Josh Keegan

ZAP CITY
Triumvirátus

NEOTEK
Kulturális & kereskedelmi szolgáltató Kft.
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Josh Keegan
Zap City – The Triumvirate
Published 1994-95 by Thor Universal Corporation
Copyright © 1by Joshua Keegan
Fordította Szántai Zsolt
Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!
All rights reserved!
A címlapon Zsilvölgyi Csaba festménye
Tipográfia: Marjai Csaba
Műszaki szerkesztés: Zölley Imre
Hungarian translation © Szántai Zsolt
Hungarian edition © 1995 Neotek Kft.
ISBN 963 85406 6 4
A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft.
1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.
Kiadja a Neotek Kft.
Felelős kiadó: A Neotek Kft. ügyvezető igazgatója.
Felelős szerkesztő: Héjjas Miklós.
Korrektor: Bóday Tamás.
Szedés, tördelés: Neotek Kft.
A nyomdai munkálatokat az Egyetemi Nyomda Kft. végezte.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 95.3723
Felelős vezető: Sümeghi Zoltán igazgató.
Terjedelem: 19 ív
Készült Budapesten az 1995. évben.
 Köszönet

– Paul Briandnek az önzetlen segítségért

– kedvenc piktor barátomnak, aki annyira szereti a feleségét, hogy rajta kívül egyetlen női modellt
sem ismer. Valahányszor a képeire nézek, sajnálom, hogy a vallása tiltja a többnejűséget.

PROLÓGUS

– Amikor először hallottam a Vadról, még nem tudtam, hogy ember, és hogy nő. – A férfi egy
kreditérmét hajított a pultra, és feltartotta négy ujját. – Amikor tizenöt éves voltam, még én is elhittem
róla, hogy vérszomjasabb és kegyetlenebb, mint a New Bován azok a homoki sanguz, de... De nem
volt az. Sőt...
A rágcsálóképű csapos biccentett, és miközben valami sárgás italt töltött az
áttetsző plasztikkelyhekbe, megpróbált belesni a férfi arcát beárnyékoló csuklya alá. Ám hamar rá
kellett jönnie, hogy kíváncsiságát most az egyszer nem elégítheti ki: a fekete posztó alatt csak két, a
pultot megvilágító lilás neonfényben furcsa tűzzel égő szemet látott; az arc vonásait, az orr nyergét, és
a száj ívét sötét árnyék fedte. A csuklyásról egyedül a hangja árult el egy-két apróságot. A szavai
tisztán, mélyen csengtek, amiből a csapos arra következtetett, hogy az idegen hímnemű lehet, és mivel
a hangját nem torzították el a tolmácsmaszk mechanikus zörejei, ember, vagy egy, az emberekéhez
nagyon közeli fajhoz tartozhat. Az mindenesetre biztosnak látszott, hogy nem matar a fickó, hiszen hat
lábnál is magasabb volt.
A kíváncsi csapos a csuklyás alak elé tette a négy plasztikkelyhet. A férfi kinyújtotta a jobb kezét, és
felemelte az egyik kelyhet. A csapos egy pillanatig a kézre meredt, de ettől sem lett okosabb. Az
ujjakat és a kézfejet valami feszes, fekete anyag borította. Nem kesztyű, de nem is bőr – valami
védőbevonat lehetett.
A csapos saját kezeire meresztette szemeit. Még két standard hónapja sem volt, hogy engedve a
csábításnak, amit a Matar Monarchia a médiákon keresztül zúdított a galaxis világaira, áttelepült a
Határsávba, a Reptíliára, és Snakepit City kikötőjében megnyitotta ezt a csehót, de a bolygó
ikernapjai már legalább hatszor vörösre égették a bőrét...
A csapos megérezte, hogy a férfi őt nézi. Egy pillanatig a csuklya alól előízzó tüzes szempárba
bámult, majd megvonta a vállát, elfordult, és nekilátott, hogy – aznap már vagy harmadszor –
összeszámolja a silány bevételt. A Galaktikus Fajháború kirobbanása óta a Matar Monarchiában nem
sok olyan hely létezett, ahol a népek inni és mulatozni szoktak, ahol a hatóságok nem rendeltek el
kijárási tilalmat, és ahol a papok nem bélyegezték „emberi csökevénynek, sátáni bűntanyának” a
szolid bárokat. Itt, a Reptílián még viszonylag jó volt a helyzet; a Monarchia alig két standard éve
foglalta el a bolygót. Snakepit Cityben főként újonnan betelepített matarok éltek – belőlük ugyan nem
lehetett volna megélni, de szerencsére itt voltak az örökké szomjas triton őslakók, és a kikötőben
rendszeresen megfordultak azok, az önmagukat „független kereskedőnek” nevező emberek is, akik
ügyet sem vetve a két faj között majd’ két évtizede tartó háborúskodásra, megpróbáltak hasznot húzni
a Monarchia világaira jellemző áruellátási zavarokból. D’ankis-lu-Pree, a papcsászár ugyan „a
háborús időszak keselyűinek” nevezte ezeket a kalandorokat, de azt még ő is elismerte, hogy bizonyos
bolygókon megállna nélkülük az élet.
A csapos újra megvonta a vállát, és miközben szórakozottan törölgetni kezdte az olcsó
plasztikpoharakat, a fülét hegyezve figyelte a csuklyás idegen szavait.
A férfi ivott egy kortyot, csettintett a nyelvével, és bólintott.
– Próbáld ki – mondta a mellette álldogáló alacsony matarnak. – Nincs benne alkohol, sem drog,
mégis felér egy adag CXT-vel.
A matar tétován felemelte a platszikkelyhet, megszagolta sárgás tartalmát, majd elhúzta a szája elől a
tolmácsmaszkot, és óvatosan beledugta a nyelvét.
– Krech! – hörögte torokhangon, de végül ivott egy kortyot.
– Persze, édes. De jó – mondta a csuklyás, és másik társa, egy fiatal, hórihorgas triton felé fordult. A
fikcó legalább hét láb magasra nőtt; véznának látszó, mégis erős testét kopott fényű, apró
ezüstpikkelyek borították, feje két oldalán dudorodó hatalmas halszemeit krómcsillogású, szerves
anyagból készített kontaktlencsék védték a kiszáradástól. A társaság negyedik tagja egy idősebb
férfiember volt; a csapos már látta néhányszor: Claptonnak nevezte magát, általában a kikötőben
kódorgott, és ritkán volt józan. Amikor a három idegen belépett a bárba, ő már szokásos helyén, az
egyik sarokasztalnál szopogatta a hatodik italát.
Egy ideig csak bámulta a kereskedőnek látszó férfiakat, majd a közelükbe somfordált, és tétován a
nevén szólította a hórihorgas tritont, meg az alacsony matart. A három férfi csodálkozva ránézett,
aztán mind a négyen felnevettek.
Clapton tanító. Így nevezték a vén szeszkazánt. A három kereskedő úgy viselkedett, mintha az öreg
egy régen nem látott kedves ismerősük lenne.
– Sőt – folytatta a csuklyás a mondókáját. – Nem sok nála rendesebb embert ismertem.
Igaz, szerette a pénzt, meg a gazdagságot, és az is igaz, hogy annak idején nem akadt nála
veszedelmesebb kalóz az egész galaxisban, de... Velünk mindig rendes volt.
– Ezzel most azt akarod mondani – kérdezte Clapton – , hogy annak a dögnek dolgoztatok?
A férfi egy pillanatig hallgatott, majd a csuklyás köpeny alá csúsztatta a jobb kezét. A csaposnak
elakadt a lélegzete. Ő nem talált semmi sértőt a férfi kérdésében, hiszen a Vad nem véletlenül kapta a
nevét, de az ilyen messziről érkezett vándoroknál sohasem lehetett tudni, hogy mi az, ami miatt
fegyvert rántanak. A csapos kimeresztette a szemeit, és miközben halkan fohászkodni kezdett az
istenekhez, hogy a csuklyás ne ölje meg Claptont, hálát adott az égnek, meg főleg a Reptília új, alig
néhány standard hónapja beiktatott kormányzójának, hogy a polgári lakosság számára megtiltotta a
lőfegyverek viselését, és hogy a bolygóra érkező idegenek is csak úgy hagyhatták el a hajójukat, hogy
legfeljebb szúró-és vágószerszámok lehettek náluk.
A csuklyás előhúzta a kezét, a szájába dobott egy szem rózsaszínű cukorkát, majd elvigyorodott.
– Nem is olyan bestia az a nő – mondta. – Tulajdonképpen neki köszönhetjük a Szabad Zóna
létezését. A céljaival, azt hiszem, maga is egyetértene, tanító úr... – A csuklyás elhallgatott, és a
csapos kíváncsi arcára pillantott. – Mi lenne, ha átülnénk ahhoz az asztalhoz?
A csuklyás elindult a helyiség végében álló asztal felé. A matar és a fiatal triton követte, aztán végül
Clapton is felemelte a poharát, hogy utánuk menjen. A csapos megvárta, míg elhelyezkednek, majd
lebukott a pult alá, és megnyomott egy gombot. A teremben elhelyezett kilenc minikamera közül kettőt
a csuklyásra irányított, és bekapcsolta az asztal lapjába épített mikrofont.
– Nem tetszik nekem ez a báros – reccsent elő a hangszóróból a matar hangja.
– Csapos – mondta a csuklyás.
– Mi?
– Nem báros. Csapos. Tápláld be a komputeredbe, Sárga Szem.
A csapos a matarra irányozott egy kamerát. A monitoron megjelent a fickó arca.
– Aha. – A Sárga Szemnek nevezett matar leemelte az arcáról a tolmácsmaszkot, és megnyomott rajta
két gombot. – R’rich-csapos– mondta halkan.
– Már legalább húsz éve tanítom emberül – mondta a csuklyás Claptonnák – , de eléggé reménytelen
eset.
– Hogyan ismertétek meg a Vadat? – kérdezte Clapton.
A csuklyás megvakarta a fejét, felsóhajtott, és belekezdett a mondókájába.
– Elég hosszú történet, tanító úr – mondta. – Az elejét nagyjából maga is ismeri, ha emlékszik még
rá, mi történt az Encomon...
A pult alatt figyelő csapos egyre növekvő figyelemmel hallgatta a csuklyás idegen szavait, majd
vagy egy perccel később megnyomta a fürkészegység felvevőgombját. Lehet, hogy a Matar
Monarchiában nem a legirigylésreméltóbb a kocsmárosok élete, de... A Reptília kormányzója
bizonyára örülni fog majd ennek a felvételnek. A csuklyás kemény fickónak látszott; talán vérdíj is
van a fején, hisz’ ő maga mondta, hogy a Vadnak dolgozik.
A csuklyás mesélt, a csapos pedig egyre izgatottabban dörzsölte össze a kezeit, és már szinte a
markában érezte a kreditcsekket, amit az idegen elfogásáért fog kapni. Lehet, hogy egy egész kis
vagyonra fog szert tenni. Talán többet kap majd érte, mint amennyit a bár egy egész év alatt behoz! A
csapos fülelt, és egyre kevésbé bánta, hogy átköltözött a Reptíliára.
 I. ENCOM

„Galaktikus Szövetség” (matar megfelelője: G’lac-ticole R’zedin) Az az államforma, amely 2434.

standard esztendőn keresztül az emberek kezébe adta univerzumunk irányítását.
Legfőbb irányítószerve a Galaktikus Főtanács volt, melybe valamennyi lakott világ egy szenátort
delegált. Fő jellemzői: a „demokráciának” nevezett, túlzottan liberális politikai rendszer álcája
alatt végrehajtott gyarmatosítások; látszólagos jogegyenlőség, mely valójában csak és kizárólag
az emberek céljait szolgálta. Tizenkilenc standard esztendeje, a Főtanács feloszlatásával ért véget.
Megdöntésében a legfőbb szerepet uralkodónk, D’ankis-lu-Pree papcsászár játszotta. (lásd még:
demokrácia, liberalizmus, Humán Unió, Matar Monarchia)
– R’uuder-lu-Pree: Encyclopedia tica (megjelent: Új Monarchia szerinti 19-ben, a Matar Monarchia
támogatásával)

A piactér felnőtt-zsivajába hirtelen vad gyerekvisongás hasított.

– Ne bántson! Itt a rohadt almája, csak eresszen már el!
– Most nem menekülsz, te kis tolvaj! Csendőr! Csendőr! Hívja már valaki a csendőröket!
A hatalmas termetű férfi egyik kezével a tizenöt év körüli fiúcska fülét fogta, a másikkal pedig a
nyakát szorította. Az üvöltöző, vergődve védekező kölyök dühtől vörös arca egyre jobban elkékült, a
hangja egyre erőtlenebb lett, mozdulataiban egyre kevesebb volt a lendület.
– Eresszen már el... A végén még megfojt! A férfi mintha meg sem hallotta volna a kölyök elfúló
szavait.
– Csendőr! Ide, ide! Csendőr! Tolvajt fogtam! Ez a fattyú meg akart lopni!
A kofák asztalai között hömpölygő tömegből kárörvendő vihogások és sajnálkozó asszonyhangok
hallatszottak. A piactér túlsó végén megcsillant a Encomi Csendőrség két tagjának fémsisakja. A
kölyök visítozott, a csendőrök pedig egyre közeledtek; már csak két-háromszáz méternyire a
nagydarab árustól és foglyától.
– Eressze már el azt a gyereket! – reccsent egy tolmácsmaszkkal torzított hang. – Inkább kifizetem
magának azt az almát.
Az árus a tömegből kiváló, rágcsálószerű alakra meresztette vérben forgó szemeit.
– Nekem te ne pofázz, te matar! Nem eresztem. Örülök, hogy végre megfogtam! – kiáltotta dühösen.
– Már vagy tízszer meglopott, de most rajtakaptam! Majd a csendőrök megtanítják neki, mit szabad, s
mit nem!
– Ilyenek ezek az árvaházi kölykök mind! – helyeselt valaki a tömegből. – Éppen ideje, hogy valaki
megleckéztesse őket!
A patkányképű matar megvonta a vállát, és arrébb lépett.
– Egy almáért így megszorongatni! – dünnyögte egy langaléta, pikkelyes arcú triton a mellette álló
terebélyes emberasszonyságnak.
– Az! – bólogatott a nő, és a karjára emelte zöldségekkel telitömött kosarát. – A végén még eltöri a
nyakát.
A csendőrök közeledtek, a bámészkodó tömeg, az ember-, matar-és tritonfelnőttek pedig tétován-
tétlenül nézték, ahogy az emberkölyök arca lassan ellilul.
Az árus hirtelen felordított, és eleresztette a fiú nyakát. Hátrafordult, de a következő másodpercben
egy husáng vége csattant az orrán. A férfi az arcához kapta a kezeit. A fiú a földre roskadt, de szinte
rögtön felpattant, és teljes erőből az árus sípcsontjába rúgott. A husáng újra lecsapott, de még el sem
távolodott az ordítozó árus testétől, amikor két apró, kemény csontú ököl csattant a fickó arcán.
– Colin!
A kölyök felugrott a levegőbe, és a tömeg fölött a közeledő csendőrök felé nézett.
– Futás!
A termetes árus térdre roskadt, és jajgatva tapogatta a fejét, az arcát, meg a lábszárát. A kölyök az
almákkal telerakott pulthoz ugrott, felkapott két gyümölcsöt, és a férfihoz vágta.
– Egyél!
– Gyere már, Colin!
A fiú megfordult, és a husángot lóbáló tritonkölyök után vetette magát. A tömeg felrikoltott; az almás
asztal felborult.
– Sárga Szem!
Az asztal alól előbukkant egy egérképű matarfiú. Felkapott egy almát, a fogai közé szorította, majd
mindkét kezével megmarkolt egy-egy gyümölcsöt, és a másik két „gonosztevő” után rohant.
– Húú! Ez meredek volt – mondta Colin, amikor vagy három háztömbnyivel arrébb, egy kis téren,
egy szökőkút mellett megálltak.
A matarfiú kivette a szájából az almát, és az arca elé húzta a tolmácsmaszkját.
– Kértek algát? – kérdezte, és a másik két kölyök felé nyújtott egy-egy gyümölcsöt.
– A francba, Sárga Szem! – kiáltotta Colin. – Tanítsd már meg a maszkod komputerét emberül, oké?
Ez nem alga, hanem alma!
– Hát – vakarta meg a fejét a tritonkölyök. – Az igazat megvallva, nekem most tényleg jobban esne
egy kis alga...
– Látod, Maxim? – kérdezte Colin gúnyos hangon. – Hiába minden. Hiába adtok magatoknak
emberneveket, hiába éltek a szárazföldön, békák maradtatok, és békák is lesztek, amíg csak éltek, és...
Maxim fenyegetően megemelte a husángját.
– Te is akarsz egyet?
Colin a botra meresztette a szemeit, és lassan megrázta a fejét. Elvett a Sárga Szemnek nevezett
matarfiútól egy almát, és beleharapott.
Sárga Szem úgy érezte, valamivel vissza kell vágnia a rendreutasításért. Az élesnyelvű
Colinba nem mert belekötni – tudta, úgyis ő kerülne ki vesztesen a szócsatából –, ezért Maximot
vette célba.
– Különben – sisteregte a tolmácsmaszkján keresztül –, nem csak én keverem össze a dolgokat.
Például itt van ez a Maxim-triton is...
– Mi van velem? – kérdezte Maxim. Az arcát borító apró, ezüstös pikkelyek metálkékre változtak a
dühtől.
– Á, semmi különös, csak éppen te is összekevered a dolgokat – mondta Sárga Szem. Már bánta,
hogy kötözködni kezdett, de tudta, innen nincs visszaút: ki kell mondania, amit akart. – A múltkor,
Miss Spandling művészetóráján... – A matarkölyök mégis elhallgatott.
Colin felröhögött.
– Erre én is emlékszem, Maxim!
A tritonfiú felhördült.
– Miért, talán nem tetszett, amit csináltam?
– A rajzod, az remek volt – recsegte Sárga Szem a tolmácsmaszkján keresztül. – Még ki is színezted,
meg minden. Csakhogy akkor éppen janiszi neoembert kellett rajzolnunk, nem pedig egy olyan amoszi
macskaizé szőrmókot.
– Na és? – dohogott Maxim. – Nekem tetszett. Különben egykutya: az amosziak is legalább olyan
bunkók, mint a janiszi biorgüzemek büszkeségei... Most mit röhögsz? – fordult Colin felé. – Te sem
vagy éppen hibátlan! Hülye ember!
– Hülye triton! – felelte Colin.
– Hülye matar! – nézett Maxim Sárga Szemre.
Hirtelen egyiküknek sem volt túl sok kedve megszólalni, csak a szemüket meregették egymásra.
– Na? – kérdezte Colin nagy sokára. – Meg sem kérdezitek?
– Sikerült? – kérdezte a tolmácsmaszkos matar fiú.
– Megcsípted?
Colin boldogan elvigyorodott.
– De meg ám! – Az inge alá nyúlt, és előhúzott egy vaskos plasztiktárcát.
– Húú! Ebben legalább kétszáz kredit van! – mondta Maxim.
– Vagy még több... – vélte Sárga Szem. – Tudjátok, mit kéne vennünk?
– Na mit? – kérdezte Colin.
– Egy... Egy olyan izét. Tudjátok, olyan micsodát, amivel lőni lehet, amiben olyan hosszú izék
vannak, meg minden. Vadászhatnánk.
Colin a tritonkölyökre nézett, és megcsóválta a fejét.
– Azt hiszem, matar barátunk egy Klimmer-4-es, sűrített levegővel működő szigonyvetőre gondol...
– Arra, arra – bólogatott a kis matar.
Maxim az órájára nézett.
– Szentséges korallzátonyok! – kiáltott fel – Negyed kilenc!
Colin és Sárga Szem összenéztek.
– Az iskola! – kiáltották egyszerre.
A tritonkölyök megvakarta apró ezüstpikkelyekkel borított homlokát.
– Clapton tanító kinyír minket, ha megint elkésünk. Tudjátok mit?
– Takarodjunk! – kiáltotta Sárga Szem, és rohanni kezdett.
– Talán igyekezzünk – mormolta Colin. A vaskos tárcára nézett, majd egy hirtelen mozdulattal
visszadugta az inge alá, és a barátai után futott.

***
 – A Galaktikus Szövetség Alkotmánya a galaxisban élő valamennyi intelligens faj számára egyenlő
jogokat biztosít. A Galaktikus Szövetség legfőbb törvényhozó testülete a Főtanács, amelybe
valamennyi lakott bolygó egy szenátort delegál. Azt, hogy az illető szenátor melyik fajhoz tartozzon,
az adott bolygó lakossága szavazás útján dönti el.
Colin büszkén Clapton tanítóra pillantott, és elvigyorodott. A férfi szórakozottan bólogatott, és
egyetlen pillanatra sem nézett fel az előtte heverő, milliméter vékonyságú plasztiklapokra nyomtatott
újságból.
Colin tétován állt, és várta a következő kérdést.
– Milyen a matarok és az emberek kapcsolata itt, a mi bolygónkon? – szólalt meg hirtelen Clapton
tanító.
Colin lebiggyesztette a száját, megvonta a vállát, és segítségkérőén az első asztalnál ülő
Sárga Szemre lesett. A kis matar gyorsan bepötyögött valamit a komputerébe, majd Colin felé
fordította a monitorát.
– Itt, a mi bolygónkon, az Encomon, a matarok és az emberek ugyanolyan jó viszonyban vannak
egymással, mint a Galaxis többi részén. A kapcsolatot egyébként a Galaktikus Szövetség szerinti
2193. évben rati... ratifcikált... Izé.
– Ratifikált – súgta lassan Sárga Szem. Colin meghökkenve a matarra nézett, és nagy nehezen
kinyögte a szót.
– Ratifikált egyezmény szabályozza, ami...
Clapton tanító felpillantott az újságjából, és a fiúra meresztette a szemét. Sárga Szem gyorsan maga
felé fordította a monitorát, és úgy összehúzta magát, mintha megpróbálna eltűnni az asztal alatt.
– És mi a te véleményed erről a kapcsolatról? – kérdezte a tanító.
Colin megvonta a vállát.
– Nos? – kérdezte Clapton.
– Hát... Nekem semmi bajom a matarokkal. Tudom, sokan patkányoknak csúfolják őket...
A teremben ülő matarkölykök felhördültek.
– De – folytatta Colin – a tritonokat meg békáknak nevezik, nekünk, embereknek pedig majom a
gúnynevünk...
– És te hogy gondolod ezt a dolgot? – firtatta Clapton tanító.
Colin újra megvonta a vállát.
– Én úgy gondolom, hogy egy intelligens lényt nem az alapján kell megítélni, hogy kik voltak az ősei.
Vagy az őseinek az ősei. Vagy... valami ilyesmi. Nekem például két legjobb barátom van. Az egyik
matar, a másik pedig triton.
– Úgy? – kérdezte Clapton tanító. – És mit szólnál ahhoz, ha valaki eltiltana téged a barátaidtól? Ha
valaki kijelentené, hogy az embereknek csak emberekkel lehet barátkozniuk, a mataroknak pedig
matarokkal?
– Ó! – legyintett Colin. – A felnőttek mindig hülyeséget beszélnek... – A tanítóra nézett. – Persze nem
mindegyik – tette hozzá megszeppenve. – Ha valaki ilyesmit mondana, azt felelném, hogy igen, persze,
aztán ugyanúgy találkoznék a barátaimmal, mint addig.
– Értem – mondta a tanító. – És mit tennél akkor, ha valaki, vagy valakik erővel eltiltanának a
barátaidtól?
– Olyan nincs! – jelentette ki határozottan Colin, és a tekintetével megkereste Maximot, meg Sárga
Szemet. – A Galaktikus Szövetség Alkotmánya szerint...
– A helyedre mehetsz, fiam. – Clapton tanító felállt, és a kezébe vette az újságot.
– Tessék? – kérdezte Colin értetlenül.
– Ülj le.
Colin tétován a helyére ment, és leült Maxim mellé.
– Most mit mondtam rosszul? – kérdezte súgva. A tritonfiú megvonta a vállát.
– Gyerekek! – mondta Clapton tanító, és végignézett a diákjain.
– Te, itt valami nem stimmel – súgta Maxim Colinnak. – Ez nem szokott így nevezni minket.
– Gyerekek! Matarok, tritonok, és emberek. Gyerekek... – Clapton tanító hangja megremegett. A
zsebébe nyúlt, előhúzott egy szivart, és a szájába dugta a végét.
– Tényleg nem – mondta Colin halkan. – Eddig sohasem gyújtott rá az osztályteremben.
– Honalapító őseink együtt érkeztek ide, az Encomra – mondta Clapton tanító. – Mikor is?
Sárga Szem?
– A Galaktikus Szövetség szerinti 2234.-ben – felelte a kis matar.
– Kereken kétszáz esztendővel ezelőtt – bólintott a tanító. – Honnan jöttek az első telepesek?
Edwin?
A kérdezett emberfiú elsápadt, és a mellette ülő tritonlánykára nézett. A lány hangtalanul tátogni
kezdett, a fiú pedig megpróbálta feltűnés nélkül leolvasni a szájáról á szavakat.
– Az emberek a... Bováról. A matarok... Ők is. A tritonok pedig a... Bováról és az Aquiláról!
– Ideje lenne megtanulnod – mondta Clapton tanító feddő hangon. – Tehát: az Encom lakosságát
alkotó tritonok, matarok és emberek két évszázada élnek egymás mellett.
Békében. Megértésben. Az első ötven standard esztendőben ugyan lezajlott néhány kisebb politikai
csata, de egyiknek sem volt köze a fajok közötti különbségekhez. A tengeralatti építkezéseket
szorgalmazó demokraták, és a szárazföldi terjeszkedést támogató konzervatívok között körülbelül
egyenlő arányban voltak az emberek, a tritonok, és a matarok. Nyugalomban éltünk, és úgy tudtuk,
hogy a Főtanács, az Armada, és a Galaktikus Szövetség vigyáz ránk...
Egy halkan bongó csengő hangja szakította félbe a szavait. A diákok megkönnyebbülten
felsóhajtottak. Colin felállt, és a hóna alá csapta a füzeteit.
– Leülni! – csattant fel szigorúan Clapton tanító hangja. – Még nem fejeztem be.
Colin riadtan visszazökkent a székére.
Clapton tanító felemelte az újságát, és fennhangon olvasni kezdett.
– „A Galaktikus Szövetség többé nem tölti be azt a történelmi szerepet, amelyet létrehozói szántak
neki. A társadalmi struktúra, az a piramis, amelynek tetejére elődeink a Szövetség létrehozásakor a
Főtanácsot emelték legfőbb irányítószervnek, olyan, akár egy roskatag ház, melyet már évtizedekkel,
talán évszázadokkal ezelőtt le kellett volna bontani...”
– Te – súgta Colin Maxim fülébe. – Mi a franc ez az egész?
– Én nem tudom, de már két perce szünet van – felelte Maxim. – Figyeld meg, a vége az lesz, hogy
már megint nem fogunk ebédet kapni.
 Clapton tanító ügyet sem vetett a diákjai sugdolózására; rendületlenül tovább olvasott.
– „... A galaxis elért a fejlődésnek arra a pontjára, amikor már egy, és csupán egy társadalmi
rendszer szolgálhatja az érdekeit. És ez a rendszer nem más, mint a monarchia.” – Clapton felnézett,
majd lapozott, és folytatta az olvasást. – „Egy olyan monarchia, melyben egyetlen uralkodó kezében
összpontosul mindaz a hatalom, ami a galaxis további életének irányt szab...” – A tanító szeme átfutott
néhány sort, de a következő bekezdésnél megakadt. – „... Kétség sem férhet hozzá, hogy az uralkodó, a
császár, csakis a galaxisban domináns két faj egyikéből kerülhet ki. Az is bizonyos, hogy a
demokráciához szokott, az egyenlősdi-játékban elpuhult, szellemileg elöregedett emberiség képtelen
lenne kiállítani sorai közül egy olyan személyt, aki méltó, és legfőképpen képes lenne e nagy terhet
jelentő feladat elvégzésére. Logikus tehát a következtetés, hogy a Galaktikus Szövetséget felváltó
Monarchiának csakis matar császára lehet. Népünk fiai között pedig egyetlen olyan létezik, akit erre
az istenek és a természet galaktikus törvényei megfelelővé tettek. Ez a személy nem más, mint
D’ankis-lu-Pree, a Pree rendszer szenátora, a Matar Egyensúly vallási irányzat több naprendszerben
elismert vezetője...” – Clapton a nyugtalanul fészkelődő gyerekekre nézett. – Tudjátok, ez mit jelent?
Semmi válasz.
– Éhes vagyok – morogta Maxim.
Clapton újra lapozott.
– Ez a Főtanács matar tagjait képviselő Z’ilgy szenátor véleménye volt. Most hallgassuk meg, mit
mond a másik érintett fél, az emberiség szószólója, Asthbury szenátor... „A matarok
intelligenciaszintjére jellemző, hogy képtelenek felfogni, hogy ha a galaxist kettő helyett egyetlen
fajnak kell tovább vezetnie, akkor ez a faj csakis az emberiség lehet... Ezt támasztja alá az az egyszerű
tény is, hogy az emberiség már réges-régen felért az evolúciós hegy csúcsára, amikor a matarok még
csupán az első néhány lépést tették meg. Mi már rég a csillagok között hajóztunk, amikor a matarok
patkányősei még babonás félelemmel bámulták a bolygójuk éjszakai egén pislákoló fénypontokat...” –
Clapton szemmozgásán látszott, hogy újra kihagyott egy részletet. – „...Az életnek több formája
létezik, de az intelligens életnek csupán egy. Bátrain ki merem jelenteni, hogy minden lény, ami igazán
értelmesnek mondható, az emberi fajhoz tartozik... Ha a matarok képtelenek belátni, hogy a történelem
az ő számukra csupán alárendelt statisztaszerepet osztott ki, ha parányi rágcsálóagyukkal nem képesek
felfogni, hogy fajuk, de a tritonok, és az összes többi faj is csupán arra jó, hogy az emberiséget a
hátukon felvigyék a tökéletesség hegycsúcsára, akkor mi, emberek hajlandóak vagyunk akár
erőszakkal is a fejükbe verni a megváltoztathatatlan tényeket.... Ha a matar szenátorok a Főtanács
feloszlatását kívánják, hogy létrehozzák saját, kérészéletűnek ígérkező monarchiájukat, ám legyen.
Erre a lépésre mi, emberek csupán egyetlen módon reagálhatunk: megalkotjuk a Humán Uniót, és arra
törekszünk, hogy a galaxis valamennyi, nem emberi lénye a mi érdekeinket szolgálja...”
– Cseszd meg! – suttogta Colin.
Clapton tanító felnézett.
– Most már sejtetitek, hogy mindez mit jelent? – kérdezte, de nem várta meg, hogy a diákok
feleljenek. – Ha a Főtanács feloszlatja önmagát, ha valóban létrejön a két nagyhatalom...
– Akkor... akkor háború lesz? – kérdezte egy tritonlány.
– Á! – legyintett egy matar fiú. – Az embereknek több eszük van annál, hogy ujjat húzzanak velünk.
Úgyis mi győznénk, hisz legalább tízszer többen vagyunk.
– Persze – vágott vissza egy szőke, copfos emberlány. – De ti nem tudtok hajókat építeni, meg
fegyvereket gyártani.
 – Viszont tudjuk használni a meglévő fegyvereinket! Lemosunk benneteket a galaxis térképéről!
– A technika a mi oldalunkon van! – kiáltott a szőke lány, és kipirult arccal felállt.
– És mi melyik oldalon vagyunk? – kérdezte reszkető hangon az előbbi tritonlány.
Clapton tanító lassú mozdulattal meggyújtotta a szivarját, pöfékelt néhányat, és az egyre dühösebben
ordítozó diákokra nézett.
– Az ellentétek fájának gyökerei nagyon mélyre nyúlnak, az ágain pedig már ott vannak az új rügyek
– mormolta, és lassú léptekkel kivonult a teremből.

***

Maxim szórakozottan piszkálgatta a villájával a szójafasírtot, Sárga Szem a piacon zsákmányolt

utolsó almát rágcsálta, Colin pedig a széke két hátsó lábán hintázva figyelte az ebédlőben nyüzsgő
diákokat. A jelek szerint nem az ő osztályuk volt az egyetlen, amelyik már értesült az aggasztó
hírekről, és néhányan már komolyan-komoran állást is foglaltak a szenátorok döntése mellett: a
matarok egy nagyobb csoportja a helyiség ablak felőli végébe húzódott, a Nagypofájú Gregg vezette
emberkölyök banda pedig tüntetően a másik fal mellett telepedett le. A két társaság között tritonok
ültek, meg olyan matarok és emberek, akik még nem döntötték el, vagy nem akarták eldönteni, hogy
mitévők legyenek a furcsa helyzetben.
– Sok marha – jegyezte meg Colin halkan.
– Ja – mondta Maxim.
Sárga Szem a szája elé tartotta az álla mellett fityegő tolmácsmaszkot.
– A felnőttek mind hülyék – jelentette ki határozottan, majd folytatta az alma rágcsálását.
– Ja – mondta Maxim.
Hallgattak.
– Szerinted? – kérdezte Maxim nagysokára, és Colinra nézett.
– Szerintem is hülyék – felelte a fiú.
– Nem úgy értem. Mit csináljunk?
Colin felsóhajtott, és megvakarta a fejét.
– Képzelem, mi lehet most a városban.
– Ja.
– Francos médiák – mondta Sárga Szem. – Ezek aztán értenek hozzá, hogy keverjék fel a trágyát.
– A „szart” – javította ki Colin. – Tuti, hogy az a sok marha azóta már összeverekedett.
– A piactéren? – kérdezte Sárga Szem.
– Ott. – Colin körbepillantott. – Itt is nemsokára kitör a balhé.
Maxim lecsapta a villáját.
– A francba! Mi a szarért nem bírnak ezek egymás mellett élni?
Sárga Szem körülnézett, az asztal alá csúsztatta az almacsutkát, majd a szája elé csatolta a maszkját.
– Az emberek mindig lenézték a matarokat – mondta.
– A matarok meg mindig gyűlölték az embereket – felelte Colin.
– A mataroknak ugyanolyan jogaik vannak a galaxisban, mint az embereknek – mondta Sárga Szem. –
Attól, hogy előbb jutottatok fel a csillagokba, még nem vagytok sokkal különbek nálunk.
Colin elvörösödött.
– Ti meg egyfolytában az urat akarjátok játszani! Fogalmatok sincs arról, hogy mire jó a demokrácia!
Maxim az asztalra csapott.
– Legalább ti ne kezdjétek el ezt a hülyeséget, oké? Más se hiányzik, mint hogy a szenátorok
őrültsége miatt egymásnak ugorjatok!
Colin hallgatott, és Sárga Szem sem felelt.
– Én már sejtettem, hogy készülődik valami – mondta Maxim hosszú hallgatás után.
– Persze – csattant fel Colin. – Te már sejtetted. A Szövetség majdnem kétezer-ötszáz standard
esztendeig létezett, de te előre tudtad, hogy egyszer szét fog hullani, mi? És azt is tudtad hogy éppen a
életedben fog megtörténni a dolog. Logikus.
Maxim megvonta a vállát.
– Hé, haver! Én szoktam újságot olvasni! Én minden este megnézem a tridi-TV híradóját!
Igen, már jó ideje sejteni lehetett, hogy valami balhé lesz a Főtanáccsal.
– Igen – mondta Sárga Szem is. – Amióta D’ankis-lu-Pree szenátor bekerült a Főtanácsba, egyre
jobban összekeveredtek a dolgok. Azt hiszem, szeretné feléleszteni a matarok ősi királyságát.
– Ez őrült – mondta Colin.
– Lehet – felelte Sárga Szem. – De rengetegen hisznek benne. – Az ablak mellett ülő matar kölykök
felé biccentett. – Már a srácok között is majdnem mindenki az ő szextánsához tartozik.
– Szektájához – javította ki Colin.
– Mindegy – mondta Sárga Szem. – A lényeg az, hogy tényleg sokan hisznek benne.
Colin eltűnődött.
– Szerintetek... háború lesz?
Maxim megvonta a vállát.
– És ha igen? A gyerekeket sehol sem sorozzák be. Különben nekünk teljesen mindegy, hogy a
Galaktikus Szövetségben, a matarok királyságában, vagy az emberek demokráciájában élünk. Csóró
lelenckölykök vagyunk, és ezen semmit sem változtat, hogy ki uralkodik fölöttünk.
– Erről jut eszembe – mondta Colin, és a mellére csapott. – Még mindig nem néztük meg, mit
szereztünk a piactéren.
A triton és a matar egymásra pillantott.
– Az udvar? – kérdezte Maxim.
– Az udvar – bólintott Sárga Szem, és felállt.
Már az ebédlő ajtajában álltak, amikor az ablak előtt összegyűlt matarkölykök egyike egy
almacsutkát hajított a terem másik felében üldögélő emberfiúk felé. A fiú felállt, felemelte a villáját,
és belevágta az ablakba. Üvegszilánkok zuhogtak a matarok nyakába.
– Tűnjünk innen – mondta Colin.
– Ha már itt is ez megy, tutti-frutti, hogy a sok marha felnőtt háborút fog csinálni – mondta Sárga
Szem.
– Tuti, fiú – felelte Colin. – Csak így, egyszerűen: tuti.
***
 – Háromszáz kredit – mondta Colin. – Nem is rossz. Elosztjuk, vagy együtt költjük el?
– Szerintem fejenként kapjunk egy ötvenest, százat tegyünk el a rosszabb időkre, ötvenet meg
költsünk el – javasolta Maxim.
Colin a mellette guggoló matarra nézett. Sárga Szem megvonta a vállát.
– Tőlem...
– Hé, Colin Toro!
Colin felkapta a fejét, és a tőlük tíz méternyire integető feketebőrű fiúra nézett. A srác az ügyeletesek
fehér karszalagját viselte.
– Mi kell?
– Mr. Clapton és Pallantes igazgató hívat.
Colin elsápadt, és Maxim kezébe nyomta a lopott tárcát, meg a pénzt.
– Mi a szart akarnak már megint tőled? – kérdezte Maxim.
– Nem tudom – felelte Colin.
– Talán rájöttek, hogy ki szerelte be azt a kamerát a lányok zuhanyzójába – vélte Sárga Szem.
– Hát... Lehet. – Colin elindult az ügyeletes felé.
– A barátaidat is hívatják – kiáltotta a fekete fiú. – Maxim Fishborne-t, meg izé, azt a hülye kis
matart is, azt a Sárga Szemet.
Maxim és Sárga Szem tétován felállt. Colin az ügyeletes elé lépett, és megmarkolta a mellén az
inget.
– Mi az, hogy „hülye matar”? – kérdezte fenyegetően.
– Hé! Most meg mi bajod van? – Az ügyeletes megpróbált kiszabadulni a szorításából. – Nem
hallottad, mi történt a Főtanáccsal? A matarok mind hülyék!
– Az lehet – mondta Colin. – De Sárga Szem nem egyszerű matar. – Elkapta a fekete fiú karját, és
háta mögé csavarta. – Sárga Szem a barátom. Oké?
– Hé! Tudod mit kapsz, ha megtudják, hogy megvertél egy ügyeletest? – kiáltotta a fekete fiú.
– Ereszd el, Colin – mondta Sárga Szem. Maxim megfogta az ügyeletes karját, és kirántotta Colin
markából.
– Hagyd – mondta Maxim is.
Colin megvonta a vállát, és elindult a kapu felé.
– Rohadt matarimádó! – morogta a fekete fiú.
– Mi van itt? – kérdezte Colin, amikor felmentek a lépcsőn az első emeletre, ahol az igazgató irodája
volt. – Pár órája tudják, hogy odakint a felnőttek összerúgták egymással a port, és ezek máris
egymásnak esnek?
Maxim megcsóválta a fejét.
– A matarok sohasem szerették az embereket. Legalábbis itt, az intézetben nem. Ez most csak egy jó
ok arra, hogy nyíltan, és újra egymás ellen fordulhassanak.
– Igen – mondta Sárga Szem. – Téged is, Colin, úgy hívnak a hátad mögött, hogy matarbuzgó.
– Aha.
– Nem egészen „buzgót” mondanak – javította ki Maxim – , hanem bu...
 – Ezt a szót nem kell megtanítanod a komputerednek, Sárga Szem – vágott közbe Colin. – Különben
neked is megvan a saját gúnyneved.
Sárga Szem egérképe elvörösödött.
– Mi az? – kérdezte.
Colin megvonta a vállát.
– Nem tudok matarul, de körülbelül olyasmit jelenthet, mint az én nevem.
Maxim megállt az igazgató irodája előtt. Tétován lenyomta a kilincset, résnyire kinyitotta ajtót,
belesett, de rögtön visszarántotta a fejét.
– A francba! A dagadt almaárus!
Colin elsápadt.
– Most hova tegyük a pénzt?
Sárga Szem elvigyorodott.
– Az igazgató ember, igaz?
– Az – felelte Colin.
– Az árus is ember?
– Ő is.
Sárga Szem előre nyújtotta a kezét.
– Add ide azt a tárcát, Colin.
A fiú egy másodpercig a matarkölyökre meresztette a szemét, majd felkiáltott.
– Ez szuper! Sárga Szem, te nem is vagy olyan hülye!
A matarkölyök zsebrevágta az árustól elcsent tárcát, majd mind a hárman beléptek az igazgató
irodájába.
– Ők voltak azok? – kérdezte Mr. Pallantes a dagadt almaárustól.
A férfi csak egy pillantást vetett a három fiúra, de ennyi is elég volt neki, hogy felismerje őket.
– Ők! – kiáltotta. Felemelte a kezeit, és fenyegetően elindult a fiúk felé. Maxim a háta mögé tolta
Sárga Szemet, Colin pedig ösztönösen védekező állásba helyezkedett, és ökölbe szorította a kezeit.
Clapton tanító a dagadt árus mögé lépett, és a vállára tette a kezét.
– Azt hiszem, uram, erőszak nélkül is visszakaphatja, ami az öné. – A fiúkra nézett. – Igaz?
Colin megvonta a vállát.
– Nem hiszem – mondta.
– Micsoda?! – hördült fel Mr. Pallantes, és a túlsúlyos emberek nehézségével, szuszogva
feltápászkodott az asztala mögül.
– Hát... – szólalt meg a Maxim háta mögött álló Sárga Szem. – Azt hiszem, azokat az almákat már
nem kaphatja vissza a kofa úr...
Mr. Clapton az árusra nézett.
– Nos? – kérdezte.
A dagadt férfi Mr. Pallantes felé fordult.
– Nem is az almákat akarom! – kiáltotta. – A tárcámat! Négyezer kredit volt benne, és ezek a rablók
elvették tőlem!
 – Négyezer kredit? – kérdezte Mr. Clapton kissé gúnyosan. – Ön igazán sikeres üzletember lehet,
uram.
Az árus elbizonytalanodott, de csak egyetlen pillanatra.
– Márpedig négyezer kredit volt benne, egyetlen fityinggel sem kevesebb. Követelem, hogy...
Mr. Pallantes felemelte a kezét.
– Itt, uram, legfeljebb csak én követelhetek. – A fiúkra nézett. – Zsebeket kiüríteni!
Maxim és Colin engedelmesen a hatalmas igazgatói íróasztal elé lépett, és sorra kipakolták a
zsebeik tartalmát. Mr. Clapton kelletlenül mögéjük állt, és megmotozta őket.
– Te is – mondta Mr. Pallantes Sárga Szemnek.
A matarkölyök megrázta a fejét.
– Tessék?! Ürítsd ki a zsebeid tartalmát!
Sárga Szem ismét nemet intett.
– Mr. Clapton! – kiáltott Pallantes igazgató.
Clapton tanító a matarhoz lépett.
– Rajta, Sárga Szem – mondta kedves, de mégis kemény hangon. – Tedd, amit az igazgató úr kért
tőled.
– Nem.
– Micsoda?! – hörögte Pallantes. – Mr. Clapton! Intézkedjen!
Clapton tanító megfogta a matarkölyök vállát, de az elhúzódott tőle.
– Ne merészeljen hozzámérni, maga... maga ember!
Döbbent csend támadt.
– Te mocskos kis matar fattyú! – üvöltötte a dagadt árus. – Ide a pénzemmel, de rögtön!
Sárga Szem megrázta a fejét.
– Nincs nálam – hazudta. – Ha akarnak, megmotozhatnak, de követelem, hogy egy matar csinálja!
Egy ember nem emelhet kezet a Monarchia polgárára!
Az árus előrébb lépett, Mr. Clapton pedig kelletlenül, de megfogta Sárga Szem karját.
Colin felkészült a legrosszabbra.
– Tengerek Istene, most segíts! – suttogta Maxim.
Mr. Clapton Sárga Szem bal zsebébe csúsztatta a kezét.
Colin felszisszent. Clapton tanító üresen húzta elő a kezét a matarkölyök zsebéből. A jobb zseb
következett.
Hirtelen kinyílt az ajtó.
– Igazgató úr? – kukkantott be Miss Spandling. – A kettes médiacsatorna...
Pallantes igazgató egy másodpercig értetlenül bámult a nő fiatal, izgatott arcára.
– Gyorsan, igazgató úr! – mondta Miss Spandling elfúló hangon. – A Főtanács bejelentése...
Pallantes visszazökkent a székébe és megnyomott egy gombot a konzolján. A terem egyik falán
felvillant egy 3D monitor, rajta a galaxis sematikus rajta.
– ...a határvonalat. – A rajz középtájékán megjelent egy vastag zöld vonal. A szóvivő
folytatta a beszédét. – A megállapodás értelmében mind a Matar Monarchia, mind a Humán Unió
lehetővé teszi a polgári lakosság számára, hogy kedve szerint válassza meg, melyik térségben kíván
letelepedni.
A szóvivő elhallgatott, a galaxistérkép helyére pedig egy szárnyas rakétát ábrázoló logó villant be.
– Meg akarja ismerni a galaxis csodáit? – hadarta egy behízelgően kedves női hang. – Új
élményekre vágyik? Távoli bolygók csodáit akarja látni? Esetleg... – A hang elhallgatott.
Valami sistergés hallatszott, majd egy másik nő folytatta a reklámszöveget. – Esetleg át kíván
települni a másik birodalomba? Vegye igénybe a Rocketuurs Űrfuvarozási Részvénytársaság
szolgáltatásait! Komplett családok költöztetése a galaxis bármely pontjára. A legolcsóbb, a
legkényelmesebb, a legmegbízhatóbb: Rocketuurs!
– A francba! – nyögte Colin.
Clapton tanító elhúzódott Sárga Szemtől, és elképedve bámult a képernyőre. Az igazgató és a dagadt
árus is tátott szájjal figyelt.
– Folytatjuk a feloszlatott Főtanács utolsó hivatalos közleményének közlését – jelentette be egy
férfihang, és a monitoron újra megjelent a térkép.
– Az egyezmény szerint a határvonalban levő lakott bolygókat a lehető leghamarabb ki kell üríteni,
hogy a Humán Unió és a Matar Monarchia békefenntartó csapatai maximum két standard hónapon
belül elfoglalhassák a számukra kijelölt állomáshelyeket. Az egyezmény kimondja, hogy a kérdéses
sávban a polgári lakosság egyetlen tagja sem maradhat. A Matar Monarchia bejelentette, hogy amíg a
Humán Unió tiszteletben tartja a kijelölt határvonalat, a polgári lakosságnak, tekintet nélkül faji
hovatartozására, nem kell tartania egy esetleges háború kirobbanásától...
– Szent isten! – sikkantotta Miss Spandling, és belépett az irodába.
Colin hátrafordult, és Sárga Szemre nézett. A matar kölyök óvatosan a jobb zsebébe nyúlt, és
előhúzta a dagadt almaárus tárcáját. Colin összehúzta a szemét, és vadul megrázta a fejét.
Sárga Szem hevesen bólogatni kezdett, és lassan, nagyon lassan Miss Spandling ormótlan szabású,
sötétkék köpenye zsebébe csúsztatta a tárcát. Colin dühödten forgatta a szemeit.
Sárga Szem mackós mozdulattal, bohóckodva ingatni kezdte a vállait, felemelte a vaskos
bankjegyköteget, és egérszájával csücsörítve a tolmácsmaszkja alá dugta. Colin elvigyorodott.
– Magasságos Űrörvények! – ordította a dagadt árus. – Kitört a háború! – Egy pillanatig dermedten
állt, majd az igazgatóra meresztette a szemeit. – Verje ki ezekből a kölykökből a háromszáz
kreditemet...
– Háromszáz? – kérdezte Clapton tanító. – Mintha négyezerről beszélt volna.
A dagadt árus elhallgatott, a tanítóra nézett, majd újra Pallantes felé fordult.
– Verje ki belőlük a négyezer kreditemet, és juttassa el hozzám, még ma! Megértette? – Az ajtóhoz
ugrott, és félretaszította az útból a döbbenten ácsorgó Miss Spandlingot. – A készleteim! A házam! A
pénzem! – hörögte, és kiszáguldott a helyiségből.
A monitoron közben újra megjelent a Rocketuurs hirdetése. Pallantes igazgató kikapcsolta a
készüléket.
– Ha itt háború lesz... – kezdte, de elhallgatott.
– A „határvonal” – mondta Clapton tanító halkan.
– Mi van a határvonallal? – kérdezte Miss Spandling. A hangja még a szokásosnál is sipítóbb volt.
Clapton tanító az igazgató íróasztalához lépett, és megnyomott egy gombot a konzolon. A monitoron
újra felfénylett az előbbi galaxistérkép, és a közepén ismét megjelent a vékony csík.
– Az Encom – mutatott Clapton tanító a csík egy pontjára.
– Szent Isten! – sikította Miss Spandling, és kiszáguldott az irodából.
Colin a monitorra meresztette a szemét.
– Cseszd meg – suttogta Maximnak. – Szarban vagyunk.
Pallantes igazgató a térképre nézett, előhúzott egy hatalmas, fekete-fehér kockás zsebkendőt, és
megtörölte izzadó, hájas tarkóját.
– Mit gondol? – kérdezte Claptontól.
Clapton elgondolkodva megdörzsölte az állát.
– A lakosság pánikba fog esni, az Encom maximum két héten belül kiürül – mondta.
– És velünk mi lesz? – kérdezte Colin .
– Az intézetnek nincs elég pénze a neveltek evakuálására – mondta Clapton, és lehajtotta a fejét.
– Akkor? – kérdezte Maxim.
– Valaki el fog jönni értünk – felelte Clapton ító. – Csak az a kérdés, hogy ki...

