Orson Scott Card

Hájfarm

- A recepcióst meglepte Barth gyors visszatérése.

- Nahát, Mr. Barth, annyira örülök, hogy újra látom! - köszöntötte.
- Úgy érti, csodálkozik - válaszolta Barth. Öblös hangja dörögve tört elő az álla alatti hájhurkák
mögül.
- Tényleg örülök - bizonygatta a nő.
- Mikor is jártam itt utoljára? - kérdezte Barth. - Három éve. Hogy repül az idő!
A recepciós mosolygott, de Barth észrevette az arcán a rosszul leplezett viszolygást, amit a
hatalmas test látványa keltett benne. A lány, munkája során, naponta látott elhízott embereket.
De Barth tudta magáról, hogy kövérsége nem mindennapi, és kellőképpen büszke volt nem
mindennapiságára.
- Újra a hájfarmon! - nevetett a lány.
A férfi is elnevette magát, de hamar kifogyott a lélegzete. A lány benyomott egy gombot, és így
szólt.
- Mr. Barth van itt.
Barth nem fárasztotta magát azzal, hogy szék után nézzen. Tudta, nincs az a szék, amelyik a
súlyát elbírná. így hát egyszerűen csak a falnak támaszkodott. Az álldogálás olyan munka volt a
számára, amit szívesen elkerült.
Mindazonáltal nem a légszomj vagy a legkisebb erőfeszítéssel is együttjáró kimerültség hozta
vissza Anderson Fitness Centerébe. Volt már kövér máskor is, és a nagy hústömeg érzete
meglehetős élvezetet jelentett számára, akárcsak az a feltűnés, amit az utcán keltett az
engedelmesen szétnyíló sokaságban. Sajnálkozott azokon, akik csak kicsit tudtak elhízni: az
alacsony növésűeken, akik képtelenek voltak a nagyobb testsúly cipelésére. Hála két méter
fölötti termetének, Barth elképesztően, sőt, diadalmasan kövér tudott lenni. Harminc ruhatára
volt, és imádott egyikről átváltani a másikra, ahogy a hasa, a tompora és a combja dagadt.
Néha úgy érezte, hogy ha eléggé meghízna, uralni tudná a világot, mi több: ő maga lenne a
világ. A terített asztalnál ő volt a hódító, Dzsingisz kán méltó utóda.
Nem a kövérség volt tehát a közvetlen oka visszatérésének, hanem az, hogy a háj zavarni
kezdte a többi élvezetben. Hiába próbálkozott újra meg újra a lány, akivel az előző estét együtt
töltötte, Barth tehetetlennek bizonyult. Intő jele volt ez annak, hogy ideje megújulnia,
felfrissülnie, lefogynia.
- Az élvezetek embere vagyok - zihálta a recepciósnak; akinek még a nevét sem próbálta
megjegyezni.
- Mr. Anderson azonnal itt lesz - nyugtatta meg, a lány mosolyogva.
- Hát nem mulatságos, hagy én, aki képes volnék minden vágyamat betölteni, sohasem. érzem
azt, hogy elég? - Újból fulladozni kezdett a nevetéstől. Hogyhogy nem feküdtünk le soha
egymással? - kérdezte.
A lány arcán múló ingerültség futott át.
- Mindig ezt kérdezi, Mr. Barth, befelé jövet. De kifelé sohasem jut az eszébe. Ez bizony igaz
volt. A Fitness Centerből kifelé menet valahogy sohasem tűnt számára olyan vonzónak a lány,
mint befelé.
Anderson lépett be a szobába, nyájas-jóképűen, túláradó melegséget sugározva. Megragadta
Barth húsos kezét, és lelkesen szorongatni kezdte.
- A legjobb pácienseim egyike - mondta. - A szokásost - tért a témára Barth.
- Természetesen - felelte Anderson. - De az árak közben emelkedtek.
