Terrance Dicks

Acélszülöttek
1. Támadók

A MegaTech Központ volt az első célpont. A legnagyobb, legjobb számítógépes és elektronikai üzlet
volt Nagy-Britanniában, sőt talán az egész világon. Egy óriási kiállítóterem Londonban, a West Enden.
Odabent minden üveg és acél, telerakva mindenfélével a mezei PC-től a legújabb MP3-lejátszóig. A
MegaTech mindenütt reklámozta magát: újságok, tévé, internet, levelek... Fejlesszen még ma! Akció!
Minden idők legalacsonyabb árai! Vásároljon most!

Hát, vásároltak is. Hétfőtől szombatig, reggel nyolctól este hatig tolongtak a vásárlók, tapogatták a
kiállítóhelyeket, polcokat, elkapták a túldolgoztatott alkalmazottakat, elköltöttek minden pénzt,
amijük volt – sőt, többet is. Bármit, csak hogy a drágalátos számítógépeiket és kütyüiket naprakészen
tartsák, még úgy is, hogy ami naprakész ma, jövő héten már idejétmúlt lesz. A MegaTech akármilyen
vásárló érkezésére fel volt készülve. Kivéve olyanokra, akik hajnali háromkor jönnek.

A roppant bemutatóterem és a raktárszobák sötétek és csendesek voltak akkor. Mindössze pár

halvány lámpa égett. Az öreg Trevor, visszavonult rendőr és kiérdemesült éjjeliőr a székében ült a
főbejáratnál, a termosz és a szendvicsek bekészítve várták. Az asszisztense, Kevin valahol távol volt a
raktárat ellenőrizni.

Kevin figyelmes volt, így Trevor hagyta, hogy ezt ő végezze. Trevor tisztában volt vele, hogy a
MegaTechet a világ legjobb riasztó-rendszere őrizte. Ha bárki akárcsak erősebben ráfúj a külső ajtóra
vagy az ablakokra, csengők szólalnak meg, szirénák sikoltanak fel, fények kezdenek villogni, és a
bekötött riasztó is jelez a rendőrségen. A technológia azért van, hogy könnyebbé tegye az ember
életét. Hát hagyni kell végezni a munkáját! Trevor megtöltötte a termosz poharát erős, édes teával,
kicsomagolta a sajtos-hagymás szendvicsét, és harapott egy nagyot. Hirtelen a levegő mintha
megremegett volna előtte. Levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét. Talán egy kicsit túl
sokáig halogatta azt az eléggé elkésett szemészeti látogatást? Visszatette a szemüvegét, és
odanézett. Egy fénykör formálódott a bemutatóterem padlóján...

A közepén megjelent egy csillogó fémalak. Lassan megszilárdult. Elég ijesztő volt. Többé-kevésbé
humanoid alakja volt, de nagyobb volt akármilyen embernél. A fején valamiféle taréj volt furcsa,
fogantyúszerű csatolmányokkal, maga az arca pedig egy rémisztően üres acélmaszk. Trevor talpra
ugrott, amivel kiöntötte a teáját, és elejtette a szendvicsét.

– Hé! – kiáltotta erőtlenül.

A fémalak felemelte egyik karját, és csuklójánál egy fegyvercső kattant a helyére. Vöröslő fényű
energiasugarak csaptak ki belőle, Trevor megtántorodott, és a földre hanyatlott.

Egy második, hasonló figura pislákolt életre az első mellett. Trevor testét figyelmen kívül hagyva a
fémlények kiléptek a körből. Lassan a kirakati állványok felé haladtak. Volt, ami mellett elsétáltak.
Másokat pedig hatalmas fémöklükkel zúztak

be. Egyik-másik kiállított tárgyat a fénykörbe vitték, és elhelyezték benne.

A raktárban Kevin hallotta az összetörő üveg hangját. Előrántotta egyetlen fegyverét, egy gumibotot,
és a zaj felé rohant.

Hitetlenkedve torpant meg a kiállítóterem küszöbén. Trevor kiterült teste, az összetört üvegek, két
óriási ezüstalak, ahogy mászkálnak a sorok között...

A hatalmas alakok egyike pont felé fordult, és meglátta. Kevin hátat fordított, és futott, a csillogó
lény pedig kinyújtotta egyik fémkezét. Skarlátvörös fény villant ismét. Kevin megpördült a levegőben,
és elzuhant. Az ezüstalak betrappolt mellette a raktárba.

Másnap a rendőrség közleményében egy „rendkívül jól szervezett rablás”-ról beszélt, amit „egy jól
felszerelt, jól képzett, profi banda” hajtott végre. Egyes dolgokat viszont nem említettek, és nem
magyaráztak meg. A legújabb high-tech felszerelést mind a kiállítóteremből, mind a raktárból
elvitték, de a riasztórendszer nem jelzett semmit – pedig tökéletes, működő állapotban találták.

A két biztonsági őr halála is hasonlóképpen rejtélyes volt: senki nem tudta pontosan, mi ölte meg
őket. A boncolási vizsgálat csak annyit tudott mondani, hogy „komoly sokk érte a szervezetet, amit
ismeretlen eredetű erő okozott”.

A második őr, a fiatalabb és erősebb a kettő közül, még épp életben volt, amikor megtalálták. Pár
órával később hunyt el a kórházban, holmi „ezüstóriások”-ról motyogva. A hivatalos jelentésekben
ezt sem említették meg.

A második támadásra magában Whitehall szívében került sor. Megtámadták és kirabolták a

Tudományos Minisztérium mögötti titkos kutatólabort, az épületet, amely annyira védett és
biztonságos volt, hogy gyakran csak egy óriási széfként emlegették.

Az éjszakai műszak dolgozóinak nagy részét holtan találták. Az egyetlen túlélő, egy
kutatóasszisztens óriási ezüstalakokról hablatyolt a romok közt. Azonnal egy

szanatóriumba küldték.

Az ellenőrzés elárulta: szigorúan titkos készülékek hiányoztak, többek közt fejlett

megfigyelőeszközök és egy csúcstechnológiás kódtörő-dekódoló gépezet.

A nehéz fémkapun látható táblán ez állt:

CHADWICK GREEN

ŐFELSÉGE KORMÁNYÁNAK

KUTATÓ ÉS FEJLESZTŐ KÖZPONTJA

Engedély nélkül szigorúan tilos a belépés

A hajnali órákban történt, egy hideg, nyirkos éjszaka vége felé. Az eső elállt, de jeges szél váltotta fel.
A tábort övező ívlámpák éles fénye a nedves gyakorlótérre, a barakkok sorára és a másik oldalon álló
raktárakra és laboratóriumokra vetült.

A szolgálatban lévő őr a főkapunál Dexter Hanson volt. Unatkozott, elfáradt – és elege volt. Forró
teára és egy meleg ágyra vágyott, és szeretett volna a barátnőjével találkozni, aki a faluban dolgozott
a pubban. Arra gyanakodott, hogy a lány Harris tizedessel is találkozgatott. Hanson azt tervezgette,
hogy tiszta vizet önt a pohárba vele.

Rápillantott az órájára. Már csak fél óra, és megérkezik a váltás. Úgy döntött, megy egy kört, hogy
felmelegítse magát, és kicsit levezesse a dühét és frusztrációját. Ahogy megperdült, hogy elinduljon,
egy óriási ezüstfigurát pillantott meg, mely már a kapun belül volt. A gyakorlótér túloldalán a
laborsor felé osont. Egy pillanatig Hanson hitetlenkedve bámulta, aztán rákiáltott.

– Te ott! Állj, vagy lövök!

Az alak körbefordult, felemelte a karját, és a katonára mutatott. Hanson harctéri veterán volt – látott
csatát Irakban és Afganisztánban is. Ösztönösen reagált, félregurult a földön. Az energiakisülés
félretalált.

Féltérdre érkezve Hanson célra emelte automata karabélyát, és egyik lövést a másik után adta le az
ezüstalakra.

Az figyelmen kívül hagyta a támadást, és újra tüzelt. Dexter Hanson felsikoltott, a kín összerántotta,
majd élettelenül a földre zuhant. A tábor feléledt a lövések zajára, egy trikóra vetkőzött tizedes
rohant elő az őrség épületéből, automata pisztolyából ontotta a golyókat. Az ezüstóriás azonnal
tüzelt, leterítve a férfit.

Egy második fémalak jelent meg az első mellett, és ketten megindultak az épületek között.

Általános riadó bömbölt föl, és fegyveresek kerültek elő mindenütt. Az ezüstóriásokra lövedékzápor
csapott le, de semmi hatása nem volt. A katonákat kegyetlenül lelőtték, egyiket a másik után.

Egy páncélozott jármű száguldott a behatolók felé.

Volt egy nehéz gépágyúja, ami folyamatosan lövedékeket ontott a két lényre. Azok egyszerre
tüzeltek, a jármű a levegőbe repült. Majd a fémalakok folytatták menetelésüket.

Elérték a legközelebbi laboratórium ajtaját, és minden gond nélkül bezúzták...

2. Tanulmányi kirándulás

– Csak nyugi! – mondta a Doktor. – Lassan! Ez egy nagyon nyugodt lény, valószínűleg jobban fél
magától, mint maga tőle.

Komolyan! – elvigyorodott. – Nem bántásból mondom!

– Tudom. És ki fél? – felelte Martha megvetően. – Mármint, ez csak egy nagyszerű történelem előtti
lény, ami akkora, mint egy ház!

Idegesen a magasba emelte a csokornyi, húsos, zöld pálmalevelet a fölé tornyosuló, gigantikus
lénynek.

Martha Jones volt a Doktor jelenlegi útitársa. Orvostanhallgató volt, akkor találkozott a Doktorral,
amikor rémisztő idegen lények csapata szállta meg a kórházat, ahol a gyakorlatát végezte. Amikor
annak az ügynek vége lett, elfogadta a „csak egy útra” szóló ajánlatot.
Most itt voltak valahol a TARDIS-on kívül, egy tisztáson, egy buja, prehisztorikus dzsungel kellős
közepén. A fülledt, forró levegőt furcsa, vad lények kiáltásai töltötték be.

A Doktor előhalászott valahonnan egy viharvert, kürtszerű tárgyat, és belefújva magas, bizarr hangot
adott ki vele.

– Olyan, mint egy kacsahívó síp – magyarázta. – Csak hát nyilvánvalóan nagyobb méretű. És egy kicsit
nagyobb állatokat hív, mint a kacsák, ami hasznos, mert most még nincsenek kacsák. Na, itt is
vagyunk!

És bizony, egy óriási lény lépdelt ki a fák közül feléjük. Tömpe lábai voltak, nagy, tömzsi teste, és a
nagyon hosszú nyaka végén pici feje.

Hirtelen az apró fej lecsapott, és kiragadta a pálmaleveleket Martha kezéből. A lány végigmérte a
feje fölött csámcsogó dinoszauruszt.

– Biztos benne, hogy esetleg én nem kellek repetának?

– Ó, minden rendben van – biztosította a Doktor. – Ez egy Apatosaurus, szigorúan vegetáriánus. –

Egy pillanatra megállt, hogy átgondolja. – Nos, szinte majdnem az. Vagy talán az vegetáriánus, amit
megeszik. Ha esetleg idecsalnék egy Pterodactylust, vagy még jobb, egy T-rexet...

Még beszélt, amikor Martha megérezte, hogy remeg a talaj a talpa alatt. Egy hatalmas árnyék
borította be őket. Az

Apatosaurus rémülten felsikoltott, megperdült, és meglepő sebességgel eliszkolt.

De Martha nem is figyelte. Ő és a Doktor is megfordultak, hogy szemügyre vegyék a mögöttük

megjelenő, óriási teremtményt. Olyan magas volt, hogy a feje eltakarta a napot.

Masszív, brutális sziluett a fényes égbolt előtt.

– Azt mondtam volna, hogy „még jobb”? – nyögte a Doktor.

– Nem biztos, hogy pontosan úgy gondoltam.

Ahogy a szörnyű pofa feléjük tartott, a Doktor megragadta Martha kezét, és berántotta a TARDIS-ba.
Az állat éles, recés fogai ott csattantak össze, ahol egy másodperccel korábban még Martha állt.
Pillanatokkal később a TARDIS eltűnt onnan, a Tyrannosaurus hatalmas állkapcsa ismét az üres
semmin csattant.

Vagy a majdnem üres semmin.

A helyen, ahonnan az imént a TARDIS eltűnt, a levegő megremegett. Egy szögletes alak kezdett
formát ölteni...

A TARDIS biztonságában a Doktor végül megszólalt.

– Elnézést az előbbiért. Talán jobb lesz, ha a jövőben megmaradunk annál, hogy David
Attenborough-t nézünk. Bár nem hiszem, hogy dinoszauruszokkal foglalkozott volna. Legalábbis nem
ilyen közelről. Na? – elvigyorodott. – Most hova?

– Szerintem megvolt a mai izgalomadagom – közölte vele Martha.

– Egy békés helyre akkor. Haza. Nem, nem haza, az soha nem békés.

A lány elgondolkodott.
– Esetleg a munkahelyem? A kórház – javasolta Martha. – A jó öreg Royal Hope. Kíváncsi vagyok,
hogy állnak ott a dolgok. Amikor utoljára láttam, az egész épületet elrabolták.

– Az már megvolt – mondta a Doktor. – Elrabolt kórház? Semmi komoly. Hamar megoldódott.
Kapaszkodjon akkor, már megyünk is!

3. Válságkonferencia

A Chadwick Green Kutatóközpont vissza is tért rendes állapotába. A hadsereg jól kezeli a
szükségállapotokat: a megrongálódott épületeket eltávolították vagy újraépítették, a szétzúzott vagy
ellopott felszerelést pótolták.

A hadsereg mérnökeinek egy nagy csapata éjt nappallá téve ásott egy új biztonsági pincét. Ez a
hatalmas, acél- és betonfalú, föld alatti csarnok arra készült, hogy a jövőbeli támadásoktól megvédje
a szigorúan titkos tárgyakat.

Az emberi problémával szemben is hasonló sebességgel és hatékonysággal jártak el: a halott

katonákat, tudósokat és kutatóasszisztenseket szintén helyettesítették. A rajtaütésben

elhunytak családjait biztosították a hadsereg legmélyebb együttérzéséről, az igazságot kiképzési

balesetek és tudományos katasztrófák kitalált történetei fedték el. Kevés részletet lehet tudni,
biztonsági okokból, természetesen. Minden elhunyt rokonságának tekintélyes jóvátételt ajánlottak,
cserébe pedig mindössze csendet – és semmi hűhót kértek.

A föld alatti csarnok bejárata közelében volt a Biztonsági Szekció. Ez egy kommunikációs központnak
adott otthont, egy fényesen világított, légkondicionált, a legmodernebb felszereléssel telerakott
helyiség volt.

Tom Burton őrnagy, a biztonsági tiszt és másodparancsnoka, Sheila Sarandon kapitány egy hatalmas
képernyő előtt ültek, és már vagy századszorra nézték végig mogorván azt a zavaros, fekete-fehér,
biztonsági kamera által rögzített felvételt, ami hatalmas ezüstalakokat mutatott széttört kirakatok
között kószálni: a MegaTech Központ elleni támadást.

Furcsán különböző párost alkottak. Burton masszív ember volt, erős, egyenesen erőszakos jegyekkel.
Kinézetén nem sokat javított a tépett fül és a belapított orr sem. Fiatalkorában bokszolt, és rögbit
játszott a sereg színeiben. Nehézkesnek, unalmasnak és ostobának tűnt. De Tom Burton esetében a
látszat bizony csalt. Felettese egy alkalommal így jellemezte: „Egy A7-es rögbis gazember
Einsteinéhez hasonló aggyal”.

Sheila Sarandon fiatalabb és karcsúbb volt – egy elképesztően szép, szőke nő. Hasonlóan intelligens
volt, tele vad ambíciókkal. A hadsereg azért nagyrészt a férfiak világa volt, ő pedig tudta, hogy ha
sikeres akart lenni, nemcsak ugyanolyan jónak kellett lennie, mint tiszttársainak, hanem még
jobbnak.

Tom Burton tisztában volt vele, hogy a nő az ő pozíciójára tör. Nem mintha ez zavarta volna. Ahogy a
dolgok álltak, szíves örömest átadta volna neki.

Lekapcsolta a projektort, felállt és kinyújtózott.

– Nem mond valami sokat, nem igaz?

– Ugyanannyit, mint a minisztérium felvételei és a saját anyagunk, uram – felelte Sheila.

– A cybermanek visszatértek.

– Azt hittem, mind elpusztultak.

– Az igazat megvallva, nem dicsekedhetünk, ha a cybermanek kerülnek szóba – mondta Sheila

metsző gúnnyal. –

A cybermaneknek ténylegesen volt egy bázisa a régi Torchwood-toronyban, Canary Wharfon a nagy
invázió előtt. És a csata után volt egy kitörés valamikor, és létfontosságú idegen tárgyak tűntek el...

– Többek között fejlett kémfelszerelés és valami, amiről úgy vélték, idegen teleportációs eszköz –
szólt idegesen Burton. – És most még ez is. Még több fejlett technikát loptak el a

MegaTechből, a Tudományos Minisztériumból, még innen is.

Amit nem tudunk, az az, hogy miért. Mire készülnek?

– Egy műveletet készítenek elő – vélte Sheila. – Valami nagyot. Talán egy új megszállást.

– Két fővel?

– Kettőt láttunk eddig. Akár egész hadseregük lehet elrejtve valahol.

– Vidám gondolat – felelte Burton sötéten.

– Szembe kell néznünk a tényekkel, uram – folytatta Sheila.

– Azon gondolkodom, vajon nem kellene előlépnünk ezzel, figyelmeztetni az embereket...?