***

Két hét elzárás. Ez önmagában véve még nem is lett volna olyan szörnyű, de Pallantes igazgató a
bizonyíthatatlanság ellenére is bizonyítottnak látta a fiúk „minden képzeletet felülmúló” bűnét, így a
három kölyöknek magánzárkában kellett eltöltenie ezt az időt.
Maxim azzal próbálta szétoszlatni a háromszor két méteres cellára ködként telepedő unalmat, hogy a
két hét alatt megcsinált vagy kétezer fekvőtámaszt, meg vagy kétszer annyi felülést, és naponta
legalább két órán keresztül helybenfutást végzett.
Sárga Szem valamikor egészen jó barátságban volt azzal a matar fiúval, aki a negyedik napon bevitte
neki az ebédjét. A srác némi győzködés és fenyegetés után ráállt, hogy a vacsorával együtt bevisz a
rabnak valami olvasnivalót is. A könyv valami ócska lányregény volt; Sárga Szem unta az egészet, de
mégis elolvasta a rózsaszínű sztorit, és beprogramozta a tolmácsmaszkja komputerébe az összes
újonnan tanult szót. Volt köztük egy-kettő, amit nem igazán értett; ezeket felírta egy papírra, és
elhatározta, hogy majd megkérdi Colintól, mit jelentenek.
Colin az első napon dühöngött, a másodikon álmodozott, a harmadikon kipiszkálta a helyéről a
cellában álló vaságy egyik csavarját. A hatodik nap végére megteltek a vakolatba karcolt rajzokkal a
cella falai, így a fiúnak valami új elfoglaltság után kellett néznie. Az egyik ebédhordó sráctól vett egy
kézi videojátékot. Mire letelt a fogság, minden létező és elképzelhető rekordot megdöntött a „térbeli
idomok feneketlen kútba történő potyogtatása” nevezetű sportágban.
– Na? – kérdezte a tizenötödik nap reggelén Maximtól, miközben Clapton tanító végigkísérte őket az
udvarra vezető folyosón. A fogdásoknak a szabad levegőn kellett eltölteniük a szabadulásuk utáni első
napot.
Maxim menet közben kinézett az egyik ablakon.
– Esik – mondta szűkszavúan.
– Zuhog – jelentette ki Sárga Szem, és fenemód örült, hogy elolvasta a lányregényt: a szó teljesen új
volt a számára.
 Colin elismerően nézett rá.
– Mi van veletek? – kérdezte, mikor Clapton tanító kiterelte őket a meleg esőbe.
– Izomlázam van – mondta Maxim, és ledobta az ingét.
– Az igazán kellemetlen érzés lehet – mondta Sárga Szem, és elvigyorodott a maszkja alatt.
Colin megvakarta a fejét.
– Oké, úgy látom, rajtam kívül itt mindenkinek az agyára ment a bezártság.
Egy ideig csendben áztak. Végül Sárga Szem törte meg a csendet.
– Úgy hallottam, a polgári lakosság odébbállt. – Az utolsó szót a kelleténél erősebben
kihangsúlyozta. Bízott benne, hogy Colinnak feltűnik, mit mondott. A regényben a főszereplő lány is
mindig ezt mondta, ha valaki elment valahonnan.
– Aha. – Maxim felnézett az égre, és élvezettel tűrte, hogy az esőcseppek végigcsorognak parányi
pikkelyekkel borított arcán.
– És? – Colint bosszantotta, hogy nem faggatta ki az ebédhordókat.
– Elmentek mind – mondta Maxim. – Már csak mi vagyunk az Encomon, meg a polgármester
emberei maradtak itt, hogy átadják a várost.
– Kiknek? – kérdezte Colin.
Maxim megvonta a vállát.
– Nekem teljesen mindegy.
Colin a kapuban ácsorgó Clapton tanítóhoz ment.
– Kik fognak értünk jönni? – kérdezte.
Clapton elmosolyodott.
– Örülhetsz, fiú – mondta. – Az egyezség szerint az Encomra a Humán Unió hadseregeit fogják
betelepíteni.
– És akkor velem mi lesz? – kérdezte a Colin mögé lépő Sárga Szem.
Clapton tanító megvonta a vállát.
– Semmi különös. Az intézet valamennyi lakója a Crispinre fog kerülni. Gondolom titeket, matarokat
később majd átszállítanak a Monarchiába. – A matarkölyökre nézett. – Semmi pánik, Sárga Szem.
Nincs háború, a Humán Unióban senki sem üldözi a matarokat.
Egyszerűen csak annyi történt, hogy kettészakadt a Szövetség.
– Értem – mondta Sárga Szem.
Colint bosszantotta Clapton tanító hangsúlya. Úgy beszél velünk, gondolta, mintha ötévesek lennénk.
– És mi hová kerülünk a Crispinről? – kérdezte Maxim.
Clapton tanító elgondolkozott.
– Azt hiszem, ezt neked kell majd eldöntened, fiam.
– Az Encomon lakó tritonok... – Maximnak elcsuklott a hangja a visszafojtott idegességtől. – Ők
hová mentek?
Clapton újra megvonta a vállát.
– Ki ide, ki oda.
– Állati gyorsan csinálták – mondta Colin. – Úgy értem, ezt az egészet. Két héttel ezelőtt jelentették
be, hogy feloszlott a Főtanács, most meg, tessék, alig maradt valaki az Encomon.
 Clapton tanító felnézett az égre.
– Igen, mi valóban két héttel ezelőtt értesültünk a szakadásról – mondta lassan. – De nem tudhatjuk,
hogy mióta érlelődött a dolog.
– Ez igaz – mondta Sárga Szem. – Lehet, hogy már évek óta bomlásnak indult a tetem.
Colin, Maxim, de még Clapton tanító is a matarkölyökre meresztette a szemét.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezte Sárga Szem riadtan, és megfogadta, hogy soha többet nem fog
elolvasni egyetlen lányregényt sem.
– Gyertek be – mondta Clapton tanító. Colin és Maxim belépett a kapun. Clapton tanító Sárga Szem
vállára tette a kezét. – Nem, fiam, nem mondtál rosszat. Sőt. Hogy is mondjam...
Találóan fogalmaztál.

II. CRISPIN - 1.

Carcalla-du-Wangarabica (alias: a Vad): Kalózfejedelem, a Vad Bandája

elnevezésű törvényenkívüli társaság vezetője. Már a Galaktikus Főtanács is magas vérdíjat tűzött
ki a fejére. Gátlástalan bűnöző; az általa végrehajtott bűncselekmények a legtöbb esetben politikai
indíttatásúak. Egyes reformgondolkodók szerint a Galaktikus Szövetség felbomlását követő
időszakban, a Galaktikus Fajháború kezdetének idején fontos szerepet játszott a Humán Unió
egyes csapatainak megsemmisítésében. (lásd még: Pantherai Csata, Szabad Zóna)

– R’uuder-lu-Pree: Encyclopedia tica (megjelent: Új Monarchia szerinti 19-ben, a Matar Monarchia

támogatásával)
– A Crispin... – mormolta Colin, miközben kibámult a leszállókomp ablakán.
A hajó, amit a Humán Unió az Encomra küldött az árvaház lakóiért, a zengzetes Űrcsalogány nevet
viselte, de leginkább egy óriási fémlégyre hasonlított. Az utazás rövid ideig tartott; a behajózás után
két órával az Űrcsalogány végrehajtotta a hiperugrást, és megérkezett a Crispin Rendszerbe. Ezután
két teljes napon keresztül keringtek a bolygó orbitálisán, mire végre megkapták a leszállási engedélyt.
A hajó személyzete szeretett volna minél előbb megszabadulni a kölyköktől, így az egész társaság
kénytelen volt bezsúfolódni az eredetileg kétszáz felnőtt szállítására tervezett kompba. Természetesen
mindenki az ablakok mellé akart kerülni, de ez végül csak az erősebbeknek sikerült. Colin és Sárga
Szem egyedül Maximnak köszönhette, hogy viszonylag jó helyet kaptak. A tritonfiú kénytelen volt
elpáholni a matarkölykök vezérét, meg két embergyereket, hogy a barátaival együtt kényelmesen
utazzon.
A másfél hónap alatt, ami a Főtanács feloszlatásának bejelentése, és az Űrcsalogány megérkezte
között eltelt, az encomi árvaházban életveszélyessé vált a helyzet. A nekivadult matarkölykök és az
embergyerekek eleinte csak nappal rótták a folyosókat, hogy magányos áldozatokat keressenek, de
miután – Pallantes igazgató határozott parancsa ellenére – a nevelők többsége is megszökött, már az
éjszakák sem voltak biztonságosak. A felnőttek még nem harcoltak egymással, a Matar Monarchia és a
Humán Unió szóvivői még mindig a „békés szétválást” emlegették a médiákon keresztül, de az
encomi gyerekek már megkezdték a fajháborút.
Colin és Sárga Szem nem csatlakozott a fajtársaikhoz, és Maxim is inkább velük maradt, mint hogy
tritontársaihoz hasonlóan valamelyik banda tagjai között keressen menedéket.
Eleinte csak a fiúk püfölték egymást, de később már a lányok is csatlakoztak a harcokhoz, így a
behajózás előtt már csak ők hárman nem vettek részt a naponta ismétlődő verekedésekben, és az
ellenséges csapat elpusztítására szőtt, gyermekien kegyetlen tervek kiagyalásában. A forrongó
gyerekpocsolyában ők hárman képviselték a barátság nyugodt kis szigetét.
Eleinte a hálótermükben maradtak, de miután a D’ankis-lu-Pree nevét viselő matarcsapat elfoglalta
a második szintet, kénytelenek voltak levonulni az alagsorba. Két napig maradhattak itt, mert
megérkeztek a hódító emberkölykök, akik egyszerűen csak Patkányirtóknak nevezték magukat. Hívták
Colint, hogy álljon be közéjük, de ő inkább Maximmal meg Sárga Szemmel tartott. Végül az egész
épülettömbben csak egyetlen helyet találtak, ahol meghúzhatták magukat: a lapos tetőn álló parányi kis
kunyhót, ahonnan annak előtte az intézet csillagász-szakkörének tagjai bámulták az eget. A többiekkel
csak akkor kellett találkozniuk, ha nagynéha levonultak az ebédlőbe, de miután Maxim kötött egy jó
üzletet – a bolygó elhagyására készülő triton főszakácstól a leszerelt távcsőért cseréibe megszerezte
az egyik élelmiszerraktár kulcsát –, minden idejüket a tetőn töltötték.
– Az – mondta Maxim, és ellesett Colin feje mellett. – A Crispin.
– Vajon milyen lehet? – kérdezte Colin tűnődve.
Sárga Szem a kezébe vette a tolmácsmaszkja minikomputerét – mint a mataroknak általában, neki is
örökké a nyakában lógott az apró szerkezet – , és megnyomott egy pár gombot.
– Crispin – reccsent elő a maszk hangszórójából egy idegen hang. – A Crispin Rendszer hetedik
bolygója, és a naprendszer két lakott világa közül a kisebb... – Pillanatnyi szünet következett. – A
földrajz, meg ilyesmi nem fontos, ugye? – kérdezte Sárga Szem a saját hangján.
– Itt már semmi sem fontos – mormolta Maxim.
– Akkor jó. – Sárga Szem újra megnyomott egy pár gombot. – A Galaktikus Szövetség létrejötte előtt
– folytatta a tanáros férfihang – csupán emberek lakták, de később a novarobbanás következtében
megsemmisült Óceánia rendszerből érkező tritonok egy nagyobb telepescsapata is itt talált új
otthonra...
– Hohó! – mondta Maxim, és elvigyorodott. – Tritonok is laknak itt? Akkor minden rendben.
– Nem egészen – mondta a matarkölyök. – A komputerem szerint az emberek nem sokkal később,
százötven évvel a Galaktikus Szövetség létrejötte előtt elkergették a tritonokat. A Crispin is a
K.E.Á.L.R. Szektor része.
– A K.E.Á.L.R. Szektorba kerültünk? – kérdezte Maxim döbbenten, és a matarra meresztette a
szemét. – Tudod ez mit jelent?
Sárga Szem bólintott. Annak idején az emberiség egy része kifejezetten ellenezte a Galaktikus
Szövetség életrehívását, és hogy ezt tettekkel is bebizonyítsák, bizonyos naprendszerekből kiűzték a
nem emberi fajhoz tartozó intelligens lényeket, és létrehozták a Kizárólag Emberek Által Lakott
Rendszerek Szektorát. A galaxisnak e több tucatnyi naprendszert magában foglaló részében az
emberek ugyanúgy megvetették a tritonokat, mint a matarokat, vagy a többi faj képviselőit. A rasszista
világokon egyedül az amosziak és a janiszi neoemberek számára engedték meg a letelepedést, de őket
– ahogy a galaxis többi részén is – az emberek eleven gépekként használták. Az amosziaknak és a
janisziaknak még csak eszükbe sem juthatott, hogy tiltakozzanak a rabszolgasors ellen, hiszen mindkét
faj az emberiségnek köszönhette a létét: az amosziak még mindig apró, rovarokra vadászó
ösztönlények lettek volna, ha a génsebészek nem változtatják meg őseiket, a janisziak pedig meg sem
születhettek volna, ha az emberek nem építik fel a bolygójukon az első néhány tucatnyi keltetőkádat.
 A K.E.Á.L.R. Szektorhoz tartozó világokon élő emberek még a Galaktikus Szövetség létezése idején
sem változtatták meg a véleményüket – állatnak tartottak minden lényt, ami más volt, mint ők. Ezen
álláspontjukon még a Főtanács szigorú parancsára sem voltak hajlandóak változtatni, és a kialakult
helyzet arra vallott, hogy az eszméik nem hogy nem tűntek el, de egyre nagyobb teret kaptak, és a
rasszista nézetek annyira elterjedtek, hogy amikor a matarok bejelentették elkülönülési szándékukat,
szinte késedelem nélkül létrejöhetett a Humán Unió, amely éppen ebben a szektorban rendezte be
főhadiszállását.
– Igen – mondta Sárga Szem. – Azt, hogy nekünk ennyi.
– Annyi – javította ki Colin. – De nem hiszem. Clapton tanító azt mondta, hogy el fognak vinni innen
titeket.
Maxim az emberfiúra nézett.
– És te képes vagy hinni egy felnőttnek, aki ráadásul tanító? – kérdezte.
Colin megvonta a vállát.
– Miért ne? Clapton sohasem volt különösebben piszok velünk.

III. REPTÍLIA - 1.

A matar csapos a monitorán látta, hogy a vén iszákos Clapton elvigyorodik.

– Köszönöm, Colin – mondta. – Örülök, hogy ez a véleményed.
A csuklyás bólintott.
– Maga tényleg mindig rendes volt velünk, tanító úr – mondta.
– Legalábbis a többiekhez képest – jegyezte meg a hórihorgas, fiatal triton.
Clapton felemelte a poharát, és ivott egy hosszú kortyot. A csapos ráirányított egy kamerát, hogy
jobban lássa az arckifejezését.
– Rendben – mondta Clapton, amikor letette az üres poharat. – És mi történt ezután?
– Ezután? – kérdezte a fiatal triton. – Hát, semmi igazán jó...

IV. CRISPIN - 2.

Colin megvonta a vállát.

– Miért ne? Clapton sohasem volt különösebben piszok velünk.
– Ez igaz – bólintott Sárga Szem.
Az intézet nevelői közül egyedül Clapton tanító akart velük maradni, ám az Űrcsalogány
parancsnoka nem eresztette fel a fedélzetre. Azt állította, hogy a kapott parancsok értelmében
kizárólag a gyerekeket viheti át a Crispinre, és hogy őt nem érdekli, hogy Clapton hová megy, de az
egyszer biztos, hogy az ő hajóján nem fog elutazni az Encomról. Clapton megkérdezte a
parancsnoktól, hogy a Crispinen lesz-e egyáltalán valaki, aki felügyel majd a kölykökre. A
parancsnok erre azt felelte, hogy ott, ahová kerülnek, majd megtanulnak vigyázni magukra.
 A komp fedélzetén hirtelen nagy kiáltozás támadt.
– Hé! Az ott Platinum City! – kiáltotta valaki. – Ez lesz ám a buli!
Colin kinézett az ablakon. A szétszakadozó fehér felhők alatt egy hatalmas kiterjedésű, egyetlen
összefüggő épületgigásznak látszó, óriási tornyokkal tarkított város terült el.
– Platinum City – darálta Sárga Szem komputere. – A Crispin fővárosa. Szerencsecsillag Városnak
is nevezik. Ipara jelentéktelen, fő bevételi forrás a turisztika.
– Ki a franc lehet kíváncsi egy ilyen városra? – kérdezte Colin, és elhúzta a száját.
– Kandisznók – mondta Sárga Szem.
– Mi? – nézett rá Maxim. – Azok járnak ide?
Colin felröhögött.
– Kaszinók, te mókusagyú! Kaszinók!
Sárga Szem gyorsan bebillentyűzte a szót a gépébe.
– Nagy baj már nem lehet – mondta Colin. – Van háromszáz kreditünk. Ha egy kis szerencsénk lesz...
A komp még lejjebb ereszkedett, de amikor már csak egy kilométernyi távolság választotta el a
Platinum City közepén magasodó toronytól, hirtelen jobbra fordult.
– Most hova a francba visznek minket? – kérdezte Colin csalódottan, amikor a komp messze maga
mögött hagyta a várost, és egy óceán fölé szállt.
– Sok lehetőség nincs – felelte Sárga Szem. – A komputerem szerint a még mindig működő vulkánok
miatt ezen a kontinensen kívül csak egyetlen lakható hely van az egész bolygón.
– Mi az? – kérdezte Colin és Maxim egyszerre. Az ablak aljában az óceán kékjéből elősötétlett egy
sziget.
– A Gyémánt-sziget – mondta a matarkölyök, és átkapcsolta a maszkját a komputer hangjára. –
Gyémánt-sziget. A Crispin Konszern tulajdonában levő sziget, domborzata...
– Azt kérd le a gépedből, hogy mi van rajta! – vágott közbe Colin.
Sárga Szem egy percig hallgatott.
– A rothadás...! – kiáltotta végül.
– Na mit találtál? – kérdezte Maxim.
– Gyémánt-sziget – hadarta a matarkölyök komputere. – A gyémánt-kitermelést főként a Crispin
Konszern tulajdonát képező amosziak és janisziak végzik. Itt található a turisztikai szempontból
érdekes...
– Nem érdekel az útikalauz! – kiáltotta Maxim.
– ...Rubin-tűzhányó, valamint a K.E.Á.L.R. Szektor Központi I.B.V.I.-je.
– I.B.V.I.? – kérdezte Colin. – Az meg mi? Sárga Szem nyelt egyet, felsóhajtott, majd lehunyta a
szemeit, úgy mondta:
– Ifjúsági Büntetés-végrehajtó Intézet...

***

– Emberek jobbra, a maradék csürhe balra!

A férfi hatalmas volt, de inkább a testét beborító, lötyögő háj tette azzá, mint az izmai.
 Ahogy görbe karikalábain elkacsázott a szegecselt fémfalú csarnokba beterelt encomi kölykök előtt,
Colin valami megmagyarázhatatlan ellenszenvet érzett iránta.
Az emberkölykök engedelmesen jobbra húzódtak, és közben diadalmasan-kihívóan sértéseket
ordítoztak a terem közepén álló mozdulatlan matarok, meg a tétován topogó tritonok felé. A Disznó,
ahogy Colin magában elnevezte a hájas férfit, felordított.
– Mi van, süketek vagytok, patkányok?
A csarnokot három méternyi magasságban körbeölelő keskeny fémfolyosón megjelent néhány
karabélyos-testpáncélos alak. A tritonok bizonytalan léptekkel elindultak a bal oldali fal felé. Colin
megmarkolta Maxim karját, a másik kezével pedig megszorította Sárga Szem vállát.
– Nem tudom, mi lesz, de...
– Mozgás!
– Nem lesz semmi baj – mondta Maxim, és a félelemtől reszkető matarkölyökbe karolt.
A keskeny folyosón álló páncélosok egyikének nem tetszhetett a kölykök lassúsága, mert
figyelmeztetően a fémpadlóba lőtt egyet. A Disznó felvisított.
– Elment az eszed, Karl? Amilyen vaksi vagy, a végén még engem találsz el!
Colin még egyszer megérintette a barátjai kezét, és gyorsan a több embergyerekhez futott.
Maxim és Sárga Szem átvonult a bal oldalra, ám néhány triton, és a matarfiúk többsége még mindig a
csarnok közepén állt.
– Ti akartátok, mocskos fattyak! – morogta a Disznó, és előhúzott az övéből egy arasznyi hosszú
fémhengert. A tárgy láttán a tritonkölykök meggondolták magukat, és feledve dacukat a fal mellé
rohantak. Már csak féltucatnyi matar állt a helyén.
A Disznó elkattintotta a fémhenger végén feketéllő, döglött bogárra emlékeztető kapcsolót.
– Most megkapjátok! – rikácsolta hörögve.
A henger végéből kékes fényhullám csapott a szobormereven álló matarok felé. Az egyik kölyök
felüvöltött, a fémpadlóra roskadt, és mozdulatlanná merevedett. Egy másik megpróbált elugrani a
fénykorbács elől, de a Disznó egy meglepően gyors mozdulattal a nyaka közé csördített. A matar egy
pillanatra felemelkedett a levegőbe, majd teljes súlyával, magatehetetlenül a padlóhoz csapódott. A
mögötte álló fiú leguggolt mellé, és a hátára fordította.
– Gyerünk! – üvöltötte a Disznó.
A társa mellett térdelő matarfiú felnézett a mellette állókra, és lassan megrázta a fejét.
– Mi van vele? – kérdezte Sárga Szem Maximtól.
– Meghalt – felelte a triton, és még szorosabban átölelte a matarkölyök vállát.

***

– Az iskolában naponta négy órát fogtok eltölteni – mondta az ősz, szikár férfi. Fekete nadrágot és
sötétkék inget viselt, aminek a bal mellzsebére aranyszín cérnával a „CRISPIN KONSZERN”
feliratot hímezték. Az arcán látszott, hogy gyerekkorában himlős volt, és nem bírta megállni vakarózás
nélkül. – A kötelező sportfoglalkozás két órás lesz. Aludni pontosan nyolc órát fogtok, étkezéssel és
tisztálkodással összesen két órát tölthettek el.
Colin körülnézett. A barátságtalan, fémfalú teremben vagy negyven embergyerek ült; a többségüket
ismerte (ők is az Encomról érkeztek), de akadt köztük néhány, akit akkor látott először.
– A fennmaradó nyolc órában dolgozni fogtok – jelentette ki a Ragyás.
– Dolgozni? – kérdezte egy hosszú, barna hajú lány. – Dolgozzanak a matarok meg a tritonok! Mi
emberek vagyunk!
Colin arra számított, hogy a Ragyás előveszi a fénykorbácsát, de minimum ordítani kezd, ám nem ez
történt. A férfi elmosolyodott, és intett a lánynak, álljon fel.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
A lány megmondta a nevét, de Colin nem figyelt rá. Az arcokat vizsgálgatta. A legtöbb gyerek
bizonytalannak látszott, de volt néhány arc, amin valami átszellemült kifejezés ragyogott. Colin
először nem tudta hova tenni a dolgot, de aztán eszébe jutott egy régi emlék, egy kép: annak a dagadt
almaárusnak volt pontosan ilyen a képe, aki elkapta az encomi piacon. Arról a pofáról sugárzott ilyen
magabiztosság; a nagydarab férfi vonásait torzította el az önnön győzelmébe vetett hit, és a... Igen. A
gyűlölet.
Colin megremegett. Ha már a srácok is ilyenek, Maxim és főleg Sárga Szem semmi jóra sem
számíthat, amíg...
– Helyesen gondolkodsz – mondta a Ragyás a barna hajú lánynak. – És nem kell félnetek, egyetlen
olyan feladatot sem kaptok majd, ami ne tetszene nektek. Legalábbis addig, amíg itt laktok a
Crispinen.
...amíg itt vannak a Crispinen. Colin újra körülnézett. Az egész teremben csupán egyetlen ember
volt, aki nem a Ragyást bámulta. Egy lány. Egy vékony, tizenhárom év körüli, szőke lány. Valami
furcsa, rikító narancssárga kezeslábast viselt, meg egy kopott, antiknak látszó bőrdzsekit. A haja szőke
volt, és egészen rövid, de valahogy mégis úgy nézett ki, mintha hosszú lenne. Colin csodálkozva az
ellentmondásos fejre meresztette a szemét. Rövid, és mégis hosszú... A fiú még sohasem látott ilyen
frizurát; olyan volt, mintha a fejébe nyomtak volna egy sisakot, ami lecsúszott a füléig, aztán valaki
fogott egy ollót, és a sisak alsó pereme mentén lenyírta a kilógó hajfürtöket.
A kíváncsian nézelődő lány tekintete találkozott Colinéval. Colin az idétlen frizurájú fejre meredt, és
elvigyorodott. Ha más lenne a haja, gondolta, egészen jól nézne ki...
A Ragyás mondott valamit, mire a kölykök kirúgták maguk alól a székeiket. Colin is feltápászkodott,
és a lány is felemelkedett.
– Esküszünk! – kiáltották a kölykök.
– Esküszünk – mondta Colin bizonytalanul, noha fogalma sem volt róla, miről van szó.
A Ragyás intett, hogy visszaülhetnek.
– Tehát – olyan hangon beszélt, mintha csupa eszementhez szólna –, itt, a Crispinen nem lesz más
dolgotok, mint tanulni, edzeni a testeteket, és egy kicsit dolgozni.
Kicsit?, gondolta Colin, és fanyar mosolyra húzta a száját. Az előbb mintha valami nyolc órás
munkát emlegetett volna....
– És mi lesz a dolgunk? – kérdezte az a hosszú, barna hajú lány, aki már az előbb is megszólalt.
A Ragyás mosolyra húzta sebhelyes ajkait.
– Ó, csak egy nagyon egyszerű feladatot kell elvégeznetek. – Hátralépett, és megnyomta a falra
szerelt kapcsolótábla egyik gombját. A terem végében felszikrázott egy hologram.
– Mi ez? – suttogta valaki.
 A Ragyás még jobban kivillantotta hófehér, hibátlan fogsorát. Biztos nem a sajátja, gondolta Colin,
majd a hologramra bámult.
– Ez a Crispin büszkesége – mondta. – Kriss-gyémánt.
Néhány kölyök felhördült; Colin elcsodálkozott. Ilyen lenne a Kriss-gyémánt, aminek grammja
legalább ezer kreditet ér? Az encomi piacon volt egy vén triton, aki ilyesmit árult, de az ő kövei
kisebbek voltak, sokkal kisebbek, és inkább hasonlítottak üvegszilánkokra, mint értékes kincsekre.
– A Crispin Konszern a Gyémánt-szigeten az ehhez hasonló kövek kitermelésével foglalkozik –
folytatta a Ragyás. – A munkát azok a triton– és matarfattyak fogják végezni, akiket már be is zártunk
az I.V.B.I.-be. Nektek csak annyit kell majd tennetek, hogy felügyeltek rájuk.
Néhány fiú vidáman felrikoltott, de még a lányok többsége is elmosolyodott.
– Patkányhajcsárok leszünk!
– Hú, srácok, ez aztán a kedvemre való munka! – kiáltotta a Nagypofájú Gregg. – Még ingyen is
megcsinálnám!
A Ragyás vigyorgott, Gregg bandája üvöltözött, Colinnak pedig összeszorult a gyomra, ahogy arra
gondolt, hogy a Nagypofájú mondjuk Sárga Szem, vagy Maxim fölött fog hajcsárkodni.

***

A hosszú, sötét folyosó betonpadlóját bokáig érő mocskos víz borította. Két oldalt vastag, rozsdás
vasrácsokkal elzárt cellák sorakoztak; a jobb oldaliak üresen álltak, a bal oldaliakban koszlott
bundájú amoszi fenevadak, és csontsovány janiszi tenyésztett emberek hevertek.
Valahonnan fájdalmas nyöszörgés hallatszott; a rothadás szagától terhes, nyirkos levegőbe hirtelen
egy távoli, de mégis éles, sikolyszerű ordítás hasított.
Az Encomról érkezett kölykök rémülten botladozó menetoszlopát kísérő karabélyos, testpáncélos
őrök egyike megállt, és félrerántotta az egyik jobb oldali cella rácsos ajtaját.
– Befelé! – intett ellentmondást nem tűrően. A csoport élén álló hat matarkölyök kelletlenül belépett
a keskeny, mocskos, szűk helyiségbe. A karabélyos ember rájuk zárta a cella ajtaját. Két
titánötvözetből készült lakat kattant a rudakra.
Maxim és Sárga Szem két matarlánnyal, egy matarfiúval, meg egy egészen fiatal tritonkölyökkel
együtt a negyedik cellába került. Sárga Szem a rács mellé állt, Maxim hátrament a helyiség végébe,
majd előrelépett a barátjához.
– Négy lépés – mondta. – Fémfalak. Szerintem szikla van mögöttük, vagy beton. Innen nem foguk
meglépni.
A két matarlány a falhoz támasztotta a hátát, és leguggolt. A matarfiú – Maxim csak látásból ismerte;
egy évfolyammal fölöttük járt, és furcsán recsegő hangja miatt D’rindának, vagyis Csattogónak hívták
– a cella közepére állt, és karba tett kézzel a fiatal tritonkölyökre, Lucienre nézett.
– Nagy itt a kosz – mondta, és a betonpadlót borító mocskos pocsolyák egyikébe csapta a talpát. –
Takaríts össze!
Lucien összerezzent, majd segítségkérőén Maximra pillantott.
– Nem hallod, triton?! – üvöltötte D’rinda. – Takaríts!
Maxim előrelépett, és a háta mögé tolta Lucient.
 – Rendben, tényleg nem a legtisztább szobát kaptuk – mondta erőltetett nyugalommal. – De
elárulnád, hogy mivel takarítson? És arra is kíváncsi lennék, hogy miért éppen neki mondod. Ha nem
tetszik valami, akkor tegyél ellene te magad. Legfeljebb majd segítünk. Ha akarunk.
D’rinda teleszívta a mellét levegővel, és megfeszítette a karizmait. Jó fél fejjel alacsonyabb volt
Maximnál, de kemény fickónak látszott.
– Nem, triton – mondta. Lassan beszélt, valahogy úgy, mint egy idomár egy vadállathoz. – Itt én
parancsolok, és ha azt mondom, hogy takarítás, akkor leveszitek az ingeteket, vagy amit akartok, és
felszeditek innen ezt a vizet! – Újra a tócsába toppantott.
Maxim érezte, hogy a halántékán, a pikkelyes bőr alatt lüktetni kezd egy ér. A gyomra összeszorult, a
szíve hevesebben vert. Tudta, ha nem engedelmeskedik, csak valami csoda mentheti meg a
verekedéstől. D’rinda kisebb volt ugyan nála, de elég zömök ahhoz, hogy a meccs kétesélyes legyen.
Viszont azt is tudta, ha megteszik, amit D’rinda parancsol, soha többé nem menekülhetnek a
rabszolgaszereptől. Elképzelni sem tudta, hogy a crispini emberek mit akarhatnak tőlük, de sejtette,
hogy dolgozniuk kell majd valamit, és hogy amíg a bolygón vannak, nem lesz valami kényelmes az
életük. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy ráadásképpen még egy zsarnokot is el kelljen viselnie
maga fölött.
– Nem, matar – mondta halkan. – Itt nem te parancsolsz. Itt nem parancsol senki, és...
D’rinda felemelte az ökleit, és a bal lábát hátrébb húzva támadóállásba helyezkedett.
– Verekedni akarsz, triton?
Maxim eltolta magától Lucient, és lazán a teste mellé lógatta a karjait.
– Nem, matar. Nem akarok. Csak nem tudom, hogy miért érzed magad főnöknek. Ha vezérre lesz
szükségünk, majd választunk magunknak.
D’rinda megcsóválta a fejét.
– Nem. Nem fogunk választani. Én vagyok a vezér, mert én vagyok itt a legerősebb matar.
– És miből gondolod, hogy éppen a „legerősebb matarnak” kell lennie a főnöknek? – kérdezte
Maxim.
D’rinda megvetően végigmérte a tritont.
– Miért, béka, talán te akarsz parancsolgatni nekünk? – Előrelendítette a jobb kezét, és Maxim
vállába csapott. A triton oldalra fordította a felsőtestét, így a matar ökle épp csak súrolta.
– Ne verekedjetek! – kiáltotta a fal előtt kuporgó egyik matarlány.
D’rinda meglepetten ránézett.
– Te véded ezt a tritont? – kérdezte.
A lány felállt.
– Nem – felelte. – De tényleg jobb lenne, ha szavaznánk, ki legyen a főnök a cellában.
D’rinda a két lányra nézett, majd a rácsokat szorongatva a folyosót bámuló Sárga Szemre pillantott,
végül a két tritonra meresztette a szemét. Végigmérte Maxim izmos testét, és lassan bólintott.
– Rendben. Legyen szavazás... – mondta. – Nos, ki szavaz arra, hogy én legyek a parancsnok? –
Gyorsan felemelte a kezét. – Ez egy.
A két matarlány is felnyújtotta a kezét.
– Ez eddig három – mondta D’rinda.
– Én Maximra szavazok – nyöszörögte Lucien.
 D’rinda elvigyorodott.
– Vesztettél, triton. Takaríts!
– Eddig három kettőre vezetsz – mondta Maxim, és Sárga Szemre pillantott.
– Sárga Szem? – kérdezte D’rinda.
A matarfiú lassan elfordult a rácstól, végignézett a társain, és megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy szükségünk lenne vezérre – mondta. – De ha mégis...
– Emeld már fel a kezed! – kiáltotta D’rinda.
– Ha mégis – folytatta Sárga Szem – , akkor én inkább Maximot választom.
D’rinda döbbenten bámult a fiúra.
– Áruló! – sziszegte a tolmácsmaszkján keresztül.
Maxim elmosolyodott.
– Kösz, Sárga Szem.
A matarfiú ránézett.
– Barátok vagyunk, nem? Csak drukkolj, hogy ezt Colin fejéből se tudják kiverni ezek a crispini faj...
izé... fajkergetők...
„Üldözők”, akarta mondani Maxim, de inkább hallgatott.

