva látogattam, hogy egyszer vegyészmérnök válhat
belőlem, akár az Illinois állambeli Chanute Fieldsen található, és az Egyesült
Államok légierejének égisze alatt működő meteorológiai főiskolára, melynek
oktatói nevezett tudományág matematikai alapjaiba próbáltak bevezetni a II.
világháború idején.
A matematika említett ágainak egyike sem tett rám mély benyomást.
Hozzáállásomat a Scientific American egyik cikke változtatta meg – méghozzá
gyökeresen és tartós hatással −, mely az 50-es évek elején jelent meg, és a
matematika egy számomra eladdig ismeretlen területéről, nevezetesen a szám-
elméletről szólt, amely mindenfajta matematika elemi egységének, a számnak
ismérveit kísérli meg leírni és lajstromba szedni. Ez aztán alaposan meg-
bizsergette a fantáziámat.
Elszalasztottam hát titkárnőmet a legközelebbi könyvesboltba, és meg-
vetettem vele a cikkben idézett valamennyi kötetet. Átrágtam magam
mindegyiken, és függővé váltam. A következő évben és még azután is azzal
múlattam a tevékeny életvitelemből kipréselhető összes szabadidőt, hogy
rizsmaszám firkáltam tele a papírt végeláthatatlan számításokkal. (Ne
tévesszék szem elől, hogy ekkor az 50-es éveket írjuk. Vagyis nincs számító-
gép, még egy árva zsebkalkulátor se. Tehát valahányszor szorzótényezőkre
kívántam bontani egy prímszámnak vélt mennyiséget, ezt szakaszott olyan
módszerrel voltam kénytelen megtenni, mint Fermat vagy Kepler, nem is
beszélve magáról a jó öreg számoszi Arisztarkhoszról, vagyis hát vég nélkül
ismétlődő, vesződséges számtani műveletek útján, és persze kézírással.)
Nem sikerült meglelnem Fermat elveszett bizonyítását, és más, neveze-
tes matematikai talányokra sem találtam megoldást, egyikre se. Azzal a
próbálkozásommal sem jutottam túlontúl messzire, melyről egy ideig úgy
6
véltem, hogy érvényesülésem eszköze lehet. Arról van szó, hogy megkísérel-
tem felállítani a prímszámok generálásának képletét. Amit véghezvittem, a
befektetett munkához képest a semminél is alig több: föltaláltam egy pár…
nos, olyasvalamit, amit leginkább matematikai bűvészmutatványnak lehetne
nevezni. Az egyik a kézen számolás módszere. (Nagy ügy! – vélhetnék önök.
A kezén számolni mindenki tud. És ez igaz is, no de 1023-ig?) A másikkal egy
látszólag lehetetlen feladatot oldottam meg.
Az utóbbi trükköt az alábbi halandzsa kíséretében szoktam elővezetni
alkalmi közönségemnek:
Kérem, rajzoljon egy sorban pénzérméket egymás után, teljesen
mindegy, hány darabot, és én tíz másodperc vagy még annál is rövidebb idő
alatt megmondom, hogy ha fej vagy írást játszanánk, az adott számú pénz-
érmének pontosan hány különféle sorrendje (fej-írás-fej, fej-írás-írás, stb.)
lenne lehetséges. És hogy egy kicsit még meg is nehezítsük a dolgomat, úgy
mondom meg az eredményt, hogy ön a sor bármelyik végénél tetszés szerint
bármennyi pénzérmét letakarhat, így én még csak nem is sejthetem, hogy
igazából hány pénzérme van a sorban.
Lehetetlen, igazam van? Hajlandó tenni egy próbát, és kitalálni, hogy
csinálom? Majd még visszatérhetünk erre. De nem most.

***
A másik esemény, amely szerintem lényeges lehet, jó húsz évvel a
fentiek után történt, mikor életemben először adódott alkalmam néhány hetet
Japán szigetbirodalmában eltölteni. A science-fiction műfaj japán rajongóinak
társadalma látott vendégül – a Nagy-Britanniát képviselő Brian Aldisszal, az
akkor még létező Szovjetuniót képviselő Jurij Kagarlickijjal, a Kanadát
képviselő Judith Merrillel és a Sri Lankát, valamint a bolygó többi lakott szeg-
letének legtöbbjét egy személyben képviselő Arthur C. Clarke-kal egyetem-
ben. Maroknyi csapatunk a japán írók és szerkesztők delegációjának kísére-
tében járta a nagyvárosokat; előadásokat tartottunk, interjúkat adtunk, és fel-
kérésre bolondos oldalunkról is megmutattuk magunkat. (Arthur a hawaii
hula-tánc egy sajátos, Sri Lanka-i változatával szerepelt. Brian belement, hogy
megpróbálkozzék egy sor japán szó kiejtésével, melyek legtöbbje – minthogy
házigazdáink nem tudtak ellenállni a totális kópéság kísértésének – a végén
eszelősen trágárnak bizonyult. Hogy én mit csináltam, azt nem árulom el.)
Jutalmul – és a gőz kieresztése végett – eltölthettünk egy hétvégét a Biwa-
tónál, ahol mindahányan kimonóban flangálva, kimerítettük a szálloda bár-
jának italkészletét.
Az idő nagy részében azzal voltunk elfoglalva, hogy a legutolsó találko-
zásunk óta megesett ügyes-bajos dolgaink elmesélésében megpróbáltuk
behozni a lemaradást. A legérdekfeszítőbb történettel szerintem Judith Merril
7
állt elő. Egy korai repülőjáratot elcsípve, módja nyílt néhány napot
Hirosimában eltölteni, mielőtt mi, többiek is megérkeznénk. Mindig is nagyon
értett a dolgok ábrázolásához, így beszámolóját a látottakról elejétől a végéig
feszült érdeklődéssel kísértük. Nos hát, mindenki hallott már az összevissza
görbült vasszerkezetről, melyet a japánok mementónak őriztek meg ott, ahol
az épület összes többi része a mindenkori első, indulatból bevetett atom-
bombától a levegőbe röpült; vagy a kőből faragott Buddha megolvadt arcáról.
És mindenki ismeri – mert ha egyszer látta, egész életére az emlékezetébe vési
– a kísértetférfit, kinek körvonalait az égből aláhulló, kibírhatatlanul fényes
atomvillanás maratta örök időkre a kőlépcsők felületébe ott, ahol egy pilla-
nattal előbb még eleven mása üldögélt.
„Az aztán tényleg fényes lehetett”, jegyezte meg valamelyikünk, talán
Brian.
Arthur hozzátette, „elég fényes ahhoz, hogy mostanra egy tucatnyi
közeli csillagon is fölfigyelhessenek rá”.
„Ha egyáltalán van ott valaki, aki az eget figyelje”, tódította egy újabb
hang, tán éppen az enyém.
Ebben aztán mindannyian egyetértettünk, hogy igen, talán… Esetleg
tényleg van valaki odafönt, aki figyel… Legalábbis jó érzés volt úgy gondolni.

Visszatérve az én matematikai bűvészmutatványaimra:

Nem gondolom, hogy máris el kellene árulnom önöknek a titkot.
Viszont megígérem, hogy mielőtt ez a történet véget érne, valaki majd
megteszi helyettem.
Az a valaki alkalmasint egy Randzsit Szubramanian nevű, ígéretes
tehetségű fiatalember lesz, akivel néhány könyvlapnyi időn belül önök is
kénytelenek lesznek megismerkedni.
Végtére is, alapjában véve, ez a könyv az ő története.

8
 HARMADIK ELŐSZÓ

Légköri atomkísérletek

1946 tavaszán az amerikai tengerészet egy kilencvenegy-néhány

járműből álló hajóflottát gyűjtött egybe a déltengerek Bikini néven nyilván-
tartott, (eladdig) romlatlan korallzátonyánál. Az összesereglett csatahajók,
cirkálók, torpedórombolók, tengeralattjárók és egyéb, támogató vízi járművek
számos különböző forrásból származtak. Néhányuk elfogott német vagy japán
hajó volt – hadizsákmány a kevéssel azelőtt befejeződött II. világháborúból; a
legtöbb azonban a háborús megpróbáltatásokba belerokkant vagy éppen tech-
nikailag levitézlett, amerikai veterán.
A flotta nem arra volt hivatott, hogy valaminő gigantikus tengeri csatá-
ban vegyen részt akárki ellen, vagy ami azt illeti, egyáltalán elhajózzon onnan
bárhová. E hajóknak a Bikini-atoll volt végső állomáshelyük. A hajórajt azon
egyszerű oknál fogva gyűjtötték egybe, hogy atomcsapásokat mérjenek rá.
Egyet a levegőből, egy másikat pedig a tenger mélyéről. Az admirálisok efféle
„szülési fájdalmak” révén reméltek fogalmat alkotni arról, hogy egy esetleges,
jövőbeli atomháborúban mi várhat a haditengerészetre.
A Bikini-atollal persze nem értek véget a nukleáris fegyverkísérletek. Ez
volt pusztán a kezdet. Az elkövetkező tucatnyi év alatt és még azután is az
amerikaiak egyik bombát a másik után robbantották föl a légkörben, szorgal-
masan följegyezve a megvalósított kártétel és pusztító hatás mértékét, meg
minden egyéb számadatot, amit csak ki tudtak facsarni a kísérletekből. Kevés
időre rá ugyanígy cselekedtek a szovjetek és a britek, még később a franciák és
a kínaiak is. Az öt nukleáris nagyhatalom (melyek nem véletlenül az Egyesült
Nemzetek Biztonsági Tanácsának öt állandó tagjával voltak azonosak)
együttesen és összesen több mint ezerötszáz atomfegyvert robbantottak fel a
Föld légkörében. Történt mindez a Marshall-szigeteknél a Csendes-óceánon,
Algériában és Francia Polinéziában, Ausztrália sivatagos vidékein, a szovjet
Kazahsztán Szemipalatyinszk nevű kísérleti telepének közelében, Novaja
Zemljánál az északi Jeges-tengeren, a kínai Lop Nor-tó mocsarai fölött, meg
még számos, további helyen szerte a világon.
A robbanások pontos származási helye nem igazán számít. Az viszont
igen, hogy mindegyikük elképzelhetetlenül fényes felvillanással járt együtt – a
fizikus Hans Thirring megfogalmazásában „ezer napnál is fényesebbel” −,

9
mely fotonok alkotta, félgömb alakú héjazatta öblösödve, másodpercenként
háromszázezer kilométeres sebességgel tágult a világűr felé.

Addigra az ifjú Arthur C. Clarke által a Holdra elsütött, első csenevész

radarvillanás fotonjai jó messzire távolodtak a térbeli ponttól, melyet a Föld a
fotonok kirepítésének pillanatában elfoglalt.
Pontosan milyen messzire is? A kérdéses időben már vagy harminc év
telt el azóta, hogy az a radarjel dolgavégezetlenül tért vissza. A fény – no meg
a rádióhullám és bármifajta elektronikus sugárzás – másodpercenként 186.000
mérföldet (vagyis 300.000 kilométert) tesz meg, amit éppen ezért fény-
sebességnek nevezünk. Ebből következik, hogy azok a bizonyos fotonok
évente pontosan egy fényévvel kerültek távolabbra, máris több száz csillag
rendszerein végigsöpörve elhaladtukban. E csillagok közül számosan rendel-
keznek bolygókkal. Néhányan olyannal is, melyen lehetséges az élet. És
csekély töredékükön ez az élet értelmes.
Emberi halandó sohasem szerzett tudomást arról, hogy az említett, földi
eseményeket melyik csillag teremtményei észlelték elsőként. A Groombridge
1618 lett volna? Az Alfa Centauri B-je? (Vagy éppen az A jelű csillaga?) A
Lalande 21185, az Epszilon Eridani, netán a Tau Ceti személyesen?
Az emberek tehát nem értesültek erről, és talán így van ez jól. Csak
fölizgatták volna magukat.
De bármely csillag bolygórendszerét lakták is ezen idegen fajok, a saját
csillagászaik (ámbátor ők nem így nevezték magukat; az általuk használt
kifejezést úgy fordíthatnánk le, hogy „külsődleges jelenségek leltárba vevői”)
koncentrált figyelmet szenteltek az első, gyöngécske impulzusnak, mely igen-
csak fölkavarta kedélyüket.
Küllemükben e teremtmények a legcsekélyebb mértékben sem tűntek
emberinek, ám tápláltak magukban bizonyos majdnem emberi „érzelmeket”,
melyek egyike meglepően hasonlít a félelemhez. A Földről érkező mikro-
hullámú kisugárzások sora volt az első olyan dolog, mely aggodalmat keltett
bennük. Ezt követték kisvártatva a jóval fényesebb tűzkitörések – a White
Sandsi kísérleti terepen lefolytatott, első atomkísérletből, aztán Hirosimából és
Nagaszakiból, meg az összes többi helyről. A fellobbanások észlelése nyomán
heves karattyolás és siránkozás támadt az idegen égi megfigyelők köreiben.
Egy efféle fellobbanás mindig bajt jelent, még az is lehet, hogy igen nagy bajt.
Nem arról van szó, hogy az első észlelők féltették volna az emberiséget
azon a távoli, piciny planétán. Igazság szerint fikarcnyit sem izgatta őket a
Föld bolygó sorsa. Annál inkább emésztették magukat a ténytől, hogy saját
csillaguk mellett elhaladva, a sugárzásnak ugyanezen táguló félgömbje nem
fog kihunyni, hanem egyre messzebb távolodik, egyre mélyebben hatol a

10
galaxisba. S ily módon előbb vagy utóbb olyan lények akadnak az útjába, akik
aztán tényleg… nagyon… de nagyon… komolyan veszik azt.

11
 VÉGSŐ
BIZONYÍTÁS

12
 1.

SZVÁMI SZIKLÁJÁN

I DEJE VÉGRE MEGISMERKEDNÜNK Randzsit Szubramaniannal, kinek hosszú

és figyelemre méltó életpályája kötetünk tárgyául szolgál.
Ez idő tájt Randzsit tizenhat éves volt, elsőéves hallgató Sri Lanka
vezető egyetemén, Colombo városában, és még az átlag tizenhat éveseknél is
jobban el volt telve önmagával. A szemeszter véget ért, és apjának első hívó
szavára Randzsit megtette a Sri Lanka szigetét rézsútosan átszelő, hosszú utat
Colombótól Trincsomali körzetéig, ahol apjának azon megtiszteltetésben volt
része, hogy főpapként tevékenykedhetett a Tiru Koneswaram elnevezésű hindu
templomban. Randzsit voltaképpen olyannyira szerette édesapját, hogy csak-
nem mindig boldogan találkozott vele. Ezúttal kicsivel kevésbé boldogan a
szokásosnál, meglehetősen pontos elképzelése lévén a témáról, melyet a nagy-
tiszteletű Ganes Szubramanian most fontosnak tartott megtárgyalni vele.
Randzsit értelmes fiú volt, valójában elég közel járt ahhoz, hogy annyira
éles elméjű legyen, mint amilyennek képzeli magát. Emellett még jóképűnek
is lehetett mondani. Nem volt éppen borzasztóan magas, de hát ez a legtöbb
Sri Lanka-ira igaz. Etnikai értelemben a tamilok közé tartozott, bőrszíne meg
szakasztott egy kanálnyi kakaópor pompásan sötétbarna árnyalata – egy pilla-
nattal azelőtt, hogy belehullna egy bögrényi forró tejbe. Mindamellett bőr-
színének semmi köze nem volt tamil voltához. A Sri Lanka-i népesség az
arcszínek igen gazdag palettáját vonultatja fel a skandinávosan sápadttól a
már-már bíborba hajló feketéig. Példának okáért Gamini Bandara – Randzsit
legjobb barátja – annyi sok nemzedékre visszamenően mondhatta magát
színtiszta szingaléznek, hogy csak győzzük számba venni; a két fiú bőre mégis
ugyanazt az árnyalatot mutatta.
Hosszú ideje voltak barátok – nevezetesen azon rettenetes éjszaka óta,
amikor Gamini iskolája porig égett, feltehetőleg az egyik raktárhelyiségben a
cigarettázás tilalmára fittyet hányó, felsőbb osztályos diákok ténykedésének
betudhatóan.
Az elérhető közelségben tartózkodó, valamennyi halandóhoz hasonlóan,
ki alkalmasnak látszott arra, hogy a szilánkosra hasadozott deszkákat össze-
szedje s ugyanazzal a mozdulattal feldobja egy teherkocsi platójára, Randzsit
is besoroztatott a mentőalakulatba, saját iskolája összes többi tanulójával
egyetemben. A munka meglehetősen mocskosnak bizonyult, ráadásul jóval
nehezebbnek is annál, mint amilyenhez egy Randzsit-féle srác kialakulatlan

13
izmai hozzá voltak szokva, nem is beszélve a faszilánkokról, meg a mindent
elborító üvegcserepek okozta karcolások és vágások állandó veszélyéről.
Ez jelentette a dolog nehezebbik részét, és ebből aztán jócskán kijutott a
gyerekeknek. Azért akadtak szép pillanatok is. Mint mikor Randzsitnak meg
egy másik, hozzá hasonló korú sihedernek végre sikerült leásnia magát egy
törmelékkupac alól kiszűrődő, siránkozó hang forrásához, és kiszabadítania az
igazgató riadt, ám tökéletesen sértetlen, javakorabeli sziámi macskáját.
Az egyik tanár magával vitte az állatot tulajdonosához, faképnél hagyva
az elégedetten egymás képébe vigyorgó fiúkat. Randzsit maga elé lökte a
jobbját, angol módra.
– Randzsit Szubramanian vagyok – közölte.
– Én meg Gamini Bandara – felelte a másik, diadalmasan rázogatva a
fölkínált kezet. – Hékás, ez nem volt akármi!
Ebben mindketten egyetértettek. Mikor végre engedélyt kaptak, hogy
aznapra beszüntessék a munkát, már együtt álltak sorba a diákok szokásos esti
menüjét képező zabkásáért, és a hálózsákokra is egymás tőszomszédságában
huppantak le, midőn eljött az éjszakai nyugalom ideje. Azóta is a legszorosabb
barátságot ápolták, amire – biztos, ami biztos – az a tény is rásegített, hogy a
tűzben Gamini iskolája lakhatatlanná vált, minek következtében az ottani tanu-
lók kénytelenek voltak összebútorozni Randzsit diáktársaival. Gaminiről
kiderült, hogy a legjobb barát valamennyi elengedhetetlen ismérvével rendel-
kezik, beleértve a tényt is, hogy a Randzsit életében jelenlevő, egyetlen,
elsöprő szenvedély tárgya – az egyetlen, melyen osztozkodni más személy
számára nem juthatott hely – Gaminit tökéletesen hidegen hagyta.
Mindenesetre Gamini még valamit megtestesített, és pontosan ez
képezte a Randzsit és édesapja között küszöbönálló beszélgetésnek azt az
elemét, melynek kitárgyalásához Randzsitnak cseppet sem fűlött a foga.
Randzsit elfintorodott. Utasítás szerint egyenesen a templom oldal-
ajtóinak egyikéhez sietett, ám ott nem az apja várta, hanem egy öregecske,
Szuras nevű szerzetes, aki – Randzsit vélekedése szerint túlontúl hivatalos
modorban – mindössze annyit közölt vele, hogy kicsit várnia kell. Nem volt
mit tenni: Randzsit várakozott, méghozzá jó ideig, miközben nem akadt egyéb
dolga, mint hogy a templom belső tereiben folyó sürgés-forgás zajaira figyel-
jen, s közben a templomhoz fűződő saját, vegyes érzelmein elmélkedjék.
A templomi hivatásban édesapja életcélra, társadalmi rangra és sikeres
életpályára lelt, ami persze mind szép és jó. Mindamellett abba a hiú ábrándba
ringatta az öregembert, hogy a fia egyszer majd a nyomdokaiba lép. Márpedig
ebből nem lesz semmi. Randzsit már gyermekként sem volt képes hinni a
szövevényes hindu panteonban, melyet alkalmasint állatfejű és a megszokottól
eltérő számú karral megáldott istenek és istennők alkottak, kiknek szoborba
faragott alakjai a templomfalakat ékesítették. Mire betöltötte a hatot, Randzsit
mindüket meg tudta nevezni, hiba nélkül hozzátéve különleges képességeiknek
14
és főbb böjti napjaiknak felsorolását, ám ezt a tudást nem táplálta vallásos
hevület. Egyszerűen a kedvében akart járni szeretett édesapjának.
Még élénken élt emlékezetében az idő, amikor a családi otthonban
nevelkedő kisgyermekként reggelente korán ébredt, miközben apja együtt kelt
a Nappal, hogy megfürödjön a templom medencéjében. Olyankor megbámulta,
amint az derékig mezítelenül áll szemben a felkelő Nappal – és hagyta, hogy
fülébe hatoljon a hosszan zengő „Ommm,,. Kis időre rá maga is megtanulta,
miként mondja ki a mantrát, sorolja föl az ujjaival sorra megérintett hat test-
részét, és áldozzon vizet a szobroknak a pudzsa szobában. Miután e vallási
szertartásaira nem tartottak igényt, hamarosan be is szüntette azokat.
Tízévesen már tudta, hogy hitében sohasem fogja követni az apját.
Nem mintha annak választott hivatása ne lett volna elég nemes. Igaz,
Ganes Szubramanian temploma sem ősiségben, sem nagyságban nem volt
mérhető elődjéhez, melynek helyébe lépni volt hivatott. Noha az eredeti
intézményével azonos nevet – Tiru Koneswaram – viselt, mely névadás való-
ban nagy bátorságra vallott, maga a főpap sem utalt rá soha más módon, mint
„az új templomként”. Építése csak 1983-ban fejeződött be, és méretét tekintve
a nyomába sem léphetett az igazi, híres-neves Tiru Koneswaramnak, melyet
csak „az ezer oszlopos templomként” emlegettek, s melynek építése kétezer
évnyi történelem fátyla mögé rejtezett.
Mikor a várakozásnak végre vége szakadt, mégsem az apja fogadta,
csupán az öreg Szuras, aki sűrű mentegetőzéssel kezdte:
– Ezek a zarándokok… – zsémbelt. – Annyian, de annyian vannak!
Több mint százan! Édesapád meg, aki hát mégiscsak a főpap, eltökélte, hogy
mindegyiket személyesen fogja üdvözölni. Eredj hát, Randzsit. Ülj le addig
Szvámi sziklájára, és bámuld a tengert. Egy órácska múltán talán az édesapád
is csatlakozni tud hozzád, de a jelen pillanatban… – Sóhajtozva ingatta a fejét,
aztán dolgára sietve sarkon fordult, hogy segítsen főnökének megbirkózni a
zarándokok áradatával, Randzsitra bízva, hogy mit kezd magával addig.

Randzsitnak voltaképpen kicsit sem volt ellenére a javasolt program.

Nála mindig is szívderítő ajándéknak számított egy órányi magány Szvámi
szikláján.
Úgy egy órával azelőtt a hely még a turistalátványosságok szokásos
képét mutatta volna, melyet piknikezni, nézelődni vagy egész egyszerűen a
Bengál-öböl felől érkező, hűvös fuvallatot élvezni kívánó párocskák és népes
családok lepnek el. A nyugati dombvidék mögé ereszkedő Nap fényében
azonban mostanra csaknem teljesen elnéptelenedett.
Randzsit pontosan ilyennek szerette. Egész addigi életében imádta
Szvámi szikláját. Nem is, javította ki magát gondolatban. Hat- vagy hétévesen
még közel sem magáért a szikláért volt úgy oda, mint inkább az azt övező
15
lagúnákért és homokos partszakaszokért, melyeken picinyke indiai csillag-
teknősöket lehetett fogni – és versenyeztetni egymás ellen.
De az akkor volt. A mostani, tizenhat éves Randzsit felnőtt férfiként
tekintett önmagára, akinek annál fontosabb gondolkodnivalója is akad.
Talált egy szabad kőpadot, és nekikészülődvén, hogy eltöprengjen az
elméjét betöltő két kérdésen, hátradőlt, majd átadta magát hátában a lemenő
nap melegének, szemből az arcába fúvó tengeri szélnek.
Ami az első dolgot illeti, valójában nem sok töprengenivaló akadt rajta.
Nem mondhatni, hogy Randzsit csalódást érzett volna az apja távolmaradása
miatt. Tizenhat éves ivadékának Ganes ténylegesen sosem árulta el, hogy mit
is akar vele megbeszélni, Randzsit mégis nyomasztóan biztos volt a téma felől.
Egy kínos helyzetről volt szó, amiben azt volt a legrosszabb, hogy töké-
letesen elkerülhető lett volna. Ha ugyanis nem felejti el bezárni a szobája
ajtaját, akkor a diákszállóban állomásozó portásnak nincs módja tapintatlanul
rátörni kettejükre. Az ajtó azonban bezáratlan maradt, a portásnak pedig
csakugyan sikerült rájuk nyitnia. Randzsit ismerte apjának azt a régről
keltezett szokását, hogy időről-időre kifaggatja a portást – saját bevallása
szerint kizárólag arról akarván meggyőződni, hogy fia semmiben sem szenved
hiányt. E gyakorlatnak mindazonáltal megvolt az a járulékos haszna, hogy ily
módon a fiú minden ügyes-bajos dolgáról folyamatosan értesült.
Randzsit fölsóhajtott. Bárcsak kitörölhetné a jövőből az elkövetkezendő
eszmecserét. De erre nem volt módja, így hát igyekezett minden figyelmét az
elméjében lappangó második – és fontosabbik – tárgykör felé fordítani. Arra,
mely gondolatainak toplistáján csaknem mindig az első helyen szerepelt.
Randzsit elnézett keletnek a Bengál-öböl békétlen vizei fölé százméter-
nyire magasodó kakasülőről. Szürkületnél nem volt arrafelé semmi látnivaló a
vízen kívül. Ami azt illeti, néhány elszórt szigetecskét leszámítva, úgy ezer
kilométernyi hosszon az égvilágon semmi sem törte meg a vízfelszínt, míg az
ember el nem érte a thaiföldi partokat. Előző éjjel elállt az északkeleti
monszunszél, amitől most tökéletesen tiszta ég borult Randzsit fölé. Kelet felé
alacsonyan állt egy enyhén narancspiros árnyalatú csillag – a legfényesebb az
égboltozaton. Randzsit lustán eltűnődött a nevén. Az apja, persze, tudná.
Ganes Szubramanian jámbor módon és őszintén hitt az asztrológiában, amint
egy hindu paptól az el is várható. Mindamellett a világi tudományok minden
neme felé is múlhatatlan érdeklődéssel fordult. Ismerte a Naprendszer bolygóit
és számos elem elnevezését; azt is tudta, miként lehet rávenni néhány fémes
uránból készült rudacskát arra, hogy egy egész város megvilágításához elég-
séges elektromos áramot szolgáltasson. Tudományszeretetéből valamennyit a
fiára is sikerült átörökítenie, kinek lelkében azonban nem annyira az
univerzum csillagászati, fizikai vagy biológiai tényei hagytak nyomot, mint
inkább egy mindezen ismereteket egybekovácsoló tantárgy: a matematika.

16
 Randzsit tisztában volt vele, hogy ezt is az apjának köszönheti – a
tizenharmadik születésnapjára tőle kapott könyv okán, mely G. H. Hardy-nak
az Egy matematikus védőbeszéde című kötete volt. Randzsit annak lapjain
találkozott elsőként az elszegényedett indiai hivatalnok, Srínivásza
Rámánudzsan nevével, kinek – noha semminemű formális matematikai
képzésben nem részesült – az I. világháború komor éveinek egész matematikai
társadalma a csodájára járt. Hardy volt az, akihez Rámánudzsan az általa
fölfedezett, mintegy száz matematikai tételt elküldte egy levélben, s ugyancsak
ő, aki az indiai fiatalembert előbb Londonba, majd világhírnévhez segítette.
Rámánudzsan példája ösztönzőleg hatott Randzsitra – no lám, bárkiből
válhat matematikai géniusz! −, a könyv pedig minden egyebet félresöprő
érdeklődést hagyott hátra elméjében a számelmélet iránt. És nem pusztán a
számelmélet, hanem jelesül a bámulatos felismerések iránt, melyekben a több
száz évvel azelőtt élt zseni, Pierre de Fermat műve testet öltött, kiváltképpen
pedig a fölébe tornyosuló, hamleti kérdés iránt, melyet Fermat az örököseire
hagyott; s mely nem más, mint Fermat ünnepelt, utolsó tételének bizonyítása –
avagy bizonyíték arra, hogy ilyen bizonyítás nem létezik.
Ez volt hát a Randzsit lelkét rabságban tartó szenvedély, melyet a követ-
kező egy órányi időre töprengéseinek kizárólagos tárgyául választott. Micsoda
pech, hogy nincs a zsebében a kalkulátor. Legjobb barátja ugyanis lebeszélte
arról, hogy magával vigye. „Emlékszel Charithára? Tudod, az egyik unoka-
testvéremre”, vágott bele Gamini a mondókájába. „Amelyik százados a
seregben. Azt állítja, hogy a vonatokon néhány kalauz elszedi az utasoktól a
zsebszámológépeket. Hogy aztán túladjon rajtuk, tök mindegy, mennyiért. A te
kétszáz dolláros Texas Instruments kalkulátorod alkalmasint tíz rongyos
dollárért egy olyan pasasnak a zsebében fog kikötni, aki csak a csip-csup
kiadásait akarja ellenőrizni vele. Úgyhogy jobban teszed, ha egyszerűen itthon
hagyod.” Randzsit megfontoltan úgy döntött, hogy ekként cselekszik.
A zsebszámológép hiánya bosszúságot jelentett, de nem volt különösebb
jelentősége. Mert Fermat utolsó tételének – az úgynevezett „Fermat-sejtésnek”
– éppen egyszerűsége volt a legnagyszerűbb tulajdonsága. Ugyan mi lehet
egyszerűbb annál, hogy a2 + b2 = c2? Vagyis az, hogy ha egy derékszögű
háromszög egyik szögszárának hosszúságát négyzetre emeljük, és ahhoz
hozzáadjuk a másik szögszár hosszúságának négyzetét, akkor az átfogó
hosszúságának négyzetét kapjuk. (Ennek legszimplább esete, amikor a két
szögszár egyenként három, illetve négy egység hosszúságú, az átfogó tehát
ötegységnyi – de persze még egy csomó, további eset létezik, melyek
mindegyike egységes eredményt ad.)
Ennek az egyszerű egyenletnek az igazságát – egy vonalzó és némi
számtani tudás segítségével – bárki bebizonyíthatja magának. Erre mit csinált
Fermat, amivel matematikusok generációit tette rögeszmés megszállottá? Azt
állította, hogy az összefüggés csak a négyzetszámokra igaz, a harmadik vagy
17
bármely, annál magasabb hatványra már nem. Meg hogy ő ezt bizonyítani is
tudja.
A bizonyítást azonban nem tette közzé.
(Ha önöket netán egy részletesebb fejtegetés is érdekelné Fermat utolsó
tételéről, találhatnak egyet kötetünk végén, a Harmadik utószó cím alatt.)

Hogy kirángassa magát képzelgéseiből, Randzsit nyújtózkodott egyet,

ásított és megrázta magát. Fölkapott egy kavicsot, és teljes erőből elhajította, a
homályban jóval vízbe csapódása előtt szem elől tévesztve a követ. Elmoso-
lyodott. Nos, rendben, kezdte néma öngyónását. Amit az emberek fecsegnek
róla, nem minden részletében hamis. Példának okáért az állítás, miszerint ő
afféle megszállott, nem nélkülözi az igazság valamennyi elemét. Korán letette
magának saját, privát hűségesküit, és ki is tartott mellettük, most tehát bízvást
nevezhető fermatiánusnak. Ha egyszer Fermat azt állította, hogy birtokában
van egy bizonyításnak, akkor ő, Randzsit Szubramanian az őt időben mege-
lőző, számos matematikushoz hasonlóan hitigazságként vallja, hogy az a
bizonyítás igenis létezik.
Mely alatt, természetesen, nem az olyasfajta eltévelyedéseket értette,
mint Wiles úgynevezett bizonyítása, melyről a matekprofjával hiába próbált
vitát kezdeményezni. Amennyire azt a nehézkes, ósdi fiaskót (a huszadik
század utolsó éveiből) egyáltalán bizonyításnak lehetett nevezni – noha
Randzsit maga vonakodott a „bizonyítás” szót alkalmazni olyasvalamire,
melyen egyetlenegy biológiai teremtmény sem képes átrágni magát −,
technikai értelemben nem tagadta annak érvényességét. Mint Gamini
Bandarának mesélte közvetlenül azelőtt, hogy az a nyavalyás portás rájuk
nyitotta volna az ajtót, kétségkívül nem volt azonos azzal a bizonyítással,
mellyel Diophantosz Arithmetikájának margójára odafirkantott üzenetében
Pierre de Fermat eldicsekedett az utókornak.
Randzsit arcára újabb, ezúttal kényszeredett vigyort csalt az emlék,
mely szerint ő akkor közölte Gaminival, hogy maga is nekilát fölkutatni
Fermat bizonyítását. Ez adott lendületet a kacagásba fúló birkózásnak meg a
durva tréfálkozásnak, mely közvetlenül torkollott az alkalmatlankodó portás
szeme elé táruló látványba. Randzsit elméjét olyannyira lefoglalta a vissza-
emlékezés, hogy meg sem hallotta apja lépteit, és egészen addig tudomást sem
vett a jelenlétéről, míg az öregember rá nem tette a kezét a vállára, így
szólván:
– Látom, elmerültél a gondolataidban.

18
 A vállára nehezedő kéz visszatartotta attól, hogy fölálljon. Ganes elfész-
kelődött mellette a kőpadon, közben módszeresen végigvizslatva Randzsit
arcát, ruházatát, egész testét.
– Sovány vagy – zsörtölődött.
– Te is – felelte Randzsit vigyorogva, ám némi aggodalommal is, mert
apjának arckifejezésében olyasvalamit vélt felfedezni, amit soha azelőtt:
nyugtalanságot és bánatot, mely cseppet sem vallott a többnyire jó kedélyű
öregúrra. Ezért hozzátette: – Ne aggódj. Az egyetem bőségesen elég táplá-
lékról gondoskodik.
Az öreg bólintott.
– Csakugyan – felelte, nyugtázva a közlés szabatosságát, egyben meg-
erősítve a tényt, miszerint ő maga nagyon is jól értesült fia táplálkozásának
kielégítő voltáról. – Meséld el nekem, mi mindent tesz még érted az az
egyetem.
Ezt akár felhívásként is lehetett volna értelmezni, hogy Randzsit össze-
hordjon valamit egy fiatalember magánélethez fűződő jogairól, meg hogy
holmi segédszemélyzetnek ne legyen módja kémkedni utána. Randzsit úgy
döntött, egyelőre halogatja a témát.
– Legfőképp – rögtönzött sietősen – matematikával foglalkozom. Te is
ismered Fermat utolsó tételét… – Majd miután, aznap este első alkalommal,
Ganes arcán a derültség jeleit fedezte föl, így folytatta a mondókáját: – Naná,
hogy ismered. Hiszen te magad ajándékoztál meg azzal a Hardy-kötettel,
ugyebár. Apropó, itt van az az úgynevezett bizonyítás attól a Wiles nevű
fazontól. Nahát, az kész förtelem. Mert mire építi Wiles a bizonyítását?
Visszautal Ken Ribet nyilatkozatára, miszerint annak sikerült igazolnia az
összefüggést Fermat utolsó tétele és a Tanijama-Simura-sejtés között. Ez egy
feltevés, melynek értelmében…
Ganes megveregette a vállát.
– Persze, persze, édes fiam – szakította félbe szelíden. – Ne is bajlódj
azzal, hogy megpróbálod elmagyarázni nekem azt a Tanijama-Simura
dolgot… vagy minek nevezed.
– Rendben. – Randzsit töprengett egy pillanatig. – Akkor hát leegy-
szerűsítem a dolgot. Wiles érvelésének bökkenője két tételben rejlik. Az egyik
azt mondja ki, hogy létezik egy sajátos, elliptikus görbe, amely félstabil, de
nem moduláris. A másik szerint minden olyan, félstabil elliptikus görbe, amely
racionális együtthatókkal rendelkezik, igazából moduláris. Ami nyilvánvaló
ellentmondás, ezért…
Ganes szeretetteljes sóhajtást hallatott.
– Látom, alaposan belehabarodtál a dologba – jegyezte meg. – De,
tudod, ez a te matematikád már meghaladja az én képességeimet. Úgyhogy
beszéljünk valami másról. Mit tudsz mondani a többi stúdiumról?

19
 – Óh, azok… – reagált Randzsit enyhe zavarban. Biztosra vette: az apja
nem azért kérette Trincsomaliba, hogy a szemináriumokról csevegjenek. –
Persze, a többi stúdium… – Társalgási témának ez persze közel sem volt olyan
kínos, mint lehetett volna az epizód, melybe a portás akarva-akaratlanul bele-
gyalogolt. De azért veszélytelennek sem volt nevezhető. Na mindegy. Randzsit
sóhajtott egyet, és lenyelte a keserű pirulát. – Igazából minek nekem a francia?
– vágott bele. – Hogy a repülőtéren szuveníreket tudjak rásózni a Mada-
gaszkárról vagy Québecből érkező turistákra?
Az apja elmosolyodott.
– A francia egy kultúrnyelv – mutatott rá. – Egyben a te hősödnek,
Monsieur Fermat-nak is a nyelve.
– Hupsz – reflektált Randzsit, fölismerve az érv jogosságát, ám még
mindig nem volt meggyőzve. – Nos, jó, de mi van a történelemmel? Az meg ki
a csudát érdekel? Minek nekem azt tudni, hogy Kandy királya mit mondott a
portugáloknak? Vagy hogy Trincsóból a hollandok penderítették-e ki az
angolokat vagy fordítva?
Az apja újfent vállon legyintette:
– Csak akkor kaphatsz diplomát, ha előbb megszerzed azokat a
krediteket. Utána majd, a továbbképzőben, annyit szakosodhatsz, amennyit
csak akarsz. Hát semmit nem tanítanak neked az egyetemen, amit a matekhoz
hasonlóan élveznél?
Randzsit arca földerült:
– Idén még nem, na de jövőre, amikor túl leszek ezen az őrületesen
unalmas biológián, akkor végre fölvehetek egy másik tudományos kurzust.
Természetesen a csillagászatot fogom választani.
Erről eszébe jutott az égbolt keleti látóhatárán immár egyértelműen
uralkodó, vörösbe játszó, fényes csillag, és föltekintett rá.
Az apja nem is okozott neki csalódást.
– Bizony, az a Mars – felelte, szemével követve a fiú pillantásának
irányát. – Szokatlanul fényesen ragyog, de ma este különösen jók a látási
viszonyok. – Újra a fia felé fordult. – Ha már így szóba került a Mars,
emlékszel még, ki volt Percy Molesworth? Akinek a sírjához annak idején
rendszeresen elzarándokoltunk?
Randzsit belekotort a gyermekkoráról őrzött emlékek zsákjába, és elége-
detten fedezte föl benne a rejtély kulcsát.
– Megvan. A csillagász. – A brit hadsereg századosáról volt szó, aki a
tizenkilencedik század fordulója táján Trincsomaliban állomásozott. – A Mars
volt a szakterülete, ugye? – folytatta, kapva az apjának oly kedves témán. –
Akinek sikerült bebizonyítania… mit is?
– Csatornák – segített az apja.

20
 – Persze, a csatornák! Bebizonyította, hogy igazából nem is léteznek
csatornák, melyeket állítólag egy fejlett, marsi civilizáció hozott volna létre.
Az egész pusztán arra jó példa, hogy az embert időnként becsapja a szeme.
Ganes bátorítóan rábiccentett.
– Ő volt az az asztronómus… és nem is jelentéktelen, aki tudományos
tevékenységének java részét éppen itt, Trincsóban fejtette ki, aztán meg…
A mondat közepén váratlanul félbeszakította magát. Megfordult, hogy
kikémlelje Randzsit arckifejezését, aztán sóhajtott egyet.
– Látom, már rájöttél, hogy mire megy ki a játék. Próbálom elodázni,
ami elkerülhetetlen. Nem azért kérettelek ide ma este, hogy holmi csillagá-
szokról tereferéljünk. Ennél sokkal komolyabb dologról van szó. Ami nem
más, mint a te kapcsolatod Gamini Bandarával.
Hát kimondta.
Randzsit vett egy mély lélegzetet, mielőtt kirobbant belőle a szóáradat.
– Apa, higgyél nekem! Egyáltalán nem az van, amire gondolsz! Gamini
meg én csak… eljátszottuk azt a dolgot. A világon semmit se jelentett az
egész!
Apja arcáról meglepetés olvasott le, ami készületlenül érte.
– Hogy semmit se jelentett? Hát persze, hogy nem jelentett semmit! Azt
hitted, nekem fogalmam sincs arról, ahogy a fiatalok… hogy úgy mondjam,
megpróbálkoznak a különböző viselkedésmódokkal? – Szemrehányóan ingatta
a fejét, aztán egy lélegzetre tört ki belőle a mondanivaló: – Ezt most muszáj
elhinned nekem, Randzsit. Nem az számít, hogy az ember a szexuális maga-
tartással kísérletezik. Hanem az, hogy kivel teszi azt. – Hangjába ismét
nyomaték költözött, mintha e szavak nehezen hagynák el az ajkait. – Ne
feledd, te tamil vagy. Bandara pedig szingaléz.
Első reakcióként Randzsit nem is akarta elhinni, amit hall az apja szájá-
ból. Ő, aki kezdettől fogva arra tanította, hogy minden ember testvér, most
hogyan is lenne képes ilyeneket mondani neki? Ganes Szubramaniannak annak
ellenére sikerült megőrizne magában meggyőződését, hogy az 1980-as
években kezdődő etnikai zavargások több nemzedéknyi időre hagytak hátra be
nem gyógyult sebeket a Sri Lanka-i társadalom lelkén. Neki is közeli rokonai
vesztették életüket a csőcselék őrjöngéseinek közepette, sőt több esetben maga
is csak alig-alig menekült meg a halál torkából.
De ez már régi történet. Akkoriban Randzsit még meg sem született –
nemrég elhunyt édesanyja is csak kisgyermek lehetett. Különben is, hosszú
évek óta nyugszanak a fegyverek. Randzsit fölemelte a kezét.
– Apa, kérlek! – könyörgött. – Ez nem is te vagy! Gamini nem gyilkolt
le senkit!
Amire Ganes nem tett mást, csak engesztelhetetlenül megismételte a
szörnyű szavakat:
– Gamini szingaléz.
21
 – És mihez kezdjek a te összes tanításaiddal, apám? A verssel, amit
kívülről meg kellett tanulnom a Purananu-ruból: „Nekünk minden város egy,
és minden ember atyafi, mert így láttuk a bölcsek látomásaiban.”
Akárha szalmaszálakba kapaszkodott volna. Az apja nem hagyta magát
megingatni holmi kétezer éves tamil költeménnyel. Nem is válaszolt, csak
ingatta a fejét, jóllehet Randzsit a tekintetén látta, hogy maga is szenved.
– Hát, jó – adta meg magát gyászos hangon. – Mit vársz tőlem, mit
tegyek?
Súlyosan hullottak a szavak.
– Amit tenned kell. Többé nem maradhatsz ilyen szoros barátságban egy
szingalézzel.
– De miért? És miért éppen most?
– Ebben a kérdésben nem áll módomban választani – felelte az apja. –
Főpapi kötelezettségeimet minden egyébnek fölébe kell helyeznem, márpedig
ez az ügy csak viszályt szül. – Fölsóhajtott, majd így folytatta: – Úgy nevel -
telek, Randzsit, hogy hűséges legyél, ezért cseppet sem lep meg, hogy ki
akarsz tartani a barátod mellett. Pusztán reméltem, hogy emellett az apád iránti
hűségedet is megőrizheted. De most belátom, hogy ez lehetetlen. – Megrázta a
fejét, fölállt, és lepillantott a fiára. – Randzsit – fogott bele −, kénytelen
vagyok közölni veled, hogy mostantól nem vagy szívesen látott vendég a
házamban. Az egyik szerzetesünk majd keres neked valami éjszakai szállást.
Ha végül úgy döntenél, hogy szakítasz Bandarával, hívj föl vagy levélben
értesíts. Amíg ezt meg nem teszed, semmi értelme keresned velem a kapcso-
latot.
Amint elfordult, hogy magára hagyja a fiát, Randzsitra egyszeriben
rászakadt a boldogtalanság.
Talán érdemes közelebbről megvizsgálnunk ezt a lelkiállapotot.
Hogyisne érezte volna magát nyomorultul, mikor hirtelenjében tátongó
szakadék nyílt ő és szeretett édesapja között. Mindazonáltal föl sem merült
benne, hogy önmaga bármilyen tekintetben helytelenül cselekedett volna.
Végtére is mindössze tizenhat éves volt.

Eközben úgy húsz fényévvel odébb, egy olyannyira leromlott állapotú

és beszennyeződött bolygón, melyen ép ésszel alig képzelhető el bármely
szerves lény életben maradása, egy fura kinézetű, protezoár néven ismert faj
mindazonáltal pontosan ezt tette.
No mármost, a gazdáiktól – a gigalaktáktól – elkerülhetetlenül megér-
kező parancsok fogadására készülődvén, ezeknek a protezoároknak a kollektív
tudatában ez idő tájt az a kérdés forgolódott, hogy a túlélés vajon meddig
mehet még így tovább.

22
 Igaz, hogy menetparancs még nem jött, viszont biztosra lehetett venni,
hogy ez csak idő kérdése. Amint a bolygójuk mellett egyre több fotonhullám
suhant tova egymás nyomában, maguk is észlelték a nyugtalanító kisugárzá-
sokat a Földről. Arról is volt fogalmuk, hogy azok a fotonok pontosan mikor
érik utol a gigalaktákat.
Legfőképpen pedig azok várható reakciójával voltak tisztában. S a
gondolattól, amit az a reakció a maguk számára jelenthet, megremegtek
testpáncélzatuk belsejében.
A protezoárokat egyetlen valós remény éltette. Nevezetesen az, hogy
képesek lesznek véghezvinni a gigalakták minden követelését, és amint sikerül
letudni a feladatot, még mindig elegendően lesznek fajuk életben tartásához.

23
 2.

EGYETEMI ÉLET

A TANÉV ELSŐ NÉHÁNY HÓNAPJÁNAK egyetemi előadásai a legtökéle-

tesebb fajta vakációval értek föl Randzsit Szubramanian számára,
persze nem éppen a tantárgyaknak köszönhetően. Azokat Randzsit
elképesztően érdektelennek találta. Viszont a napnak csak néhány óráját vették
igénybe, azután viszont Randzsit és Gamini Bandara korlátlanul rendelkezett
az idejével, hogy egymás társaságában fölfedezhessék maguknak az egész
lebilincselő metropoliszt. És ezt meg is tették, a pinnewalai elefántárvaháztól
és a dehiwalai állatkerttől kezdve, a krikettklubon át egészen úgy tucatnyi,
kevésbé jó hírű helyig. Addigi életének java részét Colombóban töltvén,
Gamini persze rég túl volt az említett helyek fölfedezésén, ám Randzsit
kalauzolása közben maga is friss szemmel látta azokat. A fiúk még egynéhány
múzeum és színház megtekintésén is sikeresen átestek, ráadásul olcsón –
köszönhetően Gamini szüleinek, akik tagság vagy idénybérlet révén minden
kulturális intézményhez hozzáférést élveztek a városban. Legalábbis a
tisztesebbekhez. A lenézett attrakciókat a fiúk maguk voltak kénytelenek
fölkutatni. Ott volt például a bárok, lebujok és kaszinók tömkelege, melyekről
Colombo a becenevét – „az Indiai-óceán Las Vegasa” – kapta. Magától érte -
tődik, hogy a fiúk ebbe is belekóstoltak, de a szerencsejáték nem igazán
vonzotta őket, s hogy jól érezzék magukat, ahhoz bízvást nem volt szükségük
töméntelen alkoholra. Természetes állapotuk volt az életöröm.
A délelőtti előadásokat letudva, rendszerint a diákmenzán találkoztak.
Sajnálatos módon nem voltak közös tantárgyaik, ami elkerülhetetlenül követ-
kezett a tényből, hogy apjának ösztönzésére Gamini érdeklődésének közép-
pontjában a közigazgatás és a jog állt.
Valahányszor a tulajdonképpeni városba teendő kiruccanásra nem
maradt elég idejük, bőségesen kárpótolta őket felderítenivalóival maga az
egyetemi város. Még az első időkben felfedeztek egy nyitott bejáratot az
orvosi fakultás épületének előcsarnokába. A nap bármely órájában tálcaszámra
kirakott nyalánkságaival és kifogyhatatlannak tűnő (alkoholmentes) italkészle-
tével a hely ígéretes, ámde – sajnálatos módon és véglegesen – elérhetetlen
célpontnak bizonyult a fiúk számára, ugyanis az intézet tanszemélyzete
csaknem folyamatosan ott nyüzsgött. Gamini volt az, aki a pedagógiai tanszék
konditermének öltözőire nyíló szellőzőzsalukhoz utat talált, és ugyancsak ő,
aki többnyire élt is az alkalommal, magára hagyva Randzsitot dilemmájával. A
Queens Road-i tömbhöz odabiggyesztett, befejezetlen és látszólag elhagyatott
épületszárnyban igazi kincs várta őket. A lepattogzott névtábla felirata szerint
24
az épületet eredetileg arra szánták, hogy az endemikus jog fakultásának adjon
otthont – egy olyan időszakban, amikor a kormány a tamilok mellett a muzul-
mánoknak, keresztényeknek és zsidóknak is békejobbot kívánt nyújtani.
Az épületszerkezet csaknem teljesen elkészült, ám egy sor, bebútorozat-
lanul álló intézeti irodahelyiséghez és tanteremhez még alig-alig nyúltak
hozzá. A könyvtár valamivel előrehaladottabb állapot képét mutatta. Ugyanis
voltak benne könyvek. Gamini szerint, aki az apja ösztönzésére már egészen
fiatalon megismerkedett az arab nyelv alapjaival, a helyiség szunnita oldalán
Hanafi, Ma-liki és Hanbali szerepelt a szerzők között, míg a síita falat elborító
polcrendszer java részét Dzsafarinak szentelték. A két, szemben álló fal
közötti, szűk benyílóban egy pár hallgatag, de tökéletesen működőképes
számítógép-terminál rejtőzött.
Ez a lakatlan épületszárny addig-addig csalogatta a fiúkat – gyertek csak
bátran, használjátok ki a lehetőséget −, mígnem meg is tették. Rövidesen
rábukkantak egy nem éppen fényűzően berendezett fogadóhelyiségre, ahol a
recepciós pult furnérlemezből készült, a fal mentén pedig olyasfajta, fölcsap-
ható székek sorakoztak, amilyenekkel ravatalozókban találkozni. Ám nem ez
jelentette számukra a legérdekesebb fölfedezést. A recepciós pult tetején
ugyanis egy amerikai, képes magazin hevert a hollywoodi sztárok szenzációs
életének szentelt fajtából, méghozzá egy fortyogó, elektromos vízmelegítő és
egy fóliába bugyolált ételhordó tőszomszédságában.
A fiúk titkos búvóhelye nem is volt annyira titkos, mint amilyennek
remélték. Mindenesetre nem csípték őket nyakon, amit sietősre fogott távo-
zásuk közben kuncogva nyugtáztak.
Randzsit tehát gyönyörűséggel vetette bele magát új felségterületének
fölfedezésébe, amit egyetemi tanulmányaival kapcsolatban már egyáltalán
nem lehetett állítani róla. Első évének végéhez közeledvén, jó csomó olyan, új
ismeret birtokosának vallhatta magát, melyek közül saját vélekedése szerint
igen kevés ért akár egy hajítófát is. A tudásra érdemtelen kategóriába sorolta
újonnan felfedezett képességét arra, hogy hiba nélkül végigragozza a rendes
francia igék legtöbbjét és néhányat még a fontosabb szabálytalanok közül is –
mint amilyen az étre. Ezzel szemben saját értékrendjében pozitív minősítést
kapott a tény, hogy üggyel-bajjal mégiscsak sikerült összekaparnia egy elég-
ségest franciából, miáltal immár újabb egy évre egyetemi hallgatónak mond-
hatta magát.
Még az olyannyira utált biológiai kurzus is csaknem figyelemre méltóvá
nőtte ki magát a szemében, mikor az (ugyancsak utált) oktató végre-valahára
kifogyott a boncolásra szánt békákból, ezért a betegséghordozók elméleti
tárgyalásáról kénytelen volt átnyergelni a colombói média kínálatából merített
aktualitásokra. A történetek mostanság egytől-egyig a sebesen terjedő, új
döghalálról: a chikungunya-lázról szóltak. Az elnevezés az „ami meghajlít”
jelentésű szuahéli kifejezésből eredt, a végzetes ízületi gyulladástól szenvedő
25
áldozatok összegörnyedt testtartására utalva. Az időről-időre felbukkanó
chikungunya-vírus eladdig viszonylag kis számban szedett áldozatokat. Jelen-
legi, váratlan felbukkanásakor a térségben gyakorlatilag folyamatosan
jelenlévő, Aedes aegypti fajhoz tartozó moszkitóállományokat fertőzte meg. A
Seychelles-szigeteken és az Indiai-óceán más térségeiben is emberek ezreit
verte le a lábáról a kiütésekkel, lázzal és bénító ízületi fájdalommal járó
betegség. És ne feledjük, emlékeztette őket az oktató, hogy Sri Lankán a mai
napig számtalan mocsár és pangó vizes morotva szolgál az A. aegypti számára
ideális tenyészhelyül. Nem erősítette meg, ámde nem is cáfolta a híresztelést,
mely szerint a chikungunya-vírus esetleg „harciasított”, vagyis a biológiai
hadviselés igényeihez szabott organizmus (hogy melyik ország által és melyik
ország ellen bevetendő, arról nem szólt a fáma), amely elszabadultában valami
módon az Indiai-óceán szárazulatain kötött ki.
Ez mindenestre a legérdekfeszítőbb téma volt, melyet Randzsit A
biológia alapjainak pusztaságában valaha fölfedezni volt képes. Haramia-
nemzetek? Harciasított kórokozók? Ezekről már érdemes lett volna eldisku-
rálni Gaminival, de sajna, a dolog lehetetlennek bizonyult. Gamini ugyanis
ebédig valami politológiai előadáson dekkolt, így Randzsitnak még legalább
egy óráig nem lesz módja megosztani vele a gondolatait.
Unalmában Randzsit olyasmire fanyalodott, amit a szemeszter során
többnyire sikerült ügyesen elkerülnie. Volt egy szabadon látogatható szemi-
nárium – afféle jótét lelkeknek – a bolygó vízzel kapcsolatos problémáiról. A
részvételre valamennyi hallgatóját buzgón ösztönözte az egyetem, amire a
hallgatók többsége elszánt távolmaradással reagált. És ettől vált az egész
tökéletesen alkalmassá arra, hogy Randzsit békésen szundikáljon egyet,
miközben a többiek rá sem hederítenek.
Ám az előadó a Holt-tengerrel kezdte a mondókáját.
Míg addigi életében Randzsit igen kevés gondolatot fecsérelt a Holt-
tengerre, az előadó egyenesen rejtett kincset vélt fölfedezni benne. Nem lenne
lehetetlen vállalkozás, magyarázta, hogy csatornákat ássunk a Földközi-
tengertől egészen a négyszáz méterrel a tengerszint alatt fekvő Holt-tengerig,
és a magasságbeli különbséget kihasználva, elektromos energiát állítsunk elő.
Randzsit azon kapta magát, hogy agyában versenyt futnak az ötletek. Ez
volt ám a problémamegoldási gyakorlat a javából! Valami, amin végre érde-
mes elgondolkodni! Randzsit már alig várta, hogy megoszthassa Gaminival.

***

Az étkezőben végül felbukkanó Gamini azonban cseppet sem volt

elragadtatva.
– Lejárt lemez – világosította föl Randzsitot. – Egyszer, vacsoránál
apám egyik barátja, dr. al-Zasr – egy egyiptomi, akivel annak idején együtt
26
jártak iskolába Angliában – mesélt is róla nekünk. Csak az a gond, hogy az
egészből soha nem lesz semmi. Eredetileg Izraelben találták ki, a szomszédjaik
meg, ugyebár, nem rajonganak a zsidók ötleteiért.
– Hupsz – fogadta a hírt Randzsit. Bezzeg az előadó ezt elmulasztotta
megemlíteni. Mint ahogy azt is, hogy az egész elképzelés már vagy húsz éves,
és ha valami nem épül meg húsz év alatt, az valószínűleg már nem is fog soha.
Gaminit a chikungunya híre sem dobta föl, és most rajta volt a sor, hogy
csiszoljon valamit Randzsit műveltségén.
– Tudod, mi a te bajod? – kérdezte, választ sem várva. – Úgy nevezik,
hogy GSSM-szindróma. És tudod, mi az? Nem, fogalmad sincs, viszont ponto-
san azt műveled. Többfeladatos üzemmódban létezel, Randzs. Sok-sok kicsi
darabra hasogatod föl magad. És a pszichótanárom szerint ettől jó esélyed van
arra, hogy előbb-utóbb elhülyülj, ugyanis valahányszor az egyik témáról
átkapcsolsz egy másikra, tulajdonképpen megszakítod a saját programodat.
Persze csak addig, amíg a dolog visszafordíthatatlan hatást nem gyakorol a
homloklebenyedre, és már kész is az FHR.
Randzsit összeráncolta a homlokát, és Gamini laptopján babrált valamit.
Újabban rákapott számítógépes ismereteinek csiszolgatására.
– Mi a fene az az FHR? És ha már itt tartunk, mi a fene az a GSSM-
szindróma?
Gamini rosszalló pillantást vetett rá.
– Legalább megpróbálhatnál lépést tartani a fejlődéssel, Randzs. Az
FHR a figyelemhiányos rendellenesség, a GSSM pedig négy tudós nevének
kezdőbetűje, akik a multitasking-tünetcsoporttal kapcsolatos kutatásokat
vezették, vagyis Grafman, Stone, Schwartz és Meyer. Sőt, volt még egy
Yuhong Jiang nevezetű nő is, de több kezdőbetűnek, gondolom, már nem volt
hely. Na mindegy. A lényeg az, hogy szerintem túlságosan sokat foglalkozol
olyan dolgokkal, amiket nem tudsz befolyásolni.
Ezzel Randzsit elevenére tapintott. Aznap este lefekvés előtt minden-
esetre elvi kérdést csinált abból, hogy megnézze a TV-híradót, demonstrálni
kívánva ezzel, hogy barátjának az ő viselkedéséről alkotott elképzelései csak
azért sem helytállóak. Kevés hírt lehetett kedvezőnek minősíteni. Egy nyilat-
kozatháborúban továbbra is vagy húsz ország döngette a mellét, hogy nekik
igenis minden joguk megvan kedvük szerint bármilyen nukleáris programot
megvalósítani, és legtöbbjük valóban meg is valósított ilyeneket. Jó
szokásához híven Észak-Korea a latorállamok modelljének képében tetszel-
gett, a szüntelenül zavaros időket élő Irakban pedig a síiták ismételt betörése
az olajban gazdag, kurd felségterületre a zavargások újabb szökőárjával
fenyegetett.
És ez így ment végestelen-végig.

27
 A másnapi ebédnél egy személyes vonatkozású tétel is föliratkozni
készült a rossz hírek listájára.
Nem mintha Randzsit rögvest tisztában lett volna ezzel. Megpillantván
maga előtt a sorban Gaminit, aki éppen a diákmenza üzemeltetői által kegye-
sen „napi különlegességünknek” titulált fogást vizsgálgatta hitetlenkedve,
egyszerűen örült, hogy újfent a társaságában lehet. Csak akkor olvasott ki
valami szokatlant az arckifejezéséből, amikor az asztalnál végre helyet
foglaltak egymással szemben.
– Valami baj van? – firtatta.
– Baj? Az éppen nincs – vágta rá Gamini, majd sóhajtott. – A fenébe is,
Randzsit! El kell mondanom valamit. Egy ígéretről van szó, amit évekkel
ezelőtt tettem az apámnak.
Randzsit azonnal gyanút fogott. Egy ilyesfajta hangsúllyal felvezetett
ilyesfajta ígéretből semmi jó nem sülhetett ki.
– Miféle ígéretről?
– Hogy megpróbálok átiratkozni a londoni közgázra az első évfolyam
után. Évekkel ezelőtt ő is járt oda, és szerinte az egész világon nincs jobb
iskola annál, ha az államigazgatásról van szó.
Randzsit hangjában a felháborodás és a meglepetés küzdött egymással.
– Az államigazgatásról? Egy közgazdasági egyetemen?
– Amiről beszélek, teljes nevén a londoni egyetem közgazdasági, jog- és
államtudományi kara.
Randzsitnak erre nem akadt odaillőbb válasza az univerzális „hupsznál”.
Aztán rosszkedvűen hozzátette:
– Szóval most arra készülsz, hogy átkéred magadat erre a külföldi
egyetemre, csak hogy megtarthass egy régi ígéretet, amit az apádnak tettél?
Gamini köhintett.
– Nem egészen. Úgy értem, nemcsak készülök erre, hanem már meg is
tettem. Igazság szerint évekkel ezelőtt. Az apám ötlete volt. Azt mondta, minél
előbb feliratkozom a várólistára, annál jobbak az esélyeim, és úgy látszik,
igaza volt. Arról van szó, Randzsit, hogy elfogadták a jelentkezésemet. A múlt
héten kaptuk meg az értesítést. Amint vége a tanévnek, indulok Londonba.
Ez volt a második a kedvezőtlen események sorában, amelyek Randzsit
Szubramanian és Gamini Bandara barátságát sújtották. Ráadásul százszorta
rosszabb is annál az elsőnél.

És Randzsit számára a dolgoknak nem is akaródzott jobbra fordulniuk.

A biológiatanár végül mégis kézhez kapta a várva-várt ellátmányt a bebal-
zsamozott fehéregerekből, minek következtében újfent kezdetét vette a bonco-
lással való hátborzongató foglalatoskodás, a chikungunya-lázhoz hasonlóan
érdekfeszítő témák pedig nem merültek fel többé. Úgy tetszett, még a többi
28
stúdiumot egyáltalán elviselhetővé tevő matematikai kurzus is cserbenhagyja
Randzsitot.
Már a tanév első hetének végére úgy érezte, hogy ennél több algebrai
ismeretre nem lehet szüksége. Kizárt, hogy Fermat nagy talányának megoldá-
sához valaha is másodrendű algebrai görbékre vagy eredőgörbék jelölési rend-
szerére kellene támaszkodnia. Azért valahogy végigviharzott az első néhány
hónap tananyagán; a polinomfak-torizációt és a logaritmusfüggvények haszná-
latát legalább mérsékelten szórakoztatónak találta. Ám eljött a szemeszter
harmadik hónapja, és Randzsit előtt nyilvánvalóvá vált, hogy dr. Christopher
Dabare, a csoport oktatója matematikából, nemcsak hogy nem tervez semmi-
nemű, a számelmélethez kapcsolódó előadást, de igazából nincsenek is komoly
ismeretei arról. Ráadásul nemigen akaródzott neki elmélyedni a témában vagy
hozzásegíteni Randzsitot, hogy legalább maga mélyedhessen el benne.
Egy ideig a fiú beérte az egyetemi könyvtár kínálatával, ám a raktárak
kifogyván a témát érintő, véges számú kötetekből, már csak a számelméleti
folyóiratok egyike-másika vagy összessége maradhatott volna meg számára
mint utolsó mentsvár. Mint például az Ohiói Állami Egyetem gondozásában
megjelenő, Journal of Number Theory maga; vagy említhetnénk a Journal de
Théorie des Nombres de Bordeaux címet viselő közlönyt, melynek tanul-
mányozásánál legalább hasznát venné nehezen szerzett, hézagos francia nyelv-
tudásának. Az egyetemi könyvtár azonban e folyóiratok egyikére sem fizetett
elő, és Randzsitnak nem állt módjában közvetlenül hozzáférni ezekhez a
világhálón. Ja, dr. Dabare közreműködésével természetesen megtehette volna,
ha az engedélyezi neki saját, tanszéki jelszavának a használatát, de erre nem
volt hajlandó.
Közeledett a tanév vége, és Randzsitnak szüksége lett volna egy barátra,
akire rázúdíthatja csalódásait. De már barátja sem volt.
Nem elég lesújtó, hogy Gamini egy kilencezer kilométer távolságban
lévő helyre készült, ráadásul arra sem számíthattak, hogy a tanévből hátralévő,
utolsó néhány hetet megoszthatják egymással. Mint kiderült, Gamini családi
kötelezettségei elsőbbséget élveznek. A rokonlátogatás a valamikor a sziget
fővárosának tisztét betöltő Kandyban – a „fenséges városban” – eltöltendő
hétvégével indult. Gamini családjának egyik ága makacsul kitartott a királyi
város mellett, mely egykor az egész népes famíliának otthont adott – mielőtt a
politikai hatalmat magához ragadó Colombo nyüzsgő metropolisza át nem
csábította annak értelmiségi, befolyásos vagy pusztán becsvágyó tagjait. Egy
újabb hétvége Ratnapurának jutott, ahol egy unokafivér volt hivatott vigyázó
tekintetét a család drágakőbányákban fekvő érdekeltségeire szegezni, majd a
következő arra a helyre, ahol Gamini matuzsálemi korú nagyanyja uralkodott a
családi fahéjültetvényeken. Még amikor véletlenül a városban tartózkodott is,
Gamini azzal volt elfoglalva, hogy egyre-másra udvariassági búcsúlátoga-

29
tásokat tegyen, arra meg semmi valós esély nem mutatkozott, hogy ezekre a
barátját is magával vihesse.
Mindeközben Randzsitnak semmi dolga nem akadt… azon kívül, hogy
érdektelen tárgyakról tartott érdektelen előadásokon unatkozzon. Aztán újabb
aggasztó jelek tűntek föl a láthatáron.

A kellemetlen esemény a Randzsit által sohasem kedvelt, szociológiai

szeminárium végén következett be. A dr. Mendis névre hallgató tanár, akivel
Randzsit még a tantárgynál is kevésbé rokonszenvezett, jegyek beírására hasz-
nált, fekete fedeles noteszével a kezében ácsorgott az ajtónál, mikor a fiú
távozni készült.
– Nemrég átfutottam a múlt heti vizsgadolgozat érdemjegyeit – állította
meg Randzsitot. – A tiéd elégtelen lett.
Randzsitot nem érte meglepetésként a dolog.
– Nagyon sajnálom, uram – motyogta szórakozottan, elsiető évfolyam-
társai után bámulva. – Legközelebb majd megpróbálom, hogy jobban sike-
rüljön – tette hozzá már elmenőben, fél lábon egyensúlyozva.
Ám dr. Mendis nem érte be ennyivel.
– Bizonyára emlékszel, hogy a szemeszter kezdetén ismertettem a végső
érdemjegyek kiszámításának módját. Ez a jegy az évközi zárthelyi, az időn-
kénti röpdolgozatok, az órai megjelenés és részvétel, valamint a záróvizsga
jegyeiből áll össze 25, 20, 25, illetve 30 százalékos arányban. Kénytelen
vagyok tájékoztatni téged arról, hogy bár az évközi zárthelyin viszonylag jól
szerepeltél, órai teljesítményed és röpdolgozataid eredménye jóval az elfogad-
ható színvonal alatt maradt, ezért a záróvizsgán legalább 80 százalékos teljesít-
ményt kell nyújtanod ahhoz, hogy a kurzust a legalacsonyabb, C minősítéssel
zárhasd. Őszintén szólva, kétlem, hogy képes lennél erre. – Egy percig még
tovább tanulmányozta a notesz tartalmát, majd biccentett, és összecsapta a
tömböt. – Ezért azt javaslom, hogy erre a félévedre inkább fogadd el a „befeje-
zetlen” minősítést. – Fölemelte a kezét, mintha Randzsit ellenvetéseit próbálná
elhárítani, noha az egyáltalán nem készült tenni ilyeneket. – Természetesen
tisztában vagyok vele, hogy ez problémákat vethet fel a tanulmányi ösztön-
díjad további igénybevételét illetően. De az még mindig jobb lenne, mint a
tökéletes kudarc, egyetértünk?
Randzsit kénytelen volt belátni, hogy a tanárnak igaza van. Ám ezt nem
mondta ki hangosan, nem kívánva megadni dr. Mendisnek az elégtételt. Mire
végül kimenekülhetett a tanteremből, az előcsarnokban egyedül egy
burgerlány ácsorgott az évfolyamtársai közül. Elég csinos volt, pár évvel tán
idősebb Randzsitnál, aki emlékezett is rá a szociológia-előadásokról, noha
mindannyiszor pusztán a terem célszerű berendezési tárgyainak egyikét látta
benne. Addigi életében nem sok dolga akadt a Sri Lanka-i népesség csekély
30
töredékét képező és csak „burgerként” emlegetett polgári származásúakkal,
akik saját eredetüket jelentős részben a középkori, európai gyarmatosítók
valamelyikére vezették vissza. Különösen nem azok női egyedeivel.
A polgári rétegnek ez a bizonyos női egyede éppen a mobiltelefonján
beszélt, ám Randzsit láttán összekattintotta a készüléket, és odafordult hozzá:
– Ugye Mr. Szubramanianhoz van szerencsém?
Randzsit, akinek semmi kedve nem volt a fesztelen csevegéshez,
megtorpant.
– Ja – mordult rá.
Nem úgy tűnt, mintha a lány különösebben zokon venné ezt a hang-
nemet.
– A nevem Myra de Soyza. Hallottam, hogy mit mondott magának dr.
Mendis. Arra készül, hogy hallgat rá, és elfogadja a „befejezetlen” minősítést?
Micsoda bosszantó egy perszóna. Randzsit így felelt:
– Nagyon remélem, hogy nem. Talán azt kéne tennem?
– Dehogyis. Hiszen csak egy kis segítségre lenne szüksége a felkészü-
léshez. Nem tudom, észrevette-e, de nekem csupa A minősítésem van. Ha van
kedve hozzá, én szívesen korrepetálnám.
Randzsit, aki igazán nem számított ilyesmire, rögtön gyanút fogott.
– Aztán miért tenne ilyet? – akarta tudni.
Bármi lett légyen az igazi ok – esetleg egyszerűen az, hogy Randzsit
jóképű fiú −, a lány ezt a választ adta:
– Mert úgy gondolom, hogy dr. Mendis nem volt magával sportszerű. –
Ám Randzsit reakciója csalódást keltett benne, egy kicsit talán meg is sértődött
tőle, mert élesebb hangon így folytatta: – Ha nem kér a segítségemből, rajta,
nyugodtan mondja meg. Csak, tudja, amit dr. Mendis szociológiából megkö-
vetel, ahhoz elég bemagolni a könyvekben leírt ismereteket, ráadásul közülük
is csak azokat, amelyeknek Sri Lanka-i vonatkozásuk van. A hátralévő, temér-
dek idő alatt én könnyedén átvehetnem magával az egészet.
Egy pillanatig Randzsit komolyan mérlegelte az ajánlatot, aztán így
felelt:
– Köszönöm, de egyedül is boldogulok. – Udvarias biccentéssel mutatta
ki köszönetét, aztán sarkon fordult, és elballagott.
Ha fizikailag faképnél hagyta is a lányt, annak mondandóját magával
vitte az emlékezetében.
Volt benne valami igazság. Végül is ki a fene ez a prof, hogy előre
eldöntse Randzsitról, az mire lehet képes a záróvizsgán? Vannak még páran –
a szingaléz egyetemi oktatón meg egy burger nőszemélyen kívül is −, akik jól
ismerik Sri Lanka történelmét. Randzsit biztosan tudta, hol van a hely, ahol az
ilyesfajta tudás föllelhető, és azt is, hogy a felette őrködök boldogan megosztj-
ák majd vele.

31
 Átment a vizsgán. Még csak nem is 80 százalékos záróvizsga ered-
ménnyel, melyet dr. Mendis oly mulattatóan „képtelennek” vélt, hanem egye-
nesen 91 százalékkal, melynek révén bekerült az évi öt legjobban vizsgázó
diák közé. Na, ehhez mit szól, dr. Mendis?
Randzsit őszintén hitte, hogy az apja – bár beszélni nem hajlandó vele –
nem fogja megtagadni tőle a segítséget. És igaza is lett. Elmagyarázta
Szúrásnak, a telefonhívására válaszoló vén szerzetesnek, hogy mire is lenne
szüksége, amire pontosan olyan reakcióban részesült, mint amilyenre számít-
hatott.
– Meg kell tanácskoznom az ügyet a főpappal – jött az óvatoskodó
felelet. – Kérlek, hívj vissza egy óra múlva.
Ám Randzsitnak csöppnyi kételye sem volt a jövendő válasz tartalmát
illetően, ezért jó előre bepakolta hátizsákjába a fogkeféjét, néhány váltás tiszta
fehérneműt, meg minden egyebet, amire trincsomali tartózkodása során csak
szüksége lehet.
– A válaszunk: igen, Randzsit – közölte vele az öreg szerzetes. – Gyere,
amint tudsz. És kívánj bármit, mindent megadunk neked.
Ami a Trincsomaliba történő utazást illeti, Randzsitnak nem volt más
választása, mint felkéredzkedni egy teherautóra, mely a sofőr vacsorára becso-
magolt curry-jától és balzsamos fahéjkéreg-rakománytól illatozott. Ez egyben
azzal a következménnyel járt együtt, hogy csak jóval éjfél után érkezett meg a
templomhoz. Az apja persze már rég aludt, és az ügyeletes káplán nem is aján-
lotta fel, hogy megzavarja Randzsit kedvéért. A fiú minden egyéb kérésének
teljesítésére azonban hajlandónak mutatkozott: külön cellához, fekhelyhez,
meg napi három egyszerű (de bőséges) étkezéshez juttatta őt – s ami a fő,
biztosította hozzáférését a templom levéltárához.
Randzsit ugyan tartott tőle, de az írások nem ősi pergamenlapokon vagy
holmi állatbőrökön voltak olvashatók; elvégre is az apja templomában járt, aki
mindig is képesnek látszott lépést tartani a felgyorsult világ modern szükség-
leteivel. Mire a fiú fölébredt, a priccse melletti asztalkán ott díszelgett egy
laptop, melynek segítségével az égvilágon mindent megtudhatott Sri Lanka
történelméről, a szigetet elsőként benépesítő, törzsközösségben élő védáktól
kezdve egészen a jelenkor társadalmáig. Az előadások ugyan számos ese-
ményre nem tértek ki, ám szerencsére Randzsit magával hozta a tankönyvét –
na, nem éppen tanulni belőle, inkább csak útmutatóul a nemzet történelmének
azon mozzanataihoz, melyeket biztonsággal figyelmen kívül hagyhatott.
Elvégre mindössze öt nap állt a rendelkezésére. Ám egyetlen tárgy kizárólagos
tanulmányozására szánt, ötnapnyi idő bőségesen elegendőnek mutatkozott egy
Randzsit Szubramanianéhoz fogható motivációval rendelkező, gyors észjárású
fiatalembernek. (Ráadásul ezúttal nem állt szándekában egyszerre több feladat
között megosztani az idejét. Vagyis egy-nulla a GSSM-szindróma elméletének
32
kiagyalói javára.) Az iratokból jó csomó olyan ismeretet is sikerült fölcsipe-
getnie, melyekre holtbiztos nem kérdeznek majd rá a záróvizsgán. Tudomást
szerzett a gyöngyből, aranyból és elefántcsontból álló, roppant kincsről, mely-
től a portugálok annak idején megfosztották apjának templomát – mielőtt
földig lerombolták volna. Megtudta, hogy valamikor úgy ötven éven keresztül
a tamilok uralkodtak a szigeten, meg hogy a tábornokot, aki a tamil haderőket
végül megfutamította, és ezáltal nyilvánvalóan „fölszabadította” a saját népét,
máig nagy tisztelet övezi a modern kori szingalézek körében, Gamini saját
családját is ideértve, tekintettel arra, hogy az apja, Datuszena Bandara éppen
róla kapta a nevét.
Mikor a templom szolgálatában álló furgon végül kitette az egyetem
épülete előtt, Randzsit egyenesen Gamini szobája felé vette az irányt. Magá-
ban vigyorogva kopogtatott az ajtón, és előre mulatott magában, mit fog szólni
a barátja ehhez az egészhez.
A mulatságból nem lett semmi, Gamini ugyanis nem tartózkodott a
szobájában.
Randzsit fölrázta álmából az éjszakai portást, aki álomittasan fölvilágo-
sította, hogy Mr. Bandara két nappal azelőtt távozott. Hogy a Fortban található
családi otthonba-e? Dehogy, kérem. Az angliai Londonba, ahol Mr. Bandara
folytatni készül a tanulmányait.
A szobájában egy levél várta Gaminitól, de abban sem volt semmi azon
kívül, amit már egyébként is tudott. Az Angliába induló járatot előrehozták
néhány nappal, és a gépen Gamini is rajta lesz. Így hát elkerülik egymást.
Randzsit számára nem ez volt az egyetlen, csalódást keltő mozzanat a
történetben. Kései érkezésekor még természetesnek vette, hogy a templomi
személyzet nem zavarja meg alvó apját a hírrel. Az már közel sem volt ennyire
természetesnek mondható, hogy az öt nap során, melyet a templom falai között
töltött el, az apja egyetlen egyszer sem zavartatta magát annyira, hogy legalább
benézzen hozzá.
Micsoda fura helyzet, gondolta magában Randzsit, és eloltotta az olva-
sólámpát az ágy fejénél. Az apja tehát nem bocsátotta meg neki, hogy olyan
közeli viszonyt ápol Gaminival. A kilencezer kilométeres távolságból azonban
Gamini most minden volt, csak közeli barát nem.
Így hát elveszítette a számára legkedvesebb két embert. Mihez kezdjen
most az életével nélkülük?

Mindeközben az univerzumban egy másik, jelentőségteljes esemény is

játszódott. Nem mintha erről akár Randzsit, akár más eleven, emberi teremt-
mény tudomással bírt volna. A dolog megszámlálhatatlanul sok fényévvel
odébb, egy olyan csillag közelében zajlott, amelyet a földi tudomány csupán

33
rektaszcenziós* és deklinációs**” számairól ismert. A fotonokból álló, táguló
félgömbhéjak valamelyike – tán az Eniwetok-atollról vagy valamelyik szovjet
atombombamonstrumból – hosszú útjának végére ért, és ott egy fontos döntés
meghozatalához adott lökést. Olyan döntésről volt szó, amely az emberiséget
semmi jóval nem kecsegtette. A fotonemissziós impulzusok riadókészültségbe
állítottak bizonyos szuperintelligens bölcseket (vagy tán egyet közülük – mert
e szerzetek jellegéből adódóan nehéz volna megmondani, hogy melyik a pon-
tos meghatározás), akik (vagy legalábbis egy hányaduk) a sötét anyag egyik
örvénylő áramlatát lakták a galaxisnak abban a távoli zugában.
Az említett érző lények – akiket arrafelé mindenki csak gigalaktákként
ismert – a riasztást követően haladéktalanul nekiláttak, hogy megalkossák a
valószínűségi összetevők legyezőszerű képi megjelenítését. Az eredmény leg-
szörnyűbb sejtéseiket tükrözte.
A gigalakták számos tervet és feladatot tűztek ki maguk elé, melyek
közül akkortájt kevés lett volna megragadható a földi ember agysejtjeivel.
Legfőképpen a galaxison uralkodó, természetes fizikai törvények megvalósu-
lásának megfigyelésével voltak elfoglalva. Bár effélével a földiek is el-
elbíbelődtek, őket a dolgok megértésének vágya hajtotta e törekvésükben.
Ezzel szemben a gigalakták alapvetően arra próbáltak rájönni, hogy azokban a
törvényekben nincs-e szükség némi kiigazításra. Érdeklődésük többi tárgya
még ennél is talányosabb volt.
Egyik törekvésüket mindenesetre még mi is egyértelműnek találtuk
volna. Valahogy így fordíthatnánk emberi nyelvre: „Oltalmazzuk az ártalmat-
lanokat. Szigeteljük el a veszedelmeseket. Pusztítsuk el a rosszakaratúakat –
miután biztos helyen archiváltunk belőlük egy másolatot.”
És pontosan ezzel függött össze a mozzanat, amely a gigalaktákat aggo-
dalommal töltötte el. Túlontúl nagy volt a valószínűsége, hogy egy fegy-
verekkel játszadozó faj egy másikon is ki szeretné próbálni azokat – ez pedig
megengedhetetlen.
Így esett, hogy egyhangú döntés alapján (másfajtáról egyébként nem
volt tapasztalatuk) az egyik legújabb, egyben fölöttébb hasznos kliensfajukhoz
utasítást küldtek, mely a limbióták világára két részletben érkezett meg. Az
első értelmében össze kellett állítaniuk egy rádióüzenetet a Föld nevű bolygó
lakóihoz a több ezer földi nyelv és dialektus közül mindazokon, melyek az
elektronikus műsorszórásban arrafelé használatosak, ezért a limbióta szakértők
számára könnyedén elsajátíthatóak voltak. Az üzenetnek lényegileg ezt kellett
tartalmaznia: „Beszüntetni – abbahagyni.” (A limbióták különösen jó nyelv-
érzékkel bírtak, ami eléggé szokatlannak számított a gigalakták kliensfajzatai

*
Rektaszcenzió (csill.): Egyenes emelkedés, azaz egy égitestnek a tavaszponttól az égi
egyenlítőn mért szögtávolsága az égi egyenlítői koordináta-rendszerben.
**
Deklináció (csill.): Egy égitestnek az égi egyenlítőtől mért szögtávolsága.
34
között. Ami azt illeti, a gigalakták nemigen bátorították klienseiket a párbe-
szédre egymással.)
Az utasítás másodjára érkező részlete arra szólította fel a limbiótákat,
hogy folytassák, valójában fokozzák a Föld nevű bolygó kis távolságú, beható
megfigyelését.
Egy esetleges külső szemlélő különösnek vélhette volna, hogy a
gigalakták ekkora felelősséggel ruháznak fel egy olyan fajt, amely viszonylag
rövid ideje állott a szolgálatukba. Igazság szerint a néhány évezred alatt,
amióta besoroltattak a kliensfajok közé, a limbióták már elintéztek ezt-azt
uraiknak, és a gigalakták megfigyelése szerint e megbízatások teljesítése köz-
ben szívósságról, kíváncsiságról és alaposságról tettek tanúbizonyságot. A
gigalakták nagyra tartották e tulajdonságokat. Meg sem fordult a fejükben,
hogy a limbióták netán másfajta kvalitásokkal is bírnak. Például humorérzékük
van.

35
 3.

KÓDFELTÖRÉS

R ANDZSIT ELSŐ EGYETEMI ÉVÉNEK vége és a második kezdete között

csaknem kéthónapnyi nyári vakáció húzódott. Ez a belebabrálás a tan-
rendbe az egyetemi tantestület jó részének a szemében továbbra is
valaminő nagyszabású, radikális kísérlettel ért föl. A legújabb időkig sohasem
engedélyeztek diákjaiknak nyári vakációt – méghozzá azon az alapon, hogy az
Egyenlítőhöz ennyire közel fekvő Sri Lankán amúgy sincsenek évszakok. A
több éve meg-megújuló diákzavargások ténye, no meg annak fölismerése,
hogy az egyetemi korú fiatalságra időnként ráfér némi kiszabadulás az oktatási
fegyelem szűk keretei közül, végül elvezetett a nyugati gyakorlat kísérleti
átvételéhez.
Randzsit számára nem járt sikerrel a próbálkozás. Gamini távol lévén,
nem volt kivel megosztania temérdek szabadidejét, s a világsajtó is csupa
nyomasztó hírről számolt be.
A helyzet annál is inkább rossz volt, mert korábban egy ideig mintha
jobbra fordult volna minden. Komoly kilátás volt arra, hogy a szuperhatalmak
egy csúcsértekezleten kísérletet tesznek néhány kisebb, de annál véresebb
háborúskodás elfojtására. Amilyen ígéretesnek tűnt ez a fejlemény, olyan
nehézkesen haladt a tanácskozás helyszínének kiválasztása. Oroszország
Kijevet, Ukrajna fővárosát javasolta, ám mihelyt szavazásra került a sor, Kijev
kettő-egy arányban veszített. Kína ekkor a vietnami Ho Si Minh-várossal
rukkolt elő, de hasonló különbözettel azt is leszavazták. Az amerikaiak által
ajánlott, kanadai Vancouver ugyanerre a sorsra jutott. Ezek után – kijelentve,
hogy a nyugati hatalmakat valójában nem is érdekli a világbéke – a kínai
képviselők kiviharzottak az ENSZ épületéből.
Az amerikai és az orosz küldöttek azonban számítottak erre, és a dolgok
ilyetén alakulásának esetére kész tervet tartalékoltak. Közös nyilatkozatban
fájlalták, hogy Kína képtelen alárendelni nemzeti hiúságát a béke ügyének, és
kinyilvánították szándékukat, hogy gyakorta felszínre emelkedő és kibékít-
hetetlen ellentéteiket félretéve, a kínaiak távollétében folytatják a tárgyalá-
sokat.
Ennek helyszínéül Stockholmot – Svédország fővárosát, észak pazar
Velencéjét – választották ki. A próbálkozást kis híján siker koronázta.
36
Megegyeztek abban, hogy az Izrael és a palesztinok, az egykori Jugoszlávia
moszlim és keresztény szórványai, Ecuador és Kolumbia között folyó csatá-
rozásoknak sürgősen véget kell vetni – vagyis mindenfajta háborúságnak a
földgolyó valamennyi olyan pontján, ahol bármely két ország hadüzenet alap-
ján vagy anélkül hadban áll egymással. Jelöltekben nem volt hiány, és ahhoz
sem férhetett kétség, hogy egynéhány, a megfelelő helyre kilőtt rakéta eltánto-
ríthatná a feleket a további küzdelmektől. Abban pedig végképp egyetértés
mutatkozott az amerikai és az orosz tárgyalófelek között, hogy e munka
elvégzése – mint legerősebb kutyáknak a kennelben – az ő szent kötelességük.
Csupán egyetlen, apró részlet tekintetében nem tudtak dűlőre jutni: hogy
bármelyik két, szemben álló fél közül melyikre irányítsák azt a bizonyos
rakétát.

Randzsit Szubramanian igazán mindent megtett, hogy ezt az egészet

kiverje a fejéből. Hiszen az csak tönkretenné a dédelgetett nyarat, mely kitöl-
tetlen naptárlapjaival azzal kecsegtette, hogy végre azt csinálhat, amit csak
akar – és hogy mit is akar, arról igen határozott elképzelései voltak. Ám
amikor végre sikerült sarokba szorítania dr. Christopher Dabare-t az iro-
dájában, a matematikatanár megbotránkozott a kérésén.
– Ha egyszer tanév közben nem engedélyeztem neked a saját jelszavam
használatát, miként jutottál arra a képtelen gondolatra, hogy miközben
Kuvaitban tartózkodom, majd mégiscsak engedem a kedvedért?
Randzsit csak pislogott.
– Kuvaitban?
– Ott, bizony, miután szerződés kötelez arra, hogy minden évben nyári
kurzusokat tartsak az olajsejkek fiainak, méghozzá – ha szabadna megje-
gyeznem – némileg imponálóbb fizetségért, mint amit ezen az egyetemen
kapok azért, hogy egyszerű matematikai igazságokat próbáljak beleverni a
hozzád hasonlók fejébe.
Randzsitnak gyorsan vágott az esze, ezért csak ennyit válaszolt:
– Sajnálom, uram, nem tudtam, hogy távol lesz. Remélem, kellemesen
fog utazni. – Azzal már sietett is kifelé a professzor szobájából, egyenesen a
legközelebbi számítógép felé. Ha ez az átkozott dr. Dabare nem hajlandó
önként kiszolgáltatni a jelszót… nos, léteznek más lehetőségek is. Konkrétan
olyasfélék, melyek csak egy kétezer kilométerrel odébb vagyonokat kereső
tanár esetében vetődhetnek fel, s melyek kiaknázására Randzsit fejében
azonnal megfogant a terv.
Az első lépés megvalósítása gyerekjátéknak bizonyult. Az egyetem
minden oktatóról tárolt egy-egy életrajzot. Randzsitnak egyetlen pillanatba
került, hogy lehívja Dabare-ét a nyilvántartásból, és újabb tíz percre rá már
elégedetten sétált kifelé, zsebében egyoldalnyi kinyomtatott adattal, mely
37
céljának eléréséhez alkalmas kiindulópontul szolgálhatott: Dabare születési
dátuma, hivatali mellékének telefonszáma, e-mail címe, útlevélszáma, felesé-
gének neve – a feleség szüleinek a nevével egyetemben −, továbbá a
professzor saját szüleinek a neve, sőt még az atyai nagyapjáé is, akit egy délen
fekvő kisváros egykori polgármestereként tartottak érdemesnek megemlíteni.
Ráadásként szerepelt még a professzor terrierjének neve – Millie −, meg egy
nyaraló címe az uppuvelii partoknál. Az adatlap, persze, nem tartalmazott
mindent, és szinte bizonyos, hogy nem eleget. De kezdetnek azért nem volt
rossz.
Most az volt a kérdés, hogy Randzsit merre találhat egy számítógépet,
amelyen lefuttathatja a szükséges programokat.
Biztosnak látszott, hogy a tanuláshoz szokásosan használt és túlontúl
szem előtt lévő terminálokra nem támaszkodhat. Nem voltak kételyei, hogy
miután végez a számítógép beprogramozásával, az még jó ideig el fog
vacakolni, mire a valamennyi szükséges kombinációt és permutációt kidol-
gozza. Márpedig Randzsit el akarta kerülni, hogy holmi alkalmi járókelők
azon töprengjenek, vajon miben is mesterkedik az adott gép.
És rálelt a megoldásra! A jogi fakultás befejezetlen épületében Gami-
nival közösen felfedezett hely ideálisnak mutatkozott a célra.
Odaérve azonban nagy megrázkódtatásban volt része. A szokásos útvo-
nalat – a hátsó ajtót – választotta a bejutáshoz, majd elégedetten nyugtázta,
hogy a két számítógép ott áll a helyén, és a kapcsológomb lenyomására enge-
delmesen kivilágosodik a képernyő. Messziről azonban muzsika hangjai
szűrődtek a helyiségbe – az év egyik slágere a dallamtalan zenei bóvlik azon
válfajából, melyet Gamini és ő nagy egyetértésben megvetett. Haladéktalanul
portyára indult hát a fogadószoba irányában, és meg is pillantotta a recepcióst,
egy középkorú, molett asszonyságot, amint éppen teát készít magának az egyik
szupermarket különleges „hírlevele” mellé.
A nő olyan éles hallással volt megáldva, mint a denevérek. Azonnal
föltekintett a lapokból, ráadásul pontosan azt a sarkot vette célba, ahol
Randzsit lapult.
– Halló! – kiáltotta. – Van ott valaki?
Egy pillanatig úgy festett a dolog, hogy a számítástechnikai
kunsztokhoz Randzsit kénytelen lesz egy másik tökéletes helyszín után nézni,
a recepciós hölgyről azonban hamarosan kiderült, hogy a biztonsági ellenőr-
zést nem tekinti feladatának. Mrs. Wanniarakkiként mutatkozott be. (Amire
Randzsit azt a leleményes választ adta, hogy ő meg Sumil Bandaranaga.) A nő
szemmel láthatóan örült, hogy nagy magányosságában, a könyvraktári polcok
sorai között végre társasága akad. Megtudakolta, hogy Bandaranaga ifiúr,
ugyebár, legalább melléktantárgyként tanulmányozza-e az összehasonlító
vallástudományt. Randzsit megnyugtatta e felől, és ennyi volt az egész. Mrs.
Wanniarakki egy barátságos kézlegyintéssel útjára bocsátotta, majd vissza-
38
süppedt a botrányújság lapjai közé. Az egész könyvtár nyitva állott Randzsit
előtt.
Ott mi sem változott. A számítógép-terminálok készenlétben vára-
koztak, és Randzsitnak nem kellett sok idő, hogy elkészítsen egy programot,
majd bitről bitre betáplálja az összegyűjtött adatokat. Amikor távoztában a
fogadópulthoz ért, az asszonyság, aki már az esőkabátját készült magára cin-
cálni, szórakozottan odavetette neki a kérdést:
– Ugye mindent rendesen kikapcsoltál?
– Persze – nyugtatta meg Randzsit. Igazság szerint nem tette meg, de a
számítógép majd magától kikapcsol, amint vagy rábukkan a Randzsit által
keresett jelszóra, vagy arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a fiú által betáplált
adatokból a jelszó nem állítható elő. Reggelre akár meg is lehet az eredmény.

Mint többé-kevésbé számított is rá, nem lett meg.

Az adatok ugyanis kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy a számítógép
elvégezhesse a feladatot. De sebaj, addigra Randzsit további betáplálható
adatokhoz jutott, miután az éjszakából egy teljes órát szánt arra, hogy a
szemetesek ócska gúnyáját felöltve, begyűjtse dr. Dabare háztartásának aznapi
hulladékát. A szerzemény jó része nem csupán értéktelennek, hanem egye-
nesen orrfacsarónak bizonyult, a maradék azonban több tucatnyi papírlapot is
magában foglalt – számlakivonatokat mindenféle üzletekből és szolgáltatóktól;
utazásra, személyautó-bérlésre, valamint elektronikus bankkölcsönzési lehető-
ségek kihasználására buzdító prospektusokat; legfőképpen pedig magán-
leveleket tucatszám. Sajnálatos módon ez utóbbiak legtöbbje németül íródott –
egy olyan ország Randzsit számára tökéletesen érthetetlen nyelvén, amelyben
a professzor valamikor posztgraduális képzésben vett részt −, ezért akár
eszkimóul vagy csoktóul is íródhatott volna. Az angol vagy szingaléz nyelve-
zetű levelekből azonban sikerült kihámoznia Dabare vezetői engedélyének
sorszámát, a tanár pontos testmagasságát centiméterben kifejezve, valamint
bankkártyájának PIN-kódját. (Hát nem lett volna méltányos, ha fájdalomdíjul a
neki okozott bosszantó nehézségekért Randzsit leemel néhány ezer rúpiát arról
a bankszámláról? Randzsit úgy döntött, hogy nem. Ez bűncselekmény.
Mindenesetre vicces volt belegondolni.)
Magától értetődik, hogy a számítógép addigra rég kifogyott a kipró-
bálandó permutációkból, és beszüntette működését. Randzsit begépelte az új
jelölteket, leütötte a „go” billentyűt, és újfent távozott. Jól látják: mintegy
kivonult a való világból. Ám olybá tűnt, hogy a való világnak akkortájt igen
kevés tartogatnivalója volt egy barátjától és – legalábbis átmenetileg – atyjától
megfosztott, tamil fiú számára.

39
 Ám a szobájában – ahová alváshiányát csillapítani tért vissza – olyas-
valami várta, amely beragyogta számára az egész napot. Egy londoni
bélyegzővel ellátott levél – Gaminitól.

Drága Jó Randzsitom!

Két átszállással, kilencórás repülőút után épen-egészségesen és totál

kimerülten érkeztem meg Londonba. Igaz, mikor leszállt a gép, az órám
mindössze négy és fél órával mutatott többet, mint induláskor, vagyis még
majdnem nyolc óra hosszat nem kerültem ágyba, amitől teljesen kikészültem.
És baromion hiányoztál.

Napokba telt, mire Gamini végre időt szakított e nagyszerű hír közlé-
sére, de akkor aztán nem volt hiba benne. Randzsit nem sajnálta az időt, hogy
ezt a bizonyos mondatot háromszor-négyszer is végigolvassa. Csak ezután
folytatta a levél fennmaradó részével, amely újdonságokkal volt teli ugyan, de
nem volt különösebben személyes. Gamini tantárgyai érdekesek, de némileg
megerőltetőbbek, mint amire számított. A menzakoszt természetesen borzal-
mas; még szerencse, hogy a közelben rengeteg az elvitelre is árusító, indiai
kifőzde, és úgy látszik, némelyiknek még az igazi curry-ról is van némi
fogalma. Az angol konyhaművészet színvonalát a diákszálló sem sokkal múlja
felül, de ott Gamini amúgy sem szándékozik örök időkre megtelepedni. Amint
atyjának londoni ügyvédeitől „szabad” utat kap, azonnal aláírja a bérleti
szerződést egy, a háziúr által egyszerűen csak „fényűző garzonnak” titulált, és
az egyetem épülettömbjétől mindössze ötpercnyire található lakásra. Hát, erre
jó – gondolta magában Randzsit, örömtelenül körülpillantva a saját lakhelyéül
szolgáló, sivár helyiségen, – ha az embert gazdag apával áldja meg az ég. „És
aztán, jaj, Randzsit, imádnál itt lenni” – peregtek tovább a sorok – „nem is
képzeled, csak tízpercnyi séta, és ott vagy a Leicester Square-en, egy csomó
színháztól meg étteremtől körülvéve”. Gamininak máris sikerült időt szakí-
tania arra, hogy megnézze a Bátraké a szerelem* felújítását meg egy pár jobb,
zenés darabot is.
Úgy tűnt, ha kilencezer kilométernyi messzeségben is, Gamini Bandara
egészen jól szórakozik.
Randzsit sóhajtott, egy teljes pillanatot szánva a boldogító gondolatra,
hogy távollévő barátjának jól megy a sora – vagy legalábbis bevallva önma-
gának, hogy boldog ettől −, aztán magányos ágyára hengeredett, és álomba
zuhant.

*
Oliver Goldsmith, angol író vígjátéka 1773-ból.
40
 Nem csekély időbe és erőfeszítésbe került, mire Randzsit végre sike-
resen megoldotta a kódfeltörési feladványt. Az igazat megvallva, tizenegy
teljes napba, melynek java részét azzal volt kénytelen eltölteni, hogy újabb és
újabb, lehetséges tételeket kotorjon elő az információhalmazok iszapjából -
vagy új ötleteket módoljon ki a számítógépnek ezek vegyítéséhez és párosí-
tásához. Ám egyszer csak eljött a reggel, mikor bármily csekély eredményre is
számított, a számítógép képernyőjén ez a gyönyörteljes bejelentés várta: „Dr.
Dabare jelszava azonosítva”. A jelszóról kiderült, hogy a colombói egyetem
jeligéjére épül – Buddhih Sar-vatra Bhrajate, vagyis „a bölcsesség fénye
mindenhonnan kiviláglik” −, melynek szavai közé a professzor belevegyítette
a saját feleségének kettőbe osztott születési dátumát, ekképpen:

Buddhih.4-14.Sarvatra.1984.Bhrajate

Végre nyitva állt az ajtó a matematikai tanulmányok világához!

41
 4.

NEGYVENNAPOS ADATESŐ

Í
GY ESETT, HOGY AZ ÚJ TANÉV kezdetéig hátralévő hat hét alatt Randzsit –
életében először – kis híján belefulladt az általa legjobban áhított infor-
mációk özönébe.
Mindenekelőtt ott voltak a számelméleti folyóiratok. Két jelentősebbet
talált angol nyelven, aztán még egyet-kettőt franciául, németül, sőt kínaiul is
(ámbátor azt idejekorán elhatározta, hogy lefordítandó szövegekkel nem baj-
lódik). És ráadásként a könyvek – töméntelen volt belőlük −, melyek a könyv-
tárközi kölcsönzésnek köszönhetően most mind-mind a rendelkezésére állnak!
Az érdekesnek tűnő, bár saját kutatásához talán nem közvetlenül kapcsolódó
kötetek között szerepelt Scharlau és Opolka From Fermat to Minkowski* című
műve meg a Basic Number Theory** Weiltől, ez utóbbi az ismertetők szerint
cseppet sem volt alapfokú, sőt a valóságban igencsak haladónak bizonyult,
még Randzsitnak is. Kevésbé tűnt ígéretesnek Simon Singhtől A nagy Fermat-
sejtés, Yves Hellegouarchtól az Invitation to the Mathematics of Fermat-
Wiles*** valamint Cornell, Silverman és Stevens szerkesztésében a Modular
Forms and Fermats Last Theorem****, melyeket szerzőik nyilvánvalóan
Randzsitnál kevésbé tájékozott olvasóközönségnek szántak. Igen terjedelmes
volt a könyvek listája, és akkor még nem is említettük a matematikai rébuszok
e legnevezetesebbjéről szóló tanulmányok garmadáját az angliai Nature-ben,
az amerikai Science-ben, világszerte kommentált, nagyra becsült és terjesztett
matematikai folyóiratokban vagy éppen a tudomány szemszögéből isten háta
mögötti helynek számító Nepál, Chile vagy Luxemburg eldugott kis egyete-
meinek feltehetőleg kevésre taksált szaklapjaiban.
Egyre-másra bukkantak elő olyan apró-cseprő kuriózumok, melyeket
Randzsit mindhiába áhítozott megosztani az apjával – és ez lelombozta. Mint
kiderült, a hindu irodalomban egészen az időszámításunk szerinti hetedik
századra és még korábbra visszamenőleg fellelhető a számelmélet egyes
*
FermaMól Minkowskiig. Előadások a számelmélet és annak történeti fejlődése
tárgyköréből
**
A számelmélet alapjai
***
Bevezetés a Fermat-Wiles-bizonyítás matematikájába
****
Moduláris formák és a nagy Fermat-sejtés. Előadások
42
elemeinek erős hagyománya – így Brahmaguptánál, Varahamihiránál,
Pingalánál és Bhászkara Lilavatijában −, de jelen van a megtermékenyítő
hatású, arab gondolkodó, Abul-Fath Umar ibn Ibrahim művében is, akit
olvasóközönsége – mely Randzsit Szubramaniant eladdig nem tudhatta
soraiban – jobbára Omar Hajjám néven ismer mint a Rubáiját című, vaskos
költészeti gyűjtemény négysorosainak szerzőjét.
A Fermat bizonyítása utáni csökönyös hajszában mindez persze csekély
segítségére volt Randzsitnak. Mit sem törődve a ténnyel, hogy egy adott fajta
négyszögben egy bizonyos típusú merőleges mindig felezi a szemben fekvő
oldalt, még Brahmagupta híres tétele sem jelentett a számára semmit. Mikor
azonban Hajjámmal összefüggésben már negyedik vagy ötödik alkalommal
botlott a Pascal-féle háromszögbe és a gyökvonásba, nem bírta tovább, odaült
a számítógéphez, és felfedezéseit belefoglalta egy, az apjához címzett elektro-
nikus üzenetbe. Aztán csak üldögélt egy ideig, ujjával a „küldés” gomb fölött
egyensúlyozva, végül sóhajtott egyet, és inkább a „törlés”-t választotta. Ha
Ganes Szubramanian társadalmi érintkezést kíván folytatni a fiával, akkor az ő
dolga, és nem a fiáé, hogy megtegye az első lépést ennek érdekében.

Elszaladt négy hét, és Randzsit túl volt az irodalomjegyzékében szereplő

mind a tizenhét kötet egészének vagy vonatkozó részleteinek, továbbá közel
száznyolcvan tanulmánynak a végigolvasásán, ám erőfeszítése nem járt
sikerrel. Ha korábban valami kósza sugallatban reménykedett, mely majd
minden egyebet megvilágít az elméjében, hát csalódnia kellett. Sikerült vagy
tucatnyi különféle módon eljutnia ugyanabba a zsákutcába – számos szerző
nyomdokában, akik láthatólag a matematikai értekezéseknek ugyanazon a
csapásán haladtak, mint ő. Újra meg újra, ötödször és hatodszor is áttanul-
mányozta Wieferich relatív prím hatványkitevőit, Sophie Germain bizonyos
különleges prímszámokról szóló fejtegetéseit, Kummer elméletét az ideális
számokról – és persze Eulert meg az összes többi, olyan matematikust, akik
botor módon belesétáltak a Fermat által megásott, halálosan csalogató,
kátránnyal teli gödörbe, hogy aztán – csapdába esett farkashoz, masztodonhoz
vagy kardfogú tigrishez hasonlatosan vonyítva félelmükben és fájdalmukban –
soha többé ne tudjanak kimászni belőle.
Valahogy nem működött a terv. Alig egy héttel az új tanév kezdete előtt
Randzsitnak azzal a kiábrándító felismeréssel kellett szembenéznie, hogy egyi-
dejűleg túlontúl sok nézőpontból közelít a feladathoz. A helyzet némileg éppen
a GSSM-szindrómára emlékeztetett, melytől Gamini olyannyira próbálta
megóvni őt.
Elhatározta hát, hogy leegyszerűsíti a dolgot. És minthogy Randzsit
Szubramanian volt, e leegyszerűsítés számára nem jelenthetett mást, mint hogy
frontális támadást intéz a gyűlölt és végeláthatatlan Wiles-bizonyítás ellen,
43
melyről addig tán maroknyi matematikus merészelte azt állítani, hogy mara-
déktalanul feléri ésszel.
Fogcsikorgatva belevágott.
Az első néhány lépés megértése nem jelentett nehézséget. Ám amint
egyre tovább nyomult Wiles otromba okfejtésének ösvényén, az erőfeszítés
úgy vált mind… nos, Randzsit Szubramaniant ismerve nem mondhatjuk, hogy
keservesebbé – mindenesetre sorról sorra koncentráltabb figyelmet követelt
tőle. Elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor Wiles vizsgálni kezdte az x-y síkbeli
és az elliptikus görbékre vonatkozó egyenleteket, meg a modularitási egyenlet
számos megoldását. Vagyis mikor a történelemben elsőként volt képes iga-
zolni az úgynevezett Tanijama-Simura-Weil-sejtés – miszerint az elliptikus
görbék bármely végtelen osztálya moduláris – érvényességét. És miközben
Gerhard Freynek és Kenneth Ribetnek sikerült bebizonyítania, hogy egy meg-
határozott elliptikus görbe nem lehet moduláris, Wiles maga éppen arra talált
bizonyítékot, hogy ugyanennek a görbének szükségszerűen modulárisnak kell
lennie…
Ahá! Ez, bizony, egy hamisítatlan ellentmondás!
A matematika birodalmában az ellentmondás volt az aranypénzekkel teli
agyagkorsó, mely – nagy néha! – egy-egy végeláthatatlan matematikai ösvény
legvégén rejtezett a földben, s melynek fölfedezésére bármely matematikus
szívrepesve szentelte az egész életét. Ha ugyanis egy adott egyenletből szár-
mazó logikai levezetések két, egymásnak ellentmondó következtetésbe tor-
kollnak, akkor maga a kiindulópontul szolgáló egyenlet szükségszerűen téves!
Következésképpen – mondhatni – bizonyítást nyert, hogy Fermat igazat
beszélt: a második hatvány a határ. Valamely két köbszám összege sohasem
lehet egyenlő egy harmadik köbszámmal, és ez így igaz valamennyi, soron
következő hatványra a végtelennek ezen az oldalán. Mindazonáltal Randzsit
egy lépéssel sem jutott közelebb a maga kevésbé nyugtalanító bizonyítékának
felfedezéséhez arról, amiről sok-sok évvel azelőtt – amúgy félvállról – Fermat
tett említést.
Mint ahogy, bizony-bizony, annak sem volt tudatában, hogy titokban
lefényképezték.

Akik elkövették e cselekményt, a gigalakták egy másik kliensfajának

soraiból kerültek ki. Úgy hívták őket, hogy gépéltűek, és magától értetődik,
hogy Randzsit még egyet sem látott közülük. Ugyanis nem állt szándékukban
megmutatni magukat. Többnyire sikerült is rejtve maradniuk, kivéve, amikor a
csillagfény, holdfény és visszfény bizonyos ritkán adódó kombinációi mellett
egy-egy kósza, emberi halandó alkalmilag észlelte jelenlétüket. A bejelentett
észleletek rendszerint a „repülő csészealj” címszó alatt szerepeltek a sajtóban,
minekutána automatikusan besoroltattak a koholmányok, tévedések és arcátlan
44
hazugságok népes társaságának katalógusába, s ettől csaknem bizonyosra
lehetett venni, hogy jóravaló tudós ügyet sem vet majd rájuk.
A Föld nevű bolygón akkoriban folytatott mesterkedéseikkel a
gépéltűek mintegy elébe mentek a gigalakták egy későbbi követelésének. A
gépéltű egyedek szünet nélkül azon fáradoztak, hogy kielégítsék gazdáik
igényeit és óhajait. Ez utóbbiak igazából nem adtak utasítást ilyesfajta tevé-
kenységre, viszont megengedték a gépéltűeknek, hogy bizonyos körülmények
között a saját belátásuk szerint cselekedjenek. A gépéltűek egyedülálló jelleg-
zetessége abban a tényben gyökerezett, hogy saját bolygójuk tönkresilányí-
tásában még a protezoárokat is lepipálták, így planétájuk felszínén a szerves
élet ekkorra abszolúte lehetetlenné vált. Míg annak idején a protezoárok újabb
és újabb műtagokkal meg mesterséges szervekkel próbálták toldozni-foldozni
saját sebezhető, szerves testüket, a gépéltűek másfajta útra léptek a problémát
leküzdendő. Elhagyták bolygójukat; mi több, mindenről lemondtak, ami a
fizikai valósághoz kötötte őket. Afféle számítógépes programok alakjában
újraalkotva önmagukat, majd elsatnyult, csenevész testüket átengedve a kivált-
ságos halálnak, személyiségük a kibertérben élt tovább. (A magára hagyott,
lestrapált bolygó ekkortól kezdte el mutatni az újjáéledés jeleit. Példának
okáért már nem a teljes, folyékony vízkészlete volt mérgező. Ámbátor, ami a
szerves élet lehetőségét illeti, még mindig a pokol bugyraihoz volt hasonlatos.)
Hogy mi lett a gépéltűekkel?
Úgy mondhatnánk: hasznossá tették magukat. Valahányszor a
gigalakták elhatározták, hogy bizonyos tárgyakat vagy lényeket egyik csillag-
rendszerből egy másikba költöztetnek át, a gépéltűeket bízták meg a lebo-
nyolítással. Mikor pedig azok észlelték a Földről érkező, kezdetben mikro-
hullámú, később nukleáris eredetű impulzusokat, rögtön sejtették, hogy a
dolog a munkáltatóikat is érdekelni fogja. Ezért nem vártak utasításra, hanem
haladéktalanul hozzákezdtek a bolygó feltérképezéséhez, és megállapításaikat
továbbították a galaxisnak abba a zugába, amerre a gigalakták úszkáltak a sötét
energiaáramlatok hullámtaraján.
A gépéltűeknek persze sejtelmük sem volt arról, hogy szerteágazó
munkálkodásai közepette miben is mesterkedik az emberi faj. Ehhez ugyanis
érteniük kellett volna emberi nyelveken. Nem ez volt a helyzet. A gigalakták
szerint úgy volt helyénvaló, ha kliensfajaik kizárólag a saját nyelvükön
értenek. Mert gondoljunk csak bele: ha a különféle fajok korlátlanul kommu-
nikálhatnának egymással, ki tudja, mi mindent fecsegnének ki…
Randzsit megdöbbenéssel vette volna tudomásul, hogy a gépéltűek
közreműködésével saját képmása átszelte a csillagközi űr irdatlan távolságait.
Merthogy ez történt. Ugyanerre a sorsra jutott mindenki és csaknem minden a
Föld felszínén. Ne feledjük: ha mindenhatóak nem is voltak, a gépéltűek
imádtak buzgólkodni.

45
 Emellett remélték, hogy a gigalakták méltányolni, de legalábbis tolerálni
fogják ezt a buzgalmat.

Randzsit kiugrott az ágyból, hogy elhallgattassa a rádiót, mely az új

szemeszter első napjára ébresztette. Az aznapi első előadás – Bevezetés a
csillagászatba: A Naprendszer földrajza – talán beváltja utolsó reményét, hogy
az elkövetkező három év során végre valami érdekeset is tanuljon az egyete-
men. Ez már önmagában is némileg felvillanyozó hírnek számított. Ráadásul
az épületből kifelé menet a portás egy levelet nyomott a kezébe – Londonból,
következésképpen Gaminitól, ami Randzsitot végképp jókedvre derítette.
Reggelije fölé görnyedve, elolvasta a levelet. Nem tartott sokáig. Az
írásmű, amely még elődjénél is kurtábbra sikeredett, szinte kizárólag Gamini
„fényűző garzonját” volt hivatott ecsetelni:

Az utcáról belépve, rögtön felmész egy lépcsősoron, miáltal a

nappaliba jutsz (bár a britek „fogadószobának” hívják). Mellette
van a játékbábákra méretezett konyha, és az ezen a szinten
található helyiségek sora ezzel ki is fújt. A fogadószobából külön
lépcsősor vezet le a ház hátuljához; itt található egy tartalék
helyiség, mely néhány négyzetméternyi sáros grundra néz –
felteszem, ez lehet a kert. A helyiséget, azt hiszem,
vendégszobának fogom nevezni, bár egyáltalán nem kívánok
szállóvendégeket fogadni. (Hacsak egyik hétvégén be nem ugrasz
hozzám, édes öregem!) Visszatérve a fogadószobához, onnan egy
újabb lépcsőn lehet följutni a hálószobába és a fürdőbe. Nem
valami kényelmes megoldás a vendégszoba esetleges lakójának,
ha éjszaka netán ki kell mennie pisilni. Most gyerünk vissza a
konyhába. Mindent megtalálsz benne, ami egy modern konyhától
elvárható, csak éppen babaméretben: pirinyó hűtő, pirinyó
tűzhely, pirinyó mosogató meg a létező legpirinyóbb mosó- és
szárítógép. Szerény becslésem szerint prímán elboldogulna egy
pár zoknival, de Madge erősködik, hogy egyszerre legfeljebb fél
pár zokni fér bele.
Na mindegy. Különben is, ez az egész most már az enyém! Még
ha az egész berendezés a Korai Gagyi stílusjegyeit mutatja is. De
most már rohannom kell, mert páran meg akarunk nézni egy
Stoppard-felújítást, és előtte valami vacsit is be kéne dobni.

Randzsit megengedett magának egy mosolyt, miközben elképzelte,

hogy Gamini a szennyessel bajmolódik. Majd pont Gamini, akinek a szennyes
mindenkor pusztán annyit jelentett, hogy az ember szépen odanyomja a kupa-
46
cot a személyzet kezébe, s ők másnap reggelre kitisztítva, kivasalva, össze-
hajtogatva szolgáltatják vissza az összes ruhadarabot.
Amitől még mindig nyitott marad a kérdés, hogy ki lehet az a Madge.
Amitől Randzsit úgy jelent meg az első előadáson, hogy lélekben
felkészült az újabb csalódásra…
És csodák csodája, az egyáltalán nem következett be!

47
 5.

A MERKÚRTÓL AZ OORT-FELHŐIG

A CSILLAGÁSZATI ELŐADÁS HELYSZÍNE nem volt közönséges tanterem.

