STEFAN

PETRUCHA ASSZAMITA
Klánregények • II. kötet

Fordította
Kleinheincz Csilla

Korrektúra
Czene István

Nyomdai előkészítés
Bárány Tamás

Borító
John Bolton

Felelős kiadó
Terenyei Róbert

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
STEFAN PETRUCHA
ASSZAMITA

Copyright © 2003 by White Wolf, Inc. Ali Rights Reserved
ISBN 963-9474-74-6


Delta Vision Kft.
Budapest 1094 Ferenc krt. 27.
Telefon: (36-1) 216-7053 Telefon/Fax:(36-1) 216-7054
www.deltavision.hu


 Előzmények


1204-et írunk, kezdetét vette a negyedik keresztes hadjárat, mely eredeti céljától
eltérően nem csapott le a muszlim Egyiptomra és nem foglalta vissza Jeruzsálemet, hanem
Konstantinápoly ellen vonult. Áprilisban Krisztus úgynevezett hadserege három napon és
éjen át fosztogatja a legnagyobb keresztény várost, hihetetlen kincseket rabolva el, majd
elfoglalja a bizánci császárságot. A városban élő görögök számára ez a vereség, a
felháborodás és a reménytelenség időszaka.
Az emberek tekintetétől távol mindkét oldalon vámpírok bujkálnak. A bizánci
éjszakák ragadozói látják vérezni városukat, Mihály pedig, a vénséges vámpír, aki vezette
őket, halott. Elkeseredve és száműzve Adrianapolisz városának közelében gyűlnek össze,
és a nosferatu Malachitra várnak, aki keletre ment válaszok után kutatni.
A hadjáratot európai vámpírok is követték, hogy rendezzék régi tartozásaikat, és
jóllakjanak a városok királynőjének hulláján. A kereskedők, templomosok és katonák
ruhájába bújt szörnyetegek új birtokokat hasítanak ki maguknak, és szárazra szívják
ellenségeiket. Egyes híresztelések szerint a keresztes hadjárat a Szentföldre is eljut.
Márpedig ez egyszerűen elfogadhatatlan az Asszamita klán számára, mely magáénak
vallja az iszlám földjeit.
 Előszó



Jelen

Ruya Hazan, egy húszas éveiben járó sötét szépség, modern, de viszonylag
konzervatív szabású ruhában várakozott az utolsó előtti sorban, a jobbról eső negyedik
széken. A figyelme az emelvényre irányult, ahol az idős történész, Rufus Abaz pergette
jegyzete lapjait. A nőn úrrá lett a nevethetnék. Az állólámpa fénye és a professzor
gondosan nyírt fehér szakálla különös, Sigmund Freudra hajazó babát formált az
öregemberből, mely csak bizonyos testhelyzeteket képes felvenni.
Ruya különösnek találta, hogy a professzor épp arra az emberre emlékezteti, aki a női
szexualitás nyugati szemléletmódját ezer évvel visszavetette, és akinek vaginális
orgazmusról alkotott elméletét még mindig érvül hozták fel a nők nemi szerveinek rituális
megcsonkítása mellett. Bira, a nő leendő anyósa gyakran idézte Freudot, amikor a saját
körülmetéléséről beszélt. Mivel a vén satrafát bosszantotta, hogy Ruya nem részesült
hasonló “felszabadításban”, nem állt távol tőle, hogy javasolja ennek orvoslását. Ruya
még így is vigyázott rá, hogy Bira jelenlétében ő töltsön magának, nehogy ébredéskor,
testének egy különösen kedvelt porcikája hiányozzon.
A terem első feléből hangos köhögés hallatszott, és Ruya mosolya elolvadt. Abaz is
abbahagyta a zörgést, hogy a köhögés forrására pillantson. Egy apró termetű nő volt, aki
alig egy lábnyira ült tőle az első sorban. A hallgató még egyet köhintett, mintha ez
valamiféle jelzés volna, majd kis kezét egy táska sötétjébe mélyesztette.
Ruya szeme összeszűkült.
Egy pisztoly? Ezért hívtak ide? Hogy tanúja legyek egy támadásnak?
Mostanra az egész hallgatóság a lányt figyelte. A rendbontó arcán játszó negédes
mosoly azt mutatta, hogy kedvére való a figyelem. Miközben minden szempár rá
szegeződött, kivett egy világos pasztellszínű kendőt, és a feje köré tekerte. Bár nem
fegyvert húzott elő, Ruya és a többi diák feszült maradt. Abaz kihúzta magát, és elfordult,
nehogy a szemkontaktus megteremtésével tudomásul kelljen vennie a nő jelenlétét.
Két biztonsági őr csoszogott az apró rendzavaró felé, két mogorva, rosszul
karbantartott gép esetlenségével. A lehető legnagyobb csendben felrántották a lányt, majd
két oldalról megragadva egy-egy melegítőbe bújtatott könyököt, a kijárat lapos,
négyszögletes sötétje felé terelték.
Ruya tágra nyílt szemmel nézte őket, és nem tudta, hogyan kellene éreznie. A
rendbontó alig volt húszéves, és olyan ostoba magabiztossággal bírt, amit sok országban a
fiatalság velejárójának tekintenek. A fejkendő viselése egy férfi által tartott órán vallása
melletti hittétel. Itt, a török nagyvárosban egyet jelentett a lázadással. Az egyetlen sikeres,
modem, muzulmán demokráciában a jelenlegi törvények alapján a lány megvádolható volt
a “mások oktatásának akadályozásával”, és akár hat hónapra is börtönbe kerülhetett. A
törvénysértés miatt több ezer török nőt zártak már ki az egyetemről.
Ruya gondolatban vállat vont, és azt mondta magának, nem ő hozta a szabályokat. Az
is átfutott az agyán, hogy nem is feltétlenül tartja őket hibásnak. Jól tudta, hogy pár
háztömbbel odébb, a bazárban Smashmouth követői együtt tülekednek a shaheed fanatikus
változatának hívőivel, mely arra tanítja őket, hogy mártírként meghalni a legnagyobb
szolgálat, amit a világegyetem teremtőjének tehetnek. Cserébe szüzek serege várja őket.
Csiklóval vagy anélkül? – tűnődött Ruya. Olyan volt, mintha a világ egész történelme az
együttélés mellett döntött volna, és több tucat egymásnak ellentmondó évezred lakói
költöztek volna össze egy túlságosan kicsiny lakóhelyre, örökösen összekapaszkodva és
széthullva.
Amikor a lány elhaladt mellette, Ruya felnézett – és látta, hogy a tekintetét
viszonozzák. Pillantásuk Összekapcsolódott, és valami történt köztük. A lány
elmosolyodott, telt ajkai körül kis ráncok jelentek meg, Ruya hátán pedig végigfutott a
borzongás. Azonnal eltűntek a lány állampolgári jogairól szóló gondolatok. Ugyanezt a
tintafekete sötétséget látta Bira szemében is. Elfordult, Abazt utánozva, és eltökélten
szemlélte a terem magas falait, és sötétnarancs hangtompító borításukat, mely leginkább
olcsó kárpitnak látszott.
Miután a lány elment, Abaz az egyetlen ablakra nézett, és fejével a fák felett
kikandikáló Bajazid-torony füstös szürke kövei felé biccentett.
– Az a torony több mint százéves – mondta. – A városhoz képest azonban csak egy
csecsemő. Isztambult több mint 2600 éve alapította a görög Byzas. Konstantinápoly néven
a Kelet-Római Császárság fővárosa lett. És évszázadokkal túlélte európai testvérét. Hadd
jegyezzem meg azonban a teljesség kedvéért, hogy én nem voltam ott személyesen.
A diákokon nevetés futott át. Ruya fülét suttogás ütötte meg: De én igen.
A hang olyan erőteljes és egyenletes volt, akár a Boszporusz vize felett elsuhanó
fekete-tengeri szél. A közvetlenül Ruya mögötti székből érkezett.
– Tehát itt vagy, sötét angyalom – súgta vissza Ruya. Kényszerítette magát, hogy
előrenézzen, ahogy előzőleg utasították.
– A kérdés csak az volt, hogy te is itt leszel-e – válaszolta Fátima al-Fakadi. – Ez azt
jelenti, hogy elfogadtad az ajánlatomat, vagy még mindig pusztán politikai hatalomra
törekszel a vőlegényeden keresztül?
Ruya jegyességének jellemzése hideg volt, de pontos. Amikor Ruya beleegyezett,
hogy feleségül menjen Derenhez, biztos volt benne, hogy képes lesz befolyásolni a
közvéleményt, kibővíteni a nők jogait, és elpusztítani azokat, akik ügye útjába állnak.
Aztán találkozott Birával.
– Ez a terv még mindig él – válaszolta. – De azt is tudom, hogy rajtad keresztül
egészen másfajta hatalomhoz juthatok. – Fátima pártfogása – amit egyszer “ölelésnek”
nevezett – egy olyan rejtett világba vezetné Ruyát, amiről csak sejtései voltak. Azt nem
tudta pontosan, mit tartalmazott az ajánlat, de azt igen, hogy mindörökre el kellene
hagynia Isztambult.
Fátima viselkedése enyhült.
– Valahányszor találkozunk, egyre könnyebben nyílsz meg nekem. Helyes. Most pedig
mesélj arról, hogyan illik bele a terveidbe a monoklid.
Ruya elpirult, és hadarva válaszolt. Biztos volt benne, hogy a sminkeléssel töltött óra
eltüntette a nyomokat.
– Nem Deren volt.
– Tudom. Hanem Bira. Deren viszont birkaként végignézte, és semmit nem mer szólni
ellene. Azt kérdeztem, ez hogyan illik bele a terveidbe.
– Az az aszott kóró nem élhet örökké – sziszegte Ruya, és eszébe jutott a csontos kéz
szokatlan ereje.
– Talán. De azt hiszem, minden tudatos lény számára nehéz elválasztani a látszólagos
állapotot a valóditól.
– És valódibb lenne olyanná válnom, mint te? Egy… – A szó Ruya torkán akadt.
Régóta fércelte össze az utalásokat és jeleket, de még nem tudott hangot adni a sejtésnek,
hogy Fátima, az ő sötét angyala, nem egészen ember. Hanem más…
– Vámpír – jelentette ki Fátima egyszerűen, udvariasan. – Csak Allah tudja, melyik út
lesz számodra valódi, és melyik lesz teli kísértetekkel. Tudom, hogy tűz ég benned, ami
világosan irányít, ha hallgatsz rá. De még a legfényesebb láng is kialudhat. Én táplálhatom
benned a tüzet, de ez nem egyszerű. Kiszakít a kényelmes közegből, amelyben ennek a
világnak legtöbb teremtménye él. Hatalommal is felruház, hogy olyan módokon teljesítsd
be Isten akaratát, melyekről nem is álmodtál. De nem állítom, hogy ez az egyetlen út.
– Legyek vámpír – mormolta Ruya, és zavart mosollyal lehajtotta fejét. Mert még
mindig nevetségesnek tartotta a szót.
– Káinita a megfelelő kifejezés. Káintól származunk. Amikor megölte Ábelt, Allah
megjelölte az áldással, amit én is viselek, és amit te vámpírizmusnak nevezel.
– És csupáncsak annyit kell tennem érte, hogy ellopom Deren iratait.
– Ne kicsinyeld le a feladatot, még ha félelemből teszed is – szólt rá élesen Fátima. –
Az iratok jelképesek. Bármikor megszerezhetők. Deren és az érdekeltségeim között
pénzek áramolnak. Ha megszerzed a papírokat, az csak annyit jelent majd, hogy döntöttél.
– Még annyi kérdésem van! Miért hoztál el egy vénember előadására a negyedik
keresztes hadjáratról?
– Hogy segítsek megválaszolni a kérdéseidet. Ha megmutatom neked a világomat
teljes valójában, nem lesz visszaút; elvenném tőled a választás lehetőségét. Ha csak azt
mutatom meg, milyen volt, még visszatérhetsz a tudatlanság biztonságába. Talán azt
gondolod, hogy árnyékok vagyunk, akik a halandó eseményeket követik, de többnyire ez
fordítva van. Az emberi történelem is olyan fátyol, mint a burka, amit az a gyerek viselt.
Abaz majd megmutatja neked a leplet; én pedig félrehúzom.
Ruya, aki nem volt ostoba, felfogta a burkolt fenyegetést. Végtére is, ezek vámpírok
voltak, ő pedig a táplálékuk.
– Rendben – mondta végül.
– Akkor figyelj! Káin áldásával együtt jött az éhség, melyet sokan közülünk
Fenevadnak neveznek, és amely állandóan akaratunk peremén cserkel, és azzal fenyeget,
hogy átveszi felettünk az uralmat. Egyesek megadják magukat neki, és állatoknál is
alantasabbá válnak, mások küzdenek ellene. A káiniták egy idő után klánokba tömörültek.
Az enyém alapítója Hakim volt, ezért a gyermekeinek hívjuk magunkat, bár a nyugatiak
az “asszamita” nevet akasztották ránk. Az özönvíz előtt Hakim és gyermekei bírák voltak,
akik tisztán tartották a többi káinitát az éhség elleni harcban, és közelebb vezették őket
Allahhoz. Bár a többi klán romlásnak indult, és megtagadta Isten ítéletét, Hakim
gyermekei nem jutottak erre a sorsra.
Fátima elhallgatásával Abaz előadása lett az egyedüli hang.
– Képzeljek el, milyen lehetett nyolcszáz évvel ezelőtt – mondta a professzor. – Az
iszlám növekvő hulláma bekebelezte Kis-Ázsia nagy részét és a Bizánci Császárság
csupán korábbi dicsőségének árnyéka volt. Róma maradványainak bukásához mégis
Bizánc keresztény társaira volt szükség, akiket a nagy hatalmú frank nemesek, Bonifác és
Baldvin vezettek. A kereszténység legnagyobb városát három napon keresztül dúlták a
keresztes vitézek. A nőket és gyermekeket válogatás nélkül lemészárolták. Több száz éves
műtárgyakat és ereklyéket olvasztottak be értékes fémjükért. A könyvtárakat felgyújtották.
A templomokat megszentségtelenítették. Miért? Mert a Jeruzsálem visszahódítására indult
állítólagos szent keresztes hadjárat kifogyott a pénzből. A bankokat, jelen esetben a
velenceieket dühítette, hogy a bizánciak megtagadták tőlük a jussuknak tekintett
kedvezőbb kereskedelmi feltételeket. Ezért a kereszteseket Konstantinápoly felé terelték,
és fizetséget kértek, amiért visszahelyezték a trónfosztott Izsák császárt hatalmába. Arra is
számítottak, hogy az uralkodó a megegyezés szerint a pápa szárnyai alá vezérli a bizánci
egyházat, Izsákot azonban nem támogatta a nép. Ami még rosszabb, pénze sem volt.
Mielőtt Abaz új mondatba foghatott volna, ismét felhangzott Fátima suttogása:
– Mint ahogy azokban az időkben halandó királyok és szultánok uralkodtak, sok
városnak káinita hercegei is voltak, akik az éjszakát uralták. Konstantinápolyt Mihály
irányította, a Toreádor klán egy ősi képviselője. Mihály különösen tehetséges vezető volt,
aki szellemi irányításával számos káinitának segített leküzdenie a szörnyű éhséget. Ő és
két szeretője évszázadokig uralkodtak a bizánci éjszakában egy maguk által kijelölt
aranykorban, amit az Álomnak neveztek. Idővel azonban a triumvirátusa belső szakításba
torkollt. Miután Mihály elvesztette két szeretőjét, megőrült, és azt hitte, elindult az istenné
válás útján. Akkor halt meg, amikor a keresztesek kirabolták a várost, és talán szándékos
gyilkosság vetett véget az életének. Azoknak a görög káinitáknak a számára, akik
otthonuknak nevezték Konstantinápolyt, ez megrázó ébredés volt. Megdöbbentette őket,
hogy Mihály magára hagyta az Álmot, és hogy a halandók tömege irányítja az
eseményeket. Számomra és Hakim többi gyermeke számára ez azt jelentette, hogy most
már egy kevésbé kiszámítható, barbárabb ellenség birtokolja az iszlám területekkel határos
földeket. Nem tudhattuk, mit tesznek legközelebb ezek az ostoba latinok.

 Első fejezet


1204. augusztus 3.

A hold, melynek foltos árnyékait letörölte az égbolt egyenletes ködfátyla, nappali
társára, a napra emlékeztetett, amit a tömegben néhányan már évszázadok óta nem láttak.
Közvetlenül alatta, egy erkélyen, a torony ajtajának keretében Hugh de Clairvaux állt,
tetőtől talpig díszpáncélban, istennek tetszőn.
Az atyámból látomás lett – gondolta Sir Gondemar, aki lentről nézte. – Lénye az
egyszerű érzés és a tökéletes idea között ingadozik, s értelemmel tölti meg a pillanatot.
– Sürgős üzenetet hoztam – habogta egy szeplős fiú. A lenyűgözve álldogáló
Gondemar meg sem hallotta.
Ez egy planetárium – folytatta gondolatban – a kozmosz modellje, ahol a fény és a
Tend egy mennybéli korongból árad, és Sir Hugh átszűrődve lesugárzik, jogos rendet
teremtve mindenek felett, mint ahogy Isten a szavával rendet teremtett a káoszon, és
létrehozta a világot.
– Üzenet, uram – próbálkozott ismét a fiú. Továbbra sem kapott választ.
Gondemar homályosan érzékelte, hogy valaki beszél hozzá, és motyogni kezdett:
– Nézd csak! Nemsokára Sir Hugh felemeli a kezét, hogy jelezze, szellemi kapcsolata
az isteni Szűz Máriával véget ért. Utána elindul az első csoportunk a kikötő felé. Figyelj,
de ne feledd, hogy ezen az éjszakán az Úr akaratát és nem az emberek mohóságát látod
beteljesülni.
Gondemar nem akart udvariatlan lenni. Bár a szeme alatti karikák és nehéz szemhéja
álmos és buta kifejezést kölcsönzött az arcának, ez valójában csupán természetes álcája
volt a borotvaéles frank elmének, mely halálosnak bizonyult a csatában. Nemrégiben
segített kitervelni egy asszamita erőd elpusztítását, mely feladatot a legtöbb káinita
lehetetlennek ítélte. Ma éjjel csupán le volt nyűgözve.
A toronytól jobbra, a fák közti nyiladékon át látni lehetett a távolban a Galata
kikötőjében imbolygó, lekerekített testű, emelt orrú és tatú kereskedőhajókat. Némelyiket
már megraktak, és ghoulok csontvázlegénységével a fedélzetükön várakoztak, akik még
mindig létrákat támasztottak a magasba a keresztrudaknak és árbocoknak, melyek
magassága valóságos csodaszámba ment.
– Uram, az üzenet! Nagyon fontos.
Gondemar eltűnődött azon, hogy a világ történelme során volt-e olyan időszak, amikor
a hatalom és vagyon utáni vágy ilyen sokakat ennyire elvakított volna. Itt, azok orra előtt,
akik elfordultak Ince pápa nemes célkitűzésétől, hogy visszafoglalják a szent várost, egy
igazi keresztes hadjárat bontakozott ki. Az embereket annyira lefoglalta az új birodalom, a
lajstromozás és az intrikák, hogy sejtelmük sem volt róla, hogy nemsokára egy igazi
hadsereg száll tengerre az elfoglalt kikötőkből. Azok a hivatalnokok, akiket talán érdekelt
volna, megvesztegették, meggyőzték, vagy más módon tették a terv szempontjából
ártalmatlanná.
Amint elérjük az első célunkat, még azoknak az ostobáknak is fel kell pillantaniuk
Bizánc teteméről, ami annyira lefoglalja őket. Látni fogják, mi történik, és csatlakoznak
hozzánk!
Körülötte, a birtok földjén több száz, különböző képességű és hatalmú, de egy céltól
vezérelt fegyveres várta a vezérük jelét, hogy megkezdhessék a szent háborút.
Mi állíthatna meg bennünket?
– Sir Gondemar! – sikoltotta a suhanc olyan hangosan, hogy Gondemar kénytelen volt
felé fordulni. – Gabriella úrhölgy felderítői szerint asszamiták törtek be ide, hogy
megöljék Sir Hught!

 Második fejezet


1204. április 14.