- Ha egyszer úgy dönt, hogy becsukja a boltot - mondta Barth, miközben elindult Anderson
nyomában a belső szobák felé -, idejében szóljon nekem. Csak azért engedem el magam
ennyire, mert tudom, hogy számíthatok magára.
- Ah - göcögött Anderson -, attól nem kell tartania.
- Biztos vagyok benne, hogy már abból fenn tudná tartani az üzletet, amit tőlem bezsebel.
- Sokkal többet kap a pénzéért, mint az általunk nyújtott egyszerű szolgáltatás. A diszkréciót is
meg kell fizetni. Vagy mondjuk inkább így, a kormányszintű beavatkozás elmaradását.
- Hány disznót kell megvesztegetnie?
- Nagyon-nagyon keveset. Részben azért, mert sok magas hivatalnok maga is igényli a,
szolgáltatásainkat.
- Ebben biztos voltam.
- Tudja, nemcsak súlygyarapodás miatt :fordulnak hozzánk az emberek. A rák, az öregség és a
baleset következtében fellépő rokkantság ugyancsak gyakori okok. Csodálkozna, ha elárulnám,
kik vették eddig igénybe szolgáltatásainkat.
Barth ebben kételkedett.
A heverőt közben már elő is készítették számára. Hatalmásan és puhán várta a súlyos testet,
olyan szögbe állítva, hogy a férfi könnyen fel tudjon kelni róla. - A fenébe is; ezúttal kis híján
megnősültem - mondta Barth a társalgás kedvéért.
Anderson meglepetéssel fordult feléje.
- De nem tette?
- Naná, hogy nem! Elkezdtem hízni, és ő nem bírta az iramot.
- Elmondta neki?
- Azt, hogy dagadok? Nyilvánvaló volt.
- Úgy értem, rólunk beszélt-e?
- Nem vagyok bolond!
Anderson láthatóan megkönnyebbült.
- Nem engedhetjük meg magunknak, tudja, hogy a szóbeszéd a soványak és a fiatalok fülébe
jusson.
- Ettől függetlenül, azt hiszem, később még felkeresem. Olyasmit művelt velem, amit egy nőnek
nem volna szabad tennie. Én meg már azt hittem, hogy kezdek eltompulni.
Anderson szorosan illeszkedő gumisapkát húzott Barth fejére. - Koncentráljon a
kulcsgondolatra! - figyelmeztette Anderson. Kulcsgondolat. Eleinte nagy-nagy megnyugvást
jelentett számára, hogy egy morzsányi sem fog elveszni az emlékeiből. Ma már mindezt
terhesnek érezte, sőt már-már gyerekesnek. Kulcsgondolat. Megvan neked Aardvark kapitány
titkos dekódergyűrűje? Légy te az első a környéken! Az egyetlen dolog amiben Barth első volt a
környéken, a pubertás elérése volt. Ezenkívül a környéken elsőként ő ütötte meg a százötven
kilót.
Hányszor is voltam már itt? - tűnődött, miközben elkezdődött a bizsergető érzés a skalpjában.
- Ez a nyolcadik alkalom. Nyolcadszor vagyok itt, és gazdagabb vagyok mint valaha. Olyan
gazdagság ez, aminek már önálló élete van. Akármeddig fenn tudom tartani ezt a szintet
- gondolta élvezettel. Reggeltől estig a terített asztalnál szorongás és korlátok nélkül.
"Kockázatos így meghízni" - mondogatta Lynette. - Tudod, az infarktus!" Ezzel szemben Barth
csak két dologtól tartott: az aranyértől és az impotenciától. Az előbbi apró kellemetlenség volt
csupán, ám az utóbbi elviselhetetlenné tette számára az életet, és újra meg újra visszahajtotta
Anderson Fitness Centerébe.
Kulcsgondolat. Mi más van még? Lynette, amint mezítelenül áll a meredély szélén a süvítő
szélben. A lány kacérkodott a halállal, és ő csodálta érte, már-már azt remélve, hogy leesik.