Legalább száz hallgató leültetéséhez elegendő, ívelt széksoraival
inkább miniatűr színházra emlékeztetett. Arról nem is beszélve, hogy
csaknem valamennyi ülőkéjét elfoglalta valaki a legfelsőtől egészen a legalsó
szintig, amely egy íróasztalnak, egy széknek és egy Randzsitnál alig-alig
idősebbnek látszó előadónak adott helyet. Az előadót Joris Vorhulstnak hívták.
Nyilvánvalóan a burgerek közül került ki, és csaknem ugyanennyire nyilván-
valóan nem a szigeten folytatta posztgraduális tanulmányait.
A tanár iskoláinak lajstroma – melyen minden egyes tétel megszentelt
nevet viselt a csillagásztársadalom tagjainak szemében – nagy hatást gyakorolt
Randzsitra. A jó öreg, roppant méretű Keck-teleszkópok mellett gyakornokos-
kodva, Vorhulst Hilóban, a hawaii egyetemen szerzett diplomát, majd a
pasadenai Caltechen* folytatta tanulmányait a doktori fokozat elnyeréséig,
miközben mellékállásban a Jet Propulsion Laboratory **-nál dolgozott a
Faraway űrjárművet irányító csapat tagjaként. A Faraway-ről annyit lehetett
tudni, hogy a Plútó mellett elhaladva, beleröpült a Kuiper-öv belsejébe. Ponto-
sabban szólva abba a valamibe, ami a Kuiper-övből még megmaradt – szokta
mondogatni Vorhulst ahhoz a régi keletű és szakmai berkekben általánosan
elfogadott elképzeléshez híven, amely a Plútót megfosztotta „valódi bolygó”
címétől, s a Kuiper-objektumok millióinak egyikévé fokozta le. (Az igaz-
sághoz tartozik, mesélte Vorhulst az évfolyamnak, hogy a Faraway mostanra
gyakorlatilag teljesen átszelte a Kuiper-övet, és máris célba vette az Oort-felhő
hozzánk legközelebb eső nyúlványait.)
Vorhulst egyre jobban belemerült mindezen (Randzsit számára) isme-
retlen jelenségek magyarázatába, s ezzel sikerült teljesen lenyűgöznie a fiút.
Az előadás már a végéhez közeledett, amikor Vorhulst tálcán nyújtotta
hallgatóságának a jó hírt. Bejelentése szerint az évfolyam minden tagja abban
a kiváltságban részesül, hogy a Pidurutalagala lejtőjén felállított csillag-
vizsgálóban belenézhet Sri Lanka legkitűnőbb teleszkópjába.
*
Kalifornia Institute of Technology”, azaz Kaliforniai Műszaki Egyetem (Pasadena)
**
A NASA sugárhajtómű-laboratóriuma a kaliforniai Pasadenában, a Caltech
irányítása alatt.
48
 – Igen csinos, kétméteres tükörteleszkóp – mondta a tanár, – a japán
kormány ajándéka volt, egy korábban szintén általuk ajándékozott, kisebbért
cserébe. – A hír némi elszórt tapsot kapott a hallgatóságtól, ám az semmi sem
volt ahhoz képest, ami a tanár ez utáni szavait követte: – És mellesleg az inter-
netes jelszavam „Faraway”. Mindannyian szívesen látott vendégeim vagytok,
ha bármilyen csillagászati információt keresnétek a világhálón.
Na, erre már igazi éljenzés támadt, mind közül a leghangosabb hurrák
pedig éppen a Randzsit mellett ülő, szingaléz fiú torkából törtek elő. Mikor a
fali órára pillantva a tanár közölte, hogy a hátralévő tíz percben kérdezhetnek,
elsőként Randzsit tette föl a kezét.
– Tessék… – mondta Vorhulst, az asztalkán elhelyezett névtáblára
pillantva – …Randzsit.
A fiú fölállt.
– Arra lennék kíváncsi, hogy hallott-e már Percy Molesworth-ről.
– Hogy Molesworth-ről? – Vorhulst beárnyékolta a szemét, hogy jobban
szemügyre vehesse Randzsitot. – Te Trincsomaliból jöttél? – Randzsit bólin-
tott. – Ott van eltemetve, ugye? És a válaszom: igen, hallottam róla. Megkeres-
ted már a Holdon a róla elnevezett krátert? Nem? Akkor csak rajta. Használd a
„Faraway”-t, az megadja neked a hozzáférést a JPL honlapjához.
Amint az előadás véget ért, Randzsit pontosan így cselekedett. Az elő-
csarnokban felsorakoztatott számítógépek egyikén gyorsan megkereste a Jet
Propulsion Laboratory-t a világhálón, és letöltött egy pompás fotót a
Molesworth nevű holdkráterről.
Közel kétszáz kilométeres átmérőjével a kráter ugyancsak lenyűgöző
látványt nyújtott. Csaknem tökéletesen lapos, belső síkságát tucatnyi, igazi
meteorok vájta kráter pöttyözte, ezek egyike gyönyörű, központi fekvésű
hegykúppal büszkélkedhetett. Randzsitnak eszébe jutottak a Molesworth
trincsomali síremlékéhez tett látogatások az apjával. Mennyire fantasztikus
lenne tudatni vele, hogy a saját szemével látta azt a holdkrátert. És milyen kár,
hogy ez most lehetetlen.

Mondanunk sem kell, hogy érdekesség tekintetében Randzsit többi tan-

tárgya meg sem közelítette a csillagászatot. Mindenekelőtt az antropológiára
iratkozott föl, arra számítva, hogy azt fáradságos fejtörés nélkül is könnyedén
teljesítheti. Ebben igaza is lett, ám arra is rá kellett jönnie, hogy egyidejűleg
egy halálosan unalmas kurzust sikerült kiválasztania. A pszichológiát azért
vette föl, hogy többet tudjon meg a GSSM-szindrómáról. Ehhez képest az
oktató már az első órán fölvilágosította, hogy nem hisz a GSSM-ben, és fütyül
arra, hogy saját előadásaikon saját hallgatóiknak más professzorok mi mindent
hordanak össze róla. („Gondolj csak bele. Ha a multitasking elhülyüléshez
vezetne, hogyan lenne képes bárki is lediplomázni?”) Végül pedig azért dön-
49
tött a filozófia mellett, mert az olyan tantárgynak tűnt, amelyen magolás
nélkül, puszta blöfföléssel is keresztülverekedheti magát.
Amiben alaposan tévedett. De Silva professzor a gyakorlatilag heti
rendszerességű röpdolgozatok odaadó hívének bizonyult. Ezt még úgy-ahogy
el lehetett volna viselni, ám Randzsitnak hamarosan arra is rá kellett jönnie,
hogy a professzor szigorúan megköveteli tanítványaitól a dátumok bemago-
lását.
Egy ideig Randzsit mindent megtett azért, hogy fenntartsa érdeklődését
a tantárgy iránt. Úgy vélte, Platón talán nem is merő időpocsékolás, ami
Arisztotelészre is igaz. Ám amint az előadássorozat folyamán de Silva
professzor elérkezett a középkori gondolkodókhoz, élükön Peter Abelard-ral,
Aquinói Tamással meg az összes többivel, a helyzet válságosra fordult.
Randzsitot nem igazán érdekelte sem az ismeretelmélet és a metafizika közötti
különbség, sem pedig az, hogy vajon létezik-e Isten, meg hogy valójában mi is
a „valóság”. Ilyeténképpen érdeklődésének szikrája még pislogott egy utolsót,
majd végképp kihunyt.
Ám csodálatos módon a Sol többi világának földerítését kísérő öröm-
érzés nőttön-nőtt a lelkében, különösképpen akkor, amikor a második órán dr.
Vorhults belefogott az egyes bolygókra – legalábbis az egy-két kevésbé
marconára – való fizikai eljutás lehetőségeinek fejtegetésébe.
Hallgatói kedvéért Vorhults gyorsan végigszaladt a listán. Merkúr: szó
sem lehet róla; mert ki is akarna kirándulni egy ilyen tüzes és száraz égitestre,
még ha úgy tűnne is, hogy az egyik sarkon jég formájában van némi víz. A hőt
csapdába ejtő széndioxid-takaróba burkolt Vénusz még ennél is rosszabb
választásnak tűnt.
– Nálunk, a Földön – mesélte tanítványainak – ugyanez a fajta takaró
okozza a globális felmelegedést, és nagyon remélem, hogy egy napon végér-
vényesen megszabadulhatunk tőle. Vagy legalább a legkomiszabb részeitől. –
A Vénusz esetében ezek a „legkomiszabb részek” – tette hozzá – olyan magas
felszíni hőmérsékletet eredményeznek, amely az ólmot is megolvasztaná.
A Föld volt a következő kizárandó jelölt.
– …melyet már nem szükséges gyarmatosítanunk – tréfálkozott
Vorhulst −, ugyanis valakik vagy valamik szemmel láthatólag már jó régen
megtették ezt. – Időt sem hagyva, hogy hallgatósága reagáljon a megjegyzésre,
rögvest így folytatta: – Úgyhogy vessünk egy pillantást inkább a Marsra!
Vajon el akarunk-e jutni oda? És ami még izgalmasabb kérdés: van-e ott élet?
Évekig folyt a vita erről pro és kontra.
Egy Percival Lowell nevű amerikai csillagász, mesélte Vorhulst,
egészen odáig ment, hogy úgy vélte, a Marson magas szinten civilizált és
erősen technikai jellegű élet létezik, amely képes volt a Giovanni Schiaparelli
által a felszínen megfigyelt csatornák kiterjedt hálózatának megépítésére. Ám
az egyre tökéletesedő teleszkópok – a trincsomali illetőségű Percy Molesworth
50
kapitány szíves közreműködésével – lerombolták ezt az elképzelést, mikor
bebizonyították, hogy a Schiaparelli-féle canali nem más, mint véletlenszerű
nyomok összessége, és meggyőződése, mely szerint ezek egyenes vonalak
hálózatává állnak össze, pusztán becsapós látványuknak volt köszönhető.
Végül az első három Mariner-űrszondás küldetés zárta le a vitát azzal, hogy
képeket juttatott haza a Mars kiszáradt, kráterektől szaggatott, hideg felszí-
néről.
– Igen ám – közölte dr. Vorhulst végezetül, – de a Mars felszínéről
azóta készített, még jobb minőségű felvételek folyóvizek nyomairól árul-
kodnak. Persze, régóta nem csörgedeznek már, mindenesetre határozottan állít-
ható, hogy a múltban egykor valódi víz volt ott. Úgyhogy az „élet a Marson”
elmélet hívei ismét ünnepelhetnek. És akkor – tette hozzá – az inga vissza-
lendül. Vajon kinek van igaza? – Dr. Vorhulst pillantása végigsöpört a hallga-
tóságon, aztán földerült az arca. – Szerintem egyetlen módon tudhatjuk meg:
ha odaküldünk néhány embert, lehetőleg egy jó csomó ásóval.
Szünetet tartott, majd így folytatta:
– Ha jól sejtem, a következő kérdésetek ez lenne: „Na de mi a csudát
fognak azok az emberek keresni az ásóikkal?” Mielőtt válaszolnék erre a
kérdésre, megmondaná nekem valaki, hogy van-e olyan hely a Naprend-
szerben, amelyet eddig kihagytunk a felsorolásból?
Egy pillanatig száz hallgató számolt az ujjain néma csöndben – Merkúr,
Vénusz, Föld, Mars… Aztán egy ifjú hölgy az első sorból odakiáltott a
tanárnak:
– Csak nem a Holdra gondol, dr. Vorhulst?
Az a névtáblára pillantott, majd játékos tisztelgést küldött a lány felé:
– Szuper, Roshini. De mielőtt a Holdra lépnénk, hadd mutassak nektek
néhány képet egy helyről, ahol magam is megfordultam. Hawaiiról van szó.
Ezzel a fali képernyőhöz fordult a háta mögött, melyen ekkor egy
éjszakai felvétel jelent meg egy tengerbe futó, sötét domboldalról. A mere-
délyen – mint valami hadsereg táborhelyén – szikraesőt köpködő, vöröslő
tüzek sora húzódott a tenger felé, s ahol elérte a partvonalat, szilaj petárdák és
lángköpenybe burkolózó meteorok röpködtek a felszín fölött.
– Ez itt Hawaii – mondta Vorhulst. – A fősziget. Éppen kitört a Kilauea-
vulkán, és a képen azt figyelhetitek meg, ahogyan a láva beleömlik a tengerbe.
A lefelé csordogáló, keskeny lávapatakok hűlni kezdenek a felszínükön, és
amint afféle orgonasípokat formázva kővé dermednek, a még folyékony
halmazállapotú láva keresztülfolyik rajtuk. Ahol a lávának, mint olykor
megesik, sikerül áttörnie egy-egy ilyen sípon, ott láthatjátok kiviláglani a
vörösen izzó lávafolyam elszigetelt foltjait. Hagyta, hadd törjék a fejüket a
kérdésen, hogy vajon miért is kell nekik Hawaiit nézegetni, miközben
látszólag a Holdról folyik a szó. Ismét megnyomta a távirányító gombját. A
képernyőn most maga dr. Vorhulst volt látható egy meglehetősen anyag-
51
takarékos fürdőruhában feszítő, csinos, fiatal nő társaságában. Valami
képződmény bejáratánál álltak, mely mintha egy túlméretezett barlangra nyílt
volna egy trópusi esőerdő kellős közepén.
– A hölgy ott mellettem Annie Shkoda – végezte el Vorhulst a bemu-
tatást. – Ő volt a konzulensem, amikor a diplomamunkámat írtam Hilóban. És
mielőtt túlságosan nekilódulna a fantáziátok, hadd közöljem, hogy alig egy
hónappal a kép elkészülte után férjhez ment valaki máshoz. Amibe itt belépni
készülünk, azt az amerikaiak Thurston-lávabarlangnak nevezik, de én szíve-
sebben hívom a hawaii nevén, azaz Nahukunak, mert ennek a Thurston nevű
fickónak igazából semmi köze sem volt magához a barlanghoz. Ő csupán egy
újságkiadó volt, aki annak idején a Vulkánok Nemzeti Parkjának létreho-
zásáért kampányolt. Erről ennyit. A lényeg az, hogy úgy négy- vagy ötszáz
évvel ezelőtt kitört a Kilauea, esetleg nem is az, hanem a Mauna Loa, amelyik
egy korábbi vulkán. Rendesen ontotta magából a lávát, az pedig cső alakú
üregeket alakított ki. A lávaömlés megszűntével a folyékony anyag szépen
kifolyt a csövekből, azok pedig hatalmas, megkövesedett üregek alakjában
fennmaradtak. Az idők folyamán belepte őket az iszap, a por meg a jó Isten
tudja, hogy mi minden, de tény, hogy még mindig léteznek. – Szünetet tartott,
hogy föltekintsen a hallgatóságra. – Hajlandó valaki megtippelni, hogy ennek
az egésznek mi köze van a Holdhoz? – Vagy húsz kéz lendült a magasba.
Vorhults a Randzsit mellett ülő fiúra bökött: – Nos, Jude?
A fiú fölpattant.
– A Holdon is voltak vulkánok!
A professzor bólintott.
– Arra mérget vehetsz. Persze, nem éppen mostanában, ugyanis a Hold
olyan kicsike, hogy már réges-régen kihűlt. Ám a kapitális példányok helye
még ma is látható ott, ahol a bazaltos lávaömlések jelenleg is több száz
négyzetkilométernyi területet borítanak be, és a síkságokon vagy kimondottan
a kráterek belsejében tucatszám magasodnak feltehetőleg vulkáni eredetű
kupolák a Hold felszíne fölé. És ha vannak kiömlések meg kupolák, akkor láva
is volt. Ha pedig volt láva, akkor miknek is kellett lenniük?
– Lávabarlangoknak! – zúgott Randzsittal együtt vagy tucatnyi diák
kórusa.
– Azoknak, bizony! – helyeselt Vorhulst. – A Földön a Nahukuhoz
hasonló lávabarlangok ritkán növekednek pár méter átmérőjűnél nagyobbra, de
a Hold… az más tészta. Annak jelentéktelen gravitációja mellett akár tízszer
akkorák is lehetnek, és elérhetik akár az Angliát Franciaországgal összekötő
Csalagút nagyságrendjét. Csak lapulnak szépen odafönt, és arra várnak, hogy
majdcsak odavetődik valami jótét lélek a Földről, leás a talajba egyik-
másikhoz, jó alaposan betömködi a hézagokat, és az egészet feltölti leve-
gővel… Végezetül pedig kiadja albérletbe a férőhelyeket a földi bevándor-
lóknak. – Fölpillantott a képernyő fölött elhelyezett időmérő fénycsíkra, mely
52
a zöldből előbb átkúszott a borostyánszínű mezőbe, majd már pirosan villo-
gott. – És ezzel a mai óránknak vége.

Ami azt illeti, ebben tévedett, mert máris legalább tucatnyian nyújto-
gatták a kezüket a magasba. Dr. Vorhulst bánatos pillantást vetett az időmérő
csík kérlelhetetlenül vörös fényére, majd megadta magát.
– Nos, rendben – mondta. – De csak egyetlen kérdés. Melyiteké legyen
az?
Erre az invitálásra a karnyújtogatók közül számosan leengedték a kezü-
ket, és türelmetlenül fordultak egyik társuk felé, akit Randzsit gyakran látott
saját padszomszédja,
Jude társaságában. Az habozás nélkül belevágott, mintha csak régóta
várt volna az alkalomra.
– Dr. Vorhulst, néhányan nagyon szeretnénk hallani a véleményét egy
bizonyos dologról… Az ön szavaiból az derül ki, mintha hinne abban, hogy az
értelmes élet meglehetősen megszokott jelenség a galaxisban. Igaz ez?
Vorhulst incselkedve nézett a szemébe.
– Ki vele, fiúk! Csak nem dolgozik valamelyiteknek valami kuzinja az
újságíró szakmában? Honnan tudjam, hogy ha netán azt találom mondani, amit
mondatni akartok velem, nem látom-e majd viszont egy szenzációs sztori
címeként: „Az egyetemi csillagkukkoló állítása szerint számtalan idegen faj
konkurálhat az emberiséggel”?
De a fiú nem hagyta magát eltántorítani.
– Hisz benne vagy sem? – kérdezte.
Vorhulst megadóan sóhajtott.
– Nos, rendben. Becsületes kérdés becsületes választ kíván. Semmi-
nemű tudományos érvet nem ismerek arra, hogy a galaxisunkban miért is ne
létezhetnének életet hordozó bolygók akár egészen nagy számban, és, tovább-
menve, hogy ezeken miért is ne fejlődhetett volna ki mostanra technikailag
magasrendű civilizáció. Ez az igazság, amelyet sohasem tagadtam. Természe-
tesen – tette hozzá – ne a képregényekből ismert, eszelős szuperlényekre
gondoljatok, akik rabszolgasorba akarják taszítani az emberiséget, ha nem
egyenesen kiirtani azt. Mint azok a hogyishívjákok… A Superman ellenségei,
akiket az apjának sikerült fogságba ejtenie, mielőtt a bolygójuk szétrobbant
volna, és bekasztliznia egy űrben lebegő börtönbe, ami úgy néz ki, mint valami
kocka alakú levélnehezék… Csak épp valami hiba csúszik a számításába, és az
összesnek sikerül kereket oldania…
A hátsó sorból kiáltás harsant:
– Zod tábornokra gondol? – Újabb hang csatlakozott hozzá. – Meg ott
volt az az Urna nevű csaj! – Most már tucatnyian kiáltoztak összevissza. – És
Non!
53
 A professzor egyetlen nagy, közös vigyort küldött mindük felé.
– Örömmel tapasztalom, hogy ily sokan vagytok járatosak a klasszi-
kusokban. De nem is ez a lényeg. Egy dologban hinnetek kell nekem. Ilyen
lények nem léteznek. Nincsenek förtelmes, űrbéli idegenek, melyek a
megsemmisítésünkre pályáznának. És most gyorsan kifelé, mindenki, mielőtt
még valaki ránk uszítaná a rendészetet!

Bár dr. Joris Vorhulst sohasem hallott a gigalaktákról, sem azok bár-
melyik kliensfajáról – mert ha igen, akkor minden bizonnyal másfajta választ
ad −, gyakorlatilag igaza volt. Semminemű űrbéli idegenek nem pályáztak az
emberi faj megsemmisítésére. Ugyanis mindössze egyetlen idegen faj mutatott
érdeklődést a tárgy iránt, és az már rég meghozta ezt a döntést, hogy aztán a
maga részéről témát is váltson – jóval mulattatóbb ügyek kedvéért.
Szó sincs arról, hogy a gigalakták a békés egymás mellett élés nemes
eszméjétől hajtva szerettek volna távol tartani holmi kártevőket a saját, jól
ápolt kertjeiktől. Mindössze olyan létfeltételek után áhítoztak, eladdig sikerrel,
melyek közben a lehető legkevesebb zavaró tényező vonja el a figyelmüket
legfőbb érdeklődési területeiktől. Ezek egyikének az ideális galaktikus környe-
zet megteremtésének tervéhez volt valami köze, melyet az elkövetkező úgy
tíz-húsz milliárd év alatt szándékoztak beteljesíteni, míg egy másik törek-
vésüket földi fogalmakkal így írhatnánk le: „a szépség becsben tartása”.
A gigalakta társadalom sok dolgot tartott „szépnek”, a számolás művé-
szetét, a nukleonikát, a kozmológiát, a húrok és „nem-húrok” elméletét, az
okságot és még töméntelen, hasonló portékát ideértve. A természet funda-
mentális aspektusaiban gyönyörködve, képesek voltak évszázadokon – vagy
ha úgy hozta úri kedvük, akár évezredeken – keresztül el-elmélázni a színkép
tarkabarka változásain, melyeket egyetlen atom héjelektronjainak egyenkénti
elszakadása idéz elő. Vagy, elemezni a 10 50-nél nagyobb prímszámok elosz-
lását, no meg azt a lassú fejlődési folyamatot, ahogyan leheletnyi gázból –
melyben csak imitt-amott fordul elő egy-egy szilárd részecske – magrobbanás
inicializálása útján csillag lesz, az pedig hidegülő fehér törpeként, esetleg
újfent gázgomolyok meg elszórt részecskék felhőjeként végzi.
Más ügyek is foglalkoztatták őket, oh, hogyne! Példának okáért ott volt
az a kis projektjük, hogy a galaxis kémiai összetételében megnöveljék a nehéz
elemek előfordulási arányát az őshidrogén kárára. (Jó okuk volt erre, minden-
esetre nem olyasmi, amit a korabeli emberiség képes lett volna fölfogni
ésszel.) A többi törekvésük mibenlétét még ennél is kevésbé kapiskálták volna
a mihozzánk hasonlók. Mindazonáltal igen, valóban úgy vélték, hogy a
potenciálisan veszélyes civilizációk eltörlésének gondolata megér egy misét.
Ennélfogva a Föld nevű bolygóról érkező információhalmaz cselekvésre
ösztönözte őket. Az emberiség bolygója felé a fény vánszorgó tempójában
54
kisugárzott „beszüntetni – abbahagyni” üzenet még évekre volt attól, hogy
elérje célállomását. És nem is tűnt elégséges intézkedésnek. Igazából mit sem
fog számítani majd egy olyan helyszínen, ahol gyorsabb beavatkozás szüksé-
geltetik. Nem elég, hogy ezek az uborkafára fölkapaszkodott, kétlábú gerin-
cesek olyan szinten birtokolták az atommaghasadás és atommagfúzió techno-
lógiáját, amely nyugtalanító módon fegyverzetek létrehozására is képessé tette
őket, még a bolygószerte kiépített iparuk is megvolt hozzá. A helyzet még
annál is bosszantóbbá fajult, mint amire a gigalakták korábban számítottak,
márpedig ők sehogy se állhatták, ha fölbosszantották őket.
Elhatározták hát, hogy fölszámolják a bosszúságforrást.
Valahányszor utasítást kívántak eljuttatni kliensfajaik valamelyikéhez,
ehhez a szállítórendszerek számos válfaja közül válogathattak. Ott volt,
például, az egyszerű rádiózás hatékony, ámde reménytelenül lassú módszere.
Egyetlen fajta elektromágneses jel – legyen az fény, radar vagy bármi egyéb –
sem volt képes gyorsaságban túlszárnyalni Einstein doktor imádott c-jét, azaz
a mintegy háromszázezer kilométeres, legvégső és legnagyobb sebességet
másodpercenként. A gigalaktáknak ennél kicsivel gyorsabb gépezetet is
sikerült kiokoskodniuk, melynek működési elve a relativitás kiskapuit igye-
kezett kihasználni, ám ez is legföljebb ha négy-ötször gyorsabb jeltovábbítást
tett lehetővé.
Azonban maguk a gigalakták, illetőleg a róluk leválasztható töredékek –
oly kimondhatatlanul nem barionikus * természetűek lévén – nem szenvedtek
efféle korlátoktól. A tízdimenziós téridő geometriájára visszavezethető
okokból saját helyváltoztatásuk meghatározott számú etapra oszlott, mely a-
ból b-be, aztán b-ből c-be, onnan esetenként egy-egy folytonos és lökésszerű
svunggal egészen a célállomásig röpítette őket. Viszont a menetidő minden
egyes útszakaszon – akár egyetlen protonátmérőnyi távolságot hidalt át, akár a
galaxis magjától valamelyik spirális kar legtávolabbi pontjáig hatolt el –
gyakorlatilag egyenlő volt a nullával.
Így aztán a gigalakták – a dologgal együtt járó kényelmetlenséget is
vállalva – elkülönítettek önmagukból egy darabkát, és elküldték az utasítással
a protezoárokhoz, miáltal azok a pillanatnak csaknem ugyanabban a tört-
részében értesültek a menetparancsról, amelyben uraik annak elküldése mellett
döntöttek. És miután a protezoárok számítottak is e döntésre, a parancs
megérkezésekor már teljes menetkészültségben álltak.
Semmi okuk nem volt a késlekedésre. Miután inváziós hadseregük
kilövésre készen állt, hát fogták és kilőtték.
Félreértés ne essék, az ízig-vérig anyagi lényegű protezoárok nem
mentesültek a fénysebességszabály érvénye alól. Nagyjából még egy egész

*
A. m. „barionra jellemző”, ahol a „bánon” a legnehezebb elemi részecskék
családjának gyűjtőneve.
55
emberöltőnek kellett eltelnie, hogy célba érkezve, az ármádia megsemmisít-
hesse a nem kívánatos fajt. Mindamellett, ne feledjük, már úton volt.

56
 6.

MINDEKÖZBEN A FÖLDÖN

R ANDZSIT DOLGAI KEZDTEK JÓRA FORDULNI – leszámítva persze, hogy

a legjobb barátja kilencezer kilométernyire a Föld túlsó felén, az apja
pedig akárha szintén ott tartózkodott volna. Emellett ismét fokozódott
a helyzet Irakban, ahol automata puskákkal fölfegyverkezett, keresztény érzü-
letű, markos orgyilkosok kerítették hatalmukba egy híd egyik végét, és
iszlámistákat sehogy sem akartak átengedni rajta. Magától értetődik, hogy
ugyanazon híd másik végét szakasztott olyan keménykötésű és fegyverekkel
szakasztott olyan jól felszerelt iszlámisták őrizték, akik viszont a kereszté-
nyeket akarták minden áron visszatartani a folyó innenső partjának beszennye-
zésétől.
És még számos, ehhez hasonló esemény zajlott a világban, melyek
átmenetileg sem tették Randzsitot boldoggá.
Ám kétségtelenül léteztek boldog pillanatok is az életében. Nemcsak
élvezte csillagászati tanulmányait, hanem kiváló eredményeket is mutatott fel
belőle. Még leggyengébben sikerült röpdolgozatai is a kilencven százalékos
teljesítmény közelében jártak, miközben a tanár iránta mutatott jóindulata még
annál is magasabbra szárnyalt (amit a Randzsit kérdései és fejtegetései
nyomán felhangzó dicséreteken lehetett lemérni). Ami azt illeti, dr. Vorhults
mindig megtalálta a módját, hogy az évfolyam szinte minden tagját elisme-
résben részesítse. Szó sincs arról, hogy engedékeny tanár lett volna, aki tete -
jében a dolgok könnyebbik végét keresi – szólt Randzsit ítélete. Csak éppen az
ő előadás-sorozatára senki olyannak nem akaródzott feliratkoznia, akit ne
babonázott volna meg a gondolat, hogy földi halandók egy szép napon, valami
úton-módon majdcsak nekilódulnak, és ellátogatnak azokra a bizarr, távoli
világokra. Amikor Randzsit harmadik alkalommal kapott a felmérőjére száz
százalékot, először ötlött fel benne, hogy talán mégiscsak rendelkezik az olyan
diák összes adottságával, akire még az ő apja is büszke lehet.
Ezért próbaképpen a többi tantárgyat is elkezdte komolyabban venni.
Fogta a filozófiatanár által kiosztott listát a választható olvasmányokról,
melyekért többletkreditekre lehetett szert tenni, és kiválasztott magának egy
legalább címében ígéretes kötetet. Ám alighogy belefogott Thomas Hobbes *
*
Angol filozófus, matematikus és természettudós. Leghíresebb műve a Leviatán vagy
57
Leviatánjába, az rövidesen megszűnt érdekesnek lenni a szemében. Hobbes
tehát azt állítaná, hogy az emberi tudat olyan, mint egy gép? Randzsit nem volt
benne biztos. Ahogy a meritum congrui** és a meritum condigni** megkülön-
böztetésének lényegét sem volt képes kihüvelyezni. S miközben bizonyosra
vette, hogy érti, mit jelent Hobbesnál a „keresztény állam” mint a kormányzás
legmagasabb rendű formája, egy hindu templom főpapjának fiaként s az
objektív világ teljes megismerhetőségében megátalkodottan kételkedve, maga
az elképzelés cseppet sem vonzotta. Ami azt illeti, Hobbes művében semmi
olyasmit nem tudott felfedezni, ami az általa ismert személyek életének szem-
pontjából lényeges lett volna. Nekikeseredetten visszaszolgáltatta a kötetet a
könyvtárnak, majd a szobája felé véve az irányt, már csak abban remény-
kedett, hogy egy órányi békés szundikálás vár rá.
Ehelyett két levél várta. Az egyiket egy szemcsézett papírból készült és
az egyetem dombornyomású aranypecsétjével ékeskedő, krémszínű boríték
rejtette. Randzsit úgy vélte, valószínűleg értesítés a diákok bankügyleteivel
megbízott pénzintézettől, hogy az apja által biztosított kollégiumi díj egy újabb
negyedévre megérkezett. Ezzel szemben a másikat Londonból, következés-
képpen Gaminitól hozta a posta. Randzsit mohón föltépte.
Ha abban reménykedett, hogy ezen a tökéletlen napon Gamini sorai
majd jókedvre derítik, hát újfent csalódnia kellett. Először is a levél rövid volt,
és egyetlen szóval sem célzott arra, hogy Gamini hiányolná Randzsitot.
Ehelyett főként Shakespeare egyik nem túlzottan szívderítő komédiájával volt
elfoglalva, melyet Gamini valami Barbican nevű helyen látott. Bizonyos
okoknál fogva, írta Gamini, a rendező az egész szereplőgárdát jellegtelen
fehérbe öltöztette, minekutána az idő java részében sem ő, sem Madge nem
tudta megállapítani, hogy éppen ki beszél.
Már a harmadik, tán a negyedik eset – futott át Randzsit agyán a felis-
merés, miközben az egyetem hivatalos levélpapírján érkezett küldeményért
nyúlt −, hogy Gamini ezt a Madge nevű perszónát emlegeti. Éppen az e
tényből levonható, lehetséges következtetéseken tűnődött, miközben kihá-
mozta burkolatából az azzal azonos színű levelet, és Gamini esetleges jellem-
hibája egy csapásra kiröppent a fejéből. A levél, melynek vésett fejlécén a
hallgatók ügyeivel megbízott dékán neve volt olvasható, így szólt:

Kérjük, hogy a jövő hét keddjén, délután 2 órakor jelenjen meg a

dékáni hivatalban. Vélelmezhető, hogy Ön az elmúlt tanév során
jogosulatlanul használta a tantestület egyik tagjának internetes
jelszavát. Felszólítjuk, hogy mindennemű olyan okiratot vagy

az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma (1651).

**
Az ún. „méltányossági érdem” Hobbesnál.
**
Az ún. „teljes (kegyelmi) érdem” Hobbesnál.
58
 egyéb anyagot hozzon magával, amely saját megítélése szerint a
fenti gyanú szempontjából fontos lehet.

A levelet maga a dékán írta alá. A névtábla tanúsága szerint a dékáni

hivatal recepciós pultjánál egy tamil nő foglalt helyet, ami – ha az asszonyság
történetesen nem az apjának korosztályába tartozik – akár reményt is csepeg-
tethetett volna Randzsit szívébe. Szeme találkozott a nő hűvös pillantásával.
– Már vártunk – hangzott a tájékoztatás. – Menj be egyenesen a dékán
úr magánirodájába.
Randzsitnak azelőtt sohasem volt szerencséje személyesen a dékánhoz.
Mindazonáltal az egyetem honlapján látható fotókról ismerte annak küllemét,
ezért a mahagóniból faragott, terjedelmes íróasztal mögött újságot olvasó,
középkorú férfiról teljes határozottsággal állapította meg, hogy az nem azonos
a dékánnal. A férfi letette az újságot és fölállt – azt éppen nem mondhatnánk,
hogy mosolyogva, de nem is olyasfajta „akasztófára vele!” ábrázattal,
amilyenre Randzsit számított.
– Jöjjön csak, jöjjön, Mr. Szubramanian – invitálta beljebb a fiút. – Fog-
laljon helyet. A nevem dr. Denzel Davoodbhoy, és a matematikai tanszéket
vezetem. Úgy tűnik, hogy az ön ügyében jelentős szerep jut a matematikának,
ezért a dékán úr megkért, hogy a nevében én folytassam le önnel ezt a beszél -
getést.
Ez nem úgy hangzott, mint valami kérdés, és Randzsitnak fogalma sem
volt, miféle reagálás volna helyénvaló. Ezért egyszerűen tovább meredt a
matematikus arcába – reményei szerint figyelemmel vegyes nyugtalanságról,
de semmiképpen sem bárminemű bűnösség beismeréséről árulkodó arcki-
fejezéssel.
Nem úgy tűnt, mintha dr. Davoodbhoyt zavarná a dolog.
– Először is – fogott bele – van itt pár hivatalos kérdés, melyet fel kell
tennem önnek. Felhasználta-e ön dr. Dabare jelszavát arra, hogy olyan pénz-
összegekhez jusson, melyek önt egyébiránt nem illetik meg?
– Dehogyis, uram!
– Vagy hogy módosítsa a saját érdemjegyeit matematikából?
Randzsit ezúttal igazán megbántódott.
– Nem! Úgy értem, nem, uram, sohasem tennék ilyet!
Dr. Davoodbhoy bólintott, mint aki nem is várt más választ a kérdéseire.
– Azt hiszem, nyugodtan elárulhatom önnek, hogy az efféle vádak alá-
támasztására mindezidáig semmiféle bizonyítékunk nincs. Végezetül elmon-
daná, kérem, hogy pontosan hogyan is jutott annak a jelszónak a birtokába?
Amennyire Randzsit meg tudta állapítani, semmi sem szólt amellett,
hogy bármit is eltitkoljon a tanszékvezető elől. Reménykedve, hogy ez
valóban így van, mondókáját azzal a fölfedezésével indította, miszerint az

59
illető tanár hosszabb ideig nem lesz az országban, és azzal zárta, amikor a
könyvtári számítógép végül kidobta a megoldást.
Amikor végzett, Davoodbhoy egy percig némán meredt rá, aztán így
szólt:
– Tudja, Szubramanian, magára akár még szép jövő is várhat a rejt-
jelezés terén. A dolog mindenesetre nagyobb lehetőséget rejt magában, mintha
a nagy Fermat-sejtés bizonyítására tenné fel az egész életét.
Úgy nézett Randzsitra, mint aki valamilyen válaszra számít. Minthogy
Randzsit ezt nem adta meg neki, folytatta:
– Tudja, a maga esete nem egyedülálló. Amikor én annyi idős voltam,
mint maga most, az utolsó teoréma – a világ összes többi, matematika szakos
hallgatójáéhoz hasonlóan – az én érdeklődésemet is fölkeltette. Szinte
kényszeríti az embert, hát nem? Aztán, kicsivel idősebben, lemondtam a
további küzdelmekről – és tudja, miért? Mert igen valószínű, hogy Fermat-nak
ez a bizonyítása sohasem létezett.
Randzsit nem volt hajlandó bekapni a horgot, ezért udvarias érdeklődést
tettetett, és csukva tartotta a száját. Davoodbhoy folytatta:
– De vizsgáljuk meg a dolgot kicsit másként. Feltételezem, ön is nagyon
jól tudja, hogy Fermat, egészen a halála napjáig, rengeteg időt áldozott annak
bizonyítására, hogy saját tétele a harmadik, negyedik és ötödik kitevős hat-
ványokra is érvényes. No de gondoljuk csak végig. Van ennek valami értelme?
Úgy értem, ha már egyszer úgyis a birtokában volt egy általános érvényű bizo-
nyíték arra nézve, hogy a szabály minden, kettőnél magasabb kitevőre igaz,
akkor minek vesződött annyit néhány elszigetelt eset bizonyításával?
Randzsit beharapta a száját. Olyan kérdés volt ez, melyre sötét éjjeleken
és kiábrándító nappalokon maga is gyakorta kereste a választ. Nem mintha
valaha is megtalálta volna. Davoodbhoynak most azt a nem minden tekin-
tetben kielégítő megoldást dobta oda, mellyel számtalanszor maga is próbált
vigasztalódni.
– Ugyan ki tudhatja? Honnan is sejthetné ön vagy én, hogy egy
Fermatéhoz mérhető elme mi okból fordult ebbe vagy abba az irányba?
A matematikus olyasféle pillantást vetett rá, melyben az elnéző türe-
lembe némi tisztelet is vegyült. Karját széttárva, fölsóhajtott.
– Hadd osszak meg önnel, Szubramanian, egy másik elképzelést a
történtekről. Induljunk ki abból, hogy – mikor is? – 1637-ben ez a Monsieur
Fermat éppen kitette a pontot ennek a vélelmezett bizonyításnak a végére.
Aztán tételezzük föl, hogy ugyanaznap este, miközben könyvtárszobája rejte-
kén megkísérelte álomba olvasni magát, egyszer csak nem bírt magával, és
hirtelen érzelmi kitörésében odafirkantotta azt a megjegyzést a könyve
margójára.
Itt egy percnyi szünetet tartott, olyasféle pillantásokkal méregetve
Randzsitot, melyeket kénytelenek vagyunk jobb híján csúfondárosnak minő-
60
síteni. A folytatásban azonban más hangot ütött meg, mely egy nagyra becsült
kolléga és holmi megregulázásra számító diák irányában egyaránt helyénvaló
lehetett volna.
– Már most tételezzük fel, hogy újraellenőrzés végett valamivel később
megint átfutotta a bizonyítást, és eközben végzetes hibát fedezett föl benne.
Ugyebár nem ez lett volna az első eset. Valami hasonló a nevezett úrnak már
más bizonyításaival is megesett, melyekről később be is ismerte, hogy tévesek,
nemde? – Megkímélve Randzsitot a válaszadás kényszerétől, rögvest folytatta.
– Így aztán nekiveselkedett, hogy bármi úton-módon, de kijavítsa a hibát. Ám
sajna, minden próbálkozása kudarcra volt ítélve, így aztán – megpróbálván
menteni, ami menthető – egy olyan, egyszerűbb esetre korlátozta a tétel bizo-
nyításának kísérletét, amikor p egyenlő hárommal. És sikerült neki. Ezután
megvizsgálta a p egyenlő négy esetét, és újfent sikerrel járt. Noha a p egyenlő
öt esetére a szó szoros értelmében sohasem sikerült bizonyítékot találnia,
rendesen meg volt róla győződve, hogy az létezik. És ebben igaza is volt,
ugyanis Fermat halála után valaki más bebizonyította azt. Mindeközben az az
irkafirka a Diophantosz-kötet margóján végig ott lapult könyvtárszobájának
egyik polcán. Ha valaha eszébe is jutott, biztos arra gondolt, hogy… Nos,
feltehetőleg az lett volna a legjobb, ha kitörli azt a hibás feltevést. De hát
mekkora volt az esély, hogy valaki egyszer majd észreveszi? Fermat végül
meghalt, egy ismeretlen meg végigpörgette a kötetek lapjait, és megpillantotta
bejegyzést… És, persze, fogalma sem volt, hogy a nagy ember megmásította a
szándékát.
Randzsit pókerarccal nyugtázta a mese végét.
– Ez egy tökéletesen ésszerű elmélet. Csak éppen, történetesen, én nem
hiszek abban, hogy igaz.
Davoodbhoy fölkacagott.
– Rendben, Szubramanian. Akkor hagyjuk ennyiben a dolgot. Csak
egyre kérem: hogy azt ne tegye többé. – Ezzel végignyálazta a papírlapokat
maga előtt, biccentett, majd összecsapta az irattartót. – Most visszatérhet az
óráihoz.
– Igenis, uram. – A hátizsákját fölkapva, egy pillanatig tétovázott,
mielőtt föltette a nagy kérdést. – De ugye ki fognak csapni?
A matematikus arcán meglepetés tükröződött.
– Hogy kicsapni? Dehogy, ilyesmiről szó sincs! Tudja, ez magának még
csak az első vétsége volt. Első vétségért senkit sem csapunk ki, hacsaknem
jóval súlyosabb cselekmény forog fenn, mint egy jelszó eltulajdonítása. Meg
különben is, a dékán úr kapott néhány pártfogó levelet, melyek… khm,
elragadtatott hangon szólnak magáról. – Újra szétnyitotta Randzsit dossziéját,
és keresgélni kezdett a papírok között. – Itt is van. Az egyik a maga édes-
apjától jött, aki tökéletesen meg van győződve gyermeke jellemének alap-
vetően szilárd voltáról. Meglehet, persze, hogy egy apa véleménye az egyetlen
61
fiáról nem sokat nyom a latban, de akkor meg itt van ez a másik levél. Ezt,
melyben majdnem ugyanennyire dicsérik magát, olyasvalaki küldte, akinek a
személye szerintem nem áll túlságosan közel magához, mindamellett egyete-
münk számára igen nagy jelentőséggel bír. Ő a jogtanácsosunk, Datuszena
Bandara.
Ez a bejelentés újabb töprengenivalót adott Randzsitnak. Ki a csoda
gondolta volna, hogy Gamini apja fogja magát, és nyomást gyakorol a fia
barátjának megmentéséért?

62
 7.

ŰRJÁRMŰ KERESTETIK

V ÁNSZOROGVA KÖZELEDETT a tanév vége. Randzsitnak csupán a sajná-

latosan kurta csillagászati előadásokon tűnt úgy, hogy az idő múlása
szembeszökően felgyorsul, a fennmaradó órák során bezzeg semmi-
nemű hajlandóságot nem mutatott a tempós továbbhaladásra.
Kis ideig Randzsit abba a reménybe ringatta magát, hogy mégiscsak vár
rá egy napsütötte – mondjuk, tűrhetően napsütötte – hely a világegyetemben.
Eszébe jutott a Holt-tengerhez kapcsolódó, úgynevezett „hidroszoláris” tervről
szóló beszámoló, és ettől kedvet kapott ismét bekapcsolódni az előadás-
sorozatba. Ekkortájt azonban az előadó már az óceánokkal határos területeken
található kutak megemelkedett sótartalmának világszerte aggodalmat keltő
jelenségét taglalta, meg azt, hogy a földgolyó nagy folyamainak némelyike
többé már semmiféle tengerbe nem ömlik bele, olyannyira elsőbbséget élvez a
mezőgazdaság, no meg az igény, hogy a folyóvízzel városi angolvécéket
öblítsenek le – és kertvárosi népek lakta családi házak zsebkendőnyi pázsitját
locsolják. Randzsit úgy érezte, ennyi csüggesztő információt már nem bír
elviselni, és hamarosan onnan is elmaradt.
A bukott próbálkozást követő, hasonlóan kurta korszakában Randzsit
már-már azt fontolgatta, hogy komolyan veszi a tanulmányait – vagy
legalábbis úgy tesz. A tanulás, teszem azt, egyfajta játszmaként is felfogható,
gondolta, melyet gyerekjáték lenne megnyerni. A dolog persze cseppet sem
emlékeztetett arra az olthatatlan tudásszomjra, amely megkülönböztető jegye
volt önmaga korai föláldozásának a nagy Fermat-tétel oltárán. Most mindössze
annyi dolga akadt, hogy megtippelje az egyes vizsgadolgozatok várható kérdé-
seit, és utánanézzen a helyes válaszoknak.
Nem mindig jöttek be a tippjei, de az elégséges megszerzéséhez erre
nem is volt szükség.
A csillagászati kurzusra mindebből semmi sem volt igaz. Ott dr.
Vorhulst jóvoltából minden óra maga volt a gyönyör. Lám, akkor is mi történt,
mikor szóba került a terraformálás – vagyis egy adott bolygó felszínének
átalakítása oly módon, hogy földi emberek megtelepedhessenek rajta. És
felvetődött, hogy ha már az ember egyszer terraformálásra adja a fejét, ehhez
előbb miként juthat el magára a bolygóra.
63
 Randzsit elméjében adva volt a válasz: „rakétahajtású űrhajóval”. A
keze már lendült fölfelé, amikor a tanár közbeszólása félúton megdermesztette
a mozdulatot.
– Most azt akarjátok mondani, hogy „rakétahajtású űrhajóval”, ugye? –
A kérdés az egész évfolyamnak szólt, különösen pedig annak a tucatnyi
diáknak, akik Randzsittal egyetemben a karjukat nyújtogatták. – Jól van. Gon-
doljuk végig a dolgot. Induljunk ki abból, hogy a Mars terraformálására készü-
lünk, de erre a célra semmi egyébbel nem rendelkezünk, mint a feltétlenül
szükséges minimummal nagy teljesítményű földmozgató gépekből. Például
egy roppant méretű, mélyásó kotrógéppel. Egyetlen buldózerrel. Két döm-
perrel. Meg annyi üzemanyaggal, amennyi az összes gép, mondjuk, úúúgy…
hat hónapi működtetéséhez elegendő. Mindenesetre elég hosszú időre ahhoz,
hogy a munka rendesen beindulhasson. – Itt szünetet tartott, és a szemét egy
kézre szegezte, amely frissiben emelkedett ki a második sorból. – Tessék,
Janaka.
A Janaka nevű fiú fölpattant.
– De miért, dr. Vorhulst? Mikor már kész terv van arra, hogy magán a
Marson megtalálható természeti kincsek felhasználásával állítsunk elő üzem-
anyagot!
A professzor széles mosollyal jutalmazta.
– Kitűnő, Janaka! Ha tehát tényleg olyan hatalmas mennyiségű metán
rejtőzik a Mars örökké fagyott kérge alatt, mint ahogy sokan állítják, akkor
miért is ne égethetnénk el azt üzemanyagként? Feltéve persze, ha ehhez némi
oxigént is találunk, ami, ugyebár, elengedhetetlen az égéshez. Magától
értetődik, hogy mindezt nem tudjuk megtenni egy újabb seregnyi nehézgép
nélkül, és ezeknek működtetéséhez temérdek, további üzemanyagra lesz
szükségünk mindaddig, amíg a metánt kitermelő üzemek be nem indulnak. –
Vorhulst barátságos mosolyt küldött a közbeszóló felé. – Úgyhogy attól tartok,
Janaka, ha a közeljövőben netán terraformálni akarnál, jobban teszed, ha előbb
mégiscsak odaröpítesz némi üzemanyagot. És most nézzük meg, hogyan.
Ezzel odafordult a fehér falitáblához, és elkezdett írni.
– Kezdetnek vegyünk, mondjuk, hat-nyolctonnányi üzemanyagot. Ami a
földmozgató gépek saját súlyát illeti, mennyivel is számoljunk? További kábé
húsz-harminc tonnával? No mármost, ha ezt a legalább huszonnyolc tonnányi
terhet az alacsony Föld körüli pályáról*, vagyis a LEO-ról el akarjuk juttatni a
Marsra, akkor az egészet valami űrjárműfélébe kell belepakolnunk. Fogalmam
sincs, hogy egy ilyen űrhajó mennyit is nyom, de vegyünk úgy ötven-hatvan
tonnát plusz az üzemanyag, ami ahhoz kell, hogy a LEO-ról a Marsig röpítse.
– Lépett egyet hátra, hogy át tudja tekinteni a fölírt számadatokat, és össze-
ráncolta a homlokát. – Attól tartok, van egy kis problémánk – vetette oda a
*
Az alacsony Föld körüli pálya (angolul Low Earth Orbif, rövidítve LEO) a Föld
felszínétől 200-1200 km magasságban helyezkedik el.
64
hallgatóságnak a válla fölött. – Ez a rengeteg cucc nem fog csak úgy ott
teremni az alacsony Föld körüli pályán. Mielőtt az űrhajó a Marsnak vehetné
az irányt, előbb valahogy fel kell juttatnunk a LEO-ra. És ez nem lesz olcsó
mulatság.
Szünetet tartott, gyászos arckifejezéssel méregetve az évfolyamot.
Igazából csak arra várt, hogy az egyik diák majdcsak a helyzet magaslatára
emelkedik, és kisvártatva egy leány meg is tette neki ezt a szívességet.
– Ugye arra céloz, dr. Vorhulst, hogy az űrhajónak ki kell szabadulnia a
Föld gravitációs kútjából?
A tanár fölnevetett.
– Pontosan arra, Roshini! – közölte, oldalpillantást vetve az időmérő
fénycsíkra, mely éppen akkor borostyánszínbe fordult. – Értitek már? Arról
van szó, hogy ez az első lépés egy tőrőlmetszett gyilkos. Vajon van valami,
amivel megkönnyíthetnénk a dolgot? Legközelebbi alkalommal erre próbálunk
rájönni. De ha valamelyiketek netán nem bírna addig várni… nos, a kereső-
programokat pontosan erre találták ki.
A teremben már mindenfelé megindult a szedelődzködés, amikor
fölkiáltott:
– Majd elfelejtettem! Ezennel mindannyian meg vagytok híva a
házamba az év végi partira! Nyugodtan öltözködjetek úgy, ahogyan iskolába
jártok, és önmagatokon kívül ne hozzatok semmiféle ajándékot. De okvetlenül
gyertek el. Máskülönben nagyon megbántódik az édesanyám.

Az év végi partihoz hasonló meglepetéseken kívül volt még valami,

amit Randzsit különösen nagyra tartott a csillagászat tanár személyiségében:
dr. Vorhults csekély időt pazarolt a tanítás hagyományos módszereinek ápolá-
sára. Amikor óra végén közölte az évfolyammal a következő előadás témáját,
ezt annak biztos tudatában cselekedte, hogy száz lelkes űrkadétja jó előre
utána fog járni az összes anyagnak, ami az adott tárgyban csak föllelhető. (A
kurzusnak kisebb ügybuzgalommal nekiveselkedő kevesek – akik abba a
hamis reménybe ringatták magukat, hogy a Bevezetés a csillagászatba révén
egy fél kézzel elintézhető tantárgyra és könnyen megszerezhetők minősítésre
sikerült rátenyerelniük – vagy lemorzsolódtak az első előadás után, vagy
átragadt rájuk társaik lelkesedése.) Ilyen előzmények után dr. Vorhulstnak
minden, soron következő óráján könnyű dolga volt.
Ezúttal Randzsitnak nem volt módja haladéktalanul lecsapni a kereső-
programokra. Ugyanis egyéb irányú kötelezettségei akadtak. Mindenekelőtt
keresztül kellett vergődnie a filozófia-előadás mind a száztíz, végtelenül
unalmas percén. Ezt követte egy utálatos szendvics meg valami felismer-
hetetlen fajtájú, langyos, zacskós gyümölcslé sietős bekebelezése ebédre, hogy
elérje a kétórás buszt a könyvtárba.
65
 A diákétkezde bejáratánál azonban belebotlott a csillagászati órákon
mellette ülő fiúba, aki több másik évfolyamtársukkal egyetemben ácsorgott
odakint, és újdonságokkal szolgált Randzsitnak.
– Ugye hallottad, mit ígért dr. Vorhulst a következő órára? Épp most
mesélem a haveroknak a legújabb híreket erről. Tudod, az Arcutanov-terv.
Vorhulst szerint egyáltalán nem lehetetlen, hogy pont itt, Sri Lankán fogják
felépíteni! A Világbank most jelentette be, hogy kérelmet nyújtottak be
hozzájuk egy Sri Lanka-i terminál tanulmánytervének finanszírozására!
Randzsit már nyitotta a száját, hogy megtudakolja, mi a csodáról is van
szó, amikor egy másik fiú közbeszólt.
– De lehet, hogy keresztül sem megy a kérvény. Ezt is hozzátetted, Jude.
Jude lelombozódott.
– Ja, tényleg – ismerte be. – Azok a nyavalyás amerikaiak, az orosz meg
kínai haverjaikkal együtt… Az ő kezükben van minden hatalom… meg az
összes dohány. Tuti, hogy keresztbe fognak tenni nekünk, naná. Mert ha
egyszer működésbe lép az első Arcutanov-felvonó, többé semmi sem akadá-
lyozhatja meg, hogy akármelyik mitugrász államocska saját űrprogramot
indítson be. Még akár mi is! És akkor annyi a monopóliumnak! Te mit gon-
dolsz erről?
A szingaléz társaság korgó gyomra megmentette Randzsitot a szégyen-
től, ugyanis semminemű válasza nem volt a föltett kérdésre, s hovatovább
elképzelése sem, hogy Jude miről is beszél. A könyvtárban aztán, betöltve a
keresőprogramot, szomjas szivacsként szívta magába a tudnivalókat. Minél
több részletet gyűjtött össze, annál jobban osztotta Jude lelkesedését. Eljutni a
Föld felszínéről a LEO-ra? Még hogy kemény dió! Az Arcutanov-féle „égig
érő paszuly” birtokában volt gond, nincs gond!
Igaz, néhány megvalósíthatósági tanulmánnyal még messze vagyunk
attól, hogy az ember csak úgy beugorjon egy kabinba, az meg nagy
sebességgel fölemelje őt egészen az alacsony Föld körüli pályáig, ráadásul
anélkül, hogy ehhez több millió liternyi éghető rakéta-hajtóanyagot használna
el. De mindez mégiscsak lehetséges. És előbb vagy utóbb vélhetően be is fog
következni. És akkor… talán Randzsit Szubramanian is egyike lesz a szeren-
cséseknek, akik megkerülhetik a Holdat, cirkálhatnak a Jupiter holdjai
között… vagy akár gyalogosan keresztülvághatnak a Mars reménytelenül
száraz sivatagain.
A keresőprogramokkal előásott adatok szerint egészen 1895-ig kell
visszamenni az időben, amikor is Konsztantyin Ciolkovszkij – aki az oroszok
közül elsőként gondolt az űrutazásra – rávetette pillantását a párizsi Eiffel-
toronyra, és a fejében megfogamzott az ötlet. Ha egy űrjárművet Föld körüli
pályára akarunk juttatni, állította a tudós, legokosabb, ha építünk egy jó magas
tornyot beépített lifttel, és azzal lódítjuk föl a torony tetejéig, mielőtt szabad-
jára engednénk, hogy kóboroljon az űrben kedvére.
66
 Azonban 1960-ban, elolvasva Ciolkovszkij könyvét, egy Jurij
Arcutanov nevű leningrádi mérnök csakhamar arra a következtetésre jutott,
hogy a terv nem működhet. Az ősi egyiptomiak már jó régen megtanulták a
leckét – nem különben a maják néhány évezreddel később és a bolygó túlsó
felén −, hogy egy felépíthető torony vagy piramis lehetséges magasságának
megvan a maga határa, és ezt a határt a kompresszió, vagyis az összenyomás
mértéke szabja meg.
Egy kompressziós műtárgy, azaz lényegében bármely olyan szerkezet
esetén, amelyet a talajról kiindulva építünk fölfelé, minden egyes szintnek meg
kell tartania az összes, fölötte található szint súlyát. Ami azt jelenti, hogy az
alacsony Föld körüli pálya eléréséhez több száz kilométernyi vastagságban
kellene egymásra rakni a szinteket: márpedig nincs az az elképzelhető építő-
anyag, amely szétmorzsolódás nélkül elbírna ekkora súlyt.
Arcutanov zsenialitása abban a fölismerésében rejlett, hogy a
kompresszió csupán az egyik lehetséges módja egy szerkezet fölépítésének,
míg egy másik, ugyanennyire járható út a feszítés.
A feszítés elvén alapuló építmény – mely, példának okáért, valamely
Föld körüli pályán keringő testhez odaerősített kábelekből állna – elméletileg
elegáns, ámde a gyakorlatban kivihetetlen elképzelés volt egy olyan mérnök
szemével nézve, akinek a szükséges kábelek elkészítéséhez csupán a huszadik
század közepén létező anyagok álltak a rendelkezésére. De ki állíthatja, vitat -
kozott a harcos Arcutanov, hogy a néhány évtizeddel később majd esetlegesen
kifejlesztett kábelalapanyagok nem lesznek képesek kiállni ezt a próbát?
Amikor aznap este Randzsit végre ágyba került, mosoly ült az arcán,
mely még álmában sem tűnt el róla. Mert hosszú idő óta először sikerült
rábukkannia olyasvalamire, amely igenis kiérdemelt egy elégedett mosolyt.

Randzsit a másnapi reggeli közben sem hagyott fel a mosolygással,

magában számolva közben a Bevezetés a csillagászatba következő előadásáig
hátralévő órákat (te jó ég, még vagy száznegyven van belőlük…). Elméjében
nem fért hozzá kétség, hogy a tanév fénypontjait csakis a csillagászati órák
képviselik.
Márpedig ha ez így van, miért is ne válthatna főtanszakot matematikáról
csillagászatra…?
Átmenetileg még a rágást is beszüntette, hogy kellőképpen átgondol-
hassa a dolgot, de nem tudott épkézláb elhatározásra jutni. A tudata mélyén
valami visszatartotta attól, hogy lemondását a matematikai tanulmányokról
hivatalos mederbe terelje. Helyesen vagy tévesen úgy érezte, egy ilyen lépés
túlontúl hasonlítana ahhoz, mintha végérvényesen feladná a „nagy Fermat-tétel
kontra Randzsit Szubramanian” játszmát.

67
 Másrészt viszont – mutatott rá tanulmányi tanácsadója az egyetlen olyan
alkalommal, amelyet Randzsit engedélyezett neki – fölöttébb furcsán hatott,
hogy Randzsit személyében olyasvalaki pályázik a matematika szakos hallga-
tók státuszára, aki egyetlen matematikai kurzust sem látogat.
Randzsit tudta, mi a teendő, és a teljes, szabad délelőttjét rá is szánta
annak megtételére. Amint a tanácsadó hölgy fölbukkant az irodájában,
Randzsit ott termett, hogy tisztázza a helyzetet, és délre sikerült elintézte, hogy
kései jelentkezőként hivatalosan fölvegyék A statisztika alapjai tantárgy
hallgatói közé. Miért éppen a statisztikát választotta? Nos, valahol az is egy-
fajta matematika. De hát ilyen későn csatlakozni a csoporthoz… Nem lesz
ebből gond? Dehogy, sietett meggyőzni a tanácsadót Randzsit. Nincs az az
egyetemi szintű matematikai tárgy, melyet ő semmi idő alatt ne lenne képes
elsajátítani. Mire tehát elérkezett az ebéd ideje, legalább az egyik problémáját
sikerült megoldania, még ha azt nem is igazán tartotta megoldásra érdemes-
nek. Mindent összevetve, még az unalmas étkezésnek is meglehetős jókedvvel
vágott neki.
És akkor egyszeriben minden elromlott.
Valami agyalágyult a hírcsatornára állította a rádiót, amely most teljes
hangerővel ontotta magából az újdonságokat – a halk zeneszó helyett, melyet a
diákság még úgy-ahogy el tudott viselni a menzakoszt mellé. Ráadásul úgy
tűnt, senki sem tudja, hol lehet kikapcsolni.
Magától értetődően a nap szenzációit éppen olyasfajta hírek szolgál-
tatták, melyeket Randzsit a legkevésbé sem kívánt hallani, s mely kategóriába
nagyjából a nagyvilág valamennyi híre beletartozott.
Mit volt mit tenni, Randzsit kötelességtudóan odafigyelt a hírekre,
melyek között – mint megjósolható volt – egyetlen örvendetes sem akadt. Mint
mindig, az összes kicsinyes csetepaté jól haladt a maga útján, sőt újabbak
helyeztettek kilátásba. Randzsit érdeklődését a colombói tudósítások sem
keltették fel mindaddig, amíg el nem hangzott a helységnév: „Trincsomali”.
Ekkor hegyezni kezdte a fülét. Arról volt szó, hogy egy trincsomali
illetőségű férfit feltartóztattak az úton, mert a rozzant furgonjával nem adta
meg az elsőbbséget egy megkülönböztető jelzéseit használó rendőrautónak.
(Igazság szerint az abban ülő rendőrök csak a kedvenc vendéglőjükbe tartottak
ebédelni.) Ha már egyszer félreállították, nem mulasztották el, hogy körül is
szaglásszanak a jármű belsejében, így esett, hogy a férfit rajtakapták egy
csomó kenyérpirítóval, turmixgéppel, meg hasonló, apró-cseprő konyhai
eszközzel, és az képtelen volt elfogadható magyarázattal szolgálni, hogy a
rakomány miként is került a birtokába.
Amikor a hírolvasó a gyanúsított nevéhez ért, Randzsit keze megállt a
levegőben – kanálnyi rizzsel a szája felé félúton. Kirtisz Kanakaratnam.
Ettől még rosszabbul érezte magát. Nem tudta hová tenni a nevet. Isme-
rősen csengett, de honnan? Az iskolából? Az apja templomából? A név
68
lehetett bárkié, és Randzsit akárhogy erőlködött is, képtelen volt arcot társítani
hozzá. Egy jóval későbbi tudósításból, mikorra Randzsit már csaknem feladta
a próbálkozást, még azt is meg lehetett tudni, hogy a gyanúsított feleséget és
négy kicsiny gyermeket hagyott támasz nélkül.
Ugyan, mi közöm hozzá, próbálta meggyőzni magát a fiú, sikertelenül.
Mert ha nem jön rá, hogy pontosan kicsoda is ez a Kirtisz Kanakaratnam,
miképpen lehet biztos benne, hogy az valaha nem tartozott-e a barátai közé?
Így aztán telefonált a rendőrségre. A központi számot hívta, méghozzá
az egyetemi körlet egy olyan részében található készülékről, ahol csak elvétve
fordult meg. Egy női hang válaszolt a hívására – nem fiatal, nem is az a fajta,
aki csak úgy elkotyog információkat. Egy letartóztatott, Kirtisz Kanakaratnam
néven? Igen, valami olyasmi. Tudja, kérem, sok embert tartanak fogva
Colombo börtöneiben, és az effélék nem mindig az igazi nevükön mutat-
koznak be. Talán ha a hívó fél további részletekkel tudna szolgálni az említett
személyről… Mondjuk, az illető társainak a nevével… Esetleg maga a hívó is
kapcsolatban áll vele? Netán együtt vesznek részt holmi vállalkozásban?
Vagy…
Randzsit csöndesen visszahelyezte a kagylót a villára, és elhagyta a kör-
zetet. Nem gondolta ugyan komolyan, hogy egy rendőri osztag bármelyik
pillanatban beronthat az előcsarnokba, de mit lehet tudni? Semmi okát nem
látta addig lődörögni a közelben, míg ez egyértelműen ki nem derül.

Aznap este olyasmi várta a szobájában, aminél jobban már csak Gamini
tényleges jelenléte deríthette volna fel – nevezetesen egy elektronikus levél
Londonból. (Igazság szerint volt még egy cédula is azzal az üzenettel, hogy
Randzsit apja telefonált, és kéri, hogy hívja vissza. Végre, gondolta Randzsit,
az öreg legalább hajlandónak mutatkozik, hogy szóba álljon vele… Minden-
estre legelőször Gamini e-mailjét akarta elolvasni.)
Minden jel arra vallott, hogy Gamini remekül mulat Londonban. Épp
csak előző nap történt, hogy átballagott a londoni egyetem körletébe, mert
Madge valami igazán érdekeset akart mutatni neki. Hát, kétségkívül érdekes is
volt a dolog, már ha az ember szívesen nézeget egy halott – alkalmasint igen
régóta halott – emberi testet. Merthogy ez volt a különleges látványosság: a
kétszáz évvel korábban élt, utilitarista angol filozófus, Jeremy Bentham bebal-
zsamozott, viaszos holtteste. A test mindig is ott volt, csak éppen rendszerint
elzárva egy fából készült szekrényben – ez volt az az emlékmű, amit ő az
„Auto-Ikon”-jának szánt −, s most egy fülig szerelmes gyakornok különleges
szívességként megnyitotta Madge előtt. Ez a Bentham, folytatta Gamini a
magyarázatot, egy tizenkilencedik századi, istenigazából haladó szellemű
gondolkodó volt, aki az egyik, nagy körültekintéssel megfogalmazott vitaira-
tában a homoszexuálisok iránti tolerancia – legalábbis bizonyos mértékű
69
tolerancia – mellett szállt síkra. Bentham forradalmi bölcselő volt ugyan,
mindamellett elővigyázatos is. Ezért aztán nem tette közzé a vitairatot, így az
másfél évszázadon keresztül elzárva pihent, mígnem 1978-ban végre meg-
jelent nyomtatásban.
Mire idáig ért a levélben, Randzsitnak kissé elege lett Jeremy Bentham
regényes életéből. Kíváncsivá tette, hogy Gamininak mi oka lehet e hossza-
dalmas elbeszélésre. Talán az, hogy Bentham volt az első olyan, jelentős
alakja a történelemnek, aki némi együttérzéssel írt a homoszexuálisokról? És
ha így van, vajon mit akart megértetni Randzsittal? Semmiképpen sem azt,
hogy a két fiatalember bármelyike is annak tekintette volna magát, ugyanis szó
sem volt erről.
Az egész téma kínos zavart keltett benne, ezért inkább tovább olvasott.
Ezután már nem sok izgalmat tartogatott a levél. Egy csomó diáktársával
csapatban – Gamini ugyan nem tett róla említést, ám Randzsit nagy összegben
le merte volna fogadni, hogy annak Madge is a tagja volt – eltöltött egy napot
Stratford-upon-Avonben. Mintha csak mellesleg jutott volna az eszébe,
Gamini a levél legvégére tartogatta a nagy hírt: „Figyelj csak. Van még hátra
pár előadás a nyári trimeszterben, de apám azt szeretné, ha néhány napra
mégis hazamennék, hogy még utoljára láthassam szegény Nagyit. Apám
szerint eléggé rosszul van. Így hát hamarosan Lankán leszek. Hol találhatnálak
meg? Fogalmam sincs, hogy lesz-e elég időm elutazni Trincsóba, de esetleg
máshol?”
Hát nem nagyszerű hír? Dehogynem az. Randzsit néma diadal-
mámorának kitörését csupán az a gondolat késleltette, hogy előbb viszonoznia
kell az apja telefonhívását.
Az öregember első csengetésre fölvette a kagylót. Vidáman szólt bele:
– Te vagy az, Randzsit? – hangzott fel a kérdés az apja szeretetteljes,
örvendező hangján. – Hát miért titkolózol szegény édesapád előtt? Nem is
mondtad, hogy Gamini Bandara elutazott Angliába!
Randzsit forgatta a szemeit. Ha el is mulasztotta közölni a hírt, az
csupán azért volt, mert biztosra vette, hogy az apja kémei úgyis gondosan
eljuttatják azt Ganes füleihez. Mindössze az keltett némi meglepetést, hogy a
dolog ilyen sokáig tartott. Randzsit egy pillanatig fontolgatta, vajon
megemlítse-e, hogy Gamini rövid időre hazalátogat, aztán úgy döntött, hogy
nem veszi el a kenyeret a diákotthon személyzetének tagjai elől. Tartózkodóan
mindössze ennyit válaszolt:
– Igen, most ott jár iskolába, a Közgazdaságira. Az apja szerint az a
legjobb iskola a világon.
– Abban biztos vagyok – helyeselt az apja −, legalábbis bizonyos
tudományágak terén. És bár tisztában vagyok vele, Randzsit, hogy mennyire
hiányozhat neked, meg kell vallanom, hogy ez a fejlemény súlyos terhet vesz

70
le a vállamról. Senki sem háboroghat többé a szingaléz fiúhoz fűződő, szoros
barátságod miatt, ha egyszer egy óceán választ el kettőtöket.
Randzsit nem tudta, mit is mondjon erre, ezért okosan a hallgatást
választotta. Az apja folytatta:
– A helyzet az, hogy már nagyon hiányoztál nekem, fiam. Meg tudsz
nekem bocsátani?
Randzsitnak ezúttal nem kellett idő, hogy végiggondolja a választ.
– Szeretlek, apa, és nincs mit megbocsátanom. És megértettem, hogy
csak azt tetted, amit tenned kellett.
– Akkor hát eljössz, hogy itthon töltsed a nyarat?
Randzsit megnyugtatta, hogy semmire sem vágyik jobban, de mert a
beszélgetés ilyen érzelgősre fordult, kezdte kínosan érezni magát. Kapóra jött,
hogy olyan kérdéssel állhat elő, amelyre az apja feltehetően ismeri a választ.
– Te, apa. Egy trincsói férfit nemrég letartóztattak itt, Colombóban.
Valami Kirtisz Kanakaratnamnak hívják, és van egy olyan érzésem, hogy
ismerem valahonnan. Nem tudod, ki lehet?
Ganes Szubramanian mélyet sóhajtott. Azért-e, mert fölkavarta a kérdés,
vagy mert szintúgy hálásan fogadta a témaváltás fölkínált lehetőségét, nem
lehetett tudni.
– Persze, Kirtisz. Hát tényleg nem emlékszel rá, Randzsit? A bérlőnkre?
Azzal a sok, kicsi gyerekkel meg a beteges feleségével? Régebben busz-
sofőrként dolgozott az egyik part menti szállodánál. Annak idején meg az apja
végzett el mindenféle apró-cseprő munkát a templom körül, amíg csak meg
nem halt…
– Emlékszem! – kiáltotta Randzsit, és tényleg emlékezett. A férfi, akiről
beszéltek, alacsony termetű volt és fekete, mint Randzsit maga. Családjával
együtt a Ganes Szubramanian birtokának pereménél álló és a vezetékes víz
áldásait nélkülöző házikóban húzta meg magát, mely a legderűlátóbb számítás
szerint is mindösszesen három helyiséget foglalt magában – ami nem valami
sok két felnőtt és négy apró gyermek számára. Emlékezetében Randzsit az
anyáról őrizte a legtisztább képet, amint az nekikeseredetten nyüstöli a
gyermekruhákat egy ormótlan bádogkádban, lábai körül a nyafogó kölykökkel,
akik nagy igyekezettel piszkolnak össze további gyermekruhákat és magukat
úgyszintén.
Mikor Randzsit végül leszállt a telefonról, a világgal megbékélve készü-
lődhetett lefekvéshez. Jól mennek a dolgai. Sikerült kiengesztelnie az apját. Ha
mégoly rövid időre is, de látni fogja Gaminit. És a Kirtisz Kanakaratnam
személyazonosságát illető rejtély is megoldódni látszott, ami azt jelenti, hogy
többé egy futó gondolatot sem kell szentelnie annak az embernek. Legalábbis
úgy hitte.

71
 Randzsit előzetes félelmei ellenére a statisztika nem bizonyult annyira
unalmasnak, bár a „jó móka” minősítés sem illett rá. Randzsit már felirat-
kozását jóval megelőzően tisztában volt a középérték, a felezőérték és a
modális érték közötti különbséggel, a standard eltérés avagy szórás miben-
létéről is volt némi fogalma, ezért rövid idő alatt elsajátította, hogyan rajzoljon
hisztogramot, bárminemű tanári kívánalomnak eleget téve. Randzsit meglepe-
tésére a tanárnőről kiderült, hogy még humorérzéke is van, és ha éppen nem
azzal volt elfoglalva, hogy a fadiagramok és más, statisztikai grafikonok
rejtelmeibe vezesse be a diákjait, néhanapján – és már-már – olyan szórakoz-
tató volt odafigyelni rá, mint Joris Vorhulstra.
Nem, igazította ki magát Randzsit gondolatban, ez azért nem igaz. Ilyen
messzire ne menjünk. Jó, jó, kedves nő, de a tudományának az alapanyaga hol
van attól, amivel a Bevezetés a csillagászatba oktatója dolgozhat…! Vegyük
csak az űrfelvonót és szemkápráztató lehetőségeit…

És az Arcutanov-lifttel még csak ki sem merült a mulatságok sora. Mit

kezdjünk, például, a Lofstrom-hurokkal? – vetette fel a kérdést valamelyik
csillagászati órán az egyik hallgató. Ahhoz még egy böhöm nagy műholdat
sem kell pályára állítanunk, mert az egész ott csücsül a Föld felszínén, és
onnan lódítja fel az űrkabinokat orbitális pályára. Ezen a ponton dr. Vorhulst
úgy döntött, okosabb lesz rövid pórázra fogni az évfolyam képzeletét.
– Súrlódás – dobta közéjük az ellenérvet szűkszavúan. – Ne feledkezze-
tek meg a súrlódásról! Emlékezzetek csak, mit művelt számos korai űrjár-
művel a visszatérés a légkörbe. Ha Lofstrom-hurkot használnánk, az űrkabi-
nunkat a minap említett, második szökési sebességre * kellene felgyorsítanunk,
mielőtt kieresztenénk a markunkból, hogy aztán tüstént elégjen a levegő
súrlódásától.
Itt szünetet tartott, hogy végigjárassa szemét a hallgatóságon – a meg-
szokott barátságos kifejezéssel az arcán. De a szemében megcsillant valami,
amitől Randzsit úgy vélte, meglepetés van készülőben.
– Nohát, kedves kezdő asztronautáim – szólt aztán kedélyesen −, végre
meg tudná mondani valaki közületek, hogy a mi kis űrhajónknak miféle
rakétahajtása lesz?
A szokásos „üzemanyag plusz oxidálószer” rendszeren kívül Randzsit
az égvilágon semmit sem volt képes kiagyalni. Ezért tartotta a száját, gyanítva
– már csak a kérdésfelvetés puszta tényéből is −, hogy dr. Vorhulstnak valami
egészen más jár a fejében.
Sejtését a padszomszédja is osztotta, aki azonban egészen másként
reagált a kihívásra: rögvest fölnyújtotta a kezét.
*
A második szökési sebesség az a szökési sebesség, amely a Föld elhagyásához
szükséges.
72
 – Ön bizonyára nem kémiai rakétahajtóműre gondol, dr. Vorhulst. De
akkor mire? Netán atomhajtásúra?
– Nem rossz tipp – felelte a tanár −, de nem talált. Nem hinném, hogy
egy nukleáris rakéta lenne a legjobb lehetőség, legalábbis nem az a fajta nuk-
leáris energia, amire te gondolsz. Nem mintha nem bukkannának fel lépten-
nyomon elképzelések rakétákról, melyeket felrobbantott atomtöltetek ereje
hajt. Ha gondoljátok, éppenséggel beszélgethetünk ezekről, de ha végre el aka-
runk jutni a LEO-ról a Marsra, erre a célra szerintem két alkalmasabb eszkö-
zünk is akad. Használatuk azon alapszik, hogy valami űrfelvonó előbb feltor-
nássza őket alacsony Föld körüli pályára, ugyanis önmagukban mindketten
rém gyengék ahhoz, hogy bármit is fölemeljenek a Föld felszínéről, és az űrbe
röpítsék. Az egyik ilyen eszköz a napvitorla, a másik pedig az elektromos
rakétahajtómű.

Az elkövetkező tíz percben dr. Vorhulst tömör és meggyőző érveléssel

indokolta, miért ajánlatos elkerülni az atomrobbanás-sorozat alkalmazását
rakéta-hajtóanyagként – felvetve a vastag védőpajzs iránti igényt, mely az
asztronautákat hivatott megvédeni a halálos sugárzástól. És különben is, ki
akarna több száz atombombát kilőni az űrbe? A napvitorla számos olyan tulaj-
donsággal bír, ismerte el, melyek ajánlatossá tehetnék a használatát, viszont
kétségbeejtően lassú, és nehezen lehet manőverezni vele. Viszont az elektro-
mos rakéta – noha szintúgy lassan gyorsul – semminemű üzemanyag tárolását
nem teszi szükségessé, és nemkívánatos melléktermékei sincsenek. De honnan
veszi az elektromosságot? Esetleg egy fedélzeti atomerőműből, engedte meg
Vorhulst, de ezzel az erővel akár a Napból is – vagyis a napenergiából, amely
korlátlanul áll rendelkezésre az űrben, ahol nincsen éjszaka és nincsen felhős
időjárás, csupán állandó és szakadatlan napsütés van.
– És mit kezdünk az így nyert elektromossággal? Fogunk valami
munkaközeget – mondjuk a xenongázt −, és ionizáljuk vele, amitől a gáz rend-
kívül nagy sebességgel kilövell a rakéta fúvókáiból, és máris repülünk!
Lélegzetvételnyi szünetet tartott.
– Igazatok van – ismerte el −, az elektromos rakéta nem gyorsul valami
sebesen. Csak éppen addig folytatja gyorsulását, ameddig csak szeretnénk. És,
persze, minél tovább tart a gyorsulás, annál nagyobb lesz a rakéta sebessége.
Gyorsíthatjuk addig, amíg félúton nem leszünk a célállomásig. Akkor aztán
megfordítjuk, és addig lassítunk vele, amíg meg nem érkezünk a célba. Felfog-
tátok, mit jelent ez?
Vorhulst adott nekik néhány másodpercet, hogy kitalálják a választ, de
senkinek sem sikerült.
– Ez azt jelenti – magyarázta −, hogy minél messzebbre utazunk, annál
nagyobb lesz az elérhető sebesség. A Holdra nincs értelme elektromos raké-
73
tával utazni. Túl rövid az út; egyszerűen nincs elég idő arra, hogy nagy
sebességre gyorsuljunk fel. Ám a Marsra… az elképzelhető legalkalmasabb
eszköz. De vegyük a külső bolygókat – az Uránuszt vagy, teszem azt, a
Neptunuszt. Nahát! Az egész utazás alig lesz hosszabb, mintha csupán a
Marsra röpülnénk! Ha pedig igazán távoli úti célt választunk magunknak,
mondjuk az Oort-felhőt, azzal a csekélyke gyorsulással oly nagy sebességre
tehetünk szert, hogy ennek a felmérhetetlen távolságnak az áthidalása egyszer
csak lehetségessé válik!
Itt szünetet tartott.
– Ám távol álljon tőlem – folytatta mosolyogva −, hogy túldicsérjem
előttetek az elektromos rakétát. Ugyanis van egy kis szépséghibája. Az embe-
riségnek egy árva darab sincs belőle raktáron. – Aztán, semlegesítendő
közönsége csalódott horkantásait, hozzátette:
– Ó, ne aggódjatok, a működési elvével semmi hiba! Csak éppen soha
senkinek nem jutott eszébe meg is építeni egyet belőle, mert ha a Föld
felszínéről akarnánk indítani a repülést, akkor nem működne a rakétánk.
Vagyis szüksége van valamire, ami először fölemeli az alacsony Föld körüli
pálya magasságába, és onnan aztán megmutathatja, hogy mit tud! Olyasmi
kéne, mint az Arcutanov-féle űrlift, abból meg, mint tudjátok, szintén nincs
nekünk.
Bánatos vigyor.
– De egy szép napon majd lesz! – ígérte. – És hozzá egy jó csomó
elektromos rakétánk is! És hajlandó vagyok fogadást kötni arra, hogy közü-
letek valaki mindenféle különös és csodálatos helyre utazik vele… majd,
valamikor, mert jelenleg mindebből még semmi sem létezik.
Ami, ha jól belegondolunk, akkortájt igaz is volt, legalábbis az űrnek
arra a piciny szelvényére, amely magába zárja a Földet. De már nem lesz
sokáig így.

Úgy esett, hogy kicsivel odébb nem kevesebb, mint 154 ilyen, elektro-
mos rakéta száguldott egyenesen a Föld felé, s a fedélzetükön tartózkodó
lények számára e rakétákban nem volt semmi rendkívüli.
Protezoárok voltak, akik (illetőleg a felmenőik) sok-sok nemzedék óta
utaztak csillagról csillagra szakasztott ilyen űrhajókon, többnyire egyazon
küldetésben járva. A helyzet az, hogy a protezoárok különleges helyet foglal-
tak el a galaxis alsóbbrendű értelmes fajainak rangsorában.
Lényegében ők voltak a gigalakták bérgyilkosai.
A felületes szemlélő számára úgy tűnhetett volna, hogy a protezoár faj
nem éppen alkalmas jelölt egy ilyesféle feladatra. Testpáncélzatától és művég-
tagjaitól lecsupaszítva, az átlagos protezoár ugyanis alig volt nagyobb egy
földi macskánál. Emberi számítás szerint azonban az a felületes szemlélő
74
nemigen láthatott protezoárt efféle lecsupaszított állapotában. Egy protezoár
nélkülözhetetlen védőfelszerelése – melynek minden egyes darabkája létfon-
tosságú volt a számára – nagyjából annyit nyomott, mint saját teste súlyának a
fele. A felszerelés bizonyos része az atomerőművekből túlcsorduló, ionizáló
hatású sugárzással, illetőleg a hosszú évekkel azelőtt vívott, számtalan atom-
háború maradványaival szemben védte a belsejében helyet foglaló, törékeny
szerves lényt. Ez a pajzsféleség a protezoárok csillagából érkező, veszélyesen
nagy intenzitású, ibolyántúli sugarak ellen is hasznosnak bizonyult, melyeket
bolygójuk légkörének ózonrétege nem volt képes kivédeni, hiszen a faj
korábbi munkálkodása következtében ilyen ózonréteg többé már nem létezett.
Voltak kémiai feldolgozóegységeik, ezek némelyike a belélegzett levegőből,
valamint a szervezetükbe bejuttatott élelemből és vízből szűrte ki a mérgeket,
míg egy másik pusztán azt gátolta meg, hogy a világuk minden zegzugát
elárasztó, elviselhetetlen dübörgéstől megbolonduljanak (e cél eléréséhez
frekvenciasemlegesítőkkel megtámogatott, hangelnyelő ernyőkre volt
szükség). További feldolgozóegységekkel az izgató hatású felvillanásokat és
fénykitöréseket – ipari tevékenységük kísérőjelenségeit – próbálták tompítani.
Volt a bolygón néhány elszigetelt terület, ahol az egyszeri protezoár
akár mezítelenül is megélhetett. Ilyenek voltak a nemző- és szülőhelyiségek,
meg azok a szórványosan fellelhető intézmények, melyekben orvosi és sebé-
szeti beavatkozásokra került sor. Ilyenekből azonban nem volt túl sok. Miután
azon a feldúlt világon annyiféle körülményt kellett elhárítani, semlegesíteni
vagy meggátolni, az efféle helyek – nem elég, hogy kevés volt belőlük – még
felettébb sokba is kerültek.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a dolgok ilyetén állása mellett e
mérnöki tehetséggel bőségesen megáldott faj vajon miért nem fogta magát,
épített űrhajóflottát, és állt tovább egy csillaggal, hogy aztán az űrnek egy
másik sarkában, valami romlatlan bolygón kezdjen új életet.
Az igazat megvallva, a protezoárok megcselekedték ezt… egyszer.
A terv azonban nem jött be. Oh, az űrhajókat föltalálták és megépítették,
abban nem volt hiba. Még kedvező létfeltételeket kínáló bolygó is akadt szép
számmal. Ám a gigalakták közbeléptek. És attól fogva a protezoárok oly
keveset nyertek az ügyön, hogy noha már sok-sok ezer év telt el azóta, többé
eszükbe sem jutott újból próbálkozni.

75
 8.

NYÁR

A TANÉV ÖSSZESSÉGÉBEN CSALÓDÁST hozott Randzsit Szubra-

maniannak, de legalább lelkesítő útravalóval látta el a szünet idejére.
Vegyük csak az érdemjegyeit. Az eredmények kifüggesztését
követően cseppet sem lepődött meg a C minősítésen filozófiából (pszicho-
lógiajegyét be sem számították, mert érdektelenség okán leadta a kurzust), és a
csillagászati teljesítményére kiérdemelt A-ban sem talált semmi rendkívülit –
csupán mintha hájjal kenegették volna. Ám az a „Statisztika: A” tökéletes
rejtély volt előtte. Egyetlen, ésszerűnek tűnő feltételezése szerint a kiváló
minősítés annak volt köszönhető, hogy mikor úgy érezte, ennél több oszlop-
diagrammal vagy sűrűségi hisztogrammal már képtelen lenne szembenézni,
inkább kiválasztott magának egyet a magasabb szintű, ajánlott olvasmányok
közül. A könyvtár volt az, amely bőségesen ellátva Randzsitot a sztochasztikus
módszer és a Bayes-féle analízis tárgyában rendelkezésre álló szakiroda-
lommal, megmentette őt a felsüléstől – és az unalomtól.
A tanév befejeződésével csupán az volt a baj, hogy vele együtt az
asztronómia kurzusnak is vége szakadt. Egyedül az előadássorozathoz mintegy
végszóként hozzábiggyesztett, évzáró partinak lehetett örülni, mely Vorhulst
professzor házában várt a csoport összes tagjára.
Randzsit fejében még ilyen körülmények között is kényelmetlen gondo-
latok forogtak, miközben a buszmegállótól a meghívón megadott cím felé
ballagott. Ott volt mindjárt a környék előkelő, ezért számára ismeretlen volta,
ugyanis nagyvárosi barangolásaik során Gaminival gondosan elkerülték ezt a
negyedet. (Barátjának családja is arrafelé lakott.) Másrészt a Vorhulst-
rezidencia nem pusztán jóval nagyobb volt annál, amit holmi egycsaládos
otthon esetén még megbocsáthatónak tart az ember, de ráadásul körös-körül
haszontalan, oszlopos tornácok övezték, háttérben egy pompásan karbantartott
kerttel.
Randzsit vett egy mély lélegzetet, aztán belökte a kaput, és föllépdelt a
tornácra vezető pár lépcsőn. Az ajtón belülre kerülve, legelső tapasztalata a
mennyezeti ventilátorok felől érkező, hűs fuvallat volt – a colombói hőségben
igen kellemes meglepetés. De még ennél is jobban megörült, amikor meg-
pillantotta Joris Vorhulstot – egy, a maga nemében csaknem olyannyira túl-
76
méretezett hölgy balján, mint amilyen az otthona volt. A professzor szem-
hunyorítással és biccentéssel üdvözölte a fiút.
– Randzsit! – kiáltotta, és odakormányozta őt a hölgy színe elé. –
Annyira örülünk, hogy eljöttél! Szeretném, ha megismerkednél az édes-
anyámmal. Ő itt Mevrouw Beatrix Vorhulst.
Bizonytalankodva, hogy miként is illene köszöntenie egy hölgyet
(ráadásul az ennyire fehérbőrűek közül), aki mind centiméterben, mind
kilogrammban jelentősen túlszárnyalja őt, Randzsit visszafogott meghajlással
kísérletezett. Mevrouw Vorhulst bezzeg egy pillanatig sem habozott: a
sajátjába kapta Randzsit kezét, és nem is volt hajlandó elereszteni.
– Kedves Randzsitom! Boldog vagyok, hogy végre megismerhetlek! A
fiamnak ugyan soha nincsenek kedvencei a csoportjaiban, de ha lennének – és
légy szíves, ne áruld el neki, hogy ezt mondtam −, te biztosan köztük lennél.
Édesapáddal is volt már szerencsém találkozni. Nagyszerű ember. Együtt
dolgoztunk a fegyverszünetet előkészítő bizottságok egyikében – de annak már
sok-sok éve.
Randzsit fürge pillantást küldött dr. Vorhulst felé abban a reményben,
hogy az majdcsak eligazítja, mit is válaszoljon ennek a szemrevaló, kellemes
illatú természeti erőnek. Ám onnan nem érkezett segítség: a professzor immár
az újonnan érkezett vendégekkel évődött, így a fiú feszengését felismerő
Mevrouw Vorhulst maga volt kénytelen segíteni:
– De ne is pocsékold az idődet egy magamfajta özvegyasszonyra –
tanácsolta. – Odabent egy csomó csinos leányzó vár rád, az enni- meg
innivalókról nem is beszélve. Azokból a rémséges energiaitalokból is van egy
kevés, amikre Joris úgy rákapott Kaliforniában. Bár én a magam részéről
inkább nem javasolnám őket.
Egy utolsó paskolást követően eleresztette Randzsit kezét.
– Egyik este beugorhatnál hozzánk vacsorára, ha majd Joris visszajött
New Yorkból. Úgyis annyira kedveszegett lesz szegény, mint mindig, amikor
megpróbálja rávenni az ENSZ-t, hogy az végre komoly lépéseket tegyen az
Arcutanov-űrlift ügyében. Persze – tette hozzá, immáron az új vendégek felé
fordulva, – nem írhatjuk az egészet az ő rovásukra. Az emberek még mindig
nem tanulták meg a becsületes társasjáték szabályait.

A tágas szalonba lépve, Randzsit észrevette, hogy ott valóban tartóz-

kodik néhány csinos leányzó, még ha úgy is festett a dolog, hogy legtöbbjükre
már lecsaptak holmi korábban érkezett fiatalemberek. Odabólintott egy csapat
évfolyamtársának, és belemélyedt az épület tanulmányozásába, mely pillanat-
nyilag minden egyébnél jobban megragadta a figyelmét. A ház a lehető leg-
kevésbé emlékeztette saját, szerény trincsomali otthonukra. Hófehér, csiszolt
cementpadlón állt, s körülötte a falak folytonosságát mindenfelé kitárt ajtók
77
szakították meg, melyek egytől egyig a pálmafákkal, plumériacserjékkel és
egy hívogató úszómedencével ékes, beláthatatlan kertre nyíltak. Indulás előtt
Randzsit óvatosságból bekapott valamit ebédre, így őmiatta Vorhulsték ugyan
hiába fáradoztak a hatalmas lakomát hordozó tálak elrendezgetésével. Hősünk
borzadva lépett el a Mevrouw Vorhulst említette energiaitalok mellett, annál
elégedettebben fedezte fel a jó öreg, divatjamúlt kólát. Éppen nyitó után kuta-
kodott az egyik tálalóasztalon, amikor a semmiből ott termett egy inas, kira-
gadta a kezéből a palackot, és a kupakot lepattintva, az üdítőitalt egy jégkoc-
kákkal jó előre megpakolt, magas pohárba töltötte, melyet szintúgy a
semmiből varázsolt elő.
Randzsit addig bámult utána pislogva, míg a háta mögül a fülébe nem
csendült egy női hang:
– Ne csodálkozz, ha egyszer elveszed a kenyerét. Gondolj csak bele, ha
a vendégek a saját becses kezükkel nyitnák ki az üdítős palackjukat, az italos
wallah előbb vagy utóbb az utcán találná magát. Hát hogy s mint, Randzsit?
A fiú megpördült, és szembetalálta magát a boldogtalan elsőéves
korában a szociológiai szemináriumokon megismert burgerlánnyal. Mary…
vagy Martha…? Nem is, inkább…
– Myra de Soyza – szállította a lány a helyes választ. – Tavaly már talál-
koztunk, szociológián. Örülök, hogy látlak. Hallom, a Fermat-tételen dolgozol.
Hogy haladsz?
Randzsitot tökéletesen felkészületlenül érte a kérdés, főleg egy ilyen
szép lány ajkairól. Tartózkodóan felelt:
– Attól tartok, lassacskán. Nem tudtam, hogy téged is érdekel Fermat.
A lány kicsit zavarba jött.
– Azt hiszem, most illene bevallanom, hogy te keltetted fel az érdek-
lődésemet. Mikor hallottuk, hogy elloptad a matekprof jelszavát… óh, nem is
tudtad? Naná, hogy az összes csoportja tudomást szerzett róla! Szerintem, ha
akkor a szemeszter rövidesen véget nem ér, hát bizony isten mozgalmat
indítunk, és megválasztunk az évfolyam diákdékánjának. – Meleg mosolyt
küldött a fiú felé. – Egyébként is kíváncsivá tett, mi az a téma, amelyik képes
ennyire megszállni egy hozzád hasonló fiút… Vagy a „megszállottság” túlsá-
gosan erős kifejezés?
Randzsit, aki már régen kiegyezett eladdig sikertelen nyomozásának e
közkeletű minősítésével, csak rándított egyet a vállán.
– Mondjuk úgy – folytatta a lány, – nem győztem töprengeni, ugyan mi
magyarázhatja ezt a heves vágyat, hogy bizonyítékot találj Fermat állítására.
Wiles munkája, ugyebár, nem lehet azonos azzal, ami annak idején Fermat-nak
járt a fejében. Már csak azért sem, mert saját levezetésének minden egyes
lépését Wiles olyasvalakiknek a munkáiból vette át, akik jóval Fermat halála
után éltek és alkottak, így Fermat semmiképpen sem tudhatta… Hé, óvatosan
azzal az itallal!
78
 Randzsit pislantott egyet, és felfedezte, hogy mire is figyelmezteti a
lány. A beszélgetés ilyetén fordulatán a fiatalembert teljesen hatalmába kerí-
tette a megdöbbenés, így észre sem vette, hogy kezében veszélyesen megbillen
az üdítős pohár. Gyorsan egyenesbe hozta, és kortyolt egy nagyot a kólából,
hátha attól kitisztul az agya.
– Mit tudsz te a Wiles-féle bizonyításról? – követelt választ, mit sem
törődve az udvariasság elemi szabályaival.
Ám Myra de Soyzát mintha ez sem zavarta volna.
– Igazat megvallva, nem túl sokat. Mindenesetre eleget ahhoz, hogy
valami fogalmam legyen róla. Ami bizonyára kevesebb, mint amennyit egy
igazi matematikusnak mond ez az egész. Ismered dr. Wilkinson nevét? A
Drexel Egyetem matematikai fórumáról? Szerintem mind a mai napig ő értel-
mezte a legtalálóbban és legegyszerűbben Wiles eredményeit.
Randzsit hangszálait ezúttal újabb felismerés bénította le: annak idején,
amikor éppen csak nekiveselkedett, hogy tisztába jöjjön a Wiles-féle bizonyí-
tás lényegével, saját próbálkozásainak viszonylagos sikerét ugyanezen dr.
Wilkinson elemzésének köszönhette.
Valamicske hangot mégiscsak kipréselhetett a torkából, mert egyszer
csak azt vette észre, hogy a de Soyza-leányzó kérdőn néz rá.
– Úgy értem… – magyarázkodott. – Azt állítod, hogy képes vagy
követni Wilkinson kommentárjait?
– Hát persze – felelt a lány bájosan. – Nagyon világosan adja elő a mon-
dókáját. Csak annyi kellett, hogy… khm… ötször végigolvassam – ismerte be.
– És egy csomó mindennek más könyvekben is utána kellett néznem. Így is
kétségtelen, hogy seregnyi részlet fölött átsiklottam, de azt azért elmondhatom,
hogy nagyjából megértettem az egészet. – Egy pillanatig némán bámult
Randzsitra, aztán megkérdezte:
– Tudod, hogy én mit tennék a helyedben?
– Fogalmam sincs – felelte Randzsit az igazságnak tökéletesen megfele-
lően.
– Annak a Wiles-nak egyetlen sorával sem vacakolnék tovább. Inkább
arra lennék kíváncsi, amit a matematikusok a Fermat halálát követő, első
úgy… harminc-negyven év alatt újítottak a tárgyban. Tudod, olyan érteke-
zésekre gondolok, melyeknek az előzményeiről már Fermat idejében is sejteni
lehetett valamit, így akár ő is gondolkozhatott, dolgozhatott azokon. És
aztán… De nicsak! – kiáltott fel váratlanul új színnel a hangjában, valami
ismeretlen dologra meredve Randzsit jobb válla fölött. – Itt jön az én elveszett
báránykám, Brian Harrigan, az én régóta késlekedő pezsgőmmel!
Az elveszett bárányka egy langaléta termetű amerikainak bizonyult, aki
húsz év körüli, csinos partnernője nyomdokvizein úszott kettejük felé, a tamil
fiút mindössze mikroszekundumnyi pillantásra méltatva.

79
 – Bocs, szivi – fordult egyenesen Myra de Soyzához, szavaival úgy
hidalva át a Randzsit Szubramanian által kitöltött teret, mintha az üres lenne. –
Muszáj volt beszélnem ezzel az ööö… hogy is hívják? Ja, Devikával! Tudod, ő
többé-kevésbé ebben a házban nőtt fel, és megígérte, hogy körbevezet.
Fantasztikus belsőépítészeti megoldások vannak itt! Megfigyelted például a
cementpadlót? Ha nem bánod, akkor én most…
– Menj csak – adta meg az engedélyt Myra. – De előbb add ide végre a
pezsgőmet, hátha még nem melegedett meg teljesen. – S a langaléta már tova
is sodródott, kart karba öltve a lánnyal, aki sem Randzsitra, sem Myra de
Soyzára nem fecsérelt egyetlen szót sem.

Brian Harrigan távozásának legígéretesebb következményeként

Randzsit ismét kettesben találta magát a számos meglepetést rejtő és
fölkavaró, összességében felettébb különös, ifjú hölggyel. (Ámbár magában
biztosra vette, hogy az már nem is annyira ifjú. Vagyis, gyanúja szerint,
legalább két-három évvel idősebb, mint ő. Meglehet, annál is többel.) Nem
mintha kettejük négyszemközti beszélgetésében bármi romantikus epizódot
sejdített volna. A fiúk és lányok közötti randizás tárgyában módfelett tájéko-
zatlan lévén, nem rohant volna ennyire előre, és különben is, ott volt az a kis
affér Brian Harrigannel, aki rutinszerűen „szivizte” a lányt. Myra nem utasí-
totta el Randzsit célozgatását, és készségesen kitöltött egy-két üres részletet
Brian Harrigan portréján. Kiderült, hogy az nem is amerikai, hanem Kana-
dából jött, és hogy valami nagy szállodalánc alkalmazásában áll, jelenleg meg
valamilyen terveken dolgozik egy luxushotel számára Trincsomali számos
partszakaszának egyikén. Ám a jelentéktelen részlet, melyre Randzsit a legin-
kább kíváncsi lett volna, sehogyan sem akart felmerülni. Végül is, gondolta
magában, semmi köze hozzá, hogy azok ketten együtt alszanak-e.
Mikor látta, hogy a fiú érzékenyen reagál Trincsomali nevére, de Soyza
kissé zavarba jött.
– Persze. Eszembe sem jutott. Hiszen te is ott laksz. Biztosan ismered is
a szállodát, amelyikre Brian célzott.
Randzsit bevallotta, mindössze annyit tud a trincsói szállodákról, hogy
mindegyik pokolian drága. De akkor a lány az édesapja templomáról kezdett
faggatózni, melyről úgy tűnt, csodálatosképpen megint csak töméntelen
ismerettel bír. Tudta, hogy az Siva szent hegyén épült, és hogy – legalábbis a
portugálok által 1624-ben kifosztott, monumentális elődje – valaha Délkelet-
Ázsia leggazdagabb imaházai közé tartozott, tulajdonosaként egy arany-
tárgyakból, selyemből, drágakövekből és egyebekből álló, roppant kincsnek,
melyet a szerzetesi buzgalom a templom ezeréves fennállása alatt hordott
össze. Még az 1624-es év ama szörnyűséges napjáról is tudott, amikor is
Constantine de Sa de Menzes, a portugál parancsnok utasításba adta a
80
templom főpapjának, hogy haladéktalanul szedessen össze minden értéket, és
szállíttassa el a kikötőben horgonyzó portugál hajókra, máskülönben a
templomra irányíttatja saját hajójának ágyúit. Más választása nem lévén, a
főpap engedelmeskedett. De Sa pedig azzal hálálta meg neki, hogy tönkre-
ágyúzta a templomát.
– Hupsz – reflektált Randzsit, mikor az elbeszélés végén szóhoz jutott. –
Te aztán tényleg piszok sokat tudsz arról a korszakról!
Myra feszengett.
– Talán, de úgy sejtem, az én ismereteim nem egészen egyeznek meg a
tieiddel. Ami azt illeti, egy csomó ősöm ott volt a martalócok között.
A szokásos „hupszon” kívül erre megint nem volt mit mondani. Valami-
képpen kicsámborogtak a tejelőcserjéktől és virágzó gyömbértől illatozó
kertbe, és meghitten letelepedtek egymás mellé a pálmafák árnyékában. Látó-
távolságban volt a Vorhulst család méretes úszómedencéje, melyben Randzsit
évfolyamtársai – a szerencsések, akiknek sikerült megfelelő méretű úszó-
nadrágra szert tenniük – éppen zajos víziröplabda-csatát vívtak. A személyzet
újabb, teli pohár pezsgőt, illetőleg kólát szolgált föl kettejüknek; az arrafelé
kódorgó vendégek közül többen üdvözölték Myrát, és Randzsit fülét is
megcélozta egy-egy vidám „szevasz”. Mindennek dacára Myra de Soyza
semmi jelét nem adta, hogy véget kívánna vetni a téte-á-téte-nek – tökéletes
egyetértésben Randzsittal. Ami azért elég furcsa, mélázott a fiú, aki azelőtt
ritkán erőltette a tereferét a lányokkal.
Randzsit megtudta, hogy Myra a szülei jóvoltából keresztül-kasul
beutazta Sri Lanka szigetét, és annak minden négyzetcentimétere iránt oltha-
tatlan szeretetet táplál. Csodálkozott is, amikor azt kellett hallania beszélgető-
társától, hogy az – jelenlegi colombói tartózkodásától és néhány osztály-
kirándulástól eltekintve – még alig-alig mozdult ki Trincsomaliból.
– Azt akarod mondani, hogy még sohasem jártál Kandyban? Nem láttad,
mikor a „csapolok” megmásszak a pálmák törzsét a fa nedvéért, amiből a
pálmabor készül?
Kérdezhetett bármit, a válasz nemleges volt.
Ekkortájt történt, hogy Mevrouw Vorhulst – aki egy körséta keretében
szeretett volna meggyőződni arról, hogy a vendégsereg semmiben sem
szenved hiányt – hozzájuk lépett.
– Látom, jól elvagytok – szólította meg őket. – Nincs valamire szüksé-
getek?
– Az égvilágon semmire, Bea néni – nyugtatta meg de Soyza. – Csodás
ez a parti.
Mikor a hölgy továbbhaladt, Myra sietett válaszolni a Randzsit tekin-
tetében fölbukkanó kérdésre:
– Mi, burgerek egy kicsit mindannyian ismerjük egymást. Ráadásul Bea
néni szegről-végről a rokonom. Kicsi koromban legalább annyi időt töltöttem
81
itt, mint otthon, és Joris töltötte be mellettem a sohasem volt idősebb báty
szerepét. Képzelheted. Ő vigyázott rám, hogy bele ne fulladjak a tengerbe, ha
lementünk a strandra, és igyekezett időben hazahozni az elmaradhatatlan
délutáni szundira.
Hirtelen tanácstalanságot fedezett fel a fiú pillantásában.
– Valami baj van?
Randzsit mentegetőzött.
– Csak egy kicsit összezavarodtam, mert Beának szólítottad. Én meg azt
hittem, hogy… na, mi is? Hogy Mevrouw a neve.
Myra tapintatosan visszafogta mosolygását.
– Mevrouw csak annyit jelent hollandul, hogy „asszony”. A keresztneve
viszont Beatrix.
Az órájára nézett, és váratlanul aggodalom futott át az arcán.
– De nem akarnálak megfosztani a barátaid társaságától. Biztos vagy
benne, hogy nem szeretnél inkább úszni egyet? Vorhulstéknál mindig van egy
csomó fürdőruha az öltözőkabinban…

Naná, hogy biztos volt benne. Csak az ég tudja, még meddig tartott
volna az a beszélgetés közöttük. Úgy festett, hogy különösebben Myra de
Soyza sem siet véget vetni a dolognak, ám kicsivel később Brian Harrigan,
akiről szinte tökéletesen megfeledkeztek, gondoskodott arról, hogy az mégis-
csak bekövetkezzék. Bekukkantva, majd be is lépve az ő kicsinyke pálma-
ligetükbe, erélyesen emlékeztette kettejüket a jelenlétére. Bosszúsnak tűnt.
– Már mindenütt kerestelek – sietett tudatni Myrával.
Az fölállt és rámosolygott.
– Pedig nekem úgy tűnt, hogy nem szenvedsz hiányt társaságban –
riposztozott.
– Arra a lányra gondolsz, aki körbevezetett? Ó, igazán nagyon segítő-
kész volt. Ez a ház még a hamisítatlan, régi kúriák közül való. A falak három
láb vastagok, homok, korall meg malter az egész. Minek is kéne ide légkondi?
De te véletlenül nem feledkeztél meg a vacsorameghívásunkról?
Myra bevallotta, hogy de bizony, ez történt, és elnézést is kért érte, majd
Randzsithoz fordult, hogy így meg úgy, mennyire élvezte a beszélgetést, aztán
már ott sem volt.
A fiú még maradt, bár attól kezdve már nem találta olyan szórakoz-
tatónak az összejövetelt. Fontolóra vette, hogy megmártózik a medence vízé-
ben, majd elvetette az ötletet; elácsorgott egy kicsit a diákok gyűrűjében, mely
Joris Vorhulst körül formálódott, és úgy tűnt, képtelen elszakadni a
szemináriumokon már átrágott témáktól; kis időre még a kert fala mentén
fölállított sátor alá is betelepedett, ahol maroknyi vendég a híradót nézte a TV-
ben, megjegyzéseket fűzve az elhangzottakhoz. Szokás szerint a hírekben nem
82
volt semmi szívderítő. A két Koreát elválasztó határ közelében észak-koreai
bajkeverők egy csoportja – nyilvánvaló szándékossággal – szélnek eresztett
egy falkára való, feldühödött és feltehetően veszett kutyát. Szerencsére azok-
nak senkibe sem sikerült belemarniuk. Hárman közülük szárazföldi aknára
léptek, és a levegőbe röpültek, a többit szakavatottan legéppuskázta a dél-
koreai határőr-különítmény, és végül mindenki egyetértett abban, hogy Észak-
Koreával szemben nincs szükség további lépésekre.
Randzsit maga is meglepődött, milyen könnyen beszélgetésbe tudott
elegyedni ezekkel az idegenekkel a világ elrettentő állapotáról; az Arcutanov-
felvonók telepítésének szükségességéről, miáltal az átlagember számára is
lenne valami remény kijutni a világűrbe; hogy Vorhulsték milyen kedves
emberek; meg még tucatnyi egyébről. A társalgásnak végül az vetett véget,
hogy a vendégek lassacskán kezdtek elszivárogni. Randzsit ebből megértette,
hogy számára is elérkezett a távozás ideje.
Megállapította magában, hogy kifejezetten élvezte a partit – különösen
az első felét. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ez Myra de Soyzával való
találkozásának volt köszönhető.
Útban vissza az egyetemi körletbe azon kapta magát, hogy – természe-
tesen nem a szokványos, „fiúk-lányok” koordinátarendszer keretei közt –
Myra de Soyza lebilincselő személyiségén tűnődik. Továbbá azon, hogy mi
lenne a legkézenfekvőbb módszer Brian Harrigan meggyilkolására.

Azért annak is örült, hogy a nyári szünet idejére hazatérhet Trincso-

maliba. Ganes Szubramanian feltételezése szerint a fia azzal kívánta tölteni a
vakációt, hogy újfent ostrom alá veszi Fermat szeszélyes és nehezen megra-
gadható talányát, ám ez csak részben volt igaz. Randzsit valóban nem tudta
kiverni a fejéből a nagy Fermat-tételt, mely a lehető legalkalmatlanabb pilla-
natokban tolakodott tudatának előterébe – most, hogy Myra de Soyzának
sikerült felélesztenie benne a kudarc emlékét, még sűrűbben, mint valaha. De
valahányszor ez megtörtént, a fiú összeszedte mindent erejét, hogy a gondo-
latot visszataszigálja elméjének legeldugottabb zugába. Elfogadta, hogy a
dolog meghaladja a képességeit, és kész.
Ráadásul más ügyek foglalkoztatták. A szerzetesek egyikének állítása
szerint a tengerparton, ahol Trincsomali egyik régebbi szállodája éppen felújí-
tás alatt állt, számos jól fizető és könnyű, nyári elfoglaltság várt a vakációzó
egyetemistákra. Randzsit utána járt a dolognak, és tényleg. Lecsapott az egyik
munkaajánlatra, minekutána olyan helyzetbe került, hogy tizennyolc évesen
először volt képes fizetni a saját megélhetéséért.
Az ígéreteknek megfelelően a munka egyáltalán nem volt nehéz. Hiva-
talos megnevezése szerint Randzsitot „áruforgalmi diszpécsernek” tették meg,
akinek az a feladata, hogy, először: tételesen följegyezze a beérkező anyag-
83
rakományok tartalmát; másodszor: inaszakadtából rohanjon figyelmeztetni a
brigádvezetőt, ha netán a teherautók valamelyike az összes áru lerakodása előtt
kísérelne meg távozni a helyszínről; harmadszor: reggelente megérkezve a
munkahelyére, fürgén átvizsgálja az előző nap beérkezett építőanyagok
rakásait, és ily módon győződjön meg arról, hogy az éjjel nem történt komo-
lyabb lopás. A szállodaipari társaság által felfogadott, maszek biztonsági őrök-
nek kiadták, hogy szükség esetén mindenben támogassák őt. A sejtetés, hogy
az anyagkészletek megdézsmálásából eredő, esetleges veszteségeket levon-
hatják a fizetésükből, nekik is elegendő okot szolgáltatott az iparkodásra.
Rajtuk kívül Randzsit további négy aprócska, ám annál buzgóbb,
önkéntes segítőtársra lelt.
E négyek nem szerepeltek sem a szállodavállalat bérlistáján, sem a fiú
előzetes, nyári terveiben. Valójában akkor sikerült szert tennie rájuk, amikor
egy szép napon az apja szakácsa két hátizsáknyi élelmet nyomott a kezébe
azzal a kijelentéssel, hogy azok úgyis megromolnának, ha hamarosan nem
fogyasztja el őket valaki.
– Vidd el őket Mrs. Kanakaratnamnak – ajánlotta Ganes. – Tudod,
Kirtisz feleségének. Ugye emlékszel Kirtiszre? Ő az, akit lopott áruk birtok-
lásáért nemrég letartóztattak Colombóban.
Emlékezete felfrissítvén, a fiú bólintott.
– Tartok tőle, hogy a családra nehéz idők járnak manapság – folytatta az
apja. – Megengedtem nekik, hogy használják a régi vendégházat. Még biztos
nem felejtetted el, merre található. Arra kérlek, add le ezeket náluk a nevem-
ben.
A fiának nem volt ellenvetése, és a házhoz is könnyedén odatalált. Egy
gyermekkori játszótársa – kinek vasúti mérnök apja mindenféle apró-cseprő
munkát elvégzett a templom körül – annak idején szintén ott lakott a család-
jával, és a helyről Randzsit máig sem feledkezett meg.
Nem sok változást lehetett rajta felfedezni. A vasúti mérnök felesége
által akkoriban az elülső udvarban nevelgetett, piciny virágoskert mostanra
részben veteményessé alakult át, más részeit fölverte a gyom. Az épületre,
állapította meg Randzsit, ráférne egy alapos festés. Ráadásul még annál is
kisebb volt, mint amekkorára emlékezett: három kicsiny helyiség egy külső
árnyékszékkel a hátsó udvaron, meg egy szivattyús kúttal a telek legtávolabbi
pereménél.
Senkit sem talált otthon. Fontolgatta, hogy követi a szabály, mely
szerint üresen álló házba nem illik belépni, de nem is hagyhatta az élelmiszert
csak úgy a földön. Ezért hát kopogtatott a záratlan ajtón, bekiáltott valami
köszönésfélét, majd belépett.
Az első helyiség a konyha szerepét töltötte be: gázpalackos tűzhely,
mosogató csapok nélkül, csupán lefolyóval felszerelve, mellette nagy és csak-
nem üres, műanyag vizeskanna, egy asztal székekkel, egyéb nem sok. Kicsivel
84
odébb aprócska szoba, szemmel láthatóan valakinek a hálóhelyisége, mert a
nagy részét egy dívány foglalta el, egyik végén párnák és összehajtogatott
lepedők kupacával. A harmadik helyiség volt a legnagyobb, egyben a leg-
zsúfoltabb mind közül, melyben két rácsos gyerekágy, két priccs, háromnégy
komód meg egy pár szék kapott helyet…
És még valami.
Randzsitnak úgy rémlett, valami változás történt, mióta utoljára itt járt
gyermekként. Felfedezte, hogy a gyerekszoba egyik sarkában valaminek a
maradványa éktelenkedik a falon, és ahogy gondosabban megvizsgálta,
észrevette, hogy az egy tönkresilányodott, vallásos tárgyú plakát szanszkrit
nyelvű szövegekkel.
Hát persze! Ez volt a ház északkeleti pontja, mely egykor pudzsa
sarokként szolgált, az áhítat és imádság szent és sérthetetlen tereként, mely
minden istenfélő hindu otthonában elmaradhatatlanul jelen van. Ám mostanra
mi lett belőle? Hol volt Siva bálványszobra – vagy bármely más istené – az
alacsony tékáról? Hol a tömjéntartó, a tálka az áldozati virágoknak, a vallás-
gyakorlás megannyi rituális kelléke? Sehol semmi! Sok éve már, hogy
Randzsit semmiféle értelemben nem tekintette magát vallásosnak, ám amikor a
tekintete most kimosott, de össze sem hajtogatott gyermekruhák kupacára
tévedt pontosan azon a helyen, amelyet az otthon makulátlan és szentséges
pudzsa szobájának kellett volna elfoglalnia, elfogta egy érzés, mely leginkább
a visszatetszéshez volt hasonlatos. Rendes hindu család, ateista avagy sem,
nem viselkedik így, gondolta.
Amikor a közeledő hangok hallatán kisietett, hogy bemutatkozzék, már
kevésbé volt biztos abban, hogy egy rendes hindu családdal áll szemközt. A
családfő – Kirtisz Kanakaratnam felesége – egyáltalán nem rendes hindu
asszonyhoz illőn volt felöltözve, ehelyett férfi kezeslábast meg ugyancsak férfi
bakancsot viselt, és egy kordét vonszolt maga után, melyen néhány apróbb
holmival egyetemben kettő a már látott, ormótlan műanyag vizeskannákból,
valamint egy kislány foglalt helyet. Az asszony körül három további gyermek
tipródott: egy tíz-tizenkét éves forma lányka egy harmadik – alkalmasint a
legfiatalabb – pici lánnyal a hátán, valamint egy kisfiú, derekasan cipelve a
vállán egy vászonzsáknyit valami láthatatlan portékából.
– Jó napot – köszöntötte őket Randzsit. – Randzsit Szubramanian
vagyok, Ganes Szubramanian fia, és hoztam maguknak valamit az apámtól.
Letettem az asztalra. Ön bizonyára Mrs. Kanakaratnam.
Az asszony nem tagadta a vádat. Eleresztette a kordé fogantyúját, és
miután meggyőződött arról, hogy a kiskocsi utasa nem riadt föl szender-
géséből, üdvözlésképpen kinyújtotta felszabadult kezét a fiatalember felé.
– Kanakaratnam felesége vagyok – hagyta jóvá a feltételezést. – És
köszönöm. Az ön édesapja nagyon jó hozzánk. Nem inna egy kis vizet? Jéggel
ugyan nem szolgálhatok, de cipekedés közben biztosan megszomjazott.
85
 Ez igaz is volt, és Randzsit hálásan fogadta a poharat, melyet az asszony
teletöltött neki az egyik kannából. (Az összes ivóvizet úgy kell messziről
idefuvarozniuk, magyarázta. A több évvel azelőtt történt, karácsonyi cunami
az öböl tengervízével árasztotta el a kútjukat, és az azóta sem jött rendbe.
Mosni, meg bizonyos fajta ételekhez még csak megteszi, de szomjat
csillapítani alkalmatlan.)
Amennyire Randzsit meg tudta ítélni, Mrs. Kanakaratnam a harmincas
éveiben járt, szemmel láthatóan egészséges, csinosnak mondható, nem is
különösebben tudatlan nő volt, viszont meglehetősen hadilábon állt a világgal,
mely így szembefordult vele. Egy másik lényeges dolog, amit vele kapcso-
latban meg kell jegyeznünk, hogy kifejezetten nem állhatta, ha Mrs.
Kanakaratnamnak szólítják. Elmondása szerint a férjével együtt utálták még a
gondolatot is, hogy így megragadjanak ezen a Sri Lanka nevezetű, trópusi
senki földjén. Mindig is olyan országban akartak élni, ahol mindenféle dolgok
történnek – leginkább, mondjuk, Amerikában. Az USA nagykövetségén azon-
ban elutasították a vízumkérvényüket, ezért aztán áthurcolkodtak egy
teljességgel másmilyen országba – ez volt Lengyelország −, de valahogy az se
jött be nekik.
– Ezután már nem volt mit tenni – mesélte már-már daccal a hangjában
−, ezért mindketten amerikai nevet vettünk föl. Az uram nem hagyta többé,
hogy Kirtisznek szólítsam. Őbelőle George lett, belőlem meg Dorothy, röviden
Dot.
– Kedves név – próbálkozott Randzsit. Igazából semmiféle véleménye
nem volt a dologról, csupán le akarta csillapítani az asszony hangjában meg-
búvó ellenségességet.
Amiben hihetőleg sikerrel is járt, mert az asszony egyszeriben csevegő
hangnemre váltott. Elmesélte, hogy amint kezdtek jönni a gyerekek, sorban
nekik is ilyesfajta neveket adtak. Egy ideig úgy alakultak a dolgok, hogy Dot
Kanakaratnamnak minden páratlan évben újabb utódot sikerült világra hoznia.
Az első Tiffany, a legidősebb, aki most tizenegy éves volt, aztán jött Harold,
az egyetlen és jelenleg kilencéves fiú, őt követi Rosie és Betsy a maga hét,
illetve öt évével. Dot mintegy hetykén hozta Randzsit tudomására, hogy a férje
éppen börtönben van. A bejelentés módja miatt Randzsit úgy vélte, jobb, ha
tartózkodik a véleménynyilvánítástól.
Mikor végre módja nyílt véleményt alkotni, arra a következtetésre jutott,
hogy a gyerekek egészen helyes kölykök – időnként kifejezetten ennivalóak,
máskor mulattatóan szemtelenek, miközben szünet nélkül azon fáradoznak,
hogy megbirkózzanak a felcseperedés kényes és fáradságos, ám minden eset-
ben szórakoztató feladatával. Randzsit azon kapta magát, hogy valamennyit
megkedvelte, méghozzá olyannyira, hogy már elmenőfélben fel is ajánlotta az
anyának: a soron következő szabadnapján elviszi őket a strandra.