Sir Hugh de Clairvaux, egy templomos lovag a kint dúló mészárlás ellenére hetek óta
először mosolyodott el elbűvölve a kis csoda láttán. Szent András aprócska figurája
derékban meghajolt, meleg mozdulata valahol a jámbor hajlongás és az alázatos köszöntés
között ingadozott. Sir Hugh, aki szerette volna látni a szent újabb mutatványát, még egy
pénzérmét csúsztatott a talapzatába vágott nyílásba, mozgásba hozva a súlyok és csigák
bonyolult szerkezetét.
Szerény öröme rövid életű volt. Mielőtt a szerkezet visszahúzódhatott volna álló
helyzetébe, egy pallos lapja csapott le rá, és törött darabjait a Szent Apostolok
templomának hideg márványfalaira szórta. Egy pillanatra az ütés kis visszhangjai
túlcsilingelték a kintről beszűrődő szörnyű hangokat. De aztán visszatért a csatakiáltások,
kegyelemsikolyok, és a tűznek engedő nagy fagerendák ropogásának rémálomba illő
keveréke.
– Szükséges volt ez? – csattant fel Sir Hugh döbbenten.
– Mindig is utáltam ezeket a holmikat – morogta a keresztes vitéz, Sir Nudd rekedten.
A férfi malacszeme elkeskenyedett busa, vörös szemöldöke alatt, ahogy gyerekes
örömmel szemlélte a pusztítást. Hugh, aki magasabb és vállasabb volt nála, rámeredt.
Képtelen volt elrejteni a megvetését, és hősiesen küzdött, nehogy még hevesebb választ
adjon. Nudd, aki ebből nem vett észre semmit, tüsszentve felegyenesedett a csapásból,
kicsit hátratántorodott, és beleütközött a rémült szamárba, mely az összerabolt tárgyakat
cipelte.
Hugh próbálta megnyugtatni a remegő állatot, de csak még jobban ráijesztett. A férfit
az lepte meg, hogy már magától a szagtól nem tébolyodott meg. Még a vastag kő és
márvány falak sem voltak képesek tompítani a bűzt, mely a magas oszlopcsarnokon át
áramlott be, amit az építészmester eredetileg levegőfrissítésre tervezett.
Amikor Nudd hátat fordított, Hugh kardja hegyével megpiszkálta a törött szobor
darabjait, és megbökte a kis kezeket, melyeket olyan aprólékosan faragtak ki, hogy
minden egyes köröm jól látszott. Ismerte a szerkezet történetét. A világon nem volt még
egy hozzá fogható. Most pedig már csak az emlékekben létezett. Letérdelt, és a bábu
letörött fejét óvatosan odébb gurította kesztyűs mutatóujjával.
Én talán másmilyen vagyok?
A szent feje vékony fehér vonalat hagyott maga után a kőpadlón, aztán egyensúlyára
találva, orral felfelé megállapodott. Hugh tudta, hogy valaha létezett egy élő elme,
amelyik értette az ilyen darabok összeállítását. Hol volt immár ez a tervező agy? Valami
koponyában a föld alatt, vagy megmenekült ettől a sorstól, és ehelyett meghalt a kis, törött
szerkezettel együtt, mely valaha pénzt fogadott el, majd köszönet- és üdvözlésképpen
meghajolt?
És hol van Isten ebben az Őrültekházában, ami valaha nagyváros volt?
– Vidulj fel, Sir Hugh! Végtére is, ez nem rendes templom! – magyarázta Nudd,
mintha a lovag nem tudná. – A pápa kitagadta ezeket a görögöket, az átkozott császáruk
pedig alig húsz éve szövetséget kötött ellenünk Szaladinnal! Itt minden szentséggyalázat!
Ami azt jelenti, hogy minden a miénk… és Krisztus dicsőségére lefoglaljuk!
Amikor Nudd nagyvonalú magyarázatát fagyos csend fogadta, a férfi elfordult, kivett
két egyforma kelyhet egy falmélyedésből, majd az oldalán függő zsákba mélyesztette.
Kisvártatva dúdolni kezdett, mintha csecsebecséket vásárolna egy városi bazárban.
Hugh odasziszegte:
– Aranyat rabolsz, és műkincseket rombolsz az Ő dicsőségére? Az Ő dicsősége nem
igényli a cicomát, és az oktalan pusztítást.
Nudd megpördült, a zsákjába gyömöszölt ritka és értékes fémtárgyak pedig
megcsikordultak és elgörbültek, amikor testhelyzetet váltott. Az ő elmúlt napjai is
végletesek voltak, és most dühösen mutatott a lovagra.
– Te pedig olyan sok időt töltöttél a nyomorult szaracénok között, hogy a társaidat már
meg sem ismered! Mi van, ha én vágyom a cicomára? Hónapokat töltöttem Velencében,
heteket hajón, és majdnem egy évet itt, miközben Bonifác és Baldvin azzal az ostoba
császárral enyelegtek! Utána jöttek az ostrom napjai és még több csata, amikor vásárra
vittem a bőröm! Ott voltam, amikor átszakítottuk a külső védelmet, és amikor
megrohamoztuk a falat! A bal karomat még mindig nem érzem, amióta a lezuhanó kő
eltalálta! Most pedig a mi drágalátos szerzeteseink odakint összeszedik, amit csak lehet, és
mindezt az Úr nevében és te engedélyeddel! Tőled eltérően, nekem vannak odahaza
földjeim, amiket fenn kell tartanom, szóval miért ne? És nem tudtam szemet hunyni az
aranyszobrok felett sem, amiket a szerencsétlen szamaradra halmoztál!
A vád érzékeny pontot érintett. A templomos lovagokat máris sokan félreértették, és
félrevezető okoskodásukat árulásnak tekintették. Ha Nudd lett volna olyan bölcs, hogy
csendben marad, Hugh is tartja a száját, de nem így történt.
– Azért küldtek ide, hogy megmentsem a szent ereklyéket és tárgyakat Salamon
templomának lovagjai számára! Nekem nincsen, és nem is kell saját vagyon! – szűrte
Hugh összeszorított fogakkal.
A lovag hangjának új színezete még két lépéssel hátrébb riasztotta a szamarat. Hugh
ezt látva ráébredt, hogy kezdi elveszteni az önuralmát, de nem sokat tehetett.
Nudd egy pillantást vetett csak Hugh sápadt arcára, és rájött, hogy túl messzire ment.
Gyorsan, megadóan felemelte a kezét.
– Hé! Krisztus szerelmére, nyugodj meg! Rengeteg osztozkodnivaló van! – mondta
Nudd.
Hugh acsarogva tett egy lépést előre.
 Senkinek nem fog hiányozni egy ostoba keresztes vitéz.
Nudd a kardja markolata után kapott. A szamár ordított.
Hugh felemelte a karját, mintha kézzel meg akarta volna ütni a másikat, de pofon
helyett a lovag termetes alakja hirtelen kínokban görnyedt össze. A teste reszketett, kék
szeme rettegéssel és kétségbeeséssel telt meg. Hugh alig bírt megállni a lábán. Lehúzta az
egyik kesztyűjét, hogy letörölje a homlokán váratlanul bőségesen előgyöngyöző vért.
Köszönöm, Uram, hogy megállítottál.
– Stigmák? – kapott levegő után Nudd, és közelebb hajolt. – Hm! Nem. Csak csalóka
látvány, amit a benti füst idézett elő. De figyelj… látod? Te is éppolyan kényelmetlenül
érzed magad ezek között a falak között, mint én. Ez azért van, mert jó ember vagy, és jó
keresztény. Nem úgy, mint ezek a görögök – tette hozzá Nudd. Mosolyogva megveregette
Hugh vállát, és a szemébe nézett. – Utálatos munka ez, Sir Hugh, akárhonnan nézzük.
Hugh gépiesen bólintott.
– A kis bábu talán egy kincs volt, amire az uraid vágytak? Ha igen, fogadd
bocsánatkérésemet! Azt hittem, nagyobb trófeákat keresel, mint például a szent lepel, ami
állítólag magán hordozza az Urunk ábrázatát, ahogy a sírboltban feküdt.
– A leplet már órákkal ezelőtt megtalálták. Nem szükséges foglalkoznod vele. Azért
vagyunk itt, hogy megtaláljuk a kriptát, amelyben Konstantin pihen. Ha a zsákod már tele
van, akkor inkább ezzel foglalkozzunk – felelte Hugh erőtlenül.
A lefoglalt ereklye említése már túl sok volt harmadik, kényszerű társuknak, és a két
latin fülét fojtott zokogás ütötte meg.
– Jó urak, jó urak, áldott legyen az Úr neve – mondta a görög pap remegő hangon,
ahogy kilépett az árnyékok biztonságából. – A gyermekeim, Aura…
A mondata könnyek és szaggatott zihálások keverékébe fúlt, melyeket legalább
annyira a füst, mint az érzelmek váltottak ki. Isten szolgájának szomorú kétségbeesése
teljesen magához térítette a lovagot.
– Ne félj! – nyugtatta meg Hugh. – Visszamehetsz hozzájuk. A szavamat adtam neked
és az Úrnak, és ezekben az időkben csak a szavamra és az Úrra támaszkodhatom.
Hugh szava sok értelemben az egyedüli volt, ami megmaradt számára. Az megóvta
visszatartotta a pokoltól, amit magában hordozott. De nem tartotta bölcsnek megosztani
ezt a göröggel vagy a vitézzel.
– Nincs is másra szükséged, jó uram. De a legfiatalabb gyermekem, emlékszel rá?
Bitón, akinek göndör haja volt. A rossz lába miatt nehezen jár, nemhogy futni tudna. Aura
pedig még a legjobb napjain is könnyen elfárad. Nekem és a nyomorult testemnek
mindegy. Tudom, hogy az Úr a halálban keblére ölel majd, de azt is tudom, hogy a
családom odakint vár rám. Amit művelnek az asszonyokkal, a gyerekekkel…
Hugh, aki azt hitte, egy pap nem képes méltósága elvesztése nélkül esedezett egy
idegen hódítónak, még megkapóbbnak találta, hogy a görög a szemébe néz, különösen, ha
Nudd ferde, nyugtalan tekintetével mérte össze.
A keresztes vitéz előrelépett, és megragadta az álla alatt a papot, mintha szamár lenne.
– Ejnye, ejnye, kicsi pap, hol van a te hited? Amint megmutatod a bejáratot, szabad
vagy. Ám meg se próbálj megtéveszteni bennünket azzal a kinti, fényes szentéllyel, amit a
látogatók lenyűgözésére van ott!
– Igen, uram. Igen, uram. Erre! Áldott legyen az Úr neve!
A pap a főhajó közepére vezette a szamarat, jól láthatóan azért, hogy távol tartsa
magától foglyulejtőit. Amikor a vezetőjük elindult, Nudd a törött szobrot utánozva
meghajolt, és hívta Hught, hogy kövesse. A templomos nem törődött a társával, inkább
megpróbált valamiféle megnyugtatást meríteni a templom nagyszerű építményéből.
Az ősi épület görög kereszt mintájára épült, öt nagy kupolával, melyek közül négy a
kereszt négy szárát zárta, az ötödik pedig a hatalmas középső főhajó fölé borult. A belső
falak mentén húzódó oszlopsor felül galériát alkotott, ahová csigalépcsőn lehetett eljutni.
Alul, a főhajóban az úrasztal, egy hatalmas ezüstoltár állt. Hugh azonnal észrevette, hogy
a híres márvány, piramisforma tabernákulum, a kehely, mely az oltáriszentséget
tartalmazta, már a zsákba került.
A pap sietve elvezette őket tizenkét kőszarkofág mellett, melyek mind egy-egy
apostolnak voltak fenntartva, míg el nem érték az átriumban végződő nyugati hajót.
Emögött Justinianus császár egy második mauzóleumot építtetett, ahol állítólag ő és a
családja nyugodott, de Sir Hugh tudta, hogy ez is csak megtévesztő látszat.
A pap szavához híven megállt a nyugati szárny közepén, és megrántott egy
márványfaragás közepéből kiálló vasgyűrűt. A faragvány láttán Hugh megrázta a fejét. A
pap valószínűleg egy arkangyalénak vélte a sima, erőteljes arcot, de Hugh felismerte
benne a bukott toreádor, Mihály képét. A fal, kövön csikorduló kő nehéz zajával kinyílt, és
egy csigalépcsőt tárt fel. Ez a kupolás mennyezethez vezetővel ellentétben lefelé tekergett
a sötétségbe.
A pap a lépcső felé intett.
– Nincs fény. Fáklyára lesz szükségetek. – Utána annak reményében, hogy ez már a
búcsú lesz, keresztet vetett, és úgy mormogta: – Az Úr vigyázzon… mindkettőtökre!
Megfordult, hogy sietve távozzon, vagy akár elfusson. Hugh elképzelte, ahogy
megkeresi a családját, és biztonságban kimenekíti ebből a szörnyű nyomortanyáról, mely a
világ köldökében fészkelt. A papot azonban egy szó megállította.
– Várj! – szólt utána Nudd.
A pap visszafordult, hogy a keresztesre nézzen. Nudd két lépéssel előtte termett, majd
a jobb karját az oldalához húzta, mintha pénzt keresne az erszényében.
– A fáradságodért.
A pap megnyugtatást várva Hughra nézett. A lovag bólintott.
Még Nudd sem merné bántani.
 A templomos biccentését látva a pap egy kicsit megkönnyebbült. Mielőtt azonban
Hugh felfoghatta volna, mi történik, Nudd belevágta hosszú tőrét a férfi hasába, és
felhúzta a belein keresztül. A lovag elszörnyedve nézte, ahogy a pap tekintete megremeg.
Hugh kicsusszanó kardjának hangjára Nudd megfordult, hogy őszinte meglepetéssel a
templomosra nézzen.
– Idehozhatott volna másokat is, és akkor osztoznunk kell! – magyarázta, mintha az
indokai tökéletesen érthetőek lennének.
– A szavamat adtam annak a férfinek! – morogta Hugh. – Tudod, mit jelent számomra
az adott szavam?
– Nem érted, hogy csak ez áll köztem és az őrület között?
A szamár, ami úgy meg volt rakva kincsekkel, hogy nem tudott gyorsan megfordulni,
megpróbált elhátrálni a folyosón.
– Akkor köszönd meg, hogy segítettem megtartani! Egy asszony, négy gyerekkel?
Ezeken az utcákon? Ráadásul az egyik gyerek még sánta is? Abban a pillanatban
elvesztek, amikor megragadtam az apát, hogy teljesíthessük a feladatunkat! Csak abban
bízhatunk, hogy a haláluk olyan gyors és könyörületes lesz, mint az övé. Most pedig –
mondta a Nudd, és hagyta, hogy a halott a földre csússzon – megint együtt vannak. Ahogy
megígérted! Különben meg áruld el nekem, miféle pap az olyan, amelyiknek családja van?
Hugh nem volt képes elmagyarázni, hogy a görög-keleti egyház nem követeli meg a
cölibátust a papjaitól, hanem házasságra buzdítja őket, hogy jobban megérthessék a nyájuk
szükségleteit. Alig tudott megszólalni.
Nudd azonban megint túl sokat beszélt. Amikor átlépett az összegörnyedt tetem felett,
lenézett, és megjegyezte:
– Olyan, mint az a hajlongó bábu, nem igaz?
Hugh lelkiismeretét vadállati düh űzte messzire. A megmaradt jámbor csíra, mely nem
volt többé hatalmon, és csak messziről nézte a jelenetet, sietve imádságba fogott:
Szűzanyám, adj erőt, hogy legalább addig várjak, míg ez az ember fel tudja emelni a
kardját, hogy védekezzen!
– Húzd ki a kardod! – mondta Hugh félig köpve a szót. – De gyorsan, különben,
templomos vagyok, vagy sem, kibelezlek, míg a hüvelyében van!
Nudd viharvert vonásain játékos vigyor terült szét. Eldobta a tőrét, és kivonta a
kardját. A pengét rászáradt vér borította, és tompa volt a túl sok használattól.
– Rendben – mondta Nudd, és szétterpesztette lábát, hogy kényelmes egyensúlyt
találjon. Fél kézzel a nehéz pengét tartva a templomos felé intett. Hugh előrehajolt, de
azonnal vörös cseppek váltak ki sima, fehér bőrén, és kis patakokban csorogtak végig
halántékán. Amikor Hugh megingott, pár csepp a földre hullott. Nudd ezt látva felnevetett.
Meglengette kardja hegyét a lovag előtt.
– Készen állsz? – gúnyolódott.
 Nudd a jóképű arc felé tolta a kardhegyet, de mielőtt elérte volna, a penge átrepült a
termen, és a fal kellős közepét találta el. Egy pillanatra ott maradt, aztán a földre hullott. A
markolat hangosan koppant a kövön.
Hugh elmosolyodott, amikor Nudd valami magyarázatot keresve körülnézett.
Amennyire a tagbaszakadt frank meg tudta állapítani, ellenfele nem mozdult. Akármi
futott is át az agyán, Nudd hamarosan előrenézett, és a templomos pengéjét pár ujjal a
torka előtt találta.
– Igen, azt hiszem, készen állok – mondta Hugh. – Most pedig kérd az Úr bocsánatát!
– Bocsáss meg, uram! – motyogta Nudd zavartan, a másikra pillantva.
– Ne tőlem kérd! – sziszegte Hugh.
Nudd egy szót tudott csak kinyögni, mielőtt a templomos letépte láncszemekből álló
kámzsáját, pár bőrdarabkát szakítva hozzá:
– Mi…?
Hugh még mindig vért verejtékezve oldalra hajtotta Nudd csupasz fejét, és éles
agyarait a férfi vastag, szőrös nyakába mélyesztette. A fogak addig tépték a bőrt és a húst,
míg el nem érték a verőeret. Az eret feltépve úgy szívta magába a gőzölgő folyadékot,
akár a fuldokló a levegőt. A vitae megtöltötte, és felmelegítette a testét, és majdnem
teljesen visszaverte a Fenevadat, amit az ostoba keresztes segített megidézni.
Jóllakottan kezébe fogta Nudd borostás állát, és a szeméből kihunyó fényt nézte. A
keresztes, aki arra volt átkozva, hogy a végső pillanatig a rossz dolgokat mondja, vért
köpködve megszólalt:
– Meghalok, igaz? Itt is van olyan jó, mint máshol. De ne felejtsd el, templomos
szörnyeteg, hogy egy bábu miatt ölsz meg engem, egy másik keresztényt. A halott pap
csak kifogás. Melyikünk van hát távolabb az Úrtól, démon?
Bár a vérivást sürgető szörnyeteg néma volt és elégedett, Hugh összezárta tenyerét, és
elroppantotta Nudd állkapcsát. A haldokló tovább beszélt, de a bugyborékoló hangok
sorozata tökéletesen érthetetlen volt. A templomos ellökte a férfit, és kardjának egyetlen
csapásával levágta a fejét, majd leköpte a koponyát, aztán kirúgta a terembe. A fej tompa
puffanással ért földet a hátráló szamár lába előtt, ami belenézett az élettelen szemekbe, és
felordított.
Hugh megtartotta a törvénynek és a rendnek tett szavát azzal, hogy hagyta fegyvert
húzni az ostobát, de továbbra is zavarta a vadállati viselkedés. Míg a Sátán a halandókat
csak megkísértette, a káiniták testében benne élt, és néha győzelmet aratott. Hogyan
lehetne jobban próbára tenni a lélek erejét? Jézus talán nem közösködött tolvajokkal,
koldusokkal és kurvákkal? Miért égette Hught a nap, hogy kénytelen volt elhagyni a
templomi imádságot? Azért, hogy saját nagysága gondolataiban ne kelhessen versenyre az
Úr világosságával. Miért okozott ekkora fájdalmat neki a templomban járni? Hogy még ez
a vigasz is megtagadtassék tőle. Miért égette meg ujjait a szent lepel, amikor hozzáért?
Hogy még arról a vágyról is lemondhasson, amit az Úr puszta látványa jelent. Sir
Geoffrey, aki szintén a Lovagság ösvényét követte, alighanem megértené, és támogatná
viszontagságaiban.
Hugh hátat fordított a véres képnek, és beléhasított az óvatos Sir Gondemar, a
parancsnokhelyettes és a többi társa hiánya, de megint csak el kellett ismernie, hogy
helyesen döntött, amikor egyedül lépett a városba. Hallotta, hogy a rend tagjai közül sokan
részt vettek a mészárlásban, és nem akarta kísértésnek kitenni testvéreit. Elég baj, hogy a
negyedik keresztes hadjáratot részben templomos pénzből fizették; nem hagyhatta, hogy a
tébolyult fosztogatás további rossz fényt vessen a rendre.
A lépcsők keskenyek voltak, az alját pedig még nem lehetett látni, Hugh mégis addig
ment, míg olyan mélyen nem járt a föld alatt, hogy még a haldokló város tompa sikolyai is
víz alatti suttogásokká szelídültek. Végül már csak a régi, poros köveken koppanó, nehéz
lépteinek hangja hallatszott.
Mielőtt elérte volna a lépcső alját, fáklyát gyújtott. Ahogy a láng a magasba
ágaskodott, néhány keskeny szellőzőjáratot vett észre, melyek a felszínre vezettek. Az
elvonuló füstfelhők között pár csillag ragyogott le. Hughnak eszébe jutott, hogy vajon
Isten szemei-e.
A rejtett kripták kis, négyszögletes, egyforma helyiségek labirintusszerű sorozatából
álltak. Ha a papnak hinni lehetett, itt nyugodtak minden, bizánci trónra lépett, valódi
császár földi maradványai. Hugh egyik kamrából a másikba sétált, és elolvasta a
magányos szarkofágokon álló feliratokat, egyre mélyebbre hatolva a császárság múltjába.
Végül egy nagy, négyszögletes központi terembe érkezett, amit a latin és görög nyelvű
felirat Nagy Konstantin, a Rómát kereszténnyé tevő császár sírjaként jelölt meg. Izgatottan
egy falikarba helyezte a fáklyát, és nekikészült, hogy eltolja a nehéz kőfedelet. Az utolsó
pillanatban megállt.
Milyen ostoba vagyok! Egy nagy keresztény vezető sírját készülök bemocskolni!
Ahelyett, hogy egyszerűen felnyitotta volna a fedelet, térdre ereszkedett, és lehajtotta a
fejét, majd szívét és gondolatait megtisztítva a Szent Szűzhöz fohászkodott:

Egek Királynéja,
Imádkozz érettünk,
Hogy bocsánatot és kegyelmet nyerjünk,
Imádkozz érettünk, Hogy békében
élhessünk, Imádkozz érettünk,
Hogy halálunk után az Úr a mennyel jutalmazzon
bennünket.

Hugh felállt, és félrelökte a kőfedelet. Azon nyomban észrevette, valami nincs rendjén
az összeaszott testtel. A megkeményedett, mumifikált bőr túl sima volt, hogysem
természetes legyen, a térdnél és könyöknél kiálló csontok túl négyszögletesek. Az út
mindenképpen kudarcba fúlt. A tetem feje csupasz volt. Konstantin ékköves koronája,
amit Hugh atyja, Geoffrey kért, nem volt sehol.
Elnehezült szívvel rogyott térdre, és pár rubinpiros könnyet ejtett, amiért ilyen
messzire eljött, hogy végül kudarcot valljon. Nudd utolsó szavai visszacsengtek a fülébe.
Vajon a szobor többet ért számára, mint az ember? Végtére is, olyan sok ember volt, olyan
nagy a “csorda”, ahogy a káiniták néha megvetően nyilatkoztak róluk. A szerkezet ezzel
szemben egyedüli példány volt. Nem – döntötte el végül. Nem a bábu vagy az ember,
hanem az Isten színe előtt tett eskü kényszerű megszegése váltotta ki a vak dühöt. Már
azelőtt sem érezte magát egésznek valamiféle lelki szabályzat nélkül, hogy templomos
vagy káinita lett volna.
Gondolataiból egy furcsa érzés riasztotta fel: hogy figyelik. Körülnézve és a csendbe
hallgatózva végül úgy vélte, hogy csak az árnyékok játszottak vele, és gondolataiban
különös lényeket formáltak. A kriptában valamelyest alábbhagyott a szörnyű érzés, ami a
templomban fogta el, és bízott benne, hogy érzékszervei elég élesek lesznek és majdnem
mindent észrevesznek. Az érzésre visszaemlékezve félt a visszatéréstől, s még inkább
attól, hogy ismét kilépjen a lángoló utcákra. Mégsem maradhatott itt örökké, bármilyen
békés is volt ez a hely.
Állj! Valami van itt. Egy közeli, szürke fal, mely korábban még laposnak tűnt, most
egy emelkedő alakot formázott. Nem is maga a fal volt, hanem valami rajta.
A lény hosszú volt és karcsú. Meztelen talppal elrugaszkodva, vékony ujjú kezével
kapaszkodva mászott keresztül a kövön, mintha nem is lenne súlya. Még Hugh
természetfelettien fürge elméje is alig tudatosította, hogy egyáltalán megmozdult valami.
Amikor a lény hozzáért, a férfi egy lépéssel hátrébb tántorodott. Meglepte az ólmos súly,
amely pillanatokkal korábban olyan könnyűnek tűnt, akár a nyomában felkavarodó
portölcsérek. A madárszerűen üreges csontok acélos izmokkal és inakkal párosulva
leszorították a templomost. Hugh kardja oldalt csattant, a köpenye alatti láncing
összegyűrődött a háta alatt.
Mielőtt még felemelhette a kezét, a nőnemű lény ráült. Hozzászorította az ágyékát, és
a szeretkezés gúnyos imitációjaként meghimbálta a csípőjét. Hátát púposítva, akár egy
nyújtózkodó vadmacska, ismét lenyomta a férfit, és még jobban Hugh ágyékába préselte a
láncinget. Felnyögött.
– Hrggg… Ugyan mit tudsz te az Egek Királynőjéről? – kérdezte. Alighanem hallotta
a férfi imádságát. – A te Máriád egy hazug szajha!
– Hogyan merészelsz ilyen hangon beszélni a Szent Szűzről? – kezdte Hugh, de a lény
megragadta a karjait, és kétoldalt leszorította őket.
– Szűz? A Sötét Anya ennél jóval adakozóbb, kislovag! – Előrehajolt, és cserepes
ajkait a férfi füléhez nyomta. Hugh érezte a szakadozó, száraz bőrt, mely a lény szájáról
kunkorodott fel odatapadt korpaként. Pállott lehelet lüktetett a fülében, megbénítva arcát
és nyakát.
 – Tudod, miért űzték ki a Sötét Anyát az Édenből? – suttogta a lény. – Mert közösülés
közben felül akart lenni. Mint ahogy mi is vagyunk. Ádám pedig ostoba, csökönyös
tudatlanságában visszautasította őt.
A lény jobb kezébe szorított egy szürke kőszilánkot, és szeretetteljesen az arcához
nyomta, végighúzta a nyakán. A kő felhorzsolta, és felszakította a bőrt, de a sebekből nem
csordult vér.
– Tudom. Van nálam egy darab belőle, és máris rengeteget mutatott nekem. Erőt és
hatalmat ad nekem. Meg kell találnom a többi részét, de még nekem is segítségre van
szükségem.
Kitakart mellbimbójától Hugh orráig vezette a mutatóujját, és kétszer megbökte.
– Te pedig nem utasíthatsz vissza. Nem vagy képes rá. Megtiltom. Ami pedig Ádámot
illeti, ne aggódj, Lilith egy napon a nevétől is megfosztja.
Ádám legendás első feleségének nevét hallva Hugh felismerte a rajta ülő teremtmény
vérvonalát.
– Lamia – suttogta. Olyan káinita, aki Lilithet szolgálja, és rajta keresztül a halált. De
hogyan vált ez a lény ennyire erőssé és gonosszá?
A teremtmény felemelkedett. Szemmel láthatóan tetszett neki, hogy felismerték. Két
kezével megragadta a melleit, miközben még szorosabban Hugh-hoz préselte az ágyékát,
azzal fenyegetve, hogy eltöri a csípőcsontját.
– Igen, Lamia. Minden, amit hallottál, minden öröm, ami mosolyt csalt az arcodra,
minden bánat, ami megríkatott, csupán hazugság, káinita. A teremtés egy megtévedt
démon bűne volt, aki az Igazság eldobott méhlepényéből született. Lorah majd helyrehoz.
Minden réteget visszafejtek. Elveszem a bőröd, a húsod, a nyelved. És amikor már olyan
csupasz vagy, hogy szinte semmi nem maradt belőled, ismét megtöltelek. A bábum leszel,
kicsi lovagom. Az igazsággal mozgatlak majd, te pedig segítesz megtalálni ennek a szent
kőnek a többi darabját – mondta, és rongyos ruhája redői közé rejtette a kőszilánkot. Én
vagyok a Máriád. Én vagyok a Lilithed. Lorah vagyok. Az anyához imádkoztál. Most itt
van. Most pedig, kis lovagom, adj egy csókot!
Miközben Hugh egyre hiábavalóbban próbált kiszabadulni, a teremtmény tovább
beszélt. Hangja, mely olyan nyelven szólt, amit Hugh nem értett, csak a teste, átáramlott
rajta, be a mellkasába és a szívébe, ahol nekiállt újraírni az álmait. A kinti őrület máris
kezdett kifakulni a tudatából, miközben egy újabb téboly született benne.

