David A.

Gemmell

Legenda

David A. Gemmell
Legenda
II., javított kiadás
Š 2005 Delta Vision Kft.
Fordította: Dr. Máyer Júlia
Hungarian translation Š 1994 dr. Máyer Júlia
Korrektúra: Czene István
Nyomdai előkészítés: Kovács Mária
Borítógrafika: John Picacio
Kiadja a Delta Vision Kft.
Felelős kiadó: Terenyei Róbert

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

David A. Gemmell: Legend
Copyright Š1986 by David A. Gemmell
All Rights Reserved

ISBN 963-7041-43-5

Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.
Telefon: 36 (1) 216-7053
Telefon/fax: 36 (1) 2 1 6-7054

David A. Gemmell

Legenda

Delta Vision Kiadó

Budapest
Ś

Ajánlás

Három, számomra nagyon fontos embernek ajánlom

ezt a könyvet szeretettel:
apámnak, Bill Woodfordnak, aki nélkül a Legendás Druss soha
nem állhatott volna Dros Delnoch falán;
anyámnak, Olive-nek, aki megszerettette velem a történeteket,
amelyekben a hősök soha nem hazudnak, a gonosz ritkán győz
és a szerelem mindig igaz;
és feleségemnek, Valerie-nek, aki megmutatta, hogy az élet lehet
olyan, mint a mesék.
 Előszó

A drenai hírnök idegesen várakozott a trónterembe vezető ajtó előtt, oldalán a két nadír őr
a távolba meredt, mandulavágású szemüket a sötét fába illesztett bronzsasra emelték.
Száraz nyelvvel nyalta meg kicserepesedett ajkát, összehúzta lila köpenyét csontos vállán.
Sokkal magabiztosabbnak érezte magát innen hatszáz mérföldre délre, Drenanban, a
tanácsteremben, amikor Abalyn megbízta a kényes küldetéssel: utazzon el a távoli Gulgothirba,
hogy megerősítsék a szerződéseket Ulriccal, a nadírok urával. Bartellus részt vett a szerződések
megszövegezésében, és kétszer is ő vezette a drenai delegációt a nyugati Vagriával és a déli
Mashrapurral folytatott tárgyalásokon. Minden ember megérti a kereskedelem fontosságát, és a
költséges háborúk káros mivoltát. Ulric sem lehet kivétel. Igaz, hogy kifosztotta az északi
nemzeteket, de azok évszázadok óta kizsákmányolták a nadír törzseket, ők maguk okozták hát
saját pusztulásukat.
Drenan más. Mindig is tapintatosan és udvariasan bántak a nadírokkal. Maga Abalyn
kétszer is felkereste Ulricot északi sátortáborában, ahol királynak kijáró tisztelettel fogadták.
Bartellust megdöbbentette a Gulgothirban látott pusztítás. Az, hogy a várkaput
lerombolták, nem lepte meg, de a védők nagy részét is megcsonkították. A főtéren emberi
kezekből emelt halom állt. Bartellus megborzongott, és száműzte elméjéből az emléket.
Három napja váratták, de udvariasak voltak, szinte kedvesek.
Ismét megigazította a köpenyét, tudta, hogy sovány, szögletes alakja nem emeli a követi
öltözék méltóságát. Elővett egy vászonkendőt az övéből, megtörölte a kopasz fejét. A felesége
rendszeresen figyelmeztette, hogy kifényesedik a feje, ha ideges. Jobban örült volna, ha ezt a
dolgot senki sem teszi szóvá.
Lopva a jobbján álló őrre pillantott, és visszafojtotta borzongását. A férfi nála
alacsonyabb volt, kecskebőrrel díszített tüskés sisakot viselt. Fa mellvértje felett lapos, kegyetlen
arcában vágott sötét szem villogott. Ha Bartellusnak szüksége lenne egy emberre, hogy levágassa
valakinek a fejét

Balra nézett, de megbánta, mert a másik őr őt figyelte. Úgy érezte magát, mint a nyúl a
lecsapó sólyom előtt, és gyorsan ismét az ajtót díszítő bronzsasra pillantott.
Az isteneknek hála, a várakozás véget ért, az ajtó kinyílt.
Bartellus mély lélegzetet vett, és bevonult.
Hosszú terembe lépett, húsz márványoszlop tartotta a freskókkal díszített mennyezetet.
Minden oszlophoz égő fáklyát erősítettek, ezek hórihorgas, táncoló árnyakat vetettek a falra.
Minden oszlop mellett nadír őr állt, lándzsával a kezében. Bartellus előreszegezte a szemét, és
megtette a márványemelvényen álló trónhoz vezető ötven lépést.
A trónon Ulric ült, észak hadura.
Nem volt magas férfi, de áradt belőle a hatalom, Bartellust is megérintette a kisugárzó
energia. Magas arccsontja és fekete haja nadírra vallott, de szeme violaszínben villant. A szakálla
démoni külsőt kölcsönzött neki, amit csak meleg mosolya ellensúlyozott. Bartellust legjobban az
döbbentette meg, hogy a nadír úr fehér drenai köpenyt viselt, Abalyn családi címerével hímezve,
melyben aranyszínű ló ágaskodott egy ezüstkorona fölé.
A követ mélyen meghajolt.
– Uram, Lord Abalynnak, a szabad drenai nép választott urának üdvözletét hozom.
Ulric viszonzásként bólintott, és intett, hogy folytathatja a vendég.
– Az én uram, Abalyn örömmel értesült a gulgothiri lázadók ellen aratott nagyszerű
győzelmedről, és reméli, hogy magad mögött hagyva a háború borzalmait, most már megfelel
számodra az idő, hogy megfontold az új szövetségi szerződést és a kereskedelmi egyezményeket,
amelyeket múlt tavasszal, élvezetes látogatások alkalmával készítettetek elő. Levelet hoztam az
én uramtól, s a szerződéstervezeteket. – Bartellus előlépett, három tekercset tartott a kezében.
Ulric elvette, és gyengéden a földre helyezte őket a trón mellé.
– Köszönöm, Bartellus – mondta. – Mondd, igaz, hogy némelyek attól félnek, hogy a
seregem Dros Delnoch felé vonul?
– Tréfálsz, uram?
– Egyáltalán nem – felelte Ulric ártatlanul, mély, messze zengő hangon. – A
kereskedőktől hallottam a szóbeszédet.
– Ostoba pletykák, uram – mondta Bartellus. – Én magam is részt vettem az
egyezmények megszövegezésében, és ha segíthetek a bonyolultabb szövegrészek értelmezésében,
nagy örömömre szolgálna, ha a szolgálataimat igénybe vennéd.
– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben van – szólt Ulric. – Gondolom, megérted,
hogy a sámánom, Nosta kán meg kell, hogy vizsgálja, kedvezőek-e a jelek. Primitív szokás,
tudom, de remélem, megérted.
– Hogyne. Tradíció – mondta Bartellus.
Ulric kettőt tapsolt, és balról, az árnyékból előlépett egy töpörödött öregember, koszos
kecskebőr tunikában. Csontos kezében fehér csirkét hozott, baljában egy széles, lapos fatálat.
Közeledtére Ulric felállt, kinyújtotta a kezét, és a nyakánál meg a lábánál fogva elvette a csirkét.
Lassan a feje fölé emelte, majd amint Bartellus szeme rémülten nagyra tágult, leengedte a
madarat és átharapta a nyakát, letépte a fejét a törzséről. A szárnyak vadul csapkodtak, sugárban
ömlött ki a vér, eláztatta a fehér köntöst. Ulric a tál fölé tartotta a remegő testet, és nézte, ahogy
az utolsó vércseppek megfestik az edényt. Nosta kán várt, amíg az utolsó csepp is kihullott,
azután a szájához emelte az edényt. Ulricra nézett, és megrázta a fejét.
A hadúr eldobta a madarat, lassan levette a fehér köntöst. Alatta fekete mellvértet és
kardot viselt. Felemelte ezüstrókaszőrrel díszített fekete acélsisakját a trón mellől, és a fejére
tette. Véres száját a drenai köntösbe törölte, és egy nemtörődöm mozdulattal Bartellus felé
hajította.
A követ a véres ruhára meredt.
– Attól tartok, a jelek nem kedvezőek – mondta Ulric.
1.
Rek részeg volt. Nem bántóan, de ahhoz eléggé, hogy semmi ne zavarja, miközben a
rubinvörös bor véres árnyékát bámulta az ólomkristály kupában. Hátát a kandalló tüze
melengette, a szemét füst csípte, aminek orrfacsaró szaga a mosdatlan testek, ottfelejtett ételek,
nedves ruhák bűzével keveredett. Egy lámpás lángja rövid táncot járt a jeges szélben, ahogy egy
hideg szélfuvallat végigsöpört a szobán. Az újonnan érkezett vendég valami bocsánatkérést
mormogott a zsúfolt ivó felé, és becsapta maga mögött a faajtót.
A fagyos levegő hirtelen csapásától elhalt a beszélgetés, majd újra feléledt – a tucatnyi
hang értelmetlen zagyvalékká olvadt össze. Rek kortyolt egyet borából. Megborzongott, mert
valaki felnevetett, s e hang éppolyan hideg volt, mint a falakat ostromló téli szél. Mintha valaki
átlépne a sírod felett, gondolta. Szorosabbra húzta kék köpenyét a vállán. Nem kellett hallania a
szavakat ahhoz, hogy tisztában legyen valamennyi beszélgetés témájával, napok óta ugyanarról
folyt a szó.
Háború.
Milyen aprócska szó. És mennyi kínt jelent. Vér, halál, éhezés, járvány, rémület.
Nevetés harsant a teremben.
 – Barbárok! – harsant fel egy hang. – Könnyű prédája a drenai lándzsáknak.
Újabb nevetés.
Rek a kristálypohárra meredt. Olyan szép. Olyan törékeny. Gonddal, talán szeretettel
készítették, sokarcú, mint a briliáns. Az arcához emelte a poharat, nézte, ahogy tucatnyi szem
tükröződött benne.
És mind vádolt. Egy pillanatig apró darabokra akarta törni az üveget, hogy elpusztítsa a
szemeket és a vádat. Nem tette meg. Nem vagyok bolond, gondolta. Még nem.
Horeb, a fogadós, megtörölte vastag ujjait egy rongyban, és fáradtan, de óvatosan
pillantott a tömeg felé, a bajra éberen, hogy egy szóval és egy mosollyal közbelépjen, mielőtt az
öklöké lenne a szó. Háború. Miért képes egy ilyen véres vállalkozásnak már a lehetősége is az
embereket állatokká alázni? A legtöbb vendégét jól ismerte. Soknak családja volt, földművesek,
kereskedők, művészek. Nagy részük barátságos ember, sokan megbízhatóak, emberségesek. És
most halálról, dicsőségről beszélgettek, készen arra, hogy beverjék mindenkinek a fejét, akit
nadír-barátsággal vádoltak. Nadír. Már a név is megvetést sugallt.
Majd megtanulják, gondolta szomorúan. Igen, megtanulják. Végignézett a termen, a szíve
melegséggel telt meg, amikor a lányaihoz ért a szeme, az asztalokat szedték le és újabb kupákat
hoztak. Kicsi Dorinak még a szeplői is elpirultak egy durvább tréfa hallatán, a magas és szőke
Besa szakasztott úgy nézett ki, mint az anyja, Nessa kövér volt és csúnya, de mindenki szerette,
legjobban persze a pékinas, aki hamarosan a férje lesz. Jó kislányok. Az élete örömei.
Szeme az ablaknál ülő, sötétkék köpenyes férfi felé fordult.
– A fenébe, Rek, rázd le magadról! – mormolta, de tudta, hogy a férfi úgysem hallja.
Horeb elfordult, káromkodott, levette a bőrkötényt, és felkapott egy félig kiürült söröskorsót.
Hirtelen meggondolta magát, kinyitott egy szekrénykét, és elővett egy üveg bort, amit Nessa
esküvőjére tartogatott. – Ha megosztod a gondod, könnyebb megoldani – mondta, és
beszuszakolta a testét a szemközti székre.
– Kerüld el a gondokkal küzdő barátot – válaszolta Rek, de elvette az üveget, és
megtöltötte a kiürült poharát. – Ismertem egyszer egy tábornokot. – A borra meredt, lassan
forgatta a poharat hosszú ujjaival. – Sohasem veszített csatát. Igaz, soha nem is győzött.
– Miért? – kérdezte Horeb.
– Tudod a választ. Már elmeséltem.
– Rossz a memóriám. És különben is szeretem hallgatni a történeteidet. Miként lehet,
hogy valaki nem győz, és nem veszít?
– Mindig megadta magát – felelte Rek. – Okos, nem?
– Miért követték az emberei, ha nem győzött?
– Mert nem veszített. Így ők sem.
– Te követted volna?
– Én többé nem követek senkit. Legkevésbé egy tábornokot. – Rek elfordította a fejét, a
köröttük kavargó fecsegést figyelte. Behunyta a szemét, koncentrált. – Hallgasd! – mondta
lágyan. – Hallgasd, dicsőségről beszélnek!
– Nem tudnak semmit, barátom. Nem látták, nem kóstolták. A varjak fekete felhőjét a
csatamező felett, és ahogy a holtak szeméből lakmároznak, a rókák az inakat szaggatják, férgek

– Hagyd abba, a fene egyen meg

Engem nem kell emlékeztetned. Átkozott legyek, ha részt veszek benne. Mikor lesz Nessa
esküvője?
– Három nap múlva – felelte Horeb. – Jó gyerek a vőlegény, gondoskodni fog Nessáról.
Állandóan süteményt süt neki. A lányom hamarosan olyan kövér lesz, mint egy hordó.
 – Vagy ezért, vagy másért – kacsintott Rek.
– Valóban – vigyorgott szélesen Horeb.
Csendben ültek, mindkettőt a saját gondolatai foglalták le, hullámzott körülöttük a
beszélgetés.
Egy idő után Rek előrehajolt.
– Az első támadás Dros Delnochot éri – mondta. – Tudod, hogy csak tízezer emberük
van?
– Én kevesebbről tudok. Abalyn folyton-folyvást a regulárisok létszámát csökkenti, csak
a milíciával törődik. De hat erős fala van a várnak, és egy belső erődítménye. És Delnar nem
bolond, részt vett a skelni csatában.
– Igazán? – kérdezte Rek. – Én úgy hallottam, hogy ott egyetlen ember állt szemben
tízezerrel, és úgy győzött, hogy hegyeket hajított rájuk.
– Druss legendája – mondta Horeb, és elmélyült a hangja. – Az óriás legendája, akinek a
szemében halál ült, csatabárdja maga volt a rémület. Gyertek, gyerekek, el az árnyékból, hátha
mesém alatt ott lapul a gonosz.
– Kurafi – mondta Rek. – Ettől mindig halálosan megrémültem. Ismerted, ugye? Mármint
a Legendást.
– Valaha régen. Azt mondják, már meghalt. Ha nem, akkor is elmúlt hatvan. Három
hadjáratot végigharcoltunk, de csak kétszer láttam. Igaz, egyszer harc közben is.
– Jó volt? – kérdezte Rek.
– Bámulatos. Még Skeln előtt történt, a Halhatatlanok veresége előtt. Valójában csak egy
csetepatéról mesélhetek. Igen, nagyon jó volt.
– A részletek leírása nem erős oldalad, Horeb.
– Azt akarod, hogy olyan legyek, mint a többi bolond, háborúról, halálról és pusztításról
locsogjak?
– Nem – mondta Rek, és kiitta a poharat. – Jól ismersz, igaz?
– Eléggé ahhoz, hogy kedveljelek. Annak ellenére

– Minek ellenére?
– Annak ellenére, hogy te nem szereted magadat.
– Épp ellenkezőleg – mondta Rek, és ismét teletöltötte a poharát. – Kedvelem magam,
csak éppen jobban ismerem, mint a legtöbb ember.
– Tudod, Rek, néha azt hiszem, hogy túl sokat követelsz magadtól.
– Nem. Keveset kérek. Ismerem a gyenge pontom.
– Furcsa dolog ez a gyengeséggel – mondta Horeb. – A legtöbb ember azt hiszi, tudja,
hogy az övé mi. Ha megkérdezed, azt felelik, hát, én túlságosan nagylelkű vagyok. Nosza, halljuk
a tiédet. Erre való egy fogadós.
– Hát, én túlságosan nagylelkű vagyok. Főleg fogadósokhoz.
Horeb elmosolyodott, megrázta a fejét és csendben maradt.
Hősnek túl intelligens, gyávának túl rémült. Nézte, ahogy a barátja kiüríti a poharát, az
arcához emeli, és a töredékes tükörképre pislog. Egy pillanatig azt hitte, mindjárt szétroppantja,
olyan dühöt látott Rek elvörösödött arcán.
A fiatalabb férfi finoman letette poharát a faasztalra.
– Nem vagyok bolond – mondta halkan, majd megmerevedett, amikor rádöbbent, hogy
hangosan beszélt. – A fenébe. Megártott az ital.
– Elkísérlek a szobádba – mondta Horeb.
– Van benne gyertya? – kérdezte Rek, és tántorogva felállt.
 – Persze.
– Nem árulod el senkinek, ugye? Nem rajongok a sötétért. Nem félek tőle! De nem
szeretem. Remélem, érted.
– Nem árulom el. Bízhatsz bennem.
– Bízom. Megmentettelek, ugye? Emlékszel?
– Emlékszem. Add ide a kezed. Felmegyek veled a lépcsőn. Erre. Jó. Egyik lábad a
másik után. Jól van.
– Nem tétováztam. Emelt karddal rohantam, igaz?
– Igaz.
– Nem igaz. Két percig álltam reszketve, és te megsebesültél.
– De segítettél, Rek. Nem érted? Ez számít, nem az, hogy megsebesültem. Megmentettél.
– Nekem számít. Ég a gyertya a szobában?

Lángban és füstben fürdő, komor, szürke erőd állt előtte. A csatazaj betöltötte a fülét,
rohant, szíve vadul vert, zihált. Hátranézett. Közel volt az erőd, közelebb, mint korábban. Előtte a
Sentran-síkság körüli dombok emelkedtek. Megremegtek, hátráltak, nyugalmukkal ingerelték.
Gyorsabban szaladt. Rávetült egy árnyék, és az erőd kapui kinyíltak. Megpróbált
ellenállni a visszahúzó erőnek. Zokogott és könyörgött, de a kapuk becsukódtak, és ismét a csata
közepén állt, véres kardot tartott reszkető kezében.

Felébredt, szeme tágra meredt, kezdődő sikoly feszítette a tüdejét. Egy gyengéd kéz
simogatta az arcát, lágy szavak csitították. Már közeledett a hajnal, a szűz nap rózsaszín fényei
áttűztek a hálószoba ablakát borító vékony jégkérgen. Rek megfordult.
– Rosszat álmodtál – mondta Besa, és tovább simogatta a homlokát.
Rek elmosolyodott, lejjebb tolta a dunyhát, és magához húzta a lányt.
– Már semmi bajom. Hogy is lehetne? – A lány testének melege felizgatta, ujjai a hátát
kezdték simogatni.
– Ma nem – mondta Besa, homlokon csókolta a férfit, és elhúzódott. Felhajtotta a takarót,
reszketni kezdett, átrohant a szobán, és felkapta a ruháit. – Hideg van – mondta. – Hidegebb, mint
tegnap.
– Itt meleg van – ajánlotta Rek, és felkönyökölt, hogy lássa az öltözködő lányt. Besa
dobott neki egy csókot.
– Jó veled, Rek, de nem akarok tőled gyereket. Ki az ágyból! Reggel sok utazó érkezik,
kiadtuk a szobát.
– Gyönyörű nő vagy, Besa. Ha lenne eszem, elvennélek feleségül.
– Még szerencse, hogy nincsen, mert visszautasítanálak, és azt az önérzeted nem tudná
elviselni. Nekem egy megbízhatóbb férfi kell. – Mosolya majdnem elvette a szavak élét.
Kinyílt az ajtó, és Horeb sietett be, kenyeret, sajtot és egy korsót hozott réztálcán.
– Hogy van a fejed? – kérdezte, és letette a tálcát az ágy melletti asztalkára.
– Jól – mondta Rek. – Narancslét kapok?
– Azt, de sokba fog kerülni. Nessa egy órát várt, hogy a vagriai kereskedő elhagyja a
hajóját. Majdnem megfagyott a narancsaidért. Szerintem nem érdemled meg.
– Igaz – mosolygott Rek. – Szomorú, de igaz.
– Tényleg dél felé indulsz? – kérdezte Besa, amíg Rek a na–rancslét kortyolgatta.
A férfi bólintott.
– Bolond vagy. Azt hittem eleged van már Reinardból.
– Majd elkerülöm. Tiszták a ruháim?
 – Dori órákat foglalkozott velük – felelte Besa. – És minek? Hogy összekoszold a
Graven-erdőben.
– Nem erről van szó. Az ember nézzen ki jól, amikor elhagyja a várost. – Ránézett a
tálcára. – Nem kívánom a sajtot.
– Nem baj – mondta Horeb. – Akkor is ki kell fizetned.
– Akkor kénytelen vagyok megenni. Távozik más is?
– Indul egy fűszerkaraván Lentriába, az erdőn át mennek. Húsz jól felfegyverzett férfi. A
déli kerülőutat választották. Van egy magányos nő is, de ő már elment – mondta Horeb. – És
van egy csapat zarándok, de ők csak holnap indulnak.
– Nő?
– Még nem – mondta Besa –, de majdnem.
– Ejnye, kislány – mosolygott szélesen Horeb. – Ne légy undok. Egy magas lány szép
lóval. Fegyveresen.
– Utazhattam volna vele – mondta Rek. – Kellemesebb lett volna az út.
– És talán megvédett volna Reinardtól – mondta Besa. – Pont úgy nézett ki. Rajta, Rek
öltözz fel! Nincs időm megvárni, amíg uraságod megreggelizik. Már így is épp elég zűrzavart
okoztál a házban.
– Nem kelhetek fel, amíg itt vagy – tiltakozott Rek. – Nem volna illendő.
– Bolond – állt fel a lány. – Verd ki az ágyból, apa, különben egész nap itt heverészik.
– Igaza van, Rek – mondta Horeb, amikor az ajtó becsukódott a lány mögött. – Ideje,
hogy indulj, és ha arra gondolok, hogy meddig tart, amíg elkészülsz, azt hiszem, jobb, ha
magadra hagylak.
– Az ember nézzen

ki jól, amikor elhagyja a várost. Mindig ezt mondod. Lent találkozunk.

Amint egyedül maradt, Rek arckifejezése megváltozott, a nevető ráncok megfeszültek.
Drenan világhatalma leáldozott. Ulric és a nadír törzsek megkezdték hadjáratukat,
vérfolyamokon át vonulnak majd be a városokba. Ha minden drenai harcos harminc nadírt ölne
meg, akkor is több százezer maradna.
A világ változik, egyre kevesebb helyen lehet megbújni.
Horebre gondolt és a lányaira. Hatszáz éven át Drenan rákényszerítette a világra a
civilizációt. Kegyetlenül hódítottak, okosan neveltek, jól uralkodtak. Mégis elérkeztek a
napnyugtához, és már várt egy új birodalom, készen arra, hogy a régi hamuján a magasba
emelkedjen. Horebre gondolt, és felnevetett. Bármi történik, az öreg túléli. A nadíroknak is
szükségük van jó fogadókra. És a lányok? Mi lesz velük, amikor vad hordáik törik át a város
falait? Véres jelenetek tűntek fel a szeme előtt.
– A fenébe! – kiáltott fel, legördült az ágyról, és kitárta a befagyott ablakot.
A téli szél megcsapta meleg testét, és visszavezette a valóságba meg az előtte álló hosszú
lovagláshoz. Odalépett a padkához, ahová a ruháit terítették, és gyorsan felöltözött. A fehér
gyapjú alsóing és a kék nadrág Dori ajándéka, az arannyal hímzett gallérú tunika a jobb napok
maradványa volt. Horebtől kapta a birkabőr zekét, a combig érő szarvasbőr csizma pedig egy
fáradt utazótól került hozzá egy távoli fogadóban. Rek még emlékezett a belehasító félelemre és
izgalomra, amikor alig egy hónappal ezelőtt belopózott az utazó szobájába, és elemelte őket.
Alaposan megnézte a hatalmas bronztükörben a tükörképét. Magas férfit látott, vállig érő barna
hajjal, gondosan nyírt bajusszal, elegáns alak a lopott csizmákban. Áthúzta a fején a kardkötőt, és
becsúsztatta kardját a fekete-ezüst tokba.
– Micsoda hős! – mondta a tükörképnek cinikus mosollyal. – A hősök gyöngye. –
Előhúzta a kardját, nekitámadt a levegőnek, fél szemmel a tükörbe nézve. A csuklója még mindig
gyors, a fogása biztos. Harcos vagy, mondta magának. Az ablakpárkányról leemelte az
ezüsttalizmánt – ennek a szerencséjében bízott, amióta csak ellopta egy lentriai bordélyban –, a
nyakába akasztotta és kisöpörte haját a homlokából.
– Lehet, hogy nem vagy nagyszerű – mondta a tükörképnek –, de annak látszol!
A szemek visszamosolyogtak rá.
– Ne gúnyolódj velem, Vándor Regnak! – figyelmeztette. A karjára vette a köpenyét, és
lesétált az ivóba. Horeb a pult mögül üdvözölte.
– Hát igen, igen, Rek fiam – dőlt hátra kötekedő bámulattal. – Mintha csak Serbar
valamelyik énekéből léptél volna ki. Italt?
– Nem, egy ideig nem kérek
legalább tíz évig. A tegnapi bor még mindig bennem erjed. Csomagoltál valamit a vacak
étkeidből?
– Kukacos kekszet, penészes sajtot és egy darab kétéves szalonnát, ami már sétál, ha
hívod – felelte Horeb. – Egy üveggel a legrosszabb

A beszélgetés megakadt, amikor a látnok belépett a fogadóba, kifakult kék köpenye

csontos lábát verdeste, botja végigkopogott a fapadlón. Rek lenyelte a belépő láttán érzett
undorát, és vigyázott, hogy ne nézzen az üresen ásító szemgödrökbe.
A látnok kinyújtotta a kezét, a harmadik ujja hiányzott.
– Egy ezüstöt a jövődért. – A száraz téli szél suttog így a kopár faágak között.
– Miért csinálják? – suttogta Horeb.
– A szemükre gondolsz? – kérdezett vissza Rek.
– Igen. Hogy nyomhatja ki valaki a saját szemét?
– Átkozott legyek, ha tudom. Azt mondják, segít a látomásaikban.
– Legalább olyan értelmesen hangzik, mintha levágnád a szerszámod, hogy jobb legyél az
ágyban.
– Sokféle ember van, Horeb, öreg barátom.
Hangjuk odavonzotta az öreget, aki kinyújtott kézzel botorkált közelebb.
– Egy ezüstöt a jövődért – kántálta.
Rek elfordult.
– Menjél, Rek – biztatta Horeb. – Kérdezd meg, szerencsés lesz-e az utad. Mit árthat?
– Te fizetsz.
Horeb mélyen a zsebébe nyúlt, és egy ezüst pénzdarabot ejtett az öreg tenyerébe.
– A barátom helyett – mondta. – Én ismerem a jövőmet.
A vénember lekucorodott a földre, benyúlt egy kopott erszénybe, kivett egy maroknyi
homokot és szétszórta. Ezután öt, rúnákkal televésett ujjpercet vett elő.
– Embercsontok, ugye? – suttogta Horeb.
– Azt mondják – felelte Rek.
Az öreg az ősök nyelvén kezdett kántálni, reszkető hangja visszhangzott a csendben. A
homokos padlóra dobta a csontokat, és végigfuttatta ujjait a rúnákon.
– Nálam az igazság – szólalt meg végül.
– Ne törődj az igazsággal, öreg. Szép hazugságokról és gyönyörű lányokról mesélj
nekem.
– Nálam az igazság – szólt a látnok, mint aki nem hallotta a megjegyzést.
 – A pokolba! Akkor halljuk az igazságot.
– Akarod hallani, ember?
– Hagyjuk a locsogást, mondd, és távozz!
– Nyugodj meg, Rek! Ez a módja – mondta Horeb.
– Lehet. De elrontja a napomat. Sosem mondanak jó hírt. A vén gazember valószínűleg
megjósolja majd, hogy megkapom a pestist.
– Vágyik az igazságra – mondta Horeb a rítus szerint –, és bölcsen fogja használni.
– Nem igaz – mondta az öreg –, de a végzetet ismerni kell. Vándor Regnak, Argas fia,
nem kívánsz a halálodról hallani, ezért azt megtartom magamnak. Bizonytalan jellemű ember
vagy, gyávasággal kevert bátorsággal. Tolvaj vagy és álmodozó, végzeted kísért és megtalál.
Futsz, hogy elkerüld, de lépteid arra visznek. De ezt te is tudod, hiszen tegnap éjjel megálmodtad.
– Ennyi az egész, öreg? Ez az értelmetlen zagyvaság? Tisztességes üzlet ez egy ezüstért?
– A gróf és a legenda találkoznak a falon. Az emberek álmodnak, az emberek meghalnak,
de elesik-e az erőd?
Az öreg megfordult és távozott.
– Mit álmodtál a múlt éjszaka, Rek? – kérdezte Horeb.
– Csak nem hiszel ebben az ostobaságban?
– Mit álmodtál? – csökönyösködött a fogadós.
– Semmit. Úgy aludtam, mint egy tuskó. Csak az az átkozott gyertya zavart. Égve
hagytad, és bűzlött. Legyél óvatosabb. Tüzet is okozhatott volna. Valahányszor megszállok
nálad, mindig figyelmeztetlek, de te sosem hallgatsz rám.
2.
Rek csendben várt, amíg a lovász felszerszámozta a gesztenyeszín heréltet. Nem tetszett
neki a ló – gonosz szeme volt, a füle pedig a koponyájához simult. A lovász, egy karcsú, fiatal
kölyök, gyengéden susogott az állatnak, miközben reszkető kézzel csatolta be a szíjat.
– Miért nem tudtál szürkét szerezni? – kérdezte Rek.
Horeb nevetett.
– Mert úgy néztél volna ki, mint egy paprikajancsi. Csak mértékkel, Rek! Már most is
olyan vagy, mint egy páva, minden lentriai matróz téged fog üldözni. Egy gesztenyepej kell
neked. – Majd komolyan hozzátette: – Az erdőben nem jó feltűnést kelteni. Egy fehér lovat
könnyű észrevenni.
– Nem tetszem neki. Látod, hogy néz rám?
– Az apja volt a leggyorsabb ló Drenanban, az anyja harci ló volt Sebosztogató
seregében. Nem kapsz jobbat sehol.
– Hogy hívják? – kérdezte Rek, de nem győzték meg Horeb szavai.
– Lándzsa – jött a válasz.
– Jól hangzik. Lándzsa
Hát, talán
De csak talán.
– Nárcisz kész – hátrált el a lovász a lótól. A ló hátranézett, a fiú felé kapott, aki
megbotlott és elesett a kövön.
– Nárcisz? – kérdezte Rek. – Nárcisznak hívják a lovamat?!
– Mit számít egy név? – kérdezte Horeb ártatlanul. – Hívd, ahogy akarod, de el kell
ismerned, szép állat.
– Ha nem félnék attól, hogy nevetséges leszek, szájkosarat tennék rá. Hol vannak a
lányok?
– Túl sok dolguk van ahhoz, hogy elbúcsúzzanak valakitől, aki csak ritkán fizeti ki a
számláit. Menj!
Rek óvatosan megközelítette a heréltet, lágyan beszélt hozzá. Rosszindulatú szemek
fordultak felé, de gond nélkül felszállt a magas nyeregbe. Megfogta a kantárt, a legelőnyösebb
módon igazgatta el kék köpenyét, és a kapu felé indította az állatot.
– Rek, majdnem elfelejtettem – szól utána Horeb. – Várj egy pillanatig! – A zömök
fogadós eltűnt, egy perc múlva került elő ismét, csontberakásos szilfa íjjal és egy tegez fekete
tollú nyílvesszővel a kezében. – Tessék. Néhány hónappal ezelőtt egy vendég ezzel fizetett. Jó
fegyvernek látszik.
– Gyönyörű. Valaha jól lőttem.
– Hát persze – felelte Horeb. – Ne felejtsd el, hogy amikor lősz, a hegyes végét ne tartsd
magad felé. Menj
és vigyázz magadra!
– Kösz, Horeb. Te is. És ne felejtsd el, amit a gyertyákról mondtam.
– Nem fogom. Útra, fiú! Sok szerencsét!

Az őrök a lámpa kanócát vagdosták, amikor Rek kilovagolt a déli kapun. A reggeli
árnyékok összezsugorodtak, gyerekek játszottak az árkádok alatt. Érthető, hogy a déli kaput
választotta. A nadír törzsek észak felől közeledtek, és a legbiztosabban akkor kerülsz el egy
csatát, ha az ellenkező irányba utazol.
Sarkát a ló oldalába vágta, dél felé ösztökélte az állatot. A reggeli nap a keleti hegyek
csúcsán ült. Az ég kéken ragyogott, Rek maga mögött hagyta az ébredő város zaját. A nap ott
kelt, Rek tudta jól, ahol a nadírok élnek. Drenan a szürkület országa már.
Egy emelkedő tetejéről végignézett az erdőségen, amely fehéren és szűzien feküdt a hó
alatt. A mesébe illő erdőről gonosz történetek keringtek, ezért aki tudta, messze elkerülte. Rek két
okból döntött úgy, hogy belép az erdőbe: tudta, hogy a legendák egy élő ember tetteiből
táplálkoztak, és ismerte ezt az embert.
Reinard.
Ő és vérszomjas emberei Gravenben verték fel a főhadiszállásukat, nyílt, fertőző sebként
a környék kereskedőinek életében. Megsarcolták a karavánokat, megölték a zarándokokat,
megerőszakolták a nőket. Még egy hadsereg is tehetetlennek bizonyult velük szemben, akkora
volt a vadon.
Reinard. Nemesasszony anyját a pokol egyik hercege termékenyítette meg, legalábbis ezt
híresztelte magáról. Rek úgy tudta, hogy a rablóvezér anyja lentriai utcalány, az apja névtelen
matróz volt. Sohasem adta tovább a történetet, nem volt hozzá mersze. Reinard egyik kedvenc
szórakozásaként megsütögette a foglyok egy részét, és megetette a darabokat a többi
szerencsétlen fogollyal. Ha az ember Reinarddal találkozik, legjobb, ha szégyentelenül lehízelgi a
csillagokat is az égről. Ha ez nem működik, kénytelen lesz elmondani neki a legfrissebb híreket,
megmutatni az utat a legközelebbi karavánhoz, és gyorsan elhagyni a birodalmát.
Rek a biztonság kedvéért megtudta az összes karaván várható útvonalát és szállítmányát.
Selyem, ékszer, fűszerek, rabszolgák, lábasjószág. Nem örült volna, ha meg kell válnia a
megszerzett tudástól, a legboldogabb akkor lenne, ha békében, csendben átérne az erdőn, és a
karaván sorsát az istenek kezében hagyhatná.
A herélt patái alig ütöttek zajt a hóban, Rek nem erőltette az iramot, nehogy valami rejtett
gyökérben megbotoljon a lova. A hideg kezdett átszivárogni a meleg ruhán, Rek lába nemsokára
megdermedt a csizmában. Benyúlt az iszákjába, és kihúzott egy pár báránybőr kesztyűt.
A ló tovább cammogott. Délben Rek rövid pihenőt engedélyezett magának egy befagyott
patak mellett.
 Erős vagriai tőrével betörte a jeget, engedte, hogy az állata igyon, majd adott neki egy
maréknyi zabot. Megsimogatta a ló hosszú nyakát, az vadul felkapta a fejét, kivicsorította a fogát.
Rek hátraugrott, elcsúszott a hóban. Egy pillanatig fekve maradt, majd elmosolyodott.
– Tudtam, hogy nem vagyok neked rokonszenves.
A ló horkantott.
Mielőtt nyeregbe szállt volna, megakadt a szeme a ló oldalán futó mély forradásokon.
– Hm. Valaki korbáccsal próbált megszelídíteni, Nárcisz? De nem törték meg a
vadságodat, igaz, öregfiú? – Fellendült a nyeregbe. Ha szerencséje van, öt nap után megszabadul
az erdőtől.
Görbe gyökerű, göcsörtös tölgyek vetettek baljóslatú árnyékokat az ösvényre, az esti
szélben halkan susogtak az ágak. Rek egyre mélyebben járt a vadonban. A hold felkelt, már a fák
felett járt, kísérteties fényt vetve az útra. A férfi foga vacogni kezdett, eljött az ideje, hogy
táborhelyet keressen. Csak egy óra múlva talált megfelelőt, füves kis horpadást egy befagyott
tavacska mellett. Ágakból fedezéket épített, hogy a szél javától megvédje lovát, megetette, majd
egy kidőlt fa mellett tüzet rakott. A szélárnyékban teát főzött, hogy könnyebben lenyelje a száraz
húst, utána magára húzta a takaróját, nekidőlt a fának, és a tűz játékát figyelte.
Egy sovány róka dugta ki az orrát a bokrok közül, a tüzet figyelte. Rek, maga sem tudta
miért, dobott egy darab húst az állatnak. A róka szeme ide-oda járt az ember és a lakoma között,
majd elszánta magát, kiugrott a fedezékből, felkapta a húst a fagyott földről, és gyorsan eltűnt az
éjszakában. Rek a tűz fölé tartotta a kezét, és Horebre gondolt.
A zömök fogadós nevelte fel, miután az apja meghalt a sathulik elleni északi háborúban.
Őszinte, megbízható, hűséges és erős – ez volt Horeb. Hozzá még kedves is.
Reknek sikerült egy emlékezetes éjszakán leróni a háláját, amikor három vagriai
szökevény megtámadta Horebet a fogadó melletti utcában.
Szerencsére Rek éppen iszogatott, és amikor meghallotta fémpendüléseket, kirohant az
utcára. Odakint Horeb megnyerhetetlen küzdelmet vívott, a konyhakés nem vehette fel a versenyt
a három karddal. Az öreg még kitartott, hiszen valaha katonaként szolgált. Rek megdermedt, a
saját kardjáról is megfeledkezett. Előre akart lépni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Egy kard
áthatolt Horeb védelmén, és mély sebet ejtett a combján.
Rek felordított, a hang elkergette a rettegését.
A véres harc pillanatokon belül véget ért. Rek torkon szúrta az első ellenfelet, hárította a
második támadását, és a vállával a falnak lökte a harmadikat. Horeb felnyúlt a földről, lerántotta
a harmadikat, és leszúrta a konyhakéssel. A második elmenekült.
– Nagyszerű voltál, Rek – mondta Horeb. – Hidd el, úgy harcolsz, mint egy veterán.
A veteránok nem fagynak meg a rémülettől, gondolta Rek.
Néhány ágat dobott a tűzre. Felhő takarta el az eget, felhuhogott egy bagoly. Rek remegő
kézzel ragadta meg a tőrét.
Fenébe a sötéttel! – gondolta. És átok minden hősre!
Szolgált katonaként egy ideig Dros Corteswainnál, és élvezte. Egy idő után azonban a
határ menti összecsapások háborúba torkolltak, és eltűnt az élvezet. Jól harcolt, előléptették, a
felettesei azt mondták, hogy jó érzéke van a taktikához. A felettesei nem tudtak az álmatlan
éjszakákról. Az emberei tisztelték, de csak mert óvatosan vigyázta a titkát. Otthagyta a sereget,
mielőtt az idegei elárulják.
– Megőrültél, Rek? – kérdezte Javi gan, amikor beadta a lemondását. – Jön a háború,
még több csapatra van szükség, és egy jó tiszt, mint te, biztosan számíthat az előléptetésre. Egy
fél éven belül túljuthatsz a századosi rangon. Esetleg a gani jelvényt is megkaphatod.
– Tudom, uram, és higgye el, őszintén sajnálom, hogy elmulasztom a csatákat. Családi
ügy. Uram, levágnám a jobb kezemet, csak maradhassak.
– Elhiszem, fiam. Missaelre, hiányozni fogsz. A csapatod is nagyon fogja bánni. Ha
valaha is meggondolod magad, mindig találunk neked helyet. Bármikor. Született katona vagy.
– Nem felejtem el, uram. Köszönöm a segítségét és a bátorítást.
– Még valamit, Rek – mondta Javi gan, és hátradőlt a faragott székben. – Hallottad a
szóbeszédet, hogy a nadírok újabb hadjáratra készülnek?
– Szóbeszéd mindig van, uram.
– Tudom, évek óta pletykálják. De Ulric ravasz fickó. Mára már az összes törzset
legyőzte, azt hiszem, készen áll.
– De Abalyn most kötött vele egy békeszerződést – mondta Rek. – Kölcsönös béke a
kereskedelmi jogokért és az építkezések finanszírozásáért.
– Éppen erre gondolok, fiam. Semmi rosszat nem szólok Abalyn ellen, már húsz éve
bölcsen uralkodik. De hidd el, azzal nem állítasz meg egy farkast, hogy eteted! Mindegy, annyit
akartam csak mondani, hogy a magadfajta emberekre szükség lesz, ne rozsdásodj hát be.
Az utolsó, amire a drenaiaknak szükségük lehet, az egy olyan férfi, aki fél a sötétben. Egy
új Félszemű Karnak kell, egy tucatnyi. Egy Bronz gróf. Legendás Drussból sok száz. És még ha
ez a csoda meg is történik, akkor sem állíthatják meg a félmilliós áradatot.
Még elképzelni sem lehet ennyi embert.
Átzúdulnak Dros Delnochon, mint egy haragvó tenger. Rek nagyon jól tudta ezt.
De ha hinném is, hogy van esély, akkor sem mennék. Nézzünk szembe a ténnyel,
gondolta, ha biztos lenne a győzelem, akkor sem mennék a csatába.
Száz év múlva kit fog érdekelni, hogy a drenaiak túlélték-e? Olyanok leszünk, mint Skeln,
legendákba burkolózunk, sosem volt dicsőségbe.
Háború!
Fekete felhőként lepik el a legyek az ember beleit, aki zokog a fájdalomtól, és véres
ujjakkal próbálja egyben tartani széteső testét, csodára várva. Éhség, hideg, félelem, betegség,
halál!
Háború, a katonáknak.
Amikor elhagyta Dros Corteswaint, tétován közelítette meg egy katonája, szorosan
beburkolt csomaggal a kezében.
– A csapattól, uram – mondta.
Kinyitotta, zavarában nem jutottak eszébe a megfelelő szavak. Egy kék köpenyt talált
benne, a bronzcsatja sast formázott.
– Nem tudom, hogy köszönjem meg.
– Az emberek azt mondták, mondjam meg, hogy
hogy nagyon sajnáljuk, hogy itt hagy minket. Csak ezt akartam, uram.
– Én is sajnálom, Korvac. Családi ügy, tudod.
A katona bólintott, valószínűleg szerette volna, ha neki is jut egy családi ügy, és
otthagyhatja az erődöt. De a culoknak nincs rangjuk, amiről lemondhatnak, csak a dun
beosztásúak hagyhatnak ott háborúban egy várat.
– Hát, sok szerencsét, uram. Remélem, hamar viszontlátjuk
mind azt reméljük.
– Igen! Hamarosan.
Ez két évvel ezelőtt történt. Javi gan szívrohamban halt meg, Rek tiszttársai közül sokan
elestek a sathulikkal vívott csatákban. Hogy a közlegényekkel mi történt, arról semmit nem
hallott.
 Teltek a napok, a hideg, borongós, de szerencsére eseménytelen napok, mígnem az ötödik
reggelen, amikor egy csoport szilfa mellett vezetett az útja, mindennél gyűlöletesebb hangot
hallott – fém pendült fémnek. Tovább kellett volna lovagolnia, érezte. Maga sem tudta, miért, a
kíváncsisága legyőzte a félelmét. Megbéklyózta a lovat, és kifeszítette az íját. Óvatosan lépett be
a fák közé, le a hóborította vízmosásba. Nesztelenül mozgott, ügyesen, mint a macskafélék. Kiért
a tisztás szélére, ahonnan a csatazaj visszhangzott.
Ezüst-bronz páncélban, hátát a falnak vetve egy fiatal nő állt, három termetes, szakállas,
karddal és tőrökkel felfegyverzett bandita együttes támadásával nézett szembe. Karcsú kardot
tartott a kezében, egy táncoló, meg-megvillanó rapírt, bámulatos sebességgel támadott és
védekezett.
A három ügyetlen rabló csak egymást akadályozta, de látszott, hogy a lány hamar kifárad.
Reinard emberei voltak, Rek felismerte őket, és átkozta a saját kíváncsiságát. Az egyik
felkiáltott, ahogy a rapír felhasította a karját.
– Tessék, te szarevő! – kiáltotta a lány.
Rek elmosolyodott. Nem egy szépség, de vívni, azt tud.
Felhelyezett egy vesszőt a húrra, és várta a megfelelő pillanatot. A lány lebukott egy
csúnya vágás elől, és átdöfte az egyik támadója szemét. Az felkiáltott és összeesett, a másik kettő
hátrább húzódott, már óvatosabban távolodtak el egymástól, két irányból készültek támadni. A
lány ettől a pillanattól tartott, egy lehetősége maradt csak, a menekülés. Az egyik ellenségről a
másikra pillantott. Vágd le az egyiket, és reménykedj benne, hogy a másik döfése nem lesz
halálos. Talán mindkettőt magával viheti a halálba.
A magasabbik balra lépett, társa jobb felé. Rek ezt a pillanatot választotta, hogy hátba lője
a magasabbikat, de csak a lábikráját találta el. A férfi meglepetten pördült hátra, meglátta Reket,
dühösen indult felé. Közben az felhelyezte a második vesszőt is, hátrahúzta a húrt, amíg az arcát
nem érintette, és elengedte a vesszőt.
Most egy kicsivel jobban célzott. A férfi szívét akarta eltalálni, hiszen a mellkast a
legnehezebb elhibázni, de a vessző magasabban szállt, a nyíl vége a rabló homlokából állt ki, a
vér lassan vörösre festette a havat.
– Elég sokáig tartott, mire beavatkoztál – mondta hidegen a lány, átlépte a halottat, és az
ingébe törölte a pengéjét.
Rek elkapta a pillantását a férfiról, akit az előbb ölt meg.
– Most mentettem meg az életedet – mondta, és visszanyelte a dühös választ.
A lány magas volt – szinte férfias, gondolta Rek –, rendetlen, hosszú, szőke hajjal.
Kiszámíthatatlan vérmérsékletét a vastag szemöldök alatt mélyen ülő kék szeme árulta el. Alakja
nem látszott az ezüst páncéling és a bronz vállvasak alatt, lábát formátlan gyapjúnadrág takarta.
– Mit bámulsz? – csattant fel a lány. – Nem láttál még nőt?
– Megvan a válasz az első kérdésemre – felelte Rek.
– Nem értem.
– Nő vagy.
– Nagyon vicces! – Felemelte a szőrmekabátját a fa alól, leverte róla a havat, és felvette.
Ettől nem lett szebb, gondolta Rek.
– Megtámadtak – mondta. – A fattyak megölték a lovamat! Hol a tiéd?
– A hálád elbűvöl. – Rek kezdett dühös lenni. – Reinard emberei voltak.
– Tényleg? A barátaid?
– Nem. De ha tudná, mit tettem, lassú tűzön sütné meg a szememet, és előételként
megetetné velem.
– Rendben, értem már. Rendkívül hálás vagyok. Nos, hol a lovad?
 Rek nem válaszolt, haragosan szorította össze a fogát. Odasétált a halott zsiványhoz,
kirántotta a vesszőt, és megtörölte a halott kabátjában. Alaposan végigkutatta mindhárom ember
zsebeit. Hét ezüsttel és néhány aranygyűrűvel gazdagabban tért vissza a lányhoz.
– A lovamon egy nyereg van – mondta jegesen. – Én ülök benne. Megtettem érted, amit
kellett, most már csak magadra számíthatsz.
– Nagyon lovagias.
– A lovagiasság nem az erős oldalam – felelte, és elfordult.
– Az íjászat sem – vágott vissza a lány.
– Micsoda?
– A hátára céloztál, és húsz lépésről csak a lábát találtad el. Nem kellett volna becsuknod
az egyik szemed, így nehezebb felbecsülni a távolságot.
– Köszönet az oktatásért. Sok szerencsét!
– Várj! – mondta a lány. Rek megfordult. – Szükségem van a lovadra.
– Nekem is.
– Megfizetem.
– Nem eladó.
– Jó. Akkor megfizetlek, hogy vigyél el valahova, ahol vehetek egyet.
– Mennyi?
– Egy arany.
– Öt.
– Ennyiért három lovat is vehetek! – dühöngött a lány.
– Az eladó szabja meg a feltételeket – vont vállat Rek.
– Kettő, és ez a végső ár.
– Három.
– Rendben, három. Hol a lovad?
– Először a pénzt, hölgyem. – Rek kinyújtotta a kezét. A lány kék szeme fagyosan
villant, de elővett három aranyat egy bőrerszényből, és a férfi tenyerébe tette. – A nevem
Regnak. Barátoknak Rek.
– Ez nem érdekel – biztosította őt a lány.
3.
Fagyos csendben lovagoltak, a lány Rek mögött ült. A férfi a gyomrát markolászó félelem
dacára ellenállt a késztetésnek, hogy vágtára fogja a lovat. Nem bánta, hogy megmentette a lányt,
csodálatosan jót tett az önbecsülésének. Most a Reinarddal való találkozástól félt. Ez a lány nem
fog csendben ülni, amíg ő hízeleg és hazudozik. És ha véletlen szerencse folytán be is fogná a
száját, később biztosan jelenti, hogy adatokat szállított a karavánokról. A ló megbotlott egy
hófödte gyökérben, a lány balra dőlt. Rek elkapta a karját, és visszahúzta a lóra.
– Öleld át a derekamat – ajánlotta.
– Mennyibe fog kerülni?
– Csináld! Túl hideg van a vitához.
A lány karja Rek dereka köré fonódott, a feje a hátának dőlt. Vastag, sötét fellegek
borították be felettük az eget, egyre hidegebb lett.
– Korán kell tábort vernünk – állapította meg Rek. – Romlik az idő.
– Egyetértek – bólintott a lány.
Hullani kezdett a hó, feltámadt a szél. Rek leszegte a fejét a viharban, pislogott, mert a
hideg pelyhek a szemébe csaptak. Elkormányozta a lovat az útról, be a fák védelmébe, de meg
kellett kapaszkodnia a nyeregkápában, ahogy a ló egy gödörbe lépett.
Rek tudta, hogy ilyen időben ostobaság lenne nyílt táborhelyen tölteni az éjszakát.
Barlangra lenne szükségük, vagy legalább egy sziklafalra. Egy órát mehettek, mielőtt egy
tisztásra értek a tölgyfák és a rekettyés között. Gerendákból épített kis kunyhó állt rajta, a tetőt
földdel borították. Rek a kéményre nézett, de nem látott füstöt.
Előrenógatta a fáradt heréltet. Háromoldalú karám állt a kunyhó mellett, teteje a hó
súlyától kicsit bedőlt. Bevezette a lovat.
– Szállj le! – szólt a lánynak, de az nem mozdult. Lepillantott. A derekát ölelő kezek
megkékültek a hidegtől. – Ébredj fel! – kiáltotta. – Ébredj fel, a fene egyen meg! – Lecsúszott
a nyeregből, és elkapta a zuhanó lányt, akinek a szája is elkékült, hajába jég tapadt. A vállára
emelte, majd leszerszámozta a lovat, és becipelte a lányt a kunyhóba. A faajtó nyitva állt, hó
szállingózott be, amikor belépett.
A házikóban egyetlen szoba volt, ablaka alatt lóca kornyadozott. A sarokban egyszerű
pohárszék állt, egy rakás fahasáb – két, talán három napra elegendő –, meg egy durván
megmunkált szilfa asztal, körülötte három székkel. Lefektette a lányt a lócára, kerített egy seprűt
és kisöpörte a havat a szobából. Becsukta az ajtót, de az elrothadt sarokvas nem tartotta meg a
súlyt, és az ajtó ismét kitárult. Káromkodva odahúzta az asztalt, és az ajtófélfának támasztotta.
Kibontotta a zsákját, elővette a tűzszerszámot és a kandallóhoz lépett. A ház gazdája vagy
építője kész farakást hagyott a tűzhelyben, ahogyan a vadonban szokás. A faágak alatti zugban
Rek száraz leveleket halmozott fel, ráöntött egy kis lámpaolajat egy bőrtömlőből, majd
megpattintotta a kovát. Ügyetlenül mozgatta megdermedt ujjait, a szikrák nem értek célt, így
azután megállt, arra kényszerítette magát, hogy néhány mély lélegzetet vegyen. Még egyszer
megpróbálta, és most már tüzet fogtak a levelek. Előrehajolt, lágyan megfújta a lángokat, majd
ahogy felcsaptak, óvatosan apróbb ágakat tett a tűzre. A lángok táncolni kezdtek.
Két széket a tűz mellé cipelt, ráterítette a takaróit, és visszatért a lányhoz, aki alig
lélegzett a durva lócán.
– Ez az átkozott páncél! – dohogott. Ügyetlenkedett egy darabig a kabát szíjaival, azután
megfordította a lányt, és a fején keresztül húzta le róla. Gyorsan teljesen levetkőztette, és némi
meleget próbált dörzsölni a testébe. A tűzre pillantott, rátett néhány tuskót, majd a földre terítette
a takarókat, a kandalló elé. Ráfektette a lányt, hasra, a hátát dörgölte. – Meg ne halj nekem! –
korholta, miközben a lábát masszírozta. – Ne merd megtenni! – Megtörölte a lány haját, azután
bebugyolálta a takarókba. Érezte, hogy a padló hideg, a fagy mindent áthatott, ezért inkább
odahúzta a lócát, és erőlködve felemelte a lányt, akinek a szíve lassan vert, de egyenletesen.
Nézte a lány arcát. Gyönyörűnek találta. Nem a klasszikus értelemben szépnek, hiszen a
szemöldöke túl vastagra sikerült, az álla túl szegletesre, a száj túl teltre. Erőt látott benne,
bátorságot, eltökéltséget. És még ennél is többet: álmában gyengéd, kislányos kifejezés ült az
arcon.
Lágyan megcsókolta.
Begombolta a kabátját, elhúzta az asztalt, és kilépett a hidegbe. A ló horkantott, amikor
közelebb ért. Talált szénát az etetőben, kivett egy marékkal, és ledörzsölte a lovat.
– Hideg éjszaka vár rád, de itt nem lesz semmi bajod. – Ráterített egy pokrócot a heréltre,
adott neki zabot, majd visszatért a kunyhóba.
A lány arca színt kapott, békésen aludt.
Rek keresgélt a pohárszékben, talált egy régi vasserpenyőt. Elővette a csomagjából
acélkulacsát, némi szárított húst, és nekiállt levest főzni.
Kezdte jobban érezni magát, levette a köpenyét és a kabátját. Kint a szél a falakat
ostromolta, nőtt a vihar ereje, de bent a tűz meleget és lágy, vörös fényt árasztott. Rek levette a
csizmáját, és megmasszírozta a lábát. Jól érezte magát.
Csak nagyon éhes volt.
 Kivett egy bőrborítású agyagkorsót a csomagjából, és megkóstolta a levest. A lány
megmozdult. Rek fontolgatta, hogy felkeltse-e, de meggondolta magát. Amíg alszik, gyönyörű.
Ha felébred, egy hárpia. A lány megfordult és nyöszörgött, az egyik lába kikandikált a takaró
alól. Rek elvigyorodott, ahogy a lány testére emlékezett. Egyáltalán nem férfias! Csak magas, de
csodálatos arányokkal. A lábat nézte, a mosolya lassan elhalványult. Elképzelte, amint
mezítelenül egymás mellett fekszenek

– Nem, nem, Rek. Felejtsd el! – mondta hangosan.

Visszahúzta a takarót a lányra, és visszatért a leveshez. Készülj fel! – figyelmeztette
magát. Ha felébred, azzal fog vádolni, hogy kihasználtad a helyzetet, és kikaparja a szemed.
Maga köré tekerte a köpenyét, és a tűz mellé heveredett. A padló kezdett átmelegedni.
Még néhány tuskót rakott a tűzre, a karjára hajtotta a fejét, és nézte, ahogy a lángok keringenek,
felugranak, kicsavarodnak

Elaludt.

Sült szalonna illatára ébredt. A kunyhóban meleg volt, a karja elzsibbadt. Kinyújtózott,
felnyögött, majd felült. Sehol nem látta a lányt. Azután kinyílt az ajtó, belépett a lány, és
lesöpörte a havat a kabátjáról.
– Gondoskodtam a lovadról – mondta. – Kérsz enni?
– Igen. Mennyi az idő?
– Három órája kelt fel a nap. Kezd elállni a havazás.
Rek fájó testtel ült fel, kinyújtóztatta a hátizmait.
– Túl sok időt töltöttem Drenan kényelmes ágyaiban – állapította meg.
– Ez megmagyarázza a hájadat.
– Micsoda? Ez csak ellazult izom. – Lenézett. – Rendben van, valóban meghíztam a
derekamra. Néhány nap ebből az életből, és elmúlik.
– Nem kétlem – felelte a lány. – Egyébként szerencsénk volt, hogy megtaláltuk ezt a
helyet.
– Igen. – A beszélgetés elhalt, amikor a lány visszafordult a szalonnához. Rek
kényelmetlennek találta a csendet, és mind a ketten egyszerre szólaltak meg.
– Ez nevetséges – mondta végül a lány.
– Igen – értett egyet Rek. – Jó illata van a szalonnának.
– Nézd
Meg szeretném köszönni. Így; most kimondtam.
– Semmiség. Mi lenne, ha újra kezdenénk, mintha most találkoznánk először? A nevem
Rek. – Kinyújtotta a kezét.
– Virae – mondta a lány, és harcos módjára fogott kezet.
– Örülök. És mi szél hozott az erdőben, Virae?
– Semmi közöd hozzá! – csattant fel a lány.
– Kedves tőled.
– Sajnálom. Igazán. Nézd, nem könnyű barátságosnak lennem; nem kedvellek.
– Hogy mondhatsz ilyet? Egy kicsit korai, hogy megítéld a jellememet, nem?
– Ismerem a fajtádat – felelte a lány. Elővett két tányért, ügyesen kirakta a szalonnákat,
majd az egyiket odanyújtotta Reknek. – Beképzelt. Azt hiszi, ő az istenek ajándéka a világ
számára. Semmihez nem kötődik.
– És ez miért baj? – kérdezte Rek. – Senki nem tökéletes. Élvezem az életet, ez az
egyetlen van!
– A hozzád hasonlók miatt jutott ide az ország – közölte vele a lány. – Emberek miatt,
akik nem törődnek semmivel, akik csak a mának élnek. Mohók és önzők. Azelőtt nagy nemzet
volt a miénk.
– Ostobaság. Harcosok voltunk, mindenkit legyőztünk, a saját törvényeinket
kényszerítettük a világra.
– És ebben mi a rossz? Az emberek, akiket meghódítottunk, fejlődtek, nem? Iskolákat
építettünk nekik, kórházakat, utakat. Segítettük a kereskedelmet, átadtuk a törvényeinket.
– Akkor ne háborodj fel azon, hogy a világ változik! A népünk csak azért győzött, mert a
körülöttünk élők napja leáldozott. Kövérek és lusták voltak, mohó és önző emberek, akik nem
törődtek semmivel. Minden nép így bukik el.
– Úgy, szóval filozófus vagy? – kérdezte a lány. – Tudd meg, hogy a nézeteid épp olyan
értéktelenek, mint te magad!
– Szóval értéktelen vagyok? Mit tudsz te arról, hogy mi az értéktelen, amikor férfinak
öltözve parádézol? Harcosnak hiszed magad. Ha annyira fontosak a drenai értékek, miért nem
mész el Dros Delnochba a többi bolonddal, és lengeted meg a szép kis kardodat a nadírok felé?
– Onnan jövök, és vissza is megyek, amint elvégeztem, amiért jöttem – felelte a lány
jeges hangon.
– Akkor bolond vagy – mondta Rek vontatottan.
– Katona voltál, nem?
– És?
– Miért hagytad ott a hadsereget?
– Semmi közöd hozzá! – Elhallgatott. Azután, hogy megtörje a kellemetlen csendet,
megjegyezte: – Délutánra Glen Frenaebe érünk, kis falu ugyan, de vannak lovaik.
Csendben fejezték be a reggelit. Rek mérges volt, és kényelmetlenül érezte magát, de nem
tudta, hogyan hidalja át kettejük között a szakadékot. A lány elmosogatta az edényeket,
ügyetlenül festett a páncéljában.
Virae dühös volt magára. Nem akart veszekedni. Órákon keresztül, amíg a férfi aludt,
óvatosan mozgott a kunyhóban, nehogy megzavarja. Először, amikor felébredt, haragudott és
szégyellte magát, de tudott annyit a fagyásokról, hogy tisztában legyen vele, a férfi megmentette
az életét. És nem használta ki a helyzetet. Ha megteszi, tétovázás vagy sajnálkozás nélkül
megölte volna. Alvás közben megfigyelte a férfit. A maga módján jóképű, gondolta, majd rájött,
hogy bár valóban helyes, valami meghatározhatatlan vonás teszi igazán vonzóvá – talán valami
gyengédség? Érzékenység? Nem tudta eldönteni.
Miért kell neki vonzónak lennie? Viraének most nem volt ideje, románcra. Vagy a
románcoknak sincs soha ideje őrá? Férfiak társaságában mindig elvesztette az önbizalmát, ha
nem csatáról volt szó. Eszébe jutottak Rek szavai: Mit tudsz te arról, hogy mi az értéktelen,
amikor férfinak öltözve parádézol?
Már kétszer megmentette az életét. Miért mondta, hogy nem kedveli? Mert meg van
rémülve?
Hallotta, amint a férfi elsétál a kunyhótól, majd egy ismeretlen hangot.
– Regnak, drága barátom! Igaz, hogy van veled egy nő?
Virae a kardjáért nyúlt.
4.
Az apát az előtte térdelő fiatal albínó fejére helyezte a kezét, és lehunyta a szemét.
Rendjük szokása szerint szavai közvetlenül a másik elméjében jelentek meg.
– Készen állsz?
 – Honnan tudhatom? – felelte az albínó.
– Engedd át a szellemedet – mondta az apát. A fiatal férfi ellazult, gondolatait a másik
barátságos arcának a képe töltötte be. A gondolatok elúsztak, összefonódtak az apát emlékeivel.
Az apát erőteljes személyisége betakarta az albínóét, mint egy meleg takaró. Elaludt.
A szabadulás fájdalmas volt, félelmei visszatértek, amikor az apát felébresztette. Ismét
Serbitarként létezett, a saját gondolataival.
– Készen állok? – kérdezte.
– Amikor kell. A hírnök jő.
– Méltó?
– Döntsd el magad! Kövess Gravenbe!
Szellemük felszállt, összefonódott, magasan a kolostor felett repültek, szabadon, akár a
téli szél. Alattuk feküdtek az erdőszéli hófödte mezők. Az apát közelebb irányította őket, a fák
fölé. A tisztáson, egy kunyhó mellett néhány ember állt az ajtóval szemben, ahol egy magas,
fiatal férfi várta őket, mögötte egy lány, karddal a kezében.
– Melyik a hírnök? – kérdezte az albínó.
– Figyelj! – jött a válasz

Reinardhoz mostanában nem volt kegyes a sors. Egy karaván elleni támadásból komoly
veszteségekkel kellett visszavonulnia, szürkületkor pedig három másik emberét találta holtan,
köztük a bátyját, Ericet is. A két nappal azelőtt elkapott foglya belehalt a félelembe, mielőtt
Reinard igazán szórakozni kezdett volna, és az idő is rosszabbra fordult. A szerencse elhagyta, és
nem értette, hogy miért.
A fenébe a Szólóval, gondolta keserűen, amikor visszatért a táborba. Ha nem aludt volna
három napja, elkerülhették volna a karaván elleni támadást. Játszott a gondolattal, hogy le kellene
vágni az egyik lábát, mielőtt felébred, de a józan ész és a mohóság közbeszólt. A Szóló, aki
felbecsülhetetlenül értékes volt, éppen akkor lépett ki a transzból, amikor Reinard visszahozta
Eric testét a táborba.
– Látod, mi történt, amíg aludtál?! – dühöngött Reinard.
– Nyolc embert veszítettél egy ostoba támadásnál, egy nő megölte Ericet és egy másik
emberedet, miután elpusztították a lovát – felelte a Szóló.
Reinard keményen a vak emberre meredt.
– Egy nő, azt mondod?
– Igen.
– Egy harmadik is meghalt. Mit tudsz róla?
– Homlokon lőtték egy nyílvesszővel.
– Ki lőtt?
– Egy Regnak nevű férfi. A Vándor, aki néha erre jár.
Reinard megrázta a fejét. Az egyik nő egy kupa bort hozott neki. A vezér leült egy
hatalmas kőre a tűz mellett.
– Az lehetetlen, nem merészeli! Biztos, hogy ő volt?
– Igen. És most pihennem kell.
– Várj! Most hol vannak?
– Meg fogom tudni – felelte az öreg, és visszatért a kunyhójába.
Reinard ételt hozatott és odahívatta Grussint. A csatabárdos férfi a földre kucorodott.
– Hallottad? – kérdezte.
– Igen. Elhiszed?
– Nevetséges. De az öreg még soha nem tévedett. Lehet, hogy öregszem? Ha egy Rek-féle
gyáva nyomorult megtámadhatja az embereimet, akkor valamit rosszul csinálok. Ezért lassan
fogom megpirítani a tűz fölött.
– Fogytán az élelmünk – szólt Grussin.
– Mi?
– Kevés az élelem. Hosszú a tél, és szükségünk lett volna arra a karavánra.
– Majd lesz másik. Most meg kell találnunk Reket.
– Megéri? – kérdezte Grussin.
– Hogy megéri-e? Segített egy nőnek, hogy megölje a bátyámat. Kikötözöm azt a nőt, és
mindenki a kedvét töltheti. Apró csíkokban metélem le róla a húst. Azután a kutyáknak adom.
– Ahogy akarod.
– Nem vagy valami lelkes – mondta Reinard, és a tűz túloldalára hajította a tányérját.
– Nem? Lehet, hogy én öregszem. Amikor idejöttünk, még úgy tűnt, hogy van értelme a
harcnak. Kezdem elfelejteni, hogy mi volt az.
– Azért jöttünk ide, mert Abalyn és korcs bandája kifosztotta a tanyámat, és megölte a
családomat. Én nem felejtettem el. Kezdesz elpuhulni, vagy nem?
Grussin meglátta a fényt Reinard szemében.
– Nem, természetesen nem. Te vagy a vezér, és amit mondasz, nekem is megfelel.
Megkeressük Reket és a nőt. Miért nem pihensz le?
– Fenébe a pihenéssel! – morogta Reinard. – Ha neked kell, hát aludjál. Indulunk, ha az
öreg megmondja, hova.
Grussin a kunyhójához sétált, és összekucorodott a szalmával töltött ágyon.
– Valami baj van? – kérdezte az asszonya, Mella, az ágy mellé térdelt, és bort kínált.
– Mit szólnál, ha elmennénk? – kérdezte, és hatalmas kezét a nő vállára tette.
Mella előrehajolt, és megcsókolta.
– Bárhova mész, veled megyek – mondta.
– Elegem van belőle – mondta a férfi. – Elegem van a gyilkosságokból. Napról napra
értelmetlenebb lesz. Reinard őrült!
– Csitt! – suttogta Mella, már félt. A szakállas archoz hajolt, és Grussin fülébe suttogta:
– Ne beszélj hangosan. Tavasszal csendben elmegyünk. Addig maradj nyugton, és tedd, amit
mond.
A férfi bólintott, elmosolyodott, és megcsókolta az asszony haját.
– Igazad van. Aludj!
A nő bebújt mellé az ágyba, a takaró alá.
– Nem érdemellek meg – mondta még, mielőtt Mella behunyta a szemét.
Mikor siklott félre a dolog? Amikor fiatalok voltak, tele tűzzel, Reinardból csak ritkán
bújt ki a kegyetlen oldala, csak arra szolgált, hogy megteremtsék a mítoszt. Legalábbis ezt
mondta. Tüske lesznek Abalyn oldalában, amíg ki nem harcolják az igazságot. Tíz év telt el. Tíz
nyomorult, véres év.
Igazságos volt valaha is a harcuk?
Grussin remélte.
– Jössz? – kérdezte Reinard az ajtóból. – A régi kunyhóban vannak.

Az út sokáig tartott a keserű hidegben, de Reinard meg sem érezte. A harag melegséggel
töltötte el, és a bosszú reménye távol tartotta a fáradtságot. A mérföldek elrepültek.
Sikolyok zenéje és édes kínok képe töltötte be a képzeletét. Először a nővel foglalkozik,
felforrósítja a kést
Az ágyéka megmoccant.
 Ami Reket illeti
Tudta, milyen képet vág majd, amikor meglátja őket.
Rémület. Agytompító, izombénító rémület.
De tévedett.
Rek dühösen és remegve csörtetett ki a kunyhóból. Nehéz volt elviselnie a Virae arcán
látott megvetést. Csak a düh segített felejtenie. Az is alig. Nem tehet róla, hogy ilyen, igaz?
Vannak emberek, akik hősnek születnek. Mások gyávának. Senkinek nincs joga ítélni.
– Regnak, drága barátom! Igaz, hogy van veled egy nő?
Rek felmérte az előtte álló csapatot. Több mint húsz ember állt félkörben a magas, széles
vállú bandavezér mögött. Mellette Bárdos Grussin várakozott, kétélű, óriási csatabárdja harcra
készen a kezében.
– Jó reggelt, Rein! – felelte Rek. – Mi szél hozott erre?
– Hallottam, hogy kellemes hálótársad van, és arra gondoltam, a jó öreg Rek szívesen
osztozik velem. És meghívnálak a táboromba. Hol a lány?
– A lány nem neked való. De kössünk üzletet. Van egy karaván, ami

– Nem érdekel a karaván! – ordította Reinard. – Hozd ki a nőt!

– Fűszerek, szőrmék, ékszerek. Nagy fogás – mondta Rek.
– Elmondod útközben. Kezdem elveszíteni a türelmemet. Elő a lánnyal!
Rek haragja fellángolt, előhúzta a kardját a hüvelyéből.
– Gyere, és szerezd meg, te fattyú!
Virae előlépett az ajtó mögül, karddal a kezében állt Rek mellett, amikor a banditák
közeledni kezdtek.
– Várjatok! – szólt Reinard, és felemelte a kezét. Tett egy lépést előre, mosolyt
kényszerített az arcára. – Figyelj rám, Rek! Ennek semmi értelme. Veled semmi bajunk. A
barátunk vagy. Ki neked ez a nő? Megölte a bátyámat, ismerd el, hogy jogos a bosszúm. Tedd el
a kardodat, és menj! De őt élve akarom! – És téged is, gondolta.
– Ha akarod, szerezd meg! – mondta Rek. – És engem is. Ugyan, Rein, biztos tudod
még, mire való a kard, vagy nem? Talán arra számítasz, hogy szokásod szerint visszavonulsz a
fák közé, amíg az embereid meghalnak helyetted? Fuss, te szarevő! – Rek előreugrott, mire
Reinard gyorsan visszavonult, beleütközve Grussinba.
– Öljétek meg – parancsolta –, de a nőre vigyázzatok! Őt élve akarom.
Grussin előresétált, bárdja az oldalán himbálózott. Virae is odalépett Rek mellé. A
bárdforgató tíz lépésre megállt tőlük, és Rek szemébe nézett, látta hogy az nem fog meghátrálni.
Szemügyre vette a nőt. Fiatal, szenvedélyes, nem gyönyörű, de csinos.
– Mire vársz, te barom?! – üvöltötte Reinard. – Öld meg!
Grussin megfordult és visszasétált a társaihoz. Valószerűtlennek érzett mindent. Látta
magát, mint fiatalembert, amikor a pénzt gyűjtögette a saját házához, volt egy ekéje, az apjától
örökölte, és a szomszédok is segítettek építkezni. Mit csinált a múló évekkel?
– Áruló! – ordított Reinard, és kirántotta a kardját. Grussin könnyűszerrel kivédte a
vágást.
– Felejtsd el, Rein! Menjünk haza!
– Öljétek meg! – parancsolta Reinard. Az emberei egymásra néztek, néhányan
elindultak, mások tétováztak. – Fattyú! Áruló! – Sikoltotta Reinard, és újra felemelte a kardját.
Grussin mély lélegzetet vett, két kézre fogta a bárdját, és darabokra törte a kardot, a bárd a
markolatot is kettévágva behatolt a vezér oldalába. Reinard térdre zuhant, összegörnyedt. Grussin
kilépett, a bárd felemelkedett, lecsapott, és Reinard feje arrébb gördült a hóban. Grussin kiejtette
a kezéből a fegyvert, és visszasétált Rekhez.
– Nem volt mindig ilyen – mondta.
– Miért? – kérdezte Rek, és leengedte a kardot. – Miért tetted?
– Ki tudja? Nem érted, nem is érte – intett a lány felé. – Talán valahol belül elegem lett.
Merre láttad a karavánt?
– Hazudtam – hazudta Rek.
– Rendben. Nem találkozunk többé. Itt hagyom az erdőt. Az asszonyod?
– Nem.
– Választhatnál rosszabbul is.
– Tudom.
Grussin megfordult, visszasétált a testhez, majd felvette csatabárdját.
– Sokáig barátok voltunk – mondta. – Túl sokáig.
Anélkül, hogy hátranézett volna, elvezette az embereket a fák közé.

– Egyszerűen nem hiszem el – mondta Rek. – Valóságos csoda.

– Fejezzük be a reggelit – felelte Virae. – Főzök teát.
A kunyhóban Rek reszketni kezdett. Leült, a kardja a padlóra hullott.
– Mi a baj? – kérdezte Virae.
– Hideg van – felelte, és vacogott a foga.
A lány letérdelt mellé, a kezét dörzsölte, nem szólt semmit.
– A tea segít. Van cukrod?
– A csomagomban, piros zacskóban. Horeb tudja, hogy édesszájú vagyok. Nem mindig
hat rám így a hideg, sajnálom.
– Semmi gond. Az apám mindig azt mondta, hogy a tea jót tesz a
hideg ellen.
– Csak tudnám, hogy találtak meg? – morfondírozott Rek. – Az éjjeli hóesés betakarta a
nyomunkat.
– Nem tudom. Tessék, idd meg!
Rek belekortyolt a teába, mindkét kézzel tartotta az agyagedényt. A forró lé ráloccsant az
ujjaira. Virae a rendrakással foglalatoskodott, visszacsomagolta Rek holmiját. Végül új farakást
épített a következő idetévedő utasnak.
– Mit csinálsz Dros Delnochban? – kérdezte Rek, akit a meleg tea megnyugtatott.
– Delnar grófjának lánya vagyok – felelte a lány. – Ott élek.
– Az apád elküldött a háború elől?
– Nem. Abalynnak hoztam üzenetet, és még valaki mást is fel kell keresnem. Utána
hazamegyek. Jobban vagy?
– Igen – mondta Rek. – Sokkal jobban. – Tétovázott, majd a lány szemébe nézett. – Nem
csak a hideg miatt

– Tudom, nem számít. Mindenki remeg utána. Az számít, hogy harc közben hogyan
viselkedsz. Az apám elmesélte, hogy a skelni csata után egy hónapig nem tudott aludni anélkül,
hogy ne lettek volna lidércnyomásos álmai.
– Te nem remegtél – mondta Rek.
– Mert elfoglaltam magam. Kérsz még teát?
– Igen. Kösz. Azt hittem, meghalunk. De egy pillanatig sem érdekelt, csodálatos érzés
volt. – Szerette volna elmondani a lánynak, milyen nagyszerű volt maga mellett érezni őt, de nem
tudta, hogyan. Szeretett volna odalépni mellé és átölelni, de tudta, hogy nem teheti meg. Így csak
nézte a lányt, aki ismét teletöltötte a poharát, és most a cukrot kevergette.
– Hol szolgáltál? – kérdezte Virae. Érezte magán a férfi tekintetét, de nem tudta, hogyan
értelmezze.
– Corteswainban. Javi gan alatt.
– Meghalt – mondta a lány.
– Tudom, szívroham. Jó parancsnok volt. Megjósolta a jelenlegi háborút is. Abalyn
biztosan sajnálja, hogy nem hallgatott rá.
– Nemcsak Javitól kapott figyelmeztetést – mesélte a lány. – Minden északi parancsnok
küldött jelentéseket. Az apám is évek óta fizetett nadír kémeket. Nyilvánvaló volt, hogy támadni
fognak. Abalyn bolond, még most is követeket küld Ulrichoz, béketervezetekkel. Nem képes
elfogadni, hogy a háború elkerülhetetlen. Tudod, hogy csak tízezer emberünk van Delnochban?
– Én még kevesebbről hallottam.
– Hat falat és egy várost kell megvédeni. Legalább négyszer annyi kell háború idején. És
a közhangulat sem jó.
– Miért?
– Mert tudják, hogy meg fognak halni. – A lány hangjából harag érződött. – Mert az
apám beteg, haldoklik. És Orrin gannak a szíve egy érett paradicsom, nem több.
– Orrin? Soha nem hallottam róla.
– Abalyn unokaöccse. Ő parancsol a csapatoknak, de semmi hasznát nem vesszük. Ha
férfi lennék

– Örülök, hogy nem vagy az – mondta Rek.

– Miért?
– Nem tudom – felelte tétován. – Csak mondtam valamit. Örülök, hogy nem vagy férfi.
– Mindegy, ha férfi lennék, én lennék a parancsnok. Sokkal jobban csinálnám, mint Orrin.
Miért bámulsz így rám?
– Nem bámulok, figyelek rád, a fene egyen meg! Mi bajod velem?
– Meggyújtsam a tüzet? – kérdezte Virae.
– Miért? Maradunk még?
– Ha akarsz.
– Rád bízom – felelte Rek.
– Maradjunk ma! Csak ma. Így lesz időnk megismerni egymást
jobban megismerni. Elég rosszul kezdtük. És már háromszor megmentetted az életemet.
– Egyszer – helyesbített Rek. – Nem haltál volna bele a hidegbe, annál sokkal szívósabb
vagy. Grussin pedig mindkettőnket megmentett. Jó, én is szívesen maradok ma. De nem
szeretnék a padlón aludni.
– Nem lesz rá szükség – ígérte a lány.

Az apát mosolygott a fiatal albínó szégyenlősségén, megszakította a mentális kapcsolatot,

és visszasétált az asztalához.
– Gyere, Serbitar – mondta hangosan. – Bánod néha a szüzességi fogadalmad?
– Néha – felelte a másik, és felemelkedett. Leporolta a térdét, és leült az apáttal
szemben.
– A lány méltó – szólt. – A férfi egy rejtély. Csökken az erejük a szerelmeskedéstől?
– Nő. Szükségük van egymásra. Együtt alkotnak egészet, ahogy a Szent könyv is
megírja. Mi a véleményed a lányról?
– Mit mondjak?
 – Beléptél az agyába. Mesélj!
– Egy gróf lánya. Nem bízik magában, mint nőben, ellentmondó vágyak közt őrlődik.
– Miért?
– Maga sem tudja, miért.
– Ezt tudom. De te tudod, miért?
– Nem.
– És a férfi?
– Az ő agyában nem olvastam.
– Azért mondd el a véleményed.
– Fél. Fél a haláltól.
– Ez gyengeség? – kérdezte az apát.
– Dros Delnochban az. Ott biztos a halál.
– Igen. Lehet erény?
– Nem látom be, hogyan – felelte Serbitar.
– Mit mondanak a filozófusok a gyávákról és a hősökről?
– A próféta szerint –természetüknél fogva csak a gyávák képesek a legnagyobb
hőstettekre.–
– Össze kell hívni a Harmincakat, Serbitar.
– Én vezessem?
– Te leszel a Harmincak Hangja.
– És a testvéreim?
Az apát hátradőlt a székében.
– Arbedark lesz a Szív. Erős, félelem nélküli és igaz, ő a legjobb választás. Menahem
lesz a Szem, ő a legtehetségesebb. Én leszek a Lélek.
– Nem! – felelte az albínó. – Nem lehet, uram. Én nem vezethetlek téged!
– De igen. Te választod ki a többieket. Várom a döntésedet.
– Miért én? Miért én vezessek? Jobb lenne, ha én lennék a Szív, és Arbedark a vezető.
– Bízz bennem! Majd egyszer megérted.

– Dros Delnochban nőttem fel – mesélte Virae Reknek, amikor a lobogó tűz előtt
heverésztek. A férfi feje összegöngyölt köpenyén feküdt, a lány feje a férfi mellkasán. Rek Virae
haját simogatta, és nem szólt semmit. – Méltóságteljes hely. Jártál már ott?
– Nem. Mesélj róla! – Nem volt igazán kíváncsi rá, de beszélgetni sem volt kedve.
– Hat külső fal veszi körül, mindegyik húsz láb vastag. Az első hármat Egel, a Bronz gróf
építette. Ahogy a város nőni kezdett, még hármat húztak fel. A delnochi utat védi. A nyugatra
fekvő Dros Purdolon és a keleti Corteswainon kívül ez az egyetlen út, ahol egy sereg átkelhet a
hegyen. Apám átalakította a belső várat, ott az otthonunk. A felső tornyokból csodálatos a kilátás.
Nyáron, ha dél felé nézel, az egész síkság aranysárga a búzamezőktől. Északra a világ végéig
látni. Figyelsz rám?
– Persze. Aranysárga. A világ végéig látni – felelte Rek gyengéden.
– Tényleg hallani akarod?
– Igen. Mesélj még a falakról.
– Mit?
– Mennyire ellenállóak?
– Hatvan láb magasak, ötven lépésenként tornyok emelkednek. Csúnya veszteségeket
szenved az a sereg, amelyik megtámadja.
– És a kapu? Egy fal csak annyira erős, amennyire a kapuja.
 – A Bronz gróf erre is gondolt. Minden kaput vasrostély véd, a kapuk pedig bronzból,
vasból és tölgyfából készültek. A kapuk mögött keskeny alagút fut, ami csak később szélesedik
ki. Rengeteg ember ellen védhetők a folyosók. Az erődöt gyönyörűen megtervezték, csak a város
rontja el az egészet.
– Hogyan?
– Egel eredetileg úgy tervezte, hogy a falak közötti terület üresen áll, ne legyen fedezéke
az ellenségnek. Minden újabb fal magasabban áll a hegyen, ez lelassítja az ellenséget. Ha elég
íjászod van, borzalmas pusztítást vihetsz végbe. Lélektanilag is tökéletes, az ellenség tudja, hogy
a következő fal még nehezebb lesz.
– És hogyan rontotta ezt el a város?
– Megnőtt. A hatodik falig beépült. Nincs szabad terület. Épp az ellenkezője, már biztos
fedezékben közeledhet az ellenség.
Rek oldalra fordult, és megcsókolta a lányt.
– Ezt miért kaptam? – kérdezte Virae.
– Kell, hogy legyen valami oka?
– Mindennek van oka – felelte a lány.
Rek újra megcsókolta.
– A Bronz grófért kaptad. A közeledő tavaszért. Vagy a lehulló hópehelyért.
– Ennek semmi értelme – közölte vele a lány.
– Miért szerelmeskedtél velem? – kérdezte Rek.
– Ez meg miféle kérdés?
– Miért?
– Semmi közöd hozzá! – csattant fel a lány.
Rek elnevette magát, és újra megcsókolta Viraét.
– Igenis, hölgyem. Igaza van. Semmi közöm hozzá.
– Most gúnyolódsz – mondta a lány, és el akart húzódni.
– Dehogyis – tartotta vissza Rek. – Gyönyörű vagy.
– Nem igaz. Soha nem voltam szép. Te tényleg gúnyolódsz.
– Sosem foglak kigúnyolni. Szép vagy. Minél tovább nézlek, annál szebb vagy.
– Bolond vagy. Engedj felkelni!
Egy csókot kapott, Rek szorosan átölelte. Virae viszonozta a csókot.
– Mesélj még az erődről! – kérte Rek később.
– Nem akarok beszélni róla. Ugratsz, Rek, tudom. Ma nem akarok Delnochra gondolni.
Hiszel a végzetben?
– Most már igen. Majdnem.
– Komolyan beszélek. Tegnap nem bántam, hogy haza kell mennem, és szembenézni a
nadírokkal. Hittem Drenan igazában, és kész lettem volna meghalni érte. Tegnap nem féltem.
– És ma?
– Ma, ha megkérnél, nem mennék haza. – Hazudott, maga sem tudta miért. Félelem
öntötte el, amikor Rek becsukta a szemét és hátradőlt.
– De igen, hazamennél – felelte. – Haza kell menned.
– És te?
– Nincs semmi értelme.
– Minek?
– Nem hiszem el, amit érzek. Csaknem harmincéves vagyok, és ismerem a világot.
– Miről beszélsz?
– A sorsról. A végzetről. Egy öregemberről, rongyos köpenyben, aki nem lát. A
szerelemről.
– A szerelemről?
Rek kinyitotta a szemét, és megsimogatta Virae arcát.
– Nem tudom elmondani, mit jelentett nekem, amikor ma reggel mellettem álltál. Ez volt
életem legszebb pillanata. Semmi más nem számított. Láttam az eget. Kékebbnek láttam, mint
valaha. Minden élesnek tűnt. Jobban éreztem, hogy élek, mint bármikor máskor. Van ennek
valami értelme?
– Nincs – mondta gyengéden a lány. – Tényleg azt hiszed, hogy szép vagyok?
– Te vagy a legszebb nő, aki valaha is páncélt hordott – mosolygott a férfi.
– Ez nem válasz. Miért vagyok szép?
– Mert szeretlek. – Reket meglepte a könnyedség, amivel kimondta a szavakat.
– Ez azt jelenti, hogy elkísérsz Dros Delnochba?
– Mesélj még azokról a gyönyörű, magas falakról!
5.
A kolostor udvarát gyakorlóterekre osztották. Némelyiket kő borította, másokat fű,
homok, vagy csúszós nyálka. A szürke kőből épült kolostor az udvarok közepén állt. Négy fal és
egy vizesárok vette körül, a falakat később védelemre kevésbé alkalmas lágy, arany homokkőből
faragták. A nyugati falnál egy üvegház védelmében harminc különféle színű virág bimbódzott.
Rózsák.
Az albínó Serbitar a saját rózsatöve előtt guggolt, szelleme eggyé vált a virággal.
Tizenhárom éve küszködött már a rózsával, jól megértette. Empátia. Harmónia.
Illatából csak Serbitarnak adott. A tetvek összezsugorodtak és elpusztultak, amikor
Serbitar rájuk pillantott, a szirmok selymes szépsége betöltötte az érzékeit.
Fehér rózsa volt.
Serbitar leült, lehunyta a szemét, szellemével a virágon belüli élet áramlását figyelte.
Teljes fegyverzetbe öltözött, ezüst láncinget, kardot, ezüst láncszemekkel díszített bőrnadrágot
viselt, mellette vadonatúj ezüstsisak feküdt a földön, az ősök jelével az egyes számot vésték rá.
Fehér haját befonta, zöld szeme a rózsa zöldjét tükrözte vissza. Sovány arca, magas járomcsontja
a gondolkodó ember misztikus bölcsességét árasztotta.
Elbúcsúzott, gyengéden megnyugtatta a pánikba esett növényt. Ismerték egymást, amióta
az első levelét meghozta.
És most megy meghalni.
Egy mosolygó arc jelent meg a képzeletében, felismerte Arbedarkot. Várunk rád, lüktette
az üzenet.
Jövök, felelte.