Burton a fejét csóválta.

– Ki van zárva. A megszállás és az utolsó csata is túl élénken él még az emberekben. A legkisebb
utalásra, hogy mindez újra megtörténhet, országszerte pánik törne ki... sőt, világszerte! Ezt vissza kell
tartanunk.

– Nem tarthatjuk titokban örökké.

– De még egy darabig titkolhatjuk. – Burton lecsapott egy köteg dossziét az asztalára. – Az áldozatok
rokonsága el van intézve, és a tévét is szigorúan letiltottuk erről.

– A pletykát és a suttogást nem lehet megállítani, uram – csökönyösködött Sheila. – Már vannak is
írások az interneten.

– Csak egy csapatnyi lökött összeesküvés-hívő – legyintett Burton. – Senki nem fog rájuk hallgatni. El
kell tussolnunk a dolgokat, amíg nem tudjuk, hogy valójában mi történik. Az, hogy lecsaptak erre a
táborra, a Katonai Hírszerzés hatáskörébe sodorta az ügyet, Sarandon kapitány, tehát a Katonai
Hírszerzés fogja megoldani, és azok mi vagyunk!

Sheila Sarandon eszébe jutott az a régi vicc, miszerint a Katonai Hírszerzés legnagyobb buktatója a
katonai intelligencia (vagyis annak hiánya), de elég fegyelmezett volt, hogy ezt ne mondja ki.

Burton felemelt egy mappát az asztaláról. „Szigorúan titkos” jelzés szerepelt rajta.

– A hivatalos jelentések szerint – kezdett bele – az egészet ez a Doktor kódnevű figura intézte el, az,
aki a jelek szerint egy öreg, kék rendőrségi fülkével dolgozik.
– Talán riadóztatnunk kellene őt – javasolta Sheila. – Kérjük fel a rendőrséget, hogy tartsák nyitva a
szemüket, és keressenek egy ősöreg rendőrségi fülkét meg egy vézna fickót csíkos öltönyben.

Viccként közölte, de Burton szemlátomást komolyan vette a javaslatot.

– Ez nem rossz ötlet, Sheila. Azonnal kérem elintézni. Ahogy most áll a szénánk, mindent meg kell
próbálni.

A nő figyelte egy darabig, hogy csak szórakozik-e vele, aztán rájött, hogy nem.

– Rendben van, uram – mondta, és felemelte a telefont.

4. Hazafelé

Martha Jones körbejárta a TARDIS konzolját, időnként a Doktorra pillantva, aki egy sor kijelzőt és
számlálót tanulmányozott. Most, hogy visszatérni készült a Royal Hope-ba, furán idegesnek érezte
magát. Hogy fognak érezni a régi barátai vele kapcsolatban? Hogy fog ő maga érezni?

– Mennyi idő még, Doktor?

Fel se nézett, úgy felelt.

– Ó, most már bármelyik pillanatban ott lehetünk. Gondolkodnom kellene. Talán.

– Nem kellene kormányoznia, vagy valami?

– Úgy véli? – A Doktor összevonta a szemöldökét, amiből egy piszkálódó vigyor lett. – Nincs arra
szükség. Előre beállítottam a célkoordinátákat.

– Igen, de hová? Az ókori Rómába? Az ötödik világháborúba?

– Ó, Martha, Martha, Martha...

Megkerülte a konzolt, és a lány vállára csapta a kezét.

– Higgyen egy kicsit! Legyen egy kis bizalma bennem! Talán néha megdöccentünk, igaz. Nagyon néha
megdöccentünk. Vagy megböffentünk. Vagy megcsuklottunk.

Kezét zsebre tette, és kirúgott a lábával, mintha ideges lenne. Aztán csuklott, mire a lány felnevetett.

– És, rendben, ott volt az a szerencsétlen ügy a Vezúvval – folytatta. – De legyen fair! Akárhogy
nézzük, a TARDIS nagyon is megbízható manapság. Csak kétszer kellett használnom a kalapácsot az
elmúlt pár út alatt. Még azon is elgondolkodtam, hogy megjavítom a kaméleonáramkört – izgatottan
bólogatott, mintha bizonygatni akarná, hogy ez így igaz. – Az egyetlen probléma az, hogy amikor
működött az áramkör, soha nem találtam ezt a jószágot. Mármint, ha nem jut eszébe, mivé is
változott a TARDIS...

Visszatért a konzolhoz, és tovább bámulta a kijelzőket. Martha elképzelni se tudta, miről beszélt. Úgy
döntött, jobb

nem kérdezni, és témát váltott.

– Egyébként mi olyan érdekes azokon a számlálókon? A Doktor felegyenesedett.

– Ó! Ki tudja? Maga tudja? Én nem tudom. Bár elég érdekes jeleket kezdtem fogni, amint a maga
téridő-szektorába érkeztünk.

– Miféle jeleket?

– Mindenféle dolgokat. Energiakilengéseket, továbbított jeleket, a Radio 5 Live-ot. Vagy csak valaki
egy teleportáló készüléket használ.

– Egy... mit?

– Vagy egy digitális rádiót.

– Végre értek valamit...

– Vagy sejtszintű disszeminációt.

– Nem, megint nem tudom követni.

– Anyagátvitel, tárgyak azonnali mozgatása egyik helyről a másikra. Nos, azt mondom, tárgyak, de
azok lehetnek emberek is. Épületek, akár. Mint egy kórház. Kisebb utalás volt, észrevette?

– Ja, megvolt, köszönöm. Mi van vele?

– Először is: lehetetlen – felelte a Doktor komoran. – Legalábbis annak kellene lennie. A technológiát
a maga idejében még nem találták fel.

– Talán megalkotta valaki – vélekedett Martha. – Valami

őrült tudós. Már megint.

– Nem valószínű. – A Doktor összevonta a szemöldökét. – De lehetséges egy sokkal aggasztóbb

magyarázat.

– Mint például?

– Valaki idegen technológiát használ. Talán – kimondta – egy idegen. Ez a kettő így-úgy együtt jár,
ahogy gyakran láttam.

– Jaj, ne! – sóhajtott Martha. – Csak még egy inváziót ne! Mi lesz most? Óriási vízilovak? Intelligens
gnúk? Földönkívüli lámák, esetleg? Csak azokat a borzasztó fémembereket ne! Azt nem bírnám ki
még egyszer.

A Doktor megnyugtatóan mosolygott.

– Ne aggódjon, akármi az, nem cybermanek! A cybermaneket beszippantotta az Üresség. És azt is

kétlem, hogy a lámák volnának.

– Talán megint kijutottak. A cybermanek.

– Lehetetlen. Az Ürességbe nyíló rés le van zárva. Örökre. Nem lehet újra megnyitni. Soha.

A Doktor mosolya elolvadt, és egy pillanatig hihetetlenül szomorúnak látszott.

– De talán...

– Mi? Mi a baj, Doktor?

Mielőtt a Doktor felelhetett volna, a TARDIS-konzol egy sorozat diszkrét csipogást eresztett el.
– Megjöttünk – közölte vidáman a Doktor. – Showtime!

Megérintette az ajtóvezérlőket, és óvatosan kisandított.

– Nos, nem igazán hasonlít az ókori római Circus Maximusra – ítélte meg Martha. – És senki sem
lövöldöz ránk.

A lány követte a Doktort, ki a TARDIS-ból, és körbenézett. Egy hosszan elnyúló makadámúton álltak,
melynek mentén

autók hosszú sora kígyózott, orvosszakértők Rolls-Royce-aitól kezdve a medikusok kivénhedt

tragacsaiig mindenféle. Egy nagy épület állt a háttérben.

Martha átölelte a Doktort.

– Nagyon jó, Doktor, jó munka! Pontosan a Royal Hope Kórház parkolója.

– Persze – mondta szerényen a Doktor. – Mi más lenne?

A háta mögött már nem is voltak keresztben az ujjai.

– Na, jöjjön akkor! – kérte Martha izgatottan. – Bemutatom az összes cimborámnak!

A Doktor megrázta a fejét.

– Jobb, ha nem. Lehet köztük olyan, aki emlékszik rám. Jobb elkerülni a kényelmetlen kérdéseket.

– Azt hogy kell?

– Ó, szerintem nem lesz vele gondja. Amikor az ember a hihetetlennel szembesül, általában úgy
reagál, hogy nem hiszi el még akkor sem, ha a saját szemével látta. Mókás csapat maguk, emberek.

– Mit fog addig csinálni?

– Körbejárok, és igyekszem ráérezni a dolgokra. Találkozzunk ugyanitt pár óra múlva. Kellemes
találkozót! – rámosolygott, és a forgalmas utca felé indult.

– Hé! – kiáltott utána Martha. – Parkolójegy! Vegyen egyet, különben... – Megszakadt a mondat,
ahogy a rendesen két autó közé parkolt TARDIS-ra nézett. – Különben kerékbilincset kap

– motyogta.

Csalódottan nézte, ahogy a Doktor eltűnik a távolban. Nagyon szerette volna bemutatni a barátainak.
De mégis – ez volt a Doktor, nehéz lekötni. Amikor már azt hiszed, a legjobb barátok vagytok,
egyszerűen elsétál.

Talán nem is volt olyan meglepő, hogy a Doktor időnként kiszámíthatatlanul cselekedett. Az idő nagy
részében annyira jól hozta a vézna kockafigurát, hogy nehéz volt arra gondolni, valójában egy
hihetetlenül öreg földönkívüli.

Na jó, ebből kell a lehető legtöbbet kihozni. Martha a kórház felé vette az irányt.

Nem sokkal később egy fiatal rendőrtiszt járta körbe a parkolót. Volt néhány példa lopásokra a
kocsikból, sőt még egy késő éjjeli rablótámadás is akadt, úgyhogy a kórházi fejesek ragaszkodtak
hozzá, hogy „ez így nem mehet tovább, valaminek történnie kell”. Jim Wilkie rendőrtiszt volt az a
bizonyos valami.
Éles elméjű, ifjú rendőr volt, éppen csak túl a gyakorlati idején, és nagyon komolyan vette a
munkáját. Több kollégájával ellentétben az összes hivatalos üzenetet és utasítást tanulmányozta és
bemagolta. Ma például volt egy furcsa felszólítás arra, hogy figyeljenek, hátha megpillantanak egy
régi, fából készült rendőrségi fülkét.

Wilkie hirtelen megtorpant a parkolt autók között.

– Gordon Bennett! [Brit képregénykarakter, aki rendszeresen és módszeresen kitol a szomszédjával,

aki ilyenkor mindig felkiált: "GORDON BENNETT!" Ez szállóigévé vált Nagy-Britanniában, bűnözők
elfogásakor emlegették, vagy a rosszcsont gyerekeket fenyegették vele.] – gondolta. – Megvan!

Egy kék fafülke. És mintha még bizonygatni is akarná, ajtaján a szavak: „Rendőrségi fülke”. Az ajtón a
felirat pedig ezeket állította:

Rendőrségi telefon

Ingyenes

Közösségi

Használatra

Tanácsadás & Segítségnyújtás

Azonnal megszerezhető

Tiszt & Autók

Válaszolnak minden hívásra

Nyitáshoz húzni

Micsoda idők voltak!, gondolta Wilkie rendőrtiszt. Kitapintotta a rádiót a mellkasán levő zsebben.
Megrángatta az ajtót, de az nem volt hajlandó mozdulni.

Nem elvárható, hogy még mindig működjön, vélekedett a rendőr.

Beszólt a rádióján az őrsre.

– Őrmester, emlékszik arra a felkérésre, hogy figyeljünk oda egy régi rendőrségi fülkére? Nem fogja
elhinni, de ebben a pillanatban találtam meg a Royal Hope parkolójában...

Lassan körbejárta a fülkét, átfurakodva az autók között.

– ... és nincs parkolójegye.

Az ügyeletes tiszt sóhajtott, letette a teásbögréjét, és lejegyezte Wilkie jelentését.

– Jó fogás, fiam. Máris továbbítom. Figyeld a dobozt!

Wilkie hangja recsegősen szólt a rádióból.

– Figyeljem? Minek, őrmester?

– Hogy nehogy valaki elhajtson vele!

Az ügyeletes máris kézbe vette a telefont, és máris tárcsázta a Központi Hírszerzési Irodát, ahonnan a
kérés jött, és továbbította Wilkie jelentését. Ők meg aztán adják tovább annak, akit érdekel.

Fura ügy, gondolta. Biztos valaki elemelte egy

múzeumból...

Belekortyolt a teájába.

5. Cybermanek

Egy gigantikus, homályba burkolózó, kupolás épületben egy magas ezüstalak állt egy nagy halomba
hordott elektronikus felszerelés felett. Még több kütyüt tartalmazó láda állt szerteszét.

Nem messze egy második óriás dolgozott egy kisebb gép-felépítményen, melynek közepén egy nagy
monitor állt. Nagy köteg kábel tartotta életben a gépezetet, mely az áramot a londoni
energiahálózatról lopta.

Egy harmadik figura felügyelte a másik kettő munkáját – a Cybervezér.

– Lassan halad a munka. – A Cybervezér hangja durva, fémes volt, furcsa sípoló felhanggal. Az első
cybermanhez fordult. – Működik az erőtér?

– Az erőtér helyben van, Cybervezér.

– És a monitor?

A kijelzőnél tevékenykedő cyberman hasonlóan lapos hangon felelt.

– A monitor működik. Ha közeleg, észlelni fogjuk az idegen formáját.

– Valami hír a teleportáló készülékről?

– Működik, de megbízhatósága megkérdőjelezhető.

– Megbízhatóvá kell tenni. A készülék létfontosságú nekünk. Ha fel akarunk szerelkezni az utolsó terv
végrehajtásához...

Az első cyberman félbeszakította.

– Nincsenek meg a tudományos ismereteink a végső terv végrehajtásához. Anélkül a tudás nélkül a
felszerelés haszontalan.

A második cyberman hozzátette.

– A fosztogatásaink biztosan felkeltik az emberek figyelmét.

Erőik keresni fognak minket.

Az első visszacsatlakozott a borúlátó tirádába.

– Az emberek észlelni fogják, hogy áramot veszítenek. Nem tudjuk örökre elrejteni. Idővel használni
fogják ezt, hogy levadászhassanak minket. Túl kevesen vagyunk. Nem tudjuk legyőzni őket.

A Cybervezér nyugodt, szenvedélytől mentes hangon szólalt meg.

– Mindaz, amit mondotok, igaz. A tervünknek nagyon kicsi esélye van a sikerre. De csak ez a tervünk
van. Végig kell vinnünk. Fenn fogunk maradni.

Az első cyberman vette át a szót.

– Csak annak, aki lezárta az Ürességet, van meg a tudása ahhoz, hogy újra megnyissa azt.

Mire a második:

– Az, aki lezárta a Ürességet, nincs itt. Elmenekült előlünk.

– Vissza fog térni – közölte a Cybervezér.

– Támadás alatt tartjuk ezt a bolygót. Ő érzelmileg kötődik hozzá, ez a gyengesége. Hallani fog a
támadásainkról, és vissza fog jönni.

Hirtelen a monitor felől éles, csipogó hangsor hallatszott.

Egy kis fénypont vibrált a képernyőn.

– Visszatért – jelentette az első cyberman.

– Találj pontos helyszínt!

– Nem lesz könnyű.

– Meg kell tenni. A tervünk működéséhez szükségünk van a

Doktorra.

A Doktor zsebre tett kézzel bóklászott a kórház körüli, nyüzsgő utcákon. Az eső elállt, a szél sem fújt,
kellemesen napos reggel volt. És valahol valami rejtélyes dolog történt. Ezt szerette a Földben:
ugyanolyan szeszélyes volt, mint az időjárása.

Volt valami nagyon furcsa azokban a teleportációs jelekben...

Egy járókelőkkel teli kis utcában találta magát, amit könyvesboltok és kávéházak szegélyeztek. Az
egyik kávézón felirat hirdette: „Nick Internetkávézója”.

– Aha! – mondta a Doktor. – Tökéletes!

Apró, elég ápolatlan kis hely volt. Egy üvegtetejű pult, mögötte kávéfőző. Azon túl két sor
számítógép, néhány közülük pont használatban.

A pultnál maga Nick állt, egy alacsony, vékony, szomorú külsejű férfi, zilált kecskeszakállal. A
Doktorra bámult, és gyászosan megkérdezte.

– Időt kér?

A Doktor bólintott.

– Igen, nos, ez a nagy kérdés, nem? Az idő! Tudja, mit mondok mindig? Idővel kiderül. Elképzelni sem
tudja, milyen gyakran ez a helyzet.

Rávigyorgott a tulajra. Nick sóhajtott.

– Meddig?
– Ja, ez meg a másik, nem igaz? – Fogain keresztül szívta be a levegőt. – Meddig, de tényleg? Ki
tudja? Ettől kezdve örökké. Tudja, Newton azt mondaná... – elkomorodott. – Bocsánat, mi is volt a
kérdés?

Nick hozzá volt szokva az őrültekhez.

– Meddig leszel gépnél? – kérdezte türelmesen.

– Ó, egy óra bőven elég lesz.

– Két font. Kapucsínót?

– Nem kérdés!

– Még két font.

A Doktor átkutatta a zsebeit, és hamarosan összeszedett elég aprót, hogy fizesse a kapucsínóját és az
időt a számítógépnél.

Nick rámutatott az egyik gépre.

– Az lesz az, a sor végén.

A Doktor odavitte a kapucsínóját a komputerhez, és leült.

Pár pillanatig üres tekintettel vizslatta a billentyűzetet.

A szomszéd gépnél ülő, sötét hajú lány, egy szakdolgozatán dolgozó jogászhallgató felé fordult, és
megkérdezte.

– Segítsek?

– Köszönöm, de azt hiszem, menni fog.

