Terrance Dicks

A nem földi gyermek

A lány, aki más

A hideg, téli éjszakán London külvárosa kihalt volt és csendes. Egy kis utcában hórihorgas, kalapos-
köpenyes árnyék bontakozott ki a ködből. A rendőr a szokásos körútját járta, sorra ellenőrizte az
üzleteket, majd elért az utca végén álló magas, fehér falhoz és a faragott kapukhoz. Az egyik kapuból
kisebb ajtó nyílt egy udvarra.

A zseblámpa fényénél a rendőr szeme megakadt a kopott feliraton:

I. M. Foreman, régiségkereskedő

Alatta új, csillogó betűk hirdették:

Magánterület – Belépni tilos!

A rendőr próbaképp meglökte az ajtót, ami nyikorogva kinyílt. Bevilágított a zseblámpával a kis
udvarra, és körülnézett. Betörőnek nyoma sem volt, csak a legkülönbözőbb kacatok hevertek
szétszórva: törött szekrények, tönkrement berendezési tárgyak, autóalkatrészek, fej, láb vagy kar
nélküli márványszobrok.

Amikor a zseblámpa fénye a legtávolabbi sarokban álló nagy, kék tárgyra esett, a rendőr csalódottan
vette tudomásul, hogy az is csak egy közönséges rendőrségi fülke. Akkoriban az ilyen fülkék
mindennaposak voltak London utcáin, a bennük lévő telefont a rendőrség vagy bárki használhatta,
ha vészhelyzetben segítséget akart hívni.

Azért mégis meglepő egy rendőrségi fülke egy ilyen helyen, állapította meg a rendőr magában. Talán
tönkrement, ezért eladták egy régiségkereskedőnek. Az a szóbeszéd járta, hogy előbb-utóbb
mindegyiket kivonják a forgalomból, és minden rendőrnél saját rádiótelefon lesz. Persze ezt senki
sem hitte el.

Mindenesetre a régiségkereskedő valószínűleg nem ellopta, hanem megvette a fülkét. A rendőr

elképzelte, milyen arcot vágnának bent az irodában, ha kérdezősködni kezdene egy eltűnt rendőrségi
fülke után.

Kifelé menet azért még egyszer megállt az udvar közepén, és hallgatózott, de a csendet csak
valamilyen elektromos zümmögés törte meg. Talán egy közeli generátor hangja.

Amikor becsukta maga mögött az ajtót, és folytatta az őrjáratot, már csak az édes, forró tea és a
kolbászos szendvics járt az eszében, ami a szolgálat végén várja. A régiségkereskedő udvarában nem
volt semmi gyanús.

A rendőr már messze járt, amikor az ajtó nyikorogva újra kinyílt.

A következő éjszakán a rendőr újra ellenőrizte a lomos udvart, de a rendőrségi fülke addigra nem
volt ott. Az már csak később derült ki, hogy az udvar tulajdonosa, egy különös, idős férfi szintén
eltűnt, ahogy a helyi középiskolába járó unokája is. Ugyanabból az iskolából két tanárnak is nyoma
veszett.
A zűrzavarban a rendőr aztán elfeledkezett a telefonfülkéről. Ha eszébe is jutott, elintézte azzal, hogy
a képzelete játszott vele. Ha mégsem, akkor sem lehetett köze az eltűnésekhez. Elvégre hogy férne
bele négy ember egy rendőrségi fülkébe, nem igaz?

Az eltűnéseket megelőző napon a Coat Hill-i iskolában minden a szokott módon zajlott. A hosszú
tanítási nap lassan a végéhez közeledett, és a csengetés rég várt hangja végigvisszhangzott a
kőlapokkal borított folyosókon.

Miközben diákjai a történelemóra után beszélgetve hazaindultak, Barbara Wright hirtelen

elhatározásra jutott.

– Susan! – szólította meg az egyik lányt, aki azonnal visszafordult az ajtóból. Susan Foreman magas
volt a korához képest, angyali arcát fekete haj keretezte.

– Igenis, Miss Wright?

– Várj egy kicsit, kérlek! Idehozom a könyvet, amit ígértem. Egy pillanat az egész.

– Igen, Miss Wright – válaszolta a lány szófogadóan, és visszaült a helyére. – Amíg várok,
hallgathatom a rádióm?

– Persze, de ne túl hangosan.

Barbara Wright kiment a teremből, és végigsietett a folyosón. A nevetgélő és lökdösődő diákok

azonnal elcsöndesedtek, és vigyázzba álltak, amikor elment mellettük. Mindenki tudta, hogy Miss
Wright nem tűri a komolytalankodást.

Valaki egyszer azt a barátságtalan megállapítást tette, hogy Miss Wright egy olyan igazi
tanítókisasszony. Karcsú és sötét hajú, az öltözködése ízléses és elegáns, az arca még szép is lehetne,
ha nem lenne rajta mindig az a rosszalló kifejezés.

Volt valami tagadhatatlan igazság ebben a nem túl hízelgő észrevételben. Barbara Wrightnak számos
remek tulajdonsága volt, de abban a hitben élt, hogy mindig tudja, mi a legjobb, nemcsak saját
magának, hanem másoknak is. A tanári munka illett az egyéniségéhez.

Barbara bement az üres tanári szobába – legtöbb kollégája a csengő hangjára gyorsabban eltűnt,
mint a diákok –, levett egy vaskos könyvet a polcról, és visszaindult a tanterembe. Félúton megállt a
Tudományos laboratórium feliratú ajtó előtt, és pillanatnyi habozás után benyitott.

Ahogy remélte, lan Chesterton még nem ment haza, hanem a laboratóriumi asztal fölé görnyedve
rakosgatta vissza a helyükre az eszközöket egy kísérlet után. Az iskola zakóját és flanelnadrágot
viselő, mosolygós, nyílt tekintetű fiatalember természetében jobban nem is különbözhetett volna
Miss Wrighttól. lan Chesterton könnyen vette az életet, a kötelességeit többé-kevésbé teljesítette,
de nem volt hajlandó túl sokat aggodalmaskodni senki vagy semmi miatt. A különbségek ellenére ők
ketten jó barátok voltak. A férfi volt talán az egyetlen ember az iskolában, aki meglátta Miss
Wrightban a szigorú felszín alatt rejlő kedvességet. De az biztos, hogy ő volt az egyetlen, aki
néhanapján ugratni is merte.

lan felnézett, ahogy kinyílt az ajtó.

– Szia, Barbara, még nem mentél haza?

– Mint látod...

Barbara hajlamos volt csípős lenni, különösen, ha fáradt volt, vagy aggasztotta valami.
– Így jár, aki ostobaságot kérdez – morogta a férfi.

– Bocsánat.

– Nem tesz semmit. Megbocsátok, ezúttal.

– Igazából aggaszt valami, és nem tudom, mihez kezdjek – rogyott le Barbara kimerülten az egyik
székre.

– Miről van szó, tudok segíteni? – kérdezte lan meglepődve.

Egyáltalán nem vallott Barbarára, hogy beismerje a tanácstalanságát.

– Az egyik diákról van szó. Susan Foremanről.

lan szeme elkerekedett a csodálkozástól.

– Susan Foreman? Szóval neked is gondod van vele?

– Nagyon is.

– És nem tudod, mihez kezdj vele.

– Hát én sem. Hány éves az a lány? – kérdezte lan egy kis gondolkodás után.

– Olyan tizenöt.

– Tizenöt? – túrt bele a férfi az amúgy is kócos hajába. – Tudod, mit csinál az óráimon?

– Mit?

– Próbálja eltitkolni a tudását. Szerintem nem akar kellemetlen helyzetbe hozni. Az a lány többet tud
a természettudományokról, mint én valaha is fogok. Ilyesmit csinál történelemórán is?

– Mondjuk.

– Szóval ugyanaz a gondunk. És nem tudod, hogy folytasd az órát, vagy egyszerűen add át neki az
osztályt?

– Nem egészen erre gondoltam.

– Hát akkor?

– Sajnálom, hogy a te nyakadba zúdítottam ezt, de beszélnem kellett valakivel. Nem akarok az iskola
vezetőségéhez fordulni, mert azzal bajba keverném Susant.

Valójában abban reménykedtem, hogy azt mondod, túl élénk a fantáziám.

– Nem túl élénk a fantáziád. – lan eloltotta a Bunsen-égőt, a mosogatóban elöblítette a kémcsöveket,
lombikokat és Petri-csészéket, majd szabályos rendben az állványra tette őket száradni. – De mi
történt tulajdonképpen? – kérdezte, amikor végzett.

– Tudod, milyen jó történelemből, így azt javasoltam neki, hogy legyen ez a fő tárgya. Ha akarna,
erőfeszítés nélkül kaphatna egy-két éven belül ösztöndíjat Oxfordba vagy Cambridge-be.

– És hogy reagált?
– Gyanakvó volt, de úgy láttam, érdekli a dolog. Figyelmeztettem, hogy ez sok különórát jelent, és
felajánlottam, hogy segítenék neki otthon is tanulni. Úgy tűnt, már a gondolat is megrémíti. Azt
válaszolta, hogy az teljességgel lehetetlen, mert a nagyapja nem szereti az idegeneket.

– Ez a kifogás sántít, nem? Egyébként is, ki a nagyapja? Nem valamilyen doktor?

Barbara bólintott, aztán folytatta.

– Mindenesetre nem erőltettem, mert az egész annyira felzaklatta. Azóta a házi feladatainak
minősége hullámzó, néha nagyszerűek, néha meg borzalmasak.

– Azt hiszem, tudom, miről beszélsz. Hasonlóan viselkedik velem is.

– Ez az egész egyre jobban aggaszt, szóval elhatároztam, hogy beszélek a nagyapjával, és ráveszem,
hogy figyeljen jobban oda az unokájára.

lan magában elmosolyodott. Ez Barbarára vall, odamenni és figyelmeztetni egy idegent a családi
kötelességeire.

– És megtetted? Milyen az öregfiú?

– Hát ez az. Elkértem a címet az iskolatitkártól, és egyik este elmentem a Totters Lane 76-ba.

lan az egyik kémcsőből egy mikroszkóplemezre cseppentett valami titokzatos oldatot, egészen közel
hajolt, annyira összpontosított.

– lan, kérlek, hozzád beszélek! – szólt rá Barbara türelmetlenül.

– Figyelek, odamentél az egyik este, és?

– Nincs ott semmi. Csak egy udvar tele mindenféle limlommal.

– Biztos rossz címre mentél.

– Ezt adta az iskolatitkár.

– Akkor talán az iskolatitkár tévedett.

– Nem. Másnap újra elmentem megnézni. Az utca egyik oldalán egy magas fal van, a másik oldalon
házak és üzletek, a kettő között nincs semmi. És az a semmi, a rendetlen udvar a

Totters Lane 76.

lan befejezte a mikroszkóplemez előkészítését, és félretette.

– Milyen titokzatos... De biztosan van valami ésszerű magyarázat, csak meg kell találnunk.

– Köszönöm a többes számot – válaszolta Barbara hálásan.

– De az a szegény lány azóta is a teremben vár – nézett az órájára –, úgyhogy vissza kell mennem.
Kölcsönadom neki ezt a könyvet a francia forradalomról.

lan megnézte magának a vaskos kötetet.

– És mit csinál vele, újraírja? Inkább azt beszéljük meg, hogy mit tegyünk. Kétlem, hogy segít, ha
letámadjuk a kérdéseinkkel.
– Nem is – hagyta rá Barbara. – Inkább elmegyünk a Totters Lane-re, megvárjuk, míg hazaér, és
megnézzük, melyik házba megy be.

– Milyen elszánt vagy.

– Ha te nem akarsz... – Barbara habozott, aztán nem folytatta.

– Nem, nem akarlak lebeszélni róla – nyugtatta meg a férfi.

– Menjünk, és nézzük meg azt a titokzatos lányt!

Együtt mentek ki a laboratóriumból, végig a folyosón, vissza a tanterembe, ahol Susan Foreman
egyedül ücsörgött, és a tranzisztoros rádiójából dübörgött a rock’n’roll.

– Susan! – Barbara Wright szinte kiabált.

– Elnézést, Miss Wright, nem hallottam, hogy visszajött.

– Ilyen zaj mellett nem csodálom.

– Nem mesés?

Minden porcikájában normális tinédzsernek látszik, gondolta Barbara. De nem az. Egyáltalán nem az.

– Mi nem mesés?

– John Smith and the Common Men. A tizenkilencedikről a második helyre ugrottak fel a toplistán
egyetlen hét alatt.

– John Smith a nagytiszteletű Aubrey Waites művészneve – magyarázta meg lan. – Manapság nem
divat felsőbb osztálybelinek lenni. Chris Waites and the Carollers néven kezdtek zenélni, nem igaz?

lan Chesterton nem volt éppen popzenerajongó, de úgy találta, könnyebb megtalálni a hangot a
diákjaival, ha legalább néha tudja, miről beszélnek.

Susan rajongó tekintete is ezt igazolta.

– Ön meglepett, Mr. Chesterton, nem gondoltam volna, hogy ilyeneket tud.

– Sok minden érdekel, és nagyon éles a hallásom...

– Elnézést – kapcsolta ki rögtön a rádiót Susan.

– Köszönöm.

– Ezt a könyvet hozta nekem, Miss Wright? – fordult Susan a tanárnőjéhez, és megnézte a vaskos
kötetet.

– Igen, tessék.

– Köszönöm szépen. Biztosan nagyon érdekes. Holnap vissza is hozom.

– Nem kell sietni, nálad maradhat, amíg elolvasod.

– Befejezem holnapra. Köszönöm. Jó éjszakát, Miss Wright, Mr. Chesterton!

lan Chesterton a gondolataiba mélyedve nem is válaszolt. Minden látszólagos hétköznapisága

ellenére volt valami nagyon különös Susan Foremanben. Túl szépen beszélt, túl szabatosan, és
mindig olyan bizalmatlanul méregetett mindenkit, mintha valami érdekes, de feltehetően veszélyes
idegen fajt figyelne.

Volt valami távoli, már majdnem földöntúli benne...

– Susan, te merre laksz? – kérdezte végül.

– Hazaviszem Miss Wrightot, és van még egy hely a kocsiban. Ha már ilyen sokáig feltartottunk, úgy
helyes, ha téged is elviszlek. Már sötétedik kint.

– Köszönöm, Mr. Chesterton, de nem szükséges. Szeretek sötétben sétálni. Akkor olyan titokzatos
minden.

Susan eltette a könyvet és a rádiót a táskájába, és az ajtó felé indult.

– Légy óvatos! – szólt utána Miss Wright. – Úgy néz ki, ma is köd lesz. Találkozunk holnap reggel.

– Jó éjszakát!

A két tanár megvárta, amíg a lány lépteinek hangja elhal a folyosón, aztán lan megragadta Barbara
karját.

– Gyorsan, gyerünk a kocsihoz, fejtsük meg Susan Foreman rejtélyét!

A Doktor színre lép

– Itt állj meg, innen mindent látunk, de nem vagyunk túl közel. Nem akarjuk, hogy meglásson minket
– utasította Barbara lant, ahogy a kocsival lassan befordultak a Totters Lane-re.

lan nem tudta visszatartani a mosolygást, hogy a nő

öntudatlanul is azonnal utasítgatja, de engedelmesen megállt a javasolt helyen.

– Jobb is, ha nem lát meg minket. Nehéz lenne megmagyarázni, miért is ücsörgünk egy álló autóban.

Barbara egy rosszalló pillantással témát váltott.

– Úgy látszik, még nem ért haza.

– Igen. Szerencsére nincs nagy köd, különben nem találtam volna ide.

– De helyes, amit teszünk, nem? – kérdezte Barbara szorosabbra húzva magán a kabátját.

– Úgy érted, meg tudjuk indokolni mással, mint a puszta kíváncsisággal?

– A házi feladatai...

– Egy kicsit mentegetőzésnek hangzik. Az igazság az, hogy mindketten kíváncsiak vagyunk, és úgysem
nyugszunk, amíg nem kapunk válaszokat.

– Nem intézheted el ennyivel. Ha szerinted kotnyeleskedünk, inkább hazamegyek. Azt hittem,

egyetértünk abban, hogy Susan Foremannel nincs minden rendben.

lan elnyomott egy ásítást. Pár órával korábban egyetértett, de most egyre inkább kétségei voltak.
– Igen, egyetértettünk. De mégis, valószínűbb, hogy van valami ésszerű magyarázat.

– Mint például?

– Nem is tudom. Az intelligenciahányadosa nyilvánvalóan nagyon magas, már-már zseni – válaszolta

lan nem túl sok meggyőződéssel.

– És a hiányosságai? A dolgok, amiket nem tud?

– Talán csak azzal foglalkozik, ami érdekli.

– Ez nem elég magyarázat. Hogy lehet az, hogy egy kiemelkedően intelligens kamaszlány nem tudja,
hány shilling egy font?

(Az 1960-as évek Angliájában még őrizték azt az egyedi és bonyolult pénzrendszert, ahol négy garas
vagy két félpennys ért egy pennyt, tizenkét penny egy shillinget, és húsz shilling egy fontot.)

lan meglepetten nézett fel.

– Nem tudta?

Barbara bólintott, és felidézte a jelenetet az osztályteremben. Susan egy cseppet sem volt zavarban
a képtelen tévedése után.

– Elnézést, Miss Wrigth, azt hittem, már tízes számrendszert használnak.

– Ne butáskodj, Susan! Az Egyesült Államokban és a legtöbb európai országban tízes számrendszeren

alapul a pénzváltás, de tudod, hogy nálunk nem.

– Ó, persze, még nem vezették be – válaszolta Susan pillanatnyi szünet után. – Majd pár éven belül.

lan megrökönyödve hallgatta a történetet.

– Tízes számrendszer Angliában? Olyan nem lesz sosem! Susan talán külföldi, abban is van valami
különös, ahogy beszél.

– Ugyan, lan, valld be, ennek az egésznek egyszerűen nincs

értelme.

– Igazad van. Azzal a lánnyal kapcsolatban semminek sincs értelme. Tudod, az egyik nap a kémiai
reakciókról beszélgettünk. Lakmuszpapírokat osztottam ki, hogy megmutassam egyes oldatok
kémhatását.

– Gondolom, tudta a választ a kérdésre, mielőtt feltetted volna.

– Igen, de még ennél is furcsább volt. A válasz egyszerűen nem érdekelte.

lan szinte látta maga előtt, ahogy Susan Foreman türelmetlenül felnéz rá.

– Igen, látom, hogy a lakmuszpapír vörösből kék lett, Mr.

Chesterton, de két semleges anyagot használtunk. Csak egymás viszonylatában mutatnak reakciót.

– Erről szól a kísérlet, Susan.

– Értem, tanár úr, de ez túl nyilvánvaló, nem? Mármint nem akarok udvariatlan lenni, de nem
próbálhatnánk ki két reagenssel? Akkor a kék magától változna vörössé, és valami izgalmasabbat
láthatnánk. Bocsánat, csak egy ötlet.

– Komolyan gondolta, Barbara – tért vissza lan a jelenbe. – Neki ezek a kísérletek csak gyerekes
játszadozások, és ez elég dühítő.

– Tudom, mit érzel. Ezért akarok a végére járni.

– Valami más is történt matematikaórán. Egy feladatot adtam az osztálynak, egy egyenletet, amiben
A, B és C jelölte a három dimenziót.

lan előtt megjelent a tanterem, Susan a táblánál állt, és az egyenletet tanulmányozta.

– Lehetetlen megoldani három dimenzióban – tiltakozott kétségbeesetten. – Szükség van a D és E

dimenziókra is.

– D és E? Mire kellene? Oldd meg a feladatot úgy, ahogy van!

– De nem tudom, Mr. Chesterton. Egyszerűen nem tudok három dimenzióban gondolkodni.

– Három dimenziót ismerünk, felteszem, a negyedik az idő.

De mire való az E? Mi az ötödik?

– A tér – felelte Susan egyszerűen.

A történet után lan tanácstalanul nézett Barbarára.