 Harmadik fejezet


A magát Amalának nevező nő ámulva nézte, amint Szihr Haddád fekete arab paripája
hátborzongató engedelmességgel válaszol a férfi kimondatlan parancsára, és pár
hüvelyknyire a tömör torlasz előtt megáll. Saját egyéves pej lova, noha jól volt idomítva,
csak akkor torpant meg, amikor megrántotta a kantárat.
Előny, ha a hátasod vérrel hozzád van kötve – gondolta. A ghoulokat, akiket gazdájuk
időnként megízlelt vérével tettek a vámpírok szolgáivá, megszokta már, mint ahogy az
akarattal igába hajtott rabszolgákat is, de a beduinok a lovaikat is megitatták a vérükkel –
és most már azt is értette, miért.
De még ez a különös kötelék sem volt képes legyőzni a lehetetlent. Bár mindkét hátas
jól boldogult a sztyeppén, a lankákon, a homokdűnéken, a befagyott folyókon és
mindenféle kemény időjárásban, az Adrianapoliszba vezető északi út kifogott rajtuk. Balra
kőgörgeteg nyúlt le a harminc ölnyi mélyen száguldó folyóig, jobbra sziklás hegyoldal
emelkedett, melyen még egy kecske sem tudott volna felmászni, nemhogy egy ló.
Amala feje mellett egy számszeríj vesszeje süvített el. A második a vállába állt.
A két fegyveres férfi, akik az utat elzáró fatörzsekből és ágakból eszkábált torlasz
tetején álltak, újratöltöttek. Az egyik abbahagyta, hogy görögül odakiáltson:
– Eredjetek vissza a barbár vackaitokba, nyomorult bolgárok!
Amala átkozta magát, amiért úgy viselkedett, mint egy fida’i, egy újonc, és arca
megrándult a fájdalomtól. Látta, hogy Szihr már-már kivonja a kardját, de éles pillantást
vetett rá, és intett, hogy vonuljanak vissza. A magas, fekete bőrű férfit ez láthatólag
meglepte, de engedelmesen ellovagolt, burgundivörös köpenye csapkodott mögötte. Még
két nyílvessző csapódott a közelükben a földbe mire, Amala megfordította lovát, hogy
Szihr után eredjen.
Amikor már biztonságba voltak a kanyar mögött, a nő kihúzta vállából a zavaró
vesszőt. A nyíl nem ért csontot, és Amala erős vérének köszönhetően a seb máris
összezárult. A nő leszökkent lováról, és némán földet ért a porban a kövek közt. Szihr jól
hallhatóan, megvetően cicegett.
– Ccc.
– Ha mindenáron muszáj zajt csapnod, akkor legalább beszélj – szólt rá Amala halk,
színtelen hangon.
Szihr megszégyenültnek tűnt, mintha arra kérték volna, hogy táncoljon meztelenül a
ramadán alatt.
– Nincs jogom megkérdőjelezni a döntéseidet – szakadt ki belőle olyan mély hangon,
hogy Amala mellkasa belerezgett. – Tilos.
– Mégis mindig megteszed – telelte a nő dühösen, és elhajította a véres vesszőt. –
Mocorgással, feszengéssel és arcjátékkal. Olyan vagy, mint egy vénasszony, aki túl fáradt
ahhoz, hogy felálljon, noha a hólyagja tele van húggyal, és ki kéne ürítenie.
Veszélyes játék volt gúnyolódni a nagy hatalmú varázslóval, de jobb volt most próbára
tenni az önuralom korlátjait. A férfi szemében csak egy dühös szikra villant, aztán elhalt.
– Tudom, hogy ha az ember sok időt töltött egyedül, nehezére esik a beszéd, de
mindenképpen szükséges. Ez nem Alamut. Én nem Hakim vagyok, sem klánunk egyik
öregje. Amíg engedelmeskedsz a parancsaimnak, nem torlom meg, ha hangot adsz a
véleményednek – mondta a nő.
Amala szívesebben beszélgetett volna a lovával és a könyörtelen csillagokkal,
minthogy együtt utazzon ezzel a kiismerhetetlen, merengő alakkal, de a klán öregjeinek
megvoltak a maguk okai, amiért egymás mellé osztották őket. Bár Szihr szintén Hakim
gyermeke volt, évszázadokat töltött egyedül a vad sivatagban, a nomádok létezéséhez
szükséges erkölcsi ösvényt – más néven tarik-ot – követve. Csak saját becsülete szavára
hallgató magányos ragadozóként, Allah tudja, mivel érintkezve fejlesztette tovább
varázslatait. Elmondása alapján misztikus látomásokat látott, és már több hónapja
kapcsolatba akart lépni az asszamita vezetéssel. Az Alamut rejtett hegyi erődjében lakó
vezetők közül azonban sokan nem bíztak benne.
Ösztönök által vezérelve élni, akár a Szihrhez hasonló beduin vámpírok, gyanúsan
közel állt ahhoz, hogy a kérdéses személyen úrrá legyen a Fenevad. Ezért a küldetés feje
és a varázsló közvetlen felettese Amala lett, bár jóval fiatalabb volt a férfinél, és a
harcosok kasztjából származott. Szihr engedelmessége lesz a mérőpróbája a hűségének és
fegyelmének.
– Miért nem támadtunk? – kérdezte végül a férfi, mintha minden egyes szót nehezére
esne kimondania.
– A sötétben bolgároknak néztek bennünket – felelte a nő. – Hagyjuk meg őket a
tévedésükben, amíg ki nem derítjük, hányan vannak! Ha egy is életben marad,
figyelmeztetheti a többieket a jelenlétünkre. Ráadásul nem annyira velük van baj, mint
inkább a fallal.
Amikor Amala látta, hogy sötét bőrű társa arckifejezése szemernyit sem változott,
hozzátette:
– Még valami?
Szihr hirtelen kurtán és határozottan a kanyar, és a mögötte elhelyezkedő
törmelékhalom felé intett, ami elzárta az útjukat, mintha beszédtől való ódzkodása csupán
megtévesztés lett volna.
– Már egy mérfölddel korábban észrevettük. Mondtam neked, hogy nincs olyan
varázslatom, ami képes lenne eltakarítani az útból, és azt javasoltam, forduljunk vissza. Te
ellenkeztél, de nem mondtad el, miért. Pár óra múlva hajnalodik. Le kell mondanunk az
imádságról, hogy menedéket találjunk a nap elől – mondta Szihr.
A nő arcán halvány mosoly jelent meg.
 – Rendben – bólintott. – Most pedig talán taníthatok neked valamit.
Szihr válaszul csak felvonta egyik fekete szemöldökét. Ez volt az egyetlen része a
testének és a lóénak, amelyik megmoccant.
Amala visszalopózott a kanyarulathoz, és kinézett mögüle. Először jobbra majd balra
fordította a fejét, végigfürkészve a torlasz teljes felületét, és megpróbálta összeszámlálni a
sötétben a tetején rejtve heverő őröket. Szihr figyelmesen nézte.
– Legalább két éjszakába telik majd, míg eltakarítjuk – figyelmeztette a nőt. – És az
őrökkel még mindig nem bántunk el.
–Akkor megválaszolom az egy mérfölddel korábban feltett kérdésedet. Ha
visszafordulunk, az egy hetünkbe fog kerülni. Ha a lovak nélkül folytatjuk az utat, ami
szerintem neked nem tetszene, ugyanezt eredményezné – magyarázta a nő. – Már
hallottunk a latinokról, akik közelednek, ahogy egyik város a másik után adja meg magát
nekik. Konstantinápolyban a halandók hamarosan császárukká koronázzák azt a
kereskedők kapcája Bonifácot. A frank káinita klánok valószínűleg ezzel egy időben új
herceget választanak. Az események sebesen haladnak, és ahhoz, hogy a küldetésünk
értelmet nyerjen, nekünk is ott kell lennünk.
Amala kis mosollyal ajkán, némán elindult az úton. Olyan közel hatolt a falhoz, ahogy
csak vére hatalma nélkül képes volt. Tudta, hogyan legyen majdnem láthatatlan, csendes,
akár a sír. Hakim harcos kasztja ezekben az áldásokban részesült, de Amala szerette volna,
ha Szihr mindent lát és hall. A vér fegyver – a használója tehetsége számít a legtöbbet.
Amikor Amala meggyőződött arról, hogy a társa figyel, összegörnyesztette magas, karcsú,
melegért és védelemért bőrnadrágba és mellénybe bújtatott testét, és törökülésben leült.
Az övéről csüngő damaszkuszi penge dacára egy kavics sem kavarodott fel. Még a kendő
sem rezzent, amivel muzulmán nőként arca alsó felét eltakarta.
Az összpontosítás megsegítésére elmormolt egy passzust a Koránból:
– Ő nem látható, de Ő mindent lát. Lénye felfoghatatlan, de mégis mindent ismer.
Utána elhallgatott, és az utat elzáró halott fák kusza tömegére összpontosított. Az égen
a hideg szél vastag fellegeket kergetett keresztül, és az összehalmozott száraz fák,
gerendák, ágak és kövek, melyek a hegyi út járhatatlanságát biztosították, fényes és sötét
közti sápadt színben izzottak. A részletek egyenként jelentéktelenek voltak, de együttesen
olyan félelmetesnek tűntek, akár Adrianapolisz óvó falai, a városé, mely kulcsszerepet
játszik majd a keresztény földekre irányuló küldetésben.
Amala maga elé meredt.
Váratlanul felpattant, és végigrohant az úton az alaktalan torlasz jobb oldalának egy
pontja felé.
– Kell még? – kérdezte az őr. Még két vessző süvített át a hűvös levegőn. Mindkettő
yardokkal eltévesztette a célt. Amala számított rájuk.
Szihr még épp időben fordította vissza a lovát a fal felé, hogy lássa, amint Amala
megpördül, két lábnyira ugrik a levegőbe, és kirúg. Sarka eltalálta a halomban átlósan
lógó nagy gerenda közepét, melynek vége eltűnt a szövevényes halom barnái, feketéi s
szürkéi között.
Hangos reccsenés hallatszott. A nagy gerenda középen meghasadt. A torlasz tetején
bizonytalanul egyensúlyozó őrök mit sem törődve a hanggal újratöltötték számszeríjaikat.
Amikor az első készen állt az újabb lövésre, a halom lassan megingott. A fal záporozó,
széthasadó fák özönében hullott darabjaira.
Az őrök egymásba kapaszkodtak. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy sikerül megállniuk a
mozgó torlasz tetején, de Szihr a levegőbe lökte karjait, és a katonák lezuhantak, mintha
letaszították volna őket. A két sikoltozó őr és a fal nagy része pillanatokon belül aláhullott
a szakadékba.
Szihr és paripája előreléptettek, száron vezetve Amala lovát.
– Egyedül voltak? – kérdezte a férfi.
– Igen – nézett fel rá a nő. – Köszönöm a segítséget!
Szihr biccentett.
– Valószínűleg maguktól is leestek volna.
Közösen percek alatt eltakarították a maradékot. Szihr néma maradt, míg dolgoztak, de
amint lovuk fejét ismét Adrianapolisz felé fordították, megint megszólalt:
– Alázattal állok türelmed előtt – mondta.
– Ccc – most Amalán volt a sor, hogy megvető hangot hallasson. – A türelmetlenség a
legnagyobb hibám. De tudom, ha az ember alázatos, és helyes dolgot cselekszik a helyes
időben, akkor insallah, megmozgathatja a hegyeket is.
Szihr bólintott, de nem lehetett tudni, hogy hisz-e is a nőnek.
Miután egy alkalmas barlangot találtak az úttól távolabb, tábort vertek nappalra.
Megfelelő időben nekikezdtek a hajnali szalátnak az első két rakaaval, más néven
imádságfüzérrel. Délkeletre, Mekka felé hajolva kántálták:

Allah akbár
Szubhánaka Alláhhumá va bihamdika
Va jubáraka iszmuka
Taálá dzsadduk va lá illáha gajruk

A megfelelő ünnepélyességgel elnyújtva az imákat épp időben végeztek. A hegyek
csipkés gerince rubinpirosra színeződött, mintha vér tolulna a világ felszínére. Az izzás
emlékeztetett a végső halálra, amit a nap fénye okozna.
Napközben nagy volt az alvás kényszere, bár az árnyékos barlang sötétségbe borította
őket. A káinitáknak már az fáradságos volt, hogy egyáltalán ébren maradjanak, nemhogy
mozogjanak is. Amala mégis nagy erőfeszítéssel kétszer is felébresztette magát a déli és
délutáni ima idejére. Örömmel töltötte el, hogy Szihrt is ébren és készenlétben találja.
Ritkán találkozott olyannal, aki hajlandó lett volna szenvedni a rituálé kedvéért. Amala
úgy gondolta, hogy legalább a vallásukban erős közösséget találtak.
A következő esti utazás nagyobbik részében Szihr mégis hallgatag maradt, s kihúzott
derékkal, karót nyelve lovagolt. Magas, viharvert testét csapkodó köpenye teltnek mutatta.
Amala eltűnődött azon, vajon megérti-e valaha is a férfit, vagy meg lehet-e érteni
egyáltalán. Nem sokkal azután, hogy az út a sűrű, régi bozóttal borított dombos erdőkből a
nyárfákkal tarkított zöld mezőkre ért, Amala látta, hogy Szihr megállítja lovát, és a fülét
hegyezi.
– Kiáltozások – jelentette a férfi. – Rohanó léptek, nem egészen egy mérföldnyire
nyugatra.
– Hallom – felelte a nő. Amikor pár szót sikerült kivennie, az arcára enyhe meglepetés
ült ki. – Ez arab?