Lynette megvetette az elővigyázatosságot. Akárcsak a ruházatot, ezt is félrelökendő
korlátozásnak tekintette csupán. Egyszer rávette Barthot, hogy fogócskázzon vele egy
építkezési területen, és addig rohangásztak a sötétben a tartógerendákon, míg a rendőrség el
nem zavarta őket. Akkoriban Barth még vékony volt a legutóbbi Anderson-féle kezelés után. De
nem a gerendákon szaladgáló Lynette járt most Barth eszében, hanem Lynette - a filigrán és
gyönyörű Lynette -, amint szembeszegül a széllel, megkockáztatva, hogy az leragadja, s
összetörje testét a folyóparti sziklákon.
Még az is egyfajta élvezet lett volna, gondolta Barth. Újfajta gyönyör, belekóstolni a fájdalomba,
amelyet oly nagyszerűen, oly csodálatra méltóan érdemelt ki.
Ebben a pillanatban megszűnt a bizsergető érzés a fejében. Anderson visszatért.
- Máris? - kérdezte Barth.
- Felgyorsítottuk az eljárást. - Anderson óvatosan lefejtette a sapkát Barth fejéről, majd
lesegítette a hatalmas férfit a heverőről.
- Nem tudom megérteni, mért illegális ez a dolog - mondta Barth. - Pedig milyen egyszerű.
- Van annak több oka is. Népességszabályozás, meg effélék. Végül is ez egyfajta
halhatatlanságot jelent. De a legfőbb ok az, hogy az emberek idegenkednek tőle. Képtelenek
elfogadni a gondolatát. Magában kivételesett nagy a kurázsi.
Csakhogy ez nem a kurázsin múlt, és ezt Barth is jól tudta. Élvezetet jelentett a számára. Alig
győzte kivárni a bemutatást. Szerencsére, nem vették soká igénybe a türelmét:
- Mr. Barth, Mr. Barth!
Belesajdult a szíve, hogy újra fiatalnak, erősnek és gyönyörűnek láthatja a tulajdon testét,
olyannak, amilyennek még sohasem látta viszont. Mindazonáltal kétségtelenül ő maga volt az,
akit elébe vezettek. Csakhogy. ennek a példánynak itt a hasa kemény volt, a combja izmos, de
elég karcsú ahhoz, hogy még az ágyékánál se érjen össze. Természetesen meztelenül hozták
elébe. Barth ragaszkodott ehhez.
Megpróbálta felidézni a legutolsó alkalmat. Akkor ő volt az, aki a tanulószobából belépett, hogy
megpillantsa a hatalmasra hízott férfit, akiben minden emléke szerint önmagára ismert. Barth
emlékezett rá, hogy kettős élvezetet érzett: láthatta azt az emberhegyet, amit önmagából
csinált, s ugyanakkor jól tudta, hogy ezt a húshegyet egy gyönyörű, fiatal testből látja.
- Gyere ide! - szólt Barth, és a két szó visszhangokat idézett fel az emlékezetében: a legutóbbi
alkalomét, amikor még az előző Barth mondta ki ugyanezt a két szót. És ahogy az a másik
Barth tette az elmúlt alkalommal, ő is megérintette a mezítelen ifjú Barth-ot, ujjait végigfuttatta
a sima és ruganyos bőrön, s végül a karjaiba zárta őt.
És az ifjú Barth viszonozta az ölelést, mert ennek így kellett lennie. Senki sem szerette jobban
Barthot mint Barth, a másik, függetlenül attól, hogy kövér volt-e, vagy sovány, öreg-e vagy
fiatal. Az élet egy nagy ünnep volt Barth számára, melyben önmaga látványa volt a legnagyobb
beteljesedés.
- Mire gondoltam? - kérdezte Barth. Az ifjú Barth elmosolyodott:
- Lynette-re - mondta. - Meztelenül áll a szikla peremén. A szél süvit. A gondolat, hogy halálra
zúzza magát odalent.
- Visszamész hozzá? - kérdezte, sóvárogva fiatal önmagát.