– Valahogy az volt az érzésem, hogy számára a tér és az idő egyazon dolog, ugyanannak a két oldala.
Mintha ugyanúgy utazhatnál az egyikben, mint a másikban.

– Túl sok a kérdés, és nincsenek válaszaink.

– Annyit tudunk, hogy adott egy tizenöt éves lány, aki bizonyos dolgokban vitathatatlanul zseniális,
más dolgokban szörnyen gyenge – foglalta lan össze tömören.

– És már itt is van.

Susan sietős léptekkel végigment az utcán egészen a régiségkereskedő udvaráig. Megtorpant egy
pillanatra, körülnézett, aztán kinyitotta a kis ajtót, és eltűnt mögötte.

– Nem kellene utánamennünk? – kérdezte Barbara. – Nem tetszik a gondolat, hogy egyedül van egy
ilyen helyen.

– Már ha egyedül van.

– Mire gondolsz?

– Tizenöt éves. Talán egy fiúval találkozik. Ez eszedbe sem jutott?

– Szinte remélem, hogy ilyesmiről van szó – válaszolta Barbara nevetve. – Az olyan csodálatosan
normális lenne.

Nyugtalanul figyelték tovább a bejáratot.

– Tudom, hogy butaságnak hangzik, de rossz előérzetem van. Mintha olyasmibe ütnénk az orrunkat,
amit jobb lenne békén hagyni – borzongott meg Barbara.
lan elővett egy zseblámát a kesztyűtartóból, és kinyitotta a kocsi ajtaját.

– Ha már itt vagyunk, nézzünk körül!

Mindketten kiszálltak a kocsiból, és átmentek az utca túloldalára. Barbara tétován megállt a

régiségkereskedő udvara előtt.

– Neked tényleg nincs rossz előérzeted?

– Ugyan már, lesz, ami lesz. Gyere!

lan kinyitotta a kaput, és bementek a kis udvarra.

Még a félhomályban is látszott a rendetlenség, lépni sem lehetett a sok kacattól. lan körbevilágított a
lámpával, és összerezzentek az ijedségtől egy fejetlen kirakati bábu láttán.

– Micsoda rendetlenség! Nem fogok mindent felforgatni, hogy megtaláljuk Susant – morogta lan.

A következő lépésnél a lába kirepült alóla, és miközben küzdött, hogy visszanyerje az egyensúlyát, a
zseblámpa kiesett a kezéből. Amint földet ért, kialudt, és elgurult a szemük elől.

– A fenébe! – dühöngött lan. – Elejtettem azt az átkozott zseblámpát.

– Keress egy gyufát!

– Nincs gyufám, de nem is kell.

A szemük lassan hozzászokott a sötétséghez, és óvatosan körbe tudták járni az udvart.

– Susan, itt vagy? – kérdezgette Barbara, de nem kapott választ.

– Susan, Mr. Chesterton vagyok, itt van velem Miss Wright is! – próbálkozott lan is, és közben a
szétszórt tárgyakat fürkészte. – Itt kell lennie valahol, nem túl nagy ez a hely. Azt meg láttuk volna, ha
esetleg kiment.

Barbara előtt valami szilárd, szögletes tárgy derengett fel a sötétben.

– lan, ezt nézd meg!

– Egy rendőrségi fülke. Vajon mit keres itt? Valamelyik utcasarkon lenne a helye. Valódinak látszik –
kopogtatta meg lan. Amikor azonban megpróbálta kinyitni, úgy kapta el a kezét, mintha égetné.

– Mi az?

– Fogd meg!

Barbara bizonytalanul a fülke felé nyúlt, aztán ő is gyorsan visszahúzta a kezét.

– Mintha remegne.

– Igen, olyan, mintha működne – bólintott lan, és körbejárta a fülkét, majd újra felbukkant előtte. –
De nincs semmihez csatlakoztatva, hacsak nem a föld alatt.

Barbara elhátrált. A rendőrségi fülke megerősítette a rossz előérzetét.

– Elegem van. Menjünk, és jelentsük a rendőrségen, hogy Susan eltűnt! Ők hatékonyabban tudják
keresni.

– Rendben.
Ahogy kimondta, az udvar kapuja kinyílt, és köhögés hallatszott.

– Van itt valaki! – súgta lan.

– Susan az?

lan a kabátos alaknak csak a körvonalait tudta kivenni a sötétben.

– Nem. Bújjunk el!

Megragadta Barbarát, és behúzta egy halom ócska bútor fedezékébe.

A sötét árnyék közelebb jött, és egy ősz hajú öregembernek bizonyult, aki valamilyen kabátfélét
viselt. Egy szőrös kucsma volt még rajta, és hosszú, csíkos sálat tekert a nyaka köré. Meg-megállt,
köhögött, ahogy az öregek szoktak, aztán megütögette a mellkasát. Mormogott valamit maga elé,
odament a fülkéhez, előhalászott egy kulcsot az egyik zsebéből, és kinyitotta az ajtaját.

A két leskelődő döbbenten hallotta meg Susan hangját a fülkéből.

– Hát itt vagy, nagypapa.

– Ez Susan! – kiáltott fel Barbara.

– Pszt... – próbálta lan figyelmeztetni, de késő volt. Az

öregember meghallotta a kiáltást, becsapta a fülke ajtaját, és megfordult.

lan úgy döntött, most már az a legjobb, ha megmutatja magát.

– Elnézést!

Az öregember jóindulatú kíváncsisággal méregette a látogatót.

– Mit csinál maga itt?

– Egy lányt keresünk.

– Keresnek?

Barbara is előbújt a rejtekhelyéről.

– Jó estét!

Az öregember arcát ráncok barázdálták, de kíváncsiság és életerő sugárzott róla. A tekintetében

intelligencia csillogott, és hajlott orra arrogáns, arisztokratikus hatást keltett. Egy percig némán
méregette a két tanárt.

– Mit akarnak itt? – kérdezte végül.

– Az egyik diákunkat keressük. – lan maga is sutának érezte a magyarázatot. – A neve Susan
Foreman, és ide jött be.

– Ide? Biztosak benne? – Az öregember kétkedő kérdésében volt valami leereszkedő, mintha csak
két képzelődő gyerekhez beszélne.

– Igen. Biztosak vagyunk benne – válaszolta Barbara határozottan. – Az utcában voltunk, és láttuk
bejönni.

– Az egyik diákjuk – morogta az öregember magának. –

Szóval nem rendőrök...

lan összerezzent a meghallott félszavaktól. Miért fél az

öregember a rendőrségtől?

– Hogy mondta?

– Miért követték a lányt? Kik maguk?

lan azon kapta magát, hogy védekeznek. Mintha még nekik kellene magyarázkodniuk.

– Hallottuk egy fiatal lány hangját, aki magát hívta.

– A hallásuk bizonyára nagyon éles, mert én nem hallottam semmit.

– De mi igen. És onnan jött – mutatott Barbara a rendőrségi fülkére.

– Csak képzelődtek.

Barbara kezdett ideges lenni.

– Én biztosan nem képzelődtem – jelentette ki eltökélten.

Az öregember lan felé fordult, mintha eldöntötte volna, hogy a nő nem beszámítható.

– Maga mondja meg, fiatalember, el tudja képzelni, hogy valaki bent van egy ilyen dobozban? –
érdeklődött könnyedén.

lan megőrizte a higgadtságát.

– Akkor uram, nem túl nagy kérés, hogy körülnézhessünk benne?

Az öregember tudomást sem vett a javaslatról. Felkapott a földről egy kopott festményt, és
elmélyülten nézegetni kezdte.

– Különös, hogy korábban nem vettem észre – motyogta maga elé. – Kár, hogy ilyen nyirkos és
piszkos.

– Szóval nem segít nekünk? – próbálkozott újra Barbara. – A tanárai vagyunk a Coat Hill-i iskolából.
Láttuk ide bejönni, de kimenni nem.

Az öregember még mindig a képet bámulta.

– Érdemes lenne megtisztítani... Sajnálom – nézett fel a két tanárra –, de nekem ehhez semmi
közöm. Javaslom, hogy távozzanak.

– Nem, amíg nem vagyunk biztosak abban, hogy Susan nincs itt – emelte fel lan fenyegetően a
hangját. – Nem értem magát.

– Valóban? Túl sokat kérnék azzal, hogy távozzanak?

– Kinyitja a fülke ajtaját vagy nem?

– Nincs a fülkében semmi.

– Akkor mitől fél?

– Félek? – visszhangozta az öregember gúnyosan. – Most már aztán tényleg menjenek!

– Olyan volt a hangja, mintha engedetlen gyerekekhez beszélne, akiknek nevetséges viselkedése
kezd fárasztóvá válni.

– Gyere, Barbara, menjünk! – adta fel lan. – Jobb, ha megyünk, és rendőrt hívunk.

Barbara bólintott.

– Tőlem tegyenek, amit akarnak – vonta meg a vállát az öregember a fenyegetésre.

– Rendben, megyünk, de maga is velünk jön!

Az öregember megmosolyogta a kétségbeesett próbálkozást.

– Valóban? Azt erősen kétlem, fiatalember, erősen kétlem.

– Leült az egyik törött támlájú székre, újra felvette a festményt, és elgondolkodva tovább
tanulmányozta.

Patthelyzet.

Barbara tehetetlenül nézett Ianre.

– Nem kényszeríthetjük...

– De itt sem hagyhatjuk. Nyilvánvaló, nem? Bezárta oda Susant.

Közelebb mentek a rendőrségi fülkéhez.

– Próbáld az ajtót! – javasolta Barbara. – Hátha be tudod törni.

lan megvizsgálta a zárat. Aztán meglökte az ajtót, de az meg sem mozdult.

– Nincs rendes kilincs. Biztosan valami rejtekzár.

– De biztosan Susan hangját hallottuk, ugye?

– Igen, ő volt az.

lan az öklével döngetni kezdte a fülke ajtaját.

– Susan! Ott vagy bent? Itt Mr. Chesterton és Miss Wright! Úgy tűnt, a dörömbölés bosszantja az
öregembert. Már nem

tett úgy, mintha nem érdekelné az egész, hanem felállt, és közelebb ment.

– Hogy maga milyen erőszakos, fiatalember. Úgy gondolja, látta bejönni a lányt. Úgy képzeli, hallotta
a hangját. Úgy hiszi,

hogy a fülkébe van bezárva. Nem túl megalapozott kijelentések, nemde?

A szavai megingatták lan magabiztosságát, már kezdte maga is azt gondolni, hogy csak képzelődött.
Azonban Barbarát nem lehetett ilyen könnyen leszerelni.

– Miért nem hajlandó segíteni nekünk? – kérdezte az

öregembertől.

– Nem akadályozom önöket semmiben. Ha eltökélt szándékuk bolondot csinálni magukból, csak
folytassák! Menjenek, és keressenek egy rendőrt!
– Persze, miközben maga meglép az ellenkező irányba – jegyezte meg lan.

– Nem szükséges sértegetnie, fiatalember. Csak egy út vezet ki az udvarból. Az egyikük itt marad, és
figyeli a kaput. Én itt leszek, amikor visszajönnek. Látni szeretném a rendőr arcát, amikor
megpróbálják megmagyarázni a történteket. – Az öregember szavai fölényesen magabiztosak voltak.

– Akkor ezt tesszük – határozott lan. – Gyere, Barbara, a kocsiból szemmel tarthatod a kaput, amíg
én keresek egy rendőrt.

Már éppen indultak, amikor a fülke ajtaját valaki belülről kinyitotta.

– Nagyapa, mit csinálsz itt kint? – hangzott fel Susan hangja.

Az öregember a fülke felé iramodott.

– Csukd be! – kiáltott rá a lányra, és maga is megmarkolta az ajtót, azzal a nyilvánvaló szándékkal,
hogy becsukja.

De lan gyorsabb volt. Elkapta az öregember karját, és megpróbálta megállítani, csakhogy meglepve
kellett tapasztalnia, hogy ellenfele a korához képest bámulatosan erős.

Az öregember már majdnem kiszabadult, amikor Barbara a kollégája segítségére sietett. A küzdelem
hevében mindhárman megbotlottak, és bezuhantak a rendőrségi fülkébe – be a képtelenségek
világába.

A TARDIS

Barbara Wright és lan Chesterton elképedve néztek körül. Egyikük sem hitt a szemének, az agyuk
egyszerűen képtelen volt feldolgozni a látványt.

Egy szekrény méretű helyen kellett volna lenniük, de egy hatalmas, ragyogóan kivilágított
irányítóterembe kerültek, a közepén egy hatszög alakú központi vezérlőpulttal. Kapcsolók, gombok
és mindenféle műszerek vettek körül egy átlátszó oszlopot, ami láthatóan valami bonyolult
gépezetet rejtett.

Egyébként a legkevésbé sem odaillő tárgyak hevertek mindenütt szétszórva. Néhány antik szék, egy
apró obeliszk a tetején egy madárral. A szobor mögött Susan állt, és leplezetlen döbbenettel meredt
a két tanárára.

lan hitetlenkedve pislogott, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez az egész képtelenség.

– Susan, zárd be az ajtót! – szólalt meg az öregember higgadtan.

Susan megérintette az egyik kapcsolót a központi konzolon, és az ajtó baljós elektromos bugással
becsukódott.

Az öregember levette a kabátját meg a kalapját, és ledobta az egyik székre. Amit a kabát alatt viselt,
ha lehet, még hóbortosabb volt. (Kockás szövetnadrág, divatjamúlt csizma, térdig érő, kopott
ballonkabát nyakkendővel és keményített, magas nyakú inggel.) Összességében úgy nézett ki, mint
egy
gyámhivatalnok egy 19. századi regényből. Ahogy a szobor és a párnázott székek, az öregember sem
illett a helyhez és a láthatóan rendkívül fejlett technológiához.

Mégis nyilvánvaló volt, hogy otthon érzi magát. Csontos kezeit dörzsölgetve rosszallóan méregette a
két betolakodót.

– Susan, ismered ezeket az embereket?

– Ők a tanáraim az iskolában – felelte Susan, aki legalább annyira meglepettnek látszott, mint lan és
Barbara. – De azt nem tudom, mit keresnek itt.

– Feltételezem, hogy követtek. Az a nevetséges iskola. Tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni, ha
túl sokáig maradunk egy helyen...

– Miért követtek volna?

– Ezt kérdezd meg tőlük! – morogta a Doktor, és tüntetően elfordulva tanulmányozni kezdett egy sor
műszert a központi konzolon.

Barbara körülnézett a szokatlan helyiségben, aztán Susanhoz fordult.

– Ez az otthonod?

– Nos, igen. Még mindig ezt a helyet nevezhetem leginkább az otthonomnak.

– Mert? Mi a baj ezzel? – nézett fel az öregember.

lan megdörzsölte a szemét, becsukta, majd újra kinyitotta, csakhogy a helyiség nem tűnt el.

– De hát ez csak egy rendőrségi fülke – motyogta maga elé.

– Magának talán – válaszolta az öregember leereszkedő mosollyal.

– Mondd, Susan, ez az ember itt a nagyapád? – érdeklődött Barbara.

– Igen, ő az.

– Örvendek, akkor ön biztosan Doktor Foreman – nyújtott kezet Barbara udvariasan az

öregembernek.

– Nem egészen. Ez a név volt kiírva, és én kölcsönvettem. A legjobb, ha egyszerűen Doktornak

szólítanak.

– Értem. Szóval Doktor, miért nem árulja el, hogy voltaképpen kicsoda?

– Nem teregetem ki a magánéletemet idegeneknek – tagadta meg a választ a Doktor gőgösen.

Eközben lan még mindig küzdött, hogy megfejtse a helyiség rejtélyét.

– De ez csak egy rendőrségi fülke! Körbejártam. Hogy lehet belül nagyobb, mint kívül?

– Nem tartozom magyarázattal. Maguk hívatlanul betörtek ide... – A Doktor ingerült szavait lan újra
félbeszakította.

– Nem, nem, nem... Tudom, hogy ez lehetetlen. Ez csak egy rendőrségi fülke. Körbejártam.
Egyszerűen nem értem...

A Doktor már oda sem figyelt, a konzolok egyikén babrált.

– Már megint nem működik – zsörtölődött. – Megint meg kell javítanom... – Aztán egy barátságtalan
pillantással újra Ianhez fordult. – Nem érti, hogyan is érthetné?

– De érteni AKAROM.

– Persze, persze, persze... – hagyta rá a Doktor. – Jut eszembe, Susan, megtaláltam a megoldást
annak az áramkörnek a helyettesítésére. Nem az igazi, de azt hiszem, így működni fog.

lan megütögette a falakat.

– Ez az egész csak illúzió – suttogta. – Nincs más magyarázat.

– Most meg miről beszél? – sóhajtott fel a Doktor lemondóan.

– lan, mégis, mit csinálsz? – kérdezte Barbara aggódva.

– Már nem is tudom...

A Doktor remekül szórakozott a fiatal férfi zavarodottságán.

– Én tudom. Nem érti, és ezért azzal mentegeti magát, hogy csak illúzió... Nézzen körül, fiatalember!
Azt mondja, nem lehet valami belül nagyobb, mint kívül? Szóval nem fér bele egy hatalmas épület
egy kis szobába?

– Nem, nem fér bele.

– De a televíziót már feltalálták, nem?

– Persze.

– Akkor hogy láthat a tévé kis képernyőjén egy hatalmas épületet, amikor az előbb azt mondta, hogy
az lehetetlen?

– Egy bizonyos értelemben lehetséges – ismerte el lan bizonytalanul –, de mégis, hogyan...

A Doktor diadalmasan felnevetett.

– Még mindig nem érti, igaz? Látom az arcán, hogy nem

érti. Nem is fogja. Ne törődjön vele!

A Doktor láthatóan örömét lelte abban, hogy a magyarázat meghaladja lan felfogóképességét.
Közben tovább babrált a központi konzol kapcsolóival.

– Melyik kapcsoló is volt az? Nem, nem, nem... Igen, ez az!

– morogta maga elé, aztán hangosan folytatta. – Nem az a lényeg, hogy mi történt magukkal, hanem
az, hogy mi fog történni. Nem hagyhatjuk, hogy bárkinek beszéljenek a hajóról.

– Hajóról? – lan, ha lehet, még jobban összezavarodott.

– Igen, a hajóról. Lát kerekeket?

– Úgy érti, ez mozog? – hitetlenkedett Barbara.

– A TARDIS bárhová elvisz térben és időben – válaszolta a Doktor helyett Susan.

– A TARDIS? Nem értek semmit – vallotta be Barbara végképp elbizonytalanodva.

– A nevet én találtam ki – büszkélkedett Susan. – A kezdőbetűkből, Térben A Relatív Dimenzió és Idő-
Sík. Azt hittem, már értik. Másik dimenzióban van a külseje és a belseje.

lan vett egy nagy levegőt.

– Tisztázzuk! Az a dolog, ami az udvaron állt, és úgy nézett ki, mint egy rendőrségi fülke, valójában
képes térben és időben utazni.

– Igen – válaszolta egyszerűen Susan.

– Pontosan – erősítette meg a Doktor is.

– De ez nevetséges!

– Nagyapa, miért nem hisznek nekünk? – nézett Susan elkeseredetten a Doktorra.

– Hogyan hihetnénk, amikor ez az egész annyira nyilvánvalóan lehetetlen – magyarázta Barbara

türelmesen.

A válaszra Susan csalódottan dobbantott a lábával, de a Doktor csak kuncogott magában.

– Ne keseredj el! – vigasztalta az unokáját. – Gondolj azokra a rézbőrű indiánokra, akik először láttak
gőzmozdonyt! Civilizálatlan agyuk valószínűleg illúziónak gondolta.

– Úgy beszél rólunk, mintha mi is ilyen civilizálatlanok lennénk. Mintha vademberek lennénk vagy
gyerekek!

– Valóban úgy beszélnék? – mosolyodott el felsőbbrendűen a Doktor. – Az én világom gyerekei ezt

sértésnek vennék.

– A maga világának gyerekei?

– Igen. Az én világomé. Elviselem ezt a századot, de nem élvezem. Gondolt már arra, fiatalember,
hogy milyen lehet a negyedik dimenzió vándorainak lenni? Száműzöttként élni?