 Negyedik fejezet



Az úttól messze, az erdő árnyas lugasaiban egy fehér szakállú, ezerráncú, sötét bőrű
arab férfi rohant egy zsákot dédelgetve, mintha a tulajdon szívét védelmezné, és épphogy
sikerült elkerülnie egy számszeríjvesszőt.
– Elif ajr ab tizak! – kiáltotta vissza három fegyveres üldözője felé.
Bár gyalogszerrel volt, olyan sebesen futott, mint a farkas: átsiklott a fatörzsek közti
szűk réseken, és olyan lendülettel csúszott végig az avaron, hogy az bárkit, nemhogy egy
látszólag élemedett korú férfit is földre küldött volna. Balszerencséjére az üldöző sötét
alakok, akiket csak kissé lassított le a láncing, hasonlóképpen természetellenesek voltak.
Miközben a legtermetesebb megállt, hogy újratöltse számszeríját, a másik kettő szétvált,
hogy bekerítsék prédájukat.
– Ott van!
– Megvan!
– Hol, ti agyalágyultak? – kérdezte a legnagyobb csörlőzés közben. Aztán egy tömör
“ah”-ot hallatva újabb vesszőt engedett útjára. A szerencsés lövés eltalálta a vén arab jobb
könyökét, és megbénította az ízületet. A kar azonnal ellankadt, és az értékes iszák a földre
gurult. Pár bőrkötéses könyv és tudományos eszköz esett ki belőle. Bár ezek is szemmel
láthatólag értékesek és nagy becsben tartottak voltak, az arab nem ezekért aggódott a
legjobban. Ahelyett, hogy elmenekült volna a még fel nem tárt kincs nélkül, rávetette
magát, hogy így védelmezze meg a rábízott értéket.
Miközben a keresztesek közelebb csörtettek, az arab ép kezével megrántotta a
könyökébe állt vesszőt. A nyíl cuppanó hang kíséretében engedett. Félig sikerült kihúznia,
amikor a hegy megakadt a csontban. Rendes esetben képes volt meggyógyítani a sebet, de
már egy ideje nem evett. S ami még rosszabb, most ideje sem volt. Mivel nem volt edzett
harcos, csak abban reménykedett, hogy néhány frankot magával visz majd a halálba.
Egy nehéz csizma csattant a hátán, eltépve a szerény paraszti öltözéket, de a bőrét nem
sértette fel.
A másik két üldöző most, hogy a hajszának vége volt, komótosan eltették kardjaikat,
és kitépték az arab ép kezéből az iszákot, közben felváltva mondogatták: “Jól van, öreg!”,
mintha a szavaik megnyugtathatnák.
Az arab egy pillanatig abban reménykedett, hogy üldözői majd összeverekszenek a
zsákmányon, de elég volt egy mordulás attól a férfitől, aki a hátán taposott, és a másik
kettő máris átadta a zsákot. Amikor a latin hódító ki akarta nyitni, az arab kétségbeesetten
megpróbált kiszabadulni. A Fenevad felhorgadt benne.
Legyen önuralmad, különben oda a zsákmány! – gondolta.
 – Ne – nyögte ki végül tiszta latinsággal. – Nem szabad!
– Ne ficánkolj! – szólt rá a keresztes, és még mélyebbre vájta sarkát az öregember
hátába. – Hamarosan találkozhatsz a drágalátos Allahoddal, és elmondhatod neki, mi bánt.
Örülj neki, hogy mi találtunk rád, és nem a görögök. Végtére is, mi valódi keresztények
vagyunk.
Társai egyetértően elmosolyodtak, s kivillantották fehér, hegyes fogaikat. Az arab
behunyta a szemét, és kedvező alkalomra várt. Miután a keresztes átvizsgálta az iszákot,
zavartan és csalódottan egy málladozó tekercset húzott elő. Az arab levegő után kapott.
– Konstantinápoly aranya a vadonban hever parlagon, te mégis emiatt a darab
pergamen miatt álltál meg, szaracén? – A keresztes vitéz megfordította az iszákot, és a
porba ürítette tartalmát. Amikor az egyes vénséges tekercsek a földre puffantak, a
leszorított arab felnyögött.
Még ne! Még ne! Még maradhatott pár töredék!
Végül abban a reményben, hogy ha az üldözői tudják, mit tartanak a kezükben, nem
pusztítják el teljesen, megszólalt:
– Lehet, hogy ez Arisztotelész Komédiájának utolsó példánya. Konstantinápoly
lángjaiból mentettem ki, és majdnem belehaltam. Meg akartam óvni, őrizni, hogy képzett
kezek lemásolják és terjesszék – sikoltotta.
– Muzulmán kezek.
– Civilizált kezek – válaszolta az arab.
Már-már elárulta nekik, hány aranyat ér a papír, amikor a keresztes, aki leszorította,
levette a lábát, és a halom fölé emelte, mintha porrá akarná taposni a tekercseket. Erre az
alkalomra várt.
Most! – sikoltotta bensőjében valami.
Amikor foglyul ejtője testsúlya kicsit odébb helyeződött, az arab a férfi nadrágjának
rése felé nyúlt ép karjával, és a tenyeréből fekete vízként csordogáló sötét folyadékkal
bekente a csupasz bőrt.
A keresztes először zavart volt, meglepte a meleg, nedves érzés. Hátratántorodott, lába
elszakította az értékes tekercseket. Amikor torkát markolászva térdre rogyott, két társa
ismét fegyvert rántott.
– Méreg!
Biztosan egy asszamita ördög!
– Igen – sziszegte az arab, és felemelkedett. – Egy asszamita ördög. Az vagyok.
Az egyik, vezére nyögéseitől megzavarodott keresztes félve hátralépett, mintha el
akarna szaladni. Az arab látszólagos előnyét kihasználva kirántotta könyökéből a vesszőt,
a földre dobta, és olyan testhelyzetet vett fel, amely reményei szerint harciasnak tűnt.
Alantas ösztöneinek táplálékot ígért a még néhány percig tartó önuralomért cserébe, és
acsarogva, színpadiasan sziszegve előrelépett, megpróbálva elvágni a latinokat a tekercsek
maradványaitól. A másik üldöző azonban nem ijedt meg ilyen könnyen. A szeme
összeszűkült, és kardja hegyét az arab arca elé emelte.
– Megállj! Tényleg azt hiszed, hogy ez a sovány tudós a szaracén gyilkosok közé
tartozik? – horkant fel. – Úgy értem, ha az lenne, már mind halottak lennénk.
Ebben a pillanatban, bár az éjszaka viszonylag tiszta volt, hűvös köd áramlott be, még
jobban eltakarva a sötét látványt. Az arab örvendezve, eltúlzott mozdulatokkal
meglengette karját, mintha ő okozta volna az időjárás hirtelen változását.
– Azok is lennétek, ha nem akartam volna megmenteni a könyvet!
A keresztes nem hatódott meg. Kiköpött.
– Csak nem képzeled, hogy elhiszem, hogy te irányítod az időjárást?
– Nem, úgy képzelem, hogy megöllek! – Az arab rémítő ordítással, kieresztett
karmokkal ráugrott. A keresztes az öreg felé döfött a kardjával, de ő kikerülte, és
megpróbálta mérgét a férfi arcára kenni. A harcos oldalra lépett, és leütötte a karcsú
arabot.
Az arab vérfagyasztó ordítása mindenesetre elegendőnek bizonyult a rémült keresztes
számára. Megpördült, és belerohant a sűrű ködbe. Két lépés után folyékony mozdulattal
felbucskázott, s levágott feje elgurult. A megmaradt támadó társa sorsát látva, de okát nem
ismerve kardját előreszegezve maga is arra fordult, és a ködös sötétséget fürkészte. Mikor
semmit nem látott, és eszébe jutott az arab a különös méreggel, visszafordult, és készült
lesújtani.
A láthatatlan erő újabb csapása az ő a fejét is elválasztotta a nyakától. A teste zuhanás
közben összezsugorodott, először bőrré, majd porrá omlott, s csak egy ütött-kopott
láncinget és egy fakó kereszttel díszített tunikát hagyott maga után.
– Szálem alejkum! – köszönt Amala láthatóvá válva, és letörölte a vért handzsárjáról.
Az öreg arab szó nélkül a megmaradt, lefejezett testre vetette magát, és ivott. Amint a
mámorító káinita vitae elnyomta a Fenevadat és dühe nagy részét, az arabnak ismét eszébe
jutottak az udvariassági formák, és megmentője felé fordult.
– Béke veled is – felelte az arab. – És elnézésedet kérem… ezért – tette hozzá, véres
arcára mutatva.
Amala megrázta a fejét.
– Nem szégyen táplálkozni belőlük. Ezek a latin kutyák valóban gyarlóak. Jogunk van
a vérükhöz. Én Amala vagyok, Hakim gyermeke.
– Ő – mosolygott az arab, és megtörölte az ajkát. – Nem ezért kértem elnézést, Amala,
hanem mert udvariatlanul előtted ittam, holott te ölted meg őket.
Amala érezte, hogy a friss vér láttán a saját éhsége is feltámad. Gyorsan lehajolt, és
egy kis szertartási edénybe gyűjtötte a maradék folyadékot.
 Az arab felismerte az asszamita harcosok rituáléját.
– Láttam őket az útról, embereknek néztem őket, és úgy gondoltam, megnézem a
holmijukat – magyarázta. – Sosem lehet tudni, manapság miket cipelnek magukkal a
halandók. Jaj nekem…
Mikor eszébe jutottak a tekercsek, visszafordult a maradványaik felé. A hideg szél
végigkergette a cafatokat a földön, ahol elkeveredtek a köddel, a gallyakkal és a fekete
éjszakával.
– Má sá ‘lláh – mondta Amala vigasztalásnak szánva a mondatot.
– Igen, kétségtelenül az ő akarata. A szebb éjszakákon a Tárik el-Ummát járom,
káinitákat és halandókat egyaránt védelmezve, de szégyenkezve vallom be, hogy azokért a
szavakért bármennyi életet hajlandó lettem volna feláldozni.
– A tiédet is beleértve? – kérdezte Szihr. Ébenfekete paripája a beszélgetők felé
léptetett, nyomában Amala csikójával.
– Ő Szihr Haddád – mutatta be Amala. – Neki köszönheted a ködöt.
– Ezek szerint vérmágus. A kérdésedre pedig igennel felelek, barátom – mondta a vén
arab. Összeszűkült szemmel, kíváncsian elnézett a magas jövevény mellett, nem érkeznek-
e további, eddig láthatatlan látogatók. Az efféle, lélek házából származó gondolatok
kövezik ki nekünk az utunkat, majd menedéket és otthont biztosítanak számunkra –
magyarázta.
– Mint egy város? – kérdezte Szihr, és leszállt lováról.
– Igen, akárcsak egy város – felelte az öreg arab szomorkásán.
A varázsló elővett egy tőrt, kis sebet ejtett a tenyerén, és a lova szájához szorította a
vágást.
– Nekem nincs szükségem a bolondok templomaira – jelentette ki, rá sem pillantva a
másik férfire.
– Bolondok? – kérdezte az arab elhűlve. – Tudom a neveteket, de kik vagytok
tulajdonképpen, hogy így ítélkezzetek? Hányan vagytok? Északról érkeztek? Csak nem
Konstantinápolyból?
– És ti hányan vagytok? – kérdezte Amala, miután félig kiitta a csésze tartalmát. Bár
az éhsége többet követelt, fegyelmezetten megpróbálta leküzdeni. Szihrnek nyújtotta a
tálkát, aki elvette, és gyorsan beleivott.
– Én egyedül vagyok, amint látjátok. Egy vezír családhoz tartozom,
Konstantinápolyból, ahol évekig békében éltünk a görögökkel, Mihály dicsőséges
árnyékában. Természetesen csak eddig, mivel valami bolond megmutatta a latinoknak,
hogy van még egy szeglete a földnek, amit nem szennyeztek be. – A vezír összevonta
szemöldökét. – Ha nem menekültök, mit kerestek erre?
Szihr az ivás végeztével visszaadta a csészét. Amala pár pillanattal korábbi önuralma
ellenére nem tudta megállni, hogy ki ne nyalja a maradékot. Gyengeségére rádöbbenve
szájában hagyta a meleg folyadékot, hogy próbára tegye a kitartását. Váratlan, vadállatias
hullám tört rá, és megbizsergette tagjait. Jól láthatóan összerázkódott, hogy elfojtsa a
késztetést, de aztán megadta magát, és nyelt egyet.
– Most már ismerjük valamennyire a történetedet, de a nevedet még mindig nem –
jegyezte meg Amala.
– Fadzsr – felelte az öreg egyszerűen. – Köszönöm az értem tett erőfeszítéseiteket.
– Fadzsr? – ismételte Szihr. Amalát meglepte, hogy vigyort lát a beduin máskor
kifejezéstelen arcán.
– Igen, Fadzsr – mondta az öreg. A neve “pirkadatot” jelentett.
– Az adrianapoliszi úton jöttél. Mi a helyzet abban a városban? – kérdezte Amala.
– Még mindig görög, de már nem sokáig. Még mindig retteg a bolgár támadásoktól.
Mielőtt a városba értem volna, északra tartottam, hogy kikerüljek egy nagy
menekülttábort. Káiniták és követőik gyűltek ott össze, mind Konstantinápolyból
menekültek. Állítólag Mihály szövetségesének, a nosferatu Malachitnak parancsára
gyülekeznek. Úgy hallottam, hogy ő maga nagyon bölcsen távol maradt. Nincs törvény,
csak kétségbeesés, rémálom és a Fenevad uralma. Egyesek számára, gondolom, még ez is
jobb, mint Konstantinápoly romjai között maradni.
– Elvezetsz bennünket ebbe a menekülttáborba, Fadzsr? – kérdezte Amala.
Az öreg hevesen megrázta a fejét.
– Nem. Nem hallottad, mit mondtam? Lángok és fortyogó üstök várnak ott! Darabokra
szaggattatsz, vagy leírhatom neked más szavakkal is a Poklot, ahogy tetszik! Allah nevére,
mit gondolsz, mi vehetne rá, hogy odamenjek?
– Még mindig a Hegyet szolgálod? – kérdezte a nő.
A férfi némi habozás után válaszolt.
– Igen.
– Az alamuti vezír adott nekem valamit – mondta Amala. Egy övéről függő erszénybe
nyúlt, és kivett egy kis pergamendarabot. Fadzsr, félve attól, amiről tudta, hogy az írásban
áll, elvette, és gyorsan átfutotta. Ugyanilyen sietve vissza is adta.
– Nagy előnyt jelentene olyasvalakit a közelünkben tudni, aki már régóta ebben az
országban él, de kelletlen társra nincs szükségem. Szabadon távozhatsz a társaságunkból –
mondta Amala, és felállt, hogy távozzon.
Fadzsr azonnal megállította. – Ne hozz szégyenbe! Tartom magam a vérem által előírt
kötelezettséghez. Ebben a küldetésben alázatos szolgád vagyok – mondta.
– Jól van – válaszolta kurtán Amala.
– Most, hogy mind összegyűltünk… mi is lenne a küldetésünk? – kérdezte Fadzsr.
– Klánunk többi tagjával együtt azért vagyunk itt, hogy biztosítsuk: a latinoknak ne
legyen szándékukban iszlám területre vonulni – jelentette ki a nő. A varázslóhoz fordult,
és hozzátette: – Szihr, kérlek, segíts Fadzsr-nak összeszedni a holmiját!
A férfi alázatosságot gyakorolt, és engedelmeskedett. Amala meglepetésére még azt is
felajánlotta, hogy megosztozik hátasán a jövevénnyel. Fadzsr megigazította
asztrolábiumán a tárcsákat, a csillagok állásához mérve, majd valamivel távolabb vezette
mindannyiukat az úttól, s megígérte, hogy a legrövidebb úton viszi el őket.
Az éjszaka további részében és a következő éjen át lovagoltak. Szihrnek volt oka
megbánni nagylelkű ajánlatát, mert eddig viszonylag csendes utazásukat most Fadzsr
végeérhetetlen kérdései váltották fel. A beduin ugyanilyen utálattal nyugtázta, hogy
valahányszor megállnak, a vezír rengeteg időt tölt jegyzeteléssel, melyet fáradságos
munkával minél apróbb betűs kézírással rótt fel, mivel papírkészlete csekély volt. Az öreg
felett érzett bosszúsága végül arra kényszerítette, hogy gyakrabban szóljon Amalához.
– Van benne valami, ami nem tetszik nekem – vallotta be az egyik pillanatban, amikor
egyedül maradtak. – Egy városlakó pazarló gondolkozásával bír, úgy gyűjti a
hírmorzsákat, válogatás nélkül, mintha tárgyak lennének. Egy ilyen elme hogyan
mozoghat könnyedén az életben?
– Gondolom, sehogy – felelte Amala. – De egy bonyolult társadalomban nehéz
megmondani, mire lesz szükség.
– Ezért választottam a sivatagot – mondta Szihr.
A varázsló bizalmatlansága nőttön-nőtt, mígnem a harmadik napnyugtakor legrosszabb
gyanúi leltek igazolásra. Amikor kinyitotta a szemét, Fadzsr kezét látta a csekélyke világi
vagyonát tartalmazó hátizsák felé kúszni.
Szihr összedörzsölte ujjait. A tőre azonnal magától kicsúszott a köpenye alatti tokból.
Nem érintette kéz, mégis a levegőbe hasított, és ledöfött, Fadzsr két ujja között
belemélyedve a porba.
A rajtakapott “kutató” levegő után kapott, majd tekintete a férfira rebbent, aki dühösen
meredt rá.
– Kérlek, Szihr barátom, meg kell értened a kíváncsiságomat – magyarázta az arab
nyomorultul. – Efelett nincsen hatalmam. Vannak dogok, amiket egyszerűen tudnom kell.
Nem akarok ártani, és amit megtudok, az többnyire hasznosnak bizonyul, és…
A varázsló könyörtelenül meredt a bárgyún vigyorgó alakra. Hagyta, hadd fecsegjen
tovább, míg a szavai el nem haltak, mintha Szihr sötét tekintete elpárologtatta volna őket.
– Megérte volna elveszíteni értük az ujjaidat? – kérdezte.
– Az attól függ, mi van a zsákodban – vont vállat őszintén Fadzsr.
A varázsló szeme dühösen összeszűkült. A karja megmozdult, mintha be akarná
fejezni a vágást.
– Szihr! – kiáltott rá Amala, aki mostanra felébredt.
A nő a tőr felé intett. A magas varázsló morogva, kézzel kihúzta, de egy pillanatra sem
vette le tekintetét a vezírről.
 – Köszönöm – fordult Fadzsr Amala felé. – Ő nem érti, nem látja, mennyire
ártalmatlan…
Amala félbeszakította:
– Ha még egyszer megpróbálsz elvenni vagy megvizsgálni valamit, ami az övé vagy
az enyém, nem fogom visszatartani. Magam is csatlakozom hozzá.
Szihr elmosolyodott, és Fadzsr többet nem nyúlt ahhoz, ami nem az övé. A beduin
varázsló utálata azonban tovább nőtt.
Aznap éjjel valamivel később különös bűz csapta meg az orrukat, mely egyre
erősödött, ahogy közeledtek. Amikor Adrianapolisz magas falai előbukkantak a nyárfák
közül, Szihr úgy vélte, hogy a város szagát érzik, de Amala és Fadzsr tudták, hogy ez
annál jóval rosszabb. A nő fél mérföldre az arab számításai szerint elhelyezkedő
menekülttábortól megállította őket. A lovakat és készleteik nagy részét egy kis ligetben
hagyták, és a maradék távot gyalog tették meg.
A fülüket hamarosan emberinek alig számító üvöltések ütötték meg: lázas imádságok,
haldoklók sikolyaival és könnyekbe fúló eszelős kacajjal elkeveredve. Védelemről nem
lehetett beszélni. Amala ötven ölnyire a tábor kerületétől felmászott egy magas tölgyre, és
végignézett a szomorú látványon.
Tábornak bajosan lehetett volna nevezni, mert a szó rendet feltételezett. Ez a hely még
kevésbé volt tervezett, mint az összetákolt fal, ami a hegyi utat elzárta. A lovak és az
állatok szabadon kószáltak, és pár kezén-lábán összekötözött halandó fogoly botladozott
közöttük, a tábor peremét keresve, hogy elmenekülhessenek. A Konstantinápolyban
valaha virágzó klánok minden képviselője jelen volt, de jellegzetességeiket elmosta az
általános elkeseredés. A rosszul levágott ágak segítségével menedékekké átalakított
vásznak és szövetek tömege leginkább szeméttelepnek tűnt. Csodának számított, hogy
egyáltalán volt, aki túlélte a napot, és az égett csont- és hamukupacokból ítélve, melyek az
összedőlt kalyibák alatt púposodtak, sokaknak nem is sikerült.
A pusztulás nem lepte meg Amalát. Ha ilyenek az ellenségei, mi oka lehet, hogy az
iszlám még nem hódította meg a világot? – tűnődött.
 Ötödik fejezet


1204. május 10.