Előhúzta a szemüvegét, és az orrára lökte.

Hosszú ujjai döbbenetes sebességgel kezdtek száguldozni a billentyűzet fölött.

Egy hírcsatorna jelent meg. A Doktor végigpörgetett rajta, villámgyorsan olvasva. Újabbat és újabbat
hívott elő. A lány felvonta szemöldökét, és visszafordult a saját képernyőjéhez.

A Doktor hátradőlt, és azt emésztgette, amit olvasott. Csak a szokásos: világszerte háborúk, politikai
küzdelmek, showbiznisz, pletykák a hírességekről – az emberiség nem nagyon változott. Meg
bűnözés! Egész pontosan rablások. Kettő is: egy számítógépes bolt meg egy kormányzati
kutatólabor. Volt egy nagyon rövid hír egy katonai táborban történt támadásról, de a hírek furcsán
semmitmondóak voltak.

De még így is tudta, hogy három igen jól védett létesítményt ért támadás, és nem volt arra
magyarázat, hogy jutottak be a támadók, vagy hogyan távoztak. Egy erősen védett helyre való
bejutás és nyom nélküli eltűnés igencsak utalt valamire: teleportálásra.

A Doktor röviden elgondolkodott, felidézve egy honlapot, amit egy korábbi földi látogatásán látott,
egy olyan oldalt, ami megmagyarázhatatlan furcsaságokkal foglalkozott. Egy honlapot, amely furcsa
indokokat vonultatott fel furcsa jelenségekre. Összeesküvéseket.
Ujjai ismét lecsaptak a billentyűzetre. Ahogy számított rá, mindhárom rablás fontos szerepet játszott
azon a honlapon. Még egy különleges cikk is szólt róluk, ami tartalmazott egy olyan létfontosságú
információt, mely a Doktor által olvasott összes többi hírből hiányzott.

Hatalmas ezüstalakokat láttak mindhárom fosztogatás helyszínén. Ezeket az észrevételeket viszont a

vezetés minden

eszközzel próbálta elnyomni, az állam minden erejét latba vetve: törlési felszólítások, a Hivatali Titok
Törvénye, bírósági rendelkezések... azok a tanúk, akik nem voltak hajlandóak csöndben maradni,
egyszerűen eltűntek, többükről tudni vélték, hogy őrzött elmegyógyintézetekben vannak. A cikkíró
szerint egyetlen lehetséges magyarázat volt csak: a cybermanek visszatértek, és a hatóságok a pánik
elkerülése végett visszatartották az igazságot.

A cikk hangneme vad és hisztérikus volt a Doktor szerint, az írója pedig kissé őrült lehetett. Ennek
ellenére mégis igaza volt, a cybermanek visszatértek. És ha ő tudott róluk, talán ők is tudtak már róla.
És Martha hamarosan ott ácsorog majd a TARDIS-nál.

A Doktor felpattant, a csinos lány a szomszéd gépnél pedig végigmérte.

– Mindent megtalált, amit akart?

– Ó, igen. Kicsit talán többet is, mint amennyit aláírtam. – A Doktor még egyszer rámosolygott, most
egy kissé szomorkásán, aztán elsietett. A lány figyelte a távozását.

– Kár – gondolta. – Teljesen lökött, persze. De mennyire

érdekesnek tűnt egy kockához mérten!

Visszatért a szakdolgozatához.

6. Találkozó

Martha Jones egy ismerős osztályon állt, magába szívta a légkört: a nővérfülke, maguk a nővérek,
gyógyszeres üvegek, ágyneműk, kisasztalok virágokkal és gyümölcsökkel, egy elhúzott függönyök
mögötti ágy. Változatos egészségi állapotú páciensek, vidámak vagy nyomorultak. Fura, hogy a

leggyakrabban a betegebbek voltak a jobb kedélyűek és kevésbé panaszkodóak. A legtöbb bajt

mindig azok a betegek okozták, akiknek legfeljebb egy benőtt lábkörme volt.

Rachellel csevegett, egy medikustársával. Régóta barátok voltak, és Rachel nagyon örült, hogy
láthatja, nagy öleléssel és örömködéssel fogadta. Úgy tűnt, túltette magát a közelmúlt eseményein,
szinte el is felejtette őket. Vagyis talán inkább nem akart emlékezni a legkisebb részletre sem.

Martha eszébe jutott, amit a Doktor mondott a parkolóban.

– Persze, a dolgok elég szépen visszatértek a normális kerékvágányra – mesélte Rachel jókedvűen. –
Vissza a taposómalomba! És veled mi van? Attól tartottunk, hogy meghaltál, vagy
idegösszeroppanásod volt, vagy bármi.

Martha ekkor jött rá, hogy nem talált ki fedősztorit magának. Idegesen nevetett.

– Nem, én jól vagyok.

– Hova mentél? Merre jártál ennyi ideig?

– Hát, eléggé zaklatott voltam. Mármint, mind azok voltunk, nem? Csak el kellett tűnnöm egy időre...

És ejha, milyen messzire tűntem el!, ismerte el magában. Rachel kuncogott.

– Mindenféle pletykák voltak. Egyesek azt mondták, hogy megszöktél a rejtélyes férfival.

– Miféle rejtélyes férfival?

– A vézna férfival. A rendőrség kereste később.

– Na, de amúgy mikor jössz vissza? – érdeklődött Rachel.

– Még nem tudom. A dolgok még nem álltak össze teljesen.

– Ne felejtsd el, hamarosan vizsgák! Tudtál lépést tartani a munkáiddal?

– Nem igazán. – Martha felnevetett.

Úgy érezte, elég sok mindent tanult, amíg távol volt. Csak ez a sok minden nem volt benne a
tanmenetben.

Egy parancsoló hang csattant fel a körlet végében.

– Miss Swales? Volna egy perce?

– Chambers kezdi a vizitet – grimaszolt Rachel. – Mennem kell.

– Nekem is – mondta Martha. – Figyelj, ne mondd el senkinek, hogy láttál, oké?

Ahogy Rachel elsietett, Martha is gyorsan távozott a körletből. Hiba volt csak úgy betoppanni,
gondolta. Elkerülhetetlenül kényelmetlen kérdésekhez vezetett.

Nem akart csapdába esni valami ismerőssel egy liftben, aki még több kérdést tett volna fel, így a
lépcsőn ment le a forgalmas főbejárathoz, aztán elindult a parkolóba.

Nagy megkönnyebbülésére a TARDIS még mindig ott volt.

Legalább a Doktor nem lépett le, és hagyta őt hátra a

Földön.

Mit is értek azon, hogy hátrahagyni?, gondolta. Hisz a Föld az otthona volt. Ez a kórház, ez a parkoló
voltak azok a helyek, ahova tartozott. Ezt furcsán nehéz volt elfogadni. Akkor ő most... mivé is vált?
Nem volt rá szó. Egy kozmoszlakóvá? Mint a Doktor... Meddig járhat él bohóckodni a téren és időn
keresztül a Doktorral? És hogyan is hagyhatná abba?

Sok gondolkodást igényelt ez az egész. Nekidőlt a TARDIS-nak, és várakozni kezdett.

Hirtelen a levegő remegni kezdett a szeme előtt.

Martha megdörgölte a szemét, és pislogott, de a vibrálás folytatódott. Benne egy alak kezdett formát
ölteni.

Emberhez hasonló volt – fej, test, karok, lábak –, de minden embernél jóval nagyobb volt. Úgy tűnt,
mintha fémből lenne, ragyogó acélból. A masszív test mellkasrésze alatt mintha rétegzett páncélzat
lett volna. A fejből fogóra emlékeztető csövek álltak ki.
A szemek csak kerek lyukak voltak, a száj egy keskeny, hosszúkás rés.

Martha tudta, mi az. Látta már a tévében és számtalan újságban a szörnyű alakot az invázió idején.

Egy cyberman volt.

Lehetetlen, Doktor?, kérdezte magában. Akkor is itt van,

életnagyságban, halál gonoszán! Ezt meg kell magyaráznia...

A cyberman fémes, lapos, személytelen hangon szólalt meg.

– Hol van a Doktor?

– Ki? – Martha nyelt egyet.

– Egy kettős szívjelet figyeltünk meg ezen a területen. A

Doktornak két szíve van. Hol van a Doktor?

– Nem tudom.

– Ezt a fülkét láttuk a Torchwood-toronyban. Bent van a Doktor?

– Nem... elment.

– Hova ment?

Martha lassan hátrált a rémálomba illő lény elől.

– Messzire, hosszú időre – nyökögte. Azt kívánta, bár igaz lenne. De a Doktor bármelyik pillanatban
visszatérhet, azzal pedig belesétálna a csapdába.

A cyberman kinyújtotta a kezét, és egy fegyvercső ugrott a helyére a csuklójánál.

– Kell nekünk a Doktor. A Doktor nélkül haszontalan vagy számunkra. Ez az utolsó figyelmeztetés.
Mondd el, hol találjuk a Doktort, vagy törölni foglak.

7. Csapdában

Martha belebámult a cyberfegyver sötét csövébe.

Ha hátat fordít, és rohanni kezd, cikkcakkban... Mélyen belül tudta, hogy hasztalan volna. A
cyberman egyszerűen lelőné. Mégis, még ez is jobb volt, mint itt állni, és várni, hogy megöljék. Izmai
megfeszültek, felkészült, hogy ugorjon – amikor egy méltatlankodó kiáltás megállította.

– Hé, te!

A Doktor kilépett egy furgon mögül. A cyberman odafordult, karja lövésre emelve. A fegyver a
Doktorra célzott.

– Doktor, vigyázzon! – kiáltotta Martha.

– Csak maradjon, ahol van! – utasította nyugodtan a Doktor, és visszahúzódott a kocsi mögé. A
cyberman utána vetette magát.
Halálos bújócska vette kezdetét a parkoló autók sorai között. A Doktor célja egyszerű volt –
kicselezve megkerülni a cybermant, és eljutni a TARDIS-ig.

De a cyberman láthatóan tudatában volt ennek. Amikor csak a Doktor megugrott a TARDIS felé, már
ott is volt, az útját állta.

De a Doktor gyorsabb és mozgékonyabb volt, és végre kapott egy esélyt. Színlelt egy mozdulatot
balra, aztán jobbra mozdult, megkerülte a cybermant, és Martha és a fülke felé rohant, a TARDIS
kulcsát keresve futás közben.

Martha izgatottan várta, készen arra, hogy a TARDIS-ba vesse magát, amint a Doktor kinyitja az ajtót.

Aztán, legnagyobb rémületére, a levegő remegni kezdett köztük...

Hirtelen egy második cyberman jelent meg, és a Doktor egyenesen a karjába rohant. Az elképesztően
erős szorításába fogta, a Doktor hiába küzdött dühödten, semmi haszna nem volt. Az első cyberman
feléjük lépdelt.

– Martha, futás! – kiáltotta a Doktor.

A levegő ismét megremegett, és a Doktor legnagyobb döbbenetére a szorítás eltűnt. Az őt lefogó

cyberman egyszerűen nem volt ott többé – és a másik sem.

Csodálkozó fejcsóválás közepette lépett oda Marthához, aki úgy állt ott, mint aki megkövült.

– Rendben van? – kérdezte tőle.

– Aha, igen – felelte a lány nyugodtan. – Idegen szörnyek támadnak meg, ugyan, ez mindennap
megtörténik. Tulajdonképpen – jegyezte meg – azt hiszem, tényleg mindennap megtörténik. Maga?

– Ó, én jól vagyok. Gyerünk, tűnjünk el innen!

– Nagyszerű ötlet!

Martha a TARDIS ajtaja felé lépett, de a Doktor megrázta a fejét.

– Még nem. Egy-két dolognak utána kell nézni itt. Tulajdonképpen nem csak itt. Tulajdonképpen nem
csak egy-két dolognak... tudja, mit?

– Mit?

– Szívesen meginnék egy jó teát.

Tipikus, gondolta Martha. Amikor én akarok menni, akkor ő akar maradni.

Hangosan csak ennyit mondott:

– Tudok egy jó helyet.

Egy sarokasztalnál találtak helyet a zsúfolt kórházi kantinban. Leültek egy-egy teával.

– Szóval akkor – mondta Martha –, eljött a magyarázatok ideje. Honnan jöttek azok a cybermanek?
És miért tűntek el?

– A második kérdésre tudok egy tippelős választ adni. A transzportációs rendszerük egy
szempillantás alatt működik.
Nem emlékszem, hogy a cybermanek tudtak volna teleportálni, azaz valószínűleg idegen
technológia, legalábbis idegen nekik. Valószínűleg többször használták, mint kellett volna. És azt
hiszem, nincs szerviz-megállapodásuk a Teleport Állunk Kft-vel, a teleportálók javításának és
beállításának mestereivel. És hogy honnan jöttek...

– Azt mondta, lehetetlen, hogy több cyberman legyen a Földön.

– Az is.

– De itt voltak!

– Itt voltak – értett egyet a Doktor.

– Tévedett.

– Nem tévedtem – válaszolta a Doktor egyszerűen. – Zseni vagyok.

– De...

– Amit voltaképpen mondtam, vagyis, amit voltaképpen gondoltam, vagy amit voltaképpen mondani
akartam, az az, hogy lehetetlen, hogy az Ürességből a Földet megtámadó cybermanek közül egy is itt
legyen a Földön.

– Miért?

– Mert mind megfertőződtek az Üresség anyagával, és én elintéztem, hogy visszaszippantsa őket az

Üresség – széttárta a karját, hogy megmutassa. – Slutty. Így.

– Tehát ez a kettő egy új csapat tagja, felderítők egy támadó hadseregből.

– Nem – mondta a Doktor határozottan, a fejét csóválva. – Lehetetlen, hogy több cyberman áttörjön.
Megmondtam, örökre lezártam a rést az Ürességen. – Ismét a bánat kifejezése suhant át a Doktor
arcán.

– Na, de ez jó, nem? – kérdezte Martha. – Már hogy a rés örökre le van zárva.

– Gondolom, az.

– Akkor miért vág ilyen sanyarú képet?

– Személyes okok – felelte röviden a Doktor. Figyelmét ismét a jelenre terelte.

– Szóval – folytatta Martha –, úgy gondolja, a régi, támadó cybermanek nem lehetnek már itt.

– Így van.

– És újak nem érkezhettek?

– Az lehetetlen.

– Akkor hogy lehet itt az a kettő, amit láttunk? Mármint, azt leszámítva, ha mindig is itt voltak...

Elnémult. A Doktor hatalmas szemekkel bámult rá.

– Ez az! Itt készültek! Hé, lehet, hogy maga is zseni.

– Kösz. Doktor...
– Még mielőtt a támadást megindították, a cybermanek létesítettek egy bázist a Torchwood-
toronyban, Canary Wharfon. Ott új cybermaneket készítettek. Tisztán földi alapanyagokat
használtak. Dolgokat, amiket itt találtak. Ez a csapat soha nem kelt át az Ürességen. – A Doktor
felidézte

azokat a jelentéseket, amiket a neten olvasott. – Nagyon kevesen lehetnek...

– Annál jobb – Martha elgondolkodott. – Ott volt az utolsó csatában, nem?

A Doktor bólintott.

– Az unokanővérem, Adeola. Ő a Torchwood-toronyban dolgozott. Soha nem jött haza, miután... –

sóhajtott. – Csak kíváncsi vagyok, látta-e. Kicsit hasonlított rám.

A Doktor nem felelt, a semmibe révedt. De lelki szemei előtt megjelent egy sötét bőrű lány, ahogy
mereven ül az irányítóegységénél. Látta maga előtt, ahogy a fejhallgatót letépik róla, a húsba épülő
cyberman-sejtköteget kiszakították mélyről, az agyából. A Doktor megszabadította őt és pár
kollégáját a cyber-irányítás alól, és ezzel megölte őket.

Martha figyelte a Doktor arckifejezését.

– Doktor, mi az?

A Doktor küszködve szabadult meg a szörnyű emléktől.

– A végén elég kaotikusak voltak a dolgok. Egy csomó ember meghalt. Sajnálom, Martha.

A lány még kérdezett volna, de hirtelen meghallotta, hogy a terem másik feléből szólítják.

– Martha, itt vagyok!

– Ez Rachel, egy régi barátom. Korábban beszélgettünk.

Megszabadulok tőle, de pár percet csevegnem kell vele.

A Doktor bólintott, mintha alig hallotta volna, Martha pedig otthagyta. Ott ült, a műanyagpoharában
lötyögő hideg teát nézve. Meg kellett tudnia többet arról, hogy mi is történt...

Aztán egy árnyék borította be. Felnézett, és egy vonzó, szőke lányt pillantott meg a hadsereg
uniformisában. Két

robusztus, vörös sapkás katonai rendőr vette közre, mindkettejüknél revolver.

– Sheila Sarandon kapitány vagyok – darálta a nő ropogósan. – És maga a Doktor.

Állítás volt, nem kérdés.

A Doktor elgondolkodva mérte végig. Ez nem ígérkezett túl jónak.

– Nagyon sok doktor van itt – jegyezte meg finoman. – Végül is ez egy kórház.

A lány fagyos mosolyt villantott rá.

– Jó, de maga a Doktor. Az, amelyik nekünk kell. Le van tartóztatva!

8. Letartóztatva

A Doktor hátradőlt ingatag műanyag székén, tétován végignézett a kantinon. Pillantása Marthán
állapodott meg, aki már nem beszélt a lánnyal a teáért sorban állók közt, hanem őt nézte riadtan.

Ahogy elindult felé, a Doktor egy nagyon picit megcsóválta a fejét.

A terem másik végében Martha értette a jelet. Semmi haszna nincs, ha mindkettejüket elviszik a
hatóságok. Rachelhez fordult.

