A halál városa

James Goss – Douglas Adams

David Fisher története alapján

 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
James Goss–Douglas Adams: Doctor Who: City of Death
First published by BBC Books, an imprint of Ebury Publishing, 2015
20 Vauxhall Bridge Road, London SW1V2SA

Fordította: Beke Zsolt

Borítóterv: Two Associates © Woodland Books Ltd

Hátsó borító illusztráció: © Peter Mckinstry
Tördelés: Malum Stúdió

Original script © Completely Unexpected Productions Ltd and David Fisher 2015
This novelization © James Goss 2015

Doctor Who is a BBC Wales production for BBC One.

Executive producers: Steven Moffat and Brian Minchin

BBC, Doctor Who and TARDIS (word marks, logos and devices) are trademarks of the
British Broadcast Corporation and are used under licence.
Doctor Who logo © BBC 1996

Hungarian translation © Beke Zsolt, 2015

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015
A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó

www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Roboz Gábor

ISBN 978-963-406-161-8
A Doktor Párizsba viszi nyaralni Romanát: abba a városba, amelynek egy jó borhoz
hasonlóan egyedülálló bukéja van, különösen, ha az ember megfelelő évet választ a
látogatáshoz. Ők azonban 1979-ben, egy kannásbor-évben lépnek ki a TARDIS-ból, és
másnaposság helyett az idő szövetének hasadásai miatt fájhat a fejük.
Az Időlordok hamar belekeverednek az idegenek arcátlan machinációjába, amely
magába foglalja a Mona Lisa ellopását, a rettegett Jagaroth faj feltámasztását, valamint
az összes földi létforma megjelenését (és valószínűleg eltűnését).
Egy Duggan nevű angol magánnyomozó segítségével, aki elsősorban a pofozkodáshoz
ért, a Doktornak és Romanának az emberiség megmentése érdekében keresztül kell
húznia a behízelgő modorú, rejtélyes Scarlioni gróf – mind a tizenkét példányának –
aljas terveit.
Nem kis feladat, de hát a Doktor nyaralásai többnyire így alakulnak.

James Goss regénye Douglas Adams 1979-es, álnéven írt Ki vagy, Doki?-epizódjai
alapján íródott, amelyek kimagasló sikert arattak a sorozat ötven éves történetében.
Első rész
„Párizsban felerősödnek az érzelmek – az ember itt sokkal
boldogabb, vagy sokkal boldogtalanabb, mint bárhol
máshol… Senki sem lehet szánalomra méltóbb, mint az,
akit Párizsból száműznek.”

Nancy Mitford: The Pursuit of Love

 Első fejezet – MINDEN ÚT PÁRIZSBA VEZET

Egy keddi nap volt, és az égadta világon semmi sem történt. Másnap már nem ez lesz a
helyzet.
Scaroth, a jagaroth faj utolsó képviselője nem számított meglepetésekre. Mindenekelőtt
fogalma sem volt arról, hogy hamarosan ő lesz a jagaroth faj utolsó képviselője.
Ha úgy húsz szoneddel ezelőtt valaki a jagaroth fajról érdeklődött volna, Scaroth
megvonja a vállát, és azt mondja, egy barbár és harcos természetű népről van szó, ha pedig ez
valakinek nem tetszik, lesz még néhány kellemetlen meglepetése.
Többé-kevésbé az univerzum összes létformája elég vad és harcos természetű lény volt.
Mutass csak egy filozófusokból és költőkből álló népet, mondta Scaroth, percek alatt vacsora
lesz belőlük. Ugyanakkor nem lenne tisztességes azt mondanunk, hogy a jagarothok semmit
sem értek el. Ami azt illeti, nagyon mutatós, bár nem feltétlenül jól használható űrhajókat
építettek. Sok jót lehetett elmondani például a Sephiroth nevű hajóról, amely egy hatalmas,
három lábon nyugvó gömb volt. Fenyegető benyomást keltett, miközben az alakja valamiféle
bogárra emlékeztetett, amit nem szívesen találnánk az ágyunkban. A lábak háromszögű
elrendezésének köszönhetően pedig gyakorlatilag bármilyen felszínen képes volt landolni.
A sors fintora volt, hogy jelenleg sehonnan sem tudott volna felszállni. Valami csúnyán
elromlott a vezérlőegységben, amikor ezen a kietlen bolygón landoltak. A racnossok
energiajelét követték, és egy újabb győzelem reményében szálltak le. Csak még egyszer
szerették volna érezni a győzelem ízét.
A jagarothok a gyilkolásnak szentelték az életüket. Nem hagytak hátra magukból
semmit, se a történelmüket, se az irodalmukat, még csak szobrokat sem. Fajként mindössze
azzal büszkélkedhettek, hogy eltöröltek más életformákat az univerzumból.
Ezzel csak az a gond, hogy más fajok is épp ilyen elkötelezettek a többiek
elpusztításában, és mivel mindenki olyan sikeresen küzd, hogy már alig van mutatóban némi
élet a világegyetemben. A jagaroth nép az utolsók között maradt, és ők sem voltak sokan.
Amikor a jagarothok rémisztő hadiflottájukról beszéltek, lényegében a Sephirothról volt szó.
Vagyis csak arról.
Scarothot, a jagaroth hadiflotta, azaz a Sephiroth pilótáját ez kissé aggasztotta. Mutatós
űrhajók valójában középszerű vezérlőrendszerrel, rímelő nevekkel, és, ja igen, azzal az
eszelős elhatározással, hogy semmi sem állíthatja meg őket.
Így történhetett, hogy a parancsnoki fülkét Scaroth társainak hangja töltötte be szerte a
hajóról.
– Még húsz szoned a kilövésig. – Valaki visszaszámolt.
– A talaj felszínére ható tolóerő hármas szinten. – Valaki a hajómérnökök közül tényleg
le akart lépni erről a kőszikláról.
– Negatív. – Scaroth hamar lehűtötte a kedélyeket. – A hármas szint túl erős. – A
térhajtóművet a csillagok közötti utazásra használták, nem arra, hogy felszálljanak vele
valahonnan, még ha csak egy ritkás atmoszférájú, alacsony gravitációjú, halott világról van is
szó. Annyi minden mehet félre. És még nem is tesztelték a térhajtóművet a kilövéshez. – A
hármas szint kész öngyilkosság.
A társai erre gyorsan elhallgattak. Nem véletlenül.
 – Jelentést kérek – mondta.
Végül a lelkes hajómérnök bejelentkezett. – Scaroth, nem mehetünk a hármas szint alá.
Másképp nem fog működni.
Annyira jellemző. A jagarothok utolsó menedéke, a végletesség. Scaroth arca cinikus
kifejezést öltött. Már amennyire cinikus kifejezést tud ölteni egy olyan arc, amely egyetlen
szem körül vonagló zöld csápokból áll.
A hajó pilótájaként Scaroth kezében volt a döntés, neki kellett megnyomnia a gombot.
Ha a történelemben fennmaradt ez az esemény, mindenki az ő számlájára fogja írni. Tudta,
hogy hülye döntés volt, de hát a jagarothok evolúciós szempontból már eddig is sok hülye
döntést hoztak.
– Tíz szoned a kilövésig – jelentette be a visszaszámláló hang. Mintha enyhe
kétségbeesést lehetett volna felfedezni benne.
Scaroth végigfuttatta zöld kezét a vezérlőpulton. Ha a Sephiroth megfelelően működött
volna, a térhajtómű irányítóegységén most a kilövés szakaszainak állapotsorai töltenék be a
képernyőket, amelyeket úgy állított be, hogy egymással párhuzamosan fussanak. Ehelyett
azonban a panelek nagy része szoftverfrissítést sürgetve villogott, vagy egyszerűen nem jelent
meg rajtuk semmi.
Scaroth az ösztöneire, valamint a fülkét betöltő hangokra hagyatkozott, a legénység
pedig boldogan engedte át neki a döntés felelősségét.
– Jelentést – ismételte, remélve, hogy valaki valami értelmes megjegyzéssel járul hozzá
a helyzethez.
A válasz azonban lelombozó volt. – Scaroth, a jagarothok sorsa a te kezedben van.
Segédhajtóművek hiányában muszáj a térhajtóművet használnunk. Ezt te is tudod. Ez az
egyetlen reményünk. Te vagy az egyetlen reményünk.
Hát köszi, futott át Scaroth agyán. A csápjai most már határozottan remegtek a
cinizmustól. – Én ülök egyedül a szubtérmezőben. – Azaz én leszek az első, akinek kampec. –
Ismerem a veszélyeket. – Egy jagaroth ennél közelebb nem került ahhoz, hogy gondolkodási
időt kérjen. Ha egyszer valamit elhatároztak, az úgy is történt, függetlenül attól, mennyire volt
halálos vagy épp nevetséges az elképzelés.
Mintha csak a gondolatait akarná megerősíteni, újraindult a kifejezetten örömtelinek
hangzó visszaszámlálás. Mindegy, valami majd csak lesz. – Három szoned… kettő… egy… –
sorolta a hang, bár nem tudhatta, hogy a szoned mint mértékegység ideje hamarosan végleg
lejár.
Scaroth még egyszer felvetette: – De mi lesz, ha… – Ha minden elromlik? Ha az
atmoszféra, a gravitáció és a térhajtómű találkozásának valami váratlan és életveszélyes
következménye lesz? Elsősorban rám nézve, gondolta Scaroth.
Persze hiába fárasztotta volna magát. Ha valaki ellenkezett a jagarothokkal, annak
kötelezően befellegzett.
Megnyomta a gombot.

A Sephiroth teljes hajtóerővel kecsesen felemelkedett az elhagyatott bolygó felszínéről. A

legénység nem volt hajlandó akár csak még egy percet itt tölteni. Minek is szöszölnének egy
élettelen bolygón a hajó javításával, amikor valahol máshol kiirthatnak egy újabb fajt? Az
előjelek biztatóak voltak. A szivárgó üzemanyag problémája mintha megoldotta volna magát.
Ahogy a gömb egyre magasabbra tört, a karomszerű lábak szépen behajtották magukat a hajó
alá. A gömb egy pillanatig csak lebegett, és fenségesen, reménytelin ragyogott az energiától.
Aztán darabjaira hullott.
Scaroth a szubtérmező kellős közepén tudatában volt annak, hogy a hajó összeroppan, az
élmény mégis olyan távolinak tűnt. Semmi sem tűnt biztosnak, azt leszámítva, hogy minden
fájt. A jagarothok hangja pedig még mindig betöltötte a vezérlőfülkét.
Semmi sem utalt arra, hogy felismerték volna, hogy borzalmas hibát követtek el, amikor
megnyomatták Scarothtal a gombot. Most csak arra vártak, hogy Scaroth oldja meg a
problémát.
– Segíts nekünk, Scaroth! Segíts rajtunk! – könyörögtek. Mintha bármit is tehetett
volna. – A jagarothok sorsa a te kezedben van! Segíts rajtunk! Te vagy az egyetlen esélyünk!
Aztán hirtelen elhallgattak, és Scaroth egy rövid pillanatra viszonylag csendben
élvezhette a haláltusáját.
Én vagyok az utolsó jagaroth, tudatosult benne. Bármeddig éljek is.

A szubtérmező végül könyörületesen összeomlott. A hajó darabkái, amelyeket eddig

valamiféle lehetetlen erő tartott össze, most végre lángoló pompájukban szétszóródhattak a
halott bolygó felszínén.
Scaroth meghalt. Aztán valami meglepő történt.
Ez megteszi, gondolta Leonardo.
Mint a legnagyobb remekműveknél általában, elkészülésénél szinte senki sem vett
tudomást a festményről.
Az egyik pillanatban még nem volt sehol, a másikban pedig valahogy ott termett a
zsúfolt dolgozószobát benépesítő papírhalmok és a mennyezetről lelógó makettek között.
Leonardo hátradőlt a székében, az ecsetet még mindig a kezében tartotta. Hegye
megindult a vászon széle felé, még nem tudott megnyugodni. Leonardo végignézett a
munkáján. Elkészült volna? Még tudna alakítani rajta?
Végül elfordította a tekintetét a festményről. A sarokban horkoló látogatóra pillantott,
aki a Machiavellinek készített gátmodellen pihentette a lábát. Leonardo egy pillanatra
eljátszott a gondolattal, hogy hasznosítja az illető javaslatait, amelyeket kétségtelenül jó
szándékkal tett a portré arcát illetően.
De aztán meggondolta magát. Úgyis vissza fog még térni a festményhez, persze hogy
vissza fog térni hozzá. Pont ez volt a legnagyobb problémája, hogy soha semmit nem tudott
befejezni. Egyelőre azonban ez a női arc megteszi.
Leeresztette az ecsetet tartó kezét, az izgatottság helyét átvette valamiféle
kiábrándultság és tanácstalanság.
Elhatározta, hogy a mai ivós este lesz, úgyhogy töltött magának egy pohár olcsó bort, és
óvatosan belekortyolt. Talán holnap futja majd valami jobb minőségűre is, bár valószínűleg
nem. A boltíves ablakon át kinézett a csillagokra és az alattuk szendergő városra,
végigpásztázta Firenze tereit. Egyedül Isten a megmondhatója, hogy a nép mit fog szólni a
festményéhez. Tudta jól, mindenki a legújabb képéről fog susmorogni. Egyesek számára
csalódás lesz. Mások úgy gondolják majd, el kéne végre döntenie, festő akar-e lenni vagy
feltaláló. Néhányan meg lelkesedni fognak, hogy újra formában van.
Mondjanak csak, amit akarnak. Leonardót nem hatotta meg. Legfeljebb egy kicsit.
Amikor a látogató mocorogni kezdett álmában, Leonardo ismét eltűnődött az arcképen.
Nem. Így marad. Egyelőre.
Hátradőlt a székén, próbálta kiélvezni a lőrét, már amennyire ez emberileg lehetséges
volt, és magába itta a festmény látványát. Nehezen született meg, és bár még hátravoltak az
utolsó simítások, határozottan megérte küszködni vele.
Hála Istennek, hogy ezt még egyszer nem kell átélnie.
William Shakespeare csalt krokettezés közben. Látogatója elfintorodott, majd amikor az avoni
bárd nem figyelt, finoman a kapu felé pöccintette a fagolyóját. Aztán felpillantott. Ugyan már,
mintha William nem pont ugyanezt csinálta volna. Udvariasan egymásra mosolyogtak.
– Azok a patrónusok! – váltott témát Shakespeare.
Látogatója bólogatott, és együtt érzően csettintett a nyelvével.
– Az egyikük nagyon lelkes – folytatta a bárd. – Tegnap este felolvastam neki néhány új
jelenetet. Ilyenkor általában hetekre eltűnnek, de ő azt ígérte, hétvégén újra meglátogat.
Biztosan érdekli a dolog. – Meglendítette az ütőjét, a fagolyó pedig vígan átrepült a gyepen,
ügyesen elkerülve a látogató sálját, amely megmagyarázhatatlanul tekergőzött a nyomában.
Átgurult a kapun, és nekiütődött a célt jelző oszlopnak. Shakespeare elvigyorodott.
– Gratulálok – mondta a látogató tettetett lelkesedéssel.
– Nagyon jókat mondott arról a részről, amivel én is meg vagyok elégedve. –
Shakespeare kivárt, egyrészt a drámai hatás kedvéért, másrészt hogy látogatója elhibázza a
lövését. – Ó, igen – jelentette be mesterkélt spontaneitással, ami egyértelművé tette, miért is
hagyta ott a színjátszást. – Egy csigahéjban ellaknám, s végetlen birodalom királyának
vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim.1 Igen, ez volt az a rész. Azt mondta, nagyon
megérintette, és kíváncsi, mi lesz a vége. Na ja! Talán arra kíváncsi, milyenek ezek a rossz
álmok, mi? Valószínűleg más nem is izgatja. Szegény, ez nagyon rossz volt – tette hozzá,
amikor látogatója elszúrta a lövését.
Miután száműzte pártfogója rossz álmaira vonatkozó gondolatait, Shakespeare szép
lassan megnyerte a játszmát.

Úgy tartják, a nácik annyira tartották a művészetet, mint a vicceket. Amikor azonban
megszállták Párizst, furcsamód annyi műtárgyat harácsoltak össze szállodai lakosztályaikba,
amennyihez csak hozzáfértek. Amikor pedig maguk mögött hagyták a fővárost, legelőször
arról gondoskodtak, hogy ezeket a kincseket magukkal vigyék. Aztán persze valahogy
elfelejtették kifizetni a szállodai számlákat.
A vonatot az éjszaka kellős közepén töltötte meg a Wehrmacht. Ez volt az egyik utolsó
német szerelvény, amely elhagyta Párizst, a nyári melegben átforrósodó ablaktalan
fémvagonok lassan átzakatoltak az északkeleti külvárosokon. Mögöttük egyfolytában az
amerikai hadsereg önelégült robbantgatásai hallatszottak. Előttük Németország húzódott.
Az egyik vagonban egy nagyon fiatal német katona állt mereven, bár egyenruhája több
számmal nagyobb volt. Még akkor sem rezzent össze, amikor a vonat váratlanul lefékezett
Aulnay előtt. A sínek eltűntek, a francia ellenállás felrobbantotta őket.
A fiatal katona hallotta a lövéseket, a kiabálást és a vagonja felé közeledő lépteket.
Elővette a fegyverét, és várt. A fiatal katona számba vette a lehetőségeit. Megpróbálhatott
volna kitörni (ami nem sok eredménnyel kecsegtette), fejbe lőhette volna magát (ami
praktikus megoldásnak tűnt), vagy felgyújthatta volna a rakományt (amit rögtön megbánt
volna). De egyelőre nem tett semmit, csak vigyázzállásban figyelte, ahogy a reteszt kinyitják,
a vagon ajtaja pedig kinyílik.
Zseblámpa fénye landolt a jóképű katona tökéletesen árja arcán. Kissé megfeszült, várta
a lövést, amely nyilván véget vet az életének.
A lövés azonban nem dörrent el.
– Jó estét. – A lámpa fénye mögül meglepett hang szólalt meg. – Úgy néz ki, itt minden
rendben van. – A fény végigszaladt a vagon tartalmán. A festmények egy részét szépen
ládákba pakolták, a maradékot pedig a falaknak támasztották. – Mondja csak, mi a véleménye
róluk?
– Tessék?
1
Hamlet, II. felvonás, 2. jelenet. Arany János fordítása.
 – Azt kérdeztem – morogta a hang –, mit gondol ezekről a festményekről.
A katona ismét magára talált. – Kiváló képek.
– Azok, ugye? – nevetett a férfi. – És mind az enyém. – A hangja valamivel magasabb
lett; úgy szólt a katonához, mint valami szállodai hordárhoz. – Köszönöm, hogy eddig
vigyázott rájuk... – Itt megtorpant. Nem mondta ki a kérdést.
– Hermann, uram.
A katona érzékelte, hogy a másik férfi bólint. – Köszönöm, hogy eddig vigyázott rájuk,
Hermann.

Gaston Palewski őrmester a hegyet bámulta, amely nem robbant fel.

Lehet, hogy talán, esetleg nem kellett volna Bérylnek nevezni a bombát. Soha nem
szerette ezt a nevet. Palewski őrmester bosszúsan felnyögött.
– Adj neki időt, drága Gastonom – súgta a mellette álló elegáns férfi. Semmi sem tudta
kizökkenteni. Végtelen volt a türelme. Ez egyfelől szörnyen franciás volt, másfelől egyáltalán
nem az.
Az őrmester körül álló emberek az óráikat figyelték, látcsöveiken át a hegyet kémlelték,
cigarettáztak és cöcögtek. Az egész egy párizsi kávézóra hasonlított, azzal a különbséggel,
hogy kint aszalódtak a Szaharában.
– Nem vagyok biztos benne, hogy itt kéne lennem – morogta az őrmester. – Csak le
kéne szignóznom a papírokat.
– Szerintem meg jó, hogy itt van. – A férfi ismét lelkesebb lett, a mosolyt nem lehetett
letörölni az arcáról. – A nukleáris energia az egyik leghatalmasabb erő a világon.
– Az egyik? – kérdezte Gaston felvont szemöldökkel.
– Hát, ki tudja? – Beszélgetőtársa elfintorodott, de a mosolya megmaradt. –
Kétségtelenül az emberiség legnagyobb vívmánya. Mielőtt megépítik azokat az erőműveket,
azt hiszem, látnia kellene egy nukleáris robbanást a saját szemével.
Na igen, Gaston mindig is szerette a tűzijátékokat. Még a háború alatt is élvezte, amikor
a zárótüzek fénye megvilágította az éjszakai eget. De ez most más volt. Egy pillanatig
kényelmetlenül érezte magát a mellette álló szívélyes úr társaságában. Keringtek pletykák róla
is, a családjáról is – kik voltak ők valójában? Kollaboránsok a háborúban? De hát mindenki
családjáról keringtek szóbeszédek, és egyébként is, ez már az új Franciaország volt. Lehet,
hogy épp ilyen emberekre van szüksége. Különösen, ha a Palewski-terv beválik. Az őrmester
azt szerette volna, ha Franciaország az atomkutatás élharcosa lenne, és a mellette álló férfi
meggyőzte, hogy építsenek jóval több atomerőművet, mint amennyire szükségük van. – A
jövőre is gondolnunk kell, Gaston – bizonygatta az igazát.
Miért is ne, gondolta Gaston. Legalább valami miatt emlékezni fognak rám.
Ismét a hegyre pillantott, amely most végre felrobbant. Csak nem úgy, ahogy kellett
volna. Ahelyett, hogy az ég felé lőtt volna ki, egy hatalmas lángnyelv lövellt ki belőle
vízszintesen feléjük, át a sivatagon. A fény égette a szemüket. Még az őrmester is eltakarta a
szemét, és kiabálva, hiába próbált menekülni a tűzgolyó elől.
Aztán a láng fellobbant és gyorsan el is tűnt, a helyén pedig fojtogató fekete füst szállt,
amely teljesen belepte őket.
Amikor Gaston végül felegyenesedett, akkor jutott el a tudatáig, hogy beszélgetőtársa
végig állva maradt, és széles vigyor kíséretében épp a fekete port söpörte le fehér
lenöltönyéről.
– Hatásos egy bemutató, ezzel talán ön is egyet ért – nevetett.
– De… – Gaston nem jutott szóhoz. Köhögéssel próbálta megtisztítani tüdejét a portól.
– Nem ennek kellett volna történnie! Ez így biztonságos volt?
– Ó, teljes mértékben. – Beszélgetőtársa visszahajtogatta zsebkendőjét a mellzsebébe. –
Teljes mértékben.
A jelenlévők közül nem Gaston volt az egyetlen, aki később a Béryl nevű bomba okozta
leukémiában fog elhunyni.

Heidi az apja ügyfeleit általában rettentő unalmasnak találta, de ez a látogató más volt.
Rögtön rámutatott, hogy Heidi valamit rosszul gondol. Ilyet még senki nem tett ezelőtt.
A lány úgy nőtt fel, hogy a pénz unalmas, a pénzes emberek pedig még unalmasabbak.
A ruháik unalmasak voltak, a beszélgetéseik unalmasak voltak, még a bűneik is unalmasak
voltak. Az apja mindezt azért viselte el, mert az övé volt Svájc egyik legexkluzívabb bankja,
és az volt a munkája, hogy érdekesnek találja ezeket az embereket.
Amíg Heidi kicsi volt, addig nem volt ezzel semmi baj, de most, a felnőttkor küszöbén
mély megdöbbenéssel eszmélt rá, hogy az apja hozzá akarja adni egy ilyen sótlan alakhoz.
Ráeszmélt arra is, hogy erről ő is tehet, hiszen nem lázadt fel az apja ellen, amikor lehetősége
lett volna rá. Volt egy pont a múltban, amikor még lett volna esélye. Talán amikor kijárta azt a
drága lányiskolát, és életének unalomtól terhes szakasza még csak várt rá. Felpattanhatott
volna egy bosszantóan pontos svájci vonatra, és elmehetett volna valahová, bárhová, ami nem
Svájc. Éheznie nem kellett volna, erről apukája hibái ellenére is gondoskodott volna.
Ehelyett hazajött, és beszállt hozzá a családi üzletbe. A svájci bankok nagy része, a
maguk csendes módján, valójában családi vállalkozások. Az ügyfeleknek tetszett ez a fajta
otthonosság. Heidi és édesapja mindig kimentek a repülőtérre, hogy olyan emberekkel
találkozzanak, akiknek sosem késik a gépük, és mindig percre pontosan érnek oda az éttermi
foglalásukra. A tányérok hidegek, a beszélgetések üresek, és mindegyik este addig nyúlik,
amíg már a lány azon kezd töprengeni, vajon leszúrhatja-e magát a vajazókéssel, vagy inkább
hozzámegy valamelyik vacsorapartnerükhöz, csak hogy vége legyen már az egésznek.
Amikor az apja először erősködött, hogy tartson vele, arra gondolt, így akarja felkészíteni a
bank átvételére. Mostanra viszont rájött, hogy ő nem más, csak egy vagyontárgy, amit pénzzé
lehet tenni. Legalábbis az apja ügyfelei biztos így tekintenek rá.
Még irodája is volt, bár inkább csak a látszat kedvéért, mindenesetre Heidi megpróbálta
a lehető legtöbbet kihozni belőle. Leszedte a faburkolatot, a helyiséget pedig feltűnő
acélbútorokkal és törékeny üvegasztalokkal rendezte be. Még játékot is vett az íróasztalára; ha
félrehúzta, majd elengedte az egyik fémgolyót, az ketyegő hang kíséretében mozgásba hozta a
másik tizenegyet, majd vissza. Az aprócska bolygók egy ideig újra meg újra összekoccantak,
aztán feladták, és mozdulatlanná válva várták, hogy most már történjen valami más.
Heidi le tudta olvasni a látogatójáról, hogy elégedett az ízlésével, amikor az elsőként
nem őt, hanem a szobát mérte fel a tekintetével. Ez imponált a lánynak. Látogatója úgy nézett
rá, mintha ő is egy ízléses bútordarab lenne, elismerően gusztálta kosztümnadrágja szabását és
a frizuráját.
Ez az ügyfél határozottan különbözött a többitől. Egyfelől szórakoztató volt, másfelől
svindler. Az apjának ez nem esett le, de őt könnyen befolyásolja a látszat és saját megérzései.
Heidit annál kevésbé. Ő szeretett alaposan utánajárni az ügyfeleknek. Aktuális látogatójáról
egy egész mappányi anyagot gyűjtött össze, amely ott hevert előtte az üvegasztalon. A férfi
azzal kereste meg a bankot, hogy nyissanak ki egy széfet, amelyhez már nagyon régen nem
nyúltak hozzá. Nem volt példa nélküli, hogy egy széf úgy öröklődik a családon belül, hogy
generációkon át senki még csak rá sem pillant, de ez a helyzet kifejezetten szokatlan volt. A
papírokkal mindent rendben találtak. Heidi szerint pont ez volt a probléma.
Ugyanis ilyen esetekben a papírok egyáltalán nem szoktak rendben lenni. Mindig akad
valamilyen gikszer, valami apró probléma, amit a banknak kell elsimítania. De most nem
akadt. Minden svájci rendben volt – egészen az eredeti dokumentumokig, amelyek betűről
betűre megfeleltek a kissé megváltozott feltételeknek; az ilyesmire akkor volt szükség, amikor
azok a jó németek jelentős összegekkel rövidítettek meg másokat. Hacsak a vele szemben ülő
jóképű, megnyerő mosolyú fiatalember valahogy nem tudott szót váltani rég halott
rokonaival, lehetetlen, hogy minden papírja rendben legyen. Ami pedig azt jelenti, hogy
szélhámos.
Egy szélhámos, aki szemtelenül otthon érezte magát; hátradőlve a bőrszékben, keresztbe
tett lábbal, kézzel varrt cipőjével ütötte a ritmust a levegőben, és várt a lány döntésére.
Heidi markában volt. Egy egész életre börtönbe dughatta volna. Svindler volt, aki pénzt
akart kicsalni az apja bankjából. Na az szép lenne, gondolta Heidi. Közben mosolygott, sőt
még fel is kuncogott.
A szélhámos ránézett, ő is mosolygott, együtt nevetett vele. Sőt, még ennél is többet tett
– rákacsintott. Tudta, hogy a lány átlát rajta, de nem érdekelte.
Heidi hagyta, hogy a férfi előrehajoljon; az arca tükröződött az üvegasztalon, amikor
meggyújtotta a lány cigarettáját. Heidi félresöpörte a haját, ő is előrehajolt, és figyelmesen
végignézett ezen az elragadó férfin. Máris volt köztük valamiféle cinkosság. Mint egy belsős
poén. Az apja egyvalamit sulykolt belé: hogy nem szabad belegabalyodni az érzelmekbe.
Családjuk büszke volt tapintatosságára, dicsőségére és óvatosságára.
Heidi már régóta készült arra, hogy fellázad. Erre itt volt egy férfi, aki ki akarta rabolni
az apja bankját. Ő pedig hagyni fogja. Hadd szórakozzon.
– Szóval – kérdezte hűvösen –, mennyi pénzt szeretne ellopni?
A férfi még csak nem is pislogott. – Mindet.

Most mi lesz?, gondolta Harrison Mandel. Miután egy szempillantás alatt zavarba ejtően
gazdag lett, elképzelése sem volt arról, mi legyen a következő lépés.
Ahogy az egyre elterjedtebb lett a világban, az ő problémáját is egy számítógép okozta.
Harrison ugyanis feltalált egyet. Azaz rátalált Ada Lovelace néhány levelére. Sokan tudják,
hogy Byron lánya találta fel az első programozási nyelvet. Sokan azonban nem veszik ezt
számításba, és lekicsinylően csak az erőlködéseit díjazzák. Miközben kortársai fűzőben
próbáltak táncolni, vagy regényt írtak arról, hogy fűzőben próbálnak táncolni, Ada feltalálta a
programozást, természetesen fűzőben. A baj az volt szemtelen kísérletével, hogy az általa
kidolgozott nyelv nem igazán működött, amikor egy valódi számítógépen próbálták használni.
Egészen addig, amíg Harrison Mandel rá nem akadt Lovelace levelezésére, amit egy
olasz polihisztorral folytatott. Harrison rájött, hogy a levelek egy olyan számítógépről
szólnak, amely teljesen más, mint bármely addigi. Harrison úgy találta, a levelezés talán
valamiféle játék volt mester és tanítványa között, hogy ugyanazt a találmányt két oldalról is
megvizsgálják.
De ez nem számít. Harrisont annyira magával ragadta a felfedezés, hogy leült, és
megépítette a levelekben jellemzett számítógépet. Meglepően könnyen ment. Lovelace és
olasz levelezőpartnere jegyzeteit könnyebb volt követni, mint a gardróbszekrénye
összeszerelési útmutatóját. Mintha kifejezetten ezzel a szándékkal írták volna meg a leveleket.
Betáplálta Lovelace kódját a számítógépbe; arra számított, hogy a gép valószínűleg még
értelmezni sem tudja, és ezzel vége is lesz a történetnek. A program azonban működött,
méghozzá kiválóan. A gond azzal volt, hogy hogyan tovább.
Az amerikaiak tízezret rendeltek belőle. Az oroszok húszezret. Harrison tiltakozott,
hogy csak egy darab létezik. Kitartott az álláspontja mellett, hogy ez a felfedezés az egész
világ tulajdona. Amikor visszautasította a kéréseket, az élete furcsa fordulatot vett, mintha egy
Stan és Pan-filmmé vált volna. Zongorák zuhantak ki az ablakon, amikor arra járt. Egyes
autók furcsamód nem álltak meg a lámpánál.
Harrison idegességében végül meghozta a legjobb, és minden bizonnyal a
legbiztonságosabb döntést: eladta a számítógépet, de egy magánszemélynek. Majd ő
alkudozhat az oroszokkal meg az amerikaiakkal. Olyan röhejesen magas volt az ajánlat, hogy
rábólintott.
Amikor hirtelen és zavarba ejtő gazdagsága már karnyújtásnyira volt, elkezdte törni a
fejét, mire is költse ezt a tömérdek pénzt. Szórakozottan átlapozta az újságot, amikor
megakadt a szeme az egyik szalagcímen, amely egy eddig ismeretlen Van Gogh-festmény
eladásáról szólt. Ez az a fajta műkincs, amellyel a szemérmetlenül gazdag emberek
csereberélnek, hogy meggyőzzék magukat kulturáltságukról. Szemügyre vette a festmény
hanyag reprodukcióját a cikk mellett, és az jutott eszébe: – Én is pontosan ennyit fogok érni.
Furcsa érzés volt. Egyfelől az élete ára pontosan megegyezett a világ egyik
legértékesebb kincsének árával. Máshonnan nézve az élete ára egy darab kartonpapíréval
egyezett meg, amelyet egy eszelős olcsó festékkel összemázolt két macskajaj között.
Le sem tudta venni a szemét a képről. Nem tudta volna megmondani, mit is érez
valójában, soha nem hatotta meg a művészet. Néha persze ő is adott ki pénzt, hogy elmenjen
múzeumba, és megnézze a kiállításokat, de közben a gondolatait teljesen más dolgok töltötték
ki. A mellette álló nő parfümje, hogy a bal lába mindig jobban sajog, mint a jobb, a kávé
odaszivárgó illata, azok a nevetséges grimaszok, amelyeket az emberek magukra öltenek,
hogy eljátsszák, mennyire magával ragadta őket a művészet. Maguk a képek nem váltottak ki
belőle semmilyen reakciót, csak kitöltötték a helyet a falon. Mi hasznuk van? És ha már itt
tartunk, neki mi haszna van?
Most, hogy hirtelen és zavarba ejtően gazdag lett, és azon töprengett, hogy mihez
kezdjen az életével, Harrison Mandel a művészetről kezdett gondolkozni, arról, hogy eddig
mit hagyott ki az életéből. Aztán eszébe jutott valami. Csak van valamilyen hely, ahol
tájékozódhat a művészetről.

Nyikolaj torkán már nem ment le több falat. Hiába erőltette a vendéglátója és a pincér is,
jóindulatúan elutasította az utolsó sörbetjét, valamint még egy sajttálat.
Személyesen a vendéglátója töltötte újra a borát, és széles mosollyal nyugtázta, milyen
elragadtatással kóstolgatja a régi évjáratú italt. A sommelier máris az asztala mellett termett,
hogy ajánljon egy pazar desszertbort, de Nyikolaj derűs nevetgélések közepette elhajtotta.
Mindenki úgy találta, remekül döntött. Dicsérték hozzáértő választását az étlapról, majd
sajnálkozó kuncogással utaltak rá, mi mindenre nem került sor. Abban mind egyetértettek,
hogy még rengeteg idejük van. A Maxim nem megy sehová.
Vendéglátója gondoskodott igencsak tekintélyes számlájáról, aztán kocsit szerzett neki.
Lassacskán Nyikolaj is felemelte termetes testét a padról, úgy biccentett a pincéreknek,
mintha régi ismerősök lennének, majd az ablakhoz totyogott, hogy még egyszer meglegeltesse
szemét a fantasztikus kilátáson.
Aztán a vendéglátója visszatért, kézfogással hitelesítették a megállapodásukat, majd
Hermann, a kifogástalan ruhában feszítő sofőr besegítette az autóba. Persze hogy egy Rolls
Royce Silver Ghostba, mi másba.
Elhelyezkedett az ülésen, megtámasztotta a fejét a kényelmes támlán, és elkerekedett
szemmel figyelte, ahogy a Haussmann által tervezett, kivilágított sugárutak elsuhannak
mellette.
Igen, gondolta Kerenszkij professzor, élvezni fogom a párizsi munkát.

Ha nem lett volna az az eset Swansea-ben, most ez az egész nem történik meg.
A Külügyminisztérium ügynökei hátratolhatták a széküket, miután egy pohárral többet
ittak a kelleténél, és bánatos arccal mesélhettek az ellenfeleikről Genfben, Monte Carlóban,
Tangerben és Berlinben. Varázserejű neveket emlegettek. Olyan helyekről meséltek, amelyek
egyet jelentettek a vonzerővel, a stílussal, a romantikával és a tragédiával. A Külügy berkein
belül nem nézték ki azt, aki hibázott, ha valami távoli és különleges helyen tette.
Na de Duggan? Az ő bukása Swansea-ben következett be. A csavar a sztoriban annyi,
hogy ő maga soha nem járt Swansea-ben. A Külügyminisztérium kasszája viszont ott székelt.
Valószínűleg egy parkoló kellős közepén. Már amennyire Duggan képzelőereje engedte, úgy
képzelte, Swansea-ben sokat esett.
Forró nyomot követett, amely egy rakodókonténerhez vezetett Gentbe. Tudta, még
azelőtt oda kell érnie, hogy a nyom örökre eltűnne. A helyzet sürgőssége helikopterért,
magánrepülőért vagy akár légpárnás hajóért kiáltott. De a swansea-i kasszának is megvoltak a
maga keretei, és ezek kimerültek egy olcsó hotelben meg egy korai kompjáratban.
Duggannek később az jutott eszébe, hogy bárcsak akár két fonttal többet áldoztak volna
rá. Akkor találhatott volna egy olyan szállást, amely nem olyan undorítóan ócska. Kialudhatta
volna magát. Minden egyes olcsó hotelhez jár – a vékony párnán és a hiányos ablaküvegen
kívül – egy Barry nevű fazon, aki hajnali háromkor esik be, a saját nevét kiabálja, majd bevág
néhány ajtót. Ha Barry ötkor állt volna neki az ámokfutásnak, Duggan nem kési le a hajót. Így
viszont átaludta az ébresztő csöngését, majd órákon át kószált a kikötőben szerencsétlenül,
aztán a Woolworthben egy rövid ideig az volt az érzése, hogy követik, majd beült egy
kávézóba, ahol a tea mellé egy zsíros ujjlenyomat is járt a csészére.
Duggan soha nem volt a nagy érzelmek embere, de később, amikor az esti kompon ült,
újakkal ismerkedett. Állandó kísérői, Düh és Harag most helyet szorítottak Balsejtelemnek.
Folyton felhúzta gyűrött ballonkabátja ujját, és rápillantott órája számlapjára. Az idő
egyszerre kétféleképpen telt – csigalassúsággal vánszorgott, miközben csak úgy pörögtek a
másodpercek. A Gent felé tartó komp egy vasárnapi vonatpótló busz lendületével szelte a
habokat. Mindeközben a távoli kikötőben egy konténert épp ezekben a pillanatokban
üríthettek ki.
A konténerben volt a perdöntő, megdönthetetlen bizonyíték, a megérdemelt jutalom az
elmúlt tizennyolc hónap fárasztó munkájáért, ami nem vitte közelebb Genfhez, Monte
Carlóhoz, Tangerhez vagy Berlinhez. Be kellett küzdenie magát egy aberdeeni aukciós házba,
majd ki kellett jutnia, aztán kemény legényekkel pofozkodott egy unalmas norvég városban.
Sokszor került bajba, de tudta, hogy így hívhatja fel magára a figyelmet. Mindig azt
mondogatta a főnökének, hogy ha be kell sétálni a csapdába, azt az ember tegye
vaddisznómódra.
Főnöke ilyenkor mindig komoly arccal bólintott, és megnyugtatta, hogy a szíve ugyan a
helyén van, de örülne, ha a józan esze se menne szabadságra.
Gent sötét sziluettje úgy lepte be a horizontot, akár másnaposság az elmét. A nap
lenyugodni készült a kikötő nyomasztó épületei mögött. A levegő kezdett lehűlni, és Swansea
felől utolérte néhány csepp eső is. Duggant kirázta a hideg, felhajtotta kabátja gallérját, és
elindult a kikötő felé. Átsietett a vasládák labirintusán, hasznosítva a fülest, amit abból a
rémült szemészből szedett ki. Tényleg csak tegnap történt volna? Ismét az órájára pillantott,
majd letörölt a kabátujjáról egy tojásfoltot. Jól van, még időben oda fog érni. Ez a munka
mindig az időről szól.
Néhány őr vigyázta a kikötő biztonságát. Még szép. Gyorsan elintézte őket. Talán a
banda emberei voltak, talán nem, de egy ilyen nyomorult nap után Duggant nem igazán
érdekelte. Nem ért rá kideríteni, és sokkal jobban érezte magát, miután lecsapta őket.
A lakattal sem vacakolt sokat. Mindig volt nála pár szerszám, ami épp olyan hasznos
volt a lakatosmunkához, mint a gyanúsítottak kikérdezéséhez. Amikor kinyitotta az ajtót,
újabb érzelemmel ismerkedett meg, Zaklatottsággal. Egyáltalán nem tetszett neki.
Ha mellette állt volna a szerencse, és a kemény munka elnyerte volna méltó jutalmát, a
konténer minden szükséges bizonyítékot tartalmazott volna. A benne lévő tárgyakat szép
lassan hordták ide szerte Európából. Közben emberek haltak meg. Ez a konténer volt a
történelem legnagyobb csempészáru-lerakata, és – ha Duggannek igaza volt – még a lekésett
komp ellenére is időben ideért. Egy kis szerencsével még akár rajta is kaphatja őket.
Szélesre tárta az ajtót. A konténer üres volt. A padlón viszont egy üres pezsgősüveg állt.
Egy üzenetet ragasztottak rá, és ujjlenyomat persze nyilván ezen sem volt. A következőt írták
rá: „Sajnáljuk, hogy erről lemaradtál.”

Az idő lustább végén állt egy fülke. Az emberek felváltva nevezték kicsinek és kéknek vagy
nagynak és fehérnek, attól függően, ki hogyan nézett rá. Egy ingatlanügynök egyszer
megtévesztően tágasnak írta le, majd sírva fakadt. A Centrum IV űrkikötőjének egyik
szerelője csak egy pillantást vetett a fülke motorjára, és még évekkel később is a fejét vakarta
és nagyokat sóhajtozott. Egy tudós lehetetlennek bélyegezte. Egy filozófus idegesítőnek
nevezte. Dzsingisz kán egy hadsereggel rontott neki, nem sok sikerrel. Az unokája megnyerte
ostáblán. A doboz aztán átrepült egy fekete lyukon, és különböző buszmegállóknak ütközött
neki, most azonban csak tétlenül várt.
Volt benne egy álló, bonyolult hatszögű gomba, amelyen számolás és gondolkodás
randevúzott egy rakás kacska kapcsolónak és néhány nagy, menő piros gombnak
köszönhetően. Egy villáskulcsot tartó kéz emelkedett ki a gomba alól. Hanyagul félredobta a
szerszámot, aztán sietősen végigtapogatózott néhány számlap mellett (mindegyiken a „Zéró”
vagy a „Veszély!” felirat olvasható), elidőzött pár kapcsolónál, majd megállapodott a
legizgalmasabb és legpirosabb gombon. A kéz ökölbe szorult, és lelkesen megnyomta a
gombot, mintha csak valami vásári játék lenne.
Sok tekintetben az is volt. A Véletlengenerátor lényegében az univerzum történetének
legfontosabb félkarú rablója. Egyetlen gombnyomás kilőtte a kis kék, nagy fehér dobozt
valahová és valamikorra a világegyetembe, teljesen véletlenszerűen, egyáltalán nem törődve
az ezt kísérő, elkerülhetetlen káosszal.
A doboz egyetlen pillanatig mozdulatlanul függött térben és időben, az itt és most
között. Aztán, diadalittasan nevetve az összeomló dimenziók és az elemeikre hulló
törvényszerűségek láttán, tovapiruettezett.
A TARDIS útnak indult.
 Második fejezet – HÁT NEM GYÖNYÖRŰ?

– Gyönyörű, nem igaz?

Harrison Mandel öntudatlanul is bólintott a mondat hallatán. Épp egy városnéző
csoporthoz akart csatlakozni, amelynek tagjai egymásra licitáltak a felsőfokú melléknevek
használatában (különösen az amerikaiak). Arra gondolt, ez az Eiffel-torony tényleg baromi
magas.
Az út a zötykölődő, zsúfolt liftben pont olyan rémes volt, mint egy francia dohánytól és
dízeltől bűzölgő óriáskeréken ülni. A torony fenyegetően stabil, és remekül illusztrálja a
franciák makacsságát. Nagy sietségben húzták fel az 1889-es világkiállításra, és azóta is
pompásan érzi magát. Túlélt két világháborút, és jó pár levélíró hadjáratot. A vas cikkcakkos
vonala a párizsi látkép sajátja, és olyan benyomást – tényleg nem többet, csak benyomást –
kelt az emberben, mintha bármelyik pillanatban felkaphatná tömpe lábát, és eltrappolhatna,
hogy ezután Brugge városát ékesítse.
A toronyról tökéletes kilátás nyílik Párizsra, a rendezett sugárutakra, a paloták és a terek
összevisszaságára, sőt még a kiábrándítóan érdektelen külvárosi részeken is végig lehet
pásztázni, ami – hallgatólagos beleegyezéssel – hidegen hagyja a turistákat. Az egyetlen
dolog, ami nem látszik az Eiffel-toronyból, az maga az Eiffel-torony, ami azért egy kicsit kár.
Ha van olyan épület, amit arra terveztek, hogy a magasból is vessenek rá egy pillantást, akkor
az Eiffel-torony az. A legtöbb, amit tehet az ember, az, hogy kicsit megszédülve lenéz a
torony lábára, majd vesz egy képeslapot.
Harrison egy tátott szájjal bámuló csoport mellett állt. Az olaszok rettentően izgatottak
voltak, egy japán pár kicsit hátrébb állt, hogy lőhessenek pár képet, a kanadaiak pedig azt
találták mondani, hogy nekik is van egy tornyuk, amelyik még magasabb, de ez senkit sem
érdekelt. Harrison lemaradt, és Elenára pillantott. Egy partin botlott a lányba (amióta
meggazdagodott, mintha állandóan partikra járt volna), aki azonnal kiszúrta, Harrison milyen
szánalmas. Elena megtestesítette mindazt, ami ő nem volt. Magabiztos volt, elbűvölő és
túláradó. A lány átölelte, majd megjegyezte, hogy sajnálja, amiért ilyen lehangolt. Ez azért
meglepte Harrisont. Azt hitte, annyira azért nem nézhet ki rosszul. – Ő az egyik legjobb
barátom – mutatta be Elena két bankárnak és egy aszpidisztrának. – Szegénykémet fel kéne
vidítani.
Aztán Harrison legnagyobb döbbenetére Párizs következett. Ő igazából nem az egyik
legjobb barátjaként gondolt Elenára. Mindig is nagyon kedves volt, a maga ölelkezős és a
szobában is sálat viselős módján, de nem igazán hitte, hogy a lány valaha is komolyabban
gondolt volna rá. Elena gyönyörű volt, heves és izgalmas. Harrison inkább egy írásjelre
hasonlított, arra a fajtára, amelyhez felesleges hozzáfűzni bármit is.
– Látogass meg Párizsban, drágám – javasolta Elena –, és megmutatom, milyen a
nagybetűs élet. – Harrison remélte, nagyon remélte, hogy az ajánlatnak semmi köze a
pénzéhez. Lehet, hogy a lány házasságban reménykedik? Idegesen fel is hozta a témát első
közös vacsorájukon, mire Elena egy pillanatig csalódottan és dühösen nézett rá. Aztán átnyúlt
az asztal felett, és az orrára koppintott. (Elena olyan lány volt, aki mások orrára szokott
koppintani, függetlenül attól, van-e köztük néhány borospohár.) – Harrison, rengeteg pénzed
van, de nincs benned semmi izgalmas. Rien.2 Miért menjek hozzá valakihez, aki mellett
unatkoznék? – Harrison egyszerre könnyebbült meg és csalódott egy kicsit, de ekkor a
lányból kiszakadt az a fajta kacagás, amely biztosította róla, hogy minden rendben lesz.
Végighajóztak a Szajnán, egyik víz áztatta boltívtől a másikig, és Harrison arra
vetemedett, hogy megjegyezze, milyen mennyeien érzi magát. Elena ismét az orrára
koppintott. – Ezt nem gondolod komolyan. Bien sûr3, hogy nagyon jól érzed magad. Ez
kedves. De nem… – Megtorpant, keze a megfelelő kifejezés után kutatott a langyos esti
levegőben. – Nem vagy igazán elragadtatva. Az alku arról szólt, hogy körbevezetlek
Párizsban, amíg meg nem látsz valamit, amit igazán gyönyörűnek találsz. Non?
Most pedig itt állt, az Eiffel-torony tetején. Odalent meglátta Elenát, aki egy könyvet
bújva várt rá. Nem volt hajlandó feljönni vele, mert bár a párizsiak imádják a tornyukat,
ténylegesen felmenni rá azért egy kicsit gauche4 lenne. Harrison arra gondolt, a lány biztosan
csalódna benne, amiért ő elbűvölőnek találta az Eiffel-tornyot.
Rálesett a mellette álló párra, akik látványosan szerelmesek voltak, ha nem is egymásba,
de az életbe biztosan. Úgy vigyorogtak, akár a kisiskolások. Ami azt illeti, a lány úgy is
öltözött, mint egy kisiskolás: rövid, tengerészkék szoknyát viselt egy piros szalaggal
megkötött selyemblúzzal, aranyszínű haján pedig – a tincsei feltűnően jó viszonyt ápoltak a
szellővel – szalmakalap csücsült.
A férfi tipikusan olyasvalaki volt, akivel csak Párizsban lehet találkozni. Kabátjánál már
csak a sálja volt hosszabb, haja pedig göndör fürtökben övezte az arcát. Az embernek az volt a
benyomása, hogy a férfit úgy kötötték fonalakból. Kivéve a fogait. Majdnem a teljes fogsorát
lehetett látni, mert állandóan nevetgélt.
Bárcsak ő lehetnék, gondolta Harrison.

– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte a Doktor, remélve, hogy Romana válaszol valamit.
A Doktor sok időt töltött azzal, hogy Romanából valamiféle érzelmet csikarjon ki. Néha
még K–9, a Doktor robotkutyája is lelkesebb volt a lánynál. Romana – csakúgy, mint a
Doktor – időlord volt a Gallifrey nevű bolygóról. A Doktor már rég otthagyta a fennkölt
kupolák és a néma kerengők világát, elmenekült a világegyetembe, útközben pedig, ha már
arra járt, megmentette a nagy részét. Romana viszonylag újonnan csatlakozott hozzá (néhány
hete vagy néhány éve?). Alig múlt 125 éves, amikor befejezte az akadémiát, és még mindig
rengeteg mindent el kell felejtenie.
Kezdetben a Doktor tartott tőle, hogy Romana nem is élvezi a közös utazást. A lány
néha egyenesen küldetésként utalt a kirándulásaikra, amitől kirázta a hideg. – Romana –
jegyezte meg ilyenkor – túl sok ember veszi komolyan a világegyetemet. Maga ne tegye. – A
lány pedig bólintott, nagyon is komolyan.
Romana továbbra is elkísérte a Doktort, aki egyre kevésbé bízott abban, hogy a lány
valamennyire is élvezi az utazást. Általában amikor az útitársai már nem érezték jól magukat
a társaságában, azt elég őszintén kinyilvánították. Legtöbbször megházasodtak, vagy – ami
szintén megtörtént már egyszer – leléptek egy szuperszámítógéppel vívott kifejezetten
izgalmas ütközet kellős közepén. De a rettenetesen komoly, rettenetesen hatékony,
ugyanakkor kissé frusztráló Romana kitartott mellette.
Aztán egy nap, csak hogy ellentmondjon a Doktornak, a lány csak úgy viccből
regenerálódott. A Doktor már számtalanszor megtette ezt különböző okok miatt (tartott is tőle,
hogy egy nap találkozik valakivel, aki fel tudja sorolni az összes arcát), de egyszer sem jutott
eszébe csak úgy testet váltani. Ez komolyan elkápráztatta. Az egy dolog, hogy valaki

2
Semmi.
3
Természetes.
4
Itt: ciki
megújítja a testét halálos veszély idején, de az teljesen más, ha valaki egy kisebb ruhaméret
miatt teszi ezt. A pándimenzionális kivagyiság versenyében, úgy néz ki, Romana győzött.
És ami még rosszabb, hogy olyan könnyedén regenerálódott. Amikor a Doktor esett át a
folyamaton, az közel olyan volt, mint a másnaposság. Napokig csak sajnáltatta magát
(megjegyezni: legközelebb ki kell próbálnia a baconosszendvics-kúrát), míg Romanának
épphogy csak megremegett a válla, aztán eltrappolt, és tovább harcolt a dalekok ellen.
Ez volt a baj ezzel az új Romanával. Ráadásul a ruhái is csodálatosak voltak. Hirtelen,
számtalan életében először, a Doktor attól tartott, hogy nem ő a menő a csapatban.

Ezért reménykedett, hogy valami lélegzetelállító helyen fognak landolni. Enyhe bizsergést
érzett, amikor a Véletlengenerátor épp Párizst szúrta ki. Még soha nem hagyta cserben.
– Szerintem gyönyörű – ismételte a Doktor reménykedve.
Romana körülnézett, és bólintott. A Doktor szívét újabb szikla húzta le a csizmája felé.
– Nem olyan, mint amilyennek leírta – jegyezte meg végül Romana, egy feltehetően
udvarias mosoly kíséretében.
– Nem? – mondta a Doktor óvatosan. A TARDIS ott állt a sarkon, kis szerencsével már
tíz perc múlva úton lehetnek egy másik bolygó felé. Ennyi volt. Nem jött össze, majd ráfogja
a sodródáskompenzátorra, aztán próbálkozik még egyszer. Párizs. Rossz ötlet.
Romana ismét körülnézett, beleszimatolt a levegőbe, óvatos mosolya kiszélesedett. –
Nem, sokkal jobb!
Micsoda megkönnyebbülés.
– Párizs az egyetlen hely az egész univerzumban, ahol igazán el lehet lazulni – mondta a
Doktor igazán ellazulva.
– Ez csodálatos! – Romana ismét mélyen beszívta a levegőt. Kipufogógáz, fafüst, esős
járdák, sőt, parázson sülő hús és zöldség. Romana kifújta a levegőt. – Micsoda buké!
A Doktor egész belemelegedett a témába.
– Párizsnak van kultúrája, élete…
– Bukéja? – vetette fel Romana segítőkészen.
– Saját lelke van, amit meg kell ízlelni. Mint egy jó bornak, Párizsnak is van…
– Bukéja?
– Bukéja. – Miután a Doktor hosszas keresgélés után sem akadt jobb szóra, kölcsönvette
Romana javaslatát. – Buké – mondta határozottan. – Pontosan. Mint egy jó bornak. – Nem
tudta megállni, hogy ne adjon egy jól bejáratott tanácsot, mint egyik utazó a másiknak. –
Persze jó évjáratot kell választani.
– Melyik évben járunk? – kérdezte Romana, miután egy gyanú fogalmazódott meg
benne. – Elfelejtettem megnézni.
– Ó, igen... – A Doktor, hogy leplezze zavarát, egy sirályt követett a tekintetével. –
1979-ben vagyunk. Ez az év, mondhatni, inkább egy kannásbor. A Véletlengenerátor hasznos
kis szerkezet, de híján van a józan ítélőképességnek. – Egy pillanatra elmerült a francia
forradalomról és XII. Robot Napóleonról őrzött emlékeiben. Aztán szívélyes vigyor ült ki az
arcára. – Kortyoljunk bele, aztán meglátjuk.
– Örömmel.
Romana hátat fordított a kilátásnak, és – részben megkönnyebbülésből – elmosolyodott.
A Doktor elképzelése a „jó évjáratról” egyet jelentett az idegenek inváziójával, vérfürdőkkel
és valamilyen lenyűgöző épület felrobbanásával. Most az egyszer meglenne e nélkül is. Most
az egyszer jó lenne földet érni valahol, ahol csak úgy jól érezhetik magukat. Ezt hogyan is
hívják az emberek? Szabadság. Igen, ez az.
– Lifttel menjünk vagy repüljünk?
A Doktor megnyálazta az ujját, majd feltartotta, hogy ellenőrizze a szél sebességét. Már
jó ideje nem csinált ilyet, de hát… Végignézett a turistákon, akik körülöttük álltak a teraszon,
a fényképező japánokon, a csacsogó olaszokon, a kissé borongós angolokon. Igen, ez biztos
feldobná. – Nem kéne feltűnősködnünk – figyelmeztette Romanát.
– Rendben – bólintott Romana. – Akkor repüljünk.
Nagy volt a kísértés, de nem. – Bolondnak néznének minket. – A Doktor ismét
elvigyorodott. – Lifttel megyünk.

Szóval beléptek egy másik fülkébe, amely végre pont akkora volt belül, mint kívül.
– Hová megyünk? – kérdezte Romana.
– Filozofikusan vagy földrajzilag kérdezi? – A Doktor figyelte, ahogy lassan közelítenek
Párizs kedves és izgalmas földjéhez.
– Filozofikusan.
– Akkor ebédelni megyünk – jelentette ki a Doktor.
– Ebéd! – ismételte Romana kuncogva. Olyan ritkán van alkalmuk megállni
ebédszünetre. Az utolsó ebédje egy sajtos-uborkás szendvics volt, amellyel kapcsolatban a
TARDIS megesküdött, hogy nem egy vasúti büféből származik, de Romanát nem nagyon
tudta meggyőzni.
– Ismerek egy helyet, ahol olyan bouillabaisse-t5 készítenek, hogy elakad a szava. –
Már ha még mindig ott van az étterem, gondolta a Doktor. Ez volt az egyike Medici Katalin
kevés értelmes tippjének.
– Bouillabaisse – lelkesült fel Romana. – Nyami.
A Doktor és Romana határozottan szabadságon voltak.

Az emberek többsége egyetértett abban, hogy Scarlioni gróf volt az egyik legelbűvölőbb
ember, akivel csak összehozta őket a sors. Még azok is így vélekedtek, akik belehaltak a
találkozásba.
Egy teljes termet meg tudott nevettetni, egyeseket biccentéssel üdvözölt, másokra
rákacsintott, de mindenkihez volt valami kedves gesztusa. A nagy házak asszonyai egymást
kiabálták túl, hogy náluk tegye tiszteletét. A nagykövetek csak őt áhították a fogadásokon. A
kurátorok könyörögtek neki, hogy vegyen részt kiállításuk megnyitóján. Ő pedig mindig
elment, hogy emelje az est fényét soha nem szűnő mosolyával, amelyet a Paris Match egyszer
„Párizs második leghíresebb mosolyá”-nak titulált. Mindenki egyetértett abban, hogy a gróf
igazán szerette az embereket.
Csak egyvalaki nem találta a grófot elbűvölőnek, és az maga a gróf volt. Néha
végigsétált kastélya széles folyosóin, megérintette az antik műkincseket, a ritka és gyönyörű
objet-ket6, az értéktelen régiségeket, és amikor megbizonyosodott róla, hogy egyedül van,
megállt a tükör előtt, és megszemlélte magát. Majdnem hibátlanul jóképű arcát. Azt a
bizonyos mosolyát.
Amikor először találkoztak, a grófné rákérdezett a mosolyára. Mintha a grófnak lenne
valamilyen pompás, külön bejáratú vicce. A grófné kétségbeesetten szerette volna tudni. A
gróf előrehajolt az asztal fölött, és azt mondta:
– Én vagyok a valaha volt legnagyobb műkincsrabló.
Aztán felnevetett. A nő csatlakozott hozzá. De valami a férfi szemében azt sugallta,
hogy bármennyire is pimasz és igaz is ez az állítás, nem ez mosolya valódi oka.
Az emberek többsége kitartóan keresi, milyen céllal született a Földre. Scarlioni gróf
már megtalálta. Csak a megvalósítás egy kicsit pepecs munkát igényelt.
5
Francia halászlé.
6
Műtárgy.
A gróf Párizs egyik legkülönlegesebb házában élt. A Marais negyed szélén, két aprólékosan
kicsinosított sugárút – Haussmann munkájának legszebb példái – között állt egy tekintélyes
épület. Minden egyes négyzetcentiméteréről sütött, hogy kastélyról van szó, és nem olyan
szögletes, dísztelen hôtel particulier-ről7, ahol a nemesek többsége tölti a téli hónapokat.
Tényleg egy életnagyságú palota volt, magas falait tornyok és mellvédek díszítették. A
kertben labirintus állt, a parkban pávák sétáltak, a fák között pedig néha egy-egy szarvast
lehetett megpillantani. A történelem nem vett tudomást a kastélyról – a németek nem foglalták
el, az áradások nem tettek benne kárt, még a forradalmi tömegek sem törődtek vele. Az épület
olyan hatalmas volt, hogy – bár minden párizsi vett már részt ott partin – valójában senki sem
merte állítani, hogy az egészet látta már.
Voltak, akik a Kérdések Házának nevezték az épületet, mert annyi volt a kérdőjel a
kastélyt illetően. Mikor építették? Hogy maradt fenn ennyi ideig? Kik voltak az előző
tulajdonosai? Ki volt valójában a jelenlegi tulajdonosa? És persze: ezekre a kérdésekre
hogyhogy senki sem tud válaszolni az ott lakók közül?
Egy pletykalap különösen vitriolos firkásza egyszer elkapta Scarlionit az egyik partiján,
és megosztotta vele, hogy ő, de csakis ő, rájött mindenre. Azt mondta neki, egyszerűen
csodálatos, hogy a társadalom még nem jött rá a titok nyitjára. Igazán csodálatos, helyeselt a
gróf összeszorított ajkú mosollyal. Amikor a firkásznak nem sokkal később nyoma veszett,
furcsamód senki sem kezdett kérdezősködni.
Akadt egy kérdés, amelyet néhány ember meg tudott válaszolni az évek során, még ha
különbözőféleképpen is: Hogy néz ki a pince? Ami bizonyos, hogy az üvegek unalmas sorát
és az inkvizíció után maradt holmikat átpakolták az egyik fal mellé. Minden utat enged a
fejlődésnek, beleértve a gróf borgyűjteményét is. A helyet most egy egyedülállóan gyors és
hatalmas számítógép, valamint a hozzá tartozó eszközök töltötték meg. A kiváló borok
üvegein összegyűlő porral szemben a felszerelés ragyogóan új volt. A szerkezet búgásának
dallamát mágnesszalagok rögzítették, miközben a nyomtató fogaskerekei szolgáltatták a
refrént, az oszcilloszkóp pedig egy vidáman pityegő dallammal szállt be.
A vadonatúj, boldogan muzsikáló szerkezet szánalmas ellenpontjaként Kerenszkij
professzor senyvedett a helyiség kellős közepén. Vékony, törékeny alakja bizonytalanul
totyorgott a gép által behatárolt helyen. Alkalomadtán megmarkolt valamilyen drága eszközt,
hogy ne essen el. Igen hamar megtanult félni a munkaadójától, miközben egyszerre
villanyozta fel és merítette ki a feladata.
Ezen a napon már majdnem az összeomlás szélén állt, köszönhetően a papírmunkának.
Pontosabban azoknak a pirossal nyomtatott számláknak, amelyeket a VÉGSŐ
FELSZÓLÍTÁS pecséttel láttak el. Kezdetben még elámult, hogy itt, a pincében is kézhez
kapja a leveleit, később azonban ez is rettegéssel töltötte el, ugyanis minden egyes borítékkal
egyre nyomorultabbul érezte magát.
Az elmúlt hónapok egyetlen pozitív fejleménye a súlyvesztés volt. Bárcsak látna most
az orvosom, gondolta Kerenszkij, amikor egy újabb lyukat fúrt elhasználódott bőr övébe.
Persze ott volt a kimerültség is, valamint a D-vitamin-hiány, ami abból adódott, hogy soha
nem hagyta el a pincét. Valószínűleg mindenki meglepődne, ha skorbutban halnék meg,
gondolta.
A mai volt Kerenszkij utolsó esélye. Rá fogja venni a grófot, hogy hallgasson a józan
eszére. Ez bonyolultabbnak bizonyult, mint gondolta. A grófnak több évnyi tapasztalata volt
abban, hogy kikerülje a kellemetlen kérdéseket, és a professzor nem igazán látta, miért pont
most válna meg ettől a szokásától.
Ha Kerenszkij úgy nézett ki, mint egy félig megrágott falat, amit a kastély macskája
hozott be a házba, Carlos Scarlioni gróf látványos ellenpéldát szolgáltatott. Mint mindig. Az ő
jellemzésére születtek meg a kifinomult és a sunyi melléknevek. Jóképű volt, szőke, sovány és
7
Városi lakóház.
izgalmasan kegyetlen. Szűk szabású öltönye pontosan illusztrálta, hogyan is néz ki egy drága,
egyedi szabású ruha, miközben fehéres árnyalata szinte kiáltott azért, hogy valaki öntse le
borral. Már-már maszkszerű arcán állandóan mosoly virított. Kerenszkij ezt kezdetben
szimpatikusnak találta, most már inkább félelmetesnek.
A mosoly legrémisztőbb tulajdonsága az volt, hogy soha nem ért el a gróf szeméig.
Szeme egy mikroszkóp vagy egy puska távcsövének hűvös precizitásával figyelte az embert,
miközben változatlanul mosolygott. Ma ez a mosoly tökéletes unalomról árulkodott.
– De… – Kerenszkij mostanában ezzel a szóval kezdte a mondatait. A gróf
meglehetősen idegesítő szokásnak találta, amin szeretett volna változtatni. – Nem tudom
folytatni, gróf úr! A kutatás egyre csak nyeli a pénzt. Ha eredményeket szeretne, pénzre van
szükségünk.
Pénzre? Na persze, gondolta a gróf. Ha már itt tartunk, ki találta fel a pénzt? Nagy hiba
volt. Kerenszkij meglengetett előtte néhány papírlapot. Az egyetlen módja annak, hogy
Scarlioni elhallgattassa (azt leszámítva, hogy lelövi), az volt, hogy ad neki még pár lapot.
Milyen elkeserítően unalmas.
– Biztosíthatom róla, professzor… – Scarlioni körülményesen formálta a szavakat, hogy
megmutassa, mennyivel műveltebb beszélgetőpartnerénél. Egy olyan elméhez tartozott ez a
hang, amely pontosan tudja, mit akar. – A pénz nem akadály.
Kerenszkijhez hasonlóan már ez a trükk sem működött többé.
– De gróf úr, minden áldott nap ezt mondja! – Ismét meglóbált egy halom számlát,
egyre jobban belemelegedve, mintha egy egyetemen tartana előadást. Ekkor egy pillanatra
megállt, meleg szívvel visszagondolt a fogadásokra, majd kevésbé meleg szívvel a kollégáira.
Valószínűleg azon filóznak, hogyan tudnak meglenni nélküle. – A pénz nem akadály? Mit
szeretne, mit írjak ezekre a számlákra? Véssem rájuk, hogy A PÉNZ NEM AKADÁLY, és
küldjem őket vissza?
Ez működhet?, tűnődött a gróf. Nekitámaszkodott az egyik szerkezetnek, amelynek
Kerenszkij arckifejezéséből ítélve nem lett volna szabad nekitámaszkodni. Hát jó.
Egykedvűen benyúlt zakója zsebébe, és kivett egy csomó bankót, amelyek eddig egy igencsak
kényelmetlen dudort képeztek. A köteg olyan vastag volt, mint egy szakácskönyv. – Egymillió
frank enyhíteni fogja az „azonnali készpénzhiányt”? – Mint a gróf legtöbb megszólalása
esetében, most is szinte hallani lehetett az idézőjeleket. Lefejtett annyi pénzt a kötegről, hogy
a dudor kevésbé legyen zavaró, majd hanyagul átnyújtotta Kerenszkijnek. Ellenállt a
kísértésnek, hogy papírrepülőket hajtogasson belőlük. Pedig élvezte volna.
A bolond professzor arca felragyogott, mintha a gróf nem is valami rettentő unalmas
dolgot csinált volna. Még valami kotyogó hangot is kiadott. Mindig meg lehet mondani
valakiről, hozzá van-e szokva a sok pénzhez. Annyira felizgatják magukat a bankjegyek
látványától.
– Hogyne, gróf úr! Ez sokat fog segíteni. – Kerenszkij alantas gondolattól vezérelve
megtorpant, és meglengette az ujját a gróf felé, aki eljátszott a gondolattal, hogy leharapja. –
De hamarosan még többre lesz szükségem.
Akár egy paraszt. Ha az ember kenyeret ad nekik, visszajönnek, és még többet kérnek.
Jobb lenne inkább éheztetni őket.
– Persze, professzor, persze. – Még szélesebben mosolygott. – Semmi sem állhat a Nagy
Munka útjába.
Aztán a gróf beállt a laboratórium egyik sarkába, ujjaival dobolni kezdett a számítógép
oldalán, mielőtt az egyik számlapon átállított volna valamit. Kerenszkijt rendkívüli módon
bosszantotta, amikor ezt csinálta. Különösen azért, mert kivétel nélkül mindig igaza volt. A
professzor már rég eljutott arra a borzalmas következtetésre, hogy Scarlioni csak azért vette
fel, mert ő maga nem hajlandó foglalkozni a dologgal. Ez kiborította. Kerenszkij elismert
zseni volt, akiért egyetemek harcoltak, és akit konferenciák szervezői lakattak jól. Számított a
véleménye, a tudományhoz való hozzájárulását kulcsfontosságúnak tartották. Ebben a
nyomorult párizsi lyukban olyan áttörésre készült, amely megváltoztatja a világot. Mégis –
mégis úgy érezte, mintha csak azért alkalmaznák, hogy lenyírja a gazt az elburjánzott kertben,
miközben a tulajdonos a nyugágyában henyél egy nagy pohár hűsítő társaságában. Vajon mit
inna a gróf?, mélázott Kerenszkij.
Scarlioni ásított egyet, megragadta a falra szerelt kötelet, és meghúzta. Mivel a pincében
tartózkodott, a hívásra azonnal érkezett válasz. A kő lépcsősor tetején nyikorogva kinyílt az
ajtó, és Hermann, a gróf sötét öltönyös inasa elindult a lépcsőn.
Kerenszkij még egyszer sem mert beszélgetést kezdeményezni vele. Az inas beszéde
műveltségre utalt, de a német akcentust le sem tagadhatta. Széles válla feletti hajkoronája már
veszített egykori szőkeségéből, de atletikus testalkatán mit sem fogtak az évek. Kerenszkijnek
volt néhány erős tippje azzal kapcsolatban, Hermann mivel tölthette a fiatalkorát, de hamar
arra jutott, hogy nem örülne, ha elképzelései megerősítést nyernének. Nem szeretett egy
helyiségben tartózkodni Hermann-nal.
A gróf ezzel szemben úgy üdvözölte inasát, mint valami régi barátot, és örömmel
figyelte, ahogy a pipogya professzor sietve nekiáll bütykölni a számítógépét.
Hermann főhajtással lépett a gróf elé. – Méltósága?
Scarlioni megütögette a leapadt dudort, mintha csak egy üres cigarettatartó lenne.
– A Gainsborough-kép eladása nem hozott eleget – suttogta. – Azt hiszem, el kell
adnunk az egyik Bibliát is.
– Uram? – kérdezte Hermann.
– Igen, a Gutenberget. – A gróf nem tudta palástolni a hangjában lévő szomorúságot.
– Óvatosnak kell lennünk. – Hermann azon kevesek egyike volt, akik őszintén beszéltek
a gróffal. Izgalmas soha nem volt a társalgásuk, de megfontolt annál inkább. Hermann-nak,
végtére is, komoly gyakorlata volt a műkincsek terén. – Nem lenne jó, ha felhívnánk
magunkra a figyelmet. Ha egy újabb felbecsülhetetlen értékű áru bukkan fel a piacon… –
Bűnbánóan megvakargatta nagy gonddal nyírt szakállát. Suttogása azt sugallta, az eladást
elhamarkodott és ízléstelen lépésnek tartja.
A gróf egyedül tőle fogadott el ilyen jellegű kritikát.
– Igen, Hermann, tudom. Add el… – megállt, mosolyát vigyorrá torzította – …
diszkréten.
– Diszkréten, uram? – Hermann felvonta a szemöldökét. – Diszkréten egy Gutenberg-
bibliát?
Igaza volt. A Gutenberg-biblia volt a könyvkiadás első bestsellere. Az 1450-es évekig a
Bibliát komoly munkával, kézzel másolták unott, átfagyott szerzetesek. Gutenberg mindent
megváltoztatott. Ő nyomtatta. Ez volt a legizgalmasabb, ami a Bibliával történt azóta, hogy
lett egy második kötete.
Manapság azonban a Gutenberg által nyomtatott Bibliák olyan ritkák voltak, hogy még
egy elkallódott oldal felfedezése is nagy szenzációnak számított. Mindössze huszonegy teljes
kötet létezése ismeretes. A gróf éjjeli szekrényén, bögréje mellett ott pihent a huszonkettedik.
Scarlioni fennkölt mosolyt villantott.
– Jó, akkor annyira diszkréten, amennyire lehet. Csak menj már.
Hermann tudta, hogy nincs esélye az érveivel, így meghajolt a gróf előtt. –
Természetesen, uram, hogyne, uram. – Aztán felment a kőlépcsőn, és becsukta maga mögött
az ajtót. Mivel a gróf lent maradt, távozását nem követte a zár kattanása.
Miután végzett a napi kis kellemetlenséggel, a gróf visszafordult Kerenszkijhez. A
professzor nem tudta, és nem is érdekelte, mi az a Gutenberg-biblia, a vén bolond még mindig
egy áramköri lap vezetékeivel volt elfoglalva. Pár lépés távolságból szemlélve kifejezetten
meggyőző volt, amit összehozott. Scarlioni mondjuk nem így építette volna meg, de olyan
kevés dolog történt úgy, ahogy ő akarta. Összedörzsölte a tenyerét, és valamivel vidámabban
megszólalt:
– Remek, professzor, kiváló munka. Remélem, most már a kísérlet következő
szakaszába léphetünk.
Kerenszkij még mindig az áramköri lappal szórakozott, így elszállt a füle mellett a
burkolt fenyegetés.
– Két perc, gróf úr. Még két perc – motyogta, és leintette a grófot.
Scarlioni dobolni kezdett az ujjával az egyik munkalapon. Egy valamivel türelmesebb
ember azt mondta volna, már eleget várt erre a valamire, még néhány perc már nem oszt, nem
szoroz. A gróf türelme azonban már rég elfogyott.
 Harmadik fejezet – EGY ILYEN FESTMÉNY