A tábor a hangok birodalma volt, kiáltásokból, suttogásokból, szitkokból és
ordításokból állt. Néhányan még szavakat használtak, mások azonban állatiasabb módon
adtak hangot reménytelenségüknek.
– A szemem! A szemem! Ha ébren vagyok, miért látom még mindig ezt a helyet?
– Mihály eljön! Eljön! Nem hagyott magunkra!
– Hol van az otthonom, az ágyam, a gyönyörű szobraim? Miért ilyen koszosak a
lábaim?
– Ez a kéz az enyém?
– Csendet mindenkinek! Tűnjetek el a fejemből, vagy felfallak benneteket!
Egy szerzetesi csuhát viselő férfi állhatatosan csapkodta magát egy borotvaéles
fémdarabban végződő bőrszíjjal Egy hosszú lábú nő egy korhadt fatörzsön üldögélt, és
hogy teljesen kizárja tudatából a környezetét, megpróbálta összehajtogatni magát.
Koszmasz Pangalosz, aki soha nem tartotta magát okosnak, jóképűnek vagy
különösképpen méltónak olyasmikre, amikkel nem rendelkezett, szomorúan figyelte a
jelenetet korhadt fa odvában lévő rejtekhelyéről. Úgy vélte, a nemesek számára
rosszabbnak tűnhet a helyzet, de itt mindenki városi teremtmény volt, szeretett
Konstantinápolyuk szobraihoz, kertjeihez, tiszta vonalaihoz és csodálatos kupoláihoz
szokva. A vadon nyugtalanító volt, Mihály elvesztése hihetetlen, a zsákmány és kényelem
hiánya majdnem elviselhetetlen. Igaz, hogy a város utcáin a bizánci káinitákat
lemészárolták a hódító latinok, itt azonban minden éjjel sokan zuhantak a mélyálomként
ismert kiszolgáltatott állapotba, hogy aztán egyes esetekben az éhségtől gyötörtek
táplálékául szolgáljanak.
Koszmasz egyszerűen a születése óta lefelé tartó spirál folytatását látta benne.
Konstantinápolyban, halandó napjaiban kannákat és konyhai lábosokat készített – de még
ezek az egyszerű tárgyak is ügyetlenül sikerültek. Olyannyira, hogy napjának nagy részét
az elégedetlen vásárlók előli menekülés és az utánahajigált vasdarabok kikerülése tette ki.
Unalmát csak vastag nyakú nők iránti vonzalma űzte el, mely szenvedélye több zűrt
okozott, mint amennyit megért. Így élt két évvel ezelőttig, amikor a büszke Brujah klán
egyik tagja látszólag unalomból ölelésben részesítette, majd magára hagyta, hadd tanuljon
bele egyedül az új életébe.
Kezdetben abban reménykedett, hogy káinita léte legalább a lélekölő munkától
megkíméli, de valójában azt leszámítva, hogy kerülte a napot, és állatok húsa helyett az
emberek vérén élt, nem sok változás állt be az életében. Némi megelégedéssel gondolt
vissza arra az időre, amikor először hallgatott Fenevadja hívására, és ráborította az asztalt
a szolgálónőre, aki üldözte, nyitott száját az asszony tokás nyakára tapasztotta, és
majdnem szárazra szívta áldozatát.
Amikor a keresztesek megérkeztek, Koszmasz elmenekült, mert nem volt más
választása. Most azon töprengett, nem lett volna-e jobb, ha közelebb marad a jól ismert
utcákhoz, ahelyett, hogy egy fokkal lejjebb csúszik.
Gondolatait különös hang szakította félbe. Állhatatos, ütemes kopogás hallatszott,
mely egyre erősödött, és a tábor zajai fölé emelkedett. A dobogást egy lófogatú kocsi
követte, mely a sátrak és a kétségbeesés zűrzavaros birodalmába tartott.
Koszmasz lábra állt, hogy jobban szemügyre vegye a szekeret, de menten kíváncsi
nézelődők között találta magát. Átverekedett néhány ghoul között. Koszmasz sosem
értette, mi haszna van az emberi szolgáknak, de egyeseknek több tucat is volt belőlük.
Mindenestre sikerült olyan helyre kerülnie, hogy mindent látott. A szekér nem volt nagy,
kerekei hajlított falécekből álltak, melyeket vasabroncsok szorítottak karikába. Bármi volt
is benne, azt eltakarta a mereven hátra dobott régi vászon. Az izmos hajtó, aki annyira
ideges volt a tömeg közepén, hogy alig bírta előreszegezni a tekintetét, az összecsődült
népek közepére hajtotta a szekeret. Ott megfordult, és kis teret kanyarított ki magának a
növekvő tömegben. Bár a lovak nyugtalanok voltak, megálltak.
Egy magas, bágyadt férfi, aki annyira vékony volt, hogy szinte elveszett fekete
köpenyében és atlaszselyem tunikájában, felkelt az utasülésről, és bizonytalanul megállt.
Egyik kezét a szekeret borító vásznon tartotta. Hiába próbálta annyira felemelni a hangját,
hogy mindenki figyelmét megragadja.
Valaki, aki hozzá van szokva, hogy engedelmeskednek neki – gondolta Koszmasz, A
ruhája sem két petákba került.
– Ki itt a legidősebb? Ki a herceg vagy az udvarmester? – kiáltotta vékony hangon a
magas férfi.
Koszmasz elmosolyodott. A közelben állók kacagásban törtek ki.
A jövevény bosszúsan forgatta szemét, és feltartott egy szorosan összekötözött
gallyakból álló köteget. Hosszú ujjú kezének gyors mozdulata nyomán szikra jelent meg a
fáklya közepében. Nem egyszerű láng volt, mert hamarosan gyermekfej nagyságúra nőtt.
A jövevény elegáns mozdulattal a feje fölé emelte.
Á! Egy utcai bűvész! – gúnyolódott magában Koszmasz. – Talán azért jött, hogy
elszórakoztasson bennünket!
A fénynek, mely elég ragyogó volt ahhoz, hogy nyugtalanító legyen, de mégis hűvös
maradt, meglett a hatása. A kiáltások és nyögések hunyorgó hallgatásba csaptak át.
Koszmasz észrevette, hogy azok, akik távolabb vannak, most közelebb nyomakodnak, és
azt kérdezik, mit mondott az idegen.
– Mit akarsz? – kiáltotta végül oda neki Koszmasz.
– Ki itt a rangidős? – ismételte meg a férfi. – Ki a vezetőtök?
 – Mihály meghalt, Malachit pedig eltűnt – zokogta valaki.
– Ki beszél a távollétükben a nevükben?
Csend támadt. A magas férfi komoran bólintott.
– Jól van. Figyeljetek a szavamra, és adjátok tovább, hogy mindenki megértse! Az
adrianapoliszi Marcus Licinius herceg területén vagytok. Én Cassius vagyok, az
udvarmestere, és ez ügyben az ő szájával szólok. Pillanatnyilag még hajlandó a
vendégeinek tekinteni benneteket – mondta. – Tisztában van helyzetetek nehézségével, és
arra kér, hogy értsétek meg az övét. A Konstantinápolyt elpusztító latin sereg nemsokára
ideér. A város halandói úgy döntöttek, hogy megadják magukat, és ezért mindez latin
földdé változik.
A tömegből elkínzott kiáltás szállt fel, mintha nyíl ütötte volna át őket. Még Koszmasz
is a sértett büszkeség fájdalmát érezte, holott ő sosem törődött igazán a politikával.
Cassius gyorsan folytatta, mert félt, hogy a fájdalom haraggá változik.
– Ez nem a mi művünk! Ezt a halandók döntötték el. Az északi bolgároktól
szorongatva öngyilkosság lenne másként választanunk, hiszen a bizánci sereg maradéka és
Alexius császár elmenekültek. De minél hamarabb helyreáll a rend, annál hamarabb
képesek leszünk a szabad mozgásra. Éppen ezért jelenleg a herceg rendkívül korlátozott
mértékben képes felajánlani a segítségét. Meg kell értenetek, minél tovább maradtok itt,
annál inkább nő a veszélye, hogy a tudatlan halandók, vagy más, kevésbé ostoba elemek
elüldöznek benneteket. Ami a herceget illeti, azt üzeni, hogy mindaddig, míg a várostól
távol tartjátok magatokat, nem lesznek nézeteltérések közöttünk.
Egy nő odébb lökte Koszmaszt, és sikoltva feltette a mindenkit foglalkoztató kérdést:
– Akkor mit eszünk?
Cassius, akár egy nyulat felmutató mutatványos, elhúzta a szekeret borító vásznat, ami
alól egy rettegő asszony és négy gyerek bukkant elő. Koszmasz szeme tágra nyílt, s a
Fenevad vérre szomjasan feltámadt benne. Nem volt egyedül. Aki látta az értékes
szállítmányt, az mind közelebb nyomakodott. Reménytelenségük hirtelen átadta a helyét a
káinita éhségnek.
Koszmasz szinte testéből kilépve figyelte, ahogy az anya megpróbálja tőle telhetően
megvédeni a gyermekeit. Megviselt teste túl kicsi volt, hogy mindet oltalmazni tudja.
Ezért a szekérben fekve szomorú, vonagló tánc bontakozott ki a szemlélődök előtt, ahogy
az asszony előbb az egyik gyermeket védte, aztán a másikat. Az egyiküknek, egy göndör
hajú, csillogó szemű kisfiúnak feldagadt tuskólába volt.
Amikor a tömeg a szekér felé indult, Koszmasz hátraszorult. Nem volt képes
megőrizni az egyensúlyát, és széles hátsójára tottyant a sárba. Mások rátapostak, ahogy
közelebb nyomakodtak, hogy lássanak. Egy ordítással, mely inkább vinnyogásnak
hallatszott, talpra kászálódott.
A herceg képviselője, aki a szekér bakján állva mindenki számára látható volt,
kiáltozott és karját lengette. Megpróbálta magára vonni az éhes menekültek figyelmét, de
a herceg ajándékának idő előtti felfedése reménytelenné tette a további beszédet. Ennek
ellenére kötelességtudóan közvetítette szónoklatának befejező részét. Koszmasz, akit
összepréseltek a még nála is erősebb testek, megpróbált odafigyelni, de csak néhány szót
tudott elcsípni:
– Megértésetekért cserébe és szükségleteiteket felismerve a herceg ezt a soványka
táplálékot ajánlja fel nektek jó szándéka jeléül.
Mielőtt befejezhette volna, a tömeg a szekérre rontott. Koszmasz, akinek sikerült
valamennyire előrébb jutnia, gyereksírást hallott. Egy pillanatra ismét látta a szekeret, de
aztán belekeveredett két káinita közti harcba, akik azon vitatkoztak, hogyan osszák szét a
prédát. Miközben dulakodtak, Koszmasz, az udvarmester és a hajtó tekintetétől rejtve
néhányan lefeszegették a szekér hátsó kerekeit. A fa fenéklap hátulsó része leszakadt. A
riadt család kapálózva küzdött, miközben a súly a föld felé húzta törékeny testüket.
Koszmasz hallotta, amint az anya rászól a gyermekeire, hogy hunyják be a szemüket, és
imádkozzanak.
Könyörgését hallva Koszmasz felpattant, és megdermedt. Eszébe jutott, milyen volt,
amikor még nem félt a naptól. Mivel rövid időre úrrá lett éhségén, és mert társai
reménytelenül többen voltak, úgy döntött, hogy csak nézi a szörnyű jelenetet.
Bár a szekér nem nyújtott valódi védelmet, a legkisebb gyerek nem bírta megtartani
magát, és elterült egy kereskedőcsaládból származó testes asszony előtt. A nő hónapokkal
ezelőtt még festőtehetségét próbálta csiszolni. Most alig hitt a szerencséjének, és már
éppen a gyerekre vetette volna magát, amikor egy mély, parancsoló hang harsogta túl a
zsivajt.
– Állj!
A zengő hang annyira tiszta volt, és annyira kiemelkedett a zűrzavaros, zsibongó
háttérzajok közül, hogy akik hallották, azok közül sokan kábán és ámulva néztek körül.
– Ki merészeli? – kiáltotta Cassius, de már senki nem figyelt rá. Koszmasz és
mindenki, köztük az anya és gyermekei is a hang forrása felé fordultak. A tábor világát
kitevő koszos barnák, szürkék és feketék között fehér ruha és acél villant a homályban.
Most, hogy a tömeg elhallgatott, Koszmasz fülét nehéz lovak összhangban felhangzó
patadobogása ütötte meg.
A kannakészítő nézte, ahogy a tömeg szétválik, akár a víz egy hadihajó orra előtt. Egy
páncélt viselő, magas lovag vezette a csapatot. A népek tovább hátráltak, részben a férfi
méretei, részben méltóságteljes tartása miatt, s részben pedig azért, mert tíz felfegyverzett
lovag és negyven katona kísérte.
Latinok? A templomosok palástját viselik? Ezek szerint nem káiniták, hiszen abban a
rendben biztos nincsenek – gondolta Koszmasz, ahogy a csapat közeledett. Ez gyors lesz,
és kész lakoma.
Következtetését további részletek is megerősítették. A lovagok mind egyforma
láncinget és egyforma, görbe markolatú kardot viseltek, karjukon hasonló, háromszög
alakú pajzsot hordoztak. Fehér és vörös köpeny volt rajtuk, míg a katonák fekete, hátán
nyolcágú, vörös kereszttel díszített öltözékben feszítettek. Vezetőjüket csupán nagyobb
termete és karizmatikus kisugárzása különböztette meg a társaitól. A csapat tagjai
tisztaságukkal és kísérteties fegyelmezettségükkel úgy ragyogtak ki a tömegből, akár a
gyémántok a csatornából.
A lovagok hamar bekerítették a riadt családot, és visszaverték a görög káinitákat. A
katonák még jobban kitágították a kört. Vezetőjük Cassius egyre dühösebb
méltatlankodásával mit sem törődve leugrott a lováról. Koszmasz egy villanásnyira
megpillantotta átható kék szemét és szögletes állát. Széles válla és vastag karjai azt
mutatták, hogy még egy káinitával szemben is képes lenne felvenni a harcot.
De mi nagyon sokan vagyunk – gondolta Koszmasz mosolyogva.
A lovag váratlan gyengédséggel letérdelt a legkisebb gyerek mellé, akinek göndör haja
és kacska lába volt. Most már csend volt, leszámítva az udvarmester időnkénti
fenyegetését, ezért Koszmasz minden szót hallott.
– Bitón? – kérdezte a lovag szelíden. Akcentussal beszélte a görögöt.
A fiú mélységesen megdöbbenve egy darabig csak bámult, aztán válaszolt:
– Igen, uram?
– Sir Hugh de Clairvaux vagyok. Hiszel Jézusban és édesanyjában, az Egek
Királynőjében?
– Igen uram, teljes szívemből.
– Helyes. Nagyon fontosat szeretnék kérdezni tőled. Jó alaposan fontold meg a
választ! Nézz ezekre a teremtményekre! Akár tudják, akár nem, sokuk nagy ajándékot
kapott Istentől – de ez nem olyasmi, amivel bárki bánni tudna, s nem is az egyedüli
ajándék, amit az Úr adhat. Én is rendelkezem vele. Főleg éjszaka élünk, de nagyon erősek
vagyunk, bámulatos tettekre vagyunk képesek, és ritkán betegszünk vagy halunk meg.
Szeretnéd, ha te és a családod olyan lenne, mint mi vagy a szolgáink?
Mi? – futott át Koszmasz agyán. – Lehet, hogy közénk való?
Az anya megmozdult, hogy elhallgattassa a fiút, de Sir Hugh éles pillantása
megállította. A gyerek hihetetlen erőfeszítéssel megjátszotta, hogy valóban fontolóra veszi
az ajánlatot, de mivel már több mint tíz perce tartózkodott a menekülttáborban, a válasz
egyszerű volt.
– Nem, uram – felelte a fejét rázva.
– Jól van – mondta halkan a lovag. Sir Hugh felállt, és az egyik lovon ülő társára
pillantott, akinek fekete, olajos fürtjei voltak, és majdnem olyan magas, de valamivel
szélesebb volt, mint ő.
– Gondemar, vidd vissza őket a táborunkba! Adj nekik élelmet, vizet, bármit, amit
kérnek, és amire szükségük lehet. Mostantól fogva vendégeink, a védelmünkben és
jóindulatunkban részesülnek – mondta. Hangosan beszélt, hogy a tömegben távolabb állók
is hallják.
 Ami azt jelenti, hogy nem szabad hozzájuk érnünk – gondolta Koszmasz. – Mit képzel
magáról, kicsoda? Ettől függetlenül éhsége dacára kicsit örült, hogy a család
megmenekült.
Gondemar felemelte lapátkezét, és feltartotta négy ujját. Három lovag azonnal leszállt
a lováról. Gondemar dühösen pillantott hátra, és álmos szemében hirtelen rémisztő tűz
lobbant. Egy negyedik lovag is vonakodva lekászálódott lováról, és segített a többieknek
óvatosan feltenni a rémült családot a paripáikra.
Bármilyen nézeteltérés volt is köztük, amikor Gondemar lassan kilovagolt a körből,
mind a négyen követték. Bár a tömeg nem húzódott félre annyira, mint Hugh elől, senki
nem mozdult, hogy megállítsa őket. Koszmasz egyre inkább úgy érezte, hogy
megtiszteltetés, amiért jelen lehet, és valami különleges esemény tanúja.
A tömeget az udvarmester, Cassius nyűgös hangja ébresztette rá a jelenlétére.
– Ki merészeli?
Az udvarmester kis mozdulatot tett a távolodó lovascsapat felé, mintha meg akarná
parancsolni, hogy állítsák meg őket, de Sir Hugh gyorsan odalépett hozzá.
Cassius fogát összeszorítva sziszegett, s minden erősen megnyomott szó után szünetet
tartott:
– Azt kérdeztem, ki merészeli?
– Hugh de Clairvaux testvér vagyok – felelte a lovag a templomosok rendjéből. Az
apának szolgálataiért cserébe megígértem, hogy megvédem a családját. Ő betartotta az
ígéret rá eső részét, én pedig betartom az enyémet. Vagy már Adrianapoliszban sem
tisztelik a törvényt?
– De, uram – válaszolt az udvarmester kurta biccentéssel. – Legalábbis még igen.
Amint azt magad is észrevehetted, a jóemberek itt rettentő éhesek, és még ilyen soványka
táplálék elvesztése is zavarja őket. Mit javasolsz, Hugh de Clairvaux, mit egyenek?
Jó kérdés! Mondd csak meg ennek a latin kurafinak! – ujjongott magában Koszmasz.
A tömegből beleegyező morgásokat hallott.
Sir Hugh feltartotta kesztyűs jobb kezének mutatóujját. Tekintete a tömeget fürkészte.
Koszmasz követte a pillantását. Amilyen messze csak látni lehetett, mindenki figyelt, vagy
suttogva közvetítette az elhangzottakat a tömeg peremére szorult társaiknak. A fiatal
családdal Hugh emberein kívül most már senki nem törődött. Koszmasz még épp időben
fordult vissza a lovaghoz, hogy lássa, amint magasba emeli a kezét, és ökölbe szorítja.
Újabb mozgolódás támadt. Katonák csapata menetelt le szoros formációban egy közeli
dombról. Húsz mezítlábas, derekánál összekötött férfit vezettek a kör felé, amit Hugh
maradék lovagjai alakítottak ki. A csuklyás foglyok kimerültek voltak, de nem annyira,
hogy ne érezték volna meg eljövendő haláluk szagát. Rémülten, béklyóikat rángatva, a
templomos katonák lándzsáinak noszogatására léptek be a körbe, nem kis ösztökélés árán.
– Nektek adom az idefelé elfogott erőszaktevőket, rablókat és útonállókat! Néhányan
görögök, mint ti, mások latinok, akárcsak én. Bárhogy is, biztosíthatlak benneteket arról,
hogy hátat fordítottak az Úrjézusnak, s ezért azt tehettek velük, amit csak akartok –
mondta Hugh.
Koszmasznak nem volt többre szüksége. Előreugrott, és elsodorta a felbolydult tömeg,
akár egy hirtelen szabadjára engedett elzárt tenger. Hugh emberei parancsnokuk egy
hangos szava nélkül menethez sorakoztak, és sorsukra hagyták a foglyokat. Amikor
Koszmasz fogai egy szőrös lábszárba mélyedtek és a sós folyadék a szájába csordult,
suttogás ütötte meg a fülét, hasonló a szélben kavargó halott, száraz levelek zörgéséhez.
– Mihály! Mihály! – hallatszott a döbbent és ijedt hang.
Egyedül Cassius maradt közönyös, a gáncsot szenvedett udvarmester, aki mélységes
megvetéssel szemlélte Hugh-t.
Amala és a társai, akik éppolyan mozdulatlanok voltak, akár az őket körülvevő nyurga,
idősebb fák durva kérgű törzsei, újra láthatóvá váltak, és feszült figyelemmel kísérték az
események minden részletét. Fadzsr azonnal megszállottan, apró betűkkel jegyzetelni
kezdett. Pár napot töltöttek a táborban, de kevés haszna volt, s már éppen továbbindultak
volna, amikor Sir Hugh megérkezett.
Amikor a menekültek visszacsoszogtak szánalmas, összetákolt kalyibáikba, hogy
részletesen megbeszéljék az este eseményeit, és Sir Hugh eltűnt a domb mögött, a három
asszamita ellenőrizte, hogy egyedül vannak-e, és biztonságos-e beszélniük.
– Játszott a tömeggel. Nézőkre vágyott. Mit akarhat egy latin ventrue ezektől a
görögöktől? – kérdezte Fadzsr.
– Mi a te véleményed, varázsló? – kérdezte Amala Szihrt. Bár tapasztalata tisztán
látszott fekete arca mély ráncaiból, a gondolataival más volt a helyzet.
– Hatoljunk be a táborukba, és öljük meg ma este a ventrue templomost – suttogta
Szihr. Amikor látta, hogy javaslata nem váltotta ki a várt egyetértést, gyorsan hozzátette: –
Ha lehet, minden templomost.
– De annyi kérdés van még! – tiltakozott Fadzsr.
A magas férfi lassan felhúzta a vállát.
– A kérdések meghalnak velük együtt.
– De miért öljük meg őket? – kérdezte Amala.
Mielőtt Szihr túltehette volna magát a kérdés felett érzett döbbeneten, Amala ügyesen
felkapaszkodott a legközelebbi fatörzsre, hogy lássa, merre tart Sir Hugh.
– Templomos. Az igazhitűek ellensége. A rendjük bizonyára tele van ventruek-kal és
más frank vámpírokkal Alamut ellenségeivel. Ez nem elég? – bömbölte a varázsló a nő
után. Alig volt képes lehalkítani a hangját. – A rendjének az a célja, hogy a mi népünket
lemészárolja. Nincs igazam, Fadzsr?
Fadzsr, aki még mindig buzgón körmölt, bólintott.
– Ebben legalábbis.
 Amala szeme összeszűkült, és végignézett az ágak szövevényén. Keleten a fakó sárga
izzás elárulta a templomos tábor hollétét. Nem volt nagy. Amala úgy becsülte, hogy Hugh
emberei nagy részét, ha nem az összest elhozta magával a menekülttáborba, hogy erőt
mutasson. Ennek ellenére már tíz káinita lovag is félelmetes szám volt.
Lenézett Szihr csuklyás feje búbjára, és örült, hogy most magasabb a férfinél.
– Ha most megölöd, nem tudod meg, mi a szándéka neki és az urainak – mondta.
– Az ott a saját maga ura – vetette ellen Szihr. – Láttad, hogyan parancsol a tömegnek.
Fadzsr felnézett az írásból, hogy vitába szálljon vele.
– Az a tömeg egy beszélő békát is követne. Ez a helyzet az állatokkal, mindaddig nem
becsülöd meg őket, míg el nem tűnnek.
– Szihr Haddád – szólalt meg Amala. – Bizonyára tudod, hogy nem elég megölni
valakit. Azt is ki kell találnod, kit kell megölnöd. Ki tudja, milyen erők állnak mögötte? A
meggyilkolása talán a muzulmán területek megtámadását vonná maga után. Újabb ok,
amiért meg akarom tudni, mi a szándéka ezekkel a menekültekkel.
– Rendben – egyezett bele a varázsló, de kedvetlen arckifejezése elárulta növekvő
kételyeit. Amala aggódva figyelte a férfi hallgatását. Ha Szihr mélységesen meg van
győződve arról, hogy cselekednie kell, nehéz lesz megállítani. A feszült csendet Fadzsr
nevetése törte meg.
– Csodás – kuncogott. – Tervet kell kieszelnünk. Imádom a terveket.
Amala szó nélkül visszafordult a menekülttábor felé, és lenyűgözve figyelte a hatást,
amit a lovag a görögökre gyakorolt.
A menekültek között Koszmasz Pangalosz különös, könnyed érzéssel szívében újra
meg újra maga elé mormolta Sir Hugh szavait, amennyire csak emlékezett rájuk, és
hangját utánzásképpen egy oktávval elmélyítette. Ezután a többiekkel együtt,
megmagyarázhatatlan okból, rendet teremtett a hatalmas, és egyre növekvő táborból
kiszakított kis területén.
 Hatodik fejezet


1204. május 11.