– Kérem szépen a kabátodat, gyorsan! Csak egy pillanatra. Rachel értetlenül levette a fehér dzsekijét,
Martha pedig

belecsusszant.

Egy ismerős figurát pillantott meg maga előtt a sorban, és megveregette a vállát.

– Fanshawe! Hát hogy vagy?

A fiatalember, egy újabb medikus csoporttárs megfordult, és döbbenten mérte végig.

– Martha, mit csinálsz te itt? Visszajöttél közénk?

– Nem egészen. Az egy új sztetoszkóp? – kérdezte. – Hadd nézzem meg!

Lekapta a fiú nyakából, és úgy tett, mintha a szívét hallgatná. Rachel végignézte az egészet.

– Hé, Martha, mi van? A rejtélyes barátod ott azokkal a katonafélékkel van? Úgy tűnik, mintha
bajban lenne.

– Általában bajban is van – felelte Martha.

– Nézd, nem tudom most elmagyarázni. Csak csevegjünk, oké? Hogy be tudjak olvadni.

Az asztalánál a Doktor időt próbált nyerni.

– Szóval mivel is vagyok vádolva? Tudja, vannak ám jogaim.

– Kétlem, Doktor – válaszolta a fiatal nő. – Nem állampolgár, nem igaz? A bizalmas akták szerint még
csak nem is ember. Maradjunk annyiban, hogy nemzetbiztonsági ügy.

– A bolygóbiztonsági ügy pontosabb kifejezés lenne – a Doktor talpra állt. – Rendben, ha megyünk
valahova, menjünk!

– Csak semmi balhé – intette az egyik méretes katonai rendőr.

A Doktor elgondolkodva mérte végig. Az igazat megvallva, a Doktor igencsak szeretett volna
kapcsolatba lépni a hatóságokkal, a saját elképzelései szerint. De ez is ugyanolyan jónak tűnt, mint
bármilyen más mód.

– Egyébként merre van az útitársa? – kérdezte Sarandon kapitány.

– Útitársam? – A Doktor zavarodottnak látszott.

– Az akták szerint mindig van egy útitárs. Általában egy dekoratív nő. Hol van?
– Ötletem sincs, hogy miről beszél – felelte a Doktor –, de ha szeretné, maga lehet az útitársam! –
Nézte, ahogy a lány arckifejezése elkomorul. – Oké, nem szeretné. Akkor az állás még nincs betöltve!

Sarandon kapitány szétnézett a tele kantinban. Orvosok, nővérek, medikusok és páciensek töltötték
meg. Volt köztük néhány vonzó, fiatal lány.

– Jól van, majd később összeszedjük. Gyerünk, Doktor! –

Elindult az élen, ki a kantinból, a Doktor pedig követte, kétoldalt kísérte a két katonai rendőr. A
főbejáraton át hagyták el a kórházat. Ahogy elérték a lépcsőket, a Doktor nem bírta ki, hogy ne
pislantson a parkoló felé.

– Ne aggódjon a TARDIS miatt, Doktor! – biztosította Sarandon kapitány. – Jó kezekben van. Röviddel
utánunk az is Chadwick Greenbe érkezik majd.

Átvezette a csapatot a parkolón arra a helyre, ahol azelőtt a TARDIS állt. Egy nagy, beépített daruval
rendelkező vontató

állt a fülke mellett, olyan, amilyennel a szabálytalanul parkoló autókat szokták elszállítani. Overallos
férfiak erősítették rá a daru láncait éppen.

– Mégiscsak kellett volna parkolójegyet vennem – közölte a Doktor a munkásokra vigyorogva. –

Óvatosan bánjanak vele, jó? Már nem olyan fiatal, mint régen. Na persze, ki az?

– Erre, Doktor – intette Sarandon kapitány. Egy katonasági személygépkocsihoz vezette. Az egyik
katonai rendőr beült hátra, a másik pedig intett a Doktornak, hogy kövesse.

Beszállt, a második rendőr követte, szendvicsbe szorítva a Doktort. Sarandon kapitány ült be a sofőr
mellé, és az autó kilőtt.

– Tehát, hol is van, és micsoda is Chadwick Green? – kérdezte a Doktor, ahogy elhagyták a parkolót.

– Katonai kutatóbázis, épp csak Londonon kívül – felelte Sarandon kapitány. – Kérem, Doktor, semmi
kérdés, amíg meg nem érkezünk. Onnantól pedig mi tesszük majd fel őket.

– Ő, ez meglepő. Nagy meglepetés! Akkora meglepetés, hogy lefesthetné pirosra, és busznak is

nevezhetné... aú!

A balján ülő rendőr fájdalmas könyökcsapást mért a bordáira.

– Hallotta a parancsnokot, fogja be!

A Doktor befogta, az autó pedig száguldott tovább.

A roppant, sötét csarnokban, ahol a cybermanek a bázisukat működtették, mindhárman ott álltak, és
vitatkoztak hidegen, érzésektől mentesen.

– Hibáztál a feladatod teljesítésében – közölte a Cybervezér a cybermérnökkel. – A teleportáló egy

létfontosságú pillanatban csődölt be. Az átviteli élességet elvesztettük. A

Doktor a markunkban volt, de megmenekült.

– A szkenner is üzemképtelen – mondta a második cyberman. – Nem tudjuk lokalizálni a Doktort.

A cybermérnök érzelemmentesen felelt.

– Informáltalak, hogy az idegen gépezet nem megbízható. Ezt a tényt nem foglaltad bele a terveidbe.
Hibáztál a vezéri feladatod teljesítésében.

– Ne vond kétségbe az autoritásomat, vagy törölni foglak!

– Csak hárman vagyunk – emlékeztette a cybermérnök. – A számot kettőre redukálni nem volna
hatékony.

– Akkor alkalmazkodnunk kell a tervvel – vélte a másik cyberman.

Rövid csönd hullott a teremre, ahogy a Cybervezér feldolgozta a szavakat. Végül megszólalt.

– Megjavítottad a teleportáló készüléket?

– Limitált működőképesség hamarosan visszaáll.

– Egy újabb transzportálással fogjuk tesztelni.

– Mindössze egyikünk transzportálása nem fogja az átviteli élességet túlterhelni.

– Amikor a teleportáló működőképes lesz, transzportálj engem vissza arra a helyre! – utasította a
Cybervezér. – A Doktor még azon a környéken lehet. Elfogása létfontosságú.

9. Kihallgatás

A Doktort beszállították a Chadwick Green Kutatóközpont kapuján. A kocsi végighajtott a gyakorlótér

széle mentén, és az egyik nagyobb épület mellé húzódott.

– Kifelé! – parancsolta az egyik katonai rendőr. Kiszállt az autóból, a második rendőr pedig utána
penderítette a Doktort.

Sarandon kapitány várakozott. Rácsapott a kocsi tetejére, mire az elhajtott.

– Induljunk, Doktor! Burton őrnagy már vár.

– Egy pillanat, kapitány – mondta a Doktor. Hirtelen a hangjában váratlan hatalom csendült.

– Mi van? – kérdezte türelmetlenül a nő.

A Doktor a katonai rendőr felé biccentett, aki oldalba vágta.

– Az embere kicsit szabadjára engedi a kezét, vagy inkább a könyökét. Még mindig sajog az oldalam.

Sarandon kapitány a férfira nézett.

– Szóval?

– Nem tudom, miről beszél, asszonyom. Kissé zsúfoltan voltunk ott hátul, lehet, hogy meglöktem
picit véletlenül.

– Látja, Doktor? Véletlenül.

– Nem erről volt szó! – mondta mérgesen a Doktor. – Szándékos támadás volt. Egy támadás az
oldalam ellen.
Sheila Sarandon sóhajtott.

– Ha szeretne hivatalos panaszt tenni, elintézem, hogy rendesen utánajárjanak.

– Lefogadom, hogy azután, hogy kitöltöttem egy tucat formanyomtatványt. De szerintem nem is kell
olyan hivatalosnak lennünk az ügyben – mondta a Doktor. – Inkább informálisan intézném ezt el.

– És mit javasol, hogy történjen ez?

– Így.

Fölnyúlt – föl, mert a férfi fölé magasodott –, és meghúzta a vétkes rendőr orrát. Nem erősen, de
volt valami megvető a mozdulatban, amitől rendkívül bosszantó volt. Egy dühös hördüléssel a rendőr
a Doktorra vetette magát.

Sheila Sarandon nem volt biztos benne, hogy pontosan mi is történt, pedig a szeme előtt zajlott le az
egész. Valahogy a férfi nem találta el a célpontját, és hason találta magát a földön, pisztolya a Doktor
kezében.

A rendőr mozdulatlanná vált, és parancsnokára bámult utasításért.

Sarandon kapitány igyekezett leplezni rémületét.

– Nem remélheti, hogy el tud szökni, Doktor.

– Ó, nem akarok elszökni – válaszolta a Doktor. – Csak az oldalamat védem. Na jó, talán érvelek is
valamicskét – intett a revolverrel. – Állítsa föl, nincs komoly baja!

A rendőr talpra segítette a társát.

– Jó! – A Doktor egy pillanatra megállt, úgy tűnt, először veszi észre a kezében levő pisztolyt. – Ja! –
Elhatározta magát.

– Azt hiszem, jobb, ha ezzel maga foglalkozik. – És Sarandonnak nyújtotta a fegyvert. – Na, akkor
menjünk, találkozzunk ezzel a Mianeve őrnaggyal.

Sarandon döbbenten bámulta a kezében tartott pisztolyt.

– Burton őrnagy – javította ki automatikusan.

– Jó – vigyorgott a Doktor. – Menjünk egy Burtonért! [Angol szólásmondás, jelentése: valami

tönkrement, használhatatlan.]

Burton őrnagy felkapta a fejét, ahogy Sarandon kapitány az irodájába lépett két katonai rendőrrel a
háta mögött. Jött velük egy vékony, fiatalos férfi, sötét hajjal, satnya, csíkos öltönyben.

Az őrnagy meglepetésnek jelét sem adta. Udvariasan felemelkedett az asztala mögül.

– Ó, Sarandon kapitány, látom, hozott egy látogatót hozzám.

– Pontosabb lenne azt mondani, hogy ő hozott minket, uram – felelte leforrázva Sheila Sarandon.

A Doktor kedvesen elvigyorodott.

– Segítek, ahol tudok. – A két katonai rendőrhöz fordult. –

Nos, ti ketten, miért nem mentek, és mondjuk tanulmányozzátok a genfi egyezményeket? A

hadifoglyokkal való bánásmódról szóló rész határozottan tanulságos.
Azok ketten Burton őrnagyra sandítottak, aki bólintott.

Tisztelegtek, és távoztak.

– Na, szóval – folytatta élénken a Doktor –, azt hiszem, maga Burton őrnagy. Maga itt a főnök?

– Szeretem azt hinni, hogy igen.

– Én pedig szeretem azt hinni, hogy én vagyok a Doktor.

– Ezt többé-kevésbé már sejtettem.

– Maga akar velem beszélni, én meg magával akarok beszélni, szóval ne is fecséreljük az időt! Ó, és
talán egy tea meg pár szendvics belefér a kezdésig? Úgy érzem, mintha elmaradt volna az ebéd.

Beletelt Marthának egy kis időbe, mire elszabadult Fanshawe-től és Racheltől. Tele voltak
kérdésekkel, olyanokkal, amikre nem akart felelni. Hol járt? Ki az a rejtélyes barát, és miért
tartóztatták le? Végül sikerült elszabadulnia azzal, hogy megígérte, később visszatér, és mindent
elmagyaráz.

Csak akkor jött rá, hogy elképzelése sincs, hova kellene mennie, vagy mit kellene tennie, amikor a
kórház lépcsőin szaladt le. Elmehetne a rendőrségre, elmondhatná, mi történt, és követelhetné,
hogy beszélhessen a Doktorral. Esetleg elmehetne a családjához, további kényelmetlen kérdésekkel
szembesülni. Mégis el kellett valahol töltenie az éjszakát, és ők legalább egy étkezést is
biztosítanának neki...

Úgy döntött, a TARDIS mellett fog várakozni. Ha a Doktor végül lelép, vagy kibeszéli magát a zűrből,
biztosan oda fog visszatérni. De amikor elérte a helyet – a TARDIS sehol sem volt.

Martha dermedten bámulta az üres helyet a parkolóban. Elment volna vele a Doktor? Nem, a
katonai kísérettel ez nem

valószínű. Valószínűleg a sereg vitte el. Ha már elrabolták a Doktort, biztos vitték a TARDIS-t is. De
mit tehet akkor? Már éppen a családja meglátogatása mellett kezdett határozni, amikor a döntés
terhét levették a válláról.

A levegő megremegett előtte... látva a veszélyt, menekülni kezdett, de már túl későn. Egy cyberman
jelent meg előtte, és acélölelésébe zárta.

Martha küzdött egy darabig, de semmire nem jutott.

– Táncoljunk? – kérdezte.

Egy magas, kék ruhás ember lépett ki az autók közül – Wilkie rendőrjárőr egy újabb rutinellenőrzés
sétáján.

Megpillantotta a hatalmas ezüstóriás kezében vergődő lányt, és felüvöltött.

– Hé! Abbahagyni! Engedje el!

De elkésett. A lány és a támadója egyszerűen beleolvadtak a semmibe.

Wilkie felnyögött, és a homlokához kapott

Na, erre ugyan mit mond majd az ügyeletes tiszt?...

10. A Doktor átveszi az irányítást

A Doktor nagyon kényelmesen üldögélt Burton őrnagy asztala előtt a látogatóknak fenntartott
székben, és éppen az utolsó sonkás szendvicset pusztította el.

Burton őrnagy elgondolkodva figyelte. Türelmes ember volt, ha arra volt szükség. Ha a Doktor
hajlandónak mutatkozott az együttműködésre, ő vendégként akarta kezelni, nem pedig fogolyként.

A Doktor lenyelte a szendvicse utolsó falatját, és leöblítette egy nagy korty teával.

– Elismerésem a tábori konyhának – motyogta. – Na, akkor következhet a feketeleves, ugye? Miért is
raboltak el engem?

– Hogy kérdésekre válaszoljon, nem pedig, hogy feltegye őket – csattant fel Sheila Sarandon.

Burton őrnagy felemelt kézzel hallgattatta el.

– Történt néhány furcsa és megmagyarázhatatlan incidens a közelmúltban, Doktor – válaszolta. –

Nem vagyok biztos abban, hogy beszélhetek róluk.

– Akkor miért is vagyok itt? Tökéletes időpazarlás, ha engem kérdez. – A Doktor talpra állt. – De
persze ez a maguk baja. Én akkor megyek is, jó? – Várt egy pillanatot, kiélvezve zavarodottságukat,
aztán mégis leült. – Ne féljenek, már tudok róla! Egy támadássorozat miatt aggódnak, amit
technológiai és kutatóközpontok ellen követtek el, ezt a bázist is beleértve. Igazam van, vagy igazam
van?

– Hogy a fenébe...

– Az összes támadást jól védett, őrzött helyek ellen követték el. A behatolás során nem kapcsoltak be
a riasztók, és betörésnek nyoma sem volt. Minden rablás során fejlett elektronikus eszközöket vittek
el.

– Igen jól informált – ismerte el Burton.

– Gyanúsan jól informált – helyesbített Sarandon kapitány.

– Honnan tudja mindezt?

A Doktor az asztalon levő számítógép felé intett.

– Az internetről, mint mindenki más. És valami egyebet is olvastam ott. Nagyon valószínű, hogy
ezeket a rablásokat cybermanek követték el.

– Ez az információ szigorúan titkos. – Sheila Sarandon haragosnak tűnt.

– Tényleg? Nos, minden összeesküvés-elméletes honlapon ez áll. És még nem válaszolt senki a
kérdésemre.

– Milyen kérdésre?

– Miért vagyok itt?

– A közelmúltban történt idegen támadás után a hatóságok egy sorozatnyi bizalmas jelentést adtak
ki. Ezek sok információt elhallgatnak, de a sorok között olvasva egyértelmű, hogy egy Doktor nevű
valakinek sok köze volt az idegen megszállók legyőzéséhez.
– Azt hiszem, ez igaz – ismerte be a Doktor szerényen. –

Nos, igazából az egészet én csináltam. Az idő jó részében a többiek csak láb alatt voltak. Az emberek
hajlamosak erre. Szóval letartóztatnak akkor, vagy mi?

– Ahogy én látom, ez a Katonai Hírszerzés ügye – mondta kemény hangon Burton. – Szeretném hát
én megoldani.

A Doktor felnevetett.

– Értem. Rivalizálás a különböző hírszerzési szervek között. Szeretne eldicsekedni valamivel a

Hírszerző Csoportok

Karácsonyi Bálján.

Sheila Sarandon félbeszakította.

– Maradjunk a cybermaneknél, rendben, Doktor? Ha már egyszer annyit tud róluk.

– Csak egy keveset. Tulajdonképpen egy jó nagy adag keveset. Na jó, valójában rengeteget – mondta
a Doktor. – Akkor ezek szerint azért hoztak ide, hogy a segítségemet kérjék.

– Hát... igen...

– És hogy meggyőzzenek, hogy meg is adjam azt a segítséget, egy csomó ember előtt letartóztattak,
behajítottak egy kocsiba egy gorillapárossal, és iderángattak. Ó, és

szétkönyökölték az oldalamat. Ne feledjük, hogy engem oldalba könyököltek!

– Sajnálom, ha baj van a módszereinkkel, Doktor – sóhajtott Burton őrnagy –, de válság van.

A Doktor elgondolkodott egy pillanatig. Sheila Sarandon úgy érezte, hogy valahogy átvette tőlük a
vezetést. Ők voltak azok, akik várakoztak a Doktor döntésére...