Ugyan nem akadtak rá a helyre, amelyik annyira híres a bouillabaisse-éről, de Romana nem is
bánta. A Doktor szerint Párizs utcái olyanok, mint a TARDIS helyiségei: folyton
újrarendeződnek, amikor az ember nem figyel oda. A lány nem volt benne biztos, hogy
működik a hasonlat. Határozottan úgy vélte, a párizsi metró megtaníthatna egyet s mást a
Doktor hajójának arról, hogyan lehet késve, mégis stílusosan megérkezni valahová.
A metróállomásra belépni olyan volt, mintha az ember egy fém Medúza szájába sietne
be, patinazöld csápjai csak úgy tekeregtek a jegypénztárak körül. Az utasokat szállító
szerelvények úgy visítottak és füttyögtek, akár a szorgoskodó óriások, az állomásoknak pedig
olyan neve volt, mint Marcadet-Poissionniers, Tuileries vagy Trocadéro. Ezek olyan viccesek
voltak, hogy a TARDIS telepatikus áramkörei egyszerűen nem voltak hajlandók lefordítani
őket.
A metróból kilépve sugárutak nyújtóztak előttük, egymásra dudáló járművek torlódtak
fel. Egyedül Párizs képes arra, csodálkozott Romana, hogy a dugót ünnepélyessé tegye.
Mindegyik autó valamiféle kisméretű bádog műalkotásnak tűnt, amely feláldozta a
hatékonyságot a lenyűgöző áramvonalakért, a kidolgozott részletekért és a harsány színekért.
Mindegyik utcában állt a forgalom, mintha az autók azért özönlöttek volna ki, hogy
elinduljanak valahová, aztán arra jutottak, „Minek, hát nem jobb itt?”, és hosszútávra
letelepedtek.
A levelekkel borított járdák fák, kutyák, macskakövek és kopott lépcsők egyvelegét
alkották, amelyek más-más utcákhoz, katedrálisokhoz vezettek, vagy szimplán egy ajtóhoz,
amely előtt macska tisztogatta magát a napsütésben. A Doktor megjegyezte, hogy épp a
csatornázás után, de még a kerekes bőrönd feltalálása előtt járnak, így Párizs utcái most
vannak a legjobb állapotban, és kivételesen még csak nem is füllentett.
Romana összességében borzasztóan élvezte a nyaralást. Amikor végigszaladtak a
Champs-Élysées-n, arra gondolt, végre úgy rohantak valahová, hogy nincs a nyomukban egy
csapat halálos robot. Az is felmerült, hogy megnéznek egy kiállítást („Hárommillió év – az
emberi történelem” hirdette a túlzottan drámai hangvételű plakát. – Marhaság – jegyezte meg
a Doktor.), és megálltak egy könyvesboltnál, hogy megkeressék Ernest Hemingwayt (a
Doktor nem pontosította, hogy az egyik könyvére gondolt-e vagy magára az íróra). A bolt
előtt verseket olvastak fel. Amikor a tulajdonos látszólag felismerte, a Doktor nem tudott
ellenállni a kérlelésnek, és előadott egy betelgeuse-i szerelmes verset, amelyet a hallgatóság
udvarias tapssal jutalmazott. – Ne idd meg – suttogta a Doktor Romanának, amikor bort
kínáltak körbe különleges fémkelyhekben, amelyekről aztán kiderült, hogy tonhalas
konzervdobozok.
Végezetül megmászták a Montmartre lépcsőit. A Sacré Coeur kupolái mosolyogva
néztek le egy lehetetlenül festői térre, amelyet lehetetlenül festői kávézók töltöttek meg.
Kiválasztottak egyet, és Romanában életében először fogalmazódott meg a gondolat:
– Bekapunk valamit gyorsan, aztán később elmegyünk vásárolni?
A Doktor hasonlóan vidám kedvében volt.
– Egészen megfiatalította az út – jegyezte meg Romana. – Alig látszik hétszázötvennek.
A Doktor letelepedett egy kávézó csendesebb sarkába, hátradőlt, és feltette a lábát egy
másik székre. Amikor a pincér elhaladt mellettük, a Doktor mormogott valami alig hallhatót,
az mégis automatikusan felszolgált egy kancsó vörösbort, két poharat és néhány szelet
kenyeret. Mit sem törődve a borral, a Doktor elővett a zsebéből egy nemrég megvásárolt
könyvet, a vajazókéssel felvágta a lapjait, és szórakozottan átlapozta.
– Jó könyv? – kérdezte Romana keresztrejtvényfejtés közben.
– Nem rossz, bár a közepe kicsit unalmas. – Zsebre tette a könyvet, majd Romana
rejtvényére pillantott. Elárult néhány megoldást, majd amikor ezek helytelennek bizonyultak,
elvett egy szelet kenyeret, és felhorkantott. Gyakran adott ki ilyen hangot, általában azelőtt,
hogy valamilyen halálos veszélyre hívta volna fel a figyelmet, vagy bevallotta volna, hogy az
újraprogramozás katasztrofális következményekkel járt. Most az egyszer azonban egy
kifejezetten elégedett ember kifejezetten boldog horkantását hallatta.
A Doktor eljátszott a gondolattal, hogy szundít egyet. A kávézó – akárcsak maga Párizs
– olyan volt, mint egy régi barát, aki nem rak rendet, amikor vendégül látja az embert.
Szívélyes, otthonos és egy kicsit ázottkutya-szagú.
A Doktor elküldte az asztalukhoz visszatért pincért, széthajtogatta a kalapját, majd az
arcára tette. Romana végignézett rajta, és alig hitte el, hogy amikor először találkoztak, egy
kicsit megijedt tőle. Sőt aggasztónak találta. Még mindig nem békült ki teljesen a gondolattal,
hogy az univerzum sorsa igen gyakran olyasvalaki kezében van, akinek nincs hivatalos
képesítése a megmentésére. Amilyen mégis van, az említésre sem méltó. A Doktor alig
hallhatóan hortyogni kezdett, aztán – megelégedve a hallottakkal – folytatta.
Romana elmosolyodott, és töltött magának egy pohár bort. Annyi mindent hallott már
erről az italról. Kíváncsi volt, milyen lehet valójában.
– Ne mozduljon – motyogta a Doktor a kalapja alól.
Romana lefagyott. Amikor a Doktor ilyesmit mondott, rendszerint valamelyikük (az
esetek nagy részében a Doktor) taposóaknára lépett, vagy működésbe hozott egy csapdát.
– Miért? – kérdezte. – Mi a baj?
– Ne tegyen tönkre egy felbecsülhetetlen értékű műalkotást – hangzott a Doktor
rejtélyes válasza.
– Tessék?
A Doktor levette a kalapot az arcáról.
– Az a férfi maga mögött – hadarta a szája sarkából. Amikor legutóbb így beszélt,
Davros éppen meg akarta semmisíteni a világegyetemet. – Ne! Ne nézzen oda!
– Mit csinál?
– Magát rajzolja – érkezett az izgalmas válasz.
Romana nem tudta megállni, hogy hátraforduljon. Kabátja ujjával feldöntötte a
borospoharat, és az ital végigfolyt az asztalon. Felugrott, hogy eltakarítsa a nyomait, és
közben megpillantotta a kávézó túlsó sarkában ülő, sötét pulóveres alakot. A férfi
átszellemülten rajzolt egy darab szénnel egy papírtömbre.
Aztán felnézett, és észrevette, hogy Romana – ahelyett, hogy nyugodtan ülne a
székében – egy szalvétával próbálja meg feltörölni a padlót. Bosszús kifejezés ült ki az arcára.
A lány feltápászkodott, hogy visszaüljön a székre, de már késő volt, a férfi indulni készült.
Dühösen letépte vázlattömbje legfelső lapját, összegyűrte, majd Romana elé dobta, közben
undorral az arcán kitrappolt a kávézóból. A számláját persze nem rendezte.
– Mondtam, hogy ne forduljon hátra. – Romana egyből beazonosította a Doktor „hát
nem megmondtam?” hangszínét.
– Csak meg akartam nézni! – Romana, kezében a bortól ázott szalvétával, nyomorultul
érezte magát.
– Most már mindegy, elment – hunyorgott a Doktor, és mintha mi sem lenne
természetesebb, odadobott néhány érmét a művész asztalára.
– Kár, kíváncsi vagyok, milyennek látott – ábrándozott Romana.
 Mindkettejüknek ugyanaz jutott eszébe. – Végül is ledobta a rajzát, szóval
megnézhetjük, meddig jutott. – Amikor elhallgatott, a Doktor úgy érezte, történt valami, de ő
lemaradt róla.
Tény és való, a művész ismét az asztalánál rajzolgatott. Romana bora teljes egészében a
poharában tartózkodott. A lány riadtan, tanácstalanul nézett körbe.
– Mi az? – kérdezte, amikor a Doktor érthetetlen hadarásba kezdett.
– Romana, megint itt van. A rajzoló férfi! Az előbb láttuk, ahogy kilépett az ajtón, és
most megint itt van.
A lány döbbenten hátrafordult, aminek köszönhetően ismét feldöntötte a poharát. A
hangra a művész felpillantott a rajztömbjéből, és a száját tátó Romanával találta szemben
magát. Bosszús kifejezés ült ki a férfi arcára. Dühösen letépte vázlattömbje legfelső lapját,
összegyűrte, majd Romana elé dobta, közben undorral az arcán kitrappolt a kávézóból. A
számláját persze nem rendezte.
Romana hagyta, hogy a bor szétfolyjon a padlón, miközben a széket bámulta, ahol
néhány pillanattal azelőtt még a művész ült.
– Doktor, mi folyik itt? – kérdezte lassan, megfontoltan. A válasz valószínűleg nem fedi
le az igazságot, de kiindulópontnak legalább jó lesz.
– Fogalmam sincs. – A Doktor a fejét rázta, próbálta összerendezni a gondolatait. –
Mintha az idő kilépett volna egy pillanatra a megszokott medréből.
– Hmm – hümmögte Romana. Lehajolt, hogy felvegye a rajzot, még mielőtt elérné az
egyre növekvő bortócsa. – Megnézem. – Széthajtotta a gyűrött lapot, és lefagyott.
A Doktor a lapra meredt.
Romana is a lapra meredt.
– Hát – jegyezte meg a Doktor a hosszúra nyúlt szünet után –, egy időlady portréjaként
nem is olyan rossz.
A művész ügyes kézzel rajzolta meg Romanát, a kalapját, a vállát, még a haja a
gyönyörűen sikerült. Az arcát azonban egy összetört óralappal helyettesítette.
– Ez rendkívüli – mondta Romana, és kisimította a gyűrődéseket.
– Ugye? – jegyezte meg a Doktor szórakozottan.
– Vajon miért így rajzolt le? Összetört számlappal az arcom helyén. – Romana hangjába
leheletnyi aggodalom költözött.
– Igen – bólintott a Doktor. – Mintha egy… – Megakadt, de aztán rátalált a megfelelő
kifejezésre. – Mintha egy időrepedést próbált volna lerajzolni.

Kerenszkij kivételesen túl izgatott volt ahhoz, hogy fáradtnak érezze magát. A méregdrága
laboratóriumi felszerelés végre működött. Talán nem tökéletesen, de már egészen közel volt
hozzá. Ha még egy fél évet ki tudna húzni itt, akkor tényleges áttörést érhetne el. Költséges
lenne, de megérné a ráfordítást. A grófnak kiapadhatatlan forrásai vannak. Kerenszkij
hátralépett, és megcsodálta keze munkáját. Városokat fognak elnevezni rólam, gondolta. Már
majdnem végzett.
– Türelem, gróf úr, időre van szükségem.
– Idő, idő, idő… – Scarlioni mindenre gondolt, csak a jövőre nem. Majdhogynem
barátságosan veregette meg a professzor vállát. Már kis híján a végére értek. Felegyenesedett,
és lesimította drága selyemnyakkendője csúcsát. – Ami azt illeti, professzor, nagyon
meggyőző bemutató volt, még ha nem is teljesen sikeres. – A bolond öreg egy pillanatra
elbizonytalanodott, aztán mosoly jelent meg az arcán. – Számítok a gyors előrehaladásra. Sok
ember sorsa van az ön kezében.
– A világ sok mindenért hálás lesz önnek – motyogta Kerenszkij ünnepélyesen,
nyilvánvalóan saját sorsára gondolva.
 – Bizony, professzor, ez így van. – A gróf kivételesen saját maga kedvéért mosolygott.
Hanyagul megvakart egy pontot jobb szeme felett, amely furcsamód viszketni kezdett. –
Mikor tarthatjuk meg a következő tesztet?
– A következőt, gróf úr? – Kerenszkijt hirtelen elhagyta minden lelkesedése. – Hát... –
Kimerült agya gyorsan elvégzett néhány számítást. Ha engedélyt kap néhány óra alvásra, és
újraprogramozásra...
– Még ma szeretném látni. – Scarlioni gróf hangja határozott volt, mosolya veszélyes.
– Ma? – Kerenszkij az egyik megolvadt áramkörre pillantott. Ha csak ezt kellene
megjavítania, az is eltartana...
– Igen, ma. – A veszélyes mosoly pontosan tizenhárom százalékkal veszélyesebb és
húsz százalékkal határozottabb lett.
Kerenszkij egyszerre volt zavart és megszeppent. – Gróf úr, úgy vélem, nagyszerű
munkát végeztünk, de mire ez a görcsös sietség?
Egy pillanatig úgy tűnt, Scarlioni tényleg válaszolni fog neki. Végül azonban csak a
saját szavait ismételte el neki. – Idő, professzor, az egész csak idő kérdése.

– Valami baj van az idővel – állapította meg a Doktor.

Romana nem válaszolt, a vázlatot nézte szomorú szemmel.
Friss levegőre volt szükségük, úgyhogy kiültek a kávézó elé. A levegő már nem tűnt
olyan langyosnak, a délután már nem volt annyira barátságos.
A hűvös este beköszöntével egyre kevesebben ittak a téren. A kivételt két angol férfi
jelentette, akik szemmel láthatóan nem az első üveg borukat fogyasztották. Arról beszélgettek,
milyen borzasztó a tévében dolgozni. Az egyik folyton a Doktorra sandított, közben a fejét
rázta.
A nyugtalanító rajz a Doktor és Romana között hevert az asztalon. A Doktor nem tudta
levenni róla a szemét. Már tudom, mi következik, gondolta Romana szomorúan. A Doktor
szólásra nyitotta a száját. Na, helyben vagyunk.
– Valami baj van az idővel – ismételte.
Romana felpillantott az égre. Esőre állt.
– Nem érezte? – forszírozta a Doktor.
– Mintha belém nyilallt volna valami – ismerte el Romana. – Nem volt jó érzés.
Csak egy nyilallás? Ennyi? Olyan volt, mintha lezuhantak volna a hullámvasútról, aztán
visszakerültek volna rá. Magyarázat jutott a Doktor eszébe.
– Biztos azért, mert gyakran lépem át az időmezők határait. Úgy tűnik, más nem vett
észre ebből semmit. – Barátságosan Romanára mosolygott. – Maga és én örök kívülállókként
különleges kapcsolatban állunk az idővel.
Biztos, hogy esni fog, gondolta Romana. Nagyjából 2,31 másodpercen belül.
– Ne legyen olyan fellengzős – tiltakozott.
– Fellengzős? – A Doktor rábökött a rajzra. – Akkor maga mire következtetne?
Romana átugrotta a kérdést, inkább azon töprengett, vajon Párizsban lehet-e esernyőt
kapni.
– A Gallifrey-n legalább hasonlítanak az elkészült portrék. A számítógépek tudnak
rajzolni.
Romana néha olyan naiv tud lenni.
– Tessék? Számítógéppel készült festmények? Itt ülünk Párizsban, és a számítógéppel
készült festményeket emlegeti? – A Doktor felugrott, az egyik zsebébe hajtogatta a képet
(ennek búcsút is inthetünk, gondolta Romana), majd átvágott a téren, hirtelen fékezésre
kényszerítve egy taxisofőrt. – Na, jöjjön – kiabálta túl a dudálást –, mutatok néhány igazi
festményt, amiket hús-vér emberek festettek.
 Ez annyira a Doktorra vallott. Épp most ecsetelte Romanának, hogy fennáll egy
probléma, amelynek érdemes lenne utánajárni, erre egyből megfeledkezik róla. Egyedül
Rassilon a megmondhatója, hogy nézhet ki a zoknis fiókja. – És mi lesz az időcsúszással? –
kiáltott Romana a Doktor után.
A Doktor közben zsebre dugott kézzel az egyik lejtős utcán baktatott vissza a város felé,
a sálját maga mögött húzva az avarban.
– A változatosság kedvéért hagyjuk az időt, hadd oldja meg maga a gondjait – hallotta
Romana a választ. – Szabadságon vagyunk.

A Louvre egykor palota volt. Most, egy nyomorult forradalom után galériaként működött.
Romana úgy vélte, ez nem valami szerencsés megoldás. Ha tényleg említésre méltó képeik
voltak, igazán építhettek volna nekik egy külön épületet. Az esőben átszántó Doktor azonban
nem volt egy véleményen Romanával.
– Ez a Louvre, a világegyetem egyik legnagyszerűbb múzeuma!
– Ugyan már! – vágott vissza Romana. A digitális festészettel talán kicsit messzire
ment, de az akadémia pánkulturális tanulmányok kurzusa kifejezetten hasznos volt, és ott
egyszer sem esett szó egy hatalmas tortáról, amelyet egy nem igazán szemet gyönyörködtető
ólomtető takar. – Mi a helyzet az Acadamia Stellarisszel a Sirius–5-ön?
A Doktor nem éppen elismerő hangot hallatott.
– Vagy a Solarium Pinakotékával a Strikianon?
A Doktor felhorkantott, mint a párizsiak, amikor turisták útbaigazítást kérnek tőlük.
Romana harmadjára is próbálkozott. – Vagy a Braxiatel-gyűjteménnyel?
A Doktor szúrós szemmel nézett rá. – Nem, nem, nem és nem. Ez itt A Múzeum. Az
egyetlen ismert képtár a galaxis feltérképezett részében, amelyben megnézhetünk egy ilyen
festményt…
Aztán megmutatta neki.

Amikor Madame Henrietta később elmesélte a történetet a macskáinak, tisztán emlékezett a

férfi szemére. Bármennyire is rémisztő volt maga a fickó, a tekintete kedvességet sugárzott.
Azt sugallta, már sok mindent látott. Henrietta szeretett úgy gondolni az általa vezetett
túrákra, mintha ezek exkluzívak és egyediek lennének. A vendégei (vendégekként hivatkozott
rájuk, nem látogatókként) az ő tanácsaira hagyatkoztak, hogy a helyiek szemével lássák a
Louvre néhány kiválasztott kincsét. Rengeteg műtárgyról volt szó, ő pedig megfontoltan
választotta ki útját a múzeumban, és úgy mutatott rá az alkotásokra, mintha régi jó
ismerősöket köszöntene.
Jól fel tudta mérni csoportja hangulatát, miközben a képek között terelgette őket.
Mindig ugyanaz volt az útvonal. Az érdeklődés felcsigázása után következett a politesse, a
kötelező kör (kell mutatni néhány németalföldi mestertől is képet, még ha igazából mindenki
unja is őket), majd egyre növekszik az izgalom, ahogy elindulnak lefelé a fenséges Daru-
lépcsőn, mielőtt odavezetné a csoportot A Festményhez. Sajnálatosan sok vendég kizárólag
ezért keresi fel a Louvre-t. Néha eltöprengett, vajon miért nem hoznak létre A Festménynek
egy saját múzeumot, hogy a Louvre többi műalkotása is levegőhöz jusson. Egy kis
rivaldafény senkinek sem árthat.
Befordult a sarkon, mint naponta számtalanszor, felkészült, hogy bemutassa a képet egy
újabb csapatnyi olcsó kamerával felszerelt érdeklődőnek. Ahhoz már hozzászokott, hogy a
festmény előtt mindig egy kisebb tömeget talál, de az új volt számára, hogy csak egyetlen
ember áll ott. Egyvalaki, akinek a tekintetét nem tudta elfelejteni, és aki kifejezetten dühös
volt.
A Doktort nem igazán hatotta meg a többi festmény (– Jórészt rothadó gyümölcsök – foglalta
össze őket), rögtön a Louvre vagy bármelyik másik kiállítás sztárjához vezette Romanát.
Odarohant a képhez, félrelökött néhány szemlélődőt, a lány pedig bocsánatkérések közepette
követte.
Amikor a Doktor mindössze három lépésre volt a festménytől, rábökött. – Íme!
Romana tekintetével követte az izgatottan remegő ujjat.
Egy 77 centiméter magas és 53 centiméter széles téglalapot látott, egy olyan keretben,
amely rendkívül elégedettnek tűnt magával. A képek többsége, amelyek előtt elszaladtak,
szentek rettenetes halálát vagy véres mennyei csatákat ábrázoltak. Ezen mindössze egy
jellegtelen nő ült, ruhát viselt, és egy erkélyen pihent. A mögötte látható tájon az ember nem
szívesen indulna el túrázni. A nő, vagyis inkább lány, mintha éppen mondani készült volna
valamit. Valószínűleg azt, hogy kissé unja magát.
– A Mona Lisa! – jelentette be a Doktor büszkén.
 Negyedik fejezet – CSAK A HÖLGYET FIGYELJÉK

Romana megszemlélte a Mona Lisát. A Mona Lisa megszemlélte Romanát.

A Doktor arra várt, hogy egyikük megszólaljon.
– I-igen – habogta végül Romana. – Egész jó, ugye?
– Egész jó? Egész jó? – A Doktor magából kikelve kiabálni kezdett, rendesen
kieresztette a hangját. – Az univerzum egyik felbecsülhetetlen értékű kincse egész jó?
Már megint itt tartunk. Romana kétségbeesetten széttárta a karját. Olyan szép volt eddig
a napjuk, most meg a Doktor jelenetet rendez. 3,4 méterrel jobbra tőlük állt egy türelmetlen
férfi. 2,4 méterrel mögöttük pedig egy kifogástalan öltözékű hölgy ült az egyik padon.
Kezdetnek megteszik közönségnek.
– Mindenki minket néz, Doktor – sziszegte Romana.
– Miről beszél? – mennydörögte a Doktor.
Amikor a Doktorra rájött az ötperc, Romana a kósza részletekre kezdett figyelni.
Kiszámolta az erős testfelépítésű férfi súlyát. Megbecsülte a falakat borító festék vastagságát,
és összevetette a vásznakat fedő festékréteg átlagos vastagságával. Átfutott az agyán, hogy ez
a csinos nő miért forgatja annyira a vékony csuklóját díszítő karkötőjét. Aztán azon kezdett
gondolkozni, hogy lehet a Doktor ilyen gyerekes barom, amikor elszalad vele a ló. – Ne
emlegesse az univerzumot mások előtt, Doktor – feddte meg Romana. – Csak még jobban
felhívja ránk a figyelmet.
– Nem érdekel! – A Doktor néha úgy viselkedett, mint egy nyolcvanéves gyerek. – Ez a
kép az univerzum egyik legfontosabb kincse. – Rassilon óvjon minket, már a körülállókhoz
intézte a szavait. – Hadd bámuljanak! Hadd álmélkodjanak! Hadd tátsák a szájukat!
Romana kétségbeesetten a festményre nézett, hátha van rajta valami, amit még nem vett
észre. Ó, bizony, hogy van.
– Miért nincs szemöldöke? – kérdezte.

Az évszázadok során sokan és sokat írtak a Mona Lisáról. Néhány kritikus úgy véli, ez a
legelső portré egy átlagos polgárról, amint átlagos polgárként viselkedik. Mások szerint a kép
misztikus és rejtett szimbólumoktól hemzseg, a piramisoktól kezdve a festő önarcképéig.
Vannak, akik azon elmélkednek, vajon miért volt relatíve ismeretlen a festmény a huszadik
század hajnaláig, amikor egyik percről a másikra nőtt meg hírneve és értéke. Azonban nagyon
keveset írtak arról az érzékeny kérdésről, hogy Leonardo da Vinci miért nem festett
szemöldököt Mona Lisának. Talán azért írtak erről keveset, mert a Föld nevű bolygó Párizs
nevű városában eddig a bizonyos pillanatig 1979-ben senki sem vette észre ezt a kis
turpisságot.

– Micsoda? Ennyi a véleményed? Nincs szemöldöke? A Mona Lisáról beszélsz! – A Doktor

megfordult a tengelye körül, ráijesztve arra a portugál turistára, aki épp készült semmibe
venni a vakuval fotózás tilalmát. A Doktor ugyanúgy meredt a festményre, ahogy a Fekete
Őrzőt figyelte, miközben megjavította a világegyetemet (azaz kikapcsolta, majd újra
bekapcsolta). – A Mona… Édes Istenem, igazad van, tényleg nincs szemöldöke! Ez eddig fel
sem tűnt.
A Doktor zavartan elhallgatott.
Romana határozottan kudarcnak értékelte finom figyelemelterelési kísérletét. A
Doktorral néha tényleg nem volt könnyű. Bárcsak K–9 itt lenne. Megosztana velük
valamilyen mélyenszántó megjegyzést a pigmentekről, vagy lemerülne az akkumulátora, vagy
egy turista meg akarná venni, vagy valami, bármi. Így azonban túlságosan a figyelem
középpontjába kerültek. Romana hét biztonsági kamerát és tizennégy lopásgátló berendezést
számolt össze, továbbá az egyik biztonsági őr szünet nélkül nyomogatta az egyik falon
megbújó vészjelzőt. A jó hír az volt, hogy – hála a TARDIS telepatikus fordító-áramköreinek
– hibátlanul fog megszólalni franciául, amikor majd arra kéri a hatóságokat, hogy vegyék le a
nagybátyjáról a kényszerzubbonyt.

Ez volt az a pillanat, amikor jó néhány jelentőségteljes dolog történt, ami hirtelen és

végérvényesen tönkretette a Doktor és Romana nyaralási tervét.

AZ ELSŐ DOLOG
Madame Henrietta később így mesélte a macskáinak:
– Elfoglalta az egész teret a festmény előtt, szóval szinte biztos voltam abban, hogy
angol.
Amikor felszabadították Párizst a német megszállás alól, Madame Henrietta egyszer egy
angol pilótát rejtegetett a víztároló mögött a padláson. Ez volt élete legizgalmasabb, és egyben
legidegesítőbb szakasza, ugyanis a férfi megitta az apja nagy gonddal elrejtett borkollekcióját,
és erre csak azután derült fény, hogy elment. A borok túléltek házkutatásokat, fosztogatásokat
és nem kevés bombázást, de egy angolt persze nem.
Ha a Louvre kincseit nem őriznék, az amerikaiak megpróbálnának megvenni párat, a
japánok mindet lefotóznák, az angolok pedig betuszkolnák őket egy taxi hátuljába, és még a
sofőrnek sem adnának borravalót. Ez volt madame Henrietta meggyőződése. Hiszen a British
Museum sem más, mint a világ legnagyobb kleptománia-kollekciója. Jó, persze vannak
olyanok, akik szerint a Mona Lisa Olaszországot illeti, de az más, hiszen ha az ember egy
darabig Párizsban él, akkor ez lesz az igazi otthona.
Amikor exkluzív, formabontó és egyedi tárlatvezetése a Mona Lisához közeledett, most
az egyszer nem a kép kötötte le a figyelmét. Valamennyire érzékelte a termet átjáró
elégedetlenséget, és próbálta kiszűrni a forrását, miközben elkántálta azt a szöveget, amely
már régóta átitatta álmait.
– Itt pedig, hölgyeim és uraim, minden bizonnyal a múzeum leghíresebb kiállítási
darabját szemlélhetjük meg. – Egy kis szünetet tartott, amíg elül a nevetés. – A Mona Lisa...
La Gioconda... Leonardo da Vinci festménye. – Itt bedobott egy zárójeles adatot, hiszen
mindenki szereti a dátumokat, még ha a következő pillanatban el is felejti őket. – (1452–
1519). – Ez mindig bevált.
Aztán elakadt a szava. A zavar oka nem a kopottas ballonkabátot viselő hústorony vagy
a mesésen kinéző nő volt, aki látszólag csak azért jött a Louvre-ba, hogy elolvashassa a Le
Figarót. Főleg nem a leharcolt iskolás lány, vagy a turisták, akik égtek a vágytól, hogy
vakuval fotózhassanak. Vagy Claude, a biztonsági őr, aki idegesen dörzsölgette duzzadt orrát.
Nem.
A zavar oka a különös tekintetű, bohém pasas volt, aki úgy állt a Mona Lisa előtt,
mintha a festmény épp személyes támadást intézett volna ellene.
Madame Henrietta már találkozott hasonló emberekkel. Ugyanolyan tapintatosan és
gyengéden szólt hozzá, mint amikor kitűnő vendégeinek mutatja meg, merre találják az
illemhelyiséget. – Elnézést, m’sieur… – kezdte halkan.
Amikor így nem sikerült felhívnia magára a figyelmet, megpróbálta megütögetni a férfi
vállát. A férfi megfordult, majd mintha azt motyogta volna, hogy – Tudtam! Bárcsak szóltam
volna neki! –, aztán Madame Henriettára nézett. Olyan szédítő volt a vad tűz a szemében,
hogy a nő felsikkantott. De állj, nem lehet ebből gond. Egyszer sikeresen haladásra bírt egy
csapat ausztrált, akik feltartott hüvelykujjal pózoltak a kép előtt. Egy sálas férfi nem lehet
probléma.
– Mi az? – kiáltott fel a fickó.
– Elnézést, m’sieur, de arrébb lépne? Mások is szeretnének gyönyörködni a képben.
A lány mintha nem is hallotta volna. – Mit mondott?
A férfi épp válaszolni akart, amikor

A MÁSODIK DOLOG
A grófné azt kívánta, bárcsak ne adná ki ezt a hangot a karkötője. Olyasfajta hang volt, amit
az ember nem hall, inkább érez. Mint díszítőelem, a karkötő tökéletesen passzolt arany
nyakláncához. Csakhogy a lánc nem adta ki ezt a bizonyos hangot, és könnyen le lehetett
venni. A karkötőnek valamilyen speciális csatja volt. Carlos mindig ígérgette, hogy
megjavíttatja, de sosem jutott el addig. Jó, annyi más teendő volt. Annyi minden, amiben a
karkötő fontos szerepet játszott.
A grófné mindig könnyen beilleszkedett. Ez volt az egyik ok, amiért Carlos imádta.
Képes volt bárhol otthon érezni magát. Még itt, a Louvre legzsúfoltabb termében is lazán,
kissé távolságtartóan olvasta az újságot, és csendben számolgatta, a hírek közül hány köthető
közvetve vagy közvetlenül Carloshoz.
A karkötőből érkező hang magassága megemelkedett. Már majdnem készen van.
Óvatosan, gyakorlott mozdulattal elfordította a csuklóján, majd lapozott egyet az újságban. Ó,
igen, itt is van a történet arról a genti konténerről.
Amikor elolvasta a cikket, felnézett, elkapta Duggan tekintetét, majd somolyogva
elfordult. Egész jóképű, gondolta a grófné, ahhoz képest, hogy angol. Ha egy kicsit is
izgalmasabb figura lenne, már meghívta volna magukhoz. Duggan pedig eljött volna.
Mindenki igent mondott Scarlioni grófné meghívására.
Össze sem lehetett hasonlítani azt a világot, amelyben Heidi most él, Svájc havas
lankáival. Semmi sem jár pontosan, az éttermek étlapjai folyamatosan változnak, a pénznek
pedig alig van értéke. Gyakran érezte úgy, hogy a románcok és az izgalmak végtelen
forgatagában él. Bár ez nem jelentette azt, hogy az életében semmi sincs megtervezve.
Egyáltalán nem.
Úgy nevelték, hogy ne törődjön a körülötte lévő zűrzavarral, mert ez gyakran annak a
rétegnek a problémáit jelezte, amelyet a francia a paraszt, a svájci pedig a pénztelen szóval
illet. Ezek a harcok ritkán szóltak szép dolgokról, és ha igen, akkor is, mi értelmük van?
Mégis, egyre nehezebb volt figyelmen kívül hagyni a zűrzavart. Egyfelől a biztonsági őr
körbe-körbe nézett, hogy az a kiabáló idióta csak el akarja-e terelni a figyelmét. Na persze.
Csak egy amatőr próbálkozna ilyen trükkel.
A grófné Dugganre pillantott, aki kérdőn nézett vissza rá; erre a nő finom fejrázással
válaszolt. Hogy becsülhet le ennyire?
A karkötő csipogott, befejezte a munkát. Jó, most már távozhat. A grófné felállt,
lesimította a szoknyáját, közben pedig

A HARMADIK DOLOG
Duggan gyűlölte Párizst. Tudatában volt, hogy ez az utolsó esélye, de miért kellett ezért
Párizsba utaznia? Igaz, amikor minden más befuccsolt, Párizst még mindig lehetett okolni.
– Nem fog tetszeni – mondta a főnöke. – Nem vagy az a romantikus lélek.
Duggan nem szerette, amikor a főnökének igaza van. Amikor körülnézett Párizsban,
arra gondolt, hogy ha egy hétvégét a város takarításával töltenének, akkor rendben lenne.
Párizs olyan volt, mint egy rakás kamasz, akik arra várnak, hogy valaki más kitakarít
helyettük. Még a kutyák is lusták voltak, a gazdáik csak fogcsikorgatva tudták sétáltatni őket.
Utolsó reménysége az volt, hogy legalább remek kilátása lesz a hotel ablakából.
Swansea azonban sajnos csak egy tengerimalac-szagú nyomortanyát finanszírozott valahol a
Gare du Nord mögött.
De legalább feltűnés nélkül követhette a grófnét. Összeszedte, amit tudott, és most
végre úgy érezte, egyenesben van. Pletykák szállingóztak egy elképesztően merész
műkincsrablás kivitelezéséről. A szóbeszéd forrásait később a Szajnában találták meg, arccal
lefelé. Scarlioni grófné pedig újabban sok időt töltött azzal, hogy divatos lapokat böngészett
galériákban és múzeumokban. Duggan úgy követte a nyomát, mint egy hűséges véreb, várta,
hogy történjen valami. Most végre történt.
Próbálta összerakni a képet. Valami készülőben van. Határozottan Készülőben Van. De
még mennyire. A grófnőnek is köze van hozzá. Milyen más véletlen egybeesés eredménye
lenne, hogy egy teremben van egy mókamesterrel, aki előadta a színjátékát, majd rákiabált a
túravezetőre? Duggan egyvalamit azonban a bolond számlájára írt. Tényleg nem könnyű
Madame Henriettát zavarba hozni. Duggan tanúja volt, ahogy a nő hidegvérrel leszedte az
egyik Rodin-szobor mellkasára ragasztott rágógumit, hogy visszaadja egy remegő ohiói
középiskolásnak.
Szóval itt ez a pasas, aki jelenetet rendez a Mona Lisa előtt. Aztán a grófné, aki az
újságja fölött figyeli az eseményeket. A grófné. Még soha nem látta kétszer ugyanabban a
ruhában. Mindegyik öltözéke tökéletesen illett rá. Mindegyik kihangsúlyozta stílusát és
szépségét. Karcsú, méltóságteljes alakja tovalibbent a nyári szélben, és határozottan lépkedett
a téli hidegben. A grófné most őt figyelte. Duggan viszonozta a tekintetét, próbálta megérteni.
Annak a flúgos fazonnak biztos köze van hozzá. Ha pedig mégsem… akkor két lehetőség áll
fenn. Az egyik, hogy ez egy konkurens akció, ami megzavarta a grófnő terveit; Duggannek
tetszett ez a verzió. A másik, sokkal aggasztóbb lehetőség az volt, hogy egy másik ügynökség
is a grófné nyomában van. De kik? Duggan védekező pozícióba helyezkedett, már-már
vigyázni kezdett a nőre, aki megeresztett egyet ritka mosolyai közül, aztán elindult. A
távozóban lévő grófnő mögött a koraérett iskolás lány láthatóan feszengett a sálas öregember
színjátéka miatt. Vagy ez valamiféle jel volt? Duggan keze önkéntelenül is a pisztolya agyára
csúszott, amikor

AZ ELSŐ DOLOG
– Elnézést, m’sieur, de arrébb lépne? Mások is szeretnének gyönyörködni a képben.
A Doktor meglepetten hátrapördült, aztán tovább forgott.
Amikor Madame Henrietta belépett a terembe, megpillantotta a férfit, aki úgy állt, hogy
más nem láthatta tőle a képet. Törékeny, madárszerű alakját összekapva megkocogtatta a
vállát, csak könnyedén, de ettől a Doktor végigtántorgott a termen. Madame Henrietta
mindössze egy pillanatra látta a szemét, de a férfi zavart és rettegő tekintete örökre az
emlékezetébe vésődött.
A mellette álló iskolás lány fájdalmasan grimaszolva a homlokához kapta a kezét.
Megpróbálta elkapni a férfit, de lehetetlen volt megállítani. Megbotlott az éppen felállni
készülő nő bő szoknyájában. A nő dühödten felsikoltott, amikor a férfi az ölébe zuhant.
– Sajnálom, hölgyem, rettentően sajnálom – rebegte a zilált férfi.
 A nő már majdnem válaszolt, de ekkor – és ez végképp összezavarta Madame Henriettát
– megjelent egy újabb férfi. A Hústorony, akinek a ruhatárára ráfért volna egy mosás,
előlépett, hogy segítsen.
– Gyerünk, emberek, mindenki lépjen hátra. – Ah, gondolta a nő, nem lehet nem
felismerni ezt a hanglejtést. Egy zsaru.
A rendőr fél kézzel felsegítette a zavart férfit. Közben a fickó nekiütközött valaminek,
amit eltakart a rendőr fenyegető ballonkabátja. Felszisszent.
– Jól van? – kérdezte tömören a rendőr.
A férfi alig láthatóan bólintott, közben a fejét dörzsölgette.
– Igen, köszönöm, csak beütöttem a fejem a pisztolya agyába.
A rendőr elmormolt egy káromkodást a bajsza alatt. Az iskolás lány grimaszolt. A
meseszép hölgy kilibegett a teremből, búcsúzóul odabiccentett a… hát, Madame Henrietta
szerint a testőrének. Az pedig követte. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben.
Madame Henrietta végignézett a turisták exkluzív csoportján. A felfordulás, illetve a pisztoly
szó hallatán mindenki elővette a fényképezőgépét. A tiltás ellenére villogtak a vakuk, a rendőr
arca pedig dühös fintorba torzult. Claude, a biztonsági őr közbelépett, a tömeget a terem egyik
oldalára terelte, de hiába próbálta leállítani a fényképező csoportot, egyre több fotó készült
róla. Valaki aztán észrevette, hogy nincs meg a Polaroid fényképezőgépe, és borzalmas
patáliát csapott.
– Drágáim – vallotta be Madame Henrietta később a macskáinak –, az egész olyan
félelmetes volt.

A Doktor ült elgyötörve a padlón, a homlokát masszírozta, miközben abban bízott, hogy a
világ hamarosan eldönti, mihez akar kezdeni, és felnyögött.
Romana lehajolt hozzá. – Jól van?
A Doktor nem válaszolt.
Romana hadarva odaszólt a nagydarab, ballonkabátos férfinak. – Ne is törődjön vele.
Csak megint rájött az ötperc.
A Doktor ismét felnyögött. – Ötperc? Az egész világra rájött az ötperc.

Kerenszkij professzor arra készült, hogy egy nap ír egy megsemmisítő hangvételű
monográfiát tudomány és pénz kapcsolatáról. Persze amikor majd gazdag lesz.
Egészen mostanáig az idő volt az egyetlen dimenzió, amely ellenállt a fejlődés
szüntelen menetelésének. Azaz annak, hogy jön egy tehetős valaki, és pénzt feccöl bele. Pénz
nélkül a dimenziók nagyon is egyenlőek voltak. Királynő vagy cselédlány, a fejlődés
viszonylag stabil ütemben zajlott. A ló háziasításával mindez megváltozott. Hirtelen pusztán
azzal, hogy az ember vett egy lovat, több dimenzión átszáguldhatott, mint amennyin szeretett
volna. Nem véletlen, hogy még mindig a lovat használták a teljesítmény mérésére. Ez volt az
első módszer, amit a gazdagok kifejlesztettek a csaláshoz.
A készpénz bizonyult a legjobb eszköznek arra, ha valaki gyorsan és kényelmesen akart
átszelni egy dimenziót. A gazdagok felpattanhattak egy Concorde-ra, és még azelőtt New
Yorkba érhettek, hogy beleszagoltak volna a pezsgőjükbe. A kevésbé gazdagok lehetőségei
korlátozottabbak voltak, és bosszantó módon hiányzott belőlük a pezsgő.
Az idő volt az egyetlen dimenzió, amelyre nem gyakoroltak hatást a lovak. Egészen
eddig csak arra nyújtott lehetőséget a tudomány, hogy mérjük az időt. Elegendő pénzzel talán
hamarabb a célállomásra jutottunk, és kényelmesebb párnát vihettünk, de nem tudtuk
megváltoztatni a sebességet, amivel átrobogtunk az idő dimenzióján. Mint ahogy a hátralévő
időt sem tudtuk megnyújtani. A gazdagok, amikor hirtelen rádöbbennek, milyen kevés idejük
van dúskálni a vagyonukban, őrült sok pénzt képesek áldozni az időre, de az fittyet hány
rájuk. Lehetett az ember gazdag vagy szegény, eddig ugyanabban a sétatempóban haladt át az
időn, és csak egy irányba mehetett. Ha az ember elveszíti a kulcsát, a tér dimenziójában vissza
tud menni érte. Időben viszont egyre határozottabban távolodik tőle.
A tudománynak eddig mindössze annyit sikerült elérnie, hogy kidolgozott néhány
nagyon költséges módszert az idő mérésére. Ugyan egy karóra könyörtelen svájci
pontossággal megmondja, milyen messzire került az ember a kulcsaitól, ettől még mindig
nem lesz meg a kulcsa.
Legalábbis addig ez volt a helyzet, amíg Scarlioni fel nem bukkant Kerenszkij
professzor életében. Bár a tudós kissé rettegett tőle, homályos fenyegetéseitől és borzasztó
mosolyától, a gróf lehetőséget biztosított számára, hogy kiránduljon az időben, és
megpiszkálja egy kicsit. Tény, ezt úgy tette lehetővé, hogy hatalmas mennyiségű pénzt
áldozott rá, de a gróf már csak így intézte a dolgait.
Amikor Scarlioni először környékezte meg azon az emlékezetes vacsorán, a professzor
figyelmeztette, hogy elképzelhetetlenül gazdagnak kell lennie ahhoz, hogy valami előrelépést
érjenek el. Kis előrelépés – ennél a szónál baráti gesztusként feltartotta az ujját, a gróf pedig
elmosolyodott –, igen, kis előrelépés elérhető, ha egy nagyon gazdag ember erre költi az egész
vagyonát. De ha igazán be akarja lendíteni a projektet, ha tényleg irányítani szeretné az időt,
akkor… hát… a világ legnagyobb vívmányaira lesz szükség.
– Természetesen, professzor – mosolygott a gróf –, ez így remek lesz.
Kerenszkij elcsigázva megdörzsölte a szemét. Egy újabb áramköri lap füstölgő
maradványaira meredt, miközben a szuperszámítógép hosszú papírnyelv formájában ontotta
magából az adatokat. A professzor aggódott. Egyfelől tudta, a gépnek, amelyet épít, hatalmas
ereje van. Másfelől azonban nem egészen úgy viselkedik, ahogy azt elképzelte.
A gróf most az egyszer nem osztozott aggodalmában.
– Kitűnő, professzor, kitűnő – mondta, miközben végigszaladt az ujjával a kinyomtatott
adatsoron.
Kerenszkij óvatos lett, védekező pozíciót vett fel.
– Sajnálatos következmény – magyarázta.
A gróf úgy intette le, akár egy álszerénykedő zongoristát a koncert végén.
– Ugyan már, professzor, ugyan már. A munka megfelelően halad. – A levegőbe dobta
az adatokat tartalmazó leporellót, amely úgy hullott alá, mint egy szalag. Scarlioni mosolya
egyre jobban terpeszkedett. – Most pedig arra kéne kitalálnia valamilyen módszert, hogyan
lehetne meghosszabbítani az időintervallumot.
Meghosszabbítani? Megőrült? Ez teljességgel lehetetlen. Legalábbis…
– Biztos benne, gróf úr? Einstein szerint…
– Pff. – A gróf újabb elutasító mozdulatot tett. – Én nem Einsteint alkalmazom,
professzor. – A karjánál fogva megragadta Kerenszkijt, és körbetáncolta vele a
laboratóriumot. – Én! Magát! Alkalmazom! – Aztán elengedte, és a professzor egy pillanat
erejéig boldogságot érzett. Igaz lenne? Ez az ember tényleg azt gondolja, hogy ő jobb, mint
Einstein? Ezt akarta mondani? A gróf arcáról eltűnt a mosoly, majd megdörzsölte jobb szemét.
– Most pedig, kérem, folytassa a munkát.
Kerenszkijt bántotta, hogy ennyi volt. Még el tudta volna hallgatni egy darabig, ahogy
Scarlioni a zsenialitásáról beszél. Csak egy kicsit. Semmi ömlengés, persze, csak hogy érezze,
munkaadója teljes mértékben tudatában van a képességeinek.
Két tesztet futtattak le egy nap alatt. Kéthetente egy teszt sokkal reálisabb lett volna. De
a mai napon figyelemre méltó előrelépés történt. Össze kell gyűjteniük az eredményeket,
hogy megragadjanak egy cseppnyi időt, és megtartsák akár csak egy… Erre a „pillanat” szó
nem megfelelő. Új mértékegységre lesz szükség. Mondjuk „egy kerenszkij”? Pazar lenne. Az
első teszt eredménye egy kerenszkij. A másodiké négy kerenszkij. Nem, várjunk csak.
Igazságtalan lenne a munkaadójával szemben… Elnevezhetné róla az idő megnyújtásának
mértékegységét. Scarlioni-faktor. Róla pedig magát a módszert neveznék el: a Kerenszkij-
folyamat. Talán, esetleg. De melyik biztosítana abszolút halhatatlanságot? James Watt neve a
mai napig felmerül, amikor az ember egy konnektort használ. A másodperc az idők kezdete
óta jelen van mint időmértékegység. Ha ennek találna új nevet… Na, az tényleg valami lenne.
Nem a saját nevét kéne használnia? Fogós, ravasz kérdés. Tényleg ezt akarta?
Kerenszkij igazából valami jóval egyszerűbb dologra vágyott.
– Gróf úr, a határaimat feszegeti – könyörgött, miközben ökölbe szorított kezével
eltakarta kiesni készülő szemgolyóit.
A még mindig játékos kedvében lévő gróf megpaskolta a professzor hátát.
– De csak így tudunk érdemben előrelépni, professzor. Ezt tudósként magának kéne
elsőnek belátnia.
Kerenszkij két kerenszkijnyi időt várt, mielőtt válaszolt volna.
– Én értékelem is, gróf úr. Annyi mindent értékelek. Értékelem az alvást, a rendszeres
étkezést, egy sétát a friss levegőn.
Olyan ez a duma, mint valami társkereső rovatban feladott hirdetés, gondolta a gróf. De
egye fene, megpróbálhatna nagylelkű lenni. Miért is ne? A mai egy jó nap volt. Megrántotta a
csengő zsinórját, mire Hermann, az inas jelent meg a lépcső tetején.
– Hermann, hozna a professzornak… – Egy kád savat, néhány elektródát és egy
billogvasat. Az inasa ezeket egy pillanat alatt elő tudná teremteni. A gróf megtorpant, mosolya
tizenhét százalékkal ünnepélyesebb lett. – …fél tucat escargots aux beurre-t8, főételként pedig
entrecôte bordelaise-t avec haricots et les pommes santé9. Itt, a laboratóriumban tálaljon. – A
professzor úgy nyáladzott, mint egy véreb. Hadd örüljön. – Ó, és egy üveg Chambertint a
készletemből… vagy legyen inkább fél üveg… – A gróf a professzorra kacsintott, mintha régi
cimborák lennének. – Azt azért nem szeretnénk, ha valami akadályozná a munkánkat, igaz,
professzor?
Hermann meghajolt. A Scarlioni mosolyából sugárzó jóakarat valósággal betöltötte a
termet. Tudok én bőkezű munkaadó is lenni, gondolta.
A lakoma lehetőségétől felbuzdulva Kerenszkij vérszemet kapott.
– Gróf úr, aludni is szeretnék egy kicsit…
A gróf mosolya azonnal leolvadt, majd sarkon fordult, és elindult felfelé a lépcsőn.
– Hermann, hagyja a bort. Hozza a vitamintablettákat. Hajtanunk kell tovább. Az
emeleten leszek. – És kinyitok egy üveg bort, gondolta, hadd hallja a szerencsétlen a dugó
pukkanását.

8
Vajas csiga.
9
Bélszínszelet bordeaux-i módra zöldbabbal és pirított burgonyával.
 Ötödik fejezet – VEGYESPÁROS

Duggan Párizs utcáin bandukolt, egy pillanatra sem tévesztette szem elől a zsákmányát.
Annak is megvan a maga művészete, ha valakit követni kell, és nem is nehéz megtanulni – az
emberek többsége úgy éli le az életét, hogy fel sem tűnik neki, ha követik. Ártatlan, unalmas
lelkek, soha nem néznek a hátuk mögé, miközben elballagnak a takarékszövetkezetből a
kisboltig, mert ugyan ki követné őket. Az emberek kilencvennyolc százalékát akár egy teve is
kísérgethetné anélkül, hogy észrevennék. Persze minek kísérgetné őket. Lényeg, hogy a
maradék két százalék miatt kell óvatosnak lennie. A felüket bűntudat gyötri valami unalmas és
érdektelen dolog miatt: mondjuk megcsalták a párjukat, megcsapolták a kasszát, vagy
megmérgezték a szomszéd aranyhalát. Ők néha a hátuk mögé néznek, össze vannak
zavarodva, elbőgik magukat, pazarolják a rendőrség idejét, és nagy ritkán bevallják, hogy a
nagyi hulláját az udvaron ásták el. Könnyedén ki lehet őket szúrni, a homlokukra van írva:
„Túlságosan is bűnös”. Maradt egy százalék. Az óvatosan ravasz járókelők. Őket gyakran
pont az abszolút hidegvérük árulja el. Egy ártatlan nem hagy maga mögött hamis nyomot,
nem kanyarodik be egy boltba, hogy a hátsó ajtón távozzon, nem őgyeleg telefonfülkék
mellett. Őket nehéz úgy követni, hogy ne bukjon le az ember, de még Duggannek is
sikerülhetett, pedig neki igazán kétajtós szekrény termete volt.
Amikor egy-egy újabb küldetés csak félsikert hozott, főnöke fáradtan kifejtette: – Az a
probléma veled… – Ami azt illeti, főnöke legtöbb monológja így kezdődött. – Az a probléma
veled, hogy úgy nézel ki, mint egy rendőr. Még akkor is zsarunak látszanál, ha bohócnak
öltöznél. Amint valaki észrevesz, rögtön szirénázást hall. Nem tehetnek róla, ahogy te sem.
Legközelebb… – Szóval lesz legközelebb? Drága jó főnök úr! – …csináld úgy, hogy ne
vegyenek észre.
Duggan a rejtőzködés mestere lett. Párizsban pedig az a nagyszerű, hogy sok minden
mögé el lehet rejtőzni: vannak itt újságosbódék, virágpiacok, nyilvános vécék dögivel.
Miközben képeslapállványok mögül leselkedett, egy kicsit Clouseau felügyelőnek érezte
magát.
Megfigyeltjei – két ember, akiknek látszólag semmi gondjuk a világon – tovább siettek.
Ami kifejezetten gyanús volt, tekintve nemrég tanúsított viselkedésüket és meglehetősen
angolos távozásukat a Louvre-ból. Ha tényleg brit turisták lettek volna, most a járda szélén
ülnének magzatpózba gömbölyödve a szégyentől, és nem vágtatnának át egy bolhapiacon,
aztán végig a Szajna-parton egy kávézó felé.
Duggan óvatosan követte őket, miközben ő sem vette észre, hogy követik.

Párizs néha elmondhatatlanul kifinomult. A libamájpástétom textúrája, a sajt íze, vagy hogy
minden egyes útkereszteződésnél van egy kávézó. Valamikor megegyezés született a Notre
Dame és a vele szemben lévő kávézó között. A kettő között egy helyen autók vághatnak át a
téren, valamivel távolabb pedig – bár az út felszínén nem látható változás – gyalogosok
andaloghatnak. Még hátrébb asztalok sorakozhatnak a kávézó előtt, hogy minél jobban
élvezhessék a kilátást.
Romana számára ismeretlenek voltak ezek a kifinomult választóvonalak. Ő úgy látta, a
Doktor a széles út kellős közepén kíván letelepedni, és ez egy cseppet sem lepte meg. A
Doktor azt javasolta, húzzon az asztalhoz egy széket, és foglaljon helyet. A lány kissé habozva
így is tett.
Közben egyetlen kisteherautó sem ütötte el. Azért ez is valami.
Romanának nem kellett megszólalnia, tudta, a nyaralásuknak vége. Valami nem
stimmelt Párizzsal. Mióta a Doktor útitársa lett, hozzászokott az ilyen mondatokhoz, amelyek
korábban teljesen outrénak10 számítottak volna.
Egy pincér indult el feléjük, kezében az étlappal. Romana ironikusan megjegyezte, hogy
itt is felszolgálnak bouillabaisse-t, de sajnos most nem volt idejük halászlevet enni. A lány
odahajolt a Doktorhoz.
– Doktor, ugye tudja, hogy követnek minket?
A Doktor morcosan bólintott, miközben ujjával a tésztakínálatot pásztázta.
– Igen, már a Louvre-tól kezdve, az a fegyveres idióta.
Romana egy kicsit csalódott lett.
– Szóval észrevette.
A Doktor megvajazott egy ropogós kenyérszeletet, és könnyedén bekapta.
– Hát persze hogy észrevettem.
– Maga szerint mit akar?
– Nézzen bele a zsebébe – mondta a Doktor meglepetten.
Romana így tett.
– A másikba – mondta a Doktor, kissé már feszülten.
Romana egy karkötőt halászott ki a zsebéből.
A Doktor úgy nézett rá, akár egy bűvész, akinek sikerült feldobnia a gyerekzsúrt.
– Mi ez? – Romana összeráncolta a homlokát.
– Ezt a karkötőt viselte az a nő, akibe belebotlottam a Louvre-ban – ismerte be a Doktor
szemérmesen.
– Tessék? Azt akarja mondani, hogy ellopta tőle? – Aggasztó volt ez az új fejlemény.
Talán nem is olyan nagy baj, hogy nem mentek el vásárolgatni.
A Doktor megvillantotta leglefegyverzőbb mosolyát. – Nézze csak meg.
Romana a kezébe vette a karkötőt. Az ékszer kissé vibrált az összetéveszthetetlen
energiától. – Ez egy mikromezonos szkenner.
A Doktor egyetértően bólintott. – A Mona Lisát védő riasztórendszereket mérte fel vele.
– El akarja lopni? – csodálkozott Romana. – Nem igazán érné meg a felhajtást.
– Nagyon szép festmény – próbálkozott a Doktor.
Romana határozott mozdulattal a kockás terítőre rakta a karkötőt. – Ez nagyon fejlett
eszköz egy ötös szintű civilizációhoz képest.
– Tessék? – horkantott fel a Doktor. – Ez egyáltalán nem földi technológia műve.
– Arra céloz, hogy egy űrlény akarja ellopni a Mona Lisát? – Romana kuncogva fejezte
be a mondatot.
A Doktor megvonta a vállát. – Nagyon szép festmény.
Aztán elhallgatott.
Romana ismét felemelte a mikromezonos szkennert. Tényleg idegen technológia lenne?
Nagyon réginek tűnt, a vésés pedig arra utal, hogy… Hunyorogva nézte a karkötőt, fókuszált,
miközben a TARDIS telepatikus áramkörei megpróbálták értelmezni a vésetet, de csődöt
mondtak. Ha ezek hieroglifák voltak, egy rendkívül ősi civilizációtól származtak. Különös.
– Romana… – szakította félbe a Doktor a lány gondolatmenetét.
– Mmm? – Romana nem nézett fel, továbbra is dörzsölgette a karkötő belsejét.
Kifinomult belső energiaforrása volt, a felezési ideje…
– Romana – folytatta a Doktor –, van egy olyan érzésem, hogy valami nagyon furcsa
10
Felháborító.
zajlik itt. Például emlékszik arra a férfira, aki követett minket?
– Igen. – Romana közben a vezetékeket követte kiindulási helyükhöz.
– Hát, ő most itt áll mögöttem, és egy fegyver csövét nyomja a hátamnak.
Romana felnézett.
A Doktor nem hazudott.

Duggan parancsolt, ő irányított, elvégre nála volt a fegyver. Bármit is próbálnak majd
bemesélni neki, ő a végére jár a dolgoknak.
Hirtelen az úttesten találta magát; ha nem lép arrébb, elüti egy turistabusz. Átfurakodott
egy csoport vakációzó között, akik épp a Notre Dame-ot akarták lefényképezni. Mivel nem
volt rajta a térképen, nem vettek tudomást Duggan fegyveréről.
A Doktor és Romana még mindig az asztaluknál ültek, békésen figyelték az előttük
nyüzsgő Párizst.
A nyomozó fegyvert tartó karja nem lankadt.
– Azt javaslom, menjünk be – mondta.

A kávézó tulajdonosának még a szeme sem rebbent, amikor a Doktor és Romana hátukban
egy fegyver csövével bevonultak. A Doktor, aki a megadás jeléül színpadiasan felemelte a
kezét, ujjaival jelzett a tulajnak.
– Három pohár vizet kérünk. Legyen mindegyik dupla!
Duggan nem volt hajlandó összezavarodni, odakísérte a Doktort és Romanát a kávézó
egyik sarkában álló asztalhoz. Nincs mese. Kihallgatja őket. Meglengette a pisztolyát a pult
felé; nem célzott senkire, mindössze felhívta az emberek figyelmét arra, hogy fegyver van
nála, jogában áll használni, és felesleges kihívni a rendőrséget. De kissé csalódott, amikor
megértette, hogy rá sem bagóznak. Párizsnak nagy rutinja van abban, hogy ne törődjön a
figyeleméhes turistákkal.
A Doktor és Romana leült vele szemben, kezük még mindig engedelmesen a levegőben.
– Én vagyok a Doktor – jelentette be a Doktor. – Ő pedig Romana. Kezet fognék
magával, de… hát… – Keze felé biccentett, amelyet szemtelenül még mindig a levegőben
tartott.
– Folytassa csak – kezdte Duggan, de a Doktor leintette.
– Nem, nem – suttogta bizalmasan. – Várjuk meg a vizünket.

A Kérdések Házának könyvtárában a grófné kérdések kereszttüzében állt.

A gróf a legveszélyesebb mosolyát öltötte fel. A felesége ki nem állhatta, amikor Carlos
ilyen volt, amikor a karizmatikus, nagyon is vonzó férfiból, akit mindig is ismert, átvedlett
ezzé a furcsa, szenvtelen lénnyé. Úgy érezte magát, mintha egy mikroszkóppal vizsgálná –
mintha csak valamilyen baktérium lenne.
A legrosszabb emlékeket ébresztette benne. A hideg, művi dicséreteket, amelyeket el
kellett viselnie az apja mellett Svájcban. Nagyon csinos, de vajon mire gondolhat valójában?
Kislány korában csak megvonta ezekre a vállát. Most azonban már bosszantotta. Annyi
mindent nem tudott Carlosról. Ez elég furcsa. Most, hogy nem viselte a karkötőt, nem hallotta
a hallhatatlan vibrálást, úgy érezte, kitisztul a feje.
Amikor először vette fel a karkötőt, Carlos csak legyintett a vibrálásra. – Vibrálás?
Komolyan, édesem? Ne is figyelj rá. Csak a hülyék hallják meg.
Azóta nem is panaszkodott miatta, csak…
Hülyeség, de soha nem látta Carlost fogat mosni. Vajon miért?
 – És aztán? – kérdezte a gróf, miután felhörpintette a mentalikőrjét.
A grófné úgy tett, mintha nem hallotta volna meg a kérdést. Átlapozott egy olyan
ritkaságnak számító könyvet, hogy kifejezetten élvezte behajtani az oldalak csücskét
könyvjelző gyanánt. Aztán odasétált az asztalhoz, és pezsgőt töltött magának egy
pezsgőspohárba. Belekortyolt, miközben a parkbeli pávákat figyelte.
– És aztán? – ismételte a gróf. Azon ritka alkalmak egyike volt a mai, amikor nem
mosolygott.
A grófné megvonta a vállát. – Követni kezdtem azt a bolond nyomozót.
– Miért?
Újabb vállvonás, majd egy korty a pezsgőből. Túl langyos volt ahhoz, hogy teljesen
élvezni tudja az ízeit, de kit érdekelt. – Voltak okaim.
A gróf előrehajolt, és meglepően erősen megragadta a grófné csuklóját. Kivette a
kezéből a poharat, kiitta a tartalmát, és letette az asztalra. Közben egy pillanatra sem eresztette
el a kezét.
– Ne játszadozz velem, szívem – lihegte. Mint mindig, leheletének most sem volt illata.
Nem kis erőfeszítés árán a grófné kierőszakolt magából egy kacsintást. – Hát mi mást
csináltam én eddig?
A provokáció ott lógott közöttük a levegőben.
– Követted az utasításaimat – válaszolta a gróf, és a mosoly visszatért az arcára.
Odalépett az ablakhoz, és kinézett az udvarra, ahol egykor egy bíborost égettek el elevenen.
Mélyet lélegzett, mintha a mai napig érezné az égett zsír szagát. – Folytasd a történetet.
A grófné letelepedett a kanapéra, és lapozgatni kezdte aVogue amerikai kiadását. – Ez a
Duggan nevű nyomozó rettentően felidegesített. Nem engem figyelt, hanem a festményt.
A gróf csettintett a nyelvével, amikor visszafordult az ablaktól. Már-már meglepettnek
tűnt, de az arca mintha nem tudta volna kifejezni ezt az érzelmet.
– Tehát… Duggan végre jelét adta egy csipetnyi intelligenciának. – Megszemlélte a
grófnét. Röviden átfutott felesége agyán, hogy talán féltékeny. Erről volt szó? – Lehet, hogy
foglalkoznunk kéne vele. – Átmelegedett a mosolya. Hát persze. Féltékeny! A grófné azon
töprengett, vajon hiányozna-e neki Duggan. A férje vajon hagyná, hogy végignézze, ahogy
végez a nyomozóval? Egy pillanatra átjárta a gyönyör.
Ezt az ábrándot azonban a gróf hamar eloszlatta. Megdörzsölte jobb szemét, majd
könnyedén leült a feleségével szemben. Kivette a kezéből az újságot, és ledobta a földre,
aztán megfogta a kezét, és belenézett a szemébe. Tekintete egyszerre volt szeretetteli és
számonkérő. – Inkább mégsem. Duggan túl ostoba ahhoz, hogy komoly veszélyt jelentsen
ránk. Nem gondolod?
– De, csak… – A grófné felállt, és közben elengedte a férje kezét. Ideges lett volna?
Talán. Csak egy kicsit. Odalépett a szekreterhez; az apró fiókok dugig voltak meghívókkal.
„A márki megtiszteltetésnek venné…”, „A főkikiáltó tisztelettel érdeklődik…”, „Az elnök úr
örömmel venné…” Ha csak sejtenék… A grófné a drágakövekkel díszített levélvágó késsel
játszadozott, mintha épp piszkot szedett volna ki a körme alól. – Valami más is történt ma –
mondta határozottan. – A festmény előtt.
– Valóban? – A gróf enyhe érdeklődést tettetett.
– Egy magas férfi, akit eddig soha nem láttam, elájult.
A gróf felnevetett. Annyira nem vallott a feleségére, hogy a túlzottan lelkes turisták
elvonják a figyelmét. Bízott benne, hogy nem az idegei kezdtek kikészülni. Annak nem lenne
jó vége. – Csak felizgatod magad, kedvesem – búgta. – Biztos a vonzerőd volt rá ilyen
hatással. Egy férfi is el tud alélni, ha arról van szó.
– Csak… – A grófné letette a levélnyitót, és az ajkába harapva a férfi szemébe nézett.
Félt bevallani a hibáját. – Csak mire földet ért, valahogy leügyeskedte a karkötőt a
csuklómról.
 – Micsoda? – A gróf hitetlenkedve felugrott. A nő csuklójára meredt. Miért nem vette
észre előbb? Fel sem merült benne, hogy baja eshet a karkötőnek. – Mindig hordanod kell –
mondta, amikor először a felesége csuklójára helyezte. – Hordd, és közben gondolj mindig
rám. – A grófnénak nem volt más választása. Hogyan nyithatta ki valaki az izomorf kapcsot?
Párizs zsebtolvajai szemmel láthatóan egyre ügyesebbek. De akkor is. Úgy érezte, nem tudja
kordában tartani a dühét, és érzett még valamit, talán félelmet. – És hagytad, hogy elvigye? –
üvöltötte. Most döbbent rá, hogy a nő fölé magasodik, mosolya dühtől izzik. Felesége nyílt
rettegéssel nézett rá. Meg is érdemelte.
– Nem volt más választásom! – A nő hátrébb lépett. – Mindenki összezavarodott, káosz
volt. Biztosan megszervezték az egészet.
– Te jó ég… – A gróf próbálta összerakni, ez mit is jelent. Duggan tudomást szerezhetett
a karkötőről? Kételkedett benne, hogy a nyomozó felfogná, mire képes a karkötő, még akkor
sem értette volna meg, ha egy kifestőkönyvben elmagyarázza neki. – Az a karkötő… – Nem,
ez nem jó. Ennek semmi értelme. Ha egy ilyen Duggan kaliberű idióta mindössze a szimatát
követi, akkor nincs semmi baj. De ha a karkötő olyasvalaki kezébe jut, akinek van esze, és ki
tudja találni, mire való, vagy mire lehet képes…
A grófné hirtelen hideg mosolyt és meleg vigasztalást kapott. Mintha csak az egyik
szobalány leöntötte volna levessel a gróf kedvenc nyakkendőjét, és elhagyta volna a
tisztítónál. – Ne aggódj, szívem, visszaszerezzük. Az ügy jó kezekben van.
A gróf rábírta magát, hogy bólintson. Jobb szeme elmondhatatlanul viszketett.
Átrendezte a vonásait, mosolya tizenhárom százalékkal megnyugtatóbb és harminc
százalékkal megbocsátóbb lett. Legbelül azonban aggódott. Nem csak maga miatt. Mindenki
miatt. Aztán leesett neki, hogy még mindig a könyvtár közepén áll, mint valami viktoriánus
komédia főhőse. Odalépett a márványkandallóhoz, hanyagul nekitámaszkodott, cigarettára
gyújtott, és barátságosan a feleségére mosolygott.
– Szívem – búgta. – Bízom benne, hogy…
Mint mindig, most is a felesége fejezte be a mondatát.
– Diszkrét leszek? – A kandallópárkányhoz ütögette a cigarettatartóját. – Hát persze.