Sir Thaddeus Abelard, a Keserű Hamvak rendjének második fegyverhordozója,
álcájának durva szövetét tapogatva lapult félig a gazdag terem egyik falát szegélyező
márvány oszlopsor árnyékában, s megpróbálta leplezni megvetését, amit a véres lakoma
iránt érzett. Adrianapoliszban a latin seregek közeledése a halandóság fátylának mindkét
oldalán hamis virtuskodást szült, és ennek egyik eredménye a sötét bacchanália volt.
Abelard kint nemeseket, kereskedőket és mesterembereket látott, akik a szokott élet lázas
imitálásába merültek. Az egyik nagy nemesi ház főtermében a káinita Licinius herceg
ugyanilyen elszántan próbálta megjátszani, hogy őt és hatalmát nem befolyásolják az
emberek intrikái.
Szabadon folyt az önként jelentkezők és a rémült foglyok vére, s ez felpiszkálta az
Abelard lelkét megosztó éhséget. Ügyelt rá, hogy jóllakottan érkezzen, ezért rendkívül
kényelmetlenül érintette a bőség, amit lovagi elméje a vadállatiassággal határosnak látott.
Megvetése ellenére volt, amit csodált Liciniusban. A negyedik keresztes hadjáratot
megelőző időkben a római Lasombra gondosan kerülte, hogy bármelyik csoporttal
szövetségre lépjen, s megvárta, amíg a halandó események kibontakoznak. Bár
szimpatizált a latinokkal, valódi hűsége azokhoz kötötte, akik képesek voltak távol tartani
az iszlámot. Legnagyobb félelme nem a jelenlegi hódítok városfoglalása volt, hanem hogy
a muzulmánok árja elpusztítja a mediterrán kereskedelmet, és vele együtt az ő kapcsolatát
is a tágabb káinita világgal.
Abelard-t azonban nem a herceg és sorsa vonzotta ide, hanem a különös vendég, a
ventrue templomos, Hugh de Clairvaux, akinek előző este a menekülttáborban szereplése
jó úton volt, hogy legendává váljon. Sir Hugh már ezen az estén is heves vitákat váltott ki
azzal, hogy nem volt hajlandó letelepedni az egyik kényelmes kerevetre, és inkább egy
egyszerű faszékhez ragaszkodott. Az őt kísérő öt lovag egyáltalán nem ült le. Abelard
egyfajta bajtársiasságot érzett felőlük, és észrevette, hogy kényelmetlenül érzik magukat a
túlzások orgiájában.
A megelégedés mosolyként ült ki az arcára, hogy a közelében állók is láthassák. A
rendje tagjai inkognitóban utaztak, és káinita szerzetes álcáját csak sietve állította össze.
Akár még kétségbeesett menekültnek is nézhetik, és kihajíthatják. Vagy büntetést róhatnak
ki rá, és bár Abelard biztos volt benne, hogy kibírná, az eredmény semmiképp nem lenne
szerencsés. Ezért szeretett volna minél kisebb figyelmet kelteni, mindegy, mit kell
végignéznie. A jelenetre összpontosított, és remélte, hogy a rá vetülő pillantások mind
tovább siklanak majd arra, amit néz.
A szolgák könnyed udvariassággal mozogtak, és ellátták a város összegyűlt káinitáinak
szükségleteit. Legszebb ruháikat viselték, és vezetőjüket utánozva lustán elnyúltak a
kereveteken és bársonyszékekben. Száraz megjegyzéseket súgtak egymásnak, mintha az
élet olyan színdarab lenne, amit már láttak egyszer.
Abelard tudta, hogy ez csak álca. A kopott páncélú, kicsorbult kardú templomos, aki
hegeit még jóval korábban, akkor szerezte, amikor ez még lehetséges volt, azonban még
nem mondta el jövetele célját. Amíg ez tisztázatlan volt, a valódi könnyedség nem volt
javasolt, és még inkább szükség volt a nyugodt felsőbbrendűség álarcára.
A herceg bágyadtan hátradőlt széles, párnázott kerevetén, mintha maga a világvége is
csak kisebb kellemetlenséget jelentene a számára. Ápolt kezében egy rubinokkal ékesített
kelyhet tartott, és szórakozottan lötyögtette sötétvörös tartalmát. Amikor hosszú fekete
hajának néhány szála a jobb szeme elé libbent, fejének gyors mozdulatával hátrarázta,
majd visszafordította pillantását a különös templomosra, aki szembe merészelt szállni az
udvarmesterével.
– Először azokhoz szólunk, akik titkon megvetik saját akaratukat, és tiszta szívvel
vágyják lovagként szolgálni a törvényes királyt. Nem így kezdődik a rendetek
szabályzata? – kérdezte Marcus Licinius.
Abelard lélegzete majdnem elakadt a gúnyos hang hallatán, és meglepte, amikor Sir
Hugh egyszerűen csak bólintott, és nem mutatta, hogy megsértődött volna.
– De Sir Hugh, miért olyan megvetendő a vágy? Hiszen a hajszolása alkotja a létezés
pillérét, legalábbis a miénket! – mondta a herceg mosolyogva.
– Isten a létezés pillére. Ő túl van a vágyakon, és ha meg akarjuk találni Őt, nekünk is
le kell mondanunk róluk – válaszolta a lovag. A tömegben páran felnevettek, mielőtt
ráébredtek volna, hogy komolyan beszél.
– Akar valamit Liciniustól, és igyekszik nem megsérteni, ugyanakkor kötelességének
érzi, hogy tartsa magát az igazához – állapította meg Abelard. – Ami pedig Liciniust illeti,
ő szükségét érzi, hogy megalázza a templomost.
Az ellentétes szándékok udvarias szócsatát ígértek. Abelard már hallott ilyet. Bár a
folyamat civilizáltnak látszik, a szóbeli szurkálások mindig az őrjöngés veszélyével jártak,
ha az egyik vagy másik fél megsértődve vagy sarokba szorítva átengedte magát a
Fenevadnak. Részben óvatos próbálkozás volt, hogy az ellenfelet az önuralom részleges
elvesztésére csábítsák. Sir Hugh és Licinius mindketten vezetők voltak, s jóval
tapasztaltabbak, mint sok más káinita, akik a stratégia érdekében eltemették sötét
ösztöneiket. Érdekes lesz megfigyelni, ki bírja tovább. Abelard a jóval idősebb Liciniusra
gondolt. Végtére is, az ő otthona és udvara volt, és Hugh nem csupán látogató, hiszen meg
is sértette a káinita rendet azzal, hogy saját területén szembe mert szállni egy herceg
akaratával.
– Nagyon lenyűgözőnek tartom – szólalt meg Licinius, kicsit fordítva a beszélgetés
irányán – , hogy ennyi ventrue szolgál egy katonai rendben, különösen, ha a
templomosokról van szó. Hiszen a római Anyaszentegyház a Sátán ivadékainak tart
bennünket! Ezért dicső természeteteket titkolni kell. Hogyan oldjátok meg a nappali
imádságokat? A rituálékat, imákat és kötelezettségeket, melyeket akkor kell végrehajtani,
amikor a nap fent lángol az égen? Nem is beszélve a csatákról. Nem kapjátok meg a
gyávák bélyegét a halandóktól, ha nem jelentek meg hajnalban a fegyvereitekkel, hogy
harcoljatok?
– Módosításokat vezettünk be, és az igazat megvallva többségünk kisebb beosztásban
szolgál: éjjeliőrök, felderítők és hírvivők – telelte Hugh.
Marcus Licinius felült, hogy feje közelebb kerüljön különös vendégéhez.
– Igen, de te nem, Sir Hugh. Te nem vagy őr, felderítő vagy hírnök. Templomos mester
vagy, saját rendházad ura.
– Igen, egy zászlóaljnyi hűséges lovag parancsnoka vagyok, akik, ha lehetőségeik
engedik, egy kicsi, de jámborsággal átitatott várban élnek Tripolisztól délnyugatra, egy
szigeten – válaszolta.
– Kérlek, áruld el az udvartartásomnak, hogyan sikerült ezt a kisebbfajta csodát
elérned?
Hugh kicsit fészkelődött, és összevonta szemöldökét.
– Ez hosszú történet.
A herceg a nagy keleti ablakon át kitekintett a holdra. Az magasan függött az égen, a
köd és a város hegymagasságú falat fölött a tiszta mennybolton.
– Még fiatal az éjszaka – mondta Licinius. – Van időnk egy hosszú történetre.
– Jól van. A tengerentúli nehézségek idején, melyek a hattini csatához és a szent város
Szaladin kezére kerüléséhez vezettek, én csupán felderítő voltam, minden becsvágy
nélkül. Adottságainknak köszönhetően embereim egy részével együtt sikeresen bejutottam
a muzulmán táborokba, és híreket vittünk a feletteseinknek. A csapatommal együtt éppen
küldetést teljesítettünk, amikor sor került a csatára, és csak akkor értünk vissza, amikor
társainkat már felkoncolták a szufi szent emberek. Éjszaka erőfeszítéseinknek
köszönhetően sikerült néhányukat kiszabadítanunk, és részben bosszút álltunk. Első
kérdésedet megválaszolva, a harcok eredményeképpen, más ventrue templomosok, köztük
atyám, Sir Geoffrey közbenjárására egy még nevet nem szerzett kis csapat parancsnoka
lettem, melyet bizonyos rendszerességgel kényes feladatok elvégzésére küldtek.
Státuszunk és a többi háztól való távolságunk lehetővé tette, hogy szabadon
munkálkodjunk az Úr szolgálatában.
Abelard elcsodálkozott, milyen ámult figyelmet váltottak ki Hugh szavai a tömegből,
melynek nem sok oka volt együttérezni vele. Nagyon erős a természetes vonzereje, szinte
már gyanúsan az. Licinius pedig nem tudja megalázni, mint szeretné. Most már
agresszívebb lesz.
– Ej-ej. Árnyékokban bujkálás, orgyilkosság, titkos küldetések. Inkább asszamita
gyilkosoknak tűntök, mint templomosoknak. Talán a rended tényleg túl sok időt töltött a
szaracénok között – mondta Licinius összeszűkült szemmel. Kísérete észbe kapva
nevetett.
– Tisztelem az olyan ellenfelet, amely pár száz év alatt legyengítette a bizánci
császárságot – jegyezte meg Hugh.
A herceg a templomosokat támadja, mire Hugh Bizáncra üt vissza. Latin tömegben ez
nem is lenne baj, de talán Hugh elfelejtette, hol van? Licinius megtalálta a gyenge pontját.
A herceg elmosolyodott.
– Tehát a tiszteleted kiterjed a rettenetes asszamitákra is, akik az árnyékokból
támadnak a népünkre, és gátlástalanul isznak a vérünkből?
– Nagyon is. Már kétszer ejtetted ki a szádon ezt a szót, és mindkét alkalommal
félelem volt a hangodban. Nagy örömömre szolgálna, ha a szaracénok is így beszélnének a
templomosokról.
– Félelem lett volna? Érdekes. Én másként éreztem. De áruld el nekem, hogyan
egyezteted össze a tiszteletedet a hiteddel?
– Nincs ellentmondás. Ők hitükben tévelyegnek. Csak azt remélem, hogy az igaz Isten
színe elé vihetem őket. Élve vagy holtan – mondta Hugh. A nemesek köréből szórványos
nevetés szállt fel.
Licinius hamar csendre intette őket.
– Inkább égjenek iszlám poklaikban, ahány csak van nekik – jelentette ki. –
Méltatlanok a tiszteletünkre.
– Nem bölcs dolog alábecsülni az ellenségeidet.
– Hogyan becsülheti alá az oroszlán az egeret?
– Úgy, hogy ellustul, és hagyja elszaporodni az egereket, mígnem legyőzik az
oroszlánt.
– Nem látok különbséget egy egér és száz másik között – jelentette ki Licinius.
Hugh vállat vont.
– Akkor ez talán részben megmagyarázza, miért a te szép városodban arattak
győzelmet először a gótok Róma felett.
Abelard megrökönyödött. A társaságra döbbent csend ereszkedett. Hugh lovagjai
kardjuk markolata felé nyúltak.
Mit képzel, hogyan hozhatja elő a város szégyenét, ami a nyugati birodalom
bukásának kiváltója volt? Licinius ennél kevesebbért is ölt már.
A herceg, bár láthatóan dühös volt, egy darabig mozdulatlan maradt, majd fogai közé
szívott egy kis alvadt vért, és mielőtt megszólalt volna, nyelt egyet:
– Megbocsátom neked ezt a sértést, Sir Hugh, mivel ilyen fiatal vagy.
– Micsoda? – gondolta Abelard, akit meglepett, hogy a válasz nem volt súlyosabb.
Aztán ráébredt arra, hogy mit lát. – Ostoba voltam, teljesen félreértettem a játszmát.
Licinius az, aki hátrányos helyzetben van. Ha most fellép egy latin ellen, amikor a
seregeik közelednek, az a trónjába kerülhet.
 – 1145-ben születtem, és 1179-ben részesültem az ölelésben – jelentette ki Hugh
egyszerűen, gondosan kikerülve, hogy megköszönje a hercegnek a megbocsátását.
– Igen, és bölcs lenne felismerned, hogy a hatalmad nagyobbrészt a véred erejéből és
az atyád hatalmából fakad, nem pedig a tapasztalatodból.
A templomos bólintott.
– Megkérdezhetem, milyen idős a herceg?
Licinius elmosolyodott.
– Mondjuk azt, hogy mindig is múló szeszélynek tartottam Konstantin fővárosát. Úgy
tűnik, igazam lett.
A társaság nevetése és tapsa ismét ingatag békét teremtett. Licinius hátrasimította a
haját, és igyekezett kedvesnek mutatkozni.
– Meg kell értened, hogy csak tréfálok, Hugh barátom, mi több, ez előjogom. Miután
hallottam, hogyan viselkedtél a táborban az udvarmesteremmel szemben, úgy tűnt,
tanulnod kell némi alázatot. De nem kívánlak valóban megsérteni vagy ártani neked.
Máris nagy szolgálatot tettél nekem, amiért elsimítottad földjeimen a zűrzavart. Azonban
kíváncsi vagyok rá, mi mást tartogatsz még a tarsolyodban. De előtte meg kell mondanom,
hogy rendkívül neheztelünk, amiért visszautasítottátok ételünket, asszonyainkat és
otthonunk kényelmét, noha ez is része lehet önmegtartóztatási fogadalmatoknak. Kérlek,
engedd meg, hogy kifejezzem számodra jóindulatomat azzal, hogy a kedvedben járok
valamivel. Egy jelkép csupán. Legalább igyál valamit!
Hugh feje mellett egy szolga biztos kezében, mintha csak a puszta levegőből tűnt
volna elő, egy meleg vérrel teli kehely jelent meg, hasonló a hercegéhez. A templomos
idegesen körülnézett, majd elfogadta az italt. Amint a meleg folyadék a nyelvéhez ért,
mohón nyelt egyet. Amint a vér kiütközött bőre alatt, részeg mosoly jelent meg az arcán,
és habozás nélkül kiitta a kehely tartalmát. Az egybegyűltek közül néhányból a sztoikus
látogató testi elégedettségének látványa kacagást váltott ki. Hugh emberei kisebb
ezüstpoharakat kaptak.
Abelard érezte, hogy a feszültség enged a teremben. Miután Sir Hugh megmutatta az
erejét, most megmutatja, hogy közülük való.
– Nem olyan szörnyű elfogadni egy szívességet – mondta a herceg továbbra is
mosolyogva. – Ágyat és szobát is adnék, de a fogadalmatok tiltja, hogy elfogadjátok,
nemdebár?
Hugh bólintott.
A herceg hangja veszített színpadiasságából, és sokkal bizalmasabb, de hasonlóképpen
gyakorlott csengést vett fel. Abelard-nak előrébb kellett lépnie, hogy hallja.
– Bár mélyen együtt érzek a tragédiájukkal, és minket mind megsebzett Mihály és
drága testvérvárosunk, Konstantinápoly elvesztése, mégis, mit tehetek? A menekültek
puszta létszáma a birtokom közelében felkelti a figyelmet, holott most a figyelemre semmi
szükségünk. Ami még rosszabb, igen szervezetlenek, bárhogy is nézzük. Az ember akár az
esőről is társaloghatna, márpedig én nem beszélek az időjárásról. Ugyanakkor bár te
bizonyos tekintetben zabolátlan vagy, legalább válaszolni tudsz. Korábbi
tiszteletlenségedet félretéve szeretném hallani a terveidet.
– Rendben – mondta halkan Hugh. – A legutóbbi keresztes hadjárat pokollá változott,
amikor eltért eredeti céljától. A híveknek most jó útra kell terelniük kardjaikat. Az
embereim velem tartanak, és remélem, a menekültek között is sokan hajlandóak lesznek
lazítani legalább egy elvesztett álomhoz fűződő kötelékeiken az Igaz Királyság érdekében!
Tudsz követni, Licinius?
– Azt mondod, hogy saját hadjáratba kezdesz? – kérdezte a herceg döbbenten. – A
templomos nagymester tud erről?
Ez a férfi őrült – gondolta Abelard fejét csóválva. – Nincs mit többet mondani róla.
– A templomosok valódi vezetője III. Ince, Róma pátriárkája. Már világossá tette,
hogy az a vágya, hogy újra elfoglalja a szent várost. Ez az egyetlen parancs, amire
szükségem van – mondta Hugh.
Licinius a különös, göndör hajú férfit fürkészte, s képtelen volt eldönteni, vajon
egyszerű őrült-e, aki üres ideálok nevetséges kergetésébe vetette magát, vagy valami
misztikus vadállat, amelyiknek nincs helye ezen a földön.
A lovag várakozott, és arcán szokatlan, nevetséges bizonytalanság tükröződött. Végül
Licinius megnyugtatóan a vállára tette a kezét, és így szólt:
– Hugh barátom, örömmel jelenthetem, hogy két célunk is egyezik, s mindkettő
kedves a szívemnek! Az egyik a többiek eltüntetése… jobban mondva elirányítása, a
másik pedig minden bajunk kútfejének, az átkozott muzulmánoknak a megtámadása! Ezen
célok elérésére minden segítséget megkapsz, amit csak adhatok.
A templomos a herceg válaszát hallva őszintén meglepettnek és hálásnak tűnt.
– Bármit, ami feltartóztatja a muzulmán áradatot – mosolygott lelkesen a lasombra. –
Bármit.
Hugh letérdelt, kezét a mellkasára szorította, és felnézett a hercegre.
– Köszönöm, nagyuram.
– Semmiség, jó Sir Hugh – válaszolta, és alig bírta visszatartani a kacagást.
Az egybegyűltek a sértéseket feledve, jóllakottan, a cirkuszt megkapván beszélgetni
kezdtek, miközben még több vér érkezett, kehelybe töltve és erekben lüktetve egyaránt.
Miután elég idő eltelt, Abelard kilépett az oszlopsor mögül, és Sir Hugh felé indult. A
lovagot kellemetlenül sarokba szorította egy tömzsi nemes asszony, akit arcfesték borított,
és gömbölyded alakját vidám narancssárga szaténruha fedte, melynek költsége
nyilvánvalóan túlszárnyalta mind a hasznát, mind a szépségét.
– Hogyan öl meg valaki egy asszamitát? – dorombolta a nő.
Abelard közelebb lépett a beszélgetőkhöz, remélve, hogy megtéveszti a lovag
ismerőseit keresőket. Ha minden úgy megy, ahogy kell, Sir Hugh nem fogja leleplezni.
Mielőtt még a nő ismét megszólalhatott volna, Abelard a lovag füle felé fordította arcát, és
belesuttogott:
– Tudok a lepelről – mondta. – Tudom, hogy a templomosoknál van.
Hugh megdermedt. Gondemar a terem túlsó végéből elindult az atyja felé, mintha a
köztük lévő kapcsolathoz nem lenne szükség szavakra vagy testi közelségre.
– Nem akarok ártani, jó Sir Hugh – nyugtatta meg Abelard. – Gyere velem sétálni a
városba, hogy zavartalanul beszélgethessünk. Én nem jelentek rád veszélyt, de ha kívánod,
hozd magaddal két emberedet!
A templomos feszülten jelzett Gondemarnak, aki felemelte jobb kezének két ujját, s
azonnal kijelölte, ki az a kettő, akinek vigyáznia kell Sir Hughra. A nyájával foglalkozó
herceg alig vette észre Hugh-t és Abelard-t, amint a bejárati csarnokhoz vezető kőboltozat
felé haladnak. A két kiválasztott lovag mögéjük zárkózott, és tiszteletteljes, de védelmező
távolságban maradtak.
A fegyverhordozó az éjszakai friss levegőre vezette Hugh-t, s végigmentek a több száz
éves római utcákon, melyeket rengeteg keresztény és pogány vallásos épületegyüttes, erős
kőhíd, régi bazár, karavánszeráj és palota szegélyezett. Köd gomolygott elő, és kellemesen
természetfeletti külsőt kölcsönzött a városnak.
Amint Hugh biztos volt benne, hogy egyedül vannak, még mindig mereven és harcra
készen megszólalt:
– Ki vagy? És mi közöd van a szent lepelhez?
– Sir Thaddeus Abelard vagyok a Keserű Hamvak rendjéből. Hallottál már róla?
A lovag szeme egy villanásnyira kitágult.
– Tudom, hogy szent ereklyéket gyűjtötök és őriztek. Ha bármi szándékotok van a
lepellel, akkor tudnotok kell, hogy többé már nincs a tulajdonomban, hanem a templomos
rendhez került…
Abelard kérően felemelte a kezét.
– És a rendem megelégedéssel hagyja a gondotokban. Végtére is a nemes
templomosokról vettünk példát.
– Akkor miért vagy itt? – kérdezte Hugh, aki még mindig nem engedett
gyanakvásából.
Halkan beszélt, hogy megnyugtassa a lovagot.
– Talán azt is tudod, amellett, hogy az ilyen ereklyék biztonságára vigyázunk,
hivatásunkhoz tartozik az is, hogy lelki támaszt nyújtsunk azoknak, akik Káin jelét viselik,
és vagy segítséget nyújtsunk külső és belső küzdelmükkel az ördög ellen, vagy ha már
létük elviselhetetlenné válik, segítsünk nekik megtalálni az erőt, ha szembe akar nézni a
nappal – mondta Abelard. – Azért vagyok itt, hogy tanácsot adjak.
– Á! – biccentett Hugh. – Köszönöm, fivérem, de más tanácsra hallgatok. – Elfordult,
hogy véget vessen a beszélgetésnek, de a másik utánaszólt:
– Milyen természetű tanácsra?
Csak annyi időre fordult vissza, hogy odavesse:
– Magán természetűre.
A szürke lovag először úgy gondolta, nem erősködik tovább, de amikor Sir Hugh
odébb lépett, a tartásában elveszettséget látott.
Örült vagy sem, a fogadalmam nem engedi, hogy így hagyjam elmenni – gondolta
Abelard. Gyorsan Sir Hugh-hoz lépett, és elállta az útját.
– Hallottam a terveidet, hogy új keresztes hadjáratot akarsz indítani. A vágy és valóság
közti út hosszú és nehéz. Hogyan kívánod megtenni az utat?
– Beszélj hozzám!
A lovag az arcvonásait tanulmányozta, s megpróbált dönteni.
– Valakinek tudnia kell róla. Valakinek meg kell értenie. Rendben, megpróbálom.
Útjuk keresztülvitt a Marica-folyón átívelő hosszú római hídon. Ott megálltak, és
Hugh pillantása a sodró vízre tévedt.
– Abelard, tudsz a lepelről?
– Igen. Tudom, hogy a rajta látható arc szolgált egész Bizáncban az Úr képmásának
alapjául. Megérintetted?
– Igen – válaszolta szomorúan. – Megégetett, és a seb még nem gyógyult be.
– Láthatom a sebet? – hangzott a kérdés.
Hugh meghökkent, de az őszinteséget látva Abelard szemében beleegyezett, és levette
a kesztyűjét. A mutató- és középső ujján két sima folt mutatta, hol égette meg az ereklye a
kezét. A lovag nem volt biztos benne, hogy a sebek örökre megmaradnak-e, vagy
trófeaként megőrizendő őket egyszerűen nem akarta, hogy meggyógyuljanak.
Abelard hirtelen térdre hullott, megragadta Hugh kezét, és a homlokához nyomta a
templomos ujjait. Sziszegés hallatszott, és a fegyverhordozó arca eltorzult. Behunyta a
szemét, megfeszült, de végül boldog arckifejezéssel elhúzódott. Hugh nem mozdult.
Talán nem is őrült – gondolta Abelard felemelkedve. Vagy talán az őrület nem mindig
jelenti a dolgok végét. Egykor Róma is merő téboly volt.
– Istennek még a fájdalma is áldás – mondta mosolyogva Abelard. Egy pillanatra
összekapcsolódott a tekintetük, ahogy hitükben osztoztak.
– Ezek szerint hiszel Istenben?
– Persze – válaszolta.
Hugh visszahúzta kesztyűjét, és különös kis mosolyt villantott fel.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy egészen különleges kapcsolatom van Istennel?
Legalább a lehetőségét elfogadod?
Abelard vállat vont.
– Sok mindent láttam már, amit nem értettem. Ettől még nem lesznek hamisak.
Amikor Isten akarja, meg fogom érteni őket.
Hugh elmosolyodott.
– Lehet, hogy jól is van így, ha te hallasz először dicső célomról. Krisztus szolgája
vagyok, akit Káin vére megáldott, hogy teljesíthessem az Úr akaratát, de soha nem
éreztem úgy az Isten érintését, vagy értettem meg úgy az akaratát, mint az Apostolok
templomában, amikor az Egek Királynője megjelent előttem, és mennyei célra jelölt ki.
– A Szűzanya? – döbbent meg Abelard, és azon kapta magát, hogy visszatér eredeti
elképzeléséhez a templomost illetően.
Hugh hangja távolivá vált, ahogy szegényes nyelvezete megpróbálta közvetíteni az
élményt, amelyhez fogható nem volt egész életében.
Olyan volt, mint a lángoló kő, és a hangja egyszerre volt szelíd, akár egy sas
szárnysuhogása, és erős, akár ezer folyó rohanása. Teljes dicsőségében jött el hozzám, és
minden benne volt: a menny, az égboltozat, minden állat és ember, köztük én is. Rajta
kívül, egyedül, csupán egy féreg voltam. Utána belém hatolt, ahogy a férfi a feleségébe, és
lénye elkeveredett az enyémmel.
– Ezek szerint te is isteni vagy? – kérdezte óvatosan Abelard. Talán el kellene
pusztítani.
A templomos megrázta a fejét.
– Az Mihály bűne volt, nem az enyém. Én csak az igazság hordozója vagyok, amit egy
nálam jóval hatalmasabb kéz helyezett el belém. Most már éjszakánként meglátogat, és
olyan édes erővel tölti meg álmaimat, hogy a világgal vetekszenek a figyelmemért.
Megérted ezt, Sir Abelard?
– Megértem a szenvedélyed, Sir Hugh. De bizonyára elfogadod, hogy a hihetetlen
állítások hihetetlen igazolást várnak – válaszolta.
Hugh bólintott, de szemmel láthatólag csalódott volt, amiért vallomása nem talált
azonnal tetszésre.
– Nem azt mondom, hogy nem hiszek neked, Sir Hugh – tette hozzá sietve Abelard, és
vigasztalásul a lovag vállára tette a kezét. – Milyen hatalmas teher ez egy embernek!
– Az volt – mondta a templomos.
Most már megnyílt előttem. Nem hagyhatom magára,
– Vannak olyan jósok, akikkel a rendem kapcsolatban áll. Az engedelmeddel beszélek
velük a látomásaidról. Amennyiben igazak, az tényleg nagyszerű hír volna, ha viszont
valami démon álnok megtévesztése…
– A látomások nem hamisak – szorította össze a fogát Hugh, és bár egy pillanattal
korábban még sebezhető volt, most feltámadt a dühe. Abelard ismét felemelte tenyerét.
– Akkor a jósok is megerősítik majd. Talán még a Keserű Hamvak rendje is
kötelességének érzi majd, hogy csatlakozzon a keresztes hadjáratodhoz. – Tudta, hogy
bármit mondjanak is a jósok, ez meglehetősen valószínűtlen, de szerette volna, ha Hugh
látja a segítség lehetőségét.
– A segítségük nagy előnyt jelentene – mondta Hugh.
– Akkor hadd segítsek – sürgette Abelard. Nézte a lovag arcát, s biztos volt benne,
hogy hamarosan megkapja a beleegyezését, de aztán tekintetét megragadta egy folyón
sodródó koszfolt, mintha valami felkavarta volna a víz alatt az iszapot. Abelard a
hullámokat fürkészve mintha mozgást látott volna. Amikor összevonta a szemöldökét, a
rövid csendet egy női hang éles rikoltása törte meg.
– Súf!
Bár Abelard nem beszélt arabul, Hugh igen, és azonnal kivonta kardját.
A közeli raktár tetején egy sikoltozó női alak mutatott a sötét folyóvízre. Mielőtt
Abelard megkérdezhette volna, mit mondott a nő, Hugh egyik embere előreugrott. Egy
számszeríj vesszője állt a vállába, és átütötte láncingét. Pillanatokon belül betegesen
verejtékezve a földre rogyott.
– Méreg – jegyezte meg a templomos.
Abelardnak feltűnt, hogy a vesszőt nem kísérte a levegő süvítése. Eszébe jutottak a
történetek az asszamitákról, akik tökéletes csendben csaptak le.
Hugh a folyót fürkészte a támadás forrása után. Körülbelül tíz ölre onnét, ahol álltak,
fekete tömeg bukkant a felszínre. Amint a lovag megpillantotta – mielőtt megállapíthatta
volna, hogy férfi-e vagy nő –, az alak megfordult, és ismét a víz alá bukott. Abelard
csodálattal adózott a társa bátorságának, ahogy anélkül, hogy levette volna a páncélját,
felhorkant, és a folyóba ugrott. A támadóból már alig látszott több kis fodrozódásnál a víz
felszínén, mely sebesen mozgott a folyás irányában, de Hugh habozás nélkül utána úszott,
és amennyire Abelard meg tudta állapítani, kezdte beérni.
A lábdobogás hangjára Abelard visszafordult az utca felé. Licinius tíz fegyverese
rohant elő, akik titkon követték őket. A fegyverhordozó az aggodalom és a kérdések
elkerülése végett letérdelt a földre rogyott templomos mellé.
A másik lovag már a segítségére sietett, és éppen a vesszőt húzta ki a vállából. A
nedves hegyet szemügyre véve megvizsgálta a vér és a fekete, olajos folyadék egyvelegét,
amely borította, majd megszagolta. Testvérlovagja vállsebére pillantott.
– Nyugodj meg, Appeles testvér – mondta a második templomos. – Úgy tűnik, a
szaracénok azt szeretnék, ha egy időre elaludnál. Azt hiszem, hamarosan visszatér az erőd.
– Az oldaláról függő kis erszényben tartott tinktúráért nyúlt, és valamennyi folyadékot a
sebbe öntött. Az elesett lovag felnyögött, amikor az orvosság bugyogni kezdett a vállán
tátongó lyukban. Miután a seb összeforrt, átadta magát az öntudatlanságnak.
– Az asszamiták sokféle vérmérget használnak a fegyvereiken – magyarázta a
templomos Abelardnak. – Már találkoztam ezzel a fajtával. Ez megcsapolja az erőt, de az
ilyen szívós emberek, mint Appeles megfelelő gondoskodás mellett felépülnek belőle.
Jól gondoskodnak egymásról – gondolta Abelard, és saját rendje jutott az eszébe.
Hugh feje száz yardra folyásirányban a felszínre bukkant. A zsákmánya elmenekült, de
most gondolatai is máshol jártak.
– Figyelmeztettek bennünket! Keressétek meg a nőt!
Hangját hallva minden szempár a tető felé fordult, ahol titokzatos női segítőjük mellett
egy másik sötét alak is feltűnt. Handzsárjával olyan mélyen, gyorsan és ügyesen vágott a
nő hasába, hogy annak sem ideje, sem ereje nem volt kiáltani. A jövevény lerúgta a
tetőről, majd elrohant. Licinius Őrei a támadó után eredtek, s maguk mögött hagyták a nőt.
Hugh kimászott az ébenfekete habokból, és a lezuhant nőhöz rohant. Abelard, aki
megnyugodott, hogy az elesett lovag jó kezekben van, követte. A nő bőre sötét volt, de
nem túlságosan. Bár bizánci szabású, olcsó, zöld paraszti tunikát viselt, kerek arcának
finom vonásai elárulták, hogy nem paraszti sorból származik. Nyilvánvalóan arab volt,
viselt fátylat. Szétszabdalt törzsén a különös mintázatú vágások szinte kibelezték. Egy
halandó ebbe már belehalt volna, de a nő káinita volt, amit teste rángó gyógyulási
kísérletei is bizonyítottak. Külső hatás nélkül nem hal meg, de hamarosan beáll a
mélyálom halálközeli állapota.
– Banu Hakim – jelentette ki Hugh az arab kifejezést használva. – Ezt a
vágásmintázatot csak ők használják. – Majd tartva attól, hogy Abelard nem értette,
hozzátette: – Asszamiták.
Abelard bólintott.
– Egyre nő a hírneved.
– Az asszamitáknak nincs szükségük új okokra, hogy a templomosokra támadjanak.
Az én vagy az embereim feje nagy trófeának számítana. Sajnálom, amiért ilyen
kellemetlenséget hoztam magammal Adrianapoliszba. – Hugh körülnézett, először az
emberére, majd Licinius Őreire. – Az emberem arcán látszó aggodalomból úgy látom,
hogy hozzám hasonlóan ő is a legjobbnak ítéli, ha most visszavonulunk.
Hugh felemelte a sebesült nőt.
– Talán többet is megtudunk, vagy legalább köszönetet mondhatunk neki.
– És amiről beszéltünk? – kérdezte Abelard.
A lovag biccentett.
– Beszélj a látnokaitokkal! Szeretném hallani, mire derítenek fényt.
Abelard elmosolyodott. Még van számára remény.
Már elindult volna, de amikor Hugh felemelte a nőt, egy babát pillantott meg, a még
nem teljesen elfeledett gyermekkor ereklyéjét, amint kihullik a lány tunikájának redői
közül. Elnagyolt játék volt, ügyetlenül varrt, magokkal tömött. A durva ruhát egy másik,
sötétebb anyagdarab alkotta. A baba arca majdnem teljesen fekete festékből állt,
leszámítva a két kis ébenfekete követ, amik a szemeket alkották. Hugh fejével a játék felé
intett, Abelard pedig felvette a földről, és a lovag szabad kezébe adta.
Abelard nézte, hogy Hugh elmegy, karjában a lánnyal, mögötte a másik templomossal,
aki még mindig eszméletlen társát cipelte.
– Imádkozom érted, Sir Hugh de Clairvaux – kiáltotta utánuk Abelard.
– Én is érted – szólt vissza Hugh.