***

A Crispin Konszern nem épített külön iskolát a Gyémánt-sziget gyermeklakóinak, csak néhány
nagyobb helyiséget alakíttatott át, hogy megfeleljen a célnak.
Az osztályterem, amibe beléptek, elég tágasnak látszott, de még így is alig fért el; benne az az ötven-
ötvenöt gyerek, akit a Gyémánt-sziget vezetői ebbe a csoportba osztottak.
Colin belépett, és körülnézett. A srácok többségét még az Encomról ismerte, némelyikük ott is
osztálytársa volt, de akadtak olyanok is, akiket akkor látott először. Colinnak eszébe jutott, amit a
Ragyás mondott: a Főtanács feloszlatása után a Humán Unió a Határzónának nevezett terület
valamennyi árvaházáról elhozatta a kölyköket. A gyerekek többsége a Crispin Konszern birtokában
levő telepekre került, de voltak olyanok is – mind emberkölyök volt – , akik nevelőszülőknél kötöttek
ki. A crispini Gyémánt-szigetre összesen háromezerkétszáz srác került, de ezek között csak
négyszázhetven volt embergyerek.
Colin tétován körbefordult. A srácok legtöbbje olyan volt, akár a Nagypofájú Gregg: Az asztalok
tetején ülve fennhangon, egymást túllicitálva magyarázták, hogy ott, ahonnan ide kerültek, hányszor
verték pépessé a nyamvadt kis matarok, meg a halvérű tritonok fejét. A lányok többsége tátott szájjal,
rajongó arccal figyelte a fiúk előadásait, de köztük is akadt néhány, aki megpróbált még vadabb és
képtelenebb dolgokat elhitetni a többiekkel, mint a fiúk.
Colinnak semmi kedve sem volt részt venni a szó-emberkedésben, ezért lassú léptekkel a terem
végébe ment, és leült az egyik asztal mellé. Az asztalra könyökölt, a homlokához emelte a kezét, és
úgy tett, mintha álmos lenne. Éppen azon törte a fejét, hogy mi lehet Maximmal, meg Sárga Szemmel,
amikor egy kéz érintését érezte a vállán.
– Leülhetek? – kérdezte egy vékony, mégis határozottnak tűnő hang.
Colin felkapta a fejét. A bilifrizurás szőke lány az övé melletti székre mutatott.
 – Persze – mondta Colin.
A lány letelepedett, körülnézett, majd Colin felé fordult.
– Te egyetlen hőstettet sem hajtottál végre? – kérdezte.
– Mi van? – Colin nem értette a kérdést.
– Te egyetlen matart vagy tritont sem vertél össze?
– De igen... – mondta Colin határozatlanul, majd megrázta a fejét. – Nem. Egyet sem.
Vagyis... Vagyis verekedtem velük egy párszor, de nem pusztán azért, mert triton, vagy matar volt az
illető.
– Aha. – A lány hátradőlt a székében, a zsebébe nyúlt, és elővett két apró, üvegszerű klipszet. –
Értem.
Colin úgy érezte, meg kell magyaráznia a dolgot.
– Tudod – kezdte bizonytalanul –, az igazat megvallva csak két barátom van. Az egyik triton, a másik
pedig matar.
– Aha. – A lány keskeny, kislányos arca nem árulta el, mit gondol. Felemelte az egyik klipszet, és a
fülcimpájára csippentette. – Honnan jöttetek?
– Az Encomról. Egy árvaházból. És te?
– Engem a Mantras-ról hoztak ide. De nem vagyok intézeti. – A lány a másik klipszet is a fülére
tette, és elővett egy féltenyérnyi dobozkát.
– Hanem? – Colin nem akarta, hogy vége legyen a beszélgetésnek.
– Nekem van anyám – hangzott a válasz. – De a felnőttek hülyék, és hiába mondtam nekik, hogy el
akarok menni hozzá. Idehoztak.
– Elraboltak? – csodálkozott Colin.
– Nem egészen – mondta a lány, és megnyomott egy gombot a dobozán. A két üvegklipszből furcsa,
vad zene szivárgott elő. – Vagyis... Igen. Erőszakkal hoztak ide.
– Az anyád hol van? – kérdezte Colin.
A lány megvonta a vállát, és nem felelt. Hirtelen csend támadt. A szónokló fiúk leugrottak az
asztalok tetejéről, és leültek. A lányok előre fordultak. Colin felnézett, és megpróbált átlesni az előtte
ülők feje fölött.
A terem végében, a tanári asztal mellett egy magas, testes nő állt. Egyszerű, szürke ruhát viselt; őszes
haját magas, gömbölyű kontyba fogta, amitől úgy nézett ki, mintha két feje lenne.
– Szervusztok – mondta nyájas hangon. Mrs. Gelis vagyok. Én fogom tanítani az állampolgári
ismeretek elnevezésű tantárgyat.
Colin a bilifrizurás lányra nézett, aki figyelmesen Mrs. Gelisre meresztette a szemeit, de a zenét
harsogó füldugói miatt egyetlen szavát sem hallotta.
Mrs. Gelis lelépett a dobogóról, és lassú léptekkel, mosolyogva sétálgatni kezdett az asztalok között.
– Az állampolgári ismeretek elnevezésű tantárgynak egyetlen célja van csupán – mondta.
– Szeretnénk kitörölni a fejetekből azt a rengeteg ostobaságot, amit a Galaktikus Szövetség idején, a
Főtanács által jóváhagyott központi tanterv szerint megpróbáltak belétek verni.
Szeretnénk, ha elfelejtenétek mindazt, amit eddig a demokráciáról, és a fajok közötti, egyébként
bizonyítottan nem létező egyenlőségről hallottatok. – Mrs. Gelis megállt, és megsimogatta a
Nagypofájú Gregg kócos haját. – Most persze megkérdezhetitek, hogy minderre mi szükség. A válasz
egyszerű. Azért kell bizonyos dolgokat újra megtanulnotok, mert az egykori Főtanács által oly sokszor
hangoztatott „egyenlőség” nem létezik. Nekünk, akik a K.E.Á.L. Rendszerek lakóiként nőttünk fel, ez
mindig is természetes dolog volt. Most, hogy a Szövetség végre megszűnt, most, hogy az átkos
demokrácia jelszavait harsogó szenátorok örökre eltűntek az univerzum süllyesztőjében... Most, hogy
végre a galaxisunkban élő valamennyi ember visszanyerte a gondolatszabadságát, mindenki
kimondhatja... Mindenkinek ki kell mondania azt, amit eddig is érzett. És ez nem más, mint az, hogy a
galaxisban csupán egyetlen valóban intelligens faj létezik. Az a faj, amelynek ősei már több tízezer
standard évvel ezelőtt kimerészkedtek az űrbe. Az a faj, amely a galaxis vezetésére hivatott. Az a faj,
amelyhez ti tartoztok. Az emberiség!
Colin elcsodálkozott. Erre nem számított. A Ragyás által tartott eligazítás után sejtette, hogy a
Crispinen nem sokra tartják a tritonokat és a matarokat, de azt azért nem várta, hogy már rögtön az
első tanítási napon hozzálátnak az átnevelésükhöz. Méghozzá ilyen nyíltan.
– Most, hogy a Galaktikus Szövetség a múlté, végre mi, a K.E.Á.L. Rendszerek lakói is hallathatjuk
szavunkat – folytatta Mrs. Gelis. – Mert eddig erre nem volt sok lehetőségünk. A matarbérenc
szenátorok és népbutító csatlósaik mindent megtettek annak érdekében, hogy elhallgattassanak
bennünket. Ám a történelem kerekét senki sem állíthatja meg. Az igazságot senki sem titkolhatja el
örökké. – Mrs. Gelis tovább sétált, tovább beszélt, és közben végig nyájas-szelíden mosolygott. –
Természetesen itt is fogtok tanulni majd matematikát, programozást és rendszertechnikát, és akit
érdekel, foglalkozhat a művészetekkel is. Ám a legfontosabb tantárgyatok az állampolgári ismeretek
lesz. Meg fogjátok ismerni fajunk történelmét, de még a matarok, a tritonok, meg a többi állatfaj
históriáját is. Választ kaptok majd kérdéseitekre, és néhány hét múlva már érteni, sőt, tudni fogjátok,
miért volt törvényszerű a Szövetség felbomlása, és miért éppen a mi fajunk a legfelsőbbrendűbb az
egész galaxisban... A kialakult helyzet egyelőre kaotikus. Mint bizonyára tudjátok, a matar patkányok
megpróbálják feléleszteni egykori monarchiájukat, a halvérű, önálló akarattal nem rendelkező tritonok
pedig idomított állatokként követik őket. De nem lesz így mindig, efelől biztosíthatlak benneteket.
Fajunk, az emberiség hamarosan lecsap ezekre a magukat értelmesnek tartó állatokra, és...
Colin végignézett az áhítattal figyelő gyerekeken. A Nagypofájú Gregg még a száját is eltátotta, úgy
szívta magába Mrs. Gelis szavait. Colin megrázta a fejét, a szőke lány bal füléhez nyúlt, és lehúzta
róla a hangszóróklipszet. A lány dühösen összerezzent, Colinra meresztette a szemét, de hallgatott. A
fiú a saját fülére csippentette a klipszet. A zene dübörgő volt, monoton és unalmas, de még mindig
jobb volt ezt hallgatni, mint Mrs. Gelis ostobaságait.

***

Amikor felharsantak a szirénák, Maxim úgy érezte, mintha a hang a csontjait, az ereit is
szétszaggatná. Félálomban feltápászkodott, és megdörgölte a szemeit. A térde megroggyant, és
legalább tízezer tű döfött a combjaiba és a lábszárába. Sziszegve megpróbálta kirugdosni a lábaiból a
zsibbadtságot, de nem járt sok sikerrel. Az izmai, mintha a fal tövében guggolva eltöltött éjszakáért
akarnának bosszút állni, nem engedelmeskedtek neki.
A folyosó vége felől döngő léptek közeledtek.
– Talpra, marhák! Kifelé!
A cella rácsos ajtaja előtt megjelent egy kopott-horpadt testpáncélba bújtatott, hatalmas termetű
férfi, és végighúzta karabélya csövét a rozsdás vasrudakon.
 – Kifelé, kölykök! – üvöltötte, miután a kezében tartott karikán lógó kulcsokkal kikattintotta a két
óriási lakatot. – Kifelé, mocskos fattyak! Nem szállodában vagytok, nem is szanatóriumban! Meg kell
dolgoznotok azért, amit befaltok!
Maximnak eszébe jutott, hogy utoljára az Űrcsalogány fedélzetén evett. A tizenöt órával korábban
elfogyasztott szójaszendvics ízetlen volt, de így utólag mennyei lakomának tűnt.
Maxim megveregette a padlón heverő Sárga Szem vállát.
– U’droden? – nézett fel a matarkölyök, és álmos mozdulattal a szája elé csatolta a tolmácsmaszkját.
– Mi van?
– Mennünk kell – mondta Maxim.
– Hová? – kérdezte Sárga Szem.
Maximnak nem maradt ideje a válaszra. A karabélyos emberfelnőtt berontott a cellába, a vállára
vetette a fegyverét, felrántotta a padlóról Lucient és Sárga Szemet. Kilökte a két kölyköt a folyosóra,
a rács közelében álló Maximon is taszított egyet, majd belerúgott a két matarlányba. Az egyik lány
felsikoltott. Az emberfelnőtt káromkodva a fejére csapott.
A következő pillanatban velőtrázó üvöltés harsant. A cella sötét hátuljából előszökkenő
D’rinda az őrre vetette magát, karjait a páncélszkafanderes nyakra kulcsolta, és megpróbálta
elvonszolni a fickót a lányok közeléből. Az emberfelnőtt képzett katona lehetett, mert villámgyorsan
leguggolt, hátranyúlt, és a feje fölött előrerántotta a támadóját. D’rinda a levegőbe emelkedett, majd
nagyot nyekkenve a betonpadlóra esett. Megpróbált átfordulni a hasára, ám az őr ismét gyorsabb volt
nála: felállt, felemelte a bal lábát, és célba vette D’rinda mellkasát.
– Eltaposlak, te patkány! – hörögte.
D’rinda védekezően maga elé emelte a kezeit, és felsikoltott.
Colin mindig mondogatta Maximnak, hogy sokszor elhamarkodottan cselekszik. „Nem szabad az
ösztöneidre bíznod magad”, figyelmeztette, „mert az ilyesmiből csak baj lehet.”
Maxim maga is tisztában volt ezzel a hibájával, és az Encomon – főleg a piactéri portyázások
alkalmával – már nagyon sokszor került szorult helyzetbe a tritonokra egyébként nem jellemző heves
vére miatt. Már sokszor megpróbált ellenállni a késztetésnek, de mindig adódtak helyzetek, amikor a
reflexei gyorsabbak voltak a gondolatainál.
Így történt ez most is.
Jóval később, amikor az egészet elmesélte Colinnak, csak annyit tudott mondani, hogy az egyik
pillanatban látta, ahogy az emberfelnőtt bakancsos talpa D’rinda melle felé lökődik – a következőben
pedig már azon kapta magát, hogy a földön hempereg, együtt az őrrel, D’rindával, meg a két
matarlánnyal, és veszettül fáj a feje, és hogy egy ököl az arcába csapódik, és hogy ő is üt, és üt, és
újra üt... Egészen addig, amíg az őr berohanó társai a cella falához nem vágták. Maxim érezte, ahogy
az egyik férfi karabélyának csöve a nyakához szorul, szinte hallotta a saját gégéje roppanását – de
mielőtt ez bekövetkezhetett volna, ütések csattantak a testén, és valaki egy párszor a gyomrába rúgott.
Maxim elvesztette az eszméletét.

***

– Dimmy? – kérdezte Colin a lánytól, amikor Mrs. Gelis előadása, a két órányi edzőtermi
gyakorlatok, meg a kiadós ebéd után átkísérték az osztályukat egy csarnokba. Colin csak itt döbbent
rá, hogy amióta megérkeztek a Gyémánt-szigetre, még egyszer sem látták a napvilágot; a jelek szerint
az egész komplexum mélyen a föld alatt! volt. A hosszúkás csarnok falain halvány fényű lámpák
világítottak, és az egész úgy nézett ki, mintha valami váróterem, vagy peron lenne. – Hát ez meg
milyen név?
A szőke lány lehajtotta a fejét.
– Ronda – mondta halkan. – Legalábbis nekem nem tetszik. De tudod, az ember közvetlenül a
születése után kapja a nevét, és akkor még nem sok beleszólása van a dologba.
– Nekem tetszik – mondta Colin gyorsan. – De ez valami becenév, vagy rövidítés, igaz?
– Az – felelte Dimmy, és felsóhajtott. – A teljes nevem Diamonda-du-Wa... – Elharapta a szó végét.
– Du micsoda? – kérdezte Colin kíváncsian. Még soha életében nem találkozott nemesi származású
lánnyal, és tessék, most itt van egy, közvetlenül mellette!
– Semmi – mondta Dimmy. – Diamonda.
Colin megvonta a vállát. Ha titkolózni akar, ő nem fogja faggatni.
– De ha egyszer du- akármi vagy, hogy kerültél ide? – firtatta.
– Már mondtam: erőszakkal hoztak! – kapta fel a lány a fejét. – Én nem vagyok árva, mint ti. Van
anyám, és az apámat is ismertem... Már meghalt, de még egészen jól emlékszem rá!
– Oké. Erőszakkal hoztak. De miért nem éltél együtt az anyáddal? – Colin most már semmit sem
értett. Ha Dimmynek tényleg van anyja, és ráadásul nemesi származású, akkor miért hozták őt is a
Crispinre?
– Egy internátusban laktam – mondta Dimmy. – Az anyámnak a... munkája miatt nem volt elég ideje
rám, és úgy látta jónak, ha átküld a Szent Enil Főiskolára. – Elkapta Colin csodálkozó tekintetét. – De
most nehogy azt hidd, hogy apácának készültem, vagy ilyesmi! A Szent Enilbe sok ateista járt.
Egyszerűen azért, mert jó iskola, és kész.
– És? – kérdezte Colin.
– Az internátus is a Határsávban volt. Amikor kiürítették, megpróbáltunk... Vagyis megpróbáltam
visszajutni a Wanga... Arra a bolygóra, ahol az anyám lakik, de a hajónkkal nem stimmelt valami, így
le kellett szállnunk a Mantrason. Ott szedtek össze minket az Unió emberei. Idehoztak, a Crispinre.
– Nem mondtad meg nekik, hogy az anyádhoz készültél? – kérdezte Colin.
– De.
– És? Miért nem eresztettek tovább?
– Tudni akarták, hogy ki az anyám, és hogy hol van. Ezt pedig nem mondhattam el nekik.
Colin meghökkent.
– Nem mondhattad el nekik? De miért nem?
Dimmy elgondolkodott. Colin érezte, hogy a lány nem mondta el neki a teljes igazságot, de nem volt
kedve faggatózni.
– Mert az anyám olyan munkát végez, ami... Amiről jobb, ha ezek nem tudnak – mondta Dimmy
nagysokára.
– Aha.
Egy ideig hallgattak. A Disznó, akivel közvetlenül az érkezésük után már találkoztak, a fal mellé
parancsolta a gyerekeket, és nagy hangon szónokolni kezdett.
– Nem kell begyulladni, nem lesz nehéz a munkátok. Mindegyikőtök kap egy ilyen szép
fénykorbácsot – felemelte a saját szerszámát, azt a tárgyat, amivel előző nap megölte azt a matarfiút. –
Csak annyi dolgotok lesz, hogy időnként a patkányfattyak, meg a békák nyaka közé csördítsetek. Már
ha lazsálnak. Mert ha dolgoznak, akkor minden rendben.
Hirtelen nagy robaj támadt. A csarnok sötétségbe burkolózó végében felragyogott négy fénykör.
Először csak gyerektenyérnyiek voltak, de ahogy a zúgás felerősödött, egyre jobban megnőttek, és
végül kiderült róluk, hogy egy repulziós vasút hatalmas fényszórói. A szerelvény megállt, a Disznó
meg a társai pedig bevezényelték a gyerekeket az egyik kocsiba.
Valamennyiüknek jutott ülőhely.
Colin addig ügyeskedett, míg sikerült Dimmy mellett helyét kapnia.
– Te – mondta –, ne haragudj, hogy a suliban elvettem az audio-klipszedet...
– Semmi baj – felelte a lány, és felvihogott. – Képzelem, mit szólt volna Mrs. Gelis, ha megtudja,
hogy az ő előadása helyett valami egészen mást hallgatunk!
Colin elgondolkozott.
– Csak azt nem értem – mondta halkan, szinte súgva –, hogy a többiek miért figyelték olyan nagyon.
Dimmy ránézett, majd oldalra fordította a fejét, és kibámult a vastag üvegablakon. A repulzoros
szerelvény egy sötét alagútban száguldott.
– Az embereket, főleg ha gyerekek, könnyű meghülyíteni – mondta.
– Ez oké – mondta Colin – , de nem értem, ezek a srácok miért utálják ennyire a matarokat. Meg azt
sem értem – tette hozzá – , hogy a matarok miért gyűlölnek minket.
– Talán büszkeségből – mondta Dimmy tűnődve. – Vagy talán egyszerűen csak azért, mert jó valakit
gyűlölni... De neked ugye semmi bajod velük?
Colin hallgatott.
– Biztos nincs – válaszolt a lány a saját kérdésére –, hiszen azt mondtad, a legjobb barátaid nem
emberek.
Colin elmosolyodott.
– Hát... Nem azok. Tudod, én nem is emlékszem a szüleimre. Az encomi árvaházban nőttem fel, és
amióta az eszemet tudom, Maxim és Sárga Szem mindig mellettem volt.
Vagyis... Vagyis csak Maxim. Mert Sárga Szem még csak nyolc standard éves, de a mataroknál ez
annyi, mint nálunk, meg a tritonoknál tizenöt. Tudod, ők hamarabb fejlődnek, vagy mi.
Dimmy bólintott.
– Az én legjobb barátom sem ember – mondta.
– Hanem? – Colin elcsodálkozott. Egy nemesi származású lány, aki nem a saját fajtársaival
barátkozik? Furcsa.
– Tulajdonképpen nem is a barátom – mondta Dimmy elgondolkozva. – Vagyis... De, mégis az.
– Most az, vagy nem az? – kérdezte Colin.
– Hát... Tudod, Sadelim amoszi.
– Egy amoszi a barátod? – Colin megdöbbent. – Hiszen azok mind vérengző fenevadak!
– Á! – legyintett a lány. – Sadelim nem az. Legalábbis nem mindig. Engem nem bánt. Az anyámtól
kaptam, amikor át kellett utaznom az internátusba. Ő a testőröm – tette hozzá büszkén.
– És mi van vele? – kérdezte Colin.
 – Vele együtt hoztak ide, a Crispinre – felelte Dimmy. – Megpróbált mellettem maradni, de nem
hagyták. Azt hiszem, ugyanoda vitték, ahová a te barátaidat.
A repulziós szerelvény fékezett, és pár másodperc múlva megállt.
A Disznó a félrecsúszó ajtó mellé állt, és minden kiszállónak a kezébe nyomott egy fénykorbácsot.
– Csak nyugodtan, srácok – mondta. – Ha baj van, csak kiáltsatok. Az őrök a közelben lesznek.
A Nagypofájú Gregg természetesen rögtön aktiválta a korbácsát, de mivel nem talált magának élő
célpontot, amin végigvághatott volna, röhögve kikapcsolta.
– Reszkessetek, matarok! – kiáltotta. – Jövünk!
Colin és Dimmy is átvette a Disznótól a hosszúkás fémhengert, majd mindketten kiléptek a
fémpadlójú folyosóra. A Disznó odakiáltott valamit a folyosó végén álló fegyveresnek, mire a férfi
kinyitott egy vastag acélajtót.
A földalatti, barlangszerű terem, ahova beléptek, olyan óriási volt, mint az Encom kikötőjének
tizenhat dokkja együttvéve. A bejárat mellett féltucatnyi testpáncélos, karabélyos férfi ácsorgott.
Egyikük éppen akkor kínált körbe pár szál granga-levelekből sodort szivart.
– Hé! – rikoltotta a pasas. – Megjöttek az új smasszerek!
A Disznó válaszolt valamit, a fegyveresek felröhögtek.
A menet a Disznó vezetésével jobbra fordult, áthaladt egy újabb fémkapun, és elindult egy
végtelennek tetsző, fémgerendákkal alátámasztott mennyezetű folyosón. Colin megpróbált Dimmy
mellett maradni.
Vagy tíz perccel később a Disznó megállította a gyerekeket, és balra mutatott. Colin a többiekkel
együtt a mellvédszerűen kiképzett falhoz húzódott, és lenézett.
Úgy húsz méterrel alattuk, egy erős reflektorokkal megvilágított óriási barlangban amosziak és
janiszi neoemberek dolgoztak. Némelyikük primitív csákánnyal vájta a falakat, mások ásókkal
mélyítették a gödreiket.
– Mit csinálnak? – kérdezte valaki.
A Disznó felröhögött.
– Hé, ez itt egy gyémántbánya, ha még nem jöttetek volna rá! Ezek a dögök – mutatott le –
megmozgatják a talajt. A matar kölykök meg összeszedik a szajrét.
– Az amosziakra is nekünk kell majd felügyelnünk? – kérdezte a Nagypofájú Gregg.
A Disznó újra felröhögött, és megrázta a fejét.
– Nem, erre valóban kemény legényeket alkalmazunk – intett lefelé. Colin tágra meresztette a
szemeit. Lent, a falak mellett, az árnyékok közé olvadva fegyveres őrök ácsorogtak.
– Na, menjünk tovább! – adta ki a parancsot a Disznó.
Újabb öt percnyi séta után a kövér férfi megállította a menetet, magához intett néhány fiút, és velük
együtt eltűnt az egyik szűknek látszó oldalfolyosóban.
– Ezzel rendben is lennénk – tért vissza vagy két perccel később. Egy karabélyos nő volt vele; az őr,
aki addig felügyelt a munkásokra.
Néhány száz méterrel arrébb a gyerekek megint megálltak. A Disznó rámutatott Colinra, Dimmyre, a
Nagypofájú Greggre, meg egy feketebőrű lányra.
– Gyertek.
Colin Dimmyre pillantott. A lány megvonta a vállát, megmarkolta a fénykorbácsát, és elindult a
Disznó után.
A folyosó rövid volt, de olyan sötét, hogy amikor kiléptek a körülbelül kilencven négyzetméteres,
legalább hat méter magas barlangba, Colinnak káprázni kezdett a szeme a reflektorok fényáradatától.
A barlang falában, és sok helyen a padlón is furcsa kövek csillogtak. Némelyik csak borsónagyságú
volt, de akadtak köztük olyan nagyok is, mint Colin ökle. A csarnok közepén egy fémláda állt, a
reflektorok között pedig tucatnyi alak hajladozott. Colin látta, hogy a csillámló köveket gyűjtögetik, és
hajigálják a ládába.
– Itt a váltás – mondta a Disznó az egyik reflektor mellett ücsörgő férfinak. A fickó felállt, és
elindult a barlang kijárata felé. A Disznó Colinékra nézett. – Csak nyugi. Annyi a dolgotok, hogy ne
hagyjátok őket megszökni. Rendben? Ha erősködni próbálnak, vagy ilyesmi, csapjatok rájuk
nyugodtan. Nyolc óra múlva... – A karórájára nézett. – Nem. Hét és fél óra múlva értetek jövök.
A Disznó a fegyveres őr után ügetett.
– Jó szórakozást! – nézett még vissza a folyosóról, majd eltűnt Colinék szeme elől!
A Nagypofájú Gregg persze azonnal szükségét érezte, hogy megmutassa a gyémántkavicsokat
gyűjtögető mataroknak és tritonoknak, hogy ki az úr a barlangban.
Bekapcsolta a fénykorbácsát, nagyot ordított, és végigvágott a hozzá legközelebb dolgozgató
matarkölyök hátán.
– Gyorsabban, mocskos patkány!
A feketebőrű lány Dimmyre nézett, kivillantotta hófehér fogait, majd Gregg mellé állt, és ő is
kiáltozni kezdett. Colin Dimmyre lesett. A lány nyugodt mozdulattal a fülére csippentette az egyik
audioklipszét, a másikat pedig Colin felé nyújtotta.
Colin elfogadta a klipszet, és leült Dimmy mellé, az egyik reflektor tövébe.
– Hülyék – jelentette ki a lány, ahogy az egyre vadabbul őrjöngő Greggre, meg a mellette tomboló
lányra nézett.
– Azok – felelte Colin, és a hátát a reflektor fémtalapzatának támasztotta. – Különösen Gregg.
– Nem gondolod, hogy kéne csinálnunk vele valamit? – kérdezte Colin nagy sokára.
– Gyorsabban, patkány! – üvöltötte Gregg. |– Gyorsabban, vagy agyonváglak!
– Mit? – kérdezett vissza a lány. – A végén még minket is megkorbácsolna. Ha Sadelim itt lehetne,
egy pillanat alatt helyretenné... Nézd azt a marhát, úgy püföli azt a kis matart, mintha...
Nem fejezhette be a mondatot.
– Sárga Szem!
Colin felpattant a helyéről, és a Nagypofájú Greggre vetette magát. Egy hosszú percig egymásba
gabalyodva henteregtek a padlón, majd Colin lihegve a mozdulatlanul fekvő Gregg mellére térdelt, és
megtörölte vérző orrát.
– Mit csináltál, te hülye? – dühöngött a feketebőrű lány, és Colinra emelte a korbácsát.
Colin a fémnyél végén kékesen villódzó fénypászmára nézett. Behúzta a nyakát, védekezően
felemelte a kezeit, lehunyta a szemeit, és felkészült a fájdalomra.
Éles csattanást hallott, egy tompa nyögést, majd egy puffanást. A fénykorbács nem csapott le. Colin
felnézett. A feketebőrű lány a padlón hevert, Dimmy pedig mögötte allt, és botként lóbálta deaktivált
korbácsát.
– Elárulnád, hogy ezt miért csináltad? – kérdezte.
 Colin feltápászkodott, megtörölte vérző, felrepedt száját, és a padlón heverő
matarkölyökhöz lépett, akit a Nagypofájú Gregg Pár perccel korábban agyon akart verni.
– Sárga Szem? – kérdezte.
A matar felnézett rá, és elvigyorodott.
– Um’a sss’ink re Colin – motyogta, majd észbe kapott, és a szája elé tartotta a tolmácsmaszkját. –
Jó látni téged, Colin...
A fiú egy kéz érintését érezte a vállán.
– Ereszd el őt, ember! – mordult rá valaki. Colin hátrafordult. Egy hórihorgas triton állt mögötte.
– Hagyd, Ronnie – mondta Sárga Szem halkan. – Ő a barátom, akiről már beszéltem.
– Maxim hol van? – kérdezte Colin, és felültette a fénykorbács csapásai miatt még mindig nehezen
lélegző matart.
Sárga Szem megrázta a fejét.
– Fogdába dugták – mondta szomorúan.
– Fogdába? – Colin elcsodálkozott. – Miért?
– Megtámadta az egyik őrt...
– Azt hiszem – jegyezte meg Dimmy, és a mozdulatlanul heverő Nagypofájú Greggre, meg a
feltápászkodni próbáló feketebőrű lányra pillantott –, hamarosan mindannyian találkozni fogunk vele.
Colin megtapogatta sajgó arccsontját, de nem felelt. Érezte, hogy Dimmynek igaza lesz.

***

A műszakból hátralevő hét óra gyomorfacsaró várakozással telt el. A feketebőrű lány hamar magához
tért – bekapcsolt fénykorbácsa nyelét szorongatva, a barlang bejárata mellett kuporogva méregette
őket –, Gregg azonban a padlón maradt, és csak időnként nyögött fel. A munkacsapathoz tartozó
tritonok és matarok folytatták a gyémántszilánkok begyűjtését, pedig senki sem volt, aki hajtotta volna
őket.
Colin biztosra vette, hogy nagyon meg fogják verni, de arra azért nem számított, hogy ennyire. A
Disznó sajnos nem egyedül érkezett, két fegyveres emberfelnőtt, két nő is volt vele. A feketebőrű lány
nagy zokogva rögtön előadta nekik a történteket. Colin a barlang másik végéből figyelte; egyetlen
szavát sem hallotta, de azt jó látta, hogy a Disznó hájas arca egyre jobban elsötétedik a dühtől.
A Disznó elszáguldott, a két nő pedig Colinra, Dimmyre, meg a munkacsapat tagjaira szegezte a
fegyverét. A férfi négy másik őrrel tért vissza. Kettő kicipelte a törött bordájú Gregget a barlangból,
egy a fekete lányt támogatta, a negyedik pedig megbilincselte Sárga Szemet és Dimmyt. Ezután a
Disznó és az egyik nő nekilátott a Gregg által árulónak nevezett Colin megpuhításának.
Amikor jó öt perccel később befejezték, letörölték a vért Colin arcáról, majd Sárga Szemmel és
Dimmyvel együtt átcipelték a bánya főbejáratához. Colin először azt hitte, hogy beszállnak az
alagútban várakozó repulziós szerelvénybe, és visszamennek a főkomplexumba, de nem ez történt. A
Disznó a beparancsolta őket egy oldalfolyosóba, majd beléptek egy liftbe.
Tíz-tizenöt szinttel lejjebb szállhattak ki. Végigmentek egy fémfalú folyosón, majd beléptek egy
sötét, dohos, lejtős padlójú, elviselhetetlenül forró terembe. A falak mentén apró fémajtók sorakoztak.
– Frantisek! – kiáltotta a Disznó.
 Az árnyak közül nagy szuszogással kivált egy öreg, hajlott hátú férfi alakja.
– Zárd be ezeket a patkányokat, de jó mélyre dugd ám őket, hogy minél előbb megrohadjanak! –
mondta a Disznó. – Magánzárkába tedd őket, hadd legyen idejük elmélkedni, jó-e árulónak lenni.
A Frantiseknek nevezett vénség mögött megjelent három fegyveres-testpáncélos őr.
– Magánzárkába? – kérdezte az öreg. – Az nem fog menni. Teltház van.
A Disznó dühösen felmordult.
– A matar dögöt oda teszed, ahova akarod, de ennek a két emberfattyúnak magánzárka kell!
Frantisek a fejét ingatta.
– Nem megy, na! Mondom, hogy nem... Legfeljebb csak holnap, a kivégzések után lesz üresedésünk.
A Disznó újra morgott, de végül bólintott.
– Jól van, akkor tedd őket oda, ahova akarod. De amikor holnap este lejövök, magánzárkában
akarom látni őket!
A Disznó meg a nő visszament a folyosón, Frantisek pedig az egyik keskeny és alacsony vasajtóhoz
tuszkolta a foglyokat. A három fegyveres fenyegetően követte őket.
– Hogy te mekkora marha vagy! – kiáltott Dimmy Colinra, amikor a hátuk mögött nagyot döndülve
becsapódott a fémajtó. – Kellett neked...! – Dühösen fújt egyet, és a cella sötétjébe meresztette a
szemét.
– Kellett. – Colin kitapogatta az egyik falat, és leroskadt a tövébe. – Sárga Szem a barátom. Te nem
tennél meg mindent a barátaidért?
Dimmy a zsebébe nyúlt, előkotort egy apró lámpát, és körbevillantotta a cellában a parányi, gyenge
fénykört.
– Hagyd ezt abba, ember – dörmögte valaki a cella végében.
A fénysugár egy jól megtermett matar fiúra esett. A kölyök a kosztól ragacsos padlón térdelt, és egy
triton fejét tartotta az ölében.

***

– Maxim, hé, Maxim!

– Már reggel óta ilyen. Szerintem bekómált, vagy ilyesmi.
– Eresszetek oda!
– Mi van emberlány? Talán orvos vagy?
– Az nem... De a Szent Enilnél tanultunk egy-két dolgot az emberi test anatómiájáról is.
– Aha. Csakhogy, ha még nem vetted volna észre, emberlány, ez itt nem ember, hanem egy triton...
Aki mellesleg a barátom.
– A barátod? – kérdezte a legelső hang.
– Igen! Igen, az! Amikor azok az emberfelnőttek nekem estek, ő megpróbált megvédeni...
– Hát ti mind ilyen nagy hősök vagytok? – kérdezte a vékony hang évődve.
Az értelem nélküli hangok mintha valami vastag ködfal másik oldaláról érkeztek volna.
Maxim alig hallott belőlük valamit a fejében zúgó, monoton hangon dohogó gép miatt.
Azok az őrök átkozottul megverték. Arra még emlékezett, hogy látta, ahogy az egyik felemeli
D’rindát – de csak azért csinálta, hogy nagyobbat öklözhessen az arcába. Arra is emlékezett, hogy egy
másik fickó kilökdöste a cellából a két matarlányt, meg Sárga Szemet.
Sőt, még arra is, hogy a három pasas egyszerre kezdte püfölni őt.
Az egyik lefogta, a másik a torkához szorította a karabélya csövét. Alig kapott levegőt, de a férfinak
még ez sem volt elég, szabaddá tette az egyik kezét, és azzal ütötte. A harmadik pasas két kézzel
csépelte, és időnként belerúgott egyet-egyet. Maxim nem számolta az ütéseket, de emlékezett rá, hogy
a negyedik rúgásnál úgy érezte, mintha valami megpattant volna a hasában. Az ötödikre már nem
emlékezett.
Hangok és érintések. Maxim szája ösztönösen megrándult, ahogy a hűvös, sima bőrű ujjak
megtapogatták a nyakát, és felhúzták a szemhéját. Várta a fájdalmat, de szerencsére hiába.
Ezek csak tapogató ujjak voltak, és nem sebeztek...
– Nincs kómában – mondta valaki.
– Honnan tudod, emberlány? – kérdezte egy másik valaki. Ezt a hangot ismerősnek találta.
A szavak egy tolmácsmaszk mögül érkezhettek, mert eléggé torzak voltak. Sárga Szem lenne az?
Nem, őt Luciennel, meg a két matarlánnyal együtt elvitték az őrök. Akkor meg ki?
– A pupillája reagál a fényre – felelte az első hang. – Aki kómában van, az nem így szokott nézni.
Az első hang kedves volt, vékony, mégis határozott.
– Fel tudod éleszteni? – Egy harmadik hang. Ember, és fiú beszélt.
Maxim megremegett. „Colin?”, akarta kérdezni, de a nyelve és az ajkai nem engedelmeskedtek az
akaratának.
– Megpróbálhatom...
Újra azok az ujjak. Valami hideg és kemény tárgy ért az orrához. A bűz elviselhetetlen volt. Maxim
felnyitotta a szemeit, és megpróbálta felemelni a kezét, hogy ellökje az arca elől a bűzforrást.
A mozdulat azonban kifacsarta belőle az eszméletlenség alatt összegyűjtött erejét. A körülötte álló
alakok, a fölé hajló arcok még azelőtt belemerültek az ájulat lila ködébe, hogy kitisztultak volna.

***

– Büdös... – zihálta Maxim, és erőlködve felnézett.

A helyiség sötét volt, a feketeséget szétmetsző egyetlen fénysugár az ő arcára irányult.
– Büdös? – kérdezte a puha ujjakhoz tartozó hang. – Hisz’ ez a legfinomabb tantrasi ámbraparfüm! A
Szent Enilben egy heti elzárás járt annak, akinél ilyet találtak!
Maxim még jobban kinyitotta a szemeit. Az ismeretlen lány a saját orrához emelte az üvegcsét, és
mélyet szippantott abból a förtelmes szagból. Maxim érezte, hogy felfordul a gyomra. Oldalra
fordította a fejét, és megpróbált körülnézni. A fölé hajló arcok egyikét mintha már látta volna
valahol...
– Sárga Szem? – kérdezte reménykedve.
A matarfiú megérintette Maxim arcát.
– Igen, és Colin is itt van! – mutatott oldalra.
– Colin? Hogy kerülsz te ide? – Maxim a jelzett irányba nézett, de az első pillanatban nem ismerte
fel a dagadt, véres arcot. – Mi történt veled?
 – Valami olyasmi, ami veled... – A hang kétségtelenül Coliné volt, bár egy kicsit mintha selypített
volna.
Colin letörölte a vért kétujjnyira dagadt, felrepedt ajkairól, leült Maxim mellé, és elgondolkodva
piszkálgatni kezdte a jobb szeme alatt sötétlő zúzódást.
– Én azt hiszem – mondta nagy sokára –, hogy itt egyikünkre se vár valami nagy jövő...
– És? – kérdezte a lány dühösen. – És? Mit akarsz ezzel mondani?
Colin a jobb füléhez nyúlt, és felszisszent.
– Csak annyit, hogy meg kéne lépnünk.
– Szuper! – A lány fújt egyet, és a füleire csippentett két audioklipszet.
– És hogyan, ember? – kérdezte a Maxim mellett térdeplő D’rinda. – Hogyan?
– Tényleg, Colin, hogyan? – kérdezte Sárga Szem is. – Tegyük fel, hogy a cellából sikerül kijutnunk.
Tegyük fel, hogy az öreg meg a smasszerjai nem kapnak el minket. De hogy jutunk át a komplexumba,
hogy megyünk fel a felszínre, és hogy hagyjuk el ezt a francos szigetet?
– Arról nem is beszélve – folytatta D’rinda – , hogy ha egyszer már szökünk, akkor a Crispinről is
meg kellene lépnünk. Amíg ezen a bolygón vagyunk, addig egyikünk sem lehet biztonságban...
Legalábbis mi, matarok nem. Meg Maxim sem. Meg senki, aki nem ember.
– A jelek szerint az emberek sem. – Colin lehajtotta a fejét. – Legalábbis olyan emberek nem, akik
nem gyűlölnek benneteket...
– A francba! – Dimmy kikapcsolta az egyre erőtlenebbül pislákoló zseblámpát. – Ez is pont most tud
tönkremenni!
A mély csend még feketébbé tette a cellára boruló sötétséget.

