M.A.G.U.S.

Wayne Chapman
Halk szókkal, sötét húrokon

Delta Vision
Budapest, 2013

2
 Tartalomjegyzék
A Teremtés titkos története
Leviatán
Halk szókkal, sötét húrokon
Együttállás
Prófécia
Zászlók hulltán, bálványok dőltekor

3
 A Teremtés titkos története
a Riva apokrif dorani átirata nyomán

A múlt beláthatatlan távolában kilenc utazó, megannyi névtelen,

ősöreg úmat nyilvánult meg Satralis anyagi síkján.
Egy felfoghatatlan messzeségben dúló háborúból menekültek, és
mindenek felett nyugalomra vágytak: választott menedéküket világnyi
kristályszférák burkába zárták, hogy elrejtsék a mindenség figyelő
szemei elől. A mennybolt megalkotása Teremtésnek, a Teremtés utáni
idő korok előtti kornak neveztetik; csillagfénnyel átszőtt homályában
fogantak Satralis első mítoszai.
Az úmatok nem csak nevükben voltak nagyok. Anyagi vetületük
égig érő kristálypillérei gyökérzetükkel egymásba és a világ szívébe
fogódzva hordozták a szférák súlyát. Nem voltak csontjaik és nem
volt húsuk, de voltak álmaik - s mert testvérként osztoztak rajtuk,
tagok nélkül is megérinthették, szavak nélkül is megértették egymást.
Sosem feledték, honnan jöttek és mi hozta őket e világra: az eónok
során számos üldözöttet fogadtak be és egyesítettek életközösségük
örökkévaló nyugalmában. Nem ismertek mást, csak békességet; az
Ófa legendája, Aquí, Mung és Mvah hatalma mind tőlük és általuk
való.
Ők voltak Satralis első urai, a kapuk és a törvények alkotói - a
Kilencek, akiktől e világ minden szépsége és iszonyata ered.
A nyomukat kutató ellenség - az Egy - az örök éjen át érkezett. Úgy
tartják, a nyitott kapukra figyelt fel, de nem próbált áttörni rajtuk. Az
anyagi világban támadott inkább: csapása rést ütött a szférák
kristályburkán, és a külső fagy áradatát zúdította Satralis eleven
erdejére.
A Kilencek fájdalomra eszméltek végesincs álmukból. Látták
maguk körül a pusztulást, és tudták, hogy elérkezett az idejük.
Gyökereiket hátrahagyva, a világ pilléreiből soklapú pengékké válva
lódultak a sebzett mennybolt felé, hogy kínzójukon bosszút vegyenek.

4
 Így kezdődött az úmadarr, a Nagyok háborúja, mely csaknem
elpusztította és a felismerhetetlenségig megváltoztatta a világot; a
küzdelem, melynek két csúcspontja között tizenöt ezredév telt el.
Az Egyet elbizakodottá tette a siker. Ahelyett, hogy kivárta vagy
siettette volna a kristályburok széthullását, a belsejébe nyomult, hogy
a szférák törmelékének örvénylő fellegei közt ütközzön meg
ellenfeleivel.
Az úmatok harca rendszerint magányos, a Kilencek azonban más
utat jártak: hatalmukat megsokszorozták a közös létezés állandósult
keresztáramai. Mire a törmelékből született holdak felfedték arcukat,
győzelmet arattak; lebírták és ízekre szaggatták támadójukat halódó
édenük felett. Erejük maradékával a szférákon tátongó sebet is
sikerült összezárniuk mielőtt rövid - halandók mércéjén
örökkévalóságnyi - pihenőre késztette őket a kimerültség.
Első avatárjaikat eszmélésükkor, az eleven erdőség létformáinak
hasonlatosságára alkották meg. Alig várták, hogy enyhíthessenek
szenvedésükön… az ébren álmodó kristályrengetegnek azonban
nyomát sem lelték ott, ahová várakozással eltelve aláereszkedtek.
A földrészen, amit ma Ynevként ismerünk, apró és mulandó lények
bonyolult társadalma virágzott. A csillagvilág démonainak, külső
síkok szörnyeinek vélték az avatárokat, és oltalmazójuk segítségéért
folyamodtak. A Kilencek meghökkentek - értetlenségük csak akkor
változott vad indulattá, mikor az Oltalmazóban legyőzött ellenfelükre,
az életközösség pusztulását okozó Egyre ismertek.
Azonnal átlátták, hogy későn érkeztek: a szétszaggatott úmatnak
elég ideje volt szétszórt vetületeit új mintává rendezni. Sajátjának
tekintette a világot, mely életben tartotta, és védencei, a csillagkert
romjain nyüzsgő parányok is a magukénak vallották őt; szilárd hitük
tovább növelte amúgy sem lebecsülendő erejét.
Mikor az Oltalmazó a békesség nevében távozásra szólította őket,
a Kilencek nem szegültek ellene. Visszatértek szféráik magasába,
hogy tanácsot tartsanak; égtek a vágytól, hogy visszavehessék, ami az
övék. Új, harcra és pusztításra alkotott avatárjaik messze északon
szálltak alá, és roppant sáncot gyűrtek fel a világ tengelyében - így

5
született a hegység, melyet a hetedkor népei Sheralnak neveznek.
Miután birtokuk határát kijelölték, a Kilencek szövetségesek után
néztek. Távoli síkokra nyitottak kapukat, idegen világok hírből sem
ismert fajzatait szólították és kötötték magukhoz, a rémségek által
pedig, amikre szolgáikat és azok szolgáit tanították, maguk is
szörnyetegekké lettek.
Elközelgett az úmadarr második felvonása: az övéit oltalmazó Egy
küzdelme a menedéküktől megfosztott Kilencekkel.
A Kilencek az ellenség szent hegyére, a Kromarrára mérték első
csapásukat, hogy kultuszának is gerincét törjék. Olyan erővel
sújtottak le, hogy a kontinens partvonala széttöredezett - a vetődés
nyomán falként ágaskodott fel és zúdult nyugatnak a sötéten tajtékzó
tengerár. A szférákig gomolygó por elsötétítette az eget; a kontinens
vonagló testén újra és újra végigvert a Nagyok dühének hamu- és
kőzápora.
Az Oltalmazó új irányt szabott az alant hömpölygő vizeknek, hogy
a Világgerinc résein átözönlő ármádiákat, Aquí, Mung és Mvah
gyermekeit, hullámsírba temesse. Sokukat megtörte és homályba
taszította, uraikat azonban nem tudta féken tartani. Seregei lábon
sorvadtak el, városait és szent helyeit sorra emésztették el a Kilencek
támasztotta tűzviharok.
Rádöbbent, hogy nem győzhet; hogy százszor is elsirathatja összes
teremtményét, mielőtt ellenfelei egyetlen szövetségesüket hiányolni
kezdik. Megértette, hogy jelenlegi mintázatában nem versenghet a
Kilencek gátlástalanságával, békéért folyamodott hát... de csak újabb
földindulást, újabb sikolyokat és félbemaradt imákat kapott válaszul.
Szorultságában olyasmit tett, aminek következményeit máig nyögi a
szférák alatti világ. Megbontotta a létezés kárpitját, szálaiból rontást
szőtt az úmatok képére, és akarat gyanánt emésztő indulattal, a
pusztítás és bomlasztás sosem szűnő vágyával ruházta fel. Azt
remélte, kikezdheti vele a Kilencek egységét - hogy időt nyerhet, míg
megváltást talál övéi számára.
Átka éjszín forgatagként cikázott a Világgerinc felé, mikor
megébredt, és a csúcsok közti ritkás légbe rikoltotta gyűlöletét.

6
Hangjától ormok inogtak meg, csillagfény dermesztette jégfolyamok
porlottak szét… célját azonban sosem érte el, és mikor a Kilencek
csapása az északi lejtők felett a világok közti űrbe taszította, a
majdani Tinoloktól a lassan növekvő Quironeiáig beterítette
kontinenst emléke mérget párálló szilánkjaival.
Avida Dolor megérkezett.
Mérge szétáradt a kontinens ereiben, kacaja a szférák magasától a
Satralis szívéig érő gyökerekig megreszkettette a Teremtés művét.
Mohón töltekezett az úmatok dühével és a halandók kínjaival -
részévé lett a halódó világnak, ahonnan csak az élet utolsó szikráival
együtt lehet kipurgálni.
Az úmadarr tovább tombolt. A parányok városai porrá lettek,
csodásan bonyolult társadalmuk hírmondói barlangok mélyén
szűköltek a megváltó halálért. Tizennégy évezred vívmányai
enyésztek semmivé egyetlen évszázadnyi őrületben.
A legbelső gömbhéj már olvadozott a lángviharok hevétől, anyaga
mérföldes cseppekben hullott alá, hogy friss lávagejzíreket fakasszon
az Oltalmazó világának romjain, mire a Kilencek dühe csillapulni
kezdett. Hogy miért, nem tudjuk, és aligha tudjuk meg valaha is.
Az avatárok hatalmasak voltak és irtóztatók, Aquí, Mung és Mvah
népének maradéka rettegve hódolt nekik. De volt testük, szemük és
szájuk, sőt, talán szívük is: mikor a bukottak népének barlangok
mélyéről felszálló sóhajában önnön fájdalmukra és
reménytelenségükre ismertek, felhagytak a pusztítással, és a világra
szakadt csendben meghallották az Oltalmazó üzenetét. A bukott
úmatét, aki saját halálát kínálta a hitét valló százmilliókból maradt
ezrek életéért.
Az alku létrejöttekor maga metélte el a szálakat, amik a létezéshez
kötötték. Mire a Kilencek megálljt parancsoltak övéiknek, és
szavuknak állva megjelentek a Fehér Éjszaka Tükre körül, ellenfelük
mintázata már széthullóban volt. Több száz aspektusra hasadt, melyek
dühödt igyekezettel fúrták magukat Ynev rögei közé, hogy mielőbb
szabadulhassanak a közös létezés nyűgétől.
Az Oltalmazó anélkül távozott a világból, hogy biztosítékot

7
követelt vagy kegyelemért esengett volna; a győztesekre bízta,
teljesítik-e az alku rájuk eső részét, mielőtt tettük következményeivel
szembenéznek.
A Kilencek menteni próbálták a menthetőt. Együttes erővel
megfékezték csatlósaikat, és halálnak adták mindazokat, akik Aquí,
Mung és Mvah népéből ellenük szegültek. Felkutatták az Oltalmazó
teremtményeinek maradékát, és tőlük telhetően enyhítettek
szenvedésükön… a bűntudattól azonban hiába próbáltak szabadulni.
Kísérletet tettek az eltiport kultúra újraélesztésére, de legjobb
igyekezetük ellenére annak mind szánandóbb torzképét kapták
eredményül. A mulandó lények csak kényszerből engedelmeskedtek
akaratuknak, és iszonyattal vegyes gyűlölettel tekintettek rájuk.
Látván, hogy immár egymás ellen is fenekednek, a Kilencek
megértették, hogy nem maradhatnak tovább az anyag világában. Hogy
távozniuk s rejtezniük kell mindaddig, míg a mulandók
cselekedeteinek törvényszerűségeit, lelkük végső titkaival együtt, ki
nem ismerik.
Titkos menedéket alkottak hát a szférákon belüli tér egy távoli
pontján, melyet Satralis lakói elől mindenkor elrejt a harmadik hold
vándorló árnya. Lényegük ott szunnyad azóta is, avatárjaik azonban
vissza-vissszatérnek; koronként kilencen, más-más alakban és néven,
lényegükben mégis változatlanul.
Ők a jellel születettek, akikről a legendák beszélnek; ők, akik
hosszú életükben több harcot és halált látnak, többet nyernek és
veszítnek bármely anya szülte lénynél. Sehol nem lelnek nyugalmat,
mert a szférák súlyát hordják mulandó vállukon… és szenvedésük
által, úgy lehet, a Nagyok is megvilágosodnak, mire vétkeik emlékét
végképp elmossa az idő.

8
 Leviatán
(a Pyarron előtti VIII. évezredből)

1.
Az orkán az öbölben született, a földnyelv felett kapott erőre, és a
nyílt vízen, a legendák szörnyeinek acsargó dühével rontott nekünk.
Vártuk, számítottunk rá - de nem számítottunk a hangjára, a panaszos-
fenyegető sikolyra, mely egy szemvillanással azelőtt remegtette meg
zsigereinket, hogy a toronyfedélzet ablakai. berobbantak: Eddig csak
láttuk és hallottuk az iszonyatot, most már éreztük is. A mellünkre
nehezedett, a felkavart iszap bűzét préselte tüdőnkbe, törmeléket,
tajtékot sodort, és fellegpalásttal sötétítette el az eget, mintha
egymaga akarná beteljesíteni giffithai Korkoran jóslatait a közelgő
tűz- és jégözönről. A falak rázkódtak, egy árboc visszhangos
reccsenéssel tört derékba, a burkolat és a kormánymű azonban
kitartott: a Harida, Ő császári felsége Laquass osztályú csatahajója
lassan egyenesbe került, és a tömegéhez illő méltósággal ismét a
szélbe fordította orrát.
- Látod? - sziszegte Azimut kapitány, s bár mindvégig a judikátort
bámulta, úgy éreztem, szavai nekem is szólnak. Érted már? Félreállsz
végre, hogy tehessem a dolgomat, ostoba?
A második csapás akkor zúdult ránk, mikor emberei szorosabbra
vonták a gyűrűt a judikátor körül. A szíjas izmú, jégkék szemű ű férfi
a többiekkel együtt tántorodott meg, de nem bukott a földre, és mielőtt
a fegyveresek visszanyerték egyensúlyukat, összeszorított ökleiből
darabos sötétséget lövellt feléjük - hatékony fogás egy birodalmi
ítésztől, de semmiség az odakint tomboló elemek dühéhez képest.
Három tengerészkatona hanyatt zuhant, a negyediket és az ötödiket a
szél csapta a falhoz, a hatodiknak magam vetettem gáncsot anélkül,
hogy indítékaimon vagy a következményeken töprengtem volna. A
fickó estében felém sújtott, s mert tekintete elárulta, hogy ölni is kész,
ha módja nyílik rá, két gyors ütéssel a földön marasztottam. Nem
nyúltam a gazdátlan pengéért - valami azt súgta, máris többet tettem
annál, ami a magamfajtától vész idején elvárható.

9
 - Tétováztál - dünnyögte a judikátor. - Már-már azt hittem...
- ...hogy ezekkel tartok? - Szemközt új pengék csillantak, én mégis
a kibomló segédvitorlákat figyeltem: mályvaszínük a toroni kurtizánt
juttatta eszembe, aki életem utolsó gyönyörteli éjszakájával
ajándékozott meg, s aki olyan szorosan ölelt magához, mintha ismerné
az igazságot - pedig az igazságot csak az istenek ismerik, és sorsunk
végső titkával együtt szövik a csillagok mintázatába, hogy minket,
percnyi éltűeket a lassú változás és az örök megújulás tiszteletére
tanítsanak. Úgy neveltek, hogy elfogadjam döntéseiket, néha mégis
elővesz a keserűség - mint most, és mint azon a reggelen, mikor
addigi életemmel együtt a szerelemnek is hátat fordítottam, és a
postaállomás egyetlen pihent lován folytattam utamat a tenger felé.
A harmadik csapás zökkentett vissza a valóságba. A
toronyfedélzeten szorongók - tisztek, fegyveresek és jöttmentek,
akiknek csak Azimut szeszélyéből juthatott hely egy birodalmi
csatahajón - egyszeriben megfeledkeztek rólunk: leeresztett karddal,
ziháló mellel bámultak nyugat felé, és pillantásukat követve elfúlt az
én lélegzetem is.
Oldalvédünk eltűnt, mintha sosem lett volna. Ahol pár perce
gyorsjáratú karakkák raja hasította a vizet, most örvénytölcsérek
nyújtóztak az alacsony ég felé, a hullámok közt túlélők küzdöttek a
falkákba verődött cápákkal - lehettek a tengermellék szülöttei,
lehettek jó úszók, rátermett fegyverforgatók, itt és most mégsem
fogadtam volna a győzelmükre.
- Eprimor...?
- Irány marad - közölte a kapitány. Átható pillantással fékezte meg
a felénk mozdulókat, de sem a tőrt, sem a sebvörös ruhás nőt nem
eresztette: bensőjében sötét szenvedély gyürkőzött az évtizedes
fegyelemmel. - Tombolj csak, átkozott - sziszegte, és időbe telt, míg
rájöttem, hogy szavait ezúttal a földnyelv takarta ellenséghez intézi. -
Harcolj és pusztíts, míg teheted, de vigyázz: utánad én következem!
Néztem, mert nézni kellett: noha arcát és nyakát szilánkok sebezték
meg, noha grimasza alig emlékeztetett a mosolyra, mellyel. a vadászat
heteiben kémlelte a láthatárt, tartása változatlanul méltó volt

10
hírnevéhez. Vasszürke sörényével, medveerejével, a harci öltözékét
ékítő rang- és diadaljelekkel maga volt a rendíthetetlenség, mindazon
erények megtestesülése, melyek Kyriát naggyá, a császár seregeit
legyőzhetetlenné tették. Az igazi tűz nem az őrhelyeken, nem a
naftavetők sárkánytorkában, hanem a tekintetében lobogott, de ez
egyszer nem hozott számára megvilágosodást - szinte láttam, ahogy
távolodik tőlünk, ahogy az ősi gyűlölség tovább hajszolja prédája
nyomán.
Azzal áltattam magam, hogy ismerem, azt reméltem, hogy napjaim
fogytáig hűséggel szolgálhatom őt, és mert csalatkoznom kellett,
ugyanazt a keserűséget éreztem, amit a judikátor érezhetett, mikor a
vádak bizonyítást nyertek - nem lehetett könnyű végignéznie, ahogy
ifjúkorának bálványa hősből fenevaddá változik. Tudtam, hogy nem
harcostársak többé, tehetetlenül figyeltem, ahogy ellenségekké
válnak; s bár vesztenivalóm nemigen akadt, azon kaptam magám,
hogy Weilához fohászkodom - hozzá, aki ráébresztheti őket, hogy az
igazi ellenség odakint, a déli partvidék névtelen öblében vár ránk.
- Eprimor!
Azimut a másodtiszt felé fordult, de szeme sarkából továbbra is
minket figyelt: a többiek csak árnyak voltak, mellékszereplők az élet
hullámverés mozgatta Rododa-színpadán. Ahogy a hajóorr
megemelkedett, fogódzó után kaptunk, aztán csak vártunk és
reménykedtünk. mindannyian abban, hogy a Harida átszeli az útjába
gördített hullámhegyeket, hogy eredményesen dacol majd. a további
csapások-kal... s hogy isteneink valamiképp elsimítják a köztünk
támadt viszályt.
Nem így történt.
A judikátor figyelmeztető kiáltására fordultam ismét Azimut felé.
Amit láttam, nem lepett meg, de fájdalmasabban érintett, mint az első
alkalommal. Kevélység volt hinnem, hogy változtathatok a sorsán,
mikor a magamén sem uralkodtam, és elérkezett az idő, hogy
szembenézzek a ténnyel: noha sokat tudok róla, igazában sosem
ismertem őt.
Kábán meredtem rá, ő pedig úgy mosolygott, ahogy hajnaltájt,

11
mikor elővédünk magitorai a mindenség energiaállapotának
változására, az ellenség közeledtére figyelmeztették. Balját a
sebvörös köntösű nő derekán nyugtatta, a jobbal pedig olyan magától
értetődő természetességgel szorította torkához a tőrt, mintha csak a
hajónak készülne új, biztonságosabb irányt szabni. A körülállók nem
mozdultak: sihederkoruk óta szolgáltak Azimut keze alatt, és
készséggel követték volna akár a guttarok poklába is.
- Befogadtalak, tanult ember - suttogta a kapitány. - Esélyt kaptál
tőlem a megtisztulásra, arra, hogy férfiként élj, harcoshoz méltó véget
lelj köztünk... s lám, mivel fizetsz érte?
Nem volt mit felelnem neki: amivel vádolt, szempontjából
kétségtelenül megfelelt az igazságnak - az istenek, a Birodalom
igazsága azonban mást követelt, s a judikátor ebből a tudatból
meríthetett erőt, mikor célra emelte kézi számszeríj át.
- Azimut-om Atlar - szólt rekedten. - A császári felség által rám
ruházott hatalommal élve megfosztalak tisztedtől, és elrendelem, hogy
a parancsnokságot hatalmad jelvényeivel együtt haladéktalanul add
át...
A kapitány arcáról lehervadt a mosoly, szorítása azonban nem
lazult a tőr markolatán.
- Enrawell szeme vagy - mondta. - Kevés tán a fény, hogy meglásd
a helyes utat?
- Törvényeinket és legszentebb hagyományainkat gyalázod meg.
Hitünket árulod el, amikor...
- Tévedsz. Bármit teszek, hagyományaink és hitünk védelmében
teszem, és ha ezzel törvényt sértek, a túlvilágon majd számot adok
róla. - Azimut a földnyelv felé pillantott, melyen túl mostanra
hatalmas szívként lüktetett a villámok koszorúzta feketeség. Alig
mozdított jobbján, a nő torkának szegezett penge tükrét azonban máris
vér homályosította el. - Megteszem, amit meg kell tennem, aztán
Weila kegyelmébe ajánlom lelkemet. Ha harcosnak és férfinak tartod
magad, követni fogsz; akár a többiek. Megküzdünk az iszonyattal,
mely dekádok óta kísért Quironeia vizein, és száz meg száz
bajtársunkat, a Birodalom temérdek alattvalóját pusztította el.

12
Győzünk vagy veszítünk, osztályrészünk örök dicsőség lesz, de ez... -
mormolta, rám villantva savószín szemét - ...ez semmiképp nem
tarthat velünk.

2.
Ez a messzi északon, a Nel'Myer partján született, s bár elei
jobbára tengerészek és fegyverforgatók voltak, ő maga több
hajlandóságot mutatott a tudományok és a misztika iránt. Ahogy
cseperedett, úgy távolodott el mindazoktól, akik szerették - mintha
már ekkor sejtette volna, hogy az istenek rövid életet és korai
megvilágosodást szánnak neki.
Vad elszánással tört előre választott útján, híre azonban megelőzte,
és idővel Enrawellig jutott. Húszesztendős sem volt még, mikor
meginvitálták a császár asztalához, de sosem szórakoztatta az udvar
nagyjait a hadigépek és a csillagok titkaival: a másik, a sötét üzenet
az indulás előtti éjszakán jutott el hozzá, és alapjaiban megváltoztatta,
életét.
Jó ideig nem mutatkozott az emberek előtt. Bocsánatkérő levelét
egy kevert vérű, vén tollnoktól rendelte meg, és holmi hegylakóval
küldte Enrawellbe. A császár elnézte neki ezt az otrombaságot is -
uralkodóként és anyrként legalább annyit tudott a végzetről, mint ez, s
mert korának legnagyobb filozófusa volt, válaszában arra intette,
hogy keressen mélyebb értelmet az égiek döntésében.
Nem volt könnyű a dolog.
A férfi, akivé ez idővel érett, borgőzös éjszakák és ködös nappalok
sokaságát szánta rá, de húsz esztendő múltán sem volt elégedettebb az
eredménnyel, ezért könyveivel és tekercseivel együtt hátrahagyta a
tépelődést is, mikor az ösztönök indulást parancsoltak neki. A
carcazuni Kapun át Astarba ment, onnét Kyallon és Pendinen át
Enrawellbe. Az utazók csuklyás köpönyege rejtette arcát, míg az
utcákat rótta örömét lelte a hazugságban, hogy ha másként tenne,
felismernék. Végignézett egy küzdelmet a Jendari Arénában,
felkereste a Csaták Palotáját, melynek kristályüveg ablakain át tízezer
festett bajnok és hős ábrázatára hullta napfény... aztán a falakon

13
kívüli kalyibavárosba sietett, és korhelyek, rosszféle nők seregének
életét aranyozta be örökségével.
- Ki vagy te? - firtatta egy sebhelyes képű alak, aki az erszényére
pályázva támadt neki, és sajgó háttal, szikrázó szemmel tért magához
egy drága kurtizán ölében. - Ki vagy, és merre tartasz, nagyúr?
- Szolga vagyok- feleltem. - A sors rabszolgája, és ugyanoda
tartok, ahová minden teremtett lény útja vezet, bár az enyém
valamivel sietősebb a tiéteknél. - Érméket dobtam az asztalra, és
kiürítettem az ott lelt butéliát. - Tedd, amit tenned kell, aztán menj, és
ne vétkezz többé - a mostaninál egy szénégető is különb
foglalatosságot kínál neked.
Az útonálló szólni akart, a kurtizán azonban leintette. Egyetlen
szemével merőn bámult rám, és mielőtt kifordultam az ajtón, Morgena
áldásának jelét mutatta felém.
Azon az éjszakán ismét mérföldek ezreit hagytam magam mögött,
és lőrétől kábán érkeztem Enrawell teléből Toron tavaszába, ahol
gyantaillat, gyerekzsivaj és bérelt batár várt rám. A hajtó komor
öregember volt, a sheralani határt vigyázó légiók veteránja, akinek
vállát nomád buzogány, bal térdét kőgörgeteg zúzta szét. Egyetlen szó
sem hangzott el köztünk, míg délnek tartottunk a fenyvesek közt
kanyargó utakon - a negyedik állomáson azonban ráncok mélyültek el
a postamesterrel tárgyaló vénség ábrázatán.
- Engedelmet, Dom - dünnyögte, amikor visszatért. - Úgy fest,
helyet kell adnod magad mellett egy idegen úrnak, aki szintén
Shulurba tart.
- Kerítsenek neki egy másik batárt - mondtam. - Állom a
költségeket:
- Nincs másik batár, Dom, és a postamester szerint..: Savanyú
képpel bólintottam; figyelnem sem kellett, hogy láttam a félelmet a
tornácon álló fickó szemében.
- Helytartói passzust mutatott nekik?
- Olyanfélét, Dom. Jót teszel az itteniekkel, ha nem támasztasz
nehézségeket.

14
 - Miből gondolod, hogy érdekelnek a nehézségeik?
- Asista vagy - mormolta a veterán. - Zarándok, aki a Fájdalom
Útját járja, és jót cselekszik a rászorulókkal.
Erre már csak a vállamat húztam. feljebb: beletörődtem, hogy
hírem változatlanul előttem jár.
A passzus hordozója karcsú, könnyed mozgású, választékosan
öltözött férfi volt olyan jégkék szemmel, amilyet manapság csak a
calowyni eredetű Nemes Házak sarjainál látni. Jó ideig méregettük
egymást, mire rádöbbentem, miért találom olyan rokonszenvesnek:
világéletemben becsültem azokat, akik tudják, hogyan és meddig kell
hallgatniuk. Más dolgom nem lévén beszédbe elegyedtem vele, s ő
megjelenése után modorával is kellemes csalódást okozott - a
tisztavérű kyrek rátartisága éppoly távol állt tőle, mint a birodalmi
arisztokráciát századok óta mételyező érdektelenség. Odassyninak, a
helytartó-família oldalági leszármazottjának mondta magát, és
csodálatot ébresztett bennem a tájékozottság, mellyel a világ
dolgairól nyilatkozott. Modora oly sima, az utazó diplomata szerepe
oly testhez álló volt, hogy csak órák múltán figyeltem fel néhány
furcsaságra, s ránk esteledett, mire teljes biztonsággal
megállapítottam: hazudik nekem.
Kelepcébe csalhattam, leleplezhettem volna, de nem éreztem
kedvet hozzá - annál sokkal jobban érdekelt, kicsoda-micsoda
valójában. Ha másként jár el, talán sosem kerülünk ilyen közel
egymáshoz, és ezt neki is tudnia kellett, hisz tapasztalt vadász volt - a
vadászoknak pedig nem mindegy, farkasnak vagy medvének ássák-e a
vermet. Hallgattam történetét, ezt a mások történeteiből összegyúrt
műremeket, s mert a részleteknek nem volt jelentőségük többé, szavai
értelme helyett azok zenéjére fülelve latolgattam, vajon mennyi
rejtőzhet a maszk mögött igazi énjéből. Az a benyomásom támadt,
hogy simulékonysága dacára kemény ember, aki ideje legjavát
testgyakorlással tölti, de nem lehettem biztos a dolgomban: eleget
hallottam olyan eljárásokról, melyek hosszabb-rövidebb időre
megváltoztatják, akár a felismerhetetlenségig eltorzítják a külsőt.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem hajnal előtt, félresöpörve mindazt,
amit a futárszolgálatról, a diplomáciai karrierről és egyetlen igaz

15
szerelméről, a tengerről hordott össze. Elhallgatott, homlokráncolva
pillantott rám - csalódtam volna, ha egy szemernyi bosszúságot sem
tükröz a tekintete.
- Sejtettem, hogy rájössz - mondta végül. - A magadfajtát szinte
lehetetlen félrevezetni.
Bólintottam. A kékezüst hold, pályám égi tükre sarlóként tündökölt
odafent - méltósággal viselte sorsát, mely arra ítélte, hogy
belevesszen a keleti horizonton elömlő derengésbe.
- Hazudtál nekem.
- Nem tehettem mást. A parancs úgy szólt, hogy mérjem fel,
mennyit érsz.
- Hogy mennyit érek?
- Különös híreket hallani rólad - folytatta a jégkék szemű. -
Egyesek szentnek tartanak, mások futóbolondnak, aki eltékozolta
tehetségét... némelyek pedig eretneket látnak benned, aki egy földre
szállt isten szerepében tetszeleg.
- Az anyrok küldtek, hogy az ezzel járó veszélyekre figyelmeztess?
- Nem. - Útitársam előrehajolt, és felemelte jobbját: gyűrűje
kövében vörösen derengett a birodalmi judikátorok rangjele. - Azért
csatlakoztam hozzád, hogy az indítékaidról kérdezzelek.
- Semmi másért?
A judikátor bizonytalannak látszott. Valami azt súgta, ez már nem a
színjáték része, vagy ha igen, hát egy másik színjátéké, melyben nem
rá osztották a főszerepet.
- Az elmúlt években - mondta - kiterjedt levelezést folytattál
Azimut-om Atlarral,. a Birodalom quironeiai flottájának
rajparancsnokával. Technikai, stratégiai, olykor históriai kérdésekről
értekeztetek, zászlóshajóját a te terveid szerint újíttatta fel, s bár
kapcsolatotok némi túlzással barátságnak is nevezhető, a kapitány
lepődött meg a legjobban, mikor utolsó üzenetedben szolgálataidat
ajánlottad neki. - Pillantása egy bekapcsolódott az enyémmel jobbja
tőre aranyveretű markolatán pihent. - Mi késztet rá, hogy önkéntes

16
száműzetésed huszadik esztendejében épp a flottánál, épp Azimut
hadmérnökeként kezdj új életet?
Felesleges lett volna firtatnom, honnét szerzi az értesüléseit:
bármilyen szentségeket tisztelnek a judikátorok, a levéltitok sosem
tartozott ezek közé.
Harcos vagy - suttogtam. - Megölnél pusztán azért, mert
homályosak az indítékaim?
- Egy tanult ember, mielőtt útra kel, legalább a maga számára
tisztázza, mit miért cselekszik.
- Magyarázatot vársz tőlem?
- A Birodalom vár magyarázatot.
Érzékeltem szavaiban a feszültséget, éreztem a veszedelmet, és úgy
döntöttem, nem kísértem a végzetet azzal, hogy kivágom: sem tőle,
sem más halandóktól nincs félnivalóm.
- Egy találkozóra tartok - mondtam végül. - Egy találkozóra a déli
partokon.
- Nem Azimut hajója az egyetlen, amivel eljuthatsz oda.
- Azimut csatahajóknak parancsol, és a Voltak városai felett nem
épp veszélytelen az utazás.
- Tréfálkoznál akkor is, ha tudnád, hogy visszatértedkor császári
ítélőszék elé kerülsz?
- Nem térek vissza - közöltem, s feljebb húztam a köntöst bal
karomon, hogy útitársam jól láthassa az Igazságbélyeget, melynek
viselésére az utolsó myerrai zendülés óta törvény kötelezi
nemzetségem férfitagjait. - Úgy rendeltetett, hogy a tengeren vesszem
el... és lassan kitelik az időm.
A jégkék .szemek összeszűkültek, a tőrmarkolaton pihenő ujjakon
remegés futott végig: egy nép, mely fél szemmel folyvást ómenekre
les, fegyverforgatóit sem mentesítheti azok hatalma alól.
- Ez hát a teher, amit cipelsz? Ezt súgták a csillagaid azon a húsz
év előtti éj szakán?

17
 Kibámultam az ablakon, hogy a döbbenetet felváltó szánalmat már
ne kelljen látnom.
- Miféle vádak alól ment fel az igenlő válasz?
- Szentséggyalázás és árulás.
Ezt a változatosság okáért nekem kellett megemésztenem.
- A kapitány...?
- Meglehet. - A judikátor a tőr helyett most a medáljával babrált, s
mintha nehezére esett volna megformálni minden egyes szót. -
Azimut-om Atlar nagyhírű harcos, akinek tetteit... nem csupán
elöljáróim akaratából tanulmányoztam az elmúlt évek során. A
sanemossai kalózok elleni hadjárat, a szigetvilág és a szoros
megtisztításának krónikája ifjúkorom legkedvesebb olvasmánya volt.
Úgy tartottam, mindent elért, amit fegyverforgató elérhet, és
igyekeztem méltóvá válni hozzá... a dicsőséghez, melynek
jelvényeivel a Csaták Palotáját és urunk termeit ékítette. A vészterhes
hírek hallatán önként jelentkeztem erre a feladatra. Azt reméltem,
könnyű lesz tisztáznom példaképemet a vádak alól, de most...
Hallgattunk. A második hold tekintete beezüstözte a fenyveseket,
az irtásokon derengő ködbe burkolóztak a toroni falvak és tanyák.
- Azimut ismét hadba készül - suttogta a judikátor. -
Járőrszolgálatot vállalt a távolnyugati vizeken, hogy lelket öntsön a
hajósgazdákba és a déli part telepeseibe, akiket jócskán
összezavartak az őslakók kísértethajókról szóló legendái.
Rutinfeladat, az előkészületek azonban nem erre vallanak, és
nyugtalanságot keltettek a flotta berkeiben. A kapitány saját járműve,
a Harida mellett négy további csatahajóra és tucatnyi karakkára tart
igényt - ennél nagyobb erőt századok óta nem rendeltek egyetlen
ember parancsnoksága alá. Az udvar rangsorvitát gyanított a
panaszok mögött, megfigyelői azonban mind több aggasztó ténnyel
támasztják alá a shuluri vezérkar állításait. Tudjuk, hogy Azimut
átalakíttatja a hajók vitorlázatát, és ritkafémből vert dongákkal erősíti
meg bordázatukat. Tudjuk, hogy katapultokat és tűzköpőket szereltet
át a Haridára a parti erődök sáncairól, hogy a tisztek kiválasztásakor
előnyben részesíti a sanemossai veteránokat... és hogy helyet ad maga

18
mellett olyanoknak is, akiket sem képzettségük, sem megbízhatóságuk
nem érdemesít e tisztességre. Társai némelyikét ismert médiumokkal,
élveteg szekták vezetőivel azonosították - az anyrok csak a kapitány
érdemei miatt halogatják a beavatkozást, míg pontosabb értesülések
kel, valamiféle magyarázattal szolgálok nekik. - A judikátor
pillantása növekvő zavarról árulkodott. - Kényes helyzetben. vagyok,
myerrai Darlath. Elöljáróim a legrosszabbat feltételezték rólad, és
vétkeztem én is, mikor a titkodat kicsikartam. Nem várhatom,- hogy a
segítségemre légy, de ha nem vagy az, aminek Enrawellben hisznek...
ha nem vagy hitehagyott összeesküvő, csakis az Asista, a lelkekbe
látó, mindent megbocsátó vándor lehetsz. Tekints rám, oldozz fel, és
ha van fogalmad arról...
- Alábecsülsz - mormoltam. - Ismerem a kapitányt, tudom, hová
készül... és azt hiszem, tudja a császár is, hisz a csillagok nyelvét
nála jobban senki nem érti manapság. Tudja, de tiszteletben tartja
Azimut döntését, ahogy az enyémet tisztelte annak idején; tudja, és
visszafogja az anyrokat, mert Azimut az egyetlen, akit képesnek tart a
győzelemre.
- A győzelemre...?
Bólintottam, és átható pillantással tartottam fogva tekintetét.
- Quironeia mítoszai szűkszavúak olykor. A borzongatásra, és nem
a tényekre összpontosítanak - nem beszélnek például arról a három
csatahajóról és húsz-egynéhány karakkáról, melyeknek az elmúlt száz
évben veszett nyomuk a déli partok mentén. A karakkák többségével
nyilván viharok végeztek, a Laquass osztály óriásait azonban nem
ilyen könnyű elpusztítani. Ősi tudás és felmérhetetlen hatalom testesül
meg bennük: kyr eleink tengeristen híján csak e kettőre
hagyatkozhattak, mikor felkerekedtek, hogy új hazát teremtsenek Ynev
partjain. A Birodalom fennállásának másfélszáz dekádja alatt a flotta
négy csatahajóval lett szegényebb - sorsukról minden esetben
parancsnokaik döntöttek, a legénység maradékának távoztakor maguk
törték meg az óvó rajzolatokat, hogy a sérült jármű alászállhasson a
mélybe. Tudjuk, hol fekszenek; bármikor kiemelhetjük és
újjáépíthetjük őket. Az utóbbi száz évben eltűnt hárommal ezt a
legjobb akarattal sem tehetnénk: amivel szembekerültek, csak

19
pozdorját hagyott belőlük a víz színén. A mendemondák szerint az
óidők szörnyeivel csatáztak, és mennydörgés közepette, feketére vált
ég alatt hullottak szét - akik látták, eskü alatt vallják, hogy maga a
tenger lázadt fel ellenük.
A judikátor tétovázott. Nem kárhoztattam érte: a hajlíthatatlanok
dolga a legnehezebb, valahányszor világnézetünknek szögesen
ellentmondó tények látnak napvilágot.
- Mennydörgés? Fekete ég?
- Szakrális mágia - dünnyögtem. - Olyan erő, mellyel a flottának
utoljára kétszáz dekáddal ezelőtt, a Cranta elleni háborúban kellett
számolnia. - A keleti horizontot bámultam, s bár a derengés folyvást
erősödött, úgy éreztem, csontom velejéig átjár a hideg. - Cranta.
Hanyatlásának mélypontján rontottunk rá, elsöpörtük seregeit,
lerohantuk városait, nem kíméltük még isteneit sem... s bár majd'
mindegyikünkben akad valami a vesztesek véréből, oly hosszú ideje
éljük a győztesek életét, hogy nehezünkre esik szembenézni a múlt
árnyaival.
- Úgy érted...
- Van valami odakint - folytattam rekedten. - Valami, ami Cranta
bukása óta járja a tengert, vagy kalmáraink, telepeseink jóvoltából
kényszerült elhagyni búvóhelyét. Gyűlöl bennünket, ahogy a crotoni
papok és hadvezérek gyűlöltek valaha minden fehérhajú betolakodót -
és a jelek szerint elegendő erő szorult belé a háború folytatásához is.
- Lehunyt szemmel koncentráltam; de nem sikerült elűznöm a
tudatomat ostromló baljós képeket. - Jó ideje álmodom róla.
Mindarról, amit tett, és amit még tehet; a homályról, mely körülveszi,
a viharról, melyet városainkra zúdít, ha időt kap rá, hogy hatalmát
kiteljesítse. Úgy rendeltetett, hogy részt vegyek a felkutatásában, s
hogy ne térjek haza soha többé: ezért képeztem magám húsz esztendőn
át... és ezért jelentkeztem szolgálatra a kapitánynál, akinek az istenek
hasonló sorsot szántak.
A judikátor pengévé keskenyedett szemeiben kékezüst holdfény
táncolt.
- Azimut tehát...

20
 - A végzet szavára hallgat - mormoltam. - Azt teszi, amit tanult, és
amihez a legjobban ért: előkeríti, és kerül amibe kerül, elpusztítja a
leviatánt.

3.
Kyria tartományainak zöme egyetlen magasabb célt szolgál, s nincs
ez másként Toron esetében sem, mely éppoly erős szálakkal kötődik a
flottához, mint Sheralan az általa vigyázott déli határhoz, vagy Rualan
a területének harmadát borító rengeteghez: A Toronban kitermelt
faanyagból toroni mesterek kezei közt válik evező, árboc és
hajógerinc, a toroni kohók ontotta fém helyben vert üllőkön alakul át,
toroni olajban merevül szerszámokká és fegyverekké - az itteni
Hatalmasok még arra is ügyelnek, hogy a Shulurban, Odassynban és
Jadilban vízre bocsátott hajók egyötöde felett toroni parancsnok
rendelkezzék.
Sheralant könnyen nevezhetjük a veszedelmek, Rualant a
vadászatok és gáláns kalandok tartományának - Toron a maga
nagyralátó módján szétfeszíti az efféle kereteket, és kevélységéből
átsugárzik valami lakóira is, akik közül elsőként Cyrjak flottabárót,
utolsóként Azimut kapitányt ismertem meg, s egyik találkozás sem
szolgált őszinte örömömre.
Nem holmi szeszély, hanem az aggodalom késztetett rá, hogy az
utolsó postaállomáson faképnél hagyjam a judikátort - tartottam tőle,
hogy történetem ismeretében feljebbvalóihoz fordul, akik valamiképp
megakadályozzák, hogy tengerre szálljunk. Nem lehettem biztos a
dolgomban a császár szerepét illetően, nem tudhattam, miféle érdekek
összefonódása tette lehetővé Azimut számára, hogy megkapja
mindazt, amit követelt: a politika sosem volt az erősségem, Shulur
felé vágtatva pedig már csak az akadályt, sorsom beteljesülésének
kerékkötőjét láttam benne, s bosszantott, hogy nem ugrathatom át úgy,
mint az utamba akadó kőkerítéseket és palánkokat.
A jégkék szemű férfi a város északi kapujánál, oroszláncímeres
fegyveresek félkaréjában várt rám. Ezúttal nem vesztegette az időt
arra, hogy az indítékaimról kérdezzen: egy intéssel kocsiba

21
parancsolt, és helyi feljebbvalója, a vén flottabáró elé kísért.
Cyrjak-yd Mechil palotája úgy trónolt a Satmyr sómarta szikláin,
mintha lakója nem csupán a flottát, de az egész tartományt irányította
volna. A nyugati szárny ablakai a hajóműhelyekre, a déliek az öbölre
néztek - a vasszín sörényű öreg érkeztünkkor az utóbbiak előtt állt, és
lépteink zajára összevont szemöldökkel fordult felénk.
- Késtél - közölte a judikátorral. Különös volt látnom a
megalázkodó kifejezést útitársam arcán, de közelebb kerültem a
megértéséhez, mihelyt az achátzöld szemek rám szegeződtek: Cyrjak-
yd Mechilnek csak a teste vénült meg, a tekintete nem.
- Nehezen találtunk egymásra az északival, nagytiszteletű.
A flottabáró végigmért, aztán az ablak felé fordult megint.
- Meggyőződtél a használhatóságáról?
- Óhajod szerint. Myerrai Darlath hű alattvalója a Birodalomnak,
és kész teljesíteni a Hatalmasok parancsait.
Valami visszatartott attól, hogy ellentmondjak neki; ösztöneim azt
súgták, kudarca nem csupán számomra jelentené az út végét.
- Üzenetet kaptam Enrawellből - mormolta a báró, s úgy meredt
Daumyr tömbjére, mintha szellemalakokat láma a hullámverte szirt
magasában. - Őfelsége óhaja, hogy Azimut szabad utat kapjon... és
hogy ez a korcs ott legyen a hajója fedélzetén, mikor nekivág.
Szavai világossá tették, hogy nem tetteim, hanem származásom
miatt néz levegőnek: a Nemes Házak számára százötven dekád sem
volt elegendő, hogy a magamfajtával megbékéljenek.
- Myerrai Darlath vérvonala az Egység tizenharmadik dekádjából
ered - emelte fel hangját a judikátor. - Ősei közt nincsenek és nem is
lehetnek...
- Tudom. - Cyrjak ismét felénk fordult, s szinte megdermesztett
pillantásának hidegével. - Az sem titok, hogy érdemtelensége dacára
Ő császári felsége bizalmát élvezi... mégis riaszt a gondolat, hogy
felügyelet nélkül engedjem útjára az istentelenekkel.
- A szentséggyalázás bűne még nem nyert bizonyítást,

22
nagytiszteletű.
- Igaz - mormolta az öreg. Közelebb lépett, homlokráncolva bámult
rám - született tengerészként nem lehetett könnyű beletörődnie, hogy
utolsó utam az övénél messzebbre vezet. - Biztosak csak abban
lehetünk, hogy Azimut bármire képes, bármit kész feláldoznia
győzelemért. Rátermett tiszt, de sem becsvágya, sem önteltsége nem
ismer határt. Csepűrágókat tart, akik dicső tetteiről énekelnek,
szeretőket, akik valaha aranyért mérték a gyönyört, és álomfejtőket,
akik a hírek szerint különös dolgokról suttognak neki. Sötétből
figyelő szemekről, melyek lelkünk mélyére látnak, Avida Dolorról, a
legendák kígyóhajú némberéről, akinek hatalma a mi isteneinkével
vetekedett... s aki, bár a világon túli homályba taszíttatott, ma is kész
erővel fizetni a neki szóló fohászokért.
- Erővel, nagytiszteletű?
- A képességgel, hogy lásd a láthatatlant, érzékeld az
érzékelhetetlent... és hogy méltó ellenfele légy olyasvalaminek, ami
legyőzhetetlen, mert a saját szférájában tör ellened. - A báró a
szemem közé nézett. - Ismered Cranta isteneit, korcs?
Leküzdöttem a megrendülést, melyet azzal okozott, hogy
közvetlenül szólt hozzám, aztán a dühöt, melyet szavaival ébresztett
bennem; arra gondoltam, hogy a célhoz ilyen közel feladni
megbocsáthatatlan vétek volna.
- Hallottam róluk egyet-mást.
- Kontárok voltak - dünnyögte Cyrjak. - Lázas igyekezetükben,
hogy a világot kisajátítsák, elaprózták hatalmukat. A szélbe, a földbe
és a vizekbe átolvadva irányítottak ugyan egyes vetületeket, de nem
uralkodhattak a Teremtés egészén: ezért kellett elbukniuk, ezért
fordult ellenük az őstermészet, mikor idejük kitelt. Ez volt a
gerincüket megtörő csapás - az átok, mellyel sámánná alacsonyodott
papjaik küzdöttek, az ítélet, melyet életük árán sem sikerült
megmásítaniuk. Seregeik felmorzsolásával csak siettettük a
szükségszerűt; az első vereséget pantheonjuk szenvedte el, s csak a
vakok nem látták egy halódó kultúra végvonaglását hősinek mondott
küzdelmük mögött. Legyőztük őket, de óvatlanok voltunk, mikor az

23
időre bíztuk a többit: nem számoltunk a veszéllyel, melyet a kontár
istenek úrhatnám papjai jelentenek, és e ballépés árát Kyria születése
óta temérdek szenvedéssel kellett megfizetnünk. - A báró a fejét
ingatta, arcán ráncok mélyültek el. - Cranta nagyjai a hit és a vér
kötelékében bizakodtak, s mikor az előbbi elenyészett, az utóbbit
tűzték zászlajukra. Felkeléseik rendre elbuktak, de a vezetőket ritkán
sikerült kézre keríteni - egyesek önkezükkel vetettek véget életüknek,
mások bebocsátást kértek isteneik idejébe, és a hagyomány szerint...
örökre távoztak e világ térségeiről. Eleink azt remélték; többé nem
lesz dolgunk velük: a második hiba a sorban, melynek kamatait
nekünk kell megfizetnünk.
- A flotta veszteségeire célzol, nagytiszteletű?
Cyrjak ajka vonássá keskenyedett, s én megborzongtam a
tekintetéből sugárzó indulattól.
- A Birodalom fennállásának harmadik dekádjában - mormolta -
csapataink felszabadították Quironeia déli partjának ősi városait. A
crantai flotta maradéka szétszóródott, parancsnokai harcban vesztek
el, az Argurenben székelő episzkopának azonban nyoma veszett: nem
lelték sem a foglyok, sem az elesettek között, és hajója roncsait sem
vetette ki a tenger. Az őslakók legendái szerint sajátos szertartással
odázta el végzetét. Eggyé vált a járművel mely hordozta, eggyé a
közeggel, mely befogadta, s lelkéért cserébe hatalmat nyert annak
áramai és teremtményei felett, melyek védelmezik és diadalhoz
segítik, ha soha véget nem érő bolyongása közben új ellenfelekre lel.
Kerültem a tekintetét, a borzongás azonban nem tágított: jeges
hullámként kúszott felfelé a hátgerincemen.
- Hiszel a legendákban, korcs?
- Hiszek, nagytiszteletű.
- Sejtettem - dünnyögte az öreg. - Nem te vagy az egyetlen, aki az
efféle mendemondákat készpénznek veszi. Némelyek úgy szomjazzák
az elődök dicsőségét, hogy nem riadnak vissza a túlzásoktól, sőt, a
bűntettektől sem. Úgy vélik, nincs vesztenivalójuk... pedig az
egyenlőtlen küzdelemben hitük tisztasága és halhatatlan lelkük üdve a
tét. Segítséget reméltem a császár küldöttétől, olyan híreket, melynek

24
birtokában meggátolhatom, hogy tengerre szálljanak, de most... -
Legyintett. - Aki a sorsot szolgálja, sem életében, sem halálában nem
válik annak kerékkötőjévé. Utadra engedlek, akár a többieket, s nem
azért, mert így helyes, hanem mert így látom jónak: menj, és tégy róla,
hogy mindenki beteljesítse, ami számára rendeltetett!
A judikátor nem mozdult. Tudtam, mire készül, de semmit sem
tehettem, hogy megakadályozzam: a harcosok sajátos képessége, hogy
tetszés szerinti üzenetet olvasnak ki sorsuk csillagaiból.
- Ha megengeded - szólt a j égkék szemű -, szolgád Myerrai
Darlath mellett marad, és az őrjárat során bizonyosodik meg Azimut-
om Atlar szándékairól.
A vénember pergamenszín arcán fehér vonás volt a mosoly. Hogy
értette-e vagy csak érezte, mi zajlik a háttérben, nem tudhatom -
határozni mindenesetre gyorsan határozott, hisz nem először kellett
élet és halál dolgában döntenie.
- Legyen. - Tartása merev, intése elbocsátó volt, tekintete azonban
arra késztetett, hogy az ajtóból visszanézzek rá. Megbántam volna, ha
nem teszem: Cyrjak-yd Mechil flottabáró, a tartomány és a
Birodalom egyik legnagyobb méltósága fejet hajtott, és baljával a
Jószerencse ősi jelét mutatta felénk.
Még akkor is szédültem, mikor a márványhűvös termekből az
utcára értünk. Az oroszlánjelvényes fegyveresek eltűntek, Shulur fölé
azúr kupolaként borult az őszi ég, s én a palota kapujával szemközti
kilátóteraszról megpillantottam Azimut hajóit, melyek teknőcökként
barnállottak az öböl vizének fátyolos zöldjében.
- Óriások - mormolta a judikátor, aki árnyékként járt a
nyomomban. - Nehéz a valódi méreteiket idefentről megbecsülni.
- Lenyűgöző a tájékozottságod - sandítottam rá. - Hátha ismered a
választ a legfontosabb kérdésre is.
- A legfontosabbra?
- Annak alapján, amit tőled hallott, és amit régtől fogva sejt, a
bárónak meg kellene állítania minket. Dacolnia kellene a sorssal, a
Hatalmasok akaratával - ha mégsem teszi, bizonyára oka van rá.

25
 - Igaz - bólintott a jégkék szemű. - Esztendők óta várja az alkalmat,
hogy leszámolhasson a leviatánnal, és titkon irigyli Azimutot a
lehetőségért, amit tőle megtagadtak az istenek.
- Sokat tudsz a nagytiszteletűről. _ - Ismerem őt.
- Mi az, ami hajtja? - firtattam. - Miért akar bosszút állni azon az
ősi förtelmen?
- A legutóbb elvesztett csatahajó kapitánya a fia volt.
Bár a sors újabb fintora mosolyra ingerelt, megborzongtam a
sószagú tengeri szélben.
- És te? Téged mi vitt rá, hogy császári küldött létedre Cyrjak
bárónak engedelmeskedj, az ő érdekeit szolgáld, és néhány
megszállott példáját követve mindent kockára tégy odakint?
A judikátor arcán felhőárnyék suhant át.
- Az - suttogta -, hogy én is a fia vagyok.

4.
Azimut-om Atlar ugyanolyan lenyűgöző jelenség` volt, mint a hajó,
melyet irányított, én azonban, aki a levelei alapján alkottam képet
róla, óhatatlanul a tengeri fenevadnak láttam: pillantásából, mellyel a
Harida felé tartó dereglyét és utasait méregette, hiányzott minden
érdeklődés, minden melegség. Szikár alakja tisztektől és aljanéptől
körülvéve magasodott a katapultfedélzeten, tartása merevebbnek
rémlett még a judikátorénál is; aki az odassyni kóborlók ezüsttel
szegett szürke köpenyében, tajtéktól nedves arccal állt az oldalamon.
- Nem lesz baj - mormolta, mintha olvasott volna a
gondolataimban. - A báró magitorai értik a dolgukat.
Nem túlzott. A shuluriaknak alig húsz órájuk maradt, hogy
kijátsszák a kijátszhatatlant, megtörjék a meg nem törhetőt, de mire
felvirradt az indulás napja, eleget tettek feladatuknak:
megszabadítottak a gúzstól, melyet a császár aggatott vérvonalamra a
Pártütés dekádjában, majd' húsz emberöltővel ezelőtt. Az alig látható
bemetszések nem magát az Igazságbélyeget, hanem a belőle áradó

26
erők útját torzították el - az, ami korábban torkon ragadott, mikor
hazudni próbáltam, most jeges csomóvá sűrűsödött a gyomrom táján,
s az idő múlásával mind nehezebben tudtam megkülönböztetni a
köznapi félelemtől.
A szorongásra jó okom volt: Kyria istenei elfordították arcukat a
kikötővárostól, esőt, utóbb erős szelet küldtek, ködbe rejtették a
partvonalat, Daumyr zátonyait, s mi, akik az Azimut-raj vezérhajója
felé bukdácsoltunk, könnyen oda képzelhettük a füstszerű gomolygás
túlfelére a guttarok poklának démonait.
Arra rezzentem fel, hogy a dereglye bevonja baloldali evezőit, és a
sorhajó szélárnyékát kihasználva nehézkes fordulóba kezd. A Harida
hatalmasan és fenyegetően magasodott fölénk. Kapitánya testetlen
hanggá vált a pikkelybordás mellvéd magasában: a nevemen szólított,
az ősi szokás szerint jövetelem célját tudakolta... én pedig, olyan
könnyedséggel, melyre azelőtt álmomban sem lettem volna képes, így
feleltem neki:
- Myerrai Darlath és tanítványa, az odassyni Tendarel folyamodik
oltalmadért, Eprimor. Hosszú utat tettünk meg, hogy szolgálatodra
lehessünk - ne tagadd hát meg tőlünk ezt a kegyet!
Azimut hallgatott - nyilván a jégkék szemű férfit figyelte közben -,
aztán felkacagott, s ahogy dereglyénk a gigász oldalához koccant,
engedélyt adott a hágcsók lebocsátására.
- Különös emberek teremnek a Fehérvíz mellett - somolygott,
mikor a fedélzetre léptünk. - Vad kedvteléseknek hódolnak,
körmönfont tudományokban jeleskednek, és megátalkodott
tanítványokat gyűjtenek maguk köré, akik nem tudják, mikor kell
visszafordulniuk. - Merőn bámult a judikátorra ekkor vettem észre az
oldala mellett a nőt, aki sebvörös ruhájában; sápadt arcával és sötét
szemével túlvilági jelenés benyomását keltette, és még a
hullámverésnél is jobban megrémített pillantásának hidegével. Azon
igyekezett, hogy belénk tekintsen, s én áldottam a shuluriak
bölcsességét, akik rejtett rajzolatok és apró tárgyak segítségével
pontosan azt láttatták vele, amit látni akart.
- Okom van rá, hogy mesterem mellett maradjak, Eprimor - szólt a

27
jégkék szemű. - És nem csupán annyi, hogy mindkettőtök eredményeit
nagyra becsülöm. Arra kényszerültem, hogy örökre elhagyjam a
földet, ahol születtem, a foltot, melyet tetteim ejtettek Házam
becsületén, csak vérrel moshatom le - a magam vérével, melyet nem
is hullathatnék a tiéteknél nemesebb cél érdekében. Ha az istenek úgy
akarják; hasznotokra leszek... s ha úgy rendeltetett, hogy a tengeren
leljek örök nyugodalmat, zokszó nélkül megnyugszom döntésükben.
Azimut a nőre sandított, aztán ismét felénk fordult; állára gödröt
mélyített a cápavigyor, melyet a jelenlévők közül talán csak én láttam
annak, ami volt: féktelennek és baljóslatúnak.
- Féltucat hajó - mondta. - Temérdek fegyver, száz és száz harcos,
ráadásnak a kor legkiválóbb hadmérnöke; meglehet, nem is
hiányoljuk majd annyira az istenek jóindulatát:
Ha elszörnyedést vártam, csalódnom kellett: a kapitány körül
csoportosuló tisztek és léhűtők blaszfémia helyett mintha muzsikaszót
hallottak volna. A sebvörös ruhás nő mosolygott - ez volt az első, s
egyben utolsó alkalom, hogy mosolyogni láttam, pedig az ütközet
napjáig számtalanszor találkoztunk; magamon éreztem a pillantását,
ahogy a harci fedélzeteket jártam, ahogy utasításokat osztogattam az
alám rendelt katonáknak és mesterembereknek, ahogy a
térképasztalnál magyaráztam elképzeléseimet a férfinak, akit
parancsolójaként tisztelt, s akit - ezt bizton állíthatom - egyikünk sem
ismert igazán.
Voltaképp nem volt nehéz dolgunk a hajón. Gondoskodtam róla,
hogy Igazságbélyegemet minél többen észrevegyék, és úgy bántam a
jégkék szeművel, ahogy az igyekvő tanítvánnyal ősidőktől fogva
szokás: a kezdők lankadatlan igyekezetével alakoskodtam, noha
tisztában voltam vele, hogy az így elért sikerekért az ütközetben nagy
árat kell majd fizetnünk. Így váltam Azimut bizalmasából az
árulójává, így lett a megtisztulásból bemocskolódás, így vált méreggé
tüdőmben a tengeri levegő - akkor és ott, a kifutást megelőző órán
azonban csak a sors akarata járt az eszemben, s elnyomta
lelkiismeretem szavát.
- Bátor ember vagy, odassyni - hunyorított a judikátorra a kapitány.
- Tiszteletben tartom döntésedet, ahogy megértettem mesteredet, a

28
nagyeszű myerrait is: helyet kaptok az oldalamon, mert tudom, hogy
nem rettentek vissza és nem hátráltok meg, bármi várjon ránk odakint.
Legyetek üdvözölve a fedélzeten - másodtisztem méltó szállásról és
ellátásról gondoskodik mindkettőtök számára.
Fejet hajtottunk, ő pedig intett és ment, hogy útnak indítsa, a nyílt
vízre vezesse a rajt, melyhez hasonló dekádok óta nem szelte
Quironeia hullámait. A Harida vitorlát bontott,. keletnek siklott a
dagállyal, s csakhamar kikeveredett a partokat borító ködből - az ég
azonban vigasztalan és szürke maradt, ahogy tatfedélzetén állva
búcsút intettem régi életemnek, s villám lobbant a messzeségben,
mikor sarkon fordultam, hogy beteljesítsem a vén Cyrjak, a
Birodalom és Weila akaratát.

5.
A vadászat hetei, ha meg nem is tisztították, kétségtelenül
megváltoztatták szerényebb távlatokhoz szokott énemet. Talán ezért,
talán az Igazságbélyeg hiányában kezdtem másként szemlélni a
dolgokat - eleinte a zsigerszaggató rosszullétek közti szünetekben,
utóbb egész nap és minden éjszaka. Amilyen súlyos volt a hajó, olyan
könnyűvé lettem én magam: álmaimban előtte, fölötte csapongtam, de
.így sem láttam mást, csak a háborgó vizet meg a Laquass osztályú
gigászokat, melyeket apróhalak - karakkák - nyüzsgő raja
környékezett. Karkvin és Szindvil vulkáni kúpjai, a Fynnevinek
sziklái foltok voltak csupán a horizont elmosódó kékségébeni s
amilyen gyorsan feltűntek, el is enyésztek, akár flottánk
nyomdokvonala az alkonyonként alvadtvérszínűvé váló tengeren.
A Birodalom istenei mellettünk álltak, gyakorta küldtek kedvező
szelet, a Haridát és társait azonban kegyük átmenti fogyatkozása sem
rendítette meg: viharok idején bevont árbocokkal, lezárt fedélzeti
nyílásokkal hánykolódtak a hullámok hátán, jel sem utalt rá, hogy a
falaik közt emberi lények százai fohászkodnak a mennybéliek
irgalmáért - s talán a démonokéért is, ám erről a judikátornak
hathatós közreműködésem ellenére sem sikerült bizonyságot
szereznie, ezért mind komorabban rótta azokat a folyosókat és

29
kamrákat, ahová az én jóvoltomból nyert bebocsátást, s a hetek
múltával mind gyakrabban szánta tűnődés helyett tépelődésre idejét.
Valahányszor négyszemközt maradtunk, az álmaimról kérdezett, s
megsúgta, hogy hajnalonként kántálást hall visszhangozni a roppant
hajó gyomrából. Magam is figyelni kezdtem, de hasztalan kutattam
mélyebb értelmet a varázsjelekkel telirótt gerincen, a rekeszfalakon
végigkúszó rezgésekben; olykor úgy rémlett, a világokon túli
förtelem, Avida Dolor nevét hallom, de napról napra bizonyosabbnak
tűnt, hogy felzaklatott képzeletem űz tréfát velem. Hittem Azimutban,
az utolsó láncszemben, mely múltamhoz kapcsolt, és a jó halál
lehetőségét kínálta a hűségért cserébe - ahhoz, hogy gondolatban is
hátat fordítsak neki, kevert vérű ember helyett igazi szörnyetegnek
kellett volna lennem. Gyomrom hozzáedződött a tenger szeszélyeihez,
szellemem azonban nehezen boldogult az új helyzettel: egyszerre
voltam kívülálló és beavatott, a Birodalom szolgája és árulója, ám
mindenek felett társa és ellensége a kapitánynak, aki pirkadattól
pirkadatig, cápamosollyal kémlelte a láthatárt, s összerezzent, ha az
árbocok magasában tanyázó megfigyelők vitorlák vagy lámpások
feltűntét jelezték.
- Vár - dünnyögte a másodtiszt, ez a sebhelyes képű zighroati, aki
az első napok álmatlan őrületét felváltó ivászatokban furcsamód
közel került hozzám. - Alig beszél, mint rendesen.:. de mint mindig,
most is ő fogja kimondani az utolsó szót.
- Ébren álmodik - suttogta a. sebvörös ruhás nő, aki adottságának
köszönhetően többet sejtett szándékaimból, mint bármelyik társa, és
mindig talált ürügyet arra, hogy hozzám érjen. Én lámpás voltam; ő
éji rovar, de nem úgy rendeltetett, hogy megperzseljem (erre hideg
tüzemmel amúgy sem lettem volna képes), hanem hogy lebegve
tartsam, míg fellobban az a másik láng, melyben annak rendje s módja
szerint elenyészhet.
Az a láng a csillagok sugallta időpontban, a Fák havának
huszonegyedik napján csapott magasra - elsőként egy ódon tűzköpő
torkában, mellyel az elővéd tengerészei a jeleket továbbították, utóbb
a Harida egész hosszában; ahol kürtök recsegték, dobok duhogták a
riadót, s ahol szájról szájra járt a hír:

30
 - A bűbájosok meglelték a szellemhajó nyomát. Érzékeljük, ő is
érzékel minket... és közeledik!
Quironeia távolnyugati szegletében, az ősi városok és nomád
tanyák szegélyezte part mentén jártunk, Mérőink az utolsó éjszakán
százöt, a sorsdöntő nap hajnalán hetven ölnyi vizet jeleztek a gerinc
alatt, a tisztek távolbalátóik kristálylencséin át tisztán láthatták a
homokpadokkal és zátonykaréjokkal védett öblöket, melyek elődeink
jóvoltából váltak az ellenséges haj ók menedékéből azok temetőivé -
a leviatán, a crantai episzkopa végső menedéke nyilván
közelségükből is erőt mentett, ezért döntött úgy, hogy az Arguren-
foknál, hajdani dicsősége színhelyén néz szembe velünk. Az utolsó éj
szakán vele álmodtam megint: villámok koszorúzta fellegként
gomolygott elő a földnyelv mögül, cápák torkával böm-bölt, polipok
kígyózó karjaival nyúlt felénk, s noha számos lélektelen test, számos
porhüvelyét vesztett lélek szolgált neki, a crantai zászlóshajó, e
bordáit és árbocait vesztett óriás parancsnoki hídján egyetlen alak, az
episzkopa rákoktól lecsupaszított váza állt, és vádlón mutatott ránk
csontujjaival...
...arra riadtam, hogy a judikátor a vállamat rázza. Felemeltem a
fejemet, kábán meredtem a jégkék szemekbe, melyekből most a vén
Cyrjak indulata sütött - s megborzongtam a Harida kamráit és termeit
átható kántálás hallatán.
- Mi a...?
- Vihar készül - közölte a toroni, s ahogy előrehajolt,
hajítópengéket és kézi nyílpuskát pillantottam meg a köpenye alatt. -
Azimut utasítása értelmében mostantól a toronyfedélzeten a helyünk.
Nagy kínkeservvel csizmát húztam, felmarkoltam zekémet és
tekercseimet, aztán kitámolyogtam a folyosóra. A parázsgömbök
fényében itt-ott egy alak suhant el, az igazi tömeg azonban alattunk, a
harci szinteken gyülekezett: a naftabűzű levegő még sűrűbbnek rémlett
rekedtes hangú kórusuktól.
- Ez a himnusz... - nyögtem. - Mintha nem most hallanám először.
A judikátor bólintott; ismeretségünk óta másodízben - s aligha
utoljára - igazi fájdalmat láttam az arcán.

31
 - Mindketten hallottuk már - suttogta -, de nem akartunk tudomást
venni róla. A tilalmas források némelyikében Csontlitániaként
szerepel, de nincs köze az aquirokhoz: akik éneklik, nem fecsérlik az
idejüket evilági szörnyfajzatokra. Elértette a pillantásomat, bólintott.
- A gyanú bizonyságot nyert: ez Avida Dolor, a kitaszított isten-
némber himnusza. A kapitány és a többiek hozzá fohászkodnak... és
ha közbe nem lépünk, hamarosan véráldozattal kedveskednek neki.
- Véráldozattal?
- Ártatlanok életével - sziszegte a küldött, mielőtt futásnak eredt. -
És ezt az árat csak Azimut-om Atlar nem sokallja a győzelemért.

6.
A dráma szereplői közül utolsóként jelentünk meg a
toronyfedélzeten, s meglehetős felzúdulást okoztunk: míg jómagam a
kapitányt próbáltam észhez téríteni, a judikátor felfedte kilétét,
irányváltást parancsolt a kormányosnak, és olyan szemeket meresztett
a másodtisztre, hogy annak jobbjában megrezdült a tokból kiröppenő
penge. A jelenlévők katonák, tengerészek és polgárfélék -
elbizonytalanodtak, a rangidős tekintélye és a csapások nyomán
támadó harag azonban erősebbnek bizonyult a félelemnél, melyet az
ítész felbukkanása ébresztett bennük: túl sokat kockáztattak, túl
messzire jutottak ahhoz, hogy visszakozzanak.
- Megteszem, amit, meg kell tennem - közölte Azimut a jégkék
szemekbe nézve -, aztán Weila kegyelmébe ajánlom lelkemet. Ha
harcosnak és férfinak tartod magad, követni fogsz, akár a többiek.
Megküzdünk az iszonyattal, mely dekádok óta kísért Quironeia
vizein, és száz meg száz bajtársunkat, a Birodalom temérdek
alattvalóját pusztította el. Győzünk vagy veszítünk; osztályrészünk
örök dicsőség lesz, de ez... - pillantása korbácsként vágott felém -
...ez semmiképp nem tarthat velünk.
A Harida körül tomboló örvény mintha a külső síkok csendjét
zúdította volna ránk. Ez megzavart, mert nem esett róla említés
egyetlen könyvemben sem, csak a tiltott kristályok suttogtak valami
hasonlóról, de hát az ő szavuk éppoly bizonytalan, mint az eredetük, s

32
mint minden egyéb, amit a hajdankorok háborúiról, a Nagyok
távoztáról és az új istenek felemelkedéséről tudni vélnek. Ahogy
Azimut sebet ejtett a vörös ruhás nő nyakán, megéreztem, hogy valami
figyel bennünket odakintről, ám ez lehetett akár a földnyelv mögött
rejtőző leviatán is, melynek bömbölése most - alig egy perccel az
első csapás után - újra megremegtette a levegőt.
- Hichag. Ithan sacrad. - A kapitányból vésztjósló idegenséggel
robbantak ki a szavak, a tengerésztőr pengéje lebegni látszott a nő
torka felett. - Rachad vocatu e pallido seu!
A hídon szorongók nem mozdultak, mintha a kántálás megbénította
volna akaratukat. A legtöbben nyilván azt sem tudták, mi fán terem az
invokáció, vagy ha mégis, hát olyanféle misztériumot sejtettek benne,
mellyel az egyszeri halandónak sosem lehet dolga. Mondják, a
guttarok poklába balgák inaiból font függőhidakon át visz az út,
neheztelni mégsem tudtam rájuk: a pillanat játékszerei voltunk
valamennyien, s gyanítottam, bárhogy erőlködnék, engem is helyben
marasztana a szavakból áradó varázs.
Aztán, ahogy a tőr másodszor is megvillant, és a penge tükrét
elhomályosította a vér, a felhőtorlasz mintha szétrobbant volna, s én,
a tanult ember, Kyria császárának hadmérnöke a nemtelenekkel és a
fegyverforgatókkal együtt nyögtem fel, ahogy meghasadni láttam az
eget. Lassú folyamat volt, s mert a szárazföld felett kezdődött, nem
lehetett köze a leviatán viharához: a valóság kárpitja feslett fel, a
túloldal sötétjében az ismerős csillagok helyett rőt zsarátnok lángolt,
akár egy hatalmas szem, és valamennyiünket torkon ragadott a
pillantásából sugárzó iszonyattal. Lábaim megremegtek, tagjaimból
kiszállt az erő. Azok, akik az imént körülöttünk álltak, most arcra
borulva hevertek, s elhaló hangon fohászkodtak, hogy többet ne
kelljen látniuk - ugyanezt kellett volna tennem, a megismerés, a
megértés istentelenségbe hajló vágya azonban arra késztetett, hogy a
sebvörös ruhás nőt bámuljam, akinek ajkán mosoly dacolt az izmok
önkéntelen rándulásaival.
- Invocad pri optimi - sziszegte a kapitány. - Cantada sui, Avi'
Dolora!
A tatárboc magasában kötelek pattantak el, egy elszabadult csiga

33
átütötte a híd mennyezetét, és tőlem alig karnyújtásnyira zúzta szét
egy férfi koponyáját. Valaki kiáltott, az arcomba freccsenő vér
forrósága versenyre kelt a rémületével, mely egy szemvillanással
utóbb csapott át rajtam - s még el sem vonult, mikor a judikátor, a
toroni, aki heteken át odassyninak mondta magát, felegyenesedett az
oldalamon. Mozdulnom, cselekednem kellett volna, de csak
remegtem: ólomsúllyal nehezedett rám a magasban izzó szem
pillantása. Minden összekavarodott bennem; a lefekvés előtt
benyakalt szesz, a vér a pengeélen, a postaállomás emeleti
szobájában hagyott kurtizán illata, a felkavart iszap bűze, a habokat
szelő hátuszonyok kékje, a sebvörös mosoly a halálra szánt nő
ábrázatán. A padozat remegett, a kormánymű kristályai a szivárvány
hét színében szórták a fényt. A parancsnoki állás faragott oroszlánja
kitárta szárnyát, meglepően emberi hangon bömbölte a világba
félelmét és dühét... vagy tán a judikátor kiáltott, ahogy útjára engedte
a vesszőt; s a mindeddig türelmesen halódó nő összerándult, majd
elernyedt Azimut karjai közt.
Szeretném hinni, hogy az ezt követő csendet az égi istenek, Kyria
és a világ támaszai ajándékozták nekünk, s hinni szeretném azt is,
hogy a különös képességekkel megáldott teremtés végzete éppoly
gyors volt, amilyen őszintének a kapitány fájdalma rémlett, miközben
holttestét a földre eresztette.
- Ó; ítész - suttogta, a délkeleten felgyűrődő, örvényekkel
környékezett hullámívre villantva savószín szemét. - Ilyen elvakult
lennél? Azt képzeled; egymagadban mindent megváltoztathatsz? Azt
képzeled, hogy a dekád legnagyobb csatája előtt egyetlen életet
kínálunk a Kígyóhajúnak a támogatásért cserébe?
Iszonyodva meredtünk rá, mert bár voltaképp nem ismertük, eleget
tudtunk róla ahhoz, hogy biztosra vegyük: nem tréfál. A judikátornak
lőnie, a lassan ocsúdó fegyvereseknek támadniuk kellett volna, de
átmenetileg mindkét felet megbénította a döbbenet - a döbbenet, és az
a figyelő szem az égen.
- Sokan vallják az én hitemet - folytatta Azimut, s eszébe sem jutott
ismét felemelni a nő vérétől vöröslő tőrt. - A hatalom hitét, mely
nélkül néhány dekádon belül ugyanarra a sorsra jutnánk, mint azok,

34
akik e vizeket és földeket hajdan uralták. Ha el akarjuk kerülni a
crantaiak végzetét, nem hagyatkozhatunk a ma isteneinek jóindulatára,
még akkor sem, ha ők azok, akik népünket és birodalmát naggyá
tették. A mi erőnk a megújulás képességében rejlik, abban, hogy
túllátunk a jelenvalón... és elfogadjuk a segítséget, bárki bárhonnét
kínálja nekünk. - Az ablak felé fordult, merőn bámulta Harida balján
haladó gigászra, melynek tűzköpői dühödt lobogással visszhangozták
az egységtől egységig szálló riadójeleket. - Akik velünk hajóznak,
tudják, mire vállalkoztak. Készek az életüket adni a győzelemért... és
nem firtatják, honnét, mi okból sújt le rájuk a halál.
- Nem - suttogta a judikátor. - Ez nem te vagy.
- Ha Enrawell szeme helyett a magadéval nézel rám, nem csak
engem ismersz fel, de az igazamat is. Hogyan óvhatnánk meg a
Birodalmat az eljövendő veszélyektől, ha a legősibb fenyegetéssel
sem tudunk megbirkózni? Hány hajót, hány harcost kellene
feláldoznunk, hogy az anyrok beismerjék tehetetlenségüket? Meddig
hitegetnének bennünket azzal, hogy a Cranta felett aratott győzelem a
hit és a hősiesség csodája volt, mikor mind egyértelműbb, hogy a
sikert pusztán a kedvező alkalomnak köszönhettük? - A kapitány az
égen szikrázó szemre tekintett, és felkacagott. - Ő ismeri az igazságot.
Kezdettől fogva ismeri, és csak az alkalmat várja, hogy új utat
mutasson nekünk - olyat, ami a hanyatlás és a kisszerűség mocsarából
egy szebb; holnapba vezet!
A magasba lendítette két karját - és a Harida testvérhajója hang
nélkül, mint valami álomban, lángokba öltözött a háta mögött.
Toronyfedélzetét robbanás vetette szét, a harci szinteken kéken
freccsenő tűzvirágok nyíltak, szanaszét szórva a szűk helyen
összezsúfolt testek és felszerelés foszlányait. A vízre csapó árbocok
és vitorlázat robaját mennydörgés harsogta túl, s ez úgy hangzott, akár
egy diadalüvöltés - pedig a leviatán még messze járt, és támadói
helyett a zátonyok környékét ostromolta száz láb hosszú villámaival.
- Elvégeztetett - mormolta Azimut. Tőrét a parancsnoki karszék
támlájába vágta, kardot húzott, és szélfútta sörényét hátradobva nézett
szembe a judikátorral. - Akiket a sors erre rendelt, megtették a
kötelességüket. Lelkük Avida Dolorhoz száll a világok hasadékán át,

35
s a Kígyóhajú kegyével viszonozza áldozatukat. A hátramaradottak
dolga élni a lehetőséggel - és őseim üdvére mondom; e hősök
pusztulása nem volt hiábavaló!
- Megvesztél - mondta a toroni, tekintetében azonban mintha
beletörődést láttam volna. - Mi tartana vissza, hogy végrehajtsam
rajtad a Hatalmasok ítéletét?
- Velünk tartottál - mosolygott a kapitány. - Hallgattál és
engedelmeskedtél pedig az áruló jóvoltából ismerned kellett
céljainkat.
- Myerrai Darlath sohasem volt...
- Hagyjuk a korcsot - legyintett Azimut anélkül, hogy egyetlen
pillantást pazarolt volna rám. - Ez az ősi vérből valók harca, ritka és
magasztos alkalom, melyet az aljanépek csak meggyaláznának
kéretlen részvételükkel. Arra születtek, hogy szolgáljanak és
elhulljanak, mielőtt jelet hagynának maguk után - ennél különb
büntetés a kínhalál sem lehet. Visszaparancsolta fegyvereseit, akik
három oldalról közelítettek felém, és balját nyújtotta a judikátornak. -
Ideje a sorsára hagynunk, és gondoskodnunk a magunk emlékezetéről,
ahogy Nemes Házak sarjaihoz illik. Jöjj velem, és ízleld meg a
dicsőséget, amire születéseddel szereztél jogot; adj szabad utat
legszentebb indulataidnak - csak így lehetsz igazán önmagad!
A judikátor rám nézett, tétovázott, s ezzel megint sikerült
meglepnie: olyan embernek látszott, aki nem töpreng sokat a harc, a
halál és a becsület dolgain.
- Indulj - mondtam neki. - Rajtam nem segíthetsz, a történteken nem
változtathatsz... a famíliád igazságához pedig ez az egy út vezet.
- Látni a láthatatlant - suttogta a judikátor, akinek jégkék szemeiből
ámulat sütött felém. - Megélni a meg nem élhetőt. - Valahogy sikerült
elmosolyodnia. - Sok különös alakot ismerek a fajtádból, de te,
hadmérnök uram, túlteszel valamennyin. Teljesítsd be a csillagaid
rendelését, távozz emelt fővel, ha kell - és bocsásd meg, hogy
kételkedni mertem benned.
Fejet hajtott előttem, s én visszabólintottam rá, aztán a kapitányra

36
sandítottam, aki a horizontot bámulta, s aki a maga módján éppúgy
lenyűgözött, mint a förtelem, melyet szövetségeséül választott, és mint
az a másik, Quironeia hajósainak réme, mely ezúttal a mi vesztünkre
tört - s mikor felkacagott, ráébredtem, hogy képtelen leszek olyan
higgadtan szembenézni a sorsommal, mint ő.
- Itt van hát - mormolta, s szélcserzette arcán elmélyültek a ráncok.
- Jön, hogy eljátszadozzon velünk.
A hullám elérte és megremegtette a Haridát, a szélörvények
tovább prédálták vásznait, lendületét azonban nem törhették meg, és
nem olthatták ki a tűzköpők őrlángjait sem. Az épen maradt
csatahajók egyike minden eresztékében megrázkódott, jobbra dőlt, és
sodródni kezdett a zátonykaréj felé: kormányművét villámcsapás
zúzta szét. A második körül, mely a földnyelv túlfelét bombázta
ballisztáival, forrni látszott a tenger: valami hatalmas tört elő a
mélyből, és csonttüskék borította fejével, kétfelé ágazó farkával
törte-zúzta a füsttől fekete bordázatot.
- A Siuras magitorai halottak - jelentette a másodtiszt, akinek
kezéről a kormánymű kristályaira csepegett a vér. - A Drezzin nem
felel a fényjelekre, és dereglyéket ereszt le - úgy . fest, magunkra
maradunk, Eprimor.
Azimut bólintott és a judikátorra nézett, aki mostanra leeresztette
nyílpuskáját, s kardot markolva várta, mit tartogatnak számára az
istenek. Az én segítségemmel, az én üdvösségem árán jutott idáig,
mégsem tudtam neheztelni rá: nyomósabb oka volt elszámolni a
leviatánnal, mint bármelyikünknek, s noha az üresség valósággal
sajgott bennem, valahol mélyen ott pislákolt az öröm is, hogy
egyengethettem az útját.
- Északi szélre lesz szükségünk - folytatta a másodtiszt,
nyilvánvalóvá téve, hogy Azimut a történtek dacára kitart a közösen
kidolgozott haditerv mellett. - Északi szélre és némi szerencsére,
hogy célba érhessünk. Ha a külső hideg istene meghallgatta
imáinkat...
- Nyugodt lehetsz - dünnyögte a kapitány a lángoló csatahajót
bámulva, mely lassan az oldalára fordult, mintegy elhevert az

37
ólomszín vízen. - Avida Dolor ezen a napon semmit sem fog
megtagadni tőlünk.
Valamennyien összerezzentünk, ahogy a fedélzetet jégzápor verte
végig: az episzkopa viharának felhőzete roppant tenyérként borult
fölénk, a lilásfekete ujjakból villámok cikáztak, s elhomályosították
az égen támadt hasadék ragyogását. Rothadásszagú szél kelt
versenyre a Harida mélységeiből áradó kántálással, s mi, akiket a
sors két szféra mezsgyéjére, az egymással gyürkőző erők örvényébe
sodort, fuldokolva kaptunk ismét fogódzó után.
- Kyriáért, ítész - zihálta Azimut, s a toronira emelte különös
tűzben égő szemét.
- Kyriáért, szentségtörő - mormolta az, s mielőtt a többiek
nyomában felfelé indult a lépcsőn, remekmívű rövidkardot nyújtott
felém. - A tegnapért és mindazért, amit a holnap adhat nekünk.
Az orkán kárhozott lelkek seregeként vonított a kötelek közt,
hatalmasra dagasztotta a főfedélzetre igyekvők köpönyegét, és vadul
rázta a ponyvákat, melyeket sok tucat kéz lebbentett fel az
irányításommal ácsolt szerkezetekről. Úgy pihentek ott, mint kitárt
szárnyú, varázzsal mozdulatlanná bűvölt denevérek; vázuk csontból
és fémből, lebernyegük cápabőrből készült: megbecsülni sem
mertem, hány nagy kéket pusztítottak el a magasztos cél érdekében.
Mivel a munkálatok a legnagyobb titokban folytak, a tengerészek
többségét elképesztette a látvány - mindeddig úgy hitték, az égjárás,
akár a hosszú élet, a Hatalmasok és az anyrok előjoga.
- Myerra viharmadarai - suttogtam a kormányállás düledékei közt,
ügyet sem vetve a fejem felett csapkodó pányvákra, a
törmelékdarabokra, a villámokra és a zivatarra, mely iszapszín
cseppekkel szórta tele égő arcomat. - Szálljatok hát! Repüljetek!
A fegyveres férfiak tömegében egyedül Azimut alakját tudtam
kivenni, de mindvégig magamon éreztem a judikátor tekintetét - talán
azt várta, harcba szállok a tisztességért, hogy a levegőben érjen a
halál, s mikor nem mutatkoztam, csatlakozott a csoporthoz, melynek
tagjai a fedélzet pereme felé vonszolták szerkezeteiket. Az orkán
parancsszavak foszlányait sodorta felém, a kántálás mintha erőre

38
kapott volna.., s egyszerre megint kigyúlt odafent a mindent látó szem,
a szél pedig, mely mostanáig a partok felől fújt, tengerillatú
áradatként kapott hátba, és a tajtéktól nedves deszkára taszított.
Mire feltápászkodtam, az első viharmadarak már a magasba
lendültek, és különös, cikkanó fordulókkal távolodtak a Haridától.
Három, hat, tíz, tizenöt kék sarló imbolygott az ég mélylila hátterén, s
az egymást követő villámok fényénél újabbak emelkedtek fel az
irányíthatatlanul sodródó Siuras főfedélzetéről is. A harmadik
csatahajót sehol sem láttam; a tengeri kígyó rántotta a mélybe, vagy
valami áramlat ragadta a földnyelven túlra, voltaképp nem számított -
semmi sem számított többé, mikor szemközt, a sarlók röptének
végpontjában felbukkant a leviatán.
Épp olyan volt, amilyennek álmaimban láttam, s persze ennek is
így kellett lennie: az istenek, akik a jövőt koronként elénk tárják,
szívesen bíbelődnek a jelentéktelen részletekkel. A fekete
örvénylésből előbb a dárdaként meredező előárboc bukkant ki, aztán
az orr, utóbb mindaz, ami a felépítményekből, a keresztrudakból és a
kötélzetből megmaradt: egy elborult elméjű festő remekét képzeli
ilyennek az ember. Menekülni akartam, de mert nem volt hová
futnom, s mert a magasból áradó ragyogás mind súlyosabbnak, mind
fullasztóbbnak rémlett, a kormányállás keleti sarkában, egy
távolbalátó mellett kötöttem ki. És csak bámultam, noha a kristály
kíméletlen élességgel tárt elém minden részletet: a cikázó villámokat,
a levegőben agyonsújtott, lángolva aláhulló emberek összes
rándulását és grimaszát, a crantai hajó hínárszakáll borította testét,
melynek nyomdokvizén barbár nyílvesszőkként cikáztak át a
hátuszonyok, a tüzet, mely sok száz honfitársamat emésztette el, és
tovább lobogott, miután az Avida Dolornak áldozott csatahajó
roncsait elnyelte a tenger. Láttam, hogy az északi szél hajtotta
viharmadarak szétszóródnak, láttam, hogy egy részük a füstbe,
néhányuk a hullámokba vész - és láttam azt is, ahogy az égen tátongó
hasadék vérszín pászmákat lövell, ízekre szaggatja a fellegeket,
elcsitítja az örvényt, és fegyvereseink .első csoportját biztonságban a
célig vezeti. Azimut vállas alakja úgy ágált a pengék erdejében, mint
magányos szirt az óceán közepén: megszabadult viharmadarától,
parancsokat osztogatott, aztán harcba szállt a leviatán gyomrából

39
kirajzó fajzatokkal; melyek leírásához szegényesnek rémlenek a
szárazföldi lények alkotta szavak. Akadtak köztük kicsinyek és
hatalmasak, holtak és elevenek, s olyanok is, melyeket csak rég
elporladt sámánok mágiája bűvölhetett erre a világra - ám bármik
voltak azelőtt, most az episzkopát és a pusztítást szolgálták, és
kígyózó csápokkal; villogó fogakkal és kimeresztett karmokkal
rontottak Kyria harcosaira.
Ami ezután következett, folyvást változó állóképek sorozataként
égett tudatomba a villámok fényénél. Homályosan érzékeltem a
mellettem és fölöttem elsuhanó alakokat: a Harida tengerészeit és
katonáit mintha pusztító őrület kerítette volna hatalmába. Azok is
elhagyták őrhelyüket; akiknek Azimut mást parancsolt, fej szét vagy
csáklyát markolva iparkodtak a főfedélzetre, hogy szárnyra kapjanak
vagy vízre szálljanak, és a leviatánig vergődve kivegyék részüket a
küzdelemből. A szellemhajón vad csata dúlt, s mind a magasból,
mind a mélyből szakadatlanul áramlott az erősítés; valaki kibontotta a
Birodalom zászlaját, mely aranyló háromszögként derengett át az
öbölben szétterült füstön. Az örvénytölcsérek ismét felágaskodtak,
közrefogták és felborogatták a dereglyéket; a hullámok közt
tucatjával, ha nem százával küszködtek az emberek, akiknek vére
sötét felhőkben keveredett a soraikat ritkító mélységlakókéval. A
Siuras eltűnt, nyomát kutatva csak a partot, Arguren falait és tetőit
sikerült felfedeznem: az ősi város úgy hevert ott, mint valami díszlet,
fakó háttér a Csaták Palotájának még el sem készült falfestményén, s
bár szilánkok sebezte tenyeremből és arcomból bőven ömlött a vér,
noha az episzkopa villámai folyvást közeledtek, szívem dalolt, hogy
mindezt láthatom. Ujjongtam, mikor bizonyossá vált, hogy lobogónk a
leviatán hídja felé közelít, és elfúlt a lélegzetem, mikor alázuhant a
véres forgatagba - maga Azimut volt, aki megemelte, s baljában a
rúddal, jobbjában széles pengéjű karddal törtetett tovább övéi élén.
Nem tudom, mikor állítottam először a távolbalátó optikáján, és
arról sem tudok számot adni, mikor ébredtem rá, hogy magam vagyok
- a világot betöltő morajban az idő és a távolság éppúgy értelmét
veszítette, mint korábban a hűség és a bizalom. A Harida
toronyfedélzetét orkán tépázta, a rekeszfalak csonkjai, az állványok; a
csapkodó kötelek kettős árnyékot vetettek: az égen tátongó hasadék

40
kisugárzása elsápasztotta a villámokat, réseket nyitott a felhők
karéján, és a zátonyok felé taszította az episzkopa ostromlott
menedékét. A leviatánt kísérő cápák és egyéb fajzatok szétrebbentek,
ahogy a magasból áradó hatalom szele meglegyintette őket... s ez volt
a pillanat, amikor túlnan, a messzi hegyekig nyújtózó síkság felett
felragyogott a nap. Sugarai összefogódzva küzdő sebesülteket,
haldoklókat és halottakat világítottak meg a kyr lobogó körül, mely,
noha rúdját egy szentségtörő markolta, noha selymét tucatjával
szaggatták a karmok és pengék, megmaradt annak, ami volt: a
dicsőség jelképnek, mely váltig dacolt a világra szabadult rettenettel.
Közelinek rémlett, akár saját pusztulásom - a felhőkaréj eltakarta a
napot, homályában megsűrűsödött, keserűvé vált a levegő, a szél
hátán lelkek falkái vitorláztak, és elborzasztottak sikolyukkal... a
villámlás azonban abbamaradt, s mire kitöröltem szememből a vért
és a verítéket, azon kaptam magam, hogy az optika után az irányzékon
is módosítanom kell: a Harida megmaradt vásznait nyugati szél
dagasztotta, az elnéptelenedett gigász az áramlás irányába fordította
orrát, s lomhán távolodott a csata színhelyétől.
Mozdulnom kellett volna, hogy a vízbe vessem magam, de nem
tettem: fogva tartott a félelem, megdermesztettek az iszonyat
kristálylencsén átszűrt képei. A leviatán egyenest a zátonyok felé
tartott. Hallani véltem a kiáltozást, aztán a sziklán elvásó gerinc
recsegését, melyet égzengésmoraj és átható sikoly követett: fekete
köd robbant a magasba, s szétterült, akár a vér a szigonyverte seb
körül, az eleven lényként rángó fedélzetről emberek és szörnyetegek
zuhantak a vízbe, és tovább küzdöttek a hullámok hátán bukdácsoló
törmelékdarabokért, az óriás pedig, melynek felépítménye mostanra
Sogron tüzét okádta, füstuszályt vonszolva sodródott tovább
Arguren falai felé.
Tagjaim úgy elerőtlenedtek, hogy csak a távolbalátó állványába
fogódzva sikerült talpon maradnom. Azimutot és a zászlót kerestem;
talán azt reméltem, velük együtt a nekem rendelt végzetet is
meglelhetem... de csak a judikátorra sikerült rátalálnom, aki egy
vízzel félig telt dereglyén vívta harcát féltucat mélységlakóval.
Társai holtan vagy halódva hevertek körülötte, mégsem hátrált meg:

41
jégkék szemei a vén Cyrjak szemei voltak, sokéves gyakorlat
csiszolta kitérései és vágásai nyomán végtagok és fegyverek hulltak,
páncélos és pikkelyes testek hanyatlottak a habokba: úgy küzdött,
ahogy egy tisztavérű küzd, én pedig úgy üvöltöttem, mintha az ódon
fegyverek az én hátamat és oldalamat fenyegetnék, és bármit
megadtam volna a lehetőségért, hogy vele harcolhassak.
Aztán elérkezett a pillanat, mikor a leviatán útja végére ért: két
kőszürke móló közt csapódott a partnak, mindkét irányban
mérföldnyire lövellte füstszerű vérét, s a tűz, mely Sogron - netán
Avida Dolor - akaratából emésztette, dühödt sistergéssel tört elő
fedélzeti nyílásain. Az erősödő ragyogásban szétrebbenő alakokat,
fehéren izzó pengéket és kígyózó csápokat láttam, aztán a felépítmény
a mólókkal és a falak jó részével együtt kápráztató villanásba veszett:
mintha egy második nap szökkent volna a sekélyesből Arguren tetői
fölé. Elmém helyett zsigereimmel érzékeltem a mágia háborgását: az
episzkopa pusztulásakor minden korábbinál hatalmasabb
örvénytölcsér ívelt a magasba, és a partvidék egész hosszában
láthatóvá tette a valóság szövetén tátongó hasadékot, mely mohón
nyelt magába gőzt és törmeléket, holtat és elevent, tisztát és
tisztátalant. A szélben oldott, rothadó vagy idegen húsban raboskodó
lelkek a rémület sikolyát hallatták, de nem tehettek végzetük ellen: a
kötések szertefoszlottak, a tettek megmérettek, s én némi vigaszt
találtam a bizonyosságban, hogy Azimut-om Atlar a dicsőség
lobogójával együtt, igazi hősök társaságában száll a külső hideg
istenéhez.
Az örvény az örökkévaló szikrákkal együtt a levegőt is
elszippantotta a robbanás közeléből, az elszabadult energia csak a
centrumtól nyíllövésnyire változott rohanvást terjedő tűzgyűrűvé - e
ritka tünemény a támadás túlélőinek életet, nekem alig némi haladékot
jelentett. Különös nyugalom töltött el a felém rohanó gőzfal láttán - ez
volt a vég, a rég várt rendelés, de pillanatnyilag nem akaródzott
törődnöm vele: a judikátor dereglyéjét kémleltem, melyet a
jobboldali móló csonkja óvott meg a tűztől és a szanaszét repülő
törmeléktől. A toronit és a megmaradt két mélységlakót a partig
taszította a léglöket: egymástól közelében hevertek a fövenyen, s
kábán, félig vakon tapogatóztak fegyvereik után.