86
 Ehhez még negyvennyolc órának kellett eltelnie, és ezen idő java részé-
ben a fiatalember folyamatosan azon töprengett, vajon képes lesz-e elboldo-
gulni mindazon teendőkkel, melyek a kiruccanás elmaradhatatlan velejárói.
Példának okáért, mi van akkor, ha valamelyiknek, nos, ki kell mennie?
Ám amikor eljött az ideje, Tiffany kérés nélkül szolgálatba helyezte
magát. A pipilni kéredzkedő Rosie-t egyenesen bekormányozta a szelíd
hullámverés kellős közepébe, ahol a Bengál-öböl szolgáltatta, bőséges öblítő-
víz gondoskodott a higiéné összes követelményének maradéktalan teljesülé-
séről. Amikor meg Harold került szorult helyzetbe, a nagylány odavezette
öccsét az építőmunkásoknak felállított, hordozható illemhelyekhez, és eszébe
sem jutott, hogy ilyesmivel zargassa Randzsitot. Időről időre mindannyian
fröcskölve-lubickolva masíroztak a sekély vízben – Randzsit gúnárral a menet
elején, aki mögött a kölykök mint kislibák alkottak ide-odakanyargó és
sikongató szerelvényt. Ha megéheztek, elcsentek pár szendvicset a munkások
büféjéből (akik, mivel összebarátkoztak a kicsikkel, egyáltalán nem bánták
ezt). A nap legforróbb szakában a gyerekek szundikáltak egyet a dagályszint-
jelzésen túl elterülő pálmaligetben, és valahányszor a nagy futkározás köze-
pette Tiffany némi lazítást rendelt el, mindahányan letelepedtek a homokra,
hogy odaadóan hallgassák Randzsit meghökkentő meséit a Marsról, a Holdról
vagy a Jupiter körül keringő, fészekalja kisbolygóról.

Természetesen a világ más részein közel sem ilyen nyájas légkörben

zajlottak az események.
Izraeli iskolaudvarokon tízéves palesztin kislányok robbantották fel
magukat a közelben tartózkodó társaikkal egyetemben. Párizsban négy
tagbaszakadt észak-afrikai oly módon mutatta ki a francia politikával szembeni
ellenérzéseit, hogy megölték az Eiffel-torony két őrét, tizenegy turistát pedig a
mélybe taszítottak a legfölső kilátóteraszról. Hasonlóan gálád tettekről számol-
tak be a Velencéből (Olaszország) meg Belgrádból (Szerbia) küldött tudósí-
tások, hogy aztán a reykjavikiak (Izland) még az előbbieken is túltegyenek
szörnyűség tekintetében. A földkerekség azon kevés, befolyásos politikai
vezetőjének meg – akiknek a saját hazája történetesen még nem állt lángokban
– minden tudománya csődöt mondott a nagy igyekezetben, hogy megbir-
kózzanak a helyzettel.
Randzsit azonban fütyült az egészre…
Nos, ez így nem teljesen igaz. Valahányszor elgondolkodott róluk,
nagyon is fölkavarták az események, ugyanakkor mindent elkövetett, hogy a
gondolatai ne sűrűn kalandozzanak a nagyvilág dolgaira.
Ebben a tekintetben igencsak emlékeztetett Edgar Allan Poe tivor-
nyázóira A vörös halál álarca című elbeszélésben. A saját világa szakasztott
olyan beteges állapotban volt, mint azoké. Ám eközben a nap melegen sütött, a
87
kicsik pedig majd’ kibújtak a bőrükből, amikor megmutatta nekik, hogyan
fogjanak indiai csillagteknősöket, és vegyék rá őket, hogy versenyt cammog-
janak egymással. Ráadásul a történeteit csaknem akkora élvezettel hallgatták,
mint amilyennel ő mesélt nekik.

Különös módon ugyanezen idő alatt néhány gigalakta (vagy az összes?

szinte lehetetlen volna eldönteni, hogy melyik) éppen azzal volt elfoglalva,
hogy valami hasonlóra tanítsa egy merőben másfajta állattörzs egyedeit.
Magától értetődően ezek a teremtmények nem teknősök voltak, noha
csak a teknősökéhez foghatóan kemény páncéllal és alacsony IQ-val voltak
megáldva. És mit gondolnak, mi volt az, amire a gigalakták meg akarták
tanítani őket? A szerszámok használatára.
És ez csupán egy volt a gigalakták sok-sok, önként vállalt foglalatossága
közül. Emberi fogalmakkal afféle kísérlet volt ez, hogy megemeljék a
galaxisban lakozó lények életminőségét.
Úgy képzelték, ha a teknőspáncélosok elsajátítanák az emelő, a horog és
a pattintott kő használatát, akár a születő értelem felé is képesek lennének
megtenni az első tétova lépést. És amennyiben ez bekövetkezne, a gigalakták
mértéktartó gyámkodása mellett újabb és újabb lépésekkel haladhatnának
előre, egészen a csúcstechnológiáig – méghozzá anélkül, hogy eközben valaha
is feltalálnák a szolgaság, a kizsákmányolás vagy a háború zavaró és nem-
kívánatos intézményét.
Egy ilyen terv kivitelezéséhez hosszú… hosszú idő kell. Abból meg
bőven volt a gigalaktáknak, akik úgy vélték, megér egy próbát meg a fárad-
ságot, ha ezáltal egyszer, valamikor az univerzum távoli jövőjében egyetlen,
legalább egyetlen fajnak sikerülne anélkül végigjárnia az anyagátvitelhez és a
világűr meghódításához vezető fejlődés útját, hogy a gyilkolás művészetét is
elsajátítaná menet közben. Biztosra vehető, hogy a gigalakták intelligensek és
befolyásosak voltak. De időnként rettentően naivak is.

88
 9.

TESPEDÉS

V ÉGRE RANDZSIT IS ELÉGEDETT lehetett a nyárral. A munka könnyűnek

bizonyult, ráadásul az sem zavart senkit, ha kislibáit a munkahelyére
is magával vitte. Pótmamáskodással csupán olyan napokon kellett
vesződnie – és Dot ebből nem engedett −, amikor elkerülhetetlennek látszott,
hogy az asszony elmenjen hazulról. Ami azt illeti, szép számmal akadtak ilyen
napok. Néha a miatt, mert az asszony éppen munkát keresett magának, amiben
nem volt éppen sikeres, de többnyire csak azért, hogy sorra újabb és újabb
darabokat kótyavetyéljen el kevéske vagyontárgyai közül: mert mese nincs, a
gyerekeket etetni, ruházni kell.
Randzsit megfigyelte, hogy ezek a távollétek egyre gyakoribbá válnak.
Azzal magyarázta a dolgot, hogy Dot bizonyára fokozódó bizalommal van
iránta, és rá se rántott. Őszinte érdeklődésből avagy puszta udvariasságból-e,
mindenesetre úgy festett, mintha a kicsiket valósággal lenyűgöznék a fiatal-
ember történetei és matematikai mutatványai. Randzsit több évi tépelődése a
számelmélet fölött nem veszett kárba mindenestül. Diáktársaival a számokkal
történő játék olyan formáit sajátították el, melyekről a laikusoknak fogalmuk
sincs.
Ott volt mindjárt a „szorzás orosz paraszt módra”. Randzsit mindenek-
előtt megállapította, hogy a négy gyerek közül mindössze Tiffany juthatott el a
szorzásig saját iskolai tanulmányai során. A többieket pedig ezzel nyugtatta
meg:
– Cseppet se szomorkodjatok, ha még nem tudtok számokat össze-
szorozni. A régi időkben még a felnőttek között is rengetegen akadtak, különö-
sen az olyasféle helyeken, mint Oroszország, akik nem voltak képesek rá.
Éppen ezért kitaláltak egy trükköt. Ezt nevezzük a szorzás orosz módszerének,
és a következőképpen kell csinálni. Először is írjátok le egymás mellé a két
számot, valahogy így, és mondjátok azt, hogy a huszonegyet meg akarjátok
szorozni harminchéttel.
Ezzel előhúzott egy jegyzetfüzetet, melyet aznap reggel előrelátóan
beletett a zsebébe, gyorsan felírt valamit, aztán megmutatta nekik:

89
 21 37
– No mármost… Azt tudjátok, hogyan kell megduplázni egy számot?
Helyes. Akkor duplázzátok meg a bal oldali számot, vagyis a huszonegyet, a
jobb oldalit felezzétek el, és a kapott számokat szépen írjátok le az első két
szám alá. Így fest a dolog:

21 37
42 18

– A jobb oldali szám megfelezésével „egyet” kaptok maradékul, de

azzal ne törődjetek. Ezt a maradék „egyet” egyszerűen kidobjuk a szemétbe,
így ni. Most a kapott számokkal megint végezzétek el a duplázást és felezést,
majd az így kapott számokkal is, és ezt egészen addig ne hagyjátok abba, amíg
a jobb oldali oszlopban „egyet” nem kaptok.

21 37
42 18
84 9
168 4
336 2
672 1

– Na most, valahányszor a jobb oldali oszlopban páros számot láttok,

azt az egész sort húzzátok ki.

21 37
84 9
672 1

– Végül adjátok össze a bal oldali oszlop számait.

21 37
84 9
672 1
777

A művelet alá Randzsit odafirkantotta, hogy „21 x 37 = 777”, és

diadalittasan kivágta:
– Íme az eredmény!
És várta a reakciót. No, ha arra várt, mindjárt négyfélét is kapott belőle.
A végszóra a kis Betsy összecsapta csöppnyi kezeit, hogy tapssal jutalmazza
Randzsit teljesítményét. Rosie elégedett, ám értetlen képet vágott. Harold
90
összeráncolta a homlokát. Végül Tiffany udvariasan megkérdezte, kölcsön
vehetné-e a tollat és a jegyzetfüzetet Randzsittól. A fiatalember a kislány válla
fölött leste, hogy mit ír:

37x2 = 74
21: 2 = 10,5
10,5 x 74 = 777

– Igen – jelentette be −, az eredmény helyes. Légy szíves, Randzsit,

mondjál nekem két másik számot.
Könnyű feladványt választott neki – a nyolcszor kilencet – , majd egy
annál is könnyebbet, mire Harold követelni kezdte, hogy ő is kaphasson
lehetőséget. Mikor végre megkapta, úgy tetszett, hogy szintúgy jól boldogul az
elemi szorzás orosz módszerével, még ha neki több időbe tellett is, de akkor
meg a legkisebb lánykák kezdtek lázadozni. Randzsit kigondolta: legközelebb
elmagyarázza nekik, hogy az orosz szorzási algoritmus miért példázza jól a
bináris aritmetikát, majd mélységesen elégedetten a kölykökre első alka-
lommal kirótt, számelméleti oktatás eredményével, így szólt hozzájuk:
– Jó móka volt, mi? Na, gyertek, fogjunk még teknőst.

Gamini Bandara pontosan a tervezett napon érkezett haza Sri Lankára,

ám Randzsithoz intézett első telefonhívását mégis kénytelen volt mentege-
tőzéssel kezdeni. Mindeddig föl sem fogta, mennyi otthoni program vár rá,
ezért ez alkalommal nem tud időt szakítani a trincsomali látogatásra. Mi lenne,
ha Randzsit megtenné a szívességet, és inkább ő utazna fel hozzá Colombóba?
Igazság szerint hősünket bosszantotta a dolog, és ezt nem is nagyon
igyekezett titkolni.
– Hááát – kérette magát −, fogalmam sincs, hogy el tudok-e szabadulni a
munkából.
Ám a barátja minden érvet bedobott a meggyőzésére, és mikor eljött az
elkéredzkedés ideje, az építésvezető készségesen engedte el, „ameddig, csak
tetszik” (míg a kieső napokra a sógor készségesen átvállalta Randzsit munka-
körét – a fizetési csekkjével egyetemben). Még Ganes Szubramanian is
szívvel-lélekkel támogatta az elutazás ötletét. Randzsit korábban attól tartott,
az apja nem lesz elragadtatva, ha Gamini Bandara megint belép a képbe. Most
megnyugodhatott efelől. Rövidre tervezett – ráadásul meglehetős távolságban
bekövetkező – találkozásuk szemmel láthatóan nem jelentett gondot. Sőt
Ganes mindent megtett, hogy megkönnyítse az utazást a fia számára.
– Még hogy busszal?! – kérdezte elutasító kézmozdulat kíséretében. –
Szó sem lehet róla! Itt van ez a furgon, amit kiutaltak nekem. Sohasem haszná-
lom. Vidd el nyugodtan, és használd, ameddig csak tetszik. Ki tudja? Az a

91
templomi felségjelzés az ajtaján még el is veheti a rossz szándékú alakok
kedvét, hogy kieresszék a levegőt a gumikból.
Randzsit hát befutott Colombóba – egy jókora táskával a furgon hátul-
jában, amely több napi ott-tartózkodáshoz elegendő ruhaneművel volt tele-
pakolva. Furcsálkodva vette hírül, hogy a családi otthon helyett Gamini egy
szállodában vár rá. Hogy miért éppen erre a hotelre esett a választása, azt
pontosan meg tudta érteni – a főváros földerítésére indított expedícióik során
sűrűn megfordultak a bárban. Az viszont meglepte, hogy az idősebbik Bandara
akár csak egyetlen éjszakára is hagyja elszökni a fiát.
Amikor Randzsit megkérte a recepcióst, hogy szóljon föl Gamininak, az
csak rázta a fejét, és a bár felé mutogatott. És tényleg. Gamini ott ült a bárban
– de nem egyedül. Jobbról is, balról is egy-egy lány csücsült mellette, előttük
az asztalon majdnem kiürült borospalack.
A fiatalember üdvözlésére most mindhárman felálltak. A szőke lánynak
Pru volt a neve, a Maggie nevezetűnek meg olyasféle, szájrúzsra emlékeztető
árnyalatban pompázott a haja, melynek létrehozása messze túlmegy az emberi
génállomány képességeinek határán.
– A gépen ismerkedtünk össze – magyarázta Gamini, mihelyst rendre
bemutatta őket. – Amerikaiak. Ők is Londonban tanulnak, csak a művészeti
akadémián. Tudod, ez olyan iskola, ahol egyetlen tantárgyat okítanak: mit kell
tenned, hogy még jobban nézzél ki. Aúúú, ez fájt!
A feljajdulás a valószínűtlenül vörös hajú Maggie-nek volt tulajdonít-
ható, aki belecsípett Gamini fülébe.
– Ügyet se vess a gonosz rágalmakra – igazította el Randzsitot. – Pru és
én a Camberwellre járunk. Ez pontosan az a tanintézmény, ahol keményen
megdolgoztatják az embert. Gamini egy hétig se tartana ki.
Randzsit úgy döntött, kezébe veszi az irányítást.
– Randzsit Szubramanian vagyok – nyújtott kezet, amit a lányok őszinte
lelkesedéssel szorongattak meg egymás után.
– Óh, tudjuk, ki vagy! – emelte fel a hangját a Maggie nevezetű. –
Gamini már minden lényegeset elmesélt rólad. Alacsony termet, hosszú név,
meg hogy folyton ugyanazon a matekfeladványon töröd a fejed. Gamini
szerint könnyen lehet, hogy pont te leszel az, aki egyszer majd megfejti… ha
ez egyáltalán lehetséges.
Randzsitot időről-időre még mindig furdalta a lelkiismeret, amiért
mellőzi a Fermat-problémát, s most fogalma sem volt, hogy mit is kellene
mondania. Ám hiába fordult Gaminihoz támogatásért, annak tekintetéből
szintúgy valami bűntudatfélét vélt kiolvasni.
– Figyelj csak, Randzs – fogott bele Gamini olyan hangon, mely még az
arckifejezésénél is súlyosabb bűntudatról árulkodott. – Jobb, ha azonnal
kirukkolok a rossz hírrel. Amikor legutóbb írtam neked, komolyan azt remél-
tem, hogy legalább pár napig együtt lóghatunk. – Fejrázás. – Sajna, ez nem fog
92
menni. Holnaptól kezdve az apámnak és nekem minden egyes percünk sűrűn
be van táblázva közös programokkal. Tudod, a család…
Randzsit tudta – elég volt emlékezetébe idézni a Gamini Londonba
távozását megelőző napokat. Hagyta, hogy csalódottsága az arcára is kiüljön.
– Egy teljes hetet szabaddá tettem! Kocsim is van, minden…
Gamini egy vállrándítással intézte el a dolgot, mint aki hiába lázong az
elkerülhetetlen ellen.
– Nem tehetek róla. Az apám eredetileg a mai estémhez is ragaszkodott
volna, de én határozottan közöltem vele, hogy azt már nem! – Egy pillanatig
kutatóan vizslatta Randzsit tekintetét, aztán elvigyorodott. – A fenébe is,
annyira örülök, hogy látlak! Na, mire vársz? Ölelj már meg, te marha!
Randzsit hajlandónak mutatkozott, nem is akarta volna zavarba hozni a
barátját a lányok előtt, aztán meg, amint Gamini áthevült, inas teste nekifeszült
az övének, már az őszinte ragaszkodás túláradó viszonzásaként.
– Különben is – kapott észbe Gamini −, még egy kortyot se ittál. Pru,
drágám, megtennéd helyettem?
Tudatában, hogy a lányok valami művészeti izét tanulnak, Randzsit
megpróbálkozott a társalgással.
– Szóval te művész akarsz lenni? – fordult Maggie-hez.
Az hitetlenkedve pillantott rá.
– Ugyan már?! Hogy éhen haljak?! Azt már nem! Úgy döntöttem, hogy
egy állami főiskolán fogok oktatni művészeti tantárgyakat valahol Trenton
mellett, ugyanis New Yersey-ben lakik a családom. Vagy arrafelé, ahol a
férjem éppen állást kap… ha majd lesz férjem.
A szőke Pru lelkesen csatlakozott:
– Óh, én imádnék művész lenni, Randzsit! De ez lehetetlen, mert nincs
hozzá tehetségem, az meg nálam szóba se jöhet, hogy visszaköltözzek a
szüleimhez Shaker Heights-ba. Legfeljebb egy árverésvezetői állásban
reménykedhetek valami olyasféle cégnél, mint a Sotheby’s. Príma fizetés,
izgalmas kollégák, és legalább a művészet közelében lehetek, ha már magam
nem művelem.
– Na, tudod, mikor! – nevetett föl Maggie gúnyosan, és odanyújtotta
Randzsitnak az arakkal megkeresztelt kólát.
A lábával Pru átnyúlt Gaminié fölött, és játékosan belerúgott a
barátnőjébe.
– Utálatos vagy – morogta. – Természetesen nem úgy értettem, hogy
azonnal. Az ember rendszerint gyakornokként kezdi. Eleinte esetleg nem is
csinál mást, csak leolvassa a számokat a táblácskákról, amiket a licitálók az
árverési csarnok leghátuljában nyújtogatnak fel – az igazi árverésvezető
ugyanis nem lát el odáig. Mi van, Randzsit, nem ízlik az arakos kóla?
Az nem tudta a helyes választ. Annak idején, a colombói éjszakai élet
felfedezése közben nagyon is megkedvelte ezt a bizonyos italt, mindazonáltal
93
barátjának távozása óta egyszer sem élvezte. Belekóstolt hát, s kellemesen
gurult le a torkán. Ahogy a következő is.

Ha Randzsit nem is éppen ilyen estére számított, végeredményben nem

sült el rosszul. Pru egyszer csak fogta magát, és áttelepült mellé, aminek
köszönhetően a fiú rövidesen három fontos fölfedezést tett partnernőjéről: a
lány bőre puha volt és meleg, továbbá finoman illatozott. No, nem annyira
finoman, mint Myra de Soyzáé vagy – természetesen merőben másként –
Mevrouw Beatrix Vorhulsté, de azért egészen megnyerően.
Nem volt bolond. Tökéletesen tisztában volt a nők illatának elsődleges
forrásával, mely számos változatban akármelyik drogériában beszerezhető. De
mit számít? Bódító volt, és kész, nem is szólva Pru többi pozitívumáról. Hogy
egyebet ne említsünk, a lány jólesően simult Randzsit karjához, és olyan
jópofákat mondott… de tényleg. Mindent összevetve, a fiatalember jól érezte
magát.
Ahogy telt-múlt az idő, az elméjében megválaszolatlan kérdések
kezdtek előretolakodni. A lányok távozása a mosdóba jó alkalomnak tűnt a
válaszkeresésre. Kezdetnek mindjárt tudakozódni kezdett Gamininál, hogy
gyakran találkozott-e a lányokkal Londonban. A barátja meglepettnek tűnt:
– Dehogy! Soha életemben nem láttam őket, amíg Dubaiban föl nem
szálltak a gépre, és el nem kezdtünk dumálni.
– Á! Értem – felelte Randzsit, noha ebben egyáltalán nem volt biztos. A
tisztánlátás kedvéért tovább faggatózott:
– És hogy van a barátnőd, Madge?
Gamini hosszú pillantást vetett rá, és láthatóan élvezte a helyzetet.
– Tudod, öcsém, mi a te bajod? Túlságosan sokat aggodalmaskodsz.
Madge pillanatnyilag Barcelonában van, feltételezésem szerint azzal a valaki-
vel, aki egyébiránt óránként küldözget neki végeláthatatlan, szöveges üzene-
teket. Inkább igyál még egyet.
Randzsit megtette, és Gamini lelkesen csatlakozott hozzá, a szépítke-
zésből visszatérő lányok úgyszintén. De valami megváltozott a légkörben; a
kezek már nem nyúltak olyan mohón a félig teli poharak után. Aztán egyszer
csak Maggie súgott valamit Gamini fülébe.
– Oh, rendben – válaszolt neki Gamini, majd Randzsithoz fordult:
– Az a helyzet, hogy lassan mennünk kell. Nagyszerű volt újra látni
téged, de, tudod, korán reggel indulok apával a nagyihoz. Úgyhogy mi most
elhúzzuk a csíkot. Megölelsz minket?
Randzsit engedelmeskedett, s kapott egy ölelést Maggie-tól is.
– Apropó – tette hozzá Gamini már indulófélben. – A fogyasztás miatt
ne aggódj. Apám fizeti a cechet. Na, menjünk, kicsim.

94
 Amint Maggie-vel az oldalán keresztülfurakodott az asztalkák között,
Randzsitnak leesett a tantusz, hogy mit is jelentett az a többes szám.
Kettesben maradtak, ő meg az a Pru nevű lány.
Hiányos tapasztalatai semminemű támpontot nem nyújtottak az adott
körülmények között elvárt viselkedésre nézve, úgyhogy jobb híján számtalan,
amerikai filmélményéből merített ihletet.
– Kérsz valamit inni? – tudakolta udvariasan.
Pru mosolyogva rázta a fejét, és az előtte álló, majdnem teli pohár felé
intett.
– Ebben sem tettem nagy kárt. Szerintem még egy pohárral már eléggé
fölösleges lenne.
Randzsit egyetértett, de ezzel végképp kifogyott az ötletekből. A filmek-
ben a pasi ilyenkor megkérdezi a nőtől, hogy akar-e táncolni, ami jelen esetben
szóba sem jöhetett. A bárban nem volt táncparkett, és a fiatalember különben
sem tudott táncolni.
Pru mentette meg a helyzetet.
– Ez nagyon kellemes este volt, Randzsit Szubramanian, de reggel én is
korán kelek. Szét akarok nézni a városban. Szólnál a pincérnek, hogy hívjon
nekem egy taxit?
Randzsit meghökkent:
– Hát nem ebben a szállodában laksz?
– Még Londonból foglaltattunk szállást, és nem nagyon volt lehető-
ségünk válogatni. De innen csak öt perc autóval.
Végre egy helyzet, melyben még Randzsit is tudta, mi a teendő, és
aszerint is cselekedett. Alkalmi sofőrként kissé ugyan kótyagosan ült volán
mögé, mindamellett Pru boldogan fogadta el az ingyenkocsikázást a templom
furgonján, és a Randzsit apjának templomi tisztéről szóló elbeszélést is érdek-
lődéssel hallgatta, nem is beszélve a hevenyészett áttekintésről, amelyet a fiú
Tini Koneswaram hosszú és eseménydús történelmének tárgyában vezetett elő.
Akkora érdeklődéssel, hogy megérkezve a szállodához, még egy józanító
kávéra is behívta Randzsitot.
Alanyok szobafoglalása egy ifjúsági szállóra volt érvényes, és az elő-
csarnokban tolongó ifjak lármája lehetetlenné tette volna a nyugodt társalgást.
Ezért Pru a saját szobájába invitálta Randzsitot. A nyíltszívű beszélgetésbe
mélyedő fiatalok testi-lelki közelsége megtette a hatását. Nem telt belé egy
kurta óra, és Randzsit elveszítette a szüzességét, mármint heteroszexuális
értelemben. Nagyon élvezte. Mindketten olyannyira kedvüket lelték egymás-
ban, hogy párszor még megismételték, mielőtt elnyomta volna őket az álom.

A forró sugarakat lövellő Nap már magasan járt az égen, amikor végre
fölriadtak a zárban elforduló kulcs zajára. Maggie volt az, aki cseppet sem
95
ütközött meg az egyik franciaágyat közösen elfoglaló Randzsit és Pru
látványán. Hogy Gamini? Óh, ő már rég elhúzta a csíkot! Amint föltelefonált a
recepciós, hogy az apja várja a hallban, azonnal kiugrott az ágyból, magára
kapkodta a ruháit, és már ott sem volt.
– Különben is – emlékeztette Maggie a barátnőjét, fürkész pillantást
vetve rá −, ha jól emlékszem, ebédre vagyunk hivatalosak a te „modell utáni
rajz” tanárod diplomata unokatestvérével, és már negyed tizenegy.
A sietve öltözködő Randzsit úgy érezte, megkapta a végszót a távozás-
hoz. De hogy miként illik búcsút vennie Prútól, arra nem volt ötlete, és ezúttal
a lány sem bizonyult segítőkésznek.
Kapott ugyan tőle egy készséges búcsúcsókot, de amikor próbaképpen
felvetette, hogy szívesen megmutatná neki a város nevezetességeit, kiderült,
hogy a lány aznap sehogyan sem képes besuszterolni a fiatalembert számos,
egyéb irányú kötelezettségeinek sorába… meg úgy egyébként a többi napon
sem.
Randzsit felfogta az üzenetet. Lényegesen visszafogottabb igyekezettel
ismét megcsókolta a lányt, aztán Maggie-nek búcsút intve, távozott.
Beült a furgonba, és fölmérte a helyzetet. Ott volt neki a kocsi, hozzá
legalább egy hét szabadság, de Colombóban semmi sem marasztalta, mint
ahogy a sziget többi része sem jelentett számára vonzerőt. Rándított egyet a
vállán, és a motort beindítva, megkezdte hosszú utazását Trincsó felé.
Colombo peremkerületein túljutva, vagyis egy jó óra múltán már azon
törte a fejét, vajon mit szól majd az apja az ő idő előtti hazaérkezéséhez.
Töprenkedésének javát azonban az immár mindörökre ismeretlen vezetéknevű
Pru kisasszonynak szentelte. Vajon miféle megfontolások irányították annak
alkalmasint igen ellentmondásos cselekedeteit kettejük rövid, de Randzsit
számára rendkívül jelentőségteljes viszonya során? Még vagy harminc kilo-
méternyi vezetés kellett, hogy elméjében kiforrjon a kielégítő felelet.
Tán nem is a „kielégítő” a legmegfelelőbb minősítés. Randzsit biztosra
vette, hogy megtalálta a pontos magyarázatot, és az kicsit sem volt ínyére.
Végkövetkeztetése szerint ugyanis Pru azért tette, amit tett, mert csupán
néhány napja volt a városra, viszont holmi komoly, felnőttes kapcsolat egyet-
len pillanatig sem szerepelt a terveiben.
A következő órában Randzsiton morózus hangulat vett erőt, mely
szerencsére nem tartott sokáig. Mert nem tök mindegy, hogy mi járt Pru
fejében, ha a teste közben olyasmit művelt Randzsitéval, amire egyszerűen
varázslatos volt visszaemlékezni? Együttlétük alatt, vallotta be magának, egész
addigi életének leggyönyörtelibb tapasztalatát élte át. És ha ez az adott part-
nerrel egyszeri és megismételhetetlen alkalomnak bizonyult is, na bumm.
Elvégre a világ telis-tele van nőkkel. Feltehetőleg olyan is akad köztük, aki
nem azzal lenne elfoglalva, hogy minél több élményt csikarjon ki Randzsitból,
mielőtt végleg elhagyja az országot.
96
 Netán Myra de Soyzát is ideértve?
Ez új gondolat volt a fiúnak. Próbaképpen szokatlan feladat elé állította
a képzeletét: megpróbálta visszajátszani a Pru Gőzöm-Sincs-Kicsodával együtt
töltött éjszakát, szexpartnerének szerepébe Myrát helyettesítve be.
Azelőtt sohasem gondolt Myrára úgy, és most rá kellett jönnie, hogy
cseppet sincs nehéz dolga. Már éppen kezdte volna élvezni, amikor sajnálatos
módon odatolakodott a jelenet elé annak a kanadai, szállodás Brian
Harrigannek a képe, és az mindent elrontott.
Kénytelen-kelletlen abbahagyta a kísérletezést, és a továbbiakban
mindent elkövetett, hogy egyáltalán ne gondoljon semmire. Csak hajtson…
tovább és tovább.

A napnyugta és ő együtt érkeztek Trincsomaliba. Eszébe jutott a vissza-

térésére váró, üres szoba, és úgy érezte, muszáj beszélnie valakivel a… nem is
annyira a Név Nélküli Prúról, hanem csak úgy… beszélgetni. Próba szerencse,
továbbhajtott a Kanakaratnam-házhoz, és nyert.
Mindannyian otthon voltak. Randzsit a zárt ajtón keresztül is kihallotta
Dot hangját, de senki másét. Kopogtatására Tiffany nyitott ajtót, az anya az
asztalnál ült, és mobiltelefonon beszélt valakivel. (Randzsit nem is tudta, hogy
van neki.) A látogató láttán elhadart még pár szót, és összekattintotta a
készüléket. Volt valami a nézésében, ami fölkavarta Randzsitot. Bosszúság?
Vagy bánat? Nem tudta eldönteni. Az asszony így üdvözölte:
– Nahát, Randzsit! Ilyen hamar? Azt hittük, több időt akarsz eltölteni a
barátoddal.
– Én is azt hittem – válaszolta cseppnyi sajnálkozással a hangjában −, de
másként alakult. Azért nem volt rossz buli. – Ha nem is készült részletesen
elmesélni nekik, hogy pontosan mennyire, a kisgyerekek arckifejezése eltérí-
tette a szándékától.
– Valami baj van? – firtatta.
A család nevében Dot felelt:
– George, a férjem. Megszökött.
Ez a hír minden egyebet hátrébb sorolt a mondanivalók listáján.
Randzsit részleteket kért. Mint kiderült, George Kanakaratnamot – kifür-
készhetetlen rendvédelmi okoknál fogva – át akarták szállítani egy másik
börtönbe, amikor a járművet súlyos baleset érte. Az őr és a vezető meghalt,
Kanakaratnam meg egyszerűen elsétált a helyszínről.
– Képzeld, a trincsói rendőr bácsik itt voltak nálunk, de egész nap! –
kotyogott közbe Harold, amikor az anyja levegőt készült venni. – Asziszik,
apa csónakkal menekült el. Mert hogy egy híd is volt ott a közelben.

97
 – De egy csepp vért se találtak! – vágta ki Rosie diadalmasan, amivel
alaposan zavarba ejtette Randzsitot. Az ember azt hinné, ahol két halott is van,
csak úgy tocsog a hely a kiömlött vértől.
Tiffany tisztázta a dolgokat.
– Úgy érti, hogy a buszban nem, csak közvetlenül az első ülések környé-
kén. Ami azt jelenti, hogy apa talán nem sérült meg.
Randzsit pillantása találkozott Dot ellenséges tekintetével.
– George neked csak egy börtöntöltelék, de nekik az édesapjuk. Hát
persze, hogy ragaszkodnak hozzá! – mentegette a kicsiket. Majd barátságo-
sabban hozzátette:
– Nem kérsz egy kis teát? Mesélhetnél a kiruccanásodról.
A hívogató kézmozdulatnak engedelmeskedve, letelepedett az asztalhoz,
de mielőtt esélye lett volna megszólalni, Tiffany hevesen nyújtogatni kezdte a
karját. A kérdést azonban nem hozzá, hanem az anyjához címezte.
– Nem kéne előbb elmondanunk neki a levelet?
Dot sebzetten nézett Randzsitra.
– Jaj, istenkém! Annyira sajnálom! De itt annyi minden történt, hogy
egyszerűen kiment a fejemből! – mondta, miközben a keze papírfecnik között
matatott az asztalon. Végre előhúzott egy borítékot, és átnyújtotta a fiúnak. –
Az egyik szerzetes hozta. Egy álló hétig hevert a templom postázójában, mert
azokkal a szerencsétlenekkel senki sem közölte, hogy melyik a szobád.
– Aztán ma reggel, amikor végre megtudták, megpróbálták kézbesíteni
neked, de persze nem találtak ott – szúrta közbe Tiffany. – Anya meg szólt
nekik, hogy hagyják csak nálunk, majd mi gondoskodunk róla, hogy megkapd.
Dot zavarba jött.
– Ja, igen. Tudod, itt voltak a rendőrök, és én már annyira szerettem
volna, ha végre békén hagynak minket…
Itt elhallgatott, mert észrevette, hogy Randzsit már egyáltalán nem
figyel rá. A feladó helyén a boríték az építési területhez legközelebbi szálloda
nevét viselte, és a levélpapír fejlécén is az szerepelt.

Kedves Randzsit!
Néhány napot itt töltök. Mi lenne, ha valamikor együtt teáznánk?

Aláírás: Myra de Soyza.

A fiú nem várta meg, amíg Kanakaratnaméknál felforr a teavíz.
– Majd később beugrok! – kiáltott vissza már az ajtóból.
Húsz perc alatt a szállodához ért. A fiatal recepciós nő igazán minden
megtett, de amikor Randzsit a lényegre tért, csak ennyit tudott mondani:
– De hát már tegnap kijelentkeztek! Mármint de Soyza kisasszony és
Mr. Harrigan. Úgy tudom, visszamentek Colombóba.

98
 Randzsit a furgon ülésére roskadt, és bevallotta magának: pokolian
sajnálja, hogy Myrával elkerülték egymást. De még ennél is jobban gyűlölte a
gondolatot, hogy a lány meg az a kanadai együtt utazgatnak. Nyomott hangu-
latban, poroszkálva hajtott visszafelé. Az útkereszteződésnél azonban nem a
Kanakaratnam család otthona felé vezető utat választotta. Persze, izgalmas
sztori, hogy Dot férjének sikerült megszöknie egy szövetségi börtönből. Meg a
kölyköknek is jó lenne mesélni a kirándulásról, na jó, leszámítva bizonyos
részleteket.
De nem most. Abban a pillanatban Randzsit csak arra vágyott, hogy
senkivel… és semmiről ne kelljen beszélgetnie.

Másnap visszament dolgozni. Az építésvezető sógora nem volt elragad-

tatva, viszont a Kanakaratnam gyerekek annál boldogabban fogadták, hogy
helyreáll a régi rend, s ettől aztán egyensúlyba kerültek a dolgok. Meseidőben
mélységes elégedettséggel vették hírül, hogy Kandy királyai miként verték
vissza oly sok éven át az európai betolakodókat (erről Randzsit aznap reggel
olvasott a neten) – és a szökevény apa eszükbe sem jutott.
Napokon keresztül az anyjuk sem tett említést a dologról, mígnem egyik
reggel Randzsit hiába jelentkezett a gyermekekért, nem kapta meg őket.
Dot Kanakaratnam a konyhaasztalnál ült, és ruhákat meg háztartási
eszközöket válogatott szét különféle zsákokba, miközben a négy kicsi a saját
motyóját pakolta össze. Az asszony széles mosollyal felelt a Randzsit
tekintetéből sugárzó kérdésre:
– Fantasztikus hírem van! A barátaink találtak nekem állást! Itt,
Trincsóban, csak éppen lent a kikötőnél. Még nem tudom pontosan, hogy mit
is fogok dolgozni, de azt mondják, jól fizet a munka, és képzeld, még egy
lakás is jár vele! – lelkendezett Dot, és várakozóan nézett Randzsit szemébe.
– Hát ez… igazán csodálatos – erőlködött a fiatalember, hogy megfelel-
jen az asszony kimondatlan elvárásának. Furcsállotta, hogy az azt sem tudja,
miféle állást vállalt el, de ismerve kétségbeejtő helyzetét, nem szorgalmazta a
témát.
– Na és… mikor kezdenél?
– Gyakorlatilag azonnal. De van egy kis gond, Randzsit. Ugye még
nálad van az édesapád furgonja? Te is tudod, mennyire sokba kerül a taxi…
Nem tudnál kivinni minket a kikötőbe?

99
 10.

KANAKARATNAMÉK ÚJ ÉLETET KEZDENEK

I GEN, A FURGON MÉG NÁLA VOLT – az apja ugyanis ragaszkodott hozzá,

hogy azzal járjon dolgozni −, így a fuvarnak nem volt semmi akadálya.
Csupán értesítenie kellett az építésvezetőt, hogy a sógor fizetett helyette-
sítési ideje kicsivel meghosszabbodik. A házhoz visszatérve, mindenkit és
mindent indulásra készen talált. Húsz percre rá a gyerekek már izgatottan
sikongattak a kocsi hátuljában, Dot pedig a Randzsit melletti ülésről vizsgál-
gatta a kikötő közelgő látképét.
Mióta Sri Lanka szigetére visszatért a béke, Randzsit ritkán fordult meg
a kikötőben. Akinek arrafelé akadt dolga, még mindig felfedezhette a
zabolátlan külvilág mementóit. A rakpart távoli végénél jól kivehető volt
néhány – feltehetőleg indiai – atom-tengeralattjáró cápát formázó alakja, ám a
figyelő tekintetet immár a temérdek, többi vízi alkalmatosság vonta magára.
Voltak természetesen halászhajók, de nem ám a négy-ötfőnyi legénységgel is
elboldoguló fajtából, mely a sziget minden közönséges partszakaszán tucat-
szám vesztegel köröskörül. Ezek mélytengeri járművek voltak, melyek akár
száz kilométernyire vagy még messzebbre is el tudnak távolodni a száraz-
földtől a kereskedelmi szempontból értékes halrajok nyomában. Voltak aztán
mindenféle formájú és méretű teherhajók, melyekből éppen konténereket vagy
ömlesztett árut rakodtak ki, netán az új szállítmányt rakodták be. Azokon túl
Randzsit hüledezve fedezte fel a vízi járművek egy merőben eltérő nemét –
csillogó fehérre festve, tartódarukról függő mentőcsónakok füzéreivel feléke-
sítve, több sornyi hajóablakkal az oldalukon. Nahát! Visszatértek a sétahajók!
Randzsit nem tudta megállni: félrehúzódott, hogy a kicsik is bámész-
kodhassanak egyet. Ha gyermekien lelkes hujjogatást várt, csalódnia kellett,
mert a látványra mindössze vég nélküli sutyorgás volt a reakció. Dot azonban
nem késlekedett.
– Nyughassatok már! – utasította rendre csemetéit, majd Randzsithoz
fordult:
– Ne haragudj, de szeretnék minél előbb odaérni. Látod azt az ajándék-
boltot, amerre azok a fehér hajók horgonyoznak? Szerintem az lesz az.
Az említett, ütött-kopott pavilon nem bonyolított valami nagy forgalmat.
Mindössze néhány, élénk színű rövidnadrágot és ál-hawaii inget viselő, közép-
100
korú turista vizslatta unottan a képeslapok és plasztik elefántfigurák kínálatát.
Dot Kanakaratnam viszont erősködött, hogy Randzsit pontosan annak
közelében tegye ki őt gyerekestül-mindenestül.
– Ne aggódj, ez az a hely. Az ismerőseink majd értünk jönnek, menj
csak a dolgodra nyugodtan. És Randzsit…! – fordult vissza hozzá, hogy sietve
átkarolja. – Hiányozni fogsz a gyerekeknek. És nekem is.
Sorban a kicsik is megölelték. Miközben elhajtott, Randzsit látta, hogy
mindannyian sírnak.
Randzsit nem sírt. Elvégre felnőtt ember volt. Vagy legalábbis az
emberek akként néztek rá.

Miután többé nem zsibongtak mellette az apróságok, hogy jókedvre

derítsék, Randzsitnak semmi oka nem volt visszasietni tengerparti munká-
jához. Szokásos vásárlóközönségüknek – a sétahajók utasainak – fogadására
készen úgy négy-öt kisvendéglő és bisztró állt a közelben. Kiválasztva közülük
a legkevésbé szemrevalót, leparkolt, és betért egy csésze teára, hogy elmereng-
jen, mitől is van az, hogy a gyerekek egyik pillanatról a másikra képesek
megszerettetni magukat.
Azért mégiscsak furcsa, futott át az agyán. Dot tudta, hogy az állás
mellé lakás is jár, de azt már nem, hogy tulajdonképpen mit is fog dolgozni.
Randzsit képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy az asszony talán nem
volt hozzá teljesen őszinte.
Eh, félre a gyanakvással! Ugyan mi oka lett volna titkolózni? A bisztró-
ból kilépve, Randzsit futó pillantás vetett a helyre, ahol kitette a családot.
Nyomuk sem volt.
Néma istenhozzádot mondott, majd magában minden jót kívánva nekik
az újrakezdéshez, nekilódult, hogy visszafelé ráérősen végighajtson az öböl
partvonala mentén. Elhaladt egy édeskés illatot árasztó, kisebb teherhajó
mellett, melybe éppen kivitelre szánt fahéjat rakodtak be a teherhordók;
elbámészkodott egy szingapúri felségjelű konténerszállító kirakodásán,
melyről (bizton állíthatóan) kínai gyártmányú személyautók, számítógépek és
háztartási kisgépek kerültek a partra. Azon túl sorakozott fel a seregnyi
sétahajó, melyek így, közelebbről szemlélve, jóval lepusztultabbnak hatottak,
mint első látásra. A kevés utas, kiket szemmel láthatóan hidegen hagyott a
Szvámi sziklájához vagy éppen Randzsit apjának templomához teendő,
szárazföldi kirándulás lehetősége, a felsőbb fedélzetek korlátja mentén
lődörgött. Többek között egy kislány, aki jé!, éppen feléje integet nagy
vidáman…
Nem, nem egyszerűen egy kislány, hanem maga a csöppnyi Betsy
Kanakaratnam! És, nézzenek csak oda!, Tiffany is ott közeledik, nyilván-
valóan azért, hogy összeszidja a húgocskáját, néhány méterrel odébb meg
101
Harold – a családban az egyetlen fiú – ácsorog egy sötét bőrű, köpcös férfi
kezébe kapaszkodva.
Csak nem Kirtisz Kanakaratnam az? Aligha lehet más. Tiffany éppen
odakiált neki valamit, miközben engedetlen kishúgának a karját cibálja.
A férfi megfontoltan bólintott erre, majd szándékoltan a furgon abla-
kából kihajoló Randzsit felé fordult, és széles mosollyal az arcán gesztikulálni
kezdett.
Nem volt nehéz felfogni, mit is akar. Először a közeli parkolóhely irá-
nyába mutogatott, aztán magára a fiúra, végül a rakpartot a hajóval összekötő
kikötőhídra, nyilvánvalóan arra próbálván rávenni Randzsitot, hogy ő is száll-
jon fel. A fiatalember bekanyarodott a jelzett parkolóhelyre, leállította a
motort, becsapta a furgon ajtaját, és föltrappolt a kikötőhídon.
Kapaszkodás közben figyelt fel először a jármű jellegzetességeire.
Nyilvánvalóan nem a karibi térség vagy a görög szigetek körbehajózására
szánt, ötvenezer tonnás behemótok közül került ki. Jóval kisebb – és jóval
mocskosabb is volt azoknál; a hajótest, mely megszámlálhatatlanul sok ponton
bukkant elő a lepattogzott festék alól, új bevonat után kiáltott. A kikötőhíd
felső végénél nagydarab, fekete szakállas férfi állt fehér tengerész egyen-
ruhában, egy kártyaolvasóval felszerelt, alacsony kapuféleség mellett lecöve-
kelve, oldalán a feltételezett George Kanakaratnammal, aki most súgott vala-
mit a hajós fülébe, majd lelkendezve üdvözölte Randzsitot:
– Lépjen csak a fedélzetre, fiatalúr! El vagyok ragadtatva, Mr. Szubra-
manian! És a gyerekek! Egyszerűen áradoznak magáról! Jöjjön csak, erre
parancsoljon! Mit szólna hozzá ha lemennénk egy-két szóra az én
Dorothymhoz? Majd meglátja, micsoda takaros kis kabint kaptak a kölykök, és
ráadásul teljesen külön! Nem is hinné, milyen jól fizetik itt az embert, és még
Dotnak is akad valamicske munka. Soha életünkben nem volt még ilyen
disznó szerencsénk!
– Hát – válaszolta Randzsit −, magának aztán tényleg nagy szeren-
cséje…
Kanakaratnam azonban semmi hajlandóságot sem mutatott, hogy
végighallgasson holmi kétértelmű közbeszólást, mely akár a leghomá-
lyosabban célozhat az ő szökésére; ezért pillanatnyi lassítás nélkül folytatta:
– Arra mérget vehet! Meg a fizetség is…! Erre tessék, itt, lefelé… Csak
óvatosan…
Lementek a lépcsőn, aztán végig egy átjárón, majd újabb, a mélybe
vezető lépcsősor következett, s mindeközben Kirtisz (avagy George) Kanaka-
ratnam lélegzetvételnyi szünet nélkül ömlengett a család éktelen nagy
szerencséjéről, meg hogy a kölykök mennyire odavannak a kedves Randzsit
Szubramanianért. Hét vagy nyolc ajtón is áthaladtak, és mind ugyanabból a
fajtából volt való, mely vészhelyzetben megmásíthatatlanul becsapódik, és
mind a BELÉPNI TILOS! feliratot viselte. Kanakaratnam végül lefékezett egy
102
merőben eltérő küllemű ajtónál, és bekopogott. A feltáruló nyílásban Randzsit
egy szálfa termetű, szakállas férfit pillantott meg.
– Szomáliai – közölte vele Kanakaratnam. – Képzelje csak, azok mind
egy szálig ilyenek.
Azzal odabiccentett a szakállasnak, az meg visszabiccentett neki.
Amikor visszafordult Randzsithoz, és megszólalt, egészen másfajta hangot
ütött meg:
– Te most szépen leteszed magadat ide, és egy-két napig meg se
moccansz. Nem lármázol, nem próbálsz meglógni, mert akkor a barátom, ez
itten, megöl téged.
Odabökött a szomáliai felé, aki éppen eleget érthetett az egészből, mert
most rápaskolt az öve alá csúsztatott, széles pengéjű késre.
– Értve vagyok? – kérdezte Kanakaratnam. – Nincs lárma, nincs szökési
kísérlet, csak kussolás van, amíg valaki azt nem mondja, hogy most már
szépen el lehet ballagni. Ha nem balhézol, akár még élvezheted is ezt a kis
kiruccanást – amint a miénk a hajó.

103
 11.

KALÓZÉLET

R ANDZSIT KISZABADULÁSÁIG kicsivel több időnek kellett eltelnie, mint

azt Kanakaratnam sejteni engedte. Mindenesetre elég soknak ahhoz,
hogy jó pár alkalommal kapjon ennivalót – nem is akármilyen minő-
ségben, elvégre az ízes fogások mind-mind egy sétahajó konyhájáról kerültek
ki. Legalább kétszer Randzsit nyugtalan álomba zuhant a fal mellé tolt,
kemény priccsen. A szomáliai gyakran magára hagyta, de mindahányszor
rázárta az ajtót. Alaposan megfontolta a dolgot, mielőtt tett volna egy próbát a
kilinccsel, mindhiába. Hébe-korba Kanakaratnam is bekukkantott hozzá,
nyilvánvalóan a társaság kedvéért. Nem is próbálta titkolni Randzsit előtt,
hogy mi folyik az ajtón túl. A második napon a kalózok – maga Kanakaratnam
is ezzel a szóval illette őket – megrohamozták a parancsnoki hidat, lefegy-
verezték a legénység azon kevés tagját, akik nem eleve az ő zsoldjukban
álltak, az utasokkal pedig közölték, hogy a hajó menetirányt vált, és úti célja –
minő meglepetés! – a szomáliai Bosaso. Mielőtt Randzsitot szabadon engedték
volna, a kalózok minden értékeset összeszedtek a hajó trezorjából, továbbá
minden mozdíthatót a kabinokból. Tényleg, az utasok! Nos, azokat megnyug-
tatták, hogy hamarosan valamennyien sértetlenül útban lehetnek hazafelé –
feltéve, hogy a hozzátartozóik vagy barátaik kellőképpen meggyőző váltság-
díjjal hozakodnak elő. („Nem is hinnéd, egyesek mekkora summát képesek
leperkálni, csakhogy visszakaphassák a drága nagyit!”) Ott volt ráadásnak
maga a hajó. Ha sikerül épségben behajózniuk a kiszemelt szomáliai révbe,
némi festékkel meg jóféle hamis papírokkal a legkelendőbb portékává
varázsolhatják. Az egész akciót a lehető legszakszerűbb módon bonyolították
le. Igazság szerint, taglalta Kanakaratnam Randzsitnak hűvös tárgyila-
gossággal, ez az egész semmiben sem különbözik akármelyik kereskedelmi
ügylettől. A huszonegyedik század kezdetétől fogva, a kalózkodás önálló
üzletággá nőtte ki magát, mely jól bevezetett brókerházakat foglalkoztatott a
váltságdíj beszedésére és továbbítására a megfelelő kezekhez, cserébe a túszok
hazajuttatásáért épen és egészségesen.
– Megmondom az őszintét – locsogott Kanakaratnam önelégülten. –
Piszok mázlim volt, amikor lebuktam azzal a lopott szajréval. Úgy volt, hogy a
batticaloai cellatársam is benne lesz ebben a buliban, de aztán valami másik
104
balhé miatt lekapcsolták a szerencsétlent. Nekem persze mindent kipakolt az a
balfék, aztán mikor lehetőségem adódott lelécelni, mindjárt tudtam, merre
szaladjak.
Mindazonáltal egyszer-másszor még az üzletszerű kalózkodásnak is
megvoltak a maga árnyoldalai. Randzsit biztosra vette: az is ebbe a kategó-
riába tartozik, amit a kalózok a legénység túlontúl hevesen ellenálló tagjaival
művelnek. (Megpróbálta kifaggatni erről Kanakaratnamot, de az mintha meg
sem hallotta volna a kérdést. Ami önmagában is elég beszédes válasz volt.)
Miután Kanakaratnamtól értesült a teljes hatalomátvételről, és hogy
végre elhagyhatja a cellájául szolgáló lyukat, a fiatalember hamarosan felfe-
dezte, hogy legalább egy szennyes afférra igenis sor került az akció során. Az
egésznek az a túlzott kötelességtudatban szenvedő kapitány volt az oka. Nem
volt hajlandó átadni a trezor kulcsait. Magától értetődik, hogy a kalózok
könnyedén megoldást találtak a problémára. Agyonlőtték a kapitányt a
shuffleboard pályán, a jóval együttműködőbb első tisztet meg sebtében
előléptették, aki aztán maga húzta elő a kulcsokat az elhunyt zsebéből.

Randzsit életében először volt sétahajón, mely a hátborzongató körül-

mények ellenére sem szűnt meg szolgálni a szórakozási lehetőségek minden
elképesztő nemével. A legfelső fedélzeten volt egy (erős hullámzás esetén –
vagyis az idő java részében – sajnos csak üggyel-bajjal használható)
úszómedence. A konyhából mindegyre finom fogások bukkantak elő, még ha a
tulajdonképpeni vendégeknek az étterem egyik felébe összeterelt csoportja
csüggedt belenyugvással fogyasztotta is el azokat az automata puskákkal
fölfegyverkezett kalózok éber figyelme mellett. A kaszinó ugyan bezárt, de a
minden eljátszható készpénzüktől és hitelkártyáiktól megszabadított utasoknak
az már nem sokat számított. A bár is lehúzta a rolót, és a helyiség színpadán
nem folytak többé éjszakai előadások. Ezzel szemben minden utaskabinban
lehetett filmeket nézni zártláncú tévén – és folyamatosan balzsamos szellő
fújdogált a tenger felett.
– Túlságosan is balzsamos, hogy a fene enné meg – morgolódott
Kanakaratnam. – Lenne inkább felhős az az átkozott ég. A bánat tudja, ki
mindenki kukkol odaföntről… Hát a műholdak! – világosította fel az értetlen-
kedő Randzsitot.
– Na, nem mintha bárkit fikarcnyit is érdekelne egy ilyen rozsdás
bödön, de az ember sohasem tudhatja. Jut eszembe…! – emlékeztette magát a
feladatára. – Tiffany állandóan rólad faggat. Tudni akarja, segítenél-e neki egy
kicsit a kölykökkel odafönt a napozófedélzeten.
– Miért is ne? – kapott Randzsit az alkalmon, hogy viszontláthatja négy
játszópajtását. Akármilyen nyomorultul érezte is magát, mindent megtett, hogy
elrejtse lelkiállapotát a kalózok elől. Ahogy a lépcsőházból kidugta a fejét a
105
ragyogó trópusi napfényre, nem tudta megállni, hogy titkon az égre ne
pillantson.
Persze az égi őrszemek egyikét sem láthatta, de nem is számított ilyes-
mire. Egyszerűen csak eltöprengett, vajon miféle szemek meredhetnek rá a
magasból abban a pillanatban.
Honnan is sejthette volna, hogy e szemek némelyike mennyire elké-
pesztő módon nem emberi…?

Mint kiderült, a hajó utasai között is volt vagy húsz gyermek a hat-hét
évestől egészen a tizennégy évesig. A legtöbbjük beszélt valamilyen szinten
angolul, Tiffany ezért azt szerette volna Randzsittól, ha az mesékkel és törté-
netekkel segít nekik megfeledkezni meggyilkolt kapitányuknak a labdázó
pálya mellett közszemlére bocsátott teteméről.
Nem volt könnyű. A tízévesek közül ketten egy pillanatra sem hagyták
abba a bömbölést, és jobbára a többiek is képtelenek voltak levenni a szemüket
a fedélzeten puskával járőröző kalózokról. Randzsit még meg is nehezítette a
maga dolgát. Ugyanis ahelyett, hogy az „orosz paraszt módra” művelt szorzás
bemutatásának csalhatatlan módszeréhez folyamodott volna, eltökélte, hogy
megtanítja a gyerekeket kettes számrendszerben a kezükön számolni.
A siker elmaradt. Egyértelműen kiderült, hogy a nyaraló gyerekek
egyike sem hallott még a bináris számokról. Mikor Randzsit elővezette, hogy
az „egy” a kettes számrendszerben is a jó öreg egyessel írható le, a „kettőből”
azonban egy-nulla, a „háromból” meg egy-egy lesz, a tökéletes értetlenséget
szinte tapintani lehetett.
A fiatalember eltökélten tovább erőltette a dolgot:
– Várjatok! Most jön a lényeg, a kézen számolás! – kiáltott fel sietve, és
föltartotta mindkét kezét. – Gondoljatok arra, hogy mindegyik ujjatok egy-egy
számjegyet személyesít meg… és igen, Tiffany, tudom, mit akarsz kérdezni, a
hüvelyket is ujjnak vesszük.
(Tiffany egy szót sem szólt erre, csak nagy vidáman bólogatott.)
– No mármost, mindegyik számjegyünk vagy egyes, vagy nulla, mivel a
bináris számtanban ez minden, amink csak van. Amikor az összes ujjúnkat
lehajtjuk – és itt a két, összezárt öklét mutatta fel −, akkor mindegyik ujjunk
nulla. Most pedig idesüssetek.
Ezzel az ökleit maga elé fektette az asztallapra.
– A kettes számrendszerben ez a tíz lehajtott ujj a nulla-nulla-nulla-
nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla számnak felel meg. Ami tulajdon-
képpen ugyanazt jelenti, mintha azt mondanánk, hogy a csupa nullával leírt
szám nem más, mint a nulla, ugyanis tök mindegy, hogy hány nullát írunk le,
az attól még nulla marad. Most nézzünk valami mást.
Mindkét kezén kinyújtotta az ujjakat.
106
 – Lám, most meg csupa egyesünk van, tehát az általam mutatott, bináris
szám nem más, mint az egyes-egyes-egyes-egyes-egyes-egyes-egyes-egyes-
egyes-egyes. Ha ennek a számnak a tízes számrendszerbeli megfelelőjét
akarjuk megkeresni, akkor a sorban legelső egyes számjegy helyébe „egyet”
írunk le, a mellette lévő egyes számjegy helyébe „kettőt”, a soron következő
helyébe „négyet” és így tovább, méghozzá úgy, hogy mindig megkettőzzük az
előző számot, egészen az ötszáztizenkettőig, amit a bal kezünk legszélén
található egyes számjegy helyett írunk le. Most nézzük meg, hogy mit is
kaptunk…
Fogott egy ceruzát meg egy darab papírt, és fölírta a számtani
műveletet:

1
2
4
8
16
32
64
128
256
+512

– És ha most ezeket mind összeadjuk, akkor ezt kapjuk:

1023

– Vagyis mit csináltunk? Elszámoltunk a kezünkön egészen ezerhuszon-

háromig! Na???
Randzsit körülpillantott a közönségén, de a látvány közel sem felelt meg
a várakozásainak. A bömbölök száma immár ötre emelkedett, a többiek arcáról
pedig az elutasító érzelmek teljes skáláját lehetett leolvasni, az egyszerű
tanácstalanságtól kezdve egészen a sértettséggel vegyes megrökönyödésig.
Aztán… megindultak a tétova kérdések.
– Úgy tetszik érteni…?
– Várj a sorodra! Arra gondolsz, Randzsit, hogy…? Végül, mintegy
jutalomképpen:
– Lássuk csak, jól értem-e az egészet. Tegyük fel, hogy halakat akarok
megszámolni. A jobb kezem jobb szélén lévő egyes számjegy azt jelenti, hogy
van egy olyan kupac, amelyikben egyetlen halam van, a közvetlenül mellette
lévő azt jelenti, hogy van egy másik kupac, amelyikben két halam van, aztán
vannak kupacok négy hallal meg nyolc hallal, és így tovább egészen addig a
107
kupacig – ez felel meg a bal kezem túlsó végénél található egyes számjegynek
−, amelyikben Ötszáztizenkét hal van. És ha összeadom a halakat valamennyi
kupacban, akkor ezerhuszonhármat kapok. Erről van szó?
– Pontosan – lehelte Randzsit boldogan, dacolva a lelkében dúló valódi
érzésekkel – vagyis annak ellenére, hogy valamennyi jelenlévő közül egyedül
Dot és Kirtisz Kanakaratnam gyermekei reagáltak a produkcióra, és köztük is
Tiffany volt az egyetlen, aki tökéletesen felfogta a magyarázatot.
Kanakaratnam fikarcnyit sem törődött azzal, hogy Randzsit fellépése
milyen gyatra fogadtatásra lelt. Ebédnél – ahol kétféle leves, három különböző
saláta, továbbá legalább féltucatnyi előétel volt az étlapon – jóváhagyólag így
szólt a fiatalemberhez:
– Ma sikerült valami jót tenned magaddal.
Nem árulta el, hogy voltaképpen mire is gondol, de Randzsit – aki nem
bírta ki, hogy félszemmel rá ne sandítson a néhai kapitány ernyedten heverő,
átlyuggatott holttestére – Így is gyanította.
Egy órával később Kanakaratnam ismét felbukkant Randzsitnál, hogy
immár előálljon a farbával:
– Addig jó neked, amíg a haverok látják, hogy együttműködsz velünk.
Faggatóztak rólad. Lenne itt neked egy kis meló, ugyanis kéne valami életrajz-
féle az összes utasról, hogy megtudjuk, mennyi váltságdíjat lehet kérni értük.
Az én haverjaim meg nemigen hadoválnak olyan nyelven, amit az utasok is
kapiskálnak. Szóval, segíthetnél nekünk, benne vagy?
Kanakaratnam kérdésként intézte hozzá e szavakat, ám a tények tük-
rében Randzsit tisztában volt azzal, hogy nincs választása. Túlélési esélyei úgy
lehetnek a legjobbak, ha hasznossá teszi magát a kalózok szemében. Így
történt, hogy a következő időszakban naponta néhány órát esetenként rémült,
de jobbára inkább ellenséges, javakorbeli házaspárok kikérdezésével töltött –
bankszámlák, nyugdíjak, ingatlanok, meg esetleges jómódú hozzátartozók
tárgyában.
Ez így ment két napon keresztül, amikor beütött a krach.

***
Még meg sem pirkadt odakint, amikor Randzsit felerősödő gépzajra
ébredt. A hajómotorok megnyugtatóan lagymatag krrplamm-krrplammját
pörgős és kétségbeesett beg!-beg!-beg! váltotta fel, és a folyosóról még annál
is harsányabb ordítozás hatolt a fülébe. Kilesett, és megpillantotta az eredeti
legénység tagjait, amint futólépésben igyekeznek a vészkijáratok felé.
Mindannyian az utaskabinokból eltulajdonított bőröndökkel voltak meg-
pakolva, amelyekben Randzsit az utasoktól ellopott és kapkodva begyömöszölt
értékeket sejtette. Az ordítozás java része az egyik kalóz torkából tört elő, aki
korbáccsal ösztökélte a legénységet fürgébb mozgásra. A kalózok dühösnek
108
látszottak, és mintha mindannyian nyugtalankodtak volna valami miatt. A
foglyul ejtett legénység tagjai meg szabályosan halálra voltak rémülve.
Randzsit úgy ítélte meg, ez újabb nagyszerű alkalom, hogy hasznos
segítőtársnak mutatkozzék. Követte a cipekedőket a hajó egyik lépcsőházáig,
ahol további tengerészek lopott holmival teli táskákat hajigáltak lefelé
Randzsit szintjére. Már éppen azon volt, hogy fölkap néhányat közülük,
amikor gyerekhangon valaki a nevén szólította, és amikor fölfelé nézett, a
lépcsőn Dot Kanakaratnamot és kicsinyeit pillantotta meg feléje loholni. A
csöppnyi Betsy-t is beleértve, mindannyian saját zsákmányrészüket cipelték.
Tiffany szájáról ömlöttek a hírek. Pár órával azelőtt az egyik kalóz egy másik
vízi jármű fényeire figyelt fel messze a saját hajójuk fara mögött.
– De képzeld, a radaron nem látszott semmi! – hadarta a fiúnak
izgatottan. – Nyilván tudod, mit jelent ez!
Randzsit nem tudta, de megkockáztatott egy tűrhetően helytálló tippet:
– Haditengerészeti járőrhajót lopakodó antiradarral?
– Pontosan! Vagyis követnek minket, egy romboló vagy valami olyas-
féle. Ami azt jelenti, hogy Szomália többé szóba se jöhet, ehelyett ki kell vinni
a hajót a partra valahol máshol, szerintem India lesz vagy Pakisztán, aztán
felszívódni a dzsungelben. A kapitányi hídon mást se csinálnak, mint rádión
próbálják elrendezni, hogy a helyi bandák segítsenek nekünk ebben.
– És azok a helybéli csirkefogók ugyan miért tennék meg ezt a
kedvünkért?! Amikor egyszerűen elhappolhatják tőlünk a zsákmányt, és elhúz-
hatnak vele a fenébe?! – kiabálta Randzsit.
Ám a gyermekek meg sem próbáltak választ keresni a kérdésére.
Mindük nevében Dot zárta le a vitát:
– Erre most nincs idő! Gyerünk, vigyük a cuccot a beszállóhelyhez!

Amint sikerült minden értékes holmit odacipelni a B fedélzeti kijáróhoz,

a kalózok számára nem maradt semmi tennivaló. Legtöbbjük összekucorodott
a külső fedélzetek valamelyikén, és nyugtalanul pásztázta a látóhatárt, nem
látszik-e nyoma a radar számára észrevétlen üldözőnek. Még annál is nagyobb
aggodalommal kutatott mindenki menetirányban a szárazföld után, ahol a hajó
biztonsággal partra futhatna.
Köröskörül csak vizet lehetett látni. Ha volt is másik hajó vagy föld-
nyelv a közelben, nem fedte fel magát Randzsit előtt. Dél körül járhatott az
idő, amikor a hiábavaló erőlködésbe belefáradva, lement a hajó gyomrába
valami ebédfélét keríteni. Evés után a priccsére dobta magát, és percek alatt
elaludt.
Tolakodó, fémes csikorgásra ébredt, s a hajó heves rázkódása-rándulása
kis híján lelökte a fekhelyről. Ebből aztán rögtön tudta, hogy megérkeztek.

109
 Néhány foknyira kibillentve függőleges helyzetéből, kisvártatva nyuga-
lomba jutott a hajó. Randzsit ellenőrizte, hogy nem hagy-e hátra valami fontos
holmit, majd a biztonsági korlátokba kapaszkodva, megindult a kijárati nyílás
felé. Már csaknem a teljes zsákmány lekerült a fedélzetről, és most szelíd
hullámoktól nyaldosva sodródott partnak az emberekkel – valamennyi kalóz-
zal, utassal, túszul ejtett tengerésszel – egyetemben. A csirkefogók némelyike
meglehetősen durván noszogatta a foglyokat, hogy az átnedvesedett bőrön-
döket sorra hordják ki a tengerből a dagályvonalon túlra.
Randzsit körülnézett, de egy lelket sem tudott felfedezni a parton.
Óvatosan beleereszkedett a térdig érő, langymeleg vízbe.
Az emberiség ezen a tájon is maga után hagyta egykori jelenlétének
eltéveszthetetlen nyomait. Egyike lehetett ez az indiai-óceáni partvidék félre-
eső térségeinek, ahol a bagóért megvásárolható munkaerő valaha ipari
méretekben és mindennemű biztonsági felszerelést nélkülözve űzte a hajó-
bontás mesterségét. Az egész hely olajtól és rozsdától bűzlött. Ahol a tengervíz
bele-belenyalt a parti homokba, mindenfelé elaggott hajótörzsek töredékei,
elszállításra már nem érdemes bútorok – ülőalkalmatosságok, ágyak, asztalkák
– széthajigált maradványai éktelenkedtek. Ezzel szemben nyomát sem lehetett
fölfedezni a reménytelen helyzetű nyomorultak seregeinek, akik a hajótestek
feldarabolására és a motorok, hajtótengelyek haszonnal értékesíthető szelvé-
nyeinek kiválogatására szerződtek, s akik nemritkán éppen ezen a homokon
lelték halálukat a mérgező anyagoktól, melyek egy nagyobb rendben tartott
partszakaszon túlontúl költségessé tették volna a munkát. Randzsit találgatni
sem mert, mennyi veszélyes és rákkeltő hulladék rekedhetett a homokban s a
parti vizekben.
Sejtése szerint csupán egyetlen dolgot lehetett tenni a bajok elkerülése
végett: minél előbb eltakarodni a környékről. Ha a kalózok számítottak is
valamiféle segítségre helybéli bűnbandáktól, ő maga nyomát sem látta ilye-
neknek. Vagy mégis? Egyszer mintha árnyékszerű mozgásra figyelt volna fel a
bokrok között, de mire ismét odakapta a szemét, már semmi sem volt ott.
Lemaradva közvetlenül a fiatalember háta mögött, ott tocsogott a vízben
Dot Kanakaratnam, és kétségbeesett igyekezettel próbált kézben tartani négy
kicsinyke gyermekkezet anélkül, hogy a rabolt holmikkal teli táskák fülét
eleresztené. Mikor rájött, hogy nem boldogul, az egyik táskát odalökte
Randzsitnak.
– Nesze. Ezek itt a férjem tartalék ruhái. Ki ne merd ereszteni a kezed
közül, amíg George fel nem bukkan. Nekem muszáj kivinni a kölyköket a
partra.
Nem várt beleegyezést. Szorosan gyermekeihez tapadva, átgázolt a forró
homokon a dagályvonalig, ahol végre megpihent, hogy körülnézzen a férje
után. Randzsit hirtelen az egyik kalóz képzeletbeli céltáblájának középpont-
jában találta magát. Az illető csapatnyi, foglyul ejtett tengerész felé hadoná-
110
szott a puskájával, miközben nyilvánvalóan neki kiáltott oda valamit. A fiú
úgy sejtette, az semmiképpen sem olyasféle parancs, melynek ő szívesen
engedelmeskedne, ezért csak bólintott mintegy egyetértésben a kalózzal, aztán
megfordult, tiszta erőből futni kezdett a megfeneklett hajó farokrésze felé, és
meg sem állt, amíg a gazfickó el nem tűnt a szeme elől…
Ekkor történt, hogy meghallotta az első távoli, baljós huhogást.
Rémisztő hang volt, zeneinek éppenséggel nem mondható, inkább egy
horrorfilm háttérzajaira emlékeztetett, amint az élőhalottak nekilátnak kika-
paszkodni a koporsójukból. Nem Randzsit volt az egyetlen, aki fölfigyelt rá.
Az egyik kalóz, akinek sikerült kivetnie magát a vízből, s most az erőfeszí-
téstől zihálva nyúlt el a homokon, hirtelen felült, és csodálkozva nézett körbe.
Kicsivel odébb egy másik kalóz meg két tengerész egy álltó helyében meg-
merevedve kutakodott a hang forrása után.
Aztán Randzsit a távolban megpillantotta a tenger felől közeledő, légi
járművek raját. Legalább tucatnyi helikopter volt, egytől egyig fura, leveses-
tányér alakú korongokkal felszerelve, melyek a szecskavágók minden egyes
irányváltoztatására elfordultak, hogy hiba nélkül a homokparton tartózkodó
embereket vehessék célba… És a hang erősödni kezdett…
És egyre csak erősödött, szakadatlanul…

Kivételesen hosszú életének hátralévő részében Randzsit Szubramanian

mindvégig megőrizte emlékezetében azt a napot a tengerparton. Igaz, jöttek
később annál rosszabbak is, ám a helikopterraj akusztikus zárótüzében átélt,
iszonytató és szégyenteljes pillanatok akárkiben maradandó nyomot hagytak
volna. Soha azelőtt nem kellett védtelenül állnia egy korszerű, támadó haderő
majdnem halálos fegyverarzenáljával szemben. Fogalma sem lehetett a jelen-
ségről, amikor a hang kikerüli az agyat. Az embert hastájon éri a legszörnyűbb
hatás, a belek ellazulását, a gyomorból bőséges hányadok feltörését, könyör-
telen fájást vonva maga után.
Amúgy a „majdnem halálos” jelző nem pontosan írja le a támadást.
Legalább két kalóznak sikerült elég hosszú ideig küzdenie az önnön szerve-
zetét érő atrocitással szemben, és automata puskájával több menetben tüzet
nyitnia a helikopterekre. (Egyikük maga Kirtisz Kanakaratnam volt, ami
Randzsitra nézve igen szomorú következményekkel járt a későbbiekben.) Ez
hiba volt. A szecskavágók mindegyike nyitott tolóajtókkal repült, az egyikben
géppuskás lövésszel, a másikban gránátvetős halálosztóval, miáltal a két kalóz
alig egy perccel élte túl égbekiáltó tettét.
Ami pedig az égi őrszemek egyéb fajtáit illeti…
A történteket még a limbióták is fölöttébb rejtélyesnek találták.
Nem mintha nem láttak volna tűzharcot bőven azelőtt. Valamennyi
kliensfaj közül egyedül ők kaptak bátorítást a gigalaktáktól nyelvi ismereteik
111
elmélyítésére, minekutána legfőbb feladatuk abban állt, hogy gazdáiknak
beszámoljanak a földi lények közötti, folyamatos párbeszéd tartalmáról. No
mármost, az egyszeri felderítő nemigen kémkedhet emberek után anélkül,
hogy előbb-utóbb erőszakos cselekményekbe ne ütközne. A limbióták ez alka-
lommal is joggal hihették, hogy tudják, mi következik. Mihelyt azonosították a
robbanóképes, vegyi fegyverekkel megrakott vízi járművet, amint lassú tem-
póban egy nyilvánvalóan fegyvertelen hajó nyomában lopakodik, feltételezték,
hogy a dolognak csak vérfürdő lehet a vége. Még az is fölmerült bennük, hogy
ugyan minek szobrozni tovább arrafelé, csak hogy újra végignézhessenek egy
tömeggyilkosságot.
Ezek után meglepetés volt a számukra, hogy a tengerparton oly csekély
számú egyed lelte halálát a kültakaróján áthatoló lövedékektől.
Nem volt nehéz felismerniük a helikopterek elsődleges fegyver-
rendszereinek természetét – a sűrített levegős ketyerét, az örvénygyűrűs
löveget meg az összes többit −, elvégre láthattak már jó pár hasonlót. Ami azt
illeti, ügyesbajos dolgainak elintézése során az emberi faj kevés olyan fegyver
használatához folyamodott, melyet más fajok a galaxis más térségeiben, más
időpontokban már ne alkalmaztak volna százszor is azelőtt. A végtelen, galak-
tikus múltban ilyesféle harceszközökkel operáló fajok történelméből a
limbióták rég megtanulták, minő kellemetlen és elerőtlenítő hatással lehetnek
azok a védtelen állati testre.
A limbióták most a következő talánnyal találták magukat szemben: Mi
indíthatta arra e primitív lényeket, hogy jól bevált, robbanóképes indítótöltetű
lövedékeikkel szemben – melyek a szerves test alkotórészeiben összehason-
líthatatlanul pusztítóbb hatást képesek kiváltani – ilyen fegyvereket része-
sítsenek előnyben?
Miután a felszíni összecsapás véget ért, a limbióta döntéshozók hosszú
percekig vitatkoztak, vajon tegyenek-e jelentést a látottakról.
Végül továbbítottak egy apró részletekbe menő beszámolót, uraikra
hagyva, hogy mi mindent hüvelyeznek ki abból. Mindamellett – hogy azért a
maguk számára is biztosítsanak némi mozgásteret – a következő címet adták
neki: „Jelentés egy rendhagyó összecsapásról”.

112
 12.

ÍTÉLETNAP

M IUTÁN TÚLSÁGOSAN LEFOGLALTÁK a maga megszégyenítően tisztá-

talan bajai, Randzsit nem sokat érzékelt a vérontásból. Az emésztő-
rendszerén mintha falkányi, megvadult vaddisznó vágtatott volna
keresztül, ráadásul az infrahangoktól – melyeket szándékosan így progra-
moztak – teljesen összecsinálta magát. Kora gyermeksége óta nem fordult elő
vele ilyesmi, és mostanra meg is feledkezett róla, mennyire undorító a dolog.
Üggyel-bajjal lehántotta magáról beszennyeződött öltözékét, és vissza-
tántorgott a langyos hullámverésbe, ahol a legkevésbé mocskos ruhadarabok
segítségével sikerült csaknem tisztára dörgölnie a testét. Közben eltervezte
magában, hogy kifosztja George Kanakaratnam ruhásbőröndjét. Cipő nem
volt, egy másik ember fehérneműjének viselésétől is ódzkodott, de minden
egyéb szükséges kellékből – bő szabású nadrágokból, ingpulóverekből –
bőséges választék állt a rendelkezésére. Még vastag gyapjúzoknikat is talált,
melyekkel a lábát remélte megvédeni az éles peremű kavicsoktól. Azután
előbújt rejtekhelyéről, hogy felmérje a helyzetet.
Az szörnyen festett, és még annál is szörnyűbb bűzt árasztott. Addigra a
helikopterek szabályos hadrendben landoltak, és most egymás nyomában vagy
száz fegyveres katonát ontottak magukból a homokra. Randzsit sejtése szerint
indiaiak vagy pakisztániak lehettek, noha egyik nációt sem ismerte annyira,
hogy le merje tenni mellette az esküt. Hatékony igyekezettel a katonák négy
csoportra válogatták szét az egykori sétahajó népességét. Kettőt a korábbi
utasok alkottak, férfiak és nők elkülönítve, és amekkora helyet e két csoport
elfoglalt, azt kifeszített lepedőkkel sebtében körülkerítették a víz pereménél. A
többé-kevésbé megtisztult turistáknak féltucatnyi katona osztogatta a törölkö-
zőket és takarókat. Randzsit észrevette, hogy a női szakasz mellett katonanők
segédkeznek; előzőleg – fegyverforgatás közben – mindannyian egyformán
nem nélkülinek tűntek az uniformistól.
Úgy huszonöt-harminc méterrel odébb a parton egy húsz, talán harminc
férfiból és nőből álló csapat úgyszintén azon iparkodott, hogy a lehető legala-
posabban megtisztálkodjék. Őnekik senki sem adogatta a törölközőket, noha e
kellékek csinos kupacban számukra is elő voltak készítve a homokon. Néhány
ismerősebb fizimiska után Randzsit a legénység kimenekített tagjaiként
113
azonosította a társaságot… ámbátor a megkönnyebbüléstől mámoros kifeje-
zésből, mely a tizenkettedik órában megmenekült lelkek arcára kiült, egyéb-
ként is pontosan tudta volna, kikről van szó.
És volt még egy negyedik csoport is. Ezeknek nem engedték meg, hogy
lemosakodjanak vagy ruhát váltsanak. Fejtetőn összekulcsolt kézzel, hasmánt
feküdtek a homokban három-négy, fegyverét lövésre készen előreszegező
katona szoros őrizete mellett.
Nem volt kérdéses, hogy kiket képviselnek. Randzsit végigjáratta tekin-
tetét az arcra borulva heverő alakokon, de ha Kanakaratnamék köztük voltak
is, a hátuk alapján képtelen volt rájuk ismerni. Egy biztos, egyik sem tűnt elég
alacsony termetűnek ahhoz, hogy a gyermekek bármelyike lehessen.
Az őrt álló katonák egyike fölfigyelt Randzsitra. Odakiáltott neki
valamit, amiből ő egy szót sem értett, azután jelentőségteljes mutogatásba
fogott a puskájával.
Randzsit sejtése szerint a katonákban gyanút kelthetett magányos sétafi-
kálása.
– Rendben! – kiáltott vissza abban a reményben, hogy helyesen ismerte
fel azt, amire így rábólint, majd nézelődni kezdett maga körül, hogy miféle
választási lehetőségei akadnak.
Nehéz lett volna eldönteni, hogy voltaképpen melyik csoporthoz is
tartozik. Miután ahhoz kétség sem férhetett, hogy a legjobb elbánásban a
hajdani utasok részesülnek, Randzsit lazán tisztelgett a katonának, odasétált a
tiszta ruhára várakozók csapatához, és a férfiak oldalán beállt a sorba. Arról
sem feledkezett meg, hogy barátságosan odabiccentsen a közvetlenül előtte
rostokoló aggastyánnak.
Annak esze ágában sem volt viszonozni a gesztust. Ehelyett mogorván a
fiú arcába meredt, aztán eltátotta a száját, és figyelmeztető üvöltést hallatott a
katonák felé. A futva érkező őrszemeknek kiáltozva adta hírül:
– Hé, ez itt nem is utas! Közéjük tartozik! Ez próbálta kiszedni belőlem,
hogy a gyerekeim mennyit lennének hajlandóak fizetni a kiszabadításomért!
Egy másodpercre rá Randzsit arccal lefelé, kezét a feje köré kulcsolva
kushadt a homokban, beszorítva a két legtermetesebb, egyben – a tisztálko-
dásra esélyt sem kapván – legbüdösebb kalóz közé.
Órákig feküdt ott.
Ám azok az órák sem múltak eseménytelenül. Mindjárt kezdetben
Randzsit két fontos leckét kapott. Először: jobban teszi, ha nem emeli fel a
fejét annyira, hogy körülnézhessen a Kanakaratnam család tagjai után, mert ha
netán mégis így tenne, akkor kap egy jókorát a bal füle mögé, miközben a
pálcát oly gyakorlottan forgató egyén ezt üvölti a fülébe:
– Nyughass!
A pálca nyomán támadt fájdalom villámcsapásként érte. A második
dolog, amit megtanult, hogy ne próbáljon sugdolózva információkat kunye-
114
rálni a szomszédjaitól, mert az meg erőteljes rúgást von maga után pontosan a
jobb oldali, legalsó bordája alá. A keletkező fájdalom leírására ezúttal már
szavakat sem talált. Egy biztos, a rúgást katonától szenvedte el, mert kizárólag
azok hordanak ilyen, acél orrmerevítős surranót.

Az igazi fordulatra cirka két óra hosszat kellett várni; ekkorra a trópusi
Nap olyan magasra hágott az égen, hogy Randzsit attól tartott, még a végén
elevenen megsül. Újabb rajnyi – a korábbiaknál nagyobb és jóval komfor-
tosabb kinézetű – helikopter ért földet, és haladéktalanul magába szippantotta
az utasokat, továbbá azok valamennyi visszakövetelt poggyászát, hogy
elszállítsa őket egy bizonyosan jóval kellemesebb vidékre. További jó óra
elteltével nagyteljesítményű motorok zaja támadt a bozót irányából, és a
fölbukkanó, nyitott platós teherautók magukkal vitték a kimentett tenge-
részeket. Még később, mire a napsütés sikerrel bevégezte a kiszolgáltatott
kalózok – köztük Randzsit – puhára főzésének feladatát, végre az utoljára
maradókra is sor került. Ezúttal ismét helikopterek érkeztek, melyek minden
addiginál nagyobbak voltak, és cseppet sem hatottak kényelmesnek.
Az illetékes személyt a vállapjain és sapkáján viselt, fém cifraságok
mennyiségéről lehetett felismerni, valamint a következő tényből kikövet-
keztetni: külön helikopter fuvarozta, és kiszállását megelőzően a többi katona
hamarjában kerített egy-egy széket és asztalt – pontosabban két felfordított
ládát −, hogy a férfi ülve szolgáltathasson igazságot.
A kalózoknak egyenként fel kellett állniuk, és válaszolniuk a tiszt
kérdéseire. Randzsit sem a kérdéseket, sem a válaszokat nem tudta kivenni, ám
az ítéletek eléggé fennhangon hirdettettek ki ahhoz, hogy mindannyian hall-
hassák. „Rawalpindi, központi fegyház”, közölte a tiszt az első fogollyal, majd
ugyanígy a másodikkal és harmadikkal is.
Soron következőként Randzsitot szólították az igazságosztó elé. A
föltápászkodás és arccal a tiszt felé fordulás között eltelő pillanatokat kihasz-
nálva, sietve megszemlélte a még hason fekvő gazfickók sorát, de továbbra
sem látta nyomát a gyerekeknek.
Aztán már ott is állt a tiszt előtt, és többé nem merte elfordítani róla a
tekintetét. Kikérdezése nem tartott sokáig. A tiszt előbb végighallgatta, amit
egy katona a fülébe súg, majd Randzsithoz fordult:
– Neve? – tette fel a kérdést, hál’ Istennek angolul.
– Randzsit Szubramanian vagyok, az egyetlen fia Ganes Szubra-
maniannak, aki a Sri Lanka-i Trincsomali város Tiru templomának főpapja.
Nem tartoztam a kalózok közé, és…
A tiszt félbeszakította.
– Várjon! – Eztán fojtott hangon mondott valamit a segédtisztjének,
amit nem lehetett érteni, az meg hasonlóan kivehetetlen szavakkal felelt. A
115
tiszt kis ideig rágódott az információn, aztán közel hajolt Randzsithoz, és
mélyet szippantott az orrán át.
Bólintott. Randzsit sikerrel állta a szagpróbát, vagyis elviselhető útitárs
lehet.
– Kivallatni! – adta ki az utasítást a tiszt. – Az én helikopterembe
vigyék! Következő!

116
 13.

EGY MEGFELELŐ HELY – VALLATÁSHOZ

H A ELEJÉTŐL A VÉGÉIG VESSZÜK, Randzsit valamivel több mint két

éven keresztül volt vallatóinak kezében, de tulajdonképpeni vallatásra
csupán az első hat hónapban került sor. Egy biztos, ott-tartózkodása
alatt egyetlen percnyi kényelmet sem élvezett.
Szomorú kilátásai a jövőjére nézve elsőként akkor kezdtek derengeni
neki, amikor bekötött szemmel és felpeckelt szájjal el kellett szenvednie, hogy
hozzábilincseljék az igazságosztó tiszt helikopterének egyik üléséhez. Fogal-
ma sem volt, hogy ezek után miféle helyre röpítik, mindenesetre odautazása
egy óránál is kevesebb ideig tartott. A továbbra is sötétségre kárhoztatott
Randzsitot lesegítették a jármű létrafokain, húsz-harminc méterrel odébb
lökdöstek valami kövezett útfelületen, miután egy másik légi jármű belsejébe
ezúttal fölfelé vezető, újabb lépcsősor keserves megmászása várt rá. Szokásos
üléshez bilincselését követően a gép haladéktalanul föl is szállt vele.
Ezúttal nem helikopteren utazott; a gép lendületvétele közben a kifutó-
pálya minden döccenését érezte maga alatt, amit a levegőbe emelkedéssel járó,
hirtelen váltás követett. A hosszú, légi utazás nem volt éppen kedélyes társa-
sági eseménynek nevezhető. A fiatalember hallotta, amint a legénység tagjai
diskurálnak egymással, de hogy milyen nyelven, képtelen volt megállapítani.
Amikor meg tudatni kívánta volna velük, hogy ki kell mennie a mosdóba, a
felelet szavak nélkül, az arcát érő kemény ütés formájában érkezett, mely
teljesen készületlenül érte.
Végül mégiscsak megengedték neki, hogy használja a gép szűk mellék-
helyiségét, bár a kendőt nem távolították el a szeméről, és az ajtót is nyitva
kellett hagynia. Még a táplálásáról is gondoskodtak, ami alatt azt kell érteni,
hogy lehajtották előtte a tálcát, valamit lecsaptak eléje, és ráparancsoltak, hogy
„zabálj!”. Tapintásra szendvics lehetett holmi ismeretlen sajtféleséggel, amit a
közel húsz órai böjtölést követően Randzsit csak úgy szárazon befalt. Megkoc-
káztatta, hogy vizet kérjen, de erre ismét kapott egyet a fejére.
Később nem tudott visszaemlékezni, hogy meddig is tartott a repülés,
mert fáradt tudata lassacskán átsiklott valamiféle nyugtalan álomba, amiből
csupán az előzőnél sokkalta egyenetlenebb leszállópályára leérkező gép zak-
latott bukdácsolása tudta kiragadni. Nem sikerült elérnie, hogy a kötést leve-
117
gyék a szeméről. Földet érve, besegítették egy járműbe, és újabb jó órán át
kocsikáztatták.
Útjának végén – még mindig bekötött szemmel – bekormányozták egy
épületbe, majd az előcsarnokon keresztül tovább egy kisebb helyiségbe, ahol
foglyul ejtői lenyomták egy székre. Akcentussal beszélő, rekedtes hang
szólította meg angolul:
– Két kezedet tartani magádnak elé! Nem így!!! Tenyér fölfele!
Amikor engedelmeskedett, kegyetlenül súlyos ütleget kapott rájuk.
A hasogató fájdalomtól nem tudta megállni, hogy föl ne kiáltson. Aztán
ismét meghallotta a hangot:
– Most elmondani igazát. Neved lenni micsoda?

Ez volt az elsőként feltett, egyben mind közül a leggyakrabban ismétel-

getett kérdés, melyre a fiatalembernek kényszer alatt válaszolnia kellett. Valla-
tói úgy döntöttek, nem fogadják el az egyszerű tényt, mely szerint ő Randzsit
Szubramanian, aki történetesen valaki másnak a ruháit viseli, kinek neve – a
ruhadarabokba gondos kézzel belevarrott címkék tanúsága szerint – Kirtisz
Kanakaratnam. Valahányszor az igazságnak megfelelő választ adott, kirótták
rá a hazudozásért járó büntetést.
Ami aktuális vallatójának személyétől függően változott. A Bruno névre
hallgató, zömök és örökkön verejtékező figura egy négy-öt centiméter vastag
kábeldarabot választott az igaz válasz kicsikarásához legalkalmasabb eszközül,
melynek minden csapása határtalan fájdalmat tudott okozni. A változatosság
kedvéért időnként szilaj ütést mért nyitott tenyérrel Randzsit csupasz hasára,
ami nem csupán gyötrelmes volt, de minden alkalommal az nyilallt belé, vajon
nem szakadt-e le a vakbele vagy a lépé. A Bruno által gyakorolt vallatási
technikában mindamellett volt valami vigasztaló. Nem terjedt ki körmök
kitépésére, csontok összezúzására, szemgolyók kitolására, mintha fogva tartói
őrizkednének attól, hogy maradandó nyomot hagyjanak a testén. Számára
mindez azt a reményteljes üzenetet közvetítette, hogy egyszer talán vissza-
adják a szabadságát.
Ám reménye nem tartott ki sokáig, sőt nyomtalanul szertefoszlott, mikor
egy nap Bruno ingerülten a sarokba vágta a kábeldarabot, fölragadott egy
bunkósbotot az asztalra előkészített, praktikus szerszámok közül, és többször
Randzsit arcába sújtott vele. A fordulat egy-egy földagadt szemébe és kitört
elülső fogába került a fiatalembernek, továbbá szétszakította lehetséges kisza-
badulásába vetett hitének vékonyka fonalát.
Másik rendszeres kínzójára – egy korosabb férfiúra, aki elmulasztott
bemutatkozni neki – egyik oldalon félig leeresztett szemhéja miatt csak
„Sandaként” gondolt. Ténykedésével ritkán hagyott nyomot Randzsit testén, és
volt valami furán megnyugtató a modorában. Legelső találkozásuk alkalmával,
118
miközben két, markos hóhérsegéd a padlóra leszorítva tartotta a hátán fekvő
fiatalembert, Sanda odamutatott neki egy négyszögletes szövetdarabot.
– Amit most tőlünk kapsz – figyelmeztette udvariasan −, attól azt gon-
dolod majd, hogy mindjárt meg fogsz halni. De nem így lesz, mert mi nem
engedjük, hogy ez bekövetkezzen. Cserébe mindössze annyit várunk el tőled,
hogy az igazat mondd.
Ezután ráterítette a ruhadarabot Randzsit arcára, és egy fém kancsóból
hideg vizet csurgatott rá.
Soha életében nem tapasztalt ehhez foghatót. Hatását nem annyira fáj-
dalom, mint inkább közönséges, bénító rettenet kiváltásával érte el. A fiú hiába
hallotta, értette is Sanda ígéretét, miszerint a dologba nem fog belehalni, ha
eközben a teste merőben eltérő értelmezéseket küldött az agyába a folya-
matról. Minden idegszálával szakadatlanul úgy érezte, hogy végérvényesen és
megállíthatatlanul haldoklik, és semmi mást nem akart, csak hogy ezt az
egészet most, rögtön hagyják abba!
– Segítség!!! Elég!!! Engedjetek fel!!! – ordította Randzsit, vagyis csak
szerette volna, minthogy a torkából bugyborékolva-csukladozva feltörő
zajtöredékekben semminemű angol szóra nem lehetett ráismerni.
A csordogáló erecske elapadt, a szövetdarab lekerült az arcról, és a
pribékek ülő helyzetbe segítették a fiút.
– Na tehát, áruld el szépen, hogy hívnak – kérlelte Sanda nyájasan.
Randzsit megpróbálta abbahagyni a köhögést, hogy kipréselhesse
magából a szavakat.
– A nevem Randzsit Szub… – fogott bele, de még a nevét sem mond-
hatta végig, a vállai máris a padlóhoz csapódtak, a szövetdarab visszakerült az
arcára, és a víz iszonytató csordogálása ismét kezdetét vette.
A végső csüggedés elérkezte előtt még négy ízben sikerült kitartania.
Mikor minden további ellenállás lehetetlenné vált, zihálva hadarta:
– Az vagyok, akinek akarjátok!!! Csak hagyjátok abba!!!
– Nagyon jól van – mondta ekkor Sanda bátorítóan. – Haladunk, Kirtisz
Kanakaratnam. Akkor most mondd meg nekem szépen, melyik országnak
dolgoztál…

Magától értetődően még számtalan további módszer létezik, mellyel egy

alany rábírható az együttműködésre, ámde nyilvánvalóan ezek egyike sem
lehetett képes őszinte beismerést kicsikarni Randzsitból. Ugyanis semmi bűne
nem volt, amit beismerhetett volna.
Vallatóit elcsüggesztette az eredmény; a Sanda nevezetű még panasz-
kodott is:

119
 – Ezzel nagyon rossz színben tüntetsz fel minket, Randzsit vagy Kirtisz,
vagy akárki légy is, barátom. Hallgass rám. Ismerd be, hogy te vagy Kirtisz
Kanakaratnam, és mindjárt megkönnyebbülsz. Majd meglátod.
Randzsit megpróbálta megfogadni a tanácsot. És ettől meg-
könnyebbült… egy kicsit.

120
 14.

KISZOLGÁLTATVA A LEGTÖBBET ÍGÉRŐNEK

N OHA RANDZSITNAK EGYETLEN, aprócska részletről sem lehetett tudo-

mása, fogva tartási körletének falain túl számos esemény zajlott.
Katedrálisok robbantak föl, vonatok siklottak ki, irodák
szennyeződtek a szellőzőrendszerekbe juttatott radioaktív portól. Na és a
merényletek? Hát persze, olyan is akadt szép számmal: torok átvágása vagy
kihajítás valamely felső emeleti ablakból; kézifegyverrel, vadászpuskával vagy
automatával; nem ritkán méreggel, melyet egyre leleményesebb módokon
juttattak a célszemély szervezetébe. Nem is említve az egyedülálló esetet,
mikor valaki zongorát pottyantott az áldozat fejére, vagy egy másikat, melyben
a gyilkos ráállt a sértett mellkasára, és úgy tapasztotta őt oda saját
fürdőkádjának fenekéhez, miközben a csapokból ömlött a langyos víz. És
persze folytak a háborúk. A frissiben kirobbant csetepatéknak talán éppen a
legerőszakosabbika egy régtől ismert viperafészket bolygatott meg, miután a
szunniták ismételt portyázása kurd felségterületen a megszállás utáni Irakra
jellemző zűrzavar újabb fordulójával fenyegetett.
A kiszivárogtatott hírek közül nem mindegyik volt lesújtó. Az öt
skandináv állam közül négynek a szoros felügyelete mellett – miután hazai
zavargások okán Izland inkább kimaradt a buliból – a legelkeseredettebben
vívott csatározások némelyikében, bármily rövid és átmeneti időszakra is,
enyhülés következett be. Lám, Mianmarban is mi történt? E közönségesen
(kivéve a fafejű, uralkodó klikk által) Burmának nevezett államban minden
előzetes figyelmeztetés nélkül szabadon engedték az összes politikai foglyot,
és külföldi diplomatákat hívtak be, hogy azok megfigyelőként legyenek jelen a
soron következő választásokon. És végül – olyan fejleményként, mely, ha
tudomást szerez róla, ujjongásra késztette volna Randzsitot −, annyi akadékos-
kodást követően a Világbank derekas, egymilliárd dolláros támogatás ígére-
tével állt elő az első, működőképes Arcutanov-űrfelvonó megépítésének bein-
dításához. Ami igaz, az igaz, egy világbanki ígérvény még fényévekre volt
attól, hogy az igazi kerekek körmozgásba lendüljenek, vagy hogy a kabinok –
a kézzel tapintható hardver, amelybe az utazó csak beugrik, s az háromszáz
kilométer per órás sebességgel föllódítja alacsony Föld körüli pályára – megin-
duljanak föl-le a kábelek mentén. De ez egy igazi „első lépés” volt.
121
 Az életére komoly kihatással lévő tények között nagy számban akadtak
még olyanok, amelyekről Randzsit nem tudott. Például fogalma sem volt,
miért hurcolták jelenlegi tartózkodási helyére, és miért kínozták meg. Vagy,
teszem azt, később mi okból vetettek véget a tortúrának. Ugyanis soha azelőtt
nem hallott a rendkívüli fogolyátadás intézményéről avagy a világtörténelmi
jelentőségű határozatról, melyet a brit felsőház jogtanácsosi minőségben
működő tagjai évtizedekkel korábban hagytak örökül utódaikra.

Ha kínzói történetesen úgy döntenek, megsúghattak volna ezt-azt a

fogolynak. De valahogy nem döntöttek úgy.
Az első, gyötrelmes fájdalom nélküli napot követően Randzsit soha
többé nem látta viszont a kábeles, hascsapkodós Brunót, viszont megmaradt
neki rendszeres látogatónak Sanda, de csak miután hajlandó volt megesküdni,
hogy nem faggatózik többé megkínoztatásának okai vagy esetleges szaba-
dulása felől, és egyáltalán, mindenestül felhagy a fölösleges kérdezősködéssel.
Sanda végül mégiscsak odaszórt elébe egy parányi információmorzsát. („Hogy
mi van Brúnóval? Ja, hát ő fölfelé bukott. Annak az alaknak egyszerűen gőze
sincs, mit kezdjen egy fogollyal, ha nem gyötörheti. Itt meg, ugyebár, úgy fest
a dolog, hogy a jövőben már nem készülünk gyötörni téged.”)
Az efféle fejleményt, emlékeztette magát Randzsit, meg kell becsülni.
Az ütlegelés és a vizes kendő két végpontja között ingadozó, eladdig élvezett
terápia után mindez a körülmények ugrásszerű javulásának számított. Egyben
átkozottul sivár egyhangúságot hozott a fiatalember életébe, különösen Sanda
látogatásainak elmaradtával, minthogy Randzsit nem bírta tartani a száját, és
megszegte ígéretét a tilalmas kérdezősködésre vonatkozóan. Így sem maradt
teljességgel emberi társaság híján. Fölbukkant egy sánta vénember, aki onnan-
tól az ételt hordta neki, meg a küblijét ürítette, de az meg totálisan alkalmat -
lannak mutatkozott a tereferére. Nyilván beszélt valamiféle nyelven, szó se
róla, de biztos nem olyanon, amit Randzsit is megért.
Később nem volt képes felidézni, mikor is kapott rá a hosszadalmas,
egyoldalú társalgásokra a barátaival. Mármint a távollevőkkel, miután testi
mivoltában egyikük sem voltjelen a cellában.
Így persze nem is hallhatták, mi mindent beszél hozzájuk. Ha netán
Myra de Soyza vagy, teszem azt, Név Nélküli Pru mégis képes lett volna erre,
abból egészen izgalmas dolgok sülhettek volna ki. Gamini Bandarával már
nem így állt a helyzet, akinek Randzsit – a saját, egyhangú létezéséről szóló
beszámolón kívül – ugyan mit is mondhatott, legföljebb ha némi szemre-
hányással illette, amiért őhelyette inkább arra az amerikai nőszemélyre fecsé-
relte az idejét a soha viszont nem látásig.
E hiányzó, legjobb barátok között olyanok is akadtak, akikkel hús-vér
valójukban Randzsitnak sohasem volt alkalma találkozni. Ebbe a kategóriába
122
tartozott például a néhai Paul Wolfskehl, egy tizenkilencedik századi német
iparmágnás, aki történetesen kosarat kapott imádott kedvesétől. Hiába vagyon
és hatalom, az élet többé semmit sem tartogatott Wolfskehl számára, aki ezért
logikusan úgy döntött, önkezével vet véget annak. Ám másként alakultak a
dolgok. Míg a férfi alkalmas pillanatra várt, amikor végre megölheti magát,
unalmában kezébe vett egy könyvet.
Ez az Ernst Kummer által írt kötet puszta véletlenségből a nagy Fermat-
tételről szólt, ráadásul úgy esett, hogy annak idején Wolfskehl maga is
meghallgatta Kummer egynémely számelméleti előadását. Kíváncsiságból
belefogott az új keletű dolgozat tanulmányozásába…
Mint annyi sok amatőr matematikussal megesett az ő ideje előtt és után
is, Wolfskehl nyomban horogra akadt. Olyannyira lekötötte a feladat, hogy az
„á négyzet plusz bé négyzet egyenlő cé négyzet” rejtélyének a mélyére ásson,
meg a látszólagos ellentmondás, hogy harmadik hatványra emelt mennyiségek
esetén ilyen egyenlőség nem áll fenn, hogy még az öngyilkosságról is meg-
feledkezett.
Ott volt aztán a szintúgy régen megboldogult Sophie Germain, aki
tinédzseréveit a Francia Forradalom rémisztő idejében volt kénytelen leélni.
Hogy e tapasztalat miként vezette el őt a matematikusi karrierhez, nem kézen-
fekvő, mindazonáltal tény.
Természetesen választhatott volna nő számára ennél könnyebben betel-
jesíthető becsvágyat is.
Anglia I. Erzsébet királynőjének megfogalmazásában Sophie-t azzal
verte meg az isten, hogy hasítékot kellett „viselnie” ott, ahol mások bojttal
voltak megáldva, miáltal minden próbálkozásában százszorta súlyosabb nehéz-
ségekkel volt kénytelen szembenézni, mint szerencsésebb – bojtos – kollégái.
Midőn a képzeletbeli beszélgetőtársakból végül kifogyott a szusz, Myra
de Soyzának egy hajdani mondása kezdett dörömbölni a fiú elméjének
kapuján.
Hogy is volt? Valami kurta megjegyzés a többi matematikus eszköz-
táráról, ugyanazokból az időkből, amikor Fermat odabiggyesztette azt az
istenverte, kérkedő megjegyzését egy könyv margójára…
Mégis, miféle eszközök lehettek azok?
Emlékezete szerint Sophie Germaint mondják az első olyan matemati-
kusnak – legyen az férfi avagy nő −, akinek sikerült bárminemű előrehaladást
tennie a Fermat-féle bizonyítás terén. De miféle előrehaladást?
Randzsitnak természetesen nem állt módjában, hogy ennek utánanézzen.
Bezzeg az egyetemen, egy jelszó birtokában mindössze annyit kellett volna
tennie, hogy a legközelebbi számítógép billentyűzetén leüt pár billentyűt, s az
ördögadta némber teljes életműve egy szempillantás alatt a szeme elé tárul.
Számítógép híján csupán az emlékezetére támaszkodhatott, az meg ki
tudja, tán nem is lesz elegendő az aktuális kérdés megválaszolásához.
123
 Sikerült felidéznie magában mindazt, amit a Sophie Germain-prímekről
valaha megtanult. Ezek közé tartozik bármely, olyan p prímszám, amelyre
igaz, hogy 2p + 1 szintén prímszám. A legkisebb közülük pedig nem más, mint
a „három”, vagyis 3x2 + 1 = 7, ahol a „hét” szintén prím. (A többiek meg –
ennél jóval nagyobbak lévén – aligha kecsegtetnek bármi élvezettel.)
Randzsitot elégedettség töltötte el, hogy ennyi ismeretet is elő tudott cincálni
tudata zsákjából. Igaz, bármennyit is törte rajta a fejét, el nem tudta képzelni,
hogy egy Sophie Germain-prím miként is nyomhatná kezébe a kulcsot a
Fermat-rejtély megoldásához.
Ám volt még egy dolog. Odaadó munkálkodásának gyümölcseként
Germainnek sikerült megalkotnia a saját tételét, amely így szól:
Ha x, y és z egész számok, és x5 + y5 = z5, akkor x-nek, y-nak vagy z-
nek oszthatónak kell lennie öttel.
Hasonlatosan a bizonyításhoz esetlegesen elvezető, többi fellépő kőhöz,
melyet Randzsit nagy keservesen kifejtett elméjének kőbányájából, ez is
csalódást keltett. Az egyenletnek egyszerűen nem volt semmi értelme. A nagy
Fermat-tétel eleve azon a feltételezésen alapult, hogy ilyen, x 5 + y5 = z5-féle
egyenlőség nem is létezhet, ezért Randzsit nem vehette hasznát…
Vagy mégis? Azaz mi lenne, ha a haszontalan tételt félretéve, inkább
azon vizsgálódna, hogy Sophie Germain miként jutott el odáig?
Végtére is nem éppen ilyesmit javasolt neki Myra hajdanában, dr.
Vorhulst évzáró partiján?

Létezett egy további személy (khm… személyiség), akihez Randzsitnak

ugyan testközelben (még) sohasem volt szerencséje, ám aki (vagy ami)
könnyűszerrel elláthatta volna őt módfelett hasznavehető adatokkal. Szerin-
tünk ideje lenne kicsivel alaposabban a körmére nézni ennek a fickónak.
(Vagy nőnek…? Szóval annak… Esetleg azoknak).

124
 15.

ISMERKEDÉS A GIGALAKTÁVAL
(VAGY GIGALAKTÁKKAL?)

M INDENEKELŐTT HÁROM DOLGOT kellene tisztáznunk erről a mi

gigalakta illetőnkről: voltaképpen milyen nemű, egyáltalán
személy-e, végül hogy önálló egésznek (avagy csupán valamely
nagy egész töredékének) tekinthető-e.
Egyik kérdésre sem egyszerű a felelet. Ezért aztán tudják, mit fogunk
csinálni? Sutba vágjuk a tényeket, és beérjük olyan válaszokkal, amilyenekkel
gond nélkül tudunk mit kezdeni – eltekintve attól, hogy azok köszönő viszony-
ban sincsenek az igazsággal. Először is azt állítjuk, hogy ez a fickó csakugyan
önálló személy, jóllehet egyben része is annak a tágabb értelemben vett
„személynek”, amely az összes gigalakta volt együttesen.
A galaxisban úton-útfélen gigalaktákba lehetett botlani, a gyorsulva
táguló perifériákról elindulva egészen a viszonylagos mozdulatlanságba der-
medt magig, meg jobbára szanaszét és mindenfelé e két szélső határ között.
Hogy hányan lehettek? Hát, ez megint csak értelmetlen kérdés. Megszámlál-
hatatlanul sok volt belőlük, ugyanakkor – ha közelebbről megpiszkáljuk a
dolgot – az a sok egyben egyetlen egy is volt, mert mindegyik gigalakta, ha
éppen úgy hozta úri kedve, egy szempillantás alatt össze tudott olvadni
bármely másikkal vagy akár az összes többivel.
Biztos észrevették, hogy a „fickó” használatával önkényesen nemet
társítottunk a gigalakták mibenlétéhez. De ebből nehogy arra a következtetésre
jussanak, hogy azok – emberi fogalmak szerint – netán szexeltek egymással!
Semmi ilyesmit nem műveltek. Pusztán arról van szó, hogy ennek az „ő” vagy
„az”, esetleg „az” vagy „azok” dilemmának az eldöntését nem nyújthatjuk a
végtelenségig. Ezért átvágtuk a gordiuszi csomót, és fiúsítottuk őt.
Noha már ezzel is elég sokat megengedtünk magunknak, miért ne
tennénk még egyszer? Adjunk neki nevet! Mi lenne, ha ezentúl „Billnek”
neveznénk? (Nem egyszerűen Billnek, hanem „Billnek”. A dologhoz ugyanis
jókora bátorság kell, és pontosan ez az, amit az idézőjel használatával készek
vagyunk elismerni.)

125
 Lássuk csak, van-e még valami, amit jelen pillanatban célszerű lenne
tudnunk a gigalaktákról!
Egyebek mellett segítene az rajtunk, ha ismernénk a kiterjedésüket?
Vagy legalább azt, hogy miként mérik a távolságot – tekintettel arra, hogy a
gigalakták valamely csomópontja több ezer, akár több milliárd fényévnyi
távolságban is lehet egy másik csomóponttól?
Tételezzük fel, hogy ez igenis nagy segítség lenne. Egyúttal persze tisz-
tában kell lennünk azzal, hogy mint a gigalaktákat érintő, valamennyi kérdés
esetén, a válasz módfelett bonyolult lesz. Induljunk ki a tényből, hogy a
gigalakták ki nem állhatják az emberiség által preferált, önkényes mérték-
egységeket. Ha belegondolunk, az utóbbiak mindegyike bizonyos földi értékre
vezethető vissza, mint amilyen az ujjhegyünk és a hónaljunk közötti távolság
vagy az emberiség uralta bolygón az egyik sark és az egyenlítő távolságának
valamely, számítás útján kapott törtrésze. Ezzel szemben a gigalakták mindent
a Planck-skála léptéke szerint mérnek, mely határtalanul kicsiny. Egyetlen
Planck-egység 1,616 x 10-35 méter. A legegyszerűbben akkor foghatjuk fel e
mérce kicsinységét, ha észben tartjuk, hogy ennél kisebbet már lehetetlen
lenne mérni.
(Azt kérdik, miért lehetetlen? Mert semmi olyasmi nem mérhető, ami
nem látható, márpedig semmi sem látható ama bizonyos fotonnak nevezett,
fényenergiát hordozó részecskék alkalmazása nélkül. Továbbmenve, bármely
foton, amely elégségesen nagy energiájú lenne ahhoz, hogy képes legyen
megvilágítani egy Planck-léptékű szakaszt, annyira végtelenül nagy energiájú
– következésképpen annyira végtelenül nagy tömegű – lenne, hogy minden
teketória nélkül fekete lyukká alakulna át. A lehetetlenben olykor kihívást
sejtünk. Esetünkben ez csak egy tény.)
Nos, ha a gigalakták meg akarnak mérni valamit a három dimenzió
akármelyikében, és most teljesen mindegy, hogy egy elektron kerületéről vagy
az univerzum átmérőjéről van-e szó, akkor egyszerűen megszámolják, hogy
hány darab Planck-féle távolságegységgel lehet kirakni az A pontból a B
pontba vezető utat.
Ami minden esetben hatalmas számot ad ki, de részükről ez is rendben
van. Bizonyos szemszögből nézve ők maguk is egészen hatalmas számok.

Miután ilyen szépen módot találtunk arra, hogy legalább azonosítsuk a

felfoghatatlant, térjünk vissza jóval kevésbé kacifántos természetű hősünkhöz,
Randzsit Szubramanianhoz.
Mikor még egészen fiatal volt, az ő szerfelett ökumenikus szellemű
édesapjának biztatására elolvasott néhány meglehetősen fura könyvet, melyek
egyike – James Branch Cabell tollából – az írókról és az írásművészetről szólt.
126
(Volt idő, mikor Ganes Szubramanian a fiú egyik pályaválasztási lehetősé-
gének vélte azt.) Cabell szerint egyes írójelöltek valami olyasmit próbálnak
közölni a világgal, hogy „szavakkal vagyok terhes, és ha nem engedem
beteljesülni ezt a lexikológiai szülést, abba belepusztulok”.
Fura módon Randzsit most szakasztott így érezte magát.
Napokon át esedezett segítségért, telekiabálva a néptelen folyosókat,
nyomatékosan elmagyarázva – nem mintha bárki is odafigyelt volna rá −, hogy
neki feltétlenül és sürgősen el kell juttatnia valamit egy szakfolyóirathoz. Nem
jött válasz. Újabban még a bicegős vénember is csupán letette a fogoly enni-
valóval megrakott tálcáját az ajtón belül, majd sietősen elsántikált.
Így történt, hogy Randzsit ezúttal is alig-alig élénkült meg a vénember
felemás csoszogásának hallatán, mígnem fölfigyelt a szokásos neszezés nem
bicebóca lábaktól származó, határozott kopp-topp-kopp-topp kíséretére. Egy
pillanattal később föltárult a cella ajtaja. A kétlépésnyi, tiszteletteljes távol-
ságban hátrább maradó vénember előtt, a megrendülés és döbbenet eltéveszt-
hetetlen nyomaival a tekintetében ott állt egy férfi, kinek arcvonásait Randzsit
úgy ismerte, mint a sajátjait.
– Magasságos isten, Randzsit! – kiáltott fel Gamini Bandara álmél-
kodva. – Ez tényleg te lennél???
Minden lehetséges kérdés közül Randzsit a legegyszerűbbet választotta
a múltból váratlanul felbukkanó látogató üdvözlésére:
– Mit keresel te itt, Gamini?
– Mégis, mi az ördögöt keresnék? Kiviszlek innét! És ha azt hiszed,
hogy ez könnyű móka volt, akkor még annál is hibbantabb vagy, mint ami-
lyennek látszol! Először is kerítünk neked egy fogorvost… Mi a franc történt a
fogaddal? Nem is, elsőként nyilván orvosra van szükséged… Mi a fenét
hadoválsz?
Randzsit addigra fölkászálódott, és szinte reszketett az izgatottságtól.
– Nem kell orvos! Ha tényleg ki tudsz juttatni innét, akkor kérlek,
azonnal szerezz nekem egy számítógépet!
Gamini zavarodott képet vágott.
– Számítógépet? Persze, semmi gond, de hát… előbb mégiscsak azt
kellene megtudni, hogy rendben vagy-e…
– A pokolba is, Gamini! – üvöltött Randzsit. – Hát nem érted, mit
mondok? Megvan a bizonyítás! Szükségem van egy gépre, méghozzá MOST!
Fel tudod fogni, mennyire rettegek, hogy egy pindurkát is elfelejtek belőle,
mielőtt el tudom bíráltatni???