***

– Hé, Colin! – A hang szinte fizikai fájdalmat okozott. – Kelj már fel!
Colin úgy érezte, mintha izzó robotkarok nyúznák a testét. A feje már nem fájt, de a bal oldala
iszonyatosan szúrt, és ahogy a fülledt cellában megizzadt, a sós veríték felrepedt ajkaira csorgott.
– Mi van? – Felnézett. Először azt hitte, hogy Dimmynek valahonnan sikerült elemet szerezni a
lámpájába, de aztán rádöbbent, hogy a fény a nyitott ajtó felől szűrődik be hozzájuk.
– Gyerünk már! – harsant egy hang.
Colin feltápászkodott, de hirtelen megtántorodott. Dimmy hozzáugrott, és a nyakába vette a karját.
D’rinda és Sárga Szem a nyöszörgő tritont nyalábolta fel.
– Kifelé!
Mind az öten kitántorogtak a cella elé. Az előcsarnokban hemzsegtek a fegyveres őrök; a keskeny
fémajtók előtt mocskos foglyok ácsorogtak. A többségük gyerek volt, javarészt tritonok és matarok, de
itt-ott kimagaslott közülük egy-két buta tekintetű janiszi vagy szőrös amoszi is.
Az őrök a fal mellé állították Colinékat. A terem közepén a vén Frantisek állt, mellette pedig a
Disznó és a Ragyás topogott.
– Sorakozó! – kiáltotta a Ragyás. A fegyveres felnőttek a terem közepére terelték a rabokat, és
rúgásokkal, ütésekkel úgy-ahogy alakzatot formáltak belőlük. A Ragyás az oszlop élére állt, az őrök
pedig a lövésre készen tartott fegyverrel a foglyok mellett helyezkedtek el.
 – Indulás! – mondta a Ragyás.
A tántorgó-botladozó menet elindult. Colin csak a közvetlenül előtte lépkedő janiszi széles, izmos
hátát látta. Vagy öt perccel később, miután átvonultak egy széles kapun, beléptek egy keskeny, alagút-
szerű, vakító fénycsövekkel megvilágított folyosóra, aminek a végén egy zsilipkapu kéklett. Négy őr a
zsilipkapu mellé állt, és sorra bilincset kattintott az előttük egyenként elvonuló rabok kezére.
Colin érezte, hogy a csuklóira nehezedő fémkarikák túl tágak. Lenézett a kezére, és látta, hogy egy
kis erőfeszítéssel talán sikerülne megszabadulnia tőlük.
A zsilipkapu egy hatalmas, kör alakú, amfiteátrumszerű teremre nyílt. A lelátó közepe táján egy, a
mennyezetig érő, legalább két hüvelyk vastag plasztikfal osztotta ketté a helyiséget. A felső
szektorokban embergyerekek és emberfelnőttek ültek, az alsóban pedig a foglyok és a „szabad”
tritonok, meg a matarkölykök kaptak helyet. Az alsó részre nyíló három zsilipkapu mellett fegyveresek
álltak, és feszülten figyelő őrök fogták körbe az amfiteátrum legbelső, legalsó részét is, aminek a
közepén három furcsa karosszék, meg egy műszerhegy állt.
– Mi a franc...? – suttogta Colin, amikor a kísérőik belökdöstek őket az alsó szektorba.
– Kivégzés lesz – mondta Dimmy közömbösen.
Colin a lányra bámult. Dimmy úgy beszélt, mintha már legalább ezerszer látott volna hasonló
szertartást.
A „porondon” álló karosszékek között megjelent egy alak. Colin kipislogta a szeméből az álom
maradékát, és ránézett. A Ragyás volt az.
– Ma – kezdte a férfi, miután az amfiteátrum elcsendesedett – tanúi lehetünk annak, hogy a Humán
Unió hogyan bünteti meg az ellenségeit. Néhány perc múlva három nem emberi lény haláltusáját
fogjuk végignézni.
Colin Dimmyre pillantott. A lány keményen összeszorította a száját, úgy bámult a karosszékekre,
meg a mögöttük villódzó, ijesztő és fenyegető külsejű műszerekre.
– Olyan a hangja, mint otthon volt a vásári kikiáltóé – súgta Sárga Szem.
– Otthon? – kérdezte Colin, kissé gúnyosan.
– Most mit mondtam rosszul? – kérdezte Sárga Szem kissé ijedten.
Colin nem felelt.
– Ezt most jól mondtad – nyugtatta meg a matarfiút Maxim, aki Sárga Szemre és D’rindára
támaszkodva megpróbált talpon maradni.
Az amfiteátrum porondjára közben bevezettek egy janiszi neoembert. Valamikor feszes bőre szürkén
lötyögött petyhüdt izmain. Félmeztelen volt; ahogy a Ragyás körbefordította, a hátán korbácsütések
nyomai látszottak, tar koponyáján pedig kis, kerek hegek mutatták, hogy a sokkterápiák során hol
kapcsolták hozzá az elektródákat.
– Ez az állat – mondta a Ragyás – megpróbált ellenszegülni az őrzőinek. Egy embert megölt, két
másikat pedig megsebesített.
A szemmel láthatóan elkábított janiszit beültették az első karosszékbe. A Ragyás intett a segítőinek,
akik ezúttal egy nagyra nőtt, csupa szőr amoszit vezettek elő.
– A vád: szökési kísérlet – mondta a Ragyás. Az amoszit is leültették egy karosszékbe. – A harmadik
elítélt különösképpen veszélyes... volt. Négy nappal ezelőtt, mindezidáig tisztázatlan körülmények
között sikerült átjutnia az embergyerekek lakókomplexumába.
Kilenc túszt ejtett, és szabad elvonulást követelt. Kommandósaink természetesen ártalmatlanná
tették, de a gonosztevőnek előtte még sikerült négy túszát megölnie.
Az őrök ezúttal egy különösen alacsony matar férfit vezettek elő. A teste vézna volt, tolmácsmaszkja
fölött régimódi szemüveget viselt. Rövidlátóan a Ragyásra hunyorgott, és megadóan tűrte, hogy
leültessék a harmadik székbe.
– Talán meglepő, hogy ez a hitvány kis állat képes volt végrehajtani egy ilyen tettet. – A Ragyás
felemelte a karjait, és lassan körbefordult. – De senkit ne tévesszen meg a látszat! – zengte. Colinnak
csak most tűnt fel, hogy a fickó a saját hangján beszél, és nem használ semmiféle erősítőberendezést.
– Ez az állat veszélyesebb, mint amilyennek látszik! Hosszú évekig, majdnem két teljes standard
évtizedig egy olyan iskolában tanított, ahová a Galaktikus Szövetség és a Főtanács eléggé el nem
ítélhető politikája következtében az embergyerekek együtt jártak a matar-és a tritonfattyakkal. Még
belegondolni is szörnyű, hogy mi mindent tömhetett az ártatlan, minden tudást befogadni képes
gyermekek fejébe!
Colin a szemüveges, bárgyú tekintetű matarra nézett, és eltűnődött, vajon a Matar Monarchia
ítéletvégrehajtója hogyan konferálná be Mr. Clapton kivégzését.
– Mert – folytatta a Ragyás – a galaxisban élő lények között igenis vannak különbségek.
Az egyetlen intelligens életformát embernek nevezik, és minden, ami más, nem tekinthető érző és
gondolkodó teremtménynek. Mi, a K.E.Á.L. Rendszerek lakói, a Crispin polgárai mindig is ezt az
eszmét hirdettük. Most elérkezett a pillanat, amikor végre az egész galaxisban hallathatjuk a
szavunkat. – Szünetet tartott, és végignézett a lelátó felső részén ülő embergyerekeken. – Mi, a
Crispin Konszern képviselői nem vagyunk kegyetlenek.
Lehetőséget adunk a hozzánk került mataroknak, a tritonoknak, de még az amosziaknak és a
janisziaknak is, hogy munkát végezzenek. Olyan munkát, ami talán, hangsúlyzom: talán, egy hosszú-
hosszú folyamat eredményeképpen az utódaik agyában felvillanthatja majd az értelem szikráit. – Ismét
elhallgatott. – Nagyon nagy feladat vár rátok, gyermekeim. – Még mindig a felső sorokban helyet
foglaló gyerekekhez intézte a szavait. – Ti is segíteni fogtok nekünk abban, hogy érző lényeket
formáljunk ezekből a vadállatokból. Sajnos voltak közöttetek néhányan, akiknél az egykori Főtanács
agymosó politikája elérte a célját. – A Ragyás az alsó sorokban, a tritonok, matarok, amosziak, és
janisziak között álldogáló, megbilincselt embergyerekekre nézett. – Remélem, a többségük már
megbánta a bűnét, és hamarosan jó útra fog térni. Mert ha nem...
A Ragyás felemelte a kezét. A műszerhalom mögött álló, feketeruhás férfi elkattintott néhány
kapcsolót. A karosszékbe hevederezett janiszi teste megrándult, valami felvillant, és egy
másodperccel később már csak egy nyálkás, bizonytalan színű és állagú folt jelezte a szék ülőkéjén,
hogy ott nemrég még egy élőlény volt.
– A Humán Unió minden ellenségével ilyen gyorsan fogunk leszámolni! – kiáltotta a Ragyás, és az
amoszira mutatott.
A gépdomb tetején álló technikus ismét kapcsolgatni kezdett. Az amoszi ordításra tátotta félelmetes,
sárga agyarakkal teli pofáját, de egyetlen hang sem jött ki a torkából. A szőrös test rángatózni kezdett,
a macskaszerű, szőrös arc vonásai eltorzultak, a hosszúkás, zölden csillogó szemek pedig úgy
elkerekedtek, hogy Colin egy pillanatig attól tartott, hogy kipattannak az üregükből. A technikus
elfordított egy tárcsát. Az amoszinak vége sikerült felüvöltenie. Megfeszítette hatalmas izmait, és a
karosszékkel együtt felállt. Tántorogva elindult a Ragyás felé. A férfi sátáni vigyorral az arcán
elhátrált előle. A technikus még tovább tekerte a szabályzótárcsáját. Az amoszi a fémszálas
hevederekhez feszítette a karját. A testét borító kékesszürke, csapzott szőrszálak közül vér csöppent a
porond padlójára. A Ragyás felemelte a kezét – a technikus bólintott, és tekert – a hevederek pedig
kettészelték az amoszi megfeszülő karizmait. A technikus megnyomott egy gombot. Az amoszi vérző
karjai szétpattintották a hevedereket, és a lény dülöngélve elindult a Ragyás felé. Ám két lépés után
megállt, és ahelyett, hogy a férfira vetette volna magát, lehajtotta a fejét, felemelte a karját, és a saját
húsába harapott. A Ragyás előhúzott egy revolvert.
Colin eltakarta a szemét. Négy lövés dörrent.
– A Humán Unió ellenségeinek ennél százszor, ezerszer nagyobb kínokat kell majd kiállnia! –
jelentette ki a Ragyás.
Colin félve és undorodva felnézett. Mielőtt a Ragyás lelőtte volna, az amoszinak sikerült kiharapnia
egy darabot a saját testéből.
A Ragyás a karosszékbe kötözött, szemüveges matarférfi elé lépett, és intett a technikusnak, aki
harmadszor is nyomkodni kezdte a kapcsolóit. A szemüveges matar terrorista egy pillanatra a mellére
hajtotta a fejét, majd felnézett, és az első sorokban ácsorgó nézőkre villantott vad tekintetét.
– Most mindenki láthatja, hogy valójában mi rejtőzik egy matarban – mondta a Ragyás. – Mindenki
láthatja, hogy a sokszor szelíd külső valójában egy vérengző bestiát takar.
A technikus ügyködni kezdett a gombjaival. A matar túszszedő mellét körülölelő
hevederek szétnyíltak. A férfi felállt, és őrjöngve-vicsorogva körülnézett.
– Pszi-késztetővel csinálják – súgta Sárga Szem. – Biztos, hogy azzal. Egy matar magától nem lenne
ilyen...
– A rohadékok – suttogta D’rinda dühösen.
– Sadelim – motyogta Dimmy.
Colin körülnézett.
– Hol van?
A matarférfi felemelte a kezeit, és karmokká feszítette az ujjait.
– Ott, hátul. – Dimmy a műszerhegy mögött várakozó karabélyosok felé biccentett.
Colin a jelzett irányba nézett. Az őrök között valóban ott állt egy amoszi óriás, meg két janiszi
neoember. Mindhármuk karjain és lábain széles fémbilincs csillogott.
– Minek hozhatták ide? – kérdezte Colin.
Dimmy megvonta a vállát.
A matarférfi éhes fenevadként elindult a nézők felé. Az első sorban állók közül valaki rémülten
felkiáltott.
– Most mindenki láthatja, milyen valójában – zengte a Ragyás – , de azt is megmutatjuk, hogy a
Humán Unió hogyan képes megszelídíteni az ilyen bestiákat.
A technikus kapcsolgatni kezdett. Amikor a Ragyás megszólalt, a matarférfi a hang irányába fordult,
és fenyegetően felemelt kezekkel, vicsorogva, nyalt fröcskölve elindult felé.
Ám amikor már csak négyöt lábnyi távolság választotta el a Ragyástól, az arcáról hirtelen eltűnt az
ördögmaszk. A vonásai megszelídültek, a keze lehanyatlott. A Ragyás mosolyogva előrébb lépett, és
kinyújtotta felé a bal kezét. A szemüveges matar letérdelt, és engedelmes kutyaként megnyalta azt.
– Ha akarjuk, meg tudjuk szelídíteni a matarokat – mondta a Ragyás – , ha pedig úgy akarjuk,
képesek vagyunk megsemmisíteni őket. Hogy miért? A válasz egyszerű: törvényszerű, hogy az értelem
mindig diadalmaskodik az ösztönök felett.
 A Ragyás bólintott – a technikus kapcsolt.
– Most rá fogok parancsolni erre a matarra, hogy ölje meg magát – mondta a Ragyás.
– És ő természetesen engedelmeskedni fog, hiszen én vagyok az ura, az istene, a mindene.
– Körülnézett. – Igen, ennek a matarnak én vagyok az istene. A fajának pedig a mi fajtánk, az
emberiség!
A matar megremegett. Felállt, körbelesett, és lassú léptekkel elindult a karosszéke felé.
– Észrevett – suttogta Dimmy.
– Kicsoda? – kérdezte Colin.
– Hát Sadelim, te hülye! Meglátott!
Colin a háttérben várakozó amoszira nézett. A szőrös óriás valóban Dimmyt figyelte, és közben
lassan bólogatott.
A szemüveges matar elhelyezkedett a székében.
– Amíg ez az állat átadja magát a halálnak – mondta a Ragyás – , bemutatjuk, hogy milyen vadak
lennének az amosziak és a janisziak, ha az emberiség esetleg mégsem vállalná magára, hogy vezeti és
irányítja őket.
Az őrök előretuszkolták Sadelimet meg a két janiszit. Mindhármuk nyakára egy-egy fémpántot
kattintottak, majd megszabadították őket a bilincseiktől, és a fegyverüket készenlétben tartva hátrébb
húzódtak.
Colin végignézett a porondon. Az előtérben a testpáncélos őrök gyűrűje állt – lehettek vagy hatvanan
– , mögöttük Sadelim, meg a két janiszi toporgott. A Ragyás oldalra húzódva, biztonságos távolból
figyelte a három óriást. Sadelimtől balra a három karosszék állt; az első ülőlapján még mindig ott
fortyogott a massza, ami a kivégzett janisziból maradt, a második előtt a halott amoszi hevert, a
harmadikban pedig az átszellemült arcú, szemüveges matar kuporgott. A székek mögött a műszerhegy,
aminek a tetején a technikus-varázsló ügyködött.
A műszerektől jobbra tucatnyi karabélyos őr állt.
– Az amoszi és a két janiszi most megvív egymással – közölte a Ragyás. – Aggodalomra semmi ok:
a nyakörvükben robbanóanyagot helyeztünk el, így bármelyik pillanatban likvidálhatjuk őket.
Különben – a nyugodtan álldogáló őrökre mutatott – azt hiszem, enélkül is remekül meg tudnánk
védeni magunkat... meg azokat, akiket erre érdemesnek találunk. – Jelentőségteljesen az első sorokban
álló, megbilincselt foglyokra nézett.
– Rajta! – kiáltotta az őrök parancsnoka.
A két janiszi dühödt villámként rontott Sadelimre. Az amoszi egy pillantást vetett Dimmyre, majd
könnyedén kitért a roham elől, és oldalról az egyik janiszi halántékára csapott. A tar fejű
megtántorodott, de a társa újra Sadelim felé fordult, és ismét támadott.
– Akár a prédáért marakodó vadállatok – jelentette ki a Ragyás.
Sadelim felugrott a levegőbe, páros lábbal mellbe rúgta az egyik janiszit, hosszú, csíkos
macskafarkát pedig a másik nyakára tekerintette.
A szemüveges matar férfi felrikoltott.
Sadelim a farkával magához rántotta a janiszit, és az orrába fejelt.
A matar halálraítélt felállt. A Ragyás a technikusra nézett, aki felvonta a vállait, és gyorsan
zongorázni kezdett a billentyűin. Sadelim a második janiszi arcába öklözött, majd hátravetette a fejét,
felüvöltött, és Dimmyre lesett.
Colin látta, hogy a lány megrázza a fejét, és a saját nyakához nyúl. Sadelim megérintette a nyakörvet,
és fejbe rúgta a feltápászkodni készülő neoembert.
A szemüveges matar férfi lassan a műszerhegy felé fordult. A Ragyás odakiáltott valamit a
technikusnak, aki ideges hangon válaszolt. A lelátó felsőbb soraiban ülők izgatottan ordítozni kezdtek.
A műszerek mellett álló őrök a vállukhoz emelték a fegyvereiket, és célba vették a matart.
Sadelim erőlködve szétfeszítette a nyakörvet, és Dimmyre nézett. A lány elmosolyodott.
Az egyik janiszi felállt. Sadelim felkapta, könnyedén a feje fölé emelte, és a tétován lépkedő matart
figyelő őrök közé vágta.
Ezután hirtelen és egyszerre annyi minden történt, hogy Colin még jóval később, évek múlva sem
tudta igazán kirakni a mozaikképet.
A földet érő janiszi ledöntött a lábáról három őrt. Sadelim Dimmy felé ugrott. Néhány őr üvöltve
rátartotta a fegyverét, de a szemüveges matar közben felugrott a műszerdomb tetejére, és a technikusra
vetette magát. Az egyik őr idegességében elsütötte a karabélyát – a lövedék az egyik műszerbe
fúródott. Szikraeső fröccsent a levegőbe, és egy halk robbanás hallatszott. A megbilincselt nézőket
figyelő fegyveresek közül néhányan hátrafordultak.
Egyikük a Dimmy felé tartó Sadelimre lőtt, ám az amoszi még időben hasra vetette magát. Ez a golyó
is egy műszert talált el. Egy második, az elsőnél lényegesen hangosabb dörrenés szaggatta szét az
idegesen vibráló levegőt. A felső sorokban ülők üvöltöttek az izgalomtól.
Sadelim Dimmyhez ugrott. Egy őr utána lőtt – és egy amoszi foglyot talált el. Az első sorokban álló
gyerekek a padlóra hasaltak, ám a janiszi és az amoszi rabok eszüket vesztve beugráltak a porondra.
Sadelim a vállára vetette Dimmyt, kirántotta az egyik őr kezéből a karabélyát, és a műszerekbe lőtt.
Iszonyatos robaj hallatszott. Colint egy pillanatra elvakította a mechanikus dombból előcsapó
lángcsóva, amely olvadt plasztikcseppeket szórt a közelben lövöldöző őrökre, a Ragyásra, és ami
örökre elnyelte a technikust, meg a pszi-késztető hullámai miatt eszét vesztett szemüveges, nyápic
külsejű matart.
Sadelim, a vállán Dimmyvel, a lelátó közepén húzódó vastag plasztikfal felé tört. Amikor már csak
néhány lépésnyi távolságra volt tőle, a bal kezében tartott karabélyból egy hosszú sorozatot eresztett
belé. A hüvely nélküli acélgolyók szilánkokra szaggatták a merevített plasztiklemezt.
Sadelim ügyet sem vetve a porondon folyó harcra, az egymást gyilkolászó emberekre, amosziakra és
janiszi neoemberekre, tankként utat taposott magának a riadtan kiáltozó embergyerekek között.
– Colin! – visította Dimmy. – Gyere!
Colin megfogta Sárga Szem kezét, és az amoszi után vetette magát. A kis matar az utolsó pillanatban
maga után rántotta Maximot, ő pedig D’rindát. Mind a négyen felrohantak a nézőtér felső részére.
Colin az amoszi után nézett, majd hátrafordult, és ahogy újra előre kapta a fejét, egy éles ütést érzett a
homlokán. Egy kövér fiú állt előtte. A kölyök egy fénykorbácsot tartott a kezében, de szerencsére még
nem aktiválta, így csak a nyelével tudta fejbe verni Colint. A hájpacni másodszor is felemelte a rudat.
– Te... ember! – rikoltotta valaki Colin háta mögött.
D’rinda eleven lövedékként, fejjel előre a kövér fiú gyomrába vágódott. A kölyök elterült a
széksorok között, D’rinda pedig gyorsan kikapta a kezéből a fénykorbácsot, bekapcsolta, majd talpra
szökkent, megfogta Colin kezét, és az amoszi után rohant.
Az amoszi által kitaposott ösvényen felértek a legfelső széksorhoz. Az embergyerekek, de még a
felnőttek is riadtan húzódtak félre előlük. D’rinda válla fölött Colin meglátta Sadelimet, meg a vállán
zsákként himbálózó Dimmyt. Már csak néhány lépésnyi távolság választotta el őket a felső
zsilipkaputól, amikor valahonnan két fegyveres szökkent az amoszi elé. Sadelim gondolkodás nélkül
beléjük eresztett egy-egy sorozatot, majd elhajította a kiürült karabélyt, és felkapta helyette az
áldozatai fegyvereit.
A zsilipkapu előtt Sadelim megtorpant. Sárga Szem előrefurakodott, letépte a kódzáras
nyitószerkezet fedőpaneljét, és kihúzott a helyéről egy chipekkel telepakolt nyáklemezt.
Colin megnyomta a nyitógombot. A zsilipkapu kitárult.
Négy őr állt mögötte.
A négy karabély egyszerre nyitott tüzet.
Colin hasra vetette magát, és lerántotta Sárga Szemet is. Sadelim ledobta a válláról Dimmyt, és
megpróbálta a testével fedezni, de közben ő is lőni kezdett. Három másodperccel később a négy
merev mozgású, testpáncélos őr holtan hevert a padlón.
Sadelim felüvöltött, és újra felemelte Dimmyt. Colin látta, az amoszi felsőtestén legalább hat vérző
seb van. Sárga Szem is feltápászkodott, és Colin segítségével felállította Maximot.
Sadelim nyomában átrohantak a zsilipkapun.
Úgy húsz métert tehettek meg a fehér fényárban fürdő folyosón, amikor Colin megtorpant.
– D’rinda!
Sárga Szem visszarohant, de alig tett meg egy pár lépést, amikor visszafordult.
– Halott – zihálta, és Colin felé nyújtotta a kezeit. Colin megértette, mit akar, és ő is előrenyúlt.
Összekapaszkodtak, Maxim pedig ráült a „székre”. Sadelim közben a folyosó végére ért.
Egy újabb zsilipkapu állta el az útjukat. Sárga Szem egy pillanat alatt kinyitotta. Sadelim lerakta a
földre Dimmyt, és a két karabélyt maga elé tartva előrelépett. Colin a falhoz támasztotta Maximot, és
a lányhoz ugrott.
– Eltaláltak? – kérdezte.
Dimmy megérintette a ruháján vöröslő foltokat.
– Ez Sadelim vére...
A hátuk mögül éles kiáltás hallatszott.
– Ezek üldöznek minket! – fordult hátra Colin.
– Hát persze. – Dimmy az amoszi után futott.
Colin és Sárga Szem újra felnyalábolta Maximot.
– Fussatok! – kérte a triton. – Hagyjatok itt, ne törődjetek velem, inkább...
– Te Colin – lihegte Sárga Szem. – Nem tudod, hogy ez mit hősködik itt?
– Hagyjunk itt? – kérdezte Colin futás közben. – Ilyen marhaságot is csak egy triton találhat ki!
A második folyosó egy tágas csarnokra nyílt. Sadelim a matarkölyök tolmácsmaszkjára mutatott.
Sárga Szem lecsatolta az arca elől a szerkezetet, és az amoszi kezébe nyomta.
– Ez... az a hely – recsegte Sadelim a maszkon keresztül –, ahová először... hoztak bennünket.
Colin körbenézett. Valóban abban a csarnokban álltak, ahol az érkezésük után a Disznó halálra
korbácsolta azt a matarfiút.
– Akkor... – kezdte, de Sadelim belé fojtotta a szót.
 – A kapun túl légsiklók állnak. Ti várjatok itt, én előremegyek – mondta. Visszaadta Sárga Szemnek
a maszkot, és határozott léptekkel elindult.
– Jó, ha az embernek van egy saját amoszija, mi? – kérdezte Dimmy nevetve.
Colin hátralesett.
– Még jobb lenne, ha ez az amoszi igyekezne egy kicsit – mondta. – Azok a hülyék nemsokára
utolérnek minket.
A csarnok végében lövések dörrentek, majd pár másodperc múlva, egy kicsit távolabbról még
néhány. Végül egy hosszú sorozat kelepelt fel, majd amikor csend támadt, egy iszonytató üvöltés
hallatszott.
– Sadelim engem hív – mondta Dimmy, és az amoszi után rohant.
– Megyünk? – kérdezte Colin.
– Tudunk mást csinálni? – kérdezett vissza Maxim.
– Hát... – Sárga Szem megvakarta a fejét. – Nem sokat.
Futni kezdtek.
A csarnok távolabbi kapuja egy folyosóra nyílt, aminek a végén egy tripla zsilipkapu állta el az utat.
A kapu előtt féltucatnyi halott őr hevert, a túlsó oldalán pedig egy hatalmas, nyitott tetejű hangárban
legalább húsz légsikló állt.
Sadelim és Dimmy már beszállt az egyikbe. Colin megállt a gép előtt, és megcsóválta a fejét.
– Ki fogja ezt vezetni? – kérdezte.
– Sadelim elsőosztályú pilóta – kiáltott ki Dimmy a siklóból. – Gyertek már!
– Kíváncsi lennék, hogy még mihez ért ez a túlméretezett macska – dünnyögte Colin, és bemászott a
gépbe.
– Hé! – kiáltotta Sárga Szem. – Ezek Gartio-4-esek!
– Na és? – kérdezte Maxim. – Igyekezz!
– Tripla sugárhajtómű, alkalmas rövidebb űrutazások megtételére, és robotpilótája is van!
– Hülye matar! – kiáltotta Colin. – Gyere már, mert itt hagyunk!
– Várjatok! Van egy ötletem! – Sárga Szem villámgyorsan felkapaszkodott a gépre, előrefurakodott a
pilótafülkébe, és lázasan nyomkodni kezdte a komputer billentyűit. – Csak azon imádkozzatok, hogy a
többi Gartio robotagya is legyen hozzákapcsolva a hálózathoz!
– Mit csinálsz? – kiáltotta Dimmy. – Gyere onnan, Sadelim automaták nélkül is el tudja vezetni ezt a
teknőt!
Az amoszi egy pillanatig a monitorra meredt, ahol már megjelentek Sárga Szem billentyűgyúrásának
eredményei. Felhördült, majd kivillantotta félelmetes fogait, és véres tenyerével a matarfiú vállára
csapott.
– Hé! Most mi van? – kérdezte Sárga Szem riadtan.
Dimmy elmosolyodott.
– Én nem tudom, mit csinálsz, de Sadelimnek tetszik a dolog.
– Azt elhiszem. El én! Még egy perc, cicuskám... – Sárga Szem az amoszira pillantott. – Izé...
akarom mondani Sadelim... Mindjárt repülhetsz!
 ***

Sárga Szemnek végül csak tizenhat Gartio-4-es fedélzetén sikerült bekapcsolnia a robotpilótát, de ez
is éppen elég volt ahhoz, hogy megfelelő fedezetet biztosítson a saját gépük számára. Sárga Szem
soha életében nem tanult harci stratégiát – az encomi árvaház iskolájában az ilyesmi nem szerepelt a
tananyagban –, de a Gartiók szuperintelligens komputereinek beprogramozása nem is igényelt
különösebb tudást: elég volt megmondani nekik, hogy nagyjából merre kormányozzák a saját gépüket.
Sadelim viszont teljes biztonsággal vezette a siklót. A tizenhét gépből álló szendvics-alakzat
közepén repülve Platinum City irányába szálltak.
– Szerintem le fognak szedni minket – mondta Colin borúlátóan.
– Nem hiszem – felelte Sárga Szem. – Nem tudják, hogy melyik siklóban vagyunk, és nem fognak
szétlőni tizenhat másik gépet ahhoz, hogy a tizenhetedik utasait megöljék.
– Ez logikusan hangzik – vélte Dimmy. – Nem lehetnek olyan bolondok, hogy feláldozzanak egy
csomó jó siklót néhány szökevény miatt. Szerintem baj nélkül el fogunk jutni Platinum Citybe.
Colin megtapogatta a jobb szeme alatt kéklő, sajgó dudort.
– Oké. Eljutunk a városba. És aztán?
Sárga Szem megvonta a vállát, Dimmy viszont sejtelmesen elmosolyodott.
– Platinum City tele van kaszinókkal. Ahol pedig kaszinók vannak, ott mindig akad egykét profi
szerencsejátékos is. Lehet, hogy összefutunk egy-két ismerőssel.
Colin a lányra meredt, de Dimmy nem magyarázta meg, mire gondol.
Sadelim a gép fedélzeti monitorára nézett, és felhördült. Sárga Szem elolvasta a képernyőn
megjelenő feliratot.
– Hívást kaptunk a Crispin Konszerntől. Válaszoljunk rá?
A matarfiú Colinra nézett, ő viszont megvonta a vállát.
– Na? – kérdezte Dimmy is.
– Mi tudom én! Egyáltalán: miért tőlem várjátok, hogy megmondjam, mit csináljunk? Mi vagyok én,
bandavezér, vagy ilyesmi?
Sárga Szem a műszerekre pillantott.
– Hát... Mindenesetre jó lenne eldönteni, hogy mi legyen, mert kilenc vadászgép van fölöttünk, és
szerintem odalent, a dokkban is várni fognak ránk.
Dimmy kérdően Sadelimre meresztette a szemét. Az amoszi elmorgott egy választ, a lány viszont
megrázta a fejét.
– Mit mond? – kérdezte Colin.
– Azt, hogy szerinte a legegyszerűbb módszert kell majd választanunk.
– És az mi?
– A „közepébe”. Sadelim szerint át kell verekednünk magunkat a fogadóbizottságon.
– Na válaszoljunk, vagy ne? – kérdezte Sárga Szem. – Két perc múlva megérkezünk Platinum City
kikötőjébe.
Colin felemelte az amoszi ülése mellől az egyik karabélyt.
– Mindig gyűlöltem az ilyen hülyeségeket... – Megvonta a vállát. – Szerintem ne válaszoljunk. Most
már úgysem tudnánk meggyőzni őket arról, hogy az egész véletlenül történt.
– És most? – kérdezte Colin.
Dimmy a Gartio monitorára nézett, amin a külső hajótestre szerelt kamerák által látott kép látszott. A
hangárban a tizenhét siklón kívül csak három használaton kívülinek látszó, ütött-kopott emelőgép, egy
rozoga Starfly-IX-es teherhajó, meg egy csillogó Senator űrkomp állt.
– Szerintem – mondta Colin – , ahogy kidugjuk a fejünket, rögtön leszednek minket.
– Az biztos – felelte Dimmy. – Te látsz akár egyetlen gárdistát is?
Colin a monitorra meredt. A siklók között, a fémfalak tövében minden mozdulatlan volt.
– Hát... Nem. De a kapuk mögött biztos ott tobzódnak.
– Az lehetséges – bólintott a lány.
– Akkor? – Colin Dimmyre nézett, de Sárga Szem és Maxim arcán is látszott, hogy a lánytól várják a
megoldást.
Dimmy mély lélegzetet vett.
– Szerintem...
A jobb oldali zsilipkapu hirtelen kinyílt, és két ember lépett be a hangárba. Sárga Szem a kapu felé
fordította az egyik külső kamerát, közelebbi képet kért, és bekapcsolta a mikrofonokat.
A monitoron jól látszott, hogy a kapu túloldalán, egy hevenyészett barikád mögött valóban ott
kuporog két szakasznyi fegyveres gárdista. A két férfi határozott léptekkel elindult az egyik teherhajó
felé. A gárdisták parancsnoka kilépett a fedezékéből.
– ...lezárt terület! Ismételten figyelmeztetem önöket, hogy csak a saját felelősségükre léphetnek be!
– Rendben – fordult hátra az egyik férfi. A bal fülében egy gyémántcsillogású karika fityegett. –
Figyelmeztettél minket, de most már pihenj, oké? Érvényes felszállási engedélyünk van.
– A hangárban vélhetőleg veszedelmes terroristák, szökött fegyencek tartózkodnak!
A fülbevalós férfi megvonta a vállát.
– Akkor fogjátok el őket. Nekünk semmi közünk hozzájuk. Szép csendben felszállunk.
Tőlünk aztán nyugodtan lelőhetitek a madárkáitokat.
A katonák parancsnoka még utánuk kiáltott valamit, ám a két ember ügyet sem vetett rá.
Egyikük a Starfly-IX-es oldalához lépett, lepattintotta a zsilipnyitó egység fedlapját, és beütött egy
kódot. A parancsnok figyelmeztetően felkiáltott, és a vállához emelte a fegyverét.
A fülbevalós férfi hátrafordult, és dühösen legyintett.
– Már mondtam, pajtás: érvényes felszállási engedélyünk van.
– Meg diplomáciai útlevelünk – tette hozzá a társa. – Nem hiszem, hogy szívesen lemondanál a
csillagaidról, barátom. Márpedig ha erőszakkal visszatartasz egy diplomatát, észbe sem kapsz, és
máris közlegény lett belőled.
– Hé! – kiáltotta Dimmy, és az amoszi felé fordult. – Ez nem...?
Nem fejezte be a mondatot. Sadelim felmordult, és felkapta a két karabélyt.
– ...veszélyes terület... Halasszák el a felszállást! – kiáltotta a parancsnok.
– Azt már nem, pajti! – A két férfi belépett a teherhajó kapuján. – Azonnal el kell hagynunk a
Crispint, mert...
– Diplomáciai okok miatt – segítette ki a társa. – Mi is csak a munkánkat végezzük, barátom.
Felszállunk, aztán nyugodtan elkaphatjátok a gonosztevőiteket. Rendben?
A parancsnok arcán látszott, hogy a legszívesebben lelőné a két fickót, ám végül mégis leeresztette a
fegyverét, és visszahúzódott a barikád mögé.
– Gyertek! – kiáltotta Dimmy, és a sikló ajtaja mellett álló Sadelimhez ugrott. – Ezzel a hajóval
fogunk elmenni.
Colin elhúzta a száját.
– Szerintem ez a két pasas nem szokott felvenni stopposokat.
– Minket viszont fel fognak venni – jelentette ki Dimmy határozottan.
A Starfly beindította a hajtóműveit. Sadelim kinyitotta a sikló ajtaját, kiugrott a hangárba, és a hajó
lassan bezáródó zsilipkapuja felé rohant. A fedezék mögött kuporgó gárdisták csak akkor fedezték fel,
amikor már sikerült beugrania a teherhajóba.
A katonák tüzet nyitottak. Sadelim az egyik karabéllyal kitámasztotta a lezáródó zsilipkaput, a
másikkal pedig tüzet nyitott.
– Futás! – rikoltotta Dimmy, és kiugrott a siklóból.
Colin Maximra és Sárga Szemre nézett, majd a lány után rohant.
Sadelim megállás nélkül lőtt. A gárdisták barikádján golyózápor csattogott. Dimmy már elérte a
remegő testű Starfly zsilipjét. Felugrott, hasra feküdt, és átgördült a két lábnyi széles kapuszárny alatt.
A támasztékul szolgáló karabély csöve lassan elgörbült, és látszott, hogy már nem sokáig bír
ellenállni a ránehezedő súlynak. Sadelim még mindig lőtt. A katonák behúzódtak a fedezékükbe, és
csak tessék-lássék puffogtatással feleltek a zárótűzre. Colin felkapaszkodott a Starfly kapujához, és
maga után rántotta Maximot meg Sárga Szemet.
Sadelim az egyre szűkülő résen át bömbölve kihajította a hajóból a kiürült karabélyt. Sárga Szem
betuszkolta a hajóba Maximot, majd ő is bekúszott. A barikád mögött lapuló gárdisták óvatosan
kikémleltek, majd amikor látták, hogy a hajó felől már senki sem lő rájuk, felálltak, és folyamatosan
tüzelve elindultak a Starfly felé.
Colin egy pillanatig dermedt döbbenettel bámult a barikád mögül kibukkanó testpáncélos, fegyveres
emberekre – ám a következő másodpercben egy ellenállhatatlan erő berántotta a hajó belsejébe.
Sadelim eleresztette a fiú karját, és kirúgta a zsilipkapu alól a majdnem derékszögben meghajlott
karabélyt.
A sortűz első lövedékei a zsilipkapun koppantak – aztán a fegyverropogást elnyomta egy másik,
sokkal erősebb, és félelmetesebb hang.
A Starfly lomha állatként kiemelkedett a dokkból.

***

– Helló, Billy. Helló Ray – mondta Dimmy, és belépett a Starfly pilótafülkéjébe. – Nem tudnátok
egy kicsit rákapcsolni? Azt hiszem, nemsokára társaságot kapunk.
A vezérlőkonzol előtt ülő két férfi egyszerre pördült hátra a székével.
– Dimmy! – kiáltotta a fülbevalós.
– Kisasszony! – suttogta a másik. Lehunyta a szemeit, megrázta a fejét, majd újra felnézett, és úgy
bámult a lányra, mintha kísértetet látna. – Hogy kerülsz te ide?
 – Kösz, Ray, jól vagyok – mondta Dimmy.
– Sadelim? – kérdezte Billy, és idegesen végigsimított az arca jobb felén végigfutó hosszú, lilás
sebhelyen.
Dimmy bólintott.
– Ő is itt van. De nyugi, szerintem már elfelejtette azt a múltkori kis balhét... Na? Rá tudtok
kapcsolni, vagy inkább megvárjátok, míg a Crispin fináncnaszádjai szétlőnek minket?
– Ti... voltatok azok? – kérdezte Billy. – Titeket kerestek?
– Aha. – A lány leült a pilóta mögötti ülésbe, és becsatolta a hevedereket. – Mi. Sadelim, én, meg
egy pár srác. Na nyomd már meg, Billy!
A két férfi egymásra nézett, majd újra a lányra bámultak.
– Tudod, Dimmy – mondta Billy – , állati sokat köszönhetünk az anyádnak, de...
A fülke ajtajából egy mély, torokhangú morgás hallatszott.
– De? – kérdezte a lány. Elfintorította az orrát, és megvakarta a homlokát. – Különben Sadelim
elsőosztályú pilóta. Ha veletek esetleg történne valami, egyedül is el tudná kormányozni ezt a teknőt...
Ray dühösen fújt egyet.
– Csak azt szeretném, ha egyszer úgy találkoznánk, kisasszonyka, hogy nincs veled a cicusod...
– Oké, Ray. Talán egyszer majd erre is sor kerül. Randevúzhatunk, ha akarod, de addig is...
Sadelim ismét felhördült.
A két férfi előrefordult. Billy zongorázni kezdett a billentyűkön, Ray pedig meghúzott egy pár kart.
– Nem tudom, mit csináltatok, de ezek itt szerintem rátok várnak – mondta Billy egy perc múlva, és a
monitoron villódzó sárga pöttyökre mutatott. – Huszonhat... Nem. Huszonhét naszád.
Dimmy összerezzent, Sadelim azonban biztatóan felmordult.
– Azt mondja – tolmácsolta a lány – , hogy még jóval a védelmi háló előtt át lehetne lépni a
hiperűrbe.
– Azt már nem! – kiáltotta Billy. – Nem fogom szétrázatni a hajómat!
– Inkább szétlöveted? – kérdezte Dimmy. – Vagy esetleg átadod a helyedet Sadelimnek?
Billy halkan átkozódva megérintett egy pár kapcsolót.
– Oké – mondta végül. – Mégis meg lehet csinálni.
– Ugrás harminc másodperc múlva – jelentette be Ray.
Billy hátrafordult, és a nyugodtan mosolygó lányra meresztette a szemét.
– Ide hallgass, kicsikém... – kezdte fenyegető hangon, és felemelte a mutatóujját.
Sadelim vicsorított egyet.
– Ugrunk – fejezte be a mondatot Billy sokkal szelídebb hangon.

***

– Rendben, srácok, megmenekültünk – lépett be Dimmy a kabinba.