A város falain kívül, a menekülttábortól távol, egy nyárfaligetben a szürke lovag
pontosan ott találta a ruháját és páncélját, ahol hagyta. Ledobta magáról a szerzetesi
csuhát, amit álcaként felvett, és vágyakozva gondolt vértje ismerős biztonságára. Sir Hugh
azonban nyugtalanította. Az erős és elkötelezett templomos egy napon a Keserű Hamvak
rendjének jelöltje is lehet, miután ezeket a hamis látomásokat próbának vetik alá. De még
mindig fennállt annak a lehetősége, hogy a Szentanya egy káinita előtt és rajta keresztül
jelent meg, s ebben az esetben Sir Hugh már most isteni tervet követ.
Mekkora csoda volna!
Abelard képtelen volt eldönteni, vajon Sir Hugh látomásai valódiak-e, és már alig
várta, hogy hallja, mit mondanak látnoki képességekkel bíró öregjei. Remélte, hogy nem
fog ostobának tűnni társai szemében.
Meztelenül állt, s a váratlanul rátörő üresség eszébe juttatta a látott rubinvörös lakoma
éhségét, és azt, hogy mikor evett utoljára. Többnapi járóföldre volt a saját táborától és az
ott várakozó készséges emberektől. A városban vagy a menekültek között táplálkozni
értelmetlen és felelőtlen volna, ezért úgy döntött, hogy azt teszi, amit számtalanszor
megtett már korábban, és imádsággal szorítja vissza az éhséget.
Abelard térde páncél nélkül a puha, avarral borított földbe nyomódott, összekulcsolta
kezét, és látása elhomályosult, ahogy lelke mélyére fordult.
– Szent Szűz, imádkozom hozzád, nézz le alázatos szolgádra a szükség órájában, és
adj erőt leküzdenem ezeket a nyugtalan ösztönöket…
Szent Szűz? Máskor Jézushoz fohászkodom erőért. Ez a templomos Hugh jobban
hatott rám, mint sejtettem.
Lerázta magáról a gondolatot, és vissza akart térni meditációjához, amikor mintegy
válaszul egy kísérteties alak jelent meg a fák merev, fehér sorai között. Először nyárfának
hitte, de aztán megmozdult, és fehérsége ellenére is látszott, hogy egy nő vonásait viseli. A
Grál-lovagoknak, azoknak a rendjébe tartozó áldott férfiaknak volt ilyen angyali arca, akik
ihattak a szent kehelyből. Lehetséges volna?
– Ki vagy, fantom? – kérdezte Abelard.
– Mária – sziszegte.
– Nem ő vagy – jött rá azonnal. A kardja után nyúlt, de a nő repülve, fejjel előre már
rávetette magát, és átszelte a távolságot köztük, míg fejük már csak pár hüvelyknyire volt
egymástól.
A nő állkapcsai közül különös testnedvek felhője áradt ki, s férkőzött be a szürke lovag
szájába, torkába és tüdejébe. Amikor a férfi erőtlenül köhögve próbált megszabadulni a
ködtől, megpillantotta a lényt, aki rátámadt, s most nevetve hátralépett.
Az éhség, amit az imádságainak vissza kellett volna tartania, most kéretlenül előtört.
Acsarogva vetette előre magát. Csak akkor vette észre, mennyire legyengült, amikor a lába
kibicsaklott alóla, és azon kapta magát, hogy a moha borította avarra bámul. Fejét
felemelve megpillantotta a nőt, aki még mindig mosolyogva ingatta a fejét.
– Nem – mintha mozdulatával választ adna a férfi minden kérdésére.
Az erő kiszállt a tagjaiból. Az Úrba vetett hite úgy menekült, akár tolvaj az
éjszakában. Még tomboló éhsége is, amit egyszer a Sátánhoz hasonlított, távolivá és
jelentéktelenné változott.
Amikor erőtlenül, reménytelenül ismét lehajtotta a fejét, hallotta a levelek zörgését,
ahogy amaz lassan előre lép, hogy birtokba vegye. Csukott szemmel érezte, hogy a
hegyes, íny nélküli fogai megtalálják a nyakát, de addigra már nem érdekelte. Sir
Hughnak, a Keserű Hamvak rendjének és a világnak nélküle kell boldogulnia. Egyedül azt
sajnálta, hogy sosem volt annyi ereje, hogy végső halála előtt szembenézzen a nappal.
 Hetedik fejezet