Randzsit megkapta az orvost és persze a számítógépet is – igazság

szerint mindkettőt egyszerre. De előbb még hagynia kellett, hogy Gamini
kitámogassa a forgó rotorral várakozó helikopterhez. Miközben bemászott a
127
gépbe, fölfigyelt a közelben ácsorgó emberekre. Egyikük Sanda volt, aki
döbbentnek és nyugtalannak tűnt, de még egy búcsúzó kézmozdulatra sem
futotta tőle. Húszpercnyi, lesikló pályán folytatott repülés következett égbe
nyúló, csillogó jégsapkás hegyormok között. Beszállás után Randzsit nem
tudta megállni, hogy kérdésekkel ne ostromolja a barátját, de ezúttal Gamini
volt, aki leintette.
– Később – mondta szűkszavúan, és odabólintott az ismeretlen hovatar-
tozású egyenruhát viselő pilótának.
Igazi repülőtéren landoltak, alig tízméternyire egy repülőgéptől – és
nem is akármilyentől. Egy BAB-2200-as volt, a valaha épített leggyorsabb és –
bizonyos típusai esetén – legfényűzőbb kivitelű Boeing-Airbus, az Egyesült
Nemzetek Szervezetének kék, „földgömb és lombkoszorú” felségjelével az
oldalán. Belül tobzódott a luxus. Az üléseket bőrhuzatú fotelek helyettesí-
tették, a legénység pedig az amerikai légierő ezredesi uniformisába öltöztetett
pilótából és két, álomszép légikisasszonyból állt (utóbbiak habos, fehér
köténykét viseltek századosi rangjelzéssel ellátott egyenruhájuk fölött).
– Uram! Hazafelé vesszük az irányt? – tudakolta az ezredes Gaminitól,
majd a bólintás formájában kapott választ tudomásul véve, eltűnt a pilótafülke
ajtaja mögött. Az egyik légikisasszony a (mint kiderült, elforgatható) üléséhez
vezette Randzsitot, és becsatolta.
– Ő Jeannie – mutatta be Gamini, miközben maga is átesett a becsatol-
tatáson. – Egyúttal orvos is, úgyhogy jobban tennéd, ha szépen hagynád, hogy
alaposan megvizsgáljon…
– A számítógépemet… – próbált ellenkezni Randzsit.
– A fenébe is! Mindjárt megkapod azt az átkozott gépet, csak előbb
hadd szálljunk már fel! Egy perc az egész.
Addigra a két hölgy is helyet foglalt egy-egy rekeszfalra erősített pót-
ülésen, és a gép mozgásba lendült. Éppen csak kialudt a „Biztonsági öveket
becsatolni!” jelzés, amikor ezúttal a másik légikisasszony fordult oda
Randzsithoz:
– Üdvözlöm, Amy vagyok! – Azzal elővarázsolt neki egy laptopot a
karosszékkel szomszédos asztalkából. Eközben sztetoszkóppal a nyakában, és
a vérnyomásmérővel meg egyéb műszerekkel megrakott zsúrkocsit leparkolva,
a Jeannie nevezetű is odalépett hozzá.
Randzsit nem tiltakozott. Engedte, hogy a doktornő kedvére tapoga-
tózzon, szurkálódjon, hallgatózzon a testén, miközben ő maga esetlenül
pötyögtette le a közel hat oldalas szöveget, úgy kétsoronként megszakítva a
munkát, hogy, ad egy, rimánkodjék Gamininak, keresse ki már neki a Nature
magazin postacímét, az ég szerelmére! („a központjuk valahol Angliában
van”), ad kettő, addig meredjen mogorván a billentyűzetre, míg a memóriája
meg nem súgta neki a következő sort. A folyamat meglehetősen vontatottan
haladt, de amikor Gamini meg merészelte érdeklődni, hogy barátja nem
128
óhajtana-e valami táplálékot, az bőszülten és ellentmondást nem tűrő hangon
közölte vele, hogy fogja be.
– Csak még tíz percig hagyjál békén! – követelte. – Legfeljebb fél óráig.
Most nem hagyhatom abba!
Nem tíz perc volt az, még csak nem is fél óra. Hetven percbe is beletelt,
mire Randzsit nagyot sóhajtva fölemelte a tekintetét a billentyűkről, és oda-
szólt Gamininak:
– Még mindent ellenőriznem kell, úgyhogy jobb, ha elküldök egy máso-
latot hozzátok. Légy szíves, add meg az e-mail címedet.
Addig a pillanatig nem kockáztatta meg a hátradőlést, amíg be nem
gépelte a címet, és rá nem kattintott a „küldés” ikonra.
– Köszönöm – mondta. – Bocs, hogy ilyen okádék módon viselkedtem,
de ez borzasztóan fontos volt nekem. Amióta öt-hat hónappal ezelőtt kiszámol-
tam az egészet, végig attól reszkettem, hogy elfelejtek belőle valamit, mielőtt
sikerül beadnom a bíráló bizottsághoz. – Megnyalta az ajkát. – És még
valamit. Piszkosul régóta csak álmomban ettem normális kaját. Van itt a gépen
frissen facsart gyümölcslé? Bármilyen megfelel… Esetleg egy sonkás
szendvics? Rántotta?

129
 16.

HAZATÉRÉS

I DÁIG JUTOTT A FELSOROLÁSBAN, amikor Gamini – „szót se többet holmi

amerikai reggelikről!” képet vágva – jelt adott a légikisasszonyoknak, akik
erre pompás, Sri Lanka-i menüt hordtak Randzsit elé: sodrott rizs-
szalmából font tálkákat megpúpozva rizzsel, laktató curry-t sok-sok hússal és
krumplival, meg egy tál poppadomot.* Az ámulattól Randzsitnak majd’
kiguvadtak a szemei.
– Ki vele, Gamini! – követelte már teli szájjal. – Mikor történt, hogy
előléptettek Jóistenné? És ez nem egy amerikai gép?
A barátja, aki Kandy vidékéről származó teát kortyolgatott mellette,
megrázta a fejét.
– Ez itt az Egyesült Nemzetek Szervezetének a gépe, amelyik történe-
tesen amerikai személyzettel repül, noha az ügynek, amelyben pillanatnyilag
eljárunk, sem az ENSZ-hez, sem az USÁ-hoz nincsen semmi köze. Pusztán
kölcsönvettük, hogy elugorjunk érted.
– És ez a „mi”…?
Ismét fejrázás, ezúttal egy grimasszal is megtoldva.
– Nem mondhatom el… Vagyis még nem, bocs. Tudtam, hogy érde-
kelni fog a dolog. Ami azt illeti, éppen azon morfondíroztam, hogy meg-
kérdezem, beállnál-e te is közénk, amikor fogtad magad, és elpályáztál arra a
kis kéjutazásra.
Randzsit le sem tette a kanalát – mely mozdulatlanná dermedt a leve-
gőben −, hogy mogorvaságtól sem mentes tekintetét belefúrja Gaminiéba.
– Azt akarod bemesélni, hogy olyan fontos személyiség lettél, hogy csak
úgy kölcsönveszel egy ilyen gépet, ha netán akad egy kis elintéznivalód?
Gamini hahotázott egyet.
– Még hogy én?! Ugyan, dehogy! Nem az én két szép szememért adták
oda, hanem mert az apám szépen megkérte őket. Tudod, van neki ez a flancos
állása az ENSZ-nél.
– Miféle állása?

*
A poppadom olajban sült, lepényszerű, indiai kenyérféle.
130
 – Azt sem árulhatom el, úgyhogy légy szíves, ne is faggass. És lehetőleg
azt se próbáld kihúzni belőlem, hogy milyen országból hoztalak ki. Igazából…
a tartózkodási helyedet nem volt nehéz megtalálni, főleg miután nyakon
csíptük Tiffany Kanakaratnamot… – Amikor látta, hogyan reagál Randzsit a
névre, félbeszakította a mondatot. – Erről nyugodtan beszámolhatok, lega-
lábbis egy bizonyos pontig. Én… ööö… az apám pozícióját kihasználva,
végeztem egy kis magánnyomozást a neten. Mint amikor te lenyúltad a matek-
prof jelszavát… Szóval, beírtam az összes nevet, akik szerintem tudhattak
valamit a hollétedről – Myra de Soyzáét, Maggie-ét meg Prúét, az összes
tanárodét, az apádnak dolgozó összes szerzetesét és Kanakaratnamékét is.
Nyugi – sietett megnyugtatóan reagálni barátjának megrebbenő tekintetére −,
nem találtam semmi kompromittálót. Mindössze találkozók, beszélgetések
után kutattunk, amikhez az eltűnésed napját követően esetleg közöd lehetett.
Az eredmény nulla. A Kanakaratnam házaspár nevére sem volt egyetlen árva
találat, ami szerintem azt jelenti, hogy a többi kalózzal együtt bíróság elé
állították őket, hogy aztán eltűnjenek a süllyesztőben. Én meg csak nyomtam,
nyomtam befelé a neveket, ahogy beugrottak az agyamba, és amikor
megpróbálkoztam a Kanakaratnam-gyerekekével, rögtön meglettek. Sejtheted,
őket is begyűjtötték, csak éppen túl kicsik voltak ahhoz, hogy akár kalózkodás
címén vádat emeljenek ellenük, így aztán kiadták őket valami rokonokhoz,
Killinokki felé. Tiffany meg szépen leírta a fickók külsejét, akik magukkal
vittek téged. Beszélt a helikopterekről is, meg hogy merrefelé futott veletek
partra az a hajó. Nem mondom, macerás egy meló volt, de végül csak
nyomodra akadtam. Öcsém…! Még évekig ott rostokolhattál volna!
– És a fickók, akik magukkal vittek?
– Ejnye, Randzs! Már megint kíváncsiskodsz… Na mindegy. Ha ponto-
san nem is árulhatom el neked a dolgot, azért nagy vonalakban, mellőzve a
konkrétumokat, talán beszélhetek. Hallottál már a rendkívüli fogolyátadás
intézményéről? Vagy a felsőházi jogalkotóknak a kínzásról tett megállapí-
tásairól?

Randzsit semmi ilyesmiről nem hallott, és amint végre fölébredt hosszú

órákig tartó, mély álmából, a barátja készségesen kitöltötte a tudásán tátongó
réseket. A régi, csúnya időkben bizonyos nagyhatalmak, mint amilyen például
az Egyesült Államok, a nyilvánosság előtt úgy voltak elkönyvelve, hogy hely-
telenítik és elvetik a kínzás alkalmazását információk kicsikarására. Viszont
egyre-másra találták magukat abban a faramuci helyzetben, hogy voltak fog-
lyaik, akikről biztosan tudható volt, hogy fontos információkkal rendelkeznek,
csak éppen eszük ágában sincs önként és dalolva kiadni azokat. Ezek a nagy-
hatalmak a kínzást megbízhatatlan módszernek ítélték arra, hogy emberekből
hitelt érdemlő válaszokat préseljenek ki vele – egy bizonyos ponton túl szinte
131
mindenki hajlandó bármit beismerni, amit a vallatói hallani akarnak, csak hogy
a tortúrának végre vége szakadjon −, viszont jobb ötletük nem volt. Végül
kidolgoztak egy kis tervet. A delikvenseket szépen átadták egy másik, olyan
ország hírszerzésének, amelyik sohasem vállalta eskü alatt, hogy mindörökre
mellőzi a kínzást, mint a vallatás eszközét, az meg később visszapasszolta a
megszerzett információkat az Egyesült Államok vagy egyéb, aktuális megren-
delő illetékeseihez.
– És ezt nevezik rendkívüli fogolyátadásnak – zárta Gamini a magya-
rázatot. – „Rendkívüli”, merthogy az. ,Átadás” meg a „kiszolgáltatni” vagy
„megadni” szó értelmében. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré!”,
ahogy a keresztények mondják.
– Hupsz – mondta Randzsit elgondolkodva. – És ez még mindig így
megy?
– Mondhatni. A szuperhatalmak már nem adnak ilyen megbízásokat.
Sejtheted, túl nagy körülöttük a hírverés. Viszont nem is szorulnak rá, miután
van egy csomó, el nem kötelezett állam, ahol automatikusan kipécézik és
kifaggatják a titokzatos előéletű figurákat. Mint amilyenek a kalózok, akik
amúgy is a társadalom kitaszítottjai, és közöttük is különösen azok, akik
rejtegetik a személyazonosságukat. Mint amilyennek téged is gondoltak a
miatt a névügy miatt. Végül pedig elsózzák az információkat a szemforga-
tásban élen járó országoknak, és itt lép be a képbe a felsőbb jogalkotóknak az a
bizonyos határozata. Annak idején a felsőházi jogtanácsosok végeztek egy kis
bizottságosdit a kínzással kicsikart információk tárgyában, és arra a következ-
tetésre jutottak, hogy erkölcsi okokból azok sohasem használhatóak fel jogi
eljárások során. Másrészt viszont, állították, tökéletesen helyénvaló átadni
azokat, mondjuk, a rendőrségnek.
A közelgő légikisasszonyok láttán félbeszakította mondandóját.
– Asszem, most jobb, ha meghúzzuk magunkat meg a biztonsági övet.
Nemsokára megérkezünk Bandanaraikébe. Csak még egyet. Elképzelni sem
tudod, micsoda alkudozásokba kellett belemennünk, meg miféle ígéreteket
tennünk a szabadon bocsátásod érdekében. Most rajtad áll, hogy én meg is
tarthassam azokat az ígéreteket. Bármiről legyen szó, soha senkinek nem
árulhatsz el olyasmit, amivel a fogva tartóid bármelyikét azonosítani lehetne.
Mert akkor alaposan benne leszek a pácban, és az apám is.
– Megígérem – mondta Randzsit, és komolyan is gondolta. Aztán
gonoszkodva még hozzátette: – Említetted, hogy muszáj volt lecsekkolni a
lányokat. Hogy van a kedves Maggie?
Gamini gyászos képet vágott.
– Óh, a kedves Maggie nagyszerűen van. Pár hónappal ezelőtt hozzá-
ment egy amerikai szenátorhoz. Ami azt illeti, kaptam is tőle meghívót az
esküvőjére. Úgyhogy elballagtam a Harrodsba, és kiválasztottam neki egy
csinos halszeletelő kést, csomagküldéssel. De személyesen nem mentem el.
132
 17.

A MENNYORSZÁGBAN

M IKÖZBEN A BAB-2200-AS fürgén gurult a kijárat felé, Jeannie

százados-doktornő meghozta ítéletét: Randzsitnak mindenekelőtt
pihenésre, kényeztető gondoskodásra, legfőként pedig táplálékra,
méghozzá elegendő táplálékra van szüksége, hogy a „rendkívüli fogoly-
átadási” diétának köszönhetően elveszített, nyolc-tízkilónyi testsúlyt vissza-
szedhesse magára, ámbátor (tette hozzá) néhány napos kórházi ápolás sem
volna kárára éppen. A kapunál várakozó fogadóbizottság azonban megvétózta
az utóbbi javaslatot. A fogadóbizottság kizárólagosan Mevrouw Beatrix
Vorhulst személyéből állt, neki viszont jelen hangulatában nem volt tanácsos
ellenszegülni. Randzsit felépüléséhez, nyilatkoztatta ki, nem valami tömén-
telen orvosi hűhóval, ám kevés gyöngéd szeretettel szolgáló, személytelen
gyár a megfelelő hely, de nem ám. Hanem egy gondoskodó, kényelmes otthon.
Példának okáért az övé.
És az valóban olyan volt. Beatrix Vorhulstnak a törődést illetően is
igaza lehetett, minthogy Randzsit megérkezésének pillanatától kezdve a jól
felszerelt háztartás valamennyi java a rendelkezésére állt. Akkora és olyan
kellemesen hűs szobát kapott, amilyenről börtöncellájának legforróbb és
legizzasztóbb éjszakáján sem álmodhatott. Napi három, mennyei étkezés várt
rá. Még hogy három! Inkább tizenhárom! Tudniillik valahányszor behunyta a
szemét egy pillanatra, ébredéskor egy-egy remekszép almát vagy banánt,
esetenként jégbe hűtött, zsenge ananászt talált az ágya mellé készítve. Vagy
ami még ennél is jobb, némi vita után sikerült fölébe kerekednie a Gamini által
„biztos, ami biztos” alapon kirendelt orvosoknak. Igaz, előbb meg kellett
győznie őket, hogy fogsága alatt – valahányszor megúszta a napot bántalom
nélkül, vagy legalábbis nem verték össze annyira, hogy a séta már ne érje meg
a fáradságot – mindvégig magánál volt, felkelt, járkált a cellájában. Onnantól
kezdve az egész grandiózus ház és annál is grandiózusabb kert kínálta szabad-
ságot élvezhette. Beleértve az úszómedencét is. Micsoda gyönyörűség volt
háton elnyúlva, álmatagon kallózni a simogatóan hűvös vízben, a forró nap
becéző sugarait érezni a bőrén, figyelni maga fölött a pálmafák koronájának
himbálódzását…! Tetejében a hírek is eljutottak hozzá.

133
 Ami nem ígérkezett mindenestől kellemesnek. Az írott és elektronikus
sajtóhoz való hozzáférés nélkül eltöltött idő nem készítette fel Randzsitot a
földkerekségen zajló események – gyilkosságok, zavargások, bombamerény-
letek és háborúk – részleteire.
És még nem is ezek voltak a legrosszabb hírek. Az csak akkor jött,
amikor Gamini szakított egy kis időt, hogy egy sürgős (és természetesen
közelebbről meg nem határozott) megbízatás miatti elutazása előtt egy percre
beugorjon lábadozó barátjához. Már az ajtóból fordult vissza.
– Van itt valami, Randzs, amit még nem mondtam el. Az édesapádról
van szó.
– Óh, persze… – reflektált Randzsit bűnbánóan. – Legjobb lesz, ha
azonnal felhívom.
De a barátja csak rázta a fejét.
– Bár megtehetnéd… De a helyzet az, hogy szélütés érte. Ő… elment
közülünk.

Egyetlen ember létezett a világon, akihez abban a pillanatban Randzsit

szívesen fordult volna. Fel is hívta telefonon, még mielőtt Gamini kitette a
lábát Vorhulsték házából. Szuras, a vén szerzetes, magán kívül volt örömében
a fiatalember hangjának hallatán. A kérésnek, hogy beszélje el Ganes Szubra-
manian halálának körülményeit, már nem ekkora kedvvel tett eleget, ám furcsa
módon mintha különösebben nem is szomorkodott volna miatta.
– Bizony, Randzsit – mesélte a fiatalembernek −, édesapád eget-földet
megmozgatott utánad, és úgy hiszem, ez egyszerűen felőrölte az erejét. Úgy
történt, hogy hazatérve a rendőrségen tett, nem is tudom, hányadik látoga-
tásából, fáradtságra panaszkodott, reggelre pedig halva találtuk az ágyában. Te
is tudod, hogy egy ideje már nem volt teljesen egészséges.
– Nem tudtam – válaszolta Randzsit csüggedten. – Sohasem említette.
– Mert nem akarta, hogy aggódj miatta. És tudod, fiam, erre nincs is
szükség. A dzsívájának*, ez meggyőződésem, tisztesség adatik majd, és a por-
hüvelye illő temetést kapott. Minthogy téged elragadtak a körünkből, én
mondtam el az imákat; én gondoskodtam róla, hogy legyenek virágok meg
rizsgolyók a koporsójában. Majd midőn elégették a testét, magam vittem a
hamvait a tengerhez. A halál nem a vég.
– Tudom – felelte Randzsit inkább a szerzetes, mintsem önmaga
kedvéért.
– Lehet, hogy többé újjá sem kell születnie. Ám ha mégis, úgy bizonyos
vagyok benne, olyasvalaki vagy olyan más, földi teremtmény lesz, aki közel
áll hozzád. És Randzsit, ha végre megengedik, hogy utazz, kérlek, látogass

*
A dzsíva az egyéni lélek, az ember időleges énje a hinduizmusban.
134
meg minket! Van ügyvéded? Atyádnak nem csekély személyes vagyona volt.
Természetesen minden rád száll, de bizonyos okiratokat be kell nyújtanod.
Randzsitnak nem volt ügyvédje, és ez nyugtalanította. Ám elég volt
említést tennie a dologról Mevrouw Vorhulstnak, az közölte, hogy semmi
gond, és vegye úgy, hogy attól a pillanattól fogva rendelkezésére áll egy ügy-
véd. Nem is akárki, hanem egyenesen Nigel De Saram, az egyik tulajdonostárs
Gamini apjának cégében. A jogi képviselet gondjánál a fiatalember számára
sokkalta felkavaróbb volt a lelkét mardosó bűntudat. Eladdig azért nem szer-
zett tudomást az édesapja haláláról, mert nem vette a fáradságot, hogy
rákérdezzen.
No persze, volt neki elég baja az apján kívül is.
De ha netán fordítva történik a dolog, az édesapja vajon megfeledkezett
volna róla?

Kezdetben – a szolgálókat leszámítva – Mevrouw Vorhulst volt az

egyetlen társasága, de miután azzal érvelt, hogy egyetlen, esetleges látogató
által kiváltható megterhelés sem jöhetne közelébe a jó erőben lévő, botokkal
felfegyverzett börtönőrök okozta megpróbáltatásnak, néhány sorompó felemel-
kedett. Másnap délelőtt éppen a kondigépek egyikével kísérletezett a torna-
teremben, amikor Vorhulst asszony komornyikja, torkát megköszörülve,
bejelentette neki:
– Látogatója van, uram.
Randzsitnak másutt járt az esze.
– Hagyott üzenetet?
A komornyik sóhajtott.
– Nem, uram. Ha üzenetet kapott volna, akkor azonnal behozzuk önnek,
ahogy kérte. Most viszont dr. De Saram kíván önnel találkozni. Bevezethetem?
Sietősen magára kapott egyet a Vorhults-házban számlálatlanul elő-
forduló házikabátok közül. Ez a dr. De Saram aztán tényleg nem teketóriázik.
Nem tűnt valami fiatalnak
– Randzsit ötven-hatvannak nézte −, és kiválóan tette a dolgát. Ügy-
felének egy percig sem kellett azzal fáradoznia, hogy felvilágosítsa őt az atyai
örökség dolgában. Noha mindössze szűk negyvennyolc órával azelőtt kérték
fel a jogi képviseletére, az ügyvéd úrnak máris sikerült okmányokkal igazolnia
Randzsit létezését az illetékes trincsomali törvényszék előtt, mi több, a hagya-
ték nagyságáról is pontos elképzelése volt.
– Nem egészen húszmillió rúpia, Mr. Szubramanian – közölte −, de csak
kevéssel marad el attól. Vagyis napi árfolyamon mintegy tízezer amerikai
dollár. A zömét két ingatlan teszi ki: az édesapja otthona, továbbá egy kisebb
ház, amely jelenleg gazdátlanul áll.

135
 – Tudok arról a házról – világosította fel Randzsit. – Nekem van valami
teendőm?
– Pillanatnyilag semmi – nyugtatta meg De Saram −, bár van itt egy
lehetőség, amit érdemes lenne megfontolnia. Dr. Bandara személyesen szerette
volna kézbe venni a dolgot, de amint ön is tudja, ő éppen szigorúan titkos
küldetésekben vesz részt az ENSZ-nél.
– Hallottam róla, bár amennyit én tudok, az nem valami sok – jegyezte
meg Randzsit.
– Magától értetődik. Nos, arról lenne szó, hogy normális esetben önnek
jogában állna kártérítési követeléssel fellépni azon személyekkel szemben,
akik hosszú ideig… ööö… lehetetlenné tették a hazatérését. Azonban…
Randzsit közbevágott:
– Tudom. Róluk nem beszélhetek.
– Pontosan – értett egyet De Saram, és a hangjából megkönnyebbülés
csendült ki. – Mindazonáltal egy másik út is nyitva áll ön előtt. Pert indíthat a
sétahajó-társaság ellen azon a címen, hogy nem lett volna szabad átengedniük
a hajót a kalózoknak. Természetesen ebben az esetben jóval kisebb összeg
forogna kockán, részben amiatt, hogy az ő felelősségüket nehezebb lenne
bizonyítani, másrészt a pénzügyi helyzetük sem túlságosan stabil…
– Várjon egy pillanatra! – szakította félbe Randzsit. – A szerencsét-
leneknek ellopták a hajójukat, amin a saját ostobaságom következtében én is
rajta voltam, és még én pereljem őket, amiért ezt hagyták megtörténni? Nem
tűnik becsületes eljárásnak.
Találkozásuk kezdete óta De Saram első ízben tartotta ügyfelét érde-
mesnek egy baráti mosolyra.
– Dr. Bandara első perctől tudta, hogy maga így fog hozzáállni a dolog-
hoz – árulta el. – Most pedig, ha nem haragszik, a kocsim bizonyára indulásra
kész…
Éppen akkor kopogtattak az ajtón. Vász, a komornyik érkezett bejelen-
teni, hogy pontosan így van, majd mielőtt Randzsit megszólalhatott volna,
odafordult hozzá:
– Nincs üzenete, uram. És ha megengedi… Korábban nem akartam
háborgatni ezzel, de mindannyian mélységes szomorúsággal értesültünk az
édesapja haláláról.

Randzsitnak nem volt szüksége emlékeztetőre. A veszteségérzés éjjel-

nappal elkísérte, akár egy nem gyógyuló seb.
A halálban az volt a legborzasztóbb, hogy visszavonhatatlanul véget
vetett mindennemű párbeszédnek. Randzsit hosszan tudta volna sorolni az
elmondani vágyott és soha el nem mondott szavakat. Most, hogy mindörökre
odalett mód és lehetőség, a ki nem mutatott szeretet- és tiszteletmegnyil-
136
vánulások mind-mind lerakták iszapos hordalékukat a fiatalember lelkének
patakmedrében.
A nagyvilág semmi vigasztaló hírrel nem kecsegtetett. Fellángoltak az
összecsapások Ecuador és Kolumbia között. Újabb perpatvar támadt a Nílus
vizének elosztása körül. A Biztonsági Tanácshoz benyújtott panaszában
Észak-Korea megvádolta Kínát, hogy az eltéríti az esőfelhőket a koreai
rizsföldek fölül, a maga hasznára.
Semmi sem változott. A világ népessége egy főnyi, pótolhatatlan veszte-
séget szenvedett. Ennyi.

Randzsitnak egyetlen tennivalója akadt, ám azt már régen meg kellett

volna tennie. A Vorhulsték otthonában vendégként eltöltött, hatodik napon
kért és kapott egy másolatot a repülőgépről lóhalálában elküldött, elektronikus
üzenetből. Amilyen kritikus szemmel, szigorral és bírálóan most végig-
ellenőrizte saját irományát, az csak ahhoz mérhető, ahogyan a tanulók évzáró
dolgozatát javítja holmi újonc irodalomtanár. Eltökélte, hogy minden hibát
kifürkész, mely művének elutasítását vonhatja maga után. Lesújtva fedezte fel,
hogy abban csakugyan akadnak ilyesféle hibák – első pillantásra mindjárt
kettő, amiből később négy lett, emellett néhány további szakasz, ha nem is volt
mindenestől téves, tökéletesen szabatosnak sem volt mondható.
Persze könnyen találhatott mentségeket. Legfőképpen az a végső, hét-
nyolc hetes időszak volt okolható, amikor – miután gondolatban sikerült
kikerekítenie a bizonyítást, vagyis mindazt, amit papír, toll, számítógép híján
egyáltalán ki lehetett kerekíteni – lépésről lépésre, újra meg újra elismételte
magában az egészet, nehogy akár egyetlen, döntő fontosságú lépés kihulljon a
fejéből.
A kérdés csak az volt, hogy mit lehet tenni az elrontott részekkel.
Randzsit álló napig és még az éjszaka java részében is ezen aggodal-
maskodott. Küldjön jegyzéket a folyóiratnak a korrekciókról? Ez a megoldás
ésszerűnek tűnt… csupán az ifjú tudós büszkesége állt az útjában, mert azok a
„rontások” voltaképpen olyannyira jelentéktelenek voltak, hogy épkézláb
matematikus egy csapásra kiszúrja, és még abban a pillanatban helyre is hozza
őket. Ahhoz meg nem fűlt a foga, hogy könyörögjön.
Végül nem küldött újabb értesítést a Nature-nek, aminek az lett az ered-
ménye, hogy alvás helyett további éjszakákat aggodalmaskodott végig, vajon
nem kellett volna-e mégis megtennie.
Azt kívánta, bárcsak többet tudna az elbírálás folyamatáról, melynek
egy Nature jellegű kiadvány nyilván rutinszerűen aláveti a beérkezett dolgoza-
tokat. Meggyőződéssel hitte, ha a szerkesztőségben egyáltalán felmerül egy
értekezés közzétételének a gondolata, első lépésként bizonyosan elküldik azt

137
az adott téma három-négy, akár annál is több elismert szakértőjéhez, hogy
azok kutassanak benne az ordító hibák után.
De mennyi idő kell ehhez?
Elképzelése sem volt. Egy biztos, az addig eltelt idő rég meghaladta a
számára nyugodt lélekkel elviselhetőt.
A látogatókat bejelentő komornyik láttán a lelkében mindahányszor
magasra szökött a remény, hogy aztán minduntalan a porba hulljon, mikor
kiderült, miféle, csip-csup ügyben jár az illető.

138
 18.

LÁTOGATÓK

A HETEDIK NAPON A KOMORNYIK újabb látogatót jelentett be Randzsitnak,

ezúttal Myra de Soyza személyében.
– Nem zavarok? – kérdezte a lány köszönés nélkül. – Bea néni meg-
engedte, hogy addig maradjak, amíg nem akadályozlak a pihenésedben.
Az igazat megvallva, Randzsit éppen a pihenőjét töltötte, és Myra de
Soyza kétségkívül akadályozta ebben, viszont Isten őrizz, hogy tudomást is
szerezzen erről. Randzsit összeszedte minden találékonyságát, hogy megpró-
báljon társalgási témákat fabrikálni.
– Mivel foglalkozol mostanában? – érdeklődött. – Úgy értem, még
mindig az egyetemen vagy?
Kiderült, hogy a lány már közös, szociológiai kurzusukat követően ott-
hagyta Colombót, s nemrégiben valami szakmai továbbképzésről érkezett haza
az Egyesült Államokból, melyre a doktorátus megszerzése után iratkozott fel
az MIT*-n. (Doktorátus? Magasságos ég! Vajon milyen magasra emelkedhetett
mostanra a tudományos ranglétrán?) Erre természetszerűleg adta magát a
következő kérdés:
– És ott éppen miről tanulsz?
– Hááát… a mesterséges intelligenciáról, úgy nagyjából.
A fiú úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a rejtelmes „úgy nagyjából”
minősítést.
– És hogy megy mostanság a mesterséges intelligenciának?
A lány első ízben mosolyodott el.
– Ha azt akarod tudni, mennyivel jutottunk közelebb ahhoz, hogy egy
számítógéppel értelmes társalgást folytassunk, akkor a válaszom: pocsékul. Ha
viszont az olyan tervek előrehaladása érdekel, amelyekkel ennek az egész
tudományágnak a kitalálói kezdettől foglalkoztak, akkor nem is olyan
csüggesztő a helyzet. Hallottál már Marvin Minskyről?
Saját memóriájában Randzsit csak egy üres kartotékra lelt a név helyén.
– Nem hinném.

*
„Massachusetts Institute of Technology”, azaz Massachusettsi Műszaki Egyetem
(Cambridge).
139
 – Nagy kár. Egyike a legnagyobb koponyáknak, akik valaha megpróbál-
koztak azzal, hogy definiálják a „gondolat” mibenlétét, és rábírjanak egy
számítógépet olyasmire, ami már „gondolkodásnak” nevezhető. Volt egy
kedvenc anekdotája, ami engem mindig felvidít.
Itt megállt a beszédben, mintha meg akarna bizonyosodni hallgató-
ságának feszült érdeklődéséről. Randzsit – aki abban is gyönyörűségét lelte
volna, ha Myra netán vonatok késését jelenti be vagy tőzsdei, záró deviza-
árfolyamokat sorol – kipréselt magából egy helyzethez illő hangsort, amivel
sikerült is a lányt a történet folytatására késztetnie.
– Nos, arról van szó, hogy a kutatás hőskorában ennek a Minskynek és a
tudományág többi úttörőjének a szemében egyebek mellett még az alak-
felismerés fémjelezte a mesterséges intelligenciát. A problémára aztán egy
meglehetősen hétköznapi megoldás született. A szupermarketekben szerte a
világon pénztárgépek kezdték leolvasni minden egyes árucikk vonalkódját.
Erre mi történt? Egyszerűen újrafogalmazták az MI definícióját, az alakfelis-
merést meg – mint amely már nem gond többé – szépen kihagyták a receptből,
függetlenül attól, hogy a számítógépek továbbra sem voltak képesek tréfás
történeteket fabrikálni vagy megmondani egy ember külleméből, hogy az
éppen macskajajban szenved.
– És most már képesek vagytok vicceket gyártatni a számítógépekkel?
– Bár így lenne… – felelte Myra mélabúsan, és sóhajtott egyet. – Az
igazat megvallva, az én érdeklődésem már más téma felé fordult. Sokkal
inkább a gyakorlati alkalmazások állnak a középpontjában. Főként az autonóm
protézisek.
Hirtelen megváltozott az arckifejezése, és ezzel együtt – minden
előzetes figyelmeztetés nélkül – beszédtémát is váltott.
– Áruld el, Randzsit, minek takarod el a szádat a kezeddel?
Jóllehet tudatában volt annak, hogy folyamatosan így tesz, ennyire
személyes kérdésre azért nem számított. A lány nem hagyta magát.
– A fogad zavar?
– Képzeld, pontosan tudom, hogy nézek ki.
– Akárcsak én, Randzsit. Pontosan úgy, mint egy őszinte, tisztességtudó
és rendkívül intelligens férfi, aki még nem tudott időt szakítani, hogy a fog-
sorát helyrehozassa.
Myra ingatta a fejét.
– De hát ez a legegyszerűbb dolog a világon, Randzsit! És azután
nemcsak jobban festesz majd, de jobban is fogsz rágni!
Fölállt.
– Bea néni megesketett, hogy csak tíz percig maradok, cserébe viszont
megkérdezhetem tőled, hogy a változatosság kedvéért nem akarnál-e úszni
egyet velem az óceánban. A nilaweli strandon. Tudod, merre? Van ott egy kis
nyaralónk, úgyhogy ha netán lenne kedved…
140
 De még mennyire, hogy volt!
– Majd én megszervezem a kirándulást – ígérte a lány, és a fiú nagy
meglepetésére megölelte Randzsitot. – Hiányoztál – tette hozzá lágyan, majd
hátralépett, hogy az arcába nézhessen. – Gamini mesélte, hogy rákérdeztél a
régi barátnőjére. Számomra nem tartogatsz ilyen kérdéseket?
– Húúú… De igen, és felteszem, hogy arra a kanadaira célzol.
Myra elmosolyodott.
– Igen, felteszem, hogy arra. Amikor utoljára hallottam felőle, éppen
Bora-Borán ügyködött egy minden addiginál nagyobb szálloda felépítésén. De
ez már jó régen történt. A helyzet az, hogy nem tartjuk a kapcsolatot.

Randzsitnak fogalma sem volt, hogy Gamini és Myra egyáltalán

hallottak egymás létezéséről, hát még hogy ilyen, csevegő viszonyban vannak
egymással. És még mennyi egyébbel nem volt tisztában! Látogatói kezdtek
egymás sarkára hágni. Ott volt mindjárt az ügyvéd dr. Bandara irodájából egy
csomó újabb, aláírandó irattal. „Szó sincs arról, hogy a hagyatéki ügy olyan
komplikált lenne”, mentegetőzött Randzsitnál. „Viszont jelentették az ön eltű-
nését, amit ugyebár a bürokraták úgy értelmeztek, hogy ön feltehetőleg halott.
Most mindenekelőtt el kell oszlatnunk ezt a félreértést.”
Őket követte a rendőrség. A fiatalember ellen ugyan senki sem tett fel-
jelentést – ezt De Saram még azt megelőzően tisztázta, hogy hozzájárult volna
a kikérdezéséhez −, de abban a kalózkodási históriában akadt még egy-két
szál, melynek elvarrásában egyedül Randzsit segíthetett.
Myra de Soyza „autonóm protéziseit” – bármilyen rendeltetésű ketyerék
legyenek is – szintúgy nem tudta hová tenni, és ezen a helyzeten az internetes
kutakodás sem sokat lendített azon túl, hogy eligazította a kifejezés helyes-
írását illetően. De mi köze lehet a mesterséges intelligenciának a művég-
tagokhoz meg hallókészülékekhez?!
Ezen a téren Beatrix Vorhulst sietett a segítségére.
– Ne tévesszen meg a dolog: nem holmi agyafúrt falábakról szól a törté-
net! – tréfálkozott. – Annál jóval kifinomultabb elképzelésről van szó. Egy
csomó, egészen picike robot ipari előállításáról, amelyeket be lehet fecsken-
dezni az ember véráramába, azok meg a programozásuknak megfelelően,
teszem azt, azonosítják és elpusztítják a rákos sejteket.
– Hupsz – reflektált Randzsit, miután végiggondolta az ötletet, és úgy
döntött, hogy tetszik neki. Ez pontosan az a fajta idea volt, amire egy Myra de
Soyza-féle nő ráharap.
– És ezek a picike robotok… alakulnak már?
Mevrouw Vorhulst bánatos mosollyal felelt:
– Ha csak pár évvel ezelőtt léteztek volna, most valószínűleg nem
lennék özvegy. De sajnos, mindezidáig csupán ígéretes lehetőség ez az egész.
141
Ugyanis nincs pénz a kutatáshoz. Szegény Myra is már mióta vár, hogy valaki
megfinanszírozza a programját, de az a valaki egyszerűen nem akar meg-
jelenni a színen. Bezzeg ha valami újmódi fegyverről lenne szó! Csak úgy
dőlne az adomány!

Mikor Randzsit végre felépült annyira, hogy a szaván foghassa Myra de

Soyzát, Beatrix Vorhulst készségesen bocsátott a rendelkezésére egy autót
sofőrrel együtt. A strandhoz közeledve a tekintetét kezdték magukhoz vonzani
a legfeltűnőbb tereptárgyak. Annak idején, a térség kínálta lehetőségek felde-
rítése során ő és Gamini természetesen ezt a partszakaszt is behatóan meg -
vizsgálta. Nem sok minden változott. A strandok mindegyike továbbra is kellő
darabszámban vonultatott fel csinos lányokat elhanyagolható méretű
bikiniben.
Randzsitnak fogalma sem volt, miként is festhet de Soyzáék nyaralója,
amíg a sofőr oda nem mutatott: cseréptető, árnyékolt verandára nyíló bejárat, a
ház élénk színű virágokkal csinosan körbeültetve. Csak akkor bizonyosodott
meg, hogy jó helyen jár, amikor az ajtónyílásban megjelent az elhanyagolható
bikini fölött szellős tunikát viselő lány alakja.
A Myra mögött felbukkanó, öt-hat éves kislány látványától újfent
elbizonytalanodott. Felkavaró érzés volt visszahuppanni a valóság talajára.
Egy hatéves kislány?
Csak nem Myráé???
Hát ennyire hosszú ideig távol lett volna?
Dehogy. Ada Labrooy Myra nővérének volt a gyermeke. Az anyuka
éppen a második terhesség utolsó napjait számolgatta, minekutána meg-
könnyebbülten engedett a kislány óhajának, hogy az minél több időt tölthessen
el kedvenc nénikéjének társaságában. A helyzettel maga Myra is elégedett
volt, nem kis részben azért, mert Ada anyukája dadust is mellékelt a kislány-
hoz, az esetleges alkalmatlankodást enyhítendő. Miután Randzsit átöltözött, és
Myra kezétől a bőre is megkapta a maga UV-szűrős naptejadagját – ami
számára az utóbbi időszak egyik legkellemesebb élményének bizonyult −, a
két fiatal óvakodó léptekkel átszelte a forró fövenyt az öböl üdítően hűs
vizéhez.
A Sri Lanka-i strandokban – a társaságtól eltekintve – a fokozatosan
mélyülő tenger volt a legcsodálatosabb. Az ember százméternyire is eltávolod-
hatott a parttól egyenes testtel.
Randzsit és Myra derékig érő vízzel is beérték, és nemigen fárasztották
magukat úszással, inkább csak lubickoltak-fickándoztak önfeledten. A fiatal-
ember nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy bemutatót tartson a lánynak
víz alatti távúszásból. Csaknem száz méterre jutott, ami meg sem közelítette
tizenévesen a Szvámi sziklája alatt felállított, egyéni rekordját, de a Myrától
142
begyűjtendő gratulációkhoz így is elégségesnek bizonyult, vagyis alapvető
célját sikerült betöltenie.
Hamarosan kiderült, miféle fondorlatos egyezséget kötött Myra a
dadussal. Mire lezuhanyoztak és átöltöztek, mindannyiukra finom villásreggeli
várt a verandán, majd a dadus lefektette Adat, és maga is eltűnt szem elől ama
titokzatos helyen, ahová szolgálatának szüneteiben rendszerint visszavonult.
Egészében véve ez volt a nap egyik legkellemesebb szakasza Rand-
zsitnak. Mikor azonban Myra jelezte, hogy néhány hossznyi, igazi úszás
formájában neki muszáj beiktatnia a napirendjébe némi testedzést, és Randzsit
jobban teszi, ha nem tart vele, amíg a bőre újból hozzá nem szokik a ragyogó
napsütéshez – szóval, a fiatalembert eltöltötte a jóleső érzés, hogy a lány
hamarosan ismét mellette lesz. És ettől jó húsz percen át sikerült tökéletesen
elmerülnie a gondolataiban. Azon töprengett, vajon helyesen fejtette-e ki az
egyik tagot Sophie Germain egyenletében.
Már-már végképp meggyőzte magát a kifejtés hibátlansága felől, amikor
a kis Ada felébredt a délutáni szunyókálásból. Keresni kezdte a nénikéjét, de
egy intéssel abban az irányban, amerre az erőteljes kar- és lábtempóknak
engedelmeskedve, Myra teste siklott a tengerben fel s alá, Randzsitnak sikerült
kielégítően megnyugtatnia. A kislány kerített magának egy pohár gyümölcs-
levet, és letelepedett mellé kifürkészni, hogy az mi a csodát művel éppen.
Randzsit rendszerint nem kért a tanúkból a matematikával folytatott
viaskodásai mellé, ám Adának is megvoltak a maga elképzelései a néző-
közönségre érvényes szabályokról. Nem állt neki bömbölni, amiért a szárazon
kell rostokolnia, még csak nem is süppedt sértődött duzzogásba. A mozgó-
árustól vásárolt jégkrémet megfontoltan nyalogatta, le sem véve a szemét a
krikszkrakszokról, melyeket Randzsit egymás után a notebook képernyőjére
varázsolt. A fagyival végezvén, magától leszaladt a vízhez, hogy lemossa
kezéről a ragacsot, majd udvariasan megtudakolta:
– Megnézhetem, mit írtál?
Randzsit – akinek eddigre sikerült kielégítően megnyugtatnia önmagát
az ominózus képlet helyes alkalmazása felől – most érdeklődéssel figyelte,
vajon mit kezd a lányka a Sophie Germain-féle egybevágósággal.
Az kis ideig tanulmányozta a szimbólumsort, majd kijelentette:
– Azt hiszem, én ezt nem értem.
– Mert nehéz – értett egyet a fiatalember. – Nem is hinném, hogy pilla-
natnyilag el tudnám neked magyarázni. Viszont…
Megállt, hogy kifürkéssze a kislány tekintetét. Ada ugyan jóval fiatalabb
volt Tiffany Kanakaratnamnál, ám a színvonalasabb oktatás és a kifinomultabb
család összes előnye mellette szólt.
– Viszont mutathatnék neked valami mást. Tudsz a kezeden számolni?
– Hát persze – felelt a kislány olyan hangon, melyben a jólneveltség
csak kicsivel kerekedett a méltatlankodás fölé. – Megmutatom – mondta a
143
fiatalembernek, és picinyke ökléből egymás után nyújtotta ki az ujjait. – Egy,
kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz.
– Ügyes vagy – dicsérte meg Randzsit −, de ez még csak tíz. Mi lenne,
ha megmutatnám neked egészen ezerhuszonháromig?

Mire sikerült bemutatnia az 1023-as szám kettes számrendszerbeli meg-

jelenítését kinyújtott ujjakkal, Myra is visszatért, és most az Adáéhoz mérhető
odaadással hallgatta végig az előadás fennmaradó részét.
Miközben egy törölközővel szárazra dörgölte a haját, Ada odafordult
hozzá:
– Egész jó, ugye, Myra néni? – Majd vissza Randzsithoz: – Tudsz még
ilyen trükköket?
A fiatalember habozott. Másik mutatványát annak idején még
Tiffanynak sem vezette elő, ámde mostani közönsége Myrát is magában
foglalta.
– Bevallom, igen – felelte, és a veranda deszkapadlóját odahagyva,
rajzolt egy karikát a homokba:

– Ez itt egy egyrúpiás. Na, persze, mindhárman tudjuk, hogy csak rajz,
de vegyük úgy, hogy igazi pénzérme. Ha felpöcköljük a levegőbe, kétféle-
képpen érhet földet, fejjel vagy írással fölfelé.
– Ha viszont a homokba érkezik, akkor akár a peremére is eshet – vitat-
kozott Ada.
Randzsit rábámult, de ártatlan érdeklődésen kívül semmit sem tudott
kiolvasni a kislány tekintetéből.
– Rendben, akkor majd nem a strandon játszunk fej vagy írást, hanem
egy kockajátékasztalnál a kaszinóban. No mármost, ha két pénzérmét
pöckölünk fel…

OO

… akkor mindegyik pénzérmére igaz, hogy az vagy fejjel, vagy írással

fölfelé esik az asztalra, vagyis a pöckölésnek négyféle kimenetele lehet: fej-
fej, fej-írás, írás-fej és írásírás. Három pénzérme…

OOO

… nyolc különböző módon eshet le: fej-fej-fej, fej-fejírás, fej…

144
 – Te, Randzsit – szakította félbe Myra mosolyogva, mindazonáltal
cseppnyi bosszúsággal a hangjában. – Ada tudja, mi az, hogy kettő a
harmadikon.
– Már hogy is ne tudná – nyugtázta a fiú jámboran. – Akkor rátérek a
tárgyra. Itt van ez a bot. Rajzoljatok annyi pénzérmét egy sorba, amennyi csak
tetszik, én nem nézek oda. Amikor kész, akkor tíz másodperc vagy még rövi-
debb idő alatt megpróbálom leírni, hogy az adott számú érmének pontosan
hány különböző leesési sorrendje lehet. Sőt – tette hozzá, egyik ujját felmu-
tatva −, hogy a dolog még izgalmasabb legyen, megengedem, hogy a sor
bármelyik végénél annyi pénzérmét takarjatok le, amennyit akartok, hogy én
ne tudjam megmondani, pontosan hány pénzérme van a sorban.
Ada, aki eddig figyelmesen hallgatta a magyarázatot, most felkiáltott:
– Tyű! Szerinted képes erre, Myra néni?
Myra határozottan kijelentette:
– Dehogy, hacsak nem kukucskál vagy valami más módon nem csal. –
Randzsithoz fordult: – Nem fogsz lesni?
– Nem.
– És azt mondod, nem is fogod tudni, hogy igazából hány pénzérme van
a sorban?
Randzsit elhúzta a száját.
– Semmit sem állítottam arról, hogy mit fogok tudni… De ha már erre
vagy kíváncsi, akkor a válaszom: nem, nem fogom.
– Márpedig akkor lehetetlen – állapította meg a lány. Randzsit erőskö-
dött, hogy nosza, tegyen egy próbát, amire válaszul Myra felszólította, hogy
forduljon el, majd Adának a lelkére kötötte, hogy egy pillanatra se vegye le a
szemét a fiúról, nehogy az az ablakot használja tükörnek. Ezután fürgén kitö-
rölt egy csomó pénzérmét, és mindössze hármat hagyott meg, majd Adára
kacsintva, úgy rendezte el a strandtörölközőjét a homokban, hogy az a három,
megmaradt pénzérméből kettőt letakart, és még egy jó méternyit a homokból
ott, ahol már egyáltalán nem voltak karikák…

– Kész vagyok.
Randzsit olyan ráérősen fordult vissza, mintha a világ összes ideje a
rendelkezésére állna, Ada meg folyamatosan sikongott:
– Gyorsan! Csak tíz másodperced van! Már csak öt! Talán csak kettő…!
A fiatalember rámosolygott.
– Mit izgulsz? – dorgálta. Végre a karikák fölé hajolt, a sor egyik végé-
hez egy egyenest rajzolt a homokba, és fölkapta Myra törölközőjét.

145
 – Íme! – kiáltotta, hogy aztán gyönyörködve elvigyorodjon az eredmény
láttán – Hupsz! Nagyon ravasz! – És várta Myra reakcióját a homokban
olvasható feliratra:

1000

A lány zavarodottan bámult egy pillanatig, aztán hirtelen kitisztult a

tekintete.
– Óh, Istenem! Tudom már! Ez egy bináris szám, ami a… várj csak… A
tízes számrendszerbeli nyolcnak felel meg, és az nem más, mint a helyes
válasz!
A szakadatlanul vigyorgó Randzsit bólintott, és némileg aggályoskodva
visszafordult Adához. Habozott: nem tudta, vajon megint el kell-e magya-
ráznia a két számrendszer jelölési rendjét, ami a decimális egy, kettő, három és
négy esetén bináris egyet, egy-nullát, egy-egyet és egy-nulla-nullát ad. Ám a
kislány szájacskája máris mosolyra görbült.
– Azt ugyan nem árultad el, Randzsit, hogy a kettes számrendszerre
fogsz átváltani, de azt sem állítottad, hogy nem. Úgyhogy szerintem a dolog
rendben van. Klassz mutatvány volt!
Olyan felnőttes ünnepélyességgel hozta meg az ítéletet, hogy attól
Randzsit sem tudta megállni mosolygás nélkül. A kíváncsiságát azonban
fölpiszkálta a dolog.
– Mondd csak, Ada. Te tényleg tudod, hogy mik azok a bináris számok?
A kislány színlelt felháborodással felelt:
– Hát persze, Randzsit! Neked tényleg fogalmad sincs, hogy Myra néni
rábeszélésére a szüleim ki után neveztek el?
A fiatalember tanácstalan arckifejezése láttán ezúttal Myra válaszolt.
– Ez az én bűnöm – ismerte el. – Amikor a nővérem meg a sógorom
sehogy sem tudtak megegyezni a kisbaba nevéről, én az Adat javasoltam Ada
Lovelace után, akit mindig is a példaképemnek tekintettem. Míg az összes
barátnőm rögeszmésen ragaszkodott Sivához, a Csodanőhöz meg Jeanne
Dachoz, én kizárólag olyan akartam lenni, mint Ada Lovelace grófnő.
– Grófnő, grófnő… – töprengett Randzsit, az ujjait ropogtatva. – Hát
persze! Az a számítógépes dáma a… mikor is?, az 1800-as évekből! Ó volt
Lord Byron lánya, és megírta a világ legelső számítógépes programját Charles
Babbage számoló masinájához!
– Bizony – helyeselt Myra. – A gép persze sohasem épült meg, nem
létezett hozzá a szükséges technológia, de a program… az remek volt. És ezért
kapta a programnyelv az Ada elnevezést.

***
146
 Ahogy a kikocsikázás a strandra elmaradhatatlan randivá nőtte ki magát
a napi programban, Randzsit törni kezdte a fejét, miként tehetné azt még von-
zóbbá. Számolva az atyai örökséggel, De Saram hitelkeretet nyittatott Rand-
zsitnak egy bankban, ami igazi, elkölthető rúpiákkal feltöltött bankszámlához,
sőt hitelkártyához juttatta a fiatalembert. Randzsit már jóval korábban felfi-
gyelt az éttermeknek a magas partszakaszon húzódó sorára. Mi lenne, ha
meghívná Myrát vacsorázni?
A sofőr lehúzódott az út szélére az első étteremnél. Ám Randzsitnak
elég volt benyitnia, a szagok azonnal elriasztották. A másodiknál tett próbál-
kozása ígéretesebbnek mutatkozott. A menükártya áttanulmányozása közben
megfontoltan szimatolt bele a helyiség légterébe, megpendítette a pincérnek,
hogy esetleg visszajön, de nem tett konkrét ígéretet. A harmadik vendéglőben
is kért étlapot, de alig-alig kellett belepillantania: a konyha irányából feléje
áramló illatok, meg a tea és sütemény fölött időző vendégek látványa meg-
győzték. Vett egy mély levegőt, és asztalt foglalt aznap estére. A vacsora-
meghívás hallatán Myra mintha elbizonytalanodott volna egy pillanatra, aztán
csak ennyit mondott:
– Hát persze, Randzsit. Csodás lesz.
Ami azt jelentette, hogy Randzsitnak már csak a nappali órákon kellett
keresztülvergődnie, hogy életében először ő láthassa vendégül Myrát.
Aznap Ada nem töltötte velük a napot, így kettesben és a szokásosnál
messzebbre úsztak ki. Átöltözés után lustán nyúltak el a veranda karosszékein,
itallal a kezükben. Többnyire Myra vitte a szót.
– Micsoda nyüzsgés volt itt azelőtt…! – sóhajtotta, kibámulva a
csaknem néptelen parti fövényre. – Egészen pici koromban két luxusszálló is
volt a parton, és a mostaninál jóval több étterem.
– Csak nem hiányzik a nyüzsgés meg a lárma? – kíváncsiskodott a
fiatalember.
– Á, nem igazán. Szeretem ilyen békésnek. Csak, tudod, a szüleim
akkoriban rendszeresen eljártak táncolni, most meg nem is lenne hová
menniük.
Randzsit mindentudóan biccentett.
– Értem, nyilván a karácsonyi cunami.
Myra erre csak rázta a fejét.
– Ez még jóval azelőtt történt. Az igazi dátum 1984, a polgárháború
kezdetének éve. Az első ütközetek némelyikére pontosan ezen a helyen került
sor. Tudod, a Sea Tigerekből, azokból a gyorsjáratú hadihajókból itt szálltak
partra a katonák a repülőtér elleni támadás előkészítése végett. A hadsereg
tüzelőállásokat létesített a szállodákban, így a Tigerek elsőként azokat vették
kezelésbe. A szüleim éppen itt tartózkodtak, és el sem tudtak menekülni, amíg
egy kicsit el nem csitultak a harcok, és az utakat ismét megnyitották a forga-
lom előtt. Anyu szerint a hajókról meg viszonzásul a szállodák ablakából az ég
147
felé süvítő, nyomjelző lövedékektől olyan volt az egész, mint egy tűzijáték-
bemutató. Csak úgy emlegették, hogy „a buli”.
Randzsit szeretett volna reagálni, de nem tudta, miként tegye. Talán
nincs helye a beszédnek. Legszívesebben átkarolta volna a lányt, ám afféle
bevezető mozdulatként beérte azzal, hogy a tenyerét ráfekteti a lány
székkarfán nyugvó kezére.
Úgy tűnt, Myra nem bánja ezt.
– Ahogy nőttem-növekedtem, a régi épületeknek a romjai még mindig
ott éktelenkedtek végig a part mentén. Ugye kitalálod, hogy végül mi tette be
nekik a kaput? Na, az volt a cunami. Lefogadom, hogy máskülönben még
mindig itt lennének.
Randzsit felé fordult… és annak egyszeriben az az érzése támadt, hogy
Myra azt szeretné, ha megcsókolná.
A fiú tett egy próbát.
Kiderült, hogy pontosan ismerte fel a helyzetet: Myra akarta a csókot.
Végül ő volt, aki kézen fogva bevezette Randzsitot a nyaraló belsejébe ahhoz a
két személynek pont kellő méretű, hívogató pamlaghoz, amelyen a fiatalember
meggyőződhetett róla, hogy a szerelmeskedés nem pusztán önmagában véve
kellemes dolog, de százszor kellemesebb tud lenni, ha a nő olyasvalaki, akihez
ragaszkodik az ember; akit becsül; akivel minden percét együtt szeretné
tölteni.
A rákövetkező vacsorán, melyen Randzsit volt a vendéglátó, szintén
remekül ment minden. Az a nap összességében annyira jól sikerült, hogy
nyilvánvalóvá vált, meg kell ismételni. Nem is egyszer.
Végül nem egészen az elképzeléseik szerint alakultak a dolgok. Mind-
járt másnap olyasvalami történt, ami fölborította a terveiket.

Ada Labrooy is velük volt a dadussal egyetemben, aki egyre-másra

sanda pillantásokat vetett felváltva Myrára és Randzsitra, és ezzel sikerült
meggyőznie a fiatalembert, hogy ami kettejük közt történt, mind-mind az
arcukra van írva. Máskülönben tökéletesen szokványos nap volt – leszámítva,
hogy a szokványos puszi helyett Myra üdvözlésképpen szájon csókolta
Randzsitot – egészen addig, amíg a tengerbe tett, szokványos kiruccanásuk
után, már fölöltözve, le nem telepedtek egy-egy pohár itallal.
Ekkor Ada, kicsi kezével beárnyékolva a szemét, megpillantott valami
különöset.
– Az ott nem megint az a bácsi, aki Beatrix néninél dolgozik?
Randzsit felállt, hogy jobban szemügyre vegye a közelgő alakot, aki
tényleg, nem volt más, mint Vorhulsték komornyikja, és olyan fürgén szedte a
lábát, amilyenre Randzsit tapasztalatai szerint még nem volt példa. Egy nagy
paksaméta irományt szorongatott a kezében, és meglehetősen izgatottnak tűnt.
148
Nem is csupán izgatottnak, hanem egyenesen türelmetlennek, hogy a papírokat
végre Randzsit kezébe nyomhassa, mert már öt-hat méterről kiáltozni kezdett
feléje:
– Uram! Azt hiszem, itt van nálam, amit annyira várt!

És tényleg az volt.
Legalábbis valami olyasmi. A paksaméta terjengős elemzést tartalma-
zott Randzsit dolgozatáról, pontosabban öt különálló elemzést, mindegyiket
nyilvánvalóan más és más (meg nem nevezett) személytől, akik mit csináltak?
Könyörtelen és már-már követhetetlen részletességgel górcső alá vettek kivétel
nélkül minden olyan passzust, melyben utólag Randzsit is hibára vagy kétértel-
műségre bukkant. Tetejében nem kevesebb, mint tizenegy, további olyan rész-
letre hívták fel a figyelmét, melyre szerintük legalább annyira ráfér a rend-
csinálás. Összesen negyvenkét, szöveggel és egyenletekkel sűrűn teleírt lapot
foglalt magában a köteg. Ahogy Randzsit sietve végigjáratta a szemét egy-egy
oldal sorain, majd Myra kezébe nyomta a lapot, s a következő után kapott, úgy
mélyültek el a ráncok a homlokán.
– Magasságos Isten!– jajdult fel a végén. – Szerinted miről hadoválnak
ezek itt? Csak ürügyet keresnek, hogy visszadobhassák ezt az átkozott holmit?
Beharapott ajakkal Myra már vagy ötödször rágta át magát az utolsó
oldal szövegén, és mire végzett, kisimult az arca. Odanyújtotta a papírt
Randzsitnak.
– Kedvesem – fogott bele, fel sem figyelve rá, hogy a pillanat hevében e
sohasem használt elnevezéssel illeti a fiút −, te minek olvasod azt a leges-
legutolsó szót a lap alján?
Randzsit kiragadta a kezéből.
– Miféle szót? – akarta tudni. – Erre gondolsz itt, legalul? Amelyik azt
mondja, hogy „gratulálunk”?
– Pontosan! – jelentette a lány széles mosolyában annyi gyengédséggel,
hogy a fiú kénytelen volt megállapítani, ez pontosan az a fajta mosoly, amely
után mindig is áhítozott. – Hallottál valaha olyanról, hogy valakinek a kudar-
cához gratuláljanak?! Ezek kiadják a dolgozatodat, Randzsit! Ezek úgy látják,
hogy megcsináltad!

149
 19.

HÍRNÉV

A BBAN A PILLANATBAN, hogy az értekezésed megjelenik a folyóirat

hasábjain, istenigazából híres leszel! – nyilatkoztatta ki Beatrix
Vorhulst az este hazatérő Randzsitnak.
Amiben jócskán tévedett, mert még addig sem kellett várni. A világhír
napokkal azelőtt bekopogtatott Randzsithoz, hogy a nyomdagépek elkezdték
volna ontani magukból a lappéldányok százezreit. Úgy látszik, valaki a Nature
magazin szerkesztőségéből, esetleg az elbírálók egyike kiszivárogtatta a
sztorit, amire megindult a riporterek áradata. A BBC volt a legszemfülesebb,
azt a The New York Times tudósítója követte, onnantól kezdve meg minden-
fajta sajtóterméktől válogatás nélkül érkeztek az újságírók, és valamennyien
egyet akartak: Randzsit legyen szíves, és magyarázza el, pontosan mire is
játszott az a Monsieur Fermat, és ugyan miért tellett ilyen hosszú időbe
bebizonyítani, hogy igaza volt.
Randzsitnak gyerekjáték volt válaszolni az ilyesfajta kérdésekre. Gond
akkortól jelentkezett, amikor a híresztelésekre ráharapva, a riporterek a fiatal-
ember állítólagos bebörtönzéséről kezdtek faggatózni. Ebben De Saram
ügyvéd úr sietett pártfogoltja segítségére.
– Egyszerűen közölje velük, hogy jogi képviselőjének tanácsára nem
beszélhet ezekről a dolgokról, mivelhogy per van folyamatban. És ez hama-
rosan igaz is lesz, mivel az ön nevében eljárást kezdeményezek a sétahajó-
társasággal szemben.
– De én nem akarom elvenni a pénzüket – ellenkezett Randzsit.
– Emiatt ne aggódjon. Egy fillért sem fog kapni, arról gondoskodom.
Viszont a per jó ürügyet szolgáltat önnek arra, hogy az ilyen kérdésekre
mindennemű választ megtagadjon. Dr. Bandara a lelkemre kötötte, hogy erről
az egész ügyről egyetlen szó se essék.
A haditerv ugyan bevált, de semmit sem tudott tenni a sajtó egyre
növekvő számban jelentkező képviselőivel szemben, akik – akár tucatnyi
rögzítéstechnikai szakemberből álló stábjukkal egyetemben – mind-mind
csupán egy nyugodt, szemtől szembeni beszélgetést akartak Randzsittal arról a
Fermat nevű fickóról, meg hogy az miért is viselkedett olyan felettébb külö-
nösen. Az ismételten segítségül hívott De Saram szerint Randzsit egyedül
150
azzal lehetett képes lecsillapítani a személye iránt feltámadt információ-
éhséget, ha a nyilvánosság elé áll. Nevezetesen sajtótájékoztatót tart, amelyen
egy füst alatt az összes érdeklődőnek elmesélheti az egész históriát.
A kupaktanácsra mindannyian – De Saram és Randzsit, továbbá Myra
de Soyza és maga Beatrix Vorhulst – a kerti úszómedence mellett gyűltek
össze; a nyaralóhoz tett kiruccanásokban a lesifotósok miatt többé nem volt
semmi élvezet, így mostanában Myra járt úszni Randzsithoz.
– Már egyeztettem dr. Bandarával – közölte De Saram, miközben
székével közelebb araszolt a többszemélyes napernyő nyújtotta árnyékhoz. –
Bizonyosra veszi, hogy az egyetem hajlandó lesz helyet biztosítani önnek egy
sajtóértekezlet céljára. Őszerinte az intézmény egyenesen megtiszteltetésnek
fogja érezni a lehetőséget.
Randzsit bizonytalankodott.
– De miről beszéljek?
– Mesélje el, hogy mit tett – jött a válasz De Saramtól. – Magától
értetődően kihagyva minden olyan részletet, amelynek dr. Bandara megítélése
szerint titokban kell maradnia.
Lehelyezte a csészéjét az asztalkára, és mosolyogva elhárító mozdulatot
tett Mevrouw Vorhulst felé.
– Nagyon köszönöm, de nem kérek több teát. Még vissza kell mennem
az irodámba. És ne fáradjon, kitalálok.
Mevrouw Vorhulst megengedte neki, hogy megszorongassa a kezét, de
nem marasztalta.
– Nekem ragyogó ötletnek tűnik – osztotta meg a véleményét a
Randzsittal és Myrával. – Alig várom, hogy hallhassam azt a beszédet. –
Myrához fordult: – Kedvesem, emlékszel még a szobára, amit neked tarto-
gattunk, hogy ott alhass, valahányszor a szüleid későig kimaradtak? Még
mindig megvan, pont a Randzsité mellett. Ha gondolod, olykor nyugodtan
vedd igénybe, vagy amilyen gyakran csak szükséged van rá.
Így esett, hogy az este nyugovóra térő Randzsit az igazán kellemesek
közé számíthatta be az eltelt napot. A nyilvános szónoklatok terén ugyan igen
csekély tapasztalattal bírt, és ez nyugtalanította egy kicsit, de a saját feje
mellett Myráé is ott nyugodott a párnán, és elmondhatta, hogy a dolgai végre
kezdenek igazán jól alakulni.

A sajtótájékoztatóhoz az egyetem hatalmas előadótermet bocsátott

Randzsit rendelkezésére, melynek minden négyzetcentiméterére szükség is
volt. A 4350 ülőhelyet mind egy szálig elfoglalták, és nem is csupán a sajtó
képviselői, kiknek csoportja önmagában több száz főre rúgott. Emellett –
legalábbis úgy festett – Sri Lanka összlakosságának igen jelentős hányada
döntött úgy, hogy az eseményen mindenképpen jelen kell lennie. A 4350
151
szerencsés jegytulajdonoson túl mintegy ezer ember zártláncú kivetítőn követ-
hette nyomon az eseményeket egy másik előadóteremből, míg rendkívül
fontos és méltatlankodó személyiségek igen nagy számban a nyilvános tévé-
adás (ez hallatlan!) figyelésével voltak kénytelenek beérni.
A függöny kémlelőnyílásán át kikandikáló Randzsit Szubramanian
számára iszonyú soknak tűntek. És nemcsak a puszta számuk volt elképesztő!
Sri Lanka jelenlegi elnöke az első sorban ült – a következő választások két-
három lehetséges elnökjelöltjének társaságában. Ráadásképpen ott foglaltak
helyet Vorhulsték és – akár hiszik, akár nem – Randzsit korábbi matematika
professzora, akiben annyi tisztesség sem volt, hogy legalább feszélyezve
érezze magát, ehelyett szünet nélkül vigyorogva, mindegyre odabiccengetett
kevésbé kitüntetett helyeken ülő ismerőseinek.
Amint a függöny emelkedni kezdett, a színpadon Randzsit mellett helyet
foglaló férfi biztató pillantást küldött a fiatalember felé.
– Minden rendben lesz – súgta oda dr. Datuszena Bandara őfelsége, akit
agyonhallgatott ENSZ-küldetésének aktuális helyszínéről váratlanul a szigetre
röpítettek, hogy ő mutassa be Randzsitot a közönségnek. – Bárcsak a fiam is itt
lehetne! Neki is ez volt a leghőbb vágya, de ő sajnos Nepálban toboroz – tette
hozzá sietve, merthogy a függöny már fönn is volt, és a reflektorfények a
színpadra vetültek, így nem volt alkalma kifejtem, hogy Gamini egyáltalán mit
toboroz éppen Nepálban. Dr. Bandara fölállt, és odalépett a pulpitushoz.
Aztán oly hamarjában, ami fizikailag aligha volt lehetséges, Randzsit is
a felolvasóállványnál találta magát, miközben a teremben minden pár tenyér
szilaj tapsba fogott.
Türelmesen várta, hogy a zaj abbamaradjon, s mert ez sehogyan sem
akart bekövetkezni, megköszörülte a torkát.
– Köszönöm. Mindenkinek nagyon köszönöm.
Minthogy a tapsorkán alig csillapult, Randzsit belefogott a
mondókájába:
– A férfit, aki a világ elé s elém tárta ezt a matematikai problémát,
Farmat-nak hívták. Jogtudós volt, afféle ügyvéd, és Franciaországban élt több
évszázaddal ezelőtt…
A Diophantosz-kötet lapszélén hagyott megjegyzésről szóló részt már
feszült figyelemmel hallgatta a közönség, noha nem maradt mindvégig csönd-
ben a beszéd alatt. Nevetéssel jutalmazta Randzsit élcét arról, hogy a tudós
mennyi fáradozástól kímélhette volna meg az emberiséget, ha történetesen
szélesebb margóval ellátott könyv akad a kezébe. Beszámolója, hogy lépésről
lépésre miként jutott előbbre Fermat elgondolásának megértésében, a korábbi-
hoz képest már-már fegyelmezett tapsot váltott ki. Amikor megelevenedett
előttük Sophie Germain alakja, és megtudták, hogy az asszony tudományos
munkássága miként adta meg a kulcsot a végső megoldáshoz, az emberek
ismét tombolni kezdtek. A hátralévő időben aztán újfent minden alkalmat
152
megragadtak erre, mígnem elbeszélésében Randzsit eljutott a történelmi
pillanatig, midőn egyértelművé vált előtte, hogy Isten kegyelméből bevégezte
Fermat utolsó tételének kikezdhetetlen bizonyítását.
Itt szünetet tartott, és fejét rázva mosolygott le az egybegyűltek
tömegére.
– El tudják képzelni, mekkora feladat bemagolni ötoldalnyi matematikai
bizonyítást? – tette fel nekik a kérdést. – Tudják, írószerszám híján nem
írhattam le. Egyetlen lehetőségem adódott: hogy az elejétől a végéig, újra meg
újra elismétlem magamban, Isten tudja, hány százszor, hány ezerszer… És
amikor végre értem jöttek, semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy
minél előbb számítógéphez jussak, és tüstént begépelhessem…
– És meg is tettem – zárta előadását, majd hagyta, hadd tapsolják a
népek véresre a tenyerüket. Jó időbe tellett, mire ismét vissza tudta venni a
szót.
– Így esett, hogy az én legrégebbi és legkedvesebb barátom, Gamini
Bandara neve áll azon személyek listájának az élén, akiknek hálás köszönettel
tartozom. És közvetlenül utána ott szerepel az édesapja, dr. Datuszena Bandara
is – intett az idősebbik Bandara felé, aki udvariasan fogadta a neki kijáró
tapsot.
– Rajtuk kívül még két embernek vagyok adósa. Egyikük néhai atyám,
Ganes Szubramanian, a trincsomali Tiru Koneswaram templom egykori
főpapja. A másik személy, aki pillanatnyilag a színpad mögött bujkál, elsőként
állt elém azzal a sejtéssel, hogy Fermat felfedezésének nyitja minden
bizonnyal az akkoriban már ismert és alkalmazott matematikai módszerek
feltárásában, majd azok továbbgondolásában rejlik, minthogy maga Fermat is
nyilván így cselekedett. El sem tudom képzelni, mire mentem volna nélküle,
ezért soha többé nem kívánom vállalni ezt a kockázatot. Úgyhogy gyere elő,
dr. Myra de Soyza, és fogd meg a kezem…
A lány engedelmeskedett, és színpadi megjelenése után Randzsit hiába
folytatta szónoklatát, abból már egy árva hangot sem lehetett kivenni, mint-
hogy ő részesült Randzsit után a legzajosabb ünneplésben. Talán mert a
közönség tudott olvasni a fiatalember arcáról; talán mert mindenki közül
egyértelműen Myra volt a leggyönyörűbb.
Nem lehetetlen, hogy Randzsit egy örökkévalóságig engedte volna
zúgni a lányt köszöntő tapsot, ha Myra közbe nem avatkozik.
– Köszönöm mindenkinek! – kiáltotta. – De most inkább hallgassuk
meg, milyen mondanivalója van még Randzsitnak a számunkra! – Azzal
hátralépett, és leült Randzsit székére.
A fiú visszafordult a tömeg felé.
– Igazából ez minden, amit szerettem volna elmondani önöknek –
jelentette be. – De ígéretemhez híven szívesen válaszolok a kérdéseikre…

153
 Randzsit végre túlvolt az egész felhajtáson, és elmondhatta magáról,
hogy még a bebörtönzésének színhelyét és okát firtató kérdéseket is sikerült
magabiztosan elhárítania. Éppen a Vorhulst-rezidencia kényelmét élvezték az
egyetemi előadóterembe meghívást kapott vendégsereg erőteljesen megnyir-
bált maradékával. Még így is csaknem mindenkit maguk körül tudhattak az
auditóriumi ülőhelyek első két sorát elfoglalók közül, meg kisszámú további
hallgatóságot a többi sorból, nem is szólva az italok és szendvicsek felszolgá-
lására szerződtetett, népes alkalmi személyzet tagjairól. (A fogadást azért
rendezték így, hogy az állandó háztartási alkalmazottak, akik mindannyian
személyes felelősséget vállaltak az esemény egy-egy részletének hibátlan
lebonyolításáért, ezúttal vendégként vehessenek részt.) Randzsit és Myra kéz a
kézben ültek egymás mellett, és feltűnően elégedettek voltak a helyzettel. A
vendégek arcáról is olyan túláradó jókedvet lehetett leolvasni, hogy a felszol-
gált pezsgő már-már fölöslegesnek tűnt.
Magától értetődik, hogy dr. Bandara ekkor már New York felé repült a
saját használatú BAB-2200-ason, de távozása előtt szakított időt arra, hogy
félrevonja Randzsitot.
– Természetesen állásra lesz szükséged – vágott a dolgok közepébe.
Randzsit bólintott.
– Gamini már megpendítette, hogy dolgozzak vele.
– És én nagyon remélem, hogy ez valamikor így is lesz, de attól tartok,
nem egyhamar. Ám addig is a tudomásomra jutott, hogy az egyetem hajlandó
egy tanszéki állást kínálni neked, amelynek keretében haladó kurzusokat
vihetnél, és ha úgy tetszik, saját kutatásokat is folytathatnál.
– De hát nem vagyok professzor! Még csak le sem diplomáztam!
Dr. Bandara türelmesen magyarázta:
– Professzor az, akit az egyetem ilyen pozícióban alkalmaz. És a helyed-
ben én nem aggódnék az esetlegesen hiányzó diploma meg holmi tudományos
fokozatok miatt. Szerintem az intézmények kezüket-lábukat törik majd, hogy
olyan tudományos fokozatokat adományozzanak neked, amilyeneket szemed-
szád kíván.
Randzsit természetszerűleg továbbadta Myrának a hallottakat. Az
unokahúga mellett helyet foglaló Beatrix Vorhulst tekintetéből némi kételyt
lehetett kiolvasni.
– Szerintem még az sem biztos – adott hangot a véleményének −, hogy
egyáltalán szükséged lesz állásra. – Azzal elővarázsolt egy paksamétára való
nyomtatványt saját személyi titkárának válogatásában, aki mellé nemrégiben
külön segéderőt kellett szerződtetni kizárólag a Randzsit személye körül
halmozódó iratanyag és levelezés kezelésére.
– A különféle szervezetek hosszú sorokban tülekednek, hogy meghív-
hassanak beszámolót tartani; hogy adjál nekik interjút; vagy hogy szépen meg-
154
kérjenek, mostantól kizárólag az ő sörüket igyad, meg az ő ingüket viseld. És
még fizetnek is ezért! Ha hajlandó leszel az általuk gyártott futócipőt húzni a
lábadra, cserébe egy köteg amerikai dollár üti a markodat. Ha hagyod magad
meginterjúvolni, te leszel a 60 Minutes* legjobban fizetett sztárja! A Harvard
Egyetem meghívott, hogy tartsál náluk előadást – nem árulták el, mennyiért,
de úgy hallom, jól vannak eleresztve.
– Hűha! – kacagott Myra. – Hagyjuk, szegényt, hadd fújja ki magát egy
kicsit.
De erről szó sem lehetett, mert a napi posta megszűrésére is felhatal-
mazott titkár újabb lapot lobogtatva érkezett főnökasszonyához egyenesen a
nyomtatótól. Beatrix Vorhulst rápillantott a papírra, beharapta az ajkát, és így
szólt:
– Na, ez ugyan nem a pénzről szól, de azt hiszem, látnod kell, Randzsit.
És neked is, kedvesem.
– Nekem? – csodálkozott Myra. – Nekem minek?
Randzsit elképedten olvasta a sorokat, aztán továbbadta Myrának, aki
hamarosan mindent megértett. Az üzenet Randzsit apjának templomából
érkezett a vén szerzetestől, és a következőket tartalmazta:

Atyád minden eddiginél büszkébb lenne rád, és mindannyiunkhoz hason-

lóan el lenne ragadtatva most, hogy házasodni készülsz. Arra kérünk, ne
késlekedj soká! Bizonyára nem kívánod megvárni Aashad, Bhadrapad vagy
Shunya** havának balcsillagzatú időszakát. És persze semmiképpen ne válaszd
a keddet vagy a szombatot!

Myra Randzsitra pillantott, aki tökéletesen összezavarodva bámult

vissza rá.
– Szóltam valaha egy szót is házasságról?
Myra enyhén elpirult.
– Hát, tettél rólam néhány hízelgő megjegyzést – ismerte el.
– Én semmi effélére nem emlékszem – állította a fiú. – Úgyhogy
minden bizonnyal a tudatalattim lehetett. – Vett egy mély lélegzetet. – Ebből is
látszik, hogy a tudatalattimnak mennyivel több esze van nálam. Akkor hát mit
szólsz ehhez, Myra? Hajlandó lennél?
– Természetesen igen – válaszolta Myra olyan hangsúllyal, mintha még
életében nem kérdeztek volna tőle ekkora ostobaságot. Ennyiben maradtak.

*
A. m. „hatvan perc”; az amerikai televíziózás első számú hírműsora.
**
A tamil hinduk kalendáriuma szerint Aashad (július 15. – augusztus 15.), Bhadrapad
(szeptember 15. – október 15.) és Shunya (december 15. – január 15.) hava
kedvezőtlennek, a keddi és a szombati nap pedig kifejezetten balszerencsésnek számít
házasságkötés szempontjából.
155
 Jóval később kíváncsiságból visszajátszottak az előadásnak a híradóban
leadott összefoglalóját, amiből kiderült: Randzsit mindössze a szokásos köz-
helyet hangoztatta arról, hogy hátralévő életét nem tudja elképzelni a lány
nélkül… Mindazonáltal bizonyítéknak ennyi is megteszi. Különben is, addigra
annak rendje s módja szerint amúgy is egybekeltek már.

Hogy minden tökéletes volt-e a szerelmespárnak?

Mindenesetre közeljárt ahhoz. A megválaszolásra váró, egyetlen kérdés
nem az volt, hogy összeházasodjanak-e, mert ahhoz nem férhetett kétség, sőt
annak időpontja sem, minthogy arra meg a „minél előbb” adódott egyetlen
lehetséges feleletként. Az igazi kérdés pusztán az volt, hogy hol és ki végezze
el a szertartást. Egy ideig úgy tetszett, erre is könnyű a válasz, minthogy a
Vorhulstok, Bandarák és de Soyzák együttesen Colombo metropoliszának
valamennyi templomába és anyakönyvi hivatalába bejáratosak voltak. A
kevésbé szimpatikusak már ki is töröltettek a lehetséges helyszínek listájáról,
amikor Myra felfigyelt az álmodozó kifejezésre Randzsit tekintetében.
Érdeklődésére a fiú kezdetben megpróbálta elütni a dolgot.
– Semmi különös. De igazán. Az égvilágon semmi.
Ám Myra nem hagyta annyiban. Randzsit végül megengesztelődött, és
megmutatta a lánynak a vén szerzetes második levelét: „Édesapád odalett
volna a boldogságtól, ha az ő templomában kötsz házasságot.”
Myra kétszer is végigolvasta.
– A pokolba is! – nevetett a fiúra. – Nem gondolnám, hogy a ceyloni
egyháztanács egy fikarcnyit is törődne a dologgal. Megyek, és elmondom
mindenkinek.
Természetszerűleg „mindenki” tüstént felfogta, hogy amit Randzsit
akar, azt Myra akár erővel is keresztülviszi, és így is történt. Ha bizonyos
colombói körök némi csalódottságuknak adtak is hangot, a trincsomali társa-
ságon olyasféle hangulat uralkodott el, amit jobb híján fékevesztett ujjon-
gásnak lehet nevezni. A vén szerzetes persze vette a lapot, hogy jelen esetben
csupán valamiféle „lecsupaszított” szertartás jöhet szóba. Vágyakozva gon-
dolta el, milyen nagyszerű Paalikali Thalipput* lehetne rendezni a meny-

*
Erre a szertartásra a tamil esküvő előtt néhány nappal, a menyasszony házánál kerül
sor, és arról szól, hogy hagyományos agyagedények belsejét megkenik szantálfa-
pasztával és vörös színű kumkum festékkel, majd megtöltenék aludttejjel és kilencféle
gabonamaggal. Mindkét házasulandó fél családjából a férjezett asszonyok vizet ön-
tenek a magokra, miközben tradicionális dalokat énekelnek. Mire az esküvői szertartás
véget ér, a magok kicsíráznak a vízben. Az esküvő utáni napon az ifjú pár belemeríti
az agyagedényeket egy tóba. A tamilok hite szerint a kicsírázott magokkal táplálkozó
halak szívük mélyéről megáldják az újdonsült házasokat.
156
asszonynak, meg hogy a vőlegény Janavasanam* bevonulását a templomba
miként ékesíthetnék fel a legpompásabb gyümölcsökkel és virágokkal. És
ezzel az erővel akár végig is csinálhatnák az egész parádét, hát nem? Ami
persze roppant feltűnést keltene, miközben a pár éppenséggel eltűnni vágyik.
Úgyhogy nem lesz se Paalikali Thalippu, se Janavasanam… Egy dologban
azért megkötötte magát: tett róla, hogy a menyasszony násznépének keze
ügyében ott legyen a feltétlenül szükséges ellátmány parupputengából** és
egyéb csemegékből, megkínálni a vőlegényt.
A hagyományos esküvői szertartás „lecsupaszítása” egy további
előnnyel járt: annyira gyorsan elő lehetett készíteni, hogy a menyasszony és a
vőlegény nem egészen egy hét elteltével máris elutazhatott Trincsomaliba.
Igaz, ott muszáj volt rejtőzködniük, mert könnyen felismerhető arcukat nem
volt tanácsos megmutatni a nyilvánosság előtt.
Ugyanezen okoknál fogva kevés ember lehetett tanúja, amikor a csarnok
virágdíszekkel borított falai között, a naat-haswaram kürtök és melam dobok
szüntelen harsogásától kísérve, Randzsit elszavalta az előírtakat, és Myra
engedte, hogy a szerzetes a csuklója köré kösse a gonosz elhárítására szolgáló,
megszentelt zsinórt. Amint véget ért a ceremónia, az immár eltéphetetlen köte-
lékkel egyesített pár tüstént visszaült a rendőrautóba, hogy megkezdje hosszú
visszautazását a Vorhulst-birtok felé. „Hosszú életet!”, szállt a távozó fiatalok
után a szerzetes jókívánsága, akik mélységesen meg voltak győződve, hogy
pontosan ez vár kettejükre.
Jó messzire onnét bizonyos egyedek egészen más várakozással tekin-
tettek a jövőbe.
Közéjük tartoztak egyebek mellett a protezoárok, vagyis a gigalakták
kijelölt orgyilkosai. Az ő hadseregük éppen úton volt a Föld felé, hogy a
parancs értelmében rendet tegyen annak a jelentéktelen, sárga csillagnak a
harmadik bolygóján. Anyagi természetűek lévén, űrhajóik nem voltak képesek
gyorsabban repülni a fénysebességnél. Ily módon a totális megsemmisítésig,
melyhez az armadának nem kell több néhány kurta napnál, az újdonsült
házasoknak és az összes többi emberi lénynek még sok-sok évnyi létezés
megadatik.
Ám mindent összevetve, nem éppen „hosszú élet”.

*
A vőlegény beszáll egy gazdagon feldíszített autóba, és közeli barátokból meg
rokonokból álló, népes esküvői menet élén hajtat a szertartás helyszíne felé, amihez
hivatásos muzsikusok szolgáltatnak zenekíséretet hagyományos, menyegzői dalok
előadásával.
**
Tradicionális édesség, a tamil esküvő elmaradhatatlan kelléke.
157
 20.

HÁZASÉLET

M INTHOGY VALAMENNYI ÁLMA megvalósult – nevezetesen szabad

volt, híres, tetejében Myra de Soyza törvényes hitvese −, Randzsit-
nak jogosan tűnhetett úgy, hogy saját, külön bejáratú
univerzumában lassacskán helyükre rázódnak a dolgok. Magánéleti
álmodozásaiba azonban mindegyre befurakodtak a szélesebb távlatból
megfigyelt világ cseppet sem szemet gyönyörködtető képei.
Vegyük csak az Észak-Koreában kialakult helyzetet. Első ránézésre úgy
tűnt, rendszerváltás van folyamatban. A hőbörgésre hajlamos, pompakedvelő
Kim Dzsong Il eltűnt a színről.
Ami bizonyos tekintetben igen sajnálatos. Mert meglehet, hogy Kim
flúgos volt, mindazonáltal olyan flúgos, aki minden esetben visszariadt attól,
hogy átfogó csapást mérjen a szomszédjaira. Most meg itt volt ez az új fiú, akit
egyre-másra csak úgy emlegettek, mint az ország „Dicső Vezérét”. Ha volt is
neki rendes személyneve, az túl becses lehetett, semhogy a dekadens Nyugat
orrára kössék.
Ám míg a Dicső Vezér személyazonosságára a titok homálya borult, a
cselekedetei túlságosan is nagy nyilvánosságot kaptak. Tábornokainak állítása
szerint az ország legújabb generációs, nukleáris rakétái könnyűszerrel átszel-
hették a Csendes-óceán északi sávját, ami azt jelentette, hogy be tudnak csa-
pódni az Amerikai Egyesült Államok, legalábbis Alaszka földjébe, sőt akár
Washington állam északi csücskéig is elhatolhatnak. És ez még mind semmi,
hencegtek a tábornokok, tetejében az új rakéták zérus hibaszázalékkal működ-
nek. Ez a szájhősködés az összes, szomszédos országot módfelett felzaklatta.
Amelyiknek történetesen még nem volt saját nukleáris arzenálja, hirtelen
fokozódó szükségét érezte, hogy beszerezzen egyet.
Az emberiségnek a világ többi részében sem volt éppen úri dolga. A
huszadik század legsötétebb korszakára emlékeztető zűrzavarba vissza-
süllyedve, az afrikai országokban újfent az öldöklések nyomán árván maradt,
alig tizenéves kölykökből toborzott gyermekhadseregek harcoltak egymással a
véres gyémánt- és elefántcsontkészletek birtoklásáért.
Minderről annyira csüggesztő volt értesülni.

158
 Randzsit elméjét mindazonáltal egy személyes gond háborgatta. Ő és
Myra éppen De Saram ügyvéddel mélyedtek beszélgetésbe, amikor Mevrouw
Beatrix Vorhulst benézett hozzájuk:
– Mi legyen vacsorára?
Ehhez hasonló kérdés minden áldott reggel elhangzott valamelyikük
szájából, ám ezúttal eltérő fogadtatásra talált. Myra kérdőn pillantott a férjére,
aki féloldalas szemöldök-felhúzással és sóhajtással válaszolt, majd ezekkel a
szavakkal fordult a ház úrnőjéhez:
– Mostanában sokat beszélgetünk erről, Bea néni. Az az érzésünk, hogy
szeretné végre visszakapni a házát.
Először fordult elő, hogy Randzsit felháborodottnak látta Beatrix
Vorhulstot.
– De drága fiam! Szó sincs ilyesmiről! Addig maradtok, ameddig
jólesik! Ha nem tudnád, egy család vagyunk. Boldogok vagyunk, hogy együtt
lehetünk veletek, sőt részünkről a megtiszteltetés, hogy…
Ám Myra arckifejezését látva, az ügyvéd ingatni kezdte a fejét.
– Azt hiszem, félreérti a dolgot, Mevrouw – szakította félbe az asszonyt.
– Randzsit és Myra házasok. Saját otthont szeretnének, nem egy darabkát a
magáéból, és ez így van rendjén. Üljünk le teázni, és vegyük szépen sorra a
lehetőségeket együtt. Ami a maguk lehetséges lakhelyét illeti, Randzsit, ön
máris rendelkezel ilyennel. Atyja egykori háza Trincsomaliban most már az
öné.
Randzsit szeme kutatóan mélyedt Myra tekintetébe, és abból pontosan
azt vélte kiolvasni, amire számított.
– Nem hiszem, hogy Myra Trincsóban szeretne élni – jelentette szomo-
rúan, amire Myra hevesen megrázta a fejét.
– Trincsó gyönyörű hely – erősködött. – És én imádnám, ha lenne ott
egy házunk, de… – Nem fejezte be a mondatot.
– De micsoda? – kérdezte De Saram tanácstalanul. A választ Randzsit
adta meg a felesége nevében.
– Az a ház nagyon kellemes otthon lehetett egy idősödő férfiember
számára – fejtegette. – De kettőnknek… vagyis egy fiatal párnak, akik felte-
hetően mosógépet és mosogatógépet szeretnének, meg mindenféle, egyéb
háztartási eszközt, amilyennel apámnak semmi oka nem volt bajmolódni… Te
mit mondasz, Myra? Akarod, hogy nekiessünk, és átalakítsuk édesapám házát?
A fiatalasszony vett egy mély lélegzetet, de végül sikerült egyetlen
szóba sűrítenie a válaszát:
– Igen.
– Naná, hogy akarod – nyugtázta Randzsit. – De nem lenne jobb, ha
inkább lebontatnánk, és a semmiből építenénk fel az egészet? Nem? Hát jó.
Akkor első dolgunk lesz megkérni Szúrást, hogy kerítsen nekünk egy építészt
159
– ő minden tamilt ismer Trincsóban. Az majd elkészíti az alaprajzokat, amiből
kiindulhatunk, azután meghívjuk ide, és te meg ő együtt elkezdhettek alkotni.
Én meg – fűzte hozzá – fantasztikusan kreatív ötletekkel szolgálok, valahány-
szor ti ketten elakadtok. Az építkezés idejére pedig szállodába költözünk. Ez
hogy hangzik?
A Mevrouw homlokán elmélyültek a ráncok.
– Arra semmi szükség – jelentette ki. – Mindannyian kényelmesen
elleszünk, amíg a ti trincsomali otthonotok el nem készül.
Randzsit a feleségére pillantott, aztán széttárta a karját.
– Ám legyen. De nekem lenne egy másik javaslatom. Myra, drágám! Jól
dereng, hogy egyszer valami mézesheteket emlegettél?
Myra meglepettnek látszott.
– Egyáltalán nem emlegettem semmi ilyesmit. Elismerem, megfordult a
fejemben, hogy szép lenne, meg minden, de egy szót sem szóltam róla…
– Nem is, amióta összeházasodtunk – értett egyet Randzsit. – Viszont
tökéletesen emlékszem, hogy mit mondtál nekem pontosan itt, ebben a szobá-
ban néhány évvel ezelőtt. Sri Lanka csodálatos helyeiről áradoztál, ahol én
még sohasem jártam. Gyerünk, Myra, nézzük meg együtt mindegyiket, és
közben hagyjuk rá a többiekre, hogy gondoskodjanak életünk hátralévő
részéről…

A legelső helyet a legegyszerűbb megnevezni, jelentette ki Myra, így

aztán az utazgatást a kosgodai teknőskeltető központban kezdték, amelyért
Myra már gyermekkorában is rajongott, és különben is közel feküdt Colom-
bóhoz. Azt a szigetország történelmi nagyvárosa, Kandy követte a sorban. De
egy héttel később, amikor visszatértek a Vorhulst-rezidenciába, a személyzet
tudakozódására, hogy tudniillik hogy tetszett nekik a dolog, meglehetősen
lagymatag lelkesedéssel válaszolgattak. Kosgodában rövid idő elteltével
felismerték őket, miáltal egész nap kisebb tömeg járt a nyomukban. De ez még
semmi sem volt Kandyhoz képest, ahol a helyi karhatalom rendőrautóval
fuvarozta őket körbe a városban. Minden nevezetességet láttak, de egyetlen
percig sem kóborolhattak szabadon kedvükre.
A vacsoraasztalnál Beatrix Vorhulst együttérzéssel hallgatta a beszá-
molót: igen, nagyon kényelmes volt ez a fajta szervezett városnézés, de ők
inkább azt szerették volna, ha elvegyülhetnek az emberek között.
– Nem tudom, hogy ez lehetséges-e – jegyezte meg aztán sóhajtva. –
Manapság ti ketten vagytok a legnagyobb látványosság. Az a gond, hogy Sri
Lankán meglehetősen gyenge a felhozatal celebekből. Kettőtökkel nagyjából
ki is merül a készlet.
Myra vitatkozott.
– Azt azért nem mondanám. Ott van például az az író…
160
 – Jó, jó, de az meg olyan ritkán teszi ki a lábát a házából. És különben
is. Ha olyan helyen élnétek, amelyik tömve van filmcsillagokkal meg híressé-
gekkel – mint Los Angeles vagy London −, elegendő lenne feltenni egy nap-
szemüveget, és a kutya se törődne veletek. – Hirtelen megváltozott az
arckifejezése. – Tényleg… Most, hogy belegondolok, miért is ne?
Mindannyian értetlenkedve bámultak rá, ezért megmagyarázta az
ötletet:
– Egy sereg érvényes meghívásod van, Randzsit, a világ minden tájáról.
Mi lenne, ha elfogadnál egyet-kettőt?
Randzsit pislogott, aztán Myrához fordult:
– Te mit gondolsz? Ne próbálkozzunk meg az igazi mézeshetekkel?
Európában, Amerikában vagy ahol csak akarod?
Myra elgondolkodva pillantott rá meg a többiekre az asztal körül.
– Szerintem ez fantasztikus lenne, Randzsit. És ha már rászánjuk
magunkat, csináljuk minél előbb.
A fiatalember kérdőn nézett rá, de a rendelkezésre álló, konkrét meg-
hívások jegyzéke rövidesen elterelte a figyelmét. Csak akkor jutott eszébe
rákérdezni a dologra, amikor már lefekvéshez készülődtek.
– Tényleg akarod ezt az egészet? Mert ha nem, akkor…
Ujját férje ajkára tette, majd egy váratlan csókkal teljesen
elcsendesítette.
– Csak arra gondoltam, hogy ha már távoli utazásokra adjuk a fejünket,
célszerű lenne minél előbb elindulni. Merthogy később már egy kicsivel
nehézkesebb lesz. Nem akartam beszélni róla, amíg az orvos meg nem erősíti,
de csak pénteken találkozom a doktornővel. A helyzet az, és én egészen biztos
vagyok benne, hogy kisbabánk lesz.

161
 21.

MÉZESHETEK, MÁSODIK RÉSZ

M ÍG MYRA ÉS RANDZSIT GÉPE London felé tartott – egy szakasztott

annyira hosszadalmas és fáradságos repülőúton, mint amilyennek
évekkel azelőtt Gamini leírta −, a nagyvilág is haladt a maga,
természetszerűleg halállal és pusztulással kikövezett útján. A fiatalok a
hosszabbik útvonalat választották Mumbaion át, hogy Randzsit körülnéz-
hessen a városban, ám érkezéskor a gépük vagy negyven percig körözni volt
kénytelen, mielőtt engedélyt kapott a landolásra. A Kasmír-völgyben nem-
régiben újabb tűzharcok robbantak ki, és most nem lehetett tudni, hogy
illegalitásban élő pakisztáni ügynökök miféle akciókat terveznek hátországbeli
célpontok ellen. Emiatt a házaspár a városnézésre szánt összes idejét a szállo-
dai szobájában töltötte, és leste a híreket a tévében. Egyetlen kedvezőről sem
értesült. Dicső Vezérének parancsára az észak-koreai hadsereg többé nem
szorítkozott arra, hogy a Dél-Koreával közös határ mentén keltsen zavart,
ehelyett összeszedte a bátorságát, és nyílt összetűzésekbe keveredett a Kínai
Népköztársasággal – azzal az országgal, amely folyamatosan megmentette az
éhezéstől, s a világon egyedül viseltetett iránta baráti érzelmekkel. Hogy
igazából miben mesterkedtek, az ember el sem tudta képzelni, mindenesetre a
hadsereg – alkalmanként egy-egy, legfeljebb tucatnyi katonából álló
szakasszal – négy ízben is behatolt kínai felségterületre, hogy ott tábort verjen
egy olyan körzetben, ahol dombokon és sziklákon kívül az égvilágon semmi
sincs. Három órával később Myra és Randzsit felszállt a londoni járatra. A
Heathrow felé haladtában a gép még csak Pakisztán partvonalát kerülgette, s a
kasmíri csatározások már le is csillapodtak, az észak-koreai alakulatok pedig
sarkon fordultak, és visszamasíroztak a laktanyáikba, teljes tudatlanságban
hagyva a nagyvilágot eredeti szándékaik felől.

És a fiatalok megérkeztek Londonba.

Nem csalódtak. A metropolisz látványosságai ugyanúgy lenyűgözték
Randzsitot, mint már több száz éve tették az odalátogatók millióival. Ez történt
mind a világhírű, kötelező turistacélpontok – a gigantikus Szent Pál székes-
egyház, a londoni Tower, a Parlament, a Westminster Abbey −, mind a
162
kevésbé nevezetes, ám Randzsit számára mégis különös jelentőséggel bíró
látnivalók – a londoni Közgazdasági Egyetem és a csak néhány saroknyira
onnét, az Arundel Streeten található „fényűző garzon” – esetében, mely
utóbbiak egy időben, amikor Randzsitnak reménye sem lehetett holmi londoni
kiruccanásra, Gamini Bandara személyes jelenlétét élvezték. A Myra
javaslatára felkeresett Kew Gardensben is csodálattal járta végig az irdatlan
méretű melegházakat. Bolondult a város szinte minden, nagyszabású és
hírneves építményéért – csupán a közöttük tátongó, nyílt és fedetlen térsé-
gekkel nem volt kibékülve, melyeket a városnézés elengedhetetlen vele-
járójaként kénytelen volt átszelni.
S melyeken, így november táján, kivétel nélkül és elviselhetetlenül
hideg volt.
A didergés testet-lelket romboló tapasztalatában Randzsitnak soha
azelőtt nem volt része. Megengedem, alkalmasint Szvámi szikláján is
elszenvedett egy-egy fagyos fuvallatot az erős szelek járta évszakban, vagy ha
korai órán támadt kedve megmártózni a Bengál-öböl hullámverésében. De
ilyet soha! Annyira hideg volt, hogy a szórványos havazás elpiszkolódott
maradványait még hetekkel később is fel lehetett fedezni a parkolóhelyek meg
a pázsit peremén, mert az idő sohasem enyhült meg annyira, hogy a hó teljesen
elolvadhasson.
Még szerencse, hogy a londoni üzletek telis-tele voltak kifejezetten a
legfázósabb látogatók átmelegítésére kitalált ruhadarabokkal. Randzsitnak
végül a meleg alsónemű, kesztyű és prémgalléros télikabát tette elviselhetővé a
londoni utcák hőmérsékletét, míg Myra sorsa egy nercbunda megvásárlásának
egyenes következményeként fordult jobbra.
Ezután került sor a találkozóra Sir Tariqkal, aki a Királyi Matematikai
Társaság nevében tagságot kínált Randzsitnak a neves testületben, egyben
felkérte, hogy tartson előadást Londonban a hőstettéről. (Ráadásul felhajtott
egy alapítványt, amely hajlandó volt fedezni Randzsiték költségeit.)
Sir Tariq al Diwani atyáskodóan jóindulatú, gömbölyded öregúrnak
bizonyult, rakoncátlan Albert Einstein-frizurával; kiejtésében az idegenség
árnyékát sem lehetett felfedezni, annál inkább a szűztiszta „OxCam”
hagyományt. („Elvégre is negyedik generációs londoni volnék”, adta meg a
magyarázatot, valahányszor sarokba szorították.) Amikor megtudta, hogy
Randzsit mennyit fagyoskodik, a homlokára csapott: „A fenébe is! Én meg
hagytam, hogy ezek az idióták a flancot részesítsék előnyben a kényelemmel
szemben! No de sebaj. Majd szépen elköltözködünk.”
Azzal áttelepítette kettejüket egy vadonatúj, csillogó-villogó, ám nem
túlságosan felkapott, South Kensingtoni hotelbe. Myrát kissé zavarba ejtette ez
a választás, mígnem elbeszélgetett a hotelportással, és értesüléseiről vidoran be
is számolt Randzsitnak. Ezek szerint Sir Tariqnak két oka is lehetett az adott
szálloda mellett dönteni: ad egy, az kényelmes közelségben feküdt a város
163
legpazarabb múzeumaihoz, ha netán a becses vendégeknek kedvük támad
kiállításokra járni; ad kettő, sűrűn megfordultak benne arab olajsejkek, nagy
létszámú kíséretükkel esetenként több emeletet is elfoglalva. Ez azért volt
lényeges, mert az olajsejkek utáltak fázni, és e szabályuk érvénye a magán-
lakosztályokon túl a szálloda előcsarnokára, tűzlépcsőire és liftjeire is
kiterjedt. A szálloda tulajdonosai pedig még ennél is jobban utálták a gondo-
latot, hogy a két marokkal költekező arabok esetleg ne kapjanak meg mindent,
amit csak szemük-szájuk megkíván.
Randzsit, aki nem volt éppen két marokkal költekező olajsejk, elége-
detten élvezte ennek számára oly kedvező kihatását. Emiatt a következő két
hónapra láthatóan megjavult a kedélyállapota, méghozzá olyannyira, hogy
még a közelben fekvő, múzeumi negyed felkeresésével is megpróbálkozott. A
Természettudományi Múzeum (huzatossága ellenére) igazi élvezetet szerzett
neki, és rábírva őt, hogy a város túlsó felében – a Gamini által egykor lakott
városnegyedben – található, grandiózus (és még huzatosabb) British
Museumig elkalandozzon, meggyőzte Randzsitot, hogy igen, végső soron a
hűvös éghajlatú országoknak is lehetnek bizonyos előnyeik a forró égöviekkel
szemben.
Napjaik nem egyedül a turizmusról szóltak. A Királyi Matematikai
Társaságnál megtartandó előadás nem kevés agymunkájába került Randzsit-
nak, noha londoni beszéde sok tekintetben fedte a colombói sajtóértekezleten
elhangzottak tartalmát. Két magazin is sürgetőleg kért engedélyt Randzsit
felkeresésére: az egyik, a Nature az értekezés kiadójának jogán, a másik, a
New Scientist pedig (ígérete szerint) azzal a céllal, hogy megvendégelje
Randzsitot a legfantasztikusabb vendéglőben a Temze túlsó partján. Néhány
további sajtótájékoztatóra is sor került, melyeket De Saram távirányítással
szervezett meg Colombóból. Annak ellenére, hogy a fotóik ott virítottak a
címoldalakon London minden újságosstandján, sőt időnként a tévé képer-
nyőjén is felbukkantak, Myrának sikerült rábeszélnie Randzsitot, hogy a meleg
alsóneműket kemény próbára téve, egy este állják végig az őrségváltási cere-
móniát a Buckingham-palotánál. Fűtött szállodai szobájukba visszatérve,
Randzsit kénytelen volt bevallani, hogy a jelek szerint egyetlen tagja sem
szenvedett fagykárt, sőt rámutatni, hogy a látványos esemény során a turista-
társak fényképezőgépei egytől egyig a lovas őrszemekre, nem pedig rájuk
szegeződtek.
– Szóval tényleg igaz – állapította meg. – Londonban oda megyünk,
ahová akarunk, és az emberek ügyet sem vetnek ránk. Csak lenne úgy… ezer
kilométerrel délebbre, egyszerűen imádnám ezt az országot!
Nos, senki sem tette meg nekik azt a szívességet, hogy a brit szigeteket
melegebb égtájra költöztesse. Még néhányszor végigcsinálták a „több réteg
meleg ruhaneműt fel, szállodai hallból ki, taxiba be, taxiból ki, másik
előcsarnokba be” idegőrlő ciklusát, mire Randzsit feladta. Először félrevonta
164
Sir Tariqot, aztán hosszasan tárgyalt telefonon a Colombóban tartózkodó De
Sarammal, végül boldogan tett jelentést Myrának az eredményről:
– Megyünk Amerikába! Az AAAS – hogy is mondják? az Amerikai
Tudományfejlesztési Társaság – a jövő hónapban tartja szokásos, évenkénti
kongresszusát. De Saram már mindent elrendezett. Óh, ne bánkódj, Myra, nem
végleg megyünk el. Csak legyen egy kicsivel melegebb, visszajövünk, és
bepótoljuk, ami most elmarad.
Egy másik, nagyvonalú alapítvány jóvoltából első osztályú jegyeket
kaptak az American-Delta légitársaság még aznap délután kettőkor New York
Citybe, a Kennedy repülőtérre induló járatára. Előbb még szívből jövő
köszönömöket és szabadkozásokat zúdítottak Sir Tariqra, aztán két óra
húszkor Írország keleti partvidéke fölött búcsút intettek Angliának.
Randzsit féltő gondoskodással fordult szerelméhez:
– Ugye nem merítettelek ki túlságosan? És ugye nem készülsz arra,
hogy…?
Myra, akinek a Randzsit gégéjét elhagyó, hoppá-szerű hangból sikerült
kihámoznia a kérdés lényegét, felkacagott, és odatartotta poharát a légi-
kisasszonynak, aki készségesen újratöltötte azt narancslével.
– Jól vagyok, ne aggódj! – közölte megnyugtatásul. – És teljesen igazad
van: még visszajöhetünk Angliába, amikor kellemesen meleg lesz, mondjuk
júniusban. De egészen biztos vagy benne, hogy ezzel az Amerikába rohanással
azt teszed, ami a leghelyesebb?
Randzsit befejezte a tejszín és az eperdzsem szétteregetését a fánkján, és
a végterméket belepottyantottá a szájába.
– Tökéletesen – felelte, a jókora falaton nyámmogva. – Személyesen
ellenőriztem a New York-i időjárás-jelentést. A legalacsonyabb hőmérséklet
jelenleg kilenc fok, ami napközben akár tizennyolcra is felmehet. Átéltem én
már ennél hidegebbet is Trincsóban.
Myra, aki nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, letette a poharat.
– Óh, kedvesem… Ugye soha életedben nem jártál még Amerikában?
Randzsit, akiben hirtelen valami nyugtalanság ébredt, odafordult hozzá,
hogy a szemébe nézhessen.
– Mi jár a fejedben?
Myra megcirógatta a kezét.
– Csupán az, hogy így nem volt alkalmad észrevenni, bizonyos tekin-
tetben mennyire maradian gondolkodnak az amerikaiak. Például még mindig
mérföldben számolnak, nem kilométerben. Valamint – és remélem, ezzel nem
foglak túlságosan felzaklatni – a világ többi részén használt Celsius-skála
átvétele helyett továbbra is makacsul ragaszkodnak a Fahrenheithez *.

*
9oC = kb. -13oC; 18oC = kb. -8oC

165
 22.

AZ ÚJVILÁGBAN

A HATALMAS CSALÓDÁSON TÚL, amit New York valóságos klímája

jelentett, a szállodai lakosztályukban felszerelt, számos TV-készülék
is rendre csüggesztő híreket szállított a nagyvilágból. Például Dél-
Amerika egy ideje viszonylag békés hely volt. De ez megváltozott. Vendég-
látóik egyikének fejtegetése szerint a változást az idézte elő, hogy az Amerikai
Egyesült Államok a kábítószerrel elkövetett és hivatalból üldözendő cselek-
mények legtöbbjének minősítését bűntettről legfeljebb vétségre fokozta le, ami
a kolumbiai drogkereskedők csaknem teljes árukészletét kivonta a büntet-
hetőség köréből. A jogszabályoknak ez a módosítása minden kábítószerfüggő,
amerikai állampolgár számára lehetővé tette, hogy bármelyik helyi gyógyszer-
tárban gengszterek közvetítése nélkül, olcsón hozzájusson a napi adagjához,
ami hathatósan munkanélkülivé tette a bűnözőket. (Ugyancsak értelmetlenné
vált tizenkét éves kölykök között potya kóstolót osztogatni. A szomszédban
lakó díler már nem számíthatott arra, hogy ezáltal állandó ügyfélkörre tesz
szert drogfüggőkből, mert a jövendőbeli ügyfelek, már ha egyáltalán voltak
ilyenek, nem tőle vásároltak többé. Ennek következtében – miután a régi
függők vagy kihaltak, vagy tiszták lettek, a helyükbe meg egyre kevesebben
léptek – az amerikai kábítószer-függőségi statisztika évről évre folyamatosan
apadó számadatokkal jelentkezett.)
Ezt lehetett látni a kábítószer ún. „dekriminalizációjának” napos
oldalán. Csakhogy létezett egy árnyékos oldal is.
A kokacserje-ültetvényekből származó nyereségüktől megfosztott
drogkartellek sóvárogva kezdtek kacsingatni a venezuelai szomszédjaik által
exportált és a kábítószerekhez hasonló függést okozó portékára. Hiszen az
olajban több pénz van, mint a drogokban valaha is! A viszonylag kis létszámú
(és gyakorta megvesztegethető) venezuelai hadsereg alkalmanként látványos
műsorral lépett fel fegyveres ellenállásból, ám a hathatós ösztönzés és így
csaknem valamennyi győzelem is a kolumbiaiak oldalára állt.
És mindez csupán hab volt a tortán az észak-koreai Dicső Vezér
legújabb, alattomos csínytevései, az egykori Jugoszláviáról levált és egymással

166
kibékíthetetlen országtöredékekben megújuló erőszak, a Szovjetunió utód-
államaiban meg a Közel-Keleten felerősödő harcok mellé…
Szörnyű volt az egész. A fiatalok számára csupán a Trincsomalihoz
vagy akár Colombóhoz semmilyen tekintetben nem hasonlítható, és Londonra
sem sokban emlékeztető New York metropolisza jelentett némi kárpótlást.
– Az egész annyira… függőleges – fogalmazta meg az érzéseit Randzsit
Myrának, hotelszobájuk hatvanhatodik emeleti kilátóablakánál állva. – Ekkora
magasságban aludni… Ugyan ki hallott már ilyet?
Ráadásul pusztán a szemük elé táruló panorámát vagy tucatnyi, még
magasabb épület tarkította. Amikor meg az utcákat járták, volt idő, hogy a
meredek betonfalak tökéletesen elzárták előlük a napot.
– De a park azért gyönyörű – mutatott a távolba Myra egy tavacska, a
Central Park túloldalát szegélyező, óriási lakótömbök, meg az állatkert tetői
felé.
– De hát én nem panaszkodom! – kiáltott fel Randzsit, és nem is lett
volna oka rá. Dr. Datuszena Bandara ENSZ-székházbeli irodája ott volt
mindjárt a belváros túloldalán, maga a doktor viszont ismeretlen helyen
tartózkodott valami olyan küldetésben, amelyet senki sem volt hajlandó
megvitatni velük. Őhelyette kaptak egy fiatal hölgyet idegenvezetőnek, aki
felkalauzolta őket az Empire State Building legtetejére, bevezette őket a
kizárólag az ősöreg Grand Central pályaudvaron élvezhető osztrigaleves
lukulluszi gyönyöreibe, és a Broadway bármelyik előadására tudott jegyet
szerezni. Ez utóbbi nem túlságosan villanyozta fel Randzsitot, aki egész addigi
élete során a TV lapos képernyőjéről gyűjtötte be színművészeti élményeit,
Myrát viszont egyenesen lenyűgözte. Randzsit boldogságához pusztán ennyi is
elég lett volna, ha tetejében fel nem fedezi magának az Amerikai Természet -
rajzi Múzeum mindössze néhány saroknyira fekvő épületét, mely azon túl,
hogy a maga „múzeumságában” remekül példázta Randzsit legújabb kedv-
telését, az északi szárnyban kialakított, óriási planetáriummal a fiatalember
valamennyi érzékét megbizsergette. A „planetárium” szó nem is volt képes
híven ábrázolni a Central Park Westen álló építményt. „Bárcsak Joris is velünk
lehetne!”, adott hangot óhajának nem is egyszer, a szenzációs kiállítások
mutatványai között barangolva.
Randzsit gondolataiban hosszú ideje már fel sem merült a lehetőség,
amikor tökéletesen váratlanul felbukkant az életükben az egyetlen ember, aki
személyével az egyébként kellemes látogatást egyenesen feledhetetlenné tudta
varázsolni. A kopogtatásra ajtót nyitó Randzsit egy szobaasszonyt várt újabb,
illatos törölközőkkel a karján, ehelyett azon kapta magát, hogy az egyik
kezében Myrának szánt rózsacsokrot, a másikban egy palacknyi, mindkette-
jüknek szánt, Sri Lanka-i arakot szorongató és rendületlenül vigyorgó Gamini
Bandarával néz farkasszemet. Az esküvőt követő, első találkozásuk a kérdések
szűnni nem akaró áradatát indította be. Kinek-kinek hogy tetszett Anglia? Mit
167
gondolnak Amerikáról? Hogy telnek manapság a napok Sri Lankán? Az urak
már a harmadik kör araknál tartottak, amikor Myrának feltűnt, hogy a beszél-
getés az egyirányú utcához kezd hasonlítani: Gamini kérdez, Randzsit és ő
pedig válaszolnak.
– Most pedig – ragadta magához a kezdeményezést – szépen elmeséled
nekünk, hogy te mit művelsz New Yorkban!
Gamini fintorogva tárta szét a karját.
– Egyik istenverte értekezletről loholok a másikra.
– De én azt hittem, hogy Kaliforniában van a székhelyed – vetette közbe
Randzsit.
– Ez részben így is van. Csakhogy jelenleg egy csomó nemzetközi cécó
van folyamatban, aminek az ENSZ áll a középpontjában, ugyebár. – Magába
döntött egy harmadik pohárkával az arakból, aztán komolyra fordította a szót.
– Igazából azért vagyok itt, Randzsit, mert egy szívességet akarok kérni
tőled.
– Csak nevezd meg – közölte velősen Randzsit.
– A helyedben én nem mondanék ilyen gyorsan igent – feddte meg a
barátja. – A dolog egyfajta elköteleződéssel járna együtt bizonyos időre. Nem
mintha valami rossz cél melletti elköteleződésről lenne szó. Úgyhogy hadd
térjek rögtön a tárgyra. Amikor Washingtonban leszel, meg fog keresni egy
Orion Bledsoe nevű ember. Titokzatos figura, aki a kormánynak egy olyan
szervezetében tölt be magas posztot, amelyről az emberek többsége még csak
nem is hallott. Ami azt illeti, elég csinos múltja van. Első Öbölháborús
veterán, ott volt a rumli kellős közepén az egykori Jugoszláviában, és ami még
ennél is rosszabb, megjárta Irakot az Öbölben zajló, második háború idején. Ez
utóbbi a jobb karjába, a Bíbor Szívbe * meg a Navy Crossba ** került neki,
ebben a sorrendben, végül biztosította számára jelenlegi megbízatását.
– Ami micsoda? – kérdezett rá Randzsit, amikor Gaminit habozni látta.
Az csak rázta a fejét.
– Ugyan már, Randzs. Azt majd Bledsoe elmondja neked… ha akarja.
Tudod, hogy vannak szabályok.
Randzsit nem adta fel a próbálkozást.
– Egy igazi állásról lenne szó?
A válasz előtt Gamininak megint csak el kellett gondolkodnia.
– Olyasmiről, de ebben a pillanatban erről sem közölhetek semmi
konkrétumot – bökte ki végül. – A lényeg az, hogy végre valami hasznosat
tehetsz az emberiségért. Bledsoe-ra csak azért van szükség, hogy megszerezze
neked az állambiztonsági engedélyeket, amelyekre szükséged lesz.
– De mihez? – firtatta Randzsit.
*
Amerikai, katonai kitüntetés; sebesülési érdemérem.
**
Az amerikai haditengerészet második legrangosabb kitüntetése, egyben a bátorságért
adható, második legmagasabb kitüntetés.
168
 Gamini csak nevetett, és rázta a fejét. Aztán mintha egy kicsit zavarba
jött volna.
– Hadd figyelmeztesselek valamire. Ez a Bledsoe afféle régi vágású,
halvérű katona, ugyanakkor egy seggfej. De nyugi, amint megkapod a meg-
bízatásodat, nem lesz sok dolgod vele. Viszont… – tette hozzá – Minthogy
amerikai tartózkodásom kezdete óta rendszerint alig félórányi autóútra innét
állomásozom, hozzám sokkal gyakrabban lesz szerencsétek. Már ha elbírja a
gyomrotok a látványomat – kacsintott Myrára. Aztán közölte, hogy máris
késésben van egy másik istenverte értekezletről a város túlsó felében, meg
hogy reméli, hamarosan mindannyian találkozhatnak Pasadenában, és már ott
sem volt. Randzsit és Myra összenézett.
– Hol van az a Pasadena?
– Kaliforniában – felelte Myra. – Gondolod, hogy ott lesz a te
állomáshelyed is? Mármint ha elfogadod az állásajánlatot.
Randzsit dühös fintorral válaszolt.
– Tudod, mit mondok? Faggassuk ki Gamini apját erről az egész
históriáról.