- Talán. Vagy keresek hozzá hasonlót. - És Barth élvezettel látta, hogy már a puszta gondolat is
nem kis mértékben felajzotta ifjú énjét.
- Megfelel - mondta Barth, mire Anderson átnyújtotta neki az aláírandó papírokat, amelyek
sohasem kerülhettek törvény elé, hiszen Barth cinkosságát és kezdeményező szerepét
bizonyították volna egy olyan cselekményben, amely súlyosságát tekintve rögtön a gyilkosság
után következik valamennyi állam büntető törvénykönyvében.
- Ezzel végeztünk is - mondta Anderson, és a kövér Barthtól a sovány és fiatal Barth felé fordult.
- Mostantól fogva ön lesz Mr. Barth, ön fogja irányítani az életét, és ön rendelkezik a vagyona
felett. A ruháit a szomszéd szobában találja.
- Tudom - szólt mosolyogva az ifjú Barth, s könnyed léptekkel kisétált az ajtón. Nemsoká
felöltözik majd, s fürgén távozik a Fitness Centerből, alig szerezve tudomást a meglehetősen
szimpla külsejű recepciósról, kivéve a lány vágyakozó pillantását, amit utána, a magas, karcsú,
gyönyörű férfi után küld, utána, aki néhány perce még öntudatlanul hevert a tárolóban, arra
várva, hogy feltöltsék emlékekkel, és félreálljon az útjából egy kövér ember, hogy elfoglalhassa
végre annak helyét.
Barth az emlékszobában ült a heverő szélén, és az ajtót bámulta. Most eszmélt csak rá,
csodálkozva, hogy fogalma sincs, mi jön ezután.
- Ezen a ponton megszűnnek az emlékeim - mondta Andersonnak. - A szerződés szerint... mi is
áll a szerződésben?
- A szerződés az ön körültekintő ápolásáról szól, ameddig el nem halálozik. - Ja, igen.
- A szerződés fabatkát sem ér - mondta Anderson mosolyogva. Barth meglepetten nézett rá.
- Ezt meg hogy érti?
- Két választása van, Barth. Egy injekció öt percen belül, vagy pedig munkát vállal.
- Miről beszél maga?!
- Csak nem gondolta komolyan, hogy pénzt is időt fogunk fecsérelni a maga zabáltatására, vagy
igen?
Barthszal megfordult a világ. Úgy érezte, menten összeomlik. Erre nem számított, bár, ami igaz,
az igaz, másra sem. Nem az a fajta volt, aki nehézségekre számit. Az élet eddig sohasem
okozott fejfájást neki.
- Injekció?
- Ha ragaszkodik hozzá, akkor cián, ámbár mi szívesebben alkalmaznánk viviszekciót, hogy
annyi használható testrészt nyerjünk magából, amennyit csak lehet. A teste még elég fiatal.
Hihetetlen összegeket kaphatnánk a medencéjéért és a mirigyeiért, de ehhez élő állapotban
kell őket kivennünk.
- Micsoda?! És az egyezségünk?!
- Én magával semmiben sem egyeztem meg - mondta Anderson mosolyogva. - Én Barthszal
szerződtem, ő pedig épp az imént távozott a szobából.
- Hívják vissza! Követelem...
- Barth fikarcnyit sem törődik azzal, hogy magával mi lesz. A kövér tudta, hogy ez így igaz.
- Valami munkavállalásról beszélt. - Valóban.
- Miféle munkáról van szó? Anderson a fejét ingatta.
- Az attól függ - mondta.
- Mitől?
- Hogy milyen munka adódik. Számos olyan feladat merül fel évente, amit csak élő emberi lény
képes elvégezni, és amire nem találni önkéntes jelentkezőt. Senkit, még egy bűnőzét se lehet
rávenni arra, hogy elvállalja.
- És én?
- Maga elvállalná. Legalábbis az elsőt, mert ritkán adódik második alkalom. - Hogy teheti ezt
velem? Én is emberi lény vagyok!