– Miféle karkötő? – kérdezte a Doktor ártatlanul, miközben fegyvert szegeztek a homlokához.

Egy párizsi étteremben az ember annyira faragatlanul viselkedhet, amennyire csak akar,
egészen addig, amíg nem a pincérekkel teszi. Amikor azonban két újabb fegyveres férfi lépett
be a kávézóba, közel kerültek a szabályszegéshez. A turistákkal ellentétben ők rögtön tudták,
mit szeretnének, amiből azonnal le lehetett szűrni, hogy igazi párizsiak. A kávézó fogyasztó
vendégei egyszer már figyelmen kívül hagyták, hogy fegyvert fogtak néhány emberre. Miért
ne lehetne ilyet csinálni még egyszer?
A párizsi emberek szokásai érthetetlenek. Lenézik, ha valaki sorbaáll, és kivárja a sorát.
Szánakozással tekintenek arra, aki útbaigazítást ad, és gúnnyal illetik a színlelt őszinteséget.
Mindezek ellenére a párizsiak híresek vonzerejükről, lelkesedésükről és végtelen jóságukról.
Olyan nagy a kontraszt jó természetük és rossz szokásaik között, hogy a japán nagykövetség
külön segélyvonalat tart fenn a besokallt turistáknak.
Romana, Duggan és a Doktor az asztaluknál ültek. A nyomozó arra várt, hogy a másik
kettő reagáljon valamit. De nem történt semmi. Olyan mereven tartották a magasba a kezüket,
mintha az nem is hozzájuk tartozott volna.
A két férfi, éles vonásokkal és élesre vasalt nadrágban, gyorsan megmotozta őket. Egy
pillanat alatt meg is találták, amit kerestek.
– Ó – jegyezte meg a Doktor. – Hát erről a karkötőről beszélt.
Az egyik férfi zsebre vágta a karkötőt, illedelmesen biccentettek a pincérnek, majd szó
nélkül távoztak.
 A Doktor és Romana még mindig a magasban tartott kézzel ültek, mintha semmire sem
lenne gondjuk a világban.
– Romana, jól van? – kérdezte a Doktor.
– Csak lazítok, és élvezem Párizst – válaszolta Romana.
Mindketten letették az asztalra a kezüket, és türelmesen várták, mi fog történni. Addig is
mindketten ugyanolyan udvariasan mosolyogtak Dugganre.
A nyomozó hátradőlt, és lassú, gunyoros tapssal jutalmazta a műsort.
– Rendben – kezdte. – Nagyszerű. Szépen összehozták, de engem nem vernek át.
A Doktor és Romana gyorsan egymásra néztek. A lány átgondolta a helyzetüket. A tér-
idő szövetét fenyegető veszély a küszöbön ólálkodik? Igen. Fegyvert szegeznek rájuk? Még
egy igen. Most pedig még össze is keverik őket valakikkel. Ha minden úgy zajlik, ahogy
képzeli, egy órán belül egy sötét pincében találják magukat.
– Miről beszél? – kérdezte a Doktor udvariasan.
– Az embereiről, akik az előbb mentek el. – Duggan a kihallgatások során tökélyre
fejlesztette az unott hangvételt.
– Az embereim? – A Doktor felháborodottságot tükröző gesztussal mutatott magára. –
Ezek a gengszterek?
– A maguk gengszterei – bólintott lassan Duggan. Bizony, barátom, szorul a hurok.
A Doktor a kávézó ajtajára bökött. – Arra céloz, hogy azok a férfiak az én
szolgálatomban állnak?
– Pontosan.
– Nem tudom, észrevette-e – a Doktor megköszörülte a torkát, és bizalmasan
előrehajolt, mintha egy titkot osztana meg –, de azok az alakok fegyvert fogtak rám.
Sajnálom, de ha valaki az én alkalmazásomban így tenne, rögtön kirúgnám.
Romana nyomatékosan bólintott.
Duggan azonban nem vette be.
– De tudom, hogy így próbáltak meg felültetni – mondta diadalmasan. – Azt akarják,
hogy hamis nyomot kövessek.
Szünet állt be.
– Maga angol, igaz? – Ez a Doktor hanglejtésében egyet jelentetett a hülyével. Miután
leoltotta Duggant, a pultoshoz fordult. A tulajdonos, aki eddig ragyogóan ignorálta mindazt,
ami a kávézójában történt, most testet öltött a Doktor mellett, hogy minden igényét
kiszolgálja. – Főúr! Úgy emlékszem, három pohár vizet rendeltem.
– M’sieur? – A tulajdonos homlokráncolva elindult a csap felé.
Romana és a Doktor hátradőlt, és várta az italát.
A lehűtött Duggan legszívesebben tört-zúzott volna. Kettő, maximum három percen
belül nagy örömmel bántalmazta volna a vele szemben ülő férfit.
– Hallgasson ide – kezdte, mint mindig. Ami azért volt furcsa, mert általában nem volt
mit hallgatni, kivéve ahogy az öklével csapkod.
A Doktor érzékelte az egyre erősödő veszélyt, de egyáltalán nem hatotta meg. Az
kötötte le a figyelmét, hogy az étlapon szokatlan sorrendben következtek a saladé niçoise11
összetevői. A szardella ugyanis indokolatlanul megelőzte a főtt tojást a felsorolásban. A
Doktor kíváncsi lett volna, ez szándékos-e, és ha igen, megváltoztatja-e a saláta ízét. A Doktor
békejobbot nyújtott Duggannek, aki rögtön kezet is fogott vele.
– Kezdjük elölről – javasolta a Doktor. – Hol is tartottunk? Ja, igen. Én vagyok a
Doktor, ő pedig Romana. És maga?
– Duggan – válaszolta Duggan. Mivel nyilván ők sem az igazi nevüket használták, a
nyomozó sem tartotta szükségesnek, hogy közölje a keresztnevét.
A tulajdonos kihozta a három pohár vizet, majd jól hallhatóan hozzáverte mindegyik
11
Nizzai saláta (paradicsom, tonhal, kemény tojás, olajbogyó és szardella).
pohár talpát az asztalhoz.
– Bonne dégustation12 – motyogta távozóban. A Doktor hátradőlt, belekortyolt a vízbe,
és elmosolyodott.
Hamarosan letörlöm a mosolyt az arcodról, aranyom, gondolta Duggan.
Megpróbálkozott egy lényegre törő kérdéssel. Még ha tagadni is kezd, lesz valami árulkodó
nyom.
– Mi Scarlioni módszere?
– Soha nem hallottam róla. – A Doktor ennyivel elintézte a kérdést, továbbadta
Romanának. – Maga jó volt fizikából. Hallott valaha olyasmiről, hogy Scarlioni módszere?
– Milyen módszer? – Romana viccesen megvonta a vállát. Duggan ezelőtt még nem
látott vicces vállrándítást, és nem is tetszett neki.
– Scarlioni – morogta Duggan.
– Ki az a Scarlioni? – A Doktor elfojtott egy ásítást, mintha csak nem akart volna
megzavarni egy unalmas anekdotát.
Ez már több a soknál. – Scarlioni gróf. A világon mindenki hallott Scarlioni grófról.
– Mi csak most landoltunk a Földön. – A Doktor legszélesebb, leglefegyverzőbb
mosolyát villantotta Dugganre.
Ennyi volt. A nyomozó rámeredt mindkettejükre, aztán felállt, elkönyvelte, hogy
ezeknek nincs ki egy kerekük sem. – Jól van, feladom. Felejtsék el. Maguk őrültek.
Duggan felállt, és élte tovább az életét. A Doktor és Romana megitták a vizüket, és
folytatták a nyaralásukat.
Azaz…
– Őrültek? – kiáltott utána a Doktor. – Ez vitathatatlan. De elég őrültek ahhoz, hogy
ellopjuk a Mona Lisát?
A kávézó vendégei egy pillanatra lefagytak. Bár eddig nem fordítottak valami nagy
figyelmet a három csodabogár turistára, mindenki tudni akarta, mi jön most.
Duggan visszasétált az asztalhoz. Életében először kiszállt az erő a végtagjaiból.
Kihúzott egy kovácsoltvas széket, és belerogyott. A Doktor elé tolta az egyik pohár vizet, amit
Duggan el is fogadott.
– Vagy legalább – vigyorgott a Doktor – elég őrültek vagyunk ahhoz, hogy érdekeljen
minket valaki, aki a Mona Lisát készül ellopni?

A gróf megvizsgálta a karkötőt. Érintetlen volt.

A két öltönyös az egyik oldalán toporgott idegesen, már amennyire az öltönyös gorillák
képesek erre. A gróf megnyugodott, hogy minden rendben, és letette a karkötőt egy mívesen
vésett asztalra. Aztán rámosolygott a két férfira.
– Köszönöm, most már távozhatnak.
A két öltönyös hálásan és szótlanul távozott.
A gróf hátradőlt a székében, és elfojtott egy ásítást, miközben észrevette, hogy Hermann
figyeli. Az inas előrelépett.
– Jó – sóhajtotta a gróf. – De nem elég jó. Öld meg őket.
– A nyomozót és a barátait, méltósága? – érdeklődött Hermann.
– Nem, Hermann, ezt a két idiótát – bökött az ajtó felé a gróf.
– Örömmel, uram. – Hermann meghajolt, és elindult, hogy végezzen a két alakkal.
Hermann kezdetben azt hitte, a gróf azért alkalmazza, hogy ne kelljen bemocskolnia a
kezét. Idővel aztán rájött, hogy Scarlioni néha kivételes lustasága ellenére is boldogan végezte
el a piszkos munkát. A rutingyilkosságokat azonban boldogan adta át neki. Ami boldoggá tette
őt is. Számára egy halál sem volt rutinmunka.
12
Jó étvágyat!
 A grófnét ez a közjáték teljes mértékben hidegen hagyta, ő a könyvtárszoba egyik
zugában ülve Madame de Sévigné kiadatlan botrányleveleit olvasgatta lustán. A gróf odalépett
hozzá, és a karkötőt a saját arcához érintette. Furcsállta, hogy nem érzett semmit.
– Szóval – kezdte –, az egyikük irántad és a kép iránt érdeklődött, a másik a karkötőre
vadászott?
A grófné nem nézett fel a könyvéből. – Igen.
– Hmm – gondolkozott el a gróf. – Szeretnék találkozni velük.
– Természetesen – válaszolta a grófné egykedvűen, mintha csak arról lett volna szó,
hogy kibővítik egy vacsora vendéglistáját. – Csak szólj róla Hermann-nak.
– Nem, szívem – búgta a gróf –, te beszélsz Hermann-nal.
A grófné letette a leveleket, kissé esetlenül felállt, és az inas után indult.
Amikor egyedül maradt, a gróf a fénybe emelte a karkötőt. Remélhetőleg nem sérült
meg a rajta található adat. Megvakarta a jobb szeme feletti viszkető pontot.

– Szóval maga is bűnöző? – kérdezte Duggan.

– Hogy én? Nem igazán, nem. – A Doktor felnevetett, és ezzel lezártnak tekintette a
kérdést. Egyszer kipróbálta, milyen, ha az embernek van állása. Olyan szörnyű volt az a rutin.
Még az űrlényektől is elvárta, hogy munkaidőben támadjanak. Megitta az utolsó korty vizet,
majd Duggan elé tolta az üres poharát.
– Még egy kört? – kérdezte a nyomozó.
– Ha maga fizet.
Ez Duggan köre volt. Rendelt még három pohár vizet.
A tulajdonos a szíve mélyén azt kívánta, bárcsak valaki felbukkanna egy fegyverrel a
kezében. Mi van ezekkel az angolokkal meg a pohár vizeikkel? Egy évszázaddal ezelőtt egy
Wallace nevű alak érkezett meg Párizsba, és rádöbbenve, hogy nincs tiszta ivóvíz a városban,
elérte, hogy építsenek szökőkutakat, amelyek ingyen szolgáltatnak ivóvizet a szomjazó
városlakóknak. Azóta a párizsiak szerint az angolok feleslegesen megszállottjai a víznek.
Most itt ül három alak, elfoglalnak egy asztalt, ahol akár bort is lehetne inni. Nem csoda, hogy
rendre fegyvert fognak rájuk.

Romana nem értette, mire a nagy felhajtás. Mélyrehatóan tanulmányozta a Föld bolygó
művészettörténetét (ami annyit tesz, hogy reggel elolvasott egy könyvet), és nem igazán
tudott mihez kezdeni vele.
Az emberek szinte már emberré válásuk óta foglalkoztak a művészettel. A mellékelt
ábrák szerint az ötlet akkor született, amikor barlangokban éltek. A művészet kezdetben a
nyelv hiányát kívánta pótolni, könnyedén meghívhatta az ember a barátait egy kellemes ebéd
utáni bölényvadászatra, ha felfestette a falra. A következő lépés a megemlékezés volt:
lerajzolták a kellemes ebéd utáni bölényvadászatot, hogy egy kis mosolyt csempésszenek a
hosszú jégkorszakbeli estékbe. Aztán az emberek csak azért kezdtek bölényt rajzolni, mert jó
volt ránézni egy bölényre.
Romana úgy vélte, ezek után fajultak el a dolgok. A művészet sokáig nagy harcosokról,
vadászokról és zsákmányaikról szólt, és ezzel nem is volt semmi probléma. Amikor azonban
az emberiség nem tudott megegyezni egy felsőbb lény létezésében, elkezdték lefesteni. Az így
megjelenített istenek igen nagy része lepett meg ifjú hölgyeket fürdőzés közben. Az ebből
következő zűrzavar aztán újabb dicsőséges csaták és ízletes ebédek megfestéséhez vezetett.
Talán mert egy idő után az istenek és a csaták már nem voltak izgalmasak, a művészet
szép lassan újabb témákat fedezett fel magának – virágokat, tengerparti naplementéket és
hasonlókat. Ezzel még nem is lett volna különösebb gond, mivel az emberek ilyeneket akartak
nézni, ettől mintha jobban érezték volna magukat. Valamilyen elhatározásból azonban a
művészek úgy vélték, nem ez a művészet célja, és olyan dolgokat kezdtek festeni, amelyekre
nem volt valami nagy élmény ránézni.
Romana a művészettörténet-könyv végére úgy látta, a korabeli művészek szándékosan
idegesítőek. Semmi értelme nem lett volna megkérni őket, hogy fessenek virágokat,
napnyugtát és bölényeket. A művészet ehelyett gondolkodásra késztette az embereket, ami
nem tette őket boldoggá. Romana eddig úgy tapasztalta, az emberi lények akkor a
legboldogabbak, amikor nem gondolkoznak. Az emberek rövid életük során olyan ritkán
boldogok, hogy kifejezetten gonoszság olyan szabadidős programot kitalálni, amely
szándékosan letargiába taszítja őket.
Hasonlóan kificamodott az ízlésük azon a téren is, hogy egyáltalán mit tartanak
művészetnek. Minden alkotás szörnyen érzékeny volt, darabkák hullottak vagy szakadtak le
belőle, elfogyaszthatták vagy valami más módon megrongálhatták, és az emberek ahelyett,
hogy egy újat csinálnának, inkább megnövelték az adott műtárgy értékét. Eddigi tapasztalata
alapján azért adják ki a legtöbb pénzt, ami már elég idős, de még többé-kevésbé egy darabban
van. Még az sem érdekli őket, hogy az egésznek semmi értelme. Ilyen alapon a Doktort is ki
lehetne állítani valamilyen múzeumban. Ami azt illeti…

Duggan belejött, az arca kivirult a meglehetősen illetlen lelkesedéstől. – Szóval képzelheti,

micsoda furort okozott…
– Micsodát? – Romana próbálta eljátszani, hogy odafigyel.
– Felfordulást.
– Ó, felfordulást. – Megtámasztotta a fejét a kezén, és kibámult az ablakon. Úgy tűnt,
Párizs odakint remekül érzi magát, és ez az egész ügy annyira bonyolult. Duggan épp azt
ecsetelte, hogy az elmúlt hónapokban mekkora volt a furor és a felfordulás a művészvilágban.
Olyan mesterművek, amelyeket évszázadok óta elveszettnek hittek, fel-felbukkantak aukciós
házakban szerte a világon.
– Persze mindegyikük hamisítvány – vágott közbe a Doktor könnyedén.
– Hát, biztos azok, nem? – mondta Duggan. – Nem?
– Azok? – kérdezte Romana.
Duggan nem válaszolt azonnal. – Nagyon-nagyon jó hamisítványok. Minden
tudományos vizsgálaton átmennek. – Az utolsó mondat úgy hangzott, mintha valami baj lenne
a tudománnyal.
Ez végre felkeltette a Doktor érdeklődését. – És az egyetlen kapcsolódási pont a gróf?
Duggan elmesélte, hogyan bukkanhat fel mindenhol a gróf neve. Az európai aukciós
házak híresek diszkréciójukról. Az eladók neve ritkán kerül nyilvánosságra (nehogy
kiderüljön, egy ország, vagy ami még rosszabb, egy híres család pénzügyi nehézségekkel
küzd). De néha még így is van lehetőség kideríteni, ki és mit ad el. A gróf nagyon ritkán volt
közvetlenül az eladó. Esetenként valamelyik jó barátja nevében cselekedett – és sok volt neki
–, máskor pedig valamelyik jó barátja adott el. Néha talán meg is jelent a Drouot aukciós ház
árverésein, hogy licitáljon egy-két ritkaságra (ami persze rögtön tisztázta a vádak alól, hiszen
az elképzelhetetlen lenne, hogy Scarlioni gróf a saját eladásra szánt darabjaira licitál, még
akkor is, ha soha nem nyer). Néha a grófné is felbukkant, cigarettaszipkán keresztül
dohányzott, lepöckölte a hamut, miközben átlapozta a katalógust, és gyönyörűen unottnak
tűnt. Időnként megjelentek egy estélyen, azonnal becéloztak valamilyen nem túl kifinomult
amerikai milliomost, és udvariaskodva mosolyogtak, ahogy végighallgatták a békalábakról és
csigákról szóló, borzalmas anekdotákat. Alkalomadtán Hermannt, a gróf jobbkezét is látni
lehetett, amint visszatért az olasz határról autóval. Egy ilyen kirándulás után, egy garázsban
végzett felületes nyomozás során felfedeztek valamit, ami egy betömött golyónyom lehetett.
Egyszer, amíg a gróf Tokióban volt, Hermann Buenos Airesben ténykedett, elmondása szerint
rokonokat látogatott.
– De semmi piszkosat nem lehet rájuk bizonyítani – fejezte be Duggan bosszankodva. –
A gróf tökéletesen tiszta. Annyira, hogy az már bűzlik.
– Többé már nem – jegyezte meg a Doktor. – Ott a grófnő karkötője.
Ez jogos, gondolta Duggan. Vagy mégsem? A Doktor végül is ellopta a karkötőt, a
grófnő pedig egyszerűen visszavette. A nyomozó csak a Doktor szavában bízhatott, hogy a
karkötő nem szokványos ékszer. Mit is mondott róla? Valamit egy rejtett kameráról? Ha
jobban belegondol, ez azért elég zavaros.
Duggan természetéből adódóan mindenre és mindenkire gyanakodott.
– Maga szerint mennyit érne az a karkötő? – kérdezte. Mi van, ha a Doktor csak el
akarta lopni? Mi van, ha szigorúan titkos nemzetbiztonsági információkat osztott meg egy
párizsi zsebessel? Az azért nem venné ki jól magát. A főnök biztosan valami megsemmisítő
megjegyzéssel reagálna.
– Hogy mennyit? – A Doktor rejtélyeskedően halkabbra vette a hangját. – Az attól függ,
mire akarja használni.
Romana köhögött.
A Doktor kihúzta magát, és kisimította a sálját. Bólintott, és integetni kezdett, mintha
csak egy régi ismerőst pillantott volna meg egy zsúfolt helyiségben.
Két öltönyös alak lépett be. Két férfi öltönyben. Fegyverrel a kezükben.
A tulajdonos azonnal a külföldiek asztalára mutatott. A férfiak biccentve megköszönték.
A kávézó összes vendége elfordította a fejét.
– Tudja – kezdte a Doktor felemelt kézzel –, szerintem ezek az urak arra kérnek minket,
hogy távozzunk. Nem lennék meglepve, ha a grófné kérte volna.
Romana szája széles mosolyra húzódott, és izgatottan feltette a kezét. Arra gondolt, ez
biztos jó móka lesz.
A tulajdonos megkönnyebbülten nézte végig, ahogy a fegyveresek kiterelik a
külföldieket a kávézóból. Az egyik öltönyös távozóban még biccentett, és tetemes borravalót
hagyott az asztalon. Igazi francia.

A cinq à sept hamisítatlan párizsi szokás, az útikönyvek azonban nem írnak róla. Délután öt és
hét között a város a létező legdiszkrétebb arcát ölti. Ilyenkor a férjek hazatelefonálnak, hogy
sajnos sokáig bent kell maradniuk, a feleségek pedig véletlenül összefutnak egy régi
barátjukkal, és feltétlenül meg kell beszélniük, kivel mi újság. Ez az a két óra, amikor egyes
szállodák folyosóit ideiglenesen nevetés és pezsgősdugók pukkanása tölti be.
Cinq és sept között a tősgyökeres párizsiak mindenre gondolnak, csak arra nem, merre
járhat a házastársuk. Még csak rákérdezni is elképzelhetetlen lenne. Ezen a délutánon azonban
a grófné unatkozott.
Semmi dolga nem volt. Kiadta a parancsot, hogy hozzák Duggant a színe elé, megnézte,
ahogy Hermann végez a futárokkal, aztán befejezte a levelek olvasását. De még így is
rengeteg időt kellett kitöltenie. Carlosnak semmi nyoma, neki pedig semmi dolga. Így kapnak
rá az elhanyagolt feleségek a csokievésre, amiből aztán elhízás lesz.
Hanyagul meghúzta a csengőzsinórt, mire Hermann lépett be a könyvtárba, meglepően
makulátlan egyenruhában.
– Asszonyom? – kérdezte.
– Hermann, hol van a gróf?
– Lent a laboratóriumban, asszonyom.
– Már megint azzal a professzorral van. – Nem is próbálta elfedni undorát. Tudta, hogy
nincs joga kritizálni a férje időtöltését. Tudta, hogy most is a nagy tervén dolgozik. Mégis, az
az ablaktalan helyiség, az a rémes kis alak és az a sok felszerelés – mennyire unalmas!
– Nem, asszonyom – helyesbített Hermann udvariasan. – A professzor a szobájában
pihen. – Maga Hermann cipelte a kimerült férfit az ágyba.
– Köszönöm, Hermann. – A grófné értetlenül küldte el az inast. Mi keresnivalója lenne
Carlosnak a pincében egyedül?
Végigsétált a kastély folyosóin, elhaladt néhány Rembrandt, fél tucat Canaletto és egy
Matisse előtt, amelyre ráfért volna egy kis takarítás. Nem vett tudomást a gróf poros családi
olajportréiról, amelyek egymásra feltűnően hasonlító férfiakat ábrázoltak, ugyanazzal a
lenyűgözően unott mosollyal. Ujjával szórakozottan végigsimított egy gyönyörű
vázagyűjteményen, amely láttán egy pasa kinyomatta a fazekasa szemét, hogy ne tudjon több
ilyet készíteni. A grófné mindezt észre sem vette. Szuvas parketta recsegett léptei alatt a
folyosón, amelyet Bartolini összefonódott márványszerelmesei díszítettek. Megállt, hogy
hamutartónak használja az egyik Michelangelo-nimfa kinyújtott kezében lévő kagylót, majd
odaért a pincébe vezető ajtóhoz. Úgy döntött, megnézi, mi is valójában Carlos Nagy Projektje.
Az ajtó be volt zárva.
– Carlos? – kérdezte a kilincset rángatva.

A grófné hangja bejárta a pincében a borospolcot, körülölelte a hatalmas számítógépet, majd

visszhangot vert a professzor szerkezetének óriási üvegspiráljairól.
A gróf azonban nem hallotta. Vagy ha mégis, akkor sem volt fontos. Most nem.
Carlos Scarlioni gróf jobb szeme rángatózott.
Először csak viszketett, aztán rosszabb lett.
A gróf körüljárta a pincét, itt megváltoztatott egy beállítást, ott átállított egy kapcsolót,
de igazából csak finomításokat végzett (és még így is hónapokat lendített a professzor
kutatásain).
Aztán a borotválkozótükörben megpillantotta az arcát. Jellegzetes mosolyát.
Egyszer csak eszébe jutott valami, ami mindent megmagyarázott.
Mindig is tudta, de igazából soha nem tudta.
Képmása valósággal megbűvölte. Pedig nem is az ő képmása volt. Nem igazán.
Ismét megvakarta a jobb szemöldöke feletti részt.
A mozdulat közben megállt.
Aztán újra, óvatosan megérintette a bőrét. Életében először furcsának tűnt.
Szemügyre vette a mosolyát. Széles volt, tudásra éhes.
Ismét jobb szemöldökéhez nyúlt, de nem vakarni kezdte, inkább kíváncsian
megrántotta, tudni akarta, mi fog történni. A bőrt rémesen könnyen le tudta húzni az arcáról.
Tovább tekerte, egy csíkban, míg az arcán keresztben már nem maradt. Furcsamód nem érzett
fájdalmat, nem érzett semmit.
Carlos Scarlioni gróf nem érzett semmit, miközben óvatosan, szisztematikusan
szétszedte az arcát.
Amikor szétnyitotta a húst, a hangok előtörtek.
Most végre értette, mit mondanak.
Az ő nevét kiáltozták.
Arca utolsó csíkja is a padlóra hullott. Továbbra is a tükörre meredt.
Nem folyt vér. Nem volt koponya a bőr alatt.
Egyetlen szem és zöld csápok alkották Scaroth, az utolsó jagaroth igazi arcát, aki
visszanézett rá a tükörből.
Második rész
„Minden percében imádom Párizst.”

Cole Porter
 Hatodik fejezet – PÁRIZS EGY NAP ALATT

A grófnak minden eszébe jutott. A hajó, annak az élettelen világnak a borzalmas égboltja.
Hogy milyen egy végtelen robbanás közepén ülni, amely még mindig tart.

Szóval én vagyok az utolsó jagaroth, tudatosult benne. Bármeddig éljek is.

A szubtérmező végül könyörületesen összeomlott. A hajó darabkái, amelyeket eddig
valamiféle lehetetlen erő tartott össze, most végre lángoló pompájukban szétszóródhattak a
halott bolygó felszínén.
Scaroth meghalt. Aztán valami meglepő történt.

Az elképzelhetetlen erők a szubtérmezőhöz láncolták Scarothot, aki rövid ideig az idő

egészével találta magát egy térben. A jagarothok utolsó nagy vívmánya az időutazás volt.
Illetve annak egy sajátos formája.

– Fantasztikus, nem? – áradozott Elena.

Harrison Mandel körülnézett a teremben, és egy gőzölgő csésze teára áhítozott.
Elena cipelte el „az események középpontjába”, valahová a Montparnasse-on túlra, egy
omladozó épületbe a Boulevard Aragón. Úgy érezte, bármelyik pillanatban kirabolhatják.
Nagyon nem akart itt lenni. Elena viszont ragaszkodott hozzá, hogy idejöjjenek; útközben a
lány vett neki egy üveg borzalmas bort, ami azért kicsivel elviselhetőbbé tette a kirándulást.
Az események középpontja megtestesítette mindazt, amitől Harrison félt. Tömjénillat?
Pipa. Ravi Shankar szól a hangszórókból? Pipa. Döglöttbárány-szagú kabátok? Pipa.
A tetejében valaki bongón játszott.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy mindenki lehetetlenül fiatalnak és csinosnak
tűnt. Tényleg ennyire megöregedtem?, töprengett Harrison. Elfelejtettem, hogyan kell jól
érezni magam?
Egy lány táncolt el előtte a semmin nevetve, mire Harrison ismét meghúzta a bort.
Valaki csellókísérettel prózaverset adott elő, mire Harrisont kirázta a hideg.
Átküzdötték magukat a tömegen. Valaki muffinokkal kínálta őket, és Harrison már épp
nyúlt volna egyért, amikor Elena elrántotta a kezét.
– Füves sütik? – kérdezte a férfi.
– Dehogyis – mondta a lány meglepetten. – De patkány van a konyhájukban. Na, meg is
jöttünk.
A sarokban egy mániákusan rajzolgató fickó ült, a falak és a padló szénnel telefirkált
lapokkal voltak tele. Szakállas, tagbaszakadt férfi volt, kopottas pulóverben, egész testét
szénfoltok feketítették.
– Bourget-nak hívják – suttogta Elena. – Muszáj volt elhoznom ide. Szenzációs alak.
Mindenki azt mondja, hogy most be fog futni. Nézd.
Bourget összes műve portré volt, az arcok helyére azonban összetört óralapokat rajzolt.
 – Nem tudom, mit mondhatnék – ismerte el Harrison. – Bennem ez semmit nem mozdít
meg.
– Alors!13 Meg kell tanulnod, hogyan lehet a művészetről beszélni. Muszáj lesz
gyakorolnunk. – Elena cöcögött. – Szegény Bourget azt állítja, átlátott az idő repedésein.
És ez pontosan mit jelent?, töprengett Harrison.
Bourget olyan gyorsan rajzolt, mintha megszállta volna valami. Elvette egy turista
Mona Lisa-reprodukcióját, és egy tál tintahalnak tűnő valamit rajzolt rá.
– Milyen merész – lelkesedett Elena. – Ez igazából egy lélegzetelállító párbeszéd,
amiben egy mindenki által ismert formát értelmez újra a pop-art segítségével. Mit gondolsz?
Ühüm, gondolta Harrison.

A grófné visszasétált a kastély üres folyosóján. Jó néhány szolgát tartottak, de ahogy az még
mindig szokásban volt a legrégibb családoknál, nem igazán mutatkoztak. Az ő tejeskávéját
egy szobalány szolgálta fel minden reggel, a férjéét Hermann.
Amikor visszaért a könyvtárba, nem lepte meg, hogy időközben kiürítették a
hamutartókat és összehajtogatták az újságokat. Nem lepte meg, mert észre sem vette.
Leült, és jobb híján a kínai dobozával kezdett játszani. Ujjai végigszaladtak a faborítás
ízléses mintázatán. Megtekeri valahol, aztán megnyomja az egyik mélyedést, finoman
lenyomja a tetejét, majd elcsúsztatja... Vannak dobozok, amelyek ezernél is több lépés után
nyílnak csak ki, az övéhez elég volt néhány tucat mozdulat. Ennek ellenére sokáig tartott,
mire megtanulta a bonyolult lépéssort, mintha egy zongoraszonátát jegyzett volna meg. Ha
nem tudott valamivel dűlőre jutni, a doboz mindig megnyugtatta.
Hermann egy köhintéssel éreztette a jelenlétét.
– Asszonyom, megérkeztek az emberek, akikért elküldetett.
A grófné bólintott, a hír felvillanyozta. Legalább lesz valami, ami leköti a gondolatait. –
Vezesd be őket, Hermann. – Baráti mosolyt küldött az inasnak. Persze úgyis itt marad, és segít
neki.
Hermann elindult, hogy bekísérje a vendégeket. A grófné észrevette, hogy férje elöl
hagyta a karkötőt az asztalon. Ez így nem lesz jó. Gyorsan elsüllyesztette a kínai dobozba,
lezárta, majd cigarettát tett a szipkájába, meggyújtotta, maga alá hajtotta a lábát a kanapén, és
hátradőlt, hogy nyugodtan élvezze a kihallgatást.
Lépteket hallott. Vajon milyenek lesznek? Alig emlékezett rájuk. Duggan, egy férfi meg
egy lány. Talán a férfinak is jutott valamennyi Duggan kedves együgyűségéből… És a lány?
Fejben keresett valamilyen képet az angol nőkről, és egy karót nyelt, slampos könyvtárost
képzelt maga elé.
Hermann egy sálas férfit taszított be az ajtón. A fura figura a grófné előtt ért földet, és
kizökkentette a merengésből.
– Nahát – kiáltotta a férfi, amikor felpattant. – Milyen remek egy inas, olyan erőszakos!

A gróf egy folyosón állt. Előtte finoman megmunkált tükör nyújtózott a padlótól a
mennyezetig, arany keretét láthatóan megfogta az idő. A kacsatojáskék falat nézte, a keretet,
bármit, csak a tükröt nem. Mindent megtett annak érdekében, hogy ne kelljen hitetlenkedve a
saját arcát bámulnia.
Korábban, a laboratóriumban egy időre megigézte tükörképe furcsasága. Elméjét
elöntötték különböző képek és hangok; az áradat teljesen belepte volna, ha nem érzi magát
már amúgy is elveszettnek.
A kis borotválkozótükröt a padlóra söpörte, majd felszedegette egykori arca darabjait a
13
Hohó!
szilánkok közül. Aztán, kezében a húscsíkokkal, feltámolygott a lépcsőn. A folyosón megállt,
hogy megpróbálja még egyszer megnézni a fejét, de a látvány már szinte túl sok volt neki.
Hogy felejthette el mindezt? Hogyhogy nem emlékezett rá tisztán?
Újra hangokat hallott, de ezek végre nem a fejéből érkeztek. Sietősen közeledtek, és a
gróf egy pillanatra valamiféle pánikot érzett. Aztán, ahogy a hangok beértek a könyvtárba,
megnyugodott. Egyelőre nem derül fény a titkára.
Lenézett a kezében tartott hússzalagokra.
Más nem maradt Carlos Scarlioni arcából.

Hermann belépett, az egyik kezével Duggant lökdöste, miközben a kollégája… Na igen. A

lányra nem számítottak.
A grófné kérdő tekintetét hasonlóan kérdő tekintet viszonozta. Milyen fiatal és
gyönyörű ez a lány, gondolta nagylelkűen, cigarettája parázsló hegyét bámulva. Az ő
szenvedését lesz a legnagyobb élvezet figyelni.
Duggan megpróbált kitörni Hermann szorításából. Mindig is ő volt a láncát vesztett
kutya, az ellenséges, az ostoba. Hermann felemelte a pisztolyát, hogy leüsse, de a földön
fekvő alak véletlenül feltartotta a kezét, így megakadályozta, hogy lesújtson.
– Köszönöm, Hermann – jegyezte meg a férfi. – Ennyi lesz. – A viharvert bohém nem
állt fel, térden állva mérte fel a szobát.
A grófné boldogan hagyta, élvezte az előadást. Legalábbis még egy darabig. Múlt
hónapban a szőnyegnek ugyanezen a pontján egy hasonlóan hangos vasúti részvényes állt.
Még a minap is megtalálták az egyik darabkáját a kastély kazánjában.
– Üdv – köszönt a férfi, miközben csoszogva elindult az egyik szék felé. – Én a Doktor
vagyok, ő pedig Romana.
A lány széles mosollyal üdvözölte a grófnét.
– Ő Duggan, maga bizonyára Scarlioni grófné, ez pedig egy pompás XV. Lajos-korabeli
szék. Lehet, hogy nem volt olyan jó uralkodó, mint az apja, de a bútorai sokkal
kifinomultabbak. – A Doktor óvatosan, mégis határozottan belehelyezkedett a székbe. – Bele
szabad ülni?
Megkereste, hogyan a legkényelmesebb ülni benne, egészen otthon érezte magát.
– Nagyon jó állapotban vannak. – Végigfuttatta az ujját a kárpiton, és örömmel látta,
hogy eredeti. Kevésbé örült a körömdarabnak a szövetben, amelyet egy jakuza hagyott benne.
Röviden megszemlélte, majd elpöccintette, aztán megpaskolta a széket. Arca őszinte
boldogságot tükrözött.
– Doktor – a grófné jóindulatúan biccentett –, maga nagyon kedves velem.
A Doktort zavarba hozta a bók. – Mit mondjak, nagyon kedves figura vagyok.
A grófné felkelt a kanapéról, és odalépett hozzá. A cigarettájával nyomatékot adott a
szavainak. – Mindenesetre nem a társasága miatt rendeltem ide.
– Tudom – mondta a Doktor megnyúlt arccal. – Már akkor tudtam, amikor nem kínált
meg itallal. – A grófné még csak bele sem tudott kezdeni a válaszába, a Doktor azonnal
folytatta. – Köszönöm, három pohár víz lesz, és ne spóroljanak a jéggel.
Hermann egy lépést sem tett, mindössze áthelyezte a súlyt egyik lábáról a másikra. Egy
szót mondjon ki, asszonyom, csak azt az egy szót.
Még nem. De a grófné tudta, milyen örömmel fogja eltölteni, amikor látja ezt a férfit,
amint állat módjára visít.
– Doktor – válaszolta a grófné –, egyedül azért van itt, hogy elmagyarázza, miért is
lopta el a karkötőmet.
– Ahá! – A Doktor bűnbánó arcot vágott. – Tudja, ez a munkám. Tolvaj vagyok,
Romana a segédem, Duggan pedig az utánam nyomozó detektív, aki volt olyan szíves, és
elkapott. – Itt megállt, és megpróbálta értelmezni a grófné arckifejezését. – Ez meg az ő
munkája – tette hozzá. A grófné arca meg sem rezzent. – Tökéletesen kiegészítjük egymást. –
Mindezt megtámogatta egy jelentőségteljes mozdulattal.
A grófnőnek tetszett, hogy a férfi balkezes. Úgy rendeli majd el, hogy azt törje el
Hermann utoljára.
– Nagyon érdekes, Doktor. Tudja – folytatta tettetett sajnálkozással –, én végig azt
hittem, Duggan engem követ.
– Hát igen… – A Doktor kettejük közé nézett, és felvonta a szemöldökét. – Maga egy
gyönyörű nő, ha minden igaz. Tudom már! A nyomozó próbálta összeszedni a bátorságát,
hogy elhívja vacsorázni! Nem igaz, Duggan?
Duggan bosszúsan nézett a Doktorra. Kár. Pedig lett volna idő, amikor a nő talán – de
csak talán – igent mondott volna neki. Nem számít.
– Ki küldte? – kérdezte.
– Küldött valaki valamit? – A Doktor úgy vigyorgott, mintha valami nagyon szellemes
viccet sütött volna el.
A tarkójában kezdődő lüktetés arra hívta fel a grófné figyelmét, hogy nemcsak a
helyzet, hanem önmaga felett is kezdi elveszíteni az uralmat. Ehhez hasonló még nem történt
vele. Minden eladólány tudta a Galleries Lafayette áruházban, hogy a grófné soha nem kiabál.
Viszont amikor elcsendesedik, akkor nagy a baj.
A grófné erőltetetten nyegle csuklómozdulattal elnyomta a cigarettáját egy márvány
hamutálban, majd így szólt:
– Doktor, minél inkább erőlködik, hogy elhitesse velem, hogy bolond, annál kevésbé
fogok bedőlni. Egy pillanat alatt végezhetek magával.
Hermann a nő szemébe nézett, a jelre várt, hogy mikor engedi szabadjára.
Ez a pillanatnyi zavar is elegendő volt ahhoz, hogy Romana elsétáljon a grófné mellett,
és elhelyezkedjen a kanapén. Elégedett arccal felkapta az asztalról a kínai dobozt.
– Nagyon szép – jegyezte meg udvariasan.
– Tegye le – szólt rá a grófné. Két oldalról érkezett a támadás, és ez a lány, ez a bolond
lány olyasmivel játszik, amiről fogalma sincs. Ez így nem ér.
– Ez is olyan rejtvénydoboz, ugye? – Romana hevesen megrázta a dobozt.
A grófné elsápadt. – Ez egy nagyon ritka és értékes kínai doboz. – Nem törődött vele,
milyen leereszkedőnek hangzik. Carlos nagyon dühös lesz, ha baja esik. – Nem fogja tudni
kinyitni, szóval tegye le.
Romana mintha meg sem hallotta volna. Úgy nyitotta ki a dobozt, mintha egész nap
csak ezzel foglalkozott volna, aztán kirázta belőle a karkötőt.
– Nahát! – kuncogott.
A Doktor nem tapsolt, bár úgy tűnt, fontolgatja.
– Igen, nagyon szép, nem igaz? – A kérdés az ajtó felől érkezett. Carlos Scarlioni gróf
állt a félfának dőlve, gondtalanul, fesztelenül mosolyogva. Elképesztően festett, mintha csak
arra várt volna, hogy valaki megkérdezze tőle, mit inna. Egyik kezét a zakója zsebébe
bújtatta, a másikkal egy rakoncátlan tincset túrt vissza a helyére. A gróf világában mindennek
megvolt a maga helye. – Nagyon szép – ismételte.
– Bizony – értett egyet Romana. – Honnan származik?
– Honnan? Sehonnan – mondta a gróf egyszerre lesajnálóan és zavartan. – Az enyém.

Duggan eddig csak egyszer járt színházban. Nem volt oda érte. Az élményt megosztotta a
főnökével is. – Talán azért, mert tudom, mikor hazudnak az emberek. A színház meg nem
más, mint hogy egy teremben emberek hazudnak egymásnak.
– Vagy talán azért, mert nincs képzeleted – válaszolta a főnöke.
 Duggan most úgy érezte, mintha egy színdarab kellős közepén ülne. Bármelyik
pillanatban betoppanhat valaki a franciaablakon át, hogy megkérdezze, van-e valakinek kedve
teniszezni. Ez mintha a darabok többségében megtörténne. Jó, az Othellóban pont nem, de
arra éppenséggel ráfért volna egy kis tenisz.
Duggan szemében minden jelenlévő maszkot viselt. A Doktor hirtelen a jó kedélyű
betörőt kezdte játszani. Romana átszellemülten hozta a naiv, de eszes iskolás lányt. A grófné
úgy tett, mintha ez az egész nem zavarná, a gróf pedig… a gróf kit alakított? Szóval, valami
határozottan zajlott a háttérben. Duggan valójában most először találkozott a gróffal szemtől
szemben, eddig csak biccentettek egymásnak a galériákban és az aukciókon. A nyomozó
biccentése a következőt jelentette: – Tudom, miben mesterkedsz. – A gróf biccentése olyan
volt, amilyet egy jóllakott róka intézhet egy csirkéhez, amit már nincs kedve megenni: – Nem
ma. De hamarosan.
A gróf mintha itt, a saját házában is szerepet játszana mindenki előtt, Duggan látta az
árulkodó jeleket. Mindegyikük ezt csinálta. A kivétel Hermann, az inas volt. Végre valaki,
akit tisztelni tudott. Egymást figyelték, a két veterán harcos, a játszma mesterei, akik mindig
lesben állnak, és készek támadni, ha alkalom adódik rá. Duggan a maga módján csodálta az
inast. Más körülmények között szívesen megivott volna vele egy pofa sört.
(Az inas azonban nem viszonozta ezt a lelkesedést. Amikor egyáltalán eszébe jutott,
hogy a nyomozó jelen van, megvetéssel gondolt rá. Sokkal inkább a gazdája miatt aggódott.
Minden rendben vele? A gróf mintha most először nem lenne ura a helyzetnek.)

Scarlioni magabiztosan elindult a szoba másik végébe, a kandalló felé, miközben az ujjai
végigszaladtak az asztalon heverő nyitott könyveken. Minden valamirevaló szobában kell
lennie egy masszív kandallónak. A könyvtárban álló annak idején Madame de Pompadouré
volt, Bleu Fleuri14 márványból készült rokokó stílusban, a szépen megmunkált fríz egymás
elől rejtőzködő nimfákat és pásztorokat ábrázolt. A legfontosabb tulajdonsága azonban
masszív felépítése volt. A gróf teljes testsúlyával nekidőlt; igyekezett úgy tenni, mintha ez
mindennapos lenne, próbálta eltitkolni, a testsúlyából mennyit kell a kandallónak megtartania.
Óvatosan a tükörbe pillantott. Az arca a helyén van? Minden igyekezete ellenére ismét
odanyúlt, hogy ellenőrizze, és a mozdulatot úgy fejezte be, mintha csak a haját igazította
volna meg. Mosolya tizennyolc százalékkal ellazultabb lett, kezét visszadugta a zsebébe, és
lassan rávette magát, hogy kényelmesen körülnézzen.
Annyival egyszerűbb lenne, fordult meg a fejében, ha Hermann mindenkit agyonlőne a
szobában. Igen. Egyetlen ujjmozdulattal jelt adhatna neki. Hajrá, és a pokolba a
következményekkel. Tüntess el mindenkit. Aztán kezdd elölről.
De nem lehet.
A gróf elmélyülten vizsgálgatta az ujjbegyeit. Aztán, még mindig a kandallónak
támaszkodva, körülnézett.
– Itt vagyok, akkor akár kezdhetjük is – üzente a mosolya.
A grófné értette a végszót. – Szívem, ők lopták el a karkötőt a Louvre-ban.
Scarlioni már épp üdvözölte volna mindegyiküket egy-egy biccentéssel, amikor a
Doktor hevesen integetni kezdett a székében. – Üdvözletem!
Scarlioni nem foglalkozott vele. A grófné alakja mögött lebukó napot figyelte.
– Milyen furcsa – kezdte, szándékosan hitetlenkedő hangvétellel –, hogy egy
tolvajpáros beront a Louvre-ba, de a zsákmányuk mindössze egy… karkötő. – Végül
megpihentette a tekintetét a Doktoron, aki szemtelenül elterült az egyik kedvenc székében. –
Tényleg nem talált izgalmasabb tárgyat, amit ellophat?
– Nagyon szemrevaló és elképesztően szokatlan a kivitelezése. – A Doktor bűnbánóan
14
Kék mintázatú olasz márvány.
vállat vont. – Persze nem lett volna rossz meglépni az egyik festménnyel, de korábban már
próbáltam, és – forgatni kezdte a szemét – ilyenkor beindul egy csomó riasztó, a hangzavar
meg nem tesz jót a koncentrációnak.
– El tudom képzelni. – A gróf együtt érzően csettintett a nyelvével. – Szóval csak azért
lopta el, mert szépnek találta?
– Igen – vágta rá a Doktor. – Szerintem az is. Maga szerint nem? – Látszólag furdalta az
oldalát a kíváncsiság, hogy hallja a gróf válaszát.
Scarlioni azonban hagyta, hogy a csend töltse be a teret. Felesége egy ideig
reménykedett, hogy valaki meggyújtja a cigarettáját, de aztán kisegítette magát. Odalejtett a
férje mellé, és fojtott hangon azt mondta:
– Szerintem nem olyan hülye, mint amilyennek látszik.
– Drágám, senki sem lehet olyan hülye, mint amilyennek ő látszik. – A gróf
sokatmondóan rámosolygott. Aztán szinte teljesen kikapcsolta a mosolyát. Annyi más dolga
volt. Össze sem tudta számolni. Ebben a szobában pedig nincs más, csak zaj. Újrakezdődött a
viszketés is. De egyelőre meg tudta állni, hogy megdörzsölje a homlokát. – A kihallgatás
véget ért – jelentette be.
– Remek, remek! – ugrott fel a Doktor, vidáman dörzsölve a tenyerét. – Akkor mi
indulnánk is. Végigsétálunk a Champs-Élysées-n, aztán lehet, hogy megvacsorázunk a
Maximban. Mit gondol, Romana?
A lány is talpra pattant. – A Maxim hol van?
Hermann a gróf mellé lépett, és bólintott. Valaki végre úgy viselkedik, ahogy kell.
– Hermann! – mondta Scarlioni. – Lennél olyan szíves, és bezárnád a vendégeinket a
pincébe?
A Doktor arca megnyúlt. A gróf egy pillanatig még ránézett: méltó ellenfélként azért
nem gondolt rá, inkább csak úgy, mint akire már majdnem érdemes volt pazarolni egy kis
időt. Mosolya egyszerre volt megnyerő és gunyoros. – Nagyon sajnálnám, ha többször nem
találkozhatnék ilyen elbűvölő emberekkel.

Duggannek elege volt. Körülötte mindenkiből folyt a szó, de igazából senki sem mondott
semmit. Ez halálra idegesítette. Itt van ez a furcsa Doktor, meg az a pedáns lány, akik egy
légtérben vannak a világ legnagyobb műkincsrablójával, és ez a tény még csak említésre sem
került. Csak ment a szövegelés valami ékszerről meg egy fadobozról. Elpazarolták a
lehetőséget, a tetejébe pedig a Doktor még örül is, hogy bezárják őket. A nyomozó kivárta a
megfelelő alkalmat, és kapva kapott rajta.
Fogta a széket, amelyből az imént pattant fel a Doktor, a feje fölé emelte, és készült
lesújtani Hermannra.
– Duggan, Duggan, Duggan! – A Doktor finoman megfogta a csuklóját. A nyomozó
ettől legnagyobb meglepetésére képtelen volt mozgatni a karját. A Doktor elborzadva suttogta
a fülébe: – Mégis mit képzel? Ez egy XV. Lajos-korabeli darab!
A Doktornak gyorsan kellett cselekednie. Egyfelől látta, amint Hermann keze bármiféle
erőlködés nélkül elindul a pisztolya felé. Duggannek esélye sem volt. Másfelől pedig nagyon
sajnálta volna, ha baja esik a széknek.
A pillanat elszállt. Duggan sajnálkozó tekintetet váltott Hermann-nal. Mire számítson az
ember, amikor ilyen amatőrökkel van körülvéve?
Az inas mindezt alig vette észre. Jó lett volna lepuffantani Duggant, de lövöldözni egy
perzsaszőnyeg közelében mindig sok melóval jár. A szobalányok eddig remekeltek a vérfoltok
eltüntetésében, de egy nap még elhagyhatja a szerencséje.
A Doktor elengedte Duggan csuklóját, aki undorodva letette a széket, aztán a Doktorra
förmedt. – Ugye nem hagyja, hogy bezárjanak minket?
 – Próbáljon meg úgy viselkedni, mint egy civilizált vendég – békítette a Doktor.
Romana a Doktor mellé szökkent.
– Indulunk? – kérdezte vidáman.
– Hermann... – A Doktor udvariasan meghajolt az inas előtt. – Elkísérne minket a
pincébe, kérem?
A Doktor kisietett a szobából, nyomában a szökellő Romanával. Duggan még egyszer
az inasra nézett – tekintete egyszerre volt dühös és mentegetőző –, majd a többiek után
trappolt.
Ha a nyomozó egy kicsivel tovább maradt volna, hallhatja, amint a gróf nagy bejelentést
tesz. Scarlioni a feleségével együtt figyelte a távozó Doktort. Ha a grófnénak volt is
ellenvetése az iménti kihallgatással kapcsolatban, nem mutatta. Ha a gróf még mindig
feszengett is, nagy erőkkel titkolta. Inkább jelzett a feleségének, aki oda is lépett mellé.
Egy pillanatig csak álltak, és nézték a naplementét.
Aztán Heidi nagyon gyengéden szájon csókolta a férjét. Scarlioni hirtelen mintha
összerezzent volna, de aztán mosolyogva átölelte a nőt.
A grófné kinyújtotta a kezét, a gróf pedig a csuklójára csúsztatta a karkötőt, majd
melegen rá mosolygott.
– Egy kicsit jobban vigyázz a csecsebecséidre, drágám – feddte meg kedvesen. –
Végtére is, még el kell lopnunk a Mona Lisát.
 Hetedik fejezet – A FELSZÍN ALATT

Hermann-nak tovább tartott lekísérni a három foglyot a pincébe, mint tervezte. A Doktor úgy
tekintett a menetre, mintha idegenvezető kalauzolná őket körbe egy magángyűjteményben.
Ámulattal szemlélte a Monet-t, miközben Romana azon gondolkodott, hogy talán előnyösebb
helyen is ki lehetne állítani a képet.
Miközben a kastély folyosóin haladtak, kis híján megfeledkeztek róla, hogy Hermann
fegyvert fog rájuk. A Doktor újra meg újra rábökött valamilyen műkincsre, vagy elcsatangolt
valamelyik elágazásnál, hogy még inkább rácsodálkozzon a gróf kollekciójának
gazdagságára.
– Micsoda festmények! – álmélkodott a Doktor, amikor végigment egy olyan folyosón,
amelytől a világ összes kurátora elalélna. – Maga szerint nem remekművek, Romana?
– Nem mondanám – válaszolt a lány. Egyáltalán nem hatották meg a festmények.
A Doktor sértődötten Hermannhoz fordult, de amikor tőle sem kapott választ, Duggant
kérdezte meg. – Szerintem nagyszerűek. Duggan, magának mi a véleménye?
– Tényleg azok. – Duggan már megtanulta, hogy az a legbiztonságosabb, ha a Doktor
kedvében jár.
Áthaladtak egy poros ebédlőn, miközben a Doktor sorolta a festményeket, amelyek
mellett elhaladt. – Gainsborough, ööö… Rubens… ó, egy Rembrandt! – Füttyentett egyet. –
Nagyon, nagyon szép.
Hermann nem törődött vele.
Végül egy régi tölgyfa ajtóhoz értek. Hermann kinyitotta, mögötte hűvös levegő meg
egy hosszú kőlépcső rejtőzött.
– Lefelé – intett a fegyverével.

A Doktor remekül tudott gondolkodni, amikor fegyvert fogtak rá, pláne, ha egy pincebörtön
felé tartott; a pisztoly és a börtön kiválóan elősegítettek néhány meglepően briliáns logikai
ugrást. A kastély elképesztően régi volt. Az idevezető út alapján, amit egy elsötétített Renault
kisteherautó rakterében töltöttek, a Doktor arra következtetett, hogy a kastély egy csendes,
ódon utcácskában állt, beékelődve két Haussmann sugárút közé. Már ez is figyelemre méltóvá
tette, hogy az épület fennmaradt.
Párizs történelme jórészt arról szól, hogy a lakosok találnak valamilyen indokot arra,
hogy lerombolják városuk egyes régebbi részeit, majd beleszeretnek abba, ami valamilyen
úton-módon mégis fennmaradt. Bár a németek csak kevés épületet bombáztak le, ez nem
jelentett akadályt a felszabadítás utáni kormánynak, hogy újjáépítse a várost. A vezetés külön
osztályokat hozott létre, hogy megkeressék a legszebb környékeket, majd részletes terveket
dolgoztak ki arra, hogyan építsenek a helyükre áruházakat és autópályákat.
Talán Haussmann báró volt ennek a mániának a legeszelősebb képviselője. Neki
köszönheti Párizs „a fények városa” becenevet: az építkezések eredményeként a város látképe
olyan hézagos lett, mint egy koldus mosolya. Haussmann megpróbálta kiegyenesíteni Párizst.
A kacskaringós utcák és a megpihenésre csábító sarkok eltűntek, a helyüket ellentmondást
nem tűrően egyenes sugárutak vették át. Haussmann vezetése alatt a főváros roskadozó
pompáját felváltották az olyan utcák, amelyeket egyforma magas és azonos stílusú épületek
szabályozott sora szegélyezett. A Doktor csodálta, hogy ez a kastély valahogy elkerülte a báró
figyelmét. Voltaképpen az lenne a valószínűbb, hogy az épület helyén egy parkoló álljon.
A Doktor persze arra is emlékezett, hogy Haussmann sok mindennel foglalkozott.
Várost tervezett, Napóleon jobbkezeként tevékenykedett, szerető volt, gyűjtő, intrikus,
mindemellett egy borzasztóan unalmas fazon. Bűnöző is volt, embereket zsarolt, és még csak
nem is igazán nevezhette magát bárónak. Na nem mintha Párizsban nem fért volna meg egy-
két kókler arisztokrata. Még csak nem is tulajdonítottak nagy jelentőséget a báró
városfejlesztésének. Miután Haussmann befejezte, a párizsiak nemes egyszerűséggel
megrántották a vállukat, és szokásuk szerint tovapiruetteztek a széles sugárutakon, hogy
megtalálják a meghagyott kacskaringós utcákat és pihenésre csábító sarkokat. Ilyen volt
Párizs. Mindig mindent túlélt.
– Mondja csak, Hermann – kérdezte a Doktor, amikor befordultak az egyik sarkon,
majd folytatták az útjukat egy még rozogább lépcsőn, mint amilyen az előző volt –, mióta áll
itt ez a kastély?
– Elég régóta.
– Elég régóta? Ez tetszik. De most tényleg, mióta? – Túl sok a lépcső, állapította meg a
Doktor. Nagyon mélyre mentek. A zakatoló hang arra utalt, hogy a közelben haladt el a metró.
Furcsa, hogy a kastély épületét ez sem veszélyeztette. Mindent összevetve kifejezetten
érdekes, hogy az épület még áll. – És körülbelül négy-ötszáz éve újították fel?
– Úgy valahogy.
– Tényleg? Érdekes, nagyon érdekes.
Fél évezrede újították fel? Már ha ezt lehet felújításnak nevezni. De mi másnak
nevezhetnénk? Esetleg egy kifejezetten régi épület természetes fejlődésének. Miközben
tovább haladtak, a Doktor észrevette, hogy egy fadarab áll ki a folyosó falából, amely tégla,
sóder és szikla valószínűtlen keverékéből állt. Mintha egy barlangba szállnának alá. A fa
olyan ősi volt, hogy gyakorlatilag megkövesedett, mintha egy aprócska sárkunyhó maradéka
lenne a történelem előtti időkből, amikor még az emberek… az emberek…
A Doktor elhaladt egy szikla mellett, amelybe valaki nagyon régen belevésett egy
vázlatos rajzot két bivalyra vadászó férfiról. Az egyiknek csak egy szeme volt, bozontos haja,
kezében lándzsa. Ez biztosan csak valami graffiti lehetett.
De mi van, gondolta a Doktor, ha ez az épület mindig is itt állt, és a város köréje nőtt?
Hát nem lenne vicces?
De inkább a rajzzal akart behatóbban foglalkozni. Hermannhoz fordult, hogy további
iránymutatást kérjen.
– Merre? Tovább lefelé?
– A legmélyére.
A lépcső egy barlangszerű térbe vezetett, amelynek fagyos levegőjében szinte érezni
lehetett az időt. A Doktor úgy vélte, egy csapat régész igencsak jól érezné magát itt. Miután
eltakarították az útból a borokat és azt a hatalmas szerkezetet.
– Szóval ez lenne a pince? De nem is pince, sokkal inkább katakomba.
A Doktor folyamatosan beszélt, miközben az esze fontosabb dolgokon járt. Például
heves vágyat érzett, hogy rápillantson a számítógépre. Ez persze ordítóan fejlett szerkezet volt
1979-hez képest, másfelől viszont csak idejétmúlt kacat. A Doktor ugyanakkor mindig is
odavolt az idejétmúlt kacatokért. Megkérdezte Hermannt, hol a konnektor.
Hermann itt sokallt be. – Doktor, nem érdekel, miről beszél itt összevissza.
A Doktort láthatóan sértette ez a hozzáállás. – Tényleg? Oscart mindig szórakoztatta.
– Oscar? – Romana úgy érezte, hogy kihagyták valamiből. Tudta, hogy a Doktor
sántikál valamiben, próbált rájönni, mi lehet az. Ez viszont nem ment könnyen, amikor
fegyvert fogtak rá. A fegyverek bosszantották Romanát. Általában olyankor szoktak elsülni,
amikor a dolgok kezdenek érdekessé válni.
Amennyire első ránézésre meg tudta ítélni, a pince 20,3 méterrel volt a tengerszint alatt,
és a vele szemközti fal 17,4 méterre húzódott. Bár a számítógép a helyiség térfogatának
mindössze nyolc százalékát foglalta el, ez volt itt a legmeghatározóbb tárgy. Nagyon egyedi
elrendezés. Hamarosan úgyis lesz idejük behatóbban foglalkozni ezzel, amikor a fegyveres
pasas bezárja maga mögött az ajtót, vagy valaki leüti, vagy nemes egyszerűséggel itt hagyja
őket. A lány remélte, hogy mielőbb lelép, mert úgy általában véve nem szívelte a fegyvereket.
A Doktort is hasonlóan izgalomba hozta a számítógép.
– Oscar? – kérdezte Romana ismét.
– Wilde.
– Komolyan?
– Nem semmi figura volt, annyi szent. – A Doktor a számítógép körül sorakozó
felszerelést vizsgálgatta. – Egek! Még egy laboratórium is van itt! – Olyan gyorsan kerülte
meg Hermannt, hogy az majdnem lelőtte. – Hermann, maga egy laboratóriumba fog bezárni
minket?
Az komoly hiba lenne, állapította meg magában Romana. Főleg ha nem szeretnék, hogy
a Doktor véletlenül a levegőbe repítse a házat.
Hermannt nem hagyta el a józan esze. A lépcső alatt, egy masszív ajtó mögött feltáruló
sötét, nyirkos helyiség felé bökött a fegyverével.
– Befelé – utasította a társaságot.
A Doktor, Romana és Duggan bevonultak a helyiségbe, amelyet leginkább egyfajta
raktárként lehetett jellemezni. A téglafalba erősített láncok mennyisége azonban arra utalt,
hogy sok más dologra is használták. A kastély tulajdonosai újabban ide pakolták az üres
dobozokat, és a vinnyogó hangot kiadó, bűzlő, rothadó szalmát.
Egy kis asztal állt a rumli közepén. Ilyesmi egy régiségkereskedőnél központi helyre
kerülne, talán még saját állványt is kapna. Egy mocskos olajlámpa állt rajta, mellette egy
doboz gyufa, a míves berakásokon égésnyomok éktelenkedtek.
– Van világítás is, ha akarják – jegyezte meg Hermann szárazon.
– Mennyi ideig tart ki? – kérdezte Romana kételkedve.
– Két óráig. Talán háromig is.
– És mi lesz azután?
– Szerintem azután nem lesz szükségük fényre. – Hermann mosolyogva távozott.
Bezárta az ajtót, és elindult felfelé a lépcsőn. Nem hallatott ördögi kacajt, ami
megkönnyebbüléssel töltötte el Romanát. Ki nem állhatta, ha valaki ördögi kacajt hallat. A
számítógép fojtott búgását hallgatta. Még egy 1979-es modellnek is volt processzora, és ez a
jelek szerint teljes gőzzel üzemelt. Érdekes. Talán arra próbál rájönni, hogyan kell megfőzni
egy tojást.
Körülnézett a raktárban. A rácson átszűrődő fénysugarakat leszámítva teljes sötétségben
ültek. Romana lassú, biztos léptekkel elkezdte bejárni a helyiséget.

Duggan ráförmedt a Doktorra; kevésen múlott, hogy nem ütötte meg.

– Mire pályázik, Doktor? – kiabálta. Úgy érezte, elárulták, össze volt zavarodva, egyre
feljebb ment benne a pumpa.
– Hallgasson, és gyújtsa meg a lámpát – sziszegte a Doktor. Nyoma sem volt a zsúri
bohócnak, a kedves bohémnak vagy a fecsegő bolondnak. A Doktor most halálosan komoly
volt. Szüksége volt a nyomozóra, hogy meggyújtsa a lámpát, mert gondolkodnia kellett, nem
is keveset.
A Doktor egy gyufásdobozt nyomott Duggan kezébe. Mindössze egy szál gyufa volt
benne.
 – Ne szúrja el – vetette oda neki.
– Maga mondja nekem, hogy ne szúrjam el? – morogta Duggan. – Kétszer is
megszökhettünk volna, ha maga nem…
Unalmas, unalmas, unalmas emberek.
– Pontosan. – A Doktor valamivel ésszerűbb stílust erőltetett magára. – Mi értelme lett
volna idejönnünk, hogy aztán azonnal elmeneküljünk? Hagyjuk, hadd higgyék azt, hogy
biztos helyen vagyunk. Most nekiállhatunk kiszabadulni. Gyújtsa meg a lámpát. –
Türelmetlenül csettintett az ujjával, majd a lámpára bökött.
Bár Duggan teljesen kioktatva és meglehetősen nyomorultul érezte magát, nekilátott a
lámpa meggyújtásának. Észrevette, hogy Romana szúrós szemmel figyeli, miközben fel-alá
járkál. Kis híján elügyetlenkedte, és csak akkor sikerült meggyújtania a kanócot, amikor a
gyufa lángja már az ujját égette. Sikeresen kiképezték, hogy tűrje a fájdalmat, de nem
rajongott érte, amikor körmére égett a gyufa. A halolajjal töltött lámpa először fojtogató fekete
füstöt árasztott magából, aztán a helyiséget halvány fény és tőkehalszag töltötte be.
A Doktor valamilyen furcsa ezüst tollat vett elő a zsebéből, és óvatosan meglengette az
ajtó előtt. Ha most az a célja, hogy valami bizarr húzással még jobban felbosszantsa Duggant,
a nyomozó nem fogja türtőztetni magát. A férfi összeráncolt szemöldökkel figyelte, ahogy a
Doktor a régi vaslakat elé emeli a tollat. A tárgy valamiféle erősödő-halkuló sípolást hallatott.
– Szónikus csavarhúzó – súgott Romana segítőkészen, miközben visszafordult a fal
mellett.
Duggan, aki eddig soha nem hallott szónikus csavarhúzókról, nem tudott mit kezdeni az
információval. Ez valamilyen újfajta tolvajkulcs? Nem tűnt túl hasznosnak.
– Na? – kérdezte türelmetlenül.
A Doktor morgással válaszolt. Bármivel is próbálkozott, a lakat nem engedett. A
szónikus csavarhúzó sípolása vádló bőgésnek hallatszott.
– Ez a vacak nem működik – ismerte le a Doktor, megerősítve Duggant legrosszabb
gyanújában.
– Maga és a remek ötletei – dohogta Duggan, majd kikapta a Doktor kezéből a
csavarhúzót. Ez volt a baj a csilivili tolvajkulcsokkal: sose működtek. A bigyó sértődötten
berregett, amikor Duggan bedugta a lakatba. Ha beleakadna a zár nyelvébe, és valamennyire
megemelné, lenne egy kis esélyük. Megcsavarta, és közben érezte, hogy meghajlik a kezében,
mint Uri Gellernek a kanál. Micsoda egy vacak.
– Ne! – kiáltotta a Doktor. Félrelökte Duggant, és úgy dédelgette a szónikus
csavarhúzóját, mint egy sebesült állatot.
– Hát – mondta lekezelően Duggan –, másra úgyse volt jó.
– Nagyon hasznos volt a dalekokkal szemben – védte meg a Doktor a csavarhúzóját.
Odatartotta az arcához, mintha azt akarná suttogni neki: – Nem igaz, drágám?
– Dalekok? Azok kik? – A Doktor már megint zöldségeket beszélt.
– A Skaro bolygóról. Maga nem találkozhatott velük.
Kellett ez nekem, gondolta Duggan, be vagyok zárva egy pincébe, nincs kiút, és két
holdkóros a társaságom.
A Doktor ráfújt a szónikus csavarhúzóra, kipiszkált belőle egy kis koszt, majd óvatosan
visszakapcsolta. A készülék magabiztosan felberregett.
– Na, végre működik. – A Doktor vigyorgott. – Úgyis meg akartam bütykölni egy kicsit.
Köszönöm, Duggan. – Végighúzta a csavarhúzót a zár előtt. Ismét csütörtököt mondott. Ekkor
habozás nélkül a falhoz vágta. A csavarhúzó dühödten életre kelt, és az ajtó kivágódott.
A Doktor megkönnyebbülten karolta át Duggan vállát.
– Nem maradna velünk mint tudományos tanácsadó? – kérdezte.
– Ööö?
A Doktor az ajtóhoz lépett, de Romana határozottan elállta az útját.
 – Doktor, a lépcső szélessége körülbelül 5,48 méter, igaz?
– Gondolom. Miért, újra akarja szőnyegezni?
– A raktár a lépcsővel párhuzamosan csak 2,49 méter széles.
– Elképesztő – motyogta a Doktor, miközben próbált ellépni a lány mellett. Ott volt az a
laboratórium és a számítógép. És szerette volna minél messzebb tudni a sálját az olajlámpától,
különben minden egyes bolygó, amit a közeljövőben meglátogat, halszagú lesz. Romana
azonban továbbra is elállta az útját. – Körülnézhetnék a laborban? – kérlelte a Doktor.
Romana arrébb lépett, a Doktor pedig nagy elánnal kikerülte. – Gyere, K–9 – mondta,
Duggan pedig kötelességtudóan utánaballagott.
Romana még állt pár pillanatig a cellában, és tűnődve a falakat vizsgálta.