42
 A forró szél már a Harida tatját remegtette, gyomrom mégsem a
félelemtől, hanem a csalódottságtól szorult össze, ahogy a két ősi
förtelmet ocsúdni láttam. Szarulebenyes fejüket a neszek irányába
fordítva emelkedtek fel, öltözékük (vagy testük?) foszlányait maguk
után vonszolva indultak neki, hogy végezzenek az utolsó emberrel, aki
emlékezetében őrzött - az egyetlennel, aki számot adhat az
otthoniaknak indítékaimról és tetteimről.
A jégkék szemű férfi hátrált, és mihelyt lélegzethez jutott, ismét
támadott: a nekem ajándékozott penge párját a közelebbi szörnyeteg
oldalába törte, és vele együtt zuhant a partoldal véráztatta
homokjába. Vállát és nyakát karmok hasították végig, mikor a fegyver
csonkjával a második ellenfélre sújtott - csak én üvöltöttem, ahogy
oldalt hengeredett, s bár szerettem volna, nem tudtam elfordítani a
fejemet; mintha maguk az istenek akarták volna, hogy a halálom előtti
percben bukása tanúja legyek.
Mikor megpillantottam a partoldalban azokat az árnyakat, úgy
hittem, érzékeim űznek gonosz tréfát velem. Ajkam kicserepesedett a
tűzgyűrű előszelétől, a magasból fekete pillangók serege gyanánt
szitált a pernye, én mégis kacagtam, ahogy a messzeségben fémhegyek
csillantak. Az ugrásra kész mélységlakó ágyékát-törzsét féltucat
lándzsa járta át, s a dűnéken leszánkázó fegyveresek nem kímélték a
döglődő fenevadat sem, mely vért és váladékot köpve vonszolta
magát a judikátor felé. Nem öltözékük vagy fegyverzetük, hanem
vonásaik alapján ismertem fel bennük a nomádokat: lupári vagy
dolamin portyázók voltak, akiket a harci zaj csalt elő Arguren
düledékei közül. Az, aki a vezetőjüknek látszott, a sarkára ült a
toronival szemben, majd a balját nyújtotta neki, ahogy szövetségesek
közt ősidőktől fogva szokás - ezt a mozdulatot, és a judikátor
meglepett grimaszát láttam utoljára, s miközben a világ fehér tűzbe
borult körülöttem, arra gondoltam, hogy míg a harcosok harcosok
maradnak, míg szavak híján egy-egy mozdulatból is megértik
egymást, Azimut elvei sem számítanak többet a többi bomlott elme
képzelgéseinél... és vad kacajjal zuhantam alá az enyhet adó
sötétségbe.

43
 7.
Öt nappal később, a sinemossai flottatámaszpont felé vánszorgó
Harida fedélzetén térített magamhoz a fáj dalom. Rögtönzött sátor
alatt hevertem, hólyagosra égett arcomat és nyakamat friss szél
hűsítette, s bár verőfényes nap volt, csak rőt derengést láttam az
istenek világából: további napok kellettek, hogy épen maradt jobb
szemem úgy-ahogy kitisztuljon. A bal távolbalátót markoló kezem
három ujjával együtt odalett - csekély veszteség az áldozathoz képest,
melyre testben és lélekben egyaránt készen álltam. Korommal és
sebekkel borított arcok hajoltak fölém: Azimut rajának túlélői közül
ötven-egynéhánynak sikerült visszavergődnie a fedélzetre, mielőtt a
zászlóshajó maga mögött hagyta a partokat. A parancsnok egy
húszesztendős hadnagy, bizonyos Willarin volt, és nekem, bár erőm
az első hét végére visszatért, eszembe sem jutott felfedni kilétemet,
hogy a helyébe léphessek - enélkül is akadt gondolkodnivalóm épp
elég.
Nem tartottam valószínűnek, hogy az istenek tervébe csúszott hiba:
ami történt, nyilvánvalóan éppúgy megfelelt elképzeléseiknek, mint
mindaz, amit életemben tettem, és még tehetek. A vonásaimat
eltorzító tűznek sikerült végbevinnie a csodát, melyre sem az
Igazságbélyeget megtörő shuluriak, sem a vadászat hetei nem voltak
képesek: megtisztították lelkemet a kétségektől, és nyilvánvalóvá
tették az egyetlen bűnt, melyet szándéktalanul követtem el: végzetesen
félreértelmeztem csillagaim üzenetét. A prófécia úgy szólt, hogy a
tengeren kell elvesznem, de halálról szó sem esett benne - e tévedés
jegyében éltem húsz esztendőn át, s bár sorsom korántsem volt olyan
keserves, amilyen lehetett volna, tartoztam magamnak, és azt is
tudtam, miképp hajtsam be a jóvátételt: a Birodalom milliónyi
alattvalója közül csak keveseknek adatik meg ilyen lehetőség.
Bár minden erőnket a sérülések kijavítására fordítottuk, a Harida
csak a hónap végére közelítette meg a szigeteket, melyek némelyikére
a holtában őrgróffá emelt Azimut-om Atlar plántálta Kyria lobogóját.
A shuluri flottabáró ugyanekkor érkezett Arguren öblébe, hogy
gondoskodjék a csata túlélőiről, megjutalmazza a mentésben és a
tisztogatásban kitűnt nomádokat, és keblére ölelje fiát, akit - efelől

44
nem voltak kétségeim - életre szóló élménnyel gazdagított
bálványának utolsó hadjárata. Jelentésében, melyet a Kimérák
havának hetedik napján adott át a császári escriptoroknak, részletezte
a kapitány és a legénység hőstetteit, és a Hatalmasok pártfogásába
ajánlotta a hullámsírba veszett hadmérnök, myerrai Darlath
vérvonalát, mely reményei szerint egyszer s mindenkorra mentesül a
régi bűnök árnyékától.
A másolatot azon az átrakóállomáson sikerült megszereznem, ahol
Willarin készleteink feltöltése után kétnapi pihenőt rendelt el, és a
toronyfedélzet frissen üvegezett ablakain átszűrődő holdfényben
böngésztem át, miután társaimat hátrahagyva, az öblöt átúszva
visszatértem a fedélzetre. Majd' két órát küszködtem az áramlatokkal,
de célhoz érve megtérülni látszott a fáradtságom: a Harida
megerősített bordázatával, módosított kormányművével és
felszerelésével tökéletesen alkalmas volt a feladatra, melyet új
életem első napja óta szántam neki.
Nem volt szükségem lámpásra, ahogy végigjártam kamráit és
termeit, melyeket gondos kezek tisztogattak meg, láttak el a
legnagyobb hatalmú Tisztaságbélyegekkel; a sötétség, mely körülvett,
éppoly hűvös volt, mint a bal szemem üregét takaró selyem. A
nemrég oly idegennek rémlő szagokat és neszeket egytől-egyig a
magaménak éreztem, a berendezések készséggel engedelmeskedtek
akaratomnak: a parti sáncok mögött egyetlen őr sem riadt fel, mikor a
horgonyok felemelkedtek, és az elsötétített óriás a szoroson túli
óceán végeláthatatlan kéksége felé fordította orrát.
"...magam is sokat köszönhetek a férfinak" - írta a judikátor - "akit
Birodalom-szerte Asistcínak, jótevőnek címzett a nép. Példájával
arra tanított, hogy az utazás fontosabb a célnál, s hogy okulni csak a
reménytelennek tűnő helyzetekből lehet. Olyan diadal lett az
osztályrésze, melyet a kiválasztottaknak tartogatnak az istenek:
egyszerre győzte le a félelmet, a gyűlöletet és a bizalmatlanságot, a
három démont, mely a népünk által teremtett békességet fenyegeti.
Tudta, hogy a holnap az ellensége, mégsem hátrált meg előle, s mi,
akik imáinkba foglaljuk emlékezetét, az eleven Darlathnak sem
kívánhatnánk mást, mint az eltávozottnak - azt, hogy eztán minden

45
perc és minden óra a barátja legyen..."
Az éjszakai manőverek alatt ujjasom zsebében hordtam a
pergament, virradat után pedig nyílheggyel rögzítettem a kormánymű
keresztgerendájára. Vész esetén az ilyesmi menlevéllel érhet fel, de
nem hittem, hogy szükség lesz rá: karakkák nem érhettek a nyomomba,
a Laquass osztályú csatahajók magitoraikkal együtt Argurennél
gyülekeztek, hogy minél több titkot csikarjanak ki a leviatán
maradványaiból napokba telhet, mire a Harida eltűnésének híre a
bárók fülébe jut, s akad köztük egy, aki (hisz ifjabb éveiben maga is
utazó volt) meggyőzi társait a kutatás szükségtelenségéről, arról, hogy
a flotta leghíresebb egysége osztozott tervezője sorsában, és az
áramlatok prédája lett.
Mire a toronyfedélzetre értem, Sinemossa szirtjei, az istenek
oszlopai néma gigászokként magasodtak fölém. A Harida körül
sirályok rajzottak, rikoltozásuk elnyomta az árbocokat és vitorlákat
mozgató szerkezetek dohogását - olyan simán működtek, mintha nem
csatából, hanem szárazdokkból jönnénk, és tudtam, hogy az
elkövetkező tíz-tizenkét évben sem lesz gondom velük. Teleszívtam
tüdőmet, és nyugat felé néztem - a titok, , az új cél ott várt rám a
horizont hajlata mögött, s a férfi, akit terheitől szabadulva újra a
megismerés vágya éltetett, beleborzongott a felködlő távlatokba.
- Anvaria - suttogtam. - Anvaria.
Tudtam, hogy az utazás hosszú és veszedelmes lesz, tudtam, hogy a
lángok nyomait az álomkamrában töltött esztendők sem tűntethetik el
teljesen, de tudtam azt is, hogy erősebb és bölcsebb emberként érek
majd célba - az istenek, bármit tartsanak róluk mostanság, ritkán
cselekszenek oktalanul. Azimut karszékébe telepedtem, de az idős és
az ifjú Cyrjak arcát láttam magam előtt, és a magam kevert vérű
módján kívántam szerencsét nekik - aztán megfogadtam, hogy ha tudás
mellett boldogságot is találok azokon a messzi partokon, ha lesznek
valaha gyermekeim, alaposan megacélozom lelküket, mielőtt
feltárnám előlük csillagaik és sorsuk titkait.

46
47
 Halk szókkal, sötét húrokon
A mellékelt szöveg, e minden tekintetben rendhagyó mű a Riva
apokrif dorani olvasatának legkorábbi változatából került elő;
magam leltem rá ama dokumentumok lajstromozása közben,
melyeket Észak nagyjai a tizenegyedik Zászlóháború elől az
Inkvizítorok Szövetségének erioni rendházába menekítettek.
Aki a fóliánst preparálta, ismerte az északi fürkészek módszereit,
és hogy titkát a lehető legtovább megőrizhesse, egyszerű, ám annál
leleményesebb bűbájjal élt. Őrjelei a szállítmány érkezésekor
láthatatlanul aprók voltak, s mert tízszerte lassabban növekedtek
annál, ahogy köztünk, emberek közt vénülni szokás, másfél
évezreden át senkinek nem szúrtak szemet. Manapság sem
látszanak többnek penész-szeplőknél, melyek az óvó aura
gyengülésével bármely ódon irat orcáján megjelennek,
elhelyezésük szabályossága azonban elég nyilvánvaló ahhoz, hogy
a magamfajtát titka nyomára vezesse.
Krad üvegén át nézve szeplőkből rúnák, a rúnákból útjelzők
lettek. Zarándokként követtem az általuk megadott irányt az
apokrif irhájának hegyvölgyein át a háttábláig, melynek kettős
bélete az iratot rejtette.
A szöveg nagy része a közös nyelv északi felső dialektusában, a
korai passzusok némelyike az Éjidők szrídzs zsoldosjeleivel íródott.
A fóliáns készítésekor az előbbi még, az utóbbi már nem létezett -
ez ébresztett rá, hogy olyasvalaki szól hozzám, aki a Hatodkor
derekán született, a Kimérák Háborújában tanulta ki a harcosok
nyelvét, és kétezernél is több telet élt meg, mire nekilátott, hogy
históriáját pergamenre rója. A másik eshetőséget - azt, hogy egy
holt nyelvekre szakosodott hamisító remeke akadt a kezembe -
formai okok miatt vetettem el: aki a látszatból él, sose merné ily
nyíltan semmibe venni a kalligráfia szabályait.
Az ellentmondások elég számosak voltak ahhoz, hogy kezdeti
kétkedaligsemet a nyomolvasók izgalma váltsa fel… s ez utóbbi
dermedt volt jeges rémületté, mikor az ismeretien, kinek portréját a

48
kusza sorokból kibontakozni láttam, megnevezte magát.
E nevet és a köré szövődött legendákat Északfölde minden lakója
ismeri, előbbi számodra sem tűnhet egészen idegennek. Viselője
egy a hármak közül, kiknek várossá lett álma két évezrede dacol a
feledéssel Arowin hegyén. Címezzük magiszterként és harcos
diplomataként, hódolunk alapítói nagysága előtt, de keveset tudunk
emberi valójáról - hogy mennyire keveset, csak ezen irat olvastán
lett nyilvánvaló.
Doran alapítóinak históriájában se szeri, se száma a homályos
pontoknak. Titkaik egy része máig megfejtetlen, más részüket
követőiknek, a varázslóváros magisztereinek tartották fent. Quirin
Den Jeir az első, s vélhetőleg az utolsó, ki a magunkfélének is
juttat belőlük; az egyetlen, akinek az egész világ számára akadt
mondandója.
Gesztusának különös nyomatékot ad a tény, hogy éltében alig,
utóbb egyáltalán nem beszélt. Egyesek úgy vélik, örökletes
kórsággal küszködött, mások szerint hallgatási fogadalmat tett,
hogy idejét maradéktalanul munkájának szentelhesse. Hogy mi
hajtotta valójában, kiderül az iratból, mely tekinthető személyes
naplójának, de akár lelke sötét tükrének is.
Igazságai korunk hajnalán, a Káosz éjét követő csalóka pirkadat
idején fogantak, érvényüket azonban máig megőrizték. Egyenkint
csupán komorak és megszívelendők, összességük azonban elég
iszonytató ahhoz, hogy kitudódva alapjaiban rázkódtassa meg
hitünk és kultúránk sokfelől ostromlott építményét. Tartozunk
annyival a jövendőnek, hogy fennmaradásukról gondoskodjunk, ám
gyermekeink s az ő gyermekeik csak úgy élhetnek a nékik rendelt
gondtalanságban, ha e pergamenek létezése és tartalma titok
marad, míg be nem köszönt a Nyolcadik Kor, melynek káoszából új
rend fogan, és új hősökkel népesíti be a világ térségeit.
A küldeményt, melyet egy kipróbált kalandozó juttat el kezedhez,
ekként fogadd és vigyázd, Celestius testvér.
Doval Tauwathar erioni inkvizítor levele
a Summae Tenebris szerzőjéhez

49
 Első pergamen

Nem tudom, ki vagy és honnét jössz. Nem láttam bálványaid arcát,

nem ismerem őseid nevét, nem szolgállak és nem tartok számot a
hűségedre. Bárki voltam egykor, már csak e sorokban élek, s
hatalmam sincs az igazságén kívül, melyet szavaim tárnak eléd.
Tényként kezelve, hogy te magad létezel, csupán két eset
lehetséges: útjelzőimet követve vagy a sors vak szeszélyéből jutottál
kincsem birtokába. Az előbbi kedvemre valóbb, de aggodalomra az
utóbbi esetben sincs okod - ha értelmezni tudod, amit megszereztél,
igazságomra sem lehetsz egészen érdemtelen.
Jeir vagyok, harcos mágiaforgató Quirana városából. Mester a
mesterek közül, akik tornyokat emeltek Arowin hegyén, hogy Észak
és az embernem javát szolgálják velük. Torkomat harmadfél
évszázada nem hagyta el emberi szó, de amit alkottam, helyettem
beszél. Igéimet pergamen és márvány, tanaimat beavatott elmék
sokasága őrzi… tudásom egy részét azonban sem velük, sem
másokkal nem oszthatom meg.
Sötét titkaim csak az enyémek. Emberöltők óta zihálnak a
csendben, ahová általam száműzettek, és napjaim fogytával mind
konokabbul keresik a szabadulás útját. Bármily rég hordozom, friss
irtózattal szemlélem, és kész örömmel cipelem magammal őket oda,
ahová a teremtett lények utolsó útja vezet… Ám, hogy addig is Néma
maradhassak, veled osztom meg tudásomat, majdankor embere. Élj
vele tetszésed szerint, de vigyázz: az igazság előbb papjává, majd
rabjává, legvégül bolondjává teszi azokat, akik egész valójukat
szolgálatának szentelik.
Ezt Jeir írta, a Néma, aki egyszer fogant, kétszer született és száz
halállal lakolt ifjonti vétkeiért. A homály ivadéka, akit a szavak
mágiája e lapokon újra emberré tesz. Férfivá, akit Godora szült, a
romlás nevelt és Ediomad ölt meg - egy letűnt kor harcosává, akinek
álmaiban ma is Jakrim Ohru a neve.

50
 Második pergamen

Jakrim Ohru a Hatodkor szülötte volt; az Éjidők legsötétebb óráján

érkezett a világra boruló szürkeségbe, melyet övéi puszta
megszokásból napvilágnak neveztek.
Kurtizán anyját lironi zsoldosok használták a száznapos vigalom
alatt, mellyel Godora népe Ryek és Dawa addigi leghevesebb
ütközetét, a kohannai vérfürdőt ünnepelte. Jó okuk volt a
megkönnyebbülésre. A kyr dicsőség romjain folyó küzdelem
kívülállókat nem, csak áldozatokat és megsarcoltakat ismert.
Kohanna nyomán utóbbiaknak fél emberöltőnyi nyugalom jutott
osztályrészül - Ohru parittyás utcakölyökből késelő kurafivá
cseperedett, mire az északföldi kimérák portyázói újra felbukkantak
hazája gyepűin.
Anyja a kikötőnegyed peremén, egy tengerre néző bordélyban űzte
mesterségét. Ohru gyermekfejjel úgy képzelte, minden erre vetődő
kalandor véréből jutott neki egy kevés, és titkos nemzőinek kijáró
áhítattal bámulta őket a füstös homályból, mely minden heget,
mocskot és vétket eltakart. Nem végleg persze: mire ártatlansága
odalett, belátta, hogy cégéres gazemberek mindahányan. Nem jobbak
vagy rosszabbak… csupán ugyanolyanok, mint ő.
A férfi, akinek inas termetét, fakó sörényét és távol ülő
kyrachszemét köszönhette, sosem tért vissza Erionba és örökséget
sem hagyott rá a tanulságon kívül, hogy amit a világtól akar, erővel
kell megszereznie. Anyja és a város, a két koros ribanc közös erővel
nevelte azzá, aminek lennie kellett. Kérges lelkű kalandorrá, aki
tizenöt évesen itta el az önkénteseknek járó hercegi tallért, hogy élete
hátralévő részét a Világgerinc vándorösvényein és Északfölde
csatamezőin töltse. Hogy mi okból verekszik, sosem firtatta; éppoly
közömbös volt a nagy eszmék iránt, mint társai, a godorai sereg
gerincét alkotó korg, lironi és szrídzs zsoldosok.
Eszelősökkel és szörnyetegekkel vívott csatáik ritkán említtetnek
az Éjidők krónikáiban: elő- és utójátékai voltak csupán az igazi
ütközeteknek, melyekben a kimérák roppant ármádiái, elvakult

51
mágiaforgatói és túlvilági szövetségesei csaptak össze. Godora
csapatai e küzdelem peremén manővereztek, és hol egyik, hol másik
félhez húzva próbálták a sötétség dagályát mederben tartani.
Ohru a felderítők közt hamar megismerte a háború igazi arcát. Az
előretolt állásokban lapulva gyakorta hallotta, olykor látta is az
egymással gyürkőző tömegeket, álmai démonok üvöltését
visszhangozták… felriadva pedig hálát rebegett sorsának, hogy
ábrázatuk helyett csak az útfélen heverő holtakét, a vízért vagy
kegyelemdöfésért könyörgő sebesültekét és a falkákban vándorló
nincstelenekét kell látnia.
Godora hintapolitikája nemzedékeken át eredményesnek bizonyult,
de végsőkig terhelte a várossá zsugorodott állam erőforrásait: Ohru
idejében már jóval többet veszített annál, amennyit hagyományos
bevételeiből pótolni tudott. Nagyjai Kyria isteneihez imádkoztak,
lélekben azonban rég elfordultak tőlük, a fegyverforgatók hitéről
pedig beszélni sem volt érdemes többé. Saját bálványaikat imádták,
de sem győzelmet, sem megváltást nem reméltek tőlük, és az Éjidők
háborúja, e vér és sár olajozta gépezet sem kecsegtette őket
ilyesmivel. Könyörtelen masinéria volt, a legocsmányabb azok közül,
melyeket gondolkodó lények valaha működtettek - nevesincs
alkatrészeit szüntelen mozgásban tartották, és apránként morzsolták
fel az egymásnak feszülő őserők.
A zsoldosnép az idők kezdete óta szerzésből él. A hadban álló
vidékek településeit szabad prédának, az útfélen lelt nőszemélyeket
közbirtoknak, a csatatereket jogos jussának tekinti. Olyan piacnak,
ahol csak számára szabad a vásár - vegyesboltnak, ahová a
dögevőkkel együtt érkezik és őket messze megelőzve távozik értékes
málhájával. Az Éjidők háborúja e téren is változást hozott. Az Ohru-
félék saját kárukon tanulták meg, hogy a sietség az életükbe kerülhet -
nagyobb ütközetek után három-négy napig is vártak, hogy mindaz, ami
nem él, de nem is egészen halott, békén távozzon az összecsapás
színhelyéről.
Ami hátra maradt, nem szükségképp volt veszélytelen. Felderítők
sokaságát taszították pusztulásba vagy élethossziglani nyomorúságba
a sötét delejjel átjárt fegyverek és felszerelési tárgyak, melyekre

52
vándorlás közben szemet vetettek. Az egyik serpenyőben a bírvágy, a
másikban a túlélés reménysége: az Éjidők istenei ilyenféle mérlegen
mérték azok elszántságát, akiket eszmélésüktől fogva kárhozatra
szántak.
Te, ki vélhetően boldogabb időkben érkeztél e világba, tán osztod
azok nézeteit, akik a hadi viszontagságokat a jellem próbájának, az
épülés nem épp kíméletes, ám annál hatékonyabb módjának tekintik.
Tévednek, s ha jót akarsz, hidd meg te is: felderítőévei alatt Ohru
nem tanult semmit, amit máról holnapra élő erioni sihederként ne
tudott volna. Nem keményedett vagy csiszolódott, csak vetemedett és
repedezett. Szíjas izmú, hegekkel barázdált képű senki volt a
ragadozók nyomában járó, maradékon tengődő senkik seregében. Ölt,
ha kellett, és futott, ha úgy hozta a szükség. Szánalmat nem kért,
megbánást nem ismert, s ha nagy néha neki is kijutott egy-egy cafat a
koncból, nemigen lelte örömét benne.
Ősztől tavaszig sajgó tagokkal ébredt, fakó sörénye dióolajtól
síkos kígyófonatokban verdeste a hátát, őrlőfogait csonkig koptatta a
gyalogút pora. Belülről fogyatkozott meg, akár a féregrágta fák,
melyek lábon várják a vesztüket okozó vihart. Messze tekintő
kyrachszeme éppoly üres volt, amilyen sivárak az álmai; egyik sem
kínált számára távlatokat, kitudni-, átérezni- és megélnivalót.
Pokoljárásának második stációja akkor kezdődött, mikor
felderítőosztaga tíznagyáé egyszer s mindenkorra véget ért. A szrídzs
nyomkeresőt, aki a mielőbbi felemelkedés reményében fajtája
természetes óvatosságát is sutba dobta, télutó idején verte le lábáról
a kórság, melyért a tábori kirurgusok a válogatás nélkül magára
aggatott talizmánok és bizonytalan eredetű kegyszerek összhatását
tették felelőssé. Ohru szemtanúja volt hiábavaló fáradozásuknak,
hogy megnyissák, és lehetőség szerint eltávolítsák a tíznagy
mellkasán burjánzó drún gereznavértet; az idegen bőrfoszlány, mely
felhelyezésekor tenyérnyi helyen óvta gazdáját a nyíl-, kard- és
lándzsavasaktól, az évek során fékevesztett növekedésnek indult, s
mostanra olyan mélyen rágta magát a tíznagy testébe, hogy nyúlványai
a bordák közt áthatolva gyűrűbe fogták a gerincet, és mind mohóbban
töltekeztek a töviseik által megnyitott szív vérével. A szrídzs, aki

53
életénél is többre tartotta a dicsőséget, iszonytató kínok közt távozott
az élők sorából és népe ősi szokása szerint fegyverbarátaira
hagyományozta ingóságait. Az összecsapásoktól sem mentes
osztozkodás három napon át tartott, s mire a halotti máglya utolsó
zsarátnoka is kilobbant, Ohru felövezte magát néhai parancsnoka
legértéktelenebbnek vélt kardjával - a fegyverrel, mely korábban
sosem tapasztalt céltudatossággal és különös álmokkal ajándékozta
meg.
Hat hüvelyk hosszú, tövénél kétujjnyi széles acélpenge volt;
markolata kétszer hajló csigolyaív, tükrén domborművű szóképek
sora, melyeket Ohru sem ekkor, sem később nem tudott megfejteni.
Suttogták, a tíznagy egy halott mellében talált rá a véres sárrá tiport
északi ugaron, és sosem vetemedett arra, hogy csatába vigye: a
szrídzsek hite szerint ezzel korábbi tulajdonosai haragját és mindazok
átkát vonta volna fejére, akiknek vérét a penge valaha megízlelte. A
tábor sámánjai közül többen hajlandónak mutatkoztak rá, hogy illő
javadalmazás fejében elvégezzék az engesztelés rítusait, Ohru
azonban - agyakorlatias szerzet lévén - anem kért a segítségükből.
Rég megtanulta, hogy a harcmezőn való boldoguláshoz a kardon és a
kardforgatón kívül mindössze némi szerencsére van szükség.
Kardjával kötött szövetsége csak annyira volt magasztos, mint a
cél, mely létrehívta. Örömet talált a használatában, de élvezetet soha
- úgy rendeltetett, hogy az utóbbit álmaiban ízlelje meg.
Az álmokig azonban hosszú út vezetett. Észak háborúja mind
féktelenebbül tombolt: Dawa mágusai őrületté gyalázták a valóságot,
Ryek nagyjai a valóság fonákjáról rángatták át a maguk
szövetségeseit Satralis anyagi síkjára. Módszereik alantasak, de
hatékonyak voltak, s Ohru a maga csendes godorai módján igyekezett
lépést tartani velük. A kard hozzásegítette, hogy a legjobbá váljon a
hozzá hasonlók közül, olyan sikeressé, amilyen egy erioni senki pénz
és támogatók híján csak lehet. Sokra vihette volna, de beérte azzal,
amit a fegyvertől kapott. Valahányszor kivonta, a penge mosolyogni
látszott, Ohru pedig tudta, igen, valamiképp tudta, hogy az elégedett -
és tudta azt is, hogy ha kedvére tesz, jutalma sem marad el.
A kard végérvényesen megszabadította a tehertől, mellyel a háború

54
a lelket mérgezi. Vele ölni éppoly természetes volt, mint az Éjidők
erőtlen napsütése, a gleccserek moraja a Világgerinc csúcsai közt…
s mint a bizonyosság, hogy minden csapás és döfés, minden újabb
halál szükségszerű, hisz a penge, az ő pengéje, épp erre teremtetett.
Bálványimádó, súgtak össze háta mögött a fogatlan veteránok, és
óvó jelet írtak a szívük fölé. Tudták, amit Ohru még nem: hogy mint
minden szerelem, ez is magában hordozza a fajdalom és a veszteség
ígéretét.

Harmadik pergamen

A Gaban Gonnál vívott csata után, melyet a nyomában járó tűz- és

véreső érdemesített külön fejezetre az Éjidők hadászati krónikáiban,
Ohru végül megismerte a penge igazi arcát.
Egy holdtalan éjszakán történt; hogy pontosan melyiken, sosem
sikerült visszaidéznie. Csak az álombeli ég beláthatatlan kékjére
emlékezett, a szélre és a rozsdaszagú sziklára a talpa alatt. Első
gondolata a menekülés volt, de valami azt súgta, kár fáradnia vele -
és amikor a kard markolata a kezébe simult, egyszerre megértette,
hogy ami az ébrenlét óráiban fémnek látszik, és oly tüntető közönnyel
tükrözi a világra szakadt borzalmakat, nem rideg, nem élettelen… és
aligha nyugszik, míg elevenségéről meg nem győzi.
- Vártunk rád, Viharmadár.
Ohru felszegte fejét a név hallatán: csak a választott kevesek,
osztaga sokat próbált tagjai szólították így. A nő, aki az oldalán állt,
nyilvánvalóan nem tartozott közéjük, s nem volt egyetlen általa ismert
nép szülötte sem. Éles vonású arcával, apró szájával és pengevágatú
szemével inkább volt ijesztő, mint vonzó jelenség, de Ohrut épp ez
ragadta meg; bordélyokban és sikátorokban töltött ifjúkora
hozzászoktatta, hogy az értéket az egyediségben, a kéj legmagasabb
fokát a rendkívüliben keresse.
- Vártatok?
A nő bólintott. Ahogy Ohru felé lépett, mintha egész seregnyi árny

55
mozdult volna vele, pedig ketten voltak az acélszín ég alatt, és - az
álomban legalábbis így rémlett - a mindenségben is.
- Critai vagyok - mondta a nő. - Nálad a kard, tiéd a kötés… és ha
eljön az idő, választanod kell: lemondasz rólunk, vagy a részünkké
válsz, hogy sose kelljen többé félned a feledést és a magányt.
- Miből gondolod, hogy…
- Minden lény magányos - mondta a nő. - Magányosan élnek, és
idejük kiteltével a magány poklára szállnak… de neked, ha elég erős
leszel, nem kell követned őket oda.
- Nem értem.
- Majd megérted - a nő keze helyett leheletével simított végig Ohru
homlokán. - A döghalál csíráit hordozod, mint oly sokan a tieid
közül, de ne félj: tudjuk, hogyan óvjunk meg tőle… és mert sok
pihenésre lesz szükséged, annak sincs akadálya, hogy viszontlássuk
egymást.
Ohru nézte, ahogy elfordul és megindul a látóhatár vég nélküli íve
felé. A járása, válla és csípője mozgása képzett harcosra és szilaj
szeretőre vallott. A forróság, ami Ohru testében áradt szét, nem a láz
forrósága volt. Alig várta, hogy viszontláthassa, és végre-valahára
megérinthesse őt… s mert mindenek felett ember és férfi volt, sokáig
fel sem ötlött benne, mit is jelent valójában Critainak lenni.

Negyedik pergamen

A Gaban Gont követő esztendőben - talán az embernem vétkeit

megelégelve - maga a mindenség fordult a létezők ellen: égi pöröly
sújtott a világra a külső sötétségből, földrésznyi sebet tépett a szférák
kristályburkán, és olyan erővel vágódott a nagy óceánba, hogy
hulláma - bár a kontinensre csak újabb esztendők múltán ért el -
mérföldes vízfalként söpört végig Ynev keleti partvidékén, emberek,
és barmok sokaságát, egész városokat és egész nemzetségeket taszítva
a feledésbe. A szibillák szokásuk szerint végítéletről zagyváltak, a
papok túlzó áldozatokkal keresték az istenek kegyét és a tudósok sem

56
várattak magukra soká. ők úgy vélték, a bajért a világra ráunt holdak
a felelősek; hogy pályájukról letérve hamarosan szétzúzzák, amit az
égi pöröly a szférákból meghagyott… és vég nélküli, itt-ott
ökölharccá fajuló vitákban próbálták eldönteni, törmelék-zápor,
fulladás vagy fekete holdfény okozza-e azok vesztét, akik e
kataklizmát valami csoda folytán átvészelik.
Az elméletek és jövendölések persze túlzónak bizonyultak, s mire
az igazi veszedelem híre a Világgerincen át Erionig ért, már senki
nem hitt bennük igazán. A szférákon ejtett seb behegedt, a holdak
tovább görögtek megszabott pályájukon… a drúnok azonban, akiket a
zűrzavar csalt elő földmélyi rejtekükből, úgy rajzottak Ediomad
környékén, mintha az északi birodalmak - s velük az összes új
istenség - vesztét éreznék.
Ami az előbbieket illeti, nem is jártak messze az igazságtól. Oly
sok diadal és vereség után Dawa mágusainak játszmája a végéhez
közeledett: őrületük súlyosbodott, seregeiket lassan, de biztosan
morzsolta fel a sötét erők támogatta ryeki ármádia. A talpon
maradottakat két démonlégió szorította Anublienen át Ediomad felé,
és ide igyekeztek Godora zsoldosai is; téli táborukat megbontva,
erőltetett menetben vonultak északnak a hegyeken át, hogy előnyükre
fordítsák, ami a végső csatából és egy eszme halálából az elgyötört
embernem javára fordítható. Időhúzásról, taktikázásról szó sem esett
többé: mindkét fél számított a jövetelükre, és minden haditervtől
függetlenül, a tőle telhető legnagyobb gondossággal készült a
viszontlátásra. Ohru és társai tudták, hogy így lesz: túl rég
kóstolgatták egymást a kimérákkal, túl sok indulat és sérelem
halmozódott fel mindhárom táborban az évek során. Apáik, nagyapáik
sem éreztek volna másként a résztvevők helyében, s mert nem
tudhatták biztosan, lesz-e alkalmuk utódokat nemzeni, az összes
számlát akkor és ott, az Anublienből alázúduló Corlan folyó bal
partján próbálták kiegyenlíteni. Az ütközet előtti éjszakán Ohru
jövendőt mondatott egy vén lupárral, akinek bal arcfelét, mint valami
kiütéses kór hegei, tetovált csillagképek borították. Szája
sírgödörként bűzlött, szavaiból reménytelenség és düh sistergett, de
Ohru nem ezért vágta át a torkát. Félelmében ölte meg, hogy ki ne
kiabálja, amit a hamuba szórt csontokból kiolvasott - hogy a kard

57
képében egy szellem utazik a sereggel. Egy szellem, aki éjjelente
asszonytestet ölt, gyönyört, majd könnyű álmot ad - egy letűnt világ
szülötte, aki az Éjidők összes páriája közül éppen őt, az erioni senkit
választotta, és hűségéért cserébe sosem múló dicsőséget és örök
életet ígért neki.

Ötödik pergamen

Az Eszmélés ezeregyszáznegyvenhetedik évének tavaszán,

Ediomad délkeleti lankáin vívott csatát az Éjidők legnagyobb
vérfürdőjeként, Yalhafar erdős szurdokait Weila Üllőjeként
emlegetik a Hajnalkor történészei. Jó okuk van rá: az ősi út
völgytorkot érintő elágazásánál zárult be a ryeki gyűrű, itt hullottak el
a legderekabb dawai fegyverforgatók… és ide gyűltek a drúnok is,
hogy énekükkel és átkaikkal keserítsék tovább a talpon maradottak
életét.
Ohru nem ismerte a krónikák fordulatait, magukat a krónikásokat
annál inkább - a szemében izgága bajkeverő volt valamennyi. Az
utolsót, aki velük kóborolt, az ideúton ragadta el a láz. Ha tudta
volna, miről marad le, aligha jut eszébe a szerencséjére panaszkodni,
s nem kizárt, hogy búcsúszavait is gondosabban válogatja meg… még
ha ez az istenkáromlás volt is a legőszintébb dolog, amit övéi valaha
halottak tőle.
Követői, akik a Weila Üllőjénél történtekről ítéletet mondtak,
nyilván nem mulasztottak el megemlékezni Godora seregvezérének és
tisztikarának érdemeiről - a pompásan kivitelezett fordulóról, mely a
fősereg jó kétharmada számára tette lehetővé a rugalmas elszakadást,
és választást kínált azoknak is, akik a szurdokban maradtak… már ha
választásnak számít arról dönteni, oldalazva vagy seggelve fogadjuk
a halált.
Ami Ohrut és felderítő társait illeti, ők hajnal óta felváltva
oldalaztak és seggeltek a kimérák egymást marcangoló hadsorai közt.
Az égő tölgyesből napközép táján, a sziklák viszonylagos
fedezékéből két órával később szorultak ki. Mindhárom hadnagyuk

58
elesett; íjászaikat megtizedelték, a lemaradókat sorra szaggatták szét
a tűzgolyók és a hatalomigék. Kudarc volt a javából, ha a múló idő
taktikai diadallá szépítette is. A hegyomlást, mely a ryekieket keletről
délnek, a godorai gerinc helyett a drún centrum felé fordította,
valószínűleg ők maguk idézték elő, hogy szövetségeseiknek - két
hegynyi méretű, rovarfellegek kísérte démonfajzatnak - utat
nyissanak. Az elsőt derékban metszette ketté az idő előtt bezáruló
Kapu, a második átjutott, útnak beillő csapást tiport a parázsló
tölgyesen át, és olyan tömegű drúnnal végzett a szurdok távoli
végében, hogy Ediomad portyázóinak halálos kánonja zavaros
üvöltésbe fúlt. Ez az üvöltés volt az utolsó hang, amit Ohru a
napvilágon hallott. Nyílt terepen érte, megremegtette a talajt a lába
alatt, megborzongatta a zuhanás érzésével - mintha figyelmeztetni
akarta volna, hogy útja e ponttól kezdve meredeken lefelé, ember nem
járta mélységekbe vezet.
- Balra - zihálta annak a három eszementnek, aki valami csoda
folytán mellette maradt. - A sziklákig, aztán tovább a vízmosásban,
de vigyázzatok: a térkép szerint…
A barlangokra akarta figyelmeztetni őket? Éppoly kézenfekvő
amilyen valószínűtlennek dekádok távolából tűnik… és amilyen
hiábavalónak ott és akkor rémlett, mihelyt a nyílvesszők záporozni
kezdtek.
Nem szemből, hanem balról, a biztonságosnak vélt vízmosásból
lőttek rájuk. Egy dawa vadászraj túlélői, vörössel telepingált képű,
tetovált mellű, hegyesre köszörült fogú eszelősök, akik nedveket
gyűjtöttek halott ellenségeiktől, hogy mágusaik segítségévei azok
egész nemzetségét rabigába hajtsák. Dawaiak, akik csak annyival
voltak jobbak a ryekieknél, amennyivel egy veszett sakál egy veszett
hiénától különbözik… most mégis rájuk került a röhögés sora, és
ahogy a mellette futó férfit vállon, majd torkon találták, Ohru
megértette, hogy nincs tovább. Hogy sosem jutnak el a fedezékig;
hogy nem lesz módjuk megvetni a lábukat, hogy még egyszer, utoljára,
kínzóik szemébe nézzenek.
Ahogy második társa is felbukott, nagyot kiáltott. A kard szinte
lángolt a kezében, de nem gondolt vele - sem vele, sem az

59
ígéreteivel, melyek innen nézve lehetettek akár egy lázbeteg őrült
képzelgése is. Várta a dawaiak ítéletét, a fájdalmat és a halált… de
mielőtt a nyílvesszők fellege elsötétítette volna sorsa egét, felharsant
az a másik hang - a sikoly, melyhez foghatót sem békében, sem
háborúban nem hallott még.
Üzenet volt, és több annál: kihívás, melynek hatalma sebesen
táguló gyűrűt vont köré, eltérítette a nyílvesszőket, és szertefoszlatta
az ártalmára szőtt delejt. Látta a meghökkenést a vízmosásban lapulók
arcán, látta, ahogy döbbenetük rémületté változik, és úgy mozdítja
őket, mint csepűrágó keze a zsinórra fűzött bábokat. Nem lőttek
többször, és mikor Ohru lesújtott az első útjába akadóra, meg is
futamodtak… de nem előle, hanem a ryeki osztag elől, melyet a kard
sikolya csalt elő a fák közül, s melynek vezére - tenyérnyi szarvakkal
árnyékba vont arcú, bőrképekkel borított vállú alak egyenesen Ohrura
bámult a közelharc por- és vérpermet függönyén át. Ismerték egymást,
bár sosem találkoztak, s ahogy tekintetük egybekapcsolódott,
kötélhídként feszült meg köztük az engesztelhetetlen gyűlölet.
Ahogy Ohru felé lódult, felrikoltott az ő pengéje is: a hang, Critai
sikolyának párja, a nyomában gyűrűző indulat Critai dühének sötét
tükörképe volt. Nyers, ősi gyűlölet, mely vállig zsibbasztotta Ohru
fegyvertartó karját, s szívét is jéggé dermesztette volna, ha olyan
romlatlanul jut el idáig, ahogy valaha útra kelt.
A szalamandrabőr vékonyságú hártya, mely mellvértje alatt feszült
a bordáira, megóvta a legrosszabbtól, de nem semlegesíthette
maradéktalanul a csapást. Ohru talizmánjai együtt bömböltek az övén
szikkadó trófeákkal: az előbbiek életet, az utóbbiak kínos halált
kínáltak neki. Critai markolata valósággal izzott az ujjai közt;
fényénél ellenfele védelme mögé, a vas, a hús és a lélek legmélyéig
látott. Ráébredt, hogy bár Ryeket szolgálja, nem kyrach származék, s
nincs köze az urait markukban tartó démonokhoz sem. Sodródó
zsoldos, tongor vagy jendari lehetett; Ohru tisztán látta totemállata -
valamiféle madár - árnyképét az arcát borító festék és szenny rétegei
alatt. Égi ragadozók voltak, idegen tollakkal ékeskedtek mindketten -
és csak idő kérdése volt, hogy idegen karmaikkal egymásba tépjenek.
A csata forgataga elrejtette őket az avatatlan szemek elől, a két

60
pengének - ha pengék voltak egyáltalán - azonban nem állt
szándékában rejtőzni többé: úgy közelítettek egymáshoz a két férfi
kezében, mintha minden elvesztegetett pillanattal a poklok kínját
kellene kiállniuk.
Az első összecsapás olyan gyors, a nyomában járó megrázkódtatás
olyan erős volt, hogy Ohrunak a lélegzete is elakadt tőle. Critai, aki
álmaiban oly vadul ölelte, szinte kitépte magát a kezéből: a penge
gerinccé, a hosszában villódzó fények füzére eleven tűzzé változott,
és tucatnyi ágat növesztve kígyózott a jendari felé, akit mostanra félig
eltakartak saját fegyverének szárnyakká vagy vitorlákká
terebélyesedett nyúlványai.
Ohru gyermekkori álmaiban érzett hasonlót, mikor a narval,
melynek erdőkkel borított határa szigetnek tűnt, váratlanul
összerándult a lába alatt. Amit kardmarkolatnak vélt, nem volt
markolat, nem volt fogódzó többé - része volt csupán valami
hatalmasnak és elevennek, mely örvénylő homályfelhőben gyürkőzött
azzal a másikkal, akit a jendari hordozott. Tisztán hallotta a szarun
elvásó szarv csikorgását, és hallotta a hangot is, mely a túloldalt
kavargó homályban ébredt, és sötét csápokként kígyózta körül
ellenfelét:
- Öld meg!
- Pusztítsd el őt, ha szeretsz!
Mindketten megroggyantak, ahogy a jelenés szertefoszlott, de a
jendari eszmélt fel előbb. Kardját magasra emelve, emberkoponyába
börtönzött madárszemét villogtatva rontott Ohrunak. Az feléje vágott,
de nem érte el. Valaki közéjük ugrott, valaki más jobbról került, és
dárdát próbált az oldalába döfni. A nyílt térség fekete és vörös arcú
alakokkal, a küzdelem lázában sajátjaikat sem kímélő fenevadakkal
telt meg. A Kimérák elő- és oldalvédjének maradékai voltak, könnyű
fegyverzetű, közelharcra kiképzett gyalogharcosok, akik valamiképp
átvészelték a drúnok és démonok összecsapását, s most
veszteségeiktől feltüzelve rontottak egymásnak ismét. Az évezredes
gyűlölség fűtötte kavarodás sem parancsot, sem életösztönt nem
ismert többé, s Ohru, ahogy lábát megvetve új csapásra huzakodott,
egyszerre olyasmit hallott, amit épp eléggé ismert ahhoz, hogy sose

61
kívánjon hallani többé: egy közelben halálra sebzett dawai
csatamágus hördülését.
Tudta, mi következik, ezért távolodni próbált, kivergődni az
embergomolyból, mielőtt az eszelős testében felgyűlt delej - tagadása
és megcsúfolása mindannak, ami az észt józanná, a mágiát
tudománnyá teszi - elszabadulva mindenkit elemészt. Gáncsot vetett a
dárdával felszerelt ryekinek, de nem volt szerencséje: ahogy
átszökkent rajta, egy szakállas vashegy az oldalába, egy másik a
hátába tépett. A jendari látta a vért, és nem emberi mohósággal,
villámként cikázó karddal szökkent feléje. Ohru elhajolt, majd torkon
ragadta, és olyan erővel sújtott az arcába Critai markolatgombjával,
hogy a másik állkapcsa belereccsent… aztán jött a villanás, a saját
súlyától megereszkedő talaj rándulása; a hang, mely egyetlen más
hangot - szitkot, sikolyt vagy fohászt - sem tűrt meg maga körül;
elnyomta, önnön dühödt morajában egyesítette valamennyit. A
küzdőtér földje százlábnyi sugarú körben homokká porlott, és férfiak
tucatjaival együtt rántotta a mélybe Ohrut és ellenfelét. Gyilkos
ölelésben összefonódva, köveknek és gyökereknek csapódva zuhantak
alá, üvöltésük visszhangot vert az éj zsigereiben, amerre minden
teremtett lény útja vezet, és sok ezer ölnyi mélységben, a Hűlt Szív
barlangjában ült el, Ediomad örök homályában, ahol a napvilágon
élők hite szerint a kárhozat és a halál lakozik - ahol fájdalom és
kétely az emlékekkel együtt enyészik el, mielőtt a koloncaitól
szabadult lélek eléri a háborítatlanság biztos vidékét.

Hatodik pergamen

Végződhetett volna így is - a férfinak azonban, aki Jakrim Ohruként

élt, és Critai nevében kísértette a halált Északfölde harcmezein, nem
volt ilyen szerencséje.
A kötelék, mely a pengéhez fűzte, erősebbnek bizonyult annál a
másiknál, mely húsát az anyag világához béklyózta: nem szakadt meg
azután sem, hogy teste megtöretett a Hűlt Szív barlangjának szikláin.
A csontok és izmok engedtek, élete vérét mohón itta be a századok

62
pora… a Fátyol azonban nem lebbent fel… és Critai sem mutatkozott,
hogy ígéretéhez híven választást kínáljon neki. Nem élt, de nem
részesülhetett a halál nyugalmából sem. Senki és semmi lett - nem
volt többé szája, hogy üvöltsön, se lába, hogy elmenekítse az iszonyat
elől, mely az örökkévaló sötétség bugyraiban lesett rá.
A kárhozat ama fénytelen mezsgyéjén, ahol megrekedt, csupán
hozzá hasonló fantomok léteztek - elmosódó árnyak és testetlen
hangok, melyek rég letűnt korok és ember nem látta világok titkairól
suttogtak neki. Ediomad sötétje körbefolyta és nem eresztette:
végtelen türelmű, könyörtelenségében már-már gyengéd zsarnokként
várta, hogy az esztendők pora fényesre koptassa csontjait és alázattá
szelídítse a megcsalatott lélekben forrongó indulatot.
Meglehetősen sokáig kellett várnia.

Hetedik pergamen

Az őrület vizei, melyekre a kétségbeesés szelei ragadták,

messzebbre nyúltak bármely óceánnál, de volt elég ideje, hogy
átkeljen rajta… s mire a túloldalon partra lábolt, már biztosra vette,
hogy nincs miért visszatérnie oda. Az, akivé a sötétség és
mozdulatlanság mézébe ragadva vált, éppoly idegen volt hajdani
valójától, mint attól, aki e sorokat pergamenre rója… az úton
azonban, mely Arowin hegyéig vezetett, akkor és ott tette meg az első,
mindenki számára láthatatlan lépéseket.
A régi Ohru csak szeretetet és gyűlöletet ismert - az újat maga az
idő tanította meg tudni és nem törődni; hagyni, hogy mindaz, amit
szelleme átfog, az idők teljességében foglalja el helyét a dolgok nagy
rendszerében. Távolabb került az istenektől, mint valaha képzelte, de
sosem érezte őket valóságosabbnak, mint abban a suttogástól terhes
csendben, ahová a jendarival vívott párbaj taszította… és mire
gondolatban idáig jutott, már biztosra vette, hogy Critai árulása sem
volt cél nélkül való, hogy mindaz, ami vele és körülötte történik,
része valami átfogóbbnak, mely sok egyéb mellett szenvedéseinek is
értelmet ad. Ráébredt, hogy idelent semmi sem egészen az, aminek

63
látszik, és lassanként meggyőződésévé érett, hogy ha sikerül
azonosítania a mélyben lappangó indítékokat, előbb vagy utóbb a
menekülés útját is megtalálja majd. Érezte, hogy figyelik, de nem
sejtette az okát… s mert egyebet nemigen tehetett, figyelt ő is - így
került birtokába a tudás, melyet alább megosztok veled.
A Kaverna, melyet a földmélyi népek mindegyike más és más
néven nevez, ősi képződmény, tán a legvénebb a hozzá hasonlók
közül. Abban a korban keletkezett, mikor a szférákon innen még
három hold világolt, az egekben pedig draquiorok és más fajzatok
csatáztak a Nagyok örökségéért. A sárkányurak egyikétől épp
Ediomad felett pártolt el a szerencse. Sebzetten hullott alá, ormokat
ingatott meg, egész erdőségeket tarolt le, s mikor talajt ért, vért és
magmát öklendezve fúrta magát mind mélyebbre Északfölde rögei
közé. Hogy menedéket keresett-e, vagy a néhai Ófa mana-áramai
vonzották, sosem fog kiderülni, és számítani sem számít már, azt
hiszem - elég annyit tudnunk, hogy vergődése közben zegzugos
nyomvonalú alagutat vájt a sziklarétegekbe, és egyre újabb
frontvonalakat nyitott a Belső Csarnokok birtoklásáért akkortájt
gyürkőző drún fajok között.
A zuhanás okozta rengések még el sem ültek, a homály
birodalmában máris új földindulás vette kezdetét; minden korábbinál
hevesebb testvérháború, melynek hordalékát hatalmas területen
hordták szét az eliramlott évezredek A felfordulás közepette senki
sem törődött a bukott draquiorral. Nem tudni, mikor lehelte ki a
lelkét; nem tudni mennyi időbe telt, míg kriptája keményre égett falain
át utat találtak hozzá a dögevők. Csak találgatni lehet, meddig éltek a
halálából, bizonyos viszont, hogy méltó emlékművet hagytak hátra;
zegzugos alagútrendszert a csontok és a hús, tágas barlangokat a
koponya és a bélszervek helyén. Képzeld magad elé a roppant szívet,
ahogy utoljára dobban; a vérfolyamot, mely gőzlőn és fortyogón
keresi útját a mellékjáratokon át a mélyebb rétegek felé… aztán
gondolatban ejts egy metszést a röghegyek gerincén át az Ófa
gyökeréig, hogy teljes pompájában szemlélhesd a sárkányúr hűlt
helyét, a kavernák és grottók csigavonalában keskenyedő láncolatát,
mely a gyepükből megszámlálhatatlan Szolga- és Korcs-nemzetség
területén át a Belső Csarnokok küszöbéig vezet.

64
 Akiket a kényszer vagy az elbizakodottság erre az útra visz,
felettébb ritkán térnek vissza saját akaratukból a napvilágra. A Hűlt
Szív barlangjába csak csatakiáltásaik és végső sikolyaik jutnak el.
Az, aki Jakrim Ohrunak született, semmit sem tehetett értük, de
tisztelettel adózott bátorságuknak. Tudta, hogy szolgák felett aratott
részgyőzelmeik mindegyike az elkerülhetetlen vereséghez egyengeti
az utat: közeledtük híre így gyorsabban talált utat a Kavernában (és
más kavernákban) tanyázó Korcs-nemzetségekhez, melyek énekükkel
éppúgy megrengetik a sziklákat, ahogy a halódó draquior tette a maga
idejében… és ha ez is kevésnek bizonyul, bármikor segítséget
kaphatnak a Valóvban;rűektől, Berchebaal, és Amarchaanyt
gyermekeitől, akik messze lent, az Ófa megkövült gyökerei közt
fenekednek egymás ellen, de tüstént összefognak, ha a Belső
Csarnokokhoz vezető természetes átjárót fenyegetve érzik. Néma
átkai elkísérték a Hűlt Szív falain felfelé kúszó, csatába igyekvő
drúnokat, és őszintén gyászolta azokat, akiket túlerejük és sötét
mágiájuk újra meg újra lebírt. Nem érdekelte, honnét és milyen céllal
jöttek, hogy a végső harcban olyasmi adatott meg nekik, amit tőle
megtagadtak az istenek. Sem a múló idő, sem a keserűség nem kezdte
ki a köteléket, mely hozzájuk fűzte - hisz emberek és harcosok voltak,
akárcsak ő.

Nyolcadik pergamen

A Valóvérűek magányosan és hangtalanul járnak, közeledtüket

azonban hamar széthírlik a valóság szövedékének tiltakozó
rándulásai. Az, aki az Égidők szülöttei közt Jakrim Ohru volt, valahol
messze járt, mikor a suttogók kórusa halkulni kezdett… s mire
visszatért, a drún úgy komorlott a Hűlt Szív kavernájának falán, mint
egy árnyékból szőtt hálóban verdeső madár.
Nagyon vén volt és minden képzeletet felülmúlóan halovány; a
testét alkotó fonadékot leszámítva csak delejes hatalma fűzte az anyag
világához. Nem voltak szemei és nem volt arca, azt, aki egykor
Jakrim Ohru volt, mégsem tudta elbolondítani - már azelőtt
felismerte, hogy egy napforró lobbanás ismerős vidékre, a

65
rozsdaszagú sziklákra boruló végtelen égbolt birodalmába ragadta.
- Nem törtél meg. - Critai hangja korok szakadékán túlról érkezett,
és szánalommal vegyes elégedettség rezgett benne. - Különb
anyagból gyúrtak, mint a többieket… netán a fajtádat becsüljük alább
annál, mint amire tetteivel rászolgál. - Ohru úgy érezte, hűvös ujjak
érintik a homlokát, és beleborzongott a tőlük kapott gyönyör
emlékébe… pedig nem női kéz volt, csupán az árnyak fonadéka, mely
eleven lényként magasodott porban heverő csontjai fölé. Hangtalan
kacaja megreszkettette a Hűlt Szív kamráit, és csupa végtag Szolgákat
csalt elő a falak repedéseiből. Jöttükben átgázoltak a jendari
maradványain; a kötés, melyet a sorsközösség teremtett a hajdani
ellenfelek közt, rozsda és hamu kavargásában enyészett el. - Jöjj,
Viharmadár! Ideje visszakapnod egyet-mást abból, amit elveszítettél.
Feljavítunk, ahogy lehet, aztán eldöntjük, hogyan tovább. Ha a
szerencséd kitart, talán kezdhetünk valamit egymással…
Felnyalábolták, és szeszélyesen csavarodó nyomvonalú
rejtekutakon, a rég elporladt erek járatain át máshová vitték. Zsigeri
emlékezetében zavaros képek rögzültek szörnyarcú kapukról, vonagló
hidakról és roppant csarnokokról, melyeket rőt derengésbe vontak az
Ófa csonkját körülörvénylő magma áramai. Szolgáktól nyüzsgő
aknákat látott, Korcsokat, akik vitorlányi szárnyaikba fogták a Belső
Csarnokok miazmás szeleit; erődítményekké, palotákká faragott
sziklatűket és ködülte kamrákat, melyekben tömegével függtek az
oszlás változatos stációiban leledző testek, Ediomad és a külvilág
soha véget nem érő háborújának áldozatai. Hallotta a litániákat,
melyek az ősnépek akaratához idomítják a valóság szövedékét, és a
pusztítás folyvást változó mintáival övezik a röghegyek alatti
homályba vezető ösvényeket, s Critai visszatértének édes-fanyar
kábulatában fel sem figyelt a dallamban beállott változásra: aki
ráébredt, hogy a delejes hatalmú kánon egyes szólamai immár
körötte, bizonyos szempontból érte szólnak, már nem ő, hanem én
voltam.
Orrom vére megered, ahogy e szókat pergamenre rovom - az a
másik, aki a részemmé vált sötétség legmélyebb bugyrában rejtőzik az
igazság elől, nem szenvedheti, ha születésünk körülményeire

66
emlékeztetik.
Hosszú folyamat volt, és előre haladtával mind fájdalmasabbá
vált; annak, aki Jakrim Ohruként távozott az élők sorából, a
visszatérés minden lépéséért válogatott kínokkal kellett fizetnie. A
Hűlt Szív kamráiban töltött dekádok jószerivel csak vázát és harci
öltözékének egy-egy foszlányát hagyták érintetlenül - pártfogói az
ediomadi dögkutak és bonckamrák kimeríthetetlen készletéből
pótolták a hiányokat, olyan bűvigékkel indítva újra a nedvek
áramlását a rég kiszikkadt tagokban és zsigerekben, melyekhez
foghatót a napvilágon utoljára az ősfajok háborúi láttak.
A fáradozásuk eredményeként létrejött szerzet embernek tűnt
ugyan, a lényeget tekintve azonban éppúgy különbözött tőlük, ahogy a
Korcsok különböznek azoktól a Valóvérűektől, melyeknek, a távoli
rokonság okán, jellegzetességeit hordozzák. Amikor először nyitotta a
világra újonnan nyert szemét, a húsát átható delej olyan erős volt,
hogy rezgéseit a legvaskosabb páncélzatú Szolgák sem állták soká;
Critai népének frissen beültetett mirigyek sorát kellett énekével
elsorvasztania, hogy a további munkálatokat biztonságossá tegye. Az
od áramaiban beállott változás ellenlábasaik figyelmét sem kerülte
el: a testet két ízben voltak kénytelenek a Belső Csarnokok peremén
álló erődvárosból a rég elporladt draquior után maradt
barlangrendszerbe visszamenekíteni.
A veszedelmekben bővelkedő utazások egyikéről sem maradtak
emlékeim - nyilván Critai érdeke kívánta így. Asszonyi valója
szorosan ölelt és nem eresztett; szenvedélye lávafolyamként terült
szét közös álmunk tájain, és lángujjakkal rótta tele közös égboltunkat
egy ősi, embertől idegen világ mintáival.
Aztán elmúlt.
Véget ért, ahogy a legszebb és legkomiszabb álmoknak is vége
szakad egyszer. A szorítás enyhült, a vágy elenyészett; nem maradt
utána más, csak a homály… meg én.
- Bevégeztük a dolgunkat, Viharmadár - suttogta az előbbi Critai
hangján, és egész testemben megborzongatott lehelete hevével. -
Eleget pihentél; ideje visszatérned.

67
 Kilencedik pergamen

Korcs-szárnyakon tértem vissza a külvilágba az ediomadi

hegyvidék legészakibb nyúlványának azon a pontján, ahonnét
egyformán pazar kilátás nyílt Anublien vadonjára és a Quironeia
víztükrére, mely vertezüst lemezként húzódott a keleti horizontig a
jobbom felől. Káprázó szemmel tekintettem rá, aztán a felettünk
ragyogó csillagképeket kezdtem méregetni - megmagyarázhatatlan
nyugalommal töltött el a felismerés, hogy egyetlen ismerős sem akad
köztük.
- Meglehetősen hosszú idő telt el - suttogta a Valóvérű, aki úgy
lebegett a századokkal korábban ledőlt dawa dolmenek felett, mint
egy éji ködből és szélfútta porból fogant rémlátomás. - A világ
megváltozott. Időre lesz szükséged, hogy eligazodj a hozzád hasonlók
között.
- Miért én? - kérdeztem azzal a szájjal, melynek használatát még
Ohruként sajátítottam el valahol messze, valaha rég. - És miért épp
most vált esedékessé a visszatérésem?
Annyiszor tettem fel hiába ugyanezeket a kérdéseket, hogy igazából
most sem vártam érdemi választ; Critainak látható öröme telt abban,
hogy egy magamfajtát kétségek között tarthat.
- Mások vagyunk - mondta most, s elég volt rápillantanom, hogy
megértsem: ezúttal nem fog megkímélni a részletektől. - A hely,
ahonnét őseink érkeztek, alapjaiban különbözik a tiétektől… de más
volt ez a világ is, mikor először hadba szálltunk érte. A változás a mi
legnagyobb ellenségünk. Nem élhetünk többé abban a szférában, amit
isteneitek saját képükre formáltak, és nem térhetünk vissza oda sem,
ahonnan elszármaztunk. A Kapuk bezárultak; arra ítéltettünk, hogy a
szférák mezsgyéjén sorvadjunk el… de mert egykoron vadászok
voltunk, ma sem elégszünk meg a préda szerepével.
- A fegyvereitek… a tárgyaitok… pusztulást hoznak ránk. A
bosszút keresitek?

68
 - A tudást, Viharmadár. Akik tétlenül várták, hogy a fajtád rájuk
leljen, mostanra éppúgy elpusztultak, mint azok, akik
elbizakodottságukban a napvilágon próbáltak szembeszállni veletek.
Critai rég belátta, hogy nincs keresnivalója a napvilágon, de nem kér
az elzárkózásból sem. Közbenjárókra van szüksége - magadfélékre,
akik eljutnak oda, ahová Critai nem juthat el; akik bizonyos
előnyökért cserébe megteszik, amit Critai érdeke megkíván. Az
eszközök, melyeket a külvilágba juttatunk, próbára teszik, többnyire
el is pusztítják a kérészéletűeket. Csak olyanokat vezetnek el hozzánk,
akik méltónak találtattak rá, hogy Critai választást kínáljon nekik.
- Sosem kérdeztétek, kérek-e a kegyelmetekből.
- Ha nem kértél volna, nem lennél itt - suttogta a Valóvérű. - A
Hűlt Szív kamráiban bármikor átadhattad volna magad a feledésnek -
azzal, hogy az emlékezést választottad, a létezés mellett döntöttél…
Critai csupán hozzásegített, hogy megleld az oda visszavezető utat.
- A Kimérák háborúja?…
- Véget ért. Ryek véres diadalt aratott, de nem volt alkalma
kiélvezni: nagyjaival együtt áldozatul esett az ármánynak, melyet
Toron hatalmasai szőttek ellene.
- Toron?
- Quironeia őrizője, szívében Shulurral, a Tizenhat Ház büszke
városával. - A Valóvérű hangjából maró gúnyt véltem kihallani. - Az
áruló Jaering Yd-Garun leszármazottai lakják, akik fajtájuk végóráján
vallást csináltak a hitszegésből, Ryek bukása után pedig oly sikeresen
emelték magasra Kyria színeit, hogy árnyéka maholnap újra a Fehér-
tengerig ér. - Teste árnyörvényében szélzúgásként visszhangzott a
kacaj. - Elszántak, de megosztottak; időbe telik, hogy elérjék
hatalmuk delelőjét. Ők a legfőbb okai a visszatérésednek. Hogy
növekvő befolyásukat ellensúlyozhassuk, mielőbb cselekednünk kell.
Eltűnődtem. Már Ohru idejében is köztudott volt, hogy az ősi népek
jobban félik a kyrach praktikákat az Éjidők emberének összes
fegyverénél.
- Mit vártok tőlem?

69
 - Hogy hírt vigyél a Kimérák háborúja elől északra menekült
embernépeknek Critai hatalmáról. Ma még gyengék, de általad, a mi
segítségünkkel, könnyűszerrel kezükbe vehetik sorsuk irányítását.
Rajtad keresztül tanítjuk meg őket, mennyivel többre mehetnek
velünk, mint nélkülünk. Te viszed el nekik a tudást, mellyel
ellensúlyozhatják Toron befolyását és lerakhatják egy olyan
birodalom alapjait, melynek dicsősége húszezer esztendő múltján
sem halványul el. - A Valóvérű közelebb siklott, és roppant
szárnyként terült szét a halványuló csillagfényben. - Azért hoztunk
vissza, hogy az embernem tanítója, az új kor leghatalmasabb
mágiaforgatója légy.
Hallottam a szavait, de képtelen voltam rá figyelni. Messze
Keleten, a Quironeia ezüst sivataga felett mályva és arany sávok
jelezték a pirkadat közeledtét. A Valóvérűt kísérő szolgák, bár
kevésbé voltak érzékenyek napsütésre, máris megkezdték a
visszavonulást az Ediomad mélységeibe nyíló kürtő felé. Én nem
mozdultam, drún bűbájjal feljavított szemem elárulta, hogy korábban
sosem tapasztalt látványosságban lesz részem: a szférák, melyek Ohru
életében derengéssé tompították és fakóra színezték, most
majdhogynem szűretlenül engedték át a mennyekből áradó ragyogást.
- Próbálkoztatok már hasonlóval? - kérdeztem, noha lelkem mélyén
tudtam a választ: az elgondolás túl praktikus volt ahhoz, hogy lassú
sorvadásra és pusztulásra ítélt lények elméjében szülessen meg.
- Nem ezen a tájon - felelte a Valóvérű, aki éppúgy lehetett az én
Critaim, mint bárki más a fajtájából. - A Világgerinc túloldalán, a
Kosfejű isten országában azonban szép hagyományai vannak ennek a
megoldásnak. Ottani fajtársaink erősebbé váltak azáltal, hogy
közelebb engedték és szolgálatukba állították az embert. Ha nem
követjük a példájukat, idővel olyan hatalomra tesznek szert, mellyel
nem versenghetünk… és egyenlőtlen harcban pusztulunk el, ha egy
nap megjelennek, hogy az Ófa gyökereivel együtt élőhelyünket is
maguknak követeljék.
Bólintottam. Valamiképp helyénvalónak tűnt, hogy a túlélés
megszállottaivá vált drúnok számára más, csak hírből ismert drúnok
jelentsék a legkomolyabb fenyegetést.

70
 - Szabad vagy - szállt a suttogás a Valóvérű testének gomolyából -,
de minden tizedik esztendőben vissza kell térned, hogy
cselekedeteidről számot adj nekünk. A testedben zajló növekedést
csak Critai bűbája képes ellensúlyozni. Ha hátat fordítasz neki… ha
elhagyod őt, kínosabb halál vár rád annál, melyet a segítségével
elkerültél, lábon rothadsz el, lelked osztályrésze pedig örök kárhozat
lesz. - Lejjebb ereszkedett, incselkedve kígyózott körül árnyteste
cafrangjaival. - Megértetted?
- Megértettem - mormoltam, és vártam, hogy eltisztuljon onnét. Bár
feleannyira sem irtóztatott az érintése, mint a test, melynek rabjává
tett, vad kárörömmel töltött el a tudat, hogy kettőnk közül csak neki
sietős - a bizonyosság, hogy az első igazi hajnalt, melyet Critai
szemével látnom adatik, ő semmiképp nem várhatja meg.

Tizedik pergamen

Nem készítettem útitervet, mentem, amerre a lábam vitt, és meg

sem lepett igazán, mikor az első esztendő végén Erion falai alatt
találtam magam: aki zsoldosnak vagy kutyának születik, a poklok
fenekéről is megleli a hazavezető utat.
Ohrunak tartoztam ezzel a látogatással, de aligha sikerült a kedvére
tennem vele: gyermekkora városát a felismerhetetlenségig
megváltoztatták a felette elröppent századok. A kikötőnegyed
peremén új kocsmák és kuplerájok szorongtak, a régi mólókat a régi
raktárakkal együtt mosta el a tenger: az árapály még a partvonalat is
megváltoztatta, és kétfelől zárt, homokkal félig feltöltött öblöket vájt
Ynev testébe a kölyökkori sólyák és grottók helyén. Csak a mindenütt
jelenlévő halászmacskák pimaszsága, a fövenyen szikkadó halcsont
ropogása meg a víz átható élet- és halálszaga volt a régi - az
utóbbival töltekeztem azon az estén, mikor a sors az utamba sodorta a
fiút.
Vézna volt, sötét szemű és olyan barna, amilyenné csak Ibara maga
égetheti Dzsah és Doldzsah dologra és dologkerülésre egyként serény
gyermekeit. Egy félreeső öbölben, térdig vízben állva akadtam rá, s

71
mert négy hivatásos útonálló járt a nyomomban, a legkevésbé sem
örültem a társaságának; jobban szerettem volna, ha a fövenyen heverő
csontvázat és a felette csapongó sirályokat leszámítva csak az istenek
látják mindazt, amit a túlélés érdekében tennem kellett.
Mire a fiú közelébe értem, az útonállók közül kettő messze
előttem, kettő közvetlenül mögöttem járt. Nem láttam be, mi tarthatná
vissza őket attól, hogy áldozatukon kívül az egyetlen szemtanú torkát
is elmetéljék, lassítottam hát, hogy figyelmeztessem a fiút - úgy
ítéltem, ha mással nem is, ennyivel mindenképp tartozom neki.
- Te ott!
Felém fordult, végigmért, és elhúzta a száját. Nem hibáztattam érte:
aki egy elkoszlott köpenyes, szürke kámzsás, zergebőr csizmás
jöttmentet látott, látta valamennyit.
- Te, te! - ismételtem zordan, hátha sikerül elijesztenem vele. - Mi
a nyavalyát keresel itt?
- A dagályt várom, szalah - felelte korát meghazudtoló
egykedvűséggel a kölyök. Noha felém fordulva állt, sötét szeme
valamiképp átnézett rajtam; mintha mellettem, sőt, rajtam keresztül
próbált volna közelebb férkőzni a dolog lényegéhez.
- A dagályt, mi? És minek, ha szabad kérdeznem?
- Hogy megöljön - felelte ő, s mint aki csak most ébred rá, hogy
szavait mások is hallják, félszegen elmosolyodott. - Vízbe fúlni még
mindig jobb, mint éhen veszni… hogy az agyonkorbácsolásról és a
torokmetszésről ne is beszéljünk.
Félrebillentettem a fejemet, és füleltem: a nyakamban járó
hurkosok legfeljebb húszlépésnyire jártak, és cimboráik sziluettje is
kirajzolódott már szemközt, a cetcsontokra boruló alkonyi ég
hátterén. Ismét a fiúra néztem, és tudtam, igen, valamiképp tudtam,
hogy kár próbálkoznom: a világ összes fenyegetése is kevés lenne
ahhoz, hogy elhatározásában megingassa.
- Szökött rabszolga vagy?
- Szabad ember vagyok, szalah. A nap alatt senkinek sincs joga
ahhoz, hogy érző lényeket a puszta haszon reményében szolgává

72
tegyen.
Osztottam a véleményét, de nem jutott időm hangot adni neki: a
hátsó kettő ezt a pillanatot választotta, hogy kivont bökővel nekem
essen.
Az első döfés a vállamban akadt el, a másik ujjnyi darabon feltépte
a torkomat borító vásznat, és bárki számára láthatóvá tette a
hangképző szervet, mellyel Ediomad ajándékozta meg az ősfajokét
mímelő szájat, mely ekkorra felneszelt, és akaratomon kívül - ha nem
épp annak ellenére - a világba kiáltotta gyilkos gyűlöletét.
A bűvszó pörölycsapása rugaszkodás közben érte, és jól-rosszul
kikövezett partfalig dobta vissza a hurkosokat. Halottak voltak, mire
arccal a homokba zuhantak, és hasonló sors várt társaikra is, akik a
zavar első jelére meztelen pengével lódultak felénk: testüket és
tagjaikat tucatnyi helyen döfték át a meghasadt cetbordák félkörben
szétrepülő, dárdányi szilánkjai.
Mire a csigolyaív maradványa a fövényre roskadt, a rikoltás
visszhangja is elhalt, s nekem úgy-ahogy sikerült úrrá lennem a
testemet rázó remegésen. A drún száj partra vetett halként tátogott a
sebtében rászorított kelmedarab alatt.
- Soha senkinek… nem beszélhetsz erről - sziszegtem a fiúnak. -
Ha megteszed, rád találok, és…
Elkerekedett szemekkel bámult rám; láthatóan fel sem fogta, hogy
egy titkát féltő szörnyeteg, egy nem evilági csinálmány épp halállal
fenyegeti.
- Hogy csináltad ezt?
- Harci bűbáj - ziháltam. - A Sheralon túl… fent Északon… szinte
ragad az emberre.
- Taníts meg rá.
A fejemet ráztam; próbáltam időt nyerni, hogy békén
odébbállhasson.
- Nem lehet.
- Miért nem?