Colin a matarra, és Maximra nézett, majd a lány felé fordult.
– Úgy érted...
 – Igen. Ugrottunk egyet, és legalább tíz fényévvel magunk mögött hagytuk a Crispint.
– És ha utánunk jönnek? – kérdezte Maxim bizonytalanul.
– A hipertéren át? – Dimmy megrázta a fejét. – Eléggé valószínűtlen. De ha mégis megtennék, nem
túl valószínű, hogy pontosan ott lépnek vissza normál űrbe, ahol mi.
– Szóval? – kérdezte Colin reménykedve.
– Szóval elfelejthetjük a Crispint – mondta Dimmy. – A barátaim megígérték, hogy elvisznek minket
a Pantherára.
– A barátaid? – kérdezte Sárga Szem.
Dimmy kisimított a szeméből egy szőke tincset.
– Hát... Az igazat megvallva nem is a barátaim. Billy és Ray... Hogy is mondjam?
Hivatásos szerencsejátékosok.
– Mik? – kérdezte Colin értetlenül.
– Kártya, rulett, meg minden, ami egy kaszinóban van. Ebből élnek. Általában nyernek, mert... Mert
nem éppen a legbecsületesebbek. – Dimmy leült Colin mellé.
– Mégsem diplomaták? – kérdezte Sárga Szem, akinek eszébe jutott, hogy a két férfi mit mondott a
dokkban lesben álló katonák parancsnokának.
– Mármint Billy és Ray? – Dimmy felnevetett. – Annyi közük sincs a diplomáciához, mint neked,
vagy nekem. Vannak helyek, ahol jó pénzért bármilyen útlevelet be lehet szerezni.
– Értem – mondta Colin. – És te honnan ismered őket?
– Valamikor a mamámnak dolgoztak, de aztán megpróbálták átverni őt. A mami viszonylag hamar
megbocsátott nekik, de Sadelim komolyabban fogta fel a dolgot, és kis híján megölte őket. A végén a
mami mentette meg az életüket...
– Hogyan? – kérdezte Sárga Szem. Dimmy elmosolyodott.
– Egyszerű volt. Szólt Sadelimnek, hogy hagyja abba a püfölésüket.
Colin elgondolkozott.
– A mamád... Mit csinál, hogy ilyen... izé... ilyen hamiskártyásokkal is dolga akad?
Dimmy arca elkomolyodott.
– A mami? Ó... Hogy is mondjam? Hallottatok már a Wangarabicáról?
– Igen – felelte Sárga Szem. – Kalózok lakják, meg törvényenkívüliek. Körözöttek.
Gonosztevők. A Vad bolygója, akinél fondorlatosabb, kegyetlenebb és vérszomjasabb bűnöző még
soha sem élt a galaxisban.
– A mami nem kegyetlen, és egyáltalán nem vérszomjas! – kiáltotta Dimmy vörös arccal.
Colin döbbenten a barátaira nézett, majd Dimmyre meresztette a szemét.
– A Vad... Ő a mamád? Dimmy bólintott.
– Igen. És egyáltalán nem gonosztevő, csak... Csak más, mint a Szövetség polgárai.
Sohasem ölt meg senkit... Vagyis csak ritkán, amikor elkerülhetetlen volt a dolog. És szeret engem.
– Azért küldött intézetbe, mi? – kérdezte Colin gúnyosan. Már értette, hogy Dimmy miért nem akarta
megmondani a Humán Unió embereinek, hogy ki az anyja. Így már teljesen érthető volt, hogy miért
vállalta inkább, hogy átszállítsák a Crispinre.
– A Szent Enil nem intézet, hanem internátus – mondta Dimmy. – Különben csak két évet töltöttem
ott. Kis megszakításokkal... A mami nagyon rendes.
Colin hallgatott, Maxim fáradtan lehunyta a szemeit, és erre még Sárga Szem sem tudott mit
mondani.
– Különben nem mindegy? – kérdezte Dimmy nagy sokára. – Billy és Ray elvisz minket a
Pantherára. Ott majd találtok hajót, és elmehettek oda, ahova csak akartok.
Colin felnézett.
– Te a Wangarabicára mész? – kérdezte.
– Oda – bólintott a lány. – Vissza, a mamámhoz. És ti?
Colin Maximra nézett. A triton megvonta a vállát.
– Nekünk az encomi árvaház volt az otthonunk, oda pedig nem hiszem, hogy visszamehetnék.
– Akkor? – kérdezte Dimmy.
Colin megcsóválta a fejét, és a matarra pillantott.
– Én nem tudom! – mondta Sárga Szem.
– Fakó fogalmam sincs.
– Halvány – mondta Colin. – Nem fakó, halvány.
– Oké. Akkor az. – Sárga Szem eltűnődött. – Azt hiszem, elegem lett a Humán Unióból.
Mi lenne, ha átmennénk a Monarchiába?
– Colinnak az Unióban a helye – mondta Maxim – , neked pedig a Monarchiában, a saját néped
mellett... Te Dimmy, vannak nálatok tritonok?
A lány bólintott.
– A Wangarabicán rengetegen laknak, és senki sem tesz különbséget matarok, emberek, és tritonok
között. – Elvigyorodott. – Nálunk tényleg demokrácia van.
– Aminek az élén egy galaxisszerte körözött bűnöző áll – bólintott Colin.
– Azt hiszem, én a Wangarabicára megyek – jelentette ki Maxim.
– Ha te oda mész, akkor engem sem érdekel a Monarchia – mondta Sárga Szem határozottan, és
kérdően Colinra nézett.
A fiú eltűnődött.
– Álljunk be a kalózok közé? – kérdezte végül.
– Még mindig jobb, mint ha rabszolgák lennénk az Unióban, vagy akár a Monarchiában – mondta
Maxim. – Szerintem a matarok éppúgy gyűlölik az embereket, mint a crispiniek a matarokat.
– Az lehet – mondta Sárga Szem. – D’ankis-lu-Pree nem normális, a sok hülye meg megy utána.
Colin felállt, és járkálni kezdett.
– Na? – kérdezte Dimmy. – Hogy döntesz?
– Mi várna ránk a Wangarabicán? – kérdezte Colin.
– Ó! Ott aztán tényleg szuper az élet. Buliznánk, meg minden – mondta a lány. – Iskola ott is van, de
korántsem olyan szigorú, mint mondjuk a Szent Enil volt.
Colin megállt.
– És ha esetleg háború lesz... Mit gondolsz, a mamád melyik oldalra áll majd?
– Ez lényegtelen! – mondta Sárga Szem.
 – Nem. Ez nagyon is lényeges – felelte Colin. – Mert ha a Monarchiához csatlakozik, akkor nekem
végem.
– A mama ember, és én is az vagyok – mondta Dimmy.
– Ha pedig az Unióhoz – folytatta Colin –, akkor rád, Sárga Szem, meg Maximra ugyanolyan sors
vár majd, mint a Crispinen.
Dimmy elgondolkozva megvakarta az orra tövét.
– Nem hiszem, hogy a mama bármelyikhez csatlakozna. A mama, az a mama, és kész.
Eddig sem sok köze volt a Szövetséghez.
– Én azt mondom, Wangarabica – jelentette ki Sárga Szem.
– Maxim? – kérdezte Colin.
– Wangarabica – felelte a triton. – Ott legalább együtt maradhatnánk. Egyelőre.
– Colin? – Dimmy a fiúra nézett.
Colin fújt egyet.
– Rajtatok kívül senkim sincs.
– Tehát?
– Wangarabica...
 V. PANTHERA

Panthera: A Humán Unió által uralt Harrison Rendszer negyedik planétája. Korábban börtön-
bolygó. A Galaktikus Szövetség felbomlása előtt háromszáz esztendővel ide száműzték a
Legfelsőbb Bíróság által életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt köztörvényes bűnözőket,
valamint a felforgató tevékenységet végző, pacifista elveik miatt elítélt politikai foglyokat.
Később, miután a Galaktikus Büntetés-végrehajtó Intézet áttette székhelyét a Chromatius
Rendszerbe, az egykori fegyencek utódai áldemokratikus kormányt alakítottak, és kikiáltották
függetlenségüket. A Galaktikus Szövetség felbomlása után két standard hónappal döntő ütközet
színhelye lett. (lásd még: Carcalla-du-Wangarabica, Pantherai Csata) – R’uuder-lu-Pree:
Encyclopedia Galactica (megjelent: Új Monarchia szerinti 19-ben, a Matar Monarchia
támogatásával)

– Gond van, Dimmy – mondta a pilótaülésben terpeszkedő Billy, és a lány felé pördült.
– Most nehogy az mondd, hogy meggondoltad magad! – kiáltotta a lány. – Sadelim! Gyere csak ide!
Billy megint próbálkozik!
A férfi védekezően felemelte a kezét.
– Hé! Semmi szükség a cicusodra! Ki mondta, hogy velem van baj?
– Nem veled? Akkor meg kivel?
– Hát... – Billy megvakarta a fejét. – Megmondom neked őszintén, semmi kedvem belépni a Panthera
Rendszerbe. És Ray-nek sincs – tette hozzá.
Ray bólintott.
– Úgy van. Nekem sincs.
– Ezzel mit akarsz mondani? – kérdezte Dimmy gyanakodva, és intett a pilótafülkébe lépő
Sadelimnek, hogy egyelőre maradjon mellette.
Billy újra felemelte a kezét.
– Nézd, Dimmy. Fellógtatok a hajónkra. Miattatok rendszeren belül hajtottunk végre egy ugrást. Ez
már így is több annál, amit józan ember megtenne a barátjáért.
– És? – kérdezte a lány.
– Tudod, van egy-két ellenségünk a Pantherán. Semmi komoly, csak egy-két kártyaadósság, meg
ilyesmi. Ennek ellenére nem szívesen dugnánk oda a képünket.
– És akkor hogy jutunk oda? – kérdezte Dimmy. – Mert gyanítom, hogy a Wangarabicára sem
szívesen vinnél el minket.
– Hát oda sem, az egyszer biztos – mondta Billy. – De semmi baj. Megközelítjük a rendszert, aztán
szépen beszálltok egy mentőkapszulába. Az egész rendszerben öt bolygó van, a Panthera kívülről a
második. Hamar odaértek, legfeljebb pár napig fog tartani az egész.
Dimmy elgondolkozott, majd az amoszira nézett.
– Nos, Sadelim? Elfogadjuk az ajánlatukat, vagy inkább laposra vered a fejüket?
 Az amoszi felmordult.
– Szerintem is... – mondta Dimmy.
– Miről van szó? – kérdezte Billy riadtan.
Dimmy elmosolyodott.
– Megnyugodhatsz, nem verünk össze benneteket. De van egy pár feltételünk.
Billy Ray-re nézett, majd a lány felé fordult.
– Halljuk!
– Először is: adtok egy pár fegyvert.
– Oké – bólintott Billy. – Eddig rendben. Tovább.
– Másodszor: kölcsön adtok ötezer kreditet.
– Mennyit? – kérdezte Ray dühösen.
– Ötezret. Ennyit gondolom megér nektek a koszos kis életetek.
– Na de...
– Ötezer, vagy szólok Sadelimnek, hogy addig puhítsa a fejeteket, míg elkormányozzátok a hajót a
Pantherára. Ott aztán majd átadunk benneteket a barátaitoknak, és...
– Rendben, ötezer. – Billy olyan arcot vágott, mintha foghúzás előtt állna. – Mi van még?
– Felszerelés, élelem, egy pár ruha... Ja, és piszokul tetszik a fülbevalód.
Billy a füléhez emelte a kezét.
– Azt már nem! Mindent, de ezt nem!
– Sadelim...
Billy feltartotta a kezét.
– Oké. A fülbevalóm. Ennyi?
– Igen. És ha legközelebb a Wangarabicán jártok...
– Nem fogunk ott járni – mondta Billy.
– ...akkor visszaadom a kölcsönt.
Billy fújt egyet.
– Tudod mit, Dimmy? Tekintsd ajándéknak. Csak egyet ígérj meg: soha többé nem akadsz az utunkba.
Se te, se az anyád, se az amoszitok. Oké?

***

Colin életében csak kétszer utazott űrhajón – először az Űrcsalogányon, másodszor pedig Billy és
Ray Starfly gépén –, mentőkapszulában pedig akkor ült először, amikor Dimmy és Sadelim után a
barátaival együtt ő is beszállt a Méhecske nevezetű űrsiklóba.
A Méhecskét eredetileg három felnőtt számára tervezték. A fülke kétharmadát Sadelim foglalta el,
így Colinnak csak a mellékhelyiségben jutott hely. Nem túlzottan lelkesítette fel a gondolat, hogy az
elkövetkezendő néhány napot egy WC-ülőkén kell eltöltenie, de nem volt más választása. Amikor már
kellőképpen elgémberedtek a lábai, Sárga Szem felváltotta.
Az utazás végül négy és fél napig tartott, és az egyetlen jó dolog az volt benne, hogy hála a Billytől
elorzott vitaminkészítményeknek meg kenőcsöknek, Maxim egyre jobban megerősödött, és a Colin
arcán díszelgő lilás-feketés dudorok is bőrszínűvé fakultak.
A negyedik nap végén sikerült befogniuk a Panthera Médiaközpont egyik adását. A hírek szerint –
annak ellenére, hogy ez a bolygó is a Monarchia és az Unió által megállapított Határsávban, az
Unióhoz közelebb helyezkedett el – a Panthera kiürítése még nem kezdődött meg. Sőt, a helybéli,
javarészt emberekből álló kormány elhatárolta magát mindkét új nagyhatalomtól, és kikiáltotta saját
függetlenségét. Colin ezt ostobaságnak tartotta, mert szerinte, ha esetleg mégis kitör majd a háború, az
Unió vagy a Monarchia csapatai egyetlen nap alatt képesek lennének leigázni egy ilyen magányos
planétát – Dimmy viszont váltig állította, ha a fiú megismeri majd a Panthera lakóit, egészen más lesz
majd a véleménye.
A hatodik napon, miután az Űrszolgálat befogta a Méhecskét, és miután a sikló utasai eltöltötték a
karanténban a kötelező huszonnégy órát, Colinnak valóban alkalma nyílt a bolygó megismerésére. Az
Űrszolgálat gépe Snoop-Boop Citybe, a Panthera fővárosába repítette az állítólagos hajótörötteket.
Snoop-Boop Citynek csak a neve volt bolondos – a város már messziről is úgy nézett ki, mintha
egyetlen, hatalmas szeméttelep lenne, közelről pedig... Colinnak felfordult a gyomra, amikor kiléptek
az Űrszolgálat viszonylag tiszta épületéből. Az utca, amin végighaladtak, olyan volt, mint az Encom
piactere közvetlenül vásárnap után. A repedezett aszfaltot bokáig érő szemét borította, a levegőben
veríték, égő zsír és olaj bűze terjengett, meg valami megmagyarázhatatlan eredetű pézsmaszag. Colin
kérdésére Dimmy elmondta, hogy a Panthera polgárai közül sokan jaktenyésztéssel, meg
bőrfeldolgozással foglalkoznak. Az embermagas, szőrös jakok bűze mintha a düledező épületek
falába is beolvasztotta volna magát. A járdák mellett hatalmas ürülékkupacok tornyosultak; az utcákon
emberi és nem emberi beszédhangok keveredtek a mély, hörgésre emlékeztető jak-bömböléssel.
Járművet alig lehetett látni; csak időnként zúgott el a fejük fölött egy-egy légrobogó. A járókelők
többsége rongyos volt és piszkos; a sarkokon – mint a világon mindenütt – koldusok mutogatták
sebeiket és csonka végtagjaikat. Úgy fél órája sétálgathattak Snoop-Boop City egyik sugárútján,
amikor Colin úgy érezte, ha egy percen belül nem mehet valami normális helyre, a trágyakupacok
mellé hányja a karanténban kapott jakragut.
– Meddig akarsz itt sétálgatni? – kérdezte Dimmytől.
A lány megállt, és szemügyre vette a házak falain villódzó foghíjas reklámfeliratokat.
– Mindjárt megérkezünk – felelte.
– Te tudod, hogy hová megyünk? – csodálkozott Sárga Szem.
– Persze. Ismerem ezt a várost.
– Furcsa – jegyezte meg Maxim. – Nem lehetsz több tíznél...
– Tizennégy vagyok! – jelentette ki büszkén Dimmy, és kissé kidüllesztette fiús mellét.
– Oké. Tizennégy vagy, és a jelek szerint ismered a galaxis összes hamiskártyását, meg az összes
bolygót.
– Á! – legyintett Dimmy. – Az összesét nem. Csak egy párat. Különben a mamámmal jártam itt.
Üzleti úton voltunk! – tette hozzá büszkén.
– Képzelem, milyen üzlet lehetett – mormogta Colin.
Vagy tíz perccel később Dimmy megállt egy roskatag épület előtt.
– Ez az – mondta.
– Fogadó az álmos tritonhoz – olvasta Sárga Szem a kapu fölötti feliratot.
– Álmodozó, matar, nem álmos – javította ki Maxim. – Nem tudom, hogy mi ez, de a neve
mindenesetre biztató.
– Én csak azt nem értem – mondta Colin, miközben beléptek a sötét kapun –, hogy mi a fenéért kell
az ittenieknek a függetlenség. Sokkal jobban járnának, ha csatlakoznának az Unióhoz...
– Vagy a Monarchiához – tette hozzá Sárga Szem.
– Hé! – kiáltotta Maxim. – Legalább ti ne kezdjétek el ezt a melyik-faj-a-menőbb hülyeséget, jó?
Különben a helyükben én is inkább lennék szabad és szegény, mint gazdag rab.
– A Panthera lakói egyáltalán nem szegények – fordult hátra Dimmy. – Persze itt is vannak koldusok,
de a többségnek nagyon is jól megy az üzlet.
– Úgy érted, a jaktenyésztés? – kérdezte Colin.
– Nem egészen. Sokan a mamámnak dolgoznak.
– Szóval kalózok.
– Üzletemberek. Fuvarosok, zsoldosok, meg kereskedők. Meg ilyesmik.
– Képzelem...
Dimmy intett Sadelimnek, aki belépett egy ajtón. Sadelim felmordult, mire a lány és a három fiú is
követte.
A teremben majdnem sötét volt; csak a hosszú bárpult fölött világított három lilás fényű lámpa, meg
a keskeny színpadon villogott egy sárgás reflektor. Valahonnan halk zene szólt – egy torz, rekedtes
fuvola erőszakos, dobdübörgéssel aláfestett dallamot játszott.
– Kölyköknek tilos – lépett egy magas, késpenge vékony arcú, bőrruhás férfi Colin elé.
Colin megállt, és Dimmyre nézett. Sadelim felmordult, és megfogta a válláig sem érő
fickó bal karját.
– Felnőtt kísérővel persze lehet – mondta a bőrruhás gyorsan, és visszahúzódott az ajtó melletti
leshelyére.
Dimmy a bárpulthoz sétált, és felmászott ez egyik magas székre.
– Helló, Lui! – mondta.
A hüllőszerű csapos megfordult, és a lányra meresztette szemhéj nélküli, rezzenéstelen tekintetű
szemeit.
– Anyád is itt van?
– Ez most miért fontos, Lui?
– Mert ha itt van, akkor mondd meg neki, hogy egyelőre nem tudom megadni a tartozásomat.
– Miért, mennyivel vagy sáros nála?
A csapos elfordult, és a kezében tartott piszkos ronggyal törölgetni kezdett egy poharat.
– Húsz.
– Húszezerrel? – Dimmy felfüttyentett. – Tudod mit, Lui? Adj ide nekem egy tízest, és majd szólok a
mamának, hogy felejtse el a többit.
A hüllőszemű csapos a lányra nézett, majd a háta mögött álló amoszira pillantott.
– Nem viccelsz?
Dimmy mosolyogva megrázta a fejét.
– Tudod, Lui, kéne egy hajó. Na nem egy saját hajó, csak bérelni szeretnék egyet.
– És hova akarsz menni éppen most? – kérdezte Lui.
 Colin és Maxim a lány mellé ült, Sárga Szem pedig hanyag mozdulattal a pultnak támaszkodott.
– A Wangarabicára.
A csapos megrázta a fejét.
– A Határsávon belül akarsz mozogni? A fuvarosok mostanában inkább lemondják az üzleteiket,
nehogy összeakadjanak valamilyen hadihajóval. Olyan hülyét nem találsz, aki hajlandó lenn elvinni.
– Ha ideadod a tízest, talán mégis.
Lui elgondolkozott.
– Hé! – kiáltotta Dimmy, és Colinra nézett. – Jól nézzétek meg ezt a pasast! Az egész galaxisban
kevés fickó akad, aki beszaribb lenne nála! Tudjátok, mit csinált, mielőtt megvette ezt a bárt?
– Na? – kérdezte Colin, de nem igazán érdekelte a hüllőszemű életrajza. A legszívesebben azonnal
eltűnt volna a Pantheráról, de sejtette, hogy a kalózbolygón sem lesz sokkal jobb a helyzet.
– Sohasem találnátok ki! – vihogott Dimmy. – Miniszter volt!
– Hol? – kérdezte Sárga Szem kíváncsian.
– Az Unneren. Pénzügyminiszter. Igaz, Lui? Csakhogy a főnökei rájöttek, hogy leginkább csak a saját
zsebét tömködi.
– Érdekes – mondta Colin a legcsekélyebb lelkesedés nélkül.
– Szegénykém alig tudott meglépni – folytatta Dimmy. – A mamitól kért segítséget, így telepedhetett
le itt, a Pantherán...
– Bárcsak ne tettem volna – mondta Lui.
Dimmy előrenyújtotta a kezét.
– Tíz – mondta határozottan. – És összehozol valakivel, aki elég őrült ahhoz, hogy elvigyen minket a
Wangarabicára.
Lui Colinra nézett.
– Vigyázz ezzel a kis... – Sadelim felmordult. – ...lánnyal, fiú. Máris rosszabb, mint az anyja. Mi
lesz később? Rendben, Dimmy, megkapod. – Felemelte a kezét, és magához intette a késpengearcú
kapuőrt. – Menj, keresd meg az Eszement Dustyt. Hívd ide. Mondd meg neki, hogy pénz áll a házhoz.
A vékony arcú bólintott, és kisietett az ajtón.
– Ki ez a Dusty pasas? – kérdezte Dimmy.
– Egy vén hülye – felelte Lui. – Utálja a matarokat, de az embereket is. Triton.
Maxim felnevetett.
– Csak a pénzt szereti, meg a piát. Dilinyós egy fickó, de a társa... – Lui füttyentett. – Ő
aztán tényleg valaki.
– Miért? Ki a társa? – kérdezte Dimmy.
– Majd meglátjátok – felelte a csapos. – Tényleg, nem kértek valamit? Mondjuk egy üdítőt, vagy
ilyesmit.
– Ha meghívsz minket, szívesen elfogadjuk – mondta Dimmy.
Lui egy pillanatig farkasszemet nézett a pimaszul mosolygó lánnyal, majd megvonta a vállát, és
halkan dörmögve teletöltött öt poharat.
– Rosszabb, mint az anyja, én mondom...
 ***

Eszement Dusty egyedül, a partnere nélkül érkezett a találkozóra. Tényleg vén volt, és mintha az ital
tartotta volna életben. Pikkelyei megszürkültek és itt-ott megrepedeztek, és olyan rövidlátó volt, hogy
minduntalan a pohara fenekére kellett néznie, ha látni akart valamit. Miután befejezte ködös előadását
arról, hogyan lett az egykori Triton Űrflotta reményteljes ifjú tisztjéből egyszerű fuvaros, megegyezett
Dimmyvel, hogy tízezer kreditért átviszi a társaságot a Wangarabicára. Amikor Lui közbeszólt, hogy a
bolygó a Határsáv belső
evakuációs szektorában van, Dusty dühödten a pultra csapta a poharát, és felkiáltott.
– Azt hiszed, hogy megijedek egy pár nyamvadt matar patkánytól, meg egy falkányi csupasz
majomtól? Én aztán nem! Látnotok kellett volna, amikor húsz éves koromban támadóflottát vezettem a
matarok ellen! Az én parancsnokságom alatt harcoló triton hajók úgy elsöpörték azokat az űrbárkákat,
de úgy... de úgy... Hogy nagyon!
Lui megnyugtatta Dustyt, hogy mindenki hallott már a hőstetteiről. Ezután az öreg elindult, hogy
felkészítse a hajóját, és megállapodott Dimmyvel, hogy két óra múlva találkoznak a kilences dokknál.
– De aztán a pénzt is hozd magaddal, te kislány!
– Mást nem tudtál volna ajánlani, Lui? – kérdezte Dimmy a csapostól, miután az öreg kitántorgott a
bárból. – Szerintem ez még egy jakszekeret se tudna elkormányozni, nemhogy egy űrhajót!
Lui elvigyorodott.
– Ő a legjobb. Vagyis nem ő, hanem a társa.
– Szerintem se lehet rossz – mondta Colin. – Igaz, hogy öreg, meg hülye is, de azért mégis csak a
Triton Flottánál szolgált!
– Aha – mondta Maxim. – Akkor legalább négyszáz éves a pasas.
– Mi? – Colin elcsodálkozott.
– A Triton Flotta utolsó egységét már legalább háromszáznyolcvan éve feloszlatták – magyarázta
Maxim. – A Főtanács utasítására. A szövetséges matarok és emberek ugyanis tartottak tőle, hogy
valamilyen őrült politikus esetleg ellenük akarja majd felhasználni. – Maxim leugrott a magas
bárszékről, és idegesen járkálni kezdett a bárpult előtt. – Az emberek és a matarok mindig tartottak
tőlünk!
– Hé, Maxim, hagyd már abba! – szólt rá Colin.
– Hagyjam abba? – kérdezte Maxim. – Miért? Talán fáj az igazság? Mert az igazság az, hogy igenis
féltetek tőlünk! Féltetek, mert mi már akkor az űrben utaztunk, amikor a ti őseitek istennek tartották az
anyabolygótok csillagait. Mi már akkor gépeket építettünk, amikor Sárga Szem elődeit semmi sem
különböztette meg az Owases többi rágcsálójától! Mi már akkor intelligensek voltunk, amikor ti... –
Maxim dühösen Colinra és Sárga Szemre mutatott. – Ti, emberek, és ti, matarok még sehol sem
voltatok!
– De mi is kifejlődtünk, nem igaz? – kérdezte Sárga Szem halkan.
– De. Ez is igaz – mondta Maxim. – Kifejlődtetek, és kimerészkedtetek az űrbe. Először az emberek,
aztán valamivel később a matarok is. És megismertetek bennünket. És láttátok, hogy okosabbak
vagyunk nálatok. Hogy többet tudunk, mint ti. És megijedtetek tőlünk. – Maxim visszaült a magas
székre. – És addig mesterkedtetek, addig-addig furfangoskodtatok, míg sikerült elérnetek, hogy ti
legyetek a galaxis vezetői.
 – A galaxis minden polgára egyforma – szólt közbe Dimmy. – Legalábbis az volt, amíg létezett a
Szövetség.
– Igazán? – kérdezte Maxim. – Akkor meg tudnád mondani, hogy hány triton tagja volt a
Főtanácsnak? Mert én igen. Nagyon könnyű összeszámolni. Egy sem! Az emberek megismertették a
tritonokkal az italt és a drogokat, a matarok pedig teletömték a fejünket a vallásos hülyeségeikkel.
Korcsokat csináltatok belőlünk, csak hogy megkaparinthassátok a galaxist! És tessék: most, hogy a
sárba tapostatok bennünket, most, hogy ráuntatok a fene nagy barátságotokra, egymás ellen
fordultatok, mert... Mert ti olyanok vagytok, hogy ellenségek nélkül egyszerűen nem bírtok létezni!
Nektek a génjeitekben van a versengés. Ti örökké harcolni akartok, mert be akarjátok bizonyítani,
hogy ti vagytok a legjobbak!
– Nyugi, Maxim. – Colin a tritonfiú vállára tette a kezét. – Sárga Szem és én nem akarunk
versenyezni egymással.
Maxim lehajtotta a fejét.
– Nem is úgy értettem – mondta. – Az emberekről, meg a matarokról beszéltem. Csak úgy általában.
Néhány percig mindenki hallgatott.
– Tudjátok, mitől félek? – kérdezte végül Maxim. – Attól, hogy ezt a rohadt szétválást nem tudják
majd békés eszközökkel elintézni.
– Háború lesz? – rezzent össze Sárga Szem.
– Szerintem igen – mondta Maxim. – És akkor... – A barátaira nézett. – Ha életben akarunk maradni,
nekünk is egymás ellenségeivé kell válnunk. Sárga Szem a Monarchia polgára lesz, te, Colin, te pedig
beállhatsz majd az Unió hadseregébe. Én pedig... – Megcsóválta a fejét. – Én pedig választhatok:
vagy elszegődöm valamelyikőtök mellé, vagy...
Vagy olyan vén piás lesz belőlem, mint ez a Dusty.

VI. REPTÍLIA - 2.

– Ezt nem egészen így mondtam. – A csapos a csuklyás tritontársára irányított egy kamerát.
– Az most mindegy – legyintett a csuklyás.
– A lényeg az, hogy előre tudtad, háború lesz a dologból.
Clapton ivott egy kortyot az italából.
– És a Vad... Vele mikor találkoztatok? – kérdezte.
A csuklyás szórakozottan megforgatta a poharát az asztalon.
– Nem sokkal ezután. De persze előtte még megismertük a Hercegnőt.
– A Hercegnőt? – kérdezte Clapton. – Úgy érted, azt a Hercegnőt? Azt, aki...
A csuklyás bólintott.
– Pontosan. Aki két éve merényletet követett el D’ankis-lu-Pree ellen. A dolog nem sikerült, de a
Monarchia azóta komolyan tart a Szabad Zónától.
– Mellesleg akkor mi is vele voltunk – mondta a matar.
Valaki megkocogtatta a pultot. A csapos leellenőrizte a felvevőrendszert, majd felállt.
 – Mi tetszik? – kérdezte az előtte álló izmos, az OkhSath kereskedőinek bíborköpenyét viselő
férfitól.
– Innék valamit, ha lehet.
A csapos megtöltött egy plasztikkelyhet. A bíborköpenyes megfordult, a pultnak támasztotta a hátát,
és körülnézett a helyiségben. A matar csapos gyorsan visszabújt a pult alá, és magában elátkozta a
fickót, amiért éppen akkor tévedt be a bárba, amikor a csuklyás a Hercegnőről kezdett beszélni.
– Az Álmodozó Triton, Lui kocsmája volt a Hercegnő törzshelye. Amikor Maxim egy kicsit
lecsillapodott, Dimmy megkérdezte Luitól, mit tud Eszement Dusty társáról...

VII. A HERCEGNŐ - 1.

Galaktikus Fajháború: A Galaktikus Szövetség felbomlását követően kirobbant háború, mely

kötetünk szerkesztésekor már tizenkilenc standard esztendeje tart. Kirobbanásának körülményei: a
gaz embercsorda, a Humán Unió megkísérelte elterjeszteni univerzumunkban az általa képviselt
fajgyűlölő emberdemokráciát, és megpróbálta kiirtani a D’ankis-lu-Pree papcsászár által
képviselt vallásos eszmék képviselőit. A Humán Unió egyértelmű célja a galaxisban élő nem
emberi intelligens fajok rabszolgasorba taszítása, és a galaxis feletti teljes uralom visszaszerzése
volt. A modern történetírók ezt a háborút tartják a fiatal Matar Monarchia első jelentős
próbatételének.
– R’uuder-lu-Pree: Encyclopedia Galactica (megjelent: Új Monarchia szerinti 19-ben, a Matar
Monarchia támogatásával)

– Hercegnőnek nevezik – mondta Lui. Senki sem tudja, ki szólította így először – talán Snoop-Boop
City valamelyik bárjának egyik kapatos vendége, vagy a városban szép számmal előforduló
eszelősök, az itt menedéket találó, több naprendszerben körözött bűnözők egyike volt az, de senkit
nem is érdekel. Senki sem tudja, honnan jött, és mit keres a Pantherán, hogyan és miért társult az
Eszement Dustyval, de ezen a bolygón nem is szokás ilyen kérdéseket feltenni, ha idegennel találkozik
az ember, mert félő, hogy az a bizonyos új arc elkomorodik, és az illető sértésnek veszi a kérdést.
Akkor pedig a kíváncsiskodó jobban teszi, ha gyorsan, nagyon gyorsan mozog, és ügyesen használja a
fegyverét, különben könnyen a városmelléki jakfarmok egyikének trágyadombján találhatja magát. A
Pantherán sohasem volt egészséges dolog a másik múltja iránt érdeklődni, hiszen azok között, akik
hosszabb-rövidebb ideig Snoop-Boop City belvárosában, a felhőkarcolók tövében, vagy a
külvárosok kazamatáiban maradnak, nem sok olyan akad, akit a Szövetség szívesen látott volna
bármely más bolygón.
Lui szerint a Hercegnőnek nevezett lányt sokan ismerték. Ha valahol felbukkant, lehetetlen volt nem
észrevenni. Legalább hat és fél láb magas volt, mindig ugyanabban a fekete, tűsarkú bőrcsizmában,
meg egy ugyanolyan színű bőrnadrágban járt. A derekán mindig ott csillogott a tenyérnyi széles
láncöv, amire két pisztolytáskát akasztott. A pisztolytáskákból egy-egy hatalmas, antik, kilenclövetű
puffogtató kopott plasztikagya kandikált elő – voltak, akik azt állították, hogy a lány nem is tudja
használni a fegyvereit, és akadtak olyanok is, akik szerint hiába húzogatná a ravaszait, úgysem jönne
ki a csövekből semmi. A Hercegnő mindig fehér vászoninget viselt, fölötte pedig egy kopott
bőrmellényt, ami valamikor talán piros, vagy bordó lehetett. (Azt, hogy a mellénye alatt, a jobb és a
bal hóna alá két másik pisztolytáskát csatolt, amiben egy-egy plazmarevolver lapult, csak kevesen
tudták, de azoknak a többsége, akik megismerték ezt a titkot, többé már nem voltak olyan állapotban,
hogy bárkinek átadhassák.) Hosszú, barna haját egy kígyóbőrnek tetsző pánttal fogta hátra, de időnként
háromarasznyi hosszú acéltűkkel magas kontyba tűzte. Az arca csinos volt; a szája széles, az álla
hegyes, az orra egyenes vonalú. Az összhatáson csak a két barna szem alatt sötétlő árkok, és a homlok
bal oldalán fehérlő heg rontott valamit. Lui váltig állította, hogy a heg nem egyszerű sebhely, hanem
egy eltávolított tetoválás maradványa, azt viszont már ő sem tudta megmondani, hogy mi lehetett a
Hercegnő bőrébe rajzolva.
– Talán valami madár, vagy virág, vagy ilyesmi – vonogatta a vállát. – Vagy lehet, hogy a klánjának
a jele – tette hozzá.
– Klánkirálynő lenne? – kérdezte Dimmy.
– Az sem lehetetlen – válaszolta Lui. – Elvégre Hercegnőnek nevezik, nem? De különben nem is a
sebhely rajta a legfeltűnőbb, meg nem is az a három láb hosszú kard, amit a hátára szíjazva örökké
magával hord.
– Hanem? – kérdezte Dimmy.
A fiúk, akiket nem érdekelt különösebben a Hercegnő, beszélgetni kezdtek, ám Dimmy elkerekedett
szemekkel szívta magába Lui szavait.
– Hanem az, hogy egyfolytában egy eleven sunky ücsörög a vállán.
– Sun... Micsoda?
– Egy sunky. Olyan, mint egy olvadozó hógolyó. Sokan azt mondják, csak utánzat, vagy droid, mert
ilyesmi csak a mesékben létezik. De a Hercegnő sunkyja, és ezt teljes biztonsággal állíthatom, él. És
tudod mit mondok még, Dimmy? Szerintem az a kis dög értelmes. A Hercegnő legalábbis úgy
beszélget vele, mintha tudná, hogy érti a szavait.
Különben a Hercegnő piszok csinos egy nő, de látszik rajta, hogy olyan, akit nem lehet megszerezni,
esetleg csak meghódítani. Egy páran mégis megpróbálkoztak azzal, hogy erővel a magukévá tegyék,
de csak annyit értek el vele, hogy a Hercegnő elcsúfította az arcukat azzal a fene nagy kardjával.
Tudod, Dimmy, az a nő mintha mindenkin átnézne. Valahogy úgy viselkedik, mint az anyád...
A Dimmy mögött álló Sadelim fenyegetően felhorkant.
– Hé! – kiáltotta Lui. – Semmi sértőt nem mondtam!
Dimmy leintette az amoszit.
– Folytasd.
– A fene se érti, miért állt össze azzal a vén Dustyval. Minden fuvarjukra együtt mennek, amikor
pedig nincs munkájuk, a Hercegnő másképpen szerez pénzt.
– Hogyan? – kérdezte Dimmy kíváncsian. Lui arcán látszott, hogy tetszik neki a lány érdeklődése.
Előrébb hajolt.
– Véraréna – mondta, mintha titkot árulna el.
– A Hercegnő... verekszik? – Dimmy meghökkent.
– De még hogy! Amikor kiáll, épeszű ember nem fogad ellene. A múlt héten egy ilyen amoszi marhát
vert össze. Nekem is nyert harmincezret!
Dimmy összehúzta a szemét.
– Harmincat, Lui? Mintha azt mondtad volna, hogy nincs meg a húszas, amivel a mamának tartozol...
 Lui elvörösödött.
– Izé... Hát az nincs is meg, de...
Dimmy legyintett.
– Oké, Lui, semmi baj.
A csapos megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Olyan szépen meséltél erről a Hercegnőről, hogy most az egyszer megbocsátom a hazugságodat.
Add ide azt a húszast, és felejtsük el az ügyet – mondta Dimmy, és angyalian elmosolyodott.

***

– Hetes... Nyolcas... Itt a kilences! – kiáltotta Sárga Szem diadalmasan, és megállt a dokkra nyíló
hatalmas fémkapu előtt.
Colin fintorogva a széles folyosón álló rozsdás fémkupacokra, elszíntelenedett kábelkötegekre és
ládamaradványokra nézett, és elhúzta a száját.
– Ha a hajó is ilyen...
– Milyen? – kérdezte Dimmy. – Neked már megint mi nem tetszik?
Colin megvakarta a fejét.
– Hát... Tudod, ez az egész bolygó olyan, mintha... Mintha rohadna. Úgy értem büdös, meg esik szét
az egész. Nem szívesen élnék itt.
Dimmy felnevetett.
– Ó! A mamám erre azt szokta mondani, hogy senkit és semmit sem szabad a külseje alapján
megítélni. Itt van például Sadelim – szeretettel megpaskolta az amoszi vastag karját.
– Ha valaki ránéz, csak egy vérengző fenevadat lát. Pedig nem az. Esküszöm, hogy nála jobb barátja
még nem volt senkinek.
Az amoszi felmordult.
– Oké – mondta Colin –, lehet hogy ez tényleg így van... De ez a Panthera akkor is egy koszfészek.
– Csak azért mondod ezt, mert nem volt időd megismerni – felelte Dimmy. – Ennek a városnak, és
ennek a bolygónak a lakói javarészt szegények, meg zsiványok. De állítom, hogy nem sok olyan lenne
köztük, aki halálra korbácsolna egy gyereket, pusztán csak azért, mert matarnak született.
Colinnak eszébe jutott a Crispin, meg a Disznó, és kelletlenül bólintott.
– Lehetséges.
– Biztos – mondta Dimmy. – Lehet, hogy nem az itteniek nem a legokosabbak, meg nem a
legtisztábbak; lehet, hogy a nadrágodat is lelopnák rólad, de nem kötnének beléd csupán azért, mert
ember vagy. Különben – tette hozzá – a Panthera nem sokban különbözik a Wangarabicától.
Legfeljebb csak annyiban, hogy ott sokkal kevesebben laknak. Meg valamivel tisztább.
– Ettől féltem – mormolta Colin, és az amoszi után keresztüllépett a dokk kapuján.
A kilences dokk ugyanolyan mocskos volt, mint Snoop-Boop City főutcája, vagy mint a felé vezető
folyosó. Az óriási hangárban összesen négy hajónak nevezhető tárgy állt: két sikló – az egyiknek
hiányzott a farokrésze – , egy hiányos páncélzatú owasesi teherhajó, meg egy mocskos, ütött-kopott
crispini naszád.
 – Melyik lehet az? – kérdezte Dimmy.
Colin már éppen azt akarta felelni, hogy amilyen szerencséjük van, biztos a teherhajóval kell tovább
menniük, amikor hirtelen kinyílt a naszád zsilipkapuja, és a lépcsősor felső
végében megjelent az Eszement Dusty.
– Á, á, á! – hörögte, és elindult lefelé. – Megjöttek az utasaink. Hercegnő! – kiáltott hátra.
– Indíthatsz!
– Kíváncsi vagyok erre a Hercegnőre – mondta Dimmy halkan.
– Én meg arra, hány darabban fogunk megérkezni a Wangarabicára – felelte Colin.
Maxim végigmérte a naszádot, és elhúzta a száját.
– Szerintem el sem jutunk odáig.
Dusty a feljáró aljában megállította a lányt.
– Ha nem haragszik, kis’sszony – mondta, és előre tartotta a markát.
Dimmy a zekéje belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy köteg bankjegyet.
– Tízezer kredit – mondta.
Az öreg elvette, és gyorsan zsebre vágta a pénzt, majd elindult a dokk kapuja felé.
– Maga nem jön velünk? – kérdezte Dimmy csodálkozva.
Dusty hátrafordult, és a lányra meresztette a szemeit.
– A Wangarabicára? Most? Nem, nem, de a Hercegnővel már mindent megbeszéltem. Jó utat! – Intett
egyet, és kisurrant a dokkból.
– Na, ez jól kezdődik – mondta Colin.
Dimmynek nem kellett csalódnia a Hercegnőben: a nő valóban olyan volt, amilyennek Lui leírta, sőt,
még a vállán is ott kuporgott a sunky.
Sadelim és Dimmy a pilótafülkében, a Hercegnő mellett kapott helyet, a három fiú pedig a naszád
egyetlen kabinjában telepedett le.
– Szerintem fel sem fog szállni ez a teknő – mondta Colin, amikor a hajó hajtóművei asztmás
szuszogással beindultak.
– Na és? – kérdezte Maxim. – Nem mindegy, hol vagyunk? Panthera vagy Wangarabica...
Nekünk ugyan egyremegy.

VIII. REPTÍLIA - 3.

– Igen, pontosan ezt mondtam – szólalt meg a hórihorgas, fiatal triton. – Mert akkor tényleg úgy
nézett ki a dolog, hogy mindegy, hová kerülünk, sehol se lesz jó.
– De szerencsére másképpen alakultak a dolgok – felelte erre a csuklyás. – A Hercegnő naszádja
elindult, és minden gond nélkül végrehajtotta az ugrást. Nem sokkal később Dimmy hátrajött hozzánk,
és nagy vigyorogva bejelentette, hogy körülbelül harminc óra múlva megérkezünk a Zap Citybe, a
Wangarabica fővárosába.
– De aztán ebből a harminc órából sokkal hosszabb idő lett – mondta a tolmácsmaszkos matar.
 – Ha jól számolok... – Clapton hátradőlt a székében. – Körülbelül ezidőtájt tört ki a háború. Így
van?
A csuklyás bólintott.
– Pontosan. Úgy tíz telhetett el abból a bizonyos harminc órából, és már a Wangarabica rendszere
közelében jártunk, amikor Dimmy lélekszakadva berohant a kabinunkba, és bekapcsolta a
kommunikátort. Először nem értettük, hogy mi baja van, de aztán... Aztán meghallottuk mi történt.
– Én tolmácsoltam – jelentette ki büszkén a maszkos matar – , mert hogy a fiúk nem nagyon értették
az egészet.
– Így volt – mondta a csuklyás. – Egy kilenc hajóból álló matar támadóflotta adását vettük...

IX. A HERCEGNŐ – 2.

Sárga Szem úgy bámult a hangszóróra, mintha látta volna a szavakat.

– Nem értem – csóválta meg végül a fejét.
– Matarul beszélnek, nem? – kérdezte Dimmy dühösen.
– De igen. – Sárga Szem lehajtotta a fejét. – De akkor se nagyon értem.
– Erőltesd meg magad, jó? – kérte Colin. A matarfiú felemelte a fejét.
– „Kraken Anya...” Valami Kraken Anyáról van szó.
– Az meg mi a franc? – kérdezte Maxim.
– „Kraken Anya Banshee-l-nek. Crispini naszádot feltartóztatni, utasait elfogni és kivallatni. Kraken
Anya és Banshee-2, Pr’iik-4 és 5, valamint a négy Du’aan tovább halad a Wangarabica felé...”
– Szentséges istenek! – kiáltotta Dimmy. – Ezek meg akarják támadni a mamáékat!
– Meg minket is – mormolta Colin.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Maxim.
Dimmy a fiúkra meredt, majd hátrafordult, és a Hercegnőre meg Sadelimre nézett.
– Meg tudunk lépni előlük? – kérdezte.
A Hercegnő összehúzta a szemét, és elbiggyesztette a száját.
– Elég közel vannak, de talán képesek leszünk elugrani.
A Hercegnő megfordult, és visszaviharzott a pilótafülkébe. Dimmy, a fiúk, és az amoszi követték. A
Hercegnő a monitorokra nézett, a négy gyerek bepréselődött a két utasülésbe, Sadelim pedig levetette
magát a másodpilóta helyére, és morogni kezdett.
– Nem értem – rázta meg a fejét a Hercegnő.
Sárga Szem lecsatolta a szája elől a tolmácsmaszkot, és átadta az amoszinak.
– Hiperhajtómű rendben, ellenséges hajó négy egységnyire – hadarta Sadelim a matarfiútól
megszokott hangon.
– Az ugráshoz három egységnyi helyre van szükségünk – mondta a Hercegnő. – Sikerülni fog a
dolog.
Az egyik monitoron már feltűnt a matar csatahajót jelző fénypötty, és valamivel távolabb, a
Wangarabica rendszer közvetlen közelében felfénylett a másik nyolc jelzés is. Sadelim
végigzongorázott a billentyűzeten, a Hercegnő pedig betáplálta a fedélzeti komputerbe a szükséges
adatokat.
– Visszaszámlálás indul – jelentette be Sadelim. – Ugrás hatvan másodperc múlva.
– Elég lesz, elég lesz – mormolta a Hercegnő.
– Ugrás ötvenöt másodperc múlva.
Egy másik monitoron feltűnt a rovarszerű matar hajó valós képe.
– Az ellenséges hajó lövegei befogtak minket – jelentette Sadelim, és a következő
pillanatban az egyik hangszóróból elősistergett egy hang.
– Crispini naszád, itt a Matar Monarchia űrflottájának cirkálója! Állítsa le a hajtóműveit, és adja
meg magát.
– Válaszoljunk? – kérdezte Sadelim.
– Ugyan mit mondhatnánk nekik? – A Hercegnő meghúzott egy kart.
– Ugrás harmincöt másodperc múlva – mondta Sadelim.
– A Matar Monarchia és D’ankis-lu-Pree papacsászár nevében felszólítom önöket a megadásra.
Húsz másodpercen belül állítsák le a hajtóműveiket, különben tüzet nyitunk.
– Ugrás huszonöt másodperc múlva – mondta az amoszi.
– Nem igaz, hogy öt átkozott másodpercen múlik a dolog! – A Hercegnő megnyomott egy gombot, és
felkiáltott. – Matar cirkáló! Technikai nehézségeink adódtak. Kérjük, adjanak haladékot...
– Ugrás húsz másodperc múlva.
– Nem áll módunkban haladékot adni. Tizenöt másodpercük van.
– Ezek sem hülyék – mondta a Hercegnő. – Tudják, hogy képesek vagyunk elugrani előlük.
– Ugrás tizenöt másodperc múlva.
– Crispini naszád. Az idő lejárt. Az első lövésünkkel a bal felső hajtóműblokkjukat semmisítjük
meg.
A matar cirkáló hasának jobb oldalán egy óriási löveg féreglassúsággal a naszád felé fordult.
Sadelim megkezdte a visszaszámlálást.
– Tíz... kilenc...
A löveg végét egy pillanatra világoskék fényaura lengte körül.
– ...hét...
A kék lézercsóva átvillant az űr feketeségén.
– ... négy...
A naszádot iszonyatos erejű ütés rázta meg.
– Eltaláltak! – suttogta Dimmy, és megmarkolta a mellette ülő Colin kezét.
– A második lövésünkkel a jobb felső hajtóműblokkjukat semmisítjük meg – jelentette be a matar
parancsnok.
– ... egy...
Abban a pillanatban, amikor a naszádnál legalább hatszor nagyobb cirkáló lövegéből kivillant a
második lézernyaláb, Sadelim felüvöltött.
– Ugrás!
Colin fejét egy iszonyatos erő az ülés támlájához préselte. Az oldalába éles fájdalom hasított; kis
híján felkiáltott. A naszád reszketett, de néhány másodperccel később körülfolyta a háborítatlan,
nyugodt hipertér.
– Ezt megúsztuk – zihálta a Hercegnő. Az amoszi hátrapördült az ülésével, és Dimmyre nézett.
– Semmi bajom, Sadelim – mondta a lány, és kihúzta magát. Ahogy felemelte a kezét, megszűnt a
Colin oldalát döfködő fájdalom.
– A könyököd – nyögte a fiú. – Piszok hegyes.
A Hercegnő nyomkodni kezdte a konzol billentyűit.
– Valami nem stimmel – mondta, majd hátrafordult. – Azt hiszem, Dimmy, most az lenne a
leghelyesebb, ha visszatérnénk a Pantherára.
– Nem! – kiáltotta a lány. – A matarok a mamiékra fognak támadni! Vissza kell mennünk!
A Hercegnő megcsóválta a fejét.
– És mit akarsz tenni? Dimmy elgondolkozott.
– Figyelmeztetnünk kell a Wangarabicát a veszélyre.
– Azt hiszem, már ők is tudnak a matarok érkeztéről – mondta Sadelim, majd levette az arcáról a
tolmácsmaszkot, és visszaadta Sárga Szemnek.
– Szerintem – mondta a Hercegnő – , most az lenne a legjobb, ha visszamennénk a Pantherára. Ott
majd megvárjuk, mi lett a csata eredménye.
– Hagyjam, hogy a matarok elfoglalják a Wangarabicát? Hogy... Hogy megöljék a mamát?
Sadelim elmorgott néhány szót.
– Tudom, hogy a mamit nem kell félteni! – kiáltott rá Dimmy. – De akkor is... Az anyám!
A Hercegnő megvonta a vállát, és az amoszira nézett. Sadelim bólintott, majd felállt, Dimmy elé
térdelt, megsimogatta a karját, és elmormogott valamit.
– Tudom, Sadelim, tudom, de... – Dimmy felzokogott.
– Panthera – mondta a Hercegnő, és megnyomott egy sor gombot.