A nagyteremben megterítették az asztalt, minden tányér előtt egy kupa víz és sütemény
állt. Harminc páncélos ember várta néma csendben, hogy Serbitar helyet foglaljon az asztalfőn.
Az albínó fejet hajtott Vintar, az apát felé, aki most a jobbján ült.
Csendben ettek, mindegyiküket a saját gondolatai foglalkoztatták, a tizenhárom évi
tanulás betetőzésével járó érzelmeket elemezték.
Serbitar megszólalt, a rend rítusai szerint:
– Testvérek, a keresés véget ért. Mi, akik kerestünk, meg kell, hogy ragadjuk azt, amit
kutattunk. Hírnök jő Dros Delnochból, és arra kér, hogy haljunk meg. Mi a véleménye a Szívnek?
Minden szem a fekete szakállas Arbedark felé fordult. A férfi ellazította az elméjét,
hagyta, hogy a többiek érzelmei elárasszák, elemezte őket, majd egyetlen, egységes, mindenki
által elfogadott véleményt formázott meg.
 Megszólalt, a hangja mélyen zengett.
– Drenan gyermekeit a kipusztulás veszélye fenyegeti. Ulric egyesítette zászlója alatt a
nadír törzseket. Országunkat az első támadás Dros Delnochnál éri. Delnar grófja parancsot
kapott, hogy tartson ki őszig. Abalynnak idő kell, hogy összegyűjtsön és kiképezzen egy
hadsereget. Világunk sorsának fordulópontjához érkezünk. A Szív azt mondja, keressük meg az
igazságot Dros Delnochnál.
Serbitar Menahemhez, egy sasorrú, sötét bőrű férfihoz fordult, akinek fekete, lófarokban
hordott hajába ezüst szálak vegyültek.
– Hogy látja a történteket a Szem?
– Ha elmegyünk, a város elesik. Ha maradunk, a város elesik – felelte Menahem. – A
jelenlétünk csak az elkerülhetetlent odázza el. Ha a hírnök méltó rá, hogy az életünket kérje,
menjünk.
Serbitar az apáthoz fordult.
– Vintar, mit mond a Lélek?
Az öregebb férfi karcsú ujjaival beletúrt gyérülő hajába, felállt és meghajolt Serbitar felé.
– Megkérnek bennünket, hogy egy másik nép fiait gyilkoljuk – szólt, a hangja lágyan,
szomorúan csengett. – Nem azért, mert gonoszak, csak azért, mert a vezetőik ugyanazt teszik,
amit a drenaiak tettek hatszáz évvel ezelőtt. A tenger és a hegyek között állunk. A tenger a
hegyeknek csapódik, és mi meghalunk. A hegy ellenáll a víznek, lehetővé teszi, hogy
összeroppanjunk. Meghalunk. A fegyverforgatás mesterei vagyunk. A tökéletes halált keressük, a
tökéletes élet ellentéteként. Igaz, hogy a nadír veszedelem nem új jelenség a történelemben. De
cselekedeteik elmondhatatlan kínokat fognak okozni a drenai népnek. Elmondhatjuk, hogy ha az
embereket védjük, a rend értékeit képviseljük. Az, hogy a védelmünk nem elégséges, nem ok a
csata elkerülésére. Az indok kell tiszta legyen, nem a végkifejlet. Sajnos, a Harmincaknak Dros
Delnochba kell lovagolniuk.
– Legyen! – mondta Serbitar. – Megegyeztünk. Én is egyetértek. A világ kitaszítottjaiként
érkeztünk ide, a templomba. Elűztek és féltek bennünket, mi vagyunk a végső ellentmondás.
Testünk élő fegyverré válik, hogy lelkünket a békevágy töltse ki. Harcos papok vagyunk, ilyet az
ősök nem ismertek. Szívünket nem tölti el öröm, amikor az ellenséget elpusztítjuk, mert szeretjük
az életet, minden formában. Amikor meghalunk, lelkünk ledobja a világ láncait. A kisszerű
gyűlölet, féltékenység, intrikák mind mögöttünk maradnak, amikor elérjük a Forrást. A Lélek azt
mondja, megyünk.

A felhőtlen éjszakában jól látszott a majdnem teli hold, ami a fák sápadt árnyait Rek
tábortüze köré vonta.
Egy szerencsétlen nyúl feküdt a parázson, agyagba göngyölve. Virae visszaérkezett a
forrástól, mezítelen testét Rek egyik felesleges ingébe törölte.
– Ha tudnád, hogy mennyit fizettem érte – szólalt meg a férfi, amikor a lány leült egy kőre
a tűz mellé, a teste aranyfényben fürdött, ahogy a lángok vörösen körbetáncolták.
– Jó célra használtam – felelte Virae. – Mikor lesz kész a vacsora?
– Nemsokára. Meghűlsz ebben az időben mezítelenül. A vérem már attól is jéggé fagy,
ha rád nézek.
– Különös. Reggel még azt mondtad, hogy felforr a véred, ha rám nézel.
– Az egy meleg szobában történt, ágy mellett. Sohasem voltam híve a hóban
szerelmeskedésnek. Tessék, megmelegítettem egy takarót.
– Kislány koromban – kezdte a lány, és maga köré tekerte a takarót –, télen egy szál
tunikában és szandálban futottam mérföldeket. Megedzett. És nagyon hideg volt.
 – Ha ilyen kemény vagy, miért kékültél el, mielőtt megtaláltuk a kunyhót? – Rek
mosolya elsimította a szavaiban rejlő gúnyt.
– A páncél. Túl sok acél, túl kevés gyapjú. Különben is, ha elöl lovagoltam volna, nem
unatkozom annyira, hogy elaludjak. Mikor sül már meg a nyúl? Farkaséhes vagyok.
– Hamarosan. Azt hiszem

– Sütöttél már így nyulat? – kérdezte a lány.

– Nem. De így kell, láttam, hogy csinálják. A szőre lejön az agyaggal együtt. Semmiség.
Viraét nem győzték meg Rek szavai.
– Időtlen időkig üldöztem ezt a sovány vadat. – Kedvtelve emlékezett a vesszőre,
amelyet negyven lépésről egyenesen az állat szívébe küldött. – Nem rossz az íjad, bár egy kicsit
könnyű. Régi lovassági íj, ugye? Delnochban is találsz ilyeneket. A mai íjak acélból készülnek,
messzebbre lőnek és erősebbek. Éhes vagyok.
– A türelem jót tesz az étvágyadnak – nevetett Rek.
– Ajánlom, hogy ne rontsd el a nyulat. Nem szívesen öltem meg, de ha megesszük,
legalább volt értelme.
– Nem tudom, mit szólna a nyuszi ehhez az érveléshez – jegyezte meg Rek.
– Értenek az érveléshez?
– Nem tudom. Nem szó szerint értettem.
– Akkor miért mondtad? Különös ember vagy.
– Absztrakt gondolkodás. Neked nincsenek ilyesféle gondolataid? Soha nem szeretted
volna tudni, honnan tudja a virág, mikor kell nőnie? Hogyan találja meg a pisztráng az utat?
– Nem. Kész a nyúl?
– Mire gondolsz, amikor nem azon jár az eszed, hogy öld meg az embereket?
– Ételre – felelte a lány. – Mi van a nyúllal?
Rek kikotorta az agyaglabdát egy bottal a tűzből. Nézte, ahogy elolvad körülötte a hó.
– És most mi a teendő? – kérdezte a lány.
Rek nem figyelt rá, felkapott egy öklömnyi sziklát, hozzávágta az agyaghoz, ami
szétnyílt, és előbukkant egy félig nyúzott, félig sült nyúl.
– Jól néz ki – mondta a lány. – És most?
A férfi megbökdöste a húst egy bottal.
– Meg tudnád enni?
– Persze. Ideadnád a késedet? Melyik darabot kéred?
– Maradt még egy kis zabpogácsám. Az jó lesz nekem. Öltözz már fel!
Egy szikla tövében táboroztak, a mélyedés a sziklában nem volt elég nagy ahhoz, hogy
barlang legyen, de megvédte őket a legvadabb széltől. Rek a zabpogácsáját rágcsálta, és elnézte,
ahogy a lány falatozott. Nem találta étvágygerjesztő látványnak. Virae a maradékot a fák közé
hajította.
– Jó lesz a ragadozóknak – mondta. – Nem is vagy rossz szakács.
– Örülök, hogy ízlett – felelte Rek.
– Nem vagy nagy erdőjáró, igaz?
– Elboldogulok.
– Még csak ki sem tudtad belezni. Elzöldültél, amikor megláttad a belsejét.
Rek a nyúl után dobta a zabpogácsát.
– A ragadozóknak is kell egy kis desszert – mondta.
Virae boldogan nevetett.
– Csodálatos vagy, Rek. Nem hasonlítasz egyetlen más férfira sem.
 – Nem hiszem, hogy kíváncsi vagyok a folytatásra – mondta Rek. – Miért nem fekszel le
aludni?
– Nem. Figyelj, komolyan beszélek. Világéletemben szerettem volna megtalálni az igazit,
aki magas, kedves, erős, megértő. Aki szeret. Nem hittem, hogy létezik. A legtöbb férfi, akit
ismerek, katona. Mogorva, egyenes, mint a lándzsa, és romantikus, mint egy bika. Ismertem
költőket, gyengédeket, kedves beszédűeket. A katonák között a költőkre vágytam, a költők között
a katonákra. Már kezdtem azt hinni, hogy a férfi, akire vágyom, nem létezik. Érted?
– Egész életedben egy olyan férfira vártál, aki nem tud nyulat sütni? Persze, hogy értem.
– Tényleg? – kérdezte lágyan a lány.
– Tényleg. De azért magyarázd el.
– Te vagy, akire vártam – felelte a lány, és elpirult. – Az én gyáva hősöm, a szerelmem.
– Tudtam, hogy valami olyat mondasz, amit nem fogok szeretni.
Virae ágakat rakott a tűzre. Rek kinyújtotta a kezét:
– Gyere, ülj mellém! – hívta. – Itt melegebb van.
– Megosztom veled a takarómat – mondta a lány, Rek karjaiba bújt, a fejét a vállára
hajtotta. – Nem baj, ha gyáva hősnek hívlak?
– Hívj, ahogy akarsz – felelte –, de legyél örökké mellettem.
– Örökké?
A lángok imbolyogtak a szélben, Rek megborzongott.
– Nekünk nem tart sokáig az örökké, igaz? Addig tart az időnk, amíg Dros Delnoch
elesik. Különben is rám unnál és elküldenél.
– Soha! – tiltakozott a lány.
– Soha. Örökké. Korábban nem törtem a fejem ilyen szavakon. Miért nem találkoztunk
tíz évvel ezelőtt? Akkor lett volna valami értelme.
– Kétlem, akkor még csak kilencéves múltam.
– Nem szó szerint értettem. Képletesen.
– Apám írt Drussnak – mondta a lány. – A levél és a küldetés tartja életben.
– Druss? Még ha él is, ősöreg már. Ennek semmi értelme. Skeln tizenöt éve történt, és
már akkor is öreg volt. Ágyban cipelik be a várba?
– Lehet. De apám számít rá. Csodálja. Hiszi, hogy legyőzhetetlen. Halhatatlan. Egyszer
azt mondta: ő korunk legnagyobb harcosa, meg hogy Skelnnél Druss győzött, ő és a többiek csak
a létszám kedvéért voltak ott. Mindig ezt mesélte, amikor kicsi voltam. Ott ültünk a tűznél, és
miközben kenyeret sütöttünk, Skelnről mesélt. Régi szép napok
– Elhallgatott, a parázsra meredt.
– Meséld el! – kérte Rek, és közelebb húzta a lányt, hátrasimította az arcába hullott
haját.
– Te is ismered. Skelnről mindenki tud.
– Igaz. De csak a színdarabokból és a dalnokoktól.
– Mondd el, mit tudsz, és én kiegészítem a részleteket.
– Jó. Néhány száz drenai harcos tartotta csak az átjárót, a hadsereg többi része messze
járt. A ventriai királytól féltek, tudták, hogy megindult ellenük, de azt nem, hogy hol fog támadni.
Skelnnél érte az országot a támadás. Túlerőben voltak ötven az egyhez, de Drussék kitartottak,
amíg az erősítés megérkezett. Ennyi.
– Nem egészen – mondta Virae. – Gorben elit hadtestét Halhatatlanoknak hívták, mert
senki nem győzte le őket. Drussnak sikerült.
– Ugyan – mondta Rek –, egy ember nem győzhet le egy sereget. Ez a trubadúroknak
való ostobaság.
 – Nem, hallgass meg! Apám azt mondta, hogy az utolsó napon, amikor a Halhatatlanokat
bevetették, a drenai védelmi vonal kezdett összeomlani. Apám egész életében katona volt, érti a
csatákat, a bátorság és a pánik közötti keskeny határmezsgyét. A drenaiak majdnem megtörtek.
Amikor azonban kezdték feladni, Druss felordított, nekiindult, és vágta, vágta az ellenséget. A
ventriaiak meghátráltak. Akik a legközelebb álltak hozzá, megfordultak és menekültek. A
rémület gyorsan terjedt, hamarosan az egész támadó vonal összeesett. Druss megfordította a csata
sorsát. Apám szerint olyan volt, mit egy óriás. Emberfeletti. Mint a háború istene.
– Ez akkor volt – mondta Rek. – Nem hiszem, hogy egy fogatlan vénség sokat érne ma.
Senki sem győzheti le az öregséget.
– Egyetértek. De tudod-e, hogy milyen jót tenne a közhangulatnak, ha Druss eljönne? Az
emberek sereglenének a zászlaja alá. A Legendás Druss – részesülhetsz a halhatatlanságból.
– Találkoztál vele valaha? – kérdezte Rek.
– Nem. Az apám soha nem mondta el, de valami történt közöttük. Druss soha nem
látogatott el Dros Delnochba. Az anyám miatt, azt hiszem.
– Nem szerette őt?
– Nem tudom. Inkább valami történt Druss barátjával. Azt hiszem, Siebennek hívták.
– Mi történt vele?
– Meghalt Skelnnél. Druss legjobb barátja volt. Csak ennyit tudok. – Rek érezte, hogy a
lány hazudik, de hagyta. Régi ügy, nem számít.
Akárcsak Druss

Az öreg összegyűrte a levelet, és hagyta, hogy a földre hulljon.

Nem a kora bántotta Drusst. Élvezte a hatvan év alatt megszerzett bölcsességet, a tudást, a
megszolgált tiszteletet. De az idő lassan az ő testén is nyomott hagyott. Válla még szélesen
terpeszkedett hordónyi mellkasa felett, de az izmok már nem feszültek, hátát vonalak barázdálták.
A dereka is megvastagodott az elmúlt télen. Szinte egy éjszaka alatt ősz szálakkal tarkított fekete
szakálla fekete szálakkal tarkított ősz szakáll lett. Éles szeme azonban, amely saját képét figyelte
az ezüsttükörben, nem tompult. Tekintete seregekben keltett rémületet, hős ellenfelek tettek egy
lépést hátra, szégyenkezve. Felgyújtotta az emberek képzeletét, akiknek példaképre volt
szükségük.
A Legendás Druss. A Legyőzhetetlen, a Csatabárd Ura. Életének legendáját gyerekek
hallgatták mindenfelé – nagyrészt valóban legenda volt. Druss, a hős, halhatatlan, félisten.
Győzelmeivel gazdag palotát, tucatnyi szolgálólányt érdemelt ki. Tizenöt évvel ezelőtt, a
skelni csata után Abalyn drágaságokkal árasztotta el.
Druss mégis visszatért a Sida-hegységbe, a felhőkkel határos, magányos vidékre. A
fenyők és a havasi leopárdok között visszatért a fészkébe, hogy belekóstoljon ismét a magányba.
Itt temette el a feleségét harminc év után. Itt akart meghalni, bár tudta, hogy nincs, aki eltemesse.
Az elmúlt tizenöt évben sem lustálkodott. Földesurak csapatait vezette, vándorolt. Tavaly
télen tért vissza végleg, elmélkedni és meghalni. Tudta, hogy hatvanéves korában jön el a vég,
már azelőtt tudta, hogy a látnok megjósolta. El tudta képzelni magát hatvanévesen, de öregebben
soha.
Valahányszor a hatvanegyedik évére gondolt, csak sötétséggel találkozott.
Göcsörtös keze megfeszült a fakupa körül, a szájához emelte az italt. Öt évvel ezelőtt ő
maga érlelte az erős bort, jót tettek neki az évek, nem úgy, mint a tulajdonosának. A bor
elfogyott, ő marad – még egy ideig.
A kora tavaszi napfény átmelengette a tetőt, az alig bebútorozott házikóban a meleg
kezdett elviselhetetlenné válni. Lassan levette az egész télen hordott birkabőr bundát és a lószőr
mellényt. Erőteljes, forradásokkal borított teste meghazudtolta korát. Elnézegette a sebeit, tisztán
emlékezett a férfiakra, akik kardjukkal megsebezték, férfiakra, akik soha nem öregszenek meg,
mint ő, akik életük virágjában hullottak el a bárdjának csapásai alatt. Kék szeme az ajtó melletti
falra pillantott. Ott lógott Snaga, a régiek nyelvén a Küldő. Karcsú fekete acél, régi ezüstrúnákkal
díszítve, kétélű fegyver, dalolt, amikor lecsapott.
Még most is hallotta az édes énekét. Még egyszer, utoljára, testvér, hívta. Még egy véres
nap, mielőtt bealkonyul. Gondolatai visszatértek Delnar levelére. A levél nem az embernek szólt,
hanem az emlékének.
Druss feltápászkodott a faszékből, szitkozódott, mert ízületei megroppantak.
– A nap lement – suttogta a bárdnak. – Már csak a halál vár, a türelmes gazember.
Kisétált a kunyhóból, a távoli hegyek felé nézett, amelyek kicsinyítve tükröződtek vissza
a szemében. Büszke, erős, kortalan, hófödte csúcsai ellenálltak a tavaszi napnak, ami meg akarta
tagadni tőlük a szűz havat.
Druss fürdött a vad ragyogásban, mélyen beszívta a hideg levegőt, kóstolgatta az életet,
mintha utoljára tenné.
– Hol vagy, halál? – kérdezte. – Hol rejtőzöl egy ilyen szép napon?
A visszhang körbefutott a völgyben. HALÁL, HALÁL, halál, halál
. NAPON, NAPON, napon, napon

– Druss vagyok! Kiállok ellened!

Árnyék hullott Drussra, a nap elhalt fent a mennyben, a hegyek ködbe burkolóztak.
Fájdalom hasított a mellkasába, lélekbe vágó, és majdnem elesett.
– Büszke halandó – sziszegte egy hang a kín függönyén keresztül. – Én sohasem
kerestelek téged. Te üldöztél a hosszú, magányos évek alatt. Maradj a hegyekben, és kapsz tőlem
két tucat évet. Az izmaid összeesnek, elméd eltompul. Akkor jövök csak, öreg, ha könyörögsz
érte. Vagy akarsz még egyet vadászni? Ha akarsz, öreg harcos, megtalálsz. Dros Delnoch falainál
várlak.
A fájdalom megszűnt. Megtántorodott, égő tüdejébe balzsamos levegőt szívott, és
felnézett. Madarak énekeltek a fenyők ágán, egyetlen felhőt nem látott az égen, és a hegyek is
olyan büszkén és egyenesen álltak, mint mindig.
Druss visszatért a házba, egy tölgyfa ládához lépett, amit tél kezdetén zárt be. A kulcs
valahol a völgy alján feküdt. A zár fölé tette hatalmas kezét, és lassan nyomni kezdte.
Megfeszültek az izmai, nyakán és vállán kidagadtak az erek, a fém felnyögött, alakja változott, és
– vége. Druss eldobta a lakatot, és kinyitotta a ládát. Fekete bőrzeke feküdt a ládában, a vállán
acélberakás, és egy fekete, fejre simuló sisak, amit két ezüstkoponya között egy ezüstbárd
díszített. Megtalálta a hosszú fekete kesztyűket is.
Gyorsan felöltözött, utoljára hagyta a fekete bőrcsizmát, amit személyesen Abalyntól
kapott évekkel ezelőtt.
Végül Snagáért nyúlt, aki szinte ugrott a várakozó kezekbe.
– Még egyszer, lélektestvér – szólt a fegyverhez. – Mielőtt bealkonyul.
6.
Serbitar Vintar mellől figyelte a teraszról, ahogy a két lovas egyre közelebb ér a kolostor
északi kapujához. A fű itt-ott kikandikált a hó alól, langyos tavaszi szél érkezett keletről.
– Nem a szerelmesek ideje – mondta Serbitar hangosan.
– A szerelemnek mindig itt van az ideje, fiam. Leginább háború idején – felelte Vintar.
– Behatoltál a férfi agyába?
– Igen. Különös ember. Szíve szerint ábrándozó, tapasztalata cinizmusra tanította,
szükségből hős.
– Milyen próba alá veti Menahem a hírnököt?
– A félelem próbája alá.

Rek kellemesen érezte magát. Friss tavaszi levegőt szívott be, az enyhe nyugati szél az
utóbbi évek legzordabb telének a végét ígérte. Mellette lovagolt a lány, akit szeretett, az ég kéken
és tisztán ragyogott.
– Milyen szép nap az élethez! – mondta.
– Mi a különös a mai napban? – kérdezte Virae.
– Csodálatos. Nem érzed? Az ég, a szél, az olvadó hó?
– Valaki elénk jön. Harcosnak nézem.
A lovas közeledett, majd leszállt a nyeregből. Arcát takaró fekete-ezüst sisakját lósörény
díszítette. Rek és Virae is leszálltak a lóról.
– Jó reggelt! – szólalt meg Rek.
A harcos nem vett tudomást róla, a sisak résén keresztül látszott, hogy a sötét szemek
Viraét figyelik.
– Te vagy a hírnök? – kérdezte.
– Én. Vintar apáttal szeretnék beszélni.
– Előbb engem kell legyőznöd – mondta a férfi, hátrébb lépett, és kihúzta hosszú
ezüstpengéjét.
– Egy pillanat – szólt közbe Rek. – Mi ez? Általában nem kell megküzdeni azért, hogy
valaki bejusson egy kolostorba. – A férfi továbbra sem ügyelt rá, és Virae is előhúzta a rapírját.
– Hagyd abba! – parancsolta Rek. – Ez őrültség.
– Maradj ki belőle, Rek! – mondta Virae. – Felszeletelem ezt az ezüstdarazsat.
– Nem! – ragadta meg a lány karját. – A rapír nem ér semmit a páncél ellen. Különben
sincs semmi értelme az egésznek. Nem azért vagy itt, hogy harcolj! Mindössze egy üzenetet kell
átadnod. Itt valami tévedés van. Várj!
Rek a harcos felé sétált, közben szemével felmérte a lehetséges gyenge pontokat a
páncélján. Ezüstös acélból készült láncinge felett mellvértet viselt a férfi, nyakát ezüstpánt védte.
Szűk bőrnadrágjába ezüstgyűrűket varrtak, lábszárvédője pedig erős bőrből készült. Csupán
térdén, kezén és állán tűnt sebezhetőnek.
– Megmondanád, mi történik? – kérdezte Rek. – Szerintem rossz hírnököt állítottál
meg. Mi az apáthoz jöttünk.
– Készen állsz, asszony? – kérdezte Menahem.
– Igen – felelte Virae, kardja körívet írt le a levegőben, ahogy a lány bemelegített.
Rek kardja megvillant a kezében.
– Védd magad! – kiáltotta.
– Ne, Rek, ő az enyém! – kiabált Virae. – Nem kell harcolnod értem. Lépj félre!
– Utánam a tiéd lehet – válaszolta Rek. Menahemre figyelt. – Gyere! Lássuk, harcolsz-e
olyan szépen, ahogy öltözöl.
Menahem sötét tekintetét az előtte álló férfi felé fordította. Rek gyomra görcsbe rándult:
ez a halál! Végleges, hideg halál, férgekkel a szemgödörben. Szívébe markolt a jeges rémület, a
lába remegni kezdett. Ismét gyerek volt, akit bezártak egy sötét szobába, és tudta, hogy démonok
rejtőznek az árnyékban. Émelyegni kezdett. Futni szeretett volna
futnia kellett.
Ehelyett felüvöltött, és támadásba lendült, pengéje szisszenve szállt a fekete-ezüst sisak
felé. Menahem meghökkent, sietve hárított, de a második csapás csaknem megölte. Hátralépett,
kétségbeesetten szerette volna visszanyerni a kezdeményezést, de Rek vad támadása kibillentette
az egyensúlyából. Hárított, körözni szeretett volna.
Virae döbbent csendben nézte, amint Rek szemkápráztató támadása folytatódott.
A reggeli fényben villogott a két férfi kardja, ügyességük elképesztette a lányt. Virae
büszkén figyelte Reket. Szerette volna hangosan biztatni, de ellenállt a késztetésnek, tudta, hogy
a legkisebb figyelemelterelés is végzetes lehet.
„Segítsetek! – lüktetett Menahem Serbitar felé –, különben meg kell ölnöm.” A torkától
egyujjnyi távolságra hárított egy vágást. „Ha tudom” – tette hozzá.
– Hogyan állíthatjuk meg? – kérdezte Serbitar Vintartól. – Ez az ember megveszett. Nem
tudom megérinteni az agyát. Hamarosan megöli Menahemet!
– A lány! – mondta Vintar. – Csatlakozz hozzám!
Virae megborzongott, látta, hogy Rek ereje egyre nő. Megszállott! Az apjától hallott
ilyenekről, de soha nem gondolta volna, hogy a Vándor is közéjük tartozik. Őrült gyilkosok
voltak, akik harc közben elveszítették a félelem és az ésszerű gondolkodás képességét, a
leghalálosabb ellenfelekké váltak. Minden kardforgató a támadás és a védekezés között
egyensúlyoz, mert hiába áhítozik a győzelemre, épp akkora benne a vágy, hogy ne veszítsen. A
veszettek azonban nem ismerik a félelmet, állandóan támadnak, és még ha elbuknak is, magukkal
viszik ellenfelüket a halálba. Hirtelen ráébredt, hogy a harcos nem akarja megölni Reket, a
küzdelem csak próba.
– Tedd el a fegyveredet! – sikoltotta. – Hagyd abba!
A két férfi tovább küzdött.
– Rek, hallgass rám! – kiáltotta. – Ez csak próba. Nem akar megölni.
Hangja mintha óriási távolságról ért volna el Rek füléhez, áthatolt a férfit körülvevő vörös
ködön. Hátralépett, inkább megérezte, mint meglátta a másik férfi megkönnyebbülését. Vett egy
mély lélegzetet, ellazult, keze, lába remegett.
– Beléptél az elmémbe – vádolta meg a másikat, hidegen a szemébe nézve. – Ha még
egyszer megteszed, megöllek. Megértettél?
– Értem – felelte Menahem lágyan, hangja tompán szólt a sisak alól.
Reknek csak a második kísérletre sikerült a helyére tennie a kardját, majd a lány felé
fordult, aki furcsán nézett rá.
– Ez nem én voltam – mondta. – Ne nézz így, Virae!
– Ó, Rek, sajnálom – mondta a lány könnyes szemmel. – Annyira sajnálom!
Újfajta félelem csapta meg Rek szívét, amikor látta a lányt elfordulni.
– Ne hagyj el! – mondta. – Csak ritkán történik meg, de ellened soha nem fordulnék.
Soha! Hidd el!
Virae átkarolta a nyakát.
– Elhagyni téged? Miről beszélsz? Nekem ez nem számít, te bolond. Én csak téged
sajnáltalak. Ó, Rek, olyan szamár vagy. Nem egy szolgálólány vagyok, aki visít, ha patkányt lát.
Férfiak mellett nőttem fel. Katonák, harcosok mellett. Gondolod, hogy ilyesmiért el tudnálak
hagyni?
– Úrrá tudok lenni rajta – mondta Rek, és szorosan átölelte a lányt.
– Ahová megyünk, ott nem kell – felelte a lány.

Serbitar otthagyta az erkély korlátját, és forrásvizet töltött magának egy kőkorsóból.

– Hogy csinálta?
Vintar leült egy bőrszékbe.
– A bátorság forrása sok mindenből táplálkozik benne, nagy részét nem is sejtjük.
Amikor Menahem félelmet sugárzott felé, erőszakkal válaszolt. Menahem azt nem értette meg,
hogy ez a férfi a félelemtől fél a legjobban. Felfigyeltél a gyerekkori emlékképre Menahem
behatolása alatt?
– Az alagutakra gondolsz?
– Igen. Mi a véleményed egy olyan gyerekről, aki fél a sötétben, és mégis a sötét
alagutakat keresi?
– Úgy próbálta meg legyőzni a félelmét, hogy szembenézett vele – felelte Serbitar.
– Ma is ezt teszi. Ezért halt meg majdnem Menahem.
– Hasznos lesz Dros Delnochban – mosolygott Serbitar.
– Hasznosabb, mint gondolod – mondta Vintar. – Sokkal hasznosabb.

– Igen – mondta Serbitar Reknek, amikor a belső udvarra néző tölgyfa borítású
dolgozószobában ültek. – Igen, tudunk olvasni a gondolatokban. De biztosíthatlak, többé nem
próbálkozunk sem veled, sem a társaddal.
– Miért tettétek? – kérdezte Rek.
– Menahem a Harmincak Szeme. Meg kellett bizonyosodnia, hogy méltóak vagytok a
szolgálatunkra. Arra kértek, hogy harcoljunk veletek, elemezzük az ellenség taktikáját,
használjuk fel az erőnket egy vár érdekében, ami nekünk nem jelent semmit. A hírnöknek
méltónak kell bizonyulnia.
– De én nem a hírnök vagyok. Csak a társa.
– Meglátjuk
Mióta tudsz a
problémádról?
Rek az ablak és a mögötte látható erkély felé fordította a tekintetét. Egy pacsirta szállt a
korlátra, megélesítette a csőrét a kövön, majd elrepült. Könnyű felhők formálódtak az ég tiszta
kékjében.
– Csak kétszer történt meg. Mind a kétszer a sathulik elleni háborúban. Először amikor
egy hajnali rajtaütés után bekerítettek bennünket, másodszor pedig egy fűszerkaravánt őriztem.
– Előfordul harcosok között – mondta Serbitar. – A félelem ajándéka.
– Mindkét alkalommal megmentette az életemet, de akkor is megrémiszt. Olyan, mintha
valaki átvenné az uralmat a testem és lelkem felett.
– Nem ez történik, biztosíthatlak. Ne félj önmagadtól, Rek
Szólíthatlak Reknek?
– Természetesen.
– Nem szeretnék túlságosan tolakodó lenni. Becenév, nem?
– Regnak rövidítve. A nevelőapám, Horeb hívott így gyerekkoromban
Soha nem szerettem a durva játékokat, soha nem akartam felkutatni semmit, és elkerültem
a magas fákat. Nem voltam vakmerő. A név rajtam maradt.
– Gondolod, hogy jó érzed majd magad Dros Delnochban? – kérdezte Serbitar.
Rek elmosolyodott.
– Arra vagy kíváncsi, nem száll-e inamba a bátorság?
– Őszintén szólva, igen.
– Nem tudom. Te biztos vagy magadban?
Apró mosoly futott át a sápadt, színtelen arcon, ahogy az albínó megfontolta a választ.
Karcsú ujjai az asztalon doboltak.
– Jó kérdés. Igen, biztos vagyok. Az én félelmemnek semmi köze a halálhoz.
– Olvastál a gondolataimban – mondta Rek. – Mondd meg te, ha nincs merszem!
Komolyan kérlek. Nem tudom, hogy képes vagyok-e végigharcolni egy hosszú ostromot. Bátrabb
férfiak is összeomlottak már ilyen körülmények között.
– Nem tudom megmondani, hogy kitartasz-e vagy kudarcot vallasz – jött a válasz. –
Mindkettőre képes vagy. Felelj inkább arra, maradnál-e, ha Virae elesne?
– Nem – vágta rá Rek. – Felnyergelnék egy gyors lovat, és eltűnnék. Engem nem
érdekel Dros Delnoch. A Drenai Birodalom sem.
– A birodalomnak vége – mondta Serbitar. – A csillaga leáldozott.
– Úgy gondolod hát, hogy Delnoch elesik?
– Előbb vagy utóbb. Olyan messze még nem látok a jövőbe. A Ködfátyol Útja különös.
Gyakran mutat eseményeket, amik bekövetkeznek, de még gyakrabban olyanokat, amelyek soha
nem jönnek el. Az út csalóka, csak az igaz misztikus járhatja biztonsággal az ösvényt.
– A Ködfátyol Útja? – kérdezte Rek.
– Sajnálom, honnan is tudnád? Egy másik sík útja
egy negyedik dimenzió? A lélek útja, mintha álmodna. Csak éppen irányítani tudod az
álmodat, és azt láthatod, amit szeretnél. Nehéz szavakba önteni egy laikus számára.
– Azt akarod mondani, hogy a lelked elhagyja a testedet? – kérdezte Rek.
– Ó, ez a könnyebbik része. Láttunk benneteket is az erdőben. Segítettünk, befolyásoltuk
a bárdos embert, Grussint.
– Rávettétek, hogy ölje meg Reinardot?
– Nem. Nincs akkora hatalmunk. Csak meglöktük abba az irányba, amit amúgy is
fontolgatott.
– Attól tartok, kényelmetlen számomra, hogy ilyen hatalommal bírtok – mondta Rek, és
elkerülte az albínó tekintetét.
Serbitar felnevetett, a szeme csillogott.
– Rek barátom, én megtartom a szavamat. Megígértem, hogy soha nem használom a
képességemet arra, hogy olvassak a gondolataidban, és nem is fogom. Egyikünk sem. Gondolod,
hogy szerzetesek lennénk, elvonulnánk a világtól, ha ártani akarnánk? Én egy herceg fia vagyok,
de király lehetnék, vagy császár, Ulricnál is hatalmasabb. Ne tarts tőlünk. Közös kaland vár ránk.
Értsük meg egymást. Ennél is több, legyünk barátok.
– Miért?
– Mert egy olyan pillanaton fogunk osztozni, amely csak egyszer jön el az ember
életében – válaszolta Serbitar. – Együtt halunk meg.
– Csak a magad nevében beszélj! – mondta Rek. – Nem hiszem, hogy Dros Delnochba
menni pusztán az öngyilkosság körülményes formája. Egy csata vár ránk, nem több, nem
kevesebb. Egy falat meg lehet védeni. Egy kisebb erő feltarthat egy nagyobbat. A történelemben
számtalan példát találunk, lásd a skelni csatát.
– Igaz – felelte Serbitar –, de azért emlékeznek rájuk, mert ezek a kivételek. Nézzünk
szembe a tényekkel. Az erődöt a szükséges katonaság harmada védi. A morál alacsony. Ulricnak
több mint félmillió ember áll a rendelkezésére, akik mind hajlandóak, sőt boldogan hajlandóak
meghalni érte. Fegyvermester vagyok, értek a háborúhoz. Dros Delnoch el fog esni. Nem
reménykedj másban!
– Akkor miért jöttök velünk? Mit nyertek?
– Meghalunk – felelte Serbitar –, és élni fogunk. Most hagyjuk ezt a témát. Nem
akarlak elkeseríteni. Ha lenne értelme, biztatnálak. De az én haditervem csak az elkerülhetetlen
elodázását célozza. Így szolgálhatom az ügyet.
– Remélem, megtartod magadnak a véleményedet – mondta Rek. – Virae hiszi, hogy
kitarthatunk. És tudok annyit a háborúskodásról és a morálról, hogy ha a haditervedet
megismerik, mindenki elmenekül, s így az első nap elbukunk.
– Nem vagyok bolond, Rek. Ezt csak neked mondtam el, mert tudnod kell. A tanácsadód
leszek Delnochban, és szükséged lesz az igazságra. Nem lesz semmi közöm a katonákhoz, sem
nekem, sem a Harmincaknak. Az emberek amúgy is elkerülnek bennünket, ha kiderül, mik
vagyunk.
– Lehet. De mit értesz azalatt, hogy az én tanácsadóm? Delnar gróf a parancsnok, nekem
még tiszti rangom sincs.
– Mondjuk úgy, hogy az ügy tanácsadója leszek. Az idő mindent megmagyaráz.
Elkeserítettelek?
– Egyáltalán nem. Megtudtam, hogy nincs remény, mind meghalunk, és a Drenai
Birodalomnak vége. Miért keserednék el?
Serbitar elnevette magát.
– Tetszel nekem, Rek. Azt hiszem, kitartasz végig.
– Persze hogy kitartok – mosolygott Rek. – Mert tudni fogom, hogy az utolsó falnál két
felnyergelt ló vár rám. Apropó, nincs valami erősebb italotok, mint a víz?
– Sajnos nincs – válaszolt a másik. – Az alkohol tompítja az érzékeinket. Ha szükséged
van rá, szólhatok valakinek, hogy hozzon neked a legközelebbi faluból.
– Nem isztok. Nincsenek nők. Nem esztek húst. Mit csináltok a szabadidőtökben?
– Tanulunk – felelte Serbitar. – Gyakorlunk, virágokat ültetünk, és lovakat nevelünk.
Nem unatkozunk, hidd el!
– Nem csodálom, hogy szívesen eljöttök meghalni – állapította meg Rek, mély
meggyőződéssel.

Virae Vitarral ült egy kicsi, szerényen bútorozott szobában, körülöttük kéziratok és
bőrkötésű könyvek. Az apró íróasztalon tucatnyi törött penna hevert teleírt papírlapok mellett.
Virae visszafojtotta a mosolyát, amikor az öreg a mellvért szíjaival kezdett bajlódni. A férfi
nagyon nem hasonlított egy harcosra.
– Segíthetek? – állt fel, és áthajolt az asztalon.
– Köszönöm, kedvesem – mondta az apát. – Nehéz a páncél. – Óvatosan nekitámasztotta
az asztalnak, és vizet öntött magának, majd Virae felé nyújtotta a korsót. – Sajnálom, hogy
ekkora a rendetlenség, de sietnem kell, hogy befejezzem a naplómat. Annyi a mondanivalóm, és
olyan kevés az idő!
– Hozd magaddal! – ajánlotta Virae.
– Nem, nem. Túl sok gondunk lesz, ha útra kelünk. Sokat változtál, mióta utoljára
láttalak, Virae.
– Két év hosszú idő, apát úr – mondta a lány óvatosan.
– Azt hiszem, a fiatalembernek köszönheted – mosolygott az apát. – Jó hatással van rád.
– Tévedés. Ugyanaz maradtam.
– A járásod biztosabb. Kevésbé vagy esetlen. Sokat kaptál tőle.
– Hagyjuk ezt. Mi lesz Dros Delnochhal? – pirult el a lány.
– Sajnálom, kedvesem. Nem akartalak zavarba hozni.
– Nem jöttem zavarba – hazudta a lány. – Térjünk vissza a várra. Tudtok segíteni?
– Két évvel ezelőtt megmondtam az apádnak, hogy szervezni és tervezni segítünk.
Megtudjuk az ellenség terveit. Segítünk, hogy meghiúsítsátok őket. Megszervezzük a védelmet,
és harcolunk száz helyett.
– Az apám elhelyezett tízezer aranyat Ventriában. A kereskedőnél, Asbidare-nál.
– Jó. Akkor ezt elrendeztük. Reggel indulunk.
 – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Virae. Az apát széttárta a karját, és várt. – Mire
kell a pénz?
– A következő templom megépítésére. Minden templomot az előző halála finanszírozza.
– Ó! És mi történik, ha nem haltok meg? Úgy értem, ha győzünk? – Az apát kutatóan
nézte a lány néhány pillanatig.
– Akkor visszaadjuk a pénzt – felelte.
– Értem – mondta a lány.
– Nem hiszed?
– Nem számít. Mi a véleményed Rekről?
– Milyen szempontból?
– Ne játsszunk egymással, atyám. Tudom, hogy olvastok a gondolatokban. Tudni
szeretném, mit gondolsz Rekről.
– A kérdés nem pontos – várj, hadd fejezzem be – figyelmeztette a lányt, aki kezdett
megharagudni. – Mint férfiról szeretnél hallani, mint harcosról, vagy mint egy gróf lányának
jövőbeli férjéről?
– Mindhárom. Nem tudom. Mondj valamit!
– Jól van. Hiszel a végzetben?
– Igen – felelte a lány, és eszébe jutott, hogy ugyanezt a kérdést ő is feltette Reknek. –
Igen, hiszek.
– Akkor higgy nekem. A sors úgy akarta, hogy találkozzatok. Tökéletes pár vagytok.
Növeled az erejét, ellensúlyozod a gyengéit. Hogy ő mit tesz veled, azt tudod. Mint férfi, nem
különleges, nem egyedülálló. Nem rendelkezik kirívó tehetséggel, nem költő, író, filozófus. Mint
harcos
nos, az ingatag bátorsága mögött félelem húzódik. De szerelmes. És ez erőt ad neki,
hatalmat, hogy legyűrje félelmét. Mint férj? Békében, nyugalomban lehet, hogy félrelépne. Szeret
téged, és kész meghalni érted. Ennél többet nem kérhetsz egy férfitól.
– Miért éppen most találkoztam vele? – sóhajtott könnyes szemmel a lány. – Nem
akarom, hogy meghaljon. Megölném magamat.
– Nem, kedvesen, nem hiszem, hogy megtennéd. Miért most?
hmm
Miért ne? Élünk vagy halunk, a szerelemre szükség van. Szükségünk van arra, hogy
valakivel osztozzunk. Valakihez tartozzunk. Lehet, hogy meghalsz, mielőtt az év véget ér. Ne
feledd: csak azt vehetik el tőled, ami már a tiéd. Jobb, ha megkóstolod a szerelmet, mintha
anélkül halnál meg.
– Talán. De szerettem volna gyerekeket, otthont. Szeretném elvinni Reket Drenanba, és
mindenkinek megmutatni. Szeretném, ha azok a szukák az udvarban látnák, hogy valaki szeret
engem. – Az ajkába harapott, könny futotta el a szemét.
– Nem számítanak. Akár látnak, akár nem, nem változtat a tényen, hogy tévedtek. És
korai elkeseredned. Tavasz van, még hetekbe telik, amíg elérjük a várat. Még sok minden
történhet. Ulricot elviheti egy szívroham, vagy leeshet a lováról, és betörhet a feje. Abalyn köthet
újabb szerződést. Más várnál is kezdhetik a támadást. Ki tudja?
– Tudom. Igazad van. Nem is értem, miért öntött el hirtelen az önsajnálat. Csodálatos,
hogy megismerhettem Reket. Láttad volna, hogy nézett szembe Reinard bandájával! Hallottál
Reinardról?
– Igen.
– Nos, többé nem kell aggódnod miatta. Meghalt. Rek kész lett volna kiállni húsz
emberrel, mert el akartak fogni engem. Hússzal! Harcolt volna velük. A fenébe, mindjárt sírni
fogok.
– Miért ne sírhatnál? Szerelmes vagy egy férfiba, aki imád, és a jövő sötét, remény
nélküli. – Odalépett a lányhoz, karját nyújtotta. – Gyermekem, a fiataloknak mindig nehezebb.
Virae felállt, az apát vállára hajtotta a fejét, szabadon patakzottak a könnyei. Vintar
átölelte, és megveregette a vállát.
– Győzhetünk Dros Delnochnál?
– Bármi megtörténhet. Tudod, hogy Druss oda tart?
– Jön? Ez nagyszerű hír! – Virae szipogott, és az ingujjába törölte a szemét. Rek szavai
jutottak az eszébe. – Nem szenilis, ugye?
Vintar hangosan felnevetett.
– Druss? Szenilis? Természetesen nem. Micsoda gondolat! Az az öreg soha nem lesz az.
Valaha azt hittem, hogy ha Druss azt akarná, hogy az éjszaka tovább tartson, felnyúlna az égre, és
visszatartaná a napot.
– Ismerted?
– Igen. A feleségét, Rowenát is. Gyönyörű gyermek volt. Ritka tehetség. Még Serbitarnál
is tehetségesebb.
– Én mindig azt hittem, Rowena is csak legenda – mondta Virae. – Valóban átkelt a
világon, hogy megtalálja?
– Igen – mondta Vintar, és elengedve Viraét, visszatért az asztalához. – Foglyul ejtették,
miután összeházasodtak, amikor a falut megtámadták a rabszolga-kereskedők. Évekig kereste.
Hihetetlenül boldog pár voltak. Mint te és Rek.
– Mi történt vele?
– Meghalt. Nem sokkal a skelni háború után. Gyenge volt a szíve.
– Szegény Druss! De ő még erős, ugye?
– Ha indul, a völgyek megremegnek – idézte Vintar –, amerre lép, a vadak elhallgatnak,
amikor megszólal, hegyek omlanak össze, amikor harcol, hadseregek buknak el.
– De képes még harcolni? – csökönyösködött a lány.
– Talán még alkalmas egy-két csetepatéra – kacagott Vintar.
7.
Kétnapi járóföldre, huszonhét mérföldre Sidától Druss hosszú, meneteléshez szokott
lépteivel közeledett a Skultik-erdőt szegélyező dús völgyekhez. Háromnapi út állt előtte Dros
Delnochig, de mindenfelé a közelgő háború jeleivel találkozott. Elhagyott otthonok,
megműveletlen földek, az emberek gyanakvók és bizalmatlanok az idegennel. A vereség jelei,
gondolta Druss. Egy alacsony emelkedő tetejéről egy harminc házból álló falu képe tárult a
szeme elé, némelyik ház durva ácsolatú, másokon látszott a gondos gazda keze nyoma. A házak
között tér állt, rajta fogadó és istálló.
Druss megmasszírozta a combját, megpróbálta enyhíteni a reumás jobb térde fájdalmát.
Sajgott a jobb válla is, de ezzel a tompa fájdalommal – emlék egy régi háborúból, amikor egy
ventriai dárda átfúrta kulcscsontját – könnyedén mozgott. De a térde! Így nem tud továbbmenni
némi pihenés és jeges borogatás nélkül.
Kiköpött, majd hatalmas kézfejével megtörölte a száját. Öreg vagy, mondta magának.
Semmi értelme, hogy mást tettess. Lesántikált a dombon a fogadó felé, és ismét elgondolkozott
rajta, nem kellene-e vásárolnia egy lovat. Az esze azt tanácsolta, vegyen, de a szíve tiltakozott. A
Legendás Druss soha nem lovagolt. Fáradhatatlanul gyalogolt éjjel és harcolt napközben. Jót tesz
a közhangulatnak, amikor besétál Dros Delnochba. Az emberek felkiáltanak: Istenek az égben, az
öreg gyalog jött a hegyekből! És mások így válaszolnak: Hát persze. Ő a Legendás Druss.
A józan ész azt suttogta, hogy vegyen egy lovat, és hagyja az erdőszélen, tíz mérföldnyire
a vártól. Ki tudná meg?
A fogadó tele volt, de a fogadós tudott üres szobát adni. A legtöbb ember csak átutazott,
dél felé, vagy a semleges Ventria irányába. Druss kifizette a szobát, szerzett egy vászonzsák
jeget, majd leült a kemény ágyra, és a jeget megdagadt térdére szorította. Nem töltött hosszú időt
az ivóban, de eleget ahhoz, hogy elkapjon valamennyit a beszélgetésből, és felismerje a vendégek
egy részét. Katonák. Szökevények.
Minden háborúban akadnak emberek, akik inkább megfutnak, mert nem akarnak
meghalni. A lenti fiatalok azonban nem gyávának látszottak, inkább csak elkeseredettnek.
Ennyire rosszul állnak a dolgok?
Letette a jeget, masszírozni kezdte a duzzanatot, ujjai kutattak, nyomkodtak, fogát
összeszorította a fájdalomtól. Egy idő után elégedetten dőlt hátra, kinyitotta a hátizsákját, és
kivett egy darab gyolcsot, amivel szorosan bekötötte a térdét. A kötés végét begyűrte a
hajtogatások alá. Visszatekerte a nadrágját, felhúzta a csizmát. Felnyögött, ahogy a sérült térd
megfeszült. Felállt, az ablakhoz sétált és kinyitotta. Egy kicsit jobban érezte magát, nem sokkal,
de jobban. Az ég felhőtlen kék volt, enyhítő szél borzolta fel a szakállát. Magasan felette sas
körözött.
Druss visszatért a csomagjához, elővette az összegyűrt levelet. Az ablakhoz lépett, hogy
több fény essen rá, és kisimította a papírlapot. Nagy betűkkel íródott a levél, Druss felkuncogott.
Nem a betű embere volt, ezt Delnar is tudta.

Legkedvesebb Társam!

Miközben a levelem írom, a nadír seregek Gulgothirnál gyülekeznek. Nyílt titok, hogy
Ulric készen áll a déli hadjáratra. Írtam Abalynnak, több emberért könyörögtem. Egyet sem
kapok. Elküldtem Viraét Vintarhoz – emlékszel a Kardok Apátjára? – és a Harmincak segítségét
kértem. Minden szalmaszálba belekapaszkodom, barátom.
Nem tudom, milyen egészségben talál a levelem, de kétségbeesésemben írom. Csodára
van szükségem, különben az erőd elesik. Tudom, hogy megesküdtél, soha nem léped át a város
kapuit, de a régi sebek begyógyulnak. A feleségem meghalt, Sieben barátod is. Mi vagyunk az
egyetlenek az élők közül, akik ismerik az igazságot. Én soha nem beszéltem róla.
A puszta neved képes megállítani a dezertálásokat és helyreállítani a közhangulatot.
Politikai okokból kinevezett tisztek keserítik meg az életemet, a legrosszabb mind közül Orrin
gan, a parancsnok. Abalyn unokaöccse, paragrafusokon lovagló ember. Mindenki megveti,
mégsem tudom leváltani. Az igazat megvallva, én már nem parancsolok többé.
Rákbeteg vagyok. Bármelyik nap meghalhatok.
Tudom, hogy nem tisztességes ezt elmesélnem, tudom, hogy a közelgő halálomat
használom fel, hogy szívességet kérjek tőled.
Gyere, és harcolj velünk! Szükségünk van rád, Druss! Nélküled elveszünk. Mint Skelnhél.
Gyere, amint tudsz!
Fegyvertársad,
Delnar grófja

Druss összehajtogatta a levelet, és bőrkabátjának mély belső zsebébe süllyesztette.

Egy vénember, reumás térddel, köszvényes vállal. Ha csodára vársz, barátom, azt máshol
kell keresned.
Ezüstözött tükör állt a lavórnak támasztva az asztalon, Druss figyelmesen a tükörképére
meredt. Éles kék szem, szögletesre nyírott szakáll, erős áll. Lehúzta a bőrsisakot, megvakarta dús
ősz sörényét. Komor gondolatokkal eltelve vette fel ismét, és indult lefelé. A hosszú pultnál sört
rendelt, és figyelte a körülötte zajló beszélgetést.
– Azt mondják, Ulricnak egymillió embere van – mondta egy magas, fiatal férfi. – És
hallottátok, mit csinált Gulgothirnál? A város nem volt hajlandó megadni magát, és amikor
elfoglalta, minden második embert felakasztatott és felnégyeltetett. Hatezer embert. Az ég
elfeketült a varjaktól. Képzeljétek el! Hatezer ember!
– Tudod, miért tette? – szólt bele Druss a beszélgetésbe.
Az emberek egymásra néztek, majd Drussra.
– Hogyne tudnám. Vérszomjas vadember, azért.
– Nem – mondta Druss. – Meghívhatlak egy italra? – Odaszólt a fogadósnak, és kért még
sört. – Azért tette, hogy a magadfajta emberek elterjesszék a hírét a többi városban. Várj! Ne érts
félre! – mondta Druss, amikor a másik arca elvörösödött a haragtól. – Nem hibáztatlak, amiért
elmesélted. Természetes, hogy ezeket a történeteket mindenki továbbadja. Ulric ravasz katona.
Gondolod, hogy ha elfoglal egy várost, és tisztelettel bánik a védőkkel, más városok nem
védekeznének éppoly hősiesen? Most előtte jár a félelem. És a félelem jó szövetséges!
– Úgy beszélsz, mintha tisztelnéd – szólt közbe egy másik, alacsonyabb, szőke bajszú
férfi.
– Tisztelem – mosolygott Druss. – Ulric korunk egyik legnagyobb hadvezére. Ki más
egyesítette ezer év óta először a nadír törzseket? És milyen egyszerűen! A nadírok mindenkit
ellenségnek tekintenek, aki nem a saját törzsükből származik. Ha ezer törzs így gondolkozik,
soha nem lesz belőlük nemzet. Ulric, a farkasok törzsének feje megváltoztatta a nadír háborúkat.
Minden legyőzött törzsnek felajánlotta: csatlakozzanak, vagy meghalnak. Sokan a halált
választották, de még többen az életet. A serege nőtt. Minden törzs megtarthatta a szokásait,
mindet tisztelik. Nem lehet egy ilyen embert nem bámulni.
– Aljas fattyú! – mondta egy ember a hallgatóságból. – Aláírta velünk a szerződést.
Most megszegi.
– Nem az erkölcseit védem – mosolygott Druss. – Csak annyit mondtam, hogy jó
hadvezér. A harcosai rajonganak érte.
– Márpedig nekem nem tetszik a beszéded, öreg – mondta a hallgatóság legmagasabb
tagja.
– Nem? Katona vagy?
A férfi tétovázott, a társaira pillantott, azután megvonta a vállát.
– Nem számít. Felejtsd el.
– Akkor szökevény?
– Azt mondtam, felejtsük el, öreg – a másik dühös volt.
– Mind szökevények vagytok? – kérdezte Druss, és nekidőlt a söntésnek, úgy figyelte az
összegyűlt harminc embert.
– Nem, nem mind – felelt valaki a tömeg sűrűjéből. Magas, karcsú férfi lépett elő, sötét
haját összefonta a bronzsisak alatt. – De nem hibáztathatod azokat sem, akik szökevények.
– Ne fáraszd magad, Pinar! – mondta egyikük. – Már megbeszéltük.
– Tudom. Számtalanszor – felelte Pinar. – De ez nem változtat a helyzeten. A gan egy
disznó. Rosszabb, alkalmatlan a feladatra. De ha elmentek, a többieknek nem marad semmi
esélyük.
– Így sincsen – morogta az alacsony, szőke bajszú férfi. – Ha lenne eszük, velünk
jönnének.
– Dorian, önző vagy – mondta halkan Pinar. – Amikor a harc megkezdődik, Orrin gan
kénytelen lesz elfelejteni az ostoba szabályait. Kisebb dolgunk is nagyobb lesz náluk.
 – Hát, nekem már most is elegem van belőlük – válaszolt Dorian. – Fénylő páncél.
Hajnali parádék. Erőltetett menet. Büntetés, ha hanyagul szalutálsz, ha beszélsz lámpaoltás után,
ha nem ragyog a jelvényed. Az az ember nem épeszű.
– Ha elkapnak, felakasztanak – figyelmeztette Pinar.
– Senkit nem mer utánunk küldeni, azok is elszöknének. Azért jöttem Delnochba, hogy a
nadírokkal harcoljak. Otthagytam a földemet, a feleségemet, a két kislányomat. Nem ezért a
rohadt páncélfényesítésért voltam itt!
– Menjél hát, barátom – mondta Pinar. – Remélem, nem bánod meg.
– Már most bánom. De nem változtatom meg a döntésemet – mondta Dorian. – Délre
megyek, Sebosztogatóhoz csatlakozom. Az aztán a harcos!
– Él még Delnar grófja? – kérdezte Druss. A fiatal katona szórakozottan bólintott. – Hány
katonája van?
– Tessék? – Pinar ráébredt, hogy Druss hozzá beszél.
– Hány emberetek van Delnochban?
– Miért érdekel?
– Oda tartok.
– Miért?
– Mert megkértek rá, fiacskám – felelte Druss. – És amióta az eszemet tudom, még nem
utasítottam vissza egy barát kérését.
– A barátod arra kért, hogy csatlakozz hozzánk Dros Delnochban? Megőrült? Katonákra
van szükségünk, íjászokra, lándzsásokra, harcosokra. Nem akarok tiszteletlen lenni, öreg, de
jobban tennéd, ha hazamennél; nincs szükségünk ősz emberekre.
Druss zordan mosolygott.
– Kimondod, amit gondolsz, fiam. De a nadrágodban hordod az eszedet. Kétszer olyan
régen forgatom a csatabárdomat, mint a te éveid száma. Az ellenfeleim meghaltak, vagy azt
kívánják, bár meghaltak volna. – A szeme felvillant, és közelebb lépett a másikhoz. – Ha
negyvenöt éven át háborúkban töltöd az életedet, jó harcosnak kell lenned, hogy túléld. Neked,
fiacskám, a szád még alig száradt meg az anyád tejétől, te csak egy csupasz állú kölyök vagy a
számomra. Csinos kard lóg az oldaladon, de ha akarom, egyetlen pillanat alatt megölhetlek.
Csend borult a szobára, Pinar homlokát kiverte a veríték.
– Ki hívott Dros Delnochba? – kérdezte végül.
– Delnar gróf.
– Értem. A gróf beteg, uram. Lehet, hogy még mindig hatalmas harcos vagy, lehet, hogy
nem. És én minden bizonnyal csupasz állú kölyök vagyok hozzád képest. De egyet hadd
mondjak, Dros Delnochban Orrin gan a parancsnok, és ő nem fog megtűrni, bármit mond a gróf.
Biztos vagyok benne, hogy helyén van a szíved, és sajnálom, ha tiszteletlen voltam, de már öreg
vagy a háborúhoz.
– A fiatalok ítéletei – mondta Druss. – Ritkán helyes. Rendben, bármennyire nem fűlik
hozzá a fogam, látom, hogy bizonyítanom kell. Jelölj ki egy feladatot, fiam!
– Nem értelek – mondta Pinar.
– Jelölj ki egy feladatot. Valamit, amire senki más nem képes. Meglátjuk, mire képes az
öreg!
– Nincs időm játszadozni. Vissza kell térnem Dros Delnochba. – Megfordult, hogy
távozzon, de Druss szavai megállították, megfagyott tőlük a vére.
– Nem érted, fiam. Ha nem adsz valamilyen feladatot, meg kell, hogy öljelek. Nem
szégyeníthetsz meg!
Pinar megfordult.
 – Ahogy akarod. Kimenjünk a piactérre?
A fogadó kiürült, a tömeg az elhagyott főtéren álló két férfi köré gyűlt. A nap ragyogott,
Druss mélyen beszívta a levegőt, élvezte a tavaszi meleget.
– Nincs értelme, hogy az erődet tegyem próbára – szólt Pinar –, erősnek látszol, mint a
bika. A háború az állóképesség próbája. Tudsz birkózni?
– Azt mondják – felelte Druss, és levette a kabátját.
– Helyes! Akkor bebizonyíthatod az ügyességedet három általam választott ember ellen.
Beleegyezel?
– Nem lesz nehéz dolgom ezekkel a nyámnyila szökevényekkel – mondta Druss.
Dühös moraj kelt a tömegben, de Pinar elhallgattatta őket.
– Dorian. Hagir. Somin. Megküzdötök az öreggel?
Az első három férfira nézett, akikkel Druss a söntésnél találkozott. Dorian levette a
köpenyét, és hátrakötötte vállig érő haját. Druss észrevétlenül megmozdította a térdét, fájt.
– Készen álltok? – kérdezte Pinar.
Mindkét férfi bólintott, és Dorian azonnal az öregnek rontott. Druss kinyúlt, elkapta a
torkát, másik kezét pedig a lábai közé lökte, és felemelte ellenfelét, majd felnyögött és elhajította.
Dorian repült néhány lábnyit a levegőben, majd mint egy zsák puffant a kemény talajon.
Megpróbált felemelkedni, de visszahanyatlott, megrázta a fejét. A tömeg röhögött.
– Ki a következő? – kérdezte Druss.
Pinar a második felé bólintott, de észrevette a félelmet a fiú arcán, és előlépett.
– Igazad volt, öreg, én tévedtem. De Orrin gan akkor sem hagy harcolni

– Fiacskám, nem tud megakadályozni. Ha megpróbálja, rákötöm egy gyors lóra, és

hazaküldöm a nagybátyjához.
Minden szem elfordult, amikor egy rekedt üvöltés reszkettette meg a levegőt.
– Fattyú! – Dorian kihúzta kardját, és Druss felé indult, aki összefont karral várta.
– Ne! – szólt közbe Pinar. – Tedd el a kardod, Dorian!
– Vissza, vagy húzd elő a kardod! – mondta Dorian. – Elegem van a játékokból!
Harcosnak hiszed magad, öreg? Akkor használd a fegyveredet. Ha nem, a gyomrodba mártom az
enyémet!
– Fiú – mondta Druss jéghideg szemekkel –, gondold meg. Vigyázz, ha támadsz, nem
maradsz életben. Senki nem állhat meg előttem. – Az utolsó szavakat lágyan ejtette ki, mégsem
kételkedett az igazságukban senki.
Csak Dorian.
– Meglátjuk. Elő a csatabárdot!
Druss előhúzta Snagát, széles marka a fekete nyélre fonódott. Dorian támadott.
És meghalt.
A földön feküdt, a feje félig elvált a nyakától. Druss mélyen a földbe vágta Snagát, hogy
megtisztítsa a pengét a vértől. Pinar döbbent csendben állt. Dorian nem volt híres kardforgató, de
nem is tartották ügyetlennek. Az öreg mégis félresöpörte a rohamozó kardot, egyetlen
mozdulattal viszonozta a támadást, és még csak arrébb sem lépett. Pinar néhai társának tetemére
nézett. Jobb lett volna, ha Delnochban maradsz
– gondolta.
– Nem örülök a történteknek – mondta Druss –, de figyelmeztettem. Saját maga
választotta a halált.
– Igaz – felelte Pinar. – Bocsáss meg korábbi szavaimért. Nagy segítség leszel, azt
hiszem. Elvisszük a tetemet. Utána iszol velem egyet?
 – Találkozunk a kocsmában – mondta Druss.
A magas, sötét hajú ifjonc, akivel másodiknak kellett volna birkóznia, megállította őt,
amikor átsétált a tömegen.
– Elnézést uram – mondta. – Sajnálom, amit Dorian művelt. Mindig is forrófejű volt.
– Többé nem az – felelte Druss.
– Senki nem fog bosszút állni.
– Helyes. Akinek felesége van és gyerekei, az ne veszítse el a fejét. Ismered a családját?
– Igen. A nevem Hagir. Közel van a tanyánk. Szomszédok vagyunk
voltunk.
– Nos, Hagir, remélem, ha hazamész, törődsz majd a feleségével.
– Nem megyek haza. Visszamegyek az erődbe.
– Miért gondoltad meg magad?
– Tisztelettel, uram, miattad. Azt hiszem, tudom ki vagy.
– Dönts saját magad, ne hárítsd rám a felelősséget. Szükségem van jó katonákra, de csak
olyanokra, akikre mindig számíthatok.
– Nem azért távoztam, mert megijedtem. Elegem volt az ostoba szabályokból. De ha
olyan férfiak is lesznek ott, mint te, uram, akkor kitartok.
– Jól van. Igyál velem egyet később. Most forró fürdőre van szükségem.
Druss átfurakodott az ajtóban álló embereken, és bement a fogadóba.
– Tényleg visszamész, Hagir? – kérdezte valaki.
– Igen. Igen.
– De miért? – értetlenkedett egy másik. – Semmi nem változott. Csak annyi, hogy
valószínűleg megvesszőznek bennünket a távolmaradásért.
– Miatta. Ő odamegy. A Csatabárd Ura.
– Druss! Ő volt Druss?
– Igen. Biztos vagyok benne.
– Borzasztó! – mondta a másik.
– Mire gondolsz, Somin? – kérdezte Hagir.
– Dorianra. Drusst tartotta a legnagyobb hősnek a világon. Emlékszel, hogy beszélt róla?
Druss így, Druss úgy. Ezért jött közénk, hogy olyanná váljon, mint ő, és esetleg találkozzon is
vele.
– Találkozott vele – mondta komoran Hagir.

Druss, a sötét hajú Pinar, a magas Hagir és a nyers arcú Somin a fogadó egyik
sarokasztalánál ültek. Tömeg gyűlt a fogadóban, odavonzotta őket az öreg legendája.
– Valamivel több mint kilencezer, azt mondod. Hány íjász?
Pinar dun legyintett.
– Nem több mint hatszáz, Druss. A maradék lovassági lándzsások gyalogosok,
mérnökök. A védők nagy része önkéntes földműves a Sentran-síkságról. Kellően bátrak.
– Ha jól emlékszem – mondta Druss –, az első fal négyszáz lépés hosszú és húsz lépés
széles. Legalább ezer íjászra van szükség. És nem ezer íjról beszélek. Olyan emberek kellenek,
akik száz lépésről is eltalálják a célt.
– Nincs – mondta Pinar. – Viszont van csaknem ezer légiós.
– Ez jó hír. Ki vezeti őket?
– Hogun gan.
– Ugyanaz a Hogun, aki kiűzte a sathulikat Corteswainnél?
– Igen – mondta Pinar, és büszkeség csengett a hangjában. – Jó katona, kemény
fegyelmet tart, de az emberei rajonganak érte. Orrin gan nem kedveli túlságosan.
– Érthető – felelte Druss. – De ezt majd Delnochban elrendezzük. Tartalékok?
– Azzal nincs gond. Egy évre elég élelmünk van, és három újabb forrást fedeztünk fel, az
egyik az erőd belsejében. Hatszázezer nyílvesszőnk van, rengeteg dárda és több száz felesleges
láncing. A legnagyobb probléma maga a város. A harmadik faltól a hatodikig beépült, sok száz
ház áll. Nincs szabad tér harcolni. A hatodik faltól az erődig talál fedezéket az ellenség.
– Ezt is megoldjuk, ha odaérek. Bujkálnak még törvényen kívüliek a Skultikban?
– Persze. Mikor nem? – válaszolta Pinar.
– Hány?
– Lehetetlen felbecsülni. Ötszáz. Talán hatszáz.
– Van ismert vezetőjük?
– Ezt sem könnyű megállapítani. A szóbeszéd szerint egy fiatal nemes vezeti a
legnagyobb bandát. Tudod, milyen a szóbeszéd. Minden banditavezér kitagadott nemes vagy
herceg. Mit fontolgatsz?
– Íjászok – felelte Druss.
– Nem léphetsz be a Skultik-erdőbe, Druss. Bármi megtörténhet. Megölhetnek.
– Igen. Minden megtörténhet. A szívem is felmondhatja a szolgálatot. Belehalhatok egy
betegségbe. Nem tölthetem azzal az életemet, hogy a váratlan eseményektől reszketek. Íjászokra
van szükségem. A Skultikban íjászok élnek. Ilyen egyszerű.
– Nem ilyen egyszerű. Küldj valaki mást! Túl értékes vagy ahhoz, hogy elveszítsünk –
mondta Pinar, és megragadta az öreg karját.
– Túl öreg vagyok ahhoz, hogy megváltozzak. A nyílt akciók kifizetődőek, Pinar. Hidd
el. És van egy másik okom is, amit majd később mesélek el. – Hátradőlt, és a tömeghez intézte a
szavait. – Tudjátok, ki vagyok, tudjátok, hova megyek. Hallgassatok meg! Sokan szökevények
vagytok, van, aki megijedt, van, aki elvesztette a hitét. Értsétek meg, ha Ulric elfoglalja Dros
Delnochot, a drenai földek nadír földek lesznek. A ti gazdaságaitokat nadírok uralják, a
feleségeitek nadír nők lesznek. Vannak dolgok, ami elől senki nem futhat el. Tudom. Dros
Delnochban az életeteket kockáztatjátok. Minden ember meghal egyszer. Még én is. Félszemű
Karnak is. A Bronz gróf is. A férfinak sok mindenre szüksége van, hogy elviselhetőbb legyen az
élete. Egy asszonyra. Fiakra és lányokra. Barátságra. Melegségre. Ételre, fedélre. De
mindenekfelett tudnia kell, hogy férfi. Mi a férfi? Valaki, aki felkel, ha az élet leteríti. Valaki, aki
az égre emeli az öklét, ha a jég elveri a termését, de újra vet. Egy férfit nem törnek meg a sors
csapásai. Lehet, hogy soha nem győz. De ha önmagába néz, büszke lehet. Lehet, hogy csak
paraszt vagy szolga, de legyőzhetetlen. Mi a halál? A gondok vége. A küszködés, félelem vége.
Sok csatában harcoltam. Sok halált láttam. Férfiét, nőét. A legtöbb büszkén halt meg.
Gondoljatok erre, amikor döntötök!
Az öreg szenvedélyes kék szeme a tömeget pásztázta, az arcokat figyelte. Tudta, hogy
meggyőzte az embereket. Ideje távozni.
Búcsút intett Pinarnak és a többieknek, a fogadós tiltakozása ellenére kifizette a számláját,
és elindult a Skultik felé.

Dühösen lépdelt, érezte a tekinteteket a hátában, ahogy a fogadó kiürült és mindenki a

távozását figyelte. Haragudott, mert tudta, hogy hamisan beszélt, pedig szerette az igazságot.
Tudta, hogy az élet sokakat megtör. Férfiak, akik erősek, mint a tölgy, összetörnek, ha a
feleségük meghal, elhagyja őket, vagy a gyermekeik szenvednek, vagy éheznek. Mások
megtörnek, ha elveszítik a lábukat, a karjukat vagy a látásukat. Mindenki megtörhet, bármilyen
erős a lelke. Mélyen mindenkiben létezik egy gyenge pont, amit csak a sors szeszélyes
kegyetlensége képes megtalálni. Egy ember ereje a gyengeségének felismeréséből fakad. Druss
tudta ezt.
Ő az öregségtől és az elbutulástól félt. Már a gondolattól is megremegett. Valóban hallotta
a hangot a hegyekben, vagy csak a félelme képzelte oda?
A Legendás Druss! Korának legnagyobb harcosa! Gyilkológép, harcos
És miért?
Mert soha nem volt bátorságom földet művelni!
Elnevette magát, elhessegette a komor gondolatokat és kétségeket. Értett hozzá.
Ma jól érezte magát. Szerencsésnek. Ha az ismert ösvényeken marad, biztosan találkozik
törvényen kívüliekkel. Egy magányos öregember olyan zsákmány, akit senki nem szalaszt el.
Ügyetlen, figyelmetlen társaság lenne, ha hagynák átsétálni az erdőn.
A. fák sűrűbben nőttek, elérte a Skultik szélét. Hatalmas, viharvert tölgyek, kecses füzek,
karcsú nyárfák ágai gabalyodtak egymásba, ameddig a szem ellátott, és azon is túl.
A déli nap ragyogó fénypászmákat vetett a gallyak között, a szél apró, rejtőzködő
vízesések hangját hozta. A szépség és varázs erdejében járt. Balra egy mókus megtorpant az
ebédjével, és aggódva nézte az öreget, amikor az elvonult mellette. Róka lapult a bokrok alján,
kígyó siklott egy fatörzs alá, ahogy Druss elhaladt. Messze fenn madarak daloltak, kórusuk az
élet dicséretét zengte.
Druss egész délután sétált, néha dalra fakadt, tucatnyi nemzet harci dalait énekelte.
Alkonyat felé megérezte, hogy figyelik.
Nem tudta volna megmagyarázni, mitől biztos benne. Nyakán megfeszült a bőr, érezte,
hogy háta széles célpont. Megtanult támaszkodni a megérzéseire. Meglazította Snagát a tokjában.
Néhány perccel később karcsú bükkfáktól övezett tisztásra ért. A tisztás közepén egy
kidőlt fatörzsön fiatal férfi ült, zöld tunikában, barna bőrnadrágban. A térdén hosszú kard feküdt,
mellette íja és egy tegez tollas nyílvessző.
– Jó napot, öreg! – mondta, amikor Druss feltűnt.
Ruganyos és erős, gondolta Druss, és harcos szemmel mérte fel a másik macskaszerű
kecsességét, amikor a bujdosó felállt, karddal a kezében.
– Neked is, fiam! – felelte az öreg, és balra, a bokrok takarásában mozgást pillantott
meg.
Jobbról is felsuttogtak a gallyak.
– Mi szél hozott ebbe az elbűvölő erdőbe? – kérdezte a férfi.
Druss kényelmesen egy közeli bükkhöz sétált és leült, hátát a fának vetve.
– Magányra vágytam – felelte.
– Ó, igen, magányra. És társaságra leltél. Nincs szerencsés napod.
– Minden pillanat szerencsés – mondta Druss, és viszonozta a másik mosolyát. – Miért
nem szólsz a barátaidnak, hogy csatlakozzanak hozzánk? Nedves lehet a bozótban.
– Milyen meggondolatlan tőlem! Eldred, Ring, gyertek elő, ismerkedjetek meg a
vendégünkkel! – Két szégyenlős vigyorú férfi hajtotta félre az ágakat, és az első mellé léptek.
Mindketten egyforma zöld tunikát és barna bőrnadrágot viseltek. – Itt vannak – mondta az első
férfi.
– Kivéve a szakállas fickót az íjjal – felelte Druss.
A férfi felnevetett.
– Gyere elő, Jorak! Úgy tűnik, az öregapó mindent észrevesz.
A negyedik férfi is a tisztásra ért. Magas volt, magasabb, mint Druss, erős, mint egy bika,
hatalmas kezében eltörpült az íj.
– Mind itt vagyunk, kedves uram. Légy oly jó, és add át valamennyi értékedet, mert
sietünk. Szarvas sül a tábortűzön, édes újkrumpli, petrezselymes. Nem szeretném lekésni. –
Bocsánatkérően mosolygott.
Druss összehúzta maga alatt a lábát, felállt, a csata mámora csillogott a szemében.
– Ha az erszényem kell, érdemeljétek ki – mondta.
– A fenébe! – mondta a férfi, mosolygott és visszaült a farönkre. – Mondtam neked,
Jorak, hogy az öregapó harcosnak néz ki.
– Én pedig megmondtam, hogy le kellene lőnünk, és elvenni az erszényét – mordult
vissza Jorak.
– Nem tisztességes – mondta az első. Drusshoz fordult. – Figyelj, öreg, nem lenne szép
tőlünk, ha messziről lelőnénk, de a problémát meg kell oldani. Szükségünk van az erszényedre,
tudod? Különben miért lennénk rablók? – Elhallgatott, elgondolkodott, majd megszólalt. –
Látom, hogy nem vagy gazdag, bármit szerzünk, nem éri meg a fáradságot. Mi lenne, ha
feldobnánk egy pénzérmét? Ha te nyersz, megtarthatod a pénzed, ha mi, a miénk. És meghívunk
vacsorára. Sült szarvascomb! Hogy hangzik?
– Mi lenne, ha elnyerhetném a ti erszényeteket és a vacsorát?
– Ugyan, ugyan, vén lókötő! Ne élj vissza a barátságunkkal. Mit szólsz a következő
javaslathoz? A becsületünk forog kockán. Mi lenne, ha megküzdenél Jorakkal? Elég erősnek
nézel ki, és ő jó az ökölharcban.
– Áll az alku! – mondta Druss. – Mik a szabályok?
– Szabályok? Aki állva marad, győzött. De akár győzöl, akár vesztesz, a
vacsorameghívást fenntartjuk. Tetszel nekem, hasonlítasz a nagyapámra.
Druss elvigyorodott, a csomagjába nyúlt, és előhúzta a fekete kesztyűket.
– Nem bánod, ugye, Jorak? Öreg már a bőröm, könnyen felhasad.
– Legyünk túl rajta! – mondta Jorak, és közelebb lépett.
Druss előrelépett, hogy találkozzon vele, felmérte a másik bámulatos vállát. Jorak
meglendült, egy jobb egyenes. Druss kihajolt, ökle ellenfele gyomrában kötött ki. Az óriás száján
hangosan áramlott ki a levegő. Druss visszalépett, állon vágta Jorakot, aki arccal a földre zuhant.
Megrándult, majd mozdulatlanná vált.
– A mai fiatalokban nincs semmi kitartás – mondta Druss szomorúan.
A fiatal vezér kuncogott.
– Győztél, Idő apó. Nézd, gyorsan csökkenő tekintélyem kedvéért adj még egy
lehetőséget, hogy valamiben legyőzzelek. Fogadjunk, az erszényem a tiéd ellen, hogy jobb íjász
vagyok.
– Nem becsületes ajánlat, fiam. Jobb vagy. Legyen más a fogadás tárgya: ha a mögöttem
álló fát egy vesszővel eltalálod, tiéd az erszény.
– Ugyan, kedves uram, mi ebben a művészet? Kevesebb, mint tizenöt lépés, és a fa
háromtenyérnyi széles.
– Próbáld meg! – ajánlotta Druss.
A fiatal bujdosó megvonta a vállát, kihúzta az íjat, és felhelyezett egy hosszú vesszőt az
őzbőr tegezből.
Erős ujjai lágy mozdulattal feszítették meg a húrt, a vessző kiröppent. Ahogy a húr
megfeszült, Druss előhúzta Snagát, és a csatabárd fehér ívben dalolt fel, amikor balra csapott
vele. A törvényen kívüli vesszője darabokra tört a pengén. A férfi pislogott, nyelt egyet.
– Minden pénzt megérne, ha szemmel tudtam volna kísérni!
– A pénzed az enyém. Hol az erszényed?
– Szomorú – mondta a férfi, és előhúzta az erszényt az övéből –, de üres. Az erszény a
tiéd, megegyeztünk. Hol tanultad ezt a trükköt?
 – Ventriában, még évekkel ezelőtt.
– Láttam már harcost csatabárddal, de ez hihetetlen volt. A nevem Nyíl.
– Druss vagyok.
– Tudom, vén lókötő. A tettek hangosabban beszélnek, mint a szavak.
8.
Hogun lenyelte a kétségbeesését, dühösen járt az agya. Kétszáz légiósával szemben több,
mint ezer nadír harcos állt Ulric lovasságából.
Százötven mérföldre járt Delnochtól, a nadír horda erejét és helyzetét kellett volna
felderítenie. Csaknem könyörgött Orrinnak, hogy hagyjon fel a tervvel, de a gant nem lehetett
meggyőzni.
– A parancs megtagadása azonnali lefokozással jár. Ezt kívánod, Hogun?
– Tudod jól, hogy nem erről van szó! Ez a portya értelmetlen. Számtalan kém és
menekült hozott már hírt Ulric csapatairól. Őrültség kiküldeni kétszáz embert a pusztába!
Orrin barna szeme dühösen villogott, hájas ajka remegett az erőfeszítéstől, hogy úrrá
legyen haragján.
– Őrültség? Vajon csak nem tetszik a terv, vagy a híres corteswaini hős fél szembenézni
a nadírokkal?
– A Fekete Lovasok az egyetlen tapasztalt haderő a várban – mondta olyan meggyőzően,
ahogy csak tőle telt. – Elveszíthetsz kétszáz embert, és semmivel sem tudsz meg többet, mint
most. Ulric félmillió harcossal jön, kétszer annyian vannak a szakácsokkal, mérnökökkel,
ringyókkal együtt.
– Szóbeszéd – vetette ellen Orrin. – Hajnalban indulsz.
Hogun akkor majdnem megölte, még Orrin is megérezte a veszélyt.
– Felettesed vagyok – siránkozott. – Engedelmeskedned kell.
És Hogun engedelmeskedett. Amikor a hajnali nap felkelt Delnoch hegyei felett, kétszáz
legjobb emberével északnak indultak a fekete lovakon, amelyeket generációk óta a legjobb harci
mének közül tenyésztettek ki.
Az erődtől távolabb lelassított, pihenőt intett az embereknek, lovagoljanak lazán,
beszélgethetnek a szomszédjukkal. Elicas dun mellé ügetett, majd visszafogta a lovát.
– Csúnya ügy, uram.
Hogun elmosolyodott, de nem felelt. Kedvelte Elicast. Született harcos és jó hadnagy.
Úgy ülte meg a lovat, mintha azon született volna, akár egy kentaur. Veszélyes ellenfél a
csatában ezüstös acélpengéjével, ami két hüvelykkel rövidebb volt a reguláris kardnál.
– Mit kellene kiderítenünk? – kérdezte.
– A nadír sereg létszámát és helyét – felelte Hogun.
– Ezt már kiderítettük – mondta Elicas. – Mit akar a hájas bolond?
– Elég, Elicas! – mondta szigorúan Hogun. – Meg akar bizonyosodni arról, hogy a kémek
nem túloztak.
– Féltékeny rád, Hogun, a halálodat akarja. Vedd már tudomásul, ember! Senki sem hall
bennünket. Tudod, hogy egy udvaronc. Gyáva. Az erőd egy napig sem tartja magát, kinyitja a
kapukat már az első napon.
– Szörnyű nyomás nehezedik rá. Az egész ország sorsa a vállát nyomja. Adjunk neki
időt.
– Nincs időnk! Nézd, Hogun, küldj el Sebosztogatóhoz. Hadd magyarázzam el a
helyzetet. Leváltanák.
– Nem. Hidd el, Elicas, semmi értelme. Abalyn unokaöccse.
– A vénembernek sok elszámolni valója van – mondta ingerülten Elicas. – Ha ezt túléljük,
biztosan megbukik.
– Régóta uralkodik, harminc éve. De ha ezt túléljük, azt Sebosztogatónak köszönhetjük.
Azt hiszem, át fogja venni a hatalmat.
– Engedj el hozzá! – sürgette Elicas.
– Az idő nem megfelelő. Még nem léphet Abalyn ellen. Most hagyj magamra!
Elvégezzük a feladatunkat, és ha szerencsénk van, megússzuk.
De nem pártolt melléjük a szerencse. Delnochtól ötnapi útra három nadír lovasba
botlottak. Kettőt megöltek, de a harmadik sztyeppi pónija nyakára hajolt, és mint a szélvész
bevágtatott a közeli erdőbe. Hogun azonnali visszavonulást rendelt el, és ha egy parányi
szerencséje van, sikerül a trükk. Elicas vette észre elsőként a hegycsúcsokon villanó tükrök
üzenetét.
– Mit gondolsz, uram? – kérdezte, mikor Hogun odaért.
– Attól függ, hány katonája van a környéken.
A válasz nem késett soká. Késő délután délre porfelhőt pillantottak meg. Hogun
hátranézett.
– Lebus! – kiáltotta, és egy fiatal harcos előreügetett.
– Neked sólyomszemed van. Nézz hátra, mit látsz?
A katona eltakarta a napot a szeme elől, és hunyorgott.
– Por, uram. Talán kétezer ló.
– És elöl?
– Ezer.
– Köszönöm. Menj vissza a csapatodhoz. Elicas!
– Uram?
– Lándzsával és karddal támadunk.
– Igen, uram. – Visszatért a hadoszlophoz. A katonák levették a fekete köpenyeket,
összehajtották, és a nyeregkápára kötözték. A fekete és ezüst páncélok megcsillantak a
napfényben, ahogy a katonák rohamra készülődtek. A nyeregtáskából minden katona egy
alkarvédőt vett elő, és a helyére illesztette.
Kis, kerek pajzsaikat a baljukra erősítették. A szíjakat meghúzták, a fegyvereket
megragadták. A közeledő nadírokat már meg lehetett különböztetni egymástól, csatakiáltásukat
elnyomta a paták robaja.
– Sisakot le! – üvöltötte Hogun. – Ékbe rendeződj!
Az ék csúcsán Hogun és Elicas lovagoltak, a katonák gyakorlottan helyezkedtek el
mögöttük.
– Előre! – kiáltotta Elicas. A csapat ügetni kezdett, majd vágtába váltottak, a lándzsákat
előreszegezték. Csökkent a távolság, Hogun vére táncolni kezdett, érezte, ahogy a szíve egy
ütemre dobban a vágtató paták zajával.
Jól látta a nadír arcokat, hallotta a sikolyokat.
Az ék csúcsa a nadír soroknak rohant, a termetes fekete lovak utat vágtak a kisebb pusztai
pónik között. Hogun lándzsája egy nadír mellkasába hatolt és eltört, amikor a férfi lezuhant a
nyeregből. A pengéje kirepült a hüvelyéből, levágott egy nadírt, kivédett egy balról jövő
támadást, és visszakézből elvágta egy lovas torkát. Elicas drenai harci kiáltást hallatott a jobbján,
a lova felágaskodott, mellső patái összezúzták egy póni mellkasát, az meg a lovak patái közé
vetette gazdáját.
Átjutottak, Dros Delnoch távoli, törékeny biztonsága felé vágtattak.
Hogun visszanézett, látta, hogy a nadír csapat észak felé indul. Nem üldözték őket.
– Hány embert veszítettünk? – kérdezte Elicast, amikor lépésre váltott a csapat.
 – Tizenegyet.
– Lehetett volna rosszabb is. Kiket?
Elicas elsorolta a neveket. Jó katonák voltak, csaták túlélői.
– Az a fattyú Orrin még megfizet értük! – mondta Elicas keserűen.
– Felejtsd el! Igaza volt. A szerencsén múlott, nem az ítélőképességen, de igaza volt.
– Hogy érted, hogy igaza? Semmit nem derítettünk ki, és elveszítettünk tizenegy embert
– mondta Elicas.
– Megtudtuk, hogy az ellenség közelebb van, mint hittük. A Farkas törzs embereivel
találkoztunk. Ulric törzse, a személyes testőrsége. Soha nem küldi őket messzire a főerőktől.
Szerencsés esetben van még egy hónapunk.
– A fenébe! Ki akartam belezni a disznót, és vállalni a következményeket.
– Szólj az embereknek, hogy ma nem gyújtunk tüzet – kérte Hogun.
Hát, kövér ember, gondolta, ez volt az első helyes döntésed. Talán nem az utolsó.
9.
Az erdő kortalan szépsége megérintette Druss harcos lelkét. Bűbáj úszott a levegőben. A
göcsörtös tölgyek csendes őrszemként álltak a hold ezüst fényében, királyian, halhatatlanul. Mit
törődtek ők az emberek háborúival? Lágy fuvallat simogatta végig az öreg feje fölött az ágakat.
Egy kidőlt fatörzs a hold fényében fürdött, pillanatnyi földöntúli ragyogásban. A fény egy
magányos borzra hullott, aki gyorsan eltűnt a sűrűben.
Érdes hangú dal szállt fel a tűz körül ülő emberek torkából, Druss halkan káromkodott.
Az erdő ismét egyszerű erdővé vált, a tölgyek nagyra nőtt növényekké. Nyíl odasétált mellé,
kezében egy boros flaskával és két bőrkupával.
– A legjobb ventriai ital – mondta. – Visszafeketedik tőle a hajad.
– Akkor jöhet – felelte Druss.
A fiatal férfi megtöltötte előbb Druss poharát, majd a sajátját.
– Szomorúnak tűnsz, Druss. Azt hittem, egy újabb dicsőséges csata boldoggá teszi a
szíved.
– Az embereid a legrosszabb énekesek, akikhez húsz éve óta szerencsém van. Megölik a
dalt – felelte Druss, és nekidőlt a fának. Érezte, hogy a bor könnyít a feszültségen.
– Miért mész Delnochba? – kérdezte az íjász.
– A legeslegrosszabb egy csapat sathuli volt. Ugyanazt az átkozott versszakot kántálták
újra és újra. Végül elengedtük őket, azt gondoltuk, hogy ha otthon is így énekelnek, egy hét alatt
elmúlik a törzsük harci kedve.
– Nézd, vén lókötő – mondta Nyíl. – Nem szabadulsz ilyen könnyen tőlem. Válaszolj,
bármit! Hazudj, ha akarod. De mondd meg, miért mész Delnochba?
– Miért vagy kíváncsi?
– Érdekel. Egy félszemű ember is láthatja, hogy Delnoch elesik, és te elég tapasztalt
vagy, hogy meglásd az igazságot. Miért mész?
– Van fogalmad róla, fiam, hány vesztes csatában vettem részt az elmúlt negyven évben?
– Kevésben – felelte az íjász. – Különben nem mesélhetnél róluk.
– Nem, nem. Hogyan állapítod meg, hogy egy csatát el fogsz veszíteni? Létszám,
stratégiai előnyök, helyzet? Fecskeszart sem ér! Az emberek számítanak. A legnagyobb hadsereg
is veszít, ha az embereik kevésbé hajlandóak meghalni, mint győzni.
– Szónoklatok! – fintorgott a másik. – Ezt az erődben mondd el. Azok a bolondok
biztos elhiszik.
– Öten egy ellen, aki sebesült – mondta Druss, és uralkodott a szenvedélyén. – Kire
fogadnál?
 – Értelek, öreg. Ha az Félszemű Karnak, akkor rá fogadok. De hány Karnak harcol Dros
Delnochban?
– Ki tudja? Még Karnak is ismeretlenül kezdte. A csatamezőn szerzett nevet magának.
Dros Delnochban sok hős fog meghalni.
– Akkor elismered? Az erőd elveszett. – Az íjász győztesen vigyorgott. – Meghalni, azt
mondtad?
– A fenébe veled, fiam! Ne adj szavakat a számba! – átkozta magát Druss. Hol vagy
most, Sieben? – gondolta. Szükségem van folyékony szavaidra és az eszedre.
– Akkor ne bánj velem úgy, mint egy féleszűvel. Ismerd el, hogy az erőd elesik.
– Ahogy mondod – bólintott Druss –, még a félszemű is láthatja. De engem nem
érdekel. Amíg le nem vágnak, a győzelemért fogok harcolni. És a háború istenei szeszélyesek.
Neked mi a véleményed?
Az íjász mosolygott, és megtöltötte a poharakat. Egy ideig hallgatott, élvezte a bort és a
másik zavarát.
– Nos? – kérdezte Druss.
– Megérkeztünk – felelte.
– Hova? – kérdezte Druss, és kényelmetlenül érezte magát a fiatal íjász cinikus tekintete
előtt.
– A látogatásod okához – mondta Nyíl, és széttárta a kezét, nyíltan, barátságosan
mosolygott. – Ugyan, Druss, jobban tisztellek annál, hogy tovább vívjunk. Az embereim
kellenek az őrült csatádhoz. A válaszom nem. De azért élvezd a bort!
– Ennyire átlátszó lennék? – kérdezte az öreg harcos.
– Amikor a legendás Druss sétálni indul a Skultikban, akkor nem makkot szed.
– Mit akarsz az élettől? Ezt? – kérdezte Druss. – Vesszőkunyhóban laksz, vadhúst eszel,
ha ejtetek zsákmányt, éhezel, ha nem. Télen fázol, nyáron hangyák és tetvek másznak a
ruhádban. Nem ilyen élet való hozzád.
– Semmilyen élet nem illik hozzánk, vén lókötő. Megkapjuk. Végigéljük. Elválunk tőle.
Nem dobom el az életemet a véres ostobaságodért. A hőstetteket a magadfajtára hagyom. Egész
életedet mocskos háborúkban töltötted. És mi változott? Nem gondoltál még arra, hogy ha nem
győzöd le tizenöt évvel ezelőtt a ventriai hadsereget, akkor most egy hatalmas birodalom része
lennénk, és az ő fejük fájhatna a nadírok miatt?
– A szabadságért érdemes harcolni – mondta Druss.
– Miért? A lelked szabadságát senki nem veheti el.
– Akkor a nép szabadságáért? – ajánlotta Druss.
– Az csak akkor értékes, ha fenyegetik, legyünk hát hálásak a nadíroknak, mert növelik a
szabadságunk értékét.
– A fenébe veled, fiam, elbánsz velem, a szép szavaiddal. Olyan vagy, mint a drenai
politikusok, annyi szél van benned, mint egy beteg tehénben. Ne mondd nekem, hogy az életemet
elvesztegettem, nem tűröm el! Jó asszonyt szerettem, és mindig hű maradtam az elveimhez. Soha
nem követtem el szégyenletes, sem kegyetlen cselekedetet.
– Ó, Druss, nem minden ember olyan, mint te. Nem vitatom az elveidet, ha nem próbálod
rám kényszeríteni őket. Nincs rájuk időm. Szép kis képmutató lennék, rablóvezér, elvekkel!
– Akkor miért nem hagytad, hogy Jorak lelőjön?
– Nem lett volna illendő. Bántotta a stílusérzékemet. Talán egy másik napon, amikor
rosszabb a kedvem, amikor fázom

– Nemesember vagy, igaz? – kérdezte Druss. – Gazdag kölyök, aki rablót játszik. Mért
vitatkozom veled?
– Mert kellenek az íjászaim.
– Nem. Meggondoltam magam – mondta Druss, és a zöld ruhás rabló felé nyújtotta a
poharát. Nyíl megtöltötte, ismét cinikus mosoly játszadozott az ajkán.
– Meggondoltad magad? Ostobaság. Elmondom, mit gondolsz. Vitatkozunk még, pénzt
ajánlasz és kegyelmet. Ha visszautasítom, megölsz, és az embereimmel próbálkozol.
Druss megdöbbent, de az arca semmit nem árult el.
– Tenyérjós is vagy? – kérdezte, és kortyolt a borból.
– Túl nyílt ember vagy, Druss. És kedvellek. Ezért árulom el, hogy Jorak a bozótban
rejtőzik, és rád szegezi az íját.
– Akkor veszítettem – mondta Druss. – Megtarthatod az íjászaidat.
– Ugyan, ugyan kedves uram. Nem vártam volna, hogy a Legendás Druss ilyen könnyen
feladja. Halljuk az ajánlatot.
– Nincs időm veled játszadozni. Volt valaha egy hozzád hasonló barátom, Sieben, a
Balladamester. Képes volt egész nap magyarázni, és meggyőzni, hogy a tenger homokból van.
Soha nem győztem egyetlen vitában sem. Ő is azt állította, hogy nincsenek elvei, és mint te, ő is
hazudott.
– Ő volt a dalnok, aki a Legendát írta. Halhatatlanná tett – mondta halkan Nyíl.
– Igen – mondta Druss, és képzeletben messze járt, a régmúlt években.
– Tényleg átkeltél a világon, hogy megtaláld az asszonyodat?
– Ez a rész legalább igaz. Nagyon fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk. Azután a
falumat megtámadta egy Harib Ka nevű rabszolga-kereskedő, aki eladta őt keletre. Az erdőben
dolgoztam a támadáskor, nem voltam otthon. Azután követtem őket. Hét évembe került, hogy
megtaláljam, akkor már egy másik férfival élt.
– Mi történt a férfival? – kérdezte csendesen Nyíl.
– Meghalt.
– És az asszony visszajött veled.
– Igen. Szeretett.
– Érdekes adalék a balladához.
Druss kuncogott.
– Kezdek érzelgőssé válni öregkoromra. Általában nem fecsegek a múltamról.
– Mi történt Siebennel? – kérdezte a bandita.
– Skeln mellett halt meg.
– Közel állt hozzád?
– Mint a testvérem.
– Nem tudom, miért emlékeztetlek rá – mondta az íjász.
– Talán mindketten rejtegettek valami sötét titkot – mondta Druss.
– Talán – ismerte el a rabló. – Halljuk az ajánlatot.
– Kegyelem mindenkinek, és fejenként öt arany.
– Kevés.
– Ennél tovább nem mehetek.
– Amnesztia, fejenként öt arany mind a hatszázhúsz emberemnek, és ha a harmadik fal
elesik, mind távozhatunk a pénzünkkel és a gróf pecsétjével a kegyelemlevélen.
– Miért a harmadik fal?
– Mert az a vég kezdete.
– Hadvezér vagy, fiam?
– Mondhatod így is. Erről jut eszembe, mi a véleményed a női harcosokról?
 – Ismertem néhányat. Miért?
– Jön velem egy.
– És? Mi a különbség, ha tud lőni?
– Úgy éreztem, jobb, ha megemlítem.
– Tudom kell valamit erről a nőről? – kérdezte Druss.
– Gyilkos – felelte az íjász.
– Akkor tökéletesen megfelel, tárt karokkal várom.
– Azt nem ajánlom – mosolygott az íjász.
– Legyetek Delnochban két hét múlva, és mindannyitokat tárt karokkal várlak!