A puhatolózó kérdést írásos üzenetben hagyták meg dr. Bandara hiva-

talában. Egészen addig nem kaptak rá választ, mígnem megtették a New York
(LaGuardia) és a Washington National (Reagan) közötti, ugrásnyi repülőutat,
fogadták az AAAS-től érkező fogadóbizottság üdvözlését, majd a Kapitolium
épületétől látótávolságban és a Malltól * pihentető sétányira bejelentkeztek a
szállodájukba. Dr. Bandara válaszüzenete egyetlen mondatból állt: „Gamini
biztosított afelől, hogy a figyelmedbe ajánlott illető nagy segítségedre lesz.”
Ám hogy milyen tekintetben, és mindenekelőtt Gamini miért is vette a fárads-
ágot, arról egy szót sem esett. Randzsit szusszant egyet, és úgy döntött, hogy
bedobja a törülközőt. A csalódást pedig könnyen feledtette Washington, mely
holmi Orion Bledsoe nevű idegen által kínált és közelebbről meg nem
határozott állásnál sokkal érdekesebb dolgokkal kecsegtetett.
Az első ilyen, ahová az AAAS lelkes önkéntesei kísérték el kettejüket, a
számos múzeumot magában foglaló és együttesen Smithsonian Intézetnek
nevezett, híres (ám Washingtonba érkezése előtt Randzsit előtt tökéletesen
ismeretlen) épületegyüttes volt. Ha a londoni British Museum és a New York-i
Természetrajzi Múzeum elkápráztatta Randzsitot, mesebeli építményeinek
egész sorával ez a Smithsonian valósággal fejbe kólintotta. Istenigazából
mindössze a Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeumra tudott időt szakítani –
*
A Mall, hivatalos nevén a National Mall & Memorial Parks egy nemzeti park az
Egyesült Államok fővárosának, Washington D.C.-nek a szívében, mely az
Independence Avenue és a Constitution Avenue között a Kapitoliumtól a Lincoln-
emlékműig terjed.
169
néhány további gyűjtemény termeibe éppen csak bekukkantott −, mert ott a
számtalan kiállítási tárgy mellett az Arcutanov-féle űrfelvonó működő (noha
nem méretarányos) modellje is helyet kapott, és tudvalevő, hogy az igazi
berendezés éppen akkortájt kezdett nyújtózkodni a magas ég felé Sri Lanka
szigete fölött. És már el is érkezett az AAAS kongresszusának nyitóülése
Randzsittal a vezérszónok szerepében, s ezt követően (beszédét letudva s
újfent teljes joggal diadalnak könyvelve el) a fiatalember az előadások egész
sora közül válogathatott. Ne tévesszük szem elől, hogy a földgolyó leg-
nagyobb megbecsülésnek örvendő tudományos koponyái között ez a világhírű,
ünnepelt zseni, aki a világ három legtekintélyesebb tanintézetének jóvoltából
máris három, tényleges doktori fokozatot tudhatott magáénak (noha valójában
még egyetemi oklevelet sem szerzett)… szóval ez a legújabb kori Fermat
avagy Newton eladdig sohasem vett részt tudományos konferencián, leszá-
mítva azt az egyet, amelynek rögtön kiemelt felszólalójává választották.
Fogalma sem volt, hogy ennyiféle tárgyban ennyi minden megtanulható. Saját
házi feladatát teljesítve most szabadon mazsolázhatott a kongresszus különféle
ülésszakai közül. Hallgatott egy kis kozmológiát, onnan átváltott a marsi (meg
vénuszi és európai) tektonikára, bekukkantott egy Gépi intelligencia:
önismeret című előadásra (elsősorban Myra kedvéért, hogy aztán maga is
ugyanannyira lebilincselve hallgassa végig), és csak a Jóisten tudja, hogy az
emberi kíváncsiság még mennyi (számára eladdig felderítetlen) területére
tévedt el a programsorozat terjedelmes és provokatív menüjének lapozgatása
nyomán.
Myra, akit férjéhez hasonlóan lenyűgözött a tudásnak ez a pompás
seregszemléje, lépést is tartott Randzsittal – néhány kivételtől eltekintve. Ezek
legfőbbike a fiatalasszony délutáni sziesztája volt, melyhez az orvosok
tanácsával összhangban Randzsit is ragaszkodott. „Ha nem tudnád, hamarosan
kisbabád lesz!”, világosította fel hitvesét nap mint nap, mintha annak bármi
kételye lehetett volna. Már a kongresszus utolsó napjaiban jártak, amikor –
Randzsit éppen azzal volt elfoglalva, hogy hiba nélkül bebugyolálja Myrát a
takaróba – megszólalt a telefon diszkrét bip-bipje. A frissiben érkezett
szöveges üzenet így szólt:

Megtiszteltetésnek venném, ha valamikor a mai nap folyamán felkeresne

a lakosztályomban egy olyan ajánlat megvitatása végett, amely véleményem
szerint érdekelni fogja önt.
T. O. Bledsoe, (nyűg.) alezr., USMC*

Összenéztek.

*
United States Marine Corps’, vagyis az Egyesült Államok haderejének
tengerészgyalogsága
170
 – Erről a fickóról beszélt Gamini New Yorkban – mondta Randzsit,
amire Myra fürgén rábiccentett.
– Nyilván. Gyorsan hívd vissza, aztán tudd meg, mit akar. Itt várlak.
Mindent tudni szeretnék erről.

A (nyug.) alezr. T. Orion Bledsoe által elfoglalt lakosztály minden

tekintetben szembeszökően nagyobb volt annál, amit az AAAS kongresszusa
bocsátott Randzsit és Myra rendelkezésére. Még a nappali közepén álló
tárgyalóasztalt is egy arányosan méretesebb gyümölcsöstál díszítette, ráadásul
nem is egymagában, hanem egy bontatlan palack Jack Daniels whiskey,
valamint az elmaradhatatlan jégkockatartó, poharak és koktélkeverők
társaságában.
T. Orion Bledsoe csak kicsivel volt magasabb Randzsitnál, vagyis
amerikai viszonylatban aligha számított szálfa termetűnek, korban pedig
legalább két évtizedet vert rá. Viszont még megvolt az összes haja, és a kéz -
fogása igen erősnek bizonyult, még ha a balját nyújtotta is Randzsitnak
üdvözlésképpen.
– Jöjjön csak, Mr. ööö… Foglaljon helyet. Hát hogy tetszik magának ez
a mi szövetségi fővárosunk? Vagy inkább szövetségi fejetlenséget * kellett
volna mondanom?
Válaszra sem várva, odakormányozta Randzsitot a tárgyalóasztalhoz.
– Kér egy italt? Már ha a mi Jack barátunk nem túl erős magának…
Randzsit sikeresen elfojtott egy mosolyt. Ha az ember az arak
nyeldeklésével tölti zabolátlan tizenhatodik életévét, aligha foghat ki rajta
holmi amerikai tütü.
– Köszönöm, remek lesz – nyugtatta meg a házigazdát. – Az üzenetében
valami ajánlatról tett említést.
Bledsoe szemrehányóan nézett rá.
– És még mondják, hogy mi, amerikaiak állandóan rohanunk. Tapasz-
talataim szerint éppen önök, külföldiek azok, akik hajlamosak elhirtelenkedni
a dolgokat. Tényleg meg akarok beszélni magával valamit, de ha nem harag-
szik, szeretem egy kicsit felmérni az embereket, mielőtt üzletet kötnék velük.
Míg bal kezével a kupak letekerésével bajlódott, addig hanyagolt jobbja
mindvégig a whiskey-s üveget markolta. Észrevette, hogy Randzsit tekintete a
jobb karjára tapad, és kuncogott egyet.
– Protézis – ismerte el, de úgy, hogy az inkább dicsekvésnek hatott. –
Vadonatúj modell. Ha akarnék, még kezet is rázhatnék magával, de nem
akarok. Ugyanis nem érezném vele a maga kezét, és akkor meg mi értelme?
Arról nem is beszélve, ha esetleg szórakozottságból istenigazából megszoron-
*
A ’District of Confusion’ fordítása; szójáték az USA fővárosának elnevezésére, mely
(Washington államtól megkülönböztetendő) Washington D.C.
171
gatnám a jobbját… Egyszeriben azon venné észre magát, hogy szintúgy vevő
egy hasonlóra, hahaha!
A mesterséges kar igen hatékonynak bizonyult; Randzsit emlékeztette
magát, hogy erről is számoljon be a feleségének. Mindegyik pohárba egy-
formán kétujjnyit töltött, aztán odatolta Randzsit elé a magáét. Bledsoe éberen
leste, vajon Randzsitnak szándékában áll-e használni a koktélkeverőt. Hogy
nem így történt, helyeslően biccentett, és belekortyolt a saját italába.
– Erre mondják mifelénk, hogy szopogatni a whiskey-t – okosította ki
Randzsitot. – Persze, ha magának úgy tetszik, akár le is döntheti. Elvégre
szabad országban élünk vagy mi a fene. De én a maga helyében adnék neki
egy esélyt. Járt valaha Irakban?
Vendéglátója iránti udvariasságból megpróbálkozva az ital szopo-
gatásával, Randzsit megrázta a fejét.
– Ott kaptam ezt – ütögette meg Bledsoe a műkezét a valódival. – A
síiták meg a szunniták majd’ összetörték magukat, hogy halomra gyilkolják
egymást, közben meg néha arra is szakítottak egy kis időt, hogy közülünk is
annyit nyírjanak ki, amennyit csak bírnak. Aljas kis háború volt az, rossz
helyen, igaztalan okokból.
Randzsit mindent megtett, hogy udvariasságból kellően érdeklődőnek
tűnjön, és azon töprengett, vajon most az következik-e, hogy a megfelelő
háborút Afganisztánban vívták, esetleg Iránban, de nem.
– Észak-Korea – nyilatkoztatta ki Bledsoe. – Őket kellett volna ízzé-
porrá zúzni. Mindössze tíz rakéta, mindegyik a megfelelő helyre, és vége a
játéknak.
Randzsit köhintett.
– Ha jól tudom – vetette közbe, újabbat kortyintva a Jack Danielsből −,
egy esetleges Észak-Korea elleni háborúval az a gond, hogy azok ott igen nagy
és korszerű hadsereggel rendelkeznek, amit ráadásul közvetlenül a határ
mentén állomásoztatnak, nem egészen ötven kilométernyire Szöultól.
Bledsoe megvetően intett.
– A pokolba is! Naná, hogy lennének veszteségek! Nem is kevés. És
akkor mi van? De azok dél-koreai veszteségek lennének, nem pedig ameri-
kaiak. Úgy értem… – javította magát, grimaszolva a bosszantó gondolatra –
igaz, vannak ott amerikai csapatok is szép számmal. De ha az ember nem töri
fel a tojást, hogy a fenébe csináljon rántottát, nincs igazam?
Randzsitnak úgy tetszett, hogy a társalgás kezd kellemetlen lenni, és
látva, amint Bledsoe behajít egy összegyűrt szalvétát a papírkosárba, úgy
érezte, már az okát is ismeri: a szalvétagombóc egy üres whiskey-s üvegen
pattant meg. Olybá tűnt, Bledsoe-nak aznap már nem ez volt az első
tárgyalása.
Randzsit megköszörülte a torkát.

172
 – Nos, Mr. Bledsoe, én egy kicsiny országból jöttem, amelynek meg-
vannak a maga problémái. Nem kívánom kritizálni az amerikai külpolitikát.
Egyetértő biccentés Bledsoe-tól.
– De van itt még valami – vágott bele, csak hogy tüstént félbe is szakítsa
magát, és újabb adagot kínáljon vendégének a palackból. Randzsit fejrázással
utasította el, mire Bledsoe rándított egyet a vállán, és újratöltött magának.
– Ez a maga szigetecskéje… Ez a Szíí… Szríí…
– Sri Lanka – javította ki Randzsit előzékenyen.
– Ja, az. Tudja maga egyáltalán, mijük van ott maguknak?
Randzsit elgondolkodott.
– Hát, azt hiszem, ez a legszebb sziget az egész…
– Én nem az egész átkozott szigetről papolok, az istenit! Milliószámra
vannak csodás szigetek, és én egyikért se adnék egy árva centet se! Viszont
van ott egy kicsinyke kikötő… Valami Trincsam… vagy Trinkom…
Randzsitnak megesett rajta a szíve.
– Ön bizonyára Trincsomalira gondol. A szülővárosom.
– Tényleg? – Bledsoe eltöprengett az információn, majd miután úgy
találta, hogy annak semmi hasznát nem veszi, folytatta a mondókáját: – Hát én
a városra is fütyülök. De a kikötője… az egy igazi világbajnok! Tudja maga,
mit lehetne azzal kezdeni? A világ legjobb haditengerészeti bázisát lehetne
csinálni belőle egy atomtengeralattjárókból álló flottának, Mr. Szabra…
Szubri…
Újfent utántöltötte a saját poharát, és a szorgalmasan gyakorolt szopo-
gatás hatása máris kezdett megmutatkozni rajta. Randzsit sóhajtott, és megint a
házigazda segítségére sietett.
– A nevem Szubramanian, Mr. Bledsoe, és igen, mi is tudjuk, miféle
bázis lehetne belőle. A II. világháború idején ott volt a szövetséges flotta
főparancsnoksága, sőt már Nelson admirális is a világ egyik legnagyszerűbb
kikötőjének nevezte.
– Baromság! Ugyan mi a franc köze van ehhez Nelson admirálisnak?
Az ég szerelmére, hiszen az öreg még vitorlásokhoz keresett horgonyzóhelyét!
Én meg nukleáris hajókról beszélek! Abban az öbölben a tengeralattjárók elég
mélyre merülhetnek ahhoz, hogy az ellenség sohase találhassa meg őket! Nem
hogy támadást indíthasson ellenük… Több tucatnyian is elférnének. Lehet,
hogy több százan is. Erre mit csinálunk? Szépen engedjük, hogy az a nyava-
lyás India elhappolja a nyavalyás szerződéses jogokat az egész nyavalyás
kikötőre! De hogy Indiának egyáltalán mi a francnak kell haditengerészet, azt
el sem…
Randzsitnak kezdett elege lenni ebből a fontoskodó piásból. Gamini az
Gamini, de őtőle sem lehet elvárni, hogy tovább tűrje ezt az egészet. Felállt.
– Köszönöm az italt, Mr. Bledsoe, de attól tartok, nekem most már
mennem kell.
173
 Kinyújtotta a kezét egy búcsúkézfogásra, de Bledsoe nem fogadta el a
gesztust. Mereven fölfelé bámult Randzsit arcába, aztán kiszámított mozdu-
lattal visszatekerte a kupakot az üvegre.
– Bocsásson meg egy pillanatra – kérte. – Még nem végeztünk.
Azzal eltűnt az egyik fürdőszoba ajtaja mögött. Randzsit folyó víz zaját
hallotta. Rándított egyet a vállán, és visszaült a helyére. Egyetlen pillanatnál
azért többre volt szükség. Ám a közel öt perc elteltével visszatérő T. Orion
Bledsoe-ról is alig volt hihető, hogy ugyanaz a személy. Vörösre sikálta az
arcát, megfésülködött, és egy gőzölgő feketével félig teli csészét tartott a
kezében – kétségkívül egyenesen a kávégépből, amely szemmel láthatóan a
szállodai fürdőszobák alapfelszerelései közé számított Amerikában.
Nem kínálta kávéval Randzsitot, és magyarázattal sem szolgált. Minden
további nélkül leült az asztalhoz, rápillantott a whiskey-s palackra, mintha
csodálkozna, hogy az miként is kerülhetett oda, aztán fürgén belevágott:
– Mr. Szubramanian, ha azt mondom önnek, Whitfield Diffie és Martin
Hellmann, mondanak önnek valamit ezek a nevek?
Randzsit – akit ugyan zavarba hozott ez a hirtelen váltás a beszélgetés
tárgyában és házigazdája viselkedésében egyaránt, mindazonáltal nyeregben is
érezhette magát, hogy végre némileg ismerős talajra tévedt – így felelt:
– Természetesen a nyilvános kulcsú kriptográfiáról van szó. A Diffie-
Hellmann-Merkle-féle titkosítási algoritmusokról.
– Pontosan. Mondanom sem kell, Diffie és Hellmann manapság jó nagy
pácban vannak a kvantumszámítógép miatt.
Valóban. Randzsitot ugyan nem különösebben érdekelték a sifrék meg a
kódfeltörés – leszámítva a vitézi tettet, melyet egyik professzora számítógépes
jelszavának megfejtésével sikerült elkövetnie −, arról a világ összes matema-
tikusának volt némi fogalma, hogy mi folyik éppen a színfalak mögött.
A Diffie-Hellmann-féle eljárás egy igen egyszerű ötleten alapult, melyet
olyan bonyolult lett volna megvalósítani, hogy sokáig hasznavehetetlen is
maradt, egészen az igazán nagy teljesítményű számítógépek korszakának
beköszöntéig. Ha titokban szeretnénk tartani egy üzenet tartalmát, első
lépésként egy számsorral kell helyettesítenünk. Ennek legegyszerűbb módja
természetesen az, ha az A betű helyébe egyet, a B helyébe kettőt, stb. írunk,
egészen a Z-ig, amely a huszonhatnak* felel meg. (Magától értetődően nincs az
a rejtjelíró – legalábbis tíz év fölött −, aki komolyan fontolóra venné a
behelyettesítésnek ezt a triviális módszerét.) Ezután a számokat össze-
kapcsoljuk egy hatalmas számmal – nevezzük N-nek −, hogy ezáltal elrejtsük
az eredeti, egyszerű behelyettesítést. Elég, ha szimplán hozzáadjuk a
behelyettesített számokat a hatalmas N-hez.
Ám ennek az N számnak is megvan a maga titkos élete. A rejtjelezési
szakértők általában két nagy prímszám összeszorzásával hozzák létre. Egy
*
A szerzők természetesen a huszonhat betűből álló, angol ábécére utalnak.
174
valamirevaló számítógépnek mindössze a másodperc töredéke kell egy ilyen
szorzás elvégzéséhez, viszont amint a két nagy prímet összeszoroztuk, ember
legyen a talpán, aki megmondja, hogy eredetileg melyik volt az a két prím, és
a dolog még a legkiválóbb számítógépekkel is évekbe telhet. Innen a „csapda-
sifre” elnevezés – egy olyan rejtjelről van szó, amelybe könnyű bejutni, de
gyakorlatilag lehetetlen kimászni belőle. A nyilvános kulcsú kriptográfiának –
amint akkoriban nevezték – mindamellett volt egy tagadhatatlan erénye. A
prímek szorzatának segítségével bárki titkosíthatott üzeneteket – akár a francia
ellenállási mozgalom egy szorongatott, ám egy lépéssel mindig a Gestapo előtt
járó tagja a II. világháborúban, akinek döntő fontosságú információi voltak a
német páncélos hadosztályok aktuális hadmozdulatairól. Az üzenetet azonban
kizárólag azok tudták elolvasni, akik az adott prímszámok mindegyikét
ismerték.
Bledsoe belekortyolt sebesen hűlő kávéjába.
– A helyzet az, Mr. Szubramanian, hogy jelen pillanatban rendkívül
fontos hírforgalom zajlik a világban – ne kérdezze, miről. Nekem is csak
halvány fogalmam van az egészről, és még azt a keveset sem árulhatom el.
Viszont jelenleg minden eddiginél lényegesebb, hogy a kódunk feltörhetetlen
legyen. Elképzelhető, hogy létezik valami mód a dekódolásra a prímszámos,
szorzótényezős hókuszpókusz nélkül is. És ha tényleg létezik, azt akarjuk,
hogy maga segítsen nekünk rájönni, mi az a mód.
Randzsit mindent elkövetett, hogy el ne nevesse magát. Ez itt ugyanarra
kéri, amin a világ összes rejtjelügynöksége éjt nappallá téve küszködik azóta,
hogy 1975 táján Difiie és Hellmann közzétette a maga dolgozatát.
– Miért pont én? – tudakolta. Bledsoe önelégülten pillantott rá.
– Amikor hallottam a hírekben, hogy maga kidolgozta a Fermat-sejtés
bizonyítását, mindjárt megszólalt a fejemben a riasztócsengő. Ugyebár minden
matematikus, aki ezen a nyilvános kulcsú miafenén dolgozik, a Fermat-tesztet
használja, jól mondom? Akkor hát ki tudhat többet erről az egész minden-
ségről annál az embernél, aki Fermat tételét bebizonyította? Aztán voltak
mások is beavatott körökben, akik favorizálták magát, így aztán beindítottuk a
gépezetet, hogy besorozzuk magát a csapatunkba.
Miután Randzsit számba vette mindazon okokat, amelyek miatt
Bledsoe-nak ez az egész elképzelése egyszerűen nevetséges volt, elfogta a
kísértés, hogy felálljon, és szó nélkül kisétáljon az ajtón. Kétségtelen tény,
hogy a prímszámok azonosításának számos, újabb keletű módszere a Fermat-
teszten alapszik. De innen egyetlen ugrással eljutni oda, hogy a Fermat-tételt
bebizonyító személynek akár a legcsekélyebb hasznát lehetne venni a nyilvá-
nos kulcsú kódfeltörésben, nos, ez merőben abszurd gondolat.
Egykutya, ha egyszer pontosan ez az ajánlat, melynek elfogadását
Gamini szorgalmazta nála. Randzsit legyűrte a késztetést, hogy Bledsoe
képébe nevessen, és csak annyit mondott:
175
 – Szóval, hogy „besorozzanak” engem… Maga tehát most állást kínál
nekem?
– Átkozottul azt, Szubramanian. Minden eszköz a rendelkezésére fog
állni, amit csak kíván – és arra mérget vehet, hogy az USA kormányának
töméntelen erőforrása van. Ráadásul gavalléros fizetést kap. Mit szólna,
mondjuk…?
Az összeg hallatán Randzsit csak pislogni tudott. Ennyi pénzből a
Szubramanianok nemzedékei nőhetnének fel.
– Megfelelőnek tűnik – jegyezte meg szárazon. – Mikor kellene kezde-
nem?
– Ja, hogy kezdeni… Hát, attól tartok, nem egyhamar – felelte Bledsoe
kedvetlenül. – Tudja, az állambiztonsági ellenőrzésről van szól. Maga mégis-
csak hónapokat töltött a sitten odahaza, méghozzá terrorista tevékenységben
való részvétel gyanújával.
Ettől a megjegyzéstől Randzsitban felment a pumpa.
– Ez nevetséges! Nem keveredtem bele semmiféle…!
Bledsoe felemelte a kezét, hogy leállítsa.
– Tudom. Máskülönben nem ajánlanék magának ilyen munkát. Viszont
valahányszor felmerül, hogy kapcsolat lehet egy olyan cégéres, terrorista
bagázzsal, mint amilyenek a maga kalózai, ezek az állambiztonságis buzgó-
mócsingok rögtön be lesznek sózva. De nyugi, hamarosan tisztázódik a dolog.
Egészen a legmagasabb fórumokig el kellett mennünk. Elárulom magának,
hogy még a Fehér Háznak is be kellett avatkoznia… De most már minden
rendben, és maga meg fogja kapni az engedélyt. Csak még kell egy kis idő.
Randzsit sóhajtott, és lenyelte a keserű pirulát.
– Mennyi?
– Három hét, talán. Legfeljebb egy hónap. Úgyhogy azt javaslom, csak
menjen és tartsa meg szépen az összes előadását a megbeszéltek szerint. Én
meg, amint megkapom az üzenetet, azonnal kapcsolatba lépek magával, és
elrendezem, hogy Kaliforniába jöhessen.
Úgy tűnt, ezzel nincs mit tenni.
– Rendben – mondta Randzsit. – Akkor szükségem lesz egy címre, ahol
rendszeresen tudósíthatom magát, hogy éppen merre járok.
Bledsoe teli szájjal vigyorgott, ami Randzsitot leginkább egy cápa
mosolyára emlékeztette.
– Emiatt ne aggódjék. Tudni fogom, hol találjam meg.

A három hétből hat hét lett, aztán két hónap. Randzsit kezdett azon
töprengeni, hogy vajon meddig tarthat még ki a szállodai számlákat fizető
alapítvány nagyvonalúsága, de Bledsoe-tól továbbra sem érkezett hír.

176
 – Tipikus kormányzati aktatologatás – vigasztalta Myra. – Gamini azt
mondta, fogadd el az állást, és te elfogadtad.
Most már nincs mit tennünk, kénytelenek vagyunk az ő menetrendjük
szerint élni.
– Igaz is, hol a pokolban lehet Gamini?! – fortyant föl Randzsit
duzzogva, mivel a barátja azóta sem jelentkezett. Amikor meg a holléte után
tudakozódtak emailben az idősebbik Bandara hivatalánál, mindössze ennyit
kaptak válaszul: „Terepen van, nem elérhető.”
Myrának legalább ott voltak a régi ismerősei az MIT-ról, akik elszóra-
koztatták, de Randzsitnak ennyi sem jutott. Amikor az asszony hazaért a
szállodába legutóbbi látogatásából – fújtatva és (valljuk be) totyogva, mint egy
kacsa, ám teljesen felvillanyozottan a hírektől, hogy néhány régi cimborája
éppen milyen nagyszerű dolgokat vitt véghez −, Randzsit egy meglepetésszerű
kérdéssel fogadta:
– Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnánk elcsípni a legközelebbi gépet Sri
Lankára?
Myra eligazgatta magát és legfőként méretes pocakját a széken.
– De hát mi a baj, édesem?
– Ez az ügy sehogyan sem akar előbbre jutni – morgolódott a férfi,
elfojtva a késztetést, hogy kifakadjon: „… és tetejében még hideg is van
odakint”. – Gondolkodtam azon, amit annak idején Dr. Bandara javasolt.
Rendes professzorként tanítani az egyetemen nem is lenne olyan kibírhatatlan.
Ráadásul kutatásokat is folytathatnék, és tudod, még rengeteg a megoldásra
váró matematikai probléma. Ha netán arra vágysz, hogy gazdagok legyünk,
éppenséggel megpróbálhatom kiokoskodni, hogy mi a gáz a Black-Scholes-
féle egyenlettel. Vagy ha igazi kihívást akarnék, hát mindig ott van a ,,P
egyenlő NP” problémája. Ha arra valaki rá tudna jönni, az forradalmasítaná az
egész matematikát.
Myra áthelyezte a testsúlyát, hogy kényelmesebb pozícióra leljen, s
miután ez nem sikerült, odahajolt a férjéhez, megsimogatni a kezét.
– Mit jelent ez a ,,P egyenlő NP”? – érdeklődött. – Vagy az a másik
egyenlet, amit említettél?
Úgy tűnt, a helyzet még annál is rosszabb, mint amire számított, ugyanis
Randzsit nem kapta be a horgot.
– Szerintem itt csak vesztegetjük az időnket. Ezzel az erővel akár fel is
adhatnánk és hazamehetnénk.
– De ígéretet tettél Gamininak – emlékeztette a felesége. – Csak még
pár napig légy türelmes, kérlek!
– Szó szerint pár napig – egyezkedett csökönyösen. – Maximum egy
hétig, aztán elhúzunk innen.

177
 De másként alakultak a dolgok, mert már a következő napon teletext-
üzenet érkezett T. Orion Bledsoe ex-alezredestől: „Engedély rendben.
Haladéktalanul jelentkezzen Pasadenában.”
A házaspár gyakorlatilag készen állt arra, hogy maga mögött hagyja
Boston minden addigit alulmúló éghajlatát. Már mindent becsomagoltak, és
csak a limuzinra vártak, hogy az elfuvarozza őket a Logan repülőtérre a Los
Angelesbe induló járathoz, amikor Myra egyszer csak a hasára szorította a
kezét.
– Jaj, Istenem! Attól tartok, hogy ez egy összehúzódás volt…
És tényleg.
Mikor Randzsit nagy keservesen felfogta, hogy miről is van szó, már
nem jelentett gondot, hogy a limuzinsofőrnek a repülőtér helyett a
Massachusetts General Hospitalt nevezze meg úticélul. És ott, mintegy hat
órával később a kicsinyke Natasha de Soyza Szubramanian bemutatkozott a
világnak.

178
 23.

„BILL” GAZDA

E KÖZBEN MESSZE-MESSZE, a galaxis egy távoli pontján… Nem állít-

hatjuk, hogy a gigalakták megfeledkeztek volna a rakoncátlan föld-
lakókról. Soha. Alkatilag alkalmatlanok voltak a feledékenységre. De
mindegy, a Föld gondját – átmenetileg – egy félreeső üregbe lökték kollektív
tudatukban, míg figyelmüket nagyobb fajsúlyú, ám mindenképpen szórakoz-
tatóbb témák kötötték le.
Példának okáért „Bill” esetében ott volt mindjárt a gazdaság felügye-
letének feladata – ámbátor nem ártana idézőjelek közé tennünk azt a „gazda-
ságot”, amelyben nem sarjad semminemű szerves termény.
Magunktól soha nem jutna eszünkbe, hogy egy gigalaktára afféle gazda-
ként gondoljunk. Pedig igenis létezett egy bizonyos fajta gyümölcs, melynek
fejlődését a gigalakták tudatosan előmozdították ténykedésükkel, sőt. Különös
tény, hogy a középkori parasztság a Földön nagyon is hasonló szándékkal
iparkodott a maga nadrágszíjparcelláin.
Az a parcella, amelyet Bill eléggé figyelemre méltónak talált ahhoz,
hogy felkeresse, az űrnek egy minden irányban több fényév kiterjedésű darab-
kája volt.
Arról akármelyik csillagász úgy vélhette első pillantásra, hogy pusztán
üres tér. Valójában a földi megfigyelői kezdetben szó szerint annak gondolták.
És mégsem volt tökéletesen üres. A pontosabb megfigyelések alapján –
melyekre a Föld csillagászainak már a tökéletesített teleszkópok korszakában
sikerült szert tenniük – az űr adott térségében létezett valami, ami a kéket
egyik irányba, a vöröset másik irányba taszigálva, elhajlította a fényt.
Ez a valami a csillagközi por – legalábbis a gigalakták mindenkor így
ismerték.
Ez a kiruccanás persze nem az első látogatása volt Billnek a farmjára.
Kevéssel azelőtt – óh, nem lehetett több néhány millió évnél – egyszer már
alaposan földerítette a térséget, és aprólékos porszámlálást végzett. A részecs-
kéknek vajon hány százaléka kisebb (emberi mértékkel) egyszázad mikronnál?
És hány százalékuk sorolható az ennél magasabb szemcseosztályokba, egészen
a tíz mikron átmérőjű óriásokig – és azokon is túl? Feljegyzéseiben olyan
179
részletek is helyet kaptak, mint az egyes porszemcsék kémiai összetétele,
ionizációs állapota és neutronjainak száma.
Bár mindez a gigalakták hétköznapi elfoglaltságai közé tartozott, Bill
mindig legélvezetesebb kötelességei közé sorolta. Elvégre egyszer az ő por-
számlálási erőfeszítése is hozzá fog járulni a gigalakta társadalom egyik leg-
nagyobb szabású programjának megvalósításához.

Mint egy tizenegyedik századi normann báró, úgy lovagolt Bill gazda
mezőről mezőre. Az ő poros parcelláját parlagföldnek hívták volna a báró
szász jobbágyai; bevetetlenül hagyták volna, hogy megpihenve a talaj vissza-
nyerhesse termékenységét.
Bill földje nem termett kukoricát, se zabot. Termett viszont csillagokat –
nagyot, kicsit, mindenfélét. A gigalakták a nagyobbakat kedvelték a legjobban.
Ugyanis azzal lehetett számolni, hogy ezek az óriások – az embereké, B meg O
típusú csillagoknak nevezték volna őket – a magjukat képező nukleáris
kohóban szélsebesen eltüzelik majd kezdeti hidrogénkészletüket. És ha már az
elfogyott, jöhet a hélium, a szén, a neon és a magnézium – vagyis az alsó
szomszédjuknál egy kicsivel rendre nehezebb elemek mindegyike, egészen a
sor végén álló vasig.
Amint a csillagmag vassá változik, addig-addig gyengül az atommáglya
ott a magban, mígnem többé nem képes ellenállni a külső rétegek holtsúlyának
irdatlan, gravitációs szorításával szemben, és a csillag összeroppan…
Majd egy gigászi robbanásban újjáéled, és kútfőként e robbanás hevé-
ben még nehezebb elemekké kovácsolódott anyagokat ont magából szerteszét,
hogy azok apró részecskékre hullva, az űr újabb szelvényét dúsítsák fel kozmi-
kus porukkal.

Ez előbb-utóbb az események rendes folyása szerint elkerülhetetlenül

bekövetkezik, Bill részéről semmilyen beavatkozást nem igényelve. Gondos-
kodnak arról a tömegvonzás Newton- meg Einstein-féle, egyszerű törvényei,
melyeknek kiigazítására a gigalakták sohasem láttak okot.
Mondom, előbb-utóbb. De ha lehet, inkább előbb – legalábbis a giga-
lakták véleménye szerint. Bill úgy döntött, egy kicsit felgyorsítja a folyamatot.
Fogta magát, és átkutatott egy jókora telket az űrszomszédságból. Amilyen
szerencsés, talált is a közelben egy szivárgó erecskét sötét anyagból, átcsalo-
gatta a saját földjére… aztán elégedetten hátradőlt. Sikerült sínre tenni a
gigalakták egy újabb, nagyralátó tervét.
Hogy mi volt az?
Hát, annak leírására nincs emberi szó, mindenesetre a terv megvaló-
sításának első lépését a nehéz elemek arányának megnövelése jelentette a
180
könnyebbek kárára – ahol „nehéz” alatt azokat az elemeket értjük, melyeknek
atommagjában a neutronok sokadalmának társaságában legalább mintegy húsz
proton van. Hogy jobban értsük: azon elemekről van szó, amelyekről a világ-
egyetem megteremtésekor mindenestől megfeledkeztek.
Azt a töméntelen, könnyű elemet mind-mind nehézzé változtatni –
hatalmas munka, eszméletlenül sok idő. De annyi baj legyen, elvégre a
gigalaktáké volt az idő is.

181
 24.

KALIFORNIÁBAN

A MERIKA KELETI PARTJA VÁLOGATHAT, hogy három, hangzatos cím

közül melyikre tart igényt: a hatalom központja, a kormányzásé vagy
a kultúráé. (Persze minden attól függ, melyik városból nézzük a
dolgot: New Yorkból, Washingtonból vagy Bostonból.) Egy igen lényeges
szempontból azonban határozottan alulmarad az észak-amerikai kontinens
túlsó pereméhez képest. De nehogy azt higgyék ám, hogy Szubramanianékat a
pálmafák és a mindenfelé pompázó virágok nyűgözték le annyira, elvégre is –
Sri Lanka szülötteiként – hozzá voltak szokva a buja és egzotikus vegetációjú
környezethez. Nem, Kaliforniában azt szerették a legjobban, hogy ott meleg
van! A hőmérséklet sohasem süllyedt a „kellemetlen” tartományba, különösen
a Los Angeles-i térségben, ahol hidegről egyáltalán nem lehetett beszélni.
Következésképpen Pasadenában – amelyről kisvártatva kiderült, hogy
ott lesz Randzsit állomáshelye – remek volt élni. Természetesen csak akkor, ha
az ember nem számol a földrengés lehetőségével. Vagy éppen a bozóttűzével,
mely aszályos évben egész lakónegyedeket tett a földdel egyenlővé. Vagy az
áradáséval, mely viszont a meredélyeken felhúzott házakat fenyegette –
ugyanis a sík vidéki telkek addigra mind beépültek −, s melynek veszélye
mindig fennállt, ha egy akár kisebb bozóttűznek eléggé sikerült kiirtania a
természetes növényzetet, hogy a feltalaj tapadása az alapkőzethez meggyen-
gülhessen.
De oda se neki. Ilyesmi egyszerűen nem történhet meg. Legalábbis
addig, amíg a Szubramanian család össze nem pakol, és odébb nem áll egy
földrésszel. A közbenső időben viszont valóban pompás hely a gyerek-
neveléshez. A többi anyuka társaságában Myra derűsen tologatta Natasha
babakocsiját a helyi bevásárlóközpontig meg vissza, és úgy érezte, még
sohasem érte ehhez fogható szerencse.

Randzsitnak azonban voltak kételyei.

Oh, a dél-kaliforniai életük kellemes oldalaiban ugyanakkora örömét
lelte, mint a felesége. Imádta közös kirándulásaikat a térség lenyűgöző látvá-
182
nyosságaihoz, melyekhez fogható sehol sem akadt odahaza Sri Lankán: a La
Brea kátránygödrökhöz a város szívében, melyekben sok ezer évvel azelőtt élt
ragadozók estek csapdába s őrződtek meg, hogy tanulságul szolgáljanak a
huszonegyedik század emberének; a filmstúdiókba, sétakocsikázni a mesterien
elrendezett attrakciók között (Myra kezdetben habozott kitenni Tashyt egy
efféle hely meglepetéseinek, ám a kislány végül végigviháncolta az egészet); a
Griffith Obszervatóriumhoz, megtekinteni a szeizmográfokat és teleszkópokat,
majd kihasználni minden lehetőséget a szomszédságában kialakított, szabad-
téri pihenőhelyen, melyről fenséges kilátás nyílott a városra alant.
A munkájával viszont nem volt elégedett. Mindent megkapott, amit csak
T. Orion Bledsoe korábban beígért neki, abban nem volt hiba, sőt. Arra már
nem is számított, hogy saját, tágas irodája lesz (háromszor öt méteresnél is
nagyobb), még ha ablaktalan is (miután a létesítmény fennmaradó részével
egyetemben vagy húsz méterrel a talajszint alatt helyezkedett el), terjedelmes
íróasztallal és bőrhuzatú karosszékkel saját használatra, meg néhány kevésbé
puccos székkel a világos színű tölgyasztal mellé, hogy akár értekezleteket is
tarthasson. Emellett nem kevesebb, mint három, önálló számítógépes terminál
állt a rendelkezésére, és velük együtt korlátlan hozzáférés gyakorlatilag bármi-
hez. Manapság mindössze néhány billentyűt kellett leütnie, és máris saját pél-
dánya lehetett nagyjából és egészében a világ valamennyi matematikai szak-
lapjának akármelyik számából. És nem pusztán magukhoz a folyóiratokhoz
jutott hozzá – nyomtatásban vagy elektronikusan, melyik kiadó éppen mit
kínált, hanem iszonyatos költséggel előállított és az ügynökség látszólag
korlátlan hitelkeretű bankszámlájáról kifizetett fordításokhoz is minimum a
kiadvány tartalmi összefoglalójával, ha a kérdéses folyóirat netán valami
egzotikus nyelven íródott volna.
Pusztán az volt csüggesztő a dologban, hogy nem volt mit csinálnia.
A legelső napokban még alaposan lekötötték az idejét, miközben
végigsétáltatták az összes aktagyártó részlegen, létrehozandó a személyére
vonatkozó iratanyagot, mely tovább magasítja majd a már meglévő papír-
hegyet. Azonosítókártyát készítettek neki, dokumentumokat írattak alá vele,
vagyis arra kényszerítették, hogy újabb törmelékeket hajigáljon a többi usza-
dék közé, mely ott sodródik-hánykolódik minden jelentősebb, huszonegyedik
századi vállalkozás folyamának tajtékzó felszínén. Azután semmi.
Az első hónap végére Randzsit – akinek természetétől egyébiránt idegen
volt az elégedetlenkedés – már odáig jutott, hogy munkanapokon minden
áldott reggel eleve rosszkedvűen kelt ki az ágyból. Erre még lett volna
gyógyír. Egy-egy előírásos adag Natashából meg Myrából rendszerint a
reggeli végére eltüntette minden kellemetlen tünetét, ám vacsorázni már ismét
morózus hangulatban ült le, még ha mentegetőzött is miatta:
– Isten őrizzen, hogy rajtatok vezessem le a bosszúságomat! De úgy
érzem, itt csak fecsérlem a drága időt. Senki sem hajlandó elárulni, hogy
183
tulajdonképpen mi is a dolgom. Ha meg végre találok valakit, akit megkér-
dezhetek, az rögtön valami gúnyos, hamisan csengő tiszteletfélével kezd
beszélni velem, és közli, hogy azt, ugyebár, nekem kellene a legjobban tudni!
Ám elég volt végigülnie az étkezést a családjával, megfürdetnie Tashyt
vagy lovagoltatnia a térdén, a rosszkedve máris mindenestül odalett, és újfent
sikerült magára öltenie a szokásos, derűs Randzsit képét – egészen másnap
reggelig.
A második hónap végére elhatalmasodott rajta a búskomorság, melyből
egyre nehezebben tudott kilábalni, s melyre – megint és megint – ezt a
magyarázatot adta a feleségének:
– A helyzet rosszabb, mint valaha! Ma végre sikerült sarokba szoríta-
nom Bledsoe-t, ami nem semmi, mert nem sűrűn tolja be a képét a hivatalba,
és kerekperec megkérdeztem tőle, hogy szerinte milyen nyavalyás dolgom van
nekem ott. Erre utálkozva rám nézett, és tudod, mit vágott a képembe?
Hogy ha egyszer sikerül rájönnöm, akkor legyek szíves, és áruljam el
neki is! Úgy fest, mintha egészen magasról utasították volna a beszerve-
zésemre, de azt már elmulasztották volna közölni vele, hogy mit is kell majd
csinálnom!
– Szerintem azért akartak megszerezni, mert híres vagy, és ettől az
egész bagázs jobb színben tűnhet fel – próbálkozott Myra a magyarázattal.
– Kiváló tipp. Nekem is megfordult a fejemben, de mégsem hiszem,
hogy igaz lenne. Már az ügynökség ténykedésének mibenléte is annyira, de
annyira titkos, hogy az embereknek arról sincs fogalmuk, hogy ki és mit
dolgozik a szomszéd irodában.
– Ki akarsz szállni? – firtatta Myra.
– Hupsz! Azt talán nem. Igazából azzal sem vagyok tisztában, hogy
egyáltalán megtehetném-e, annyiféle nyilatkozatot írattak alá velem. És
egyébként is köt a Gamininak tett ígéretem.
– Akkor… nincs más hátra, mint kitalálni, hogy miként élvezhetnéd ki a
helyzetet. Miért nem állsz neki annak a ,,P egyenlő NP” problémának, amiről
korábban annyit beszéltél? És különben is, holnap szombat. Mi lenne, ha
elvinnénk Tashyt az állatkertbe?

Az állatkerti séta persze kész gyönyörűség volt, de a világ összes többi

részében mintha ugyanolyan rosszul mentek volna a dolgok, mint azelőtt.
Hogy mik voltak a legújabb fejlemények? Nos hát, Argentína hatalmas marha-
csordáiban ezrével döglődtek az állatok az oldalukra dőlve a kéknyelv-
betegségként régről ismert kór egy új fajtájától, melynek kórokozójáról
nemrégiben sikerült kimutatni, hogy mesterségesen előállított vírustörzs – a
biológiai hadviselés eszköze. Csak az nem volt világos, hogy kik hurcolták be
az országba. Az ügynökség emberei között leginkább Venezuela és Kolumbia
184
neve forgott közszájon annak okán, hogy Argentína előzőleg komoly szerepet
vállalt a venezuelai és a kolumbiai haderők szétválasztásán fáradozó, nemzet-
közi összefogásban. (Nem valami nagy sikerrel, mindenesetre az érintettek
már a próbálkozásért is meggyűlölték őket.) A világ többi része is zűrzavartól
volt terhes. Irakban a muzulmánok két nagy közössége éjszakai, gépkocsi-
robbantásos merényletekkel és kifejezésekkel iparkodott előmozdítani az
egyetlen, igaz iszlám vallás végső győzelmét. A hivatalosan elismert háborúk
száma Afrikában tizennégyre emelkedett, és akkor még nem is számoltunk a
több tucatnyi, törzsi csetepatéval. Észak-Korea Dicső Vezére sajtónyilat-
kozatok véget nem érő sorozatában vádolta a világ összes többi országát hazug
rágalmak terjesztésével.
Úgy tűnt, mindössze Pasadenában nem harcol senki senki más ellen,
ehelyett a Szubramanian szülők olvadoztak a gyönyörűségtől a kicsi Tashy
bravúrjai láttán. Van-e még gyerek, aki ennyire idő előtt, ennyire kis csecse-
mőként megpróbálkozik megfordulni a kiságyában? És a tagadhatatlan tény,
hogy ugyanez a kis csecsemő már csaknem félig átalussza az éjszakát? Nem is
egy éjszakát. Néha. – Egymással tökéletes egyetértésben Myra és Randzsit
biztosra vette, hogy mindez a magas fokú intelligencia csalhatatlan jele.
Mondhat, amit akar az a (mellesleg a hivatal tanácsadó szolgálata által
felhajtott) csecsemőgyógyász, Jingting Jian doktor, hogy egy kisgyermek
intelligenciájáról négyöt hónapos koránál előbb semmit sem lehet tudni…
A tárgyban járatlan dr. Jiant egy másik szempontból mindenesetre igen
megnyugtató volt maguk mellett tudni a szülőknek: a csecsemősírás diag-
nosztikájában telis-tele volt ötletekkel. Míg a sírás egyik fajtája azonnali
cselekvésre ösztökélt, a másikat nyugodtan figyelmen kívül lehetett hagyni,
kivárva, hogy a baba álomba sírja magát. Mi több, a doktornak számos
hangfelvétele volt a lehetséges sírási stílusokról, melyeknek segítségével a
szülők maguk is kísérletet tehettek az azonosításra. Meg kell jegyeznünk, a
tanácsadó szolgálat mindent megtett, hogy a kedvében járjon Randzsitnak és
Myrának. Ők kerítették azt a csinos kis lakást egy körülkerített lakóparkban,
melyben négy szoba, beépített mosó- és szárítógép, a közösségi úszómedence
korlátlan használata és egy Los Angeles belvárosára néző, növényekkel
felékesített balkon állt a család rendelkezésére, nem is beszélve a huszonnégy
órás portaszolgálatról, amely minden a parkban megforduló személyt ellenőr-
zése alatt tartott. Ám a tanácsadók még ennél is tovább mentek a gondos-
kodásban: segítettek felderíteni a legmegbízhatóbb vegytisztítót, pizzafutárt,
bankot és autókölcsönzőt (amíg a házaspár meg nem engedheti magának, hogy
saját autót vásároljon, amelynek még nem érkezett el az ideje).
Sőt három, háztartási alkalmazottak közvetítésével foglalkozó ügynök-
ség nevét is megadták Myrának, aki úgy döntött, nem él a lehetőséggel.
– A lakás nem elég nagy hozzá – érvelt Randzsitnak.

185
 – És különben is, miféle háztartási munka van itt egyáltalán? Porszí-
vózás, főzés, mosás, mosogatás – hármunk után, összességében nem nagy ügy.
Randzsit teljesen egyetértett.
– Biztosra veszem, hogy megbirkózol vele – szögezte le, amivel kivívta
Myra némileg fagyos pillantását.
– Megbirkózunk – javította ki a férjét. – Lássuk csak. Enyém a főzést,
mivel abban jobb vagyok nálad, de mi lenne, ha utána te takarítanád össze a
konyhát? Ezzel meg is volnánk. Mosás – a mosó- és szárítógépet te is be tudod
kapcsolni, nem? Különben is, minden szükséges tudnivaló benne van a hasz-
nálati utasításban. Tashy pelenkázása és etetése – amikor itthon vagy,
csinálhatjuk felváltva, máskülönben megoldom én.
Tételesen végigmentek a háztartási tennivalók listáján a kiégett villany-
körték cseréjétől kezdve, a vécépapírtekercsek pótlásán át egészen a csekkek
befizetéséig. Egyik sem szerette volna, ha a másik az elkerülhetetlenül szük-
ségesnél akár egy perccel is tovább leragad holmi házimunkánál – olyannyira
vágyták egymás társaságát, szavát.

Ugyanabban a pillanatban a protezoárok űrhajóhada 0,94 c maximális

sebességgel haladt a Naprendszer felé. A nem földi lények időléptéke szerint
egy szempillantás alatt megérkezik úti céljához. Magától értetődően erről
egyetlen földi ember sem tudott, így mind a kilencmilliárdnyian zavartalanul
intézték mindennapi ügyeiket.

Aztán egy este – a Szubramanian házaspár éppen a vacsora marad-

ványainak eltakarításával bíbelődött – hangosan felberregett a kaputelefon.
– Dr. Szubramanian? Henry vagyok, a portaszolgálattól. Van itt egy
férfi, aki találkozni szeretne önnel. Azt mondja, nem árulja el a nevét, de ön
tudni fogja, mert ő Maggie ex-barátja. Rendben, ha beeresztem?
Randzsit felugrott.
– Gamini! – kiáltotta. – Naná, hogy beeresztheti a szarházit! Mindjárt
azt is megkérdezhetné tőle, hogy mit inna!
De a vendég nem is emlékeztetett Gamini Bandarára: annál jóval idő-
sebb férfi volt, a jobb csuklójához odaláncolt, lezárt irattáskával a kezében.
Kinyitotta, előhúzott belőle egy memóriachipet, és átnyújtotta Randzsitnak.
– Kérem, játssza le ezt. Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy lássam a
tartalmát, ezért kint fogok várakozni, de Mrs. Szubramaniannak kifejezetten
engedélyezték. Ami meg a kisbabát illeti – villantott rájuk egy udvarias
mosolyt −, szerintem nem fog fecsegni.

186
 Miután biztonságosan lehorgonyozták a futárt az előszobában, Myra
bedugta a chipet a lejátszóba. A képernyőről Gamini vigyorgó arca nézett
velük szembe.
– Bocs, ha kínos perceket szereztem nektek ezzel a titkosügynökösdivel,
de mi itt mindannyian egy magasban kifeszített kötélen vagyunk kénytelenek
egyensúlyozni. Nem kevesebb, mint öt nemzet kormányzati előírásainak kell
megfelelnünk, plusz az ENSZ saját biztonsági szabályzatának, és… De erről
majd máskor. A helyzet az, hogy végre elhárult minden akadály a másik
megbízatás elől, amiről beszéltünk. Már ha még mindig akarod. De szerintem
akarni fogod, mert hülye lennél, ha nem tennéd. És mielőtt válaszolnék az
összes kérdésedre, van itt egy aprócska dolog… Nem is. Megmondom
őszintén, előbb egy baromi nagy dolognak kell bekövetkeznie! Nem árulhatom
el, hogy mi az, de ha meglátod a híradóban, rögtön tudni fogod, és akkor végre
búcsút inthettek Pasadenának! Addig meg maradj a fenekeden, Randzs. Ez
minden, amire engedélyt kaptam azoktól a fránya titkosszolgálatoktól. Csak
még annyit, hogy csókollak benneteket!
A képernyő kihunyt.
Tíz percre rá a futár távozott a visszakapott memóriachippel, Myra
pedig felnyúlt a konyhaszekrény legfelső polcára a borospalackért, melyet egy
különleges alkalomra tartogatott. Megtöltött két poharat, pár másodpercig
fülelt Natasha kiságyának irányában, aztán a hallottakkal elégedetten oda-
fordult a férjéhez:
– Te sejted, mi folyik itt?
Randzsit odakoccantotta a poharát Myráéhoz, és kortyolt egyet belőle,
mielőtt válaszolt volna.
– Nem. – Egy pillanatig némán bámult maga elé, aztán mosolyra
húzódott a szája. – De tök mindegy. Ha Gaminiban nem, ugyan ki másban
bízhatnék? Úgyhogy várjuk ki a végét.
Myra egyetértett, kiitta a poharát, és felkelve, hogy ránézzen Natashára,
ezt mondta:
– Mindenesetre úgy hangzott, mintha már nem kellene sokáig várnunk.

És tényleg nem kellett. Mindössze három nap telt el, amikor Randzsit –
aki majd’ összetörte magát, hogy pár újabb, istenigazából nagy prímszámot
találjon a rejtjelezőknek, amivel egy ideig eljátszadozhatnak, mert a lelki-
ismerete továbbra sem volt képes megbékülni a tétlenséggel – egyszer csak
valami felbolydulásra lett figyelmes a folyosó irányából, és kikukkantva azt
látta, hogy a testület fele a társalgó felé igyekszik. Hamarosan mindannyian ott
csoportosultak a hírcsatornák műsorait nézve. Mindegyik ugyanazt a jelenetet
sugározta: temérdek, katonai gépjármű tempós vonulását, amint keresztülzúdul
egy ismeretlen kerítés nyílásán.
187
 – Korea! – kiabálta valaki a képernyők közeléből, hogy elhallgattassa a
kérdezőket. – Bevonulnak Észak-Koreába! Csöndet kérek! Hadd halljuk, mit
mond a riporter!
A katonai menetoszlop valóban Észak-Korea belseje felé tartott, és
mintha a Dicső Vezér irdatlan méretű hadseregének egyetlen katonája sem
próbálta volna megakadályozni ebben!
– De hát ez őrület! – hadarta izgatottan Randzsit szomszédja, le sem
véve a szemét a képernyőről. – Itt valami történt!
Nem várt választ Randzsittól, aki mindazonáltal odakínált neki egyet.
– Arra mérget vehet! – közölte vigyorogva. – Méghozzá valami
hatalmas…

188
 25.

HANGTALAN MENNYDÖRGÉS

L EHETETT VALAMI HIVATALOS megnevezése is a Pentagon aktáiban, de

feltalálóinak, megépítőinek, meg azoknak, akik végül útnak indították,
mindörökre csak Hangtalan Mennydörgés maradt.
Az éjféli óra sötétjében emelkedett fel születési helyéről, a Boeing régi
próbapályájáról Seattle (Washington állam) mellett, és nyugati irányba for-
dulva, hamarosan beállt ráérős, ezer kilométer per órás utazósebességére. A
sötétben felszállás nem arra szolgált, hogy senki ellenség ne vehesse észre,
mert egy ilyen követelményt lehetetlen lett volna teljesíteni. Az elképzelhetően
ellenséges országok mindegyike – meg az összes többi is – rég telepakolta az
égbolt reá eső részét megfigyelő műholdakkal, melyek a külföldiek minden
lépését nyomon követték.
Pár órával ezután még mindig homályban repült, amikor átszelve a
Csendes-óceánt, eljött az ideje, hogy – „akár a zuhanó kő”, emlékezett később
a pilóta – csaknem tengerszintre ereszkedjék, ebben a magasságban át-
csusszanjon a Hokkaido és Honsu szigetét elválasztó vízfolyosó felett, és
megérkezzen a Japán-tenger térségébe.
Irányítói innentől kezdve kezdték élvezni az éjszakai sötétség nyújtotta
előnyt, mely abban állt, hogy a Japán-szigetek egyetlen, kíváncsiskodó hír-
közlője sem veheti alaposan szemügyre, és tálalhatja fel nézőinek a reggeli
kávé mellé. A parányi, japán véderő fennhatósága alá tartozó radarernyők
Aomoriban és Hakodaténál persze tüstént kivilágosodtak, de ez mit sem
számított. Japán nem rendelkezett elégséges fegyverzettel ahhoz, hogy bármit
tehessen egy ilyesféle harceszközzel szemben. Amúgy tizenkét órával azelőtt a
japán tábornoki kart a legszigorúbb titoktartás mellett értesítették, hogy
Amerika kísérleti repülőgépet készül küldeni a térségbe, és előzékeny gesz-
tusnak venné, ha az urak egy ideig másfelé néznének.
Már jó messzire behatolva a Japán-tenger fölé, a Hangtalan Menny-
dörgés ismét emelkedni kezdett, és meg sem állt tizenkétezer méterig. Termé-
szetesen a nyugati partvidék ott Oroszországhoz tartozik, és arrafelé csak-
ugyan jóval több és nagyobb teljesítményű radar található, mint Japánban. De
az sem számított fikarcnyit se, miután korábban az orosz katonai vezetők is
189
tájékoztatást kaptak, hogy a Hangtalan Mennydörgés nem jelent fenyegetést –
rájuk nézve.
Amikor a pilóta és a navigációs tiszt egyetértett abban, hogy elérték
célpontjukat, olyan alacsony sebességre lassították le a gépet, hogy az éppen
csak levegőben tudjon maradni, majd megkezdték fegyverzetének hadrendbe
állítását. Csupán egyetlen évtizeddel korábban ez a fegyverzet – mely egy
szerény pusztító hatással bíró atombombából és egy ember törzsénél nem
vastagabb, üreges rézcsőből állt – a összes, létező fegyverszakértőt megtévesz-
tette volna, ám tény, hogy a Hangtalan Mennydörgésnek mindössze ennyire
volt szüksége küldetésének teljesítéséhez.
A harceszköz irányítórendszerének belsejében megjelent a Dicső Vezér
vezette Észak-Korea térképe, melyre rávetült egy hosszúkás, keskeny ovális: a
fegyver alakjának lenyomata.
A Hangtalan Mennydörgés géptestén belül egy árva lélek sem pillantott
e térképre, ott ugyanis egy árva lélek sem tartózkodott. Kapitánya és teljes
legénysége Washington államban szemlélte a helyszínrajzot – egy televíziós
képernyőn.
– Nálam jó – jelezte az amerikai pilóta a történetesen orosz bombázó-
tisztnek. – Indíthatod a maszkokat.
– Rendben – felelte a bombázótiszt, gombnyomásra készen. Az ovális
felület pereme körül sötét alakzatok kezdtek formálódni északon és nyugaton a
Jalu-folyó vonala mentén, mely a Kína és Észak-Korea közötti demarkációs
vonalat képezte, illetve délen és keleten a Csendes-óceán partvonalánál. Az
alakzatokban nem volt semmi fizikailag tapintható, de anyagi természetű
dolog nem is lett volna képes kibírni azt, amit leárnyékolni voltak hivatottak.
A Hangtalan Mennydörgés megépítőit éppen az árnyékolás feladatát teljesíteni
képes elektrontér kiagyalása állította a legcselesebb feladat elé.
– Kész! – jelentett vissza a bombázótiszt a pilótának.
– A pozíció még mindig rendben? – fordult a pilóta a kínai illetőségű
navigációs tiszthez, és miután az igenlően válaszolt, keresztet vetett. (Több-
nyire hitehagyott katolikusként tekintett önmagára, de voltak pillanatok,
amikor egyáltalán nem érezte magát hitehagyottnak.)
– Tűz! – utasította a bombázótisztet, mire először az emberiség történe-
tében egy nemzet úgy veszített háborút, méghozzá totálisan és a megmásít-
hatatlanul, hogy egy léleknek sem esett bántódása.

Ez azért nem volt teljesen igaz.

Mert bizony elhalálozott a Dicső Vezér néhány szívbeteg alattvalója – a
balszerencsés kevesek, akik történetesen szívritmus-szabályozót viseltek a
mellkasukban abban a pillanatban, amikor a villámcsapásnál is nagyobb
energiát hordozó, elektromágneses lökéshullám lecsapott az országra. (Az
190
észak-koreai nép körében az ennyire költséges – ennyire nyugati – technológia
viszont csak a magas rangú funkcionáriusok számára volt elérhető, ők meg
nem hiányoztak senkinek.) Oh, az adott pillanatban kisrepülőgépen utazó (ám
az előbbi csoporthoz hasonlóan magas pozíciót betöltő, ezért szintúgy kevéssé
meggyászolt), maroknyi boldogtalan sem élte túl az elkerülhetetlen zuhanást.
Mindent összevetve, az Észak-Koreában bekövetkezett rendszerváltás nagy-
ságrendekkel kevesebb áldozatot szedett, mint egy átlagos hétvége a nyugati
világ autópályáin.
A Dicső Vezér birodalmában a másodperc törtrésze alatt megbénult a
telefonhálózat. Az elektromos távvezetékek java részét rövidzárlat tette műkö-
désképtelenné. Többé egyetlen lövést sem lehetett leadni a vadászpuskánál
csak egy hajszálnyira bonyolultabb fegyverekkel, márpedig ilyenekből – a
Dicső Vezér jóvoltából – irgalmatlanul nagyszámú volt az észak-koreai nép
kezében. Működő telefon- és rádióhálózat hiányában az embereknek fogalmuk
sem volt, mi történik az ország hallótávolságon túli szegleteiben. Minthogy
valóságos nemzetként megszűnt létezni, ez a nemzet többé senkire sem
jelentett veszélyt.
Ebben a „nem háborúban” mégiscsak sor került egy kisebb, igazi csatára
– egy Keszong mellett állomásozó, megátalkodott ezredesnek köszönhetően.
Természetesen neki sem lehetett fogalma a történtek mibenlétéről, ám azt
felismerte, hogy csapatai veszélyben forognak, amire ezredesi jó szokás szerint
reagált. Összerúgta a port a parancsnokával, kiosztotta az összes elsüthető
puskát és pisztolyt az emberei között, majd támadásra vezette őket a határon
keresztül.
Nem jutott velük messzire; igazság szerint még a demarkációs vonalat
mindkét oldalról övező, sűrű aknamezőkön sem sikerült átverekedniük
magukat. Az élen rohanó katonákkal aknák végeztek, további húszat meg
golyók terítettek le, amikor a vonal túloldalán őrködő, dél-koreai csapatok
tüzet nyitottak rájuk… hogy rövidesen be is szüntessék a lövöldözést, látva,
hogy északi kollégáik immár lassan, óvakodva közelednek, fej fölé tartott
kézzel.
Addigra persze az egész világ kezdett tudomást szerezni a folyamatban
lévő eseményekről. Mi több, nem is csak az emberi világ.

A fegyver elektronikus dörejét a galaxis többi részében lakók is érzé-

kelték abban a pillanatban, hogy az a fénysebesség lomha vánszorgásával –
vagyis vacak 300.000 kilométer (a régimódiak és az amerikaiak szavajárásával
186.000 mérföld) per másodperces sebességgel – elérte őket.
A robbanás idején a Földtől tizenöt fényévnyire járó, protezoár hajóraj
alkalmasint keresztezte a lökéshullám pályáját, és ki is szimatolta, hogy az

191
pontosan arról a bolygóról származik, melynek megsemmisítésére az ármádia
készül.
Ezt bezzeg nem tudták a földlakók, persze.
Másrészt viszont sem a gépéltűeknek, sem a gigalakta uralom alatt álló,
többi galaktikus fajnak nem lehetett sejtése arról, hogy micsoda és mi végre
történt Észak-Koreában. Ezért a rekedtes, elektronikus böffenést meghallván,
ésszerűnek látszó, mindazonáltal helytelen következtetésre jutottak.
Hosszú évekbe telt, hogy az a bizonyos, elektromágneses fehérzaj
beállíthasson a gigalaktáknak alávetett fajok szülőbolygóira. Különösen igaz
volt ez a sötét anyag áramlataiból kitüremkedő ráncra, mely a gigalakták
legközelebbi csoportosulásának adott otthont. A vendég rossz benyomást
keltett, mi több: egy tragikus és végzetes következmény lehetőségét hordozta
magában.
A feltalálói által Hallgatag Mennydörgésnek elkeresztelt fegyver termé-
szete volt a bökkenő.
Az ember alkotta fegyverek legtöbbje nem jelentett problémát, mint-
hogy hatását kémiai vagy nukleáris eredetű robbanás útján fejtette ki, s efféle
csenevész epizódok nem kelthettek félelmet a nem barionikus természetű
gigalaktákban. De a Hallgatag Mennydörgés… az már más tészta; az a giga -
lakták saját fegyverarzenáljának elemeit sodorhatta veszélybe. Persze nem e
kezdetleges és jelentéktelen változatában, amelynek így is sikerült kivetnie a
nyeregből a Dicső Vezért, hanem továbbfejlesztett példányaival, mellyel ezek
a bosszantó földiek maholnap bizton előállhatnak – már ha hagyják őket.
De, természetesem, nem fogják hagyni. A totális megsemmisítés tervbe
vétetett. Amint az bekövetkezik, a probléma is megszűnik létezni.
William Schwenk Gilbert örökbecsű szavaival, mellyel a bizonyítványát
magyarázó Ko-Ko* érvel a Mikádó előtt: amint egy parancsszó elhangzik, azt
vehetjük úgy, hogy már teljesült is.
Eddig a pillanatig az emberi faj eltörlésének kérdése bizonyos érte-
lemben nem dőlt el véglegesen és visszavonhatatlanul. Ugyanis maguk a
gigalakták, az eredeti parancs kiadói, folyamatosan puhatolóztak a helyzetről,
azon távoli eshetőségre is gondolva, hogy a körülmények netán megváltoznak,
s ők hatálytalaníthatják a parancsot.
Most azonban végleg felhagytak a puhatolózással. Immár nem látták
okát, hogy tovább fájdítsák a fejüket (már ha egyáltalán volt nekik ilyesmi) a
kérdéssel.
Ilyeténképpen kitörölték azt a tudatukból néhány sürgetőbb és kétség-
kívül szórakoztatóbb ügy kedvéért. Ezek élmezőnyében szerepelt, ad egy, ama
fehér törpének számító csillag, mely már-már eljutott arra a pontra, hogy vörös
óriás ikertestvérétől elégséges mennyiségű anyagot happolván el, Ia típusú
szupernóvává változzék; ad kettő, bizonyos párbeszéd más galaxisokban élő
*
Szereplő Gilbert & Sullivan A Mikádó c. operettjében
192
ellenlábasaikkal, kiknek létezését illett legalább tudomásul venniük; és ad
három, a kérdés, vajon szükséges-e kikanyarítaniuk magukból egy újabb,
„Bill”-szerű fragmentumot, hogy közelebbről szemügyre vétessék vele azt a
pirinyó, ámde sebesen mozgó kisgalaxist, mely a keringési pályájának okán
most már bármelyik pillanatban – na jó, nem azonnal, de négy-öt millió éven
belül mindenképp! – összeütközhet a saját galaxisukkal.
Bármi dolog, mely a lakói által csak Földnek nevezett, undok bolygócs-
kára emlékeztetheti őket, csupán a fontossági lista legalján kaphatott helyet.
Ugyan minek törődni vele? Az emberiség ügye nem állt minden előzmény
nélkül a történelmükben. A több ezerszer millió év alatt – amióta, ha tetszik,
ha nem, ők a világegyetem e részének hűbérurai – összesen mintegy 254,
hasonlóan veszélyes faj került az útjukba, melyek közül 251-nek emiatt a
megsemmisülés jutott osztályrészül. (A maradék három – kiknek vétségét
jelentéktelennek lehetett tekinteni – kapott még egy esélyt.)
Cseppet sem tűnt valószínűnek, hogy a sorban az emberiség lesz a
negyedik.

193
 26.

A BÉKE KÜSZÖBÉN

D E VISSZA A FÖLDRE, melyen ekkorra végképp eluralkodott a tanács-

talanság és az aggodalom. Mindenesetre nagyobbrészt örömittas
tanácstalanság és megkönnyebbüléssel vegyes aggodalom, mivel azt
aligha tagadhatta bárki, hogy a Dicső Vezér – immár a beijedt és könny-
fakasztóan mentegetőző nyilatkozataival, és egykori milliós létszámú had-
seregével, a temérdek rakétával és atomtöltettel – most már történelem.
Viszont az emberek kérdéseket tettek fel. Milyen jogon pusztított el Amerika
egy másik országot? És ha már így esett, hogy a fenébe csinálta?!
Válasz nem érkezett. Az Egyesült Államos kormányának szűkszavú
közlése szerint az eset vizsgálat tárgyát képezte, és hivatalos sajtónyilatkozatra
is sor fog kerülni, de hogy pontosan mikor, senki sem árulta el. A hadi-
technikai kutatóintézetek világszerte mind-mind szerették volna rátenni a
kezüket a Hangtalan Mennydörgés roncsaira, hogy tanulmányozhassák, ám
erre nem volt módjuk. Abból mindössze fehéren izzó folyadékcseppecskék
sebesen hűlő ködpárája maradt, semmi egyéb.
A hírügynökségek mindent elkövettek. Egy szűk óra sem telt el azt
követően, hogy a Dicső Vezér birodalma beadta a kulcsot, mikor Dél-
Koreából és Japánból sajtóhelikopterek jelentek meg az elektronikus csöndbe
borult ország légterében.
Semmit sem lehetett hallani, viszont annál több volt a látnivaló. A
kamerák felvették a Phenjan széles és rendszerint néptelen sugárútjain ténfergő
tömegeket; kisebb csoportokat, amint az észak-koreai légierő mostanra
haszontalanná vált bázisain ügyefogyottan tipródnak a beindíthatatlan gépek
körül; meg az egyre fogyatkozó bandákat, melyek hatástalan kézifegyvereikkel
a betolakodókra lövöldözve próbálták kiereszteni magukból a düh és
zavarodottság gőzét.
A sajtósok másfajta jeleneteket is sikeresen kameravégre kaptak.
Példának okáért kiszúrtak néhány helikoptert, melyek a pisztollyal hadonászók
lőtávolságán kívül köröztek a magasban.
Ugyanazon városokból érkeztek a helyszínre, mint a riporterek, ámde
küldetésük nem a megfigyelés volt, hanem a tájékoztatás. Mindegyiküket egy-
194
egy nagyteljesítményű hangszóróval szerelték fel, és mindezen hangszórókból
egy-egy korábbi észak-koreai menekült beszélt. A helikopterek az ő szülő-
városaik és azok szomszédsága fölött lebegtek, a szónokok pedig vala-
mennyien név szerint bemutatkoztak, és egyöntetűen az alábbi, négy
szakaszból álló üzenetet ismételgették:
„A Dicső Vezérnek nevezett személy országlásának vége. Bíróság elé
kerül, és felelni fog azért, hogy elárulta, megtiporta és éheztette népünk egy
egész nemzedékét.”
„Miután semminemű hasznos célt nem szolgál, az észak-koreai hads-
ereg ezennel feloszlik. Senkinek nem áll szándékában megtámadni benneteket.
Minden katona szabadon visszatérhet az otthonába, békebeli foglalkozásához.”
„Az élelmiszerből és egyéb közszükségleti cikkekből álló, bőséges
szállítmányok máris útban vannak országotok felé. A mai naptól életetek
végéig mindenkinek biztosítva lesz az egészséghez és a testi-lelki fejlődéshez
szükséges étrend.”
„Mostantól kezdve jogotokban áll titkos szavazás útján megválasztani,
hogy kit szeretnétek vezetőnek.”
A könnyáztatta arcú hírhozók közül sokan egy nem hivatalos üzenetet is
hozzátettek mindehhez: „És mondjátok el mindenkinek, hogy jövök haza!”

195
 27.

PAX PER FIDEM

G AMINI NEM KÉSLEKEDETT sokáig a dolgok tisztázásával. Munka-

társainak mindössze harminchat órát kellett várakozniuk, és az
emberiség fennmaradó részével egyetemben addig is rendesen el
voltak foglalva, noha nem a temérdek munkával. A sajtó végtelen folyamban
közvetítette a – zajkeltő készülékekeit és lökéshullám-generátoraikat leszá-
mítva – gyakorlatilag fegyvertelen külhoni alakulatok ellenállás nélküli
beözönlését abba a korábban bevehetetlen erődítménybe, mely egykor a Dicső
Vezér Észak-Koreája volt. Képzeljük el mindezen jelenetek mellé a kommen-
tátorok találgatásokból és hiedelmekből szőtt, szünet nélküli karattyolását és
zavarát.
Akkor végre olyasmi bukkant fel a képernyőn, ami legalább a válaszok
ígéretével kecsegtette az emberiséget.
Vacsora után voltak, már a kisbaba lefektetésében soros Myra is végzett
valamennyi teendőjével, amikor Randzsit újra bekapcsolta a tévét. Egy
másodperccel később a fiatalasszony meglepett nyikkanásra figyelt fel, ami
visszacsalogatta a nappaliba.
– Figyelj csak – figyelmeztette a férje. – Lehet, hogy végre mondanak
valami érdemlegeset.
A képernyőről egy pulpitusnál álló, japán férfi nézett velük szembe.
Senki sem vette a fáradságot, hogy bemutassa; hagyták, hogy mindennemű
kameraláztól mentes, iskolázottságra valló hangján egyszerűen belefogjon a
mondókájába.
– Üdvözlöm önöket. A nevem Aricune Mejuda, és korábban Japán
ENSZ-nagykövete voltam. Ami a jelenlegi feladatkörömet illeti, afféle
személyzeti igazgató volnék az általunk Pax per Fidemnek nevezett
szervezetnél. Ez a kifejezés a Pax in Orbe Terranum per Fidem rövidített
változata, amely „átláthatóságon és kölcsönös bizalmon alapuló világbékét”
jelent. Mi vagyunk a felelősek a Koreai-félszigeten történtekért.
– Minthogy titokban kellett végrehajtanunk, számos spekuláció támadt a
művelet és a rákövetkező fejlemények körül. Eljött az idő, hogy választ

196
kapjanak a kérdéseikre. Az események hátteréről és jelentőségéről most attól a
személytől kapnak magyarázatot, aki mindazokat lehetővé tette.
Mejuda arcát egy magas, napbarnított bőrű, idős, de még mindig
erőteljes testalkatú férfi képe váltotta fel. Myra levegő után kapkodott.
– Szent ég! Hiszen ez… ez…
Mielőtt kibökhette volna, Mejuda elvégezte helyette a bemutatást.
– Kérem, fogadják tisztelettel az Egyesült Nemzetek Szervezetének
főtitkárát, Ro’onui Tearii urat!
A főtitkár még annyit sem bajlódott bevezető udvariaskodással, mint
Mejuda.
– Kezdetnek hadd nyugtassak meg mindenkit, hogy Koreában semmi
megengedhetetlen nem történt. Ami lezajlott, nem hódító háború volt, csupán
egy rendteremtésre irányuló, szükségszerű intézkedés, melyet az ENSZ
Biztonsági Tanácsa titkos, de egyhangú szavazással hagyott jóvá.
Hogy megértsék, miként kerülhetett sor erre az intézkedésre, szeretnék
tisztázni önök előtt egy néhány évvel ezelőtti epizódot. Bizonyára sokan
emlékeznek még az akkoriban nagy vitát kiváltott kísérletre, melyet a világ
három legbefolyásosabb nemzete, vagyis Oroszország, Kína és az Egyesült
Államok tett egy csúcskonferencia megrendezésére azzal a kinyilvánított és
messzemenően dicséretes céllal, hogy a világszerte egyre-másra kirobbanó,
számos helyi háborúskodás gondját véglegesen orvosolja. Nem is egy hír-
magyarázó akkoriban nevetségesnek, mi több szégyenteljesnek minősítette a
történteket, mégpedig a kiadott magyarázat miatt. A szóbeszéd szerint ugyanis
a nemes elképzelés azon bukott meg, hogy a három nemzet vezetői képtelenek
voltak megállapodni egymással a konferencia helyszínéről.
Ezzel szemben az az igazság, amit ezennel önök elé szeretnék tárni,
hogy az epizód megtévesztésül szolgált, méghozzá az én kifejezett kérésemre.
Azt a tényt fedte el, hogy a három érintett elnök valójában titkos tárgyalásokat
folytat egy minden egyebet meghaladóan nagysúlyú tárgyban.
Arról folyt a szó, hogy mi módon, mikor és egyáltalán sor kerüljön-e
egy nem halálos, de nagymértékben romboló hatású fegyver bevetésére, amely
mostanság mindannyiunk előtt a Hangtalan Mennydörgés néven ismeretes.
E kivételes és rendkívüli tettre a következő indította őket: Saját, meg-
lehetősen hatékony titkosszolgálatuk révén mindhármuknak a tudomására
jutott, hogy a többiektől függetlenül a másik két nemzetnek is sikerült kifej-
lesztenie egy-egy, a Hangtalan Mennydörgés működési elvén alapuló fegyvert,
és sietve készülődik azt hadrendbe állítani. Az államelnökök mellett tevékeny-
kedő tanácsadók egytől egyig arra unszolták saját főnöküket, hogy az tegyen
meg mindent a fejlesztés elsőként történő befejezése érdekében, majd haladék-
talanul vesse be a fegyvert a két ellenlábas gazdaságának megsemmisítésére,
és ez által váljon a világ egyedüli szuperhatalmává.

197
 Mindhármuk örökös becsületére legyen mondva, a javaslatot egyönte-
tűen elutasították, és a titkos tárgyalásokon megállapodtak abban, hogy a
Hangtalan Mennydörgést az ENSZ felügyelete alá helyezik.
A főtitkár – ez a tagbaszakadt, tekintélyes küllemű férfi, akit Maruputin,
a szülőhazájának tekintett, parányi, francia polinéziai szigeten egykor a
legerősebb embernek tartottak – pár másodpercig komor hallgatásba burko-
lózott.
– És meg is tették – jelentette be végül, széles mosolyra fakadva −,
megmentve a világot egy szörnyűséges háborútól és annak beláthatatlan követ-
kezményeitől.
Myrát és Randzsitot mostanra legalább annyira lefoglalta, hogy
mindegyre döbbent pillantásokat váltsanak egymással, mint maguk a hallottak.
És a bejelentésnek még nem volt vége. Ami ezután következett, elfeledtette
velük az alvást mindenestül. És nemcsak arra az egy órára, amennyi Tearii
főtitkár beszédéből még hátravolt, hanem utána még jóval hosszabb ideig,
miközben feszülten figyelték, hogy egy rögtönzött vitaesten a világ vezető
politikai elemzői mint szednek ízekre minden egyes elhangzott szót. Randzsit
és Myra lefekvéshez készülődtek, de még mindig az elhangzottak értelme-
zésével próbálkoztak.
– Szóval Tearii azt találta ki – kiabált ki Randzsit a fürdőszobából fog-
mosás közben −, hogy felállítja ezt a Pax per Fidem micsodát, az apparátust
húsz nemzetből toborozva hozzá…
– …melyek mind-mind semleges államok – mutatott rá Myra, a párná-
kat pofozgatva −, ráadásul kicsiny szigetországok is, ezért amúgy sem
jelentenek fenyegetést senkinek.
Randzsit elgondolkodva öblögetett.
– Ha belegondolsz – bökte ki végül, már az arcát szárogatva −, hogy mi
jött ki a dologból, már nem is hangzik annyira szörnyűnek, nem?
– Hát, tényleg nem – adta meg magát Myra. – Elvégre Észak-Korea
mindig is fenyegette a világbékét.
Randzsit saját, tükörbeli arcmására meredt.
– A fenébe is! – fakadt ki. – Gamini is idetolhatná már a képét!

Amikor Gamini végre eleget tett az óhajnak, Myrának virágcsokrot, a

kisbabának egy túlméretezett kínai csörgőt, Randzsitnak pedig egy palack
koreai whiskey-t hozott magával a bocsánatkérés mellé.
– Bocs, hogy nem jöttem előbb – mentegetőzött, miközben szemérmes
puszit nyomott Myra arcára, és ölelésével kíméletlenül megropogtatta Randzsit
bordáit.
– Eszem ágában sem volt bizonytalanságban hagyni benneteket, de
apámmal előbb Phenjanba utaztunk megnézni, hogy rendben mennek-e a
198
dolgok, visszajövet pedig meg kellett állnunk Washingtonban. Ugyanis az
elnök berágott ránk.
Randzsit megrökönyödött.
– Berágott? Csak nem azt akarod mondani, hogy… igazából nem is
akarta ezt az egész akciót?
– Á, nem erről van szó. A helyzet az, hogy egy szakaszon a terep miatt
eléggé girbegurba ott a határvonal. No mármost, közvetlenül a határzónában, a
déli oldalon van egy néhány hektáros terület, amelyik történetesen tele volt
pakolva amerikai meg dél-koreai hadifelszereléssel, amit aztán az északiak
cuccával együtt sikerült teljesen hazavágni. – Rándított egyet a vállán. –
Egyszerűen nem volt más választásunk. A Dicső Vezér pont ennek a szakasz-
nak az északi oldalán halmozott fel egy csomót a legalattomosabb hadianya-
gokból, tetejében piszkosul keskeny ott a határsáv. Muszáj volt biztosra menni,
hogy az egész holmit semlegesítsük. És ezt az elnök is tudja, csakhogy valaki
korábban biztosította a felől, hogy amerikai felszerelésnek nem esik bántódása.
És most, tessék, galyra ment kábé tizennégymilliárd dollárt érő, dögunalmas
amerikai high-tech! Áruld el nekem, Randzs, még az idén kinyitod azt a
palackot?
Randzsit, aki mindig is hamisítatlan csodálattal nézett fel gyermekkori
cimborájára, boldogan engedelmeskedett, míg Myra poharakat kerített. Az ital
töltögetése közben azért megtudakolta:
– Szerinted bajotok lehet belőle?
– Á, nem komoly. Ki fogjuk bírni. De ha már így szóba került az elnök,
megkért, hogy adjak át neked valamit.
A „valami” egy boríték volt a Fehér Ház hivatalos, dombornyomásos
pecsétjével. Randzsit belekóstolt az italba, grimaszolt egyet, és felbontotta a
levelet, mely így szólt:

Kedves Mr. Szubramanian!

Az Egyesült Államok népének nevében ezennel megköszönöm a szolgála-
tait. Egyben fel is mentem önt jelenlegi megbízatásából, hogy egy még annál is
fontosabb feladatra kérhessem fel, mely, attól tartok, az eddigieknél is
szigorúbb titoktartást követel.

– Saját kezűleg írta alá – büszkélkedett Gamini. – Nem géppel csinálta,

láttam.
Randzsit kimért mozdulattal letette a megmaradt italt, és a barátjához
fordult:
– Te, Gamini! Neked személyesen mekkora részed is van ebben a
buliban?
Gamini felnevetett.

199
 – Nekem?! Alig valamicske. Én csak olyan kifutófiú vagyok az apám
mellett. Megmondja, mit csináljak, én meg megcsinálom, ennyi. Mint amikor
segítettem neki nepáliakat toborozni.
– Tényleg, akartam is kérdezni tőled – szólt közbe Myra, aki diszkréten
beleszippantott a whiskey-be anélkül, hogy valóban belekóstolt volna. – Miért
éppen nepáliakat?
– Két okból. Először is, az ük-ükapáik közül egy csomóan ott szolgáltak
a brit seregben, őket hívták gurkháknak, és nem volt náluk keményebb,
furfangosabb katona az egész világon. De van egy ennél sokkal lényegesebb
tulajdonságuk is – elég, ha rájuk néz az ember. A nepáliak cseppet sem
emlékeztetnek az amerikaiakra vagy a kínaiakra, oroszokra. Ezért irántuk az
észak-koreai emberek nem érzik azt a zsigeri gyűlöletet, amire csecsemőkortól
kezdve nevelték őket. – Beleszagolt az italába, majd nagyot sóhajtva,
érintetlenül letette a poharat. – Olyanok, mint te meg én, Randzs. Ezért is
lehetünk mi olyan hasznosak a Pax per Fidem számára. Na, mit gondolsz?
Lepaktálsz velünk, de még ma éjjel?
– Mesélj még egy kicsit erről az egészről – unszolta Myra sietve, mielőtt
a férjének esélye lehetett volna válaszolni. – Mi lenne a dolga Randzsitnak?
Gamini elvigyorodott.
– Hááát, nem olyasmi, mint amivel annak idején megkörnyékeztük.
Akkoriban úgy gondoltam, segíthetne nekem apám mellett asszisztenskedni.
De persze akkor még nem volt ilyen híres.
– És most? – erősködött Myra. – Most mégis miről lenne szó?
– Igazából… még nem dolgoztuk ki konkrétan – ismerte el Gamini, és
Randzsithoz fordult. – Arra gondoltam, dolgozhatnál a tanácsnak, amelyik
feltehetőleg el tudna látni feladatokkal. Mondjuk, lehetnél a szóvivőjük a
sajtókonferenciákon, segíthetnél egy kis globális reklámot csinálni a Pax per
Fidemnek, ilyesmi…
Randzsit csak félig-meddig színlelt rosszallással nézett vissza a barát-
jára.
– És nem kéne ehhez egy kicsivel többet tudnom róla?
Gamini sóhajtott.
– A jó öreg Randzsit, már megint… Azt reméltem, jobb belátásra térsz,
és rohansz aláírni a papírokat, de ismerve téged, felteszem, hogy igen, nem
ártana jobban beleásnod magadat a dolgokba. Ezért aztán hoztam neked egy
kis olvasnivalót.
Az aktatáskájából előhúzott egy nagyméretű borítékot, papírokkal tele.
– Nevezzük ezt itt a házi feladatodnak, Randzs. Asszem, az lenne a
legokosabb, ha még ma este átolvasnád… vagyis átolvasnátok. Holnap meg
elviszlek mindkettőtöket reggelizni, hogy végre feltehessem a nagy kérdést.
– És mi lenne az? – firtatta Randzsit.

200
 – Hogy van-e kedved velem együtt megmenteni a világot! Miért, mit
gondoltál?

Aznap éjjel Natashára kicsivel kevesebb játékidő jutott, mint amihez a

kislány eladdig hozzászoktatta a szüleit. Tett ugyan egy-két gyengécske kísér-
letet a bőgésre – csak hogy jelezze: nem kerülte el a figyelmét a mellőztetés −,
ám percekkel később már ismét aludt, megengedve, hogy Myra és Randzsit
visszatérhessen a leckéjéhez.
A papírköteg két dokumentumra oszlott. Az egyik egy alkotmány-
féleként kidolgozott javaslat lehetett, mely az egykor diktátorok uralta és
Észak-Korea néven ismert földterület kormányzásának elveit fektette le.
Természetesen mindketten megfeszített igyekezettel olvasták a jobbára ügy-
rendi terminológiával teletűzdelt iratot. Hasonlított az amerikai alkotmányra,
melyre még az iskolai tanulmányaikból emlékeztek, de számos paragrafusában
el is tért attól. Az egyik cikkely, például, leszögezte, hogy az ország soha,
semmilyen körülmények között nem léphet többé háborúba. Ez sokkal inkább
úgy hangzott, mint a II. világháború után az amerikaiak által a japánok
számára előírt, alkotmányos elv. Egy másik pontban olyasmi szerepelt, amiről
alaptörvény soha azelőtt nem tett említést. A szabály a köztisztviselők
kiválasztásának meglehetősen szokatlan – a számítógépek kiterjedt haszná-
latára épülő – módszereit érintette. Egy harmadik bekezdés pedig kikötötte,
hogy az ország valamennyi intézménye – a kormányzat mindenféle szintű,
törvényhozó testületei mellett még az oktatási, tudományos, sőt vallási
szervezeteket is ideértve – köteles külső megfigyelőknek betekintést engedni
valamennyi tevékenységébe. („Szerintem Gamini erre gondolt, amikor
átláthatóságról meg bizalomról beszélt”, jegyezte meg Randzsit.)
A másik dokumentum sokkal kézzelfoghatóbb témákat tárgyalt. Ismer-
tette, hogy a főtitkár – a lehető legnagyobb titoktartás mellett – miként fogott
hozzá a Pax per Fidem független irányító testületének szánt, húsztagú tanács
felállításához. Név szerint felsorolta a tagokat – Bahamával és Brunei-jel
kezdve, Kubán át, egészen Tongáig és Vanuatuig (közvetlenül ezek elé
beszúrva Sri Lankát). Továbbá konkrétumokat közölt az átláthatósági elkép-
zelésről. Annak megvalósítása érdekében a Pax per Fidem felszólíttatott egy
semleges felügyelet létrehozására, mely előtt maga a szervezet ugyanazon
átláthatósággal tartozik feltárni saját működésének részleteit.
– Szerintem te ennek a felügyelőségnek lennél a munkatársa – vetette
fel Myra a lámpaoltás után.
Randzsit ásított.
– Nem lehetetlen. De én még ennél is tisztábban szeretnék látni a leendő
munkámról, mielőtt igent mondanék.

201
 Másnap reggel Gamininak minden tudását össze kellett szednie, hogy a
házaspár valamennyi kérdésére választ adjon.
– Kifaggattam apámat, hogy mekkora önállóságot fogsz élvezni a
munkád során, Randzs, és hatalmasat. Szerinte holtbiztos, hogy a Pax per
Fidem szervezetén belül oda mész majd, ahová csak akarsz, és minden műve-
letbe beleütheted az orrodat – a Hangtalan Mennydörgéssel kapcsolatos
dolgokat kivéve. Azt nem tudhatod meg, hogy hány ilyen fegyver létezik, és
mi a szándék velük, mert ezekről a tényekről a tanács alatti szinteken az
égvilágon senkinek sem lehet tudomása. De ezen felül mindenről, az biztos. A
tanács értekezleteinek legtöbbjére is beülhetsz, és ha olyasmit láttál, ami
szerinted helytelen, beszámolhatsz nekik róla.
– Akkor tételezzük fel – szólt közbe Myra −, hogy Randzsit tényleg
észrevesz valamit, ami szerinte nem helyénvaló, és a tanács nem tesz semmit,
hogy azt rendbe tegye.
– Akkor joga lesz kitálalni a világsajtónak – vágta rá Gamini. – Hiszen
erről szól az átláthatóság. Úgyhogy mit mondasz? Vagy még mindig van
kérdésed, mielőtt kimondanád a boldogító igent?
– Már nem sok – felelte Randzsit szelíden. – Itt van ez a tanács. Azt
mondod, üléseznek, így van? És mivel foglalkoznak ezeken az üléseken?
– Hát, javarészt válságterveket dolgoznak ki. Nem kezdeményezünk
rendszerváltást, amíg biztosak nem lehetünk benne, hogy a változás egy élet-
képes társadalmat hagy maga után. Hidd el, tanultunk az 1918 utáni Német-
ország és a 2003 utáni Irak példájából. És az egész persze nemcsak arról szól,
hogy az embereknek legyen mit enniük, és minél előbb helyreálljon az
áramszolgáltatás; meg hogy legyenek működőképes rendőri erők, megaka-
dályozni a fosztogatást, ilyesmi. Hanem az esélyről is, hogy a maguk erejéből
és akaratából létrehozzák a saját kormányzatukat. És természetesen ott van
még az ilyen országok jövője. Mindig fenyeget a veszély, hogy kiújulnak a
határvillongások, valamiképpen folytatódik a harc. A tanács mindezeken is
rajta tartja a szemét.
– Állj meg egy pillanatra! – szólt közbe Myra. – Azt akarod mondani,
hogy ezt a Hangtalan Mennydörgéses akciót a világ más pontjain is el
akarjátok sütni?
Gamini szeretetteljes pillantást vetett rá.
– Drága Myra, miből gondoltad, hogy Észak-Koreánál megállunk?
Olvasva mindkettejük arckifejezéséből, megbántottan kérdezte:
– Most meg mi bajotok?! Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy nem
bíztok bennünk?!
Ezúttal Myra válaszolt – pontosabban szólva, reagált, mert ami elhang-
zott, az nem egy konkrét felelet volt Gamini nagyon is konkrét kérdésére.

202
 – Nem olvastad véletlenül az 1984-et? Egy George Orwell nevű pasas
jelentette meg Angliában a múlt század közepe felé.
Gamini sértődött képet vágott.
– Persze, hogy olvastam. Az apám nagy Orwell-rajongó. Ugye nem
akarsz minket a Nagy Testvérhez hasonlítani? Mert nem szeretném, ha
megfeledkeznél arról, hogy a főtitkár minden egyes lépésünkhöz bírta a
Biztonsági Tanács egyhangú jóváhagyását!
– Drága Gamini, egyáltalán nem erre gondoltam. Inkább arra, ahogyan
Orwell felosztotta a világot. Miután mindenki mást leigáztak, mindössze
három nagyhatalom maradt: Óceánia, mely alatt Orwell nagyjából Amerikát
értette; Eurázsia, vagyis Oroszország, illetve akkor Szovjetunió; valamint
Kelet-Ázsia, azaz nagyjából Kína.
Gamini szemlátomást dühbe gurult.
– Hát, ez aztán már tényleg sok, Myra! Csak nem hiszed, hogy a Pax
per Fidemet létrehozó államok most arra készülnek, hogy felosztják maguk
között a világot?!
Erre Myra megint csak a maga módján – a maga kérdésével felelt meg.
– Hogy mire készülnek, Gamini, arról nekem fogalmam sincs. Nagyon
remélem, hogy nem erre. De ha mégis, ugyan mi lehet képes megállítani őket?

A távozó Gamini továbbra is szeretett barátjuk volt, mindenesetre olyan

barátjuk, akinek a látogatásaira ezután csak elvétve számíthatnak. Randzsit
odafordult a feleségéhez:
– Akkor most mihez kezdjünk? Az elnök kipenderített az itteni állá-
somból. A munkát, amire Gaminival karöltve rá akart beszélni, visszauta-
sítottam. – Valami az eszébe juthatott, mert összeráncolta a homlokát. – Sőt,
Gamini apja is azt akarta, hogy fogadjam el, úgyhogy most ő sem lehet valami
boldog. Kíváncsi lennék, ezek után áll-e még az ajánlata arra a tanári posztra
az egyetemen.

203
 28.

LÉTKÉRDÉS

B ÁRMIFÉLE GYARLÓSÁGOKKAL lehetett is megvádolni dr. Datuszena

Bandarát, a haragtartás semmiképpen sem tartozott közéjük. Az
egyetem el lesz ragadtatva, ha dr. (még ha csak címzetes is) Randzsit
Szubramaniant rendes és véglegesített professzori minőségben ott üdvözölheti
a matematikai fakultáson, ahol a munkaviszonya (és természetszerűleg
fizetésének folyósítása is) haladéktalanul kezdetét veszi, noha magától érte-
tődik, hogy ténylegesen csak a neki alkalmas időpontban kell megkezdenie a
munkát. Mi több, az intézmény boldogan kínál tanszéki pozíciót dr. Myra de
Soyza Szubramaniannak (aki e címet maradéktalanul ki is érdemelte), bár
mondanunk sem kell, nála csak némileg alacsonyabb beosztás (és persze
fizetés) jöhet szóba, mindazonáltal…
Mindazonáltal elmondhatták magukról, hogy végre újra otthon vannak,
Sri Lankán!
Ha az Egyesült Államok elnöke kifogásolta is Randzsit tüntető „nemjét”
az állásajánlatra, nem adott hangot a nemtetszésének, ahogyan mások sem.
Randzsit összeszedte hát kevéske, személyes holmiját az irodájában – igaz,
egy karbantartó közreműködésével, aki történetesen a biztonsági részleg alkal-
mazásában állt, továbbá az is tagadhatatlan, hogy valamennyi engedélyét, kitű-
zőjét és azonosítóját vissza kellett szolgáltatnia. De a lakásukban senki sem
háborgatta őket, sem pedig a repülőtéren vagy magán a gépen. A kis Natasha
meg se nyikkant a hazaút során, saját, bölcsőszerű ülésében, két szülője között.
Kézenfekvő módon a családot Mevrouw Vorhulst várta Colombo légi-
kikötőjében. Nyilvánvaló volt: annál okosabbat nem is tehetnének, mint hogy
ismét az ő házában szállásolják be magukat.
– De csak amíg nem találunk alkalmas lakást – ígérte Myra Bea néni
karjaiban.
– Ameddig csak tetszik – nyugtatta meg az asszony. – Joris is ragasz-
kodik hozzá.

204
 Randzsit különös tapasztalatot élt át az egyetem előadótermeiben.
Amikor diák volt, az volt vágyai netovábbja, hogy minél előbb kimene-
külhessen belőlük, nyomasztóan szűk kamraként zárultak össze körülötte.
Nem így újdonsült professzorként, akinek soha azelőtt nem kellett szembe-
néznie tankörnyi, ha nem éppen egész évfolyamnyi egyetemistával. A zsúfo-
lásig teli terem padsoraiban mint holmi esküdtszék tagjai ültek a fiúk és
lányok, hogy ítéletet mondjanak róla. A tekintetük tévedhetetlenül fókuszált
minden moccanására, fülük rendületlen antennaként állt be a Szubramanian
professzor szájából elhangzó kinyilatkoztatásokra a matematika legbenső-
ségesebb titkairól.
Nyilvánvaló, hogy táplálnia kell fészekalja éhes fiókáját. A kérdés nem
is az, hogy hogyan, hanem hogy mivel. Feladatköre pontos behatárolását a
felvételét lelkesen támogató, egyetemi vizsgálóbizottság nagyvonalúan saját,
szent tetszésére bízta.
Randzsitnak viszont homályos elképzelése sem volt leendő tananya-
gáról.
Felfogta, hogy tanácsadóra van szüksége, és jó esélye volt arra, hogy
rögvest meg is találja azt dr. Davodbhooy személyében, aki annak idején
példaszerűen kezelte az ő jelszólopási ügyét.
Nem elég, hogy a férfi továbbra is az egyetem tantestületét erősítette,
ráadásul – az elhalálozások és nyugállományba vonulások okozta, természetes
lemorzsolódás következtében – sikerült újabb néhány fokkal feljebb emel-
kednie az intézményi ranglétrán. És mégis, mikor Randzsit hozzá folyamodott
kapaszkodóért, kiderült, hogy ilyesmivel alig-alig tud szolgálni.
– Á, Randzsit! – üdvözölte a fiatalembert. – Szólíthatom továbbra is
így? Tudja, a mi kicsinyke intézményünk nem sok világhírességgel büszkél-
kedhet. Sejti, hogy megy az ilyesmi. A vizsgálóbizottságunk tagjai, akik
egyébként foggal-körömmel ragaszkodnak magához, nem igazán tudnak mit
kezdeni magával. Úgy veszi észre, hogy nem sok oktatnivalója akad? Hát, a mi
tanszékünkön kevesen adták fel a tanítást a kutatómunka kedvéért, de persze
ez az alternatíva maga előtt is ott áll.
– Hupsz – szaladt ki Randzsit száján, miközben elgondolkodott a
hallottakon. – Esetleg megpróbálkozhatnék valamelyik híres, régebbi keletű
problémával. Riemann-nal, Goldbachhal, Collatzcal, teszem azt…
– Persze – értett egyet Davoodbhoy −, de a maga helyében én a tanítás
gondolatát sem vetném el anélkül, hogy legalább belekóstolnék. Kezdetnek
mit szólna egykét rövid előadássorozathoz, amúgy gyakorlásképpen? Az ilyes-
mit nem tart sokáig előkészíteni.
Az ötleten rágódva, Randzsit már távozni készült, amikor Davoodbhoy
utánaszólt:
– Csak még egy szóra, Randzsit. Fermat-t illetően magának volt igaza,
és én tévedtem. Igen ritkán fordult elő életem során, hogy kénytelen voltam ezt
205
mondani. És ettől hajlok arra, hogy maradéktalanul megbízzam a maga
ítéletében.

Ezt jó volt tudni, ám maga Randzsit már nem volt ennyire bizakodó.
Legelső szemináriumának A számelmélet alapjai címet adta.
– Afféle áttekintést akarok adni a tárgyról – magyarázta Davoodbhoy-
nak, aki haladéktalanul beindította a gépezetet. A sorozat hat hétig tart, alkal-
manként négy órás előadásokból áll, és a hallgatói csoporthoz, melynek
létszáma nem haladhatja meg a huszonöt főt, alsóévesek, felsőévesek és
mesterképzősök is csatlakozhatnak.
Amióta csak Fermat firkálmánya mindenestől odaédesgette magához,
Randzsit csekély figyelmet szentelt a témának. Most nekilátott, hogy beleássa
magát az egyetemi könyvtár gyűjteményébe idevágó textusokért, és azokból
tanított, megkísérelvén az anyagban mindenkor legalább tíz-tizenkét oldal-
nyival megelőzni csüggesztően értelmes és aggasztóan gyors felfogású
diákjait.
Sajna, a csoport hamar átlátott a szitán. Aznap éjjel így vallott felesé-
gének az érzéseiről:
– Halálra untatom őket. Ezzel az erővel magát a könyvet is a kezükbe
nyomhatnám.
– Butaságokat beszélsz – reagált Myra megértő gyengédséggel. Erre
Randzsit felidézte neki a hallgatók tiszteletteljes, ámde árulkodó észrevételeit,
és akkor elgondolkodott.
– Tudom már – bökte ki végül. – Személyesebb kapcsolatra kellene
törekedned. Miért nem próbálod ki rajtuk a bináris számtani mutatványaidat?
Mivel jobb ötlete nem volt, megpróbálta. A szorzás „orosz paraszt”
módszerével kezdte, a kézen számolás művészetével folytatta, végül felírta
nekik a táblára egy ismeretlen hosszúságú érmesor valamennyi lehetséges „fej
vagy írás” sorrendjét. Ez utóbbihoz igazi pénzdarabokat használt, és hagyta,
hogy bekössék a szemét, miközben valaki letakart párat az érmék közül.
Myrának igaza lett: a diákok kiválóan mulattak, egyikük-másikuk még odáig is
elment, hogy további bűvészmutatványokért rimánkodjon, ami visszakergette
Randzsitot a könyvtár polcai mellé. Ott aztán szerencsésen ráakadt Martin
Gardner matematikai játékokról és talányokról szóló kötetére, miáltal sikerült
ép bőrrel megúsznia a hat hetes kurzust.
Legalábbis így hitte.
Egyik nap dr. Davoodbhoy behívta magához egy kis csevegésre.
– Remélem, nem veszi rossz néven – fogott bele, miközben mindkette-
jüknek kitöltött egy-egy talpas pohárnyi sherry-t −, de időnként kikérjük a
hallgatók véleményét, különösen, amikor valami újjal kísérletezünk. Éppen
most futottam át a maga szemináriumáról beérkezett észrevételek oldalait.
206
 – Hupsz. Remélem, minden oké.
A főnök sóhajtott.
– Hát, attól tartok, nem egészen.

A vacsoránál Randzsit is elismerte, hogy oktatói munkája körül nincs

minden rendben.
– Képzeljétek csak, némelyikük azt írja, olcsó bűvésztrükkökkel szóra-
koztatom őket matematika helyett.
És abban gyakorlatilag mindannyian egyetértenek, hogy utálják, ha
egyenesen a könyvből okítják őket. Mevrouw Vorhulstnak felszaladt a
szemöldöke.
– Eddig úgy tudtam, hogy élvezték a trükkjeidet.
– És szerintem ez így is volt, bizonyos fokig, viszont most azt állítják,
hogy nem ilyesmiért iratkoztak fel hozzám.
Randzsit kedvetlenül hámozta a narancsot.
– És azt én sem hinném. Csak tudnám, hogy igazából mihez lenne
kedvük!
Myra megpaskolta a kezét, és elfogadott egy gerezdet a gyümölcsből.
– Szerintem meg pontosan ezért indítottad ezt az előadássorozatot. Hogy
megtudjad, működik-e ez a forma. És mivel láthatóan nem működik, mese
nincs, meg kell próbálkoznod valami mással.
Letörölte ajkáról a narancslé cseppjeit, előrehajolt, és puszit nyomott
Randzsit feje búbjára.
– Gyere, fürdessük meg Tashyt, aztán mi is ússzunk egyet a meden-
cében. Hátha attól egy kicsit vidámabbak leszünk.
Ahogy eltervezték, mindent úgy cselekedtek, és fel is vidultak tőle. Ha
közelebbről megpiszkáljuk, a Vorhulsték fedele alatt töltött napjaik csaknem
minden pillanata derűs volt. A személyzet összes tagja szemlátomást büszkén
istápolta a megkülönböztetett vendégeket, Natasháért meg egyenesen
rajongtak. Myra ugyan nap mint nap arra fordított néhány órát, hogy saját
lakást keressen hármójuknak, ám mindhiába. Az első pillantásra ígéretesnek
mutatkozó jelöltekben a segítőkész Mevrouw Vorhulst éles szeme egyre-másra
felfedezett egy-egy rejtett szépséghibát: lepusztult a környék; órákig kell lógni
a buszon az egyetemig meg vissza; a szobák túlontúl kicsik vagy sötétek,
esetleg mindkettő. Hosszú volt a lista a lehetséges tökéletlenségekről, melyek
külön-külön is alkalmatlanná tudtak tenni egy lakást a Szubramanian család
számára, Beatrix Vorhulst pedig elég kitartó, hogy rendre ki is szúrja őket.
– A vak is látja, hogy igazából marasztalna minket – magyarázta
nénikéje viselkedését egyik este Myra az elalvás előtti, szokásos sutyorgás
keretében. – Most, hogy Joris távol van, biztosan nagyon magányos szegény-
kém.
207
 Randzsit egy álomittas „hupsszal” és ásítással reagált.
– Azért tudod, kellemetlenebbet is el tudok képzelni annál, hogy itt
maradjunk.
A megállapításban elvitathatatlan igazság rejtezett. A Vorhulst-házban
minden kívánságuk úgy teljesült, hogy a legcsekélyebb erőfeszítést sem kellett
tenniük érte, miközben a gondoskodásért a lehető legméltányosabb árat
fizették. Mikor Randzsit előhozakodott a dologgal, hogy legalább az elszállá-
solásukkal együtt járó, közvetlen költségeket hadd fedezzék, a Mevrouw
gyengéden, de határozottan visszautasította.
– Ugyan már, szívem – próbált Randzsit a lelkére beszélni Myrának
aznap délután, a medence mellett múlatva az időt. – Ha úgy jobban érzi magát,
hogy agyonkényeztet minket, minek fosztanánk meg ettől az örömtől?
Randzsitnak egyetlen beteljesületlen óhaja maradt: hogy a külvilág is
ilyen kellemes legyen, mint a környezetük. A koreai történések dacára a Föld
orcáját változatlanul mocskos kis háborúk, erőszakos cselekmények éktelení-
tették. A Hangtalan Mennydörgés bevetése nyomán lélegzetvételnyi szünet állt
be – a harcoló felek világszerte feszülten várakoztak, legközelebb vajon nem
éppen rájuk kerül-e sor. Mikor egy hónapon belül nem történt semmi, az élet –
ez az Észak-Korea határain kívül puskákkal meg bombákkal megrakott, ócska
szekér – lassacskán visszazökkent a régi kerékvágásba.
Időnként megfordult a fejében, bárcsak betoppanna hozzájuk Gamini
Bandara, és elejtene egy-két bizalmas értesülést a folyó ügyekről. De nem tette
meg. Biztosan túlságosan lefoglalják az ügyes-bajos teendői az egykori Észak-
Koreában, vélte Randzsit. Arrafelé valóban pezsgett az élet. Ismét folyt áram a
távvezetékekben. A mértéktelen sorozások miatt egykor magukra hagyott
földeken újra barázdát húzott az eke. Végre-valahára a fogyasztási cikkek
tömeggyártása is beindult. Ezenfelül zavarba ejtő hírek röppentek fel holmi
tervbe vett választásokról – de annyira furcsák, hogy sem a Szubramanian
házaspár, sem alkalmi beszélgetőtársaik nem tudtak kiigazodni rajtuk. A
számítógép kiterjedt alkalmazását érintették, de hogy pontosan mi módon,
senki sem értette.
Ugyanakkor, amint a rendszeres, éjjelenkénti, összebújós eszmecserék
során Myra és Randzsit kénytelen volt elismerni egymás előtt, a külvilág
történéseinek legtöbbje mintha kicsivel jobb, vagy legalábbis kevésbé rossz
irányban haladt volna, mint azt megelőzően, hogy a Hangtalan Mennydörgés
megdöntött egy diktatúrát. Ja, a legtöbbje, Randzsit tanári pályáját nem
feltétlenül beleértve.
Azzal az volt a legfőbb gond, hogy mintha nem akart volna beindulni.
Az első szemináriumi sorozatára kapott, lehangoló értékelések nyomán
Randzsit eltökélte, hogy második kísérlete nem juthat hasonló sorsra.
De mi legyen az? Hosszas töprenkedést követően úgy döntött, lépésről
lépésre összefoglalja a Fermat-örökséggel való kapcsolatba kerülésének és
208
sikeres megbirkózásának hosszú történetét. Dr. Davoodbhoy hozzájárult, hogy
elkészítse az órabeosztást az előadássorozathoz, mértéktartóan mindössze
annyit jegyezve meg, hogy a dolog megér egy próbát.
Ám a hallgatók mintha más véleményen lettek volna. Dr. Szubramanian
földhözragadt szemináriumi témájának látszólag gyorsan elterjedt a híre, páran
fel is iratkoztak, viszont jóval nagyobb számban akadtak olyanok, akik kérdé-
sekkel ostromolták a tanulmányi osztályt, halogatták a jelentkezést, végül nem
éltek a lehetőséggel. Olybá tűnt – ez volt az általános vélekedés −, hogy a
számtalan sajtótájékoztatón és interjúban Randzsit már alaposan kivesézte a
témát. A szemináriumot végül törölték a kínálatból.
Randzsit újból elővette a kutatás ötletét. Ott volt kezdetnek a Clay Mate-
matikai Intézet által a huszonegyedik század hajnalán felvetett, hét megol-
datlan matematikai probléma, mely érdekfeszítő talányt, továbbá – az intézet
nagylelkűsége folytán – darabonként egymillió dolláros jutalmat is ígért
megoldóinak.
Letöltötte a listát, és elgondolkodott fölötte. A problémák némelyike
még neki is szerfelett homályosnak tűnt, ám úgy vélte, Hodge, Poincaré és
Riemann sejtésével lehetne valamit kezdeni… Nem is, némelyiket – a vele
járó díjjal együtt – már elcsaklizták előle. Természetesen a legeslegnagyobbik
talánynak – a P=NP problémájának – ajtaja még nyitva állt a merész próbál -
kozók előtt.
Minél tovább töprengett a lista fölött, a kihívás annál kevésbé érintette
meg. Képtelen volt belelovalni magát a lelkiállapotba, mely annak idején,
Fermat firkájának megpillantásakor egy szemvillanásnyi idő alatt a hatalmába
kerítette. Myrának erre a kudarcra is volt egy elmélete:
– Talán csak arról van szó, hogy már nem vagy annyira fiatal.
Mégsem ez állt a dolog hátterében. Az ő esete Fermat tételének bizo-
nyításával egészen más volt. Fermat sejtésével nem megoldásra váró problé-
maként találkozott, elvégre a matematika történetének legnagyobb koponyái
kérkedtek azzal, hogy birtokában vannak az utolsó tételt bizonyító leveze-
tésnek. Neki mindössze annyi volt a dolga, hogy elvégezze a számításokat.
Megpróbálta Myrának is megvilágítani a helyzetet.
– Hallottál már George Dantzigról? 1939-ben éppen továbbképzős volt
a Berkeley-n, amikor egy alkalommal lekéste az előadást. A táblára két
egyenlet volt felírva. Dantzig azt hitte, az a házi feladat, ezért bemásolta őket a
füzetébe, és otthon szépen megoldotta mindkettőt.
– Csupán az volt a bökkenő – folytatta a mesét −, hogy a professzor
azokat nem házi feladatnak szánta, hanem eladdig megoldhatatlan probléma-
ként tárta a hallgatók elé a statisztikai matematika tárgyköréből.
Myra lebiggyesztette az ajkát.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy ha Dantzig tudta volna ezt, akkor nem
lett volna képes megoldani őket. így van?
209
 Randzsit vállat vont.
– Talán.
– Hupsz – mondta erre Myra, elbitorolva férjének kedvenc válaszát,
melyet az a zavarba ejtő megjegyzésekre tartogatott.
Randzsit elnevette magát.
– Ügyes! És most gyere, kedvesem, adjunk úszóleckét Tashynak!