73
 - Túl fiatal vagy.
- Tizenegy múltam - közölte ő. - Mifelénk tizenhárom évesen már
feleséget vesz, ha épp el nem patkol az ember.
- A mágiaforgatás nem köznapi mesterség - próbálkoztam. - Az
ilyesmire… születni kell.
- Kivéve Sheralon túl, ahol csak úgy ragad az emberre, mi?
Csak álltam ott, az emelkedő dagály a lábamat nyaldosta, és
fogalmam sem volt, mi az ördögöt mondhatnék neki.
- Nem taníthatlak - mondtam végül. - A hely, ahová az én utam
vezet… nem a magadfajtának való.
- Honnét tudod?
- Tudom és kész. - Összehúztam magamon a köpenyt, és
megindultam a közelebbi kaptató felé. Mielőbb találnom kellett egy
helyet, hogy kifújjam magam, és lakatot tegyek Critai szájára: Erion,
a Hajnalkori nagyvárosok többségéhez hasonlóan, tűzzel-vassal
üldözte a sötét praktikák mestereit.
- És ha a szolgálatodba állnék? - A fiú derékig vízben gázolva
próbált lépést tartani velem; láthatóan letett önpusztító szándékáról.
- Nincs szükségem szolgára.
- A barátod leszek!
- Barátra sincs szükségem - közöltem, pedig nagyon imponált, hogy
nem a városőrséggel fenyeget: ha fellármázza őket, uralkodásom
gyorsabb és dicstelenebb véget érhet, mint bármely valaha élt
mágiaforgatóé. - Tűnj el; ne is lássalak többé!
De nem tűnt el. A sarkamban maradt a városba visszavezető úton,
és nem tágított azután sem, hogy átkokat és köveket szórtam rá. A
fogadóm előtt éjszakázott, árnyékként követett a Keleti Kapun át,
végig a godorai felföldre vezető gyalogúton, és azon is túl.
Negyednap, egy hirtelen támadt hóviharban csaknem sikerült
leráznom, de az ordani elágazás utáni első fogadóban újra megjelent,
és úgy vigyorgott rám csorba fogaival, ahogy csak egy dzsad
teveszomorító képes.

74
 - Hogy hívnak? - vetettem oda neki a sarokasztal mellől, ahová a
túróval behabart vándorkása és a tűz felett száradó lábbelik bűze elől
menekültem.
- Abdúl - felelte, és a lábamhoz telepedve kanalazta tovább az új
idők eledelét. - Szabad ember és igaz barát; mágiaforgató tanonc
Sahrada oázisból.
- Torkig vagyok veled, Abdúl.
Bólintott, és úgy repesett hozzá, mintha szívbéli jókívánságokat
hallott volna. Jobb meggyőződésem ellenére kezdtem megkedvelni a
kis nyomoroncot.
- Legalább közömbös nem vagy irántam, szalah - sóhajtott, és
kivillantotta nomád módi szerint köszörült szemfogait, hogy a
bentlakó ebek legnagyobbika jobb belátásra térjen. - Alig ismersz, s
máris kész vagy tudomást venni a létezésemről. Mester és tanítvány
viszonyában ennél biztatóbb kezdést elképzelni sem lehet.

Tizenegyedik pergamen

A telet és a rákövetkező fél esztendőt Ordanban töltöttük. A

település, mely Jakrim Ohru emlékezetében por- és dérlepte
átjáróházként élt, igazi várossá nőtte ki magát az idők folyamán:
Kyrach módi szerint emelt épületeivel és templomaival jobban
emlékeztetett ifjúkora Erionjára, mint Erion maga. Nyilván az is
szerepet játszott abban, hogy nem akaródzott odébbállnom -
múltamnak azt a részét, melyet a Godorai-tenger mellékén kerestem, a
sors szeszélyéből végül itt találtam meg.
Ordan rendezett volt és jómódú, lüktetése és szinte szemmel
látható gyarapodása éppúgy lenyűgözött, mint az a sokszínűség,
melyet az átutazók nagy számának köszönhetett. Nem esett nehezemre,
hogy beszerezzem az Észak-földéről készült legújabb térképeket,
melyek frissítéséhez képzett kartográfusok is szép számmal akadtak.
Míg Abdúl hírek után járt, én magam elmélyedtem a toroni és az irlav
nyelv rejtelmeiben - első benyomásaim alapján úgy ítéltem, e kettő

75
ismeretét semmiképp nem nélkülözhetem.
Mire a Világgerinc hágója ismét járhatóvá vált, készen álltunk az
indulásra. Felszerelésünket a legnagyobb gondossággal, tucatnyi
kereskedő készletéből válogattam össze; minden igényt kielégített, de
elég jutányos ára volt ahhoz, hogy megkíméljen bennünket a fölös
figyelemtől, melyet már Ohruként sem szenvedhettem.
Két hónapon át követtük a kyr ősút nyomvonalát a Sheral északi
lejtőin és a hajdanvolt Rualan keleti határa mentén. A báhúb karaván,
melyhez Ordanban elszegődtünk, százhetven ponyvás szekeret és
kétannyi nehéz vasba öltözött fejszést számlált - az előbbiek közül
alig egy tucat maradt az útfélen, mire elértük a Pákhord kereskedelmi
állomását, melynek romladozó csillagerődje az Ötödkorban a
Selloni-dombság déli nyúlványát, az egykori Freiglund tartomány
tengerre nyíló kapuját vigyázta.
A világ fénykorának pompás épületeiből idefent romok sem igen
maradtak: a pompás kupolák megrogytak, a falak köveit
hangyaszorgalommal hordták szét a betelepülők, hogy új, még
mulandóbb emlékművekkel hódoljanak a maguk mulandó zsarnokai
előtt. Sosem feledem a dolmenek és kopjafák erdeit, melyek úgy
sötétlettek a táj mágia tépte sebeiben, mint holt ember páncélján a
megalvadt vér. Vezetőink azt állították, a Kimérák háborújának
áldozatai pihennek alattuk, s én, bár nem tudhattam, igazat beszélnek-
e, újfent eltűnődtem, mennyivel lesz különb ama bizonyos jövő,
melyet Critai kínál fajtám számára.
Húsznapnyi járóföldre északnyugatra, Hanymas ősi falai közt ritka
szerencse ért bennünket. Erionban és Ordanban iskolázott
magiszterek egy csoportjának sikerült helyreállítania a várost és
Quiron-melléki testvérkikötőjét, Secchust összekötő Kaput. A
karaván átkelése kilenc napig tartott, de a báhúbok sem az időt, sem a
Semmi örvényében tovatűnt négy szekeret nem sajnálták: éppúgy
tudták, mint mindenki más, hogy az így áthidalt mérföld-ezreket
bajosan úszták volna meg ily csekély veszteséggel.
Secchus, melyet a Kimérák háborújában kétszer is földig
romboltak, látható közönnyel viseltetett az új idők új hóbortjai iránt.
Névleg Toron fennhatósága alá tartozott, de sem ebből, sem hirtelen

76
előnyössé vált fekvéséből nem kívánt tőkét kovácsolni: távozásunk
után pár nappal hírét vettük, hogy a helyi kereskedelmet ellenőrző
testvériségek közös akarattal lezárták a Quironeia déli partjára nyíló
Kaput, és hogy a további zaklatás elvi lehetőségét is kizárják,
búcsúajándék gyanánt egy az Éjidőkben megbéklyózott nyákdémont
szabadítottak Hanymas gyanútlan városára.
A jövevénnyel szembeni gyanakvás és az általa táplált erőszak
végigkísért bennünket Kyria önjelölt örököseinek birodalmán. A
sorozatos összecsapásokban tucatnyi fegyverest vesztettünk, soraink
azonban háromszor ennyivel gyarapodtak a hozzánk csapódó
szökevények és szerencsevadászok jóvoltából, akik vérfagyasztó
történeteket meséltek a vidéket dúló családi és klánháborúkról,
melyek lángjai a tengermellék hajdanvolt királynőjét, Shulurt sem
kímélték. Mire magunk mögött hagytuk a változás kínjában vergődő
Toron gyepűit, már eszembe sem jutott kételkedni a Valóvérű
igazában: azt a földet, ahol elvek helyett a puszta önérdek kormányoz,
rátermettség és származás vitájában pedig szükségképp az utóbbié a
döntő szó, kényszer nélkül csak szolgalelkek és elvakult gyilkosok
fogják hazájuknak elismerni.
Abdúl hű társnak és igyekvő tanítványnak bizonyult, bár a
térképészeten és a borbélymesterségen kívül alig akadt olyasmi,
amiben elmélyülhetett. Feltűnt, milyen rokonszenvvel fordul az
elesettek, kivált az idősebb férfiak felé - nem volt különösebben
nehéz rájönnöm, hogy akár bennem, bennük is az apját keresi. Az
öregről csak annyit árult el, hogy karavánozó volt, aki, miután az
Ibara rettegett szárazvihara, az El Dzsiah megvakította, koldulásból
próbálta előteremteni övéinek a betevőre valót. Becsületére legyen
mondva: míg élt, nagytucat gyermeke közül egy sem került a
rabszolgakufárok kezére.
- Szeretted? - firtattam.
- Nemigen - ingatta fejét Abdúl. - De álmodni gyakran szoktam
vele. A fene sem érti: míg élt, mindent megtett azért, hogy ne
szeressük. Egész nap vedelt és szitkozódott; olykor közibénk is
vágott, mi mégis hálásak voltunk érte az égieknek, mert…

77
 - Mert?
- Ismertünk olyanokat, akiknek még ennyi sem jutott.
Nem szóltam, csak bólintottam. Ismert már annyira, hogy
rájöhessen, magam is közéjük tartozom.
Az Ordanból való indulást követő hetedik hónap végén, a nagy
esőkkel együtt értük el Vel Vaithazt, e fenyőtörzsekből összerótt
vándorpihenőt a Dél-Anublienre néző Aquir-nyereg ódon kőkörök és
rönkszentélyek vigyázta peremén. További terveim szempontjából
létfontosságú volt, hogy mágiaforgatóként nevet szerezzek magamnak,
ezért istenhozzádot mondtam báhúb útitársaimnak, és azon melegében
csatlakoztam a Vel Vaithaz alatt gyülekező, északi zsoldosokból és
hivatásos kalandorokból verbuvált sereghez, melyet egy kyrach
vérből való stratéga, a Hajnalkor harcmezőin temérdek babért szerző
Luh Del Mardún vezetett.
Mardúnt a riegi és irlav arisztokrácia első, a majdanihoz mérten
kérészéltű szövetsége bérelte fel a Nyugati-óceán partvidékét a
Fehér-tengerrel összekötő kereskedelmi útvonalak biztosítására. Az
Anublien vadonját átszelő ősi utak kulcsfontosságú pontjait, a félszáz
postaállomást, a hét elágazást és a tizenegy gázlót még bejárni sem
volt mindennapi teljesítmény, halálos veszedelmet azonban csak
azóta jelentett, hogy a birodalom légiói által olyan nagy áldozatok
árán megtisztított területen ismét felbukkantak Snil népének
hírmondói.
E nagy múltú, jelentős bűvhatalommal bíró faj, a kyrek érkezése
előtt hatalmas területet hasított ki magának Cranta rothadó testéből,
sosem feledte az embernemtől elszenvedett vereségét, s mihelyt
alkalma nyílt rá, a bukásra ítéltek hideg dühével tört ellene ismét.
Nem voltak oly számosak, mint birodalmuk fénykorában, de
elszántságuk mit sem csökkent… és alaposan megtanulták a leckét.
Szívós és könyörtelen harcosaikat hajnalkori mércén riasztó hatalmú
vajákosok irányították; hordáik gátakkal rekesztették el az
északnyugati hegyekből alázúduló folyamokat, és a tóvidék mind
nagyobb területeit változtatták vissza azzá a férgektől és rovaroktól
hemzsegő, sziklából metszett bálványokat és embervértől iszamós

78
oltárokat rejtő ingovánnyá, ami a világ Negyedkorának alkonyán, a
hanyatló Cranta legsötétebb óráján volt.
Mardúnra várt a feladat, hogy nyolcszáz-egynéhány
gyalogharcosával, kétszázhúsz lovasával, maroknyi elf íjászával és
báhúb utászával átverekedje magát az ellenséges rengetegen a Lorn
kanyarulatáig, lerombolja a tavakat tápláló víz útjába emelt
akadályokat, és kifüstölje az embernem vesztére törő hüllők fő
fészkét, az elmocsarasodott tó közepén romladozó települést, mely az
Éjidőkben Berkano, a Sötét Anya, azelőtt a kyr Morgena szent városa
volt.
A legégetőbb gondot, oly sok hajnalkori konfliktushoz hasonlóan,
itt is a mágiaforgatók hiánya okozta: az emberfaj meghatározó
kultúrái az adott pillanatban vagy már, vagy még nem rendelkeztek a
kinevelésükhöz szükséges hagyománnyal. A kyr módszerek jószerivel
feledésbe mentek, a Kimérák háborújában használt praktikák csak
siettették az összeomlást, melynek elkerülése érdekében hozzájuk
folyamodtak. Az ember csalódott magában, és csalódott a mágiában
is. Sarokba szorult; védtelenül, puszta acélt markolva állt szemben a
mágiaforgató világgal - a túlélése múlt azon, hogy mihamarabb
megtalálja a továbblépés útját.
A kivárás kockázata sosem volt nyilvánvalóbb, mint azon az
anublieni őszön - akkor és ott nem csupán elfogadtam, de hittem is,
hogy vétek lenne kihasználatlanul hagynunk a Critai kínálta esélyt.
Mardún és emberei tették a dolgukat, és én is tettem a magamét.
Voltak pillanatok, mikor úgy tűnt, rajtavesztünk, de a kitartás és a
drún bűbáj végül diadalmaskodott: a torkomból feltörő igék
megremegtették a földet, elsöpörték a torlaszokat, és húsz láb magas
vízfalat zúdítottak Snil népének védműveire, melyeket még azon az
éjszakán áttörtek páncélos ékeink. Hogy hány hüllőt vágtunk le a
napfelkeltéig hátralévő órákban, nehéz megbecsülni - mire számolni
kezdtünk volna, a fél város lángban állt a báhúbok kloákákba döntött
lámpaolajától.
Az ellenséges vajákosok a föld alá húzódtak a drún bűbáj elől, és
nem is mutatkoztak többé - ott égtek el a többivel együtt, s mire
feketére égett bálványaik a harmadik nap reggelén magukba

79
roskadtak, bebizonyosodott, hogy fáradozásom nem volt hiábavaló:
Mardún katonái összesúgtak, amerre elhaladtam, és árulkodó
tisztelettel adták szájról szájra győzelmük kovácsa, a csodaműves
Quiranai Jeir nevét.

Tizenkettedik pergamen

Mardún személyes kíséretének tagjaként érkeztem Riegarba, és

kisebb megszakításokkal majd’ két évtizedet töltöttem ott: a
tengermellék klímája és kyrach gyökerű kultúrája minden tekintetben
megfelelt kényelemről alkotott elképzelésemnek. Mikor eljött az
ideje, hogy Ediomad felé vegyem az irányt, Abdúlt egy helyi
kirurgus, bizonyos Afer gondjaira bíztam: úgy ítéltem, mellette
biztonsággal kitanulhatja az emberi test működésének, az életerő
áramlásának, megőrzésének és elmúlásának titkait - ez volt az
egyetlen a magasabb tudományok közül, mely iránt utazásaink során
valamelyest érdeklődést mutatott.
- Ne hidd, hogy borbélyt csinálhatsz belőlem - berzenkedett, pedig
mindketten tudtuk, hogy nem ez bántja: az utolsó pillanatig
reménykedett abban, hogy magammal viszem.
- Ez csak egy állomás, kölyök. Lépcsőfok, mely nagyobb és
magasztosabb dolgok felé vezet.
- Én tőled akarok tanulni.
- Bőven lesz alkalmad rá, miután visszatérek.
Szembefordult velem, és sikerült elbizonytalanítania a tekintetével:
az ilyen pillanatokban úgy rémlett, pontosan tisztában van mindazzal,
amit a világ elől titkolni igyekszem.
- Úgy érted, ha visszatérsz.
- Ne félj - mondtam, noha korántsem voltam olyan biztos a
dolgomban, mint szerettem volna. - Dolgom van ezen a világon… és
amíg be nem végzem, sem őt, sem téged nem hagylak el.
Aztán nekivágtam, s bár a velem történtek világnyi messzeségbe

80
sodortak az égiektől, azon kaptam magam, hogy fohászkodom. Azért,
hogy ne kelljen bennem csalódnia - azért, hogy a szüntelen csalás és
ámítás, mellyel titkaimat védelmeztem, el ne feledtesse mindazt, ami
Ohrunak fontos volt - és még ma is igaz.

Tizenharmadik pergamen

Critai türelemmel hallgatta beszámolómat, de nem rejtette véka alá

aggályait sem: hiába a szenvedély és a becsvágy, ha hiányzik a
késztetés, hogy hatalmam révén a hozzám hasonlók fölé emelkedjek.
Bizonyságot adtam képességeimről, de nem aknáztam ki kellőképpen
a lehetőséget - mostantól sokkal célratörőbbnek kell lennem. Azzal a
határozott benyomással távoztam onnét, hogy türelmetlenebb annál,
amilyennek látszani kíván - hogy talán mégsem egészen mindegy,
mennyi idő alatt győzöm meg fajtámat az Ediomaddal való kiegyezés
szükségességéről.
Feltett szándékom volt, hogy visszatérek Riegarba Abdúlért,
mielőtt az irlav területek felé veszem az irányt, de a sors, mint
rendesen, ezúttal sem volt rest a lapokat újraosztani. A Keleti-óceán
felől sosem látott méretű orzóvihar zúdult Északföldére,
szálláshelyük elhagyására késztetve az ugoni puszták és röghegyek
birtoklásáért vívott csatákban edzett yrch törzseket. A kirajzások
által előidézett népvándorlási hullám tovagyűrűzött és hónapok alatt
szétzilálta a térség századévek óta fennálló erőviszonyait. Kósza
hírek terjedtek messzi földekre nyíló Kapukról; új, sosem hallott
nyelveken szóló vándorokról, akik a vihar nyomában érkeztek, s
hasztalan keresik a hazájukba visszavezető utat. Északfölde bimbózó
emberi kultúrái érezték a változás szelét, de nem sejtették, milyen
erővel csap le rájuk… s mire felocsúdtak, már a puszta
fennmaradásért kellett küzdeniük.
A z yrch hordák a Veleriana partvonalát követve hömpölyögtek
nyugat felé, s mert az ősibb népektől kapott leckék még elevenen
éltek dalaikban és emlékezetükben, szinte magától értetődőn fordultak
dél helyett északnyugat, a Pidera toroni kézen lévő hágói helyett az

81
irlav fejedelmek gazdag zsákmánnyal kecsegtető birtokai felé.
A Nel'Myerig húzódó, termékeny folyóvölgyek és erdős hátságok
szabdalta földdarabon, ahonnét hajdan Kyria császárai kormányozták
végeláthatatlan uradalmukat, nyolc-kilencszázezer lélek nézett
farkasszemet négy - a kevésbé mértéktartó becslések szerint öt és
egynegyed millióval. Utóbbiak hátában az orzó, oldalában K’harkad
nomád lovasai - éppúgy nem visszakozhattak, ahogy ellenfeleik az
Éjidőket átvészelt embernépek sem hátrálhattak tovább a Fehér-
tenger lankás partjánál, mely világukat az örök fagy és a sodródó jég
honától elválasztotta. A küzdelem elkerülhetetlennek látszott… és a
tények ismeretében senkinek sem volt kétsége afelől, hogy csak az
egyik fél teljes pusztulása vethet véget neki.
Ez volt a nagy lehetőség - az esély, melyet semmiképp nem
hagyhattam kihasználatlanul.
A z yrch támadás a Pirkadat dekádjának négyszáztizennegyedik
évében indult meg a néhai Kyria szíve ellen. A három nagy oszlopban
előretörő fenevadak puszta tömegükkel söpörték félre az irlav
könnyűlovasságot, mely a hidak felégetése után késlekedett a
visszavonulással; sziklagörgetegként zúdult át az útját keresztező
vizeken… és alig százmérföldnyire járt a hajdani kyr főváros,
Enrawell kapkodva megerősített falaitól, mikor a vihar oldalba
kapta.
Nem közönséges vihar volt: keletről, a hegyeken át érkezett, és
jöttében olyan tömegű fa- és kőtörmeléket ragadott fel, hogy felhőzete
nyomán félszáz mérföldön át kavargott a por meg a forgács. Ahogy
terhét az yrchek oszlopaira zúdította, szabadjára engedte villámait is:
a lobbanások nyomán fenevadak százai hemperedtek fel, és további
százak hanyatlottak le magatehetetlenül, könnyű prédáiként a
szárnyakon rajzó irlav portyázok nyilainak és pengéinek.
A támadó oszlopok közül kettő szinte azonnal meghátrált, de a
harmadik széthullása sem tartott egy óránál tovább. Mire drága
pénzen fogadott korg zsoldosaim kíséretében a helyszínre értem, az
Enarwell felől támadó irlav nehézlovasság már a futókat kaszabolta;
komolyabb küzdelem pedig csak az yrch hadijelvények körül folyt,
melyeket a törzsek legkiválóbbjai utolsó leheletükig védelmeztek, s

82
személyes példájukkal a menekülő sokaság egyes csoportjait is
sikerült a harc folytatására bírniuk.
Hamar átláttam, hogy az irlavok nem szorulnak a segítségemre:
amire szükségük volt, megkapták már. Nem kellett sem hozzáértőnek,
sem különösebben szemesnek lennem ahhoz, hogy tetten érjem a
szándékot és a tervszerűséget a vihar munkájában. Pontosan ott és úgy
csapott le, ahogy akkor tette volna, ha én kavarom és mire idáig
jutottam, rádöbbentem: az zavar igazán, hogy ha akarnám, sem lennék
képes hasonló mutatványra. Jobb dolgom nem lévén a mana
összekuszált erővonalait próbáltam az eredetig visszafejteni, hátha
elvezetnek rejtőző vetélytársamig - így bukkantam a kétkerekű
kocsira, mely lovak és szerelék nélkül csúfoskodott az Enrawell
frissen ásott árkait tápláló csatorna partján. Utasa - ha az volt - pár
lépéssel távolabb görnyedt egy hevenyészett sárgólem fölé, melybe
hasztalan próbált életet verni.
- Elég hitvány - vetettem oda köszönés helyett, és saját magamat is
sikerült meglepnem vele: ha az ismeretlennek valóban köze volt a
történtekhez, a gúnyolódás az utolsó dolog, amire egy magafajtától -
sőt, az yrcheket leszámítva igazában bárkitől - érdemel.
A mágiaforgató nem nézett felém, csak biccentett; úgy rémlett,
nincs elragadtatva teremtményétől.
- Nem harcra készült - dünnyögte, és hátrébb lépett, hogy leverje
az agyagot víztől elnehezült lábbelijéről. Bő ujjast és olyanféle
nadrágot viselt, amelyet csak megrögzött városlakókon lát az ember. -
Aki csinálta, szobrásztanoncnak mondta magát, de még a törzsét se
tudta tisztességesen megformálni. Oldalra húz a nyomorult; kész
szerencse, hogy nem próbáltam felülni rá. - Körülpillantott, mint aki
csak most ébred rá, hogy csatamezőn áll. - Az yrchek?
- Odébbálltak. - A felettünk örvénylő felhőkre bámultam,
melyekből kövek helyett a változatosság okáért diónyi jégdarabok
záporoztak a környékre. - Nem akarsz jelezni a barátaidnak, hogy
elég már?
- Ó, nekik… - A mágiaforgató megrázta magát, mint valami kutya,
aztán dallamos kiáltást hallatott: a közeli csalitosból újabb gólemek

83
bukkantak elő, és nehézkesen alakzatba fejlődtek moccanni képtelen
társuk körül. Némelyikről lerítt, hogy kivette részét a közelharcból;
az, amelyik a legviharvertebbnek látszott, trófeaként hordozta széles
mellében egy yrch csákány fejét. - Nem tehetem, jó uram, pedig hidd
meg, nagyon is időszerűnek vélem. Nincs szerencsém ismerni a nap
hőseit. A városból küldtek, hogy biztosítsam a csatorna hídjait. Ha a
vész elvonul, a közösség hasznára lehetnek még.
- A közösségére, mi?
- Szó szerint. - Harminc telet ha látott, de a tekintete valahogy
idősebbnek mutatta: azok néznek ilyen szemmel a világba, akik túl
hamar látnak túl mélyre az élet sűrűjében. - Segítenél a vízbe lökni
ezt a dögöt? Nem rostokolhatok itt egész nap; még a tudástár
tekercseit is ki kell ásatnom, mielőtt ránk esteledik.
- Az enrawelli könyvtár tudtommal csak emlékezőkristályokat őriz.
- Nagyobbrészt - bólintott a koravén tekintetű férfi, és féloldalas
mosolyt villantott rám. - Már dolgozunk a megoldáson. - Jobbját
nyújtotta felém, ahogy bajtársak közt szokás. - Valamit elkezdtünk itt.
Valami fontosat, aminek idővel az egész világ hasznát látja majd. A
tudás túl értékes ahhoz, hogy bármely szilánkját veszni hagyjuk, és ezt
tudod te is - mi másért lennél ma itt?
- Tényleg, mi másért? - dünnyögtem, és felgyürkőztem, hogy
segítsek neki.
Így ismertem meg Eloriol Calendilt, az Enrawelli Tudástár első
kurátorát, aki elég elszánt volt ahhoz, hogy a barátom legyen… és
elég kitartó, hogy egész fajával megossza a legnagyobb kincset,
melyet a feledésből valaha visszaperelt: a mágiahasználat kyr
módszerét.
De még nem végeztünk az yrchekkel… és ami rosszabb, az yrchek
sem gondolták úgy, hogy végeztek velünk.
Noha a vihar szétszórta és megtizedelte őket, pár nap alatt
összeverődtek és visszatértek, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták -
ha máshoz nem is, ehhez nagyon értenek.
Az Enrawellt védő mágiaforgatók - velem együtt tizenegyen -

84
számítottak a jövetelükre, és megtettek minden tőlük telhetőt, hogy
életüket pokollá tegyék. Tüzet és vizet, szelet és jégverést
szabadítottunk rájuk; miazmás köddel és rovarrajokkal ritkítottuk
soraikat - négy nagy és megszámlálhatatlan kisebb rohamot vertünk
vissza, s ha egyedül már nem győztük, a fegyverforgatók sorai mögött
lapulva vártuk, hogy az üvöltő sokaság lendülete megtörjön az irlav
lándzsák acélfalán. A magasból záporozó kövek és nyilak bennünket
sem kíméltek, az alakzatainkon rést ütő csapások bennünket sem
kerültek el - hatan maradtunk csupán, mikor azok, akiknek a vihart és
az azóta felélt haladékot köszönhettük, újfent harcba szálltak
mellettünk.
Kelet felől, a hegyeken és az erdőkön át jöttek, oly sebesen, hogy
az yrch tömegeknek esélyük sem volt hadrendjükön változtatni. Előbb
a pernyét sodró, forró szél csapott le rájuk, heve megolvasztotta a
láncingek szemeit, ellágyította a sisakok álladzóit és
használhatatlanná silányította a hidegen kovácsolt pengéket, melyek
végeláthatatlan sokaságával az irlavok ekkorra jószerivel csak
zászlórúdjukat és elszánásukat tudták szembeszegezni. Az orkán
nyomában üvöltés járt - nem evilági, lidérces álmokban fogant hang,
mely láthatatlan pörölyként sújtott a földre bárkit, akit Enrawell
sáncain kívül ért. Az yrch hadoszlopok lendülete már elenyészett,
mire oldalvédjük megütközött a felmentő sereg előőrsével… s a
megzavarodott hátrálásból fejvesztett menekülés lett, mikor a törzsek
megmaradt vezérei ráébredtek, hogy köznapi ellenfelek helyett tíz
ember magas, lángot üvöltő, lávapallost forgató monstrumokkal kell
csatázniuk.
A mana vad háborgása közepette csak az én másfajta igéim
maradtak hatékonyak, s immár nem láttam okát, hogy csínján bánjak
velük. Míg a Tűzurak serege délkelet felé szorította az ellenséget,
jómagam roppant hegyomlást idéztem elő az ősi utak elágazásánál, és
egymást keresztező, néhol fél mérföld széles sárfolyamokkal
szorítottam az ostromlók maradékát a hajdanvolt császári pagonyok
fái közé, ahol a környék sokat tűrt népe kiegyenesített kaszával várta,
hogy eljöjjön végre az ő ideje.
A krónikások véleménye máig megoszlik arról, hány yrch veszett

85
oda rákövetkező napok és éjszakák vérgőzös őrületében, melyet
Mordur iszonyú hajszájaként emleget az irlav hagyomány. Az, akinek
az embernem egyik legfényesebb diadalát tulajdonítják, az események
idején jó tíznapi járóföldre északnyugatra, a hegyek közt küszködött a
korán jött esőzésekkel - alakját az efféle csínyekre könnyen kapható
Calendil öltötte fel, hogy az északi principátusok elcsigázott
fegyverforgatóiba lelket öntsön. Az irlavok és napról napra növekvő
számú szövetségeseik egészen a Pidera lankájáig űzték a vert
ellenséget, cimborám azonban jóval előbb búcsút mondott az
yrchalázó hős maszkájának, sőt, egy időre mintha a saját nevét is
elfelejtette volna, mikor Kara Kazun ősi városánál utunk keresztezte
azokét, akiknek Enrawell csodás megmenekülését köszönhette.
Alig tucatnyian voltak, és elemi tűzből formált harci gúnyájuk
nélkül épp úgy festettek, mint bármely közönséges halandó a Nap és a
holdak alatt, lényegileg mégis különböztek tőlük: sosem láttam még
varázshasználókat, akiket ennél látványosabban örvénylettek volna
körül a mana mindeneket átható erővonalai. Bármit műveltek, a
mifelénk megszokottól egészen eltérő módon tették - furcsálkodásunk
azonban csak akkor vált igazi ámulattá, mikor végre-valahára
vezetőjük is ráállt, hogy felfedje magát előttünk.
A Vinidius Artemor nevet használta, s eleddig csak tanítványainak
szűk körében mutatkozott igazi valójában, asszonyszemélyként. Gden
volt, egy délvidékről elszármazott mágiaforgató família sarja,
melynek elei démonoktól sajátították el tudományuk alapjait, míg
rabszolgákként sínylődtek a világ déli pereméig nyúló jégsivatagban.
Hogy mestereinek mesterei démonok voltak-e, nem tudhattuk, a
lehetőség azonban, hogy a híresztelések mögött az igazság morzsái is
fellelhetők, csak fokozta a bájnak és bűverőnek ama sajátos elegyét,
mely az elemi mágia úrnőjét körüllengte.
Ami engem illet, nem a külsejét találtam gyönyörűnek - bár
kétségkívül szemrevaló volt rövidre nyírott szalmaszín hajával s
éjfekete szemével, melyekben az izgalom perceiben aranyló pettyek
és cirmok világoltak -, hanem azt a harmóniát, mellyel a körülötte
kavargó erőket uralta s mederbe terelte. Ahogy mozdult, ahogy lépett,
az művészet volt, nem mesterség; a mana doromboló fenevadként

86
törleszkedett hozzá, s minden látható kényszer nélkül, híven szolgált
neki. Éreztem Calendil megrendülését, jobb meggyőződésem ellenére
osztoztam benne… s attól a naptól fogva minden erőmre szükségem
volt, hogy elpalástoljam a vágyat, melyet látása és közelsége
ébresztett bennem. Éppoly tiszta volt, amilyen tisztátalan a forrás,
melyből az én erőm vétetett - éppoly világos, amilyen sötét a
szakadék, melyből kiemelkedtem, hogy láthassam, szerethessem… és
úgy kettőnk, mint a világ érdekében holtom napjáig kerüljem őt.

Tizennegyedik pergamen

A z yrch áradat elvonult, a mágiaforgatók munkája azonban épp

csak hogy elkezdődött: ránk várt a feladat, hogy eltakarítsuk a
hordalékot, melyet a sötétség dagálya terített szét Észak televényén.
Kevesen voltunk, Enrawellnél elért sikereink azonban nyilvánvalóvá
tették, hogy jelenlétünket és hozzáértésünket a hajnalkor ifjabb
civilizációi éppúgy nem nélkülözhetik, ahogyan Kyria sem
tündökölhetett volna oly hosszan és fényesen a maga hatalmasai
nélkül. A rettegés, melyet a Kimérák háborújában használt praktikák
plántáltak a szívekbe, az Éjidők múltával ámulattá szelídült, majd
leplezetlen érdeklődéssé változott; mire színre léptünk, az emberfaj
ismét szomjazta az ősi tudást, mely népek és birodalmak vesztét
okozta azzal, hogy közönséges halandókat az égiekével vetekedő
hatalommal ruházott fel.
Critai előre látta ezt is, mint oly sok mindent, ami a napvilágon
történt, s gondoskodott róla, hogy megbízottja a megfelelő időben, a
megfelelő helyen legyen. Enrawellnél és egyebütt feljegyzett tetteim
az embernem ünnepelt hősévé, reménybeli mágiaforgatók egész
nemzedékeinek bálványává emeltek. Mikor elkerülhetetlenné vált,
hogy tanítványokat vegyek magam mellé, sokszorta többen
választották az én utamat, mint Calendil tudományát vagy Artemor
művészetét - bármilyen gyakorlatias volt az egyik és szemet
gyönyörködtető a másik, könnyűszerrel diadalmaskodott felettük a
homályban rejlő erő, a titkok mögött lappangó újabb titkok igézete.

87
Északfölde népei csodálták a kyr és a gdon módszert, de lelkük
mélyén tudták, hogy valódi hatalomra csak a drún ösvényt járva
tehetnek szert - készen álltak hát, hogy elinduljanak rajta, tekintet
nélkül arra, hová vezet.
Az első iskolákat Kara Kazun városában hoztuk létre, nem messze
az ősi utak elágazásaitól, ahol az yrch hordák üldözése közben
egymásba botlottunk. Azt reméltük, Kyria dicsőségének romjaiban is
lenyűgöző díszletei megfelelő távlatot adnak majd leckéinknek; hogy
alázatra és elfogadásra tanítják majd azokat, akik hármunktól csupán
a cél eléréséhez szükséges, de nem elégséges módszereket tudják
elsajátítani… s noha nem múlt el nap, hogy ne vágytam volna vissza a
vándorösvényre, melyet akolitáim kedvéért hagytam oda, az újabb
évtized múltával Ediomadot is útba kellett ejtenem, mielőtt újra a
nyugati part felé vettem az irányt.
Mire Riegarba értem, atyai jóbarátom és pártfogóm, Mardún
generális reszketeg aggastyán, Abdúl pedig meglett és dúsgazdag
férfi, a partvidék legfelkapottabb kirurgusa volt. Vagyona lehetővé
tette számára, hogy folytassa és kiterjessze tanulmányait az élet és a
halál misztériumainak tárgykörében, s noha nem egy hozzá intézett
levélben óva intettem a túlzott merészségtől, ügybuzgalma végül a
vesztét okozta: ereklyegyűjteményének felbecsülhetetlen értékű dísze,
egy amund templomvárosból orzott sacrab valamiképp a bőre alá
férkőzött, s mire betegágyához értem, csaknem teljesen kioltotta élete
lángját, mely szertelen lobogásával oly sok esztendőn át bevilágította
homályban kanyargó utamat.
- Vártalak - suttogta, a hangja száraz volt, akár a kövek éneke; úgy
mondták, csak órák kérdése, hogy ereiben homokká váljon a vér. -
Doldzsah a tudója, sok éven át vártam rád.
- Nem jöhettem előbb.
- Persze, a küldetésed. - Mosolyogni próbált, de erejéből csak a
hajdani grimaszok árnyékára futotta. Az eltelt évek mit sem
szelídítettek utcakölyök-ábrázatán: éppoly véznának és éhesnek
látszott, mint azon a bizonyos alkonyon.
- Sokat tettél… ezért a világért; a tetteid híre… eljutott a mi

88
partjainkra is.
- Ne beszélj - kértem. - Kíméld az erődet; még szükséged lesz rá.
A fejével intett nemet, és a nyakravalómat bámulta közben: mintha
sejtette volna, hogy nem csak emberi szám remeg.
- Számomra nincs tovább. Inkább… miattad aggódom.
- Miattam?
- Az elmúlt években… sokat utaztam. Megfordultam… egyebek
közt Quirana városában is, ahonnét saját bevallásod szerint…
származol. Az ottaniak hírét sem hallották… magadféle
torzszülöttnek, és nem változtattak az álláspontjukon azután sem, hogy
megvilágosítottam őket… miféle hőstetteket hajtott végre a földijük. -
Erőt gyűjtött, és rám emelte tekintetét - szembogara fakón és
élettelenül kéklett, akár az Ibara ege. - Tudom, ki és mi nem vagy, s
noha sejtelmem sincs, hogyan és miért teszed, amit teszel… féltelek a
titkaidtól… saját magadtól… és valami azt súgja, azok sincsenek
biztonságban, akikkel… e világban dolgod akad.
- Nem az a dolgom, hogy ártsak nektek. Tanítani jöttem, hogy a
fajtánknak… esélye legyen a túlélésre.
- Hiszek neked - zihálta. - És bánni is csak azt bánom, hogy
nekem… olyan kevés jutott a tudományodból, mióta a mesteremnek
nevezlek. - Sikerült elmosolyodnia. - Hálátlan sakál vagyok, hisz
gazdag, békés életet kaptam tőled… de mindenestül odaadnám azért,
hogy ne most, ne így kelljen véget érnie.
- Nem fog véget érni - biztosítottam. - Épp hogy elkezdődött, ami
azt illeti. - Aztán félrehúztam a nyakravalót, beszélni kezdtem a
sacrabhoz a szíve felett… és a harmadik napon, mikor ereje kezdett
visszatérni, megajándékoztam az igékkel, melyek a húst romlatlanná,
az élőt holttá, a holtat újra élővé teszik.

Tizenötödik pergamen

Abdúl még lábadozott, mikor Riegart odahagytam: Mardún

89
idősebb fia, a Snil népe elleni hadjárat veteránja üzent, s közelebbről
meg nem határozott, ám nyilvánvalóan igen nyomós okból titkos
találkára hívott Dissbe, az anublieni vadon keleti peremén megbúvó
kereskedelmi állomásra, melyet a délnek hömpölygő folyamok hátán
csak kétnapi út választ el Kahura ősi városától.
Egy teljes nappal korábban érkeztem, és mikor Mardún
elsőszülötte helyett tulajdon akolitáimat találtam a falak kettős
gyűrűjében, bizonyságot szereztem arról, amit utolsó ediomadi
látogatásom óta gyanítottam: Critai elégedetlen terve
megvalósításának általam diktált tempójával.
- Mit kerestek itt? - firtattam, mintha nem tudnám a választ. -
Meghagytam, hogy a visszatértemig senki nem távozhat a kara kazuni
iskolából!
- Az iskola nincs többé - felelték -, és ma éjjel Kara Kazun is
eltűnik a föld színéről… mindazokkal együtt, akik elég ostobák
ahhoz, hogy az utunkba álljanak.
A harag ködén Artemor arca sejlett át… s csak ennyi kellett, hogy
egész testemben megborzongasson a félsz.
- Mit merészeltek?
- Utat engedünk tanításaid erejének, mester - felelte az, aki a
legmesszebbre jutott a drún bűvigék elsajátításának rögös útján. -
Bebizonyítjuk Észak népeinek, hogy a három metódus közül egyedül a
tiéd elég hatékony ahhoz, hogy megóvja őket a kyrek és a Kimérák
sorsától. Véget vetünk a megosztottságnak, mielőtt Toron a családi
háborúk vérözönéből kilábolva erőre kap, és érvényesíteni próbálja
örökjogát. Leszámolunk a fontolva halandókkal, hogy mielőbb
kiteljesedhessenek ama képességek melyek az embert az ősnépekkel
egyenrangúvá, a Voltak isteneihez hasonlatossá teszi. Elvégezzük,
amit neked kellett volna elvégezned, hogy megszabadulj a béklyóktól,
melyeket az emlékek és az érzelmek aggattak rád - amit tudsz és
adhatsz, sosem volt fontosabb az új rend számára.
Csak álltam ott, néztem őket… és azt latolgattam, vajon képes
leszek-e eleget adni magamból ahhoz, hogy az eseményeknek új irányt
szabjak. Egyszerre átláttam Critai csalárdságán; a szálakat, melyek

90
tőlük hozzám, rajtam keresztül idáig vezettek, s akolitáimat felfűzve
kanyarogtak vissza Ediomad mélységei felé. A drúnok bármire
készek, hogy megízleltessék velünk a tiltott gyümölcsöt, mert
tisztában vannak az emberi természet alapvető fogyatékosságával -
azzal, hogy aki kap, szükségképp egyre többet akar. Azokat a
sajátságokat fordítják ellenünk, melyektől leginkább rettegnek… és
nem restek nyíltan a vesztünkre törni, ha az embernem családfájának
egy-egy hajtása olyan új és veszedelmes utat választ a növekedésre,
mint Artemor fajtája… vagy az a másik, melyet yrch nyilak
záporában láttam néppé kovácsolódni Calendil oldalán.
Immár kétségem sem volt afelől, hogy a világmegváltásról szőtt
álmok, Jakrim Ohru minden konoksága és gyarlósága csupán arra volt
jó, hogy utat mutasson Ediomad felé ezek számára - nekik, akik nem
szorulnak a pengék sziréndalára, és nem fognak századéveken át
aszalódni a homályban, mire valaki felfigyel rájuk… hisz ember
létükre alig várják, hogy drúnná lehessenek.
Leoldottam nyakravalómat, próbáltam a lelkükre beszélni, de túl
sokan voltak; az erdőség lángolt és a falak is porladoztak már, mire
az elveszejtésemre szőtt dallam egy foszlánya védfalamat átütve
visszhangot vert a vérrel és fatörekkel borított udvaron. A csapás
nem ért váratlanul, de megtette a magáét: a pusztítás gyönyörteljes
őrületéből az érzékelés és kiterjedés nélküli csendbe taszított.

Tizenhatodik pergamen

Abdúl az összecsapást követő negyedik napon, szekérderéknyi

omladék alatt lelt rám, és mire a tőlem elsajátított praktikákkal úgy-
ahogy visszarángatott az életbe, Kara Kazunért és az ottani iskolákért
már semmit sem tehettünk. Rendem lázadói a rajtaütés első órájában
száznál több akolitával és majd félezer polgárral végeztek; a négy
sarkán felgyújtott városból csak azok jutottak ki, akik időben elérték
a folyót, vagy Artemor és Calendil sebtében nyitott Kapuján át
északra, a Traidlan-hegység egy névtelen romszentélyébe menekültek.
Ez utóbbi köveiből emeltük az első őrtornyot, majd ispotályt

91
Arowin hegyén, a vidék egyetlen olyan magaslatán, ahonnét kilátás
nyílt a tengerig futó utakra és a csúcsok közt kígyózó ösvényekre,
melyeket a hóhatár fölé húzódva lavinákkal torlaszolhattunk el, ha
úgy kívánta a szükség.
Mert attól a naptól fogva - s még sok esztendőn át - a szükség
törvényét követték mindazok, akik megmaradtak, s nem pártoltak el
tőlünk azután sem, hogy hajdani tanítványaim irtóhadjáratot indítottak
Észak független iskolái és mágiaforgatói ellen.
A küzdelem, melyet megfékezésük érdekében vívtunk, alapjaiban
különbözött minden hajdani s majdani háborúitól. Nem tiszteltünk
sem írott, sem íratlan szabályokat, sok olyasmit tettünk, amit az
embernem bajnokai sosem tesznek. Bízom benne, hogy mire e jeleket
olvasod, vétkeinkre kellők Trapp vastag réteget von a feledés pora,
de mérget nem vennék rá, hogy így lesz - túl hosszú és fájdalmas volt
az út, mely Diss romjai és Kara Kazun hamuja alól Arowin
fennsíkján át Critai népének Ediomad mélységeibe nyíló kürtőjéhez
vezetett.
Kezdetben minden ellenünk szólt. Az irlav hadurakat úgy
elbizonytalanította a ránk zúduló csapás, hogy hallgatólagos
támogatáson kívül egyébre nem számíthattunk tőlük. Hogy az újabb
orvtámadásoknak elejét vegyük, nara vérből való harcmestereket
telepítettünk az Arowin-hegy rengetegébe, és olyan eszközöket meg
fogásokat dolgoztunk ki számukra, melyek messze földön rettegetté
tették őket a hozzájuk hasonlók szemében. A romszentély köveiből
rakott ispotály köré új iskolákat, azok védelmére további tornyokat és
falakat emeltünk, de nem értük be ennyivel: az új rend módszerei
világossá tették, hogy a győzelmet csak kíméletlen támadó
harcmodorral vívhatjuk ki.
Így esett, hogy ellenfeleink és a világ számára halott maradtam, s
míg Artemor és Calendil nevét ismét szárnyára kapta a hír, én Abdúl
társaságában rangrejtve jártam Észak vándorösvényeit. Árnyékként
követtük hajdani tanítványaimat, akik együttes erővel félreállítottak
az útból Diss falai közt, és nem adtunk nekik lehetőséget arra, hogy
bravúrjukat megismételjék: elszigeteltük, kelepcébe csaltuk és erővel
vagy fondorlattal sorra megöltük őket, ahogy a dúvadakat szokás.

92
Nem vagyok büszke arra, amit végbevittünk, sem arra, amivé első és
egyetlen igazi tanítványomat tettem. Riegar legkülönb kirurgusa
eltűnt, mintha sosem lett volna; a meglett korú, munkájában és
kedvteléseiben gyermek-lelkét őrző férfiú megadón merült alá a
sivataglakó kölyök jellemének feneketlen kátránytavába, a
mélységbe, ahonnét az én megtartó varázsom csalta elő a romlás első
gázbuborékjait. A kortalan arcú, éjsötét szemű szerzet, akivé Abdúl
változott, tűzön-vízen át követett, rendíthetetlen hűséggel szolgált, de
nem nyaggatott, nem kétkedett és nem is aggódott többé; úgy tetszett,
maradéktalanul elégedett az alkuval, melyet a végzet általam kínált
neki.
- Álmodsz még apáddal? - kérdeztem tőle egy különösen hosszú és
mocskos éjszaka után Jankhar városában, a legdélibb zugban azok
közül, ahová kóborlásaink során eljutottunk.
- Ritkán, szalah - morogta ő, az út porával itatva fel a kezére tapadt
vért. - És ha olykor mégis összeakadunk, nem bánt, nem vedel, s még
csak nem is vak többé: a te szemeddel néz rám.
Ez volt a módszere, hogy közölje, továbbra is számítok neki - a
legnagyobb bók olyasvalakitől, aki számára a halál sem jelent
leküzdhetetlen akadályt.

Tizenhetedik pergamen

A vándorlással töltött második évtized derekától nem csupán az új

rend maradékával álltam harcban, de saját magammal is. Mivel
elmulasztottam a megadott időben visszatérni Ediomadba, a
testemben hordozott idegen hús előbb berzenkedni, majd növekedni
kezdett - pontosan úgy, ahogy Critai megjósolta; pontosan úgy, ahogy
egy bizonyos Ohru szrídzs tíznagyának gereznavértje tette valahol
messze, valaha rég.
A gégémből kiinduló burjánkór Abdúl praktikái nélkül egyetlen év
alatt megfosztott volna mindama hatalomtól, mellyel Ediomad csalárd
módon felruházott, s nem kellett különösebben szemesnek lennem

93
ahhoz, hogy belássam: a mindennapos küzdelemből, melyet erőm és
cselekvőkészségem megóvásáért folytatunk, csak a romlás kerülhet ki
győztesen.
Az első időkben Abdúl váltig kérlelt, térnénk meg mielőbb Arowin
hegyére, hogy társaim segítségét kérjük… aztán belenyugodott a
megváltoztathatatlanba, s attól fogva csupán arra volt gondja, hogy a
soron következő összecsapás a lehető legjobb formában érjen.
Harminc esztendővel azután, hogy utoljára pillantottam végig
Anublien rengetegén Ediomad legészakibb bércének magasából, egy,
a Zenth hullámain táncoló tutajról pillantottam meg ismét a röghegyek
ismerős sziluettjét. Az utolsó ellenfél nyomában jártunk, aki végső
szorultságában arrafelé vette az irányt, amerre a kontinensért vívott
háborúkban kivérzett ősnépek útja vezetett valaha: az Ófa
gyökeréhez, ahol ember vagy más jóakaratú fajzat a Harmadkor
alkonya óta nem él.
Mivel a burjánkór mostanra végtagjaimra is átterjedt, fémfűzőben,
embermagas botra támaszkodva jártam, s nem csekély riadalmat
keltettem a tutajosok körében, akik az embernem bajnoka helyett -
igen helyesen - olyanféle szörnyfajzatot láttak bennem, melyet a friss
vérnél is jobban vonzanak a hegyek mélyében örvénylő sötét delej, az
od áramai. Az aranyaink utáni vágy és az Abdúl átkaitól való félelem
kettős szorításában végül ráálltak, hogy folytassuk az utat -
társamnak, aki az ideúton két csáklyást perelt vissza az elmúlástól,
végül a bandagazda csahos kutyájának feltámasztásával sikerült
kicsiholnia belőlük azt az elszánást, mely lehetővé tette, hogy
féltercnyi hátrányunkat ledolgozva a gyalogszerrel menekülő préda
elébe vágjunk.
Úgy számítottam, lesznek kísérői - nála csekélyebb hatalmú
fajzatok, akiket aranyának és erejének illúziója éltet -, de mikor
megpillantottam, rá kellett döbbennem: rég a végére járt
mindkettőnek. Nagyon kicsinek és felette törődöttnek látszott, ahogy
délnyugat felé gázolt a Zenth deltájának sós mocsarán át, ha mást nem
is, az állhatatosságot sikerült a fejébe vernem annak idején. Tudtam a
nevét, de nem akartam emlékezni rá - csak megnehezítette volna azt,
amit így is, úgy is el kellett végeznem.

94
 Megérezte jöttömet, és szembefordult velem. Jobbommal botomba
fogódzva emeltem magasra összeszorított bal öklömet, így jeleztem
Abdúlnak, hogy húzódjon távolabb, és zabolázza meg élőholt
fenevadakból álló falkáját, mely fémzöld hátú döglegyek fellegeitől
környékezve csapatta a sarat mögöttünk.
Hajdani akolitám szemébe néztem, de hasztalan kutattam
tekintetében a megbánás szikrái után: még itt, még most is Ediomad
sötétsége tükröződött benne. Rádöbbentem, hogy köntöse alatt frissen
felszakadt sebeket takar az átvérzett kötés: valahol az ideúton
kirurgusok kezére adta magát, hogy testén új, a drún igéknek inkább
megfelelő szájakat nyithasson. Elszánása éppoly megkapó volt,
amilyen nyilvánvaló a kudarca - a metszések kínját feledtető hatalmat
a Nap és a holdak alatt csak Critai népétől kaphatta volna meg.
- És most mi ketten - zihálta emberi szája, mely körül ott rezegtek a
mocsári láz és a végkimerülés habfoszlányai. - Eljött az óra, hogy
megismertess… igazságod erejével… mester.
- Sosem voltam a mestered - mondtam neki oly tisztán, amennyire a
torkomban növekvő daganatok engedték. - Hallottál, de nem
értettél… és máig sem értesz, azt hiszem. - Botomra nehezedve
arrafelé intettem szabad kezemmel, amerre a tengert sejtettem. - A
legközelebbi halászfalu alig kétnapi járóföldre van innét. Ha arrafelé
indulsz, senki sem áll az utadba.
- Az én utam a hegyek felé vezet.
- Nem vár ott semmi, ami megérné a fáradságot - suttogtam. -
Semmi, amiben hinni… amiért ölni és halni érdemes.
- Te tudod - mormolta, s tekintete elárulta, hogy egy szavamat sem
hiszi. Nem azt látta, ami voltam, amivé Critai szolgálatában lettem,
hanem azt, amivé ő maga válni remélt: az új embert, aki romjaiban is
úr mások sorsa felett. - Nem kérek az útmutatásodból, és nem
szorulok az irgalmadra sem. Engedj tovább, hogy beteljesítsem a
küldetést, melybe te belebuktál… vagy állíts meg, ha maradt elég
hatalmad hozzá!
Bólintottam, s mikor ismét beszívta a levegőt, hogy a torkában
rezgő idegen húrokon haláldalt pengessen, megoldottam a

95
nyakravalót drún igéket mormoló szám felett.
Nem volt gyors halála, pedig titkon nyilván ezt remélte. Ilyen
kevéssé ismerte szavai erejét - vagy ennyire alábecsülte az
enyémeket.
Az ősnépek deleje irtást söpört körülöttünk, mérföldekre látszó
lángoszlopként tornyosult a lápvidék fölé… s mire összeroskadt, a
velem szemben ágáló alak sem volt több vérsárból gyúrt bábnál,
melyből a nedvekkel együtt gőzölögtek el a létezés emlékei. Tudtam,
hogy halott, de tovább beszéltem hozzá, olyan szavakkal, melyeket
kívülem senki sem hallott, s a világnak ebben a korában meg nem
érthetett; beszéltem, míg mindaz, ami volt, hamuként foszlott el az
alkonyi szélben, s én magamra maradtam a szaggal, a fáradhatatlanul
döngő legyekkel és a mellemre csorgó vérrel a hunyorgó csillagok
alatt.
- Vége - hallottam Abdúl hangját a sűrűsödő sötétségből, s mert
úgy akarta, sikerült fogódzóra lelnem felém nyújtott bal kezében,
mielőtt előrebuktam volna. - Te megtetted a magadét, szalah, a többit
nyugodtan rám bízhatod. - Torokhangú kiáltást hallatott;
teremtményei, melyek mostanra tág félkört vontak körénk, égő
szemekkel húzódtak hátrébb mindkét oldalon. - Támaszkodj rám, és
ne tarts semmitől: a magamfajta térkép és delejtű nélkül is megleli a
hazavezető utat.

Tizennyolcadik pergamen

Majd’ egy esztendeig tartott, hogy célhoz érjünk, így a hír messze
előttünk járt: az Arowin-hegy ösvényeit vigyázó harcmesterek friss
élelemmel és saroglyával siettek elénk; megtettek minden tőlük
telhetőt, hogy évtizedes zarándoklatom utolsó mérföldjeit a
körülményekhez képest gondtalanná tegyék.
Artemor és Calendil a platóra vezető ösvény utolsó kanyarulatánál
várt ránk. Előbbit oly váratlanul érte, amit a saroglyán látott, hogy
erőnek erejével kellett visszafojtania könnyeit - maga sem tudta,

96
mennyire megtisztel azzal, hogy a kedvemért hajlandó gyenge nőnek
mutatni magát.
- Aggódtunk érted - suttogta, és úgy szorította a kezemet, mintha
soha többé nem akarná elengedni. - Az égiek a megmondhatói, sosem
lett volna szabad egyedül utadra engednünk.
Ekkorra olyan gyenge voltam, hogy csak körmökkel karistoltam a
nyakamban hordott palatáblát, melyhez a jobb napokon kréta is
került.
- Nem beszél - szólt Abdúl a saroglya mellől. - A sebek, melyeket
a tulajdon szavai nyitottak meg, rég behegedtek, de menten
felszakadnának, ha a szája helyett azt a másikat használná. Nyilván
nem véletlen, hogy a burjánkór csak azt hagyta meg neki.
- Nagyon szenved?
- Haldoklik - közölte Abdúl egy kirurgus szenvtelenségével - csak
én tudom, milyen erőfeszítésébe kerül, hogy közömbösnek
mutatkozzon balsorsom iránt. - A kór elevenen falja fel, ahogy azok
eltervezték. Magam csak késleltetni tudom a folyamatot, megfékezni
nem.
- Többet senki emberfia nem tehetett volna érte - mondta Calendil,
és a kezét nyújtotta neki. - Szívesen látunk körünkben, Al Sahred
magiszter.
Abdúl arca elsötétült.
- Nem szolgáltam rá, hogy így nevezz - dünnyögte. - Mesterem
akarata volt, hogy a küszöbig kísérjem, hát megtettem, de tovább nem
mehetek… és veletek sem tekintem magam egyenrangúnak, míg ki
nem vívom a világban azt a tiszteletet, melyben most csak az ő révén
lehet részem. - Dzsah és Doldzsah népének szertartásos
meghajlásával búcsúzott tőlük; ahogy rám pillantott, mintha
könnyeket láttam volna éjszín szemében. - Szerencse kísérjen utadon,
szalah. Találkozunk még, ha az istenek engedik.
Azzal hátat fordított az épülő tornyoknak, s lefelé indult Arowin
hegyéről, hogy a nagyvilágban bizonyítsa be, milyen tanítvány vált
belőle, én pedig jeleztem a saroglyavivőknek, hogy vigyenek fedél

97
alá… s mihelyt sikerült krétát keríteniük, apróra elmagyaráztam
Artemornak és Calendilnek, ki vagyok, honnét jövök… s hogy miért
is kell mielőbb visszatérnem oda.

Tizenkilencedik pergamen

Visszatérek.
Időm véges, de épp elegendő ahhoz, hogy mindent eltervezzek és
elrendezzek. Az ediomadi kilátónál hagyott aurajel helyett azt a
másikat használom, amit utolsó vadászatom során, a Zenth deltájában
hagytam hátra. A sós mocsáron át a hegyek lábáig háromnapos út
vezet, de a kezelések és a magammal cipelt főzetek átsegítettek ezen
az akadályon is. Mire elérem az Ediomad szikláiba metszett
lépcsőket, melynek tetején Critai ítélete vár, éppoly elesettnek érzem
magam, amilyennek az ösvényt vigyázó drún szemek látnak: minden
maradék erőmre szükségem van ahhoz, hogy nyögéseimet Calendil
megszabta mintába rendezzem, s botot markoló jobbommal olyan
fogást találjak a valóság szövedékén, mely csalárd jótevőimben nem
- vagy nem azonnal - ébreszti fel a gyanút.
Egész éjjel kapaszkodtam; a keleti horizont ívén már hajnalfény
dereng, mire elérem a mohával és repkénnyel benőtt dolmeneket a
fennsík peremén. Botomra támaszkodva vánszorgok a kürtő felé a
csalitoson át; néznem sem kell, hogy érezzem Critai roppant árnyékát,
melyből csillag fényében edzett pókfonalként kígyóznak felém az
indulat és a bírvágy rezgései. Ezekben a pillanatokban biztosra
veszem, hogy aki a pengében lakozott, utóbb az eszközévé tett, csak
nőnemű lehet… és minden eltökéltségem dacára elfog a félsz, hogy
ösztöne segítségével átlát rajtam, s halomra dönti gondosan kimunkált
terveimet.
Mire a kürtő peremére érek, ez az eshetőség sem rettent többé: ha
innét ragad el, már csak a diadal örömétől foszthat meg, magától a
diadaltól nem.
- Itt vagy hát - súgja fülembe a bársonyos hang, melynek

98
gyarlóbbik énem oly sok gyönyört és szenvedést köszönhetett. -
Mindig tudtuk, hogy a kudarcnál is jobban féled a halált, s mikor
közeleg, önszántadból visszatérsz hozzánk.
Igyekszem úgy tenni, mintha nem maradtak volna érveim és
mentségeim. Critai szemében kétrét görnyedt, ziháló parány vagyok
csupán a hajnalfényben derengő égbolt hátterén; életéért esdeklő
emberizing, aki titkon azért fohászkodik, hogy volt patrónusa csak rá
figyeljen. Hogy fel ne tűnjön neki a változás - az, hogy mióta a
fennsíkra léptem, az égbolton egy foknyit sem mozdulnak a
rezzenetlen csillagok.
- Messzire jutottál - zúg a hang. - Számosak az érdemeid, de
számosak a vétkeid is. Nem tűrhetjük, hogy a fajtád mágiaforgatói a
maguk útját járják, s még kevésbé, hogy titkainkat kitudva még
nagyobb hatalomra tegyenek szert. A kárt, amit ügyünknek okoztál,
már csak egyféleképp tudod jóvá tenni. Hogy megmenekülj a kínos
haláltól, minden életet el kell pusztítanod Arowin hegyén!
Tudom, hogy választ vár, de nem sietek megadni neki, a
bizonyosságból merítek erőt, hogy minden múló perccel pusztítóbbá
válik a csapás, melyet számára tartogatok.
- A félsz - mormolom magam elé. - A vezérelv, mely létezéseteket
meghatározza. Az egyetlen törvény, melyet tiszteltek… és a korlát,
melynél egyikőtök sem lát tovább. - Felpillantok a csillagokra,
mohón töltekezem távoli, tiszta fényükkel. - Annak, amit nem
uralhattok, vesznie kell, mielőtt erőre kapna. Megtörtént már, és
megtörténhet újból… de nem ez alatt az ég alatt… és nem az én
fajtámmal. Ha a tiétekhez mérten percnyi életet élünk is, tanulunk a
hibáinkból… és a legritkább esetben követjük el kétszer ugyanazt.
- Mit beszélsz?
- Godon - mondom. - A fajtátok elpusztíthatja, de a vívmányait, az
emlékezetét nem tudja eltörölni… és élni fogok én is, míg lesznek,
akik emlékeznek rá, hogy a tudást, amit tőletek kaptam, az enyéim
javára használtam fel.
Critai dühe görgetegként zúdul rám és a földre kényszerít. Botom
szétreccsen, minden lélekjelenlétemre szükség van, hogy továbbra is

99
kézben tartsam a valóság szövedékének lépcsőkön összemarkolt
szálait.
- Mi alkottunk!
- Igaz - zihálom. - Az adósotok vagyok, de akik utánam jönnek,
egyikünknek sem tartoznak semmivel. Használni fogják mindazt, amit
általam tőletek tanultak, de gondjuk lesz rá, hogy ne váljanak a
rabjaivá. A maguk urai lesznek, míg az eszüket tudják; se Critai, se
Toron nem rendelkezhet felettük.
A fonadék görcsösen feszül; a céda tombol, de nem tudja rávenni
magát, hogy összezúzzon. A tulajdon szerveit ültette belém, a saját
erejével ruházott fel: ha el akar pusztítani, a saját zsigereibe kell kést
döfnie.
És hogy megtegye végre, némi bátorításra van szüksége.
Ahogy rám nehezedik, hogy minden levegőt kipréseljen a
tüdőmből, elbocsátom a markomban összefutó szálakat. A jelen száz
láb átmérőjű buborékja, mely érkezésem óta lassan múlttá avult, egy
szemvillanás alatt a semmivé foszlik, a csillagok meglódulnak, a nap
a horizont fölé szökken, és az egész fennsíkot beragyogja aranyló
fényével.
Critai felüvölt; a sugarak úgy hatolnak árnytestébe, mint megannyi
balzsammal felszentelt hegyű lándzsa. Már nem gyűlöl, nem gyötör,
és nem is gondolkozik: lángra vetett pergamenként megfeketedett
külső rétegeit hátrahagyva, kínok közt vergődve lódul a kürtő felé…
és a köztünk feszülő eltéphetetlen kötelék jóvoltából engem is
magával ragad.
Ahogy a mélybe bukik, hirtelen megkocsonyásodó nyúlványai
gyilkos erővel szorulnak meg anyagi testemen… de mielőtt bordáim
megroppannának, szabad kezemből derengés áramlik a köpenyem alá
rejtett tűzcsíra rajzolataiba melyek rőt izzásba vonják zuhanásunk
mérföldjeit, s egy második, parázsfényű nap lángolásába vesznek a
névtelen erődváros felett, mely korokon át Critai népének menedéke
volt.
Quiranai Jeir ezt, a tűzözönben megrogyó tornyok és sikoltva

100
szertefoszló árnyak látványát viszi magával oda, ahová oly régóta
vágyakozik - a Fátyolon túlra, ahol egyszer s mindenkorra
megszabadul fájdalmától és félelmeitől. A helyre, melyet övéi dalai
és imái ismernek - a háborítatlanság biztos vidékére, ahol a fiúnak,
akit anyja magához szólít, ismét Jakrim Ohru a neve.

101
 Együttállás
A nekromanta története

A Pyarron szerinti 3676. esztendőben,

Darton tercének első havában,
az ibarai mélysivatagban
1.
A halál csak a kezdet, tanítja Abdul al-Sahred… és most már
tudom, hogy igaza volt.
Aki sokáig él, óhatatlanul belefásul a lét változékonyságába, a
halál azonban - a földi dolgok közül egyetlenként - sosem veszít
varázsából. Több kérdést vet fel annál, amennyit megválaszol. Több
kaput gyakorolt vonzerejével az istenek is tisztában vannak - mi
másért tették volna ilyen kínkeservessé a hozzá vezető utat?
A fájdalom - ha az volt - rég elenyészett. Messze járok a létezők
világától, de minél mélyebbre merülök az elmúlás sötét vizeibe,
annál jobban zavar a felfordulás, amit magam mögött hagytam. Nem
így terveztem.
Egy köznapi ember a sorsot hibáztatná, de mert sem köznapi, sem
ember nem vagyok, céltalan lenne ilyesmivel takaróznom. A
kevélység bűnébe estem. Ez Erion utcáin is végzetes lehet, az ősi nép
tanyáján, a legendás So-nionban pedig szükségképp a vesztemet
okozta. Az enyémet és mindazokét, akik átkeltek a sivatagon, hogy
bemerészkedjenek oda, ahol az ötödkori manifesztáció bukása óta
egyetlen jóakaratú fajzat sem járt: a városnyi sírboltlabirintusba,
mely a legyőzött istenség maradványait rejti.
Ismertük a jövendöléseket. Tudtuk, hogy visszatérése
elkerülhetetlen, de nem sejtettük, milyen kevés időnk maradt. Láttuk a
zenit felé kúszni a Démon szemét, mégsem hátráltunk meg: tettük,
amit Pyarron legkiválóbb elméi szerint tennünk kellett. Úgy terveztük,
alászállunk a szörnyeteg zsigereibe, utat találunk a Halál tizenkét
terméig, és fegyverzetével együtt győzelmi esélyétől is megfosztjuk

102
Amhe-Ramunt, mielőtt övéi tudatára ébrednek jelenlétünknek.
Esztelen vállalkozás volt, de nem halogathattuk tovább: sorainkat
épp eléggé megritkították a sivatagi csatározások és az
Államszövetség veszedelméről szóló hírek.
Az előbbiek - noha tucatnyi társunk életébe kerültek - feleannyit
sem ártottak a harci szellemnek, mint az utóbbiak, melyek a Shibarán
való átkelést követő nyolcadik napon, Baht el-Gáb oázisában jutottak
el hozzánk. Viharról, tűzről és a Fekete Határon át keletnek özönlő
ork-hordákról szóltak. Hogy mi igaz belőlük, csak találgatni tudtuk,
hatásukat illetően azonban nem voltak kétségeink: Ibarában a
szerencsétlenség puszta felemlegetése is elég, hogy szétzilálja egy
expedíció utánpótlási vonalait.
Dzsad kísérőink zöme a rákövetkező éjjelen odébbállt. Magukkal
vitték a málhásokat és a készletek javát is - ehhez nagyon értenek.
Akkor és ott úgy látszott, az évekig tartó felkészülés, a temérdek
fáradozás és áldozat hiábavalónak bizonyul. Tudtuk, hol keressük
Soniont, de bármilyen közel jutottunk hozzá, kétségesnek látszott,
elérjük-e valaha, a menekülésre pedig - térmágusok támogatása híján
- elméleti esélyünk sem maradt. - A Fehér Páholy nagyjai a szavukat
adták - biztosított minket a pyarroni legátus, egy szalmaszín hajú,
aszkétaarcú Krad-lovag. Dísztelen bőrvértben járt, de jeles személy
lehetett, mert három kámzsás - két pap meg egy mágiaforgató - kísérte
mindenhová. Némelyek Heliodornak, az Aranykör társalapítójának
vélték. Talán igazuk volt; ami engem illet, rég letettem arról, hogy
tetteik helyett legendájuk alapján ítéljem meg az embereket.
Az aszkétaarcú Krad-lovag nem szaporította a szót, nem zavartatta
magát a nehézségektől, és úgy itta a feketelevest, mint más a vizet. Az
ideúton csak kedveltem, a tizenkettedik nap reggelén már becsültem
is: nem rendült meg hitében, pedig tudta, hogy városát pusztulás
fenyegeti, rendtársaiért és szeretteiért pedig semmit sem tehet.
Lenyűgözött Pyarron isteneibe és mágusaiba vetett bizodalma.
Nyilván azért, mert én magam nem hittem semmiben… saját
képességeimet és a dolgok múlandóságát kivéve.
- A Fehér Páholy nagyjai messze vannak - vetette ellene a
macskaszemű némber, aki Erion kalandozóit képviselte. - És ha a

103
karavánvezető igazat beszélt, kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy
velünk törődjenek.
Leinthettem volna, de nem tettem: csak azt mondta ki, amit
mindannyian gondoltunk. Fiús keblét mérhetetlen becsvágy feszítette.
Egyik veszedelemből a másikba szédült, mióta az eszét tudta - az
éjjeli lepkék tesznek így, mielőtt a lángoktól való távolságot elmérve
saját poklukra szállnak.
Az első pillanattól magamon éreztem macskaszemeinek fürkésző
pillantását, nem lepett meg különösebben, mikor a shibarai átkelést
követő éjszakán a sátramban találtam. Azt firtatta, igaz-e, amit rólam
beszélnek. Hogy irtózom a nap és az eleven testek melegétől; hogy az
Arowin-hegy alatti barlangok homályában élek, és egy ötödkori
kőszobor a szeretőm.
Valami olyasmit feleltem, hogy nem kell minden badarságot
készpénznek venni, de láttam a szemén, hogy nem hisz nekem, ezért
közelebb vontam és a magamévá tettem inkább. Sikerült kielégítenem
kíváncsiságát, mert sem akkor, sem azután nem kérdezett többet… és
ritkán távolodott tőlem egy tevehossznál messzebbre.
Minden idegszálával figyelt a tanácskozás alatt is. Az érdekelte
mellette állok-e - mintha számított volna ahhoz képest, hogy ha
rosszul döntünk, maholnap valamennyiünket elnyel a homok.
Óvakodjunk az elhamarkodott következtetésektől - mormolta Ordan
küldötte. Tüzet élesztgető jobbjának hamuszín bőrén lángkígyók
ölelkeztek. A gyötrelmes szertartást idézték, melynek során Sogron
leghűbb szolgái emberi valójukkal fizetnek az uruktól nyert
hatalomért. - Pyarron veszedelmének puszta ténye alapján sem a
fenyegetés természetéről, sem valós mértékéről nem alkothatunk hű
képet.
A tény, hogy a Fehér Páholy napok óta hallgat, minden szónál
ékesebben beszél.
A sogronita az aszkétaarcú Krad-lovagra villantotta parázsszín
szemét.
- Equester?

104
 - Megtettünk minden tőlünk telhetőt - felelt ura helyett a
mágiaforgató. - A hagyományos módszerek nem jártak eredménnyel, a
szükségmegoldások pedig még inkább szétzilálnák a manahálót, így
csak növelnék a lelepleződés és a kudarc kockázatát.
Néhai apám népének legátusa, a sirenari Yel’Amrith ház
harcmestere a balján ülő dzsennre sandított. Kettejük viszonya a
pyarroni politika mesterművének tűnt, de a közelebbi vizsgálatot nem
állta ki: az elf az utolsó pillanatban ugrott be oilani fajtársa helyett (a
Hatok nem szándékoztak az emberiség érdekében idő előtt Ötökké
lenni), a dzsenn pedig oly régóta ült államszövetségi érdekszférába
tartozó kalmárfejedelemsége trónján, hogy tulajdon krónikásai is
dzsadnak hitték. Nagyszámú kísérőjét vörösben járatta, de a
terredalik, a „szegény ember fayumái” közül verbuválta - e
nyilvánvaló szűkkeblűség nem fokozta iránta a társaság rokonszenvét.
- Milyen messze vagyunk Soniontól? - tudakolta bársonyos
hangján, melyből csak a magamfélék füle hallotta ki a borzongató
mellékzöngéket.
Ha értesüléseink pontosak, legfeljebb háromnapi járóföldre.
- Muszáj annak lenniük. - Az ordani úgy meredt az éledező
lángokba, mintha onnan várna megerősítést. - A készletek sem
tartanak ki sokkal tovább.
A gazdájuk mögött kuporgó terredalikat figyeltem. Vagy nem
értették a közöst, vagy a dzsenn csinált jobb vásárt, mint bárki
gondolta: arcizmuk se rándult a hír hallatán.
- Tegyük fel, hogy célhoz érünk - hunyorgott a macskaszemű
némber. - Tegyük fel, hogy a kémek nem tévedtek, az ősi forrásokban
említett folyosók járhatók, és Sonion őrei sem neszelnek fel a
jövetelünkre. Ha sikerül észrevétlenül utat találnunk a Halál tizenkét
terméig, a fegyverzet megbolygatásával óhatatlanul magunkra vonjuk
az amundok figyelmét. A válasz gyors lesz és könyörtelen. A Fehér
Páholy segítsége nélkül sosem jutunk ki élve.
- Nem muszáj kijutnunk.
A jelenlévők egyszerre fordultak felém. Az ideúton alig beszéltem

105
- meghagytam őket abbeli hitükben, hogy Quirin Den Jeir óta minden
dorani varázsló némasággal fizet tudományáért.
- Megbocsáss, uram - kezdte a Krad-lovag jobbján ülő kámzsás,
akit hanghordozása alapján lardorinak véltem. - Hallom, amit
mondasz, de nem egészen értem…
- Dehogynem érted. - Az ordani alig észrevehető biccentéssel
jelezte, hogy mellettem áll. Tehette: bárkinél kevesebb öröme telt a
létezésben. - Mindannyian értjük, és legfőbb ideje, hogy
szembenézzünk vele. Csend ereszkedett ránk. A csenevész pálmákon
és a széltől koptatott kövekből összerótt mellvéden túli pusztaságban
porördögök járták lassú táncukat. Az itató köré gyűlt tevék alig
mozdultak, az óvó aura mezsgyéjén erőtlenül dongtak a legyek: ők
érezték meg elsőként a kelet felől közelgő vihar előszelét.
Engem nézett, de a Krad-lovaghoz intézte szavait. - Ez pyarroni
vállalkozás.
Többé nem az. - A szalmaszín hajú férfi kiitta feketelevese
maradékát, és felemelkedett ültéből. - A nekromantának igaza van. A
küldetés a lényeg, és azt csak Sonionban tudjuk sikerre vinni. Ha
megtesszük, miénk a győzelem… tekintet nélkül arra, milyen árat kell
fizetnünk érte.
A macskaszemű némber felhúzott térdére támasztotta állát. Olyan
gyönyörű volt, hogy még ez a gyermeki póz is jól áll neki.
- Ha nem tudunk kijutni a fegyverzettel…
- …elpusztítjuk. - Mindig kedveltem ezt a szót. Bármely
szövegkörnyezetben megvan a kellő nyomatéka. -
- Nem mi leszünk az elsők, akik megpróbálják - mutatott rá az elf. -
Van gyakorlatod az isteni ereklyék elpusztításában, féltestvérem?
- Csak ködös elméletei vannak. - A dzsenn ámbraszín szemei
megrebbentek, ahogy újabb falakat emeltem kettőnk közé, de így is
többet látott annál, amennyit valaha mutatni akartam neki. - Alig
várja, hogy megerősítse vagy megcáfolja őket. Tisztában van az
esélyekkel, de nem hagyja magát zavartatni tőlük. Túl magasra
emelkedett és túl sokat veszített közben. Az élet, ahogy mi

106
értelmezzük, mit sem jelent neki.
- Szerencsés fickó. - A pyarroni elmosolyodott, és hüvelybe dugott
kardját nyújtotta, hogy talpra segítsen. Akkor és ott semmi furcsát
nem találtam abban, hogy övéi zokszó nélkül harcba és halálba
mennek érte.
- Eleget pihentünk. Ha nyomban indulunk, napközépre elérhetjük a
Bashiri-hátság peremét. Sziklás terepen gyorsabb a haladás, és
menedéket találni is könnyebb, ha a vihar…
Elhallgatott, és mereven bámult a messzeségbe. Láttam valamit az
arcán, ami arra késztetett, hogy én is odapillantsak, s noha a nap mind
hevesebben tűzött, borzongás kúszott végig a hátgerincemen.
Messze keleten, ott, ahol a Sheral vonulata végképp átolvadt a
horizont ködébe, árnyékként lebegett egy magányos viharfelhő.
Távolságát és valódi méretét lehetetlen volt megbecsülni, de minden
múló pillanattal sötétebbnek látszott - mire a sivataglakók is
felfigyeltek rá, néma üvöltésre kerekedett szájként feketéllett az
égbolt kékjében. Egyszerre felfénylett; villámkoszorúja nyúlványok
sokaságát növesztette az alant hullámzó dűnék felé, s ott, ahol a
kisülések egyetlen fényoszloppá olvadtak össze, falként ágaskodott
fel az orkán kavarta homok.
Lábam alatt mintha megvonaglott volna a talaj, a közeli itató
víztükre azonban rezzenetlen maradt. Tudtam, hogy valami rendkívüli
történt… és láttam, ahogy a rándulás szétfut a mana erővonalai
mentén, felhevíti a sziklákat átszövő ércereket, s valahol mélyen, a
világ szívében összefonódó gyökerek közt ül el. Visszhangjai úgy
tárták elém a Teremtés rétegeit, ahogy a Szarvtorony boncnokainak
szikéje teszi a holtak titkaival… s mire a nyomukban járó borzongás
csillapult, végéhez közeledett a sivatagban növekvő tünemény ideje
is.
- Vigyázz!
Csak hittem, hogy kiáltok; torkomban összetorlódtak,
kimondhatatlanná váltak a szavak. Az, ami korábban felhőnek látszott,
mostanra annyi port szívott magába, hogy nem rejtegethette tovább
igazi valóját: a sokágú tölcsér úgy terpeszkedett ég és föld között,

107
mint egy gyökerestől kiszaggatott, lombja vesztett ágaival a földet
söprő óriás-fa. Biztosra vettem, hogy torzmágia hívta létre, de
képtelen voltam eldönteni, mire szolgál - a küszöbön álló kitörés
végletesen összekuszálta a manaháló zilált mintázatát.
Arra eszméltem, hogy az aszkétaarcú férfi és a macskaszemű
némber egyszerre beszél hozzám. Egy szavukat sem értettem;
megszédítettek, szinte maguk alá temettek a rám zúduló észleletek.
- Magiszter!
- Nem vagyok az - közöltem, de tüstént meg is bántam: az a
valószínűtlen benyomás gyötört, hogy e három szó borította fel
végképp a létünket veszélyeztető erők egyensúlyát.
A tölcsér elérte legnagyobb kiterjedését.
Középpontjában szétpattant a valóság szövedékét feszítő buborék.
A nap elsötétült, aztán dühödt erővel ragyogott fel ismét. .. a két
pillanat közt azonban mintha évezredek röppentek volna el.
Az óriásfa földig lógó ágai és mennyekbe vesző gyökerei Anselmo
tüzébe öltöztek, majd lassan, szinte kelletlenül magukba roskadtak. A
tünemény pusztulását kísérő mennydörgés valódi volt, és annak
rémlett a lökéshullám is, mely a torzmágia fókuszából indult ki, és
örvénylő porgörgetegként lódult felénk a lapályon át.
Olyan gyorsan közeledett, hogy esélyünk sem volt a
megfékezésére; csak annyi időnk maradt, hogy lekuporodjunk, és
köpenyünkbe rejtsük arcunkat. Apró kövek zápora zúdult ránk,
kopogva vert végig a terredalik pajzsain, az árnyékvetőkön, a fák
alatt kucorgó tevéken… a nyomában érkező szélroham azonban
éppoly erőtlen volt, amilyen ritkás a por, amit magával sodort.
- Nem földindulás ez - állapította meg a Krad-lovag. - A természet
rosszalló sóhaja inkább; ahhoz is erőtlen, hogy a tüzünket kioltsa.
- Valóban. - Felegyenesedtem, és leráztam a homokot mohazöld
köpenyemről. A tűz csakugyan pislákolt még, mellette egykedvűen
kuporgott Ordan küldötte. Túlnan a terredalik mozgolódtak, a
macskaszemű némbert azonban hiába kerestem: eltűnt, akár a szürke
felleghajtó, amit a szemem láttára borított magára, mielőtt a porfelhő

108
átcsapott felettünk.
Akár a holmija, melytől soha, még halálos veszedelemben sem
távolodott el három lépésnél messzebbre.
Akár a lábnyomai, melyek egy perccel korábban még főszöveghez
fűzött lapszéli jegyzetek módján sorjáztak az enyémek körül.
Eltűntek, mintha sosem lettek volna, s mikor idáig jutottam,
egyszerre megértettem, hogy soha nem is voltak - hogy a szélroham
érkezését a távozásától elválasztó nagytucat szívdobbanás alatt
valami végérvényesen és visszavonhatatlanul megváltozott.
- Elment. - Az ordani száraz hangja olyan volt, akár a gallyakat
emésztő tűz ropogása. - Nem kényszerből, azt hiszem.
Felállt és mosolygott, mintha tudta volna, mi következik. Aztán
eltűnt. Semmit sem tehettem ellene: a magamfélék csak hallomásból
ismerik a szövedék újrarendezésének tudományát. - Hamuszürke ínye
kivillant: egy mosoly kísértete. - Érdekes teremtés. Kár, hogy nem
volt módom jobban megismerni.
Az aszkétaarcú férfi homlokráncolva pillantott ránk. Nagy harcos
volt, de csupán harcos; elméjét semmi sem óvta a változás hatásaitól.
- Mi folyik itt?
- Nem tudom biztosan, equester - feleltem az igazsághoz híven. -
Csak azt tudom, hogy elveszítettük egy társunkat. .. és hogy ehhez az
imént látott tüneménynek is köze van.
A Krad-lovag zavartnak látszott. A torzmágia kitörése a valóság
mintázatával együtt emlékeit is megváltoztatta, Pyarron sorsára
azonban láthatóan nem volt befolyással: aszkétaarcán ismét
elmélyültek az aggodalom véste barázdák.
- Elveszítettünk valakit, azt mondod?
- Erion kalandozóinak képviselőjét. - Tétováztam; nemigen tudtam,
mi egyebet mondhatnék. - Az utolsót azok közül, akik szabad
akaratukból tartottak velünk.
- Erion kalandozói megtagadták tőlünk az együttműködést -
emlékeztetett a Krad-lovag. - Napokig próbáltuk jobb belátásra

109
téríteni őket, de hiába. Sosem rajongtak a vesztett ügyekért.
- Ki hibáztathatná őket, equester! - Nem tudtam eldönteni, örüljek-
e vagy bánkódjak a macskaszemű némber eltűnése miatt. Mindkettőre
jó okom volt, ha úgy vesszük. Ami vele történt, lehetett véletlen is…
de nem azért taníttattak annyi éven át, hogy beérjem a kézenfekvő
magyarázatokkal. Ha az ordani igazat mondott, a némber tudta, mi
történik vele. Nem áldozata, hanem cselekvő részese volt a valóság
megváltoztatásának. Aki ilyesmivel bőszíti maga ellen az isteneket,
az vagy elvesztette a józan eszét…
Vagy olyasmit tud, ami mi, többiek, nem.
- Akárhogy is - emelte fel hangját a pyarroni -, a mi teendőnk
világos. Folytatnunk kell az utat Sonion felé. Ha nyomban indulunk…
- …napközépre elérhetjük a Bashiri-hátság peremét. - Elnéztem,
ahogy a dzsenn felsorakoztatja és megszámlálja embereit. Némi
vigaszt találtam a tényben, hárommal többen vannak, mint korábban:
az új mintázat a macskaszemű némber kiküszöbölésével több
pihenőhöz juttatott, így elkerülhetővé tette a homoki elfek anzuli
kelepcéjét.
- Sziklás terepen gyorsabb a haladás, és menedéket találni is
könnyebb, ha a vihar…
Ezúttal rám került az elnémulás sora.
Fél szemmel mindvégig a kitörés helyét figyeltem, így mindenkinél
előbb vettem észre a porfelhőből elődübörgő, hosszú vágtában felénk
tattó lovasokat.