X. REPTÍLIA - 4.

– Akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy kitört a háború – mondta a csuklyás. – Persze sejtettük a
dolgot, de szerintem a galaxisban senki sem számított rá, hogy ilyen gyorsan sor kerül rá, hiszen akkor
még csak alig néhány hete bomlott fel a Galaktikus Szövetség. Később, jóval később tudtuk csak meg,
hogy a K.E.Á.L. Rendszerek már jóval a Főtanács feloszlatása előtt felállították a hadseregüket, amit
szükség esetén a matarok ellen küldhetnek. Az is csak később derült ki, hogy D’ankis-lu-Pree sem
csupán a vallásról prédikált a matarjainak.
– Szóval – mondta a hórihorgas triton – , belecsöppentünk a háború egyik első csatájának a
közepébe. Az első összecsapások természetszerűleg a többé-kevésbé kiürített Határsávban történtek.
A Határsávban levő rendszerek többségére az Unió szinte napok alatt betelepítette a gárdistáit, és a
matarok sem sokat tétováztak, amikor az evakuált bolygók elfoglalására került sor. Ám voltak olyan
rendszerek is, amelyekben egyik társaságnak sem sikerült megvetnie a lábát, és olyanok is szép
számmal akadtak, melyeknek a lakói nem estek pánikba a Szövetség felbomlásakor, és nem hagyták el
az otthonukat.
 – Ilyen volt például a Panthera, amire egyik birodalomnak sem volt túl nagy szüksége – folytatta a
csuklyás –, meg a Wangarabica is, amire az Unió, vagyis inkább a Crispin Konszern vezetőinek, meg
a matar papcsászárnak is igencsak fáj a foga. Ráadásul a Wangarabica a Határsáv közepe táján volt,
így stratégiailag is fontos szerepe lett. – A csuklyás a köpenye aláj nyúlt, és előhúzott valamit. –
Kértek? – kínálta körbe a rózsaszínű
cukorkákkal teli apró dobozkát. – Persze nekünk akkor, ott, a Hercegnő hajóján minderről fogalmunk
sem volt. Az igazat megvallva egy kicsit örültem, hogy mégsem kell a kalózbolygóra mennünk, de
ugyanakkor féltem is, mert a Pantherára sem akartam visszakerülni, és mert elképzelni sem tudtam,
hova mehetnénk. A Hercegnő mindenesetre betáplálta a komputerbe a Panthera koordinátáit, és pár
órával később kiléptünk a hipertérből.
Tudtuk, hogy a matar cirkáló lézerlövedéke kárt tett a hajónkban, de szerintem arra még a Hercegnő
sem számított, hogy a navigációs egységünk is meghibásodott...
A fürkészegységet figyelő matar csapos úgy döntött, hogy eleget hallott. Kimászott a bárpult alól,
hátrament a raktárba, és a vidfon elé állt. Megnyomott néhány gombot, és megvárta a központos
jelentkezését.
– Kapcsolja a városparancsnokságot – mondta, és elégedetten összedörzsölte a kezeit. Ha minden
jól megy, végre búcsút mondhat a bárnak. Most már biztos, hogy ez a három idegen nem egyszerű
kereskedő, hiszen ismerik a Hercegnőt, ráadásul a Vadnak dolgoztak. Egészen biztos, hogy a
Monarchia ellenségei, és hogy vérdíj van kitűzve a fejükre. Egy nagy összegű
vérdíj, amit az fog megkapni, aki az elfogatásukat lehetővé teszi. Ha Snakepit City kormányzója jó
kedvében van...

XI. GADGETIA – REPTÍLIA - 5.

Droidlázadás (Robotfelkelés): A Galaktikus Szövetség szerinti 2097. esztendőben lezajlott

lázadás, mely a Hyperchen Rendszer második bolygójáról, a Gadgetiáról indult el. A mesterséges
intelligenciával ellátott kiborgok, droidok és munkarobotok erőszakos eszközöket felhasználva
megkísérelték elérni, hogy az akkor még létező Galaktikus Főtanács őket is besorolja a
galaxispolgári jogokkal rendelkező, intelligens lények közé. A lázadást a Szövetség sikeresen
leverte, ám – az emberek tehetetlensége miatt – a felkelő robotok utolsó csapatainak közvetlenül
pusztulásuk előtt sikerült kitelepíteniük a naprendszerbe egy űraknahálózatot, melynek
felszámolása kifejezetten költséges lett volna. Emiatt a Hyperchen Rendszert a Főtanács a G.Sz.
szerinti 2104. esztendőben „Különösen veszélyes tiltott övezetté” nyilvánította, (megjegyzés: a
Droidlázadás ténye is alátámasztja uralkodónk, D’ankis-lu-Pree kilencedik parancsolatát, mely
így szól: „Igaz matar nem teremt fémgépeket, nem ad értelmet élettelen tárgyaknak.” Mint
köztudott, papcsászárunk e törvényhez a Galaktikus Fajháború második esztendejében a következő
záradékot csatolta: „Tűz ellen tűzzel harcolj; egy igaz matar felhasználja a birtokában levő
valamennyi eszközt, legyen az akár fegyver, akár csel, akár mesterséges értelemmel ellátott
gépezet, hogy megfékezze a gaz embercsordát.”
– R’uuder-lu-Pree: Encyclopedia Galactica (megjelent: Új Monarchia szerinti 19-ben, a Matar
Monarchia támogatásával)
 – Itt valami nem stimmel – mormolta a Hercegnő. – Valami nagyon nem stimmel.
– Mi a baj? – kérdezte Dimmy.
A Hercegnő elkattintott néhány kapcsolót, majd a monitorokra meresztette a szemét.
– A Panthera koordinátáit tápláltam be – mondta. – De ez itt nem a Panthera.
– Akkor meg mi?
A Hercegnő megvonta a vállát, és bezongorázott a komputerbe egy utasítássort.
– A francba! – kiáltotta hirtelen. – Azok az átkozott matarok tönkrevágták a navigációs egységünket!
A Panthera mellett kellene lennünk, de helyette itt vagyunk...
– Itt? – kérdezte Colin. – Hol?
– Fogalmam sincs. – A Hercegnő intett Sadelimnek, hogy üljön vissza á konzol elé, és próbálja
meghatározni a naszád helyzetét.
Egy perccel később Sadelim felordított, és az egyik monitorra mutatott.
– „A bolygók röppályájából és elhelyezkedéséből ítélve” – olvasta a Hercegnő az analizáló
komputer által a képernyőn megjelenített szöveget – „a hajó pillanatnyilag a Hyperchen Rendszerben
tartózkodik. A becslés valószínűsége: 97%” – A Hercegnő felemelte a kezeit, és megdörzsölte a
szemeit. – Szentséges istenek! Hogy a francba tudtunk ennyire eltérni az útiránytól?
– Nem ez a bizonyos elaknásított rendszer? – kérdezte Dimmy.
A Hercegnő válaszolni akart, de mielőtt kinyithatta volna a száját, a naszád megremegett.
– A jelek szerint igen – mormolta Maxim.
Sadelim üvöltött, és az egyik műszer vörösen villogó kijelzőjére mutatott.
– A jobb alsó hajtómű! – kiáltotta a Hercegnő.
A második rázkódás még az előzőnél is hevesebb volt. A pilótafülke egy pillanatra elsötétedett,
majd a vészvilágítással együtt egy élesen vijjogó sziréna is bekapcsolódott.
– A reaktor! Tűnjünk innen! – A Hercegnő kicsatolta a hevedereit, felpattant az üléséből, és a
folyosó felé vetette magát. Sadelim hátrafordult, felállt, és az ölébe kapta Dimmyt.
– Most mi van? – kérdezte a kislány riadtan.
Az amoszi elhörgött egy választ.
– Colin! – visította Dimmy. Sadelim már a naszád hátuljába vezető folyosón rohant, közvetlenül a
Hercegnő mögött. A sziréna egy pillanatra elhallgatott, majd újult erővel felharsant. – Colin! Futás!
Mindjárt felrobban a hajó!
Colin Maximra bámult, majd Sárga Szemre nézett.
– A rohadt életbe! – kiáltotta, és az amoszi után vetette magát.
A harmadik rázkódást egy fültépően hangos és velőtrázóan félelmetes reccsenés követte.
Colin a szűk folyosó fémfalának tántorodott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát.
Sadelim hirtelen jobbra fordult. A vészvilágítás vörös fényei elhalványultak. Maxim megbotlott és
elvágódott, de Sárga Szem és Colin felrángatta a padlóról.
Sadelim megállt, letette Dimmyt, és belépett a naszád raktárfülkéjébe.
– Hú! – kiáltotta Sárga Szem, ahogy végignézett az egymás mellett sorakozó óriási, robotszerű
szkafandereken. – Ezek igazi Gólemek?
– Gyorsan! – kiáltott rájuk a Hercegnő. Előrerántotta az egyik Gólem kerekes állványát. –
Legfeljebb két percünk van!
Sadelim szakavatott mozdulatokkal kinyitotta a legkisebbnek látszó Gólem ágyéklemezét, gyorsan
betuszkolta Dimmyt, majd rázárta a parányi ajtót. A Hercegnő először Colinnak, majd Maximnak
segített bebújni egy-egy fémóriásba. Az amoszi közben Sárga Szemet is elhelyezte egy Gólem
belsejében.
A Hercegnő Sadelimre nézett.
– Te menj előre! – bökött a kezében szorongatott karddal az egyik hajófalra.
Az amoszi belebújt egy Gólem belsejébe, és a Hercegnő, meg az örökké a vállán ücsörgő sunky is
elhelyezkedett egy másikban. Sadelim felemelte a fémszkafander egyik karját, és megmarkolta a
hajófalon vöröslő fémrudat.
– Gólemcsorda, itt a Hercegnő! – hallotta Colin a Gólemje sisakhangszórójából. – Zéró-zéró tíz
másodperc múlva. Készüljetek.
A raktárban hirtelen minden elsötétedett, de egy pillanattal később felizzottak a hajófalba épített
vörös, lézeres jelzőcsíkok. Colin megmozdította a jobb kezét, megnyomott egy gombot. A szeme előtt
felfénylő homlokmonitoron megjelent az egzoszkeleton tarkókamerája által közvetített kép.
– Hú! Ez szuper!
– Sadelim és Colin – hallatszott ismét a Hercegnő hangja. – Ti mentek ki elsőként.
Próbáljatok összekapaszkodni.
Sadelim megrántotta a vörös fémrudat. A raktár egyik fala félrecsúszott. Egy széles, rövid folyosó
volt mögötte, azon túl pedig az űr csillagpöttyökkel tarkított végtelensége feketéllett.
Colin hatalmas, szinte elviselhetetlen nyomást érzett a mellkasában.
– Rajta! – ordította a Hercegnő.
Sadelim kivetette magát az űrbe. Colin egy másodpercig tétovázott, de végül követte.
– Most Dimmy és Maxim következik – parancsolta a Hercegnő. – Maradjatok egymás mellett!
A következő két Gólem is kilebegett az egyre jobban rázkódó hajóból.
– Gyerünk, Sárga Szem! Mi jövünk!
Ahogy kilesett a Gólem sisakjából, Colin megrémült, ám a következő pillanatban érezte, hogy
Sadelim fémszkafandere az övéhez kapcsolódik. Dimmy azonban egyre távolabb sodródott Maximtól.
Sadelim begyújtotta a Gólemje hajtórákétáit, és elfogta a lányt. A Hercegnőnek és a rátapadó Sárga
Szemnek sikerült becserkésznie Maximot.
– Rendben – mondta a Hercegnő. – Most maradjatok, ahol vagytok. – A Gólemje mellrészéből
kinyúlt egy hosszú ujjakban végződő fémkar. A robotkéz megmarkolta Maxim szkafanderének hátát. –
Sadelim, gyere fölém.
Az amoszi a Hercegnő fölé evickélt, és egy karral hozzácsatlakozott.
– Jól van. Most kösd össze magad Colinnal meg Dimmyvel. Sárga Szem! Te menj Maxim alá.
Maxim! A jobb mutatóujjadnál van egy kapcsoló. Fordítsd balra!
Vagy fél perccel később összeállt az alakzat: a Hercegnő Gólemje lebegett középen, közvetlenül
alatta Maxim, a triton alatt Sárga Szem helyezkedett el, fölötte pedig az amoszi volt, két oldalán
Colinnal és Dimmyvel.
– Tökéletes. A bal hüvelykujjatokkal nyomjátok meg azt a kerek gombot. Sadelim! Te is kormányozz,
oké?
 Az amoszi felmordult. A hat Gólem hajtórakétái szinte egyszerre indultak be.
– Gyorsabban!
A Gólemek körülbelül fél egységnyire távolodhattak el a naszádtól, amikor egy új csillag gyúlt az
égen. A hajót darabokra szaggatta a reaktorrobbanás. Colin szerette volna végignézni a dolgot, de
mire sikerült a homlokmonitorára varázsolnia a hátsó kamera által közvetített képet, az űr elszívta a
lángoktól az oxigént, és a roncs eltűnt a feketeségben.
– Ezt megúsztuk – mondta Dimmy. Igyekezett eltitkolni a félelmét, de remegő hangja nagyjából
elárulta, mit érez.
– Egyelőre – mormolta a Hercegnő.
– Jó lenne tudni – mondta az örökké kíváncsi Sárga Szem – , hogy mennyi időre elég az oxigénünk.
Sadelim dühösen felhorkant.
– Sárga Szem! – kiáltotta Colin. Őt is ez aggasztotta a legjobban, de remélte, hogy Dimmynek nem
jutott eszébe a dolog.
– Nyugalom – mondta a Hercegnő. – Kitart, míg eljutunk a Gadgetiára.
– És ott mit fogunk csinálni? – kérdezte a matarfiú.
– Sárga Szem! – kiáltotta Colin újra. – Dugulj már el!
– Duguljak el? – kérdezte Sárga Szem. – Ez meg mit jelent, Colin?
Maxim felhördült, Sadelim pedig fenyegetően morogni kezdett.
– Azt hiszem – szólt közbe Dimmy, akit mindenki meg akart óvni a kínzó gondolatoktól –, mindjárt
nekimegyek egy aknának...

***

– Fogalmam sincs róla, hogy Sadelim hogyan csinálta – mondta Colin, és elgondolkozva Clapton
tanító arcába nézett –, de a lényeg az, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy a Hercegnő fölött
repülök, közvetlenül Dimmy mellett, az amoszi pedig az alakzatunk bal szárnyán van, és a hajtórakétái
segítségével jobbra, lefelé taszigálja a Gólemépítményünket.
Mire feleszméltem, az akna, amibe Dimmy kis híján belefejelt, már vagy húsz méternyi távolságban
volt tőlünk. Megmenekültünk, de csak egy pár pillanatra, ugyanis Sadelim Gólemjének rakétáival nem
stimmelt valami. Egyszerűen képtelen volt leállítani, amikor a Hercegnő rászólt, hogy most már
abbahagyhatja a tologatást. Repültünk, egyre csak jobbra, egyre csak lefelé, ha a nyílt űrben van
egyáltalán jelentése ennek a két iránynak. És egyre jobban felgyorsultunk. Már vagy fél egységnyit
szállhattunk így, és a Hercegnő egyre nehezebben tudta kormányozni az alakzatunkat. Lebegő, csak
közvetlen közelről észrevehető űraknák suhantak el mellettünk. Bevallom, féltem. Elképzelni sem
tudtam, merre tartunk, hol fogunk megállni, és rettegtem, hogy Sadelim hibás rakétái belerepítenek
bennünket valamibe, ami nagy, és robban. Aztán valamelyest lelassult a száguldásunk, és végül,
amikor az amoszi Gólemjának hajtóművéből kifogyott az üzemanyag, megálltunk....

***

– Hú! Ez meredek volt – mondta a Hercegnő. – Sadelim, menj vissza középre, és most már
véletlenül se nyúlj a rakétáidhoz, jó? Nem sokon múlott, hogy kikerültük az aknákat.
– Baj van – jelentette be az alakzat legalján tartózkodó Sárga Szem. – Ott jobbra, lent van egy akna...
Egy állati nagy akna!
A Hercegnő a jelzett irányba fordította az egymáshoz erősített Gólemeket, és diadalmasan felkiáltott.
– Megmenekültünk!
Mielőtt bárki bármit kérdezhetett volna, beindította a Gólemje hajtóművét, és az alakzat száguldani
kezdett a hatalmas, fémes test irányába.
A hajó, ami felé tartottak, a Szövetség szabványai szerint épült. Nem volt benne semmi szokatlan:
egy hat méter élhosszúságú központi kocka volt csupán, amihez nyolc, egyenként egy méter átmérőjű
csőalagút csatlakozott, amelyek végén egy-egy kisebb, úgy két méter oldalhosszúságú kocka verte
vissza a rendszer vörös napjának fényét.
– Szétválunk! – mondta a Hercegnő. – Próbáljatok hozzácsatlakozni.
Öt perccel később már valamennyien az állomás külső fémburkához csattintották a Gólemjük
mágneses talpait.
Colin a központi kockára érkezett meg, közvetlenül a Hercegnő mellé. Sadelim ugyanarra a kockára
dobbantott „le”, és rögtön hozzálátott, hogy kinyissa a szatellit belsejébe vezető zsilipkaput.
– Flashmeister-5-ös aknatelepítő hajó – mondta a Hercegnő. – Most már minden rendben, Colin.
Ezzel végrehajthatjuk az ugrást, és pár óra múlva már a Pantherán leszünk.
Sadelimnek sikerült megbirkóznia a zsilipkapu kódzárjával. A fémkapu szétíriszelődött, az amoszi
pedig gondolkodás nélkül keresztülkormányozta a nyíláson a Gólemjét. Colin nem várta meg a
Hercegnő utasítását, követte Sadelimet.
Egy legalább körülbelül ötször öt méteres helyiségbe került. Egy perccel később már a többiek is ott
szorongtak mellette. Sadelim bezárta a zsilipkaput. A Hercegnő megvárta, míg a hajó légkiegyenlítője
telepumpálta a termet levegővel, majd parancsot adott a kiszállásra.
Colin elkattintott néhány kapcsolót, majd amikor kinyílt a Gólem ágyék-zsilipajtaja, lecsusszant a
fémpadlóra.
– Eddig megvolnánk – mondta a Hercegnő, amikor valamennyien kiszálltak a fémszkafanderből.
Lassan körbefordult, és szemügyre vette a teremből nyíló nyolc kisebb zsilipajtót. – Azt hiszem, ez
lesz a vezérlőfülke. – Az egyik ajtó mellé lépett, és megnyomta a nyitógombot. – Sadelim... Ez zárva
van.
Az amoszi elindult az ajtó felé, ám Sárga Szem megelőzte.
– Majd én! Majd én!
A Hercegnő a kis matarra nézett.
– Oké, Sárga Szem. Zsilip előttünk. Nyisd ki.
A matar nyomkodni kezdte a zárpanel gombjait.
– Abrakadabra – reccsent elő a hangja a tolmácsmaszkja mögül. – Százem tárulj.
– Szezám – javította ki Colin.
– Mi? – fordult hátra Sárga Szem.
– Szezám. Ideje lenne, hogy ezt is megtanítsd a komputerednek – morogta Colin, és a Hercegnőt
megelőzve átlépett az ajtón. A hengeres folyosó szűk volt, de végül sikerült elvergődnie a végére. –
Tényleg ez a vezérlőterem! – kiáltott hátra.
 A Hercegnő befurakodott mellé, lezökkent a pilótaülésbe, a vállára ültette a sunkyját, egy gomb
megnyomásával megfigyelőablakká változtatta az egyik falat, majd megvizsgálta a konzol kijelzőit.
– És még szerencsénk is van – mondta. – Az energiaellátás 67%-os, a reaktor üzemképes, a
hajtóművek épek. Nem tudom, mióta van itt ez a hajó, de az előző tulajdonosai nem hajtották meg
túlságosan. Teszünk egy kört a rendszerben, megvárjuk, míg az energiaszint feltöltődik, aztán irány a
Panthera!

***

– Ahogy körbehajóztuk a Hyperchen rendszert – mondta Colin –, a Hercegnő kénytelen volt

percenként módosítani az útirányunkat, annyi akna, hajó-és droidroncs, meg űrszemét került az
utunkba. A Hercegnő egy idő után elunta az állandó szlalomozást, és úgy döntött, a Gadgetia közelébe
viszi a nyolckarú hajót, hátha ott kevesebb lesz az akadály... Körülbelül negyed egységnyire voltunk a
bolygótól, amikor a Hercegnő felsikoltott. Nem hittem volna, hogy az a nő képes megijedni, de akkor
valami ilyesmi történhetett...

***

– Egy flotta van előttünk! – kiáltotta a Hercegnő.

– A matarok jöttek utánunk? – kérdezte a csőfolyosóban hasaló Dimmy.
– Nem, az nem lehet! – A Hercegnő megkopogtatott a konzolon néhány kijelzőt, de hiába
reménykedett benne, hogy csak a műszerek hibásodtak meg. – Nem tudhatták, hogy éppen ide jövünk,
hiszen mi magunk sem számítottunk rá, hogy itt fogunk kikötni.
– Talán a Humán Unió hajói azok – vélte Colin.
– Ez sem valószínű. A Főtanács tiltottá nyilvánította a Hyperchen rendszert. Nem hiszem, hogy az
Unió vezetői éppen ilyen politikai helyzetben kockáztatnák meg a rendszer megtisztítását, mert félő
lenne, hogy közben elvesztik egy pár hajójukat.
– Lehet, hogy valami bázisuk van itt, vagy ilyesmi – találgatott Dimmy.
A Hercegnő hátrafordult.
– És hogy jöttek át az aknahálón? Nem, itt valami egészen másról van szó... De miről?
A nyolckarú hajó egyre közelebb ért a kísértetflottához. Először a monitorokon, majd már a
megfigyelőablakban is feltűntek a hatalmas cirkálók, az óriási vadászgéphordozó anyahajók, meg a
gyors támadónaszádok. A Hercegnő óvatosan még közelebb kormányozta az aknatelepítő hajót a
tömör fémfalnak tűnő flottához, és bekapcsolt egy műszert. A letapogató egy perccel később vékony
hangon bippegni kezdett.
– Egyiken sincs egyetlen élőlény sem – mondta a Hercegnő, és közelebbi képet kért az egyik
cirkálóról. – Jé, ez egy Ziggurath osztályú hadihajó! Legalább kétszáz éve nem gyártanak ilyeneket! –
Elgondolkozott, majd hátrafordult, és Colinra, meg Dimmyre nézett. – Tudjátok mi van előttünk? Ez az
Octopus Flotta!
– Octopus? Az meg micsoda? – kérdezte Colin.
Dimmy felnevetett.
 – Hát még ezt sem tudod? – kérdezte évődve. – A Droidlázadás kirobbanásakor a megkergült
robotoknak sikerült összeszedniük egy egész flottát. A felkelés leverésekor a Szövetség csapatai csak
néhány hajót pusztítottak el. A többi egyszerűen eltűnt. A Főtanács sokáig meg volt győződve róla,
hogy a lázadó droidok megléptek a Hyperchen rendszerből, és elbújtak valahol. Sokan attól féltek,
hogy miután ráunnak a sebeik nyalogatására, újra lecsapnak a Szövetség bolygóira.
– Na és? – Colin még mindig nem nagyon értette a dolgot.
– Mit na és? Ez az a flotta! Az Octopus! A droidok nem mentek el sehova! A hajók a lázadás
leverése után el sem mozdultak a Gadgetia mellől!
Colin megcsóválta a fejét.
– Ha tényleg ezek lennének azok a hajók – mondta – , akkor a Szövetség tudná, hogy itt vannak.
Dimmy türelmetlenül legyintett.
– A lázadás utolsó napjaiban a droidok aknahálót telepítettek a Gadgetia köré. A Főtanács tudomást
szerzett a dologról, és megtiltotta a szövetségi hajóknak, hogy behatoljanak a rendszerbe. Amikor
egyértelművé vált, hogy a lázongó robotok feladták a harcot, és hogy a Szövetséget nem fenyegeti
közvetlen veszély, tiltottá nyilvánították a Hyperchen rendszert.
Több, mint háromszáz standard éve mi vagyunk az elsők, akik bemerészkedtünk ide!
– És a Szövetség nem kereste ezt az izé... Octopus Flottát? – kérdezte Colin.
Dimmy dühösen fújt egyet.
– Már mondtam: mindenki azt hitte, hogy a robotok végrehajtottak egy rendszeren belüli ugrást, és a
hajóikkal együtt elmenekültek valahová. A Szövetség egy ideig kerestette őket, de ahogy teltek az
évek, és a droidok nem adtak életjelet, szép lassan mindenki elfelejtette az egészet.
– Akkor te honnan tudsz ennyi mindent erről a dologról? – Colint bosszantotta, hogy Dimmy már
megint okosabb nála.
Dimmy elmosolyodott.
– Hé! Ne felejtsd el, hogy én a Szent Enilbe jártam!
– Mindig szerettem volna egy Ziggurathot vezetni – mondta a Hercegnő álmodozó hangon. – Az öreg
Dusty különben is leszedné a fejem, ha a crispini naszádja helyett ezzel az idomtalan bárkával
állítanék vissza a Pantherára...
***

– Mindannyiunknak tetszett az ötlet, hogy átszálljunk a Ziggurathra – mondta Colin, és egy kissé
hátrataszította az arcából a csuklyáját –, a legjobban azonban mégis Sadelim örült a dolognak, mert
sehogy sem tudott normálisan elhelyezkedni a parányi aknatelepítő belsejében. A Hercegnő
megközelítette a cirkálót, majd visszamásztunk a Gólemjeinkbe, és könnyedén átrepültünk a
Ziggurathra... Amikor megérkeztünk, és Gólemjeinket hátrahagyva keresztülvergődtünk a tripla
zsilipkapun, és elindultunk, hogy felfedezzük a hajót, majd kiesett a szemem a csodálkozástól. A
Ziggurath raktáraiban, kabinjaiban, de még a folyosókon is, egyszóval mindenütt, fegyverek hevertek.
Aknavetők, plazmakarabélyok, szépen bedobozolt, vadonatúj sugárblaszterek, meg egy rakás olyan
szerszám, amiről fogalmam sem volt, hogy mire lehet jó. A jelek szerint a lázadó droidok igencsak
felkészültek a háborúra – arra a háborúra, amit végül elvesztettek. Megkérdeztem Dimmytől, hogy
hogy a fenébe tudta legyőzni a Szövetség a robotokat, ha azoknak ennyi fegyverük, meg felszerelésük
volt. Dimmy valami cselről kezdett magyarázni, meg valami override-kódot emlegetett, aminek a
segítségével a Hyperchen rendszeren kívül tartózkodó szövetségiek átprogramozták a droidok agyát.
A sok hülye robot először egymást kezdte gyilkolászni, aztán a többségük önmagát is kinyírta. Csak
két olyan típus volt, amivel szemben hatástalannak bizonyult a trükk; a Szövetség pontosan tudta, hogy
melyik ez a kettő. Sokáig arra gyanakodtak, hogy ezek a droidok aknásították el a rendszert, és hogy
ők vitték el az Octopus Flottát is.
– Én egyedül azt nem értettem a dologban – mondta a matar – , hogy azok a szuperintelligens
droidok miért nem fogták fel, hogy ők valójában nem értelmes lények. Mert ugye, ha azok lettek volna,
akkor a Szövetség nem találhatta volna meg azt a bizonyos kódot, amivel rá tudta venni őket egymás
lemészárlására. Dimmy erre azt felelte, hogy elég hülye vagyok, ha nem értem, mert gondoljak csak
vissza, mi történt velünk a Crispinen: az Unió mindent megtett annak érdekében, hogy átprogramozza
a mindenki által intelligensnek tartott emberi fajhoz tartozó kölykök agyát, és így alkalmassá tegye
őket a matarok meg a tritonok kínzására. El kellett ismernem, hogy igaza van. Megkérdeztem tőle,
van-e olyan hely a galaxisban, ahol nem alkalmaznak ilyen agy-átprogramozó kódokat, mert ha igen,
akkor én oda szeretnék menni.
– A Hercegnő erre azt felelte, hogy szerinte csak egy ilyen bolygó van, és ez nem más, mint a
Panthera, és hogy nemsokára mindannyian ott leszünk. Dimmy elgondolkozott, és komoly arccal
kijelentette, hogy neki egészen más tervei vannak...

***

– Hogyhogy? Miféle terveid? – kérdezte Hercegnő.

Dimmy körbemutatott a fegyverhalmokon.
– Ezekkel segíteni tudnánk a mamámon – mondta.
A Hercegnő dühösen megrázta a fejét.
– Már megint ez az ostobaság! Gondolkozz egy kicsit, Dimmy! A matar flotta azóta már rég
megtámadta a Wangarabicát. Számolj csak utána, mertnyi idő telt el azóta, hogy megugrottunk a
cirkálójuk elől! A csatának már rég vége. Az anyádéknak vagy sikerült megvédeniük magukat, vagy...
Dimmy elvörösödött.
– Nincs „vagy”! – kiáltotta. – Semmiféle „vagy” nincs! A mami igenis meg tudta védeni magát, és
kész! Hat hajója van... Igaz, egyik sincs akkora, mint a matarok cirkálói, de a legénységük bárkivel
felveszi a versenyt!
– Akkor meg minek akarsz odamenni? – kérdezte a Hercegnő. – Ezzel – mutatott körbe a Ziggurath
fedélzetén – néhány óra alatt eljuthatunk a Pantherára. Meghúzzátok magatokat egy időre, és amikor
híreket kapunk az anyád felől, elviszlek benneteket a Wangarabicára.
Vagy oda, ahol ő van.
– Nem! – Dimmy Sadelim mellé állt. – Most megyünk a Wangarabicára, mégpedig ezzel a hajóval.
És szétlőjük a matarok seggét!
A Hercegnő megcsóválta a fejét.
– Dimmy! Ennek semmi értelme! Feleslegesen kockáztatnád az életed. Gondold végig.
Semmit sem tehetnénk. Különben is... – A Hercegnő legyintett, és a vezérlőkonzol felé fordult. –
Gyerek vagy még.
– Te meg gyáva vagy! – vágott vissza Dimmy. – Amikor először hallottam rólad Luitól, arra
gondoltam, végre egy nő, aki megmutatja a világnak, hogy nem csak a férfiak lehetnek kemények!
– Dimmy...
– Azt hittem, hogy bátor vagy, meg erős! – Dimmy arcát eltorzította a düh, de a szemeiben könnyek
csillogtak. – Amikor meg megláttalak, arra gondoltam, hogy egyszer majd én is pontosan olyan akarok
lenni, mint te! Ilyen... Ilyen klassz! De nem igaz. Nem vagy klassz, hiába hordod magaddal azt a fene
sok fegyvert. Meg erős sem vagy. Meg bátor sem.
A Hercegnő hideg tekintettel mérte végig a lányt.
– Fuvaros vagyok – mondta. – Elvállaltam, hogy elviszlek az anyádhoz, mert megfizettél.
Ami pedig a külsőmet illeti: ilyen vagyok, és kész, és nem azért, hogy neked tetsszem.
– Hát csak ezért csinálod? A pénzért?
– Mi másért? – A Hercegnő közömbös arccal megvonta a vállát. – A Pantherán találkoztunk először.
Az anyádat sem ismerem. A hajómat már elvesztettem miattad, és most nem fogom szétlövetni magam,
meg ezt a másik hajót csak azért, mert egy hisztériás kislánynak nem fér a fejébe, hogy egyedül
úgysem tudnánk megállítani kilenc matar cirkálót.
Az anyád meg fogja magát védeni. Vagy csak egyszerűen meglép...
– A mama sohasem hagyná, hogy a matarok elfoglalják a Wangarabicát! – kiáltotta Dimmy. – És én
sem! Az az otthonom!
A Hercegnő megvonta a vállát.
– Rendben. Ha hősnek képzeled magad, kislány, akkor legyen. Csak a hajómra volt szükségetek. Itt –
mutatott ki a Gadgetia körül lebegő Octopus Flottára – találsz magadnak elég hajót. Pilótád is van –
bökött az amoszira. – Én visszamegyek a Pantherára.
– Most te gondolkozz! – mondta Dimmy halk, felnőttes hangon. – A Panthera egészen közel van a
Wangarabicához. Lehet, hogy azok a matar hajók a Wangarabica elfoglalása után egyenesen a
Pantherához mennek. Akkor mit csinálsz majd?
A Hercegnő végigsimított a konzolon.
– Ha kell nekik, akkor vegyék el. Van egy hajóm, a galaxis pedig elég nagy.
– Ez az utolsó szavad? – kérdezte Dimmy.
– Semmi kedvem hősködni.
Dimmy belecsimpaszkodott az amoszi karjába, és gyors léptekkel elindult a zsilipkapuk felé.
– Jöttök? – kérdezte Colinéktól.

***

– Esküszöm, a mai napig nem tudom, hogy miért tartottunk Dimmyvel – mondta Colin.
– Talán kalandvágyból. Talán csak azért, mert szerettünk volna egészen közelről látni egy valódi
űrcsatát. Talán azért, mert egyikünknek sem igazán tetszett a Hercegnő ötlete, hogy megállás nélkül
meneküljünk, hol a matarok, hol az Unió elől... Harmadszor is bemásztunk a Gólemjeinkbe, és
kiröppentünk a Ziggurath-ból. Sadelim kiválasztott egy külső lövegekkel teli Robocath naszádot,
beszálltunk, és elhelyezkedtünk a pilótafülkében. Az amoszinak húsz percre sem volt szüksége ahhoz,
hogy beindítsa az évszázadok óta hideg hajtóműveket. Mire elindultunk, hogy az aknákat kerülgetve
kijussunk a Hyperchen rendszerből, a Hercegnő már végrehajtotta az ugrást, és eltűnt a hiperűrben.
 – Néhány órával később a Wangarabica közelében visszaléptünk a normál űrbe. Hát, megvallom
őszintén, amikor láttuk, hová csöppentünk, már bántam, hogy nem maradtunk a Ziggurathon...
Kivágódott a bár bejárati ajtaja. A csapos reménykedve felkapta a fejét, de ahogy a belépő,
hangosan vitatkozó, szemmel láthatóan részeg triton-trióra nézett, csalódás ült ki az arcára.
Az őrjárat késik... Lehet, hogy ez a három fickó mégsem a Monarchia ellenségei?
A csapos ideges mozdulatokkal kiszolgálta az újonnan érkezett tritonokat, de közben egyre csak az
ajtót leste.

XII. WANGARABICA - REPTÍLIA - 6.

Wangarabica: A galaxis képzeletbeli felezővonalánál elhelyezkedő rendszer hetedik bolygója.

A Galaktikus Fajháborút megelőzően a Vadnak is nevezett Carcalla-du-Wangarabica
kalózfejedelem búvóhelye. A Kringer Rendszerben keringő, kifejezetten nagy mennyiségű,
természetes eredetű űrhulladék miatt meglehetősen nehéz és kockázatos a megközelítése.
(Egyes vélemények szerint ez volt az oka, hogy a Galaktikus Szövetség korábban csak néhány
kísérletet tett a Vad itt rejtőző bandájának likvidálására, mások viszont azt állítják, hogy a későbbi
Humán Unió néhány vezetőjét szoros üzleti, esetleg családi szálak fűzték a Vadhoz, és
vezérkarához.) D’ankis-lu-Pree papcsászár kötetünk szerkesztésével egyidőben rendelte el az
elpusztítását. (lásd még: Szabad Zóna)
– R’uuder-lu-Pree: Encyclopedia Galactica (megjelent: Új Monarchia szerinti 19-ben, a Matar
Monarchia támogatásával)

Ahogy Colin kinézett a Robocath naszád elülső megfigyelőablakán, egy pillanatra azt hitte, még
mindig a hiperűr folyamatos csíkokká mosódott csillagfoltjait látja.
A hajó közvetlenül a Kringer rendszer legkülső bolygója mellett lépett át a normál űrbe – Sadelim
jobbnak látta, ha szükség esetén egy természetes fedezék mögé húzódhatnak. A Wangarabica hatalmas
gömbje körülbelül három egységnyi távolságban fénylett, mögötte és fölötte pedig, mint megannyi
apró golyóbis, a rendszer hat belső bolygója rótta évmilliárdos útját. Valahol messze, talán negyven
egységnyi távolságban a Kringer sárga napja ragyogott, de a fényét szinte eltüntették a Wangarabicát
körülvevő holdnagyságú meteoritok és űrtörmelék között száguldozó hajók lövegeiből elővillanó
lézersugarak és plazmalövedékek.
A kilenc hajóból álló matar flotta klasszikus alakzatban állt fel a Wangarabica előtt. A csoport
közepén a gigászi anyahajó – a Kraken Anya – lebegett; az antik duplaszárnyú repülőgépekre
emlékeztető alakú űrmonstrum két-két oldalsó fedélzetéről szinte folyamatosan startoltak az
egyszemélyes, lézervetőkkel felfegyverzett csatagólemek, a hasába épített hangárok körül pedig
viszonylag kicsi, gyors mozgású Beetle-C vadászgépek rajzottak. A nyolc kisebb cirkáló közül három
ék alakzatba rendeződve lőtte a Wangarabica felől érkező, lassú bárkákat, másik három pedig a
Kraken Anya körül elhelyezkedve megpróbált ösvényt vágni a meteoritfüggönybe. A két Banshee
osztályú cirkálónak a jelek szerint az volt a feladata, hogy rést találjon a bolygóvédők amúgy is ritka
vonalain, majd felderítse a Wangarabica felszínén az ellenséges harci objektumokat, amelyekre aztán
a rohamgépeik rászórhatják a protonbombákat.
 Már messziről, és első pillantásra is egyértelmű volt, hogy a Wangarabica védőinek esélyük sem
lehet rá, hogy visszaverjék a bolygójukat fenyegető matarok szervezett támadását. A kalózflotta
hajóinak többsége régi szövetségi naszád, és lomha teherhajókból átalakított cirkáló volt, amelyeket
valószínűleg hatékonyan be lehetett vetni a néhány kereskedőhajóból álló konvojokat kísérő
vadászgépek, vagy a holdnagyságú, éppen ezért nehézkesen manőverező szövetségi csatabárkák ellen,
ám a masszív felépítésű, fegyelmezetten és gyorsan mozgó matar hajókkal szemben nem volt sok
esélyük.
Colin szeme káprázni kezdett a lézervillogásoktól. Sadelim megnyomott néhány gombot – a
megfigyelőablak elsötétedett, és a következő másodpercben egy holomonitor ereszkedett le elé a
Robocath mennyezetéről. Az amoszi bekapcsolta az S.A. helyzetanalizáló komputert; a monitoron
először a rendszer bolygóit, holdjait, és a nagyobb meteoritokat szimbolizáló kék gömbök tűntek fel,
majd megjelentek a kalózflotta egységeit jelképező sárga, meg a matar hajók helyzetét jelző vörös
mértani alakzatok is.
Az amoszi a legnagyobb sárga oktaéderre bökött, és felmordult.
– Az a Diamonda – mondta Dimmy. – A mami zászlóshajója...
Az egyik vörös foltból egy villámgyorsan kúszó fehér kígyó indult a Diamonda felé. A kalózhajó’
navigátora időben észrevehette, hogy a matar cirkáló célzóegysége befogta a bárkáját, mert ügyesen
egy óriási kék gömb, egy meteorit mögé bújt, és viszonozta a tüzet. A matar lézer elzúgott a kiszemelt
célpontja mellett, és szilánkokra robbantott egy kisebb űrsziklát, a Kraken Anya lövészei azonban
gondolkodás nélkül lőni kezdték az ágyúik „látószögébe” került Diamondát.
Két sárga pötty sietett a Diamonda segítségére – miközben zárótüzükkel manőverezésre
kényszerítették a Kraken Anyát, a kalózok zászlóshajójának sikerült kicsusszannia a feléje zuhogó
lézernyalábok hálójából. A Diamonda felgyorsított, a háromszög alakban elhelyezkedő három cirkáló
felé száguldott. A testéről levált egy tucatnyi apró sárga pötty, és mielőtt a matarok befoghatták volna,
máris irányt változtatott, és behúzódott egy másik kék gömb mögé.
– A mami Gólemeket dobott a cirkálókra! – kiáltotta Dimmy, és a három vörös jel felé zuhanó apró
sárga foltokra mutatott.
A háromszögben elhelyezkedő egyik vörös jel egy pillanatra fehérré változott, majd eltűnt a
monitorról.
– Sikerült! – ujjongott Dimmy. – Szétlőtték a rohadt matarokat!
Nem tartott sokáig az öröme. A másik két matar cirkáló lövegeiből fehér lézersugarak villantak elő,
és pár másodperccel később űrfeketévé változott a kalózok Gólemcsapata.
– Lelőtték őket...
A Kraken Anyáról felszálló vadászgépek egy falkája körülvette az egyik nagyobb sárga jelet. Az
S.A. komputer érzékelői megpróbálták követni a helyzet változását, de hiába: a holomonitor jobb
felső sarka egy pillanatra kifehéredett a heves lézervillogásoktól, majd amikor újra előbukkant az űr
háttere, már csak néhány vörös matar gép maradt a csata színhelyén.
A Wangarabica felé törő két Banshee közben átjutott a védők laza gyűrűjén. A Kraken Anya körül
lebegő három cirkáló közül az egyik hirtelen eltűnt a monitorról, ám a két támadóját is magával vitte a
pusztulásba. A Kraken Anyából újabb és újabb vörös pöttyök áramlottak elő – a védők hajóit
jelképező sárga foltokat viszont egyre jobban megritkították a matar cirkálók fehér lézerlövedékei.
– Csináljunk már valamit! – kiáltotta Dimmy. – Nem azért jöttünk, hogy végignézzük, hogy ölik meg
őket!
 Sadelim, mintha egy lidércnyomásos álomból ébredne, megrázta magát, végigzongorázott a konzol
gombjain, majd Sárga Szemre nézett, és a tolmácsmaszkra mutatott. A matarfiú lecsatolta a maszkját,
és az amoszi szőrös kezébe nyomta.
– Colin – recsegte Sadelim a maszkon keresztül. – A haslöveghez!
Colin megszédült.
– De én...
– Indulj! Csak figyelned kell, és ha eléd kerül valami, ami matarnak látszik, nyomd meg a két vörös
gombot.
Colin felállt, és tétován elindul.
– Maxim! – folytatta Sadelim. – Te a jobb oldali orrlöveghez mész, Dimmy pedig a balhoz. Nem kell
félni – nézett a tritonra. – Egyszerűbb lesz, mint egy komputerjáték.
– Csakhogy itt nem lehet beadni az örökélet kódot – morogta Maxim. – Nem lenne mégis jobb, ha
eltűnnénk innen, mielőtt észrevesznek minket?
– Nem! – kiáltotta Dimmy, és Colint leelőzve kirohant a pilótafülkéből. – Gyávák!
Colin sápadtan Maximra nézett, és megvonta a vállát. A triton megcsóválta a fejét.
– Nem tetszik ez nekem – mondta, és Dimmy után sietett.
– Mi lesz már? – ordított hátra Sadelim. – Indulj!
– Go’dann Da’adne? – kérdezte Sárga Szem izgatottan.
– Te itt maradsz – felelte Sadelim.
– Nem mehetne inkább ő? – kérdezte Colin tétován.
– Nem! – csattant a válasz. Az amoszi hátrapördült a székével, és Colinra meresztette
macskaszemeit. – Itt most matarokra kell lőni!
Colin lement a Robocath haslövegéhez, elhelyezkedett az ülésben, és becsatolta a hevedereket. Csak
egy monitor volt előtte, meg egy botkormány, aminek a végén két jókora gomb piroslott.
– Hé! – reccsent elő az ülésbe épített hangszóróból Maxim hangja. – Ez tényleg olyan, mint egy
videojáték!
– Figyelem! – kiáltotta Sadelim. – Indulunk. Ne feledjétek: mindenre lőjetek, ami matarnak látszik!