Száműzve a világunkból, távol a barátainktól, védtelenül. De egy napon visszatérünk. Egy napon.

Talán az emberi agy csak bizonyos mennyiségű meglepetés feldolgozására képes. Mindenesetre a
Doktor szavait követően Barbara és lan szó nélkül meredtek egymásra.

– Igazat mond. Minden szava igaz – győzködte a tanárait Susan. – Nem is tudják, mit tettek azzal,
hogy idejöttek.

Nagypapa, kérlek, engedd el őket! Kérlek! Tudom, hogy nem

ártanának nekünk. Ismerem ezeket az embereket, az agyuk nem fogadja el azt, amit nem értenek.
Nem beszélnének erről senkinek, és ha mégis, úgysem hinne nekik senki.

A Doktor arca váratlanul hideg és kemény lett.

– Nem engedhetem el őket, sajnálom.

– Nem tarthat itt! – kiabálta lan.

– Gondolja?

Volt a Doktor magabiztos mosolyában valami nyugtalanító.

Barbara Susanhoz fordult, és átkarolta a vállát.

– Figyelj rám, Susan! Nem látod, hogy ez az egész nem valóság? Ha úgy vesszük, ez egy játék, amit a
nagyapád talált ki.

Nem várhatod tőlünk, hogy elhiggyük.

– Ez nem játék. Nem az! Szeretem a huszadik századi Angliát, szeretem az iskolát! Az elmúlt öt hónap
volt a legboldogabb időszak az életemben!

– Úgy beszélsz, mintha ti nem olyanok lennétek, mint mi! Pedig úgy néztek ki, úgy beszéltek...

– Én egy másik világban és egy másik időben születtem – mondta Susan halálos komolysággal.

– Nézd, Susan, ez... – kezdte lan, de reményvesztetten félbehagyta a mondatot. – Gyere, Barbara,
menjünk innen!

– Nem juttok ki. A nagyapám nem enged el titeket!

lan félretolta a lányt, és hosszú léptekkel odament a Doktorhoz, aki még mindig a vezérlőpult mellett
állt.

– Susan innen zárta be az ajtót, láttam. Melyik az? Melyik irányítja az ajtót? – nézett végig a
kapcsolókon és gombokon.

– Még mindig azt hiszi, hogy ez csak illúzió? – csúfolódott a Doktor.

– Tudom, hogy az utazás térben és időben egy tudományos

álom, amit nem egy kacatokkal teli udvarban fognak feltalálni.

– Fiatalember, maga majdnem annyira öntelt, mint amennyire ostoba.

– Kinyitja az ajtót?

– Követelem, hogy nyissa ki!

– Nem segítesz? – nézett lan könyörgően Susanra.

– Sajnálom, de nem tehetem – rázta meg a fejét a lány egy pillanatnyi tétovázás után.

– Akkor próbálkoznom kell.

– Csak rajta, fiatalember, bármikor megállíthatom – vont vállat a Doktor.

(Egyedül Susan látta, hogy a Doktor megérintette a konzolt,

és kikapcsolta a rögzítő kapcsokat.)

lan bizonytalanul a kapcsolók felé nyúlt. Ahogy megérintette az egyiket, Susan felsikoltott.

– Ne azt! Az áram alatt van!

De már késő volt. lan egy éles csattanást követően keresztülrepült az irányítótermen, nekizuhant a
falnak, megszédült, és lecsúszott a földre.

Barbara azonnal odarohant, és letérdelt mellé.

– Mégis, mit képzel? – kiáltott rá dühösen a Doktorra. – lan, jól vagy?

– Megvagyok. Csak egy kicsit szédülök.

Miközben Barbara felsegítette a férfit, Susan halk, fojtott hangon a Doktort kérlelte.

– Nagyapa, engedd el őket, kérlek!

De az öregember gyerekes makacssággal megrázta a fejét.

– Nem lehet. Holnapra benne lennénk a hírekben, találgatások és pletykák kereszttüzébe kerülnénk.

– Nem beszélnének rólunk senkinek.

– Ó, gyermekem, dehogynem. Képzeld magad az ő helyükbe! Panaszt tennének valamilyen

hatóságnál, vagy ha nem is, a barátaiknak úgyis mesélnének. – A Doktor tartott egy kis
hatásszünetet. – Ha elengedem őket, nekünk is mennünk kell.

– Én nem megyek.

– Nem lesz más választásunk, gyermekem.

– De én itt akarok maradni. Nézd, nagyapa, ők jó emberek.

Miért nem bízhatunk meg bennük? Csak meg kell ígértetnünk velük, hogy megőrzik a titkot.

– Erről a kérdésről nem tárgyalok.

– De nagyapa! Én nem megyek el, nem hagyom itt a huszadik századot. – Susan vett egy nagy
levegőt. – Akkor inkább téged és a TARDIST-t hagylak el!

Az öregembernek nyilvánvalóan rosszul esett a fenyegetés.

– Érzelgős vagy és gyerekes – vágott vissza.

– Komolyan mondtam!

– Rendben. De jól jegyezd meg, ha ők mennek, neked is menned kell! Kinyitom nektek az ajtót –
lépett oda a konzolokhoz.

Barbara megkönnyebbülve, hogy a rémálomszerű kaland a végéhez közeledik, suttogva Susanhoz

fordult.

– Akkor velünk jössz?

De Susan még mindig a Doktort figyelte, aki tett néhány gyors mozdulatot a vezérlőpult felett, és az
oszlop középen emelkedni és süllyedni kezdett.

– Nagyapa, ne csináld – sikoltotta Susan. – Mr. Chesterton, állítsa meg! Beindítja a TARDIS-t!
Felszállunk!

lan ösztönösen átnyúlt a vezérlőpult felett, és megragadta a

Doktort, de megint rá kellett ébrednie, hogy az öregember erősebb, mint gondolta. Egy könnyed
mozdulattal meg kellett volna állítania, de a Doktor kitépte magát a kezéből. Esés közben meghúzott
egy kart, ami valami központi vezérlőeszköz lehetett, mert az egész helyiség pörögni kezdett, mint
egy búgócsiga.

lan és Barbara elvesztette az egyensúlyát, aztán minden elsötétült.

Szerencsére nem volt senki az udvarban. Ha a rendőr pont akkor járt volna arra, a lehető
legkülönösebb látványban lett volna része. Egy különös, nyikorgó, turbinaszerű hang kíséretében a
kék rendőrségi fülke elenyészett.

A TARDIS felszállt.

Az idők hajnala

A kopár, sziklás síkságot hegyek szegélyezték, és széles, lomha folyó szelte ketté, körülötte
áthatolhatatlanul sűrű erdő nőtt. A hegyek lábánál barlangok voltak, a Törzs ott telepedett le.

Sok szempontból szerencsések voltak. Miután a vadállatokat kiűzték, a hely biztonságos volt, meleg
és száraz. Volt víz a folyóban és bogyók meg gyümölcsök a fákon. Az erdőben az állatok húst
jelentettek a gyomornak és bőröket ruhának – ha a vadász meg tudta ölni őket, mielőtt őt ölik meg.

Kal új volt a Törzsben, de messze ő volt a legjobb vadász, tapasztalt, türelmes és ravasz. Sosem tért
vissza a barlangokhoz zsákmány nélkül, leginkább ezzel nyerte el a Törzs bizalmát.

Egy nap Kal nyomokat követett az erdő szélén, amikor süvítő, nyikorgó hang ütötte meg a fülét, ami
nem hasonlított semmilyen vadállat bömbölésére. A fák között elrejtőzve nézte végig, hogy egy
furcsa, kék dolog jelent meg a semmiből.

A Törzs más tagjai félelmükben elfutottak volna, de Kal értelmesebb volt az átlagnál, és ez
kíváncsisággal járt. Bár rettegés töltötte el, a helyén maradt, és figyelt.

Kal többre vágyott, mint hogy a Törzs befogadja. Hatalomról álmodott. A legszebb nőt, Hurt akarta
asszonyának, és Zát, az előző főnök fiát, az egyetlen komoly vetélytársát, holtan akarta látni.

Most rövid, előreugró szakállát simogatva méregette a kék dobozt. Ez valami új volt, ilyet még nem
látott senki. Azonnal azt vette fontolóra, hogyan húzhatna hasznot a felfedezésből. Ha valami
varázslat rejlik benne, azt hogyan állíthatná saját szolgálatába.

A Törzs nagy, belső barlangjában szintén varázslatra vártak. A barlanglakok körülállták Zát, aki
törökülésben ült a kihűlt hamu mellett. Férfiak, fiúk, asszonyok és gyerekek tágra nyílt szemmel
nézték, ahogy Za belemeríti a kezét a hamuba, megmarkolja az elszenesedett, fekete gallyakat, és
addig

szorítja őket, amíg szét nem roppannak. Az arca egészen eltorzult az erőfeszítéstől, karjain
kidagadtak az izmok, mintha csak elhatározás kérdése lenne, hogy a halott fát engedelmességre
bírja.

De a hamu hideg és élettelen maradt.

A Za mellett guggoló karcsú, barna lány egy faragott, csontból készült csörgőt vett elő. Ősi, szent
tárgy volt, és a Törzs tagjai áhítattal figyelték, hogy Za mérgesen megrázza, aztán újra a hamuba
meríti a kezét. De megint nem történt semmi, és Za csalódottan ejtette le a karját.

Egy kicsit távolabb mindenkitől egy ősz, csont és bőr nő kuporgott, és magában motyogott. Ő volt
Öreganya, Za anyja, a meghalt Gor asszonya. Amíg Gor élt, a legjobb étel és a legszebb bőrök jog
szerint őt illették. Most senki volt. A Törzs szokása szerint el kellett volna űzni a barlangokból, de
valami gyöngédség Zában azt súgta, hagyják életben. Furcsa módon ez a gyöngédség csak megvetést
váltott ki az öregasszonyból. Azt terjesztette, Za sosem lesz olyan főnök, mint az apja volt.

– Hol van a tűz, amit Za ígért? – rikácsolta a vénasszony.

A lányt Za mellett Hurnak hívták, és azonnal a férfi védelmére kelt.

– A tűz benne van a kezében, csak még nem tudja átadni a fának.

– Az apám meg tudta csinálni – nézett Za mogorván a kezére és az élettelen hamura.

– Igen, és meg is halt miatta – morogta az öregasszony.

Za apja egy nap elment vadászni, és soha nem tért vissza. Az ilyesmi elég gyakran megtörtént.
Gyakran a vadállat gyorsabb vagy ravaszabb volt a vadásznál. A Törzs létszáma így sosem nőtt meg
túlságosan, és több étel jutott az élőknek.

– Az apám vadászat közben halt meg – csattant fel Za.

– Gor nagy vadász volt, sosem láttam olyan vadállatot, ami erősebb lett volna nála. A tűzzel
feldühítette az isteneket.

Za dühösen meredt az anyjára.

– Arra megtanított, hogyan csiszoljak éles köveket lándzsának és baltának, megmutatta, hogyan
állítsak csapdát a medvéknek és tigriseknek. Azt is megtanította volna, hogy csináljak tüzet, ha egy
állat nem ölte volna meg.

– Szóval mindenki hajoljon meg előtted, ahogy előtte tették

– gúnyolódott Öreganya, de tudta, hogy Za igazat mondott. A tűzcsinálás titkát féltékenyen őrizték,
mindig törzsfőnökről törzsfőnökre szállt, és Gor tudta, hogy a saját felnőtt fia is lehet vetélytárs.
Mindig azt mondogatta, hogy egy napon majd elárulja a tűz titkát, csakhogy meghalt, mielőtt
beválthatta volna ígéretét.

Most Za volt a Törzs főnöke, részben azért, mert Gor fia volt, részben, mert ő volt a legerősebb
harcos. De még hiányzott, hogy csodával bizonyítsa be, méltó rá – még nem tudta átadni a tüzet a
fának.

Za hirtelen felpattant, és fenyegetően Öreganya fölé tornyosult.

– Mondd meg, hogy csinálta apám a tüzet! – dörögte.

– Leguggolt a fához, és mozgatta a kezét, ahogy te. De mindig hátat fordított, a testével takarta.
Sosem láttam, mitől lobbant fel a tűz. Csak ennyit tudok.

– Tűnj a szemem elől, vénasszony, neked is meg kellett volna halnod vele!

– A tűz rossz – morogta Öreganya, miközben elbotorkált. – Gor meghalt, mert büszkesége sértette az
isteneket. Jobb tűz

nélkül élni, ahogy régen. – Aztán győzedelmesen felnevetett. – Nincs többé tűz. Za sosem fog tüzet
csinálni.

Za visszakuporodott a farakás mellé.

– Szórj rá még több hamut! – parancsolta Hurnak. – Talán még él bennük a tűz lelke.
Hur engedelmeskedett, és Za tovább szorongatta az elszenesedett fadarabokat, egymáshoz dörzsölte
őket, és várta, hogy fellobbanjon a tűz.

Hur mellette térdelt, szája egészen közel volt Za füléhez.

– A vének ellened beszélnek, Za – suttogta. – Azt mondják, jobb lenne, ha az idegen Kal vezetné a
törzset. Azt mondják, te egész nap csak a kezeidet dörzsölgeted, míg Kal húst hoz.

– Hús nélkül éhen halunk, de tűz nélkül megfagyunk a hideg napokon. Tűz nélkül az éhes vadállatok
ránk támadnak a barlangban, és elragadják az asszonyainkat, gyermekeinket, amíg alszunk.

– Az öregek nem gondolnak a holnapra, csak a húsra, ami megtölti a gyomrukat. Ez teheti Kalt a
Törzs főnökévé. És akkor

Horg, az apám, neki fog adni.

Horg a törzs véneinek egyike volt, szava sokat számított.

Amióta ő maga nem volt a legerősebb, a legerősebbet támogatta. Ez volt a túlélés törvénye.

– Kal? – morogta rosszkedvűen Za. – Kal nem főnök. Főnöknek lenni nem könnyű.

Kal egy nap a hegyeken túlról bukkant fel egyedüli túlélőjeként egy távoli törzsnek, amelyik
elpusztult a nagy hideg alatt. Egy frissen megölt bak tetemét hozta magával a békés szándék
jeleként. Kal remek vadász volt, gyorsan járt az agya, és jól beszélt. Ahelyett, hogy megölték volna,
ahogy általában az idegeneket, a Törzs befogadta.

Nagy hiba volt életben hagyni, gondolta Za. Mostanra sokan az ő pártját fogták, és voltak, akik már
főnökként beszéltek róla.

Za ösztönösen tudta, hogy Kal nem a megfelelő főnök a Törzs számára. Kapzsi és kegyetlen, mindent
magának akar. Jog szerint Za is magának tartotta meg a legnagyobb részt a zsákmányból és a
legmelegebb bőröket, de törődött a Törzs többi tagjával is. Megszervezte a vadászatot, és a
legnehezebb időkben is jutott élelem a gyerekeknek és az asszonyoknak is. A törzsfőnöknek
mindenre kell gondolnia.

– Kal nem főnök – morogta újra Za.

– Az a főnök, aki tüzet tud csinálni – mondta ki Hur. Za egyetlen heves mozdulattal szétszórta a
fadarabokat.

– Hová lett a tűz? Hová?

lan Chesterton kék-zöld foltokkal és lüktető fejfájással tért magához. Óvatosan felemelte a kezét, és
megtapogatta a halántékát. A füle felett egy púpot érzett, ami fájt, de úgy tűnt, nem vérzik.

– lan, lan, hallasz engem? – szólongatta egy hang.

lan kinyitotta a szemét, és meglátta Barbarát, aki mellette térdelt.

– Úgy látszik, ez kezd szokásommá válni – motyogta lan. – De azt hiszem, jól vagyok, csak beütöttem
a fejem, amikor... – Megakadt, ahogy elöntötték a rendkívüli este emlékei. – De legalább a rázkódás
abbamaradt.

lan bizonytalanul feltápászkodott, és körülnézve Susant meg a Doktort vette észre, akik a központi
vezérlőpultnál álltak, és valami műszer adatait tanulmányozták.
– A talaj szilárd – mondta Susan.

A Doktor bólintott, és ellenőrzött egy újabb számsort.

– Homok, vékony réteg termőtalaj, a közelben sziklaformációk – állapította meg. – Kitűnő, kitűnő.

– Örülök, hogy már jobban vannak – nézett Susan mosolyogva Ianre és Barbarára. – Attól tartok,
elhagytuk 1963-at.

– Igen, kétségtelenül – értett egyet a Doktor. – Egy pillanat, és megmondom, hol és mikor vagyunk. –
Áthajolt az egyik konzol felett, és megragadta az egyik tárcsát. – Nulla? – méltatlankodott. – Nulla?
Az nem lehet jó, Susan, a kronométer még mindig nem működik rendesen.

A Doktor ekkor vette észre, hogy Susan nem is figyel oda rá.

Követte a lány tekintetét a földön ülő lan és Barbara felé.

– Ó, igen, maguk ketten – fölényeskedett a Doktor, mintha csak most jutott volna eszébe a két utasa.
– Miért ücsörögnek ott? Felkelhetnek, az utazásnak vége.

Barbara rémülten nézett fel.

– Mi történt? Hol vagyunk?

– Ne mondd, hogy elhiszed ezt a zagyvaságot! – küzdötte magát talpra lan halk nyögések
kíséretében.

– Pedig igaz, Mr. Chesterton – válaszolt Susan Barbara helyett. – Nagy távolságot tettünk meg térben
és időben. Nézze csak a szkenner képét!

– Így igaz. Nézze meg! – mutatott a Doktor egy kis, négyzet alakú kijelzőre, ami a konzol fölé volt
függesztve. Kopár, sziklás pusztaság jelent meg rajta a háttérben egy erdővel és a távolban
hegycsúcsokkal.

– Nem értik, és gyanítom, hogy nem is akarják – gúnyolódott a Doktor, amikor látta, hogy lan
csodálkozva bámulja a kijelzőt. – Nos, fiatalember, tessék, egy új világ.

– Ez csak homok. Homok és sziklák.

– Pontosan. Ez a közvetlen kép a hajó környezetéről.

– Azt akarja mondani, hogy ha kimegyek az ajtón, ezt fogom látni, nem a lomos udvart a Totters
Lane-en?

– Pontosan. Rövidesen a saját szemükkel is meggyőződhetnek róla – felelte Susan vidáman.

– Nem hiszek maguknak – jelentette ki lan.

– Maga aztán igazán makacs egy fiatalember, igaz? – legyintett a Doktor.

– Akkor bizonyítsa be, hogy igazat mond, mutasson valami kézzelfogható bizonyítékot! Nem akarlak
bántani, Susan – nézett lan együtt érzően a lányra –, de ideje visszatérned a valóságba.

– Szóval azt mondják, csaló vagyok – horkantott fel a Doktor. – Fiatalember, mégis milyen
bizonyítékkal lenne elégedett?

– Ez könnyű. Nyissa ki az ajtót, Doktor Foreman!

– Foreman? – ismételte meg a Doktor, mintha most hallotta volna először a nevet. – Foreman? Most
meg miről beszél?

– Annyira magabiztosak – suttogta Barbara Iannek. – És gondolj a rendőrségi fülkére, ami belül
nagyobb, mint kívül.

– Tudom... nos, Doktor, akkor kinyitja az ajtót?

– Nem.

– Látod, Barbara, mondtam, hogy csak blöfföl.

– Nem nyitom ki, amíg nem vagyok biztos benne, hogy biztonságos – folytatta a Doktor
leereszkedően, és ellenőrzött még néhány műszert. – A levegő megfelelőnek tűnik. Igen, kitűnő,
meglepően tiszta. Susan, ellenőriznéd a sugárzásmérőt?

– Az is teljesen normális, nagyapa.

– Remek, remek. Azért a biztonság kedvéért magammal viszek egy hordozható Geiger-számlálót.
Még mindig kételkedik, fiatalember?

– Csak nyissa ki az ajtót, és bizonyítsa be az igazát!

– Maga, fiam, igazán korlátolt – jegyezte meg a Doktor kibírhatatlanul felsőbbrendű hangnemben. –
Ne legyen ilyen szűk látókörű!