Akinek csak alkalma nyílt megismerkedni a kicsike Natasha de Soyza

Szubramaniannal, egy pillanatra sem gondolta úgy, hogy az nem kivételesen
jófejű gyermek. A rendkívüli képességek jeleként egy éves kora előtt szoba-
tiszta lett, egy hónapra rá megtette első lépéseit, s a legelső, tisztán artikulált
szó kiejtéséhez – mely a „Myra” volt – már ennyi idő sem kellett neki.
Tetejében mindezt önállóan sikerült véghez vinnie.
Nem mintha az anyuka ne vágyott volna sóvárogva arra, hogy egy
csomó dologra megtanítsa a kislányát, viszont több esze volt annál, hogy
egyszerre túl sok mindennel próbálkozzon. Ezért a két év alatti gyermeknek
adott szülői leckéit két tárgyra korlátozta. Az egyik az éneklés volt, legalábbis
olyasféle hangok elzümmögtetése, melyek harmonizáltak az általa előénekelt
dallamokkal. A másik pedig az úszás.
Randzsit az úszómedence peremén ülve, lábát a vízben lógázva követte
nyomon a leckéket. Hamar leszokott arról, hogy a gyermek életének megmen-
tése érdekében a vízbe vesse magát, valahányszor Tashy egy pillanatra alá-
merült.
– Magától is fel tud jönni – nyugtatta meg a férjét Myra, és ez minden
esetben így is történt. – És különben is, itt vagyok mellette.
Az úszólecke után a kislány, már szárazra dörgölve, a saját lábujjacs-
káival játszadozott a medence mellett felállított járókájában, miközben az
anyuka homlokráncolva fülelt a hordozható tévé képernyőjén látható riporter
szavaira. Randzsit átkukucskált Myra válla fölött. Rossz hírek, már megint.
– Annyira remek lenne – ábrándozott −, ha végre valami jó is
történne…!
És akkor váratlanul történt valami jó,

Úgy hívták: Joris Vorhulst. Randzsit újabb álló napon át ücsörgött

kicsiny tanári szobájában, azon agyalva, hogy miként tudná megszolgálni a
fizetését, és amikor hazaérve, belépett az ajtón, nevetés hangjaira lett
figyelmes. A javakorbeli úrhölgyhöz illő kuncogással rögvest sikerült
Mevrouw Vorhulst alakját társítania, a kevésbé visszafogott kacarászás
kétségkívül saját, drága hitvesének torkából tört elő, míg ez a férfias bariton
nem is lehet másé, mint…
210
 Nem sok hiányzott, hogy rohanva tegye meg a napozóteraszig hátralévő
tizenkét métert, ahol összegyűlt a társaság.
– Joris! – kiabálta. – Akarom mondani, dr. Vorhulst! El sem tudja kép-
zelni, mennyire örülök magának!
Csak ekkor ébredt rá, spontán megfogalmazása mennyire ráillik az
érzelemre, mely felfakadt a lelkéből. Hosszú napok óta szakasztott olyan
valakinek a társasága után vágyakozott, mint amilyen az egykori csillagászat
tanára volt. Még hogy olyanra! Konkrétan őrá! Az ő asztronómiai kurzusa az
egyedüli volt Randzsit kurtára sikeredett hallgatói gyakorlatában, melyre úgy
tudott gondolni, hogy bárcsak jóval előbb belebotlott volna. Egyben ő volt az
egyetlen, aki talán segíthet Randzsitnak túllendülni saját oktatói válságán.
Mindenekelőtt tisztázni kellett, hogy a továbbiakban nincs szükség
semmiféle „dr. Vorhulstra”.
– Elvégre is csupán egyik rendes tanár beszélget egy másikkal, ennyi.
Még ha én afféle meghosszabbított eltávozáson volnék is, hogy az „égig érő
paszuly” projekten dolgozzam.
Erre persze mindannyian nyaggatni kezdték, hogy mire vár még, tessék
részletesen elmesélni, hogy s mint halad az űrbe vezető hágcsó megépítése.
Vorhulst megnyugtatta őket, hogy fantasztikusan.
– Már bele is fogtunk a mikron finomságú kábel telepítésébe. Amint
rendesen beindul a dolog, máris futólépésre lehet váltani, és végre felpöröghet
az egész építkezés. Ugyanis onnantól kezdve már magát a hágcsót használ-
hatjuk arra, hogy feljuttassuk az építési anyagokat alacsony Föld körüli pályá-
ra, a nyavalyás rakéták helyett… Na persze, így is azok végzik a munka
dandárját. És magától értetődően azért szalad ilyen jól a szekér, mert mind a
három nagyfiú lelkesen tolja. Oroszország, Kína és még az Egyesült Államok
is gyakorlatilag beáldozta az egész űrprogramját, hogy a hágcsón egy pilla-
natig se lankadjon a munka. Már vagy két hónapja én ellenőrzöm az összes
rakétaindító bázisukat. – Előrenyújtotta a poharát repetáért. – Időközben lent, a
délkeleti parton a földi indító és fogadó állomás építése is beindult. És
pontosan ezért vagyok én most a szigeten: ellenőriznem kell a munkálatokat,
hogy jelentést tehessek a három elnöknek.
– Annyira szeretném látni…! – mondta Randzsit vágyakozva.
– És fogod is, meglásd. Meg reményeim szerint az összes többi társad a
régi csillagászati csoportomból. De egyelőre arra kérlek, ne menjetek oda.
Pillanatnyilag semmi látnivaló nincs ott, csupán mintegy kétszáz földmunka-
gép, amint egyszerre kúszik-mászik ide-oda, meg vagy háromezer, egymást
kerülgető építőmunkás. Adjatok még néhány hónapot, és megígérem, együtt
látogatunk el a telepre. Mellesleg most még szigorúan titkos az egész.
Szerintem az amerikaiak komolyan tartanak tőle, hogy a bolíviaiak vagy a
húsvét-szigetiek lenyúlják az ötleteiket, és építenek maguknak egy saját,

211
különbejáratú, égi lajtorját. Csak a legmagasabb szintű biztonsági enge-
délyekkel lehet belépni a területre.
Randzsit éppen azon volt, hogy biztosítsa régi tanárát: a földkerekségen
nincs még egy olyan tökéletes biztonsági engedély, mint az övé, amikor eszébe
ötlött, vajon nem vonták-e meg tőle. Ebben a pillanatban Vorhulst éppen hozzá
fordult:
– És te hogy boldogulsz, Randzsit? Úgy értem, azon túl, hogy ráakadtál
Fermat bizonyítására, és feleségül vetted Sri Lanka leggyönyörűbb mester-
séges intelligencia-kutatóját, még miben mesterkedsz?

Kiderült, hogy Joris Vorhulstnak jó csomó értesülése van egykori diák-

jának kalandjairól, és már alig várja, hogy továbbiakat is hallhasson. A közös
vacsora kiváló alkalmat ígért a meséléshez. Randzsit visszariadt attól, hogy az
egész háznép füle hallatára kérjen segítséget, Bea néninek meg – aki rend-
szerint óraszám csüggött a hírműsorokon – egyébként is rengeteg kérdése volt
a fiához.
– Azt hallottam, hogy mostanában töméntelen uszályt pakolnak meg
kivénhedt harckocsikkal meg önjáró lövegekkel, kiúsztatják őket a Dél-kínai-
tengerre, és az összes holmit beleborogatják a vízbe – számolt be a többieknek.
– Állítólag mesterséges zátonyokat építenek belőlük, a halak szaporo-
dását elősegítendő. Még holmi guillotine-szerű szerkezeteket is mutogattak,
amilyenek a Nagy Francia Forradalom idején voltak használatban, csak ezek
darabonként öt emelet magasak, és ezekkel aprítják fel a kiszuperált, inter-
kontinentális ballisztikus rakétákat. Gondolom, a hajtóanyagot meg a robbanó-
fejeket azért előbb eltávolítják belőlük, nem?
– Megnyugtatlak, hogy leszednek róluk minden olyan fém alkatrészt is,
ami újrahasznosítható – válaszolta Joris. – Nem egy ilyen vonatrakományt
láttam, amint Szibérián át nyugat felé robognak. Az oroszok megfogalma-
zásában mindez a koreai jóvátétel része. Hát a készülő választásokról
hallottatok-e már?
– Hallani éppen hallottunk – vonta meg a vállát Myra −, de hogy értünk-
e belőle akár egy árva szót is, abban már nem vagyok biztos.
Joris együttérzőn mosolygott vissza rá.
– Na, azzal magam is így voltam. Viszont Kínában összefutottam egy
nővel, aki járt ott, és az megpróbálta elmagyarázni nekem a lényeget. Először
is a választási rendszer alapjául szolgáló egységek nem azok a városok vagy
választókerületek lesznek, ahol egy adott polgár éppen lakik. Ehelyett egyen-
ként tízezer főt számláló, tetszőleges csoportokat hoznak létre egyazon napon
született emberekből, az ország minden pontjáról. Aztán ebből a tízezer
emberből a számítógép véletlenszerűen kiválaszt harmincötöt, akik a csoport
vezetői lesznek. Személyesen találkozni csak ezek fognak. Konkrétan havonta
212
egy-egy hétig üléseznek valahol az ország területén, és a saját soraikból
elnököt – olyan polgármesterfélét – meg valami törvényhozó testületet válasz-
tanak maguknak, amely az engedélyek kiadását, az építési beruházások terve-
zését, ilyesmiket felügyeli. Emellett bírákat neveznek ki, képviselőket válasz-
tanak az országgyűlésbe, és így tovább.
– Hm, elég bonyolultan hangzik – jegyezte meg az édesanyja. – És hogy
is van ezzel a véletlenszerű kiválasztással, amit a számítógépre bíznak?
Egyszer mintha egy sci-fi író már tett volna ilyen javaslatot úgy harminc évvel
ezelőtt.
Joris helyeselt.
– A legjobb ötletek tőlük származnak, hát nem? Na mindegy. Minden-
esetre addig nem működhet ez az egész, amíg a távközlési rendszereket helyre
nem állítják, és az még legalább egy-két hónap. Addigra talán mi is jobban
megértjük a rendszert.

***
Vacsora után a kisgyermek – büszke szüleinek segédletével – kénytelen
volt bemutatni Joris bácsinak az úszó tudományát, de utána a Mevrouw
ragaszkodott ahhoz, hogy Tashyval egyidejűleg Joris is ágyba bújjon. Amióta
utoljára alkalma volt erre, félig körberepülte a Földet, úgyhogy igazán ráfért
már a pihenés!
Ennélfogva odalett egy újabb lehetőség a segítségkérésre. Natasha és
Myra már az igazak álmát aludták, amikor Randzsit nyűgösen átvonult az
öltözőszobába, és – alacsony fokozatra állítva a hangerőt – felkattintotta a
tévét a hírekkel. A Biztonsági Tanács újabb kötegnyi, zord figyelmeztetést
küldött szét, kisebb helyi konfliktusokba bonyolódó vagy azok határán lévő
államoknak címezve. A Hangtalan Mennydörgésről nem történt említés, ám
Randzsit biztosra vette, hogy azzal immár minden hadviselő fél számol.
Randzsit eltöprengett. Lehet, hogy hibát követett el azzal, hogy visszautasította
Gamini ajánlatát? Minden jel szerint a Pax per Fidem pontosan az a hely volt,
ahol történtek a dolgok – ellentétben Colombóval.
Ingerülten elzárta a hírműsort. Akár meg is próbálkozhatna némi
alvással, aztán reggel első dolga lesz, hogy Jorisszal beszéljen, mielőtt az
munkához látna a földi terminál építkezésén.
Ekkor hallotta meg a távoli zeneszót.
Magára húzott egy köntöst, és elindult, hogy utánajárjon a dolognak.
Hosszú poharából italt kortyolgatva, Joris ott ült a kertre néző teraszon, és a
Holdba bámult; mellette halkan szólt a rádió. Amint észrevette a leskelődő
Randzsitot, zavartan ránevetett:
– Most rajtakaptál! Éppen azon törtem a fejem, hogy merrefelé is
szeretnék földet érni ott fent, mostantól számítva, mondjuk, öt-hat év múlva,
213
amikorra az űrlift működésbe lép, és az odautazás lehetővé válik. A Nyugalom
Tengere vagy inkább a Veszélyek Tengere legyen? Esetleg valahol a túlol-
dalon, hogy egy kicsit felvágjak? Ülj le, kérlek, Randzsit! Mit szólnál egy
szentjánosáldáshoz?
Randzsit készséggel belement, és Jorisnak minden szükséges kellék
kéznél volt az ital elkészítéséhez. Már pohárral a kezében, a fiatalember
odaintett a fejével az égitest felé.
Csaknem telihold volt, olyan ragyogó, hogy szinte már olvasni lehetett
volna a világánál.
– Tényleg azt hiszed, hogy meg tudod majd csinálni? – kérdezte
kétkedően.
– Nem hiszem, hanem garantálom – ígérte Vorhulst. – Lehet, hogy
kicsivel több idő kell hozzá, amíg az átlagembernek is módja lesz jegyet
váltani egy-egy utazásra. De nem nekem. Én a program egyik vezető
tisztségviselője vagyok, és a ranggal bizonyos kiváltságok járnak együtt.
Felfigyelt Randzsit némiképp csúfondáros arckifejezésére.
– Mi van? Nem vártad tőlem, hogy hasznot húzzak a pozíciómból
valamihez, amit nagyon akarok, ugye? A legtöbb dologgal nem is tenném. De
az űrutazás… számomra különleges. Ha bankot kéne rabolnom, hogy finan-
szírozni tudjak egy holdutazást, hát bankot rabolnék.
Randzsit ingatta a fejét.
– Bárcsak én is annyira tudnék rajongani a munkámért, mint te a tiedért!
– sóhajtotta, a féltékenység kicsiny tőrdöfésével a szívében.
Dr. Vorhulst vizsgálódó tekintettel meredt egykori tanítványára.
– Igyál még egyet – kínálta oda neki a koktélkeverőt.
– És ha már így összefutottunk, nem mesélnéd el, hogyan jöttök ki
egymással te és az egyetem?

Randzsit semmire sem vágyott jobban. Nem is tartott soká, hogy

egykori tanárára zúdítsa összes gondját-baját, és Joris Vorhulstnak még annyi
sem kellett, hogy összerakja a képet a mozaikokból.
– No – fogott bele elgondolkozó ábrázattal, miután újratöltötte a poha-
rakat. – Kezdjük a legelején. Azt mondod, azzal nincs gond, hogy megtöltsed a
termet, így van?
Randzsit bólintott.
– A legelső szemináriumomnál harminc-negyven hallgató került váró-
listára, mert betelt a létszám.
– Akkor lássuk, mi lehet az oka annak, hogy a hallgatók feliratkoznak
hozzád. Először is nem az, hogy olyan fantasztikusan jó tanár vagy – mert még
ha az lennél, eddig nem állt módjukban, hogy erről meg is bizonyosodjanak.
Másodszor az sem valószínű, hogy az obskúrus matematika hirtelen ekkora
214
népszerűségre tett volna szert. Nem, Randzsit, ami vonzza őket, az a szemé-
lyed, és a lehetőség megtudni, hogy éveken keresztül miképpen tartottál ki
ilyen makacsul a probléma mellett. Miért nem tanítod meg őket ugyanerre?
– Már megpróbáltam – felelte Randzsit fancsali képpel. – Erre közölték,
hogy az összes korábbi beszédem és interjúm is erről szólt, és hogy valami újat
szeretnének.
– Rendben – fogadta el az érvet Joris. – Akkor mutasd be lépésről
lépésre, hogy egy másik matematikus miképpen jutott el egy probléma megol-
dásáig.
Randzsit lelkében ébredezni kezdett a remény.
– Hupsz. Tényleg. Például egy csomót olvastam arról, ahogyan Sophie
Germain maga is küszködött Fermat-val, persze nem sikerült neki, vagyis csak
részben.
– Nagyszerű – mondta Joris elégedetten, de Randzsit tovább töprengett.
– Vaaagy… várj csak egy pillanatra! – fűzte tovább a szót hirtelen
támadt izgalommal. – Tudod, mit fogok csinálni? Előhúzom a legkiemel-
kedőbb problémák valamelyikét, amire még senki sem talált megoldást…
Legyen, mondjuk, Euler, amikor újragondolta a Goldbach-sejtést. Az egészet a
lehető legegyszerűbb szavakkal el lehet magyarázni, hogy bárki megértse, és
mégsem sikerült soha senkinek bebizonyítania. Amit Goldbach állít…
Joris megálljt intett.
– Ha szépen megkérhetlek, ne próbáld elmagyarázni nekem ezt a
Goldbach-sejtést… Egyébként meg, igen, tetszik a dolog. Kerekíts belőle
valamiféle tanköri projektet, amin mindenki közösen dolgozik: a hallgatók és
te magad is. Ki tudja? Még az is lehet, hogy együttesen dűlőre tudtok jutni
vele!
Randzsitból kitört a nevetés.
– Az nem lenne semmi! De még csak nem is ez a lényeg. Hanem az,
hogy a diákjaim ráérezhetnének a dolog lényegére. Hogy milyen az, amikor
valaki egy igazán nagy problémával birkózik. Elképzelhetetlen, hogy ez ne
kösse le a figyelmüket. – Elégedetten rábólintott. – Megcsinálom! De most
már igazán későre jár, és neked korán kell kelned. Úgyhogy mindent
köszönök, és most gyere, tegyük el magunkat holnapra.
– Bizony, mielőtt anyám rajtakap, hogy még mindig fenn vagyok! –
értett egyet Vorhulst kacsintva. – De előbb… Lenne itt még egy dolog, amiről
beszélni akartam veled.
Randzsitnak a karosszékből már félig felemelkedett teste megállt a
levegőben.
– Tényleg?
– Elgondolkodtam arról a bizottságról a jó öreg Pax per Fidemnél,
amibe hívtak téged dolgozni, és az jutott eszembe, hogy valami hasonló
esetleg nekünk is jól jönne a mi „égig érő paszulyunkhoz”. Úgy értem, egy
215
csapatnyi híresség, akik rajta tartják a szemüket a dolgainkon, és időről időre
beszámolnak a nagyközönségnek. Hírességek… mint amilyen te is vagy,
Randzsit. Mit gondolsz, el tudnád képzelni…?
A fiatalember nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
– Bármit kérj, a válaszom „igen”! Végül is éppen most mentetted meg
az életemet, vagy mi!
Az „igent” cselekvés követte. Évekkel később Randzsit ámulattal
gondolt vissza, hogy ez az egyszerű szó mekkora változást idézett elő az
életében.

Néhány fényévvel odébb, a Föld elnéptelenítése céljából összetrombitált

protezoár űrflotta kereken 140.000 katonájának élete úgyszintén jelentős
változás küszöbére érkezett.
A gépéltű navigációs tisztek számítása szerint a hajóhad kevesebb mint
tizenöt földi évnyire volt attól, hogy csapást mérhessen a pusztulásra szánt,
emberi fajra. Ezzel együtt jelentőségteljes pillanat jött el a protezoárok
életében. Vagyis itt volt az idő véghezvinni egy nagy horderejű tettet.
Ennek előkészítésére a flotta valamennyi hajójának összes, elképzelhető
zugát egy különleges kiképzésű, műszaki alakulat tagjai járták be, hogy
minden működésben lévő műszert és gépet ellenőrizzenek, majd sorra kikap-
csoljanak. Főhajtómű: ki, ami azt vonta maga után, hogy onnantól kezdve a
hajóraj pusztán sodródott a Föld irányában – igaz, akkora sebességgel, hogy az
einsteini törvények értelmében bárminemű további gyorsítás már rendkívül
nehézkes és úgyszólván értelmetlen lett volna. Légszennyezés-szűrők: ki,
vagyis abban a minutumban maguk a protezoárok a saját kilélegzett páráikkal
elkezdték bemocskolni a saját belélegezhető levegőjüket. Akkumulátortöltők:
ki. Keresőradarok: ki. A kurta pillanatra sem kikapcsolható berendezések
működését folyamatosan ellenőrző műszerek: ki…
Rövid idő leforgása alatt a protezoár ármádia nem volt többé felfegy-
verzett hadihajók eltántoríthatatlanul csatába rohanó serege, csupán csordányi
elbitangolt, jóformán magatehetetlen hajóroncs, melyeket az egymásba
ütközés veszélye fenyeget. Ez az állapot nem volt sokáig fenntartható.
Viszont a protezoároknak nem is kellett sok idő. Amint a dolgával
utolsóként végző, műszaki katona jelentése is befutott a kikapcsolási művelet
befejeztéről, a protezoárok egytől egyig levetették magukról a védő és lét-
fenntartó rendszerek maradék elemeit is, és belevetették magukat a protezoár
fantáziával elképzelhető, legfékevesztettebb bacchanáliába.
Nagyjából egy órácskára.
Azután a protezoár egyedek szerves alkotórészét képező, sápatag lények
sietősen visszakászálódtak a páncélozott védőburkokba, a műszaki személyzet
– a saját, korábbi nyomvonalán visszafelé haladva – minden egyes hajón
216
egykettőre visszakapcsolta az összes berendezést, és ezzel vége is lett az
orgiának.
Önök joggal kérdezhetik, ugyan mi okuk volt a protezoároknak így
cselekedni.
Az okot mi, emberek, könnyen megérthetjük. Akár testpáncélba burko-
lózva, akár sorvadt, szerves testi mivoltukra lecsupaszítva szemléljük őket, a
protezoárok cseppet sem emlékeztettek ránk, ám egynémely jellemvonásukat
tekintve mégis létezett velünk némi hasonlóság. Egyetlen protezoár sem
szeretett volna a nélkül meghalni, hogy eleven leszármazottat ne hagyjon maga
után, aki majd a helyére lép. Egyértelmű és zérussal nem egyenlő esély volt
arra, hogy a hadseregre váró harcban néhányuk, akár mindegyikük elpusztul.
A kollektív közösülés során számos asszonyuk – szerencsés esetben azok
többsége – megfoganhatott. A végső összecsapásig hátralévő, tizenöt földi
évnyi idő éppen csak arra lehetett elég, hogy szánalmas kis újszülöttjeiket a
csecsemőgondozó gépezetekbe pottyantsák, s az utódok, felnövekedve, ivar-
érett korba léphessenek.
Ennek tudatában a szülők már háborítatlan lélekkel indíthatták meg a
tervezett támadást.
Az emberek persze mit sem tudtak minderről, s így történhetett, hogy
mind a kilencmilliárdnyian nyugodtan végezték tovább a maguk mindennapos
teendőit. Rejtve maradt előttük a jövő, melyben saját újszülöttjeik legjobb
esetben a nemi érés első jeleinek megtapasztalására számíthatnak, mielőtt
végképp eltöröltetnek a föld színéről.

217
 29.

BIMBÓZÓ REMÉNYEK

B IZTOS, AMI BIZTOS, Randzsit végül nem a Goldbach-sejtéssel indította

a következő kurzust. Myrának más javaslata volt, és már megtanulta,
hogy jobban teszi, ha hallgat rá.
Amikor először nézett szembe tanítványaival, a foglalkozás első
órájának java részét „házigazdai” feladatok ellátásának szentelte: válaszolt a
kérdésekre saját dolgozatíratási, osztályozási szokásairól, megjelölte a napo-
kat, melyeken – elsőbbséget élvező okokból – elmarad majd az összejövetel,
ismerkedett a nevekkel, arcokkal. Aztán közéjük hajította a kérdést:
– Hogyan határoznátok meg a „prímszám” fogalmát? A teremben úgy-
szólván mindenkinek a keze a magasba lendült. Úgy féltucatnyian meg sem
várták a felszólítást, csak úgy bekiabálták egyik vagy másik változatát a
definíciónak, mely szerint prímszámnak nevezzük azt a számot, amely mara-
dék nélkül csak eggyel és önmagával osztható, ígéretes kezdet.
– Nagyon jó – mondta Randzsit. – A kettő tehát prímszám, a három is,
de a négy már nemcsak önmagával meg eggyel, hanem kettővel is osztható,
tehát nem prím. A következő kérdésem: hogyan állítunk elő prímszámokat?
A teremben némi sustorgás-kavarodás támadt, de egyetlen kéz sem
emelkedett tüstént a magasba. Randzsit elvigyorodott:
– Fogós kérdés, ugye? Az idők folyamán mindenféle emberek temérdek,
rövidített eljárásra tettek javaslatot, némelyikhez irdatlan teljesítményű számí-
tógépekre lenne szükség. Ám mindössze egyetlen olyan módszer létezik,
amelyhez az embernek a saját agyán, kezén és valami írószerszámon kívül az
égvilágon semmi sem kell, mégis garantálja az összes prímszám létrehozását
bármely tetszőleges, felső határig: és ez az úgynevezett „eratoszthenészi szita”.
Megfordult, és egy sorban felírta a táblára a számokat egytől húszig, de
közben sem hagyta abba a beszédet.
– Van egy versike, amelyik segít memorizálni a módszert, így hangzik:

218
 „Húzz ki minden kettőt, vess el minden hármat” –
Jó Eratoszthenészünk ekképp szitáltat.
Ha a többszörösüket is mind kitörlöd, ím,
A szemedbe nevet majd valamennyi prím.

– És most lássuk, hogyan működik a szita. Nézzetek a számok soro-

zatára. Mindenekelőtt feledkezzetek meg az egyről. Létezik egy hallgatólagos
megállapodás a számelmélet szakértői között, mely szerint mindannyian úgy
tesznek, mintha az egy nem tartozna oda, és nem kellene prímszámnak
nevezni, ugyanis ha mégiscsak odatartozna, attól nagyjából minden szám-
elméleti tétel úgy dőlne össze, mint a kártyavár. Úgyhogy egyezzünk meg
abban, hogy a listánkon az első szám a kettes. Most szépen ballagjatok végig a
soron, és húzzátok ki az összes páros számot, vagyis a kettes után mindazokat,
amelyek oszthatóak kettővel: a négyet, a hatot, a nyolcat és így tovább. –
Randzsit is megtette a táblán. – Most tehát a megmaradt, legkisebb számunk,
mármint az eredeti kettes után, és leszámítva az egyest, melyet úgy veszünk,
mintha soha nem is létezett volna, nem más, mint a hármas, ezért aztán
kihúzzuk a kilencet és a táblán megmaradt, összes olyan, nagyobb számot,
amely osztható hárommal. Ami végül megmarad nekünk, az a kettő, a három,
az öt, a hét, a tizenegy és így tovább. Ezzel létre is hoztuk az első prímszámok
lajstromát.
Láthatjátok, ezúttal csupán húszig mentünk el, mert a kezem, sajnos,
hamar elfárad, ha hosszú számsorokat kell leírnia. De nekem elhihetitek, hogy
a szita bármeddig működik. Ha fel akarnátok írni az első, mondjuk, kilencven-
ezer számot, úgy értem, sorban mindegyiket egytől nagyjából kilencvenezerig,
akkor a szitán utolsóként fennakadó szám éppen az ezredik prím lenne, és a
számsorban benne foglaltatna valamennyi, azt megelőző prím is.
– No mármost… – Randzsit a faliórára pillantott, mint oly sok elődjétől
látta. – Minthogy az összejöveteleink három órásak, tartsunk itt egy tízperces
szünetet. Nyújtóztassátok ki a tagjaitokat, használjátok a mosdókat, cseveg-
jetek a padtársatokkal – minden megengedett, csak térjetek vissza pontosan
félre, amikor végre hozzálátunk az igazi feladatunkhoz.
Nem várta meg, hogy tanítványai szétszéledjenek, ehelyett kisurrant az
oldalajtón, amely a tanszéki irodákhoz vezető folyosóra nyílt. Használta a saját
mosdóját, megfogadva a jó tanácsot – „valahányszor lehetőséged adódik, menj
el pisilni” −, amelyet a közismert, városi legenda szerint egyszer Anglia
királynője tanácsolt az alattvalóinak, aztán sietve hazatelefonált.
– Mesélj már, hogy megy! – sürgette Myra a beszámolót.
– Fogalmam sincs – válaszolta a férje őszintén. – Eléggé csendesek, de
valahányszor kérdéseket teszek fel, meglehetősen sokan jelentkeznek. – Tűnő-
dött egy pillanatig. – Szerintem te óvatos optimizmusnak írnád le az érzé-
seimet.
219
 – Én ugyan nem – vágta rá Myra. – Úgy értem, én nem kívánok
óvatoskodni. Szerintem padlóra küldöd őket, úgyhogy kedvesem, siess haza,
mert ünnepelni akarok.

Randzsit egy perccel azelőtt tért vissza a katedrára, hogy a nagymutató

elérte volna a hatost, és valamennyi tanítványát a helyén találta. Jó jel, futott át
rajta a reményteljes gondolat, és nekivágott a második „felvonásnak”.
– Szerintetek hány prímszám létezik? – tette fel nekik a kérdést
mindenfajta bevezető nélkül.
A sok kéz – nagyjából mindenkié – ezúttal némi tétovázás után indult
meg fölfelé. Randzsit egy lány felé bökött az első sorban, aki felugrott, és már
mondta is:
– Szerintem végtelen sok prímszám létezik, uram.
De amikor Randzsit rákérdezett, hogy mégis miből gondolja ezt, csak
lehorgasztotta a fejét, és válasz nélkül visszaült a helyére.
Egy idősebbnek látszó fiú bekiabált:
– Mert bebizonyították!
– Ez igaz – helyeselt Randzsit. – Ha leltárba akarnánk venni a prím-
számokat, akármilyen sokan is szerepelnének a listán, és bármekkora lenne is a
legnagyobbik, mindig biztosak lehetnénk benne, hogy léteznek továbbiak.
Lássunk erre valami konkrét bizonyítékot. Ehhez egy időre csináljunk
úgy, mintha mindannyian tök hülyék lennénk a számokhoz, és ezért meg
lennénk győződve arról, hogy a sorozatunk utolsó tagja, vagyis a tizenkilenc a
létező legnagyobb prím. Ezért fogjuk az összes, ennél kisebb prímszámot
kettőtől egészen tizenhétig, és szépen szorozzuk össze őket. Kétszer háromszor
ötször… és a többi. Nyugi, meg tudjuk csinálni, mert igaz ugyan, hogy
tökfejek vagyunk, viszont van nálunk egy príma kis zsebszámológép.
Randzsit megvárta, míg elhal a nevetés, aztán folytatta.
– Szóval, végigcsináltuk a szorzást, és kaptunk egy szorzatot. Most
adjunk hozzá egyet, és a kapott számot nevezzük el N-nek. Mit tudunk erről az
N-ről? Tudjuk, hogy még akár róla is kiderülhet, hogy prímszám, hiszen, a
meghatározás szerint, ha azok bármelyikével elosztjuk, egyet kapunk mara-
dékul. Ha meg történetesen összetett szám, akkor ugyanezen oknál fogva nem
lehet neki olyan szorzótényezője, amelyik szerepel a listánkon.
És ezzel bebizonyítottuk, hogy a listán szereplő prímek darabszámától
függetlenül mindig létezniük kell nagyobb prímeknek, amelyeket még nem
soroltunk fel, tehát a prímek darabszáma végtelen.
Itt megállt, hogy végigfuttassa a tekintetét hallgatóságán.
– Netán tudja valaki közületek, hogy ki volt az, akinek ezt a bizonyítást
köszönhetjük?

220
 Senki sem jelentkezett, de a terem minden pontja felől röpködni kezdtek
a nevek: „Gauss?” „Euler?” „Lobacsevszkij?” A leghátsó sorból meg: „Az ön
Fermat nevű haverja?” Randzsit rájuk vigyorgott.
– Nem Fermat, ráadásul egyik sem azok közül, akiket említettetek. Ez a
bizonyítás sokkal, de sokkal régebbi. Csaknem Eratoszthenészig vissza kell
mennünk az időben, név szerint Eukleidészig, aki időszámításunk előtt 300
körül dolgozta ki.
Barátságos intésre emelte a kezét.
– Most hadd mutassak nektek valami mást. Tekintsetek ismét a prím-
számok felsorolására. Figyeljétek meg, milyen sűrűn előfordul, hogy két prím-
számot az egymást követő páratlan számok alkotnak. Ezeket prímpároknak
nevezzük. Megtippelné valaki, hogy hány prímpár lehet?
A mozgolódásra utaló neszezést leszámítva, csönd volt a teremben,
végül az egyik diák felbátorodott:
– Végtelenül sok?
– Talált! – dicsérte meg Randzsit. – Végtelen számú prímpár létezik…
és a házi feladat keretében ezt módotok lesz be is bizonyítani!
Vacsoránál Randzsit hangulata olyan keresetlen vidámságról árulkodott,
amilyennek Myra jó ideje nem lehetett tanúja. A fiatalember lelkendezve
számolt be a családjának:
– Képzeljétek, viccelődtek velem! Ami azt jelenti, hogy tetszik nekik a
dolog!
– Naná, hogy tetszik – szögezte le Myra. – Soha nem is kételkedtem
ebben. És te sem, ugye Tashykám?
Valóban úgy festett, mintha magas etetőszékéből a kicsi Natasha –
akinek vacsoránál mindig megengedték, hogy csatlakozzon a felnőttek társa-
ságához – éberen fülelne minden elhangzott szóra. Belépett a komornyik.
– Igen, Vidzsáj? – pillantott föl a Mevrouw. – Látom rajtad, hogy
valami nagyon felzaklatott. Gond van a személyzettel?
Megrázta a fejét.
– Nem a személyzettel, asszonyom. De láttam valamit a híradóban,
amiről úgy gondoltam, hogy önök is tudni szeretnének. Megint bevetették a
Hangtalan Mennydörgést. Most Dél-Amerikában.

Ez alkalommal egyszerre két nemzet űzetett vissza a sötét, pre-

elektronikus korba. Venezuelában és Kolumbiában többé nem csörrentek meg
a telefonok; a kapcsolók kattanását nem kísérte szétáradó fény; vakon mered-
tek a semmibe a tévékészülékek.
A Vorhulst-rezidencia lakói pedig jóformán felhagytak Randzsit szemi-
náriumi élményeinek kitárgyalásával, és a figyelem fókusza a kanalával egyre
ügyesebben bánó Natasháról az ebédlőben felállított képernyőkre tolódott át,
221
melyeknek bekapcsolását a Mevrouw – aki az evés közbeni tévézést
egyébiránt barbár dolognak tartotta – kivételesen engedélyezte.
Akárcsak korábban Korea esetében, kevés felvétel tudósított a két
újonnan leigázott ország belsejéből, miután a helyi távközlési létesítmények
egytől egyig elsötétedtek. Mindössze néhány hevenyészett képkocka volt
látható a Pax per Fidem teherszállító repülőgépeiről, melyek valamennyien a
rövid fel- és leszállású fajtából kerültek M, ezért könnyedén be tudtak
slisszolni a kifutópályákon mozdulatlanná dermedt légi járművek közé, hogy
aztán rakodóterükből szakasztott olyan rendeltetésű csapatokat és felszere-
léseket ontsanak a betonra, mint amilyen saját határsávján át annak idején
Észak-Koreába is bezúdult. A közvetítési idők java részében szájukat jártató
fejek töltötték be a képernyőt – az észak-koreai tudósításokhoz képest kevés
újdonságról számolva be −, meg számtalan archív felvétel olyan esemé-
nyekről, melyek közvetlen előidézői voltak a mostani csapásnak.
A huszonegyedik század az érintett országok egyikét sem kényeztette el.
Venezuelában a politika, Kolumbiában a kábítószer vált mindenekfölött a
fejlődés gátjává, míg az erőszakos cselekmények és gyakori kormányválságok
a két népet egyformán sújtották. A zűrzavarra a korábbi drogbárók azon
elhatározása tette föl a koronát, hogy kicsípnek egy darabkát a szomszéd
immár jóval gyümölcsözőbb olajbizniszéből.
– Könnyű volt a Pax per Fidemnek elsőként az észak-koreai kesztyűt
felvenni. Annak az országnak egyetlen igaz barátja sem akadt – fejtegette
Randzsit a feleségének.
– Most viszont azért tudtak nekimenni egy füst alatt két államnak is,
mert azok más-más támogatókat tudhattak a hátuk mögött. Az USA már a
kilencvenes évek óta futtatja Kolumbiát, Venezuelát meg éppenséggel az
oroszok és a kínaiak vették a szárnyaik alá.
– De hát ettől mégiscsak kevesebb lesz az öldöklés – mondta a
Mevrouw elgondolkodva maga elé. – Nem tehetek róla: én ettől jobban érzem
magam.
Myra felsóhajtott.
– De szerinted tényleg jobban járunk, ha egyszer majd az egész
földkerekségnek Óceánia, Eurázsia és Kelet-Ázsia diktál?!

222
 30.

EGY FALRENGETŐ HÍR

A
SZEMINÁRIUMI SOROZAT végére egyetlen egy hallgatónak sem
sikerült épkézláb okfejtéssel előállnia az ikerprímek végtelen számá-
nak igazolására, de Randzsit nem is számított ilyesmire. Ilyen elvárása
dr. Davoodbhoynak sem volt, aki a kurzust kiértékelő megbeszélésen ennek
ellenére jóval elégedettebbnek tűnt pártfogoltjával, mint azelőtt valaha is.
Meglobogtatta a hallgatói észrevételeket tartalmazó cédulaköteget a fiatal-
ember orra előtt.
– Ezt figyelje: „A szemináriumokon azt éreztem, nem pusztán egy
módszert sajátítok el, hogy miként célszerű tanulmányozni a matematikát, de
azt is megtanulom, hogy a matematika tanulmányozása valójában miről is
szól.” Ez még jobb: „Tutira jó móka az egész. Dr. Szubramanian nem úgy
bánik velünk, mintha még mindig gyerekek lennénk, inkább mint a kutató-
csoportja vadonatúj tagjai.” Ez meg itt egyenesen könyörög: „Ugye felve-
hetem a következő kurzusát is?” Na, mit fog mondani ennek a… Ramija
Salgado nevű ifjú hölgynek? – tudakolta, a kutyanyelvről puskázva.
Randzsit olyan képet vágott, mint akit feszélyez a dolog.
– Sejtem, kiről van szó; végig nagyon buzgó volt az órákon. Nos, ha
netán pont az ő nekihevült testére lenne szükség, hogy megteljen az előadó-
terem…
– A létszám miatt aligha kell aggódnia – mondta a tanszékvezető. –
Szóval folytatni akarja? Választott már témát? Mit szólna a Riemann-
sejtéshez?
– Azt már igazolták – emlékeztette Randzsit.
– Néhányan úgy gondolják, azok a levezetések nem kielégítőek. Elvégre
hajdanán a Fermat-tételről is azt lehetett hinni, hogy már megvan a bizo-
nyítása, mármint a Wilesé, ez magát mégsem tartotta vissza attól, hogy találjon
egy jobbat, nem igaz?
Randzsit eltöprengett, aztán megrázta a fejét.
– Attól tartok, Riemann túl komplikált ahhoz, hogy a profi matemati-
kusokon kívül bárkinek a lelkét megérintse. Ön mégis miként képzeli rábírni
az átlag egyetemistát, hogy szenvedélyes érdeklődést mutasson Riemann zéta-
223
függvényében a zérushelyek eloszlása iránt?! Én jobbat tudok. Vegyük például
a Goldbach-sejtés újszerű megközelítését Eulertől. Igazi aranybánya. Idézem:
„Minden négynél nagyobb, pozitív, páros egész szám leírható két prímszám
összegeként.” Hat egyenlő három plusz három, nyolc egyenlő öt meg három,
tíz egyenlő öt meg öt, sőt hét plusz három, ha úgy jobban tetszik. Pofon
egyszerű! Csak igazolnia nem sikerült senkinek – eddig.
Davoodbhoy a másodperc egy egészen kicsiny törtrészéig fontolgatta a
dolgot, aztán rábólintott.
– Akkor hajrá, édes fiam! A végén még kedvet kapok felülvizsgálatot
tartani a maga egyik foglalkozásán…

Az évek múlásával Randzsit fokozatosan ráébredt, hogy rajong a

tanításért; minden szemeszter a tudásra szomjas hallgatók újabb seregét hozta
magával. Emellett ott voltak neki a havonta lefolytatandó szemlék az égi
lajtorjánál, no meg Natasha, aki ígéretes kicsi lányból szépreményű bakfissá
növekedett. Nem tudni, osztozott-e egyáltalán valaki Myra aggodalmában a
Pax per Fidem három védnökének esetleges terveit illetően a világ újrafelosz-
tásáról, ilyesmire semmi nem utalt. A Hangtalan Mennydörgés ugyanolyan
zökkenőmentesen tette meg a hatását Dél-Amerikában, mint azelőtt a Koreai-
félszigeten; az áldozatok száma nem volt nagyobb; gördülékenyen zajlott a
technikai lehetőségeitől hirtelenjében megfosztott lakosság ellátása élelemmel,
gyógyszerrel. A megfigyelői szerepkörre kárhoztatott külvilág meghányta-
vetette magában a történteket, és mintha arra a következtetésre jutott volna,
hogy mindaz, amit a Pax per Fidem művel, helyénvaló.
Randzsit tudta: a tény, hogy olyannyira jól sült el a dolog, nem kis
részben az akkurátus előretervezésnek volt betudható. A két kivénhedt, de még
bevethető amerikai repülőgép-anyahajót hetekkel a támadás előtt teletömték a
küldetés teljesítéséhez szükséges összes felszereléssel – melyeknek java részét
Oroszország és Kína szállította −, és teljes készültségben csatasorba állították
a Mexikói-öbölben, a Nemzetvédelmi Minisztérium rutinszerű közleménye
szerint „kiképzési feladattal”. A Hangtalan Mennydörgés nukleáris robajának
visszhangjai még el sem haltak, a két anyahajó máris készen állt a rendkívüli
segítségnyújtás megkezdésére. Még Myra is kénytelen volt elismerni, hogy
nem lehet beszélni kártékony következményekről.
A családi hármas komótosan időzött vasárnapi reggelije fölött a kertben.
Randzsit holmi ígéretes előadásanyagnak nézett utána az egyik laptopon, a
másikon Myra lapozgatott lustán a híroldalak között, míg a tizenkettedik
születésnapjához közelgő Natasha hátúszásban gyakorolta magát. Myra
sóhajtva pillantott fel a képernyőről.

224
 – Végre-valahára eljutottak a megállapodásig – tájékoztatta a férjét. –
Mármint Kenya és Egyiptom, meg a többi ország, melyek annyira függenek a
Nílus vízhozamától.
Randzsit visszamosolygott rá.
– Gondoltam, hogy végül megteszik – nyugtázta higgadtan a hírt. Alig
hat hónappal azelőtt gyakorlatilag ígéretet tett a feleségének, hogy rövidesen
megoldódik a konfliktus. Ráadásul olyan pillanatban tette ezt, amikor a két
nagyfőnök éppen mozgósította nem jelentéktelen katonai erejét, és a két
hadsereg jó ideig farkasszemet nézett egymással. Amit aztán erre az ENSZ
Biztonsági Tanácsának minden idők egyik legnyomatékosabban megfogal-
mazott figyelmeztetésében mindkét fél kapott, azt nem tette a kirakatba.
– Most, hogy a Hangtalan Mennydörgés réme folyamatosan Damoklész
kardjaként függ a fejük fölött, sokkal komolyabban veszik a Biztonsági
Tanácsot is – kérődzött tovább Myra a történteken.
Randzsit őrizkedett attól, hogy azt válaszolja: „én megmondtam”,
amivel tanúbizonyságát adta férji erényeinek, és beérte egy semmitmondó
megjegyzéssel:
– Örülök, hogy megjött az eszük. De figyelj csak! Mit szólnál ahhoz, ha
a következő szemináriumom a Collatz-sejtésről szólna?
Myra tanácstalan képet vágott.
– Ismernem kéne?
– Dehogyis – nyugtatta meg Randzsit. – Nagyon kevesen hallottak róla.
A jó öreg Lothar sohasem kapott akkora nyilvánosságot, amekkorát megérde-
melt volna. Gyere, megmutatom. – Azzal úgy fordította a képernyőt, hogy
mindketten jól lássák. – Mondj egy számot száz alatt. Megjegyzem, az igazán
nagyokkal is működik a dolog, csak túl sokáig tartana szemléltetni. Na,
megvan?
– A nyolc megfelel?
– Remek. Most oszd el kettővel, és ezt addig folytasd, amíg az
eredmény már nem egész szám.
– Nyolc, négy, kettő, egy. Így gondoltad?
– Hajszálra. Várj, amíg én is kiírom a képernyőre… így. Ezt nevezzük
Collatz első szabályának, vagyis ha a szám páros, akkor addig osztjuk
kettővel, amíg már nem páros számot kapunk eredményül. Most vegyünk egy
páratlant.
– Hmmm… öt?
Randzsit sóhajtott.
– Oké, legyenek a könnyű kis vacakok. Akkor most elővesszük a máso-
dik szabály, vagyis ha a szám páratlan, akkor megszorozzuk hárommal, és
hozzáadunk egyet.
– Tizenöt… tizenhat – szállította Myra az eredményt.

225
 – Helyes. Most megint páros számunk van, úgyhogy ismét az első
szabály lép érvénybe. Hadd mutassam meg a képernyőn.
Amint Randzsit hozzágépelte a nyolcat, négyet, kettőt, egyet az előző
számokhoz, Myra felvonta a szemöldökét.
– Hupsz. Mintha ugyanaz lenne.
Randzsit szélesen elmosolyodott.
– Pontosan ez a lényege! Fogsz egy számot, akár a legnagyobbat,
amekkorát csak el tudsz gondolni, és elkezdesz serénykedni rajta a két
szabállyal. Ha páros, elosztod kettővel, ha meg páratlan, megszorzod három-
mal, és hozzáadsz egyet, és a végén mindig egyet kapsz eredményül. Még
akkor is, ha valami baromi nagy számból indultál ki. Várj, megmutatom.
Beírt néhány programutasítást, és kiindulási számnak megadta a huszon-
hetet. Az utasításoknak megfelelően az egyes és a kettes szabályt váltogatva, a
képernyő a következőket mutatta: „81… 82… 41… 123… 124… 62… 31…
93… 94… 47… 141… 142… 71… 213… 214… 107…”, míg csak Randzsit
le nem állította.
– Látod, hogyan ugrándoznak a számok fel és le? Egészen vicces
figyelni. Időnként kifejezetten nagyra megnőnek. A Carnegie Mellon Egye-
temen végeztek egy kísérletet. Képzeld, sikerült több mint ötvenezer jegyű
számokra feltornázniuk magukat! És tessék, hosszú távon a sorozat mégis
mindig visszazuhan egyre.
– Az egyszer bizonyos – kommentálta Myra könnyedén. – De már miért
is ne tenné?
Randzsit némi ingerültséggel pillantott rá.
– Mi, matematikusok, nem ártjuk magunkat olyasmibe, ami intuitív
módon nyilvánvaló. Nekünk bizonyíték kell! Az öreg Collatz már 1937-ben
azzal a feltételezéssel áll elő, hogy bármely számra ugyanez a sors vár,
egészen a végtelenségig. És még mindig nem sikerült igazolni a sejtését.
– Akkor hát itt a nagy lehetőség – bólogatott Myra szórakozottan. A
kezével beárnyékolta a szemét, és a medence felé fordult, hogy odakiáltson a
lányának.
– Nem volt még elég, Tashy? Igazán nem lenne muszáj halálra fáraszta-
nod magad!
Randzsit fürdőlepedővel a kezében várta csöpögő lányát, de a szeme a
felesége tekintetét kutatta.
– Egy kicsit zaklatottnak tűnsz, drágám. Csak nincs valami gond?
Myra gyöngéd pillantással válaszolt, aztán kitört belőle a kacagás.
– Még hogy gond?! Dehogyis, Randzs! Csak éppen… Orvosnál ugyan
még nem voltam, de biztosra veszem, hogy megint állapotos vagyok.

226
 31.

AZ ŰRFELVONÓ KORA

A MÁSODIK CSEMETÉJÉRŐL VALÓ gondoskodás még annál is inkább

gyerekjáték volt Myra de Soyza Szubramaniannak, mint az újszülött
Natasha pátyolgatása annak idején. Például az apuka nem dúlva-fúlva
jött haza nap mint nap merő időpazarlásként megélt munkájából, éppen ellen-
kezőleg: a tanítványai imádták, a feljebbvalója pedig folyamatosan el volt tőle
ragadtatva. A külvilág eseményeit sem kellett annyira komolyan venni. Azt
azért ne higgyük, hogy bizonyos nemzetek mindenestül felhagytak volna
szomszédjaik hőzöngő fenyegetésének szép szokásával… Viszont igazán
kevesek estek áldozatul.
Beatrix Vorhulst tiltakozása ellenére a család végül mégiscsak átköl-
tözött a saját kicsiny – mármint a Vorhulst-udvarházzal összehasonlítva
„kicsiny” – házába, mindössze pár lépésnyire a sziget egyik legszebb és
legszélesebb, fövenyes strandjától, ahol a tenger a mindenkori leglangy-
melegebb hullámok közé csábított. Mire sikerült belakni az új otthont, már a
külvilág sem tűnt annyira vészterhesnek. A kicsinyke Robert nyugodtan
pancsolhatott a medence legsekélyebb zugában, míg Natasha a mélyvízben
fitogtatta jelentékeny (és Randzsit szerint egyértelműen örökölt) úszótudo-
mányát – ha éppen nem vitorlázásból vett leckéket az egyik szomszédjuktól,
akinek volt egy Sunfish kategóriájú hajója. Az otthon tartózkodást különösen
kellemessé tette a tény, hogy a Szubramanian-háztartás javára és Myrát
tehermentesítendő Mevrouw Vorhulst megvált kedvenc szakácsnéjától és
Natasha imádott dadusától.
A Myra második terhességét megkönnyítő, másik tényezőt úgy hívták:
Natasha – közkeletűbb elnevezéssel Tashy. Ővele aztán nem volt gond. Ha
éppen nem azzal volt elfoglalva, hogy különféle színekben pompázó masnikat
nyerjen úszásból, egyelőre a gyermekek korosztályában, vagy összehúzott
szemmel felnőtt úszóversenyeket bámuljon a tévében a példa követésének
nyilvánvaló szándékával, akkor kisinasként, helyettes csecsemőgondozóként
és kuktaként tette hasznossá magát az anyukája mellett. Ilyen segítség
birtokában Myra minden áldott nap örvendetesen sok időt áldozhatott arra,

227
hogy behozza lemaradását a mesterséges intelligencia és az önszabályozó
protézisek terén.
A szakma, bizony, nagy lépésekkel haladt előre. Mire az asszony ráka-
pott arra, hogy a pocakjában támadó minden apró nyilallásban a szülési
fájdalmak első jeleit vélje felfedezni, csaknem a munka régi kerékvágásába is
sikerült visszazökkennie.
Ez persze nem mehetett sokáig így. Lépésről lépésre – az új jövevény
világra jövetelével, elválasztásával, bilire szoktatásával, iskolaéretté nyilvání-
tásával párhuzamosan – Myra elkerülhetetlenül szakmai lépéshátrányba kerül
majd a kollégáihoz képest.
Vajon lázadozott-e a terhesség zsarnoki törvénye ellen, mely nyilván-
valóan méltánytalan volt a nőkhöz? Mely arra kötelezte a gyermekre vágyó
asszonyokat, hogy Természet Anyánk kérlelhetetlen rendelésébe bele-
nyugodva, engedjék tudatuk megismerési funkcióit háttérbe szorulni az anyai
gondoskodás mögött – legalábbis bizonyos ideig? Bizony, hosszúra nyúlhat,
míg folytatódhat Myra szakmai pályafutása.
Ez nem igazság… De a világ még annyi, ennél is csüggesztőbb
tekintetben mutatja felénk konokul igazságtalan arcát! Myra de Soyza
Szubramaniannak nem volt türelme ahhoz, hogy duzzogásra fecsérelje a drága
időt. Az élet már csak ilyen. Mi végre panaszkodni? Eljön az idő, amikor
mindkét gyermeke egyetemre fog járni, és az övé lesz a világ minden szabad-
sága. Amikor még húsz-harminc, akár ötvenévnyi termékeny kutatómunka
reményében állhat neki kibogozni választott hivatásának rejtélyeit.
Ebben a játszmában a késleltetett kielégülés a lényeg. Nem kell
szeretned is a szabályokat, amelyek szerint játszol. De így vagy úgy, akár te is
lehetsz nyertes.

Robert Ganes Szubramanian megszületésekor Myra és Randzsit határo-

zottan nyertesnek érezték magukat. Két ilyen csemete felér egy főnyere-
ménnyel. Robert lármásan életerős újszülöttnek bizonyult, akinek súlygyara-
podása és testi fejlődése nem maradt el a szülők várakozásaitól. Még
Natashánál is korábban szánta rá magát arra, hogy megpróbálkozzon a hasra
fordulással, és szobatisztaságban is csak orrhosszal szorult a nővére mögé. A
család barátai váltig állították, hogy még életükben nem láttak ilyen gyönyörű
gyermeket, és ezzel még csak nem is lódítottak nagyot. Robert pontosan az a
fajta kisfiú volt, akinek a fotójáért egymást taposnák a bébipapigyártók.
Érdekes módon Natasha még a szüleit is megelőzte a Robert baba iránti
rajongásban, pedig ő már nem volt többé „a kis Natasha”, és számos területen
kezdte megmutatni oroszlánkörmeit, ideszámítva fogékonyságát a sportokra,
tudásvágyát, no meg valami különleges tehetséget, mellyel valahogy mindig
sikerült elérnie a szüleinél, amit akart.
228
 Jelen esetben azt, hogy ő gondoskodhasson a kisbabáról.
Nos, azért nem minden tekintetben. Mondjuk, szívesen kimaradt a
kifejezetten büdös helyzetekből. Viszont ami Robert öltöztetésének, megkocsi-
káztatásának, elszórakoztatásának előjogát illeti, azt Natasha magának
követelte. Némi aggályoskodó húzódozást követően Myra megadta az enge-
délyt.
Ismerjük el, Natasha ügyesen tette a dolgát. Valahányszor Robert
üvöltéssel vagy bömböléssel adta környezetének tudtára a kívánságait, Natasha
általában könnyűszerrel fordította le a baba megnyilvánulásait felnőtt nyelvre.
A kisbabamentes időszakokban pedig élte a maga életét: iskolába járt, rótta a
hosszokat az úszómedencében vagy a barátaival múlatta az időt. Ha csak
módjában állt, elegyítette legkedvesebb időtöltéseit, teszem azt együtt úszott a
barátaival, vagy maga mellé vette a szundikáló Robertet, miközben ő maga
angol igéket magolt, esetleg India és a csatlós nemzetek történelmét.
Mindezzel persze Myra is jól járt. Miután Natasha jóvoltából a Roberttel
való törődés számos feladata alól mentesült, nem volt kénytelen oly mértékben
elszakadni a mesterséges intelligenciától, mint korábban tartott tőle. És ami jó
volt Myrának, természetszerűleg jó volt Randzsitnak is. A fiatalember imádata
kívánatos hitvese iránt mit sem lanyhult az esküvő napja óta.
Mindent összevetve, jól mentek Randzsit Szubramanian dolgai. Dr.
Davoodbhoy rendelkezésének értelmében szemeszterenként egyetlen szemi-
náriumot volt köteles teljesíteni, de ha már benne volt, miért is ne csapott
volna belőle jó nagy murit! Randzsit foglalkozásait előbb-utóbb ugyanabba a
túlméretezett előadóterembe kellett átköltöztetni, amelyben valaha őt magát
nyűgözték le Joris Vorhulst történetei a naprendszer világairól, és többé nem
húsz, hanem száz hallgatót tartott szóval. Ez az előmenetel, döntötte el a
tanszékvezető, immár egy saját gyakornok szolgálatainak igénybe vételére is
feljogosítja. Így esett, hogy az immár doktori fokozattal bíró Ramija Salgado –
a legendás, második előadássorozat sikeréhez egykor nagyban hozzájáruló,
„buzgó ifjú hölgy” – révén Randzsit a saját kutatómunka végzésének kivált-
ságát is elnyerte. Mint dr. Davoodbhoy bizalmasan megsúgta neki, az intéz-
kedés azt a célt szolgálta, hogy Randzsit némi kezdeti előnyhöz juthasson a
bizonyításban, melyet a fiatal tanár a következő szemináriumi csoportjának
készül kiosztani feladatul.
Ráadásul régen eljött az ideje, eszmélt rá, hogy saját szülőhazájában is
szétnézzen. A tervet azóta dédelgette magában, hogy Myra első alkalommal
rótta meg túlzott lokálpatriotizmusáért.
Az évekkel azelőtt egyszer már felmerült ötletet még vonzóbbá tette
számukra, hogy a Hangtalan Mennydörgés többszöri bevetése után a föld-
kerekségen kialakult légkör az idegenforgalomnak is kedvezett. Immár semmi
akadálya nem volt, hogy lehajózzanak a Níluson, beteljesítve Myra gyermek-
kori álmát, ugyanis saját haderejének jelentékeny hányadát Egyiptom és
229
Kenya is szabadságolta, az összes érintett ország ökológusaiból felállított
munkacsoport pedig takarékos vízhasználati módozatokat dolgozott ki,
melyekkel hathatósan vissza lehetett szorítani a szóban forgó gazdaságoknak a
Nílus vize iránti szomját. Ha úgy hozza kedvük, Szubramanianék családostul
nekivághattak London, Párizs, Róma vagy akár New York felfedezésének,
hadd tanulják meg a srácok, milyen egy igazi metropolisz.
Alkalmasint dönthettek úgy, hogy beérik a norvég fjordok, a svájci
hegyek vagy az amazóniai dzsungel felkeresésével, ezzel szemben úgy esett,
hogy még javában az utazási prospektusok tanulmányozásával voltak elfog-
lalva, amikor befutott egy üzenet Joris Vorhulsttól:

Anya szerint a közeljövőben vakációzni készültök. Jövő hónap

elsejétől én legalább egy hétig lent leszek a terminálnál. Mi
lenne, ha testületileg eljönnétek megnézni, hogy mi folyik
arrafelé?

– Biztos jó móka lenne – értékelte a javaslatot Myra, amire Natasha

rávágta, hogy „arra mérget vehetsz”! Még a Natasha székébe csimpaszkodó, és
minden szóra éberen figyelő Robert torkát is olyasféle kurjantás hagyta el,
amely a nővérkéje értelmezése szerint határozott „igennel” volt egyenértékű.
Ennélfogva a négytagú család neki is látott készülődni első hosszabb, közös
utazására.

Randzsit nem kizárólag Vorhulst meghívója miatt tekintett nagy vára-

kozással az űrfelvonó földi állomásának meglátogatása elé, hanem két további
okból is. Az egyik a kuratórium volt, melyhez évekkel azelőtt éppen Vorhulst
rábeszélésére csatlakozott. Szolgálata – az ígéreteknek megfelelően – kevés
feladat elé állította: nem kellett értekezletekre járnia, még szavaznia sem
különféle kérdésekben, mert valahányszor döntést igénylően komoly gond
merült fel, a döntést a vállalkozás igazi irányítói hozták meg helyette, vagyis
Kína, Oroszország és az Egyesült Államok kormánya. A testület tagjaként
viszont joga volt havonta időközi jelentést kapni a munkálatok állásáról. A
három nagyhatalom vasszigora azon is éreztette hatását: az egyes beszámolók
tartalmának java „szigorúan titkos” minősítést kapott, és még annál is több
részlet minden további nélkül a talányos „fejlesztés” címszó alá soroltatott be.
Randzsit egy kezén meg tudta számolni, hogy hány alkalommal fordult meg az
építkezésen, és azok a szemlék is meglehetősen felszínesre sikeredtek. Most
mohón érdekelni kezdte, vajon többet is megtudhat-e, ha lehetősége akad
bepillantani a kulisszák mögé.
A másik ok, amely Randzsitot is meglepetésként érte, azzal függött
össze, hogy a család nem rendelkezett saját autóval. Randzsit és Myra több-
230
nyire kerékpárral járt, és időnként Natasha is lelkesen csatlakozott a menethez;
Robertet ilyenkor az apuka mögötti gyerekülésbe szíjazták be. Ha meg valamit
szállítani kellett, taxit hívtak. Most az egyetem felajánlotta, hogy a család
számára az utazáshoz személyautót bérel, amelyet Randzsit a szélesen
mosolygó dr. Davoodbhoytól vehetett át.
– Rendkívüli ajándék, csak magának – sejtelmeskedett a tanszékvezető.
– Egyenesen a Pax per Fidemtől. Vadonatúj konstrukció, méghozzá az immár
átlátható Koreából! Mióta a korábban fegyverzetfejlesztéssel elfoglalt zseniket
egytől-egyik polgári célú alkalmazásokra állították rá, már egy csomó ehhez
hasonló portékával rukkoltak elő.
Meghallva, mi mindenre képes a helyre kis négyüléses kocsi, Randzsit-
nak is gyönyörteljes vigyorra húzódott a szája.
– Légy szíves, hozz egy kancsó vizet – utasította Myrát, miután
leparkolt a házuk elé. Az meghökkent, de engedelmeskedett. Még nagyobb lett
a megdöbbenése, amikor a férje szándékoltan szertartásos mozdulatokkal
kitekerte a tanksapkát, és beleöntötte a vizet az üzemanyagtartályba. Amint
Randzsit elfordította az indítókulcsot, és látható élvezettel fülelt a motor
doromboló zajára, Myra végképp összezavarodott.
Randzsit megkönyörült rajta, és előadta neki dr. Davoodbhoy magya-
rázatát.
– A megfejtés, drágám, a bór! Abu-Hamed-meghajtásnak nevezik,
feltehetőleg a feltalálója után. Azt tudtad, hogy az elemi bór annyira oxigén-
éhes, hogy még a vegyületeiből is, mint amilyen a víz, képes azt kivonni? És
ha az oxigént kivonjuk a vízmolekulából, mi marad?
Myra felhúzta a szemöldökét.
– Hát hidrogén. De…
A vigyorgást egy pillanatig sem szüneteltetve, Randzsit Myra szájára
tette az ujját, hogy elhallgattassa.
– Viszont a bór irgalmatlanul költséges holmi, ezért soha senkiben még
csak fel sem merült, hogy bajlódjon vele, a széntartalmú üzemanyagok
elégetése annyival olcsóbb. Erre mi történik? Valaki szépen rájött, hogy
milyen módszerrel lehetne regenerálni a bórt, miáltal újra és újra felhasz-
nálható. Úgyhogy, egyetlenem, mi most egy olyan autóval készülünk elutazni,
amelyiknek nem, hogy alacsony lenne a szennyezőanyag-kibocsátása, de
egyáltalán semmit sem bocsát ki magából!
– De… – próbált megszólalni Myra, amiben ezúttal Randzsit ajka
akadályozta meg.
– Te csak hozzad szépen Natashát és Robertet, oké? – unszolta
nyájasan. – A csomagok rendben? Aztán lássuk, hogy szuperál ez a mi
hidrogénégetőnk!
Abban nem volt hiba. Igaz, kétszer is meg kellett állniuk, hogy – a
benzinkutasok megbotránkozott tekintetének kereszttüzében – vizet tankol-
231
janak, mindazonáltal a kocsi éppolyan tökéletesen tette a dolgát, mint
akármelyik, fosszilis üzemanyaggal meghajtott, közönséges jármű.
Még tíz kilométernyire voltak a termináltól, amikor Robert kieresztette
magából szívleállító sikolyainak egyikét. Myra rátaposott a fékre. Hamar
kiderült: a családnak szerencsére nem közvetlen veszéllyel, csupán egy érdek-
feszítő látvánnyal kell szembenéznie. Robert szenvedélyes kalimpálásának
tárgya (melyet „Pók!”, meg „Másziiik!”, meg „De soook!” kiáltásokkal kísért)
mi más is lehetett volna, mint maga az „égig érő paszuly”, melynek kábele
alig-alig felfedezhetően csillant meg időnként a napfényben. Amit viszont
szállított – ha az ember egyszer már tudta, hol keresse – nagyon is jól látható
volt mindenkinek. Egymás nyomában teherszállító gondolák – technológiailag
igen fejlett „babhüvelyek” – masíroztak az égnek, és tűntek el szem elől az
első felhőréteg fölött.
– Hupsz! – nyilatkozott Randzsit mindannyiuk nevében. – Úgy fest,
hogy tényleg sikerült beindítani!

Be, bizony.
A földi indító és fogadó állomáshoz vezető útpályával párhuzamosan
vasúti sínpár futott, melyen éppen egy (Natasha szerint) negyvenkét teher-
vagonból álló szerelvény haladt a terminál felé. Meg is előzte őket, majd eltűnt
az állomás gigantikus hangárjainak egyikében. A gépkocsi-bejáratnál őrök
álltak, de a Szubramanian családot barátságos tisztelgéssel és minden teketória
nélkül továbbengedték, elirányítva őket a VlP-parkoló felé.
Ott egy csinos, ázsiai nő fogadta őket, aki Joris Vorhulst asszisz-
tenseként mutatkozott be.
– A mérnök úr már nagyon várja ezt a találkozást – lelkendezett −, de
igazából csak holnapra várta önöket. Ettől függetlenül már úton van ide. Nem
ennének addig valamit?
Randzsit már nyitotta a száját, hogy „ez igazán nagyszerű ötlet”, de a
felesége megelőzte:
– Köszönjük, egyelőre nem. De ha esetleg egy kicsit körülnézhetnénk…
Hát persze, hogy körülnézhettek. A hölgy figyelmeztette őket, hogy ne
lépjenek a rakodóhangárok területére, és persze ügyeljenek a teherautókra meg
a vontatókra, melyek kétségkívül izgalmas holmik azonosíthatatlan darabkáit
hurcolászták-vonszolták ide-oda.
Randzsit nyájas értetlenkedéssel szemlélte mindezen ténykedéseket.
– Mit nem adnék, ha tudnám, hogy mi a fene az a sok cucc! – adott
hangot az érzéseinek.
Az ifjú Natasha lebiggyesztette az ajkát.

232
 – Lássuk csak. Az a csupa dudor csomag egy ionrakéta segédrakéta-
hajtóműve. Mellette, abban a bálában lemezelt szén-nanocsövek vannak, egy
napvitorla részei, ha jól sejtem…
Randzsit tátott szájjal bámult a lányára.
– Mitől vagy te ebben olyan biztos? – firtatta.
Natasha ránevetett.
– Amíg ti azzal a nővel fecsegtetek, Robert és én egy kicsit körbe-
szimatoltunk. Történetesen elolvastam a fuvarleveleket, és arra jutottam, hogy
ezek űrhajókat építenek odafent!
– Tökéletesen igaz, Tashykám! – jutott a fülükbe egy ismerősen csengő
kiáltás a rakodóhangár irányából. – És kettőt már dologra is fogtunk közülük!

***
Joris Vorhulst nem tűrt semmilyen ellenvetést: enni akart, méghozzá
hamisítatlan Sri Lanka-i kosztot, és ha a többiek netán nem kérnek enni, hát,
csak tessék, őt nem zavarja, ha evés közben bámulják. Mint kiderült, az utóbbi
öt hetet magán az űrfelvonón töltötte, és csak percekkel azelőtt érkezett vissza
szemleútjáról pontosan annak az űrjárműnek az építési helyszínéről, melynek
létezését Natashának sikerült kikövetkeztetnie.
– Ez a mi égig érő lajtorjánk kezdi igazán kivenni a részét a munkából –
tájékoztatta látogatóit őszinte lelkesedéssel. Elmondása szerint a már üzembe
állított, két, rakétahajtású robotűrhajónak afféle szemetesként akadt dolga: a
LEO magasságában szisztematikusan fésülték át a teret magára hagyott
űrjárművekért, levitézlett, orosz meg amerikai hajók kihajított hajtóanyag-
tartályaiért. A nyakon csípett objektumokra aztán számítógéppel vezérelt
napvitorlákat erősítettek fel, és úgy programozták be őket, hogy a Grand
Centralig* lebegjenek, ahol aztán egytől-egyig csodás átváltozáson estek át.
Nem voltak többé békés űrjárművekre veszélyt hozó, szabadon kódorgó
gyilkosok, ehelyett nyersanyag lett belőlük bármihez, amire éppen szükség
volt.
– Az addig rendben van, hogy a felszínről rakományt szállítunk föl az
űrbe – jelentette ki Vorhulst teli szájjal a tányérja mögül, amelyben – Myra is
kénytelen volt elismerni – egészen kivételesen finom curry illatozott. – De
közben miért mondanánk le mindarról, ami már amúgy is odafent van?
– És te tényleg ezért mentél fel az alacsony Föld körüli pályára? Hogy
roncsokat szedjél össze új járművek építéséhez?
Vorhulst szégyenkezni látszott.

*
Az Arcutanov-felvonó űrbéli fogadó állomását hívják így; az elnevezés New York
híres központi pályaudvarára utal.
233
 – Igazából csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy a harmadik
űrhajó indulásra kész. Az, amelyiket a Holdra akarjuk küldeni. Tudtátok, hogy
a robotfelderítők már évek óta munkálkodnak ott? És hogy már egy csomót
találtak azokból a lávacsőbarlangokból, amelyekről a csillagászati kurzuson
szoktam mesélni?
– Ami azt illeti, erről fogalmam sem volt – panaszolta fel Randzsit. – A
kuratóriumnak megküldött, időközi jelentések igencsak hézagosan számoltak
be mindenről.
– Igaz – ismerte el Vorhulst. – Tudok róla. Mindannyian reméljük, hogy
a három nagyfiú végre lazít egy kicsit a gyeplőn. Azok a lávabarlangok
mindent meg fognak változtatni. Az egyik közvetlenül a Sinus Irídium – a
Szivárvány öble – alatt helyezkedik el. Az a kicsike egy igazi bombázó!
Képzeljétek el, ezernyolcszáz méter hosszú, és a harmadik űrhajó fogja
odaszállítani a gépeket, amelyekkel majd légmentesen leszigetelik az egészet.
Ugyanis a Lunáris Fejlesztési Társaságnak nagy tervei vannak vele. A három
nagyfiú turizmust akar!
Myra hitetlenkedő képet vágott.
– Ugyan már! Azon a lunáris telepen, mikor utoljára hallottam róluk,
összevissza tizenegy ember lakott. Csak az etetésük egy vagyonba kerül, meg
hogy legyen elegendő, belélegezhető levegőjük!
Vorhulst nevetett.
– Na persze, a régi szép időkben! Amíg az ellátmányt még a Földről
kellett felküldeni, rakétákkal! De ne feledd, hogy most már itt van nekünk a mi
égig érő babszárunk! Lesznek turisták, ne aggódj. És hogy jó okuk is legyen
fölmenni oda, a három nagyfiú nem átallotta mozgósítani a kapcsolatait, és
most úgy fest, hogy a Nemzetközi Olimpiai Szövetségben megállapodásra
jutottak.
Natasha, aki eladdig szokatlanul csendesen üldögélt, egyszerre
felélénkült.
– Miféle megállapodásra?
– Hogy olyan versenyeket fognak rendezni odafent, amilyenekre a
Földön még nem volt példa, Tashy. Tudod, a Hold gravitációja mindössze
1,622 méter per szekundum-négyzet, tehát…
Natasha megadóan fölemelte a kezét.
– Kérem, Dr. Vorhulst!
– Jól van, na. Szóval, nagyjából egyhatoda a földinek. Ami azt jelenti,
hogy amint beindulnak a Holdon a versenysportok, a futásban meg ugrásban
felállított összes rekordot ki lehet hajítani az ablakon. Még abban sem vagyok
biztos, hogy az az irdatlan méretű lávabarlang ott a Sinus Irídiumnál elég
magas lesz ahhoz, hogy a magasugrók felállíthassák benne a saját holmijaikat.
Ezúttal Randzsiton volt a kételkedés sora.

234
 – Te tényleg azt hiszed, hogy emberek hajlandóak kétszázezer kilo-
métert bumlizni azért, hogy kigyúrt atlétákat láthassanak magasugrani?
– Pontosan – állította Vorhulst. – És a Lunáris Fejlesztési Társaság is
meg van róla győződve. De nem ez lenne a főműsorszám. Mit szólnátok egy
olyan versenyhez, amelyik a Földön eleve lehetetlen volna? Például izom-
erővel hajtott repülésben?
Ha Randzsittól várta a választ, hát csalódnia kellett. A csörömpölő
tányérokkal mit sem törődve, Tashy felugrott.
– Azt mondanám, hogy gyerünk! – kiáltotta. – Ott a helyem! És ha
hiszitek, ha nem, meg is fogom nyerni!

235
 32.

ÚT A GYŐZELEMHEZ
ÍGY IS TÖRTÉNT.
Persze nem azonnal. Az első lunáris olimpiai játékok megrendezéséig még
rengeteg teendő akadt – magán a Holdon is, de elsősorban az űrliften. Az
utóbbit, példának okáért, alkalmassá kellett tenni a személyszállításra, hogy
utasainak legalább indokolt reményük legyen túlélni a megpróbáltatást. Miután
az eligazító beszámolók egyre több konkrét tartalommal teltek meg,
kikézbesítésük pillanatában Randzsit azzal a lázas, űrkadétos izgalommal
vetette bele magát a tanulmányozásukba, melyet annak idején még Joris
Vorhulst előadásai ébresztettek fel benne.
Úgy tűnt, az egész földkerekségen békésebb szelek fújdogálnak –
Randzsit lelki nyugalmát tekintve szerencsés módon. A Hangtalan Menny-
dörgés második bevetésével megint sikerült befogni néhánynak a száját a
legfékevesztettebben lármázó állami vezetők közül. Randzsit továbbra is dr.
Davoodbhoy teljes megelégedésére foglalkoztatta tanítványait, kis családja
pedig változatlanul az örömök kiapadhatatlan forrásául szolgált.
Ami különösen Natashára volt igaz. Tiszta sor: még pár év, és egye-
temre kerül, még ha közbe is szólt a lunáris olimpia, melyet dr. Vorhulst
kifejezetten beígért neki. Felkészülni egy ilyen versenyre nem volt éppen
gyerekjáték. Annak fényében a földi olimpikonok minden edzése úgy festett,
mint nyámnyila amatőrök tízperces reggeli kocogása, mely a derékra lerakó-
dott zsírpárnákat hivatott elégetni.
Magától értetődik, hogy Natasha csak egy volt a példátlan megmérette-
tésre trenírozok sorában. Világszerte ifjú sportolók ezrei törték azon a fejüket,
miként tehetnének szert a repülési versenyszámokban való részvételhez elen-
gedhetetlenül szükséges fizikai erőnlétre. Miután – mese nincs – az edzés-
munkát a Föld kérlelhetetlen, egy g-s nehézkedése mellett kellett elvégezni, a
sikerhez nem csekély találékonyság is szükségeltetett.
Az izomerőből történő repülés problémájának megoldására alapvetően
két módszer kínálkozott. Az ún. „ballonauták” tábora a különféle alakú,
gáztartó rekeszek alkalmazásában hitt, melyek repülés közben folyamatosan a
levegőben tartják a sportolót, aki ennélfogva a légcsavar forgásban tartására
tartalékolhatja összes izomerejét. Ezzel szemben a „légiciklisták” úgy dön-
töttek, inkább minden tekintetben kizárólag a saját testi erejükre hagyatkoznak.
236
Számukra a sportszergyártók egymással versengve fejlesztették ki a propeller-
hajtású modellek egész sorát. A C 6o* nanocsöveknek, vagyis ugyanazon
molekuláknak köszönhetően, melyek az űrfelvonó kósza ábrándképét egy
működőképes szállítóeszköz valóságára váltották, az új sporteszközök olyan
pehelykönnyűre sikeredtek, hogy még a Földön is egy kézzel fel lehetett
emelni őket, pláne a Holdon, ahol ehhez egyetlen ujj is elég lesz!
E nagyra törő atléták mindössze egy dolgot nélkülöztek a felkészü-
léshez: egy igazi, egyhatod gravitációjú edzőtermet, miáltal kénytelenek voltak
mindenféle technikai segédeszközhöz, többnyire a Hold felszínén uralkodóval
egyenlő nehézkedést szimuláló ellensúlyokhoz folyamodni. Ami azt jelentette,
hogy találékonyságon kívül egy csomó pénzt is muszáj volt előteremteniük.
A tényleges költségigény jóval meghaladta az egyetemi oktatók vásárló-
erejét, naná… Szerencsére a Sri Lanka-i felső tízezer hajlandónak mutatkozott
összefogni Natasha érdekében. Még a sportesemények iránt amúgy közömbös
pénzeszsákokat is felvillanyozta a gondolat, hogy újra meg újra az összes többi
nemzet orra alá dörgölhetik a tényt: lám, az emberiség előtt pont e kicsiny
szigetországról nyílt meg a kapu a világűr végtelenje felé. Az anyagi felajánlá-
sokból Colombo egyik külső kerületében meg is épült egy roppant méretű,
egyhatod gravitációjú sportcsarnok, melyben Natasha kedvére csiszolhatta
légiciklizési technikáját.
Mivel a létesítmény csupán tízpercnyire volt az otthonuktól autóval, a
Szubramanian családot sűrűn fel lehetett fedezni a nézőtéren ülők között, sőt
nemcsak ott. Robert imádta nézni, amint a nővére, keményen taposva a
pedálokat, ide-oda libeg a csarnok „egén”, s rajongása csak fokozódott, amikor
a repülés élményét egyszer személyesen is átélhette, minthogy a gépek előre
lefoglalt használati idejében némi űr támadt.
Természetszerűleg nem egyedül Natashának adatott meg az esély az
alacsony gravitációjú edzőcsarnok használatára. A sziget valamennyi részéből
reménykedő kérelmezők álltak sorban a lehetőségért, hogy próbára tegyék
saját képességeiket a gépezeteken, és közülük jó harmincan meg is kapták azt.
Ám mindük közül egyedül Natasha Szubramaniannak sikerült következetesen
túlszárnyalnia kihívóit.
Mikor a Sri Lanka-i válogatott végül összegyülekezett az égi lajtorja
lábánál első űrutazásához, mindenki Natashában látta megtestesülni a sziget
győzelmi reményeit.

Myrának elegendő volt egyetlen pillantás az árakra, melyekkel az

utazásszervező társaságok meghirdették a lunáris olimpiai játékokra szóló
utakat, hogy elálljon a lélegzete.
*
A szén allotrop módosulatai harmadik csoportjának, a fulleréneknek legismertebb
képviselője.
237
 – Óh, Randzsit… – nyögött fel, látványosan dörzsölgetve a szívtájékát.
– Mégsem hagyhatjuk, hogy Tashy egyedül utazzon el arra a versenyre! De
megengedhetjük magunknak, hogy elkísérjük?
Randzsit, aki pontosan ilyen reakcióra számított, igyekezett megnyug-
tatni a feleségét. Elárulta, hogy a versenyzők családtagjait jelentős árked-
vezmény illeti meg, és ugyanez érvényes a kuratórium tagjaira, Randzsitot is
beleértve. A kétféle engedmény összevonása után a jegyek összköltsége már
legfeljebb ha vérlázítóan botrányosnak volt mondható.
Ami nem tarthatta vissza őket. így esett, hogy amikor eljött az ideje, a
földi állomáson Myra, Randzsit és a kis Robert is megjelent a leendő utasok
között. A világ többi, boldog telemonitor-tulajdonosához – vagyis nagyjából a
Föld teljes népességéhez – hasonlóan a Szubramanian család rendre nyomon
követte a már-már eksztatikusnak minősíthető tudósításokat, amelyek az
űrfelvonó igénytelen teherhordó öszvérből minőségi személyszállításra alkal-
mas szerkezetté fejlesztésének lépéseit kísérték. Minden tudhatót tudtak az
utaskabinok működéséről; előre jó fogalmat alkottak arról, hogy milyen érzés
lesz az ég felé emelkedni másodpercenkénti néhány méteres, egyenletes
sebességgel.
Mindössze azt a tényt nem fogták fel száz százalékig, hogy még ilyen
tempó mellett is pontosan hány másodpercig fog tartani a Sri Lanka és a Sinus
Irídium közötti távolság leküzdése. Hogy amire készülnek, nem afféle hétvégi
kiruccanás.
Az első hat nap alatt mindössze a belső Van Allen-övezethez jutottak
fel, ahol is Szubramanianéknak – a fedélzeten tartózkodó többi családdal,
nevezetesen Kai-ékkal, Kosbá-ékkal és a kimondhatatlan nevű norvégokkal
egyetemben – sietősen menedékhelyre kellett húzódniuk a gyilkos sugárzás
elől. Az zárta magába a kabin háromszoros fallal leválasztott, alvó és tisztál-
kodó egységeit, ideértve az illemhelyeket, a nevetséges módon „fürdőnek”
titulált odúkat, azonfelül húsz – nem tévedés: húsz – darab, ötös sorokba
rendezett és felettébb szűkös priccset. Valahányszor elérkezett az ideje, hogy
mindenki hanyatt-homlok iszkoljon oda, esetleges gyógyszerein és önmagán
kívül semmi mást nem vihetett magával, mint a testén viselt, különleges űr-
öltözék különlegesen szűkre szabott darabjait (melyeket súlytakarékosság
címén csaknem súlytalanra készítettek, továbbá a lehető legkevésbé bepiszkít-
hatóvá, ugyanis mosni reménytelen vállalkozás lett volna). Egyebet nem,
szégyenlősséget meg aztán a legkevésbé…
Robert sehogy sem állhatta a menedékhelyet, és nemtetszését folya-
matos bömböléssel adta tudtul, amiben a távol lévő Kai bácsi fiúunokája is
nagy segítségére volt. Menedékbeli kucorgásaik során az egyöntetű ellen-
érzésben osztozó Randzsit egyébre sem tudott gondolni, mint a kabin
leárnyékolatlan része nyújtotta nagyobb (akármennyire is minimális)
szabadságra, amit félreeső, homályos zugokban, a testgyakorlás céljából
238
biztosított gumihevederekben rúgkapálva, illetve a hosszú, keskeny és vastag,
mindazonáltal ígéretesen átlátszó ablakokon kitekintve élvezhetett az egyszeri
utazó. A legjobban mégis a rendes fekhelyét sírta vissza, amely saját
világítással és telemonitorral volt felszerelve, ráadásul már-már egy átlagos
koporsóhoz foghatóan bőséges teret nyújtott annak, aki az egyik oldaláról a
másikra fordulás luxusára vágyott. Ahhoz mindenesetre elég nagyot, hogy
időről időre az ember vendéget is fogadhasson, feltéve, hogy rendkívüli
módon bensőséges viszonyt sikerült kialakítania útitársával.
A menedékhelyre ítéltetés első ízben mindössze négy napig tartott, és az
utasok máris újólag élvezhették az akadálymentes tér minden előnyét…
egészen kilenc nap elteltéig, mikor is a külső sugárzási övezet közeledtére
figyelmeztető, elektronikus sikoly visszaűzte mindüket az árnyékolt falak
mögé.
Bizony, az űrutazás immár bárki számára elérhető volt. Azt meg nem
állította senki, hogy egyben pofonegyszerű vagy, teszem azt, kényelmes is.

A külső Van Allen-ből kifelé jövet vicces dolog történt. Szokás szerint
Robert azonnal odaszaladt kedvelt tartózkodási helye, a két méter hosszan
elnyúló, vastag műanyag csík felé, mely az utaskabin külvilágra néző
panorámaablaka volt. Myra akkurátusan elrendezte tagjait a gimnasztikus
gumihevederek között a testedzéshez, Randzsit meg azt fontolgatta, hogy
privát fekhelyének veszi az irányt némi zavartalan szundikálás végett, amikor
izgatott sikongatások közepette Robert váratlanul visszaszökdécselt melléjük.
Márpedig az izgatott Robert közlései még a nyugodt Robertéinél is nehe-
zebben voltak értelmezhetőek. A szülők egyetlen szót hámoztak ki az üze-
netből: „halacska”. Mondanivalójának megvilágítása érdekében Robert
csekély erőfeszítésre volt képes vagy hajlandó, és ezúttal Natasha sem volt
kéznél, hogy tolmácsoljon neki. A jelenetnek viszont szem- és fültanúja volt
egy hároméves kislány egy másik családból. Kis ideig csöndben figyelte a
párbeszédet, aztán – továbbra is szó nélkül – kézen fogta Robertet, hogy
megtanítsa a tudományára, melyben Myra a tai chi elemeit ismerte fel.
Ő volt a kicsinyke Luo, a tajpeji illetőségű házaspár kislánya; hármuk-
ban a kabint elfoglaló utastársadalomnak csupán csekély töredékét ismerhettük
meg. Kai-okból hatan voltak a fedélzeten, köztük a Kai házaspár mindkét
tagjának idős édesanyja. A család a szállodaiparban volt érdekelt, amitől majd’
felvetette őket a pénz, és erre szükségük is volt ahhoz, hogy az első igazi,
olyan turisták közé kerülhessenek, akikre az olimpiai szervezőbizottság az
egész tervet alapozta. A dél-koreai családnak és a Kazahsztánból érkezett,
fiatal párnak szintúgy volt mit a tejbe aprítania. A norvégok csoportja ugyan
nem tudott jelentős vagyont felmutatni, ők viszont mind egy szálig a nemzet

239
színeiben induló távolugrónak a rokonságából kerültek ki, ezért kedvezményes
viteldíjra tarthattak igény.
A kabinon velük osztozkodó, tizenhét embertársukkal Randzsitéknak
mindössze annyi volt a gondjuk, hogy azok egyike sem tudott angolul, nem is
beszélve a tamil vagy a szingaléz nyelvről. Az ifjabbik Mrs. Kai kiválóan bírta
a franciát, így Myrának legalább volt kivel beszélgetnie. A többiek oroszul,
kínaiul cseverésztek egymás közt, meg egy további nyelven, melyben Randzsit
a németet vélte felismerni, nem mintha bármi haszna lett volna belőle.
Legalábbis kezdetben. Viszont idejük annyi volt, mint a tenger. Hetek
csupán a kötélpálya középpontjáig, plusz ugyanannyi annak túlsó végéig, ahol
a kabint majd a Hold felé mutató röppályára taszítják, végül még egy-két nap a
leszállásig a Sinus Irídiumnál.
Az utolsó útszakaszon Szubramanianékat többé nem lehetett elszakítani
a legfrissebb hírekről tudósító képernyőktől. A Holdon ugyanis ekkor zajlottak
a selejtezők. A döntő, mint megtudták, afféle párharc lesz: egyetlen szárnyas
repülő egyetlen gázballonos ellen. A szárnyas repülést választó versenyzők
közül összesen heten tették meg a hosszú utat az előcsatározások kedvéért…
és amint utazásuk a végéhez közeledett – a Luna már az egész panoráma-
ablakot betöltötte −, a Szubramanian házaspárnak azt kellett hallania, hogy a
versenybizottság az ő lányukat hirdeti ki a selejtezők győzteseként!
Addigra a kabinfedélzeten tartózkodó, valamennyi felnőtt legalább
néhány szót megtanult az általuk képviselt nemzeti nyelvek mindegyikén.
Ezeket most sorban arra használták fel, hogy őszinte szívvel gratuláljanak a
Szubramanian szülőknek.

Natasha a felszínt az olimpiai faluval összekötő liftnél várta szüleit.

Beszédes volt és túláradóan boldog, és Randzsit meglepetésére egy magas,
kávébarna bőrű, brazil fiatalember volt a társaságában. Az állandó, 23 0C-os
hőmérsékleten tartott környezethez illően mindketten minimális mennyiségű
ruhát viseltek.
– Ő Ron – mutatta be kísérőjét a szüleinek. – Ez a Ronaldinho
rövidítése. Egyébként meg száz méteres síkfutásban indul.
Randzsitnak és Myrának eme brazil Ronaldinho szemével kellett néz-
niük a tizenöt éves lányukra ahhoz, hogy felfedezzék benne a mutatós nőt.
Randzsit újabb meglepetésére, Myra cseppet sem festett úgy, mintha felkavarta
volna a dolog, ehelyett nyilvánvalóan őszinte barátsággal rázta meg a feléje
nyújtott, kávészínű kezet. Az ifjú Robert mindössze annyi figyelmet szentelt a
futónak, hogy félrelökje az útból, aztán lármásan nővére karjaiba vetette
magát.
Miután össze-vissza puszilgatta Robert feje búbját, Natasha odasúgott
valamit Ronnak, aki erre bólintott, és a szülőkhöz fordult:
240
 – Örülni találkozás veletek – közölte, majd lassú, elnyújtott mozdu-
latokkal, melyre a Hold nehézkedése sarkallta az embert, féloldalasan
elügetett.
– Muszáj edzenie – magyarázta Natasha. – Az én versenyem holnap
lesz, de az övé csak szerdán. Majd ő átveszi a csomagjaitokat, és elhelyezi a
szobátokban, úgyhogy gyertek, kerítünk nektek végre valami tisztességes
kaját.
Azzal kézen fogta Robertet, és megindult előttük. Iránymutatása alapján
a kisfiúnak hamarosan és jó közelítéssel sikerült elsajátítania Ron járásmódját.
Randzsit már nem volt ilyen szerencsés; ő egyszerűbbnek találta, ha kevésbé
kecsesen, pontról pontra ugrándozva halad előre.
Nem kellett messzire menniük, ráadásul a séta bőven megérte a fárad-
ságot, mert az étel, melyhez hozzájutottak, cseppet sem emlékeztetett az űrlift
utaskabinjában hetekig élvezett, tubusból kipréselt táplálékhoz: előételnek
saláta volt, aztán darált húsos, talán sonkával készített krokettek, a végére meg
friss gyümölcs desszertnek.
– A nagyját úgy hozatják a Földről – mesélte Natasha −, de az eper meg
a salátafélék java már itt terem, egy másik lávabarlangban.
Az ételre nem volt érdemes több szót vesztegetni; a szülőket sokkal
inkább foglalkoztatta, hogy a lányuk mivel töltötte addig az idejét, és jól érzi-e
magát. Natasha viszont az utazásukról szeretett volna megtudni minden rész-
letet, és a beszámolót a veterán utazó derűs türelmével hallgatta végig, aki
mindezen már rég keresztülment. Felfigyelt a Robertről és az ő „halacskájáról”
szóló epizódra, ám hiába kísérletezett, a kettejük sajátos nyelvjárásában lefoly-
tatott párbeszéd során neki sem sikerült egyebet kihúznia az öccséből, akit
pillanatnyilag százszorta jobban lekötött a gyümölcstortája.
– Nem hajlandó többet elárulni, mint hogy észrevett valamit az
ablakban, ami úgy nézett ki, mint egy hal. Különös. Már másoktól is hallottam,
hogy láttak dolgokat felfelé jövet.
– Minden bizonnyal jéggé fagyott űrhajóspisit… – dünnyögte Myra
álmosan, és nagyot ásított. – Emlékeztek? Az egyik Apolló-űrhajó legénysége
egyenesen szentjánosbogarakat vélt felfedezni az űrben… Mellesleg az előbb
mintha egy szobáról lett volna szó, igazi ággyal, ha nem tévedek…
Szó sem lehetett tévedésről. Tetejében az a bizonyos ágy több mint
kilencven centi széles fekvőfelületet ígért, ami bőségesen elegendő lehetett
Myrának és Randzsitnak, hogy egymáshoz bújva, ráheveredjenek. Amint
szemtől szembe kerültek vele, már nem is tudtak ellenállni a kísértésnek.
– Csak szusszanok egyet – gondolta Randzsit, egyik karjával átölelve a
feleségét, aki egy pillanat alatt már aludt is. – Majd azután felderítjük ezt a
fantasztikus helyet. Persze, csak ha már kipróbáltuk az igazi zuhanyozót…
Nem rajta múlt, hogy kénytelen volt elállni ettől a szándékától. Arra
ébredt, hogy a felesége finoman rázogatja a vállát.
241
 – Ébren vagy már, Randzs? Tudod, hogy tizennégy órát aludtál? Ha
végre hajlandó vagy felkelni, akkor még lesz időd egy tisztességes reggelire,
meg egy kicsit körüljárni a lávabarlangot, mielőtt elkezdődik a verseny.

Az olimpiai sportesemények többnyire több százezres tömegeket

vonzanak, melyekkel összevetve az első, lunáris olimpiai játékokon testi
valójában jelen lévő nézőközönség elhanyagolható létszámú volt. Éppen csak
annyian voltak, hogy hiánytalanul megtöltsék a lávabarlang falaira felkúszó
tribün mind az ezernyolcszáz pehelykönnyű ülőhelyét. A Szubramanian család
szerencsésnek tudhatta magát, hogy kevesebb mint száz méterrel a célvonaltól
kapott helyet.
Mire eljött a perc, hogy hármasban az ülések felé igyekezzenek a szűk
folyosón, Randzsitot kitűnő hangulatba ringatták a nap gyönyörű folytatást
ígérő, első élményei: ébredés egy kiadós alvásból, utána lendületes zuhanyozás
igazi (noha visszaforgatott) vízzel, melyet ha harminc másodpercesre korlá-
tozott is a láthatatlan időzítő szerkezet, ahhoz untig elég, hogy csuromvizesre
áztassa az embert, hát nem?, megfejelve egy hevenyészett körsétával, melynek
során meglepetten tapasztalta, hogy a lakókörletet nem a stadionnak otthont
adó, gigantikus lávabarlang foglalja magában, hanem egy másik, kisebb, egy
mesterséges alagút túlsó végénél.
De itt volt! A Holdon járt! A drága feleségével és kisfiával az oldalán,
ráadásul egy olyan napon, amely imádott lányának élete legboldogabb pillana-
tát hozhatja el!
Noha az alagutakban a tengerszinten uralkodó, földi légnyomásnak csak
nagyjából felével egyenlő, mesterséges atmoszféra volt jelen, a levegőt jelen-
tősen feldúsították oxigénnel. Ez a tény lényegesebb volt az ellenfél, a
ballonauta Piper Dugan, mint Natasha számára, noha a földihez képest
egyhatodnyi gravitáció ellenére a fiúnak még így is közel harminc köb-
méternyi hidrogénre volt szüksége ahhoz, hogy a levegőbe tudjon emelkedni.
Egyébként Ausztráliából érkezett, és miközben belépett a stadionba, a kötelek
végén három segéd akadályozta meg gépének elsodródását, mely fölött ott
lebegett az áramvonalas hengert formáló ballon.
Egy láthatatlan zenekar jóvoltából az ,,Advance Australia Fair”, vagyis
az ausztrálok nemzeti himnusza köszöntötte Dugan érkezését, amitől a barlang
távolabbi végénél ülők jó része egyszerűen őrjöngeni kezdett.
– Te jó ég! – fordult Myra Randzsithoz. – Attól félek, Sri Lankáról nin-
csenek annyian, hogy ezt lepipálják…
Hát nem is, viszont a hazájukkal szomszédos India egészen komoly
létszámban képviseltette magát, és még annál is nagyobb volt azon, minden-
féle nemzetiségű nézők száma, akik inkább a kicsiny szigetországból jövő
hölgyversenyző pártjára álltak. Natasha egyetlen segítőtárssal érkezett, aki a
242
különös sporteszközt hozta: leginkább biciklire hasonlított, ám kerekek helyett
könnyű, már-már pókhálószerűen vékony szárnyakkal volt felszerelve.
Natashát is zeneszó fogadta – hogy az lenne a szigetállam nemzeti himnusza,
újdonság volt Randzsitnak, aki most figyelt fel rá életében először * −, de a
dallam csaknem elveszett a lányt éltető szurkolótábor csatakiáltásai mögött.
Az ordítozás egy pillanatig sem szünetelt, míg az edzők be nem szíjazták a két
versenyzőt, hozzáerősítve fiút és lányt a maga gépéhez: Piper Dugan a hidro-
génnel töltött ballon tartózsinórjaira volt felfüggesztve, keze-lába szabad a
pedálozáshoz, míg Natasha negyvenöt fokos szögben ült saját légiciklijének
nyergében.
Zeneszó és kiáltozás lassacskán egyformán elenyészett. A pillanatnyi,
néma csöndben éles csattanásként hatott a startpisztoly dördülése.
Az első pillanatban Dugan léghajója egyenes vonalban nekilódult, míg
Natasha légiciklije vagy hat métert veszített a magasságából, mire a lánynak
végre sikerült felgyorsítania.
Ekkor aztán elkezdte ledolgozni a hátrányát.
A nézők lármás buzdítása mellett – és most ne tessék csupán a maroknyi
jelenlévőre gondolni, hanem a több százmilliónyi tévénézőre is odahaza, a
Földön – a két versenyző szinte a stadion teljes hosszában fej fej mellett repült.
Húsz méterrel a cél előtt Natasha elhagyta ellenfelét, és a vonalon már
tisztán vezetve suhant át. Az orkáni zajt, mellyé az ezernyolcszáz néző torkát
elhagyó bömbölés, üvöltés, ováció egybeolvadt, még hosszú évekig semmi
sem múlta felül a Holdon.

Vontatott kényelmetlenség tekintetében a visszaút semmiben sem

maradt el az odautazástól, de Szubramanianék ezúttal legalább megkapták
Natashát – Natasha pedig a győztesnek kijáró jutalmat.
Abból nem volt hiány. Az embernek az a benyomása támadt, hogy
személyi telemonitorja egy pillanatra sem sötétül el, sorban felvillantva a
gratuláló üzeneteket, amilyent a számtalan ismeretlen szurkoló mellett egyet-
lenegy ismerőse sem mulasztott el küldeni. A minden szépet és jót kívánó
személyek között ott szerepelt Oroszország, Kína és az Egyesült Államok
elnöke, gyakorlatilag valamennyi ENSZ-tagállam vezetője, megfejelve dr.
Datuszena Bandarával a Pax per Fidem részéről, továbbá nagyjából a lány
összes, korábbi meg jelenlegi tanára és barátja, és azok szülei. Olyanok is,
akiket Natasha igazán és szívből szeretett, mint Beatrix Vorhulst és annak
háznépe teljes létszámban. És akkor még nem szóltunk azokról, akik
szerencsekívánataikért cserébe akartak is valamit Natashától – a hírcsatornák
*
Ezen kicsit csodálkoznunk kell. A szingaléz nyelvű szöveg és a dallam egyazon
szerzőtől 1940-ben született meg, és 1951-ben vált Sri Lanka hivatalos, nemzeti
himnuszává. 1950-ben tamil nyelvre is lefordították.
243
interjúkat, több tucatnyi mozgalom és jótékonysági szervezet képviselői meg
támogatást céljaikhoz. Nem utolsósorban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság
nevezési helyet ajánlott fel az újdonsült bajnoknőnek a napvitorlás űrrepülők
tervezett futamában, melyre majd akkor lehet sort keríteni, amikor már lesz
elég használható napvitorlás az alacsony Föld körüli pályán, s ezért a Nap-
rendszer kitakarítására irányuló program időnként nélkülözni tud közülük
egyet-kettőt.
– Lefogadom, ez is csak azért van, mert a három nagyfiú egyre nagyobb
nyomást gyakorol rájuk – tódította Myra. – Mert mindent tüstént a maguk
hasznára akarnak fordítani.
A férje megkocogtatta a vállát.
– És szerinted mi lenne az a haszon? – tudakolta türelmesen. – Amikor,
legalábbis szerinted, már amúgy is gyakorlatilag minden az ő kezükben van?
Myra ráfintorgott.
– Majd meglátod – közölte, de hogy Randzsit pontosan mit is fog
meglátni, annak részleteibe nem ment bele.
Az utaskabin már csaknem a külső Van Allen-övezetnél járt, amikor
kissé csökkent a Natasha címére érkező hívások száma, s így végre az útitársak
is el tudtak juttatni egynémely rég tervezett üzenetet az otthon maradottakhoz.
Szubramanianék ezúttal tizenhat további utassal osztoztak a kabinon, közöttük
két jómódú, bolgár családdal – hogy mitől olyan jómódúak, azt Randzsitnak
nem sikerült megfejtenie – és egy maroknyi, hasonlóképpen jól eleresztett
kanadaival. (Az utóbbiak esetében az athabascai szurokföldből kinyert nyers-
olaj volt a fejőstehén.) Randzsit kötelességének érezte, hogy mentegetőzzék
utastársaik előtt, amiért Natasha annyira kisajátította magának a kommu-
nikációs vonalakat. Ám azok szerint bocsánatkérésre nem volt semmi szükség.
– Váljék egészségére! – tolmácsolta mindannyiuk érzéseit az legidő-
sebbik kanadai asszony. – Ilyesmi nem sűrűn adódik egy fiatal lány életében.
A hírcsatornák különben is nyitva maradtak a számunkra. Egyébként semmi
különös, a tudósítások legtöbbje csak a legfrissebb, tömeges UFO-észleléseket
taglalja… De a legújabb egyiptomi-kenyai hírekről hallottak már?
Ez új volt a Szubramanian családnak, és fölöttébb örvendetes is. Kenya
és Egyiptom nem pusztán megállapodtak abban, hogy tisztességesen megosz-
toznak a Nílus vizén, hanem egy rendkívüli népszavazás útján a szándékukat is
kinyilvánították, hogy önként csatlakoznak az átláthatósági egyezményhez.
– Hiszen ez nagyszerű! – lelkesedett Randzsit. Ebben a pillanatban
azonban megszólalt a sugárzásra figyelmeztető hangjelzés: ideje újra behú-
zódni a menedékhelyre.
Randzsit felsóhajtott, és Myrával a jobbján előreindult; őket az egyik
kanadai lánnyal beszélgetésbe mélyedő Natasha követte.
Percekig tartott, mire a hangjelzés szünet nélküli vijjogása mellett mind
a húszan átvizsgálták saját fekhelyüket. Myra éppen a párnának titulált, szánal-
244
mas semmiséget próbálta felverni, amikor hirtelen megállt a keze a levegőben,
és sietve körülnézett.
– Hol van Robert? – kérdezte azonnali választ követelő hangon. Az
egyik kanadai nő felelt:
– Nincs egy perce, hogy az ajtónál láttam.
Nem kellett többet mondania. Randzsit már ki is surrant azon az ajtón,
és elkezdett Robert után kiáltozni, a riasztójelzést is túlharsogva. Nem sok
időbe telt, hogy a panorámaablaknál ráleljen a színjátszó párafelhőbe – a Van
Allen-féle sugárzási övezetbe – kibámuló Robertre, majd még annyi sem, hogy
beráncigálja a kisfiút a menedékhelyre, és becsapja maguk után az ajtót.
– Nincs semmi baja – nyugtatta meg a családját és a többieket is, akik
aggodalmukban valamennyien odagyűltek az ajtó köré.
– Megkérdeztem őkelmét, hogy mégis mi a fenét művel odakint, mire
csak annyit mondott, hogy „halacska”.
A megkönnyebbülés zajai közepette a kanadai nagymama elgondol-
kodva csücsörítette a száját.
– Azt állította, hogy látott egy halat? Merthogy a hírekben az állt, hogy
már mások is látni véltek dolgokat az űrliftből. A két végükön csúcsos, fémes
holmikat. Szerintem az ilyesmit könnyen halnak nézheti egy gyerek, nem
gondolja?
– Állítólag mostanság mindenfelé egy csomóan állítják, hogy láttak
ilyeneket – erősítette meg az értesülést a veje. – Először azt hittem, ez is csak
afféle bolondéria, amibe egyesek hajlamosak belelovalni magukat, de most
már nem vagyok egészen biztos benne. Még akár igaz is lehet.

Ugyanebben a pillanatban a kicsiny, kenu alakú repülő alkalmatos-

ságaikban lapuló és minden tekintetben valóságos limbióták közt parázs vita
folyt.
Akkortájt igenis jó ötletnek tűnt, hogy a fényeltérítő pajzsok kikap-
csolásával láthatóvá tegyék magukat a primitív, földi népek előtt. Amint ez
megtörtént, az összes limbióta mind egyszerre próbált meg beszélni az
irányított rádió-sugarú hálózaton, melybe a felszínen tartózkodó humanoidok
nem tudtak belehallgatni. A vita egyetlen tárgy körül forgott: vajon helyesen
cselekedtek-e?
A szabatos válasz megtalálása érdekében lefújták a port az állandó
érvényű parancsokról, és alapos tanulmányozásnak vetették alá őket. Véle-
ményük kinyilvánítása előtt a limbióták és gigalakták közötti érintkezés
szakértői hosszan rágódtak a problémán. Minthogy őket születésük pillanatától
fogva arra készítették fel, hogy a gigalakták által valaha is örökül hagyott,
valamennyi utasítás és rendelkezés jelentését az utolsó finom kis árnyalatig

245
bezárólag kihüvelyezzék, észrevételeik és jóformán egyöntetű ténymegálla-
pításaik ezúttal is sokat nyomtak a latban.
A szokásos emberi ügyvédzsargonban ezeket így fogalmazhatnánk meg:
A gigalakták határozottan megtiltották, hogy a limbióták érintkezésbe lépjenek
az emberi haramiafajjal. Mindamellett nem adtak olyan értelmű utasítást,
miszerint a limbiótáknak mindent meg kellene tenniük annak érdekében, hogy
az emberiség meg se sejthesse a jelenlétüket.
Ilyenformán a szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy amennyi-
ben a gigalakták méltányosak kívánnak lenni, akkor nem büntethetik meg a
limbiótákat nagyon szigorúan a cselekményükért. Márpedig – és ebben
valamennyi szakértő azonos nézeten volt – egyértelmű bizonyíték létezik arra
nézve, hogy a gigalaktáknak igenis van némi fogalmuk a méltányosságról…
vagy valami olyasmiről, ami már-már annak nevezhető. Amiből egyenesen
következik, hogy esetleg dorgálásban részesítik alantasaikat. Még az is
előfordulhat, hogy megfenyítik őket. Ám az már merőben valószínűtlen, hogy
az egész limbióta népet mind egy szálig kiirtják.
Ami a gigalakták többi kliensfaját illeti, azok eleve nem vállaltak volna
ilyesfajta kockázatot. Hogy a protezoárok nem, az biztos. És a gépéltűek sem.
Ahhoz a gigalaktáknak behódolt fajok egyike sem rendelkezett elégségesen
fejlett humorérzékkel, és különben sem voltak eléggé merészek egy ilyen
túlkapáshoz. Mármint… eddig.

246
 33.

MAGÁNFÁJDALMAK EGY ÖRVENDŐ VILÁGBAN

M IUTÁN EGYIPTOM ÉS KENYA is elsöprő többséggel nyerte el a Pax

per Fidem szavazatát, a Nílus folyó többé nem jelenthetett fenye-
getést a világbékére. A Pax békefenntartói még oda sem dughatták
az orrukat a helyszínre, a kenyai hidrológusokból álló munkacsoportok máris
tábort vertek az irányítótermekben mindenfelé az Asszuáni-gát környékén, és
mindkét ország hozzáférhetővé tette a maga (satnya) rakétasilóit a nemzetközi
ellenőröknek. A nehézipar átláthatóvá tétele – a maga valójában – már
egyenesen következett mindebből.
Ám nem ők voltak az utolsók a sorban. Fekete-Afrika négy országa,
melyek egyazon, közepes nagyságú tó vízkészletéért versengtek egymással,
most megtapasztalhatták, mi lett az egyikükből, amelyik nem átallott fegyveres
erőket küldeni a másik három elűzésére. Miután ez az egy – mely kellő
figyelmeztetésben részesült, és ügyet sem vetett rá – végül kóstolót kapott a
Hangtalan Mennydörgésből, a többiek egymást taposva rohantak csatlakozni
az egyezményhez.
És ekkor bekövetkezett a nagy áttörés.
A Német Szövetségi Köztársaság sok-sok vita után teret engedett egy
nagyszabású népszavazásnak. Az emberfölötti és erőszakos vesztes csatákról
szóló nemzeti emlékezet végérvényesen lesöpörte a színről az időközönként
zavaró, német küldetéstudatot. Németország is feliratkozott listára. Megnyi-
totta határait az ENSZ-nek, szélnek eresztette addig még csak-csak fenntartott,
jelképes haderejét, és beállt a Pax per Fidem világalkotmány-tervezetének
zászlaja alá.
Ezek voltak ám az örvendetes pillanatok a bolygó népességének
életében!
A Szubramanian család örömét csak két felhő árnyékolta be. Az egész
emberiség osztozott aggodalmukban a bosszantó szellemalakok miatt, melyek
egyre-másra bukkantak fel nagyvárosok éjszakai egén, tengerjáró hajók fölött
akár fényes nappal is – sőt az űrben, elég csak Robert nevezetes „halacskáira”
gondolni. Az emberek persze mindenféle elnevezéseket aggattak rájuk –
„bronzbőrű banán” meg „szállongó szivar” −, melyek némelyike nem tűri a
247
nyomdafestéket. Csupán egyet nem tudott senki: hogy mik azok. Hívő
ufológusok szerint ők voltak a végső bizonyítékok a repülő csészealjak
létezésére, velük szemben a megátalkodott szkeptikusok arra gyanakodtak,
hogy a Föld néhány szuverén állama titokban egy sohasem látott csodafegyver
kifejlesztésén dolgozik.
Abban mindenki egyetértett, hogy a tárgyak egyetlenegy emberben sem
tettek észrevehető kárt. Így a humoristák hamarosan elkezdtek vicceket gyár-
tani róluk, márpedig az ember nem fél attól, amin nevet.
Fájdalom, a Szubramanian családnak nem volt oka nevetni.

Annak idején Robert az átlaghoz képest korán elkezdett önállóan járni,

de amióta a család hazaérkezett a holdutazásról, fura dologra figyeltek fel a
fürdetés és fektetés közötti, vidám játékidőben. Az általános jókedv hatására a
kis Robert ilyenkor felbátorodott, és eleresztette az anyukája térdét, hogy
vándorútra induljon incselkedő testvére felé. Olykor-olykor előfordult, hogy
eközben a kisfiú egyszer csak elterült, mint egy zsák krumpli, és néhány
pillanatig csukott szemmel, mozdulatlanul hevert a padlón. Ezt követően
minden alkalommal kinyitotta a szemét, bizonytalan mozdulatokkal feltápász-
kodott, és szokásos kuncogása-dünnyögése kíséretében újfent Natasha felé
vette az irányt.
A jelenség új volt… és meglehetősen ijesztő.
Egyedül Robert nem törődött a dologgal, sőt mintha észre sem vette
volna, hogy mi történt vele. Csakhogy… az epizód újra meg újra megismét-
lődött, és ezzel belerondított Myra és Randzsit egyébként már-már töké-
letesnek nevezhető boldogságába.
Amit a szülők éreztek, éppenséggel nem lehetett aggodalomnak nevezni,
hiszen máskülönben Robert szemmel láthatóan makkegészséges volt, de a
dolog nem hagyott nekik nyugtot. Randzsitnak egyenesen bűntudata támadt,
amiért a visszaúton hagyta a kisfiút kiszökni a biztonsági kamrából, miközben
az utaskabin már kezdett behatolni a külső Van Allen-övezetbe. És ki tudhatja,
az ott jelen lévő, ártalmas sugárzás nem volt-e elég ahhoz, hogy kárt tegyen a
gyermekben?
Myra egy másodpercig sem hitt ebben, de észrevette a nyugtalanságot a
férje szemében. Eldöntötték hát, hogy orvosi segítséget kérnek.
A legjobbat kapták belőle, és nem is keveset. Akármerre indultak a
kisfiúval, Randzsit hírneve mindenhol megelőzte őket. Az üdvözlésükre siető
orvos egyetlen esetben sem a harminc körüli, frissen diplomázott (ilyenformán
a gyógyászat legújabb vívmányairól természetszerűleg jól értesült) szakem-
berek közül került ki, inkább minimum osztályvezető főorvos beosztású, jó
hatvanas professzor volt, egy korábbi nemzedék összes tudományával és
tapasztalatával a kisujjában. Mindegyikük megtiszteltetésnek érezte, hogy a
248
kiváló dr. Randzsit Szubramanian felkereste az intézményét – legyen az
kórház, rendelőintézet vagy laboratórium −, és minden alkalommal ugyanazzal
a lehangoló hírrel szolgált a szülőknek.
Robert csaknem minden tekintetben egészséges gyermek, egyet kivéve.
Úgy tűnik, útközben valahol valami félresiklott a szervezetében. „Az agy,
kérem szépen, rendkívül komplikált szerkezet”, hajtogatták vagy éreztették,
ilyen-olyan ostyába csomagolva a keserű pirulát. Felléphetett valami nem is
gyanított allergia, holmi apró sérülés születés közben, egy rejtve maradt
fertőzés – hogy melyik, igazából nem számít. Mondanivalójuk mindig
ugyanúgy végződött: hogy nincs az a gyógyszer, sebészeti beavatkozás vagy
bármi egyéb, amely Robertet „szabályszerűvé” tehetné, abban ugyanis a
vizsgálati eredmények alapján mindannyian egyetértettek, hogy Randzsit
Szubramanian és Myra de Soyza kisfia visszamaradt a fejlődésben, és ezért
van az, hogy értelmi gyarapodása lassúbb az elvárhatónál.
Ekkorra a Szubramanian család az összes tételt kipipálta a szakorvosok
hosszú névjegyzékén. Ezek egyike, a beszédfejlődési zavarok kórtanára
specializálódott gyermekgyógyász volt az, aki a fiúcska szüleinek szívében
elültette a félelem csíráit.
– Robert kezdi lenyelni a mássalhangzókat. Ilyesmiket mond, hogy
„’ürdőszoba” meg „’acsora” – számolt be tapasztalatairól az orvosnő. – Nem
vették észre, hogy esetleg ugyanúgy szól magukhoz, mint a játszótársaihoz? –
Mindkét szülő bólintott. – Ebben az életkorban a gyermekek többsége már
aszerint váltogatja a beszédsémáit, hogy éppen kihez beszél. Ami az anyu-
kához „add ide”, egy másik gyerekhez intézve már úgy hangzik, hogy „adde”.
És mi a helyzet a beszédérthetőséggel? Gondolom, maguk ketten mindig
megértik, amit a kisfiúk mond, de mi van a barátaikkal meg a rokonaikkal?
– Hát, nem mindig – ismerte el Randzsit, amit Myra sietett helyesbíteni:
– Általában nem értik meg Robertet. És ettől néha ő maga is kiborul.
Nincs valami remény, hogy egyszer majd kinövi?
– Dehogyisnem – válaszolta az orvosnő határozottan. – Kisgyermekként
Albert Einstein még ennyire sem tudott beszélni. Mégis olyan jelenségről van
szó, amelyre nem árt odafigyelnünk.
A következő doktor, akinél Myra ugyanezt a kérdést felvetette, jámbo-
ran így felelt:
– Khm, remény mindig van, dr. de Soyza.
Mind közül a legszenteskedőbb meg így:
– Van úgy, hogy bele kell nyugodnunk Isten akaratába.
Egy bizonyos fajta közléssel viszont egyikük sem állt elő:
– Tessék, ilyen meg ilyen módon önök ténylegesen elősegíthetik a
gyermekük képességeinek javulását.
Ha léteztek is ilyen módok, az orvosi szakma előtt mintha mindenestül
rejtve maradtak volna. Ráadásul Robert állapotának egyre pontosabb megérté-
249
séért több tucat kellemetlen élménnyel kellett megfizetni, legfőképpen
magának a kisfiúnak. Ilyen volt, amikor beleszíjazták egy tolókocsiba, hogy
megröntgenezzék a koponyáját. Vagy amikor leborotválták a fejét, hogy
öntapadós mágnesszalaggal tekerhessék körül. Vagy amikor odakötözték egy
tolóágyhoz, amelyik aztán centiről centire begördült vele egy MRI-készülék
belsejébe… Mindezek hatására a kis Robert Szubramaniannak, aki addigi
életében az égvilágon semmitől sem félt, elég volt megpillantania egy fehér
ruhás embert a közelben, hogy zokogni kezdjen.
Az egészségügy egyetlen, igazán hasznos eszközzel tudott előrukkolni:
egy gyógyszerrel, melyet az elesés – avagy „petit mai”, ahogy a nagyokosok
emlegették, megkülönböztetendő a „grand mainak” nevezett, epilepsziás
nagyrohamtól – megszüntetésére találtak ki. Robert nem esett el többé. Sajnos
az orvosoknak arra már nem volt pirulájuk, hogy a pajtásaihoz hasonlóan
értelmes kisfiút gyúrjanak belőle.

Egy nap kopogtattak. Randzsit, aki éppen indulni készült, hogy bebicik-
lizzen az egyetemre, kinyitotta az ajtót, és Gaminival találta magát szemközt.
A vendég mentegetőzéssel kezdte:
– Tudom, telefonálnom kellett volna, hogy hajlandó vagy-e fogadni,
Randzs, de attól féltem, nemet mondasz.
Randzsit gerincropogtató öleléssel felelt.
– Te teljesen bolond vagy! – mondta legrégebbi és legjobb barátjának. –
Én meg pont fordítva hittem! Azt gondoltam, biztosan megharagudtál rám,
amiért visszautasítottam az ajánlatodat.
A baráti karokból kiszabadult Gamini bánatos grimaszt vágott.
– Ami azt illeti, már nem vagyok biztos benne, hogy egy kicsikét nem
volt-e igazad. Bejöhetnék?
Belépett, miután Myrától és a kis Roberttől is megkapta a kedves
vendégnek kijáró ölelgetést. Robertnek szentelte a legtöbb figyelmet, akivel
még sohasem találkozott, de őt hamarosan elvitte a szakácsné kirakózni, így a
felnőttek letelepedhettek beszélgetni a verandára.
– Sehol sem látom Tashyt – jegyezte meg Gamini, átvéve egy csésze
teát Myra kezéből.
– Vitorlázik – világosította fel Randzsit. – Mostanában gyakran teszi.
Azt állítja, így gyakorol egy nagy versenyre, amelyen ott akar lenni. És téged
mi hozott haza?
Gamini csücsörített egyet.
– Nyilván tudtok róla, hogy Sri Lankán elnökválasztás lesz. Apám azt
tervezi, hogy lemond a Pax per Fidembeli tanácstagságáról, és hazaköltözik,
hogy jelöltesse magát. Reményei szerint, ha megválasztják, rá tudná bírni a
népet, hogy csatlakozzanak az egyezményhez.
250
 Randzsit arcán őszinte öröm tükröződött.
– És én sok szerencsét kívánok hozzá! Szerintem nagyszerű elnök lenne
belőle.
Végül Myra mondta ki, amit a férjének nem akaródzott.
– Úgy látom, Gamini, kételyeid támadtak. Van valami gond?
– Mi az hogy! Kubának hívják.