***

– Féltem – mondta Colin. – Iszonyatosan féltem, és átkoztam magam, hogy ilyen helyzetbe
keveredtem. Belegondoltam, hogy pár héttel korábban még az volt a legnagyobb hőstettem, hogy az
Encomon elcsentem egy almaárustól a tárcáját... Szerettem volna felébredni ebből a rossz álomból,
szerettem volna, ha Maxim oldalba bök, és visszarángat a valóságba – de az volt a valóság. Ahogy ott
ültem, abban a francos ülésben, és az orrom előtt levő hatalmas holomonitoron villogó jeleket
bámultam... Szédültem, és hányingerem támadt.
Eszembe jutott, hogy azok a vörös és sárga pöttyök valójában űrhajók, amikben matarok, emberek,
meg ki tudja milyen élőlények ülnek. Eszembe jutott, hogy ha valami csoda történne, és sikerülne
befognom egy vörös jelet a képernyő közepén fénylő fehér célkeresztbe, ha sikerülne megnyomnom a
piros gombokat, talán matarok százait fogom a halálba küldeni. Erző, lélegző matarokat fogok
elpusztítani, akik megszülettek, akiket felneveltek, akik éppúgy vágynak valamire, mint én magam...
Irtóztam megérinteni azt a francos botkormányt... De aztán eszembe jutott a Crispin, a Disznó, meg a
Ragyás, és elképzeltem, milyen sors várna rám, emberkölyökre, ha esetleg a matarok keze közé
kerülnék...
– Sadelim felgyorsította a hajónkat, és már egészen közel kerültünk a Kraken Anya fölött
elhelyezkedő egyik cirkálóhoz... Láttam, hogy a Banshee farlövegei felénk fordulnak.
Hallottam, ahogy Sadelim ránküvölt, és... És megmarkoltam a botkormányt, megrántottam, és amikor
a matar cirkáló a célkeresztembe került, megnyomtam a gombokat.
– A három fehér lézersugár szinte egyszerre vágódott ki a Robocath lövegeiből. A cirkálót jelképező
vörös alakzat fara elfehéredett. Képtelen voltam levenni az ujjam a piros gombokról... Úgy éreztem,
mintha ez az egész nem is velem történne, aztán a következő pillanatban olyan volt, mintha már
legalább ezerszer átéltem volna valami hasonlót... Csak akkor eresztettem el a gombokat, amikor
Sadelim rámordított.
– A monitoromon a Kraken Anyán kívül már csak öt nagyobb vörös jel látszott, ebből kettő már
egészen közel járt a Wangarabicához. Öt nagy vörös folt, meg vagy kétszáz kicsi...
A védők flottája annyira megritkult, hogy csak időnként villant elém egy-egy sárga jel.
– Sadelim átkozottul jó pilóta volt; úgy vezette a Robocath-et, mintha a hajó a teste része lett volna.
Amikor a Kraken Anya fölött őrködő egyetlen megmaradt cirkáló nehézkesen felénk fordult, és tüzet
nyitott ránk, felhúzta a hajónk orrát, csinált egy hátraszaltót, majd orsóban pörögve, hogy minél
nehezebb dolga legyen a Banshee lövészeinek meg célanalizáló komputereinek, zuhanni kezdett az
anyahajó felé. A Banshee utánunk fordult, és folyamatosan lőtt. A monitoromról eltűnt minden, már
csak a Kraken Anya egyre növekvő vörös foltját láttam. Egy pillanatig azt hittem, hogy találatot
kaptunk, vagy hogy Sadelim elvesztette az uralmát a Robocath felett, de a becsapódás előtti utolsó
másodpercben újra felrántotta a hajónkat, kilencven fokban elfordította, és oldalirányba megpörgette.
Az egész olyan gyorsan történt, hogy a Banshee automata lövegeihez nem jutott el időben az
információ. A matar lövészek ugyan időben kapcsoltak, és abbahagyták a tüzelést, de az automata
ágyúkból fehér lézercsóvák vágódtak a Kraken Anya jobb felső kifutópályájába, és az éppen rajta
tartózkodó vadászgépekbe.
– A Robocath eltávolodott a sérült anyahajótól, kikerült egy villámgyorsan pörögve száguldó
meteort, és széles ívet leírva visszavágódott a Banshee mögé. Sadelim ordított egyet; valahogy
elcsúszhatott a szája elől a tolmácsmaszk, mert nem nagyon értettem, hogy mit mond, de sejtettem,
hogy a bömbölés egy újabb tűzparancs. Megtekertem a botkormányt, befogtam a célkeresztbe a
Banshee-t, és megnyomtam a vörös gombokat. A monitoromon láttam, hogy Dimmy és Maxim is lőni
kezdett, ám a három sugár közül csak egy találta el a célt. A Banshee-t jelképező vörös gömb azonban
mégis eltűnt a monitoromról. Először nem értettem, hogy mi vihette szét, de aztán megláttam a másik
oldaláról érkező sárga pöttyöt. A Diamonda, meg egy másik kalózhajó velünk együtt nyitott tüzet a
matar cirkálóra. A Diamonda egy pillanatra mintha megállt volna az űrben, majd a Kraken Anya felé
zuhant. A monitoromon láttam, hogy egy hat hajóból álló kalózkötelék közben megtámadta a
Wangarabica felé tartó két matar cirkálót. A fehér lézerfelhő kihunyta után a hat sárga pöttyből csak
kettő maradt a monitoromon, de a két vörös gömb is eltűnt.
– Már csak a sérült Kraken Anyával, meg a körülbelül másfél egységnyire manőverezgető két
megmaradt Banshee-vel kellett elbánnunk. Meg persze azzal a jónéhány tucatnyi vadászgéppel meg
Gólemmel, amelyek még mindig körülöttünk száguldoztak.
– A Diamondán meg rajtunk kívül már csak tucatnyi kalózhajó maradt. Láttam, hogy néhány, lassan
araszolgató sárga pötty – sérült kalózhajók lehettek – megpróbál visszajutni a bolygóhoz, ám az
útvonaluk pontosan metszette a két, alakzatba rendeződött, fenevadként száguldozó, és folyamatosan
tüzelő Banshee irányvektorát. A Diamonda három társával együtt a sebesültek segítségére sietett,
körülbelül hat kalózbárka pedig iszonyatos küzdelembe keveredett két osztagnyi vadászgéppel.
Sadelim és vagy három másik kalózhajó megpróbált a sérülten is veszedelmes Kraken Anya ellen
fordulni. Az egyik hajó hirtelen eltűnt a monitoromról, aztán a másik is. Megtekertem a botkormányt,
hogy az űr egy másik szelete kerüljön a löveg érzékelőinek hatósugarába, és lássam, honnan érkezett a
támadás.
– A lélegeztem is elakadt, amikor közvetlenül fölöttünk-mögöttünk felfedeztem a legalább húsz tagot
számláló Gólembandát. Sadelim manőverezni próbált, hogy így rázza le a Robocath-hez képest
csigalassú Gólemeket, ám a Kraken Anya lövegei lézersugárhálót vontak körénk. Sadelimnek
választania kellett: vagy belerohan a lézernyalábok közé, és megpróbál átjárót találni közöttük, vagy
szembefordul a Gólemekkel.
– Sadelim a kevésbé kockázatos variáció mellett döntött. A Robocath száznyolcvan fokos fordulatot
tett a saját kereszttengelye körül. A Gólemek többsége így a hajónk hasa fölé került. Ezúttal már nem
vártam parancsra. Lőni kezdtem, de a Robocath úgy száguldott, hogy azt hiszem, egy-két apróbb
meteoron kívül semmit sem találtam el.
– A hajónk hirtelen megremegett. Ijedtemben eleresztettem a botkormányt, és belekapaszkodtam az
ülésembe. A rázkódás megismétlődött, de korántsem volt olyan intenzitású, mint amikor a Hercegnő
hajójában ülve találatot kaptunk. Sadelim dühöngeni kezdett. Egyetlen szavát sem értettem, de a
hangsúlyából ítélve nagyon nagy bajban lehettünk.

XIII. A ZIGGURATH - REPTÍLIA - 7.

Amosz: A Galaktikus Szövetség felbomlása után a Humán Unióhoz tartozó Aamos Rendszer
kilencedik bolygója. Eredetileg macska nagyságú, különösebb intelligenciával nem rendelkező
lények népesítették be, melyeket a bolygó kolonizációját követően (a Főtanács ember tagjainak
javaslatára) különböző módszerekkel (génmanipuláció, stb.) alteráltak.
A több évszázadon keresztül tartó „fajsorvasztás” eredményeképpen az amosziak többsége hét
lábnál is magasabb, megdöbbentően masszív testalkatú, kifejezetten agresszív óriássá vált.
(Megjegyzendő, hogy a Galaktikus Fajháború kezdetekor a Humán Unió egy egész hadosztályt
állított össze ezekből a vérengző „katonákból”. E hadosztály pusztította el a fiatal Matar
Monarchia Rodentino Flottáját, valamint a K’ringh Rendszer három lakott bolygóját.) A
felmérések szerint a kitenyésztett amoszi lények kilencvennyolc százaléka nem más, mint érzelmek
és érzések befogadására képtelen, bármilyen, pusztítással kapcsolatos feladatra beprogramozható
biológiai organizmus.
– R’uuder-lu-Pree: Encyclopedia Galactica (megjelent: Új Monarchia szerinti 19-ben, a Matar
Monarchia támogatásával)

– Mi van? – ordította Colin az arca elé nyúló gégemikrofonba. – Eltaláltak minket?

– Megdöglünk? – kérdezte Maxim is. – A franc essen ebbe az egész Wangarabica-históriába!
 – Csend! – visította Dimmy. – Nem hallom Sadelimet!
Az amoszi újra felüvöltött. A hajó megrándult, és Colin úgy érezte, mintha lelassult volna.
– A Gólemek – mondta Dimmy. – Ráereszkedtek a hajóra!
– Hányan vannak? – kérdezte Maxim.
– Nem tudom... – Dimmy elhallgatott; Sadelim tovább bömbölt. – Azt hiszem, legalább heten.
– Mi a francot akarnak ezek itt? – ordította Colin rémülten. – Nem tudjuk leszedni őket?
– Legfeljebb akkor, ha magunkba lövünk – mondta Dimmy. – Átvágták a D2-es panelt!
– A mit? – A hajó még jobban lelassult, a rázkódás azonban felerősödött. – Szólj már ennek az
amoszi macskának, hogy csináljon valamit!
– Az alatt van a kábelköteg, ami összeköti a pilótafülkét a hajtóművel – felelte Dimmy. –
Irányithatatlan a hajó!
Egy erős rázkódás előretaszította Colint. A feje kis híján a monitorhoz koppant. Ahogy megpróbált
hátradőlni, a képernyőre meresztette a szemeit – és felkiáltott.
– Mi a franc az a zöld pötty?!
– Hol? – Dimmy a saját monitorára meredt. – Nem tudom, de az előbb még nem volt itt...
Egészen közel van.
– Ha ez is egy matar hajó...
– Akkor nekünk annyi – fejezte be a mondatot Maxim.
A zöld folt egyre terjedelmesebbé változott.
Sadelim beleüvöltött a mikrofonjába.
– Azt mondja, a Gólemeknek sikerült léket ütniük a hajó külső burkolatán... Kettő már bent is van! –
kiáltotta Dimmy. – Azt mondja, menjünk vissza a pilótafülkébe, hogy elbarikádozzuk magunkat!
Colin kicsatolta az ülése hevedereit, és végigrohant a Robocath szűk folyosóján. Amikor a
pilótafülkéhez ért, Dimmy és Maxim már az ajtóban toporogva várt rá. Sadelim végignézett a négy
gyereken, visszaadta Sárga Szemnek a tolmácsmaszkját, majd egy karabéllyal felfegyverkezve kilépett
a fülkéből, és bezárta maga mögött az ajtót.
– Meg fogják ölni – suttogta Dimmy.
– Sadelim jó harcos – próbálta megnyugtatni Colin. – Nem lesz semmi baj.
Dimmy kimutatott a fülke megfigyelőablakán.
– Hét Gólem, Colin...
– Hét matar – felelte a fiú. – A Robocath túl kicsi ahhoz, hogy a Gólemek mozogni tudjanak benne. A
mataroknak ki kell szállniuk, és akkor... Akkor már több, mint kétesélyes a dolog.
– De Sadelim sebesült!
Colin lassan bólintott. A crispini kitörés közben az amoszit valóban eltalálták; a sérülései
meglepően gyorsan gyógyultak, de a jobb karját még mindig nehezen mozgatta.
– Hét matarral el tud majd bánni.
– Segítenünk kell neki! – Dimmy valami fegyver után kutatva körülnézett a pilótafülkében.
– Nézzétek! – Maxim kimutatott a megfigyelőablakon, majd megnyomta a hajó hátára szerelt kamerák
irányítógombját, és bekapcsolt egy monitort.
A képernyő közepén feltűnt a Robocath páncélborítású, szenzorfürtökkel telepakolt teteje, és a hozzá
kapcsolódó öt matar Gólem robotteste. Az egyik Gólem ágyékánál kinyíló csapóajtón keresztül éppen
abban a pillanatban csusszant ki egy szkafanderes matar űrgárdista. Egy másodpercig tétován lebegett
a Gólem és a hajó között, majd keresztülpréselte magát a Robocath testébe vágott nyíláson.
– Ez a harmadik – mondta Dimmy.
– Ez meg mi? – kérdezte Maxim, és a monitor jobb felső sarkában feltűnő, fémes csillogású testre
mutatott. Colin az SA. komputer képernyőjére pillantott. A Robocath-et jelképező kék pötty fölött a
titokzatos zöld gömb lebegett.
– Nem tudom... – suttogta a triton.
A zöld jelből kivágódott egy fehér lézersugár. Colin a kamerák által közvetített képre nézett. A
lövedék leborotválta a Robocath tetejéről a matar Gólemeket!
– Fergeteges űrszelek! – visította Dimmy, és ugrándozni kezdett. – Tudjátok mi ez? Egy Ziggurath!
Colin Maximra nézett.
– A Hercegnő! – kiáltották egyszerre.

***

– Először nem hittünk a szemünknek – mondta a csuklyás, és hátradőlt a székében. – Erre aztán
tényleg nem számítottunk, de a Hercegnő tényleg utánunk jött... Szükség is volt rá.
Ahogy a matar Gólemek lefröccsentek a hajónk hátáról, az S.A. komputer kijelzőjén felbukkant
tizenöt vörös folt. Tizenöt matar vadászgép közeledett a Robocath felé.
– Dimmy idegesen nyomkodni kezdte a konzol gombjait, és végül sikerült három részre osztania a
megfigyelőablak felületét. Az egyik rész normál ablak maradt, amin keresztül láthattuk a szemből
érkező vadászgépeket, a második szeleten a hátkamerák által közvetített kép látszott, a harmadikon
pedig feltűnt a Robocath pilótafülkéjéhez vezető folyosó.
– Sadelim éppen azzal volt elfoglalva, hogy az egyik kabinból kirángasson egy fémvázas
plasztikszekrényt – valószínűleg ezzel akarta eltorlaszolni a pilótafülkéhez vezető folyosót –, amikor
felbukkant a három, szkafanderes matar űrgárdista. Sadelim irtózatosan gyorsan reagált, de így is
elkésett... Az egész csak egyetlen pillanaton múlt. A három karabélyos matar tüzet nyitott rá. Sadelim
visszalőtt; az egyik matart a folyosó oldalfalához vágta a testébe csapódó golyók ereje, a másik
kettőnek azonban sikerült időben hasra vetnie magát.
Sadelim megtántorodott, a bal kezével a gyomrához kapott, de a jobbal tovább húzkodta a karabélya
ravaszát.
– A tizenöt matar vadászgép körülbelül egyötöd egységnyire volt a Robocath-től, amikor hirtelen
felbontották az alakzatukat, szétspricceltek az űrben, és össztüzet zúdítottak a hajónkra. A Ziggurath
közben feljebb emelkedett, és addig manőverezett, míg sikerült olyan pozícióba helyezkednie, hogy a
lézerei még véletlenül se tegyenek kárt a Robocath-ben. A tizenöt vadászgép közül három tűzgomollyá
változott, majd szétfoszlott az űrben.
– A padlón hasaló egyik matar egy hosszú sorozatot küldött a folyosó közepén álló Sadelim felé. A
golyók elkaszálták az amoszi lábait. A két matar feltérdelt, és tovább lőtt.
Sadelim felüvöltött, orra bukott, de még így is addig rángatta a ravaszt, míg a karabélya tára ki nem
ürült. Az egyik matar hirtelen elejtette a fegyverét, és lassan oldalra dőlt, a társa azonban felugrott, és
a tehetetlenül fetrengő Sadelimhez rohant, hogy közvetlen közelről egy sorozatot eresszen a fejébe.
 – Két matar vadászgép, látva, hogy a Robocath lövegeitől nem kell tartaniuk, szemből-lentről
támadott. A hajónk orrának alját találhatták el, mert a pilótafülke padlója hirtelen megdőlt – a
lézersugarak ereje megemelte a Robocath orrát. Dimmy és Sárga Szem szerencsére ült, de én
Maximmal összegabalyodva a hátsó hajófalhoz vágódtam.
– Mire felnéztem, a két merész vadászgépet űrporrá változtatták fentről keselyűként lecsapó
Ziggurath lézersugarai... A Sadelim lemészárlására készülő matar a hajó rázkódása közben
elveszthette az egyensúlyát, mert az egyik oldalfalhoz csapódott. Az amoszi kihasználta a kínálkozó
alkalmat: elkapta a matar gárdista lábait, lerántotta a fickót a padlóra, és a szkafandersisak vizorját
áttörve a rágcsálópofába merítette az öklét.
– Dimmy felkiáltott, hogy meneküljünk, mert szét fog robbanni a Robocath. Felugrott az üléséből, és
a fülke ajtaja felé vetette magát.
– Még nem sikerült feltápászkodnom, amikor egy újabb hajórengés rám taszította Dimmyt. A
konzolon szinte minden kijelző vörösen világított, és bekapcsolódtak a riasztószirénák. Maxim
valahogy felállt, és kinyitotta a pilótafülke ajtaját. Mind a négyen kirohantunk a folyosóra.
– Maxim és én megfogtuk Sadelim karjait, és vonszolni kezdtük a raktárfülke felé, amiben a
Robocath Gólemjei álltak. Az amosziban már alig volt élet; ahogy egyszer hátranéztem láttam, hogy a
nyomunkban egy vércsík sötétlik vörösen a folyosón.
– Négyen, közös erővel, nagy nehezen betuszkoltuk Sadelimet az egyik Gólembe, majd mi is
bemásztunk. Maxim felkiáltott, hogy sehol sem találja a kart, amivel ki lehet nyitni a raktárfülke
oldalát. A hajó újra megremegett, és a pilótafülkéhez vezető folyosóról egy vastag lángcsóva csapott
be a raktárba. Dimmy káromkodni kezdett, majd felemelte a Gólemje karját, és a ráerősített
minilövegből egy páncéltörő rakétát repített a hajófalba.
– A hátracsapódó fémszilánkok meg a hirtelen légnyomás hanyatt taszította a Gólememet.
Még fel sem állhattam, amikor éreztem, hogy az űr vákuumja kiszippant a Robocath-ből.
– Amikor ki mertem nyitni a szemem, egy pillanatra megrémültem az elém táruló látványtól:
vadászgép száguldott felém! Ösztönösen megnyomtam a Gólemem ujjaiban levő irányváltoztató
gombok egyikét, de idegességemben rossz helyre nyúlhattam, mert nem oldalra tértem ki, hanem előre
indultam el. Később kiderült, hogy ez mentette meg az életemet, ugyanis amit a szédült száguldás után
láttam, nem volt más, mint a homlokmonitorom, amire a Gólemem tarkókamerája a hátam mögül
közeledő matar gép képét vetítette ki.
– A Gólem hajtórakétái előre repítettek, a mögöttem száguldó vadászgép pedig egy pillanattal
később eltűnt egy villanásban. A többiek után kutatva körülnéztem, de csak roncsdarabokat meg apró
meteorokat láttam, Gólemet egyet sem. Most már valamivel nyugodtabban nyomtam meg a
vezérlőgombokat, és sikerült lassan körbefordulnom. Semmi.
Előttem a Wangarabica hatalmas gömbje fénylett, a hátam mögött a rendszer nyolcadik bolygója
lebegett, a két planéta közötti térben pedig matar vadászgépek és Gólemek vívtak elkeseredett harcot
a féltucatnyi épen maradt kalózhajóval... Hirtelen végtelenül magányosnak éreztem magam,
megijedtem, és fogalmam sem volt róla, hogy mit csináljak.
Tétován elindítottam a Gólememet az egyik kalózhajó felé, ám alig tettem meg egy negyed egységnyi
távolságot, a bárka zuhanni kezdett, és vagy három egységgel alattam lecsapott egy falkányi matar
Gólemre.
– Hirtelen éles fény villant előttem. Oldalra kaptam a fejem. A matar vadászgép sérült lehetett, mert
elég bizonytalanul bukdácsolt felém. Viszont gyors volt, és tudtam, hogy a pilóta másodszor már nem
fog célt téveszteni. Felrepítettem a Gólememet, és megpróbáltam kitérni a támadás elől. A matar
pilóta könnyedén követett. Maximális sebességre kapcsoltam a Gólem hajtóművét, de a vadászgép
tartotta az iramot, sőt, egyre közelebb került hozzám.
Gyűlöltem magam, hogy az encomi intézetben mindig elblicceltem a hittanórákat, és hogy egyetlen
nyomorult imát sem tudok. A homlokmonitoromra néztem. A kissé bukdácsoló vadászgép két mellső
lövege célra tartott. Rám. Lehunytam a szemem, és vártam a halált.

***

– Hé, Colin! – Colin nem tudta eldönteni, valóban hallja-e a hangot, vagy csak a képzelete űz csúfot
a félelméből. – Colin! fel, aztán le!
Colin kinyitotta a szemeit. A hang valóságos volt, és a Gólem fejébe épített hangszórókból érkezett.
– Colin! Mozogj már!
A fiú bizonytalanul körülnézett. A homlokmonitorán, a háta mögött száguldó matar vadászgép fölött
megjelent egy óriási fémhüllőre emlékeztető hajó.
– Colin!
A Ziggurath orra alatt, közvetlenül a lézerágyúk mögött hat vaskos robotkar meredezett.
Két fémtenyér üres volt, de a másik négy egy-egy Gólemet tartott.
– Colin! Húzz fel, jobbra!
A fiú hirtelen úgy érezte, mintha jeges zuhany alá állították volna. A félelme egyszeriben elillant; az
ujjai, amelyek egy másodperccel korábban még remegve lebegtek a Gólem vezérlőgombjai fölött,
tökéletes magabiztossággal elkattintottak néhány kapcsolót.
Az irányváltást olyan éles szögben hajtotta végre, hogy a matar pilóta csak egy tizedmásodperccel
később fogta fel, hogy a biztosnak látszó célpont kicsúszott a célkeresztjéből.
– Most le, Colin!
Colin engedelmeskedett. A Gólem zuhanni kezdett. A matar pilóta még csak ekkor húzta fel jobbra a
gépe orrát. Colin a homlokmonitorára meresztette a szemét.
A Ziggurath hasából, a Gólemeket tartó robotkarok elől egy lézersugár hasított az űr feketeségébe.
Colin zuhant – a lézerlövedék célba talált – a matar gép mintha megtorpant volna, majd millió
darabra válva szétfröccsent a Végtelen Semmiben.
– Rendben, fiú, lassíthatsz. Nyugi, egy perc, és felszedlek.
Colin kikapcsolta a Gólemja hajtórakétáit, és engedelmesen tűrte, hogy a feje fölé kúszó Ziggurath
robotkarjának ujjai a fémszkafander köré fonódjanak.

***

– A Hercegnő megmentette az életemet – mondta Colin. – A többieket szinte abban a pillanatban

sikerült elfognia, amikor elhagyták a Robocath-et, ám engem messzebbre repített a robbanás ereje,
így beletelt néhány percbe, mire biztonságba kerültem.
– A Ziggurath felgyorsított, és a nyolcadik bolygó fedezékébe húzódott. A robotkarok beemeltek
minket a hajó belsejébe. Megszabadultunk a Gólemjeinktől, és a súlyosan sérült Sadelimet is kihúztuk
a sajátjából. Ahogy ezzel elkészültünk, megjelent a Hercegnő. Dimmy visongva a nyakába ugrott, de
nem volt időnk különösebb hálálkodásra. A Hercegnő az amoszi hóna alá nyúlt, Maxim és én pedig a
lábait emeletük fel. Bevittük Sadelimet a Ziggurath medikai szobájába, és befektettük egy
plazmafülkébe. A Hercegnő bekapcsolta a diagnoszta droidot, aztán visszarohant a pilótafülkébe.
Dimmy a barátja mellett maradt, de mi hárman a Hercegnő után mentünk.
– Mire a Hercegnő visszaröptette a Ziggurathot a Wangarabica közelébe, a csata már eldőlt. A
kalózok néhány megmaradt hajója éppen akkor vadászta le a matarok utolsó Gólemjeit és
vadászgépeit, a Diamonda meg egy teherbárka pedig plazmabombákat szórt a súlyosan sérült,
védelem nélkül maradt, béna óriásként hánykolódó Kraken Anyára.
 XIV. A VAD

A Matar Monarchia gyermekbetegségei: Az uralkodói inkvizíció által, az U.M. szerinti 17-ben

halálraítélt reformgondolkodók által, a hasonló című, minden valós alapot nélkülöző szamizdat
tanulmány, melyben a gaz árulók – többségükben a Monarchia triton-és emberszármazású
alattvalói – nem elégedtek meg azzal, hogy részletesen ismertették a Galaktikus Fajháború
kirobbanásakor elszenvedett vereségeket, de még ahhoz is vették a bátorságot, hogy
papcsászárunk, D’ankis-lu-Pree áldásos ténykedését is kritizálják. Az áruló filozófusok a
Pantherai Csatát tartják a „gyermekbetegség legszembetűnőbb jelének”.
– R’uuder-lu-Pree: Encyclopedia Galactica (megjelent: Új Monarchia szerinti 19-ben, a Matar
Monarchia támogatásával)

– Már azt hittem, sohasem látunk – mondta Colin, és a Ziggurath pilótakonzolja előtt ülő
Hercegnőre nézett. A nő kesernyésen elmosolyodott.
– Nem csak azért jöttem vissza, hogy megmentsek egy csapatnyi eszement kölyköt – felelte, és
elgondolkozott. – Habár, ahogy jobban belegondolok, nem is vagytok olyan őrültek. Sőt. Mintha előre
láttátok volna, mi fog történni...
– Miért, mi történt? – kérdezte Maxim.
– Ismeretlen, Ziggurath osztályú hajó – hallatszott a konzol egyik hangszórójából. – Itt a Diamonda
kapitánya, Carcalla-du-Wangarabica, a Vad. Köszönjük a segítséget, és kérjük, tolmácsolja
elismerésünket a megsemmisített Robocath legénységének. Szeretném, ha ellátogatnának a
bolygónkra, hogy személyesen is leróhassuk önöknek hálánkat.
– Szerintetek megmondjuk neki, hogy Dimmy itt van? – kérdezte a Hercegnő a fiúktól.
Maxim megvonta a vállát, Colin pedig lebiggyesztette az ajkát. Sárga Szem – mindig imádta a
meglepetéseket – azonban megrázta a fejét.
– Ne! Képzeljétek csak el, mekkorát fog nézni a Vad, ha kiderül, hogy a saját lánya szaggatta szét a
matar flotta alakzatát! Képzeljétek csak el, milyen... – Még tovább lelkendezett volna, de a Hercegnő
csendre intette, és bekapcsolta a kommunikátor mikrofonját.
– Diamonda, itt a Ziggurath kapitánya. A meghívást köszönettel elfogadjuk.
– Vettem, Ziggurath – hangzott a válasz. – Fővárosunk, Zap City űrkikötőjében találkozunk.
– Vétel, vége – mondta a Hercegnő, és kikapcsolta a készüléket.
– Szóval? – kérdezte Maxim. – Mi történt?
A Hercegnő lehajtotta a fejét, majd felnézett, és révetegen a megfigyelőablakon keresztül a
Wangarabica felé forduló kalózhajókra nézett.
– Visszamentem a Pantherára – mondta halkan. – Vagyis... Nem jutottam el a bolygóig.
Ahogy kiléptem a hiperűrből, kis híján beleütköztem egy rakás hadihajóba.
– Egy másik matar flotta? – kérdezte Colin.
– Először én is azt hittem – mondta a Hercegnő. – De nem... Ez két flotta volt. Az egyik a
Monarchiáé, a másik viszont az Unióé.
– Mi a fenét kerestek ugyanabban a rendszerben? – kérdezte Sárga Szem csodálkozva.
Maxim megvakarta a fejét, és elgondolkodott.
– Egyszerű – mondta végül. – A matarok és az emberek most azon mesterkednek, hogy minél
nagyobb részt kiharapjanak maguknak a Határsávból. Minél több bolygóra betelepítik a
helyőrségüket, annál biztosabb, hogy távol tudják majd tartani a felségterületüktől a másik fél hódító
csapatait.
– Szóval szerinted most az Unió és a Monarchia arra törekszik, hogy kiépítsen a saját birodalma
körül egy védelmi vonalat? – kérdezte Colin.
– Ez az egyetlen logikus megoldás – mondta Maxim. – A helyükben én is ezt csinálnám.
– Én még mindig nem értem, hogy kerültek egyszerre a Panthera rendszerbe – mondta Sárga Szem.
– A Pantherának, a Wangarabicának, meg még vagy tucatnyi rendszernek az elhelyezkedése miatt
stratégiailag felbecsülhetetlen értéke van – felelte Maxim helyett a Hercegnő. – Szerintem az a
meglepő, hogy itt még nem jelentek meg az Unió hajói.
– Képzelem, mi lehet most a Panthera körül – remegett meg Sárga Szem.
A Hercegnő lehajtotta a fejét.
– Még elképzelni sem tudod, mi van ott. A matarok, az Unió, meg a Panthera védői...
Három flotta, mindenki mindenki ellen...
Hosszú ideig hallgattak. A Ziggurath belépett a Wangarabica légterébe; a
Hercegnő kommunikátorból felhangzó utasításokat követve Zap City felé kormányozta a hajót.
– Lehet, hogy a pantheraiak fognak győzni – mondta Sárga Szem.
A Hercegnő megrázta a fejét.
– Túl gyengék. Az Unió legalább harminc cirkálót küldött oda, a Monarchia pedig minimum két
tucatnyit. Mindegy, melyikük győz, akármennyire is megritkítják egymást, a Pantherán összesen nincs
annyi hajó, hogy felvehessék velük a harcot... És ha ezt a csatát meg is nyernék, az Unió és a
Monarchia újabb és újabb flottákat küldene ellenük. A harc addig tartana, amíg valamelyik birodalom
be nem telepszik a Pantherára... Vagyis, csak akkor kezdődne el igazán. Kíváncsi vagyok, hogy a
Wangarabica hogyan fogja visszaverni a következő támadást. Mert egészen biztos, hogy lesz
következő...
A Ziggurath kecsesen leereszkedett a forgalomirányító által kijelölt dokkba. A Hercegnő leállította a
hajtóműveket, és a pilótafülke ajtajához lépett.
– Essünk túl az ünneplésen – mondta, és kisétált a folyosóra.
– Tudjátok, min gondolkozom? – kérdezte Maxim. A két fiú ránézett. – Ha a Wangarabica megmaradt
hajói átvonulnának a Pantherához...
– Akkor ezt a megmaradt féltucatnyi hajót is szétlőnék – fejezte be a mondatot Colin.
– ...és ha mondjuk beültetnénk egy pár embert a Gadgetia mellett veszteglő Octopus Flotta hajóiba...
– Hülyeség! – jelentette ki Colin, és a Hercegnő után ment. – Legfeljebb száz hajót tudnánk
összeszedni.
– És az nem elég? – kérdezte Sárga Szem.
– Egy-két flotta ellen elég – mondta Colin. – De itt most két birodalom teljes űrarmadájával kellene
szembenéznünk!
 Sárga Szem Colin után sietett.
– Igen, hülyeség – dünnyögte Maxim. – De ha esetleg mégis sikerülne...

***

Carcalla-du-Wangarabica, a Vad, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy galaxisszerte körözött kalóz,
egy rettegett gonosztevő. Magas, vékony nő volt, körülbelül harmincöt-negyven standard esztendős
lehetett. Fekete, ujjatlan selyeminge és feketesárga kockás szövetmellénye láthatóvá tette napbarnított,
izmos karjait. Furcsa módon nem nadrágot, hanem egy ősrégi divat szerinti, bokáig érő barna szoknyát
viselt. Kalóz mivoltára egyedül vasalt orrú, szegekkel kivert csizmái, és az övére aggatott
plazmarevolverek utaltak. Hosszú, szőke haját számtalan vékony, apró tincsbe fonta; homlokán egy
egyszerű, ezüstös fényű fémpánt csillogott. Ahogy a nő arcába nézett, Maxim könnyen el tudta
képzelni, milyen lesz Dimmy húsz-huszonöt év múlva.
A beszéde és a viselkedése sem vallott arra, hogy valóban olyan tömeggyilkos, és gátlástalan bűnöző
lenne, amilyennek a Szövetség médiái állították. Kedves volt, a hangja szelíd, de erős és határozott,
és – emiatt sem illett ahhoz a kalóz image-hez, amit Maxim kialakított magában – egyáltalán nem
káromkodott. Látszólag nem volt egyéb egy viszonylag fiatal, egyszerű nőnél, akinek a szépségét még
nem rontották meg az évek.
Elsőként a Hercegnő és a három fiú lépett ki a Ziggurath zsilipkapuján. A Vad olyan tekintettel mérte
végig a Hercegnőt, ahogy csak az egymás erejét becsülgető kutyák, meg az egymás tulajdonságait
fürkésző nők tudnak nézni. A jelek szerint megtetszhetett neki a nála tíz-tizenöt évvel fiatalabb nő,
mert barátságosan a kezét nyújtotta felé, és köszönő szavak kíséretében átölelte. A Hercegnő
ugyanolyan kedves, szelíd hangon válaszolt, majd félreállt, és hagyta, hogy a Vad szemügyre vegye a
három fiút.
Közben Dimmy is kilépett a hajóból, és hangosan kiáltozva az anyjához rohant. A Vad elképedve
ölelte magához a lányát, aki furcsa keménységgel a körülöttük ácsorgó, marcona külsejű tritonokra,
matarokra, emberekre és amosziakra kiáltott, és rájuk parancsolt, hogy hozzák ki a sebesült
Sadelimet.
Dimmy az anyja kezét szorongatva hadarva-kapkodva elmesélte, hogyan került vissza a
Wangarabicára. A Hercegnő beszélgetni kezdett a kalózokkal, a három fiú pedig zavartan toporgott
körülötte.
A Vad légsiklóján repültek be Zap Citybe. Maxim arra számított, hogy ez a város is legalább akkora
lesz, mint a pantherai Snoop-Boop City, ám Zap City tulajdonképpen alig volt több egy nagyobbacska
falunál. A legmagasabb épülete egy három emeletes, plasztacél panelekből összeállított ház volt, ami
körül vagy háromtucatnyi kisebb, egyszintes lakóbarakk állt. A központi épület előtti téren már
összegyűltek a város lakói, hogy köszöntsék a győzteseket. Valaki előgurított néhány fémhordócskát,
és a hangulat hamarosan karneválivá változott. A Vad egy ideig együtt vigadt a többiekkel, majd
magához intette a Hercegnőt, és néhány kalóz kíséretében bevonult a központi épületbe.
Maxim, Colin és Sárga Szem eleinte gyanakodva méregette a táncoló, iszogató wangarabicaiakat,
de’ amikor látták, hogy az emberek úgy mulatoznak együtt a matarokkal és a tritonokkal, mintha
odakint semmi sem történt volna, ők is egyre jobb kedvre derültek. Már éppen belelendültek a
vigasságba, amikor egy sebhelyes arcú janiszi neoember lépett hozzájuk, és akadozva-dadogva
elmagyarázta nekik, hogy a Vad beszélni szeretne velük.
 A három fiú és Dimmy együtt lépett be a főépületbe. A Vad egy egyszerűen berendezett
dolgozószobában várt rájuk. Egy hatalmas, valódi fából készült íróasztal mögött állt; a Hercegnő, meg
két kalóz – az egyik matar volt, a másik triton – egy-egy öblös fotelban ült.
– Elég keveset tudunk a kialakult helyzetről – mondta a Vad minden bevezető nélkül a fiúknak. – A
Hercegnő már beszámolt arról, amit tud, de kíváncsiak lennénk arra is, amit ti láttatok.
– A Szövetség szétszakadására, meg ilyesmire gondol? – kérdezte Colin.
– Pontosan. Dimmy már nagyjából elmesélte, mi történt a Crispinen, de szeretném megismerni a
részleteket is.
Colin mély lélegzetet vett, és belekezdett a történetük elbeszélésébe. A Vad időnként közbeszólt,
feltett egy-egy kérdést, és végig figyelmes tekintettel hallgatta a fiút. Amikor Colin ahhoz a részhez
ért, hogy Sadelim hogyan menekítette ki őket a crispini amfiteátrumból, a Vad kérdőn a tritonkalózra
pillantott.
– Elég súlyosak a sérülései – mondta a férfi – , de életben marad. Ahogy én Sadelimet ismerem, pár
nap múlva már akár Véraréna meccset is vívhat majd.
A Vad bólintott, és intett Colinnak, hogy folytassa. A fiú elmondta, hogyan találkoztak össze Billyvel
meg Ray-jel, hogyan jutottak el a Pantherára, hogyan ismerkedtek meg a Hercegnővel, és hogyan
határozták el, hogy a matar flotta jelenléte ellenére visszatérnek a Wangarabicához. Dimmy
közbeszólt, és dühös-évődő hangon elmondta, hogy a fiúk nem is akartak visszajönni, és hogy az egész
az ő ötlete volt, de a Vad leintette.
– Tehát barátok vagytok? – kérdezte végül Colintól. – Furcsa, hogy titeket nem szédített meg ez a
galaxisméretű gyűlölködés.
Colin elgondolkozott.
– Azt hiszem, ez azért van, mert... – Elakadt.
– Mert nekünk hármunknak csak mi hárman vagyunk, és... – Sárga Szem sem tudta befejezni a
mondatot.
– Azért van – mondta végül Maxim – , mert... Mert barátok vagyunk, és kész. Szerintem elég
undorító dolog, hogy az emberek gyűlölik a matarokat, és fordítva. Minket pedig – mutatott magára,
meg a tritonkalózra – mindkét társaság utál.
– Mindegyik felnőtt hülye – mondta Sárga Szem határozottan, majd amikor rádöbbent, hogy ezt
éppen egy felnőttnek mondta, kijavította magát. – Vagyis majdnem mindegyik.
A Vad Maximra nézett, és elmosolyodott.
– A Hercegnőtől úgy hallottam, hogy neked támadt egy ötleted.
Maxim hirtelen azt sem tudta, miről lehet szó. Segítségkérőén a Hercegnőre pillantott.
– Gadgetia – mondta a nő mosolyogva.
– Aha! A Gadgetia! – Maxim a Vadra nézett. – Igen, kigondoltam valamit, de a Hercegnő
azt mondta, úgysem lehetne megcsinálni. Mert hogy felesleges. Meg azért, mert a Monarchiának meg
az Uniónak rengeteg hajója van.
– Azért mondd csak el! – biztatta a Vad. – Kíváncsi lennék rá.
Maxim egy kicsit megszédült, de végül nyelt egyet, és beszélni kezdett.
– Arra gondoltam, hogy sokan lehetnek olyanok a galaxisban, mint mi. Mármint mi hárman, Colinnal,
meg Sárga Szemmel. Olyanok, akiket annyira sem érdekel, ki melyik fajhoz tartozik, mint hogy kinek
milyen színű a szeme... Vagy ilyesmi. Úgy láttam, itt, Zap Cityben legalábbis senkit sem izgat, hogy
valaki matar, vagy mi. Meg a Pantherán se nagyon számított a dolog... Szóval, arra gondoltam, hogy
most, hogy a Pantherát el akarja foglalni az Unió, meg a Monarchia, segíthetnénk nekik. Mármint a
Pantherának.
– Hogyan? – kérdezte a matarkalóz.
– Egyszerű. Átmennénk a Gadgetiához, összeszednénk az Octopus Flotta hajóit, aztán átugranánk a
Pantherára, és szétlőnénk az Unió, meg a matarok flottáját.
A matarkalóz legyintett.
– Szép. Hősies. De mit csinálunk majd akkor, amikor az emberek és a matarok újabb hajókat
küldenének a Pantherához?
– Meg minek mennénk mi oda, amikor ők sem jöttek el hozzánk? – kérdezte a tritonférfi.
Maxim elbizonytalanodott. Már régóta motoszkált a fejében valami, de eddig nem sok ideje volt rá,
hogy végigpörgesse az agyában a gondolatot.
– Az nem igaz, hogy a Panthera nem segített. A Hercegnő eljött, és ez éppen elég volt a győzelemhez
– mondta. – Különben... Ami a későbbieket illeti... – Maxim kemény tekintettel végignézett a
teremben tartózkodókon. A gondolat formát öltött, és egyre világosabb lett. – Szerintem mi, akik nem
értünk egyet sem az Unióval, sem a Monarchiával, csak egyetlen módon védekezhetünk ellenük: ha
összefogunk. – Maxim újra elbizonytalanodott, és lehajtotta a fejét. – Vagy valami ilyesmi.
– Nagy szavak! – legyintett a matarkalóz.
– Ki fogna össze? – kérdezte a triton. – Mi, meg a Panthera? És még ki? Mert hogy ez kevés, nagyon
kevés...
– Összefogás! – kiáltotta a Vad, és az asztalra csapott. – Pontosan erről van szó!
A két férfi csodálkozva bámult rá.
– Gyerekes képzelődés – mondta a matar.
– Nem! – A Vad kilépett az asztala mögül, és járkálni kezdett. – Gondoljátok csak végig!
Ez a fiú – mutatott Maximra – megtalálta az egyetlen helyes megoldást. – Az egyik falhoz lépett, és
elkattintott egy kapcsolót. A fal kárpitlemezei félrecsúsztak, és a helyükön megjelent egy holotérkép.
A Vad szembefordult vele. – A galaxis. – Megnyomott egy újabb gombot. A mininapoktól ragyogó
hologram egyik csillaga éles fénnyel felragyogott. – Itt vagyunk mi... – Egy másik gomb, egy másik
villanás. – És ez itt a Panthera rendszere. Itt, a kettő között van a Gadgetia. – Egy harmadik gomb; a
térképen zöldes ragyogással felfénylett a Főtanács feloszlatását követően kijelölt Határsáv vonala. A
Vad a két férfi felé fordult. – Most már biztos, hogy a Szövetség szétszakadását háború fogja követni.
A Monarchia papcsászára és az Unió vezetői is egyeduralomra törnek. Mindkét birodalom meg akarja
majd szerezni a galaxist, és az első harcok éppen itt, a Határsávban fognak lezajlani.
– A háború már elkezdődött – szólt közbe a triton.
– Igen. És biztosak lehetünk benne, hogy egyedül még egy ilyen csatát nem tudunk megnyerni –
mondta a Vad. – De ha ezek a rendszerek – mutatott a Határsáv csillagaira – , vagy ezek közül néhány
szövetségre lép velünk... A Monarchiát le fogja kötni az Unió elleni harc, és viszont. Ha többen
leszünk, távol tudjuk tartani őket magunktól.
A matarkalóz felállt.
– Minek? A Wangarabica csak egy bolygó. Ha annyira kell nekik, akkor egyszerűbb lenne, ha egy
újabb harc helyett átköltöznénk valahová.
 – Hová? – kérdezte a Vad dühösen. – Ide? – mutatott a Monarchia felségterületére. – Vagy esetleg
ide? – bökött az Unióra.
– A galaxis végtelen – mondta a triton, és ő is felállt. – Találnánk olyan bolygót, ahol nyugtunk lenne
tőlük.
– De meddig? – kérdezte a Vad. – És milyen áron? Tegyük fel, hogy letelepszünk valahol.
Békében élhetünk egy darabig, de mi van akkor, ha a matarok vagy az emberek rájönnek, hogy nekik
szükségük van a mi új világunkra? Eljönnek, és elveszik. Mi pedig vándorolhatunk tovább.
A matar megvonta a vállát.
– Na és? Akkor vándorlunk.
– Vagy békét kötünk azzal, aki eljön hozzánk – mondta a triton.
A Vad a három fiúra mutatott.
– Ezeknek a gyerekeknek több eszük van, mint nektek! – kiáltotta. – Ők már látták, hogy az Unióban,
meg főleg a K.E.Á.L. Rendszerekben hogyan bánnak a nem emberekkel. Ezek után azt sem nehéz
elképzelni, hogy a Monarchiában milyen sors várna a nem matarokra. De tegyük fel, hogy mi is
olyanok vagyunk, mint a galaxis átlagpolgárai. Képzeljük el, mi történhetne, ha nem köröznének
minket. Te – mutatott a matarkalózra – talán békében élhetnél a Monarchiában. Én talán megtalálnám a
helyem az Unióban. De mi lenne veled? – nézett a tritonra. – Mi lenne az amosziakkal, a janisziakkal,
meg a többiekkel?
A két férfi elgondolkozott.
– Az egyetlen megoldás – mondta a Vad, és újra a térkép felé fordult – a szövetség. –
Elgondolkozott. – Egy harmadik birodalom, ahol mindenki ugyanúgy élhetne, mint a Galaktikus
Szövetség idején. Egy szabad zóna... – A Hercegnőre, majd a fiúkra nézett. – Nem is hangzik rosszul,
igaz?