Rek arra ébredt, hogy az új nap megjelenik a távoli hegyek felett. Gyorsan magához tért
az álomtalan alvás után, kibújt a takaró alól, és a hálószoba ablakához sétált. Alul az udvaron a
Harmincak szerszámozták fel rövidre nyírt sörényű, fonott farkú hátasaikat. Földöntúli csend
lengte körül a csoportot, amit csak az acélpatkók koppanása tört meg a kövezeten. Egyik férfi
sem szólalt meg. Rek megborzongott.
Virae szuszogott, karja átnyúlt a széles ágyon.
Rek figyelte, ahogy a férfiak az udvaron ellenőrzik a fegyvereiket, meghúzzák a
kengyelszíjat. Különös, gondolta. Hol vannak a tréfák, a nevetés, ahogy a katonák általában a
háborúba készülnek? Tréfák, hogy enyhítsék a félelmet, káromkodások a félelem ellen.
Feltűnt Serbitar, befont fehér haját ezüstsisak takarta, fehér köpenyt viselt a páncélja
felett. A Harmincak tisztelegtek. Rek megrázta a fejét. Hátborzongató. Tökéletes időzítés,
ugyanannak a tisztelgésnek harminc tükörképe.
Virae kinyitotta a szemét és ásított. Megfordult, meglátta Rek körvonalait a reggeli nap
fényében. Elmosolyodott.
– A pocakodnak már csak az emléke maradt – mondta.
– Ne gúnyolódj! – mosolygott a férfi. – Siess, hacsak nem akarsz ruha nélkül
megjelenni harminc harcos előtt. Már az udvaron vannak.
– Legalább kiderülne, embereke – ült fel a lány.
Rek elkapta a szemét Virae testéről.
– Rossz hatással vagy rám – nézett a szemébe. – A legrosszabb időben is a szeretkezést
juttatod eszembe. Öltözz fel!
Az udvaron Serbitar vezetésével imádkozni kezdtek, az elmék egyesültek. Vintar
szeretettel nézte a fiatal albínót, örült, hogy ilyen gyorsan alkalmazkodott a feladathoz.
Serbitar befejezte az imádságot, és visszatért a toronyba. Kényelmetlenül érezte magát,
hiányzott a harmónia. Felsétált a kő csigalépcsőn a hálószobáig, és mosolygott, amikor eszébe
jutott a magas drenai férfinak és a lánynak tett ígérete. Sokkal egyszerűbb lett volna –beszélni–,
mint felkaptatni a lépcsőn, hogy megnézze, elkészültek-e. Bekopogott a vasveretes ajtón. Rek
kinyitotta, beinvitálta.
– Látom, készen vagytok – mondta. – Ránk sem kell sokat várni.
Serbitar bólintott.
– Megtörtént a találkozás a nadírokkal – mondta.
– Már Delnochnál vannak? – rémült meg Rek.
– Nem, nem – felelte Serbitar. – A légió találkozott velük messze a falaktól. A vezetőjük
Hogun. Kiváló harcos.
– Mikor történt?
– Tegnap.
– A hatalmatok, igaz?
 – Igen. Zavar?
– Kényelmetlen érzés. De csak azért, mert én nem osztozom benne.
– Bölcs meglátás, Rek. Később könnyebb lesz, hidd el. – Serbitar meghajolt, amikor
Virae előlépett a hátsó mosdófülkéből.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattalak – mondta. Páncélt viselt, az ezüst láncingét a
bronz vállvasakkal, és Vintar ajándékát, hollószárnyú ezüstsisakot és fehér köpenyt. Haját két
copfba fonta.
– Olyan vagy, mint egy istennő – mondta neki Rek.
Csatlakoztak az udvaron a Harmincakhoz, majd Serbitar és Menahem mellett lovagoltak
ki, a Drinn torkolata felé.
– Ha odaértünk – mondta nekik Menahem –, keresünk egy lentriai hajót, ami Dros
Purdolba megy. Így két héttel hamarabb érünk oda. Purdolból folyón, és úton megyünk tovább,
legkésőbb négy hét alatt Delnochba érünk. Félek, hogy a harc megkezdődik, mielőtt
megérkezünk.

Ahogy teltek az órák, az út egyre lidércesebbnek tűnt Rek számára. Feltört, elhalt a
hátsója, mire Serbitar déli pihenőt engedett. Hamarosan továbbindultak, sötétedésre a fájdalom
alig elviselhetővé erősödött.
Egy patak mellett táboroztak le egy kis tisztáson. Virae csaknem lezuhant a nyeregből,
mély és tompa kimerültség érződött minden mozdulatában, mégis ellátta a lovát, mielőtt a földre
roskadt, a hátát egy fának vetve. Rek hosszabb ideig dörzsölgette a tajtékot a lova hátáról. Ő
kibírja! Takarót terített a lóra, majd a patakhoz sétált. Lándzsa legalább olyan jól bírja, mint a
papok lovai, gondolta büszkén.
Még mindig óvatosan mozgott a ló körül, Lándzsa még most is késznek mutatkozott
harapni. Rek elmosolyodott, eszébe jutott az indulás.
– Nagyszerű ló – mondta reggel Serbitar, és előrelépett, hogy megsimogassa az orrát.
Lándzsa felé kapott, Serbitar hátraugrott.
– Megengeded, hogy –beszéljek– vele? – kérdezte.
– Egy lóval?
– Ez inkább érzelmi kapcsolat lesz. Megértetem vele, hogy nem akarok ártani neki.
– Tessék.
Serbitar egy idő után elmosolyodott.
– Nagyon barátságos, de alig várja, hogy megharaphasson. Ez, barátom, egy zsémbes
állat.
Rek visszasétált a táborhoz, ahol már négy tűz lobogott vígan, a lovasok a zabpogácsákat
ették. Virae a fa alatt aludt, feje a fehér köpenyén nyugodott, piros takaróba burkolózott. Rek
Serbitarhoz, Vintarhoz és Menahemhez csatlakozott. A szomszédos tűznél Arbedark halkan
beszélt.
– Túl kemény az iram! – mondta Rek. – A lovak nem fogják bírni.
– Majd pihenünk a hajón – felelte Serbitar. – Holnap korán fel kell szállnunk a lentriai
hajóra. A reggeli apállyal kifutunk, ezért a sietség.
– Még a csontjaim is fáradtak – sóhajtott Rek. – Van új hír Delnochból?
– Később megtudjuk – mosolygott Menahem. – Sajnálom, barátom, a próbát. Hiba volt.
– Felejtsd el
azt is, amit mondtam. A harag szólt belőlem.
– Köszönöm. Az előbb az erődről beszéltünk. Az a véleményünk, hogy a jelenlegi
vezetés alatt egy hétig sem tart ki. Rossz a hangulat, a katonák parancsnoka nem tud megbirkózni
a felelősséggel, jó szélre van szükségünk.
– Úgy érted, vége lehet, mielőtt odaérünk? – dobbant meg Rek szíve.
– Nem hiszem – felelte Vintar. – De közel lehet a vég. Mondd meg, Regnak, miért jössz
Delnochba?
– Nem zárhatjuk ki azt a magyarázatot, hogy ostoba vagyok – mondta Rek, és nem tréfált.
– Különben is, lehet, hogy nem veszítünk. Kell, hogy legyen egy kis esély, nem?
– Druss hamarosan ott lesz – mondta Vintar. – Sok függ a fogadtatásától. Ha
megérkezünk, mielőtt az első fal elesik, összefoghatjuk a védők erejét, és garantálhatok egy
hónapos ellenállást. Nem tudom elképzelni, hogy tízezer ember tovább kitartson.
– Lehet, hogy Sebosztogató küld erősítést – mondta Menahem.
– Talán – felelte Serbitar. – De nem valószínű. Most kezdték a toborzást. Gyakorlatilag
az egész jelenlegi hadsereg Delnochban van, háromezren védik Dros Purdolt és ezren
Corteswaint.
– Ostobaság volt Abalyntól, hogy csökkentette a hadsereg létszámát, és kereskedelmi
megállapodásokra törekedett Ulrickal. Ha a nadírok most nem támadnának meg bennünket,
nemsokára megtenné Vagria.
– Apám boldog lenne, ha megaláznának bennünket. Régóta erről álmodik.
– Apád? – kérdezte Rek.
– Drada herceg, Dros Segril ura. Nem tudtad? – kérdezte Serbitar.
– Nem. De Segril mindössze nyolcvan mérföldnyire van Delnochtól. Bizonyára küld
embereket, ha megtudja, hogy ott vagy

– Nem. Nem vagyunk barátságos viszonyban, megrémisztik a képességeim. De ha

megölnek, vérbosszút esküszik Ulric ellen, azaz elküldi a csapatait Sebosztogatóhoz. Ez segít az
országnak, de Delnochnak nem.
Menahem ágakat dobált a tűzre, sötét bőrű kezét a lángok felett melengette.
– Abalyn legalább egy dologban nem tévedett. Ez a lentriai nagyszerű harcos. Ódivatú
katona, kemény, eltökélt és gyakorlatias.
– Vannak pillanatok, Menahem – mosolygott Vintar, a kemény lovaglás után jól látszott,
hogy számtalan év nyomja a vállát –, amikor kétlem, hogy eléred a célodat. Ódivatú katona!
Menahem szélesen elvigyorodott.
– Tisztelhetem valakinek a tehetségét, akkor is, ha elítélem az elveit.
– Igaz, fiam. De tévedtem, amikor rokonszenv árnyát éreztem a szavaidból?
– Nem tévedtél, apát uram. De csak az árnyát, biztosíthatlak.
– Bízom benne, Menahem. Nem szeretnélek az utazás előtt elveszíteni. Legyen erős a
lelked.
Rek megborzongott. Nem tudta, miről beszélnek, de ha belegondolt, nem is akarta tudni.

Dros Delnoch első védelmi vonala, az Eldibarnak nevezett fal kígyóként terpeszkedett a
Delnoch melletti mezőkön. Negyvennyolc láb magas, ha északról nézzük, csupán öt láb, ha
délről, akár a hegy szívéből faragott óriási gránitlépcső.
Gilad cul a párkányzaton ült, komoran nézett a fákon túlra az északi úton, a beszédes
porfelhőket várta, melyek az ellenség érkezését jelentik majd. Semmit nem látott. Összeszűkült a
szeme, amikor észrevett az égen egy magasan röpülő sast. Elmosolyodott.
– Repülj, arany madár! Élj! – kiáltotta.
Gilad felállt, és kinyújtóztatta a hátát. Kecsesen mozgott vékony, hosszú lábán. A
kincstári cipő nagyobb volt a kelleténél, ronggyal tömte ki az orrát. Bronz és ezüst sisakja a
szemébe csúszott, egy káromkodás kíséretében a földre hajította. Valamikor ír majd egy
csatahimnuszt a hadsereg hatékonyságáról, gondolta. Megkordult a gyomra, szemével Bregan
barátját kereste, aki elment a reggeliért, feltehetően fekete kenyérért és sajtért. Számtalan
élelemmel megrakott szekér érkezett nap, mint nap Delnochba, a reggeli mégis mindig fekete
kenyér és sajt maradt. Beárnyékolta a szemét, és felfedezte Bregan zömök alakját, két tányérral és
egy kancsóval közeledett. Gilad elmosolyodott. A jó Bregan. Földműves, férj, apa. Mindezekben
helytállt kedves, könnyed, puha módján. De katona?
– Fekete kenyér és krémsajt – mosolygott Bregan. – Még csak harmadszor kapjuk, de
már most unom.
– Érkeznek még szekerek? – kérdezte Gilad.
– Tucatnyi. Gondolom, értenek hozzá, hogy mire van szüksége a katonának – mondta
Bregan. – Kíváncsi vagyok, hogy van Lotis és a fiúk.
– Később biztos kapunk híreket. Sybaldnak mindig van levele.
– Igen. Csak két hete hagytam ott őket, de máris hiányoznak. Hirtelen döntöttem. Attól
tartok, a tiszt beszéde fellelkesített.
Gilad ezt már hallotta, szinte mindennap, amióta megkapták a fegyverüket. Tudta, hogy
Bregannak nem Delnochban a helye, bár elég kemény, de a szíve otthon maradt. Földműves, aki
ültetni szeret. A pusztítás idegen tőle.
– Soha nem találod ki, ki érkezett meg – mondta Bregan, izgatottan.
– Ki?
– A Legendás Druss! Képzeld el!
– Biztos, Bregan? Azt hittem, már meghalt.
– Nem. Egy órája érkezett. Mindenki felbolydult a hír hallatán. Azt mondják, hogy ötezer
íjászt és egy hadosztály csatabárdost hoz magával.
– Ebben ne bízz, barátom! – mondta Gilad. – Nem vagyunk itt régóta, de nem bánnám,
ha lenne egy rézpénzem minden történetért, amit az erősítésről, a béketervekről és a
szerződésekről hallottam.
– A hír akkor is jó, ha egyetlen katonát sem hoz, nem? Hiszen hős, igaz?
– Az. Istenem, legalább hetvenéves. Túl öreg, nem?
– Hős – mondta Bregan nyomatékosan, és ragyogott a szeme. – Annyi történetet
hallottam róla! Földműves fia! És soha nem veszített, Gil. Soha. És velünk fog harcolni. Velünk!
A következő dalban mi is benne leszünk. Jó, tudom, hogy nem név szerint, de mi tudni fogjuk,
nem? Elmesélhetem majd a kis Legannak, hogy a Legendás Druss mellett harcoltam, így minden
más, igaz?
– Igaz – felelte Gilad, a sajtba mártotta a kenyeret, és a látóhatárt fürkészte. Semmi
mozgás. – Jó rád a sisak?
– Nem, túl kicsi. Miért?
– Próbáld fel az enyémet.
– Ezt már megbeszéltük, Gil. Kistrid szerint szabályellenes csereberélni.
– Pestis Kistridre és az ostoba szabályokra! Próbáld fel!
– Számozottak.
– Kit érdekel? Missael szerelmére, próbáld fel!
Bregan gondosan körülnézett, kinyújtotta a kezét és felpróbálta a sisakot.
– Nos? – kérdezte Gilad.
– Jobb. Ez is szűk egy kicsit, de sokkal jobb.
– Add ide a tiéd! – Gilad felvette Bregan sisakját, szinte tökéletesen illett rá. –
Nagyszerű! Cseréltünk.
 – De a szabályok

– Nincs olyan szabály, hogy a sisak nem lehet méretes! Hogy megy a vívás?
– Megyeget – felelte Bregan. – Csak akkor érzem ostobán magam, amikor a hüvelyben
van a kard. Álladóan beakad a lábam közé, és megbotlom. – Gilad felnevetett, a hegyek
visszaverték a hangját.
– Breg, mit csinálunk itt?
– Harcolunk a hazánkért. Ebben nincs semmi nevetséges.
– Nem rajtad nevetek – hazudta Gilad. – Ezen az egész ostobaságon. Történelmünk
kezdete óta a legnagyobb veszéllyel nézünk szembe, te túl kicsi sisakot kapsz, én túl nagyot, és
azt mondják nekünk, hogy nem cserélhetjük el őket. Ez nekem túl sok. Két földműves botladozik
kardjában a várfalon. – Vigyorgott, majd ismét elnevette magát.
– Valószínűleg nem veszik észre a cserét.
– Nem. Most már csak egy óriást kell találnom, aki a mellvértemet hordja. – Gilad
előrehajolt, fájt az oldala a nevetéstől.
– Druss érkezése jó hír, ugye? – kérdezte Bregan, nem értette Gilad derűjét.
– Mi? Igen. – Gilad mély lélegzetet vett, és a barátjára mosolygott. Igen, jó hír, ha a
Bregan-féléket fellelkesíti. Még hogy hős! Nem hős, Bregan, te bolond. Csak harcos. Te vagy a
hős. Otthagytad a földedet és a családodat, és eljöttél meghalni, hogy megvédd őket. És ki fog
rólad, vagy rólam dalolni? Ha emlékeznek majd egyáltalán Delnochra, az azért lesz, mert egy
fehér hajú öreg itt halt meg. Szinte hallom, ahogy a költők és dalnokok a rímeiket kántálják. A
tanítók pedig a gyerekeknek, drenai és nadír gyerekeknek, Drussról mesélnek. Egy hosszú és
dicsőséges élet után a Legendás Druss Dros Delnochba ment, ahol vitézül harcolt, és elesett.
– Azt mondják a legénységi szálláson, hogy ez a kenyér egy hónap után
megkukacosodik.
– Te mindent elhiszel, amit mondanak neked? – csattant fel Gilad dühösen. – Ha biztos
lehetnék benne, hogy egy hónap múlva élek, boldogan ennék kukacos kenyeret.
– Én nem – mondta Bregan. – Beteg lehetsz tőle.
Gilad visszafojtotta a haragját.
– Tudod – mondta elgondolkozva Bregan –, nem értem, miért hiszik annyian, hogy
végünk. Nézd, milyen magas a fal! És van belőle hat. Mögöttük pedig az erőd. Mit gondolsz?
– Igen.
– Mi baj, Gil? Olyan furcsán viselkedsz. Egyik percben nevetsz, a másikban dühös vagy.
Nem vagy önmagad, te mindig olyan
hűvös voltál.
– Ne törődj velem, Breg. Csak félek.
– Én is. Kíváncsi lennék, kapok-e levelet. Tudom, nem ugyanaz, mintha látnám őket, de
jólesne hallani, hogy minden rendben. Fogadni mernék, hogy Legan rosszul alszik, mert nem
vagyok ott.
– Ne gondolj erre! – mondta Gilad, megérezte az érzelmi hullámzást a barátjában, és
tudta, nem jár messze a könnyektől. Micsoda puha ember! Nem gyenge, semmiképpen nem
gyenge. De puha, gyengéd és gondoskodó. Nem olyan, mint ő. Gilad nem azért jött Delnochba,
hogy megvédje a családját és a hazáját, hanem mert unatkozott. Unta a földművelést, elhidegült a
feleségétől, nem érdekelte a föld. Hajnalban kelni, ellátni az állatokat, délutánig a földdel
foglalkozni. Alkonyat után megjavítani a kerítést, a lyukas vedreket, majd bebújni a
szalmazsákos ágyba, egy kövér, zsémbes asszony mellé, aki még azután is folytatja a
panaszkodást, hogy férje a napkeltéig tartó túl rövid álomba zuhan.
 Azt hitte, semmi nem lehet rosszabb, de tévedett.
Bregan szavaira gondolt, amit Delnoch erejéről mondott. Elképzelte, amint több százezer
barbár lepi el hangyaként a falakat. Különös, milyen másképp látják emberek ugyanazt az
eseményt. Bregan nem tudja elképzelni, hogy Delnoch elessen. Én nem tudom elképzelni, hogy
ne foglalják el. Azt hiszem, szívesebben lennék Bregan.
– Fogadni mernék, hogy Dros Purdolban hűvösebb van. Arra fúj a tengeri szél. Itt még a
tavasz is forró.
– A hegy nem engedi át a keleti szelet – magyarázta Gilad –, és a szürke gránit
visszaveri a meleget. Télen viszont kellemes lehet.
– Akkor már nem leszek itt – mondta Bregan. – Csak nyárra vállaltam a szolgálatot, és
remélem, hogy az aratási vacsorára már otthon leszek. Megígértem Lotisnak.
Gilad elnevette magát, elszállt belőle a feszültség.
– Hagyjuk Drusst! Örülök, hogy itt vagy velem. Igazán örülök.
Bregan barna szeme Gilad arcát kutatta, vajon gúnyolódik-e.
Elégedetten elmosolyodott.
– Köszönöm, hogy ezt mondod. Otthon, a faluban nem sok közünk volt egymáshoz, és
mindig úgy éreztem, unalmasnak tartasz.
– Tévedtem. Kezet rá! Mi ketten összetartunk, elűzzük a nadírokat, és hősi mesékkel
térünk vissza az aratási vacsorára.
Bregan megragadta a társa kezét, vigyorgott.
– Ne így – mondta hirtelen. – Fogjunk kezet, mint harcosok, csuklónál.
Mindketten kuncogtak.
– Hagyjuk a hőskölteményeket – mondta Gilad. – Megírjuk mi a saját dalainkat.
Szélespengéjű Bregan, és Gilad, Dros Delnoch démona. Mit szólsz hozzá?
– Jobb lenne, ha találnál magadnak egy másik nevet. Az én Leganom fél a démonoktól.
Gilad nevetése a magasan köröző sasig is elért. A madár megfordult, és dél felé indult.
10.
Druss türelmetlenül sétált fel-alá az erőd nagytermében, szórakozottan nézegette a néhai
hősök fal mellett sorjázó márványszobrait. Senki nem állította meg, amikor besétált a várba; a
katonák a tavaszi napsütésben sütkéreztek, kevéske zsoldjukban kockáztak, vagy az árnyékban
szunyókáltak. A városi polgárok hétköznapi ügyes-bajos dolgaikat intézték, az erődben tompa,
apatikus hangulat uralkodott. Az öreg szemében hideg düh lángolt. Tisztek társalogtak a
besorozott emberek között – ezt már nem tudta elviselni. Odamasírozott az erődhöz, és magához
intett egy fiatal, vörös köpenyes tisztet, aki a kapu árnyékában állt.
– Hé, te! Hol találom a grófot?
– Honnan tudjam? – felelte a másik, és elsétált a fekete ruhás, csatabárdos férfi mellett.
Hatalmas kéz fonódott a vörös köpenyre, s megvetően rántott rajta egyet. A tiszt megtorpant,
elveszítette az egyensúlyát, az öregnek tántorodott, aki a köpenyénél fogva megragadta, és a
magasba emelte. A mellvért megcsendült, amikor a tiszt háta a kapunak koccant.
– Lehet, hogy nem hallottál jól, szukának kölyke! – sziszegte Druss.
A fiatal férfi nagyot nyelt.
– Azt hiszem, a nagyteremben van
uram – tette hozzá gyorsan. Még sosem vett részt csatában, erőszakkal sem találkozott
eddig, de ösztönösen felismerte a jeges szemekben lakozó fenyegetést. Őrült, gondolta, amikor az
öreg lassan a földre eresztette.
– Vezess hozzá és jelents be! A nevem Druss. Meg tudod jegyezni?
A fiatal férfi olyan hevesen bólogatott, hogy lószőrrel díszített sisakja a szemébe csúszott.
 Néhány perccel később Druss a nagyteremben sétált fel-alá. Alig tudta türtőztetni
haragját. Így múlnak el a birodalmak?
– Druss, öreg barátom, annyira örülök az érkezésednek!
Drusst még az erőd állapotánál is jobban megdöbbentette a grófnak, Észak Őrzőjének a
külseje. A fiatal tiszt támogatta; tizenöt évvel ezelőtti önmaga árnyéka volt csupán. Puszta
koponyájára száraz pergamenként feszült sárga bőre, sötét szemüregében lázasan ragyogott a
szeme. A tiszt az öreg harcos mellé vezette a grófot, aki kinyújtotta karomszerű kézfejét. Missael
isteneire, gondolta Druss, öt évvel fiatalabb nálam!
– Nem talállak jó egészségben, uram – állapította meg.
– Még mindig az egyenes beszédet kedveled, látom. Igazad van. Haldoklom, Druss. – A
gróf megveregette a tiszt karját. – A napra szeretnék ülni, Mendar.
A férfi odahúzta a széket. Miután leült, Észak Őrzője hálásan elmosolyodott, és borért
küldte.
– Megijesztetted a fiút, Druss – mondta. – Még nálam is jobban remegett, pedig nekem
van rá okom. – Szünetet tartott, mély, reszkető lélegzetet vett. Remegett a keze. Druss
előrehajolt, a törékeny vállra tette kezét. Szeretett volna erőt önteni a másikba. – Egy hetem
sincs hátra. De Vintar tegnap álmomban meglátogatott. Jönnek a Harmincak Viraével. Egy
hónapon belül megjönnek.
– A nadírok is – felelte Druss, és a haldokló mellé húzott egy magas támlájú széket.
– Igen. Szeretném, ha átvennéd a parancsnokságot. Készítsd fel az embereket! Túl sokan
szökdösnek el. Rossz a hangulat. Intézkedned kell. – A grófnak ismét szünetet kellett tartania.
– Nem tehetem, még a te kedvedért sem. Nem vagyok hadvezér, Delnar. Egy férfinak
tudnia kell, hol a határ. Harcos vagyok, néha bajnok, de tábornok soha. Nem értek a
papírmunkához, ami egy vár igazgatásához kell. Nem teljesíthetem a kérésedet, de itt maradok és
harcolok. Legyen ez elég!
A gróf beteg, lázas szeme és a harcos hideg, kék tekintete összekapcsolódott.
– Ismerem a határaidat, Druss, és értem a félelmedet. De rajtad kívül nincs más. Ha a
Harmincak megjönnek, megterveznek és megszerveznek mindent. Addig szükség van rád, mint
harcosra. Nem azért, hogy küzdjél (bár az istenek a megmondhatói, értesz hozzá); ki kell
képezned az embereket, át kell adnod a tapasztalataidat nekik! Gondolj úgy az itteniekre, mint
egy rozsdás kardra, melynek szüksége van egy határozott harcoskézre! Meg kell tisztogatni, ki
kell élezni. Másként mit sem ér.
– Lehet, hogy meg kell ölnöm Orrin gant – szólt Druss.
– Nem! Hidd el, nem gonosz, még csak nem is akaratos
Mély vízbe dobták, és keményen küzd. Azt hiszem, nem hiányzik belőle a bátorság.
Beszélj vele, ítéld meg magad!
Az öregember testét köhögés rázta, vadul reszketett. Vér csurrant a szájából; Druss
odaugrott hozzá. A gróf keze a kabátujja felé mozdult, az ott tartott kendőt kereste. Druss
előhúzta, megtörölte a gróf száját, gyengéden megveregette a hátát. A roham lassan csillapult.
– Nincs igazság a földön, ha így kell végezned – mondta Druss, és gyűlölte a
tehetetlenségét.
– Egyikünk sem
választhatja meg
a távozás módját. Nem, ez nem igaz
. Te itt vagy, vén csataló. Látom, te legalább bölcsen választottál.
Druss felnevezett, hosszan, szívből.
A fiatal tiszt, Mendar egy kancsó borral és két kristálypohárral tért vissza. Töltött a
grófnak, aki elővett egy kis üvegcsét lila tunikájának az ujjából, kihúzta a dugót, és a borba
csepegtetett néhány cseppet a sötét folyadékból. Megitta, és arcába visszatért némi szín.
– Feketemag. Ez segít – mondta. – Áruld el, Druss, miért nevettél, amikor azt mondtam,
hogy megválasztottad a halálodat?
– Mert még nem akarom megadni magamat a vén gazembernek. El akar kapni, de
megnehezítem a dolgát.
– Mindig is a saját, személyes ellenségednek tekintetted a halált. Gondolod, hogy létezik?
– Ki tudja? Szeretem így hinni. Szeretem azt gondolni, hogy az egész csak játék. Hogy az
élet a kettőnk közötti küzdelem.
– És az?
– Nem. De jobban érzem magam tőle. Két héten belül hatszáz íjász csatlakozik hozzánk.
– Ez nagyszerű hír. Hogy sikerült elintézned? Sebosztogató azt írta, hogy egyetlen
embert sem tud küldeni.
– Törvényen kívüliek, és kegyelmet ígértem nekik, valamint öt aranyat fejenként.
– Nem tetszik ez nekem, Druss. Zsoldosokban nem lehet megbízni.
– Azt kérted, vegyem át az irányítást – felelte Druss. – Bízz bennem, nem hagylak
cserben! Add ki a parancsot, hogy készítsék elő a kegyelemleveleket, és írd meg az utasítást a
kincstárnak! – A fiatal tiszthez fordult, aki türelmesen várakozott az ablak mellett. – Ifjú Mendar!
– Uram?
– Menj és szólj
kérdezd meg Orrin gant, hogy fogad-e egy óra múlva. A barátommal sok
megbeszélnivalónk van, de hálás lennék, ha találkozhatnánk. Megértetted?
– Igen, uram.
– Akkor indulj. – A férfi tisztelgett, és kiment. – Mielőtt kifáradsz barátom, lássuk, mid
van. Hány harcos van itt?
– Több mint kilencezer. Hatezer újonc, és csak ezren igazán csataviseltek, a légiósok.
– Orvos?
– Tíz, Calvar Syn vezeti őket. Emlékszel rá?
– Igen. Ez jó hír.
Az óra hátralévő részében Druss kikérdezte a grófot, aki az idő múlásával láthatóan
gyengült. Ismét vért köhögött, szorosan behunyta a szemét a testét gyötrő fájdalom miatt.
Druss kiemelte a székből.
– Hol a szobád? – kérdezte, de a gróf elvesztette az eszméletét.
A harcos kisietett a teremből, Észak Őrzőjének magatehetetlen testével a karjában.
Megállított egy katonát, megtudta tőle a helyes irányt, és Calvar Synért küldetett.
Druss az ágy végében ült, amíg az öreg sebész a haldokló emberrel foglalatoskodott.
Calvar Syn keveset változott, kopaszra nyírt feje még mindig márványként tündökölt, fekete
szemkötése kissé rongyosabb volt, mint ahogy Druss emlékezett.
– Hogy van? – kérdezte Calvartól.
– Mit gondolsz, hogy van, vén bolond? – kérdezett vissza az orvos. – Haldoklik. Két
napig sem él már.
– Látom, megőrizted a humorérzékedet – vigyorgott Druss.
– Mitől lenne jó kedvem? Egy régi barát meghal, és a következő néhány héten sok ezer
fiatal követi.
– Lehetséges. Örülök, hogy látlak – mondta Druss, és felállt.
– Én nem örülök, hogy látlak – mondta Calvar Syn, és ragyogott a szeme, halvány
mosoly ült az ajkán. – Ahová te mész, ott varjak gyülekeznek. Hogy lehetsz ilyen nevetségesen
egészséges?
– Te vagy az orvos, neked kell tudnod.
– Mert nem vagy ember! Téli éjszakán kőből faragtak, és egy démon lehelt beléd életet.
Most menj! Dolgom van.
– Hol találom Orrin gant?
– Főhadiszállás. Menj!
Druss vigyorgott, és elhagyta a szobát. Mendar mély lélegzetet vett.
– Nem kedveled őt, uram?
– Kedvelem? Persze, hogy kedvelem! – csattant fel az orvos. – Tisztán öl. Kevesebb
munkát ad. Most menj te is!

Ahogy Druss átsétált a szállások előtti gyakorlótéren, érezte a katonák bámuló

pillantásait, hallotta az elfojtott suttogást. Magában mosolygott. Kezdődik! Mostantól kezdve
nem lazíthat. Soha nem pillanthatják meg Drusst, az embert. Csak a legendát. A legyőzhetetlen
harcost.
Nem vett tudomást a tisztelgésekről, amíg a főbejárathoz nem ért, ahol vigyázzállásba
ugrott két őr.
– Hol találom Orrin gant? – kérdezte az elsőt.
– Jobbra az ötödik folyosó, harmadik ajtó – felelte a katona egyenes háttal, a távolba
meredve.
Druss bevonult, megtalálta az ajtót és kopogott.
– Tessék! – válaszolta egy hang, és Druss belépett.
Az íróasztalon tökéletes rend uralkodott, a szobát spártaian rendezték be. Az asztal
mögött köpcös férfi ült, sötét őzszemekkel. Aranysujtásos egyenruhájához nem illett a szoba.
– Orrin gan? – kérdezte Druss.
– Én vagyok. Te minden bizonnyal Druss vagy. Gyere be, kedves barátom, foglalj helyet!
Beszéltél már a gróffal? Persze, persze. Gondolom, elmondott mindent a gondjainkról. Nem
könnyű. Egyáltalán nem könnyű. Ettél már?
A férfi izzadt, feszengett, és Druss megszánta. Élete során számtalan parancsnok alatt
harcolt. Sok volt közülük a jó katona, de sok alkalmatlan, ostoba, hiú vagy gyáva embert is
ismert. Még nem tudta, Orrin melyik csoportba tartozik, de együtt érzett vele.
Az ablak melletti polcon fatálca feküdt, rajta komiszkenyér és sajt.
– Kaphatok belőle? – kérdezte Druss.
– Természetesen. – Orrin feléje tolta a tálcát. – Hogy van a gróf? Szomorú eset. Milyen
nagyszerű ember! A barátja voltál, igaz? Skelnnél. Csodálatos történet. Felemelő.
Druss lassan evett, élvezte a friss kenyeret. A sajt is ízlett neki. Megváltoztatta a tervét,
hogy szembesítse Orrint a szörnyű állapotokkal, amik Delnochban uralkodnak, a rossz
szervezéssel, a kilátástalansággal. Mindenkinek ismernie kell a határait, gondolta. Ha azokon túl
akar cselekedni, a természet kegyetlen tréfákra képes. Hiba volt Orrintól, hogy elfogadta a gani
rangot, de békeidőkben megfelelt. Most úgy illett ide, mint egy falovacska a rohamhoz.
– Fáradt lehetsz – mondta végül.
– Tessék?
– Kimerült. Ebbe a munkába bárki más beleroppant volna. Megszervezni az ellátást, a
gyakorlatokat, az őrséget, kigondolni a stratégiát. Alaposan elfáradhattál.
– Igen, nagyon fárasztó – felelte Orrin, és látható megkönnyebbüléssel törölte le az
izzadságot a homlokáról. – Kevés ember érti meg a gondjaimat. Olyan, mint egy rémálom.
Megkínálhatlak valami innivalóval?
 – Nem, köszönöm. Segítene, ha néhány feladatot levennék a válladról?
– Hogyan? Nem arra kérsz, hogy mondjak le, ugye?
– Missaelre, dehogy! – mondta meggyőződéssel Druss. – Elvesznék. Nem, semmi
ilyesmire nem gondoltam. De az idő rövid, és nem várhatom el, hogy mindent te csinálj. Azt
javaslom, feleljek én a kiképzésért és a védelemért. El kell zárnunk a kapuk mögötti alagutakat,
és embereket kirendelni, hogy rombolják le a negyedik és hatodik fal közötti épületeket.
– Eltorlaszolni az alagutakat? Lebontani az épületeket? Nem értelek, Druss.
Magántulajdon. Botrány lesz belőle.
– Pontosan – felelte gyengéden az öreg harcos. – Ezért kell kinevezned egy kívülállót,
hogy átvegye a felelősséget. A kapuk mögötti folyosókat úgy építették meg, hogy egy kisebb
hátvéd is védheti őket, amíg a védők a következő fal mögé érnek. Javaslom, hogy bontassuk le a
házakat, és a kövekkel torlaszoljuk el a folyosókat. Ulric rengeteg embert fog arra áldozni, hogy
bejusson a kapun, de hiába.
– De miért bontsuk le a házakat? – kérdezte Orrin. – A hegyekből is hozathatunk
köveket.
– Hiányzik a küzdőtér – felelte a harcos. – Térjünk vissza az erőd eredeti terveihez.
Amikor Ulric emberei elfoglalják az első falat, azt akarom, hogy minden íjász őket lője. A szabad
tér minden lépése nadír halottakkal lesz tele. Ötszáz harcosuk áll egy katonánk ellen, ezt a túlerőt
ki kell valahogy egyenlíteni.
Orrin az ajkába harapott, megdörzsölte az állát, az agya vadul dolgozott. A nyugodtan
üldögélő fehér szakállas harcosra pillantott. Amikor meghallotta, hogy Druss megérkezett,
felkészült, hogy leváltják, és megszégyenülten küldik vissza Drenanba. Most mentőövet kapott.
Tudta, hogy gondolnia kellett volna alagútra és az épületekre, azt is tudta, hogy rossz gan. Nehéz
az ilyen tényt elfogadni.
Az utóbbi öt évben, kinevezése óta kerülte az önvizsgálatot. Néhány nappal ezelőtt
kiküldte Hogunt és kétszáz légiósát a pusztába. Kezdetben még hitte, hogy bölcs hadvezéri
döntést hozott, de ahogy múltak a napok, és nem kapott hírt a csapat felől, kétségei támadtak. A
döntését nem a stratégia motiválta, hanem a féltékenység. Fájdalmas rémülettel döbbent rá, hogy
Hogun a legjobb katona az erődben. Amikor visszatért, és jelentette Orrinnak, hogy döntése
helyesnek bizonyult, ez ráébresztette Orrint saját alkalmatlanságára. Fontolgatta, hogy lemond,
de félt a szégyentől. Még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében, de azzal gyalázatot
hozna az unokabátyja, Abalyn fejére.
Annyit tehet, hogy meghal az első falon, erre készen állt. Csak attól tartott, hogy Druss
még ezt is elveszi tőle.
– Ostoba voltam, Druss – mondta végül.
– Ebből elég! – csattant fel a másik. – Figyelj rám! Te vagy a gan. Mától kezdve senki
nem szólhat rosszat rólad. Amitől félsz, azt tartsd magadban, és hidd el, mindenki hibázik.
Mindenki kudarcot vall valamiben. Az erőd kitart, mert átkozott legyek, ha hagyom elesni. Ha
úgy látnám, hogy gyáva vagy, a lovadra kötnélek és hazaküldenélek. Soha nem vettél részt
ostromban, soha nem vezettél csapatokat csatában. Hát most megteszed, és jól fogod csinálni,
mert melletted leszek. Szabadulj meg a kételyeidtől. A tegnap meghalt. A múltbéli hibák csak
füst, amit elfújt a szél. A holnap számít, és minden újabb nap, amíg ide nem ér a felmentősereg.
Ne hibázz, Orrin! Amikor túléljük, és megszületnek a dalok, senki nem fog fintorogni, mert
megszolgálod a helyedet. Hidd el! Eleget beszéltem. Tedd a pecsétedet egy pergamenre, és már
ma megkezdem a munkát.
– Veled tartsak?
– Jobb, ha nem – felelte Druss. – Beverek egy-két fejet.
 Néhány perccel később Druss a tisztek társalgója felé indult, két magas, fegyelmezett
légiós katona kísérte. Az öreg szemei haragos fényben égtek, a katonák összenéztek. Hallották a
teremből kiszűrődő dalfoszlányokat, és már előre élvezték, hogy a Legendás Drusst küzdelem
közben láthatják.
Kinyitotta az ajtót, és belépett a dúsan díszített terembe. A hosszabb fal mentén söntés
állt, kinyúlt a terem közepéig. Druss átfurakodott a pihenő tisztek között, nem törődött a
zokszavakkal, majd megragadta az asztalt és a levegőbe emelte, a tiszteket elárasztották a
kancsók, poharak, étel. Döbbent csend támadt, majd dühös káromkodások következtek.
Egy fiatal tiszt gőgösen szétlökdöste a tömeget, rosszindulatú pillantásokat vetve megállt
szemközt a fehér szakállas öreggel.
– Mit képzelsz, ki az ördög vagy te? – kérdezte.
Druss nem vett róla tudomást, tekintete a szobában tartózkodó embereket pásztázta. Egy
kéz ragadta meg a kabátját.
– Azt kérdeztem
– Druss visszakézből pofon vágta a férfit, aki átrepült a szobán, nekicsapódott a falnak és
félig kábán csúszott le a padlóra.
– Druss vagyok. Néha a Csatabárdok Urának neveznek. Ventriában Druss, Aki Búcsúztat
a nevem. Vagriában egyszerűen Csatabárdos. A nadíroknak a Haláljáró vagyok. Lentriában az
Ezüst Gyilkos. De kik vagytok ti? Szarevők! Kik vagytok ti? – Az öreg elővette Snagát a
tokjából. – Szívesen példát mutatnék. Szívesen leszabdalnám a zsírt erről a nyavalyás erődről.
Hol van Pinar?
A férfi előlépett a tömeg háta mögül, félmosoly ült az arcán, sötét szemei hűvösen néztek.
– Itt vagyok, Druss.
– Orrin gan kinevezett, hogy felügyeljem a kiképzést és a védelmi előkészületeket. Egy
órán belül minden tisztet látni akarok a gyakorlótéren! Szervezd meg, Pinar! Ti többiek,
takarítsátok el ezt a disznóólat, és készüljetek! A dínomdánomnak vége! Aki nem
engedelmeskedik, az még azt is megbánja, hogy megszületett. – Intett Pinarnak, hogy kövesse,
és kisétált. – Keresd meg Hogunt, és hozd azonnal hozzám az erőd nagytermébe!
– Igen, uram! És, uram

– Ki vele, fiam!
– Üdvözlünk Dros Delnochban.

Nyári viharként söpört át a hír a városon, kocsmától a piacig: itt van Druss! Az asszonyok
továbbadták a hírt a férfiaknak, gyerekek énekelték a nevét a mellékutcákban. Híres tetteit
emlegették, percről percre messzebb jártak az igazságtól. Hatalmas tömeg gyűlt a katonai
szállások elé, figyelték a gyakorlótéren gyülekező tiszteket. A gyerekeket magasra emelték, az
apák vállaira ültek, hogy legalább egy pillanatra meglássák a valaha élt legnagyobb drenai hőst.
Amikor feltűnt, a tömeg éljenezni kezdett, az öreg megállt, és üdvözletet intett.
Nem hallották, hogy mit mondott a tiszteknek, de azok határozottabban mozogtak, miután
elbocsátotta őket. Ismét intett, és visszatért az erődbe.
A terembe érve levette a kabátját és elterpeszkedett a magas támlájú székben. A térde
lüktetett, a háta átkozottul fájt. És Hogun még sehol.
Megparancsolta egy szolgának, hogy kerítsen ebédet, és a gróf után érdeklődött.
Megtudta, hogy Delnar békésen alszik. Hatalmas, jól átsütött hússzeletet kapott, amit egy pillanat
alatt elfogyasztott, egy üveg lentriai vörösborral együtt. Letörölte a zsírt a szakálláról, és
megdörzsölte a térdét. Ha beszélt Hogunnal, forró fürdőt vesz, és készül a holnapra. Tudta, hogy
az első nap nehéz lesz, de nem vallhatott kudarcot.
– Hogun gan, uram – jelentette a szolga. – És Elicas dun.
Druss könnyebben lélegzett, amikor felmérte a két belépő embert. Az első – feltehetően
Hogun – magas férfi volt, széles vállakkal, szögletes állal, nyílt tekintettel.
Elicas, bár karcsúbb és alacsonyabb, a sasokra emlékeztette. Mindkét férfi a légió
fekete-ezüst egyenruháját viselte, rangjelzés nélkül, a régi szokás szerint, még abból a korból,
amikor a Bronz gróf megalakította a légiót a Vagria elleni háborúhoz.
– Foglaljatok helyet, urak! – mondta Druss.
Hogun kihúzott egy széket, megfordította, és a támlájára támaszkodott. Elicas az asztal
szélére telepedett, karját keresztbe fonta.
Elicas figyelmesen nézte a két férfit. Nem tudta, mire számíthat Drusstól, de kikönyörögte
Hoguntól, hogy részt vehessen a megbeszélésen. Rajongott Hogunért, de mindig is az előtte ülő
zord öregember volt a példaképe.
– Üdvözöllek Dros Delnochban! – mondta Hogun. – Már most megjavítottad a
hangulatot. Mindenki rólad beszél. Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni, de az első falon
felügyeltem egy íjászversenyt.
– Ha jól tudom, már találkoztatok a nadírokkal – kezdte Druss.
– Igen. Egy hónap sem kell, és ideérnek.
– Addig felkészülünk. De kemény munka lesz. A katonák rosszul képzettek, ha
egyáltalán kaptak kiképzést. Ezen változtatni kell. Csak tíz orvos van, csak egy ispotály, nincs
hordágyvivő, felcser. Az az egy ispotály is az első falnál van, így sok hasznunk nem lesz belőle.
Megjegyzés?
– Pontos összefoglaló. Csak annyit tehetek hozzá, hogy az embereimen kívül csupán
tucatnyi értékes tiszt van.
– Még nem tudom, ki mennyit ér. Maradjunk optimisták. Jó matematikai képességekkel
rendelkező emberre van szükségem, aki felügyeli a készleteket, és kiadja a fejadagokat. A
veszteségek szerint mindig újra kell számolnia. Ő fog felelni az Orrin gannal való
kapcsolattartásért is. – Druss figyelte, ahogy a két férfi egymásra pillant, de nem szólt semmit.
– Pinar dun az embered – mondta Hogun. – Gyakorlatilag már most is ő irányítja a
várat.
Druss hideg tekintettel fordult a fiatal tábornok felé.
– Nem szeretnék több ilyen megjegyzést hallani, Hogun. Nem méltó egy hivatásos
katonához. Tiszta lappal kezdünk. A tegnap elmúlt. Nincs szükségem rá, hogy a tisztjeim
megjegyzéseket tegyenek egymás háta mögött.
– Azt gondoltam volna, hogy tudni szeretnéd az igazat – szólt közbe Elicas, mielőtt
Hogun felelhetett volna.
– Az igazság furcsa állat, fiam. Minden ember esetében más és más. Most maradj
csöndben! Ne érts félre, Hogun, sokra becsüllek. De mostantól kezdve senki nem szólhat rosszat
a vezérlő tábornokra. Rossz hatással van a közszellemre, és ami nekünk rossz, az a nadíroknak jó.
Van épp elég gondunk. – Druss kihúzott egy pergament, és tollal, tintával együtt Elicas kezébe
nyomta. – Tedd magad hasznossá, fiam, és jegyzetelj! Írd előre Pinart, ő a hadbiztos. Kell ötven
segédfelcser és kétszáz hordágyvivő. A felcsereket Calvar Syn válassza ki az önként jelentkezők
közül, de a hordágyvivőknek gyakorolniuk kell. Azt akarom, hogy képesek legyenek egész nap
futni. Missael, nagy szükségük lesz rá, ha forrósodik a helyzet. Nem gyerekjáték könnyű
fegyverzetben szaladgálni a csatamezőn. Nem lehet náluk egyszerre kard és hordágy. Kit
javasoltok, hogy összeválogassa és kiképezze őket?
 Hogun Elicashoz fordult, aki megvonta a vállát.
– Csak van valami ötletetek – mondta Druss.
– Nem ismerem jól a delnochi katonákat, uram – mondta Hogun –, és a légióból senki
nem megfelelő.
– Miért nem?
– Harcosok. A falakon lesz rájuk szükség.
– Ki a legjobb közlegényből lett tiszted?
– Britan bar. De ő remek harcos.
– Ezért ő az emberünk. Figyelj, a hordágyszállítóknak csak tőrük lehet, és legalább
annyit kockáztatják az életüket, mint az emberek a falakon. Ez nem egy dicsőséges beosztás,
ezért hangsúlyozni kell a fontosságát. Ha a legjobb altiszted vezeti őket, megértik. Britan bar
kiválaszthat ötven embert, akik a hordágyasokat védelmezik.
– Meghajlok az érveid előtt, Druss – mondta Hogun.
– Ne hajolj meg senki előtt, fiam! Én is tévedek, mint bárki más. Ha úgy véled, hogy
nincs igazam, a fenébe is, szóljál!
– Efelől nyugodt lehetsz! – csattant fel Hogun.
– Jó! Ami a kiképzést illeti, osszátok be ötvenesével az embereket. Minden csapatnak
legyen neve, válasszanak a hősök, csaták, bármi közül, de dobogtassa meg a szívüket. Minden
csapatnak lesz egy tisztje, és öt altisztje, akik tíz embernek parancsolnak. Az altiszteket az első
háromnapi gyakorlatozás után választjuk ki. Addigra ki kell ismernünk őket. Megértettétek?
– Miért legyen nevük? – kérdezte Hogun. – Nem egyszerűbb, ha számozzuk őket?
Ember, száznyolcvan nevet kell találnunk!
– A hadviselés több, mint taktika és kiképzés, Hogun. Büszke férfiakat akarok a falakon.
Akik ismerik a társaikat és összetartoznak. A –Karnak csapat– Félszemű Karnakot képviseli,
míg a –Hatos csapat– csak egy megjelölés. A következő hetekben szembeállítjuk a csoportokat,
munkában, játékban és harcban. Csapatokat képzünk, büszke csapatokat. Gúnyoljuk, szidjuk,
kimerítjük az embereket. És ha már jobban gyűlölnek bennünket, mint a nadírokat, elkezdjük
dicsérni őket. Rá kell vennünk mindet, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elit gárdák tagjaiként
gondoljanak magukra. Ezzel télig megnyertük a csatát. Kétségbeesett, véres napok jönnek, a halál
napjai. Férfiakat akarok a falakra, erős, edzett férfiakat, de legfőképpen büszkéket. Holnap
kiválasztjátok a tiszteket, és beosztjátok a csapatokat. Azt akarom, hogy fussanak, amíg össze
nem esnek, és még annál is tovább! Gyakorolják a kardvívást, falmászást! Éjjel és nappal bontsák
a házakat! Tíz nap múlva elkezdjük a beosztásuk szerinti munkát. Sziklákat cipelve rohanjanak a
hordágyvivők, amíg a karjukban nem égnek az izmok. A negyedik és hatodik fal között minden
épületet le kell rombolni, az alagutakat eltorlaszolni. Egyszerre ezer ember dolgozzon a bontáson,
háromórás váltásban. Ettől kiegyenesedik a hátuk, és megerősödik a karjuk. Van kérdés?
Hogun szólalt meg.
– Nincs. Meglesz, amit kérsz. De kérdeznék valamit: hiszed, hogy kitartunk őszig?
– Hogyne hinném, fiam – hazudta Druss könnyedén. – Különben miért fáradnék? A
kérdés az, hogy te hiszed-e?
– Ó, persze – hazudott Hogun is. – Nincs kétségem.
A két ember elvigyorodott.
– Gyere, igyál velem egy kis bort! – mondta Druss. – Fárasztó ez a munka.
11.
Egy férfi várakozott egy fapadláson az erőd árnyékában, ujjai idegesen doboltak a széles
asztalon. Mögötte galambok borzolták tollaikat. A férfi ideges volt.
Lépéseket hallott kintről, mire keskeny tőréért nyúlt. Káromkodott, majd
gyapjúnadrágjába törölte izzadt tenyerét.
Belépett egy második férfi, becsukta az ajtót, és leült a másikkal szemben.
Az újonnan jött szólalt meg először.
– Nos? Mi a parancs?
– Várunk. De a parancs változhat, ha megtudják, hogy Druss itt van.
– Egy ember nem számít – mondta az újonnan jött.
– Talán nem. Meglátjuk. A törzsek öt hét múlva ideérnek.
– Öt? Azt hittem

– Tudom – felelte az első. – De Ulric elsőszülöttje meghalt. Ráesett egy ló. A temetés öt
napig tart, és ez rossz ómen Ulricnak.
– Rossz jelek nem állíthatják meg a nadír hordát, hogy elfoglalja ezt a düledező erődöt.
– Mit tervez Druss?
– El akarja zárni az alagutakat. Egyelőre ennyit tudok.
– Gyere vissza három nap múlva – mondta az első férfi. Elővett egy apró papírost, és
jegyzetelni kezdett. Homokot szórt a tintára, megfújta, majd ismét elolvasta, amit írt.

–Haláljáró itt van. Alagutak lezárva. Közhangulat jobb.–

– Talán meg kellene ölnünk Drusst – mondta a másodikként érkező, és felállt.

– Ha parancsot kapunk – szólt az első. – Előbb nem.
– Három nap múlva találkozunk.
Az ajtónál megigazította a sisakját, visszatolta a köpenyét a válljelzésére. Drenai dun volt.

Gilad cul összegörnyedten feküdt Eldibar konyhájának fala mellett a rövidre nyírt füvön,
kapkodta a levegőt. Sötét haja csomókba tapadt, izzadság csepegett a vállára fürtjeiből. Oldalra
fordult, felnyögött az erőfeszítéstől. Minden izma fájt. Harmadszor versenyeztek ő, Bregan és a
Karnak csapat negyvennyolc másik katonája más csapatokkal, átfutottak az első és a második fal
között, fel a csomózott kötélen, a következő falhoz, fel a kötélen, rohanás a következő falhoz.
Végtelen, értelmetlen kín és erőfeszítés.
Csak a haragja tartotta benne az erőt, különösen az első fal után. A fehér szakállas vén
fattyú végignézte, amint hatszáz másik embert megelőzve ért a falhoz, halálosan fáradtan a teljes
páncélzatban. Elsőként! És mit mondott? –Tántorgó öregember, aki után tántorgó vénasszonyok
futnak. Le ne feküdj, fiam! Tovább a hármas falhoz!”
És nevetett.
Gilad meg tudta volna ölni. Lassan. Az ötödik nyomorult napja futottak, másztak,
harcoltak, házakat bontottak, végighallgatva a tulajdonosok hisztérikus átkozódását, talicskával
hordták a törmeléket az első két fal alagútjaiba. Éjjel-nappal dolgoztak, hullafáradtak voltak. És
az öreg tovább dolgoztatta őket.
Íjászat, dárdavetés, kardvívás, tőrdobás, birkózás biztosította a kemény munka
szünetében, hogy kevesen látogatták az erőd melletti kocsmát.
Az átkozott légiósok igen. Zord mosollyal csinálták végig a gyakorlatokat, megvetően
tréfálkoztak a földművesekkel, akik nem bírták tartani velük a lépést. Dolgoznának csak
tizennyolc órát a mezőn, gondolta Gilad. Fattyak!
A fájdalomtól nyögve ült fel, hátát a falnak vetette, és a többieket nézte. Még volt tíz
perce, és ismét rá kerül a sor, hogy megtöltse a talicskákat. Hordágyvivők futottak a téren, kétszer
olyan nehéz köveket cipeltek, mint bármely sebesült lehet. Soknak be volt kötve a keze. Britan
bar ordítva nógatta őket.
Bregan feléje botorkált, és lezuhant a földre. Cseresznyepiros volt az arca. Némán egy fél
narancsot nyújtott át Giladnak, édeset és frisset.
– Kösz, Breg. – Gilad a csoportjukba tartozó másik nyolc embert figyelte. A legtöbben
csendben feküdtek, csak Midras öklendezett. Az ostoba meglátogatta az előző éjjel a nőjét a
városban, hajnal előtt tért csak vissza, hogy egy órát aludjon.
Most megfizetett. Bregan jól bírta, kicsit gyorsabb lett, kicsit erősebb. És csodák csodája,
soha nem panaszkodott.
– Mi jövünk, Gil – mondta.
Gilad az alagút felé pillantott, ahol lelassult a munka. A Karnak csapat más tagjai lassan a
részben lerombolt otthonok felé mozdultak.
– Gyerünk, fiúk! – mondta Gilad. – Üljünk fel! Vegyetek mély lélegzetet. – Az emberek
felnyögtek, alig mozdultak néhányan. – Gyerünk! A Kestrian csapat már indul. Fattyúk! – Gilad
feltápászkodott, Bregant is felhúzta. Sorban odament az emberekhez, akik lassan felkeltek, és az
alagút felé léptek.
– Azt hiszem, meghalok – mondta Midras.
– Meghalsz, ha cserbenhagysz bennünket – morogta Gilad. – Ha a vén disznó még
egyszer kinevet

– Pestis rá! – mondta Midras. – Meg sem izzad, mi?

Alkonyatkor a fáradt emberek elhagyták az alagutakat, elindultak a szállásuk békéje és

biztonsága felé. Ráestek a keskeny priccsekre, lecsatolták a mellvérteket.
– A munka nem zavar – mondta Baile, egy köpcös paraszt a Giladéval szomszédos
faluból –, de nem értem, miért kell páncélban csinálnunk.
Senki sem felelt.
Gilad már majdnem aludt, amikor hirtelen kiáltás harsant.
– Karnak csapat a gyakorlótérre!
Druss állt a gyakorlótéren, keze a csípőjén, kék szeme a kimerült embereket figyelte,
ahogy elővánszorogtak a kaszárnyából, pislogtak a fáklyafényben. Hogun és Orrin mellette
álltak. Druss zordan az alakzatba rendeződő emberekre mosolygott. A Karnak ötven embere
mellé felsorakozott a Kestrian és a Kard csapat is.
Csendesen vártak, miféle undorító ötlete támadt megint Drussnak.
– Elfuttok a falig – mondta Druss –, és vissza. Az utolsó ember csapata még egyszer fut.
Indulás.
Az emberek elindultak, de valaki felkiáltott a tömegből:
– És te, kövér ember? Nem jössz?
– Most nem – kiáltott vissza Druss. – Ne légy utolsó!
– Kimerültek – mondta Orrin. – Bölcs ötlet ez, Druss?
– Bízz bennem. Amikor itt az ellenség, keveset alhatnak. Azt akarom, hogy ismerjék meg
a határaikat.

Újabb három nap.

Az első alagút csaknem megtelt, megkezdték a munkát a másodikon. Senki nem éljenzett,
ha Drusst meglátta, a városi nép sem. Sokan elvesztették az otthonukat, sokan a megélhetésüket.
Küldöttség látogatta meg Orrint, kérték, hogy hagyjanak fel a pusztítással. Mások úgy vélték,
hogy a falak közötti szabad tér azt jelenti, Druss biztos a nadír győzelemben. Nőtt az
elégedetlenség, de az öreg harcos lenyelte mérgét, és nem adta fel a tervét.
A kilencedik napon valami történt, ami felbolygatta a kedélyeket.
Amikor a Karnak csapat futáshoz gyülekezett, Orrin odalépett Mendarhoz, a
parancsnokukhoz.
– Ma a csapatoddal futok – mondta.
– Átveszed a parancsnokságot, uram? – kérdezte Mendar.
– Nem. Csak futni fogok. Egy gan legyen edzett.
Mogorva csend fogadta Orrint, amikor csatlakozott hozzájuk, arany és bronz páncéljában
kirítt a katonák közül.
Egész reggel a katonákkal maradt, kötélre mászott, futott. Mindig ő volt az utolsó.
Amikor futott, néhány ember nevetett, mások gúnyolódtak. Mendar dühöngött. Ez bolondot
csinál magából. És bennünket is nevetségesé tesz. Gilad nem vett tudomást a ganról, kivéve
egyszer, amikor átsegítette a mellvéden, mert majdnem leesett.
– Hadd essen le! – üvöltötte valaki távolabb.
Orrin összeszorította a fogát, folytatta, egész nap velük maradt, még a bontásnál is.
Délután feleolyan lassan dolgozott, mint a többiek. Senki nem szólt hozzá. Egyedül evett, ahova
ő leült, azt másak elkerülték. Alkonyatkor bevánszorgott a szállására, remegő izmokkal,
páncélban aludt el.
Hajnalban megfürdött, felvette a páncélját, és ismét csatlakozott az emberekhez. Csak a
kardvívásban remekelt, de akkor is gyanakodott, hogy hagyják győzni. Ki hibáztathatná őket?
Alkonyat előtt egy órával Druss megérkezett Hogunnal az oldalán, és a Karnak, az Egel, a
Kard és a Tűz csapatát a második falhoz parancsolta.
A párkányzatról szólt a kétszáz emberhez.
– Egy kis verseny, hogy megmozgassátok az izmaitokat, fiaim. Egy mérföld a kaputól a
külső kör mentén, és vissza. Aki veszít, még egyszer fut. Rajta!
Amikor nekivágtak, egymást lökdösve, Hogun előrehajolt.
– A fenébe! – mondta.
– Mi baj? – kérdezte Druss.
– Orrin. Velük ment. Azt hittem, tegnap elege volt. Mi van vele? Megőrült?
– Te is futsz az embereiddel – mondta Druss. – Ő miért ne?
– Ugyan, Druss, miféle kérdés ez? Katona vagyok, mindennap gyakorlatozom. De ő!
Nézd, már ő az utolsó. A vesztest nem Orrin eredménye alapján kell meghatároznod.
– Nem tehetem. Ez megalázó lenne. Döntött, és én tiszteletben tartom a döntését.
Az első mérföld alatt Orrin tíz lépéssel az utolsó ember után futott, keményen küszködött.
Szemét a katona mellvértjének hátára szegezte, eltökélte magát, hogy a távolság nem fog nőni.
Összeszorított ököllel futott, nem vett tudomást az oldalát hasogató fájdalomról. Izzadság
csorgott a szemébe, fehér lószőrrel díszített sisakja legurult a fejéről. Ettől megkönnyebbült.
Másfél mérföld után tizenöt lépéssel maradt le. Gilad az élen futott, visszapillantott,
megfordult, és visszakocogott a kifulladt ganhoz. Hozzá igazította a lépteit.
– Figyelj! – mondta könnyedén véve a levegőt. – Lazítsd el az öklödet, segít a
lélegzésnél. Ne gondolj semmire, csak igazodj hozzám! Nem, ne válaszolj! Számolj! Végy egy
mély levegőt, és fújd ki, amilyen gyorsan csak tudod! Ez az. Mély lélegzet minden második
lépésnél. Számolj tovább! Ne törődj semmivel, csak a lélegzeted számával! Tartsd a távolságot!
A hadvezér elé lépett, ugyanazt a lassú tempót tartotta, majd egy kicsit gyorsított. Druss a
mellvéden ült, a célba érőket figyelte. A karcsú katona magával húzta Orrint. A legtöbb ember
befejezte a futást, elhevertek. Még mindig Orrin volt az utolsó, de a Tűz csapat fáradt
közlegényétől csak néhány lépésre maradt le. A katonák kiáltozni kezdtek a culnak, a Karnak
kivételével minden csapat őt biztatta.
Még harminc lépés. Gilad lassított, bevárta Orint:
– Mindent bele! – mondta. – Futás, te hájas kurafi!
Gilad növelte a tempóját, elhagyta a cult. Orrin összeszorította a fogát, és utánalódult. A
düh erőt adott neki.
Tíz lépés, és fej fej mellett futottak. Orrin hallotta a másikat biztató kiáltásokat. A mellette
futó férfi is összeszedte magát, arca eltorzult az erőfeszítéstől.
Orrin a kapu árnyékába ért, előrevetette magát. A földre zuhant, nekicsapódott a
tömegnek. Nem tudott felállni, de karok rángatták talpra, a hátát veregették. Levegőért kapkodott.
Egy hang szólt hozzá: –Sétálj! Segíteni fog. Gyere, mozgasd a lábad!– Mindkét oldalon
támogatták, elindult. Druss hangját hallotta a magasból.
– Még egy kör a vesztes csapatnak.
A Tűz csapata elindult, most lassan kocogtak. Gilad és Bregan egy kiálló kőhöz
támogatták Orrint, leültették. Remegett a lába, de a lélegzetvétele egyenletesebb lett.
– Sajnálom, hogy megsértettelek – mondta Gilad. – Fel akartalak dühíteni. Az apám
mindig azt mondta, hogy a düh erőt ad.
– Nem kell bocsánatot kérned – mondta Orrin. – Nem büntetlek meg.
– Nem kértem bocsánatot. Tízszer végig tudnám futni ezt a távot, és a legtöbb emberem
is. Csak segíteni akartam.
– Segítettél. Köszönöm, hogy hátramaradtál.
– Én úgy gondolom, nagyszerű voltál, uram – mondta Bregan. – Tudom, mit érzel. De
mi majdnem két hete csináljuk, neked pedig csak a második napod.
– Csatlakozol hozzánk holnap? – kérdezte Gilad.
– Nem. Szívesen tenném, de sok a munkám. – Hirtelen elmosolyodott. – Másrészről
Pinar jól végzi a papírmunkát, és elegem van abból, hogy ötpercenként tiltakozó küldöttségek
kopogtatnak az ajtón. Igen, mégiscsak jövök.
– Javasolhatok valamit? – kérdezte Gilad.
– Természetesen.
– Szerezz közönséges páncélt! Kevésbé leszel feltűnő.
– Feltűnőnek kell lennem – mosolygott Orrin. – Én vagyok a gan.
Magasan felettük Druss és Hogun megosztozott egy üveg vörösboron.
– Tartás kell ahhoz, hogy valaki ma is kijöjjön a tegnapi gúnyolódás után – mondta
Druss.
– Igen, azt hiszem – felelte Hogun. – A fenébe, egyetértek veled, és bámulom őt. De
szívem ellenére! Gerincet adtál neki.
– Nem adhatsz valakinek olyan tulajdonságot, ami nincsen benne – mondta Druss. –
Csak soha nem kereste. – Elvigyorodott, hosszan kortyolt a borból, félig üresen adta tovább
Hogunnak az üveget. – Kedvelem Orrint. Kemény legény! – mondta Druss.

Orrin puha párnák között pihent keskeny ágyán, kezében agyagkupát tartott. Megpróbálta
meggyőzni magát, hogy nem dicsőség utolsó előttiként érni a célba. Kudarcot vallott. Soha nem
vett részt küzdőjátékokban, még gyerekkorában sem. Mivel katonacsaládból származott, apja
ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen a hadi időtöltésekben. Jól forgatta a kardot, ez
elfogadhatóvá tette az apja szemében a komolyabb hiányosságait. Nem állhatta a fájdalmat. Nem
volt képes megérteni, türelmes magyarázatok után sem, hogy Nazredas miért hibázott a Plettii
melletti csatában. Eltűnődött, vajon mit szólna az apja, hogy fejest ugrott a földre, hogy
megelőzzön egy cult. Őrültnek tartaná. A kopogtatás visszahozta a jelenbe.
 – Tessék!
Druss lépett be. Különös, milyen öregnek látszik a legendás fekete-ezüst ruhája nélkül.
Megfésülte a szakállát, bő ujjú, csuklónál összefogott fehér tunikát viselt, fekete övvel a derekán.
Egy nagy üveg vörösbort hozott a kezében.
– Gondoltam, ihatnánk egyet, ha ébren vagy – mondta Druss, kihúzott egy széket és
megfordította, ahogy Orrin Hoguntól látta.
– Miért csinálod.7 – kérdezte Orrin.
– Mit?
– Megfordítod a széket.
– Nehezen vetkőzi le az ember a régi szokásait, még barátok között is. Harcos szokás.
Könnyebb felállni. És a támla megvédi a hasadat a szemben ülő férfi fegyverétől.
– Értem – mondta Orrin. – Mindig szerettem volna Hogunt megkérdezni, de soha nem
került rá sor. Miért vesznek fel emberek ilyen szokásokat?
– Például, ha látnak egy barátot tőrrel a hasában! – mondta Druss.
– Ezt megértem. Megtanítasz a trükkjeidre, mielőtt a nadírok megérkeznek?
– Nem. Tanuld meg tapasztalatból. A megfelelő időben segíteni fogok.
– Különös ember vagy te, Druss. Taníts meg valamit most! – Orrin elfogadta a pohár
bort, és hátradőlt a párnákon. Druss az üvegből ivott.
– Rendben – mondta a Csatabárdos, és kiitta a fél üveget. – Mondd meg, miért kapnak
az emberek narancsot reggelenként?
– Megakadályozza a skorbutot, és jó erőnlétet ad. Frissít és olcsó. Ez a válasz? –
találgatta Orrin.
– Részben – felelte Druss. – A Bronz gróf vezette be a narancsot a seregben, részben
azért, amit elmondtál, részben pedig mert ha a tenyeredbe dörzsölöd, nem csúszik ki a kardod a
markodból, hiába izzad a tenyered. Ha a homlokodra kened, nem csorog izzadság a szemedbe.
– Nem tudtam. Tudnom kellett volna. Milyen egyszerű! Mondj valami mást is.
– Nem – mondta Druss. – Majd máskor. Áruld el, miért csatlakoztál a közlegényekhez?
Orrin felült, sötét szemének pillantását Druss arcára emelte.
– Nem tartod jó ötletnek?
– Attól függ, mit akartál elérni. Tiszteletet?
– Az istenekre, dehogy! Ahhoz már túl késő. Nem, te mondtál valamit, amikor
kirángattuk az embereket az ágyból az éjszakai futáshoz. Megkérdeztem, bölcs dolog-e, és azt
felelted, meg kell ismerniük a határaikat. Nekem is. Soha nem vettem részt csatában. Tudni
akartam, milyen az, ha egész napos gyakorlatozás után arra ébred az ember, hogy ismét harcolnia
kell. Sok embernek okoztam csalódást. Lehet, hogy ismét kevésnek bizonyulok, ha a nadírok a
falat ostromolják, bár remélem, hogy nem. De erősebbnek és izmosabbnak kell lennem. És az
leszek. Rossz ötlet?
Druss megbillentette az üveget, megnyalta a száját és mosolygott.
– Nem. Jó ötlet. De ha egy kicsit jobban megerősödsz, csatlakozz más csapatokhoz is!
Megéri.
– Megéri?
– Meglátod.
– Láttad ma a grófot? – kérdezte hirtelen Orrin. – Syn szerint nagyon rossz állapotban
van.
– Nem hiszem, hogy láttam rosszabbat. Nincs magánál. Miért él még, nem tudom.
Egy órát beszélgettek, Orrin az életéről és a csatákról kérdezgette az öreget, mindig
visszatért a skelni ütközetre és Gorben király bukására.
 Amikor a vészharang megszólalt, azonnal mozdultak. Druss káromkodott, eldobta az
üveget, és az ajtóhoz rohant. Orrin felugrott az ágyról, és követte.

Druss átfutott a gyakorlótéren, a dombon, fel az erődbe, át a kapu alatt, fel a hosszú
csigalépcsőn a gróf hálószobájába. Calvar Syn az ágy szélén ült, Mendar, Pinar és Hogun
társaságában. Egy öreg szolga hullatta könnyeit az ajtó mellett.
– Meghalt? – kérdezte Druss.
– Hamarosan – felelte Calvar Syn.
Druss az ágy mellé lépett, leült a törékeny test mellé. A gróf kinyitotta a szemét, és
pislogott.
– Druss? – kérdezte gyenge hangon. – Itt vagy?
– Itt vagyok.
– Jön. Látom. Csuklyát visel, feketét.
– Köpd szemen a nevemben – mondta Druss, és hatalmas keze végigsimított a gróf
homlokán.
– Azt hittem
Skeln után
hogy öröké fogok élni.
– Békesség, barátom. Megtanultam, hogy rosszabb a halál ugatása, mint a harapása.
– Látom őket, Druss. A Halhatatlanokat. A Halhatatlanokat küldik ránk! – A haldokló
megragadta Druss karját, megpróbált felülni. – Itt jönnek! Az istenekre, nézd őket, Druss!
– Csak emberek, legyőzzük őket.
– Ülj a tűz mellé, kicsi lány, és elmesélem. De ne áruld el az édesanyádnak, tudod, hogy
nem szereti a vérszomjas meséket. Virae, kicsim! Nem értheted, mit jelentett, hogy az apád
lehettem.
Druss lehajtotta a fejét, az idős gróf vékony, reszkető hangon tovább beszélt. Hogun
összeszorította a fogát, becsukta a szemét, Calvar Syn a karosszékbe süppedt. Orrin az ajtó
mellett állt, apja sok évvel azelőtti halálára emlékezett.
– Napokig védtük a hágót, ellenálltunk mindennek, amit ellenünk küldtek. Gyalogság,
lovasság, szekerek. A Halhatatlanok fenyegetése ott lógott a fejünk felett. Mindig győznek. Druss
az első sor közepén állt, és ahogy a Halhatatlanok megindultak felénk, megdermedtünk. Pánik
készülődött. Futni szerettem volna, ez az érzés tükröződött minden arcon körülöttem. Azután
Druss felemelte a bárdját, és felüvöltött. Csodálatos volt. Szinte mágikus. A varázs megtört. A
félelem elmúlt. Felemelte fegyverét, mindenki láthatta, és kiáltott. Még most is hallom: Gyertek,
dagadt kurvapecérek! Druss vagyok, és itt a halál! Virae? Virae? Vártam rád
hogy még egyszer lássalak. Annyira akartam
– A törékeny test megremegett, elcsendesedett.
Druss lezárta a halott szemét, megtörölte a sajátját.
– Nem kellett volna elküldenie – mondta Calvar Syn. – Szerette a lányát, csak neki élt.
– Talán ezért küldte el – mondta Hogun.
Druss a selyemtakaróval letakarta a gróf arcát, és az ablakhoz sétált. Egyedül maradt,
Skeln utolsó túlélője. Az ablakpárkányra támaszkodott, mélyen beszívta az éjjeli levegőt.
A hold földöntúli fényben fürdette a szürke, szellemszerű várat, és az öreg északra
pillantott. A feje felett egy galamb körözött, egy padlás felé tartott. Északról érkezett.
Megfordult.
– Csendben temessék el! – mondta. – Nem szakítjuk félbe a gyakorlatokat a temetés
kedvéért.
 – De Druss, ő volt Delnar grófja! – villant Hogun szeme.
– Ez – mutatott Druss az ágyra – egy holttest. Már senki. Tedd, amit mondtam!
– Jeges szívű fattyú! – mondta Mendar dun. Druss hideg pillantást vetett a tisztre.
– Emlékezz erre, fiacskám, amikor szembeszállsz velem!
12.
Rek a hajó korlátjára támaszkodott, egyik karjával átölelte Virae derekát, és a tengert
nézte. Különös, gondolta, mennyire megváltoztatja az éjszaka a tenger hangulatát. Végtelen, félig
anyagiasuk tükör, amelyben visszatükröződnek a csillagok, a hold légies, törékeny párja egy
mérföldnyire ringatózott tőlük a vízen. Majdnem egy mérföldnyire. Lágy szél lebegtette meg a
Wastrel háromszögletű vitorláit, ahogy a hajó ösvényt vágott a hullámok között, felemelkedett és
visszaereszkedett. Az elsőtiszt a hajó kormányánál állt, ezüst szemkötője megvillant a
holdfényben. Elöl egy fiatal tengerész eresztette bele botját a vízbe, a mélység számait kiáltotta,
ahogy elhaladtak a zátony felett.
Nyugalom, béke, harmónia. A hullámok ütemesen nyaldosták a hajót, Rek mindentől
távol érezte magát, amikor a tengert figyelte. Alattuk és felettük csillagok, akárha az égen
hajóznának, messze az emberek küzdelmeitől.
Ez az elégedettség, gondolta Rek.
– Mire gondolsz? – kérdezte Virae, és karját a férfi dereka köré fonta.
– Szeretlek – felelte.
Egy delfin emelkedett ki a vízből, üdvözölte őket, mielőtt ismét a mélybe merült. Rek
nézte, ahogy a karcsú test a csillagok között úszik.
– Tudom, hogy szeretsz – mondta Virae –, de azt kérdeztem, mire gondoltál?
– Erre. Elégedett vagyok. Békés.
– Persze, hogy az vagy. Hajózunk egy gyönyörű éjszakán.
– Nincs neked lelked – mondta Rek, és megcsókolta a lány homlokát.
Virae felnézett, és elmosolyodott.
– Ha azt hiszed, hát bolond vagy! Csak nincs annyi gyakorlatom a szép hazugságokban,
mint neked.
– Kemény szavak, hölgyem. Hazudnék én neked? Elvágnád a torkom.
– El hát! Hány nőnek mondtad, hogy szereted?
– Százaknak – felelte Rek, és figyelte a lány szemét, amiből lassan eltűnt a mosoly.
– Akkor miért higgyek neked?
– Mert szeretlek.
– Ez nem válasz.
– Dehogynem. Nem vagy egy féleszű fejőslány, akit elkábít egy könnyed mosoly.
Felismered az igazat, ha hallod. Miért kezdtél kételkedni?
– Nem kételkedem, te ló! Csak tudni szerettem volna, hány nőt szerettél.
– Hánnyal háltam, úgy érted?
– Ha közönséges akarsz lenni.
– Nem tudom – hazudta Rek. – Nem szoktam számolni. És ha az a következő kérdésed,
hogy jobbak voltak-e nálad, itt maradsz, egyedül, mert elmegyek.
Ez volt a kérdés. Rek mégis maradt.

A kormánykeréknél álló hajós elnézte őket, hallgatta nevetésüket és velük mosolygott, bár
nem hallotta a beszélgetést. Otthon feleség és hét gyerek várta, jólesett látni a férfit és asszonyát.
Integetett, amikor a kabinjukba mentek, de nem vették észre.
– Milyen jó fiatalnak és szerelmesnek lenni – mondta a kapitány, és csendesen kilépett
kabinajtajának az árnyékából.
– Öregnek és szerelmesnek is jó lenni – vigyorgott az elsőtiszt.
– Nyugodt az éjjel, de élénkül a szél. Nem tetszenek nekem a nyugati felhők.
– Elhaladnak mellettünk – felelte a kormányos. – De nem lesz jó időnk. Mögöttünk jön
a vihar, felgyorsít, lehet, hogy néhány napot nyerünk miatta. Tudtad, hogy Delnochba mennek?
– Igen – válaszolta a kapitány, megvakarta vörös szakállát, és a csillagok állását figyelte.
– Kár – mondta őszintén a kormányos. – Azt mondják, Ulric megígérte, hogy a földdel
teszi egyenlővé. Hallottad, mi történt Gulgothirnál? Minden második védőt megölt, a nők és
gyerekek harmadát is. Sorba állította őket, és a katonái levágták az embereket.
– Hallottam. Nem a mi dolgunk. Évek óta kereskedünk a nadírokkal, épp olyan emberek,
mint bárki más.
– Egyetértek. Volt egyszer egy nadír nőm. Valóságos sárkány volt. Megszökött egy
bádogossal. Később azt hallottam, hogy elvágta a torkát és ellopta a szekerét.
– Valószínűleg csak a ló kellett neki. Igazi nadír férfit vehetett egy jó lóért. – Mindkét
férfi kuncogott, utána csendben álltak, élvezték az éjszakát.
– Miért mennek Delnochba? – kérdezte a kormányos.
– A gróf lánya. A férfiról nem tudok semmit. Ha a lány az én lányom lenne,
gondoskodnék róla, hogy ne jöjjön vissza. A birodalom legdélibb pontjára küldtem volna.
– A nadírok oda is elérnek. Csak idő kérdése.
– Addig sok minden történhet. A drenaiak biztosan megadják magukat. Nézd! Az az
átkozott albínó és a barátja. Lúdbőrös tőle a hátam.
A kormányos a fedélzetre pillantott, ahol Serbitar és Vintar álltak a korlátnál.
– Tudom, mire gondolsz. Soha nem szólalnak meg. Örülök, ha elmennek – mondta a
kormányos, és a karom óvó jelét rajzolta a szíve fölé.
– Ez nem űzi el az ilyenfajta démonokat – mondta a kapitány.