– Van valami ötleted, nagyapa, hogy hol lehetünk? – szólt közbe Susan, és átadott a Doktornak egy
kis, fekete dobozt.

– Az biztos, hogy visszamentünk az időben, nem is keveset, azt hiszem. Ha kimegyünk, gyűjtök pár
mintát, köveket meg növényeket, azokból pontosabban meg tudom majd állapítani. De örülnék, ha a
TARDIS nem hagyna cserben állandóan – nézett végig szemrehányóan a vezérlőpulton.

– Maga tényleg elhiszi ezt az egészet, igaz? – csodálkozott el lan. – Valóban hisz abban, hogy
visszamentünk az időben.

– Ó, igen, efelől semmi kétség!

– És amikor kinyitjuk az ajtót, nem a lomos udvarban leszünk Londonban, Angliában, 1963-ban?

– Igen, így van. De a hangnemet gúnyosnak érzem.

– Mert gúnyos is. Az idő nem körbe-körbe jár, mint az óra mutatója. Nem járkálhat ide-oda a múlt és
a jövő között, amikor csak akar!

– Értem... akkor mondja meg nekem, merre tart az idő?

– Nos, az idő nem tart semerre, csak megtörténik, és kész – válaszolta lan bizonytalanul.

– És maga? Remélem, maga nem ilyen kétkedő, mint a barátja? – fordult a Doktor leereszkedően
Barbarához.

– Nem, azt hiszem, én nem.

– Nagyszerű. Akkor van még remény.

– De Barbara – nyögött fel lan csalódottan.

– Nem tehetek róla, lan, olyan nyugodtak, olyan magabiztosak. Egyszerűen hiszek nekik, és kész!

A Doktor hipnotikus tekintettel meredt Ianre.

– Ha egyszer idegen homokot érezhetne a talpa alatt, hallhatná különös madarak énekét, másik ég
alatt látná őket repülni, akkor elégedett lenne?

– Igen – válaszolta lan egyszerűen.

A Doktor elmosolyodott, és elfordított egy kapcsolót.

– Akkor nézze meg a saját szemével! A TARDIS ajtaja kinyílt.

lan odalépett, és kinézett.

– Ez nem igaz! Nem lehetséges – kiáltott fel. A Doktor még mindig mosolygott.

A Doktor eltűnik

A TARDIS ajtaján túl homokos pusztaság terült el, a kopárságot itt-ott sziklák törték meg. Bal oldalon
a dombok belevesztek a csipkés hegyekbe, jobbra a sűrű erdőn túl megcsillant a széles, lomha folyó.
A levegő friss volt és csípős, a szél panaszos nyögése visszhangzott a sziklák közt. Összességében zord
és vészjósló táj volt.

A Doktor elégedetten szagolt bele a levegőbe.

– Nincs több időm magával vitatkozni, fiatalember. Susan, kimegyek mintákat gyűjteni. – Ezekkel a
szavakkal kimasírozott az ajtón, mintha csak a Totters Lane sikátorába lépne ki, és eltűnt a TARDIS
mögött.

– Légy óvatos, nagyapa! – kiáltott utána Susan.

– Gyere, nézzünk körül mi is! – javasolta Barbara Iannek, de a férfi arca fájdalmasan összerándult,
amint megmozdult.

– Jól van, Mr. Chesterton? – kérdezte Susan aggódva.

– Csak egy kicsit megütöttem magam, amikor elestem. Semmi komoly.

– Jöjjön, támaszkodjon rám!

Így botorkáltak ki az ajtón, ami becsukódott mögöttük. A durva homok csikorgott a talpuk alatt, és
lan megborzongott a szélben. A levegő hideg volt, de hihetetlenül tiszta, élesen látszottak még a
legtávolabbi hegyek is.

– Nos? – nézett Susan Ianre és Barbarára. lan megrázta a fejét.

– Biztos van valami ésszerű magyarázat. Kell, hogy legyen!

– válaszolta, de a szíve mélyén tudta, hogy csak egyetlen magyarázat lehetséges: minden, amit a
Doktor mondott, igaz.

Lassan kezdte elfogadni a rendkívüli helyzetet.

A Doktor a TARDIS mögül bukkant elő, és határozottan ingerültnek tűnt.

– Még mindig rendőrségi fülke. Miért nem változott át? De ilyet, nagyon nyugtalanító... – morogta,
és rosszallóan megrázta a fejét, majd újra eltűnt egy hatalmas szikla mögött, hátrahagyva a döbbent
lant.

A Doktor még akkor is a TARDIS rendetlenkedő áramkörén tűnődött, amikor egy kis ösvényt követve
egy sziklahasadékban találta magát. Rájött, miért is indult el, és úgy döntött, ez a hely pont olyan jó,
mint bármelyik másik. Előhúzta a Geiger-számlálót, a kis bőrkötésű füzetet és egy ceruzát, majd
felkapott egy követ, és óvatosan vizsgálgatni kezdte. Annyira belemerült

a munkába, hogy nem vette észre a bőrökbe öltözött vadembert, aki a sziklák mögül figyelte.

A Doktor kísérői eközben a TARDIS közvetlen környezetét fedezték fel. Susan és Barbara egy
koponyát talált félig eltemetve a homokban, és megpróbálta óvatosan kiásni.

– Szerinted milyen állaté lehetett? – kérdezte Barbara

Iantől.

A férfi segített megtisztítani a területet a koponya körül.

– Nem tudom – válaszolta, miután jobban megnézte. – Nincs szarva vagy agancsa. Valami ló vagy
szarvasféle lehetett...

Aztán lan pillantása a szögletes, kék fülkére esett, ami oda nem illően magasodott a homokos
síkságon.

– Hihetetlen. Egy rendőrségi fülke a semmi közepén – mormogta.

– Alakot kellett volna váltania – magyarázta Susan a TARDIS-t méregetve. – Nem tudom, miért nem
tette.

– Hogy mit kellett volna csinálnia?

– Alakot váltania – ismételte Susan. – Volt már jón oszlop, gyaloghintó, most valami sziklának vagy
ilyesminek kellene lennie.

– Úgy érted, álcázza magát?

– Nos, igen, azt kellett volna. Nem tudom, mi történt. Biztosan meghibásodott a kaméleonáramkör.
Vajon ez a koponya segítene nagyapának? Hol van? – Susan lassan megfordult, és a szemét
árnyékolva körülnézett.

– Nagyapa! Nagyapa? Hol vagy?

– Nagyon csendes vagy – fordult Barbara Ianhez.

– Szégyellem magam. Tévedtem, igaz?

– Én sem értem jobban, mint te. A hajó belseje, és utána hirtelen itt találjuk magunkat. Nem is
beszélve mindarról, amit Doktor Foreman mondott.

– Nem ez a neve. Ki ő? Doktor ki? Talán ez mindennek a kulcsa.

– Szerintem az a lényeg, hogy mindez valóság. Nincs más választásunk, mint elfogadni.
– Igazad lehet, de nem tudom elfogadni. Mármint látom, hogy hol vagyunk, de akkor is... – vonta
meg lan tehetetlenül a vállát.

Susan kétségbeesett kiabálása szakította félbe a beszélgetést.

– Nem találom! Nem látom sehol a nagyapát!

– Itt kell lennie a közelben – nyugtatgatta Barbara a lányt.

– Olyan furcsa érzésem van, mintha figyelnének – borzongott meg Susan. – Nagyapa? Hol vagy?

A Doktor törökülésben ült, a holmija szétszórva hevert körülötte, miközben feszült figyelemmel
tanulmányozott egy mohával borított kődarabot. Aztán beletúrt a zsebébe, és előhúzott egy
tajtékpipát meg egy doboz gyufát.

Kal a rejtekhelyéről megigézve figyelte az idegen mozdulatait. Amikor a titokzatos tárgy előkerült a
lény bőre alól, kíváncsian előrehajolt, és saját szemével látta a csodát.

Megragadta a kőbaltáját, felemelkedett, és nesztelenül az áldozata felé indult.

Susan a még mindig a nagyapját szólongatta, amikor valahonnan a távolból egy fájdalmas kiáltás
hallatszott, amit egy győzedelmes üvöltés követett, aztán csend lett.

– Arról jött! – kiáltotta lan, és mindannyian futva indultak a hang irányába. Hamar megtalálták a
sziklahasadékot. A

Doktor szőrmesapkája a földön volt, mellette a pipája és a jegyzetfüzete. Magának a Doktornak

azonban nyoma sem volt.

– Nagyapa! Mi történhetett vele?

– Nyugodj meg, Susan! – lan hangja tanárosan magabiztos és határozott volt, de Susan oda sem
figyelt.

– Meg kell találnom, talán föntről látok valamit! – kiabálta, és már mászott is fel a legközelebbi
sziklára.

– Légy óvatos!

– lan, nézd csak! – súgta Barbara, és az összetört üvegű

Geiger-számlálóra mutatott a lábuknál. lan felvette, és alaposan megnézte.

– Ennek annyi.

– A Doktor talán meglátott valami érdekeset, és elrohant megvizsgálni.

– Itt hagyva ezt? – emelte fel lan a pipát.

– Szerinted mi történt?

– Lehet, hogy igazad van, és meglátott valami érdekeset.

Másrészről el is rabolhatták. Az a kiáltás nem izgatottnak hangzott.

– Nem látok semmit – ugrott le Susan a szikláról. – Nincs sehol. Valami történt vele, érzem. Meg kell
találnunk! – hadarta már-már hisztérikusan.
– Nyugodj meg, Susan, az nem segít, ha elveszted a fejed! – kérlelte lan.

Susan lehajolt, és felkapta a Doktor jegyzetfüzetét.

– A jegyzeteit is itt hagyta!

– Úgy néz ki, pár dolgot itt hagyott, a füzetét, a pipáját, a Geiger-számlálót.

– Talán csak itt felejtette – jegyezte meg Barbara nem túl sok meggyőződéssel, inkább csak Susan
megnyugtatására.

A lány tiltakozóan megrázta a fejét.

– Nem. A nagyapa sosem hagyná itt a jegyzetfüzetét, ahhoz túl fontos. Ebben vannak a kódok a hajó
gépeihez, és jegyzetek a helyekről, ahol jártunk. Sosem hagyná csak úgy itt. Kérem, meg kell
keresnünk. Valami történt vele! Tudom!

– Ne aggódj, megtaláljuk! Nem lehet messze – próbált Barbara vigasztaló lenni.

– Mit láttál a sziklákon túl? – kérdezte lan.

– Ott kezdődik az erdő. Van egy csapásféle a fák között, egy

ösvénynek látszik.

– Akkor ott kezdjük a keresést.

lan zsebre tette a Doktor holmiját, csak a törött Geiger-számlálót hagyta a földön. Amikor a keze
hozzáért a homokhoz, hitetlenkedve megmerevedett.

Barbara kíváncsian nézte.

– Mi az?

– A homok. Jéghideg.

lan felegyenesedett, és vezetésével a kis társaság elindult az ösvényen a sziklák között.

Eközben a Törzs barlangjában Hur nyugtalanul figyelte Za mozdulatait. Kicsit távolabbról Horg nézte
kétkedve a küszködést az elszenesedett fadarabokkal.

– Kal azt mondja, a saját törzsében főnök volt. Gyakran csinált tüzet – szólalt meg végül.

– Kal hazudik! – vágott vissza Za dühösen.

– Azt mondja, a hosszú úton elfelejtette a tűzcsinálás titkát, de Orb nemsokára emlékezteti rá, és
akkor gyújt nekünk tüzet.

– Kal törzse elpusztult a legutóbbi nagy fagyban. Ha nem találkozik velünk, ő is halott lenne –
válaszolta Za, de közben le sem vette a szemét a hideg hamuról.

– Miket mondott még Kal? – kérdezte Hur.

– Hogy Orb csak az igazi főnöknek árulja el a tűz titkát.

– Én vagyok az igazi főnök – döngette meg a mellkasát Za.

– Én vagyok Gor, a nagy tűzgyújtó fia. Még akkor is, ha nem mutatta meg, hogy adjam át a tüzet a
fának. Hamarosan rájövök magamtól is. Nem öltem meg Kalt, amikor idejött. Hagytam, hogy velünk
egyen, és velünk aludjon. Vért kell ontanom, hogy az emberek nekem higgyenek?

Izgatott kiáltások hallatszottak a barlang szája felől.

– Ez Kal! Kal visszajött! Kal zsákmánnyal tért vissza!

Za felkapta a baltáját, és Hurral a nyomában kirohant a barlangból.

Kint Kalt már körbevették az izgatott barlanglakók. Valami furcsa lény hevert átvetve a vállán, amit
aztán ledobott a laposra koptatott sziklára a barlang előtt.

A Törzs tagjai kíváncsian gyűltek köré.

Za átfurakodott a tömegen.

– Különös lény – jegyezte meg, miután megnézte a sziklán heverő eszméletlen alakot. – Miért hoztad
ide? Ehető?

– Talán Za, a nagy tűzgyújtó fia fél egy öregembertől? – kérdezett vissza Kal kihívóan.

– Za nem fél semmitől – mordult fel Za, és hogy bebizonyítsa, lábával meglökte az öregembert.

– Mikor csinál Za tüzet?

– Amikor Orb akarja.

– Orb az erőseket segíti. Azokat, akik parancsolni tudnak. Ezt a lényt – intett Kal a sziklán heverő test
felé – Orb küldte nekem jóindulata jeleként. Ennek lángok jönnek az ujjaiból.

A Törzs félelemmel vegyes áhítattal összesúgott.

– Én láttam! – kiáltotta Kal. – Benne van a tűz! Láttam, hogy füst jött ki a száján.

– A te szádon csak hazugság jön ki – mondta gúnyosan Za,

és előrehajolva megbökte a testet. – Ez csak egy öregember furcsa bőrökben.

A Doktor felnyögött, és Za visszahőkölt. Kal kihasználta a pillanatot.

– Za fél! – kiabálta diadalmasan. – Kal nem félt! Egy különös fa jelent meg a semmiből, és a lény
abból lépett elő. Za ijedtében elfutott volna, de én maradtam!

A szavakra Za fenyegetően felemelte a baltáját, de Kal kitért előle, és felugrott sziklára.

– Hallgassatok meg! – fordult a Törzs felé.

– Hadd beszéljen! – morogta Horg, és Za kénytelen volt engedni.

– Láttam, hogy tűz jött ki a lény ujjai közül – kezdte Kal. – Eszembe jutott Za, a tűzcsináló fia. Amikor
újra eljön a nagy hideg, mind meg fogtok halni, ha Za tüzét várjátok. Én, Kal vagyok az igazi főnök.
Úgy küzdöttem az idegennel, mint a tigris a medvével, és amikor látta, hogy sokkal erősebb vagyok,
lefeküdt pihenni. Én idehoztam.

A Törzs elégedetten felmorajlott.

– Miért hallgattok Kal hazugságaira? – kérdezte Za.

– Za sok jó bőrrel melegíti magát, talán el is felejtette, milyen fázni – válaszolta morogva Horg.

– Holnap. Holnap annyi medvét ejtek, hogy a törzs minden tagjának jut meleg bunda.

– Én azt hiszem, holnap is itt fogsz ülni, dörzsölöd a kezeidet, szorongatod a száraz faágakat, és kéred
Orbot, hogy csináljon tüzet, miközben a medvék tovább melegedhetnek a bundájukban.

Horg szavaira gúnyos nevetés harsant fel.

– Amit mondok, meg is teszem!

– Hallgassatok rám! – üvöltötte Kal. – A tűzcsináló halott, és Za nem tud mást, csak összeroppantani
a száraz gallyakat.

De én meggyújtom őket, és én leszek a főnök!

A Koponyák barlangja

Egy pillanatig feszült csend volt.

Za érezte, hogy az események irányítása kicsúszik a kezéből. Nem tudta olyan jól használni a
szavakat, mint Kal, hogy elködösítse velük a Törzs elméjét. De ölni tudott...

Megszorította a kőbaltát a kezében, és ugrásra készen megfeszült. Hur kiáltása állította meg.

– A lény kinyitotta a szemét!

A Doktor nehézkesen felült, és a fejéhez emelte a kezét.

– Susan! – nyögte.

Susan, Barbara és lan az ösvényt követték az erdőben, amikor Susan hirtelen megállt.

– Hallották?

– Mit?

– Ez a nagyapa hangja! Elég halkan, de hallottam. Ön is hallotta, Mr. Chesterton?

– Hallottam valamit, de lehetett egy madár is vagy más vadállat...

– Határozottan a nagyapa volt – jelentette ki Susan. – Menjünk, meg kell találnunk!

– Susan, várj meg! – kiáltott a lány után lan.

– Barbara, gyere!

Futva indultak Susan után, aki már majdnem eltűnt a szemük elől.

Ahogy a Doktor képes volt higgadtan gondolkodni, a félelme elszállt. Jól megnézte a vadembereket,
akik körülvették. Erős, állatias alakok voltak bőrökből készült ruhában, baltáik és dárdáik fejét kőből
pattintották.
Kal láttán a Doktornak eszébe jutott, ahogy a vadember rávetette magát, és megdörzsölte a fején a
púpot. Élve kellettem neki, különben egyetlen mozdulattal szétroppantotta volna a koponyámat,
mint egy tojást, gondolta magában.

Aztán megnézte a legközelebb álló férfit. Ő volt a legmagasabb és a legerősebb, szóval feltehetően ő
volt a főnök.

– Hol van...? – kezdte a Doktor, de elharapta a mondatot. Nincs értelme a vadak tudtára adni, hogy
nincs egyedül. Inkább csendben figyelt, hátha rá tud jönni, mi folyik itt.

A szakállas férfi, aki foglyul ejtette, valamiféle beszédet mondott. Már a kőkorszakban is voltak
politikusok, állapította meg a Doktor.

– Tüzet akartok? Vagy meg akartok halni a nagy hidegben?

– kérdezte Kal.

– Tüzet! – zúgták a barlanglakok. – Adj nekünk tüzet, Kal! Kal felemelt kézzel kért csendet.

– Nemsokára újra eljönnek a hideg napok, és tűz nélkül a tigrisek rátok támadnak a barlangjaitokban.
Zától nem számíthattok másra, mint a hidegre meg a tigrisekre, miközben a kezét dörzsölgeti, és Orb
kegyére vár! Az én lényemnek – mutatott a Doktorra – tűz jön az ujjaiból. Én hoztam ide! Ez Kal
zsákmánya!

– Ez csak egy öregember furcsa bőrökben – ismételte meg Za. – Nincs tűz benne. Az nem lehetséges.
Én azt mondom, Kal túl régóta van itt. Ideje meghalnia! – mondta, és már lendítette is a baltáját,
amikor Horg közbeszólt.

– Én azt mondom, mindkettőtöknek igaza van. Za jól mondja, tűz nem él emberben. De Kal is igazat
mond, hogy tűz nélkül meghalunk... Ha ez a lény tud tüzet csinálni, akkor a Törzsnek szüksége van rá.

– Meghallgatja apám egy asszony szavát is? – lépett elő Hur merészen. – Könnyen kideríthetjük,
melyik a hazugság. Ha az öregember tud tüzet csinálni, lássuk. Itt és most, mindenki szeme láttára!

A Törzs egyetértően felzúdult.

Za dühösen meredt a Hurra. Tudta, hogy segíteni akar. De azt is tudta, hogy Kal ravasz. Bármilyen
hihetetlen is az állítása, nem kockáztatná meg az egész Törzs előtt, ha nem lenne biztos benne. És ha
a lény sikerrel jár, Za joga a törzs vezetésére semmivé lesz.

– Én döntöm el, hogy mit teszünk, és nem asszonyok meg idegenek! – válaszolta.

Kal kihasználta a pillanatnyi előnyt.

– Za nem akar tüzet látni! Talán fél! Kal nem fél! Kényszerítem a lényt, hogy csináljon tüzet. Vigyétek
a

Koponyák barlangjába! Meghal, ha nem árulja el a tűz titkát!

A szavakra a Doktor felpattant.