XV. REPTÍLIA - 8.

Zap City: A galaxis szívében elhelyezkedő Kringer Rendszer hetedik bolygójának, a

Wangarabicának a fővárosa. A Morzsavilágként is emlegetett planéta egyetlen kontinensméretű
szigetének déli csücskén, közvetlenül a Hangok Óceánja partján, a mérsékelt éghajlati övben
helyezkedik el. Ipara jelentéktelen; természeti és építészeti érdekességekben szegény. Turisztikai
szempontból értéktelen. Az idetelepült törvényenkívüliek miatt turisták számára nem tanácsos a
meglátogatása.
– A Skylines-Skytours Utazási Iroda galaktikus útikalauzából (megjelent: a Galaktikus Szövetség
szerinti 2427. évben.)

Maxim, kezében négy pohárral, visszasétált a pulttól az asztalhoz.

– Furcsa ez a matar csapos – mondta, és letette a poharakat. – Egyfolytában a pultja alatt kuporog.
Clapton mohón felemelte az egyik poharat, ivott egy kortyot, majd Colinra nézett.
– Érdekes ember lehetett ez a Vad – mondta.
Colin bólintott.
 – Igen, az volt. Nekünk is megtetszett, főleg Maximnak. Igaz, Maxim?
A triton elmosolyodott, és leült.
– Tudja, tanító úr, ez az egész tulajdonképpen akkor és ott fogalmazódott meg bennem.
Nem akartam én prédikálni, vagy ilyesmi, csak... Csak eszembe jutott valami, és így jött ki belőlem.
Meg valahogy megkönnyebbültem, amikor megláttam Zap Cityt. Egy kalózokkal teli mocskos
bűntanyának képzeltem, és tessék, éppen az ellenkezője volt. Akkoriban az egész Wangarabicán
legfeljebb tízezren éltek, és a többségük farmer volt. A városban akkor még csak úgy két-háromezren
laktak. És mindenki szerette Carcallát, a Vadat, akitől a galaxisban mindenhol rettegtek...
– Mi is csak egyszer gyűlöltük, a legelején – mondta Colin. – Akkor, amikor összeszedte az
embereit, és a Hercegnő Ziggurathján elindultak a Gadgetia felé. Akkor nagyon utáltuk, mert
semmiképpen nem akart magával vinni minket.
– Így van – bólintott Maxim. – Zap Cityben kellett maradnunk. Carcalla viszont átment a
Gadgetiához. Összeszedtek vagy harminc csatahajót, aztán elvonultak a Panthera rendszerbe.
– Még időben érkeztek – mondta Colin. – Az Unió és a Monarchia flottái annyira el voltak foglalva
egymással, hogy csak annyit törődtek a körülöttük szálldosó pantherai hajókkal, mint egy vad amoszi
a feje mellett zümmögő legyekkel. – Colin a csuklyás köpeny alá nyúlt, és előhúzott egy lapos órát. –
Ha minden igaz, nemsokára meg fognak érkezni. – Claptonra pillantott. – Találkozónk van valakivel –
mondta nyugodt hangon, majd folytatta. – A csata majdnem két standard napon keresztül tartott, de
Carcalla harcedzett kalózai az elveszettnek hitt Octopus Flotta hajóival és fegyvereivel végül
megsemmisítették a fanatikus matarok flottáját, és az Unió hajóit is megfutamodásra kényszerítették.
Carcalla ezután szövetséget kötött a Panthera kormányával. Egy héttel később, amikor a médiákon
keresztül hivatalosan is bejelentették a Szabad Zóna létrehozását, iszonyatos felfordulás támadt az
egész galaxisban, de főleg a Határsávban. A matarok papcsászára és a K.E.Á.L. Rendszerek vezetői
kijelentették, hogy napokon belül eltapossák a „lázadó kalózférgeket”. Az Unió fajárulónak nevezte
Carcallát, a Monarchia pedig halálra ítélte a Panthera matar származású miniszterelnökét. A Határsáv
néhány bolygóján felkelés tört ki, két rendszerből elűzték a frissiben betelepített matar és ember
helyőrségeket. Fél évvel a Pantherai Csata után már négy rendszer tartozott a Szabad Zóna
államszövetségéhez.
Clapton tanító hátradőlt a székében, és az öreg emberekre jellemző rövidlátó hunyorgással a három
arcra nézett.
– Hat esztendeje láttalak benneteket utoljára...
– Nagy idő – mondta Sárga Szem, és bólintott. – Alig ismer meg minket, ugye? Sokat változtunk?
Colin elmosolyodott.
– És sokat változott a világ is. A Szabad Zónával ma már mindenkinek számolnia kell. A Monarchia
és az Unió megerősödött, de velük együtt fejlődtünk mi is. Huszonegy naprendszer tartozik a
szövetségünkhöz, és ez olyan erő, amellyel mindkét birodalomnak számolnia kell.
– Ma huszonegy rendszer – mondta Sárga Szem halkan. – Holnap talán még eggyel több.
Clapton tanító összerezzent.
– Csak nem a Reptíliáról beszélsz? Colin újra elmosolyodott.
– A galaxisban még számtalan olyan rendszer van, amelynek lakói szeretnének megszabadulni a
zsarnokaiktól. – Megfogta a poharát, az asztalra löttyintett pár csepp italt, és az ujjával rajzolgatni
kezdett az apró folyadéktócsába. – A Szabad Zóna megállíthatatlanul terjeszkedik. – A Reptilia –
mutatott az asztal plasztiklapján sötétlő parányi mélyedésre – hamarosan része lesz a harmadik
szektornak. – Az italtócsa szélét a lyukacska fölé húzta. – Ha minden igaz, pár percen belül
találkozunk a Reptília Felszabadítási Front vezetőivel. Ha bebizonyosodik, hogy a céljaik egyeznek a
miénkkel, a Szabad Zóna flottája belép a naprendszerbe, és két napon belül kisöpörjük innen a
matarokat.
– Magasságos istenek! – hördült fel Clapton. – Ti azért vagytok itt, hogy elfoglaljátok a Reptíliát?
– Ez így nem pontos – mondta Colin. – Az őslakók már akkor megszervezték az ellenállási
mozgalmat, amikor a Monarchia betette ide a lábát. Ha minden jól megy, mi nem teszünk mást, mint
hogy segítünk a Reptília polgárainak, hogy visszaállítsák a matarok hódítása előtti állapotokat. A
harcot nem mi fogjuk megvívni, hanem a reptíliaiak, és szó sincs arról, hogy elfoglaljuk a bolygót. Ha
sikerül kiűznünk innen a Monarchiát, a Reptília polgárai eldönthetik, csatlakoznak-e a Szabad
Zónához, a Humán Unióhoz pártolnak, vagy esetleg függetlenek akarnak maradni.
Clapton megvakarta a fejét.
– Hogyan? – kérdezte. – Arra számítasz, hogy pár őrült hazafinak sikerül elűznie a matarok
hadseregét?
– Tudomásunk szerint a bolygón legfeljebb ötezer matar űrgárdista állomásozik, és a flotta is csupán
néhány naszáddal rendelkezik. A Felszabadítási Frontnak legalább tizenkétezer tagja van, és
megfelelő fegyverekkel is rendelkeznek. – Colin elmosolyodott, és a fiatal tritonra nézett. – Maxim
barátunk már járt itt néhányszor, és a hajóján nem csupán pantherai jakhúst hozott... Azt a pár matar
hadihajót pedig igazán könnyen el tudjuk majd intézni.
– És mi van akkor, ha a matarok segítséget kérnek a Monarchia többi bolygójáról?
Colin megvonta a vállát.
– Ha ez bekövetkezne, és ha a Reptília új kormánya úgy dönt, hogy csatlakozik hozzánk, akkor a
Monarchia a Szabad Zóna teljes flottájával találja majd szemben magát.
Clapton lehajtotta a fejét, és elgondolkodott.
– Furcsa – mondta. – Annak idején, az Encomon eszembe se jutott volna, hogy egyszer éppen ti
hárman fogtok...
Clapton elhallgatott és felkapta a fejét. A helyiség ajtaja kivágódott.
– A Matar Monarchia nevében...! – ordította a terembe becsörtető őrjárat parancsnoka a szokásos,
ezerszer begyakorolt igazoltató-litániát.
A bárpult mellett ácsorgó bíborköpenyes, szemmel láthatóan részeg emberférfi idegesen beletúrt
sűrű szakállába, majd automatikus mozdulattal elővette az azonosítókártyáját.
– Itt valami nem stimmel – suttogta Clapton tanító. – Az őrjáratoknak legfeljebb öt tagja szokott
lenni...
Colin Maximra pillantott, aki megvonta a vállát.
– Ezek többen vannak.
– Lehet, hogy kiszagoltak valamit?
A kék testpáncélba bújtatott matar rohamosztagosok szétszóródtak a teremben. Négy a bejárat mellett
maradt, másik négy a pult mellé állt, ketten pedig megkezdték az igazoltatást.
A parancsnokuk lövésre készen tartott karabéllyal lecövekelte magát a terem közepén. A mozdulatai
merevek voltak; csak egyszer emelte fel a kezét, hogy megigazítsa az apró, idegesen pillogó
rágcsálószemei elé húzott infraszemüveget.
 – A kártyáját! – reccsent egy tolmácsmaszkkal eltorzított hang.
A pult mellett álló szakállas kereskedő átnyújtotta a plasztikkártyát. A matar gárdista előhúzott egy
kommunikátort, és beolvasta a férfi adatait, majd végighallgatta a Reptília Nyilvántartóhivatal
szolgálatos adatbáziskezelőjének visszajelzését.
– Tehát – mondta végül –, ön Pearl-John Blas, kereskedő, és a Beech rendszerből érkezett a
Reptíliára.
– Pontosan. – A szakállas férfi kényszeredetten elvigyorodott.
– És mi a szállítmánya? – kérdezte a matar katona.
A férfi előhúzott egy másik plasztiklapot, és a matar elé tartotta.
– Csak átutazóban vagyok a Reptílián – mondta, és vigyorogni próbált. – Tudja, hogy van ezekkel a
régi kereskedőhajókkal... Az enyémen is mindig elromlik valami.
– A szállítmánya? – kérdezte a gárdista ismét.
– Ó, csak egy pár chipet viszek...
– Komputeralkatrész? – A katona hátrafordult, és intett a parancsnokának.
– Ez őrült – súgta az asztal mellett ülő Clapton a társainak. – A Reptília előző kormányzója legalább
annyira irtózott komputerektől, mint az emberektől. Azt hiszem, az új se különb. – Idegesen
babrálgatni kezdte a poharát. – Fanatikusan hisz a papcsászárban. A múlt héten kivégeztetett egy
fickót, aki plazma-akkumulátorokkal próbált kereskedni.
– Ez jó – mondta Colin. – A matarok egyre jobban undorodnak a technikától. Úgy hallottam, hogy
legalább egy éve már új hajókat se építenek. – Elmosolyodott. – Figyelje meg, tanító úr, egyszer
eljutunk oda, hogy íjakkal, meg lándzsákkal fognak rohangászni.
– Jó is lenne, ha már ott tartanánk – mormolta Maxim.
Colin a terem közepén álló matar parancsnokra nézett. A fickó a csapost figyelte, aki mintha az ő
asztaluk felé intett volna a szemével. Volt valami nyugtalanító a pillantásában.
A bíborköpenyes fickó kezén bilincs csattant. A pult mellett álló négy gárdista közül kettő
előlépett, és kivezette a helyiségből. Az igazoltató duó Colinék asztalához vonult.
– Igazolják magukat! – A hang torz volt; a matar katona ósdi tolmácsmaszkot viselt.
Colin elkapta a pillantását a főmatarról, és az asztaluk előtt álló egyenruhásra nézett. A matar
rohamosztagos a válláig se ért, de a saját fajtájabeliek között így is óriásnak számíthatott. Colin látta,
hogy egyetlen jólirányzott ütéssel képes lenne bezúzni a puha patkánykoponyát – ám amikor a
tekintete az apró rohamosztagos tekintélyt parancsolóan csillogó karabélyára, és a munícióadagoló
panel tetején vörösen villogó százas számra tévedt, engedelmesen előhúzta a kártyáját.
A matar rohamosztagos összegyűjtötte a négy kártyát, hosszasan az asztalnál ülőkre nézett, majd
megfordult, és a parancsnokára pillantott. A komor arcú férfi bólintott. A terem falai mellett álló
gárdisták közelebb léptek, és a vállukhoz emelték a fegyvereiket. A parancsnok a csípőjéhez szorította
a karabélyát, és kimért léptekkel az asztalhoz sétált.
– A Matar Monarchia nevében letartóztatom magukat! Álljanak fel!
Colin Maximra nézett, és lassan bólintott. A triton megvonta a vállát, és lassan felállt.
– Megtudhatnánk, mi a vád? – kérdezte Colin.
A csapos kiugrott a pultja mögül, és lihegve, hajlongva a parancsnok mellé somfordált.
– Ezek a Monarchia ellenségei, nagyuram! – zihálta. – Felségsértő dolgokról beszélgettek!
 Ez – mutatott Colinra – bevallotta, hogy ismerik a Vadat, és hogy mind a négyen a Szabad Zóna
ügynökei. Valami összeesküvésfélét is emlegettek...
Maxim a köpenye alá csúsztatta a kezét, de Colin megrázta a fejét, és az ajtó mellett, meg a pult előtt
álló rohamosztagosok lövésre készen tartott karabélya felé biccentett.
A matar parancsnok egy szigorú mozdulattal elhallgattatta a fecsegő csapost, és intett a katonáinak,
bilincseljék meg a négy férfit.
– Ha kívánja, nagyuram – lihegte az alázatosan hajlongó csapos –, akkor most rögtön át tudom adni a
bizonyítékaimat. Csak arra kérem, ne felejtse el megemlíteni a kormányzó úr őkegyelmességének,
hogy tőlem származik az információ, és hogy...
A parancsnok hirtelen hátrafordult, és a csapos gyomrába döfte a karabélya csövét. A gárdisták
kirángatták az asztal mögül a négy foglyot. A parancsnok intett, hogy motozzák meg őket.
– Nincs nálunk tiltott fegyver – mondta Colin.
A gárdisták sorban az asztalra rakták a négy férfitól elkobzott késeket és tőröket. A parancsnok az
asztal elé lépett, és felemelt egy tenyérnyi, élesre köszörült peremű fém hajító korongot.
– Érdekes szerszám – mondta tűnődve.
– A Reptília törvényei nem tiltják... – próbált tiltakozni Clapton tanító, de a parancsnok szigorú
tekintete belé fojtotta a szót.
– A bizonyítékokat! – mondta a matar, és hátra sem fordulva a csapos felé nyújtotta a kezét.
– Igen, nagyuram, azonnal, máris hozom! – A csapos a gyomrára szorította a kezeit, de készségesen a
pultja mögé rohant, lehajolt, és kisvártatva egy kompukockát tett a parancsok markába. – Tessék,
nagyuram, ezen rajta van minden, amit ezek az árulók mondtak...
Megkérném, nagyuram, hogy ha lehetséges...
A parancsnok intett a katonáinak. A fegyveres matarok kettesével közrefogták a négy megbilincselt
foglyot, és elindultak a kijárat felé.
– ...ha egyetlen mód van rá... – A csapos a merev léptekkel kivonuló parancsnok után rohant, és
hajlongani kezdett. – Ha megtenné, hogy megemlíti a kormányzó úr őméltóságának, hogy...
A parancsnok megtorpant, és a csapos felé fordul.
– A papcsászár minden alattvalójának kötelessége, hogy leleplezze a Monarchia ellenségeit –
mondta, és a katonái után kisietett a helyiségből.

***

A rohamosztagos parancsnoka még nem láthatta a kompukockát, még fogalma sem lehetett arról,
hogy a fontoskodó csapos valóban a Monarchia veszélyes ellenségeit leplezte-e le, ám mégis úgy
döntött, jobb, ha a foglyokat elkülöníti egymástól, és a kézbilincseken kívül még egy-egy izombénító
injekciót is beadat nekik.
Colin magatehetetlenül hevert a katonai légsikló szűk fülkéjében. A pilóta nem lehetett valami nagy
szakértője mesterségének, mert a gép minden egyes légörvénynél úgy rázkódott, akár egy göröngyös
úton haladó kocsi. Maximot egy másik gépre rakták fel, Sárga Szemet és Clapton tanítót pedig egy
harmadikra. Colin elképzelni sem tudta, hogy hova viszik őket, de sejtette, hogy a csaposnak
köszönhetően nem sok jóra számíthat.
 Miután a sikló végre abbahagyta a hánykódást, és leereszkedett, Colint két matar gárdista kirángatta
a fülkéből. Ahogy felállították, és a hóna alá nyúlva vonszolni kezdték. Colin megpróbált szétnézni.
Az éjszaka sötétjét csak a sikló belsejéből előtörő halvány fény szaggatta szét, meg a város furcsán
távolinak tűnő, erőtlenül pislákoló fényei. Colin úgy látta, egy erődítmény-szerű épület tetején
lehetnek.
A testét vonszoló matarok hirtelen eleresztették. Colin összerogyott és elterült a repedezett betonon.
Karnyújtásnyi távolságban egy másik test hevert; az arc pikkelyein furcsán csillogott a felhők mögül
előkandikáló holdtrió fénye. Colin megpróbálta megszólítani Maximot, de szavak helyett csak valami
értelmetlen hörgés buggyant elő a torkából.
Colin átkozta magát óvatlanságáért. Gondolnia kellett volna rá, hogy a csapos esetleg kihallgatja a
beszélgetésüket, de annyira meglepte, hogy összefutottak Clapton tanítóval, annyira megörült a
találkozásnak, hogy ostoba kölyök módjára nem ügyelt a biztonságra.
Ráadásul, jutott eszébe, nem csak ők négyen kerültek bajba. A Reptília Felszabadítási Front
küldöttei minden bizonnyal elmentek a találkozóra, de a Szabad Zóna három képviselője helyett egy-
két szakasznyi matar rohamosztagos várt rájuk abban az átkozott ivóban. Talán egy egész világ sorsa
múlott azon, hogy ő ilyen ügyetlen volt.
Pedig Carcalla hányszor, de hányszor elmondta nekik, hogy egy jó katona mindig úgy viselkedik,
mintha ezer ellenség venné körül! Különösen akkor, ha valóban ellenséges területen van.
A Wangarabicán töltött évek alatt Carcallától, Sadelimtől és a Hercegnőtől tanultak a legtöbbet. A
Vad megkövetelte tőlük, hogy iskolába járjanak, de az igazi oktatás csak akkor kezdődött, amikor a
tanítók végre hazaeresztették őket.
Haza... A Wangarabicán mindhárman otthonra találtak. Valódi otthonra, egy olyan helyre, ahol
biztonságban érezhették magukat, és – ami a legfontosabb volt – együtt maradhattak. Az Encomon
töltött évek során már nem is reménykedett benne, hogy az életében rátalál majd egy ilyen helyre.
Imádta, amikor Carcalla leültette őket hármukat meg Dimmyt, és mesélt. Persze ezek a mesék nem
olyanok voltak, amikkel a kiskölyköket szórakoztatják; ezekből tanulni lehetett, méghozzá csupa olyan
dolgot, ami egy katonának hasznára válhat. Mert Carcalla katonákat akart nevelni belőlük. Jó
katonákat. A legjobbakat.
– Tudjátok – mondogatta mindig –, nem elég, hogy mi létrehoztuk a Szabad Zónát.
Mindig kell lennie valakinek, aki hajlandó és képes megvédeni. A Monarchia és az Unió sohasem
fog lemondani arról, hogy legyőzze a vetélytársait. Nem... A soha rossz szó. Talán egyszer, néhány
nemzedék, néhány évszázad múlva majd rájönnek arra, hogy felesleges egymás ellen harcolniuk.
Talán egyre több matarkölyök és embergyerek fog úgy gondolkodni, mint ti, és amikor felnőnek, nem
az apáik által meghatározott célokért fognak küzdeni... De nektek még azzal a tudattal kell élnetek,
hogy két hatalmas ellenség ólálkodik a Szabad Zóna körül, és mindkettő készen áll arra, hogy
bármelyik pillanatban eltaposson minket. Harcosokká kell válnotok, hadvezérekké, hogy egyszer majd
lehessenek hozzátok hasonlók, akiknek felnőttként már csak a béke problémáival kell megküzdeniük.
Carcalla mindig szépen beszélt – a Hercegnő viszont annál keményebben bánt velük.
Megtanította őket arra, hogyan védjék meg magukat, de arról ő sem mondott semmit, hogy az
embernek hogyan kell kivágnia magát egy ilyen helyzetből...
Colin megpróbált az oldalára fordulni. A szervezetébe injektált szer elég silány minőségű lehetett,
mert a hatása mintha csökkent volna. Colin maga elé tartotta összebilincselt kezeit, de hiába próbált
talpra állni, a lába még mindig nem engedelmeskedett az akaratának.
 Sadelim persze tudná, hogy ilyenkor mit tegyen! Igaz, nem túl valószínű, hogy ő valaha ilyen
helyzetbe kerülne. Sadelim mindig úgy viselkedett, mintha egyáltalán nem ismerné a fájdalmat.
És Dimmy? Ő vajon mit csinálna?
Amikor elindultak erre a találkozóra, Sadelim mindenképpen el akarta kísérni őket, de nem engedték
meg neki. Egy amoszit mindenki észrevesz; ennyi erővel akár szétordíthatták volna a Reptílián, hogy
ők a Szabad Zóna kapitányai, akik azért jöttek, hogy megszabadítsák a bolygót a mataroktól.
Sadelimet nem hozták magukkal, de mégis szétkürtölték, hogy ellenséges ügynökök...
Colin testét görcsbe merevítette a bénítószer. Minden izma fájt, és úgy érezte, mintha valaki vörösre
izzított fogókkal tépné a húsát.
Sadelim most a Ziggurath fedélzetén van, és Dimmyvel együtt az ő jelentkezésüket várja.
Csakúgy, mint a Szabad Zóna többi, a Reptília rendszer szomszédságában várakozó csatahajójának
legénysége. De hiába várnak...
A két matar újra felemelte Colint. Arrébb vonszolták néhány méterrel, és betuszkolták egy liftbe. A
fülke elindult lefelé, majd egy végtelenségnek tetsző idő után megállt.
Colin magatehetetlenül tűrte, hogy a rohamosztagosok végigvonszolják egy végtelennek tetsző
folyosón. Fémpadló – fémfalak – sötétebb fémkapuk. Az egyik kinyílt. Colin érezte, hogy a teste a
levegőbe emelkedik. Az izombénító drog nem tompította le az esés utáni fájdalmat. Colin a hátára
zuhant, és maga elé bámult. A sötét fémajtó nagyot döndülve becsapódott mögötte. Egy hosszú percig
mozdulatlanul és némán borult rá a cella sötétje, aztán az egyik sarokban felizzott három vörös pont.
Valami megmozdult. Valami Colin felé lendült. Mit is mondott Clapton tanító? A matarok irtóznak a
gépektől...
A Galaktikus Szövetség színjáték volt csupán: az emberek azt játszották, hogy békében megférnek a
többi fajjal, a matarok pedig azt, hogy tetszik nekik az emberek által rájuk kényszerített életforma. De
a függöny lehullt, a színjáték véget ért, és minden szereplő elvesztette az álarcát. Az emberek
többségéről kiderült, hogy gyűlölnek mindent, ami nem olyan, mint ők – a matarok pedig bevallották,
hogy még mindig a régi istenekben hisznek.
Azokban az istenekben, akik azt prédikálják, hogy népüknek egyetlen vezetője lehet csupán: a
papcsászár. D’ankis-lu-Pree pedig gyűlöli a robotokat – hogyan lehetséges akkor...?
Colin lehunyta a szemeit, és magatehetetlenül tűrte, hogy a vallatódroid puha csápjai a koponyájára
tapadjanak.

***

A sötétben az idő végtelen volt, akárcsak a fájdalom. A droid gépies, kegyetlen monotonitással
végezte a beléprogramozott feladatot, Colin pedig megadóan tűrte, hogy a gondolatokat kirángassák a
fejéből.
Hosszú percek, hosszú órák múltak el, mire a vallatódroid visszahúzódott. Colin pár percig még
mozdulatlanul hevert, majd amikor egy metszően jeges fájdalomhullám kíséretében a bénító drog
hatása végre megszűnt, a hátára gördült, és nyögve felült.
A cella elérhetetlenül magas mennyezetébe vágott hosszúkás résen keresztül egyre élesebb sugárban
csordult be a Panthera felkelő napjainak reggeli fénye. Colin a gyógyítóan meleg fénysugárba tartotta
az arcát, és megpróbálta összeszedni a gondolatait.
 A vallatódroid valószínűleg már mindent tud, amit ő. De mit kezdhetnek mindezzel? A matarok meg
fogják tudni, hogy a Panthera rendszer előtt egy ellenséges flotta várja a jelet, és hogy a leigázottnak
hitt bolygó őslakossága egyáltalán nem hálás D’ankis-lu-Pree papcsászárnak, amiért befogadta őket
alattvalói közé. A Panthera kormányzója valószínűleg segítséget fog kérni a Monarchiától – beletelik
majd egy kis időbe, mire a flotta megérkezik, de utána már nehezebb, sokkal nehezebb lesz elűzni a
matarokat. A Panthera lakó kénytelenek lesznek megvárni a következő alkalmat, ami talán csak évek,
évtizedek múlva fog eljönni.
***

A napok fénysugara elhalványult, amikor a cella ajtaja újra kivágódott. Két matar lépett be a
fogolyhoz, másik kettő pedig lövésre készen tartott fegyverrel a folyosón várt rá.
Colin megadóan tűrte, hogy felállítsák és kivezessék. A folyosón három másik csoportot látott;
Maxim és Sárga Szem megpróbált feléje biccenteni, de a vén Clapton tanítót mintha összetörte volna
a fogságban töltött néhány óra.
A menet elindult a folyosó vége felé. Beszálltak egy liftbe. A fülke emelkedni kezdett.
– Vallatódroid? – Maxim a foga között szűrte a szavakat.
Colin bólintott. A fülke felért az erődítmény tetejére, és megállt. A matar őrök a karabélyaik
csövével kilökdösték a foglyokat. A hatalmas, lapos tetőn négy ütött-kopott páncélozott, katonai
légsikló állt egymás mellett, és valamivel távolabb, egy fegyveres matarokból álló gyűrűben egy
ötödik, sokkal díszesebb, sokkal újabbnak tűnő ötödik. Az őrök ehhez taszigálták foglyaikat.
– Mi a francot akarnak ezek? – kérdezte Maxim.
– Egyértelmű, nem? – kérdezett vissza Colin. – Te mit tennél a helyükben?
Maxim bólintott.
– Nagy marhák voltunk ott, abban a kocsmában – mondta.
– Hát... Azok. – Colin a jobb oldalán tántorgó Claptonra nézett. – Ne haragudjon, tanító úr.
Nem igazán így képzeltük a dolgot.
Az őrök megállították a foglyokat. Colin körbefordult. A díszes, fényesre törölt légsikló ajtajának két
oldalán öt-öt matar állt, valamivel távolabb pedig még négy. A hátuk mögött nyolc őr toporgott.
Huszonkettő négy ellen – még akkor is reménytelen küzdelem lenne, ha a matarok nem lennének állig
felfegyverezve.
Egy perccel később ez az arány még tovább romlott: a légsikló ajtajában megjelent két, a Panthera
kormányzói testőreinek fényes egyenruháját viselő gárdista. A foglyokra irányították a fegyvereiket,
majd az egyikük hátrafordult.
– Hú! – morogta Maxim gúnyosan. – Marha fontosnak találhatták, amit kiszedtek belőlünk! A
helybéli főpatkány a saját szemével akar látni minket.
– Valami ilyesmitől féltem – dörmögte Colin.
A Panthera kormányzója meglepően fiatal volt, legfeljebb tizenkét-tizenhárom standard éves lehetett,
ami emberi időszámítás szerint legfeljebb húsz-huszonöt évnek felelt meg.
Rangjához illően díszes ruhát viselt; széles, crispini gyémántokkal kirakott övéből két
plazmapisztoly markolata kandikált elő. A fején széles fémpánt csillogott, az egyik szeme helyén egy
implant minikamerája feketéllett.
 Az őrök parancsnoka feszes díszléptekkel elémasírozott, tisztelgésre emelte a kezét, és matar
nyelven jelentést tett. A kormányzó unottan legyintett, a foglyok elé lépett, tüzetesen végigmérte őket,
majd elvakkantott néhány parancsnak hangzó szót. A gárdisták parancsnoka meglepődött, tiltakozóan
felemelte a kezét, de a kormányzó egy intéssel belefojtotta a szót. A parancsnok vonakodva leoldozta
a foglyok lábáról a bilincseket.
A légsikló ajtajában álló testőrök egyike Colin elé lépett, és durva mozdulattal belökte a gépbe.
Colin a padlóra zuhant, és mire feltápászkodott, már Maxim is mellett hevert. A testőrök Sárga
Szemet és a vén Clapton tanítót is felkísérték, majd a kormányzó is beszállt. A légsikló felemelkedett.
A két testőr az egyik fal mellé ültette a foglyokat. Kisvártatva megjelent a kormányzó. Egy
tolmácsmaszk takarta az arcát.
– Üdvözlöm önöket – mondta lassan.
Colin értetlenül Maximra nézett. A triton megvonta a vállát.
– Önök a Szabad Zóna katonái – mondta a kormányzó, és a foglyok elé tartott egy kompukockát. – A
Monarchia törvényei szerint már az is elég lenne a halálos ítélet kimondására, ami tegnap este abban
a kikötői bárban elhangzott.
– Lenne? – kérdezte Colin gyanakodva.
A kormányzó mosolyra húzta a száját a maszk alatt.
– Most bizonyára csodálkoznak – mondta. – Ostobán viselkedtek. Mondhatni gyerekesen.
Maxim dühösen felmordult és nekifeszült a kezeit egymáshoz szorító bilincsnek, majd előrerúgott, és
kisöpörte a mellette álló testőr lábát. A matar elvágódott. Colin előrevetődött, és a másik testőr
gyomrába fejelt. Maxim oldalra gurult, és a térdeivel összeszorította az első testőr nyakát. Colin
kínlódva maga alá gyűrte a második fickót, a háta mögé került, és a nyakához feszítette a bilincse
láncát.
– Maxim Fishborne! Ön már gyermekkorában is ilyen forrófejű volt. Előbb ütött, és csak utána
gondolkozott.
Colin hátrafordult. A kormányzó két plazmapisztolyt tartott a kezében.
– Üljenek vissza, különben... – mondta fenyegetően.
Colin levette a láncot a fulladozó matar testőr nyakáról, és Maxim is hátrahúzdott a saját áldozatától.
A kormányzó nevetéshez hasonló hangot hallatott. A mechanikus szem halk kamerasurrogással
végigmérte Maximot.
– Igen – mondta. – Egyszer, a Crispinen elkövetett egy különösen nagy ostobaságot.
Maxim Colinra nézett. Colin elhúzta a száját.
– Biztos D’rindára gondol – mondta, és a kormányzó felé fordult. – Úgy látom, tüzetesen
áttanulmányozta a róluk szerzett anyagot.
A kormányzó újra felnevetett.
– Ez igaz! – mondta, és intett a testőreinek, álljanak mellé. – De tulajdonképpen nem is volt rá
szükségem. Azt a bizonyos történetet meglehetősen jól ismerem. Emlékszem rá.
– Igen – folytatta a kormányzó, és megcsóválta a fejét. – Ti, Colin, elmenekültetek, de nekem a
Crispinen kellett maradnom. Ti azt hittétek, hogy meghaltam. De nem. Csak megsebesültem. A Crispin
szanitécei örültek, hogy valakin kipróbálhatják ennek az új implantnak a működését. Kísérleti
patkányt csináltak belőlem. De szerencsém volt: az implant azóta is remekül működik. – A kormányzó
az övébe dugta a két plazmapisztolyt és a testőreire nézett. – Vegyétek le róluk a bilincseket... Igen –
fordult újra a négy férfi felé. – Jól működik. Ha akarom, képes vagyok vele rögzíteni, amit látok, és ha
úgy akarom, akár ezerszer visszanézhetek minden filmet. – Megkopogtatta a minikamerát. – A
memóriája nagyobb, és főleg jobb, mint az enyém... De nem sok olyan film van, amit le szoktam
játszani magamnak. Elég volt egyszer látnom, ahogy a crispini vademberek halálra kínozták azokat a
matarkölyköket...
Colin a szemimplanttal csúfított, tolmácsmaszkkal takart arcra meredt.
– D’rinda? – kérdezte döbbenten.
– D’rinda! – kiáltotta Maxim és Sárga Szem egyszerre.
A kormányzó elvigyorodott és lassan bólintott.
– Szerencsém volt – mondta. – A Fajháború második évében a Humán Unió engem is átadott a
Monarchiának. Jó üzletet csináltak: négy ember kölyköt kaptak értem cserébe.
A két testőr levette Colin kezéről a fémkarikákat.
– És hogy lett belőled...?
– Kormányzó? – kérdezte D’rinda, és elmosolyodott, és legyintett. – Újra szerencsém volt.
A papcsászár az ellene elkövetett merénylet után maga mellé szólította a megbízható híveit.
Az elfoglalt bolygókra feláldozható matarokat küldött.
Colin elgondolkodva megdörzsölte a csuklóit.
– És most? – kérdezte, és D’rinda ép szemébe nézett.
D’rinda megcsóválta a fejét, és Maxim felé fordult.
– Azt hiszem, akkor, ott a Crispinen megmentetted az életemet. És megtanítottál valamire... A
fajháború őrültség. A papcsászár elmebeteg. Az Unió vezetői vadállatok.
Fajelméletek? Igaz hit? Badarság az egész! Ebben a galaxisban csak egyetlen dolog létezik, ami
igazán számít... – Felemelte a kezét, és legyintett. – Mindegy...
– Most hova visznek minket? – szólalt meg Clapton tanító erőtlen, riadt hangon.
– A kormányzói palotába. A Reptília Felszabadítási Front vezetőivel akartatok találkozni, igaz? Már
várnak rátok.
Colin meghökkent.
– De hiszen te vagy a bolygó... – kezdte, de elcsuklott a hangja.
– A kormányzó? A papcsászár képviselője? – D’rinda elvigyorodott. – Nem, Colin. Én csak egy
matar vagyok a sok közül... Azok közül, akik éppen olyan feleslegesnek tartják a háborúsdit, mint ti
magatok. Azt hiszem, a Matar Monarchiának nemsokára le kell mondania a Reptília nevű bolygóról.
– De... – kérdezte Colin. – De miért?
– Mert én már rájöttem, hogy mi az a dolog, ami mindennél fontosabb. – D’rinda megfordult, és
előrement a sikló pilótafülkéjébe.
– Te, Colin – szólalt meg Sárga Szem hosszú csend után. – Mi az ördögre gondolt ez?
Colin eltűnődött.
– Azt hiszem, Sárga Szem, neked nem is az ember-nyelvvel van gondod. Nem a tolmácskomputered
programozása hiányos. A te bajod innen ered – mondta, és megkopogtatta a fejét.
Sárga Szem Maximra nézett.
 – Ennek meg mi baja?
A triton elvigyorodott.
– Barátság, Sárga Szem. Tanítsd meg a komputerednek...

EPILÓGUS

A Szabad Zóna (más néven: Carcalla-du-Wangarabica, a Vad Birodalma): A galaxis mértani

középpontjában elhelyezkedő, kéttucatnyi naprendszert magába foglaló terület. Központja a
Wangarabica, fővárosa Zap City. A bolygószövetség polgárai között az egyes bolygók őslakosain
kívül megtalálhatjuk a Humán Unióból idemenekült embereket és a Matar Monarchiából
megszökött renegát matarokat és tritonokat is. (Megjegyzés: papcsászárunk, D’ankis-lu-Pree
kötetünk szerkesztésével egyidőben rendelte el a felszámolását. Mire olvasóink e sorokat olvassák,
a Dicsőséges Matar Armada már minden bizonnyal történelemmé változtatta a Szabad Zóna létét.)
– R’uuder-lu-Pree: Encyclopedia Galactica (megjelent: Új Monarchia szerinti 19-ben, a Matar
Monarchia támogatásával)

IDŐVONAL

(A Galaktikus Szövetség
időszámítása szerint)
– 2234. – Az Encomra megérkeznek az első telepesek.
– 2419. – Colin Ňîăî és Maxim Fishborne születése – 2420. – Diamonda-du-Wangarabica születése
– 2426. – Sárga Szem születése
– 2434. – A Főtanács feloszlatása, a Galaktikus Szövetség felbomlása – 2440. – A Reptília
csatlakozása a Szabad Zónához – 2453. (matar időszámítás szerint: az Új Monarchia 19. esztendeje)
– Az Encyclopedia Galactica megjelenése.