Serbitar elmosolyodott, amikor Vintar üzenetét megkapta: nem vagyunk népszerűek,

fiam.
– Igen. Mindenütt így van. Nehéz visszatartani a megvetést.
– Kell.
– Azt mondtam, nehéz, nem azt, hogy lehetetlen.
– Szavak. Ha elismered, hogy nehéz, az a vereség beismerése.
– Mindig a tanító, apát uram.
– Amíg vannak tanítványaim, főpap.
Serbitar elvigyorodott, tőle szokatlan módon. Egy albatrosz keringett a hajó felett, az
albínó könnyedén megérintette az agyát, amint tovaszállt. Az elméjében nem érzett örömöt,
gyászt vagy reményt. Csak éhséget, szükséget. És csalódottságot, hogy a hajó nem kínál vacsorát.
Vad diadal árasztotta el a fiatal papot, gyönyör és kielégülés áradt szét az elméjében a hatalom
érzetétől. Megragadta a korlátot, a hajót vizslatta, de megállt Rek kabinjának ajtaja előtt.
– Erősek az érzelmeik – lüktette Vintar.
– Nem illik velük foglalkozni – felelte kimérten Serbitar, és a holdfényben is látszott a
pirulása.
– Nem, barátom. A világon olyan kevés megváltás van, az egyik az embereknek az a
képessége, hogy nagy és tartós szenvedéllyel képesek egymást szeretni. Örülök a
szeretkezésüknek. Számukra csodálatos dolog.
– Kéjenc vagy, apát uram – mosolygott Serbitar.
Vintar elnevette magát.
 – Így igaz. A fiatalokban annyi energia van.
Arbedark keskeny, komoly arca tűnt fel az elméjükben, komor vonásokkal.
– Sajnálom – lüktette –, de rossz híreim vannak Delnochból.
– Beszélj – kérte Serbitar.
– A gróf meghalt. És áruló van az erődben. Ulric megparancsolta, hogy öljék meg Drusst.

– Alakítsatok kört körülöttem! – kiáltotta Druss, és a kimerült emberek elbotladoztak a

fal mellől. – Üljetek le, mielőtt elestek. – Kék szemével a kört figyelte, megvetően horkant fel:
– Nyomorultak! Katonáknak képzelitek magatokat? Egy kis futástól kikészültök. Mit gondoltok,
hogy érzitek majd magatokat, ha három napig éjjel-nappal a túlerőben lévő nadírok ellen
harcoltok?
Senki nem felelt. Szónoki kérdés volt. Az igazat megvallva, a legtöbb ember örült a
szidásnak, legalább pihenhettek közben.
Druss Giladra mutatott.
– Te! Milyen csapatok vannak itt?
Gilad körbefordult, az arcokat fürkészte.
– Karnak, Bild, Gorbadac
a negyediket nem ismerem.
– Nem azonosítaná magát valamelyik nyomorék!? – kiáltott Druss. – Melyik a negyedik
átkozott banda?
– Sólyom – hallatszott egy hang hátulról.
– Helyes! Tisztek, előre! – mondta Druss. – A többieknek pihenő! – Arrébb sétált,
intett az embereknek, hogy kövessék.
– Mielőtt elmondom, hogy mit akarok, jelentkezzen a Sólyom tisztje.
– Én vagyok az, uram. Hedes dun – mondta egy alacsony, izmos ember.
– Miért nem te jelentkeztél, amikor a neveteket kérdeztem? Miért egy paraszt?
– Részben süket vagyok, uram, és amikor fáradt vagyok és lüktet a vérem, alig hallok.
– Akkor, Hedes dun, vedd tudomásul, hogy leváltottalak.
– Ezt nem teheted! Jól szolgáltam! Nem szégyeníthetsz meg! – A férfi hangja
elvékonyodott.
– Hallgass meg, te bolond! Nem szégyen, ha valaki süket. Ha akarod, velem lehetsz a
falakon, amikor a nadírok megérkeznek. De hogy szolgálhatsz parancsnokként, amikor nem
hallod a parancsaimat?
– Elboldogulok – felelte Hedes.
– És hogy boldogulnak az embereid, amikor tanácsra van szükségük? Mi történik, ha
visszavonulást rendelek el, és nem hallod? Nem! Döntöttem. Távozz!
– Jogom van Orrin ganhoz fordulni!
– Ahogy akarod. De ma délutánra új parancsnokot rendelünk a Sólyom élére. Most
dologra. Azt akarom, hogy valamennyien, te is, Hedes, válasszátok ki a legerősebb két
embereteket. Aki a legjobban birkózik, öklözik, verekszik. Megkapják az esélyt, hogy
ledöntsenek a lábamról. Ez majd felvidítja őket.
Mendar dun maga mellé szólította Giladot, amikor visszatért az embereihez, majd előadta
Druss ötletét. A katonák kuncogtak, sok önkéntes jelentkezett. A zaj nőtt, az emberek vetélkedtek
a lehetőségért, hogy elbánjanak az öreg katonával, és Druss hangosan nevetett néhány lépésre
tőlük. Narancsot hámozott. Amikor kiválasztották az embereket, felállt.
– Van valami célom a mai gyakorlattal, de csak később magyarázom el. Most tekintsétek
szórakozásnak – mondta Druss, csípőre tett kézzel. – Úgy tapasztaltam, hogy a közönség
mindig lelkesebb, ha díjat is lehet nyerni, így hát kap egy szabad délutánt az a csapat, amelyiknek
a bajnoka legyőz. – Éljenzés harsant, Druss folytatta. – Aki veszít, ott a csapat még két
mérföldet fog futni. – Elvigyorodott a nyögések hallatán. – Ne legyetek ilyen nyúlszívűek. Mit
láttok? Egy öreg, kövér embert. A Bild párral kezdem.
Az ellenfelei ikrek is lehettek volna, hatalmas, fekete szakállú, kidagadó izmú emberek.
Páncéljuk nélkül is rettenthetetlen harcosoknak tűntek.
– Jól van, fiaim – mondta Druss –, birkózhattok, üthettek, rúghattok. Kezdjétek, ha
készen álltok. – Az öreg levette a kabátját, amíg beszélt, és a Bild pár lassan, nyugodtan körözött
körülötte. Két oldalról támadtak rá. Druss fél térdre bukott, kikerült egy jobbegyenest, azután
öklét az egyik férfi ágyékába vágta, megragadta az ingénél fogva a másik kezével, és a társának
hajította. Mindkét férfi elzuhant, összegabalyodtak.
Átkozódás hallatszott a Bild csapat embereitől, de elnyomta a többiek éljenzése.
– Gorbadac a következő! – jelentette ki Druss.
Ők már óvatosabban jöttek, mint elődeik, majd a magasabb kitárt karral Druss gyomra
felé ugrott. Az öreg térdébe ütközött, és a földre hullott. A másik azonnal támadt, de Druss
megvetően, visszakézből megütötte. A katona megbotlott a társában, és elesett. Az első férfi
eszméletét vesztette, a társai vitték hátra.
– Sólyom! – szólt Druss.
Figyelte, ahogy közelednek, majd teli torokból felüvöltött, és támadott. Az első férfi
eltátotta a száját a meglepetéstől, a második hátralépett, és megbotlott. Druss egy balegyenessel
kiütötte az első katonát, aki csendesen elbukott.
– Karnak? – kérdezte Druss.
Gilad és Bregan lépett be a körbe. Druss már látta korábban is a sötét hajú férfit,
rokonszenvesnek találta. Született katona, gondolta. Élvezte, hogy gyűlölettel néz rá,
valahányszor kineveti, tetszett neki, amikor lemaradt, hogy Orrinnak segítsen. Druss a másik
katonára nézett. Nem tévedés? A pufók férfi nem látszott harcosnak, jó természetű, kemény
embernek igen, de semmiképp sem harcosnak.
Gilad feléje ugrott, majd visszalépett, amikor Druss felemelte az öklét. Csatabárdos
elfordult, hogy szem előtt tartsa, de zajt hallott hátulról, látta, hogy a kövérebbik támad,
megbotlik, és a lába elé zuhan. Kuncogott, és visszafordult Gilad felé, belelépett a másik
rúgásába, ami a mellét érte. Hátralépett, hogy felfeszítsen, de a kövér alágurult, és Druss elesett.
Üvöltés harsant kétszáz torokból. Druss elmosolyodott, könnyedén felállt, és csendet
intett.
– Gondoljátok végig, mit láttatok, fiacskáim – mondta. – Ez nem csak szórakozás volt.
Láttátok, mire képes egy ember, és azt is láttátok, mit jelent a csapatmunka. Amikor a nadírok
elárasztják a falakat, magatokat is nehéz lesz megvédeni, pedig ennél is többre van szükség. A
társaitokat is meg kell védenetek, mert senki nem tud védekezni a hátulról jövő kard ellen. Azt
akarom, hogy mindannyian keressetek egy kardtestvért! Nem kell, hogy barátok legyetek, ez
később kialakul. Meg kell értenetek egymást, munkálkodjatok rajta! Egymás hátát kell
védenetek, amikor jön a támadás, válasszatok hát gondosan! Aki a csata elején elveszíti a társát,
keressen másikat. Ha nem sikerül, tegyetek meg mindent a körülöttetek harcolókért. Negyven éve
harcolok, kétszer olyan régóta, mint a legtöbbetek élete. Jegyezzétek meg, amit mondtam! Én
túléltem. Csak egyféleképpen lehet túlélni a csatát, ha hajlandóak vagytok meghalni. Rá fogtok
döbbenni, hogy a legjobb kardforgatót is ledöntheti néhány vadember. Miért? Mert azok készek
meghalni. Rosszabb, lehet, hogy megszállottak. Aki hátralép egy nadír felé, az a végzetébe lép.
Szemtől szembe találkozzatok! Hallottátok már, hogy elveszett az ügyünk, és halljátok még.
Gyakran tapasztalt katonáktól is. Az ilyen jóslatok semmit nem érnek. Félmillió nadír katona
érkezik. Óriási szám! Megbénul az ember agya. De a falak olyan hosszúak és szélesek,
amilyenek. Egyszerre nem férnek fel mind. Megöljük őket, ahogy közelednek, meghalnak,
amikor felmásznak. Napról napra fogyni fognak. Barátokat, testvéreket, társakat fogtok veszíteni.
Véreteket ontjátok. A következő néhány hónap nem lesz könnyű. Nem beszélek hazaszeretetről,
kötelességről, a szabadság védelméről, ez nem jelent semmit harc közben. Gondoljatok a
túlélésre! És a legkönnyebben úgy érhetitek ezt el, ha arra gondoltok, amikor meglátjátok a
nadírokat: ötven ember jut rám. Szép sorban levágom őket. Ami engem illet, én tapasztalt katona
vagyok. Vállalok százat. – Druss mély lélegzetet vett, várta, hogy mindenki feldolgozza a
szavait. Végül ismét megszólalt: – Térjetek vissza a kötelességetekhez! Mindenki, kivéve a
Karnakot. – Megfordult, meglátta Hogunt, és amíg az emberek feltápászkodtak, visszasétált az
első fal barakkjához a fiatal tábornokkal.
– Szép beszéd – mondta Hogun. – Nagyon hasonlított arra, amit a harmadik falnál
mondtál ma reggel.
– Nem ügyeltél, fiacskám – mondta Druss. – Tegnap óta hatodszor mondom el a
beszédem. És háromszor veszítettem a küzdelemben. Kiszáradtam, mint a homoki kígyó gyomra.
– Fizetek egy üveg vagriai vöröset – mondta Hogun. – A várnak ezen a végén nem
szolgálnak fel lentriai bort, túl drága.
– Megteszi. Látom, visszanyerted a jó kedvedet.
– Igen. Igazad volt a gróf temetését illetően. Csak túl gyorsan volt igazad, ennyi az egész
– mondta Hogun.
– Ezt hogy érted?
– Képes vagy lezárni és kinyitni az érzelmeidet, Druss. A legtöbb ember nem képes rá.
Emiatt látszol, ahogy Mendar mondta, jeges szívűnek.
– Nem tetszik a jelző, de illik rám – mondta Druss, és kinyitotta az étkezde ajtaját. –
Meggyászoltam Delnart, amikor haldoklott. De amikor meghalt, eltávozott. Mi maradtunk, és
még átkozottul hosszú út áll előttünk.
Leültek egy ablak melletti asztalhoz, két poharat kaptak és egy nagy üveget. Egy ideig
csendben ültek, figyelték a kiképzést.
Druss gondolataiba mélyedt. Sok barátot veszített élete folyamán, de senki sem volt olyan
kedves a szívének, mint Sieben és Rowena. A kardtestvére és a felesége. Az emlékük még most
is fájt. Amikor meghalok, gondolta, mindenki meggyászolja a Legendás Drusst. De ki gyászol
meg engem?
13.
– Mondd el, mit láttál! – kérte Rek, amikor csatlakozott a Harmincak négy vezetőjéhez
Serbitar kabinjában. Menahem mély álomból ébresztette, és gyorsan elmagyarázta a várban
felmerült problémákat. Éberen figyelte, amikor a szőke harcospap felvázolta a fenyegetést.
– A Csatabárdok Ura kiképzi az embereket. Leromboltatta a harmadik falig a házakat,
van már küzdőtér. Lezáratta a kapuk alagútjait a negyedik falig, ügyesen cselekszik.
– Árulót emlegettél – mondta Rek.
Serbitar felemelte a kezét.
– Türelem! – mondta. – Folytasd, Arbedark!
– Tizenegy éve él Dros Delnochban egy Musar nevű fogadós, a nadír Farkas törzsből. Ő
és egy drenai tiszt Druss megölését tervezik. Lehet, hogy vannak még mások is. Ulric tud az
alagutakról.
– Hogyan? – tudakolta Rek. – Nem hiszem, hogy vannak utazók észak felé.
– Galambok – mondta Arbedark.
– Mit tudsz tenni? – kérdezte Rek Serbitart, aki megvonta a vállát, és támogatást keresőn
Vintarra nézett. Az apát széttárta a karját.
– Megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot Druss-szal, de elutasító, és nagy a távolság. Nem
tudom, hogyan segíthetünk.
– Mi hír az apámról? – kérdezte Virae.
A férfiak egymásra néztek, végül Serbitar szólalt meg kelletlenül.
– Meghalt. Őszintén sajnálom.
Virae nem szólt semmit, az arca kifejezéstelen maradt. Rek átölelte a vállát, de Virae
eltolta a kezét.
– Felmegyek a fedélzetre – mondta halkan. – Később találkozunk, Rek.
– Veled menjek?
– Szívesebben lennék egyedül.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Vintar szólalt meg, gyász érződött a hangjából.
– A maga módján nagyszerű ember volt. Megérintettem őt a vége előtt, a múltban járt,
megbékélt.
– A múltban? – kérdezte Rek – Hogy érted?
– Boldogabb emlékek között. Azt hiszem, a Forrás befogadta. Imádkozom érte. Mi
legyen Druss-szal?
– Megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a tábornokkal, Hogunnal – mondta Arbedark –,
de túl veszélyes volt. Majdnem elvesztem. A távolság

– Igen – mondta Serbitar. – Kiderítetted, hogyan akarják elkövetni az orgyilkosságot?

– Nem. Nem tudtam behatolni az agyába, de láttam előtte egy üveg lentriai vörösbort,
amit akkor pecsételt le újra. Lehet méreg, vagy valamiféle altató.
– Kell lenni valaminek, mit megtehettek – mondta Rek. – A hatalmatokkal.
– Minden hatalom korlátozott, egyet kivéve – szólt Vintar. – Csak imádkozhatunk.
Druss hosszú évek óta harcol, túlélő fajta. Nemcsak ügyes, de szerencsés is. Menahem, utazz el
az erődbe, és ügyelj! Talán nem sikerül megpróbálniuk, amíg közelebb nem érünk.
– Egy drenai tisztet említettél – fordult Rek Arbedarkhoz. – Ki? Miért?
– Nem tudom. Éppen Musar házából távozott. Lopakodott, és ez felkeltette a
gyanakvásomat. Musar a padláson maradt, és egy nadír levél feküdt mellette az asztalon. Így
szólt: Öld meg a Haláljárót! Drusst ezen a néven ismerik a törzsek.
– Szerencséd volt, hogy láttad a tisztet – mondta Rek. – Egy ekkora erődvárosban
elenyésző annak az esélye, hogy megláss egy áruló cselekedetet.
– Igen – felelte Arbedark.
Rek észrevette, hogy a szőke szerzetes és az albínó összenéznek.
– Több, mint szerencse? – kérdezte.
– Talán – felelte Serbitar. – Még beszélünk róla. Pillanatnyilag azonban tehetetlenek
vagyunk. Menahem figyelemmel kíséri a helyzetet, és tájékoztat bennünket. Ha két napig nem
cselekszenek, lehet, hogy segíthetünk.
Rek Menahemre nézett, aki egyenes háttal, lehunyt szemmel ült az asztalnál, alig
lélegzett.
– Elment? – kérdezte.
Serbitar bólintott.

Druss küszködött, hogy érdeklődő arccal hallgassa a beszédeket. Már harmadszor volt
kénytelen végighallgatni, hogy mennyire hálás a város népe, a polgárok, a kereskedők és a
jogtudorok, hogy eljött közéjük. Hogy megmutatta a kishitűeknek, akik már megjósolták a drenai
birodalom végét. Hogyan vonzza majd látogatók tömegét Dros Delnoch a gyors győzelem után.
Milyen új versszakok íródnak Serbar balladájához. Ömlöttek a szavak, a dicséret a borfogyasztás
mennyiségével egyenes arányban vált egyre émelyítőbbé. Az állami ünnepeken használt hatalmas
kerek asztal körül Delnoch kétszáz leggazdagabb és legbefolyásosabb családjának a képviselői
ültek. A vacsora Bricklynnek, a város vezető kereskedőjének az ötlete volt, aki lefoglalta Druss
figyelmét a vacsora alatt, és most a ma este elhangzott leghosszabb beszéddel untatta.
Druss merev mosolyt erőltetett az arcára, és amikor szükségesnek tartotta, bólogatott.
Számtalan hasonló rendezvényen vett már részt életében, bár általában csata után, és nem csata
előtt került rájuk sor.
A beszédek sorát Druss nyitotta meg, röviden beszélt az életéről, és megígérte, hogy
Delnoch kitart, ha a katonák lesznek olyan bátrak, mint az asztal körül ülő családok. Érthető
módon megéljenezték.
Az ilyen eseményeken szokása szerint keveset ivott, csak néha-néha kortyolt bele a testes
lentriai borba, amit a köpcös kocsmáros, Musar, a vacsora szertartásmestere tett elé.
Druss arra riadt, hogy Bricklyn befejezte a beszédét, gyorsan tapsolni kezdett. Az
alacsony, őszülő emberke visszaült mellé, mosolygott és bólogatott, ahogy a taps folytatódott.
– Szép beszéd – mondta Druss –, nagyon szép.
– Köszönöm. Úgy vélem, a tiéd szebb volt – mondta Bricklyn, és egy kőkorsóból
fehérbort töltött magának.
– Ugyan! Született szónok vagy.
– Különös, hogy ezt mondod. Emlékszem, amikor Drenanban beszédet tartottam Maritin
báró esküvőjén
ismered a bárót, ugye?
azt mondta, hogy
– És így folyt tovább, Druss mosolygott és bólogatott, Bricklynnek pedig újabb és újabb
történetek jutottak az eszébe, amivel erényeit hangsúlyozta.
Éjfél felé a megbeszéltek szerint megjelent Delnar öreg inasa, és bejelentette – hangosan,
hogy Bricklyn is meghallja –: a harmadik falon szükség van Drussra, hogy ellenőrizze az íjászok
új beosztását. Éppen időben. Csatabárdos nem ivott egy pohárkánál többet egész este, mégis
szédült, remegett a lába, amikor felállt. Elnézést kért a köpcös polgártól, meghajolt a vendégek
felé, és kivonult a teremből. A folyosón megállt, nekidőlt egy oszlopnak.
– Valami baj van, uram? – kérdezte Arshin.
– Rossz volt a bor – mormogta Druss. – Többet ártott a gyomromnak, mint egy ventriai
reggeli.
– Jobban tennéd, uram, ha lefeküdnél. Szólok Mendar dunnak, hogy keressen fel a
szobádban.
– Mendar? Mi az ördögöt akar?
– Sajnálom, uram. Nem szólhattam a teremben, azt kellett mondanom, amire utasítottál,
de Mendar dun kérdezteti, hogy lenne-e egy pillanatod a számára? Valami komoly gondja van.
Druss megdörzsölte a szemét, mély lélegzetet vett. Fontolgatta, hogy elküldje Arshint a
fiatal tisztért, de tartott tőle, még elterjedne, hogy beteg, vagy ami rosszabb, hogy berúgott.
– Lehet, hogy jót tesz a friss levegő. Hol találom?
– Az Egyszarvú utcai fogadónál vár. Az erőd fala mellett fordulj jobbra, amíg el nem
éred az első piacteret, majd a molnárnál fordulj balra. Sétálj végig a Pékek utcáján, amíg elérsz a
páncéljavítóhoz, ott fordulj jobbra. Az utca végén találod a kocsmát.
Druss megkérte az inast, ismételje el a magyarázatot, majd eltolta magát a faltól, és
kibotorkált. A felhőtlen égen ragyogtak a csillagok. Beszívta a friss levegőt, érezte, hogy
felfordul a gyomra.
– A fenébe! – mondta dühösen, keresett egy elhagyatott sarkot a várfal tövében, távol az
őrségtől, és elhányta magát. Hideg veríték ütött ki a homlokán, fájt a feje, mikor befejezte, de
legalább a gyomra megnyugodott. Az első piac felé indult, megtalálta a molnár üzletét, elindult
balra. A Pékek utcájában már a másnapi friss kenyér illata szállt.
A szagoktól ismét rosszul lett. Az állapota feldühítette, az öklével rávágott az első ajtóra.
Egy alacsony, kövér pék fehér kötényben kikukucskált az ajtón.
– Igen? – kérdezte idegesen.
– Druss vagyok. Van kész kenyered?
– Éjfél van. Tegnapi kenyerem van, de ha vársz egy keveset, a mai is megsül. Mi a baj?
Rosszul nézel ki, uram.
– Kérek egy kenyeret, és siess!
Druss az ajtónak támasztotta a kezét, nekidőlt. Mi baja lehetett a bornak? Vagy talán az
ételnek? Gyűlölte a fűszeres ételeket. Túl sokáig élt szárított húson meg nyers zöldségen. A
nehéz ételt a gyomra soha nem szerette, de ennyire beteg eddig még nem lett tőle.
A pék visszatért egy darab fekete kenyérrel és egy fekete üvegcsével.
– Ezt idd meg! – mondta. – Gyomorfekélyem van, és Calvar Syn szerint ez gyorsabban
megnyugtatja a gyomrot, mint bármi más.
Druss hálásan megitta az üvegcse tartalmát. Olyan íze volt, akár a szénnek. Nagyot
harapott a kenyérből, megkönnyebbülten ült le a földre, hátát az ajtónak vetve. A gyomra
tiltakozott, de összeszorította a fogát, és megette a kenyeret. Néhány perc múlva jobban érezte
magát. Átkozottul fájt a feje, a világ összefolyt a szemei előtt, de már elég erőt érzett magában,
hogy kibírjon egy rövid beszélgetést Mendarral.
– Köszönöm. Mennyivel tartozom?
A pék két rézpénzt akart kérni, de időben észrevette, hogy az öreg ruháján nincs zseb, és
erszényt sem látott. Sóhajtott, és azt mondta, amit vártak tőle.
– Természetesen tőled nem kérek semmit, Druss.
– Ez szép tőled – mondta az öreg harcos.
– A helyedben visszamennék a szállásodra – mondta a pék. – És lefeküdnék aludni. –
Majdnem hozzátette, hogy Druss már nem fiatal, de meggondolta magát.
– Még nem. Találkoznom kell egy tisztemmel.
– Ó, Mendarral – mosolygott a pék.
– Honnan tudod?
– Úgy fertályórája láttam, néhány másik társával az Egyszarvú felé tartott. Ilyenkor
éjszaka nem sok tiszt jár erre. Az Egyszarvúba közlegények járnak.
– Még egyszer köszönöm. Most megyek.
Druss várt még néhány percet az ajtóban, miután a pék visszatért a kemencéjéhez. Ha
Mendar nincs egyedül, meg fogják hívni, hogy igyon velük, és valami jó kifogáson törte a fejét,
amivel visszautasíthatja. Nem jutott eszébe semmi meggyőző, átkozódott, és elindult az utcán.
Csend volt és sötét. A sötétség zavarta, de túlságosan fájt a feje ahhoz, hogy törődjön
vele.
A páncéljavító cégére megcsillant a sötétben. Megtorpant, pillogott, amikor a céhjelzés
hullámzani kezdett a szeme előtt.
Csend
Mi a baj ezzel az átkozott csenddel?
Továbbhaladt, kényelmetlenül érezte magát, meglazította Snagát a tokjában, inkább
szokásból, mint a veszély érzete miatt. Jobbra fordult
 Valami átsuhant a levegőben. Fény robbant a szeme előtt; valami megütötte. Elzuhant,
meghemperedett a porban, mikor egy sötét alak előreszökkent. Snaga feldalolt, belevágott az alak
combjába, csontot tört, az orgyilkos felsikoltott. Druss talpra ugrott, árnyékok közeledtek a
sötétből. Homályosan látott, de a holdfényben is kivehető volt a pengék villanása. Harci kiáltást
hallatott, és előrelendült. Egy kard csapott felé, de hárította, bárdja széthasította a kard
tulajdonosának a koponyáját, közben egy másik ember felé rúgott. Egy penge szakította fel az
ingét, megsebezve a mellkasát. Elhajította Snagát, és megpördült, hogy a harmadik emberrel
foglalkozzon.
Mendar!
Druss oldalra lépett, kezét kitárta, mint a birkózók. A fiatal tiszt magabiztosan közeledett
karddal a kezében. Druss a második férfira pillantott, aki nyöszörögve feküdt a földön, gyengülő
ujjaival kétségbeesetten próbálta kihúzni gyomrából a csatabárdot. Druss haragudott magára.
Nem kellett volna eldobnia a fegyvert, a betegséget és a fejfájást hibáztatta az ostobaságáért.
Mendar ugrott, lendítette a kardját, és a Csatabárdos kénytelen volt hátraugrani, amikor az
ezüstpenge egy ujjnyival a nyaka előtt suhant el.
– Sokáig nem hátrálhatsz, öreg! – vigyorgott Mendar.
– Miért teszed? – kérdezte Druss.
– Húzod az időt? Sajnálom. Úgysem értenéd. – Ismét lendült, lecsapott, de Drussnak
megint sikerült kimozdulnia. Háta egy házfalhoz ért, tovább nem mehetett. Mendar nevetett. –
Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz megölni téged – mondta, és támadott.
Druss elfordult, tenyere a kard lapján csattant, majd előreugrott, amikor az acél
felhasította a húst a bordái felett, és öklével Mendar arcába vágott. A magas tiszt hátratántorodott,
vér folyt a szájából. A második ütés a szíve alatt érte, egy bordája eltört. Lazult a fogása a
markolaton, kezdett összecsuklani, de hatalmas kezek ragadták meg a torkát, és emelték fel.
Pislogott, a szorítás enyhült, de csak annyira, hogy levegőt préselhetett a tüdejébe.
– Könnyű, fiam? Az életben semmi nem könnyű.
Zajt hallott maga mögül, megpördült Mendarral a kezében. Kétkezes csatabárd hasította
szét a tiszt vállát, a kulcscsontnál megállva. Druss elengedte a testet, és vállával az orgyilkosnak
rontott, mielőtt az kiszabadíthatta volna a fegyverét. A férfi hátrarepült. Mire az öreg visszanyerte
az egyensúlyát, a gyilkos felpattant és elfutott a sötét utcában.
Druss átkozódott, és visszatért a haldokló tiszthez. Vér ömlött a súlyos sebből, a szomjas
föld gyorsan beitta.
– Segíts, kérlek! – nyöszörögte Mendar.
– Érezd magad szerencsésnek, te kurafi Én lassabban öltelek volna meg. Ki volt a társad?
De Mendar meghalt. Druss kihúzta Snagát a halott orgyilkosból, majd a másikat kereste,
akinek a lábát sebezte meg. A vérnyomokat követve beért egy szűk sikátorba, ahol megtalálta.
A férfi háttal a falnak feküdt, markolatig beszúrt kés állt ki a melléből, ujjai még mindig a
tőrre fonódtak.
Druss megdörzsölte a szemét, a keze ragacsos lett. Végighúzta az ujjait a halántékán, egy
tojás nagyságú, érzékeny púp káromkodásra késztette.
Hát semmi nem egyszerű többé ezen a világon?
Valaha a csata csata volt, seregek vívták.
Badarság, térj észhez!.– korholta magát. Mindig is voltak árulók és orgyilkosok. Csak te
nem voltál még soha célpont.
Hirtelen felnevetett, amikor eszébe jutott a csend. A fogadó üres volt. Amint befordult az
Egyszarvú utcájában, észre kellett volna vennie a veszélyt. Miért várna rá öt ember éjfél után egy
elhagyott utcában?
– Vén bolond! Kezdesz berozsdásodni.

Musar egyedül ült a padláson, a galambok neszezését hallgatta, amint felborzolták

tollaikat, hogy a hajnalt köszöntsék. Már megnyugodott, lapáttenyere nem remegett többé. Az
ablakhoz sétált, mélyen kihajolt, hogy északra pillantson. Élete leghőbb vágya volt, hogy láthassa
Ulricot belovagolni Dros Delnochba, majd tovább a gazdag déli mezőkre, hogy megláthassa a
nadír birodalom felemelkedését.
Drenai felesége és nyolcéves fia a földszinten feküdt, álmuk lassan halálba mélyült, ő
pedig az utolsó hajnalt nézte.
Nehéz volt végignézni, amikor megitták a mérgezett italt, meghallgatni felesége kedves
csacsogását a holnapi terveiről. Amikor fia megkérdezte, hogy elmehet-e másnap lovagolni
Brentan fiával, megengedte.
Jobb lett volna, ha az ösztöneit követi, és megmérgezi az öreg harcost, de Mendar
lebeszélte. A gyanú azonnal a szertartásmesterre terelődne. Így biztosabb, ígérte meg Mendar,
kábítsd el, és öljük meg egy sötét sikátorban. Milyen egyszerű!
Hogy mozoghat ennyire gyorsan egy ilyen öregember?
Musar úgy érezte, túlélhetné. Tudta, hogy Druss soha nem ismerné fel, mint az ötödik
orgyilkost, arcát sötét kendő takarta.
Nadír ura, Surip azonban úgy vélte, túl nagy a kockázat. Az utolsó levél megdicsérte az
utóbbi tizenkét évben végzett munkáját, és azzal fejeződött be: béke veled, testvér, és a
családoddal.
Musar egy rézkancsóból meleg vizet öntött egy vödörbe.
Ezután a padlás végében levett egy tőrt a polcról, és megélesítette egy fenőkövön. Túl
nagy a kockázat? Valóban. Musar tudta, hogy a nadíroknak van egy másik emberük Delnochban,
magasabb beosztásban, mint ő. Semmiképpen nem keveredhet gyanúba.
A vízbe mártotta a bal karját, majd jobb kezével megfogta a tőrt, és mélyen belevágott a
csuklójába. Nézte, amint a víz vörössé vált.
Ostobaság volt megnősülni, gondolta könnyes szemmel.
De olyan szép volt

Hogun és Elicas figyelték, amint a légió emberei eltakarítják az orgyilkosok hulláit. A

közeli ablakokból nézőik is akadtak, akik kérdéseket tettek fel, de a légiósok némák maradtak.
Elicas apró, arany fülbevalóját húzogatta, mikor Lebus, a nyomkövető a küzdelem
lefolyását ismertette. Elicast mindig is elbűvölte a nyomkereső tehetsége. Az úton meg tudta
állapítani a lovak nemét, a lovasok korát, szinte még a tábortűz körüli beszélgetést is. Elicas
képzeletét meghaladta ez a tudomány.
– Innen egy öregember lépett be a sikátorba. Az első támadó az árnyékban rejtőzött.
Ütött, és Druss elesett. Gyorsan felkelt. Látod a vért? Balta vágott valakinek a combjába. Azután
megtámadta a másik hármat, de valószínűleg eldobta a bárdját, mert utána a falhoz hátrált.
– Hogy tudta megölni Mendart? – kérdezte Hogun, bár már hallotta a történetet Drusstól,
de ő is nagyra értékelte Lebus tehetségét.
– Ez előttem is érthetetlen volt, uram – felelte a nyomkereső. – De azt hiszem, rájöttem.
Volt egy ötödik támadó is, aki a küzdelem alatt meglapult. Néhány jel arra mutat, hogy Druss és
Mendar abbahagyták a harcot, és egészen közel álltak egymáshoz. Akkor mozdulhatott az ötödik.
Látod azt a saroknyomot? Az Drussé. Látod azt a kerek ívet? Úgy gondolom, megpördült, és
Mendarral fogta fel az ötödik ember csapását.
 – Szép munka, Lebus – mondta Hogun. – Az emberek azt mondják, a madár röptét is
követni tudod a levegőben, és el is hiszem.
Lebus meghajolt, és távozott.
– Kezdem elhinni, hogy Druss valóban az, aminek tartják – mondta Elicas. –
Elképesztő!
– Igaz – mondta Hogun –, de aggasztó. Az, hogy egy ekkora sereg támad ránk, egy
dolog, de árulók a várban! És Mendar
alig hiszem el.
– Jó családból származik, ha jól tudom. Elhíreszteltem, hogy Mendar Druss mellett
harcolt a nadír kémek ellen. Lehet, hogy elhiszik. Nem mindenki bír Lebus képességeivel, és a
talajt egyébként is hamarosan összetapossák.
– Jó történet – mondta Hogun. – De ki fog derülni az igazság.
– Hogy van az öreg? – kérdezte Elicas.
– Tíz öltés az oldalán, négy a fején. Aludt, amikor otthagytam. Calvar Syn szerint csoda,
hogy nem repedt meg a koponyája.
– Ő lesz a bíró a kardviadalon? – kérdezte a fiatalabb férfi. Hogun felvonta szemöldökét.
– Gondoltam. Kár.
– Miért? – kérdezte Hogun.
– Hát, ha nem ő lenne a bíró, akkor te lennél. És akkor megfosztottál volna attól az
élvezettől, hogy legyőzzelek.
– Beképzelt kölyök! – nevetett Hogun. – Az a nap még nem jött el, hogy kicselezz
engem, még fakarddal sem!
– Mindennek eljön az ideje. És nem leszel fiatalabb, Hogun. Hiszen már elmúltál
harminc! Fél lábbal a sírban.
– Meglátjuk. Fogadunk?
– Egy üveg vörösbor? – kérdezte Elicas.
– Áll a fogadás! Nincs finomabb, mint az a bor, amit más fizetett.
– Majd eldöntöm este – vágott vissza Elicas.
14.
Egyszerű esküvői szertartás volt, Vintar apát vezette le, a Wastrel kapitánya és elsőtisztje
tanúskodtak. A tenger nyugodt volt, az éjjeli ég felhőtlen. Messze a magasban sirályok köröztek,
jelezték a közeledő földet.
Antaheim adta a gyűrűt, a Harmincak egyike, egy magas, vékony férfi, vagriaira valló
arcvonásokkal. Egyszerű, dísztelen aranykarika volt.
Közelgett a hajnal, a hajón mindenki aludt, Rek egyedül állt a korlát mellett, csillagfény
táncolt ezüst fejpántján, a szél sötét zászlóként lebegtette haját.
A kocka el van vetve. Saját kezével láncolta magát Delnoch sorsához. A sós tengervíz
csípte a szemét, hátralépett, leült, hátát a korlátnak vetve, szorosabbra húzta a köpenyt maga
körül. Egész életében az utat kereste és menedéket e félelem elől, a remegő kéz és bizonytalan
szív végét. Most úgy tűnt el a félelme, mint gyertyaviasz a tűzben. Regnak gróf, Dros Delnoch
ura, Észak Őrzője.
Virae először visszautasította a javaslatát, de Rek tudta, hogy végül el fogja fogadni. Ha
nem házasodnak össze, Abalyn azonnal küldene egy férjet. Elképzelhetetlen, hogy Delnochnak
ne legyen ura, és éppen ilyen elképzelhetetlen, hogy egy nő vegye át a tisztet.
A kapitány tengervizet locsolt a fejükre az ősi rítus szerint, de Vintar, aki mindig is az
igazság híve volt, kihagyta a termékenységre vonatkozó áldást, helyette azt mondta: –Legyetek
boldogok, gyermekeim, most, és életetek végéig.–
 Druss megmenekült, Orrin gan magára talált, a Harmincak csak kétnapi útra voltak Dros
Purdoltól és az út utolsó szakaszától. A szél kedvezett nekik, a hajó két vagy három nappal a
tervezettnél előbb ér a kikötőbe.
Rek a csillagokat tanulmányozta, a vak látnokra és próféciájára emlékezett.
A gróf és a legenda találkoznak a falon. Az emberek álmodnak, az emberek meghalnak,
de elesik-e az erőd?
Rek lelki szemei előtt Virae képe jelent meg, ahogy egy órája hagyta, a haja kócosan
terült szét a párnán, lehunyt szemmel, békésen pihent. Szerette volna megérinteni, átkarolni,
érezni az ölelését, de ehelyett gyengéden betakarta, felöltözött, és csendesen feljött a fedélzetre.
A vízből a delfinek szellemdala szólt.
Kihúzta magát, és visszatért a kabinba. Virae lerúgta magáról a takarót. Rek lassan
levetkőzött, és a lány mellé feküdt.
Megérintette.

Fent a Harmincak vezetői befejezték az imádságot, és elfogyasztották a Vintar által

megáldott kenyeret. Csendesen ültek, elméjük szétkapcsolódott, élvezték a saját gondolataikat.
Végül Serbitar hátradőlt, és intett. Elméik egyesültek.
– Az öreg félelmetes harcos – mondta Menahem.
– De nem hadvezér – felelte Serbitar. – Felállítja az embereket a falra és harcolnak,
amíg el nem dől a csata.
– Nincs más választása – mondta Menahem. – Mi sem tudunk mást javasolni.
– Igaz. Én arról beszélek, hogy Druss egyszerűen felállítja az embereket a falakra, és ez
így nem működik. Tízezer embere van, és a hatékony védelemhez egyszerre hétezret tud
használni. A többi falra is kell katona, kellenek hírnökök, vannak egyéb feladatok. Kell egy
mozgósítható erő is, amely a gyenge pontokon segít.
– A feladatunk, hogy a legnagyobb hatékonysággal és a legkisebb erőfeszítéssel
dolgozzanak. A visszavonulás idejét pontosan kell időzíteni. A tiszteknek nemcsak ismerniük kell
a feladataikat, hanem biztosan mozogni a szerepükben.
– Agresszív védekezést kell kialakítanunk – mondta Arbedark. – A saját szemünkkel
láttuk, hogy Ulric kivágatja az egész erdőt, hogy ostromtornyokat és hajítógépeket építsen.
Gyújtóanyag kell!
Az elkövetkező órában, ahogy a hajnal közeledett, kidolgozták a terveiket, néhány
lehetőséget kizártak, másokat pontosítottak.
Végül Serbitar felszólította őket, hogy fogják meg egymás kezét. Arbedark, Menahem és
Vintar visszavonultak önmagukba, és Serbitar birtokba vette az erejüket.
– Druss! Druss! – lüktette, elméje átrepült az óceán felett, túl a hegyeken, el a sathuli
települések mellett, át a Sentran-síkságon, egyre gyorsabban és gyorsabban szállt.

Druss felriadt, kék szeme a szobát fürkészte, orrlyuka kitágult, kereste a veszélyt.
Megrázta a fejét. Valaki a nevén szólította, de nem hallott hangot. Gyorsan a karom jelét rajzolta
a szíve fölé. Még mindig szólongatták.
Hideg veríték ütött ki a homlokán.
Átnyúlt az ágyon, megragadta Snagát.
– Hallgass rám, Druss! – könyörgött a hang.
– Ki az agyamból, te kurafi! – üvöltötte az öreg, és kiugrott az ágyból.
– A Harmincak egyike vagyok. Dros Delnochba tartunk, hogy segítsünk neked. Hallgass
meg!
 – Ki az agyamból!
Serbitarnak nem volt más választása, hihetetlen fájdalmat érzett. Elengedte az öreg
harcost, és visszatért a hajóra.
Druss megtántorodott, elbukott, majd felállt. Az ajtó kinyílt, és Calvar Syn érkezett meg
sebes léptekkel.
– Mondtam, hogy nem kelhetsz fel dél előtt! – csattant fel.
– Hangok – mondta Druss. – Hangok
a fejemben!
– Feküdj le! Figyelj! Te vagy a parancsnok, és elvárod, hogy a katonák
engedelmeskedjenek neked. Én vagyok az orvos, és elvárom, hogy a betegeim
engedelmeskedjenek nekem. Most mesélj a hangokról.
Druss a párnára hajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Irtózatosan fájt a feje, a gyomra
még mindig émelygett.
– Csak egy hangot hallottam. Azt mondta, hogy a Harmincak közül való, és hogy jönnek
segíteni.
– Ennyi?
– Igen. Mi történik velem, Calvar? Ilyet nem tapasztaltam, mielőtt fejbe vágtak.
– Lehet, hogy az ütéstől volt, az agyrázkódás különös mellékhatásokkal járhat, lehetnek
vízióid, hallhatsz hangokat. De elmúlnak. Fogadd meg a tanácsomat, Druss! A legrosszabb, amit
tehetsz, az, ha felizgatod magad. Elájulhatsz, vagy rosszabb. A fejsérülés végzetes is lehet, még
napok után is. Azt akarom, hogy pihenj, nyugodj meg, és ha újabb hangokat hallasz, hallgasd
meg, akár felelhetsz is. De ne izgasd fel magad. Világos?
– Persze – felelte Druss. – Általában nem esem pánikba, de vannak dolgok, amik
nincsenek a kedvemre.
– Tudom, Druss. Kérsz altatót?
– Nem. Ébressz fel délben. Bíráskodnom kell a vívóversenyen. Ne aggódj – mondta,
amikor meglátta a bosszúság fényét az orvos szemében –, nem izgatom fel magam, és utána
azonnal visszajövök és lefekszem.

A szoba előtt Hogun és Orrin vártak. Calvar Syn csatlakozott hozzájuk, csendet intett, és
saját közeli szobájába mentek.
– Nem vagyok túl boldog – közölte velük. – Hangokat hall, és higgyétek el, ez nem jó
jel. De erős, mint a bika.
– Fennáll valami veszély? – kérdezte Hogun.
– Nehéz megmondani. Reggel nem gondoltam volna. De mostanában erős feszültségben
élt, ami nem segít. Könnyű megfeledkezni róla, de nem fiatal többé.
– És a hangok? – kérdezte Orrin. – Elvesztheti az eszét?
– Nem hiszem – felelte Calvar Syn. – Azt mondta, az üzenet a Harmincaktól jött.
Delnar gróftól tudom, hogy elküldte hozzájuk Viraét egy üzenettel, és elképzelhető, hogy van
köztük Beszélő. De Ulric is lehet a történtek mögött, illetve az ő sámánjai. Azt mondtam
Drussnak, hogy hallgassa meg a hangokat, és szóljon nekem.
– Az öreg nélkülözhetetlen – mondta halkan Orrin. – Tégy meg mindent, amit csak
tudsz, Calvar. Tönkretenné az emberek harci kedvét, ha valami történne vele.
– Azt hiszed, nem tudom? – háborodott fel az orvos.

A vívóverseny után vidám lakomát tartottak. Mindenkit meghívtak, aki az első száz közé
bejutott, tisztek és közlegények ültek egymás mellett, tréfálkoztak, történeteket meséltek.
 Gilad egyik oldalán Britan bar ült, aki legyőzte őt, a másik oldalon Pinar dun, aki pedig
Britant győzte le könnyedén. A fekete szakállú bar jókedvűen átkozta Pinart, és panaszkodott,
hogy a fakardnak nem olyan jó a súlypontja, mint a lovassági szablyának.
– Csodálom, hogy nem lóról akartál vívni – mondta Pinar.
– Szerettem volna, de hintalovat ajánlottak – felelte Britan.
A három férfi felnevetett, a körülöttük ülők csatlakoztak hozzájuk.
Fogyott a bor, Gilad egyre jobban érezte magát. Komolyan fontolgatta, hogy nem vesz
részt a vacsorán, attól tartott, hogy a származása miatt rosszul fogja érezni magát a tisztek között.
Csak azért jött el, mert a társai rábeszélték, hiszen ő volt az egyetlen, aki a Karnak csapatból
bejutott az első százba. Örült, hogy eljött. Britan bar száraz humorú, szellemes társ volt, Pinar
pedig jó neveltetése ellenére – vagy talán éppen azért – barátian fogadta.
Az asztal végén Druss ült Hogun és Orrin között, mellettük pedig a Skultikból jött férfi.
Gilad nem tudott róla semmit, csak azt, hogy hatszáz íjászt hozott magával. Hogun a légió
díszegyenruhájába öltözött, ezüst mellvértjét elefántcsont szegélyezte, fekete-ezüst láncinget
viselt, és a Druss előtt fekvő ezüstkardot nézegette.
Ötezer katona figyelte Hogunt és Orrint a döntőben. Az első találat Hoguné volt, szép
szúrás egy négyperces küzdelem után. A második Orriné, egy fejre irányuló csel után. Hogun
ugyan gyorsan hárított, de ellenfele egy apró csuklómozdulatától kardcsapás érte az oldalát. Húsz
perc után Hogun vezetett kettő egyre, egy találat kellett a győzelemhez.
Az első szünetben Druss Hogun és segédje mellé sétált, akik a fal árnyékában vizezett
bort ittak.
– Szép munka – mondta Druss. – Orrin jól vív.
– Igen – felelte Hogun, és letörölte a verítéket a homlokáról egy fehér törülközővel. – A
jobb oldalon nem elég erős.
– Valóban. Te pedig a bal lábra irányuló döfést véded lassan.
– Tipikus hiba. Túl sok időt töltöttem a nyeregben – mondta Hogun. – Orrin
alacsonyabb is, mint én, és ez ennél a vágásnál előnyös.
– Igaz. Jót tett Orrinnak, hogy a döntőbe jutott. Többen biztatják, mint téged, azt hiszem.
– Engem nem zavar – mondta Hogun.
– Remélem is – szólt Druss. – Semmi nem használ jobban a harci kedvnek, mint ha az
erődparancsnok jól szerepel.
Hogun felpillantott, a tekintetük összekapcsolódott, azután az öreg harcos elmosolyodott,
és visszasétált a bírói székhez.
– Ez mi volt? – kérdezte Elicas, Hogun mögé lépett, és a vállát kezdte masszírozni. –
Bátorító szavak?
– Igen – mondta Hogun. – Dolgozd meg a karomat is, jó? Begörcsöltek az izmaim.
A fiatal tábornok felnyögött, amikor Elicas nekilátott. Druss vajon azt kérte, hogy
veszítsen? Nem valószínű. És mégis

Jót tenne Orrinnak, ha megnyerné az Ezüst Kardot, mindenképp növelné a csapatoknál

kivívott tiszteletét.
– Mire gondolsz? – kérdezte Elicas.
– Arra, hogy gyengébb a jobb oldalán.
– Elkapod, Hogun – mondta a tiszt. – Próbálkozz azzal a csúf trükkel, amit ellenem
használtál.
Két ütésváltás után Hogun fakardja eltört. Orrin hátralépett, megvárták, amíg újat hoznak,
majd felajánlotta, hogy ellenfele gyakoroljon az új fegyverrel. Hogunnak nem felelt meg a kard
súlypontja, ismét cserélt.
Gondolkodási időre volt szüksége. Azt javasolta Druss, hogy veszítsen?
– Nem figyelsz – mondta megrovóan Elicas. – Mi van veled? A légiósok nagy tétekben
fogadtak rád.
– Tudom.
Döntött. Nincs olyan ok, amiért vesztésre játszana.
Mindent beleadott az utolsó támadásba, kivédett egy visszakezes támadást, és lendült.
Mielőtt azonban a kardja Orrin hasához ért, a gan fegyvere megérintette a nyakát. Orrin
felismerte a vágást, és kihasználta. Valódi harcban mindketten meghaltak volna, de ez nem
életre-halálra ment, így Orrin győzött. A két férfi kezet fogott, a katonák éljeneztek.
– Elveszítettem a pénzem – mondta Elicas. – Egy előnye van.
– Mi? – kérdezte Hogun, és fájó karját dörzsölgette.
– Nem tudom kifizetni a bort, amiben fogadtunk. Neked kell megvenned. Ennyit igazán
megtehetsz, ha már cserbenhagytad a légiót.
A vacsora jó kedvre derítette Hogunt, a beszédek – Britan bar részéről a közlegények
nevében és Pinartól a tisztekében – rövidek és szellemesek voltak, az étel jó, a bor és sör
elegendő, a baráti hangulat biztató. Ez egy más Delnoch, gondolta Hogun.

Kint a kapunál Bregan állt őrséget egy fiatal cullal a Tűz csapatból. Bregan nem tudta a
nevét, és nem is tudta megkérdezni, mert őrségen tilos beszélni. Fura szabály, gondolta Bregan,
de engedelmeskedni kell.
Hűvös volt az éjszaka, de észre sem vette. Gondolatai a falujában jártak, Lotisnál és a
gyerekeknél. Sybad kapott aznap levelet, állítólag minden rendben, írtak benne Leganról, Bregan
ötéves fiáról is. Felmászott egy magas nyárfára, és nem tudott lejönni, sírni kezdett, és az apját
hívta. Bregan megkérte Sybadot, hogy írjon egy üzenetet a következő levelében. El akarta
mondani, hogy szereti a családját és hiányoznak, de nem tudta rávenni magát, hogy ezeket a
szavakat elmondja Sybadnak. Ehelyett Legannak üzente, hogy legyen jó fiú, és
engedelmeskedjen a mamájának. Sybad mindenki mondandóját leírta, és az egész estét azzal
töltötte, hogy megfogalmazta a levelet, amit lepecsételtek és elvittek a postaszobába. Egy lovas
viszi majd délre a többi postával együtt.
Lotis mostanra már kioltotta a tüzet, gondolta Bregan. Az ágyban fekszik, valószínűleg
alszik. Legan biztosan mellette van, hiszen Lotis nehezen aludt el egyedül, ha Bregan távol járt.
– Megállítod a vadembereket, ugye, papa?
– Igen – felelte Bregan. – De lehet, hogy nem is jönnek. A politikusok majd megoldják,
ahogy mindig is megoldották.
– Hamar itthon leszel?
– Az aratási vacsorára megjövök.
– Megígéred?
– Megígérem.

A vacsora végén Druss Orrint, Hogunt, Elicast és Nyilat behívta a gróf dolgozószobájába.
Arshin, a szolga bort hozott, és Druss bemutatta a bujdosót a társaságnak. Orrin hidegen nyújtott
kezet, szemében elégedetlenség ült. Két éve küldözgetett csapatokat a Skultikba, hogy elfogják és
felakasszák a rablóvezért. Hogunt kevésbé érdekelte az íjász előélete, annál jobban a képességei
és az emberei. Elicasnak nem voltak előítéletei, ösztönösen rokonszenvezett a szőke íjásszal.
Miután leültek, Nyíl megköszörülte a torkát és beszámolt a Gulgothirnál gyülekező nadír
csapatok létszámáról.
 – Honnan tudod? – kérdezte Orrin.
– Három nappal ezelőtt
találkoztunk
néhány utassal a Skultikban. Dros Purdolból Segril felé tartottak, és az északi sivatagon
keltek át. Gulgothirnál megállították és bevitték őket a városba, négy napig ott kellett maradniuk.
Mivel vagriai kereskedők voltak, tisztelettudóan bántak velük, egy nadír tiszt kikérdezte őket, egy
bizonyos Surip. Egyikük valaha tiszt volt, ő becsülte fel a létszámukat.
– Félmillió? – kérdezte Orrin. – Azt hittem, ez a szám eltúlzott.
– Inkább alábecsült – mondta az íjász. – A távoli törzsekből még mindig érkeznek
harcosok. Azt hiszem, szép kis csata vár rátok.
– Nem akarok belekötni a szavaidba – mondta Hogun –, de nem úgy érted, hogy szép
kis csata vár ránk?
Nyíl Drussra nézett.
– Nem szóltál nekik, vén lókötő? Nem? Ó, milyen kínos pillanat!
– Miről nem szólt nekünk? – kérdezte Orrin.
– Zsoldosok – mondta Druss zavartan. – Csak addig maradnak, amíg a harmadik fal el
nem esik. Így állapodtunk meg.
– És ezért a semmi kis segítségért kapnak kegyelmet? – háborodott fel Orrin, és felállt.
– Előbb lógni fognak!
– A harmadik fal után nem lesz akkora szükség az íjászokra – mondta Hogun nyugodtan.
– Nincs előttük lőtér.
– Szükségünk van az íjászokra, Orrin – mondta Druss. – Nagy szükségünk. És ez az
ember elhozta a hatszáz legjobbat. Tudjuk, hogy a falak el fognak esni, kell minden nyílvessző.
Nekem sem tetszik a dolog, de szükség törvényt bont. Jobb, ha harcolnak az első három falon,
mintha sehol. Nem értesz velem egyet?
– Mi van, ha nem? – A gan még mindig dühös volt.
– Akkor elküldöm őket – válaszolta Druss. Hogun szólni akart, de Druss leintette. – Te
vagy a parancsnok, Orrin. Te döntesz.
Orrin leült, mély lélegzetet vett. Sok hibát követett el, mielőtt Csatabárdos megérkezett,
most már tudta. A helyzet bosszantotta, de nem volt más választása, mint jóváhagyni az öreg
harcos döntését, és ezt Druss is tudta.
A két férfi összenézett, elmosolyodtak.
– Maradnak – mondta Orrin.
– Bölcs döntés – mondta Nyíl. – Mit gondoltok, mikor érkeznek a nadírok?
– Túl korán – morogta Druss. – Valamikor a következő három hétben, a felderítőink
szerint. Ulric elveszített egy fiút, ami néhány nap nyereség a számunkra. Sajnos nem elég.
Egy ideig az előttük álló nehézségekről beszélgettek, végül Nyíl tétován megszólalt.
– Nézd, Druss, van valami, amit el kellene mondanom, de nem szeretném, ha
bolondnak néznétek. Gondolkoztam, hogy meg se említsem, de

– Ki vele, fiam! Barátok között vagy

többé-kevésbé.
– Furcsa álmom volt az elmúlt éjszaka, veled kapcsolatban. Már kezdtem elfelejteni, de
hogy megláttalak
Azt álmodtam, hogy egy ezüstpáncélos harcos ébreszt fel. Átláttam a testén, mintha
szellem lett volna. Elmondta, hogy megpróbálta felvenni veled a kapcsolatot, de sikertelenül. A
hangja mintha az agyamban szólalt volna meg. Azt mondta, hogy Serbitarnak hívják, és a
barátaival utazik, meg egy Virae nevű lánnyal. Azt mondta, hogy mindenképpen mondjam el
neked, hogy gyűjtsetek gyúlékony anyagokat, mert Ulric ostromtornyokat építtetett. Ássatok
árkokat a falak között. Mutatott egy képet, amiben megtámadnak téged, és mondott egy nevet:
Musar. Van ennek valami értelme?
Egy pillanatig senki nem szólalt meg, bár Drusson látszott a megkönnyebbülés.
– Van. Van bizony, fiam.
Hogun ismét teletöltötte az íjász poharát.
– Hogy nézett ki a harcos? – kérdezte.
– Magas, karcsú. Azt hiszem, a haja ősz, bár fiatalnak tűnt.
– Serbitar – mondta Hogun. – Nem álom volt.
– Ismered? – kérdezte Druss.
– Csak hallottam róla. Drada herceg fia, Dros Segrilből. Azt mondták, hogy a fiú bolond,
megszállta a démon, el tudta olvasni mások gondolatát. Albínó, Vagriában ez rossz jel. A
Harmincak templomába küldték, délre, amikor tizenhárom éves lett. Azt is mondják, hogy az apja
megpróbálta megfojtani, amikor kicsi volt, de a gyerek megérezte, és elrejtőzött az ablaknál. Ám
mindez csak szóbeszéd.
– Hát, úgy tűnik, a tehetsége nem csökkent – mondta Druss. – Nem érdekel. Hasznát
vesszük, különösen, ha kiolvassa Ulric gondolatait.
15.
Tíz napja dolgoztak. Tíz lépés széles, ölnyi mély árkokat ástak az első és a második fal, a
harmadik és a negyedik fal között. Fával töltötték meg őket, és üstöket helyeztek el mellettük,
amiből olajat önthettek a száraz fára.
Nyíl emberei karókat szúrtak le a falak közt és az erőd előtti síkságon. Minden karó
hatvan lépést jelölt, és az emberek naphosszat gyakoroltak, fekete nyílvesszők felhői szálltak a
levegőben parancsszóra.
Kitömött szalmabábokat helyeztek el célnak, ezeket még százhúsz lépésről is ronggyá
lőtték. A skultiki íjászok ügyessége legendaszámba ment.
Hogun a visszavonulást gyakoroltatta újra és újra, dobszóra kellett az embereknek
lerohanni a falakról, át az árkok fölé épített pallókon, fel a kötélen a következő falra. Mindennap
gyorsabbak lettek.
Kezdtek a részletekkel is foglalkozni.
– Mikor öntjük ki az olajat az árkokba? – kérdezte Hogun Drusst egy délutáni szünetben.
– Az első két fal között a támadás első napján. Addig fogalmunk sem lehet, hogy
mennyire bírják az emberek a harcot.
– De ki gyújtja meg a tüzet, és mikor? – kérdezte Orrin. – Ha a falat elfoglalják, lehet,
hogy az embereink mellett futnak majd a nadírok. Nem lesz könnyű közéjük dobni a lángoló
fáklyát.
– És ha előre meghatározzuk, kinek a feladata, mi van, ha előbb meghal a falakon?
– Fáklya – döntött Druss. – A döntést egy kürtös fogja kihirdetni a második falról. Kell
egy hidegvérű tiszt, aki eldönti, hogy mikor. Amikor a kürt megszólal, kigyullad az árok, akárki
maradt is hátra.
Ilyen és hasonló gondok kötötték le Druss idejét, amíg a feje meg nem sajdult a kavargó
tervei, cselei, stratégiái miatt. A beszélgetések alatt gyakran előfordult, hogy elvesztette türelmét,
és az asztalra vágott az öklével, vagy ketrecbe zárt medveként sétált fel-alá.
– Katona vagyok, nem egy átkozott hadvezér! – jelentette ki, és a megbeszélést
elhalasztották egy órával.
Gyúlékony anyagokat gyűjtöttek be a környező falvakból, végtelen számú küldemény
érkezett Drenanból és Abalyn rémült kormányától, az apró problémák – késlekedő posta,
újonnan sorozott katonák, személyes aggodalmak, csapatok közötti viták – kezdték elárasztani
őket.
Az egyik tiszt panaszkodott, hogy az első fal latrinája egészségügyi problémákat okozhat,
mert nem megfelelő mélységű.
Druss embereket rendelt ki, hogy kibővítsék.
Abalyn részletes jelentést kért a védelmi stratégiáról, amit Druss megtagadott, hiszen az
értesülés nadír kezekbe juthatott volna. Rendreutasítás érkezett Drenanból, követelték, hogy
kérjen bocsánatot. A bocsánatkérő levelet Orrin írta meg, ő vállalta, hogy távol tartja tőlük a
politikusokat.
Sebosztogató elrekvirálta a légió lovait, mondván, hogy mivel a parancs szerint az utolsó
emberig tartani kell a várat, nem lesz rá szükségük. Csak húsz lovat tarthattak meg a
küldöncöknek. Ez annyira feldühítette Hogunt, hogy napokig nem lehetett hozzá szólni.
Mindezek tetejében a polgárok panaszkodni kezdtek a katonák viselkedése miatt.
Druss kezdett a türelme végére érni, nyíltan hangoztatta a vágyát, hogy bár mielőbb
megjönnének a nadírok, és a fenébe a következményekkel!
Három nappal később részben teljesült a kívánsága.
Fehér zászlók alatt egy nadír csapat közeledett észak felől. Futótűzként terjedt a hír, mire
Druss fülébe eljutott, a városban már pánikhangulat uralkodott.
A főkapu árnyékában a nadírok leszálltak a nyeregből, és vártak. Nem szóltak egy szót
sem. Szárított húst és vizet vettek elő a nyeregtáskáikból, majd leültek enni.
Mire Orrin és Hogun társaságában Druss megérkezett, befejezték az ebédjüket. Druss a
mellvédről kiáltott le:
– Mi az üzenet?
– Nyissátok ki a kapukat! – szólt vissza a nadír tiszt, egy alacsony, hordómellű ember. –
Te vagy a Haláljáró? – kérdezte.
– Igen.
– Kövér vagy és öreg. Örülök.
– Helyes! Emlékezzél erre, amikor legközelebb találkozunk, mert megjegyeztelek
magamnak, nagyszájú, a bárdom ismeri a lelked nevét. Mi az üzenet?
– Ulric úr, észak hercege megparancsolta, hogy mondjam meg nektek, Drenanba lovagol,
hogy Abalynnal, Drenan urával szövetséget kössön. Elvárja, hogy Delnoch kapui nyitva álljanak,
ha így történik, sem katonát, sem polgárt, sem férfit, sem nőt, sem gyermeket nem bántunk a
városban. Ulric úr kívánsága, hogy a nadír és a drenai egy nép legyen. A barátságát kínálja.
– Mondd meg az uradnak – szól Druss –, hogy szívesen üdvözöljük Drenanban
bármikor! Mint észak hercegét megilleti, megengedjük, hogy százfős kíséretet magával vigyen.
– Ulric úr nem tűr meg feltételeket – mondta a hírnök.
– Ezek a feltételeim, és nem alkuszom – mondta Druss.
– Van egy második üzenetem is. Ha a kapukat bezárjátok, Ulric tudatni kívánja, hogy
minden védőt megölünk, minden asszony rabszolgasorsra jut, és minden harmadik polgár
elveszíti a jobb kezét.
– Mielőtt ez megtörténhet, Ulricnak el kell foglalnia a várost. Most én, Haláljáró küldök
üzenetet Ulricnak. Lehet, hogy északon megremegnek a hegyek, ha elindul, de ez drenai föld, és
ami engem illet, pókhasú vadembernek tartom, aki még az orrát sem tudja megtörölni drenai
térkép nélkül. Gondolod, hogy meg tudod jegyezni, vagy véssem a fenekedbe nagy betűkkel?

– Bármennyire élveztem is a mondandódat, Druss – mondta Orrin –, el kell, hogy

mondjam, megremegtem, amikor elhangzottak. Ulric őrjöngeni fog.
– Bár azt tenné! – mondta Druss keserűen, amikor a nadír csapat visszalovagolt északra.
– Ha ez történne, valóban csak egy pókhasú vadember lenne. Nem! Nevetni fog, hangosan és
hosszan.
– Miért tenné? – kérdezte Hogun.
– Nincs más választása. Megsértették, elvesztené az arcát. Ha nevet, emberei vele
nevetnek.
– Szép ajánlatot tett – mondta Orrin, amikor a három férfi visszaindult az erődbe. –
Tárgyalások Abalynnal
Egy birodalom
Okos!
– Okos és igaz – mondta Hogun. – Az eddigi tapasztalatok szerint komolyan gondolja.
Ha megadjuk magunkat, átvonul és senkit nem bánt. Ha az életedet fenyegeti, annak könnyen
ellenszegülsz, de ha az életet kínálja, az más. Kíváncsi lennék rá, mikorra várhatjuk a polgárok
következő küldöttségét.
– Alkonyat előtt megjönnek – jósolta Druss.

Gilad és Bregan a falról figyelték, ahogy a nadírok verte porfelhő eloszlik a távolban.
– Mire gondolt, Gil, amikor azt mondta, hogy Drenanban akarnak tárgyalni Abalynnal?
– Azt akarja, engedjük át a seregét.
– Ó! Nem tűntek vadnak, ugye? Úgy értem, teljesen normálisan néznek ki, csak szőrmét
hordanak.
– Igen. Normálisak – mondta Gilad, levette a sisakját, beletúrt az ujjaival a hajába, és
hagyta, hogy a hűvös fuvallat végigsimítson a fején. – Teljesen normálisak. Csak éppen a
háborúért élnek. Olyan természetes számukra a harc, mint neked a vetés. Vagy nekem – tette
hozzá, de tudta, hogy ez nem igaz.
– Tudnám miért? – mondta Bregan. – Én soha nem értettem. Azt értem, hogy néhányan
miért állnak be katonának, meg kell védeni a hazát és hasonlók. De hogy egy egész nép azért
éljen, hogy harcolhasson
ez egészségtelen. Nincs igazam?
Gilad nevetett.
– Igazad van. De az északi sztyeppéken rossz a termőföld. Kecskéket nevelnek és
pónikat. Ha többre vágynak, azt el kell lopniuk. Pinar dun azt mesélte a vacsorán, hogy egy
nadírnak az idegen azt jelenti: ellenség. Aki nem a törzsedbe tartozik, azt meg kell ölni, és
elvenni a vagyonát. Ez az életük. A kisebb törzseket elpusztítják a nagyobbak. Ulric ezt
megváltoztatta, a legyőzött törzseket beolvasztotta a sajátjába, egyre hatalmasabb lett. Már
minden északi királyságot ő ural, és sok keletit is. Két éve elfoglalta Maneát, a tengeri
királyságot.
– Arról hallottam – mondta Bregan. – De azt hittem, visszavonult, miután szövetséget
kötött a királyukkal.
– Pinar azt mondta, hogy a király hűbéresküt tett Ulricnak, aki túszként tartja fogva a fiát.
Az ország az övé.
– Okos ember lehet – állapította meg Bregan. – És mit fog csinálni, ha elfoglalta az
egész világot? Úgy értem, az mire jó? Szeretnék nagyobb földet, emeletes házat. Ezt értem. De
mihez kezdenék tíz tanyával? Vagy százzal?
– Gazdag lennél, és hatalmas. Megmondhatnád a bérlőidnek, mit tegyenek, és
meghajolnának, amikor arra jársz a hintóddal.
 – Erre egyáltalán nem vágyom – mondta Bregan.
– Én igen – mondta Gilad. – Mindig gyűlöltem, amikor földig kellett hajolnom
valamelyik arra járó nemes előtt. Ahogy rád néznek, ahogy megvetnek, mert csak egy kis tanyád
van, többet fizetnek a csizmájukért, mint amit én egy év alatt összegürcölök. Nem, én nem
bánnám, ha gazdag lennék, olyan undorítóan gazdag, hogy többé senki nem nézhetne le.
Gilad elfordította a fejét, szenvedélyes dühvel bámult ki a síkságra.
– Szeretnéd lenézni a többieket, Gilad? Megvetnél engem, mert én földműves maradtam?
– Persze hogy nem. Mindenki azt csinál, amit akar, amíg ez nem árt másoknak.
– Lehet, hogy Ulric ezért akar mindent elfoglalni. Lehet, hogy elege van abból, hogy
mindenki lenézi a nadírokat.
Gilad Breganra nézett, elszállt a dühe.
– Tudod, Bregan, Pinar is ezt mondta, amikor megkérdeztem tőle, hogy gyűlöli-e Ulricot,
amiért el akar pusztítani bennünket. Azt mondta, hogy Ulric nem bennünket akar elpusztítani,
hanem a nadírokat felemelni. Azt hiszem, Pinar tiszteli őt.
– Én Orrint tisztelem – mondta Bregan. – Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy kijöjjön, és
velünk gyakorlatozzon. Különösen, amikor olyan népszerűtlen volt. Örültem, hogy ő nyerte meg
a vívóversenyt.
– De csak azért, mert öt ezüstöt nyertél miatta – mutatott rá Gilad.
– Ez nem szép tőled, Gil! Azért fogadtam rá, mert ő is Karnak, rád is fogadtam.
– Rám egy negyed rezet tettél, rá pedig egy fél ezüstöt, legalábbis Drebus szerint, akinél
fogadtál.
Bregan mosolygott.
– Nem fizetsz ugyanannyit egy kecskéért, mint egy lóért. Különben is tudtam, hogy nem
nyerhetsz.
– Majdnem megvertem Britan bart. A bírók döntöttek ellenem.
– Igaz – ismerte el Bregan. – De Pinart soha nem győzted volna le, sem azt a fülbevalós
légionistát. De ami fontosabb, soha nem győzted volna le Orrint. Láttalak mindkettőtöket vívni.
– Micsoda ítélőképesség! – mondta Gilad. – Csoda, hogy te nem neveztél, ha ilyen jól
értesz hozzá.
– Nem kell repülnöm, hogy tudjam, kék az ég – felelte Bregan. – És te kire fogadtál?
– Tudod jól. Drebus biztosan elmondta.
– Nem kérdeztem.
– Hazug! Mindegy, nem fontos. Magamra fogadtam, hogy bejutok az első ötven közé.
– Majdnem sikerült – mondta Bregan. – Egy csapáson múlt.
– Egy kis szerencse, és egyhavi zsoldot nyertem volna.
– Ilyen az élet – mondta Bregan. – Jövőre visszajöhetsz, és megpróbálod újra.
– Majd ha búza nő a teve hátán! – mondta Gilad.

Az erődben Druss türtőztetni próbálta magát, amikor a városi tanács a nadír ajánlatról
vitázott. Elképesztő gyorsasággal jutott el hozzájuk a hír, és Druss alig tudott egy kis kenyeret és
sajtot lenyelni, mielőtt Orrin küldönce értesítette, hogy a tanács összeült.
A törvény előírta, hogy hacsak nincs csata, a városi tanácsnak joga van a város urával
találkozni és a fontos ügyeket megvitatni. Sem Orrin, sem Druss nem utasíthatta vissza őket.
Egyikük sem vitatta, hogy Ulric ultimátuma fontos ügy.
A városi tanács hat tagját szavazással választották, akik a városban folyó kereskedelmet
felügyelték. A vezető kereskedő Bricklyn volt, aki olyan királyian szórakoztatta Drusst az
orgyilkosság éjszakáján. Malphar, Backada, Shinell és Alphus kereskedők voltak, Beric pedig
nemesember, Delnar gróf távoli unokatestvére. Csak a vagyon hiánya tartotta Delnochban, távol a
fővárostól, amit sokkal jobban kedvelt.
Drusst leginkább Shinell, egy kövér, olajos képű selyemkereskedő bosszantotta fel.
– Természetes, hogy jogunk van megbeszélni Ulric feltételeit, és meg kell hallgatni a
véleményünket, hogy elfogadjuk, vagy elutasítjuk – ismételte. – Ez létkérdés a város számára,
és a törvény szerint szavazati jogunk van.
– Tudod jól, kedves Shinell – mondta finoman Orrin –, hogy a városi tanács teljes
jogkörrel rendelkezik a civil ügyek megtárgyalásában. A jelen helyzet nem tartozik ebbe a
kategóriába. Ennek ellenére tudomásul vesszük az általatok elmondottakat.
Malphar, egy piros arcú borkereskedő, félbeszakította Shinellt, amikor az tiltakozni
kezdett.
– Semmi értelme a szabályokról és a precedensekről beszélgetni. A tény az, hogy háború
előtt állunk. Olyan háború ez, amit megnyerhetünk? – Zöld szemével végignézte az asztal körül
ülők arcát. Druss az asztalon dobolt az ujjaival, csak ennyi árulkodott a feszültségéről. –
Kitarthatunk-e addig ebben a háborúban, hogy tisztességes békét kényszerítsünk ki? Nem hiszem
– folytatta Malphar. – Ez mind ostobaság. Abalyn addig csökkentette a sereg létszámát, hogy
ma már csak a tizede az évekkel ezelőttinek. A tengerészet a felére csökkent. Ezt a várost utoljára
kétszáz évvel ezelőtt ostromolták meg, és akkor is majdnem elbukott. És a krónikák szerint
negyvenezer katona állt a falakon.
– Fejezd be, ember! Mit akarsz? – mondta Druss.
– Megteszem, de ne nézz rám ilyen gorombán, Druss. Nem vagyok gyáva. Azt mondom,
hogy ha nem tudunk kitartani, és nem tudunk győzni, minek védekezzünk egyáltalán?
Orrin Drussra pillantott, és az öreg harcos előrehajolt.
– Azért, mert nem tudhatod, hogy veszítünk, amíg nem veszítettünk. Bármi
megtörténhet, Ulricot szívroham érheti, pestis dúlhat a nadír seregekben. Meg kell próbálnunk
kitartani.
– És mi lesz a nőkkel és gyerekekkel? – kérdezte Backda, egy halálfejű jogtudós, több
ház gazdája.
– Mi lenne? – kérdezte Druss. – Bármikor elmehetnek.
– Hová, könyörgöm? És a vagyonuk?
– Az istenekre! – mennydörgött Druss, és felállt. – Mit akartok tőlem legközelebb?
Hova mennek, ha mennek, hogyan mennek, az a ti dolgotok. Katona vagyok, az én dolgom
harcolni és ölni. Higgyétek el, ezt jól csinálom. Azt a parancsot kaptam, hogy tartsak ki az utolsó
emberig, és megteszem. Lehet, hogy nem tudok sokat a jogról és a városi politika apró
szépségeiről, de annyit mondhatok, hogy aki az ostrom alatt megadásról beszél, az áruló. És
felakasztatom.
– Szépen szóltál, Druss – mondta Beric, magas, középkorú férfi vállig érő, ősz hajjal. –
Én sem mondhattam volna szebben. Nagyon inspiráló. – Elmosolyodott, amikor Druss visszaült
a székbe. – De van egy apró gond. Azt mondtad, hogy a parancs szerint az utolsó emberig kell
harcolnod. A parancs bármikor megváltozhat, a politika olyan, amilyen, célszerűségi
megfontolások is léteznek. Jelenleg az a célszerű Abalyn számára, ha harcra biztat bennünket.
Lehet, hogy úgy érzi, ez nagyobb alkualapot biztosít számára Ulriccal szemben. A végén azonban
kénytelen lesz a megadást megfontolni. A tények tények, a törzsek eddig minden országot
legyőztek, akit megtámadtak, és Ulricnál nincs jobb hadvezér. Azt javaslom, írjunk Abalynnak,
és kérjük meg, hogy gondolja át jobban a háborús terveit.
Orrin figyelmeztető pillantást vetett Drussra.
– Helyesen szóltál, Beric – mondta. – Druss és én, mint hű katonák, ellened kell
szavazzunk, de természetesen bármikor megírhatjátok a leveleteket, gondoskodom róla, hogy az
első alkalmas küldönc elvigye.
– Köszönöm, Orrin. Valódi úriember vagy – mondta Beric. – Rátérhetünk a lerombolt
házak ügyére?

Ulric a parázstartó előtt ült, báránybőr köpenyét meztelen felsőtestére terítette. Sámánja,
Nosta kán csontvázszerű alakja előtte kuporgott.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Ulric.
– Mint mondtam, nem tudok már elutazni az erődbe. Valami ellenszegül a hatalmamnak.
A múlt éjjel, amikor Haláljáró felett lebegtem, erőt éreztem, akkorát, mint egy téli vihar.
Visszalökött a külső falon kívülre.
– Semmit nem láttál?
– Nem. De
de éreztem

– Beszélj!
– Nehéz. Belül a tengert éreztem, és egy karcsú hajót. Csak egy töredéknyi időre. És egy
fehér hajú mágiahasználót. Sokat gondolkoztam. Azt hiszem, a Haláljáró elhívta a Fehér
templomot.
– Nagyobb a hatalmuk, mint a tiéd? – kérdezte Ulric.
– Más – tért ki a válasz elől a sámán.
– Ha a tengeren jönnek, Dros Purdolba érkeznek – mondta Ulric, és a vibráló parázsba
bámult. – Keresd meg őket!
A sámán lehunyta a szemét, ledobta szelleme láncait, és kiszabadult a testéből.
Alaktalanul végigsuhant a síkság, hegyek és folyók felett, körbe a Delnoch-hegységen, amíg el
nem érte a tengert, amely ott fürdött alatta a csillagok fényében. Magasan a Wastrel felé szállt,
felismerte fedélzeti lámpásainak apró fényét.
Villámsebesen lecsapott, a kormányhíd mellé szállt.
A korlátnál egy férfi és egy nő állt. Gyengéden megérintette az elméjüket, majd
továbblebegett a főfedélzeten keresztül, a kabinok felé. Ide azonban nem tudott belépni.
Könnyedén, mint a lágy tengeri fuvallat megérintette a láthatatlan akadály felszínét. Az akadály
megkeményedett, a sámán visszariadt. Visszalebegett a fedélzetre, megtapintotta a kormány
mellett álló tengerészt, majd visszaszállt várakozó ura felé. Nosta kán teste megremegett, a szeme
kinyílt.
– Nos? – kérdezte Ulric.
– Megtaláltam őket.
– El tudod pusztítani őket?
– Azt hiszem. Össze kell gyűjtenem a tanítványaimat.

A hajón Vintar felkelt az ágyából, aggodalmas szemekkel, nehéz szívvel. Nyújtózkodott.

– Én is éreztem – üzente Serbitar, és kidugta hosszú lábait a második ágyból.
– Igen. Óvatos volt.
– Nem próbált meg áthatolni a védőpajzson – mondta Serbitar. – Ez vajon a gyengeség
vagy az önbizalom jele?
– Nem tudom – felelte az apát.
Felettük a kormánynál a másodtiszt megdörzsölte fáradt szemét, kikötötte a
kormánykereket, és a csillagokat figyelte. Mindig is elbűvölték ezek az vibráló, távoli gyertyák.
Ma a szokásosnál is szebben ragyogtak, akár a bársonyköpenyre varrt drágakövek. Egy paptól
egyszer azt hallotta, hogy a csillagok lyukak az univerzumban, rajtuk keresztül néznek le az
istenek a föld teremtményeire. Ostobaságnak hangzott, de azért szép történet.
Hirtelen megborzongott. Megfordult, felvette a földről a köpenyét, és a vállára dobta.
Megdörzsölte a kezét.
Nosta kán felette lebegő szelleme felemelte a kezét, a hosszú ujjakba hatalom áramlott.
Karmai nőttek, megvillantak, mint az éles acél. Elégedetten támadt a tengerészre, kezét áldozata
fejébe mártotta.
Kínzó fájdalom árasztotta el a férfit, megtántorodott, elzuhant, szájából és füléből vér
ömlött. Hang nélkül halt meg. Nosta kán kiengedte a kezéből a testet. A tanítványainak erejét
felhasználva kényszerítette a testet, hogy emelkedjen fel, a közönséges emberek tudatából rég
kitörlődött nyelv ocsmány szavait suttogta a fülébe. Sötétség sűrűsödött a test körül, füstként
gomolygott, hogy a véres száj beszívhassa. A test megremegett.
Felállt.

Virae nem tudott aludni, csendesen felöltözött, felsétált a fedélzetre, a korláthoz. Hűvös
volt az éjszaka, megnyugtató a lágy fuvallat. A hullámokra nézett, és túl a távoli földre, amelynek
az árnyéka már kirajzolódott a holdfényes égen. A táj, a föld és a tenger látványa mindig
megnyugtatta. Gyerekkorában, amikor Dros Purdolban járt iskolába, szeretett hajókázni,
különösen éjszaka, amikor a föld a tengeren alvó, lebegő szörnyetegnek tűnt, sötét, rejtélyes és
hívogató szörnyetegnek.
Hirtelen összeszűkült a szeme. Mozdult a föld? Balra a hegyek távolodni látszottak,
jobbra a part közeledett. Nem, nem csak úgy tűnt. Valóban közeledett. Felnézett a csillagokra. A
hajó északkeletre mozdult, bár még napokra jártak Dros Purdoltól.
Zavartan indult el a másodtiszt felé, aki a kormányon tartotta a kezét.
– Merre megyünk? – kérdezte, és fellépdelt a négy lépcsőfokon a hídra.
A fej felé fordult. Üres, véreres szemek fúródtak a lány tekintetébe, a karok kinyúltak
Virae felé.
Félelem ülte meg a lány lelkét, amit csak a növekvő harag tudott elnyomni. Lehet, hogy
egy fejőlány halálra rémül a látványtól, de ő Virae, akinek harcosok vére folyik az ereiben!
Mozdított a vállán, és egy jobbegyenessel megütötte a férfi állát. A fej hátracsuklott, de a
férfi csak jött. Virae a tapogatózó karok közé lépett, megragadta ellenfele haját, és az arcába
vágott. Az hang nélkül tűrte, keze a lány nyaka köré fonódott. Virae kétségbeesetten kifordult,
mielőtt a szorítás erősödött volna, átdobta a tengerészt a csípőjén, aki puffanva terült el. Lassan
felkelt, és ismét feléje indult. A lány nekifutásból a levegőbe ugrott, mindkét lábbal a férfi arcába
rúgott. Az ismét elesett.
És felállt.
Virae rémülten keresett valami fegyvert, de semmit nem talált. Ekkor könnyedén átugrott
a kormányhíd korlátján, és a fedélzetre ugrott. A férfi követte.
– Menj arrébb! – üvöltötte Serbitar, és karddal a kezében rohant előre. Virae hozzá
futott.
– Add ide! – mondta, és kitépte a kardot Serbitar kezéből. Elárasztotta az önbizalom,
amint a kard elefántcsont markolatát a tenyerében érezte.
– Gyere, te fattyú! – kiáltotta, és a tengerész felé indult.
Az nem lépett félre, a kard megvillant a holdfényben, és belevágott a védtelen nyakba.
Virae még kétszer ütött, a vigyorgó fej legurult a nyakról. De a test nem esett el.
Olajos füst szállt fel a nyakból, második fejet formált, alaktalant, elmosódót. Parázsló
szemek világítottak a füstben.
– Vissza! – kiáltotta Serbitar. – El onnan!
A lány most már engedelmeskedett, az albínó felé hátrált.
– Add ide a kardot!
Vintar és Rek csatlakozott hozzájuk.
– Ez mi az ördög? – suttogta Rek.
– Semmi emberi – felelte Vintar.
A lény egy helyben állt, karját összefonta a mellkasán.
– A hajó a sziklák felé sodródik – mondta Virae, és Serbitar bólintott.
– Távol tart bennünket a kormánytól. Mi a véleményed, apát uram?
– Varázslatot ültettek el a fejben, azt kell a vízbe dobnunk. A test követni fogja –
mondta Vintar. – Támadjátok meg!
Serbitar megindult, Rek követte. A halott lehajolt, jobb keze megragadta a levágott fej
hajfürtjét. A fejet maga elé emelve várta a támadást.
Rek előreugrott, a karjára irányzott egy vágást. A test megtántorodott. Serbitar
közbelépett, elvágta a térd mögötti inakat. Amikor a hulla elesett, Rek két kézre fogta a kardját,
úgy vágta le a karját. A kar leesett, az ujjak elengedték a fejet, az a fedélzetre gurult. Rek eldobta
a kardját és utánavetődött. Lenyelte undorát, a hajánál fogva felemelte a fejet, és oldalra hajította.
Amikor a vízbe hullott, a test megremegett. Mintha hirtelen erős szél kelt volna, a füst kiszállt a
nyakból, és eltűnt a vitorlák alatt, el a sötét mélység felé.
A kapitány lépett elő az árboc árnyékából.
– Mi történt? – kérdezte.
Vintar csatlakozott hozzájuk, kezét gyengéden a kapitány vállára tette.
– Sok ellenségünk van – mondta. – Nagy a hatalmuk. De ne félj, mi sem vagyunk
védtelenek, és több baj nem éri a hajót. Megígérem.
– Mi lett a lelkével? – kérdezte a kapitány, és a korláthoz sétált. – Elvitték?
– Szabad – mondta Vintar. – Hidd el!
– Mindannyiunk lelke szabad lesz – mondta Rek –, ha valaki nem fordítja el a hajót a
szikláktól.