Anderson a fejét rázta.
- A törvény szerint csak egyetlen Barth létezhet a világon. Márpedig maga nem az. Maga egy
puszta szám. És egy betű. Egy H betű.
- Miért éppen H?
- Mert maga egy undorító haspók, barátom. Még a legelső ügyfeleink sem jutottak túl a C betűn.
Anderson kiment, és Barth egyedül maradt a szobában. Hogyhogy erre nem számított? Hát
persze! hasított belé a felismerés. Persze hogy nem hagyják csak úgy szépen éldegélni. Fel
akart kelni és elszaladni. Csakhogy menni is nehezen tudott, a futás végképp lehetetlen volt a
számára. Így aztán csak ült tovább, miközben a hasa teljes súllyal ránehezedett a combjára,
melyet széles terpeszbe kényszenített a háj. Nagy erőfeszítéssel sikerült végre felállnia, de csak
totyogni tudott, mert szétálló lábai korlátozták a mozgásban.
Ez történt minden alkalommal - gondolta Barth. - Minden istenverte alkalommal, amikor,
fiatalon és soványan távoztam innen, hátrahagytam valakit - olyant mint én kiszolgáltatva
nekik kényükre-kedvükre. Barth keze erősen remegett.
Azon töprengett, vajon hogyan dönthetett azelőtt, de rögtön rájött, hogy itt nincs semmi
eldöntenivaló. Lehet, hogy vannak olyan kövérek, akik annyira gyűlölik magukat, hogy inkább a
halált választják, de Barth más volt. Ő képtelen lett volna olyan döntést hozni, amellyel
fájdalmat okozhat magának. És hogy elpusztítsa egy illegális és tiltott verzióját önmagának, az
teljesen ki volt zárva. Akármennyire más volt is, mégiscsak Barth volt ő is. A férfi, aki néhány
perce kisétált a memóriaszobából, nem vitte magával Barth identitását. Mindössze csak
lemásolta azt. Bűbájjal lopták el a lelkem - mondta magának. - Vissza kell szereznem!
- Anderson! - üvöltötte Barth. - Anderson! Eldöntöttem a dolgot. Természetesen nem Anderson
volt az, aki belépett. Túl erős lett volna a kísértés, hogy megölje.

- Gyerünk, H, munkára! - kiáltotta az öreg az ültetvény végéből.

Barth még egy pillanatig a kapára támaszkodott, aztán folytatta a gyomok kiirtását a
krumplibokrok közül. A tenyerén lévő bőrkeményedések már rég hozzáidomultak a
kapanyélhez, és az izmai is megtanulták a szükséges mozdulatokat, anélkül hogy végig kellett
volna gondolnia őket. Ettől azonban semmivel sem lett könnyebb a dolga. Amikor megtudta,
hogy krumplit Kell termesztenie, megkérdezte:
- Ez lesz a feladatom? Ennyi az egész? - Erre kinevették. - Dehogy, ez csak az elkészítés
- mondták. - Hogy formába hozzuk. - Így aztán két éven át krumpliföldön dolgozott, s már
kezdett arra gondolni, hogy megfeledkeztek róla. A krumplinak sehogy se akart vége lenni.
Tudta; hogy az öreg, akinek a pillantása a napnál is jobban égetett, figyeli. Az öreg figyelt, és
Barth túl sokáig vagy túl gyakran pihent, akkor odament hozzá, és végigvágott rajta az ostorral,
hogy a fájdalom a lelkéig hasított.
Barth belevágta a kapát a földbe, hogy kiirtson egy gazt, amelynek a gyökere a világ
talapzatáig látszott lenyúlni. .
- Gyerünk, te rohadék! - mormolta. Azt hitte, nem lesz elég ereje hozzá, hogy jobban
odasújtson, de csak azért is megpróbálta. A gyökér elszakadt, és a kapa becsapódása a
csontjáig megrázta a férfit.