– Ja, jól van – mondta a Doktor. – Segítek. De vannak feltételeim. Teljesen szabad kezet akarok, nem
kérek többet ebből a letartóztatva-marhaságból. És tessék kiszállni az oldalamból. Nem tűröm el
többször.

– Rendben – egyezett bele Burton őrnagy.

– Uram, okos dolog ez? – tiltakozott Sheila Sarandon.

– Ez a döntésem, kapitány – bólintott Burton. – Lenyűgöz az, ahogy a Doktor átlátja a történteket. Ha
ő labdázik, én vele labdázom.

– Ó, régen de szerettem krikettezni! – sóhajtotta a Doktor.

– Még valami, szeretném, ha megtenne nekem valamit. – Sheila Sarandon felé fordult. – Igaza volt,
van egy útitársam.

Vagyis „barátom”, ahogy itt a Földön fogalmaznak. A neve

Martha Jones.

Rövid leírást adott a lányról.

– Felszívódott, amikor felmarkoltak engem. Szeretném, ha megkeresnék, és idehoznák. Kedvesen

bánjanak vele! Mondják meg neki, hogy itt felhívhat engem, ha aggódik.
– Elintézem – bólintott a nő. – A leggyorsabb az lesz, ha küldök érte egy kocsit.

Az asztalához lépett, és felvette a telefont.

– Mondja meg nekik, hogy ne bántsák az oldalát! – kérte a Doktor.

Amint a nő befejezte a hívást, visszafordult a Doktor felé.

– Szóval, Doktor, ahogy Burton őrnagy is mondta, válságban vagyunk.

– Nos, olyasmi, igen is, meg nem is – mondta erre a Doktor.

– Ez mit akar jelenteni?

– Válság van, valóban, de messze nem olyan súlyos, mint gondolják.

– Nekem elég súlyosnak tűnik – sóhajtotta Burton. – Magyarázza meg, mire gondol!

A Doktor felpattant, és fel-alá kezdett sétálni az irodában.

– Attól tartanak, hogy ezek a támadások egy új cyberman-invázió előkészületei?

– Miért, nem azok?

– Nem – felelte a Doktor magabiztosan. – Egy új invázió lehetetlen.

– Miért? – kérdezte kételkedve Sarandon.

– A Földet megtámadó cybermanek egy másik dimenzióból érkeztek, egy olyan valamin átkelve, amit
Ürességnek nevezünk. Azzal győztem le az inváziójukat, hogy elértem, hogy az Üresség visszaszívja
őket magába, és lezártam a kaput az ő dimenziójuk és a miénk között, örökre. Nem képesek
visszatérni a Földre.

– Na, de megtették! Itt vannak!

– Nem megszállókként. Mindvégig itt voltak – felelte a Doktor. – Egy maréknyi cyberman itt készült, a
Földön. Nem szippantotta őket fel az Üresség, mivel nem is jártak benne korábban.

– Egy hátramaradó csapat – vélte Burton őrnagy. – Rejtett bázis, készletek, fegyverek... mi is
terveztünk egy hasonlót 1940-ben arra az esetre, ha a nácik megszállják Angliát. És a

nácik meg is tették ezt, 1945-ben, amikor mi szálltuk meg Németországot. Vérfarkas-egységnek
hívták őket.

A Doktor megállt, és ráült az őrnagy asztalának sarkára.

– Akárminek hívjuk őket, még mindig itt a probléma. Még egy nagyon kicsi csoport cyberman is
hatalmas károkat tud okozni.

– Miért olyan biztos benne, hogy ez csak egy kis csoport? – kérdezte Sheila. – Még ha helyes is az
elmélete, lehet egy egész hadseregük elrejtve.

– Nem volt meg rá se az idejük, se a forrásaik – felelte a Doktor. Anélkül, hogy bárki észrevette volna,
uralta a megbeszélést. – De okuk sem egyébként, hogy létrehozzák.

Nem tudták, hogy az Üresség visszaszippantja őket, csak amikor már mindegy volt. Kicsit béna volt a
tervük, ha mégiscsak tudták. Nem, biztos vagyok benne, hogy mindössze maroknyian vannak.
– Miért? – kérdezte ismét a nő.

– A cybermanek mindig nagy csoportokban támadnak, ha tudnak – válaszolta a Doktor. – De mégse

látott senki kettőnél többet belőlük egyszerre. Feltételezhetjük, hogy egy még van a bázisukon, ami
működteti a teleportáló gépet... nincsenek többen háromnál. Talán még egy vagy kettő tartalékban.

Burton őrnagy jóval vidámabbnak tűnt, mint azelőtt.

– Bízzunk abban, hogy ez igaz, Doktor! Úgy vélem, el tudunk bánni egy maréknyi cybermannel,
akármilyen erősek is legyenek. Tehát csak annyit kell megtudnunk, hogy hol vannak!

– És mit akarnak – tette hozzá Sheila.

– Ó, tudjuk, mit akarnak – mondta a Doktor. – Nagyon jól tudjuk, mit akarnak. Nyilvánvaló... engem
akarnak.

Elmesélte nekik a parkolóban történt foglyul ejtési kísérletet.

– Miért akarnák magát? – érdeklődött Sheila.

– O, köszi! Ez hatalmas plusz volt az egómnak. De amúgy ugyanazért, amiért maguk is akartak
engem. Azt hiszik, tudok nekik segíteni.

– Miben?

– Ahogy maga is mondta, a kérdés az, mit akarnak – válaszolt a Doktor. – Ismerve a cybermaneket, az
egyetlen céljuk a hódítás lehet. Tudják, hogy páran nem tudják a Földet meghódítani. Úgyhogy azt
hiszem, azt akarják, hogy nyissam meg az Ürességbe vezető kaput, hogy visszahozhassák a
hadseregüket.

11. Túsz

A teleportálás rövid elmosódottsága után Martha Jones döbbenten nézett szét maga körül.
Valamiféle hatalmas, sötét csarnokban állt, annak kupolás boltozata, amit kábelek borítottak, épp
hogy látható volt a feje felett. Elektronikus készülékek voltak összeszerelve egy kisebb, kivilágított
területen. Két gigászi fémfigura dolgozott ott.

Az őt hozó cyberman a többiek felé taszította Marthát.

– Ezt a személyt ismeri a Doktor.

– Az utasítás az volt, hogy hozd el a Doktort.

– A Doktor nem volt megtalálható. A transzmissziós idő pedig rövid. Az embernő ott volt, ezért
elhoztam őt.

– Nincsen a hasznunkra.

Martha dühét nagyon hamar félelem váltotta fel.

– Ti sem vagytok az én hasznomra! – csattant fel dühödten.

A cybermanek nem törődtek vele, folytatták a tárgyalást lapos, fémes hangjukon.

– Lehetséges, hogy tudja, hol lehet a Doktort megtalálni.

– Kérdezz rá!

Az őt foglyul ejtő cyberman odafordult, a lány fölé tornyosulva.

– Hol van a Doktor?

– Gőzöm sincs.

– Mondd el, vagy törölve leszel.

– Úgy érted, megöltök?

– Helyes állítás.

– Ha megöltök, nem fogok tudni semmit elmondani nektek.

– Mondd el, hol találjuk a Doktort! – utasította a cyberman.

– Nem tudom, hogy hol van.

Egy hatalmas fémkéz karomként ragadta meg a lány könyökét.

– Mondd el, hol a Doktor, vagy fájdalmat fogok okozni.

A szorítás erősödött. Martha az ajkába harapott, hogy ne sikoltson föl.

– Az emberek törékenyek – mondta kínlódva. – Ha ártasz nekem, meghalok.

– Mivel nem beszélsz, semmit sem veszítünk a megölésed által – mondta a cyberman. Odafordult
afelé, amelyik vezérnek tűnt a háromból. – Töröljem?

A Cybervezér elgondolkodott. Marthának úgy tűnt, igen sokáig.

– Ne! – mondta végül. – Amikor megtaláljuk a Doktort, hasznos túsznak fog bizonyulni.

A Marthát tartó cyberman elengedte, és elfordult.

A lány ott állt, sajgó könyökét dörzsölve körbenézett.

Furcsa érzés töltötte el: biztos volt benne, hogy már járt itt. De nem ilyen volt a hely, nem egy nagy,
üres, sötét héj volt. Amikor itt járt, fények és zene birodalma volt, bohócoké és artistáké,
látványosságok, kávét és finomságot áruló standoké.

Egy egész vidámpark volt itt.

Esetlen tizenévesként járt itt, a szülei rángatták magukkal, még együtt. Határozottan tetszett neki az
egész, de nem volt hajlandó kimutatni.

A Dome-ban vagyok, gondolta. A cybermanek titkos bázisa a Millennium Dome! [2000. január 1-jén
nyitott a harmadik évezred megérkezését ünneplő óriási komplexum központja a Greenwich-
félszigeten. A kiállítás botrányos körülmények között már 2000 decemberében bezárt, azóta a
Millennium Dome üresen áll.]

A Doktor, Burton őrnagy és Sarandon kapitány megvárta, amíg egy tizedes kiterítette és felszögelte
London és környékének részletes térképét az iroda falára.

– Köszönöm, tizedes – biccentett Burton.

– Uram! – A katona tisztelgett, és magukra hagyta őket.

– Reménytelen – jegyezte meg Sheila Sarandon. – Ezen a térképen akárhol lehetnek.

– Vagy akár a térkép szélein túl – vélte Burton. – Nincs semmi bizonyíték, hogy itt volnának. Egész
Nagy-Britanniában,

Land’s End és John O’Groats között akárhol lehetnek.

– Kétlem – rázta a fejét a Doktor.

– Miért? – tette föl Sheila Sarandon a tőle már megszokott kérdést.

– Először is, a teleportálójuk nem túlságosan megbízható. Csütörtököt mondott, amikor minket
próbáltak elrabolni. Nem hiszem, hogy nagyobb távolságokra megbíznának benne, mint ameddig el
tudnak dobni egy labdát. Cybermanek, tetszik tudni, jó dobók. Van azért távolság. De a Torchwood-
toronyból törtek ki, szóval szerintem egy Canary Wharfhoz közeli helyet keresünk.

– És hogy találjuk meg?

– Áram. Komoly mennyiségű áram, és minden bizonnyal

úgy lopják. – Egy pillanatig a Doktor elgondolkodott. – Hacsak nincs nekik több ezer jól képzett
hörcsögük áramfejlesztő kerekekben... nem. Biztos, hogy lopják. Azaz, ha le tudjuk nyomozni az
áramszivárgást...

– Máris beszélek a hálózattal. – Sheila Sarandon a telefonhoz lépett, de mielőtt fölvhette volna, máris
csörgött.

– Halló... igen... igen... értem. Köszönöm. – Sheila a Doktor és Burton felé fordult. – Az embereim
átkutatták a Royal Hope-ot, de nem találták a barátját, bár páran említették, hogy beszélgettek vele.
De... – habozott.

A Doktort megijesztette a nő arckifejezése.

– De mi?

– Egy rendőr egy furcsa eseményről tett jelentést a parkolóból. Egy ezüstóriással viaskodó lány...
aztán mindketten eltűntek.

– Visszament a TARDIS-hoz, és nem találta ott – mondta a Doktor. – És amíg ott volt, megjelent egy
engem kereső cyberman, és elvitte Marthát. – Ismét fel s alá kezdte róni a szobát. – Nem tud nekik
elmondani semmit, nem tudja, hol vagyok. Lehet, hogy csak megölik, de talán megtartják túsznak...
á! – Megtorpant, és az asztalra mutatott. –

Használhatom a telefont? – A katonákra vigyorgott. – Folyton elfelejtem, maguk, emberek mennyire

fejlettek technológiai szempontból manapság!

– Gondolja, felveszi? – kérdezte Sheila Sarandon, ahogy nézte a Martha mobilszámát tárcsázó
Doktort.

– Ha még életben van – felelte csendesen a Doktor.

12. Támadás

A Dome visszhangzó félhomályában Martha figyelte a cybermaneket. A gépek körül csoportosultak,

és úgy tűnt, egyelőre figyelmen kívül hagyják.

Talán eljött az ő ideje. Martha már eldöntötte, hogy tenni fog valamit. Az biztos, hogy nem akart
leülni, és arra várni, hogy talán majd valaki megmenti.

Szép lassan nekiállt eloldalogni. Úgy emlékezett, a Dome hatalmas nagy. Talán el tud futni, elbújhat
valahol. Talán még el is menekülhet. Ha megtalálhatná a Doktort, és elmondhatná neki, hol van a
cybermanek rejtekhelye... kicsit tovább oldalazott.

Fémes hang csapott le rá.

– Ne mozogj, vagy törölve leszel.

A lány vállat vont, és megállt, egy újabb esélyre várva. Amikor a mobilja csörgött, annyira
normálisnak tűnt a

dolog, hogy automatikusan felvette.

– Tessék!

– Martha! Milyen csodálatos hallani a hangját. Itt vagyok a Chadwick Green Kutatóközpontban. De
maga, Martha, hol a nyavalyában van?

– Itt vagyok a Do...

Egy óriási fémkar kitépte a kezéből a telefont, összeroppantva apró kis darabkákká.

– Tökéletes – recsegte a Cybervezér. – Ez minden, amit tudnunk kell. Készítsétek a támadóosztagot a

feléledésre!

A Doktor egy pillanatig nézte az elcsendesedett telefont, mielőtt letette volna.

– Mit mondott? – kérdezte Sheila Sarandon.

– Egy szótagot értettem – felelte a Doktor. – Doh. Vagy talán dó, mint dó, ré, mi.

Visszatért a térképhez.

– Én kicsi szemem... mutasd, hol lehet... valami, ami dóval kezdődik – mutatóujja kilőtt a térkép felé.
– Ez az! Dó, ami dó, hát hogy lehettem ilyen ostoba! A Dome! A jó öreg Millennium Dome! Nagy,
elhagyatott, tele van árammal, és kényelmesen közel Canary Wharf! Legalább végre valaki talált egy
felhasználási módot szegény Dome-nak.

Martha mozdulatlanul nézte végig, ahogy két cyberman egy koporsószerű fémládát hurcolt a
felszerelésekhez, és áramot kötöttek rá. A láda búgni kezdett az energiától, és egy hatalmas acélalak
ült fel benne, mint egy halálból visszatérő zombi, vagy Frankenstein szörnye egy régi horrorfilmben.

A cyberman mereven kimászott a ládából, és szálfaegyenesen megállt.

Fémkeze mellkasára csapott tisztelgésként. Aztán arrébb lépett, és máris hozták a következő ládát.

Martha egyszerre elszörnyedve és lenyűgözve figyelte, ahogy a folyamat ismétlődött, amíg négy
újabb cybermant nem hoztak vissza a hibernációból.
A Cybervezér végignézett harcosain.

– Rövidesen készen kell állnunk az átvitelre. A Doktort élve kell elfognunk. Minden más létformát
törölni lehet.

Martha azon gondolkodott, vajon ennyi volt-e az összes eltartalékolt cyberman. Összesen öt, ami az
eredeti hárommal együtt nyolc darabot jelent – már ha nincs egy egész sereg eldugva valahol. Bár, a
Doktor szerint arra nem volt idejük...

Martha előlépett.

– Ennyid van összesen?

– Elegendőek lesznek.

A Cybervezér az eredeti kettő cyberman felé fordult.

– Egyikőtök működtetni fogja a teleportálót. A másik őrzi a foglyot. A Doktorral együtt fogunk
visszatérni.

Egy fénykör tűnt fel az összeszerelt gépek tömegének közepén. Egyesével beléptek a cybermanek, és
eltűntek.

Utolsónak maradt a Cybervezér.

– Mit értek el vele, ha idehozzátok a Doktort? – kérdezte Martha, ahogy a vezér távozni készült. –
Nem fog nektek segíteni.

– A Doktor engedelmeskedni fog a parancsainknak – mondta a Cybervezér.

– Már miért is?

– Mert ha nem segít, végignézheti, ahogyan meghalsz.

Burton őrnagy elemében volt, parancsokat üvöltözött a telefonba, ahogy egy támadó csapatot
állított össze, hogy csapást mérhessen a Dome-ra.

A Doktor komor arccal figyelte. Úgy tűnt, mintha várna valamire.

– Ne csak a támadásra gondoljon! – intette az őrnagyot. – Én hagynék a bázis őrzésére is embereket.

– Itt nem fognak támadni – jelentette ki magabiztosan Burton. – Helyzeti előnyben vagyunk. Tudjuk,
hol vannak.

Védekezésre kényszerülnek majd.

– Mi tudjuk, hol vannak – mondta Sheila Sarandon. – De ne feledje, hogy ők is tudják, maga hol van,
Doktor.

– Ez igaz.

– Mert elmondta nekik – folytatta a nő.

– Ó, tényleg. Elmondtam.

– Miért? Nem volt szükséges.

– Csak... olyan jó ötletnek tűnt éppen.

– De... ha tudják, hogy hol van, és kétségbeesetten akarják a segítségét, nem lehet, hogy idejönnek,
hogy elrabolják?

A Doktor igyekezett minél meglepettebbnek tűnni.

– Komolyan így gondolja? No, hát igen, azt hiszem, lehetséges. Talán jobb lesz ellenlépéseket tenni.

Az őrnagy aggodalmas arcot vágott.

– Időbe fog telni a csapásmérő csapatot összerakni. Ha megint itt támadnak ránk... – elmosolyodott.
– Ha meg is teszik, bírni fogjuk. Néhány extra lépést foganatosítottam az utolsó támadás után,
hozattam némi speciális felszerelést.

Egy lövés hangja dörrent az irodán kívül, aztán még egy.

Aztán egy lövéssorozat és a vészjelző szirénák üvöltése.

Az ajtóhoz rohantak, és kinéztek – hogy láthassák az acélóriások vonalát az ajtó felé tartani.