Többet nem volt szükséges mondania, mert magától értetődően Myra és

Randzsit is figyelemmel kísérte az ott zajló eseményeket. A kubai nép nem-
régiben még nagy várakozással tekintett a népszavazás elé, amely az ország
Pax per Fidem paktumhoz való csatlakozásáról döntött.
Ráadásul az össznépi „igen” biztosnak látszott. Kubát elkerülték a har-
madik világ szokásos rákfenéi. Bár Fidel Castro sok sérelemnek volt okozója,
az idők folyamán bizonyos eredményeket is sikerült elérnie: az ország isko-
lázott népességet, bőségesen elegendő, magas színvonalon képzett orvost,
nővért és egyéb egészségügyi szakdolgozót, továbbá növényvédelmi szakem-
berekből egész seregnyit tudott felmutatni. És ne feledjük: több mint fél
évszázada egyetlen kubainak sem kellett éhen halnia.
Másrészt Castro ténykedése egy másik tekintetben is eredményesnek
bizonyult: lángra lobbantotta a kubai lelkekben a partizánszenvedélyt. Annak
idején tucatnyi különféle országban harcoltak és haltak meg kubaiak a világ-
forradalom győzelméért. Sokan az ő fiaik, unokáik, nem egy esetben lányaik
közül nem tudták feledni a hősi példát. Tetejében néhány igazi, háborús
veterán is életben volt még, s e nyolcvanas-kilencvenes éveikben járó férfiak
még mindig képesek voltak arra, hogy meghúzzák a ravaszt, netán beállítsák
egy bomba gyújtószerkezetét. Hogy mennyien voltak? Mindenesetre kevesen
ahhoz, hogy kérdésessé tegyék a népszavazás végső kimenetelét. A leszerelés,
béke és új alkotmány vágya s reménye a leadott szavazatoknak több mint
nyolcvan százalékát elvitte. Viszont mindeközben a Pax per Fidem tizenkét
aktivistája kapott golyót a testébe – a szocializmus öreg harcosai még mindig
jól bántak a puskával −, és ketten közülük bele is haltak.
– Hát igen – törte meg a csöndet Randzsit −, tragikus, de mi köze
mindennek Sri Lankához?
– Amerikához van köze! – vágta rá Gamini dühösen. – És Orosz-
országhoz meg Kínához is, amiért nem csinálnak semmit! De Amerika most
hatszázadnyi katonát akar odaküldeni. Katonákat! Gyorstüzelő fegyverekkel…
és tankokkal is, kutya legyek, ha nem így van! Mikor az egész Pax per Fidem
lényege, hogy soha, de soha nem folyamodunk emberi élet kioltására is alkal-
mas, kényszerítő eszközökhöz!
Egy pillanatig senki sem tudott megszólalni.
– Értem – szólt aztán Myra kimérten.
251
 Randzsit noszogatta:
– Gyerünk, Myra, arra kérlek, folytasd. Minden okod megvan, hogy
kijelentsd: „én megmondtam”.

252
 34.

PENTOMINÓKRÓL, MEG MINDENFÉLE JÁRGÁNYOKRÓL

N ATASHA A CSŐHULLÁMOK meglovagolását gyakorolta a sekély vize-

ken, amikor felfigyelt a különös kinézetű, sárga személyautóra. A
strandra vezető utcák egyikén haladt lefelé, és vezetője minden
kereszteződésnél habozni látszott, merre is kanyarodjon. Végül
Szubramanianék utcájába fordult be. Szörfdeszkájáról a lány nem tudta
kivenni a házukat, de a szomszédos merőleges utcára jól rálátott. A kocsi nem
bukkant fel, ami csak egyet jelenthetett: megállt valahol a két sarok között.
Natasha kíváncsi lett volna, vajon nem éppen az ő házuk előtt-e.
A gyomra jelezte, hogy közeleg az ebédidő, tehát ideje hazamenni. A
sárga autó tényleg ott parkolt a kocsifelhajtón… ám a Natasha hazaérkeztéig
eltelt időben különös átalakuláson ment át. Az első ülés jó részének – beleértve
magát a sofőrülést is – nyoma veszett. A konyhába belépve, a lány egy
szerzetesi gúnyába öltözött, vénséges vénembert pillantott meg az asztalnál; a
kirakózó Robertet figyelte. Közvetlenül mellette – halkan zümmögve két
gumikerekén – ott állt a fura kisautó hiányzó darabja.
Évek teltek el azóta, hogy Natasha utoljára látta a hajlott korú szerzetest,
mégis azonnal megismerte.
– Ugye maga Szuras, aki annak idején apámat pelenkázta? Én úgy
tudtam, hogy maga már haldoklik.
Az anyja megrovó pillantást vetett rá, de az aggastyán csak nevetett, és
megpaskolta a lány fejét.
– De hát igaz! Haldokoltam, és most is haldoklom, mint mi, emberek,
mindannyian… De többé legalább nem vagyok bezárva a négy fal közé. Már
amióta megvan nekem ez itt. – Letette Robertet az öléből, és rábökött a
kerekes holmira. – Megígértem a szüleidnek, hogy megmutatom működés
közben. Te is velünk tarthatnál, kislány!
Natasha csak akkor vette észre, hogy a szerzetes valójában mennyire
reszketeg és rozoga állapotban van, amikor Szúrás a székből átkeserveskedte
magát a különös, kétkerekű szerkentyűbe. Ám amint sikerült elrendeznie a
tagjait, máris biztos kézzel fordította el a botkormányt, és lendületesen gurult
ki az ajtón, amit Randzsit sietősen kitárt előtte.
253
 A kétkerekűvel Szuras betolatott a várakozó autó elején ásítozó résbe,
amivel körbeforduló fogaskerekek gyors kattanásait váltotta ki. A kocsi fő
keresztszelvényéből ekkor masszív fogókarok nyúltak ki, és szilárdan rögzí-
tették a kerekes széket a helyén. Fojtott, sípoló hang hangzott fel a motor-
háztető alól, mire a kipufogócsőből hófehér felhőcske bodorodott elő.
– Ha úgy tetszik, akár az ujjatokat is beledughatjátok – szólt ki Szuras. –
Ez a kis járgány hidrogént éget, semmi egyebet.
– Tudtunk róla, hogy már léteznek hidrogénüzemű személyautók –
világosította fel Randzsit.
A vén szerzetes nyájasan bólogatott.
– De erről a csodás masináról hallottatok-e már? – Azzal a gyakorlatban
is megmutatta nekik, hogy a kocsiszekrényből, a kerekesszékkel kiegészülve
egy országúti közlekedésre alkalmas személyautó lesz, amely tökéletes kénye-
lemben szállíthatja bárhova.
A kocsikázást követően Myra sürgetésére együtt szépen megebédeltek,
és mindannyian leültek egy baráti beszélgetésre. Szuras részletesen kifaggatta
mindannyiukat: Randzsitot az oktatói munkájáról; Natashát annak nem titkolt
reményeiről, hogy vitorlázó tudományát bő egy év múltán esetleg a nagy-
szabású, napvitorlás versenyen is kamatoztathatja majd; mindkét szülőt Robert
meglepő ügyességéről a kirakós játékok terén; végül Myrát küzdelméről, hogy
saját választott hivatásában megpróbáljon lépést tartani a kollégáival. De még
annál is készségesebben mesélt ő: hogy s mint mennek dolgai a trincsomali
nagytemplomban, meg hol s merre járt eddig az új autójával – mint kiderült,
parttól partig ide-oda furikázik a szigeten, mert e régóta tervezett zarándok-
laton el szeretne jutni Sri Lanka leghíresebb hindu templomaiba. Ám
mindenekelőtt azzal büszkélkedett, hogy milyen tökéletesen szuperál a
szokatlan jármű.
És hogy honnan származik ez a guruló csoda? Hát Koreából!
– Épp csak nemrég kezdték el forgalmazni, és a gyülekezetem egyik
tagjának sikerült megszereznie nekem ezt a példányt. – Aztán már-már
ujjongva így folytatta: – Hát nem csodálatos? Hogy az a sok-sok emberi
erőfeszítés meg találékonyság, amelyet eddig mind háborúskodásra vagy
háborúk előkészítésére fecséreltünk, most ennyire más célokra fordítódik! Ott
van például az a tárgy, amit nukleáris négypólusú rezonanciadetektornak
neveznek, s amellyel a földbe rejtett, szárazföldi aknákat lehet megkeresni.
Aztán jön az a kicsike, lánctalpas robot, amelyik szépen eltakarítja a földet az
aknáról, és hatástalanítja úgy, hogy közben senkinek sem esik bántódása!
Végre az összes, hajdani csatamező is megtisztult Trincsó környékén! Van
nekik aztán az a génmanipulált hormont tartalmazó permetszerük, ami
kifejezetten az ízületi deformitás kórokozóját hordozó szúnyogok DNS-ére
van ráhangolva. Még arra is parányi robotrepülőket használnak, hogy leper-

254
metezzék a szúnyogokat! És ez még mind semmi. Bizony, sokat köszönhetünk
a Hangtalan Mennydörgésnek…
Randzsit egyetértően bólogatott, és közben odasandított a feleségére.
Myra türelmetlen fejmozdulatot tett.
– Sohasem állítottam, hogy mindenestül rossz, vagy talán igen?!

Amikor abban a sajátos konstrukciójú, gőzköpködő kis kocsijában

Szuras végül elment, Randzsit töprengve ballagott vissza a házba.
– Csodálatos egy ember – fogadta Myra, amivel Randzsit habozás
nélkül egyetértett.
– Nem is képzelnéd, milyen sokfelé kalandozott már azzal a járgánnyal.
A Naguleswarammal kezdte, ami fent van, Jaffnától északra. Fogalmam sincs,
hogy közben még hány helyen szakította meg az útját, de a Munneswaram
templom itt van közel Colombóhoz, és bár a városba nem tudott bekukkantani,
minket azért felkeresett. Most délnek veszi az irányt a Katirkamamhoz. Igaz,
azt manapság inkább már buddhisták használják. Az az érzésem, hogy az
űrfelvonó földi állomását sem akarja kihagyni. – Némi tétovázás után
hozzátette. – Neked nem tűnt fel, mekkora érdeklődést mutat a tudományok
iránt?
Myra élesen pillantott rá.
– Már megint mi jár a fejedben?
– Én csak… – Elutasítóan rándított egyet a vállán, de végül nem ejtette a
témát. – Amikor kiértünk a kocsihoz, első dolga volt emlékeztetni az apám
házára, amelyik most már az enyém, és továbbra is üresen áll.
– De hát mit tehetnénk? Hiszen ideköt a munkád.
– Persze, mondtam is neki. Akkor viszont megkérdezte, nem lepődtem-e
meg azon, hogy olyan tájékozott a tudományos kérdésekben, és azt mondta:
„Tudod, Randzsit, mindent az apádtól tanultam. Az ember lehet vallásos, de
mellette a tudományokért is rajonghat.” Ekkor nagyon elkomolyodott, és
faggatni kezdett, hogy mi a véleményem a dolog fordítottjáról. Hogy szerin-
tem a tudomány szeretete megférhet-e Isten tiszteletével. Meg hogy ebben a
tekintetben mi a helyzet a gyermekeinkkel. Tudni akarta, miféle vallásos
nevelésben részesítjük őket. De nem is várt választ, mert sejtette, hogy
milyenre számíthat.
– Óh – sóhajtott Myra, mert ő is nagyon jól tudta, hogy milyen lett volna
az a válasz, és hogy az mennyire elszomorította volna Szurast, ők ketten régóta
nem hozták már elő a vallás témáját, és azóta sem változott meg a vélemé-
nyük. Ha olykor Randzsit netán arra vetemedett, hogy egy huszadik századi,
obskúrus filozófustól idézzen – „az összes vallást az ördög találta ki, hogy
elrejtse velük Istent az emberek elől” −, Myra rögtön visszavágott: „Az
emberiség egész történetének talán az a legnagyobb tragédiája, hogy az egyház
255
kisajátította magának az erkölcsöt, miközben fogalma sincs, hogy mit is
kezdjen vele. Azt hiszi, hogy az egy nem létező személy akaratától függ.”
Ugyanakkor Myra tisztában volt vele, hogy a férje mekkora szeretettel
csügg az idős szerzetesen. Minthogy semmi olyan elképzeléssel nem tudott
előhozakodni, amely mindkettejüket kielégítette volna, inkább témát váltott.
– Észrevetted, amikor csatlakoztál hozzánk, hogy Robert éppen mit
mutatott Szurasnak?
Randzsit ferdén nézett rá.
– Nem… Vagyis, várj csak! Egy kis kirakós játékkal babrált.
– Nem is olyan kicsivel. Éppen egy ötszáz darabos képet rakott össze.
De közben valami mással is el volt foglalva – tette hozzá mosolyogva, vára-
kozásteljesen.
Randzsit bekapta a horgot.
– És hajlandó vagy elárulni, hogy mivel?
– Inkább megmutatom. Gyere fel a szobájába.
Egyetlen szóval többet sem volt hajlandó mondani, amíg oda nem értek.
Robert széles mosollyal pillantott fel állatfotókkal teli képernyőjéről.
– Robert, drágám – szólította meg az édesanyja −, nem akarod megmu-
tatni apának azokat a pentominókat?

Randzsitot nem rázta meg az értesülés, hogy a kisfiát érdeklik a

pentominók. A maga idejében – öt-hat évesen – őt is elbűvölték, ezért is hatá-
rozta el, hogy Robert kíváncsiságát is megkísérli felkelteni irántuk. Türel-
mesen fogott bele a kicsiny mozaikkockák tudományának magyarázatába:
– Ugye tudod, hogy fest a dominó? Két négyzet egymáshoz ragasztva.
Na most, ha három négyzetet ragasztunk össze, akkor triminót kapunk, így ni.
Ennek kétféle alakja lehet: az egyik olyan, mint a nagy I betű, a másik meg
mint a nagy L betű. Látod?
Robert ünnepélyesen vizsgálgatta a szemléltető ábrát, de nem jelezte,
hogy megértette volna. Lesz, ami lesz, Randzsit folytatta.
– Ha most megpróbálunk négy négyzetet összerakni, akkor tetrominót
kapunk, ami ötféle alakot vehet fel. Idesüss!
Azzal fürgén lerajzolta őket:

256
– Az elforgatás és tükrözés nem számít – tette hozzá, minek következtében azt
is kénytelen volt elmagyarázni, hogy mit nevezünk elforgatásnak és tükrö-
zésnek. – Egyik tetrominóalak sem valami izgi, mi? De egyet se búsulj, mert
ha öt négyzetet rakunk össze, mindjárt csodálatos dolgok fognak lejátszódni
előttünk! – Merthogy pentominóból, magyarázta, már tizenkét, különféle
formájú létezik. És ha történetesen az összesét lerakjuk egymás mellé, akkor
egy hatvan négyzetből álló területet tudunk beburkolni velük.
Ami rögvest felveti a kérdést: Letakarhatjuk-e tökéletesen azt a hatvan
négyzetnyi területet – mondjuk egy ötször tizenkettes vagy egy elnyújtott,
kétszer harmincas téglalapot – úgy, hogy valamennyi pentominó összes négy-
zetét felhasználjuk hozzá?
A válasz, mely az ötéves Randzsitot akkoriban teljesen lenyűgözte, a
következő: nemcsak hogy letakarhatjuk, de azt nem kevesebb, mint 3719
különböző módon tehetjük meg! És ez még nem minden: a hatszor tízes
téglalap 2339-féleképpen, az ötször húszas 1010-féleképpen burkolható be, és
így tovább…
Hogy ezen információk közül mennyi hatolt el Robert derűs álorcája
mögé, Randzsit akkor képtelen volt megfejteni. Most mindenesetre a kisfiú
készségesen kapcsolt a pentominóprogramra az oktató számítógépén, mely az
indítás pillanatában nekiállt szétteregetni a képernyőn a különféle, lehetséges
pentominó-elrendezéseket az ötször húszas és hatszor tízes téglalapok, meg az
összes többi keretei között.
Randzsit egyszerre és nagyjából egyenlő mértékben volt megdöbbenve
és elragadtatva. Kiderült, hogy az „értelmi fogyatékos” Robertnek sikerült
azonosítania és megjelenítenie kivétel nélkül az összes pentominómintázatot,
vagyis véghezvitte a feladatot, amely annyi sok évvel azelőtt Randzsitot térdre
kényszerítette!
– Ez… ez egyszerűen fantasztikus, Robert! – dadogta, és nyúlt, hogy
magához ölelje a kisfiát, de a képernyőre pillantva, mozdulatlanná dermedt.
A gép addigra végzett a pentominómintázatokkal. Randzsit arra számí-
tott, hogy most majd kikapcsol, ehelyett megtette a következő lépést, és bele-
fogott a hexominóalakzatok keresésébe.
Randzsit sohasem említette kisfiának a hexominókat. Biztosra vette, a
téma túlontúl bonyolult ahhoz, hogy Robertnek esélye lehessen megragadni.
Gondoljunk csak bele: harmincöt különféle hexominó létezik, és ha széttere-
getjük őket egymás mellé, kétszáztíz egységnyi területet fednek le. Ez volt az a
tény, amely hosszú évekkel azelőtt végképp elvette tőlük a gyermek Randzsit
kedvét. Bármely, racionálisan gondolkodó ember nagy összegben fogadna
arra, hogy a harmincöt hexominóval csillagászati számú különféle módon
lehet hiba nélkül beborítani a kétszáztíz egységnyi területű téglalapokat. Az
ilyen, óvatlan személy jó nagyot bukna a fogadáson… Mert akárhogy bűvész-
kedjen is az oldalak egymáshoz viszonyított arányával, egyetlenegy olyan
257
téglalapra sem bukkanna, amelyet a hexominók bárminemű elrendezése útján
képes lenne tökéletesen befedni. Legalább négy kocka mindig kimaradna.
Randzsit bele sem mert gondolni, mekkora csalódás lenne ez a szegény,
fogyatékos Robertnek…
Ám a valóságban egyetlen pillanatig sem rettentette el a kisfiút a próbál-
kozástól! Oktatókomputerének képernyője egymás után vetítette ki a
hexominósémákat. Robert nem adta fel egyszerűen. Ehelyett arra készült, hogy
valamennyit személyesen vizsgálja meg.
Randzsit végre karjaiba kapta a kisfiát egy csontropogtatóan szeretet-
teljes ölelésre. Robert úrfi vergődött és morgott – csakhogy a gyönyörűségtől.
Az évek során a „Robert-probléma” megoldása miatt Myra és Randzsit
segítségére siető személyek egyre-másra ugyanazzal a cseppet sem megnyug-
tató érveléssel igyekeztek vigasztalást nyújtani: Ne tekintsék a kisfiút fogya-
tékosnak. Ehelyett gondoljanak rá úgy, mint aki a „szokásostól eltérő” kész-
ségekkel van megáldva.
Randzsit a mai napig úgy vélte, hogy ennek se füle, se farka. Most
viszont olyasfajta képességekre lelt a fiában, melyekkel egyetlen másik
ismerőse sem büszkélkedhetett.
Nedvességet érzett az arcán, az öröm könnyeit, miközben együtt
lesétáltak a földszintre – vissza az elhalasztott házimunkához, a hétköznapok
valóságához. Életében először Randzsit Szubramanian arra gondolt, bárcsak
létezne Isten, bármiféle Isten, akiben hinni tudna, s akinek most köszönetet
tudna mondani.

Történetünknek ezen a pontján egy kurta pihenő erejéig „Bill” megállt

hazaútján annak az ominózus – lakói által csak Földként emlegetett, és enyhén
szólva bosszantó – planétának a tőszomszédságában. Akármilyen kurtának
tűnhetett is, ahhoz bőségesen elegendő volt, hogy Bill tudatát sokmilliárdnyi
információmorzsa árassza el a kiátkozott földi népesség apró-cseprő ténykedé-
seiről, valamint – ami ennél sokkal lényegesebb – az égbekiáltó tettről, ame-
lyet a gigalakták helyi ügynökei, vagyis a limbióták nem átallották elkövetni.
Nem olyan kaliberű tett volt ez, hogy a következményei egy csipetnyit
is nyugtalaníthatták volna a gigalaktákat. Azoknak semmi félnivalójuk nem
volt ettől a pár milliárdnyi, értelmes emlőstől számláló csőcseléktől, a szánal-
mas kis játékfegyvereikkel. Az egyik, az az atomenergia-töltetű csak úgy fogja
magát, és szétrobban, jól ellátva a baját a közelben tartózkodóknak, a másik,
egy szintúgy nukleáris fajta meg elektromágneses impulzusokat gerjeszt, és
azzal pörköl oda az ellenfél saját elektromágneses impulzusainak. Ilyen
kezdetleges holmik miatt egy pillanatig sem fájt a gigalakták feje. Annyira
sem féltek ezektől, mint amennyire egy hidrogénbombával ágáló, földi gene-
rálist tört volna ki a frász egy cigányasszony átkától.
258
 Mindamellett nem tudtak átsiklani a tény felett, hogy a limbióták, az
emberiség tudtára hozván létezésüket, olyasvalamit cselekedtek, mely, ha nem
is volt szigorúan tiltott nekik, ám konkrétan az engedélyezett cselekmények
jegyzékén sem szerepelt.
Ennélfogva intézkedéseket kellett tenni, döntéseket hozni.
Életében először „Bill” elgondolkodott, nem kellene-e önállóan rendel-
keznie – vagy mégis jobban teszi, ha újfent egyesül gigalakta polgártársaival,
és közösen töprengenek el a lehetséges döntések várható következményein.

259
 35.

Mi MINDENRE JÓ A VAKCINA?

DR. DATUSZENA BANDARA állta a szavát: lemondott a Pax per Fidem

tanácsában élvezett tagságáról, hogy indulhasson az elnöki posztért Sri Lanka
szigetén. Randzsitnak tátva maradt a szája, amikor értesült az idősebbik
Bandara utódjának személyéről, aki nem volt más, mint testi-lelki jó barátja, a
fiatalabbik Bandara. Gamini ezzel részévé vált a testületnek, mely hatalmat
gyakorol a Hangtalan Mennydörgés felett.
Így Randzsit aznap álmélkodva hajtotta álomra a fejét, és amikor
másnap felébredt, megint csak volt min álmélkodnia. Az illatok nem olyasfajta
reggeliről árulkodtak, amilyent Myra rendesen helyénvalónak tartott. Mi több,
kibújva a frissítő zuhany alól, azon kapta magát, hogy a konyhából kiszűrődő,
távoli énekszóra bújik a nadrágjába; a himnikus dallam a vasárnapi iskola
gyermekkori emlékét hívta elő. Tökéletesen összezavarodva, magára kapott
egy inget, és lesietett a földszintre.
És csakugyan: Myra derűsen dudorászott magában. Randzsit beléptére
elhallgatott, hogy üdvözlő csókra csücsörítse az ajkát, majd az asztalhoz
irányította a férjét.
– A narancslével kezdjed – adta ki az utasítást. – Egy perc, és kész a
tojás is.
Randzsit csak most vette észre, mit is kavargat a tálkában.
– Rántotta is lesz? Meg kolbász és frissen sült szalmakrumpli? Mi
történt veled? Csak nincs honvágyad Kalifornia után?
Myra gyöngéden mosolygott rá.
– Nem éppen, viszont tudom, hogy hébe-korba mennyire sóvárogsz az
ilyesféle koszt után. És ma ünnepelni akarok. Képzeld, Randzs, amikor kinyi-
tottam a szememet, támadt egy ötletem! Tudom már, hogyan tehetnénk
boldoggá Szurast úgy, hogy közben a saját elveinket se kelljen feladnunk!
Randzsit felhajtotta az italt, és élvezettel figyelte, amint Myra jóvoltából
a tányérján jókora kupacok jelennek meg a menü szilárd összetevőiből.
– Ha erre tényleg képes vagy – jelentette ki −, ráveszem Gaminit, hogy
protezsáljon be a Pax per Fidem tanácsi testületébe.
Ez újabb mosolyt érdemelt Myrától, aki csak ennyit válaszolt:
260
 – Meg bírsz enni négy kolbászt? Tashy hozzá se nyúlt. Azt mondta,
majd az egyetemen bekap valamit.
Randzsit megpróbált morcos képet vágni.
– Myra, elég a kolbászos dumából! Ki vele, hogyan képzeled megörven-
deztetni az öreget!
– Nos, legyen – egyezett bele Myra, majd leült Randzsit mellé, és töltött
magának egy csésze teát. – Tudod, ma van a napja, hogy emlékeztető oltásra
vigyem Robertet, és képzeld, álmodtam róla. Méghozzá azt, hogy Robert
itthon van, a számítógépes ketyeréivel játszik, és mindenhonnan összetekert
papírnyilacskák állnak ki a testéből. És amikor a vállából kihúztam egyet, és
kitekertem, kiderült, hogy egy bibliai idézet áll rajta.
Randzsit még morcosabb lett.
– Szerintem teljesen normális, ha valaki olyasmit álmodik, ami arról
árulkodik, hogy aggódik a gyermeke védőoltásai miatt – okosította ki a
feleségét.
– Persze, persze, tudom, drágám – válaszolta gyöngéden Myra. – De
ezek a papírnyilacskák… ezek vajon milyen betegséggel szemben védték
meg? Arra gondolok, hogy a valóságban a kicsik himlőoltást kapnak, ami által
védettségre tesznek szert, és felnőtt korukban nem lesz gondjuk a himlővel. Ha
tehát gyerekként bibliai szövegekkel „oltatjuk be” őket – olyan vasárnapi-
iskola-szerű dologra gondolok, ahová én is jártam kislánykoromban −, nem
lehetséges, hogy…?
– …hogy felnőttkorukban védettek lesznek a vallással szemben? –
kiáltotta Randzsit. Felpattant, és magához szorította hitvesét. – Te vagy a
legfantasztikusabb feleség a világon! Micsoda elképesztő ötlet! – Hirtelen
elbizonytalanodott. – Szerinted Natasha hajlandó lesz vasárnapi iskolába járni,
amikor amúgy is olyan sűrű az órarendje?
– Igazad van – ismerte el Myra −, ezzel gond lehet. De attól még meg-
próbálhatjuk rábeszélni, nem?

Aznap később Natasha boldogságtól sugárzó arccal állított haza a

napvitorlás edzésről.
– Megjött a papír! – kiabálta, meglobogtatva a levelet a szülei előtt. –
Visszaigazolták a nevezésemet!
Randzsit, akinek pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy ez fog tör-
ténni, lelkesen csatlakozott az ünnepléshez. Medveöleléssel felkapta a
lányát… majd állóképességének kellő fitogtatását követően a lehető leg-
hamarabb visszahelyezte a padlóra, ugyanis a csupa izom Tashy már három
centivel magasabb volt nála. Myra puszival gratulált a lányának, majd
belemélyedt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hivatalos pecsétjét viselő irat
tanulmányozásába.
261
 – Itt az áll, hogy összesen hét versenyző jelentkezését fogadták el –
tájékoztatta a többieket. – Ki lehet ez az „R. Olsos, Brazília”? Ő is egyike a
napvitorlás-pilótáknak. Valahonnan olyan ismerős a neve…
Natasha kuncogott.
– Ő Ron! Vagyis Ronaldinho Olsos, száz sík. Rémlik már? Akivel ti is
összefutottatok a Holdon.
Myra megpróbált nem tolakodóan kíváncsi tekintettel meredni a
lányára.
– És miként történhetett, hogy ez a futó egyszer csak abbahagyta a
futást, és átváltott napvitorlázásra?
– Hááát… – vonta meg a vállát Natasha. – Nem lehetetlen, hogy ahhoz
nekem is van egy hangyányi közöm… Mindig is féltékenykedett arra, amit
éppen csináltam. Ugyanis azóta is tartjuk a kapcsolatot.
– Értem – válaszolta Myra, akinek persze fogalma sem volt az egészről.
Viszont egyszer ő is volt tizenéves, és még jól emlékezett, mennyire igyekezett
elkerülni, hogy a szülei belelássanak az ő pasikon folytatott kísérleteibe, ezért
nem erőltette tovább a témát. Inkább elszalajtotta a szobalányt a legközelebbi,
valamirevaló pékségbe egy jellegében nem születésnapi, mindazonáltal az
ünnepi alkalomhoz illő tortáért, amit aztán saját kezűleg dekorált ki Natasha
leendő napvitorlásának egészen élethűre sikeredett cukormázrajzával, és az
esti vacsorából csinos kis bulit kerekített.
A Szubramanian család hozzáedződött a mulatságokhoz, melyekben a
sok gyakorlás folytán komoly szakértelemre tett szert. Mire eljött az ideje,
hogy Natasha elfújja a gyertyákat a tortán, és a hagyományoknak megfelelően
kívánjon egyet (hogy pontosan mit is, az hadd maradjon az ő titka), az egész
társaságon féktelen jókedv lett úrrá. Ekkor Robert átkulcsolta a nővérkéje
nyakát, és belesúgott valamit a fülébe.
Alany szemmel láthatóan meghökkent a hallottaktól. Odafordult a
szüleihez:
– Igaz ez? Tényleg azt akarjátok, hogy az öcsém templomba járjon?!
– Nem templomba – sietett helyesbíteni az apja. – Vasárnapi iskolába.
Utánanéztünk, és tényleg van egy olyan tanulócsoportjuk, amelyik Robertnek
való. Történeteket hallgatnak Jézusról, olvasgatják a hegyi beszédet, ilyesmi.
És Szuras is megnyugodhat, hogy apám unokái nem szakadnak el teljesen a
vallástól…
Natasha haragosan ingatta a fejét.
– Én egyáltalán nem bánom, ha teljesen elszakadok a vallástól!
Ráadásul Robert szerint azt akarjátok, hogy én is menjek! De mégis, nem
gondoljátok, hogy már így is túl vagyok terhelve? Ott van a suli, a napvitorlás
edzések….
– Hetente egyetlen estéről van szó – világosította föl az anyja. – És a te
esetedben egyáltalán nem vasárnapi iskoláról lenne szó. Te az egyház ifjúsági
262
tagozatához csatlakoznál. Igen, néha tényleg előveszik a Biblia témáját,
viszont a tevékenységük javát a világ jobbá tételét célzó programok képezik.
– Ami jelen esetben nem más – tette hozzá az apja −, mint az idősebbik
Bandara elnökválasztási kampányának segítése. Felteszem, ahhoz te is szíve-
sen hozzátennéd a magadét.
Sem Natasha, sem a család többi tagja nem kérdőjelezte meg e követel-
mény jogosságát. Annak idején éppen dr. Bandara vette rá az egyetemet egy
napvitorlás szimulációs labor létrehozására, mely aztán gondoskodott arról,
hogy Natasha jó eséllyel indulhasson az elkövetkező versenyen. Maga a labor
nagyságrendekkel kevesebb pénzbe került, mint korábban a Hold nehézkedési
viszonyait utánzó edzőterem; alig volt több egy kamránál, melynek mind a hat
falát egy-egy képernyő helyettesítette. Viszont igen bonyolult – és rendkívül
költséges számítógépes program működtette, amely a jelentős összegű,
beruházási kiadások között szerepelt az egyetem költségvetésében, s melynek
terhe alatt bármely, a Szubramanianékhoz hasonló család büdzséje összeomlott
volna.
– Mellesleg – vette vissza a szót Myra, odatolva a lánya elé saját,
személyi monitorját – van itt egy kép a csoportról. Egy tengerparti bulin
készült pár hete. Nekem úgy festenek, mint akikkel érdemes lenne barátkozni.
– Hupsz – reflektált Natasha a mintegy húsz fiatal csoportképének
látványára.
Elmulasztott megjegyzést fűzni a tényhez, hogy a fiúk közül négyet
kifejezetten jóképűnek talál. Myra sem szólt egy szót se, noha mélységesen
meg volt róla győződve, hogy a Brazília messzeségéből váratlanul ismét
felbukkant Ron labdába sem rúghatna mellettük.
– A dolog természetesen egyedül rajtad áll – nyugtatta meg a lányát. –
Ha tényleg úgy érzed, hogy te inkább nem…
– Végül is – vágott közbe Natasha −, egy-két próbálkozást megér, hát
nem? És különben is, amint te is mondtad, hadd örüljön Szuras.

Midőn „Bill” hazaérkezett, hogy ismét beleolvadjon gigalakta társainak

közösségébe, egyáltalán nem volt felkészülve az élményt kísérő, túláradó
örömérzetre. Egész idő alatt, míg leválasztott állapotában különféle megbízá-
sokat teljesítve galaxisról galaxisra szaladgált, mindvégig egy addigi életéből
hiányzó érzés tartotta fogva: magányos volt. Most ujjongva szabadult ki az
egyedüllét börtönéből.
Ennélfogva határozottan nehezére esett újra elhagyni a csapatot.
De nyilvánvalóan nem volt más választása. A csapat osztozott nyug-
talanságában – a leküzdhetetlen késztetésben, hogy méltányosan járjon,
járjanak el. Az a Hangtalan Mennydörgés dolog… mély benyomást tett Billre,
és meg is bolygatta elméjének nyugalmát. Mi van, ha azok a boldogtalan
263
emberkék már nem jelentenek többé fenyegetést a galaxis békéjére nézve? Ha
ez igaz, nem lenne tisztességes elpusztítani őket.
A gigalaktákra mindig is a szigor volt jellemző; olykor-olykor, mond-
hatni, nem ismertek irgalmat. De azzal nem lehetett megvádolni őket, hogy
szántszándékkal folyamodnának becstelen eszközökhöz.
Mit volt mit tenni, Bill szökkent néhányat, miáltal ott termett az inkri-
minált bolygó kicsike, sárga napjának szomszédságában, és minden további
késedelem nélkül elküldött két üzenetet.
Az elsőt a protezoárok hadihajóhadához, mely immár csupán a fényév
egy kicsiny töredékére volt a kiirtandó faj szülőbolygójától. „Megsemmisítési
parancs törölve.”, kezdődött az üzenet, „Leállni. Totális fékezés. Szükség
esetén vészintézkedéseket végrehajtani. ”
A második üzenet, mely az ármádia mellett a limbiótákhoz is befutott,
óva intett minden érintettet attól, hogy a továbbiakban bárminemű bizonyságát
adja létezésének a földi lények előtt…
Az üzenetek némi fejtörést okoztak a hajóraj 154 egységét működtető,
gépéltű űrpilótáknak.
Megértették a parancsokat, abban nem volt hiba, de az ilyet könnyebb
kiadni, mint teljesíteni. Egy űrhajón nem lehet csak úgy beletaposni a fékbe.
Nincsenek is rajta fékek. Más kérdés, hogy be lehet gyújtani a fékezőrakétákat,
amit a gépéltűek habozás nélkül meg is tettek. A művelet persze irgalmatlan
mérvű pocsékolása az elektromos energiának és hajtóközegnek, de mindegy.
Nevezett árucikkek, mint bármi egyéb közel s távol a világegyetemben, a
gigalakták kizárólagos tulajdonát képezték. Ha pocsékolni akarják, az ő
dolguk.
A protezoárokat igazából a kettes számú utasítás kavarta fel, amely arra
szólította fel őket, hogy kerüljék a feltűnést..
De ne törődjünk azzal, hogy a limbióták már amúgy is leleplezték
magukat. Ám ha a protezoárok istenigazából nekilátnak, hogy töméntelen
gigajoule-nyi energiát préseljenek át a kipufogócsöveken, egyszerre 154
roppant fáklyát táncoltatva meg az ionizált gázok lobogó jelzőtűzén, mégis
hogyan várhatja tőlük ép ésszel bárki, hogy láthatatlanok maradjanak?!

264
 36.

VIGYÁZZ! KÉSZ!…

E GYESEK TALÁN ÚGY VÉLTÉK, hogy a napvitorlás versenyzők búcsú-

partijának csakis egy New Yorkhoz, Pekinghez vagy Moszkvához
fogható metropoliszban fellelhető, gigantikus csarnok adhat helyet.
Csalódniuk kellett. Jó, jó, persze, hogy voltak ott kamerák; az égvilágon
semmi sem történhetett a lencsék hatótávolságán belül, ami abban a minutában
ne került volna ki az egész világ valamennyi képernyőjére. Ámde azokat a
kamerákat sehol máshol, mint a földi terminál kicsiny előadótermében
állították fel, melyben – minden egyes lelket: a hét versenyzőt, azok edzőit és
közvetlen családtagjait, valamint a maroknyi VIP meghívottat is beleszámítva
– legfeljebb ha kétszáz ember volt jelen.
A „miértet” illetően Myrának volt egy sanda gyanúja – a három nagyfiú
közül nyilván egy sem volt hajlandó készségesen átengedni a rendezés jogát a
másik kettő bármelyikének −, de megtartotta magának. Amúgy is éppen
sikerült megpillantania a lányát, amint komoly arccal, kihúzva magát, a többi
hat versenyző közé vegyülve hallgatja a versenyszabályok összefoglalóját az
egyik versenybíró szájából.
– Hát nem gyönyörű…? – súgta Randzsit fülébe, előre tudva a választ.
Jól tudta. Hozzá hasonlóan a férjének sem volt fikarcnyi kétsége, hogy
Natasha nem csupán a legtalpraesettebb és napvitorlázásban a legügyesebb
mind közül, de ahhoz képest, hogy mindössze tizenhat éves, elképesztő és
némiképp aggasztó módon egy érett nő benyomását kelti. Randzsit tekintete a
jelenet legnyugtalanítóbb szereplőjének alakjára siklott.
– Ott az a brazil… az Olsos gyerek, mindjárt Tashy mellett – jelezte a
feleségének.
Myra megsimogatta a kezét.
– Ronnal nincs semmi baj – nyugtatgatta férjét azzal a bölcsességgel,
mely tizenhatodik életévén túl már minden asszonynak a kisujjában van. Aztán
odakiáltott egy közelgő férfinak:
– Szia, Joris!
Vorhulst megölelte Myrát, Randzsittal kezet rázott.

265
 – Egy perc, és indulnak. Csak köszönni akartam nektek… meg elmon-
dani, hogy az űrlift többi mérnökével van egy kis zártkörű fogadásunk. Az
egész vagyonomat feltettem Natashára.
– Hát ezért volt az a nagy izgalom köztetek egy pár perce! Vorhulst
hunyorgott.
– Ja az! Az nem amiatt volt. Csak kaptunk egy elektronikus körözvényt
a massachusettsi Égi Jelenségeket Megfigyelő Központtól. Lekaptak egy
irgalmatlanul fényes szupernóvát a Centaurus csillagképben, meglehetősen
fura jellegzetességekkel. – Elnevette magát. – Néha már azt kívánom, bárcsak
maradtam volna a csillagászatnál!
Ekkor a rendezvényen elnöklő személy felment a pódiumra, amitől
nyüzsgés támadt a közönség soraiban: mindenki elindult a saját széke felé.
Vorhulst sietve intett:
– Még látjuk egymást!
Az ünnepély egyetlen szónoka nem volt más, mint a Sri Lanka-i
Köztársaság frissen megválasztott elnöke, Datuszena Bandara. Markánsan
barázdált arcával, ösztövér termetével – ezek a vonások egy olyan személyi-
ségről árulkodtak, aki sohasem engedte meg magának az elkényelmesedés
luxusát – igazi elnöki jelenség volt, bár keresetlenül egyszerű szavakkal, már-
már kedélyesen szólt a hallgatóságául kiválasztott kevesekhez.
– A világ nemzetei közül sokan szerették volna, ha erre a rendezvényre
egy igazi nagyvárosban kerül sor. Önök most mégis itt vannak. Nem mintha az
én hazám érdemesebb lenne e megtiszteltetésre, hanem azon egyszerű oknál
fogva, hogy a földrajz különleges szeszélyéből éppen Sri Lanka szigetén
épülhetett fel az űrlift, amely nélkül ilyen verseny sohasem játszódhatna le.
Hamarosan az visz fel benneteket, ifjú barátaim, alacsony Föld körüli pályára.
És ugyanaz szállította a magasba űrvitorlásaitok valamennyi elemét és alkat-
részét, melyek rövidesen újra űrvitorlásokká állnak össze, hogy ti minden idők
legnagyszerűbb versenyén repülhessetek. Isten segítsen titeket ebben, és a
versengés után vezéreljen haza benneteket épségben, egészségben!
Ezzel véget is ért az ünnepség, már csupán búcsúölelések és -csókok
százait kellett eljuttatni a versenypilótákhoz és kísérőikhez, mielőtt azok
megindulnának a beszállóhely felé. Randzsit nem csekély elégedettségére azt a
Ronaldinho Olsost Brazíliából az első utaskabinba irányították, míg
Natashának a harmadikban jutott hely.
Miután ötödször is elárasztották lányukat búcsúpuszikkal, és végre
sikerült lefejteniük a nyakából Robertet, a Szubramanian házaspár közrefogta
a kisfiút, és a többi itthon maradóval egyetemben megindult vele a busz-
parkoló felé.
Ott jóformán belebotlottak a magányosan álldogáló Joris Vorhulstba,
aki éppen zaklatott párbeszédet folytatott a zsebmonitorjával.

266
 – Nahát, Joris – szólította meg Myra −, már megint mi dúlt fel ennyire?
Csak nem egy újabb szupernóva?
Ezúttal nem volt helye a tréfálkozásnak, Vorhulst arckifejezése
legalábbis erről tanúskodott. Összecsukta a készüléket, és nemet intett a
fejével.
– Nem igazán. Most, hogy az űrteleszkópokat sorra ráállítják a jelen-
ségre, könnyen kiderülhet, hogy amit láttak, egyáltalán nem is szupernóva.
Sokkal közelebb van annál, hogysem az lehetne. Úgy fest a dolog, hogy az
Oort-felhőnél nem is kell messzebbre nézni.
Myra a szívéhez kapott.
– De ugye nem tehet kárt a versenyzőkben…???
Vorhulst megrázta a fejét.
– Óh, az a veszély nem fenyeget. A napvitorlások alacsony Föld körüli
pályán lesznek. Az a dolog, akármi legyen is, messze-messze van onnan. Csak
tudnám, hogy mi a fene lehet!

***
Odafönt, ahol a napvitorlások már kis híján rajtra készen álltak, a
vitorlamesterek nem voltak egyedül.
A rég visszakapcsolt, fotoneltérítő pajzsoknak köszönhetően a limbióták
apró űrhajója rejtve maradt előttük. Megelégedésünkre szolgálhat, hogy a
limbióta legénység csaknem ugyanannyira össze volt zavarodva, mint Joris
Vorhulst, még ha merőben eltérő okokból is. Ugyan miféle célt szolgálhat az a
hét, csaknem teljesen összeszerelt, vitorlás hajó? Semmi sem utalt rajtuk
fegyverek jelenlétére, amitől a limbiótáknak nagy kő esett le a szívéről.
Megkönnyebbülésük azonban nem lehetett maradéktalan, ugyanis elképze-
lésük sem volt arról, hogy a hajók miben sántikálnak. És ezt a tényt nem állt
szándékukban a gigalakták orrára kötni.

267
 37.

…RAJT!

N ATASHA SZUBRAMANIAN MAGA választotta neki a Diana nevet, és

még sohasem repült. Ahogy ott lebegett anyahajójához kikötve, tányér
alakú vitorlájával nekifeszülve a csarnakzatnak a csillagok között
fúvó, hatalmas, hangtalan szél erejétől, készen állott első útjára. Kezdődhetett
a verseny.
„Indulásig két perc”, szólalt meg a rádió Natasha pilótafülkéjében.
„Utolsó ellenőrzés. Visszaigazolást kérek.”
Egyenként válaszoltak a kapitányok. Mindegyik hangot felismerte –
némelyikből feszültség érződött a pillanat hatása alatt, másokéból már-már
lélektelen higgadtság −, mert e hangokon a barátai, egyben vetélytársai
szólaltak meg. Az összes létező, emberlakta helyről mindösszesen alig húsz
férfi és nő bírta a napvitorlás jachtok irányításának képességét. Ebben a
percben mind ott voltak körülötte, egy sorban vele a rajtvonalnál vagy
valamelyik kísérő hajó fedélzetén, harminchatezer kilométeres magasságban
keringve a földi Egyenlítő fölött.
– Egyes, Ökörnyál, indulásra kész!
– Kettes, Woomera, minden oké!
– Hármas, Napsugár, mehetünk!
– Négyes, Santa Maria, minden rendszer működik!
Natasha elmosolyodott magában. Ez Ron Olsos volt, akit meglehetősen
kedvelt, noha talán nem annyira, mint amennyire Ron kedvelte őt. A brazil
fiatalember válasza az űrhajózás hőskorát idézte, és jól példázta hajlamát a
hatásvadászó megoldásokra.
– Ötös, Lebegyev, készen állunk!
Az orosz, Jefremij.
– Hatos, Arakhné, nálam is rendben!
Ez meg Hszi Liang, egy fiatalasszony valami falucskából, a Himalája
árnyékában meghúzódó Csengtutól északra.
Legvégül Natashára került a sor, hogy kimondja a szavakat, melyeket az
egész földkerekségen, az emberi haladás valamennyi előőrsén hallani fognak:
– Hetes, Diana, győzelemre kész!
268
 Na, ezt kapd ki, Ronaldinho, gondolta magában, és elfordult, hogy utol-
jára ellenőrizze a vitorlakötélzet feszességét.
A csöppnyi pilótafülkéjében súlytalanul lebegő Natasha számára úgy
tetszett, a Diana vitorlája teljesen kitölti az eget. Nos, könnyen meglehet, hogy
így is van. Az összesen közel száz kilométer hosszú, merevített szálas kötélzet
szövedékével a parancsnoki kabinhoz odaerősítve, odakint több mint ötmillió
négyzetméternyi vitorlázat várta, hogy kiszabadítsa hajójában a lányt a Föld
gravitációjának fogságából. Hiába mindössze néhány milliomod centiméter
vastag, az aluminizált műanyagból készült, több négyzetkilométer felületű
vitorla elégséges erőt képes a saját szolgálatába állítani ahhoz, hogy Natasha
reményei szerint az első helyen lendítse át a Dianát a Hold keringési pályáját
keresztező célvonalon.
A fali hangszóró ismét megszólalt: „Tíz másodperc az indulásig.
Minden felvevő-berendezést bekapcsolni!”
Natasha úgy nyúlt a hajó valamennyi kameráját és műszerállás-rögzítő
készülékét működésbe hozó kapcsolóhoz, hogy közben le sem vette a szemét a
felhőként fölébe tornyosuló vitorláról, amely rabul ejtette képzeletét. Tudata
bajosan volt képes fogalmat alkotni olyasvalamiről, amely ennyire hatalmas és
légies egyszerre. Még annál is nehezebb volt elhinnie, hogy az a visszaverődő
fuvallat pusztán a napfény csapdába ejtett energiájával oly sebesen vontatja
majd a hajót az űrön át.
„… öt, négy, három, kettő, egy, leválás!”
A hét, gyémánt élű, számítógéppel vezérelt kés egyazon másodpercben
vágta át a hét hajszálvékony pányvát, és ezzel szabaddá váltak a jachtok.
Addig a pillanatig valamennyi napvitorlás és kiszolgáló hajó egyetlen, szilár-
dan összetartott egységként keringett a Föld körül. A jachtok most olyan-
formán kezdtek szétszóródni, mint a pitypang szellő hátán sodródó magvai.
Amelyik elsőként keresztezi majd a Hold keringési pályáját, az lesz a
győztes.

***
A Diana fedélzetén Natasha saját érzékszerveinek egyike sem jelzett
változást, de a lány nem is számított ilyesmire. Bárminemű vonóerő fellépé-
sére egyedül a szerelvényfal egyik műszere utalt, a földi nehézkedés közel egy
ezredével egyenlő gyorsulást jelezve.
Ami, valljuk be, szinte komikusan parányi. Mégis nagyobb, mint
amekkorát bármely, ember vezette napvitorlás hajó eladdig valaha is elért, és
pontosan megfelelt a Dianát tervező és megépítő mérnökök várakozásainak.
Ehhez fogható gyorsulást korábban csupán játékhajóhoz méretezett vitor-
lázattal tudtak megvalósítani, és tessék, most itt van. Ennek birtokában a
hajó… – a lány sietős számolásba fogott, és elmosolyodott, amikor az ered-
269
mény megjelent a műszerfalon – … a Földnek mindössze két körbefordulása
alatt elégséges sebességre tehet szert ahhoz, hogy elhagyhassa az alacsony
Föld körüli pályát, és a napsugárzás minden erejét maga mögött tudva,
meginduljon a Hold felé.
Igen, a napsugárzás minden erejét…
Nem tudta abbahagyni a mosolygást, amikor eszébe jutott, hogy oda-
haza a Földön a lehetséges szponzorok és egyszerű érdeklődők soraiból
verbuválódott hallgatóságának hány alkalommal, s miként próbálta meg
elmagyarázni a napvitorlázás lényegét.
– Tartsák a kezüket a Nap felé, tenyérrel föl! – ezzel a felszólítással
szokta indítani előadását. – Mit éreznek? – Miután rendszerint nem érkezett
reakció egy-egy tétova „meleget” válaszon túl, rájuk zúdította okfejtését a
napvitorlázás fizikai alapjairól: – Pedig, higgyék el nekem, van ott még más is!
Méghozzá nyomás! Persze nem nagy. Igazából olyan pindurka, mindössze egy
milligrammnyi, hogy nem is érezzük a tenyerünkön. De hadd mutassam meg,
mire képes!
Azzal előhúzott egy néhány négyzetméternyi darabot a vitorla anya-
gából, és a közönség felé hajította. Az ezüstös hártya ilyenkor úgy kígyózott,
tekergett, mint a füst, és az emberi testhőtől felmelegedett levegő szárnyán
sodródni kezdett a mennyezet felé. Natasha így folytatta:
– Látják, milyen végtelenül könnyű? A jachtom teljes, öt négyzet-
kilométernyi vitorlája egy tonnánál is kevesebbet nyom majd. Ennél
nagyobbra nem is lesz szükség mintegy két kilogrammnyi sugárnyomás
befogásához, amitől a vitorla mozgásba jön, és maga után húzza a Dianát.
Magától értetődően a gyorsulás rendkívül csekély lesz, a földi nehézkedésnek
kevesebb mint ezredrésze. Lássuk, mire képes ez a szánalmas vonóerő!
A legeslegelső másodperc során a Diana nagyjából félcentiméternyi
távolságot fog megtenni. Valójában még annyit sem, mert a kötélzet meg-
nyúlik, ezáltal gyakorlatilag még a műszerek sem lesznek képesek érzékelni az
elmozdulást.
Itt minden alkalommal az következett, hogy Natasha odafordult a fali
képernyőhöz, és az ujjaival pattintva, életre keltette. A felületet kezdetben
teljesen kitöltötte a vitorla jóformán felfoghatatlanul óriási, félhengeres
palástja, majd a távolítás következtében láthatóvá vált a motelszobai zuhany-
fülkénél alig nagyobb parancsnoki kabin is, mely a verseny hetei során a
pilótalány otthona lesz.
– Egy perc elteltével azonban – folytatta Natasha – tökéletesen érzé-
kelhetővé válik a mozgás. Addigra a hajónk már kerek húsz métert megtett, és
közel egy kilométer per órás sebességre gyorsult fel. Ami azt jelenti, hogy már
csupán néhányszor százezer kilométer távolságra vagyunk úti célunktól, a
Hold keringési pályájától.

270
 Ez többnyire fojtott kuncogást váltott ki a hallgatóságból, Natasha meg
barátságosan visszamosolygott rájuk, és hagyta, hadd nevetgéljék ki magukat.
– Tudják önök, hogy ez nem is rossz eredmény? Ily módon egy óra
leforgása alatt máris hatvan kilométernyi távolságra kerültünk a kiindulási
pontunktól, és a sebességünk immár száz kilométer óránként. És ugyebár nem
felejtették el, hogy hol is vagyunk? Bizony, az űrben, ahol nincs súrlódás. Ha
ott egyszer valami nekilódul, egy örökkévalóságig fog mozogni, és csupán
távoli, égi objektumok gravitációja lassíthatja le. Mindannyian meg fognak
lepődni, ha elárulom, hogy a mi egy ezred g gravitációs gyorsulású vitorlásunk
mekkora sebességet produkál repülésünk első napjának végére: közel három-
ezer kilométert óránként! Mindezt a Nap sugárnyomásának erejéből, amelyet
önök még csak nem is éreztek a tenyerükön!
Ezzel mindig sikerült meggyőznie őket. A végén az egész világ beadta a
derekát, de legalábbis a magas polcon lévők, a döntéshozók. Alapítványok,
magánszemélyek, meg három nagy nemzet államkincstára (továbbá egy
tucatnyi kisebb nemzeté) rakta össze a pénzt a verseny csillagászati összegű
számlájának fedezetére. A befektetés máris kezdett kifizetődni. Az első
szabadrepülési verseny odafönt, a Hold ősi lávabarlangjában lángra lobban-
totta az igazi, lunáris idegenforgalom szikráját. Ez a mostani sportesemény
meg máris a történelem legnagyobb létszámú nézőközönségét mondhatta
magáénak. Ráadásul a nagyfiúk egyre-másra állították csatasorba saját, sok
esetben úgyszintén napvitorlával meghajtott érckutató hajóikat, hogy felfe-
dezzék velük a naprendszer nyersanyagkincsét.
És tessék! Natasha de Soyza Szubramanian ott volt mindennek a kellős
közepében!

A Diana jól rajtolt, és ezzel lehetővé tette, hogy Natasha az ellenfelekre

is vessen egy pillantást. Azzal kezdte, hogy ruhadarabjainak többségét leci-
bálta magáról – úgyse volt ott senki, aki láthatta volna ilyen hiányos öltö-
zékben. Ezután rendkívül óvatosan… – az irányítókabin és a vitorla kényes
kötélzete közé ugyan lökésgátlók voltak beiktatva, de Natasha úgy döntött,
semmilyen kockázatot nem vállal
– …letáborozott a periszkópnál.
Az űr sötét mezején a többi űrjármű úgy festett, mint megannyi különös,
ezüstszínű virág. A Dél-Amerikát képviselő Santa Maria Ron Olsosszal a
kormányánál mindössze nyolcvan kilométernyire volt tőle. Küllemében a hajó
a papírsárkányokkal mutatott közeli rokonságot, éppen csak ennek minden
oldala egy kilométernél is hosszabb volt. Azon túl lebegett az orosz
Cosmodyne Corporation Lebegyev nevű hajója leginkább a máltai keresztre
hasonlító alakjával; Natasha úgy tudta, hogy a négy vaskos kart formázó
vitorlákkal elvileg kormányozni is lehet. Vele ellentétben az ausztráliai
271
Woomera egyszerű, régimódi – igaz, öt kilométeres körméretű – ejtőernyő-
kupolára hajazott. A General Spacecraft által benevezett Arakhné – a neve
által sugallt képnek megfelelően – úgy festett, mint egy pókháló, és szakasztott
úgy is készült: a középpontból kiindulva, csavarvonalban haladó robotvetélők
szőtték. Az Ökörnyál az Eurospace-től hasonló szerkezetű volt, némileg kisebb
méretben. Végül a Kínai Népköztársaság által felküldött Napsugár lapos
gyűrűformát mutatott kilométer széles lyukkal a közepén; a lassan forgó
szerkezet kimerevítéséről a centrifugális erő gondoskodott. Natasha tudomása
szerint az elképzelés cseppet sem volt új, de még sohasem sikerült jól átvinni a
gyakorlatba. Ezért biztosra vette, hogy az ázsiai hajó bajban lesz, amint
fordulást kell végrehajtania.
Igaz, a következő hat órában erre még nem fog sor kerülni, melynek
elteltével mind a hét napvitorlás jacht huszonnégy órás geoszinkron pályájának
első negyedén lesz túl. A versenynek ebben a kezdeti szakaszában
mindannyian a Nappal ellentétes irányban mozognak, mintegy futva a napszél
elől. Mindegyiknek muszáj a lehető legtöbbet kihozni az első körből, mielőtt a
pálya menti mozgás törvényeinek engedelmeskedve, körbe nem ér. E pont
elérésekor a hajó hirtelen megint a Napnak veszi az irányt. A repülési szak-
tudás igazából ettől kezdve esik nagy súllyal a latba.
De most még nem. Natashának pillanatnyilag nem kellett aggódnia a
hajó irányítása miatt. A periszkóp segítségével alaposan átvizsgálta a vitorlát a
kötélzet minden egyes rögzítési pontjánál. Fluoreszkáló festékbevonat nélkül a
függesztőkötelek – ezüstözetlen, műanyag fólia keskeny pászmái – jószerével
láthatatlanok lennének. Most több száz méteres hosszuk mentén a vitorla
gigantikus kupolája felé vékonyodó, színezett fényszalagokból font, kifeszített
kábeleknek látszottak a periszkópon át. Mindegyik kötél kicsiny, elektromos
csörlővel volt felszerelve – egy műlegyes horgászbotra illeszthető orsónál alig
méretesebbel. A számítógéppel vezérelt csörlők folyton-folyvást pörögtek,
aszerint játszadozva a kötélhosszúsággal, ahogy a robotpilóta mindig a meg-
felelő szögbe próbálta billenteni a vitorlát a Naphoz képest.
Csodás látvány volt a napsugarak játéka a roppant méretű vitorla tükrös
felszínén. A napszél méltóságteljes hullámmozgásba hozta, amitől a fénylő
csillag számtalan tükörképe peremtől peremig masírozott a széles felületen. A
kényelmes tempójú rezgés nem jelentett gondot: hovatovább elkerülhetetlen
volt egy ilyen hatalmas és széllelbélelt szerkezeten, meg többnyire ártalmatlan
is. Mindazonáltal Natasha tekintete éberen kutatott mindenfelé: nincs-e jele,
hogy a vibráció a „vonaglás” néven ismert, végzetes állapottá akarna fejlődni,
mely darabokra szakíthatná a vitorlát. A számítógép kijelzései megnyugtatták:
a pillanatnyi rezgésminta nem hordoz magában veszélyt.
Csak akkor nyúlt a személyi monitorja után, miután meggyőződött arról,
hogy minden a legnagyobb rendben. A szervezők úgy intézkedtek, hogy
minden üzenet először a parancsnoki hajóra fusson be, azok meg gondosan
272
válogassák ki a versenyzőkhöz továbbítandókat egy előre jóváhagyott lista
szerint. Ily módon Natasha megmenekült a szerencsekívánatok és szívesség-
kérések áradatától. Összesen három üzenete jött: egy-egy a családjától,
Gaminitól és Joris Vorhulsttól. Megmelengették a szívét, és egyikre sem
kellett válaszolnia.
Arra gondolt, alszik egyet. Igaz, hogy a verseny még csak az imént
kezdődött el, viszont az alvást arányosan kell kiadagolnia magának. Az összes
többi jachton két főből állt a legénység, ők felváltva pihenhettek. De az ő
hajóján nem volt senki, aki levehette volna a válláról a terheket.
Természetesen saját maga döntött így, egy másik, magányos vitorlázóra,
Joshua Slocumra emlékezve, aki a saját, apró vitorlásával annak idején
szintúgy minden segítség nélkül hajózta körül a Földet. Ha Slocum képes volt
rá, ő is megteszi. Amellett jó oka is volt megpróbálkozni a dologgal. Egy
napvitorlás jacht teljesítménye fordított arányban áll a tömeggel, amelyet meg
kellett mozgatnia. Egy második személy jelenléte az összes holmijával, ellát-
mányával együtt mintegy háromszáz kilogrammal növelte volna meg a hajó
terhét, és könnyen lehet, hogy a győzelem éppen ennyin múlik majd.
Natasha tehát a dereka és lába köré csatolta a pilótaülés rugalmas heve-
dereit. Még habozott egy kicsit. Érdekes lenne belepillantani a hírekbe.
Kíváncsi volt, vajon sikerült-e már a csillagászoknak kideríteniük valamit arról
a „nem szupernóváról”, amely mindenki megdöbbenésére úgy bomlott ki a
déli égbolton, mint valami különös szépségű virág, hogy aztán egyszeriben
eltűnjön szem elől…
Az önfegyelem végül győzedelmeskedett a tudásszomj felett. Homlo-
kára helyezte az alvásinduktor elektródáit, az időtartamot beállította három
órára, és megpróbált ellazulni. A hipnotikus impulzusok lágyan lüktettek
agyának homloklebenyében. Lezárt szemhéja mögött tarka fénykígyók
nyúltak, tekergőztek a végtelen felé.
Aztán belehullott a semmibe.

Álomtalan álmából a vészjelző fémes lármája rángatta vissza a való-

ságba. Egy pillanat alatt visszanyerte éberségét, tekintete végigpásztázott a
műszerfalon. Mindössze két óra telt el… A gyorsulásmérő fölött pirosan
villogott a lámpa.
Valami hibádzott a vonóerővel… és a Diana folyamatosan veszített
erejéből.
A kiképzés hiába termett fegyelmet, majd állt sikerrel a pánik útjába,
Natashának a torkában dobogott a szíve, miközben ledobta magáról a
biztonsági hevedereket, és akcióba lendült. Első gondolata az volt, hogy
valami baj történt a vitorlával. Meghibásodtak az örvénylésgátló szerkezetek,
amitől a kötélzet most kezd összegabalyodni. Ám a műszerekre pillantva,
273
melyek a függesztőkötelek feszességét voltak hivatottak regisztrálni, megma-
gyarázhatatlan dolgot tapasztalt. A vitorla egyik oldalán csupa szabályos
értéket látott, míg a másikon a jelzés a szeme láttára süllyedt egyre alacso -
nyabb szintre.
Hirtelen beugrott neki a megoldás. Megragadta a periszkópot, és nagy
látószögű pásztázásra kapcsolt, hogy megvizsgálja a vitorla szegélyét. Igen!
Ott volt a hiba… és csak egyetlenegy dolog idézhette elő.
A hibajelenségre az a hatalmas, éles peremű árnyék adott magyarázatot,
amely fokról fokra kezdett rátelepedni a Diana vitorlájának csillámló
ezüstjére. A hajó egyik oldala egyre inkább sötétbe borult, mintha felhő
rekesztette volna el a Nap fényétől és a parányi sugárnyomástól, amely hajtó-
erejét szolgáltatta.
Ám az űrben nincsenek felhők.
Natasha grimaszolva lökte a periszkóp irányzékát egyenesen a Nap felé,
mire az optikai szűrők automatikusan a helyükre kattantak, hogy megóvják az
azonnali megvakulástól. Pontosan azt látta benne, amire számított. Mintha egy
irdatlan papírsárkány kúszott volna a napkorong elé.
A lánynak egy pillanat sem kellett, hogy azonosítsa az alakzatot.
Harminc kilométerrel a háta mögött a Dél-Amerikát képviselő Santa Maria
azon ügyködött, hogy Natasha hajójának mesterséges napfogyatkozást idézzen
elő.
– Ha-ha-ha, senhor Ronaldinho Olsos! – sziszegte a lány maga elé. –
Micsoda ásatag trükk!
Ráadásul teljesen megengedett is. Régmúlt, nyílt tengeri versenyek
idején a hajóskapitányok beleadtak apait-anyait, hogy a szó szoros értelmében
kifogják a szelet ellenfeleik vitorlájából.
Viszont csak a fajankók hagyták, hogy ezen a módon keresztbe tegye-
nek nekik, és Natasha de Soyza Szubramanian határozottan nem volt fajankó.
A parányi számítógép – ezernyi fejszámolóművész teljesítményével levél-
gyufányi méretű testében – a másodperc törtrészéig merengett a problémán,
majd kiköpte magából a pályamódosítási adatokat.
Az ám, ezt a játékot ketten játsszák. Natasha mosolyogva nyúlt, hogy
kiiktassa a robotpilótát, és saját kezűleg egyenlítse ki a vitorlázat billenését.
De semmi sem történt.
A kicsike csörlők mozdulatlanok maradtak. Hirtelenjében nem voltak
hajlandók elfogadni az utasításokat sem a robotpilóta számítógépétől, sem az
emberi lénytől, kinek pedig mindent az ellenőrzése alatt kellene tartania.
A Diana megbénult. Roppant vitorlája kezdett oldalra dőlni…
Aztán meggörbülni…
És a kelme finom fodrozódása fokozatosan széles ívű, szabálytalan
hömpölygésbe fordult át. A vitorlában felhalmozódó feszültség elérte… majd
meghaladta a lenge szövedék tűréshatárát.
274
 A sorhajókapitány azonnal látta, hogy a Diana bajban van. Igazából az
egész hajóraj észrevette, és a rádiózási fegyelem ettől úgy elillant, mint a pára.
Elsőként Ron Olsos kezdte követelni, hogy egy kémiai hajtású segédhajó
haladéktalanul vegye őt a fedélzetére, hadd segítsen megkeresni Natasha
Szubramaniant a Diana űrjacht düledező romjai között. Nem ő volt az utolsó a
sorban. Egyetlen óra leforgása alatt nem csupán félbeszakadt a verseny, de a
több mint húsz, mindenféle rendű és rangú űrjármű mind odagyűlt az egykor
meseszép Diana helyén éktelenkedő, magába roskadt, kusza alakzat köré, és a
nagy nyüzsgésben próbálta elkerülni az összeütközést az összes többi hajóval.
Az űrséta kivitelezésére alkalmas űrhajók minden nélkülözhető emberüket
szkafanderbe bújtatták, és kiküldték kutatni.
Azok bekukkantottak a gigantikus, összegyűrődött vitorlázat minden
ránca alá – szabad szemmel, ha arra volt szükség, vagy infravörös keresőkkel,
akiknél volt ilyen, minthogy a készülékek a testmeleg leghalványabb jelét is
képesek voltak érzékelni, érkezzen bárhonnan a tönkrement szerkezet alól.
Átvizsgálták az űrt mindenfelé a Diana tönkresilányodott kötélzete
körül és mentén, hátha a felderítetlen balesettel járó lökés valamiképpen
eltaszította Natashát a jachtjától…
És legfőképpen átkutatták a Diana apró pilótakabinját.
Ehhez nem kellett sok idő. Az egyetlen személy befogadására tervezett
fülkében fel sem merült a magánszféra védelmének szükségessége; néhány
köbméternyi légterében nem létezett alkalmas búvóhely.
De Natashát ott sem találták. A keresők elmondása szerint Natasha
Szubramanian egyszerűen nem volt sehol.

275
 38.

KERESSÜK MEG NATASHA SZUBRAMANIANT!

A SZUBRAMANIAN CSALÁD Földön rekedt háromnegyedének nem volt

mit tenni: a lehetőségek szerint megkísérelték élni mindennapi
életüket, míg a hiányzó egynegyed egy műanyagból és merevített
szénszálakból összerótt szerkentyű segítségével a világűrben kódorog,
valamerre a Holdon innen. Ilyenformán amint útjára bocsátották utolsó
jókívánságaikat Natashához, Randzsit kerékpárra pattant, és irány az egyetem.
A maga részéről Myra látott egy halvány lehetőséget arra, hogy néhány órát
szakfolyóiratok olvasgatásával töltsön, és megpróbáljon valamicskét behozni
fokozódó lemaradásából a mesterséges intelligencia és a művégtagok legége-
tőbb kérdéseinek terén. A saját magára fordítható idő ajándékában ritkán
részesült, többnyire csak akkor, ha Robert aludt, különleges iskolájának foglal-
kozásait látogatta vagy a házvezetőnő nyomában sertepertélt, és „segített” neki
teljesíteni a beágyazás és rendcsinálás reggelente adódó feladatait.
Langyosra hűlt teájával maga előtt az asztalon – meg persze bekapcsolt
és a hírcsatornára beállított képernyővel a háttérben, elvégre bármikor
történhet valami rendkívüli Natasha versenyén – Myra nekifeszült az éppen
olvasott tanulmány értelmezésének, amikor felfigyelt kisfiának szívszaggató
zokogására.
Felpillantott, és a belépő házvezetőnőt látta Roberttel a karjában.
– Egyszerűen fogalmam sincs, mi történhetett vele, asszonyom –
hangzott a meghökkent magyarázkodás. – Éppen a papírkosarakat ürítettük,
amikor egyszer csak lehuppant a padlóra, és elkezdett sírni. De asszonyom!
Hiszen Robert nem szokott sírni!
Amit Myra persze éppen olyan jól tudott a fiáról. Mit volt mit tenni, azt
csinálta, amit az australopithecus óta megszámlálhatatlanul sokmilliárdnyi
anya már megtett előtte: ölébe kapta, ringatta a kisfiát, nyugtatgató semmi-
ségeket duruzsolva a fülébe. A sírás nem maradt abba, de a könnyek árja
legalább hüppögéssé csillapult. Myra éppen azon tűnődött, vajon a szokatlan
és felkavaró, ám bizonyosan nem életveszélyes esemény indokolhatja-e
Randzsit riasztását, amikor a házvezetőnő fojtott sikoltására felkapta a fejét.

276
 A képernyőről saját lányának űrjachtja nézett vele szembe. Egyik olda-
lára kissé kibillent állapotától eltekintve, szakasztott úgy festett, mint egy
órával azelőtt. Éppen csak egy vörös felirat virított alatta: „Baleset az űrver-
senyen?” A hírolvasó beszámolójában már nyoma sem volt kérdőjelnek.
Valami baj történt a Dianával. És ami a legszörnyűbb, a Diana kapitánya –
azaz Myra imádott kislánya – nem válaszol a parancsnoki vészhívásokra.
Ráadásul úgy tűnik, hogy akármi ütött is ki balul a napvitorláson, valahogy azt
is kimódolta, hogy a pilótát eltávolítsa a helyéről.

A világon senki sem élhetett át olyan szörnyű félelmet, mint Myra

Szubramanian, személyes szerencsétlenségében mégis sokan osztoztak. Mert a
segédhajók minél mélyebbre ásták bele magukat a Dianával történtek
rejtélyébe, annak megoldása csak annál reménytelenebbnek tűnt.
A sorhajókapitány jachtjáról a mentőcsapatok rég magukra öltötték a
szkafandereket, és elérték a Diana parancsnoki fülkéjét. Sikerült bejutniuk, át
is kutatták, de nyomát sem lelték benne a kapitánynak. És történt ennél súlyo-
sabb felfedezés is. Az alaposabb vizsgálat kiderítette: a fülke egyetlen zsilip-
kamrájára szerelt számláló egyértelmű jelzése szerint a zsilipet azóta nem
nyitották ki, hogy a verseny kezdetén Natasha belépett a hajóba. A lány tehát
nem egyszerűen eltűnt; bizonyíték volt arra, hogy el sem hagyta a járművet.
Ami persze teljesen lehetetlen, mégis vitathatatlanul igaz volt.
Magától értetődik, hogy a sorhajókapitány és legénysége előtt egyszerre
több tucatnyi, további probléma várt megoldásra. Ott volt mindjárt a többi hat
napvitorlás, melyek rég elhagyták rendezett soraikat. Némelyiket most az a
veszély fenyegette, hogy összeütközik egy másikkal, a pilóták figyelmét
annyira elvonta irányítási feladataiktól a csoport hetedik tagjával történt
baleset. Mindegyik versenyzőhöz kiment a parancs, hogy a legénység vonja be
a vitorlát, és várja meg a segédcsapatok érkezését. Ami azt jelentette, hogy a
kicsiny lövedék módjára sodródó, hat járműnek a nyomába kell eredni, majd
valami módon parkolópályára kell állítani őket, hogy ne veszélyeztessék az
űrhajóforgalmat… de nem azonnal. Hanem majd… ha az idő engedi, és
szépen, rendesen.
Natasha Szubramanian sorsában persze semmi nem volt, amit „rendes-
nek” lehetett volna nevezni. Eltűnése és annak körülményei a legvadabb
képtelenségek körébe tartoztak. Már ezt a tényt is szörnyű volt elviselni
minden érintettnek, és ekkor még súlyosabbra fordult a helyzet.

A következő harminchat órás időszakot a Szubramanian család mara-

déka – a házvezetőnőt és a szakácsnőt is ideértve – végig a konyhában rosto-
kolva töltötte el. Mire Robert felébredt, szerencsére megtört a sírás varázsa,
277
bár az okot a kisfiú képtelen volt elmondani a szüleinek, mígnem egyiküknek
eszébe jutott megkérdezni tőle, hogy a dolognak nincs-e valami köze a
nővérkéjéhez. Robert ekkor így válaszolt: „’Atasha alukál.”
A vacsoráját is jó étvággyal fogyasztotta el, miközben körülötte senki-
nek sem volt kedve enni. Rendes pihenés helyett beérték némi szendergéssel a
konyhaasztalra borulva, legfeljebb félórára nyúltak el a pamlagon a konyha-
ablak alatt. Igazság szerint a felnőttek egyike sem mert pár percnél hosszabb
időre eltávolodni a hírcsatornáktól, hátha elhangzik valami tárgyilagos bejelen-
tés a történtekről.
De semmi.
Szenzációs hírekben persze nem volt hiány. Az alacsony Föld körüli
pályán mozgó mentőosztagok letaglózó közleményt juttattak el a Földre,
miszerint mostanság tucatjával járnak a nyomukban azok a rézvörös, kicsiny
micsodák, amelyek csak nemrégiben tették az emberiség szilárd meggyőző-
désévé, hogy repülő csészealjak – vagyis olyasmiket formázó valamik – igenis
léteznek. Hogy mit keresnek arrafelé, az emberiség kiapadhatatlan képzelő-
erővel találgatta, de minthogy ésszerű magyarázat csak nem akart felbukkanni,
a figyelme más ügyek felé fordult. Többek között egy idegborzoló tünemény
helyszíne, az Oort-felhő felé, ahol is a csillagászok látni véltek valamit, ami
úgy festett, mint egy szupernóva, leszámítva, hogy nem az volt. A hosszabb
expozíciós idővel készített felvételek és az egymással összekapcsolt telesz-
kópok példátlanul nagy teljesítményű csoportjával végzett megfigyelések
újabban megerősítették, hogy arra tényleg van némi gyengécske sugárzás,
amelyet a korábban végzett vizsgálatok még nem mutattak ki. Felfokozott
érdeklődés kísérte továbbá az űrbéli vontatóhajókat, amelyek nagy keservesen
egymás után befogták és biztonságos pályára állították mind a hét verseny-
jachtot – hatot sértetlenül, a hetediket, Natasha egykori Dianáját gombóccá
gyűrt, siralmas állapotában. Emellett a földkerekség összes valamirevaló
fővárosa és metropolisza „szakértők” felvonultatásával igyekezett magára
vonzani a figyelmet, akik fáradhatatlanul polemizáltak a történtekről anélkül,
hogy akár egy lelket is közelebb vittek volna a dolgok megértéshez.
Aztán egyre-másra csörögni kezdett a telefon, és a helyzet másnap,
harmadnap sem javult.

Myra Szubramanian egy pillanatig sem szerette volna szem elől tévesz-
teni egyetlen, megmaradt csemetéjét, de a Randzsittal folytatott beszélgetések
során belátta, nem lenne tanácsos Robert lelki nyugalmát még inkább meg-
zavarnia. Elérkezett a vasárnap, mely a kisfiú számára egyet jelentett a vasár-
napi iskolával. Ez most sem volt másként. Igaz, Myra egy szomszédos, üres
teremben ülte végig az időt, miközben Robert a speciális hittanórát látogató,
többi fogyatékos kisgyermekkel együtt illedelmesen hallgatta a bibliai történe-
278
teket a templom segédlelkészének előadásában, és színezte ki a vonalrajzot,
melynek a mellette ülő kislány keresetlenül a „Jézus Krisztus keresztbe a fán”
címet adta. Hétfőnként műhelyfoglalkozás volt soron, amelyről egyik tanács-
adójuk úgy vélte, hogy a kisfiú feltétlenül élvezni fogja. Itt Robert
Szubramanian, aki önállóan fedezte fel magának a hexominók világát, türe-
lemmel és szemmel látható örömmel sajátította el a tudományt, hogy díszes
dobozokat miként töltsön meg csupa különböző színű rajzceruzával, melyeket
aztán a műhely ajándékboltjában árusítottak.
De legalább nem sírt többé. Myrának és Randzsitnak így is megmaradt
az aggodalom, a tanácstalanság, a veszteség feletti, szörnyű fájdalom. A
telefonhívások sorozata sem akart megszakadni; az összes ismerősük mellett
hihetetlen számban jelentkeztek ismeretlenek is. Némelyikük valóságos
istencsapásának bizonyult. Ronaldinho Olsos például újra meg újra a szülők
bocsánatáért esedezett, ha azok netán őt tennék felelőssé a balesetért. T. Orion
Bledsoe Pasadenából felszínesen az együttérzéséről biztosította őket, de
legfőként Randzsitot szerette volna kifaggatni bárminemű elképzeléséről –
melyet valami oknál fogva addig nem sietett a hatóságok tudomására hozni –
arról, hogy mi is történhetett a lányával.
Azonfelül ott voltak az újságírók.
Ha Randzsit korábban abba a meggyőződésbe ringatta magát, hogy a
magánélete ellen a Fermat-tétel bizonyításának közzététele után intézett sajtó-
támadás hevességét már nem lehet fokozni, hát hatalmasat tévedett, mert ez
még annál is sokkal rosszabb volt. Bandara úr, Sri Lanka megválasztott állam-
elnöke hiába intézkedett, hogy a rendőrség senkit se engedjen Szubramanianék
otthonának közelébe, a védelem kizárólag a házra terjedt ki. Minthogy a
munkahelyére kerékpározó Randzsit szabad prédává vált, úgy döntött, csak
akkor megy be az egyetemre, ha feltétlenül szükséges. Vacsora után magára
hagyta Myrát a szakmai tanulmányaival, meg a háta mögött, a padlón játsza-
dozó Robertet az üveggolyóival, és visszavonult a szomszédos hálószobába,
hogy összeállítsa következő szemináriumi sorozatának tananyagát.
Ekkor történt.
Myra a homlokát ráncolva emelte fel a tekintetét a személyi képer-
nyőjéről. Az imént mintha hallott volna valamit, talán egy távoli, elektronikus
sikolyt, és abban a pillanatban az ajtó alatti résen keresztül aranyszínű villanás
csapott a szemébe.
Aztán meghallotta a férje hangját, melyben az öröm a rémülettel
vegyült.
– Jóságos Isten, Tashy! – kiáltotta. – Tényleg te vagy az?
Myra de Soyzát semmi sem tarthatta volna vissza. Feltépte az ajtót, és
azt látta, hogy a férje az ablak felé bámul, amely előtt áll valaki. Egy fiatal nő.
Az elképzelhető legkevesebb ruhadarabot viselte a testén, mint aki tudja, hogy
úgysem láthatja meg senki.
279
 A házon belül Myra számtalanszor látta a lányát ilyen viseletben.
Randzsit kiáltását visszhangozva, azt tette, amit a jelen, abszurd körülmények
között bármely anya tett volna a helyében: megpróbált odarohanni a lányához,
hogy a karjába szorítsa.
De képtelen volt rá.
Az alaktól egy méternyire valami lelassította, tíz centivel odébb pedig
tökéletesen megakasztotta a mozdulatát. A „valami” nem afféle falként
működött, valójában ki sem lehetett tapintani. Leginkább áthatolhatatlan,
langymeleg fuvallatként írhatnánk le.
Bármi volt is, mintha gúzsba kötötte volna Myrát alig karhossznyira a
jelenségtől, amely szeretett gyermekének arcát viselte.
S amely most még csak rá sem pillantott, ehelyett rezzenéstelenül
Randzsitra szegezte a tekintetét. Megszólalt:
– Semmi jelentősége, hogy ki vagyok, dr. Szubramanian. Csak az a
fontos, hogy rengeteg kérdést kell feltennem neked, és te mindegyikre köteles
vagy válaszolni.
Nem várta meg, hogy Randzsit reagálhasson; nem adott magyarázatot,
nem udvariaskodott. Csak elkezdett kérdezni.

„Rengeteg” kérdés?
Igen, ez volt a megfelelő kifejezés. A kikérdezés egy örökkévalóságig
tartott, pontosabban közel négy óra hosszat, és az égvilágon mindenre kiter-
jedt. „Mi az oka annak, hogy számos törzsetek megsemmisíti a fegyvereit?”
„Volt-e valaha olyan, hogy a fajotok békében élt?” „Mit jelent az a szó, hogy
»bizonyítás« a te Fermat-tétellel kapcsolatos, korábbi kutatásaiddal össze-
függésben?” Felmerültek kifejezetten különös témák is, mint például: „Miért
van az, hogy nálatok a hímek és a nőstények gyakran olyankor is párosodnak,
amikor a nőstény nem tud megfoganni?” Meg ez: „Kiszámítottátok-e valaha,
hogy mekkora lenne a bolygótok optimális népessége?” Aztán: „A tényleges
népesség miért haladja meg ezt a számot ilyen jelentősen?” Meg még ez is: „A
bolygótok sok négyzetkilométernyi területén nagyon alacsony a népsűrűség.
Miért nem költöztettek oda embereket a zsúfolt városokból?”
Myra kővé dermedten hallgatta végig az egészet. Mindent látott, de meg
sem bírt moccanni. Látta Randzsiton, menynyire erőlködnie kell, hogy saját,
mérhetetlen zavarodottsága ellenére megállja a helyét ezen az elképesztő
vizsgán.
És micsoda kérdésekre kellett megfelelnie! „Az emberi lények csoporto-
sulására”, kezdte egyszer a lány, vagyis az a dolog az újjáélesztett halottat
idéző, színtelen hangján, „olykor az »ország«, máskor a »nemzet« szót
használod. A két fogalmat netán a méretük különbözteti meg egymástól?”
Az alak vélelmezett apja megrázta a fejét.
280
 – Egyáltalán nem. Létezik olyan ország, amelyiknek mindössze néhány
százezer lakosa van, míg más országokban, például Kínában közel
kétmilliárdnyian élnek. Ugyanakkor mindkettő szuverén állam… vagyis hát
nemzet – helyesbített.
Egy pillanatra csend lett, aztán az alak így folytatta: „Hogyan született a
döntés, hogy Észak-Korea, Kolumbia, Venezuela és a többi nemzet, ország
avagy szuverén állam elektronikai képességeit meg kell semmisíteni?”
Randzsit sóhajtott.
– Feltételezem, hogy ezt a döntést a Pax per Fidem tanácsa hozta meg.
De ha igazán megbízható feleletet akarsz, inkább az ő egyik emberüket kellene
megkérdezned. Mondjuk, Gamini Bandarát vagy az apját. – Az alak hallgatott,
ezért Randzsit folytatta: – Persze találgathatok is. Szeretnéd, hogy azt tegyem?
A szempár, amely nem Natasháé volt, egy hosszú pillanatig Randzsitéba
mélyedt, majd az alak így felelt: „Nem.”
Aztán ismét az a fülhasogató, elektronikus sikoly, valami kavarodás a
levegőben, és az alak eltűnt.

Myra érezte, hogy újra moccannak a tagjai. A férjéhez rohant, átkarolta.

Ebben a néma ölelésben üldögéltek, míg csak a bejárati ajtó felől felhangzó
dörömbölés fel nem ugrasztotta őket. A házvezetőnő ment ajtót nyitni, mire
vagy tucatnyi rendőr viharzott be a házba, készen arra, hogy azonnal letartóz-
tasson valakit. A kapitány kifulladva mentegetőzött:
– Végtelenül sajnálom! Az ügyeletes őrszem az egyik ablakon keresztül
látta, hogy mi történik, és azonnal riadóztatott minket. De amikor ideértünk,
képtelenek voltunk megközelíteni a házat. Még a falakat sem tudtuk megérin-
teni… Ha most megbocsátanak egy pillanatra…
Azzal a füléhez emelte személyi telemonitorját, miközben Myra
reménytelenül próbálta meggyőzni a karhatalom többi, jelen lévő képviselőjét,
hogy házkutatásra semmi szükség, és senkinek sem esett bántódása.
A rendőrkapitány visszaakasztotta a készüléket a derékszíjára.
– Egy szóra, ha megengedi, dr. Szubramanian. Említette ön a megvá-
lasztott államelnök fiának, Gamini Bandarának a nevét, miközben párbeszédet
folytatott azzal a… – itt elhallgatott, hogy ráleljen az odaillő szóra, de nem
sikerült neki, ezért így fejezte be a kérdést: – …azzal az illetővel?
– Ha jól emlékszem, igen, említettem – biccentett Randzsit.
– Jól sejtettem – reagált a főzsaru nyomatékkal. – Tudjon róla, hogy a
jelen pillanatban Gamini Bandara ugyanolyan vallatáson esik át, s ugyanaz a
személy faggatja…

281
 A hírcsatornák útján minden emberi fülhöz eljutott a szenzáció. Nem
mintha bárki felérte volna ésszel ezt az egészet akár a Szubramanian család-
hoz, akár az emberi faj fennmaradó részéhez tartozók közül. Vagy akár a
protezoárokból álló bagázs köreiben, akik csapatszállító hajóikon csapdába
esve, az Oort-felhőn keresztül javában sodródtak a Föld felé.
Ők százszorta sürgetőbb gondok miatt törhették a fejüket. Addig
rendben volt, hogy utasították őket az emberiség megsemmisítésének elhalasz-
tására. Ám a parancsokat kiadó gigalakták nyilvánvalóan nem voltak tökéle-
tesen tisztában a parancsteljesítés minden lehetséges következményével.
Mindennek az az átkozott létszám volt az oka. A csapatszállítókra annak
idején mintegy 140.000 protezoárt hajóztak be, és a népesség több mint
tizenkét éven át nem is változott. Ám akkor… az utódok nélkül halálba menni
nem hajlandó, génjeiket mindenáron továbbörökíteni szándékozó utazók
megengedték maguknak a rövidre fogott és sietős szerelmeskedés luxusát.
Annak a bizonyos orgiának a gyümölcsei időközben szépen világra
jöttek, mi több, mostanra csaknem elérték a felnőttkort…
Ám a flotta nem volt berendezkedve arra, hogy tartósan ekkora létszá-
mot tartson életben.
Az automatikus készletfeltöltő berendezések, melyek eredeti rendelte-
tésük szerint 140.000 protezoárt tudtak levegővel, vízzel és élelemmel ellátni,
most erejükön felül igyekeztek kielégíteni közel kétszer annyi utas szükség-
leteit, és máris kezdtek felőrlődni a túlterheléstől. Hamarosan szűkölködéssel
kell szembenézni. Kevésre rá már halálesetekkel.
Hát a gigalakta urak? Azok vajon mit szándékoznak tenni ez ellen?

282
 39.

KÉRDÉSEK, KÉRDÉSEK

A ZNAP ÉJJEL SZUBRAMANIANÉK nem sokat aludtak. Ami azt illeti, idő-
zónától és napszaktól függetlenül az egész emberiség megigézetten
virrasztott a képernyők előtt. Az első műsorszám főszereplője Gamini
Bandara volt, amint hatalmas fürdőlepedőjébe burkolózva, a kád szélén ücsö-
rög, és ugyanazon, majdhogynem élethű Natasha Szubramanian-másolatnak
válaszolgat, mint aki előzőleg Randzsitot feleltette. Hogy erre mégis miként
kerülhetett sor, arra senkinek sem volt kész magyarázata.
A kérdések zöme ezúttal a Pax per Fidem létrehozásának körülményeit,
a Hangtalan Mennydörgés kifejlesztését, továbbá azt a belső utasítási rendszert
érintette, amelynek a bevetések megtervezésével és végrehajtásával megbízott
testületek működése volt alárendelve. Amennyire tőle tellett, Gamini megadta
a válaszokat. A Hangtalan Mennydörgés technikai részleteit firtató érdeklő-
désre viszont csak rázta a fejét, és megnevezte a fegyvert megépítő, mérnöki
munkacsoportok egyikét. Amikor az alak „kicsoda, mit mondott, kinek
mondta” jellegű, bizalmas információkat akart kihúzni belőle az egész prog-
ram kezdeteiről, Gamini az ENSZ főtitkárához utasította. Később még
mentegetőznie is kellett, amikor vallatója az emberi faj örökérvényűnek tetsző
viszálykodási hajlamára fordította a szót. Csak annyit volt hajlandó elárulni,
hogy a háború egyidős az emberiséggel, de a további adatokat illetően kimen-
tette magát, arra való hivatkozással, hogy a mindenkori egyetlen, ókori
történelem kurzusát követően elhasalt a vizsgán… De semmi baj, mert
valamikori tanára máig ott tanít a londoni egyetem közgazdasági karán.
Ez igaz is volt, bár a professzorasszony éppen alkotószabadságát töltötte
a parányi Belize-ben. Az inkvizítor addig-addig kutakodott, mígnem rábukkant
Altun Ha romvárosában, majd áttekintést követelt és kapott tőle hadtörté-
netből, mindezt fényes nappal, mintegy százfőnyi, izzadó antropológusokból,
turistákból és idegenvezetőkből álló, alkalmi nézősereg előtt, akikhez később a
belize-i rendőrség egy kisebb osztaga is csatlakozott. De hiába, mert a párbe -
széd résztvevőihez ők sem voltak képesek közel férkőzni. A professzornő előtt
le a kalappal. A legeslegelső nemzetekkel kezdte – sumerokkal, akkádokkal,
babiloniakkal meg hettitákkal −, hisz tetteiket már írásos feljegyzések őrizték a
283
legeslegkorábbi időkből, mielőtt a Tigris és az Eufrátesz közötti, holdsarlót
formázó, termékeny folyóvölgyből útjára indult volna az úgynevezett
„civilizáció”, hogy maga alá gyűrje Egyiptomot, Kínát, Európát, az egész
földkerekséget. És akárhová tegye is be a lábát – mindegy, mekkora bőségben
él, ki a szomszédja −, az ember, igen, mindig és mindenhol megvívta a maga
kellően vérengző háborúit.
Mindent összevetve, Natasha Szubramanian alakmása közel húsz
embert hallgatott ki. Nem számított, kicsoda a megkérdezett, válaszolt becsü-
lettel – még ha nem is azonnal. A legtovább egy atombomba-fejlesztő vona-
kodott eleget tenni a felszólításnak, a Texas állambeli Amarillóból. Ő kerek
perec visszautasította, hogy adatokat szolgáltasson a Hangtalan Mennydör-
gésben alkalmazott, nukleáris fegyver konstrukciójáról, és eltökéltségében az
sem tudta megingatni, hogy vallatója megtagadta tőle az ennivalót és a vizet,
sőt a fürdőszoba-használatot is… Végül annyi engedményt tett, hogy ha
magától az Egyesült Államok elnökétől kap rá engedélyt, hajlandó engedel-
meskedni. Ezt követő meghallgatása során az elnöknek húsz percnél is
kevesebb idő kellett ahhoz, hogy átlássa a helyzetet, meg annak lehetséges
kihatásait saját életére és lelki nyugalmára, és végezetül csak ennyit vessen
oda: „Az Isten szerelmére! Menjen már, aztán pakoljon ki neki!”
A kihallgatások mintegy ötvenegy órán keresztül folytak szakadatlanul,
majd az alakmás egyszerűen felszívódott. Amikor Randzsit és Myra össze-
vetette saját videofelvételeit az utolsó és a legelső kikérdezésről, ámultan
fedezte fel, hogy a „lányuk” küllemében, hangjában semmi sem utal kime-
rültségre. Hevenyészett öltözékén sehol egy elmaradhatatlan pecsét valami
lepotyogó ételdarabkától (ugyan már, mégis miféle ételdarabkától? hiszen egy
lélek sem látta enni…), hámló vakolattól.
– Ez itt nem valóságos – vonta le a végső következtetést az álmélkodó
Randzsit, amelyhez felesége csak ennyit tett hozzá:
– De akkor merre lehet az igazi?

S mivel ők ketten csupán hús-vér emberek voltak, végül erejük végére

értek. A pihenésért azonban meg kellett harcolni. Myra szigorúan meghagyta a
szolgálóknak, hogy reggel tíz előtt semmiképpen se zavarják őket – kivéve, ha
eljött a világvége.
Myra próbaképpen arra nyitotta ki a fél szemét, hogy zaklatott arccal a
szakácsnő hajol föléje. Mikor ráadásul felfedezte, hogy alig múlt hét óra,
oldalba bökte a férjét, minden eshetőségre. Ha mégiscsak itt lenne a világvége,
arról Randzsit sem maradhat le.
És ki állíthatja biztosan, hogy az emberiségnek nem éppen azzal kell
szembenéznie? A hírhozó szakácsnő szerint az Oort-felhőben tartózkodó
„szupernóva” ismét életre kelt, igaz, a korábban mutatott energiának csupán
284
parányi töredékével. Amint a Föld legnagyobb teleszkópjai közül mind több
perdült az égbolt kérdéses szelvénye felé, az is kiderült, hogy a sugárzás nem
egy, hanem több mint százötven forrásból származik. Tetejében – mint a
Doppler-jelenség elemzése kimutatta (a beszámoló szerint a hírolvasó itt igen
aggodalmaskodó és zavart képet vágott) – mindegyik sugárforrás mozgásban
van. Általánosságban a naprendszer belső régiói felé, közelebbről pedig egye-
nest a Földnek.

Randzsit tipikusan Randzsitosan reagált. Egy hosszú pillanatig a

levegőbe meredt, majd egy erőtlen „hupsszal” átfordult a másik oldalára,
amivel azt sugallta, hogy még aludna.
Myrát is megkísértette a gondolat, de az ő próbálkozása sikertelen volt.
Végigszenvedte hát szokásos reggeli rituáléit, majd a konyhában kötött ki.
Elfogadott egy csésze teát a szakácsnőtől, de a beszélgetés elől inkább
kimenekült a verandára, hogy gondolkodjon.
Nyugodtan állíthatjuk, hogy dr. Myra de Soyza Szubramaniannak a
gondolkodás volt az erőssége. De ezen a reggelen még az sem ment rendesen.
Talán a konyhában bekapcsolva hagyott hírműsor kiszűrődő hangjai miatt,
melyek semmi újat nem árultak el az első közleményhez képest. Vagy mert az
elméjét még mindig az a felfoghatatlan jelenés tartotta fogva, amely annyira
hasonlított a lányára, de mégsem volt ő. Esetleg a reggeli nap heve, meg Myra
kimerültséghez közeli állapota együttesen…
Elnyomta az álom.
Hogy meddig alhatott a napszítta heverőn a ragyogó fényben, nem tudta.
Arra riadt fel, hogy a Nap jóval magasabban áll az égen, a szakácsnő és a
házvezetőnő pedig éktelenül lármáznak a konyhában.
Aztán meghallotta a konyhai képernyőből jövő, elmosódott hangot,
amely közvetlen kiváltó oka lehetett a lármának. Nem riporter volt. Az adás,
amelyet az alacsony Föld körüli pályán keringő őrnaszádok egyike foghatott
be puszta véletlenségből, a minden idők legelső napvitorlás versenyén részt
vevő űrjachtok egybeterelt seregletéből indult ki, és olyan hangot közvetített,
amelyet Myránál és Randzsitnál jobban senki sem ismerhetett a világon.
– Kérem, segítsen valaki! – szólt az az ismerős hang. – Ki kell jutnom
ebből a kabinból, mielőtt elfogy a levegőm! Már vésztartalékon vagyok! –
Majd egy Myra és Randzsit számára tökéletesen fölösleges információval
fejezte be a közlendőjét: – Itt Natasha de Soyza Szubramanian beszél, a Diana
nevű napvitorlás hajó egykori kapitánya, és fogalmam sincs, hogy mit keresek
itt.

285
 40.

ARCKÉPCSARNOK

H USZONNÉGY ÓRÁVAL AZELŐTT Myra Szubramanian bárkinek kész-

séggel megesküdött volna: nincs más vágya, mint megtudni, hogy a
lánya, bármily lehetetlennek tűnjék is a dolog, életben van és egész-
séges. De az akkor volt. Most viszont megkapta azt az üzenetet, majd nem
sokra rá egy másikat is a mentőosztagoktól, amelyek azonnal reagáltak
Natasha SOS-jelzésére. Legutolsó rádiós bejelentkezésük során hírül adták a
várakozó emberiségnek, hogy az eltűnt ifjú hölgy nem csupán él és minden jel
szerint egészséges, hanem immár biztonságban a mentőrakéta fedélzetén
tartózkodik, és az alacsony Föld körüli pálya meg az űrlift találkozási pontja
felé tart.
Myra most már nehezen érte be ennyivel. A karjába akarta szorítani a
lányát, nem pedig sok ezer kilométer távolságban tudni, ahonnan az űrlift csak
több hét alatt szállíthatja haza.
Aznap délután éppen a hírcsatornát figyelte, hátha hall valamit, ami nem
rémisztő vagy teljességgel érthetetlen, amikor váratlan felkiáltása arra kész-
tette Randzsitot, hogy odarohanjon hozzá.
– Nézd! – sikoltotta Myra, a képernyőre mutogatva, amely kis híján
Randzsit torkából is előcsalt egy csatakiáltást. Mert azon a lányuk, Natasha
volt látható, nem pedig – ezt mindketten biztosra vették – az a délibábos
alakmás, amely a minap ötven órán keresztül vizsgáztatta az emberiséget
minden elképzelhető tantárgyból.
Randzsitot momentán cseppet nem érdekelte Natasha nyilvánosságnak
szánt mondandója, ehelyett Myrával az oldalán átcsörtetett a dolgozó-
szobájába. Arra sem pocsékolt időt, hogy rendes telefonösszeköttetést pró-
báljon teremteni az űrfelvonó utaskabinjával, mely hazaútján magában
hordozza az ő igazi kislányát. Mint tudjuk, a rang előjogokkal jár. Randzsit a
fejesek távközlési csatornáit használta, melyekhez az űrlift kuratóriumának
tagjaként korlátlan hozzáférése volt, így egyetlen percbe sem tellett, és máris a
valóságos Natashával találta magát szemközt, amint szűk priccsén kucorog az
utaskabin leárnyékolt kamrájában. Puszta látványa az összekócolódott hajával,
pecsétes melltartójában – mely fikarcnyit sem emlékeztetett a riporthoz
286
háttérképül szolgáló fotón látható Natasha makulátlan küllemére – végre
elegendő bizonyítékot szolgáltatott Myrának, hogy ez a Natasha valóban az a
Natasha, akit olyannyira vágyik átölelni.
Nagy nehezen sikerült meggyőznie a szüleit, hogy nincs semmi baja, bár
képtelen megmagyarázni, hogy végül miként bukkanhatott fel a pilóta-
fülkében, amelyet a mentőosztag előzőleg tökéletesen üresen talált.
Myra egyszerűen nem bírt betelni vele. Nemrégiben azt kellett átélnie,
hogy ijesztő körülmények között, ráadásul, úgy tűnt, megmásíthatatlanul
elveszítette a lányát, ezért most nem szívesen mondott le önként a kapcso-
latról. És órákon keresztül nem is tette volna meg, ha Natasha nem vet véget a
beszélgetésnek. Ahogy a webkamera lencséjéről felpillantott a képernyőjére,
arcán a kezdeti bosszúság előbb meghökkenésnek, majd már-már rémületnek
adta át a helyét.
– Szent ég! – kiabálta szinte sírva. – Ez lenne az alakmásom, amiről
beszéltetek??? Őt mutatják a hírcsatornán! Nem hiszitek? Hát nézzétek meg a
saját szemetekkel!

A szülők sietve visszatekerték a felvételt a „dolog” üzenetének legele-

jére. Az egész egy fellobbanó fénnyel indult, melynek helyén előtűnt a
Natasha-jelenés, és minden bevezetés nélkül beszélni kezdett:
– Üdvözlet a földi emberiségnek. Három közlendőnk van a számotokra,
melyek a következők:
Először, a gigalakták nemrég még a közelben tartózkodó egyede távo-
zott erről a csillagászati tájról, feltételezésünk szerint azért, hogy ismét csatla-
kozzon társaihoz. Hogy mikor szándékozik visszatérni, vagy hogy milyen
céllal, arra vonatkozóan nincsenek ismereteink.
Másodszor, legfőbb döntéshozóink arra a következtetésre jutottak, hogy
a veletek való érintkezés megkönnyítése végett célszerű lenne megmutat-
koznunk előttetek igaz valónkban. Ennélfogva képeket fogunk vetíteni nektek
azon, mintegy ötvenöt faj egyedeiről, amelyek a legbuzgóbban tevékeny-
kednek a gigalakták nevében és megbízásából, magunkkal kezdve, akik a
limbióták névre hallgatunk.
Harmadszor és legvégül, készleteik elégtelensége megakadályozza a
protezoárokat abban, hogy visszatérjenek szülővilágaikra, és nélkülük a gépél-
tűek sem szeretnének távozni. Ezért mindkét faj a ti bolygótok vendég-
szeretetét fogja élvezni. Az imént említett három faj az összes, mely a
fajtátokkal összefüggő gondok leküzdésére megbízást kapott. De fölösleges
nyugtalankodnotok. A gigalakták semmissé nyilvánították a bolygótok
fertőtlenítésére felszólító utasításaikat. A leszálló protezoárok mindenesetre
olyan területeket fognak elfoglalni, melyeket ti amúgy sem használtok. Ezzel a
közleménynek vége.
287
 Myra és Randzsit megrökönyödve néztek össze.
– Szerinted miféle területekre gondolt? – kérdezte Myra. De Randzsit
meg sem próbált felelni, mert egy annál jóval sürgetőbb kérdés foglalkoztatta.
– Te mit gondolsz, ez az izé mit értett a bolygó „fertőtlenítése” alatt?

A magukat limbiótának nevező teremtmények nem csupán megmutatták

az összes faj egyedeit, ahogy ígérték – az arcképcsarnokot újra és újra, szám-
talanszor levetítve a világ valamennyi telemonitorján −, de folyamatos
kommentárt is fűztek a látottakhoz. „Minket azért hívnak limbiótáknak”,
magyarázta a hang, „mert, mint láthatjátok, kilenc végtagunk * van. A négy pár
főként közlekedésre szolgál, míg hátul az az egy minden egyéb célra.”
Ilyenkor minden képernyőn a hang által éppen leírt lény volt látható.
– Né! Pont, mint egy bogár! – kiáltotta a szakácsnő. És tényleg… már
ha hihetünk abban, hogy bogarak csillogó, fényes szövetből készült övszalagot
viselnek mind a négy csípőjükön. A leírásnak megfelelően a test hátuljából
egy kilencedik végtag nyúlt ki; magában Myra elefántormányhoz hasonlította,
bár annál soványabb volt, és elég hosszú ahhoz, hogy elérje a test elejét,
melyen valami szájféleséget meg szemeket lehetett felfedezni.
Hát, ha a limbióták bizarrul festettek – mondjuk ki kerek perec: azok is
voltak, bárminemű normális rendeltetésről legyen is szó −, furcsaságban nem
vehették fel a versenyt a kifutón őket követőkkel. A másodjára megjelenített
faj leginkább nyúzott kisnyúlra emlékeztetett – az ismerős rózsaszín helyett
egészségtelen, sápatag levendulaszínben. (A kommentátor protezoárként utalt
rá, noha az elnevezés okáról csak kicsivel később szerezhetett tudomást a földi
világ.) Még leginkább a harmadik faj egyedei emlékeztettek (úgy ahogy) a
homo sapiensre az emberiség újonnan felfedezett, galaktikus cimborái közül,
mert az adásban később felvonulók némelyike akár tizenkét végtaggal vagy
annál is több csáppal büszkélkedhetett (ezek pontos darabszámáról vagy
rendeltetéséről időnként nehéz volt biztosat állítani). Ennek az érthetetlen
módon gépéltűként bemutatott harmadiknak viszont csak a szokásos két-két
lába és karja, meg egyetlen feje volt, bár a méretét képtelenség volt megítélni.
Lehetett piciny, mint egy selyemmajmocska, vagy ormótlanul nagy, akár a
középkori cirkuszokban mutogatott torzszülöttek, mindazonáltal bizonyosan
nem az a fajta, akivel az ember szívesen futna össze egy félreeső sikátorban,
kései órán. Egyszóval kész förtelem. A világhíradók riportereinek szájából
elhangzott jelzők közül még a „sátánit” lehetett a legkönyörületesebbnek
minősíteni.

*
A „limbióta” elnevezés a ’végtag’ jelentésű, angol „limb” szó és a görög eredetű
„ióta” szó összevonásából származik, ahol az utóbbi a görög ábécé kilencedik betűjét
jelöli. Az angol eredeti: Nine-Limbeds.
288
 Innentől kezdve a szemle csak még hátborzongatóbbá vált. Feltűntek
szerzetek minden elképzelhető színben; némelyek testfelszínén a számtalan,
egymással ütköző árnyalat szemkápráztató, kromatikus kakofóniává olvadt
össze. Az alkatukban elképesztő változatosságot felvonultató lényeket pikke-
lyek vagy gyér, kunkorodó tollak borították – és akkor még csak a szénalapú
létformákról beszéltünk. Felfoghatatlan volt például a leginkább régimódi
búvárruhát viselő, zömök aligátorra emlékeztető teremtmények látványa,
mígnem kiderült, hogy bolygójuk légköréhez könyörtelenségben csupán a
földi óceánfenék fogható, felszínén a növényi és állati élet működtető közege
pedig nem más, mint szuperkritikus szén-dioxid*.
A galaxis ötvenöt, legfejlettebb nációjának színre lépésével még nem ért
véget a parádé. Amint mindegyikük eljátszotta a maga epizódszerepét a földi
képernyőkön, a limbiótákkal újraindult a végtelenített előadás, azzal a különb-
séggel, hogy ezúttal saját környezetükben, banánforma űrhajóikkal vagy létük
egyéb kellékeivel a hátérben vonultatta fel őket, és a képeket aláfestő szöveg is
eltért a korábbiaktól.
Lebilincselő volt mindezt látni, hallani. Mire a harmadik felvonás is
véget ért, Szubramanianék megtanulták, hogy saját űrjárműveik megközelítő
méreteivel összevetve, az átlagos limbióták testhossza alig haladja meg a
tizennyolchúsz centimétert. Továbbá a gépéltűek második bemutatkozását
kísérő magyarázatból kiderült, hogy a faj pontosan az, aminek a neve lefesti:
gépben élő lény. Az egyedek közszemlére tett képmása ugyan történelmi tény,
mostanság viszont a faj minden egyes tagja pusztán elektronikus memóriában
éli tovább a maga életét. E legfrissebb információt Myra hozta Randzsit
tudomására, aki időközben ágyba dugta a holtfáradt Robertet.
– Hupsz – reflektált a hírre Randzsit, visszahuppanva kedvenc foteljébe.
– Praktikus módszer. Nekem egészen úgy cseng, mint az örök élet receptje.
Szerinted?
– Szerintem is – értett egyet Myra. – Iszom egy teát. Kérsz te is?
Mire visszatért a két csésze gőzölgő itallal, a képernyő éppen azt
mutatta, amint az egyik limbióta lehántja azt a fényes szövetet egy másik
limbióta csípőjéről, és a saját kilencedik végtagjával erőteljesen dörzsölgeti az
ily módon lecsupaszított testfelületet.
– Hát ez meg mi a csodát művel? – érdeklődött Myra, letéve az asztalra
az egyik csészét a férje elé. – Mosdatja a másikat?
– Esetleg olajat cserél benne – vélekedett Randzsit. – Ki tudja? De
figyelj csak. Ez az egész felvételről megy. Mi lenne, ha egy kis időre kikap-
csolnánk? Később meg majd visszatérünk rá, amikor éppen kedvünk tartja.

*
Szobahőmérséklethez közeli hőmérsékletű, de igen nagy nyomású szén-dioxid,
amely nem sokkal a kritikus pontja fölött lévén, vegyesen mutatja a folyadék és a gáz
tulajdonságait.
289
 – Jó ötlet – állapította meg Myra, és megnyomta a képernyő gombját. –
Amúgy is kérdezni akartam tőled valamit. Mondd meg nekem, mi az, amit
ebben a díszelőadásban egyszer sem láthattunk!
– Sejtem, hogy mire vagy inkább kire gondolsz – bólintott a férje. –
Azokra, akikről annyi szó esett, és akiket gigalaktáknák hívnak.
– Rájuk, bizony. Nekem úgy tűnt, fontosak. És tessék, őket mégsem
mutatják meg nekünk.

290
 41.

ÚJRA OTTHON

A Z EMBER AZT VÁRNÁ, hogy mire Natasha – az eredeti példány – végre

a saját ágyában, a colombói családi otthonban térhetett éjszakai
nyugovóra, rég vége szakadt a „nem Natasha” kommentárjaival kísért,
képes bemutatónak. Hát, így is mondhatnánk… Valójában a teljes, összesen
hatvankét órán át tartó programot a limbióták egymás után háromszor
megismételték, majd beszüntették, viszont nem sokra rá, számukra
nyilvánvalóan nyomós okokból, újra meg újra műsorra tűzték néhány napos
szünetekkel.
Az emberi faj nem úszott a boldogságban ettől. A magyarázó szöveg
ugyanis nem kizárólag angolul hangzott el, hanem gyakorlatilag minden olyan
népcsoport nyelvén és nyelvjárásában, amely létszáma okán igényt tarthatott
valamekkora adásidőre a világ akármelyik, félreeső zugában. Márpedig elég
nagy számban éltek a Földön ilyen népcsoportok ahhoz, hogy a műholdas
távközlési lehetőségek java részét az idegenek ügyének javára sajátítsák ki –
az emberi ügyek rovására. Másik következményként az ifjú Natashának
temérdek lehetősége akadt tanulmányozni alteregóját a képernyőn megjelenő,
örökké változatlan valójában – anyagtakarékos melltartóban, azzal az elbitan-
golt hajtinccsel a bal fülénél, meg minden. Cseppet sem élvezte a látványt.
– Kiráz tőle a hideg – vallotta be a szüleinek. – Ott vagyok én, olya-
nokról beszélek, amilyenekről tudom, hogy soha életemben nem beszéltem, és
mégis én vagyok!
– De hát te is tudod, kicsikém, hogy ez nem igaz – mondott ellent az
édesanyja. – Csak valahogy lemásoltak téged. Szerintem azért, hogy olyas-
valaki szóljon a nevükben, akitől az embereknek nem lesznek lidércnyomásos
álmaik…
– Akkor már csak azt áruld el, hogy hol voltam én eközben! Merthogy
az agyamból minden kiesett! Emlékszem, láttam, hogy Ron Olsos megpróbálja
leárnyékolni előlem a napszelet, aztán egyszer csak ott voltam… igazából
fogalmam sincs, hogy hol voltam. A semmi kellős közepén. Langyos volt és
kényelmes… Ilyen lehetett, amikor még a hasadban voltam, anya.
Myra összezavarodva ingatta a fejét.
291
 – Robert azt mondta nekünk, hogy boldog vagy.
– Szerintem így is volt. És a következő, amire emlékszem, hogy ott ülök
a műszerfallal szemben, a Diana összeroncsolódva körülöttem, én meg segít-
ségért kiáltozom.
Myra megpaskolta a karját.
– És meg is kaptad, egyetlenem, ezért lehetsz most újra velünk. És ha
már szóba került annak az Olsos fiúnak a neve: amíg aludtál, négy újabb
üzenetet küldött. Mindegyikben az áll, hogy mennyire sajnálja, és hogy meg-
látogathat-e, hogy a bocsánatodat kérje.
Ettől Natashának végre felderült az arca.
– Még jó! Csak még ne most. Inkább megreggeliznék, ha lehet…

Az idegen fajok katalógusának ezt az értelmetlen ismételgetését az idő

és a kommunikációs eszközök iszonyú pazarlásaként élte meg az emberek
többsége. Ám nem mindenki vélekedett így. A gépéltűek eltárolás előtti alak-
jában a csekély létszámú sátánista egyház tagjai azon nyomban az ördög
képmását ismerték fel – egyébként a nézők közül még sokmilliónyian, ám
többségükkel ellentétben ők reményteljes lehetőséget láttak benne. Sátán
Őfelségének imádat dukál, nem utálat. A Biblia is erre tanít, ha az ember értőn
nyúl hozzá, elvégre Lucifer a rivális angyalok rágalomhadjárata nyomán
hajíttatott alá a mennyekből. ,,Ő nem ellenség!”, ágált a sátánisták egyik
püspöke rapszodikusan, „Hanem a mi királyunk!”
Hogy ez az egyház miben hisz, a főként az amerikai délnyugatra
koncentrálódó, éppen csak maroknyi gyülekezetével, aligha kelthette volna fel
az emberiség széles tömegeinek érdeklődését, ha nincs két fontos körülmény.
Először is, ott volt az a nyugtalanító megjegyzés a Föld „fertőtlenítéséről”, ami
csak egyet jelenthetett: ha úgy hozza úri kedvük, az idegen rémségeknek
módjukban áll eltörölni az emberiséget a Föld színéről, ami fölött nehéz volt
napirendre térni. Másodszor, a sátánistákat többé nem lehetett pusztán
maroknyi félnótásnak tekinteni. Még egy bolond is felismeri azt a hangot,
amikor a lehetőség kopogtat az ajtón. A sátánisták megragadták a lehetőséget.
Egyszeriben valamennyi tagjuk, aki a templomülés-fényesítői rangnál akár egy
fokkal is többre vitte a szervezetben, hallatni kezdte a hangját az összes létező
beszélgetős műsorban, amely hajlandó volt meghívni őt. Reményeiket arra
alapozták, hogy a világ telis-tele van hozzájuk hasonló bolondokkal, akiket
eladdig csupán azért nem sikerült beszervezniük maguk közé, mert nem tudtak
meggyőzően érvelni a Sátán létezése mellett. Most abban bizakodtak, a
démoni gépéltűek puszta látványa elég lesz az ingadozó bolondokat a Sátán
pártjára állítani.
És igazuk is lett. Miután a gépéltűnek nevezett, ocsmány teremtések
harmadik alkalommal is felbukkantak a képernyőkön, közel százezer frissiben
292
megtért kezdett könyörögni, hogy részesülhessen a sátáni szentségekben. Az
első újrajátszás végére a sátánista egyház hitbuzgalmi egyesülete már sok
millió főt számlált, és ajtajában két további, konkurens – értsd: szakadár –
sátánhívő gyülekezet tagjai toporogtak, bebocsátásért esedezve. A többi
szektás csoportosulásnak meg álvallásnak is felvirágzott, de közel sem
annyira.
De ezek természetesen csak őrültek.
– Legalábbis közel járnak ahhoz – foglalta össze a véleményét Randzsit
a telefonban, Gamini Bandara hívására válaszolva. – Mi a csudának aggódsz
miattuk?
– Azért, Randzs, mert még egy flúgos is képes meghúzni a ravaszt.
Vagy tán nem igaz, hogy Natasha halálos fenyegetéseket kapott?
Randzsit egy pillanatig habozott a válasz előtt. A lánya nyomatékosan
felszólította, hogy hallgasson a dologról, ámde…
– De – ismerte be. – Baromság az egész. Natasha sem vette komolyan.
– Hát én igen – közölte Gamini −, és meg kell mondjam, hogy az apám
is. Éppen ezért huszonnégy órás őrséget rendelt a házatok köré, továbbá
mindannyian testőrt kaptok, ha elmentek hazulról.
Randzsit a fejét rázta.
– Nem hiszem, hogy szükség lenne erre…
– Nem számít, hogy te mit hiszel! – torkolta le a barátja derűsen. –
Most, hogy apa lett az elnök, nektek is ő dirigál. És különben is, ha nem
akarod a titkosszolgálatosokat, majd jön valaki más. A haverod, Joris Vorhulst
is folyamatosan kap fenyegető leveleket. Máris egész osztagnyi fegyveres
járőrözik az űrfelvonó támaszpontja körül. Újabban arról beszél, hogy minden-
kihez kiküld néhány embert az űrfelvonó biztonsági szolgálatától, aki bár-
milyen kapcsolatban áll a programmal. Téged is beleértve.
Randzsit tiltakozásra nyitotta a száját – nem mintha a gondolatát sem
bírta volna elviselni a huszonnégy órás őrizetnek, hanem mert tisztában volt
Natasha várható reakciójával −, ám Gamini nem adott neki lehetőséget.
– A dolog már le van vajazva, Randzs – közölte. – Úgyhogy hiába is
hadakoznál ellene. Amellett könnyen lehet, hogy egyszer ez menti meg az
életeteket.
Randzsit megadóan sóhajtott.
– Meddig?
– Hát, amíg a protezoárok ide nem érnek, mindenképp – felelte elgon-
dolkodva. – Hogy aztán mi lesz, ki tudhatja?
Ez jó kérdés volt, még Randzsit is elismerte. Ahogy az is, hogy miként
közölje mindezt Myrával és Natashával. Miután letette a telefont, elindult,
hogy megkeresse a családját. A hátsó teraszon ültek a sötétben, és azt a
konstellációt tanulmányozták, ami már az Oort-felhő nagy részét birtokba
vette. Myra átadta a távcsövet Natashának, és odaszólt a férjéhez:
293
 – Közelednek. Tashy, ha befejezted, hagyd, hogy apád is belenézhessen!
Randzsit minden további nélkül megtalálta a ragyogó fényfoltot, amely
a szakértők vélekedése szerint a közelgő protezoár hajóflotta fékezőrakétáiból
kilövellő gázokból állt össze. Nem először látta. Még meg sem történt a beje -
lentés a protezoárok küszöbön álló látogatásáról, amikor a hírcsatornákon – a
gigantikus földi teleszkópok jóvoltából – már sokkalta fényesebb és jobban
kivehető képeket lehetett látni.
De azokhoz képest most már jóval közelebb jártak.
Randzsit az ölébe eresztette a távcsövet, és megköszörülte a torkát.
– Az imént Gamini hívott – fogott bele, majd töviről hegyire elmesélte a
beszélgetés tartalmát. Tévedett, ha azt hitte, hogy Natasha majd tiltakozni fog,
amiért a felnőttek ismét beleütik az orrukat a magánéletébe. A lány csöndben
végighallgatta, és csak ennyi észrevételt tett:
– Az őrök tehát szépen megvédenek minket a flúgos sátánhívőktől, jól
értem? De ki fog megvédeni mindannyiunkat – itt odaintett a magasban
ragyogó, csillagképszerű alakzat felé – azoktól odafent?
Az egész Földön erre keresték a választ, és nem csupán embertársaiktól,
hanem maguktól a betolakodóktól is. Kis és nagy népek számtalan híressége
lépett a mikrofonok elé, melyek a közeledő hadihajóraj felé sugározták ki a
sok-sok nyelven feltett kérdéseket a protezoárok terveit, szándékait, a Földre
jövetelük igazi okát illetően.
Nem kaptak választ.
Az emberiség nehezen viselte ezt a helyzetet. Bolygószerte, a Hold
lávabarlangjaiban, Föld körüli pályán – bármerre, ahol a homo sapiens már
megvetette a lábát – az embereken kezdtek megmutatkozni az ismeretlen jövő
okozta feszültség jelei. A Szubramanian család sem volt kivétel. Myra ismét
rákapott a körömrágásra, amire tizenéves kora óta nem volt példa. Randzsit
képes volt órákig ülni a telefonon, és az ismeretségi körébe tartozó, tekintélyes
személyiségeket (jó sok volt ilyen) nyaggatni, hogy osszák meg vele lényeg-
látó megállapításaikat, melyek őbenne esetleg nem merültek fel. (Nem voltak
ilyenek.) Mindeközben Natasha megszállottan kísérletezett Roberttel, hogy a
kisfiút portugálra tanítsa. Aztán egy nap, éppen reggeliztek, mikor hirtelen
emelt hangú szóváltás zaja robbant be közéjük odakintről. Randzsit az ajtóhoz
rohant. Az egyenruhás őrszemek közül négyen felhúzott fegyverrel szobroztak
a feljárón, a pisztolycsöveket féltucatnyi idegenre szegezve. Vagyis hát… nem
mindegyik volt idegen. Többségükben fiatalok voltak, és fenyegető arcot
vágva tartották fel a kezüket, de a kör közepén volt valaki, akit – hiába látszott
idősebbnek legutóbbi találkozásuk óta – Randzsit azonnal megismert.
– Bledsoe ezredes? – szólította meg. – Maga meg mi az ördögöt keres
itt?