Duggan alig várta, hogy folytassák a menekülést.

– Rendben, akkor most fel a lépcsőn, és tűnés innét – mondta, és belebokszolt a
tenyerébe.
– Nem. Néhány őr biztosan áll a lépcső tetején – osztotta meg vele a Doktor, amolyan
baráti tanácsként. Végtére is úgy ismerte az őröket, mint a börtöncellákat.
– Pontosan! – Duggan a mai nap folyamán először tűnt lelkesnek. – Végre leverhetek
valakit.
– Nem – sóhajtotta a Doktor. – Előbb körül szeretnék nézni a laborban. – Labor.
Számítógép. Aztán ha nem bukkannak semmi érdekesre, lehet szó a menekülésről.
– Mire jó egy laboratórium? – Erre a hülye kérdésre még Romana is felfigyelt, pedig őt
lekötötte, hogy kémcsöveket gyűjtsön. Amikor visszament a raktárba, olyan megsemmisítő
pillantással nézett végig Dugganen, amivel a férfi édesanyja szokta illetni az elétolakodókat a
postán.
A Doktor zsebre dugta a kezét, hátradőlt egy padon, és megpróbált a nyomozóra
koncentrálni, nem a szemet gyönyörködtetően kusza vezetékek halmazára, amely mellette
volt a padon.
– Duggan, az elmúlt pár órában megvertek, megfenyegettek, elraboltak és bezártak. Erre
most egy olyan szerkezetre bukkantam, amely nem a jelenlegi földi technológiával készült. –
Egy pillanat. Hogy mondta? A Doktor megérezte, mire gondol Duggan, és bólintott. – Igen,
azt hiszem, ennek a labornak köze van az egészhez.
– Nézze – morogta Duggan. – Ezt hagyja abba, jó? Elég volt. Mi a helyzet a Mona
Lisával?
– Mi lenne vele? – A Doktor nem tudott ellenállni a kísértésnek, és elkezdte kibogozni a
vezetékeket.
– Mit gondol, a gróf és a grófné el akarják lopni?
– Igen. – Száloptikás kábel, szubéteri sugárzóvezeték, jack csatlakozó. Ragyogó.
A Doktor egyszavas, odavetett válaszával betelt a pohár Duggannél. A világ leghíresebb
festménye veszélyben van. A bűnüldözés lényege, hogy az embernek el kell döntenie, mi
élvez prioritást. – Na jó, nézze, maga azt csinál, amit akar, én megyek, és megállítom őket.
A Doktor az órájára pillantott. Milyen kár, mostanra biztosan bezárt az a kis
könyvesbolt a Sacré-Coeur mellett, ahová mindig is be szeretett ugrani. – Figyeljen, Duggan.
Ugye maga sem hiszi, hogy este hatkor fogják ellopni a képet? Amíg itt vagyunk, próbáljunk
meg rájönni, hogyan szeretnék végrehajtani a rablást. Meg hogy miért. Na, mit szól hozzá?
Vagy maga csak a verekedés miatt van itt?
Romana ekkor elsétált mellettük, egy nagy üveg savat vitt a helyiség egyik végéből a
másikba, és közben látványosan nem vett tudomást a két férfiról.
Duggan nem tudta nem lecsapni a magas labdát. – Részben azért jöttem, hogy
megvédjem a műkereskedők érdekeit, akik felbéreltek…
 – De leginkább a verekedés miatt. Igen, értem. – A Doktor megpaskolta a nyomozó
vállát, majd bizalmasan közel hajolt hozzá. – Maga szerint mire készül Romana?
– Fogalmam sincs.
– Nekem sincs. – A Doktor vigyorgott. – De borzasztóan kíváncsi vagyok.
Duggan félrelökte a Doktort, és elindult a lépcső felé. – Engem nem érdekel. Én
megyek.
Ebben a pillanatban a lépcső tetején kinyílt az ajtó, és valaki elkezdte levonszolni
magát.

Nyikolaj Kerenszkij professzor újult erővel ébredt álmából. Illetve nem, ez így nem igaz.
Meglepetten ébredt. Meglepte, hogy alhatott, az pedig még inkább, hogy mindezt a számára
kijelölt hálószobában tette, ahová nem túl gyakran jutott el. Hogyan került ide?
Körbebotorkált a szobában, sóvárogva nézte a rácsok mögötti világot – egy kávézót, ahol az
emberek látszólag jól érezték magukat némi táplálék társaságában –, majd a mosdókagylóhoz
lépett, felfrissítette magát némi állott vízzel, és próbálta nem észrevenni a törött tükörben,
mennyire leharcolt az ábrázata.
A gróf nem egy szörny volt, vigasztalta magát, mindössze egy gazdag őrült, ez pedig
szokatlan kombináció. Számtalan őrült és számtalan gazdag él a világon, az viszont nagyon
ritka, hogy a kettő keveréke még arra is törekszik, hogy alapjaiban változtassa meg az emberi
fajt. Kerenszkij elkeseredetten rogyott le az ágyára, mire mindegyik rugó megnyikordult.
Átgondolta a helyzetét. Mindent összevetve nagy szerencséje van. A gróf nem olyasfajta
ember, aki anyagi hátterének köszönhetően úgy beszél a nagybetűs fejlődésről, mint valami
múzeumról, amelybe majd valamikor beugrik, ha már megjavította a polcot, és elintézte a
bevásárlást. Nem, a grófnak határozott elképzelése volt arról, hogyan változtassa meg a
világot, és ezt egy igen könyörtelen menetrend szerint kívánta megvalósítani. Talán túlzottan
is könyörtelen volt. Egyesek számára legalábbis biztosan. De nem Kerenszkij számára. Nem.
Ő nem így látta. Ő szerette, ha hajtották.
Nagyon keményen dolgozott a laboratóriumban, két tesztet is elvégzett egy nap alatt.
Ez már nem kimerültség. Azon már rég túl van. A kimerültség olyan volt számára, mint
egy szép emlékű tengerparti nyaralás. Már a fásultság irtózatos betondzsungelében élt,
végtelennek tűnő egyirányú utcák és körforgalmak hálózatában. Minden szürke volt, és
elhagyatott, a szebb vidékek felé mutató jelzőtáblákat pedig mind összeszedték. Arra gondolt,
pár pillanatnyi alvás még beleférne. Hiszen egyelőre senki sem kopogtatott.
Kerenszkij azonban nem tudhatta, hogy Hermann azért vitte fel a szobájába, hogy egy
ideig ne legyen láb alatt. A grófnak fontosabb dolga volt, így a professzor pár percre
kikapcsolhatta az agyát.
Ezt a semmiséget a végtelen jóakarat jelének tekintette, amit valahogy viszonoznia kell.
Nincs több alvás. Szólította a kötelesség. Felállt, nem törődött az ágy szomorú sóhajtásával, és
kissé bizonytalan léptekkel elindult a pince felé.
Az emberi faj megmentésre szorul, és ő, Nyikolaj Kerenszkij professzor fog segíteni.
Miközben a laboratórium felé tartott, az a furcsa érzése támadt, hogy valaki figyeli.
Körülnézett. Hallott volna valamit? Vagy ez a hetekig tartó alvásmegvonás következménye?
Legközelebb talán már hangokat fog hallani.
Valami más volt a laboratóriumban. Észlelt néhány apró, de zavaró változást. A
borotválkozótükre összetört. Hermann a szavát adta, hogy a szobalányok nem jönnek ide
takarítani, de a professzor tudta, hogy alkalmanként letévedtek. Ilyenkor minden tiszta lett és
a helyére került. Bár Kerenszkij nem ellenezte a tisztaságot, úgy vélte, csak akkor érdemes
takarítani, amikor valaki végleg és tényleg befejezte a munkát. Olyan ez, mint amikor
meggyújtják a gyertyákat a tortán. Élvezte a rendetlenséget. Egyszer a grófnak is elmesélte
(aki nagyon úgy tett, mintha figyelne, miközben elpusztított egy tányérnyi madeleine-t), hogy
Nyikolaj Kerenszkij legjobb ötletei két papírfecni között lapulnak. A káosz a zsenialitás
inkubátora.
Ha már itt tartunk, a professzor odalépett egy igazi inkubátorhoz, és óvatosan kivett
belőle egy megtermékenyített tojást. Aztán félrerántott egy méretes vitorlavásznat, mint
valami szétszórt bűvész, és hátralépett, hogy pár pillanatig csodálja a művét.
Ő maga építette. Egy külső szemlélő (amelyből három is akadt) számára olyan volt,
mint valami hatalmas, háromlábú fémpók, amely a hátán feküdt. Valójában egy kupola volt,
amelyből három kétméteres, hegyes, görbe láb állt ki, amelyek a tetején lévő kis emelvényt
tartották.
Ha az ember látott már jagaroth űrhajót, megfordulhatott a fejében, hogy ez egész
ismerős, csak mintha fejjel lefelé állna.
Ha az ember nem látott még jagaroth űrhajót, az fordulhatott meg a fejében, hogy
semmi értelme egy ilyen lenyűgöző szerkezet közepébe belerakni egy csirketojást.
Az egyik asztal mögül figyelő Doktor számára például egész ismerős volt. Bár ő egész
élete során úgy látta, minden ismerős valahonnan, minden annyira hasonló. Általában őrült
robotokról volt szó. De attól félt, egy nap a feleségekkel jár így.
Romana a borospolc mögül kukucskált ki, és gratulált magának korábbi, nevetséges
elképzeléséhez, hogy mit is számolnak a számítógép processzorai. Igaza volt. Tojásokról van
szó.
Duggan a raktárajtó mögé bújt, és boldogan bólogatott magában. Egy elesett, gyenge
fazon. Végre valaki, akit leüthet.
Kerenszkijnek még mindig nem tűnt fel, hogy nem képzelődik, és tényleg figyeli
három, különböző mértékben érdeklődő szempár. Az emelvényre helyezte a tojást, aztán
kinyitott egy kis ajtót a gömb oldalán, meghúzott egy kapcsolót, és hátrébb lépett.
Processzorgyilkos kék energianyaláb emelkedett fel a háromlábú szerkezetből, majd egy
buborék jelent meg a gömb fölött, amely teljesen bekebelezte a tojást. Kerenszkij mögött a
világ legfejlettebb számítógépe dolgozni kezdett a tojáson, miközben néhány kilométerrel
arrébb, az egyik külvárosi áramfejlesztő alállomás fényei elhalványodtak, és az egyik
számlálón összemosódtak a számjegyek.

A festő Bourget manzárdszobájába visszavonulva próbált legutóbbi portréján nem órát

rajzolni az arc helyére, de nem járt sikerrel. Undorodva kettétörte szénceruzáját, és a sarokba
hajította.
A buborékban megrepedt a tojás héja. Lassan, óvatosan egy kiscsibe talált magának utat
a csőrével, majd életében először imbolyogva lábra állt. Ha a szeme megfelelően működött
volna, a töpörödött, tapsikáló professzort látta volna maga előtt.
Kerenszkij kitörő örömmel szemlélte a csibét. A Kerenszkij-eljárás 17 Kerenszkijjel
gyorsította fel a keltetést. Ez nagy előrelépés volt.
A professzor figyelmét teljesen lekötötték a csibe első bizonytalan lépései, észre sem
vette a felé közeledő, tagbaszakadt férfit a viseltes ballonkabátban, aki lelkesen ütögette
öklével a tenyerét; sem azt a kifejezetten csinos nőt az iskolai egyenruhában, aki vadul
integetett a férfinak, hogy álljon meg; sem azt a különc figurát, aki mögötte állt, és sáljával
egy főzőpoharat tisztogatott.
Vagyis egészen addig nem vette észre őket, amíg az utóbbi férfi udvariasan nem
köhintett, és meg nem kocogtatta a vállát.
A professzor tátott szájjal bámult a mögötte álló ismeretlenre. Ki lehet? Mit keres itt?
Eltévedt volna a fogadás egyik vendége? Talán az egyik művész? A sápadt kék szempár
intelligenciát tükrözött. Emellé még vigyorgott is. Kerenszkij ekkor döbbent rá, hogy ezer éve
nem látott bárkit is őszintén mosolyogni. A mosoly végül elragadtatott vigyorrá
terebélyesedett.
– Melyik volt előbb – kérdezte a férfi zengő hangon –, a tyúk vagy a tojás?
– Ki maga? – Kerenszkij úgy vélte, ezt bármiféle következmény nélkül megkérdezheti.
– Én? – A férfi úgy bökött saját mellkasára, mintha még életében nem tették volna fel
neki ezt a kérdést, ha pedig mégis, akkor sem számított.
– Igen, ki maga, és mit keres itt? – Kerenszkijben egyre inkább nőtt a gyanú.
– Én? Én a Doktor vagyok. – Mintha ez mindenre válasz lett volna.
A Doktor rámutatott a világ legdrágább, egyúttal meglehetősen abszurd látványt nyújtó
szerkezetére, amely minden kapacitását arra használta fel, hogy kikeltsen egy apró, kissé
tanácstalan csibét.
– Nagyon érdekes, amit itt csinál – mondta a professzornak. – De ez így nem fog
működni.

A kastély báltermét már vagy egy évszázada nem használták. Az ezüsttükrök mind foltosak
lettek, és fényüket vesztették. A gipszangyalok kegyvesztetten lehullottak a falról. Az idilli
erdőt ábrázoló trompe-l’oeil mennyezetfreskón kivirágzott a penész. A portól védő lepedők
szellemként ölelték körül bútorvázukat. A pusztulás még mindig megülte a teret, akár egy
régen elhallgatott kvartett utolsó hangjegye.
Scarlioni gróf azért lépett be a terembe, hogy csinálja a műsort, szó szerint. Hermann
óvatosan összecsavarta az oszmán szőnyeg maradékát. A grófné egy kanapén ült, a lábát maga
alá húzta, úgy figyelte férje minden lépését. Már kétszer megkérdezte tőle, jól érzi-e magát.
Azt hiszi, megbolondultam, gondolta a gróf. Bárcsak tudná… Bárcsak tudnám…
Soha senki nem kérdezte meg tőle, mit is érez valójában. Állandóan mosolygó arca azt a
benyomást keltette, hogy jól érzi magát, és mindezt a világ számlájára teszi. Nem élt nála
magabiztosabb ember.
Most azonban, élete legfontosabb estéjén, Scarlioni hirtelen minden önbizalmát
elvesztette. Ki volt igazából? Mindig is megvetette azokat az embereket, akik olyan
kifejezéseket használtak, mint az igazából vagy a valójában, de most felmerült benne a
kérdés, hogy igazából, valójában ki is ő? A racionális emberek többsége megbolondult volna,
ha rájön, hogy az arca alatt egy másik arc rejtőzik, különösen, ha ez olyan elképesztően,
megdöbbentően borzalmas, mintha valamilyen ezeréves rémálomból származna. Amikor
azonban a gróf végignézett a rángatózó zöld húson, úgy érezte, nagyjából minden rendben
van.
Ez még őt magát is meglepte. Az új információ kifejezetten örömmel töltötte el, és
annyi mindent megmagyarázott. Hogy miért tartotta az életet egy viccnek. Hogy pontosan
tudta, mi keresnivalója a Földön. Hogy miért nem tudott visszaemlékezni a gyerekkorára,
bármennyire is erőlködött. Scarlioni gróf szép lassan elfogadta a tényt, hogy ő nem valóságos.
Ennek ellenére még soha nem érezte magát ennyire elevennek.
A pezsgő egyszerre ízesebb lett, a pástétom gazdagabb, a szivar illata pedig sokkal
intenzívebb. Az élet csodálatos lett.
Átfutott az agyán, hogy be kéne avatnia a grófnét a titkába:
– Drágám, fantasztikus felfedezést tettem. Nézd, leesik az arcom! Hát nem elképesztő?
Próbáljuk ki, hátha a tiédet is sikerül levenni!
Inkább mégsem. Tudta, hogy teljesen magára van utalva a világban, az egész
univerzumban. Ő a faja egyetlen képviselője. De valahogy mégsem. Egész élete során
(bármilyen hosszú is legyen az) tisztában volt vele, hogy valamilyen magasabb célt kell
szolgálnia. Néha csak tudat alatt, néha nagyon is tudatosan. Csak azt bánta, hogy még nem
érzi magát teljesnek, hogy még van, aminek ki kell derülnie. De már közel járt a
megoldáshoz.
Azt is tudta, hogy kész katasztrófa lenne megosztani felfedezését a grófnéval. Tudta,
miért szereti, efelől nem voltak illúziói. Nem akarta bonyolítani a dolgokat, ma este legalábbis
nem. Még rengeteg teendője volt.
De legalább végre megtudta, mire volt jó ez az egész felhajtás, miért hagyta, hogy
Kerenszkij csirkékkel szórakozzon a pincében, miért akarta igazából ellopni a Mona Lisát.
Léptei visszhangoztak a bálterem megvetemedett padlóján. Hermann végzett az
előkészületekkel. Könnyed kézmozdulattal kitárta a kétszárnyú ajtót, és beengedte a
személyesen általa toborzott legügyesebb tolvajokat. Mindketten rutinosak voltak, és jól
fizetettek, a holttestüket pedig soha nem fogják megtalálni. Félelemmel vegyes kíváncsisággal
néztek körbe a teremben.
A gróf huszonhárom százalékkal barátságosabb mosolyra váltott, és személyesen kínálta
meg vendégeit itallal. Hálásan elfogadták, miközben borzasztóan igyekeztek leküzdeni
feszélyezettségüket. Ideges, szomjas kortyokban fogyasztották el az italt. Ezért felesleges volt
egy méregdrága pezsgőt felbontani. De hamarosan úgyis minden felesleges lesz, nem igaz?
A gróf sajnálkozva hörpintett egyet a poharából. A csodás buborékok pezsegve pattantak
szét a nyelvén. Erre hogy lehet képes a maszk?, töprengett el egy pillanatra. Pedig képes volt
rá. Összerakta magát, és ismét a fejére simult. Rövid ideig fojtogató érzés volt. Hogy működik
a szeme? Miért éppen ma este? Miért nem viszket? Jó, viszketni viszket. Ettől az érzettől már
nem fog megszabadulni. Aztán egyik pillanatról a másikra elmúlt, és ismét élvezhette az
életet.
Pohárköszöntőt mondott, nem csupán a két vendég, hanem Hermann, a grófné és a kis
fekete fémkocka tiszteletére is, amely szinte észrevétlenül helyezkedett el egy hamutál és a
Paris Match egy példánya között, a versailles-i kastélyból származó kártyaasztalon.
– A doboz igazán figyelemreméltó, ebben, azt hiszem, mindannyian egyet fogunk érteni
– jelentette be. Megkocogtatta a kockát, amely behízelgően búgni kezdett. – Ez az eszköz
lehetővé teszi a lehetetlent. Talán a professzornak is látnia kéne. – A grófnének és Hermann-
nak szánt mosolya még meghittebb lett. – Szeretném, ha tudná, hogy miközben ő is
nyilvánvalóan zseni, az ember… – Itt megakadt. A grófné enyhén felvonta a szemöldökét. –
Az ember, akinek dolgozik, még nála is sokkal okosabb.
Hermann meghajolt. – Hozzam ide a professzort, méltósága?
– Igen – mosolygott a gróf, amivel azonnali halálra ítélte a Doktort, Romanát és
Duggant.
Az inas az ajtóhoz lépett.
– Ne, inkább mégsem. Nem akarom megzavarni a munkájában. Egyébként attól tartok,
a professzor sem menne bele. – Felnevetett. Nevetése olyasvalakié volt, aki pontosan tudja,
mi következik.
A grófné maga is nevetni kezdett.
– A gép készen áll? – kérdezte a gróf.
– Igen, méltósága – erősítette meg Hermann. Persze hogy készen áll.
Scarlioni a kocka tetejére helyezte a karkötőt. A fém egyre erősödő fénnyel ragyogni
kezdett, míg táncoló árnyékokat nem vetett a bálterem falára.
– Akkor kezdhetjük.

Miközben pincebeli rejtekükből figyelték a Doktort, Romana és Duggan nem tudhatta, hogy
az imént ítélték őket halálra, majd rögtön haladékot kaptak. A lány már korábban is
szemtanúja volt, ahogy a Doktor megpróbál lyukat beszélni tudósok hasába. Mindig jól
indított, de aztán valami mindig elromlott.
Ha az ember megkérdez egy tudóst, biztosan azt fogja mondani, hogy imádja a
kihívásokat. Csak így lehet igazi haladást elérni. Ennek ellenére azért kissé csikorgatják a
fogukat.
– Nem fog működni? – Kerenszkij kiabált, és hevesen gesztikulált. – Hogy érti, hogy
nem fog működni?
A Doktor hanyagul rábökött a Kerenszkij-buborékra, mintha nem is az lenne az
emberiség valaha volt legfontosabb találmánya. – Hát, maga az idővel játszadozik, és az soha
nem vezet semmi jóra, ha az ember nem tudja, mit csinál.
Ha egyszer nem szólna bele a dolgomba egy kíváncsi bolond, aki azonnal szakértőnek
kiáltja ki magát, miután elolvasott egy fél újságcikket!, gondolta a professzor. – Tudom, mit
csinálok! Én, Nyikolaj Kerenszkij professzor vagyok a világon a legnagyobb szaktekintély az
időelmélet területén.
– A világon? – fújtatott a Doktor. – Az nem valami nagy hely. Mármint az
univerzummal összehasonlítva. – Kerenszkij? Hallott már a professzorról, ő foglalkozik a
kvantumbuborékokkal. Ez itt biztosan az idősebb, soványabb testvére lehet.
A buborék belsejében a már felnőtt csirke egy csirke türelmével és bölcsességével
szemlélte őket.
– Na de ki foglalkozhat az egész teremtett világgal? – adta meg magát Kerenszkij.
Hermann most már bármelyik pillanatban megjelenhet, hogy visszavezesse ezt a pasast arra a
fogadásra, amelyikről megszökött. Nyilván a gróf valamelyik művész barátja lehet, aki imádja
hallgatni a saját hangját a különböző szalonokban. – Ki tudja egyáltalán felmérni, mekkora az
univerzum?
– Van, aki igen. Ha maga nem, akkor nem kéne az idővel játszadoznia.
Ez felháborító!
– De látta, hogy működik! Ez az emberiség eddigi legnagyobb eredménye. Egy
sejtgyorsító. Hiszen maga is látta! – Kerenszkij elgondolkozott, vajon nem tűnik-e kissé
sértődöttnek. A Doktor együtt érzően cöcögött, miközben hallgatta. – Harminc másodperc
alatt kikelt a tojásból a kiscsibe. Egy nagyobb géppel még rövidebb idő alatt tehént tudok
csinálni a borjúból. Véget vetek az éhezésnek!
Ezt csak belátja ez az idióta.
– Magának is véget vet – mondta a Doktor sötéten. – Nem beszélve szegény tehénről.
Nézze csak!
Kerenszkij annyira felhúzta magát, hogy el is feledkezett a csirkéről. Visszafordult a
buborék felé. A csirke tett benne pár erőtlen lépést, összefonnyadt bőréből kihullottak a tollak.
Csőrével megkocogtatta a buborék oldalát, aztán összerogyott; először egy apró halom csont
lett belőle, majd teljesen elporladt.
Kerenszkij szomorúan szemlélte az eredményt.
– Hmm. Vannak még technikai problémák – állapította meg filozofikusan.
– Technikai problémák! – mérgelődött a Doktor.
Na, megérkezett az elefánt a porcelánboltba, gondolta Romana. Csendben visszavonult
a raktár hátuljába, Duggan ott maradt nézni a szópárbajt.
– Már maga az elv sem stimmel, ami alapján dolgozik! – mennydörögte a Doktor. – A
buborékon belül ugyan tudja gyorsítani vagy lassítani az időt, de nem tud belépni vagy
kijönni. Ugyan létrehozott egy másfajta időkontinuumot, de tökéletesen inkompatibilis a
miénkkel.
Vajon ez a kiáltozó alak tényleg egy művész lenne?, tűnődött Kerenszkij.
Hajmeresztően pontos ismeretei voltak azokról a problémákról, amelyekkel a Kerenszkij-
folyamatnak szembe kellett néznie. A kihívás az volt, ezt a professzor is tudta jól, hogy be
tudjon nyúlni a gömbbe, és ki tudja venni a csirkét. De ez nem volt elképzelhetetlen.
Elegendő munkával, idővel és pénzzel át lehet majd hasítani a Kerenszkij-űr szövetét. Csak
még egy kis időre van szüksége. Rá fog jönni, rá kell jönnie.
 – Mindegy – mondta a Doktor, és odasétált a számítógéphez, mintha az csak egy ritkán
használt mosógép lenne. – Ezt a beállítást próbálta már? – Véletlenszerűen megpöckölt a
körmével néhány kapcsolót.
A porkupac örvényleni kezdett, csontokká és tollakká állt össze, majd a csontváz
totyogni kezdett. A csirkecsontváz körbejárta a buborékot, egyre több hús került a csontokra, a
földre hullott tollak visszarepültek a helyükre, majd kialakultak a szemek és az inak. A csirke
hátrafelé lépkedett, egyre egészségesebb és élettelibb lett, majd egyre kisebb, fiatalabb és
pelyhesebb, aztán visszamászott a tojásba, és bezárt a bazár.
A tojás mozdulatlanul hevert az emelvényen.
– Na, ez nem semmi! – kiáltotta a Doktor. – Ez már sokkal érdekesebb hatás, nem
gondolja? Tudta, hogy valami olyat épített, ami erre is képes?
– Hát... nem – ismerte be Kerenszkij. Hirtelen nagy szükségét érezte, hogy leüljön. –
Mit csinált?
– Maga szerint? – A Doktor – remélve, hogy Romana most nem nézi – forgatni kezdte a
szemét. A lány határozottan megtiltotta, hogy ezt csinálja. – Csak megfordítottam a polaritást
– mondta, mintha ezzel minden kérdést megválaszolt volna. Aztán már-már barátságosan
megpaskolta a Kerenszkij-gyorsítót. – Ez a szerkezet nagyon drága, igaz?
Miért érdekli ez? Újságíró lehet? Vagy mi? Kerenszkij gyanakvóan összehúzta a szemét,
és ugyan az igazat mondta, válasza furcsamód szűkszavúnak és kitérőnek tűnt.
– A gróf igazán nagylelkű. Gyakran járul hozzá a tudományos fejlesztéshez. Nem…
nem kérdezősködöm.
– Egy tudós dolga az, hogy kérdezősködjön – vágta rá a Doktor. – Például, hogy ez mi?
A tojás eltűnt a buborékból. Számára az idő továbbra is visszafelé folyt, és végül valahol
máshol kötött ki. De az energia továbbra is áramlott. Visszafelé és egyre gyorsabban.
Egy rövid pillanatra egy arc jelent meg a buborékban. Csápokból állt, amelyek egyetlen
szemet fogtak körül.
Kerenszkij undorodva nézte. A Doktornak valahonnan ismerős volt a lény.
Aztán az arc és a buborék is eltűnt, és a gép kikapcsolta magát.

Egy percig döbbent csend töltötte be a pincét.

Aztán Duggan fejbe vágta a professzort egy villáskulccsal.
Nyikolaj Kerenszkij professzor, a világ legnagyobb szaktekintélye az időelmélet
területén, a földre rogyott. Egy napon belül már másodszor vesztette eszméletét, amivel
valamiféle rekordot állított fel.
A Doktor iszonyodva nézte a helyet, ahol az előbb még ott volt a professzor.
Dugganben viszont buzgott a tettvágy.
– Na jó – porolta le a kezét. – Mi lenne, ha nem szórakoznánk csirkés trükkökkel, és
inkább lelépnénk?
A Doktor még mindig maga elé bámult.
– Duggan – kezdte higgadtan. Amikor ezen a hangon szólalt meg, még a megszálló
csapatok is azonnali visszavonulót fújtak. – Üsd, vágd, nem apád, ez a maga filozófiája?
Aztán lehajolt, hogy szemügyre vegye Kerenszkijt, gyengéden végigsimított a
világszerte elismert koponyán. Majd megkönnyebbülten felegyenesedett. – Nem lesz semmi
baja. – Dühösen Dugganre bökött. A nyomozó akaratlanul is megszeppent. – Ha még egyszer
ilyesmire vetemedik, én... – De nem fejezte a mondatot, mert rájött, hogy kezd ugyanolyan
erőszakos lenni, mint ez a pofozóbajnok. Úgyhogy csak összevonta a szemöldökét. – Nagyon
komoly lépéseket kell tennem.
– Mint például? – morogta Duggan.
– Ne akarja tudni – mondta a Doktor, és egy kicsit ingatta a mutatóujját. Jó szigorúan.
Inkább a szerencsének, mint a pontos időzítésnek köszönhetően Romana ebben a pillanatban
lépett ki a raktárból. Úgy döntött, nem foglalkozik az ájultan heverő professzorral, és a
kakaskodó férfiakkal sem.
– Doktor! Igazam volt! – kiáltotta.
– Tessék? – A Doktor soha nem rajongott azért, ha a közelében valaki másnak is igaza
volt. – Miben?
– A szoba méreteivel kapcsolatban – válaszolta Romana.
Ja, hogy abban.
– Van még egy helyiség a raktár fala mögött.
Valóban? Romana hirtelen támadt érdeklődése a kastély ingatlanpotenciálja iránt kissé
kiábrándította a Doktort. Az egy dolog, ha bezárják valahová az embert. De talán mégse kéne
elkezdeni a renováláson gondolkodni.
– Szerintem egy másik helyiség van befalazva a raktár mögé – jelentette Romana
izgatottan.
– És ez fontos? – Duggant egyáltalán nem hozta lázba a hír.
A Doktor viszont egyszer csak kíváncsivá vált.
– Csak egyféleképp tudhatjuk meg. Kukkantsunk be mögé.
 Nyolcadik fejezet – EGYEDI TÖBBESSZÁM

A Louvre éjszaka is figyelemre méltó hely a maga varázsával. Ha az ember el tud

vonatkoztatni a cirkáló biztonsági őröktől, a riasztók halk búgásától és a vízvezeték vészjósló
morgásától, megfigyelheti, ahogy a korszakok egymás szemébe néznek. A milói Vénusz egy
egyiptomi írnokkal flörtöl, a hajótörött tengerészek pedig Napóleontól kérnek segítséget.
Ebben az udvartartásban mindenki egyenlő, az élén pedig egy nő ül, aki még csak nem is
francia. Talán pont ezért mosolyog.
A gróf odasétált a Mona Lisát védő üvegvitrinhez.
– Hát ez lenne a probléma.
A festményt számtalanszor megpróbálták már ellopni. A gróf is tudott nem egy
kísérletről, sőt némelyik megakadályozásában szerepet is játszott. A legkevésbé sikeres tervek
röhejesen kidolgozottak voltak, míg a legsikeresebbek egyszerű futóbolondok nevéhez
köthetők, például ahhoz az olasz ezermesteréhez, aki egész egyszerűen kisétált a kabátja alá
rejtett festménnyel.
A gróf nem ok nélkül aggódott ezek miatt. Végtére is egy kis hírverés nagyban
megemelte a kép értékét. Ezzel együtt a meglepően kicsi, kedves festmény egy egész iparág
középpontjába került, amelynek célja a rablások, savas támadások és túlbuzgó turisták
távoltartása volt. A földi múzeumok műkincsei közül a Mona Lisát védi a legerősebb
biztonsági rendszer. De mindig vannak kiskapuk.
– A festményt egy üvegből és acélból készült vitrin őrzi. De ez – mutatott rá a gróf –
csak egy fizikai akadály, hogy megvédjék a támadásoktól.
Bólintott. Hermann tolvajai közelíteni kezdtek, kezükön vákuumtappanccsal.
A gróf azonban egy csettintéssel megállította őket.
– Nem. Először egy ultrahangos késsel elvágjuk a riasztó áramköreit.
Hermann elővett egy nagyobb töltőtollra hasonlító szerkezetet. A Doktor minden
bizonnyal elámult volna tőle. Az inas egy sebész lassú, biztos kézmozdulatával húzta végig a
kést a vitrin élei mentén. Ahogy a szerkezet sípolása egyre hangosabb lett, a tolvajok
óvatosan, nagyon óvatosan elkezdték az üvegre illeszteni a vákuumtappancsaikat. Ha túl
gyorsak, bekapcsol a riasztó. Ha túl lassúak, az üveg leesik és összetörik.
Egy riasztó megszólalt, de csak egyszer. Mindenki visszatartotta a lélegzetét. Hermann
megmerevedett, az ultrahangos kést mozdulatlanul tartotta a levegőben. A csörgés egy pillanat
múlva abbamaradt; úgy tűnt, ennyi volt. Hermann folytatta a vágást.
A grófné az órájára pillantott. Minden a terv szerint halad.
Finom, tapogatózó mozdulatokkal, akár a pantomimesek, a tolvajok leemelték a vitrint.
A festmény ott ült, és béketűrően mosolygott. Mintha azt mondaná: – Hajrá! – Ha lett
volna szemöldöke, biztosan felvonja. Az egyik betörő már nyúlt is, hogy megérintse a képet,
de a gróf félrelökte. – Ne! Most jutottunk el a második, sokkal érdekesebb védelmi
rendszerhez, a lézersugarakhoz.
Csettintett egyet, mire vörös fények négyzetrácsos hálózata rajzolódott ki a festmény
felett.
– Ha megszakítjuk a sugarakat – magyarázta a gróf –, Franciaország összes riasztója
azonnal működésbe lép. – Egy kicsit túlzott. De hadd ijedjenek meg. – Ahhoz, hogy átjussunk
a sugarakon, meg kell változtatnunk a levegő törésmutatóját.
Bólintott Hermann-nak, aki mindig felkészülten várta az utasításait. Az inas két apró
gömböt helyezett állítható lábú állványokra, majd a festmény elé helyezte és bekapcsolta őket.
A levegő mintha hullámzani kezdett volna, a fénysugarak meghajlottak, szaggatottak lettek, a
faltól a gömb felé hajlottak, mintha mágnesek vonzották volna őket. Hatalmas rés keletkezett
közöttük.
Az egyik tolvaj már indult is, hogy kiemelje a festményt a vitrinből, de a grófné egyből
ott termett, az izgatottságtól kapkodva vette a levegőt. Egy profi táncos kecsességével lépett
oda, behajolt a vitrinbe, óvatosan leemelte Mona Lisát a teljesen hétköznapi szögről, majd
vigyázva, felspannolva a férjéhez vitte.
– Ragyogó – mosolygott a gróf.
Amikor a grófné átnyújtotta a festményt, az eltűnt, ahogy a Louvre is.
Pislogtak, és újra a bálteremben találták magukat. A gróf az asztal fölé hajolt, és
deaktiválta a fémkockát, mire a szerkezet lapjai elsötétültek. A gróf felegyenesedett, és
elégedett mosollyal nézett végig a társaságon.
A többiek nem jutottak szóhoz a döbbenettől. A holografikus kivetítés élethűbb volt,
mint arra bármelyikük is számított. A grófné pár másodperccel ezelőtt még érezte az ujjai alatt
a Mona Lisát alkotó festékrétegeket; a kép felszíne durva volt, akár a csiszolópapír. Körmével
akár le is tudta volna kapargatni a festéket. Most meg sehol semmi. Carlos viszont olyan
nyájasan mosolygott, mintha csak a lepkékről tartott volna diavetítést.
Finom mozdulattal levette a karkötőt a dobozról, és visszaadta a grófnénak.
– Ügyes kis szerkezet, gondolom, egyetértesz – mondta a gróf. – Mindig legyen rajtad.
A grófné visszavette a karkötőt, amely a jól ismert bizsergéssel ölelte körül a csuklóját.
– Drágám – sóhajtotta –, te egy zseni vagy.
Férje vállat vont. Mit tagadja, az.
– Fogalmazzunk úgy, hogy a felmenőim is zsenik voltak?
Előrehajolt, hogy megcsókolja a feleségét. A nő izgatottan nyújtotta felé a nyakát.
Aztán, az utolsó pillanatban a grófnak eszébe jutott, hogy Hermann és a két betörő is a
teremben van. Összecsapta a tenyerét, és feléjük fordult.
– Ma éjjel! Eleget próbáltunk. Ma éjjel élesben csináljuk!
Visszafordult a feleségéhez. Szertartásosan kezet csókolt neki, ajkával alig láthatóan
megérintette a karkötőt is.

Romana keresztbe tett lábbal ült a padlón, körülötte a Kerenszkij laboratóriumából

összeszedett savak, spatulák, vegyszerek és más tudományos izék nagy választéka hevert.
Szalmakalapját maszkként az arca elé tette, miközben egy tölcséren keresztül valamilyen
veszélyes oldatot töltött a falban lévő lyukba. A habarcs pezsegni és füstölögni kezdett.
A Doktor aggodalmasan figyelte a feltörő halálos gázok felhőjét, és félrehajtotta a sálját.
– A geometriában tényleg nincs párja, de a kémiai tudása hagy némi kívánni valót maga
után.
A füst lassan eloszlott. Egy kiábrándítóan szabályos lyuk jelent meg a falban, és a raktár
eddig sem tiszta levegője immár halolaj és ecetszag keverékétől bűzlött, amiről a Doktornak
egy Old Kent Road-i kifőzde jutott az eszébe.
Felemelte az ütött-kopott olajlámpát, és a lyukhoz emelte, hogy benézhessen a fal mögé.
Nem volt ott semmi, leszámítva a hideg, ősrégi levegőt, amely kiáramlott a résen.
Romana megkocogtatta ez egyik követ. Engedett valamennyit, de csak annyit, akár egy
kiesni készülő tejfog. De legalább megmozdult.
– Nagyon régi a falazás – jegyezte meg.
– Úgy négy- vagy ötszáz éves lehet – tette hozzá a Doktor.
 Ez nem tetszett Duggannek, egy cseppet sem tetszett neki. Volt valami abban a lyukban,
és a falban is. A nyomozó szerette, ha egy fal masszívan áll. Szerette a biztos dolgokat.
Szerette leverni a rosszfiúkat. Így könnyebben látni lehetett, kik a jók.
Valahol felettük néhány rosszfiú el akart lopni egy szép tárgyat, amivel tönkreteszik a
karrierjét és a kellemes nyugdíj lehetőségét is. Ő mégis itt vacakol egy lehetetlen barlang
legmélyén. A szomszéd helyiségben egy férfi csirkékkel szórakozik. Ő pedig két röhejesen
öltözködő figurával van összezárva, és egy régi falba vájt lyukat nézegetnek. Ráadásul a lyuk
kifejezetten feszélyezte.
Kutakodni kezdett érzelmei között, a Félelem után tapogatózott, de nem találta.
Ellenben a Düh azonnal meglett.
– Ötszáz éve? – húzta a száját. – Akkor egy-két órát még várhat, amíg elintézzük fent
azokat a jómadarakat.
Hát persze, gondolta a Doktor szomorúan, Duggan számára minden külföldi jómadár.
– Véleményem szerint – próbált hízelegni a nyomozónak – egy közel ötszáz éve
befalazott szoba fokozott figyelmet igényel. Én legalábbis erre szavazok.
Felemelte a kezét. Romana lelkesen csatlakozott hozzá. Kettő az egy ellen.
Duggant, elvégre angol volt, soha nem hatotta meg igazán a demokrácia.
– Na, gyerünk – mondta határozottan. – Tűnjünk el innen. A Mona Lisával kell
foglalkoznunk.
Végül Romana bírta maradásra. A sötét lyukra mutatott a falban, ahonnan állott, fagyos
levegő szivárgott ki. Mintha megnőtt volna a lyuk.
– Fél belegondolni, mit találunk, igaz? – kérdezte halkan Romana.

A gróf és a grófné már számtalan embernek integetett a kastély ajtajából. Királyi családoknak,
a felső tízezernek, az Ancien Régime képviselőitől15 kezdve a parvenükig mindenkinek. Ma
este azonban a kastély hátsó ajtajában állva a két betörőt figyelték, ahogy bemásznak egy
Renault kisteherautó rakterébe, amelynek Hermann volt a sofőrje. A jármű rozoga volt,
jellegtelen, a rendszámtáblákat sár fedte. Senki sem fogja észrevenni a Párizs utcáin
végighajtó, majd egy virágárus kioszk és a Louvre személyzeti bejárója közé parkoló autót.
Alaposan kitervelték, hogyan jussanak be a múzeumba. Lefizették a megfelelő embereket.
Részletesen kidolgoztak egy elterelő hadműveletet, arra építve, hogy egy eldugult csatorna
elönti az egyik közeli metróállomást. Amikor a metrót hetven évvel ezelőtt megtervezték,
sokan felhozták, hogy túl közel megy a csatornahálózathoz. Ezeket a felvetéseket valaki sorra
elhallgattatta.
Az évszázad bűntényét már régóta tervezték, és most végre elkövetik.
Amikor Hermann kihajtott a kisteherautóval a kapun, sem a gróf, sem a grófné nem
tudta megállni, hogy utánaintegessen. Amikor kifordult az útra, és bezárult mögötte a kapu,
mindketten felsóhajtottak. A grófné ideges volt. A gróf hiányolta a katarzis érzését. De ezt
természetüknél fogva nem osztották meg egymással.
– Felveszek valami kényelmesebb ruhát – mondta a grófné.
– Nem rossz ötlet – A férje furcsán mosolygott rá, és összedörzsölte a tenyerét. – Aztán
lehet, hogy ránézek a vendégeinkre.
Azzal elsétált.
A magára hagyott grófné a kapun túli Párizst figyelte. Emberek siettek haza, élték
unalmas mindennapjaikat. Fogalmuk sem volt róla, gondolta a grófné, mit jelent élni.

A pincében a Doktor elkezdte lebontani a falat. Romana talált egy kalapácsot és egy vésőt,
15
Az 1789-es forradalom előtti korszak.
amelyekkel régen a ládákat nyitották fel. Jól, bár lassan lehetett velük haladni. Már ha a
Doktor nem a saját ujjára ütött rá.
Mögöttük Duggan úgy járkált fel-alá, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Romana azt
tanulta, hogy a primitív vadállatok reakcióiból sok mindent ki lehet olvasni. A tehenek
lefekszenek, ha eső várható. A kutyák ugatni kezdenek vihar előtt. Duggan pedig morog az
orra alatt.
– Mire valók a laborban lévő szerkezetek, Doktor? – kérdezte Romana élénken.
Csináljuk lazán. Oldjuk meg a rejtélyeket. Ezek Romana fejében valahogy együtt jártak.
– Hm? – A Doktor megállt, rácsapott az ujjára, majd rutinosan szopogatni kezdte. – A
gróf valami veszélyes, idővel kapcsolatos kísérletet pénzel. A professzor azt hiszi, csak
csirkéket nevel.
– Ellopja a Mona Lisát, hogy csirkéket vegyen? – szólt közbe Duggan. Mostanáig az
hitte, már nem tudnak neki újat mondani.
– Pontosan – válaszolta a Doktor fanyarul.
– De ki akarná megvenni a Mona Lisát? – rázta a fejét Romana. – Nem mutogathatja, ha
egyszer mindenki tudja róla, hogy lopott. – Itt jön a képbe a digitális festészet, gondolta.
Ennél nincs olyan, hogy eredeti példány, így magának a műtárgynak nincs értéke, csakis az
alkotásnak, vagyis nincs az a macera. Ez tipikusan földi dolog. Nem csoda, hogy a Doktor
annyira rajongott ezért a bolygóért. Pedig itt minden feleslegesen túlbonyolított volt. A
Gallifrey-n meg minden annyival egyszerűbb, gondolta aznap már sokadjára.
Duggan úgy nézett Romanára, mintha a lány valami hülyeséget mondott volna. – A
jegyzetfüzetemben hét ember szerepel, akik milliókat fizetnének azért, hogy a
magángyűjteményükben tudhassák a Mona Lisát – mondta a nyomozó önelégülten.
– De senki sem tudhatná meg, hogy náluk van!
– Hát, sokba fájna nekik, de attól még megvennék. – Ebben az egy dologban Duggan
tökéletesen képben volt. Az elmúlt másfél évet azzal töltötte, hogy feltérképezte a gróf
mozgásterét. Amikor a Mona Lisa ellopásáról szóló pletykák szárnyra keltek, nem lepte meg,
hogy mindazok, akik pályáztak a képre, ugyanazokban a körökben mozogtak, mint a gróf.
Egy krétai hajómágnás. Egy tokiói bankár. Egy New York-i playboy. És még sorolhatná.
Mindegyikük bámulatosan gazdag volt, és bámulatosan sötét üzletekben utazott. Ha
megszereznék a Mona Lisát, soha nem beszélnének róla. A mindenre kiterjedő ellenőrzés után
hét névre szűkült a lista. Hét gazdag volt elég megbízható ahhoz, hogy ne vágjanak fel a
képpel egy baráti vacsora után. Ez a hét ember azonban furcsamód rendkívül könyörtelen és
ugyanennyire zárkózott volt. Duggan anno a főnökével is ismertette az elképzelését. – Tudja,
mit? Ha ellopják a Mona Lisát, és a Hetek egyike veszi meg, komoly licitháború lesz. Nem
lennék meglepve, ha a végére elfajulna. – Afelől semmi kétsége nem volt, hogy a gróf tett
bizonyos lépéseket, hogy az aukció névtelen legyen. De ez nem lenne elég. Rájönnének, kik
licitálnak még a képre. Végeznének egymással. Nem mintha olyan nagy veszteség lenne.
A Doktor kiemelt egy nagyobb kődarabot a falból, egyensúlyozva arrébb cipelte, és
ledobta a földre. Most már elég nagy volt a rés, hogy mögé lássanak. A helyiség a fal mögött
üresnek tűnt. Duggan megkönnyebbült. Valami régi szekrény állt csak benne. Nagy hűhó a
semmiért. Mint a csirkéknél.
Romana bosszankodva nézett végig a falon. – Hogyan takarítjuk el a maradékot? – A
vésővel kicsit sokáig tartana. Biztosan így kell folytatniuk? A fal lebontása jelenlegi
tempójukban 7,4 órát venne igénybe, de csak két órára elegendő olajuk maradt.
– Valamilyen gépre lenne szükségem, emelőre – mondta a Doktor. Úgy érezte,
hüvelykujja több csapást már nem viselne el.
Duggan ekkor úgy döntött, beszáll. Minél hamarabb vége ennek a vesszőfutásnak, annál
jobb.
– Ha erő kell, itt vagyok – jelentette be. – Álljanak hátrébb.
 Aztán azzal a buldózer stílussal, aminek köszönhetően eddig megtarthatta a munkáját,
vállal nekirohant a falnak. Duggan nevét iskolás korában minden rögbis félve vette a szájára.
Romana sokkal óvatosabban csinálta volna, de amikor a nyomozó átszakította a falat, el
kellett ismernie, hogy az ő megoldása is hatásos. A stabil francia kőfal találkozott a brit
izomerővel, és most az egyszer megadta magát.
Romana megvárta, míg kissé elül a por, aztán felvette a lámpát, és belépett a terembe,
amely olyan kicsi volt, amilyenre számított. Egy gyertyacsonkon és egy egércsontvázon kívül
nem volt benne semmi. Leszámítva a szemközti falat, amelyet első pillantásra falemezek
borítottak.
Aztán összerakta a képet. A falat hat darab lapos faszekrény alkotta.
– Mik ezek, Doktor?
– Nem tudom – vonta meg a vállát a Doktor. Óvatosan végighúzta a hüvelykujját az
egyik ajtón. Vastagon állt rajta a por. – Bármi is legyen, azóta nem nyúltak hozzá, hogy pár
száz éve befalazták a helyiséget.
Szekrények? Az egész felhajtás szekrények miatt volt? Duggannél most betelt az amúgy
sem túl nagy űrtartalmú pohár.
– Na jó – morogta fájós vállát dörzsölgetve. – Nézzük meg, mi van benne.
A Doktor a bal felső szekrényt választotta. Kicsit nehezen engedett a retesz, az idővel
rátelepülő rozsda beszorította, de végül sikerült kinyitnia az ajtót.
– Ó.
Romana és Duggan meresztette a szemét, de az ajtótól pár másodpercig nem látták, mi
van bent. Aztán a Doktor szélesre tárta, és hátralépett.
A nyomozó megrázta az olajlámpát, mintha nem működne rendesen.
A lapos szekrény egy festményt rejtett. Hetvenhét centiméter magas volt, és ötvenhárom
centiméter széles.
– A Mona Lisa – hebegte a Doktor.
A Mona Lisa jótékonyan mosolygott az előtte állókra, mintha engedélyezné nekik, hogy
folytassák.
Romana megigézve nézte. Fejben kiszámolta a pi-t néhány kedvenc helyiértékéig, majd
néhány kevésbé kedvencéig is. Aztán kikapcsolta az agyát, és tátott szájjal bámult a
festményre.
– Hát… – kezdte Duggan, majd pár másodpercre elhallgatott. Agyának friss levegőre
volt szüksége, hogy mondhasson valami ostobaságot. – Biztos hamisítvány.
– Azt mondja? – A Doktor alaposan szemügyre vette a festményt. – Évszázadok óta itt
áll. Mint a téglafal. Ötszáz éve.
– Akkor a festmény a Louvre-ban… – kezdte Romana. Akkor nyilván az a hamisítvány.
Mindig is az volt. Így már összeállt a kép. Ha mindig is a hamisítvány volt kiállítva, akkor
arról hiszik azt, hogy az eredeti. A digitális festészet ezt a logikai problémát is gond nélkül
megkerüli.
A Doktor megrázta a fejét. – A Louvre-ban lévő kép hitelesítve van.
Duggan agyában ismét megszólalt egy vészcsengő. A Doktor arra utalt, hogy két Mona
Lisa van?
A Doktor finoman megtapogatta a festményt.
– Nem tudom, a Louvre-ban mi van, de ez bizony eredeti.
– Mint ahogy ez is – jelentette be Romana, és kinyitotta a következő szekrényt.
Az ajtó mögött egy újabb Mona Lisa állt.
Duggan leesett állal, enyhén nyáladzva kinyitotta a harmadik szekrényt. Újabb Mona
Lisa.
Miután ötszáz évig rejtőztek, a hat Mona Lisa most végre megcsillogtathatta mosolyát
Duggan lámpájának fényében.
 Kilencedik fejezet – VAN KÉPE HOZZÁ

Az univerzumban nagyon kevés dolog tudja belefojtani a szót a Doktorba. Hat Mona Lisának
sikerült.
Duggan, hála az égnek, katatón állapotba került.
Jól jött. Romana végre gondolkodási időhöz jutott. Csak ő, egyedül egy szobában hat
mosolygó nővel. Újra szemügyre vette a nő arckifejezését. Majd megoldod, sugallta a mosoly.
Remélem is, gondolta Romana.
Annyi biztos, hogy mind a hat festmény eredeti. Senki sem vesződne azzal, hogy
elfalazzon fél évezredre hat reprodukciót. A logika eddig a pontig kísérte, majd le kellett
ülnie, meginni egy csésze teát. Miért festene az ember hat Mona Lisát, hogy aztán mindet
befalazza? Ezeket nem csak úgy betették a szekrénybe, aztán megfeledkeztek róluk. Nem,
ezeket szándékosan zárták be ide, egy barlangba, mélyen a felszín alatt. A festmények túlélték
a bombázást, valamint néhány földrengést és áradást. Olyan szorosan voltak befalazva, hogy a
kastély akár le is éghetett volna, a festmények akkor is épségben maradnak, hogy magukban
mosolyogjanak.
Igazából egy kicsit szüneteltethetnék a mosolygást, gondolta Romana. A digitális
festészet újabb előnye – az ember módosíthatja a festmény arckifejezését.
A Doktor mocorogni kezdett. Romana tapasztalata alapján hamarosan valamilyen zajt
fog csapni. Gyengéden végigsimított az egyik képen. – Leonardo ecsetvonásai.
Duggan komoran bólintott.
– Honnan tudja? – kérdezte Romana.
– Olyan egyediek, mint egy aláírás. – Leonardo számos dologban volt úttörő, többek
között a felhasznált alapanyagok terén. A Mona Lisa egy korábbi verzióját vászonra festette,
de a végleges festmény – csak úgy heccből – vékony nyárfatáblára készült. Saját maga
készített olajfestékkel dolgozott, kifinomult kevert stílussal, amely szintén az ő leleménye
volt, és amelynek köszönhetően a festmény majdnem fényképhatású lett. Ennyi ihletett újítás
szinte lehetetlenné teszi a kép hamisítását. A Doktor óvatosan végigfuttatta ujjait a tábla
felszínén. – A festék is az övé.
– Ez az összes képre igaz?
– Mind a hatra – sóhajtott a Doktor.
Ismét elcsendesedtek.
– Csak azt nem értem… – motyogta a Doktor, majd elhallgatott. Egy darabig
elgondolkozva rágcsálta a sálja végét. – Miért vesződik valaki azzal, hogy ellopja a Mona
Lisát, ha már van belőle otthon hat?
Duggan tudta, miért. Ez minden jelenlévőt meglepett.
– Szedje össze a gondolatait, Doktor – morogta türelmetlenül.
A Doktor a nyomozóra meredt. A férfi nyilvánvalóan azt hitte, tudja a választ. A Doktor
viszont, ha az élete múlott volna rajta, akkor sem tudott volna rájönni.
– Épp az előbb meséltem el – vetette a szemükre a nyomozó. Hát senki sem figyel rá? –
A világon heten is megvennék a Mona Lisát titokban. De egyikük sem fog licitálni rá, amíg a
Louvre-ban lóg.
– Hát persze! – kiáltott fel Romana. – Mindegyikük azt hiszi majd, hogy a lopott képet
veszi meg.
Duggan egy pillanatig meg volt róla győződve, hogy mindent ért, aztán belezavarodott.
Hét vevő. Pont hét vevő. Pont hét kép. Ez hogy lehetséges? Véletlennek túl nagy.
Annyira, hogy Romana már el is kezdte kalkulálni a valószínűségét, és olyan számokat
kapott, amelyeket alaposan meg kell rágni, mielőtt az ember meg tudná emészteni őket.
– Hét Mona Lisa… Hét vevő… – A Doktor csüggedten megrázta a fejét. – Nem lenne
belőlem valami sikeres bűnöző.
– Nem, bizony, Doktor – szólalt meg a gróf. – A sikeres bűnözőket nem kapják el.
A gróf a raktár ajtajában állt. Egy vagyont érő köpenyt viselt, vendégeit pedig egy
meglehetősen bájos pisztollyal tartotta sakkban. Közben a legelbűvölőbb mosolyát villantotta
rájuk. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek, amiért itt találta őket. Olyan benyomást keltett, mint
egy szívélyes házigazda, aki azon kapja a vendégeit, hogy falatoznak a kekszesdobozából.
– Látom, megtalálták néhány képem. – Könnyelműen legyintett egyet a fegyverrel. –
Nem rosszak, igaz? – Szelíden elmosolyodott, a pisztoly csövével megszámolta a
festményeket. – Öt… Hat. Ma este meglesz a hetedik is. A művelet már folyamatban van. Van
valakinek kérdése?
A Doktornak hirtelen hiányozni kezdett az érzés, hogy ő legyen a legfurább fazon a
helyiségben. Kissé kedveszegetten a festményekre mutatott. – Megkérdezhetem, ezeket
honnan szerezte?
– Nem – vigyorgott a gróf.
– Értem. És hogy honnan tudta, hogy itt vannak?
– Nem.
– Évszázadokon át be voltak falazva.
– Igen.
– Odavagyok a tömör válaszokért – sóhajtott a Doktor.
– Remek. – A gróf mosolya úgy hunyt ki, akár egy tűzijáték utolsó szikrái. – Igazából
azért jöttem le, hogy beszéljek Kerenszkijjel.
– Valóban?
– De nincs olyan állapotban.
– Valóban.
– Esetleg felvilágosítana ezzel kapcsolatban, Doktor?
– Nem.
– Én igen. – Duggan a gróf fejéhez vágta a lámpát. Scarlioni lőtt egyet, de valami csoda
folytán sem a lámpát, sem a festményeket nem találta el. A fegyver hangjától megszédült
Doktor és Romana hátratántorodott, míg Duggan felkapott egy darab téglát, és fejbe csapta
vele a grófot.
Scarlioni hang nélkül összerogyott.
Romana idegesen ellenőrizte, életben maradt-e a gróf. Lélegzett, de nem volt
eszméleténél.
A Doktor megrázta a fejét, hogy abbamaradjon a csengés, és dühösen végignézett az
ájult grófon. – Duggan, miért van az, ha valakivel elkezdek beszélgetni, maga leüti?
A nyomozó kissé zavartan megvakarta a tarkóját. – Nem gondoltam, hogy ennyivel
elintézem.
– Esetleg – javasolta a Doktor –, ha nem érti, hogyan működik a fej, nem kéne arra
céloznia.
– Akkor mit kellett volna csinálnom? – morogta Duggan. Úgy érezte, a Doktor lehetne
hálásabb is.
– Duggan! – kiáltott fel a Doktor, majd elhallgatott. Egyetlen röpke pillanatra
elfelejtette, hogy hat Mona Lisa mellett állnak. Tiszteletteljesen suttogva folytatta: – Azt
hittem, az a dolga, hogy megvédje a Mona Lisát a gróf embereitől. – A Doktor ismét
elhallgatott. – Mármint a másik Mona Lisát. Gyerünk.

A kastélyból nem volt valami egyszerű kijutni. Romana jól ismerte az utat, amelyen jöttek, de
a Doktor nem volt hajlandó hinni neki. Hamarosan el is tévedtek a hatalmas, visszhangzó
folyosókon. Helyenként dohos volt a levegő. Az egykor nagy gonddal felaggatott festmények
most összevissza lógtak a falakon. A szőnyegek nyikorogtak a talpuk alatt. A gyönyörű
freskókat moha és penész nőtte be. Errefelé a festmények nagy része elrohadt. Az egykor
ünnepelt képekről, amelyek festőit már rég elfelejtették, az évek során elfolyt a festék, és
beszivárgott a falba. Ezek a műalkotások pusztulásra ítéltettek, már nem számítottak.
Amikor lépéseket hallottak, elrejtőztek egy kápolnában. A ki tudja mióta nem használt
padokon állt a por, de a levegőben még érezni lehetett a tömjén illatát. A kápolna egyik
szegletét egy ereklyetartó foglalta el, amelyben elvileg egyes rég halott és elfelejtett szentek
csontjai hevertek egy kupacban. Valaki időnként idejött, és gyertyát gyújtott. Duggan mintha a
grófné parfümjét érezte volna.
Beléptek egy újabb terembe. Régen hatalmas szalon lehetett, amelynek közepén a
félszemű Medúzát ábrázoló mozaik állt. A tükrök mind összetörtek, a tapéta felhólyagosodott,
ahol aláköltöztek a bogarak. Egy megvetemedett, lábát vesztett csembaló magára hagyva
hevert a földön.
A kastély évszázadok óta omladozott.
Romana beazonosított egy Constable-képet. A Doktor nem volt meggyőzve – neki mind
ugyanolyannak tűnt. Romana viszont kitartott az igaza mellett. Egy balkanyar a Constable-
nél, aztán egy jobb a második Matisse-nál, majd végig a nyomasztó németalföldiek
folyosóján, és visszajutnak a kastély fő termeibe.
Ahol a gróf emberei utolérték őket.
A küzdelem rövid volt, véres, és főleg Dugganen múlt. Hat felfegyverkezett férfi
támadta meg őket. Akár egy kerengő dervis, akit épp kihajítani próbálnak egy mulatóból,
Duggan ököllel leszedett ötöt. A Doktor, miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem
figyeli, felkapott egy képkeretet, és kiütötte a hatodikat, ezzel végleg tönkretéve az egykor
felbecsülhetetlen értékű vásznat, amelyen már elkezdtek lakmározni a férgek.
Duggan végignézett a testek halmán, majd kiválasztotta magának a legszebb fegyvert.
– Amatőrök – köpte.
Romana megvizsgálta a golyónyomokat. Egy szempillantás alatt felmérte, hány réteg
festék és mennyi dekoráció került a falra az évek során. Mintha egy fa évgyűrűit szemlélte
volna, visszautazott az időben: látta az esztergamunkát és a gipszdíszeket, alattuk pedig az
állott levegőt és a kártevő nyüveket.
Duggant feldobta, hogy ismét fegyvert tarthat a kezében, és a kijárat felé terelte a
társait. Ki fognak jutni. Sikerülni fog. Csak néhány lépés, és ott a szabadság, meg persze a
Scarlioni-banda lebuktatásának dicsősége.
Ehelyett golyózápor elől menekülve kellett fedezéket keresniük, miközben körülöttük
gipszdarabok hullottak és virágosládák robbantak szét.
A Doktor köhögve, óvatosan felpillantott, kalapját védekezőn a fejébe szorította.
A grófné a folyosó végén állta el az útjukat, kezében egy mini Gatling-géppuskát tartott,
közben színpadiasan cöcögött.
Hát, ez nem volt betervezve.
A grófné negédes mosollyal közeledett Duggan felé. Ráért, nem kellett sietnie. Csókot
dobott a férfi felé, majd megfeszítette az ujját a ravaszon.
Elkövette azonban azt a szarvashibát, hogy nem figyelt oda Romanára. Amikor elhaladt
a lány fedezékéül szolgáló alkóv előtt, Romana felkapott egy vázát, és lesújtott vele a grófné
fejére. A nő úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli.
 Romana magát is meglepte. Összeráncolta a homlokát.
– Már maga is? – A Doktor végigmérte a földön heverő grófnét.
– Igazából élveztem. – Romana az ajkába harapott.
– Hát reméltem is. – A Doktor szomorúan felvett néhány cserepet. – Késői Ming-
dinasztia, az értéke felbecsülhetetlen.
Duggan a falnak támasztotta a grófnét. Még eszméletlen állapotában is csodaszép volt.

Másodpercekkel később már az utcán voltak. Körülöttük Párizs nagyzolva mutogatta, milyen
ragyogó hely éjszaka is. Az egyik közeli sugárúton nevetgélő pár szaladt végig. Autók
kanyarodtak és dudáltak egymásnak különösen barátságos módon. Az egyik közeli kávézó
kiköltözött az utcára. Ráadásul este lévén, az Eiffel-torony is ki volt világítva. Miért is ne lett
volna?
Egy rövid pillanatra Romanának eszébe jutott, milyen elképesztő szórakozásban volt
része délután (az még ugyanez a délután volt?). Egyfelől ott voltak azok a veszélyes
időkísérletek és a lehetetlen festmények. Másfelől viszont ott volt Párizs. Egy egész város,
amit fel kell fedezni, és élvezni kell. Talán elmehetnének… A Doktorra nézett, aki szintén
vigyorgott. Pont ugyanerre gondolt.
Duggan céltudatossága mentette meg őket.
– Gyerünk – lihegte –, el kell jutnunk a Louvre-ba. – Azzal elindult a múzeum felé.
A Doktor egy pillanatra csalódottnak tűnt. Aztán elindult homlokegyenest másfelé. –
Nem, Duggan. Magának kell eljutnia a Louvre-ba.
Mi a szösz?, csodálkozott Romana. Most tényleg ráhagyják Dugganre az egészet, és
lelépnek várost nézni?
– Romana, maga Duggannel marad. Vigyázzon rá, és próbálják meg nem leütni az
embereket. – A Doktor tovább sétált, bele az éjszakába.
Romana nem jutott szóhoz.
– Hová megy? – nyögte ki végül.
– Egy középkorú olasz úriembert kell felkeresnem – válaszolta a Doktor. – Hát, inkább
késő középkorit. A reneszánszból való. – A Doktor nevetése még visszhangzott, amikor az
alakját elnyelte az éjszaka.

Az éneklés végre befejeződött. Harrison Mandel feje úgy zúgott, mintha körömmel kaparták
volna bele a krétát egy tábláról.
A mulató közönsége vastapsban tört ki.
– De hát ez borzalmas volt – nyöszörögte.
Elena rosszallóan nézett rá. – Tényleg az volt, szívem, abszolút! De nem kell
kimondanunk. – Felegyenesedett. – Bravó! – kiáltotta. – Bravó! – Aztán egyből leült. –
Nehogy azt hidd, hogy még egy ráadást elviselnék. – A férfi lábára tette a kezét. – A dologban
az a művészet, hogy úgy fejezd ki magad, hogy közben nem mondod ki, mire gondolsz.
A taps elült, a közönség sietősen távozott. Harrison tétovázott, nem szerette volna, hogy
a lány levegye a kezét a térdéről. – Azt azért mégse mondhatjuk, hogy ez egy fahangú énekes
szörnyű nyivákolása volt, mon chéri,16 még akkor sem, ha minden kétséget kizáróan az volt.
Ez nem így működik. – Kiáramlottak a bárba, ahol gyakorlatilag érezhető volt a
megkönnyebbülés. – Fogalmazzunk úgy, hogy ez bravúros utazás volt az atonalizmus
területén.
– Komolyan? – kérdezett vissza Harison bizonytalanul.
– Komolyan. – Elena nem folytatta, ami egyértelműen annak a jele volt, hogy a férfi
16
Kedvesem.
reakciójára várt.
– Hát… – kezdte Harrison –, az énekes ruhája tényleg jó volt.
Elena érezhetően nem mutatta ki a csalódottságát.
– Valahol Párizs utcáin valami szépség csak rád vár. Majd amikor rátalálsz, megtalálod
a megfelelő szavakat is. – A karjánál fogva megragadta a férfit. – Gyerünk, menjünk el
szórakozni.