13. Csatatér

A Doktor megvizsgálta a feléjük közeledő csoportot.

– Hat darab – közölte. – És még egy vagy legfeljebb kettő a bázisukon.

Lövések dübörögtek, ahogy a katonák tüzeltek a közeli

épületek nyújtotta fedezékből. A lövedékek lepattogtak a támadók páncélzatáról. A cybermanek nem

foglalkoztak vele, csak törtek előre rendületlenül. Vörös energiavillanásokat szórtak
csuklófegyverükből. Egy katona felüvöltött, és elzuhant.

Burton őrnagy és Sarandon kapitány előhúzták pisztolyaikat, és csatlakoztak a védőkhöz. De az ő

lövedékeiknek se volt hatása.

– Puskáknak és revolvereknek nincs hatása rájuk – mondta a Doktor.

– Igen, látjuk – felelte sötéten Burton. – De ne aggódjon, Doktor, ahogy mondtam, beszereztem egy
kis speciális felszerelést. – Nagy hangon elüvöltötte magát. – Speciális osztag előre!

Két ember rohant elő két épület közül. Nehéz csomagok voltak rájuk aggatva, és valami nagy
fémcsövet cipeltek. Jól begyakorolt mozdulattal az egyik katona letérdelt, a másik pedig a vállára
segítette a csövet. Aztán a második ember is letérdelt, és társa vállán célozni kezdett a csővel.

– A legújabb föld-föld rakétakilövő egység – magyarázta az

őrnagy. – Újratölthető, elképesztően pusztító tölténnyel.

Kísérleti fegyver, de azt mondják róla, gond nélkül leszed akármilyen tankot.

Amikor a cső készen állt, az első katona ráfogott, hogy ne mozduljon el, a második pedig meghúzta a
cső oldalán levő ravaszt.

Lángcsóva száguldott végig a gyakorlótéren, és találta el az egyik cyberman mellkasát. Az eredmény

azonnali és igen látványos volt. A cyberman óriási tűzgolyóban ripityára robbant, apró acéldarabok
zivatara borította be a teret.
A katonák foghíjas ünneplő kiáltásban törtek ki.

– Újratöltés! – harsogta Burton őrnagy.

A második katona töltényt húzott elő a csomagjából, és a csőbe töltötte.

– Tűz! – kiáltotta Burton, de elkésett. Több energiasugár csapódott be a fegyverbe, ami azonnal a
levegőbe röpült, mindkét katonát megölve.

– Második osztag előre! – kiáltotta az őrnagy. – Tűz, aztán fedezékbe!

Újabb katona-duó jelent meg, céloztak, és lőttek. Egy második cyberman pusztult el, a katonák pedig
visszavetették magukat az épületek közé, fedezékbe.

Elképesztő gyorsan újratöltöttek, és megint lőttek, újabb cybermant robbantva fel.

– Három pipa, még három van – mondta Burton őrnagy. –

Mondtam, hogy bírni fogjuk, Doktor.

De elsiette. Ahogy a második csapat a fedezék felé rohant, az utolsó három cyberman egyszerre lőtt
rájuk. A második fegyver is felrobbant, megölve üzemeltetőit.

– Mennyi van még azokból a bigyókból? – kérdezte a Doktor.

– Még egy. Elégnek kell lennie – felelte Burton őrnagy, majd megemelte a hangját. – Harmadik
osztag, előre!

Az újabb csapat érkezése meglepetésként érte a cybermaneket, és még egy közülük megsemmisült.
De a lövésre a két túlélő kapcsolt, és visszalőve megölték a két katonát. A fegyver végiggurult a
csatatéren.

A két megmaradt cyberman nem állt meg. Burton őrnagy villámgyorsan kivetette magát az ajtón,
megragadta a fegyvert és a lőszercsomagot, és bevetette magát az épületek közé, ami még egy
akkora embertől is szép teljesítmény volt, mint ő.

– Ketten tudják csak üzemeltetni – kiáltotta Sarandon, és parancsnoka után indult.

De a Doktor megelőzte. A cybermanek vörös lövéseit kerülgetve az épület mögé rohant. Burton
őrnagy a rakétavetőt töltötte, és igyekezett a vállára venni. A Doktor segített neki, aztán mögé
térdelt, szintbe igazítva a fegyver csövét.

– Az oldalán van az elsütő – lihegte az őrnagy.

A Doktor abban a pillanatban találta meg, ahogy az egyik cyberman befordult az épület sarkán. A
Doktor egy pillanatig habozott. Ránézett a cybermanre, arra gondolt, hogy ez egykor egy emberi lény
volt, egy gondolkodó, érző, valódi személy. De már nem. Az a személy már halott volt.

A Doktor és a cyberman egyszerre lőttek. A cyberman felrobbant – ahogy a rakétavető is. A Doktort,
aki azonnal félreugrott, ahogy meghúzta a ravaszt, a földre lökte a lökéshullám.

Burton őrnagy nem volt ilyen szerencsés. Teste a fegyver maradványain hevert.

A Doktor talpra kecmergett, és odatámolygott hozzá. A test mellé térdelt, és a pulzust kereste, de
nem érzett semmit.

Ahogy felegyenesedett, a csata utolsó túlélő cybermanje, a Cybervezér befordult a ház sarkán.
A Cybervezér felemelte a karját, a Doktor pedig belenézett a csukójára erősített fegyver csövébe...

14. Az átjáró

Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek egymással.

A Cybervezér feszes figyelemmel tanulmányozta a Doktort.

– Te vagy a Doktor.

– Tudod, nem tévedsz. Én vagyok a Doktor.

– Segítened kell nekünk.

– Most viszont tévedsz. Tényleg kell?

– A nőtársad a foglyunk azon a helyen, amit az emberek

Dome-nak neveznek. Gyere oda, és segíts nekünk, különben a lány meghal!

Ahogy befejezte a beszédet, a Cybervezér alakja megremegett, és eltűnt.

Sarandon kapitány rohant oda, fegyverrel a kezében, ahogy a Cybervezér eltűnt.

– Ez volt az utolsó!

– Egyelőre – válaszolta a Doktor. – Van belőlük még a

Millennium Dome-ban. Nem tudom, mennyi.

– A csapásmérő osztag elintézi őket – végignézett Burton testén. – Meghalt?

– Attól tartok.

A nő bólintott, katonamód elfogadva a veszteséget.

– Nagyon bátor volt. Posztumusz Viktória-keresztet kap majd, az biztos. De maga is bátor volt, hogy
segített neki.

– Az voltam? Tudja, a fegyvereknek nincs köze a bátorsághoz.

– Akárhogy is, én hálás vagyok érte.

– Mit tervez most?

– Csatlakozom a támadó osztaghoz, és végigviszem, amit ő elkezdett.

A Doktor a szemét forgatta.

– Ha megtámadja a Dome-ot, még több embert veszít.

– A munkámmal jár.

– Nem hagyhatom, hogy ezt tegye. A barátom, Martha ott fogoly. A cybermanek megölik, amint
elkezdődik a harc. Nincs szükségük túszokra.

– Sajnálom, Doktor, de mi mást tehetek? Nem csak a barátja van veszélyben...

– Mi mást? Mondjuk, megbízhat bennem – javasolta a Doktor.

– Mit ért ezen?

– Azt mondta, hálás nekem, akkor tegyen meg nekem valamit! Itt van a TARDIS-om?

– Igen, biztonsági letétben.

– Vigyen oda! Ha megteszi, van esély arra, hogy megmentsem Marthát is, és megszabaduljak a
cybermanektől is, úgy, hogy senkinek sem kell meghalnia.

– Szándékosan mondta meg a cybermaneknek, hogy hol van, nem igaz, Doktor? Hogy tudjon velük
egyezkedni.

Kemény pillantást vetett a Doktorra.

– Előbb vagy utóbb mindenképpen megtaláltak volna – felelte halkan. – És hány embernek kellett
volna meghalnia közben? Hány gyenge, védtelen embert öltek volna meg, miközben darabokra
szedik ezt a várost engem keresve? Kellek nekik a túléléshez, ez az, ami hajtja őket, nem pedig
érzelmek: nem szeretet, nem gyűlölet, nem ambíció vagy mohóság.

Hanem a túlélés.

– A cybermanek azt akarják, hogy nyisson meg valamiféle átjárót, hogy visszahozhassák a seregüket.
Megtenné ezt?

– Nem.

– Még azért se, hogy megmentse a barátját?

– Nem.

– Hogy lehet biztos ebben? Hogy lehetek én biztos benne, hogy nem áldoz fel mindannyiunkat érte?

– Úgy, hogy nem tudom megtenni – felelte a Doktor. – A kapu, amit meg akarnak velem nyittatni,
örökre zárva van. Még nekem is.

– Akkor mindkettőjüket megölik.

– Ó, azt kívánom, bárcsak ne mondta volna ezt! Figyeljen, van valamiféle tervem! – magyarázta neki
a Doktor. – Oké, nem teljesen kidolgozott, és sok minden a szerencsén múlik. De ahhoz, hogy
működjön, a Dome-ban kell lennem a cybermanekkel és a TARDIS-szal.

A nő a Doktort tanulmányozta.

– Rendben. De így is, úgy is megtámadjuk a Dome-ot, és elpusztítjuk a megmaradt cybermaneket. Ha

bent akar lenni, amikor megtesszük... erre, Doktor.

Visszamentek a katasztrófa sújtott gyakorlótérre, ahol katonák és orvosok csapatai takarították el a

törmeléket, és vitték el a sérülteket és az elesetteket. A gyakorlótér túloldalán a főkapu nyitva állt.
Katonai teherautók konvoja hajtott be

éppen.

– Gyülekezik a csapásmérő egység – állapította meg Sheila elégedetten. – Jobb lesz, ha felkészítem
őket. Utánam!
Bevezette a Doktort egy íves betonkapun, amit tisztelgő őrszemek védtek, és beütött egy kódot a fali
panelen. Hatalmas acélajtók csusszantak szét, és kúsztak szét lassan a

betonfalakhoz simulva, egy folyosót feltárva, még több őrrel és a végén egy lifttel.

A lift levitte őket egy vasbeton- és acélcsarnokba. Tele volt munkaállomásokkal, laboratóriumokkal
és felszereléssel teli ládákkal. És ott, egy sötét sarokban állt a TARDIS. A Doktor mosolygott, és
kedveskedőn megveregette.

– Máris átirányítok egy osztagot, hogy vigyék a felszínre – ajánlotta fel Sheila.

– Ó, nem, nem kell – felelte a Doktor sietve. – Azt én elintézem, magának egy csomó dolga van. Vár a
csapásmérő egysége.

– Hát, ha biztos benne... Isten önnel, Doktor, és sok szerencsét!

– Találkozunk a Dome-ban – köszönt el a Doktor, és eltűnt a TARDIS-ban.

Sheila Sarandon vállat vont, és elfordult.

Bent a TARDIS-ban a Doktor az irányítókonzol fölé hajolt, és vadul gondolkodott. Ezt most
tökéletesen kellett eltalálnia. Fura, hogy egy mindössze pár mérföldes kis út ennyivel nehezebb, mint
egy kirándulás a Marsról a Holdra.

Ujjai óvatosan mozogtak az irányítókon.

Sarandon kapitány már majdnem elérte a lifthez vezető folyosót, amikor furcsa hang ütötte meg a
fülét. Valamiféle süvöltésnek hangzott, de egyszerre mintha egyfajta nyögés is lett volna benne.

Visszafordult, így pont láthatta a viharvert rendőrségi fülkét eltűnni. Megrázta a fejét – eltűnő
cybermanek, eltűnő rendőrségi fülkék...

Kizárta ezeket tudatából, és elindult a csapásmérő egység felé. Akárki is lesz a parancsnok, tudta,
hogy igazából ki adja majd a tényleges utasításokat...

15. Érkezés

Martha a roppant, sötét Dome-ban ácsorgott, és azon gondolkodott, mit tegyen legközelebb.

Már csak kettő cyberman volt itt vele. A baj az volt, hogy amelyiknek őt kellett őriznie, mindig elég
közel maradt hozzá. Martha biztos volt benne, hogy azonnal megragadná, ha futni próbálna, de még
ha sikerülne elkeverednie mellőle, akkor is könnyedén lelőné, mielőtt elég messzire jutna tőle.

A másik cyberman az összetett elektronikus géphalomnál állt, és úgy tűnt, mindenféle jeleket
fogadott.

Akkor a levegő megremegett, és egy újabb cyberman jelent meg. Egy pillanatig csak állt, szinte
arrogánsan nézve szét. Valahogy Martha azonnal érezte, hogy ez volt a Cybervezér. Várt, de további
cybermanek nem érkeztek, és a Doktornak nem volt se híre, se hamva.

– A támadó osztag megsemmisült – közölte a Cybervezér a másik két cybermannel. – Az emberek

továbbfejlesztették a fegyverzetüket.
– Elvesztettük a teljes támadó osztagot. Nincs több tartalékban – mondta a másik.

És rosszallás volt a hangjában?

Talán a vezéri pozíción levő riválisa volt, gondolta Martha. Ha a cybermanek éreztek akármilyen
érzelmet, az biztosan a

hatalomvágy volt. És talán ezek a cybermanek, amiket ilyen sietve készítettek a megszállás alatt,
kicsivel több emberi tulajdonsággal rendelkeztek, mint kellett volna?

– A veszteségnek nincs jelentősége – nyilatkoztatta ki a Cybervezér. – Hamarosan seregünk visszatér

az Ürességből.

– Az lehetetlen. Hibáztál a küldetésed teljesítésében, nem fogtad el a Doktort.

– A Doktor elfogása nem szükséges. Tudja, hogy ez az ember a foglyunk. Hogy megmentse őt, saját
akaratából fog idejönni.

– Szabadon engeded a Doktort és az embert, ha segít nekünk?

– Nem fogom. A Doktor veszélyes ellenség. Mindkettejüket meg fogjuk ölni.

Az egész puszta igazságtalansága felbőszítette Marthát.

– Ez nem fair! Megígérted, hogy elengedsz minket, ha a Doktor segít.

– Alsóbbrendű fajoknak tett ígéretek semmit sem jelentenek.

– Na, majd én megmutatom, ki az alsóbbrendű – motyogta Martha.

Az őt őrző cyberman megkérdezte:

– Mi lesz, ha a Doktor nem fog eljönni?

– El fog jönni.

A legrosszabb ezzel kapcsolatban az volt, gondolta Martha, hogy a Cybervezérnek igaza lehetett. Ha
a legkisebb esélyt is látja az ő megmentésére, akkor a Doktor eljön. Sőt. Akkor is eljönne, ha semmi
esély nem volna.

És valóban, egy ismerős hang zengett végig a csarnokon, és a TARDIS megjelent a cyber-felépítmény
mellett. Az ajtó

feltárult, és kilépett rajta a Doktor, nyitva hagyva mindent maga mögött. Vidáman körbenézett.

– Óh, ez zseniális! Ötletteli navigációs megoldás, ha én mondom! Ezek a rövid utak a legnehezebbek,
tetszik tudni. Csocsi, Martha! Jól van?

– Soha jobban – felelte a lány. – Nagyszerűen szórakoztam.

Humor, móka, kacagás, és még jót is beszélgettünk.

Úgy tűnt, a Doktor nem veszi észre a szarkazmust.

– Remek, remek, örülök, hogy boldog – körbenézett. – Pompás hely a Dome! Persze, igazából nem is
igazi, rendes dóm. Nem áll meg a kupola önmagától, ugye. Helyesen ez egy kupola alakú, oszlopok
támogatta kábelhálózat. Tudtátok, hogy beborították burkolt üveggyapot...
– El kell kezdened a munkát a feladaton, Doktor – mondta türelmetlenül a Cybervezér. – Sok
mindent kell tenni. Ha nem jár sikerrel...

– Ne szenvedjünk a szokásos fenyegetésekkel! – kérte a Doktor fáradtan. – Ha nem nyitom meg az

átjárót az Ürességbe a cyberhadseregnek, akkor megölitek Marthát meg engem.

– Ez helytálló. A cybermanek vissza fognak térni.

– Már megint csak itt tartunk – sóhajtotta a Doktor. – A Dome nem igazi kupola. A cybermanek nem
igazi emberek.

– Csak nem akar segíteni nekik, Doktor? – kérdezte Martha megütközve.

– Ó, attól félek, muszáj lesz, Martha. Egyszerűen nincs más

út. Mi egyebet tehetnék? Állhatnék itt, és nézhetném, ahogy meghal? Ebben nincs sok móka, nem
igaz?

– De azt mondta, hogy nem...

– Tudom, mit mondtam – szakította félbe a Doktor sietve.

– Azt mondtam, hogy nem tenném meg. Azt mondtam, hogy nem tenném, akármi történjen is. De a
dolgok megváltoztak.

Nem is ezt mondta, Martha emlékezett. Azt mondta, hogy nem tudja megtenni – hogy lehetetlen. De
a lehetetlen nyilván olyan szó volt, amit nem akart a cybermanek előtt kiejteni.

Martha megpróbálta még egyszer figyelmeztetni.

– Így is, úgy is megölnek minket, még ha segít nekik, akkor

is!

– Na, de Martha! – csattant fel dühösen a Doktor. – A cybermanek egy becsületes nép, biztos vagyok
benne, hogy nem szegnék meg az adott szavukat.

– Ha ezt hiszi, mindent elhisz – suttogta Martha, de a

Doktor nyilvánvalóan nem hitte ezt. Egyszerűen csak tervezett valamit.

Martha gyorsan próbálta átlátni a helyzetet. Együtt voltak a Dome-ban, és közel a TARDIS nyitott
ajtajához. Ha bejutnak oda, biztonságban lesznek. Úgy döntött, kivár.