Nosta kán sátrából csendesen kihátráltak a tanítványok, a kán a porba rajzolt krétakör
közepén maradt. Elmerült a gondolataiban, nem törődött a tanítványokkal, kimerült volt és
haragos.
Legyőzték, és nem szokott a vereséghez. A vereség keserű.
Elmosolyodott.
Lesz még következő alkalom
16.
A Wastrelt a szél áldása kísérte észak felé, Dros Purdol ezüstös szürke tornyai hamar
feltűntek a látóhatár szélén. Nem sokkal dél előtt értek be a kikötőbe, átsiklottak az öbölben
horgonyzó drenai hadihajók és kereskedőhajók között.
A dokkokban utcai árusok kínálták amulettjeiket, dísztárgyaikat, fegyvereiket, takaróikat
a tengerészeknek, izmos rakodómunkások szállították az árut. Zaj és látszólagos zűrzavar
uralkodott.
A kikötő színes forgatagát és a városi élet nyüzsgését látva Rek egy pillanatnyi sajnálatot
érzett, hogy el kell hagynia a hajót. Serbitar a partra vezette a Harmincakat, miközben Rek és
Virae elbúcsúztak a kapitánytól.
– Nagyon kellemes út volt, egy alkalomtól eltekintve – mondta Virae. – Köszönjük.
 – Örülök, hogy a szolgálatodra lehettem, hölgyem. Visszafelé továbbítom a házassági
iratokat Drenanba. Még soha nem vettem részt egy gróf lányának az esküvőjén. Sok szerencsét!
– meghajolt, és kezet csókolt a lánynak.
Szerette volna hozzátenni, hogy hosszú, boldog életet, de ismerte az úti céljukat.
Virae lesétált a palánkon, amíg Rek kezet fogott a kapitánnyal. A férfit meglepte, amikor
viszonzásul a tengerész átölelte.
– Legyen erős a karod, szerencsés a lelked, és gyors a lovad, ha eljön az idő! – mondta.
Rek elvigyorodott.
– Az első kettőre szükségem lesz. Ami a lovat illeti, gondolod, hogy ez a hölgy
menekülni akarna?
– Nem, nagyszerű kislány. Sok szerencsét.!
– Remélem, meglesz – mondta Rek.
A parton egy vörös köpenyes tiszt vágott át a tömegen, és lépett Serbitarhoz.
– Mi dolgotok Dros Purdolban? – kérdezte.
– Delnochba tartunk, amint lovakat tudunk szerezni – felelte az albínó.
– A várost hamarosan megostromolják, uram. Tudod, hogy háború készül?
– Tudjuk. Velünk van Virae, Delnar gróf leánya, és a férje, Regnak.
A tiszt meglátta Viraét, és meghajolt.
– Örülök, hogy látlak, hölgyem. Találkoztunk tavaly a tizennyolcadik születésnapodon.
Gondolom, nem emlékszel már rám.
– Ellenkezőleg, Degas dun! Táncoltunk, és a lábadra léptem. Voltál olyan kedves, hogy
magadat hibáztattad.
Degas mosolygott, és ismét meghajolt. Hogy megváltozott! Hová lett az ügyetlen kislány,
aki megbotlott a ruhája szegélyében? Aki borvörösre pirult, amikor egy beszélgetés hevében
összetört egy kristálypoharat, és leöntötte a mellette álló hölgyet. Mi változott? Ugyanaz a
kislány
asszony még mindig, akire a tiszt emlékezett, egér szőke haj, túl széles száj, mélyen ülő
szemek felett sötét szemöldök. A lány elmosolyodott, amikor Rek előlépett, és a tiszt megkapta a
választ. Virae kívánatossá vált.
– Mire gondolsz, Degas? – kérdezte Virae. – Messze járnak a gondolataid.
– Megbocsáss, hölgyem! Arra gondoltam, hogy Pindak gróf örülne, ha vendégül láthatna.
– Add át a bocsánatkérésemet – mondta Virae –, de tovább kell mennünk, amilyen
gyorsan csak tudunk. Hol vehetünk lovakat?
– Biztos vagyok benne, hogy tudunk adni – mondta Degas. – Kár, hogy nem előbb
érkeztetek, mert négy nappal ezelőtt háromszáz embert küldtünk Delnochba, hogy erősítsék a
védelmet. Utazhattatok volna velük, biztonságosabb lett volna. A nadír fenyegetés árnyékában a
sathulik felbátorodtak.
– Eljutunk a várba – mondta a Virae mellett álló szőke férfi.
Degas felmérte: katona, gondolta, vagy legalábbis valaha az volt.
A hadnagy egy közeli fogadóba irányította a társaságot, megígérte, hogy két órán belül
rendelkezésükre állnak a lovak.
Állta a szavát, egy csapat drenai lovassal és harminckét lóval tért vissza. Nem voltak
olyan jó hátasok, mint amiket Lentriában hagytak, de ezeket a kitartó állatokat hegyi utakra
tenyésztették. Amikor a lovakat szétosztották, és az élelmet felpakolták, Degas odalépett Rekhez.
– Nem kérünk semmit a lovakért, de hálás lennék, ha eljuttatnád ezeket a leveleket a
grófhoz. Tegnap jöttek hajóval Drenanból. A vörös pecsétes tekercset Abalyn írta.
– A gróf megkapja őket – ígérte Rek. – Köszönöm a segítséget.
 – Semmiség. Jó szerencsét! – A tiszt továbblépett, hogy elbúcsúzzon Viraétől. Rek a
heréltje nyeregtáskájába süllyesztette a leveleket, nyeregbe szállt, és kivezette a társaságot
Purdolból nyugat felé, végig a hegyek mentén. Serbitar csatlakozott hozzá, amikor elérték az első
erdőt a városon túl.
– Gondterheltnek tűnsz – mondta Rek.
– Igen. Az úton rablók, szökevények, sathuli harcosok lesnek ránk.
– De nem ez zavar.
– Jó megfigyelő vagy – mondta Serbitar.
– Lehet. És láttam egy halottat sétálni.
– Láttál – felelte Serbitar.
– Elég régóta kerülgeted már a témát – mondta Rek. – Halljam az igazat. Tudod, mi
történt?
– Vintar szerint egy démonnal álltunk szemben, amit Nosta kán idézett meg. Ő Ulric
törzsében a sámánok feje, egyben a vezető nadír sámán is. Öreg már, mondják, hogy valaha Ulric
nagyapját szolgálta. Gonosz ember.
– Nagyobb a hatalma, mint a tiétek?
– Egyenként igen. Ha együtt vagyunk? Nem hiszem. Egyelőre megakadályozzuk, hogy
belépjen Delnochba, ő pedig függönyt vont a vár köré, és mi sem jutunk be.
– Támad újra? – kérdezte Rek.
– Minden bizonnyal. A kérdés csak az, hogy milyen módszert választ.
– Efelől aggódj te! – mondta Rek. – Nekem elég ennyi rossz hír egy napra.
Serbitar nem felelt. Rek visszafogta a lovát, és bevárta Viraét. Aznap éjjel egy hegyi patak
mellett táboroztak, de nem gyújtottak tüzet. Este Vintar verseket szavalt, lágy, dallamos hangon.
– A saját versei – suttogta Serbitar Viraének –, bár nem vallja be. Nem tudom, miért. Jó
költő.
– Olyan szomorúak – mondta a lány.
– Minden szomorú, ami szép – felelte az albínó. – Hiszen elmúlik.
Otthagyta a lányt, és egy közeli fűzfához sétált, hátát a fának vetette – ezüstös
szellemnek látszott a holdfényben.
Arbedark Rekhez és Viraéhez csatlakozott, mézes süteményt nyújtott át nekik, amit aznap
reggel vett a kikötőben. Rek az albínó magányos alakjára pillantott.
– Utazik – magyarázta Arbedark. – Egyedül.

Amikor hajnalban megszólaltak a madarak, Rek felnyögött, arrébb gurult fájó testével a fa
gyökereiről, ami az oldalát böködte. Kinyitotta a szemét. A Harmincak nagy része aludt, csak a
magas Antaheim állt őrséget a pataknál. A fűzfánál Serbitar még mindig ugyanabban a pózban
ült.
Rek felállt, nyújtózkodott, kiszáradt a torka. Összehajtotta a takarót, elővette a csomagját,
kiöblögette a száját a kulacsában levő vízzel, és a forráshoz ment. Elővett egy darab szappant,
levette az ingét, és a gyorsan csordogáló víz mellé térdelt.
– Légy szíves, ne tedd! – kérte Antaheim.
– Mit?
A magas harcos odasétált, leült mellé.
– A szappanbuborékokat leviszi a víz, nem vallana bölcsességre jelezni, hogy itt
vagyunk.
Rek átkozta magát, hogy milyen bolond, és gyorsan bocsánatot kért.
– Nem szükséges. Sajnálom, hogy megzavartalak. Látod azt a virágot ott, a szikla
mellett? – Rek megfordult, bólintott. – Citrommenta. Nedvesítsd be, morzsold szét a
tenyeredben, és azzal mosakodj meg. Felfrissít, és jó az illata.
– Köszönöm. Serbitar még mindig utazik?
– Már vissza kellett volna térjen. Megnézem. – Antaheim másodpercekre behunyta a
szemét. Amikor kinyitotta, félelem ült a tekintetében, és eliramodott. Abban a pillanatban a
Harmincak minden tagja felpattant és Serbitar mellé futott a fűzfához.
Rek a patak partjára ejtette az ingét és a szappant, és csatlakozott hozzájuk. Vintar az
albínó mozdulatlan teste fölé hajolt, becsukta a szemét, kezét vékony arcára helyezte. Hosszú
percekig mozdulatlanul állt. Veríték ütött ki a homlokán és megingott. Amikor felemelte a kezét,
Menahem azonnal csatlakozott hozzá, felemelte Serbitar fejét. A harcospap felhúzta az albínó
jobb szemhéját, az írisz vérvörös volt.
Virae Rek mellé térdelt.
– A szeme eddig zöld volt – mondta. – Mi történt?
– Nem tudom – válaszolta Rek.
Antaheim kivált a csoportból, és a bozótos felé futott, percek múlva tért vissza egy halom
szőlőlevélhez hasonlatos növénnyel, amit a földre szórt. Száraz ágakat gyűjtött, és egy kis tüzet
rakott, háromágú favillákat szúrt a földbe, és egy edényt akasztott a tűz fölé. Megtöltötte vízzel,
szétmorzsolta tenyerén a leveleket, és az edénybe szórta. A víz hamarosan forrni kezdet, édes illat
töltötte meg a levegőt. Antaheim levette az edényt a tűzről, hideg vizet töltött hozzá, majd egy
bőrborítású pohárba töltötte a zöld folyadékot, és továbbadta Menahemnek. Lassan szétfeszítették
Serbitar ajkait, Vintar befogta az albínó orrát, és beletöltötték az italt. Serbitar öklendezni kezdett,
nyelt, erre Vintar elengedte az orrát. Menahem visszafektette a földre, Antaheim pedig gyorsan
eloltotta a tüzet.
A kihunyó tűz nem füstölt.
– Mi történt? – kérdezte Rek, amikor Vintar feléjük közeledett.
– Majd később megbeszéljük – mondta Vintar. – Most pihennem kell. – A takarójához
tántorgott, ledőlt, és azonnal mély, álomtalan álomba merült.
– Úgy érzem magam, mint egy féllábú ember a futóversenyen – mondta Rek.
Menahem csatlakozott hozzájuk, arca elszürkült a kimerültségtől, vizet kortyolt a
kulacsából. Oldalára feküdt a fűben, könyökére támaszkodott, kinyújtóztatta hosszú lábát. Rek
felé fordult.
– Nem akartam hallgatózni – mondta –, de meghallottam, amit mondtál. Ne haragudj
Vintarra! Idősebb, mint mi, és a vadászat túl nagy megerőltetés volt a számára.
– Vadászat? Milyen vadászat? – kérdezte Virae.
– Serbitart kerestük. Messzire utazott, és az út sokfelé ágazott. Nem tudott visszatérni,
meg kellett keressük. Vintar jól gondolta, visszatért a ködbe, ott találtunk rá.
– Sajnálom, Menahem. Fáradtnak látszol – mondta Rek –, de kérlek, ne felejtsd el, hogy
nem tudjuk, miről beszélsz. Köd? Ez mi az ördögöt jelent?
Menahem felsóhajtott:
– Hogy magyarázza meg valaki a színeket egy vak embernek?
– Például úgy – csattant fel Rek –, hogy a vörös olyan, mint a selyem, a kék, mint a
hideg víz, a sárga, mint a napfény az arcon.
– Bocsáss meg, Rek! Fáradt vagyok, nem akartalak megbántani – mondta Menahem. –
Nem tudom megmagyarázni, hogy számomra mi a köd. De megpróbálom. Több jövő létezik, de
csak egy múlt. Amikor kilépünk a testünkből, egyenesen utazunk, nagyjából úgy, mint most.
Hatalmas távolságokat teszünk meg. De a mögöttünk lévő út szilárd, mert emlékezünk rá. Érted?
– Eddig igen – felelte Rek. – Virae?
 – Nem vagyok ostoba, Rek.
– Bocsánat! Folytasd, Menahem!
– Próbáld meg elképzelni, hogy léteznek más utak is. Nem csak Drenanból Delnochba,
de a tegnapból a holnapba. A holnap még nem történt meg, és a lehetőségek száma végtelen.
Mindannyian hozunk döntéseket, amelyek befolyásolhatják a holnapot. Mondjuk, hogy a
holnapba utazunk. Akkor számtalan út áll előttünk, hártyavékonyak, változóak. Az egyik
holnapban Delnoch már elesett, a másikban megmentették, vagy most esik el, vagy most mentik
meg. Máris van négy utunk. Melyik az igazi? És ha rálépünk az egyik útra, hogyan térünk vissza
a mába, hiszen a holnapnak számtalan tegnapja van? Melyikbe térjünk vissza? Serbitar messzebb
utazott, mint a holnap. Vintar találta meg, amíg mi az utat őriztük.
– Rossz példát használtál – mondta Rek. – Nem a színeket magyarázod egy vak
embernek, hanem az íjászatot egy sziklának. Halvány fogalmam sincs, miről beszélsz. Magához
tér Serbitar?
– Még nem tudjuk. Ha életben marad, hasznos dolgokat tudhatunk meg tőle.
– Mi történt a szemével? Miért változott meg a színe? – kérdezte Virae.
– Serbitar albínó, valódi albínó. Bizonyos füvekre van szüksége, hogy megőrizze az
erejét. Tegnap éjjel túl messzire utazott, és eltévedt. Ostobaság volt. De erős a szíve, és most
pihen.
– Akkor nem hal meg? – kérdezte Rek.
– Nem tudom. Olyan útra lépett, ami meghaladta az erejét. Lehet, hogy a köd
visszahúzza, ez néha megtörténik az utazókkal. Olyan messzire utaznak önmaguktól, hogy csak
lebegnek, mint a füst. Ha a lelke megtört, eltávozik belőle, és visszatér a ködbe.
– Tudtok segíteni?
– Megtettük, amit megtehettünk. Örökre nem tarthatjuk vissza.
– Mikor dől el? – kérdezte Rek.
– Amikor felébred. Ha felébred.

Hosszúra nyúlt a reggel, de Serbitar még mindig mozdulatlanul feküdt. A Harmincak nem
beszélgettek, Virae feljebb sétált a patak mentén, hogy megfürödjön. Rek fáradt volt, unatkozott,
elővette hát a leveleket a nyeregtáskájából. A vörös pecséttel lezárt pergamentekercset Delnar
grófnak címezték. Rek feltörte a pecsétet, és kibontotta a levelet. Az üzenet így szólt:

Kedves Barátom!

Ha jól számolom, amikor a levelemet olvasod, a nadírok már elérik a várost. Többször
megpróbáltunk békét kötni, mindent felkínáltunk, amink van, kivéve a jogot, hogy szabad
emberekként kormányozzunk. Ulric nem kért belőle, ő egy északtól a déli tengerekig terjedő
királyságra vágyik.
Tudom, a város nem tarthat ki, ezért visszavonom a parancsom, hogy harcoljatok a
végsőkig. Céltalan, reménytelen küzdelem lenne.
Sebosztogató ellenzi ezt, megesküdött, hogy ha a nadírok átléphetnek a Sentran-síkságon,
beviszi a hegyekbe a csapatait, és onnan folytatja a háborút.
Öreg katona vagy, neked kell döntened.
Hibáztass engem, ha megadod magad! Én vagyok a felelős, hiszen miattam került ebbe a
helyzetbe az ország.
Ne gondolj rám rossz szívvel! Mindig arra törekedtem, ami a népemnek a legjobb.
Lehet, hogy az évek nagyobb súllyal nehezednek a vállamra, mint gondoltam, mert
Ulriccal szemben nem voltam elég bölcs.

Abalyn

Az aláírás alatt a vörös drenai sárkány pecsétje díszelgett. Rek összetekerte a levelet, és
visszatette a táskába. Adják fel a várat? Segítő kéz a szakadék szélén. Virae visszatért a pataktól,
arca kipirult, nedves haja a nyakára tapadt.
– Az istenekre, ez jólesett! – mondta, és leült a férfi mellé. – Miért vágsz ilyen savanyú
képet? Serbitar még nincs magánál?
– Nincs. Mondd, mit tenne az apád, ha Abalyn azt mondaná, hogy adja fel a várat?
– Abalyn soha nem adna ilyen parancsot.
– És ha mégis? – makacskodott Rek.
– Értelmetlenség. Miért kérdezel mindig olyat, aminek semmi jelentősége?
A lány vállára tette a kezét.
– Hallgass meg! Mit tett volna?
– Visszautasította volna. Abalyn tudja, hogy ő Dros Delnoch ura, Észak Őrzője.
Leválthatják a tisztéből, de nem utasíthatják, hogy adja fel a várat.
– És ha Abalyn Delnarra bízta volna a döntést? Akkor mi lenne?
– A végsőkig harcolt volna, ilyen ember volt. Megmondanád, miért kérdezősködsz?
– Degastól kaptam egy apádnak szóló levelet. Abalyn írta, visszavonja a végsőkig
kitartani parancsot.
– Hogy merted felbontani?! – háborodott fel Virae. – Az apámnak írták, nekem kellett
volna odaadnod! Hogy merted! – Arca piros lett a dühtől, Rek felé ütött. Az kivédte, de a lány
újra megpofozta, mire a férfi gondolkodás nélkül visszaütött, tenyérrel, és Virae a fűbe zuhant.
Ott feküdt, szeme szikrákat szórt.
– Megmondom, hogy mertem – Rek nehezen fojtotta el a dühét. – Én vagyok a gróf. Ha
Delnar meghalt, a levél nekem szól. Ez azt jelenti, hogy a döntés joga az enyém. Az is, hogy
kinyitom-e a kapukat a nadírok előtt.
– Ezt akarod? Menekülni? – A lány felállt, felkapta a kabátját.
– Gondolj, amit akarsz – mondta Rek. – Nem számít. Tudhattam volna, hogy jobb nem
szólni a levélről. Elfelejtettem, mennyit jelent neked ez a háború. Alig várod, hogy láthasd a
lakmározó varjakat, igaz? Hogy lásd a rothadó testeket! Hallod? – kiáltotta a lány után, amikor
az elsétált.
– Baj van, barátom? – kérdezte Vintar, és leült haragos férfivel szemben.
– Semmi közöd hozzá! – förmedt rá az új gróf.
– Nem kétlem – mondta nyugodtan Vintar. – De lehet, hogy tudok segíteni. Elvégre
évek óta ismerem Viraét.
– Sajnálom, Vintar. Ez megbocsáthatatlan volt.
– Az életem folyamán rájöttem, Rek, hogy kevés megbocsáthatatlan cselekedet létezik.
És nincsenek szavak, amik ebbe a kategóriába tartoznak. Emberi tulajdonság, attól tartok, hogy
mást bántunk, ha fáj valami. Segíthetek?
Rek beszélt a levélről és Virae viselkedéséről.
– Tüskés probléma, fiam. Mit teszel?
– Még nem tudom.
– Helyes. Ilyen súlyos ügyekben jobb nem meggondolatlanul dönteni. Ne legyél túl
kemény Viraéhez, a patak mellett ül, és nyomorultul érzi magát. Sajnálja, amit mondott, és csak
arra vár, hogy bocsánatot kérj tőle, akkor elmondhatja, hogy az egész az ő hibája volt.
 – Átkozott legyek, ha bocsánatot kérek! – mondta Rek.
– Fagyos utunk lesz, ha nem teszed – mondta az apát.
Az alvó Serbitar nyöszörgött. Vintar, Menahem, Arbedark és Rek azonnal odaléptek. Az
albínó szemhéja vibrált, kinyílt. Ismét rózsalevél színük volt. Serbitar Vintarra mosolygott.
– Köszönöm, apát uram – suttogta.
Vintar gyengéden megpaskolta az arcát.
– Jól vagy? – kérdezte Rek.
Serbitar mosolygott.
– Jól. Gyengén, de jól.
– Mi történt? – kérdezte Rek.
– Nosta kán. Megpróbáltam behatolni az erődbe, és kilökött a külső ködbe. Elvesztem
megtörtem. Láttam szörnyűséges jövőket, elképzelhetetlen káoszt. Menekültem. –
Lehajtotta a fejét. – Rémülten menekültem, nem tudom, merre és mikor.
– Ne beszélj, Serbitar! – mondta Vintar. – Pihenj!
– Nem tudok pihenni. – Az albínó küszködött, hogy felüljön. – Segíts, Rek!
– Pihenned kellene, ahogy az apát mondja – nyugtatta Rek.
– Nem. Figyeljetek! Beléptem a várba, és a halált láttam. Szörnyű halált!
– Megérkeztek a nadírok? – kérdezte Rek.
– Nem. Hallgass! Nem láttam tisztán a férfit, de a Musif-forrást a második falnál
megmérgezték. Aki iszik belőle, meghal.
– De mi megérkezünk, mielőtt az első fal elesik – mondta Rek. – És addig nincs
szükség a Musif-kútra.
– Eldibar, vagy ahogy te hívod, az első fal védhetetlen. Túl széles, egy jobb hadvezér
azonnal feladja. Nem érted? Ezért mérgezte meg az áruló ezt a kutat. Druss harcolni fog az első
nap, és a katonák hajnalban kapnak enni. Délre meghalnak az első emberek, alkonyatra tele lesz
halottal a vár.
– Indulnunk kell! – mondta Rek. – Most! Emeljétek lóra!
Rek elrohant, hogy megkeresse Viraét, amíg a Harmincak felnyergeltek. Vintar és
Arbedark felsegítették Serbitart.
– Többet is megtudtál, igaz? – kérdezte Vintar.
– Igen, de vannak tragédiák, amiről jobb nem beszélni.

Három napja lovagoltak a hegy árnyékában, mély völgyekben, fákkal borított

meredélyeken. Gyorsan haladtak, de óvatosan. Menahem volt elöl a felderítő, Serbitarnak küldte
az üzenetét. Virae keveset beszélt, a vita óta gondosan kerülte Reket. Rek sem engedett egy
tapodtat sem, nem törte meg a hallgatást, bármennyire is fájt.
A negyedik nap reggelén, amikor felértek egy dombra a sűrű erdőben, Serbitar felemelte
kezét, és megállított a társaságot.
– Mi baj? – kérdezte Rek.
– Elvesztettem a kapcsolatot Menahemmel.
– Baj van?
– Nem tudom. Lehet, hogy a ló vetette le.
– Menjünk, és nézzük meg! – mondta Rek, és megsarkantyúzta a lovát.
– Várj! – szólt Serbitar, de az állat már a lejtőn vágtatott, egyre gyorsabban.
Rek megrántotta a kantárt, az állat hátrahőkölt, a férfi hátradőlt a nyeregben, amikor a
hegy lábához értek. Rek körbepillantott. A fák között látta Menahem szürke hátasát lehajtott
fejjel legelészni, a harcos arccal a fűben feküdt. Rek arrafelé léptetett a lovával, de ahogy elhaladt
egy fa alatt, egy nesz riadóztatta, ezért félrevetette magát a nyeregből, amikor egy férfi ugrott rá
az ágak közül.
Rek az oldalára esett, kigurult a zuhanásból, felugrott, kirántotta kardját. Támadójához
még ketten csatlakoztak, mindannyian a sathulik fehér köpenyét viselték.
Rek a fekvő Menahem felé hátrált, lenézett. A harcos feje vérzett a halántékánál.
Kőhajítás, jött rá Rek, de nem tudott lehajolni, hogy megnézze, él-e a pap. Újabb sathulik
érkeztek a sűrűből, hosszú tőrökkel a kezükben.
Lassan közeledtek, sötét, szakállas arcuk vigyorra húzódott. Rek visszavigyorgott.
– Szép napunk van meghalni – mondta. – Miért nem csatlakoztok hozzám?
Feljebb csúsztatta jobbját a kard markolatán, helyet csinált a bal kezének. Nem egy szép
vívóverseny várt rá, vágni kell, ahol éri. Megérezte a különös kábulatot, a megszállott harc
előjelét. Most örömmel üdvözölte az érzést.
Fülsiketítő ordítással támadt rájuk, elvágta az első ellenfél torkát, amikor az döbbenten
kitátotta a száját. A következő pillanatban köztük harcolt, pengéje ragyogó fénnyel és a halál
vörösével suhant. A sathulik egy pillanatra elképedten hátráltak, azután előrelendültek, saját harci
kiáltásukat üvöltötték. Újabb ellenséges harcosok ugrottak elő, de már hallani lehetett a paták
robaját is.
Rek nem észlelte a Harmincak érkezését. Kivédett egy ütést, visszakézből a kardjával
arcon csapta a támadóját, majd átlépett a holttesten, hogy újabb ellenféllel vívjon meg.
Serbitar hiába küzdött, hogy védőgyűrűt alakítson ki, amibe Rek is beletartozik. Karcsú
kardja lecsapott, sebészi pontossággal vágott és ölt. Még Vintar is, aki a legidősebb és a
legrosszabb harcos volt közöttük, könnyedén pusztította a sathulikat. Bár vadul harcoltak, kevés
tapasztalattal rendelkeztek a vívás mesterségében, bátorságukra, erejükre és számbeli fölényükre
építették a győzelmeiket. Vintar tudta, hogy ez a taktika a négyszeres túlerő miatt most is
működni fog, hiszen a Harmincak nem vonulhatnak vissza.
A pengék csattogása és a sebesültek nyöszörgése visszahangzott az aprócska tisztáson.
Virae belevágott egy karba, kibelezett egy másik ellenfelet, majd lebukott egy szablya elől,
amikor a következő ellenfél beállt a sorba. Antaheim előrelépett, hogy kivédjen egy ütést,
Arbedark táncosként mozgott a csatában, mindkét kezében karddal, egykori legendák ezüst
szellemeként testesítette meg a halált.
Rek haragja nőtt. Miért történik így? Találkozott Viraével, legyőzte a félelmét, gróf lett.
Mindez azért, hogy egy névtelen erdőben elessen egy vadember szablyájától? Áthatolt az előtte
álló sathuli ügyetlen védelmén, majd az újabb támadó útjába lökte a testet.
– Elég! – kiáltotta hirtelen, hangja messze szállt a fák felett. – Tegyétek el a kardokat,
valamennyien!
A Harmincak azonnal engedelmeskedtek, hátraléptek, kört formáltak Menahem teste
köré, egyedül hagyva Reket. A sathulik lassan eresztették le a fegyvereiket, idegesen pillantottak
egymásra.
Számukra minden csata ugyanazt a rendszert követte: harcolj és győzz, harcolj és halj
meg, vagy harcolj és menekülj. Más út nincsen. De a magas férfi hangjában hatalom csendült,
megállította őket.
– Lépjen elő a vezéretek! – parancsolta Rek, és a földbe vágta a kardját a lába elé, karját
keresztbe fonta a mellkasa előtt, bár a sathulik még a kezükben tartották a fegyvereiket.
Az előtte álló férfi arrébb lépett, és egy magas, széles vállú, füstös képű, sasorrú harcos,
kék-fehér köpenyben előlépett. Olyan magas volt, mint Rek. A szakálla gunyoros külsőt
kölcsönzött neki, amit a homlokától az álláig terjedő sebhely csak kihangsúlyozott.
– Regnak a nevem, Dros Delnoch grófja vagyok – mondta Rek.
 – Sathuli vagyok, Joachim Sathuli, és megöllek – felelte a férfi zordan.
– Az ilyen ügyeket férfiaknak kell eldönteniük, férfiaknak, mint te meg én – mondta
Rek. – Nézz körül, mindenütt a társaid holtteste hever. Az én embereimből hányan haltak meg?
– Nemsokára meghalnak – felelte Joachim.
– Miért nem rendezzük, mint hercegek? – kérdezte Rek – Te és én.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Így több esélyetek lesz. Miért adnám ezt meg nektek?
– Mert megmentheted az embereid életét. Ó, tudom, hogy örömmel halnak meg, de
miért? Nincs nálunk áru, felszerelés, sem arany. Csak lovaink vannak, az pedig van a környéken
bőven. Ez a harc már a dicsőségért folyik, nem a zsákmányért. Ez pedig ránk tartozik.
– Mint minden drenai, te is beszélsz harc helyett – mondta a sathuli, és elfordult.
– A félelemtől vízzé váltak a beleid? – kérdezte Rek lágyan.
A férfi visszafordult, mosolygott.
– Fel akarsz bosszantani? Nos, jó. Harcolunk. Amikor meghalsz, leteszik az embereid a
fegyvert?
– Igen
– Ha én halok meg, átengedünk?
– Igen.
– Legyen! Mehmet lelkére esküszöm, áldott legyen a neve!
Joachim előhúzta karcsú jatagánját, és a sathulik hátrébb húzódtak, hogy a két embernek
legyen helye. Rek kihúzta a kardját a földből, és a harc megkezdődött.
A sathuli jó harcos volt, és Rek hátrálni kényszerült, amint a küzdelem elkezdődött.
Serbitar, Virae és a többiek nyugodtan figyelték, ahogy a pengék újra és újra összecsapnak.
Támadás, védekezés, visszatámadás, szúrás, visszavágás, hárítás, döfés. Rek kezdetben
eszeveszetten védekezett, majd lassan támadni kezdett. A harc folytatódott, mindkét férfiról
csurgott az izzadság. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy egyformán ügyesek és erősek.
Rek pengéje felhasította a bőrt Joachim vállán. A jatagán sebet vágott Rek karjára. Mindkét férfi
óvatosan körözött, kapkodták a levegőt.
Joachim támadott, Rek kivédte, visszaszúrt. Joachim hátraugrott, ismét kerülgették
egymást. Arbedark, a Harmincak legjobb kardforgatója gyönyörködve figyelte.
Nem mintha nem tudta volna felvenni velük a versenyt, hiszen szellemi hatalmát is
használta, amire a két küzdő tudatosan soha nem lett volna képes. Tudat alatt mégis mindketten
ugyanazt a technikát használták. Legalább annyira az elme harca volt, mint a fegyvereké, de a két
férfi ebben is egyenlőnek bizonyult.
Serbitar kérdése Arbedark felé szállt.
– Nem tudom megítélni. Ki fog győzni?
– Nem tudom – felelte Arbedark. – Döbbenetes.
Mindkét férfi gyorsan fáradt. Rek ismét két kézzel fogta a kardot, jobbja már nem bírta
egyedül a súlyt. Támadott, amit Joachim kétségbeesetten védett ki, majd Rek kardja a markolat
felett egyujjnyival a jatagánra csapott, és a penge eltörött. Rek előrelépett, kardhegye Joachim
gégéjét érintette. A sötét képű sathuli nem mozdult, kihívóan nézett vissza, barna szemei Rek
tekintetét keresték.
– Mit ér az életed, Joachim Sathuli?
– Egy törött kardot – felelte Joachim.
Rek kinyújtotta a kezét, és elvette a hasznavehetetlen markolatot.
– Mit jelent ez? – kérdezte a meglepett sathuli vezér.
– Egyszerű – felelte Rek. – Mindannyian halottak vagyunk. Dros Delnochba tartunk,
hogy szembenézzünk egy akkora sereggel, amekkorát még nem látott a világ. Nem éljük túl a
nyarat. Harcos vagy, Joachim, dicső harcos. Többet ér az életed, mint egy törött penge. Semmit
nem bizonyított a küzdelmünk, csak azt, hogy férfiak vagyunk. Ellenség és halál vár ránk. Mivel
többé nem találkozunk, szeretném azt hinni, hogy legalább néhány barátot hagyok magam
mögött. Elfogadod a kezem? – Rek eltette a kardját, és kinyújtotta a kezét.
A magas sathuli elmosolyodott.
– Különös ez a találkozás – mondta –, amikor a pengém eltört, amikor a halált vártam,
eltűnődtem, mit tettem volna, ha a te kardod törik el. Mondd, miért mentek a halálba?
– Mert így kell lennie – mondta egyszerűen Rek.
– Legyen hát. Barátságot kértél és megkapod, bár megesküdtem, hogy drenai nem
érezheti biztonságban magát a földünkön. Megkapod a barátságomat, mert harcos vagy, és mert
halni készülsz.
– Mondd, Joachim, mint barát a barátnak, te mit tettél volna, ha az én pengém törik el?
– Megöltelek volna – felelte a sathuli.
17.
Az első tavaszi vihar támadott a hegyekből, amikor Gilad felváltotta az őrt az első falon.
Haragos mennydörgés rázta meg az eget, csapzott villámok tépték ketté az éjjelt, egy pillanatra
megvilágítva az erődöt. A falak közt vad szél fütyült.
Gilad behúzódott a kaputorony fedezékébe, az apró parázstartót egy falmélyedésbe rakta.
Átázott a köpenye, kitartó cseppek hullottak hajáról a vállára, csiklandozva végiggurultak a
mellvértje alatt, átáztatták a bőrmellényét. De a fal visszaverte a meleget, és Gilad élt már meg
ennél rosszabb éjszakát is a földjén, mikor a téli viharban kellett kiásnia az elkóborolt birkákat.
Időnként felemelkedett, hogy kikukucskáljon a fal felett északra, várta, hogy egy villám
megvilágítsa a síkságot. Semmi mozgás.
A falon arrébb felrobbant egy parázstartó, amikor belevágott a villám, forró parázseső
szállt szerte. Páncélt viselni ilyen időben! – gondolta. Megborzongott, és közelebb húzódott a
falhoz. A vihar lassan továbbvonult, a vad északi szél átfújta a felhőket a síkság felett. Egy ideig
még kitartott az eső, tompán verte a szürke kövezetet, lefolyt a torony falán, felszisszent, amikor
egy eltévedt csepp a parázstartóba hullott.
Gilad elővette a csomagját, és kivett egy darab szárított húst. Harapott egy falatot, rágni
kezdte. Még három óra, akkor alhat három órát a melegben.
Zajt hallott maga mögül a sötétből. Megpördült, a kardjáért nyúlt, gyermekkori rémmesék
jutottak az eszébe. Hatalmas alak tornyosult a parázs fényében.
– Nyugodj meg, fiam! Csak én vagyok – mondta Druss, és leült a parázstartó másik
oldalára. – Tűz, az jó.
Fehér szakálla átnedvesedett, fekete bőrkabátja ragyogott, mintha az eső fényesítette
volna ki. Az eső szelíd szemerkéléssé csitult, a szél abbahagyta a földöntúli üvöltést. Druss
néhány percig egy régi csatadalt dúdolt, a kezét melengette a parázs felett. Gilad feszülten várta,
hogy mikor tesz valami gúnyos megjegyzést. Csak nem fázunk? Vagy; Tűzzel tartod távol a
szellemeket? Miért pont az én őrségemet választottad, vén fattyú? – gondolta. Egy idő után a
csend kezdett kínossá válni, Gilad nem bírta többé elviselni.
– Hideg esténk van a sétához, uram – mondta, és átkozta a saját tisztelettudó hangnemét.
– Láttam már rosszabbat is. És én szeretem a hideget. Olyan, mint a fájdalom, tudod,
hogy élsz.
A parázs mély árnyékokat vetett az öreg viharvert arcára, és Gilad most először meglátta
rajta a kimerültséget. Ez az ember halálosan fáradt, döbbent rá. A legendás fegyver és a jeges,
kék szempár mögött csak egy öregember. Kemény és erős, mint a bivaly, de öreg. A kor, az
ellenség, amely soha nem lankad, kifárasztotta.
– Lehet, hogy nem hiszed el – mondta Druss –, de ez a legrosszabb időszak, a várakozás
a csata előtt. Én már megtapasztaltam. Voltál már csatában, fiam?
– Nem, soha.
– Soha nem olyan rossz, mint amitől félsz – ha rájössz, hogy nem nagy dolog meghalni.
– Miért mondod ezt? Nekem nagy dolog. Feleségem van és földem, szeretném újra látni
őket. Még élni akarok – mondta Gilad.
– Persze hogy élni akarsz. De lehet, hogy túléled ezt a csatát, és elvisz a pestis, megöl
egy oroszlán, vagy rákban halsz meg. Kirabolhatnak, megölhetnek, leeshetsz egy lóról. Egyszer
végül meghalsz. Mindenki meghal. Nem azt mondom, hogy add fel, és kitárt karokkal várd a
halált. Harcolnod kell ellene! Egy öreg katona, jó barátom, mondta valaha régen, hogy aki fél
veszíteni, az sosem győz. És ez igaz. Tudod, kik a megszállottak, fiú?
– Erős harcosok – felelte Gilad.
– Igen, azok. Sőt többek annál: fanatikusok, akiket nem lehet megállítani. Tudod, miért?
– Mert őrültek?
– Igen, azért is. De többről van szó. Nem védekeznek, mert amikor harcolnak, nem
érdekli őket semmi más. Csak támadnak, és a gyengébb emberek, akiket más is érdekel,
meghalnak.
– Mit értesz gyengébb ember alatt? Nem kell gyilkosnak lenni, hogy valaki erős legyen.
– Nem erre gondoltam
De lehet, hogy mégis. Ha földet művelnék, például a szomszédodban, az emberek azt
mondanák, hogy nem vagyok olyan jó, mint te. Lenéznének, mert rossz földműves lennék. Itt a
falakon aszerint ítéljük meg az embert, hogy meddig marad életben. A gyengébb emberek, a
rosszabb katonák vagy megváltoznak, vagy meghalnak.
– Miért jöttél ide, Druss? – kérdezte Gilad.
Azt akarta megtudni, miért zavarta meg Druss az őrségét. A harcos félreértette.
– Meghalni jöttem – sóhajtotta, a kezét melengette, és a parázsba bámult. – Hogy
találjak egy helyet a falakon, ahol megállok és meghalok. Nem gondoltam volna, hogy nekem
kell irányítanom a védelmet! Katona vagyok, nem tábornok!
Druss beszélt, és Gilad ráébredt, hogy nem hozzá beszél, nem Gilad culhoz, az egykori
földműveshez. Egy másik katonához beszél, egy tűz mellett, egy várban. Ez volt Druss élete,
várakozás a csatára.
– Mindig megígértem neki, hogy abbahagyom, és a földdel foglalkozom, de valahol
mindig akadt egy csata, amit meg kellett vívni. Évekig azt hittem, hogy képviselek valamit,
szabadságot, vagy nem is tudom. Az igazság sokkal egyszerűbb. Szerettem harcolni. A feleségem
tudta, de volt benne annyi tapintat, hogy soha nem mondta ki. El tudod képzelni, mit jelent a
Legendásnak lenni? Az átkozott Legendásnak?
– Nem, de bizonyára büszke vagy rá – mondta Gilad bizonytalanul.
– Fárasztó. Elveszi az erődet, amikor erőt kellene adjon. Mert nem engedheted meg, hogy
elfáradj. Te vagy a Legendás Druss, a sebezhetetlen, legyőzhetetlen. Nevetsz a fájdalomra. A
világ végéig is elmész. Egy csapással ledöntöd a hegyeket. Úgy nézek ki, mint aki hegyeket
döntöget?
– Igen – mondta Gilad.
– Hát, nem vagyok rá képes. Öreg vagyok, rossz a térdem, csúz kínozza a hátam. A
szemem sem olyan jó, mint valaha. Amikor fiatal voltam, és erős, a sebeim gyorsan
begyógyultak. Fáradhatatlanul harcoltam akár egész álló nap. Amikor idősebb lettem,
megtanultam tettetni, és ott pihenni, ahol csak lehet. A tapasztalatomra támaszkodni a csatában,
ahol azelőtt az erőm védett meg. Mire ötvenéves lettem, már nagyon vigyáztam, de addigra a
nevem hallatán mindenki reszketni kezdett. Azóta többször küzdöttem meg olyan ellenfelekkel,
akik legyőzhettek volna, de veszítettek, mert tudták, ki vagyok, és féltek. Gondolod, hogy jó
vezér vagyok?
– Nem tudom. Paraszt vagyok, nem katona – felelte Gilad.
– Ne beszélj mellé, fiam. A véleményedet kérdeztem.
– Nem, azt hiszem nem vagy az. De nagy harcos vagy. Azt hiszem, valaha régen harci
főnök lettél volna. Nem tudom. Az biztos, hogy itt csodát tettél, új szellem él a várban.
– Az én időmben mindig voltak vezérek – mondta Druss. – Erős férfiak, gyors
észjárással. Megpróbálok visszaemlékezni a leckékre. De nehéz. Érted? Nehéz. Soha nem féltem
az ellenségtől, akivel szembenézhettem, fegyverrel vagy puszta kézzel, ha kellett. De itt nem
ugyanaz az ellenség. Közhangulat, előkészületek, árkok, ellátás, szövetségek, szervezés. Kimeríti
a lelkemet.
– Nem vallasz velünk kudarcot, Druss – mondta Gilad, megsajnálta az öreget. –
Melletted állunk. Ennyit megadtál nekünk, bár a kiképzés nagy része alatt gyűlöltelek.
– A gyűlölet erőt ad, fiam. Persze, hogy kitartotok. Férfiak vagytok. Hallottál Mendarról?
– Igen, tragikus. Szerencse, hogy ott volt.
– Azért volt ott, hogy megöljön, fiam. És majdnem sikerült neki.
– Micsoda? – döbbent meg Gilad.
– Hallottad. És remélem, nem adod tovább. A nadírok lefizették, és ő vezette az
orgyilkosokat.
– De
de eszerint egyedül álltál szemben öttel – mondta Gilad. – Öttel, és túlélted?
– Nyomorult banda volt, rosszul képzettek. Tudod, miért beszélek neked Mendarról?
– Mert el szeretnéd mondani valakinek?
– Nem. Soha nem beszéltem sokat, és nincs szükségem arra, hogy megosszam a
félelmeimet. Nem, azt akartam, hogy tudd, megbízom benned. Szeretném, ha átvennéd Mendar
helyét. Kinevezlek dunnak.
– Nem akarom – mondta szenvedélyesen Gilad.
– Gondolod, hogy én akarom ezt a felelősséget? Mit gondolsz, miért vagyok itt? Azt
akarom, hogy megértsd, gyakran, nagyon gyakran arra kényszerülünk, hogy megtegyük, amitől
félünk. Holnaptól dun vagy.
– Miért? Miért én?
– Mert figyeltelek, és azt hiszem, van tehetséged a vezetéshez. Tetszett, ahogy a társaidat
irányítod. Segítettél Orrinnak a versenyen. Abban büszkeség volt. Ezért szükségem van rád, és a
hozzád hasonlókra.
– Nincs tapasztalatom – mondta Gilad, és tudta, hogy az érv gyenge.
– Megszerzed. Gondold végig, a barátod, Bregan nem katona, és az emberek egy része
elesik az első napon. Ha jó a parancsnokuk, néhányan életben maradnak.
– Rendben van. De nem tudom megfizetni, hogy a tisztekkel egyek, vagy hogy páncélt
vásároljak. Segítened kell.
– Mendar páncélja jó lesz rád, és becsületesebben fogod használni.
– Köszönöm. Azt mondtad az előbb, hogy meghalni jöttél ide. Ez azt jelenti, hogy nem
hiszel a győzelemben?
– Nem, nem azt. Felejtsd el!
– A fenébe, Druss, ne bánj velem gyerekként! Az előbb a bizalomról beszéltél. Most tiszt
vagyok, egy egyenes kérdést tettem fel, és egyenes választ várok. Nem szólok senkinek arról,
amit mondasz. Bízz bennem!
Druss elmosolyodott, a fiatal őr szenvedélyes szemébe nézett.
– Rendben. Nincs sokáig esélyünk. Minden egyes nap közelebb hozza a nadír győzelmet.
De drágán megfizetnek érte. És hihetsz nekem, mert ezt a Legendás Druss mondja.
– Hagyjuk a legendát! – mosolygott vissza Gilad. – Az a férfi, aki elbánik öt
orgyilkossal egy sötét sikátorban.
– Ne képzelj rólam túl sokat, Gilad. Mindenkiben van valami tehetség. Van, aki épít, van
aki fest, más ír vagy harcol. Én elbánok a halállal.

A lány végigsétált a lőrések mellett, nem vett tudomást a katonák megjegyzéseiről,

gesztenyeszínű haja ragyogott a napfényben, barnára sült, karcsú, hosszú lába barátságos, bár
intim megjegyzéseket váltott ki a katonákból. Egyszer elmosolyodott, amikor egy katona, aki
mellett elhaladt, odasúgta a társának:
– Azt hiszem, szerelmes vagyok.
A lány csókot dobott, kacsintott.
Nyíl elmosolyodott, megcsóválta a fejét. Tudta, hogy Caessa megtervezte a belépőjét, de
ilyen testtel ki hibáztatja érte? Magas, mint bármelyik férfi, hajlékony és kecses, minden
mozdulata gyönyört ígér; külsejét tekintve ő a tökéletes nő, gondolta Nyíl.
Nézte, amint összerakja az íját. Jorak kérdően nézett a vezérére, de ő megrázta a fejét. A
többi íjász visszalépett. Ez Caessa pillanata, és egy ilyen érkezés után tapsot érdemel.
Szalmabábukat állítottak fel a faltól százlépésnyire. A fejét sárgára festették, a mellét
vörösre. Egy jó íjász ekkora távon célba kell találjon, de a mellvéd magasából nehezebb lőni.
Caessa hátranyúlt a válla felett az őzbőr tegez felé, kivett egy fekete tollú nyílvesszőt.
Ellenőrizte, majd a húrra igazította.
– Fej – mondta.
Egyetlen mozdulattal hátrahúzta az ideget, és amikor az arcához ért a keze, elengedte a
vesszőt. Az átszelte a reggeli levegőt, és a legközelebbi bábu nyakában állt meg. A nézőközönség
tapsolni kezdett. Caessa Nyílra pillantott. A férfi felhúzta a szemöldökét.
Öt vessző csapódott még a bábuba, mielőtt Nyíl intett a többi íjásznak. Azután magához
hívta Caessát, és lesétáltak a mellvédről.
– Sokáig tartott, míg ideértél, hölgyem – mosolygott.
A lány belekarolt, és csókot dobott felé. Mint mindig, Nyíl megérezte magában az ébredő
vágyat. Mint mindig, elnyomta.
– Hiányoztam? – A lány csábos, ígérettel teli mély torokhangon beszélt.
– Mindig hiányzol – mondta. – Jókedvre derítesz.
– Csak jókedvre?
– Csak jókedvre.
– Hazudsz. Látom a szemedben – mondta a lány.
– Semmit nem látsz, amit nem akarok, sem te, sem más. Mellettem biztonságban vagy,
Caessa. Nem megmondtam? De hadd jegyezzem meg, egy nő, aki nem keresi a férfiak társaságát,
nem így jelenik meg. Hol a nadrágod?
– Meleg van. A tunika is elég – mondta a lány, és szórakozottan rángatta a szegélyét.
– Kíváncsi lennék, tudod-e, hogy mit akarsz.
– Egyedül maradni.
– Akkor miért keresed a barátságomat?
– Tudod, mire gondolok.
– Én igen, de azt hiszem, te nem.
 – Nagyon komoly vagy ma, ó Erdő Ura. Nem tudom, miért. Jól megfizetnek bennünket.
Bocsánatot nyertünk, a szállásunk is jobb, mint Skultik erdejében.
– Hol szállásoltak el?
– Egy fiatal tiszt
Pinar?
ragaszkodott hozzá, hogy külön szobám legyen. Hallani sem akart arról, hogy a
többiekkel lakjak. Olyan megható volt. Még a kezemet is megcsókolta!
– Nem rossz fickó – mondta Nyíl. – Gyere, igyunk egyet. – Az Eldibar melletti
étkezdébe mentek, a tiszti részbe, és rendeltek egy üveg fehérbort. Az ablak mellett ültek le, Nyíl
egy ideig csendben ivott, figyelte, hogy gyakorlatoznak az emberek.
– Miért fogadtad el az ajánlatot? – kérdezte hirtelen a lány. – És hagyjuk azt az
ostobaságot a kegyelemről! Sem az nem érdekel téged, sem a pénz.
– Megpróbálsz kiismerni? Lehetetlen – mondta a férfi, és kortyolt a borból. Megfordult,
kenyeret és sajtot rendelt. A lány várt, amíg a kiszolgáló távozott.
– Felelj!
– Néha, kedvesem, mint ahogy te is rájössz, ha idősebb leszel, nincs semmi oka az ember
cselekedeteinek. Ösztön. Pillanatnyi meggondolatlanság. Ki tudja, miért jöttünk ide? Én nem.
– Hazudsz. Nem akarod megmondani. Az öreg Druss miatt?
– Miért érdekel ennyire? Tulajdonképpen te miért vagy itt?
– Miért ne? Izgalmas lesz, és nem túl veszélyes. Elmegyünk, ha a harmadik fal elesik,
igaz?
– Hát persze. Így egyeztünk meg.
– Nem bízol bennem, igaz? – kérdezte mosolyogva a lány.
– Senkiben sem bízom. Tudod, néha éppolyan vagy, mint bármely más nő.
– Ezt bóknak tekintsem, Zöld Erdők Hercege?
– Nem hiszem.
– Akkor mit jelent? Elvégre nő vagyok. Mit kellene tennem?
– Hagyjuk. Térjünk vissza a bizalomra. Miért kérdezted?
– Nem mondod meg, miért vagyunk itt, hazudsz a távozásról. Teljesen bolondnak nézel?
Nem akarod itt hagyni ezt az elátkozott kőrakást. Itt maradsz végig.
– És miből vontad le ezt az elképesztő következtetést?
– Rá van írva az arcodra. De ne aggódj! Nem árulom el Joraknak vagy a többieknek. De
rám ne számíts, én nem maradok. Nem itt akarok meghalni.
– Caessa, kicsi galambom, csak azt bizonyítod, milyen kevéssé ismersz. Egyébként
– Nyíl félbeszakította a magyarázatot, amikor Hogun magas alakja belépett az ajtón, és
elindult feléjük az asztalok között.
Caessa most látta először a légiós tábornokot, és a látvány nagy hatással volt rá. A férfi
elegánsan mozgott, jobbja a kard markolatán nyugodott. Szinte jóképűnek tűnt tiszta szemével,
erős állával és szőke hajával. A lány azonnal utálta. Az első benyomás csak erősödött, amikor a
gan kihúzott egy széket, megfordította, és ráült Nyíllal szemben, róla tudomást sem véve.
– Nyíl, beszélnünk kell – mondta.
– Tessék. Először is hadd mutassam be Caessát. Caessa drágám, ő Hogun gan a légióból.
A légiós megfordult, és biccentett a lány felé.
– Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte.
Caessa zöld szeme dühösen villant meg, de csendben felállt, szeretett volna valami
alkalmas végszót találni, amivel megsérti a katonát.
– Később találkozunk – mondta Nyíl, amikor a lány kinyitotta a száját. – Most egyél
valamit!
A lány sarkon fordult, elhagyta a szobát. Nyíl utánanézett, élvezte a kecses járását.
– Felbosszantottad – fordult a tábornokhoz.
– Én? Hozzá se szóltam – mondta Hogun, levette ezüst-fekete sisakját, és az asztalra
tette. – Mindegy, nem fontos. Az embereidről akarok beszélni.
– Miért?
– Azzal töltik az idejüket, hogy a gyakorlatozó katonákat figyelik, és gúnyolódnak.
Rosszat tesz a közhangulatnak.
– Miért ne tennék? Civil önkéntesek. Majd abbahagyják, ha megkezdődik a harc.
– A baj az, Nyíl, hogy a harc megkezdődhet, még mielőtt a nadírok ideérnek. Alig tudtam
megállítani az egyik emberemet, hogy ne belezze ki azt a fekete szakállas óriást, Jorakot. Ha ez
így megy tovább, valaki gyilkolni fog.
– Beszélek velük – ígérte meg Nyíl. – Nyugodj meg, és igyál egyet. Mit szólsz a női
íjászomhoz?
– Nem néztem meg alaposan. Csinos.
– Attól tartok, igaz, amit a lovasságról mondanak – méltatlankodott Nyíl. – A
lovaitokba vagytok szerelmesek! Nagy istenek, ember, ez a lány több mint csinos!
– Beszélj az embereiddel most. Akkor jobban érezném magam. Erős a feszültség, és a
nadírok két nap múlva megérkeznek.
– Mondtam, hogy megteszem. Igyál, és nyugodj meg. Éppen olyan ingerlékeny kezdesz
lenni, mint az embereid, és ez nem tesz jót a közhangulatnak.
Hogun elvigyorodott.
– Igazad van. Mindig ilyen vagyok csata előtt. Druss meg olyan, mint egy sebzett medve.
– Hallottam, hogy kikaptál a viadalon a kövér embertől – vigyorgott Nyíl. – Mi van,
vén csataló? Nem olyan időket élünk, hogy a felettesünk kedvében járjunk.
– Nem én hagytam győzni, Orrin jó kardforgató. Ne ítélj túl szigorúan, barátom, még
meglephet téged is! Engem meglepett. Mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy
felbosszantottam a lányt?
Nyíl elmosolyodott, majd felnevetett. Megrázta a fejét, és teletöltötte a poharát.
– Kedves Hogunom, egy gyönyörű nő bizonyos
hogy is mondjam
bizonyos bámulatot vár el a férfiaktól. Lehetett volna benned annyi tapintat, hogy
elámulsz a szépségétől. Elnémulsz, vagy dadogó bolonddá válsz. Akkor nem vett volna rólad
tudomást, és gőgös megvetéssel viszonozta volna az imádatodat. Most megsértetted, és gyűlölni
fog. Rosszabb, mindent meg fog tenni, hogy meghódítsa a szívedet.
– Szerintem ennek nincs sok értelme. Miért kellene neki a szívem, ha gyűlöl?
– Hogy megvetően bánhasson veled. Semmit nem tudsz a nőkről?
– Eleget – felelte Hogun. – Azt is tudom, hogy nincs időm ilyen ostobaságokra.
Gondolod, hogy bocsánatot kellene kérnem tőle?
– És a tudomására hozni, hogy tudatában vagy az őt ért sértésnek? Drága barátom,
igencsak szegényes nevelést kaptál!
18.
Druss örömmel üdvözölte a purdoli lovasokat, létszámuk ugyan nem jelentett komoly
segítséget, de bizonyították, hogy a külvilág nem feledkezett meg róluk.
Druss tisztában volt vele, hogy a védők erős nyomásnak lesznek kitéve. Az első falon
vívott csata vagy erőt ad az embereknek, vagy tönkreteszi őket. Kovácsolhatsz kiváló pengét a
legjobb acélból, de néha eltörik, ha átteszed a tűzből a vízbe, ugyanott, ahol egy rosszabb acél
kitart. Ilyen egy hadsereg is. Druss látott már jól kiképzett embereket pánikba esni, és vasvillával
felfegyverzett parasztokat kitartóan harcolni.
Nyíl és az íjászai naponta gyakoroltak a harmadik falon, itt állt a rendelkezésükre a
legnagyobb lőtávolság. Nagyszerűen szerepeltek. A hatszáz íjász tíz szívdobbanásonként
háromezer vesszőt küldött a levegőbe. A nadír sereg kénytelen lesz legalább két percig
lőtávolban tartózkodni, mielőtt az ostromlétrákat a falnak vethetik. Szörnyű veszteségeket fognak
szenvedni a véres mészárlásban. Vajon elég lesz?
A valaha létező legnagyobb sereggel kellett szembenézniük, mely húsz év alatt tucatnyi
országot és városállamot felölelő birodalmat foglalt el. Ulric az ismert történelem legnagyobb
birodalmát készült létrehozni, szép teljesítmény egy alig a negyvenes éveibe lépő férfitól.
Druss az első falon sétált, szóba elegyedett, tréfálkozott az emberekkel. Az iránta érzett
gyűlöletük hajnali harmatként olvadt el ezekben a napokban. Annak látták, ami: kőkemény
öregnek, harcosnak a múltból, egy régi dicsőség visszhangjának.
Megértették, hogy mellettük áll. Azt is tudták, miért. Ez volt az egyetlen hely az utolsó
hősnek: a valaha épített legnagyobb erőd falainál, a Drenai Birodalom utolsó reménységei
mellett, a világ legnagyobb seregére várva. Hol máshol lehetne?
Lassan tömeg gyűlt köré, ahogy a várfalon sétált, és a katonák egyre jöttek. Felmászott a
mellvédre, és szembefordult az emberekkel. A fecsegés elcsendesült.
– Nézzetek körül! – mondta, a nap megcsillant ezüstözött vállvasán, fehér szakálla
fénylett. – Nézzetek körül! Mellettetek a társaitok állnak, a testvéreitek. Veletek élnek és veletek
halnak. Megvédenek, és vérüket hullajtják értetek. Soha nem ismertek ilyen bajtársiasságot többé.
Ha annyi évet éltek meg, mint én, akkor is emlékezni fogtok az elkövetkezendő napokra. Olyan
tisztán emlékeztek, amit nem is hinnétek. Minden egyes nap kristálytisztán ragyog majd az
emlékeitekben. Igen, vér fog folyni, kín és fájdalom jön, ezt sem felejtitek el. De az élet édes ízét
sem. És ehhez nem hasonlítható semmi, fiaim. Elhihetitek nekem, az öregembernek. Lehet, hogy
már most is édesnek tartjátok az életet, de higgyétek el, ha a halál közel jár, akkor válik
kibírhatatlanul kívánatossá. Ha túlélitek, minden szépség és öröm megsokszorozódik, a napfény,
a szél, a jó bor, egy nő ajkai, egy gyermek nevetése. Az élet semmi, ha nem néztél szembe a
halállal. Jönnek napok, és sokan felsóhajtanak majd: bár velük lehettem volna! A történelem egy
megdermedt pillanatában állunk. A világ megváltozik, ha ennek a csatának vége. Vagy ismét
felemelkedik a drenai nép, vagy egy új birodalom hajnala következik. A történelem szereplői
vagytok. – Druss már izzadt, kifáradt, de tudta, hogy folytatnia kell. Kétségbeesetten próbált
visszaemlékezni Sieben balladáira az óidőkről, a régi tábornokok biztató szavaira, de nem tudta
felidézni őket. Mélyet lélegzett, megízlelte az édes hegyi levegőt. – Néhányan bizonyára azt
gondoljátok, hogy pánikba estek és elfuttok. Féltek a haláltól. Néhányan meghaltok. De mindenki
meghal egyszer. Senki nem élheti túl élve az életet. Harcoltam a Skeln-hágónál, amikor mindenki
azt mondta, végünk. Azt mondták, túl kevés az esély, de én nem törődtem velük! Mert én Druss
vagyok, akit soha nem győztek le, sem nadírok, sem sathulik, sem ventriai, vagriai vagy drenai
katonák! A világ összes isteneire és démonaira esküszöm, itt sem hagyom magam legyőzni! –
Druss torkaszakadtából üvöltött, és a levegőbe emelte Snagát. A napfény megvillant a pengén, és
az emberek ütemesen kiáltozni kezdtek.
– Legendás Druss! LEGENDÁS DRUSS!
A távolabbi falakon álló emberek nem hallották Druss szavait, de a kántálást igen, és
csatlakoztak hozzá. Dros Delnochban messze visszhangzottak a szavak, nekicsapódtak a
hegycsúcsoknak, visszaverődtek, elkergették a madarakat, akik az égbe menekültek. Druss végül
felemelte a kezét, csendet intett, a katonák lassan elhallgattak, bár egyre többen érkeztek a
második falról, hogy hallják a szavait. Már csaknem ötezer ember figyelt rá.
 – Dros Delnoch, az ostromolt város lovagjai vagyunk. Új legendát írunk, ami mellett
Skeln is eltörpül. Halált hozunk a nadírokra. Százezrekre. KIK VAGYUNK?
– DROS DELNOCH LOVAGJAI! – mennydörögték az emberek.
– Mit hozunk?
– HALÁLT A NADÍROKRA!

Druss folytatni akarta, de észrevette, hogy az emberek feje a völgy felé fordul. A távolban
porfelhő szállt fel kihívóan az égre, mintha készülődő vihar jönne. Minden viharok öregapja. A
porban néhol megcsillantak a nadír lándzsák, harcosok áradtak mindenfelől, ellepték a völgyet, és
egyre több és több érkezett. Hullám hullám hátán. Sok száz ló húzta az ostromtornyokat,
katapultokat, faltörő kosokat, ezernyi szekér és százezernyi ló, csordák és több ember, mint
felfogható.
A nézők között egyetlen szív sem akadt, ami ne dobbant volna félve a látványtól. Druss
halkan szitkozódott, érezte a feléje áradó kétségbeesést. Nem tudott többet mondani. Érezte, hogy
elveszítette az emberek figyelmét. Megfordult, szembenézett a lószőr zászlók alatt közelgő
nadírokkal. Már a zord és rémisztő arcokat is tisztán lehetett látni. Druss felemelte Snagát,
szétterpesztett lábakkal állt, mint a dac megtestesülése. Haragosan bámult a nadír lovasokra.
Meglátták. Megállították a lovakat, és visszabámultak. Hirtelen kettéváltak, és átengedtek
egy követet a soraikon. A követ előreügetett sztyeppi póniján, megtorpant a fal előtt, ahol Druss
állt. Megrántotta a kantárt, a ló felágaskodott, horkantott.
– Ulric úr parancsát hozom – kiáltotta. – Ha kinyílnak a kapuk, megkímél mindenkit,
kivéve a fehér szakállú öreget, aki megsértette.
– Ismét te vagy, pókhasú! – mondta Druss. – Átadtad az üzenetem?
– Igen, Haláljáró. Ahogy mondtad.
– Nevetett, igaz?
– Nevetett. És megesküdött, hogy az övé lesz a fejed. És az én uram kívánságai mindig
teljesülnek.
– Ebben egyformák vagyunk. És az én kívánságom az, hogy láncra fűzve táncoltassam az
uradat. Még ha személyesen kell is elmennem a táborotokba és elkapnom őt.
– Olyanok a szavaid, öreg, mint a tűzre szórt jég, hangosak és mit sem érnek – mondta a
követ. – Ismerjük erőiteket. Jó, ha tizenegyezer emberetek van. Főleg parasztok. Tudunk
mindent. Nézd meg a seregünket! Hogyan állhatnátok ellent? Adjátok meg magatokat! Bízzátok
magatokat az én uram kegyelmére!
– Fiacskám, láttam a seregeteket, és engem nem győz meg. Még gondolkodom, hogy
visszaküldjem-e az embereim felét a földjeikre. Kik vagytok ti? Egy csapat nagy hasú, dongalábú
északi. Hallom, amit mondasz, de ne beszélj arról, hogy mire vagytok képesek, mutasd meg!
Ebből elég! Mostantól ő szól helyettem. – Maga elé emelte Snagát, a nap ragyogott a fegyveren.
A védők sorában Gilad megbökte Bregant.
– Legendás Druss! – kántálta, és Bregan egy tucatnyi más katonával csatlakozott hozzá.
A hang erősödött, a követ megfordította a lovát, és elvágtatott. A hang utánaszállt:
– LEGENDÁS DRUSS! LEGENDÁS DRUSS!

Druss némán figyelte, hogyan közelednek az ostromtornyok a falakhoz, hatvan láb magas,
húsz láb széles fatornyok, több száz hajítógép, katapult gördült fakerekeken. Számtalan ember
feszült az ezernyi kötélnek, vontatták a Gulgothirt legyőző szerkezeteket.
Az öreg harcos figyelmesen nézte a jelenetet, tekintete a híres hadmestert, Khitant kereste.
Hamar felfedezte. Ő volt a nyüzsgés nyugodt középpontja, a csend a viharban. Amikor mozdult,
megállt a munka, hogy meghallgassák az utasításait, azután újult erővel fogtak a dolognak.
Khitan felpillantott a falakra. Nem látta Haláljárót, de megérezte a jelenlétét, és
elvigyorodott.
– Nem állíthatsz meg a csatabárdoddal! – suttogta.
Szórakozottan megdörzsölte a karja csonkját. Különös, hogy ennyi év után is érzi az
ujjait. Az istenek kegyesek voltak hozzá, amikor a gulgothiri adószedők megtámadták a faluját.
Alig tizenkét éves volt, és megölték a családját. Meg akarta védeni az anyját, és előrohant,
kezében az apja tőrével. Egy kardcsapás elrepítette a karját, a kéz a bátyja teste mellett ért földet,
akinek ugyanazzal a karddal szúrták át a mellkasát.
Máig sem tudta megmagyarázni, miért nem halt meg a többi falubelivel együtt, sem azt,
hogy Ulric miért küszködött annyit az ő életéért. Ulric emberei meglepték és megölték a
gyilkosokat, csak kettőt ejtettek foglyul. A halottak átvizsgálásakor találtak rá Khitanra, akiben
már alig volt élet. Magukkal vitték, Ulric sátrába került. Forró kátránnyal állították el a vérzést,
bekötözték a sebeit. Csaknem egy hónapig alig tért magához, lázas volt, delíriumos. Egyetlen
emléke maradt azokról a hetekről, de azt soha nem felejti el, amíg él.
Kinyílt a szeme, és egy erős, meggyőző arcot pillantott meg maga felett. Érezte a
violaszín szemekből áradó hatalmat.
– Nem halsz meg, kicsi. Hallod? – A hang gyengéden szólt, de amikor visszazuhant a
rémálmok közé, tudta, hogy nem ígéretet hallott, hanem parancsot.
És Ulric parancsát teljesíteni kell.
Azóta életének minden pillanatával a nadír vezért szolgálta. Csatában nem vették hasznát,
megtanulta hát az eszét használni, kidolgozta azokat az eszközöket, amelyekkel az ura győzhet.
Húsz év háború. Húsz év boldogság.
Néhány segédjétől körülvéve áttört a harcosok között, és belépett az első toronyba. Ezekre
volt a legbüszkébb, a hihetetlenül egyszerű működési elvre. Készíts egy háromoldalú fadobozt. A
tetőre vezető falakhoz építs lépcsőt. Végy egy második dobozt, helyezd az elsőre. Erősítsd oda
vaskapcsokkal. Tégy rá egy harmadikat, és megvan a tornyod. Könnyen szét lehetett szedni,
szekérre rakni, és odavinni, ahol a vezérnek szüksége lehet rájuk.
Az elv egyszerűnek tűnt, de a megvalósítás nehézkesebbnek bizonyult. A fegyveres
emberek súlya alatt beomlott a tető, eltörtek a kerekek, és ami a legrosszabb, ha a magasság elérte
a harminc lábat, az építmény ingatag lett, és könnyen eldőlt.
Khitan emlékezett rá, hogy dolgozott a rabszolgáinál is keményebben egy évig, napi
három órát aludt. Megerősítette a tetőt, de ettől nehezebb és ingatagabb lett az építmény.
Kétségbeesésében Ulrictól kért tanácsot. A nadír hadúr Ventriába küldte tanulni, Tertullus
egyetemére. Khitan szégyellte magát, úgy érezte, kudarcot vallott. Engedelmeskedett a
parancsnak, hiszen ennél többet is megtett volna, hogy Ulric kedvébe járjon.
Tévedett, az egyetemen élete legboldogabb évét töltötte.
Megismerkedett a súlyponttal, a párhuzamos vektorokkal, a külső és belső erők közötti
egyensúly szükségletével. Tudásszomja soha nem csillapodott, és Rebow, a ventriai tanítómester
megkedvelte a csúf nadírt. Hamarosan meghívta az otthonába, ahol éjjel is tanulhattak. A nadír
fáradhatatlannak bizonyult. Rebow gyakran elaludt a székében, és néhány óra múlva arra ébredt,
hogy a félkarú Khitan még mindig a feladataival foglalkozik. Rebow boldog volt. Ritkán látott
diákban ekkora lelkesedést, és még soha nem tapasztalt ekkora munkabírást.
Khitan megtanulta, hogy minden erőnek van ellentettje, és hogy az erőkarnak alul
éppolyan nagy, de ellentétes irányú erőt kell kifejtenie, mint felül. Beavattatott a titkokba,
megértette az erő természetét.
Az egyetem maga volt a paradicsom.
 Amikor haza kellett térnie, zokogott, úgy ölelte meg az elkeseredett ventriait. Rebow
könyörgött, hogy gondolja meg magát, maradjon ott tanítani az egyetemen, és Khitannak nem
volt szíve megmondani, hogy még csak kísértést sem érez. Egyetlen embernek tartozott az
életével, és semmit sem vágyott jobban, mint Ulricot szolgálni.
Otthon ismét munkába kezdett. A tornyok az eredetinél ötszörte nagyobb alapokat kaptak.
Amikor mozgatták őket, csak az első két emeleten tartózkodtak katonák, így a súlypont
földközelben maradt. Ha elérték a megfelelő pozíciót, vaskapcsokat vertek a földbe és kikötötték
őket. A kerekeket megvasalták, és minden torony nyolc keréken gurult, hogy jobban eloszoljon a
súly.
Új tudása birtokában katapultokat és hajítógépeket gyártott. Ulric örült, Khitan boldog
volt.
Khitan visszatért a jelenbe, felmászott a torony tetejére, a háromszáz lépésre álló várfal
felé pillantott, és meglátta a feketébe öltözött Haláljárót.
Delnoch falai magasabbak voltak, mint Gulgothirnál, Khitan újabb emeletet épített a
tornyaira. Most megvizsgálta a kötelek feszességét, lemászott végig az öt emeleten, itt-ott
megállt, megnézte a kapcsokat.
Ma éjjel négyszáz rabszolga lát munkához a fal tövében, kivésik a sziklát, negyven
lépésenként csigákat helyeznek el. Hónapokig tartott, amíg megtervezte a hat láb magas
emelőszerkezetet, évekig, mire sikerült tökéletesen megvalósítania az álmát. A csigákat végül sok
ezer mérföldre délre, Lentria fővárosában gyártották le. Egy vagyonba kerültek, és még Ulric is
elsápadt, amikor a végösszeget meghallotta, de az évek során bebizonyosodott, hogy megérte
kifizetni.
A rabszolgákat mozgó fedezék védte az íjászoktól, a falakról lehajigált sziklák azonban
sokakat megöltek. Ez nem érdekelte Khitant. Csak a tornyokat fenyegető lehetséges veszélyekkel
törődött, de a tornyokat vasfedél védte.
Egy utolsó pillantást vetett a falra, majd visszatért a szállására, és rövid eligazítást tartott
mérnökeinek. Druss addig követte tekintetével, amíg be nem lépett a völgyet lassan belepő
sátorvárosba.

Mennyi sátor, mennyi harcos! Druss parancsot adott, hogy pihenjenek a katonák, amíg
tudnak, és látta az arcokon a félelem árnyékát, a pániktól tágra nyílt szemeket. Az ellenség
számbeli fölénye mindenkit elbizonytalanított. Druss halkan átkozódott, hátralépett, és
leereszkedett a fűre. Néhány percen belül elaludt.
Az emberek egymást bökdösték, a legközelebb állók kuncogtak, amikor horkolni kezdett.
Nem tudták, hogy már két napja nem aludt, hogy azért feküdt le itt, mert nem volt biztos benne,
hogy nem esik össze a szállása felé vezető úton. Csak azt tudták, hogy ő Druss, a Csatabárd
Mestere. És hogy megveti a nadírokat.
Nyíl, Hogun, Orrin és Caessa is otthagyták a falakat, az étkezde felé sétáltak. A zöld ruhás
íjász az alvó óriásra mutatott:
– Láttatok már hozzá hasonlót? – kérdezte.
– Én öregnek és fáradtnak látom – mondta Caessa. – Nem értem, miért bámuljátok
ennyire.
– Dehogynem – felelte Nyíl. – Csak csökönyös vagy, mint mindig, kedvesem. De ilyen
a nők természete.
– Tévedsz – mosolygott Caessa. – Tulajdonképpen mi ő? Harcos, nem több, nem
kevesebb. Mit tett, hogy ekkora hős lett? Forgatta a fegyverét? Embereket ölt? Én is öltem már.
Nem nagy dolog. Rólam mégsem szólnak mondák.
 – Majd szólnak rólad is – mondta Nyíl. – Adj egy kis időt a sorsnak!
– Druss több mint harcos – mondta Hogun. – Mindig is több volt. Példakép, ha úgy
tetszik.
– Arra, hogyan öljünk meg másokat? – kérdezte Caessa.
– Nem erre gondoltam. Druss azok jelképe, akik nem adják fel, akkor sem, ha nincs
remény, akkor sem állnak félre, ha meg kell halni. Megmutatta, hogy nincs biztos vereség. Már
azzal erőt ad, hogy ő Druss, hogy látják, hogy ő Druss.
– Szavak! – mondta Caessa. – Ti férfiak mind egyformák vagytok. Fennkölt szavak.
Dicsérnél így egy parasztot, aki évekig harcolt az aszály és az áradás ellen?
– Nem – ismerte el Hogun. – De a Drusshoz hasonló emberek buzdítják kitartásra a
parasztokat.
– Ostobaság! – fintorgott Caessa. – Öntelt ostobaság! A parasztot nem érdeklik a
harcosok és a háborúk.
– Nem győzhetsz, Hogun! – mondta Nyíl, és kitárta az ebédlő ajtaját. – Add fel, amíg
teheted!
– Alapvető hibát látok a gondolkodásodban, Caessa – szólalt meg hirtelen Orrin, amikor
a társaság helyet foglalt egy asztal körül. – Elfeledkezel arról, hogy csapataink nagy része
paraszt. Csak a háború idejére álltak be. – Gyengéden elmosolyodott, és intett egy szolgálónak.
– Annál nagyobb bolondok – mondta Caessa.
– Mind bolondok vagyunk – értett egyet Orrin. – A háború ostobaság, és igazad van, a
férfiak szeretnek harcban bizonyítani. Nem tudom, miért, én soha nem vágytam rá, de másoknál
már sokszor tapasztaltam. És Druss még számomra is példakép.
– Miért? – kérdezte a lány.
– Attól tartok, nem tudom megmagyarázni.
– Dehogynem.
Orrin elmosolyodott, és megrázta a fejét. Teletöltötte a poharakat fehérborral, tört
magának a kenyérből, azután továbbadta. Egy ideig csendben ültek, majd ismét Orrin szólalt
meg.
– Létezik egy növény, neptis a neve. Ha elrágod, megszünteti a fogfájást, még a fejfájást
is. Senki nem tudja, miért. Azt hiszem, Druss is ilyen. Amikor melletted van, elmúlik a félelmed.
Ennél jobban nem tudom megmagyarázni.
– Rám nincs ilyen hatással – mondta Caessa.

Bregan és Gilad a toronyból figyelték a nadírok készülődését. A falon Pinar dun

felügyelte az ostromlétrák ellen szolgáló hornyos karók felállítását, Britan bar pedig az olajat
tartalmazó kannák dugaszolását. A teletöltött és lezárt kannákat a fal különböző részein helyezték
el. A katonák komor hangulatban dolgoztak, alig hangzott el néhány szó, amíg ellenőrizték a
fegyvereiket, kiélesítették az amúgy is éles kardjaikat, beolajozták a páncéljukat, vagy
megvizsgálták a nyílvesszőket.

Hogun és Nyíl együtt távoztak az étkezdéből, Orrin és Caessa maradtak, elmerültek a

vitában. Leültek a fűbe, Nyíl az oldalára hevert, a könyökére támaszkodott.
– Egyszer olvastam egy töredéket az Óidők Könyvéből – mondta az íjász. – Az egyik
sorra még most is emlékszem. –Jő a pillanat, jő a férfi–. Soha nem volt még nagyobb szükség a
megfelelő emberre, mint most. És Druss megjött. Ez lehet a gondviselés?
– Az istenekre, Nyíl! Csak nem vagy babonás? – vigyorgott Hogun.
– Nem hinném. Csak kíváncsi vagyok, lehet-e véletlen, hogy egy ilyen ember egy ilyen
pillanatban itt van

Hogun letépett egy fűszálat, és rágcsálni kezdte.

– Rendben, nézzük. Kitarthatunk-e három hónapig, amíg Sebosztogató összegyűjt és
kiképez egy sereget?
– Nem. Ennyien nem.
– Akkor nem számít, hogy Druss véletlenül érkezette meg. Néhány nappal tovább
védekezhetünk miatta, de ez kevés.
– A közhangulat jó, vén csataló, jobban tennéd, ha nem híresztelnél ilyen nézeteket.
– Bolondnak nézel? Amikor eljön az idő, Druss mellett halok meg, mint mindenki más.
Azért osztom meg veled a gondolataimat, mert te megértesz. Realista vagy, és csak addig
maradsz, amíg a harmadik fal elesik. Veled őszinte lehetek.
– Druss megvédte a Skeln-hágót, amikor mindenki azt mondta, hogy el fog esni –
mondta Nyíl.
– Tizenegy napig, nem három hónapig. És tizenöt évvel fiatalabb volt. Nem kicsinyítem
az érdemeit, kiérdemelte a róla szóló legendákat. Dros Delnoch lovagjai! Láttál már ilyen
lovagokat? Földművesek, kézművesek, újoncok. Csak a légiósok vettek már részt csatában, és ők
sem erre a harcmodorra valók. Elbukhatunk az első támadástól.
– De nem fogunk – nevetett Nyíl. – Druss lovagjai vagyunk, egy új legenda magja! – A
nevetésben őszinte jókedv csendült. – Dros Delnoch lovagjai! Te és én, Hogun. Egyszer rólunk
fognak énekelni. A jó öreg Nyíl, a lovagiasság és a szabadság kedvéért eljött, hogy segítsen a
gyenge várnak

– És az aranyért. Ne felejtsd el az aranyat – mondta Hogun.

– Részletkérdés. Ne tedd tönkre a regémet!
– Nem, dehogy, elnézésedet kérem. De nem kellene hősiesen meghalnod ahhoz, hogy
tovább élj a dalokban?
– Ez már nagyobb gond – ismerte el Nyíl. – De biztos, hogy találok valami megoldást.

Felettük, a második falon több fiatal közkatona azt a parancsot kapta, hogy hozzanak
vödröket a kúthoz. Morogva hagyták ott a falat, és beálltak a sorba a raktár előtt.
Négy-négy vödörrel a kezükben indultak el az alacsony barlang felé, ahol a Musif-kút
rejtőzött a hűvös árnyékban. A bonyolult csigasorra erősítették a vödröket, és lassan a mélyen
csillogó víz felé eresztették őket.
– Mióta nem használták a kutat? – kérdezte az egyik katona, amikor az első pókhálós
vödör feltűnt.
– Legalább tíz éve – felelte a tiszt, Garta dun. – A polgárok használták, akiknek itt
álltak a házai. Egyszer egy gyerek fulladt a kútba, és a kút megfertőződött. Ez meg a patkányok
távol tartották az embereket.
– Kihalászták a testet? – kérdezte a katona.
– Nem hallottam róla. De ne aggódj, ma már csak a csontjai lehetnek lent, azoknak pedig
semmi ízük. Kóstold meg!
– Különös, de nem vagyok szomjas.
Garta nevetett, a vödörbe mártotta a kezét, és a szájához emelt egy maréknyi vizet.
– Patkányszarral ízesítették, és döglött pókokkal! – mondta. – Biztos nem kértek?
A katonák vigyorogtak, de senki nem mozdult.
– Nos jó, vége a szórakozásnak – mondta Garta. – A csigák működnek, a vödrök itt
sorakoznak, a munkát elvégeztük. Zárjátok be a kaput, és vissza a falakra!
Garta felriadt az éjszaka, a fájdalom éhes patkányként marta a gyomrát. Legördült az
ágyról, megpróbált felállni, nyögései felkeltették a társait, akikkel a szobán osztozott. Az egyik
odarohant.
– Mi az, Garta? – kérdezte, és a hátára fordította a vonagló embert. Garta felrántotta a
térdeit, az arca ellilult. A keze megragadta a másik ingét.
–A
víz! Víz! – fulladozni kezdett.
– Vizet kér! – kiáltotta a férfi.
Garta megrázta a fejét. A háta megfeszült, amikor a fájdalom végigáradt rajta.
– Az istenekre! Meghalt – mondta a társa, ahogy Garta elernyedt a karjaiban.
19.
Hajnal előtt egy órával Rek, Serbitar, Virae és Vintar egy apró tábortűz körül ültek. Előző
éjjel későn vertek tábort egy védett mélyedésben a hegy déli lejtőjén.
– Kevés az időnk – mondta Vintar. – A lovak kimerültek, és még ötórányi út áll
előttünk a várig. Lehet, hogy odaérünk, mielőtt isznak a vízből, lehet, hogy nem. Lehet, hogy már
most elkéstünk. De van egy másik esélyünk.
– Mi az? – kérdezte Rek.
– Neked kell döntened, Rek. Más nem teheti.
– Mondd, apát! Fáradt vagyok a gondolkodáshoz.
Vintar és az albínó egymásra pillantottak.
– Mi
a Harmincak
egyesülhetünk, és áttörhetünk a vár körüli akadályon.
– Akkor tegyétek – mondta Rek. – Mi a probléma?
– Lehet, hogy a teljes hatalmunkat fel kell használni, és akkor sem biztos, hogy sikerül.
Ha elbukunk, nem marad erőnk továbblovagolni. És még ha sikerrel járunk is, csaknem egy napot
kell pihennünk.
– Gondolod, hogy át tudtok jutni a gáton? – kérdezte Virae.
– Nem tudom. Megpróbáljuk.
– Gondolj arra, hogy mi történt Serbitarral – mondta Rek. – Mind kirepülhettek a
akárhová. – Akkor mi lesz?
– Meghalunk – mondta Serbitar halkan.
– És nekem kell döntenem?
– Igen – felelte Vintar. – A Harmincak elve egyszerű. Delnoch urának a szolgálatába
szegődtünk, és az most te vagy.
Rek percekig csendben ült, fáradt agya nem birkózott meg a döntés súlyával. Életének
egyéb gondjaira gondolt, amelyek valaha lebírhatatlannak tűntek. Ilyen döntés előtt még nem állt.
Kimerült volt, nem tudott összepontosítani.
– Tegyétek meg! – mondta. – Törjetek át a gáton!
Felállt, elsétált a tűztől, szégyellte magát, hogy akkor hoz ilyen döntést, amikor nem tud
tisztán gondolkodni. Virae lépett hozzá, átkarolta a derekát.
– Sajnálom – mondta.
– Mit?
– Amit akkor mondtam, amikor a levélről beszéltünk.
– Nem számít. Miért is lenne jó véleményed rólam?
– Mert férfi vagy, és férfiként cselekszel – felelte a lány. – Te jössz.
 – Én jövök?
– Kérj bocsánatot, te csacsi! Megütöttél!
Rek magához húzta a lányt, felemelte és megcsókolta.
– Ez nem bocsánatkérés! – mondta Virae. – És szúr a borostád.
– Ha bocsánatot kérek, megismételhetem?
– Úgy érted, megüthetsz-e újra?
– Megcsókolnálak!
A tisztáson a Harmincak kört formáztak a tűz körül, kihúzták a kardjaikat, és a földbe
szúrták maguk előtt.
Az egyesülés megkezdődött, elméjük felszabadult, Vintarba áramlott. Az apát név szerint
üdvözölte őket a tudatalattijában.
Az egyesült erő megrázta Vintart, küszködött, hogy megőrizze önmagát. Szellemóriásként
szállt, egy hihetetlen hatalommal bíró újfajta lényként.
Csak az Egy létezett.
Templomnak nevezte magát, és Delnoch csillagai alatt született.
Ujjongva szállt, szeme az univerzum látványában gyönyörködött. Jókedv áradt szét
benne. Vintar megtántorodott középen, mélyebbre ásta magát a középpontban.
A Templomban tudatosult az apát jelenléte, aprócska gondolatként az új valóság peremén.
– Dros Delnoch. Nyugatra.
A Templom nyugatra repült, magasan a kőszirtek felett. Alatta csendes, szürke
szellemfényben feküdt az erőd, a Templom lassan leszállt, és akadályt érzékelt.
Akadály?
Előtte?
Lecsapott, de visszalökték az éjszakába. Felvillant a szeme, haragot érzett, a gát fájdalmat
okozott.
Újra és újra a vár felé szállt, félelmetes hatalmú csapásokkal ostromolta. A gát
megremegett, megváltozott.
A Templom visszavonult, zavartan figyelt.
A gát kavargó ködként alakult át. Sötét füstté sűrűsödött, sötétebb volt, mint az éjszaka.
Kezei nőttek, lábai, hét pár vágott, vörös szem ragyogott kétszarvú fejéből.
A Templom sokat tanult életének néhány perce alatt.
Az öröm, a szabadság, a tudás jött először. Utána a fájdalom és a harag.
Most megismerte a félelmet és a gonoszt.
Az ellenség támadott, fekete karmok csaptak az égre. A Templom szembeszállt vele,
átkulcsolta a hátát. Éles fogak martak az arcába, karmok tépték fel a vállát. Saját hatalmas öklei
összezárultak a lény gerincén.

Alattuk a második falon elfoglalta a helyét háromezer ember. Druss minden logikus érv
ellenére megtagadta, hogy harc nélkül adja fel az első falat, hatezer emberrel várakozott
Eldibaron. Orrin dühöngött, ostobaságnak tartotta ezt, hiszen a fal olyan széles, hogy lehetetlen
megvédeni. Druss csökönyösen kitartott a véleménye mellett, még akkor is, amikor Hogun Orrin
pártjára állt.
– Bízzatok bennem! – mondta Druss, de nem tudta meggyőzni őket. Próbálta
megmagyarázni, hogy az embereknek szükségük van egy aprócska győzelemre az első napon.
– De a kockázat, Druss! – mondta Orrin. – Veszíthetünk is az első napon, nem látod?
– Te vagy a gan – mondta Druss ingerülten. – Módosíthatod a parancsomat.
– Nem teszem, Druss. Melletted fogok állni a falon.
 – Én is – szólt Hogun.
– Meglátjátok, igazam van – mondta Druss. – Megígérem.
A másik kettő bólintott, mosollyal leplezték kétségbeesésüket.
A szolgálatos katonák felsorakoztak, felvették a vödröket, végighaladtak a fal mellett,
átlépték még alvó társaik lábát.
Az első falon Druss egy rézpohárral mert a vízből, ivott. Nem volt biztos abban, hogy a
nadírok már aznap támadnak. Az ösztöne azt mondta, hogy Ulric vár még egy feszültséggel teli
napot, amikor a hadseregének a látványa megfosztja a védőket bátorságuktól és reményüktől.
Drussnak nem volt sok választása. Ulricé a kezdeményezés, nekik várniuk kell.

Felettük a Templom tovább harcolt, ereje csökkent, amikor a válla és a háta megsérült. A
lény is gyengült. Mindketten a halállal néztek farkasszemet.
A Templom nem akart meghalni, még alig kóstolt bele a keserédes életbe. Szeretett volna
mindent közelről is megnézni, a csillagok színes fényét, a csendet a távoli napok mélyében.
A szorítása erősödött. Nem lesz öröm a fényben, gyönyör a csendben, ha ez a lény életben
marad. A teremtmény felsikoltott, földöntúli, vérfagyasztó, rémséges hangon. A gerince eltört,
elenyészett a ködben.
A Templom lelkének mélyén Vintar felkiáltott.
A Templom lenézett az emberekre, az apró, törékeny teremtményekre, akik
nekikészülődtek kenyérből és vízből álló reggelijüknek.
Vintar ismét kiáltott, a Templom homloka ráncba szaladt.
Ujjával a falra mutatott.
Az emberek ordítozni kezdtek, poharak és vödrök repültek a falról. Mindben fekete
férgek tömege úszkált. Az emberek felugráltak, kitört a zűrzavar.
– Mi az ördög történik arra? – kérdezte Druss, amikor a hangok eljutottak a füléhez. A
nadírokra nézett, akik a sátortábor felé áramlottak az ostromtornyoktól. – Nem tudom, de még a
nadírok is távoznak. Visszamegyek a Musifra.

Ulric haragosan nyomakodott át Nosta kán széles sátrának bejáratán. Jeges nyugalommal
nézett a kint álló őrökre.
Mint sztyeppi bozóttűz terjedt el a seregben, hogy hajnalban Nosta kán hatvan
tanítványának sátrából lélekbemarkoló sikoltozás hallatszott. Az előrohanó őrök kettétört hátú
halottakat találtak a porban, mint túlhúzott íj hajolt meg a testük.
Ulric tudta, hogy Nosta kán összehívta a követőit, hogy egyesült erővel hiúsítsák meg a
fehér templomosok támadását, de soha nem értette meg a veszély nagyságát.
– Nos? – kérdezte az őrtől.
– Nosta kán él – felelte a harcos.
Ulric felnyitotta a sátorlapot, és belépett Nosta kán otthonába. Az öregember egy keskeny
ágyon feküdt, a kimerültségtől szürke arccal, izzadságtól síkos testtel.
Ulric odahúzott egy zsámolyt, és leült mellé.
– A tanítványaim? – suttogta Nosta kán.
– Mind meghaltak.
– Túl erősek voltak, Ulric – mondta az öreg. – Kudarcot vallottam.
– Másokkal is megtörtént már – mondta Ulric. – Nem számít.
– Nekem számít! – kiáltotta a sámán, és megrándult, ahogy megfeszült a háta.
– Büszkeség – mondta Ulric. – Semmit nem veszítettél, csak kikaptál egy erősebb
ellenféltől. Nem sokat segít Delnochon, így is legyőzöm őket. Nem állhatnak meg előttem.
Pihenj. És ne vállalj kockázatot, sámán. Ez parancs!
– Engedelmeskedem.
– Tudom. Nem akarom, hogy meghalj. Eljönnek érted?
– Nem. A becsületes harcban hisznek. Ha pihenek, békén hagynak.
– Akkor pihenj. És ha megerősödtél, megfizetnek!
Nosta kán elvigyorodott.
– Megfizetnek.