2.
Az aszkétaarcú férfi egykettőre lerázta magáról a kábultságot, és
újfent bizonyította, hogy méltó tisztére: higgadtan, minden sietség
nélkül osztogatta parancsait. Meghatározta a védelem zónáit és a
gyülekezőhelyeket a mellvéd mögött, s míg a terredalik alakzatba
rendeződtek a dzsenn körül, kámzsásaival és velünk együtt húzódott
vissza az oázis legmagasabb pontjára, hogy azonosítsa - s ha lehet,
harc nélküli meghátrálásra bírja - a közeledőket.

110
 - A pyar ösztönös fajta - figyelmeztetett Wolkum Naizerd, a
mágustanács diplomáciai testületének délvidéki referense, akinek
megbízásomat köszönhettem. - Ösztönös, ami nem zárja ki, hogy
veszély esetén a szükséges módszerességgel járjon el.
Bólintottam. Értékeltem a gesztust, mellyel az indulás előtti estén
szállására invitált, hogy megvendégeljen és tanácsokkal lásson el.
Noha embernek született, azon kevesek közé tartozott Doranban,
akiknek sikerült felülemelkedniük származásuk korlátain. Ebben a
vonatkozásban mindig is példaképemnek tekintettem, egyébiránt
azonban ki nem állhattam… és ő sem szívelt engem, amit hiába
próbált sima körmondatokkal és gyakori mosollyal elleplezni.
- A pyarroniakkal való együttműködés kulcsa a beleérzés - mondta
most, és addig babrált az íróasztalán sorakozó szárnyas figurákkal,
míg a f’lyennarák - a letűnt idők legendás madárlényei - kivétel
nélkül feléje néztek.
- Beleérzés híján a magunkfajta értékes tapasztalatok helyett csak
ellenségeket szerezhet odalent. Megint bólintottam. Mindketten
tudtuk, hogy a tapasztalatokért, melyek megszerzésére lehetőséget
teremtett, jó eséllyel az életemmel kell fizetnem.
- Magasabb célt szolgáló önfeladás. - Naizerd mosolyra húzta
vértelen ajkait. - A pyarroni értékrendben ugyanolyan fontos szerepet
játszik, mint a mienkben. Nem nagy fogódzó, de fogódzó; ezzel már
lehet kezdeni valamit.
- Nem kétséges. - A f’lyennarák némelyike mintha továbbra is
engem figyelt volna. Ha a szobrokban csakugyan lelkek lakoztak,
ahogy egyesek állították, különös örömük telt abban, hogy dacoljanak
Naizerd akaratával.
- Egyéb útravaló, nagytiszteletű?
- Egy tanulság. - Az őszülő halántékú férfi beleunt játékába, és
összefont ujjú kezeiből emelt falat maga és a figurák közé. - Afféle
példázat; gyakorta emlegetik a Gályák tengerének mellékén. - Már
nem vette a fáradtságot arra, hogy mosolyogjon. - „Pyarron hite
hegyeket mozdít - ez nem kérdés. A kérdés az, akad-e a közelben egy
pyarroni, aki meggyőz róla, hogy ami történt, a javadat szolgálja.”

111
 Az esti beszélgetés összes momentuma közül ez maradt meg
bennem a legelevenebben, és az oázisra néző magaslaton, a Krad-
lovag oldalán állva megint az eszembe jutott. Nem tudtam, miért.
Szeretem hinni, hogy a mulandó lények éppúgy urai gondolataiknak,
mint az istenek, akiket hitük és karjuk ereje szolgál, de mérget nem
vennék rá, hogy ez az igazság. Meglehet, Darton közölni akart velem
valamit… vagy csak arra törekedett, hogy választottja felbukkanását
minél emlékezetesebbé tegye.
- Vértesek - mormolta a legátus jobbján álló kámzsás anélkül, hogy
fejét felemelte volna. Bármit látott, nem a szemével látta.
- Amundok?
- Magunkfélék. - A lar-dori magába mélyedt, ajkai hang nélkül
mozogtak. - Hatan… nyolcan… legfeljebb egy tucatnyian. Némelyik
lovon ketten ülnek, némelyik pedig… - szemei tágra nyíltak; úgy
meredt rám, mintha most ébredt volna jelenlétem tudatára. - Te is
érzed?
Bólintottam. A Szarvtorony beavatottjai mindenki másnál
érzékenyebbek a halál bűbájára; és ilyen távolságból is képesek
különbséget tenni legalapvetőbb formái közt.
- A lovak némelyike holt-eleven - feleltem meg az aszkétaarcú ki
nem mondott kérdésére. - Életük virágában vették a vérüket,
maradványaikat pedig urnába zárták, hogy bármikor Darton
szolgáinak rendelkezésére álljanak.
A Krad-lovag arcán árnyék rebbent végig.
- Darton egyháza egy évezrede nem gyakorol ilyen méltatlan
praktikákat.
- Valóban, equester. - Most már nem csak éreztem, láttam is a
vágtában közelgő halált: a hamufakó csataméneken, noha két-
háromszoros terhet cipeltek, ugyanannyi lóhosszal jártak a zömök
dzsad tarpanok - szükségből megnyergelt vezetéklovak - előtt.
- Maremiták. - A lar-dori szenvtelennek mutatta magát, a
bensőjében kavargó indulat azonban minden szónál ékesebben
beszélt. Ösztönösek, jellemezte a pyarroniakat Wolkum Naizerd, s

112
mint általában, ezúttal is igaza volt.
Az aszkétaarcú vonássá keskenyedett szájjal meredt a porfelhőben
közeledő lovasokra. Úgy rémlett, hazája vesztének okozóit látja
bennük… aztán megemberelte magát, és ökölbe szorított balját
megemelve jelezte a dzsennek: nem szükséges felvonatnia az íjakat.
- Ez különös - mormolta. - Titkosszolgálatunk évtizedek óta figyeli
az elhajlók tevékenységét, de nem jelezte, hogy a maremiták
fegyveres expedíciót indítottak a mélysivatagba. - Előbb rám, majd a
lar-dorira pillantott. - Gondoljátok, hogy közük van ahhoz, ami
odakint történt?
- Az ő művük volt. - A lovasok legfeljebb kétmérföldnyire jártak,
mikor a felőlük fújó szél íze megváltozott: elnehezült a másik, a nyers
halál bűzétől. - Pontosan tudják, kik vagyunk… és nyomós ok nélkül
aligha diktálnának ilyen veszett tempót.
- Féltestvéremnek igaza van - közölte a sirenari. - Hogy honnan
jönnek, nem tudom, de üldözik őket… és hamarosan a nyakunkon
lesznek.
A legátus tekintete a vörös theubok négyszögeitől közrefogott
dzsennre villant.
- Zárótüzet mögéjük, amint ötszáz lábnyira megközelítik a falat!
Bármi jár a nyomukban, nem juthat sértetlenül a közelünkbe.
- Nem fog, szalah.
A Krad-lovag kört rajzolt a szíve fölé, és sima mozdulattal kardot
húzott: a hajnalkor gdon kóborlóit ábrázolják így a délvidéki
templomok faliképein.
- Hétszáz láb - mormolta az elf, és kérés nélkül feszítette meg
embermagas íját. A vessző meredek ívben röppent fel, és ezüstös ívet
rajzolva hullt alá, napfénytől fehérlő tollai a kevésbé szemes
sivataglakók számára is félreérthetetlenné tették, hol húzódik a
maremitákat láthatatlan üldözőiktől elválasztó sáv külső határa.
- Hatszáz láb.
A második nyílvessző röptét figyeltem, így elmulasztottam a

113
pillanatot, mikor az ordani felemelkedett a tűz mellől. Nem fáradt
azzal, hogy megkerülje, egyenesen átgázolt rajta, és halvány
mosollyal nyugtázta, hogy lába nyomán szikrákat, majd lobot vet a
hamu alatt szunnyadó parázs.
- Lássuk.
A maremiták már nem jártak messze a félmérföldes határvonaltól,
mikor a sereghajtó tarpan felbukott, és lovasával együtt beleveszett
az általa vert por felhőjébe. A harmadik szememre boruló rőt
homályban pengék vagy karmok villantak, de a küzdelem véget ért,
mielőtt a fenyegetés határozott formát öltött bennem. Úgy rémlett, nem
amund, és nem is az ősi nép valamely démona… vagy legalábbis nem
egészen az. Olyan sebesen mozgott, hogy voltak pillanatok, mikor a
tarpanok és a holt-eleven csatamének között járt, de nem próbált
eléjük vágni, és nem is támadott újra. Mintha várt volna valamire -
tán épp arra, hogy mi, oázisban meghúzódott betolakodók, színt
valljunk.
Nem kellett sokáig várnia.
Ahogy a maremiták első sora eldübörgött a közelebbi vessző
mellett, a terredalik felhúzták íjukat. A dzsenn ökölbe szorítva
felemelt balja meg sem rezdült - csak akkor nyitotta szét ujjait, mikor
a tarpanok nyomában kavargó por az ő szeme elől is elrejtette az
ezüstfehér tollakat.
A terredalik többnyire nyeregből harcolnak, de a mieinket nemigen
zavarta a szilárd talaj a lábuk alatt: két csoportjuk egymással
versengve bocsátotta útjára nyilait, melyek kétfelől zuhogtak a
lovasok nyomán kígyózó porfelhőbe, és ötven lépés szélességben
minden elevent a földhöz szegeztek horgas acélhegyükkel.
A maremiták mostanra oly közel jártak, hogy tisztán láttam fedetlen
fejüket, a fekete vértezetükön izzó őrjeleket… és megpillantottam a
szarkofágot is, melyet két holt-eleven csatamén vonszolt maga után az
Ibara porában. Nagyon súlyos lehetett, mert még a közömbösítő
varázs hatása alatt is mély barázdát vájt a talajba. Hogy széthullását
miféle bűbáj akadályozza, éppoly kétséges volt, amilyen hevenyészett
a megoldás maga; átfutott az agyamon, hogy ilyesmivel csak szent

114
őrültek és közönséges futóbolondok próbálkoznak.
Hogy a bal oldali csatamén nyergében ülő férfi melyik csoportba
tartozik, megjelenése alapján nemigen tudtam eldönteni. Szálas volt,
csapott homlokú és égő szemű; néma rikoltásra nyílt száját portól
őszesnek rémlő körszakáll keretezte. Portól szürkéllett a sörénye is,
melyet a melyet a maremiták szokása szerint hosszú fonatba kötött a
tarkóján, de az mostanra kibomlott, és hollószárnyként csapkodott
mögötte. Nem az arcáról ismertem fel - Darton vitézlő rendje nem
tisztel festett vagy faragott képeket -, hanem a fegyveréről: a kapához
erősített pallos aurája olyan erős volt, hogy háromszáz-egynéhány
lépés távolságból is arcomon éreztem a Döntések Hegyének
dermesztő szelét.
Nem én voltam az egyetlen: az aszkétaarcú legátus jobbján álló
kámzsás a szemem láttára rezzent össze, s ahogy ura füléhez hajolt,
olyanféle borzadályt láttam az arcán, ami újfent eszembe idézte
Naizerd intelmeit.
- Airun Al Marem - dünnyögte a Krad-lovag. - A szent város
szülötte és hitének árulója. Darton szakadár egyházának feje, akit
övéi sötét zarándok néven emlegetnek.
- Hallottam a sötét zarándok hírét, equester - mondtam óvatosan. -
Azon a lovon azonban csak egy fajtádbélit látok. Egy harcos-papot,
aki tucatnyi pengének parancsol… és nagy hasznunkra lehet ott, ahová
utunk vezet.
Az aszkétaarcú a szemembe nézett és bólintott. Nála többet senki
sem tudott a vész idején alkalmazandó módszerességről.
- Magam is így vélem. - Egyetlen kézmozdulattal csendet
parancsolt a kámzsásoknak, és az íjászok felé fordult.
- Lőjetek tovább!
A dzsenn vérbeli stratéga módján járt el: parancs nélkül növelni
kezdte a távolságot a terredali alakzatok közt, hogy helyet adjon az
érkezőknek, és kereszttűzbe foghassa a halálzónán áttörő ellenséget.
- Ahogy a manaörvény megritkította réteg engedett a sherali
légtömegek nyomásának, szélroham söpört végig a tájon. A lovasok

115
nyomában terjengő porfelleg ritkulni kezdett - előbb az ötszáz
lábnyira letűzött jelzés vált láthatóvá, majd felderengett a távolabbi
is. A kettő közt nagyjából félúton nyílvesszőkkel átjárt tetem hevert
körvonalait elbizonytalanította a forró levegő hullámzása és a sebeket
körülrajzó legyek tömege. Utóbbi némán rebbent szét, ahogy a test
előtt és mögötte egy-egy porgejzír csapott fel; a hiénaforma fajzatok,
melyek a laza talajban kerestek és találtak menedéket a nyílzápor
elől, lerázták a port márgaszín irhájukról, és három fejük hat-hat
szemének rezzenetlen pillantásával keresték társuk gyilkosait.
- Menethik - sziszegte az elf. - Amhe-Ramun vérebei; a dzsadok
manase néven ismerik őket. Nem elég idősek ahhoz, hogy a
tekintetükkel is ölhessenek… de így sem lesz könnyű megfékezni
őket. - A Krad-lovagra pillantott. - Rendeld vissza az íjászokat. Ez
nem az ő harcuk.
- Egyetértek. - A legátus kerek hárítópajzsot vett át a kámzsások
egyikétől, és rezzenetlen arccal figyelte, ahogy a maremiták sorra
átugratnak az oázis keleti oldalának alacsony mellvédjén. Ezt tette
vezérük is, a maga után vonszolt szarkofággal azonban nem tudott mit
kezdeni - eloldotta hát a nyeregkápájára rögzített kötelet. A mellén
összefont karral heverő amundot formázó kolonc a mellvédnek
csapódott, átbukfencezett rajta, és a szétrebbenő tevék közt
végigpattogva ódon karavánszeráj vályogfalában állapodott meg.
Megrökönyödve állapítottam meg, hogy élet pislákol a belsejében…
és a hátráló terredalikkal együtt rezzentem össze, ahogy a simára
csiszolt kőre vörös csíkokat festett az illesztés mentén kicsorduló vér.
Mire a Krad-lovag a megroggyant falhoz ért, a maremiták már
odagyűltek, és szépszerével áthatolhatatlan félkört vontak a szarkofág
köré páncélos testükből.
- Tudod, ki vagyok? - A körszakállas egyházfő kimerült volt, s
talán sebesült is, de olyan tűz lobogott a tekintetében, mintha az
aszkétaarcú sötét tükörképe lett volna. Pallosa a keze ügyében lógott
a nyeregkápán, de nem nyúlt érte, s nem hagyta magát zavartatni a
kámzsások pillantásaitól sem.
- Tudom - felelte a Krad-lovag.

116
 - Helyes. - Al Marem a szarkofághoz csörtetett, felhágott rá, s a
foghíjas mellvéd felett a távolba kémlelt. A manasék sötét sziluettjét
valós méretüknél is hatalmasabbnak mutatták a hőségtől remegő
légrétegek.
- Milyen évet írunk?
- Hogyan? - Az aszkétaarcú erre a kérdésre számított a legkevésbé.
Ami engem illet, egy lépéssel közelebb jutottam a történtek
megértéséhez… de nem telt sok örömem benne.
- Azt kérdeztem, milyen év ez. - Al Marem leugrott a szarkofágról;
hátán összecsattantak az olajban edzett acél varjúszárnyak. -
Félreértések elkerülése végett: nagyjából tudom a választ, de a
történtek után szeretnék biztosra menni.
- Az Égi Fény háromezer-kétszázhetvenhatodik esztendeje -
közöltem a legátus helyett, és álltam a körszakállas férfi tekintetét. -
Te magad a holnapból érkeztél, ha nem csalódom. Szorultságodban
kaput nyitottál a mára... és ezzel, ha mégoly kis mértékben is,
megváltoztattad a Teremtés művét.
- A világ a helyén maradt… és itt vagytok ti is, igaz-e?
- Nem mindannyian.
- Ahol fát vágnak, hullik a forgács.
- Szeretsz kockáztatni. Remélem megérte… mert nagy árat fogsz
fizetni érte Dartonnak, ha egyszer kitelik az időd.
A körszakállas úgy nézett rám, mintha csak most ébredt volna
jelenlétem tudatára.
- Darton hitét vallod te is…?
- Arkhon. Alyr Arkhon; nekromanta az északföldi Doran
városából. Darton hitében nevelkedtem, de nem gyakorlom rítusait,
legalábbis nem azokat, amiket hívőként gyakorolni szokás.
- Még egy elhajló. - Al Marem kedvtelve mért végig; aztán a
szarkofághoz hajolt, és elvigyorodott a belsejéből kiszűrődő neszek
hallatán. - Gyógyító is akad köztetek, remélem.
- Pyarronról beszélj! - lépett közénk a Krad-lovag, mielőtt

117
válaszolhattam volna. - Mi történt a városommal?
- A városod halott - közölte Al Marem. - De népünk él, és mikor
Dovorból eljöttem, létezett az Államszövetség is. Egy hónapja sincs,
hogy a Papi szék megháromszorozta a fejemre kitűzött vérdíjat.
- Képtelenség. - A Krad-lovag keményen tartotta magát, tekintete
azonban zavaros volt a fájdalomtól. - Ha mártírt csinálunk belőled,
azzal csak elmélyítjük a szkizmát. Selmo és Elorand soha nem…
- A barátaid is halottak - mondta Al Marem, és halkabbra fogott
hangon tette hozzá: - Sajnálom.
Kiáltásra rezzentünk fel: a magaslaton hagyott megfigyelők jelezték
így, hogy a manasék mozgásba lendültek.
- Melyik évből jössz?
- Háromezer-hatszáznyolcvannégyből. - Az egyházfő bátorítóan
paskolta meg a szarkofág falát, és az oldalán végigcsorgó vérrel rótt
harci jelet ádázul villogó szemei közé. - Te, aki éjben jársz a sírok
között, Te, aki örülsz a kutya ugatásának és a kiontott vérnek,
ezerarcú hold, ó, Darton…
Gyűlöltem megzavarni… de még jobban gyűlöltem volna nem
feltenni a kérdést, ami Pyarron sorsánál is jobban foglalkoztatott.
- Sikerrel jártunk?
- A szakadár egyházfő rám nyitotta világos szemét. - Úgy érted,
Sonionban?
- Pontosan tudod, hogy értem. Sikerült teljesítenünk a feladatunkat?
Megfékeztük a manifesztációt?
- Nem.
Szeretem ezt a szót is, hisz méretéhez képest óriási nyomatéka
van… ott és akkor mégsem örültem, hogy hallhatom.
- Mi történt?
- Igazából senki sem tudja. Utoljára azok a teherhordók láttak
benneteket, akik múlt éjjel megléptek innét. Némelyikük - hogy
milyen szándékkal, ne firtassuk - utóbb visszatért, de egy lelket sem

118
talált Baht el-Gábban. Nekivágtatok a sivatagnak, és eltűntetek; a
világ híreteket se hallotta többé. Al Marem holt-eleven
csataménjéhez lépett, hogy leoldja a kapáról szent pallosát.
- De ne félj, amíg engem látsz. Ez a világ nem az a világ, és hála
nekem az expedíció sem ugyanaz az expedíció többé.
- Azért jöttél, hogy segíts nekünk?
- Hogy magamon segítsek. - Al Marem intett fegyvereseinek, akik a
páncélzatukra erősített hollószárnyak csattogása közepette ék
alakzatba rendeződtek. - Van egy sebesültünk abban a szarkofágban.
Az amundok kezéből szabadítottuk ki, de csak a ti segítségetekkel
tarthatjuk életben, míg elérjük az alaptáborunkat Arda kővé vált
erdejének peremén.
- Alaptábor?
- Az Ibarát átszövő ősi barlangrendszer egy zárványa. Valaha
Reefith hitű amundok lakták; a sebesültünk is közülük való.
Az aszkétaarcú meghökkent. Az elfet mintha ütés érte volna.
- Egy amund?
- Egy barát. Hittestvér, akit fajtársai megkínoztak, megcsonkítottak
és kis híján megöltek, amiért nem volt hajlandó a testét Amne
Ramunnak átengedni. - Al Marem átvágott a terredalik által keményre
tiport udvaron.
A dzsenn a mellvédnél várt ránk. Már megszabadult köntösétől;
ősei páncéljában, mindkét kezében egy-egy szablyával olyan volt,
akár egy megelevenedett vasszobor.
- Az életéért cserébe alkut ajánlok nektek.
- Miféle alkut? - firtatta a Krad-lovag.
- Velünk tarthattok az alaptáborunkba. A Kapunkon át
kijuttathatjátok azokat, akik menni akarnak a mellvéd túloldalán. A
többieknek, ha ezt túléljük, személyesen mutatom meg a Sonionba
vezető rejtekutat.

119
 3.
Napközép is elmúlt, mire végeztünk a két fenevaddal, és újabb egy
óra kellett ahhoz, hogy visszarángassuk az életbe Al Marem
hittestvérét, a szarkofágból előkerült amundot. Mindkét térdét,
valamennyi bordáját és az állkapcsát is összezúzták; bal karját a
könyök alatt egyujjnyival csonkolta egy meneth fogazott pengéje.
Voltaképp ennek a sérülésnek köszönhette megmenekülését: a
kínméreg, mely egy embert órák alatt megölt volna, úgy lelassította
testében a nedvek áramlását, hogy mély kábulatba hullt, és a szöktetés
alatt sem vérzett ki teljesen.
- Megmarad - közölte a Krad-lovag mindeddig szótlan kámzsása,
aki pappá szentelése előtt anatómiából és méregtanból doktorált a
sigranomói egyetemen. Hogy melyik században, és milyen céllal,
senki nem firtatta: olyan embernek látszott, akinek jó oka van rá, hogy
arcát és múltját rejtegesse.
- Akik ezt tették vele, idővel bánni fogják, hogy félmunkát
végeztek. - Al Maremre emelte savószín szemét. -
Rabszolgabélyegeket és gorviki gladiátorjeleket láttam a testén. Az
utóbbiak ismerősnek tűntek. Nem Aleph néven küzdött az arénában
annak idején?
- Mostanság Alexnek nevezi magát. - A szakadár egyházfő
nyersvasból vert félmaszkot tartott a kezében, de nem vitte rá a lélek,
hogy felhelyezésével fokozza a sebesült kínjait. - És nem szenvedheti,
ha az arcát bámulják.
- Igyekszem észben tartani.
- Helyes. - Al Marem kifordult az árnyékvető alól, melyet terredali
köntösökből rögtönöztünk a saroglya fölé. A zenittől távolodó nap
olyan erővel tűzött, mintha cseppfolyós arannyá akarná változtatni a
kárhozottak sivatagát.
- Betartottátok az alku rátok eső részét - hunyorgott a tevéje mellett
várakozó Krad-lovagra. - Most rajtam a sor. - Végignézett emberein,
akik páncél nélkül, párosával szorongtak a holt-eleven csatamének
hátán. - Indulás!

120
 Napszállta előtt két órával felderengett előttünk a Bashir-hátság
töredezett sziklaíve, melyet nyugat és dél - a Gyilokpuszta peremén
futó karavánút és Abadana felől egymást keresztező kőgörgetegek
tettek megközelíthetetlenné. Az egyetlen járható ösvény Arda kővé
vált erdején, a fajháborúban lábon elpusztult rengetegen át vezetett,
melynek hajdanvolt fái, a letűnt idők templomának dőlt és csonka
oszlopai közt homoki elfek leselkedtek az óvatlanokra.
Al Marem lehetett óvatlan, de nem volt ostoba: ahelyett, hogy a
sziklaív pontját elérve északkeletnek, Arda kővé vált erdeje felé
fordult volna, keletnek vezetett minket a görgetegek gyorsan növekvő
árnyékában, s mire a nap vörös korongja a nyugati horizont ívét
érintette, baj nélkül megmásztuk azt az egymásra csúszott palatömbök
alkotta torlaszt is, melyet az ibarai népnyelv Doldzsah grádicsának
nevez. A legrégibb krónikák - köztük Roxund Homoki históriája. -
szerint a közelben zajlott az az ötödkori ütközet, melyben az első
manifesztáció legyőzetett és kiszorult Ynev anyagi síkjáról. A grádics
tetejéről a mélysivatagra visszatekintve könnyű volt belátni, miért
vált általánosan elfogadottá ez a változat: ahogy az első hold felfedte
arcát, a végeláthatatlanul hullámzó dűnék helyén mintha vértenger
háborgott volna.
Intelemnek is beillett, de nem értettünk belőle. Az istenek
köztudottan vaksággal verik meg azokat, akiket bukásra szánnak.

4.
-A maremita alaptábor, melyet a vörös holdnyugta órájában, nem
sokkal éjközép előtt értünk el, mélyen a sziklák talapzatában rejtőzött,
és keskeny mesterséges kürtőkön át kapta a fényt. Valaha az amundok
egész Ibarát behálózó barlangrendszerének része volt, a
talajmozgások azonban végleg elszigetelték a központi járatoktól - ez
kapóra jött az ősi nép renegátjainak, akik a sivatagon át érkeztek,
hogy Amhe-Ramun akaratával dacolva régi isteneiket imádják; hogy
férfiak és nők, szeretők és szülők, mindenek ellenére önmaguk
lehessenek.

121
 - Mi történt velük? - kérdeztem Al Maremet, akivel a grádics óta
szótlanul ügettünk egymás mellett. Az én hátasom trágyaszagú volt, az
övé halott; semmit sem hányhattunk egymás szemére.
- Amhe-Ramun hívei rájuk találtak - felelte. - Mindannyiukat
megölték, nem sokkal azután, hogy Alex megszületett.
- Különös.
- Nem. Különös az lett volna, ha bárkit életben hagynak.
- Nem erre gondoltam. - A mélybe vezető járat mennyezete olyan
alacsony volt, hogy le kellett szállnunk a nyeregből. Az amund
saroglyáját négy maremita húzta-emelte; lábuk alatt újra és újra
megroppantak a homokban szikkadó csontok. - Téged talállak
különösnek. Másnak képzeltelek annak alapján, amit Pyarron
híresztel rólad.
- Egy okkal több arra, hogy Pyarron segítsége nélkül próbálj
eligazodni a világban. - Al Marem a jó házigazda szívélyességével
lépett félre a Krad-lovag és társai útjából, akik a helyi manafókuszt
keresve rajzottak szét a templombelsőnyi kavernában. - Meg fogsz
lepődni, milyen hatalmas és sokszínű.
- Eleget láttam a világból ahhoz, hogy ne legyek róla jó
véleménnyel.
- Ezért akarsz meghalni érte?
Fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni, s nem tudtam eldönteni
azt sem, örüljek-e hirtelen támadt érdeklődésének.
- Van olyan jó az is, mint fenekestül felforgatni egy barát kedvéért
- mondtam végül.
- Látszik, hogy sosem volt barátod.
- Nem volt - hagytam rá. - A halál kufárja vagyok; aki tud, nagy
ívben elkerül… és igen bölcsen teszi.
- Mi a helyzet a nővel?
- Ő nem számít.
- Fenét nem - közölte Al Marem. - Azzal áltatod magad, hogy

122
miattam vesztetted el, de mindketten tudjuk, hogy nem ez a helyzet.
Amit tettem, csak alkalmat adott neki arra, hogy megváltoztassa a
múltját - hogy csendben kilépjen a búval bélelt életedből, mielőtt az
övét is tönkreteszed. Ki hibáztathatná ezért?
- A múltat nem olyan könnyű megváltoztatni.
- Nekem sikerült… és nem is kellett a Vei-Shanice magasföldjére
zarándokolnom miatta.
Izgatott kiáltozás jutott a fülünkig a kaverna távoli végéből: a
kámzsások a jelek szerint meglelték a kapunyitásra alkalmas helyet.
- A kolostorra gondolsz - dünnyögtem. - A helyre, ami kívül esik
az istenek fennhatóságán; ahol kortalan szerzetesek pennája formálja
a világot olyan krónikává, amiben a halandók minden tette és
gondolata számon tartatik.
- Nem hiszel a létezésében?
- Nem számít, miben hiszek. Csak az számít, megteszem-e, amit
tennem kell.
- Lehangoló vagy. Nyilván ez adott erőt szíved hölgyének ahhoz,
hogy tűzön-vízen át eljusson a kolostorba.
- Hogy kiírassa magát a történetemből?
- Hogy nyilvánvalóvá tegye, mennyire nincs történeted.
Homlokráncolva pillantottam fel.
- Mit akarsz tőlem?
- Próbálom megérteni.
- Micsodát?
- Darton üzenetét. - Al Marem lámpást vett át egyik emberétől, és
intett, hogy kövessem a kaverna hátsó falán tátongó nyíláson át. - A
prófétája vagyok, nem emlékszel? Gyakran küld sugallatokat, hogy az
utamat egyengesse. Olykor az alvás, máskor az ébrenlét óráiban szól
hozzám. .. de Alex óta nem akadt senki, akit nálad gyakrabban
emleget.
- Micsoda?

123
 - Tervei vannak veled. - Az egyházfő simára koptatott homokkő
alagúton át vezetett egy másik helyiségbe, melynek függélyes falait a
padlótól a mennyezetig vörösben, aranyban és feketében tobzódó
amund képírás borította. - Mindkettőnkkel, ami azt illeti.
Nem tudtam, mit mondhatnék, ezért hallgattam inkább. A lámpás
fényében a figurák megelevenedni látszottak; testük hullámzása
irányította a figyelmemet az embernyi üregekkel borított hátsó falra,
melynek hombárnyi benyílójában karcsú szoboralak derengett. Arcát
és kebleit leverték, öltözéke azonban nyilvánvalóvá tette, hogy az
amundok néhai földistennője, Reefith az. Könyökben csonkolt karjait
kitárva állt ott, mintha a történtek dacára is örömét lelné a Teremtés
művében, melynek homokkőből kifaragott, márgával és indigóval
színezett, jáspissal és acháttal kivarrott mása húsz láb átmérőjű
körben terpeszkedett körülötte.
- Ezt a helyet is Darton mutatta meg nekem - közölte Al Marem. -
Jóval azelőtt, hogy Alex először beszélt róla. Nézd csak!
Néztem, mert nézni kellett. Kezdetben úgy tűnt, jöttünk szele
fodrozza a felszínére rakódott homokot, aztán ráébredtem, hogy lassú,
de állandó mozgásban, változásban van - hogy éppoly eleven,
amilyen halottak azok, akik megalkották. Nem puszta dísz volt, hanem
az Ibara maga; végestelen-végig holdkéken derengett az alagutak
szövevénye, s eleven fénnyel izzottak az ősi nép szüntelenül vándorló
titkos városai.
- Amhe-Ramun hívei jártak itt - suttogtam. - Hogy hagyhatták
épségben ezt?
- Nem hagyták - ingatta fejét Al Marem. - Elpusztították újra meg
újra; legutóbb azután, hogy Alex a kezükre került. Mire ideértünk,
ugyanígy találtuk. Képes újraépíteni önmagát.
- Nem veszélyes?
- Tud a kacsa úszni? - A sötét zarándok elemében volt; láthatóan
beletörődött, hogy Darton akaratának eszközeként nem úr többé önnön
sorsa felett. - Természetesen az. De csak az amundokra nézve. Ismeri,
és velünk is megismerteti a titkaikat.

124
 - Ez az a rejtekút, amit említettél?
- Csak az útjelző. - Al Marem a falon sötétlő üregek felé intett. - A
titkos városokra nyíló kapuk amott vannak. Hogy mikor és melyiken
át jutunk Sonionba, majd eldöntik az equester kísérői.
- Értsem úgy, hogy te magad nem jártál ott?
- Alexet Bar Hichemben tartották fogva.
- Al Marem pallosa hegyével mutatott a világmodell egy apró
gúlájára, mely mozdulatlanul derengett a Dzseizan
szikranyúlványának keleti peremén. - Kisebb városerőd. Most még
csak ébredezik, de a nyolcvanas évek elejére benépesül, és elfoglalja
helyét az amund védelmi rendszer belső körében.
- És Sonion?
- Sosem marad egy helyben. Felemelkedik és alábukik, ahogy a
vándorló cetek, de innét mindig látható… és elérhető. - Az egyházfő
egy másik, nagyobb gúlára mutatott, mely nyílegyenes vonalban
közeledett a Bashir-hátsághoz Mahaliam messzi tanúhegye felől. - Ha
láttad a pyarroniak térképeit, tudnod kell, hol volt tegnapig… és a ma
történtek után ahhoz sem kell különösebb képzelőerő, hogy eldöntsd
merre tart.
- Felénk - dünnyögtem. - Érzékelte az időkapudat, meghatározta a
végpontját… és ha ideér, az egész kavernát eltörli a föld színéről.
- Ha tudja - vont vállat Al Marem. - Ha sikerül elbánnunk a
manifesztációval, úgysem vesszük hasznát többé. Minél közelebb jut
Sonion, annál könnyebb lesz megnyitni az átjárót… és annál
biztosabb, hogy elevenen érünk célhoz. Hajnalra odabent leszünk, és
ha minden jól megy, ki is jutunk, mielőtt újra ránk esteledik.
- Miért csinálod ezt?
- Megalkudtunk Krad szolgájával. Életet tudásért… esélyt esélyért.
Kölcsönösség, ahogy Pyarronban mondják.
- Nem így értettem. - Hallottam, hogy a többiek közelednek, és volt
egy olyan érzésem, hogy vagy most kapom meg a választ, vagy sosem.
- Nem hiszel a pyarroni módszerek eredményességében. Bar

125
Hichemben kis híján rajtavesztettél. Miért tartasz mégis velünk?
- Mert Darton így akarja - húzta el a száját a sötét zarándok. -
Forral valamit, de nem látok bele a lapjaiba. Csak azt látom, amit
látnom enged… és minél tovább hallgatlak, annál kevésbé értem,
miért ragaszkodik hozzá, hogy mi ketten barátok legyünk.

5.
A Krad-lovag mágiaforgatói nem kockáztattak. Noha a kaverna
fókusza sziklaszilárd volt, a kaput alig egy percre nyitották meg - épp
elég időre ahhoz, hogy további harcra alkalmatlannak ítélt maremiták
öntudattalan társukkal és a mi sebesültjeinkkel együtt odébbálljanak.
Hogy hogyan boldogulnak Al Hidemában, és milyen úton-módon
jutnak vissza a civilizáltnak mondott világba, egyikünk sem firtatta:
beértük a bizonyossággal, hogy olyan útra léptek, mely előttünk
örökre bezárult.
Magunk vagyunk. - Az aszkétaarcú férfi végignézett az expedíció
maremita vértesekkel megerősített maradékán, majd a higanyfényben
derengő kürtőkre emelte pillantását. - Maradt egy óránk napkeltéig.
Használjátok belátásotok szerint. Amint a Kék Tűz kilobban,
indulunk.
A terredalik némán széledtek el, s csakhamar imáikba feledkeztek
rezzenetlen arcú bálványuk, a dzsenn körül.
A sirenari a délkeletre néző sziklaplató legszélére telepedett, és
úgy révedt a távolba, mintha esélye lenne megpillantani Tallaren
kőtornyának maradványait a mélysivatag túlfelén. Az ordanit sehol
nem láttam, de biztosra vettem, hogy lángfürdőre készül: a finom
homokot hordó szél, mely a kárhozottak sóhajával járta a
barlangrendszer alsóbb szintjeit, idáig sodorta varázsa kesernyés őszi
avarszagát. Eltűnődtem, hogyan érzékelheti ő az én mágiámat… és
összerezzentem a sötét zarándok kacaja hallatán: paplovag létére
olyan csendes volt a járása, mint egy embervadászé.
- Van érzéke a drámához - intett a pyarroni felé, aki homokba szúrt
pengéje mellett térdepelve fohászkodott városáért és szeretteiért. -

126
Tudja, hogy hiába, mégis zavartalanul éteti az isteneket vakbuzgó
hitével. - Ajak biggyesztve fordult felém. - Félte ne érts: annyival
különb a többinél, hogy szinte sajnálom. Ha azok odafent valóban
törődnének velünk, nem bánnának vele ilyen könyörtelenül.
- Pyarron elesik?
- Nem azonnal - dünnyögte Al Marem, és intett körénk gyűlt
embereinek, hogy tartsák a szájukat: óvakodott a sebzett oroszlánt
gyászában megzavarni. - Az ork és nomád támadás előbb a
pajzsállamokon söpör végig. A harcokban földönfutóvá lett tömegek
első hulláma a hónap végén, az ellenséges portyázók Uwel tercének
derekán érik el a Szent Várost. Az Államszövetség századok óta
tisztában van a veszéllyel, de alig tett ellene. Elaprózta katonai
erejét, és a világ legtávolabbi zugaiba menesztette-száműzte
legderekabb bajnokait. Rászolgált a leckére. .. de amit idén és jövőre
kap, sokkal több ennél: a délvidék emberi civilizációjának gerincét
roppantja meg.
- Az orkok…?
- Krániak - köpte a szót a sötét zarándok. - Egyesek birodalmi
légiókról, mások rablólovagok hordáiról beszélnek. Némelyek
esküsznek rá, hogy maguk a Tizenhármak is megjelentek a színen.
Igaz vagy sem, egyre megy: az Államszövetséget tulajdon polgárai
zabálják ki utolsó tartalékaiból, katonái nélkülözéstől szédelegve
mennek a harcba és a halálba, mely senki javát nem szolgálja -
legkevésbé az isteneket, akiknek szimbólumait lobogóikon hordozzák.
A várost kifosztják és négy sarkán felgyújtják. A Fellegvárat
védőivel és a falak közt nyüzsgő ellenséggel együtt temeti maga alá a
Gömbszentély. Selmót és Elorandot senki sem látja többé. A
közvélekedés szerint ott vesztek ők is, a tíz- és százezrek között.
Hallgattam. Egy dolog volt tudni, hogy bekövetkezett. .. és egy
másik megízlelni az Al Marem szavaiban komorló nyomorúságot és
halált.
- Te… láttad?
- Jártam ott - bólintott a sötét zarándok.

127
 - Alig egy évvel a történtek után. A holtak nagy része még mindig
temetetlenül hevert, a törmelékhalmokba fúrt alagutak mélyén őrültek
zsolozsmáztak. Az orkok és a nomádok odébbálltak persze. Godon
legyőzői azonban így is célt értek: bőven juttattak a Dorlan
mellékének húszezer éves kultúrájuk áldásaiból.
Összerezzentem megint; harmadik szememet füstként fátyolozta a
még be sem következett katasztrófa árnya.
- Miért mondod el mindezt?
- Hogy tudd, mit veszítettünk egy istenek nélküli háborúban -
közölte Al Marem. - Hogy megértsd, mennyivel többet veszíthetünk,
ha a megtestesült Amhe-Ramunnal kerülünk szembe.
- Tudom, mi forog kockán… és tudom azt is, mit kell tennem.
- Ha így lenne, imádkoznál.
- Dartonhoz?
- Tudsz olyan istent, aki nála közelebb áll hozzád?
Nemet intetem. Gyötört az érzés, hogy éppúgy belém lát, akár a
dzsenn… s mert ura szemével bámult, esélyem se volt védfalaimon
kívül rekeszteni.
Nem én választottam Dartont. Darton választott engem, és bárhová
megyek, bármit teszek is, újra meg újra visszatalál hozzám: a
magáénak tekint, mióta azon a századévekkel ezelőtti napon,
K’Harkad ikerhegyei közt először rám köszönt.
- Legyen - mormoltam, és elnéztem, ahogy a nehéz páncélba
öltözött eretnekek térdre ereszkednek körülöttünk. Tucatnyi nép fiai
és leányai voltak, de egy testként mozdította őket az áhítat, s én
irigyeltem őket ezért. Fivérem, Tret elmúlása óta nem voltam része
egy nagyobb egésznek; szinte az emlékét is elfeledtem, milyen érzés
egymásnak vetett háttal küzdeni.
A sötét zarándok torokhangú invokációba kezdett, s én, aki
kölyökkorom óta egyszer sem léptem át Darton templomának
küszöbét, egyszerre ismét magamon éreztem az Ő tekintetét. A Szent
Város egét sötétítő fellegekből pillantott rám; szeme annak az

128
embernek a szeme volt, aki megóvott anyám sorsától - a férfié, aki a
halált szolgálta, s az ő nevében életet ajándékozott nekem.
- Mit kívánsz? - kérdezte, s hangjában nyoma sem volt annak a
közönynek, melyet tettei sugalltak. Ekkor értettem meg, hogy
mindenható, de nem örökkévaló; hogy elodázhatja, de ki nem
játszhatja a létezés általa felügyelt törvényeit.
- Sikert - feleltem dacosan, és összerezzentem az ítéletnapi
dübörgésre, mely lehetett a Tizenhármak rontó varázsa, de akár az ő
kacaja is.
Ahogy a pusztulásra ítélt Gömbszentély árnya rám vetült, azon
kaptam magam, hogy nem vagyok - meglehet, soha nem is voltam -
egyedül. Arcomon éreztem a Szent Várost emésztő lángok hevét,
gyomromban a földhöz lapuló tíz- és tízezrek rémületét… de részt
kaptam azok nyugalmából is, akik emelt fővel fogadták sorsukat, és
áldozatukkal ünnepelték az újrakezdés reménységét. Átláttam, hogy a
sikerhez, melyért fohászkodom, számos út vezet, de nem volt
érkezésem választani közülük: a márványglóbusz mennydörögve
zuhant az Istenek Hegyére, én pedig borzongva eszméltem a
maremiták félkörében.
Arra, hogy a sötét zarándok övéi sorában engem is néven nevez, és
olyan kenetesen ajánl Darton kegyébe, mintha máris halott lennék.
Mintha a ránk váró küzdelemben nem a világ sorsa, csupán az
üdvösségem volna a tét.

6.
A hajnal első fényénél vágtunk neki.
A Kapu, melyen át aláereszkedtünk Sonion portól és vértől szagló
zsigereibe, néma üvöltésre nyíló torok volt a Reefith-szentély falán
sötétlő üregek sorában - a feliratok sokat segítettek, de hasznunkra
vált a titkos város közelsége is.
Az első rándulást pirkadat előtt észleltük. Mire felsorakoztunk a
falnál, a talaj úgy vonaglott a lábunk alatt, mintha a hátság
sziklaalapzata alatt óceán háborogna. Az indulást megelőző

129
percekben a Sonion jöttét kísérő porfelhőt is tisztán láttuk a délkeleti
horizont távolában: amerre elhaladt, egész dűnesorok rogytak meg és
omlottak a mélysivatag semmiből támadt árkába.
Felbukkanásának híre önmagában is aggasztó volt, de semmiségnek
fémlett a bizonyossághoz képest, hogy ura, a Halál tizenkét termének
egyetlen lakója sokkal éberebb alvó, mint Pyarron nagyjai hitték.
Elméjét nem kötötték a létezés halandókra szabott korlátai: egyszerre
élt a tegnapban, a mában és mindazon holnapokban, ahol
vállalkozásunk kudarccal végződött. Sacrabként rágta magát a világ
húsába… és halálra szánta a maremitákat, akik egy sosem volt - s
minden perccel valószínűtlenebb - jövőben megzavarták nyugalmát.
- Gyűlöl bennünket - állapította meg Al Marem, miközben övéi és
a terredalik sorra érkeztek s lapultak a falhoz a kapu sonioni oldalán.
- Lássuk, emlékszik-e, miért…
Új fogást kerestem unikornis szarvat formázó botomon, de
óvakodtam attól, hogy világot gyújtsak: apámtól örökölt szemeimet
összehúzva, tudatomat kiterjesztve kutattam az ellenség nyomát.
A rejtőző hold - valaha a nap - titkos városa hatalmasan és
időtlenül terpeszkedett körülöttünk. Képtelen voltam eldönteni,
mozog-e még, vagy jelenlétünket érzékelve tökéletes
mozdulatlanságba dermedt; a barlangokat beomlással fenyegető
rengések a vaskos falak közé morajként sem találtak utat. Közel-távol
egy lélek sem mozdult, csak a falakat borító írásjelek kékje lüktetett
egy renyhe szív ritmusában, mely érzi és röstelli, hogy eleven test
helyett holt részekből összefércelt homunkuluszt táplál.
A szakrális szövegek oszlopai közt, nagyjából húsz lépésenként,
démonfejű amundok életnagyságú ábrái sorakoztak. Kőbe vésett
kontúrjaik valódi mélységét megbecsülni sem tudtam; úgy rémlett,
nem is egy külső sík távolába nyúlnak.
- Anke-thuueth - suttogta a lar-dori. - Idézőábra. Egyirányú
átjáróként működik: magához vonzza és anyagi formába kényszeríti a
köztes lényeket. Keserves nekik… és bárkinek, akin haragjukat
kitölthetik.
- Több száz lehet belőlük.

130
 - Több ezer. - A Krad-lovag kíséretéhez tartozó pap lehunyta
szemét, és magába mélyedt: nyilvánvalóan nem csak a pyar
szertartásrendben volt jártas. - Falak. Szintek tucatjai… folyosók
sokasága. Kapuk, ajtóívek, sötét átjárók. Kopott domborművek…
virágtalan udvarok. Az egészet én sem látom át, de a közepén… a
közepén…
- Ki vele!
- Mélybe nyúló, végesincs akna. - A pap ajkai alig mozogtak;
szemmel láthatóan messze járt. - Torkába minden irányból pereg a
homok. Felette fénytelen kamrák; úgy ízesülnek egymáshoz láthatatlan
tengelyükön, akár egy kaptár fonatai. Tizenkét gyűrű. A legfelsőben
hárman se férnek el egymás mellett, a középső átmérője hatvan, a
legalsóé százhúsz könyök. Tíz ember magas, simára csiszolt
gránittömböt látok benne.
- A Halál tizenkettedik terme. - A dzsenn hangja rekedt suttogás
volt; így próbálta féken tartani a szavaiban feszülő erőt. - Magam is
érzem a közelségét. Gratulálj a földidnek, equester: a segítsége
nélkül napokba telt volna idáig jutnunk… ha eljutunk idáig
egyáltalán.
- A hatékonyság mintaképe vagy, Al Marem - sóhajtott az
aszkétaarcú férfi. - Adják az égiek, hogy azt kapd az élettől, amit
megérdemelsz.
- Van átjárás a szintek között? - firtatta a lar-dori, akit az erkölcsi
kérdéseknél immár jobban foglalkoztattak a gyakorlati problémák.
- A tengelyen át - lehelte a pap. - A tengely… Theemeth
lándzsája… zár és pecsét. Aki megleli a nyitját, bebocsáttatik… ám
aki téved, kitaszíttatik. Így rendeltetett.
- Amund időzár - húzta el száját a sirenari. - A régiek
mézcsapdának nevezték. Tallaren emlékirata is említi Thala-theia
elveszett városa kapcsán, melynek „hét kapuját egyszerre füröszti nap
és a holdak fénye.” Az ősi nép mágiája képes új mederbe terelni az
idő folyamát. Aki a megfelelő nyomvonalat követi, életben marad, aki
letér róla, megvénül és elporlik, mielőtt célhoz érne vagy
visszakozhatna. Veszélyes, de az amund szakrális gondolkodás

131
ismeretében könnyen azonosítható, elkerülhető vagy kijátszható.
Azaz…
- Azaz micsoda? - A Krad-lovag megtorpant, és olyan szemeket
meresztett a szűk átjárót vigyázó félszobrokra, mintha eleven
strázsákat sejtene bennük.
- Függőleges elrendezésű mézcsapdáról sosem hallottam még.
Egyedi gyártmány lehet. Olyan hat-nebek munkája, akiknek a Halál
tizenkét termének lezárása után az írmagját is kiirtották, hogy a homok
örök időkre megőrizze titkukat.
- Ha a közelben nyugszanak - dünnyögtem -, a csontjaikkal talán
kezdhetek valamit.
- Nincs időnk. - A Krad-lovag félrebillentette fejét, mint a harci
mén, ha távoli kürtszóra fülel. - Az amundok tudják, hogy itt
vagyunk… de bármennyi erő összpontosul is a városban, a lakói még
nem elég számosak a frontális támadáshoz. Hogy eleget tehessünk a
feladatunknak, nem szóródhatunk szét, és nem is tágíthatunk a tengely
mellől: ha megtesszük, az ellenség végleg elzárja előttünk az Amhe-
Ramun nyughelyéhez vezető utat.
- A napközép előtti negyedik órában járunk. - A lar-dori apró
kristályokkal kirakott fémtárcsával babrált. Ösztöneim azt súgták,
godoni holmi lehet. - Marad tizennégy arra, hogy megtaláljuk a
mézcsapda titkát, lejussunk a kas aljáig, és kimódoljuk, mihez
kezdjünk Amhe-Ramun fegyverzetével. Napszálltáig talán nyugtunk
lesz, az után aligha. És ha a második hold is felkel…
Nem kellett szavakba öntenie a nyilvánvalót: a Kék Tűz óráiban az
uruk hatalmától megittasult amundok egy hadsereget is lebírnának
Sonion falai közt.
Megszaporáztuk lépteinket, és elágazásonként négy főt - két lövészt
és két kardforgatót - hátrahagyva nyomultunk tovább a pap mutatta
irányba. Az első védelmi zónát a főfolyosó egy kiöblösödésében, a
másodikat a mézcsapda felső szintjéhez vezető járat apró
agyagszobrokkal telezsúfolt előterében rendeztük be. Az ordani itt
keresett helyet tüzének, melyen át végszükség esetén a következőig
juthattunk. Ez utóbbi éppúgy loboghatott a felszínen, mint ugrásra

132
kész amund lándzsások gyűrűjében vagy egy manaseüreg fenekén;
valami azt súgta, nem fogunk tülekedni az esélyért, hogy
szerencsénket - nem először, de minden bizonnyal utoljára -
megkísértsük.
A Halál tizenkét termének kapuját egyetlen holdgránit tömbből
faragták ki, és fajháborús témájú reliefekkel díszítették - ezek közül a
pecsétek feltörésén kívül csak Hanameth és Talleren párviadalát meg
az első manifesztá-ció pusztulásával végződő ardalai ütközetet tudom
azonosítani. A tömb mozdíthatatlannak látszott, a dzsenn szavára
azonban megrázkódott, s lassan, mintegy kelletlenül húzódott vissza a
fal síkjába - Amhe-Ramun még holtában is ódzkodott attól, hogy
engedjen mások nyers erejének.
Roxund munkáinak ismeretében tartottam tőle, hogy a kapun túl
zárókő következik… de nem volt ott semmi, csak a járat maga, melyet
hideg fényükbe vontak a földre szállt istenség végső
kinyilatkoztatásának öt évezrede rejtőző karakteroszlopai.
- Mi áll ott? - tudakolta a lar-dori, akinek ezúttal nem sikerült
kivonnia magát a pillanat hatása alól.
A dzsenn szavak helyett kurta, elutasító fejmozdulattal felelt.
Láthatóan méltóságának alulinak ítélte a dolgot, az elfnek azonban
nem voltak hasonló aggályai; kelletlenül bár, de közösre fordította a
Kékarcú üzenetét:
- Örök mivoltunk érzése minden korokban, csak a világot látjuk
változónak, mulandónak. Mi magunk az örökkévalóság
letéteményesei voltunk s maradunk; mi anyag volt, emlékké vált, de
ideje elérkeztén testekké lesz megint. Csak erősödést és
világosodást érzünk, vénülést és szánalmat soha. Harminc évezred
süt rátok szemünkből; termeink mélyén a mindenhatóság
szunnyadoz.
Némán összenéztünk. Egy dolog volt tudni, mire készül - és egy
másik kőbe vésve látni, a saját szavaival.
- Le kell másolni - találta meg hangját a Krad-lovag. - Későbbi
tanulmányozásra.

133
 Az enyémek már dolgoznak rajta. - Az ordani tekintete
mozdulatlanul pihent az amund írásjelek oszlopain. - A világ tudni
fog erről… akkor is, ha mi magunk sosem tétünk vissza.
Valami arra indított, hogy Al Maremre pillantsak. Ő volt az
egyetlen, akit nem kötött le a látvány; inkább körénk és mögénk
figyelt. Meglehet, csak elővigyázatos volt, de nem tudtam szabadulni
az érzéstől, hogy mindez nem jelent számára újdonságot. Hogy
pontosan tudja, mi áll ott - talán épp az ordani forrásból, mely
ezekben a pillanatokban készül el, és a nyolcvanas évek elejére
annak rendje-módja szerint közkinccsé válik.
- Nem a legjobb pozíció, de be kell érnünk vele. - Az aszkétaarcú
férfi intett a dzsennek és az elfnek, hogy nyomuljanak tovább, és
némán figyelte, ahogy kámzsásai Sonion kövére róják a maguk
csapda- és őrjeleit. - Ha az elágazásokból kiszorulunk, itt vetjük meg
a lábunkat, és tartjuk a járathoz vezető utat, amíg lehet. -
Végighordozta pillantását a csapat mágiaforgatóin. - Megtettük, amit
megtehettünk… és amíg erővel győzzük, bármikor megtesszük megint.
Addig is rajtunk a sor.
Bólintottam, mert tudtam, hogy ehhez szokott, de nem minden
balsejtelem nélkül szegődtem a többiek nyomába - és félúton sem
jártam a Halál első termének pecsétje felé, mikor a város tudatára
ébredt jelenlétünknek, lakói pedig megszólaltatták a riadót jelző
homokdobokat.
A rezgés olyan erős volt, hogy egész valónkat áthatotta - aki járt
valaha amund templomban, tudja, miről beszélek. A talpunk alatt
ébredő feszültség sebesen terjedt, úgy futott szét a kövek illesztései
mentén, mint kitágult erekben a fekete vér. Mire harmadik szememet
rányitottam, már körülöttünk, sőt felettünk járt, és pillanatonként
változó mintázatot hagyott hátra a fenyegetés nyers áramaiból.
Ahogy a dzsenn megtörte az első pecsétet, mintha üvöltést
hallottam volna. Lehetett Sonion hangja, vagy azoké az amundoké,
akiknek testébe a terredalik első nyilai csapódtak - a folyosók
szövevényéből jellegzetes füttyszó, a dzsenn arcán átfutó árnyék
jelezte, hogy az elágazások őrei harcban állnak az ellenséggel.

134
 Tíz szívdobbanás kellett, hogy a homokká porló kő felhőjén át az
alacsony mennyezetű helyiségbe nyomakodjunk. A Halál első terme
olyan volt, akár egy gabonaszárító hombár. Kőpadlatának közepén
vakító fényfolt izzott, s csakhamar lábnyi fénykörré tágult: a
kupolatető a szemünk láttára nyílt meg, hogy bebocsássa Theemeth
sivatagra vetett tekintetének aranyló kévéjét.
Közönséges fényoszlopnak tűnt, nyomása mégis átrendezte a
köveket átható erők mintázatát: a padlat egy öt láb átmérőjű darabja
megsüllyedt, majd fordult egyet láthatatlan tengelye körül, s eltűnt,
mintha sosem lett volna. Az aranyló fényoszlop, mely Sonion
gúlájának mérföldnyi távolságban lévő csúcsán át hatolt a
városszörny zsigereinek mélyébe, sorra döfte át a padlat rétegeit, s
mi, akik a felső nyílás pereméig merészkedtünk, a lassan pergő
homok függönyén át olyasmit láttunk, amit teremtett lény az ötödkor
óta nem láthatott: az ékkövek csillogását az isteni porhüvely halotti
maszkján és fegyverzetén.
- Százlábnyi ugrás az embernek, örök dicsőség az emberiségnek -
dünnyögte Al Marem, és mielőtt bármelyikünk megakadályozhatta
volna benne, a mélybe ejtette a vaskesztyűjét.
Az olajban edzett fém tükrét por homályosította el, a barnásvörös
foltok azonban csak a harmadik terem magasságában jelent meg rajta.
Félúton az abbit láncszövet is barnulni kezdett, és az illesztések sem
bírták sokkal tovább: a súlyos holmi őszi falevélként csavarodott
össze a levegőben, de Amhe-Ramun halotti maszkját sosem érte el:
rőt rozsdafelhővé porlott szét a tizedik termet a tizenegyediktől
elválasztó nyílás peremén.
- Száz láb… és ezer év. Talán még több.
- A dzsenn gyakorlatiasabb volt annál, hogy szemrehányásokra
vesztegesse az időt. - Félútig egyikünknek sincs esélye elevenen
célba érni.
- A nekromancia segíthet.
- Újonnan támadt érdeklődéssel pillantottam a lar-dorira. Nem
hittem, hogy bárki számol ezzel az eshetőséggel rajtam kívül.

135
 - Talán - mondtam óvatosan. - De nem valamennyiünkön… és nem
is azonnal.
- Felejtsd el. - Az elf félrebillentett fejjel fülelt; mi többiek csak
szívünk súlyos lüktetését hallottuk a vaskos falak között. - Hogy
kezdhessünk valamit a fegyverzettel, együtt kell lejutnunk. -
Önkéntelenül összerezzentünk, ahogy előrehajolt; a fénykéve felső
tizenkettedében azonban már nem volt foga az időnek: az első pecsét
feltörése óta a helyhiány jelentette az egyetlen veszélyt idefent. - A
második pecsét alattunk, kissé balra van. Négy egymásba foglalt
tárcsa. Kék, sárga és vörös ékkövek.
Konstellációk. - A lar-dori sebesen dolgozott a maga tárcsájával. -
Kék, sárga és vörös csillagok. Cor Chadra, a Vigyázó. Umenath, az
Állhatatos. Pagumen, a Tündökletes. Ychan Magreth, a Zsarátnok. A
Sötét Együttállás előtti utolsó évszázadban ezek alkotják
Maharramot… a Kaput, melyen az Elátkozott utas e világ tereire lép.
Az elf gyors pillantást vetett az eredményre, s már ugrott is; mi
többiek csak akkor szegődtünk a nyomába, mikor meghallottuk
odalentről az elfoszló kötések és a szétporló kő moraját.
Halál második terme tágasabb volt az elsőnél. Dísztelennek látszó
falait a rettegés húsz stációját evokáló asztrális átkokkal rótták tele:
mintázatuk szunnyadó állapotában is elég nyomasztó volt ahhoz, hogy
elismeréssel adózzunk a lar-dori tudományának, mely megóvott tőlük.
Az elf és a dzsenn már a harmadik pecsétet kereste az alattunk lévő
szint falán, mikor Sonion ismét megrázta magát… és az állásainkra
zúduló újabb rohammal egy-időben hozzánk is utat nyitott az
amundokkal csikorogva mozduló, - átrendeződő falain át.
A Halál második termének frissen támadt bejáratai közül kettő zárt
kőfülkére nyílt, a harmadik azonban bronzszín bőrű, holdkék szemű
fajzatokat okádott ránk, akik némán, fogazott pengéiket magasra
emelve rontottak nekünk.
A lar-dorit, aki háttal állt nekünk, letaglózták, mielőtt mozdulhatott
volna: harcra készült, de nem ilyen harcra. Láttam, ahogy kiszáll
belőle az élet, de nem volt érkezésem utána kapni, hogy valamiképp
megkössem - a fogazott pengék túl közel voltak és minden

136
szívdobbanással közelebb kerültek.
Ennyit a tárcsákról.
Ennyit a csillagokról.
Al Marem varjúszárnyával hárított egy oldalról jövő csapást,
pallosa gombjával sújtott a rárontó nebet arcába, s mikor az
hátratántorodott, egy alulról indított egykezessel deréktól vállig
hasította. A szinte ruhátlan sznofrut, aki a mennyezeten át próbált a
hátunkba kerülni, magam lőttem mellbe - a nyílásnál álló dzsenn felé
zuhant, aki egy vágással végképp ártalmatlanná tette… de második
pengéjét már nem tudta előhúzni: egy sötét zarándok által
megnyomorított hebet a halottak közül ugrott neki, kibillentette
egyensúlyából, és magával rántotta a gyilkos idő naparanyban
szikrázó mélységeibe.
A sirenari magára maradt a nyílás peremén. Felém pillantott,
biccentett - mintha mosolyt láttam volna az arcán, ahogy alászállt a
tengely mentén, hogy élete feláldozásával utat nyisson nekünk.
Nem láthattam, mit tett, hány pecsétet tört fel - mire Al Marem
végzett a megmaradt amundokkal, éppúgy halott volt, mint a dzsenn,
akinek maradványai rozsda- és csontporként szitáltak a manifesztáció
szarkofágjára odalent. Csak akkor döbbentem rá, hogy célt ért, mikor
a várost átható hatalom mintázata ismét átrendeződött: a Halál
második termének falai egy eleven test izomzatának görcsös
rándulásával zárultak össze, a résekben rekedt amundok sikolyát
porló kövek moraja nyomta el.
- A dzsenn? - zihálta Al Marem, és kísérletet sem tett, hogy lerázza
a vért szent pallosáról.
- Vége. - A lar-dori mellé guggoltam, hogy magamhoz vegyem
godoni műszerét… aztán meggondoltam magam, és a szemét zártam le
inkább. - Akár féltestvéremnek, a harcmesternek. A kalahorái
legyenek gyengédek hozzá!
- Végzett magával?
- Mondhatni. - Felemeltem a padlóról egy menetht, és a fénybe
tartottam. Al Marem arca hátborzongató élességgel rajzolódott ki a

137
penge sötét tükrében. -Hogy milyen mélységig jutott, mielőtt az
elmúlás legyűrte, csak egyféleképp tudhatjuk meg. - Elhajítottam a
kardot, és hátrapillantottam. - Készen állsz?
Ha voltak is fenntartásai, remekül titkolta: összeszorított szájjal
lépett mellém, és némán figyelte a kévében táncoló porszemeket.
- Gyerünk.
A sirenari a Halál hetedik termének padlóján, a tengely közvetlen
közelében hevert. Tudnia kellett, hogy nem jut el a következő
pecsétig, de az ereje fogytáig próbálkozott: ez az a fajta konokság,
mellyel csak egy rejtőző, szenvedések iránt érzéketlen isten képes
felruházni híveit. Láthatóan eltökélte, hogy karddal a kezében hal
meg, de ereje cserbenhagyta, miután előhúzta - olyan közel hevert
hozzá, hogy csak rá kellett hajtanom a markolatra jobbjának vénségtől
csomós ujjait. Többet is tettem volna, de hasztalan kutattam
emlékezetem kacattárában elf imák után: az elmúlás iránti vonzalmat
leszámítva nem sok közöm volt atyám népének hagyományaihoz.
Gyengül a fény. - Al Maremről lerítt, hogy nem rajong az elfekért;
a harcmester iránti megbecsülését azzal fejezte ki, hogy mostanáig
egyetlen szóval vagy mozdulattal sem zavart meg.
- Rohan az idő - bólintottam. - Órák telhettek el odakint azóta, hogy
beléptünk ide.
- Vagyis meglehet, hogy a többiek már…
- Nem. - Halványan bár, de érzékeltem társaink jelenlétét a falak
túloldalán. Vannak veszteségeik, de tartják az állásaikat. Míg a város
erőt nem gyűjt, hogy ismét átrendezze magát, az idő az egyetlen
ellenségünk.
Az idő.
Nem sokat vesztegettem belőle a nyolcadik és a kilencedik
pecsétre: akolitáknak való kozmogóniai feladvány volt mindkettő. A
tizedik teremben jártunk, mikor felötlött bennem, hogy akár sikerülhet
is, és mikor alkonyvörösbe hajló fényoszlopon átszökkenve
megvetettük lábunkat a tizenegyedik teremben, már biztosra vettem:
én leszek az első hetedkori fajzat, aki a Halál tizenkettedik termébe

138
lép… és az első eleven lény, aki egy holt istenség arcába néz.
A tizenegyedik pecsét.
Simára csiszolt márványból álló körcikkek; érintésre hang nélkül
fordulnak valamely láthatatlan erő tengelyén.
Kilenc körcikk az obszidiánból metszett, enyhe domborulatot
formázó középpont körül. A világ kilenc szférája, mely óvón borul
Reefith termékeny testére, s megóvja a keblén ringatott életet a külső
ég hidegétől.
Olyan kézenfekvő volt.
Olyan átlátható.
Azóta sem értem, hogyan hibáztam el.
Hogy Sonion kezdett erőre kapni, nem mentség, magyarázat csupán,
s annak sem a legjobb. Alyr Arkhon voltam, Doran küldötte, a nagy
Abdul al-Sahred tanítványa; az Eltávozottak őréé, akit maga Quirin
Den Jeir ismertetett meg élet és halál igéivel. A fattyú, akit Urria
népének egy hatalmassága nemzett a Livinai Gyülekezet kérészéltű
nagyasszonyának, hogy felé se nézzen többé. Volt idő, mikor meg
akartam ölni ezért - innét jóakaróinak meséje, hogy örökre elhajózott
Ynev partjairól. Én hajóztam el, messzebbre, mint valaha szerettem
volna. Pusztán azért, mert bizonyítani akartam magamnak, a
világnak… de főképp neki.
Mire Sonion falai ismét megremegtek, végeztem a kristályszférák
rétegeinek szín szerinti rendezésével, a köveiknek elforgatásával
felfedtem az első, majd a második hold amund szimbólumát - és
összerezzentem a kondulásra, mely Theemeth aranyló fényével övezte
a Teremtés előtti mozdulatlanságban leledző világmodellt. Láttam a
bemélyedést a negyedik szféra bal alsó cikkelyén, de nem
tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Lehetett volna
lényegtelen; egy megszaladt véső, egy félresújtó kalapács nyoma.
Lehetett volna ártalmatlan… én pedig lehettem volna bölcsebb,
lehettem volna kevésbé elbizakodott, hogy átlássam: nem az.
Érzékeltem a Soniont átható erők mintázatának változását, ahogy
ujjam az obszidiándomborulathoz ért. Hallottam a tengely és a fal

139
közt félúton őrködő Al Marem hangját, de nem hallottam, mire
figyelmeztet, s mikor átellenben nyílás támadt a falon, már ügyet sem
vetettem a Reefith testét jelképező domborulat érményi darabjára,
mely a középpont legközepéből a kézfejemre, onnét a padlóra hullt.
Talán most is ott van, vagy az egyik mélyedésben tűnt el, igazából
nem számít. Csak az számít, hogy elnéztem, s még csak nem is tudtam
róla - hogy nem oda került, ahová a pecsét alkotói szánták.
Doran neveltje, al-Sahred tanítványa voltam… de azt, aki az
obszidiándomborulatot ütközésig nyomta a márvány síkjába, nem az
értelem, hanem a megszokás vezérelte. Egy volt a hetedkori
milliárdok közül, akik hallanak, de nem látnak - és mert nem látják,
hinni sem hiszik, hogy világuknak három holdja van.
A kötés nem foszlott szét.
A pecsét a helyén maradt.
Az, aki az égbolt helyett átmenetileg Soniont lakta, a Halál
tizenegyedik termére nyitotta kékezüst szemeit, és kacagott.
Kacagott rajtam.
- Mi a fene ez? - perdült meg a sarkán Airun Al Marem.
- Nem tudom.
- Pedig tudhattam volna: rajtavesztettünk. Mindannyian.

7.
Tévedésem azonnali következménye a Halál tizenkét termét
vigyázó energiák robbanásszerű kitörése volt - afféle függőleges
orzóvihar, mely a mézcsapda tengelye mentén szökkent a magasba,
hogy közel-távol minden élőt élettelenné, minden befejezetlen ügyet
lezárttá tegyen.
Olyan gyorsan történt, hogy csak a fény színeváltozását érzékeltük
belőle. A görcsös rándulást, mely a láthatár peremén túlra lökte a
napot, végigkergette égi pályáján Nethiree holdját, s mielőtt
bármelyikünk szólhatott vagy mozdulhatott volna, bátyja vészjósló
kékjébe öltöztette a várost és a világot.

140
 Botom felfénylett, de a csapástól nem óvhatott meg. Éreztem,
ahogy megroppan a kezemben, ahogy széthullik, a nemlétbe fakul…
de nem volt érkezésem megrettenni.
Láthatatlan erő szakított ki a testemből, mely úgy zuhant a porlepte
kőpadlóra, mintha összes inát és izmát egyszerre metélték volna el.
Azt, ami ezután történt, már nem a saját szememmel, s nem is a
magam jószántából láttam. Amhe-Ramun utánam nyúlt és nem
eresztett; különös öröme telt abban, hogy elém tárja mindazt, amit
hibámmal előidéztem.
A kudarc, melyben Al Marem szerint már részem volt egyszer.
A katasztrófát, melyet együttes erővel sem tudtunk elkerülni.
Láttam meghalni Darton prófétáját.
Láttam meginogni a vasba öltözött maremitákat, elhanyatlani a
rendíthetetlenül küzdő terredalikat.
Láttam fellobbanni a Feketeláng tüzét, mely széles rendet vágott a
menekülés útját elzáró amundok közt - és láttam Pyarron küldöttét, az
aszkétaarcú Krad-lovagot is, akit megmaradt kámzsásai támogattak az
ordani kapuja felé, hogy vele együtt tűnjenek el egy kápráztató
villanásban.
A folyosók elsötétültek.
A tüzek kilobbantak.
Sonion némán és mozdulatlanul hevert az ibarai éjben. A kék arcú
hold és a vesztemet okozó harmadik - a láthatatlan, amelyet az amund
liturgia Reefith halva született gyermekének nevez - magasan állt a
Dzseizan orma felett; túlnan lassan, de megállíthatatlanul emelkedett
a zenit felé a Démon szeme.
A Teremtés műve riadót jelzett… de már nem nekem.
Amhe-Ramun elbocsátott, én pedig zuhantam, egyre csak zuhantam
oda, ahová minden teremtett lény útja vezet: a feledés sötét vizeibe,
ahol a fájdalom az önváddal és a szégyennel együtt enyészik el.

141
 8.
Elúsztam valahová és visszatértem - ez megrémített, de nem tudtam
miért.
Nem én választottam a halált; a halál választott engem. A
magáénak tekint azóta, hogy K’Harkad ikerhegyei közt először rám
köszönt.
Akkor még nem ismertem őt. Anyám méhében utaztam Trettel, a
fivéremmel. Nem ismertem mást, csak kettőjüket; a hangok, az
érintések, a homály és az összetartozás biztonságát.
Anyánk a Livinai gyülekezet nagyasszonya volt. Tudós nő,
diplomata és boszorkány - nem szükségképp ebben a sorrendben.
Akik azon a századévekkel korábbi napon rajtaütöttek, és az
ikerhegyek egy barlangszentélyébe hurcolták, a halálát akarták, a
vérét és a szíve alatt hordozott életet, azaz minket - ők tudták, miért.
Most nagyon erősnek kell lennetek, üzente anyánk, ahogy azok az
oltárra fektették.
Döbbenten hallgattunk. Ereztük a félelmét, de nem tudtuk, mit
jelent… és nem tudtuk azt sem, mit jelent erősnek lenni.
Az első dolog, amit életünkben láttunk, egy áldozótőr pengéje, az
első hang, amit életünkben hallottunk, anyánk sikolya volt.
Egy kéz megragadott, és a magasba emelt. Kiszakított a homályból,
ami az otthonom volt, elszakított Trettől, aki éppúgy hozzám tartozott,
mint a lábam és a kezem. Fájt, de nem sírtam - a hosszú életűek
eszmélésük első pillanatától fogva tudják, hogy semmire sem mennek
vele.
Az, aki a tőrt anyámba döfte, az arcáig emelt. Nem tudom, nő vagy
férfi, ember vagy szörnyeteg volt-e. A vonásaira nem emlékszem - a
szemeit sosem fogom elfelejteni.
- Öld meg a fattyút! - mondta valaki.
Nem ismertem a hangját, de tudtam, mi az engedelmesség. Nem
tudtam, mi a „fattyú”… de azt igen, hogyan kell ölni.
Azt tettem, amit anyám tett, mikor a hatalmát használta; szabadjára

142
engedtem az erőt, amit tőle kaptam… és elgőzölögtettem a tőrt
markoló kézhez tartozó fejet.
Már tudtam, mit jelent erősnek lenni. A fejetlen test elzuhant, és
zuhantam én is… de nem törtem össze. Valaki elkapott, a testéhez
szorított és futni kezdett velem; valaki más Tretet ragadta fel az
oltárról, és másfelé lódult vele - ez volt az a pillanat, mikor
mindketten ordítani kezdtünk. Mintha éreztük volna: félszáz évbe is
beletelik, mire viszontlátjuk egymást.
- Hallgass! - sziszegte az, aki engem cipelt. Felismertem a hangját;
férfi volt, és harcos; egy a livinai testőrség maroknyi túlélője közül.
Követték a támadók nyomát, mikor belátták, hogy úrnőjükön már nem
segíthettek, sorsot húztak, kik menjenek közülük a gyermekekért... és
kik maradjanak harcolni és meghalni, hogy amazok
megmenekülhessenek.
Mindezt évekkel később tudtam meg a férfitól, akit Darton küldött
értem. Akkor és ott azt tettem, amit parancsolt; némán töltekeztem
teste melegével.
Vor Baylennek hívták, és nem ő nemzett… de elég konokul szerette
halott anyámat ahhoz, hogy apám helyett apám legyen.
Mikor Tret évtizedekkel később felbukkant, hogy a köztünk lévő
köteléket kihasználva sötét üzelmei részesévé tegyen, Baylen volt az
első, aki átlátott rajta. Mikor belátta, hogy másként nem óvhat meg
tőle, rákényszerítette Tretet, hogy megölje őt. Az volt az első és
utolsó alkalom, hogy bárki könnyezni látott. Egyetlen éjszaka
vesztettem el apámat, fivéremet és Dartont, akinek hitében Baylen
felnevelt. A szent szimbólumot, amit rám hagyott, sosem viseltem, a
fohászokat, amikre kitanított elfeledtem. Tiszteltem a halált, de nem
hódoltam neki többé; kitéptem szívemből az istent, aki a szükség
óráján elfordult híveitől, és könyörgésükre hallgatással felel.
Végeztem Dartonnal, Darton azonban nem végzett velem - épp
ellenkezőleg, ami azt illeti.
Abban a határtalanságban, ahol emlék és álom egyet jelent, arra
rezzentem fel, hogy Baylen közelít felém. Nem az ősz és törődött
Baylen, amilyennek a ravatalon láttam, hanem a férfi, aki köpenye

143
alatt menekített ki az ikerhegyek barlangjaiból. Az ember, aki járni,
lovagolni és írni tanított; aki a tizedik születésnapomra varját, a
huszadikra nara táncosnőt ajándékozott nekem. Aki megtanított, hogy
szeressek apámként valakit, aki sosem volt az… és hogyan ne
gyűlöljem nemzőmet, amiért sosem próbált az apám lenni.
Aztán eszembe ötlött, hol vagyok…és megértettem azt is, miért van
itt ő.
- Nem vagy Baylen.
- Nem vagyok - intett lemondóan, és úgy mosolygott, ahogy csak
Baylen volt képes. - Darton vagyok, és azért jöttem, hogy kivigyelek
innét. Hogy tudassam, dolgod van a világban. Hogy messze még a te
időd.
Éppúgy zavart a figyelme, ahogy a közönye fájt annak idején, ilyen
gyanakvóvá tett a világ, amit magam mögött hagytam.
- Sosem törődtél velem - mormoltam. - Mi változott?
- A világ - felelte. - És azok, akik ragaszkodnak a létezéshez,
együtt változnak vele.
- Rég nem ragaszkodom a létezéshez. Mindent elvettél tőlem,
amiért létezni érdemes. Az anyámat. Az apámat. A testvéremet. Nem
hagytál nekem mást, csak a vágyat, hogy tartozzak valahová. Bárhová,
a te nyájadat kivéve.
Az, aki Baylennek látszott, hosszan hallgatott.
- Nem adhatom vissza mindazt, amit elvesztettél - mondta végül. -
De a hitedet talán feléleszthetem. Ha nem az istenekben, hát a
sorsban… abban, hogy semmi sem egészen cél és értelem nélkül
való, abban a világban, amit a magadénak ismersz.
- Al Maremet is ilyesmivel szédítetted el?
- Bánt, ami vele történt - közölte Darton. - Ne is tagadd! Akinek az
emléke ide is elkísér, mélyen lakik a bőröd alatt.
- Megbízott bennem. Kockáztatott értem… én pedig a halálba
vezettem őt.
- Még nincs vége.

144
 - Vége van - dünnyögtem. - Al Marem halott… akárcsak én és
mindenki más, aki elég őrült volt ahhoz, hogy rám hagyatkozzon.
- És ha nem lennél halott? Meghökkentem.
- Ezt nem teheted.
- Változnak az idők - közölte Darton, - és változnak a szabályok is.
Ami Pyarronban és Ibarában történik, csak a kezdet. Az új
szabályokhoz új módszerek, új igék, és új igehirdetők kellenek.
Neked megadatik az esély, hogy egy lehess közülük.
- Nem szolgálok neked.
- Akkor szolgálj a világnak. Magadnak, és mindenkinek akik
fontosak neked.
- Nincsenek barátaim.
- Áldozatnak hiszed magad.
- Áldozat vagyok - közöltem. - A te áldozatod.
Darton közelebb lépett. Csak most tűnt fel, mennyivel magasabb
Baylennél… és mindenki másnál, akit valaha ismertem.
- Hogy tudnálak meggyőzni, hogy sosem hagytalak el? Hogy nem
csak elvenni, adni is tudok azoknak, akik leginkább rászorulnak?
- Komolyan beszélsz?
- A legkomolyabban.
- Akkor adj valamit - sziszegtem. - Olyasmit, amit csak tőled
kaphatok meg. Valamit, amim sosem volt… vagy oly rég elveszett,
hogy nem is emlékszem rá. Ha megteszed, engedelmeskedem neked.
Nem szolgállak, de engedelmeskedem - be kell érned ennyivel.
- Legyen. - A hatalmas alak ellépett mellőlem. Már nem viselte
Baylen arcát. Ez újfent rádöbbentett, hogy bizonyos törvényeket ő
sem hághat át, - hogy bármit mond vagy tesz, sosem pótolhatja, sosem
hozhatja vissza őt.
- Áldozatnak tartod magad, pedig két apát is kaptál a sorstól az
anyádért cserébe. Mindkettő szeretett… a maga módján. Mindkettő
kiállt érted, amikor kellett… és a halált is vállalta azért, hogy te

145
tovább élhess.
- Hazudsz.
- Sosem hazudok - közölte Darton. - A férfi, aki nemzett, nem
jószántából mondott le anyádról és arról, hogy az apád legyen. Háza
és becsülete védelmében tette, mely a hozzá hasonlók számára az
életüknél is drágább. Többet szenvedett döntése miatt, mint anyád, a
fivéred és te, de sosem adta fel… és sosem tévesztett szem elől.
Nagyra tartott, bízott benned… és mikor belátta, hogy a segítsége
nélkül nem boldogulsz, a halált is vállalta, hogy megnyissa előtted az
Amhe-Ramun nyughelyéhez vezető utat.
- A Yel’ Amrith-ház harcmestere…?
- A shindarja. - helyesbített Darton. - Ő volt az apád.
Vannak pillanatok, mikor minden teremtett lény visszavágyik a
semmibe, amiből a világok anyaga vétetett - ez is azok közé a
pillanatok közé tartozott.
- Miért…?
- Miért nem mondta el? - A hatalmas alak a sírszobrok tudó
mosolyával tekintett le rám. - Semmit nem nyerhetett, de mindent
kockára tett volna vele. Világéletében mások javát szolgálta a magáé
helyett - a halála sem lehetett kivétel. - Várt. - Megkaptad, amit
akartál, Alyr Arkhon?
Bólintottam.
- Hajlandó vagy visszatérni a létezők világába, hogy ígéretednek
eleget tégy?
Megint bólintottam. Nehezemre esett megbarátkozni a gondolattal,
hogy ennyi éven át félreismertem… és a semmiért káromoltam őt.
- Nem haragszom rád - morajlotta, mintha belém látott volna -
alighanem úgy is volt. - És hogy neked se legyen okod neheztelni,
kapsz tőlem még valamit. Ritka kincs… de nem ismerek senkit, aki
jobban rászolgált. - Vaskesztyűs kezét nyújtotta felém; ujjai a kelő
nap fényében izzottak. - Készen állsz?
- Óhajod szerint - feleltem.

146
 Érintése fagyként perzselt, hatalma forgószele porszemként
ragadott magával a határtalanság egeibe. Megkapta, amit akart; az
alant sötétlő vizek tompán visszhangozták síkokat rengető kacaját.