– Tudok tüzet csinálni! – kiáltotta. – Engedjetek el, és akkora tüzet adok nektek, amekkorát csak
akartok!

A Törzs lenyűgözve nyílt szét előtte.

– Nem kell félnetek tőlem – folytatta a Doktor. – Láthatjátok, csak egy öregember vagyok. Hogyan
árthatnék nektek?

– Mit beszél? – mormogta Za.

– Tűzről beszél – válaszolta Horg félő tisztelettel. – Tüzet csinál nekünk!

Kal látta, hogy a lehetőség elúszik.

– Nekem csinál tüzet! – üvöltötte. – Én adom tovább nektek. Én leszek a tűzcsináló!

Hirtelen Za megértette, hogyan fordíthatja a helyzetet az előnyére.

– Ha a lény tüzet csinál, az az enyém és az egész Törzsé.

A Doktor eközben idegesen kutatott a zsebeiben.

– Hol van a gyufám, meg kell találnom – motyogta. Biztos volt benne, hogy amikor a pipáját
meggyújtotta, még megvolt.

Aztán rájött, hogy a pipa is eltűnt. Mindkettő ott maradhatott a sziklák közt. Vagy kicsúszhatott a
zsebéből, amikor nem túl méltóságteljes helyzetben lógott a vadember vállán. Bármi történt is, a
gyufák nincsenek meg.

Za zavartan nézte a zsebeiben turkáló Doktort. Vajon mit csinál?

– Látjátok, Kal teremtménye másnak nem csinál tüzet – próbálkozott Kal.

A Doktor csalódottan feladta a keresgélést.

– Vigyetek vissza a hajómhoz, és annyi tüzet gyújtok nektek, amennyit csak akartok – javasolta
reménykedve.

– Ez is egyike Kal hazugságainak... – fordult Za a Törzshöz.

– Az öregember nem is tud tüzet csinálni.

– Egy fa bukkant elő a semmiből, és amikor az öregember megjelent, tűz volt az ujjaiban, és füst jött
ki a szájából – bizonygatta Kal, de a Törzs tagjai elégedetlenül zúgolódtak. Azzal, hogy a Doktor nem
tudta bemutatni az ígért csodát, a hangulat Kal ellen fordult.

Za felmérte a pillanatot, félrelökte Kalt, és felugrott a sziklára.

– Kal olyan hatalmas akar lenni, mint Za, a tűzcsináló. De csak hazudik. Hallottátok, azt mondta, lesz
tűz, de nincs! Za nem hazudik! Nem mondja, hogy még ma melegedni fogtok, és aztán hagy fázni.
Nem ígéri, hogy a tűzzel elriasztja a tigrist, és aztán hagyja, hogy éjjel belopózzon a barlangokba. Egy
hazugot akartok főnöknek?

A Törzs egyhangúlag nemet kiáltott, és a férfiak fenyegetően kezdték méregetni Kalt, aki a földön
fekvő Doktor feje fölé emelte a baltáját.

– Csinálj tüzet! – parancsolta.

– Nem tudok – tárta szét a kezét a Doktor tehetetlenül.

– A saját hazugságaid csapdájába estél, Kal – csúfolódott Hur.

– Nézzétek a nagy Kalt, aki nem fél semmitől! Ó, nagy Kal, védj meg minket a hidegtől és a tigristől! –
gúnyolódott Za is.

Kal látta, hogy álmai a Törzs nevetése közepette szertefoszlanak. Kétségbeesésében megragadta a
Doktort a vállánál fogva, és talpra rántotta.

– Csinálj tüzet, öregember! Tüzet az ujjaidból, ahogy láttam!

– Nem tudok! – védekezett a Doktor. – Mondtam már, elvesztettem a gyufákat. Nem tudok tüzet
csinálni, egyszerűen nem!

Za magán kívül volt a nevetéstől.

– Nézzük, hogyan győzi le Kal a hatalmas ellenséget!

Kal előhúzott egy éles kődarabot, és a Doktor torkának szegezte.

– Csinálj tüzet, vagy megöllek most azonnal!

– Ne! – sikoltotta egy hang.

Susan rohant be a megdöbbent barlanglakók közé, de megbotlott, és egyenesen Kal lába elé zuhant.

Mögötte lan és Barbara bukkant ki az erdőből.

lan rávetette magát Kalra. Egy pillanatig vadul küzdöttek, aztán a többi barlanglakó közbeavatkozott.
Kőbaltáikkal lesújtani készültek, amikor a Doktor közbeszólt.

– Állj! Ha megölitek, nem lesz tűz!

A balták megálltak a levegőben, és a Törzs tagjai kérdően néztek Zára.

– Öljétek meg őket! – könyörgött Öreganya.

– Nem – döntött Za. – Nem öljük meg őket.

– Az ellenségeink. Meg kell halniuk.

– Amikor Orb tüze megjelenik az égen, úgy tekint majd rájuk, mint áldozatra. Akkor fognak meghalni.
És Orb

örömében tüzet ad nekünk. Addig vigyétek őket a Koponyák barlangjába!

A barlanglakók megragadták és elvonszolták a négy idegent.

Kal elgondolkodva meredt Zára, aztán eltűnt a sötétben.

Horg megfogta lánya karját, és maga után húzta a barlangba, de Za megállította.

– Az asszony az enyém!

– A lányom a törzsfőnök asszonya!

– Igen, és én vagyok a Törzs főnöke.

– Nem tetszik, ami történt – morogta Horg.

– Nem értem.

– Az öregemberek sosem szeretik az új dolgokat.

– Az apád idejében nagy harcos voltam. Sok harcost vezettem.

– Igen, sok harcost – ismételte Za keserűen.

– Akik mind meghaltak, amikor Orb eltűnt az égről, és jött a nagy hideg. Most Orb visszaadja a tüzet
nekem. Te pedig nekem adod Hurt.

– Za is sok harcos vezetője lesz – fordult Hur az apjához. – Ha neki adsz, arra emlékezni fog, és
mindig kapsz majd húst.

Horg beletörődően bólintott, és ő is elment. Csak az Öreganya maradt, aki tűnődve nézte Zát.

– A tűz előtt is voltak főnökök – szólalt meg végül. – A tűz felbosszantja az isteneket. Végül a tűz fog
megölni mindenkit. Meg kellett volna ölnöd az idegeneket! Öld meg őket!

Za megrázta a fejét, és kinézett a növekvő sötétségbe.

– Úgy lesz, ahogy mondtam. Megvárjuk, hogy Orb újra feljöjjön az égre. Akkor öljük meg őket.

lan, Barbara, Susan és a Doktor összekötözött kezekkel és lábakkal hevertek. A vademberek belökték
őket egy kisebb barlangba, ami a központi csarnokból nyílt, aztán olyan sietősen visszavonultak,
mintha félnének valamitől. Végül egy hatalmas sziklát gurítottak a barlang szája elé.

A kis barlang sötét volt, és haláltól bűzlött, koponyák voltak mindenhol piramis alakban feltornyozva
a földön.

– Jól vagy? Nem bántottak? – ölelte át lan Barbarát.

– Nem, jól vagyok – válaszolta a remegő hang a sötétben. – lan, én úgy félek!

lan nem tudott semmi igazán megnyugtatót mondani.

– Kitartás! Valahogy kijutunk innen!

– De hogyan? Hogyan tudnánk kijutni?

– Ravasznak kell lennünk – válaszolt a Doktor

elgondolkodva. Feltűnően virgoncnak tűnt a megpróbáltatásokhoz képest, már buzgón küzdött a

köteleivel.

– Remélem, Mr. Chesterton, maga ki tudja szabadítani magát, mert én nem – mondta kicsit később.
– Sajnálom. Ez az egész az én hibám. Rettenetesen sajnálom.

– Nem, nagyapa. Kitalálunk valamit. Ne vádold magad! – kérlelte Susan.

Miért ne?, gondolta lan keserűen. A vén bolondnak igaza van, ez az egész az ő hibája.

A Doktor pillantása a felhalmozott koponyákra esett maga előtt. A lábával az egyiket lan felé lökte.

– Ezt nézze meg, fiatalember!

lan ügyetlenül felvette. (Szerencsére a kezüket a testük előtt kötözték össze.)

– Koponyák, és? – azzal félredobta, és felvett egy másikat. – Mind ugyanolyan – suttogta, ahogy
alaposabban megnézte –, mindet széthasították.
A kés

A Törzs aludt.

A barlanglakók beburkolóztak a bőreikbe, és összebújtak, hogy melegítsék egymást. Tűzről álmodtak,

hogy elfelejtsék a gyilkos hideget, ami beszivárgott a barlangba. A hideget, ami éjszakáról éjszakára
egyre rosszabb volt. Tűz nélkül hamarosan eljönnek azok a reggelek, amikor a leggyengébbek, az
idősek és a gyerekek nem ébrednek fel többé. Aztán, amikor a hideg a legjobban tombol, az erős
férfiak sem érik meg a reggelt.

Csak Öreganya volt ébren. A tűzben ő nem a megmentőt, a védelmezőt látta, hanem egy
veszedelmes démont. Zavarodott elméjében a tűz összekapcsolódott férje, Gor halálával és
mindazzal a szerencsétlenséggel, ami azóta sújtotta a Törzset.

Az idegenek azzal fenyegetnek, hogy elhozzák a tüzet, tehát az idegenek maguk is veszedelmesek.
Öreganya sokáig töprengett, hogyan menthetné meg a törzset a fenyegető veszélytől. Végül kitalált
valamit.

Nesztelenül felkelt, és odaosont, ahol Za aludt Hurral az oldalán. A férfi féltve őrzött kése ott hevert
egy karnyújtásnyira mellette. A kés valójában egy hosszú, vékony kőszilánk volt, amit élesre
reszeltek. Öreganya a késért nyúlt, de ijedten húzta vissza a kezét. Za nyugtalanul forgolódott
álmában, és motyogott, mintha megérezte volna a veszélyt. Amikor újra elcsendesedett, Öreganya
felkapta a kést, és eltűnt vele.

Hur félig leeresztett szempillái alól figyelte az öregasszonyt, és azt találgatta, vajon mit tervez.

A belső barlangban lan teljes erővel feszegette csuklóján a csomókat. Abban reménykedett, hogy ki
tudja szabadítani a kezét, de a bőrből készült kötelek túl erősek voltak.

Susan eközben éles köveket keresett a földön.

– Itt egy másik, ennek elég érdes a széle – vett fel egyet, és összekötözött lábbal, ugrálva lan felé
botladozott.

lan elvette a követ, és Barbara felé fordult, aki igyekezett annyira szétfeszíteni a szíjakat a kezén,
hogy a férfi hozzáférjen.

– Nem jó, túl puha, csak morzsolódik – dobta félre a követ lan kis idő után csalódottan.

– Reménytelen – dörmögte a Doktor. – Még ha ki is tudjuk szabadítani magunkat, a sziklát akkor sem
tudjuk elmozdítani.

Ian felemelte a fejét, és beleszagolt a levegőbe.

– Valahol friss levegő áramlik be a barlangba.

– Igen, én is érzem az arcomon! – lelkendezett Barbara.

– Talán csak egy apró nyílás, ne fűzz hozzá túl nagy reményeket!

– Miért ne, maga nyilvánvalóan ebben reménykedik – morogta a Doktor.

– Igen. Mert a leghalványabb reménysugár is jobb a semminél. Az nem segít, ha csak fekszik ott, és
kötözködik. Csináljon valamit! Ha olyan okos, találja ki, hogy jutunk ki innen! Ez így reménytelen! –
dobta félre lan kicsivel később elkeseredetten a kődarabot, ellentmondva saját előző szavainak.

– lan, kérlek, nem adhatod fel – könyörgött Barbara.

– Nem adom fel. Gyere, Susan, keressünk egy használhatóbb követ!

lan dühös kitörése után a Doktor szokatlanul hallgatag volt.

Most először hiányzott belőle a szokásos felsőbbrendűség.

– Ne pocsékolja az időt kövekre, próbálja meg inkább az egyik betört koponyával! Egy éles
csontdarabbal talán többre megy – javasolta végül bizonytalanul.

– Jó ötlet.

lan kotorászni kezdett az egyik hátborzongató koponyahalomban.

A Doktor láthatóan készen állt arra, hogy újra átvegye az irányítást az események felett.

– Egyesítenünk kell az erőinket, fiatalember, felváltva próbáljuk elvágni a maga kötelét.

– Azt gondolom, először a lányokat illene kiszabadítani.

– Nem, nem. Maga a legerősebb, és lehet, hogy meg kell védenie minket.

lan bólintott, hatott rá az újonnan kapott felelősség.

Rövidesen talált is egy koponyát, amit szinte kettéhasítottak, és a törésnél a csont elég éles volt.
Némán odanyújtotta a Doktornak, és széttárta megkötözött kezeit.

A Doktor elkezdte reszelni a bőrszíjat. Egy ideig elszántan dolgozott, aztán abbahagyta, és zihálva
átnyújtotta a koponyát Susannak.

– Most te próbáld meg, az én karom elfáradt.

– Igen, nagyapa.

Susan átvette a koponyát, és ő is szorgalmasan fűrészelni kezdte lan köteleit.

– Ne is gondoljon arra, hogy nem sikerül! – fordult a Doktor Barbarához, aki sápadt, kifejezéstelen
arccal meredt maga elé a sötétben.

– Kiszabadítjuk magunkat, és kijutunk erről a rémes helyről.

– Tessék?

– Próbálja meg észben tartani, hogyan jutottak ide! – javasolta a Doktor szelíden. – Csak erre
gondoljon, erre összpontosítson, idézze fel az út minden egyes lépését!

– Igen, megpróbálom. Maga tényleg segíteni akar nekünk, igaz? – kérdezte Barbara meglepetten.

– A félelem összehozza az embereket, Miss Wright.

– Nem gondoltam volna, hogy maga is fél.

– A félelem mindenkiben ott van, és mindig is ott lesz – felelte a Doktor csendesen. – De vannak más
érzések is bennünk.
– Milyen más érzések?

– Ahogy a barátja nemrég utalt rá, a remény, Miss Wright, a remény!

Susan addig fűrészelte a csomót, amíg el nem fáradt, utána Barbara vette át. A sok erőfeszítés alig
hagyott nyomot a keskeny bőrszíjakon. Úgy tűnt, eltart még egy ideig, amíg eléggé elvékonyodik, és
lan el tudja tépni.

Susan a Doktor mellett ült, és figyelte, ahogy Barbara küszködik. Éppen kezdett elbóbiskolni, amikor
zörgést hallott a háta mögül, és odafordult. A barlang távolabbi sarkában ágak voltak egymásnak
támasztva, kísértetiesen feldíszítve vigyorgó koponyákkal. A zaj onnan jött. Susan elborzadva vette
észre, hogy mozog valami.

– Nézzétek! – sikította.

A faágakat valaki hátulról félrelökte, a koponyák pattogtak, és végiggurultak a barlang kövén. Egy
szörnyű alak tűnt elő, egy csont és bőr vénasszony kócos, ősz hajjal. Egy hosszú, éles kés volt a
kezében. Fenyegetően hadonászott vele, miközben közelebb lépett a foglyokhoz.

– A tűz veszélyes – kántálta. – Nem csinálhattok tüzet!

Hur megbökte Zát, aki kinyitotta a szemét, és rögtön a baltája után kapott. Hur figyelmeztetően a
szája elé tette az ujját, és kivezette a férfit a barlangból. Dideregve álltak kint az éjszakai szélben. Za
hunyorgott, próbálta kidörzsölni az álmot a szeméből.

– Láttam, hogy az öregasszony elvette a késedet – szólalt meg Hur.

– Miért hagytad? Öreg, megállíthattad volna.

– Miért vette el? – felelt Hur kérdéssel a kérdésre.

– Ki tudja. Talán vadászni indult az erdőbe.

– Nem. Gondolkodtam rajta. Meg akarja ölni az idegeneket.

– Ezt ő mondta?

– Elvette a kést. És fél a tűztől.

– Meg kellett volna állítanod.

– Az igazi főnök akkor is ébren van, amikor mindenki alszik. Neked kell megállítanod. – Hur
elhallgatott, egy pillanatig elgondolkodva nézte Zát, aztán folytatta. – Az idegenek nem fogják
megmutatni neked, hogyan kell tüzet csinálni, ha az öregasszony megöli őket.

– De ha megvédem őket, nekem gyújtanak tüzet, és nem

Kalnak! Menjünk!

Za és Hur a barlang bejáratához rohant, amit még mindig eltorlaszolt a hatalmas szikla.

– Az öregasszony nem juthatott be a barlangba. A kő a helyén van. Miért hazudtál nekem? –

kérdezte Za dühösen.

Hur közelebb ment, fülét a barlang szája és a szikla közötti résre tapasztotta.

– Gyere és hallgasd! – intett a férfinak.

– Hallom, hogy az öregasszony beszél az idegenekhez.

Za eldobta a baltáját, és nekifeszült a sziklának. Először meg sem tudta mozdítani, de nemsokára
billegni kezdett. Hur a férfi segítségére sietett.

A Doktor csak lassan értette meg, mit akar az öregasszony, aki összefüggéstelenül magyarázott
valamit a tűzről, miközben a késsel továbbra is fenyegetően hadonászott.

– Mit akar tőlünk? – zokogta Barbara. – Meg fog ölni minket?

– Nem, nem hiszem – nyugtatta meg a Doktor a társaságot.

– Amennyire értem, fél a tűztől. Azt ajánlotta, hogy elenged minket, ha nem gyújtunk tüzet.

Az öregasszony bólogatott.

– Elengedlek, ti elmentek, és nem csináltok tüzet. A tűz csak bajt és halált hoz a törzsre.

– Akkor engedj el minket! – válaszolta a Doktor. – Engedj el, és nem lesz tűz.

Csikorgó hang hallatszott a barlang szája felől, egy dühös

üvöltés követte, és a szikla elmozdult.

– Valaki jön, gyorsan! – kiáltotta a Doktor, és az összekötözött kezét az öregasszony felé nyújtotta,
aki addig fűrészelte a bőrszíjat a késsel, amíg elfoszlott.

– És most a lábam!

Az öregasszony előregörnyedt, és elvágta a köteleket a Doktor lábán is, aztán egymás után
kiszabadított mindenkit.

A bejáratot eltorlaszoló szikla eközben egyre jobban billegett.

Az öregasszony a sarok felé mutatott, ahol egy szűk nyílás rejtőzött az ágak mögött.

– Siessetek! – kiabálta lan. – Mindjárt itt vannak.

A Doktor ment ki elsőnek, mögötte Barbara és Susan, végül

lan.

Pillanatokkal azután, hogy eltűntek a hasadékban, a szikla félrecsúszott, és az így támadt résen Za,
majd szorosan mögötte Hur furakodott be.

– Hol vannak? – bömbölte Za.

– Nem ölte meg őket. Elengedte...

Za kitépte Öreganya kezéből a kést.

– Miért, ostoba vénasszony, miért?

– Tüzet csináltak volna. Tüzet – nyöszörögte az öregasszony.

Hur éles szemmel észrevette a hasadékot a barlang hátuljában.

– Erre mentek!
Za a hasadék felé fordult, de Öreganya átfonta a karjával, és megpróbálta visszatartani. Amikor Za
mérgesen félrelökte, remegve a földre zuhant, és ott is maradt félig eszméletlenül.

Za bizonytalanul nézte a szűk járatot.

– Kint éjszaka van.

– Magukkal vitték a tűz titkát.

– Megölik őket a vadállatok. És minket is megölnek, ha utánuk megyünk.

Hur visszament a barlang szájához, felvette a baltát, és Za kezébe adta.

– Te vagy a főnök. Erős vagy. Olyan erős, mint a vadállatok. És még hatalmasabb leszel, ha tudod,
hogyan kell tüzet csinálni. Hatalmasabb leszel Kalnál.

Za egy pillanatig elgondolkodva nézte a nőt, aztán átsiklott a hasadékon, ki a szabadba.

Hur követte.

A rettegés erdeje

Az erdőben vaksötét volt.