Aznap éjjel nem a Louvre volt az egyetlen múzeum, ahová betörtek. Az Eiffel-toronytól tíz
perc sétára egy teljes utca tele van galériákkal, ahol ócska utánzatokat adnak el a jól szituált
turistáknak.
Biztos kézzel kinyitották a zárat, és másodpercek alatt hatástalanították mindkét riasztót.
Bertrand úr galériája tömve volt abszurd árú, abszurd tárgyakkal. A tolvajok sok mindent le
tudnak szűrni abból, hogy egy párizsi galériának hány riasztója van. A kettő arra utalt, hogy
nincs itt semmi ellopnivaló, úgyhogy felesleges babrálni a zárral. Bertrand úr azonban a saját
játékukban akarta átverni a betörőket. A galéria raktárában igazából állt egy elképesztően
értékes Barbara Hepworth-szobor, de mivel Bertrand úr a tanács engedélyére várt, hogy
lebonthasson egy falat a szobor elhelyezéséhez, nem aggódott, hogy ellopják.
A betörő megállt, hogy megvizsgálja Hepworth művét. Végig is simított rajta. Ő lehetett
volna az egyetlen Párizsban, aki úgy viheti el, hogy nem kell hozzá falat bontania, de nem
tette.
Inkább óvatosan végigsétált a galérián, és zseblámpájával megvilágított különböző
festményeket. A sivatagban olvadozó órák láthatóan hamisítványok voltak. Sok korai
impresszionista festményről lerítt, hogy utánzat. A kötélszobrok némelyikéről pedig ordított,
hogy a bolhapiacon turkálták. A tolvajt azonban az új kiállítási tárgy érdekelte.
Bertrand úr észre sem vette az új kiállítási tárgyat. Ha észrevette volna, meglepetésében
egész biztosan felkiált, és rögtön árcédulát nyom rá. Csak hát Bertrand úr előző napi
ebédszünete valójában másnap reggelig tartott. Olyan későn vánszorgott be, hogy alig maradt
ideje ledönteni egy kávét és megrázni magát, megint mehetett ebédelni. Emiatt teljesen
lemaradt kollekciója legújabb darabjáról.
A betolakodó azonban nem maradt le róla. Csak egy kis időre zökkentette ki, hogy nem
bírt magával és visszament csodálni Hepworth alkotását. Ezt leszámítva többé-kevésbé
nyílegyenesen az új darabot célozta meg.
Egy kék fülke volt, több mint két méter magas és körülbelül egy méter széles. Bertrand
urat nagy örömmel töltötte volna el, különösen szokatlan mivolta miatt. Amikor a hatvanas
években Londonban járt, minden sarkon találkozott ilyennel. Egy járőr legegyszerűbben egy
rendőrségi telefonfülkéből tudta értesíteni a rendőrkapitányságot, ráadásul itt megehette az
ebédjét, és időnként bezárhatta ide a bűnözőket (de csak ha a bűnöző nem fogyasztotta el a
járőr ebédjét). A rádió és a szendvicsbárok megjelenésével azonban a telefonfülkék szép
lassan visszaszorultak. Kár értük: volt valami egyszerű fülkeszerűségükben, kékségükben és
az ajtó feletti „Rendőri telefonfülke” feliratban. Arról nem is beszélve, hogy búgó hangot
adott ki.
És hát nem mindegyik telefonfülke adott ki búgó hangot. Csak ez. Az a fajta gondtalan,
„minden rendben van” búgás volt, ami néha igencsak ellentmondásban állt a körülötte zajló
eseményekkel. Mindenesetre búgott. Ez is szerepet játszott abban, hogy olyan biztonságot
árasztott. – Kimondottan jól érzem magam itt – mintha ezt mondta volna –, szóval mi lenne,
ha te is megpróbálnád?
Még a búgó kék fülke bejárata fölötti felirat is biztonságot sugárzott, bár nem volt
minden szava igaz:
 RENDŐRI TELEFONFÜLKE
KÖZÖSSÉGI HASZNÁLATRA
AZONNALI TÁJÉKOZTATÁS ÉS SEGÍTSÉGNYÚJTÁS
AZONNAL TISZTEK ÉS RENDŐRAUTÓK FOGADJÁK HÍVÁSÁT
HÚZNI

A behatoló odalépett a biztonságot sugárzó fülke biztonságot sugárzó ajtajához, és egy

kulcsot helyezett a zárba. Az kinyílt, és a behatoló csak annyi időre állt meg, hogy
félresöpörje a sálját az útból, majd belépett, és az ajtó becsukódott mögötte.
Egy-két percig minden mozdulatlan maradt.
Aztán a búgás felerősödött, mintha a fülke erősen törte volna a fejét valamin. Majd,
mintha végig ez lett volna a terv, hangosan távozott.

A Doktor eltűnt.
Lehetetlen alak. Romana belerúgott egy vas jelzőoszlopba.
Az egyik pillanatban még ott állt mellettük, és irányította őket, hogy mentsék meg a
Mona Lisát, a következőben meg eltűnt az éjszakában, és szó szerint a Föld felszínéről is. Ro-
manának túl későn esett le a tantusz. Utánasietett, de egy olyan utcában találta magát, amely
tele volt muskátlikkal, csak éppen a Doktor hiányzott belőle, de ő nagyon.
A Doktor, ha ehhez támadt kedve, meglepően könnyen kámforrá tudott válni. Például
amikor egy tüzelésre kész őr sztázisfegyverrel célzott rá, vagy amikor Romana meg szerette
volna kérdezni, mit keres a teáskannában egy moog csőbilincs. Ezek átlagos, mindennapos
eltűnések voltak. Nem így a mostani. Ez volt a Nagy Eltűnés.
Hát megtette. Fogta magát, és itt hagyta a Földön. Tettre készen visszaszaladt a
TARDIS-ba. Egy gyors időutazás, aztán már jön is vissza. A szomorú igazság azonban az volt,
hogy a Doktor bárhol kiköthetett. Menthetetlenül alkalmatlan volt a TARDIS irányítására.
Abszolúte menthetetlen. Akkor járt volna a legjobban, ha a Véletlengenerátorra hagyatkozik.
De nem, a Doktort akkora örömmel töltötte el, hogy az utóbbi időben sokat javult a vezetési
képessége, hogy fel se tűnt neki, ennek talán köze lehet ahhoz, hogy Romana csatlakozott
hozzá. Utazótársa gyorsan megtanulta, hogyan kell áthajolni az irányítópult felett, és hízelgés
közben finoman eltekerni a forgókondenzátort, nehogy valamelyik bolygó napjának kellős
közepén landoljanak.
De ma este egyedül indult útnak. Ez az idióta joie de vivre.17 Romana végignézett a
meleg fényekkel megvilágított bárokon, a boldog járókelőkön, a férfin, aki addig szorít össze
egy dobozt, amíg az zenélve könyörögni nem kezd kegyelemért. Párizs. Párizs volt az oka az
egésznek. A Doktor annyira eltelt a főváros nyújtotta örömökkel, hogy elhúzta a csíkot. De
Romana nélkül teljesen elveszett. Bárhol felbukkanhat az időben és a térben. Vagy egy
napban. Mint az már előfordult. Meg is érdemelné.
De vele mi lesz? Romana ismét körbenézett. Duggan tátott szájjal bámult rá, valamiféle
reakciót várt tőle. Akár össze is állhatna vele, és kalandozhatnának. Ezen eltöprengett.
– Min nevet? – kérdezte Duggan.
– Á, semmin – mondta Romana. – Menjünk, mentsük meg a Mona Lisát.

A Doktor a TARDIS-ban állt, és különböző dolgokon elmélkedett. A küldetésre elkísérte

robotkutyája, K–9, aki türelmetlenül üdvözölte.
– Helló, K–9 – mosolygott a Doktor. – Hogy vagy?
17
Életöröm.
 K–9 hosszasan ismertette állapotfelmérő jelentését, amelyet panaszok listájával
egészített ki, többek között a meghibásodott szervo egységekről, amelyek többszöri
felszólításra sem lettek kicserélve, továbbá a hangáramkörében villódzó diódáról, és új
akkumulátorának kiábrándítóan alacsony töltéséről. Hál’ Istennek, K–9 még nem jött rá,
hogyan kell kitölteni egy panaszlevelet.
A Doktor szerette, hogy robotkutyája van. Az emberekkel ellentétben K–9 keveset
kérdezett, majdnem mindig volt valamilyen válasza, és nem kóborolt el, hogy aztán meg
kelljen menteni az ogronoktól. A Doktor azonban direkt nem vitte magával párizsi túrájukra.
Azt a nagyon is reális érvet hozta fel, hogy K–9 nehezen tudna közlekedni a macskaköves
utcákon, valójában azonban azért hagyta a TARDIS-ban, mert a robotkutya egyáltalán nem
értené meg Párizs lényegét. Nem érezte volna jól magát. K–9 lelkéből hiányzott a költőiség.
– Jó fiú – mondta a Doktor, félbeszakítva a kutya panaszáradatát, aztán nekilátott, hogy
beállítsa a koordinátákat.
Ami nem is volt olyan egyszerű. A TARDIS az utóbbi időben komoly jellemfejlődésen
ment át. A Doktor néha elgondolkodott, ennek lehet-e köze ahhoz, hogy megjavította a
Véletlengenerátort. Miután a TARDIS válláról lekerült a teher, hogy valamilyen
meghatározott helyen landoljon (ami nem mindig sikerült), most már képes volt bárhol és
bármikor földet érni, és soha nem okozott csalódást. Vagyis azon ritka alkalmakkor, amikor a
Doktornak valami kifejezett kérése volt – például hogy ugorjon 500 évet vagy néhány
országnyit jobbra –, az egész gördülékenyebben ment, mint valaha.
Igaz, a kissé riadt kijelzők és hatalmas piros gombok közepette a Doktort váratlanul
hatalmába kerítette a ritkán jelentkező önbizalomhiány. Amikor a Lófej-köd volt az úti céljuk,
és gond nélkül meg is találták, Romana ott állt mellette. Vagy amikor a Medúza-zuhataghoz
érkeztek, Romana akkor is ott állt a vezérlőpult másik oldalán, miközben keze a
sodródáskiegyenlítő közelében pihent. Vicces, hogy mindig így alakult. Különös véletlen.
A Doktor végül nevetségesnek, paranoidnak könyvelte el a gondolatot. Minden csakis
azért szuperál annyira, mert a TARDIS sokkal jobban viselkedik. Megtanulták tisztelni
egymást. Csak be kell ütni a dátumot, amihez az ember egyszerűen… valahogy így, nem igaz,
K–9, csitt, most gondolkozom, igen, ragyogó, szóval aztán bepötyögjük a célállomást… de
vajon mérföldben vagy kilométerben számoljunk? Mikor is váltottak a franciák a metrikus
rendszerre? Ez fontos lehet. De nem biztos.
A Doktor csuriba tette az ujját, nem törődött K–9 figyelmeztetésével, és meghúzott egy
kart. Lesz, ami lesz, gondolta.

– Ó – mondta a Doktor később, amikor a hüvelykszorító közrefogta az ujját. Milyen sokat

számít egyetlen szótag! Ott van például a Leonardo. Az világ egyik legromantikusabb neve,
bármelyik nyelvet is nézzük. A Leonard viszont már nem olyan erős. Hiányzik belőle az a
bizonyos… je ne sais quoi.18 Milyen bájos francia kifejezés. Balgaság volt nem használnia,
amikor Franciaországban volt. Pedig…

Ragyogó olasz reneszánsz napfény áramlott be a műterem ablakán. Az a fajta nagyképű fény
volt, amely számon kérte a művészen, hogy miért nem festi már le. A műteremben lakó férfi
pedig (nem a tulajdonosa volt, igazából nem volt semmilyen tulajdona) minden erejével azon
volt, hogy lefesse.
Festőállványok és festékek hevertek szerteszét a teremben. A falakról részletes
tervrajzok lógtak, az asztalt és a padlót kidolgozott vázlatok borították. Valahol a gondolatok
tengere alatt egy gyönyörű szőnyeg rejtőzött. Az ember első benyomása azonban az volt, hogy
18
Valami megfoghatatlan (Szó szerint: Nem tudom, micsoda).
itt felfokozott művészi rendetlenség uralkodik.
A szobát megtöltötte a zsenialitás szelleme. Másnak viszont nem nagyon maradt hely.
Egészen addig, amíg huhogó hang kíséretében meg nem jelent egy nagy kék fülke,
arrébb taszítva számtalan levegőmolekulát. Kinyílt az ajtó, és a Doktor dugta ki rajta a fejét,
egyelőre csukott szemmel. Aztán óvatosan kinyitotta, és körülnézett. Majd boldogan kilépett,
és hálásan megpaskolta a fülke oldalát. Hiszen minden rendben ment.
A TARDIS többnyire az Idő és Relatív Dimenziók a Térben meghatározást rövidítette,
azonban a Doktor néha úgy is hivatkozott rá, mint az Idő és Relatív Dimenzió a Térben
rövidítésére, aminek még kevesebb értelme volt. Magához a szerkezethez hasonlóan a
nevének is csak akkor volt értelme, ha az ember nem gondolt bele túlságosan.
A Doktort most mindenesetre lekötötte, hogy egyszerűen jól érezte magát. Végre
megérkezett. Leonardo da Vinci műtermébe. Sőt sikerült ugyanoda parkolnia, mint legutóbb.
– Leonardo? Leonardo! – kiáltott, de sehol senki. Hát jó. Úgyis mindjárt itt lesz. Biztos
csak kiugrott egy bagettért. Ezek a mediterrán emberek mindig valami ilyesmit csinálnak.
Körbenézett, egy-két dolgot csak szemügyre vett, másokat megcsodált, és közben vígan
elcseverészett Leonardo madaraival. Elmondásuk szerint az elmúlt napokban kegyes volt az
időjárás, a Doktor pedig egyetértett velük.
– Ó, a reneszánsz napfény! – lelkendezett, az arcát fürdetve a napsütésben. Ritkán
adatott meg neki a lehetőség, hogy saját nagyszerűségén túl valami másban is sütkérezzen, így
kiélvezte a bágyasztó napsütést. Ez volt az egyik kedvenc sajátossága a korszakból, és a
reneszánszt aztán nagyon kedvelte. Tovább nézelődött Leonardo műtermében, elszórakozott a
festményeken. Na ja, az öreg harcos soha nem fejezett be semmit. Soha. Állandóan
szöszmötölt valamivel, soha nem tudta azt mondani, hogy elkészült. Milyen kár érte.
– Leonardo! – kiáltott ismét. – Én vagyok az, a Doktor! – tette hozzá biztatásképpen.
Talán csak elbújt valahová, talán csak attól tart, hogy a látogatója egy behajtó vagy egy
mecénás, aki tudni akarja, miért csúszik a felesége portréja még egy évtizedet. – Leonardo? Itt
vagy? Hahó? – Benézett a függöny mögé, és az asztal alá is. – A festmények miatt nem kell
aggódnod – húzta el a mézesmadzagot. – Mindenki imádja őket. Rengetegen odavannak
értük. Emlékszel Az utolsó vacsorára? – A Doktor évekig próbált valahogy rákerülni a képre.
– És a Mona Lisára? – kérdezte reménykedve. Semmi válasz. Pedig biztos volt abban, hogy
nincs egyedül. – Mondom, Mona Lisa, nem emlékszel? Az a borzalmas nőszemély, akinek
nincs szemöldöke, és nem képes egy helyben ülni. Leo…?
Felvett egy makettet, berregve körberöptette a szobában, majd elmosolyodott. – A
helikopteres ötleted egy kicsit később fut be, de mint már említettem, az ilyen dolgok időbe
telnek. – Valaki járkált odakint. Határozottan lépteket hallott. Bújócskázni a világ egyik
legnagyobb zsenijével? Végül is nem rossz délutáni program.
Leonardo most már bármelyik pillanatban előbukkanhat a falikárpit mögül. Aki bújt, aki
nem, elindult. Belesett mögé.
– Megvagy! – A kard lapja a Doktor vállán landolt, aki meglepetten pislogott.
Egy malacfejű őr állt vele szemben, a páncélja hagymától bűzlött.
– Mit keresel itt?
– Én? – A Doktor magára öltötte legártatlanabb arckifejezését. Nagyon remélte, az őr
megengedi neki, hogy megtisztítsa a kardot, mielőtt leszúrja vele. Mocskosnak tűnt. Akárcsak
az őr. Vajon ebben a páncélban alszik?
Az őr gyanakvóan elfintorodott, aminek köszönhetően leesett egy koszdarab az arcáról
(a Doktor legalábbis remélte, hogy koszdarab). – Ki vagy? Mit keresel itt?
Hát nem egyértelmű?
– Csak beugrottam Leonardóhoz. Itthon van?
A Doktor tudta, hogy a turisták, az adósságbehajtók és a dühös ügyfelek
megnehezítették Leonardo életét, de tényleg annyira rossz a helyzet, hogy Leónak
kidobóembert kellett felbérelnie?
A kard a kabátja szövetébe fúródott. – Senki sem ugorhat be Leonardóhoz.
– Csakugyan? – A Doktort hirtelen heves aggodalom fogta el.
– Fontos munkán dolgozik… – A gyanakvó disznóarc még jobban eltorzult. – Tancredi
kapitány megbízásából.
– Tancredi kapitány! – tátotta a száját a Doktor.
– Ismered?
– Nem.
– Ki szeretne majd hallgatni. – Az őr bólintása azt sugallta, hogy a kihallgatásnak
csúnya vége lesz.
Ez így nem igazán lesz jó, gondolta a Doktor. A reneszánsz elbűvölő korszak a maga
bágyasztó, füstös napfényével, de ez a füst a máglyára vetett eretnekekből, gondolkodókból és
különc módon öltözködőkből származott. Ez bizony baj.
– Ő akar kihallgatni engem? Hát, nekem is lesz hozzá pár kérdésem. – A Doktor érezte,
hogy kutyaszorítóba került, térdre kényszerítik, úgyhogy kiválasztotta a szőnyeg egyik tiszta
sarkát, ahová letérdelhet. Lehet, hogy a helyzeti előny nem nála van, de akkor sem kíván
feladni a kényelemből. – Mi lenne, ha csak úgy elbeszélgetnénk?
A katona odahajolt hozzá, és a Doktor elborzadására kinyitotta a száját.
– A kapitány azonnal itt lesz – jelentette be nagyképűen.
Léptek csattogtak a lépcsőn, majd kitárult a műterem ajtaja. Az érkező körbenézett, és
felmérte a helyzetet, a reneszánsz napfényben tökéletesen kirajzolódott a sziluettje. A férfi
úgy lépett be a helyiségbe, mintha az övé lenne. Mondjuk így is volt.
A Doktor felé közelítő férfi feltűnően jóképű volt, egy olasz herceg magánhadseregének
kapitányaként elegáns öltözetet viselt. Hogy azért mégse tűnjön annyira rémisztőnek,
páncélját strucctollak díszítették, alá pedig zubbonyt húzott. Hiába azonban minden cicoma,
halálos fenyegetéssel közeledett a Doktor felé.
Tehát ő volt Tancredi kapitány.
Ugyanakkor…
– Maga! – kiáltotta a Doktor sötéten. – Maga mit keres itt?
Az alak bólintott, mintha a Doktor rátapintott volna a lényegre. Ha meg is lepődött, az
arcán nem látszott. Tancredi kapitány ugyanis mosolygott.
– Nekem is pontosan ezt kéne kérdeznem magától. – Mosolya kiszélesedett. – Doktor.
Tancredi kapitány pontosan úgy nézett ki, mint Carlos Scarlioni gróf.
Harmadik rész
„Qu’est-ce que l’histoire? Sinon unefable sur
laquelle tout le monde est d’accord.”
„Hogy mi a történelem? Olyan tündérmese,
amire mindenki rá tud bólintani.”

Napóleon Bonaparte
 Tizedik fejezet – POLIHISZTOR

Könnyebb volt bejutni a Louvre-ba, mint Romana gondolta. Egyszerűen besétáltak. Senki
sem kérdezte meg, hová tartanak, senki sem kiáltott utánuk, senki sem lőtt rájuk, és a riasztó
sem szólalt meg. Felszabadító érzés volt.
Végigbaktattak a folyosókon, Duggan a zseblámpájával elővigyázatosan pásztázta a
szobrokat. Többségük bosszantóan hiányos volt. Romana megfigyelte, hogy a múzeum
tulajdonosai kitették ezeket a folyosó szélére, amíg elmentek megkeresni a hiányzó darabokat.
Egy fej nélküli angyalt például az egyik lépcső szélére támasztották, hogy ne legyen útban.
Borzasztó ez a nemtörődöm hozzáállás. Az emberekre nem szabad rábízni semmit.
Romana azt is megfigyelte, hogy Duggan testbeszéde egyre feszültebb lett.
– Azt hittem, a Louvre-t gondosan őrzik – jegyezte meg a lány.
– Így is van – válaszolta Duggan marconán. Kesztyűs kezével megérintett egy dobozt a
falon. Valamikor mozgásérzékelő volt. – Olyan, mintha az épület összes riasztóját tönkretették
volna. Elképesztő – ismerte be kelletlenül.
– A grófnak a jelek szerint komoly technológiája van. – Romana egy kiégett áramkört
nézegetett. Célzott elektromágneses impulzussal csinálták volna? Lenyűgöző.
Beléptek a Mona Lisa termébe, ahol Romana megbotlott valamiben. A padlóra
irányította a lámpáját, és elakadt a szava. Az egyik biztonsági őr holtteste hevert a lába előtt.
– Na, még egy lekapcsolt riasztó – morogta Duggan.
Ez már sok volt Romanának.
– Kissé cinikus a hozzáállása az élethez, Duggan.
– Hát… – A nyomozó egy nem túl bocsánatkérő vállrándítással reagált. – Amikor olyan
régóta van a szakmában, mint én… Mennyi idős is maga?
– Százhuszonöt.
– Mennyi?
Romana nem fejtette ki, inkább odalépett a Mona Lisához. Vagyis a festmény hűlt
helyéhez. A vitrint nyilván nagyon óvatosan leemelték, hogy elvihessék a képet. Csak a
lézernyalábok szövevénye maradt, amely pontosan mutatta a festmény méreteit. Döbbenetes
és nem kicsit elszomorító volt látni.
– Eltűnt – mondta Romana.
Duggan megmondta, hogy nem kéne pazarolniuk az időt a pincében. Elkeseredettségét
halk morgásba fojtotta. Egy része képtelen volt felfogni, hogy a festményt ellopták. – A képet
védő rendszer, a lézersugarak… elvileg nem lehet bejutni mögéjük. Nem lehet őket
kikapcsolni.
– Valakinek mégis sikerült – mondta Romana, miközben a fénynyalábokat vizsgálta. –
Talán megváltoztatták a levegő törésmutatóját.
– Aha – dünnyögte Duggan kétkedve. – De a festményhez át kell jutni a lézeren,
valahogy így…
Bedugta a kezét a lézersugarak közé. Ha jó a megérzése, a riasztó nem indul be.
Duggan megérzése nem volt jó.
Rengeteg riasztó szólalt meg egyszerre.
– A pokol harangjai! – kiabálta Duggan a fülére szorított kézzel.
 – Tényleg olyan a hangja! – kiabálta túl Romana a hangzavart. – Most mihez kezdünk?
– Kiáltásokat hallott meg kutyákat. Nem jó jel.
– Kettéválunk! – kiáltotta Duggan. – A kávézóban találkozunk.
– Igen? És hogyan jutunk ki?
– Látja azt az ablakot? – nevetett Duggan. A terem túlsó végében lévő, gyönyörű
ólomüveg ablakra mutatott, amely egykor egy katedrálisé volt.
– Igen.
A nyomozó odarohant, és átvetette magát az ablakon. Üvegcsörömpölés hallatszott,
majd egy puffanás, aztán még több riasztó szólalt meg, a kutyák pedig egyre izgatottabbak
lettek.
Romana egyedül állt a Louvre közepén, csípőre tett kézzel.
– Ennyi felhajtás egy festmény miatt – füstölgött.

Nyikolaj Kerenszkij professzor magához tért. Máris egymásnak ellentmondó gondolatok

kavarogtak benne. Két alvásszünet huszonnégy órán belül olyan luxus volt, amiről álmodni
sem mert, és nagyon bánta, hogy véget ért. Ugyanakkor a hideg padlón feküdt, és zúgott a
feje. Valaki betört… az a sálas férfi? És valaki fejbe vágta. Másfelől viszont a csirkés kísérlet
nagyon is kielégítő volt. Na jó, többé-kevésbé.
Feltornászta magát, és megkapaszkodott egy pad szélében, amíg a szoba meg nem
állapodott körülötte. Érezte a koponyáján finoman kialakuló púpot, aztán megvizsgálta az
alvadó vért a kezén.
– A tudományos élet… – sóhajtott.
Megrázta a fejét, de ez nem esett jól.
– Csirkék – motyogta a Kerenszkij-gyorsítóra pillantva. Annak legalább nincs semmi
baja. Remélhetőleg a feje is egyben marad. Ha ezek az ipari szabotőrök tönkretették volna a
szerkezetet, és bezúzták volna az agyát, talán nem tudna újat építeni. Ez aggasztó gondolat
volt. Nagy veszteség lenne a világnak, és a gróf sem lenne elragadtatva.
A lépcső felé araszolva eszébe jutott, hogy figyelmeztetnie kell Scarlionit. Biztosan
tudni szeretne róla, hogy betolakodók jártak a laboratóriumban. Meghúzta a csengőzsinórt.
Semmi válasz. A lépcső felé menet észrevette, hogy a raktár ajtaja nyitva van, és furcsa fény
árad a szobából. Rejtélyes.
Észrevette a lyukat a falban. Mit műveltek ezek? A kíváncsiságtól hajtva befurakodott a
résbe, és amikor meglátta, mik vannak a titkos terem falán, leesett az álla.
– Mona Lisák?

Dugganben az a jó, hogy… töprengett Romana… hát, egyszer majd biztos eszébe jut. Talán
amikor végre vehet egy nagy levegőt. A Doktor, még amikor felháborítóan idegesítő is volt,
legalább csinált valami zseniálisat vagy elbűvölőt, amiről Romanának rögtön eszébe jutott,
hogy ő a legkülönlegesebb ember, akivel valaha találkozott.
Duggan merőben más volt. Masszív alkatot kapott, de emellé elfelejtettek szellemi
funkciókat rendelni. Az agy végső soron puha szövet, Duggan pedig kőkemény volt. Lehet,
hogy ő párnákon keresztül szerette kimutatni az érzéseit. Romanának egy korábbi földi
kiruccanásukon megtetszett egy bolt, ahol apró párnákat árultak, amelyekre érzelmek nevét
hímezték. A Doktor elmagyarázta neki, hogy sokan szeretnek ilyeneket a székükre tenni.
Romana azonban kételkedett ebben. Megpróbálta elképzelni, ahogy Duggan elterül egy
kanapén, körülötte párnák olyan feliratokkal, hogy „Szeretet”, „Boldogság” meg „Ölellek”.
Vajon árulnak párnát „Dühös”, „Zsémbes” és „Bunyós” feliratokkal is?
Mindenesetre most átrohantak Párizson, és a lány egyből megfeledkezett Duggan
rejtélyéről, amikor befordultak az egyik sarkon, és a Szajna partján találták magukat. A fekete
kovácsoltvas lámpákról fényfüzérek lógtak, világító szalagok, amelyek tökéletesen
tükröződtek a folyó nyugodt víztükrén. Fantasztikus látvány volt. Egy pillanatra kihagyott
mindkét szíve, és úgy érezte, a város csakis az övé. Varázslatos érzés volt, olyasmi, amit nem
lehet ráhímezni egy párnára.
Romana ekkor értette meg, hogy mit jelent élni, és hogy a Doktor miért törődik annyira
ezekkel a fura emberekkel és az ő lerobbant bolygójukkal. Hiszen ez a Föld még akkor is
képes volt nyújtani egy-egy pillanatnyi meglepetést és csodát, amikor kutyás rendőrök
kergették őket keresztül-kasul a városon. Elismerően biccentett Párizsnak.
Duggan megragadta a kezét.
– Mit piszmog? – morogta, miközben a könyökénél fogva rángatta maga mögött. –
Majd később küld magának egy képeslapot.
Ez egyáltalán nem volt vicces, állapította meg Romana, amikor a férfi belökte egy
sikátorba, néhány kuka mögé, majd elrohant a másik irányba, hogy magára vonja üldözőik
figyelmét.

Kerenszkij átbújt a nyíláson, és odatotyogott a hat mosolygó arcképhez.

– Még ilyet… hat Mona Lisa – motyogta elképedten.
Néhány pillanatra eltűnődött, nem lenne-e jobb visszaaludni, amikor észrevett egy testet
a földön.
Scarlioni volt az.
Letérdelt mellé, és közben számba vette a lehetőségeit. Ha a gróf meghalt, vége a
munkának? Soha nem fizetnék ki, de vajon szabad lenne? Munkanélküli, de szabad?
Ellenőrizte a gróf pulzusát. Még lélegzett. De akkor is. Talán most megpróbálhatná. Eddig
senki sem jött le érte vagy a grófért. Mindig mindenki beszélni akart Scarlionival. Ergo most
senki sincs a házban. Megtehetné. Elmenekülhetne.
Visszalopózott a laboratóriumba, és felnézett a lépcső tetejére. Szabadság! Valószínűleg.
Még ha valaki meg is állítja, mondhatja, hogy csak segítségért sietett. De nagyon erősen
gyanította, hogy senki sem fogja megállítani. Most megszökhet.
Fellépett az első lépcsőfokra. Aztán még egyszer átgondolta.
A munka, a gróf munkája fontos. Valaki megpróbálta megölni, megpróbálták lebeszélni
róla, hogy részt vegyen benne. Scarlioni furcsa alak volt, ez igaz, de egyben az emberiség
nagy jótevője is. Ha Kerenszkij most megszökik, és a gróf meghal, az az ő lelkiismeretét fogja
terhelni. Ráadásul talán soha nem lesz Kerenszkij-gyorsító.
Vonakodva, megereszkedett vállal visszament a befalazott szobába, és a gróf fölé hajolt.
Megtapogatta a homlokát, kereste a púpot. Aggódva megállt. A gróf feje furcsán szivacsosnak
tűnt. Lehet, hogy súlyosabb a sérülése, mint amilyennek tűnik? Még álmában is mosolygott
egy kicsit.
Scarlioni a professzor érintésére megmozdult, hangja kissé reszelős volt.
– Doktor, lenne olyan szíves elmondani, hogy került Párizsba, az 1979. évbe?

– Doktor, lenne olyan szíves elmondani, hogy került Firenzébe, az 1505. évbe?
Tancredi kapitány megmutatta, hogyan lehet kényelmesen elhelyezkedni vastag
bőrpáncélban. Tollakkal gazdagon díszített sisakját az asztalra rakta, és kesztyűs kezével
dobolt rajta. – Én tudok várni, Doktor.
Ezt olyan furcsán mondta. Egyrészt benne volt a türelmetlenség, másrészt viszont úgy
hangzott, mintha egész életében csak várt volna. Mondjuk, ez sok mindent megmagyarázna.
Sok minden a helyére kerülne. Hiszen nyilvánvaló. Ha egy hosszú életű faj példánya
vagyunk, egyszerűen festessünk Leonardóval hét Mona Lisát, aztán várjunk 500 évet, amíg
nagyon, nagyon divatosak nem lesznek, és könnyedén találunk hét embert, aki szívesen
megvenné őket.
Nem, ennek még sincs értelme. Pont hét vevő? És honnan lehetne tudni, hogy a jó lóra
tett? Választhatta volna Signorellit is, hogy fessen fél tucat férfiaktot, és más se lenne a
szekrényben, mint izmok és csalódottság.
De ami még ennél is nagyobb kérdés: honnan a fenéből tudta a kapitány, hogy később
már találkoztak? Ajjaj. Az igeidőkkel itt még bajok lesznek. Kellemetlen. Bár úgy érthető, ha
Scarlioni maga is időutazó vagy visszafelé éli az életét. A harmadik lehetőség meg annyira
elrugaszkodott volt, hogy a Doktor félretette későbbi felhasználásra. Ami igazából most volt
időszerű.
– Szóval… – nézett a kapitányra teljes őszinteséggel. – Azt szeretné tudni, hogy kerülök
ide? Hát, ami azt illeti, gyakran változtatok helyet. Hol itt vagyok, hol ott.
– Az időben? – kérdezte a kapitány.
– Igen, mondhatjuk – válaszolt a Doktor hálásan. Átgondoltam én ezt? Igen, és nincs
benne hiba.
– Pontosan hogyan?
– Nem tudom. – Egek! Jó, ez legalább majdnem igaz volt. Hogy kitöltse az időt, a
Doktor hümmögni kezdett. Ez mindig megőrjítette Romanát. – Csak úgy megtörténik. –
Megvonta a vállát, rajta a kardlappal. – Tudja, csak úgy sétálgatok, intézem az ügyeimet,
aztán bumm, egy másik időben vagyok, vagy akár egy másik bolygón. Nagyon traumatikus
gyerekkorom volt. – Jó ötlet volt egy kis drámát belevinni a végébe.
Tancredi nem reagált, csak lassan és hosszasan végignézett rajta, akár egy pohár
limonádén egy forró nyári napon.
– Szóval… – A Doktor ki nem állhatta a csendet. – Ennyit az én problémáimról. Maga
mit keres itt, drága barátom?
– Élek. – Tancredi kapitány megállt egy pillanatra, majd bólintott, feltehetően magának.
Felállt, elindult a legdíszesebb szék felé, és helyet foglalt. A Doktor, továbbra is térden állva,
odacsoszogott hozzá, és az őr hagyta. A Doktornak nagy gyakorlata volt abban, hogy
alávetettnek tűnő helyzetből alázzon meg embereket.
Tancredi nagylelkűen intett, a Doktor pedig törökülésben letelepedett a szőnyegre, mint
a gyerekek meseolvasáskor.
– Elmondom – kezdte a kapitány. – Ezt a tudást úgyse fogja tudni felhasználni,
hamarosan meghal.
– Nem viccel? – A Doktor könnyedén vette a bejelentést. – Már kíváncsi voltam, mikor
kerül rá sor.
Tancredi mintha meg sem hallotta volna a Doktort.
– Én vagyok az utolsó jagaroth – mondta. – És én vagyok a jagarothok megmentője –
tette hozzá nyomatékosan.
– Ha maga az utolsó, akkor nem kell sok mindenkit megmenteni… – kezdte a Doktor,
de aztán összeráncolta a szemöldökét. – Egy pillanat, jagarothot mondott?
– Már hallott rólunk? – mosolygott a kapitány gyanakvóan.
– Hát – kezdte a Doktor a lehető legóvatosabban. – Az egyik ilyen kis kirándulásomon.
Mindenki meghalt abban a hatalmas háborúban, ó, mikor is… – Mikor is volt? Csak egy
szoned, és beugrik.
– Azt hiszem, Doktor, négyszázmillió év lesz az.
Tényleg. – Csakugyan? Hogy repül az idő! – Szóval Tancredi négyszázmillió éves
lenne? Jókora torta kell, hogy ráférjen az összes gyertya. Nem meglepő, hogy annyira nem
érdekli az élet. – És miért van itt?
– Túlélek – vallotta be a kapitány. Kicsit más volt, mint Scarlioni. Sokkal komolyabb és
nem annyira elvetemült. – Minden faj lételeme a túlélés. Nem vesztünk oda mindannyian a
háborúban. Néhányan megmenekültünk egy ütött-kopott űrhajón, és ezen a bolygón
landoltunk, a történelem előtti időkben. Lakhatatlannak találtuk.
– Négyszázmillió évvel ezelőtt? – tűnődött a Doktor együtt érzően. – Igen, akkoriban
kicsit tényleg macerás lett volna. Nem volt élet a bolygón, ami egy kicsit helyrepofozhatta
volna. – Szörnyű gondolat ütött szöget a Doktor fejébe. – Nincs élet? – motyogta alig
hallhatóan.
– Próbáltunk felszállni, de a hajó felrobbant – közölte Tancredi nyersen. Lehet, hogy
kifinomultnak tűnt, de a felszín alatt nem lapult semmilyen érzelem. – Darabjaimra hullottam,
a szilánkjaim szétszóródtak az időben. Mindegyikük ugyanolyan, és egyik sem… teljes.
Nem semmi, gondolta a Doktor. Ahhoz, hogy így történjen, az összeomló tér-idő
buborék, a bizonytalan gravitáció és légköri nyomás sajátos kombinációja szükséges. Milyen
különös. Tehát az időben mindenhol voltak jagarothdarabkák. Ez nonszensz, bár kétségtelenül
a helyére tesz pár dolgot. A különböző darabkák feltehetően mind képesek arra, hogy
bizonyos időközönként, többé-kevésbé tudatosan kommunikáljanak egymással. Máskülönben
Scarlioni azonnal felismerte volna őt. Vagy mégsem? Ez az egész olyan kusza. Komolyan át
kell gondolnia.
Arra eszmélt, hogy a gróf komoly tekintettel nézi. Az őr rávigyorgott, miközben
zavartalanul tisztogatta a kardját a nyálával megnedvesített mocskos ronggyal.
– Doktor – mondta Tancredi, akár egy türelmes iskolaigazgató –, nem vagyok elégedett
a magyarázatával.
– Ahogy már mondtam… – kezdte a Doktor. Talán előadhatná, hogy az űrhajója
felrobbant, és hogy, hogy nem, a lénye darabjaira robbant az időben. Ezt mintha nem is olyan
rég hallotta volna valakitől.
Tancredi ekkor vette észre a nagy kék fülkét a sarokban. Furcsamód biztonságérzet
szállta meg. Milyen különös. Könnyedén megkocogtatta a kardjával. – Ez mi?
– Az? – kérdezte a Doktor meglepetten. – Fogalmam sincs. Maga szerint követ engem?
Tancredi felpattant a székéből. – Az igazat akarom hallani!
A Doktor is felpattant. – Mint mindannyian.
A két férfi egy pillanatig farkasszemet nézett. Van valami szokatlan a jagarothok
szemével kapcsolatban, nem? A Doktor törni kezdte a fejét, próbált visszaemlékezni.
Tancredi kapitány továbbra is figyelte, mosolya alig remegett meg. Talán ő végezte a
tervezést, a gróf pedig csak mosolygott? A Doktor egy könnyed lépéssel az egyik állvány
mellett termett, és lerántotta róla a leplet, amely a Mona Lisát takarta.
Még csak meg sem lepődött. – Feltételezem, ez az eredeti. 1503-ban készült. Most
mennyit is írunk, 1505-öt? Maga pedig rá akarja venni a jó öreg Leót, hogy fesse meg még
hatszor, igaz?
Tancredi kapitány próbált döbbenten nézni, de nem igazán jött össze.
– Doktor – sziszegte.
A Doktor azonban már nem tudott leállni. A fogaskerekek, még a foghíjasak is, teljesen
felpörögtek. – Még hat Mona Lisát, amiket aztán befalaz egy párizsi pincébe, hogy Scarlioni
négyszázhetvennégy év múlva ráakadjon. Ez aztán a pazar tőkebefektetés.
A Doktor először magában mosolygott, majd a Mona Lisára, Tancredi kapitányra, végül
az őrre. Csak a Mona Lisa mosolygott vissza.
– Doktor… – Tancredi fenyegetően közeledett hozzá. – Maga egy veszélyesen okos
ember. Azt hiszem, ideje, hogy formálisabb körülmények között folytassuk ezt a beszélgetést.
– Ó. – Hát legyen. A Doktor kiegyenesítette kabátja hajtókáját, és lesöpört róla egy
porszemet.
Tancredi az őrhöz fordult. – Tartsd itt a Doktort, míg én idehozom a kínzóeszközöket.
Ha túl sokat pörög a nyelve, szabadítsd meg tőle. – Aztán az ajtóhoz lépett.
 A Doktor ezt kissé átgondolatlannak érezte. – Hogy tudok majd beszélni, ha maga…
– Írni írhat.
– Jó, igaz. – A Doktor tátott szájjal figyelt, majd amikor észrevette a csillogást az őr
szemében, gyorsan becsukta.
Tancredi látványosan erőltetett mosollyal köszönt el tőle.
Az őr odalépett a Doktorhoz, a kardot a torkához szorította.
A Doktor nyelt egy nagyot, amit kifejezetten nehéznek talált. – Őrült, ugye? – Suttogva
beszélt, kezét a szája elé tette. Csak semmi hirtelen mozdulat. Sikerült olyan hangot megütnie,
amivel világossá tette, hogy Tancredinek nincs ki a négy kereke. Nem mintha a másik három
teljesen épnek tűnt volna.
Az őr azonban nem figyelt rá. Mindössze egyvalamit adott ki magából: a szagát.
A Doktor ennél keményebb csatákat is megnyert már. – Fogadok, hogy kemény munka
lehet a kedvében járni, mi?
A torkának feszülő penge egy millimétert sem mozdult.
– Ugye maga nem hiszi el ezt az agymenést? – kérdezte a Doktor, óvatosan az ajtó felé
bökve, amelyen át a kapitány távozott.
– Tessék? – kérdezte az őr. Na végre!
– Tudja, mire gondolok… – Most a fejét kocogtatta meg ugyanazzal az ujjával. –
Jagarothok, űrhajók meg effélék. Kicsit túlzásba esett – fejezte be a szemét forgatva.
– Engem csak azért fizetnek, hogy verekedjem – mondta az őr.
– Igen, de most őszintén, gondoljon bele… jagaroth űrhajó… – ismételte a Doktor. A
szókapcsolat valamiért megragadt az agyában.
Az őr megvonta a vállát, és a Doktor ádámcsutkájához nyomta a kard hegyét. – Ha az
ember már dolgozott a Borgiáknak, mindent elhisz.
– A Borgiák? – Hajjaj. – Most már mindent értek.
A Doktor könnyed sáligazítással rádöntötte az egyik állványt az őrre. A terv az volt –
már ha ezt tervnek lehet nevezni –, hogy eltereli a figyelmét, amíg beszalad a TARDIS-ba, és
lelép. Csakhogy az őr, a Doktor legnagyobb bánatára, képzett harcos volt. Az állványt
félrelökte, a Doktort meg a földre. Fölé magasodott, a kardját kényelmetlenül belenyomta a
torkába.
– Ahogy mondtam – az őr még erősebben megnyomta a kardot –, engem azért fizetnek,
hogy verekedjek.
– Ahogy mondtam – hörögte a Doktor –, most már mindent értek.
A katona a Doktor sálján állt. A Doktor megpróbálta kirántani a lába alól, de egy gonosz
vigyoron és a gégéjére nehezedő pengén kívül nem sok mindent tudott elérni.
– Sajnálom – mondta –, de nem szép dolog ráállni mások sáljára.
A Doktor lassan elmosolyodott. A zsebeiben turkálva megtalálta a Polaroid
fényképezőgépet, amelyet egyszer kölcsönkért (vagy inkább kölcsönvett) egy japán turistától,
hogy megnézze, hogyan működik.
– Na és, erről mi a véleménye? – kérdezte az őrtől.
A férfi elfintorodott. Még életében nem látott ehhez hasonlót. Szórakozottan beljebb
döfte a pengét a Doktor bőrébe.
– Semmi baj, semmi baj – nyugtatta a Doktor mindkettejüket. Az őr felé fordította a
fényképezőgépet. – Gyerünk – hízelgett neki. – Mosolyogjon! Menni fog!
A Doktor meglepetésére az őr villantott egy szép, retekszagú mosolyt.
Lenyomta az exponáló gombot, mire a vaku felvillant. Az őr becsukta a szemét, és
nyüszíteni kezdett.
A Doktor felnevetett és közben talpra állt, miközben az őr ide-oda tántorgott. – Egy
pillanat – állította le a vészesen közeledő alakot. – Várjon csak. – A gép felberregett, és egy
Polaroid képet adott ki magából. A Doktor az őr elé tartotta, aki leesett állal nézte saját torz,
meglepett arcát. Körülnézett a szobában, végig a precíz festményeken, aztán újra a fotóra
meredt. A lehető legtökéletesebb, legtermészetesebb másolat a világon. Ő maga.
Valószínűleg magától is összerogyott volna, de a Doktor azért rásegített egy-két vénuszi
karatefogással. Az őr kábultan belezuhant az egyik székbe, a Doktor pedig a TARDIS-hoz
sietett. Aztán megállt. Egy igazán okos ötlet jutott eszébe.
Az őr még mindig egy kimúlóban lévő tőkehalat imitált. Kitűnő. A Doktor odalépett a
hat nagy gonddal előkészített nyárfatáblához. Mindegyik nagyjából nyolcvanszor ötvenes
méretű volt. Sejtette, mire kellenek. Szegény Leonardo. Annyira utálta a határidőket.
Kihúzott egy filctollat a zsebéből, és vigyorogva mindegyikre felírt valamit.
Aztán Leonardo asztalához sietett. Belenézett a tükörbe. Talán tudja utánozni Leonardo
tükörírását. Ezt körmölte az egyik asztalon lévő lapra.

Drága Leó,
Bocs, hogy nem tudtunk találkozni. Remélem, jól vagy. Bocs az
összefirkált táblákért, csak fesd le őket, és minden oké lesz.
Korábban még találkozunk.
A Doktor

Elégedett volt a művével. Hátralépett az asztaltól, neki Tancredi kapitány kardjának.

– Jaj – kiáltott fel a Doktor.
– Jaj, bizony – visszhangozta a kapitány. – Csak nem megint ugrani készült az időben,
Doktor? – Felvonta a szemöldökét, és cöcögött. – Nem lenne túl udvarias magától, ha pont
most menne el, amikor hoztam magának hüvelykszorítót.

Eközben 1979-ben Scarlioni gróf egyszerre több dologra riadt fel.

Nem bánta, hogy egy sötét helyen tér magához. Annak már kevésbé örült, hogy
Kerenszkij hajol fölé. De ez a bolond legalább meg tud válaszolni egy nagyon is fontos
kérdést.
– Kerenszkij? Hol vagyok?
– Párizsban, természetesen. – A professzor arcáról sütött az aggodalom.
– Párizsban?
– Igen.
– Párizs. – A gróf megnyalta az ajkát, és kellemesen meglepődött, amikor érezte, hogy
van ajka. – Akkor csak álom volt. Talán csak álom. – Elhessegette az agyában feltorlódó
gondolatokat. Űrhajók. Időutazás. A Doktor. Mindez csak álom volt. Élhet tovább mint…
mint…
– Ki maga? – Kerenszkij pont azt a kérdést tette fel, amelyik a grófot is foglalkoztatta.
– Vagyok, aki vagyok. – Felállt, lesöpörte házikabátjáról a több évszázados port, és
próbált nem tudomást venni a hat mosolygó Mona Lisáról. Keményebb hangnemre váltott,
hogy elterelje Kerenszkij figyelmét. – Én fizetem a munkáját. – A laboratórium felé mutatott.
– Gyerünk. Az idő véges.
Kerenszkij nem mozdult, őszinte rémülettel a gróf fejére mutatott.
 – De az arca! – nyöszörögte.
Mi az? A gróf megtapogatta az arcát. Olyan… löttyedt. Laza. Lecsúszott. Nem így kéne
kinéznie egy arcnak. Félelem járta át a lelkét. Mi van, ha nem is álmodta? Mi van, ha ez az
egész igaz? – Most tényleg az arcomról akar beszélgetni, professzor? – mordult fel. A kezével
mindenesetre rendbe rakta az arcát. Az orrát visszatette az arca közepére, a hajvonalát
eligazította a homloka felett, és vízszintbe hozta két fülét. Elsimított mindent, mintha nem
lakozna semmilyen borzalom a bőre alatt. Ösztönösen csinálta. Már hányszor történhetett
ilyesmi? – Vigyázzon magára… Nem szeretném, ha egyszer a maga arcáról kéne
beszélgetnünk. Esetleg olyan eszközöket találnék használni, amik élesebbek a szavaknál.
Amint helyrejött az arca, a gróf megnyugodott. Az egész csak álom volt. Pontosan tudta,
ki is ő. Scarlioni gróf, a legpimaszabb műkincstolvaj az egész világon. Ennyi. Nem volt rossz
érzés Scarlioni grófnak lenni.
Most az egyszer azonban Kerenszkijre nem volt hatással a fenyegetése.
– De gróf úr, kik azok a jagarothok?
Édes Istenem!
A gróf nekitántorodott a hat festménynek, amelyekről eddig nem vett tudomást. Akkor
mégsem álom volt. Ismét megérintette az arcát, egyszerre könnyebbült meg és szomorodott el.
Ezek szerint beszél álmában. Fenébe az álmokkal.
– A jagarothok? – ízlelgette a szót, bár tudta, hogy nincs nyelve. – Maga a
jagarothoknak dolgozik. Szóval munkára! – Nagy szükségét érezte, hogy egyedül maradjon,
úgyhogy kivezette a professzort a raktárból.
Kerenszkij alig mozdult, nem tudta levenni a szemét munkaadója kezéről, amellyel az
arcát igazgatta. Elhaló hangon szólalt meg, mint aki szeretné újra megtalálni a biztos helyét a
világban. – A jagarothoknak kell az a sok csirke?
Ez már több a soknál. Carlos Scarlioni gróf felnevetett. Alig tudta abbahagyni.
– Csirke? – förmedt a professzorra. Mosolya ismét életre kelt. – Folyton lenyűgöz,
professzor. Hogy létezhet ekkora intellektus egy ilyen aprócska elmében? – Megkocogtatta a
professzor homlokát. Valami nem stimmelt vele. Kőkemény volt. Hirtelen késztetést érzett,
hogy tovább kocogtassa. Amíg össze nem törik, mint a Kerenszkij számára fontos tojások.
Egy hang azonban megállította.
– Scaroth!
A saját hangja. Az igazi. Az elméjében kiabált, elsöpört minden gondolatot, amellyel
próbálta megakadályozni. De nem lehetett elhallgattatni.
– Gondolkodnom kell! – üvöltötte. – Időre van szükségem, hogy összeszedjem a
gondolataimat!
Kerenszkij irritálóan kitartó volt, akár a Fekete Halál.
– De akkor miért dolgozom maguknak? Azt hittem, azért, hogy élelemmel lássuk el az
emberi fajt… – Megtört, elhalt a hangja.
– Az emberi fajt? Még mit nem! – Egyre több gondolat ütközött össze a gróf fejében.
Alig tudott rendet tenni köztük, pedig újabb áradat közelgett. Rémisztően, egyúttal
lenyűgözőn a professzorra förmedt. Megragadta a vállát, ujjai belemélyedtek a húsába. – Egy
sokkal nagyobb cél érdekében dolgozunk, amit maga talán fel sem tud fogni. A jagarothok
sorsa van a kezemben. Maga pedig ezért a célért dolgozik. Akár tetszik, akár nem.
 Tizenegyedik fejezet – KABARÉ

– Kettéválunk. A kávézóban találkozunk – hangzott Duggan utasítása. Könnyebb mondani,

mint csinálni.
Romana életében először teljesen elveszettnek érezte magát.
A kávézóból egy kisteherautó rakterében vonszolták el. Épp hogy megérkezett Párizsba,
csak halvány sejtelme volt, merre lehet. Egy katedrális közelében, egy viszonylag forgalmas
bevásárlóutcában. Egy kereszteződés sarkán. Bézs színű a fala, és piros a napellenzője.
Romana hamar rájött, hogy szinte minden utca egy katedrális közelében húzódott, és
szinte minden utcasarok büszkélkedhetett egy bézs falú, piros napellenzős kávézóval. Éjszaka
ráadásul minden zárva volt, és az utcák is máshogy festettek. Párizs kiürült. Egyedül ő járkált
az utcákon, csak a távolban hallatszott néhány kutya ugatása. Remélte, hogy csak pletykásak,
és nem rá vadásznak.
Az sem segített, hogy minden utcában három különböző tábla volt, és mindegyik
ellentmondott a másiknak. Mintha Párizs nem rajongana a kötöttségekért. Átszaladt egy
hídon, amely megerősítette a gyanújában – a korlát tele volt lakatokkal. Biztosan így
akadályozzák meg a helyiek, hogy a híd fogja magát, és arrébb menjen. Ez az egész város egy
megfejthetetlen rejtély.
Tovább rótta az utcákat, és közben nagyon igyekezett úgy tenni, mintha tudná, merre
jár. Hirtelen egy nyolcsávos autópálya mellett találta magát. Hoppá. Biztos, hogy nem erre
jöttek. Ami azt jelenti…
Továbbsietett. Igen, ez volt az a tér, ahol a Doktorral együtt nevettek a szobrokon. A tér
mögött pedig az az utca…
Már szinte meggyőzte magát, hogy ezen a téren járt már. Csak akkor működött a
szökőkút. Vagy ez egy másik tér volt. Vagy akkor jártak volna itt, mielőtt elindultak a kávézó
felé? Talán erre jöttek a Louvre-ból. Az hány méterre lehet innen? Romana ezúttal nem volt
biztos magában. De hát nemrég lépett ki egy időbeli repedésből.
Koncentrált, hogy visszataláljon a Louvre-hoz, de aztán eszébe jutott, hogy a múzeum is
igen serényen keresi, úgyhogy feladta a tervet, és leült egy padra.
Ha Romana olyan alkat lett volna, aki szereti jól kisírni magát, most biztosan így tesz.
Magára maradt egy idegen bolygón, megmentésére nem volt remény, továbbá műkincslopás
és gyilkosság miatt körözték. Azért ez nem semmi egy olyan naptól, amely elvileg
városnézéssel és bouillabaisse-szel telt volna.
Hűvös volt az éjszaka, és Romana hirtelenjében megbánta, hogy iskolás lánynak öltözve
kezdett kószálni az utcákon. Néhány órája még olyan jó ötletnek tűnt. De mivel ő nem volt
hajlandó sírni, az ég megtette helyette: hideg esőcseppekkel áztatta, amelyek egészen a lelkéig
szivárogtak. Felkelt a padról, és legszívesebben belerúgott volna, de inkább elsietett, bele az
éjszakába.
Duggan átlendült a falon, közvetlenül egy vicsorgó rendőrkutya elé.
– Bocs, Fidó – sóhajtotta, majd torkon rúgta az állatot.
Az felháborodottan a férfira nézett, felnyüszített, aztán elterült.
Egy rendőr sietett felé, aki minden bizonnyal azt kiabálta franciául:
– Uram, maga szemmel láthatóan bántotta a kutyámat!
 Duggan őt is lecsapta, aztán rohant tovább.
Na, ez már mindjárt más, gondolta.

Romana végre nem volt egyedül, de most azt kívánta, bárcsak úgy lenne.
– Most nem, köszönöm – mondta hűvösen, és továbbsietett. Nem törődött a mögötte
felharsanó füttyögéssel és a megjegyzésekkel. Bosszantotta a dolog, különösen, hogy már
olyan közelinek tűnt a kávézó. Valami annyira ismerős volt ebben az utcában. Talán a kiállítás
posztere? Vagy a katedrális miatt figyelt fel rá? Másnak tűnt, mint a többi, amely mellett
elhaladt.
Egy turistáknak szóló tábláról leolvasta, hogy másfél kilométerre van a Louvre-tól.
Végre valami az ő nyelvét használta. Átgondolta a napját, és úgy érezte, hogy tényleg most
találkozik először angol mondattal.
Ez jó jel volt. Másfelől pedig azt is jelentette, hogy még mindig el tudja olvasni a
feliratokat, azaz a TARDIS fordítóáramköreivel való telepatikus összeköttetés még nem
szakadt meg. Tehát a Doktor nem repült bele egy törpecsillagba. Egyelőre.
Ez a két jó hír újult erővel töltötte fel Romanát. Ha körben kezd el haladni, és útközben
szemügyre veszi az összes kávézót, talán ráakad Dugganre. Jelenleg ő volt az egyetlen, akit a
barátjának nevezhetett ezen a bolygón.
Keserűen felnevetett.

Ez volt az, ebben teljesen biztos volt. Igaz, két másik kávézónál is így érzett, de az eltévedés
és az egyre erősödő eső kicsit betett az önbizalmának. Ezért úgy döntött, ez a bézs falú, piros
napellenzős kávézó lesz az. Ha mégsem, akkor is megteszi.
Kabátja ujjából előhúzta szónikus csavarhúzóját. Ő maga készítette, miután megtetszett
neki a Doktoré, amely némi fejlesztésre szorult. Hasonlóan a Doktorhoz.
Végighúzta a csavarhúzót az ajtó előtt, és nagy megelégedésére a rozsdamentes acél zár
engedett. Remek.
Belépett a kávézóba, becsukta az ajtót, hogy kinn tartsa az esőt, és gratulált magának,
amiért ilyen ügyesen bejutott. Kis szerencsével senki sem jön rá, hogy itt járt.
Aztán az egyik ablaküveg betört, és benyúlt rajta egy kéz, hogy megragadja a kilincset.
Duggan próbálta meg beküzdeni magát.
– Azt hittem, ezek a helyek egész éjszaka nyitva tartanak – morogta.
– Társulnia kéne egy üvegessel – mondta Romana. Örült, hogy látja a férfit. –
Kifejezetten szimbiotikus munkakapcsolat lenne. – Lesöpörte az üvegcserepeket a férfi
karjáról. Bár nem értette, minek, amikor a nyomozó egy perc múlva újabb üveget tör majd be.
– Tessék? – kérdezte Duggan.
– Csak arra utaltam, hogy sok üveget tör össze.
– Nem lehet rántottát sütni, ha nem törjük fel a tojást – jelentette ki a nyomozó, mintha
valamilyen életbölcsességet fogalmazna meg. Magához vett egy üveg bort, a pulthoz verve
kinyitotta, és töltött mindkettejüknek egy pohárral.
Romana felvette a törött palacknyakat, és lassan lecsavarta róla a fém kupakot. – Ha
elképzelem, ahogy omlettet csinál, rengeteg törött tányért, egy lángokban álló tűzhelyet és egy
eszmétlenül heverő séfet látok magam előtt.
– Figyeljen ide. – Duggan agresszíven védekező álláspontot vett fel. Pont amilyen
agresszíven tudott boldog vagy épp agresszív lenni. – Az eredmények engem igazolnak.
– Tényleg? A Mona Lisa a grófnál van. – Romana ezt nem hagyhatta ki.
Duggan nem szólt semmit. A pult alól előhalászott egy kosár kissé állott kenyeret, és az
asztalra tette. Elnehezedve belerogyott az egyik székbe, közben kerülte Romana tekintetét.
 A lány úgy döntött, megpróbál enyhíteni a helyzeten. Leült a férfival szemben, bekapott
egy falat kenyeret, és ivott rá egy korty bort. Nem is volt olyan szörnyű. Vörös és zamatos,
szinte el is feledtette vele lehangoltságát és az esőt.
Duggan kiürítette a poharát, és töltött magának még eggyel.
– Igen. Hét Mona Lisája van. Hét! Tudja, mit nem értek?
– Van róla elképzelésem.
– Pontosan hét potenciális vásárló van, és pontosan hét Mona Lisa.
– Igen. – Ez már Romanának is eszébe jutott.
– De közülük hat évszázadokat várt befalazva.
– Hat vásárló?
– Nem, hat Mona Lisa – oktatta ki Duggan. Végre ő került lépéselőnybe. – Hogy
kerültek oda? Honnan tudta a gróf, hogy ott vannak?
– Fogós kérdések. – Tényleg azok, ismerte el Romana. Nem különleges, de alapvető
kérdések.
Duggan összeráncolta a szemöldökét. Aztán az egész arcát. Romanának beletelt egy kis
időbe, mire rájött, hogy ez a férfinál az aggodalom jele.
– Van rá egy magyarázat – kezdte lassan és óvatosan. – De…
– De mi?
– Nem. – Duggan megrázta a fejét. – Azt fogja hinni, hogy megbolondultam, és
egyébként tényleg hülyeség, az agyam túl fáradt. Felejtse el.
– Ne. – Ki tudja, talán most hallaná Duggan legjobb gondolatait. Vagy az egyedülieket.
– Mondja csak.
– Ki fog nevetni.
– Elég nagyfiú már ahhoz, hogy elviselje, nem?
– Igaz – biccentett Duggan. – A gróf laboratóriumában lévő fura szerkezetre gondolok.
Szóval az egész mizériát megmagyarázná, ha valaki… hát… – Becsukta a szemét, és úgy
préselte ki magából a szavakat. – Szóval… ha valaki utazott az időben.
– Ne hülyéskedjen. – Romana elfojtott egy kuncogást.
– Tudom. – Duggan olyan mozdulatot tett, mintha fejbe akarná magát ütni. – Felejtse el.
Majd eszembe jut valami sokkal értelmesebb. – Meghúzta a törött üveget, majd gyorsan
kiegyenesedett, és kiköpte az italt.
– Mi a baj?
– Semmi – nyögte Duggan alig érthetően. – Csak elvágtam a szám.

Az éjszaka lassan telt.

Duggan vissza szeretett volna menni a kastélyba, még azután is, hogy Romana kifejtette
neki, valószínűleg meghalnának.
– Igen, de legalább magammal vinnék pár embert – morogta.
– És az elég lenne ahhoz, hogy megmentse a világot?
– Akkor mit kéne csinálnunk?
– Várni – sóhajtott Romana, és ivott még egy kortyot a borból, amely a maga módján
egészen kellemes volt. Korábban nem tudta volna elképzelni, hogy egynél több pohárral is
megigyon. De a slendriánul összepancsolt alkoholok, észterek és norizoprenoidok egyvelege
kifejezetten érdekesnek tűnt. Meg is lepte, hogy a Doktor még nem kóstolta. Igen, addig
fognak itt várni, amíg a Doktor méltóztatik tiszteletét tenni köreikben. Tedd, amit a
világegyetem tesz, és szavazd meg a bizalmat a Doktornak. Szomorúan vette tudomásul, hogy
elfogyott a bora. Duggan közben az elvágott ajkát nyomogatta gyászos képpel.
– Reggelig várunk a Doktorra – jelentette ki Romana.
– Maga nem alszik? – kérdezte Duggan kissé kásás hangon.
 – Nem túl gyakran.
– Ah. – Duggan elhelyezkedett a faszéken, és becsukta a szemét.
Romana az üres poharára nézett. – Kár – sóhajtotta –, hogy minden zárva van.
Duggan kinyitotta a szemét. – Hölgyem, ebben nagyon is téved – mondta kissé
felderülve. – Párizs az a város, amelyik soha nem alszik.
– Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy az New York.
– Maga nem is szokott utazgatni.
– Biztosíthatom róla, hogy ez nem igaz.
Duggan felállt, és lerázta magáról a fáradtságot, akár egy kutya a vizet. – Maga nem
szokott utazgatni – ismételte meg. A lánynak nyújtotta a kezét. – Gyerünk. Irány a város.

Romana legnagyobb meglepetésére Duggan kibírta, hogy ne üssön le senkit. A város, amely
teljesen kihaltnak tűnt, pár utcával odébb pezsgett az élettől.
Egy emelkedőn mentek felfelé, egészen egy vörös falú pincéig, amely tele volt
emberekkel. Annyira füstös volt a hely, hogy Romana attól tartott, fel fog robbanni.
Elképesztően hangos lárma töltötte meg a teret, amitől az emberek ugrálás és vonaglás
kíséretében próbáltak megszabadulni.
– Mi ez? – kiabálta túl a zajt.
– Diszkó – válaszolta Duggan.
Nem maradtak sokáig.

– Tetszenek a ruhák – tapsolt Romana elragadtatva.

Holnap, igen, holnap, amikor a TARDIS visszatér – ami meg fog történni –,
mindenféleképpen fel fogja keresni a gardróbszobát, hogy megnézze, van-e benne ilyesmi.
Elképesztően jó lehet ilyesmit hordani.
A táncosok magasra ívelő rúgásokkal szelték át a színpadot. Romana soha nem gondolta
volna, hogy csupán flitterből és tollakból is lehet ruhát készíteni, de a jelek szerint igenis
megvalósíthatónak tűnt. Nagyon praktikus viselet, kivéve, ha az ember olyan bolygón landol,
ahol fagy van.
– Így akar öltözködni? – értetlenkedett Duggan. Aztán eszébe jutott, mit is visel
Romana. C’est la vie. Ez volt az egyetlen francia kifejezés, amit ismert.
Romana megkocogtatta a poharát. – Van még ebből a borból?

Duggan hamarosan kikísérte Romanát a friss levegőre.

– Hrnk – nyögte a lány.
– Soha nem ivott még ezelőtt?
– Persze hogy ittam. – Romana a két Eiffel-toronyra koncentrált, és arra gondolt, talán
megint egy időrésen zuhan át. – Leginkább vizet – mondta akadozó nyelvvel, de büszkén.
– Várjon csak, azt akarja mondani, hogy soha nem ivott még bort? – Duggan ezt
egyszerűen nem hitte el. – Mit is mondott, hány éves?
– Százhuszonöt.
– Szóval huszonöt – bólintott. – És még soha nem rúgott be? Mit csinált esténként?
– Sokat olvasok, és az utóbbi időben sokat futok. – Romana elvégezte Grave
háromlépcsős tesztjét, amely képes volt kimutatni a dimenzió-összeomlást, és ez eredmények
nem kecsegtettek túl sok jóval.
Duggan elkísérte a folyópartra. Ha a szél a megfelelő irányból fújt, nem is volt annyira
csatornaszag. A látvány, már amikor nem liftezett fel és le, lélegzetelállítóan gyönyörű volt.
 – Meg kell mentenünk ezt a várost – jelentette ki Romana komolyan. – Egyre gyengébb
a hullámrezgése.
– Persze, persze – támogatta oda Duggan egy padhoz. – Most jobb?
– Jobb, de még mindig nem az igazi. – Rámosolygott a férfira, és felemelte a kezét. –
Nézze, én szokatlanul szenzitív… – Ennél a szónál pihent egy kicsit – … érzékeny vagyok az
idő változásaira. Párizzsal nem stimmel valami.
Van egy latin kifejezés, amit minden francia ismer. Késő esténként a kávézókban,
bárokban és mulatókban ezt ismételgetik egymásnak heves ujjrázás és ravasz kacsintás
kíséretében. In vino veritas.
Az emberek őket nézték. Az egyik közelben sétáló pár, tipikusan francia módon, inkább
a folyópart szépségeiről beszélgetett, és nem magukról. Duggan rájött, hogy elállják az utat.
Akik útban vannak, azokra felfigyelnek mások, és őket még mindig azzal gyanúsítják, hogy
nemrég ellopták a Mona Lisát.
A nyomozó gyorsan felvetette, hogy menjenek el a hotelbe, ahol lakik, és keressenek a
lánynak egy szobát. Nem is igazán szálloda volt, és az sem biztos, hogy találnak szabad
szobát, de ez is több a semminél. A terv akkor feneklett meg, amikor megkérdezte Romana
vezetéknevét.
– Smith – jelentette ki a lány.
Nem, Duggan biztos volt benne, hogy még Párizsban sem tudna elszámoltatni egy
szobát, amelyet egy Smith nevű hölgynek vett ki.
Úgyhogy visszamentek a kávézóba, betörtek még egy ablakot, és aludni próbáltak az
ebédhez és csacsogáshoz tervezett székeken.
 Tizenkettedik fejezet – DÉJÀ VU

Szóval akkor nem halt meg.

Scaroth a földön feküdt, arra számítva, hogy biztosan égő törmelék veszi körül.
De semmi. Csak zavart, nyöszörgő teremtmények. Csontokkal hadonásztak, és
álmélkodva nézték. Egyikük, akinek fogalma sem volt, mihez kezdjen ezzel a váratlan
jelenéssel, egy követ hajított felé. A kő célt tévesztett, és nem követte több.
Ez az egész váratlanul érte. Úgy volt, hogy a bolygó lakatlan. Még ezt sem tudták
rendesen kideríteni?
De igazából hová is került? Ez nem lehet ugyanaz a bolygó. Se magányos sziklák, se
ritkás, vörös légkör. Egy pazar réten feküdt a világoskék ég alatt. Azok a lények pedig őt
nézték.
Óvatosan felegyenesedett. Mi van, ha lerohanják? Azok a csontok akár furkósnak is
megteszik. Nála pedig természetesen nem volt fegyver.
Magasabb volt náluk. Annyira mások voltak, szőrösek, bőrük pedig nyugtalanítóan
rózsaszín. Morogtak.
Az egyikük, feltételezhetően a vezetőjük, kitört közülük, és elindult felé, a csontot a feje
fölött lóbálva. Nyilván hozzászoktak, hogy nagyobb lényekre vadásszanak, ami nyugtalanító
volt. Másfelől azonban a vezető nem volt elragadtatva attól, hogy meg kell közelítenie. Az
egyikük előrébb taszította. Scarothra nézett. Bár magát a morgást nem értette, a jelentése
világos volt:
– Figyelj, bocs a felhajtásért, de meg kell védenünk magunkat…
Scaroth könnyedén elroppantotta a nyakát. A lény habozása végzetes volt a számára. A
többiek reakciója nagyon is tetszett neki. Egyszerre voltak felháborodva és megrettenve.
Remek. Mindkettőnek hasznát veheti.