9.
Hideg kövön eszméltem Sonion szívében, orromban és számban a
vér nehéz szagával.
A hátamon hevertem, fegyvertelenül és ruhátlanul. A helyiséget
rézsút csíkozó fénypászmák közt ágyékkötős óriások mozogtak, de
nem ezért rezzentem össze: valahol mögöttem szárnyak verdestek, s
ahogy a zaj forrását kerestem, fekete alakot láttam kiválni a
legközelebbi sarokban megsűrűsödött árnyak közül. Balját nyújtotta
Darton szent madarának, mely homályszárnyait széttárva ült meg inas
csuklóján. Jobbjában unikornisszarvat formázó botot tartott, de nem
erről ismertem rá: azon szerencsés kevesek közé tartoztam, akiket
tanulóéveik során álmaikban rendszeresen felkeresett.
- Mester…?
Bólintott. Fekete szemei páros üregként sötétlettek ráncok
szabdalta arcában. Oromnyi homlokán smaragdfényű pentagramma,
állán ódon írásjelek; egy ragadvány-név legközelebbi rokonai, a
veszett hírű fayumák nyelvén: Dagar Reneb, az Eltávozottak Őre.
Abdul al-Sahred, a hajnalkor legendás nekromantája, a
Szarvtorony építője; a dorani iskola alapítója, aki az emberiség
fegyvertárának részévé tette az ősnépek tudományát.
Tanítóm, aki arra intett, hogy a vég csupán a kezdet… s most itt
volt megint, hogy személyesen köszöntsön a Fátyol innenső oldalán.
- Ne siess! - mondta, és árnykezével bajűző jelet rótt oda, ahol a
szívemet hordtam egykor. - Adj időt a szellemednek, hogy
visszavegye, ami az övé… és a testednek, hogy rádöbbenjen, ki az úr
a háznál.
- Halott voltam.
Kijelentésnek szántam, nem kérdésnek, mesterem azonban csak

147
mosolygott rajta.
- Nem egészen… de épp eléggé ahhoz, hogy okulj belőle. Ismerned
kell a korlátaidat Alyr. Ez az egyetlen módja annak, hogy olykor
áthághasd őket.
Nem szálltam vitába vele.
Mozdulatlanul feküdtem, s vártam, hogy tagjaimba visszatérjen az
erő.
- Ezután mindig velem leszel? - Amikor szükséges. Az
Elátkozottak Őre vagyok, te pedig, ha mégoly rövid időre is,
eltávoztál a létezők világából.
- Kudarcot vallottam.
- Melléfogtál - ingatta fejét al-Sahred. - Bárkivel megeshet… de
csak a szerencsés keveseknek adatik meg, hogy a vereséget
győzelembe, maguk és mások javára fordítsák. - Összehúzott szemmel
méregette az amundokat, majd jobbját nyújtotta felém. Az
unikornisszarvat formázó bot nagyon is valóságos volt; hűvösen
simult a tenyerembe. - Ideje munkához látnod, fiam.
Felültem. A zsírkőtömb, melyen hevertem, éppúgy lehetett félkész
szarkofág, mint kínzópad vagy boncasztal - bármi volt is, olyannyira
a magáénak érzett, hogy sem kötelékekkel, sem bűbájjal nem próbált
marasztalni. Ahogy a botot két kézre kapva a földre siklottam róla,
meztelen talpam alatt megcsikordult valami. Lepillantottam, és
önkéntelenül elmosolyodtam: a padlón szétszórt aranypénzekről
bajtársam, az Amhe-Ramun nyughelyéhez vezető úton elesett dzsenn
nézett vissza rám. A terredalik tisztességgel megszolgált járandósága
volt. Tartoztam annyival az emléküknek, hogy érintetlenül hagyjam,
de jó ómennek tekintettem a dolgot; magamra maradtam a halottak
között, mégsem voltam teljesen egyedül.
- Előre a falig, aztán balra - visszhangzott fülemben a suttogás.
Átosontam az érmék szőnyegén, el a vértek és fegyverek halmai, az
alvadó vér homokkal felszórt tócsái mellett, így jutottam a fal mellé
hányt ruhadarabokig, és már a bő sivataglakó nadrág kötéseivel
bajlódtam, mikor a manaháló Sonion által eltorzított és

148
megdermesztett mintázata megelevenedett. Az ezt követő rándulások
hevesek voltak, a nyomukban járó változások pedig nagyon
különösek: bárki idézte elő őket, nem az ifjabb civilizációk
módszereivel élt.
- Mi ez?
- Lehetőség - suttogta a mesterem.
Darton szent madara szárnyat bontott; árnyékként cikázott át a
folyosók szövevényén, és vadul csapongta körül a változás fókuszát:
egy ideiglenes kaput, melynek kyr eredetű végjelei mérföldezrek
távolából is átsejlettek a valóság elvékonyodó szövedékén.
A padlat üregeiből, a lejtaknákból és az oszlopok erdejéből
előrontó közamundokra tűzzápor, az ébredező falidémonokra
tértorzító varázslatok özöne hullt.
Utóbbiakról akkor is felismertem volna a toroniakat, ha a
diadalittas „Kyria örök” kiáltások helyett csak a csonkán testet öltött,
megnyomorítva vergődő anke-thuuethek bömbölését hallom.
Harci felderítés, ahogy déli szomszédaink elképzelik.
Friss hús a darálóba, mely története során számos expedíciót látott
érkezni - de távozni egyet sem. Táplálék a Sonion nevű
szörnyetegnek, mely álmában is zabál… és maholnap az egész világot
elemészti.
Darton varjának visszatértére ocsúdtam arra, hogy a közelben
folyó mészárlás helyett magamat látom rezzenetlen szemén át.
- A hat-nebek átcsoportosítják erőiket - suttogta mesterem. -
Tudják, hogy nincsenek veszélyben: a toroniak érzékelték Sonion
felbukkanását, de sejtelmük sincs a Halál tizenkét terméről - csak a
zászlót lengetik. Amhe-Ramun koncként egy szobordémont fog eléjük
vetni, amit legyőzhetnek, és trófeaként cipelhetnek a császáruk elé…
ha elég ostobák hozzá.
- Tehát nincs sok időm.
- Vág az eszed - hümmentett elégedetten. - Igyekvő diák voltál…
és most, hogy megszabadultál a démonaidtól, lidércnyomásnak is

149
elsőrangú leszel, Alyr fiam.
Ahogy a legközelebbi amund - egy olajtól fénylő testű, csonka
ujjain ékköves toldatokat viselő hebet - lépteim neszét hallva felém
fordult, mesterem szótlanul húzódott vissza a falat csíkozó árnyak
közé. Magával vitte madarát is, de nem bántam: botja, tudása és
bizodalma épp elég volt nekem.
Lépést váltottam, kitértem a meneth fejemre irányzott csapása elől,
s mielőtt az amund újra mozdulhatott volna, árnyékmarokra kaptam a
szívét. Olyat rántottam rajta, hogy kiforduló szemekkel bukott előre,
és halott volt, mire a földre zuhant.
Harmadik szemem a metszéspontig követte a helyiséget átszövő
mentális háló szálait. A formázatlan mana pörölye már félúton járt a
fénypászmák közt láthatatlan hat-neb felé, mire az, tisztje elvesztését
érzékelve, teleszívta tüdejét, hogy riadót kiáltson. A találat ökölnyi
lyukat vágott a törzsébe, és alantasai gyűrűjéből a szemközti falig
röpítette. A túlélők olyan kábák voltak, hogy valamennyit
megölhettem volna, ha ez a célom… de Abdul al-Sahred arra tanított,
ne tékozoljam az életerőt, hisz mindahhoz, ami mesterségünkben
igazán érdekes, komolyabb mennyiségre van szükség belőle.
- Kövessetek! - mordultam áldozataimra a sírokat fejtő föld
hangján, s ahogy mellém zárkóztak, tüstént rohamra küldtem őket azok
ellen, akik papjaik akaratából a halottasház és az ideiglenes kapu
közti folyosószakaszt vigyázták. A testvérharc javában dúlt, mire
rábukkantam arra, amit kerestem: a sötét zarándok testét páncél és
rangjelek nélkül elég bajos volt társaiétól megkülönböztetni. Szent
pallosa az oldalsó helyiségek egyikéből került elő: szilárdan állt egy
kivérzett hapet ágyékában, aki volt olyan könnyelmű, hogy
markolatához érjen.
A megmaradt amundok, akik a pap halála óta üres szemekkel
bámultak a világba, és tétovaság nélkül engedelmeskedtek
parancsaimnak, borzongató egykedvűséggel zökkentek térdre az
emelvény körül, melyre Al Marem holttestét helyeztem. Már csak egy
feladat várt rájuk az életben - meglehet, magasztosabb annál, amit
Amhe-Ramun szánt nekik.

150
 Akkor és ott olyasmit tettem, amit azelőtt soha: Dartonhoz
fohászkodtam olyan szavakkal, melyekre Baylen tanított, s melyeket
már-már elfeledtem; szavakkal, melyek nem voltak a sajátjaim, de
hittem, hogy idővel azzá lesznek. Áldását kértem a sikerhez,
segítségét a meneküléshez… és irgalmába ajánlottam mindazok
lelkét, akiknek halniuk kellett, hogy visszaadhassak egyet a Sonion
által elrabolt életek közül.
Elvégeztetett.
Mire a próféta szemhéja megrebbent, elkészültem az erőmmel:
botomra támaszkodva álltam a kiszipolyozott holtak félkörében, és
szinte vártam, hogy egy meneth, mely gazdájával együtt elkerülte a
figyelmemet, ragadozófogaival az oldalamba tépjen.
De a csapás késlekedett, s mert a harci zaj is távolodott, úgy
ítéltem, ideje lezárnunk pályafutásunk e dicstelen fejezetét. Botomat
és a pallost egy terredali köpenyből mókolt batyuba kötöttem, aztán
Al Marem hóna alá nyúltam, és támogatni kezdtem a kijárat felé.
- Arkhon…?
- Ki más?
Hosszan hallgatott; szinte láttam, hogyan pergeti vissza magában az
időt a Halál tizenegyedik termében történtekig.
- Három hold - mormolta végül. - Három… nem kettő. Átkozott
hülye!
- Szívesen - ziháltam, és ellenálltam a kísértésnek, hogy
visszafektessem a halottak közé.
Ismét hallgatott egy sort; akkor szólalt meg legközelebb, mikor a
vérrel bemocskolt falú folyosók szövevényéből a toroni behatolás
helyszínére, a kapu közvetlen közelébe értünk.
- Nem érzem a lábamat.
- Halott voltál. Idő kell hozzá, hogy talpra állj… de nem dúskálunk
benne, ami azt illeti.
- Hová tartunk?
- A pokolba. - A toroniak kapuját néztem; az ismeretlen

151
messzeségben izzó végjeleket. - A túloldalán nem számíthatunk
irgalomra… de még mindig jobbak az esélyeink, mint ideát, ha engem
kérdezel.
- És aztán?
- Mármint ha túléljük? - Éreztem, hogy Darton figyel, és tudtam,
hogy a történtek után illik a kedvére tennem.
- Visszatérek Doranba, és teljes felelősséget vállalok a
történtekért. Szánalom és megvetés lesz az osztályrészem, de kibírom.
Azelőtt se voltam túl népszerű, ami azt illeti.
- Dovor kapuja… mindig nyitva áll előtted.
- Darton szent városa a Gályák tengerének partján - dünnyögtem. -
Szép hely legalább?
- A legyek imádják. - Al Marem velem együtt figyelt fel a közeledő
dübörgésre, és megemelte ólomnehéz fejét.
- Köszönöm.
- Mit köszönsz?
- Hogy visszajöttél értem.
- Dartonnak köszönd - mondtam. - Én csak azt tettem, amit…
Eddig jutottam, amikor átellenben a csarnok közepére vezető
lépcsősor tetején meghasadt a föld. Húszlábnyi résén márgaszín
gigász bukott át: a hat-nebek szobordémona, melyet a magitorok
folyamatos tűzzel, a kíséretüket alkotó fejvadászok meg-megújuló
támadásokkal igyekeztek a helyes irányba terelni.
- Mit mondtál Dartonról? - Al Marem hasztalan próbálta
túlharsogni a Kheb-thueeth üvöltését.
- Hogy mindig eléri, amit akar - dünnyögtem. Aztán a hátamra
vettem a barátomat, és futni kezdtem a kapu felé.

152
 Prófécia

"Hazudik az idő, de látom

Meg nem is látom cselét
Törvényeit csupán az álom
Sötét vizében oldja szét.

Írva marad minden igéje

Amit töröl nem törli el
Egy életnek nincs soha vége
Egy sikoly nyugtot sose lel.

Bár vétenél már el idő egy

Lépést hogy legyőzve cseled
Együtt járnám be áljövődet
És álnok régiségedet!"

Jean Cocteau
(Le teraps jamais ne change; részlet, Rónay György fordítása)

1.
Hűvös köd szitált azon az őszi hajnalon, mikor a doraniak
eltemették Alyr Arkhont.
A nekromancia északi fellegváraként ismert Szarvtoronyból a
napkelte előtti kiáltáskor indult útnak a menet. Tagjai akoliták és
adeptusok, Alyr harcostársai és tanítványai voltak - hozzájuk
csatlakoztak a temetőkert kapujában azon kevesek, akiket a félelf
barátként tartott számon, s akik súlyt fektettek rá, hogy még ide is
elkísérjék. Egyetlen hang sem hallatszott, ahogy az emberkígyó
végigkúszott a kaviccsal felszórt ösvényen, mely a nekropolisz keleti
sarkába, a "sötét" tudomány beavatottjainak nyughelyéhez vezetett.
A szertartásmester - kámzsa rejtette arcú, hamuszín hajú alak -
mécsest gyújtott Darton imafalánál, majd intett. A koporsóvivők

153
oldalt lépve utat engedtek a Szarvtorony bélyegét viselő
homunkuluszoknak, akikre éjnek évadján a sírgödör megásását bízták.
A monstrumok öltözéke a nedves föld és az elmúlás szagát árasztotta,
izmaikban azonban nem mindennapi erő lakozott: könnyedén emelték
le a kocsiról a dísztelen ólomszarkofágot, a gödör feletti ácsolatra
helyezték, és kifejezéstelen arccal markolták meg a hurkokat mindkét
oldalon.
- Óvatosan!
A nedvességtől duzzadt kötelek lassan mozdultak, a magasban
köröző varjak károgása fémsírással és döndülésekkel vegyült - a
varjak azután sem hallgattak el, hogy Alyr Arkhon szarkofágja
megpihent a gödör fenekén.
- Kíván valaki szólni? - pillantott körül a szertartásmester, s mert
senki sem mozdult, leguggolva egy kévés földet markolt ki a gödör
mellett sötétlő halomból.
- Minden testnek útja - kezdte emelt hangon - a legfeketébb
éjszakába, a szavakon túli némaságba vezet. Akik lerázzák magukról
a földi lét béklyóit, oda szállnak alá, ahol eggyé lehetnek az álmokkal
és a bizonyossággal, a legvégső végtelennel, melyben urunk, Darton
kacaja cseng. Áldottak, akik lehunyt szemmel látnak, gondolatok
nélkül hisznek, ajak nélkül mosolyognak, mozgás nélkül haladnak az
éj zsigerein át... és boldogok, akik félelem nélkül vallják, hogy
lényüket, ha itt az idő, új nap, új reménység fénye füröszti majd.
Az aláhulló rögök dobpergésszerű zajjal gurultak szét a szarkofág
fedelén. A szertartásmester utat adott a többieknek, akik egy-egy
maroknyi földdel nyilvánították ki tiszteletüket Abdul Al Sahred
eszmei örököse, Doran híres nekromantája, az eltávozott kalandozó-
diplomata iránt. Alyr Arkhon halálában is legenda maradt: a
jelenlévők úgy érezték, a csapatostul aláereszkedő varjak szemével
figyel, és kajánul kutat az elérzékenyülés jelei után.
- Legyen meg Darton akarata - dünnyögte a Vigyázó Rendi komtúr,
s mert övéi közt ez a szokás járta, felhasított ökléből pár csepp vért
rázott a földrögök után.
- Adják az istenek; hogy megtaláld, amit keresel mormolta a

154
pyarroni követ, hosszú arcú, ősz barkójú nemesember, akit ezen a
tájon csak Peregrinusként emlegettek.
Gebedj meg, nyavalyás szemfényvesztő - szűrte maszkján át Alex
con Arvioni, és mikor rá került a sor, humusz helyett pár kopott
játékkockát hajított a szarkofágra.
A résztvevők még el sem széledtek, mikor a szertartásmester újra
intett. A homunkuluszok munkához láttak, lapátjaik nedves
csikorgással mélyedtek földbe, a kiforduló rögök közt bogarak háta
csillant, majd eggyé vált a növekvő halommal Alyr Arkhon nyughelye
felett, melybe a Szarvtorony legvénebb nekromantája, a háromszázkét
telet látott Gwendan Luendel tűzte a félelf unikornisszarvat formázó
botját.
- Őrizd - suttogta a hantok közt járó szél hangján, s akik a
közelében álltak, megborzongtak pillantása hidegétől. - Őrizd és
szólíts, ha e jön az idő!
Arvioni, a halálisten ynevi helytartójának vaskeze már nyeregbe
szállt, és különös hátasát táncoltatva figyelt az ösvény túlfeléről. Az
éjjel érkezett, kedve szerint legalább egy napot maradt volna, de
tudta, hogy mennie kell: az alacsony égből, az esőből, az őszi föld
nedves szagából, még a holt-eleven csatamén pórusaiból is sürgetés
áradt felé. A levelet, melyet Alyr Arkhonnak hozott, már a cinterem
küszöbén lángra lobbantotta, és úgy morzsolgatta a hamut
fémtenyerében, mintha azt remélné, a porral együtt a mondanivaló is
utat talál barátjához a sírvilág kapuján át.
- A fenébe, Alyr - sóhajtott. - Miért épp most? A rendnek szüksége
van rád!
A hanthoz léptetett, körbejárta, és morgott valamit közben; akik
látták, esküdtek rá, hogy drágaköves maszkjának vonásai
tanácstalanságot tükröznek.
- Darton szerelmére, kuss! - förmedt a varjakra, s mikor azok,
mintegy varázsütésre, elnémultak, nekieresztette lovát. A városkapuig
másfél, onnét a Sheralon túlra még huszonnyolcezer mérföld az út,
Egy hét és egy rakás kapupénz bárkinek a nap és a holdak alatt -
kivéve őt, aki szent küldetésben jár, döglött lovon vágtat, és mielőbb

155
értesíteni akarja övéit a történtekről.

2.
Pár napra rá, Dreina Tercének második havában nagy esők jöttek,
és Arvioni hátrahagyott nyomaival együtt mosták el a mécseket és
fogadalmi szalagokat a nekromanta sírhantjáról. Doran országrésznyi
felhők árnyékában hevert, s akik látták, holtukig emlegették a
villámokat, melyek a temetőkert keleti sarkában ágáló bot körül
cikáztak, túlvilági ragyogással telítve az imafal véseteit. A kerítésen,
a kopasz fákon, a környező sírköveken kísérteties csendben
várakozott a varjúsereg - az ítéletidő sem ment többre az akolitáknál
és temetőőröknél, akik mostanra belátták: hasztalan próbálnak
szabadulni tőlük.
A hó végén megenyhült, majd minden előjel nélkül zordra fordult
az idő. A varjak újra körözni kezdtek, s mintha le sem szálltak volna
többé: a napközépig fehérlő dérszőnyegen csak akoliták és
zarándokok lába hagyott nyomot, és érintetlen maradt az eleség is,
mellyel a Szarvtorony lakói a madarak kedvét keresték.
- Szentek, de ostobák - dünnyögte a legvénebb temetőőr, akinek
apró szeme szinte elveszett a szikkadt hús redői közt. - Azt hiszik tán,
segít, ha utána halnak?
A varjak azonban sem azon, sem a következő héten nem pusztultak
el, a környékbeliek pedig lassanként hozzászoktak jelenlétükhöz.
Hogy kedvelni kedvelték-e őket, arról nem szól a fáma - a
krónikásokat és a pletykafészkeket komolyabb kérdések
foglalkoztatták akkortájt.
Északfölde népeinek száznál több szava van a háborúságra. A
háború éppúgy hozzátartozik mindennapjaikhoz, mint a nap és a
holdak vándorlása, az évszakok változása és a tudat, hogy minden
szépségnek és iszonyatnak vége szakad egyszer. Komor szót
választanak, ha úgy tartja kedvük, ünnepélyeset, fenyegetőt vagy
fenségest, ha úgy látják jónak; külön kifejezést használnak a helyi, a
családi és az országok közti viszályokra, annak a szónak azonban,
méllyel a Vörös és Fekete Hadurak közti összecsapásokat illetik,

156
nincs pontos megfelelője egyetlen délvidéki szótárban sem. Jobb
híján számadásnak fordítják, s megjegyzik, hogy az erv nyelvű
államokban tüzet, lángot is értenek alatta.
Sosem teszik hozzá, mi mindent emésztettek el Észak lángjai az
idők folyamán - részint azért, mert kiművelt főket riogatni haszontalan
és kevéssé ildomos foglalatosság, részint azért, mert a felperzselt
városok, kiveszett törzsek, nemzetségek és vérvonalak felsorolásához
nem egy; de száz kötet sem lenne elegendő.
A Hetedkor hajnala óta tizenháromszor lobbantak fel a lángok,
tizenháromszor rontottak egymásnak a Hadurak a hatalom lobogói
alatt. A szembenállás valódi okait a Hetedkor negyedik évezredének
végére oly kevesen ismerték, hogy rendszerint csak Toron és az
Északi Szövetség küzdelméről beszéltek- a boszorkánymesterek
uralta birodalom meg-megújuló csapásairól, melyek sosem voltak
elég kemények ahhoz, hogy az ifjabb északi civilizáció gerincét
megroppantsák. A legutóbbi, tizenharmadik összecsapás, mely a
Szövetség szempontjából végzetesnek ígérkezett, hirtelen és tragikus
véget ért Toron számára: csapatai rendetlenül özönlöttek vissza a
tízezer éves határok mögé, lakói pedig sokáig rémisztgették
engedetlen gyermekeiket az anuriai sárkánylovasokról szóló
történetekkel. Azóta persze sok víz lefolyt a Lornon, s ahogy az
emlékek halványultak, erősödni kezdett a visszavágást követelők
hangja is.
Akik a Toronra kényszerített béke minden megalázó részletét
ismerték, tudták, hogy a nyugalom még annyira sem lesz tartós, mint
az előző alkalommal hogy azon a bizonyos lángok ezúttal nem hunytak
ki, s parazsuk sem izzik elég mélyen az esztendők hamuja alatt.
Alyr Arkhon negyven napja aludta sötét álmát, mikor Doranba hír
érkezett, Rowon veszedelméről. A várost; a Darton-hit északi
bástyáját a Fekete Hadurak egyike rohanta le toroni pénzen fogadott
zsoldosaival. A dartoniták hasztalan kérték Pyarron segítségét: a
Dúlás rémálmából ocsúdó Szent Város hallgatott, s mint hasonló
esetekben mindig, magukra hagyta meghasonlott papjait a döntések
terhével.
Ez volt az első intő jel, ám a tél folyamán újabbak követték:

157
Tiadlan földjén éledezett a gyűlölség a Dorr-cha és a Duin, a
kardforgatók népének két legfőbb méltósága között. Az erős kezű
király egyenlőre féken tartotta őket, a törvény alól azonban, miszerint
az erős kezű uralkodók gyenge utódokat nemzenek, ő sem volt kivétel.
Fiúsarját a lovak és a nők bolondjaként ismerték Északfölde-szerte, s
előre rettegtek a pillanattól, mikor trónra kerül. Nem javult a viszony
az embernépek és a sirenari elfek közt sem - ezért elsősorban Eren
kevély hercegét, Elgort terhelte a felelős-ség, aki sosem bocsátotta
meg a hosszúéletűeknek, hogy az utolsó alkalommal megvonták
támogatásukat a Szövetségtől, és ezzel - szándékosan vagy
szándéktalanul - újabb katasztrófához kövezték az utat.
Kerek három hónap telt el a temetés óta, mikor a Sheralon túli
Dovor városában a sötét zarándok nyeregbe szállt. Egy esztendeje
gyötörték baljóslatú álmok, a nekromanta távozása és Rowon eleste
azonban tovább rontott helyzetén. Mióta Pyarron kiátkozta, istene
pedig óva intette a nyílt vallásháborútól, minden reményét északi
hitsorsosainak sikerébe vetette. A Fekete Hadúr nem csupán barátai
egy részétől fosztotta meg, az újrakezdés reményét is elrabolta tőle -
s Airun al Marem, Darton ynevi helytartója leverten állapította meg,
hogy a visszavágáshoz pillanatnyilag sem erkölcsi, sem katonai ereje
nem elegendő.
Kockázatot vállalt, mikor egymagában indult útnak, de tudta, hogy
nincs választása: a Vaskezűre a megfogyatkozott konklávé élén,
lovagjaira a város védelmében volt szükség. Al Marem tisztában volt
a veszéllyel, zavartatni azonban nem hagyta magát tőle: kalandozó
volt, akit Darton olykor a halál torkából, legutóbb az ibarai expedíció
során annak zsigereiből ragadott ki. Rég túllépett azon, hogy az
elhívatással járó előnyöket és hátrányokat latolgassa - egyházfő volt
és harcos, akinek egy ideje az álmok sem hoztak nyugodalmat.
Északkeletnek lovagolt, és csatlakozott egy karavánhoz, mely
fűszert és selymet szállított Eronéba, a Gályák tengerének
elgorvikiasodott kalmárvárosába, mely nem csupán az anyaországgal,
de az Északra vándorolt nemzetségekkel is jó kapcsolatot tartott.
Airun rangrejtve, nyolcnapos út porával lepetten érkezett a falak
közé. A település Kapuja épp az orra előtt zárult be (hetente egyszer

158
nyitották csak a nagyvilágra, hogy az árakat egyensúlyban tartsák), de
ez sem szegte kedvét: pár órás pihenőt engedélyezett magának, aztán
megvesztegetett egy kimondhatatlan nevű hivatalnokot, és még aznap
délután megérkezett a célvidéki tavaszból a godarai őszbe, Erion ege
alá, melyet a szokottnál is szürkébbnek mutattak a Világgerinc felett
örvénylő fellegek.
Óvatosságból nem Torozonnál, hanem az utazónegyed egy
lerobbant vendégházában nyittatott szobát... és fizetés nélkül, a tetőn
át távozott, miután éjnek évadján késhegyig menő vitába bonyolódott
két túlbuzgó inkvizítorral. Darton helyi templomai közül egyikbe sem
kívánkozott, ezért régi cimborái egyikéhez, a kikötőnegyedben élő
Olwen Gilad-Aringornhoz fordult segítségért. Az elf, akinek
játékbarlang-kupleráját a város legveszélyesebb zugai közt tartották
számon, ugyancsak segítségre szorult: a hatodkori élőholtakból álló
bűnbandát, mellyel az év elején akaszkodott össze, csak a próféta
közreműködésével sikerült ismét föld alá szorítani. A hálás
üzlettulajdonosok útiköltségről, álruháról és némi egérútról
gondoskodtak hősük számára: Airun az indulásától számított huszadik
napon, Alyr Arkhon sötét álmának negyedik hónapjában érkezett
Erigowba, s némi kenőpénzzel tüstént helyet szerzett az Erenbe tartó
posta-kocsin. Mások a helyében fellélegeztek és elnyújtóztak volna -
ő az állomás hátsó udvarára osont, és eszmét, majd ruhát cserélt egy
koldussal, aki egy ezüstért még arra is ráállt, hogy szakállát a
délvidéki őrültéhez hasonló fazonra nyírják. Airun akkor látta
utoljára, mikor a beszállásnál a borfelvásárlónak álcázott pyarroni
ügynök lábára lépett.
Ő maga délutánig a Lanthoz címzett fogadóban maradt, s csak az
estebéd elköltése után állt odább. A Kapun át ment Haonwellbe, és
magát Kyel-papnak hazudva alkut kötött egy gyors lábú lóra a híres
Bástyasoron. A következő hajnal a szabad ég alatt, a rákövetkező a
Doranba vívő országút egy fogadójában találta. Itt meghallgatta a
legfrissebb híreket, megtérített egy hegyi rablót, aki az élmény
hatására tíz arannyal támogatta Darton evilági birodalmának ügyét, s
mielőtt a jelenlévők felocsúdhattak volna, tovább hajszolta hátasát a
hóporozta kaptatókon át.

159
 Mire egy héttel később Doranba ért, Alyr sírhantját már csak az
unikornisszarvat formázó bot különböztette meg a régebbi hantoktól,
melyek laposan és szürkén sorakoztak a temetőkert keleti fala mentén.
A varjak tömegével ereszkedtek alá, ahogy a fekete lovast jönni
látták: Mikor Al Marem az ösvényre lépett, csapkodó szárnyuk szelet
kavart, leseperte a havat az imafal domborműveiről, és jéghideg
darát vágott a temetőőrök képébe, akik nem minden szorongás nélkül
követték a szálas termetű, átható tekintetű, különös beszédű
jövevényt.
A próféta megtorpant a sírnál: Elnézte a Szarvtornyot, mely
roppant spirálisként tört az égbe a fal mögött, a varázslóbotot,
melynek nem egyszer köszönhette megmenekülését a rossz emlékű
ibarai utazás során -aztán az északiakra villantotta szemét, akik
némán össze-összekoccanó fogakkal topogtak mögötte.
- Ásót!
- Hogyan, uram?
- Ásót mondtam, marhák. Kerítetek egyet, vagy megvárjátok, hogy
magam menjek érte?
A temetőőrök összenéztek.
- Az adeptusok aligha helyeselnék, hogy...
- Bízzátok rám az adeptusokat - dorombolta vésztjóslóan Al
Marem -, és hozzátok azt a rohadt ásót, különben varjúeledelként
végzitek!
A férfiak egyike eliramodott, és pár perc múltán két ásóval tért
vissza.
- Válassz, uram - nyújtotta őket a jövevénynek -, de gondolkozz,
mielőtt munkához látnál: a halottidézők varázsával a magadfajtának
sem tanácsos játszadoznia.
- Nyugalom - dünnyögte Airun a fahéjszín eget fürkészve. - Akad
pártfogóm odafent.
A temetőőrök homlokráncolva figyelték, ahogy a bothoz lép, ahogy
kinyúl érte, hogy elmozdítsa - és összerezzentek a hangtalan

160
villanásra. A messziről jött ember képére ráfagyott a rosszalló
kifejezés: mozdulatlanul, kissé előregörnyedve állt, baljában az ásót
szorongatta, jobbja mintha egybeforrt volna a nekromanta legendás
fegyverével.
Már nem látta az eget, s nem látta a lassan közelebb merészkedő
alakokat sem. Holdak és csillagok nélküli éjszaka zuhant rá: Darton
birodalmának mezsgyéjén járt, köpenyét vitorlaként dagasztották a
Semmi szelei. Érzékelte maga körül a szakadékokat, a végtelen
mélységben hömpölygő vizek hidegét, és tudta: elég egy rossz lépés,
hogy e sötét határtalanság létének utolsó emlékeivel együtt nyelje el.
- Affene...
Csak hitte, hogy beszél: nem volt hozzá torkő, szája és nem volt
többé levegője sem. A homály buborékjában lebegve fokozatosan
hatalmába kerítette a félsz a rettenet, hogy hiába jött, és hogy
hasztalan keresné a kivezető utat:
De nem azért vált azzá, ami volt, hogy átengedje magát a
félelemnek. Széttárta árnyék-karjait, vásznaiba fogta az időtlenség
szelét, és a láthatatlan horizont felé vette az irányt. Az alant derengő
foltok lámpások, máglyák, netán városok lángjai lehettek - sem
távolságukat, sem méreteiket nem tudta megbecsülni. Ösztöneire
hagyatkozva választotta meg az irányt, növelte-csökkentette
magasságát és kiterjedését; ami volt, amivé lett; egy bizonyos szikrát
keresett, és fellélegzett, mikor egy világnyi rianás peremén sikerült
ráakadnia.
A szikra füst nélkül égő tábortűz, a mellette kuporgó alak egy
karcsú, csuklyás köpenyt viselő férfi árnya volt - egy férfié, aki a
fantom közeledtére megmoccant, és Al Marenre villantotta
borostyánszín szemét:
- Alyr?
- Talán - mormolta a tűznél ülő. - Ki kérdezi?
- Mintha nem tudnád! A fél világon átloholok, kis híján elpatkolok
miattad, mire te..
- Egy szóval sem kértem, hogy utánam gyere.

161
 - Kikényszerítetted, a fenébe is! - Al Marem úgy csapongott a tűz
körül, mintha forgószél hajtaná. - Ez az egyetlen hely, ahol vezekelni
tudsz?
- Gondolkodom.
- Mifelénk önmarcangolásnak nevezik az ilyet. Nem büntetett
eléggé a sors? Nem vesztettél eleget ahhoz, hogy eztán mindig győzni
akarj?
- Senki sem győzhet örökké.
A sötét próféta leereszkedett barátja mellé. Hús-vér karjában,
mellyel a botot markolta, zsibbadást érzett; egy villanás erejéig újra
látta az imafalat, a temetőőröket és a, téli ég alatt várakozó
varjúsereget..
- Ami volt, elmúlt, Alyr - dünnyögte. - Ideje visszatérned.
- Majd ha Darton méltónak ítél rá.
- Az én tisztem közvetíteni az akaratát, fafej! Ezért óvott meg
minden bajtól az ideúton, ezért hagyott belekontárkodnia tieid
varázsába... már ha egy botba zárt mennykő varázslatnak számít
errefelé. Segített, hogy megtaláljalak, hogy a saját hangomon
szólhassak hozzád. Megtette volna, ha azt akarná, hogy dorani
földben rohadj?
A nekromanta nem pillantott rá.
- Gyenge voltam. Gyengébb és gyarlóbb bárkinél abban az átkos
piramisban, és a kudarcomért mindannyian nagy árat fizettünk.
- Élünk - csattant fel Al Marem.. - Ez nem elég neked?
- A világnak nem elég. A kornak, melyet a magunkénak ismerünk
és a népeknek, melyek arra ítéltettek, hogy Amhe-Ramun eljövetelét
megszenvedjék.
- Talán maga a sors...
- Ha megoldom a feladványt, a kapu kinyílik, a festmények
szétporlanak, és mi győztesen távozunk a Halál Tizenkét Terméből a
Manifesztáció fegyverzetével. A lélekcsapda semmiség volt az
odaúton leküzdött akadályokhoz képest - én hibáztam, és ha az

162
istenek meg nem könyörülnek rajtunk, bálványként végezzük az amund
bálványok között. - Alyr felpillantott. - Ezért hullattuk a vérünket egy
évtizeden át? Ezért kellett Pyarronnak egyenlőtlen harcban elbuknia?
- Pyarron Sonorral és a többiekkel együtt is elbukott volna, mert az
alapítók - mennyei seregek fuvolázzanak nekik - nem stratégák, hanem
dacos kölykök fejével döntöttek, mikor lerakták az alapkövét. Néhány
mártírral több vagy kevesebb... az ilyesmi Kránnak nem, legfeljebb a
selmovitáknak számít.
Ha ilyen biztos vagy a dolgodban, mi szükséged rám?
- A világnak kellesz; te ájtatos bolond! - fakadt ki Airun. - A
világodnak, amit magára hagytál és a rendednek, amiből á maradék
szuszt is kitapossák, ha nem ügyelünk. Rowon elesett; Dovorban a
barátainkon kívül csak pár kém és eltájolt szerencsevadász lézeng -
ilyen erőkkel a szemérmünket se takargathatjuk, ha Pyarron új
vallásháborút hirdet, virággal várhatjuk a Manifesztációt, és a Fekete
Hadurakat se akadályozhatjuk meg abban, hogy északnak menet a
sírodra rondítsanak.
Az Alyr-árnyék összerezzent.
- Rowon... elesett?
- Elesett, elveszett, lerohanták, nem mindegy most már? A
konklávé forrong, Pyarron aranyhidat épít a hűtleneknek; nekünk
pedig se seregünk, se pénzünk, se tekintélyünk, és ha így folytatjuk,
szentháromságunk se lesz többé: a Vaskezű; ha tettvágy fűti, keveset
törődik az erőviszonyokkal.
Hallgattak egy sort, és a fényeket nézték, melyek rőten derengtek a
Semmi szakadékának peremén.
- Idelent - mormolta Alyr - különös álmokat lát az ember. Álmokat
a tegnapból, a mából és a holnapból; amilyen sokfélék, olyan nehéz
eldönteni, melyik síkról, melyik időből válók. - Al Maremre tekintett,
szemében kísértetlángok visszfénye táncolt. - Láttam Rowon elestét,
de mert hinni akartam, hittem, hogy nem a mi Rowonunk az... hogy
Darton meghallgat és feloldoz, mielőtt visszaűzne az élők közé.
- Miért?

163
 - Mert Rowon eleste nyitány csupán. A háborúé, mely ismét
felszítja Észak lángjait, a küzdelemé; melyet a Fekete Hadurak a kor
utolsó nagy erőpróbájának szánnak. - A nekromanta hangja színtelen
volt és hideg. - Álmaimban fegyveres áradat zúdult át a Pidera
hágóin. Megrogyó falakat és tornyokat,, lehulló zászlókat láttam,
kicsik és hatalmasok végzetét; tüzet, mely az Unió gyepűin támad,
szélvészként száguld a Fehér-tenger felé, és csak bukásunk óráján, a
Tiadlanon túl ül el. Gyászt láttam, kétségbeesést, árulást és
temetetlen holtakat, azután...
- Azután - vette át a szót Al Marem - máglyát láttál. Áldozati
máglyát, melyet a mi kezünk gyújt a délnyugati hegyek közt. Kéken,
vörösen, végül fehéren lobogó lángokat, melyek valami elevent
emésztenek el... és közben változtatnak, szelídítenek a sanyarú jövőn.
Alyr felemelkedett ültéből.
- Te is láttad?
- Minden éjjel, egy teljes héten át - mormolta a sötét próféta. -
Ezért indultam útnak; ezért próbállak visszarángatni a valóságba... és
ezért foglak tíz körömmel kikaparni a földből, mihelyt a tieid
magámhoz térítenek odafent.

3.
A terem olyan volt, mint valami múzeum - múzeum, melynek
minden különlegességét máshonnét, ezernyi fajzat vére és szenvedése
árán rabolták össze. A palota új gazdája hosszas töprengés után
választotta ki a helyet gyűjteménye számára, s noha ő maga tongor
vérből származott, a kyr szertartásrend szabályai szerint határozta
meg minden egyes polc és emelvény helyét. A világításról a
kupolatető ólomüveg ablak-frazettái, a háborítatlanságról
bőrpáncélos zsoldosok gondoskodtak - zsebeikben, akár
gazdájukéban, össze-összecsendültek a nyolcszögletű toroni
aranypénzek.
- Bőkezű vagy, uram - dünnyögte a magitor, aki csak az imént
tüntette el a maga részét köntöse redői közt. Kurta termetű figura volt
apró, szabályos fogakkal, sötét szemekkel és összenőtt szemöldökkel,

164
mely alattomossá, már-már állativá tette ábrázatát.
A férfi, akinek nagyvonalúságát méltatta, alig mozdult,
bálványmosollyal terpeszkedett remekbe készült uscayhafa trónusán.
Arcára és alakjára ezüsttel-vörössel hímzett fekete lobogó árnya
borult - bár a teremben szél sem rezdült, olykor lebbenni, dagadozni
látszott a selyem, s különös fényben derengtek a sötét mezőbe foglalt
ősi rajzolatok:
- A portékád, jó Getharr - fordult a Hadúr a toroni küldött felé -,
százszor ennyit is megér. Műalkotásnak sem utolsó; ami pedig á
használati értékét illeti... nos, a mi vidékünkön aligha akad párja.
- Forrásaid nem túloztak, fényességes - biccentett a magitor,
különös nyomatékkal hangsúlyozva á hódolatteli formulát. Mesterei
ama utasítottak, hogy szolgálja Rowon újdonsült hercegét.
Tevékenységi körébe az alázat éppúgy beletartozott, mint a
körültekintés és az aprólékos pontosság, a számok, ómenek és rangok
tisztelete - á hagyományé, mely a kétlábú fenevadakból érző lényeket
formál. Közelebb lépett a derékmagas szarkofághoz, mely úgy
sárgállott a terem homályában, mintha a lobogó hatalmával feleselne,
mozgékony ujjai végigsimítottak a kőbe vésett szimbólumokon. - Ezt
a kincset ő császári fensége legkiválóbb fegyverforgatói ragadták el
Sonionból, melyet Ibaraszerte a Nap Harmadik Titkos Városaként
emlegetnek. Kalandozók nyomát követve jutottak célba, és legalább
annyit áldoztak a szabadulás érdekében, mint ők - az
osztagparancsnok hazatérve szertartásos torokmetszéssel engesztelte
ki az elesettek árnyát, de mielőtt távozott volna e világ térségeiről,
hódolatáról biztosított, s mint harcos a harcosnak, jó szerencsét
kívánt neked.
- Megőrzöm emlékét - felelte a Hadúr -, és dwoon fejekből rakatok
gúlát a dicsőségtáblája elé, ha időm elérkezik.
- Időd közeleg, fényességes - biztosította a küldött, és mert úgy
akarta, hangjában nyoma sem érzett az undornak, mely a
hagyománygyalázó ígéret hallatán fogta el. A méltóságteljes
emlékezés nyilvánvalóan nem tartozott a zsoldosból lett herceg
erényei közé... de nem is ilyen célokra tartogatták a Birodalom és a
Boszorkányerőd nagyjai. - A várakozás a végéhez közeledik,

165
hamarosan eljő a nap, melyre egy emberöltő óta várunk: ti, az ősi
tudás birtokosai, ismét összeméritek erőtöket a Vörös Hadurakkal. Ő
császári felsége, mint oly sokszor kinyilvánította, támogatni
szándékszik harcotokat, s mert a győzelem mellett egyéni sorsotoknak
is nagy jelentőséget tulajdonít, méltatlan szolgája révén e kincset
küldi neked.
Intésére fegyvernökök léptek elő, megragadták, s látható
kínkeservvel leemelték a szarkofág fedőlapját. A Hadúr kíváncsisága
ezúttal erősebbnek bizonyult önfegyelménél: előrehajolt, majd felállt
és ajándéka felé indult trónusa fekete bársonnyal bevont lépcsőin.
- Erre, uram - suttogta a magitor. - Bátorkodtunk letisztogatni, hogy
az arcába nézhess.
A szarkofágban márgavörös bőrű óriás, egy amund harcos
aprólékosan megmunkált, meghökkentően élethű szobra hevert. Széles
vállával és roppant izomzatával, hibátlan vonású, merev arcával és
halántékig húzódó hatalmas szemeivel maga volt a múlt, a szunnyadó
őserő, a lenyűgöző és rémületes idegenség. Rowon hercege, Észak
Fekete Hadurainak, a kor legkülönb hadvezéreinek egyike szótlanul
bámult rá: úgy érezte, sosem akarja moccanni látni az oszloplábakat,
a törzs mellett nyugvó karokat és a roppant öklöket.
- Kheb-thueeth - dünnyögte a magitor. - Rendszerint
szobordémonnak fordítják, ez az elnevezés azonban keveset mond
valódi természetéről. A letűnt korok fajháborúiban az amundok
leghatékonyabb ostromfegyvere volt, és ha a jövendöléseknek hinni
lehet, fontos szerep vár rá a testet öltő Amhe-Ramun seregében is. -
Mosolygott, hogy oldja a szavakból áradó fenyegetést. - Ez a példány
Sonion egyik kapuját vigyázta, s noha bálványmesterét majd' minden
ere-jétől megfosztotta a kalandozó varázs, öt emberünket ölte meg,
mielőtt a túlélők ártalmatlanná tették.
- Bálványmester?
- Amund varázshasználó, fényességes. Papi személy, aki az
energiák áramlását biztosítja a kheb-thueeth és Amhe-Ramun síkja
között. Élve akartuk, de túl elvetemült volt ahhoz, hogy hasznunkra
legyen: a fejvadászok végeztek vele, mikor megpróbálta rájuk

166
szabadítani a templom kazamatáiban rejtőző fenevadat.
- Kár - mormolta a herceg. - Az ember eltöpreng, milyen lehetett ez
a csodás förtelem... elevenen.
- Ehhez nincs szükség amund közreműködésre mosolygott a
magitor, s ahogy körülpillantott, a Hadurat kivéve mindenki
visszahőkölt pillantása hidegétől. - A rendelkezésünkre álló tudás
elegendő volt ahhoz, hogy Shulurban elvégezhessük a szükséges
szertartásokat. Vérrel és velővel kötöttük meg az óriást; a Mantikor
havának első napja óta én vagyok a bálványmestere, és vele együtt
várom parancsaidat.
A fegyvernökök irtózva hátráltak, ahogy á roppant jobb
megemelkedett: a szarkofág oldaláról por szitált a márványpadlóra,
ahogy a köröm nélküli, márgavörös ujjak a perembe fogóztak. A
szobordémon úgy ült fel, mintha duzzadó izmai mozgatnák, arca és
mellkasa azonban rezzenetlen maradt, szemei elmosódó kékjéből
pedig hiányzott minden értelem, minden elevenség. Báb volt,
pusztításra szánt eszköz, mely egyetlen lendülettel szökkent a Hadúr
elé, aztán csak várt, hogy a falak közt elüljenek a döndülés
visszhangjai.
- Pompás- suttogta a herceg, s mert erős akaratú férfi volt,
látszólag higgadtan pillantott Toron küldöttére. Épp efféle harcosra
lesz szükség, hogy birtokunk háborítatlanságát szavatoljuk. - Elnézett
a Kheb-thueeth válla felett, az őrködő katonák mellett, és megint
érezte azt a gyötrő bizonytalanságot, mely a város elfoglalása óta
minden alkonyatkor erőt vett rajta. Nem egyszer folyamodott a lobogó
varázsához, megtett mindent, hogy elűzze vagy befogja az itt pusztult
dartoniták lelkét, de hiába kereste őket a falak között: a fenyegetés
más, távolibb forrásból eredt. Most már tudta, hogy nem szabadulhat
tőle - hogy kínozni fogja mindaddig, míg Darton evilági helytartója és
rendjének atyamestere, a sötét próféta az élők sorában van.
Szembefordult a magitorral, pillantása a sötét karbunkulusokat
kereste az összenőtt szemöldök alatt.
- Van egy kavics a csizmámban - szólt halkan. Három kavics, hogy
pontos legyek, bár a kémjelentések szerint pillanatnyilag csak kettő

167
tartózkodik a Sheral innenső oldalán. Airun Al Marem az egyik,
Doran vérebe, Alyr Arkhon a másik. Ha megszabadítasz tőlük,
álmom nyugodt, szívem könnyű, a fizetség pedig még a szokottnál is
nagyvonalúbb lesz. - Elfordult a küldöttől, felhágott az emelvényre,
melynek magasában a trónus és a kevélyen lebbenő fekete lobogó
várta. - Küldd a démont délnyugatnak, hozasd elém a két bajkeverő
fejét... és szolga helyett úr leszel, mire a Mantikor hava véget ér!
- Jó vagy hozzám, fényességes - dünnyögte a toroni, s mert minden
volt, csak ostoba nem, baljának középső- és mutatóujjával gondűző
barrast írt a levegőbe.
A szobordémon - relikvia a relikviák közt- kísérteties
pontossággal ismételte mozdulatát. Tenyerén és alkarján hieroglifák
derengtek, szemei párás kékjén túl ott sötétlett a végtelen éj.

4.
A délnyugati vadon csak csapásokat és enyhébb napokat ismer,
egyenes utat, könnyű zsákmányt és kedvező időjárást nem.. Az
Anublient északról kerülő karavánút tizedik állomásán, a szélesen
hömpölygő Lom gázlóján túl fenyvesek és dombok vadregényes
vidéke következik. Regényes azoknak, akik erős kísérettel vágnak
neki, és vad mindenki másnak - ez utóbbiak az itt őshonos haramiákon
kívül az orkokkal is közelebbi ismeretségbe kerülhetnek, mielőtt
(rendszerint vad vágtában) elérnék az első kereskedelmi csomópontot
a csúcsairól, kolostorairól és hópárducairól nevezetes Doardon-
hegység peremén.
Az orkok - némelyek szemében a Káosz, mások szerint az éjben
nyívó Farkas-szellem gyermekei Gro-Ugontól ilyen távolságban is
komoly fejtörést okoztak az utazóknak: pengéik különbek voltak a
hírüknél, saját készítésű parittyáik és íjaik ritkán vétették el a célt,
kitartásuk pedig még azokat is ámulatba ejtette, akik - Airun Al
Maremhez hasonlóan-egész fajtájukat a pokol legmélyebb bugyrába
kívánták.
A próféta és a félelf Arel Kvartjának első havában kerekedett fel
Doranból. Alyr, akinek sötét álma majd' fél esztendeig tartott, hamar

168
talpra állt, a készülődés utolsó napján botját is visszakapta a vén
Gwendan Luendeltől. A nevezetes unikornisszarv azóta sem pihent:
utat mutatott, ha kellett, világított vagy tüzet lövellt, ha úgy hozta a
szükség; megszilárdította Al Marem hitét a dolgok
változatlanságában, és ennek (a botról nem beszélve) mindketten
hasznát látták az utazás során.
A haramiákat egykettőre észhez térítették, az orkok azonban
keményebb diónak bizonyultak: követték a két férfit a dombvidék
zúgóin és horhosain át, a sarkukban maradtak a kaptatókon, és nem
tágítottak a bércek árnyékában sem. Szedett-vedett népség voltak,
rongyokban vagy rozsdás vasban jártak, füstjük szaga elárulta, hogy
tüzüket szikkadt ürülékből rakják - az utazók belegondolni sem
mertek, mi mindent pirítanak (ha pirítanak egyáltalán) a kékes lángok
felett.
- Senkik - dohogott szent pallosára támaszkodva Al Marem. -
Ezzel együtt kedvem lenne hagyni, hogy beérjenek: mintha mást is
akarnának, nem csak az életünket.
- A köpenyünkkel, a gatyánkkal és a lovainkkal még nagyobb
örömet szereznénk nekik - mormolta a nekromanta saját tüzük mellől.
- Utóbbiakkal persze csak addig, míg rá nem jönnek: jócskán elkéstek
a kibelezésükkel.
A két élőholt hátas mozdulatlanul, parázsló szemmel várakozott a
homályban: a bűbáj, mely a két világ mezsgyéjén marasztotta őket,
nem csupán az abrakot, a kötőféket is nélkülözhetővé tette:
- Melyikünk alszik az éjjel? - kérdezte Al Marem.
- Próbálkozz te; én egy hete már csak a kivégzésedről álmodom.
- Igazán? Ki intéz el?
- Én magam - közölte fahangon Alyr. - És napról napra életlenebb
kést használok hozzá.
Hallgattak: a holdat bámulták, mely rőt fényudvartól övezve
tündökölt a csúcsok magasában.
- Harcolnunk kéne - vélte Al Marem. - A Vaskezű kedélyén mindig
segít.

169
 - Az enyémen az segítene, ha tudnám, mit és hol keressek..
- Ha eljön az ideje, Darton újabb sugallatot küld.
- Na persze.
- Kételkedsz a hatalmában?
- Magamban kételkedem. Abban, hogy újra a kegyére érdemesít.
- Szórakoztatod, akárcsak én. Sosem állt szándékomban. A próféta
felsóhajtott.
- Aludj - mormolta. - Mielőtt felgyújtod magad. Alyr elértette a
célzást: távolabb húzódott a tűztől, és mohaszín köpenyébe
burkolózva, hátát egy sziklának vetve telepedett le ismét.
- Komolyan hiszed, hogy számít, amit teszünk?
- Hinnem kell - suttogta a próféta. - Hinni a legvégsőkig: Dovoron
kívül ennyi maradt az Árnyékbirodalomból:
- És ha ma éjjel sem kapunk sugallatot?
- Hajnalban odébbállunk..
- És ha elérjük Riegoyt anélkül, hogy megvilágosodnánk
- Továbbmegyünk a tengerig.
A nekromanta nem kérdezett többet: szemét lehunyva, ujjait ölében
összefonva pihenni tért. Al Marem a trágyabűzzel égő ork tüzeket
bámulta tegnapi táboruk helyén, és közben maga is elbóbiskolt - már
nem látta a kékes villanást a hegy túloldalán, nem hallotta a kántálást
a sebesen zsugorodó kapu torkából, s nem érezte azt a sajátos, fanyar
illatot sem, mely oly gyakran tolult az orrába, míg Ibara templom-
piramisait járta: a márga, a hullaolaj és a vérfesték szagát, mely egy
régi (ha nem is kedves) ismerős jöttére figyelmeztethette volna.
A Kheb-thueeth megérkezett.

5.
Al Marem nem emlékezett rá, hogy elaludt volna, de mire
hajnaltájt felrezzent, már hiába kereste odalent az ork tábor fényeit...

170
és eltűntek maguk az orkok is.
- Csapdát szimatoltam - magyarázta Alyrnak, míg gőzölgő
feketelevesüket kortyolták a felélesztett tűz mellett. - Mágiával
próbáltam a nyomukra jutni, így éreztem meg a halált odalent.
A nekromanta bólintott. Maga is érzékelte a vért és a szétszórt
tagokat a sziklák közt, és bánta, hogy az orkoktól még a vallatóra
fogható lelket is megtagadták az istenek.
- Láttál nyomokat?
- A talaj túl köves. Egyéb?
- Sok a törött penge és nyílvessző. Bármi támadt a táborra, nem
sietett: mintha nem tartott volna attól, hogy az orkok megsebezhetik.
Alyr a sziklaperemhez lépett, a mélybe bámulva kortyolgatta
feketelevesét.
Bennünket vajon miért nem tett próbára?.
- Talán épp azt tette - dünnyögte Al Marem. - Vagy az a szokása,
hogy tisztára söpri az arénát a döntő összecsapás előtt. - Leverte a
deret mind torzonborzabb szakálláról, és holmija után nézett. - Miféle
fajzat lehet?
A félelf kiloccsantotta a keserű lé maradékát. Megtudjuk
hamarosan.
- Már az éjjel?
- Talán.
Némán szedelőzködtek, és élőholt hátasaikat száron vezetve
folytatták útjukat. A nap alig derengett a vaskos felhőrétegen túl, mint
egy haragvó istenség szeme. Az ösvény kanyarulataiból a vándorok
fenyvesekre és hósipkás csúcsokra, jobb kéz felől ködülte völgyekre
láttak - a pára oly sűrűn gomolygott, hogy csak napközép után
észlelték a fák közül itt-ott felszálló sötétebb pamatokat.
- Füstbeszéd - fintorgott Al Marem. - Úgy fest, az orkok történtek
dacára sem adják fel.
Hányan lehetnek?

171
 - Többen, mint szeretnénk... és nem csak olyankor másznak sziklát,
ha zergehúsra támad gusztusuk:
- Kemény fickók - húzta el a száját Alyr. - Próbált már valaki szót
érteni velük?
Aligha.
- Szóval mi leszünk az elsők:
- Nem, ha rajtam múlik. - A próféta szakadozott térképüket
böngészte. - A gerincen túl ismét nyeregbe szállunk, onnét a hágóig
valamivel simább az út: - Az alacsony égre pillantott. -
Fohászkodjunk, hogy Darton hallasson magáról, mielőtt az orkgyilkos
újra lecsap, és ellenünk uszítja a hegyi törzseket is!
A gerincen túl ösvénnyé szélesedő csapás keskeny, kétfelől köves
meredéllyel határolt gleccservölgybe vezetett. Az évezredes
sziklakávában meggyűlt víz kékje békességet sugallt, túlnan, a part
mentén azonban fémen csillant a szürke nappali fény.
- Mi a...?
A férfi, akit az utazók fertályóra múltán, egy fenyőtörzsekből ácsolt
mólón leltek, nem látszott pásztornak, prémvadásznak, de
zarándoknak vagy térképésznek sem. Vállas volt és szeplős, rézszín
loboncának fonatai léggyökerekként kígyóztak elő széles karimájú
érckalapja alól. Vikáriusnak nevezte magát - ezen kívül csak annyit
árult el, hogy Kahréban született, és elmélkedés céljából húzódott a
hegyek közé jó másfél évtizede. A partig jókora málhát cipelt, de a
tanyája sem lehetett messze; a dartoniták érkeztekor halászni készült
éppen.
- Kalauzt keresünk - mondta a nekromanta. - Vezetőt, aki eleget tud
a környék ork törzseiről ahhoz, hogy kicselezze őket, és jó pénzért
megmutatja a legrövidebb utat nyugat felé.
- Mit kezdenék a pénzetekkel? - A Vikárius öltözéke kész
mestermű volt, testhez álló szerszám- és fegyverszekrény, melyen
klán- És mesterbélyegek sokasága díszlett. - Ha segítek, merő
szívjóságból teszem... de ehhez előbb a négylábú förtelmeiteket kell
hátrébb parancsolnotok, és hasznotokat venném merítés közben is.

172
 Al Marem társára sandított. Sóhaját a csúcsok és a part hosszában
ágáló sziklák visszhangozták.
Legyen - dünnyögte. - Megtesszük, ami tőlünk telik, de jobb, ha
tudod: ilyen vizekben egyikünk sem halászott még.
- Ismerem a fajtátokat. - A Vikárius az engedelmesen hátráló
lovakra bámult, aztán tovább rendezgette a málhájából előkotort
fémdarabokat. - A zavarost kedvelitek, és csak jó okkal választjátok
a rövidebb utat.
- Orkok járnak a nyomunkban.
- Tévedés. - A kahrei elbabrált az alkatrészekkel: kettőt hengerré
csavart, az üregbe ujjnyi rudat tolt; a nyílásra gyűrűs rézkupakot
erősített. - Az óriást keresik, aki húsznál több harcosukat gyilkolta le
az éjjel, és eltűnt, mielőtt a túlélők bajnokot állíthattak volna ellene.
Ez a vastag irhájú népség - folytatta, miközben a hengerrel együtt
hátrébb sétált - felettébb kényes a becsületére, ha nem tudnám, hogy
yrchek, még toroniaknak nézném őket.
Kirántotta a rézgyűrűt, vízbe hajította a hengert, fennhangon
számolt... és elégedetten csettintett a tó tükrére böffenő légbuborék
láttán. A prófétát és a nekromantát nem ez, inkább a moraj és a
rázkódás hökkentette -meg: mintha szunnyadó monstrum mozdult
volna a mélyben. Kránkőbűz terjengett a móló körül, a terjedő
hullámgyűrűben tucatjával lebegtek a robbanástól kába halak.
- Merítőhálót! - A Vikárius maga sem tétlenkedett, a dartoniták
segítségével hamar megtöltötte szákjait a rajtaütés áldozataival. - Ez
hetekre elég lesz, szavamra.
- Érted a füstbeszédet? - kérdezte a próféta, ahogy a teherhordóvá
lefokozott hátasokat vezetve nekivágtak az emelkedőnek. - Módodban
áll érdeklődni az óriásról?
- Azt hittem, kalauzt kerestek..
- És?
- Miből gondoljátok, hogy az a mészáros jobb választás nálam?
- Félreértesz - dünnyögte Alyr. - Bármi legyen is, úgy hisszük,

173
minket keres, hogy folytassa és bevégezze az orkokon kezdett munkát.
A Vikárius kutatópillantást vetett rájuk.
- Fontos emberek vagytok?
- Igehirdetők - zihálta Al Marem. - Egy jóslat beteljesülésére
várunk idekint.
- És nyilván nem csak a ti sorsotok függ attól, sikerrel jártok-e. - A
kahrei szorosabbra húzta vállán a málhaszíjat. Mosolygott. - Tovább,
kalandozók! Elkészítjük az ebédet, elcsevegünk az istenetekről...
aztán, ha csak ez kell, vallatóra fogjuk az yrch füstjeleket.

6.
A Vikárius tanyája fából és fémből összerótt, bogárforma hodály
volt a tó déli csücskében, ahonnét tucatnyi patak indult a fenyvesek
borította völgyek, az emberi civilizáció vadonban szétszórt bástyái
felé. A házigazda származásáról rejtelmes szerkezetek, kedvteléseiről
faragványok és különös tapintású fémcafrangok árulkodtak -
utóbbiakról váltig állította, hogy Égi Hajók hullatták el őket ama nagy
háborúban, melyet az óidők népei, a Nagyok mostohagyermekei
vívtak a világ feletti uralomért.
- Ha sikerülne szóra bírnom őket - merengett -, értékes.
ismeretekhez juthatnék általuk. Akadnak módszerek, melyekkel a
tudás a holt anyagból is kinyerhető, de mert se gnóm, se vajákos nem
vagyok, beérem azzal, hogy összegyűjtöm a szilánkokat, találgatom a
rendeltetésüket... és várok, hátha egy szép napon regélni támad
kedvük.
Alyr, aki a békesség kedvéért enni is hajlandó volt, eltolta magától
csupa szöglet fémtányérját.
- Ideje Darton és a világ dolgával törődnünk, Vikárius uram.
- Világ, világ - visszhangozta amaz. - Mit kapunk mi a világtól,
amiért viszontszolgálattal tartozunk neki?
- Lehetőséget, hogy a saját törvényeink szerint éljünk. - Al Marem
nem is próbálta titkolni türelmetlenségét. - Zugokat, ahová

174
elvonulhatunk, csendes tengerszemeket, ahová bombát hajigálhatunk,
hogy sose kelljen dolgoznunk vagy nélkülöznünk; apró csodákat
Darton legnagyobb csodája, az elmúlás előtt.
- Az istened - dünnyögte a kahrei - szálkával zsúfolta télé a
Nagyok teremtette halat, és tétlenül nézi mindazok szenvedését, akik
emiatt részesülnek idő előtt végső misztériumában: Hol itt az igazság,
hol a gondviselés a fenébe is?
- Tréfának szánta.
- Ugyanezt vésték egy bizonyos Beriar sírkövére, aki új, tartósabb
vízmelegítő helyett mozsárágyút tervezett.
- Micsodát?
Nem érdekes.
Al Marem a homlokát ráncolta.
- Filozófus vagy?
- Valaha az voltam. - A házigazda a helyiség közepén terpeszkedő
rézsárkányhoz lépett, hogy felszítsa gyomrában a tüzet. - Honorius
Caldinbras Kehréjában azonban jobban kellenek a mérnökök és a
műszerészék: az Ősök városa hangyabollyá vált, csak dolgozókat túr
meg falai között.
- Miért nem folytattad másutt?
- Azt hiszed, nem próbáltam? - A Vikárius vizet loccsantott a
pörkös fakeretbe foglalt üzenőbőrre: a hodály kéményéből szabályos
időközökben törtek elő a füstpamatok. - Elmélyültem az ork
nyelvben, tudok egyet-mást a szokásaikról, a vágyaikról és a
félelmeikről. Annyit mindenképp, hogy eldönthessem: őket sem
gyúrták hitványabb anyagból nálunk. Remek harcosok, és ha így
folytatják, a Nyolcadkor derekára Ynev legkiválóbb pragmatikusai
válnak belőlük.
- Egészségükre - húzta el a száját Al Marem. - Tudakozódhatunk
most már, vagy bundát és agyarakat kell növesztenünk élőbb?
A kahrei nem felelt: a messzeségből érkező jeleket vizslatta csupa
réz, csupa tükör teleszkópjával.

175
 - Az óriás nem tágít - közölte egy idő után. - Napközépkor
megtámadott egy falut a keleti lejtőn. A szemtanúk állítják: gyorsabb
és könyörtelenebb volt, mint az éjszakai rajtaütéskor: Harminckét
hímet ölt meg, de nem kímélte a nőstényeket és a porontyokat sem:
láthatóan kezd belemelegedni a dologba.
- Megsebezték legalább?
- Nem. A túlélők szerint nem egyéb vörösre mázolt szobornál,
melyet delejes erő hat át. Rezzenetlen arc; duzzadó izmok, hatalmas,
kéken lángoló szemek. A sámánt, aki megpróbálta megfékezni, a
földbe tiporta. Mikor utoljára látták, a legnehezebb terepen, a
hatodkori kőgörgetegen át tartott délnyugatnak. Száznál több harcos
követi, és a távolabbi falvak is elküldik a maguk fegyvereseit. - A
Vikárius a kalandozókra pillantott. - Ha menni akartok,
szedelőzködjetek: küszöbön áll a bosszúhadjárat, és ahogy az
erőviszonyokat elnézem, időbe telik, míg az istenek győztest
hirdetnek idefent.
Al Marem társára sandított.
- Duzzadó izmok - suttogta. - Hatalmas; kéken lángoló szemek.
- Kheb-thueeth. - Alyr ujjai megszorultak unikornisszarvat
formázó botján. - Amund gólem, Vikárius uram; homokkőből vagy
agyagból készítik, és vérrel kevert márgával festik vörösre. A
kisebbeket papi varázs; az igazán komiszakat egy-egy démon élteti.
Hajnal óta érzem a bűzét, de jobbnak láttam hallgatni róla: nem
hittem, hogy képes az Ibarától idáig loholni utánunk.
- Nem a sivatagból jön. - A próféta érzékelte a mozgást, a sors
lomha örvénylését a pár napnyi (órányi? percnyi?) jövőben: a diadalt
a bukástól egyetlen sóhaj, mozdulat vagy döntés választotta el. -
Mármint nem egyenesen; ilyen messzire egyetlen bálványmester sem
lát. Aki irányítja, jóval közelebb van hozzánk. Toront vagy a Fekete
Hadurakat szolgálja, és remekül szórakozik közben. Ízlelgeti a
hatalmát, halogatja a döntő összecsapást, hogy kifárasszon minket...
és hogy addig se gondoljunk rá, milyen közel a cél.
- Cél? - szusszant a kahrei. - Fogalmatok sincs, merre induljatok,
és mire kisütitek, a gólem az összes yrchet legyilkolja odakint!

176
 - Mert a szövetségeseinket sejti bennük - vélte a nekromanta -
Szövetségeseket, akikre építhetünk, és Darton a tudója, nem is téved
akkorát.
Al Marem összerezzent a csak általa észlelt rándulásra. Maguk
mögött hagyták a lehetséges jövők elágazását; és nyaktörő
sebességgel száguldottak tovább a holnap felé; az összefonódó, néhol
rögös, másutt gyanúsan sima ösvények körvonalai rőt derengésbe
vesztek.
Tűz?
- Hívd az orkokat - fordult a házigazdához. Mit beszélsz?
- Hívd őket, ha nem akarod, hogy egyenlőtlen harcban vérezzenek
el: a Kheb-thueeth túl nagy falat nekik. A Vikárius a fejét ingatta.
- Sosem hallgatnának a magatokfajtára.
- Rád hallgatni fognak. - Alyr suttogva beszélt, szavait azonban
áthatotta a bennsőjében szétáradó energia: rég érezte magát ilyen
könnyűnek és elevennek. - Te megértetheted velük, hogy ha nem
készítünk közös csatatervet, itt pusztulunk valamennyien.

7.
Az ork testes volt és tisztátalan: fenevad, melyet a balsors félig-
meddig egyenes gerinccel és meghökkentően emberi vonású arccal
vert meg. Harmadmagával jött, de egyedül, fegyvertelenül közelített a
Vikárius tanyájához - a kahrei azzal hálálta meg figyelmességét, hogy
megszabadult ércsapkájától, olajosan fénylő szerszámkamra-
öltözékére pedig már a küszöbön medvebőr köpenyt borított.
- A szagok miatt - magyarázta a dartonitáknak, míg a partra vezető,
szelíd lejtésű ösvényt taposták. - Az yrchek gyomra felfordul a
természetellenes kipárolgásoktól, és ha okádniuk kell, az indulataikat
is nehezebben fegyelmezik.
- Késő már trágyába hemperegnünk - dünnyögte Al Marem. -
Darton adja, hogy meghajoljon az érveink előtt... és hogy mindvégig
oldalról fújjon a szél!

177
 Az ork húsz-huszonöt lépésnyire torpant meg, úgy kárált valamit. A
másik kettő hátrább kuporgott, ujjaik meg-megrezdültek kardjuk
hánccsal körültekert markolatán.
- Azt tudakolják, a védelmem alatt álltok-e - somolygott a
Vikárius, mielőtt hörgő-morgó hangok (vagy kurta szavak) áradatával
megfelelt nekik. - Az elöl álló Aglúg harci főnök a Vérfakasztók
törzséből. Egy hónapja, mikor a csatabárdját éleztette velem, még
harmadik vadász volt - ez azt jelenti, hogy a nála tapasztaltabbak
mind elhullottak, vagy olyan súlyos sebesültek, hogy esélyük sincs a
címet párviadalban elvitatni tőle.
A próféta összehúzott szemmel méregette a fenevadat.
- Jól ismered?
- Tettem neki pár szívességet az évek során. Annyit mindenképp,
hogy ne gyújtsa ránk a házat, ha az érveink hidegen hagyják. - A
Vikárius kurrogott valamit, az orkok ujjai lassan elernyedtek a
kardmarkolatón. - Közöltem velük, hogy a rokonaim vagytok. Idefent
ez sokkal többet jelent a vendégbarátságnál, és kizárja, hogy
próbagödör helyett kondérban végezzétek. - Megköszörülte torkát, és
ervre fordította a szót: - Vicsorogni! A zárt ajak hamisságot sugall, az
észrevételekkel pedig jó lesz vigyáznotok: majd' minden yrch érti, az
eszesebbje, mint Aglúg, ugatja is a közöst, és alig várja, hogy
bármelyikünket hazugságon kapjon.
- Vérontást akar?
- Hogy mit akar, keveset számít: vész idején a fegyverforgatók
közösen döntenek népük ügyeiben. Ezek itt csak úgy égnek a vágytól,
hogy küzdhessenek... és meglepne, ha csak hárman jöttek volna.
Legalább harmincan vannak - mormolta Alyr. Jobbra előttünk, a
fák és a sziklák között.
Al Marem a terepet kémlelte.
- Mire várnak?
- Hogy egy rossz mozdulatot tegyünk.
A kahrei már nem figyelt rájuk: torokhangú párbeszédbe

178
bonyolódott a Vérfakasztókkal. Alyrék az elhangzottakból semmit, az
e tájon használatos kézjelekből csak annyit értettek, hogy félszáz
lovag és kétannyi csatlós kíséretében valamivel könnyebb lenne
kieszközölniük a szabad elvonulást.
- Aglúg szerint - közölte a Vikárius, mihelyt lélegzethez jutott -, ti
magatok idéztétek meg a szikladémont, hogy törzsére és nemzetségére
romlást hozzatok. Nuch'makok fattyának tart benneteket, akik nem
méltók rá, hogy egy igazi harcos vasat törjön velük. Utóbbinak akár
örülhettek is: a képességpróbának ezt a formáját nem emberi
csontokra méretezték.
- Tárgyalni hívtuk őket!
- Engem már meggyőztetek - sóhajtott a vörös fürtű férfi -, most az
yrcheken a sor. Aglúg halálig tartó párviadalra szólít benneteket; az a
nyomoronc, aki a sámán helyébe lépett, démonigázó szavakat és
bűverejű lándzsát ígért neki a zsigereitekért.
- Micsoda?
- Profán mágia - dünnyögte Alyr. - Hatékonysága egyenesen
arányos kiagyalója intelligenciájával, aki nem átallja mások irháját
vásárra vinni.
- Ez minden, amit mondani tudsz?
- Miegyebet mondhatnék? - A' nekromanta új fogást keresett
unikornisszarvat formázó botján. - Húzódj félre, Vikárius uram, és
fohászkodj, hogy a következő küldöttséggel több szerencsénk legyen:
ezek itt csak az időnket vesztegetik.
- Ha megölitek őket - dünnyögte a kahrei -, aligha kapunk még egy
esélyt. A hegyi törzsek korok óta viszálykodnak, de összetartják őket
a rokoni kapcsolatok; a vérbosszú akkor sem marad el, ha az áldozat
ellenségei számosabbak a barátainál. Aglúg a másik véglet: túl ismert
és népszerű ahhoz, hogy veszíthessen. Győznie kell, különben a
sajátjai vágják át a torkát, és ha elbukik is...
-...nekünk sem tesz maradásunk idefent - fejezte be AL Marem. -
Mármint ha nem akarjuk, hogy nevünket az orkok legádázabb
ellenségei közt, Orwellával és a szobordémonnal együtt emlegessék.

179
 A házigazda biccentett.
- Gyors a felfogásod. Veled született vagy az istened adománya,
voltaképp nem számít; a túléléshez sokkal többre lesz szükség.
- Az imént azt mondtad...
- Csak annyit mondtam, hiba lenne megölnötök az yrcheket. Ha
Aglúg párviadalban veszít, engednie kell a győző akaratának - a
kérdés csak az, sikerül-e megvédenetek tulajdon fajtársaitól úgy,
hogy egyetlen életet se oltsatok ki közben.
- Küzdelem halál nélkül? Nem vagyunk gladiátorok, a fenébe is!
- Tudom. Dartont szolgáljátok, az Ű dolgában koptatjátok a
vándorösvényt Anublien és a nyugati part között. - A Vikárius
egykedvűen pillantott hátra, mintha lépések helyett mérföldek
választanák el az ork pengéktől. - Kitartó és veszedelmes
anyaszomorítók vagytok, de nem szorult belétek elég önállóság.
Hármunk sorsa, a vidék és a világ jövője a tét - soha jobb alkalmat,
hogy változtassunk a szabályokon. Hadd bizonyítsa a Sötét Atya, hogy
nem tréfál, hogy mindez tényleg fontos neki!
Az utazók tekintete összevillant.
- De hisz ez...
- Istenkáromlás? - A kahrei Aglúgra sandított, aki kardját
babrálva, sárgán izzó vadállatszemekkel bámult vissza rá. - Csak
azoknak, akik kételkednek, és a legvéresebb küzdelemnél is jobban
rettegik az égiek közönyét. Idekint valódi hitre, fantáziára és
merészségre van szükség. Darton már tudja, és talán... igen, talán épp
most, az én számmal próbálja megüzenni nektek.
Al Marem az orkokat figyelte. A Vikárius érvei csak szellemét
érintették meg, a zsigerek változatlanul Alyr igazát hirdették, és
émelygéssel lázadtak döntése ellen.
- Üzenni nem elég - suttogta. - Jelre van szükségünk; egy csodára,
mely mindannyiunkat a helyes útra vezet. A nekromanta összerezzent.
- Mit beszélsz?
- Téged a kiábrándultság, engem a felelősség gyötör. Elvesztettük a

180
tisztánlátásunkat, pedig a mostani feladatnak épp ez a kulcsa:
megtalálni és a magunk javára fordítani azt, amit senki nem láthat és
használhat fel rajtunk kívül. A lényeg a hit, minden más - mutatott
körbe a próféta -, az orkok, a tó, a sziklák, a fenyves, a hegyek... még
a kheb-thuueth is csak része a próbának. Nem azért vagyunk itt, hogy
vele vagy ezekkel a kőszáli nyomoroncokkal hadakozzunk - azt kell
kipurgálnunk, ami egy sorba aláz velük.
Alyr ezúttal a kahreival nézett össze.
- Alábecsültem a cimborádat - közölte a Vikárius. Sima a nyelve,
gyors a felfogása, és a drámai érzékére sem lehet panasz: máris
fázom attól, amit párviadal ürügyén tenni készül.
A nekromanta előrelépett.
- Nem!
- Nincs más mód - ingatta fejét AL Marem. - Ha te állsz ki, annak
halál a vége, és az sem megoldás, ha bármelyikünk fékezi magát: az
orkok megérzik az ilyesmit, és éppúgy sértésnek tekintik, mint ha
fegyvertelenül vagy lekötözött kézzel verekednénk.
- És ha tévedsz? Ha Darton valami mást, valami okosabbat vár
tőlünk?
A próféta torz mosollyal kanyarította le válláról a porlepte
utazóköpenyt.
- Ha a dolog balul üt ki, rajtad a sor: Visszarángatsz vagy
megváltasz a szenvedéstől, egyre megy - a helyes utat így is, úgy is
nélkülem kell megtalálnod.
A kahrei felemelkedett ültéből.
- Mit mondjak az orkoknak?
- Hogy hamarosan kiderül, milyen fából faragták őket. - Al Marem
megszabadult zekéjétől is: átizzadt ingben és lovaglónadrágban indult
neki, fegyverövét és iszákját a nekromanta lábához hajította. Szent
pallosa megvillant, félkört metszett a levegőbe: a penge felső
harmadát tüstént elhomályosította a dér.
Aglúg feszülten hallgatta a Vikárius szavait; majd testőreire

181
mordult. A fakó irhájú fenevadak visszahúzódtak, s ugyanazt tették a
hátvédek is: hagyományuk követelhette, hogy se késdobálók, se
lövészek, ne maradjanak a küzdők közelében:
- Tartanak tőled - jegyezte meg oldalt lépve a kahrei. - Aglúg
bánja, amit a felmenőidről mondott, de aligha fogja visszavonni;
ahhoz túlságosan..:
-...pragmatikus? - Al Marem az égre pillantott. Tudta, mit
kockáztat, de csak a teste rettegett, az elméje nem: mintha a tűz,
melyet álmaiban látott, a rá váró utat is bevilágítottá volna. - Mondd
meg neki, hogy a mi világunk szabályai mások. Mondd, hogy ahonnan
én jövök, igazi harcos nem vesztegeti ostoba párviadalokra az időt.
Aki szembe akar nézni a halállal, a maga erejéből teszi - így
bizonyítja, kicsoda valójában, és trágyafaló senki az, aki tétlenkedik,
mikor rá kerül a sor!
Eltartott egy darabig, míg a házigazda orkra fordította az
elhangzottakat. A Vérfakasztó főnök csak az utolsó mondatnál rezzent
össze: elég eszes volt, hogy felismerje benne a kihívást.
- Ha vezérnek tartja magát - folytatta Airun -, az ősök jóindulatán
kívül az erejében is bíznia kell. Aki erős, bármilyen fájdalmat
elvisel, még magát is legyőzi, ha úgy hozza a szükség. - Fordított
egyet szent pallosán, markolatát két arasz mélyen vágta a parti kövek
közé, aztán a kahreire pillantott megint., - Közöld az orkkal, hogy a
harcos igazi ellensége a félelem. Ha képes legyűrni, ha megteszi, amit
én, méltóvá válik erre a névre - ha nem, napjai fogytáig csak, szolga
lehet.
- Biztos vagy benne, hogy...?
- Fordíts! - sziszegte Al Marem, de alig hallotta a hörgő-morgó
hangokat. Aglúgot figyelte,, némi vigaszt talált tanácstalanságában...
aztán egy sóhajjal kiürítette tüdejét, és mielőtt bárki
megakadályozhatta volna, teljes súlyával előre, saját pallosába dőlt.
Felhőárnyék borult a világra.
A sikoly nem a próféta, hanem az élőholt hátasok torkából tört elő:
ágaskodtak, toporzékoltak, majd szikkadt csonthalmokként roskadtak

182
össze az épület mögött. Az orkok hátráltak, Alyr Arkhon görcsösen
szorította botját, és megrebbent a Vikárius tekintete is. Olyasmit
látott, amit a többiek nem: a szobordémont, mely épp ekkor bukkant
fel a tavat keleten övező sziklatorlasz tetején.

8.
A szarkofág alacsony mennyezetű teremben, nyolcszögletű,
rajzolatoktól derengő emelvényen pihent. A sarkok a kyr anatómusok
leírta fő testtájak, a vonlak az inak, izmok és idegek hermetikai
megfelelői voltak - segítségükkel irányította a szobrot a magitor, aki
bár halottnak látszott, nagyon is élt: mindaz, ami volt, mindaz, amivé
lett, pókként gubbasztott az általa szőtt manaháló közepén..
A palota e szárnyát rowoni zsoldosok helyett toroniak vigyázták,
de sem ők, sem a Hadúr tanácsnokai nem léphettek át az összenőtt
szemöldökű férfi világát az elevenekétől elválasztó mezsgyén. Maga
a herceg sem merészkedett a küszöbön túlra - valahányszor idelent
járt, egy hieroglifákkal telivésett oszlopnak dőlve figyelt, és fakó
arccal távozott néhány perc - számára egész örökkévalóság - után. A
magitor érzékelte jelenlétét, de gondolatot sem vesztegetett rá: ahhoz
túl nehéz; utóbb túl élvezetes volt a feladata.
A kheb-thuueth, mint valami élőlény, berzenkedett az akarata ellen.
Miután a Kapu kiokádta, délnek indult ahelyett, hogy az orkokra
támadt volna: Getharrnak egy teljes órájába telt megzabolázni és
visszaterelni a helyes irányba. Már ekkor beérhette volna a
kalandozókat, a trágyatűz fényénél vívott küzdelem azonban
ráébresztette mennyit tanulhat és tökéletesedhet, ha vár a
leszámolással.
Világéletében a szellem embere volt: testét eszköznek, a létezés
kellemetlen velejárójának tekintette, és fejlesztésére sem fordított
több gondot a túléléshez szükségesnél. Vérévé vált az óvatosság;
kitért és lapult, ha útja nála erősebbekét vagy szemrevalóbbakét
keresztezte, s csak titkon mert rosszat kívánni nekik. Irtóztatta a
szépség, és taszította a hús gyönyöre - talán ezért telt olyan öröme a
szobordémon irányításában, mely a győzhetetlenség, az emberfeletti

183
tökély élményével ajándékozta meg.
A kalandozók nyomában járva fokozatosan szabadult meg
gátlásaitól. Ölt, mert erre rendeltetett, és mert tiszta, már-már éteri
gyönyört talált benne; a két entitás, az ember és a monstrum idővel
eggyé, hatékonyan és mohón pusztító eszközzé vált. A magitor - a
valódi magitor, aki Rowonban aludta a bálványmesterek éber álmát -
vágyak és gyengék csíráit fedezte fel viselkedésében: küzdelmei
során már nem a leggazdaságosabb, hanem a leglátványosabb
megoldásokat kereste, lubickolt a félelem és a gyűlölet hullámaiban,
s mert tudta, hogy ideje véges; arra törekedett, hogy jelet hagyjon
maga után - jelet, melyet csak fajok és népek lelkébe sütve, vér és
szenvedés árán tehet maradandóvá az ember.
Sosem pihent, gondolatai azonban távolivá, már-már idegenné
váltak olykor. Időbe telt, míg tudatára ébredt a harmadik fél
jelenlétének - az a valami apró homokszem volt csupán, de
megszédítette a kristályos mélységeiben rejlő távlatokkal. Rádöbbent,
hogy a kheb-thuueth, mint Amhe Ramun összes alkotása, magában
hordoz valamit az amund bajkeverő igazi valójából, és belátta, hogy
a bálványmester helyébe lépve maga is az isteni tudat részévé vált.
A felismerés rémület helyett elragadtatással töltötte el. Eddig csak
különleges volt, most végérvényesen és visszavonhatatlanul egyedi
lett - hányan mondhatják el magukról ugyanezt a Birodalom vagy akár
a kontinens lakói közül? Kincsként őrizte az ibarai homokszemet, s
valahányszor eltávolodott, Amhe Ramun trónusán pihent meg; valami
azt súgta neki, a holdkék ragyogásban a halhatatlanság
misztériumához is közelebb juthat.
A vadászat harmadik napján, ork fegyvereseket követve jutott a
tóig, ahol - tán az égiek- akarták így prédáira bukkant. Látnia sem
kellett a két kalandozót, hogy mindent megértsen: az aurájukban
beállott változások híven tanúskodtak szándékaikról. Mire a
sziklatorlasz tetejére ért, a hamis próféta már bevégezte útját:
pengétől átjárt testtel, elködösülő szemmel döglődött a part távoli
szögletében. Társai, sőt, a vadak is ' köré gyűltek - a magitor azt
remélte, sosem látott szertartás tanúja lehet, a parányok azonban
tüstént szétrebbentek, ahogy megpillantották. Az utóvéd tá-madásba

184
lendült, a többiek, mintha összebeszéltek volna, a déli kaptatón álló
hodály felé igyekeztek az elesett kalandozóval.
Getharr ugrott, nyilak meg-megújuló záporában, combig vízbe
merülve törtetett az orkok felé, s már-már lecsapott rájuk, mikor
megérezte a változást. Lassú volt, akár a folyamat, míg a friss kötést
vér áztatja el: a valóság pórusain át energia áramlott a földre, hogy
sötét glóriával övezze az aurát, melyben a magitor (nem kis
megdöbbenésére) a hamis prófétáéra ismert.
Élsz! - rikoltotta némán, s meg sem lepődött, hogy örömét leli a
fordulatban. Élsz, hogy küzdhess, szenvedhess... és engem
gazdagíthass végső bukásod kínjaival!
Balja acélhegyeket söpört félre, ahogy szárazra lábolt, jobb ökle
két ork koponyát zúzott szét. Combján és ágyékán pengék szikráztak,
homlokán szekerce vásott el, ádáz mosolyát azonban sem ez, sem a
parányok dühe nem törölhette lé.
Urallak benneteket, gondolta, miközben az épület felé iramodott.
Rowonban heverő testét remegés rázta, ujjai megfeszültek az amund
írásképek ezredéves barázdáiban. Uralom a múltat, uralom a jelent,
és mert úgy akarom, enyém lesz a jövőtök is!