Az ösvényt oldalról és felülről is annyira körülvették a fák, hogy egy alagútnak látszott, és olyan
keskeny volt, hogy futás közben a fák alsó ágai a menekülők arcába csaptak. A levegő hideg volt, bár
az erdő védelmet nyújtott a szél ellen.

Mégis, ezerszer jobb volt, mint a kísérteties barlang a halál szagával és a vigyorgó koponyákkal.
Susan ment elöl, mögötte Barbara és lan, a Doktor volt a hátvéd.

Futás közben lan arra lett figyelmes, hogy a Doktor egyre jobban lemaradozik. Amikor legközelebb
hátrafordult, azt látta, hogy az öregember megállt. Egy fának támaszkodva kapkodott levegő után.

– Álljunk meg, csak egy pillanatra, kérem! – könyörgött.

– Tovább kell mennünk!

– Igen. Csak egy pillanat... – bólintott erőtlenül a Doktor.

– Még nem vagyunk elég messze a barlangtól.

– Tudom, tudom, de nem bírok tovább futni!

– Próbáljon! – sürgette lan.

– Rendben, akkor csak egy megoldás van. Vinni fogom.

– Erre nem fog sor kerülni, fiatalember, nincs szükségem a segítségére – legyintett méltatlankodva a
Doktor. – Talán öreg vagyok, de nem szenilis. Csak hadd jussak egy kis levegőhöz, ennyi az egész.

A Doktor egy sóhajtással ellökte magát a fától, és futottak tovább, ezúttal kicsit lassabban. Az erdő
sejtelmes suttogással vette őket körül, és hallották a vadállatok bömbölését.

– Biztos, hogy jó irányba megyünk? – kérdezte Barbara, ahogy lan utolérte.

– Azt hiszem. Lerövidítjük az utat az erdőn át, úgy hamarabb érünk vissza a hajóhoz. De most máshol
jöttünk be az erdőbe, így nem vagyok biztos benne. Te mit gondolsz?

– Nem emlékszem. Egyszerűen nem emlékszem! Sajnálom!

– Ne is törődj vele! – karolta át lan vigasztalóan Barbara vállát. – Az a fő, hogy szabadok vagyunk.

Folytatták a kétségbeesett futást az erdőn át.

A bokrok ágai megrezdültek, és egy mély, torokhangú morgás hallatszott mögülük, mintha egy óriási
macska dorombolna. lan a hangra megpördült, és körülnézett.

– Mi lehet az? – kérdezte Barbara ijedten.

lan vállat vont.

– Valami vadállat. Valószínűleg jobban fél tőlünk, mint mi tőle.

De lan a szíve mélyén ebben közel sem volt ilyen biztos.

Erősen próbálta felidézni, milyen állatok éltek a kőkorszakban.

Bár ezt sokan rosszul tudták, dinoszauruszok már nem. Az emberek szerencséjére ezek a hatalmas
szörnyetegek rég kihaltak. De mamutok biztos voltak. És mi van a kardfogú tigrissel? Az is körülbelül
akkortájt élt.

Óvatosabban folytatták az útjukat. Egy kidőlt fához értek, amikor Susan megállt.

– Emlékszem erre a helyre – magyarázta izgatottan. – De nem mentünk el mellette, megkerültük.

– Igen, a csapás mellette vezetett el – erősítette meg Barbara.

– Remélem, igazatok van, mert akkor a hajó már egészen közel lehet. Hogy érzi magát? – fordult lan
a Doktorhoz, aki az unokája vállára támaszkodott.

– Egész jól, fiatalember, köszönöm. Ne úgy nézzen rám, mint a társaság gyenge pontjára!

Barbara felsikoltott, és közelebb húzódott Ianhez.

– Mi a baj?

– Azt hiszem, láttam valamit mozogni a bokrok közt.

– Szamárság – legyintett a Doktor könnyedén.

– De láttam, hogy megmozdultak az ágak. Láttam. Sosem jutunk ki erről a szörnyű helyről! Sosem!

– Mi lehet az, nagyapa? – suttogta Susan.

– Csak a képzelete játszik vele, drágám. Csak képzelődik – válaszolta a Doktor, de nyugtalanul nézett
körül.

lan átölelte Barbarát, úgy próbálta megnyugtatni.

– Nézd, tudom, hogy ez az egész olyan, mint egy rémálom, de kijutunk innen!

– Mind itt halunk meg ebben a szörnyű erdőben. Tudom!

– Nem fogunk – mondta gyengéden lan –, nem, ha nem adjuk fel.

– Ó, lan, mi lesz velünk?

– Már nem lehetünk messze a hajótól. Ott biztonságban leszünk. A barlangból is kijutottunk, nem?

Susan dideregve közelebb húzódott a nagyapjához.

– Hideg van.

A Doktor levette a kabátját, és az unokája vállára terítette.

– Tessék, gyermekem – mondta mosolyogva.

– Miattam ne aggódj! Az erőfeszítéstől kimelegedtem.

– Barbara sem bírja tovább – lépett oda lan a Doktorhoz és Susanhoz. – Ha már úgyis megálltunk, egy
kicsit pihenhetünk itt.

Susan hálásan bólintott.

– Gondolja, hogy követnek minket? – kérdezte.

– Attól tartok, igen. Ezért nem akarok itt maradni túl sokáig.

– Gondolja, hogy én itt akarok időzni? – háborgott a Doktor.

– Nem, természetesen nem. De azt hiszem, változtatunk a sorrenden, amikor elindulunk. Maga megy
majd elöl Barbarával és Susannal, és én zárom a sort.

– Úgy látom, kinevezte magát a kis expedíciónk vezetőjének.

– Nincs idő szavazásra, igaz?

– Csak hogy tudja, fiatalember, nem fogom vakon követni az utasításait.

– Higgye el, Doktor, ha csak kettőnkről lenne szó, ami engem illet, mehetne, amerre akar.

– Maga igazán bosszantó, fiatalember.

– Maga meg egy igazán makacs öregember – morogta lan a fogai között. – De amikor
továbbmegyünk, maga lesz elöl, a lányok köztünk és én leghátul, mert így a legbiztonságosabb.

– Legbiztonságosabb? Miért?

– Barbarának igaza van. Én is hallottam valamit a bozótban mögöttünk, amikor legutóbb megálltunk.
Valami lopakodik utánunk, vadászik ránk.

– Merő képzelgés!

– Mitől olyan biztos benne?

– Nem engedem, hogy rám ijesszen holmi mozgó árnyék a bokorban.

– Ahogy akarja – adta fel lan. – Még egy kicsit pihenünk itt, aztán továbbmegyünk.

Az erdő másik végén Za és Hur szintén megállt, de nem azért, hogy pihenjenek. Letérdeltek, és az
idegenek nyomait vizsgálták az ösvényen – számukra olyan egyértelmű jelek voltak, mint az útjelző
táblák a modern autósoknak.

– Itt egy letört gally, itt megálltak pihenni – mondta Hur.

– Furcsa lábuk van – jegyezte meg Za egy lábnyomot vizsgálva.

– Mert azokon is bőröket viselnek. Több nyom is van itt meg itt, erre mentek.

Távolabb megzörrent a bozót, és morgás hallatszott. Za nyugtalanul nézett Hurra.

– Hiba volt követni őket. Nem kellene itt lennünk.

– Már nem mehetünk vissza. Azt akarod, hogy Kal kigúnyoljon?

Za a fejével nemet intett, megragadta a baltáját, és továbbindultak a nyomok mentén.

A kis társaság a Doktor vezetésével elkerülhetetlenül lassabban haladt a dzsungelben. Barbara lába
beleakadt egy indába, és beesett az ösvényt szegélyező bozótba, ahol belenyúlt valami meleg és
nedves dologba. Amikor remegve talpra állt, és meglátta a véres kezét, felsikoltott.

A hangra Za felkapta a fejét.

– Már nincsenek messze. Ez az egyik nő volt. Gyere!

A Doktor megvizsgálta a véres maradványokat.

– Mi az, nagypapa? – kérdezte Susan aggódva.

– Csak egy döglött állat. Valami szarvasféle, azt hiszem. Nemrég pusztult el, a teste még meleg.

– Mi ölte meg?

– A karomnyomok alapján azt mondanám, valami nagy és vad macskaféle, talán egy kardfogú tigris.

Recsegést-ropogást hallottak a fák közül.

– Ez a tigris? – suttogta Barbara.

– Túl nagy zajt csap. Inkább a vademberek, akik követnek minket. El kell rejtőznünk, és
reménykedjünk abban, hogy nem vesznek észre. Gyorsan, ide a bokor mögé!

lan beterelt mindenkit a bozótba, összekuporodtak és vártak.

Másodpercekkel később két bőröket viselő alak ért a tisztás széléhez, megálltak és figyeltek. Az egyik
zömök alak volt kőbaltával a kezében, ezt a férfit látták a barlangnál is. Mögötte a másik alak kisebb
és karcsúbb volt, és lan döbbenten vette

észre, hogy nő.

A két vadember megmerevedett, és gyanakvóan körülnézett.

Nem messze, a bozótban a hatalmas macska is megmerevedett. Régóta követte az erdőn át a

különös préda nyomát. Néha már lelapult, és ugrásra készült, de valami mindig visszatartotta. Valami
nagyon nem volt rendben a lényekkel. Szokatlan volt a külsejük, szemtelenül nagy zajt csaptak, és
mindenekfelett a bőreikből idegen szag áradt – mindez új volt, ismeretlen és talán veszélyes is.

Amikor Za és Hur a tisztáshoz értek, a nagymacska bizonytalansága eltűnt. A barlanglakókat ismerte,

a külsejüket, a szagukat, a vadászathoz használt dárdákat és baltákat.

Farkával söpörve a tigris az újonnan érkezettek felé lopakodott.

– Ne mozduljatok, egy hangot se! – suttogta lan a bokrok takarásában.

Za aggódva nézett körül, inkább érezte, mint látta, hogy valami nincs rendben.

– Várj meg itt! – parancsolta Hurnak. – Veszély leselkedik ránk, megyek és körülnézek.

Za óvatosan lépett ki a tisztásra, és egyenesen a bokor felé indult, ami mögött a kis társaság
rejtőzött. Mély morgás hallatszott a háta mögül.

Za megpördült. Felismerte az ősi ellenség, a kardfogú tigris hangját. Felemelte a baltáját, forgatta a
fejét, és fülelt.

Mögötte, a magas füvön egy hullám futott át. Hur figyelmeztetően felsikoltott, de későn. A tigris már
a levegőben volt.

A rejtekhely

Ahogy a tigris belehasított a levegőbe, Za felmérte, hogy egyetlen egy esélye van. Nem elhátrált,
hanem előreugrott, be a támadó vadállat alá, és teljes erejével belevágta kőbaltáját a tigris oldalába.
Érezte, hogy a fegyver nekiütődik a csontnak. Az állat felüvöltött haragjában és fájdalmában, aztán
elterült, súlyával Zát szinte a földhöz szegezte.

A vadember hiába próbálta elérni a baltáját, hogy gyilkos csapást mérjen a tigris koponyájára, csak a
nyelét tudta kiszabadítani. A balta eltörött.

A Doktor és társai számára mindez egy szempillantás alatt játszódott le. Látták a tigrist a levegőben,
aztán a barlanglakót a földön, és hallották a fájdalmas üvöltést. Egy sárga-fekete villanással aztán a
vadállat kiszabadult, és eltűnt az erdőben. Za ott maradt kiterítve, vérrel borítva a holdsütötte kis
tisztáson.

A lány felsikoltott, odarohant a férfihoz, és letérdelt mellé.

– Futás! Most, itt a lehetőség, tűnjünk innen! Futás! – kiáltotta lan talpra ugorva.

A többiek ösztönösen engedelmeskedtek, kivéve Barbarát, aki a két vadembert nézte.

– Mire vár? – kérdezte a Doktor.

– Nem hagyhatjuk így itt őket!

– Drága Miss Wright, ezek vademberek. Ők örömmel megöltek volna minket. Gondoljon a
koponyákra a barlangban!

– Nem érdekel, mit tettek, akkor is emberi lények. – Barbara egy lépést tett a tisztás felé, ahol a lány
térdelt a mozdulatlan test mellett. – Azt hiszem, halott. Már nem jelent veszélyt.

– Barbara, gyere vissza! Itt a lehetőség, hogy elmeneküljünk! – könyörgött lan.

– Én veled megyek – lépett előre Susan, de a Doktor megragadta a karját, és visszahúzta.

– Nem mész! Itt maradsz, ahol vagy! Visszamegyünk a hajóra!

– Nem, nagyapa – mondta Susan eltökélten. – Nem hagyhatjuk így itt őket.

– Ezek meg mit csinálnak? Mindkettőnek elment az esze? – dühöngött a Doktor.

Hur védelmezően átölelte Za testét, és mérgesen nézett a felbukkanó Ianre és Barbarára.

– Tűnjetek el innen!

– Had nézzem meg! – kérte szelíden lan.

– Nem. Meg fogjátok ölni.

Barbara gyengéden arrébb húzta Hurt, hogy lan letérdelhessen Za teste mellé.

– Nem lesz semmi baj. Barát vagyok – nyugtatgatta lan a két barlanglakót.

– Barát? – nézett fel Hur csodálkozva.

– Szükségem lenne egy kis vízre.

– Vízre?

– Igen, hozzatok nekem vizet – ismételte meg lan türelmesen. – Vízre van szükségem, hogy
kimossam a sebeket.

– Van arra egy patak – mutatott Hur az erdő felé.

– Mutasd meg nekem! – kérte Barbara olyan hangon, mintha egy vonakodó gyerekhez beszélne. –
lan, kérlek, ideadnád a zsebkendőd?

Morogva a Doktor is követte Susant a tisztásra.

– Minden rendben van, nagyapa, nincs veszély.

A Doktor csak egy dühös horkantással válaszolt.

– Hogy van? Meghalt? – kérdezte Susan Iantől.

– A legkevésbé sem. Valójában sokkal jobban van, mint ahogy kinéz. Azt hiszem, a balta feje a
tigrisben maradt – emelte fel lan az ott maradt nyelet.

Barbara és Hur visszatértek a tisztásra, Barbara átadta a vizes zsebkendőt Iannek, és Hur hozott még
vizet egy összehajtott levélben.

Amikor lan kimosta a sebeket, kiderült, hogy Zának csak a karján és a vállán vannak vágások.

– A legtöbb vér a tigrisé – állapította meg lan.

– Van egy seb itt is – mutatott Barbara Za homokára. – Biztos ettől ájult el.

Miközben lan kimosta a fejsebet is, Za nyöszörögni kezdett, és megmozdult.

– Tessék, ennyit a menekülés esélyéről – jegyezte meg lan csalódottan. – Te biztos megsajnálsz és
összeszedsz minden kóbor kutyát és macskát is.

– Ők is emberi lények – válaszolta Barbara meggyőződéssel.

– Tudom, tudom. Doktor, van magának elsősegélydoboza a hajón? Fertőtlenítő? – nézett fel lan a
Doktorra, aki sötét tekintettel figyelte az eseményeket.

– Ez teljesen abszurd! Az előbb még kétségbeesetten menekültünk ezek elől a vademberek elől,
most meg...
– Most meg segítünk nekik. Tudom. Maga a doktor, csináljon valamit!

– Nem olyan doktor vagyok, fiatalember.

– Nagyapa, ha összebarátkoznánk, talán segítenének elmenekülni – próbálkozott Susan.

– Nevetséges!

– Miért? – fordult Barbara a Doktorhoz. – Miért kezel úgy mindenkit, mintha csak maga számítana?

– Felteszem, úgy gondolja, maga racionálisan gondolkodik, én pedig szívtelen vagyok. De tegyük fel,
hogy nekem van igazam! Ha ez a két vadember követett minket, a társaik is megtehetik. Bármelyik
pillanatban a nyakunkon lehet az egész Törzs.

– A Törzs alszik – szólt közbe Hur.

– És az öregasszony, aki elengedett minket?

– Igaza van, Doktor – ismerte el lan. – Már túl sokat időztünk itt.

A Doktor egyetértően bólintott, de gyorsan megváltozott a véleménye, amikor lan folytatta.

– Csináljunk egy hordágyat, és vigyük magunkkal!

– Azt javasolja, hogy vigyük vissza a hajóhoz?

– Készíthetünk hordágyat a kabátjainkból – mondta lan. – Susan, Barbara, nézzétek meg, találtok-e
megfelelő hosszú, egyeneses ágakat!

– Talán az öregasszony nem árul el minket. Segített nekünk, de nem akarja, hogy ezt bárki megtudja
– jegyezte meg Barbara reménykedve.

– Maga szerint ezek az emberek logikusan cselekszenek? – kérdezte a Doktor ingerülten – Nem látja,
hogy olyan gyorsan változik a véleményük, ahogy az éjszaka követi a nappalt? Talán épp most meséli
el a Törzsnek, mi történt...

Valamikor az éjszaka közepén Kal felriadt, ösztönei azt súgták, valami nincs rendben. Körülnézett, de
minden normálisnak tűnt. Aztán meglátta, hogy Öreganya eltűnt, és Za meg Hur is. Valami történik,
és bármi is az, köze van az idegenekhez. Za talán most kényszeríti őket, hogy árulják el neki a tűz
titkát.

Kal felkelt, és késével a kezében a Koponyák barlangja felé lopakodott. A gyanúja beigazolódott,
amikor látta, hogy a hatalmas sziklát valaki elmozdította.

Becsúszott a résen, és döbbenten látta, hogy az idegeneknek nyoma sincs, és Za is eltűnt. Csak
Öreganya hevert nyöszörögve a földön.

Kal talpra rángatta.

– Hol vannak az idegenek?

– Elmentek – válaszolta Öreganya diadalmasan.

– Hogyan tudták megmozdítani a sziklát?

– A sziklát Za mozdította el.

– Za is elment velük? Válaszolj, vénasszony! Öreganya a barlang hátulja felé mutatott.

– Za és Hur követték az idegeneket arra. Van másik kijárat.

– De az idegenek keze és lába meg volt kötözve. Za engedte el őket! És most elmentek, hogy
megmutassák Zának, hogyan kell tüzet csinálni!

– Én engedtem el őket! – mondta Öreganya büszkén. – Nem csinálnak tüzet senkinek. Nem lesz
többé tűz.

– Te engedted el őket?

Kal látta, hogy a reményeinek befellegzett. A tűz titka Záé lesz vagy senkié sem. És mindez a bolond
vénasszony miatt. Harag öntötte el, és belemártotta a kését a vénasszony szívébe.

Öreganya egy pillanatig hitetlenkedve meredt a késre, aztán holtan esett össze.

Kal kihúzta és eltette az öregasszony vérétől csatakos kődarabot. Ki kell találnia, mit mond a
törzsnek.

lant teljesen lefoglalta, hogy megmutassa Barbarának és Susannak, hogyan kell hevenyészett
hordágyat készíteni.

– Az ágakat dugják át a kabát ujján, így...

Susan letérdelt, hogy megtörölje Za homlokát, de Hur durván félrelökte.

– Majd én. Ő az enyém.

– Csak segíteni akartam – védekezett Susan.

– Azt hiszem, féltékeny rád – állapította meg mosolyogva

lan.

Hur zavartan nézett végig a társaságon.

– Nem értelek titeket. Úgy bántok vele, mint egy anya a gyermekével. De ő az ellenségetek. Miért
nem ölitek meg?

– Ezek az emberek egyszerűen nem értik meg a kedvességet, a barátságos viselkedést. Barbara, hogy
értethetnénk meg velük, hogy jót akarunk?

– Meggyógyítjuk – magyarázta Barbara szelíden Hurnak. – És megtanítjuk, hogyan kell tüzet csinálni.
Cserébe csak annyit kérünk, hogy mutasd meg az utat vissza a saját barlangunkba.

– Higgy nekik! – szólalt meg egy erőtlen hang. – Igazat mondanak, nem öltek meg.

Za magához tért, bár még mindig kába volt.

– Aggódom... túl régóta vagyunk itt. Mehetünk? – állt fel

lan.

– Rettentően szomjas vagyok, elmehetnék még inni? – kérte Susan.

lan bólintott, és Susan Hurhoz fordult.