A Doktor a gépkomplexumhoz lépett, és tanulmányozni kezdte.

– Ezt a köteg szemetet... – jegyezte meg megvetően. –

Honnan szedtétek össze ezt a hulladékot? Lepottyant a kamionról, vagy micsoda?

A Cybervezér szó szerint értette a kérdést.

– Nem esett le sehonnan. Egy része a saját cyber-felszerelésünk, amit a Torchwood-toronyból

hoztunk el, a többit az emberektől vettük el.

A Doktor folytatta a vizsgálatát.

– Hát, azt elárulom nektek, hogy a java része egyáltalán nem hasznos. Mármint, ezt itt ugyan ki adta
el nektek... – Egy

pillanat szünetet tartott. – Leszámítva talán... – Előrehajolva nézte a teleportáló gépezetet. – Ez talán
pont...

Felegyenesedett, és a Cybervezérhez fordult.

– Azt hiszem, fel tudom erősíteni a teleportáló gép erejét annyira, hogy elérje az Ürességet. Ez
létrehozza az átjárót, amire vágytok. Igen, ez lesz a módszer. – Biccentett a cybermanek felé,
remélve, hogy nem veszik észre, micsoda zöldségeket beszél. – De szólok, ehhez rá kell kötnöm a
TARDIS-konzolra, ami az egyetlen módja annak, hogy felerősítsük az energiabevitelt.

– Van itt energia.

– De nem elég, messze nem elég. Nem használtatok hörcsögöket, ugye? – Egy intéssel elintézte a
kérdést. – Na jó, hagyjuk, nem fontos. Szóval, kell nekem nagyfeszültségű kábel, rengeteg. Nagy
munka, és nincs sok időnk. Gondolom, tudjátok, hogy a hadsereg úton van ide, hogy megtámadjon
titeket?

– Nem járnak sikerrel – közölte a Cybervezér egy, a többitől távolabb álló, összetett géprendszerre
mutatva. – Létrehoztunk egy erőteret a Dome körül.

– Reméljük, ki fog tartani – mondta a Doktor, jelentőségteljes pillantást vetve Marthára. – Borzasztó
lenne, ha az meghibásodna vagy megsérülne. Na! Akkor, kezdjük!

– Segítünk ebben. – A Cybervezér a harmadik cybermanhez fordult. – Te tovább őrzöd a lányt. Az

átverés első jelére öld meg!

16. Megnyílik az átjáró

A csapásmérő egység parancsnoki kocsija a Millennium Dome kapujánál állt. Reflektorok világították
meg az egész területet. Sarandon kapitány a jármű mellett állt, türelmetlenül várakozva. Barnard
ezredes volt ott vele, egy alacsony, terrierszerű férfi, borzas fehér bajusszal. Az invázió alatt, nem sok
sikerrel, de harcolt már cybermanek ellen.

És nagyon szeretett volna megint nekik esni.

– Mennyi még? – sziszegte.

– A legjobb, amit tehetünk, hogy körbevesszük a területet, uram – mondta lágyan Sheila Sarandon. –
Nem csúszhatnak ki ismét a kezeink közül.

Egy magas főhadnagy lépett oda tisztelegve.

– Védelmi sáv biztosítva, uram!

– Jól van – csattant fel az ezredes. – Elrendelem az

általános előrenyomulást!

– Negatív, uram – felelte a főhadnagy.

– Az mit jelentsen?

– Nem tudunk előrenyomulni, uram, a védelmi sáv egészében. Valamiféle erőtér veszi körül a helyet,
ami visszatartja az embereket és a járműveket is.

– Akkor törjék át!

– A technikusok azon vannak, uram. Valamiféle új robbanószert hoznak. Azt állítják, nagyot fog
szólni, akkorát durran, hogy az egész környéket elpusztítja.

– Nem is lenne nagy baj – jegyezte meg Barnard ezredes. – Úgyse volt semmi haszna ennek a
nyamvadt helynek.

Ez nem tenne túl jót a Doktornak és a barátjának, akik odabent voltak, legalábbis Sheila így vélte. De
háborúban mindig vannak áldozatok.

– Jó – mondta a Doktor. – Mindenki egy lépést hátra!

A kábelek pókhálókként a TARDIS-konzoltól a nyitott ajtón át futottak szét. Összekötötték a

teleportáló készüléket a konzollal.

– Beugrok a TARDIS-ba, és bekapcsolom – mondta a Doktor. – Az Ürességbe vezető átjárónak a

teleportpontban kell megjelennie. A többi cyberman tudni fogja, hogy megnyílik, és hamarosan
elkezdenek átjönni.

A Doktor a nyitott TARDIS-ajtóhoz ment, átlépve a kábeleket.

– A társad nálunk van – emlékeztette a Cybervezér. –

Amint az energiát ráadtad, elő fogsz jönni a TARDIS-ból.

– Ó, ne aggódjatok! – vigyorogta a Doktor. – Ezt egész világokért se hagynám ki!

Belépett a TARDIS-ba, a konzolhoz ment, s meghúzott egy hatalmas kart.

A teleportáló gép lüktetni kezdett az energiától. A Doktor előlépett, és együtt várakozott a

cybermanekkel.

Pár pillanatig semmi sem történt, aztán lassan egy ragyogó portál jelent meg a levegőben. Olyan
alakú és méretű volt, mint a TARDIS ajtaja. Először halvány volt és homályos, de egyre nagyobbá és
fényesebbé vált... hamarosan már hatalmas volt, óriási. Sápadt kék fény ragyogott a belsejében.

A cybermanek úgy nézték, amit leginkább félelemmel vegyes tiszteletnek lehet nevezni, még az is,
amelyik amúgy

Marthát őrizte. A lány megragadta a lehetőséget, félreugrott, nekiment az erőtér-generátornak, és

belerúgott, újra meg újra. Az csattogott, recsegett, Martha pedig megragadott egy kábelt, és
kirántotta az oldalából, szikraesőt lőve ki belőle. Az őt őrző cyberman felemelte a karját, és lőtt.

A lány oldalra vetette magát, pont időben. Az energiasugár nem találta el, hanem az erőtér-
generátorba csapódott.

Az nagy tűzgolyóval a levegőbe repült. Martha talpra kecmergett, és egy láda mögé bújt.

A cybermérnök elfordult az energiakapu felől, és a teleportáló gépen levő kijelzőket figyelte.

– Átvert minket – közölte. – Ez az átjáró nem az Ürességbe nyílik.

A Cybervezér a Doktorra emelte csuklófegyverét.

– Hova nyílik ez az átjáró?

– Mondom, hogy az Ürességbe! – kiáltotta a Doktor. – A kiírások nem lehetnek pontosak, nem igaz?
A semmiről szeretnétek adatokat látni, az Üresség ugyanis semmi, azt jelenti.

Visszafordult a ragyogó teleportkapu felé, és oda mutatott.

– Nézzétek, már jönnek is!

Valami tényleg jött keresztül a kapun, csak nem egy cyberman. Egy kolosszális fej volt, állkapcsában
pengeéles fogak sorakoztak. Jobbra-balra kapkodott fogát csattogtatva, ahogy próbálta átszuszakolni
magát az átjárón.

Egy Tyrannosaurus rex.

A cybermérnök rálőtt, energianyalábja a dinoszaurusz fejébe csapódott. Az dühödten felordított, és a

mérnök felé vetette magát. Hatalmas állkapcsába zárta a cybermant, letépve a fejét. A második
cyberman is lőtt, ismét semmi eredménnyel. A feldühített Tyrannosaurus felkapta a cybermant, és
végigrángatta csapkodó testét a ragyogó átjárón – az őskorba.

– Elárultál minket, Doktor! – kiáltotta a Cybervezér.

Felemelte a fegyverét, és tüzelt. A Doktor lebukott a lövés elől,

és egyetlen, gyors mozdulattal kirántotta a foglalatából a fő energiakábelt, és a Cybervezér

mellkasának lökte.

Az energia nagyot csattant, és szikraeső csapott ki a cyberman testéből. A szeme vörösen izzott,
száján füst tört elő. Megperdült, és a padlóhoz csapódott.

Martha óvatosan előmászott a láda mögül.

– Jó munka, Doktor!

A lány a fénylő átjáró felé fordult, de látta, hogy az már nincs is ott. Akkor tűnt el, amikor a Doktor
kirántotta a főkábelt.

– Hogy hozta ide azt a dögöt?

A Doktor leszedte a konzolról a kábeleket, és kivonszolta őket a TARDIS-ból. A többi mellékkábelt is

lecsíptette róla, és dobálta ki az ajtón.

– Egy sima téridő-portállal – felelte. – Csomót marháskodtunk ilyenekkel az iskolában. A teleportáló

konstrukciójukat hozzákötöttem a TARDIS-hoz, ugyanabba a pillanatba, amikor és ahol legutóbb
jártunk. Emlékszik a kis tanulmányi kirándulásunkra? Tommy, a T-rex a TARDIS-nak ugrik, és abban a
pillanatban, amikor mi leléptünk, megnyílt a kapu, és megkapta a cybermaneket. Doktor a
cybermanek ellen, tizenegy-null!

– Mi lesz a cybermannel, amit a dinoszaurusz elvitt?

– Gondolom, elég nehéz lesz megemészteni. A T-rex valószínűleg végigpotyogtatja a darabkáival a

tájat a jura korban – vigyorgott. – Hadd találgassanak a régészek!

A Doktor az utolsó kábeltől is megszabadult, és a TARDIS ajtajához lépett.

– Gyerünk, Martha, itt az idő, hogy menjünk!

– Csak ne olyan gyorsan, Doktor! – hallatszott egy ismerős hang. – Csak nem menne el búcsúzás
nélkül?

Sheila Sarandon rohant be a Dome-ba, mögötte fegyveresek. A zavart, de figyelmes katonák

Marthára és a Doktorra irányozták fegyvereiket.

– Á, csak megjött – mondta a Doktor. – Örülök, hogy végre csatlakozik hozzánk.

A padlón fekvő nagy acélalakra mutatott.

– Tessék, az utolsó cyberman a Földön, csak magának, halott, amennyire csak halott lehet.
Kitömhetik, és betehetik az ebédlőbe, vagy beolvaszthatják kitüntetésnek.

Sheila Sarandon elgondolkodva nézett rá.

– A feljebbvalóim érdeklődnek maga iránt, nagyon is,

Doktor. Azt akarják, hogy tartóztassuk le, és vigyük hozzájuk. A Doktor sóhajtott.

– Nem akar nehéz eset lenni, ugye? Mondja, hogy nem lesz nehéz eset... annyi kellemetlenségünk
volt már egy napra, és én a kellemest sokkal jobban szeretem. Maga nem? – elmosolyodott.

Sheila visszamosolygott. Előléptetésre számított ezután az egész után, és igen jó hangulatban volt.

– Hát jó, Doktor, jövünk magának eggyel. Menjen! Csak...

ne siessen vissza!

– Hát, ez aztán a hálátlanság – jegyezte meg Martha méltatlankodva.

A Doktor vigyorgott, egy puszit küldött Sheilának, aztán berángatta Marthát a TARDIS-ba. Az ajtó
becsapódott mögöttük.

– Ezt nézzétek! – fordult Sheila a katonáihoz. – Nem hisztek majd a szemeteknek!

Furcsa, sípoló, lüktető hanggal a TARDIS eltűnt a csarnokból.

Bent a Doktor irányítókat kapcsolt, és kijelzőket ellenőrzött. Martha teljesen kimerült, és érzelmileg
is padlón volt. A Doktor viszont nem úgy tűnt, mint akit megérintett volna a kaland.

– Hát, akkor hova és mikorra? – kérdezte, kiropogtatva ujjait.

Martha sóhajtott, és a konzolnak dőlt.

– Nem tudom, Doktor. Valami szép és békés helyre. Válasszon!

– Pont tudok egy ilyen helyet! – vigyorgott a Doktor.

Keze lecsapott az irányítókra.

Holló-Vaskó Péter fordítása

 Steven Moffat

MIT CSINÁLTAM A KARÁCSONYI

SZÜNETBEN? (Írta: Sally Sparrow)
A NEVEM Sally Sparrow. 12 éves vagyok, a hajam vörösesbarna, van egy fogszabályzóm, amit alig
lehet észrevenni, egy ütésnyom a bal térdemen, amit akkor szereztem, amikor leestem a bicikliről
tízéves koromban, és két szülőm. Egy öcsém is van, akit Timnek hívnak. Anyu azt mondta egyszer
Mrs. Medfordnak, hogy Timet „nem tervezték," ami látszik is rajta, mert az orra nem egyenes, a haja
is borzas, és szerintem ennyi mindent nem lehet direkt elrontani. A füléről nem is beszélve.

Az osztályban én vagyok az egyik legjobb nyelvtanból és irodalomból, és Miss Telfer szerint a

szókincsem kiváló. Tizenhat barátom van, és a legtöbbjük lány. A fiúk még nem igazán érdekelnek,
mert túl zajosak.

Ez a történet azokról a rejtélyes eseményekről szól, amelyek karácsonykor történtek velem a kövér
nénikém házában, meg arról, hogy mit találtam a hálószoba-tapéta alatt, amitől zavaromban
felszaladt a szemöldököm.

A karácsonyt azért töltöttem kövér nénikémnél, mert Anyu és Apu elmentek a hétvégére. Tim a
barátjánál, Rupertnél vendégeskedett (akit szerintem szintén „nem terveztek", mert borzalmasak a
fogai), én pedig újra a vendégszobába kerültem, a nénikém vidéki házába, Devonba.

Imádom a nénikém házát. A konyhaablakból csak végtelen mezőt lát az ember, és olyan csendes
minden, hogy azt is hallani lehet, ha a víz lecsöpög egy levélről a kert végében. Néha, amikor az
ágyban fekszem, a távolból hallani lehet egy-egy vonatot, és ettől mindig eláraszt egy mély
sóhajtáshoz hasonló érzés, olyan, mint a szomorúság, csak annál sokkal jobb. Nekem tetszik a
szobám a nénikémnél. Elég tágas, a szekrényben, ha elmegy mellette az ember, a fogasok kocognak,
és a tapéta tele van hatalmas, sárga virágokkal. Amikor kicsi voltam, gyakran odaültem a virágminták
elé, és csak bámultam a tapétát, de amikor nem látott senki, megpróbáltam leszedni a virágokat,
mintha igazi virágok volnának. Még mindig látszik egy apró szakadás, ahol háromévesen
megpróbáltam lefejteni egyet a falról, és minden alkalommal, ha belépek a szobába, az első dolgom
az, hogy egyenesen odamegyek ahhoz a virághoz, és megérintem. Az emlékek vagy mi a csuda miatt.
Beszéltem róla Apuval, és arra jutottunk, hogy ez nosztalgia lehet.

Az a bizonyos virág meg a nosztalgia az oka, hogy, életemben először, találkoztam a Doktorral.

Három nap volt karácsonyig. Amint megérkeztem kövér nénikémhez, megöleltem, ahogy mindig is
szoktam, aztán egyenesen felszaladtam a szobámba, hogy felakasszam a ruháimat a kocogós
szekrénybe. Ezután egyenesen odamentem a megtépett, sárga virághoz a falon, ahogy mindig is
tettem, letérdeltem mellé (már azért nagyobb vagyok), és megérintettem. De ezúttal más is történt,
bár fogalmam sincs, miért. Hallottam, hogy a nénikém lentről felszól, ne vacakoljak sokat, mert a
kedvencemet főzte, és már minden az asztalon van, normális esetben egyből le is rohantam volna.
Talán most azért nem tettem, mert tudtam, hogy az iskoláról akar beszélgetni, és néha az ember
nem akar beszélgetni az iskoláról (bocsánat, Miss Telfer!), különösen akkor, ha az embernek
fogszabályzója van, a haja kócos, és vannak, akiknek ez nem tetszik, még akkor is, ha elvileg ők a
barátai. Talán azért sem rohantam le, mert arra gondoltam, milyen volt itt háromévesen, és
rácsodálkoztam, hogy most mennyivel kisebbnek tűnnek a virágminták.
Tulajdonképpen azt hiszem, ennek az egésznek Mary Phillips volt az oka, aki egy gúnydalt költött a
hajamról, és egy kicsit dühös voltam rá, a szemem is csípett, elhomályosult, mint amikor tudja az
ember, hogy sírni fog, ha nem koncentrál eléggé. Mindegy, szóval az ujjaim ott pihentek a
szakadáson, és eszembe jutott az a gúnydal, a kócos hajam meg ilyenek, és hirtelen olyan volt,
mintha nem is érdekelt volna semmi! Elkezdtem tépni a tapétát. Először egy picit megrántottam,
hogy lássam, mi történik. És nem álltam meg! Ugye ismerős az az érzés, amikor ébren álmodik az
ember, valamin foglalatoskodik, de nem egészen ő csinálja, inkább mintha kívülről nézné az egészet?
Szóval a virágot egyszerre lefejtettem a falról. Csak úgy lerántottam egy széles tapétasávot!

Utána pedig, te jó ég! Bámultam azt, ami a szemem elé tárult!

Egyszer olvastam egy történetet egy lányról, aki megrémült, és, a szerző szerint, úgy érezte, feláll a
szőr a testén. Azt gondoltam akkor, hogy ez badarság, és tisztára bugyután nézne ki. Pont, mint az
öcsém. Azt hittem, az író csak kitalálta a dolgot, mert ilyen nem létezik. De rosszul gondoltam. Ebben
a pillanatban is éreztem, hogy megtörténik a dolog, a nyakamtól indult, egy rém hideg érzés, aztán
az egész fejbőröm belebizsergett és szúrt.

Ez a felirat volt olvasható a tapéta alatt:

„Ments meg, Sally Sparrow!”