9.
A penge a bordák alatt hatolt Airun Al Marem testébe, és
hogy tudd; milyen érzés
végeláthatatlan zuhanásának minden pillanatát a kín éles fényébe
vonta. E ragyogás csak a célnál, az időtlenség fekete vizeiben
enyészett el: a hangok elhaltak; a fények kihunytak, a világra szakadt
homályban csak a nyugalom létezett, mely fokozatosan adta át helyét a
Semmi hidegének.
De átadta-e valóban?
A próféta; aki alig várta, hogy porhüvelyével együtt fizikai léte
nyomasztó emlékeitől is megszabaduljon; égzengésre eszmélt. Lába
alatt szilárd talajt, körös-körül végtélen távlatokat érzett. Új közege

185
hasonló volt ahhoz, melybe a nekromanta nyomán merészkedett, ám itt
nem lobogtak tüzek: a rőt derengés külső forrásból eredt, s csak
pillanatokra tette láthatóvá a félkörben ágáló csúcsokat.
Al Marem álmaiban gyakran járt ura síkján, ismerte a Döntések
Hegyének minden stációját, most mégis elbizonytalanodott kissé.
Dartoné alkonyi birodalom volt, Alyr a két világ mezsgyéjére boruló
majdneméjben kereste a feloldozást - de mit kezdjen az ember ezzel
az ürességgel, a lehetetlen szögbe hajló ormokkal; a szeszélyesen
örvénylő széllel és a félelemmel, mely lassan erősödik fájdalomtól
dermedt zsigereiben?
Dideregve tekintett fel, és mozdulatlanná dermedt, mikor holdak
helyett roppant szemeket pillantott meg az égen. A szél erősödött...
bár talán nem is szél; hanem hang volt, a kacaj, mely zarándokokat
vezérel, lelkeket kalauzol az éj zsigerein át. A környező szirtek
megmoccantak; Al Maremmel nagyot rándult a talaj, ő mégis talpon
maradt: sápadtan és borzongva, de emelt fővel állt Darton tenyerén.
- A harmadik alkalom - zendült a hang, melyhez hasonlót az élők
világában csak vihar idején hallani. És az első eset, hogy a magad
jószántából kerestél fel.
Airun Al Marem térdre hullott. Képtelen volt a magasban izzó
szemekbe nézni, torkában összetorlódtak a szavak.
Bajra hívtad a végső ellenséget - folytatta Darton, oromnyi ujjaival
védve prófétáját hatalma szelétől: Véredet ontottad azért, amiben
hiszel, a legtöbbet ajánlottad, amit halandóként adhatsz... de korai
lenne még elfogadnom ezt az áldozatot.
Villám lobbant a magasban. Al Marem arca elé kapta jobbját,
megtántorodott, zuhant - és mire lélegzethez jutott, azon kapta magát,
hogy egy ébenszín páncélos, ébenszín maszkos alak karjai közt hever.
Mellében fájdalom lüktetett, de nem ez, hanem a szárnysuhogás
borzongatta meg: jókora varjú érkezett odafentről, és magabiztos
pimaszsággal telepedett a páncélos óriás vállára:
- Közel jársz - zendült a maszk alól, mely időtlen szépségű
férfiarcot formázott, s Airun bámuló szeme láttára változott talányos
mosolyú női ábrázattá. - Közelebb, mint bármikor, de el ne bízd

186
magad: a tökéletes megoldás, akár a tökéletes biztonság, puszta
illúzió.
A maszk elmozdult; az üres páncéldarabok megroskadtak a próféta
súlya alatt: AL Marem a földre zuhant, és kábán tekintett fel a
homályban keringő varjúra.
- Élni fogsz - közölte a madár. - Élni, hogy igazságomat hirdesd, és
hogy utat nyiss a választottak előtt, mire Larion ismét hatalmat kap
világod egeiben. Tűz és vas lesz a fegyvered, és mert úgy akarom,
tűzben növekszenek seregeid is: sem hegy, sem folyó, sem fal, sem
bálvány nem állhat ellen nekik.
- Seregek? - lehelte Al Marem. - Tűz...?
Az eget varjúszárnyak sötétítették el, a jeges homályban holdakként
derengtek a roppant szemek.
- Menj - parancsolta Darton. - Eredj és emlékezz: az igazak útja
vízen, légen és tűzön át vezet!
Airun szólni próbált, de nem volt ereje hozzá: A fájdalom
visszatért: acélként döfött a mellkasába, ahogy átbukott a síkok
szakadékán, és rőt fénybe vonta a számára rendelt valóság díszleteit:
a rázkódó falakat, a hízó-fogyó árnyakat; a magasban derengő
aggodalmas arcokat.
- Lélegzik - suttogta a nekromanta, akit Airun a kín ködén át a
szokásosnál is sápadtabbnak látott. - Magához tér!
Al Marem félrenyelte az első korty levegőt, mely rekedt
hördüléssel robbant ki sajgó tüdejéből. A döfés helyén viszkető
ürességet érzett, de mikor baljával a sebet próbálta kitapintani, az
alvadt vértől kémény vászon alatt csak egy hosszú forradást talált.
- A párját a hátadon keresd - somolygott Alyr. Darton ismét kegyes
volt hozzád; tőlem az ülepedre is szemeket kaptál volna, te makacs
bolond!
- Meddig...
- Hogy meddig feküdtél kiterítve? - Társa a régi, a fanyar és
kiállhatatlan félelf volt megint. - Elég soká ahhoz, hogy elmulaszd a

187
javát: a kheb-thuueth a mutatvány csúcspontján érkezett, - és kis híján
valamennyiünket utánad küldött. A Vérfakasztók kétharmada elesett, a
túlélők a Vikárius tanyájáig szorultak vissza - ilyen helyzetben sem a
magaslatot, sem a házat nem tarthattuk volna soká, úgyhogy a költözés
mellett döntöttünk.
A kahrei biccentett.
- Nem ez az első eset, hogy szedelőzködnöm kell, de sosem
indultam gyorsabban, annyi szent: az utolsó ork érkezésétől a pányvák
eloldásáig alig pár minutum telt el.
A próféta értetlenül bámult rájuk. Sem az elhangzottakat, sem a
fokozódó robajt nem tudta mire vélni.
- Az állványzatot meg a csúszkát magam ácsoltam folytatta a
házigazda -, és hetente ellenőrzöm, ahogy az ősök törvénye
megköveteli. Pányvák híján az építmény leszánkázik a lejtőn, és
bárkaként szolgál tovább: a mólón túl olyan hirtelen mélyül a víz,
hogy mire a lendület elfogy, az üldözők miatt sem kell aggódnom
többé. - Ingujjába törölte verítékes homlokát. - Az yrchek ilyen
helyzetben rendszerint a halált választják, Aglúgék azonban másképp
döntöttek: ami a parton történt, túl sok volt nekik. - Félrebillentett
fejjel hallgatózott, tekintete összevillant a nekromantáéval. - A
kormányhoz, Arkhon mester! A sodrás erősödik, és nincsenek messze
a zúgók sem; mostantól nem csak a higgadtságodra, a varázsos
szemeidre is szükség lehet.
Al Marem felkönyökölt. Beleszédült a hirtelen mozdulatba.
- Sodrás? Zúgók? Elárulnátok végre, hol a fenében vagyunk?
- A hegyek gyomrában - sóhajtott Alyr, miközben feltápászkodott. -
Miután a Vikárius kiokosította őket, az orkok úgy eveztek, mint az
eszementek: két óra alatt átszeltük a tavat, és elértük a barlangokat az
innenső oldalon. A kheb-thuueth csak úgy követhet, ha kopoltyút vagy
szárnyakat növeszt, de...
- De?
- Nem sikerült horgonyt vetnünk a kavernában, ahol házigazdánk a
teleket tölti. Készültünk rá, de elmulasztottuk a megfelelő pillanatot,

188
és ezért, mint rendesen, téged terhel a felelősség.
- Engem? Hisz halott voltam, te...
- Amint kihúztuk a pengét, a seb összezárult, és mire a kavernába
értünk, szabályosan vert a szíved is közölte a félelf. - Titkolnunk
kellett volna, de nem tehettük: az orkok megnyeréséhez magát a
játszmát kellett elveszítenünk.
- Aglúgék - vette át a szót a kahrei - tüstént megtértek. Darton
olyan mély benyomást gyakorolt rájuk; hogy kinyilvánították: mától
csak neki... azaz nektek szolgálnak.
- Már ez is baj?
- A baj az - dünnyögte a nekromanta -, hogy míg visszatérésed
csodájában gyönyörködtek, csak zsolozsmázni voltak hajlandók. Mire
észhez térítettük őket, lesodródtunk a Vikárius térképéről, és
belekerültünk egy áramlatba, mely azóta is a barlangrendszer mélye
felé húz: A sodrás erős; a hely egyre szűkebb lesz, és függőleges
kürtőkből sincs hiány; ha Darton így vigyáz ránk, közelebbi
ismeretségbe kerülünk a hegyek gyökereivel, mint bármelyikünk
szeretné.
Al Marem fogcsikorgatva tápászkodott fel. Stigmái sajogtak, ahogy
teleszívta tüdejét, képébe vízport vágott a szél. Tekintete
körbevillant: tört üveg, tört cserép, és vér mindenütt, a lámpások
fényében máj sárgán dereng az alagút eliramló sziklafala.
- Aglúg!
Az ork, mintha a semmiből nőtt volna ki, tüstént mellette termett.
Nyugtalanító látványt nyújtott: a "viadalban" elszenvedett kudarc
csak vezéri címétől fosztotta meg, agyarait, pengéit és vad elszánását
meghagyta néki.
- Aglúg - ismételte a próféta. - Mostantól csak a szukáid és a
kölykeid szólítanak így: rendünkben Constadio, azaz Rendíthetetlen
lesz a neved. A jobbomon állsz majd, és tovább parancsolsz a
tieidnek: ez Darton akarata. Kapsz új göncöt, zsoldot és tisztességes
fegyvereket, de itt és most elég a bohóckodásból: ha kérdezlek, a
közös nyelven felelsz, mert ha nem, a tulajdon beleidre lógatlak fel,

189
és hogy ne unatkozz, melléd aggatom az istenverte rokonságodat is,
világos?
- Mgen, atya.
- Ismered a barlangokat? Ki tudsz vezetni bennünket innét?
Az Aglúgból Constadióvá lett fenevad megütközve pillantott rá.
- Atya istene hatalmas: Akarata törvény, szava élet és halál -
hogyhogy nem parancsol kőnek és víznek is?
- Jól fontold meg, mit felelsz - szólt ervül a nekromanta, aki a
hátsó falnál, két ork oldalán gyürkőzött a kormányrúddal. - A
következő kérdése az lesz, miért menekülünk a démon elől ahelyett,
hogy eltipornánk és ha erre is rossz választ kap, menthetetlenül
ellenünk fordul: túl következetes ahhoz, hogy az ösztönök helyett a
hitére hagyatkozzék.
Al Marem nyugalomra intette, és az ork sárga szemeibe nézett
megint.
- Darton harcosoknak való úr, Constadio. Nem formálja át a
köveket, nem szab új irányt a vizeknek, de megóv a rossz haláltól...
és ha kijutunk innét, ha legyőzzük a démont, kegyelmét
valamennyiőtökre kiterjeszti. Magotok erős lesz, tetteitek emléke
örökkön fennmarad. Erre gondolj, mielőtt válaszolnál: szolgálod-e
hittel és fegyverrel az én istenemet, hogy általa holtodban is
diadalmas lehess?
A fenevadat meghökkentette az őszinteség; időbe telt, míg magára
talált.
- Senki nem ismer összes út, atya: Aki bejár, döglik, megvész és
másképp is karrg: erdőn gyökeret rág, szőrt és fogat hullat, híg vérű
gaugot fial. Amit ork tud, énekmondó és sámán beszél: sötétség
folyása halál folyása, Öregvíztől, hová tart, se vándor, se harcos meg
nem tér soha:
- Hegyvidéki legenda - magyarázta a Vikárius. - Egy azok közül,
melyeket ötödkori kristályok suttogása is megerősít. Az Öregvízben
egyesek az elveszett crantai erődrendszer ciszternáját, mások
krátertavat, megint mások a Nagyok által feledésre ítélt fajok

190
temetőjét látják - igaz vagy sem, csak a felfedezői dönthetnék el.
Te magad nem kerested?
- A tíz év előtti télen próbálkoztam utoljára. Akkortájt valamivel
könnyebb és sokkal lelkesebb voltam: próbafúrásokat végeztem a
külső kavernákban, próbáltam végigjárni és feltérképezni a vízmentes
alagutakat: A folyón leereszkedni házastul könnyelműség, sajkán kész
istenkísértés lett volna - akkor is, azután is beértem hozzáférhetőbb
leletekkel.
Al Marem már nem figyelt rá: az orkokat bámulta. Az Aglúggal
érkezett harcosok közül hatan vesződtek az evező- és
kormánylapátokkal, a sebesültek némán hevertek a fal tövében,
eszméletüket azonban nem vesztették el: szemükben sárga fény
lobogott, fogásuk egy pillanatra sem lazult fegyverük markolatán.
Kemény fickók, tűnődött a próféta. Ha ezt megússzuk, tán sikerül
még néhányat megnyerni közülük. Pár tucat ork nem a világ, de
azért...
- Sziklák! - kiáltotta Alyr. - Sziklák előttünk!
A Vikárius tanyája lustán fordult, végighorzsolta a falat a bal
oldalon, és törmeléket hullatva, minden eresztékében recsegve
bukdácsolt tovább. Al Marem már-már fellélegzett, mikor balja felől
megtántorodtak, egymásnak zuhantak a koszlott irhájú evezősök: a
lapok rudastól forgácsolódtak szét a kanyaron túli
sztalagmitagyarakon. Valami reccsent, a tetőt jégesőként verte a
törmelék, s ahogy a nekromanta újabb fordulót vezényelt, hallhatóvá
vált az eddig csak sejthető robaj: a mélybe zúduló víz dübörgése.
Vigyázat! A szűkülő völgyfalak közt sodródó ház megbillent, mikor
egy sziklatű, mint roppant penge, padlástól pincéig végighasította. A
lámpások kihunytak, a középütt guggoló sárkány torkából gőzsugár
süvöltött elő - a kahreit is, a prófétát is megperzseli, ha
AglúgConstadio idejekorán a földre nem rántja őket. A
kormányszerkezet megsérülhetett, mert Alyr hiába küszködött vele: a
hodály forogva, lapátcsonkjaival kaszálva hányódott a hullámokon.
- Kapaszkodjatok!

191
 A romos híd - ha az volt - az utolsó kanyar után magasodott
fölébük. Majd' harminc lábnyira nyúlt a mederbe, pilonjain
ezüstfekete legyezőkké porlott a rohanó víz. A "bárkát" egy
keresztgerenda fékezte meg: csikorogva tört utat a homlokzaton át,
rögzítetlen tárgyak, szerszámok és bútorok törmelékét zúdította a
jövevényekre... a Vikárius azonban így is elvergődött a fújtató
melletti emeltyűkig, hogy a sárkány gyomrában rekedt gőznek új
irányt szabjon. Az eresz alatti vetőcsövekből csáklyák vágódtak a
kőbe, a dobokról sziszegve tekeredtek le az acélpányvák, s ahogy
meg-feszültek, egy végső rándulással megállapodott az épület is: a
torlaszra nehezedve, gyászosan nyögve dacolt az áradattal, mely -
alig nyíllövésnyire onnét visszhangtalan mélységbe bukott alá.
- Horgonyon állunk - zihálta a kahrei, térdre roskadva társai
mellett. - Ezt nevezi a magatokfajta isteni kegyelemnek, nemde?
- Tévedés - közölte Al Marem egy olyan ember hangján, aki kezd
belefáradni ura tréfáiba. Alyrra sandított, aki komoran intett oda neki
a kormányrúd mögül; hamuszín haján, ezüstfakó szemöldökén
tajtékcseppek ültek. - Ennek a világon mindenütt... disznó szerencse a
neve.

10.
A tutajt- négy sebtében legallyazott fenyőtörzset - bogok helyett
durva csapolás tartotta össze. Getharr, bár csak lélekben volt jelen,
elégedetten szemlélte művét, a szobordémontól azonban egy
hunyorításra sem futotta: gondolatban messze járt már: térdig vízben
állva, roppant kezeit ökölbe szorítva bámulta a túlparti
barlangnyílásokat.
A magitor vele figyelt, és a kalandozók távozta óta másodszor
lobbant benne emésztő indulat. Ami történt, váratlan, vérlázító és
fájdalmas volt. Fájdalmas, akár egy arculcsapás, kínzó, mint a téli
fogfájás, amit Shulur legkiválóbb patikaszerei sem enyhítenek - és
könyörtelen, mert a diadal küszöbén szembesítette önnön
sebezhetőségével.
Nyolc orkot ölt meg, mire a ház közelébe, a déli kaptató alj ára ért.

192
A túlélőknek, akik a tavat vagy a fenyvest választották, jelenleg nem
kellett tartaniuk tőle: a kalandozók vérére szomjazott. Emberfeletti
lendülettel iramodott meg, és nem járt már messze a céltól, mikor...
A robajt sebes-erőszakos rezgések sorozataként érzékelte, a
dübörgés úgy hatott rá, mint hús-vér lényekre a földindulás.
Meglapult, körülkémlelt - és későn eszmélt ahhoz, hogy elkerülje a
kőlavinát, mely az üldözöttek menedékével együtt zúdult felé a lankás
partoldalon. Tucatjával érték a csapások, de egyik sem volt olyan
kemény, mint a legutolsó, melyet egy zömök tartócölöp mért rá: ez
billentette ki az egyensúlyából, és harminc lábnyival lejjebb, a
lösztől és forgácstól zavaros vízbe taszította.
Vesztét érezte, de nem zúzódott szét, és nem riadt fel éber álmából
az összenőtt szemöldökű magitor sem: Mellében magmafolyamként
áradt szét a düh, utat talált a feketeségen túli kékségbe, ahol Amhe
Ramun lakozott, és kétszeres erőfeszítésre sarkalta a sekélyesben
heverő óriást. Némán ordító szájjal bukkant a felszínre, kaszáló
mozdulatai nyomán gyémántfényű cseppek szállongtak: a hadurat, sőt,
magát a császárt is szétszaggatta volna, ha valami csoda folytán azok
kerülnek elé.
Átkozottak!
Ahogy fordult, valami elsuhant felette, és világnagy robajjal ért
vizet a háta mögött. A bogárforma hodály volt az: gerenda-lábai
nélkül inkább bárkára emlékeztetett, és hogy megaláztatását teljessé
tegye, a parti kövekig taszította frissen támadt hullám-karjaival.
Getharr tombolt. Követni próbálta a távolodó alkotmányt... és az
utolsó pillanatban, egy víz alatti szakadék peremén parancsolt
megálljt a kolosszusnak. Még pár lépés, és örökre eltűnik a mélyben,
még egy hiba, és pályafutása legfontosabb küldetésében vall kudarcot
- ezt a szívességet sem rosszakaróinak, sem a menekülőknek nem
teheti meg.
A Rowonban heverő magitor homlokán, ujjnyira az összenőtt
szemöldök felett ráncok mélyültek el. A holdkék ragyogásból merített
nyugalmat, ahogy partra lábolt, majd - alapos ember lévén - saját
urához, a Háromfejűhöz fohászkodott találékonyságért és kitartásért.

193
Mire végzett, nem csak önuralma tért vissza: a kheb-thuueth szinte
magától mozdult, végzett a fövenyen halódó orkokkal, aztán
felkerekedett, hogy a közeli fenyvesben alkalmas faanyag után nézzen.
Ki vagy?
A fényesség szolgája.
Mi vagy?
A császár ökle; a mágia pörölye, az ősök büszkesége... az utak
megnyitója, holtak és elevenek ura, a hívó szó a homokba fúlt
hantok alatt. Vagyok, ami vagyok, ami voltam és egy nap lehetek
még: egy a Husaonháromból, a fogazott pengék, a képek és az igék
mestere; Ammuni Ramu Menat-Kem Hefer, kinek vizét ittad, ki
vizedet issza, és kékjével festi meg halandó húsodat!
Alig emlékezett az elhalványulásra, s most, hogy a tutaj vízre
került, a kacaj emléke sem gyötörte többé. Bosszúvágy és
türelmetlenség gyürkőzött benne, ahogy elhevert a gyantától szagló
fatörzseken. Karjai aláereszkedtek és munkához láttak: eleven
evezőpárként, minden vitorlánál sebesebben röpítették a túlpart, a
prédáit rejtő barlangrendszer felé.

11.
Egy órába telt, míg az ablakokon és a padlás lajtorjáin át
feljutottak a tetőre, és újabb kettő kellett, hogy elérjék a hidat, mely
obszidiánná kövült bálnagerincként komorlott fáklyáik fényében.
A Vikárius otthonából kimenekített felszerelést megosztották
egymás közt - az épen maradottak kétszeres terhet cipeltek, és
ügyelniük kellett a sebesültekre is, akik közül csak a legöregebb,
bizonyos Garrsk maradt hátra, hogy emelt fővel várja be az
elkerülhetetlent.
- Bátor anyaszomorító - mormolta Airun AL Marem. - Vajon lesz
ereje befejezni, amit elkezdett?
A jobb part hídfőjétől, ahol megpihentek, csak a tető egy szöglete
és a kémény csonkja látszott - úgy becsülték, a víz felett sem marad

194
sokkal több a házból, mire a kheeb-thuueth megérkezik. A nekromanta
az első óra vége óta érzékelte közeledtét, és ezúttal nem titkolta el -
bármit érzett az amundok és csinálmányaik iránt, ezt a csinálmányt
halálosan komolyan vette. A Vikáriust nem az ellenfél, inkább
gyűjteménye sorsa aggasztotta - annyit zsúfolt hátizsákjába a
változatos méretű és formájú szilánkokból, hogy szerszámkamra-
öltözéke híján is kész vaskereskedésnek látszott.
- Az yrchnek nem volt választása - sóhajtott; s fáklyáját
megemelve a legközelebbi oldaljárat felé indult. - Ebben hasonlít
ránk és a bálványra, ha nem tévedek: egy körben mozgunk, a végzet
muzsikájára táncolunk valamennyien. - Hátrapillantott a válla felett. -
Kívánjunk szerencsét a vén emberevőnek, és reménykedjünk, hogy
különb utóvéd lesz annál, amilyen hajós- kapitány én voltam!
- Tűrhető hajóskapitány voltál, ha épp tudni akarod.
- Alyr ráunt a tapogatózásra, és sárgás fényt lobbantott a járatban
unikornisszarvat formázó botjával. - Ami pedig az elképzelésedét
illeti:..
A kahrei a tető és a hídkorlát közt himbálózva vázolta fel tervét,
mely első hallásra éppoly valószínűtlennek rémlett, mint minden
egyéb, amit az elmúlt húsz évben alkotott és művelt. Al Marem úgy
sejtette, felelősnek érzi magát a történtekért - igaz, ami igaz, ő sem
efféle folytatást képzelt el, mikor a környéken portyázó orkokat
tanácskozásra hívta.
- A terv jó - szögezte le, ahogy az élre vágott. Aglúg-Constadio és
két cimborája (még nem volt érkezése nevet adni nekik) árnyként
csörtetett a nyomában. - Van olyan jó, mint az a másik, amivel mi
álltunk elő, és ha Darton kegyes lesz hozzánk...
- Erre inkább nem számítanék - dünnyögte a Vikárius: Megrántotta
málhája szíját, hogy erőt merítsen a tudásból, mellyel a Nagyok
utódai ruházták fel. - A Legfőbb Mozgató csak a tényeket tiszteli,
azok pedig minket igazolnak: Ahol híd van, élet volt valaha...
következésképp kiútnak is lennie kell.
- És ha híd holt lélek csinál? - mormolta a legközelebbi ork. -
Rohadmány, ki régóta kóbor, vér isz, és Öregvízhez térni meg?

195
 A próféta homlokát törölgetve bámult rá; remélte, a sors hasonló
nagyvonalúsággal oldja meg többi gondjukat is.
- Neked Hallgass tesz a neved - közölte a fenevaddal, aztán
végighordozta pillantását a nyomában érkezőkön. - Akarja folytatni
valaki? A Vészmadár, a Tulok és a Seggfej még gazdát keres.
Az orkok szemében mohó tűz lobbant: csakhamar mind odagyűltek,
és ha a kahrei közbe nem lép, ölre is ménnek a prófétától nyert
bűvszavakért.
- Emelj fel! - esdekelt a torokhangú kórus. - Adj lelket és nevet a
harchoz, atya!
Al Marem üvölteni akart, de fegyelmezte magát. Az az elméncség
járt az eszében, hogy minden kalandozó - legyen bár próféta vagy
renegát - a társaságáról ismerszik meg.
- Állatok - dünnyögte, de ahogy elfordult, hogy ne kelljen látnia
üdvözült vigyorukat, hatalmába kerítette a bizonytalanság. Nem a
jellemzés találó voltában kételkedett - inkább abban, tényleg így
gondolja-e.

12.
Az oldaljáratot maguk mögött hagyva függélyes falú vájatokon, se
vége, se hossza lépcsősorokon, visszhangos hombárokon át folytatták
útjukat. A kőből itt-ott előmeredő alakzatok lehettek természetes
képződmények, de akár szerencsétlenül járt Égi Hajók bordái is - a
Vikárius mindenesetre óvatos tisztelettel közelített hozzájuk, s ha
teheti, minden egyes repedésükről feljegyzést készít a melléhez
erősített tábláskönyvbe.
- Tudjátok-e - suttogta -, hogy e barlangok felfedezése bármely
civilizált államban hányattatásaim végét jelentené? Titokszagot érzek
a levegőben, barátaim, tömény titokszagot; emberöltőkön át
emlegetnék a nevünket, ha csak néhányat a világ elé tárnánk!
- Mit törődsz te a világgal? Odafent azt mondtad, se a kínjaihoz, se
az örömeihez nincs közöd.

196
 - Túloztam - ismerte be a kahrei, és térdre hullott valamiféle
küszöb előtt, hogy szemügyre vegye elhalványult véseteit. - Hiszek az
értelemben és a küldetésben, melyet a kozmosz szánt neki; hiszem,
hogy az élet, még a legkevésbé értékes élet is magasztos célt
szolgál... és gyötör a bizonyosság, hogy sosem bukkanok többé
hasonló kincsek nyomára, ha mindez mutatott körbe tétován - miattam
pusztul el.
Alyr a fejét rázta.
- Nem miattad; hanem Toron és a Fekete Hadurak miatt. Ők
uszították ránk a sivatag démonát; ők kezdtek háborút a hegyvidék
törzseivel - voltaképp az otthonodban esett kárt is nekik köszönheted.
- Kedves, hogy emlékeztetsz: Leverem rajtuk, ne félj, ha Gi-Elron
megőriz, és módot ad rá.
- Kezdhetnéd a bosszúdat azzal, hogy velünk tartasz.
- Mi mást tehetnék? A hegyek zsigerein át ez az egy út vezet.
- Úgy érti, a nagyvilágba - szólt közbe Al Marem. Vikárius Darton
rendjében is lehetsz, és addig se unatkoznál, míg tanítványokat
kerítünk neked: az ork testőrségnek tolmácsra is, vezetőre is nagy
szüksége lesz.
- Azt akarod; hogy az yrchek kapitánya legyek?
- Csak ideiglenesen - magyarázta a próféta. - Dovorban kanonokot,
utóbb, ha Darton segedelmével visszavesszük Rowont, metropolitát
csinálok belőled - a Vaskezűt, akit oly gyakran emlegetünk; inkább a
világi rangok foglalkoztatják.
A kahrei homlokán elmélyültek a töprengés véste ráncok.
- Nem megy - mondta végül. - A kapitányi rang Aglúgnak való, és
ki is jár neki azok után, amit az életével műveltetek. Főnökként
minden esélye megvolt, hogy tíz-tizenkét nősténye, száz-egynéhány
kölyke, hosszú élete és dicső halála legyen. Darton szolgálatában
ebből csak a dicső halál marad... már ha az a vörös góliát el nem
tiporja előbb. - Gyors pillantást vetett a mellettük trappoló orkokra,
és halkabban folytatta: - Ha tévedek, ha rosszul sáfárkodtam az ősök
adományával, voltaképp máris halottak vagyunk: bár a hosszabb és

197
rögösebb utat választottuk, előbb-utóbb csatlakoznunk kell a
többiekhez az Öregvíz mélyén..
Al Marem a nekromantára sandított, aki mosolytalanul bámult
vissza rá.
- Semmi gond - mormolta. - Sok barátunk van a holtak között.
A kahrei próbálta eldönteni, komolyan beszél-e, aztán vállat vont,
és megszaporázta lépteit. Jakhúlra, a sebesült yrchre gondolt, aki
halálát várta a pusztulásra ítélt házban, az emeltyűk és a rongyokba
burkolt fémhengerek mellett - rá és a többiekre, akik belé vetették
bizalmukat, akikért a Legfőbb Mozgatónak tartozik számadással.
- Gyerünk hát - sóhajtotta. - Kijáratot vagy menedéket kell
találnunk, mire eggyel többen lesznek odalent.

13.
Jakhúl sebei súlyosak voltak, de csak a menekülés esélyétől
fosztották meg, a józan eszétől nem.
Tudta, mire vállalkozott, és a küzdelem végkimenetelével
kapcsolatban sem táplált illúziókat: az eleven szobor törzse
legjobbjait gyilkolta le a tóparti ütközetben. Ő maga törött lábbal,
kimarjult vállal és vérző fejjel hevert a sekélyesben, ahová az
elsőcsapás röpítette: nem bírt, vagy nem mert mozdulni, pedig az
ottani jó halál volt az itteni pedig épp hogy elfogadhatónak ígérkezett
- olyasvalaminek, ami megszabadítja a szégyen és a sorvadás
kínjaitól.
Oldalra nyúlt a bőrdarabért, mellyel kardját tisztogatta. Nem érzett
kísértést, hogy szemügyre vegye képét a penge homályos tükrében -
ahhoz túl jól tudta, milyen látvány fogadná. Még férfipróbája előtt
hallotta, és mindörökre emlékezetébe véste egy rég elkapart sámán
szavait: "A rőzsetűz messzire látszik, de hamarabb lohad le a szarból
rakottnál: erre gondolj, ha magaddal együtt másokon is könnyíteni
akarsz!" Nem volt túl szép, nem volt túl bölcs, de életelvnek
megfelelt; a vén ork mosolygott, ahogy visszagondolt rá, és a
fájdalommal dacolva új fogást keresett fegyvere markolatán.

198
 A vörös képű, riasztó szagú fickó - az, akit övéi a Fegyverek
Gyógyítójának neveztek - elmagyarázta, mit kell tennie, de nem szabta
meg, mikor és hogyan tegye. Jakhúl örült, hogy így alakult: a
reménytelen küzdelmet is jobban kedvelte a cselvetésnél. Időbe telt,
mire megszabadult a fémzsinegektől, melyek laza hurkot formáltak
épen maradt bal csuklóján - vigyázott, hogy egyet se feszítsen meg,
ahogy talpra állt, és övén kétszer átfűzve a derekára rögzítette őket.
Remek öv volt, meg kell hagyni: húsz éve szerezte egy lerongyolódott
csupaszféregtől, aki a gebéjén, a málhazsákján és az életén kívül csak
ezt adhatta neki. Jakhúl, aki akkoriban sem tartozott már az ifjoncok
közé, meghagyta az utóbbit, és némi töprengés után lemondott az
előző kettőről is - nem könyörületességből persze, hanem mert tudta,
hogy az életrevaló és a halott ork között olykor épp az önmérséklet
tesz különbséget: a csupaszféreg különös fajta, de egy derékszíjért a
legbolondabb sem tér vissza a hegyek közé. A kereskedők és
zarándokok csak maguknak köszönhették, ha durván bánt velük:
törzsének más hímjeihez hasonlóan nem szenvedhette, ha útonállónak
nézik. Harcos volt, akit (főként a kemény telek múltával)
megalkuvásokra kényszerített az élet. Portyázott, hogy falhasson,
utóbb hogy etethesse a három gaugot, akiket csatában elhalt bátyja
özvegyével együtt örökölt meg. Nem volt nagy szerelem, nem volt
hősköltemény, de az élete volt, harccal és dallal, fájdalommal,
örömmel és lemondással teli. A harcosé, aki a törzsi csetepatékban
jobbja két ujját, agyarait, négy bordáját, legvégül bal szemét áldozta,
s most, hogy mást már nem adhatott, utolsó leheletét kínálta övéinek:
Képzeletben követte a menekülők útját lépcsőkön és alagutakon,
síkos sziklaperemeken és visszhangos kavernákon át. Elég gyorsan
haladnak vajon? Lesz módjuk kihasználni a tőle kapott esélyt?
Óvatosan közelített az épület hátsó falán tátongó réshez.
Ellenőrizte a rézkarikákig futó zsinegek feszességét (a Fegyverek
Gyógyítójának magyarázatából csak annyira emlékezett, hogy
előbbiek tartják féken a pusztítás szellemeit) aztán az omladékra
zökkent, és úgy bámult a rohanó vízre, mintha először és nem utoljára
látna ilyesmit életében. A hely, az idő, még a levegő íze is olyan volt,
amilyennek álmaiban elképzelte - a Sötét Atya, akiről Aglúg
legyőzője, a fekete arcbundás próféta mesélt, rátekintett az ég

199
magasából, és a vén ork, hogy szégyenbe ne maradjon, fegyvert tartó
karjával, megmaradt agyarait kivillantva tisztelgett neki.
Az ősöktől örökölt haláldalnak csak a harmadáig jutott, mikor
túlnan, a folyó kanyarulatában megjelent a tutaj. Fenyőgyanta, márga
és vér szagát árasztotta Jakhúlnak látnia sem kellett, hogy tudja, ki és
mi célból közeledik vele. Felugrott, ereje maradékával kihívást
vonított a szélbe, azután, ahogy a tutaj a megrokkant tornácnak ütődött
odakint, elkiáltotta az új ura nevét. Az első és egyetlen istenét, akitől
hosszú élete során segítséget remélt, akit a magafajta csak halálában
ismerhet meg, s aki - ha prófétájának hinni lehet - irgalommal tölti be
az űrt az yrch lélek helyén.
- Dahhr-toon!
A penge megvillant és lecsapott, szikrát vetett a kheb-thuueth
koponyáján, fekete vonással jelölte meg a bal vállat, és csendülve
roppant szét a mellkason. Jakhúl eleresztette a markolatot, és azt sem
figyelte, hová esik: tőrével döfött az alacsony homlok felé, aztán újra
és újra, s bár vállcsontja után gerince is megroppant a démon
szorításában, egyetlen jajszót, egyetlen hangot sem hallatott.
Halványan érzékelte, hogy emelkedik, -s hogy a zsinegek, melyeket
saját kezével kapcsolt a hadak útján szerzett derékszíjhoz, pattanásig
feszülnek a háta mögött. Vért köpött a márgaszín szoborarcba, látta a
dühödt villanást a pokolkék szemekben, s ha tud, felkacag a
hengerekből kiszakadó rézkarikák csendülései hallatán: a szellemek
szabadok voltak, és a végső, legfájdalmasabb rándulással egyidőben
egész világát fehéren bömbölő lángokba öltöztették.
Valami döndült. Valami elmúlt. Valami elkezdődött.
Jakhúlt a csend térítette eszméletre - a csend és a mozdulatlanság.
Körös-körül minden megállt: a rongyhalom alól szétfreccsenő tűz, a
padlódeszkák, a fal és a mennyezet darabjai, a fáklyalángok,
szilánkok és a vízcseppek a füsttől zavaros levegőben. A valóság,
akár a fenyőkérgen végigcsorduló gyanta, borostyánná dermedt a
robbanás pillanata körül, hogy megakadályozza a teljes széthullást...
s hogy utat engedjen annak a hatalmas termetű, fekete páncélt és
felleghajtót viselő alaknak, aki a ragyogás szívéből lépett elő, és
kezét nyújtotta az öreg harcos felé.

200
 - Gyere - szólt meglepően lágy hangon, melyhez sehogysem illett
az acsargó yrch pofát formázó maszkja. - Amit megtehettél; megtetted
már; nincs itt több keresnivalónk.
Jakhúl sarkon fordult. A kheb-thuueth valódi szoborként tornyosult
mögötte: szája fekete üreg, szemeinek párás kékjén túl a végtelen éj
sötétlik, a karjai között pedig...
- Ne nézd - suttogta a jövevény. - Nem valami épületes látvány.
A vén ork megbabonázva bámult a tört gerincű testre, mely négy
évtizeden át az otthona volt, mely elől csak ide, az időtlenség
buborékjába menekülhetett... s mert semmit sem értett, szorongva
fordult szembe a jövevénnyel.
- Hol a kardom?
- Hol lenne? - zendült a maszk alól, s Jakhúl hátrahőkölt, ahogy
homályos, de ép tükrű fegyver markolata a tenyerébe simult. A jobb
tenyerébe, ahogy valaha, messze tűnt ifjúkorában, melynek emlékei
minden pillanattal elevenebbnek rémlettek. Nyomban ezután
rádöbbent, hogy két szemmel tekint a világba... és mert végre átlátta a
helyzetet, térdre hullott a fekete alak előtt.
- Atya...?
- Csak ünnepnapokon. - A maszk fémje vízként fodrozódott, az
yrch vonásokat néma kacaj torzította el. - Húzd ki magad, Jakhúl, és
kövess; rád, aki első vagy a fajtádból, különösen nagy munka vár az
oldalamon.
- Munka, atya...?
- Majd megérted - somolygott Darton. Fekete vértet és felleghajtót
bűvölt választottjára, kedvtelve mérte végig, aztán belekarolt, és a
tűzfalon át messzire vezette a halandók világától, ahol távoztuk
pillanatában újra meglódult az idő. - Hamarosan...

14.
Airun Al Marem magzati pózban kuporgott a függőleges sziklafal
egy beszögellésében,- s míg a vállára, derekára hurkolt rögzítőkötelet

201
markolta, tűzről, vízről és halálról álmodott.
A szemhéja mögötti lobbanás darabos árnyakkal rajzolta ki a
bogárforma hodály és a felette sötétlő híd körvonalait. Lángkarjai,
melyek a detonációt követő pillanatban elérték a harminc láb
hosszúságot, kétoldalt a falakig, fent a pilonokig nyúltak, és úgy
terültek szét a hullámokon, akár egy lávából szőtt oltárterítő.
A Vikárius számítása bevált: a hátrahagyott robbanóanyag, mely a
szabadulás útjának megnyitásához aligha lett volna elegendő, sikerrel
végezte be, amit az ütközés és a sodrás elkezdett: végzetes
egyensúlyeltolódást okozott a híd statikai rendszerében. Az épületet
maga alá gyűrő sziklabordán repedések futottak végig, s ahogy a
kolosszus korlátjáig értek, megroppant az évezredes csigolyaív is. A
kahrei építmény, melyet a léglöket és a repeszzápor tovább gyengített,
gyászosat reccsent növekvő terhe alatt. Előrebillent, pincéjéből
pokoli nyomással tört fel a víz, s a khebthuueth, akit a forró szél a
hátsó falnak vágott, végképp elvesztette a talajt a lába alól. Fogódzó
után kapott, de a megroggyant tető alatt fogódzók sem léteztek többé:
a választott deszkaszál kifordult keretéből, és vele együtt lódult az
örvény szíve felé.
A magitor megrémült:
Nem gondolt többé az orkra, melynek élettelen testét hamuként
söpörte el a robbanás, nem gondolt a kalandozókra, akik kelepcébe
csalták - csak a menekülésre gondolt, s ahogy a széthulló falakkal
együtt a mélybe bukott, a szobortestben lakozó harmadik félhez
fordult támogatásért.
Az isteni tudat határtalan kékje megnyílt, magába fogadta... ám
ahelyett, hogy erőt kölcsönzött volna neki, szemén, száján és fülén át
zsigereibe hatolt, és egész valóját a szárazság bilincsébe verte. Az
összenőtt szemöldökű férfi megvonaglott, a szarkofág pereméről
homokszemek hullottak alá - a második hold fényét, a vésetekben
ébredő kékezüst ragyogást tükrözte valamennyi.
Miért teszed ezt velem? Miért... ?
Az erősebb jogán. Arra születtél, hogy szomjamat enyhítsd -
enyhítsd hát, percnyi éltű parány!

202
 Al Marem, akinek ebbe a szférába maga Darton sem nyújthatott
betekintést, csak annyit látott, hogy a szobordémon szája néma
sikolyra nyílik, hogy varázsdobozként összecsukódó kelepcéje víz alá
kerül... s miközben a barlangfal darabjai a magasba lökött
törmelékkel együtt korbácsolták a hullámokat, szétrepült a Vikárius
műhelyének túlhevült sárkánya is. A gőzbuborék a híd alapozását
vetette szét: tonnányi darabokat repesztett ki a csigolyaívből, és olyan
mordulással feszült a mennyezetnek, hogy az egész hegy beleremegett.
A próféta nyugtalan álmában tisztán hallotta a morajt, ahogy a
sziklatömeg alázúdul, a dübörgést, ahogy a gátnak feszülő víz elönti
az oldaljáratokat, s jeges áradatként söpör végig a barlangrendszeren
- hallotta, és azért fohászkodott, hogy a kahrei tervének második
szakasza ugyanilyen sikeres legyen.
Nem a moraj, nem az erősödő léghuzat, hanem egy lökés térítette
magához: az oldalán lógó ork, mert kezével illetni nem merte, inkább
a vállhevederén rántott egyet.
- Mi a...?
- Büdösdög vagyok, atya - suttogta a fenevad bűnbánó képpel. -
Akit a kürtő alján neveztél el, akire a kék arc első órájának gondjait
bíztad, és...
- Tudom, mivel bíztalak meg, a fenébe is! - Al Marem a falnak
vetette hátát, és kinyújtóztatta tagjait, hogy mielőbb visszatérjen
beléjük az élet. - Ahhoz sem kellesz, hogy közöld, mi történt; a
tieiddel foglalkozz inkább!
- Készen állunk, atya - mordult felettük Aglúg-Constadio. - Mind
őrködünk, mióta elaludtál.
- Kedves tőletek - dünnyögte Al Marem, nyugtalanul pillogva a
magasból hulló kavicsokra. - Hallasz, Alyr? Hát te, Vikárius uram?
- Megvagyunk - érkezett a félelf higgadt válasza, aki a kahreivel és
a sebesült orkokkal osztozott a baloldali sziklapárkányon. A
többieknek hevenyészve falhoz rögzített hevederekkel kellett
beérniük, de nem zsörtölődtek miatta: bizodalmukat Dartonba,
prófétájába és saját szerencséjükbe vetették.

203
 A kürtőt egy denevércsapat nyomán járva találták meg, alkonyatig
küszködtek, hogy a robbanás minnél magasabban érje őket, aztán,
hogy köteleik és kampóik elfogytak, csak vártak-vártak, hogy
bekövetkezzék az elkerülhetetlen, és remélték, hogy a Sötét Atya
elnézéssel szemléli majd botlásaikat.
- Jön a víz! - kiáltotta a Vikárius. - Vessétek meg a lábaitokat,
fogódzatok és emlékezzetek: a hengereket csak akkor szabad
lehajítanunk, ha a vízszint a harmadik jelig ér!
A harmadik j el harminc lábbal alattuk, a második tízzel lejjebb, az
első á kürtő legalján sárgállott: az Alyr mágia vájta barázdákat ork
harci színekkel dörzsölték körül, hogy éjnek idején is láthatóak
maradjanak: Ez volt a legmagasabb pont, ameddig a rendelkezésre
álló idő alatt kezdetleges felszerelésük birtokában eljuthattak - s még
ötven-egynéhány láb választotta el tőlük a külvilág oválisát. Mely a
szabadulást és az életet jelentette, s holdfényes szemként tekintett
rájuk odafentről.
- Imádkozzatok! - dörmedt övéire Aglúg-Constadio. - Kérjétek
Dartont, hogy holnap ilyenkorra a sátrunkban ürítkezhessünk!
Al Marem savanyú képpel bámult a zsolozsmázó fenevadakra.
Büdösdög, aki mezei ork korában felderítő lehetett, ujjnyi fadarabot
dugott agyarai közé, így csak tekintete árulkodott félelméről, melyet a
próféta - tekintettel a körülményekre - nagyon is indokoltnak vélt.
Az első sziklatorlasz a menetelés harmadik órájában állta útjukat.
A lépcsők és csarnokok viszonylagos épsége alapján okkal
feltételezték, hogy puszta véletlenről van szó, visszatértek az utolsó
elágazásig, egy párhuzamos folyosóban próbálkoztak... és vadul
dobogó szívvel torpantak meg az újabb omladékfal láttán, mely
napszíttacsontként derengett fáklyáik fényében, s épp csak annyi
levegőt engedett át, hogy a remek szaglású orkok megállapitsák: a
kivezető utat zárja el.
- Semmi kétség - dünnyögte a kahrei egy fertályórával később,
közelebbről is megszemlélve a harmadik akadályt. - Akárkik éltek
idebent, igyekeztek távol tartani magukat a világ dolgaitól... esetleg a
kintiek döntöttek úgy, hogy kövületként nagyobb hasznukat látnák. -

204
Hátrapillantott, és megvonta vállát. - Akár így, akár úgy, kelepcében
vagyunk, itt száz bomba sem jelent többet annál a tíznél, amit a
házban hagytunk.
- Szóval vége? - zihálta Al Marem. - Úgy érted, ennyi volt a
zseniális terved?
- Nem feltétlenül - dünnyögte Alyr. - Ha Garrsh megteszi, amit
vállalt, ha a híd valóban olyan gyenge lábakon áll, mint hisszük, ha a
torlasz tényleg olyan szilárd lesz, amilyennek lennie kell, a folyó
felduzzad, elönti a magasabban fekvő barlangokat, és előbb-utóbb
megtalálja... vagy megnyitja a szabadba vezető utat.
A Vikárius bólintott.
- Ebben mi is segíthetünk neki. A bombák, ha vízben robbannak,
megsokszorozzák a torlaszra nehezedő nyomást, és ha túléljük az
áradást, talán követhetjük oda, ahová az útja mostantól vezet.
- Ha túléljük?
A kahrei visszafelé indult, léptei tompán visszhangzottak a
nedvességet izzadó falak között.
- Menedéket keresünk - mondta. - Egy függőleges kürtőt, ahová a
víz a legkésőbb jut el - bár kétségtelenül eljut, ha a torlaszok olyan
szilárdak, amilyennek a crantaiak vagy a kyrek szánták őket.
- És ha így alakul?
Lesodor minket a falról, és idővel a szabadba juttat... de aligha
olyan állapotban, hogy örülhessünk neki.
Al Marem elméjében e komor szavak visszhangoztak, míg a kürtő
falán lógva Darton ítéletére várt. A víz közeledett, nyomása viharos
széllé változtatta a barlangrendszerből kiszoruló levegőt. A
menekülők körül orkán tombolt, eleven és döglött denevéreket,
csontot, követ és jeges permetet okádott az ég felé... aztán
megérkezett az áradat is. Fekete tömege tajtékot verve száguldott el
odalent, egy szemvillanás alatt elborította az alsó jelet, és eleven
lényként zihálva kúszott tovább. Az orkok acsarogtak, a Vikárius
üvöltött, s kézzel szorongatta a neki jutott bombát. Egyedül Alyr
látszott nyugodtnak: félig lehunyt szemmel valahová messze, a falak,

205
a víz és a sziklák rétegein túlra figyelt.
- Beszélj már! - sziszegte Al Marem. - Sikerült elintéznünk a
démont vagy sem?
A nekromanta ajkai némán mozogtak: a szemlélőnek az a
benyomása támadt, hogy szellemekhez vagy más homálylényekhez
beszél. A víz már a második jelet nyaldosta, mire kinyitotta
borostyánszín szemeit - tekintete, melyet a prófétára emelt, távoli volt
és fenyegető.
- A bálványmester halott - suttogta. - Toroni varázstudó volt,
császári parancsra szolgálta Rowon hercegét. A hatodik Fekete
Hadúr az elpusztításunkkal bízta meg: aranyat ígért neki a vérünkért,
de a fickó hibázott munka közben, és ezért... a saját vérével kellett
fizetnie. A kheb-thuueth kivetette magából, és öntudatra ébredt:
mostantól a kőbe ágyazott princípium... maga a Kékarcú rendelkezik
felette. Nem egyszerű démon többé, hanem a Manifesztáció része;
előőrs, mely korán érkezett, de minden bizonnyal... maradni
szándékozik. - A gyorsan emelkedő vizet bámulta, aztán társa
szemébe nézett megint. - Amhe Ramun az, Airun. Mindent tud,
mindenre emlékszik, ami Sonionban történt... és azon lesz, hogy
végleg elszámoljon velünk.
- Hát él? - sziszegte Al Marem. - Csőbe húztuk, felgyújtottuk,
szétlapítottuk és pokolra küldtük, mégis él az átkozott? _
A nekromantának nem volt érkezése válaszolni: a víz ekkor érte el
a harmadik jelet, az orkok pedig, mintha világéletükben ezt tanulták
volna, furán egyforma mozdulattal hajították a mélybe bombáikat.
- Lapuljatok és fogódzatok! - kiáltotta a Vikárius. Az igazi halászat
csak most következik!
A menekülők igyekeztek eggyé válni a fallal: Al Marem, Alyr, sőt,
Aglúg-Constadio sem érzett kedvet ahhoz, hogy a feléjük kúszó
örvénybe nézzen. A kahrei csak képzeletben követte a hengerek útját
a sötétülő vízrétegeken át: a kürtő aljában olyan erővel kapott
beléjük az áramlat, hogy eltűntek, mielőtt egymáshoz koccanva
felrobbanhattak volna. Az első detonáció pár szívdobbanással
később, a torlaszokhoz vezető alagútban történt: moraja az Öregvíz

206
mélyén pihenő holtak kórusa, lökéshulláma a végítélet gyökerekig
ható, görcsös rándulása volt. Büdösdög rögzítőkampója kicsúszott a
sziklarepedésből, az ork egyensúlyát vesztve bukott hanyatt... s
bizonyára le is zuhan, ha Al Marem, egyetlen lendülettel öt-hat
lábnyit szökkenve meg nem ragadja.
- Atya...
- Tartsd a pofád és kapaszkodj! Míg engem szolgálsz, csak az én
parancsomra patkolhatsz el, világos?
Az orkok felhördültek a kötélen himbálózó alakok láttán. Aglúg-
Constadio elrúgta magát a faltól, hogy a segítségükre siessen... és
velük együtt rázkódott össze az újabb robbanások hallatán. A falak
megrendültek, a kürtő magasából törmelék záporozott, s Alyr Arkhon,
mikor kiterjesztette érzékeit, új szólamot azonosított az ítéletnapi
kakofóniában. A sziklán elvásó, nyomás alatt megroppanó kövek
sikolya volt, melyet ismerős dübörgés nyomott el: a víz átszakította a
torlaszokat, az alant sötétlő völgyekre zúdult; folyóként hömpölygött
tovább sors adta célja, a messzi tenger felé.
- Ide!
Aglúg-Constadio megvetette lábát az alsó párkányon, és balját
nyújtotta a prófétának. Al Marem fél kézzel Büdösdögöt, a másikkal a
nagydarab ork karját szorítva húzódzkodott feljebb, a víz azonban
nem követte: mire a harcosok új kampót kerítettek, a második jelet
sem takarta már, s láthatóan tovább apadt, szabaddá téve a
menekülők útját az átmosott vágatok felé.
- Atya...
- Később - sziszegte Al Marem. Saját viselkedésén ámulva
pillantott az égre, átöblögette tüdejét az éjszakai levegővel, aztán
(hisz Alyr egyetlen szavát sem feledte) övéihez fordult megint. -
Köteleket leengedni! Mintha élnétek, gazemberek; el kell tűnnünk
innét, mire a szobordémon összeszedi magát!
- Úgy érted, megúszta? - A Vikárius kezei tétovaság nélkül
dolgoztak, az orkok kézről-kézre adták a nehéz tekercseket: hat, tíz,
tizenkét kötélkígyó ereszkedett alá a fal mentén a kürtő mélyébe. -

207
Hát száz élete van annak a bestiának?
- Csak egy - dünnyögte Alyr, ahogy botját baljába kapva, kötelét
derekán és hátán átvezetve ereszkedni kezdett. - Egy huszonharmad,
hogy pontos legyek... de azt, mint afféle istenét, annál nehezebb lesz
kioltani.

15.
A kékezüst hold hatalmasan ragyogott Rowon tetői és tornyai
felett, mikor a herceg, a negyedik Fekete Hadúr a varázsjelek és
toroni zsoldosok vigyázta terem ajtajához ért. A fáklyák fényében
minden arc nyúzottnak, minden szem karikásnak és vörösnek látszott -
igazi vérnek a herceg nyomát sem látta á falakon és a harcosok
fegyverein.
- Mikor történt?
- A hetedik kiáltáskor, uram - dünnyögte a zsoldosok kapitánya,
akit a herceg akcentusa és vonásai alapján sabbulinak vélt. - A
hangok hallatán tüstént lezártuk a helyiséget, és érted küldtünk: így
szólt a parancs.
- Tehát nem tudjátok, mi történt odabent?
- Csak a kémlelőnyílásokon át, vizsgálódtunk uram. Varázstudóid
és papjaid szerint könnyelműség lett volna...
- Nyissátok ki az ajtót! - Uram...?
- Nyissátok ki - ismételte a herceg, aki a lobogó hatalma révén
máris többet látott a dologból a kívánatosnál. - Bárki vagy bármi járt
itt, minket nem fenyeget; csak azért mutatkozott meg, hogy okuljunk, s
hogy kellő tisztelettel tekintsünk arra, amit a földitekből hagyott
nekünk.
- Nem értem, uram - lehelte a kapitány. Kemény férfi és tapasztalt
harcos volt, a vaskos ajtón átszüremlő hangok - igen, főleg a hangok -
azonban kikezdték elszántságát. Sötét erők eszközének érezte magát, s
nem volt könnyű beletörődnie, hogy a mostani játszmát nem
Rowonból vagy Shulurból, a császárok császárának termeiből

208
irányítják.
- Jöjj velem, ha érteni akarod - suttogta a Hadúr, kesztyűs
tenyerével lökve be a szarkofág termébe nyíló ajtót. - És gyertek ti,
többiek is! - parancsolt az ugrásra kész katonákra. - Tharr a tudója,
tán tényleg tanultok belőle valamit.
A férfiak fáklyát és lámpást emelve, kardot, lándzsát markolva
közelítettek az emelvényhez. A kör és a szarkofág vésetei még mindig
derengtek: a szétfutó vonalak és stilizált testtájak metszéspontjaiban
vörösen, másutt kéken. Holdkéken, gondolta a Hadúr, s mert
rettenthetetlen férfi volt, elsőként hágott az emelvényre, hogy a
szarkofágban fekvő alak arcába nézzen.
Az összenőtt szemöldökű magitor, aki - ha mégoly rövid időre is -
a délnyugati hegyvidék veszedelme, egy isten útitársa és játékszere
volt, mozdulatlanul hevert a hátán, testét félig elborította a
megmagyarázhatatlan módon odakerült homok. Szája elnyílt, látni
engedte szikkadt ínyét és sírkövekként szétálló, barnás lepedék
borította fogait. Szikkadtak és barnák voltak a kezek, a szarkofág
peremét markoló ujjak, még a körmök és az ajkak is - csak a szemek
helyén lüktetett párás kékség, mely a férfiak bámuló szeme láttára
olvadt át az éji homályba, s ahogy átolvadt, valami moccant az ajak
nélküli száj sírüregében: egy sacrab, sivatagi ganajtúró, mellyel a
homoki elf és az amund portyázók szentségtelenítik meg a gyűlölt
emberfaj halottait.
- Vigyázz, uram!
A herceg sebesen mozdult: tőre megvillant, s egyenest a tátott
szájba, a bogár félig tárt szárnyfedői közé döfött. Úgy emelte fel a
zizegve halódó zsákmányt, mint valami diadaljelet, pedig amit ittléte
üzent, egy cseppet sem volt kedvére való.
Szóval tévedtünk, gondolta erőltetett nyugalommal. Az ibarai
fenevad nem ostoba; és nem is tétlenkedik: a jelzett időben testet
ölt, hogy visszahódítsa a dzsad porfészkeket, melyek birodalmának
büszke városai voltak egykor. Jön, hogy magvát szakassza a dzsenn
dinasztiáknak, melyek olyan eredményesen dacoltak vele a
fajháborúban, és hogy létre hívja a védszövetséget Krán és

209
Pyarron között, melyet a diplomaták kétezer év alatt sem tudtak
tető alá hozni. Nagyban játszik az amund disznó, de ha közben időt
szakit rá, hogy elintézze az én két kalandozómat, Tharr szívére,
holtomig hálás leszek neki!
A padlóra rázta a bogarat, de nem taposta szét: minden ellenfelet,
még a legalantasabbat is, megilleti a lassú halál méltósága, a
nyugalom, melyet csak ilyenkor érez a szív. Hitte, hogy ez a sors vár
a két bajkeverőre is, s remélte, hogy Tharr, a titkok és vágyak tudója,
álmában megajándékozza majd pusztulásuk képeivel.
- Tegyetek rendet - fordult embereihez =, ezeket pedig - bökött a
két áldozatra - kaparjátok el, mire pirkadni kezd!
Fellebbentette sötét köpenyét, és elsietett - a fegyveresek csak
ezután tértek magukhoz annyira, hogy a szarkofág közelébe
merészkedjenek. A sacrab lábai egyre rángatóztak, a magitor azonban
csendesen, majdhogynem békésen hevert - mintha látná és helyeselné,
hogy orrából, füléből és körmei alól homok pereg, az ajkán ejtett
sebből pedig kéken - holdkéken - szivárog a vér.

16.
A menekülőkre egy erdőlakó törzs, a Kéregrágók portyázói találtak
rá azon a tisztáson, ahol az órákig tartó ereszkedéstől elcsigázva
pihenni tértek. Az újszülött vízesés jobbra dübörgött, a folyóvölggyé
változott horhoson túl hajnalfény áradt szét: új napra; új
veszedelemre ébredt a világ.
Airun Al Marem arra a nyugtalanító érzésre riadt, hogy
megfeledkezett valamiről - s ahogy mozdult, hogy feltápászkodjék,
két tucat lándzsaheggyel nézett farkasszemet. A Kéregrágók
valamivel alacsonyabbak és sötétebb szőrzetűek voltak a hajdani
Vérfakasztóknál: gyűrűjükben valóságos óriásnak rémlett a térden
kuporgó Büdösdög és Constadio.
- Megbocsáss, atya - sandított a prófétára az utóbbi. - Szolgáid túl
mélyen aludtak.
A Vikárius, akit az erdőlakók rúgásokkal csalogattak vissza az

210
álmok világából, most nyitotta rájuk zavaros szemét.
- Élünk és világos van - nyögte -, következésképp kitartott az a
nyavalyás kötél, és a gólem se ácsolt magának glidert időközben. Ha
megtette volna, aligha lennénk itt, hogy ezekkel a nyomoroncokkal
vesződjünk... - Mellbe taszította a legközelebbi Kéregrágót, aki
hanyatt zuhant, és a vízig bucskázott a csenevész bokrok közt. A
fegyveres orkok röhögtek; eszükbe se jutott, hogy vakmerőségét
megtorolják.
- Ezek is a lekötelezettjeid? - érdeklődött a nekromanta, vágyakozó
pillantást vetve botjára, melyet érkezésükkor tűzött a földbe
málhazsákja mellé. - És ha nem, van elég szuflád ahhoz, hogy a
magad módján érts szót velük?
- Erre nem lesz szükség. Nem miattunk jöttek, és a Vérfakasztókat
sem ellenségként, hanem haragosként tartják számon. Ha
következetesek vagyunk, nem esik bántódásunk: egy kis tartás és
szerencse kérdése az egész.
Constandio élt az alkalommal, és hörgő-morgó párbeszédbe
kezdett azzal a félfülü hímmel, aki a portyázók vezetőjének látszott. A
helyi dialektus összes fordulatával a kahrei sem volt tisztában - az
elhangzottakból csak annyit tudott kihámozni, hogy a környező
települések fegyveresei erőltetett menetben közelednek a folyó bal
partján, melyet - egészen tegnapig szelíden hullámzó dombsornak
ismertek.
- Azt kérdik, honnét j övünk; atya - fordult a prófétához a
nagydarab ork. - Azt mondják, gonosz varázs: se szag, se vízesés, se
folyó nem ismerik. Dühösek sok halottért, és dühösek félni gólem,
akit sámán - övék, nem enyém - vörös bőrű csupaszféregnek hisz.
- Magyarázd el nekik, hogy nem ember - nyögte Al Marem, aki a
legcsekélyebb kedvet sem érezte tóparti mutatvány megismétléséhez.
- Felfelé nézett, oda, ahonnét jöttek: a barlangnyílások pörsenések
voltak csupán a vízeséstől balra szürkéllő sziklafalon, mégsem
nyugtatták meg igazán távolságukkal. - Mondj el mindent, és közöld
velük, hogy a szokásos váltságdíjat természetben fogjuk leróni:
mielőtt továbbállunk, előcsaljuk és elpusztítjuk mindannyiunk

211
ellenségét, a szobordémont.

17.
Az Öregvíz beláthatatlanul és sötéten terpeszkedett a mélyben.
Tónak túl nagy, tengernek túlontúl nyugodt volt, s egy anakonda
egykedvűségével nyelte mindazt, amit a barlangi folyók hoztak neki:
uszadékot és jeget, állati és emberi tetemeket, alkalomadtán egy-egy
értékesebb holmit is, melyek jól megfértek fekete sziklái közt az
ezredévek óta pihenő vértes csontdarabokkal.
A folyók egyikének elapadása éppoly kevéssé érintette, mint
egyetlen katona pusztulása az eltökélten vonuló hangyasereget: korok
óta létezett, tükrét borzoló szelek százezernyi sóhaj lenyomatát
őrizték, és őrzik majd ama végső napig, mikor a víz - akár a föld és
az ég - megnyílik, s a Nagyok szavára visszaadja halottait.
Ami a Vikárius házából megmaradt, dongák, gerendák és
fémrepeszek záporaként érkezett oda, ahol a néhai vízesés mély árkot
vájt a mederbe - e mélyedésnek, s persze a robbanáskor történt
változásnak köszönhette szerencséjét a Kheb-thuueth, mely a
visszhangok elültével, tíz-tizenkét láb mélységben ébredt ismét
öntudatra.
Nem sietett, hogy kilábaljon a vízből - a néma, sötét közegnél
jobbat keresve sem találhatott volna gondolatai rendezésére.
Önmaga volt és mégsem - elsőként ezzel az ellentmondással kellett
megbirkóznia. Isteni esszenciája a homokszem, melyet a magitor
érzékelt, ám elmulasztott alaposabban megvizsgálni - tűhegynyi lyuk
volt, seb a valóság szövedékén: Arra szánták, hogy átengedje és
fókuszálja a feketeségen túli kékségből érkező sugallatokat, az
összenőtt szemöldökű férfi, a bálványmester halála óta azonban
többet tett ennél: ősi igékkel szólt a szoborhoz, hosszadalmas
litániákkal éleszgette a démon emlékeit... és kacagott, mikor a vak
szemgödrökben újra felpislákolt az égi ragyogás.
Ki vagy?.
Egy a Huszonháromból, Ammuni Ramu Menat Kem-Hefer, kit

212
hasonnevű őse képére formáltak, és e jöveteledig őrködni állítottak
Sonion kapujába.
Mi a dolgod?
Vigyázni titkainkat, nagyságunkat hirdetni a sivatag, az ég és a
föld teremtményeinek, s várni, hogy Ő, ki hajdan az Egy volt, e
jöjjön megint.
Hogy kerültél ily távol a helytől, mit őrizned engedtetett?
Féregéletűek találtak rám azon az átkos éjjelen, mikor a Titkos
Városra törtek. Látómat megölték, testemet megkötötték- az utánuk
jövőknek már könnyű dolga volt, csak 'a gúzst kellett fenntartaniuk,
míg a sivatagon át egy nyüzsgő városba, onnét messze északra, a
maguk hal- és sószagú birodalmába vittek. Elhalványították igazi
valómat, egy féregéltű vajákost rendeltek fölém - miért nem
szabadítottál meg hamarabb tőle, kék tüzű uram?
A homokszem sokáig hallgatott, mintha a választ vagy annak
fontosságát mérlegelné.
Gyönyört adott nekünk a cselekedeteivel. Csak a létezése volt
kisszerű, az álma és a küldetése nem. Ezért faltuk fel a lelkét?
Igen. A kelepcében mindenestül elpusztult volna - így a
részünkké vált, ha nem is olyan módon, mint a kezdetekkor
képzelte. Itt van velünk, hall bennünket... és aligha lesz kifogása az
ellen, amit tenni készülünk..
A szobortest még mindig mozdulatlanul hevert, csak a kék
ragyogás terjedt mind távolabbra az Öregvíz színén.
Rendelkezz velem, Hafet Heper!
Mielőtt hazatérnél - szállt a világon túli suttogás tovább kell
követned a hamis bálványmester prédáinak nyomát. Ádáz
ellenségünk mindkettő: falistrázsák szemével láttam átkos arcukat,
míg Sonion csarnokait dúlták. Az Egy fegyverzetét sikerült megóvni
tőlük, de nem engedhetjük, hogy újra próbálkozzanak: a te kezedtől
kell elpusztulniuk. Fajtájuk északi ellenségei elintézik a többit:
háborújúk oly véres, oly hosszadalmas és sötét lesz, hogy míg
vívják, aligha lesz idejük velünk foglalkozni.

213
 A kheb-thuueth öklei megmoccantak, a hatalmas testen remegés
futott végig.
Kegyes vagy, kék tüzű uram.
Ne hidd! Időnek előtte váltál hatalmam tégelyévé, és egy eleven
istenség szolgáival kell megküzdened emlékezz erre, mielőtt a
féregéltű bálványmester hibájába esnél.
A szobortestet ezúttal mintha a várakozás izgalma borzongatta
volna meg.
Vagyis... szabad leszek?
Az első és utolsó a Huszonháromból, aki ilyen próbát tehet.
Győzz, s visszatérve színültig töltöm a tégelyt... vagy bukj el, és por
leszel, míg világ a világ!
Megértettem, üzente a démon. Bízz bennem, Hafet Heper, és
nevezd meg az erőt, mely a nyomukra vezet!
Az anyagi világban harsanó kiáltás távolabb harsant annál, hogy
rezgései a szoborig érjenek, a kékségben lakozó lény azonban, mely
nem csak egy síkon fülelt, könnyedén boldogult üzenetével:
Fontolgatta egy darabig, szavakra fordítsa-e, s mikor végre döntött,
az öregvíz felett lebegő szellemek is megriadtak homokszáraz
kacajától.
A gyűlölet, súgta. Az erő, melyet a félelem ébreszt és táplál, az
egyetlen, mely nem enged meghátrálást, ha féregéletűek szívében
ég. Menj keletnek, kövesd a vizek útját - a dombból lett szigeten, a
sírból lett várban rájuk találsz!
A kheb-thuueth hangtalanul emelkedett fel. Szoborarcán mosoly
derengett, ahogy partra lábolt; széles mellkasáról, vaskos karjairól
leázott már a korom és a vér.

18.
Al Marem, Alyr és a Vikárius a vízparton állt, Constadio,
Büdösdög és a többi Vérfakasztó az épület árnyékából figyelte a
visszahúzódó portyázókat.

214
 - Úgy tűnik, komolyan gondolják - dünnyögte a nekromanta,
egymást keresztező vonalakat karcolva a földbe botja végével. - Őket
már meggyőztük... most a szobordémonon a sor.
Napközépre járt az idő, mire a Kéregrágók és foglyaik az újszülött
folyó első gázlójához, azon átkelve a fenyvesek övezte tengerszemhez
értek. Az éjjel keletkezhetett ez is, vize zavaros volt a lösztől, a
függőhidat pedig, mely hajnal óta valódi hídként szolgált,
szétmorzsolással fenyegette a temérdek uszadék.. Az orkok
lándzsáikkal lökdösték szét az ázott fatörzseket, majd tovább hajtották
a próféta csapatát a túlpart, a dombból lett szigeten sötétlő építmény
felé.
- Szélmalom? - ámult Alyr a kúpforma kőrakás északi oldalán
meredező ácsolat láttán. A karok vásznát rég leszaggatták, ajtóknak,
ablaktábláknak nyomuk sem maradt, az ódon alkotmány gyenge
lábakon állt, s nem kellett különösebb látnoki tehetség, hogy a
nekromanta közeli véget jósoljon neki a felázott talajon. - Úgy
tudtam, az orkok sosem....
- Nem is - nyugtatta meg a Vikárius. - Ezt a förtelmet emberi kezek
emelték, de gabona helyett alighanem követ törtek vele: minden
emberöltőben akad pár bolond, aki a hegyvidék aranyától reméli a
meggazdagodást. Ezek itt vagy éhen döglöttek, vagy
nyavalyatörésben, netán egymás kezétől pusztultak el: az yrchek a
legritkább esetben veszik a fáradságot, hogy kinyúvasszák őket.
- A vallásuk tiltja, mi?
- Az erkölcseik. A betolakodók nem őket, hanem a vadont rabolják
meg... és a vadonon áll, hogy visszavegye tőlük, ami az övé.
Al Marem barátságtalanul méregette a mellettük-mögöttük baktató
orkokat.
- Nekünk is ezt a sorsot szánják?
- Aligha. A sziget dombtető korában szent föld lehetett, és
bizonyos értelemben változatlanul az. Nem láttátok az ágakra tűzött
koponyákat a túloldalon?
- De igen - mormolta a próféta. - Remélem, akadnak köztük

215
lókoponyák is; szükségünk lesz rájuk a hátasainkhoz, ha ez a cécó
véget ér.
Alyrt a távozás foglalkoztatta legkevésbé: sajátos szimmetriát
fedezett fel a környező domborulatok elrendezésében.
- Szent hely - pillantott a kahreire. - Úgy érted, temető?
A Vikárius bólintott.
- Azok a vakondtúrások a déli oldalon yrch halomsírok. Akiket a
nagyvilág vérnősző barmoknak tart, errefelé éppúgy a földnek adják
halottaikat, mint a civilizált népek: az égetés csak háborús időkben
dívik, és minden tetemek legkiválóbbjait, az elesett hősöket illeti
meg. - Nagyot szusszanva málházott le a romos épület előtt. - Íme a
törzsi bátorságpróbák hagyományos színtere. A hely, ahol bárki
számot adhat erényeiről és hibáiról, bizonyságát adhatja
elszántságának, és ahol, ha gyengébben szerepel a vártnál, az élő
yrchek haragja mellett a holtakéval 'is számolnia kell.
Alyr somolyogva szabadult meg zsákjától, és felfedező útra indult
a hantok között. A Kéregrágók parancsnoka Constadióval tárgyalt;
Büdösdög és a többiek ugrásra készen méregették a lándzsásokat, Al
Marem szavára azonban visszakoztak, és fajtársaik távozását is
tétlenül figyelték vezéreik mellől.
- A portyázók nem lépnek közbe - jósolta a Vikárius. - A partról
figyelik majd, mire megyünk a gólemmel, és emlékezetükbe vésnek
minden részletet, hogy utódaik száz yrch-nemzedékkel később is
regélhessenek a történtekről.
A próféta hümmentett. Az álmok, melyek oly rég gyötörték, lassan,
de biztosan formálták a maguk képére valóságát. Darton vizet,
levegőt és tüzet emlegetett - az éjjel bőven kijutott nekik az első
kettőből, s ha a prófécia valódi útmutatás, most a lángokon a sor.
- A helyet nem mi választottuk - kezdte -, a harc idejéről és
módjáról viszont mi döntünk, és ha már így alakult, akár kezdhetjük is
a készülődést. Constadio!
- Atya
- Végy magad mellé három... hm, fickót, és nézz körül, akad-e a

216
malomban bármi használható. Szerszámot, fegyvert és más effélét
keressetek, amit találtok, hordjátok halomba az északi falnál; az
ácsolattal. és a lapátokkal később foglalkozunk. - Gyors pillantást
vetett a kahreire. - Hogy állunk a bombákkal Vikárius uram?
- A megmaradt háromból csak kettőre esküdnék. Az utolsó vizet
kapott, vagy mi; még a súlya se olyan, amilyennek lennie kell.
- Kránköves tűzijáték kizárva - nyugtázta a nekromanta -, és a
szokásos trükkjeimmel sem megyünk többre, ha a kheb-thuueth
valóban azzá lett, aminek ilyen távolságból tűnik.
- Miféle trükkökről beszélsz?
- Hosszú - legyintett Alyr a hantokat méregetve. Fél napunk és egy
éjszakánk, a legjobb esetben két napunk maradt: ennyi idő kell, hogy
a szobordémon kivergődjön a mélyből, és a nyomokat követve ránk
találjon. Az aurája csak percekre halványult el, és ami mostanság
vezérli, jobban gyűlöl minket a toroni varázstudó gazdáinál... ami
érthető is azok után, amit ellene tettünk.
- Mit vétettetek neki, az istenek szerelmére?
- Behatoltunk a templomlabirintusába, kipucoltuk a kincstárát és
lekaszaboltuk a szolgáit, akár holtak voltak; akár elevenek. - Al
Marem sóhajtott. - Jókora felfordulást okoztunk, de megszegtük az
első számú kalandozószabályt, és most jött el az idő, hogy
megfizessünk érte.
A kahrei leárnyékolta szemmel az égre pillantott. A nap még
magasan járt, a keleti horizonton azonban, mint valami lidérclámpás,
ott derengett a kékezüst hold.
- Hogy hangzik az a szabály?
- "Fejezd be, amit elkezdtél" - dünnyögte a próféta, és intett
Alyrnak, aki szótlanul indult az épület felé. A párja pedig így: "Ne
azon rágódj, milyen kevés haladékot kaptál a sorstól - igyekezz
inkább kihasználni minden pillanatát!"

19.

217
 A nap hátralévő részét lázas munkával töltötték. Előbb a
törmeléket, aztán a használható faanyagot hordták ki a malomból az
északi fal mellé, s mire a parton kigyúltak az ork őrtüzek, fennen
lobogott a kahreié is - csak a szaga volt kellemesebb, és apróvad
helyett különös formájú fémszilánkok pirultak rajta.
- Látod a jeleket? - kérdezte a Vikárius a lángokba bámuló Alyrt. -
Képes vagy értelmezni, és szükség szerint módosítani őket?
A nekromanta, lassan bólintott, mint rendesen, most is lenyűgözték
a parázslemezkék fekete-vörös, vörösfekete villódzása.
- Megteszem, ami tőlem telik, de nem vállalok kezességet az
eredményért: sosem tartozott a kedvenceim közé a kabalisztika.
- A profán mágia a letűnt korokban is profán volt sziszegte AL
Marem. - Csak nem rezelsz be egy szimpla hővarázstól?
- Hővarázs töredéket akartál mondani, nemde? - A félelf
homlokráncolva hajolt előrébb, hogy a fémszilánkon kirajzolódó
hurkok és vonalak mindegyikét az emlékezetébe vésse. - A forma
további egyszerűsítésének következményei beláthatatlanok, de nincs
választásunk: féltucat nyílhegyre és ugyanennyi lándzsára lesz
szükség, hogy megizzasszuk a bálványunkat. Meglepne, ha az
energiaáramlás megmaradna egyirányúnak; úgyhogy vigyázzatok... és
semmiképp ne maradjatok a közelében pár szívdobbanásnál tovább!
- Ha gólem eljön - morogta Aglúg-Constadio -, miért követne
minket malomba, ahol hely harcra alig?
- Mert ott leszünk - felelte Al Marem, hunyorogva pillantva a
túlpart fényeire. - És mert lesz ott még valami, ami éppúgy megrázza
majd, mint az ajándék, amit a néhai Jakhúl adott át neki.
- Te sem vonhatod ki magad a hatása alól - figyelmeztette a
nekromanta. - Az erőd elvész, az igéiddel egy falkányi temetőbogarat
sem szólíthatsz magadhoz, és...
- Itt vagy nekem te, Alyr. Itt vagy, hogy vigyázz rám.
- És itt van mi is - tüsténkedett Büdösdög. - Van és őriz halálig,
atya!

218
 - Nem. Mihelyt végeztek, iszkoltok kifelé, és meg sem álltok a
hídig. Egyenként keltek át, a túloldalon vártok, és lekaszaboltok
mindenkit, aki okvetlenkedni mer.
- Ami a lekaszabolást illeti, nehéz dolguk lesz sóhajtott a Vikárius.
- Napnyugta óta legalább kétszáz yrch csapódott a többihez odaát.
Húsz-ötven fős portyázó csapatok… és nem csak a Kéregrágók
törzséből.
Aglúg-Constadio hegyeset köpött a lángok közé.
- Kőgörgetők, Nyestnyúzók és Enyveskezűek dünnyögte. - Híg vérű
rokon mind.
- Legalább foglalkoztatja őket, éltek-haltok-e: ez máris több annál,
ami a rokonokról általában elmondható. - Alyr a kahreire sandított. -
Ma pár száz, holnap ilyenkorra pár ezer. Elképzelhetőnek tartod,
hogy beavatkoznak az oldalunkon?
- Nemigen. A sámánjaik nyílván épp arról ugatnak, hogy akik
velünk vannak, méltatlanná váltak az yrch névre; hogy egy harcos
inkább a belét ontaná, sem hogy behódoljon a csupaszférgeknek, és...
- Ennyi elég - sóhajtott Al Marem. - Akadnak jó híreid is?
- A malom forgórésze működőképes. Az átalakítás után
valószínűleg alkalmas lesz a neki szánt feladatra.
- Valószínűleg?
- Sok múlik az illesztéseken és a szélerősségen is. A kontinens
legnagyobb istenverte imamalmát készülünk beüzemelni, ha garancia
kell, forduljatok az aranykezű Honorius Caldinbrashoz!
- Gyűlölöd azt az embert - dünnyögte Alyr. - Úgy, mintha valaha
szeretted volna, mintha...
A kahrei nem pillantott rá, szembogarai a lángok vörösét tükrözték.
- Valaha az apám volt - mormolta. - Eletet és tudást adott, de sem
engem, sem a testvéreimet nem sikerült örök hálára köteleznie.
Gépnek nevelt bennünket; hogy szabadok lehessünk, először a várost,
aztán az emlékét kellett odahagynunk. Apánk nem ember: minden
érzésnél többre tartja az értelmet, a szándékokban és cselekedetekben

219
megnyilvánuló Legfőbb Mozgatót.
Hallgattak egy darabig, a tüzet figyelték, melyek mintha a
csillagokkal feleselnének, mind nagyobb számban ragyogtak
körülöttük.
- Én nem ismertem apámat - szólt Alyr. - Meghalt, mielőtt
megszülettem volna. Nincs jogom eldönteni, hogyan vélekedne a
tetteimről... de ha tanultam bármit az elmúlt évek alatt, tudom, mit
gondol rólad a tiéd.
- Csak nem...?
- Büszke a fiára - folytatta a nekromanta a parázskotróért nyúlva. -
A férfira, aki a bőrét kockáztatta, hogy másokét mentse... és aki
holnap egy eleven istenszobor ellen fordítja az ész és a szív
fegyvereit.