***
294
 A patthelyzet megoldásához kellett némi alkudozás. Végül úgy ala-
kultak a dolgok, hogy Bledsoe nyugalmazott alezredes bebocsátást nyert a
házba, de csak az őrcsapat kapitányának kíséretében, aki ujjával pisztolyának
ravaszán egy pillanatig sem szállt le a nyakáról. Bledsoe saját kísérői
kénytelen-kelletlen odakint maradtak, ráadásul a földön ülve, fej köré kulcsolt
kézzel, miközben a Sri Lanka-i osztag maradéka gondoskodott arról, hogy
moccanás se legyen köztük.
Az ember azt hinné, hogy Bledsoe ettől hátrányos helyzetbe került, de
úgy tűnt, fel se veszi.
– Hálás vagyok, hogy beengedett a házába, és lehetővé tette ezt a
beszélgetést – fogott bele. – Mindenképpen el akartam kerülni, hogy szabad-
jára kelljen engednem az embereimet a maguk őreivel szemben.
Randzsit nem tudta, derüljön-e ezen vagy bosszankodjék, úgyhogy
inkább hagyta a fenébe, és belekapaszkodott az alezredes szavaiba.
– Beszélgetni akar? És ugyan miről?
Bledsoe biccentett.
– Önnek igaza van. Kár vesztegetni az időt. Én itt és most az Egyesült
Államok elnökének képviseletében vagyok jelen. Az elnök megállapítása
szerint az emberiség nem engedheti, hogy azok az idegen bérgyilkosok boly-
gónk földjére tegyék a lábukat.
Randzsit szerette volna megkérdezni, az Egyesült Államok elnöke
ugyan miképp szándékozik megakadályozni őket ebben, de a felesége
megelőzte.
– És miből gondolja az ön elnöke, hogy joga van az egész emberiség
nevében beszélni? Teszem azt, Oroszországnak vagy Kínának ön szerint nem
lehet ebben szava?
Randzsit meglepetésére Bledsoe mintha számított volna a kérdésre.
– Ön a múltban él, Mrs. Szubramanian. Úgy csinál, mintha még mindig
létezne a három nagyhatalom. Ez nem így van. Oroszország és Kína már
csupán papírtigrisek! A véleményük nem számít.
Azzal lekicsinylő hangon hosszas magyarázkodásba bonyolódott arról,
hogy azt a kettőt pillanatnyilag túlságosan lefoglalják a belpolitikai gondjaik,
melyeket persze igyekeznek eltitkolni a nagyvilág elől.
– A Kínai Népköztársaság – szónokolt – gyakorlatilag lemondott a
Csilin tartomány feletti ellenőrzésről a Falun Gong mozgalom javára, s ezt
egyáltalán nem engedheti meg magának. Látom, maguk még életükben nem
hallottak erről a tartományról, igazam van? Pedig a kínai kormány onnan
szerzi be a gabona jó részét, a személyautókról meg vasúti kocsikról nem is
beszélve! Ne feledjék a szavaimat: mezőgazdaság és feldolgozóipar! Ráadásul
mostanra a Falun Gong befolyása, a határokon átlépve, már Belső-Mongóliára
is átterjedt.
295
 Úgy ingatta a fejét, hogy ha nincs az a kárörvendő mosoly a szája
szegletében, még akár együttérzőnek is tűnhetett volna.
– Az oroszok még ennél is nagyobb szarban vannak – folytatta a
kiselőadást. – Csecsenföld egy elgennyesedő seb. Vegyük csak a muzulmán
lakosságot. Az Iszlám Dzsihádnak a szakadárok vérére szomjas hívei most
mind odacsődülnek fegyvert ragadni, és nem szabad megfeledkeznünk arról,
hogy Oroszország legfontosabb olajvezetékeinek némelyike éppen azon a
területen vezet keresztül. Tetejében, ha Csecsenföld netalán mégiscsak elsza-
kad, van ott még tartomány szép számmal, amelyik szívesen lépne ugyanerre
az útra.
– És maga szemmel láthatóan örül ennek – jegyezte meg Myra.
Bledsoe lebiggyesztette az ajkát.
– Hogy örülök-e? Fenét. Mit érdekel engem, hogy a ferde szeműek meg
a ruszkik mekkora slamasztikában vannak? Viszont tény, hogy ez a helyzet
leegyszerűsíti a dolgokat, ha egyszer cselekvésre kerül a sor, és az elnök nem
szeretné, hogy amazok is beszálljanak a buliba. És itt jön be a képbe maga,
Szubramanian, meg a családja. Az elnöknek ugyanis van egy terve, amiben
maguknak is lenne szerepük.
A Szubramanian család lelkesedése hívatlan vendégük iránt, mely
jóindulattal is legfeljebb langyosnak volt mondható, egyszeriben antarktiszi
jéggé dermedt.
– Mit akar? – követelte Randzsit olyan hangon, mely sejtetni kívánta
Bledsoe-val: bármire irányuljon is a kérése, aligha lehet reménye megkapni.
– Egyszerű – felelte az zavartalanul. – Azt akarom, hogy a maga lánya,
Natasha egyenes adásban szépen elmesélje, hogy miközben az idegenek
fogságában volt, megtudta, hogy a Föld „fertőtlenítése” alatt az egész emberi
faj kiirtását értik, merthogy rá akarják tenni a mocskos mancsukat a bolygóra.
Natasha azonnal reagált.
– De hát semmi ilyesmi nem történt, Mr. Bledsoe! Nem emlékszem,
hogy fogságban lettem volna.
Az apja felemelt kézzel leállította.
– Hagyd, kicsikém. Ő is pontosan tudja, hogy ez hazugság. Jól van,
Bledsoe. Árulja el szépen, miért akar gyűlöletet kelteni ezek ellen a lények
ellen?
– Mert előbb-utóbb úgyis muszáj lesz hazavágni őket. Mit akar még
tudni? Először megengedjük, hogy landoljanak. De aztán jön maga, Szubra-
manian, és elmondja a nagy nyilvánosság előtt, hogy Natasha magára bízta a
titkát, de maga úgy érzi, hogy arról mindenkinek joga van tudni. És akkor jön
a lány, és kipakol.
Azt élveznéd, mi? – gondolta Randzsit, de inkább folytatta a fagga-
tózást.
– És aztán mi lesz?
296
 Bledsoe vállat volt.
– Leradírozzuk az egész rohadt bagázst. De előbb még odapörkölünk
nekik a Hangtalan Mennydörgéssel, hogy semmit se tudjanak tenni ellene.
Aztán rájuk szabadítjuk az egész amerikai légierőt az összes bombájukkal meg
rakétájukkal. Még ICBM*-eket is bevetünk. Nukleárisát, mindent, ami csak
van a raktáron. Garantálom magának, a végén kiskanállal se lehet összeszedni,
ami megmarad belőlük.
Myra felhorkant, de közös véleményüket Randzsit mondta ki:
– Maga megőrült, Bledsoe! Tényleg azt hiszi, hogy azoknak nincsenek
saját fegyvereik? Maga a biztos pusztulásba küldene egy csomó vadászgépet,
katonák ezreit, és mi végre? Csak felbőszítené az idegeneket!
– Most már duplán téved – közölte Bledsoe megvetően. – Azok a
repülőgépek mind-mind távirányított kormányművekkel repülnek, és a legény-
ségük egytől egyig a földön marad, biztonságban. Egyébként meg hadd
bőszüljenek fel azok az izék, kit érdekel. Tudja, Szubramanian, nálunk, az
Államokban van egy mondás: „Élj szabadon vagy halj meg.” Maga talán nem
hisz ebben?
Myra már nyitotta száját, hogy rendesen odamondogasson neki, de
Randzsit ismét megelőzte:
– Ha már itt tartunk, nem hiszek a hazudozásban, melynek öldöklés a
vége, még ha nem is emberi lények esnek áldozatául. És hogy világos legyen,
Bledsoe: egyikünk sem hajlandó megtenni, amit maga kíván. Addig rendben
van, hogy ki kellene lépnünk a nyilvánosság elé, de nem azzal, amit maga a
szájunkba akart rágni, hanem ezzel az egész, piszkos kis tervvel.
Bledsoe ölni tudott volna a tekintetével.
– És azt hiszi, hogy az valamit is változtatna a dolgokon? A pokolba is,
Szubramanian! Ismeri azt a szót, hogy „cáfolható”? Én cáfolható vagyok. Ha
ez az ügy netán kitudódik, az elnök majd csüggedten rázza a fejét, és azt
nyilatkozza: „Lám, a drága, öreg Bledsoe ezredes… Csak azt tette, amit
helyesnek vélt, ám kizárólag a saját kezdeményezésére. Én semmi ilyesmire
nem adtam neki felhatalmazást.” Egy ideig talán a nyakamra járnak az újság-
írók, én meg befogom a pofám, és meglátja, egykettőre elcsitulnak a kedélyek.
A bolygó domináns katonai erejének legfelső vezetőjeként az elnöknek egye-
nesen szent kötelessége megvédeni a gyengébb államokat, és ő úgy határozott,
hogy jelen esetben a támadás lehet a legcélravezetőbb. Én pedig az elnököm
kénye-kedve szerint szolgálok. Erre mit tud mondani?
Randzsit felállt.
– Én igenis szabadon akarok élni, de az itt, ugyebár, nem szerepel a
kínálatban. Ha választanom kellene, hogy egy olyan világban éljek, amelyik a
maguk gondjaira van bízva, vagy inkább egy olyanban, amelyiket zöld

*
Az „interkontinentális ballisztikus rakéta” kifejezés angol rövidítése.
297
pikkelyes, űrbéli szörnyek kormányoznak, hát tudja mit, jó eséllyel a
szörnyekre szavaznék! És most tűnjön a házamból!

298
 42.

MÉLY DEPRESSZIÓ

A PROTEZOÁR FLOTTA LENYŰGÖZŐ tűzijáték kíséretében ért földet. Ez a

pirotechnikai bemutató azonban más okokra volt visszavezethető,
mint az a látvány, amely a földi gyártású űrhajók hazatérésének
szokványos velejárója. Annak, hogy a jó öreg Mercury űrkabinok, Szojuzok
meg űrsiklók mind-mind tűznyelvektől körülnyaldosva törték át a Föld
légkörét, oka volt: nem volt más választásuk. A visszatéréshez le kellett
lassítaniuk, és csupán a légkörben fellépő súrlódás fékezhette le
ereszkedésüket annyira, hogy biztonságosan érhessenek földet.
Ezzel szemben a protezoárok űrhajói nem szorultak a levegő súrló-
dására; az ő légkörbe merülésük lefékeződése egy merőben eltérő folyamatnak
volt köszönhető. Egyszerűen arról volt szó, hogy ionrakétáikat maximális
teljesítménnyel menetirányban működtették, melyek ezáltal fékhatást fejtettek
ki. A módszer kíméletesebb landolást tett lehetővé, ráadásul a hajót ponto-
sabban lehetett odairányítani a leszállóhely fölé.
A manőver ugyanakkor mérhetetlenül nagyobb energiafelhasználást igé-
nyelt, de mint láthattuk, a protezoárok számára az energiatakarékosság többé
nem szerepelt a prioritások jegyzékén.
A földi megfigyelők egymással versengve találgatták, hogy az idegenek
vajon melyik térségben szándékoznak letenni a hajókat. A legkorábbi tippek
között szerepelt a Líbiai-sivatag, esetleg a Földközi-tenger menti, homokos
partok valamelyike. A gyorsan érkező helyesbítés már kicsivel keletebbre és
északabbra tette a várható leszállás helyét, nagyjából Egyiptom egyébként
lakatlan, északnyugati, sivatagos vidékeire.
Innentől kezdve a hírcsatornák szakértőinek már nem kellett sok idő,
hogy bedobják a köztudatba a „Kattara-mélyföld” nevét.
Ekkor Myra és Randzsit is beindította a maga keresőprogramjait.
– Ez a Kattara-izé a Föld ötödik legmélyebb depressziója – szólt ki
Myra a saját személyi képernyője mögül. – Helyenként 133 méterrel is lemegy
tengerszint alá.
– És mindössze ötvenhat kilométernyire fekszik a tengertől – tette hozzá
Randzsit, a saját monitorjáról felcsippentve az információt. – És… várj csak!
299
Egy tekintetben ez a legnagyobb szárazföldi mélyedés a bolygó felszínén, mert
negyvenezer négyzetkilométert is meghaladó része található a tenger szintje
alatt.
Ráadásul lakatlan volt, olvasták le csaknem egyszerre, leszámítva a
vándorló, beduin törzseket meg a nyájaikat, miáltal gyakorlatilag semminemű
értékkel nem bír, legalábbis az emberiség számára. Olybá tűnt, a történelem
folyamán egyetlenegy alkalommal esett meg vele, hogy néhány hétig igazán
jelentős szerephez jutott: a számtalan, huszadik századi háború egyikében,
amely a németek és a britek között folyt. Az történt, hogy a németek csapdába
estek az átjárhatatlan Kattara-mélyedésben, minekutána a britek – a híres el-
alameini ütközetben – súlyos csapást tudtak mérni rájuk.
Ezen a ponton Myra és Randzsit felhagyott a terméketlenné vált keres-
géléssel.
– Nem hinném, hogy az idegeneknek ezért esett volna rá a választásuk –
szólalt meg végül Randzsit. – Mármint hogy azért, mert könnyen megvédhető.
– De akkor miért? – firtatta Myra.
Randzsit összeráncolta a homlokát, de nem felelt. Az elkövetkező
negyedórában egyre képtelenebb indítékokat ötöltek ki, mígnem a hírcsatorna
váratlan bejelentkezése megszakította az agytornát. A riporter hírül adta az
első hivatalos szájhősködés beérkezését Kairóból, mely meglehetősen harcias
hangot ütött meg.
Nos, ez így nem egészen tükrözi a valóságot. Az adás ugyan valóban
Kairóból érkezett, csakhogy a nyilatkozatot nem egyiptomi személy tette,
hanem az amerikai nagykövet. Elmondása szerint az egyiptomi kormány őt
kérte fel arra, hogy a nevükben hivatalos választ adjon a történtekre. A
Munhafad al-Qattarah elnevezésű térség, szögezte le, az Egyiptomi Arab Köz-
társaság elidegeníthetetlen része.
A betolakodóknak nincs joguk ott tartózkodni. Ezért nyomatékosan
felszólítják őket, hogy haladéktalanul távozzanak Egyiptom felségterületéről,
máskülönben kénytelenek lesznek számolni a következményekkel.
Nyilvánvaló volt, hogy előzőleg titkos tárgyalásokra került sor, és hogy
pontosan miről, a nagykövet következő szavaiból ki is derült. „Az Egyiptomi
Arab Köztársaság Amerika egyik legrégebbi és leghívebb szövetségese”,
nyilatkoztatta ki. „A birtokháborítóknak nemcsak Egyiptom, hanem az
Egyesült Államok haderejével is szembe kell nézniük.”
– Szentséges ég! – dörmögte Randzsit. – Ez az egész Bledsoe-tól bűzlik!
– Ami azt jelenti, hogy mostantól csak Isten segítségében bízhatunk –
fejezte be hitetlen férjének gondolatát a vallástalan Myra.

Talán enyhített volna a helyzeten, ha a landoló idegenek rászánnak némi

időt, és a világ tudomására hozzák hosszú távú terveiket. Ám semminemű
300
közleménnyel nem álltak elő. Meglehet, egyszerre csak egy dologgal tudtak
foglalkozni, vagy tán a primitív földiekről feltételezték ugyanezt, minthogy az
emberiségnek tett ígéretükhöz híven szünet nélkül, újra meg újra szétsu-
gározták műsorukat a galaxis válogatott népségeiről.
A kezdetben érdekfeszítő parádénak mostanra erősen megkopott a
fénye. A lankadatlanul kitartó, ám megfogyatkozott nézőseregben már csak
alacsony költségvetésű horrorfilmek producerei voltak fellelhetők, akik saját
maszkmestereik ötlettárát szerették volna ezen a módon felfrissíteni, meg
esetleg az eltűnőfélben lévő, taxonómiai szakma képviselői, kiket továbbra is
megrészegített az észbontó kilátás, hogy a huszonegyedik századi élővilág
Carolus linnaeus fajának (alcsoport: Alienus biotá) ritka egyedeit regisztrál-
hatják.
Magától értetődően mindezen törekvések nem okoztak világméretű
problémát. Volt persze egy súlyos gond is, amely két tényezőből adódott
össze.
Az egyiket az idegenek mértéktelen igénye képezte a földkerekségen
rendelkezésre álló, távközlési sávszélességek iránt. A galaktikus lények
katalógusának puszta felsorolása önmagában még nem hatott volna károsan a
hírforgalomra, ha az előzékeny idegeneknek nincs az az idegesítő szokásuk,
hogy összes mondandójukat a több mint 6900 földi nyelv java részén rendre
közkinccsé tegyék.
Még ez is csupán maroknyi embernek okozott bosszúságot, akik ily
módon megfosztattak kedvenc vetélkedőműsoruk élvezetétől. Sokkalta súlyo-
sabb nehézséget jelentettek a kommunikációs zavarok, melyek legfőként a
különféle nemzeti hadseregek között a háttérben zajló tárgyalásokon okoztak
fennakadást.

Egy sietős telefonbeszélgetés Gamini Bandarával megerősítette

Randzsitot abban, ami felől már amúgy sem voltak kétségei. Az egyiptomi
kormány nem önszántából jutott a meglepő elhatározásra, amely végső soron
az amerikai nagykövet kardcsörtető nyilatkozatához vezetett el. Datuszena
Bandara fiatalkori barátja Egyiptomból, név szerint Hamid al-Zasr, aki pilla-
natnyilag az afrikai ország Sri Lankára delegált nagykövetének tisztét töltötte
be, elmagyarázta az egészet Gamini apjának.
– Sikerült magán-összeköttetést teremtenie apával. Amerikai nyomásra
történt az egész, az egyiptomiak nem tudták kivédeni. Egy szupertitkos
amerikai ügynök is szerepet játszott benne…
– Naná, hogy játszott! Lefogadom, hogy a te régi haverod, Bledsoe
ezredes, személyesen.
Gamini meghökkent:

301
 – Igazad lehet. Mellesleg al-Zasr szerint Egyiptom nem feledkezett meg
a Pax per Fidemnek tett kötelezettségvállalásairól, a gond csak az, hogy
pillanatnyilag nyakig vannak a megvalósításban. A politikai őrségváltás még
nem fejeződött be, Egyiptom pedig túlságosan szegény ahhoz, hogy ellenséges
érzületeket mutathasson az államkasszába amerikai segély formájában befolyó
dollármilliárdokkal szemben.
– A pokolba! – dörögte Randzsit, és Myra is együtt érzett vele, miután
értesült a beszélgetésről.
– Gondolhattuk volna. Most már csak abban reménykedhetünk, hogy a
helyzet nem fordul még rosszabbra.

302
 43.

BEVÁNDORLÁSPOLITIKA

A SZUBRAMANIAN CSALÁDON belül még talán Robertet érintették a

legkevésbé a környező világ rémisztő fejleményei. Igaz, ő is gyak-
rabban fakadt sírva mostanság. Úgy tűnt, nem annyira a külvilágban
kialakult helyzet szomorítja el, inkább a szülei lelkén eluralkodó szorongás. A
maga részéről Robert azzal próbált enyhíteni a gondjaikon, hogy minden
elképzelhető mértéken felül jó kisfiú vált belőle – simogatta őket, hozzájuk
bújt, még a főzelékeket is bekanalazta vita nélkül, s első szóra elvonult lefe-
küdni, ha eljött az ideje. Emellett meggyőződésévé vált, hogy a Biblia vasár-
napi iskolából hazahozott igéivel jobb kedvre derítheti őket. „Aranyszabály *”,
emlegette biztatóan: „Amit akartok, ’ogy ’eletek tegyenek…”.
Robert emlékmorzsái a vasárnapi iskolai leckékből persze nemigen
könnyítették meg a dolgot Randzsitnak és Myrának. Viszont örömmel fedez-
ték fel, hogy kisfiúk kezd érdeklődést mutatni a világhíradókban mutatott
események iránt – már amikor sikerült olyan csatornára bukkannia, amelyet
még nem özönlöttek el a galaxis bizarr küllemű lakói.
A hírműsorokban nyomon lehetett követni a protezoár telepesek minden
munkálkodását a Kattara-mélyföldön. Az összes kémműhold, melyet az idege-
neknek még nem sikerült lefoglalniuk a galaktikus bestiárium végtelenített
újrajátszása céljából, most a világnak azon, már-már elfeledett pontjára
szegezte elektronikus szemeit.
Az ármádia leszállása után azonnal nyilvánvalóvá vált: a protezoárok
azért használtak lassításra inkább rakétákat a minden mennyiségben ingyen
hozzáférhető, légköri súrlódás helyett, mert az cafatokra szaggatta volna az
űrhajóikat. A protezoár tervezőmérnökök annak idején fittyet hánytak az
áramvonalasítás követelményének, még csak csőszerű hajótörzs kialakítására
sem törekedtek, mint amilyent a limbióták liliputi járművein lehetett meg-
figyelni. Aerodinamikai megfontolások nem hagytak nyomot a szabványos
protezoár hadihajó küllemén, amely a hajótörzsről képtelen szögekben és

*
Máté evangéliumában a hetedik fejezet tizenkettedik versére utal: „Az aranyszabály –
Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.”
303
minden irányban kinyúló, kocka, gömb és sokszög alakú szerelvényeivel
leginkább agyondíszített karácsonyfára emlékeztetett.
Ez mindenesetre megmagyarázta a protezoárok üzemanyag-pocsékolás
iránti hajlandóságát. Ha ugyanis űrsikló módjára léptek volna be a Föld
légkörébe, sohasem látott fényességű csillaghullás megfigyelésének élmé-
nyével ajándékozták volna meg a helyi lakosságot, mely azután sok ezer
hektárnyi, parázsló területről guberálhatta volna össze a flotta maradványait –
szuvenírnek.
Miután a protezoár hajók rendezett sorokban földet értek, rövidesen
groteszk bővítményeik rendeltetésére is fény derült. A csápra emlékeztető
nyúlványok lekapcsolódtak a hajótörzsről, majd némi tétova tekergőzést
követően minden irányban elkígyóztak felderíteni a környéket. Mások
egymással összekapcsolódva az oázis sóval szennyezett forrása felé vették az
irányt, de hogy mi végre, Randzsit elképzelni sem tudta.
– Az nem ivóvíz – jegyezte meg. – Remélem, tisztában vannak ezzel.
Myra vizsgálódó pillantást vetett rá.
– Tudod, szívem – mondta elgondolkodva −, amióta Joris beugrott
szólni, hogy a dinamitos merénylők végre kiszálltak, azt vettem észre rajtad,
hogy sokkal derűsebb színben látod a világot. Most is képes vagy azon aggo-
dalmaskodni, hogy ezek a szerzetek mit fognak inni.
Randzsit nem is próbált vitatkozni a kijelentés igazságával.
– Én csupán megszívlelem Robert intelmeit – közölte. – Amit akarunk,
hogy velünk tegyenek, nekünk is azt kell tennünk másokkal. A magam
részéről nem szeretném, ha bárki is lövöldözne rám.
Myra felnevetett, de már vissza is kapta a tekintetét a képernyőre,
melyen ekkor már azt lehetett látni, amint bizonyos idegen herkentyűk
leválnak a hajótörzsekről, odakúsznak egy dűnéhez, és harapdálni kezdik.
– Akármi legyek, ha nem alagutat ásnak! – álmélkodott. – Te mit
gondolsz? Bunkert akarnak építeni esetleges támadások esetére?
Randzsit nem válaszolt. Az elképzelés, hogy az idegenek netán fegy-
veres támadásra számítanak, túlontúl valószínűnek tűnt, hogysem szívesen
hangot adott volna neki…
De erre nem is volt szükség, mert az összes, még az emberiség birto-
kában lévő hírcsatorna képernyője egyszeriben elsötétült, egy zilált külsejű
hírolvasónak adva át a helyét, aki sietősen tájékoztatta a nagyérdeműt, hogy az
Egyesült Államok elnöke azonnali adásidőt kért, hogy „világraszóló” beje-
lentést tegyen. „Ezek az elnök szavai”, nyomatékosította a hírt az ideges
riporter. „Ennél többet mi sem tudunk, kivéve, hogy ez az esemény
példátlan… Micsoda?”
A kérdés egy láthatatlan valakihez szólt, ám a válasz rögvest nyilván-
való vált minden néző számára, mert a hírolvasó hölgynek mindössze annyit
sikerült elhadarnia, hogy „Hölgyeim és uraim, az Egyesült Álla…”
304
 Ekkor egy pillanatra megint sötét lett a képernyő, majd mire ismét
kivilágosodott, már tekintélyes küllemű (egyben felettébb aggodalmas arcú)
férfiak és nők csoportját mutatta egy mikrofonerdővel benőtt asztal mögött.
Randzsit némileg zavartan vizsgálgatta a jelenetet, amelyet ezúttal nem a
Rózsakert vagy az Ovális Iroda, esetleg más, az elnök által olyannyira kedvelt
környezet szokásos díszletei között állítottak be. A hatalmas, amerikai lobogó
selymét ugyan ki lehetett venni az álló csoport háta mögött – az elnök utasítása
szerint annak mindig jelen kellett lennie −, de az ablaktalan, reflektorokkal
élesen megvilágított helyiség egyébiránt ismeretlen volt Randzsitnak, aki most
egy tizedes parancsnoksága alatt álló és az amerikai tengerészgyalogosok sorai
közül toborzott őrcsapatra is felfigyelt, akik felhúzott fegyverrel, ujjukkal a
ravaszon szobroztak merev vigyázzban körös-körül.
– Szentséges ég… – suttogta Myra. – Ezek az atombiztos bunkerben
vannak…
Ám úgy tűnt, a férje nem is hallja, annyira lefoglalja a saját felfedezése.
– Nocsak, nocsak, ki feszít ott az elnök és az amerikai nagykövet
között? Csak nem a kedves Orion Bledsoe?

Hát persze, hogy ő. Ám a házaspárnak nem jutott ideje megjegyzést

fűzni ehhez, mert az elnök máris belefogott a mondandójába.
– Barátaim! Nehéz szívvel állok önök elé, hogy bejelentsem, bolygónk
elözönlése – nincs jobb szó, hogy leírjam a történteket −, tehát bolygónk
elözönlése az űrből jött idegenek által túllépte a tűréshatárt. Az Egyiptomi
Arab Köztársaság korábban már kinyilvánította kifejezett követelését, hogy
akik ezt az agresszív tettet elkövették, haladéktalanul szüntessék be a háborús
előkészületeket, és kezdjék meg a kivonulást Egyiptom területéről. Nem elég,
hogy az agresszorok nem tettek eleget a követelésnek, amely összhangban áll a
nemzetközi joggal, de annyi tisztesség sem volt bennük, hogy nyugtázzák
annak vételét.
Ennélfogva szövetségesünk, az Egyiptomi Arab Köztársaság kormánya
páncélosokból álló hadoszlopot készül útnak indítani a sivatagba, hogy elűzze
a betolakodókat Egyiptomból. Továbbá az Egyiptomi Arab Köztársaság
elnöke felszólította az Egyesült Államokat, hogy az érvényben lévő, államközi
egyezmények értelmében nyújtson segédkezet a katonai hadművelethez az
ellenség kikergetése érdekében.
Mindannyian beláthatják, hogy nekem nincs más választásom, mint
eleget tenni e felszólításnak. Ezért utasítottam a légierő hatodik, tizenkettedik,
tizennegyedik és tizennyolcadik századát, hogy mérjen csapást az idegenek
táborára.
Megengedett magának egy halvány mosolyt.

305
 – Az esetek többségében ez persze egy szigorúan titkos döntés lenne.
Mindazonáltal most úgy érzem, az agresszorok visszaverésére felsorakoztatott
katonai erők bemutatása segíthet meggyőzni ezen idegen betolakodókat arról,
hogy haladéktalanul be kell szüntetniük provokatív cselekményeiket, és ki kell
nyilvánítaniuk szándékukat Egyiptom területének elhagyására.
Az elnök jó időzítéssel fordította tekintetét a saját képernyője felé, hogy
az emberiség többi tagjával egyetemben lehessen tanúja az imént elhangzott
ígéret alapjának. Látni lehetett, amint megtervezett röppályán, pedáns
ékalakzatokban minden irányból harci repülők tartanak egyazon célpont, a
Kartara-mélyföld felé. Némelyiket Randzsit is felismerte – a szuperszonikus
csupaszárny repülőgépeket, a még a vietnami háború idején rendszeresített,
böhöm B-52-eseket, a fürge, lopakodó vadászbombázókat. Legalább tucatnyi
különféle típust számlált össze, melyek mindegyike a térkép ugyanazon
pontját megcélozva repült…
Aztán, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egyszer csak nem repült
többé.
Randzsit előtt szakasztott olyannak tűnt fel ez, mint amikor egy villany-
pásztor működésbe lép: a szegény állat áramütést kap a földbe temetett veze-
téktől, ha legelészés közben átlép egy bizonyos határt. A repülőgépek valami
igen hasonlóban részesültek. Amikor elértek egy bizonyos pontig a Kattara-
mélyedés mint középpont köré húzott, képzeletbeli kör kerületén, a szabályos
ékalakzatok megtorpantak, darabokra szakadtak, az egységek rendre veszíteni
kezdtek erejükből. Nem következett be robbanás. Nem csaptak fel lángok,
nyoma sem volt ellenséges harci tevékenységnek. Mindössze annyi történt,
hogy a nagyszerű légiflotta összes fáklyája egy pislantással egyszerre hunyt ki
a sugárhajtóművek kiömlő fúvócsövén.
Tolóerő híján a gépek megpróbáltak siklórepüléssel a talajra ereszkedni,
de minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Néhány perc elteltével a
képernyőn semmi egyebet nem lehetett látni, mint öt-hatszáz halotti máglyát,
melyeken a tartályokban megmaradt üzemanyag robbanása következtében az
ellenállhatatlan harcászati erő tagjai égtek földhöz csapódásuk helyszínén.
A betolakodók táborának peremvonalán belül sürgölődő gépezetek
részvétlenül, a történtekre ügyet sem vetve végezték tovább a dolgukat.

***
A protezoároknak a Kattara-mélyedés maga volt a földi paradicsom.
Az oázisbeli forrásból nyert sós vízért kifejezetten rajongtak. A saját
bolygójukon nemzedékek óta nem lehetett ennyire tiszta vízhez hozzájutni.
Hogy néhány vegyi anyagot ki kellett belőle szűrni? Hát annyi baj legyen!
Viszont alig volt benne radioaktív szennyeződés. Pozitronsugárzó meg egy
darab se!
306
 És ez a mennyei levegő…! Szinte már szűrő nélkül is be lehetett léle-
gezni! Jó, jó, egy kicsikét meleg volt – úgy 45 0C avagy 1100F körül, merthogy
ezek a földiek mindenféle, zavarba ejtő módot találtak ki a hőmérséklet
mérésére. Na és aztán? Amint elkészül az alagút a mélyföldtől a tengerig,
töméntelen hűtővizük lesz, amivel élhetőbbé tehetik a klímát.
Egy túlnyomórészt mesterséges szervek által életben tartott rabszolgafaj
már nem is lehetett volna ennél elégedettebb. Egyetlen bosszantó apróságot
kivéve.
Már megint azok az átkozott limbióták okozták a bajt. A támadó légierő
elpusztításába csak ezért mentek bele, mert a harci gépek természetszerűleg
mind-mind távirányításúak lévén, a bennszülött érző lények közül egyetlen-
egynek az élete sem forgott veszélyben. Ezek után igazán dühítő, hogy a táma-
dás mégiscsak szedett földi áldozatokat.
Pechjére egy olajkutató csoport pont az egyik amerikai bombázó
későbbi becsapódási helyén állította fel a szeizmométereit. Igaz, mindösszesen
tizenegyen haltak meg, ami kevesebb, mint az egész emberi faj 0,0000001
százaléka, ezért semminemű, demográfiai aggodalmat nem indokolt.
De a limbióták csak nem hagyták abba a méltatlankodást. Kötötték az
ebet a karóhoz, hogy a földieknek egészen más fogalmaik vannak az igaz-
ságról meg a jóvátételről, és nyilván biztosak voltak a dolgukban, elvégre
korábban éppen az volt a feladatuk, hogy lehetőség szerint minden lényeges és
jó csomó jelentéktelen emberi tevékenységet is kifürkésszenek. A protezoár
nagytanács végül beadta a derekát. „Mit tehetnénk a helyzet orvoslása érde-
kében?”, kérdezgették. „Mármint azon kívül, hogy hazatakarodunk erről a
csábítóan kellemes tájékról, amihez semmi kedvünk.”
„Jóvátétel”, hangzott a limbióta szakértők egyöntetű véleménye.
„Fizessétek ki őket. Fürkészprogramjaink révén megbizonyosodtunk arról,
hogy valahányszor errefelé fuccsba megy valami, jóvátétel útján gyakorlatilag
mindig helyrehozható, csak némi pénz kell hozzá. Hajlandóak lennétek erre?”
Nem telt sok időbe, és a protezoárok megadták a választ: „Hát persze!”,
vágta rá a vezetők egyhangú kórusa. – „De mi az, hogy »pénz«?”

307
 44.

NEMZETKÖZI NÉZETELTÉRÉSEK

E GY NAPPAL KÉSŐBB ÉS pár ezer kilométerrel odébb a Szubramanian

család éppen befejezte a reggelit. Natasha és Robert már fürdőruhában
várta, hogy az étkezések után anyailag rájuk kényszerített, félórás
csendespihenő leteltével végre eliramodhasson a strand irányában. Régen
kihűlt teáscsészéjével a kezében Randzsit rosszallóan meredt a képernyőre,
amely a protezoárok felbolydult méhkasra emlékeztető, sürgő-forgó kolóniáját
mutatta az egyik, még kizárólagosan emberi ellenőrzés alatt álló műhold
magaslati szemszögéből.
Myrának átfutott az agyán, hogy ugyan mi lehet annyira érdekfeszítő a
műsorban, aztán folytatta a beérkezett üzenetek átolvasását. Az egyiket köze-
lebb tartotta a szeméhez, majd odaszólt Randzsitnak:
– A Harvardon tudni akarják, hogy elvállalod-e megint az üdvözlő-
beszédet a diplomaosztón. Ja, meg van itt egy üzenet Joristól is. Azt írja, igaz,
hogy továbbra is kapnak fenyegetéseket, de ha vannak is még sátánhívők, akik
nem mondtak le az űrlift elleni fegyveres támadásról, bizonyosan nem az
állomás húsz kilométeres körzetén belül. Aztán… Mi történt?
A férje irányából felhangzó, meglepett „hupszra” Myra felkapta a fejét,
és a képernyőn rögvest fel is fedezte az okát. Úgy tűnt, az idegenek ismételten
éltek előjogaikkal, miáltal a légifelvétel eltűnt, és a helyén egy ismerős alak
körvonalai bontakoztak ki. Myra háta mögött Natasha méltatlankodva csattant
fel:
– A fenébe! Már megint én vagyok műsoron! Pontosabban az elpusztít-
hatatlan másolat, aki – mióta régi világuk elkezdett darabokra hullani – már
annyiszor tiszteletét tette a képernyőjükön, bal füle fölött azzal a zabolátlan
hajfürttel.
– Csak egy kicsivel több ruha lenne rajtad… – zsörtölődött Myra,
amivel bizonyosan kivív egy éles megjegyzést a lányától, ha az alak nem kezd
azonnal beszélni.
„Üzenet a protezoárként azonosított személyektől, akik jelen pillanatban
a Kattara-mélyföldön tartózkodnak, az általatok Földnek nevezett bolygón. Az
üzenet így szól: »Mélységesen fájlaljuk, hogy a támadás kivédésére tett
308
védelmi intézkedéseinknek emberi lények estek áldozatul. Szándékunkban áll
jóvátételt fizetni ezer metrikus tonna, kilencvenkilenc egész kilencven-
kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc százezred százalék tisztaságú, fémes
arany erejéig, de ennyi fém tengervízből történő kinyeréséhez kilencven napra
van szükségünk. Várjuk ajánlatunk nyugtázását.« Üzenet vége.”
A szellemalak eltűnt, átadva helyét a fényes szerkezetektől telezsúfolt
telep látványának. Randzsit hátraperdült; a családtagok egy ideig némán
bámultak egymás arcába.
– Csinos kis raktárkészleteik lehetnek Tashy-másolatokból, hogy egyet-
egyet mindig le lehessen kapni a polcról, valahányszor bejelentenivaló akad…
– viccelődött Randzsit hitetlenkedve, amire félmosollyal az arcán Myra
reagált:
– Hát, arról én ugyan nem tudhatok, de azt figyelted, mit mondott?
Szerintem nem hangzott rosszul. Ha hajlandóak kárpótolni az emberiséget a
történtekért, talán még van remény.
Randzsit elgondolkodva rábiccentett.
– Tudod, szívem – szólt aztán álmélkodva −, már olyan régen nem
hallottunk ilyen jó hírt, hogy hirtelenjében nem is tudom, hogyan kéne
megünnepelni. Nincs kéznél valami jóféle ital?
– De apa! Ahhoz még túl korán van!– rótta meg Natasha. – Robert
különben sem iszik, és én se… sokat. De ha ti ketten ragaszkodtok hozzá, csak
nyugodtan. Mi megyünk a strandra.
– Én meg, asszem, felhívom a tanszéket. Kíváncsi vagyok, mit szól
ehhez Davoodbhoy – tápászkodott fel Randzsit, és kézcsókkal vett búcsút a
feleségétől.
– Menjetek csak. Mire vártok még? Kifelé!
A hirtelen támadt csendben Myra mélázott egy darabig, aztán sóhajtva
töltött egy újabb csésze teát, és úgy döntött: megengedheti magának, hogy
visszaessen az apró-cseprő, hétköznapi ügyek intézésének bűnébe egy olyan
világban, amely mintha kezdene visszazökkenni a régi kerékvágásba.
A pusztulás és katasztrófa rémképei ha nem is enyésztek el mindenestül
a tudatában, mindazonáltal elviselhetővé halványultak, annyi múlékony
gyötrelmet sem okozva, mint holmi nyilallás egy zápfogban – amely arra
figyelmezteti az embert, hogy nem ártana bejelentkeznie a fogorvosához, még
nem a jövő hónapban, de a rá következőben mindenképp. Úgyhogy vissza a
reggeli üzenetekhez. Az egyikben az unokahúga, Ada Labrooy lelkendezett az
idegen teremtmények által „gépéltűnek” titulált létállapotról, amely őt a
mesterséges intelligencia általa is művelt ágára emlékezteti, és az érdekelte
volna, hogy Natashának esetleg nincs-e valami ötlete, miként lehetne további
részleteket megtudakolni tőlük a dologról. Vagy tucatnyi, ismeretlen levélíró
azt a közös téveszméjét sietett a család tudomására hozni, hogy az igazi
Natashának bizonyára módjában áll üzeneteket eljuttatni az idegenekhez. Egy
309
aggasztó értesítés a trincsomali templomból arról számolt be, hogy bár a vén
Szuras meglehetősen jól vészelte át legutóbbi műtétjét, a hosszú távú kilátásai
legjobb esetben is kétségesek.
Myra szorongva futotta át újra az elszomorító hírt. Annak idején Szuras
személyesen telefonálta meg a családnak, hogy rövidesen ismét kés alá kell
feküdnie, de az ő elmondásában a várható sebészeti beavatkozás alig hangzott
komolyabbnak, mint holmi mandulaműtét. A mostani üzenet sokkalta baljó-
sabb hangot ütött meg. Myra sóhajtva nyúlt a soron következő után…
Aztán elfintorodott. Az üzenet, amelyet személyesen Randzsitnak
címeztek, Orion Bledsoe-tól érkezett: „Ezúton emlékeztetjük Önt az amerikai
állampolgárságú Natasha de Soyza Szubramanian hadkötelezettségére az
egységes katonai szolgálat teljesítéséről szóló, 2014. évi törvény értelmében.
Említett személy az USA hadseregének bármelyik támaszpontján köteles
jelentkezni katonai alkalmassági vizsgálat céljából, amely kötelezettségnek
büntetés terhe mellett nyolc napon belül eleget kell tennie.”
Natashát már nem érhette utol, hogy haladéktalanul tájékoztassa éle-
tének újabb nagy lehetőségéről, Randzsit viszont hallótávolságon belül tartóz-
kodott. Leimádkozta hát a telefonról, és a kezébe nyomta a papírt. Egy hangos
„hupsz!” volt Randzsit első reakciója, amihez az egyértelműség kedvéért még
hozzátette: „A pokolba!”.
Az üzenet új és teljességgel váratlan gond elé állította a Szubramanian
családot. Randzsit és Myra sohasem gondolta volna, hogy Natasha világra
jövetelének pusztán földrajzi okán Amerika jogot formálhat a lányuk katonai
szolgálataira. Nyilvánvaló volt, hogy mi a teendő.
Randzsit tehát sürgős segítségért fordult Gamini Bandarához, aki előbb
megkérte, hogy egy percig tartsa a vonalat, majd némi mentegetőzés után
hosszasan várakoztatta.
Amikor végre ismét beleszólt a kagylóba, mintha már nem csengett
volna olyan nyugtalanul a hangja.
– Randzsit? Jó, hogy még itt vagy, cimbora. Figyelj, tálaltam a helyzetet
apámnak, aki máris beszélt a jogászaival. A helyzet az, hogy minél előbb át
kellene ugranod ide. – Lélegzetvételnyi szünet után zavartan folytatta. – Az a
genny-láda Bledsoe, az itt a gond. Muszáj lesz beszélnünk róla, Randzs. Apa
küld érted gépet. Hozd Myrát is. Meg Natashát. Ja, és persze Robertet is!
Szóval várunk benneteket!

A kora esti órákban megérkező gép méretben meg sem közelítette azt,
amelyik annak idején kiszabadította Randzsitot a fogságból. Mindössze egy
közepesen csinoska légikisasszony tartózkodott a fedélzetén, viszont tarto-
gatott egy meglepetést. Az ajtónyílásban egy régi jó barát sietett a család

310
üdvözlésére. Myrának kétszer is alaposan végig kellett mérnie, mire
megismerte.
– Dr. de Saram! Micsoda kedves meglepetés!
Nigel de Saram – Randzsit egykori ügyvédje, jelenleg külügyminiszter
Bandara elnök kormányában – átengedte szikár testét Myra ölelésének, majd
mindannyiukat odainvitálta a hosszúkás asztalt körülvevő ülésekhez.
– Útközben beszélnünk kell – közölte, miközben beszíjazta magát; és a
gép még el sem rugaszkodott a betoncsíkról, ő máris belemélyedt a Myrától
átvett szöveg olvasásába. A repülőgép lassan utazómagasságba emelkedett,
amikor az ügyvéd letette a papírt, és Natashához fordult.
– Nos, tisztán látom, hogy mi a teendő. Odafelé menet áttekintettem az
összes idevágó amerikai jogszabályt és bírósági határozatot. Első lépésként le
kell mondanod az amerikai állampolgárságodról. Mire megérkezünk, az embe-
reim elkészítik az okiratokat. Persze sokkal könnyebb lenne a helyzet, ha már
évekkel ezelőtt megtetted volna – jegyezte meg. – Az én hibám, hogy nem
szorgalmaztam.
– Ennyi lenne az egész? – kérdezte Randzsit hitetlenkedve. Semminemű
kockázatot nem akart vállalni most, hogy a Föld vezető nagyhatalma egyen-
ruhát próbál húzni a kislányára.
A korosodó ügyvéd meglepetten bámult rá.
– Dehogy! Ez csupán annyit jelent, hogy az ügy az amerikai igazság-
szolgáltatás elé kerül. Az eljárás lefolytatása viszont éveket vehet igénybe, és
nem tudom, hallottak-e már róla, hogy Amerika elnökválasztásra készül.
Olybá tűnik, a jelenlegi kabinetnek gyengék az esélyei. Reményeim szerint a
következő kormány gyökeresen változtat majd a politikai irányvonalon.
Maguk, persze, jobb, ha eközben távol tartják magukat Amerikától.
Natasha az ügyvéd nyakába vetette magát.
– Köszönöm! Nagyon-nagyon köszönöm! – suttogta fellélegezve.
Az apja, még mindig összezavarodva, csatlakozott a hálálkodáshoz, és
megjegyezte:
– Nem volt szép tőlünk, hogy emiatt iderángattuk magát.
– Vagy úgy! Hát, az már egy másik történet, ugyebár. Bandara elnök úr
mindenképpen beszélni szeretne önökkel arról az Orion Bledsoe nevezetű ex-
tengerészgyalogosról.
Myra lecsapott a névre.
– Lefogadom, hogy ez a tortúra Tashy besorozásával mind az ő esze-
ment ötlete volt!
Az ügyvéd megrázta a fejét.
– Mindezidáig nem világos, hogy valóban tőle származik-e a javaslat,
vagy netán még magasabbról. Nekem csupán arról van tudomásom, hogy
jelenleg ő folytat tárgyalásokat Brüsszelben a Világbanknál.
Myra nyugtalanul kapta fel a fejét.
311
 – És ugyan miről? – puhatolózott.
– Utasításokat vitt nekik az amerikai kollégáiktól – jelentette ki az
ügyvéd mogorva képpel. – Egy állásfoglalás megfogalmazásán ügyködnek,
amelyet holnap reggel kívánnak közzétenni, és az lesz a lényege, hogy az
arany ilyen mérvű beáramlása megengedhetetlen, mivel felboríthatja a pénz-
világ kényes egyensúlyát.
Randzsit felvonta a szemöldökét.
– Ha jobban belegondolok, ez tényleg megeshet – ismerte el. – Ennyi
arany… hogy is? Egyik napról a másikra több billió dollárnyi tőkét pumpálna
bele a gazdaságba, nyilvánvalóan súlyos következményekkel. Nem is beszélve
arról, hogy mit művelne az arany világpiaci árával. – Vállat vont. – Nem
irigylem önt, uram. Fogalmam sincs, hogy én mégis mit tehetnék ebben az
ügyben.
Az ügyvéd megrázta a fejét.
– Szerintem az elnök tudja. Legalábbis bízik benne, hogy ön segíthet,
illetve önök mindannyian. Hamarosan csatlakozik önökhöz, hogy minden apró
részletet megtudjon erről a Bledsoe-ról. Hogy mi lehet a megoldás, azon majd
utána kíván gondolkodni.

Sri Lanka elnöke nem az egyetlen volt a világ nemzeteinek vezetői

között, aki most valamiféle agytröszt összecsődítésével kísérletezett. A föld-
kerekség legagyafúrtabb és legjobban tájékozott polgárai közül a körülmények
nem keveset késztettek arra, hogy maguk is megpróbáljanak megbirkózni a
problémával. Saját értekezleteinek szervezése közben a Pax per Fidem
keményen dolgoztatta a még elérhető műholdakat, hogy a segítségükkel mind-
mind maga köré gyűjtse a mérvadó véleménnyel bíró értelmiségieket…
És ki tudja, talán még sikerrel is járhattak volna, ha az amerikaiak nem
köpnek bele megint a levesbe. A szabotázscselekménnyel felérő közlemény a
szokásos kormányszóvivő szájából hangzott el, de cseppet sem szokásos hatást
gyakorolt.
„Az elnök az egész világ tudomására kívánja hozni”, jelentette be
alaposan begyakorolt szomszédkislány-mosolyával az arcán, mely már vagy
száz kínos közleményen átsegítette, „hogy Amerika maga is jogos igényt
formál a jóvátételre a saját, békefenntartó repülőgépeiben okozott, súlyos
veszteségekért.”

312
 45.

MEGOLDÁS KERESTETIK

N IGEL DE SARAM SZEMÉLYESEN kísérte a Szubramanian családot az

elnöki hivatalba. Belépésük pillanatában Randzsitot mélyen megrázta
a tény, hogy Datuszena Bandara mennyire megöregedett. A dolog
nem érte váratlanul, elvégre az elnök kilencven felé közeledett, most viszont
sokkalta törékenyebbnek tűnt, mint székfoglaló beszédének elmondása
közben, amikor Randzsit utoljára találkozott vele. Ám a hangja mit sem
veszített erejéből, tisztaságából. Myra és Natasha arcára puszit nyomott,
Randzsitot és Robertet pedig lenyűgözően fiatalos kézfogással köszöntötte.
Gaminitól ezzel szemben még ölelés is járt a fiúknak.
– Koszi, hogy mind eljöttetek – szólt Gamini. – Mindjárt itt lesz a tea a
felnőtteknek – kacsintott oda Natashának, aki elismerő mosollyal nyugtázta az
előléptetést – és a gyümölcslé a fiatalúrnak. Robert, ha netán elunnád hallgatni
a felnőttek locsogását, van a számodra egy játékgépünk ott, az ablaknál.
– Nagyszerű, köszönjük – hálálkodott Myra a kisfia helyett is. – Robert
imád háromdimenziós sakkot játszani a gép ellen.
– Akkor jó. Sikerült Nigelnek elrendezni azt a sorozási ügyet?
– Azt hiszem, pontosabban remélem, hogy igen – válaszolta Randzsit.
– Akkor lássunk munkához. A jó öreg Orion Bledsoe már eddig is jó
csomó fejfájást okozott nekünk. Kezdjük azzal, hogy most éppen miben
áskálódik ellenetek.
Nigel De Saram tömör, szóbeli beszámolót adott, amire Gamini hevesen
ingatta a fejét, majd Szubramanianékhoz fordult:
– Esetleg nem figyeltétek meg, hogy honnan érkezett az üzenet?
Myra tagadólag intett, Randzsit a homlokát ráncolva próbált visszaemlé-
kezni.
– Ami azt illeti, én észrevettem valamit. Az a szöveg nem Washing-
tonból jött, és nem is a pasas kaliforniai irodájából. Szerintem valamerre
Európában lehetett a kiindulópontja.
Gamini fürge pillantást váltott az apjával, aki mértéktartóan biccentett.

313
 – Brüsszelben – közölte. – Amerikai nyomásra a Világbank kiadta az
ukázt Egyiptomnak, hogy utasítsák vissza a felajánlott aranyat. Bledsoe
ezredes nagyon meggyőző tud lenni.
– Ez az egész az én hibám! – vette át a szót bűnbánóan Gamini Bandara.
– Amikor valakinek el kellett intézni az állambiztonsági engedélyedet, hogy
csatlakozhass a Pax per Fidemhez, nekem úgy tűnt, hogy a feladatra Bledsoe a
megfelelő ember. Persze ez az egész feddhetetlenségi izé is csupán az amerikai
kormány szokásos mesterkedése volt. Nagyon nem szerették volna, ha olyas-
valaki lát bele a Hangtalan Mennydörgés ügyeibe, akinek nem száz százalékig
makulátlan az előélete. És pont Bledsoe volt az a valaki, aki tisztázhatta a
nevedet. – Bánatosan ingatta a fejét. – Rossz döntés volt, másképp kellett
volna hozzáfognom a dologhoz. Azóta ez a pasas szünet nélkül bajt kever.
Az elnök közbevágott:
– Nincs értelme azon rágódni, hogy ki volt a hibás. A kérdés az, hogy
mit tehetünk. Egyiptomnak ugyanis valóban szüksége van pénzre.
Myra összeráncolta a homlokát.
– De hát muszáj hallgatniuk a Világbankra? Miért ne fogadhatnák el az
idegenek felajánlását?
– Oh, drága Myrám – fordult hozzá az elnök csüggedten −, bárcsak
megtehetnék…! De a bank haladéktalanul megtorolná az engedetlenséget.
Megvonná a finanszírozást, ahol hatalmában áll, visszatartaná a támogatások
kifizetését, ahol következmények nélkül megteheti, és általában mindent
elkövetne, hogy hátráltassa a pénzügyi folyamatokat. – Ingatta a fejét. – Elég
szomorú, hogy az amerikaiak nem tévednek az efféle tőkebeáramlás várható
hatásait illetően: iszonyú káoszt okozna a nemzetközi piacokon. Minket
például csődbe juttatna.
Lepillantott. Keresztbe vetett lábbal Natasha kuporgott mellette a
padlón, és nem lehetett nem észrevenni rajta a szorongás és a tanácstalanság
jeleit.
– Mondani akartál valamit, kedvesem?
– Hát, igen – vallotta be a lány. – Azon gondolkodom, hogy miért is
szegény Egyiptom. Hiszen ott van nekik az Asszuáni-gát. Azon nem gazda-
godtak meg?
Az elnök bánatos mosolyt vetett rá.
– Rengetegen gondolják így. Az Asszuáni-gát temérdek villamos
energia előállítására képes, de nem tud egyszerre két dolgot is csinálni. Ha
mindent belead az energiatermelésbe, azzal megfosztja erejétől a mező-
gazdaságot, márpedig amire az egyiptomiaknak még az energiánál is nagyobb
szükségük van, az az élelmiszer. – Kedvetlen fejrázás. – A pénz csodákat
művelhetne azzal az országgal. Új erőművek százait építhetnék fel belőle.
– De akkor mégis miért nem teszik? – kérdezte Natasha.
Az elnök türelmesen pillantott rá.
314
 – Azt hiszed, nem szeretnék? De sajnos nem lehet, mert nincs rá meg a
pénz. Egyiptom hosszú időn át nélkülözni volt kénytelen a tőkét. Az új
erőművek építését is csupán egyetlen módon tudták megoldani. A módszer
elnevezése BOOT*, azaz „megépít, birtokol, működtet, átad”. Az erőmű
megépítéséhez a magánipar adja a pénzt, ezért évekig az birtokolja és teszi
zsebre a működtetésből származó nyereséget, mígnem végül átadja az állam-
nak a létesítményt, amely addigra persze már meglehetősen elavult, esetleg
jóval kevésbé biztonságos a kelleténél. – Nyomatékosan hozzátette: – Mindezt
az én Hamid barátom bizalmasan közölte velem. Kellemetlenségei lehetnek
belőle, ha az amerikaiak rájönnek, hogy beszélt.
– Akkor mégis mit tegyünk? – kérdezte Natasha tétován.
A válasz olyan forrásból érkezett, amelyre egyikük sem számított.
– Aranyszabály – közölte Robert feddően, futólag felpillantva a játékgép
képernyőjéről.
Nigel De Saram gyengéden rámosolygott.
– Hogy neked milyen igazad van, Robert…!
Gamini felrántotta a szemöldökét.
– Nem értem. Miben van igaza Robertnek?
– Hát az Aranyszabályban. Hiszen tudja: „Amit akartok, hogy veletek
tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.” Nincs is ennél velősebb megha-
tározása az úgynevezett „jóakaratú emberiség” fogalmának. Bárcsak mindenki
ennek megfelelően cselekedne… mi, az amerikaiak, az űrből jött idegenek…!
Biztosra veszem, egy csomó gond meg baj egyszerűen nem létezne többé.
Gamini arcáról mélységes kételkedést lehetett leolvasni.
– Nem akarok tiszteletlen lenni, uram, de ön tényleg azt hiszi, hogy
azokat a protezoárokat a szívük mélyéig megindítja majd egy ősi mondás,
amely holmi primitív népcsoport babona… úgy értem, vallásából ered?
– Bizony, hogy azt! – erősködött az ügyvéd. – Az Aranyszabály nem
pusztán vallási elképzelés. Más időkben, más emberek is megfogalmazták
már, ha nem is ugyanezekkel a szavakkal. Példának okáért ott volt Immánuel
Kant, a „tiszta ész” híve. Ő így öntötte szavakba – itt behunyta a szemét, hogy
felidézze az elméjébe mélyen belevésődött szentenciát:
– „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyszersmind az általános
törvényhozás elveként szolgálhasson.” Hát nem tökéletesen ugyanerről szól
Robert Aranyszabálya? Csak éppen Kant „kategorikus imperatívusznak”
nevezte, és azt értette alatta, hogy e szabályt minden emberi lénynek – és,
felteszem, minden idegen lénynek is, már ha Kant vette volna a bátorságot,
hogy elképzeljen ilyeneket – önmaga számára a viselkedés mindenkori zsinór-
mértékéül kellene megszabnia. Mely nem ismer kivételt. – Barátságosan bele-
borzolt Robert hajába. – Na, kisfiam, most már csak rá kell venned édesapádat,
hogy be is bizonyítsa ezt a tételt, és majd meglátod, mennyivel jobb lesz a
*
Az angol „build, own, operate, transfer” szavakból képezett betűszó
315
világ. – Azzal odafordult Randzsithoz, aki addigra lecövekelt a szoba túlsó
felén felállított és a protezoárok titokzatos munkálkodásairól tudósító
képernyő elé. – Vállalja, Randzsit?
Mikor a megszólított – üdvözült kifejezéssel az arcán – végre elszakadt
a képernyőtől, úgy tűnt, fel sem veszi a felkérést.
– Te, Gamini! Emlékszel, amikor egyszer, vagy száz évvel ezelőtt egy
előadásról beszélgettünk, amire véletlenül tévedtem be az egyetemen? Az
izraeliek egyik dédelgetett elképzeléséről, az ún. „hidroszoláris” tervről volt
benne szó, amit arra találtak ki, hogy energiatermelésre fogják a Holt-tengert.
Na, dereng már?
Gamini nem egészen fél másodpercet szánt arra, hogy ősrégi eszme-
cserék lenyomata után kutasson az emlékezetében.
– Nem – felelte. – Mi a fenéről beszélsz?
– Rájöttem, hogy a protezoárok minek ássák azt az alagutat! – vágta ki
Randzsit diadalmasan. – Szerintem erőművet akarnak építeni! Tiszta sor, az
amerikaiak nem fogják megengedni, hogy az idegenek csak úgy odaajándé-
kozzák Egyiptomnak azt a rengeteg dohányt. De azt már nem tilthatják meg
nekik, hogy átpasszoljanak egy keveset a háziúrnak az elektromos áramból,
amire az országnak olyan nagy szüksége van!

316
 46.

ALKUDOZÁS

M INTHOGY FONTOS DÖNTÉSEKET kellett hozni, a helyiségben tizen-

nyolcan, húszan zsúfolódtak össze az űrből jött látogatók: limbióták
és protezoárok egyenlő arányban, meg ketten a gépéltű pilóták
közül. A terem, amely azelőtt főparancsnoki hídja volt a protezoárok inváziós
űrhajóflottájának, most afféle Kremllé avagy Ovális Irodává lényegült át. A
protezoár résztvevők gusztustalannak találták a zsúfoltságot, mert csupán
minimális védőöltözéket viselvén, minden addiginál elviselhetetlenebb
mértékben érték őket hang-, kép- és szaghatások a többiek részéről.
Mindezen nemszeretem, érzéki észleletek azon protezoár asszonyságnak
voltak a legkevésbé a kedvére, aki épp azt kapta feladatául, hogy fajtársait
minden galibától és balhétól távol tartsa. Hivatalos tiszte szerint ő volt a
Nemkívánatos Következmények Leleplezője, de a protezoárok maguk között
csak „Aggályos Agátának” becézték. Az egészben a nő azt utálta a legjobban,
hogy kénytelen végigülni egy szemléltető előadást, amelyet a limbióta döntő-
bíró vezet elő valami ásatag földi technológiáról. Ha közelebbről megpisz-
káljuk a dolgot, Aggályos Agáta semmilyen vonatkozásban nem szívelte a
limbiótákat, különösen, ha a találkozás netán annak a visszataszító, kilencedik
végtagnak a megérintését is maga után vonta. Ám néhanapján egyszerűen nem
volt más választása.
Úgy tűnt, a földiek szerkentyűbolondériájának ez a díszpéldánya, amely
a mostani gyorstalpaló tanfolyam tárgyát képezte, nagyon fontos az emberi-
ségnek. Még Aggályos Agáta is elismerte, hogy tulajdonképpen egészen
ötletes kis szerkezet. Beérkezik a tengervíz, lezúdul a Kattara-mélyföld fene-
kére, ahol megforgatja a turbinákat, és már készen is van a villamos áram.
– Azt állítod, hogy ezek a szerzetek ezt a villamos áramot akarják? –
intézte a kérdést a limbióták felszólalójához.
– Ez az, amit ti ígértétek nekik – pontosított a limbióta. – De ha elle-
nőrizni akarod, tessék, van nálam egy másolat a megállapodásból.
Azzal manipuláló végtagjában odanyújtott neki egy adatpálcát. Aggá-
lyos Agáta megborzongott, és odébb húzódott egy kicsit, de a tárgyalások
sikere kedvéért megpróbált kipréselni magából egy konstruktív észrevételt:
317
 – Amikor először hozakodtál elő ezzel a javaslattal, azt hittem, a
vákuumenergia begyűjtésére akarod megtanítani őket, ahogy mi magunk
csináljuk. Örülök, hogy erre nem fog sor kerülni. A gigalakták, ha majd
egyszer visszatérnek, nem örülnének neki.
A limbióta válaszra sem méltatta, Aggályos Agáta pedig folytatta a
faggatózást.
– És mi van ezzel a „kategorikus imperatívusszal”?
A limbióta a szájnyílásához nyúlt, hogy elleplezzen egy ásítást.
– Ezek a lények ilyen alapon szeretnék igazgatni a bolygójukat, és azt
akarják, hogy mi is így tegyünk. Ami azt illeti – itt kilencedik végtagját ráfogta
a gépéltű pilótákra, akik saját limbióta tolmácsuk segítségével követték az
eszmecserét −, bizonyos mértékű technológiatranszfer már kezdetét is vette.
Aggályos Agáta, akinek minderről tudomása volt, sóhajtott egyet.
– És mit mondunk a gigalaktáknak, amikor majd visszajönnek?
A limbióta türelmetlenül felszisszent.
– Az bekövetkezhet egyetlen másodpercen belül, de akár többször
tízezer év múlva is! Nekik mást jelent az idő, mint nekünk. De hiszen ismered
őket!
Aggályos Agáta egy pillanatig némán bámult vissza rá, aztán, egész
testében megremegve könnyű védőpáncélzatának belsejében, így felelt:
– Valójában… semmit sem tudunk róluk. Jobb alternatíva híján azonban
elfogadjuk a javaslatot. És ha csak egy kicsit is mázlink van, mire a gigalakták
visszatérnek, mi mindannyian már régen halottak leszünk.

***
Aggályos Agáta ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt ismét belépne az
irányító központba, azt alaposan öblítsék át ionizált gázokkal. Még így is előbb
megtorpant az ajtónyílásban, hogy elővigyázatosan beleszimatoljon a légtérbe.
A többi jelenlévő jót mulatott ezen a maga protezoár módján, de csak a
többiek által Ügyvezetőnek szólított egyed bátorkodott hangos megjegyzést
tenni:
– Már rég elmentek. És a szaguk is eltűnt. Nincs mitől tartanod.
Aggályos Agáta megrovó pillantást vetett rá, és elhelyezkedett az ülésé-
ben. Igaz ugyan, hogy a megszólaló a felettese volt a protezoár hierarchiában,
de alkalmasint a szexpartnere is.
– Tudod, hogy nem félek a limbiótáktól – közölte, inkább a többi jelen-
lévőhöz címezve a kijelentést. – Kívánod, hogy megmagyarázzam, miért is
idegenkedem tőlük?
Az Ügyvezető megadóan így szólt:
– Kérlek, tedd meg.

318
 – Nem a visszatetsző testszaguk okán – fogott bele Aggályos Agáta −,
még csak nem is a kilencedik végtagjuk miatt, mely tárgyak manipulálására,
egyben nemi szervként szolgál. Elismerem, ezek valóban kellemetlen
mozzanatok. Időnként nem átallnak ezzel a végtagjukkal nyúlni hozzám, ami
egyszerűen botrányos. De hát az élettani felépítésükről nem tehetnek, ugyebár.
– Bizony hogy nem, kedvesem – sietett megerősíteni Ügyvezető, és
további, éles szisszenések jelezték a többiek sietős egyetértését.
– Abba viszont már van beleszólásuk, hogy tudásunkkal és jó taná-
csainkkal mi módon segítjük ennek a bolygónak a bennszülötteit előrehaladni
a hozzánk hasonlóan civilizált lényekké válás útján. Mi, protezoárok, nem
tűrhetjük tovább, hogy a földiekkel való érintkezés kizárólag a limbióták
közvetítésével legyen lehetséges, miután egyedül ők beszélik a kérdéses
nyelveket.
A jelenlévőknek torkán akadt a sziszegés. Még Ügyvezető is hallgatott
egy sort, mielőtt megkockáztatott volna egy észrevételt:
– Az elöljáróink nem akarják, hogy közvetlenül tárgyaljunk más
fajokkal. Ezért adtak engedélyt a nyelvtanulásra kizárólag a limbiótáknak.
Aggályos Agáta nem hagyta magát.
– De az elöljáróink most nincsenek itt. A jövőre nézve egyetlenegy
cselekvési irány lehet célravezető: ha haladéktalanul megkezdjük a földi
nyelvek elsajátítását… Vagy netán azt akarjátok, hogy ha ezek a szerzetek
végre kilépnek a gyermekkorból, ne ránk, hanem a limbiótákra hasonlítsanak?!

319
 47.

ELSZAKADÁS

U TOLSÓ TALÁLKOZÁSUK ÓTA JÓ SOK – a vén szerzetes időszámítása

szerint két műtétnyi – időnek kellett eltelnie, hogy Randzsit és Myra
végre módot találjon felkeresni Szurast. Időközben alaposan megboly-
dult a világ régi rendje, és a változások sorának csak nem akart vége szakadni.
– Nem is pusztán a technológiai előrelépésről van szó – fejtegette
Randzsit a feleségének. – De valahogy… barátságosabb lett ez az egész. Az
egyiptomiak csak egy kis részt szerettek volna a kattarai energiatermelésből.
Senki sem várta, hogy a protezoárok majd mindet odaadják nekik.
Mivel Myra nem felelt, Randzsit feléje pillantott. Az asszony kibámult a
Bengál-öböl vizére. Amint magán érezte a férje tekintetét, a vonásaival játsza-
dozó félmosoly szélesre húzódott az arcán.
– Hupsz! – csak ennyit tudott mondani.
Randzsit jót nevetett ezen, és visszakapta a tekintetét a kanyargós útra.
– Egyetlenem, te eddig mindig tele voltál meglepetésekkel. Csak nem
kifogytál a gyanakodnivalókból?
Myra töprengő arcot vágott.
– Az azért nem. De így hirtelenjében egyetlen komolyabb tétel sem jut
az eszembe.
– Még amerikai sem?
Myra csücsörített.
– De nem ám…! Most, hogy az a rémes Bledsoe törvényen kívüli
száműzött lett. Az elnök meg egy ideig nem fog bajt csinálni, arra mérget
veszek. A cáfolhatóság intézményét mintha egyenesen Bledsoe-ra találták
volna ki.
Randzsit csendben hallgatta, de nem annyira a szavaira figyelt, mint
inkább Myra személye foglalkoztatta a gondolatait. Azon tűnődött, mekkora
hihetetlen szerencse, hogy ezt az asszonyt a magáénak tudhatja. Le is maradt
az utolsó szavakról.
– Mit is kérdeztél?
– Hogy szerinted újraválasztják-e.

320
 Randzsit rákanyarodott a meredeken felfelé vezető útra, melynek
végénél Szuras várt rájuk. Csak azután felelt.
– Nem. De ez nem is számít. Addig játszotta a keménykezű vezetőt,
ameddig csak tehette. Most majd meg akarja mutatni, hogy gondoskodó is tud
lenni, ha akar.
Myra megvárta, hogy a férje leállítsa az autót. Akkor gyengéden a
karjára fektette a kezét.
– Mondok én neked valamit, Randzs. Most először érzem úgy, hogy
nyomtalanul eltűnt belőlem minden feszültség és szorongás.

A vén szerzetes számára leáldozott a szabad életnek. Egy keskeny

priccsen hevert, bal karja kikötve, hogy az átlátszó, műanyag csöveken
keresztül akadálytalanul áramolhassanak a gyógyszerek a vénájába az ágy
fejénél fellógatott, tarkabarka tasakokból.
– Szervusztok, kedveseim! – A torkához ragtapasszal odarögzített
gégemikrofon reszelősen, fémesen közvetítette üdvözlő szavait a belépő házas-
pár felé. – Nagyon hálás vagyok, hogy eljöttetek. Muszáj meghoznom egy
döntést, és annyira, de annyira össze vagyok zavarodva. Legszívesebben
atyádtól kérnék tanácsot, Randzsit, de hogy ő már elment, hozzátok fordulok.
Mondjátok meg nekem, engedjem-e, hogy eltároljanak egy gépben!
Myrának elállt a lélegzete.
– Szóval Ada járt itt – állapította meg.
Szuras nem mozdíthatta a fejét, de az állával sikerült igenlő mozdulatot
tennie.
– Így igaz – ismerte el. – Dr. Labrooy az én meghívásomra látogatott
ide. Orvos rajtam már nem segíthet, legfeljebb hagyja, hogy továbbra is a
gépek lélegezzenek helyettem, és meghosszabbítsák a szenvedéseimet. A
híradóban láttam, hogy Ada Labrooy egy másfajta alternatívát kínál a magam-
fajtáknak. Azt mondja, ezektől az űrből jött teremtményektől megtanulta a
módszert. Elhagyhatom a testem, miközben tovább élhetek számítógépes
programként. Nem fogok többé fájdalmat érezni. – Elhallgatott, hogy erőt
gyűjtsön a folytatáshoz. – De meg kell fizetnem az árát. Feltételezem,
mindörökre elveszítem az esélyemet, hogy a karma-jóga, vagyis jó cseleke-
detek által üdvözülhessek, ám a jnána-jóga és a bhakti-jóga* – a tudás és az
*
A jóga irányzatai. A karma-jóga az önzetlen cselekedetek jógája, amely kedvező
tulajdonságokat fejleszt ki a lelki törekvőben (önzetlenség, lemondás, együttérzés,
őszinteség, odaadás, stb.). Ajnána-jóga a transzcendentális tudás jógája, amely az
anyagi világ, a lélek és Isten tanulmányozását, összehasonlítását jelenti, s az anyagi
világból való kiszakadást célozza meg pusztán a tudás által. A bhakti-jóga az Isten-
szeretet jógája; ebben a folyamatban az ember feléleszti szunnyadó szeretetét Isten
iránt, tökéletesen megvalósítja saját lelki mivoltát és a Legfelsőbb Személlyel való
321
áhítat útja – még nyitva állnak előttem. Azonban tudjátok, mire emlékeztet ez
engem? Randzsit nemet intett.
– A nirvánára – adta meg a választ a szerzetes. – A lelkem kiszabadulna
az újjászületések szenvedésekkel teli, örök körforgásából.
Randzsit megköszörülte a torkát.
– De hiszen éppen ez az az állapot, amelynek elérésére minden igaz
hindu törekszik, ezt mondogatta az apám. Maga mégsem vágyik rá?
– Dehogyisnem, teljes szívemből! De mi van akkor, ha ez egyszerűen
csalás? Brahmát csak nem tehetem lóvá!
Visszahanyatlott a fekhelyére, ősi korokba látó tekintetével kutatóan
meredt látogatóira.
Randzsit erősen gondolkodott, de csupán Myra tudott megszólalni. A
szerzetes aszott csuklójára fektette a kezét.
– Mi tudjuk, drága Szuras, hogy maga sohasem tenne semmit alantas
indokból. Tegye, amit helyesnek vél, és amit tenni fog, az lesz az illő csele-
kedet.
Ehhez már nem volt mit hozzáfűzni. Odakint Randzsit megállt, hogy
vegyen egy mély lélegzetet.
– Fogalmam sem volt, hogy Ada már készen áll megpróbálkozni emberi
személyiségek rögzítésével.
– Megvallom, nekem sem. Amikor utoljára beszéltünk, elmesélte, hogy
hamarosan megkezdik az állatkísérleteket egy fehér patkányon.
Randzsitnak megvonaglott az arca.
– És ha Szuras téved, akkor szegény olyanként fog újjászületni.
– Ha valaha is újjászületik – közölte Myra gyakorlatiasan −, amiben,
ugyebár, csak ő hisz, nem én. De biztosra veszem, hogy a lelke nem egy ilyen
hitvány teremtménybe fog beköltözni.
Egy percig hallgattak, aztán Myra elmosolyodott:
– Gyere, drágám, nézzük meg, alakul-e már a házunk!

A házon, amelyben egykor Randzsit édesapja lakott, már kezdett meg-

mutatkozni Myra átalakítási buzgalma: egy tágas hálószoba Randzsitnak és
Myrának ott, ahol korábban két kisebb volt, három fürdőszoba (meg egy fél a
földszinten, a látogatóknak) a korábbi egyetlenegy helyett. Viszont még semmi
sem volt teljesen készen, és a házaspár alaposan kimelegedett a csempék,
csövek meg egyéb építési anyagok kupacainak kerülgetésétől. Myrának támadt
egy gondolata:
– Mit szólnál egy kis úszáshoz?

kapcsolatát.
322
 Randzsit habozás nélkül ráharapott az ötletre. Húsz perc múlva már
fürdőruhába öltözve bicikliztek a Szvámi sziklájához legközelebb kihor-
gonyzott stég felé.
Miután a vízmélység helyenként a száz métert is meghaladja arrafelé,
búvárfelszerelést is vittek magukkal, a legkorszerűbb, szénszálas anyagból
készült levegőtartályokat is beleértve, amelyek ezer atmoszféra nyomáson sem
eresztik ki a levegőt. Nem tervezték, hogy olyan mélységekig leúsznak,
mindazonáltal a térség meglehetősen viharos múltjáról volt híres, mely
temérdek, víz alatti látnivalóval vonzotta a turistákat. Itt történt, hogy közel
négy évszázaddal azelőtt az a hitbuzgalomtól túlfűtött, portugál tengerész-
kapitány leromboltatta az eredeti hindu templomot. (A tény, hogy saját ősei is
a vandál pusztítók között lehettek, cseppet sem kisebbítette Myra érdek-
lődését.) A szikla közelében a tengerfenék még mindig telis-tele volt faragott
oszlopok felismerhető maradványaival.
Merülés után kevéssel a házaspár már kedvtelve vizsgálgatott egy míves
kapuboltozatot. Egy lótuszfaragványokat elcsúfító, mély repedést felfedezve
Randzsit színlelt szemrehányással ingatta a fejét Myra felé pillantva, mikor
hirtelen elhalványult a mélybe leszűrődő fény.
Amint a szikrázóan tiszta vízben Randzsit fölfelé nézett, hatalmas árnyat
látott elúszni közvetlenül kettejük fölött.
– Nézd! Cetcápa! – kiáltotta akvafonjába akkora hangerővel, hogy a
hangja már-már a vén szerzetes gégemikrofon torzította csikorgásává torzult. –
Menjünk, és barátkozzunk össze vele!
Myra lelkesen bólintott. A Trincsomali környéki vizeken Randzsit és ő
már nem először kerültek szembe ilyen tökéletesen ártalmatlan, planktonevő
behemótokkal. Teljes, tíz méteres hosszúságukban gályaként sodródtak ide-
oda bojtorjánhalrajok kíséretében, melyek tapadókorongjukon függeszkedve
hagyták magukat utaztatni, vagy az ormótlan szájnyílások közelében úsz-
káltak, a terülj-terülj asztalkámról lehulló morzsák után kapkodva.
Randzsit nekilátott, hogy óvatosan levegőt eresszen a nyomás-
kiegyenlítőjébe, amitől lassú emelkedésbe kezdett a szakaszjelzésekkel ellátott
kötél mentén. Arra számított, hogy Myra majd hasonló tempóban követi,
ehelyett rémülten hallotta meg a hangját, melynek izgatottságán hiába próbált
uralkodni: „Valami gond van a pumpámmal”, zihálta. „Egy perc, és melletted
leszek.” Aztán erőszakos szisszenés hallatszott, amint az asszony légzsákja
hirtelen felfúvódott, és a levegő erejétől Myra kilőtt a felszín felé, félretaszítva
Randzsitot.
Ehhez hasonló pillanatokban még a legtapasztaltabb búvárral is elő-
fordul, hogy pánikba esik. Myra elkövette azt a végzetes hibát, hogy meg-
próbálta visszatartani a lélegzetét.

323
 Amikor Randzsit végre utolérte a stégen, már túl késő volt. Vér csor-
dogált a szájából, és Randzsit még abban sem lehetett biztos, hogy jól értette-e
utolsó szavait.
Az úszódokkon állva, melyre a mentőhelikopter még időben száll le
ahhoz, hogy az orvos megerősíthesse, amit Randzsit már amúgy is tudott,
megpróbálta visszapörgetni elméjében az elsuttogott szavakat: „Viszlát az
újjászületésben.” Lehajolt, hogy megcsókolja Myra már kihűlt homlokát.
A helikopterpilóta odafordult hozzá:
– Használhatom a telefonját? Azonnal beszélnem kell dr. Ada
Labrooyjal.

324
 48.

LÉLEK A GÉPBEN

H A LÉTEZETT PÁCIENS, akiért dr. Ada Labrooy hajlandó volt beleadni

apait-anyait, minden bizonnyal az ő szeretett Myra nénikéje volt az.
Persze nem csupán őrajta múlott a dolog. A idegeneknek a művelet
céljára szerkesztett gépezetei szerencsére éppen a közelben voltak, készen arra,
hogy a vén Szurast átlényegítsék gépben továbbélő, pusztán szellemi önma-
gává. Ám a részegységek összeszerelése még meg sem kezdődött. A legtöbb
egymásra halmozott dobozokban hevert a szerzetes kórházi szobájának ajtaján
kívül, néhány további raklapokon az udvarban, párat meg még le sem emeltek
a kamionról, mely az egész felszerelést idáig szállította az űrfelvonótól. Időbe
telik, mire minden alkatrész a helyére kerül.
Drága időbe, amely alatt az enyészet kérlelhetetlen ügynökei mindent
megpróbálnak, hogy Myra testét használhatatlanná tegyék.
Muszáj volt időt nyerni, és az csak egyféle módon tűnt lehetségesnek.
Mikor Randzsit erőszakosan benyomult a kamrába, ahol a szakszemélyzet
Myra földi maradványain munkálkodott, végre megértette, miért próbálták
mindenáron távol tartani. A test nem kórházi ágyon feküdt. Belemerítették egy
vízzel teli tartályba, melynek felszínén olvadozó jéghasábok úsztak. Nyakánál
és lágyékánál gumi mandzsetták gondoskodtak a munkaterület jó hozzáférhe-
tőségéről a konzervátorok számára, akik valami jéghideg folyadékot áramol-
tattak át a szervezetén, miközben a vére… a drága, élénkpiros vére lefolyt…
hová is? Igen, a csatornába!
Valaki megszólalt a háta mögött:
– Randzsit…
Még a borzalom kifejezésével az arcán hátraperdült. A meleg hangú
megszólítás mellé szigorú tekintet járt dr. Ada Labrooytól.
– Nem kellene itt lenned. Ez… nem valami szép látvány. – Rápillantott
egy számlapra, és hozzátette: – Úgy látom, idővel nem állunk rosszul, mégis
jobban tennéd, ha most szépen kimennél, és hagynál minket nyugodtan
dolgozni.
Randzsit nem vitatkozott. Mindent látott, amit még el tudott viselni.
Hosszú, boldog házasságuk alatt számtalanszor volt alkalma látni feleségének

325
egészségesen rózsaszínű, mezítelen testét, mely mostanra kékes-lilás árnya-
latba fordult. Erre a látványra nem volt felkészülve.
A várakozás egy örökkévalóságig tartott, de valamiképp mégis véget
ért. Randzsit a semmibe bámulva kuporgott az előtérben, amikor a kipirult
arcú dr. Labrooy rátalált.
– Szépen haladunk, Randzsit – közölte vele feldobottan, miközben leült
mellé. – Az összes interfészt sikerült létrehoznunk. Most már csak ki kell
várni, hogy az adatátvitel végbemenjen.
Randzsit megpróbálta lefordítani ezt a maga laikus nyelvére.
– Úgy érted, Myra most tárolódik el a gépben? Közben nem kellene
valakinek mellette lennie?
– Nyugodj meg, van mellette valaki. – Odamutatta Randzsitnak a csuk-
lóját, melyre parányi képernyő volt rászíjazva. – És én is folyamatosan
nyomon követem az adatáramlást. Tudod, óriási szerencse, hogy a gigalakták
szokás szerint beraktároznak néhány mintapéldányt a kiirtásra ítélt fajokból,
ezért a gépéltűek úgy érkeztek ide, hogy már eleve fel voltak szerelkezve a
feladat elvégzéséhez.
Randzsit elfintorodott.
– Hogy érted azt, hogy „beraktároznak”? Úgy hangzik, mintha valami
koporsóról beszélnél vagy urnáról, tudom is én…
Ada viszonozta a fintort.
– Úgy látom, nem tartasz lépést a hírekkel. Szó sincs ilyesmiről. Az
eredmény magukhoz a gépéltűekhez hasonlít. Ők úgynevezett „kettes fokozatú
gépek”. Az egyes szakaszban puszta másolat készül, melyet eltesznek
mintának. Ezzel szemben a kettes szakaszban életet adnak neki a gépen
belül… vagy nem is… De várj csak!
Halk csengetés hallatszott. Szemét a parányi képernyőre szegezte,
miközben maga elé emelte a karját, és beleszólt a csuklóján lévő szerkezetbe.
Egy pillanattal később a képernyő elsötétült. Amikor ismét világosság támadt
rajta, Randzsitnak majd’ elállt a szívverése, mert a feleségét pillantotta meg
rajta legutoljára látott állapotában: fürdőruhát viselt, és mozdulatlanul feküdt
egy műtőasztalon…
Nem is igaz, nem mozdulatlanul! Kinyitotta a szemét. Az arcán zavarral
vegyes kíváncsiság tükröződött, amint a szeme elé emelte az egyik kezét, és
ide-oda forgatta, hogy alaposan megszemlélhesse az ujjait.
– Most szimulált állapotában látod őt – világosította fel Ada büszkén. –
Idővel azt is meg fogja tanulni, hogy miképpen szimuláljon magának tetszés
szerinti környezetet, és hogyan érintkezzen másokkal a szimuláció keretei
között. – Megint belesuttogott valamit a készülékbe, mire a képernyő ismét
elsötétült. – Tudod, ez nem sportszerű vele szemben. Hadd legyen csak
magában, míg hozzá nem szokik a gondolathoz, hogy voltaképpen mi is történt

326
vele. Addig mi ketten iszunk egy csésze teát, jó? És ha kérdéseid lennének,
szívesen válaszolok rájuk.

Egyebe sem volt Randzsitnak, csak kérdései. A teája jéghideggé hűlt

előtte a csészében, miközben ő azon törte magát, hogy megértse a történteket.
Az újabb csengőszó hallatán Ada elmosolyodott.
– Azt hiszem, most már beszélhetsz vele – mondta, és odabiccentett a
csuklókészülék képernyője felé, melyet Myra alakja töltött ki. – Szia, Myra
néni – köszöntötte Ada. – Sikerült mindent megértened az eligazító prog-
ramból?
– Majdnem – szólalt meg Myra, tétován tapogatva a haját. Senkinek
sem jutott eszébe megfésülni, amióta csak az asszony kikerült a vízből, mely
megölte őt. – Még rá kell jönnöm, hogyan tudom egy kicsit rendbe szedni
magam, csak már nem akartam tovább várni. Szia, Randzsit. Köszönöm neked,
hogy megmentetted a… a léten túli életemet, vagy minek is nevezzem.
– Igazán nincs mit – Randzsit csak ennyit tudott kinyögni. Amikor Ada
felállt, és a kezébe nyomta a kis készüléket, hogy kettesben tudjanak
beszélgetni, Randzsit sietve odafordult hozzá:
– Várj! Árulj el nekem valamit! Ugye az embernek nem kell okvetlenül
meghalnia ahhoz, hogy így el lehessen tárolni? Úgy értem, ha akarnám, oda
tudnál varázsolni engem is ugyanabba a képbe, Myra mellé? Hogy együtt
lehessünk, mintha csak hús-vér emberek lennénk?
Ada megrendültnek tűnt.
– Nos, igen – mondta, és folytatta volna, ha Myra meg nem előzi a
képernyőről.
– Drága Randzsit, ezt gyorsan felejtsd el! Semmit sem szeretnék jobban,
mint veled lenni, de ezt akkor sem teheted. Nem lenne becsületes Tashyval,
Roberttel… A pokolba is! Mondjuk ki: nem lenne becsületes az egész világgal
szemben!
Randzsit rábámult.
– Hupsz… – Egy pillanatig rágódott a dolgon. – De máris annyira
hiányzol! – panaszolta.
– Hát persze. Te is rettenetesen hiányzol nekem. De ez mégsem olyan,
mintha soha többé nem láthatnánk egymást. Az eligazító program szerint
annyiszor beszélgethetünk ugyanígy, ahányszor csak kedvünk tartja.
– Hupsz… – mondta Randzsit ismét. – De nem érinthetjük meg egymás,
és én még akár évekig is elélhetek!
– Én meg nagyon remélem, szerelmem, hogy még hosszú-hosszú évekig
fogsz élni! És mindkettőnknek éppen ettől lesz boldog… a várakozás.

327
 ELSŐ UTÓSZÓ

Randzsit Szubramanian hosszú-hosszú élete

Itt ér véget Randzsit Szubramanian története.

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy nem élt még meglehetősen hosszú
ideig ezután is… előbb „rendes”, majd gépi életében. Mi több, post mortem
létezésének idején még számtalan, szemkápráztatóan színes eseménynek volt
részese, melyet elektronikus mintázatok gyűjteményének formájában meg is
őrzött a gépi emlékezet. Legtöbbjüket nem áll szándékunkban lejegyezni e
lapokon, nem érdektelenségük, hanem pusztán nagy számuk okán. Fontosabb
dolgunk is akad, mint pontról pontra elbeszélni, mi minden történt az eredeti,
szerves Randzsit Szubramanianból gépben megőrződött, testetlen fragmen-
tummal az elkövetkező évszázadokban.
Kivéve egyetlen epizódot.
Ez gépi életének már egy jóval későbbi szakaszában esett meg vele,
miután csaknem az összes tételt kipipálta turisztikai célpontjainak listáján.
(Nevezetesen bebarangolta jóformán a Mars teljes felszínét és föld alatti
barlangjainak még annál is izgalmasabb hálózatát, ráadásul a naprendszer
többi bolygójának és jelentősebb holdjainak legtöbbjét, megfejelve még
néhány méretesebb darabbal az Oort-felhő csillagászati objektumai közül.)
Myra éppen akkoriban indult egy hosszabb túrára a magba, merthogy már
régóta szeretett volna fekete lyukat látni „testközelből”. Míg pár ezer évig
odalesz, Randzsit egy virtuális üveghegy meghódítására adta a fejét, és közben
relaxált. („Relaxálás” alatt a P = NP problémáján való töprenkedést értette,
mely eladdig is már több évtizede foglalkoztatta elektronikus elméjét, és még
mindig nem látszott kifogyni a mulattató lehetőségekből.) Randzsit kimon-
dottan azzal a céllal hozta létre azt a virtuális hegyet saját környezetében, hogy
egyedül lehessen, ezért meglepetten fedezte fel, hogy valaki nagy keservesen
kapaszkodik fölfelé a meredek hegyoldalon, és egyenesen feléje tart.
Nem elég, hogy a behatoló idegen volt neki, tetejében meglehetősen
furcsa külsejű is. Mélyen barázdált, csontos arcában malacszemek ültek,
magassága meghaladta a három métert. Mikor elérte a telérkibúvást, melynek

328
tetején Randzsit várakozott rá, ledobta magát egy nyugágyra (mely a
megérkezése előtt nem is létezett), mély levegőt vett, és megszólalt:
– Hogy is van? „Jó kis kapaszkodó volt, az angyalát!” Jól sejtem, hogy
hasonló alkalmakkor valami ilyesmit illik mondani?
Randzsit, akit az utóbbi néhány évezred folyamán éppen elég hóbortos
idegen háborgatott már ahhoz, hogy kifogyjon az udvariaskodó mondatokból,
válasz nélkül hagyta a kérdést, és ráförmedt a látogatóra:
– Ki a fene vagy, és mit akarsz itt?
Az idegen egyszerre tűnt meglepettnek és elégedettnek.
– Azt mondod, térjünk a tárgyra? Helyes. Akkor felteszem, most az
következik, hogy: „A nevem…” – itt igazi név helyett egy artikulálatlan
füttysorozat hagyta el a torkát −, …de te csak szólíts nyugodtan Tanulónak,
ugyanis azért jöttem, hogy tanulmányozzam a gondolkodásod folyamatait és
modorosságait.
Randzsit fontolóra vette, hogy kihajítja a betolakodót aprólékosan meg-
formált, privát miliőjéből, de volt benne valami, ami jókedvre derítette.
– Tanulmányozni akarsz? – kérdezte. – Hát csak rajta! De, ha meg nem
sértelek, minek?
Az idegen felfújta az arcát.
– Hogy’ is magyarázzam? Mondjuk… hogy emléket állítsak a
gigalakták visszatértének…
– Állj! A gigalakták visszajöttek?
– De vissza ám! Hogy is? Te úgy mondanád, hogy mintegy tizen-
háromezer év elteltével. Ami csekélység a gigalakták időléptéke szerint, ám
elegendően hosszú néhány jelentékeny fordulat bekövetkeztéhez a magamfajta
emberi lények történelmében. Ja, és persze a magadfajtákéban is – tette hozzá
nyájasan. – Ennélfogva kezdetét vette eme jelentékeny fordulatok újjá-
teremtése, és miután némi elhanyagolható szerepet te is játszottál ezekben,
kiválasztattam, hogy újjáteremtselek téged.
– Azt mondod, filmet forgattok, és te fogsz engem eljátszani?
– Hát, filmnek éppen nem mondanám. Viszont igen, én foglak
„eljátszani”.
– Hupsz – adott hangot Randzsit a véleményének. – Az utóbbi időben
nem nagyon figyeltem oda a világ dolgaira. Nem tudtam például, hogy a
gigalakták visszatértek.
Az idegen meglepettnek tűnt.
– De hát ez magától értetődik! Annak idején közölték is a limbiótákkal
meg a protezoárokkal, hogy csupán rövid ideig készülnek távol maradni. És
így is történt. És természetesen, noha számukra tizenháromezer év semmi-
ségnek számít, nem úgy nekünk. Úgy tűnik, a gigalaktákat meglepetésként
érte, hogy az emberiség ilyen rohamos fejlődésnek indult. Eddig sohasem volt
alkalmuk megtapasztalni, hogy érző lények csak úgy szabadjára eresztve
329
fejlődjenek a saját tempójukban. A maguk részéről mindig is módszeresen
gátat vetettek az ilyesfajta evolúciónak minden, általuk felfedezett fajnál. De
most, hogy megszabadultak egy terhes kötelezettségtől, nem hiszem, hogy
nagyon bánkódnának miatta. – Egy ideig furcsa ajakmozdulatokkal kísérle-
tezett, aztán odahajolt Randzsithoz: – Ha nagyon szépen megkérlek, a kedve-
mért nem mondanád még egyszer azt, hogy „hupsz”?
– Hupsz – mondta Randzsit, egyrészt mert eleget kívánt tenni az idegen
kérésének, másrészt mert az elhangzottakra nemigen jutott az eszébe más,
odaillő reakció.
– Egyébként meg miféle „terhes kötelezettségtől” szabadultak meg?
– Hát, hogy igazgatniuk kelljen a dolgokat – felelte a vendég, miközben
előbb elmélyülten tanulmányozta, majd megkísérelte a magáén reprodukálni
Randzsit arckifejezését. – Nem mintha rendszerint nem végeznének jó munkát.
Csak hát hátráltatni annyi temérdek, figyelemre méltó faj fejlődését… nem
volt valami szép tőlük. És bár a munka technikai része rendszerint nem nagy
ügy nekik, azt még neked is el kell ismerned, hogy amit a kozmológikus
állandóval műveltek, az tényleg lenyűgöző.
Egyszeriben éberré válva, Randzsit felegyenesedett ültében.
– Na de ha… ha a gigalakták többé már nem igazgatják a dolgokat, nem
kéne, hogy valakik átvegyék tőlük a feladatot?
– De hát már meg is tették! – felelte az idegen türelmetlenül, és vállat
vont. – Azt hittem, tudsz róla. Mi vagyunk azok.

330
 MÁSODIK UTÓSZÓ

Beismerések és köszönömök

Egyikünk olvasott valahol egy definíciót, mely szerint „úriember az, aki
sohasem modortalan véletlenül”. Ilyenformán úgy éreztük, vérbeli sci-fi
íróktól sem lenne illő kanonizált, tudományos igazságokat elferdíteni puszta
véletlenségből.
Itt azonban a „puszta véletlenségből” kifejezésen van a lényeg, mert van
az úgy, hogy a szerzőnek egyszerűen muszáj önkényesen bánnia bizonyos
tudományos tényekkel, máskülönben a történet sehogyan sem akar megállni a
maga lábán. (Példának okáért mindannyian tökéletesen tisztában vagyunk
azzal, hogy a fénynél sebesebben utazni lehetetlen. Ám ha időnként nem
engednénk meg a szereplőinknek, hogy ezt tegyék, mindörökre le kellene
mondanunk egy jó csomó, érdekfeszítő elbeszélés papírra vetéséről.)
Ennélfogva úgy tartjuk: az író akkor jár el becsületesen, ha beismeri,
hogy helyenként többet engedett meg magának a kelleténél. A jelen munkában
három ilyen esetet kell megemlítenünk:
1. Ez idő tájt, a huszonegyedik század elején nem létezik olyan gyors-
járatú űrjármű, amely Joris Vorhulst elbeszélése alapján ellátogat az Oort-
felhőbe. De bárcsak létezne…
2. A nagy Fermat-tételnek nem létezik olyan, ötoldalas bizonyítása,
amelyet állítása szerint Randzsit Szubramanian alkotott meg, ráadásul egyi-
künk úgy véli, nagyon is lehetséges, hogy soha nem is fog létezni, mert a
kérdés formálisan eldönthetetlen.
3. Sri Lanka sohasem adhatna otthont semmiféle űrlift földi állomá-
sának, mivel igazándiból nem is az Egyenlítőn fekszik. Egy korábbi munkában
egyikünk azzal oldotta fel ezt az ellentmondást, hogy kicsivel délebbre költöz-
tette a szigetet. Az ötlet átvétele helyett itt némiképp eltérő megoldáshoz
folyamodtunk. Miután az Egyenlítő végső soron csupán egy képzeletbeli
vonal, úgy határoztunk, néhány száz kilométerrel északabbra képzeljük oda a
térképre.

331
 Végezetül szeretnénk megköszönni egynémely szívességet, neveze-
tesen: a philadelphiai Drexel Egyetem matematikai fórumától dr.
Wilkinsonnak megvilágosító erejű magyarázatát arról, hogy Andrew Wiles
valójában mit is vitt véghez százötven oldalnyi bizonyításában; továbbá
barátunknak, Robert Silverbergnek, valamint rajta keresztül az Egyesült
Királyságbeli Oxford University hivatalos szónokának a kötelességszerűt
messze meghaladó segítségét.

332
 HARMADIK UTÓSZÓ

A nagy Fermat-sejtés

Kezdettől fogva úgy éreztük, nem lenne haszontalan részletesebben

megvilágítani olvasóink előtt, hogy valójában miről is szól Fermat utolsó
tétele. Ám arra jutottunk, hogy egy ilyesfajta fejtegetés akár végzetesen mega-
kaszthatná elbeszélésünk fonalát. Így került aztán könyvünk legvégére. Ha ön,
kedves olvasó, az emberiségnek azon döntő hányadához tartozik, amely még
nem ismeri az egészet töviről hegyire, bízvást úgy találja majd, hogy érdemes
volt idáig várnia.

A leghíresebb matematikai probléma története egy tizenhetedik századi,

toulouse-i illetőségű, francia jogásznak egy sebtében odavetett feljegyzésével
indult. Minthogy az ügyvédkedés nem töltötte ki Pierre de Fermat minden
idejét, amatőrként bele-belekóstolt a matematikába – hogy a végén joggal
támaszthasson igényt a „minden idők egyik legnagyobb matematikusa” címre.
Az említett probléma Fermat utolsó tételeként avagy a Fermat-sejtésként
vált ismertté.
Egyik legnagyobb vonzereje abban rejlik, hogy bárki könnyűszerrel
megértheti. Ami azt illeti, aki először találkozik vele, nehezen tudja elhinni,
hogy egy ennyire elemi, akár a két kezünkön is szemléltethető tételnek a bizo-
nyítása több mint három évszázadon keresztül dacolt a világ összes matema-
tikusával. A probléma eredete még annál is jóval távolabbi időkre nyúlik
vissza. Időszámításunk előtt ötszáz körül Püthagorasz fogalmazta meg az
alapjául szolgáló és mára közhellyé vált matematikai tételt:
„A derékszögű háromszögben a befogók négyzetének az összege az
átfogó négyzetével egyenlő.”
Azoknak, akik tanulmányaik során eljutottak a középiskoláig, a meg-
jelenített derékszögű háromszög alapján így is felírhatjuk a Pitagorasz-tételt:

333
 a 2 + b2 = c 2

Felállításának pillanatától kezdve a tétel a többi matematikus vizsgáló-

dásainak céltáblájává vált (elvégre ez a dolga egy matematikusnak). Egyik
felfedezésük szerint az egyenlet számos olyan, derékszögű háromszögre igaz,
melynek oldalai egész szám hosszúságúak. Például az öt és tizenkét egység
hosszúságú befogókkal rendelkező háromszögnek az átfogója tizenhárom
egységnyi… és tényleg, 52 meg 122 valóban egyenlő 132-nel. Egyesek további
lehetőségekre is vetettek egy-egy kutató pillantást. Létezik-e, például, olyan,
egész szám hosszúságú oldalakkal bíró háromszög, ahol a szárak köbei a
fentihez hasonló viszonyban állnak egymással? Vagyis van-e olyan eset, ahol
a3 meg b3 egyenlő c3? És mi van a negyedik hatványra emelt számokkal? És
egyáltalán, az olyan számokkal, ahol a hatványkitevő a kettőtől eltérő, bármely
szám lehet?
Mielőtt a mechanikus számológépeket feltalálták volna – hogy az
elektronikus változatokról ne is beszéljünk −, néhányan egész életüket és több
hektárnyi papírt fecséreltek el arra, hogy választ találjanak a fenti kérdésekre.
Teljesen fölöslegesen. Az a jópofa kis egyenlet a második hatvánnyal műkö-
dött, a többi hatványkitevővel meg nem.
Aztán egyszeriben mindenki felhagyott a kutakodással. Fermat állította
le őket egyetlen, hevenyészve odafirkantott sorával, melyben nem kevesebbet
állított, mint hogy a csodaegyenlet, mely olyan jól elboldogul a második
hatvánnyal, a többi kitevővel biztosan nem fog, ez tény.
Nos, egy ilyen megállapítást a matematikusok óriási többsége biztosan
publikált volna valamelyik matematikai szaklapban. Fermat azonban különös
ember volt; az ő természetével nem vágott volna egybe egy ilyen lépés. Inkább
fogta a saját példányát az Arithmetika című, eredetileg ókori görög matema-
tikakönyvből, és a megfelelő oldalon a lapszélre odaírta a következő meg-
jegyzést:
„Rájöttem e tétel igazán bámulatos bizonyítására, melynek kifejtéséhez
azonban túl kevés itt a hely.”

Ez az odavetett firka a benne olvasható varázsszó – „bizonyítás” – révén

tett szert különleges jelentőségére.
A bizonyítás hathatós gyógyír a matematikusnak. Őt a bizonyítás –
vagyis annak logikailag helytálló kifejtése, hogy egy adott állítás mindig és
szükségszerűen igaz – különbözteti meg a „nyers” tudományok legtöbbjének
művelőitől. Hozzá képest egy fizikusnak például könnyű dolga van. Az fog
egy csokorra való, nagy sebességű protont, és egymás után tízszer vagy
százszor ráloccsintja egy alumínium céltárgyra. Ha abból minden esetben
ugyanolyan összetételű elegy repül ki másfajta részecskékből, a fizikus
334
nyugodtan feltételezheti, hogy ha egy másik fizikus egy másik helyen elvégzi
ugyanezt a kísérletet, a részecskéknek ugyanazt a választékát fogja kapni.
A matematikusnak nem jut efféle könnyebbség osztályrészül. Statisz-
tikai helyett pontosan körülírt tételeket kell letennie az asztalra. Mindaddig
nem jelentheti ki, hogy egy adott matematikai állítás „igaz”, míg kikezd-
hetetlen és vitathatatlan logikai alapon meg nem alkot egy olyan bizonyítást,
amely szerint szükségszerűen mindig ez a helyzet – akár annak kimutatásával,
hogy az ellenkező eset nyilvánvaló és képtelen ellentmondáshoz vezetne.
És kezdetét vette az igazi keresgélés. Onnantól kezdve az összes
matematikus Fermat állítólagos bizonyítása után nyomozott. A legnagyobbak
– Euler, Goldbach, Dirichlet, Sophie Germain – közül is számosan igazán
minden eszközt bevetettek, nem is szólva a kevésbé jelentősek százairól.
Időről időre megesett, hogy egy-egy elcsigázott kollégájuk diadalittas ujjon-
gással ugrott a levegőbe, állítva, hogy rálelt a megoldásra. Százszámra
bukkantak fel ilyen állítólagos „bizonyítások”; pusztán a huszadik század
elején vagy ezer született belőlük mindössze négy év leforgása alatt.
Mindhiába, mert hamarosan és elkerülhetetlenül mindegyik áldozatul
esett valamely másik matematikusnak, aki tényeit vagy logikáját illetően
sarkalatos hibát talált az inkriminált levezetésben. A matematikai világ már
kezdte azt hinni, hogy a nagy Fermat melléfogott, és firkálmányának igazára
sohasem lesz bizonyíték.
Ebben nem volt teljesen igazuk.

A nagy Fermat-tétel igazi és végső bizonyítása a huszadik század

legvégén, valamikor 1993 és 1995 között született meg, mikor is egy Andrew
Wiles nevű brit matematikus az Egyesült Államokbeli Princeton Egyetemről
közzétett egy végső, teljes, hibátlan és hiteles bizonyítást Fermat több mint
350 éves sejtésére vonatkozóan. A probléma végre megoldódott.
A kollégák között alig akadt azonban, aki igazán elégedett lett volna.
Először is Wiles bizonyítása rettenetesen hosszú: százötven, sűrűn
teleírt oldal. Ráadásul bizonyos részeinek megértéséhez – ezáltal annak igazo-
lásához, hogy a fejtegetés valóban hibátlan – a matematika élethosszig tartó
tanulmányozása szükségeltetik. Csupán egy számítógépes program lehet képes
hitelesen ellenőrizni. A legkiábrándítóbb a dologban, hogy Wiles bizonyítása
nem lehet azonos Fermat állítólagos levezetésével, minthogy olyan más bizo-
nyításokon és eljárásokon alapszik, melyeket Fermat és kortársai még nem
ismerhettek. Ennélfogva számos, jelentős matematikus egész egyszerűen nem
fogadta el Wiles munkáját…

335
 Ideértve, mint magunk is meggyőződhettük róla, egy valóban kima-
gasló, noha fiktív személyt, a nagy Fermat-tól térben és időben egyaránt távoli
matematikust, nevezetesen Randzsit Szubramaniant – akiről könyvünk mesél.

336
 TARTALOM
Első előszó -Arthur C. Clarke tollából 3
Második előszó – Frederik Pohl tollából 6
Harmadik előszó – Légköri atomkísérletek 9
1 Szvámi szikláján 13
2 Egyetemi élet 24
3 Kódfeltörés 36
4 Negyvennapos adateső 42
5 A Merkúrtól az Oort-felhőig 48
6 Mindeközben a Földön 57
7 Űrjármű kerestetik 63
8 Nyár 76
9 Tespedés 89
10 Kanakaratnamék új életet kezdenek 100
11 Kalózélet 104
12 Ítéletnap 113
13 Egy megfelelő hely – vallatáshoz 117
14 Kiszolgáltatva a legtöbbet ígérőnek 121
15 Ismerkedés a Gigalaktával (vagy Gigalaktákkal?) 125
16 Hazatérés 130
17 A mennyországban 133
18 Látogatók 139
19 Hírnév 150
20 Házasélet 158
21 Mézeshetek, második rész 162
22 Az újvilágban 166
23 „Bill” gazda 179
24 Kaliforniában 182
25 Hangtalan mennydörgés 189
26 A béke küszöbén 194
27 Pax per Fidem 196
28 Létkérdés 204
29 Bimbózó remények 218
30 Egy falrengető hír 223
31 Az űrfelvonó kora 227
337
 32 Út a győzelemhez 236
33 Magánfájdalmak egy örvendő világban 247
34 Pentominókról, meg mindenféle járgányokról 253
35 Mi mindenre jó a vakcina? 260
36 Vigyázz! Kész!… 265
37 …Rajt! 268
38 Keressük meg Natasha Szubramaniant! 276
39 Kérdések, kérdések 283
40 Arcképcsarnok 286
41 Újra otthon 291
42 Mély depresszió 299
43 Bevándorláspolitika 303
44 Nemzetközi nézeteltérések 308
45 Megoldás kerestetik 313
46 Alkudozás 317
47 Elszakadás 320
48 Lélek a gépben 325
Első utószó – Randzsit Szubramanian hosszú-hosszú élete 328
Második utószó – Beismerések és köszönömök 331
Harmadik utószó – A nagy Fermat-sejtés 333

338
 Szerzőnkről 1
Arthur C. Clarke

Angol író, akit a Stanley Kubrickkal közösen készített 2001.

Űrodisszeia című 1968-as film tett világhírűvé, pedig akkor már maga mögött
tudhatott több mint egy tucat önálló kötetet és számos elbeszélést. Ez utóbbiak
egyike, az 1951-ben megjelent „Az őrszem” adta a forgatókönyv ötletét.
Clarke 1917-ben született, majd iskoláit elvégezve matematikából és
fizikából doktorált. Tagja lett a Brit Bolygóközi Társaságnak, és 1945-ben
tanulmányt tett közzé geostacionárius pályára állított műholdak lehetséges
szerepéről a telekommunikációban. A tudományok mellett kezdettől fogva
érdekelte a fantasztikus irodalom is, és mivel az olvasás nem elégítette ki,
hamarosan saját történetek kiagyalásába kezdett. Első szárnypróbálgatásai
fanzinokban jelentek meg, majd a második világháború végén, amikor lesze-
relt a brit légierőtől, profi magazinokhoz is bekopogtatott. Elsőnek a „Kibúvó”
című novellája látott napvilágot az amerikai Astoundingban, 1946-ban. Önálló
kötettel öt évvel később jelentkezett először, ez a Prelude to Space volt, egy
regény.
Életének legfontosabb mérföldköve, a 2001 könyv formájában is
megjelent, és a hatalmas siker hatására három folytatást is írt neki. Ezek közül
az elsőt, a 2010-et szintén megfilmesítették.
1956 óta Sri Lankán élt. A ’80-as évek végén egy betegség tolószékbe
kényszerítette, és munkabírását is lecsökkentette. Ennek köszönhetően mind
gyakrabban vette igénybe szerzőtársak segítségét. 1986-ban megalapította azt
a saját magáról elnevezett díjat, amely évente pénzjutalomban részesíti a
legjobb új angol SF-regényt. 2000-ben lovaggá ütötték.
2008 márciusában bekövetkezett halála nagy alakjától fosztotta meg a
világ SF-társadalmát, de a hátrahagyott irodalmi örökséget tovább élvezhetjük,
sőt újabb, magyarul még ismeretlen kötetek kiadása is várható.

339
 Szerzőnkről 2
Frederik Pohl

Amerikai SF-író, szerkesztő. 1919-ben született, és a nagy gazdasági

világválság idején, már 14 évesen arra kényszerült, hogy félbehagyja tanul-
mányait, és dolgozni kezdjen. Az SF szeretete korán megfertőzte. Még tizen-
évesen egyik alapítója lett a New York-i Futurians rajongói klubnak, ahol
olyan rokon lelkekkel kötött barátságot, mint Donald A. Wollheim vagy Isaac
Asimov.
Írói pályája a ’30-as évek második felében vette kezdetét. Az Amazing
Stories közölte le 1937-ben első művét, egy verset – Elton Andrews név alatt.
Ezt a szokását több mint egy évtizeden keresztül megtartotta, irodalmi
alkotásait mindig álnéven közöltette. Időközben két magazinnak is szerkesz-
tője lett, az Astonishing Storiesnak és a Super Science Storiesnak. E munkáit a
második világháború hagyatta félbe vele.
Leszerelése után főállású irodalmi ügynök lett, és mellette folytatta az
írást is, ekkortól már egyre gyakrabban a saját neve alatt. Számos társszerzővel
dolgozott együtt, a legmaradandóbbnak mégis a Cyril M. Kornblufhtal közös
művek bizonyultak, kezdve az első regénnyel, mely a magyar keresztségben A
Venus-üzlet címet kapta (1953), de megemlíthetnénk a szintén lefordított Dr.
Gladiátort (1955) is. Mind ezekben, mind önálló munkáiban előszeretettel élt
a szatíra eszközével.
Az ’50-es évtized vége ismét a szerkesztői székben találta, a Galaxy és
az If magazinoknál. Ezek hozták meg számára az első Hugo-jelöléseket is,
majd 1966-ban magát a díjat. Újabb néhány esztendőnek kellett eltelnie, hogy
hasonlóképpen elismerjék írói teljesítményét – először „A gyűlés” című,
Kornblufhtal közös novelláért (1973), azután a Man Plus (1977), illetve az
Átjáró című (1978) regényekért. Utóbbiból kerekedett ki élete leghosszabb
sorozata.
Túl 90. életévén még mindig dolgozik, nemrég fejezte be Arthur C.
Clarke utolsó, félbemaradt művét, azóta pedig egy újabb regényt ír és egy
antológiát szerkeszt. És közben blogol, fiatalos lendülettel.

340