Messze délen a Templom a csillagok felé szállt. Vintar nem tudta megállítani, harcolt,
hogy nyugodt maradjon, mert amikor a Templom rémülete átcsapott felette, majdnem elnyelte.
Az ellenség halálakor az apát megpróbálta visszahívni a Harmincakat. A Templom önmagába
nézett, és felfedezte Vintart.
Vintar megkísérelte megmagyarázni a jelenlétét és azt, hogy miért kell a Templomnak
lemondani a létéről. A Templom megvizsgálta az igazságot, és elmenekült, mint egy üstökös, a
mennyet kereste.
Az apát megpróbálta Serbitart szólítani, kereste a fiókot a tudatalattijában, ahová
elhelyezte. Az élet szikrája, ami valaha az albínó volt, kivirágzott, és a Templom megremegett,
mert érezte, hogy egy része kiszakad. Lassított.
– Miért teszed ezt velem? – kérdezte Vintart.
– Így kell lennie.
– Meghalok!
– Nem. Bennünk tovább élsz.
– Miért kell megölnöd?
– Sajnálom – mondta gyengéden Vintar.
Serbitar segítségével megtalálta Arbedarkot és Menahemet. A Templom
összezsugorodott, Vintar bezárta a szívét a mindent elárasztó gyász előtt. Négyen előhívták a
Harmincak összes tagját, és nehéz szívvel tértek vissza a tisztásra.
Rek Vintarhoz sietett, amikor az apát kinyitotta a szemét, és megmozdult.
– Időben odaértetek? – kérdezte.
– Igen – mormolta fáradtan Vintar. – Pihennem kell.

Alkonyat előtt egy órával lovagoltak át a nagy főkapun izzadt, poros, fáradt lovaikon.
Emberek szaladtak elő, hogy Viraét üdvözöljék, katonák és polgárok kérdezgettek drenai
hírekről. Rek a háttérben maradt, amíg be nem értek a várba. Egy fiatal tiszt elkísérte a
Harmincakat a szállásukra, Virae és Rek pedig a legfelső szobák felé indultak. A férfi halálosan
kimerültnek érezte magát.
Levetkőzött, hideg vízben megfürdött, megborotválkozott, és átkozódott, amikor az éles
penge, Horeb ajándéka, megvágta a bőrét. Kirázta a port a ruhájából, és ismét felöltözött. Virae a
saját szobájába ment, Rek nem tudta, merre. Felkötötte a kardját, és elindult a díszterem felé, de
kétszer is útbaigazítást kellett kérnie. Odaért, és magányosan üldögélt a régvolt hősök
márványszobrai előtt. Elveszettnek érezte magát, jelentéktelennek.
Amikor megérkeztek, hallották, hogy a nadírok már a fal előtt állnak. A város népe
körében érezhető volt a pánikhangulat, tucatnyi menekültet láttak megrakott szekerekkel
távolodni a várostól, egy hosszú, gyászos karavánt.
Rek nem tudta, az éhsége vagy a fáradtsága erősebb-e. Felállt, enyhén megingott, erre
hangosan káromkodni kezdett. Az ajtó mellett embermagas, ovális tükör állt, magas, széles vállú,
hatalmas alak nézett vissza belőle céltudatos, szürkéskék szemekkel, erős állal, szikár testtel. A
kék köpeny, bár az utazás megviselte, még mindig impozánsan simult a vállára, a combig érő
szarvasbőr csizma lovassági tiszti külsőt kölcsönzött neki.
Rek Dros Delnoch grófját nézte, annak látta most, aminek mások. Mások nem ismerhetik
a belső kételyeit, csak a külső látszatot.
Legyen.
Kisétált a hallból, megállította az első katonát, megkérdezte tőle, merre találja Drusst. Az
első falon, felelte a katona, majd elmagyarázta, hogy jut oda. Amikor a nap eltűnt a hegyek
mögött, a magas, fiatal gróf az Eldibar felé indult, átsétált a városon, vett egy darab mézes
süteményt, és séta közben megette. Besötétedett, amikor a második falat elérte, de az őrség
átengedte, és végül belépett az első fal mögötti szabad térre. Felhők takarták el a holdat, és
majdnem beleesett egy árokba, amikor átment a téren. Egy fiatal katona állította meg, és mutatta
meg a keskeny fahidat.
– Nyíl íjászai közé tartozol? – kérdezte a katona, mivel nem ismerte fel a magas idegent.
– Nem. Hol van Druss?
– Fogalmam sincs róla. Lehet, hogy a gyilokjárón, lehet, hogy az étkezdében. Hírnök
vagy?
– Nem. Melyik az étkezde?
– Látod ott a fényeket? Az az ispotály. Mögötte a raktár, menj tovább, amíg nem érzed a
latrinák bűzét, ott fordulj jobbra. Nem tévesztheted el.
– Köszönöm.
– Semmiség. Újonc vagy?
– Valami hasonló – felelte Rek.
– Hát, azt hiszem, elkísérlek.
– Nem szükséges.
– De igen – mondta a férfi, és Rek valami hegyeset érzett a hátában. – Ez egy ventriai
tőr, és azt javaslom, hogy sétálj szépen előttem.
– Nem értem. Miért?
– Először is, valaki már megpróbálta Drusst megölni, másodszor is nem ismerlek –
mondta a férfi. – Menj, majd megkeressük együtt.
Elindultak az étkező felé. Ahogy közelebb értek, hallották a hangokat az épületből. Őrség
állította meg őket, a katona válaszolt nekik, és Druss iránt érdeklődött.
– A falon találod, a toronykapu mellett – jött a válasz.
– Erre. – mondta a katona, és Rek felmászott a lépcsőkön.
Ott megtorpant. A síkságon sok ezer fáklya és tábortűz világította meg a nadír sereget.
Ostromtornyok sorakoztak óriások gyanánt völgyfaltól völgyfalig. Ameddig a szem ellátott, a
völgy fényben úszott, mintha magát a pokol második bugyrát szemlélték volna.
– Nem szép látvány igaz? – kérdezte a katona.
– Attól tartok, nappal sem lesz szebb – felelte Rek.
– Nem tévedsz – értett egyet a másik. – Menjünk!
Druss előttük ült a párkány mellett, egy kisebb csoport katonával beszélgetett. Egy
csodálatosan kidolgozott történetet mesélt, amit Rek már hallott korábban. A csattanó elérte a
kívánt hatást, az éjjeli csendet nevetés törte meg.
Druss szívből együtt nevetett a katonákkal, azután észrevette az újonnan érkezetteket.
Megfordult, és alaposan megnézte a kék köpenyes férfit.
– Nos? – kérdezte a katonát.
– Téged keresett, parancsnok, magammal hoztam.
– Hogy pontosabbak legyünk – mondta Rek –, arra gyanakodott, hogy orgyilkos
vagyok. Ezért szegezte hátamnak a tőrét.
Druss felhúzta a szemöldökét.
– És orgyilkos vagy?
– Mostanában nem. Beszélhetnénk?
– Azt tesszük.
– Négyszemközt.
– Kezdd el a mondandódat, és eldöntöm, hogy magánügy-e – mondta Druss.
– A nevem Regnak. Most érkeztem a Harmincak Templomának harcosaival és Viraével,
a gróf lányával.
– Négyszemközt beszélünk – döntött Druss. A katonák eltávolodtak. – Beszélj! –
mondta az öreg, hideg szemével Rek arcát fürkészte.
Rek leült a mellvédre, és kibámult a völgybe.
– Kicsit sokan vannak, nem?
– Megrémiszt?
– Lelkem mélyéig. Látom, nem vagy olyan hangulatban, hogy megkönnyítsd a
beszélgetést, ezért egyszerűen közlöm veled a tényeket. Jó vagy rossz, de én vagyok a gróf. Nem
vagyok ostoba, sem tábornok, bár a kettő néha egy és ugyanaz. Egyelőre nem bírálom felül a
parancsaidat. De jegyezd meg, nem vonulok a háttérbe, ha dönteni kell.
– Gondolod, hogy megvan rá a jogod pusztán azért, mert lefektetted egy gróf lányát? –
kérdezte Druss.
– Tudod, hogy igen! De nem ez a lényeg. Harcoltam már korábban, értek annyit a
stratégiához, mint bárki más a várban. Emellett velem vannak a Harmincak, és az ő tudásukkal
senki nem vetekedhet. És ami még ennél is fontosabb, ha itt kell meghalnom ezen az istenverte
helyen, akkor nem nézőként teszem. Irányítani akarom a sorsomat.
– Sokat veszel a válladra, fiam.
– Nem többet, mint amivel elbírok.
– Tényleg így hiszed?
– Nem – felelte Rek őszintén.
– Gondoltam – vigyorgott Druss. – Mi az ördögért jöttél ide?
– Azt hiszem, jó humorérzéke van a sorsnak.
– Az én koromban is az volt. De te józan férfinak látszol. El kellett volna vinned a lányt
Lentriába, és ott teremteni otthont.
– Druss, senki nem viszi Viraét sehova, ahová ő nem akar menni. Háborún és háborús
történeteken nőtt föl, kívülről idézi a hősi tetteidet és a tényeket. Amazon, és ide akart jönni.
– Hogyan ismerkedtetek meg?
Rek mesélt az útról Drenanból a Skultikon át, Reinard haláláról, a Harmincakról, az
esküvőről a hajón, a küzdelemről a sathulikkal. Az öreg megjegyzés nélkül hallgatta végig a
történetet.
– És itt vagyunk – fejezte be Rek.
– Szóval megszállott vagy – mondta Druss.
– Ezt nem mondtam! – csattant fel Rek.
– Dehogynem, fiam, azzal, hogy elhallgattad. Nem számít, harcoltam hasonlók mellett.
Csak azon csodálkozom, hogy a sathulik elengedtek, amennyire én ismerem őket, nem valami
becsületes fajta az övék.
– Azt hiszem, hogy a vezetőjük, Joachim kivétel. Figyelj, Druss, hálás lennék, ha
hallgatnál erről a veszettségről.
Druss nevetett.
 – Ne légy ostoba, fiam! Mit gondolsz, meddig őrzöd meg a titkodat, ha harcolni
kezdünk? Maradj mellettem, és én gondoskodom róla, hogy ne vágj le senkit a mieink közül.
– Ez rendes tőled
de azt hiszem, lehetnél egy kicsit vendégszeretőbb is. Kiszáradtam, mint egy keselyű.
– Kétségtelen, hogy a beszédtől szomjasabb lesz az ember, mint a harctól – mondta
Druss. – Gyere, keressük meg Orrint és Hogunt. Ez az utolsó esténk a csata előtt, ünnepeljünk.
20.
Ahogy kivilágosodott az ég alja a harmadik reggelen, Dros Delnoch a közelgő végítélet
jeleivel nézett szembe. Sok száz hajítógép karját húzta hátra sok ezer izzadó nadír harcos, az
izmok addig feszültek, amíg a vesszőkosarak csaknem vízszintesen lógtak. Minden kosarat
gránittömbökkel töltöttek tele.
A védők dermedt rémülettel nézték, amikor egy nadír parancsnok felemelte a karját. A kar
lecsapott, és a levegő megtelt halálos esővel, a kövek a védők közé mennydörögtek. A mellvéd
megremegett, amikor a szikladarabok lezuhantak. A kaputoronynál hárman meghaltak, rájuk
zuhant a párkány egy darabja. A fal mellett lekucorodtak az emberek, a karjuk alá rejtették a
fejüket. A fülsiketítő zajt rémisztő csend követte. Amikor az első támadásnak vége volt, és a
katonák kikandikáltak, láthatták, hogy a nadírok ugyanazokat a mozdulatokat ismétlik meg.
Hátrább, egyre hátrább húzták a fakarokat. A parancsnok keze felemelkedett. Leereszkedett.
És jött a halált hozó zivatar.
Rek, Druss és Serbitar a toronykapu felett álltak, a katonákkal együtt részesültek az első
borzalmakban. Rek visszautasította, hogy egyedül hagyja harcolni az öreget, hiába figyelmeztette
Orrin, hogy őrültség mindkét parancsnoknak csatába szállni. Druss nevetett.
– Ti figyeljetek bennünket Virae úrhölggyel a falakról, barátom. Láthatjátok, hogy nadír
kavicsok alatt én nem hullok el.
Virae dühösen vitatkozott, ő is az első falon szeretett volna lenni, de Rek nem engedte. A
vitát Druss zárta le:
– Engedelmeskedj a férjednek, asszony! – mennydörögte.
Rek elfintorodott, s szemét lehunyva várta a közelgő dühkitörést. Különös, de Virae
bólintott, és visszatért a Musifra, Hogun és Orrin mellé.
Rek most Druss mellett kuporgott, jobbra és balra nézett. Dros Delnoch katonái
fegyverrel a kézben zordan várták a vihar végét.
A második töltés alatt Druss az emberek felét visszaküldte a második fal alá, lőtávolon
kívülre. Nyíl íjászai csatlakoztak hozzájuk.
Három órán át tartott a támadás, lerombolta a fal egy részét, lemészárolta az embereket,
beomlasztotta az egyik tornyot, amely lassan a mélyen fekvő völgybe zuhant. A katonák nagy
részének sikerült biztonságba ugrania, csak négy zuhant sikoltva a lenti sziklákra.
Hordágyvivők kockáztatták az életüket, és vitték a sebesülteket Eldibar kórháza felé. Az
épületet több kő eltalálta, de jól megépített falait egynek sem sikerült áttörnie. A fekete szakállas
Britan bar karddal a kezében futott a hordágyvivők mellett, egyre sürgette őket.
– Istenek, ez aztán a bátorság! – mondta Rek, megbökte Drusst és Britanra mutatott.
Druss bólintott, látta Rek büszkeségét, amikor a férfira nézett, aki tudomást sem vett a kőesőről.
Ötven embert szállítottak hátra. Kevesebbet, mint Druss gondolta. Felemelkedett, és
kinézett a párkányon.
– Nemsokára – állapította meg. – Már gyülekeznek a tornyok mögött.
Tízlépésnyire tőle szikla csapódott a falba, mint szél a homokot szórta szét az embereket.
Csodával határos módon csak egy nem állt talpra, a többi ismét csatlakozott a társaihoz. Druss
jelt adott Orrinnak. Kürt harsant, és Nyíl előrontott az embereivel. Minden íjász öt tegezt viselt a
hátán, húsz-húsz vesszővel. Átrohantak a szabad téren, a fal felé.
Gyűlölettel teli üvöltéssel indult meg a nadírok tömege a vár felé, a sötét áradat ellepni
készült a falakat. Sok ezer barbár húzta előre az ostromtornyokat, mások létrával és kötelekkel
futottak. A fal előtt megelevenedett a síkság, jöttek, jöttek a nadírok, csatakiáltások harsantak.
Nyíl lihegve érkezett Druss, Rek és Serbitar mellé. A bujdosók szétszóródtak a falakon.
– Lőjetek, ha felkészültetek – mondta Druss.
A zöld ruhás rabló hátrasimította szőke haját, vigyorgott.
– Nem is tudnánk mellélőni – mondta. – De csak annyit ér, mintha szembeköpnéd a
vihart.
– A kis segítség is segítség – felelte Druss.
Nyíl megfeszítette tiszafa íját, és felhelyezett egy vesszőt a húrra. Jobbra és balra százak
ismételték meg a mozdulatot. Nyíl becélozta a legelöl jövő harcost, és elengedte a húrt. A vessző
szállt, és a férfi bőrmellényébe csapódott. Amikor elesett, rekedt éljenzés harsant a falon. Ezer
vessző követte, újabb és újabb ezrek. Sok nadír harcos hordott pajzsot, de sokan nem. Százak
estek el, a mögöttük futók megbotlottak. A tömeg ennek ellenére nem torpant meg, eltaposták a
sebesülteket és a halottakat, és csak jöttek.
Vagriai íjával a kezében Rek vesszőt vessző után lőtt ki, nem számított a
gyakorlatlansága, hiszen, mint Nyíl mondta, nehezen lőhettek mellé. A nyilak nevetségesnek
hatottak az előbb a védők ellen használt sziklákhoz képest, de nagyobb veszteséget okoztak.
A nadírok már elég közel jártak, jól látszottak az egyes arcok. Durva emberek, gondolta
Rek, de kemények és kitartóak, háborún és véren nőttek fel.
Soknak nem volt semmiféle vértje, másoknak volt láncingük, de nagy részük fából és
bőrből készült mellvértet viselt. Szinte vadállatias módon üvöltöttek, a szavakat nem hallották a
védők, csak a gyűlöletet érezték. Mint egy hatalmas szörny dühödt visítása, gondolta Rek,
miközben a félelem ismerős érzése szorította össze a gyomrát.
Serbitar feltolta a sisakrostélyt, a mellvéd fölé hajolt, nem törődött a körülötte fütyülő
nyílvesszőkkel.
– A létrások elérték a falat – mondta nyugodtan.
Druss Rekhez fordult.
– Amikor utoljára harcoltam egy delnochi gróf mellett, legenda született – mondta.
– Az a különös a legendákban, hogy sosem említik a kiszáradt torkokat és teli
hólyagokat.
Mászókampó lendült át a párkányon.
– Utolsó tanács? – kérdezte Rek, és előrántotta kardját a hüvelyéből.
Druss vigyorgott, ő is előhúzta Snagát.
– Maradj életben!
Újabb mászókampók koccantak a köveken, megfeszültek, a kőbe haraptak, amikor száz
kéz húzta meg őket lent. A védők eszeveszetten csapkodták éles kardjaikkal a köteleket, míg
Druss megálljt nem parancsolt.
– Várjátok meg, amíg mászni kezdenek! – üvöltötte. – Ne a köteleket rongáljátok,
hanem az embereket!
Serbitar tizenhárom éves kora óta tanulmányozta a háborút, most elbűvölten figyelte az
ostromtornyok mozgását. Értette a tervet, annyi embert akarnak a falakra juttatni kötelekkel és
létrákkal, amennyit csak tudnak, majd jönnek a tornyok. A tornyokat húzó emberek között Nyíl
íjászai óriási pusztítást vittek végbe, de a halottak és sebesültek helyére mindig újabbak érkeztek.
A falakon, bármilyen vadul próbálták a köteleket elvágni, megjelentek az első nadír harcosok.
Hogun, aki a második falon állt ötezer emberrel, nehezen állta meg, hogy semmibe véve a
parancsot, ne rohanjon az első fal segítségére. De hivatásos katona volt, megtanult
engedelmeskedni, és a helyén maradt.

Csubodaj a kötél alján várta, hogy a társai lassan feljebb érjenek. Egy test zuhant le
mellette, összezúzódott a sziklákon, vér fröccsent a mellvértjére. Elvigyorodott, felismerte
Nestzannak, a törzs futóbajnokának a vonásait.
– Megérdemelte – mondta a mellette álló harcosnak. – Ha olyan gyorsan tudott volna
futni, mint zuhanni, nem veszítettem volna annyi pénzt!
Felettük megtorpantak a mászók, a drenai katonák visszaszorították a támadókat.
Csubodaj felnézett az előtte függeszkedő férfira.
– Meddig akarsz ott lógni, Nakrash? – kérdezte.
A férfi ránézett.
– Ezek a zöld sztyeppi szarevők! – kiáltotta. – Egy tehénre sem tudnának felmászni.
Csubodaj vidáman felnevetett, ellépett a kötél mellől, nézte, hogyan boldogulnak a
többiek. Mindenütt ugyanaz a látvány fogadta, a támadók megtorpantak, felülről csatazaj
hallatszott. Amikor testek kezdtek hullani körülötte, a falhoz lapult.
– Egész nap itt fogunk unatkozni – mondta. – A farkasokat kellett volna előreküldeni.
Ezeknek a zöldeknek Gulgothirnál sem vettük sok hasznát, itt még kevésbé.
Társa elvigyorodott, megvonta a vállát:
– Megindult a sor – mondta.
Csubodaj elkapta a csomózott kötelet, és felhúzódzkodott Nakrash alá. Jól érezte magát;
lehet, hogy ő nyeri el a lovakat, amelyeket Ulric annak a harcosnak ígért, aki levágja a fehér
szakállú öreget.
– Haláljáró csak egy pocakos öreg pajzs nélkül.
– Csubodaj – szólt le Nakrash –, nem halsz meg ma, ugye? Még tartozol a
futóversenyért.
– Láttad, hogy Nestzan leesett? – kiáltott vissza Csubodaj. – Mint egy darab kő. Láttad
volna, hogy csapkodott! Mint aki el akarja lökni a földet.
– Figyellek téged! Meg ne halj!
– Figyelj magadra! Haláljáró lovaival fizetlek ki.
Magasabbra másztak, egyre több harcos lógott alattuk a kötélen. Csubodaj lenézett.
– Hé, te! – mondta. – Nem egy tetves zöld vagy?
– A szagod után ítélve te farkas vagy – vigyorgott a másik.
Nakrash felért a falra, kihúzta a kardját, és megfordult, hogy Csubodajt felsegítse. A
támadók éke behatolt a drenai katonák közé, egyelőre sem Csubodaj, sem Nakrash nem tudott
harcba bocsátkozni.
– Arrébb! Helyet! – mondta a mögöttük jövő.
– Várj, te kecskebűzös – mondta Csubodaj. – Majd megkérem a kerek szeműeket, hogy
segítsenek fel. Hé, Nakrash, nyújtózz ki, és mondd meg, merre látod Haláljárót?
Nakrash balra mutatott.
– Azt hiszem, hamarosan megküzdhetsz a lovaidért. Egyre közelebb ér.
Csubodaj felugrott a mellvédre, szerette volna harc közben látni az öreget.
– Azok az ostoba zöldek felsorakoznak, és a bárdja alá hajtják a fejüket. – Senki nem
hallotta a nagy zajban szavait.
Az ék lassan gyérült, Nakrash beugrott, és elvágta egy drenai katona torkát, aki
kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a kardját egy nadír gyomrából.
Csubodaj is ott harcolt már, szorgalmasan vágta a kerek szemű délieket.
 Elöntötte a harci vágy, mint az elmúlt tíz évben mindig Ulric zászlója alatt. Fiatal volt,
amikor az első csaták megkezdődtek, messze északon az apja kecskéit őrizte. Ulric még csak
néhány éve volt törzsfő. Legyőzte a majmok törzsét, és felajánlotta nekik, hogy harcoljanak
mellette, a saját zászlójuk alatt. Visszautasították, és valamennyien meghaltak. Csubodaj
emlékezett a napra, amikor Ulric saját kezűleg kötözte két ló közé a törzsfőjüket, és kettétépette.
Nyolcszáz embert fejeztek le aznap, fegyverüket Csubodajhoz hasonló fiatalok kapták meg.
A következő támadásnál az első sorban kapott helyet. Ulric testvére, Gat-sun elismerően
nyilatkozott róla, és megajándékozta egy bronzzal szegélyezett marhabőr pajzzsal. Még aznap
éjjel elveszítette szerencsejátékon, de ma is szeretettel emlékezett az ajándékra. Szegény Gat-sun!
Ulric a következő évben kivégeztette, mert lázadást szított ellene. Csubodaj ellene harcolt, és
hangosan éljenzett, amikor lehullott a feje. Ma már hét felesége és negyven lova volt, gazdag
ember, pedig még a harmincat sem töltötte be.
Szeretik az istenek, nem?
Egy lándzsa horzsolta fel a vállát. Támadott, félig levágta a katona karját. Mennyire
szeretik az istenek! A pajzsával felfogott egy vágást.
Nakrash jött a segítségére, kibelezte a támadót, aki sikoltva zuhant a földre, és tűnt el a
hátulról jövő harcosok lába alatt.
Jobbra a nadír vonal átszakadt, Csubodaj hátratántorodott, amikor Nakrash lándzsát
kapott az oldalába. Csubodaj kardja átsuhant a levegőn, a nyakát érte a támadónak, vér ömlött
sugárban, és a katona elesett. Nakrash a földön vonaglott, keze a síkos lándzsanyélre
kulcsolódott.
Lehajolt, kihúzta a barátját a harc hevéből. Többet nem tehetett érte, Nakrash haldoklott.
Kár, ez tönkretette a napját. Nakrash jó társa volt az elmúlt két évben. Felnézett, meglátott egy
feketébe öltözött, fehér szakállas alakot, szörnyű ezüstpengéjű bárdot tartott vérrel borított
kezében.
Csubodaj azonnal megfeledkezett Nakrashról.
Ulric lovait látta maga előtt. Előrenyomult, hogy találkozzon a Csatabárdossal, figyelte a
mozdulatait, a technikáját. Korához képest jól mozog, gondolta Csubodaj, amikor az öreg
kivédett egy gyilkos vágást, és visszakézből átvágta egy nadír koponyáját, aki sikoltva zuhant a
falakon túlra.
Csubodaj előreugrott, egyenes vágást célzott az öreg hasa felé. Úgy tűnt számára, mintha
az egész jelenet víz alatt játszódott volna le. A fehér szakállas harcos ránézett, és Csubodaj vére
megfagyott. A csatabárd a kardja felé lebegett, hárította a vágást, majd megfordult, és kínzó
lassúsággal hatolt be a nadír mellébe.
Teste a falnak vágódott, lassan Nakrash mellé csúszott. Lenézett, piros vért látott
csobogni. Benyúlt a sebbe, megrándult az arca, amikor érezte a törött bordák szúrását.
– Csubodaj? – kérdezte Nakrash halkan.
A hang elért hozzá. A barátjához gördült, feje a mellén pihent.
– Hallak, Nakrash.
– Majdnem a tieid lettek a lovak. Közel voltál hozzá.
– Átkozottul jó az öreg, nem? – kérdezte Csubodaj. A csata zaja elhalkult. Csubodaj
tudta, hogy a tenger moraja nyomja el a hangokat.
Emlékezett Gat-sun ajándékára, és hogyan köpte szemen Ulricot a kivégzése napján.
Elvigyorodott. Kedvelte Gat-sunt.
Azt kívánta, bár ne éljenzett volna olyan hangosan.
Bárcsak
 Druss elvágott egy kötelet, és szembefordult egy nadír harcossal, aki akkor mászott át a
falon. Félresöpörte a kardvágást, széthasította a férfi koponyáját, majd átlépett a testen, és
szembenézett a következővel, akinek felvágta a gyomrát.
Az évek nyomtalanul szálltak tova. Itt volt, a helyén, a csata szívében. Mögötte Rek és
Serbitar harcoltak egymás mellett, a karcsú albínó rapírja és Rek nehéz kardja szúrt és vágott.
Több drenai katona csatlakozott Drusshoz, megtisztították a fal egy részét. A falon
mindkét irányban ugyanez ismétlődött, az ötezer harcos állta a sarat. A drenai katonák lassan
visszaszorították a nadírokat. A nadírok újjászületett eltökéltséggel harcoltak, vad dühvel öltek,
pusztítottak. Legalább addig ki kellett tartaniuk, amíg az ostromtornyok elérik a falakat, és akkor
ezernyi társuk érkezik erősítésként. Csak néhány lépés

Druss hátrapillantott. Nyíl és íjászai ötven lépésre visszavonultak, gyorsan meggyújtott

apró tüzek mögött kerestek fedezéket. Druss felemelte a karját, és intett Hogunnak, aki parancsot
adott a kürtösnek.
A fal mentén több száz katona bontakozott ki a harcból, viasszal lezárt agyagkorsókat
emeltek fel és hajítottak a közeledő tornyok felé. Cserepek törtek szét a faszerkezeten, sötét
folyadék festette meg a fát.
Gilad, karddal az egyik kezében, korsóval a másikban, kivédett egy vágást, fegyverével az
ellenség arcába csapott, és eldobta a korsót. Volt ideje megfigyelni, hogy törik szét a nyitott
ajtóban a torony tetején, ahol a nadírok összegyűltek, mielőtt újabb két támadóval kellett
szembenéznie. Az elsőt leszúrta, de kardja a haldokló hasában szorult. A második támadó
felrikoltott, és Giladnak ugrott, aki elengedte a markolatot, és hátralépett. Egy másik drenai
katona közbelépett, kivédte a támadást, és lefejezte a nadírt. Gilad kirántotta a kardját a hullából,
és Breganra mosolygott.
– Nem rossz egy földművestől! – kiáltotta, és visszatért a csatába, kicselezte egy
szakállas nadír védelmét, aki vasbunkót forgatott.
– Most, Nyíl! – kiáltotta Druss.
A törvényen kívüliek a tűz fölé tartották olajba mártott vesszőiket. Amikor
meggyulladtak, átlőttek a harcosok felett, a nyilak a tornyokba csapódtak. Láng csapott fel és
sűrű, fojtogató fekete füst, amit magasra emelt a reggeli szél. Egy lángoló nyílvessző berepült egy
nyitott toronyajtón, egy olajjal elárasztott nadír combjába fúródott. Másodperceken belül a harcos
vonagló, sikoltozó fáklyaként lángolt, nekitántorodott a társainak, és ők is lángra lobbantak.
Újabb kancsók repültek, táplálták a tornyok tüzét, a szél égő hús bűzét hozta a falakra.
Serbitar szemét csípte a füst, kardja hátborzongató varázzsal pusztított. Erőfeszítés nélkül
ölt, halálos fegyverként. Egy nadír harcos tornyosult mögé, döfésre emelte a tőrét, de Serbitar
hátranyúlt, és egyetlen mozdulattal elvágta a férfi torkát.
– Köszönöm, testvér – lüktette Arbedark felé a második falra.
Rek, bár mozgása nem volt olyan gyors, mint Serbitaré, sem technikája olyan kifinomult,
nem kevésbé hatékonyan ölt, két kézre markolta a kardját, úgy harcolt. Egy elhajított tőr pattant
le a mellvértjéről, felhasította a bőrt a karján. Káromkodott, de nem törődött a fájdalommal,
ugyanígy nem vett tudomást a nap folyamán elszenvedett egyéb apró sérülésekről, sebesült
combjáról és bordatöréséről, amit egy félrecsúszó nadír dárda okozott.
Öt nadír tört át a védelmen, és futott a védtelen hordágyvivők felé. Nyíl lőtte le az elsőt
negyven lépésről, Caessa a másodikat, majd Britan bar állt eléjük két emberével. A küzdelem
nem tartott sokáig, a nadír halottak vére sötétre festette a földet.
Lassan, alig észrevehetően megváltozott a csata. Egyre kevesebb nadír jutott fel a falra,
mert a társaikat visszaszorították, és nem maradt hely a számukra. A nadírok már nem a
győzelemért harcoltak, hanem az életben maradásért. A csata sorsa megfordult, ők kezdtek
védekezni.
A nadírok azonban zord és bátor férfiaknak bizonyultak. Nem kértek kegyelmet, nem
adták meg magukat, fegyverrel a kezükben haltak meg, egyik a másik után, míg az utolsó is
összetört testtel hullott a sziklákra.
A nadírok csendben visszavonultak, lőtávolon kívül megálltak, és tompa, olthatatlan
gyűlölettel nézték a várat. Fekete füst szállt a lassan kialvó ostromtornyokból, a halál szaga
árasztotta el a földet.
Rek a párkányra hajolt, véres kézzel dörzsölte meg az arcát. Druss odasétált, egy darab
ronggyal tisztára törölte Snagát. Vér pettyezte az öreg szakállát, aki az új grófra mosolygott.
– Hát megfogadtad a tanácsom?
– Éppen hogy – mondta Rek. – Jók voltunk, igaz?
– Ez csak előjáték volt. Az igazi próba holnap jön el.

Druss tévedett. Aznap még háromszor támadtak a nadírok, mielőtt a leszálló éj

visszaküldte őket a táborukba kudarcukkal együtt. A falakon fáradt emberek roskadtak a véres
földre, eldobták a sisakjukat és pajzsukat. Elvitték a sebesülteket, a halottak egyelőre maradtak,
nekik már nem volt sürgős. Három csoportot bíztak meg, hogy vizsgálják végig a nadír testeket,
aki meghalt, azt lehajították, aki még élt, az előbb megkapta a kegyelemdöfést.
Druss fáradtan dörzsölte a szemét. Égett a válla, úgy érezte, ólomból vannak a lábai, a
térde megdagadt. Mégis jobban bírta, mint gondolta volna. Körbepillantott. Néhányan a köveken
elnyúlva elaludtak, mások falnak vetett háttal üldögéltek, üveges szemekkel, messze járó
gondolatokkal. Kevesen beszélgettek. Távolabb a fiatal gróf állt az albínó mellett. Jól harcoltak,
és az albínó kipihentnek látszott, csak vérfoltos fehér köpenye és mellvértje jelezte, hogy
csatában vett részt. Regnak kettejük helyett is kifáradt. Kimerültségtől szürke arca idősebbnek
látszott, mint reggel, a vonásai elmélyültek. Por, vér és izzadság keveredett az arcán, a karján
hevenyészett kötés alól vér cseppent a kövezetre.
– Megfeleltél, fiacskám – mondta halkan Druss.
– Druss, vén csataló, hogy vagy? – kérdezte Nyíl.
– Volt már jobb napom is – mordult vissza az öreg, és összeszorította a fogát a térdébe
hasító fájdalomtól.
Az íjász majdnem elkövette a hibát, hogy segítő kezet nyújtson, de idejében visszafogta
magát.
– Gyere, keressük meg Caessát – mondta.
– Most legkevésbé egy nőre van szükségem. Inkább lefekszem – válaszolta Druss. – Itt
jó is lesz. – Lassan a földre csúszott, egyenesre feszítve fájós térdét. Nyíl megfordult, és
visszatért az ebédlőbe, ahol megtalálta Caessát, és elmagyarázta a helyzetet. A lány rövid vita
után tiszta vásznat keresett, Nyíl egy vödör vizet hozott, és az egyre feketülő sötétségben
visszasétáltak a falra. Druss aludt, de felébredt, amikor odaértek.
A lány kétségtelenül gyönyörű volt. Gesztenyeszín haját arannyal csíkozta a holdfény, a
szemében aranypettyek ragyogtak. És volt benne valami, valami elérhetetlen. Lekuporodott az
öreg mellé, megvizsgálta a duzzadt térdét. Druss felmordult. A lány lehúzta a csizmáját, és
feltűrte a nadrágot. A térd nemcsak megdagadt, de el is lilult, a vérerek kiduzzadtak.
– Feküdj hanyatt! – mondta. A lány bal keze az öreg combjára kulcsolódott, a bokát a
jobb kezében fogta. Lassan feszíteni kezdte az ízületet. – Vizes a térded – mondta, a sarkára ült,
és masszírozni kezdte. Druss behunyta a szemét. Az éles fájdalom tompa sajgássá csitult. Teltek a
percek, elaludt. A lány könnyed legyintéssel ébresztette fel, addigra már szorosan bekötözte a
lábát.
– Mid fáj még? – kérdezte hidegen.
– Semmi.
– Ne hazudj, öreg! Az életed múlhat rajta.
– Ég a vállam – vallotta be Druss.
– Már tudsz járni. Gyere a kórházba, ott segítek! – Intett Nyílnak, aki talpra segítette
Drusst.
Az öreg harcos térde hetek óta nem fájt ilyen kevéssé.
– Ügyes vagy, asszony – dicsérte. – Igazán ügyes.
A kórház egy mellékszobájában Caessa utasította, hogy vegye le a ruháit. Nyíl
mosolyogva, karba font kézzel dőlt az ajtófélfának.
– Mindet? – kérdezte Druss.
– Igen. Szégyenlős vagy?
– Ha te nem, akkor engem nem zavar. – Druss levette a kabátját és az ingét, aztán leült
az ágy szélére, hogy lehúzza a nadrágját és a csizmáját.
– És most? – kérdezte.
Caessa megállt előtte, alaposan végigvizslatta, végighúzta kezét a széles vállakon,
megnyomkodta az izmokat.
– Állj fel – mondta –, és fordulj meg! – Megnézte a hátát. – Lassan emeld fel a jobb
karodat!
Ahogy a vizsgálat folytatódott, Nyíl elnézegette az öreg harcost, és számtalan forradásán
ámuldozott. Mindenütt sebhelyek borították, elöl és hátul, némelyek hosszúak és egyenesek,
mások görbék, néhányat összevarrtak, mások orvosi segítség nélkül forrtak össze. A lábán is
rengeteg apróbb sérülés nyoma látszott, de a legtöbb elöl, a mellkasán. Nyíl elmosolyodott.
Mindig szembenéztél az ellenséggel, Druss, gondolta.
Caessa az ágyra fektette az öreg harcost, és dolgozni kezdett a hátizmokon, ellazította a
görcsöket.
– Hozz olajat! – utasította Nyilat, de nem nézett fel.
Nyíl szerzett a raktárból, majd magára hagyta a lányt. Caessa több mint egy órát
masszírozta a férfit, amíg a karja nem kezdett égni a kimerültségtől. Druss rég elaludt, Caessa
betakarta, és csendben elhagyta a szobát. A folyosón megállt egy pillanatra, hallgatta a sebesültek
kiáltozását, nézte, ahogy a segédek és az orvosok dolgoznak. Közelről érződött a halál. Caessa
kilépett az éjszakába. Csillagok ragyogtak az égen, mint hópelyhek a sötét bársonyon, középütt a
hold. A lány megborzongott. Előtte egy magas férfi fekete-ezüst páncélban sietett az ebédlő felé.
Hogun. Meglátta Caessát, intett neki, majd megfordult, és odalépett hozzá. A lány halkan
átkozódott, elfáradt, semmi kedve nem volt férfitársasághoz.
– Hogy van? – kérdezte Hogun.
– Bírja még – felelte.
– Tudom, Caessa. Tudja az egész világ. De hogy van?
– Öreg és fáradt, kimerült. Mindez egyetlen nap után. Ne építs rá túlságosan. Lehet, hogy
bármelyik pillanatban összecsuklik alatta a térde, reumás a háta és meszesek az ízületei.
– Nem túl biztató a kép, amit festesz – mondta a tábornok.
– Az igazat mondom. Csoda, hogy él. Nem értem, hogy egy ilyen idős ember, ebben az
állapotban, hogy képes egész nap harcolni és életben maradni.
– És mindig a csata sűrűjében járt – mondta Hogun. – Holnap sem lesz másképp.
– Ha azt akarod, hogy túlélje, vedd rá, hogy holnapután pihenjen.
– Nehéz lesz – mondta Hogun.
 – Lehet, hogy túléli a holnapot, de én ebben sem vagyok biztos. De holnap este alig tudja
majd felemelni a karját. Segítek, de minden harmadik nap pihennie kell. Holnap, napfelkelte előtt
egy órával forró fürdőt kérek a szobájába. Megmasszírozom, mielőtt a csata elkezdődik.
– Sokat törődsz egy emberrel, akit öregnek és kimerültnek tartasz, akinek a tetteit nem is
olyan régen még kigúnyoltad.
– Ne légy ostoba, Hogun! Azért törődöm vele, mert öreg és kimerült, és bár nem
rajongok érte úgy, mint ti, tudom, hogy az embereknek szükségük van rá. Sok száz kisfiú
katonásdit játszik, hogy kivívja egy öregember elismerését, akit a háború éltet.
– Holnapután pihenni fog – mondta Hogun.
– Ha él addig – mondta komoran Caessa.
21.
Éjfélre felmérték az első nap veszteségeit. Négyszázhetven halott. Százhatvannyolc
sebesült, a fele nem harcolhat többé.
A doktorok még dolgoztak, a számok változtak.
Rek elborzadt, bár igyekezett nem mutatni a Hogunnal és Orrinnal tartott rövid
megbeszélésen. Heten vettek részt a tanácskozáson: Hogun és Orrin a harcosok nevében,
Bricklyn a város képviseletében, Serbitar, Vintar és Virae. Rek négy órát tudott aludni,
frissebbnek érezte magát. Az albínó egyáltalán nem pihent, de nem látszott rajta a fáradtság.
– Ez súlyos veszteség egy napra – mondta Bricklyn. – Ha így folytatjuk, két hétig sem
tartunk ki. – Őszülő haját az udvar divatja szerint hátrafésülte a fülei mögé. Húsos arca szinte
jóképű volt, gyakorlottan bánt az emberekkel. Politikus, nem bízhatunk benne, gondolta Rek.
Serbitar felelt:
– A számadatok nem jelentenek semmit az első napon. Most válik el az ocsú a búzától.
– Ez mit jelent, Dros Segril hercege? – kérdezte a városi polgár, a kérdés a szokottnál
élesebbnek hangzott.
– Nem akartam megsérteni a halottakat – felelte Serbitar. – De tény, hogy a kevésbé
ügyesek halnak meg az első napon. Az elején mindig súlyosabbak a veszteségek. Jól harcoltak,
de hiányzott a tapasztalatuk, ezért haltak meg. Később kevesebben esnek el.
– Ha tudjuk, hogy a nadírok végül elfoglalják a várost – fordult Bricklyn Rekhez –, mi
értelme folytatni az ellenállást? Mit sem érnek az életek?
– Azt javaslod, hogy adjuk meg magunkat? – kérdezte Virae.
– Nem, hölgyem – mondta előzékenyen Bricklyn. – Ezt a katonáknak kell eldönteni, és
én támogatom a döntésüket, akárhogy határoznak. De azt hiszem, meg kellene vizsgálnunk
valamennyi lehetőséget. Négyszázan haltak meg ma, tisztelettel kell adózzunk nekik. De mi lesz
holnap? És azután? Vigyáznunk kell, hogy büszkeségünkben ne feledkezzünk meg a valóságról.
– Miről beszél? – kérdezte Virae Reket. – Én nem értem.
– Milyen lehetőségekről beszélsz? – kérdezte Rek. – Én csak kettőt látok. Harcolunk és
győzünk, vagy harcolunk és veszítünk.
– Ezek a nyilvánvaló lehetőségek – mondta Bricklyn. – De gondolnunk kell a jövőre is.
Kitarthatunk? Ha igen, minden eszközzel harcolnunk kell. Ha nem, tisztességes békét kell
kötnünk, mint más nemzeteknek.
– Mit jelent a tisztességes béke? – kérdezte halkan Hogun.
– Ha az ellenségek barátokká válnak, ha a vitákat elfelejtik. Ha Ulricot Drenan
szövetségeseként fogadjuk a városban, miután megígéri, hogy nem bántja az itt lakókat. Minden
háború így végződik, erre Serbitar jelenléte a bizonyíték. Harminc évvel ezelőtt hadban álltunk
Vagriával. Most barátok vagyunk. Lehet, hogy harminc év múlva ugyanígy ül majd köztünk egy
nadír herceg. Vegyük figyelembe a távlatokat is!
 – Értem, amit mondasz – kezdte Rek –, és helyesen szóltál

– Lehet, hogy szerinted igen, szerintem nem! – csattant fel Virae.

– Helyesen – folytatta Rek gördülékenyen. – Ezeken a tanácskozásokon nem a
kardunkat kell csattogtatni. Mint mondtad, meg kell vizsgálnunk a lehetőségeinket. Az első tény,
jól kiképzett katonáinkkal, tartalékainkkal a valaha épített legnagyobb várat kell megvédenünk. A
második tény, hogy Sebosztogató Magnusnak időre van szüksége, hogy felállítson és kiképezzen
egy sereget, ami szembeszállhat a nadírokkal, ha Delnoch elesik. Nincs itt az ideje, hogy
megadásról beszéljünk, de a jövőre nézve nem feledkezünk meg róla. Nos, kedves Bricklynem,
későre jár már, és én attól tartok, hogy sokáig feltartottunk.
– Azt hiszem, uram, mindent megbeszéltünk – felelte a polgár.
– Akkor köszönöm a segítséget és a bölcs tanácsot, és jó éjszakát kívánok!
A férfi felállt, meghajolt Rek és Virae felé, majd távozott.
Néhány pillanatig a távolodó lépések zaját figyelték. Virae kipirult a haragtól, szólni
akart, de előbb Serbitar törte meg a csendet.
– Okosan szóltál, gróf úr. Még lesz vele gondunk.
– Politikus – mondta Rek. – Nem érdekli az erkölcs, a becsület, sem a büszkeség. De
megvan a maga helye és haszna. Mi vár ránk holnap, Serbitar?
– A nadírok legalább három órán át hajítógépekkel támadnak bennünket. Ezalatt nem
közelíthet a seregük, így azt javaslom, hogy ötven ember kivételével vonuljunk vissza a Musifra
napfelkelte előtt. Ha a bombázásnak vége, visszajövünk.
– És mi történik – kérdezte Orrin –, ha hajnal előtt mégis támadnak? Átjutnak a falon,
mielőtt az embereink visszaérnek.
– Nem ez a tervük – felelte egyszerűen az albínó.
Orrint nem győzte meg, de a tábornok kényelmetlenül érezte magát Serbitar jelenlétében.
Rek észrevette a kétkedését.
– Higgy nekem, barátom. A Harmincak olyan hatalommal bírnak, amiről mi nem is
álmodunk. Ha mondja, úgy lesz.
– Meglátjuk, uram – mondta Orrin.
– Hogy van Druss? – kérdezte Virae. – Alkonyatkor fáradtnak tűnt.
– A lány, Caessa gondoskodott róla – felelte Hogun –, és azt mondja, rendben lesz. Az
ispotályban pihen.
Rek az ablakhoz sétált, kinyitotta, mélyen beszívta a csípős éjjeli levegőt. Látszott a
völgy, ahol a nadír tüzek égtek. Eldibar ispotályában még világítottak a gyertyák.
– Ki akarna orvos lenni? – morfondírozott Rek halkan.

Calvar Syn alvajáróként mozgott a derekára kötött véres kötényben. A csontjáig kifáradt,
de ágytól ágyhoz lépett, gyógyitalt osztott.
A kopasz, félszemű orvosnak lidércnyomásos napja volt. Sokszor látott már halált. Látott
embereket meghalni, akiknek élni kellett volna, látott embereket túlélni olyan sebeket, amibe más
belehal. Gyakran az ő szakértelme tartotta vissza a halált ott, ahol más a sebet sem varrta volna
össze. A mai volt élete legrosszabb napja. Négyszáz erős, fiatal férfi, akik reggel még erejük
teljében indultak harcba, most rothadó húsként hevertek. Mások elveszítették a kezüket, lábukat.
A súlyos sebesülteket átszállították a Musifra. A halottakat bevitték a hatodik kapu mögé, hogy
tömegsírba temessék őket.
A fáradt doktor körül segítők öntöttek sós vizet a padlóra, hogy elmossák a vért.
Calvar Syn halkan Druss szobájába sétált, lenézett az alvó alakra. Az ágy mellett Snaga
feküdt, az ezüst gyilkos.
– Hányszor még, te mészáros? – kérdezte Calvar.
Druss megmozdult, de nem ébredt fel.
Az orvos kibotorkált a folyosóra, el a saját szobájáig. Egy székre dobta a kötényt és ledőlt
az ágyra, annyi erő sem maradt benne, hogy magára húzza a takarót. Nem tudott elaludni. A kín,
fájdalom és iszonyat rémképei jelentek meg a szeme előtt, zokogni kezdett. Egy idősebb,
gyengéd arc tolakodott be az elméjébe. Magába szívta a rémségeket, harmóniát sugárzott, egyre
nőtt és nőtt, míg meleg takaróként el nem fedte fájdalmát. Mély, álomtalan álomba zuhant.

– Pihen – mondta Vintar, mikor Rek elfordult az ablaktól.

– Helyes – mondta Rek. – Holnap is nehéz napja lesz. Serbitar, tudsz már valamit az
árulóról?
Az albínó megrázta a fejét.
– Nem tudom, mit tehetünk. Figyeljük a kutakat és a raktárakat. Másképp nem árthat
nekünk. Őriznek téged, Viraét és Drusst.
– Meg kell találjuk – mondta Rek. – Nem tudsz behatolni mindenkinek az agyába?
– Dehogynem! Három hónap múlva meg is kapjuk a választ.
– Értem – mosolygott Rek szégyenlősen.

Khitan kifejezéstelen arccal, felhős szemekkel, némán állt, nézte a tornyaiból szálló
füstöt. Ulric közeledett felé, a vállára tette a kezét.
– Csak fa, barátom.
– Igen, uram. Arra gondoltam, hogy a jövőben álcázott, áztatott bőröket kell felraknunk
rájuk. Nem lesz túl nehéz, bár megbontja az egyensúlyt.
Ulric nevetett:
– Azt hittem, megtör a gyász. És te már tervezgetsz.
– Ostobának érzem magam – felelte Khitan. – Előre kellett volna látnom ezt a
lehetőséget is. Tudtam, hogy a fát tüzes nyilakkal nem lehet meggyújtani, de olajra nem
gondoltam. Többé senki nem győzhet le ezzel bennünket.
– Hát persze, tanult építészem – hajolt meg Ulric.
Khitan kuncogott.
– Az évek nagyképűvé tesznek, uram. Haláljáró méltó ellenfél.
– Az, de nem hiszem, hogy ez a terv az ő érdeme volt. Fehér templomosok vannak
köztük, akik megölték Nosta kán tanítványait.
– Sejtettem, hogy valami ördöngösség van a dologban – mormolta Khitan. – Mi lesz a
védők sorsa, ha elfoglaljuk a várat?
– Megmondtam, hogy meghalnak.
– Tudom. Csak kíváncsi voltam, meggondoltad-e magad. Vitéz harcosok.
– És én tisztelem őket. De meg kell tanulniuk, mi történik azokkal, akik szembeszállnak
velem.
– Mit teszel, uram?
– Mindet egyetlen nagy tűzön égetem el, kivéve azt, aki megviszi a hírt.

Napfelkelte előtt egy órával Caessa halkan beosont Druss szobájába, és odalépett az
ágyhoz. A harcos mélyen aludt, hason fekve, fejét izmos karjain nyugtatta. A lány tekintetétől
felébredt. Kinyitotta a szemét, egy karcsú lábat látott térdig érő őzbőr csizmában. Feljebb
vándorolt a pillantása. A lány testre simuló zöld tunikát viselt ezüstövvel, ami kihangsúlyozta
karcsú derekát. Elefántcsont markolatú kard lógott az oldalán. Druss a hátára fordult, és a lány
haragos aranybarna szemébe nézett.
– Befejezted? – csattant föl a lány.
– Mi bajod, te lány?
Semmiféle érzelem nem látszott az arcán, visszahúzódott, mint macska az árnyékba.
– Semmi. Fordulj meg, látni akarom a hátad!
Ügyesen masszírozni kezdte a vállizmokat, Druss időnként felnyögött.
– Fordulj meg!
Amikor Druss ismét a hátán feküdt, a lány felemelte a férfi jobb kezét, erősen megrántotta
és megcsavarta. Reccsenés hallatszott, és Druss egy pillanatig azt hitte, hogy eltört a válla. A lány
elengedte a kezét, a bal vállára fektette, a bal kezét pedig a jobb vállára. Előrehajolt, és oldalra
fordította a férfit, öklét a gerincére tette a lapockák közé, majd visszafordította. Hirtelen rávetette
magát, rémisztő hangok töltötték be a levegőt, valami roppant. Izzadság ütött ki Druss homlokán.
– Erősebb vagy, mint amilyennek látszol, kislány.
– Hallgass és ülj fel, fordulj a fal felé!
Most majdnem eltörte a nyakcsigolyát, először jobbra, utána balra rántotta Druss fejét.
Mintha száraz ág tört volna ketté.
– Holnap pihenned kell – Caessa megfordult, hogy távozzon.
Druss kinyújtózott, megmozgatta a vállát. Hetek óta nem érezte ilyen jól magát.
– Mi volt az a recsegés? – állította meg a lányt az ajtónál.
– Köszvényes vagy. Figyelj, rám, öreg, holnap pihenned kell! Vagy meghalsz.
– Mind meghalunk.
– Igaz. De rád szükség van.
– Csak engem nem kedvelsz, vagy a férfiakat általában? – kérdezte Druss, amikor a lány
a kilincsre tette a kezét.
Caessa elmosolyodott, elengedte az ajtót, és visszasétált a szobába, szorosan a mezítelen
férfi mellé lépett.
– Szeretnél velem aludni, Druss? – kérdezte kedvesen, és a vállára tette a kezét.
– Nem – felelte halkan a férfi, és a lány szemébe nézett.
Caessa szembogara természetellenesen összeszűkült.
– A legtöbben szeretnének – suttogta a lány.
– Én nem vagyok olyan, mint a legtöbb férfi.
– Kiszáradt a magod?
– Talán.
– Vagy a fiúkat kedveled? Vannak olyanok is közöttünk.
– Nem, nem mondhatom, hogy valaha is megkívántam volna egy férfit. Igazi asszonyom
volt valaha, azóta sem kellett másik.
Caessa hátralépett.
– Meleg fürdőt rendeltem neked, feküdj benne, amíg ki nem hűl a víz! Felpezsdíti a
vérkeringést. – Megfordult, és távozott.
Druss a bezárt ajtóra meredt, azután leült az ágyra, és megvakarta a szakállát.
Zavarta a lány. Volt valami különös a szemében. Druss soha nem értett a nőkhöz,
hiányzott belőle az ösztön. A nők idegen, félelmes fajnak tűntek a számára. De ennek a lánynak
más ült a szemében: őrület és félelem. Druss vállat vont, és azt tette, amit a megoldhatatlan
rejtvényekkel szokott: megfeledkezett róla.
A fürdő után gyorsan felöltözött, megfésülte a haját és a szakállát, bekapott egy gyors
reggelit, és csatlakozott az ötven önkénteshez, akiket a hajnal első sugara az Eldibaron
köszöntött. A friss reggel esőt ígért. Gyülekeztek már a nadírok, kövekkel megrakott taligákat
húztak a falak felé. Körülötte keveset szóltak az emberek, egy ilyen reggelen mindenki inkább
önmaga felé fordult. Meghalok ma? Mit csinál a feleségem? Miért vagyok itt?

Távolabb Orrin és Hogun sétáltak az emberek között. Orrin alig szólalt meg, hagyta, hogy
a légiós tábornok tréfálkozzon. Neheztelt Hogunra, hogy ilyen könnyen kapcsolatot teremt a
katonákkal, bár inkább sajnálkozást érzett, mint haragot.
Az egyik fiatal cul jobb kedvre derítette, amikor elhaladtak a csoportjuk mellett.
– A Karnakkal harcolsz ma, uram? – kérdezte.
– Igen.
– Köszönjük, uram. Nagy megtiszteltetés mindannyiunk számára.
– Kedves tőled – mondta Orrin.
– Nem, komolyan gondolom. Beszéltünk róla tegnap este.
Orrin szégyenlősen, de boldogan ment tovább.
– Ez – mondta Hogun – a legnagyobb megtiszteltetés.
– Miért?
– Tisztelnek. És az a katona hősimádattal csüng rajtad. Nehéz ennek megfelelni.
Melletted fognak állni akkor is, ha mindenki más menekül. Vagy elmenekülnek veled, ha
mindenki más marad.
– Nem fogok elfutni, Hogun – mondta Orrin.
– Tudom, nem erre gondoltam. Lesznek pillanatok, amikor legszívesebben lefeküdnél,
feladnád. Általában mindenki maga dönt, de te már nemcsak magadért felelsz, hanem ötven
emberért. Óriási felelősség.
– És te? – kérdezte Orrin.
– Én légiós vagyok – hangzott a magától értetődő válasz.
– Igen. Félsz?
– Természetesen.
– Örülök – mosolygott Orrin. – Nem szeretném, ha én lennék az egyetlen.

Ahogy Druss megjósolta, új rémségeket hozott a nap, kőlövedékek rombolták le a fal egy
részét, majd csatakiáltások, és egy üvöltő horda áradt a falakra. Ma a Musif háromezer katonáján
volt a sor, hogy felváltsák előző nap keményen harcoló társaikat. Kardok csattantak, emberek
sikoltottak, órákon keresztül a káosz uralkodott. Druss vérfoltos, zord óriásként járta a falat,
bárdja a nadírok között aratott, sértéseivel elérte, hogy rá összpontosítsanak. Rek Serbitar mellett
harcolt, akárcsak előző nap, de ma Menahem, Antaheim, Vintar és Virae is ott álltak.
Délutánra a hatölnyi széles fal síkos lett a vértől, és még mindig tartott a csata. Orrin
megszállottként harcolt a kaputorony mellett a Karnak csapatbeliek oldalán. Bregan kardja
eltörött, de felvett egy nadír baltát, amit meglepő ügyességgel forgatott.
– Parasztfegyver! – kiáltotta Gilad egy rövid szünetben.
– Mondd Drussnak is! – kiáltott vissza Orrin, és hátba verte Bregant.
Alkonyatkor a nadírok ismét visszavonultak, csúfondáros kiáltások szálltak utánuk. Ismét
komoly veszteséget szenvedtek a védők. Druss vérben fürdő testtel sétált Rekhez és Serbitarhoz,
akik a fegyverüket tisztogatták.
– Túl széles ez az átkozott fal – morogta, és előrehajolt, hogy megtörölje Snagát egy
halott nadír köpenyében.
– Igaz – mondta Rek, és a köpenye szélével törölte le a verítéket az arcáról. – De igazad
van, még nem adhatjuk fel. Jelenleg minden halottunkért hármat ölünk meg, de ez nem elég.
Előbb-utóbb elfogyunk.
– Több emberre van szükségünk – ült le Druss a gyilokjáróra, és megvakarta a szakállát.
– Tegnap éjjel üzenetet küldtem az apámnak Dros Segrilbe – mondta Serbitar. – Tíz nap
múlva erősítést kapunk.
– Drada gyűlöli a drenaiakat – mondta Druss. – Miért küldene embereket?
– El kell küldenie a személyes testőrségemet. Ez a törvény Vagriában, és bár tizenkét éve
nem beszéltünk egymással, még mindig az elsőszülött fia vagyok. Háromszáz harcos csatlakozik
hozzánk, több nem, de ez is segít.
– Miért vesztetek össze? – kérdezte Rek.
– Kik? – csodálkozott az albínó.
– Te és az apád.
– Nem vesztünk össze. Szerinte a tehetségem a sötétség ajándéka, és megpróbált
megölni. Nem hagytam. Vintar mentett meg. – Serbitar levette a sisakját, kikapcsolta a szőke
haját összefogó pántot, és megrázta a fejét. Az esti szél összekócolta a fürtjeit. Rek és Druss
összenéztek, majd témát váltottak.
– Ulricnak már rá kellett döbbennie, hogy nem lesz könnyű dolga.
– Azt mindig is tudta – felelte Druss. – Még nem kezdett aggódni.
– Én már igen – mondta Rek, és felállt, mert Virae közeledett Menahem és Antaheim
kíséretében. A Harmincak tagjai szó nélkül távoztak. Virae leült Rek mellé, és a vállára hajtotta a
fejét.
– Nem volt könnyű napunk – simogatta meg Rek Virae haját.
– Vigyáztak rám – suttogta a lány. – Ahogy kérted őket.
– Haragszol?
– Nem.
– Helyes. Csak most ismerkedtünk meg, nem akarlak elveszíteni.
– Ennetek kellene – mondta Druss. – Tudom, hogy nincs étvágyatok, de fogadjátok meg
egy öreg harcos tanácsát. – Felállt, még egyszer a nadír táborra nézett, azután lassan az ebédlő
felé indult. Fáradt volt. Hihetetlenül fáradt.
Nem fogadta meg a saját tanácsát, a betegszobája felé tartott. A hosszú épületben megállt,
hallgatta a nyögéseket. A halál bűze érződött mindenfelől. Hordágyvivők haladtak el mellette,
véres tetemeket cipeltek, segédek öntötték fel vízzel a földet, mások homokot szórtak le.
Egyikükhöz sem szólt.
Kinyitotta a szobája ajtaját, és megtorpant. Caessa várt rá.
– Hoztam vacsorát – mondta, és elkerülte Druss pillantását.
Druss elvette a hússal, babbal és fekete kenyérrel megrakott tányért, és enni kezdett.
– A másik szobában vár a fürdő. – Druss bólintott, levetkőzött.
Beült a dézsába, és kimosta a vért a hajából meg a szakállából. Hideg fuvallat érte a hátát,
tudta, hogy belépett a lány. Csendesen a dézsa mellé térdelt, illatos folyadékot öntött a tenyerébe,
és mosni kezdte a haját. Druss becsukta a szemét, élvezte az ujjak simogatását. A lány tiszta vizet
öntött a férfi fejére, majd szárazra törölte.
A szobába visszatérve Druss észrevette, hogy Caessa tiszta inget és nadrágot készített,
kitisztította a zekéjét meg a csizmáját. Mielőtt magára hagyta volna, a lány töltött egy kupa
vörösbort. Druss ledőlt az ágyra, és megitta.
Rowena halála óta nem gondoskodott róla asszony, és Druss ellágyult.
Rowena, a gyermekasszony, akit nem sokkal az esküvőjük után raboltak el a
rabszolga-kereskedők. Druss követte őket, még a szüleit sem temette el. Hónapokig utazott, amíg
a költő Sieben társaságában meg nem találta a rabszolga-kereskedők táborát. Megtudta, hogy
Rowenát eladták egy keletre tartó kereskedőnek, megölte a vezetőjüket, és folytatta az útját. Öt
évig vándorolt, kora legfélelmetesebb zsoldosaként szerzett hírnevet magának, végül Gorbennek,
Ventria istenkirályának bajnoka lett.
Évek múlva megtalálta a felségét egy keleti palotában, és zokogott. Az asszony nélkül
csak félember volt. Rowena csillapította le természetének sötét oldalát, megmutatta a mezőn
nyíló virágok szépségét, miközben ő a penge tökéletességét kereste.
Rowena megmosta a haját, kisimította a feszültséget a nyakából és a haragot a szívéből.
Eltávozott, és a világ üres lett, szürke vibrálás, pedig valaha ragyogó színek töltötték be.
Kint szemerkélni kezdett az eső. Druss egy ideig hallgatta a kopogást a tetőn, azután
elaludt.
Caessa a szabadban ült, átkulcsolta a térdét. Nem lehetett tudni, hol végződnek az
esőcseppek, és kezdődnek a könnyek.
22.
Most először állt ki a Harmincak mindegyike a falakra, amikor a nadírok támadáshoz
gyülekeztek. Serbitar figyelmeztette Reket és Drusst, aznap ne számítsanak kőzáporra, csak
rohamok hosszú, fárasztó sorára. Druss visszautasított minden tanácsot, hogy pihenjen, aznap is a
fal közepén állt. Körötte várakoztak a Harmincak ezüstös páncéljukban és fehér köpenyeikben,
mellettük Hogun és a Tűz csapat katonái. Orrin tőlük jobbra Karnakékkal maradt. Ötezer ember
várt leeresztett sisakokkal, karddal a kézben.
Sötét és haragos volt az ég, hatalmas felhők gyülekeztek északon. A falak felett még
látszott egy darabka kék ég, de vihar készült. Rek elmosolyodott, a látvány illett a hangulatához.
A nadírok dühös tömege elindult, a dobogó lábak mennydörgésként visszhangoztak.
Druss felugrott a mellvédre.
– Gyertek, ti kurafiak! – ordította. – Haláljáró vár! – Szavait visszaverték a
gránitsziklák. Ebben a pillanatban villám csapott le az égből Druss felett. Mennydörgés követte.
És megkezdődött a vérfürdő.
Ahogy Serbitar megjósolta, a védők középvonala kapta a legerősebb támadásokat, nadír
harcosok tömege jutott fel a falra, hogy meghaljanak a Harmincak keze alatt. Egy fabunkó
leütötte Drusst a lábáról, és egy tömzsi nadír már emelte is kalapácsát, hogy bezúzza a fejét.
Serbitar előreugrott, hogy hárítsa a támadást, közben Menahem elvágta a férfi torkát. Druss
kimerülten botlott meg a halottban, és csaknem három támadó lába elé zuhant. Arbedark és
Hogun siettek a segítségére, amíg visszanyerte az egyensúlyát.
A nadírok jobb felől áttörtek a vonalakon, Orrin és a Karnak csapat hátrálni kényszerült,
vissza a fűre. Nadír erősítés jutott át a falakon, senki nem állt szemben velük. Druss vette észre
először a veszélyt, felüvöltött. Levágott két útjában álló embert, és egyedül futott betölteni a rést.
Hogun kétségbeesetten szerette volna követni, de elállták az útját.
Három fiatal cul csatlakozott az öreghez, aki utat vágott magának a fal felé, de hamarosan
körülvették őket.
Orrin sisakja elveszett, pajzsa kettétört, de megállt a csapata maradékával. Kivédett egy
széles vágást, és hasba szúrta a támadóját. Ekkor látta meg Drusst. Felismerte, hogy ha nem
történik csoda, az öreg elveszett.
– Velem, Karnak! – kiáltotta, és a közeledő tömegre vetette magát. Bregan, Gilad és
húsz másik katona vele tartott, Britan bar és néhány hordágyat őrző katona is csatlakozott
hozzájuk. Serbitar a Harmincak felével szintén elindult.
Druss utolsó társa is elesett betört koponyával, és az öreg egyedül állt a bezáródó körben.
Lebukott egy vágás elől, megragadta a támadó zekéjét, fejbe öklelte. Egy csapás eltalálta a
felsőkarját, egy másik felhasította a bőrzekéjét a csípője mellett. A kába nadírt pajzsként
használva Druss a fal felé hátrált, de bárd vágott a foglyul ejtett nadírba, és kitépte a kezéből.
Nem volt merre mennie, Druss megvetette a lábát, és a tömegbe vetődött. A súlya hátralökte a
nadírokat, sokan vele együtt estek a földre. Elveszítette Snagát, megragadta a legközelebbi
ellenséget, eltörte a nyakát, és várta az elkerülhetetlen halálos csapást. Valaki félrerúgta a testet,
Druss elkapta a férfi lábát, és lerántotta.
– Hé, Druss! Én vagyok, Hogun.
Az öreg félregördült és látta, hogy Snaga arrébb hever. Felállt és felkapta a fegyverét.
– Ez közel volt – mondta a légió ganja.
– Igen – felelte Druss. – Köszönöm. Szép munka volt!
– Nem nekem jár a köszönet, hanem Orrinnak és a Karnak csapatnak. Ők vágták át
magukat hozzád, bár nem tudom, hogyan.
Esni kezdett az eső. Druss megörült, az ég felé tátotta a száját, becsukta a szemét.
– Jönnek! – kiáltotta valaki. Druss és Hogun visszaléptek a falhoz, nézték a nadír
rohamot. Az eső elfüggönyözte a látványt.
Balra Serbitar vezetésével a Harmincak elhagyták a falat, csendben a Musif felé vonultak.
– Hova a pokolba mennek? – morogta Hogun.
– Nincs időm ezen aggódni – mondta Druss, és némán átkozódott, mert a vállába új
kínok martak.
A nadír horda előrelendült. Mennydörgés csattant, majd villám robbant a nadír sorok
közepén. A roham megtorpant, zavar lett úrrá a támadókon.
– Mi történt? – kérdezte Druss.
– Villám – felelte Hogun, levette a sisakját, és kikapcsolta a mellvértjét. – A következő
ide is jöhet, átkozottul sok a fém.
Távoli kürtszó harsant, a nadírok visszavonultak. Árok maradt a síkságon, körülötte
elfeketedett testek. Füst szállt fel.
Druss megfordult, és nézte a Harmincakat, akik éppen beléptek a Musif kapuján.
– Tudták – mondta csendesen. – Miféle emberek ezek?
– Nem tudom – felelte Hogun. – De ördögien jól harcolnak, és engem csak ez érdekel.
– Tudták – rázta Druss a fejét. – És?
– Vajon mit tudnak még?

– Jósolsz is? – kérdezte egy katona Antaheimet, amikor bekucorodtak a vászontető alá.
Eső dobolt a tetőn, lassan tócsába gyűlt a földön. A sebtében felhúzott tetőt néhány lándzsa
tartotta, és a fal. Az emberek összébb húzódtak. Egyikük meglátta Antaheimet az esőben sétálni,
és Rabil cul odahívta, hiába ellenkeztek társai. Kellemetlen csend ülte meg a társaságot.
– Igen? – kérdezte Rabil.
– Nem – válaszolta Antaheim, levette a sisakját, és kibontotta a haját. Elmosolyodott. –
Nem vagyok varázsló. Csak ember, mint ti. Más a kiképzésem, ennyi az egész.
– De tudtok beszélni, anélkül, hogy megszólalnátok – mondta egy másik katona. – Ez
természetellenes.
– Nekem nem.
– Látod a jövőt? – kérdezte egy sovány férfi, és védelmező jelet rajzolt a kabátja elé.
– Sok jövő létezik. Néhányat látok, de nem tudom, melyik fog megtörténni.
– Hogy lehet több jövő? – kérdezte Rabil.
– Nem könnyű megmagyarázni, de megpróbálom. Holnap egy íjász kilő egy nyílvesszőt.
Ha a szél feltámad, eltalálja az egyik nadírt, ha nem, egy másikat. A két férfi jövője a széltől
függ. Nem tudom, merre fog fújni a szél, mert az is számtalan körülménytől függ. Belenézhetek a
holnapba, és láthatom mindkét embert meghalni, pedig a valóságban csak az egyik esik el.
– Akkor mi értelme van az egésznek? A tehetségeteknek? – kérdezte Rabil.
– Ez jó kérdés, én évek óta gondolkodom rajta.
– Meghalunk holnap? – kérdezte valaki.
– Honnan tudjam? – válaszolta Antaheim. – Egyszer mind meghalunk. Az élet ajándéka
nem örök.
– Ajándékot mondtál – szólt Rabil. – Ez azt jelenti, hogy kaptuk valakitől?
– Igen.
– Melyik istent követed?
– Minden dolgok Forrását. Mit érzel, ha a holnapi csatára gondolsz?
– Nem értem – Rabil szorosabbra húzta a köpenyt maga körül.
– Mit éreztél, amikor a nadírokat visszavertük?
– Nehéz elmesélni – vonta meg a vállát. – Erősnek éreztem magam. Hatalmasnak.
Örültem, hogy élek. – A többiek bólintottak.
– Ujjongtál? – kérdezte Antaheim.
– Azt hiszem. Miért kérded?
Antaheim elmosolyodott.
– Eldibaron vagyunk, az első falon. Tudod, mit jelent az Eldibar név?
– Csak egy név, nem?
– Nem, sokkal több. Egel, aki a várat építette, minden falnak nevet adott. Eldibar
ujjongást jelent. Itt nézünk szembe először az ellenséggel. Itt döbbenünk rá, hogy ők is csak
emberek. Az ellenség meghátrál a karunk ereje és a fegyvereink előtt. Hősök vagyunk, érezzük a
csata örömét és a bennünk lakó küzdőszellemet. Ujjongunk! Egel ismerte az emberek szívét.
Kíváncsi vagyok, vajon látta a jövőt?
– Mit jelent a többi név?
Antaheim megvonta a vállát.
– Ezt hagyjuk más napra. Rossz ómen a Musifról beszélni, amíg Eldibar véd bennünket.
– Antaheim a falnak dőlt, becsukta a szemét, hallgatta az eső kopogását és a szél üvöltését.
Musif. A kétségbeesés. Ha kevés volt az erőnk, hogy Eldibart megtartsuk, hogy tarthat ki
Musif? Ha itt elbuktunk, ott is elbukunk. Félelem költözik a szívünkbe. Sok barátunk halt meg
Eldibaron, és ismét látjuk lelki szemeink előtt a nevető arcokat. Nem akarunk csatlakozni
hozzájuk. Musif a próba. És feladjuk. Visszavonulunk a Kaniára, az új remény falára. Nem
haltunk meg a Musifon, és a Kania keskenyebb. És van még három fal. A nadírok nem
használhatják a hajítógépeiket, ez is valami. Különben is, végig tudtuk, hogy elveszítünk néhány
falat. Sumitos, a kétségbeesés fala következik. Halálosan fáradtak vagyunk. Ösztönből harcolunk,
gépiesen. Már csak a legjobbak maradnak. Valteri, az ötödik, a nyugalom fala. Tudomásul
vesszük, hogy halandók vagyunk. Elfogadjuk, hogy meghalunk, és új mélységeit fedezzük fel
magunkban a bátorságnak. Ismét tudunk tréfálkozni, testvérek leszünk. Együtt álltunk a közös
ellenséggel szemben, vállt vállnak vetve, és nincs könnyű dolga velünk. Az idő lassabban múlik
ezen a falon. Újra felfedezzük az érzékeinket. A csillagokat szépséges ékszereknek látjuk, a
barátság édesebbnek tűnik. És végül Geddon, a halál fala. Én nem látom meg Geddont, gondolta
Antaheim.
Elaludt.

– Próba! Mindig azt halljuk, hogy az igazi próba holnap jön el. Hány próba vár még
ránk? – háborgott Elicas.
Rek felemelte a kezét, mert a fiatal tiszt Serbitart szakította félbe.
 – Nyugodj meg! – mondta. – Hadd fejezze be! Csak néhány percünk van, és itt a városi
tanács.
Elicas átható pillantást vetett Rekre, de hallgatott, mert amikor támogatást kérőn Hogunra
nézett, az alig észrevehetően megrázta a fejét. Druss megdörzsölte a szemét, és elfogadott egy
kupa bort Orrintól.
– Sajnálom – mondta gyengéden Serbitar. – Tudom, hogy milyen bosszantó az ilyen
beszéd. Nyolc napja állunk szemben a nadírokkal, és igaz, hogy új próbákról beszélek. De tudod,
Ulric remek stratéga. Nézd meg a seregét, milyen hatalmas. Gulgothir eleste óta húszezer ember
csatlakozott hozzá. Az első héten véres fejjel vonultak vissza a falainkról. Ezek nem a legjobb
csapatok voltak. Nemcsak mi képeztük ki az embereinket, hanem ő is. Nem siet. Ezekben a
napokban válogatta ki a gyengéket, mert tudja, hogy sok csata vár még rá, ha, és amikor
elfoglalja Delnochot. Jók voltunk, nagyon jók. De drágán fizettünk érte. Ezernégyszáz ember
meghalt, és négyszáz lett harcképtelen. Holnap a veteránjaival nézünk szembe.
– És ezt honnan veszed? – csattant fel Elicas.
– Elég, fiam! – mordult fel Druss. – Legyen elég, hogy idáig mindig igaza volt. Ha
téved, elmondhatod a véleményed.
– Mit javasolsz, Serbitar? – kérdezte Rek.
– Adjuk fel a falat – felelte az albínó.
– Micsoda? – kérdezte Virae. – Ennyi harc és halál után? Ez őrültség.
– Nem, hölgyem. – Nyíl most szólalt meg először. Minden szem a fiatal íjász felé
fordult, aki most nem a szokásos zöld egyenruháját hordta. Hímzett szarvasbőr kabátot viselt, a
hátát szegecsekkel kivert sas díszítette. Bőrpánt fogta hátra szőke haját, sólymot formázó
markolatú ezüsttőrt viselt az oldalán. – A tanács okosan hangzik. Tudjuk, hogy a fal elesik.
Eldibar a leghosszabb, és ezt a legnehezebb védeni. Túlságosan szétszóródunk. A Musifon
kevesebb emberre lesz szükség, kevesebben is halnak meg. És jó a lőtér a falak között. Az
íjászaim óriási pusztítást vihetnének végbe a veteránok között, mielőtt azok elérik a falat.
– És még valami – mondta Rek –, ami legalább ennyire fontos. Előbb vagy utóbb vissza
kell vonulnunk, és a tüzes árkok ellenére szörnyű veszteségekre számíthatunk. Ha éjjel vonulunk
vissza, életeket mentünk meg.
– És ne feledkezzünk meg a harci kedvről sem – mutatott rá Orrin. – A fal elvesztése
csúnya csapás lesz az embereknek. Ha stratégiai visszavonulást rendelünk el, az előnyünkre
fordíthatjuk a helyzetet.
– És te, Orrin? – kérdezte Rek. – Te mit gondolsz?
– Van öt óránk. Kezdjük – válaszolta a gan.
Rek végül Drusshoz fordult.
– Te?
Druss bólintott.
– Akkor megegyeztünk – mondta Rek. – Kezdjétek meg a visszavonulást. Rám a tanács
vár.

Egész éjjel folytatódott a csendes visszavonulás. Sebesülteket szállítottak, orvosságokat,

személyes holmikat csomagoltak össze gyorsan. A súlyosabb sebesülteket már régebben
hátravitték, a katonai szállásokat az ostrom óta keveset használták.
Mire a hajnal első fénye megjelent az égen, az utolsó ember is belépett a második fal
mellékkapuján, és felmászott a hosszú csigalépcsőn a gyilokjáróra. Követ és törmeléket hordtak,
eltorlaszolták a bejáratot. A fény erősödött, a munka felgyorsult. Végül több zsák habarcsot
szórtak a résekbe és a kövekre, majd vizet öntöttek rá.
 – Eltelik egy nap – mondta Maric, a kőműves –, és meg sem lehet mozdítani.
– Mindent meg lehet mozdítani – jegyezte meg a társa. – De hetekbe fog kerülni, hogy
átjárhatóvá tegyék, és a lépcsőt is úgy építették, hogy védhető legyen.
– Azt én már nem látom meg – sóhajtott Maric. – Ma elmegyek.
– Nem korai? – kérdezte a társa. – Mi is megyünk Marissával, de addig nem, amíg a
negyedik fal el nem esik.
– Első, negyedik, mi a különbség? Ennyivel is messzebb leszek a háborútól. Ventriában
is szükség van munkás kezekre. És erős a seregük, évekig ellenállhatnak a nadíroknak.
– Lehet. Én még várok.
– Ne várj túl soká, barátom! – mondta Maric.

Az erődben Rek a díszes mennyezetet nézte. Kényelmes ágyban feküdt, Virae mezítelen
teste hozzásimult, feje a vállán nyugodott. Két órája fejeződött be a megbeszélés, de Rek nem
tudott elaludni. Tervekkel, ellentervekkel volt tele a feje, az ostrom alatti város tengernyi
gondjával. Elkeseredett vitában vett részt, könnyebb vizet fűzni a tűbe, mint a politikusokat
meggyőzni. Szerintük a városnak meg kellene adnia magát.
Csak a vörös arcú lentriai támogatta Reket. Az az olajos kígyó, Shinell felajánlotta, hogy
személyesen vezeti a békekövetséget Ulrichoz. És Beric, aki úgy érezte, megcsalta a sors, csak
azért nem ő Delnoch ura, mert második fiúnak született? Mély keserűség lakott benne. Backada
keveset szólt, de azt maró szavakkal.
– Lyukas vödörrel akarod megállítani az árvizet.
Rek küszködött, hogy ne veszítse el a türelmét. Egyik tanácstag sem állt a falakon,
karddal a kezében. Horeb emlegetett néha egy közmondást, illett a tanácstagokra: Minden
folyóban a hordalék úszik a felszínen.
Megköszönte a tanácsukat, és megegyeztek, hogy öt nap múlva válaszol a javaslatukra.
Virae megmozdult, a karját a takaró fölé emelte, előbukkant formás keble. Rek
elmosolyodott, és napok óta először másra is gondolt, mint a háborúra.

Nyíl ezer íjásszal állt az Eldibaron, a nadír rohamot figyelte. A kalapokat a szemükbe
húzták, hogy a jobb szemük árnyékban legyen a kelő nap fénye elől, a vesszőket a húrra
helyezték.
A horda felüvöltött, és megindult.
Nyíl várt. Megnyalta kiszáradt ajkát.
– Most! – kiáltotta. Nyila ezer másik vessző társaságában kiröppent, és elveszett a
tömegben. Addig lőttek, amíg a tegezek ki nem ürültek. Utolsónak Caessa ugrott fel a mellvédre,
és lelőtt egy nadírt, aki a falnak lökte a létráját. A vessző a válla felett találta el, kilyukasztotta a
bőrmellényt, áthatolt a tüdején, és a gyomrában állt meg. A férfi hang nélkül esett össze.
Mászókampók koccantak a kövön.
– Vissza! – kiáltotta Nyíl, és átfutott a szabad téren, át a tüzes árkok felett. Kötelek
ereszkedtek le, és az íjászok gyorsan felkapaszkodtak. Eldibaron az első nadír felért a falra.
Percekig zavartan álltak, mielőtt a biztonság felé futó íjászokat észrevették volna. Pillanatokon
belül százak voltak a falon. Felhúzták a létráikat, és a Musif felé indultak. Tüzes nyilak repültek
az olajjal átitatott rongyok felé, azonnal sűrű füst szállt fel az árkokból, majd hamarosan
kétembernyi magasságú lángok csaptak fel.
A nadírok hátrahőköltek. A drenaiak éljeneztek.
A tűz több mint két órán át égett, ezalatt a Musifon álló négyezer katona pihent.
Némelyek a fűre heveredtek, mások második reggeliért mentek az étkezőbe. Sokan leültek a fal
árnyékába.
Druss az emberek között sétált, tréfálkozott, itt egy darab fekete kenyeret fogadott el, ott
egy narancsot. Meglátta, hogy Rek és Virae együtt ülnek a keleti falnál, odament hozzájuk.
– Eddig jó! – mondta, és leereszkedett a fűre. – Nem tudják, mit csináljanak. Azt a
parancsot kapták, hogy foglalják el az első falat, és ez megtörtént.
– Mit gondolsz, mi következik? – kérdezte Rek.
– Az öregfiú, személyesen idejön – felelte Druss. – És tárgyalni akar.
– Lemenjek? – kérdezte Rek.
– Jobb, ha én. A nadírok ismernek. Haláljáró. Legendák szólnak rólam. Azt hiszik, hogy
egy ősi halálisten vagyok, aki eljött az emberek közé.
– Vajon igazuk van? – mosolygott Rek.
– Talán igen. Sosem akartam, tudod? Csak a feleségemet akartam visszaszerezni. Ha a
rabszolga-kereskedők nem viszik el, a földet művelném. Biztos vagyok benne, bár Rowena
sosem hitte. Vannak pillanatok, amikor nem szeretem azt, aki vagyok.
– Sajnálom. Druss. Tréfáltam – mondta Rek. – Nem tartalak a halál istenének. Ember
vagy és harcos. De főként ember.
– Nem rólad van szó, a szavaid az én érzéseimet visszhangozták. Hamarosan meghalok.
Itt, Delnochban. És mit értem el az életben? Nincs fiam, sem lányom. Nincs élő rokonom.
Néhány barátom van. Azt mondják majd: itt fekszik Druss, sokakat megölt, nem nemzett senkit.
– Ennél többet mondanak – szólalt meg hirtelen Virae. – –Itt fekszik a Legendás Druss,
aki sosem volt gonosz, kicsinyes vagy szükségtelenül kegyetlen. Férfi volt, aki soha nem adta fel,
nem alkudott meg az elveivel, nem árult el barátot, nem bántott nőt, és sosem használta az erejét
a gyengék ellen.– Azt mondják majd, hogy: –Nem volt fia, de sok asszony nyugodtabban
alhatott a gyermeke mellett, mert tudta, hogy Druss mellettünk harcol.– Sok mindent mondanak,
fehér szakállú. Nemzedékeken át, és a gyengék erőt merítenek belőle.
– Az szép lesz – mosolygott az öreg.
Elmúlt a reggel, napfény melengette a köveket. Az egyik katona furulyát vett elő, könnyű
kis tavaszi dallamot játszott, a jókedv dalát a halál óráiban.
Délben Reket és Drusst a falra hívták. A két fal közötti tér közepén óriási lila szőnyegen
egy férfi ült, datolyát és sajtot evett. Aranykupából itta hozzá a bort. Mögötte farkasfejes kopját
tűztek a földbe.
– Van stílusa – mondta Rek, és tiszteletet érzett a férfi iránt.
– Le kell mennem, mielőtt befejezi – mondta Druss. – Szégyenben maradnánk, ha nem
mennék.
– Légy óvatos! – figyelmeztette Rek.
– Alig néhány ezren vannak – kacsintott Druss. Lassan lekúszott egy kötélen, és a férfi
felé bandukolt.

– Idegen vagyok a táborodban – mondta.