20.
A kheb-thuueth egy álló napja menetelt keletnek az újszülött folyó
mentén, mikor megérezte a hívást. Nem hozzá intézték, de azért
megtette a magáét: utat mutatott neki, ahogy a vadásznak is utat mutat
a feltúrt föld és a sebekből szivárgó vér.
Északnak fordult, s magabiztosan törtetett tovább. Minden, ami
volt, mindaz, amivé az Öregvíz barlangjában lett, a feladatra
összpontosított: a bosszúra, melynek pillanata ugyanolyan
megállíthatatlanul közeledett, mint a csúcsokat bíborba vonó
alkonyat.
A vörös holdkeltétől éjközépig tartó várakozás már kevésbé volt
kedvére való. Bármerre nézett, orkokat látott: a hegyvidéki vadak
keskeny ösvényeken és rejtett csapásokon, előtte, mögötte és
körülötte haladtak; nyilván észlelték is, de okultak tapasztalataikból,
és óvakodtak. attól, hogy megrohanják. A khebthuueth ráébredt, hogy
ugyanoda igyekeznek, ahová ő - a dombból lett szigeten álló
épülethez, melyről a Kékarcú beszélt, s mely arra rendeltetett, hogy a
végső összecsapás színhelye legyen.
Kedve szerint nyomban támadott volna, ura azonban arra intette,

220
várjon, míg az égen Nesiree holdja ragyog - a messzi síkokra
száműzött ringyó, a kiszámíthatatlan és ravasz bestia még,
megsegítené az újhitűeket bátyja ellenében, akinek bukását
köszönheti. A déli kisisten prófétájára igencsak ráfért volna a
támogatás: órák óta ostromolta az eget imáival, a szobordémon
azonban nem érzékelt energiaáramlást á két szféra határán. Az imák
nem értek célt, netán hiábavalónak bizonyultak - csak arra voltak jók,
hogy az irányt mutassák, akár a tengerszem körül százával lobogó
tábortüzek.
A kheb-thuueth az éjközép előtti órában hágott fel a szigetre néző
dombgerincre. Egyetlen rugaszkodás választotta el a függőhídtól,
mégis a fák között maradt, hogy mindent alaposan szemügyre vegyen.
A szárazulat közepén emelkedő építmény négy karjával és zömök
testével őrbálványra emlékeztetett, pedig akhol volt, visszhangtalan
és hideg - csak takarta, nem oltalmazta a falai közt szorongó
parányokat. Bejáratánál és a hídfőnél négy-négy derékig vetkezett ork
strázsált, két sebesült a lassan forgó lapát-karok árnyékában, az
alacsonyabb, mohaszín köpönyeges kalandozó a sírdombok közt
múlatta az időt - legveszedelmesebb fegyverét, a botot az épületben,
netán a déli falnál hagyta, csak egy lámpás és valami ásóféle volt
vele. A próféta sem éjközépig, sem azután nem mutatkozott. A
szobordémon, ahogy a sötétség elmúltával megmártózott ura hidegkék
tüzében, szánalmat érzett iránta: lehangoló lehet az isteni
tökéletességtől ily távol, ilyen magányosan várni a halált.
A parton összeverődött orkok pillantották meg elsőként, ahogy
futásnak eredt. Hosszú ugrásokkal közelített a hídhoz, súlyos léptei
megreszkettették a földet - aki látta, irtózva hátrált a szeméből áradó
fényesség elől. Igazi istennek képzelte magát a szanaszét futó alakok
láttán, s nem szorult rá, hogy kárt tegyen bennük. A megfélemlítés a
magitor játéka volt, az övé sokkal kifinomultabb, sokkalta
hatékonyabb eszközöket kívánt.
Éles kiáltással engedett utat a Kékarcú hatalmának, ahogy elérte a
hidat, s az ingatag alkotmány, melyet nem hozzá fogható
kolosszusokra méreteztek, meg sem rezdült futó léptei alatt. Látta,
hogy a szigeti orkok megfeszítik íjukat, és irántuk is szánalmat érzett

221
balsejtelem csak az eredménytelen sortüzet követő visszavonuláskor
fogta el. Úgy rémlett, a fenevadak tudják, mit csinálnak... s míg ezen
töprengett, észre sem vette, hogy odafent, mintha roppant kéz takarná
el az eget, halványulni kezd a kékezüst fény.
Alyr Arkhon, aki a síkok közül figyelte a khebthuueth rohamát,
rekedt suttogásba kezdett. Szavára elmélyültek, majd megkettőződtek
az árnyak: négy helyett nyolc ork nyargalt a malom felé, a négy valódi
helyett négy fantom Vérfakasztó lándzsája emelkedett dobásra - s míg
a vörös óriás a csak számára létező acélhegyekre összpontosított,
biztos helyre húzódtak a kapu őrei is.
- Most, Vikárius uram!- harsant valahonnan felülről AL Marem
kiáltása. - Darton szerelmére, most!
A vörös fürtű férfi dünnyögött valamit, és egy jókora emeltyűt
átbillentve gyorsított a lapátkarok futásán. A malom, mely ezidáig - a
favázra erősített köpenynek és rongyoknak, nemkülönben a friss
szélnek hála engesztelő litániát morzsolt, minden eresztékében
megremegett. Áttételein át mana áramlott a főtengelyhez kapcsolt,
azzal együtt forgó gépezetig. A masina szívében fluoreszkáló
fémszilánk alkonyat óta számított a kahrei gyűjtemény legbecsesebb
darabjának - a nekromanta csak ekkor ismerte fel benne az ódon
Időcsapda varázsjelet.
A világ ifjúkorában egy Égi Hajó védelmi rendszerének sarkköve,
egy-egy hibás parancsnoki döntés megmásításának eszköze lehetett.
Manaigénye felmérhetetlen, hatóköre korlátozott volt - a litánia
összpontosította energiák a tengely harmadik fordulatára enyésztek el,
a fémen, mintha a fakuló derengés szülné őket, repedések hálója futott
végig, a jel azonban, mielőtt hordozójával együtt megsemmisült,
annak rendje s módja szerint végbevitte a csodát:
A parton szorongó orkok csak annyit láttak, hogy a lapátkarok
megakadnak, majd visszafelé lódulnak. Sötétség, majd vérszín
derengés borult a világra: a második hold alázuhant, az első a nyugati
horizont fölé emelte vészjósló ábrázatát, és néhány percnyi (a
távolabb állók számára néhány szívdobbanásnyi) előnyt biztosította
sziget védőinek.

222
 A malom bejáratához érkező szobordémont készületlenül érte a
csapás. Elmetszette a kék határtalanságból felé nyúló szálakat,
elszippantotta az aurájába gyűlt manát - zavarodottá és
kiszolgáltatottá tette, megroggyantotta, akár egy öklözőt, akinek
tüdejéből gyomorszájütés szorítja ki a levegőt. A magasból Nesiree
holdja tekintett rá, a rőt örvénylésben Nesiree kacaja visszhangzott:..
aztán sárga szemek csillantak mindkét oldalon, és mire mozdult, háta
és dereka felé villantak az ork lándzsahegyek.
Az első kettő az oldalán vásott el, a harmadik és a negyedik
fájdalom nélkül, szikraözönben vágódott a gerincébe. Megperdült a
sarkán, két orkot az északi falnak, egyet a szívós tölgyajtónak vágott,
aztán ugrott, átbukott a küszöbön... a tető alatti homályban azonban
újabb árnyak, újabb lándzsahegyek várták. A döfések közül csak egy
ért célt: érezte a forróságot, ahogy az acél a testébe hatolt. Odakapott,
az ork csuklójával együtt roppantotta el a lándzsanyelet, és vadul
kaszálva próbált teret nyerni: tudta, csak idő kérdése, hogy ura holdja
ismét felragyogjon odafent.
- Kifelé!. - zihálta a Vikárius, akinek arcán és kezén újabb sebeket
ejtettek az ajtó szilánkjai. - Vissza a sírok közé!
A kheb-thuueth a hang irányába mozdult, a vörös üstökű parányt és
társait azonban hirtelen támadt fényörvény nyelté el: odébbálltak
mind, csak a kerekek csikorogtak rendületlenül, csenddé és
forrósággá őrölve a múló pillanatokat. A démon kékségre szomjazott,
az isteni hatalom forrását kutatta, az erővonalakat azonban
reménytelenül összekuszálták a fogaskerekek tempójában görgő
litániák: az épület agyafúrt manacsapda volt, és minden itt töltött
pillanattal többet ragadott el a márgaszín testet éltető energiákból.
Szóval így.
A monstrum lángoló szemei a padlóra írt jelet, a kalandozó mágus
kapujának ötszögét fürkészték. Gyanította, hogy akad még néhány
hasonló idebent, tudta, hogy a parányok bármikor visszatérhetnek... és
bár fegyvereiktől továbbra sem tartott, a fogaskerekek csikorgása
hallatán különös érzés - aggodalom? félelem? - borzongatta meg.
Az ajtó felé lódult, a küszöbön azonban láthatatlan falba ütközött,

223
és oldalt perdülve a mohos lépcsőkor látnak zuhant. A távolabbi
sarokban pentagrammák ragyogtak fel: egy ork lándzsa a combján,
egy másik a nyakán vetett szikrát, égy harmadik hegye az alkarjába
tört, és megszédítette pokoli forróságával. A támadókra rontott, s
mert ezúttal egyet sem sikerült letaglóznia, az emberkéz alkotta
masinára zúdította indulatait. Vad elégtétellel figyelte a csapásai alatt
széthulló alkatrészeket, és ura kegyének tudta be, hogy léptei nyomán
fekete füst szállong - elkelt volna valami efféle Sonionban is, ahol
először került szembe az okvetetlenkedő újhitűekkel. Akkor
elszalasztotta őket, most nem követi el ugyanezt a hibát: az idő neki
dolgozik, csak várnia kell, s azok újra eljönnek hozzá. - Ideje
befejeznünk, nem találod?
A kheb-thuueth megtorpant, sarkon fordult - a fekete szakállú
kalandozó, a hamis próféta a lépcsőfordulóban állva, pallosára
támaszkodva bámult rá sötét szemeivel. Nem látszott rémültnek, nem
látszott dühösnek, s ami azt illeti, prófétának sem: ing nélkül,
kimerülten állt ott, hegek borította felsőtestén cseppekbe gyűlt élete
nedvessége.
- Ráuntunk az áldozatokra - folytatta rekedten, mint aki ezzel
mindent megmagyaráz. - Túl sok vérbe és túl sok időbe került ez a
kitérő; most, hogy ilyen szépen összejöttünk, akár el is dönthetjük,
melyikünk érdemel több figyelmet a pártfogójától.
- Nekem nincs pártfogóm - kondult a kheb-thuueth gyomrában a
homokszáraz hang. - Hafet Heper lényének szikráját hordozom, a
Kékarcú hatalmának tégelye vagyok - halandó ármány és fegyver nem
árthat nekem!
- Így hírlik - bólintott Al Marem, megemelve szent pallosát. - De a
népek sok ostobaságot beszélnek az amundokról, úgyhogy üdvösebb,
ha a dologról személyesen győződöm meg:
A szobordémon támadott: csapása szilánkokra zúzta a forduló
korlátját, és égő csomókat zúdított az emberre, aki füstösen, de
sértetlenül ért talajt a túloldalon. Ahogy a kheb-thuueth újra
nekihuzakodott, a dérlepte penge rézsút felfelé cikázva jókora
szilánkot hasított ki a könyökéből - fájdalmat nem okozott, csak
zavart, és elég időt adott Al Maremnek ahhoz, hogy oldalt ugorva

224
ismét szembeforduljon ellenfelével.
- Gyenge vagy - köpte a szót a démon. - Gyenge és mulandó, akár a
fajtád: az én templomaim korok óta. állnak, és állni fognak azután is,
hogy a ti emléketeket őrző kövek porrá omlanak!
- Nem vagy Amhe Ramun - dünnyögte Airun. Legfeljebb egy karom
a kisujjáról; a hátvakarója, amivel szükség esetén ártani is tud.
Hiheted magad tégelynek, de holtodig kübli maradsz - kübli, amit
előbb Toron, aztán a szörnyeteg gazdád rakott tele a maga mocskával.
A szobordémon emésztő forróságot érzett, márgaszín teste körül
füstöt kavart a hullámzó levegő. Tudta, hogy megsebezték, de nem
gyanította, hogy a hátba szakadt lándzsahegyeken ősi rúnák, az elemi
tűz jegyei izzanak. A prófétának rontott, lendületével a hátsó falig
szorította, aztán nagyot szökkent, az oldalába került, és elvágta útját a
menekülést jelentő pentagrammák felé.
- Nem kellett volna megzavarnotok - suttogta, örömét lelve az
emberízing döbbenetében. - Ha távol maradtok Soniontól, rátok csak
a dzsennek és a dzsadok után kerítek sort. Egy nemzedéknyi haladékot
nyertetek volna, ha békén maradtok, de ti...
- Békétlen fajta vagyunk. - A próféta megpróbált áttörni, a
forróságot sugárzó monstrum azonban gyorsabbnak bizonyult, és
hátrálásra kényszerítette. - Békétlenek, de nem ostobák; az Ősi
Népektől kapott leckét sosem feledtük el. Nincs az a paktum, amit
betartanátok, nincs az a törvény, amit ne hágnátok át... és álmotokban
sem gondoljátok, hogy efféle csúfság veletek is megeshet még. -
Pallosát villogtatva tartotta távol a szobordémont, ahogy körbetáncolt
egy láthatatlan körív mentén; egész valójával a lángokra koncentrált,
melyek ngangaként kúsztak végig a gerendázaton, és dühödt
mordulással ágaskodtak fel a háta mögött. - Pocsék napokat és pocsék
álmokat köszönhetek neked, kaszakő. Kívülállókkal háborúztál,
rákényszerítettél, hogy vasat toljak a mellembe, és megzavartad a
barátaim nyugalmát is. A legtöbbel találkozhattál már - most a
legközelebbit szeretném bemutatni neked.
A kheb-thuueth megtorpant. Érzékelte a változást az épület
energiamezejében, de az irányát hasztalan próbálta meghatározni:

225
valamennyi pentagramma életre kelt, derengésük megkettőzte az
árnyakat, eltompította a hangokat..: és szertefoszlatta a mágikus
homály buborékját, melyből karcsú, szarvforma botot markoló alak
lépett elő.
- Te? - A szobordémon hangja sziszegéssé halkult; tüstént
felismerte a jövevényt, a legádázabbat a sonioni bajkeverők közül. -
Te itt? Hát nem rothadsz a Lelkek Kútjának homokjában, ahol a
társaidat hagytad
- A nehezebb utat választottam - mormolta Alyr Arkhon, kifújva
homlokából a hamuszín hajtincseket. - Ne próbálj megérteni, és a
kijáratot se keresd: a neked való épp most nyílt meg a hátad mögött.
Az óriás odapillantott, és összerezzent a hideg fuvallatra: a
pentagramma felett, mint türkiz fénybogarak, tajtékcseppek járták
lassú táncukat.
- A tó fenekére nyílik - közölte a nekromanta, a márgaszín
mellkasnak szegezve botját. - Jó utat, forrófejű!
A kheb-thuueth kőarcán árnyék futott végig: megértette. Lángoló
szemmel, számumként üvöltve rontott a félelfre, energiacsóvától
találva zuhant hanyatt... és szertefoszlott az átjáró manaörvényében.
- Eleikum salah, te kitartó barom! - rikoltotta Al Marem. - Most
elválik, milyen isten lett belőled!
A Vikárius, Aglúg, Büdösdög és a parton szorongó orkok csak a
villanás párját látták: a víz mélyén történt, húsz láb átmérőjű
gőzbuborékot böffent az égre, hatalmas területen szórva szét a kheb-
thuueth, a bukott huszonharmad testének holdkékkel erezett
szilánkjait. Bevégeztetett.
A két kalandozó hallotta a dübörgést, utóbb a zúgást, melyet az
ocsúdó tömeg morajának vélt... és hallotta a ropogást is, ahogy a
lángban álló födémgerendák a lépcsőre zuhantak. A félelf kioltotta a
tófenékre nyíló kaput, és dühödt erőfeszítéssel összpontosított a
szabadba vezetőre - a pentagramma kinti párja körül ezüstösen
örvénylett a holdfénnyel átszőtt füst.
- Atya! - kiáltotta Constadio, és Büdösdöggel a sarkában a malom

226
felé iramodott. - Atya, vigyázz!
Al Marem nem hallotta őket: aggodalmas tekintete a nekromantáét
kereste.
- Alyr...?
- Egy pillanat - suttogta a félelf. - Egy pillanat még...

Újabb tetőgerenda roppant meg, a pentagramma fényében guggoló

alakokra szikrák özöne hullt. Al Marem elmázolta a verítéket
füstmarta képén, és az ajtó felé bámult: az éj négyszögében árnyak
mozogtak, az odavezető utat azonban járhatatlanná tette már a lépcső
omladéka.
- Most!
A kritikus pillanatban téglazápor zúdult rájuk. Alyr összerándult,
és aléltan bukott előre, a pentagramma fénye kihunyt, a falak mentén
magasra csaptak a lángok. Izzó torok nyílt a mennyezeten, a próféta
szája néma szitkot formált az egy tömegben kiforduló keresztgerendák
láttán, aztán ütést érzett ő is, s követte társát a fájdalmak és kételyek
nélküli sötétségbe.

21.
Az éjszakai levegő térítette eszméletre néhány perc, legfeljebb egy
fertályóra múltán - a kék hold még mindig magasan járt, ragyogását
azonban derengéssé sápasztották az égig csapó lángok.
- Atya!
Al Marem oldalra fordította fejét. Aglúg-Constadio ábrázata
torzképként lebegett felette, ott volt Alyr, a Vikárius és az
elmaradhatatlan Büdösdög; őt nézték, őt szólongatták, tekintetük
azonban gyakorta rebbent a máglyaként égő malom felé.
- Csakhogy visszatértél - suttogta a nekromanta, akinek
borostyánszín szeme így, bevérezve inkább vörösnek látszott. - Attól
féltem, elmulasztod a javát.

227
 A próféta szólni próbált, de nem volt szuflája hozzá. A pallos
keresztvasa ólomsúllyal nehezedett a mellére, füstmarta torkában
hamuvá omlottak a szavak.
- Hogy sikerült...?
- Nem a pentagrammán át - ingatta fejét a kahrei, aztán sóhajtott, és
halkabban folytatta: - Egy yrch hozott ki benneteket, akinek a jelek
szerint hivatásává lettek a jótétemények; egy fickó, akit a mieink
tüstént felismertek, és furábbnál furább neveken szólítanak.
- Egy ork? - Al Marem lerázta magáról a segítő kezeket, és balra
hengeredett, hogy megszabaduljon a keresztvastól is. Az épület előtti
tisztáson hevert, a megmaradt Vérfakasztók tág félkörben térdepeltek
körülötte. Túlnan fáklyák ezrei lobogtak, a kaptatókon át fénykígyók
közeledtek - mintha a délnyugati vadon összes nomádja a tóhoz gyűlt
volna, hogy a bátorságpróba tanúja legyen. - Egy ork rángatott ki
bennünket abból a pokolból?
- Nem közönséges ork - közölte a nekromanta. - A mieink Darton
kegyeltjének tartják, és Barlangi Szent Jakhúlnak nevezik.
- Hogyan?
- Győződj meg róla magad. - Alyr nedves rongyot szorított a
homlokát éktelenítő duzzanatra. - Valami azt súgja, csak rád vára
következő nagy dobással.
A próféta dünnyögött valamit, a malom felé fordult, és
összerezzent: hosszú pályafutása során nemigen élt át hasonló
megrázkódtatást.
A tűzfüggöny előtt tornyosuló alak Darton rendjének hagyományos
vértezetét viselte... azaz csak hasonlót a hagyományoshoz, hisz ezek a
vállvasak és csizmák még a bivalyerejű Alex con Arvionit is
akadályozták volna a szabad mozgásban. Al Maremet mégsem az
öltözék, hanem a kacaj ébresztette rá, hogy jelenést lát - ehhez
fogható hangot csak Darton küldöttei hallattak Ynev térségein.
- Jakhúl?
- Igen, atya. - Az ork közelebb lépett; testén és forró szél
dagasztotta felleghajtója szárnyán átsejlett a tűzfény. - Eljöttem, hogy

228
új utat mutassak az enyéimnek, hogy megszabadítsalak gondjaidtól, és
beteljesítsem urunk rendelését.
A prófétának - talán a fejét ért ütés miatt - nehezére esett lépést
tartani az eseményekkel.
- Itt? - suttogta. - Mikor? Hogyan?
- Tűz által, atya - felelt Constadio a jelenés helyett.
- Barlangi Szent Jakhúr visszatért, hogy elvigyen oda, hol mifajta
sose jár; pofáján legfőbb atya szól, és mi mind engedelmesked neki.
Al Maremnek csak most tűnt fel, hogy a portyázó csapat hat-hét
túlélője helyett jó harmincan kuporognak körülötte. Némelyik orkot
ismerősnek találta, némelyiket nem - az utóbbiak csapzottabbnak
tűntek, s ahogy rájuk sandított, néma áhítattal mutatták fel véres
pengéiket.
- A megfigyelők rögtönzött népgyűlést tartottak, míg távol voltál -
magyarázta a Vikárius. - Azt mérlegelték, Jakhúlra vagy a sámánokra
hallgassanak-e. Azok hamar kifogytak az érvekből, és mostanra
halottak, azt hiszem: az yrchek közt a vezetőcserének ez a közvetlen
és őszinte módja dívik.
- Constadio szerint majd' ötezren vannak odakint tódította Alyr. - A
kétharmaduk máris megtért, a többi a cimboráit; netán a családját
várja. Valóságos népvándorlás kezdődött a hegyek innenső oldalán;
ha a kahrei nem túloz, új felekezetünk hajnalra nyolc-tízezer tagot
számlál majd.
- Tízezret?
A nekromanta bólintott. Csak úgy izzott a tekintete.
- Ez már nem testőrség, Airun. Hadsereg inkább... és követ
bennünket, bárhová megyünk.
Al Marem Constadióra, majd Jakhúlra bámult.
- Akár a halálba is?
- Nem esik bántódásuk, atya - rázta fejét a küldött. - Tűz nem vesz,
hanem ad - erőt erőért, hitet hitért, életet életért. Várj, míg sereged
visszatér, és vezesd őket urunk akarata szerint: a larioni utat együtt

229
kell szabaddá tennetek. - Intett Aglúgnak és a többieknek, akik
szótlanul emelkedtek fel, s kettes-hármasával indultak a malom
fehéren izzó katlana felé. - Bízz, légy hű, és ne feledj el; vész idején,
Sagrahas, Nelhac és Vinali mezein újra látsz zászlóid alatt!
A három férfi - a két kalandozó és a remete - hunyorogva bámult a
különös menet után: az orkok félelem nélkül közelítettek a lángfalhoz,
s csakhamar a túlvilági ragyogásba vesztek. Al Marem, aki egész
lényével figyelt, morajt hallott a várakozók félkaréjából, s kábán,
már-már gépiesen számlálta a sziget felé tempózó, zsolozsmázva
partra láboló fenevadakat.
- Új nevet kell adnom annak a tüsténkedő baromnak - fordult Alyr
felé néhány perc múltán. - A Büdösdög valahogy nem az igazi.
A nekromanta lassan bólintott.
- Sinistro?
- Túl komor.
- Honorius?
- A kahreit kérdezd... esetleg őt magát, ha visszatér.
- Ha visszatér.
A vörös fürtű férfi, aki mélázva hallgatta őket, hirtelen
felegyenesedett.
- Nézzétek!
A tűzfal megnyílt, hogy utat engedjen néhány botorkáló alaknak, s
dühödt mordulással zárult össze a hátuk mögött. Al Marem nagyot
nyelt, és leárnyékolt szemmel meredt a ragyogásba. A közeledők
emlékeztettek ugyan a Vérfakasztó osztagtúlélőire, de valamivel
erőteljesebbek és sokkal világosabbak voltak náluk - egészei
fehérek, ami azt illeti, bundájuk akár a legnemesebb aszisz abaraké,
karmmaik és agyaraik szénfeketék, szemeik vöröslő karbunkulusok a
hollószárnyívű homlokcsont alatt. Harcra termett bestiáknak
látszottak, s csak úgy áradt belőlük a végső formákért felelős Darton
igézete. Az, aki azelőtt Aglúg volt, most is az élen haladt, az egykori
Büdösdög árnyékként követte - egyszerre értek a tűzfény határára,

230
teleszívták tüdejüket az éjszakai levegővel, s fejüket hátravetve a
nagy ős; a Farkasszellem vérfagyasztó üvöltését hallatták.
- Legyen Honorius - dünnyögte a kahrei. - Apám, ha megtudja,
biztosan megérti majd...
Al Maremet pillanatnyilag más foglalkoztatta. Áhítattal közelített
fehér orkjaihoz, megnyitotta szellemét a kozmosz áramai előtt - és
megborzongott, ahogy a bosszúvágy, akár egy balzsammal felkent
áldozati tőr, a szívébe döfött. Gondolatban már messze járt: vasba
öltözött, izzóvörös szemű sokaságnak parancsolt, fehér ork
halálosztag élén hágott Rowon sáncaira, zászlótartóstul hasította ketté
a császári Vihargárda lobogóját egy komor erőd falainál, de mert
nem csak vezér volt, hanem próféta is, tudta, milyen hosszú és rögös
az út, mely a kiteljesedésig vezet. Kezét nyújtotta híveinek, s míg a
következő raj a máglya felé tartott, visszavezette őket saját világába,
hogy a Dartontól nyert lélek mellé célt, az ösztönökhöz tudást és hitet
adjon nekik.
- Az ajánlatunk még mindig áll, Vikárius uram - lépett a remetéhez,
aki komolykodón viszonozta pillantását -, és hogy szándékaim
tisztaságához kétség se férjen, bemutatom első tanítványaidat.

231
 Zászlók hulltán, bálványok dőltekor

1.

Felszítom a lángot a serpenyő alatt, és várom, hogy csendesüljön a

lobogás.
Szeretem nézni a tüzet. A tűz örök rejtelem; jóleső melegség és
emésztő forróság, állandóság és változás, élet és halál. Valaha
gyűlöltem, mostanság csodálom hatalmáért. Mióta a puszta szándék
már nem képes megnyitni előttem az emlékezés ösvényeit, legtöbb
támaszom és szövetségesem. Elemészti azt, ami van, és felidézi azt,
ami volt. Ha megfelelő arányban keverem a tűzrevalót, életem
mindenestől az enyém - a füst aromája oda is visszavezet, ahová a
magam erejéből már nem juthatok el.
A tűzben történetek laknak. Rémséges és csodás történetek,
amiknek se eleje, se vége; az egyik minden rend nélkül folyik át a
másikba. Némelyik olyan távoli és álomszerű, mintha az Ősmítosz
része lenne, pedig velem esett meg, a sajátom valamennyi.
Azok is, amiket szívem szerint másnak adnék.
Azok is, amiket nem tudok elégszer újraélni.
A tűz eleinte ropogva ég, aztán sziszeg és sustorog, végül parázzsá
lesz. Kezdetben tündöklő aranykupac, majd fénylő vörösréz. Ilyenkor
végtelenül mélynek látszik. Apró lángok táncolnak felette
gondtalanul, mintha nem kötnék őket a létezés törvényei. Mintha nem
tudnák, hogy a végzetet csak elodázni lehet, kijátszani nem.
- Dóg?
Felrezzenek. Sejtelmem sincs, mennyi idő telt el. Mellemben
érzem az élet konok lüktetését, hallom a morajt, mellyel az erőd
roppant tüdeje szívja-fújja a levegőt Kabur kürtőin át… de tudom,
hogy valami nincs rendjén. Míg távol voltam, valami megváltozott.
Nem idebent persze. Az asztalon ott a serpenyő, a serpenyő alatt
ott izzik a parázs. A kiszakadott - széles hátú, napszítta haját

232
ikerfonatban viselő fród - mozdulatlanul áll korábbi helyén. Képe
rezzenetlen, csak a szaga árulkodik aggodalmáról.
A portékáját rejtő vasládára pillantok, és elszorul a torkom.
Nélkülözésem évtizedek óta tart, de a végéhez közeledik; múltam
elveszett kincsei karnyújtásnyi közelségben várják, hogy az alku
megköttessék.
- Jól vagyok - felelem.
Nem teszem hozzá, hogy a koromhoz képest, hisz a látvány
önmagáért beszél: fogadószobám falait padlótól mennyezetig borítja
a századok hordaléka.
Színevesztett kelmék, ódon fegyverek és pajzsok, megfakult
csontok. Shúr-, shírem- és tírrakhkoponyák végeláthatatlan sorban -
üres szemgödreikből némán, türelmesen figyel a homály.
Asztalom titkos fiókjából valóezüst szelencét húzok elő. A
legkisebbet választom az alján sárgálló három borostyánrög közül:
mértékletesség mindenekelőtt. Ahogy a serpenyőbe ejtem, ritkás füst
száll fel, és én, bár mérföldes mélységben vagyunk a felszín alatt,
máris érzem a napvilág, az alkonyi szélben zúgó fenyvesek illatát.
Töltekezem vele egy darabig, majd a közelebbi sarokban álló
páncélra sandítok.
Bár hiányzom belőle, nagyon is elevennek látszik. Testőrnek, aki a
biztonságomra ügyel. Kalauznak, aki a múltba hív… és lassan, mint
valami álomban, felém fordítja rettentő ércfejét.
A sisak kínoktól barázdált férfiarcot formáz: a királyét, akinek
lobogójára felesküdtem. A minta levételekor Torof Miigan szemei
zárva voltak. A kvarclencsék helyét a sablon készítőinek kellett
kialakítaniuk két vízszintes bemetszéssel, melyek sajátosan
eltorzították a vonások arányait. A sisak, az élettelen arcban szikrázó
fekete szemekkel, olyan felkavaró látványt nyújtott, hogy még az új
uralkodó beiktatása előtt felhagytak a gyártásával. Alig félezer darab
készült belőle, és máig rossz ómennek számít - de azok közt, akik
ebben léptek Satralis partjaira, minden másnál szentebb kötést
teremtett.

233
 Ők vitték vállukon uruk testét. Ok helyezték a rögtönzött ravatalra,
és moccanás nélkül vigyázták szélben, esőben, négy napon és
éjszakán át, míg a törzsek maradéka meghajtott lobogókkal elvonult
előtte. Úgy álltak ott, akár az egy mintába öntött ércszobrok, csak
torkukban rezgett más-más hangon az ősök éneke.
A gyász volt a sdír, melyben egyesültek; a veszteségben testvérek,
az új hazáért vívott háborúban bajtársak lettek. Sosem lankadtak,
sosem hátráltak, és nem ismertek lehetetlent. Mire páncéljukat - és
vele a koronás mártír halotti maszkját - fakózöld patinával borította
az idő, éppúgy legendává váltak, mint ő.
Nevükre és tetteikre klánfalak sokasága emlékeztet, a faragott
beszéd azonban éppoly keveset mond igaz valójukról, mint a sisak az
eleven királyról. Valaha képes voltam felidézni valamennyiük arcát.
Azokét, akik jó halált haltak, és azokét, akik magányosan, szörnyű
kínok között tértek meg a Visszhangtalanba. Mára csak annyit tudok,
hogy voltak, de nincsenek többé. A fród törzs Jerúb nemzetségének
bajnoka, Korsúm Borgo az utolsó közülük. Konkh és a felsőgyepű
bukott kormányzója, akit a kegyét kereső jövevények dógnak, katonái
Vén Lunirtökűnek, a csupasz állú udvaroncok eleven kövületnek
neveznek. Az utolsó én vagyok.

***

A hatalmasok jóindulatát a tizenharmadik zászlóháború idején

játszottam el végképp. Azért hívtak meg a királyi tanácsba, hogy
tekintélyemmel az elszigetelődés ügyét támogassam, én mégis az írlav
vérszövetség felmondása ellen foglaltam állást. Rámutattam, hogy a
sértett hiúság rossz tanácsadó: a csalódott barátból ádáz ellenség
válik, népünknek pedig nem érdeke, hogy ellenségei számát
gyarapítsa. Megemlítettem azt is, hogy biztonságot csak a teljes
elzárkózás nyújthat… amennyiben elég erővel párosul ahhoz, hogy
mostantól a napvilág összes hadurát távol tartsuk Tarín kapuitól.
- A kormányzó jeles tréfamester - zúgta a mélység hangján egy
háromszáz éves ifjonc. - Vagy még nem értesült arról, hogy Kírjúm
császára a semlegességért cserébe örök békességet ígért nekünk.

234
 - Ha egy fehérhajú békességet ígér, jobban teszed, ha fegyver után
nézel - közöltem. - Vagy szólsz valakinek, aki ért az ilyesmihez.
Úgy néztek rám, mintha az asztalra köptem volna, pedig tudtam, mit
beszélek. Ismertem a napvilágiak észjárását, és volt időm felkészülni
a küzdelemre - meglepetés csak a csupasz állúakat érte, mikor
Shírjan, a fekete lobogók fehérhajú múrghja a felsőgyepűre
szabadította vérebeit.
Parancsom úgy szólt, hogy harc nélkül vonuljak vissza Konkh falai
közé, és csak a hágókat védelmezzem. Aki szövegezte, láthatóan nem
volt tisztában azzal, hogy falak közül semmit, még magukat a falakat
se lehet megvédelmezni. Az ellenség főereje előtt shúr portyázok
jártak - nyolcezer farkasfattyú a Veszettek törzséből. Ha szabadjára
engedem őket Tarín előkertjében, felszíni településeinkre pusztulás,
nagyvárosainkra hosszas nélkülözés vár. Ezrek halnak meg, mielőtt a
tényleges küzdelem kezdetét veszi, és újabb tízezrek, mire
visszaszerezzük mindazt, amiből erővel sose tudtak volna minket
kiforgatni.
Túl nagy ár egy tanulságért.
Túl nagy ár azért, hogy nagyjaink rádöbbenjenek napvilágtól való
függésünk mértékére.
Két évszázadon át voltam a bágsáb kertésze. Homálytestvérem
váltig kajánkodott azon, hogy vénségemre egy országnyi temető ura
leszek, de nem ezért, sőt nem is a Tarín oltalmát kereső menekültek
védelmében vállaltam a csatát.
Egy asszony kedvéért tettem, akit a lángoló mezők füstje idézett
meg a feledésből. Az asszonyért, akivel együtt küzdöttem. Akivel
eljártam Unor isteneinek táncát; érte, akiben megleltem mindazt,
amire máig szomjazom. Nem emlékszem a nevére, csak az eskümre,
hogy sosem fogom elfelejteni… és a mosolyára, amivel a
hangaszálat, az oldás és kötés kék virágát nyújtotta nekem.
Az Ösvény csatája volt az én hangaszálam. Az, akivé elválásunk
óta lettem, se többet, se kevesebbet nem adhatott neki.
Hatezres gyalogságommal az Irientől Unorig futó hadiút északi

235
elágazásánál foglaltam állást. Dagga ösvénye hosszan elnyúló,
sziklás dombok közé ékelt vetődés, jól-rosszul behegedt seb a
hegyekig húzódó fenyvesek zöldjében.
Nem a legrövidebb, nem is a legkönnyebb a Konkh városába
vezető kerülők közül, mégis különleges: nagyon ügyeltem rá, hogy
eltűnjön a felsőgyepű térképeiről. Olyan igyekezettel próbáltam
titkolni a létezését, hogy csak az nem figyelt fel rá, aki nem akart - így
értem el, hogy minden valamire való hadászati tervben védelmünk
vakfoltjaként, egy Tarínra mérendő csapás elsődleges irányaként
szerepeljen.
Magaslati pozíciómból figyeltem a felénk kúszó tűzvészt, a
menekültek végeláthatatlanul kígyózó oszlopait. Mikor az előbbi
lassan, mintegy kelletlenül irányt változtatott, hogy nyugat felé
terjedjen tovább, tudtam, hogy eljött az időm. Réseket üttettem a fák
kérgén, hogy a gyantaillat eltompítsa a shúrok szaglását, és
fennszóval kértem a napvilág isteneit, terítenék be a vidéket a
pusztulás füstködével - többet nemigen tehettem azokért, akiket a
szürkület nyílt terepen ért.
A farkasfattyak - nem áll rá a szám, hogy orghoknak nevezzem őket
- sebesen közeledtek a hadiút felől. Tartottam tőle, hogy a parancsok
helyett ösztöneiket követik, és fellélegeztem, mikor egyetlen
tömegben zúdultak Dagga ösvényére. Tudták, hová tartanak a
menekültek, és nem siettek a támadással: Konkh kapujában akartak
rájuk rontani, hogy közéjük vegyülve a falakon belülre jussanak.
Olyan iramot diktáltak, hogy az első zóna csapdái csak
utóvédjükben vágtak véres rendet. A másodikban megnyíló árkok már
százakat nyeltek el… és további százak buktak fel a dombokról
alázúduló nyíl- és kőzáporban, mielőtt a legrátermettebbek meglelték
a kelepcéből kivezető utat - azt, ami a meredek sziklafalak közül az
ősfenyves mélyén előkészített halálzónába vezette őket.
Vártunk rájuk, és nem adtunk nekik esélyt.
A lélekhívók a Visszhangtalan árnyait engedték szabadjára, a tudók
dús szavai emésztő dühöt plántáltak belénk.
Rohamunk lendületével részekre szakítottuk, testünk és

236
páncélzatunk együttes súlyával a frissen ásott gödrök felé szorítottuk
a vadak maradékát. Az első hold rőt fejszeéle a fák csúcsai fölé
emelkedett, meg- megvillant a felhők réseiben - mire alázuhant, a
gödrök megteltek, a fenyéren szétszórt fegyverek és tagok közt pedig
százával hevertek a Veszettek megtiport hadijelvényei.
Majd’ nyolcezer shúrral végeztünk azon az éjszakán, a tisztogatás
azonban nagyon elhúzódott. Mire visszatértünk az irtásra, hogy
veszteségeinket számba vegyük, kezdett ránk virradni… és mind
többen nyögték a dús szavak utóhatásait.
Abban a hiszemben, hogy az ellenség főereje tíz-tizenkét órával a
portyázók mögött jár, pihenőt rendeltem el. A fák alatt akartam tölteni
a nappalt: a vanírok közül csak a zászlóháborúk rőt szakállú
veteránjainak mindegy, nap- vagy holdvilágnál kell küzdeniük.
Terveimet gondos számításokra, a számításokat személyes
tapasztalatokra alapoztam. Nem vettem tekintetbe, hogy utóbbiak
szavatossága korlátozott, a gyakorlat pedig csak annyira tiszteli a
terveket, amennyire azok tisztelik őt.
A hadiút elágazásához küldött megfigyelők a napközép utáni
második órában vertek fel minket a veszedelem hírével. Mire úgy-
ahogy rendeztük sorainkat, a kírjúmi csapatok áttörték
határvadászaim csatárláncát a kerülő déli bejáratánál, és erőltetett
menetben közeledtek.
Vajákosaik rontással és villámokkal árasztották el a magaslatokat,
tudóim ábrázatán azonban nem emiatt mélyültek el a ráncok. Érzékeny
fülük mérföldek távolából is kihallotta a hamis égzengésből a dúmat
litániát.
Daggan-Hrúm védműveinek megalkotásán két vanír nemzedék
legjobbjai fáradoztak. Tökéletesek voltak a maguk nemében, de nem
dacolhattak az ősmágia erejével: a csapdák szerkezetét szétmorzsolta,
az árkokat betemette a megcsuszamló föld. A támadók veszteség
nélkül jutottak át az első két zónán, a sziklafalak közé érve azonban
csökkentették az iramot - ha nem teszik, aligha tudtam volna enyéimet
a nyugati oldal másfél mérfölddel feljebb tátongó hasadékán át a
harctérre visszavezetni.

237
 Amint észrevettek minket, a betolakodók tüstént megkezdték a
szétbontakozást. Napvilági szörnyfajzatok képeivel díszített
lobogókat hordozó, árbocnyi lándzsákkal felfegyverzett négyszögeik
hadigályákként lavíroztak az általuk felvert por tengerén. Elnéztem
őket és megértettem, hogyan érkezhettek ennyivel hamarabb a vártnál:
nem császári gyalogezredek voltak, hanem jóval mozgékonyabb
lekhír és ravún zsoldoskompániák.
Másfélszeres létszámfölényük keveset számított volna, ha uraljuk a
magaslatokat. Lövészeimet azonban megtizedelték, így fedezet nélkül
maradtunk… és minden múló perccel nagyobb súllyal nehezedett
ránk a rontással megtámogatott túlerő.
Időt kellett nyernem, hogy kiegyenlítsem az esélyeket.
Találnom kellett egy helyet, ahol megvethetjük a lábunkat; ahol a
legázolás és a bekerítés veszélye nélkül törhetjük meg a támadás
lendületét.
Nem vártam az áttörést, de számoltam vele: Dagga ösvényének
utolsó szakaszán két omlászónát is kialakíttattam, hogy a lejtőkön
alázúduló görgetegek szükség esetén seregbontóként és torlaszként
szolgáljanak. A közelebbitől máris elvágott minket az ellenség - a
kerülő északi kijáratánál lévő távolabbi volt az utolsó esélyünk.
Kiadtam a szükséges parancsokat… és annak tudatában álltam az
utóvéd élére, hogy a ránk váró út sokak életének legkeservesebb két
mérföldje lesz.
Két vértes ezred fedezete mellett, lövedékek sűrű záporában
kezdtük meg a visszavonulást. Ha a lándzsák túl közel kerültek,
alájuk buktunk; tátongó sebeket ütöttünk a zsoldosok hadrendjén,
majd visszahúzódtunk, magunkkal vonszolva halottainkat is.
Határvadászaim tucatjával pusztultak a sziklás kaptatókon, de mind
nagyobb számban érték el a magaslatokat, és idővel kíséretem néhány
tagját is sikerült feljuttatniuk.
Az árnyakkal gyürkőző vajákosokat rejtőző lövészek fogták
kereszttűzbe, az ellenséges arcvonal mögött haladó sorozatvetőket
dús szavak pörölye zúzta szét: az esélyek kiegyenlítéséhez kevesen
értenek a lélekhívóknál és a tudóknál jobban.

238
 Félúton rövid pihenőre kényszerültem. Mire kirángatták a
páncélom illesztésébe tört lándzsahegyet, testőrségem három
megmaradt obszidiánvérteséből kettő eltűnt. Hogy a fentiekhez
csatlakoztak-e, vagy a föld nyelte el őket, nem firtattam - a velük
töltött fél évezred megtanított rá, hogy fajtájuk a kötelmet is, a
szolgálatot is másként értelmezi.
Reméltem, hogy a megfelelő helyet és időt választják a
hazatérésre, de könnyelműség lett volna számítanom rá. Imára sem
vesztegettem a szuszt: aki fegyverrel jár, ne vonja el az istenek
figyelmét a védtelenek fohászairól.
A nap már nyugodni készült, mire két kivérzett és négy elcsigázott
ezredemmel elértem az északi omlászónát. Miközben
keresztülvágtunk rajta, hogy ismét hadrendbe álljunk, a sötétség
dagálya elborította a bágsáb dombjait, és Tarín hágóin át
hömpölygött tovább nyugat felé. A csúcsok hava mályvaszínben
izzott.
Faragott beszéd a napvilág közönyös isteneinek klánfalán:
Kadún’gha karr sóinn, dag urdaz kha’gróinn. (Bórogi eredetű
bölcsesség: „ A mélység örökkévaló, csak az ágáló sziklát koptatja el
az idő.”)
Kibontattam a zászlókat, nevükön neveztem az ezredeket, és
felidéztem a soraikból kikerült hősök tetteit - emlékezetem kacattára
kész kincsesbánya volt akkoriban. Az utolsó pillanatig vártam a
görgeteg elszabadításával. Nem kockáztathattam, hogy a dúmat
megfékezze vagy eltérítse - nem akartam, hogy az omlászónából bárki
élve jusson Konkh kapujáig.
Ahogy vezéri pálcámat magasra emeltem, és a támfákra zuhogni
kezdtek a fejszecsapások, a litánia új szólammal bővült. Az erő, mely
mostanáig a háttérből szőtte végzetünk mintázatát, testté vált
iszonyatként kúszott elő az ösvény sötétjéből, hogy mindannyiunkat
elemésszen. Találtam valami lenyűgözőt a céltudatosságában, és
megbékéltem a gondolattal, hogy túl sokáig vártam - hogy ez volt az
utolsó csatám.
Aztán valahol messze, a kígyózó nyúlványok és a ránk szegeződő

239
lándzsák erdején túl, felmordult a föld.
Az obszidiánvértesek búcsúszavának visszhangjai a vakcsizmás
lábak dobogásába vesztek, az olvadó kő szagát azonban semmiféle
kipárolgás nem nyomhatta el: a bíborfény még át sem ütött a talaj
repedésein, mikor megéreztük, és késedelem nélkül visszahúzódtunk
pajzsaink oltalmába.
A zsoldosok megingásként értelmezték soraink hullámzását.
Fokozták az iramot, már-már futva közeledtek… és százával terítette
le őket a hátulról érkező léglöket.
Lávagejzír csapott fel a kírjúmi utóvéd helyén. Fénye borzongató
élességgel rajzolta ki a szanaszét repülő testek és társzekerek
körvonalait, heve lángokba öltöztette a holtakat és az eleveneket,
meglágyította a páncélok, a fegyverek fémjét - mire visszaroskadt az
olvadék harminc láb átmérőjű tavába, mely kiokádta, elnémult a
dúmat litánia is, máig emlékszem arra a csendre.
Magamba zártam, mint borostyán az alkonyi szélben zúgó
fenyvesek illatát. A diadal pillanata volt; váratlanságában egyedi és
szívfájdító. Tökéletes.
Aztán elmúlt, a következő pedig mindent megváltoztatott: a két
görgeteg egyszerre zúdult Dagga ösvényére.

***

Homálytestvérem repesve várja, hogy számot adjak arról, ami

ezután történt.
A kírjúmi sereg vezére fehérhajú volt, és a címerét környező
rangjelek tanúsága szerint nem tegnap óta űzte mesterségét. Miután az
északi görgeteg elsöpörte centrumát, a déli pedig maga alá temette
vagy porába fojtotta mindazt, amit tudóim varázsa utóvédjéből
meghagyott, biztosra vettem, hogy számot vet helyzetével. Hogy
belátja, nincs oka folytatni, és visszavonul.
Nem tette.
Fogalmam sincs, mi járt a fejében. Talán túl sokáig szolgálta a

240
fekete lobogókat, és varázsuk kiölte belőle a számvetésre való
hajlandóságot. Vagy túl közel került a győzelemhez, és a maga
fehérhajú módján képtelen volt beletörődni, hogy kicsúszik a
kezéből. Esetleg bele se gondolt, hová tűntek a shúrók, és azt remélte,
a csatazaj majd idevonzza őket. Bárhogyan is, ahelyett, hogy serege
túlélőivel - lehettek vagy háromezren - széthányatta volna a déli
görgeteg egy darabját, hogy még az éj leszállta előtt odébbálljon, a
por elültével összetrombitálta és rohamra küldte őket ellenünk.
Idáig jutva rendszerint megfogadom, hogy sosem fogok többé
borostyánt égetni.
Az északi görgeteg emelte torlasz harminc láb magas volt. Déli
oldalán meredek, az északin szelíd lejtésű és olyan szilárd, hogy
valamennyiünket megbírt volna a hátán. Óvatosságból csak tizennyolc
századot vezettem a tetejéig, és minden harmadikat hátrébb vontam,
hogy folyamatosan válthassák egymást a taríni gyalogság rettegett
fűrészfogas arcvonalában. Ezt a felállást sík terepen is csak távolról
lehet megbontani, a betolakodók azonban már nem rendelkeztek
mágikus támogatással, lövedékeik pedig akkor sem tehettek volna
kárt bennünk a torlasz mögött, ha korábban el nem pazarolják
valamennyit.
Nem lőttek hát, csak jöttek; kőporral borított hajuk és arcuk
messziről fehérlett a fáklyák fényében. Egyesek teljes fegyverzetben,
mások hajadonfőtt, lábbeli nélkül, botot, követ markolva hágtak fel az
omladékon, mi pedig megöltük őket, mire a fehérhajú tüstént
újabbakat küldött. .. és így tovább, órákon át.
Még csak nem is esett nehezünkre. Az lebegett a szemünk előtt,
amit ők tettek volna, ha elérik a menekültekkel zsúfolt felsőgyepűt.
Mikor nem jöttek többen, csak az utolsó sor kövön kellett
átmásznunk. A tetemek szőnyegén egyenes út vezetett azokhoz, akik
sebeik miatt ezt a kaptatót sem győzték, és szedett-vedett pajzsfal
mögött várták sorsukat. Megöltük őket is, határvadászaim és a
többiek pedig aláereszkedtek a magaslatokról, hogy ugyanezt tegyék a
maguk oldalán.
A seregvezér nem próbált menekülni. Megvetése jeléül elnézett a

241
fejünk felett; arra sem vette a fáradtságot, hogy kardot húzzon.
Olyan magas volt, hogy első csapásom deréktájon érte. Térdre
zuhant, és valami olyasmit mondott, hogy a halál kiköszörüli a
méltóságán esett csorbát. Homálytestvérem már-már közölte vele,
hogy ehhez a történtek után száz halál sem lenne elegendő - én csak
legyintettem, és hagytam, hogy vérteseim a földbe tapossák.
Ha volt esze, ebből rájöhetett, hogy a veszteseknek mifelénk nincs
méltóságuk.
Tarín sosem ismerte el, hogy az összecsapásra sor került. A
történtek híre a felsőgyepűn áttelelt menekültek révén talált utat a
külvilágba, és a lehető legjobbkor lágyította meg irántunk az írlavok
szívét. A vörös hadurak raveeni diadala után a vérszövetség
felmondásáról szó sem esett többé - személyes felelősségemről annál
több. Az elszigetelődéspárt a fejemet követelte, de múr Ogi eszesebb
volt annál, hogy engedjen nekik: belátta, mennyivel haszontalanabb
egy holt bálvány egy elevennél.
Elmozdított kormányzói posztomról, és Tarín vörös lobogójának
háznagyává, az őrizetére kijelölt erődítmény parancsnokává tett.
Semmittevéssel bűnhődöm engedetlenségemért Kabur-Lah
homályában, ahol az emlékek még a kelménél és a csontnál is
gyorsabban fakulnak… és ritka kincsnek számít a felidézésükhöz
szükséges tűzrevaló.

Hogy bánom-e?
Nézd, kedvesem: a kéklő, tiszta égen,
akárha füst száll, felhők húznak át.
Mint fájdalom az ifjú szív egében,
hogy meg sem érzi könnyű bánatát.

Vaszilij Kraszov: Dal

(részlet; Székely Magda fordítása)

242
 Ezúttal a kiszakadott mozdulatára rezzenek fel: a láda mellé térdel,
és sorra nyitja fel a zárakat a nyakában hordott vaskulccsal.
- Megvan minden? - tudakolom.
- Hiánytalanul, dóg - A fickó szemei világosak, majdhogynem
fehérek; a köréjük rótt bűvjelek nélkül az orráig se látna idelent. A
napvilág édes méreg: végtelen térségei előbb a hallást, majd a
kőérzéket tompítják el, és oly mértékben károsítják a kiszakadottak
látását, hogy mire feleszmélnek, már csak fogyatékosként térhetnek
meg övéik közé. - Győződj meg róla magad!
Vezéri pálcámmal emelem meg a láda fedelét, és színlelt
közönnyel bámulok a lepecsételt tégelyekre. Valahogy sikerül
megállnom, hogy ismét dúdolni kezdjek. Túl sok az emlékeznivaló és
túl kevés az idő.
- Nem téged vártalak. Hogy került hozzád a listám?
- Kalmárodra útonállók támadtak az írlavok földjén, dóg.
Kivérezve találtunk rá, és magunkkal vittük szekérkaravánunk
célállomására, ahol nem sokkal utóbb meg is halt. Hálája jeléül
hagyta ránk a listát, a passzust… és a kötelmet, mely a daggan-hrúmi
győzőhöz, Kabur-Lah parancsnokához fűzte.
Bólintok. Talán igazat beszél, talán nem; a kiszakadottak némelyike
ölni is képes a hazatérés esélyét jelentő passzusért.
- Fuvaros létedre ilyen sokra tartod a hagyományt?
- Fuvarosként sem szűntem meg vanírnak lenni - feleli, és olyan
eltökéltséget látok a szemében, hogy megenyhülök tőle.
- A felsőgyepűről származtál el.
- Konkh városából, dóg. Apám apja, két bátyja és hét
unokatestvére szolgált a pálcád alatt. - A kiszakadott felszegi állát. -
Miután meggyőződtem a passzus valódiságáról, felismertem a
történtekben a Kőatya kezét. Rendíthetetlen irgalmában új esélyt
kínált nekem. Választást a két világ között. - Fejet hajt; hogy előttem
vagy Miigan maszkja előtt, nehéz eldönteni. - Beszereztem a listán
szereplő tételeket, és most itt vagyok.

243
 - Ilyen rossz sorod volt a napvilágon?
- Jó sorom volt, dóg De az vagyok, aki vagyok… és a napvilág is
az, ami.
Újonnan támadt érdeklődéssel mérem végig. Legyen fuvaros vagy
gyilkos, nyilvánvalóan nem ostoba.
- Hol éltél?
- Unorban - feleli. - A fűtenger délnyugati peremén, ahonnét derült
időben egészen a Fehérvízig látni. Barlangok híján dombházakat
emelnek ott a magunkfélék. Nincs más a fejünk felett, csak fa és föld.
Azon túl meg…
- A felhők és az ég - dünnyögöm. - Ifjabb éveimben magam is
megfordultam arrafelé. Milyen megélhetés akad ott manapság a
vaníroknak?
- Aki nem fuvaroz, a gyepűk erődítésein dolgozik, vagy az íjászok
népének lovait gondozza. - A kiszakadott hallgat egy sort. - Ültél
valaha nyeregben, dóg?
- Nem tudom - közlöm az igazsághoz híven. - Emlékszem az
íjászok népére. Az acélpikkelyes harci köntöseikre, amikről
lesiklottak a shúr pengék. A kopjáikra, amikkel a pajzsokat is
átdöfték. A zsákforma lobogóikra, amik száguldás közben kürtökként
zengtek; arra, hogy seregeiket egy asszony vezette… de a lovaikra
nem. Tudom persze, miféle teremtmények a lovak, de nem látom…
nem érzem őket. Legalábbis nem úgy, mint azelőtt.
A fród meghökken.
- Lúl Nan Faltenin… Unor Nőstény farkasa… a hajnalkor
tizenhatodik századában élt. Ha emlékszel rá…
- …nála is korábban kellett a világra jönnöm. - Eljátszom a
valóezüst szelencével; különös örömet találok abban, hogy az áttört
fémburokban egymáshoz koccannak a rögök. - A szóbeszéd nem
túloz. Vénebb vagyok minden vanírnál a hegyek alatt, a tulajdon
királyomat is beleértve. Már nem veszi hasznomat, de túl értékesnek
vél ahhoz, hogy élni vagy meghalni engedjen. Létezem csupán, és a
múlt az egyetlen hely, ahol léteznem érdemes. Nem engedhetem, hogy

244
az emlékezetem cserbenhagyjon.
A világos szemekben a megértés fénye villan.
- Mióta…?
- Nem számít - dünnyögöm, és Lúl Nan Falteninre gondolok
közben. A kiszakadott nem is sejti, mekkora szívességet tett azzal,
hogy néven nevezte: Daggan-Hrúm óta nem éreztem ennyire közelinek
és elevennek. - Van nálad bármi, ami lószőrből készült?
- Meglehet. Ha kívánod…
- Később. - Félretolom a szelencét, és listám eredeti példányáért
nyúlok. Valami azt súgja, időnk csak a legfontosabb tételek
ellenőrzésére elegendő. - Átokhínárt hoztál?
- Óhajod szerint, dóg. Unor partjairól való, de azért megteszi.
- Árnika?
- Megvan.
- Beléndek?
- Megvan.
Növények neveit sorolom, de nem puszta formákat és színeket
látok magam előtt. Azt látom, amit számomra jelentenek: az emlékezet
ösvényeit, amiket illatuk hamarosan ismét járhatóvá tesz. Gyűlölöm
azt az önző és mohó senkit, azt a szimatoló állatot, amivé vénségemre
lettem. .. de még inkább az időt, ami, ha nem teszek ellene, maholnap
megfoszt méltóságom maradékától is.
- Dárdatő? - kérdem, és a büszkeségre gondolok közben.
- Megvan.
- Fehér és kék hanga? - suttogom, és őket látom megint: a
smaragdszemű királyt és az elveszett bajtársakat.
Az íriszig és a lángolásig jutunk, mikor lábunk alatt megvonaglik a
kő. A rezgés látható hullámokban kúszik végig a falakon, nyomában
páncélok és pajzsok kondulnak össze, trófeák reccsennek szét… és
mire a moraj visszhangja is elül, Kabur-Lah falai közt klánkürtök
bömbölik a harci riadót.

245
 2.

Bórogon születtem; az óhaza utolsó hílar, mások szerint az újhaza

első vanír nemzedékéhez tartozom. Neveznek minket Kárhozottaknak,
Sószagúaknak és Gazdátlanoknak is. Nem tiltakozhatunk, hisz
mindháromban ott rejlik valami az igazságból - annyi mindenképp,
hogy hálás legyek a távolságnak, amiért megszépíti hajógerincek
árnyékában telt kölyökkorom emlékeit.
Apámat csak hírből ismertem. A lás törzs Súm nemzetségének
tagja volt, rokona azoknak, akik a Harmadik Csapást ránk
szabadították.
Mikor Bórog szívében megébredt a homály, felmondta a kötelmet,
mely várandós asszonyához fűzte. Haját és szakállát leborotválta,
testét a vezeklés képeivel szúratta tele, majd visszatért övéihez. .. és
velük együtt húzódott Korsúm erődített városába, hogy harccal és
halállal fizessen vére bűnéért.
Anyám, ha gyászolta is, sosem adta jelét. Nekem se hiányzott
különösebben. Az egyetlen kérdés, amire a jóvoltából tudtam meg a
választ, így hangzott: „Milyen érzés egy démonimádó fattyának
lenni?”
Akik újra és újra nekem szegezték, jól tudták, hogy pocsék, és
apránként felszították bennem a vágyat, hogy megmutassam, mennyire
az.
Ma is látom, ahogy az öklömbe zárt bazaltröggel egy nálam fejjel
magasabb dabbib arcába vágok. Vérbe borulva zuhant hanyatt - ha a
szürke hajú, ezüst erekkel átszőtt dakhpáncélt viselő férfi vissza nem
fog, a fejét is szétzúztam volna.
- Mit művelsz?
- A vérét veszem - zihálta homálytestvérem. Ölni akart, de nem
volt többé ura tetteimnek: markomból kifordult a kő.
- Hílar, mint te magad. - A szürke hajú nem kiabált, nem volt
dühös. Inkább szomorúnak látszott. - Aki rokonvért ont, Tyrrano

246
munkáját végzi el. Ki fia vagy?
- Apámé.
Ezüstfényű szemében szánalmat láttam, és azt kívántam, bár törölne
képen inkább. - Hogy hívnak?
- Korsúm! - rikoltottam, amit addig csak suttogva hallottam
emlegetni. A város nevét, amely a lás törzs maradékával együtt szállt
lávasírba. A leggyűlöltebb szót, amit ismertem. - Korsúm! Tűz,
földindulás és halál!
Nem próbált visszatartani, ahogy eliramodtam, de attól fogva
mindig magamon éreztem a tekintetét. Bárhová mentem, mögöttem,
mellettem és előttem járt; a legnagyobb sokadalomban sem tudtam
megbújni előle. Kenetes beszéde miatt sokáig tudónak hittem.
Hogy kicsoda-micsoda valójában, csak az építkezés tizenegyedik
évében vált világossá: mindenki szeme láttára végzett a kishitűekkel,
akik a tyrrakh követek bebocsátása mellett érveltek.
Gráim, a Csákány.
A Kőatya küldötte volt, de gyermeki eszemmel igazi istennek
véltem. Aggasztott, hogy nem adtam meg neki a kellő tiszteletet, és
gyakran álmodtam, hogy eljön értem - mentségemre szóljon,
harmincesztendős sem voltam még.
Tíz évvel később, mikor a kapukat betörték és a sólyák lángba
borultak, már tudtam, hogy nem isten, de makacsul hittem a
győzhetetlenségében. Hosszú idő kell ahhoz, hogy a magamfajtának
benőjön a feje lágya.
Gráim nagy harcos volt, küldöttként azonban kudarcot vallott: az
egyén érdekét nézte a sdír java helyett. Ezreket segített meneküléshez
az utolsó éjszakán, de elmulasztott gondoskodni a király
biztonságáról, aki ekkor kapta a sebet, mely utóbb halálát okozta.
Kockára tette népünk jövőjét, hogy az elfogult szemekben istennek
tűnhessen, és végóráján nyilván annak is érezte magát - nincs más
magyarázat a nagyvonalúságra, amivel kegyét osztogatta.
Az utolsók közt voltam, akikre rálelt; akiknek kiutat mutatott a
meddő küzdelemből. Nem azért, mert rászolgáltunk. .. hanem mert

247
ugyanolyan zavartak és elveszettek voltunk, mint ő.
Számos sebet kapott, de egyszer sem ingott meg. Testével fedezett
minket a torlaszoktól a mólóhoz vezető úton, és behajózásunkra is
személyesen felügyelt.
De sok vért vesztett, és ahogy megszabadult a Kőatya maszkjától,
hogy kifújja magát, a tyrrakh dárdavetők mind sűrűbben hulló
lövedékeinek egyike jobb combvasát átjárva a földhöz szegezte.
Ugrottam, hogy megtámogassam. Mikor baljával a vállamba
markolt, valami végigcikázott rajtam; olyan forróság öntött el, mintha
szívem vére izzó fémmé változott volna.
- Korsúm - suttogta. - Hol a daúgod?
- Nem tudom.
- Helytelen. - Arca oly fakó, szorítása annyira kíméletlen volt,
hogy megrettentem tőle. - Nem a vas számít, amit forgatsz, hanem a
kő, amin állsz… aminek a hátadat veted. A tieid nélkül semmi…
kötelmek híján senki vagy.
- Én…
- Senki és semmi, Korsúm. - Ezüstfényű szeme alig rezdült, ahogy
sebzett lábára nehezedett. Úgy rémlett, erőt merít a fájdalomból. -
Megértetted?
- Igen, káor.
- Menj hát - mondta, és eleresztett. - Eredj a tieidhez! Szolgálj és
élj, míg ki nem telik az időd.
Szótlanul engedelmeskedtem, és képtelen voltam visszanézni rá.
Mondják, mire a pallókat behúzták, és messze előttünk megnyíltak a
sólyák zsilipjei, a Kőatya arcát viselte megint: baljával csákányát,
jobbjával a lándzsanyelet markolva nézett szembe a mólón
végigzúduló tyrrakh áradattal.
Emlékezni vélek a mellettem szorongók üvöltésére, a partot verő
tövisszórók duhogására… és a döbbent csendre, mely pillanatokkal
azelőtt szakadt ránk, hogy túlnan, a miénkkel szomszédos csatorna
fekete vizén lángokba öltözött, majd szétrepült egy menekülőkkel

248
zsúfolt hajó.
A robbanás szele a takaratlan rakodónyílások egyikén át a
fedélközbe röpített, és olyan erővel csapott egy rekeszfalnak, hogy
deszkák záporában zuhantam a bálák közé. Mire felocsúdtam, már a
nyílt vízen jártunk.
Bórog partjai belevesztek a messzeség ködébe, a megmaradt hajók
kürtjelekkel szólongatták egymást, a krígek pedig gyászdalaikba
szőtték az elesettek - köztük Gráim, a Csákány - nevét.
Anyámat sose láttam többé.
Nem szerepelt sem az áldozatok, sem a túlélők lajstromában;
mintha megrekedt volna a két világ, a miénk és a Visszhangtalan
között. Kezdetben gyakran álmodtam vele, olykor ébren is beszéltem
hozzá… az átkelés szürke éveibe, a háborgó hullámok és örvénylő
fellegek verőfénytől fakó poklába azonban nem cipelhettem
magammal. Anélkül engedtem el, hogy hagyományaink szerint
meggyászoltam volna, és ahogy munkába álltam, szégyenkezni se
maradt időm emiatt: teljesen lefoglalt a küzdelem a napvilág
vesztünkre törő isteneivel és démonaival.
A hílarok nem születtek hajóácsnak. Isteni sugallatok és hóhajú
sírokban lelt feljegyzések alapján, nyersanyagszűkében és kapkodva
kellett dolgozniuk, ami a végeredményre is rányomta bélyegét. A
túlélőket hordozó monstrumok gerince túlsúlyos, kormánya nehézkes,
vitorlázata hiányos volt. Ha elült a szél, a láncokkal összefűzött
járműkaravánt roppant taposómalmok alulméretezett lapátkerekei
hajtották tovább délfelé, olyan áramlatok ellenében melyeket a
Teremtés hajnala óta táplálnak az egymásnak feszülő őserők.
Viaskodtunk, míg erővel győztük, azután csak sodródtunk,
fohászkodtunk és reménykedtünk… utóbb üres szemmel bámultuk az
idegen égbolt csillagait, melyek a holtak örökkévaló közönyével
tekintettek le ránk.
Hogy élhessünk, ennünk kellett. Kitanultuk hát a táplálékszerzés
fortélyait, és mert sem az eszközöket, sem a zsákmányt nem
válogattuk meg, egyre újabb ellenségeket szereztünk egy olyan
világban, mely sosem volt jó szívvel irántunk. Napja tűzként

249
perzselte bőrünket, szürkévé fakította szemünk sötétjét. Szelei nap,
mint nap új útvesztőt bűvöltek körénk a hullámok hegy völgyeiből…
teremtményei pedig mind nagyobb számban törtek ellenünk.
A kilátástalanság szürke évei után a küzdelem és az ínség vörös
esztendei köszöntöttek ránk. Megritkították sorainkat, a talpon
maradottak izmait és elszánását azonban úgy megacélozták, ahogy
magunkfélékét azelőtt és azóta sosem. Igazi túlélők váltak belőlük, a
hatékonyságért azonban nagy árat fizettek: homálytestvérüket lelkük
mélységei helyett a bőrük alatt, olykor a bőrükön hordták, és gyakorta
engedték szabadjára, hogy szükségleteiknek érvényt szerezzen.
Tétovaság és lelkifurdalás nélkül rontottak bárkire, akit ellenségnek
véltek - egymást is beleértve.
Utolsó fajtársamnak, aki lás származásomat felemlegette, az orra
helyett a gerincét, a segítségére siető nőszemélynek - aki éppúgy
lehetett az anyja, mint a testvére vagy a szeretője - a karját törtem. A
körülállók csak erre vártak: tucatjával rontottak nekem. Elevenen
szétszaggattak volna, ha a fekete őrség ki nem szabadít a kezük közül.
Amint fellocsoltak, hogy kérdőre vonjanak, a torkuknak estem - úgy
kellett lebunkózniuk, hogy magukkal vihessenek.
Így lettem a fród törzs zsigerelőjéből a király zászlóshajó rabja,
utóbb azon kevesek egyike, akik a próbákon „tengerállónak és
fegyverbírónak” találtattak. Moslék helyett sós halat, rongyaink
helyett viaszosvászon halászgúnyát kaptunk. Kitanítottak a horog és a
szigony használatára, a parancsok és a jelek tiszteletére.
Mire csónakra kerültünk, kérdés nélkül engedelmeskedtünk
feljebbvalóinknak, és nem csak egymás rezdüléseiből tudtunk
olvasni, de a szél ízéből, a víz és a felhők fodraiból is.
Mikor úgy hittük, eleget tudunk már, nehezék nélküli csónakon
küldtek minket egy sosem volt narválraj nyomába. Tettek róla, hogy
felboruljunk… és hagyták, hogy azt higgyük, magunkra maradtunk
odakint.
Akik úszva próbáltak menekülni, becsületükkel együtt
kiváltságaikat is elvesztették. Mi, többiek késsel szabadítottuk meg
egymást a nehéz köpenyektől, sorra kapaszkodtunk fel a csónak

250
gerincére, és addig próbálkoztunk, míg valamennyien helyet találtunk
rajta. Mikor a hullámzás erősödni kezdett, felegyenesedtünk.
Összefogódzva, egy testként mozdulva vigyáztuk a teknő egyensúlyát,
és miután ránk esteledett, felváltva köröztünk az egyetlen megmaradt
kvarclámpással. Jobb pillanatainkban talán még hittük is, hogy képes
bárkit a nyomunkra vezetni.
Kevés emlékem maradt arról az éjszakáról, de ha sós víz szagát
érzem, máig megborzongat a hidege.
A vasszín hajú dabbibbal, aki mögöttem szorongott a gerinc
domborulatán, négy férfi súlyát tartottuk meg, és hajnalra szó szerint
egymáshoz fagytunk. Mire a körénk bűvölt köd ritkulni kezdett, és a
kötélhossznyira várakozó zászlóshajó mellvédje mögött
megpillantottuk holtnak hitt társainkat, nemhogy fellélegezni,
mozdulni se maradt erőnk: a „kétfejű, nyolckarú állatot” a legénység
csak csörlővel tudta a fedélzetre emelni. Jéggé dermedt szakállunkat
fejszével vágták szét - középtájon, hogy kinek-kinek maradjon valami
a másikból, aki a próbán átsegítette.
Törköllyel itattak, cetzsírral dörzsöltek át, és cetprém alá, sóg
ribancok közé fektettek minket, hogy átmelegedjünk. Mire felriadtam,
a dabbib eltűnt - színét se láttuk többé a csónakok körül.
- Úrféle fajzat az - legyintettek a többiek. - Dereglyére való.
Tudtam, hogy igazuk van, de a dabbib gyűlöletére sem ez, sem
homálytestvérem követelőzése nem tudott rászorítani. Valahányszor
összefutottunk, intéssel üdvözöltük egymást, ahogy rokonok közt
szokás. A vasszín üstökű, verőfénytől patinazöldre fakult szemű fickó
sok mindennek látszott, csak jeles személynek nem… hatalmának
áramai azonban a próba éjszakája óta örvénylettek körülöttem, és
lassan, de biztosan terelték új irányba sorsomat.

***

Húztam az evezőt, hajítottam a szigonyt, sikáltam a fedélzetről a

szétdarabolt cetek vérét és belsőségeit. Habozás nélkül rontottam a
bordázaton felkúszó fajzatokra, melyek minden különbözőségük

251
dacára egyek voltak az irántunk érzett gyűlöletben. Kétely és félelem
nélkül öltem, mint bárki a velem egykorúak közül, férfinak és
harcosnak mégsem neveztek - erre a megtiszteltetésre csak az átkelés
utolsó, fehér esztendejében sikerült rászolgálnom.
A végjáték nyitányát, a létezés törvényeit megcsúfoló szféravihart
egy, a világ kristályburkán támadt rianás okozta. Hogy miképp
keletkezett és hogyan zárult össze, máig viták tárgyát képezi. A tudók
csak abban értenek egyet, hogy járhattunk volna rosszabbul is: annak
a távoli földrésznek a lakóit, akik saját szemükkel látták meghasadni
az eget, lábon dermesztette meg, házaikkal és városaikkal együtt
ragadta el a semmi förgetege.
A távolság némi haladékot biztosított nekünk. Mire a
megrázkódtatás gyűrűkben szétfutó hullámai átbuktak a horizont ívén,
végeztünk a fedélzeti nyílások lezárásával, és hajóink gyomrában,
pányvákba fogódzva vártuk az elkerülhetetlent. Álmaimban gyakran
kísért az a tehetetlenség, és fojtogat, ami utána következett és ma is a
nyomában jár: a szűnni nem akaró dübörgés, az émelyítő emelkedés
és zuhanás iszonyata.
A vihar hónapokon át tombolt, és hatalmas területen szórta szét
flottánk maradékát. Mire maroknyi vadásszal és fekete őrrel ismét a
fedélzetére merészkedtem, a zászlóshajó magányosan sodródott a
nyílt sebként vöröslő ég alatt. A semmi szelei szabályos ívben
söpörtek végig a háborgó tengeren, és vaskos - helyenként sok száz
lábnyi - jégkérget vontak rá. E kéreg lassú szétdarabolódása közben
jégmezőkből és jégszigetekből álló nyúlványokat növesztett a négy
égtáj felé, és minden múló nappal átláthatatlanabb labirintust bűvölt
körénk lomhán vándorló jégtorlaszokból.
Éhesek és elcsigázottak voltunk, de nem pihenhettünk; hogy a kiutat
- és egymást - mielőbb megtaláljuk, további erőfeszítésekre volt
szükség.
Míg a zászlóshajó geomantái és kartográfusai az áramlatok
irányának meghatározásán és a labirintus feltérképezésén dolgoztak,
kirajzottak a csónakok és a dereglyék - előbbiek feladata a
táplálékszerzés, utóbbiaké az átjárók és a túlélők felkutatása volt. A
szél elültét követő első hónap végére a tudók újraszőtték gondolati

252
hálójuk szálait, így meghatározhatták a flottarészek helyzetét és képet
alkothattak a veszteség mértékéről. Az eredmény nem sokáig maradt
titokban… és azokat is megrendítette, akik a szürke és vörös évek
összes megpróbáltatását zokszó nélkül tűrték.
A hílarokat kemény kőből faragták, de az újabb csapás a
töréspontig juttatta őket. A megmaradt hajók, melyeket életünk
kockáztatásával vezettünk vissza a déli jégtorlaszig, nem kértek a sdír
oltalmából, és rendre megtagadták a vezetőlánc rögzítését. Széltében
suttogták, hogy a király a halálán van, talán nem is él már. A Bórog
poklából menekült sokaságot az ő tévedhetetlenségébe vetett hit
juttatta idáig - a gazdátlanság puszta gondolata is elég volt, hogy
eluralkodjon rajtuk a kétségbeesés.
A másik hír - mely szerint a geomanták roppant földtömeget
észlelnek a jégtorlasz túloldalán - éjnek évadján ért egy
csapatszállítóvá alakított halászcsónak ponyvája alatt. Hogy valódi-e,
vagy csak az indulatok elcsitítására szolgál, senki nem firtatta;
megvoltak a magunk parancsai.
Az éjközép holdtalan sötétjében jelentünk meg a hajókon,
melyekről elűzték vagy vízbe vetették a király tisztjeit. Végeztünk a
pártütők hangadóival, kiszabadítottuk és felfegyvereztük a fekete
őrség maradékát, aztán továbbeveztünk anélkül, hogy a fedélköz
népének nehéz álmát megzavartuk volna - a nyomunkban járó tudókra
várt a feladat, hogy hitükben és hűségükben megerősítsék őket.
Mikor osztagunk rangidőse, egy sebhelyes arcú dabbib kidőlt, a
helyébe léptem. Teljesítettem a feladat ránk eső részét, és bár kétszer
is megsebesültem közben, a hajnal első fényénél rendben
visszavezettem a csónakot a zászlóshajóhoz.
Aludni akartam, de nem engedték: sebtében összeöltött vállal és
mellel, kölcsönzött ingben vezettek a király elé a tisztek között.
Torof Miigan magas támlájú karszékben ült. Háza színe helyett
világos vásznat viselt, hogy bőre és haja fakóságát palástolja. Halkan
és keveset beszélt; látnivaló volt, hogy fájdalommal fizet minden
lélegzetvételért.
- Azt tettétek, amit kellett. - Smaragdszemei úgy ragyogtak, ahogy a

253
klánfalak képein: termeibe, ahol a halállal gyürkőzött, nemigen talált
utat a napvilág. - Véreteket hullattátok a sdír javáért. Az esélyért,
hogy úrrá lehessünk a végső akadályon… hogy elérhessük az áhított
célt.
Szünetet tartott, hogy felfoghassuk az elhangzottak jelentőségét, és
mosolygott közben. A klánfalakon sosem teszi. A vanírok többsége
nem is hiszi, hogy valaha képes volt rá.
- Közel a part - suttogta, mintha féltett titkot osztana meg velünk. -
Alig háromszáz mérföldnyire, a déli torlasz túloldalán. A geomanták
hegyekről beszélnek. Gyökerekről, melyek a földmélyi tűzkutakig
nyúlnak. Ércerekről, melyekben a Kőatya kalapácsütéseinek
visszhangja rezeg. Járatokról és kavernákról, melyek csak arra
várnak, hogy birtokba vegyük őket. - Tekintete zavaros volt,
szemének smaragdszín mélységeiből azonban reménység sütött
felénk. Olyan erőt adott, hogy tíz körömmel estünk volna a torlasznak,
ha úgy akarja. - A tudók szerint lépnünk kell. Az áramlatok változnak,
a jégfalak borjadzanak. Maholnap teljesen körbezár a törmelékük. Ha
át akarunk jutni, most kell nekivágnunk… és amint a tudók elég erőt
gyűjtenek, pontosan ezt fogjuk tenni. - Felemelt kézzel csitította el a
lábdobogást. Olyan csend támadt, hogy mérföldek távolából is
hallottuk a tengerbe szakadó jég moraját. - Tudom, hogy készen
álltok. Vezessétek partra a tieiteket! Adjatok nekik új célt… okot a
létezésre… és ne engedjétek, hogy elfeledjék: csak az egység óvhatja
meg őket attól, hogy szolgákká… vagy áldozatokká legyenek.
- Hát te, múr? - kérdezte valaki. - Te nem tartasz velünk?
A király úgy mosolygott, ahogy csak azok képesek, akik az élet
összes titkát ismerik már… az utolsót és legnagyobbat kivéve.
- Veletek leszek a parton - mondta. - Ott és mindenütt, ahová utatok
vezet; bárhol, ahová tett, szó vagy kötelem által magatokkal visztek.
A Kőatya azért tartott meg köztetek, hogy éltessem a reményt.
Háromszáz mérföldnyire délre, ahol a reménység bizonyossággá
válik… az én utam véget ér. Amit adhattam, a tiétek. Amit kaptam…
ideje visszaadnom neki.
Hátamat a deszkafalnak vetve álltam, és bármit megadtam volna,

254
hogy ne kelljen látnom a fájdalmat a szemében. Akkor és ott épp elég
volt a sajátom is.
- Ne tedd! - suttogta az iménti hang. - Egy vagy a sdírrel. Az új
otthon… a jó menedék… hogyan találjuk meg nélküled?
- Lesz, aki mutatja az utat. - A király szavai nyomán mozgolódás
támadt a tisztek soraiban. Ösvény nyílt a karszék és a hátsó fal között.
A smaragdszín szemek megvillantak, gazdájuk figyelme pár szédítő
pillanatra rám összpontosult, aztán továbbsiklott az ajtóhoz
legközelebb álló alakig. Vasszín hajú, patinazöldre fakult szemű férfi
volt; a láncszövet sötéten csillant elő halászkabátja penge tépte
résein. - Harmadszülöttem, Nelhac lép a helyemre. Erre készül, mióta
az eszét tudja… és ma éjjel ismét bizonyította, hogy jól választottam.
Köszöntsétek őt!
A férfi összerezzent az üdvrivalgásra, és lassan, szinte kelletlenül
indult a trónszék felé. Lerítt róla, hogy szeretne valahol másutt lenni -
akár egy felfordult csónak gerincén, névtelenül a névtelenek sorában,
akik közül egytől csak baltával, szőrmentén lehetett elválasztani.
Ahogy észrevett, elhúzta a száját, és leverten intett. Biztosra vette,
hogy ezzel vége - hogy nem lehet a „nyolckarú állat” második feje,
egy közrendű senki cimborája többé. A Torof-ház múrghja., a
Smaragdszemű trónjának örököse volt, akire gyors halál vagy lassú
sorvadás várt egy legenda árnyékában… de mindkettőnél jobban
irtózott attól, hogy hátralévő napjait jelképként kell leélnie.
Rádöbbentem, hogy ismeri a fájdalmamat; hogy homálytestvére,
akivel születése óta gyürkőzik, semmivel sem kíméletesebb az
enyémnél… és mielőtt végleg elfordult volna, alázatos főhajtás
helyett visszaintettem neki.

***

Haraptam valamit a legközelebbi pihenőben, majd zavaros

álmokba menekültem a fájdalom elől. Az éjszaka közepén térített
magamhoz sebeim feszülése és a szemhéjamon átderengő fény: a
szomszédos priccsen Nelhac kuporgott, és némán játszadozott egy

255
apró olajméccsel.
- Hallom, kitettél magadért. - Kedvtelve méregetett, mint bárki,
akivel visszatérésem óta összeakadtam. - Az egyik pillanatban
szigonyos és zsigerelő, a következőben harcos és vezér. Kanyargósak
az élet vágatai, igaz-e?
- Oltsd el azt a szart! - nyögtem. - Mielőtt valaki szétrúgja miatta a
múrgh valagadat.
Vigyorgott, és lejjebb csavarta a lángot. Magunk voltunk a
pihenőben; a többieket nyilván kiparancsolta, miután rám talált.
- Beszéltem a csónakod parancsnokával - közölte. - Az összes
tiszttel, aki alatt az elmúlt pár évben szolgáltál. Mind egyetértenek
abban, hogy kemény vagy, mint a kő… és ösztönös érzéked van a
vezetéshez. - Elhúzta a száját. - Hányat öltél meg tegnap éjjel?
- Számít az?
- Hányat, Korsúm?
- Fogalmam sincs - dünnyögtem. Úgy is volt. - Nem azért küldtek,
hogy magamféléket öljek. A parancs úgy szólt, hogy állítsuk helyre a
sdír egységét. Azok ott a többi hajón…
- …a fivéreink és a nővéreink. - A trónörökös a naptűztől
patinazöldre fakult szemei elégedettségről árulkodtak. - Jól vág az
eszed. A gondolkodás és mérlegelés képességét sem szép szóval, sem
vizes kötéllel nem lehet beleverni senkibe, akiből eredendően
hiányzik. Benned mindig is ott volt; csak idő és alkalom kellett, hogy
megmutatkozzon. Elő példája vagy annak, hogy apám módszere
eredményes.
A bennünk lakó homály uralható, visszaszorítható: ez az a tanulság,
amire a sdírnek a történtek után szüksége van. - Előrehajolt ültében. -
Mit szólnál, ha valódi tisztet csinálnék belőled?
- Azt, hogy ilyesmire születni kell.
- Egyetértek. - Nelhac feltápászkodott a zsákok halmáról, és a
mécsesért nyúlt. - Kelj fel, Borgo százados, és kövess! A Torof-ház
ura hálás a szolgálatért, melyet a sdírnek tettél… örököse pedig a

256
keresetlenségért, mellyel feléje fordulsz. Az őszinteség olyan kincs,
melyben sosem dúskált. Királyként sem nélkülözhet… úgy döntött
hát, hogy új, képességeidhez és hajlandóságodhoz jobban illő posztot
kínál neked.
- A fekete őrségnél? - firtattam, csizmámmal vesződve. Nem
lelkesített a kilátás, hogy a cimborája helyett a bohóca leszek.
Elértette az arckifejezésemet, és nemet intett.
- A fekete őrség a múlt. Én a jövőt akarom megmutatni neked.
A folyosóra szorult taposók és kalapálók elnémultak, a feketébe
öltözött fegyveresek vigyázzba merevedtek, ahogy megjelentünk.
Nelhac odaintett az előbbieknek, és utasította az utóbbiakat, hogy ne
kövessék: a feltűnés csak hátráltatná a fedélzeten folyó munkát.
Az éjjeli műszak dabbibjai olyan lendülettel dolgoztak a
viharkárok kijavításán, hogy sem tőlünk, sem a borjadzó jég
dübörgésétől nem hagyták magukat zavartatni. A nap folyamán -
esztendők óta először - saját szemükkel láthatták királyukat;
tekintetének emléke és a part közelségének tudata szárnyakat adott
nekik.
Majd’ fél mérföldet haladtunk a tat felé Nelhac mécsesének
derengő fényében, mire elértük azt a fedélközi átjárót, melyet éjjel-
nappal (még az égiháború csúcspontján is) válogatott tisztek
vigyáztak, és a legbölcsebb tudók róttak körül az oltalom és a tilalom
jeleivel.
Utóbbiak kisugárzása olyan erős volt, hogy homálytestvérem
álomtalan álmában is összerándult tőle. Ahogy a tisztek sorfala
megnyílt, a nyolckarú állat két feje közül csak az egyik - a koronás -
indult lefelé az ajtóhoz vezető lépcsőn.
Az, aki a szürke években voltam, követte volna - az, akivé a
Csákány és a Smaragdszemű leckéi tettek, dermedten állt, és az ajtót
bámulta.
- Nekem tilos belépnem oda.
- Többé nem az - közölte Nelhac, és mert továbbra is tétováztam,
visszafordult értem, és szó szerint magával vonszolt a küszöbön túlra

257
- a fedélzetekre, melyek létezéséről tömegek suttogtak, látásuk
azonban csak a választott keveseknek adatott meg.
A hátsó lapátkerekek főtengelyétől a tattükörig húzódó blokk
légkamráinak összenyitásával kialakított műhelycsarnokokba, ahol
vegyi és kristály tüzek hideg fényében, nagy nyomású fújtatok
sziszegése, retorták duhogása, pörölyök és kalapácsok eltérő szólamú
csengése közepette formálódott az a bizonyos jövő. Nelhac álma,
melyet apjától örökölt, az átkelés évei alatt azonban végérvényesen
saját képére formált. Egy ifjú álma, aki Bórogon született, a tengeren
nőtt fel, és arra ítéltetett, hogy napjai fogytáig idegen legyen a
világban. Az Elveszettek hercegéé, aki hílarként már, vanírként még
nem élhetett; aki az otthona és a családja mellett az esélyt is
elvesztette, hogy sorsának ura lehessen. Nem pusztult bele, és a
feladathoz is sikerült felnőnie, a veszteséget azonban álma sínylette
meg.
Szemem láttára formálódó hadigépezete nyilvánvalóvá tette, hogy
az eljövendő király - Észak népei manapság Építő Nelhacként
tisztelik - a rombolásban leli igazi örömét.
Sok csodás és rémisztő dolgot mondott és mutatott nekem azon az
éjszakán. Az emlékek java mostanra éppúgy elenyészett, mint életem
más, jelentősebb epizódjaié.
Csak a mélységes, szinte gyermeki álmélkodás maradt, és valami a
döbbenetből, ami az alsó szint lengőhídján, a fenékvízben heverő
roncsok láttán fogott el. Legtöbbjük esztendők óta ázott-korhadt ott,
méreteik és szerkezeti sajátságaik azonban kétségtelenné tették, hogy
nem a bórogi műhelyekben, és nem is a hílar flotta
műhelycsarnokaiban készültek. - Hát ez?
- Hordalék - vont vállat Nelhac. - Némelyiket a hálók fordították ki
a fenék iszapjából, egyik-másik elhagyatottan sodródott az utunkba. A
többi alkalmi fogás volt, ahogy mondani szokás. A dereglyék is
vadásznak, csak másképp. Amit bevontatnak, éppúgy a sdír javát
szolgálja, mint a ti zsákmányotok. A rakomány többnyire
menthetetlen, a fém, a vászon és a többi nyersanyag viszont mindig
jól jön… és a feljegyzésekkel meg a túlélőkkel is tudunk mit kezdeni.