– Víz?
– Legyetek óvatosak!

– Nagyapa, te nem kérsz inni? – fordult Susan a Doktorhoz, aki sértődötten félrehúzódva állt.

– Nem. Nem kérek.

– Akkor nem segítene nekünk? – kérdezte lan.

– Ne is törődjenek vele! – mondta Susan elmenőben a válla felett. – Mindig ilyen, főleg, ha nem az
történik, amit ő akar.

lan még egyszer megnézte a hordágyat. Elég masszívnak tűnt, hogy elbírja Za súlyát.

– Talán mégis jó ötlet volt barátságot kötni velük – reménykedett Barbara. – Így több esélyünk van
visszajutni a hajóhoz.

Amikor lan felnézett, látta, hogy a Doktor felkapott egy súlyos, éles követ, és Za felé oson vele.

– Mit csinál? – ragadta meg a Doktor karját.

– Mégis, mit gondol? – méltatlankodott a Doktor. – Csak meg akartam kérni, hogy rajzoljon egy
térképet a földre, és azon mutassa meg az utat vissza a TARDIS-hoz.

lan jól megnézte az öregembert. Vajon mennyi kegyetlenségre képes, ha úgy gondolja, hogy
megmentheti vele a saját és az unokája életét?

Inkább elvette a követ a Doktor kezéből, és félredobta.

– Remek ötlet, de kétlem, hogy van olyan állapotban, hogy térképet rajzoljon. Jobb, ha inkább
indulunk.

Susan és Hur éppen visszaért a pataktól, és a Doktor megvetően nézte, ahogy a három nő nagy
nehezen felgurítja Zát a hordágyra.

– Doktor, megfogná az egyik végét? – kérte lan.

– Ugye nem várja, hogy én vigyem?

– Ugye nem várja, hogy valamelyik lány vigye? Susan, te mész elöl.

Magában még mindig dohogva a Doktor megfogta a hordágy egyik végét, lan a másikat, és a kis
csapat elindult.

Kal felébresztette a Törzset, a vademberek zavartan gyülekeztek a barlang előtt.

– Az idegenek elmentek – kiáltotta Kal. – Za és Hur is elment velük. Utánuk kell mennünk, és
visszahozni őket!

– Hur sosem segítene az idegeneknek – tiltakozott Horg.

– Attól még elment velük.

Horg hitetlenkedve rázta meg a fejét.

– És hol van Öreganya? Ő is elment velük?

– Ő a Koponyák barlangjában ül. Láttam, de nem beszél, és nem mozdul.

A törzs Horg vezetésével betódult a barlangba.

Öreganya valóban ott ült keresztbe tett lábbal, egy halom koponyának dőlve, és a semmibe bámult.

– Ő majd elmondja, mit történt? Kérdezd őt! – mondta Kal. Horg megérintette Öreganya vállát, aki
eldőlt, és a teste

mereven puffant a földön.

– Halott!

– Látom magam előtt, mi történt – szólalt meg halk, de ellentmondást nem tűrő hangon Kal. – Olyan
tisztán, mintha itt lettem volna. Za Hurral idejött, hogy kiszabadítsa az idegeneket, hogy magának
tartsa meg a tűz titkát. Öreganya megpróbálta megállítani, ezért Za megölte őt. Za visszaviszi az
idegeneket a saját barlangjukhoz cserébe a tűzért.

– Az öregasszony halott – mondta lassan Horg. – Za és az idegenek eltűntek. Úgy történhetett, ahogy
mondod.

– Én vagyok a főnök – üvöltötte Kal. – Kövessetek engem, és én elvezetlek titeket az idegenekhez!

Susan ért ki elsőként az erdőből. Áttört az ágak közt, a sötét síkságot fürkészte, aztán felkiáltott.

– Ott van! Látom a TARDIS-t!

A többiek vánszorogva követték az ösvényen. Za cipelése lelassította őket, gyakran meg kellett
állniuk pihenni, így a vártnál több időbe telt, míg elérték az erdő szélét. De végre ott voltak, egy
karnyújtásnyira a biztonságtól.

– Jöjjön, Doktor, már majdnem ott vagyunk, csak még egy kicsit – mondta lan.

– Igen, igen, remek – nyögte a Doktor.

– Barbara, Susan, tartsátok nekünk az ágakat, hogy átvihessük a hordágyat!

Barbara és Susan félrehúzta a bokrok alkotta falat, és lan vezetésével átemelték a hordágyat. Ahogy
kilépett a tisztásra, lan is megpillantotta a TARDIS szögletes, kék alakját maga előtt. Aztán
kétségbeesetten vette észre, hogy a TARDIS mögül zömök, bőrökbe öltözött vademberek bukkannak
elő, és feléjük indulnak.

– Vissza! – kiáltotta, és hátrálni kezdett, de amikor megfordult, látta, hogy a vademberek egy
csoportja az ösvényt is elállja. A vezetőjüknek rövid, előreálló szakálla volt, és egy kőből készült kés
volt a kezében.

Csapdába kerültek.

Fogságban

A Törzs összegyűlt tanácskozni.

Az újra elfogott szökevényeket Kal és négy harcos őrizte, Horg meg a többi barlanglakó köréjük gyűlt.
Za még mindig a hevenyészett hordágyon feküdt, amit letettek a földre a simára koptatott, lapos
szikla előtt. Hur nyugtalanul térdelt mellette. Valamiféle tárgyalás volt készülőben, ahol Kal a Törzs
előtt megvádolja Zát, és ezzel tisztázza magát.
A Doktor és a társai felismerték, hogy nemcsak Za sorsa forog kockán, hanem a saját életük is, ezért
aggódva figyelték az eseményeket.

Kal elmondta a saját történetét.

– Za és Hur elmentek az idegenekkel, az ellenségeinkkel! Az

én vezetésemmel megtaláltuk és visszahoztuk őket.

– Az idegenek nem az ellenségeink – vágott közbe Hur. – Megmentették Za életét, amikor a pataknál
megtámadta a tigris.

– Halljátok, az asszony az idegeneket védi! – gúnyolódott Kal. – Ő és Za kiengedte őket a Koponyák

barlangjából, és együtt menekültek el!

– Hazugság! Öreganya engedte szabadon őket!

– Za olyan gyenge, hogy egy asszony beszél helyette?

– Azt mondtam, Öreganya tette! – ismételte meg Hur. –

Mutatott nekik egy másik kijáratot a barlangból. Ő majd elmondja, mi történt!

– Az öregasszony már nem szól többé. Nem mondja el, hogy mit tett vagy nem tett. Öreganya halott,
és Za ölte meg.

Kal kikapta a kőkést a Za testét borító bőrök alól.

– Itt van a kés, ezzel ölte meg!

– Azon a késen nincs vér – szólt közbe váratlanul a Doktor. Mindenki a késre meredt. Ahogy a Doktor
mondta, a

kőpenge tiszta volt.

– Ez egy rossz kés. Nem mutatja meg, mit tettek vele.

– Jobb ez a kés, mint a tiéd! – válaszolta a Doktor megvetően.

– Ez hazug kés – dobta félre Kal Za kését.

– Ez egy jó kés. Éles és hegyes. Egy főnök kése. Sosem láttam ennél jobb kést.

– Majd én mutatok egy jobbat – húzta elő Kal a sajátját, és feltartotta. Az is éles és hegyes volt – és
alvadt vér borította.

– A te késed viszont megmutatja, mit tettél vele – csattant fel a Doktor hangja. – Véres! Ki ölte meg
az öregasszonyt?

Za nagy nehezen felkönyökölt.

– Én nem öltem meg! – Talpra küzdötte magát, bár alig tudott megállni, úgy folytatta. – Kal tette!

A Doktor előrelépett, és átvette az irányítást az események felett.

– Ez hát a ti erős vezéretek? – kérdezte fennhangon. – Aki haragjában öregasszonyokat öl? Ő rossz
főnök. Haragjában megöl majd titeket is! – Aztán Ianhez hajolt, és halkabban folytatta. – Csinálja,
amit én!
A Doktor lehajolt, felvette egy követ, és Kal felé dobta.

– Kergessük el!

Kal dühösen felüvöltött, és felemelte a kését.

lan is felvett egy követ, és ő is Kal felé hajította.

– Igen. Kergessük el! Öregasszonyokat öl! Hur is csatlakozott hozzájuk.

– Kal kegyetlen. Kergessük el!

Egy imbolygó mozdulattal Za is felvett egy követ.

– Takarodjon!

Hirtelen a Törzs minden tagja kövekért nyúlt. Kal egy pillanatig tehetetlenül állt a kőzáporban, aztán
megfordult, és bemenekült a sötét erdőbe.

– Szép volt, Doktor – suttogta Barbara. A Doktor önelégülten vigyorgott.

– Semmiség. A vademberek pont annyira hajlamosak a tömeghisztériára, mint a mi korunk emberei.

A Kal felett aratott diadaltól úgy tűnt, Za is visszanyerte az erejét.

– Kal többé nem tagja a törzsnek! – kiáltotta. – Figyelni fogjuk, és ha visszajön, megöljük!

– De Kal erős, te pedig gyenge vagy a sebeid miatt – figyelmeztette Hur. – Ő fog megölni téged.

– Talán. De ne feledjétek, Kal nem erősebb az egész

Törzsnél! – mutatott rá lan.

Za maga elé meredve próbálta megérteni az új gondolatot. Aztán elégedetten bólintott.

– Együtt harcolunk, ha Kal visszatér. Te őrködsz elsőnek – mutatott az egyik fiatal harcosra.

A harcos bólintott, távolabb lépett a barlang szájától, és arra fordult, amerre Kal elmenekült.

Most, hogy helyreállította a tekintélyét, Za a Törzs többi harcosához fordult.

– A foglyokat vigyétek vissza a Koponyák barlangjába!

– Ne! A barátaid vagyunk! – kiabálta lan.

– Vigyél minket vissza oda, ahol Kal talált, és akkor adunk neked tüzet.

Za oda sem figyelt, további parancsokat adott.

– Újra odagörgetjük a sziklát, és egy másik helyen is

őrködni kell. Vigyétek őket!

A vademberek megragadták a Doktor, Susan, Barbara és lan karját.

– Ne ellenkezzetek! – mondta a Doktor, de felesleges volt a figyelmeztetés, mert minden igyekezet

teljesen hiábavaló lett volna.

A barlanglakók elvonszolták a foglyaikat.

Za figyelte, hogy az idegeneket betaszigálják a barlangba, és újra a bejárat elé gördítik a sziklát. Aztán
az egyik harcosnak megmutatta a másik kijáratot a bokrok közt.

– Ha erre jönnek, öld meg őket!

A Koponyák barlangjában a Doktor és kísérői kétségbeesetten néztek egymásra. A merész szökés, a

hosszú és

veszélyes út az erdőben, és újra ott voltak, ahonnan elindultak, a szörnyű barlangban a

koponyahalmokkal és a halál mindent betöltő szagával.

Barbara meglátta Öreganya holttestét a barlang hátuljában, és felsikoltott.

– Ez a hely gonosz – zokogta.

– De most legalább nem kötöztek meg – biztatta lan. – Nos, Doktor, mit tegyünk? Valami ötlet?

A Doktor az állát dörzsölgetve csak lassan válaszolt.

– Ami azt illeti, fiatalember, van egy ötletem.

Za és Hur a barlang előtti lapos sziklánál beszélgettek. Za már majdnem teljesen önmaga volt, a
vágások a vállán és a karján már nem véreztek, így tudomást sem vett róluk. A feje tele volt
kérdésekkel.

– Mondd el, mi történt, miután a tigrissel harcoltam az erdőben! – kérte Hurt.

– Erősebb voltál, mint a vadállat – mondta Hur büszkén. – A baltád feje az oldalában maradt. A
földön maradtál, a tigris vére borított be. Azt hittem, halott vagy.

– És az idegenek? Ők mit csináltak?

– A fiatalabbik férfi odajött. Nem ölt meg. Megmondta a nevét.

– A nevét?

– Azt mondta, Barátnak hívják.

– Biztosan a hegyek túloldaláról jöttek.

– De ott nem él semmi.

– Úgy hittük, de azt hiszem, tévedtünk. Ez az új törzs onnan jött. Mondd el, mi volt ezután!

Hur összeráncolt homlokkal küszködött, hogy felidézze az eseményeket.

– Nem értettem őket. Lassan közelítettek, az arcuk barátságos volt. Ellátták a sebeket, a bőreiken úgy
vittek, mint anya a gyermekét. Miért nem öltek meg minket? Ellenségek vagyunk. A foglyaink voltak.

– Ők egy másik törzs. Mások, mint mi. És mások, mint Kal.

A fejükben különös gondolatok vannak. A fiatal férfi, akinek Barát a neve, különös szavakat mondott.

– Nem emlékszem.

Zának nagy erőfeszítésébe került pontosan megismételni a szavakat.

– Azt mondta, Kal nem erősebb az egész Törzsnél.

– Nem értem.

– Ez új gondolat. De én értem. Utánam Kal a legerősebb harcos a Törzsben, és én gyenge voltam. De

a Törzs elkergette Kalt a kövekkel. A vének és az asszonyok, még a gyerekek is erősebbek Kalnál –
együtt.

Zát lenyűgözte az összefogásban rejlő lehetőség. A Törzs együtt több gyümölcsöt tud gyűjteni, mint
az egyes emberek. Együtt olyan vadállatot is el tudnak ejteni, ami ellen egyetlen vadásznak esélye
sem lenne.

– Másként gondolkodnak, mint mi – ismerte el Hur. –

Talán Orb küldte őket. A vének ezt beszélik. Fel kell ajánlanunk őket Orbnak áldozatul.

– Nem. Egy másik törzs tagjai a hegyeken túlról. Tudnak tüzet csinálni, de nem akarják elmondani,
mert akkor mi is olyan erősek lehetünk, mint ők.

– Akkor mit fogsz csinálni velük? Megölöd őket?

Za megrázta a fejét.

– Nem. Horg, az apád azt mondta, a Törzs főnökének ismernie kell a tűzcsinálás titkát. Én nem
akarom, hogy a Törzs elkergessen, mint Kalt. Meg kell tanulnom tüzet csinálni. És az idegenek meg
fognak tanítani, vagy meghalnak.

Za abbahagyta a járkálást a barlang előtt.

– Beszélnem kell velük – határozott.

– Megparancsolod nekik, hogy mutassák meg, hogyan csinálnak tüzet?

Za bólintott.

– És sok kérdésem van. Tanulhatok az újszerű gondolataikból. Többet akarok tudni. Egy főnöknek
sokat kell tudnia – mondta ünnepélyesen.

Za törzsfőnöki tekintélyét felhasználva elvett egy baltát az egyik harcostól, és a barlang felé indult.

A barlangban lan a Doktor utasításai alapján egy íjfélét készített a cipőfűzőjéből és egy hajlott ágból,
amit a barlang hátuljában talált. Egy hosszú, vékony fadarabot, mint egy nyílvesszőt, belecsavart a
cipőfűzőbe.

– Remélem, ez működni fog. Biztosan nem akarja maga megpróbálni? – kérdezte lan a Doktortól.

– Nem, nem, fiatalember. Én az elméleti ötletet adtam. A gyakorlati megvalósításhoz erős csukló és
végtelen türelem kell,

és nekem egyik sincsen.

Barbara nyugtalanul nézegette a szerkezetet.

– Még mindig nem tudom elképzelni, hogy egy játékíjjal és egy nyílvesszővel hogyan gyújtasz tüzet.

– Látszik, hogy nem a természettudományok tanára vagy.

Tudjuk, hogy az energia hővé alakulhat. A terv az, hogy a

nyílvesszőt egy száraz farönkön gyorsan és sokáig forgatom. Az erőfeszítésem hővé alakul, és ha
szerencsénk van, tűzzé.

– Értem. A klasszikus faösszedörzsölős megoldás.

– Igen. Minden kiscserkész meg tudja csinálni, remélem, nekem is sikerül.

Susan egy lapos kővel bukkant fel, aminek az egyik oldala homorú volt, mintha egy természet alkotta
tál lenne.

– Ilyesmire gondolt?

– Jó lesz.

– Szükséged lesz még valami száraz, gyúlékony dologra – mondta Barbara. – A száraz fű és a levelek
megteszik.

Óvatosan kikerülve Öreganya holttestét, Barbara mindkettőt talált a barlang hátuljában, és odavitte
Iannek.

– Remek, köszönöm. Ide teszem a száraz faágakat, köré az elszáradt leveleket, fűszálakat, és meg is
vagyunk!

lan felállította a nyílvesszőt, és a bal kezével a megfelelő helyre illesztett egy másik fadarabot. A jobb
kezével mozgatni kezdte az íjat előre-hátra, amitől a nyílvessző hegye forogni kezdett. Nyugodtan és
kitartóan dolgozott, lassan kisebb lyukat vájt a száraz fadarabba, de tűznek nyoma sem volt.

– Az nem segít, ha bámultok – csattant fel lan. – Lehet, hogy még sokáig nem fog fellobbanni a tűz.
Akár egész éjszaka eltarthat...

Za megkereste az őrszemet, aki a barlang hátsó kijáratát őrizte.

– Bemegyek, és beszélek az idegenekkel. Ha rajtam kívül bárki kijön, öld meg!

A harcos bólintott, és Za bement a barlangba.

Közvetlenül a kijárat felett, egy sziklán Kal lapult és figyelt. Szemében gyűlölet izzott, és szorosan
markolta a kését. Mohón bámulta az őrszemet, aki közte és a bosszúja között állt.

A tűzcsináló

lan tiltakozása ellenére a többiek maradtak, és figyelték, ahogy küszködik. Barbara találóan
megjegyezte, hogy nem sok minden mást lehetett csinálni a barlangban, és mivel mindannyiuk élete
lan erőfeszítéseinek sikerén múlott, aligha lehetett a szemükre hányni a túlzott érdeklődést.

– Füstszagot érzek – jegyezte meg Susan kicsivel később.

– Ahogy én is – mondta Barbara. – Mintha megperzselődött fa lenne...

– Megcsinálta! – kiáltott fel Susan lelkesen.

– Működik!

lan homlokán folyt az izzadság, és a csuklója is égett a fájdalomtól.

– Még nem egészen – morogta. – De már nem kell sok...

Za jelent meg a barlang hátuljában.

– Mi ez? Mit csináltok?

– Tüzet gyújtunk – válaszolta a Doktor, és várta a hatást. Szép ez a többes szám, forrongott lan
magában, mintha

nem én végezném a munka nagy részét.

– Barát? – fordult Za a térdelő Ianhez.

lan abbahagyta a munkát, és meglepetten nézett fel.

– Micsoda?

– Abba ne hagyja! – kiáltott rá a Doktor.

A figyelmeztetésre lan azonnal folytatta a fadarab véget nem érő dörzsölését.

– Hur azt mondta, Barát a neved. Én Za vagyok, ennek a

Törzsnek a főnöke. Te vagy a tiéteké?

lan felpillantott a Doktorra, aki úgy tett, mintha oda sem figyelne.

– Nem. Ő a vezetőnk – intett lan a fejével a Doktor felé, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a
munkát.

– Mit fogsz csinálni velünk? – kérdezte aggódva Susan. – Elengedsz minket?

– A Törzs vénei tanácskoztak. Azt mondták, Orb küldött titeket. Azt is mondták, hogy amikor
visszatértek hozzá, újra lesz tűz.

– Visszatérünk? Mégis, hogyan? – kérdezte a Doktor nyugtalanul.

– Feláldozunk titeket a halál kövénél a barlang előtt. A vének azt mondták, a halálotok elhozza majd
a tüzet.

– De ez nem igaz – tiltakozott kétségbeesetten Barbara. – Ha megöltök minket, sosem lesz tűz.

– Én is ezt gondolom – hagyta rá Za. – Szerintem a hegyeken túlról jöttetek. Mutassátok meg, hogy
csináljak tüzet, és visszaviszlek titeket. Ha ellenkeztek, nem tudom megakadályozni, hogy a halál
kövén feláldozzanak benneteket.

lan eközben tovább bajlódott a tűzgyújtóval.