A férfi felnézett. Széles arccsontok, határozott áll. Vágott, violaszín, hatalmat sugárzó
szemek a sötét szemöldök alatt.
– Üdvözöllek, idegen, egyél – mondta.
Druss keresztbe tett lábakkal ült le vele szemben. A férfi lassan levette lakkozott
mellvértjét, óvatosan az oldala mellé fektette. Levette a kesztyűjét és a karvédőjét is. Druss
megfigyelte, hogy milyen izmos Ulric karja, milyen könnyedén mozdul. Született harcos,
gondolta az öreg.
– Farkasfej Ulric vagyok.
 – Csatabárdos Druss.
– Örülök. Egyél!
Druss elvett egy maroknyi datolyát, lassan enni kezdett. Kecskesajttal folytatta, utána
vörösbort ivott. Felszökött a szemöldöke.
– Lentriai vörös – mondta Ulric. – Nem mérgezett.
Druss elvigyorodott.
– Engem nehéz megölni.
– Örülök, hogy nem esett bajod.
– Sajnálom, ami a fiaddal történt. Nekem nincs fiam, de tudom, mit jelent szerettünket
elveszíteni.
– Nehéz csapás – mondta Ulric. – Jó fiú volt. De kegyetlen az élet, nem? Túl kell lépni
a gyászon.
Druss hallgatott, vett még a datolyából.
– Nagy ember vagy, Druss. Sajnálom, hogy itt kell meghalnod.
– Igen. Szép lenne örökké élni. Másrészről viszont lassulok. Néhány embered közel járt,
hogy komolyan megsebezzen, szégyellem.
– A saját istállómból ajánlottam fel száz lovat jutalmul annak, aki megöl.
– Hogy bizonyítja be?
– Elhozza a fejedet, no meg két tanút.
– Remélem, az embereim nem tudják meg. Ötven lóért is megteszik.
– Nem hiszem! Hogy van az új gróf?
– Jobban örült volna egy kevésbé zajos üdvözletnek, de jól érzi magát. Jó harcos.
– Mind azok vagytok. De ez kevés.
– Meglátjuk. Finom ez a datolya.
– Komolyan hiszed, hogy megállíthatsz? Őszintén mondd meg, Haláljáró!
– Szívesen szolgáltam volna alattad – mondta Druss. – Évek óta tisztellek. Sok királyt
szolgáltam már. Némelyek gyengék voltak, mások akaratosak. Sokan remek emberek, de te
te a nagyság jelét hordod. Azt hiszem, megszerzed, amit akarsz. De amíg én élek, nem.
– Nem élsz már sokáig, Druss – mondta gyengéden Ulric. – Van egy sámánom, aki
tudja az ilyet. Elmondta, hogy látott a negyedik falon állni, Sumitosnak nevezte, és a halál
vigyorgó koponyája a vállad felett lebegett.
Druss hangosan felnevetett.
– A halál mindig arra járt, ahol én harcoltam, Ulric! A halál velem jár. A sámánod nem
ismeri a saját legendáitokat? Lehet, hogy a Sumitost választom halálom helyének, lehet, hogy a
Musifot. De történjen bárhogy, tudd: amikor az Árnyékok Völgyébe lépek, sok nadír lesz az
útitársam.
– Büszkék lesznek a társaságodra. Béke legyen veled!
23.
Véres nap jött véres napra, pusztítás és haldoklás követte egymást végtelen sorban. A
csetepatékban a nadírok néha bejutottak a falon túlra, a drenai katonákat nem sok választotta el
attól, hogy csapdába essenek. De a védelmi vonal kitartott, a nadírokat mindig visszaverték.
Lassan, ahogy Serbitar megjósolta, különvált az erős és a gyenge. A különbség nyilvánvaló. A
hatodik hét végére csak az erősek maradtak életben. Háromezer drenai harcos vagy meghalt, vagy
szörnyű sebekkel szállították el a csatatérről.
Druss óriásként járta a falakat, visszautasította, hogy pihenjen, dacolt fáradt testével, a
harcos lelke mélyében rejtőző erőre támaszkodott. Reknek is nőtt a hírneve, bár nem érdekelte.
Kétszer tört ki a veszettsége, mindkétszer megbontotta a nadír vonalakat. Orrin még mindig a
Karnak csapattal harcolt, már csak tizennyolcan maradtak. Gilad küzdött a jobbján, Bregan, aki
még mindig a zsákmányolt baltát forgatta, a balján. Hogun ötven légióssal hátrább állt, készen
arra, hogy ott avatkozzon közbe, ahol szükség van rá.
A haldoklók sikolyai és nyögései megtöltötték a levegőt. A Halottak Termében egyre nőtt
a névsor. Pinar dun elesett, a torkát feltépte egy fogazott penge. Britan barra egy halom nadír alatt
találtak rá, törött lándzsa állt ki az oldalából. Antaheimet dárda döfte hátba. Elicas megszorult a
kaputoronynál, kihívó üvöltéssel vetette magát a nadírokra, és elesett a pengék alatt. Joraknak, az
óriás termetű bujdosónak kiloccsantották az agyvelejét, de haldoklás közben megragadott két
nadírt, és együtt zuhantak le a falról a sziklákon váró halál karjaiba.
A harc zűrzavarában sok hősi tett észrevétlen maradt. Egy fiatal katona, aki hátát
Drussnak vetve harcolt, észrevette, hogy egy ellenséges lándzsás az öregre támad. Gondolkodás
nélkül a lándzsahegy elé vetette magát, a megcsonkolt testek között lehelte ki a lelkét. Egy másik
katona, egy Portitac nevű tiszt a védők közt támadt résbe vetette magát, megragadta egy létra
tetejét, és levetette magát a falakról, magával rántva a létrát. Húsz nadír halt meg vele együtt, és
még ötnek eltört a keze vagy lába.
És a csata folytatódott. Rek arcán szemöldöktől az álláig húzódó friss forradás vöröslött.
Orrin elvesztette bal kezének három ujját, de két nap pihenő után ismét a falakon állt.
A fővárosból vég nélkül jöttek az üzenetek.
–Tartsatok ki!–
–Sebosztogatónak időre van szüksége.–
–Még egy hónap.–
És a védők tudták, hogy nem tarthatnak ki.
De harcoltak tovább.

A nadírok kétszer kíséreltek meg éjszaka támadni, de Serbitar időben figyelmeztette a

védőket, és a támadók drágán megfizettek. Éjjel nehéz volt fogódzót találni, és veszélyesebb volt
a falra felmászni. Százak haltak meg anélkül, hogy drenai acél vagy nyílvessző segítette volna
őket a túlvilágra.
Ezután csendes éjjelek vártak a várvédőkre, ami bizonyos szempontból még a nappalnál is
nehezebbnek bizonyult. Az éjszaka csendje és nyugalma hátborzongató ellentétben állt a nappal
vérvörös kínjával. Jutott idő gondolkodni, a feleségekről, gyermekekről, földről, és lehetett volna
a jövőről álmodni.
Hogun és Nyíl, a zord légiós gan meg a szellemes törvényen kívüli együtt sétálgattak
éjszaka a falakon. Hogun Nyíl társaságában meg tudott feledkezni Elicas haláláról, és képes volt
ismét nevetni. Nyíl lelki rokonságot érzett a tábornokkal, bár ő gondosan elrejtette természetének
komolyabbik oldalát.
Ezen az éjszakán Nyíl még komorabb volt, mint a barátja.
– Mi a baj, ember? – kérdezte Hogun.
– Az emlékek – felelte az íjász, és kihajolt a párkányon, a nadír tábortüzeket figyelte.
– Vagy nagyon rossz, vagy nagyon jó emlékek, hogy így hatnak rád.
– Nagyon rosszak, barátom. Hiszel az istenekben?
– Néha. Általában akkor, ha a falhoz szorítanak, és körülvesz az ellenség – mondta
Hogun.
– Hiszek a Rosszakarat és a Gyarapodás Ikerhatalmában. Hiszem, hogy néha mindketten
kiválasztanak egy embert, és a maguk módján elpusztítják.
– És megérintett téged ez a két hatalom? – kérdezte Hogun csendesen.
– Talán. Gondold végig a közelmúltat, megtalálod a példákat.
 – Nem kell. Tudom, hova akarsz kilyukadni.
– Mi tudsz te? – kérdezte az íjász, és szembefordult a sötét köpenyes tiszttel.
Hogun gyengéden elmosolyodott, bár észrevette, hogy Nyíl ujjai a tőrének markolatára
kulcsolódnak.
– Tudom, hogy olyan ember vagy, akinek az életét valami titkos tragédia árnyékolja be,
halott feleség, megölt apa, bármi. Lehet, hogy elkövettél egy sötét tettet, és nem tudod elfelejteni.
De, még ha ez is az igazság, a tény, hogy ilyen fájdalmat okoz az emléke, azt mutatja, hogy az
egyéniségeddel ellentétesen cselekedtél. Hagyd magad mögött a múltat! Nem tudja senki
megváltoztatni.
– Bár elmesélhetném! – mondta Nyíl. – De nem vagyok rá képes. Sajnálom, ma nem
vagyok jó társaság. Menj tovább! Én maradok egy kicsit.
Hogun szerette volna hátba verni barátját, és valami vidámat mondani neki, hogy
kizökkentse komor hangulatából. Ezt Nyíl sokszor megtette már érte, de ő most nem tehette.
Vannak pillanatok, amikor szükség van egy zord harcosra, de ez nem az a pillanat, így némán
átkozta magát és távozott.
Egy órán át álldogált Nyíl a párkány mellett, a völgyet nézte, hallgatta a nadír asszonyok
énekének foszlányait.
– Valami baj van? – kérdezte egy hang.
Nyíl megpördült, Rek állt mögötte. A fiatal gróf azt a ruhát viselte, amiben érkezett, a
combig érő bőrcsizmát, arannyal hímzett tunikát és a kifordított báránybőr kabátot. A hosszú
kardja lógott az oldalán.
– Csak fáradt vagyok – felelte Nyíl.
– Én is. Kevésbé látszik már a forradásom?
Nyíl alaposan megvizsgálta az egyenetlen szélű vörös csíkot.
– Szerencséd, hogy nem veszítetted el a szemed – állapította meg.
– Ócska nadír acél – legyintett Rek. – Tökéletesen hárítottam a vágást, de az az átkozott
kard eltört, és az arcomba pattant. Jó isten, ember, van fogalmad arról, mióta vigyázok már az
arcomra?
– Emiatt már késő aggódnod – vigyorgott Nyíl.
– Némelyek csúnyának születnek – mondta Rek. – Nem az ő hibájuk, és én még sosem
hibáztattam senkit a csúfságáért. De másokat, és magamat is közéjük számítom, kellemes
vonásokkal áld meg a sors. Ezt az ajándékot meg kell becsülni.
– Gondolom, megfizetett az elkövető?
– Természetesen! És tudod, még akkor is mosolygott, amikor megöltem. Ronda férfi
volt. Igazán ronda. Nem igazságos.
– Az élet igazságtalan – értett egyet Nyíl. – Nézd a jó oldalát a történteknek, gróf uram.
Tudod, te sosem voltál lélegzetelállítóan jóképű, nem úgy, mint én. Csak jó arcú. Túl vastag a
szemöldököd, és a szád egy kicsit túl széles. És kezdesz kopaszodni. Ha olyan mesésen szép
vonásokat kaptál volna a sorstól, mint én, akkor lenne mit gyászolnod.
– Van valami abban, amit mondasz – felelte Rek. – Te valóban jóképű vagy.
Valószínűleg így akart kárpótolni a természet, mert túl alacsonyra sikerültél.
– Alacsonyra? Majdnem olyan magas vagyok, mint te!
– Milyen érdekes szó a majdnem. Lehet valaki majdnem életben? Majdnem igaza? Ha a
magasságról van szó, a szürke árnyalatai nem használhatók. Én magasabb vagyok, te
alacsonyabb. De elismerem, nincs szebb férfi nálad az erdőben.
– A nők szerint tökéletes a termetem – mondta Nyíl. – Így legalább tánc közben
szerelmes szavakat suttoghatok a fülükbe. A te hosszú lábaiddal a fülük a válladig sem ér.
 – Sokat táncoltál az erdőben, igaz? – kérdezte Rek barátságosan.
– Nem éltem mindig az erdőben. A családom
– Nyíl elhallgatott.
– Tudok a családodról – mondta Rek. – Itt az ideje, hogy beszélj róla, túl sokáig
tartottad magadban.
– Honnan tudod?
– Serbitartól. Belépett az elmédbe
amikor Drussnak üzent.
– Gondolom, az egész átkozott erőd tudja! – mondta Nyíl. – Hajnalban elmegyek.
– Csak Serbitar és én ismerjük a történetet és az igazságot. De mehetsz, ha akarsz.
– Az igazság az, hogy megöltem az apámat és a bátyámat – mondta Nyíl hófehér arccal.
– Baleset, és ezt te is jól tudod! – mondta Rek. – Miért kínzod magad?
– Miért? Mert különösek ám a balesetek. Kíváncsi lennék, vajon hányat okoznak a titkos
vágyaink? Ismertem egyszer egy versenyfutót, a legjobbak közül. A nagy játékokra készült, hogy
összemérje magát a nemzet legjobb futóival. A verseny előtti napon elesett, és kificamodott a
bokája. Baleset volt, vagy félt szembenézni a megmérettetéssel?
– Ezt csak ő tudja – mondta Rek. – És ebben rejlik a titok. Ő tudja, és neked is tudnod
kellene. Serbitar azt mesélte, hogy vadászni mentél az apáddal és a bátyáddal. Az apád balra állt,
a bátyád jobbra, amikor egy őz után indultál a sűrűbe. Megrezzent a bozót, és te lőttél. Az apádat
találtad el, aki váratlanul bukkant fel. Honnan sejthetted volna, hogy ő az?
– Megtanított bennünket, hogy ne lőjünk, amíg nem látjuk a célt.
– Hibáztál. Ez akkora újdonság ezen a földön?
– És a bátyám?
– Látta, mit tettél, félreértette és megtámadott. Ellökted, elesett, betörte a fejét egy
sziklán. Senki nem venne magára ilyen terhet. Itt az ideje, hogy megszabadulj az
önmarcangolástól.
– Soha nem szerettem őket – mondta Nyíl. – Az apám megölte az anyámat. Hónapokig
egyedül hagyta, és szeretőket tartott. Amikor az anyámnak is lett egy kedvese, az apám
megvakíttatta, és szörnyű módon megölte.
– Tudom. Ne gondolj rá!
– És a bátyám rá hasonlított.
– Tudom.
– Tudod, mit éreztem, amikor holtan feküdtek a lábam előtt?
– Igen. Boldogságot.
– És ez nem gyalázat?
– Gondold végig, Nyíl! Az isteneket hibáztatod, mert átkot hoztak rád, de az átok a két
emberre hullott, akik megérdemelték. Nem tudom, hiszek-e a végzetben, de történnek dolgok az
ember életében, amiket nem lehet megmagyarázni. Például az ittlétem. Druss hisz abban, hogy itt
fog meghalni, mert alkut kötött a halállal. Te
Én azt hiszem, te csak a
természetes igazság törvényének eszköze voltál. Bármit gondolsz is magadról, tudd:
Serbitar nem talált rosszindulatot a szívedben. És ő tudja.
– Talán – mondta Nyíl. Hirtelen elvigyorodott. – Észrevetted már, hogy ha Serbitar
leveszi a sisakját, alacsonyabb nálam?

A szobát egyszerűen rendezték be, szőnyeg, párna, szék, mindez a kis ablak mellett, ahol
az albínó állt meztelenül, egyedül. Sápadt teste holdfényben fürdött, az éjjeli szél felborzolta a
haját. Megereszkedett a válla, lehajtotta a fejét. Fiatal életében még nem volt ilyen fáradt, hiszen
ez a kimerültség a lelkéből és az igazságból táplálkozott. A filozófusok gyakran hasonlították a
hazugságot nyelv alatt rejtőző sózott mézhez. Serbitar tudta, hogy ez igaz. De a rejtett igazság
gyakran még ennél is rosszabb, mert megüli a gyomrot, és betakarja a lelket.
Serbitar szobája alatt szállásolták el Subodent és a háromszáz vagriai katonát, akik Dros
Segrilből érkeztek. Napokon át a személyes testőrsége mellett harcolt, és ismét Dros Segril
hercege, Drada fia lett. Fájdalmas élmény volt, mert a saját emberei az óvó szarv jelét rajzolták a
szívük fölé, valahányszor megjelent. Ritkán szóltak hozzá, csak akkor, ha válaszolniuk kellett
egy kérdésre. Suboden a maga őszinte módján megkérte az albínót, térjen vissza társaihoz.
– Azért vagyunk itt, Serbitar úr, mert ez a kötelességünk. Ezt jobban tudjuk teljesíteni, ha
nem vagy velünk.
Még ennél is fájdalmasabban érintette a Kardok Apátjával folytatott beszélgetés, hiszen
ezt az embert apjaként és tanítóként tisztelte és barátként szerette.
Serbitar becsukta a szemét, kitárta az elméjét. Messze szállt a testének börtönéből,
félrehúzta az idő függönyét.
Visszautazott, egyre messzebb. Tizenhárom hosszú, fárasztó, örömmel teli év repült el
mellette, és ismét látta a karavánt, amivel az apáthoz vitték.
A tíz lovas élén az óriás termetű, vörös szakállas Drada lovagol, Segril ifjú ura, csataviselt
férfi, könyörtelen ellenség, de igaz barát. Mögötte tíz legmegbízhatóbb katonája, emberek, akik
pillanatnyi tétovázás nélkül meghalnának érte, mert szeretik. A menet végén egy szekér,
selymekkel takart szalmazsákon a fiatal herceg fekszik, vászontető óvja halott sápadt arcát a
naptól.
Drada megfordítja a lovát, visszaléptet a szekér mellé. Kihajol a nyergéből, és a fiúra
pillant. A fiú felnéz, a vakító fényben csak apja sisakjának árnyékát látja.
A szekér megmozdul, díszes fekete kapuk árnyékába érnek. A kapu kinyílik, egy férfi
jelenik meg.
– Üdvözöllek, Drada! – mondja, a hangja furcsa ellentétben áll az ezüstpáncéljával,
gyengéd hang, költő hangja.
– Elhoztam a fiamat – mondja a herceg, a hangja mogorva, katonás.
Vintar a szekérhez lép, ránéz a fiúra. Kezét a sápadt homlokra teszi, elmosolyodik és
megemeli a fiú fejét.
– Gyere velem, fiam! – mondja.
– Nem tud járni – szól a herceg.
– De igen – mondja Vintar.
A fiú kérdőn fordítja Vintar felé vörös szemeit, és magányos életében először érzi meg
egy másik elme érintését. Nem hangzanak el szavak. Vintar gyengéd költőarca erőt ígér és
barátságot. Serbitar csontváztestének izmai reszketni kezdenek, az elsorvadt inak megerősödnek.
– Mi a baj a fiúval? – kérdezi Drada ijedten.
– Semmi. Mondj búcsút a fiadnak!
A vörös szakállas harcos észak relé fordítja a lovát, és lenéz fehér hajú gyermekére.
– Tedd, amit mondanak! Légy jó! – Tétovázik, a lovát nyugtatgatja, keresi a végső búcsú
szavait, de semmi nem jut az eszébe. Soha nem érezte magát kellemesen az albínó gyermek
társaságában. – Légy jó! – ismétli, azután felemeli a kezét, és északra vezeti az embereit, hosszú
az út hazáig.
Amikor a kocsi távozik, ragyogó napfény vetül a fiúra, aki megrándul, mintha megszúrták
volna. Fáj. Szorosan becsukja a szemét. Vintar könnyedén felveszi vele a kapcsolatot:
– Állj fel, és kövesd a képeket, amiket eléd vetítek! – lükteti.
 A fájdalom enyhül, a fiú lát, tisztábban, mint eddig bármikor. És az izmai végre felemelik,
már el is felejtette az érzést, amióta egy évvel ezelőtt összeesett a hóban. Azóta bénán, némán
feküdt.
Most feláll, szorosra zárt szemekkel, és tisztán lát. Lelkifurdalás nélkül veszi észre, hogy
elfelejtette az apját, és örül.
Az idősebb Serbitar ismét megízleli a boldogságot, ami szétáradt a fiúban, amikor
Vintarral kart karba öltve átsétáltak az udvaron, míg egy sarokhoz nem értek, a sarokban apró
rózsatő.
– Ez a te rózsád, Serbitar. Szeresd! Gondozd, fejlődj vele! Egy nap virág nyílik rajta.
Csak te érzed majd az illatát.
– Fehér rózsa?
– Ahogy akarod.

Az ezt követő évek során Serbitar békére és örömre lelt a társai között, de az első nap
elégedettségét semmi nem szárnyalhatta túl.
Vintar megmutatta neki az egyik gyógynövényt, a lorassiumot, és megetette vele a
leveleit. Először elálmosították, és színekkel töltötték meg a képzeletét. Ahogy múltak a napok,
erős fiatal elméje legyőzte a látomásokat, és a zöld levél megerősítette a gyenge vérét. Még a
szemének színe is megváltozott, a növény zöldjét tükrözte.
És megtanult újra futni, élvezte a szél erejét az arcán, mászni és birkózni, nevetni és élni.
És megtanult beszélni beszéd nélkül, mozdulni mozdulatok nélkül, látni csukott szemmel.
A boldog évek alatt virága fejlődött és kinyílt.
Egy fehér rózsa

És most ez! Egyetlen, a jövőbe vetett pillantás tönkretett tizenhárom évi tanulást és hitet.
Egyetlen nyílvessző megváltoztatta a végzetét.
Serbitar iszonyattal figyelte a jelenetet a Dros falán. Az elméje visszariadt az erőszaktól,
amit látott, és üstökösként menekült el a világegyetem távoli szegletébe, elveszítve önmagát és
józanságát a robbanó csillagok és születő napok között.
Vintar megtalálta.
– Vissza kell térned.
– Nem akarok. Láttam.
– Én is.
– Akkor tudod, hogy inkább meghalok, de nem nézem végig újra.
– Kell, ez a végzeted.
– Megtagadom a végzetem.
– És a barátaid? Őket is megtagadod?
– Nem tudom még egyszer végignézni a halálodat, Vintar.
– Miért nem? Én legalább százszor láttam már. Még verset is írtam róla.
– Együtt leszünk a halálunk után? Szabad lelkekként?
– Nem tudom, de remélem. Térj vissza a kötelességedhez. Összehívtam a Harmincakat.
Életben tartják a testedet, amíg tudják.
– Mindig is azt tették. Miért nekem kell utoljára meghalnom?
– Mert így akarjuk. Szeretünk, Serbitar. Mindig is szerettünk. Félénk gyermek voltál, aki
sosem ízlelte meg a barátságot. A legapróbb érintésre is gyanakodtál, magányos lélekként sírtál a
kozmikus vadonban. Még most is magányos vagy.
– De mindannyitokat szeretlek.
 – Mert szükséged van a szeretetünkre.
– Ez nem igaz, Vintar!
– Szereted Reket és Viraét?
– Ők nem tartoznak közénk.
– Te sem tartoztál, amíg be nem fogadtunk.

Serbitar visszatért az erődbe, és szégyellte magát. De a korábbi szégyen eltörpült amellett,

amit most érzett.
Csak egy órája sétált Vintarral a gyilokjárókon, panaszkodott, bevallotta a bűneit.
– Nincs igazad, Serbitar. Tévedsz. Én is vérszomjas vagyok a csatában. Ki nem? Kérdezd
meg Arbedarkot vagy Menahemet. Emberek vagyunk, úgy érzünk, mint a többi ember.
– Akkor miért vagyunk szerzetesek? – kérdezte Serbitar. – Évek óta tanulmányozzuk a
háború őrült mivoltát, az emberek hatalomvágyát, a vérontás iránti késztetést. Istenekhez hasonló
hatalmunk az egyszerű emberek fölé emel bennünket. És mi a vége? Ez, vágyunk a csata és az
öldöklés után. Hiába volt minden!
– Hihetetlenül öntelt vagy, Serbitar – mondta Vintar éles hangon, szinte haragos
tekintettel. – Azt mondod, istenekhez hasonló. Azt mondod, egyszerű emberek. Hol van az
alázat a szavaidból? Amikor megérkeztél templomunkba, gyenge és magányos voltál, és a
legfiatalabb közülünk. De gyorsan tanultál. És téged választottunk a Hangnak. Csak a
gyakorlatokat sajátítottad el, a filozófiát nem?
– Úgy tűnik – felelte Serbitar.
– Tévedsz. Ahol bölcsesség van, szenvedés is. Szenvedsz, mert nem tudsz hitetlen lenni,
mert hiszel. Térjünk vissza az alapokhoz. Miért harcolunk egy távoli háborúban?
– Hogy meghaljunk.
– És miért ezt a módszert választjuk? Miért nem halunk éhen?
– Mert háborúban vágyik az ember legjobban az életre. Harcol, hogy életben maradjon.
Megtanulja értékelni az életet.
– És ez mivel kényszerít szembenézni bennünket?
– A kétségeinkkel – suttogta Serbitar.
– De te soha nem feltételezted, hogy neked is lesznek kétségeid, annyira biztos voltál az
isteni hatalmadban?
– Igen. De már nem vagyok biztos. Ez olyan nagy bűn?
– Tudod, hogy nem az. Miért élek én, fiam? Miért nem haltam meg a Harmincakkal húsz
évvel ezelőtt?
– Téged választottak, hogy megalapítsd az új Templomot.
– Miért engem?
– Te voltál a legtökéletesebb. Így kellett lennie.
– Akkor miért nem én voltam a vezető?
– Nem értelek.
– Hogyan választják ki a vezetőt?
– Nem tudom. Soha nem mondtad.
– Találd ki, Serbitar.
– Mert ő a legjobb választás. A leg

– Tökéletesebb?
– Azt mondtam volna, de értem, mit mondasz. Ha te voltál a legtökéletesebb, miért
Magnar vezetett? Nos, miért?
 – Láttad a jövőt, láthattad ezt a beszélgetést is. Mondd hát meg te!
– Tudod, hogy nem láttam – mondta Serbitar. – Nem volt időm a részletekkel
foglalkozni.
– Ó, Serbitar, még mindig nem érted! Amit láttál és megvizsgáltál, azok a részletek
voltak. A jelentéktelen, semmitmondó részletek. Mit jelent a történelem számára, ha ez a vár
elesik? Hány vár esett már el a korszakok folyamán? Miféle egyetemes jelentőséggel bírt a
bukásuk? Mennyire fontos a mi életünk?
– Akkor mondd meg, apát úr, hogy választják ki a vezetőt?
– Nem találtad ki, fiam?
– De
azt hiszem.
– Akkor mondd!
– Ő a legkevésbé tökéletes – mondta Serbitar halkan, csak a szeme könyörgött
Vintarnak, hogy cáfolja meg.
– Ő a legkevésbé tökéletes – ismételte Vintar szomorúan.
– De miért? – kérdezte Serbitar.
– Nehezebb lesz a dolga. Megadja neki az esélyt, hogy felemelkedjen a feladathoz.
– És én kudarcot vallottam?
– Még nem, Serbitar. Még nem.
24.
Napról napra többen hagyták el az ostromlott várost, szekérre, talicskára vagy szamarakra
rakták a vagyonukat, és hosszú karavánok kígyóztak a Sida-hegység és a távoli főváros csalóka
biztonsága felé.
Minden újabb távozás új nehézségeket állított a védők elé. A harcosokat újabb feladatokra
kellett beosztani, latrinákat tisztítani, főzni, rakodni.
Druss dühöngött, és követelte, hogy zárják be a kapukat, állítsák meg a távozókat. Rek
rámutatott, hogy akkor még több katonát kell nélkülözniük, hogy ellenőrizzék az utakat.
És eljött az első tragédia napja.
Nyárközép napján, tíz héttel az ostrom kezdete után, Musif elesett, és kitört a pánik. A
nadírok középen törtek át a falon, ékként hatoltak a következő felé. A katonák, nehogy bekerítsék
őket, hátrálni kezdtek, és az árkok felé rohantak. Letaposták egymást, a fegyelem nyoma is
elszállt, két híd beomlott az árkok felett a törtető emberek súlya alatt.
Kanián, a harmadik falon Rek addig várt, ameddig csak mert, mielőtt kiadta a parancsot,
hogy gyújtsák fel az árkokat. Druss, Orrin és Hogun éppen biztonságba értek, amikor a lángok
felcsaptak. Az árkok mögött rekedt több mint nyolcszáz drenai katona folytatta a reménytelen
küzdelmet, egyre csökkenő létszámban. A Kanián állók közül sokan elfordultak, nem voltak
képesek végignézni a barátaik hiábavaló küzdelmét. A túlerő elnyomta a drenai katonákat, és
hamarosan felhangzott a nadírok győzelmi éneke.
A tüzes árkok előtt álltak, kántáltak, véres fegyvereiket az égre emelték. A falakon
kevesen értették a szavakat, de erre nem is volt szükség. Az üzenet mindenki számára világos
volt, a szívbe és a lélekbe markolt.
– Mit énekelnek? – kérdezte Rek Drusstól, amikor az öreg visszanyerte a lélegzetét a
hosszú kötélmászás után.
– A diadaléneküket:

–Nadírok
Fiatalok
 Vérontók
Fegyverforgatók
Örök győztesek!–

A tűz mögött harcosok rontottak be a kórházba, némelyeket az ágyukban öltek meg,

másokat kirángattak a napfényre, ahol a falakon álló társaik is láthatták a halálukat.
Megcsonkították, vagy keresztüllőtték őket. Egyet felszögeztek a legénységi szállás ablakára, két
órán át sikoltozott, mielőtt lefejezték volna.
A drenai halottakat a tűzbe dobták, miután megfosztották őket a ruháiktól és a
fegyvereiktől, az égő hús szaga szétáradt a levegőben, csípte a szemeket.
A déli kapunál megújult lendülettel ürült ki a város. Katonák hajították el a fegyverüket,
beleolvadtak a tömegbe. Rek parancsára senki nem állította meg őket.

Egy kis házikóban a Molnárok utcájában Maerie megkísérelte megnyugtatni a karjában

zokogó kisfiút. A gyereket megijesztette az utca zaja, családok rakodtak szekerekre, amiket ökrök
vagy tejelő tehenek húztak.
Maerie magához szorította a kisfiút, altatódalt zümmögött, és megcsókolta a sötét fürtjeit.
– Vissza kell mennem a falra – mondta a férje, egy magas fiatalember fekete hajjal, nagy
kék szemekkel. Fáradtnak látszott, arca sápadt volt, és beesett.
– Ne menj, Carin! – mondta a nő, amikor a férje felcsatolta a kardszíját.
– Ne menjek? Muszáj.
– Hagyjuk itt a várost. Vannak barátaink Purdolban, és találsz munkát ott is.
Carin nem vette észre a kétségbeesést a felesége hangjában, nem látta a növekvő
vakrémületet a szemében.
– Ne hagyd, hogy ezek a bolondok megijesszenek, Maerie! Druss velünk van, a Kaniát
megvédjük. Megígérem!
A zokogó gyerek az anyja szoknyáját szorította, de az apja hangja kezdte megnyugtatni.
Túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse a szavakat, de a hangszín biztonságot sugárzott. A kinti
zajok eltávolodtak, a gyerek elaludt az anyja vállán. Maerie idősebb volt, tudta, hogy a szavak
csak szavak.
– Figyelj rám, Carin! El akarok menni. Ma!
– Most nem érek rá. Vissza kell mennem. Később találkozunk. Minden rendben lesz. –
Előrehajolt, megcsókolta az asszonyt, majd kilépett az utca zűrzavarába.
Maerie körbenézett, emlékezett. Az ajtó melletti láda Carin szüleinek ajándéka. A széket a
nagybátyja, Damus csinálta. Két évvel ezelőtt hozták magukkal a bútorokat.
Milyen volt a két év?
Carin kedves, szerető, gondoskodó férfi volt. Jó ember. Maerie lefektette a gyereket a
bölcsőjébe, átsétált a hálószobába, becsukta az ablakot, hogy kizárja a kinti zajt. Hamarosan
megjönnek a nadírok. Betörik az ajtót, elkapják őt, letépik a ruháját

Becsukta a szemét.
Druss velünk van, mondta Carin.
Ostoba Carin! Kedves, figyelmes, ostoba Carin! Carin, a molnár.
Sosem volt igazán boldog a férfi mellett, bár ha nincs háború, talán sosem jön rá.
Elégedetten élt. Azután Carin csatlakozott a védőkhöz, büszkén jött haza abban a nevetséges
mellvértben és a túl nagy sisakban.
Ostoba Carin. Kedves Carin.
 Az ajtó kinyílt, a barátnője, Delis jelent meg, szőke haját úti sál takarta, nehéz köpeny
fedte a vállát.
– Jössz? – kérdezte.
– Igen.
– Carin is jön?
– Nem.
Gyorsan összeszedte a holmiját, a Carinnak kiutalt katonai vászonzsákba csomagolt. Delis
kivitte a zsákot a szekérhez, Maerie közben felemelte a gyerekét a bölcsőből, beburkolta egy
második takaróba. Kinyitotta a faládát, félretolta a lepedőket, és előhúzta az ezüstpénzzel teli
zacskót, amit Carin odarejtett.
Még az ajtót sem csukta be.

Az erődben Druss tombolt, megesküdött, hogy megöl minden szökevényt.

– Túl késő – mondta Rek.
– A fenébe veled, fiam! – morgott Druss. – Háromezernél is kevesebben vagyunk.
Meddig tarthatunk ki, ha elengedjük a szökevényeket?
– És meddig, ha nem?! – csattant fel Rek. – Mindenképpen végünk! Serbitar szerint a
Kaniát két napig tarthatjuk, a Sumitost talán háromig, a Valterit ugyaneddig, a Geddont még
addig sem. Tíz nap! Tíz nyomorult nap! – A fiatal gróf kihajolt az ablakon, és a délre tartó
menetet nézte. – Nézd meg őket, Druss! Parasztok, pékek, kereskedők. Milyen jogon kérhetjük,
hogy haljanak meg velünk? Mit számít nekik, ha elveszünk? A nadírok nem ölnek meg minden
péket, csak az uraik változnak meg.
– Túl könnyen feladod! – vicsorgott Druss.
– Realista vagyok. És nekem ne tarts beszédeket a Skeln-hágóról! Én maradok.
– Akár mehetnél is – mondta Druss, és egy székbe roskadt. – Már nincs benned remény.
Rek villogó szemekkel fordul vissza az ablaktól.
– Mi baj van veletek, harcosokkal? Azt megértem, hogy szép szólamokban beszéltek, de
megbocsáthatatlan, hogy abban is gondolkoztok. Nincs bennem remény! Soha nem is volt! Ez a
vállalkozás kezdettől fogva kudarcra van ítélve, de megtesszük, amit tehetünk. Egy földműves,
akit feleség és gyerek vár, haza akar menni. Helyes! Okosabb, mint te vagy én. Megénekli majd a
tetteinket, de rajta múlik, hogy lesznek emberek, akik hallgatják. Ő ültet. Mi pusztítunk. Megtette
a kötelességét, és férfiként harcolt. Szégyen, hogy titokban kell elosonnia.
– Miért nem engeded haza mindet? – kérdezte Druss. – Akkor kiállhatnánk ketten a
falra, és megkérhetnénk a nadírokat, hogy egyszerre csak egyesével támadjanak.
Rek hirtelen elmosolyodott, elszállt belőle a feszültség és a harag.
– Nem vitatkozom veled, Druss – mondta halkan. – Jobban tisztellek, mint bárki mást.
De most nincs igazad. Tölts bort, mindjárt visszajövök!

Nem egészen egy órán belül mindenhol felolvasták a gróf hirdetményét.

Gilad Bregantól tudta meg a hírt, amikor a barátja csatlakozott hozzá a Kania nyugati
falánál lévő kórház árnyékában.
– Hazamehetünk – mondta kipirult arccal Bregan. – Otthon lehetünk az aratási
vacsorára!
– Nem értem – mondta Gilad. – Megadjuk magunkat?
– Nem. A gróf azt mondta, hogy aki menni akar, az mehet. Azt mondta, hogy emelt fővel
távozhatunk, férfiakként harcoltunk, és jogunk van hazamenni.
– Megadjuk magunkat? – értetlenkedett Gilad.
 – Nem hiszem – felelte Bregan.
– Akkor maradok.
– De a gróf azt mondja, mehetünk!
– Nem érdekel.
– Nem értelek, Gil. Sokan elmegyünk. És igaz, hogy megtettük, ami tőlünk tellett. Nem?
A legjobbat adtuk.
– Azt hiszem. – Gilad megdörzsölte fáradt szemét. Nézte, ahogy felszáll a füst a tüzes
árkokból. – Ők is megtették – suttogta.
– Kik?
– Akik meghaltak. Akik ezután halnak meg.
– De a gróf azt mondta, hogy minden rendben. Büszkén távozhatunk.
– Ezt mondta?
– Igen.
– Hát, én nem mennék emelt fővel.
– Nem értelek, tényleg nem értelek. Mindig azt mondtad, hogy nem tarthatjuk a várat.
Most elmehetünk. Miért nem fogadod el, és jössz velünk?
– Mert bolond vagyok. Add át üdvözletemet az otthoniaknak!
– Tudod, hogy nem megyek, csak ha te is jössz.
– Ne légy ostoba, Breg! Neked van miért élned. Képzeld el, amint a kis Legan feléd
totyog, és hogy micsoda történeteket mesélhetsz neki. Menj! Menj!
– Nem. Nem tudom, miért maradsz, de én is maradok.
– Nem szabad! – mondta gyengéden Gilad. – Szeretném, ha hazamennél, őszintén. Ha
nem teszed, nem lesz senki, aki elmesélje, micsoda hős voltam. Komolyan, Breg, sokkal jobban
érezném magam, ha tudnám, hogy messze vagy ettől az egésztől. A grófnak igaza van. A hozzád
hasonlók megtették a dolgukat. Csodálatos voltál. Én
én maradni szeretnék. Sokat tanultam magamról és a többi emberről. Máshol nincs rám
szükség, csak itt. Soha sem leszek földműves, nincs pénzem, hogy kereskedni kezdjek, és
hiányzik a neveltetésem, hogy herceg lehessek. Nem illek a világba. Ide tartozom
a többiek közé. Kérlek, Bregan! Kérlek, menj!
Bregan szemeiben könnyek ültek, amikor a két férfi összeölelkezett. A göndör hajú
földműves felállt.
– Remélem, úgy történik minden, ahogy szeretnéd, Gil. Mindenkinek elmesélek mindent,
megígérem. Sok szerencsét!
– Neked is, földműves. Vidd a baltád! Felakaszthatod a falu tanácstermében.
Gilad nézte, amint a barátja visszasétál a mellékkapu felé. Bregan egyszer megfordult, és
intett. Elment.
Hatszázötven ember döntött a távozás mellett.
Kétezer-negyvenen maradtak, valamint Nyíl, Caessa és ötven íjász. A többi bujdosó
visszatért a Skultikba.

– Átkozottul kevés! – morogta Druss a megbeszélés végén.

– Sosem kedveltem a tömeget – mondta Nyíl könnyedén.
Hogun, Orrin, Rek és Serbitar a helyükön maradtak, Druss és Nyíl kisétáltak az éjszakába.
– Ne ess kétségbe, vén lókötő! – mondta Nyíl, és hátba verte Drusst. – Lehetne rosszabb
is.
– Igazán? Hogyan?
– Ha kifogyna a borunk.
 – Kifogyott a borunk.
– Igazán? Ez szörnyű! Ha tudom, nem maradok. Szerencsére beraktároztam néhány üveg
lentriai vöröset a szobámba. Azt megihatjuk. Lehet, hogy még holnapra is marad.
– Jó ötlet – mondta Druss. – Be kéne palackozni, és néhány hónapra eltenni. Lentriai
vörös, a fenéket! Azt a vackot, ami neked van, Skultik erdejében készítik szappanból, krumpliból
és patkánybélből. A nadír mosogatólé is finomabb!
– Előnyben vagy velem szemben, vén csataló, én sosem kóstoltam nadír mosogatóvizet.
Hidd el, nem rossz a borom.
– Inkább innék egy nadír hónalja alól – morogta Druss.
– Jó! Akkor egyedül iszom meg! – csattant fel Nyíl.
– Nem kell megsértődni, fiam. Veled tartok. Mindig azt hangoztattam, hogy a barátoknak
együtt kell szenvedniük.

Az ütőér kígyóként vonaglott Virae ujjai alatt. Vér fröccsent.

– Szorosabban! – utasította Calvar Syn, kezével mélyen a sebbe nyúlt, csúszós, kék
beleket tolt arrébb, hogy elállíthassa a vérzést. Tudta, hogy semmi értelme, de tartozott annyival a
sebesültnek, hogy megpróbálja. Minden erőfeszítése ellenére érezte, hogyan siklik ki az élet az
ujjai közül. Még egy öltés.
A férfi a tizenegyedik öltés után halt meg.
– Meghalt? – kérdezte Virae. Calvar bólintott, kiegyenesítette a gerincét. – Még folyik a
vér – mondta a lány.
– Egy ideig még folyni fog.
– Azt hittem, megmarad – suttogta a lány.
Calvar egy vászonkendőbe törölte véres kezét, és a lány mellé lépett. A vállára tette a
kezét, maga felé fordította.
– Nem volt több esélye, mint ezer az egyhez, még ha el is állítom a vérzést. Biztosan
vérmérgezést kapott volna.
A lány kivörösödött szemekkel, szürke arccal hallgatta. Megrebbent a szempillája,
megrázkódott a teste, de nem könnyezett, amikor a halottra nézett.
– Azt hittem, szakállas – mondta zavartan.
– Az az előző volt.
– Ó igen. Az is meghalt.
– Pihenned kellene. – Átölelte a lány vállát, kivezette a szobából, el a háromemeletesre
ácsolt ágyak sora mellett. Segédek mozogtak csendesen a sorok között. A lorassium kesernyés
szaga, a citrommentával kevert forró víz, a halál és az oszló testek édeskés bűze keveredett a
levegőben.
Talán a szag tette, de Virae ráébredt, hogy még mindig tud sírni.
Az orvos egy hátsó szobába vitte a lányt, meleg vízzel töltött meg egy lavórt, lemosta a
vért a kezéről és az arcáról, és mint egy kisgyereket, gyengéden megtörölte.
– Azt mondta, hogy szeretem a háborút – mondta Virae. – De nem igaz. Lehet, hogy
valaha igaz volt. Nem tudom.
– Csak a bolond élvezi a háborút – mondta Calvar –, vagy az, aki sosem látta. A baj az,
hogy a túlélők megfeledkeznek a szörnyűségekről, és csak a harci mámorra emlékeznek. Ezt az
emléket adják tovább, és mások is erre vágynak. Öltözz fel, menj ki a levegőre! Jobban érzed
majd magad.
– Nem hiszem, hogy holnap vissza tudok jönni, Calvar. Rek mellett leszek a falon.
– Értem.
 – Olyan tehetetlen vagyok, nézem, hogy halnak meg az emberek. – Elmosolyodott. –
Nem szeretem, ha tehetetlennek érzem magam. Nem szoktam hozzá.
Az orvos az ajtóból nézett a lány után, akinek meglebbentette haját a szél.
– Én is tehetetlen vagyok – mondta halkan.
Az utolsó halál mélyebben érintette, mint szabadna, mert ismerte a férfit, míg a többiek
csak névtelen idegenek voltak.
Carin, az egykori molnár. Calvar emlékezett rá, hogy a városban él a felesége és a
kisgyereke.
– Téged legalább meggyászol valaki, Carin – suttogta a csillagok felé.
25.
Rek az erőd felett ragyogó csillagokat nézte, néha egy apró felhő suhant át alattuk,
elsötétítve a holdfényes égboltot. A felhők szikláknak tűntek az égen, fenyegető, kérlelhetetlen,
értelmes lényeknek. Rek megdörzsölte a szemét. Tapasztalt már ezelőtt is fáradtságot, de ezt a
lélekölő kimerültséget még soha. Sötétben ült. Elfelejtette meggyújtani a gyertyákat, annyira
lekötötte az éjjeli égbolt. Körbepillantott. Amilyen megnyugtató és vidám volt a szoba nappal,
annyira árnyjárta és élettelen éjjel. Betolakodónak érezte magát, összehúzta a köpenyét.
Hiányzott Virae, de a lány az ispotályban dolgozott a kimerült Calvar Syn mellett.
Szüksége volt a lányra, ezért felállt, hogy megkeresse. Azután nem mozdult. Átkozódott,
meggyújtotta a gyertyákat. Rönkök álltak a kandallóban, tüzet rakott, bár nem fázott, és leült egy
székbe, figyelte, hogyan erősödnek meg az apró lángnyelvek és falatoznak a vastagabb
tuskókból. Szél táplálta a tüzet, táncra keltek az árnyékok, Rek kezdett megnyugodni.
– Bolond! – mondta magának, amikor felcsaptak a lángok, és melege lett. Levette a
kabátját és a csizmáját, arrébb húzta a széket.
Halk kopogás riasztotta fel a gondolataiból. Kiszólt, és Serbitar lépett be az ajtón. Rek az
első pillanatban nem ismerte fel, az albínó nem viselte a páncélját, zöld ruhát hordott, és a haját
hátul összefogta.
– Zavarlak, Rek? – kérdezte
– Egyáltalán nem. Foglalj helyet.
– Köszönöm. Fázol?
– Nem. Csak szeretem nézni a lángokat.
– Én is. Segít gondolkodni. Valami ősi emlék lehet, egy meleg barlangról, biztonságban a
ragadozók elől? – morfondírozott Serbitar.
– Akkor még nem éltem, megviselt külsőm ellenére sem.
– Dehogynem. A testedet felépítő anyag egyidős az univerzummal.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, de nem kétlem, hogy igaz.
Kényelmetlen csend ülte meg a szobát, majd mindketten egyszerre szólaltak meg. Rek
elnevette magát, Serbitar elmosolyodott, és megvonta a vállát.
– Nem szoktam a társalgáshoz. Nem értek hozzá.
– A legtöbb ember így van vele. A társalgás művészet – mondta Rek. – Az a
legfontosabb, hogy tudjuk élvezni a csendet is. Erre vannak a barátok, ők azok az emberek,
akikkel hallgathatsz.
– Igazán?
– Grófi becsületszavamra.
– Örülök, hogy megőrizted a jókedvedet. Azt hinné az ember, hogy ez ilyen körülmények
között nem lehetséges.
– Alkalmazkodóképesség, kedves Serbitar. Egy ideig az ember a halálra gondol, azután
unalmassá válik. És én rádöbbentem, hogy jobban félek attól, hogy unalmas ember leszek, mint
hogy meghalok.
– Ritkán untatsz, barátom.
– Ritkán? A soha szót szívesebben hallottam volna.
– Bocsánatodat kérem. A soha szót kerestem.
– Mi vár ránk holnap?
– Nem tudom – felelte Serbitar gyorsan. – Hol van Virae?
– Calvar Synnel. A városi ápolónők nagy része elmenekült.
– Nem hibáztatom őket – mondta Serbitar. Felállt, és az ablakhoz sétált. – Szép fényük
van ma a csillagoknak – mondta. – Bár pontosabb lennék, ha azt mondanám, hogy a föld
jelenlegi szöge jó látási viszonyokat biztosít.
– Nekem jobban tetszik, ha azt mondjuk, hogy szépen ragyognak ma a csillagok –
mondta Rek, és csatlakozott Serbitarhoz az ablaknál.
Viraét látták az ablak alatt sétálni, fehér köpenyt kanyarított a válla köré, a haja
meg-meglibbent.
– Csatlakozom hozzá, ha nem haragszol – mondta Rek.
Serbitar elmosolyodott.
– Hogyne. Ha lehet, én még itt maradok a tűznél.
– Érezd magad otthon! – Rek felhúzta a csizmáját.

Rek távozása után néhány perccel Vintar lépett be az ajtón. Ő is levette a páncélját,
vastag, fehér gyapjútunikára cserélte.
– Ez fájdalmas lehetett, Serbitar. Meg kellett volna engedned, hogy én jöjjek – mondta,
és megveregette a fiatalabb férfi vállát.
– Nem mondhattam el az igazat.
– De nem hazudtál – suttogta Vintar.
– Hol végződik az igazság megkerülése, és hol kezdődik a hazugság?
– Nem tudom. De összehoztad őket, és ezt akartad. Ez az éjszaka az övék.
– El kellett volna mondanom neki?
– Nem. Megkísérelte volna megváltoztatni a megváltoztathatatlant.
– Nem lehet, vagy nem szabad megváltoztatni? – kérdezte Serbitar.
– Nem lehet. Megparancsolhatja, hogy Virae ne harcoljon holnap, de a lány
visszautasítaná. Nem zárhatja be, ő a gróf lánya.
– És ha Viraének szólnánk?
– Nem hinné el, vagy dacolna a sorssal.
– Akkor elveszett.
– Nem. Csak meghal.
– Mindent megtennék, hogy megvédjem, Vintar. Tudod.
– Én is. De kudarcot vallanánk. Holnap meg kell mutatnod a grófnak Egel titkát.
– Nem lesz sok kedve hozzá.

Rek átölelte Virae vállát, megcsókolta az arcát.

– Szeretlek – suttogta.
Virae elmosolyodott, a férfihoz simult, nem szólt semmit.
– Nem tudom kimondani – mondta, és hatalmas szemeivel a férfira nézett.
– Semmi baj. Érzed?
– Tudod, hogy igen. Csak nehéz kimondanom. A romantikus szavak olyan furcsán
ostobán hangzanak a számból. Mintha a torkomat nem ilyen szavakra teremtették volna.
Ostobán érzem magam. Érted, amit mondok? – Rek bólintott, és ismét megcsókolta. – És nekem
nincs akkora gyakorlatom, mint neked.
– Igaz.
– Ez mit jelent? – csattant fel a lány.
– Egyetértettem veled.
– Nincs hangulatom a tréfáidhoz. Neked könnyen jönnek a szádra a szavak. Az
önteltséged mindenen átsegít. Szeretném elmondani, hogy mit érzek, de képtelen vagyok rá. És
amikor te kimondod a szavakat, összeszorul a torkom, tudom, hogy mondanom kellene valamit,
de nem tudok.
– Hallgass rám, szép hölgy, nem számít! Ezek csak szavak. Én ügyesen bánok a
szavakkal, te a tettekkel. Tudom, hogy szeretsz, nem kell elismételned minden alkalommal,
amikor én elmondom, mit érzek. Valami eszembe jutott, amit Horeb mondott évekkel ezelőtt. Azt
mondta, minden férfira vár egy nő, és ha megtalálom az enyémet, biztos leszek benne. Így
történt.
– Amikor megláttalak – ölelte át Virae Rek derekát –, azt gondoltam, hogy egy
paprikajancsi vagy. – Elnevette magát. – Látnod kellett volna az arcodat, amikor megtámadtak a
rablók!
– Összpontosítottam. Mondtam már, hogy nem vagyok jó íjász.
– Halálosan féltél.
– Igaz.
– Mégis megmentettél.
– Igaz. Ösztönös hős vagyok.
– Nem, nem vagy az, és én ezért szeretlek. Csak egy férfi vagy, aki megteszi, amit tud, és
próbál becsületes maradni. Ez ritkaság.
– Lehet, hogy nehéz elhinni, de az önteltségem ellenére, kényelmetlenül érzem magam,
ha dicsérnek.
– De el akarom mondani, amit érzek, ez nagyon fontos. Te vagy az első férfi, aki mellett
kényelmesen érzem magam, mint nő. Életre keltettél. Lehet, hogy meghalok az ostrom alatt, de
akarom hogy tudd: megérte.
– Ne beszélj a halálról. Nézd a csillagokat. Érezd az éjszakát. Gyönyörű, nem?
– Az. Miért nem megyünk vissza a szobámba, és akkor megmutatom, hogy mennyivel
többet tudok elmondani a tetteimmel.
– Miért ne?
Szenvedély nélkül, gyengéden szeretkeztek, a hálószoba ablakán át a csillagokat nézték.

Ogasi vadul buzdított az embereit, a farkasok csatadalát csaholták, az ének előresegítette

őket, és sikerült megvetniük a lábukat a falon. Ogasi egy magas védő arcába vágta a bárdját, a
férfi a sebéhez kapott, és hátrazuhant.
Mint mindig, Haláljáró és a fehér templomosok a védők segítségére siettek.
Ogasinak erőt adott a gyűlölete, jobbra vágott, balra vágott, szeretett volna eljutni az
öregig. Egy kard hasította fel a homlokát, megtántorodott, majd visszanyerte az egyensúlyát, és
hasba szúrta az ellenfelét. Balra kezdték visszaszorítani a támadókat, de jobbra a nadírok áttörtek
a vonalakon.
Ogasi szerette volna az égre kiáltani a diadalukat.
Most megvannak!
De a drenaiak megint összeszedték magukat. Ogasi hátralépett, hogy legyen ideje
kitörölni a vért a szeméből, és látta, hogy egy magas drenai férfi és mellette egy lány megállítják
a támadó éket. Az ezüst mellvértet és kék köpenyt viselő férfi mintha megőrült volna. A nevetése
még a nadír csatadalt is túlszárnyalta, a támadók hátrálni kezdtek.
Veszett dühe mélyen a nadír sorok közé vezette Reket, nem is védekezett. Vértől vörösre
festett kardjával ütött, vágott, szúrt. Mellette a lány hárított, védte a férfi balját, a karja nem
kevésbé halálosan siklott a támadók között.
Az ék lassan összeomlott, Ogasi visszaszorult a falhoz. Megbotlott egy drenai íjász
testében, aki még mindig az íját szorongatta. Letérdelt, kirántotta az íjat a halott kezéből,
felhelyezett egy fekete tollú vesszőt a húrra. Felugrott a mellvédre, Haláljárót kereste, de az
öreget nadír harcosok takarták el a szeme elől.
A magas férfi előtt viszont sorban hullottak el a nadírok. Ogasi megfeszítette a húrt,
célzott, és átokszavak kíséretében kilőtte a vesszőt.
A nyílvessző felhasította Rek karját, és továbbszállt.
Virae megfordult, és a vessző áthatolt a mellényén, mélyen a keble alá fúródott. A lány
felnyögött, megtántorodott, félig felbukott. Egy nadír harcos tört ki a sorból, és indult felé.
Összeszorította a fogát, kihúzta magát, kivédte a támadást, és elmetszette a támadó
gégéjét.
– Rek! – szólt, vakrémület töltötte el, érezte, hogy vérrel telik meg a tüdeje. A férfi nem
hallotta. Fájdalom hasított a lányba, elzuhant, de félrefordult, nehogy még mélyebbre hatoljon a
vessző.
Serbitar rohant az oldalához, felemelte a fejét.
– A fenébe! – mondta Virae. – Haldoklom.
Serbitar megérintette a kezét, és a fájdalom tovaszállt.
– Köszönöm, barátom. Hol van Rek?
– Megveszett. Most nem tudom elérni.
– Ó, istenek! Figyelj rám, ne hagyd egyedül, miután
tudod. Romantikus bolond, és még valami ostobaságot csinál. Érted?
– Értem. Vele maradok.
– Nem! Ne te! Küldd Drusst, ő idősebb, és Rek rajong érte. – Az ég felé fordította a
szemét. Egy elveszett, magányos viharfelhő lebegett felette, várta a szelet, de semmi nem
lebbent. – Olyan dühös lesz. Mondta, hogy viseljek mellvértet, de túl nehéz volt. – A felhő
megnőtt, szerette volna megmutatni Serbitarnak, de már betakarta a sötétség.

Rek az erkélyablaknál állt, a rácsot markolta, könnyek gyűltek a szemébe, nem tudta
visszatartani az egész testét rázó zokogást. Virae mögötte feküdt, hidegen, nyugodtan, békésen.
Az arca fehér volt, a keble vörös a sebtől.
Már nem folyt a vére.
Rek reszkető lélegzettel próbált úrrá lenni a gyászán. Megfeledkezett a sebről a karján,
amiből lassú vércseppek hullottak a földre. Megdörzsölte a szemét, és visszafordult az ágyhoz,
leült a lány mellé, és a szívverést kereste, de nem érzett semmit.
– Virae! – mondta lágyan. – Gyere vissza! Gyere vissza! Figyelj! Szeretlek! Te vagy az
igazi! – Fölé hajolt, az arcát figyelte. Egy könnycsepp tűnt fel, majd még egy. De ezek a saját
könnyei voltak. Felemelte a lány fejét, a karjába zárta. – Várj meg! – suttogta. – Mindjárt
jövök. – Az övéhez nyúlt, kihúzta a lentriai tőrt, és a csuklójához emelte.
– Tedd le, fiam – mondta Druss az ajtóból. – Nincs értelme.
– Kifelé! – kiáltotta Rek. – Hagyj magamra!
– Elment, fiam. Takard le!
– Takarjam le? Takarjam le az én Viraémet? Nem! Soha! Istenek Missaelben, nem
vagyok rá képes.
– Én is megtettem egyszer – mondta az öreg, amikor Rek magába roskadt, és hangtalan
zokogás rázta meg. – Az én asszonyom is meghalt. Nem te vagy az egyetlen, akinek szembe kell
nézni a veszteséggel.
Druss sokáig csendben állt az ajtóban, az ő szíve is fájt. Azután becsukta az ajtót, és
belépett a szobába.
– Hagyd őt egy kicsit, és beszélj, fiam – fogta meg Rek karját. – Itt az ablaknál. Meséld
el újra, hogyan találkoztatok.
És Rek mesélt a támadásról, Reinard haláláról, az útról a Templomhoz és Delnochba.
– Druss!
– Tessék.
– Nem hiszem, hogy tudok így élni.
– Ismertem férfiakat, akik nem tudtak. De ne vágd fel az ereidet. Van kinn elég ellenség,
aki megteszi helyetted.
– Nem érdekelnek. Övék lehet ez az átkozott vár. Bár soha ne jöttem volna ide!
– Tudom – mondta gyengéden Druss. – Beszéltem tegnap Viraével az ispotályban. Azt
mondta, szeret téged. Azt mondta

– Nem akarom hallani.

– Dehogynem. Az emlék a tied marad. Így él benned a képe örökre. Azt mondta, ha meg
is kell halnia, mindennel felér, hogy találkozhatott veled. Imádott téged, Rek. Elmesélte, hogyan
szálltál szembe Reinarddal és az embereivel, nagyon büszke volt rád. Én is, amikor
meghallottam. Olyasmit birtokoltál, amit a legtöbb ember sosem kap meg.
– És elveszítettem.
– De a tiéd volt! Ezt senki nem veheti el tőled. Virae csak azt sajnálta, hogy nem tudta
elmondani neked, hogyan érez.
– Ó, elmondta. Szavak nélkül. Mi történt veled, amikor meghalt a feleséged? Mit éreztél?
– Azt hiszem, nem kell elmesélnem. Tudod te is. És ne hidd, hogy harminc év múlva
könnyebb. Ha lehet, még nehezebb. És most Serbitar vár rád. Azt mondta, fontos.
– Semmi nem fontos többé. Druss, betakarod az arcát? Én nem tudom megtenni.
– Igen. Utána keresd meg az albínót.

Serbitar a lépcső alján várt, amikor Rek lassan lesétált a nagyterembe. Az albínó teljes
páncélzatban ült, még a lószőr díszítésű sisakját is viselte. A rostély eltakarta a szemét. Úgy néz
ki, gondolta Rek, mint egy ezüstszobor. Csak a kezén nem viselt semmit, de az is
elefántcsontszerűen ragyogott.
– Beszélni akartál velem? – kérdezte Rek.
– Kövess! – mondta Serbitar.
Megfordult, kivonult a teremből, az erőd alatti pincékbe vezető csigalépcső felé. Rek
vissza akarta utasítani a kérést, legyen az bármi, de most kénytelen volt követni. Az albínó
megállt a lépcső tetején, és levett egy égő fáklyát egy falikarból.
– Hova megyünk? – kérdezte Rek.
– Kövess! – ismételte Serbitar.
Lassan, óvatosan végighaladtak a töredezett lépcsőkön, amíg el nem érték az első
pinceszintet. Régóta nem járt erre senki, pókhálók és mohlepte boltozatok fogadták a két férfit.
Serbitar egyenesen egy tölgyfa ajtóhoz lépett, rozsdás vaspánt zárta el az utat. Küszködött egy
ideig a zárral, végül meglazította, de mindkettejüknek meg kellett tolnia az ajtót, hogy az nyögve,
recsegve kinyíljon. Egy másik lépcső sötétje nyílt meg előttük.
Serbitar elindult. Hosszú folyosóba futott a lépcső, bokáig ért a víz. Eljutottak az utolsó
fokig, amit tölgyfalevél formájúra faragtak, és az ősök nyelvén írt arany felirat díszítette.
– Ez mit jelent? – kérdezte Rek.
– Azt mondja: Ha méltó vagy, légy üdvözölve! Itt találod Egel titkát, a Bronz gróf lelkét.
– Nem értem.
Serbitar megpróbálta kinyitni az ajtót, de az nem nyílt, feltehetően belülről zárhatták be,
mert kint nem látszott retesz, lánc vagy kulcslyuk.
– Betörjük? – kérdezte Rek.
– Nem. Nyisd ki.
– Zárva van. Ez valami játék?
– Próbáld meg!
Rek elfordította a kilincset, és az ajtó hangtalanul kinyílt. Sápadt fények gyúltak a
szobában, a fal mélyedéseibe helyezett üveggömbökből áradtak. A szoba száraz volt, bár most
már kezdett beáramlani a víz a folyosóról, elöntötte a díszes szőnyeget.
A szoba közepén, faemelvényen páncél feküdt. Rek még nem látott ehhez hasonlót.
Bronzból készült, a fémpikkelyek megcsillantak a sötétben. A mellvértbe egy sas képét
kovácsolták, szárnyai a vállakig terjeszkedtek. A szárnyas sisakot is sasfej díszítette. Pikkelyes
kesztyűk. Bronz láncing a legfinomabb bőrrel bélelve. Fém lábszárvédő bronz térdvasakkal.
Reket legjobban a kard vonzotta, amit kristálytömbbe ágyaztak. A penge aranyszínben tündökölt,
a kétkezes markolatot sasszárnyak védték.
– Egel fegyverei, az első Bronz grófé.
– Miért hagyták itt?
– Senki nem tudta kinyitni az ajtót – felelte az albínó.
– Nem volt bezárva – mondta Rek.
– Előtted nem.
– Ez mit jelent?
– Világos, a fegyverek rád vártak.
– Nem hiszem.
– Kivegyem a kardot? – kérdezte Serbitar.
– Ha akarod.
Serbitar a kristálytömbhöz sétált, előhúzta a saját kardját, és rácsapott a tömbre. Nem
történt semmi. A penge visszapattant a levegőbe, meg sem karcolta a kristályt.
– Próbáld meg – kérte Serbitar.
– Ideadod a kardodat?
– Csak nyúlj érte!
Rek előrelépett, és a kristály felé nyújtotta a kezét, várta a találkozást a hűvös üveggel, de
az nem jött. Keze a kristályba süllyedt, megragadta a markolatot. Könnyedén kihúzta a kardot.
– Ez valami trükk? – kérdezte.
– Lehet. De nem az enyém. Nézd! – Az albínó az üres kristályra támaszkodott, ráfeküdt.
– Tedd alám a kezed!
Rek engedelmeskedett. Számára nem létezett a kristály.
– Ez mit jelent?
– Nem tudom, barátom. Igazán nem tudom.
– Honnan tudtad, hogy itt van?
– Ezt még nehezebb megmagyarázni. Emlékszel arra a napra, a tisztáson, amikor nem
lehetett felkelteni engem?
 – Igen.
– Messzire utaztam, túl a csillagokon, de közben meglovagoltam az idő hullámait, és
meglátogattam Delnochot. Láttam magam, amint átvezetlek a pincén, le ehhez a szobához.
Láttam, hogy elveszed a kardot, és felteszed ugyanezeket a kérdéseket. És hallottam a
válaszomat.
– Most is hallgatsz bennünket?
– Igen.
– Ismerlek már annyira, hogy hiszek neked, de arra felelj, hogy az első Serbitar honnan
tudta, hogy itt a fegyver?
– Nem tudom megmagyarázni. Olyan, mintha tükörképeket néznék, amik végtelen
számban tükröződnek vissza. De annyit megtanultam már, hogy több van az élet mögött, mint
képzeljük.
– Ezt hogy érted?
– A Forrás hatalmára gondolok.
– Nem vagyok vallásos hangulatban.
– Akkor mondjuk azt, hogy századokkal ezelőtt Egel a jövőbe nézett, látta az ostromot,
és itt hagyta a kardját, mágia védelme alatt, és ezt csak te, mint Delnoch grófja tudtad megtörni.
– Még most is figyelsz bennünket?
– Igen.
– Tudsz Viraéről?
– Igen.
– Akkor tudtad, hogy meg fog halni?
– Igen.
– Miért nem mondtad meg?!
– Megöltem volna a boldogságotokat.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Rek, és érezte, hogy gyűlik benne a harag, kiszorítja a
gyászt.
– Ha hosszú életre számító földműves lettél volna, talán figyelmeztetlek, hogy
felkészítselek. De te barbár horda ellen harcolsz, nap mint nap kockáztatod az életedet. Virae is.
Tudtad, hogy meghalhat. Ha elmondtam volna, hogy biztos a halál, semmit nem nyertél volna, de
megraboltalak volna a boldogságtól is.
– Megmenthettem volna.
– Sajnos nem.
– Nem hiszem.
– Miért hazudnék? Miért kívánnám a halálát?
Rek nem felelt. A szó, halott, összetörte a szívét.
Könnyek törtek elő a szeméből, de küzdött ellenük, a fegyverre összepontosított.
– Holnap felveszem – mondta összeszorított fogakkal. – Felveszem és meghalok.
– Lehet – felelte az albínó.
26.
Friss, édes levegőt hozott a hajnal, amikor a kétezer drenai harcos a Kania elleni ostromra
készült. A falak alatt nadír sámánok jártak a törzsi harcosok között, csirke és bárányvért
fröcsköltek a kinyújtott kardokra.
A nadírok felsorakoztak, sok ezer torokból harsant az üvöltés, amikor a horda megindult,
létrákkal, mászókampókkal, csomózott kötelekkel a kezükben. Rek a fal közepéről figyelte őket.
Felemelte a bronzsisakot, a fejére tette, bekapcsolta az állszíjat. Balján Serbitar állt, jobbján
Menahem. A Harmincak többi tagja szétszóródott a védők között.
 A mészárlás megkezdődött.
Három támadást visszavertek, mielőtt a nadírok megvethették volna lábukat a falakon. És
ez a diadaluk is rövid életűnek bizonyult. Kéttucatnyi harcos törte át a védelmet, de egy halált
osztogató bronzpáncélos őrülttel, és két ezüstszellemmel találták szemközt magukat. Nem volt
menekvésük, a bronzördög kardja minden páncélt vagy pajzsot átvágott, a szörnyű kard alatt az
elkárhozottak sikolyával hullottak az emberek. Aznap éjjel az Ulric sátrában tartott
tanácskozáson csak az új ellenségről folyt a szó. Még a legendás Druss, aki csak nevetett a nadír
kardokon, ő is emberibbnek tűnt, mint ez az arany pusztítógép.
– Kutyáknak éreztük magunkat, akiket bottal kergetnek arrébb – motyogta egy férfi. –
Vagy fegyvertelen kisgyereknek egy felnőtt előtt.
Ulric homlokát gondok felhőzték, bár végül sikerült az embereit felvidítani, meggyőzte
őket, hogy csak egy bronzpáncélos férfival állnak szemben. Amikor a hadnagyai elhagyták a
sátrát, Nosta kánt hívatta. A parázstartó előtt kuporgó öregember végighallgatta hadurát,
bólintott, meghajtotta a fejét, majd lehunyta a szemét.

Rek mélyen aludt, kimerítette a gyász és a harc. A rémálom fekete füstként, lassan
burkolta be. Álmában kinyílt a szeme, és egy rettentő, sötét barlangszáj előtt állt. Szinte
tapintható félelem hömpölygött bentről. Rek mögött egy szakadék nyúlt a föld tüzes mélyébe,
különös hangok, nyöszörgés, sikolyok áradtak belőle. Rek fegyvertelen volt, páncéltalan.
Csusszanó hang érkezett a szakadékból, a férfi megfordult, és egy bűzlő, nyálkával borított óriási
csúszómászót pillantott meg. A szagtól hátratántorodott. A hatalmas száj, amibe egy ember
könnyűszerrel belefért volna, tágra nyílt, látni engedte a három sor hegyes fogat, és egy
kikandikáló törött, véres emberi kart. Rek a barlang felé hátrált, de egy szisszenésre megpördült.
Pók csusszant elő a tátongó sötétségből, csöpögött róla a méreg. A szájából zöld, vibráló arc
nézett ki, és a hatalom szavai hangzottak fel belőle. Rek minden hangtól gyengébb és gyengébb
lett, amíg már állni is alig volt képes.
– Egész nap itt akarsz ácsorogni? – kérdezte egy hang.
Rek megfordult, Virae állt mellette ragyogó fehér ruhában. Mosolygott.
– Visszajöttél! – mondta Rek, és a lány felé nyúlt.
– Erre nincs időnk, te bolond! Itt a kardod!
Egel bronzkardja jelent meg Virae kinyújtott kezében. Árnyék vetült rájuk, amikor Rek
elvette a kardot.
A férfi gyorsan megpördült, és szembenézett a felettük tornyosuló féreggel.
Háromlábnyira belevágott a lény nyakába, zöld váladék folyt a sebből. Rek lecsapott, újra és újra,
amíg a lény két darabban hullott hátra a szakadékba.
– A pók! – kiáltotta Virae, és Rek ismét megpördült. A vadállat hatalmas szája néhány
lépésre tőlük tátogott. Rek behajította a kardot a szájba, belülről dinnyeként hasította ketté a
koponyát. A pók felágaskodott, hátrazuhant. Szél támadt, a szörnyeteg fekete füstként oszlott szét
a levegőben.
– Meddig ácsorogtál volna itt, ha nem jövök? – kérdezte Virae.
– Nem tudom – felelte Rek.
– Bolond – mosolygott a lány.
Rek tétován előrelépett, kitárta a karját.
– Megérinthetlek? – kérdezte.
– Furcsa kérés egy férjtől.
– Nem tűnsz el?
A mosoly elhalványult.
 – Még nem, szerelmem.
Rek magához szorította, könnyek hullottak a szeméből.
– Azt hittem, örökre elmentél. Azt hittem, sosem látlak többé.
Egy ideig csendben álltak, szorosan összeölelkezve. A lány végül gyengéden eltolta
Reket.
– Vissza kell menned.
– Vissza?
– Delnochba. Szükségük van rád.
– Rád nagyobb szükségem van, mint Delnochra. Nem maradhatunk itt? Együtt?
– Nem. Az –itt– nem létezik. Csak te és én vagyunk valóságosak. Most vissza kell
mennem.
– Látlak még, ugye?
– Szeretlek, Rek. Mindig is szeretni foglak.
Rek felriadt álmából, az ablak mögötti csillagokra nézett. Még látta Virae lassan
halványuló arcát az éjjeli égbolton.
– Virae! – kiáltotta. – Virae! – Az ajtó kinyílt, és Serbitar rohan az ágyhoz.
– Rek, álmodsz. Ébredj fel!
– Ébren vagyok. Láttam Viraét! Eljött álmomban, és megmentett.
– Rendben van, de már nincs itt. Nézz rám!
Rek Serbitar zöld szemébe nézett. Aggodalmat látott, de lassan elmúlt, és az albínó
elmosolyodott.
– Minden rendben – mondta. – Meséld el az álmod.
Később Serbitar az arcról kérdezgette. Minden részletre kíváncsi volt, amire csak Rek
emlékezett. Végül elmosolyodott.
– Azt hiszem, Nosta kán áldozata voltál – mondta. – De legyőzted, és ez szép diadal,
Rek.
– Virae segített. Csak álom volt?
– Nem hiszem. A Forrás elengedte egy időre.
– Szeretném elhinni, nagyon szeretném.
– Elhiheted. Megnézted már a kardod?
Rek kipattant az ágyból, és az asztalhoz lépett, ahová a felszerelését tette. A kard eltűnt.
– Hogyan? – suttogta Rek.
Serbitar vállat vont.
– Majd visszakerül. Ne aggódj!
Serbitar gyertyát gyújtott, és felszította a tüzet a kandallóban. Halkan kopogtattak az
ajtón.
– Tessék – szólt ki Rek.
Egy fiatal tiszt lépett be Egel kardjával a kezében.
– Bocsánat, hogy zavarlak, uram, de megláttam a fényt. Az egyik őr találta meg a
kardodat a Kaniánál, és én idehoztam. Letöröltem róla a vért.
– Vért?
– Igen, uram. Csupa vér volt. És még mindig nedves.
– Köszönöm. – Rek tanácstalanul fordult Serbitarhoz. – Nem értem.

Ulric sátrában imbolygott a gyertyafény. A hadúr mozdulatlanul ült, a sámán fejetlen

tetemét bámulta a döngölt talajon. A látvány élete végéig kísérteni fogja. Az egyik pillanatban a
sámán transzban ült a parázs mellett, a következő pillanatban vörös csík tűnt fel a nyaka körül, és
a feje a tűzbe gurult.
Ulric végül behívatta a katonáit, de előtte gondosan végighúzta a saját kardját a tetem
nyakán.
– Felbosszantott – mondta az őröknek.
A nadír törzsfő kilépett a sátrából, ott állt a csillagok alatt. Először a legendás csatabárdos
harcos, utána az ezüst kardforgató. Most pedig a bronz ördög, akinek a hatalma még Nosta kánét
is meghaladja. Miért borzong meg a lelke? Delnoch csak egy vár. Nem foglalt el száz és száz
hasonló erődítményt az élete folyamán? Ha túljut a falakon, a drenai birodalom az ölébe hullik.
Hogyan is állhatnának ellent? A válasz egyszerű: sehogy! Egyetlen ember – vagy ördög – sem
bírhat el a nadír törzsekkel.
Miféle újabb meglepetésekkel szolgál még a vár? – kérdezte magától.
Kania fölé tornyosuló falára pillantott.
– Elesel! – kiáltotta. Hangját visszaverte a völgyszurdok. – Ledöntelek!

A hajnal előtti szellemfényben Gilad egy csésze forró levest, és egy darab fekete kenyeret
kapott a kantinban. Lassan átvágott a gyilokjárón sorakozó emberek között, amíg el nem érte a
befalazott alagút feletti helyét a megfeketedett falon. Togit már ott találta, összekuporodva
üldögélt a falnak vetve a hátát. Biccentett, amikor Gilad leült mellé, majd a kérges tenyerében
tartott fenőkőre köpött, és folytatta hosszú lovassági kardjának élezését.
– Esni fog – mondta Gilad.
– Ühüm. Lassítja őket.
Togi soha nem kezdeményezett beszélgetést, de mindig volt valami észrevétele, ami
mellett mások elsiklottak. Különös volt ez a barátság, Togi a tizenöt évet leszolgált, szótlan
Fekete Lovas és Gilad, az önkéntes között. Gilad nem emlékezett, mikor találkoztak először,
ehhez Togi arca túlságosan köznapi volt. Fokozatosan figyelt fel a légiósra. A légió embereit már
szétszórták a falakon, beosztották a csoportokhoz. Senki nem mondta, miért, de Gilad jól tudta: a
tapasztalt katonák jelentősen hozzájárultak a védelem erejéhez, bárhol álltak. Togi kegyetlen
harcos volt, némán küzdött. Semmi harci rikoltás, semmi sikoly, csak könyörtelenül gazdaságos
mozdulatok és ritka ügyesség, aminek nyomán halott és sebesült nadírok maradtak. Togi nem
tudta, hány éves, csak azt, hogy fiatal lovászfiúként csatlakozott a légióhoz, és a sathuli
háborúkban érdemelte ki a fekete egyenruhát. Egyszer régen megnősült, de a felesége elhagyta,
és a fiát is magával vitte. Fogalma sem volt róla, merre élnek, és azt állította, nem is érdekli. Nem
emlegetett soha barátokat, és nem sokra becsülte a katonai hierarchiát. Gilad egyszer
megkérdezte tőle, hogy mi a véleménye a légió tisztjeiről.
– Éppolyan jól harcolnak, mint mi – felelte –, de ez az egyetlen dolog, amit valaha is
közösen csinálunk.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Gilad.
– Nemesség. Harcolhatsz értük, meghalhatsz értük, de soha nem tartozhatsz közéjük.
Számukra nem létezünk, mint emberek.
– Drusst elfogadják – jegyezte meg Gilad.
– Őt én is – felelte Togi, és szenvedélyes fény gyúlt a szemében. – Az az ember férfi.
De ez nem változtat semmin. Nézd meg az ezüstpáncélosokat, akik az albínó parancsnoksága
alatt harcolnak, egyikük sem alacsony származású. Herceg fia vezeti őket, nemesek mind.
– Akkor miért harcolsz értük, ha ennyire gyűlölöd őket?
– Gyűlölöm? Nem gyűlölöm őket. Ilyen az élet. Én nem gyűlölök senkit, mások sem
engem. De megértjük egymást. Számomra a tisztek éppúgy másik faj, mint a nadírok. Harcolni
pedig azért harcolok, mert ez a dolgom, katona vagyok.
 – Mindig katona szerettél volna lenni?
– Mi más?
– Bármi – tárta szét a karját Gilad.
– Jó lett volna királynak lenni.
– Milyen királynak?
– Véres zsarnoknak – felelte Togi. Kacsintott, de nem mosolyodott el. Ritkán
mosolygott, és akkor is alig mozdultak a ráncok a szeme körül.
Előző nap, amikor a Bronz gróf olyan drámai módon feltűnt a falakon, Gilad oldalba
bökte Togit.
– Új páncél, jól áll neki – mondta a légiós.
– Réginek látszik – mondta Gilad.
Togi vállat vont.
– Ha megvédi

Aznap Togi kardja hatujjnyira a markolat felett eltört. Nekiugrott a szemközt álló
nadírnak, a nyakába vágta a törött pengét, és kitépte a kezéből rövid kardját. Mozdulatainak
sebessége és a világos helyzetfelismerés elképesztette Giladot. Togi később, egy nyugodtabb
pillanatban szerzett egy új kardot egy halott katonától.
– Jól harcolsz – mondta Gilad.
– Élek – felelte Togi.
– Ez ugyanaz?
– Ezeken a falakon igen, bár jó katonák is meghaltak. Szerencse dolga. Az ügyetleneknek
nincs szükségük rossz szerencsére, hogy meghaljanak, és a jó szerencse sem tartja őket sokáig
életben.
Togi elrakta a fenőkövet, és egy olajos ronggyal megtörölte a pengét. Az acél
kékesfehéren villant a felkelő nap fényében.
Arrébb Druss beszélgetett a katonákkal, tréfáival jobb kedvre derítette őket. Feléjük
indult, Gilad felállt, de Togi a helyén maradt. Az öreg harcos szakállát felborzolta a szél, megállt,
és Giladhoz fordult.
– Örülök, hogy maradtál – mondta.
– Nem volt hová mennem – felelte Gilad.
– Ezt nem sok ember tudja értékelni – mondta az öreg harcos. A kuporgó légiósra
pillantott. – Örülök, hogy látlak, Togi. Még élsz?
– Egyelőre – nézett fel a férfi.
– Maradj is életben! – mondta Druss, és továbblépett.
– Nagy ember – mondta Togi. – Érdemes meghalni érte.
– Ismerted korábban?
– Igen. – Togi nem folytatta, és Gilad szerette volna kifaggatni, de a nadír harci ének
vérfagyasztó első taktusai az újabb véres hajnal kezdetét jelezték.

Alattuk a falakon egy Nogusha nevű óriás nadír állt. Tíz éve küzdött Ulric bajnokaként,
most az első hullámmal előreküldték, húsz farkas vette körül személyes testőrségeként. Azt a
parancsot kapták, hogy védelmezzék őt, amíg el nem érik a Haláljárót. Három láb hosszú,
hatujjnyi széles kardot csatolt a hátára, két tőrt viselt az oldalán. Ő volt a legmagasabb és a
leghalálosabb harcos a nadír seregben, több mint háromszáz viadal győztese.
A horda elérte a falakat. Kötelek suhantak a párkányok felé, létrák koccantak a szürke
kőnek. Nogusha parancsszavakat vakkantott a testőreinek, és hárman megindultak előtte, a
többiek mellette. Az első kettő teste az alattuk lévő sziklák felé zuhant, de a harmadik helyet
csinált Nogushának, mielőtt szétszabdalták. Hatalmas kezeivel Nogusha megragadta a párkányt, a
kardja kirepült, és mindkét oldalán megjelentek a testőrök. Az óriási kard utat vágott a katonák
között, ékként haladtak a húsz lépésre álló Druss felé. Bár a drenai katonák körülvették Nogusha
csapatát, nem tudtak a termetes harcoshoz hozzáférni, meghaltak villanó kardjának csapásai alatt.
A testőrei rosszabbul jártak, egyenként hullottak el, míg végül csak Nogusha maradt talpon.
Mindössze néhány lépésre állt Drusstól, aki megfordult, meglátta a nadírt, amint egyedül harcol,
és nemsokára elesik. A tekintetük találkozott, megértették egymást. Druss azonnal felismerte az
ellenfelét, Kardforgató Nogushát, Ulric hóhérát, a férfit, akinek tetteiből legendákat szőnek a
nadírok, Druss fiatalabb mását.
Az öreg leugrott a fűre, várt. Nem mozdult, hogy megállítsa a nadír elleni támadásokat.
Nogusha látta, hogy Druss várja, áttört az őt körülvevő katonákon. Több drenai harcos indult
utána, de Druss leintette őket.
– Örülök, hogy találkoztunk, Nogusha! – mondta az öreg.
– Örülök, Haláljáró!
– Nem éled meg, hogy felvedd a jutalmadat – mondta Druss. – Nincs visszaút.
– Mindenki meghal egyszer. És ebben a pillanatban olyan közel vagyok a
paradicsomhoz, amilyen közel lehetek. Egész életemben előttem álltál, beárnyékoltad a tetteimet.
Druss komolyan bólintott.
– Én is gondoltam rád.
Nogusha elképesztő sebességgel támadott. Druss félreütötte a kardot, belépett, és bal
öklének teljes erejével megütötte a másikat. Nogusha megtántorodott, de gyorsan magához tért,
és kivédte Druss fegyverének alulról jövő csapását. Rövid és kegyetlen küzdelem kezdődött.
Legyenek bármilyen ügyesek, egy csatabárdot és egy kardot forgató ember között nem tarthat
sokáig a viadal. Nogusha balról cselezett, majd a kardja átcsúszott Druss védekezésén. Druss
oldalra vetődött, vállával félresöpörte Nogushát. A nadír elbukott, de a kardja felhasította Druss
ruháját, belevágott a húsba. Az öreg nem vett tudomást a hirtelen fájdalomról, és az elesett
ellenfélre vetette magát. Bal marka az ellenfelének csuklójára kulcsolódott, Nogusha ugyanígy
tett.
A két férfi titáni küzdelemben próbált kibújni a másik szorításából. Csaknem egyforma
erősek voltak, és bár Druss volt előnyösebb helyzetben felül, Nogushának kevesebb év nyomta a
vállát, és Druss megsebesült. Vér folyt végig a hátán, összegyűlt vastag bőröve felett.
– Nem állhatsz ellen! – sziszegte Nogusha összeszorított fogakkal.
Druss, az erőlködéstől lila arccal, nem felelt. A másiknak igaza volt, érezte, ahogy
csökken az ereje. Nogusha jobbja emelkedni kezdett, a penge megvillant a reggeli fényben. Druss
bal keze remegett az erőfeszítéstől, bármelyik pillanatban veszíthetett. Az öreg hirtelen felemelte
a fejét, és homlokával Nogusha védtelen arcába vágott. A nadír orra összetört, amikor az ezüsttel
díszített sisak lecsapott. Druss még háromszor ütött, és a nadír kezdett pánikba esni. Az orra és
egyik arccsontja szilánkokra tört. Megrándult, kifordult, elengedte Druss kezét, és öklével orrba
vágta. Druss Snagával az ellenfele nyakára sújtott. Vér áradt a sebből, Nogusha abbahagyta a
küzdelmet. A tekintetük találkozott, de egyikük sem szólt. Druss kifulladt, a nadírnak pedig nem
maradtak ép hangszálai. A nadír az égre emelte a pillantását, és meghalt. Druss lassan felállt,
megfogta Nogusha lábát, és a párkány széléhez vonszolta a testet.
A nadírok már visszavonultak, újabb támadásra készülődtek. Druss két embert szólított,
megparancsolta, hogy adják fel Nogusha tetemét.
– Támogassatok, de ne vegye észre senki! – suttogta a katonáknak maga mögött. A nadír
tekintetek kereszttüzében magához húzta a testet, megragadta a nyakát meg az ágyékát, és a feje
fölé emelte az óriási testet. Felordított, és lehajította a nadírt. Ha a katonák nem tartják meg, ő is
leesett volna. Aggodalmas arccal segítették le a falról. – Vigyetek az ispotályba, mielőtt
elvérzem! – suttogta.
27.
Caessa csendesen ült az ágy mellett, figyelmes tekintetét egyetlen pillanatra nem vette le
Drussról. Harminc öltéssel varrták össze a harcos hátát, a vágás a vállánál hatolt a legmélyebbre.
Az öreg aludt, mákonyos borral kábították el. Iszonyatos vérveszteséget szenvedett, az ispotály
felé vezető úton összeesett. Caessa Calvar Syn mellett állt, amikor a sebet ellátták. Nem szólt
semmit. Most is csak ott ült.
Nem értette, miért foglalkozik ennyit az öreggel. Nem érzett iránta vágyat, soha egyetlen
férfit sem kívánt még. Szerelem? Nem tudta megállapítani, nem tudta mi alapján megítélni az
érzést. Hétéves korában szörnyű halált haltak a szülei. Apja, egy békés paraszt megpróbálta
megakadályozni, hogy kirabolják a házát, a fosztogatók tétovázás nélkül levágták. Anyja kézen
fogta Caessát, és a sziklák felé futott vele. A menekülés nem tartott sokáig, észrevették őket. Az
asszony nem bírta fölkapni a kislányt, terhes volt, de hátrahagyni sem akarta őt. Vadmacskaként
harcolt, de győzte a túlerő, megerőszakolták és megölték. A gyermek végig egy tölgyfa alatt ült,
dermedten a félelemtől. Egy büdös, szakállas férfi végül odajött hozzá, a hajánál fogva felemelte,
a szikla szélére lépett, és a tengerbe hajította.
Nem a kövekre esett, de a feje így is felhasadt, a jobb lába eltört. Egy halász látta a
zuhanását, és kimentette.
Azon a napon megváltozott. Az egykor vidám kislány nem nevetett, nem táncolt, nem
énekelt többé. Rosszindulatú, civakodó természetű lett. A gyerekek nem szívesen játszottak vele,
egyre többször maradt egyedül.
Tizenöt éves korában ölte meg az első férfit, egy utazót, aki megállt beszélgetni vele a
folyóparton. Éjjel odakúszott a fekvőhelyéhez, elvágta a torkát, és nézte, hogy hal meg.
A férfit még sokan követték. Haláluk megkönnyeztette. Ha sírt, élt. Caessa számára a
legfontosabb az volt, hogy érezze: él, így a férfiaknak meg kellett halniuk.
Később, amikor elmúlt húszéves, új módszer szerint választotta ki az áldozatait: azokat
ölte meg, akik megkívánták őt. Lefeküdt velük, és utána, amikor aludtak, amikor talán éppen a
gyönyörökről álmodtak, gyengéden végighúzta kiélesített tőrét a torkukon. Hat hónappal ezelőtt
csatlakozott Nyílhoz, azóta nem ölt meg senkit, a Skultik-erdő jelentette az utolsó menedéket
számára.
Most egy sebesült férfi ágya mellett ült, és szerette volna, ha életben marad. Miért?
Kihúzta tőrét, és elképzelte, hogy felhasítja az öreg torkát. Máskor ettől elöntötte a forró
vágy, de most csak félelem borzongatta meg. Elképzelte, amint Druss mellette ül egy sötét
szobában, a kandallóban tűz ég. Druss átkarolja a vállát, ő hozzábújik. Képzeletében a harcos
még nagyobb volt, valóságos óriás. Tudta, miért.
Egy hétéves gyermek szemével látta a férfit.
Orrin lépett be csendesen a szobába. Lefogyott, megfáradt, mégis erősebb lett.
Megváltozott. A kimerültségtől megöregedett, de a változás a szemeiből áradt. Egykor katona
volt, aki harcos szeretett volna lenni, most harcos volt, aki szeretett volna bármi más lenni. Látta
a varjak éles csőrét a halottak szemén munkálkodni, látta a férgek gyülekezését. Megtalálta
önmagát, már nem tétovázott.
– Hogy van? – kérdezte Caessától.
– Rendbe jön. De hetekig nem tud harcolni.
– Akkor többé már nem harcol, mert csak napjaink vannak. Átszállítjuk.
– Nem lehet megmozdítani – mondta a lány, és most először nézett Orrinra.
 – Muszáj. Feladjuk a falat, az éjjel visszavonulunk. Több mint négyszáz embert
veszítettünk ma. A negyedik fal sokkal rövidebb, azt napokig tarthatjuk. Készítsd elő!
Caessa bólintott, felállt.
– Te is fáradt vagy, tábornok. Pihenned kellene.
– Nemsokára pihenhetek – mosolygott a férfi. A mosolytól Caessa megborzongott. –
Azt hiszem, hamarosan mindannyian pihenhetünk.
Hordágyra emelték Drusst, a hordágyvivők gyengéden felemelték, fehér takarókkal
védték az éjjeli hideg ellen. A többi sebesülttel a negyedik fal felé indultak, ahol köteleket
engedtek le, és a hordágyak lassan felemelkedtek. Nem gyújtottak fáklyát, csak a csillagok fénye
világított. Orrin mászott fel utolsóként, segítő kéz nyúlt érte, és felhúzta. Gilad.
– Mindig a megfelelő helyen vagy, hogy segíthess, Gilad. Nem panaszként mondom.
Gilad elmosolyodott.
– Annyit fogytál, tábornok, hogy ma megnyernéd a futóversenyt.
– A futóverseny! Mintha egy más korban történt volna. Mi történt a barátoddal?
– Hazament.
– Bölcs ember. Te miért maradtál?
Gilad vállat vont. Unta már a kérdést.
– Szép esténk van – mondta Orrin. – Különös, régen éjjelente a csillagokat néztem az
ablakomból, mindig elaltattak. Most nincs szükségem az alvásra. Úgy érzem, csak az életemet
pocsékolom vele. Te is?
– Nem, uram. Én alszom, mint egy gyerek.
– Helyes. Akkor jó éjszakát!
– Jó éjszakát, uram!
Orrin lassan továbbment, majd visszanézett.
– Egész jól csináltuk, ugye?
– Igen, uram – felelte Gilad. – Azt hiszem, a nadírok még sokáig fognak bennünket
emlegetni.
– Igen. Jó éjt! – Elindult a lépcsők felé, amikor Gilad utána szólt.
– Uram!
– Igen?
– Csak
csak annyit akartam mondani, hogy büszke voltam, hogy alattad szolgálhatok.
– Köszönöm, Gilad. Nekem kell büszkének lennem rátok. Jó éjt!
Togi nem szólt egy szót sem, amikor Gilad visszatért a falhoz, de a fiatal tiszt magán
érezte a légiós tekintetét.
– Rajta – mondta Gilad. – Ki vele.
– Mivel?
Gilad barátjának kifejezéstelen arcára nézett, kutatóan figyelte a gúny vagy megvetés
jeleit. Semmit nem látott.
– Azt hittem, szerinted
Nem tudom – fejezte be tétován.
– Ez a férfi megmutatta, hogy bátor és tisztességes, és ezt te elismerted. Nincs ebben
semmi rossz, bár ez nem a te feladatod. Békeidőben lehet, hogy meggyanúsítanálak, hogy
hízelegsz, törtetsz. Itt nem. Semmit nem nyerhetsz, és ezt ő is tudja. Szép volt, amit mondtál.
– Köszönöm – mondta Gilad.
– Mit?
– Hogy megértettél. Tudod, szerintem ő nagy ember, talán Drussnál is nagyobb. Nem
olyan bátor, mint Druss, nem olyan ügyes, mint Hogun, és mégis itt van. Mégis küzd.
– Nem él már soká.
– Egyikünk sem – mondta Gilad.
– Igaz, de ő hamarabb meghal. Túl fáradt, itt felül túl fáradt – Togi megütögette a
homlokát.
– Azt hiszem, tévedsz.
– Nem. Tudod, hogy igazam van, azért mondtad, amit mondtál. Te is érzed.