Még aznap este bevitték a barlangjukba, és tisztelni kezdték. Ez jól jött neki, mert időre volt
szüksége, hogy gondolkodhasson. Hogy meghallgassa a hangokat a fejében. Lassacskán
rádöbbent, hogy nincs olyan egyedül, ahogy elsőre hitte, de ez jelentősen megnehezítette a
helyzetét.
Eleinte a hangok olyanok voltak, mintha elfelejtett dolgokat idéznének fel. Aztán
ötletekké álltak össze, amelyeket nagyon nehéz lett volna elmagyarázni. Próbált
visszaemlékezni az űrhajója alakjára. Kezdetben nem jutott eszébe semmi. Ez olyan…
olyan…
Itt megakadt, kereste a szót, hogy le tudja írni, mit hiányol. Végül két szó jutott eszébe,
az abszurd és a rémisztő. A két fogalom valósággal rárontott, mintha valahonnan messziről
futottak volna a fejéig. Nem sokkal ezután a hajója alakja is eszébe jutott, és ez a gondolat is
hasonlóan kifulladva érkezett. Úgyse hinnéd el, honnan jöttem, mintha ezt mondta volna a
hajó.
Ez tényleg abszurd és rémisztő volt. Vajon miért dolgozik az agya ilyen lassan? A sokk
miatt? Fokozatosan még több jutott az eszébe, hasonlóan abszurd és rémisztő gondolatok.
Új istenük a törzs szeme láttára beszélt magában, rázni kezdte borzalmas fejét, és
nyüszített. Ez arra késztette a törzs tagjait, hogy megfontolják, tényleg jó ötlet volt-e
behódolni neki, nem kéne-e újra tárgyakkal dobálni.
A motyogó isten aztán megnyugodott. Az este leszállt.
Scaroth kezdte megérteni, hogy bár a teste ép, az agya működik, a lelke nem teljes. Ha
egy ötletre vagy egy emlékre volt szüksége, meg kellett szereznie. Akár az időn átnyúlva.
Valamilyen szinten ez rémesen kimerítő volt. Másfelől viszont, hát, lelkesítő. Amennyire meg
tudta ítélni, ő a legkorábbi darab. Az első töredék. Messze a legkorábbi. A többi… a másik
tizenegy… egy hosszú időfolyosón sorakoztak, egyikük sem volt teljesen tudatában a
helyzetének vagy Scaroth létének. Ahogy teltek az évek, a kapcsolódások egyre gyengültek, a
gondolatok egyre lassabban érték el.
Scaroth eleinte még örült, hogy senki sincs körülötte, aki hasonló intelligenciával
rendelkezik, annyira nehéz lett volna elmagyarázni a helyzetet. Aztán rádöbbent, hogy
mennyire egyedül van.
Kirázta a hideg. A barlang nagyon hideg volt. Miért nem gyújtottak tüzet? Körülnézett a
törzsön: mindannyian csodálattal meredtek rá. Mégsem gyújtottak tüzet. Aztán Scaroth
megértette, miért. Hah. Ez így sokáig fog tartani.

Scaroth immár a tűz fényénél ült a barlangban. A törzs tagjai őt figyelték, megkönnyebbültek,
hogy végül is nem ölték meg, és várták az újabb kinyilatkoztatást.
Egy teljes nap eltelt, mióta legutoljára feltalált valamit. Most már biztosan hamarosan
abbahagyja a motyogást. Hagyja abba, és mutasson nekik egy újabb csodát. Esetleg
áldozzanak fel neki valamit? Mit szeretne? Egy bölény megteszi?
Scaroth sokat gondolkodott, és közben próbált kommunikálni a többi töredékkel is. Ezt
leginkább ahhoz tudta volna hasonlítani, amikor a térhajtómű feletti fülkében ült, a hajója
tetején, és hallotta a többieket jelenteni, visszaszámolni, a problémákat és az állapotokat
ismertetni, valamint ezeket visszhangozni a folyosón. A kétféle kakofóniában egyetlen közös
elem volt: mindkettőnél azt szerették volna, ha Scaroth csinálna valamit.
Ezen már sokat gondolkodott. Mit kéne tennie? Formálódni kezdett egy gondolat.
Abszurd volt, és rémisztő, és mind a tizenkettejüknek egyesülnie kellett hozzá, a legelső
töredéktől kezdve a tizenkettedikig. Természetes, hogy a tizenkettedik tudott a legkevesebbet
róla, elvégre rettenetesen távol volt tőle. Majd ő megmutatja neki, mi a rendeltetése. Ennyit
tehetett. Kiábrándító, mert annak volt a legtöbb dolga. A legutolsó töredéknek. Aki az idők
végezetéig él. Utána már nincs semmi.

Későre járt az idő a laboratóriumban, és Kerenszkij ismét elfáradt. Scaroth végső töredéke
úgy rajzolt, mint valami megszállott. Kördiagramok, egyenletek és algoritmusok árasztották el
a kockás lapokat, jegyzetfüzeteket, esetenként szalvétákat. Kerenszkij mellette állt, és
próbálta követni.
– De… – jegyezte meg mindig, amikor a gróf szünetet tartott.
A gróf azonban nem törődött vele, folytatta.
Kerenszkij figyelte, bár fáradt volt, éhes, és sajnálta magát. A gróf komolyan gondolta,
amiket mondott? Tényleg ilyen alak lenne? Az nem létezik. Nehéz volt összeegyeztetni a gróf
eddig tapasztalt elegáns kegyetlenségét ennek a furcsa, vicsorgó lénynek a viselkedésével. Aki
nem mellesleg egy üveg pezsgő mellett készült arra, hogy újraírja az idővel kapcsolatos
fizikatételeket.
A pezsgő meg is érkezett egy pohár kíséretében.
A gróf cikornyás és fontoskodó mozdulattal Kerenszkij kezébe nyomta az összes papírt.
A professzornak végre lehetősége nyílt átnyálazni őket. Arra számított, hogy egy őrült
macskakaparását kell kibetűznie. De amit látott, az még ennél is rosszabb volt.
Elhűlten bámult a lapokra. A gróf megrázta a fejét, cöcögött, és meghúzta a poharát.
Kerenszkij még egyszer végignézett a lapokon.
– De… – kezdte végül.
Kerenszkij akadékoskodása egyáltalán nem törte le a gróf jó kedvét, töltött magának
még egy pohár pezsgőt, és a fény felé tartotta.
– Professzor – bökött a lapokra –, most láthatja a munkája igazi eredményét. Ezt fogja
majd megépíteni nekem. – A gróf a legbátorítóbb mosolyát öltötte magára.
Kerenszkij fásultan felvette a lapokat, és ismét végignézte őket, de kicsúsztak a kezéből.
– Gyerünk már! – morogta a gróf.
Kerenszkij összerezzent.
A gróf előzékenyen az írására mutatott.
Kerenszkij ismét próbálkozott. A diagramok nem írták át magukat. Még egyszer
végigment rajtuk, hátha kifelejtett valamit. A számoknak nem volt értelmük, az egyenletek
ostobák, az áramköri rajzok pedig nevetségesek voltak.
Olyan volt az egész, mint valami fekete komédia.
A gróf magához vett egy adag pástétomot, és közben metsző tekintettel nézte a
professzort, aki igyekezett nem figyelni, hogyan keni el a gróf a pástétomot a bagett fehér
szeletein, és hogy morzsák hullanak a rajzokra. Igyekezett az előtte lévő lapokra
összpontosítani, és megtalálni bennük a jót.
– De gróf úr… – kezdte óvatosan. – Ez… ez a gép pont az ellentettje annak, amin mi…
– Itt megakadt, egója még egyszer, utoljára megcsillant – …amin én dolgoztam.
A gróf beleegyezően bólintott. Nagyvonalúan Kerenszkij elé tolta a tálcát, aki elvett róla
egy darab pástétomos kenyeret.
Miközben a professzor evett, a gróf előrehajolt, és egy kígyó jóindulatával mosolygott
rá.
– Be kell látnia, hogy az irányításommal vezetett kutatás mindkét irányba mutat. – Hogy
még érthetőbb legyen, amit mond, keresztbe tette a kezét. Egyik irányba pástétom repült, a
másikba pezsgő loccsant.
– Igen, így van – ismerte be habozva Kerenszkij, miután elfogyott a kenyér, és remélte,
hogy még kap. De nem kapott. – De ahhoz, hogy így legyen, fel kell erősíteni a hatást, amit
próbálok kiküszöbölni.
– Pontosan. – A gróf pohara ismét kiürült, úgyhogy újratöltötte. Aztán visszaterelte a
figyelmet a papírokra. – Olvassa el még egyszer.
Kerenszkij tovább olvasott, majd megállt. Míg a számok eddig egymást figurázták ki,
most már biztosan rajta nevettek.
– De ennek elképesztő a mérete! – bukott ki belőle. A fáradtságtól, az éhségtől és a
zavarodottságtól remegett a hangja. – Mire készül, gróf úr? Én ilyen szörnyeteget még nem
láttam.
– Szörnyeteg? – Valami miatt Kerenszkij utolsó mondata megragadt a gróf fejében.
Mosolya az eddigi legszélesebbre váltott – ha még szélesebb lett volna, kettéhasadt volna az
arca. Kerenszkij fölé magasodott, valósággal áradt belőle a hatalom. Olyan közel hajolt a
professzorhoz, hogy az hallotta, amint a buborékok szétpattannak a pezsgőben. A gróf
közvetlen, barátságos, mézesmázos hangon szólalt meg. – De ugye megépíti, professzor?
– Nem – suttogta Kerenszkij rémülten. – Ezerszer is nem. – Aztán eszébe jutott valami.
Nem akart ennyire elutasító lenni. – De még ha tehetném, akkor sem tudnám.
– Valóban? – A gróf hátradőlt, és felhúzta a szemöldökét. Nem dühös volt, inkább
elképedt.
Kerenszkij az utolsó rajzra bökött. – Egy ekkora szerkezet… ilyen energiaellátás…
Milliókba kerülne. – Na, ez már az ő pályája. A világnak mégiscsak megvannak a maga
határai. A grófnak meg kell találnia a helyét a dolgok nagy rendszerében. – Gróf úr, ezt még
maga sem engedheti meg.
Scarlioni bólintott, látszólag megértette, amit mondott. Még a vállát is megvonta. Most
megfogott, sugallta a mosolya.
Ebben a pillanatban Hermann sietett le a lépcsőn, kezében egy barna papírba burkolt
csomaggal. Örömittasan lobogtatta meg a feje felett. Kerenszkijt egyre rosszabb érzés
kerítette hatalmába.
– Uram! – kiáltott Hermann lelkesen. Még csak meg sem hajolt. – A Mona Lisa már
nincs a Louvre-ban! – Megrázta a csomagot.
– Tessék? – dünnyögte Kerenszkij, és gondterhelten leült.
– Kitűnő, Hermann, kitűnő – mondta a gróf, majd a professzor felé is megeresztett egy
győzedelmes vigyort. – Látja? Mindig mindenre van mód.
Az általában érzelemmentes inas most remegett az izgalomtól. – Amint napvilágot lát a
hír, mind a hét vásárlónk készen fog állni.
A gróf barátságosan hátba veregette a professzort, és felemelte a poharát.
– A bolondokra! – kiáltotta. – A szegény, egyszerű bolondokra.
Hermann meghajolt.
– Mennyi is lesz a bevétel, Hermann? – kérdezte a gróf. Mozdulata arra utalt, hogy ez
többé nem titok a professzor előtt.
Az inas úgy csinált, mintha komoly fejszámításba kezdene. – Körülbelül százmillió
dollár, méltósága.
A gróf Kerenszkijre biccentett, mosolyából egyetlen kérdést lehetett kiolvasni: – Ugye
érti?
A processzor Kerenszkij agyában megfeszített tempóban dolgozott. A férfi elkeseredve
nézett végig a Kerenszkij-gyorsító tervein. Nem volt kifogása, amivel elkerülhette volna,
hogy megépítse az eszközt. Hiszen mindaz, amit eddig nem volt hajlandó elhinni a grófról,
igaznak bizonyult. Bűnöző volt, méghozzá a könyörtelen fajtából, aki nem az emberiség
javáért dolgozik. Egy igazi szörnyeteg. Sötéten végigmérte Hermannt és a grófot. Vajon eddig
miben mesterkedtek?
Hermann átnyújtotta a festményt a grófnak, aki úgy tépte le róla a barna papírt, akár egy
karácsonyi ajándékról. Magasba tartotta, és győzedelmesen megrázta.
Annak, hogy ilyen közel lehet a világ egyik legismertebb festményéhez, valamelyest
örömteli reakciót kellett volna kiváltania Kerenszkijből. De látta már néhányszor a képet. A
festmény csendesen mosolygott, nem törődve azzal, hogy a frászt hozza a professzorra.
Hét Mona Lisa. Honnan tudott a gróf a másik hatról? Nem tűnt valami meglepettnek.
Hermann sem. Kerenszkij még egy pillantást vetett a gróf terveire. Megfájdult a gyomra, és
nem az éhségtől.
Felnézett. A gróf mosolygott rá. – Folytassa a munkáját, professzor – nevetett
kedélyesen. – És találja meg benne az örömét. Máskülönben meg fog halni.
 Tizenharmadik fejezet – A FELTALÁLÁS ATYJA

A hüvelykszorító furcsa egy eszköz. Ugyanazon az elven működik, mint a virágprés, amely
egy fantasztikus eszköz a virágok megőrzésére. A hüvelykszorító azonban messze nem ilyen
örömteli. Egy jókora, állítható saturól van szó, amely lassan összeszorítja, összetöri és
kilapítja, ami belekerül. A fájdalom biztosítása érdekében a szorító-törő-lapító részt tűk is
borítják, csak a biztonság kedvéért. A kínzóeszközök többségéhez hasonlóan ez is
koromfekete volt. Bár ettől még azért volt rajta egy-két folt.
A Doktor ránézett az ujjaihoz erősített hüvelykszorítóra, és fájdalmasan elfintorodott.
– Máris? – kérdezte Tancredi kapitány. – Még hozzá se kezdtem.
– Tudom. De olyan hideg a keze. – A Doktor esdeklő tekintettel nézett az őrre, aki a már
megszokott helyen nyomta a kardját a torkához. Lassan már sorminta lesz a nyakán.
A hüvelykszorító felszerelése után a kapitány hátralépett. A Doktor az egyik asztalnál
ült, amely mellett Leonardo Medúzáját festették. Rengeteg boldog esemény köthető ehhez a
helyhez, a Doktor számára azonban hamarosan nem lesz több, mint az ok, ami miatt nem
tudja olyan gyorsan megkötni a cipőfűzőjét.
A kapitány szélesen mosolygott. Míg Scarlioni a mosolyok széles palettáját fel tudta
mutatni, addig a kapitány csak ezt az egyet, de ez kegyetlen volt.
Az egész helyzetet belengte valamiféle veszélyérzet. A Doktor jól ismerte már ezt.
Valami borzalmas fog történni. Valószínűleg vele. Határozottan kellemetlen lesz, és még a
legjobb esetben is le kell majd cserélnie az ingét. A kulcs az, hogy az ember ne mutasson ki
érzelmeket. Ez enyhe kínzás esetén beválik, de elég nagy falat közönyösen sikítani.
A középkori kínzóeszközök legrosszabb tulajdonsága az, hogy az áldozat nem
függetlenítheti magát tőlük. A mentális kínzásokat és hasonlókat át lehet vészelni, ha az ember
argolin haikukat talál ki, miközben sikítozik. A nagyobb szabású kínzásoknak megvan ez a
hátulütőjük. Amikor valaki felkiált, hogy „Növeld az energiát!”, az általában azt jelenti, hogy
a Doktor többé-kevésbé nyerésre áll. Miközben kínzói az eszközeik teljes arzenálját
felsorakoztatják, addig ő a homok és a naplemente szavak szinonimáit keresi. Ez
meglehetősen kellemetlen a kínzói számára.
A hüvelykszorító azonban más tészta. A Doktort mindig is ámulatba ejtette, hogy az
unalmas, érdektelen apró testrészeken milyen jól lehet fájdalmat okozni. Ebben mindig
lehetett érezni egy kis megalázást. „Egy olyan testrészedet fogjuk kínozni, ami még csak
eszedbe sem szokott jutni.” Aztán az embernek meg kell tanulnia nélküle élni.
Szegény hüvelykujj. Az evolúció azon eleme, amely lehetővé tette a szerszámok
készítését, kardok és ekevasak emelgetését, de ezek után a Doktorral még egy lekvárosüveg is
ki fog babrálni. Sebaj, majd csak hozzászokik. Ismét elfintorodott.
– Ilyen érzékeny? – érdeklődött a kapitány. – Akkor ez jó móka lesz.
– Ez az egész felesleges, nem gondolja? – Mindent összevetve a gróf szimpatikusabb
volt neki, mint a kapitány. Vele nagyobb esélyt látott egy kis tea melletti tereferére.
– Maga miatt van szükség rá, Doktor – jegyezte meg Tancredi kapitány, az őrre
kacsintva. – Máskülönben nem mondaná el nekem az igazat.
Az őr elvigyorodott, amikor a gróf a kínzóeszköz fölé hajolt. Szerette ezt a részt. Jól
szórakozott a sikító embereken. Mindig olyan jó volt látni a végeredményt. Bár utána két
hétig az ember nem igazán kívánta a kolbászt.
Elkezdték tekerni a csavarokat. Először a bal kézen.
– Á! – kiáltott fel a Doktor. – Tudja, mit, meggondoltam magam. – Kifejezetten
rémültnek tűnt. – Ha van valami, amit nem bírok elviselni, az az, ha valaki hideg kézzel
kínoz. – Nyílt tekintettel hátradőlt a székben. – Mit akar tudni?
– Kitűnő, Doktor – mosolygott a kapitány, miközben játékosan, alig érezhetően tekert
egyet a csavaron. – Világosítson fel, hogyan utazik az időben.
– Egyszerű. – A Doktor megpróbálta megvonni a vállát, ami hüvelykszorítóba zárt
kézzel teljességgel lehetetlen. – Időlord vagyok.
Tancredi kapitány ekkor igen figyelemreméltó dolgot tett. Reakciók hosszú listáját
lehetne összeállítani arra, amikor az ember megtudja, hogy egy időlorddal tartózkodik egy
helyiségben. Mi az az időlord? – ez volt a legtermészetesebb kérdés, de a Doktort nevezték
már ősellenségnek is, néhány kellemetlen esetben hódolni akartak neki, és történészek is
küldtek már neki panaszlevelet.
Amikor azonban a Doktor bevallotta Tancredi kapitánynak, hogy ő egy időlord, a férfi
csak ennyit kérdezett: – És a lány?
A Doktort meglepte a beszélgetés új iránya. Egy időben ugráló fazonnal, mint Scaroth,
könnyedén el tud bánni. Hiába tűnt máshogy, a Doktor tudta, mit csinál. Romana azonban alig
volt idősebb egy időtipegőnél. Tény, nagyon okos, csinosan öltözködik, remek társ, ha
ugyanabba a cellába zárják az embert, de még ott a tojáshéj a fenekén. Persze ezt így nem
mondaná a szemébe, mert még valami hihetetlenül okosat vinne véghez, csak hogy őt
felbosszantsa. De attól még fennáll az a pirinyó veszély, hogy Romana ennek a pántemporális
ficsúrnak a karmai közé kerül 1979-ben. Ebben az esetben a gróf két szörnyűséget tehet vele:
megfenyegetheti vagy magához édesgetheti. Romana legnagyobb gyengéje pedig mások
vonzereje. Ezért utazgatott még mindig a Doktorral.
Amikor a kapitány rájött, hogy a Doktor gondolatai messze járnak, gyengéden
megütögette a hüvelykszorítót. – Az igazat akarom a lányról, Doktor.
– Milyen lányról?
Ezt ennyivel nem ússza meg. A gróf megragadta mindkét csavart, és belenézett a
szemébe. – Fogy az idő, Doktor.
– Miről beszél? Még csak 1505-öt írunk.
A Doktor túlzásba vitte a könnyelműsködést. A kapitány készen állt, hogy jó alaposan
rászorítson az ujjára.
Végre, gondolta az őr. Most jön a zaftos rész.
– Jól van, jól van! – kiáltott a Doktor. – Elmondom. – Időt kell húznia még egy kicsit.
Ki kell keverednie ebből a helyzetből. Romanát meg egyáltalán nem kellene belekeverni. Ó,
az őszinte kíváncsiság! Az mindig csodákra képes. – De előbb egyvalamire kíváncsi lennék.
Hogyan kommunikál az időben szétszóródott darabkáival?
– Doktor – morogta a kapitány. – Itt én kérdezek.
Persze, ismerte be magának a Doktor. De azért érdekes kérdés.

A gróf nevetve vonult végig a kastélyon. Igazán jó hangulatban volt. Érezte, hogy a fejében
forognak a fogaskerekek. Rég elveszett kirakódarabok a helyükre kerültek. Megcsinálta. A
célt, amit olyan rég, olyan nagyon-nagyon rég kitűzött maga elé, már majdnem teljesítette.
Efelől már semmi kétsége nem volt. Már tényleg csak az utolsó simítások voltak hátra.
Amibe – ez akkor tudatosult benne, amikor megállt Turner egyik forrongó égboltja előtt
– beletartozott a lehető legbonyolultabb időgép megépítése, amelyet a világ valaha látott.
Látni fog.
Mosolya megremegett, majd eltűnt. De nem lesz semmi gond. Bármennyire is irritáló ez
a Kerenszkij, meg fogja csinálni. Zseniális elme, Scarlioni nem véletlenül őt választotta.
Biztosan végigcsinál mindent a terv szerint. A gróf már sokat figyelte a professzort munka
közben, és arra gondolt: Tudom én, mi ez.
A gyerekek néha évet ismételnek. Megesik. Egyik iskolából a másikba kerülnek. Ülnek
egy ismeretlen teremben, új osztálytársakkal, és a tanár elkezdi magyarázni az anyagot. Az
elején a gyerek semmit sem ért. Aztán lassan ráeszmél, hogy ő mindezt tudja, mindezen már
túl van. Ekkor szétnéz az osztálytársain, akik többé már nem idegenek és rémisztőek. Szegény
párák. Nem tudnak semmit. Az óra végére a gyerek teljesen elunja magát, vagy tollakat
hajigál, vagy felgyújtja a padját.
Carlos Scarlioni gróf hasonlóképpen döbbent rá, hogy kezdetben csak követte
Kerenszkij munkáját, aztán ösztönösen javítani kezdte. Nem ijedt meg a helyzettől. Ezt kellett
tennie. Most pedig a mecénás átveszi a professzor helyét.
Mindez a terv része volt, és remekül működött. Hét Mona Lisa volt, és hét vásárló.
Megvásárolja a szükséges eszközöket, az elektromos áramot eltárolják, a
kormányhivatalnokokat lefizetik, az erőművek alkalmazottait pénzzel rábírják, hogy ne
kezdjenek sztrájkba. Minden remekül halad majd a terv szerint, és végül a világ nem olyan
lesz, mint volt.
Ekkor jött rá, hogy Hermann ott állt mellette. Megkérte, hogy hozzon még egy kis
pezsgőt a könyvtárba. Sajnos már nem lesz ideje meginni az összes üveggel, gondolta
lemondóan.
Ugyanakkor kétely fészkelte be magát a gondolatai közé. Valami nem stimmelt. De nem
itt és nem most. Valami történt ötszáz évvel ezelőtt. A Doktor, az a bohóc, akinek be nem állt
a szája. Valamit csinálni kell vele. A bizonytalanság egyre inkább a hatalmába kerítette. Csak
álmodta volna? Ennyi lenne?

Hermann a távolodó grófot figyelte.

Nem tudta hová tenni ura viselkedését. Ennek kéne lennie élete legboldogabb napjának.
Életében először azonban most nem mosolygott.

A grófnénak feltűnt, hogy a férje megváltozott.

Carlos berontott a szobába, és alig vett tudomást róla, pedig a grófné színpadias
mozdulattal a fejére tette a jeges zacskót, és addigi legfeltűnőbb sziszegését hallatta. Azt
várta, hogy Carlos szó nélkül mellette teremjen, a kanapé mellé térdeljen, csókokkal borítsa a
sebet a homlokán, és esküdözzön égre-földre, hogy nem esett kár a szépségében. – Egyébként
is, ma chérie – búgja majd –, az igazi szépség belül lakozik.
Heidi néha ilyen romantikus képzelgésekben élte ki magát. Bár gyakran úgy tűnt,
mintha az élete sem lenne más. Az ember élhet Svájcban, dúskálhat a pénzben, mégsem
feltétlenül találja a romantikát. Most pedig itt van, egy mesés palotában, egy jóképű, elragadó,
okos férj mellett. Ők a párizsi társasági élet csillagai, és nem mellesleg a történelem
legnagyobb szabású műkincsrablásának végrehajtói.
Mindent olyan elképesztően romantikusnak talált. Carlos azonban néha úgy viselkedett,
mintha csak egy szerepet játszana. Mi zajlik valójában a fejében? Néha rá szeretett volna
kérdezni, de ilyenkor viszketni kezdett a keze a karkötő alatt, és ez elterelte a gondolatait.
Hermann pezsgőt szolgált fel nekik egy ezüsttálcán, amelyet még egy keresztes lovag
harácsolt össze Jeruzsálemből. Carlos kelletlenül mosolygott, miközben feleségével
átbeszélték Duggan és társainak szökését. Meglepő, de az az angol idióta a lehető legjobbat
tette – okos barátokat kerített magának. És akkor mi van? Nem számítanak. Hermann
biztosította őket, hogy Párizs legkorruptabb rendőre épp most fésülteti át értük a várost.
Nemsokára itt fognak fetrengeni és sikoltozni, miközben összemaszatolják a szőnyeget.
A grófnak még az a mocskos húzás is eszébe jutott, hogy előre benyújtja annak a
bohócnak a szőnyegtisztításról a számlát. Mi is a neve? A Doktor? Scarlioni elmosolyodott,
aztán nevetve elismételte a nevet, majd még egyszer, már komolyabb hangon. Mi zavarja
benne ennyire? Déjà vu, vagy valamilyen elfelejtett emlék?
A grófné biztosította róla, hogy felesleges aggódnia. Hiszen a legnehezebb,
legmerészebb részen már túl vannak. A Mona Lisa lényegében önmagát rabolta el.
Franciaország legkifinomultabb tolvajai pedig a csatornahálózatban siklanak a Szajna felé.
Minden ragyogóan a terv szerint halad.
Terv? Carlos biccentett. Az ablaknál állva figyelte a csodálatos főváros pislákoló
fényeit. Párizs hosszú története során nagyon kevés dolog alakult terv szerint, kizárólag akkor
történt így, ha az ember könyörtelenül elszánt volt. Egy jól működő tervhez elengedhetetlen
az alapos előkészület. Nem bíztak semmit a véletlenre. A gróf megvakarta a homlokát néhány
centivel jobb szeme felett, majd a tükörhöz lépett. Az arcába bámult, és próbált rájönni, mi
nem stimmel vele. Valami hibádzott. A hiánya nyilvánvaló volt, és a grófnét érezhetően
zavarba hozta. Hermann is olyan furcsán nézett rá. A gróf végigtapogatta az arcát, de nem
talált semmit, ami ne lett volna a helyén. Megvolt mindkét szeme, sasorra, szája, füle, haja.
Valami miatt mégsem állt össze. Hát persze. Útközben valahol leolvadt a mosolya.
Erőlködött, de nem tudta visszavarázsolni.
– Miért aggódsz ennyire, szívem? – lépett mögé a grófné, átkarolva a vállát. Beleszívott
a szipkájába. Szeme úgy ragyogott, akár egy ékszer. – Nálunk van a Mona Lisa!
Megcsináltuk! Gondolj csak bele, milyen gazdagok leszünk!
– A pénz nem minden. – Olyan szép teremtés, gondolta Carlos.
Férje megjegyzése nem lombozta le a grófnét. A gazdag városiak persze hogy ilyeneket
mondogatnak. – De maga a teljesítmény! – suttogta. – Ez nem kis dolog! – paskolta meg
kedvesen a férje arcát.
A gróf gyengéden ellökte a kezét, majd a szemébe nézett. – Teljesítmény? – Tekintete
Párizs égboltját fürkészte. – Teljesítményt emlegetsz, mert elloptam a Mona Lisát?
Aztán felnevetett, amitől a grófnéban megfagyott a vér. Hosszú ideje nem volt rá példa,
hogy kinevették volna Heidit.
– El tudod képzelni, hogyan érezheti magát az az ember, aki miatt felépültek a
piramisok, aki miatt feltérképezték az eget? Aki tájékoztatott a bolygók mozgásáról? Aki
megcsinálta az első kereket, és megmutatta, mire való a tűz? – A gróf továbbra is Párizst
nézte, de semmiségnek találta. – Aki felnevelt egy teljes fajt a semmiből, csak hogy
megmentse a sajátját?
A grófnő nem jutott szóhoz. Carlos egyre furcsábban viselkedett. Számított rá, hogy
kissé le lesz hangolva, de ez valami más volt. Eltűnt a távolságtartás, az elegáns nyugalom.
Most reszketett a hévtől. Hirtelen izgalom kerítette hatalmába. Az akciójuk talán csak valami
még sokkolóbb, még merészebb felé nyitott utat. De nem értette a helyzetet. – Miről beszélsz,
drágám? Az ember nem érhet el mindent!
– Én nem mindent akarok elérni. – Carlos mintha nem is figyelt volna rá. Beszédstílusa
is szokatlan volt. Nagystílű, mégis alázatos. Mint amikor egy gazdag ember a halállal köt
alkut. Hát persze. Van is erről egy képük. Miért ne lenne? Több is van. – Csak egyetlen életet
kérek… és a népem életét.
A népe? Ez meg mit akar jelenteni? El akarja mondani az igazat a családjáról? Erről
lenne szó? A gazdagság iránti megszállottsága, a rejtett műkincsek felkutatásának vágya. A
képtelen történet, amely leginkább a bolygó zsidó legendájára hasonlított. Tényleg ezt akarja
elmondani neki? Egyáltalán, eddig miért tartotta titokban? Mintha Heidi legalábbis neheztelne
miatta. Nem lenne szabad, hogy egymás előtt titkaik legyenek. Behízelgő hangon
megkérdezte: – Jól érzed magad, szívem?
 – Igen. – A gróf már messze járt. A szoba falai kezdtek eltűnni körülötte. Apró horgok
kapaszkodtak bele az agyába. Kapcsolódások formálódtak. Ez a furcsa test, ez a borzalmas
arc, ez az egész hülye világ csak semmiség.
Heidi aggódva nézte. Már máskor is viselkedett így. Egyszer egy genfi hotelszoba
padlóján talált rá, amikor elutasított mindennemű segítséget. A hotel orvosa petit malként19
diagnosztizálta, majd megnyugtatta Heidit, hogy nincs semmi baj. Igaza volt, nem lett
semmilyen következménye. Ilyesmi előfordulhat a nagy emberekkel. Gondolnia kellett volna
rá – biztos az agyrázkódás az oka, amit az az idióta Duggan okozott. Fel kellett volna
ismernie a jeleket. Az a furcsa eufória volt az utolsó csepp, mielőtt ez a valami hatalmába
kerítette volna. Az üresség, a reszketés, az eksztázis. Ilyenkor olyan kicsinek tűnt, olyan
emberinek. Mindig is szüksége volt rá, most mégis úgy állt mellette a férje, mintha ott se
lenne.
A gróf mindössze egyetlen szót hallott. Egyetlen szó terjedt futótűzként az agyában.
– Scaroth.
Nagy nehézségek árán összeszedte magát. – Ne aggódj, jól vagyok. De most kérlek,
hagyj minket magunkra.
– Minket? – döbbent meg a grófné.
– Engem! – kiáltotta kétségbeesetten. – Kérlek, hagyj magamra!
Scarlioni tudta, hogy felesége egyre közelebb jön, meg akarja vigasztalni, át akarja
ölelni. Köztük volt egy jéggel teli kosár, a pezsgő, a kanapé. Úgy legyeskedne körülötte, mint
egy elkényeztetett kutya körül. Miért nem tudja csak úgy békén hagyni?
– Indulj már! – csattant fel, aztán egy kósza vigyor kíséretében lágyabb hangvételre
váltott. – Egy perc, és megyek utánad.
A legutolsó, amit Heidi szeretett volna, az volt, hogy ilyen állapotban hagyja magára.
Most nem. – Biztos, hogy semmit sem tehetek érted?
– Kifelé! – kiáltotta a gróf, majd heves mozdulattal az ajtóra mutatott. Még csak meg
sem fordult, hogy felesége szemébe nézzen. Alig lehetett érteni, amit mond. – Kifelé.
A grófné próbálta nem sértve érezni magát, de nem tudta. Feldúlta, hogy még csak
együtt érzően sem viselkedhet, nem mutathatja ki a gyengédebb érzéseit. Ha ez egy
romantikus regény lenne, a gróf most hagyná, hogy ápolja. De nem, a férje mindig is három
lépés távolságot tartott tőle. Mindig.
Heidi felkapta a poharát, kirontott a szobából, és jól hallhatóan becsapta maga mögött
az ajtót.
Carlos ezt már nem hallotta. Párizs fényei teljesen eltűntek a szeme elől. Minden eltűnt,
kivéve az örökkévalóságot, ami hamar egyetlen gyönyörű szóvá tömörült, amely végre
mindent megmagyarázott.
– Scaroth.

Öt évszázaddal korábban Tancredi kapitányt ugyanez a szó bénította le, miközben gondolatok
áramlottak át a fején. Az összeköttetés formálódott, csak épp nem a legmegfelelőbb
pillanatban. A korábbi gondolatfoszlányok most elárasztották az elméjét, adatok áramlottak
benne a történelem kezdetétől egészen a végéig. Érezte, hogy reszketni kezd. Arcához kapott,
hogy megállapítsa, mennyire hamis és felesleges. Bárcsak letéphetné magáról, az lenne az
igazi.
– Jól van? – A Doktor még mindig itt bohóckodott mellette. Nem láthatja a gyengeségét.
Tancredi alig láthatóan remegve megköszörülte a torkát, és a Doktor felé fordult. Egy
pillanatig nem látott, majd amikor kitisztult a feje, a Doktornak nyoma sem volt. Rájött, hogy
19
Epilepsziás roham, amelyben a beteg nem reagál külső ingerekre, de nem él át görcsös rángást vagy
eszméletvesztést.
valahogyan sikerült megfordulnia, aminek eredményeképpen egy Medúza-festménnyel nézett
farkasszemet. Kirázta a hideg. Mennyi ideje lehetett transzban? Remélhetőleg csak néhány
másodperce.
– Scaroth!
Ne! A Doktorra összpontosított, aki mosolyogva integetett, kezén a hüvelykszorítóval.
Tancredi közelebb lépett hozzá. Miről is beszélgettek?
– Folytassa csak – mondta kiszáradt szájjal. Óvatos nyitás. A Doktor pont azon
töprengett, hogyan kommunikáltak egymással a darabkáik. Erre ez történik. Mintha tudta
volna előre. Hogyan lehetséges ez? Még ha egy olyan ősi és kegyetlen népről is van szó, mint
az időlordok? – Azt mondta, az időkontinuum kapcsolódási pontjai bizonytalanok. Ezt eddig
is tudtam! – Tancredi keserűen felhorkantott. Az őr aggódva nézett rá, de ő elhajtotta. Sem
segítségre nem volt szüksége, sem arra, hogy démonként máglyára vessék. Még nem.
Kétségbeesetten az asztalra csapott az öklével. – Mondjon valami használhatót, Doktor!
A kapitány előrehajolt, csavart egyet a kínzóeszközön, majd a hang ismét szólította,
mintha bábuként rángatná.
– Scaroth!
– Várj! – könyörgött magának. Még néhány perc a Doktorral, és végre kiszed belőle
valami értelmeset. Végül is egy időlordot kérdez ki. – Várj!
– Ám legyen – mondta a Doktor.
– Nem maga! Maga folytassa.
– Scaroth!– hallatszott ismét a kiáltás.
– Egy pillanat – suttogta. A Doktor egy időlord, a fajuk majdnem olyan ősi, mint a
jagarothok. Mégis olyan keveset lehet tudni róluk. Nem az a szomszédokkal összejáró népség,
inkább maguknak való megfigyelők. Hogyan tudnak utazni az időben? Rejtély. Amit most
végre megoldhat a hüvelykszorítókkal.
Idegesen az asztalhoz lépett, és a Doktor fölé magasodott. Megnyalta az ajkát,
legalábbis meg szerette volna nyalni. Valami nem klappolt. Hová lett a nyelve? Tekintete
kezdett elhomályosulni, de még észrevette, hogy az őr elfintorodik. Már túl sokat látott, meg
kell halnia.
– Na tessék – sziszegte a Doktor az őrnek. – Mindig ilyen?
– Nem az a dolgom, hogy erre figyeljek – sziszegte vissza az őr, alig leplezett
rémülettel.
– Ó – sóhajtott a Doktor együtt érzően.
Tancredi megtámaszkodott az asztalon, és az őrre mutatott. – Fogd le!
Az őr bocsánatkérő vállrándítással a Doktorra szegezte a kardját.
A Doktort egy ízben, meglehetősen komplex okokból, kitiltották az egyik angol állatkert
kalandparkjából. A kötélcsúszdán szerzett tapasztalata azonban nagyon jól jött, amikor
felkapta a hüvelykszorítót az asztalról, és a kard hegyére csúsztatta. Ügyességének
köszönhetően, amivel leginkább saját magát nyűgözte le, úgy sikerült ráhúznia a kínzóeszközt
a kardra, hogy minden ujja megmaradt. Elkezdte a markolat felé csúsztatni. Az
összezavarodott őr megpróbálta elrántani a kardját, de az reccsenve kettétört. Mindig fel kell
használni az ellenségünk erejét önmaga ellen, tartotta a Doktor. És mindig kérni kell öntetet a
fagyinkra. Ezt a két szabályt kötelező betartani.
Az őr csak állt, lengette a penge nélküli markolatot, disznószerű arcára gyermeki
kétségbeesés ült ki. Közben a Doktor a fogával szétnyitotta a hüvelykszorítót, és érezhetően
jól begyakorolt mozdulattal nekirontott a TARDIS ajtajának.
Az őr szorosan jött mögötte, és pontosan ilyen alkalmakkor fordult elő, hogy a TARDIS
kulcsa egyszerűen nem volt sehol. A Doktor egyik kezét felemelve megálljt parancsolt az
őrnek, míg a másikkal sietősen végigtapogatta a zsebeit. Mellzseb, külső bal, belső bal, külső
jobb, belső jobb, jobb nadrágzseb, bal nadrágzseb, farzsebek, hoppá…
 Az ajtó kitárult. – Jó kutya vagy, K–9 – lihegte a Doktor, miután bezuhant a TARDIS-
ba, és becsapta maga mögött az ajtót.
Az őr a markolattal ütötte a TARDIS ajtaját. Aztán abbahagyta. Volt valami biztonságot
sugárzó a fülkében.
– Kapitány! – kiáltotta.
Tancredi azonban alig hallotta meg. Arca szánalmas fintorba torzult, sőt – és ez talán
még rosszabb – teljesen formáját vesztette. – Hagyj minket magunkra!
– Minket? – Az őr reménytelenül körbenézett a szobában.
– Engem! – üvöltötte Tancredi, miközben a homloka teljesen összegyűrődött. – Hagyj
magamra!
Az őr bölcsen ráérzett, hogy most jobban járna, ha valahol máshol lenne, úgyhogy
elegánsan meghajolt, hátat fordított a kapitánynak, és Páduáig meg sem állt.

– Scaroth!
Tancredi kapitány magába zuhant. Először bármiféle rendszer nélkül cikáztak fejében a
gondolatok, arcok, személyazonosságok.
A Vatikánban az egyik pápa elejtette a kelyhet, majd hátat fordított a bíborosainak. Már
megint különböző nyelveken beszélt.
Egy keresztes lovag szünetet tartott Jeruzsálem kifosztása közben.
Írországban egy szörnyű teremtés sikoltozott, ahogy a máglyát nyaldosni kezdte a tűz.
A bizánci szenátusban az egyik szenátort sietősen kikísérték a teremből.
Egy velencei palazzóban egy bóbiskoló angol nemes álmában beszélt.
Egy Athén melletti házban a szolgák nem törődtek uruk sikolyaival.
Egyiptomban a munkások megszakították Kheopsz piramisának építését. Az építész
rémisztő alakja a piramis tetején állt és üvöltött.
Babilonban egy asztronómus rábukott a számításaira.
Az Eufrátesz partján az első kerék kihullott alkotója kezéből.
Egy barlangban az első tűzcsiholó a lánggal beszélgetett, és az válaszolt neki. A törzs
tagjai tátott szájjal figyelték az eseményeket.

Olyan volt, mint az első napsütéses délután egy végtelennek tűnő telet követően. Egyre több
gondolat gyülemlett fel az agyában, extra dimenziók gabalyodtak hurokba. A kérdésekre
maguktól érkeztek a válaszok. S lőn világosság, de még mennyi!
A Scarothnak volt valamilyen litániája. Ezt ismételgették, amíg mindenki meg nem
érkezett, és fel nem ismerte a szövegét. Egyes darabkák pontosan tudták, kik ők és mi a
szerepük. Mások elvesztek a saját személyiségükben, és kikészültek az egész procedúrától.
Volt, aki csak álmában tudott kapcsolatba lépni a gestalt lénnyel. Mindezek ellenére ő is a
nagy célért dolgozott, hogy minél hamarabb megvalósuljon.

Scaroth. Itt vagyunk.

Belőlünk lesz Scaroth.
Én vagyok Scaroth. Egységben az erő.
A jagarothok jövője a kezemben van.
Együtt útjára indítottuk ezt a jelentéktelen
emberi fajt, hitvány életüket
saját céljainkhoz igazítottuk.
Hamarosan együtt leszünk.
 Az évszázadok, amelyek elválasztottak
magamtól, lassan semmivé lesznek.
Az évszázadok, amelyek elválasztottak
magamtól, lassan semmivé lesznek.
Az évszázadok, amelyek elválasztottak
magamtól, lassan semmivé lesznek.

A Doktor és K–9 a TARDIS rejtekéből figyelte, ahogy Tancredi újra és újra elismétli az utolsó
sort, fel-alá járkál Leonardo műtermében, székeket hajigál, asztalokat döntöget és miszlikbe
aprítja a felbecsülhetetlen értékű modelleket. Nem csak az interfész stabilitásával voltak itt
gondok.
A Doktor szopogatni kezdte a hüvelykujját, és megsimogatta K–9-et. Lehet, hogy nem
sikerült összefutnia Leonardóval, de azért ma is tanult egy-két új dolgot. Ráadásul felfordulást
is okozott.
– Küldetés teljesítve – jelentette ki a Doktor. Nagy elégedetten megnyomta a Gyors
Visszatérésért Gombot, és az időgép útnak indult a huszadik századi Franciaország felé.
Remélhetőleg.
Csak akkor jutott eszébe, mit kellett volna tennie, amikor a TARDIS átzuhant az idő
szövetén. Ki kellett volna lépnie a fülkéből, és megpróbálnia beszélni Tancredivel. Elmondta
volna neki, hogy az időlordok Scaroth nyomában vannak, és le kell mondania az összes
tervéről, még mielőtt az időlordok nagy csinnadrattával és erőkkel megtámadnák. Leginkább
csinnadrattával.
Ehelyett a Doktor azt a benyomást hagyta Scarothban, hogy ő és Romana nem mások,
mint két bolygó dilettáns. Ami akár igaz is lehet, mindenesetre nem sokat segített a helyzeten.
Nem, vissza kellett volna mennie, és mondania kellett volna valamit. Biztos van
valamilyen francia szólás arra, amikor az embernek egy kicsivel később ugrik be a tökéletes
visszavágás. L’esprit de l’escalier. A dalekok erről mit sem tudnak.

Tancredi szánalmas kapálózással érkezett meg a jelenésbe, miközben próbálta kibogozni a

gondolatait. Annyira, de annyira közel volt már ahhoz, hogy magától egy időlordtól tudja meg
az időutazás titkait. De kudarcot vallott.
Egy pillanatra nem tudott odaférkőzni a gestalthoz, mert egy pattogó hangot kiadó kék
fülke elállta az útját. Aztán a fülke kirobbant a létezésből. Az univerzum megkönnyebbülten
felsóhajtott. Tancredi tátott szájjal nézte, majd visszahullott a mélységbe.

Ötszáz évvel később Carlos Scarlioni gróf kilépett a gestaltból, és a saját könyvtárában találta
magát. Rengeteg mindent megtudott. Lesz persze, amit el fog felejteni, de ezúttal – igen,
végre! – van mibe belekapaszkodni.
– A Doktor – motyogta. – Tehát a Doktor tudja a titkot. Mosolya széles volt, és többre
éhes.
– A Doktor és a lány.
 Tizennegyedik fejezet – A KORONATANÚ

Bertrand úr galériájának kiállítási tárgyai nyugodt éjszakát tudhattak maguk mögött. A hajnal
közeledtével a legújabb és leghangosabb is visszatért a helyére egy boldog puffanás
kíséretében.
A Doktor kikukucskált az ajtó mögül, és megállapította, hogy pontosan ott van, ahol
lenni szeretett volna. Rosszabb volt, mint amire számított. A TARDIS pontosan ott landolt,
ahol szerette volna, vagyis valami komoly baj volt a tér-idő kontinuummal.
Scaroth tizenkét darabjának interfészei láncba rendeződve átívelték a Föld történelmét.
Ez két dolgot jelentett. Egyfelől az időutazás nem lesz nagy ügy, amíg a Doktor bírja
cérnával, hogy sok parókás holdkórossal találkozik. Másfelől úgy tűnt, Scaroth terve a
végéhez közeledik.
– Az évszázadok, amelyek elválasztottak magamtól, lassan semmivé lesznek –
motyogta a Doktor K–9-nek. – Nem tetszik ez nekem.

A Doktor behúzta maga után Bertrand galériájának ajtaját, aztán a riasztóhoz nyúlt, amelynek
vezetékeit kettévágta a szónikus csavarhúzóval, és összecsavarta a vezetékeket. Mindezt egy
olyan gyerek arckifejezésével, aki nem csinált semmi rosszat, nem tört össze semmit, és
kifejezetten jól viselkedett a délután folyamán.
– Az évszázadok, amelyek elválasztottak magamtól? – motyogta ismét, miközben
letörölte az ujjlenyomatait a kilincsről.
Igen aggodalmas léptekkel indult el a párizsi éjszakába.

Még akkor is aggódott, amikor a Notre-Dame előtt átkelt az úton. Elért egy sarokig, megállt
az egyik kávézó előtt, és vett egy mély levegőt. Ha balra indul, a Louvre-hoz ér, ha jobbra, a
kastélyhoz. Nem lett volna rossz bekopogtatni a grófhoz, arcán széles mosollyal, remélve,
hogy eszébe jut valami zseniális. Vagy megnézhette volna, hogy a Mona Lisa nem csücsül-e
vigyorogva ott, ahol lennie kellett volna. Nem is rossz ötlet.
De kissé szomorúan úgy döntött, az ésszerű dologgal kezdi. Elindult a kávézó elől, és
közben az az érzés mardosta, hogy valami kiment a fejéből.

A kávézóban Romana arra ébredt, hogy valaki egy csésze friss kávét tett elé az asztalra.
Zavaros tekintettel nézett fel, nem értette, a világ hogyan fájhat ennyire, aztán észrevette az
asztalok között kacsázó tulajdonost, aki az üvegszilánkokat söprögette. Rámosolygott az idős
férfira, aki erre a lehető legérdektelenebb vállrándítással reagált, és folytatta a söprést.
Óvatosan belekortyolt a kávéjába, és az jutott eszébe, vajon Párizsban ismerik-e a
baconos szendvics fogalmát. A Doktornak semmi nyoma. Egyfelől jó lenne tudni, ez most azt
jelenti-e, hogy örökre itt ragadt a Földön. Másfelől azonban nem volt biztos benne, hogy
kibírná a Doktor dörgedelmes hangját.
Dugganre pillantott, aki a szomszéd asztalra borulva aludt. Horkolt. Már-már békésnek
látszott. Romana azon kapta magát, hogy gyengéden rámosolyog. A nyomozó feltehetően nem
volt rossz ember a maga egyszerű módján. Nem, ebből elég, gondolta. Kezdesz olyan lenni,
mint a Doktor. Legközelebb megkérdezed, hogy megtarthatjuk-e.
Odalépett a hortyogó férfihoz. Látta, hogy a tulaj az ő asztalára is letett egy csésze
kávét.
– Ébresztő! – suttogta. – Kihűl a kávéja.
Semmi reakció.
Finoman megkocogtatta Duggan vállát, aki erre felugrott és előrántotta a pisztolyát,
amellyel röppályára állította a kávéscsészét.
Romana elfintorodott. Ma minden hangosabb, mint lennie kéne.
– Mi az? – horkantotta Duggan, majd támadó pozícióban még néhányszor körbefordult.
A tulaj azon nyomban összesöpörte a csésze maradványait.
Romana a nyomozó elé tolta a saját csészéjét. – Tessék, igya meg.
Duggan egyszerre bedöntötte az egészet, kézfejével megtörölte a száját, majd
visszarogyott a székbe, olyan bánatos arcot vágva, mint egy véreb. – Ennyi volt, nekem
végem.
Eszébe jutott, amikor a főnöke egyszer azt mondta: – Duggan, maga az a fajta fazon, aki
nem tud úgy kiesni a székéből, hogy ne ütné meg magát. – Duggan ezt mindig erős túlzásnak
tartotta, pedig íme, itt a példa. – Elküldenek Párizsba, hogy utánajárjak, nem zajlik-e valami
furcsaság a műkincskereskedők háza táján. Erre mi történik? Lényegében az orrom elől lopják
el a képet. Azt hiszem, ez kimeríti a furcsaság fogalmát.
Duggan kortyolt még egyet Romana kávéjából, majd letette a csészét. A lány
reménykedve nyúlt érte, de bosszantóan üres volt.
– Akkor – jegyezte meg éllel –, ha már végzett a kávémmal, akár meg is kereshetnénk a
Mona Lisát, nem igaz?
– Melyiket? – vágott vissza Duggan, Romana ízlésének egy egészen kicsit hangosan. –
Én hetet láttam! – Duggan az öklével ritmikusan ütni kezdte az asztalt. Romana azt kívánta,
bár ne tenné. – Hét! Mona! Lisa! – Már megint itt tartunk. – Holnap mit fogunk megnézni?
Pár tucat elfekvőben lévő Eiffel-tornyot?
– Az igazi Mona Lisáról beszélek. – Romana csikorgó fogsorán át szűrte a szavakat. –
Keressük meg az eredetit.
– És mivel magyarázza a többit? – Duggan lassan már nyüszíteni kezdett.
Romana becsukta a szemét, és arra gondolt, talán regenerálódnia kéne. Az enyhíthetne
szemgolyói lüktetésén. Szóval ilyen lehet Doktornak lenni: mindig az ember nyomában
vannak, bugyuta kérdésekkel ostromolják őket? Hm? Most mi lesz, Romana? Ez mit jelent,
Romana? Hogyan mentjük meg a világot, Romana? Gyorsan elszámolt tízmillióig, aztán
válaszolt.
– Szerintem Scarlioni kiválasztotta a hét vevőt, visszaugrott az időben, rávette
Leonardót, hogy fessen még hatot, azokat befalaztatta, hogy a megfelelő módon öregedjenek
meg, a hetediket ellopta a Louvre-ból, és most az egészet eladja hatalmas profitért. Maga
szerint ez hogy hangzik?
Na persze. Duggan savanyú képet vágott.
– Régebben válási ügyekben nyomoztam – jegyezte meg nyeglén. – Az soha nem volt
ilyen.
A tulaj az asztalukhoz csoszogott, és letett Romana elé egy csésze kávét. Mennyország.
– Amennyire átlátom a helyzetet – gondolkozott hangosan a lány –, csak egy hiba van a
gondolatmenetemben.
– Na, lepjen meg.
Duggan ismét el akarta venni Romana kávéját, de a lány ráütött a kezére.
– Kerenszkij szerkezete nem igazán lenne hatékony időgép.
 – Folytassa csak.
– Hát… – Romana felvett két kockacukrot. – Futhat egymás mellett párhuzamosan két
idősáv, de egy időmezőinterfész-stabilizátor nélkül nem lehet átlépni egyikből a másikba.
– Tessék? Mit nem lehet?
Romana összekoccantotta a két kockacukrot. Dugganhez hasonlóan mindkettő makacsul
szilárd maradt. Bedobta mindkettőt a kávéjába, és addig kevergette őket, amíg fel nem
oldódtak.
– Valahogy így kéne, azt hiszem – kortyolt bele a kávéjába. – Na, menjünk a kastélyhoz,
ott legalább lecsaphat valakit.

Miközben Romana és Duggan a kastély felé vették az irányt, a Doktor egy forgalmas úton
kelt át a Szajna másik partján. Két turista arra kérte, készítsen róluk egy fotót. A Doktor
lekapta őket, majd futva elhaladt a Pont Neuf mellett.

Bár a múzeumok határozottan büszkék a gyűjteményükre, nem szívesen ismerik be, mi

hiányzik belőlük. A Mona Lisa ellopása a legfontosabb hír lett világszerte, kívülről azonban
semmi sem látszott a Louvre épületén. Talán a szokásosnál valamivel több ügyetlenül parkoló
rendőrautó állt előtte. Odabent a Mona Lisa-terem ajtajára nemes egyszerűséggel kitették a
ferme20 feliratot, és nem fűztek több magyarázatot hozzá. Valaki a közelben kihelyezett egy
állványt, rajta egy poszterrel, amely rohadt gyümölcsöket ábrázoló, egyszerűen mesés
németalföldi festményeket hirdetett a csalódott turistáknak. A turisták nem haraptak rá.

Harrison Mandel nem tudott mit kezdeni Elenával.

A legtöbb párizsihoz hasonlóan úgy tűnt, nincs igazán munkája, vagy ha mégis, az
annyiból áll, hogy bemegy egy irodába, megcsipkedi néhány ember arcát, aztán elmegy
kávézni. Végtelennek tűnő ideje volt arra, hogy különböző múzeumokba cipelje Harrisont,
remélve, hogy valamitől el lesz ragadtatva.
A legtöbb dolog, amit megnéztek, tényleg szép volt, de nem esett tőlük hasra.
Ráadásul őszintén rettegett a Louvre-tól. Olyan hatalmas volt. Annyi minden volt benne
kiállítva, amiről Elenának sok okos dolog jut majd eszébe, aztán várni fogja, hogy ő is
mondjon valami többé-kevésbé összefüggőt. Ő persze megpróbálná hozni a legjobb formáját,
motyogna valamit, aztán sietnének is tovább a következő képhez. A Louvre lenne az a hely,
ahol Elena valami efféle mondatra ragadtatná el magát: „Most a tökéletes szépség pillanatát
éled át Párizsban, ami megváltoztathatja az egész életed.” Az volt Harrison sanda gyanúja,
hogy addig keresnék ezt a pillanatot, amíg rá nem találnak. Pedig, morfondírozott, én úgy
szeretem a dolgokat, ahogy vannak.
A Louvre-hoz közeledve nem tudta nem észrevenni, mennyi rendőrautó áll a környéken.
– Biztos csak a rendőrök sztrájkolnak – állapította meg Elena, mintha ez mindennapos
esemény lett volna.
Még közelebb a múzeumhoz feltűnt az aggodalmaskodó emberek morajló tömege.
– Biztos csak a múzeum dolgozói sztrájkolnak – állapította meg Elena, mintha ilyesmi
gyakran történne.
Még közelebb pedig Harrison egy újságírót látott egy operatőrrel.
– Biztos csak megint elrabolták a Mona Lisát – állapította meg Elena, mintha ez
olyasmi lenne, amire nem is érdemes energiát pazarolni.

20
Zárva.
Miközben a Doktor futva közelítette meg a múzeumot, feltűnt neki a rendőrautók sora.
Néhány zsaru és közterület-felügyelő vállvonogató versenyt vívott. A Doktor továbbsietett, fél
füllel meghallotta, hogy a Mona Lisát ellopták, és már bent is volt a múzeumban.

Madame Henriette később úgy mesélte az egészet a macskáinak, hogy aznap nem volt valami
sok dolga. Sajnálatosan kevés embert érdekelt „A Louvre kincsei (kivéve a Mona Lisát)”
című exkluzív, formabontó és egyedi tárlatvezetése. Türelmesen elmagyarázta bundás
barátainak, hogy előfordulhat, hogy egy darabig nem kerül lazac a tányérjukba.
– Ha a Mona Lisát nem találják meg – sóhajtotta –, mindannyian olajos halon fogunk
élni.
A macskák tétován ránéztek, majd folytatták lazacadagjuk elfogyasztását. Lesz még itt
lazac, nem féltek attól, hogy ne lenne.
Madame Henriette számára borzalmasan furcsa volt ez a nap, különösen, amikor az a
szörnyű sálas ember is előbukkant a semmiből.
– Félek tőle – ismerte be. – Ti sem kedvelnétek.
A macskák egyetértettek. Kutyás pasasnak tűnt.
Madame Henriette-nek nem volt jobb dolga, izgatottan mászkált a rendőrök között, és
próbálta a lehető legapróbb információmorzsát is elcsípni. Eddig még senkinek sem tűnt fel
madárszerű alakja. Amikor azonban a Doktor hirtelen megjelent a könyökénél, összerezzent.
– Elnézést – dörögte a férfi, akinek érezhetően nem sikerült suttognia.
Madame Henriette fojtott kiáltást hallatott.
– Látott tegnap este két embert, aki megpróbálta megakadályozni a Mona Lisa
elrablását?
– M’sieur? – meredt rá Madame Henriette.
Észrevette, hogy egy nyomozó észrevette őket. Ebből katasztrófa is lehet. Egy dolog
mindent tudni a betörésről, és egészen más, ha egy exkluzív, formabontó és egyedi
tárlatvezetésekre felhatalmazott személyt bűnrészességgel vádolnak. Tragédia.
Madame Henriette remélte, hogy ha ennek a javíthatatlan álmodozónak van valamilyen
információja, finoman közli vele. Ehelyett ajtóstul akart berontani a házba. A fickót, aki úgy
nézett ki, mint egy Toulouse-Lautrec-festmény életre kelt és nehéz sorsú alakja, látványosan
más sem érdekelte, mint hogy ő legyen a figyelem középpontjában.
– Nem látott itt egy csinos, beszédes lányt – hadonászott a férfi összevissza –, meg egy
fiatalembert, aki imádja használni az öklét?
Úgy tett, mintha meg akarná ütni a nőt, mire Madame Henriette felsikított. Az őket
figyelő nyomozó bökdösni kezdte a társát a könyökével. Most már mindketten őket nézték, és
Madame Henriette úgy érezte, mindjárt itt a vég.
– Tudtam, hogy el fogják lopni – tájékoztatta a férfi az egész helyiséget. – Amint
megtudtam, hogy sor kerül a rablásra, ideküldtem a barátaimat, hogy állítsák meg, ami
szemmel láthatóan nem sikerült. Nem számíthatok senkire – mondta bosszús arccal. –
Mondja, nem látta, merre mentek?
Madame Henriette észrevette, hogy most már a terem összes nyomozója a társát
bökdösi a könyökével. Letették a kávéjukat, és elindultak feléjük.
– Nem, m’sieur – vágta rá a nő. – De szerintem jobban tenné, ha beszélne a
rendőrséggel. Azt hiszem, ők pont itt vannak…
– Bah! – A férfi lenyűgözően franciás pökhendiséggel reagált. – Sajnálom, de arra nincs
időm. – Megfogta Madame Henriette kezét, hátralépett, és hirtelen olyan elragadó „minden
rendben lesz” mosolyt villantott rá, amilyet még nem látott. – Jó lenne még beszélgetni, de az
egész emberi faj számít rám… Viszlát! – Azzal integetve továbbállt.
A nyomozók többsége nézte, ahogy az alak távozik. Egyikük felhajtotta a kávéját, és
utánarohant.
Madame Henriette legnagyobb megkönnyebbülésére egyedül találta magát egy teljesen
üres teremben. Halványan tudatában volt, hogy az ajtón túl sokkal izgalmasabb dolgok
történnek. Egy pillanatra elszomorodott. De már hozzászokott a magányhoz.
– Ez a férfi – mesélte Madame Henriette a macskáinak – tegnap a Louvre-ban az egész
univerzumról tartott kiselőadást, ma pedig az emberi faj miatt aggódott. – Megsimogatta az
egyik macska farkát. – Azt hiszem, titokban ő is francia volt.

A Doktor nem vette észre, hogy követik, miközben a Marais kerület utcáit rótta. Ahogy
átfurakodta magát a tömegen, és időnként megállt csoportképeket csinálni, nem tűnt fel neki,
hogy az ő személyleírásától (amely minden ismétlésnél egyre színesebb lett) hangos a
rendőrségi rádióhálózat.
Az egyik nyomozó egy kávézó előtt ült, egy pohár brandy felett szemlélte a tovarohanó
világot. Végignézte, ahogy Párizs harmadik legkeresettebb embere elsétál a kávézó előtt, majd
bement telefonálni.
Üzenete volt Scarlioni gróf részére: a Doktor úton van.

A Doktor könnyen megtalálta a kávézót. Tele volt hajnali vendégekkel, akik vagy bonne
journée21 felkiáltással hátba veregették egymást, vagy magányos sarkokban szívták el reggeli
cigarettájukat, vagy a tévé előtt gyülekeztek, amely – bár erről a Doktor mit sem tudott – a
Mona Lisa elrablásáról tudósított, kiegészítve egy képpel a festményről, valamint egy
elképesztően szemcsés felvétellel, amely a jelek szerint azt mutatta, hogy Romana és Duggan
átmászik egy falon.
A Doktor odafurakodott a pulthoz.
– Tulaj! – szólította meg. – Látta azt a két embert, akikkel tegnap jártam itt?
A tulaj a Doktorra nézett, idős arcáról a világon semmit sem lehetett leolvasni.
– Biztos emlékszik ránk – folytatta a Doktor –, mi voltunk azok, akiket folyton
feltartóztattak és megtámadtak, és mi törtünk össze mindent.
A tulaj vállat vont. Felvette az asztalon heverő törött üvegnyakat, egy pillanatig
sokatmondóan végigmérte, aztán kidobta. Más megjegyzést nem fűzött a dologhoz.
– Ó, már értem – mondta a Doktor, de nem adta fel. – Esetleg azt is tudja, merre mentek
tovább?
A tulaj ismét vállat vont, majd – mintha meg sem hallotta volna a Doktort – lassan és
türelmesen becsoszogott az egyik sarokba, ahol elkezdett áttúrni egy halom papírt, miközben
a fogán keresztül szűrte a levegőt. A Doktorról egyáltalán nem vett tudomást, amihez a
Doktor nem volt hozzászokva. Párizs persze még ezt is megúszta.
– Köszönöm – mondta a Doktor a levegőnek. – Nagyon szépen köszönöm.
Körbenézett a kávézóban. Nyilván visszajönnek. Romana eszes lány. Csak még
vásárolgatnak egy kicsit.
– Nem lehettek annyira ostobák, hogy visszamenjenek a kastélyba.
A tulaj visszatért, és egy gyűrött lapot tolt a Doktor elé a bárpulton.
– „Kedves Doktor! Visszamentünk a kast..– A Doktor felmordult, a zsebébe gyűrte a
lapot, hálásan intett a tulajnak, és kirohant.