– Működik! Most már tényleg sikerült! – kiáltott fel. Mindenki köré gyűlt, és nézte, hogy egy vékony
füstfoszlány

száll fel a fadarabok köré rakott száraz fűből.

– Barbara, kérek még száraz leveleket! – kérte lan. – Óvatosan! Nehogy elfojtsd a tüzet!

– Már látod, mit csinálunk? – kérdezte a Doktor fölényesen Zától. – Tüzet nektek.

– Látom.
– Az egész Törzsnek látnia kellene. Akkor mindenki tudná, hogyan kell tüzet csinálni – mondta lan.

– Csak a főnök csinál tüzet – morogta Za. – Nem lehet mindenki főnök.

– Van benne valami... De a mi törzsünkben a tűzcsináló a legkevésbé fontos ember.

– Ezt nem hiszem el.

– Pedig így van – erősítette meg a Doktor. – Nem fontos, mert mindenki tud tüzet csinálni.

– Remélem, ezt nagyapának nem kell személyesen bebizonyítania – súgta Susan Barbarának.

– Susan, Barbara, gyertek és fújjátok! – parancsolta lan.

Mindenki letérdelt, és óvatosan fújni kezdte a füstölő

fűcsomókat.

– Ne túl erősen! Már izzik, vannak szikrák. Kérek még száraz füvet, Susan!

Ekkora már vékony füstoszlop emelkedett ki a száraz gyújtósok közül. Aztán egy halk sercegéssel egy
láng lobbant fel, aztán még egy és még egy.

lan eldobta a tűzgyújtó íjat, és elkezdte táplálni az apró tüzet gallyakkal és fűcsomókkal. A lángok
egyre magasabbak és magasabbak lettek, míg már valódi kis tűz égett a barlang kövén.

– Megcsinálta! – kiabálta izgatottan Susan. – Mr. Chesterton, sikerült! – És lan nyakába ugrott.

– Gratulálok, szép munka! – veregette meg Barbara lan vállát.

Csak a Doktor nem szólt egy szót sem. Zát figyelte, aki megbűvölve bámulta a tüzet.

– Tűz – motyogta Za. – A tűz visszatért.

A kis tüzet addig táplálták, amíg a lángok be nem világították a barlangot. Za összeráncolt
szemöldökkel hallgatta lan magyarázatát a tűzgyújtó működéséről.

A táncoló lángok hatalmas árnyékokat festettek a barlang falára, és hirtelen Susan azt vette észre,
hogy eggyel több árnyék van. Egy hatodik, hatalmas és fenyegető árny jelent meg

falon.

– Nézzétek! – sikoltott fel.

Mindenki odafordult, és látták, hogy Kal lopakodik előre a barlangban egy késsel a kezében. Za
felkapta a baltáját, és szembeszállt vele. Egy pillanatig köröztek a tűz körül, miközben le sem vették a
szemüket egymásról. Aztán egyszerre lendültek támadásba. Durva és vad küzdelem volt, főleg, mikor
mindketten fegyvertelenek lettek. Za egy szerencsés csapással darabokra törte Kal kését, de nem volt
ideje másodszor is lesújtani, mert Kal előreugrott, és megragadta az ellenfelét. A baltáért küzdöttek.
Kal kitépte Za kezéből, de elejtette, és a kődarab a földön koppant. Ettől kezdve foggal-körömmel
harcoltak, mint a vadállatok.

Susan Barbara vállába temette az arcát, egyikük sem bírta nézni a véres jelenetet. lan elborzadva,
mégis lenyűgözve figyelte a küzdelmet. A Doktor olyan szenvtelenül állt, mintha egy római császár
lenne, aki a gladiátorok viadalát nézi az arénában.
Sokáig nem lehetett eldönteni, ki kerül ki győztesen az összecsapásból. Za volt a zömökebb és az
erősebb, de Kal gyors és ruganyos volt, mint egy macska. Újra és újra kiszabadult ellenfele
szorításából, míg végül Za ereje diadalmaskodott.

Megragadta Kalt, és valósággal földhöz vágta. Aztán felkapott egy követ, és lesújtott vele.

Most már eggyel több bezúzott koponya volt a Koponyák barlangjában.

Kint a Törzs kezdte elveszíteni a türelmét. Ahogy a nap első sugarai elérték az áldozati követ, Horg
dühösen felmordult.

– Orb már felettünk van, és még nincs tűz. Orb várja az

áldozatot. Hívjátok Zát! Hozza ide az idegeneket a barlangból, vagy őt magát is feláldozzuk velük!

Za Kal holttestét a barlang hátuljába vitte, felvette a baltáját, és lassan odalépett a tűzhöz. A keze
csupa vér volt.

– Kal halott. Én vagyok a Törzs főnöke! És van tűzünk! Kintről ideges kiáltások hallatszottak.

– Za! Za! Hozd az idegeneket! Orb várja az áldozatot!

– Za! Za!

A kántálás egyre hangosabb és dühösebb lett.

lan elvett egy vékony ágat, meggyújtotta a végét, és Za kezébe adta.

– Tessék! Mutasd meg nekik! Za elvette a lángoló ágat.

– Ti itt vártok!

– Veled megyünk.

– Nem! Itt maradtok!

Za magasba emelte az égő ágat, és kiment az alagúton át.

lan dühösen figyelte, ahogy távozik.

– Miért nem mehettünk vele?

– Itt biztonságosabb. Ne törődjön ezzel, fiatalember! Hadd mutassa meg a Törzsnek a tüzet,
megerősíti a hatalmát! Aztán elenged minket.

A kántálás azonnal abbamaradt, ahogy Za kilépett a barlangból a lángoló fadarabbal. A harcosok

félve hátráltak.

– Tűz! – kiáltotta Za, és feltartotta a fáklyát. Horg a lángok felé nyúlt, aztán bólintott.

– Kal halott – folytatta Za. – Én elhoztam a tüzet. Én vagyok a főnök!

– Igen. Te vagy – hajtott fejet Horg.

– Adjatok enni és inni a másik törzs tagjainak a Koponyák barlangjában! – parancsolta Za.

– Nincs hús.

– Akkor elmegyek az erdőbe, és hússal térek vissza.

– Igen. Emlékszem, milyen finom, amikor a hús és a tűz találkozik.

– Hát most találkoznak újra. Addig vigyázz az idegenekre!

Legyenek itt, amikor visszajövök! A többiek gyűjtsenek fát! A nagy barlangban mindig égjen a tűz!

Za átadta a fáklyát Horgnak, és eltűnt az erdőben. Hur büszkeségtől ragyogó szemmel nézte.

– Hozzatok vizet és gyümölcsöket! Adjunk enni az idegeneknek, ahogy Za, a főnök parancsolta!

A Koponyák barlangjában végtelennek tűnt a várakozás.

– Nem működik. Nem fognak elengedni – kesergett lan.

– Jön valaki!

Hur lépett be, és gyümölcsöt hozott egy bőrdarabba tekerve.

– Mi folyik itt? Nem fogtok elengedni? – kérdezte lan.

Hur letette a gyümölcsöt a tűz mellé.

– Za elment vadászni. Amikor visszajön, lesz hús is.

– Nem mehetnénk ki innen? – kérdezte reménykedve Barbara.

– Kérlek! – könyörgött Susan. – Rettenetes ez a hely!

– Za parancsa, hogy maradjatok itt. És ő a főnök.

– De segítettünk nektek! Még tüzet is adtunk!

– Igen, már van tűzünk – ismerte el Hur, és elindult kifelé, de Barbara megragadta a karját.

– Meddig akartok itt tartani?

– Örökre – válaszolta Hur egyszerűen, kiszabadította magát, és kiment a barlangból.

– Már van tüzünk – utánozta lan keserűen.

– Igen, és én adtam nekik, bolond voltam. Várnom kellett volna, tárgyalni velük...

– Ne izguljon, fiam, azt tette, amit kellett! – biztatta a Doktor. – Ez volt az egyetlen lehetőség.

– És legalább még életben vagyunk – tette hozzá Barbara. – Ha nem sikerül tüzet gyújtani, már
feláldoztak volna.

– Örökre – suttogta Susan, és körülnézett a megvilágított barlangban. A tűz fénye vidáman táncolt a
bezúzott koponyákon. – Azt mondta, örökre itt maradunk.

Menekülés a veszedelembe

lan Chesterton hiába ébredt fel, a rémálom nem ért véget.

Még mindig a Koponyák barlangjában voltak.

Barbara gyengéden rázogatta.

– lan, ébredj! Majdnem az egész napot átaludtad. A Doktor azt mondja, már sötétedik kint.

lan felült és körülnézett. Susan és Barbara mögötte ült, a

Doktor ágakat dobált a tűzre.

– Hoztak nekünk húst. Azt hiszem, ezt ők átsültnek ítélték – mutatott Susan a falevélen heverő kívül
elszenesedett, belül véres húsdarabokra.

– Van vizünk is egy üreges kőben – tette hozzá Barbara. – Félretettünk neked belőle.

– Mintha csak otthon lennénk... – mormogta lan.

Barbara átadta a követ, és lan szomjasan döntötte magába a vizet.

– Szerintem a hússal nem próbálkozom.

– Én sem. Nem néz ki valami jól.

lan a Doktorra nézett, aki a tűznél ült, és meredten bámult bele a lángokba. Levertnek és fáradtnak
látszott.

Mozgást hallottak a barlang hátuljából. Za bukkant elő a félhomályból, a tűzhöz masírozott, és

végigmérte a foglyait.

– Kaptatok húst – mondta. Senki sem válaszolt.

– A vadállat erős volt, és nehéz volt elejteni, de nekem sikerült. Most van hús az egész Törzsnek. A
hús jó.

Még mindig nem válaszolt senki.

– Hoztak nektek gyümölcsöket és vizet egy kőben. Ez az a

kő?

Beszélgetni akar, gondolta hisztérikusan Barbara. Za zavarba jött a makacs hallgatástól.

– Bántott titeket valaki?

– Mikor engedsz el minket? – kérdezte a Doktor válasz helyett.

– Itt maradtok – mondta határozottan Za.

– Megvan az eszköz, amivel tüzet csináltatok, de nem tudom, fog-e működni nekem is. Az a legjobb,
ha a két törzs egyesül – örökre.

– Nem! – dördült rá lan. – El akarunk menni!

– Miért? A barlang meleg és száraz. Hozunk nektek élelmet és vizet, van fa, hogy tápláljátok a tüzet.
Nincs ennél jobb hely. Ne is próbáljatok megszökni, mert akkor meghaltok! – emelte fel Za
fenyegetően a baltáját, aztán elfordult, és kiment a barlangból.

– A tűz. A tűz a megoldás mindenre, csak még nem tudom, hogyan – dörmögte a Doktor.

– Bárcsak rájuk tudnánk ijeszteni valahogy.

Rosszkedvűen belerúgott az egyik koponyába, ami begurult a tűzbe, és ott megállt, mintha
gúnyolódna.
– Nézd, nagyapa! A koponya, mintha élne – suttogta Susan. A szemüregben lángok jelentek meg,
olyanok voltak, mint a

szikrázó szemek.

lan a koponyára meredt, aztán felugrott.

– Nem élő, halott! Hozzatok nekem ágakat! Csinálunk fáklyákat, a hús zsírját felhasználhatjuk hozzá.
Doktor, maga nézze meg, talál-e négy koponyát, ami nincs teljesen összezúzva.

– És utána?

– Utána a tervek szerint halottak leszünk... mint az a koponya – mutatott lan a gyorsan feketedő
koponyára a tűzben.

A Törzs azon az éjszakán ünnepelt. Körbeülte a hatalmas tüzet, ami a barlang bejáratánál lobogott. A
barlanglakók botok végén véres húsdarabokat sütöttek, és az elszenesedett darabokat a szájukba
tömték. A gyerekek csámcsogtak, és játszottak a tűz fényében. Az anyák nem aggódtak, hogy egy
vadállat az erdőből el fogja ragadni őket.

Za ült a fő helyen, az egyik oldalán Hur, a másikon Horg. Büszkén nézett végig a Törzsén.
Biztonságban vannak, melegedhetnek, van mit enniük – és ő a főnökük.

Ekkor kétségbeesett üvöltés hallatszott, és az egyik a harcos jelent meg a tűz fénykörében.

– Mit keresel itt? Neked kell őrizned a foglyokat – dördült rá Za.

A vadember jóformán beszélni sem tudott a félelemtől.

– Az alagútnál őrködtem, amikor hallottam, hogy az idegen törzsből az egyik engem hív. Kiabálást és
jajveszékelést hallottam, így odalopakodtam, hogy megnézzem...

– Mutasd! – parancsolta Za. – A férfiak velünk jönnek, a többiek maradnak!

Sarkában Horggal és a Törzs többi harcosával Za berohant a barlangba. A még mindig remegő őr
megállt az alagút bejáratánál, és nem volt hajlandó tovább menni. Za lépett be elsőként. Rettenetes
látvány fogadta. Az idegenek eltűntek, helyükön négy koponya lebegett a levegőben, lángok jöttek ki
a szemük helyén, és tüzet okádtak.

Horg rémülten térdre rogyott.

– Az idegenek meghaltak! A szellemük megbüntet minket! A Törzs többi tagja is térdre rogyott, és
félelmében

felüvöltött.

Még Za is megdermedt az ijedtségtől, és meredten nézték a koponyákat.

– Most menjük, siessetek! – suttogta lan a barlang hátuljában.

A sötétben egyenként elosontak a rémült barlanglakók mellett, be az alagútba, ami a szabadságot

jelentette. Senki sem

vette észre a szökést, minden szem a koponyákra szegeződött. Másodpercekkel később már kint
voltak a friss levegőn. Nem messze látták a nagy tűz körül összecsődült, rémült barlanglakókat.

Nagy ívben elkerülték őket, és berohantak az erdőbe.

Az egyik koponyát tartó fáklya lassan leégett, nem bírta tartani a súlyát, és a megszenesedett
koponya szinte Za lába elé gurult.

A többi barlanglakó rémülten lépett hátra.

– Nézzétek! Ez csak tűz és halottak csontjai! – kiabálta Za. Felkapta az egyik fáklyát, lerázta róla a
koponyát, és feltartva körbevitte a barlangban. – Az idegenek nem haltak meg. Amíg mi a tüzet
néztük, és rettegve térdre borultunk a halott csontok előtt, az idegenek megszöktek.

– Kint éjszaka van. Az éjszaka elrejti őket – mondta Hur. Za a fáklyával fényköröket rajzolt.

– Ha van tűzünk, az éjszaka is lehet nappal. Fogjátok a tüzet! Elkapjuk őket!

Za kiválasztott néhányat a legjobb harcosokból, és lángoló fáklyákkal a kezükben futva indultak a

szökevények után.

lan vezette a kis csapatot az erdőn át, futottak, ahogy csak bírtak. Ezúttal senki sem maradozott le.
Még a Doktor sem kérte, hogy álljanak meg pihenni. Vakon rohantak a sötétben, és lan csak remélte,
hogy jó irányba mennek. Hatalmas megkönnyebbüléssel ismerte fel a tisztást, ahol Za a tigrissel
harcolt.

– Már majdnem ott vagyunk – lihegte lan.

Hallották a dühös kiáltásokat maguk mögött, és ha hátrapillantottak, látták a fáklyák fényét a fák
közt.

– Gyorsabban! Itt vannak mögöttünk! Futás! – biztatta lan a társaságot.

Áttörtek a bokrokon, és a homokos pusztaságon bukkantak ki. Ott már könnyebb volt futni, és pár
perc után el is érték a TARDIS-t.

lan lerogyott az ajtóhoz, és a Doktor felé fordult, aki megkönnyebbülten megállt.

– Siessen, Doktor, mindjárt itt vannak!

A Doktor odatámolygott, hosszasan keresgélte a kulcsot, és mikor végül az ajtó kinyílt, szinte
bezuhant rajta.

lan beterelte Susant és Barbarát, aztán még egyszer hátranézett. Za éppen akkor lépett ki az erdőből
a harcosaival. Az egyikük dárdája a TARDIS oldalán koppant.

lan bemenekült az ajtón, ami becsukódott mögötte.

– Gyerünk, Doktor, tűnjünk innen!

A Doktor már az irányítópult kapcsolóival foglalkozott.

Egy kis idő múlva kipihenve és felfrissülve lan, Barbara és Susan a Doktort nézte, aki ingerülten
járkált az irányítópult körül, és gyors mozdulatokkal elvégezte a beállításokat. Az oszlop középen
emelkedni és süllyedni kezdett, és a Doktor elégedetten nézett fel.

– A koordináták rendben vannak. – Meglepettnek látszott.

– Nagyszerű – mondta Susan. – Akkor nemsokára leszállunk.

– Hol? – kérdezte lan gyanakodva.

– Bárcsak tudnám – sóhajtott a Doktor.

– Szóval nem visz haza minket?

– Nem. Hogy tehetném? Legyen észnél!

– De kérem! – könyörgött Barbara. – Vissza kell vinnie minket.

– Az a gond – vallotta be a Doktor megveregetve az irányítópultot –, hogy nem működik

megfelelően. Néhány kódot még mindig nem ismerek. – Komoran nézett Ianre. –

Egyébként is, hogy megadjam a pontos célidőpontot, ismernem kellene a kiindulás pontos dátumát.
De úgy jöttünk el, hogy ilyesmi nem állt a rendelkezésemre.

– Úgy érti, nem is tudja pontosan, hogy működik ez az izé?

– kérdezte Barbara rémülten. – És még csak azt sem tudja, hová érkeztünk?

– Pontosan – válaszolta a Doktor, láthatóan mindkét kérdésre. Sértetten, morogva fordult el. – Azt
hiszik, valami varázsló vagyok?

– Nem hibáztathatják a nagyapát – szólalt meg Susan. – Túl gyorsan jöttünk el az előző helyről, ennyi
az egész. Sosem tudtuk meg, hogy pontosan mikor és hol voltunk.

Az oszlop középen egyre lassabban mozgott, végül megállt.

– Megérkeztünk – mondta a Doktor.

– Egy pillanat, megpróbált egyáltalán visszavinni minket a saját időnkbe? – kérdezte lan.

– Elhoztam magukat abból az időből.

– Nem ezt kérdeztem.

– De csak ennyit mondhatok – válaszolta a Doktor, és elfordított egy kapcsolót.

A képernyőn élettelen, kopár táj jelent meg.

– Ez nem sokat segít – mondta lan.

– Egyetértek – hagyta rá a Doktor. – Ez akárhol lehet.

– Most mit csinálunk?

– Csak egyet tehetünk. Kimegyünk, és megpróbáljuk megszerezni a pontos időbeli és térbeli

koordinátákat. Ha azt akarják, hogy hazajussanak. – A Doktor elégedetten dörzsölte a kezét. – Susan,
sugárzás?

Susan megérintette a műszert.

– Majdnem semmi, nagyapa.

– Remek. Akkor menjünk, és derítsük ki, hol vagyunk!

lan kérdően nézett Barbarára, aki bólintott.

– Maga vezet minket, Doktor – mondta lan beletörődően.

A Doktor kinyitotta az ajtót, és kilépett. Susan követte. lan a

kezét nyújtotta Barbarának.

– Kezdődik elölről...

Az ajtó becsukódott mögöttük.

Amikor már nem látta senki, a sugárzásmérő mutatója életre kelt. Ahogy sok minden a TARDIS-ban,
ez is kiszámíthatatlannak bizonyult, és csak Susan mozdulata kapcsolta be. A tű lassan elindult
felfelé, amíg el nem érte a veszélyes szintet.

A Doktort és kísérőit, bár sejtelmük sem volt róla, nagy veszély fenyegette. A bolygót, ahol leszálltak,
Skarónak nevezték, és feldúlta a többéves háború két faj, a kaled és a thal között.

A hosszú háború alatt a kaled faj megváltozott, mutálódott, háborús gépezetekként éltek és
harcoltak. A külsejükkel a nevük is megváltozott.

A Skarón a Doktort a sors a legnagyobb ellenségeihez vezette.

A dalekok már várták.

Vancsó Éva fordítása