Druss tengernyi fájdalomban fürdött, égette, marta a testét. Összeszorította az állkapcsát,

fogai csikorogtak az erőfeszítéstől, hogy ellenálljon a hátában kúszó kínnak. Nem tudott beszélni,
csak sziszegte a szavakat, az ágya körül állók arca a felismerhetetlenségig elmosódott.
Elveszítette az eszméletét, de a fájdalom az álmai mélyébe is követte, ahol ösztövér, árny
kísértette táj vette körül, csorba hegyek emelkedtek a szürke, komor égre. Druss a hegy tetején
feküdt, nem tudott mozdulni a fájdalomtól, és villám szaggatta fákkal körülvett tisztást látott
maga előtt. A fák előtt fekete ruhás, karcsú férfi állt, sötét szemekkel. Előrelépett, leült egy kőre,
és Drussra pillantott.
– Hát, így végzed – mondta. Tompán csengett a hangja, mint a barlangban süvítő szél.
– Meggyógyulok! – sziszegte Druss, és pislogott, hogy lásson a szemébe csorgó veríték
ellenére.
– Ezúttal nem – mondta a férfi. – Már most halottnak kéne lenned.
– Sebesültem meg máskor is.
– Igen, de ezt a pengét megmérgezték, zöld méreggel az északi mezőkről. Már
üszkösödsz.
– Nem! Fegyverrel a kezemben halok meg!
– Gondolod? Sokáig vártam rád, Druss, hosszú éveken át. Figyeltem az utazókat, akiket
te segítettél át a sötét folyón. És figyeltelek téged is. Hihetetlenül büszke és öntelt vagy.
Megkóstoltad a dicsőséget, mindennél többre becsülted az erődet. Most meghalsz. Nem
dicsőségben, nem harc közben. Nem kelhetsz át a folyón az Örökkévalóság Termébe. Örülök,
érted? Megérted?
– Nem. Miért gyűlölsz?
– Miért? Mert legyőzöd a félelmet. Mert az életed a munkám kigúnyolása. Nem elég,
hogy meghalsz. Mindenki meghal, a paraszt is, a király is, a végén mind az enyém. De te, Druss,
különleges vagy. Ha úgy halnál meg, ahogy szeretnél, te győznél. A sebed már meg kellett volna,
hogy öljön. De még nem jövök érted. A fájdalom egyre erősödik. Vonaglani fogsz
sikoltozni
Végül megtörsz, és könyörögni fogsz. Nekem fogsz könyörögni. Én eljövök, kézen
foglak, és az enyém leszel. Az emberek utolsó emléke rólad egy zokogó roncs képe lesz.
Megvetnek majd, és a legendádon végre folt esik.
Druss maga alá húzta a kezét, és küszködött, hogy felállhasson. A fájdalom győzött,
nyöszörgés hagyta el az ajkát.
– Ez az, harcos! Küzdj! Otthon kellett volna maradnod, élvezni az öregséget. Hiú ember!
Nem tudtál ellenállni a vérszagnak. Szenvedj, okozz nekem örömet!
Az ispotályban Calvar Syn forró törülközőket emelt le Druss hátáról, de gyorsan vissza is
tette, amikor bűz töltötte be a szobát. Serbitar előrelépett, és megvizsgálta a sebet.
– Reménytelen – mondta Calvar Syn, és fénylő koponyáját dörzsölte. – Hogyan élhet
még?
– Nem tudom – felelte halkan az albínó. – Caessa, megszólalt?
 A lány felnézett az ágy melletti székről, szemét kimerültség árnyékolta be. Megrázta a
fejét. Kinyílt az ajtó, és Rek lépett be csendesen. Felvonta a szemöldökét az orvos felé, de az
megrázta a fejét.
– Miért? – kérdezte Rek. – Kapott már ennél rosszabb sebet is.
– Üszkösödik. A seb nem zárul be, és a méreg szétáradt az egész testében. Menthetetlen.
Negyvenéves tapasztalatom azt mondja, hogy halottnak kellene lennie. Hihetetlen gyorsasággal
rohad a teste.
– Kemény öregember. Meddig élhet még?
– A holnapot már nem éri meg – felelte az orvos.
– Mi a helyzet a falakon? – kérdezte Serbitar.
Rek vállat vont. A páncélja véres volt, a szemei fáradtak.
– Egyelőre kitartunk, de bejutottak az alagútba, és a kapu nem bírja sokáig. Átkozottul
nagy kár, hogy nem volt időnk erre az alagútra is. Azt hiszem, alkonyat előtt itt lesznek. Már
átjutottak a mellékkapun, de Hogun és néhányan még védik a lépcsőt. Ezért jöttem, doktor. Attól
tartok, ki kell üríteni a kórházat. Az erőd belsejében lesz ezentúl a kórház. Mikor tudod
elkezdeni?
– Mit mondjak? Minden pillanatban kapok újabb sebesülteket.
– Kezdd el. Akik annyira rossz állapotban vannak, hogy nem mozdíthatók, azokkal
végeznünk kell.
– Micsoda?! – kiáltotta az orvos. – Meg akarod gyilkolni őket?
– Igen. Vidd, akiket vihetsz! A többiek
mit gondolsz, mit művelnek majd velük a nadírok?
– Mindenkit elviszek. Ha meghalnak az úton, az is jobb, mintha leszúrjuk őket az
ágyukban.
– Kezdd! Csak az időt pazaroljuk – mondta Rek.

A falon Gilad és Togi csatlakozott Hogunhoz a lépcső mellett. A lépcsőfokokat halottak

fedték, de újabb nadír harcosok érkeztek a fordulóból, átlépve a testeken. Hogun előrelépett,
hárított egy támadást, megcsonkította a vezetőjüket, aki elesett, és a végzetét okozta a mögötte
érkezőnek. Togi kardja átszelte a második férfi nyakát. Közeledett már a következő kettő,
bivalybőr pajzsokat tartottak maguk elé. Mögöttük újabbak és újabbak.
– Mintha vödörrel akarnál visszatartani egy tengert! – kiáltotta Togi.
Felettük a mellvéden megvetették lábukat a nadírok, ékben támadtak a védőkre. Orrin
felismerte a veszélyt, ötven emberrel a segítségükre sietett.
Alattuk jobbra faltörő kos csapódott a tölgyből és bronzból készült kapunak. A kapu
kitartott, de hasadások keletkeztek az ajtópánt alatt, a fa egyre jobban nyöszörgött.
A csapat eljutott a nadír ékig, Orrin két kézre markolta a kardját, csak támadott, alig
védekezett. Mellette elesett egy katonája, ő levágta a támadót, majd kivédett egy balról érkező
csapást.
Még három óra alkonyatig.
Nyíl a fal mögött a fűben térdelt, három tegez feküdt előtte a földön. Hideg nyugalommal
helyezte fel a vesszőjét, meghúzta a húrt, lőtt. Az Orrintól balra álló nadír elesett, a vessző átlőtte
a halántékát. A következő nadírt Orrin vágta le, a harmadik ismét nyílvesszőtől halt meg. Az ék
kezdett felbomlani, a drenai katonák előretörtek.
A lépcsőnél Togi egy hosszú vágást kötözött be a karján, amíg friss erejű légiósok
tartották a lépcsőt. Gilad a kőnek dőlt, letörölte homlokáról az izzadságot.
– Hosszú ez a nap – mondta.
 – És még sokáig tart – morogta Togi. – Érzik, hogy közel már a diadal.
– Igen. Hogy van a karod?
– Rendben – felelte Togi. – Most hova?
– Hogun azt mondta, oda menjünk, ahol szükség van ránk.
– Mindenhol. A kapuhoz megyek, jössz?
– Miért ne? – mosolygott Gilad.

Rek és Serbitar megtisztították a fal egy részét, azután Orrinhoz futottak. A falon
mindenütt kezdett megtörni a védelmi vonal, de még álltak a katonák.
– Ha kitartunk, amíg összeáll az újabb támadó hullám, lesz időnk mindenkit visszavinni a
Valterire! – kiáltotta Orrin, amikor Rek odaért mellé.
Még egy órán át tartott a harc, amikor a faltörő kos bronzfeje áttörte a kapu deszkáját. A
keresztpánt megereszkedett, majd csikorogva hullott ki az üregéből. A kost lassan visszahúzták,
hogy helyet adjanak a harcosoknak.
Gilad hírvivőt küldött, hogy tájékoztassa Reket, vagy valamelyik gant, majd kihúzta a
kardját, és ötven másik katonával együtt készen állt a támadásra.
Jobbra-balra ingatta a fejét, hogy tompítsa sajgó vállizmait, és Togira nézett. A férfi
mosolygott.
– Mi olyan nevetséges?
– Az ostobaságom – felelte Togi. – Azért javasoltam a kaput, hogy pihenjünk egy kicsit.
És most meghalunk.
Gilad nem válaszolt. Halál! A barátjának igaza volt, a kaput védő emberek nem juthatnak
vissza az ötödik falra. Késztetést érzett, hogy elfusson, de elnyomta. Mit számít? Épp elég halált
látott az elmúlt hetekben. És ha túléli, hova menne, mit csinálna? Vissza a földjére, az unalmas
feleségéhez? Hogy megöregedjen, és fogatlanul mesélgessen a fiatalságáról és a bátorságáról?
– Nagy istenek! – mondta hirtelen Togi. – Odanézz!
Gilad megfordult. Druss közeledett feléjük lassan, a bujdosólányra, Caessára
támaszkodott. Megtántorodott, majdnem elesett, de a lány megtartotta. Közelebb értek, és Gilad
elfojtotta döbbenetét. Az öreg rémesen nézett ki, a kétnapos hullának nincsen ilyen kékes színe!
A katonák félreálltak, amikor Caessa középre vezette Drusst, kihúzta a kardját, és mellé állt.
A kapu kinyílt, a nadírok beözönlöttek.
Druss ereje végső megfeszítésével előhúzta Snagát. Alig látott át a fájdalom ködén,
minden lépés pokoli kínokat jelentett. A lány sírva öltöztette fel, utána felsegítette. Akkor Druss
is sírni kezdett, a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott.
– Nem bírom! – nyöszörögte.
– De igen – mondta a lány. – Muszáj!
– Fáj

– Ismered a fájdalmat. Harcolj ellene!

– Nem tudok. Végem.
– Hallgass rám, a fene vigyen el! Te vagy a Legendás Druss, és ott kint emberek halnak
meg. Még egyszer, Druss! Kérlek! Nem adhatod fel, mint bárki más. Te Druss vagy! Képes vagy
rá. Állítsd meg őket! Kint van az anyám!
Druss tekintete egy pillanatra kitisztult, látta a lány szemében az őrület fényeit. Nem
értette, nem tudott semmit a lány életéről, de érezte, hogy szüksége van rá. Az erőfeszítéstől
felordított, amikor maga alá húzta a lábát, és megragadta a polcot a falon, hogy fel tudjon állni. A
fájdalom erősödött, de arra használta, hogy növelje a haragját.
 Mély lélegzetet vett.
– Gyere, kis Caessa, keressük meg az anyádat! – mondta. – De segítened kell, nem állok
biztosan a lábamon.
A nadírok bejutottak a kapun, a várakozó pengék felé léptek. A falon Rek megtudta a hírt.
A nadír támadás felül gyengült, a harcosok a kapunál tolongtak.
– Vissza! – kiáltotta. – Vissza az ötödik falra! – Katonák futottak át Delnoch
külvárosának elhagyott utcáin, az utcákon, ahonnan Druss valaha régen, napokkal ezelőtt
kilakoltatta az embereket. Mostantól nem lesz szabad terük a falak között, itt még álltak a házak,
magányosan, csendesen.
Katonák futottak az ötödik fal csalóka biztonsága felé, nem törődtek a kapunál hagyott
utóvéddel. Gilad nem hibáztatta őket, és furcsa módon nem szeretett volna köztük szaladni.
Csak Orrin vette észre a hátvédet. Megfordult, hogy csatlakozzon hozzájuk, de Serbitar
megragadta a kezét.
– Semmi értelme – mondta.
Futottak. Mögöttük a nadírok feljutottak a falra, üldözőbe vették a menekülőket.
A kapuban folytatódott a mészárlás. Druss az emlékezetére hagyatkozva harcolt, ütötte,
vágta a közeledő harcosokat. Togi meghalt, amikor egy rövid lándzsa átdöfte a mellkasát, Gilad
észre sem vette a halálát. Caessa mást látott, mint a többiek: Druss tíz rablóval harcolt. A lány
minden egyes ember halálánál elmosolyodott. Nyolc. Kilenc.
Az utolsó rabló közeledett, akit soha nem fog elfelejteni, mert az ölte meg az anyját.
Arany fülbevalót viselt, a szemöldökétől az álláig húzódó forradás csúfította el az arcát. A lány
felemelte a kardját, előrevetődött és hasba szúrta. A zömök nadír hátratántorodott, magával
rántotta a lányt. Kés hatolt Caessa bordái közé, de meg sem érezte. A rablók meghaltak, és
gyerekkora óta most először biztonságban érezte magát. Mindjárt kijön az anyja a fák közül, és
hazaviszi. Druss kap egy finom vacsorát, és jót nevetnek az egészen. Énekelni is fog. És

Már csak hét katona állt Druss körül, minden oldalról nadírok vették körbe őket. Egy
lándzsa lendült, átdöfte Druss tüdejét. Snaga gyilkos dühvel csapott vissza, tőből levágta a
támadó karját. Amikor elbukott, Gilad elvágta a torkát. Nyomban utána Gilad is elesett, hátba
szúrták. Druss egyedül maradt. A nadírok hátraléptek, helyet adtak a parancsnokuknak.
– Emlékszel rám, Haláljáró? – kérdezte.
Druss kirántott a lándzsát az oldalából, és elhajította.
– Emlékszem, pókhasú. A követ vagy!
– Azt mondtad, hogy a tiéd lesz a lelkem, és most én állok itt, és te halsz meg. Mit szólsz
hozzá?
Druss hirtelen felemelte a karját, előrelendítette Snagát, és a penge, mint tököt hasította
szét a koponyát.
– Azt, hogy túl sokat beszélsz – mondta Druss. Térdre roskadt, és amikor lenézett, látta,
hogy folyik el a vére. Mellette Gilad haldoklott, de kinyitotta a szemét. – Jó volt élni, ugye,
fiam?
Nadírok álltak körülöttük, de senki nem mozdult. Druss felnézett, és rábökött egy
harcosra.
– Te, fiam – mondta torokhangon –, vedd fel a bárdomat! – A harcos egy pillanatig
nem mozdult, azután megvonta a vállát, és kihúzta Snagát a követ fejéből. – Hozd ide! –
parancsolta Druss. Ahogy a fiatal katona közeledett, Druss látta, hogy a saját fegyverével akarja
megölni, de ekkor parancsszó csattant, és a nadír megmerevedett. Átadta Drussnak a fegyvert, és
hátralépett.
 Druss tekintete elködösült már, nem ismerte fel az előtte álló alakot.
– Jól harcoltál, Haláljáró – mondta Ulric. – Most pihenhetsz.
– Ha lenne még egy kis erőm, levágnálak – mormolta Druss, és küszködött a
fegyverével. A súly lehúzta a karját.
– Tudom. Nem tudtam, hogy Nogusha megmérgezte a pengéjét. Elhiszed?
Druss bólintott, majd lassan előrebukott. A Legendás Druss meghalt.
28.
Hatszáz drenai katona figyelte néma csendben, amikor a nadírok felnyalábolták a testet,
gyengéden megfogták és kivitték a kapun, amelynek megvédéséért annyit küzdött az öreg.
Ulric lépett át utoljára a kapun. A törött kapuszárny árnyékában megfordult, violaszín
szeme végigpásztázta a falakon álló embereket. Amikor a bronzpáncélos férfihoz ért, felemelte a
kezét, mintha üdvözölné, majd lassan rá mutatott. Az üzenet világos volt.
Először a Legendás, utána a gróf.
Rek nem felelt, csak nézte, ahogy a nadír hadúr belép az árnyékba, és eltűnik a szeme
elől.
– Nehezen halt meg – mondta Hogun.
Rek megfordult, leült egy kőre, és felemelte a sisakrostélyát.
– Mit vártál? – kérdezte Rek, és megdörzsölte fáradt szemeit. – Keményen élt.
– Hamarosan követjük – mondta Hogun. – Az emberek már egy napig sem bírják. A
város elnéptelenedett, már a tábori pék is elment.
– A tanács?
– Elmentek, mind. Bricklyn egy vagy két nap múlva visszatér Abalyn üzenetével.
Szerintem egyenesen Ulricnak hozza a választ, akkor már ő ül az erődben.
Rek nem felelt, nem volt mit. Hogun igazat mondott, a csatának vége. Csak a mészárlás
maradt hátra.
Serbitar, Vintar és Menahem közeledtek csendesen, rongyos, véres fehér köpenyekben.
Egyikük sem sebesült meg. Serbitar fejet hajtott.
– Itt a vég – mondta. – Mik a parancsaid?
Rek megvonta a vállát.
– Mit mondjak?
– Visszavonulhatunk a belső erődbe – ajánlotta Serbitar –, de még annak a védelmére
sincs elég emberünk.
– Akkor itt halunk meg – mondta Rek. – Az egyik hely éppolyan jó, mint a másik.
– Igaz – felelte Vintar gyengéden. – De azt hiszem, kapunk néhány óra pihenőt.
– Miért? – kérdezte Hogun, meglazította a bronzcsatot a vállán, és levette a köpenyét.
– Szerintem a nadírok ma már nem támadnak. Ma egy dicsőséges harcost vágtak le,
akinek híre még köztük is legendaszámba megy, ünnepelni fognak, lakmározni. Holnap, amikor
mi is meghalunk, megint ünnepelnek.
Rek levette a sisakját, jólesett a hűvös szél az izzadt homlokán. Felette tiszta kék volt az
ég, aranyló a nap.
Mélyen beszívta a friss hegyi levegőt, érezte, amint szétárad a testében. Eszébe jutottak az
örömteli napok Horeb fogadójában, messze szállt napok, sosem hozhatók vissza. Káromkodott,
majd felnevetett.
– Ha nem támadnak, ünnepeljünk mi is! – mondta. – Az istenekre, az ember csak
egyszer hal meg életében! Ezt meg kell ünnepelni, nem? – Hogun vigyorgott, és a fejét rázta, de
Nyíl, aki észrevétlen csatlakozott hozzájuk, megveregette Rek vállát.
– Te vagy az én emberem – mondta. – De miért nem csináljuk szabályosan?
 – Szabályosan? – Rek nem értette.
– Ünnepeljünk a nadírokkal – mondta Nyíl. – Akkor ők fizetik az italt.
– Igaza van, Bronz gróf – mondta Serbitar. – Meglátogatjuk a nadírokat?
– Megőrültetek? – kérdezte Rek, és egyikről a másikra kapta a pillantását.
– Te mondtad, Rek, hogy csak egyszer halunk meg – mondta Nyíl. – Nincs
vesztenivalónk. És a nadír vendégbarátság törvénye megvéd.
– Ez őrültség! – mondta Rek. – Komolyan beszéltek?
– Igen – felelte Nyíl. – Szeretném leróni utolsó tiszteletemet Druss előtt. És jó témát
adunk a nadír dalnokoknak. Fogadni mernék, hogy a drenai költők is átveszik a dalokat. Nekem
tetszik az ötlet. Gyönyörű. A sárkány barlangjában vacsorázunk.
– A fenébe, veletek tartok! – mondta Rek. – Bár attól félek, elment az eszem. Mikor
indulunk?

Ulric elefántcsont trónszékét a sátra előtt állították fel, arannyal hímzett keleti
selyemköpenyben ült rajta a hadúr. A farkasok törzsének kecskebőr koronáját viselte a fején,
haját a ventriai királyok módjára fonta be. Körülötte a hadnagyai ültek, mögöttük ezernyi körben
a többi harcos. Minden kör közepén nadír lányok táncoltak a sok száz dob harsogó ütemére. A
vezéri körben a nők egy máglya körül táncoltak, a máglyán Druss feküdt, csatabárdja a
mellkasán, keze összefonva.
Számtalan tűz égett, sülő hús illata töltötte meg a völgyet. A szolgálók mindenfelé
lyrrddel, kecsketejből erjesztett pálinkával teli kancsókat kínáltak. Ulric Druss tiszteletére lentriai
vörösbort ivott. Nem ízlett neki, túl gyenge és vízízű volt egy olyan ember számára, aki az északi
sztyeppék erősebb italaihoz szokott. Mégis azt itta. Rossz modorra vallana, ha nem tenné, mert
Druss lelkét is meghívták a torra, külön kupát töltöttek tele a számára, és egy második trónszéket
állítottak fel Ulric jobbján.
A nadír hadúr mogorván bámult el kupája pereme felett, a máglyára helyezett testet nézte.
– Ideje volt, hogy meghalj, öreg – mondta halkan. – Örökké fogsz élni a dalainkban, és
nemzedékek múlva is emlegetni fognak a tábortüzek körül.
Ragyogott a hold a felhőtlen égen, a csillagok mint távoli gyertyák imbolyogtak. Ulric
hátradőlt, és az örökkévalóságot figyelte. Miért ilyen rosszkedvű? Mi nehezedik a lelkére? Ritkán
került ilyen hangulatba, és még sohasem egy újabb győzelem előestéjén.
Miért?
Pillantása visszatért a csatabárdra és a testre.
– Te tetted ezt velem, Haláljáró – mondta. – A hősi tetteid mellett én vagyok a sötét
árnyék.
Ulric tudta jól, hogy minden legendának megvan a ragyogó hőse, és a sötét gonosza. Ez
minden mese lényege.
– Nem vagyok gonosz! – mondta. – Született harcos vagyok, meg kell védenem a
népemet, és felépíteni egy birodalmat! – Újabb korty lentriai bort nyelt, és teletöltötte a poharát.
– Uram, valami baj van? – kérdezte az egyik hadnagya, Ogasi, a vaskos pusztai lovas,
aki Viraét megölte.
– Vádol – mutatott Ulric a testre.
– Meggyújtsuk a tüzet?
– Éjfél előtt ne – rázta meg a fejét Ulric. – A Kapuknak nyitva kell állniuk, amikor
megérkezik.
– Nagy tisztelettel adózol neki, uram. Akkor miért vádol?
– A halálával. Nogusha kardja mérgezett volt, tudom a szolgájától.
 – Nem a te parancsodra, uram. Én is ott voltam.
– Számít ez? Nem én felelek azokért, akik engem szolgálnak? Bemocskoltam a
legendámat. Sötét, sötét tett, Farkasfej Ulric.
– Holnap amúgy is meghalt volna – mondta Ogasi. – Csak egy napot veszített.
– Kérdezd meg magadtól, Ogasi, mit jelent egy nap. Az ilyen emberek, mint Haláljáró,
talán egyszer jönnek el minden húsz nemzedékben. Ritkák. Mi egy nap egy közönséges
embernek? Egy év? Tíz év? Egy élet? Láttad, hogy halt meg?
– Láttam, uram.
– El tudod felejteni?
– Nem, uram.
– Miért nem? Láttál már bátor embereket meghalni.
– Ő rendkívüli harcos volt – mondta Ogasi. – Még amikor végleg elesett, akkor is azt
hittem, felkel újra. Az emberek egy része még most is félve pillant a máglyára, várják, hogy
felálljon.
– Hogyan szállhatott szembe velünk? – kérdezte Ulric. – Az arca elkékült a méregtől. A
szíve rég meg kellett volna álljon. És a fájdalom

Ogasi vállat vont.

– Amíg háború lesz, lesznek harcosok. Amíg harcosok vannak, lesznek hercegek a
harcosok között. A hercegek között királyok, a királyok között császárok. Te magad mondtad,
uram. Drusshoz hasonló húsz nemzedékenként születik. Azt várnád, hogy ágyban haljon meg?
– Nem. De szerettem volna, ha a neve is meghal. Hamarosan az enyém lesz a valaha
létezett legnagyobb birodalom. A történelmet én fogom megírni. Kitörölhetném őt az emberek
emlékezetéből, vagy befeketíthetném a nevét. De nem teszem. Iratok egy könyvet az életéről, és
az emberek tudni fogják, hogy szembeszállt velem.
– Egy Ulrictól nem várhatunk mást – mondta Ogasi, és csillogott a szeme a tábortűz
fényében.
– Te ismersz engem, barátom. De a drenaiak közül sokan azt képzelik, Druss szívéből
vacsorázom. Csecsemőfaló, Sétáló Pestis, Gulgothiri Barbár.
– Azt hiszem, uram, ezeket a neveket te találtad ki.
– Igaz. De egy vezetőnek ismernie kell a háború minden fortélyát. És sok cselnek semmi
köze a lándzsához, a kardhoz vagy az íjhoz. Szavak rabolják meg az emberek szívét, bár a kard
öli meg őket. Az emberek félnek engem, és ez hatékony eszköz.
– Némelykor a fegyver a használója ellen fordul, uram. Én
– A férfi hirtelen elhallgatott.
– Beszélj, Ogasi! Mi baj?
– A drenaiak, uram! Itt vannak a táborban! – Ogasi szeme hitetlenkedve kerekedett el.
Ulric félig kiemelkedett a székből. A körök megtörtek, az emberek felálltak, hogy lássák a
nadírok ura felé tartó Bronz grófot.
Tizenhat ezüstpáncélos férfi jött mögötte, utánuk egy légiós tábornok és egy szőke harcos,
hosszú íjjal a kezében.
A dobok elnémultak, minden tekintet a hadúr felé fordult. Ulric szeme összeszűkült, látta,
hogy a látogatók fegyverrel jöttek. Rémület öntötte el egy pillanatra, vadul kergetőztek a
gondolatai. Idejönnek, és megölik? Hallotta Ogasi pengéjének a szisszenését, és felemelte a
karját.
– Nem, barátom. Hadd jöjjenek!
– Ez őrültség, uram! – suttogta Ogasi, amikor a drenaiak egyre közelebb értek.
 – Töltsetek bort a vendégeinknek! Az idő, hogy megöljük őket, csak az ünnepség után
jön el. Álljatok készen!

Ulric a Bronz gróf szürkéskék szemébe nézett. A férfi levette a sisakját, ettől eltekintve a
teljes páncélzatot viselte, Egel híres kardja az oldalán lógott. A társai hátrébb álltak, vártak. Ulric
kevés jelét látta bármiféle feszültségnek, bár a Hogunként beazonosított légiós gan keze a
kardmarkolat mellett nyugodott, és élesen figyelte Ulricot.
– Miért jöttetek? – kérdezte Ulric. – Nem látlak szívesen benneteket a táboromban.
A gróf lassan körülnézett, majd visszatért a tekintete a nadír hadúr arcára.
– Különös, hogy megváltoztatja egy csata a nézőpontokat. Először is nem a te táborodban
vagyok. Delnoch földjén állok, és ez jog szerint az enyém. Te jöttél az én földemre. Legyen, ma
este szívből üdvözöllek! Miért jöttem? A barátaim és én búcsút akarunk mondani a Legendás
Drussnak, Haláljárónak. Olyan szegényes a nadír vendégszeretet, hogy itallal sem kínáltok?
Ogasi keze ismét a kardja felé indult. A gróf nem mozdult.
– Ha kihúzza a kardot – mondta lágyan –, levágom a fejét.
Ulric leintette Ogasit.
– Gondolod, hogy élve távozhattok? – kérdezte Rektől.
– Ha úgy akarom, igen – felelte a gróf.
– Semmi beleszólásom?
– Semmi.
– Igazán? Tetszel nekem. Mindenfelé nadír íjászok állnak. Az intésemre páncélodat
teletűzdelik fekete vesszőink. Azt mondod, semmi beleszólásom?
– Add ki a parancsot, ha tudod! – mondta a gróf.
Ulric az íjászokra pillantott. Készen álltak, számos íjat már megfeszítettek, az acélhegyek
megcsillantak a tűz fényében.
– Miért ne tudnám megparancsolni? – kérdezte.
– Miért nem teszed?
– Kíváncsiság. Mi a látogatásotok valódi célja? Meg akartok ölni?
– Nem. Ha akarnám, megölhetnélek, mint a sámánodat, csendben, láthatatlanul. A fejed
féregrágta kagyló lehetne rég. Nem vagyok kétszínű, a barátom előtt akarok tisztelegni. Vendégül
látsz bennünket, vagy térjek vissza a várba?
– Ogasi! – szólt Ulric.
– Uram?
– Hozass frissítőket a grófnak és kísérőinek! Rendeld vissza az íjászokat, folytatódjék a
mulatság!
– Igen, uram – mondta kétkedve Ogasi.
Ulric felkínálta a grófnak a mellette álló trónt. Rek bólintott, és Hogunhoz fordult.
– Érezzétek jól magatokat! Gyertek vissza értem egy óra múlva!
Hogun tisztelgett, Rek figyelte, amint a kis csapat arrébb sétál. Elmosolyodott, amikor
látta, hogy Nyíl áthajol egy nadír válla felett, és felemel egy kupa lyrrddet. A férfi meghökkent,
amikor eltűnt az innivalója, majd jót nevetett.
– Átkozott jó, igaz? – kérdezte. – Jobb, mint déli vörös ecet.
Nyíl bólintott, és előhúzott egy flaskát, felkínálta a nadírnak. A férfi gyanakvó
tétovázással nyúlt érte, de a társai őket figyelték.
Lassan kihúzta a dugót, kortyolt egyet kóstolóként, majd meghúzta az üveget.
– Ez is átkozott jó! – mondta. – Mi ez?
– Lentriai tűznek hívják. Ha megkóstoltad, sose felejted el.
 A férfi bólintott, majd arrébb húzódott, hogy legyen helye Nyílnak.
– Gyere, íjász! Ma nincs harc. Ma beszélünk.
– Kedves tőled, vén lókötő.
Rek a trónszéken ülve megfogta Druss vörösborral teli kupáját, és a máglya felé emelte.
Ulric is követte a példáját, mindketten csendesen tisztelegtek a halott előtt.
– Nagy ember volt – mondta Ulric. – Az apám mesélt róla és a hölgyéről. Rowenának
hívták, ugye?
– Igen. Nagyon szerette.
– Úgy helyes – bólintott Ulric –, hogy egy ilyen ember megismerje a nagy szerelmet.
Sajnálom, hogy eltávozott. Jó lenne, ha a háború játék volna, ahol senki nem hal meg. A csata
végén találkoznánk, mint most, leülnénk és beszélgetnénk.
– Drussnak ez nem tetszett volna. Ha játszanánk, ahol az esélyek számítanak, Dros
Delnoch már a tiéd lenne. De Druss olyan ember volt, aki megváltoztatja az esélyeket, és
bolondot csinál a logikából.
– Csak egy ideig, hiszen meghalt. És te? Miféle ember vagy te, Regnak gróf?
– Ember, Ulric úr, mint te.
Ulric közelebb hajolt, állát a kezére támasztotta.
– De én nem vagyok egyszerű ember. Soha nem veszítettem még csatát.
– Még én sem.
– Nem értelek. A semmiből tűntél elő, nincs múltad, elvetted a haldokló gróf lányát.
Soha senki nem hallott rólad, nem ismerik a tetteidet. Mégis meghalnak érted az embereid, mint
egy rajongott királyért. Ki vagy te?
– A Bronz gróf.
– Ezt nem fogadom el.
– Akkor mit mondjak?
– Rendben, a Bronz gróf vagy. Nem számít. Holnap visszatérhetsz a sírodba, te és a
követőid is. Tízezer emberrel kezdtétek a csatát, ma talán hétszázan vagytok. Sebosztogató
Magnusban bíztok, de ő nem érhet időben ide. És ha ideérne, sem számítana. Nézz körül! Az én
seregem győzelmeken nőtt föl. És egyre nő. Négy ilyen seregem van. Megállíthat bárki?
– Nem fontos, hogy megállítsunk – mondta a gróf. – Soha nem is volt fontos.
– Akkor mit csináltok?
– Megpróbálunk megállítani.
– Találós kérdés?
– Nem fontos, hogy megértsd. Lehet, hogy a sors azt kívánja, hogy győzz. Lehet, hogy
egy nadír birodalom jót tenne a világnak. De kérdezd meg magadtól: ha nem várt volna
ellenséges sereg, csak Druss, ő kinyitotta volna a kapukat?
– Nem. Harcolt volna, és meghalt volna – felelte Ulric.
– Ha nem a győzelemért harcol, mi értelme a halálának?
– Értem a rejtvényedet, gróf. De elszomorít, hogy ennyi embernek kell meghalnia,
amikor hiábavaló az ellenállás. Ennek ellenére tisztellek. Gondoskodom majd róla, hogy a te
máglyád is legyen olyan magas, mint Drussé.
– Köszönöm, de ne! Ha megölsz, temessetek el a belső erőd mögötti kertben. Találsz már
ott egy virágokkal borított sírt, ott fekszik a feleségem. Temess mellé!
Ulric percekig csendben ült, ismét teletöltötte a poharakat.
– Úgy lesz, ahogy kívánod, Bronz gróf – mondta végül. – Gyere, vendégül látlak a
sátramban. Eszünk egy kis húst, iszunk egy kis bort, és barátok leszünk. Mesélek neked az
életemről és az álmaimról, aztán te beszélhetsz a múltadról és az örömeidről.
 – Miért csak a múltról, Ulric úr?
– Csak a múlt maradt már a számodra.
29.
Éjfélkor, amikor a hamvasztó tűz lángja magasra csapott, a nadír sereg fegyvert rántott, és
néma tisztelgéssel adózott a harcosnak, akinek a lelke a hitük szerint most a paradicsom
kapujában állt.
Rek és társai követték a nadír példát, majd fejet hajtottak Ulric előtt. Ulric viszonozta a
köszöntést, és a vendégek elindultak vissza, az ötödik fal mellékkapuja felé. Csendben tették meg
a visszautat, mindegyikük a saját gondolataival volt elfoglalva.
Nyíl Caessára gondolt, és a halálára. Bár sosem vallotta be, szerette a lányt. Most benne is
meghalt valami.
Hogun előtt a közelről látott nadír sereg döbbenetes képe jelent meg, a
megszámlálhatatlan katona. Megállíthatatlanok.
Serbitar az utazásra gondolt, amit holnap alkonyatkor tesz meg a Harmincak maradékával.
Csak Arbedark fog hiányozni közülük. Előző éjjel összeültek, és őt választották meg apátnak,
egyedül kell távoznia Delnochból, és megalapítani az új apátságot Ventriában.
Rek a kétségbeesésével küszködött. Újra és újra Ulric utolsó szavait hallotta:
– Holnap új arcukat mutatják a nadírok. Eddig tisztelettel adóztunk a bátorságotoknak, és
csak nappal támadtunk, hagytuk, hogy éjszaka pihenjetek. El kell foglalnom az erődöt, mától
kezdve nem pihenünk, amíg el nem esik. Jövünk nappal és jövünk éjjel, amíg senki nem marad,
aki szembeszállhat velünk.
Csendben felsétáltak a lépcsőn, felmentek az ebédlőbe. Rek tudta, hogy aznap éjjel
elkerüli az álom. Élete utolsó éjszakáján fáradt teste összeszedte minden megmaradt erejét, hogy
ízlelgethesse az életet, a lélegzetvétel édességét.
Leültek az asztal köré, Rek bort töltött. Csak Serbitar és Vintar maradtak velük a
Harmincak közül. Az öt férfi percekig nem szólalt meg, végül Hogun törte meg a kényelmetlen
csendet.
– Tudtuk, hogy eljön ez a nap is, nem? Nem volt esély a győzelemre.
– Igaz, vén lókötő – mondta Nyíl. – Mégis csalódtam egy kicsit. Be kell, valljam, végig
élt bennem egy aprócska remény, hogy sikerül. Most vége, és félek. – Szomorkásan
elmosolyodott, és egyetlen lendülettel felhajtotta az italát.
– Neked nem kell maradnod – mondta Hogun.
– Igaz. Lehet, hogy reggel elmegyek.
– Nem hiszem, bár nem tudom, miért maradsz – szólt Hogun.
– Hát, az igazat megvallva, megígértem a nadír harcosnak, Kaskának, hogy iszom vele
egyet, ha elfoglalták az erődöt. Rendes fickó, csak érzelgőssé válik, ha berúg. Hat felesége van és
huszonhárom gyereke. Csodálom, hogy van ideje háborúzni.
– Vagy ereje! – vigyorgott Hogun. – És te, Rek? Te miért maradsz?
– Öröklött ostobaság – felelte.
– Ez nem elég – mondta Nyíl. – Gyerünk, Rek, hadd halljuk az igazat!
Rek végignézett a társain, látta milyen kimerültek, és most először tudatosult benne,
mennyire szereti őket.
Vintar tekintete találkozott az övével, megértették egymást. Az idősebb férfi
elmosolyodott.
– Azt hiszem – mondta Rek –, hogy csak a Kardok Apátja tud felelni a kérdésre,
valamennyiünk helyett is.
Vintar bólintott, és lehunyta a szemét. Mindannyian tudták, hogy a szívüket és lelküket
kutatja, de nem éreztek félelmet, szégyent, sem vágyat, hogy egyedül maradjanak.
– Mindennek, ami él, meg kell halnia – mondta Vintar. – Csak az ember éli le életét a
halál tudatában. Mégis több az élet, mint várni a halálra. Hogy az életnek értelme legyen, kell egy
cél. Valamit hagynunk kell az utókorra, különben haszontalanul éltünk. A legtöbb ember számára
ezt megadja a házasság és a gyerekek, akikben a vére folyik. Másoknak álmaik vannak. Mind,
akik itt ülünk, hiszünk a becsületben, abban, hogy az embernek kötelessége helyesen és
igazságosan cselekedni. Valamennyien vétkeztünk egyszer-másszor. Loptunk, hazudtunk,
csaltunk, még öltünk is a saját céljainkért. De mindig visszatérünk a hitünkhöz. Nem engedjük át
a nadírokat, mert nem tehetjük. Szigorúbban ítéljük meg magunkat, mint mások bennünket.
Tudjuk, hogy inkább a halált választjuk, mint eláruljuk azt, ami drága nekünk. Hogun, te katona
vagy, hűséges a hazádhoz. Azt mondták, hogy tarts ki, és kérdés nélkül engedelmeskedsz. Nem
jut eszedbe, hogy lennének más lehetőségek is, de megérted, ha mások másképp gondolkodnak.
Ritka az ilyen ember. Nyíl, te romantikus vagy – és cinikus. Kigúnyolod az ember nemességét,
mert gyakran láttad, hogy semmivé foszlik az aljas vágyak előtt. Olyan mércét állítottál magad
elé, amit mások nem érthetnek. Te még a többieknél is jobban szeretnél élni. Erős benned a
késztetés, hogy elszaladj. Nem teszed, addig nem, amíg egyetlen ember is áll a falakon. Bátor
vagy. Rek, téged a legnehezebb megítélni. Romantikus vagy, mint Nyíl, de vannak olyan
mélységeid, ahová nem hatoltam be. Intelligens vagy és intuitív, de inkább a megérzéseid
irányítanak. Tudod, hogy maradnod helyes, és tudod, hogy maradnod értelmetlen. Az értelmed
azt mondja, hogy ez az ügy ostobaság, de a megérzésed azt mondja, hogy ne törődj ezzel.
Született vezető vagy. Nem távozhatsz. Az acélnál ezerszer erősebb láncok kötnek. És van végül
valaki – most érkezik; akire mindez igaz. Kevesebbet ér, mint ti, mégis többet, mert jobban fél,
mégis mellettetek áll és hal.
Az ajtó kinyílt, Orrin lépett be ragyogó, frissen fényesített páncélban. Leült közéjük,
elfogadott egy kupa bort.
– Remélem, jó egészségben találtátok Ulricot – mondta.
– Soha jobban, vén csataló – felelte Nyíl.
– Holnap beverjük az orrát – csillogott a tábornok sötét szeme.

Ragyogó, tiszta hajnali ég alatt fogyasztották el a drenai katonák fekete kenyérből és

sajtból álló reggelijüket, mézes borral öblítették le a falatokat. Minden járóképes ember a falakon
állt, harcra készen. Amíg a nadírok támadásra készülődtek, Rek felugrott a mellvédre, és
szembefordult a védőkkel.
– Ma nem tartok hosszú beszédet – kiáltotta. – Tudjuk, mi vár ránk. Csak annyit
szeretnék mondani, hogy büszke vagyok, büszkébb, mint valaha is hittem volna. Bár
megtalálnám a szavakat
– hallgatott el, azután kihúzta a kardját a hüvelyéből, és magasra emelte. – Esküszöm az
istenekre, hogy ti vagytok a legkiválóbb emberek, akikkel valaha is találkoztam! Ha én írhatnám
meg ezt a történetet, és benépesíthetném a múlt hőseivel, akkor sem változtatnék meg semmit.
Senki nem nyújthat többet, mint ti. Köszönöm. Ha bárki távozni akar, elmehet. Sokatoknak van
felesége, gyereke, mások élete függ tőletek. Távozhattok az áldásommal. Amit ma teszünk, nem
változtatja meg a háború kimenetelét.
Könnyedén leugrott, csatlakozott Orrinhoz és Hogunhoz. Hátrébb egy fiatal cul
felkiáltott:
– Te mit teszel, Bronz gróf? Maradsz?
Rek ismét fellépett a falra.
– Nekem maradnom kell, de ti mehettek.
 Senki nem mozdult, bár sokan fontolgatták. Felhangzott a nadír csatakiáltás, és a csata
megkezdődött.

Egész álló nap nem sikerült talpalatnyi helyet sem szerezniük a nadíroknak, bár rettenetes
pusztítást okoztak.
Egel kardja ütött és vágott, áthatolt páncélon, húson, csonton, a drenaiak démonként
harcoltak, vadul gyilkoltak. Ők voltak, mint Serbitar hetekkel ezelőtt megjósolta, a legjobb
harcosok, halálnak és halálfélelemnek nem volt helye a szívükben. A nadírok újra és újra hátrálni
kényszerültek, véres fejjel, zavartan.
Közeledett az alkonyat, és a nyomás erősödött a kapuknál, a bronz és tölgy akadály
gyengülni kezdett. Serbitar vezetésével a Harmincak védték a kaput, mint Druss tette korábban.
Rek szaladt, hogy csatlakozzon hozzájuk, de Serbitar üzenete visszaparancsolta a falakra. Rek
nem akart engedelmeskedni, de nadírok jutottak fel a falra is. Egel kardja megvillant, az elsőt
lefejezte, és Rek ismét a csata közepén találta magát
A kapuban Suboden, a vagriai testőrök kapitánya csatlakozott Serbitarhoz. Az eredeti
csapatból már csak hatvanan éltek.
– Menj vissza a falakra! – mondta Serbitar.
A szőke vagriai megrázta a fejét.
– Nem tehetem. A testőreid vagyunk, veled halunk meg.
– Nem kedvelsz engem, Suboden. Sosem titkoltad.
– Ennek semmi köze a kötelességhez, Lord Serbitar. Kérlek, bocsáss meg nekem! Azt
hittem, hogy a démonoktól kaptad a hatalmadat, de a gonosztól megszállott ember nem így
viselkedik.
– Nincs semmit megbocsátanom, de fogadd az áldásom – mondta Serbitar a szőke
kapitánynak.
Az ajtó szilánkokra tört, a nadírok diadalüvöltéssel áradtak befelé, és rávetették magukat a
védőkre.
Serbitar előhúzott egy karcsú ventriai tőrt, és két kézzel harcolt. Védett, szúrt, hárított,
vágott. Hullottak előtte az emberek, de újabbak töltötték be az elesettek helyét. Mellette a karcsú
kapitány aprította az ellenséget. Egy balta kettéhasította a pajzsát, eldobta a hasznavehetetlen
roncsot, két kézre fogta a kardját, és előrelépett. Bárd törte be a bordáit, lándzsa szúrt a combjába.
A vonagló tömeg közepébe zuhant, még mindig szúrt, jobbra és balra. Egy rúgás hátralökte,
három dárda hatolt a mellkasába. Még egyszer megpróbálta felemelni a kardját, de csizma
taposott a csuklójára, és egy bunkósbot véget vetett az életének.
Vintar hideg fejjel harcolt az albínó mellett, várta a nyílvesszőt, amit bármelyik
pillanatban útjára küldhetnek. Lebukott egy kard elől, hasba szúrta az ellenfelét, és megfordult.
A lerombolt kapu árnyékában egy íjász feszítette meg a húrt, ujjai a szája szegletét
érintették. A vessző kirepült, Vintar jobb szemébe csapódott, és az apát hátrabukott egy nadír
lándzsába.
A védők maradéka egyre szűkülő körben harcolt, közeledett az este. A nadír kiáltások
elcsendesültek, csak a fegyverek csattogása hallatszott.
Menahemet a tüdejét keresztülszúró lándzsa ereje félig a levegőbe emelte. Kardja a
térdeplő lándzsás nyaka felé indult – és megállt.
Menahem könnyedén a férfi vállához érintette a pengét. A harcos nem akart hinni a
szerencséjének, kirántotta a fegyverét, és újra döfött.
Serbitar egyedül maradt.
A nadírok hátrébb léptek, a vérrel borított albínót nézték. A vér egy része a sajátjából
folyt el.
Három mély, szaggatott lélegzetet vett, tudta, hogy haldoklik. Elméje kinyúlt, Vintart és a
többieket kereste.
Csend.
Szörnyű csend.
Nem volt semmi értelme, gondolta, amikor a nadírok a gyilkos döfésre készülődtek.
Keserűen kuncogott.
Nincs Forrás. Nincs középpontja az univerzumnak. Az utolsó pillanatokban elmerengett,
nem volt-e hiábavaló az élete.
Nem. Ha nincs is Forrás, kellene, hogy legyen. Mert a Forrás gyönyörű.
Egy nadír harcos támadott. Serbitar kivédte a szúrást, a férfi mellkasába mártotta a tőrét,
de jöttek a többiek is, tucatnyi éles kard találkozott törékeny testében. Szájából vér csordult,
meghalt.
Távolról érkezett a hang:
– Fogd a kezem, testvér! Utazunk, Serbitar!

Nadírok futottak az elhagyatott utcákon Geddon és a belső erőd felé. Elöl futott Ogasi
magasba emelt karddal, a nadír győzelmi éneket zengte. Hirtelen megtorpant.
Előtte, az épületek között magas, szakállas férfi állt a sathulik fehér köpenyében. Két
halálos, görbe kardot tartott a kezében. Ogasi lassan, zavartan közeledett.
Sathuli az erődben?
– Mit keresel itt? – kiáltotta.
– Segítek egy barátomnak – felelte a férfi. – Vissza! Nem engedlek át.
Ogasi elvigyorodott. Egy bolond. Előreparancsolta az embereit. A fehér köpenyes alak
feléjük indult.
– Sathulik! – kiáltotta.
Üvöltés harsant a közeli épületekből, a sötétben szellemmé változtatta a háromezer sathuli
harcost a fehér köntös. Támadtak.
A nadírok megdermedtek, Ogasi nem hitt a szemének. A sathulik és a drenaiak halálos
ellenségek. Látta, mi történik, de az agya nem fogadta el a jelenetet. A sathulik, mint viharos
fehér hullám zúdultak a nadíroknak.
Joachim Ogasit kereste, de a köpcös harcos eltűnt a kavargásban,
A biztos győzelem helyetti biztos halál elbizonytalanította a nadírokat. Rettegés lett úrrá
rajtuk, lassan visszavonultak. Megfordultak, futásnak eredtek, eltaposták a társaikat, mögöttük
jött a fehér sereg, üvöltésük a nadír sztyeppék vadállataival vetekedett.
Rek karja több sebből vérzett, Hogun fejét fegyver karcolta végig.
Sathuli harcosok tűntek fel a falakon, a nadírok ott is menekülésnek indultak a görbe
kardok elől, a falhoz hátráltak, a köteleiket keresték.
Perceken belül véget ért a csata. A nadírok maradékát bekerítették, és végeztek velük.
Joachim Sathuli véráztatta fehér köntösében lassan felsétált a lépcsőn, hét hadnagya
kísérte. Rekhez lépett, meghajolt. Megfordult, átadta a véres kardokat egy sötét szakállú
harcosnak. Egy másik illatos törülközőket nyújtott neki. Gondosan megtörölte a kezét és az arcát,
végül megszólalt:
– Kedves fogadtatás – mondta merev arccal, csak a szeme mosolygott.
– Valóban – válaszolta Rek. – Szerencse, hogy a többi vendég kénytelen volt távozni,
különben nem maradt volna hely a számotokra.
– Meglep, hogy látsz?
 – Nem, nem lep meg. A megdöbbenés kifejezés pontosabban visszaadja az érzéseimet.
Joachim felnevetett.
– Ilyen rossz az emlékezeted? Azt mondtad, barátokként válunk el, és én egyetértettem.
Hol máshol lehetnék, ha a barátomnak szüksége van rám?
– Átkozottul nehéz lehetett meggyőzni az embereidet, hogy kövessenek.
– Egyáltalán nem – felelte Joachim csibészes fénnyel a szemében. – Egész életükben
szerettek volna a falakon belül harcolni.

A magas sathuli harcos a Geddon tetején állt, a nadír tábort nézte a Valterin túl. Rek aludt,
a szakállas herceg egyedül sétált a falakon. Drenaiak és sathulik álltak őrséget, de Joachimot
senki nem zavarta.
A sathuli kémek hetek óta figyelték a csatát a hegy tetejéről. Gyakran Joachim maga is
felmászott, hogy láthassa a harcot. Azután egy nadír csapat megtámadott egy sathuli falut, és
Joachim rávette az embereit, hogy kövessék Delnochba. Tudott az árulóról is, aki tárgyalt a
nadírokkal, mert tanúja volt az áruló és a nadír kapitány, Ogasi találkozásának a hegyszorosban.
Két nappal később a nadírok megpróbáltak csapatokat átjuttatni a hegyeken, de a sathulik
megállították őket.
Joachim elszomorodott Virae halála hallatán. Bár hitt a végzetben, együtt érzett a férfival,
aki elveszítette asszonyát. Az ő feleségét két éve vitte el a gyermekágyi láz, de máig fájt a
veszteség.
Joachim megrázta a fejét. A háború kegyetlen, de hatalmas úrnő. Többet árthat egy ember
lelkének, mint az idő.
A sathulik éppen időben érkeztek, és komoly veszteségeket szenvedtek. Négyszáz embere
meghalt, ez alaposan megtizedelte az alig harmincezres lélekszámú hegyi népet.
Az adósság adósság.
A Hogun nevű férfi gyűlöli őket. Joachim tudta, de megértette a légióst, hiszen népe évek
óta ontotta a légiósok vérét. Legkifinomultabb kínzásaikat az elfogott légiósoknak tartogatták, de
a drenaiak soha nem értették meg, hogy ez mekkora megtiszteltetés. Egy férfi halála mindig
megpróbáltatás, minél nehezebb a halál, annál nagyobb jutalom várja a paradicsomban. A
kínhalál erősíti a férfi lelkét, ennél nagyobb tisztelettel nem lehet ellenségnek adózni.
A párkányon ült, és a belső erődöt nézte. Hány éve vágyik rá, hogy elfoglalja? Hányszor
álmodott a lángokban álló várról?
És most az életükkel védik.
Megvonta a vállát. Aki az égre emeli a tekintetét, nem veszi észre a skorpiót a lába alatt.
Aki a földet figyeli, nem látja a sárkányt a levegőben.
Végigsétált a gyilokjárón, végül eljutott a toronykapuig, a bevésett feliratig: Geddon.
A halál fala.
A halál szaga érződött a levegőben, hajnalban újabb varjak érkeznek a lakomára. Meg
kellett volna ölnie Reket az erdőben. A hitetleneknek tett ígéret nem számít, miért tartotta hát be?
Felnevetett, tudta a választ. Mert a férfi nem félt.
És Joachim megkedvelte.
Elhaladt a drenai őr előtt, aki tisztelgett, és elmosolyodott. Joachim biccentett, érezte a
bizonytalanságot a mosolyban.
Azt mondta a Bronz grófnak, hogy még egy napot marad az embereivel, utána
visszatérnek a hegyekbe. Azt hitte, Rek könyörögni fog, hogy maradjon, ígéretekre számított,
ajánlatokra, egyezményekre, de Rek csak mosolygott.
– Ez is több, mint amire számítottam – mondta.
 Joachim megdöbbent, nem tudott mit mondani. Beszélt Reknek az árulóról és a nadírok
kísérletéről, hogy átjussanak a hegyen.
– Lezárjátok az utat?
– Természetesen. Az sathuli föld.
– Helyes! Velem vacsorázol?
– Nem. De köszönöm a meghívást. Egy sathuli nem ehet egy kenyeret egy hitetlennel.
Rek bólintott.
– Én most lepihenek – mondta. – Találkozunk hajnalban.

Rek aludt, és Viraéről álmodott, mindig csak Viraéről. Órákkal hajnal előtt ébredt fel, és a
lányért nyúlt, de csak a hideg lepedőt érintette a keze. Újra érezte a veszteség friss fájdalmát.
Zokogott, hosszan és hangtalanul. Azután felkelt, felöltözött, és lement a lépcsőn.
Kötelességszerűen reggelizett valamit, amikor egy fiatal tiszt lépett hozzá a hírrel, hogy Bricklyn
üzenetet hozott Drenanból.
A kereskedő belépett a terembe, meghajolt, és az asztalhoz lépett, több csomagot és egy
pecsétes pergamentekercset tett Rek elé. Leült a szemközti székbe, és megkérdezte, tölthet-e bort
magának. Rek bólintott, és kibontotta a tekercset. Elolvasta, elmosolyodott, félretette, és a
polgárra nézett. A férfi lefogyott és megőszült, mióta először találkoztak. Még mindig az úti
ruháját viselte, porlepte zöld köpenyt. Egy hajtásra megitta a bort, azután ismét teletöltötte a
poharát, ekkor vette észre, hogy Rek őt nézi.
– Láttad Abalyn üzenetét?
– Igen. Köszönöm, hogy elhoztad. Itt maradsz?
– Hát persze. Tárgyalni kell a megadás feltételeiről, és üdvözölni Ulricot a várban.
– Azt mondta, senkit nem fog kímélni – mondta Rek halkan.
Bricklyn legyintett.
– Ostobaság! Csak fenyegetőzött. Most nagylelkű lesz.
– És Sebosztogató?
– Visszarendelték Drenanba, és feloszlatták a hadsereget.
– Örülsz?
– Hogy vége a háborúnak? Természetesen. Bár elszomorít, hogy ennyi embernek meg
kellett halnia. Hallottam, hogy Druss a Sumitoson halt meg. Szomorú. Nagy ember volt és kiváló
harcos. De biztos vagyok benne, hogy ő is így szeretett volna távozni. Mikor látogassam meg
Ulric urat?
– Amikor akarod.
– Elkísérsz?
– Nem.
– Akkor ki jön velem? – kérdezte Bricklyn, és örömmel nyugtázta a Rek arcán
megjelenő mindenbe beletörődő fintort.
– Senki.
– Senki? De az nem túl politikus lépés, uram. Küldöttséget kellene összeállítanunk.
– Egyedül mész.
– Rendben. Mik a feltételeink?
– Semmi. Csak menj el Ulrichoz, és mondd meg, hogy én küldtelek.
– Nem értem, uram. Mit mondjak?
– Azt, hogy kudarcot vallottál.
– Kudarcot? Miben? Talányokban beszélsz. Megőrültél?
– Nem. Csak fáradt vagyok. Elárultál bennünket, Bricklyn, de nem is vártam mást a
fajtádtól. Nem haragszom. Nem kívánok bosszút állni. Ulric szolgálatában álltál, menj át hozzá.
Abalyn levele hamisítvány, Sebosztogató öt napon belül megérkezik ötvenezer emberrel. Kint
háromezer sathulit láthatsz, tartjuk még a falakat. Távozz! Hogun tudja, hogy áruló vagy, és
megesküdött, hogy megöl, ha meglát. Most menj!
Bricklyn percekig döbbenten ült, majd megrázta a fejét.
– Ez őrültség! Nem tarthattok ki! Ulric napjait éljük, nem látod? Drenannak vége, Ulric
csillaga ragyogott fel. Miben reménykedsz?
Rek lassan kihúzta hosszú, keskeny tőrét, és maga elé tette az asztalra.
– Menj! – mondta csendesen.
Bricklyn kiviharzott az ajtón, onnan még egyszer visszafordult.
– Bolond! – köpött ki. – Magad ellen fordítsd a tőrödet, mert nem lesz vidám látvány,
amit a nadírok művelnek veled. – Ezzel távozott.
Hogun lépett elő a rejtekajtó mögül, és sápadt arccal, bekötözött fejjel lépett az asztalhoz.
Kardot tartott a kezében.
– Hogy engedhetted el, Rek? Hogyan?
Rek elmosolyodott.
– Nem fárasztottam magam azzal, hogy megöljem.
30.
Az utolsó gyertya is kialudt, amikor a könnyű őszi szél meglibbentette a függönyöket.
Rek az asztalra borulva aludt, feje a karján nyugodott. Egy órája küldte át Bricklynt a nadírokhoz.
Könnyű, álomtalan álma volt. Megborzongott, ahogy a szoba kihűlt, majd felriadt a sötétben,
megijedt, a tőréért nyúlt. Ismét megborzongott: hideg
olyan hideg. A tűzre pillantott. Lobogott a láng, de nem árasztott meleget. Felállt, a
kandalló felé indult, kinyújtotta a kezét a lángnyelvek felé. Semmi. Zavartan állt fel, és indult
vissza az asztalhoz, de döbbenten torpant meg.
Regnak gróf az asztalra borulva aludt. Elfojtotta a rémületét, nézte az alvó alakot, a
beesett szemeket, a mély árkokat a szája körül.
Végtelen, síri csend. Még ilyen későn is kellene hallania az őröket, a szolgákat vagy a
néhány szakácsot, akik a reggelit készítik. Semmi. Az ajtóhoz sétált, ki a sötét folyosóra, ki a
kapuhoz. Egyedül volt, látta a falakat, de őrséget sehol. Kilépett a kapun, fent ragyogott a hold.
Az erőd néptelen volt.
Geddon faláról északra nézett. A síkság is kiürült. Egyetlen nadír sátrat sem látott.
Egyedül maradt. A rémület elhagyta, béke töltötte be a lelkét, mint puha takaró
melengette. Leült a gyilokjáróra, a belső erődre meredt.
Ilyen lesz vajon a halál? Vagy ez csak egy álom? Nem érdekelte. Hogy a holnapot ízleli
meg, vagy vágyálmai elevenednek meg, nem számít. Élvezte a pillanatot.
Melegség öntötte el, nem volt többé egyedül. Könnyek öntötték el a szemét. Megfordult,
és Viraét látta, azokat a ruhákat viselte, mint amikor először találkoztak. A lány kitárta a karját,
megölelték egymást. Rek szorosan magához szorította a lányt, a hajába temette az arcát. Sokáig
álltak így, mély zokogás rázta a férfi testét.
Végül elengedte a lányt, aki rámosolygott.
– Helytálltál, Rek – mondta. – Büszke vagyok rád.
– Nélküled nincs értelme.
– Nem változtatnék meg semmit, Rek. Ha azt mondanák, élhetném az életem, de soha
nem találkoznánk, visszautasítanám. Mit számít, hogy csak hónapjaink voltak? De micsoda
hónapok!
– Senkit nem szerettem úgy, mint téged.
 – Tudom.
Órákig beszélgettek, de a hold nem gördült arrébb az égen, a csillagok sem mozdultak az
örökös éjszakában. Végül a lány megcsókolta a férfit, megállította a belőle áradó szavakat.
– Másokkal is kellene találkoznod.
Rek vitatkozni próbált, de Virae a szájára tapasztotta az ujját.
– Találkozunk még, szerelmem. Most beszélj a többiekkel.
Vastag, sűrű köd áramlott a falakon. A hold tisztán ragyogott az égen. A lány belépett a
ködbe, és eltűnt. Rek várt, és hamarosan egy ezüstpáncélos alak bontakozott ki a ködből.
Frissnek, kipihentnek látszott, mint mindig, páncélján megcsillant a holdfény, köpenye
makulátlanul fehérlett. Elmosolyodott.
– Üdvözöllek, Rek! – mondta Serbitar, és kezet fogtak.
– A sathulik segítettek – mondta Rek. – Az utolsó pillanatban.
– Tudom. Holnap nehéz napotok lesz, nem akarok hazudni neked. Láttam valamennyi
jövőt, és csak egyben éled túl a holnapot. De működnek olyan erők, amiket nem tudok
megmagyarázni, a varázsuk most is dolgozik. Harcoljatok jól!
– Megérkezik Sebosztogató? – kérdezte Rek.
Serbitar megvonta a vállát.
– Holnap nem.
– Akkor elbukunk?
– Valószínű. De ha nem, tegyél meg valamit értem.
– Bármit – válaszolta Rek.
– Menj el még egyszer Egel szobájába, találsz ott egy utolsó ajándékot. Arshin mindent
megmagyaráz.
– Mi az? Fegyver? Annak holnap jó hasznát venném.
– Nem fegyver. Menj oda holnap este!
– Serbitar?
– Igen, barátom?
– Az történt, amiről álmodtál? A Forrásra gondolok.
– Igen! És még annál is több. De most nem beszélhetek róla. Várj még! Más is szeretne
találkozni veled.
A köd szétterült, körülvette Serbitart, aki lassan beleolvadt. Druss állt a helyén.
Hatalmasan, erősen, fekete zekéje csillogott, bárdja az oldalán lógott.
– Ulric szépen elbúcsúztatott – mondta Druss. – Hogy vagy, fiam? Fáradtnak látszol.
– Fáradt vagyok, de örülök, hogy látlak.
Druss hátba verte, és felnevetett.
– Az a Nogusha mérgezett fegyvert használt. Tudod, fiam, átkozottul fájt. Caessa
öltöztetett fel. Nem tudom, hogyan sikerült talpra állítania.
– Láttam – mondta Rek.
– Igen, szépen távoztam, ugye? Gilad is jól harcolt. Még nem találkoztam vele, de
gondolom, látni fogom. Jó fiú vagy, Rek. Örülök, hogy ismertelek!
– Én is, Druss. Nem ismertem nálad jobb embert.
– Dehogynem, fiam. Százakat! De kedves, hogy ezt mondtad. Mindegy, nem azért
jöttem, hogy bókoljunk egymásnak. Tudom, mivel kell szembenézned, és tudom, hogy nehéz
lesz, átkozottul nehéz. Ne adjatok fel egy talpalatnyi követ sem. Ne vonuljatok vissza a belső
erődbe, történjék bármi, tartsátok a falakat! Sok múlik ezen. Joachim legyen melletted, ha ő
meghal, nektek is végetek. Mennem kell. Ne feledd: tartsátok a falat! Ne vonuljatok vissza a
belső erődbe!
 – Nem felejtem el. Isten veled, Druss!
– Ne így köszönj! Még ne! Hamarosan.
A köd Druss felé áramlott, Reket is beborította. Elhalványult a holdfény, sötétség támadt.

Rek felébredt. A kandallóban égett a tűz, Rek megéhezett.

Arshin készítette a reggelit a konyhában. Az öreg fáradtnak tűnt, de felragyogott a szeme,
amikor Rek belépett.
Kedvelte a fiatal grófot, és Virae apjára gondolt, amikor az fiatal, büszke és erős volt. A
két férfi hasonlított egymásra, de talán csak az eltelt évek torzították el a szolga emlékezetét.
Mézet és kenyeret nyújtott át urának, aki gyorsan befalta a reggelit, és vizezett borral
öblítette le.
Rek a szobájában felvette a páncélját, és a fal felé vette lépteit. Orrint már ott találta, a
barikádokat ellenőrizte.
– Ez a gyenge pontunk – mondta Orrin. – Vissza kellene vonulnunk a belső erődbe. A
kapuk ott legalább néhány órát kitartanak.
Rek megrázta a fejét.
– A Geddonon maradunk. Nem vonulhatunk vissza.
– Akkor itt halunk meg – mondta Hogun. – Ez a barikád nem tudja megállítani őket.
– Lehet – mondta Rek. – Meglátjuk. Jó reggelt, Sathuli Joachim!
A szakállas harcos bólintott, és mosolygott.
– Jól aludtál, Bronz gróf/
– Igen. Köszönöm, hogy nekünk ajándékozzátok a napotokat.
– Semmiség. Apró adósságot fizetek vissza.
– Semmivel nem tartozol. De szeretném megmondani, hogy ha túléljük ezt a háborút,
nem lesz többé háború közöttünk. A hágó körüli földek joga engem illet, bár te vitatod a drenai
jogokat. Tanúk előtt neked ajándékozom őket. Hagytam egy pergament a pecsétemmel a
szobámban. Ha elmész este, vidd magaddal. Küldtem egy másolatot Abalynnak is Drenanba.
Tudom, hogy az ajándékom nem ér sokat, ha a nadírok győznek, de többet nem tehetek értetek.
Joachim meghajolt.
– A szándék is elég.
Felhangzottak a nadír dobok, véget ért a beszélgetés. A katonák felsorakoztak, hogy
fogadják a támadókat. Rek leengedte a sisakrostélyát, kihúzta Egel kardját. Alul, az eltorlaszolt
kapuban Orrin állt száz katonával. A kapu alagútja csak hat ember széles volt, és Orrin úgy vélte,
hogy majdnem egész reggel tartani tudják. Utána a nadír horda számbeli fölénye elnyomja őket,
hátrakényszerülnek a nyílt terepre.
És megkezdődött az utolsó véres nap Dros Delnochban.
31.
Üvöltő hullámokban áradtak a támadók a falakra, de rá kellett döbbenjenek, hogy csak a
hideg és félelmetes halál várja őket a védők kardjai és jatagánjai alatt. Sikoltva zuhantak a fal
alatti sziklákra, vagy haltak meg a küzdők lábai alatt. Sathulik és drenaiak vállt vállnak vetve
pusztítottak.
Rek két kézre fogta a kardját, úgy ölt, Egel kardja úgy hatolt keresztül a támadókon, mint
kasza a búzamezőn. Mellette Joachim harcolt két karddal a kezében.
Alul Orrin embereit lassan visszaszorították az alagútban, bár a nadírok drágán
megfizettek minden lépésért.
Orrin kivédett egy lándzsadöfést, belevágott az ellenfél arcába. A férfi eltűnt a
kavargásban, újabb támadó lépett a helyére.
 – Nem tarthatjuk sokáig! – kiáltotta egy fiatal tiszt Orrin jobb oldalán.
Orrinnak nem volt ideje válaszolni.
Az elöl álló nadír hirtelen rettegve sikoltott fel, a társai felé hátrált. Mások is követték a
pillantását, Orrinék háta mögé bámultak.
A nadírok hátrálni kezdtek, majd megfordultak, és kifutottak a Geddon és a Valteri
közötti térre.
– Missael istenei! – mondta a tiszt. – Mi folyik itt? – Orrin megfordult, és látta, mi
rémisztette meg a nadírokat.
A sötét folyosóban a Legendás Druss, Serbitar és a Harmincak álltak. Mellettük eltávozott
katonák. Druss a kezében tartotta a bárdját, a csata mámora égett a szemében. Orrin nyelt egyet,
megnyalta a száját, harmadszorra sikerült csak visszatennie a kardot a hüvelyébe.
– Azt hiszem, rájuk hagyhatjuk az alagút védelmét – mondta. A katonái mögé
tömörültek, amikor Druss felé indult.
Úgy tűnt, hogy a szellemalakok nem vették észre őket, a szemük előremeredt. Orrin
megpróbált Drusshoz szólni, de az öreg mereven bámult előre. Amikor Orrin reszkető kézzel
kinyúlt, és megpróbálta megérintem az öreget, csak dermesztő, hideg levegőt ért a keze.
– Menjünk vissza a falra! – mondta. Behunyta a szemét, vakon sétált keresztül a
szellemek során. Mire elérte az alagút végét, egész testében reszketett. Senki nem szólt semmit.
Senki nem nézett vissza.
Orrin csatlakozott Rekhez a falon, folytatódott a csata. Egy pillanatnyi szünetben Rek
odakiáltott:
– Mi történik az alagútban?
– Ott van Druss – felelte Orrin. Rek bólintott, és visszafordult, mert friss nadír katonák
érkeztek a falra.
Nyíl karddal a kezében Hogun mellett harcolt. Bár nem volt akkora mestere a kardnak,
mint az íjnak, nem volt rossz harcos.
Hogun kivédte egy bárd csapását, de eltört a kardja. A bárd összezúzta a vállát, a
mellkasáig hatolt. Törött kardját az ellenfele hasába döfte, és együtt zuhantak a földre.
Egy lándzsa lendült, és a légiós hátába fúródott, amikor az fel akart állni. Nyíl kardja
kibelezte a lándzsást, de újabb nadírok érkeztek, és Hogun teste eltűnt a kavargásban.
A kaputorony mellett Joachim Sathuli elesett, az oldalát hajítódárda szúrta át. Rek
hátravitte a falról, de ott kellett hagynia, mert a nadírok már majdnem áttörtek. Joachim két
kézzel ragadta meg a dárdát, veríték gyöngyözött a homlokán, amikor megvizsgálta a sebet. A
dárdahegy a jobb csípője felett hatolt be, felsebezte a hátán is a bőrt. Tudta, hogy a hegy minden
bizonnyal szálkás, nem tudná kihúzni. Megragadta a kiálló nyelet, oldalra gurult, és beljebb tolta
a sebbe, amíg a másik oldalon ki nem bukkant. Elájult. Egy idő után gyengéd érintésre ébredt.
Egyik harcosa, Andisim térdelt mellette.
– Vedd le a dárdafejet! – sziszegte Joachim. – Gyorsan!
A férfi szótlanul elővette a tőrét, és amilyen finoman csak tudta, lefeszítette a hegyet.
– Kész.
– Most – suttogta Joachim –, húzd ki a nyelet! – A férfi föléje állt, és lassan kihúzta a
dárdát, miközben Joachim hörgött a fájdalomtól. Vér buggyant ki, de Joachim letépte a köpenyét,
és a sebre szorította, Andisim ugyanígy tett a hátánál.
– Segíts talpra – parancsolta –, és szerezz egy kardot!

Eldibaron túl, Ulric a sátrában figyelte a homokszemek pergését egy homokórában.

Mellette feküdt a pergamentekercs, ami aznap reggel érkezett északról.
 Unokaöccse, Jahingir kikiáltotta magát észak urának. Megölte Ulric öccsét, Csubodit, és
túszul ejtette Ulric asszonyát, Hasitát.
Ulric nem hibáztatta Jahingirt, nem haragudott. A családja vezérségre született, igaz vér
folyt a fiú ereiben.
De nem időzhet itt tovább, ezért felállította a homokórát. Ha nem esik el a fal, mielőtt az
utolsó homokszem lehullik, elindul északra a seregével, visszaszerzi a királyságát, és máskor
foglalja el Dros Delnochot.
Megkapta a hírt, hogy Druss védi az alagutat, de vállat vont. Mikor egyedül maradt,
elmosolyodott:
– Hát még a paradicsom sem tudott távol tartani a csatától, öreg!
A sátra előtt három ember állt kostülkökkel, várták, hogy jelt adjon. És a homok pergett.

A nadírok jobb oldalon áttörtek a Geddonon. Rek Orrin felé kiáltott, és kezdte átvágni
magát a veszély felé. Balra is egyre több nadír jutott fel a falra, a drenaiak hátrálni kezdtek,
vissza a fűre, ott rendeződtek egymás mellé.
Elvesztek.
Karddal a kezükben drenaiak és sathulik várták a nadír tömeget. Nyíl és Orrin Rek mellé
lépett, Joachim Sathuli is feléjük bicegett.
– Örülök, hogy csak ezt az egy napot ajándékoztuk nektek – morogta Joachim, és a kezét
az oldalát takaró véres kötésre szorította.
A nadírok legyező alakban indultak feléjük.
Rek a kardjára támaszkodott, mélyeket lélegzett, összegyűjtötte a maradék erejét. Sem
erő, sem akarat nem maradt benne, hogy a veszett harci düh szállja meg.
Egész életében ettől a pillanattól félt, és most, hogy eljött, annyit sem jelentett számára,
mint por az óceánban. Fáradtan figyelte a rohamozó harcosokat.
– Figyelj, öregem – mormolta Nyíl –, gondolod, hogy túl késő megadni magunkat?
Rek elvigyorodott.
– Egy kicsit. – Tenyere a kard markolatára simult, meglendítette a csuklóját, és a penge
az ég felé szisszent.
A nadírok első sora nem egészen húszlépésnyire járt tőlük, amikor távoli kürtszó hangját
verték vissza a völgyfalak.
A roham lelassult

És megállt. Tíz lépésre egymástól mindkét csapat a kitartó harsonát hallgatta.

Ogasi káromkodott és kiköpött, eltette a kardját. Mogorván bámult a Bronz gróf döbbent
szemébe.
Rek levette a sisakját, és a földbe szúrta a kardját, amikor Ogasi előrelépett.
– Vége! – mondta. Felemelte a karját, visszaintette a nadírokat. – Tudd meg, kerek
szemű fattyú, hogy én, Ogasi öltem meg a feleségedet.
Eltartott néhány másodpercig, amíg Rek felfogta a szavak értelmét, ekkor mély lélegzetet
vett, és lehúzta a kesztyűjét.
– Gondolod, számít – kérdezte –, hogy ki lőtt ki egy nyílvesszőt? Azt akarod, hogy
emlékezzek rád? Rendben. Azt akarod, hogy gyűlöljelek? Nem tudlak. Talán holnap. Vagy
jövőre. Talán soha.
Ogasi némán állt, azután megvonta a vállát.
– Neked szántam a nyilat – mondta, és mint sötét köpeny telepedett rá a fáradtság.
Megfordult, és katonái nyomában ő is távozott. Lassan lemásztak a létrákon és a köteleken,
egyikük sem vette útját az alagút felé.

Rek kikapcsolta mellvértjét, lassan az alagút szájához sétált. Druss és a Harmincak felé
indult. Rek üdvözlésként felemelte a kezét, de szél kerekedett, és a harcosok ködként oszlottak
szét.
– Isten veled, Druss! – mondta halkan.
Este a sathuliktól is búcsút vett, és órákat aludt, remélte, hogy ismét találkozhat Viraével.
Felfrissülten, de csalódottan ébredt.
Arshin tálalt, Rek Nyíllal és Orrinnal vacsorázott. Keveset beszéltek. Calvar Syn segédei
megtalálták Hogun testét, az orvos sok száz sebesült megmentésén dolgozott.
Rek éjfél körül tért vissza a szobájába, levette a páncélját, ekkor jutott eszébe Serbitar
ajándéka. Túl fáradt volt, nem érdekelte semmi, de nem tudott elaludni, ezért felkelt, felöltözött,
fogott egy fáklyát, és lement az erőd mélyébe. Egel szobájának az ajtaját most is zárva találta, de
az ajtó ismét kinyílt előtte.
Felerősítette a fáklyáját a falra, és belépett a szobába. Levegő után kapkodott, a
kristálytömbre meredt. Viraét látta benne. Egyetlen sebet sem fedezett fel a testén, a lány
meztelenül, békésen feküdt, lebegett az áttetsző kristályban. Odalépett a tömbhöz, benyúlt, és
megérintette a lányt. Virae nem mozdult, Rek hidegnek érezte a testét. Lehajolt, felemelte, és a
közeli asztalra fektette. Levette a köpenyét, bebugyolálta Viraét, és lassan elindult vissza a
szobájába.
Hívatta Arshint, és az öreg szolga elfehéredett, amikor meglátta a gróf feleségének a
testét. Rekre nézett, azután a földre.
– Sajnálom, uram. Nem tudom, hogy a fehér hajú ember miért tette őt a kristályba.
– Mi történt? – kérdezte Rek.
– Aznap, amikor meghalt, Serbitar herceg és az apát eljöttek hozzám. Azt mondták, hogy
az apát álmot látott. Nem magyarázták meg nekem, de azt mondták, hogy az úrnőm testét a
kristályba kell tenni. Mondott valamit a Forrásról
Nem értettem. Még most sem értem. Él vagy meghalt? És hogy találtál rá? A
kristálytömbre helyeztük, és lassan beleereszkedett. De amikor megérintettem, a kristály
szilárdnak tűnt. Én már semmit nem értek. – Könnyek gyűltek az öregember szemében, Rek
megnyugtatóan a csontos vállra tette a kezét.
– Nehéz megmagyarázni. Küldd ide Calvar Synt! Én Virae mellett maradok.
Vintar álma? Az albínó azt mondta, hogy sokféle holnap létezik, és senki nem tudhatja,
melyik jön el. Kellett, hogy lásson egy olyan jövőt, amelyben Virae él, ezért megparancsolta,
hogy őrizzék meg a testét. És a kristályban valahogyan begyógyult a sebe. Azt jelenti ez, hogy
élni fog?
Élni!
Nem volt képes gondolkodni, sem érezni. A lány halála csaknem tönkretette őt, és most
félt reménykedni. Ha valamit megtanult az életben, hát azt, hogy mindenki megtörhet valamitől.
Tudta, hogy ő most a saját töréspontjához érkezett. Leült az ágy mellé, megfogta a hideg kezet –
az övé reszketett a feszültségtől –, és a szívverést kereste. Semmi. Hozott egy másik takarót, és
betakarta a lányt, majd felszította a tüzet a kandallóban.
Egy óra is eltelt, mire meghallotta Calvar Synt az ajtó előtt. Az orvos hangosan átkozta
Arshint. Pecsétes kék tunikában és vérfoltos bőrkötényben lépett be az ajtón.
– Miféle ostobaság ez, gróf?! – mennydörögte. – Emberek halnak meg, ha nem segítek
rajtuk! Mi
– Elnémult, amikor megpillantotta a lányt. – Hát nem hazudott a vénember. Miért, Rek?
Miért hoztad vissza a testét?
– Nem tudom. Valóban nem tudom. Serbitar megjelent álmomban, és azt mondta, van
egy ajándéka a számomra. Ezt találtam. Nem tudom, mi történik. Halott?
– Persze, hogy halott. A vessző átfúrta a tüdejét.
– Nézd meg, kérlek! Nincs rajta seb.
Az orvos felhajtotta a takarót, megfogta a lány csuklóját. Percekig csendben álltak.
– Kitapintható az érverése – suttogta –, de gyenge, nagyon gyenge. Nem maradhatok
veled, az emberek haldokolnak. Reggel visszajövök. Tartsd melegen, ennyit tehetsz!
Rek leült az ágy mellé, megfogta a lány kezét. Egy idő után elaludt. A hajnal tisztán
érkezett, a kelő nap fénye a keletre néző erkélyen át belépett a szobába, aranyfényben fürdette az
ágyat. A napsütéstől Virae arca színt kapott, a légzése mélyebb lett. Felnyögött, és Rek azonnal
felébredt.
– Virae!
A lány szeme kinyílt, majd lecsukódott újra, megremegett a szempillája.
– Virae!
Ismét kinyitotta a szemét, elmosolyodott.
– Serbitar visszahozott – mondta. – Fáradt vagyok
Alszom még. – Megfordult, átölelte a párnát és elaludt, éppen akkor, amikor kinyílt az
ajtó, és Nyíl lépett a szobába.
– Istenek, hát igaz! – mondta.
Rek kisétált vele a szobából, ki a folyosóra.
– Igen. Serbitar valahogy megmentette, nem tudom megmagyarázni. Nem is érdekel,
hogy történt. Mi a helyzet kint?
– Elmentek! Mind, minden átkozott nadír. A tábor elhagyatott, megnéztük Orrinnal. Csak
egy farkasfejes kopja maradt, és Bricklyn teteme. Nem értem.
– A kopja azt jelenti, hogy Ulric visszatér. A test? Nem tudom. Én küldtem oda
Bricklynt, áruló volt, és nyilván nem vették több hasznát.
Egy fiatal katona rohant fel a lépcsőn.
– Uram! Egy nadír lovas vár az Eldibarnál.
Rek és Nyíl együtt sétáltak ki az első falhoz. Ulric, a nadírok ura egy szürke sztyeppi
pónin ült, prémszegélyes sisakot, gyapjúzekét és kecskebőr csizmát viselt. Felnézett, amikor Rek
megjelent a falon.
– Jól harcoltál, Bronz gróf! – kiáltotta. – Búcsúzni jöttem. Belviszály tört ki az
országomban, és távoznom kell. Akarom, hogy tudd: visszatérek!
– Várni foglak – mondta Rek. – És legközelebb a fogadtatásod még melegebb lesz.
Mondd, miért vonultak vissza az embereid, amikor már veszítettünk?
– Hiszel a végzetben? – kérdezte Ulric.
– Hiszek.
– Akkor nevezzük a végzet játékának. Vagy talán az istenek kozmikus tréfája volt. Nem
érdekel. Bátor férfi vagy. Az embereid is bátor férfiak. Győztetek. Együtt tudok élni ezzel a
ténnyel, Bronz gróf. De most a viszontlátásra! Találkozunk tavasszal.
Ulric intett, megfordította a lovát, és elvágtatott észak felé.
– Tudod – mondta Nyíl –, lehet, hogy érthetetlen, de megkedveltem ezt az embert.
– Én ma mindenkit szeretek! – mondta Rek. – Kék az ég, üdítő a szél, édes az élet!
Most mit fogsz csinálni?
– Szerzetesnek állok, imádságoknak és jó cselekedeteknek szentelem az életemet.
– Nem úgy értettem. Mit csinálsz ma?
 – Ó! Ma berúgok, és keresek egy nőt – mondta Nyíl.
A nap folyamán Rek rendszeresen meglátogatta az alvó Viraét. A lány egyenletesen
lélegzett, kipirult az arca. Késő este, amikor Rek egyedül ült a hamvadó tűz mellett, megjelent a
lány. Rek felállt, a karjaiba zárta, megcsókolta; majd leült egy bőrszékbe, és az ölébe vonta.
– Igazán elmentek a nadírok? – kérdezte Virae.
– Igazán.
– Rek, tényleg meghaltam? Olyan, mint egy álom. Ködös. Mintha emlékeznék, hogy
Serbitar visszahozott, és a kristályban feküdtem.
– Nem álom volt – mondta Rek. – Emlékszel, hogy segítettél nekem, amikor egy óriási
féreggel és egy hatalmas pókkal harcoltam?
– Halványan. És egyre halványabban.
– Ne aggódj! A következő ötven évben mindent elmesélek.
– Csak ötven évben? – mondta a lány. – Ezek szerint elhagysz, ha megöregszem és
megőszülök?
Nevetésük messze visszhangzott az erődben.

Utószó

Ulric nem tért többé vissza Dros Delnochba. A gulgothiri síkságon legyőzte Jahingirt,
majd a seregével megtámadta Ventriát. A hadjárat közben összeesett és meghalt. A törzsek
északra menekültek, Ulric összetartó ereje nélkül a nadír egység felbomlott. Ismét polgárháború
tört ki északon, a gazdag déli földek népei fellélegezhettek.
Reket hősként üdvözölték Drenanban, de hamar ráunt a városi életre, és Viraével együtt
visszatértek Delnochba. Az évek során egyre nőtt a családjuk, három fiuk és két lányuk született:
Hogun, Orrin, Horeb, Besa és Susay. Horeb nagyapa is átköltöztette a családját Drenanból
Delnochba, átvette az áruló Musar fogadóját.
Orrin visszatért Drenanba, és lemondott a katonai rangjáról. Nagybátyja, Abalyn
visszavonult a közélettől, Sebosztogató Magnust választották meg a tanács vezetőjének, aki
Orrint kérte fel helyettesének.
Nyíl egy évig maradt Delnochban, utána Ventriába ment, hogy harcoljon a nadírok ellen.
Többé nem hallottak róla.