Barth meztelen volt, és csaknem feketére barnult a naptól. A bőr nagy redőkben csüngött le
róla, emlékeztetőjéül annak a húshegynek, aki valaha volt. A lógó bőr alatt azonban feszes,
kemény volt a teste. Ebben örömét lelhette volna, hiszen minden izmát a nehéz munkának és a
korbács okozta fájdalomnak köszönhette. De mégsem érzett örömöt: túl magas árat fizetett
ezekért az izmokért.
Megölöm magam - gondolta most is, mint annyiszor. A karja reszketett a kimerültségtől.
- Megölőm magam, hogy ne tudják felhasználni a testem és kihasználni a lelkemet.
De sohasem ölté volna meg magát. Barth még most sem volt képes véget vetni az életének.
A farm, amelyen dolgozott, nem volt bekerítve, de egyszer, amikor szökni próbált, csak ment,
ment és ment három napon át, anélkül hogy emberi élet jeleire bukkant volna, eltekintve egy-
egy dzsip vágta csapástól a zsályacserjecsomókkal tarkított sivatagban. Aztán megtalálták, és
visszavitték a farmra, ahol kimerülten és reményét vesztve arra kényszerült, hogy egynapi
munkáját elvégezze, mielőtt pihenést engedélyeztek volna számára: És munka közben az öreg
végig-végig szántott a hátán a korbáccsal, olyan mohó lendületet vive az ütésekbe, ami vagy
szadizmussal vagy valamiféle mély, személyes gyűlölettel volt csak magyarázható:
De mért gyűlölne az öreg? - töprengett Barth. - Hisz nem is ismer. Végül úgy döntött, mindezt
kövérségének köszönheti, annak hogy szemlátomást puhány, míg az öreg egészen sovány,
keszeg, s az arca ráncossá aszott az éveken át elszenvedett napsütéstől. Ám az öreg gyűlölete
hónapok múltán sem csökkent, holott eközben a veríték leolvasztotta róla a hájat a napsütötte
krumpliföldön.
Éles csípés hasított végig a hátán, eleven húst érő szíj csattanása, s aztán jött az izmai mélyéig
hatoló iszonyú fájdalom. Túl hosszú volt a pihenő, s az öreg türelme elfogyott.
Az öreg szó nélkül felemelte a korbácsot, készen az újabb csapásra. Barth meglendítette a
kapát, s folytatta a robotot. Mint már annyiszor, most is felötlött benne, hogy a kapa is elérne
addig, ameddig az ostor, és legalább olyan eredménnyel. De mint már annyiszor, Barth most is
belenézett az öreg szemébe, és amit abban látott- noha nem fogta fel a jelentését-, elég volt
ahhoz, hogy megakadályozza tettében. Képtelen volt visszaütni, és csak tűrt tovább.
A korbácsütés ezúttal elmaradt. Az öreg pillantása találkozott Barthéval. A vérző seb égett a
nap hevétől. A legyek döngve húzódtak közelebb Barthhoz, de ő meg sem próbálta elhessinteni
őket.
Végül az öreg törte meg a csendet.
- H - mondta.
Barth nem válaszolt, csak várt.
- Eljöttek érted. Itt az első munka - mondta az öreg.
Első munka. Barthnak kellett egy kis idő, hogy felfogja a közlés minden vonatkozását. Nem lesz
több krumpliföld. Nem lesz több napsütés. Nem lesz többé öreg és ostorozás. Vége lesz a
magánynak, vagy legalábbis az egyhangúságnak.
- Hála Istennek! - mondta Barth száraz torokkal. - Eredj mosakodni! - parancsolta az öreg.
Barth visszavitte a kapát a bódéba. Eszébe jutott, milyen nehéznek tűnt a kapa az első nap.