Carlos Scarlioni gróf Romana és Duggan előtt állt, fegyverrel a kezében, az előtte lévő asztal
tele volt péksüteményekkel. Belekortyolt kedvenc gyógyteájába, és jóindulatú kíváncsisággal
21
Szép napot!
nézett a vendégeire, miközben Hermann elmesélte, hogyan kapta el őket.
A két fogoly ruhája szakadozott volt, és elég megviseltnek tűntek. Hermann felemelt
kézzel kísérte be őket az étkezőbe, amikor a gróf épp arra várt, hogy elkészüljenek
háromperces lágytojásai. De még így is élvezte az étkezést. Elvett még egy croissant-t, és
gondosan megvajazta, mielőtt lenyelte volna.
– …amikor a riasztó megszólalt, méltósága – mondta Hermann. Kivételesen úgy tűnt,
még ő is le van nyűgözve. – A férfi épp befelé mászott az ablakon, a nő kint állt. – Romana és
Duggan arca eltorzult az emléktől. – Gondoltam, talán váltana velük pár szót, úgyhogy
visszahívtam a kutyákat. – Egy csipetnyi megbánás. – Nem lehet mindenki profi, uram. –
Hermann feddő nyelvcsettintéssel zárta le a mondandóját.
Romana úgy sejtette, a croissant névre hallgató étel liszt, tojás, cukor és zsiradék ízletes
keveréke, amely bőségesen ellátná a szervezetét komplex szénhidrátokkal és fehérjeláncokkal.
Akkor talán nem kóvályogna ennyire. Szúrós szemmel nézett Dugganre. Miután megérkeztek
ide, a lány megtalálta, hol elég alacsony a fal, hogyan lehet átjutni a tetejébe betonozott törött
üvegeken, aztán átvezette a nyomozót az elburjánzott díszkerten, a pávák mellett. Még egy
kisebb, retesszel lezárt ablakot is talált, amely egész biztosan nem tudott volna ellenállni a
szónikus csavarhúzó erejének. Már azon volt, hogy elővegye a szerszámot, amikor Duggan
betörte az ablakot, és minden rosszra fordult.
Megnézte magának az asztalt. Huszonnégy személyes, legalább négyszázhetven éves,
egyes részeit az elmúlt száz évben újralakkozták, az egyik lábát pedig kicserélték. Két teríték
állt rajta. Az asztal egyik végén a gróf ült, a másikon, egy karikákra vágott croissant felett a
grófné, aki látványosan nem vett tudomást újdonsült vendégeikről.
A gróf újabb falatot tépett le a croissant-jából, megkente lekvárral, majd bekapta.
Határozottan jó kedve volt. Lenyalta a lekvár maradékát az ujjáról, majd az ujjaival boldogan
dobolni kezdett az asztalon. Aztán mézesmázos hangon megszólította Romanát.
– Kedvesem, igazán semmi szükség nem volt arra, hogy behatoljanak a házamba,
ráadásul ilyen, hogy is mondjam, kevéssé kifinomult módon. Elég lett volna az is, ha
kopognak. – Mosolya hetvenhárom százaléknyi bonhomie-t 22 sugárzott, megfűszerezve egy
kis rosszallással. – Persze borzasztóan vártam már, hogy újra találkozzunk. Már-már azon
voltam, hogy kerestetni kezdem magát.
– Figyeljen ide, Scarlioni – vágott közbe Duggan.
A gróf lesöpört néhány morzsát bársony házikabátjáról.
– Az ifjú hölgyhöz beszéltem. – Veszélyesen elmosolyodott, majd lovagiasan felállt, és
hellyel kínálta Romanát.
A grófné meg se rezzenve lapozott egyet az újságjában. Feltűnően nem érdekelte, mi
folyik az étkezőben.
Romana, még mindig magasra tartott kézzel, leült.
– Kérem. – A gróf intett a lánynak, hogy leteheti a kezét. Végtére is barátok.
Romana hálásan letette a kezét.
Duggan úgyszintén, de amikor Hermann nagy lendülettel bordán könyökölte, rájött,
hogy neki nem szólt az ajánlat. Kedvetlenül újra felemelte a kezét.
A gróf a lány elé tett egy tányért, és a feltálalt ételekre mutatott. Romana mohón a
legfurcsább kinézetű péksütemény után nyúlt. A bőség zavarában végül egy tésztahajót
választott, vaníliapuding rakománnyal és kandírozott gyümölcs vitorlákkal. Idegesítően
ínycsiklandóan nézett ki.
Scarlioni előrehajolt. A grófné változatlanul csodálatosan nem vett tudomást az
eseményekről.
– Kedvesem – búgta a gróf bizalmasan –, azt hiszem, maga nagy hasznomra válhat.
Folytassa csak, gondolta Romana. Lehet, hogy magára maradt, és egyedül kell
22
Kedélyesség.
boldogulnia, de legalább udvariasabb ellenséget fogott ki, mint a Doktor. Davros mikor tálalt
fel a Doktornak gyümölcsöstálat? Soha, egyszer sem.
– Ne érjen hozzá a lányhoz! – kiáltotta Duggan a fal mellől. Csak hogy legalább
mondjon valamit, gondolta Romana. De drága.
– Hallgasson – morogta a gróf, mintha a nyomozó egy rosszul viselkedő kutya lenne.
– Köszönöm – mondta Romana Duggannek. – De majd vigyázok magamra én. Az úgy
sokkal biztonságosabb. – A nyomozó sértetten nézett rá, de Romana nem foglalkozott vele,
mert épp megakadt a szeme egy szelet kivin. Pompás.
A gróf figyelmesen és kedvesen mosolyogva Romanára nézett. – Szóval, kedvesem?
– Szóval mi? – kérdezte a lány tele szájjal.
– Határozottan úgy gondolom, maga olyan speciális tudás birtokában van, amely
számomra felbecsülhetetlen értékű lenne.
– Én? – kérdezte Romana. Róla lehetett volna mintázni az ártatlanság szobrát.
A gróf még közelebb hajolt, egyre igézőbben viselkedett. Mosolyában tökéletesen
vegyült a tisztelet és a sajnálat – tudta, hogy a lány nem fog megbízni benne. – Időmérnöki
feladatról lenne szó. Ha nem tévedek, maga komoly szakértője a témának.
– Nézze, én csak vicceltem! – Duggan kétségbeesetten próbálta rendezni a helyzetet. –
Nem tud ő semmiről.
– Duggannek igaza van. Kivételesen tényleg nem tudok többet, mint ő. – Romana
bizonytalan mozdulattal letette a péksüteményt a tányérjára, és félretolta. Amikor megszólalt,
hangja hideg volt, akár a sörbet. – Fogalmam sincs, miből gondolja, hogy szakértő vagyok.
– Nem, nem, ez nem fog menni – cöcögött a gróf. Szünetet tartott, és enyhe zavar ült ki
az arcára, mintha épp elárulni készülne valakinek a titkát. – A barátja, a Doktor elszólta
magát.
– A Doktor! – Tehát életben van. De… – De ő most… – Lényegében bárhol lehet.
– Firenzében van, a tizenhatodik században – fejezte be a mondatot a gróf önelégülten.
– Pontosan ott találkoztam… – megköszörülte a torkát – találkoztunk vele.
A grófné határozottan nem nézett fel az újságjából. Ha meg is lepődött a helyzet
alakulásán, nem mutatta.
Scarlioni és Romana farkasszemet néztek az asztal két végéről. Bár a lány szemében
nem égett a szokásos szikra, a gróf látta rajta, hogy próbálja felmérni a helyzetét, fejben
rendet rak, és végigfuttatja az új lehetőségeket. Akár a gróf a minap a kínai dobozzal. Csak
nyugodtan, kedvesem, üzente a mosolya. Sok közös munkánk lesz, jó lenne, ha tökéletesen
megértenénk egymást.
Duggan mocorogni kezdett. – Bárki bekapcsolódhat a beszélgetésbe, vagy kell hozzá
diploma?
A gróf elfintorodott, mint aki kiszúrt egy elhangolt hegedűt egy zenekarban. – Hermann,
ha ez az angol még egyszer megszólal, öld meg.
Az inas boldogan biccentett. Duggan csendben maradt.
A gróf felállt, színpadiasan megkerülte az asztalt, és hátrahúzta Romana székét. A
grófné megjegyzés nélkül figyelte a játékukat. – Szóval, kedvesem, jó lenne, ha szépen
lemenne a pincébe, és vetne egy alapos pillantást a szerkezetre.
Romana büszkén felállt. – És ha nemet mondok?
A gróf elnyomott egy ásítást. – Most tényleg közönséges fenyegetésekre van szükség?
Fogalmazzunk úgy, hogy lerombolom Párizst, ha ezzel segítem a döntésben.
– És higgyem is el, hogy képes rá?
– Hát – provokálta a gróf –, nem tudhatja, amíg nem néz rá a szerkezetre. – Az ajtóhoz
terelte Romanát, majd biccentett Duggannek. – Hermann, hozd magaddal.
Miután magára maradt, a grófné a croissantja maradékára meredt, és a szipkájába
csúsztatott egy cigarettát, de nem gyújtott rá.
Nyikolaj Kerenszkij professzornál most aztán tényleg betelt a pohár. Néhány hónapja még
diákok tülekedtek, hogy bejuthassanak az óráira. Most pedig a saját laboratóriuma sarkából
kellett figyelnie, ahogy egy diáklány leosztályozza a házi feladatát.
A gróf csak úgy berontott ezzel a két idegennel. A férfi viseltes volt, és gyászos képű,
mint akinek meggyűlt a baja a relativitáselmélettel. A lányon nem látszott, hogy különösebben
zavartatná magát; mintha csak beugrott volna, hogy megnézze az újrakárpitozott heverőt.
Kerenszkij közbe akart volna szólni, de a gróf rávillantotta legveszedelmesebb
mosolyát, mire eszébe jutott a fegyver, amelyet Hermann a földön fekvő férfira szegezett.
Amikor a gróf először lépett be a laborjába, Kerenszkij felfegyverkezett mindennel, ami
csak kéznél volt – vagyis a tudásával. Megvolt az oka annak, miért nem kezdett még el
dolgozni a Kerenszkij-gyorsítón. Nem kifogások voltak ezek, hanem komoly okok. Jogos
kérdések merültek fel, aggódott egyes lépések miatt, bizonyos problémákkal is szembesült, és
néhány dolgot meg szeretett volna vitatni. Csak addig jutott el, hogy „De…”. A gróf rá sem
bagózott. Ez most nem számít, mondta, majd az ifjú hölgy átnézi a munkáját, és elmondja a
véleményét.
Ennél jobban nem is alázhatta volna meg. Kerenszkij magába roskadva hanyatlott az
egyik székre.
– Képes rá? – sziszegte az a rosszarcú majom.
– Mire? – kérdezte a lány, miközben egy kompresszort piszkált.
– Lerombolni Párizst.
– Ezzel?
– Aha.
– Gond nélkül. – A lány hátrébb lépett, és undorodva felhúzta az orrát.
Lerombolni Párizst? Micsoda képtelenség! Kerenszkijnek tiltakoznia kellett. Felpattant,
de a gróf mosolya láttán visszaült. Még mindig őszintén hitte, hogy a Kerenszkij-folyamat
lehet az emberi faj üdvösségének kulcsa. Az egyes számú csirkekísérlet is ezt bizonyította.
Aztán, a grófnak hála, ez az egész rémes kanyart vett, na de mégis, lerombolni Párizst?
Micsoda borzalmas vád, mintha ő, Nyikolaj Kerenszkij, valaha is belemenne ilyesmibe. A
lány nyilván csak a levegőbe beszél. A grófnak be kell látnia.
Romana azonban folytatta, bár kissé csüggedten. – Ha ahhoz támad kedve, az egész
várost átküldheti egy instabil időmezőn.
Ebben mondjuk Kerenszkij valamennyire igazat adott neki. Bár ehhez nagyon kéne
igyekeznie. Ezt meg kell cáfolnom, gondolta a professzor.
Az agresszív férfi gúnyolódni kezdett. – Maga tényleg elhiszi ezt az időutazós
hülyeséget?
– Maga tényleg elhiszi, hogy a fák az erdőben vannak? – vágott vissza a lány.
– Most mire céloz?
– Ez is olyan tény, amit az ember gyerekkorában tanul meg – sóhajtotta.
Bár Kerenszkij dühös volt a lányra, egyre szimpatikusabb lett neki. Talán egyszer,
amikor már megcáfolta az összes vádját, még azt is megengedi neki, hogy csatlakozzon a
kutatócsoportjához.
A gróf mindegyiküket elhallgattatta. – Ugye belátja, hogy igazat mondtam, kedvesem?
– Hogy képes lerombolni Párizst? Igen – fordult felé a lány.
Elég ebből. A professzornak szüksége volt egy magyarázatra, sőt, követelte. – Miért
beszélnek rombolásról? Mire készülnek a munkámmal?
Scarlioni köhintett egyet, mint amikor egy gyerek valami kellemetlent csinál
társaságban, majd szívélyesen rámosolygott Kerenszkijre. – Tudja mit, professzor,
megmutatom. Átnézné a mezőgenerátort?
Ugyanazt a hangsúlyt használta, mint amikor az első találkozásuk alkalmával arra kérte,
hogy válasszon desszertbort. Mintha az évekkel ezelőtt lett volna.
 A professzor felállt, és kihúzott háttal, a tőle telhető legnagyobb büszkeséggel odasétált
a mezőgenerátorhoz. Úgy tűnt, felülbírálták a munkáját, és ez rettentő kíváncsivá tette. Ugyan
a helyiségre valamiféle baljós hangulat telepedett, elképzelhető – hangsúlyosan csak
elképzelhető – volt, hogy a lány és a gróf titokban valami olyan gyengeségre bukkant a
mezőgenerátorban, ami kárt okozhatott. Valószínűtlen, de végső soron elképzelhető, hogy ő,
Nyikolaj Kerenszkij átsiklott valami felett. Hiszen éjt nappallá téve dolgozott, és alig aludt.
Ha találtak valamilyen hibát, vállalja érte a felelősséget. Egy részét.
De nincs itt semmi hiba. Elvileg nincs.
A készülékbe lépve megkocogtatta a feje fölött lévő három kar egyikét, hogy
ellenőrizze, van-e sztázis. Igen, a Kerenszkij-gyorsító hibátlanul működött.
Kihúzta magát. Örömmel látta, hogy a gróf mosolyog rá.
Aztán Scarlioni valami olyasmit mondott, ami egész hátralévő életében kísérteni fogja.
– Most megnézheti, hogyan bánok el a bolondokkal.
A gróf meghúzott egy kapcsolót.
– Ne! – sikított Kerenszkij kétségbeesetten. – Ne húzza meg azt a kapcso…

Lót.
Egy pillanatig nem történt semmi. Aztán éveken keresztül nem történt semmi.
Nyikolaj Kerenszkij egész hátralévő élete azzal telt, hogy meghalt.
A szerkezet kellős közepén állt, onnan nézte, ahogy az a négy kinti arc bámul rá.
Mindannyian mozdulatlanul figyelték.
Évente egyszer valamelyikük pislogott egyet. Felváltva, mintha csak az évszakok
váltakoznának. Az ostoba pasas, az okos lány, aztán Hermann. A gróf azonban egyszer sem. A
professzor csak most döbbent rá, hogy a gróf soha nem pislogott.
Bolond volt, hogy egyszer sem vette észre. Most aztán rengeteg ideje volt a hibáin
rágódni. A legsúlyosabb az volt, hogy nem épített mezőinterfész-stabilizátort. A gróf többször
is megkérte, és ő mindig bólogatott, hogy igen, rajta van a listán. Valójában nagyon bonyolult
lett volna, és annyi mindennel kellett pepecselnie. Végtére is, győzte meg magát, ki akart
volna átkelni egyik időmezőből a másikba, miközben a gép működött?
Most viszont a gyorsító foglya lett, és lehetetlennek tűnt, hogy valaha is el tudja hagyni.
Kívülről nézve egy szempillantás alatt lepergett az élete. Próbálta elképzelni, milyen lehet
látni, amint elmosódnak a vonásai, remegni kezdenek a végtagjai, megnő a haja és
megereszkedik a bőre.
Belülről azonban az élete a szokásos tempóban zajlott.
Semmi sem történt.
Soha.
Rengeteg ideje volt a hibáin rágódni. Hogy mit szúrt el, mit csinálhatott volna jobban,
mikor mit kellett volna mondania. A helyzet iróniája az volt, hogy most bezzeg rengeteg ideje
lett volna megépíteni a mezőinterfész-stabilizátort, de nem állt módjában. Az első napon
átnézte a zsebeit. Két ceruza és egy papírcetli. Éveken át próbálta kitalálni, hogyan írhatna le
erre egy üzenetet, amely segítene a többieknek időben megépíteni az interfészstabilizátort,
hogy megmentsék. Meglobogtatta előttük, holott tudta, hogy hiába összegezte egy fecnin az
időelmélet egyik legfontosabb áttörését, nem volt semmi haszna. Mire elolvasnák,
reagálnának rá, átbeszélnék – mire akár egy csavarhúzót kézbe vennének, ő már halott lesz.
Az ő szemükben ennyire gyorsan telt az élete. Kerenszkij szemében viszont annyira
lassan.
Úgy unta magát. Memorizálta a laboratórium összes berendezési tárgyát és eszközét.
Napokig csak a falnak támasztott Mona Lisát nézte. A történelem során soha senki nem nézte
annyi ideig ezt a festményt, ameddig ő. Hunyorogva fürkészte a kupolák és völgyek rejtélyes
városát a nőalak hátterében. Vajon milyen világ volt, mihez tartoztak azok a sziklák?
Kerenszkij soha nem tudta meg, de fejben meglátogatta. Vándorolt, ameddig buborékja
engedte, gondolatban újra átsétált gyermekkora Budapestjén. Dalok szövegeit idézte fel,
könyvekre gondolt vissza. Bárcsak belehalnék az éhségbe, gondolta. Vagy a szomjúságba.
De egyik sem történt meg.
Utolsó szava sokáig visszhangzott a levegőben. „Lót.” Híres szó, ehhez kétség sem
férhet.
Néha üldögélt az emelvényen. Néha aludt rajta. Aztán csüggedten újra felállt. Egy újabb
nap. Egy újabb, végtelen nap.
Néhány évig figyelte, ahogy a lány kinyújtja a kezét, és megpróbál benyúlni a
buborékba. Mindennap egyre közelebb jutott. Végre volt valami látnivaló, bár tudta, mi lesz a
vége. Olyan sokáig, olyan kitartóan próbálkozott. Aztán valamelyik hónapban megállt.
Nincs mezőinterfész-stabilizátor, mondta a lánynak. Tudta a pontos hetet, a pontos
napot, amikor a keze meg fog állni, még beszéddel is készült. Ő is kinyújtotta a kezét, ujjaival
a buborék szélét érintette. Arra az esetre, ha megtörténne a lehetetlen, és mégis átjutna.
A következő években azt figyelte, ahogy a kéz visszahúzódik. Ennyi. Vége,
visszavonul. Magára hagyja.
Ránézett a saját kezére, amelyen egyre jobban látszottak az eltelt évek. A bőre olyan
lett, mint a pergamen. A csontjai fájtak. De még nem eléggé. Még mindig rengeteg ideje volt
hátra.
Eszébe jutott, mit tanácsoltak neki az orvosok. Nyikolaj, ebből ne egyen olyan sokat,
abból ne igyon olyan sokat. Nem szeretne fiatalon meghalni. Szívből megbánta, hogy
hallgatott rájuk. Végső soron felesleges volt.
Olyan sokáig tartott.
Végignézett az arcukon. Sokszor. Hermann közönyös, kíváncsi arcán. Soha életében
nem tudta eldönteni, mire is gondolhat az inas.
Az a zavart pasas, akinek a nevét soha nem tudta meg, évtizedekig nézett rá
csodálkozva.
Az ifjú hölgy, aki megpróbálta elérni, lassan, végtelenül lassan rámeredt, szemében
döbbenet és rémült eszmélés tükröződött.
A gróf szélesen vigyorogva nézett körbe a szobán, mintha Nyikolaj Kerenszkij
professzor rettenetes halála csak egy jó vicc lenne.
– Most megnézheti, hogyan bánok el a bolondokkal.
Bolond? A professzor néha úgy érezte, igazságtalan ez az ítélet, néha viszont elismerte,
hogy végül is tényleg bolond. Őrjöngve kiabált a grófnak. Epikus költeményeket írt,
amelyeket a Kerenszkij Végső Egyenletét tartalmazó fecni másik oldalára írt. Végül aztán
csak kiabált.
A gróf reakciója meglepő volt. Sohasem pislogott, a professzor ezt már tudta. De
egyetlen egyszer rákacsintott.
Nyikolaj Kerenszkij professzor végül az unalomba halt bele.
Legutoljára Scarlioni arcát látta. És azt a mosolyt. Azt a szörnyű mosolyt, amely soha
nem hagyta el a gróf arcát.
Negyedik rész
Edmond: J’veux changer d’air. Ma vie n’est pas une existence.
Raymonde: Ah, bon, si tu crois que mon existence cest une vie.
Edmond: Levegőváltozásra van szükségem.
Az életem nem több puszta létezésnél.
Raymonde: Szerinted az én létezésemet életnek lehet nevezni?

Eugène Dabit: Külvárosi szálloda

 Tizenötödik fejezet – A BURZSOÁZIA DISZKRÉT BÁJA

Romana elborzadt a látványtól. A professzor egy szempillantás alatt csontvázzá aszott össze.
A lány dühösen a grófra rontott.
Scarlioni finom, szarkasztikus meghajlással fogadta.
– Hát igen, a stabilizálatlan időmező sajnálatos következménye. – Vállvonással jelezte,
hogy nem kíván többet foglalkozni a kérdéssel, majd tizenhét százalékkal több gonoszságot
csempészett a mosolyába. – Ugyanezt fogom csinálni az egész várossal, ha nem árulja el, mi
szükséges a stabilizált időmező létrehozásához.
Romana fejfájása feltámadt, és szüksége volt egy percre, hogy összeszedje magát. Nem
kapta meg, mert Duggan ordibálni kezdett:
– Maga őrült! Maga elmebeteg! Maga nem is ember!
– Így van – ismerte el a gróf kurtán. – Az emberi fajhoz hasonlítva a miénket, ezt
kifejezetten bóknak veszem.
Duggan forrongott a dühtől. A gróf megkockáztatott egy egészen gyors pillantást
Hermann felé, hogy lássa a reakcióját. Scarlioni és inasa között fennállt egy egyezség,
amelynek az volt az alapja, hogy nem teregetik ki az utcára a szennyest, ami vígan maradhat
zárt ajtók mögött. Hermann persze gyanította, hogy munkaadója származása meglehetősen
szokatlan, de sosem zavartatta magát emiatt. Igazából ez volt az első alkalom, hogy a gróf a
jelenlétében szóvá tette ezt.
Scarlioni örömmel látta, hogy Hermann fegyverének csöve még mindig Duggant veszi
célba. Egy hajszálnyit sem moccant. Ez jó. Eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódni.
Gyakorlatilag ez volt Hermann mottója. Annyira hiányozni fog neki.
Duggan ismét beindult, és persze megint szavakkal fárasztotta.
– Nem teheti meg…
– Fogja már be! – rivallt rá a gróf. Már bosszantotta, hogy anno megtanította ezeket az
embereket a nyelvhasználatra. Belevitt egy kis fenyegetést unott mosolyába.
Romana ezt rögtön érzékelte. Háttal nekidőlt a számítógépnek, és óvatosan fesztelennek
mutatta magát. Ezt a Doktortól tanulta, és hatásos módszer volt arra, hogy kifejezze,
nyugalma a végletekig megingathatatlan. Lóbálja csak a csápjait előttem, ameddig akarja. Én
egy időlord vagyok a Gallifrey bolygóról. – Gróf úr, nyilván már maga is rájött, hogy én sem
erről a bolygóról származom. Miért érdekelne, ha lerombolná Párizst?
– Tessék? – Duggan úgy tátogott, mint egy aranyhal. – Miről beszélnek?
Ebből elég, gondolta a gróf, és házikabátja zsebébe dugta a kezét. – Hermann, azt
hiszem, ideje, hogy megöld.
– Ne! – kiáltotta Romana gondolkodás nélkül, amit aztán rögtön meg is bánt.
– Úgy tűnik, meg is válaszolta a saját kérdését, kedvesem. – A gróf legkiválóbb
győzelmi mosolyát villantotta rá. Cö-cö. – Nem blöfföl valami jól.
Romana fájdalmas arckifejezéssel nézett Dugganre. – Hallgasson már el – morogta
kedvesen. A felnőtteknek van egy kis elintéznivalójuk. Visszamosolygott a grófra. – Na jó.
Mire készül?
– Akkor együttműködik velem? – A gróf győzelmi mosolya már az egész helyiséget
betöltötte.
 – Mondja meg, mit akar, és meglátom, mit tehetek.
– Kitűnő. – Remek, hadd higgye csak, hogy megmarad a függetlensége. Mi baj lehet
abból? Hanyagul biccentett Hermann-nak. – Zárd be ezt az angolt. Biztosítéknak életben
hagyom. Sajnos nem lehet kétszer megölni.
A nyomozó szúrós szemmel nézett rá, miközben Hermann beráncigálta a raktárba,
rázárta az ajtót, majd kioldalazott a borospolcok között.
Hermann persze nem lenne Hermann, ha nem hozott volna nekik egy üveg amontillado
likőrt és mandulás kekszet, mielőtt visszavonult az emeletre. Milyen figyelmes. Végül is kár
lenne, ha veszendőbe menne a finom nedű. A gróf megkínálta Romanát is, de ő a lehető
legudvariasabban elutasította, beérte azzal, hogy elrágcsált egy kekszet, míg várta, hogy a
gróf megszólaljon. A pince hirtelen nem is tűnt olyan zsúfoltnak. Csak Scarlioni tartózkodott
benne, az időlady, és a szerkezet, amely szabaddá teszi majd a grófot.
Scarlioni megosztotta a lánnyal a problémáját. Furcsamód olyan volt, mintha rövid
beszédet mondana egy estély elején. Ilyen hétköznapján megfogalmazva nevetségesen
hangzott. Mintha egy barátjának mesélt volna el valami kellemetlenséget. – A problémám
nagyon egyszerű. Négyszázmillió évvel ezelőtt az általam vezetett űrhajó felrobbant,
miközben próbáltunk felszállni erről a bolygóról.
– Hát, akkor nem valami ügyes.
– Benne volt a pakliban – ismerte el a gróf. Ennyi év után már tényleg nem érdemes
felkapni miatta a vizet. – Az űrhajó súlyosan megsérült. Én a térhajtómű feletti fülkében
ültem, és amikor felrobbant a hajó, keresztülrepültem az idő szövetén, és – finom köhintés –
tizenkét darabra szakadtam, amelyek önálló, mégis összeköttetésben lévő életet élnek… éltek
a bolygó történelmének különböző pontjain. – Úgy cöcögött, mintha valaki fehér bort szolgált
volna fel marhahúshoz. – Ez nem éppen a legkielégítőbb módja a létezésnek, ebben talán
egyetért velem.
– Tehát egyesíteni szeretné a darabkákat? – Ez korrektnek tűnik, gondolta Romana. A
Doktor viheti az összes „Enyém lesz az univerzum!” esetet.
– Valamivel azért többet szeretnék – folytatta a gróf egy újabb korty sherry után. Olyan
hangsúllyal beszélt, mintha csak azt szerette volna megkérdezni, kérhet-e még egy kacsatojást
a nizzai salátájára. – Szeretnék visszatérni oda, ahol a hajóm van… volt… és megakadályozni
az eredeti énem, hogy megnyomja a gombot, ami a robbanást okozta. Mindenkit meg akarok
menteni, aki a fedélzeten volt. A jagarothok utolsó képviselőit.
Szóval lényegében jótékonysági küldetésről van szó, összegezte magában Romana, már
ha eltekintünk attól a szerencsétlen áldozattól a sarokban. Meg attól a finoman szólva is
félkész szerkezettől. – És ezt ezzel a tákolmánnyal szeretné megvalósítani? – Hallhatóan
kételkedett.
A gróf időnként találkozott a szerelővel, aki karban tartotta a Rolls Royce-át. Romana
lekicsinylő hangját hallva úgy vélte, jól meglennének egymással. De ez most nem számít.
Hadd vegye semmibe élete fő művét. A lány egy olyan ősi faj szülötte, amely tagjainak
egészen egyedülálló időérzékelésük van, míg ő gyakorlatilag állórajtból indult. – Ne becsülje
alá a problémámat. Mind a tizenkét életem komolyan küzdött azért, hogy ez a szánalmasan
primitív faj eljusson legalább eddig – itt rámutatott a számítógépre, a különböző kütyükre, sőt
szegény Kerenszkij holttestére is –, hogy legalább egy ilyen szintű technológia a
rendelkezésemre álljon.
– De ez így nem fog működni – jegyezte meg Romana, továbbra is lekicsinylően. – Ha
bezárkózik abba a buborékba, akkor vagy visszafejlődik csecsemővé, vagy pillanatok alatt
megöregszik.
– Ki… – a gróf szomorúan tartott egy pillanatnyi szünetet – kitaláltam valamit. Tudtam,
hogy nehéz lesz. Rengeteg időbe került volna megvalósítani. De a maga segítségével sokkal
könnyebb lesz. – Leporolta a kezét. Talán kekszmorzsákat söpört le az ujjairól. Talán egy
évmilliók óta formálódó tervet intézett el így, amelynek mind a tizenkét darabkája és a hét
Mona Lisa is részese. Nem számít. Legalább lefoglalta. – Tehát… – bökött Romanára – …
építsen nekem egy mezőinterfész-stabilizátort.
A lány habozott, tekintetét körbejáratta a szobán. Tényleg lehetséges lenne?, töprengett
a gróf. Nincs több szöszmötölés, nincsenek végeláthatatlan kísérletek, iszonyú összegekről
szóló számlák. Ez a lány képes lehet összerakni egy időgépet a szobában lévő tárgyakból?
Annyira egyszerűnek tűnt. Romana kétkedve nézett rá.
– Csinálja – mosolygott a gróf bátorítóan.
Hosszú szünet állt be. Lehet, hogy mégsem fog menni.
– A legnagyobb ajtókat a legkisebb kulcsok nyitják. Mint a „Nem, köszönöm” és a „Ha
lenne olyan szíves” – jegyezte meg Romana leheletfinoman.
– Hát persze. – A gróf bocsánatkérően összenyomta az ujjhegyeit. – Építsen nekem egy
időgépet, legyen szíves.
Romana vigyorogva válaszolt. – Rendben, segítek magának.

A maszkokkal volt a legtöbb macera. Scaroth első néhány töredékének még viszonylag
könnyű dolga volt. Még az egyiptomiaknál kikötött Scarothot is tárt karokkal fogadták, hiszen
szokatlan arcú idegenek, istenek időről időre felbukkantak közöttük, így ő is be tudott
illeszkedni. Az egyiptomiak egyébként is tehetséges emberek voltak. Sok mindent meg
lehetett velük csináltatni. Egykor idegenek kivételes csoportja irányította őket, akik komoly
technológiát hagytak hátra, amit ugyan kicsit fel kellett javítani, de azért használható volt.
Átnézte a tárgyaikat, remélve, hogy legalább egy időfolyosót talál, de idegesítően rövid volt
az élettartama az emberek között. Amikor megszűnt létezni, tudta, hogy ami neki kell, ott van
valahol a sivatagban. Elvileg.
Ugyanakkor azt is megtanulta, hogy földönkívüliek időnként tényleg meglátogatták a
bolygót, ő pedig elraktározta a maguk után hagyott cuccaikat. Így kezdődött
gyűjtőszenvedélye. Olyan fajjal sajnos nem találkozott, amelyik időgépet tudott volna építeni
neki, de azért sok használható dolgot talált.
Például a maszkokat. A görögöknél már hasznosak voltak, a római időkben pedig
nélkülözhetetlenek. Éppen egy görög amfiteátrumban nézett egy előadást, amikor eszébe
jutott az ötlet. Mindegyik színész maszkot viselt, így azonosultak a karakterükkel. Ahhoz
képest, milyen primitív kultúra, néha azért büszke volt rájuk. Amikor az emberek egyre
bizalmatlanabbak lettek vele riasztó külseje miatt, egyre gyakrabban vett fel maszkot és
kesztyűt, és azzal magyarázta ki magát, hogy csúnya sebeket szerzett különböző csatákban.
Ezzel kivívta a tiszteletüket. Újra meg újra meglepte az emberi fajban, hogy bár a filozófia és
a matematika terén elképesztő eredményeket értek el, elég volt annyit mondania valakinek,
hogy egy csatában sérült meg, és az illető teljesen odavolt. Milyen tipikus jagaroth húzás,
gondolta.
Aztán egyre kidolgozottabb maszkokat készített. Kezdetben egy vászondarabot szorított
egy fakeretre, de az eredmény elrettentő lett. Aztán felkeresett egy szobrászt. A szobrászat
ekkoriban kezdett kibontakozni, és ő addig támogatta a legtehetségesebb alkotókat, amíg rá
nem akadt egy igazán ígéretesre.
Aztán átnézte, más fajok miket hagytak maguk után. Nemrég birtokába került egy olyan
erőnek, amellyel átformálhatott minden műanyagot, csak aztán rájött, hogy még nincs mit
formálni, úgyhogy félretette az ötletet pár ezer évre. Egy másik faj pánpolimerikus
protoplazmát hagyott hátra, ami egészen használhatónak tűnt. Megmutatta a kétkedő
szobrásznak is.
– Mit csináljak belőle? – kérdezte.
– Hát… – Kezdte megszeretni a vállvonogatást. Ezzel többre ment az embereknél,
mintha kést döfött volna beléjük. – Szép arcod van. Formázd meg ezt.
Phidias így is tett, nem akármilyen eredménnyel. Nem sikerült elsőre, de aztán előállt
egy ígéretes öntőformával, majd egy használható prototípussal.
– De mire kell magának ez, uram? – kérdezte.
Amikor Phidias néhány nappal később találkozott a maszkot viselő Scarothtal az
agorán, sikoltozni kezdett a rémülettől, így ért hirtelen véres véget Scaroth első
mecénáskodása.
De azért hasznos tapasztalatot is szerzett. A művészek képesek voltak olyan tárgyakat
alkotni, amelyek túlélték pillangószárnycsapásnyi életüket. Műveikben éltek tovább.
Scarothot ámulattal töltötte el, hogy a távoli jövőben olyan tárgyakat láthat a múzeumokban,
amelyek keletkezésénél jelen volt. Itt-ott talán letört belőlük egy darab, de fennmaradtak.
Furcsán büszkének érezte magát.
A római birodalom jó alapnak bizonyult. A közlekedési hálózat kitűnő volt. Az olyan
félreeső helyekkel, mint Egyiptom, valójában csak az volt a gond, hogy mindentől messze
voltak. Róma azonban élelmesen és gyorsan hódította meg Európát és környékét. Sokat
segített ez abban, hogy a Scaroth-töredékek gond nélkül hozzáférjenek az örökségükhöz.
A Legelső Töredék mindannyiukról tudott. Az eredeti gestalt lény lehetővé tette neki,
hogy irányítsa és segítse a többit. Tudta, hol és mikor vannak, és lehetővé tette, hogy még
azok is, akik alig tudnak magukról, kapjanak legalább egy maszkot.
Ez a megoldás remekül működött. De sajnos az egyik töredéket nem tudta megmenteni.
Sikításai időnként visszhangzottak a gestaltban. Az emberek elégették.
Később vigyázott, hogy ilyesmi ne forduljon elő többet. Először római konzul, később
német-római császár lett. Pápaként ediktumokat adott ki, és irányíthatta a csodálatra méltóan
engedelmes kémek és orgyilkosok hálózatát. Így elfoghatta az összezavarodott töredékeket,
vigyázhatott rájuk, és új identitást adhatott nekik.
Mások remekül tudtak gondoskodni magukról. Mintha veleszületett tehetségük lett
volna ahhoz, hogy életre keljenek, magukhoz vegyék elődjük maszkját, és beilleszkedjenek a
társadalomba. Ahogy nőtt a távolság közte és a töredékek között, fokozatosan kifejlődött ez a
képességük.
A legutolsó töredék volt a legönállóbb. Túlnyomórészt ragyogóan szolgálta legfőbb
céljukat, holott nem is igazán tudta, mi lenne az. Csak álmában lépett be a gestaltba, és tudat
alatt segítette a munkát. Ez egyfelől aggasztó volt, másfelől viszont megnyugtató. Őt aztán
nem nyomasztotta a történelem súlya.
A jagarothok sorsa Carlos Scarlioni gróf kezében volt. Ő pedig olyasvalaki volt, aki
tudta, azért került erre a bolygóra, hogy elintézze a dolgokat.

Egy szobalány söprögette a kastély bejárata előtti lépcsőt.

A Doktor odamasírozott hozzá, és megkocogtatta a vállát.
– Jó reggelt – üdvözölte. – A lehető leghamarabb találkozni szeretnék Scarlioni gróffal.
A szobalány döbbenten nézett rá.
A Doktor magasra tartotta a kezét.
Akkor is így maradt, amikor a szobalány bekísérte, ragaszkodott hozzá. Végigmentek
egy folyosón, aztán egy még szélesebb folyosón, egészen egy hatalmas kőlépcsőig. Aztán
végre találtak valakit, aki fegyvert szegezett rá.
Hermann volt az. Meghajolt, és engedelmesen fegyvert szegezett a Doktorra.
– Remek, végre egy illetékes – mosolygott a Doktor. Elküldte a szobalányt, aki
megkönnyebbülten elsietett. – Megmondaná a grófnak, hogy beszélni szeretnék vele?
Hermann csak bámult rá, próbált rájönni, jó ötlet-e most azonnal lelőni. Nem szólt
semmit.
 – Ó, maga olyan erős, csendes típus, igaz? Egyszer én is ismertem egy ilyen
fiatalembert. Soha nem szólt egy szót sem. „Hát”, mondtam neki, „ha nem mondasz semmit,
akkor nincs értelme beszélgetni.” Aztán csak megeredt a nyelve. Valami Shakespeare-nek
hívták. Ez is jó példa arra, mennyire félreismerhetjük egymást.
Hermann nem reagált. Ekkor azonban a Doktor közönsége megduplázódott. A grófné
közeledett a lépcsőn, majd megállt a fordulóban. Elgondolkodott, vajon a Doktor legutóbbi
megjegyzése neki szólt-e. A Doktor vidáman integetett a nőnek egyik felemelt kezével.
– Jó reggelt! Olvasott bármit Shakespeare-től, hölgyem?
– Á, csak egy keveset. – Elmosolyodott. Mikor vágjon fel, ha nem most?
A grófné hűvös eleganciával indult el a lépcsőn, megadta a módját a belépőnek. Aztán
elküldte Hermannt. – Biztos vagyok benne – utasította –, hogy a gróf tudni szeretne a
látogatójáról. Én megleszek itt. – Valójában négyszemközt akart beszélni a Doktorral.
Szeretett volna megtudni egy-két dolgot erről a Romanáról. A legegyszerűbb mód erre az volt,
ha lenyűgözi a Doktort, márpedig ő mindig tudta, hogyan nyűgözzön le valakit. Egy
műkincsekkel teli folyosóra terelte, a könyvtár felé.
A Doktor menet közben mindent alaposan megnézett. Egy Botticelli, amelynek a
Savonarola-féle hiúságok máglyáján kellett volna végeznie. Lüszipposz bronz Herkulese,
amelyet utoljára Konstantinápoly bukása előtt láttak. Egy Bellini-műremek, amelyről úgy
tartják, hogy a Dózse-palotát elpusztító tűzvész áldozata lett. A Doktor úgy tudta, ezekről a
műtárgyakról évszázadok óta nem hallottak. És már nem is fognak.
Eddig minden simán ment. A grófné kecses léptekkel a könyvtárba kísérte. A helyiség
hatalmas volt és tiszta, a levegőben érezni lehetett a tudás illatát. A délelőtti nap besütött az
ablakon. A grófné odalépett a legnagyobb könyvespolchoz. Meghúzott egy kart, mire újabb
falnyi könyv tárult fel. Egy könyvkereskedő minden bizonnyal elborzadt volna az égő
cigaretta és a könyvek gerincén végigfutó kesztyűtlen ujjak láttán. A grófné kiválasztott egy
vékony kötetet, lefújta róla a port, és átnyújtotta a Doktornak.
– A Hamlet – közölte.
Le akarta nyűgözni a Doktort, aki bólogatva belelapozott a könyvbe. Régi példány volt,
olcsó papírra nyomták, az oldalak margótól margóig tele voltak macskakaparással.
– Az első változat – tett rá a grófné még egy lapáttal.
– Ez évszázadokkal ezelőtt elveszett – álmélkodott a Doktor. Abbahagyta a lapozgatást,
és a grófnéra nézett. A kötet felbecsülhetetlen értékű volt, elképesztően ritka, és érezhető
hozzáértéssel őrizték meg. A gróf nemcsak műgyűjtő volt, hanem műértő is. A Doktor már-
már azt kívánta, bárcsak elfelejthetnék a halálsugár polaritásának visszafordításával
kapcsolatos hercehurcát, és leülhetnének eszmét cserélni egy csésze tea meg egy tál makaron
felett. Ha a gróf nem lett volna vérengző elmebeteg, mesésen kijöttek volna egymással. Kár
érte.
– Biztosíthatom róla, hogy eredeti – folytatta a grófné. Kiélvezte a pillanatot.
– Azt én is látom – bólintott a Doktor. Végighúzta a hüvelykujját a lap szélén. –
Felismerem a kézírást.
– Shakespeare-é – erősítette meg a grófné.
– Nem, ez az enyém – jegyezte meg a Doktor. – Shakespeare kificamította a csuklóját
krokettezés közben.
A grófné a Doktorra meredt. Hát semmit sem tud komolyan venni? A Doktor nem
zavartatta magát, továbbra is ontotta a sületlenségeket, miközben ujjával követte a sorokat. –
Meg is van. Hm-hm. „Ha kiszáll tenger fájdalma ellen/ S fegyvert ragadva véget vet neki?” 23
Mondtam neki, hogy ez képzavar, de ragaszkodott hozzá. – Sajnálkozó grimaszt vágott. Késő
bánat.
A grófné akarata ellenére is felnevetett. Volt valami ebben a Doktorban. Nem hagyta
23
Shakespeare: Hamlet, III. felvonás, 1. szín. Arany János fordítása.
volna, hogy egy pillanatig is kiélvezze a fölényét, csak mondta a mondókáját.
– Doktor, számomra most már nyilvánvaló, hogy maga teljesen bolond.
– Nem teljesen, csak nagy mértékben, de hát senki sem tökéletes. – A Doktor vigyora,
amely eddig egy téli kandalló melegét árasztotta, most kihunyt. – Ha bolondnak tart, amiért
azt állítom, hogy találkoztam Shakespeare-rel, akkor a maga drágalátos grófja honnan
szerezte ezt a kötetet? – Veszélyes lendülettel megrázta a könyvet.
– A férjem gyűjtő. – Na persze. – Van elég pénze és kapcsolatai is.
– Személyes kapcsolatai? – A kérdés inkább sértésnek tűnt. – Mégis mennyit tud róla?
Szerintem jóval kevesebbet, mint gondolja.

Mindent összevetve, az időgép építése egész szépen haladt. A Doktor egyszer megmutatott
Romanának egy Blue Peter című, gyerekeknek szóló ismeretterjesztő műsort, de ahogy az
lenni szokott mindennel, amiért a Doktor odavolt, Romana ezúttal sem lelkesedett. A műsor
nagy részét azt tette ki, hogy cserkészek műanyag palackokat gyűjtöttek, többre hivatott
társaik pedig pipatisztítóból, kartonból és más, a kezük ügyébe eső tárgyakból játékokat
készítettek. Amikor az eredmény egyre inkább egy dülöngélő szemétkupacra kezdett
hasonlítani, a műsorvezető félresöpörte, és előkapott egy tökéletesen összerakottat, amin
minden bizonnyal egy profi dolgozott. – Itt van egy, amit korábban építettem – hazudta
ilyenkor a műsorvezető.
Romana a Kerenszkij-gyorsító nem sok jóval kecsegtető romjai kellős közepén állt.
Szónikus csavarhúzója segítségével néhány szivattyúból és egy dugóhúzóból próbált meg
összerakni valamit, amivel áthatolhatnak az időbuborék felszínén. Miután alaposan
feltuningolta a számítógép memóriáját, közel egy megabájtosra, egész jól tudtak haladni. A
gép szörnyen interaktív volt, és azonnal tudott reagálni hét programozási nyelven és öt
protokollon. Romana annyira felgyorsította, hogy ez lett a bolygó legjobb számítógépe. Okos
kis kütyü, gondolta. Ha nem fájt volna a feje, és nem kellett volna átlépkednie szegény
Kerenszkij professzor földi maradványain, azt mondta volna, hogy megy minden, mint a
karikacsapás.
Duggan sem segített. Akárhányszor Romana elhaladt a cellája előtt, kikiabálta, hogy
„Áruló!”, amit a lány elég hálátlan reakciónak tartott. Ha a koncentrációját szerette volna
tönkretenni, jobban tette volna, ha felköti a gatyáját. Romana épp elég ideje elviselte már a
Doktort, úgyhogy fel volt készülve mindenre. Igazság szerint egészen kellemes érzéssel
töltötte el, hogy végre van egy saját küldetése.
Hermann egyszer csak lerontott a pincébe vezető lépcsőn, arcán már-már pánik
tükröződött.
A gróf éppen üldögélve sajtot majszolt, és elismerő mosollyal nézte, mit csinál Romana.
Hermann arckifejezése láttán azonban nevetésben tört ki. – A Doktor! – kiáltott fel vidáman. –
Itt van!
Hermann arcára fagyott a döbbenet. – Pont ezt akartam bejelenteni.
– Tudtam! – csapta össze a kezét a gróf.
Romana kissé sértve érezte magát, mint egy beugró színész, aki arra számít, hogy az esti
fellépés lesz számára a nagy bemutatkozás, de közben visszabiceg a színpadra az eredeti
színész. Mindenesetre nem hátrány, ha valaki más is látja a munkáját, és talán még egy
visszafogott dicséretet is ki tud préselni belőle.
Amikor a gróf észrevette, hogy Romana abbahagyta a munkát, figyelmeztetően intett
neki, majd az ujjával összemorzsolt egy darabka gorgonzola sajtot.
– Folytassa csak a munkát, kedvesem – mosolygott. – Nagyon jól halad. – Aztán az
inashoz fordult. – Akkor mindenki itt van? Kitűnő, Hermann, kitűnő. Kérd meg a Doktort,
hogy nézzen le hozzánk. – Aztán ismét Romanára nézett, mosolya egyszerre volt nagyvonalú
és diadalittas.
Igen, gondolta Romana, biztosan elégedett lesz a munkánkkal. Aztán hirtelen
elbizonytalanodott. Vagy mégsem?

A Doktor elterült a könyvtár egyik székében. Úgy szétpakolt, mintha lomtalanítás lenne.
Máris otthon érezte magát, a sálját kényelmesen kiengedte, a könyveket kupacokba dobálta, a
csizmáját pedig egy olyan asztalon pihentette, amelynek eredetileg egészen más rendeltetése
volt. És még csak tíz perce tartózkodott a könyvtárban. Mekkora rendetlenség lenne, ha már
egy egész napja itt ülne, gondolta a grófné.
Azért hívta be magához a könyvtárba, hátha elárul valamit Romanáról, de a Doktor
határozottan elhárított minden ilyen irányú kérdést. Időnként türelmetlenül dobolni kezdett az
ujjaival a széke támláján, majd megnyerő arckifejezéssel nézett a grófnéra. Úgy tűnt, vár
valamire. De mire?, töprengett a grófné. Azt mégsem hihette, hogy élve kisétálhat az ajtón.
Akkor mire készült ez a holdkóros? Meg akarta zsarolni? Fegyver volt nála? Tudni akart
valamit? Annyi biztos volt, hogy időt szeretne nyerni.
A grófné végigpörgette a lehetőségeket, de semmi sem jutott eszébe. Hiszen mi van a
Doktornál? Semmi. Náluk viszont ott a Mona Lisa. Carlosszal igazából bármit megtehettek.
– Mondja csak… – kezdte a Doktor, mintha épp most jutott volna eszébe – … mennyi
ideje házasok a gróffal?
Micsoda kérdés! – Elég régóta – mondta, és nem volt hajlandó megsértődni.
– Elég régóta? Hát jó, szeretem az ilyen diszkrét és bájos válaszokat. – A Doktor arca
felderült a szellemes megjegyzés hallatán. – Kifinomult, egyúttal nem jelent semmit.
– Diszkrét és bájos, igen. – Milyen tökéletesen fogalmazott. – Máskülönben nem élném
túl, különösen, ha a gróf ügyeiről van szó. – Úgy érezte, sikerült elég rejtélyesnek bemutatnia
a férjét. De aztán aggódni kezdett, hogy talán túl sokat árult el róla.
– Az egy dolog, ha valaki diszkrét. – A Doktor összeérintette kinyújtott ujjait, és
eltűnődve rajtuk megtámasztotta az állát. – Az viszont nagyon más, ha valaki szándékosan
huny szemet valami felett.
– Szemet hunyni? – nevetett a grófné. – Segítettem neki ellopni a Mona Lisát, ami az
évszázad bűnténye…
– A Mona Lisát? – motyogta a Doktor. Valamilyen rejtélyes oknál fogva mintegy
aláhúzva ejtette ki a névelőt. Miért, másik nem volt?
– Pontosan! – vágta rá a nő. – És maga szerint én szemet hunyok dolgok felett?
– Igen! – A Doktor ültében kiegyenesedett, amit jókora lárma kísért. – Úgy gondol a
grófra, mint egy zseniális bűnözőre, egy műgyűjtőre, egy elképzelhetetlenül gazdag emberre.
Magának pedig kényelmes a hitves szerepe. De mondjon meg nekem valamit… – Komoly
arckifejezéssel elhallgatott. – Mit csinál a férje a pincében?
A grófné torkára forrt a szó. Habozott.
A pince már régóta vita tárgyát képezte közöttük. „Majd megmutatom, ha elkészültem,
kedvesem”, vagy „Talán holnap, ma biztos nem”, vagy „Hermann szerint nem lenne jó ötlet,
ha most megzavarnánk a professzort.” Csak hogy a grófné még jobban érezze, hogy az inasuk
gyakran lemehetett a pincébe, belsős volt valamilyen projektben, amiből őt kihagyták. Ez
mindig is bosszantotta. De honnan tudhat erről a Doktor? A grófné mocorogni kezdett a
székben. Hirtelen olyan kényelmetlen lett. Talán újra kéne kárpitoztatni.
– Á, csak barkácsol valamit – intézte el a kérdést a grófné. – Minden embernek kell
valamilyen hobbi.
– Ember? – kérdezte a Doktor halálos komolysággal. – Biztos ebben?
– Tessék? – A grófné nevetni szeretett volna, de kiszáradt a szája. – Mi…
A Doktor felállt, és járkálni kezdett a könyvtárban. Amerre csak ment, a félredobott
könyvek tornyai összeomlottak. – Ember, na persze – ékelődött –, csak egy szeme van, és
zöld a bőre. – Értelmezhetetlen kézmozdulatot tett.
A grófné megint nevetni próbált. Nem tudott.
A Doktor egyre jobban belelendült. – Összeharácsolja a történelem műkincseit, hogy
legyen miből finanszíroznia az időgép megépítését, ami remélhetőleg újraegyesíti a népével, a
jagarothokkal. Erről van szó, nem?
A grófnénak végre sikerült nevetnie. Oda se figyelt a Doktorra.
A Doktor azonban nem zavartatta magát. Gunyorosabban folytatta. – És maga soha nem
vett észre semmit? Milyen diszkrét. Milyen bájos.
Ezen azért fenn kellett volna akadnia, és el is gondolkodott egy pillanatra. De ez az alak
egyszerűen túlzásba vitte. Nem lehetett kibírni nevetés nélkül.
Ekkor Hermann lépett be a könyvtárba, és udvariasan köhintett. – Elnézést, asszonyom,
de a gróf úr látni kívánja a Doktort a pincében.
Remek, gondolta a grófné. Akkor most látja utoljára.
A Doktor búcsúzóul biccentett. – Gondolja át, amit mondtam, grófné. – Egy
képzeletbeli pontra mutatott a homloka közepén. – Gondolja át. – Aztán szomorúan
meghajolt.
A grófné magára maradva is folytatta a nevetést. Ez az egész, a kastély, a vagyon, a
kilátás, a teljesítmény – mindezt valami fura lény ügyeskedte össze, amit az ember
legszívesebben megsütne egy kis fokhagymával? Milyen csodálatos ez a világ, hogy ilyen
eszelősök is megférnek benne!
A grófné aztán behúzta a függönyöket, abbahagyta a nevetést, és szipkája végét
harapdálva elfordult az ablaktól. Megpróbálta meggyújtani a cigarettáját, de remegett a keze.
Hiába hagyta el a Doktor a helyiséget, a lénye valahogy még mindig betöltötte.
A grófné odalépett a kandallóhoz, benne szerény tűz pattogott. A kandallópárkányon
elhervadtak a virágok. Milyen szomorú. Tegnap még olyan szépek voltak. Egyesével levágta a
rózsák fejét, és bedobta őket a tűzbe. Meglepően jól égtek, apró füstfelhők szálltak fel a
kéménybe.
Egy gondolat szöget ütött a fejébe. A grófné átügyeskedte magát a szanaszét szórt
könyvek között, majd hátratolta a panelt, amelyről Carlos azt hitte, hogy nem tud. Pedig
tudott róla. Mindenről tudott.
A panel mögött egy újabb régi könyv pihent. Pontosabban nem is könyv volt, hanem
egy hermetikusan lezárt hamisítvány, amely egy lezárt műanyag zacskót rejtett. Amely egy
régi viaszosvászon csomagot rejtett. Amely néhány papirusztöredéket rejtett.
Egy papirusztól az ember nem esik hanyatt. Egészen addig, amíg rá nem jön, hogy
Kheopsz fáraó nagy piramisának az eredeti tervrajza van rajta. Valahogy túlélte az alexandriai
könyvtár kifosztását. Ezen valamilyen turistáknak való csecsebecse hevert, amelyet még
Champollion adott Napóleonnak. Aki csinálta, azt akarta, hogy régies hatást keltsen, pedig
csak egy templomi fríz reprodukciója volt. Hóruszt, Íziszt és Rát ábrázolta, a fríz másik végén
pedig egy első ránézésre furcsának tűnő alak állt – annyira furcsa, hogy a grófné érezte
karkötője bizsergését a bőrén. Ezt a képet, látszólag ok nélkül, a tudatalattija soha nem hagyta
elfelejteni.
Az alak egy egyszemű, zöld bőrű egyiptomi istent ábrázolt.
A grófné lerogyott egy székbe, és a kezébe temette az arcát.
 Tizenhatodik fejezet – ISTEN ÁLDJA, NEM VISZLÁT

A Doktor úgy siklott be a pincébe, mint egy kibontott vitorlákkal haladó spanyol gálya. Nem
zavarta sem Hermann fegyvere, sem a sarokban heverő csontváz. Félúton a lépcsőn megállt,
megvárta, míg mindenki tekintete rá szegeződik, és csak ezután lépett be a laboratóriumba.
– Á, gróf úr, üdvözlöm! – integetett. – Majd szakítana rám egy percet? Romana, helló!
Hogy van? Látom, a gróf befogta laborsegédnek. Ez mi? Miben segít neki?
Menet közben megállt, és válaszra várva a lányra mosolygott.
Romana felemelte mikrohegesztése eredményét, beszívta az ajkát, és furcsamód
furdalni kezdte a lelkiismeret. – Ööö. – Ennyit sikerült kinyögnie.
– Ez egy modellvasút lenne? – folytatta a Doktor. – Vagy egy gallifrey-i stopperóra?
Remélem, nem a gróf időgépén ügyködik, akkor nagyon megharagszom.
A lány önbizalma megingott. Aggodalom ült ki az arcára, és halkan, bizonytalanul
békítő hangokat hallatott.
A gróf, ez a minden ízében elsőrangú házigazda, azonnal közbevágott.
– Á, Doktor! Micsoda öröm ismét találkozni önnel! Mintha négyszázhatvan éve nem
láttuk volna egymást.
– Négyszázhetvennégy éve – javította ki a Doktor szívélyesen. – Valóban. A
tizenhatodik század elején annyival kellemesebb az időjárás. Hol van Duggan?
– Az angol? – A gróf felhorkantott, és a raktárajtóra bökött. – Odabent.
A nyomozó arca felbukkant az ajtó rácsai mögött. Elkeseredett volt, akár egy elzárt
kutya.
– Helló, Duggan! – üdvözölte a Doktor, akár egy régi barátot.
– Doktor, szedjen ki innen.
– Nagyon remélem, jól viselkedik. Helyes, helyes. – A Doktor félresöpörte az összes
Duggannel kapcsolatos gondolatát. Kellett a hely. – Gróf úr, el szeretném mondani, ha
véletlenül azon mesterkedik, hogy visszamenjen az időben, tegyen le róla.
– Miért mondja ezt? – A gróf továbbra is jámboran mosolygott, mintha a Doktor csak
annyit mondott volna, hogy esni fog.
– Mert meg fogom állítani – jelentette ki a Doktor.
– Épp ellenkezőleg. – A gróf leintette, mintha valaki egyszerűen nem akarta volna
kiszolgálni egy újabb kör itallal. – Maga pedig segíteni fog.
– Tényleg?
– Bizony, Doktor. – A gróf most a létező legünnepélyesebb mosolyát villantotta meg. –
Ha pedig mégsem, nagyon rosszul fognak járni. Maga, az ifjú hölgy és az a több ezer ember
is, akit meg tudnék nevezni, ha előttem lenne a párizsi telefonkönyv.
Romana összerezzent, de a Doktor már annyiszor megjárta ezt az utat, hogy tudta,
melyik benzinkútra nem szabad betévedni. – Tudja, gróf úr, az efféle zsarolás nem hat meg.
Tisztában vagyok vele, milyen következményekkel járna, ha megkapná, amire vágyik. Attól
tartok, nem hagyhatom, hogy babráljon az idővel.
– Miért, maga mit csinál? – A gróf láthatóan megsértődött.
– Na jó, rendben – mondta a Doktor –, de nekem ez a szakmám. Tudom, mit csinálok. –
A hatásszünet kedvéért meg szeretett volna állni, de Romana épp valami olyat készült
mondani, ami csak rontott volna a helyzeten. – És azt is tudom, maga mit csinál. Romana,
tegye le azt a szerkezetet.
– Doktor – ellenkezett a lány –, semmi baj. A gróf csak vissza szeretne menni az
űrhajójához, hogy újraegyesítse magát.
– Tegye le!
Romana grimaszolt. A Doktor eddig még soha nem kiabált vele. Elmondhatatlanul
felidegesítette ez a viselkedés, és az asztalra csapta a szerkezetet.
A gróf felkapta, és úgy nézegette, akár egy ritka drágakövet. Az arcán vegytiszta öröm
tükröződött. – Doktor, bármennyire is szórakoztató ez a jelenet, úgy vélem, nincs szükségünk
sem a segítségére, sem a közbeavatkozására. A barátja nagyon szépen elvégezte a munkát.
Romana nem tudta megállni, hogy elmosolyodjon, de aztán meglátta a Doktor
arckifejezését. Dühös volt. Mintha vége lett volna a világnak. A Doktor egy ügyetlen
mozdulattal megpróbálta kiütni a gróf kezéből a szerkezetet, de Hermann egy brutálisan
hatékony csapással a padlóra küldte.
A gróf a Doktor fölé hajolt, és cöcögve lóbálta előtte a Romana által készített
szerkezetet.
– Gróf – mondta a Doktor, amikor összeszedte magát –, hát nem érti, milyen hatása lesz
annak, ha kiveszi magát az emberiség történelméből? – Halálosan komolyan beszélt.
– De, értem. – A gróf most az egyszer nem viccelt. Úgy nézett körül a pincében, mintha
az egész örökkévalóságot venné szemügyre. – Értem. De egy szemernyit sem érdekel. –
Mosolygott, de ezúttal örömtelenül. – Hermann – utasította az inast, miközben zsebre dugta
az eszközt –, zárd be őket. Maradjanak ott, amíg elindulok. Utána pedig…
Hermann röviden meghajolt, majd csillogó szemmel a Doktor felé fordult.
– Öld meg őket, ahogyan jól esik – fejezte be a gróf. Ahogy elindult a lépcsőn,
elhatalmasodott rajta a kimerültség. – Nekem még el kell búcsúznom a grófnétól. – Intett a
pincében állóknak, és távozott.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a grófnak listája lett volna az elvégzendő teendőiről.
Mindenesetre nagy kerülővel érkezett meg a könyvtárhoz, és közben elbúcsúzott kedvenc
műtárgyaitól, amelyek ugyan nem találtak széles körben rajongókra, az ő szívéhez mégis
nagyon közel álltak. Az utolsó napját azzal töltötte, hogy evett legkedvesebb ételeiből, ivott
igazán különleges borokat, alaposan belekóstolt néhány jó évjáratú pezsgőbe, kihozta a
legtöbbet a Földön töltött utolsó óráiból. Rádöbbent, hogy ennyi volt, nincs tovább.
Már csak a feleségétől kell elbúcsúznia, utána pedig még fel szeretne hajtani egy utolsó
pohárral abból a brandyből, amelyből utoljára Napóleonnal ivott. Szerencsére a grófnő és a
brandy ugyanabban a helyiségben tartózkodott. Miközben a gróf belépett a könyvtárba,
jókedvűen, ragyogó mosollyal dobálta Romana kütyüjét egyik kezéből a másikba.
A kisírt szemű grófné fegyvert fogott rá.
Alors.24 Milyen bosszantó.
– Kedvesem? – A gróf felvonta a szemöldökét.
– Csukd be az ajtót. – Felesége hangja reszketett, csakúgy, mint a fegyvert tartó keze. A
grófot mindkettő óvatosságra intette. A pisztoly volt az egyik legjobb találmánya. Bár a jelen
helyzet fényében ironikus, hogy ő pont arra találta ki, hogy elhallgattassa az embereket, ha
zavarják. Hogy is mondta az az alak? „Hisz oly derék a tűzmestert a saját aknája által vetni
föl.”25 Igen. Valóban.
Egyes fegyverek hol divatba jöttek, hol elavultak. A lándzsa, a nyíl, a buzogány, még az
akna is elveszítheti a vonzerejét. A pisztolyról viszont bebizonyosodott, hogy a fegyverek
24
Szóval.
25
Shakespeare, Hamlet, III. felvonás, 4. szín. Arany János fordítása.
kategóriájában ez a „kis fekete”. Az évek során nem sokat változott, csak gyorsabb lett és
hatékonyabb. Nagyjából ennyi.
Persze még továbbfejleszthette volna a fegyvereket. Azért állt meg a pisztolynál, mert
már ezzel is könnyedén megölhették, és egyvalamit megtanult az emberekről. Szörnyen
hálátlanok tudnak lenni.
Természetesen korábban is fogtak már rá fegyvert. De azelőtt nem volt semmi
probléma. Hidegvérrel kezelt minden helyzetet, mert halhatatlannak hitte magát;
meggyőződése volt, hogy ő a legfontosabb személy ezen a bolygón, elvégre azon
munkálkodik, hogy végleg megváltoztassa a világot. Csak nemrég jött rá, hogy bár ez így
mind igaz, a helyzet azért mégsem ennyire egyszerű.
A többi töredéke, ha úgy tetszik, tényleg halhatatlan volt. Ő nem. Ő volt az utolsó
töredék, az utolsó jagaroth. Tudta, hogy felfoghatatlanul értékes, és – pontosan ezért –
sebezhetőnek érezte magát.
Különösen most, amikor a felesége szegezett rá fegyvert. Ha egy csavargóról, egy
nehézfiúról vagy egy gengszterről lenne szó, azt meg tudná oldani. Valószínűleg azért
fenyegetőznének, mert valami papír vagy fényes dolog kéne nekik. Most viszont nem ez volt
a helyzet. A grófné azért célzott rá, mert dühös volt. A dühös emberek pedig sajnálatos,
kellemetlen hülyeségekre képesek.
A gróf életében egyszer sem volt dühös. Az emberek akkor borulnak ki, ha a dolgok
nem úgy alakulnak, ahogy szeretnék, ő azonban soha nem találkozott ezzel a problémával. Ha
az emberek az útjában álltak, egyszerűen félretolta őket. Az eszközökben nem válogatott.
Most pedig itt állt az ajtóban, és félve figyelte felesége mozdulatait. Azon kapta magát,
hogy idegességében az ajkát nyalogatja. (De mégis hogy vagyok erre képes?, kérdezte
magától. Mindegy, erre most nincs idő.)
– Csukd be az ajtót – ismételte a felesége.
Így tett. Kivételesen erőltetnie kellett a mosolygást. Tehát csak ketten vannak a
könyvtárban. Ennek lehet, hogy nem lesz jó vége.
– Mi vagy te? – kérdezte a felesége rekedt hangon.
– Hogy mondtad? – A csattanós visszavágások terén ez nem ütötte meg a mércét, de
most az egyszer talán belefért.
A grófné lépésről lépésre közeledett hozzá a szőnyegen. Pisztolya csöve már közvetlen
lőtávolságban volt. Ennek lehet, hogy nagyon nem lesz jó vége.
– Mivel éltem együtt évekig? – visított a grófné, hangja karcos volt, és száraz. Mennyi
érzelem. Sajnálatos. Ennél azért többet várt volna tőle. Különösen, hogy a karkötő, amelyet
neki adott, azt a célt is szolgálta, hogy megszüntesse az ilyen gyötrő érzéseket. Házasságuk
évei alatt elképesztően nagy segítséget nyújtott. A többi darabka idővel rájött, hogy ha az
ember nem házasodik meg, az több kérdést vet fel, mint amennyi még hasznos lenne – kivéve,
ha az ember a pápa. Ekkor merült fel a karkötő ötlete. A szerkezet alacsony szintű hipnotikus
mezeje befolyásolhatóvá és odaadóvá tette a viselőjét, aki – egy kis finomhangolás után –
olyan engedelmes lett, akár egy házi kedvenc. A grófnak mindig is nagyon tetszett, ha az
emberek függetlenek voltak, és megvolt a saját természetük. Heidi pedig mindkét téren
jeleskedett. Úgy tűnt, túlságosan is. Milyen aggasztó fordulatot vettek az események. A gróf
gyanította, hogy a Doktor keze van a dologban.
Heidi nem állt le. – Honnan származol? Mit akarsz?
– Ha megengeded, hogy a legutolsó kérdésedre válaszoljak először, most egy pohár italt
szeretnék. Te is kérsz? – Lassan, türelmesen odasétált a bárszekrényhez. Feltett szándéka volt,
hogy még egyszer belekortyol abba a kitűnő brandybe. Olyan kár lenne veszni hagyni.
Kiválasztotta kedvenc poharát, és belefújt, hogy még jobban élvezhesse az italt.
Kockáztatott, és ezt ő is tudta, de ha kimutatta volna, mennyire össze van zavarodva, nem lett
volna esélye.
 – Ne mozdulj! – kiáltotta a grófné. Hiszen szegény pára fél tőle. Ez érdekes. Ezt még fel
tudja használni.
Nem törődött vele. Magához vette a brandysüveget, hüvelykujjával letörölte a
rárakódott port, és közben beállította az időzítőt.
– Azt tedd le! – A karkötő és a fegyver zörögve összeért. A pisztoly bármikor
elsülhetett. Pedig a gróf annyira közel járt már a céljához.
Lassan letette az üveget, és szembefordult a feleségével. Megnyerő mosolya eddigre
kiürült.
– Ki vagy te? – Felesége úgy nézett rá, mintha most látná életében először.
Nem volt értelme kerülgetni a forró kását, de a gróf nem igazán találta a szavakat.
– Én… – kezdte, de megakadt. Kiszáradt a szája. Már nagyon jólesne az a brandy. –
Scaroth vagyok.
– Scaroth?
– A legutolsó jagaroth – mosolygott. Tudta, hogy a feleségének ez nem jelent sokat, de
számára ez jelentett mindent. – Nem volt nehéz titokban tartanom előtted, szívem – búgta,
miközben lezserül kigombolta az ingujját. Tisztában volt vele, milyen aljas kegyetlenségre
készül. Talán nem ez a legjobb megoldás, de valamiért nem tudta leállítani magát. – Pár
szőrmebunda, néhány bizsu, egy kis izgalom… – Rendületlenül mosolygott. Ezek mind
semmiségek a lélek számára.
Ha meg is bántotta a feleségét, a nő nem mutatta ki. Még mindig érzékelte benne azt a
higgadtságot, amit úgy csodált. – Kik azok a jagarothok?
– A jagarothok? – Meglepetésére élvezte, hogy őszintén beszélhet a feleségével. – Egy
végtelenül ősi faj. És egy végtelenül felsőbbrendű faj.
A grófné ezt is megemésztette. Az, hogy nem ijedt meg, hogy nem kezdett el sikítozni,
igazolta, hogy jól választott magának házastársat. Kár, hogy így kell véget érnie. Talán még
nem késő. De mégis. Ha az ember elkezd valamit…
– Drágám, engedd meg, hogy megmutassam, amire kíváncsi vagy.
Még egyszer, utoljára rámosolygott. Aztán lassan, szabályos csíkokban lehámozta az
arcát. Húsa apró kupacokban gyűlt össze a padlón.
Hallotta, hogy a grófné levegő után kap, de a fegyver nem sült el. Micsoda
megkönnyebbülés. Biztosan sokkos állapotba került. Nem csoda.
Házasságuk során először mutatták meg egymásnak valódi arcukat.
A gróf látta a feleségén, hogy összetört. A tekintete valahogy elárulta. Tudta, hogy már
nem fogja meghúzni a ravaszt. Ő az erősebb.
– Scaroth vagyok – ismételte meg a gróf. – Nekem köszönhetően a népem újra élni fog.
A grófné meg sem moccant. Úgy reszketett, mint azok a majmok, annyi évvel azelőtt.
Na és most, mi a következő lépés? A gróf valahogy nem tudta, mitévő legyen.
Talán jobb túlesni rajta. Még mielőtt a grófné rájön, hogy a ravaszon felejtette az ujját.
A gróf finoman köhintett.
– Örülök, kedvesem, hogy még mindig hordod a karkötőt, neked terveztem. Mint már
említettem, hasznos szerkezet.
A grófné eldobta a fegyvert, és a karkötőhöz kapott, amikor az fülsértő hangot kezdett
kiadni. Ujjai azon a furcsa, rejtett csaton kaparásztak. Talán idejében le tudja venni, talán
nem. Micsoda izgalmak.
A gróf megérintette a pecsétgyűrűjét, mire a grófné visítani kezdett a fájdalomtól. A
karkötő áramot vezetett a testébe.
Kényelmetlenül hosszú ideig tartott, mire meghalt.
De a gróf addig is legalább kiélvezhette a brandyjét.
Tehát, gondolt bele, az utolsó dolognak is annyi, ami még Carlos Scarlioni gróffá tett.
Felesleges visszatenni a maszkot. Már Scaroth vagyok.
 Heidi füstölgő tetemét nézte a padlón. Felszabadultnak kellett volna éreznie magát.
Ehelyett furcsamód szomorú volt.
– Viszlát, kedvesem – suttogta a feleségének. – Sajnálom, hogy meg kellett halnod. De
nemsokára így is, úgy is megszűntél volna létezni.
Scaroth letette az üres poharat, újra kisimította az ingujját, sarkon fordult, és elhagyta a
könyvtárszobát.