258
 - Bölcs dolog bármit is kezdeni velük?
- Szükséges. - A trónörökös a fekete vízbe bámult. - Ha partot
érünk, már késő azon tanakodni, miféle fajzatok várnak ránk odakint.
Igaza oly nyilvánvaló volt, hogy meg sem próbáltam vitába szállni
vele. Kérdés felvetése azt is elárulta, hogy részben vagy egészben
már ismeri a választ.
- Hóhajúak…?
- Olyanfélék - bólintott komoran. - Majdnem ugyanakkorák, tehát
kétszerte nagyobbak nálunk, de sokkal rövidebb életűek.
Legvénebbjeik se húzzák száz évnél tovább.
- Nyilván ez a jó hír. Mi a rossz?
- Sokan vannak - dünnyögte Nelhac. - Nagyon sokan. Feljegyzéseik
milliós városokat és százezres seregeket említenek. Értenek a
fémművességhez. Vannak igás- és hátasállataik, vajákosaik és
tudóik… az utóbbiaknak nyilván dús szavaik is. Ha nincs ínyükre a
jövetelünk és elég gyorsan mozgósítanak, elvághatnak minket a
hegyektől. Ha megteszik, csak idő kérdése, hogy a tengerbe
szorítsanak.
Lehunytam a szemem, és szinte láttam, hogy homálytestvérem
álmában mosolyog.
- Ez a te híres jövőd? Azért rángattál le ide, hogy közöld, semmi
esélyünk?
Nelhac a fejét rázta.
- Azért tettem, mert tudom, hogy van esélyünk… és hogy több az
esélyünk veled, mint nélküled.
- Ennyire nem vagyok különleges.
- Apám szerint az vagy. - Nelhac félrebillentette fejét:a
hajógerincet és vele a hidat megrázkódtatta a jégfal egy közelben
aláomló darabjának moraja. - A fejébe vette, hogy a Kőatya áldása
van rajtad. Fogalmam sincs, honnét szedi. Talán Gráim, a Csákány
mutatkozik meg neki azokban a micsodákban, amiket az élő fém küld
neki álmok helyett.

259
 Elszorult a torkom.
Hallottam emlegetni, hogy a királyt bűbáj őrzi az elmúlástól, a
bizonyosság azonban más volt: bántó élességgel idézte meg a képet,
ahogy magatehetetlenül hever eleven fémágyán. Megértettem, miért
tűnt olyan fakónak a bőre, a haja és egész valója: a dakh a seb
mérgével együtt szívta ki belőle az élet színeit.
- Tudom, mi jár a fejedben - mondta a trónörökös. - Ha számít
valamit, én sem gondolok mást. Apám a Visszhangtalanba készül, és
minden nappal kiszámíthatatlanabbá válik. Hogy mit és miért hisz
veled kapcsolatban, az ő dolga. Az én dolgom az, hogy
engedelmeskedjek neki… egy ideig még.
- Világos.
- Az álmaiban - folytatta Nelhac -, vagy a dakh álmaiban,
voltaképp egyre megy, látta a parttól a hegyekbe vezető utat. A
geomanták vázlatain mérföldes pontossággal azonosította még a
helyet is, ahová a csónakokat küldenünk kell. Hiszi, hogy
elkerülhetjük a háborút az agyaghúsúakkal, ha az általa meghatározott
létszámú és felszerelésű alakulat az általa meghatározott időben ér
partot, és azt teszi, amit az álmában tett.
- Azaz?
- A részleteket ő maga fogja elmondani, ha eljön az ideje. .. és a
dakh szeszélye mást nem diktál neki. - A trónörökös lassan ingatta
fejét, aztán a szemembe nézett megint.
- Szerintem kár a fáradtságért. De ő a király, ő az apám… és ez
egyszer olyasvalakit választott, akiről tudom, hogy nem fogja a
hiábavalóságot ostobasággal tetézni.
- Mi lesz a dolgom?
- Partra vezetsz egy felderítőszázadot az általa választott helyen.
Elvégzitek, amit szerinte el kell végeznetek, aztán jeleztek a flottának,
ha tudtok, és visszatértek, ha egy mód van rá. - Nelhac
kohósalakdarabot hajított a fenékvízbe, hogy színén remegő
tükörképünket szétzilálja.
- Kevés a fémünk és szűkösek a készleteink. Se a felszerelést, se az

260
élőerőt nem akarom egy haldokló álmára elvesztegetni. Ha apám
útján nem jutunk előrébb, ami köztünk szólva igen valószínű, harcolni
fogunk. Megvetjük a lábunkat a parton, és utat törünk a hegyekig, ha
belepusztulok is.
Intett, hogy kövessem. Ő múrgh volt, én az, amivé a kegye tett -
szótlanul engedelmeskedtem hát, noha tudtam, hogy az ilyen
fogadalmakba rendszerint nem csak egyvalaki pusztul bele.
Ott, ahol a csarnok felett átívelő lengőhidak összefutottak,
emelőkosárba szálltunk. Szótlanul forgattuk a kereket, és szinte
megkönnyebbültünk az erőfeszítéstől. Az járt a fejünkben, mennyivel
egyszerűbb volt minden azon a felborult csónakon.
Magunk mögött hagytuk a korhadás bűzét, túlemelkedtünk a ziháló
salak, a kristálytűzben lágyuló fém és a verejték szagának rétegein -
így értük el a csarnokot, melynek levegőjében fanyar elegyet alkotott
a bronzfüst és az eleven fém lehelete. A szabályos sorokba rendezett
padoknál a legvénebb, legtapasztaltabb csiszárok és ravók dolgoztak
- dabbibok, fródok és sógok vegyesen. Míg Nelhac a nyakában
hordott kulccsal babrált a belső ajtónál, megéreztem, hogy valaki
figyel. Egy ősöreg, félszemű lás volt az, talán a legutolsó a fajtájából.
Akkor nem értettem, ma már tudom: a szagom árulta el neki, hogy
rokonok vagyunk.
Fogatlan ínyét kivillantva mosolygott, én pedig visszamosolyogtam
rá… és összerezzentem, ahogy a belső ajtó nyílni kezdett: sarokvasa
úgy csikorgott, mintha nem fában feszülne, hanem kőből akarna
kiszakadni. Nelhac nem zavartatta magát; árulkodó büszkeséggel
lépett oldalra, hogy utat engedjen nekem.
- Mi a fene ez?
- A jövő - felelte. - A tiéd… és mindannyiunké.
Ahogy átléptem a küszöböt, a világosság behulló pászmája tovább
szélesedett, és bronzzal futtatott páncélok során csillant odabent. A
legközelebbihez tartozó sisak védőlemezének domború tükréből saját
arcom bámult vissza rám… és döbbenetemen vigyorgott még akkor
is, mikor a világ meglódult velem.

261
 Zuhantam.
A kamra, a csarnok és a hajó tovatűnt, a borjadzó jég moraja
klánkürtök bömbölésébe veszett. Rohanvást közeledett a jövő. Mire
fölém tornyosuló falában a padlóra ismertem, az ütközést már nem
kerülhettük el: egymáshoz préselt minket két és fél évezred iszonyú
nyomatéka.
Ifjú századosként szédültem meg, agg generálisként rogytam a
királyarcú páncél lábaihoz… és mire fogadószobám ajtaja kifordult
sarkaiból, nem voltam senki és semmi sem.

3.

Hangok.
Felettem és körülöttem szólnak; ismerős mintázatuk emeli ki őket a
kőben terjedő rezgések tengeréből. Érzem, de nem hallom őket -
megsüketít, megvakít és megbénít az égett por szaga.
Tudom, hogy veszély fenyeget, de képtelen vagyok irányt rendelni
hozzá: a rám szakadt homályban vadul örvénylenek a düh és a
gyűlölet keresztáramai.
- A kiszakadott! Fogjátok le!
Mellettem és felettem nehéz testek nyomán kavarog a levegő. A
vakcsizmás lábak nem mozdulnak: a fródnak van annyi esze, hogy
tétlenül tűrje a falhoz szorítást.
- Ha ellenáll, törjétek el a karját! - fújtat valaki.
- Eszemben sincs…
- Mindkét karját. - A fújtatás közelít; oldalam mellett fegyvernyél
koppan, gyíkbőr és láncszövet csikordul a kövön. - Mit műveltél a
generálissal, te átkozott?
- A Kőatya nevére, semmit! Mikor meghallottuk a kürtszót,
felugrott és arra kért, segítsem a páncéljába. Tudakoltam, mit kell
tennem, de nem válaszolt. Csak állt ott, mintha megdermedt volna.

262
Valamit dúdolt… aztán összeesett.
- Hazudsz!
- Sosem hazudok.
- Erről könnyen meggyőződhetünk. - Az új hang forrása olyan közel
van, hogy akár meg is érinthetném. Bár magasabb regiszterben szól a
férfiakénál, tekintélye véget vet az érzelmek örvény lésének: a szél
csitul el így a tetőt-vitorlát szaggató vihar szemében. - Hallottad,
miről dúdol?
- Felhőkről… fájdalomról. A szerelemről, azt hiszem.
- Igazat beszél - közli az asszonyi hang. - Az a dal nem ereszti… és
mintha kiszívná belőle az életet.
A fújtatás halkul. Kérges tenyér közelít a nyakamhoz; a hozzá
tartozó kar izmai elernyednek, ahogy gazdájuk elérti az érzékeny
ujjvégek üzenetét.
- Ver a szíve. - A láncszövet ismét megcsikordul: viselője ifjonti
hévvel fordul a léghuzat forrása felé. - Halljátok, fényes seggűek?
Életben van!
Éktelen csörömpölés és lábdobogás a válasz. A jelek szerint egész
sereg szorong vállvasat vállvasnak vetve a bedőlt ajtó előtt.
- Nem érte komolyabb sérülés - erősíti meg a tekintély nőnemű
forrása. Niól Ergrím, az erőd rangidős csontkovácsa az. Az utolsó
szeretőm. - Ezzel együtt vétkes hanyagság volt kettesben hagyni a
kiszakadottal.
- Parancsba adta. - A fújtatás erősödik: Zírak Mórn gyalogsági
generális, fegyveres kíséretem szernagya nem szenvedheti, ha
gondosságát megkérdőjelezik. - A fickó a tágjából való. Passzussal
érkezett, és személyesen győződtem meg róla, hogy fegyvertelen,
mielőtt…
- Vannak eszközök, amiket nem lehet motozással megtalálni.
- Majd elválik. - Szinte látom, ahogy Mórn a kiszakadottat falhoz
szorító fegyveresekre sandít. - Vágjátok le róla a ruhát!
Mielőtt bárki mozdulhatna, Kabur-Lah alapzatát újabb csapás

263
reszketteti meg. A forróság mélyből feltörő hulláma elhomályosítja a
kémlelőrések kristálylencséit, és mindannyiunkat megborzongat a
porló kő morajával.
- Megállj!
Mórn katonái engedelmeskednek, de a fródot nem eresztik:
válogatásuknak nem szempontja, hogy továbbgondolják a kapott
parancsokat.
A csontkovács talpra segít. Homlokom és felrepedt szám lüktet,
fogaim közt fűrészpor csikordul. Fogadószobám masszív ajtaja
darabokra szakadt: miután a hordozható faltörővel nem boldogultak, a
múr Ogi ábrázatát viselő sorgyalogosok utat engedtek kíséretem
egyetlen megmaradt obszidiánvértesének, aki puszta öklével zúzta
szét. Bármely vanírnál hatalmasabb alakja második árnyként sötétlik
a csontkovács mögött, és rajtam pihenteti rőt fényű tekintetét. Sejti,
hogy közel az ideje. Akárcsak én.
- Jól vagy, parancsnok? - Mórn páncélja régebbi a többiekénél, és
kékes patina borítja. Nelhac unokája, Bragat idejében rézzel gőzöltek
mindent, ami nem volt érinthetetlen, ehető vagy eleven. Bragat nem
szívelt engem, és én sem szíveltem őt - Mórn tudja ezt, és mióta a
pálcám alatt szolgál, vész idején sem hordja az arcát formázó sisakot.
- Remekül - hazudom. - Múló gyengeség, semmi több. - A
kiszakadottra pillantok, aki rezzenetlen képpel néz vissza rám.
Mondom: megvan a magához való esze. - Mi folyik odakint?
- Támadás - köpi a szót Mórn. - Erős rengéssel kezdődött. Romba
döntötte a rú-tornyot, megrongálta a hidakat, és elvágott minket a
kráterfalban állomásozó főerőktől. A geomanták szerint egy nagy
hatalmú dúmat idézte elő.
- Miféle?
- Nem tudni. Túl mélyen van a kaldera süllyedékében.
Fényes seggűek vesznek körül minket, de a lényeget aligha értik;
legtájékozottabb tisztjeik se ismerik úgy az erődöt, mint én.
Az építkezés megkezdésekor még únori követ voltam - Nelhac
akkortájt rendelt haza, mikor a kráterfal roppant gyűrűje szilárdulni

264
kezdett. A tervező, a korszakos lángelmeként tisztelt Karkún Berr, a
kivitelezés során nem várt nehézségekbe ütközött. Gondosan
tanulmányozta a terület kőzettani sajátságait, az általa mellékesnek
vélt tényezőket - köztük a munkálatok őslakókra gyakorolt hatását -
azonban figyelmen kívül hagyta. Az ebből fakadó feszültség
elsimításához az övénél fejlettebb diplomáciai érzékre volt szükség.
Kabur-Lah királyi biztosaként mélyebbre szálltam Satralis
kérgébe, mint addig bárki a fajtámból. Békét kötöttem a tűzkutak
népével, személyesen felügyeltem a hidak és a tornyok építését, a
dakh bebocsátását a süllyedek és a kráterfal üregeibe. Majd’ egy
évszázadot töltöttem itt, és abban a hitben távoztam, hogy
bevehetetlen erősséget hagyok az Ófa gyökereinek stratégiai
csomópontjában - hogy Berr zsenialitása és az eleven fém ébersége
örökre távol tartja falainktól az ellenséget.
Napjaink vanírjai számára magától értetődő ez a biztonság. A dakh
jelenléte és a vörös lobogó bűbája annyira magabiztossá tette őket,
hogy elfeledték Gráim leckéjét: fajtánk igazi ereje az
összetartozásban rejlik.
A védelmi rendszeren át Kabur-Lah szívéig hatolt dúmát majd
segít felfrissíteni az emlékezetüket.
Noha a rú-torony pusztulása megfosztott tudóimtól, és belátható
időn belül erősítésre sem számíthatok, különös nyugalom tölt el.
Rádöbbenek, hogy az emlékezetnek azokat a mélységeit, amelyeket az
imént megjártam, nem a borostyán füstje vagy a rég várt szállítmány
közelsége tette elérhetővé. Szaglásom érzékenysége mostanra odáig
fokozódott, hogy beérem a kiszakadott napvilági esszenciákkal terhes
kipárolgásával is. Megértem, hogy ittléte több puszta véletlennél: a
Kőatya azért vezette vissza Tarínba, hogy segítsen elvégezni azt, amit
el kell.
- Eresszétek! - parancsolom, és ahogy a katonák oldalt lépnek,
fegyvergyűjteményemből dísztelen tövisszórót hajítok a fickónak. -
Mellettem maradsz… és ha vanírnak tartod magad, harcban
bizonyítod, hogy valóban az vagy. Megértetted?
- Igen, dóg. - A kiszakadott szakértő mozdulatokkal ellenőrzi a

265
fegyvert, majd felém indul. Tekintetéből olyan eltökéltség sugárzik,
hogy a vasba öltözött férfiak némán utat engednek neki.
- Létszám? - fordulok Mórnhoz, akinek képén csatában szerzett
hegek alkotnak vaskos tölgykéreg mintázatot.
- Hatszáz - dünnyögi. - A java fényes seggű; vért mind szagolt már.
A lobogóőrség rőt szakállúival többre megyünk, de neked kell velük
szót értened.
- A trónörökös?
- Odakint van a többiekkel.
- Nem esett baja?
- Csak pár foga lazult meg - dünnyögi Mórn. - Hadnagy létére
addig erősködött, hogy átveszi a lobogóőrség parancsnokságát, míg
képen nem töröltem. - Vigyorog. - Elfelejti vajon, mire trónra kerül?
A jó öreg Mórn. Még nálam is eredményesebben gyűjti az
ellenségeket. Mikor a mélység gyermekei a tizenharmadik
zászlóháború alatt megkörnyékezték, hogy vezérkari főnököt
csináljanak belőle, azt találta üzenni nekik, hogy nem állhatja a
pinceszagot.
Mielőtt válaszolhatnék, a padló harmadszor is megvonaglik, a
klánkürtök hadba hívó bömbölését pedig szaggatott vészrikoltások
váltják fel: a kürtőfalon rekedt főerők tudatják így, hogy ellenséges
gyalogságot észlelnek a kaldera centrumában.
Míg két katonája a páncélomba segít, Mórn az ablakok kristályán
átderengő fényjelekre összpontosít.
- Hígvérűek - közli. - Egy új tyrrakh alfaj, amit még sosem láttunk.
A süllyedék repedéseiből jönnek.
Bólintok. Dúmad valóvérűi minden zászlóháborúhoz új alfajt
tenyésztenek ki - olykor többet is. Ezeket itt gondosan rejtegették, de
a kínálkozó alkalomnak nem tudtak ellenállni.
- A lobogót akarják - folytatja Mórn. - Tudomást se vesznek
rólunk; egyenesen a múr-torony felé tartanak.
- Induljunk mi is. - Vezéri pálcámat az övembe dugom; kétfejű

266
csatabárdomra sokkal nagyobb szükségem lesz odakint. - Mire
rájönnek, hogy rossz helyen keresik, nem árt hadrendbe állnunk.
Mórn biccent, és övéivel együtt kidübörög.
- Ezzel mi legyen? - Ergrím a kiszakadott portékáját rejtő vasláda
mellett áll, és éjfekete jobb szeme helyett a hidegkék balt villantja
rám: nem dühös, csak bizonytalan.
- Rád bízom - felelem rövid tűnődés után. - Használd a tartalmát,
ha tudod, vagy szabadulj meg tőle, ha akarsz. Többé nincs szükségem
rá.
Kifelé indulok. A vakcsizmás fród mellettem, az obszidiánvértes
pár lépéssel mögöttünk halad - árnyékában parányok vagyunk
mindketten. Fogadószobám előtt nyoma sincs már a csődületnek; a
dóg-torony falai futó léptek zaját és tisztek parancsszavait
visszhangozzák.
A kilátóerkélyt már a tervrajzokon is keskenynek találtam, most
mégis jó szolgálatot tesz: majd’ száz láb magasságból tekinthetek le a
kaldera centrumára. Az ezüst és vörös páncélok formálódó
négyszögein túl, a gyakorlótér friss vetődésein és a tudók tanyájának
düledékén át számolatlanul özönlik a tyrrakh áradat.
- Jó harcot! - kiáltom, és elég időt hagyok enyéimnek, hogy minden
részletet az emlékezetükbe véssenek. Arcomat csak odabent, a
dicsőségfal mentén lefelé kanyargó lépcsőn rejtem a koronás mártír
ábrázata mögé… és mikor az aljára érek, kezdetét veszi utolsó
csatám.

4.

A Kabur-Lah védelmét kijátszó dúmat túlereje nyomasztó, az idő

azonban ellene dolgozik: hígvérű bábjai minden pillanattal veszítenek
valamit a meglepetés előnyéből. Pajzsfalunk mögül méregetjük,
szakértő szemmel vizsgáljuk őket, és nem csak mi teszünk így - a
kráterfal megfigyelőinek szemével maga Tarín kutatja testük és
hadrendjük gyenge pontjait.

267
 Mire a valóvérű ráébred, hogy a lobogó nincs a helyén, és
kiterjeszti hatalmát, hogy a támadásnak új irányt szabjon, megadom a
jelet a múr-torony csapdáinak aktiválására.
A bent rekedt hígvérűeket az egymásra zuhanó szintek prése zúzza
szét, falon rajzó társaikat bűvjelek hideg tüze emészti el. A helyőrség
nehéz tövisszórói is működésbe lépnek: a környéken hullámokban ver
végig a gyilkos fémzivatar.
A gyakorlótéren át felénk lóduló tyrrakhok százával hemperednek
fel, de az élettelenek és halódók torlaszain tüstént újabb hullámok
csapnak át - úgy közelednek négyszögeink felé, mint a bazaltláva
lomhán kúszó, gyorsan kérgesedő ömlenyei.
Két-két pár lábuk és karjuk van - előbbiek közül egy párat
vélhetőleg arra szántak, hogy felegyenesedve is megbírja súlyukat.
Látványos megerősítése a vélelemnek, hogy Dúmad urai a küszöbön
álló zászlóháborúban ismét sereget küldenek majd a napvilágra. A
kürtőfalon tartózkodó szövetségi tanácsadók figyelmét remélhetőleg a
zűrzavar sem tereli el a lényegről: a közeli siker bűvöletében az
ellenség legtitkosabb ütőkártyáit fedi fel előttünk. Olyan nyereség ez,
mely számos életet, talán még egy vörös lobogót is megér.
A tövisszórók kereszttüzének hatékonysága az arcvonalunktól
számított ötvenlépésnyi távolságon belül rohamosan csökken: aki
mérföldes távolságból, szemmérték helyett számításokra hagyatkozva
lő, ennél kisebb ráhagyással nem dolgozhat. Századaimat fűrészfogas
alakzatba rendezem - a lobogóőrséget csak páncélzata, a
sorgyalogságot a dóg-torony is védi az eltévedt sorozatoktól.
Pozíciónk szilárd, de nagyon szűkös a mozgásterünk. Ha arcvonalunk
a nyomás alatt meghajlik vagy megrövidül, az ellenség bármelyik -
akár mindkét - irányból átkarolhat, és bekeríthet, vagy a süllyedék
pereméig szoríthat minket. A komolyabb veszteséget csak úgy
kerülhetjük el, ha kitartunk, míg az erősítés utat talál a kaldera
centrumába.
A kereszttűzön áttörő tyrrakhok változatlanul a könnyebb
megoldást keresik. Kívülről próbálják kerülni a dóg-tornyot, hogy
mögénk kerüljenek… és mikor az acélzápor visszaveti őket,
szelvényezett testük elülső harmadát ívben hátrafeszítve, szablyának,

268
buzogánynak is beillő karjaikat magasra emelve rontanak nekünk.
Fakók, már-már áttetszőek, akár a barlangi tavak vakhalai;
jegyeikből ítélve legalább egy tucat mélységi ragadozófaj sajátságait
elegyítik. Nem kell ölni látnom őket, hogy felismerjem bennük a
veszélyt: testük túl alacsonyan, fejük túl magasan van egy
hagyományos fegyverzetű vanír számára. Hosszabbak, könnyebbek és
vélhetőleg mozgékonyabbak is nálunk, de bárhol teremnek, nem
hagytak nekik elég időt, hogy kifejlődjenek. Így nem uralják
maradéktalanul képességeiket… és nem válik előnyükre az sem, hogy
valóvérű gazdájuk gondolkodik helyettük.
Őrjöngve zúdulnak pajzsaink falának, konokul keresik a rést ott,
ahol az előttük járók sem leltek mást, csak hideg vasat és halált.
Dühödt igyekezetüket, mellyel ártani vágynak, itt-ott siker koronázza,
támadásaik lendülete azonban rendre megtörik arcvonalunk
fűrészfogain.
De nem adják fel… és bőven akad még belőlük ott, ahonnan
előmásztak.
A dóg-torony megfigyelői másodszor fordítják a homokórát, mire a
dúmat változtat a taktikáján.
Mostanra olyan közel jár a felszínhez, hogy bőrünkön érezzük
rontó hatalmát; a lobogó varázsa nélkül a kőbe vésett őrjelek
sokasága és a felszerelésünk fémjéhez kevert dakh sem tudna
megóvni tőle.
A rejtőző fajzat nem siet a megmutatkozással - újabb rengést
támaszt inkább. A hajdani bányaudvarokat kitöltő süllyedékben
dolinák nyílnak, a kaldera centrumának sziklafalán repedések futnak
végig. Az utóbbiakon kitóduló, felfelé igyekvő tyrrakhokat
kíméletlenül ritkítja a főerők kereszttüze, de minden ötödik elevenen
éri el a peremet - őket már semmi nem akadályozza abban, hogy a
hátunkba kerüljenek.
Az alakzatharc Mak Haroórja, a napvilági szakértők által is
elismert Torlasz és görgeteg ilyen helyzetben azonnali
arcvonaligazítást és széles frontú, kétirányú ellencsapást ír elő. Az
első a második nélkül mit sem ér; elodázza csupán az

269
elkerülhetetlent. Minden okom megvan büszkének lenni a kezem alatt
harcoló századokra - nem képességeik vagy hajlandóságuk hiánya,
hanem létszámuk zárja ki a hatékony ellencsapást.
A lobogóőrség rőt szakállú, vöröslunirral futtatott páncélzatú
veteránjainak nem kell látniuk az arcomat: oly rég ismerjük egymást,
hogy nyitott könyvként olvasnak a testtartásomból. Parancsra sem
várva húzódnak vissza előretolt pozíciójukból, hogy soraikat
rendezve hátvéddé változzanak. Csekélyebb tapasztalatú századokra
gyakorolt hatásuk eszembe juttatja, milyen büszkén viseltem színeiket
- még azt az ostoba álszakállat is - annak idején. Jó volt közéjük
tartozni és velük menetelni, túlerővel dacolni és felülkerekedni, a
látszat kedvéért sört vedelni és hangoskodni, a napvilágiak szemében
derék taríninak lenni. Mire idáig jutok, szinte bánom, hogy
kigyógyultam a vörös lobogó mámorából - hogy nem tudok többé
hinni abban, amiben ők.
- Mi lesz most, dóg? - firtatja a kiszakadott, miközben
tövisszóróját újratölti.
Mórnt figyelem, ahogy századtól századig loholva, személyes
biztonságával mit sem törődve fáradozik az arcvonal összezárásán.
Az általa húzott új pajzsfal annyival hosszabb a rőt szakállúakénál,
hogy ívbe hajolva az oldalukat is fedezi… egy ideig még.
- A dúmat fokozza a nyomást - dünnyögöm. - Tudja, hogy fogytán
az ideje, de a zsákmányról képtelen lemondani. Túl sokat áldozott a
megszerzéséért, és mindent elveszíthet, ha dolgavégezetlenül távozik.
- Számítottál a jövetelére.
Kijelentésnek szánja, nem kérdésnek. Mégsem olyan vaksi hát,
amilyennek a szeme köré rótt bűvjelek mutatják.
- Az a dolgom, hogy mindenre számítsak. - A sorgyalogság
lándzsáin vergődő testeket néztem, és minden izmom megfeszül a
dübörgésre, mellyel a hátulról jövő támadás első hulláma a
lobogóőrség pajzsfalának zúdul. Gyorsan keskenyedő folyosóban
állunk; az érctorlaszok túloldalán beláthatatlanul hullámzik a
tyrrakhok tengere. - Te viszont nyilván nem erre készültél. Nem
neheztelsz a Kőatyára, amiért ilyen pillanatot választott, hogy

270
hazavezessen?
- Nem éltem neki tetsző életet - von vállat a kiszakadott. - A
fohászomat legalább meghallgatta; ez több annál, amit én tettem volna
a helyében. Nincs mit egymás szemére hánynunk.
Nem kell a szemébe néznem, hogy tudjam, komolyan beszél: a
halál közelsége őszintévé teszi az istenek teremtményeit.
- Bízol bennem? - kérdem.
- Igen, dóg
- Akkor kövess… és tedd, amit parancsolok!
A lobogóőrség pajzsfala mentén, összeszorított fogú sebesültek és
fakó arcú holtak mellett visz az utunk. Nem nehéz megtalálni a
trónörököst a múr Oggi arcát viselő sokadalomban: ő az egyetlen,
akin nincs sisak és szakáll. Állkapcsa lilásfeketére duzzadt; Mórn
pofonja láthatóan nem csak a fogait lazította ki.
- Borgo generális! - fordult felém. Smaragdzöld a szeme, mint
minden Miigan-ivadéké, a tekintetében azonban olyasmi csillant, amit
korábban sosem láttam: eltökéltség. Ismeretségünk során először
érzem úgy, hogy ő maga, és nem az apja beszél. - Megtörténtek az
előkészületek a lobogó kimentésére?
- A lobogó várhat, múrgh - feleltem. - Itt van rá szükség, hogy
fedezze a visszavonulást.
A mögöttem álló obszidiánvértest kivéve mindenki összerezzen a
csattanásra: egy hígvérű olyan lendülettel ront a pajzsfalnak, hogy a
sokat tapasztalt rőt szakállúak is megtántorodnak. A fakó bőrű fajzat
két pár mellső végtagjával akaszkodik a résbe. Mielőtt bárki
lecsaphatna rá, az íjként feszülő féregtestben felgyülemlett feszültség
átveti arcvonalunkon. Olyan gyors, hogy inkább érzem, semmint
látom felénk zuhanni - obszidiánvértesem a levegőben ragadja meg,
és minden teketória nélkül kétfelé szakítja.
- Visszavonulás? - A trónörökös a csupa karom torzóra bámul,
majd hátrapillant: a sorgyalogság pajzsfalát alig harminc lépés
választja el a miénktől. - Az ellenség körülöttünk, a dúmat alattunk
van. Hová mehetnénk… és meddig jutnánk a lobogó nélkül?

271
 - Hagyd már azt a lobogót, fiam! - reccsenek rá. - Te nem
emlékezhetsz rá, de volt idő, mikor nélküle kellett boldogulnunk. A
kezdet kezdetén, miután megvetettük a lábunkat ezeken a partokon.
Városok híján barlangokban éltünk. A páncéljainkat felváltva
hordtuk. Nem voltak kereskedőink, cifra holmijaink és trükkös
szerkezeteink; nem volt semmink a puszta életünkön és egymáson
kívül. Gombát és gőtét, ünnepnapokon vakhalat zabáltunk, a hegyek
alatti járatokban tíz shúr jutott mindegyikünkre… de nem bántuk, mert
a vezéreink még vezérek, a királyaink még királyok voltak, az utazás
pedig megtanított arra, hogy nem bízhatunk senki irgalmában. Te nem
emlékezhetsz, de itt vagyok én, hogy az eszedbe idézzem: nem azért
keltünk át a Fehérvízen, nem azért fáradtunk, véreztünk és pusztultunk
annyi éven át, hogy Tyrrano vagy a dumátok szolgái helyett holmiféle
eleven selymek bábjai legyünk!
A fiú sápadtan meredt rám. Kabur-Lahba vezénylése előtt
vélhetőleg senki, még az apja sem beszélt vele ilyen hangon.
- Szóval igaz - suttogja.
- Igaz micsoda?
- Hogy a mélység gyermekeihez húzol. - A trónörökös körülpillant,
mintha számítana, ki hall bennünket a két pajzsfal között. - Jó ideje
suttogják, de nem akartam elhinni. Amit Daggan-Hrúmnál tettél a
Szövetségért…
- A sdír javát szolgálta - vágok közbe. - Éppúgy, mint az, amit
most teszek. Oggi azért küldött hozzánk, hogy fegyelmet és
önmérsékletet tanulj; hogy különb király váljon belőled, ha eljön az
ideje. Mielőtt végeznénk egymással, teszek róla, hogy valóban az
lehess. Olyasmit kapsz tőlem, ami a lobogók hajnala óta Tarín
egyetlen koronás főjének sem adatott meg: a mérlegelés és a
választás szabadságát. Esélyt, hogy számot vess a múlttal, és
eldönthesd, hogyan tovább.
- Mi lesz a lobogóval?
- Megmarad - biztosítom. - Tud vigyázni magára, és nem könnyű
kárt tenni benne. Az ő biztonságánál, ezt apád is belátja majd, a tiéd
mindenképp előbbre való. - Magamhoz intem a rőt szakállúak

272
rangidősét, akinek vállvasát három zászlóháború kortól reves
rangjelei borítják. - Ki a század legkülönb pajzsharcosa?
A kapitány utánagondol, aztán döntésre jut, és az arcvonal felé
fordulva kiereszti a hangját:
- Galodan Nadag!
Megtermett sóg lép elő. A mozgásán látni, milyen fiatal. Mikor
felcsapja sisaklemezét ráismerek; híre van a helyőrség katonái közt.
Gúnági iskolába járt, több embernyelven olvas és beszél. Olyan
eleven eszű, hogy káor válhatott volna belőle, a legutóbbi
zászlóháború idején mégis a fegyveres szolgálat mellett döntött.
Határvadászként harcolt Daggan-Hrúmnál, húszpróbán szerzett jogot
a lobogóőrség vörös páncéljának viselésére, de tiszti rangot sosem
fog kapni: túl sokan gondolják úgy, hogy megrontotta a napvilág.
- Te vagy, Bagg? - pillantok rá komolykodva. - Azt hittem, rég
odébbálltak
- Akartam, dóg - feleli, és embermód vigyorog csúfneve hallatán. -
De ezek a fickók folyton a rossz irányba fordulnak.
- A trónörököst ismered?
- Látásból. Ő felső ágyon hál, én a padlón.
- Akkor nézd meg magadnak még egyszer - mondom. - Nézd meg
jól, mert mostantól az árnyéka leszel. Mellette maradsz, és teszel
róla, hogy több baj ne érje. Ha jól végzed a dolgodat, és sértetlenül
eljuttatod a kráterfalig, tőlem ötszáz aranyat, az apjától nyílt passzust
kapsz, hogy elhagyhasd Tarínt… és bármikor visszatérhess, ha
kedved tartja. Ha kudarcot vallasz, másképp kell kijutnod. Méghozzá
mielőbb, mert élve vagy holtan, de a nyomodban leszek, és ha
beérlek, nyersen falom fel a bagg szívedet. Megértetted?
Nadag a trónörökösre bámul, de nem őt, hanem a lehetőséget
látja… és aligha fogja hagyni, hogy bárki megfossza tőle.
- Igen.
- Nem hallom.
- Dóg, igen, dóg! - rikoltja, és olyat dobbant hozzá, hogy az én

273
térdem is belezsibbad. - A múrgtósh kitörésre készen áll!
- Kitörés? - Mórn jelenik meg a balomon. Szürke haja csapzott,
rézpatinás páncélját tyrrakh vér csíkozza. - Szép lenne, nem
mondom… de kétlem, hogy sikerülhet.
- Ez baj - mondom -, mert te fogod vezetni. Mihelyt a rájuk
nehezedő nyomás alábbhagy, a lobogóőrség két részre oszlik. A húsz
legerősebb közelharcos mellettem marad, a többiek ék alakzatba
rendeződnek a trónörökös és a múrgtósh körül. A pajzsok és a
lándzsák maradnak; fejsze és csákány legyen mindenkinél. Középen
támadtok; a sorgyalogság kétfelől biztosít. Ami az utatokba áll,
letiporjátok vagy elsöpritek. Nem lassítotok, nem néztek vissza… és
csak a mieink között álltok meg.
Mórn tölgykéreg képén megsokasodnak a ráncok.
- Ezt ne kérd tőlem - suttogja. - Ha a barátomnak tartod magad…
- Leüthetlek, ha akarod, de ha megteszem, még többen fognak
elesni - olyanok, akiknek a te vezetéseddel még van esélyük. - Mellé
lépek, egészen közelről nézek a szeme közé. - Tarín ma
mindenképpen elveszít egy generálist. Kettő ilyen időkben túl sok
lenne, barátom.
- Te élvezed ezt - dünnyögi. - Bal szeme sarkában ütemesen
rángatózik egy izom. - Kadalra mondom, elment a maradék eszed is!
- Akkor nem kár értem, igaz-e? - Felemelem balomat, ő némi
tétovázás után a jobbjával teszi ugyanezt. Tenyerünk nem ér össze,
ujjaink azonban elég közel kerülnek ahhoz, hogy bőrünkön érezzük a
másik szívverését. A tárnák népe így búcsúzik azoktól, akiket
rosszsorsuk az omlás Tyrrana felőli oldalán maraszt.
Ahogy Mórn elfordul tőlem, a kiszakadottra pillantok.
- Neked is menned kell.
- Maradok - mondja egykedvűen. - A hadd, ami véreimet fűzte
hozzád, engem is kötelez. Emellett… nos, a portékámért se fizettél
még.
- Arra is sort kerítünk, ne félj. - Az obszidiánvértesnek nyújtom

274
kétélű bárdomat, és az övembe tűzött vezéri pálcáért nyúlok. Valaha
Kabur-Lah mesterkulcsa volt; Kar-kún Berr hagyományozta rám
közös munkánk emlékére. Tollait lereszeltette, hogy a királyi
előjogok ne csorbuljanak, a csillagforma kőről, amit „kárpótlás”
gyanánt a gombjába foglaltatott, csak kormányzóságom idején derült
ki, hogy nemzetsége, ha nem az egész sóg törzs legbecsesebb kincsei
közül való. Kahír mindent látó szemének nevezik, és nemegyszer
törtek az életemre miatta - illő hát, hogy fénye egyengesse végső
bukáshoz vezető utamat.
Ahogy magasra emelem, a fém duhogásán át is hallom a kürtőfalon
összezsúfolódott ezrek moraját. Kahír szemének villanása
cselekvésre ösztönzi a dóg-torony megfigyelőit: Tarín hadúri
lobogója, mely fogadószobám hátsó falának fakó kelméi közt vészelte
át a múr-torony lerohanását, a csontkovács értő keze által szabadul
méltatlan helyzetéből és rendeltetési helyét elérve levedli álruháját,
az ódon únori térképtartót is. A sokaság moraja süvöltésbe csap át,
ahogy kibomlik az épület tetején. Hatalma sebesen táguló körében
minden anya szülte lényt eltölt - szemvillanásnyi időre engem is
megszédít - a régi áhítat.
A kiszakadott közelsége, mely eddig erőt adott, a lobogó
varázsával együtt túl sok a jóból: szagok, színek és emlékfoszlányok
kavalkádjában támolygok a torony felé. Mire a lépcsőkre hágok, a
hátsó pajzsfal és a kaldera pereme közt egyetlen eleven hígvérűt sem
látni - a dúmat elértette üzenetemet, és összpontosítani igyekszik erőit
a végső, mindent eldöntő rohamra.
- Hátra arc! - Mórn úgy bömböl, ahogy csak ő képes bömbölni a
hegyek alatt. - Páros rajok, előre; ékhegy a pajzsfalon! Páratlan rajok:
sorban vállhoz, rendben karhoz igazodj!
A támadó ék a szemem láttára ölt formát a generális, a trónörökös
és pajzshordozója körül. A sorgyalogságra nehezedő nyomás olyan
hirtelen hagy alább, hogy az arcvonalból többen előrebuknak - társaik
középütt lándzsanyélen rántják félre őket a rőt szakállúak útjából. -
Harcba!A vörös ék nekilódul, a fémszürke gátból lett fémszürke
oszlopok a szárnyakon fejlődnek fel, és keményen tartják a lépést. Az
útjukba eső hígvérűeket legázolják, a többi ügyet sem vet rájuk: a

275
tornyot bámulja, a dúmat parancsát lesi valamennyi.
Számítottam rá, hogy kiereszti a hangját, ami következik, mégis
váratlanul ér: hosszú életem során egyetlenegyszer sem hallottam a
fajtáját üvölteni.
A lobogó hatalma megóv minket az pusztulástól, de nem képes
elsimítani körülöttünk az idő ráncait. Mire a valóság szövedéke ismét
kifeszül, a kitörés résztvevői mérföldnyi messzeségben, a hígvérűek a
toronynál járnak. Ott vannak a lépcsőn és a falakon, előttünk,
mögöttünk és körülöttünk - ott vannak mindenütt.
A torony védelmére hátrahagyott vértesek közül csak öten érik el a
kaput. A hatodik az utolsó lépcsőfokról hanyatlik vissza. Ösztönösen
mozdulok, hogy megragadjam a karját… aztán megint fordul egyet a
világ, és mire kitisztul a tekintetem, csak vére nyomát látom a kövön
ott, ahová az imént zuhant.
Kétfelől árnyak suhannak el, de nincs érkezésem velük foglalkozni:
egy tyrrakh a lépcsőről, egy másik a torony oldaláról ugrik nekem. Az
elsőt a kapubolt homályából előugró oszidiánvértes ragadja meg és
hajítja a kaldera peremén túli mélységbe. A másodikra kétélű bárdom
híján vezéri pálcámmal sújtok le, de lendületét nem tudom
megfékezni: elsodor, és velem együtt zuhan a lépcső aljáig.
Bal karom a testem alá szorul, a jobbat támadóm két mellső
végtagja szegezi a földhöz. A harmadik a sisakomat tépi le, a
negyedik a torkomnak feszül… aztán elernyed, ahogy az árnyak ismét
átcikáznak felettünk.
A fakó bőrű test meginog; friss sebeiből páraként gomolyog a vér.
Fátylán át látom, hogy két rackla csapong a torony körül. Az,
akinek az életemet köszönhetem, az oldalán felfelé kúszó
tyrrakhóknak ereszti a magáét. Rugalmas hám tartja a nyeregben, így
két szablyát forgathat, és a szárnyak fesztávolságán belül bármit elér
velük. Karmos végtagokat csap le, feszülő gerinceket döf át - mire az
utolsó hígvérű is aláhull, hátasa fogást talál a kövön, ő pedig páros
diadaljelet metsz a levegőbe keskeny pengéivel.
Erről a rátartiságról ismerem fel Lútren Agím Krút bárót, az erőd

276
szárnyas felderítőinek szernagyát.
Egész valóm lázad a bizonyosság ellen, hogy a legjobbkor érkezett,
és alig várom, hogy a Visszhangtalanba menekülhessek a neki szóló
üdvrivalgás elől. A helyre, ahol győztesek és legyőzöttek testvérként
osztoznak a csend gyönyörén.
A hátamon fekszem. A szétszabdalt tyrrakh vérének párája ködként
szitál rám, holt súlya a levegővel együtt préseli ki tüdőmből a vér és
az ómágiától felhevült dakh szagát. Ahogy mozdulok, hogy lerázzam,
tartását vesztve rám hanyatlik, és…

5.

…és ott voltam megint a hílar flotta zászlóshajóján, másfél nappal

és kétszázegynéhány mérfölddel azután, hogy a tudók utat nyitottak a
jégtorlaszon át. A mozgásképes járművek zöme velünk tartott, a
késlekedők a veszteséget gyarapították - nem mind vesztek oda, de
évekbe, olykor évtizedekbe telt, hogy partot érjenek. A kedvező szél
az átjutást követő éjjelen végképp elült. A második nap hajnalán
mozgásba lendültek a lapátkerekek - kelletlenül, mintha érezték
volna, hogy minden megtett kötélhossz tovább rövidíti urunk életét.
Nelhac próbált felkészíteni a találkozásra, a király kamrájába
lépve mégis szavamat vette a döbbenet.
A helyiség falait és padlatát puszta kő borította: a dakh csak
természetes közegéből meríthetett annyi erőt, hogy az átkelés végéig
mindkettőjüket életben tartsa. A Smaragdszemű derékalja élő fémmel
telt mélyedés volt két összehajló szikla hűvösében - másaik vigyázzák
napjainkban tómélyi nyughelyét. A közvélekedés szerint a Torof-ház
címerének ikerfejszéit, a Hagyományt és a Rendet jelképezik. A
király végóráján elhalt fiait látta bennük, és a körülállókra ügyet sem
vetve traktálta őket a múlt és a jövő csak általa ismert titkaival.
Láttam a fájdalmat Nelhac tekintetében, de ahogy felé mozdultam,
egy intéssel visszaparancsolt. Bár holtáig tagadta, akkor és ott
vélhetőleg éppúgy nem ismert fel, ahogy az apja őt.
- És most? - suttogtam.

277
 - Várunk - felelte a trónörökös helyett egy éltes káor. - A király lát,
hall és beszél, de nem a régi… nem önmaga többé. - Homlokráncolva
méregette bronzfényű páncélomat: tapasztalatai arra intették, hogy
újszerűségében veszedelem rejlik. - Messze jár, de szólítani fog, ha
visszatér. Jó ideje vár erre az alkalomra.
Bólintottam, aztán csak álltam ott, ahogy a többiek. Bámultam a
falakon és a mennyezeten vándorló árnyakat - úgy rémlett,
mintázatukból testetlen arcok néznek vissza rám.
A Smaragdszemű a lámpagyújtás órájában végre felhagyott a
suttogással. Azt hittük, elaludt, és mind összerázkódtunk száraz
hangjára, mikor a nevemen szólított, és közelebb parancsolt.
Feszengve engedelmeskedtem: a jégfal áttörése óta senkit, még
tudókat sem tűrt meg maga mellett.
- Te vagy, Korsúm? - Fogódzót keresve tapogatta végig a
mélyedés peremét. Pórusain verítékként ütközött ki, és lassan pergett
alá önnön tavába az eleven fém.
- Igen, múr.
- Jöjj csak - suttogta a vértelen száj. - Hadd lássam… a
páncélodat.
Szemei mindvégig zárva maradtak: tapintással győződött meg róla,
hogy a mesterek pontosan követték utasításait.
- Tökéletes - lehelte, és megborzongatott vasszürke mosolyával. -
Épp olyan, amilyennek lennie kell… amilyennek álmaimban láttam.
Azért viseled, mert téged is láttalak… és azért vagy itt, hogy
megtudd, mit láttam még. Hogy mit kell tenned, miután partot értsz.
Fogalmam se volt, mit mondhatnék, ezért hallgattam inkább.
Hallgattunk mindannyian - vártuk, hogy megtérjen az istenek idejéből,
ahová mind gyakrabban és mélyebbre merült alá.
- Gráim beszélt rólad - szólalt meg nagy sokára a király. - A
haragodról, a tüzedről… mindarról, ami magára emlékeztette benned.
Nálad hagyott valamit abból, ami egykor az övé volt. Hogy az élők
közt maradhass… és elvégezhesd mindkét feladatot.
- Mindkettőt, múr?

278
 - Nelhac nem említette? - A Smaragdszemű mellkasán második
szájként mosolygott végzetes sebe. - Majd elfelejtettem: szerinte
oktalanság… céltalan időpocsékolás az egész. Olyan hévvel készül a
háborúra, hogy mostanra elkerülhetetlennek hiszi. Be kell
bizonyítanod, hogy téved. Segítened kell neki, hogy megbékéljen
sorsával.
Hogy a rombolás helyett az építésben találja meg egykori önmagát.
De mindenekelőtt… - Ahogy közelebb vont, én is lehunytam a
szemem: nem akartam látni iszonyattól eltorzult arcomat a mélyedést
kitöltő dakh tükrében. - …az agyaghúsúak fejedelmét kell hálára
kötelezned. Azok, akiket a tengermelléki birtokon találsz, mindennél
drágábbak neki. Ha időben érkezel, és megóvod az életüket… a sdír
igaz barátokra és jó menedékre lel azokon a partokon. Otthonra, ahol
nem fenyegeti újabb Csapás… egészen a lobogók alkonyáig.
Nem firtattam, miféle lobogókról beszél: épp elég végiggondolni-
és értelmeznivalóm volt enélkül is.
- A lobogók csalárdak - suttogta a király. - Ősi hatalom… eleven
akarat lakozik bennük. Viszály és pusztulás jár a nyomukban, de
mindig a másoké… sosem a sajátjuk. Ha erre az útra léptek…
márpedig rá kell lépnetek… nem térhettek le róla egykönnyen.
Követnetek kell, bármilyen nehéz… mert csak a tizennegyedik lépés
után ágazik el olyan irányba, amit követni érdemes. Minden más
kerülő pusztulásba vezet. Olyan biztosan, mint a lások választása…
vagy Nelhac háborúja. Aki a lobogók útján jár… megváltozik.
Lesznek, akik meg sem értik, miért kell letérniük róla. Lesznek, akik
értik, de elfogadni nem akarják… és ott leszel te, hogy értsd,
elfogadd… és elfogadtasd helyettük is. - Bal szeme résnyire nyílt,
sarkában apró fémcsepp remegett. - Holnap a parton győznöd kell,
hogy meggátold a háborút. Ott a messzi jövőben… veszítened, hogy a
tieid biztosan megvívjanak egy másikat. Hogy megtegyék a
tizennegyedik lépést az alkony és a zárt kapuk felé. Oda, ahol soha
többé nem kell… a lobogókért vérezniük.
- Nem értem.
- Nem is kell értened. - A fémcsepp legördült, a haldokló rám
villantotta smaragdszín szemét. - Elég, ha észben tartod… és itt is, ott

279
is megteszed, amit kell.
Mormolt még valamit Nelhacról, aztán újra a kövekhez kezdett
beszélni, és mire partközelbe értünk, meghalt anélkül, hogy bárki
máshoz szólt volna - ennyit a végső intelmek hitelességéről, melyet a
mélység gyermekei neki tulajdonítanak.
Nelhac gyászában is szilárd maradt: tüstént intézkedett, hogy apja
arcáról mintát vegyenek. A végleges formákba két órával később
kezdett dőlni az olvadt érc; a fegyvertár mesterei egymást váltva
csiszoltak-cizelláltak a nyers öntvényeket. Voltak pillanatok, mikor
úgy tűnt, kifutunk az időből, a koronás mártír álma azonban nem
engedte, hogy fedetlen fővel vágjunk neki.
Századommal a félig leeresztett csónakokban vártuk, hogy Nelhac
gépezete úrrá legyen a nehézségeken, és fohászaink a gyászdalok
tompa zengése közepette is utat találtak a Kőatya füléig. Mire a keleti
horizont világosodni, a víz felett terjengő köd ritkulni kezdett,
megkaptuk az indulási parancsot… és vele a Miigan ábrázatú
sisakokat.

6.

Falak közt eszmélek a morajra, ami lehetne akár gyászdalok távoli

visszhangja is. Torof Miigan bronzpatinás arca lebeg előttem, akár az
elkerülhetetlen végzet hírnöke.
- A sisakod, dóg.
A kiszakadott mellettem kuporog, de fél szemmel a torony bejáratát
figyeli. Intek neki, hogy segítsen talpra, és miután megteszi, kiköpöm
a számban meggyűlt vért. Bal karom nem fáj, de nem is mozdul; olyan
érzéketlen, mintha másvalaki testének része volna.
A sisakot jobbomban forgatom, aztán a dicsőségfal oltárára, a
fogadalmi táblák és talizmánok mellé helyezem. Azzal, ami rám vár,
nem illik kristálylencsék mögül szembenézni. - Meddig voltam…?
- Ki tudja? - Krút báró a dicsőségfalra néző kőpadon ül, és
szablyáit élezi. Hátasa a lépcső alatti homályban marcangolja egy

280
tyrrakh tetemét. - A valóvérű követ vetett az idő folyamába. Szolgái a
hullámgyűrűk közt bújtak meg, és kis híján mindannyiótokat
darabokra szedtek. Egyedül a gólemedet nem zavarta a dolog. Téged
is ő szabadított ki és cipelt idáig… aztán segített befejezni a
tisztogatást. - Féloldalasra nyírt szakálla párbajhegeket, féloldalas
mosolya elismerést leplez. - Nemzedéked verhetetlen a
kapcsolatépítésben, nem vitás.
A mögöttem álló obszidiánvértesre sandítok. Kétélű bárdom
játékszernek rémlik hatalmas kezében.
- A többiek?
- Azt a kettőt, akiben még pislákolt az élet, az enyéimre bíztam,
mikor erősítésért küldtem őket.
- A thyrrakkok?
- Elfogytak… vagy olyasmit tudnak, amit mi nem.
A ránk ereszkedő csendben tisztán halljuk a gyülekezőt bömbölő
klánkürtöket.
- Gyalogság - mondja Krút olyan hangsúllyal, mintha valamiféle
ragály volna. - A zászlóbontás és a kitörés azt a kevés eszüket is
elvette, amit Tooma adott nekik. Tudókkal és napvilági tanácsadókkal
nyittatnak kapukat a kaldera centrumára, hogy mielőbb harcba
szállhassanak. Komolyabb veszteségeik lesznek az átkeléskor, mint
ideát, de akik megússzák, klánfalra kerülnek… és holtuk napjáig
emlegetik majd, hogy melletted küzdöttek.
- Téged is ez hozott ide?
- Azért vagyok itt, hogy megmentsem a király lobogóját és az erőd
parancsnokát… ebben a sorrendben. Nincs harag, ugye?
- Miért lenne? - Krút önzését zokon venni éppoly felesleges, mint
egy rachlának felróni a dögszagú leheletét. - Hogyhogy idelent vagy,
és nem a tetőn?
- Valami azt súgta, várjak. - A báró hüvelybe csúsztatja kardját,
közelebb lép, és halkabban folytatja: - Míg megnyitod a kráterfal
átereszeit, amiket olyan gondosan lezártál az eleven fém előtt.

281
 - Nem értelek.
- Dehogynem. - Krút nyersen beszél, de ábrázata sosem tükrözött
őszintébb tiszteletet. - Zavart okoztál az erőd védelmi rendszerében,
hogy Dúmad urait támadásra bírd. A veszedelem jó alkalom arra,
hogy megcsillogtasd vezéri képességeidet - hogy megakadályozd a
lobogó elrablását és visszaszerezd múr Ogi kegyét, amit legutóbbi
zászlóháború idején vesztettél el. A terv mesteri, a kivitelezés
elsőrangú. Hibáztam, mikor alábecsültelek… de hibáztál te is, és
ideje belátnod: a valóvérűvel, ami a horgodra akadt, az eleven fém
segítsége nélkül nemigen boldogulunk.
Rábólintok és fellélegzem a fogaskerekek csikorgása hallatán:
Niól Ergrím érkezik a teherfelvonóval, hogy az összecsapás túlélőit
gondjaiba vegye.
- Senkinek nem kell megtudnia, hogyan történt - biztosít Krút. - Az
enyéim már a levegőben vannak.
Jóval a gyalogság előtt itt lesznek, és mindannyiunkat
kimenekítenek, ha kell. Cserébe csupán a lobogó megóvásának
dicsőségén kell osztoznod velem. Jutányos ár azért, hogy életed
hátralévő részében Kabur-Lah hőse lehess.
- Talán.
- Értsem úgy, hogy megalkudtunk?
- Sajnálom.
A báró meghökken.
- Mit sajnálsz?
- Hogy kimaradsz a jóból. Igyekvő vagy és merész… oda, ahová
tartok, mégsem jöhetsz velem.
Szólni akar, de nincs rá érkezése: a kiszakadott, aki pillantásomnak
engedelmeskedve lépett mögé, letaglózza fegyvere tusával. Mire a
rachla felneszel és gazdájához törtet, az aknától vasrács, tőlem, a
fródtól, az obszidián-vértestől meg a csontkovácstól egy teljes szint
választja el.
- Mi lesz, ha beszél? - firtatja az utóbbi.

282
 - Több jut neki a koncból, ha tartja a száját. - Gyötör az érzés, hogy
az utolsó alkalmat szalasztottam el egy báró állon vágására. Vigaszt
keresve fordulok a dicsőségfal felé, melynek színfoltjaiból az
emelkedés tempójában bontakoznak ki múltam képei.
Ott vannak a felderítők, akiket azon a sok száz év előtti hajnalon
Gúnág partjára vezettem: bronzszín páncélos parányok a dűnéken túli
erdőség zöldjében. Az udvarházban a helyi múrgh testvérhúga élt
gyermekeivel. Bátyja legelkeseredettebb ellensége
háromszázadmagával állított be hozzá, hogy utóbbiakat túszul ejtve és
shúr szövetségeseinek hegyvidéki táborába hurcolva trónigényének
érvényt szerezzen. Nem számított ellenállásra… arra pedig végképp
nem, hogy maroknyi lovász és erdőkerülő helyett hílar vértesekkel
kerül szembe.
Máig emlékszem az első agyaghúsúra, akit megöltem. Gyerekeket
keresett, engem is annak hitt, de az első csapástól észhez tért, és
mielőtt a másodikkal nyaktól derékig hasítottam, báhubnak nevezett.
Így tudtam meg, hogy nem mi vagyunk ideát az első bórogiak.
Emlékszem a múrgh lovasságának érkezésére is - a megrendülésre,
amit a vasba öltözött óriásokat hordozó bestiák látványa keltett
bennünk. Írlav földön álltunk, írlavokat öltünk… a ház úrnője
azonban nem tágított mellőlünk, és míg bátyja előkerült, testével
óvott minket az írlav lándzsahegyektől.
Voltaképp ez volt a pillanat, mikor révbe értünk, a dicsőségfal
mégsem a kibomlott hajú, védelmezőn fölénk magasodó
emberasszonyt, hanem kisebbik lányát ábrázolja. Félelem nélkül
tekint ránk, és írisszel köszönt minket Satralis földjén. Én vagyok az
utolsó, aki tudja, hogy valójában százszorszépek voltak a kezében…
és csak napokkal később, a koronás mártír ravatalánál volt hajlandó
megválni tőlük.
A falon közvetlenül mögötte áll múrgh Darwan. Barátainak Emris,
a Medve; a fejedelem, aki testvéreivé fogadott valamennyiünket.
Velünk virrasztott a Smaragdszemű ravatalánál, gondoskodott
betegeinkről, megnyitotta előttünk birtokait és raktárait. Utóbb hazát
adott nekünk, és élete végéig gyakori vendég volt Nelhac asztalánál.
Ha komlót szagolok, máig az ő kacaját hallom, és sosem mondok

283
vagy teszek olyat, amit előtte szégyellnem kellene. Ha itt volna,
megértené azt is, amire most készülök.
A következő szintek vésetei a jó menedék elnyerésének stációit
ábrázolják. Ott van Nelhac és kísérete, ahogy megszemléli a sdír
örökbirtokává nyilvánított hegyeket - hogy a sok egyforma fémarc
közül melyik rejti az enyémet, akkoriban sem tudtam volna
megmondani. Ott a shúrokkal vívott háború megannyi ütközete,
városaink hívogató derengése, a Torof-házi királyok Nelhactól Ogiig
ívelő sora… és a háttérben ott vagyok én, aki szolgáltam,
védelmeztem, és jobbára - nem okvetlenül érdemeik szerint -
kedveltem is őket. Ott vagyok mindenütt, a tárnacsatáktól az únori
honfoglalók megsegítésére küldött expedíción és thanízuk sátrán át a
zászlóháborúk vérzivataráig. Jelen vagyok, hogy lássak, okuljak és
emlékezzek. .. s bár vén vagyok, torkomban friss vér ízét érzem, bal
karom pedig tehetetlenül csüng az oldalam mellett, még itt, még most
is örömöm telik mindebben.
- Megbocsáss, dóg - zökkent vissza a valóságba a kiszakadott. -
Nem tartozol számadással egy magamfélének, de…
- Az érdekel, igazat mondott-e a báró az élő fémről és az
átereszekről?
- Tudom, hogy igazat mondott - ingatja fejét a fród. - Ha nem így
lenne, ott helyben kettéhasítod arcátlanságáért. Ebben talán nem, de
minden másban téved. Téged nem a becsvágy hajt. A
Visszhangtalanba készülsz, és ha kell, zokszó nélkül követlek oda…
de ha a lobogó elvesztését kockáztatod közben, tudnom kell, miért.
- Egyszerű - felel helyettem a csontkovács. - A lobogó sokak
szemében Tarin fennmaradásának záloga. A közvélekedés szerint
éppúgy függünk tőle, ahogy a napvilággal folytatott
kereskedelemtől… ha nem jobban.
- Nagyjaink - szólok rekedten - végiggondolni sem hajlandók,
hogyan boldogulhatunk e kettő nélkül, míg valamelyik hiányát meg
nem tapasztalják. És mert a bágsáb pusztulása megnyomorítaná
Tarínt…
- ... attól fosztod meg, aminek eltűnéséből kevesebb kára

284
származik. - A kiszakadott mély lélegzetet vesz. - Kőszilárd döntés.
Daggan-Hrúm is az volt a maga idejében… de ezúttal a győzelemről
is lemondasz a sdír javáért. - A szemembe néz. - Drúát vagyok,
Míneh és Brún fia a fród törzs Kibad nemzetségéből.
Elvesztettem, de újra megleltem a vanírok útját; hiszem a Kő
hatalmát, a Fegyverek Élének erejét… és büszkén halok meg az
oldaladon.
Némán bólintok: gondolatban már odafent járok. Tapasztalataim
arra intenek, hogy vereség és kudarc között csak póklábnyi a
különbség… és erre a póklábra most nagyon ügyelnem kell.
- Megnyitottad az átereszeket? - pillantok a csontkovácsra.
- Parancsod szerint. A csatornák egy részét elzárta a rengés, de így
is elég fém jut a süllyedékbe ahhoz, hogy a dúmatnak ne legyen ott
maradása… és nem kell geomantának lenni ahhoz, hogy megjósoljuk,
merre fog kitörni.
- A torony személyzete?
- A gyalogság után küldtem a felső rejtekúton. Magukkal vitték a
feljegyzéseket és mindazt, amit gyűjteményedből a királyi
trófeatárnak szántál.
- Mellettük lenne a helyed - dünnyögöm. - Számos katonaviselt
aggastyán él a hegyek alatt… bármelyik hasznát látná egy jó
csontkovácsnak.
Már-már elfelejtettem, milyen megátalkodottak tudnak lenni a nők:
még akkor is a válaszára várok, mikor a felvonó egy végső
csikordulással megállapodik a toronytetőre nyíló ajtó előtt.
- És most? - tudakolja Drúát, Míneh és Brún fia.
- A testőröm velem jön, ti ketten maradtok. Ha a dúmat előbb
érkezik, a dakh és a szárnyas felderítők pedig késlekednek, a
lépcsőkön és a rejtekúton át kell kijutnotok.
A csontkovács hozzám lép. Képtelen vagyok olvasni felemás színű
tekintetéből, megfeszítem hát nyakizmaimat, hátha csók helyett valami
mással akar búcsúzni tőlem. De nem üt meg, csak páncélomon simít

285
végig, és mikor lepillantok oda, ahol a keze járt, édes fájdalom,
nyomában rég tapasztalt megnyugvás tölt el: mellvértem résében
hangaszál kéklik, az oldás és kötés virága.

***

Ahogy a tetőre lépünk, a hangaillat cseppként olvad át a nyersebb

aromák tengerébe: százlábnyi magasságban vagyunk a kaldera szíve,
az erőd centruma felett. Az alant dúló harc zajába távoli
mennydörgésként vegyül a Kabur kürtőin átzúduló légtömeg moraja -
beleszimatolok, és mert úgy akarom, kiérzem belőle a tenger, az
únori lankák és az alkonyi szélben zúgó fenyvesek leheletét.
- Tökéletes - suttogom. - Tökéletes.
A szél elül, Tarín vörös lobogóját azonban tovább dagasztják a
csak számára létező fuvallatok. Hatalma óvó aurát von körém,
érintésére hasznavehetetlen bal karomban ismét felpezseg, lüktetve
árad szét az élet. Ez a selyem bűbájának lényege: többé tesz annál,
ami vagy, amivé az istenek akaratából lenned szabadna. Könnyű
hozzászokni - és még könnyebb elfelejteni, hogy voltál valaha más is
azon kívül, aminek látni és láttatni akar.
- Köszönöm - mondom neki. - Ezt és mindent, amiben a
jóvoltodból részem volt. Tudom, hogy nem vagy az ellenségünk, de
nem lehetsz örökké a barátunk sem. Ideje a magunk lábára állnunk.
Sokáig a te vanírjaid voltunk… mostantól a mi lobogónk leszel. A
jelkép, ami egységet teremt köztünk. A sérelem, ami felszítja bennünk
a dacot, hogy megnyerhessük a küszöbön álló háborút. Így lesz időnk
kimódolni, hogyan kerüljük el a következőt, és vészeljük át mindazt,
ami utána következik. - Érzem növekvő döbbenetét, és erőt merítek
belőle. - Bárhová visznek, megtalálunk. Mire visszakerülsz a
helyedre, én már nem leszek itt… de akik itt lesznek, tudni fogják,
amit én tudok. Hogy változnak az idők. Hogy nem lehetünk két úr
szolgái, két világ lakói többé. - Felpillantok rá. A Hagyomány és a
Rend fejszéi mintha egymásnak feszülnének a vérszín selyem
örvényében. - Fogadd el, ha tudod, vagy ölj meg, ha tetszik, csak ne
kísérts… és ne reméld, hogy meggondolom magam!

286
 A valóvérű közeledtére ezúttal nem figyelmeztet zsigeri borzongás
vagy falakat átható rengés. A hatalmas test anélkül tör elő a
süllyedékből, hogy a gyakorlótér burkolatának egyetlen kövét
elmozdítaná; por helyett önnön homálya kavarog körülötte, ahogy a
dóg-torony fölé emeli roppant fejét. A távoli fények csillagkép
mintázata, amit a pillantásának vélek, úgy szegeződik rám, mintha
sejtené, hogy az elmúlt óra minden nyűgét és fájdalmát nekem
köszönheti… s hogy mindez semmiség ahhoz képest, ami ezután vár
rá.
Úgy illik, hogy eloszlassam a kétségeit.
- Korsúm vagyok - kiáltom. - Láith és Kars fia a fród törzs Jerúb
nemzetségéből. Ő, aki fegyverrel nyerte vissza mindazt, amit a fajtád
elvett tőle: a hazáját, a daúgját… a becsületét. Aki vénségére mindezt
kockára tette, hogy még egyszer, utoljára, a pofádba nézhessen.
Kezem nyomát a kőben, barátaimat és szerelmeimet kövek alatt
hagytam. Ideje a Visszhangtalanba térnem… jöjj hát, hadd viszlek
magammal oda!
Ha hallani nem is hall, nyilvánvalóan ért engem. A kürtőfal
végpont nélküli ívén ezrek hördülnek fel, ahogy rám nyitja fejének
roppant kapuját. Balommal ösztönösen kapok a zászlórúd után.
Homálytestvérem szemével Gráimot, a Csákányt látom: a rakparton
áll, és a lábát átjáró lándzsa nyelébe fogódzva várja a felé zúduló
tyrrakhokat.
A dúmat szája (igazában nem is száj, semmibe nyíló hasadék
inkább) halált kiált. Hatalma a lobogóénak feszül, aztán sötét
hullámként zúdul rám - az obszidiánvértes mordulása fékezi meg,
mielőtt véres kásává mázolna a torony kövén.
Ott, ahol a dús szavak kioltják egymást, napforró villanásban
szabadul el az ómágia dühe. Homályt okádó sebeket üt a valóvérű
testének gomolyán, és válltól csípőig elgőzölögteti testőröm
páncélzatát. Az én harcom még el sem kezdődött, az övé máris véget
ért: oltalmazó burka nélkül csak percekig maradhat életben idefent.
Az ilflind is tudja, hogy nincs tovább, mégsem adja fel. Ép kezének
pörölyével a levegőben zúzza szét a dúmat kapuján át felénk lóduló

287
első és második korcsot. A harmadikat Drúát fegyverének acélzápora
taszítja a tetőperemen túli mélységbe, a negyediket bárdom jobbkezes
csapása hasítja szét - az ötödik egyenesen a lobogónak ront, a
testében lakozó rontás erejével nyit rést a valóság szövedékén… és
az eleven selyemmel együtt rudat markoló balomat is magával
ragadja oda, ahová anyaszülte lény nem követheti.
A fájdalom csekélység a tehetetlenség kínjához képest. Ahogy a
valóvérűt mozdulni látom, sebzett tüdőmből állati üvöltésként szakad
ki a harag. Bárdom villámként cikázik át a levegőn, az árny test
féregfonadékán, és pörögve hull alá a túloldalon.
A dúmat homályában haragvó fények füzére lobban, tekintetének
csillagaiból nem e világi indulat süt felém. Ügyet se vet többé
testőrömre: engem akar megragadni és szétszaggatni, mielőtt a
kaldera árkába vetné magát, hogy megtérjen övéihez.
Nézhetném, ahogy közeledik, de sajnálom rá az időt - az ilflindet
bámulom inkább. Idegensége éppúgy lenyűgöz, mint annak idején,
amikor a tudók varázsának oltalmában alászálltam világába, hogy
megbékítsem és megnyerjem népét az erődépítés ügyének. Kőből
vétettek, mint mi magunk, lényegükbe azonban több jutott a világ
szívének eleven tüzéből; lételemük a hőség, mely más istenek
teremtményeit azonnal elemészti. A számomra rendelt idő lejárta előtt
a Bíbor Izzás Vénjei tizenhét küldöttüket zárták törhetetlen
kőburokba, hogy velem tarthassanak Nelhac trónusához. Mikor az
Építő helyett másvalakit találtak rajta, szó nélkül távoztak, és attól
fogva árnyékként követtek mindenhová: mivel eredeti megbízásuknak
nem tudtak eleget tenni, hagyományuk szerint csak az én
szolgálatomban érdemelhették ki a hazatérés jogát.
- Nem változtál, kőtestvérem - suttogom. - De nézd csak, belőlem
mi lett!
A mélységlakó félrebillenti fejét. A csapás csak burkát törte meg,
elszánását nem: obszidiánba zárt baljának két ujjával a szilárdság
jelét rója a levegőbe.
A dúmat rontásától azonban sem ez, sem más nem óv többé. Régi
sebeim megnyílnak, karom csonkjából feketén ömlik a vér, és

288
páncélom varratai is hasadoznak, mire a kaldera centrumát - és vele a
tornyot - megreszketteti az újabb földlökés.
Támadónk azonnal felismeri a veszélyt. Elemelkedik a talajtól,
mely érckarmok sokaságával kap utána, de a toronytól már nincs
ideje elrugaszkodni: a kövek illesztései mentén kitüremlő fém
csáklyákká formálódva akaszkodik bele, derékvastag, dühödten
burjánzó ércindákkal tépi-szaggatja árnytestét.
A testembe fészkelt romlás lázában fájdalma az én fájdalmam is.
Ahogy fokozódik, úgy nő bennem a megkönnyebbülés: felhasadt
ajkaim néma áhítattal formálják meg a Kőatya nevét. Bul Ruurigét,
aki oly sok diadal után vereséghez segített… és látnom engedi azt is,
hogy fáradozásom nem volt hiábavaló.
A dakh megérkezett.

7.

A dabbib törzs Lút nemzetségéből való Lútren Agím Krútnak, a

mélységi szárnyas felderítők bárószernagyának tanúságlevele a
gúrsáb kancelláriájához Kabur-Lah erődjének Ogban 217. évi (Torof
Oggi uralkodásának 217. éve; pyarroni időszámítás szerint az Égi
Fény 3691. esztendeje) veszedelméről

(részlet)

…miután feleszméltem a kábulatból, hová az ómágia rontása a

bejáratánál vívott küzdelemben taszított, s meggyőződtem róla, hogy
magam vagyok a dicsőségfal tövében, tüstént hátasom után néztem, s
azt száron a lépcsőkre kivezetve újfent a légbe emelkedtem, hogy a
toronytető felé vegyem az irányt.
Feltett szándékom volt, hogy őfelsége lobogóját, s vele Borgo
generálist, ki a túlerőtől oly bámulatos önfegyelemmel és
találékonysággal védelmezte, társaim érkeztéig pengémmel
támogatom, s szükség szerint kegyes urunk közelgő gyalogságának

289
oltalmába menekítem.
A kráterfal gyűrűjébe hatolt fajzat - kit a későbbi vizsgálat a dúmat
csarnokurak egyikével, a valóvérű Tiochetaammal azonosított -
ekkorra odahagyta a süllyedéket, s árnyteste indáival a gyakorlótér
kövét érintve magasodott a torony fölébe. Olybá tűnt szememben,
mint valamely mélytengeri tömlőbelűnek partra vetett s hínár közt
megundokodott, bomlás gázaitól dagadozó teteme.
Mikor dühét szabadjára engedte, a zengzetekbe közel-távol minden
érző lény teste s elméje belesajdult. Hátasom szárnyai alól egyszerre
kifogyott a levegő; tehetetlenül zuhantunk a gyakorlótér alant
szürkéllő síkja felé, minek távolában Mórn generális gyalogsága
vívta harcát a hígvérűek maradékával. Mire racklámat
megzabolázván ismét a toronytetőig emelkedtem, az erőd
parancsnokának, a daggan-hrúmi győzőnek ilflind testőre a rontástól
harcképtelenné tétetett, a valóvérűn élősködő korcsok egyike pedig -
az ottlévők hősi erőfeszítése dacára - utat talált kegyes urunk
lobogójához, mit Borgo generális oltalmazó baljával együtt helyéből
kiszakított, majd zsákmányával a térnek általa nyitott hasadékán át
Dúmad mélységeibe visszatért.
Ám a valóvérűnek, kiből a romlottság s a szorultság a belátás
maradékát is kiölte, nem akaródzott eltávoznia. Végezni kívánt a
parányokkal, kik vele dacolni mertek - elsőül Borgo generálissal, ki
sisak s fegyver nélkül, fél térden várta ideje kiteltét.
„Nem változtál, kőtestvérem” - fordult a Bíbor Izzás rejtelmes
vándorához, az utolsóhoz ama tizenhétből, kik Építő Nelhac idejében
a felső világba látogattak. „De nézd csak, belőlem mi lett!”
Az ilflind nem szólt - a hozzá hasonlók ritkán teszik -,
mozdulatlansága azonban kétségtelenné tette: inkább választja a
gyötrelmes fagyhalált ura oldalán, mint az öröklétet ama tűzben,
miből vétetett.
Körülpillantván láttam, hogy a szárnyas felderítők - kiknek a dóg-
tornyot elérve futárral parancsoltam mielőbbi indulást - seregestül
közelednek, de tudtam, hogy nem várhatok rájuk tovább. Toomához
fohászkodván nekikészültem, hogy a generális és a valóvérű közé

290
lecsapván előbbit a halál torkából kiragadjam… s épphogy sikerült
kitérnem a való acél indák útjából, mik a dúmatot, ki a távozással
késlekedett, testébe hatolván az általa vívott toronyhoz béklyózták.
Az eleven fém bosszúálló indulattal tört fel a süllyedékből, honnan
a védrendszer máig feltáratlan zavara kirekesztette. A hígvérűek
maradékát ízekre szaggatta vagy haragvó hullámként ragadta magával
a kaldera árkának mélységeibe, Tiochetaamot azonban, ki vénebb s
hatalmasabb volt bárminél, mivel addig szembekerült, csak
meggyötörni tudta, elpusztítani nem.
Ahogy utóbbi árnyteste az indáknak feszült, a torony megingott;
körötte repedések hálója futott szét. Félő volt, hogy alapzatával
együtt szakad ki Kabur-Lah sebzett szívéből, s görgetegként zúdul alá
oda, hová a valóvérű mindennél jobban kívánkozott.
A kőnek tiltakozó csikorgása közepette fennszóval utasítottam
enyéimet a generális életben maradott kísérőinek, az erőd
csontkovácsának és egy fród nembéli jöttmentnek kimenekítésére.
Utóbbinak a generális, holmiféle tartozást emlegetvén, vezéri pálcáját
hajította, s mikor a racklák szárnyra keltek, az ilflindhez fordulván
így szólt: „Itt az idő.”
A lángalak felvetette fejét, s iszonytatót kiáltott - a tudók szerint,
kik a kráterfal távolából hallották, dús szóval nyitotta meg a
világunkból hazavezető utat.
Egyszerre felfénylett s eltűnt; tűzgerelyként zuhant alá a torony
tengelyében, s annak alapzatát átdöfve tért meg a mélységekbe, hová
a magunkfélék önerejükből nem követhetik.
Ahogy nevét kiáltottam, a generális végre reám tekintett.
Mosolygott. Jobbjával jelezte, hogy távozzak, majd újfent magába
fordulván tovább dúdolta egy strófáját ama dalnak, mit az erőd népe
tőle oly gyakran hallhatott:

Lásd, kedvesem, még oly fiatal vagy,

most feslik lelked, gyönyörű virág.
Te énmellettem nem érhetsz nyugalmat,
hagyd magára a viharok fiát.

291
 Racklámat ekkor érte, s pernyeként sodorta tova az aknából
kicsapó forróság szele. A torony, mit mostanra csak az eleven fémnek
belsejét átszövő indái tartottak össze, darabokban vedletté le ódon
kőburkát, s mire csapongó hátasomat megzaboláztam, a generálissal
és a valóvérűvel együtt roskadt a feltoluló magmának bíbor tavába,
melyre tüstént hamuszín kérget vont a kürtőkön átsüvöltő léghuzat.
Így ért véget Kabur-Lah veszedelme, s múlt el a fród törzs Jerúb
nemzetségének bajnoka, Korsúm Borgo, az utolsó a múr Miigan arcát
viselő rettenthetetlenek közül. A távoztát kísérő csendességhez
foghatót sosem tapasztaltam még… s aligha fogok, élném bár fél tucat
vanír életét, ahogyan ő.
Noha konoksága s érdes modora számos rosszakarót és ellenséget
szerzett neki; bár az újabb nemzedékek olyanféle élő kövületnek
tekintették, mit tisztelni muszáj, komolyan venni kevésbé, távozása
egész Tarint megrendítette. Véneink némelyike emlékszik még a
lobogó előtti időkre - Borgo nélküli időkre nem emlékezik senki sem.
Ő mindig is volt. Közénk s hozzánk tartozott, és nem is távozik el
végképp, míg emlékezete s helytállásának példája eleven.
A dal, mit végső perceiben dúdolt, az elestét követő harmadik
napon csendült fel ismét árvái, a századnégyszögekben virrasztó
gyalogharcosok ajkán. Ez fogadta őfelségét, ki a harcban hősi módon
kitűnt trónörökös hívó szavára sietett Kabur-Lahba, hogy övéinek
támaszt nyújtson. Ez zúgott a gyakorlótéren az érdemdús Mórn
generális parancsnoki kinevezésekor, s utóbb visszatalált a
napvilágra is, ahonnan elszármazott. A rőt szakállú vértesek, akiket a
zászlók háborújában Dagga ösvényétől Vinali mezején át Kírjúm
határáig kísért, máig emlegetik, milyen képet vágtak az Agyag Anya
gyermekei, mikor indulójukban únori románcra ismertek.

Ne kérdezz semmit. Bocsáss meg, feledj el,

te sorsom útján nem jöhetsz velem.
Vár rád az élet csendes örömökkel,
vár rád az édes, boldog szerelem.

292
 A történtekről eképp számot adván nem hallgathatok ama
szélsőségekről sem, mik az idők kezdete óta velejárói a legendák
születésének. Alantas és magasztos egyaránt akad köztük - nem
kérdés, hová sorolandók a vádak, miket az erőd védműveit
felülvizsgáló szövetségi testület nevében a dúrani Volkúm Názerd
fogalmazott meg. Örömömre szolgál, hogy szóbeli tanúságtételem
segített eloszlatni a Borgo generális elmeállapotával és indítékaival
kapcsolatos kételyeket. Názerd indítékai mostanra szintúgy világosak.
Jelentése a Szövetség árulójának elvetélt kísérlete volt hősünk
nevének besározására - e sorok írója számos vanírhoz hasonlón
fájlalja, hogy nem tudta ezért benne kardját megmeríteni.
A másik véglethez tartoznak ama latolgatások, mik a bátrak
tetteiben titkos értelmet keresnek, s az önfeláldozásnak e ragyogó
példája örvén az idők változását, az Ősmítosz jövendöléseit és a
Kőatya küldöttének visszatértét emlegetik. Borgót és Gráimot
egyazon kegyelem megnyilvánulásaként tisztelni helyénvaló, félő
azonban, hogy akik így tesznek, maholnap alakjukat is egyetlen
torzképpé mossák össze, ily módon kisebbítve mindkettőjük
érdemeit.
Kegyes uraim a megmondhatói: akadnak pillanatok, mikor mind
hinni szeretnők. Hinni, hogy a bajnok, ki maga volt a múlt, voltaképp
nem is halt meg - hogy az eleven fém burkába zárta; hogy az ilflindek
valamely praktikája vagy mindünk teremtőjének irgalma megóvta a
pusztulástól. Hogy lelt egy helyet a Visszhangtalanon innen, hol sebei
beforrtak, s ahonnét vigyázó szemmel követi népének sorsát.
Homálytestvérem el-eltűnődik, merre s mi dologban járhat Drúát,
Míneh és Brún fia, kit a néhai generális végóráján a sdírnek
visszanyert, és vezéri pálcája révén mérhetetlen vagyonhoz juttatott.
Szintúgy foglalkoztatja, mi késztette Niór Ergrím úrhölgyet, a jeles
csontkovácsot, kit az elhalt hőshöz gyengéd szálak fűztek, hogy
működését Grómthi Karr-Khazad városából Konkhba tegye át, és a
felsőgyepű egykori kormányzójának bizalmasai közül sokakat maga
köré gyűjtsön.
Meglehet, nagyságtok már ismerik a válaszokat. Ha
homálytestvérem tévúton jár - mi vele gyakran megesik -, válaszok

293
nincsenek… vagy ha mégis, bizonnyal nem a magamféle harcos
fülének valók.
Utoljára hagytam a szóbeszédeket, mik közül csak egyet vélek
igazán elgondolkodtatónak. Azt, mely az érdemdús Mórn generális
különítményének dúmadi alászállása nyomán kapott lábra, s mert az
összes résztvevő, - köztük az őfelsége kegyét élvező Galodan Nadag
- beszámolójában szerepel, teljességgel légből kapott nem lehet.
Ha az udvar nevezett kalandozó értesüléseit stratégiailag
megbízhatónak ítéli - a rájuk tett gyakori utalások erre vallanak -,
nincs okunk kétkedéssel fogadni azon állítását sem, hogy
legjobbjainkat kőérzék és szerencse helyett Korsúm Borgo árnya
vezette a belső csarnokokon át Tarin zászlajának kék hangafürttel
megjelölt rejtekéig.

294