Az írást közelebbről is megvizsgáltam, megpróbáltam felfedezni benne a csalást, aztán valami mást is
észrevettem. Az üzenet alatt, pont alatta, még több betű volt, amit a tapéta félig eltakart.
Gondoltam, ha már ennyire tönkretettem a falat, nincs mit veszítenem. Amilyen óvatosan csak
tudtam, letéptem egy újabb sávot. Az írás csak egy dátum volt. 1985.12. 24.

Húsz éve valaki ebben a szobában a segítségemet kérte. Ráadásul nyolc évvel azelőtt, hogy
egyáltalán megszülettem volna!

– 1985 karácsony estéje? Sajnálom, drágám, de nem igazán emlékszem. – A nénikém az ebédlőasztal
másik végében a homlokát ráncolta, miközben emlékezni próbált.

– Kérlek, nénikém! Nagyon-nagyon fontos. Talán volt egy vendég nálatok, vagy áthívtatok barátokat,
és itt aludtak, vagy ilyesmi. Talán pont az én szobámban.

– Nos, amikor a bácsikád még élt, minden évben rendeztünk karácsonyi partit.

– A bácsikám még él, Stoke-ban lakik Neville-lel.

– Szerintem megnézhetnéd a fészerben.

– Miért nézném meg a fészerben, nénikém? Nagyon boldog ő...

– A fényképeket. – A nénikém most már egészen szigorúan nézett rám. – Ha parti volt nálunk, mindig
fényképezkedtünk.

Meg szoktam tartani a fotókat, majd én átnézem őket.

– Köszönöm!

– De mégis, mit számít? Miért érdekel ennyire?

Majdnem elmondtam neki az okot, de tudtam, hogy csak nevetne rajta. Mert valójában, ha
belegondol az ember, egyetlen magyarázat volt az egészre. A véletlen egybeesés. Biztos volt még egy
Sally a családban, akiről eddig nem hallottam, és az a valaki, aki húsz évvel ezelőtt a falra írta az
üzenetet, nem rám gondolt, hanem arra a másik lányra. A húsz évvel ezelőtti, titokzatos Sallyre.
Eltűnődtem, milyen lehetett az a lány, hol lehet most, és kócos-e a haja. De leginkább azon
tűnődtem, miért tartotta a család ilyen nagy titokban ennyi éven át. Talán brutálisan meggyilkolták
Halálos Okokból kifolyólag!

Mielőtt lefeküdtem volna, szigorúan a nénikémre néztem – ahogy akkor szoktam felnőttekre nézni,
amikor figyelmeztetem őket, hogy ne hazudjanak –, és megkérdeztem:

– Ugye volt egy másik Sally Sparrow is, nénikém? Nem én vagyok az első.

A nénikém egy pillanatig nagyon furcsán nézett rám. Már azt hittem, nekitántorodik a kandallónak,
halálra vált arccal a szívéhez kap, és remegő hangon megkérdi, hogyan jöttem rá a családi titokra,
aztán meg borzasztó zokogásban tör ki. De nem tette, csak nevetett, és azt mondta:

– Persze, hogy nem volt! Egyetlen Sally Sparrow éppen elég a világnak. Most pedig sipirc az ágyba!

Bár az ágyamban feküdtem, képtelen voltam aludni!

Biztosan volt még rajtam kívül egy Sally, mert egyszerűen nem volt más megoldás. A másik lehetőség
az volt, hogy valaki a tapéta alját használta arra, hogy szóba elegyedjen velem, ami egyszerűen
badarság volt!

Amikor a nénikém bejött a szobámba, hogy jóéjtpuszit adjon (ilyenkor mindig csak színlelem, hogy
alszom, valójában ébren vagyok), hallottam, hogy letesz valamit az éjjeliszekrényre. Amint az ajtó
becsukódott, felugrottam, és villanyt gyújtottam! Talán ez az! Talán ezzel próbálja a nénikém
bevallani szörnyű tettét, ez lehet a másik Sally Sparrow

Borzalmas Végzetének bizonyítéka. Az éjjeliszekrényemen egy doboz feküdt. Elállt a lélegzetem a

szörnyülködéstől! Azon morfondíroztam, milyen nagynak kell lennie egy doboznak, hogy elférjenek
benne az emberi maradványok! Ravaszul

(valamint bátran) összehúztam a szemem, és a doboztetőre ragasztott címkére pillantottam (habár

az is eszembe jutott, hogy a meggyilkolt ember maradványait valószínűleg nem szokták felcímkézni).

A feliraton ez állt: „1985-ös fotók”.

A karácsonyi parti képei a doboz legalján feküdtek, és évszázadokba telt, mire megtaláltam a
sorozatot. Átlagos karácsonyi fotók voltak, egy csomó ember vigyorgott rajtuk, akik ittak, meg
karácsonyi papírfejdíszeket viseltek. Az én kövér nénikém is ott volt, akkor még Hugh bácsi mellett,
sőt Anyu és

Apu is ott pózolt, ragyogtak, és vékonyak voltak. Ekkor találtam meg! A szemöldököm értetlenkedő
kifejezéssel ismét felemelkedett, most egy kicsit magasabbra. Mert az egyik fotó közepén ott állt egy
férfi bőrdzsekiben, hatalmas fülekkel. Nevető felnőttek mellett táncolt, de egyenesen a kamerába
nézett, és a kezében egy papírlapot úgy tartott, mint egy tüntetőtáblát. És a papírtáblán ott volt a
felirat: „Ments meg, Sally Sparrow!”

Elakadt a lélegzetem a döbbenettől. Tényleg volt még egy Sally Sparrow, és nyilván ő készítette a
képet is. Valószínűleg a lány egy kicsit süket volt, és papírtáblákkal kellett vele kommunikálni, mert
abban az időben még nem találták fel a hallókészüléket!

Aztán megnéztem a következő képet, és akkor minden megváltozott. Hirtelen olyan volt, mintha
iskolai csengő szólt volna a fülemben, és éreztem, ahogy a szívem erősen dobban a mellkasomban,
talán az is látszott, hogy a gombok megrezzennek a pizsamámon.
Újra ott állt a férfi, a képen hátul, és a kezében egy újabb papírlapot tartott. Ezen az állt: „Nézz be
újra a tapéta alá!”

Miközben ismét a tapéta felé nyúltam, a kezem remegett, mint amikor közvetlenül a tanóra előtt
próbálom megírni a házi feladatot. A következő felirat sokkal hosszabb volt, és ez állt benne:

„Ez nem egy álom, egyébként pedig sose próbáld meg közvetlenül a tanóra előtt megírni a házi
feladatot! Most bebizonyítom neked, hogy ez az egész valóságos. Gondolj egy számra, bármilyen
számra, öltözz fel, keress egy elemlámpát, és nézd meg, mi van a kert legvégében álló fára vésve!”

Amikor az emberek egy számra gondolnak, mindig tíz jut az eszükbe vagy hét, vagy valami hasonló.
Sosem gondolnak egy igazán nagyra, egy bugyutára. Ezért én ilyenre gondoltam, egy nagy, bugyuta
számra. Aztán megfeleztem. Hozzáadtam a koromat. Aztán levontam belőle Tim korát. Aztán
hozzáadtam négyet, mert épp olyan kedvem volt. Aztán pár perccel később a kertben álltam,
reszkettem, és a legtávolabbi fát bámultam.

Ott volt, a feliratot mintha az idők kezdetén vésték volna a fába. A 73-as számra soha senki nem
gondol. Kivéve engem. Meg a férfit, aki húsz évvel ezelőtt a nénikém kertjének legvégében álló fára
ezt véste.

Órákig ültem az ágyamon, csak rázkódtam, és eltűnődtem, mit kéne tennem. De tulajdonképpen
nyilvánvaló volt. Letéptem a következő tapétasávot. Ezúttal csak ezt találtam:

„Nappali. Legfelső polc. Leghátul.”

A legfelső polcon tartotta a nénikém a videokazettákat. Szinte soha nem használta a televíziót, nem
beszélve a kazettákról, szóval mindegyik nagyon poros volt. És leghátul, a polc és a fal közötti
hézagba félig beletuszkolva, ott pihent a keresett kazetta, úgy tűnt, már régen odadugták. Rajta egy
cetli lifegett, és azon a következő felirat volt olvasható: „Címzett: Sally Sparrow”.

A kazettát beraktam a lejátszóba, és a televízió hangját lehalkítottam, nehogy felébresszem a

nénikémet.

A televízió képernyőjén most már ott vigyorgott, mint egy gyogyós, a fényképeken korábban
megpillantott férfi.

– Helló, Sally Sparrow! Van kérdésed?

A férfi a hálószobámban ült! Csak épp csupaszok voltak a falak, és a szoba közepén állt egy létra,
mintha valaki épp ki akarta volna festeni a szobát. Hallottam, hogy zene szól valahonnan lentről,
talán épp az 1985-ös parti hangjai.

– Na, gyerünk, Sally! – mondta a férfi. – Biztos van kérdésed. Nekem lenne.

Összeráncoltam a homlokom. Nincs sok értelme kérdéseket feltenni egy férfinak, aki nem is hallja,
mit kérdezel.

– Ki mondta, hogy nem hallak? – vigyorgott a férfi. Kidülledtek a szemeim! Talán el is állt a
lélegzetem. A szemöldököm gyakorlatilag kilövésre készen állt a fejem tetején. Nevetséges volt, sőt
lehetetlen. Még csak ki sem mondtam hangosan.

– Tényleg nem mondtad ki – kezdte a férfi, és lenézett egy papírlapra –, csak gondoltad. Újra a
papírlapra nézett.

– Ó, igen, és tényleg elállt a lélegzeted.

– Ki vagy te? – szaladt ki a számon.

– Na, így már sokkal jobb, ezzel megyünk valamire. Én vagyok a Doktor. Egy időutazó. 1985-ben
ragadtam, szükségem van a segítségedre.

Olyan sok kérdés cikázott a fejemben, hogy nem is tudtam, melyiket válasszam.

– Hogy ragadtál ott? – kérdeztem.

– A nénikéd fészerében parkoltam le az időgépemmel. Épp bezártam volna, amikor... hát... úgymond
böffentett.

– Böffentett???

– Igen, böffentett. Húsz évvel előreugrott, utálom, amikor ezt csinálja.

Kinéztem az ablakon, oda, ahol a nénikém fészere állt a kert végében. És észrevettem, hogy valami
világít az ablakaiból. Hirtelen egy kicsit elfogott a félelem.

– Szóval, akkor már itt van?

– Úgy van. Osonj ki a nénikéd fészerébe, ott találsz majd egy nagy, kék fülkét, a kulcs még az
ajtajában lesz. Eltölthetném itt az időt húsz évig, hogy visszaszerezzem, de nem akarom, hogy rossz
kezekbe kerüljön. – A férfi közel hajolt a kamerához, és a tekintete csak úgy égetett engem.

– És én, személy szerint, tudom, hogy te nem tartozol a rossz kezek közé, Sally Sparrow. Ezért azt
szeretném, ha a fülkével visszarepülnél hozzám.

Nyeltem egy nagyot. Ez az egész tiszta rémisztő volt.

A férfi újra a papírjára pillantott.

– Ha jól sejtem, van még kérdésed.

– Hogy hallasz engem, amikor te egy videokazettán vagy? A férfi elmosolyodott.

– Tulajdonképpen nem hallak. Egy árva szavadat sem.

Egyszerűen csak tudom, hogy te és én mit fogunk mondani a beszélgetésünk alatt.

– De hogyan?

– Úgy, hogy Mary Phillips írt egy gúnydalt rólad.

A lélegzetem annyiszor elállt egymás után, hogy alig kaptam levegőt.

– Te pedig megütötted Mary Phillipset, nem igaz, Sally Sparrow? Aztán büntetést kaptál.

Az arcomon égett a pír. Honnan tudja ezeket? Még Anyunak meg Apunak sem mondtam el.

– Kaptál érte karácsonyi házi feladatot. Egy fogalmazást, arról, hogy mit csináltál a karácsonyi
szünetben. – A férfi vigyorgott. – És nekem van belőle egy példányom!

Ez volt a legrémisztőbb dolog az egészben. Mert a férfi ekkor feltartotta a kezében annak a
fogalmazásnak a példányát, amit ebben a pillanatban is írok!!!
– Ismerem az összes kérdést, amit fel fogsz tenni, amikor meglátod ezt a felvételt, mert olvastam a
fogalmazást, amit erről a felvételről írtál. Innen tudtam azt is, hogy mit kell írnom a falra – apropó,
meg kell majd mutatnod, pontosan hova írjam

–, és innen tudtam azt is, hogy milyen számra fogsz gondolni.

– De hát... de hát... – Alig tudtam összeszedni magam, úgy kergetőztek a fejemben a gondolatok. –
Hogy szerezted meg a karácsonyi házi feladatom másolatát?! Még meg sem írtam!!!

– Mondtam már, hogy időutazó vagyok. A jövőben szereztem egy gyönyörű nőtől egy isztambuli
erkélyen. – A férfi mosolygott, mintha boldog emléket idézett volna fel. –

Valamiféle kém lehetett, azt hiszem. Lenyűgöző teremtés! Egy kardpárbajt vívtam két szontárival, és
ő mentett meg a másodiktól. Aztán odaadta nekem ezt a karácsonyi házi feladatodat, és
figyelmeztetett, hogy mindig tartsam magamnál, mert szükségem lesz rá egy nap. – A férfi
vigyorgott. – Igaza volt!

Egy jövőbeli kémnő meg fogja szerezni a karácsonyi fogalmazásomat? Hát nem elég baj nekem, hogy
Miss Telfer le fogja osztályozni?!

A férfi az órájára pillantott.

– Oké, idő van. Szeretném, ha elmennél az időgépért, és elhoznád ide.

– Nem tudok időgépet vezetni. Kilencéves koromig pótkerék volt a biciklimen!!!

– Sally, nekem semmi kétségem nincs afelől, hogy képes vagy rá. Tudod, miért mondom ezt?

– Miért?

– Mert az elejétől a végéig elolvastam a történetedet. – A férfi elnevette magát. – Na, és hallod ezt a
hangot?

A televízióból egy rettentő, zúgó, búgó zaj hallatszott.

– Ez meg mi?

– Ez, kérlek, te vagy!

A férfi mögött egy nagy, kék fülke tűnt elő a semmiből. Rábámultam. Az ajtaja felett felirat volt
látható, amit összehúzott szemekkel közelebbről is megvizsgáltam.

Tudhattam volna, hogy a férfi egy rendőr!

– Ez a te időgéped?

– Igen. Tetszik?

– De hát ki hozta el neked?

– Hát te!

A nagy, kék fülke ajtaja kinyílt. És akkor egy döbbenetes dolog történt. Én léptem ki a fülkéből!!! Én!
Sally Sparrow! A másik énem a masinából kilépve integetett a kamerának.

– Szia, két órával ezelőtti Sally Sparrow! – mondta. – Szuper ez a fülke, imádni fogod. Sokkal nagyobb
belülről!
– Látod? – kérdezte a férfi. – Megmondtam, hogy tudsz időgépet vezetni.

– Igen, nagyon könnyű! – mondta a másik Sally. – Különben is, automatikusan a karórájához navigál.
Csak meg kell nyomnod a telefon melletti „reset” gombot.

– És ezt ki mondta el neked? – kérdeztem tőle. Összeráncolta a homlokát.

– Hát, én voltam. – Ahogy ezt kimondta, úgy tűnt, összezavarodik.

A férfi erre egy kicsit mérgesnek tűnt.

– Na, mielőtt még több időparadoxont hoznál létre... Sally

Sparrow! – Egy tanáros pillantást vetett rám a televízió képernyőjén keresztül. – Menj, és csináld
meg a házi feladatodat!

– Igen! – kiáltott a másik Sally. – Meg kell írnod a fogalmazást, mielőtt elhozod az időgépet.
Nagyjából két órádba fog telni.

– Elég legyen, mindketten hagyjátok abba! – mondta a férfi.

– Elég paradoxonba bonyolódtunk már anélkül is, hogy ti ketten egymással cseverésztek!

– De hidd el, szuper lesz! – ujjongott a másik Sally, és egy elképesztően nagy, izgatott mosolyt
villantott rám.

Te jó ég! Kilátszott a fogszabályzóm!

Most azonban itt vagyok, és mindjárt befejezem a fogalmazást. Nemsokára hajnali két óra, a fészer
kulcsát egy perc múlva kiveszem a konyhai fiókból, és a kerten átvágva, egy életre szóló utazásra
indulok.

Egy óriási, hihetetlen kalandra. És nem ám az utolsóra, nem bizony! Ez lesz az első a sok-sok
kalamajkából, ami még talán vár rám életem végéig. Egyszerre nem is érdekel, mit fog szólni a
nénikém a szakadt tapéta miatt, vagy mit gondol Mary Phillips a hajamról. A szünet után
visszamegyek az iskolába, és kedves leszek Mary Phillipshez, és annyi gúnydalt írhat rólam, amennyit
csak akar. Vele fogom énekelni, ha ettől lesz boldog.

Ugyanis a világ legszuperebb dolgát tudtam meg. Azt, ami ezután jön. Mielőtt a kazetta leállt volna,
még egy utolsó kérdést tettem fel a férfinak. Azt kérdeztem, mégis hogyan lehetséges, hogy az a
gyönyörű, jövőbeli kémnő valamikor meg fog szerezni egy példányt a karácsonyi házi feladatomból.

– Na, hármat találhatsz – mosolygott a férfi. Nem vigyorgott, hanem mosolygott. – A nő neve –
folytatta – Sally Sparrow volt.

A kert végében, a nénikém fészerében már várt rám a nagy, kék fülke. És a házi feladatomat is
befejeztem.

Utasi Péter fordítása