Milyen rosszul lett tíz perc alatt a napsütésben. Aztán, amikor felélesztették, az öreg rámordult:
- Vidd vissza! - Így hát visszacipelte a nehéz-nehéz kapát, szakasztott úgy érezve magát, mint a
keresztje alatt görnyedő Krisztus. Nem sokkal később a többiek elmentek, és ő magára maradt
az öreggel, de a rítus azóta sem változott. A bódéhoz érve az öreg elvette tőle a kapát, és
gondosan elzárta, nehogy Barth éjjel felkeljen és megölje vele.
Aztán Barth bement a házba, nagy nehezen megfürdött, majd az öreg valami iszonyúan csípős
fertőtlenítőszerrel bekente a hátát. Barth már rég lemondott a fájdalomcsillapítóról. Az öreg
nem az a fajta ember volt, aki fájdalomcsillapítót használ.
Tiszta ruha. Néhány perces várakozás. És aztán a helikopter. Egy fiatal üzletemberforma száll ki
belőle, aki részleteiben ismeretlen volt ugyan, de összességében nagyon is ismerős.
A fiatalember Barthhoz lépett, és mosolygás nélkül megszólította:
Barth bólintott. Ez volt az egyetlen név, amelyen szólították.
- Munkát kap.
- Mi desz a dolgom? - kérdezte Barth.
A fiatalember nem válaszolt. Az öreg odasúgta a háta mögött:
- Nemsokára megtudod. És akkor majd azt kívánod, bárcsak visszaengednének. Hamarosan
imádkozni fogsz a krumpliföld után.
Barth ebben kételkedett. Az elmúlt két évben semmi örömöt nem érzett. Az étel förtelmes volt,
és kevés. Nők nem voltak, ahhoz pedig többnyire túl fáradt volt, hogy magával játszadozzon.
Csak fájdalom volt, robot és magány, pokoli élmény valamennyi. Mindez a múlté lesz
nemsokára. Bármi jobb lesz ennél az életnél, akármi.
- Akármi lesz is a feladatod - mondta az öreg -, nem lehet rosszabb az enyémnél.
Barth legszívesebben megkérdezte volna tőle, hogy mi volt a feladata, de az öreg hangjában
semmi olyan nem volt, ami erre felbátorította volna, és a múltbéli kapcsolatuk sem adott alapot
a kérdés feltevésére. Így hát csak hallgattak. Közben a fiatalember behajolt a helikopterbe,
hogy kisegítsen valakit. Egy iszonyúan kövér férfi volt az illető, anyaszült meztelen, fehér mint a
nyers krumpli, az arcán kővé vált rémülettel. Az öreg határozott léptekkel elindult feléje.
- Helló, I! - mondta.
- A nevem Barth - felelte a kövér méltatlankodva. Az öreg keményen szájba vágta, annyira,
hogy az ajka felrepedt, és a vér csöpögni kezdett a foga ejtette sebből.
- I - mondta az öreg. - A neved I.
A, kövér szánalmasan bólintott, ám Barth-H nem érzett iránta szánalmat. Két év ezúttal.
Mindössze két átkozott esztendő, és máris ilyen állapotba került. Barth halványan emlékezett,
milyen büszke volt rá, hogy ekkora emberhegyet csinált magából. Most azonban csak haragot
érzett. Legszívesebben odament volna a kövérhez, hogy a képébe ordítsa:
- Mért tetted ezt?! Mért hagytad, hogy újra ez legyen?!
Persze semmi értelme nem lett volna az egésznek. I számára, akárcsak H számára egykor, ez
volt az első alkalom; az első elárultatás. Csak ez az egy szerepelt az emlékei között.
Barth elnézte, ahogy az öreg kapát ad a kövér kezébe, és kihajtja a krumpliföldre. További két
fiatalember szállt ki a helikopterből. Barth tudta, hogy mi lesz a dolguk. Szinte látta, amint
néhány napon át segítenek az öregnek, amíg I meg nem tanulja, hogy az ellenállás
reménytelen.
Barth szerencsére nem volt kénytelen végignézni két év előtti kínzatásának visszajátszását.