Tehát össze voltak zárva hat Mona Lisával. Ami nem feltétlenül olyan rossz, ha az ember
szereti az ilyesmit, de Romana bárhol máshol szívesebben lett volna. Eleve nem örült, hogy
ilyen szűk térben kell együtt lennie a Doktorral, aki fortyogott a dühtől. Naivnak,
akaratgyengének és könnyelműnek nevezte, ráadásul jó hangosan. És még csak nem is
gratulált neki, amiért képes volt lényegében alufóliából és öntapadós műanyagból időgépet
készíteni.
– Hogy egész Párizst lerombolja? – mennydörgött a Doktor. Romana fejfájása teljes
erővel visszatért. – Miről beszél, Romana? Ezzel fenyegette meg?
– Miért, nem képes rá? – Romana összeszorította a száját.
– Nem ez a lényeg. Párizs, ugyan! – A Doktor megvető szemforgatással leírta a várost. –
Legszívesebben visszavinném magát az időakadémiára, és lefokoztatnám. Számítógépes
programozó lenne egész életében.
– De a gróf azt mondta…
– Ezt mondta, azt mondta! Mind összevissza beszélnek. – A Doktor kissé megenyhülve
folytatta. – Romana, meg kell tanulnia, hogy ne figyeljen oda rájuk. Gondolja csak végig. A
grófnak két lehetősége volt, és mindkettőt tönkretette volna, ha nekiáll itt rombolni. Egyrészt
ott az időbuborék…
– De abba nem szállhatott be. – Duggan próbálta jelezni, hogy követi a beszélgetést. –
Láttuk, mi történt a professzorral és a csirkével.
– Pontosan. – Romana azon kapta magát, hogy egyetért Duggannel. Most először. –
Nem utazik az időben, csak a saját időciklusában megy előre-hátra. Ha a gróf beszállt volna,
megint csecsemő lett volna belőle. Fenyegetés vége.
– Ha beszállt volna! – csattant fel a Doktor. Mindig ez volt a baj az akadémiai
kadétokkal, még az olyan zseniálisakkal is, mint Romana. Az, hogy ők sablonok szerint
gondolkodnak, még nem jelenti azt, hogy más sem képes eltérni tőlük. A Doktor soha nem
gondolkodott sablonok szerint. Hogy unta azokat a soha véget nem érő, borzalmas
előadásokat a csillagászati időről, meg ki tudja, miről. A gallifrey-i akadémián a „minél
kevesebbet beszélünk róla, annál gyorsabban elfelejthetjük” nemes elvét vallották. Az érvelés
valahogy így hangzott: „Mi, a Gallifrey időlordjai oly mértékben felette állunk a többi
életformának, hogy még az időutazást is elsajátítottuk. Senki más nem képes erre, és
gondoskodunk róla, hogy senki nem is lesz. Túl bonyolult. Tehát csak azt kell elérnünk, hogy
minden gallifrey-i értse meg, miért nem szabad játszani az univerzum legmenőbb játékával.
Mert egy pillanatra sem felejthetjük el: túl bonyolult.”
Az időlordok nem értették, miért szeretné bárki is kipróbálni az időutazást, egy futó
kalandra vagy akár hosszabb távon. A Doktornak az a francia szerzetes jutott róluk eszébe, aki
feltalálta a pezsgőt. Elhűlve nézte a borában lévő buborékokat, és mindennél jobban szerette
volna eltüntetni őket. De az üvegek folyton felrobbantak. Az pedig még jobban elborzasztotta,
amikor kiderült, hogy az embereknek ízlik ez az ital. Még az sem zavarta őket, hogy az
üvegek tartalma néha az arcukba robbant. Sőt feltalálták a nem robbanós üvegeket. Dom
Pérignon végül beadta a derekát, és megkóstolta az italt. A többi már történelem.
Ha már így szóba kerültek a buborékok és a történelem, Romanának még mindig nem
sikerült felfognia a nyilvánvalót. – A buborék használhatatlan. Ezt próbálom elmagyarázni.
 – Tegyük fel – kezdte a Doktor lassan –, hogy a gróf a buborékon kívül marad.
Lady Romanadvoratrelundar, az Időlordok Akadémiájának egykori hallgatója (summa
cum laude), a Heartshaven-ház leszármazottja és a transztemporális vitatársaság réme a
Doktorra meredt, és azt kérdezte:
– Hö?
– Tegyük fel – ismételte a Doktor lassan –, hogy a gróf a buborékon kívül marad, és
minden mást beletesz.
– Tessék?
– Az egész világot! – tárta szét a kezét a Doktor. – Mindent bele akar tenni a buborékba,
hogy az egész világot visszaküldje az életciklusában. Emlékezzen csak vissza azokra a kis
időugrásokra, amiket az érkezésünk után tapasztaltunk.
– Ó – mondta Romana, amikor átgondolta a hallottakat.
– A repedések az időben. Az egész világot visszaállította két másodperccel. Pedig
valójában az ő idejébe akarta visszaállítani. Négyszázmillió évvel ezelőttre.
– De stabilizátor nélkül ő maga nem lehetett volna ott, hogy megmentse a hajóját –
mondta Romana megkönnyebbülten. – Egyébként honnan szerzett volna hozzá elég energiát?
A Doktor a hat Mona Lisát rejtő titkos helyiségre mutatott.
Duggan köhintett. – Maguk szerint mit kergettünk egész idő alatt?
A Mona Lisák! A gróf tervének arcátlansága és ostobasága egészen elképesztette
Romanát. Részben azért melózza végig valaki a történelmet, hogy kifizesse a villanyszámlát,
amelyet soha nem küldenek ki, mert az áramszolgáltató könyvelési osztálya már nem fog
létezni, hogy kiküldje. Egyesek, sóhajtott Romana, egyszerűen képtelenek megérteni, hogyan
működik az időutazás. Na igen, tényleg túl bonyolult.
A Doktor fellelkesült, és már-már jókedvűen bökött a Mona Lisákra.
– Úgyse tudta volna eladni őket.
– Miért nem?
– Hát… – A Doktor zsebre dugta a kezét, kétségbeesetten igyekezett lazának tűnni.
Annyira volt sikeres, mintha elefántokkal állították volna színpadra a Macbethet. – Tudják,
mielőtt Leonardo megfestette volna a Mona Lisákat, minden üres táblára ráírtam filctollal,
hogy „Ez hamisítvány”. Ezt bármilyen röntgen kimutatja. – Diadalittasan körbenézett. Talán
még füttyentett is. De csak egy rövidet.
Duggan, állkapcsa helyzetéből ítélve, épp egy teniszlabdát készült lenyelni.
– Probléma megoldva – jelentette be a Doktor. Aztán eltűnt az arcáról a vigyor. – Vagyis
csak meg lenne oldva, ha nem merült volna fel egy második alternatíva, amihez valaki
közülünk hozzásegítette a grófot.
Olyan mereven és hosszasan nézte Romanát, hogy a lány legszívesebben áttelepült
volna Belgiumba.
– Maga! – bökött rá a Doktor. – Magától kapta meg azt a nélkülözhetetlen komponenst,
amivel visszautazhat az időben az űrhajójához.
– De muszáj volt!
– Az idő törvények nyílt megszegésével.
– Hogy mi? – Duggan a törvény szó hallatán felkapta a fejét.
– Az idő törvények.
– Ezek hatályosak Franciaországban is?
– Mindenhol hatályosak! – dörögte a Doktor.
Romanánál lassan kezdett betelni a pohár. A Doktor kissé elragadtatta magát.
– Doktor, nem úgy ismertem meg magát, mint aki annyira tiszteli a törvényeket.
– Jó, de…
– Nem, hadd fejezzem be. – Romana nem hagyta, hogy olyasvalaki leckéztesse meg, aki
csak akkor emlékezett az idő, a fizika, a gravitáció és az udvarias társalgás törvényeire,
amikor azok neki kedveztek. – Ha vette volna a fáradságot, és rákérdezett volna, mielőtt
elkezd tirádázni…
– Tényleg elkezdtem tirádázni? – érdeklődött a Doktor Duggannél.
A nyomozó hirtelen az egyik Mona Lisára szegezte a tekintetét, jó erősen.
– Igen – mondta végül.
– Ebben az esetben szörnyen sajnálom – mondta a Doktor, bár nem hangzott őszintének.
– Maradjon ki ebből. – Romana hálásan mosolygott Dugganre. Visszafordult a
Doktorhoz, és kijátszotta az aduját. Ő ugyanis tényleg mindenre gondolt, szemben a
Doktorral. – Doktor, amikor összeraktam azt a komponenst, úgy állítottam be, hogy Scaroth
csak három percre tudjon visszamenni az időben. Utána visszakerül ide, 1979-be. Ilyen rövid
idő alatt nem tud bajt keverni.
– Dehogyisnem. – Gallifrey-i fejjel gondolkozva három perc még arra sem elég, hogy
fel lehessen idézni az első megfigyelési protokollt, nemhogy még a válaszokat is le lehessen
írni. Az univerzum többi fajának viszont épp elég ahhoz, hogy rosszalkodjanak.
– Most mi a baj? – kérdezte Romana.
– Egyetlen perc is elég ahhoz, hogy kapcsolatba lépjen a hajójával, és megakadályozza,
hogy felszálljon, aminek köszönhetően nem hullik darabokra az időben.
– Ez igaz – ismerte el Romana.
– Így mindaz, amit a történelem során véghez vitt, meg nem történtté válik. Az emberi
faj történelme teljesen megváltozik, talán el sem kezdődik. – A Doktor megállt. Valamilyen
gondolat kezdett motoszkálni a fejében. Egy borzalmas gondolat, amivel egyelőre nem igazán
tudott mit kezdeni. Így inkább kérdezett valamit. – Ennek fényében mit javasol?
Romana megsemmisülve az ajtóra nézett. – Minél hamarabb ki kell jutnunk innen.
– Egyetértek – mondta a Doktor. Tehát kibékültek. – De hogyan?
– Ööö – válaszolt az Arkáliai Osztály Vitatársaságának vezetője.
– Van egy ötletem – vigyorgott a Doktor.
– Mi lenne az?
– Megkérjük Duggant.
– Azt hittem, engem ki akarnak hagyni a buliból. – A nyomozó sértettnek tűnt.
– Igen, de az ezelőtt volt – mondta a Doktor.
– Duggan, kérem – nógatta Romana a lehető legbűbájosabb hangján.
Duggan – olyan brutális erővel, amilyet eddig még nem mutatott – nekifutásból
felugrott, és páros lábbal az ajtónak rontott. A mozdulatot egy Bruce Lee-filmben látta,
mindig is ki akarta próbálni. A harcművész úgy ért földet, mint egy nindzsa. A nyomozó úgy,
mint egy elejtett teáskancsó. Az ajtó mindenesetre kinyílt, készségesen ártalmatlanná téve az
éppen megérkező Hermannt.
– Látják? – A Doktor elismerően bólogatott, és felsegítette Duggant. – Mindig nekem
vannak a legjobb ötleteim, nem? – Megkocogtatta Romana vállát. – Sajnálom, hogy az előbb
kiabáltam. Hosszú nap volt.
– Nem maga aludt egy kávézóban – morogta Romana.
Azzal elindultak a szabadság felé.

Duggan sok mindent látott egy nap leforgása alatt. Csirkéket. Őrülteket. Mona Lisákat.
Most pedig egy kifogástalanul öltözött tintahal szegezett rájuk fegyvert.
– Mi a bánat ez? – kiáltott fel a nyomozó.
– A jagaroth – sziszegte Romana.
Scaroth elindult lefelé a lépcsőn, felesége – azaz volt felesége – pisztolyával könnyedén
sarokba szorítva a társaságot.
– Most végre látják, ki is vagyok valójában – jelentette be.
 – Igazán sármos – jegyezte meg a Doktor.
– És azt is megláthatják, mit értem el életeim munkájával.
– Biztos nagyon elégedett. – A Doktornak hiányzott Scarlioni gróf. Sokkal
szórakoztatóbb volt, mint Scaroth, aki, hát, nem valószínű, hogy koktélokért fog küldetni.
– Személyem darabkái ezért a pillanatért dolgoztak, ezer meg ezer éven át. – Vajon egy
mosoly nyomát lehetett látni a csápok között, miközben Scaroth áthaladt a pincén? – Ennek az
eszköznek a segítségével, amit ez az ifjú hölgy volt olyan szíves és a rendelkezésemre
bocsájtott – úgy vette elő a készüléket, mint egy színpadi bűvész –, képes vagyok arra, hogy
tökéletesen funkcionáló időgépként használjam ezt a szerkezetet.
– De… – kezdte Romana, amikor a Doktor rálépett a cipőjére. Hát soha nem tanulja
meg, mikor kell hallgatnia?
– Kedvesem, tudok a korlátozásról, amit beleépített. – Scaroth úgy hessegette el a
problémát, mintha csak arról lenne szó, hogy nem sikerült a habcsók.
A Doktor módosította a véleményét: Scarlioni gróf még mindig jelen volt Scarothban,
nagyon is. A Doktor azon törte a fejét, hogyan tudna hatni a jagaroth jobbik énjére. Talán egy
kis baráti trécseléssel? Scaroth azonban higgadt, kimért hangon folytatta:
– Higgye el, ez a korlátozás a legkevésbé sem fogja befolyásolni a végeredményt.
Pontosan a hajóm felrobbanása előtti pillanathoz fogok visszatérni, és megakadályozom
magam, hogy megnyomjam a gombot.
Nagy lendülettel a gépbe illesztette Romana szerkezetét. A katakomba zümmögni
kezdett az energiától, amely az időbuborék-generátor vibráló tüskéibe csorgott. A számítógép
memóriáját tartalmazó mágnesszalag pörögni kezdett, akár egy izgatott mosógép.
Scaroth egy utolsó büszke pillanat erejéig végignézett a gépezeten. Itt minden neki
köszönhető, ennek az egésznek ő az oka.
Még egy titkot azért megosztott a vendégeivel.
– Egyébként nem fogják tudni leolvasni a kapcsoló beállításait. Az aktiválás
pillanatában felrobbannak. Az ég áldja, Doktor!
Megnyomott egy gombot, és belépett a gépbe. Csak azért állt meg egy pillanatra, hogy
lábfejével odébb pöckölje Kerenszkij professzor csontvázát.
A buborék körülölelte Scarothot, az utolsó jagarothot, aki vidáman integetve eltűnt.
Romana szerkezete felrobbant, a buborék kipukkadt.
Csend telepedett a pincére.
 Tizenhetedik fejezet – PÁRIZS SOHA NEM LESZ A MIÉNK

Ez volt az utolsó nap a Föld bolygón, ezek pedig az utolsó órái. Párizs legrégebbi házának
pincéjében egy ember nagyon fontos döntést hozott.

– Na – mondta Duggan vigyorogva, és leporolta a kezét –, erről ennyit. Nem tudom, maguk
hogy vannak vele, de én innék egyet.
A Doktor és Romana egyszerre megrázták a fejüket.
– Nem. – A Doktor felnézett, miközben próbálta a megolvadt kijelzőről leolvasni a
beállításokat. – Még hátravan egy utunk.
– Hová?
Romana hunyorogva végigmérte a szénné égett gépet, aztán futásnak eredt,
– Négyszáz millió évvel ezelőttre! – kiáltott hátra, miközben a Doktorral felrohantak a
lépcsőn.
A nyomozó, szokásával ellentétben, követte őket.
– Hová? – kérdezte.
– Ne is kérdezze – legyintett a Doktor.
Átszáguldottak a kastély termein, amelyek üresen és szomorúan álltak, miután az uruk
magukra hagyta őket. Hirtelen szörnyű gondolat ütött szöget Romana fejébe. – De Doktor,
nincsenek meg a pontos idő- és helykoordináták. Ha négyszázmillió évvel ezelőttre megyünk
vissza, és csak úgy a Földet célozzuk meg, az olyan, mintha tűt keresnénk a kukoricamezőn. –
Nekitámaszkodott egy Michelangelo-szobornak.
– Maguknál… – lihegte Duggan. Már fájt a lába a sok futástól és rugdosástól. –
Maguknál valami nagyon nincs rendben odabent.
– Ahogy az emberi történelem sem lesz rendben, ha nem jutunk el az űrhajómig –
mondta a Doktor komoran. Máris kóválygott a feje.
– De szükségünk van a koordinátákra! – erősködött Romana.
A Doktor szélesre tárta a kastély ajtaját, és kirohantak az utcára. Futás közben gond
nélkül beszélt, ami a tátott szájú Duggant egyszerre nyűgözte le és idegesítette. – Scaroth
hagyni fog valamilyen nyomot az időben. Ezt talán, esetleg követhetjük, ha perceken belül
odaérünk a TARDIS-hoz.
– A közelben parkol? – Az nagy segítség lenne, gondolta Romana. Már annak is örülne,
ha a TARDIS nem a város másik végén lévő galériában állna.
– A város másik végén lévő galériában áll – válaszolt a Doktor, miközben átkacsázott az
autók között.
– Pompás.
Romana és a Doktor kénytelen volt megállni egy betonszigeten, két tömött sáv között.
Ezek őrültek, sóhajtotta Duggan, be kéne őket zárni.

Az egyik egyetemes törvény szerint minél inkább szüksége van az embernek taxira, annál
kevésbé valószínű, hogy tud szerezni. Ez Párizsra fokozottan igaz. A helyi taxikra vonatkozó
szabályok viszonylag egyszerűek. Ha az embernek szerencséje van, és a taxisok épp nem
sztrájkolnak, akkor nagyon-nagyon gyorsan hajtanak. Párizsban csak így lehet közlekedni, és
ritkán van lehetőség olyan fárasztó műveletekre, mint például felvenni utasokat.
A fuvarra vágyó esélyeit ráadásul még tovább csökkenti, ha a sofőrnek rossz napja van,
és egyszerűen nincs kedve megállni holmi turistákért. A Párizsban járó külföldiek gyakran
gondolják, hogy a tájékozódás legcélravezetőbb módja leinteni egy taxit, és megkérdezni a
sofőrt. Azt feltételezik, hogy ez egy ingyenes szolgáltatás, amit a taxisofőrök szíves örömest
nyújtanak, pedig erre az égvilágon semmilyen bizonyíték nincs. Egyes agyonhajszolt sofőrök
már átnyálazták az összes létező útikönyvet, és ez a tanács sehol sem szerepel bennük. A
helyzetet ezenfelül még tovább nehezíti, hogy a turisták nagyon furcsa dolgokat tudnak
kérdezni. Az Eiffel-toronynál lévő taxidroszt például kétségbeesett nyögésektől visszhangzik,
amikor a vakációzók már megint megkérdezik, merre van az Eiffel-torony. Ez nyomorúságos
és fenntarthatatlanul valószínűtlen állapot.
Amikor az emberek azt mondják, nagyon jól tudják, mit jelent az, hogy a
fenntarthatatlan valószínűségi hullámformák összeomlanak, akkor vagy ösztönösen megértik
a jelenséget, vagy utánanéztek a könyvtárban, miközben azt kívánták, bárcsak nagyobb agyat
vettek volna. Azok, akik ösztönösen megértik az efféle jelenségeket, olyan emberek, akik ha
elmennek szórakozni, mindig kapnak asztalt, ritkán borítják fel az italukat, és soha nem késik
le a buszt, amelyikkel haza szeretnének menni.
Az egyik oka annak, hogy ilyen irigylésre méltó életet élnek, az, hogy (táblán, krétával)
kiszámolták, milyen véget érne az estéjük, ha akár egyszer is szóba hoznák a
valószínűségszámítást, a kvantummechanikát, a hullámformák redukcióját vagy az
állapotvektorokat. Egész egyszerűen azért, mert ha így tennének, biztosan egyedül kéne
hazabuszozniuk.
Ha az ember egy bárban futna össze velük, és ez a bár történetesen Párizsban lenne, és
az ember megemlítené, hogy a város egész idővonala termodinamikailag visszafordíthatatlan
reakcióba készül lépni egy klasszikus környezettel, azon nyomban felkapnák a kalapjukat, és
rohannának. Még csak be sem állnának a buszmegállóba.

A Doktor egy buszmegállóban állt. Feladta a próbálkozást, hogy taxit fogjon. Duggan zavarba
ejtőnek találta a viselkedését. Ha az univerzum épp készül véget érni, miért nincsenek
előjelei? Párizsban egyébként járnak buszok? Arra gondolt, tessék, itt a bizonyíték, hogy a
Doktor és Romana tényleg angolok. Csak a britek képesek még ilyenkor is sorba állni.
Pedig úgy tűnt, a világnak hamarosan tényleg vége. A Doktor és Romana csak erről
tudtak beszélni, miközben türelmesen várakoztak a buszmegállóban, amely Duggan
véleménye szerint csak egy lámpaoszlop volt.
A semmiből egyszer csak felbukkant egy taxi.
A Doktor fellelkesült, és áradozni kezdett a párizsi taxisofőrökről.
A semmiből egyszer csak egy alacsony öregember is felbukkant, aki elsétált a Doktor
mellett, és bejelentette:
– Ez, m’sieur; az enyém. – Azzal beszállt, és a taxi elhajtott.
A Doktor mondott valamit. Nem franciául.
Tovább várták a buszt. Közben eleredt az eső.
– Tudja, Romana – mondta végül a Doktor –, szerintem nem is járnak buszok Párizsban.
Úgyhogy futva mentek tovább.
Duggannek nem volt szíve elmondani, hogy pár másodperccel vesszőfutásuk
újrakezdése után megérkezett egy busz a megállóba. Csak próbált lépést tartani velük.
A Diadalívtől indulva a Champs-Elysées pontosan egy kilométer hosszú. Duggan ezt
onnan tudta, hogy az egyik tanára elmondta neki, mert hasznos adatnak tartotta. Egyébként
tankparancsnok volt Párizs felszabadítása idején, a Diadalívet védte, amikor a Champs-
Elysées túlsó végén megjelent egy német tank. A sebesség volt a legfontosabb tényező. Időbe
került, míg az ember a tank ágyújával pontosan célba vette az ellenséget. Duggan matematika
tanára azonban emlékezett rá, hogy a Champs-Elysées a Diadalívtől mérve pontosan egy
kilométer hosszú, így még mielőtt az ellenség tüzelni tudott volna, a tankból fémhulladék lett.
Úgyhogy tényleg hasznos volt az információ.
Ugyanakkor Romana szívesen rávilágított volna arra, levegő után kapkodva, hogy,
szóval, igazából a sugárút 1,3 kilométer hosszú. Rettentő lassan lehet csak elvánszorogni a
végére, mert az embernek vagy kerülgetnie kell a szembejövő autókat – és valószínűleg meg
is húzza valamijét, amikor belerúg egy ajtóba –, vagy amiatt kell aggódnia, hogy a világ
bármelyik pillanatban véget érhet.
Végül olyan utcák mellett is elcsörtettek, amelyeknél bárki, aki nem siet ennyire az
emberi történelem megmentésére, bizonyára megállt volna, hogy kifújja magát és tátott szájjal
ámuldozzon. Duggan azonban nem állt meg. Már be is fordult a következő sarkon.
Ahol a Doktor és Romana egy kioszknak dőlve kapkodták a levegőt, és próbálták
magukba szívni Párizs különös és rendezetlen szépségét, mielőtt minden odalesz.
– Ez igazán nagyon szép – lihegte Romana.
A Doktor bólintott.
Szép napjuk volt. A nap úgy sütött, mintha nem lenne holnap. Egyébként tényleg nem
volt.
Egy taxi zötykölődött végig a macskaköves úton, a Doktor kétségbeesetten próbálta
leinteni. A sofőr vállat vont, és továbbhajtott.
A Doktor lemondóan körbenézett.
– Mi baja mindenkinek? – nyögött fel. – Már senkit sem érdekel a történelem?

Csak a Doktor akarhatja úgy megmenteni a világot, hogy egy galériába viszi őket, ebben
Duggan teljesen biztos volt. Végre eljutottak a megfelelő utcába. Dugig volt turistákkal, akik
bevásárlószatyrokat és virágcsokrokat hurcoltak magukkal, arcukról pedig a következőt
lehetett leolvasni: – Olyan jó csak így kószálni az utcán, senkinek se hagyjuk, hogy
félrelökjön minket az útból. Senkinek. Otthon úgyis állandóan ez megy. Párizsba pont azért
jöttünk, hogy céltalanul mászkáljunk.
Következésképp a Doktor, Romana és Duggan nem haladt valami gyorsan. A Doktor
eszeveszett mutogatásából azonban arra lehetett következtetni, hogy már közel járnak.
A nyomozót most már csak egyvalami foglalkoztatta. Mi a fene lehet az a TARDIS?

A nagy kapkodásban sem a Doktor, sem Romana, sem Duggan nem vette észre az utcai
rajzolót.
Bourget a turisták lerajzolásával általában elég pénzt össze tudott szedni ahhoz, hogy a
főbérlője ne üvöltse le a fejét. Nem ez a világ legmagasztosabb munkája, tény, de a főbérlője
nagyon hangosan tud üvölteni.
Egy amerikai család állt előtte. Mindannyian szélesen vigyorogtak, arról csacsogtak,
hogy hamarosan műalkotás lesz belőlük. Mestermű lesz, biztosította őket az apa, mintha
Renault festette volna. Már azt ecsetelte, hogy mennyit költ majd a keretre, ami csak azért
meglepő, mert pár perce még fifikásan lealkudta a grafikusnak fizetendő összeget. Talán
kiszúrta, hogy Bourget-nak remeg a keze.
Bourget próbált nem odanézni. Minden egyes ceruzavonását elragadtatott sóhajtozás
kísérte, miközben megrajzolta az alakokat, kicsivel soványabbra, kicsivel magasabbra,
kicsivel kevesebb bevásárlószatyorral a kezükben. Az arcokkal nem akart foglalkozni. Tuti
nem történik meg még egyszer, nyugtatta magát, nem létezik. Elkezdte a háttérbe felvázolni
az Eiffel-tornyot. Az elragadtatott sóhajtások egyre csendesebbek lettek.
– Ne aggódjatok, gyerekek – mondta az apa. – A bácsi mindjárt megrajzolja az arcunkat
is. Neki ilyen a technikája. Ugye hamarosan rátér az arcokra?
Bourget befejezte az Eiffel-tornyot, és eszébe jutott, hogy rajzolhatna egy másikat is. De
nem, ennek nem lett volna értelme. El kell kezdenie az arcokat. Már tudta, mi következik. Az
apáéval kezdte. Most biztosan minden rendben lesz. Néhány ceruzavonás után megnyugodott.
Nem egy óra számlapja kezdett kirajzolódni, hanem – semmi kétség – egy emberi fej. Aztán
elfogta egy rossz érzés. Valami mégsem stimmelt. Az áll vastag volt, a szemöldök túl sűrű. Az
egész arcnak olyan furcsán primitív hatása volt. Mintha egy majomé lett volna. Sietősen
nekilátott a gyerekeknek. Szép lassan kirajzolódtak az arcok, teljesen átlagosak voltak, a szén
először szemet, majd szájat adott nekik, aztán felruházta őket valami karakterfélével. Aztán,
két vonal között, az árnyékolásból számok lettek, az orrokból óramutatók nőttek ki. Ekkor
kezdődött a kiabálás.

Elena Harrisonra nézett, valamilyen reakciót várt tőle. Kezdett elfogyni nála a cérna.
Megmutatta neki Párizs összes szépségét, de a varázs valamiért nem érintette meg a férfit.
Ráadásul még ez a mennyei kis topán is eszméletlenül törte a lábát. Úgy döntött, ad neki még
egy utolsó esélyt, mielőtt elkönyveli az egész hercehurcát egy entente cordiale-ként.26 Senki
sem mondhatja, hogy nem próbálkozott. Előbb utóbb csak találnak valamit ebben a
galériában, ami megérinti a férfit.
Megmutatta neki az utolsó kiállítási tárgyat is, és várta a reakcióját.
Csend állt be, és a kelleténél tovább tartott.
– Számomra – kezdte Harrison kissé bizonytalanul – az egyik legérdekesebb dolog
ebben a műben a csodálatos… – Köhintett, és elhallgatott. Újra végignézett a műalkotáson.
Valami miatt úgy érezte, biztonságot sugároz. Hirtelen pontosan tudta, mit akar mondani. – A
csodálatos afunkcionalitása.
– Igen, értem, mire célzol. – Elena megdöbbent, és bátorító bólintással jutalmazta a férfi
megjegyzését. – Eredeti funkciójától elszakítva, tisztán műtárgyként kezelve azt mondhatjuk,
vonalvezetését és színét szokatlanul ellenpontozzák a mindennapos felhasználására utaló
nyomok.
Pontosan. Harrisonnak az otthona jutott róla eszébe. Ennek ellenére még jobban örült,
hogy itt lehet. Volt valami a tárgy ide nem illőségében, ami valahogy őszinte örömmel töltötte
el. Arca felderült, a szavak csak úgy áramlottak belőle.
– Mivel nincs itt semmi keresnivalója, pont az teszi műalkotássá, hogy itt van – mondta.
Elena Monsieur Bertrand galériájába hozta. Kezdetben Harrison nem volt túl lelkes, és
csak hébe-hóba motyogott valamit, de ez az utolsó tárgy igazán elgondolkodtatta. Ki hitte
volna, hogy pont egy kék fa telefonfülke lesz rá ilyen hatással! Pont egy rendőrségi fülke.
Miközben áhítatosan bámulták a tárgyat, három ember sietett be az ajtaján, és szörcsögő
hang kíséretében a fülkével együtt eltűntek.
– Elképesztő, ez egészen elképesztő! – sikkantott Elena, és még tapsolt is hozzá.
Harrison bólintott. Végre talált Párizsban valami igazán gyönyörűt.

Duggan már azelőtt bent volt a TARDIS-ban, hogy rájött volna, mi ez (pontosabban hogy mi
nem). Alig jutott el a tudatáig, hogy nem olyan alakú vagy méretű, amilyenre számított, de az
agya végül is úgy döntött, nem érdemes foglalkoznia ezzel.
26
Az angol–francia kapcsolatok rendezésére irányuló közeledés. Az 1904-es kétoldalú szerződés lett az angol–
francia–orosz antant alapja az I. világháborúban.
 Szóval kiderült, hogy a Mona Lisát egy tintahal lopta el, aki épp az időben utazik, hogy
véget vessen az emberi fajnak, ők pedig egy rendőrségi telefonfülkében üldözik. Aha. Hát jó.
Legyen.
Egyébként csak most vette észre, hogy a Doktornak van egy robotkutyája, és ennél
csodálatosabb dolgot életében nem látott.
A Doktor és Romana azzal foglalták le magukat, hogy egy nagy, számítógépszerű
valaminek kiabáltak. Duggan rájuk hagyta, és inkább barátkozni kezdett a kutyával.
– Helló, kisöreg. Téged hogy hívnak?
– K–9.
– K–9, mi? Zseniális.
– Keresés… zseniális… – mondta a robotkutya, furcsamód elégedetten, mintha
legalábbis egy új kalapot szerzett volna a Doktornak.
– Milyen trükköket tudsz, kutyus? Pitizni?
– Negatív.
– Elkapni tárgyakat? – Duggan felvett egy könyvet, és elhajította. A robotkutya nem
mozdult.
– Doktor, azt hiszem, bedöglött a kutyája – jelentette be Duggan.
A Doktor felnézett az összegabalyodott kábelek mögül.
– Nem, nem, csak könnyen elunja magát – mondta, és a földre vetette magát néhány
csavar után.
– Ó.
Romana egy futó mosolyt eresztett meg a nyomozó felé. Igyekezett beállítani a TARDIS
koordinátáit a Scaroth útvonalából származó, pulzáló energiajel alapján. Mintha egy tóba
dobott követ akarna megtalálni, miután elültek a hullámok, és a tó is kiszáradt. A Doktor
segítsége pedig még jobban hátráltatta, tekintve, hogy amikor a Doktor segíteni próbált,
általában a legközelebbi szupernóva felé irányította őket. Romana K–9-re pillantott, aki annyi
együttérzéssel nézett vissza rá, amennyivel egy robotkutya képes.
Míg a TARDIS keresztülszáguldott az időn, Párizs hatezer utcája összeomlott. A
csillogó irodaépületek ledőltek, a sugárutak darabokra hullottak, a metróhálózat kiszakadt a
földből, a Szajna romantikus vize felforrt, az Eiffel-torony pedig összerogyott. A jelen
bizonytalan állapotba került, ami nyilván izgalommal töltötte volna el a kvantumfizikusokat,
ha még létezett volna kvantumfizika.
Az emberiség minden egyes teljesítménye várakozóállásba került, egyet kivéve. A
TARDIS visszafelé bukdácsolt az időben, az okozatiság felbomlott, akár egy félbehagyott
kötés, a történelem sorról sorra szétesett, az események úgy égtek el, akár egy rajzfilmes
bomba kanóca, az utazók közeledtek a dolgok kezdetéhez, az egyetlen teljesítményhez, amit
Scarothnak még vissza kellett csinálnia.
Ez igazából nagyban megkönnyítette a történelemben való navigálást, elvégre nem
tudtak máshová menni.
A TARDIS ezúttal néma csendben száguldott.
 Tizennyolcadik fejezet – AZ ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN

Nem volt élet a világ felszínén, mindössze egy sárpart szegélyezte a zavaros, morajló tengert.
Ami inkább valamiféle lassan hullámzó leves volt, nem is annyira tenger. Még az ég sem
tükröződött benne, az már túl izgalmas lett volna, szemben a víz sötét, unalmas, zöldesszürke
ragyogásával. Egyedül ez a massza volt unalmas a világon. Fölötte az ég fenségesen izzott, a
felhők baljóslatúan parázslottak. Keddi nap volt.
Mindent egybevetve páratlan volt ez a táj. Később nem is lehetett ilyet látni, egészen
addig, amíg Leonardo álmaiból valahogy át nem szivárgott legismertebb festményének
hátterére. Villámok cikáztak végig a hegyeken és tűntek el a magányos völgyekben,
habkőáradatot zúdítva a fortyogó levegőbe.
Káprázatos volt, kár, hogy senki sem láthatta.
Pontosabban most valaki mégis.
Egy – kis túlzással – ember állt a tenger partján. Röhejesen elegánsan festett fehér
öltönyében, amely hamar bekormozódott.
Scaroth elégedetten körbenézett. Még mindig nem végzett, de legalább ott volt, ahová
tartozott.
Elindult, át a sziklákon.

Néhány perccel korábban – kissé megdőlve bár, de – a TARDIS is landolt a földtörténet utolsó
biztos pontjának peremén.
Duggan még mindig nem igazán értette, mi történt, mindenesetre méltánytalannak
érezte a dolgot. Ha az ember belép egy fülkébe, bármilyen furcsa is belülről, a kívül lévő
dolgoknak ugyanolyannak kéne maradniuk, amikor az ember kilép belőle.
Akárhogy is, a nyomozó nem tudta megmagyarázni, hová lett Párizs.
– Mi történt? – kérdezte.
Amikor nem kapott választ, megpróbálkozott a „Mi ez a hely?” kérdéssel is.
A Doktor és Romana vigyorogva nézett egymásra. Nyilván sok kérdést kell
megválaszolniuk.
A nyomozó a gondolataiba merülve felvett egy követ, és áthajította a fennsíkon. A
Doktornak már korábban is feltűnt, hogy amikor az emberi lények valami
megmagyarázhatatlannal találkoznak, általában hozzávágnak valamit.
A Doktor a barátságtalanul izzó horizontra és a szélesen elterülő síkságra mutatott.
– Ez az, illetve nagyjából ez lesz az Atlanti-óceán közepe.
– De… – Hosszabb szünet következett. – Szárazföldön állunk.
Romana rájött, hogy Duggan alól minden elképzelhető módon kirántották a talajt.
– Duggan… – A Doktor a lehető legnyugodtabb hangján szólította meg a nyomozót. –
Biztosíthatom, ott vagyunk, ahol lennünk kell. Négymillió évet utaztunk vissza a Föld
történelmében.
– Ó – nyögte Duggan, miközben óvatosan tesztelte a lába alatt a talajt.
– Most már nyilván érti, a jagarothok miért akartak innen elmenni. – Romanát
érezhetően nem nyűgözte le a környezet. – Hol lehet Scaroth?
 – Mindjárt ideér – mormogta a Doktor. – A jagaroth hajó legalábbis ott van.
Az egyik fennsík peremére mutatott, ahol a hajó úgy állt, mint egy fémbogár. Alig
lehetett észrevenni, a hegy olyan nagy és ködös volt. Ha azonban az ember észrevette, már
nem tudott máshová nézni. Elképzelhetetlen volt, hogy ez a hajó még akár csak véletlenül jót
jelenthet.
Határozott léptekkel átvágtak a síkságon; a talaj hol sziklás volt, hol mocsaras. – Ez az
utolsó jagaroth hajó. Egy aljas, kegyetlen, háborúskodó népé. Az univerzum jól meglesz
nélkülük. – A Doktor nem azt mondta, hogy: „Az univerzum nem fogja hiányolni őket”, az
azért sok lett volna. Most azonban kínzóan tudatában volt, hogy az idő épp azt próbálja
kitalálni, meg tud-e lenni az emberi faj nélkül, és arra jutott, hogy kár értük, de ha minden
kötél szakad, boldogul nélkülük is. A Doktor is úgy vélte, hogy kár lenne értük. Minden
teljesítmény, amivel Scaroth megajándékozta az emberiséget, odaveszne. Tiszta lappal kellene
indulniuk. Egyedül is ilyen jól elboldogulnának? Lenni vagy nem lenni? Ez itt a kérdés.
Miközben a lábuk alatt ropogott és cuppogott a talaj, Romanát egyre kevésbé nyűgözte
le a jagaroth űrhajó.
– Láthatják, miért robbant fel – mutatott rá. – Az atmoszférikus hajtóművei ki vannak
kapcsolva. Ezek az idióták biztos a tér-idő hajtóművel akarnak felszállni.
– Igen – értett egyet a Doktor. A helyükben ő is megpróbálta volna. Viszont… –
Próbálják csak meg a légkörben, és… – Elhallgatott, arckifejezése egyre aggodalmasabbá
vált.
Egy darabig néma csendben haladtak a sziklákon. Duggan végül fontos felismeréshez
érkezett.
– Ez egy űrhajó! – kiáltott fel.
– Csend legyen – suttogta a Doktor, miközben megveregette a nyomozó vállát.
Leguggolt, belemarkolt az iszapba, és felemelt egy maréknyit, ami az ujjai között csepegett
vissza a talajra. – Ez itt, Duggan, az a magzatvíz, amelyből minden földi élet származik. – A
gusztustalan massza végigfolyt az ujjai között. – Ebben egyesülnek az aminosavak, amelyek
szép lassan megalkotják a legkisebb sejteket, amik később zöldségekké, állatokká és
emberekké fejlődnek. Olyanná, mint maga, Duggan.
A Doktor áhítatos arccal a nyomozó kezébe csorgatta a folyadékot, majd a férfi
kabátjába törölte a kezét.
– Én ebből származom? Ebből a trutyiból? – Duggan egyből lerázta a kezéről a masszát.
– Jó, nem pontosan ebből a folyadékból, ez még élettelen. Még egyáltalán nincs benne
élet. Egy masszív adagnyi sugárzásra vár, hogy megkezdődjenek a folyamatok. – A Leonardo
műhelyében elindult gondolatmenet hirtelen megakadt. A Doktor abbahagyta keze
törölgetését, és rémülten nézett a tenyerére. Végre rájött. Annak alapján, hogy milyen
csodálattal nézett a jagaroth űrhajóra, sejteni lehetett, hogy Romana is összerakta a képet.
Scaroth első ajándéka az emberi fajnak.
– A jagaroth űrhajó! Rosszabb a helyzet, mint gondoltuk. A robbanás, ami szétszórta
Scarlionit az időben, az életet is létrehozta a Földön. Nemsokára lezajlik az élet születése.
– Itt? – kérdezte Duggan enyhe undorral. – Miközben nézzük?
– Nem – mondta a Doktor. – Nagy bajban lennénk, ha csak úgy néznénk. Meg kell
állítanunk Scarothot. Ha nem gondoskodunk róla, hogy ő legyen az utolsó jagaroth, az emberi
faj megszűnik létezni.
Romana vette észre először a síkságon feléjük közeledő alakot. Bár egy egyszemű,
fejlábú lény volt, az öltönyében igazán jól szituáltan festett. Csak azt a fegyvert ne szegezte
volna rájuk.
Ahogy közelített feléjük és a Sephiroth felé, Scaroth biccentett. Az a fajta biccentés volt,
amivel az ember azt üzeni a vendégeinek, hogy majd később beszélünk, holott egyáltalán nem
áll szándékában. A hajó körül állók helyett inkább a legénységgel foglalkozott. Több millió
évnyi tervezgetés, és nem jutott eszébe, hogy hozzon magával egy hangosbeszélőt.
Kiabált és integetett.
– Álljatok meg, testvéreim! Mindannyiunk életének nevében kérem, álljatok meg!
Semmi sem történt.
Scaroth lőtt egyet a levegőbe. A gyúlékony atmoszférának hála szép kis hangot és
látványt produkált.
– Meg kell állítanunk – lépett előre a Doktor.
Scaroth ismét az időlordra szegezte a pisztolyt. Inkább ideges volt, mint meglepett.
– A pokolba magával, Doktor, ne most – mondta. – Meg kell állítanom az űrhajómat.
A Doktor válaszában nyoma sem volt a dilettáns kalandornak vagy a gondtalan
utazónak. Inkább több millió évnyi elgyötörtség érződött ki belőle.
– Nem.
– Bent vagyok a hajóban! – kiáltott Scaroth, és fegyvert tartó keze kissé megremegett. –
Ott ülök a tér-idő irányító kabinban. Meg kell akadályoznom, hogy megnyomjam azt a
gombot.
Ismét a levegőbe lőtt, a golyó lepattant az űrhajó keményfém borításáról.
A Doktor megvetette a lábát Scaroth és az űrhajó egyik lábának nyílása között. Fejével
határozottan nemet intett. – Nem, Scaroth. Egyszer már megtette. Egyszer már szerencsét
próbált. Nincs még egy dobása.
Scaroth tudta, hogy nincs ideje vitatkozni. – De akkor megint szétszóródok az időben. A
népem ki fog pusztulni.
– Ezt a kockázatot vállalta. Épp ezt vállalja odabent.
Scaroth elkeseredetten hadonászott. Megpillantotta magát a mocskos kerek ablak
mögött, amint képernyők végtelen sorát fürkészi. Én. Olyan közel vagyok. Nézz már ide, te
bolond. Vegyél már észre.
– Megmenthetem magam. Megmenthetem mindannyiunkat! – kiáltotta, és előrelépett.
– Ne tegye! – kérte a Doktor. – Ez a robbanás segíti elő az emberi faj megszületését.
Abban a pillanatban, amikor az ön faja kihal, egy másik megszületik. Ez történt. És ez is fog
történni.
A Doktor és Scaroth egymásra meredt.
– Miért érdekelne engem az emberi faj? – kérdezte Scaroth megvetően, bár kissé
bizonytalanul. Annyi mindent értek el együtt. Annyi csodás teljesítményt könyvelhetnek el.
Elképzelte, ahogy megpróbálja elmagyarázni ezeket a többi jagarothnak. Mihez kezdenének a
festészettel, a cukrászattal, a piramisokkal? Nagyjából arra a következtetésre jutnának, hogy
húzzanak már el erről a bolygóról, és keressenek egy másikat, amit megszállhatnak. – Az
emberiség? – Nosztalgikusan felsóhajtott. – Primitív söpredék. Csak eszközök voltak a
megváltásomhoz.
– Inkább a pusztulásod termékei.
Ennek a nyomorult embernek igaza volt, de Scaroth küzdött az idővel. A földre lökte a
Doktort, és a fejéhez szorította a pisztolyt.
– Scaroth, ne tegye! – A Doktor már könyörgött. Nem ütött vissza. Csak feküdt a
földön, és nézte Scarothot. – A történelemnek nem szabad megváltoznia. Nem változhat meg.
Scaroth a Doktor szemébe nézett, megrázta a fejét, és meghúzta a ravaszt.

Duggan sok mindennel összeismertette már az öklét. Fejekkel. Falakkal. Kutyákkal. Egy Mini
Metro karosszériájával.
De most először mosott be egy furcsán szivacsos arcú űrlénynek. Az ökle teljesen
belesüllyedt az arcába. A lény húsa azonban nem volt olyan nyálkás és visszataszító,
amilyenre számított. De szilárd sem. Mintha egy evőeszközökkel telepakolt párnahuzatba
öklözött volna bele. Érezte, hogy recseg-ropog, aztán látta, hogy Scaroth, az utolsó jagaroth
rárogy a Doktorra, és hallotta, hogy a lövedék nyugtalanító sziszegéssel a géptörzsbe fúródik.
Romana odasietett, és kisegítette a Doktort Scaroth alól.
A Doktor felállt. Kóválygott, és szinte már megsüketült a hajtóművek egyre erősödő
vonyításától.
– Duggan! – üvöltötte. Megrázta a fejét, hátha sikerül kitisztítania. – Duggan – ismételte
meg, most suttogva.
Nem kell a kiselőadás, gondolta a nyomozó, és úgy döntött, a hecc kedvéért bemos
egyet a Doktornak is.
A Doktor meglepően erősen elkapta a kezét, és szélesen vigyorgott rá.
– Duggan – mondta –, azt hiszem, ez volt a történelem legfontosabb kiütése.
Romana arrébb rugdosta Scaroth testét. A föléjük magasodó űrhajó hajtóműve
aggasztóan hangossá vált, ahogy a levegőt fodrozta. A lyukból, amelyet Scaroth golyója ütött
rajta, egyre fülsértőbb sípolás hallatszott, ahogy az üzemanyagcső kettéhasadt.
– Most mihez kezdünk? – kérdezte Romana.
A Doktor megvonta a vállát.
Végszóra Scaroth, az utolsó jagaroth teste eltűnt. Eggyel kevesebb probléma.
– Scaroth ideje lejárt – mondta a Doktor. – Visszatért a kastélyba.
Mivel nem volt más látnivaló, a hajót nézték. A hajtóművek süvöltöttek, a ritkás
légkörben felkavarodott a sár és a habkő. A hajó egyik felében, alig észrevehetően, apró alak
szorgoskodott a tér-idő irányítóban. Nem nézett fel. Volt neki elég gondja.
A Doktor tisztelgett a halvány alaknak, majd hátat fordított, és átvágott a habköveken.
– A hajó most készül felszállni – jegyezte meg Romana sokatmondóan.
– Inkább felrobbanni. – A Doktor nem nézett hátra. – Tűnjünk el innen.
Visszasiettek a TARDIS-ba, és kivételesen hagyták, hadd boldoguljon a történelem
nélkülük.

A Sephiroth teljes hajtóerővel kecsesen felemelkedett az elhagyatott bolygó felszínéről.

Ahogy egyre magasabbra tört, a karomszerű lábak szépen behajtották magukat a gömb alakú
hajó alá. Az előjelek biztatóak voltak. A szivárgó üzemanyag problémája mintha megoldotta
volna magát. A gömb egy pillanatig csak lebegett, és fenségesen, reménytelin ragyogott az
energiától.
Aztán darabjaira hullott.

A szubtérmező végül összeomlott. A hajó darabkái, amelyeket eddig egy lehetetlen erő tartott
össze, most lángoló pompájukban végre szétszóródhattak a halott bolygó felszínén.
Scaroth meghalt. Aztán valami meglepő történt.

Nem volt robbanás. Minden nehézség ellenére csodásan működött a terv. Scaroth kinyitotta a
szemét.
Felkészült erre az eshetőségre is. Ha ébredéskor az örök sötétségben találja magát. Arra
talán még lesz ideje, hogy elbúcsúzzon a kollégáitól. Talán még válthat magával egy utolsó
jelentőségteljes pillantást. Talán belenézhet a saját szemébe, mindössze egy szonedre. De az is
lehet, hogy teljesen egyedül kell töltenie az utolsó pillanatait.
Mindegy is, a robbanás hiányából már mindent tudott. Hiába próbálkozott annyira a
Doktor és Duggan, végül azért valahogy sikerült.
Meg is érdemelte. Elvégre évmilliókat töltött a tervezéssel. A Doktor csak improvizált,
Scaroth viszont igenis megérdemelte a sikert.
Kinyitotta a szemét, és teljes sötétségben találta magát. Ennyi volt, a győzelem az övé.
Aztán a sötétség ragyogni kezdett. Tűhegyek jelentek meg az örökkévalóságban – először
csak egy tábortűz, aztán egy piramis, majd szobrok, autók és bombák. A történelem szellemei
életre keltek, ahogy elhaladt mellettük. Ezek szerint mégiscsak elbukott. Felfelé zuhant az idő
örvényében. Ekkor jött rá, hogy a háromperces időkorlát lejárt. Hazafelé tartott. Egy olyan
otthon felé, amelyről azt kívánta, bárcsak soha nem létezett volna. Ahogy átsodródott a
kavargó évszázadokon, a többi töredék dühösen és szégyenkezve nézett rá.
Nem értették, hogyan vált semmivé a munkájuk. Hogyan hagyhatta őket cserben?
Hogyan bukhattak el a jagarothok?
Korábban Scaroth azzal indokolta a hibáját, hogy nem volt elég ideje. Most egyebe sem
volt, mint ideje, mégis elbukott.
A többi töredék árgus szemmel nézte.
– Nem, nem, nem! – visított. – Nem úgy volt!
De még nem ért véget. Ebben biztos volt. Volt egy időgépe. Csak üzembe kellett
helyeznie, és visszamennie, újra meg újra meg újra, amíg az egész fennsíkot az űrhajónak
integető és kiabáló Scarothok népesítik be. Ez még az eredetinél is jobb terv. Biztosan
beválna. Muszáj lenne beválnia.
Muszáj lenne beválnia, mert tudta, mi várja majd otthon. Semmi. A kastély, tele értékes
tárgyakkal, de Kerenszkij nélkül, akit piszkálhatna, hogy miért nem haladnak. És persze Heidi
nélkül. Nincs több bortól pezsgő beszélgetés. Nincsenek barátok. Csak Hermann
kétségbevonhatatlan, komoly, kegyetlen odaadása. Nincs más, csak Hermann. Ő persze
megértené. Ő segítene neki.

Hermann a laboratórium padlóján tért magához. Fájt a feje. Magában listát írt arról, hogy
milyen sorrendben és pontosan hogyan öli majd meg a Doktort, Duggant és a lányt.
Természetesen Duggant hagyná a végére. Hadd nézze végig, mit csinál a többiekkel. Vagy
inkább a lányt? Ezzel biztosan levakarná a mosolyt az arcáról.
Átvergődött a laboron, és próbálta kirázni a fejéből a fájdalmat, hogy felkészüljön a
harcra.
A pince eleinte csendesnek tűnt, majd elkezdődött a búgás, amely fokozatosan
betöltötte. A professzor szerkezete lassan aktiválódott.
Hermann csak nézte, ahogy az időbuborék növekedni kezd.

– Scaroth! Scaroth! Scaroth!

A többi énje a nevét kántálta, hol gúnyolódva, hol dühösen.
Nem volt elég jó. Ez az egész egyszerűen nem volt fair. Tudta, hogy újra meg fogja
próbálni. És sikerülni fog.
Látta az időörvény végét, a Párizsba nyíló buborékot. Ezúttal helyretesz mindent.
Az évszázadok, amelyek elválasztottak magamtól, lassan semmivé lesznek.
Scaroth belépett az időbuborékba, készen arra, hogy kilépjen a világba, és újrakezdje.

Hermann rémülten nézte a pince közepén megjelenő groteszk alakot. Aztán valami
ösztönösen emberit csinált. Felvette az első kezébe eső tárgyat, és a lény felé hajította.
– Ne, Hermann! Ne, én vagyok az! – kiáltotta a lény.
Az inas ezt nagyon furcsa mondatnak találta. Ekkor a halolajlámpa, amit elhajított,
nekivágódott a szerkezet oldalának, amely hatalmas robbanás kíséretében lángra lobbant. A
detonáció megrázta a kastélyt, a pincétől a báltermen át egészen a használaton kívüli
galériákig.
Az így keletkező tűzlabda az Eiffel-torony tetejéről is látható volt, és sok meglepett
turista megörökítette.

Scaroth nem jutott ki az időbuborékból. Arra is alig volt ideje, hogy még egy utolsó pillantást
vessen a Mona Lisára, amely a szemközti padról vigyorgott rá. Egy pillanat alatt minden
eltűnt a szeme elől. Soha többé nem tért vissza a világba, amelyben letelepedett. Pedig egész
Párizst elbűvölte elmés megjegyzéseivel, fekete humorával, bon mot-ival. Ehhez képest a
„Ne, én vagyok az!” elég vérszegény zárómondat volt.
Bár szigorúan véve mégsem ez volt a vég Scaroth, az utolsó jagaroth számára. A lezárt
időfolyosóról kilépve nem mehetett máshová, csak a semmibe. Vadul forogva körbenézett,
hogy segítséget kérjen többi töredékétől, de azok hátat fordítottak neki. Úgyhogy nyöszörögve
elindult a végtelen sötétségbe.
 Tizenkilencedik fejezet – A TÉR-IDŐ SZÖVETE SZINTE ÚJRA A RÉGI

– A falhoz legközelebbi?
Amikor Harrison meghallotta a dühös hangot, arra gondolt: Nem, ma nem. Meggyőzte
Elenát, hogy jöjjön fel vele az Eiffel-toronyba. Most, hogy már látta Párizs szépségét, minden
annyival egyszerűbb volt. Talán soha nem tud majd olyan okosakat mondani róla, mint Elena,
de nem számít. Bólogatni tudott. Mosolyogni szintén. Most pedig a kettőt egyszerre csinálta.
Harrison Mandel szeme nem akadt meg a sálas alakon és az iskolás lányon. Ha
valamilyen csoda folytán ismerősek voltak is, azt betudta a varázsnak. Beleszagolt a levegőbe,
és tényleg úgy gondolta, Párizs a leggyönyörűbb város a Földön. Megszorította Elena kezét, a
lány pedig, legnagyobb örömére, viszonozta.
Aztán élték tovább az életüket.

Bourget összetörve ült a műtermében, és beletörődött az átokba. A saját játékában próbálta

megverni: emberek helyett órákat kezdett rajzolni. Ha a keze azt mondja, hogy órát kell
rajzolnia, ám legyen. Chacun a son goût.27 Nem törődve főbérlője üvöltözésével, a lehető
legtökéletesebb órát próbálta megrajzolni. Szorgalmasan dolgozott, csak néha állt meg, hogy
elszívjon egy szál cigarettát, vagy igyon egy pohár brandyt. Végül a világ egyik
legkísértetiesebb, óráról készült képével állt elő. Minden vonal, minden satírozás
egyértelművé tette, hogy ez a szerkezet vasszigorral szabályozza az időt. Bourget
megkönnyebbült, és elkezdte beárnyékolni a számlapot.
Aztán rémülten eldobta a szénceruzát, de még csak a koppanását sem hallotta a padlón.
Órarajza közepéről a Mona Lisa mosolygott rá.

Ahhoz képest, hogy Párizs a lábai előtt hevert, Duggan elég hangosan kiabált.
Romana nem is figyelt oda. Ragyogó délután volt, Párizs jellegzetes illatát árasztotta.
Élénkítő buké áradt a rendezett sugárutak, hatalmas képtárak és boldogan álldogáló
kocsisorok felől. Csodálatos volt, de Duggan még így is kiabált.
– A falhoz legközelebbi?
A nyomozó a Mona Lisa egyik reprodukcióját tartotta a kezében. Nagyon-nagyon jó
minőségű másolat volt, és csak egy kicsit kormos.
– Mmm. – A Doktor kissé bűnbánóan vállat vont. Nem volt egyszerű a helyzet. Abban
reménykedett, hogy Duggan elégedett lesz, de láthatóan nem volt az. Talán nem ez a legjobb
hely egy találkozóhoz. – Egyedül ez nem sérült meg a tűzben.
Romana szomorúan nézett körbe a kilátóteraszról. A Marais negyed túlsó végén,
Haussmann legimpozánsabb sugárútjainak találkozásánál méretes lyuk tátongott. Nem csoda,
elvégre a Doktor egy impozáns épületet robbantott fel.
– De hát! De hát! – Duggan még mindig kiabált, miközben a festményt rázta. – Ez
hamisítvány. Nem akaszthatunk ki egy hamisítványt a Louvre-ban!
Romana még mindig nem értette, mi a jó a kézzel festésben, pedig az emberek szörnyen
27
Mindenki a saját ízlése szerint.
odavoltak érte. – Hogy lehetne hamisítvány, ha egyszer Leonardo festette?
– Talán mert rá van írva, hogy „Ez hamisítvány”, ráadásul filctollal? – harsogta Duggan,
akinek már kissé habzott a szája.
Romana még mindig nem értette.
– Ez nem befolyásolja a külcsínt – mondta.
A Doktor megfontolt arccal bólintott.
– Nem az a lényeg, hogy néz ki! – kiabálta Duggan, a képet rázva.
– Nem? – tűnődött a Doktor. – Pedig egyesek szerint ez a festészet lényege.
– De meg fogják röntgenezni! – Duggan arca összegyűrődött. – Rá fognak jönni.
– Váljék egészségükre – vigyorgott a Doktor. – Ha tényleg röntgengép kell ahhoz, hogy
megmondják egy festményről, jó-e vagy sem, akkor már inkább a digitális festészet.
– Mint nálunk, otthon – mondta Romana büszkén. Sokkal egyszerűbb, és kisebb a
felhajtás.
– Mmm – értett egyet a Doktor. Az igazat megvallva tényleg nehéz helyzetbe hozták
szegény Duggant. Talán meg tudja győzni a hatóságokat, hogy ez a felirat igazából Leonardo
titkos, rejtjeles üzenete. Ha adunk neki valamilyen frappáns nevet, mindenki megpróbálja
majd megfejteni a rejtélyt, töprengett a Doktor. De hogyan kéne elnevezni Leonardo da Vinci
titkos kódját? Mindegy, valaki biztos kitalál majd valamit, ami jól hangzik.
Duggan valamelyest lehiggadt, makacsul meredt maga elé.
– Otthon – morogta. – Igen. Maguk honnan is jöttek?
Romana és a Doktor úgy nézett össze, mintha a világ legnagyobb viccét hallották volna.
– Hogy honnan? Hát… – A Doktor széttárta a kezét, és befogadta a látványt: a torony
tiszteletet parancsoló szerkezetét, Párizs fenséges sziluettjét és a távoli felhőket. – Ha tudni
akarjuk, honnan jöttünk, a legjobb előbb kitalálni, merre megyünk, aztán visszafelé haladni.
Romana komolyan bólintott. Duggan tőle sem kapott érdemi választ, csak egy
kacsintást.
– Jó, akkor merre mennek tovább? – kérdezte Duggan lassan.
– Nem tudom – mondta a Doktor szomorúan.
– Én sem – mondta Romana vigyorogva.
– Isten áldja – köszönt el hirtelen a Doktor, és nevetve távozott.
Duggan magára maradt, kezében a Mona Lisa egyik másolatával. Ha az imént valami
vicces történt, azon csak a képen lévő hölgy mosolygott.
A nyomozó nagy nehezen meggyőzte magát, hogy ne izguljon amiatt, mit szól majd
ehhez az egészhez a főnöke. Inkább az alatta elterülő, ragyogó várost nézte. A torony előtti
parkban ott állt a Doktor és Romana, közvetlenül kék fülkéjük mellett, és integettek.
Duggan visszaintegetett.
– Viszlát, Duggan! – kiabálták, és vidáman beléptek a fülkébe.
A TARDIS eltűnt, csak két utasának nevetését hagyta hátra.
A kis kék, nagy fehér fülke az örökkévalóságot kinevetve újabb kalandokra indult…
FIN
UTÓSZÓ
EGY ELŐADOTT SZÖVEG SZEMIOTIKUS GAZDAGSÁGÁRÓL
AVAGY
MIKÖZBEN SHAKESPEARE KROKETTEZIK, ROMANA AZT
KIÁLTJA, UGRÁS

Talán A halál városa a Ki vagy, Doki? legtöbb szerzős, és hivatalos változattal legkevésbé
rendelkező története. Ahogy az sem úgy volt, hogy ezt a könyvet én írom meg, úgy az sem,
hogy az eredeti epizódok forgatókönyvét Douglas Adams.
Az egész azzal kezdődött, hogy David Fisher megírta a Játék az idővel című epizódot,
egy hihetetlenül izgalmas történetet egy elegáns grófról és feleségéről, akik csalnak egy
kaszinóban, hogy finanszírozni tudják időutazással kapcsolatos kísérleteiket. Az 1920-as és
70-es években játszódó sztorihoz csak nagyon keveset kellett volna forgatni Párizsban.
A hetvenes évek végére Anglia és vele a Ki vagy, Doki? is bizonytalan pénzügyi
helyzetbe került. A producer Graham Williamsnek és a gyártásvezető John Nathan-Turnernek
mégis sikerült úgy alakítania a költségvetést, hogy jóval több párizsi forgatási napot tudtak
biztosítani, mint amennyit Fisher forgatókönyve szükségessé tett. Vagyis sürgősen megkérték
Fishert, hogy írjon egy új változatot. Mivel azonban ő ez idő tájt egy válási procedúra kellős
közepén tartott, nem tudott eleget tenni a felkérésnek.
Így hirtelen, ahogy azt bizonyára sokan tudják, Douglas Adams – a Ki vagy, Doki?
akkori forgatókönyv-szerkesztője – egy csütörtöki napon beállított Graham Williams
otthonába, leült egy írógép elé, és pötyögni kezdett, miközben a két férfi szünet nélkül
beszélgetett. Néha a rendező, Michael Hayes is benézett, hogy főzzön egy kávét, átnézze az
elkészült jeleneteket, és megnyugtassa magát, hogy hétfő reggelre kap egy forgatókönyvet,
amelyből el tud kezdeni dolgozni.
Kapott is, méghozzá nem is akármilyet! Nagyjából három ember lehet a világon, aki
nem szereti A halál városát, és őket is nagy erőkkel keresik. Hála annak, hogy az ITV – a
konkurens kereskedelmi televízió – épp sztrájkolt, amikor a négy epizódot levetítették, A
halál városa lett minden idők legnézettebb Ki vagy, Doki? története. Az ismétléseknek hála
pedig folyton műsoron volt, szóval nagy mázli, hogy ez a valaha volt egyik legjobb Ki vagy,
Doki? történet is egyben. Négy éves voltam, amikor először sugározták, mégis emlékszem rá.
Ugyan fogalmam sem volt róla, mit nézek, de jól szórakoztam rajta a gyerekmatiné és az esti
kvíz között.
Csakhogy az emberek (újra meg újra) a végleges epizódokat látták, míg ez a regény
jórészt az olvasópróbákon használt forgatókönyveken alapszik, amelyeket David Fisher ötlete
alapján Douglas Adams írt Graham Williams segítségével. Az adásba került epizódok tehát
kissé eltérnek a könyvtől. Egyes jelenetek teljes egészében a vágószoba padlóján végezték,
vagy a vágás során másra került a hangsúly. A színészek, különösen Tom Baker (a negyedik
Doktor), Lalla Ward (Romana) és Julian Glover (Scaroth/Scarlioni) örömmel csiszolgatták a
soraikat, hogy minden egyes mondat a lehető legtökéletesebb legyen. A különbségek egészen
meglepők.
Például tudományos cikkek sora született a Doktor és a szexualitás kapcsolatáról a
következő mondat miatt: „Maga egy gyönyörű nő, ha minden igaz.” Ez eredetileg a
következőképpen hangzott: „Maga egy gyönyörű nő. Ha minden igaz, [Duggan] épp próbálja
összegyűjteni a bátorságot, hogy elhívja vacsorázni.”
 Egy másik híres példa az egyik Eiffel-tornyos jelenetben feltett „Lifttel menjünk vagy
ugorjunk?” kérdés, amely a televízióban végül „Lifttel menjünk vagy repüljünk?”-ként
hangzik el. Ez a költőibb kép – sokkal részletesebben kidolgozva – visszatér Douglas Adams
Az élet, a világmindenség, meg minden és Viszlát, és kösz a halakat című regényeiben.
Számtalan más példát fel lehetne hozni arra, hogyan finomodott a szöveg a forgatás alatt
(eredetileg a Doktor és Romana sajtos makarónit szeretnének enni). Sok ilyen módosítást én
is megtartottam, míg másutt ragaszkodtam az eredetihez, mert izgalmasabb volt. A krokettező
Shakespeare például zseniális ötlet.
A tévés változat sokat megmutat Párizsból, különösen a negyedik rész. Adams maga is
elismerte, hogy amikor ezt írták a hosszú hétvége során, már ő is elfáradt. A negyedik epizód
forgatókönyve sokkal rövidebb, a rendezői utasítások pedig gyakran csak arra vonatkoznak,
hogy a karaktereknek itt meg itt sokat kéne futniuk.
Tehát ez a szöveg jelentős részben az olvasópróbákon használt forgatókönyveken
alapszik, de azért a képernyőre került produkcióból is kölcsönöz, ahol ez jót tesz a
történetnek. Bizonyára szomorúan fogják hallani, hogy a forgatókönyvekben nincsenek teljes
egészében kivágott mellékszálak. De egyes jeleneteket valóban meghúztak, vagy akár ki is
vágtak. Természetesen ezek mindegyike szerepel ebben a könyvben. Douglas Adams
fantasztikusan szórakoztató rendezői utasításait, ahol lehetett, igyekeztem beépíteni a
szövegbe. („Romana felkap egy vázát, és lesújt vele a grófné fejére. A grófné úgy dől el, mint
egy zsák krumpli.” „Világosnak kell lennie, hogy Tancredinek nincs ki a négy kereke. Nem
mintha a másik három teljesen épnek tűnne.” „A tulaj vállat von. Felveszi az asztalon heverő
törött üvegnyakat, sokatmondóan végigméri, aztán kidobja.”) Az eredeti forgatókönyv sokkal
több akciójelenetet tartalmazott, tele kardokkal, öklökkel, lábakkal és pisztolyokkal. Nyilván
ezek is bekerültek a regénybe. A grófnénak valamivel nagyobb fegyvert adtam a kezébe, de
ennyi volt az összes változtatás. Kivéve, ha nem mondok igazat.
Bekerült továbbá a regénybe sok plusz információ is a forgatókönyvből. Douglas
Adams például átvette a Játék az idővel szkriptjéből, hogy a grófnét Heidinek hívják. Ez
természetesen aranybánya. A regény írásával töltött első napomon a következő e-mailt írtam
az egyik barátomnak: „A grófnénak van keresztneve! És mindent megmagyaráz.” Na jó,
majdnem mindent.
A forgatókönyv két meglepetéssel is szolgált. Az egyik az első rész végével kapcsolatos.
Korábban soha nem gondolkodtam el azon, hogy a gróf miért hámozza le az arcát.
Elfogadtam, hogy egy Ki vagy, Doki?-szörnyetegtől ez természetes az első rész végén. Írás
közben azonban elkezdtem aggódni. Miért tenne ilyet? A rendezői utasításokból
természetesen kirajzolódik egy másik, izgalmasabb történet. Így kezdődik: „Óvatosan
végigtapogatja az arcát. Mintha megvakarná a homlokát a szeme fölött. Egy pillanatra megáll.
Aztán még egyszer megvakarja.”
Elolvastam, és eltűnődtem – lehetséges, hogy a gróf egészen eddig nem is tudja, hogy
az arca egy maszk, ami valami borzalmat rejt? Ez sok mindent megmagyarázna. Tűnődtem és
aggódtam, aztán eljutottam a harmadik részig, ahol a forgatókönyvből világosan kiderül, hogy
a gróf csak ekkor szembesül azzal, ki is ő valójában, és reméli, hogy ez „talán csak egy álom.”
Elképesztő. Kissé következetlen ugyan, de ne feledjük, az interfész instabil. Scaroth egyes
darabkái sokkal öntudatosabbak, mint mások. Ez megmagyarázza a gróf házasságának
rejtélyét is (bár Barbara Cartland tanácsát követve megálltam a hálószoba ajtajában). Más
megvilágításba kerül a Ki vagy, Doki? történetének egyik legviccesebb jelenete is. A második
rész azzal indul, hogy a gróf és a grófné kihallgatja a Doktort. Mi van, ha erre közvetlenül
azután kerül sor, hogy a gróf rádöbben, ő nem is ember? Ez határozottan más megvilágításba
helyez ezt-azt.
Az eredeti forgatókönyv megold egy másik rejtélyt is, ami első ránézésre a cselekmény
egy furcsa zsákutcájának tűnik. A gróf komoly hangsúlyt fektet arra, hogy el kell adnia hét
Mona Lisát, hogy finanszírozhassa a kísérletét. Az árverésre azonban nem kerül sor. Úgy
tűnik, mintha a gróf többmillió évnyi tervezés után csak úgy visszaugrana az időben. David
Fisher eredeti forgatókönyve megadja a választ a kérdésünkre. A gróf találkozik Romanával,
rájön, hogy a lány építhet neki egy időgépet, és meg is építteti vele. Ennek egy része ugyan
bekerült a tévés epizódokba, de a korábbi forgatókönyvben volt egy hosszabb beszélgetés a
Doktor és Romana között a pincében. Ebből leegyszerűsítve az derül ki, hogy a gróf
találkozott Romanával, és kidobta a tervét az ablakon. Hát persze. Melyikünk tenne másképp?
A Játék az idővel forgatókönyve továbbá nevet ad a szerencsétlen utcai festőnek,
Bourget-nak. Maga John Cleese azt javasolta, hogy a műértő figurák neve legyen Kim Bread
és Helena Swanetsky, de ezt nem igazán tudtam tiszteletben tartani. Itt-ott még változtattam és
bővítettem a történeten, de ezek remélhetőleg csak apróságok. Nem tudtam megállni, hogy
elmeséljem, mi történt Duggan és Romana hosszú éjszakáján. Csak egy este jut a lánynak
Párizsban, és kár lett volna azzal töltenie, hogy egy kávézó asztalára dőlve szunyókál. K–9
ugyancsak nagyobb szerepet kapott, de sajnos nem sokat tehettem érte. Hiszen Párizs híres a
macskaköves utcáiról és a meglepetésekről, amelyeket más, kevésbé jól nevelt kutyák
hagynak hátra.
Ami a kutatómunkát illeti, nagy hálával tartozom a frankofil antropológus, Stephen
Clark köteteinek (különösen a Paris Revealed és a 1000 Years of Annoying the French című
írásoknak – utóbbiban lehet olvasni Haussmanról, Dom Pérignonról és az angolok különös
megszállottságáról a párizsi csapvizet illetően); Tilar J. Mazzeo műkincscsempészetről szóló
összefoglalójának a The Hotel on Place Vendôme című kötetben; a Gaston Palewski őrmester
szerelmeként ismert Nancy Mitford levelezésének (ő Scarlioni gróf idejében élt Párizsban, és
végigsikítozta); valamint Paddy Freelandnek, aki megismertette velem a fővárost. Kivéve az
Eiffel-torony legtetejét, mert tériszonyos vagyok.
Végezetül, ezt a könyvet Douglas Adamsnek, David Fishernek és a jagaroth Garothnak
ajánlom, aki rájött, hogy a szonedjeire máshol van sürgősen szükség.
James Goss, 2015.

Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben

Felelős vezető: Ducsai György igazgató

A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft.

Cím: Törökbálint, DEPO II.
Telefon: 06-23-332-105
Fax: 06-23-232-336
E-mail: talentum.nagyker@t-online.hu
Douglas Adams 1952-ben, Cambridge-ben született, az essexi Brentwood Schoolba és a
cambridge-i St. John’s College-ba járt, ahol angol irodalmat tanult. A Galaxis Útikalauz
stopposoknak című klasszikus mellett többek között a Dirk Gently holisztikus
nyomozóirodája, A lélek hosszú, sötét teadélutánja és A kétség lazaca című regényeket jegyzi.
1978–79-ben a Ki vagy, Doki? dramaturgjaként, illetve forgatókönyvírójaként dolgozott.
Három epizód (A kalózbolygó, A halál városa és a Shada) fűződik a nevéhez. 2001 májusában
halt meg.

James Goss 1974-ben született. Két Ki vagy, Doki? regény (The Blood Cell, Dead of Winter)
írója, és társszerzőként más Ki vagy, Doki? köteteket (The Doctor: His Lives and Times, The
Dalek Handbook) is jegyez. A Shadából animációs minisorozatot készített, a Dirk Gently
holisztikus nyomozóirodájából pedig díjnyertes előadást állított színpadra. A Ki vagy, Doki?
mellett az Űrlényvadászok című sorozathoz is írt regényeket és rádiójátékokat.