A fiatalember, aki elsőnek szállt ki a gépből, most a helikopterhez kísérte őt, beültette az ablak
melletti székbe, és helyet foglalt mellette. A pilóta felpörgette a motort, és felemelkedtek.
- Rohadék! - nézett ki Barth az ablakon, amint az öreg durván pofon vágta I-t.
A fiatalember felnevetett, aztán elmagyarázta Barthnak a feladatát.
Barth az ablakhoz tapadt, és kifelé nézett. Érezte, hogy az élet elsiklik előle, akárcsak a táj,
amely lassan süllyedni kezdett alatta.
- Képtelen leszek rá.
- Vannak rosszabb megbízatások is - mondta a fiatalember. Barth nem hitte el.
- Ha életben maradok - mondta -, ha túlélem a dolgot, vissza akarok jönni ide.
- Mért, annyira imádott itt lenni? - Nem, azért, hogy megöljem.
A fiatalember bambán nézett rá.
- Az öreget - magyarázta Barth, de aztán rájött, hogy a fiatalember képtelen bármit is
megérteni. Kinézett megint az ablakon. Az öreg egész kicsinek látszott a mellette álló hatalmas,
fehér hústoronyhoz képest. Barth rettenetes gyűlöletet érzett I iránt. Mint ahogy rettenetes volt
a kétségbeesése is, tudván, hogy képtelen lesz okulni; hogy énjei újra és újra meg fogják
ismételni ezt a visszataszító jelenetet.
A férfi, akiből egyszer J lesz, most éppen táncolt valahol, vagy pólózott, vagy perverz vágyainak
élt egy nővel, fiúval, birkával vagy Isten tudja mivel, amit csak talált. A férfi, akiből egyszer J
lesz, most éppen vacsorázott valahol.
I erősen összegörnyedt a verőfényben, és sután hozzáfogott a kapáláshoz. Aztán elvesztette az
egyensúlyát, és végigzuhant a földön. Az öreg felemelte az ostort.
Ebben a pillanatban a helikopter kanyarodásba lendült, és Barth már csak az eget nézhette az
ablakon át, így azt sem láthatta, amint az ostor lesújtott. Ettől függetlenül maga elé képzelte az
ostorcsapást. Elképzelte, és mohó örömét lelte benne, azt kívánta, bárcsak a saját karjával
érezhetné a lendülő ostor súlyát. Üsd, ne kíméld! - kiáltotta belül. - Üsd a nevemben! És
gondolatban még egy jó tucatszor végigcsapatta az ostort a kövér testen.
- Mire gondol? - kérdezte mosolyogva a fiatalember, mint aki előre mulat egy vicc poénján.
- Arra - felelte Barth -, hogy az öreg se gyűlölheti jobban, mint én.
Úgy tűnt, mintha a fiatalember épp erre a poénre számított volna. Harsányan felnevetett. Barth
semmit sem értett az egészbál, de érezte, hogy ő maga a nevetés céltáblája. Szeretett volna
behúzni egyet a másiknak, de nem volt mersze hozzá.
A fiatalember észrevehette talán Barth testének feszülését, vagy csak egyszerűen
magyarázkodni akart. Abbahagyta a nevetést, de képtelen volt elnyomni somolygását, s ez
még jobban bántotta Barthot, mintha nevetett volna.
- Hát nem érti? - kérdezte a fiatalember. - Még mindig nem tudja; ki az az öreg?
Barth nem tudta.
- Mit gondol, A milyen feladatot kapott? - tört ki újra a nevetés a fiatalemberből.
Vannak hát rosszabb feladatok is annál, mint amit nekem adtak, ébredt rá Barth. És minden
lehetséges feladat közül a legrosszabb: napról napra, hónapról hónapra felügyelni azt az
alantas állatot, aki - tudván tudta: - önmaga volt.
Az ostor ejtette seb vérzett még egy kicsit a hátán, aztán a kiserkedt vér szép lassan
odaszáradt az üléshuzathoz.

Nagy Sándor fordítása