Egy erős, gyengédséghez nem szokott kéz ragadta meg a nő vállát, és megrázta.
– Magadhoz tértél? – kérdezte egy nyugodt, mézédes hang latinul.
Válaszul arabul mormogott valamit. Még ő maga sem tudta, mit.
– Hallasz engem? Ébren vagy? – kérdezte a hang ismét a nő nyelvén, bár kissé
nehézkesen.
A lány hősiesen kinyitotta a szemét. Egy izmos, sötét hajú, szögletes állú és erős karú
férfit pillantott meg maga fölött, aki láncinget és a templomosok köpenyét viselte. A nő
felismerte.
– Beszélsz arabul? – kérdezte, s ekkor rádöbbent, mennyire kiszáradt a torka.
Köhögött. A köhögés révén ismét tudatába került a teste. A hasában éles fájdalom
lüktetett, ahol még nem gyógyultak be a hosszabb, mélyebb handzsárvágások. Sir Hugh
előrehajolt, és fél kezével megemelve a nő fejét, egy fakupát tartott a szájához. A lány
kiitta a pár kortyot, ami benne volt, aztán összeráncolta a szemöldökét, amiért csak ennyit
kapott.
– Bocsásd meg nekünk, amiért nem bízunk még eléggé benned ahhoz, hogy több
vérrel lássunk el, mint amennyi a tested meggyógyításához szükséges – jegyezte meg
Hugh közömbösen.
A nő megértően bólintott. Amikor a sátor többi része is kiélesedett előtte, egy másik
alakot is megpillantott a bejáratnál. A férfi valamivel alacsonyabb és komorabb volt
társánál, és amikor dühösen a lány felé fordult, az ösztönösen összébb húzta magát, mert
őt is felismerte.
– Templomosként saját és társaink élete árán számos dolgot megtanultunk az
ellenségeinkről. Az arab nyelv csupán egy ezek közül. Az asszamiták bámulatos álcázási
képességeinek ismerete egy másik – jelentette ki szigorúan Sir Gondemar.
Ostobának látszik, de nem az. Ne feledd! – gondolta a nő.
Hugh akkurátusan egy felfordított láda közepére tette a kelyhet, majd visszaült egy kis
faszékre, és összekulcsolta a kezét. Türelmesen várt, amíg a nő felméri környezetét. A
lány meztelen volt, és egy durva olajbarna szövettel letakart, puha avarhalmon feküdt,
szemérmét pedig egy hasonlóan ügyetlen szövésű pokróc őrizte. Egy viszonylag nagy, de
spártaian berendezett sátorban tartózkodtak. Oldalt néhány kisebb láda volt összetolva,
hogy asztal gyanánt szolgáljanak. Az egyiken egy kupac durva szövésű, véres ruha hevert,
amiben felismerte gyűrött paraszti tunikáját. A fejéhez közel, egy másik ládán olajlámpás
állt. Az egyik falon egy egyszerű fakereszt lógott – de ez volt minden.
– Egy templomos táborban vagy – mondta Hugh.
 – De te káinita vagy – jegyezte meg a nő valamivel erőteljesebb hangon. Amikor
megpróbálta felemelni a fejét, nyögés hagyta el az ajkát.
– Az Úr szolgái vagyunk, és hozzád hasonlóan mi is az Ő jelét viseljük – válaszolta,
mintha ez elégséges magyarázat volna.
– És te? – kérdezte Gondemar hirtelen. – Muzulmán vagy?
A nő határozottan megrázta a fejét.
– Keresztény.
– Milyen vérből?
Minél hamarabb mondd el neki a történetet – tanácsolta magának a lány vagy
elfogadja, vagy most teszi fel a kérdéseit.
– Brujah. 1102-ben részesültem az ölelésben, és sokáig Galilea mellett éltem.
– Vagyis a Tengerentúl közelében voltál az első keresztes hadjárat idején? Ezek szerint
iszlám hitről tértél át? – kérdezte Gondemar.
A lány bólintott.
– Mikor hagytad el Allahot?
A nő a kérdés hallatán felvonta szemöldökét. Hugh felemelte a kezét.
– Senki nem akarja elhagyni Istent, Gondemar. Az Úr változatos világot teremtett,
jobb pillanatainkban még mi is elismerjük, hogy Istennek számos neve és alakja van. – A
megfelelő kérdés tehát a következő: mikor találtál rá Krisztusra?
– Mikor találtál rá Krisztusra? – ismételte Gondemar.
– 1105 őszén – jelentette ki a nő, mintha az esemény túl fontos lenne, semhogy
szavakkal lekicsinyelhetné.
Bár Hugh nem mosolygott vagy árulta el érzelmeit, őszintének tűnt:
– Mindig nagy áldás újabb nővért tudni Krisztus szolgálatában. Mi a neved?
– Amala.
– Amala – Hugh lassan ízlelgette a hangzását. – Köszönöm, amit értünk tettél. Miért
segítettél, Amala?
– Márciusban hagytam el Konstantinápolyt, még az ostrom előtt. Bár az akcentusomat
és külsőmet a görögök elfogadták, a latinok nem bíztak meg bennem, és féltettem a
biztonságomat. Adrianapoliszban éltem, a herceg tudtán kívül, és szabadon mozogtam a
város és a menekülttábor között, ahol azt a családot megmentetted. Megpróbáltam
kihallgatni, miről beszélsz azzal a szerzetessel, amikor megláttam a támadót – mondta.
Erejét összeszedve felkönyökölt, hogy a lovag acélkék szemébe nézhessen. – Sok év óta te
vagy az első, aki Krisztus nevében parancsol. Örülök, hogy nem öltek meg.
– Hallgatóztál? – förmedt rá Gondemar. – Mit akartál megtudni?
 A nő zavartan lesütötte a szemét. Hugh az álla alá nyúlt, és gyengéden felemelte a
fejét.
– Válaszolj! – parancsolt rá halkan.
– Olyan lények vagyunk, akiket ritkán mozgatnak esztétikai vagy vallási indítékok.
Sok káinita csak beszédében szolgálja az Urat, miközben legelemibb vágyaink rabjai. Te
nem tartozol közéjük. Tudni akartam, milyen vagy.
Gondemar atyja meleg szeretetét látva a hízelgő szavakra kis, aggodalmas mosolyra
húzta a száját.
– Újabb elveszett lélek esik vonzerőd áldozatává.
Hugh óvatosan lenyomta a nő mellkasát, visszafektette, és gyengéden keresztberakta
karját a keblein.
– Egyelőre hiszek neked – mondta szinte suttogva. – De rengeteg tennivalóm van még,
és rengeteg kérdésem. Ha kipihented magad, még beszélünk.
Ezek szerint van még időm – gondolta Amala.
A lovag felkelt. Amikor a sátor bejárata felé indult, Gondemar megállította, és a lány
felé biccentett.
– Vendég vagy fogoly?
Hugh halványan elmosolyodott.
– Vendég. Olyan vendég, akire gondosan ügyelni kell.
Azzal eltűnt a sátorponyva mögött. Gondemar sóhajtott. Visszament a nőhöz,
lerántotta a takarót, és mogorván megvizsgálta a sérüléseit. A sebek gyógyulásnak
indultak, de mivel Amala nem evett rendesen, csak lassan hegedtek. Gondemar
akaratlanul is abbahagyta egy pillanatra orvosi vizsgálatát, amikor az egyik sérülés
sarkában friss vércseppet pillantott meg csillogni. Öntudatlanul kinyitotta a száját, s
kivillantotta nedves fogait. Két ajka között vöröses nyálcsöpp látszott.
– A templomosok tiszták, igaz? Ti nem diablerizáltok – szólalt meg a lány arra a
szokásra utalva, melynek során egy vámpír addig iszik egy másik káinita véréből, míg az
meg nem hal.
Gondemar dühösen, és önuralma pillanatnyi elvesztése feletti szégyenében felkapta a
fejét.
– Bármilyen állati vágynak engedni, az ördög dicsőségét szolgálja, és elvonja a
figyelmet Urunk szolgálatától.
Vicsorogva hátat fordított a nőnek. Felvett egy üveget, egy keveset a fatálkába öntött a
vörös, nyúlós folyadékból, és mogorván Amala felé nyújtotta. A lány orrlyuka kitágult,
amikor megérezte a vér szagát, és habozás nélkül elfogadta az ételt. Gondemart szemmel
láthatólag megnyugtatta, hogy Amala ilyen mohón iszik. A nő gyanította, hogy a férfi arra
számított, hogy az asszamiták és az egyéb kétszínű ügynökök ennél több önuralommal
rendelkeznek. Amikor a vitae keresztüláramlott az erein, beleborzongott az ismerős
gyönyörbe, mely segített leküzdeni a fájdalmat. Kiitta a tálkát, majd ajkát végignyalva
kiélvezte a szerény étkezés utolsó cseppjeit is.
Gondemar megszólalt, és váratlan gyengédségével meglepte a lányt:
– Mi nem vagyunk olyan türelmetlenek más népekkel szemben, mint sok hazánkfia.
Lehetsz az, akinek mondod magad, és ez esetben bocsánatodat kérem; de óvatosnak kell
lennünk. Egyszer már megkísérelték megölni az atyámat. Szeretném, ha nem lenne több
ilyen alkalom.
Amalába új gondolat hasított: Szihr és Fadzsr vajon elmenekültek?
– Sikerült elfogni a támadókat?
– Nem. Licinius herceg őrei elárasztották az utcákat. Szinte a megszállottjává vált a
keresésnek. Gondolom, szüksége van valamire, ami elvonja a figyelmet a közelgő latin
seregekről. Még arra is megesküdött, hogy az egyiket elfogja, és kivallatja – mondta, majd
kis mosollyal hozzátette: – Ha még lélegeznék, akkor nem tartanám vissza a lélegzetemet
a nagy várakozásban.
A férfi lecsavarta a lámpást, és a bejárat felé indult. Amikor körvonalait már a sátor
lapjai keretezték, Amala utána szólt:
– Sir Gondemar?
– Igen?
– Volt egy kis… – kezdte a lány, de aztán a hangja elcsuklott, mintha túlságosan
szégyellné magát vagy félne befejezni a gondolatot, ami egy pillanattal korábban még
olyan fontos volt.
Gondemar mulatva összevonta a szemöldökét.
– A játékra gondolsz, ami Sir Hugh veled együtt elhozott?
A nő szeme felcsillant. Gondemar még mindig mulatva az egyik ládához lépett,
kóchajánál fogva kihúzta a rongyos játékot, és Amalának adta. Amikor a lány a
mellkasához szorította a babát, a lovag látta, ahogy minden feszültség távozik belőle.
Amala behunyt szemmel kérdezte:
– Ha vendég vagyok, ahogy Sir Hugh mondta, akkor is ebben a sátorban kell
maradnom?
Gondemar szokásos savanyú kedve ellenére a lány vérre adott válaszát és a babát
látva, majd most ezt az új kérdést hallva felnevetett, és álmos szeme csillogni kezdett.
– Szabadon járhatsz-kelhetsz, ameddig tudsz. A tőlünk kapott kevés vér alapján
legalább egy éjszakába telik, míg annyira meggyógyulsz, hogy magadon kívül másban is
kárt tehess.
Azzal magára hagyta a nőt.
Amint Amala egyedül volt, ujjai hamar megkeresték a baba hasában elrejtett kis fiolát.
Sűrű, ezüstszínű elixírrel volt megtöltve, amit Szihrtől kapott. A boszorkánymester csak
vonakodva vált meg a folyadéktól, mely bonyolult alkímiai folyamat eredményeként
született, de végül kötelességtudata kerekedett felül.
Amala kihúzta a dugót, s áporodott bűz csapta meg az orrát. Mielőtt a szag az egész
sátrat megülte volna, gyorsan eltüntette az elixírt, s egyetlen sietős kortyban lehajtotta,
ahogy a varázsló tanácsolta. Iszonyatos íze volt, s ahogy a gyomrába csordogált,
megégette a torkát.
Először azt hitte, semmi hatása nincsen. Már az is hihetetlen fájdalommal járó
görcsöket okozott neki, ha egyszerűen ökölbe szorította, majd kinyújtotta ujjait. Egy óra
múlva azonban kitartó munkával sikerült felülnie. Először megszédült, és attól félt, hogy
belsőségei a gyógyital dacára kiömlenek a pokrócra és a levelekre, akár a babának formát
adó száraz zabszemek. Amikor félelmeivel ellentétben nem esett össze, inkább a felállásra
összpontosított. Testét kifacsarva a földre szorította a talpát.
A csupasz talaj hidegnek érződött, de tovább lökte magát, és magával húzta a takarót
is. Felkelve megbotlott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Ezután a mozgás és a
felöltözés már viszonylag könnyen ment, mivel végtagjai egyre hajlékonyabbak lettek. A
zöld tunika, mely új korában sem volt puha, most megmerevedett a beleszáradt vértől, de
legalább valamicske meleget adott, és védelmet nyújtott a szemérmetlen pillantások ellen,
ha netán meglátnák.
Szihr ügyesen kikeverte az elixírt, mert Amala odáig jutott, hogy felemelje a sátor
hátsó ponyváját, bár a lehajlás nem ment fájdalommentesen, se nem egyszerűen és
hajlékonyan. A táborban élő katonák elkerülése végett Hakim gyermeke számára nem
jelentett problémát az, hogy láthatatlanul járjon, mivel még legyengülve is képes volt
árnyékokat szőni maga köré, akár a legóvatosabb természetes ragadozók. Bár akkor sem
kerülne azonnal veszélybe, ha valami csoda folytán mégis észrevennék, kínos volna, ha
ennyivel a Gondemar által megjósolt felépülés előtt sétáláson kapnák.
A sátrak hátsó sora mellett elosonva egy nyitott részhez ért, mely rálátást
engedélyezett a területre. A menekültek viskóinak szennyével és nélkülözésével
ellentétben, a templomos tábor pedáns volt. A hepehupás domboktól és erdőtől körülvett
területet síksága és fátlansága miatt választották ki. Több tiszta, négyszögletes, piramis
alakú sátor állt rajta, egyforma távolságban egymástól, egyenes sorokban. A fényt,
meleget és főzési lehetőséget biztosító tűzrakások szintén egyenlően voltak elosztva. Az
egyik sátor előtt azok az embergyerekek játszottak, akiket Sir Hugh a menekültektől
mentett meg, miközben az anyjuk vidáman vacsorát főzött. Amalának úgy tűnt, hamar
hozzászoktak új életükhöz, és alighanem nagyobb biztonságban érzik magukat a káiniták,
mint Konstantinápoly halandó hódítói között.
A közelben egy szálfákból rakott karám állt a lovagok gondosan ellátott lovai részére.
Az egyik sátor előtt álló fegyverkovács fújtató elárulta, hogy ez nem csupán ideiglenes
pihenőhely volt – a templomosok egy jó darabig maradni szándékoztak. Amikor Amala a
sátor mögé lopózott, csikorduló fémet hallott, mely azt jelezte, hogy valaki még most is
fegyverek javításával és tisztogatásával van elfoglalva.
 Elővigyázatosság, vagy Sir Hugh csatába készül? – tűnődött a nő. A kétségbeesett
görögök nem voltak híján a latin betolakodók elleni gyűlöletnek, Amala fortélya pedig egy
asszamita támadás gyanúját ültette el. Ha azonban a templomosokat egy esetleges
rajtaütés nyugtalanította, ennek semmi jelét nem adták. Az őrség nyugodt volt.
Amala még mindig sajgó tagokkal végiglopózott a sátrak mögött, míg el nem jutott a
legnagyobbig. Ugyanolyan ponyvasátor volt, mint a többi, négyzet alakú, piramisforma
tetejének peremén fodrokkal. Központi elhelyezkedése, nagyobb mérete és az előtte
őrködő két gyalogos katona jelenléte meggyőzte Amalát arról, hogy megtalálta a célját,
vagyis a parancsnok, Sir Hugh sátrát. A többitől eltérően ezen több, hosszú szakadás
foltozatlanul maradt.
– A csaták emléke – vélte a nő.
Az egyik, mintha csak Allah ajándéka volna, viszonylag szabad belátást engedélyezett
a belső térbe, amit Amala hamar ki is használt. Sir Hugh egy durva széken ült odabent, és
rendje köpenyén kívül nem viselt sem páncélt, sem ruhát. Mélyen elmerült gondolataiban,
s mindkét mutatóujját orrnyergének támasztotta. Időnként megszólalt. Amikor beszélt, egy
idősebb férfi, aki tinta és toll társaságában ült az asztalnál, sietve leírt valamit egy
pergamenre.
Bár Amala közei volt, csak pár szót csípett el: “Konstantinápoly rút kifosztása” és
“gondos kezeidbe”. Más mondatok sokkal inkább felkeltették az aggodalmát, mint például
“hogy Káin valamennyi gyermekét hazakísérjem” és “hogy kettétörjem az iszlám
elefántfejű szörnyének gerincét”, de a szél és a tábor többi nesze miatt nem tudta tisztán
kivenni a mondatokat.
Miközben hallgatózott, tarkóján felborzolódtak a pihék. A szeme sarkából egy
pillanatra észrevett egy alakot, aki nem a táborban, hanem a környező erdőkben bujkált.
Zömök férfi vagy szörnyeteg volt, köpenyben, ezért Amala gyorsan arra fordította a fejét,
hogy jobban lásson. Az egyik pillanatban az idegen ott állt és nézett, a másikban azonban
már nyoma veszett, mintha csak a holdfény játéka lett volna. A lány hosszú ideig
mozdulatlan maradt, csak a szeme mozgott, ahogy pillantása sötét foltról sötét foltra
ugrált, de ezúttal semmi szokatlant nem látott. Lehetséges volt, hogy más káinita is
ugyanúgy bujkál a táborban, mint ő, mert nem csak Hakim gyermekei voltak képesek
láthatatlanul mozogni, bár a Hugh-hoz hasonló ventrue-k szerencsére nem tartoztak
közéjük. Amala ennek ellenére nem hitte, hogy a rejtélyes leskelődő észrevette volna, és
most nem volt lehetősége sem utána eredni. Nem tehetett mást, mint hogy folytatja, amit
elkezdett, és óvatos marad.
A sátorból kiszűrődő hangok visszaterelték a figyelmét. A lovag néhány utasítást
mormolt az írnoknak. A férfi felállt, hátrébb lépett, és az újonnan írt lapokat magához
szorítva, maga is néhány parancsot adott ki. Ezután nagy jövés-menés kezdődött. Amala
Hugh sátrának oldala mentén kilesve figyelte, ahogy egy szekér álpadlója alá, ládákba
csomagolt műtárgyakat rakodnak. A közelben négy lovag szerény, paraszti öltözék alá
rejtette páncélját, s felkészült, hogy az értékes rakományt a legközelebbi kikötőbe küldje.
Bár a teher minden bizonnyal sokat ért, Amala gondolatai továbbra is Hugh-ra
összpontosultak. Meglepte, hogy a templomos nem maga felügyeli az előkészületeket.
Gyorsan benézett a sátor szakadásán, és megdöbbent.
Hakim nevére, mi baja van?
Az izmos lovag annyira remegett, hogy alig bírt felállni. Minduntalan a halántékát
dörzsölgette, és fel-alá járkált a sátrában. Pár perc egyre izgatottabb séta után szokatlan
kínok közt rogyott le saját szegényes levél- és pokrócágyára.
Pár pillanat múlva lábának és mellkasának öltözéke redői közül kilátszó, csupasz
felületén véres verejték ütközött ki. A lovag szorosan behunyt szemmel ide-oda gördült,
mintha még az olajlámpa fakó fénye is tőrként bántaná a szemét. Száját összepréselte, és
csikorgatta a fogát. Aztán teste rángatózása váratlanul megszűnt, és a szája kinyílt,
elsuttogott szavak árját bocsátva útjára, melyeket mintha kívülről ültetnének belé, s nem
maga ejtette volna ki őket.
Amala, aki nem hallott semmit, de halálosan kíváncsi volt, egy kis kavicsot dobott a
sátor túlsó falára. A kövecske a vásznon puffant, majd az egyik ládára esett, elég
hangosan, hogy jól hallható legyen. Hugh sehogyan nem válaszolt a hangra. A nő
megnyugodott, hogy a lovag nincs eszméletén, felemelte a ponyvát, és belépett. Közben
felkapott egy nehéz követ a földről. Ha a férfi felébred, és meglátja, gyorsan péppé tudja
zúzni a koponyáját.
Amikor közelebb ért, már ki tudott venni néhány latin szót:
– Megteremtettük hajdan az embert, és tudjuk, hogy milyen gonosz gondolatokat
sugall néki a lelke. Mi közelebb vagyunk hozzá, mint a nyaki ütőere.
Bár Amala beszélt latinul, az nem vált annyira vére részévé, hogy azonnal felismerje a
szöveg forrását. Összeráncolta homlokát, hogy felidézze a megfogalmazást. Biztos volt
benne, hogy a mondatok valami keresztény vagy templomos szöveg részei voltak, de
mégis különös módon ismerősnek tűntek.
Hugh ismét megszólalt, ezúttal hadarva:
– Hűtsd le a lázadat vízzel, mert az a pokol tüzéből származik. – Aztán: – Ő az első és
a végső, a külső és a belső.
Amala az alfát és omegát felidézve arra a következtetésre jutott, hogy a férfi azoknak
az apokaliptikus szövegeknek az emlékfoszlányait motyogja el, amik előtt a keresztények
olyan előszeretettel hajtanak fejet.
Szihrnek igaza volt. Valószínű, hogy ebben az őrületben senkire nem hallgat. Öljem
meg most? Talán sosem lesz rá jobb lehetőségem. Míg a többiek odakint a szekeret
rakodják, ha gyors vagyok, mind mérföldekre lehetünk, mire valaki észreveszi, hogy
halott.
Megnyugodott döntése felől, és a férfi csupasz feje fölé emelte a nehéz követ, készen
arra, hogy izmainak minden gyorsaságával és erejével lesújtson.
Ekkor azonban Hugh felmordult, nyögött egyet, és ezúttal folyékony arab nyelven
szólalt meg:
 – Harcolj Allah ügyéért mindazok ellen, akik ellened fordulnak, de ne légy
igazságtalan, s ne támadj elsőként!
Az ismerős parancsolat visszafogta a nő kezét. Ez nem az Újszövetség volt vagy a két
régebbi könyv egy részlete. Hanem a Korán! Amala szeme kerekre tágult, és a férfi
korábbi szavait sorra véve rádöbbent, hogy bár latinul hangzottak el, azok is az Allah által
áldott Mohamed üzenetei közé tartoznak.
– Ha állhatatosak és istenfélők vagytok, jöjjenek ők akár nyomban ellenetek, a ti
Uratok akkor is megsegít benneteket ötezer angyallal, akik elsöprő rohammal zúdulnak az
ellenségre! – mormolta Hugh. Arcán egyetlen kárminpiros verejtékcsöpp gurult le a
szájába, és köhögésre késztette.
Miért idézné egy keresztény templomos a szent szövegeket?
– Aki jócselekedettel jön majd elő, annak még nagyobb lesz a jutalma. Aki pedig
valami gonosztettel jön – akik rossztetteket cselekedtek – , azokat az a fizetség illeti meg,
amit cselekedtek.
Egy ideig figyelte, ahogy Hugh izzadó teste védtelenül, kínok között vonaglik előtte, s
tovább idézi a Koránt:
– …És a Feltámadás Napja és az angyalok és a Korán és a hírnökök…
Véletlen? Előjel? A lovag hangja távoli volt, mintha nem is az övé lenne, s csak
beköltözött volna a testébe, míg nem figyelt. Ha valóban megszállták, akkor ki vagy mi
volt az? Amikor egy kósza gondolat felötlött benne, borzongás futott végig a gerincén.
Lehetséges, hogy Allah szól rajta keresztül?
A gondolat úgy ásta be magát a tudatába, akár egy földet túró állat, de aztán bűnös
ostobaságként elhessegette.
Bárki keze is volt az önkívület mögött, Sir Hugh hangja egyre halkult, majd teljesen
elhallgatott. A láz olyan hamar, mint ahogy jött, véget is ért, és a férfi homlokáról
elpárologtak a vörös verejtékcseppek. Hamarosan felébred különös álmából, és Amala
esélye elvész. A nő mégis dermedten állt.
Mit jelenthet ez?
Talán csak annyit, hogy elolvasta a Koránt, mert jobban meg akarta ismerni az
ellenséget. Vagy lázában eszébe jutottak egy megkínzott muzulmán imái. Vagy…
Visszatért első, csacska gondolata, de megint elvetette. Minden megfontolás és sokat
tapasztalt elméjének érvelése ellenére mégis leengedte a követ, és kibújt a sátorból.
Kint hűvös szél fújt a sátrak közti téren, és megcibálta néhány ponyva szárnyát. A hűs
levegő azonnal kijózanította Amalát, és kénytelen volt fontolóra venni, hogy talán az ő
elméjét gyengítette vagy torzította el valami. Talán a gyógyital hatott rá, amelyik gyorsan
beforrasztotta sebeit, vagy talán Sir Hugh-ban volt valami, ami mély szimpátiát ébresztett
bárkiben, aki a közelébe került. A nő most már úgy vélte, nincs semmi meglepő abban,
hogy ismeri a Koránt. Végtére is templomos volt, aki sok időt töltött Amala népe körében.
Mégis különös, hogy éppen azt a szúrát idézte, amikor már éppen lesújtott volna rá. Lehet,
hogy ha nem is teljesen, de részben ébren volt?
Vagy Isten figyelmeztette, hogy ne cselekedjen?
A kérdéseit hamarosan sokkal sürgetőbb aggodalom váltotta fel. A szekér most már
teljesen meg volt rakva, és indulásra készen állt. Amint eltávozik, valaki biztosan bemegy
Sir Hugh-hoz, és előbb-utóbb Gondemar is visszatér, hogy egy pillantást vessen Amalára.
Ha az éjszaka további részében és az azt követő napon el tudja rejteni felsőtestét, akkor a
hirtelen változás nem keltene gyanakvást, de csak pár órával a legutóbbi vizsgálat után az
ellenőrzés véget vethet a színjátéknak. Amala nem szívesen adta volna fel táboron belüli,
nehezen kivívott helyét, és azon töprengett, hogyan folytathatná a megtévesztést, és
tudhatna meg többet Sir Hugh átváltozásáról.
Terveit egy hang törte össze, mely nem a táborból, hanem az erdőből érkezett. Abba az
irányba pördült, és egy tagbaszakadt férfit pillantott meg a nyárfák között bujkálni.
Először csupán arra gondolt, tovább lesi az idegent, de az ösztönei még mindig kicsit
lassúak voltak, és a férfi, aki alighanem szintén arra a következtetésre jutott, hogy a szekér
távozásával az őrök visszatérnek a helyükre, úgy döntött, inkább eltűnik. Amala úgy
gondolta, talán az ismeretlennek van valami köze ahhoz, ami Sir Hugh-val történik, és
elhatározta, hogy utánaered, és megtudja, kicsoda.
Amikor a lány megmozdította lábizmait, tudatára ébredt a gyógyital határainak.
Néhány lépés után fájdalom hasított a testébe, kirajzolva legutóbb szerzett sebeit. A kín
nem tartóztatta ugyan fel, de lelassította.
Így is kezdte azonban beérni az alakot. Bár a férfi szaladt, a jelek szerint nem tudta,
milyen közel jár hozzá Amala. Ahogy a köztük lévő távolság szinte teljesen elfogyott, már
ki tudta venni az idegen erőteljes, majomszerű fejét és felborzolt haját. Már arra gondolt,
hogy talán csak egy kíváncsi menekülttel van dolga, amikor varázslattal meggyógyított
izmaiba kétszer annyi görcs hasított. Elesett, és mire feltápászkodott, zsákmánya már
eltűnt a távolban.
Még mindig beérhetném – gondolta magában mosolyogva. Tetszett neki a kihívás.
Balszerencséjére azonban nem volt egyedül, és hangos esése lehetetlenné tette, hogy
beleolvadjon az éjszakába. Öt sötét csuhás alak emelkedett ki az erdő árnyékaiból, és
bekerítették. Amala átkozta magát, amiért úgy viselkedett, akár egy zöldfülű, amiért
figyelmét teljes egészében a hajszára áldozta, és csak most vette észre, hogy az üldözés
egyenesen a menekülttáborig vitte.
– Kik vagytok? – kiáltott a sötét alakokra.
Amikor az éjszaka csendje megtört, az öt idegen nyugtalanul körbenézett. Ők sem
akartak lelepleződni, de Amala kiáltása keresztülhúzta számításaikat. Mivel más
lehetőségük nem maradt, úgy döntöttek, hogy ők is mindenki számára egyértelművé teszik
jelenlétüket.
– Öljük meg a szaracént! – kiáltotta az egyik görögül. – A halála pompás ajándék lesz
Sir Hugh-nak!
 – Igen! Ajándék! – sziszegték a többiek, és keskeny pengéiket elővonva közelebb
nyomultak.
Kiáltásaikat a templomos táborban is meghallották. Húszan csörgő páncélban, kivont
karddal sietve elindultak feléjük. Amala hallotta Gondemar hangját a ghoulok között.
A lánynak nem sok választása maradt. Még fegyver nélkül, sebesülten is le tudta volna
győzni az idegeneket, de azzal felfedné harci képességeit, és veszélyforrássá válna. Mivel
a templomosok már majdnem odaértek, inkább térdre rogyott, és félelmet színlelt.
Gyorsan ruhája alá csúsztatta kezét, és hüvelykujja körmével felszakította a legnagyobb
sebet. Szabadon folyt a vér, és ismét átáztatta a tunikáját. Megszédült.
– Ti mindannyian! Lépjetek elő, és nevezzétek meg magatokat! – bömbölte Gondemar.
Az őt kísérő férfiak elővonták kardjaikat.
Az öt görög meghátrált. A fegyvereik még mindig Amalára szegeződtek. A
legmagasabb Gondemar felé fordította a fejét, és hibás latinsággal megszólalt.
– A fegyvereinket nem nektek szántuk, uram. A táborban tartózkodó nemesebb
családok fejei vagyunk. Sokat hallottunk a jelenlétetekről. Azért jöttünk, hogy meghívjuk
az uradat, és megtudakoljuk szándékait. Idefelé egy sötét bőrű ördögfajzatot láttunk
elosonni. Azt gondoltuk, hogy ártani akart nektek – mondta.
– Ismerjük a nőt, és hamarosan vele is foglalkozunk. De áruljátok el nekem, nemes
idegenek, miért osontok az árnyékokban, ahelyett, hogy megfelelően bejelentenétek
magatokat? – kérdezte Gondemar.
Az öt férfi összenézett, nem tudták, ki böki ki először a választ.
– Azt hiszem, sejtem, Gondemar – szólalt meg Hugh előlépve. Még itt és páncél
nélkül is ragyogni látszott, s egyszerre árasztott magából magabiztosságot és félelmet. –
Mi latinok vagyunk, ők görögök. A sebesült Amalához hasonlóan ezen a különbségen
kívül nem tudnak rólunk semmit, és jogosan tartanak attól, amit nem ismernek. Ezért
megpróbáltak valamit megtudni, részben maguk miatt, s részben azért, hogy nagyobbra
nőjenek a többi menekült szemében. A legkönnyebben pedig úgy hallgathatják ki, amit
más nem akarna megosztani velük, ha nem jelentik be jelenlétüket. Így van?
A görög szégyenkezve és kicsit bizonytalanul bólintott.
– De megnyugtathatlak, a szándékunk sosem az volt, hogy ártsunk – tette hozzá
védekezésképpen.
– Biztos vagyok benne, hogy a kíváncsiság és nem a rosszakarat vezérelt benneteket –
mondta Sir Hugh, gondosan végigpásztázva rajtuk azúr színű szemével.
Amalának feltűnt, hogy már a puszta jelenléte hatással van a többiekre. Először
kényelmetlenül feszengtek, s jól láthatóan nagyobb benyomást akartak tenni a hódítóra.
Most – egy kivételével – mind lenyűgözve álltak, s azt az egyet is zavarba hozta társai
váratlan nyugalma. Mivel Amala ezúttal tisztában volt Hugh befolyásával, vagy talán
azért, mert most a hatás nem rá irányult, sokkal kevésbé érezte erősnek.
– Elnézésedet kérjük, Sir Hugh! Nehéz idők járnak – mondta a magas görög.
 – Nemcsak elfogadom a bocsánat kéréseteket, hanem a kíváncsiságotokat is
kielégítem. Lépj előre, Gondemar! Ezt négyszemközt szerettem volna megbeszélni veled,
de úgy tűnik, hogy a körülmények nyilvánosságot követelnek – jegyezte meg Hugh.
Gondemar aggodalmasan engedelmeskedett, és a templomos jobb oldalára állt. A lovag
egyenként belenézett a görögök szemébe, miközben beszélt, és színtelen hangon,
határozottan folytatta:
– Azt mondom nektek, és bárkinek elismétlem, aki kérdi, hogy a keresztesek ittléte
szégyen, egy szörnyű hiba, amit Ince pápa is elítélt és mindenkit kiátkozott. Szándékom
az, hogy a latin és görög Isten nevében magamhoz ragadjam a történelem gyeplőjét,
jóvátegyem ezt a szörnyű eseményt, és jogos haragunkat ismét Egyiptom felé tereljem –
mondta Hugh.
– Egyiptom felé? – mormolták a görögök egymás között.
– Egyiptomba – ismételte lassan Gondemar, ízlelgetve a szót és a gondolatot.
Egyiptom? – Amala szívét kétségbeesés árasztotta el. Miért is nem öltem meg?
– Az előző keresztes hadjáratot vezető királyok, Oroszlánszívű Richárd és Fülöp
Ágost egyetértettek abban, hogy ámbár lehetséges egy olyan távoli város elfoglalása, mint
amilyen Jeruzsálem, sokáig nem tartható, mivel a vidék tele van a szaracénokkal és
szövetségeseikkel: Mint ahogy ennek a negyedik keresztes hadjáratnak is ez volt a célja,
először Egyiptomot kell elfoglalni, hogy eltörjük a gerincüket – magyarázta Hugh.
Keletre mutatott, a bevett fővárosra.
– Konstantinápolyban, ahol most a latin halandók összekaparják, ami hús megmaradt a
birodalmatok tetemén, egykor egy álomban éltetek. Legyetek hálásak, hogy felébredtetek,
mielőtt még késő lett volna! A fosztogatás és a pusztítás, ami elől menekültök, csupán
csalóka árnyéka az örökkévaló veszedelmeknek, melyek akkor várnak, ha nem próbáljátok
meg visszaszerezni az Ő dicsőségét az Ő földjén.
Leengedte a karját, és a tábor felé biccentett.
– Ott kint semmitek sincs, nincs más választásotok, mint hogy a vadonban
bolyongjatok, mint egykor Izrael törzsei. Itt, ebben a percben, ebben a korban, az Ő
nevében és az Ő parancsára ezennel célt, lehetőséget, uralmat és esélyt adok nektek, hogy
visszaszerezzétek, amit elveszítettetek.
Bár a magas görögöt szemmel láthatólag megrázták a szavak, mégis megkérdezte:
– Ki küldött téged hozzánk?
– Nem kisebb személy, mint maga az Áldott Királynő. Megjelent előttem, és felvázolta
ezt a nagy küldetést. Meg fogja lágyítani azok szívét, akik felszereléssel és emberekkel
láthatnak el bennünket. Félelmet plántál az ellenség szívébe, és győzelemre visz
bennünket. Ezért az ő nevében kérdem, testvéreim Krisztusban, felesküdtök-e rám? –
kérdezte Hugh.
Gondemar és az összes lovag azonnal vállához érintette kezét.
 – Mindig, uram – jelentette ki Gondemar.
Egy pillanatra tökéletes volt a csend, mielőtt az öt görögből négy térdre hullott. A
legmagasztosabb boldogságtól remegve megszólalt:
– Én is felesküszöm rád. – A másik három szinte hangtalanul mondta utána a szavakat.
Hugh a még mindig álló görög felé fordult, aki fanyar és dacos ábrázattal nézett vissza rá.
– Sokáig éltem Mihály városának hatalmas árnyékában, te latin, és élveztem a
kultúráját és számos csemegéjét. Ott az évszázadok során erőssé és bölccsé váltam, és nem
szoktam hozzá, hogy kérésre meghajoljak vagy felesküdjek bárkinek. Nincs kedvem
háborúba vonulni, és csak kérdéseim vannak azok számára, akik Isten nevében szólnak, és
azt állítják, hogy a mi érdekünkben cselekszenek, különösen, ha ellopják kincseinket,
miközben fogadkoznak, hogy jóváteszik a rajtunk esett sérelmeket. Még bizonyítanod kell
magadat előttem, Sir Hugh – mondta.
A templomos arcáról sütött az együttérzés.
– Megértem. Én is tele voltam kétellyel, elborzasztott a dúsan tenyésző szemforgatás.
Ha az Egek Királynője több időt adott volna nekem, hogy végrehajtsam ezt a nagy
feladatot, vagy te jelentősebb hatalmat jelentenél ezen a szomorú világon, talán szakítanék
időt a meggyőződésedre. De mivel nem ez a helyzet…
A csendben, amelyről mindenki úgy sejtette, hogy a következő szót keresi közben,
Hugh meglendítette a kardját, és lecsapta az egyetlen pártoskodó fejét. A test
megremegett, füstölni kezdett, és szétporlott, ahogy az ismeretlen kór végre magáénak
követelte a jussát. Bár a többiek még csak most ocsúdtak fel a megdöbbenésből, Hugh
intett nekik, hogy maradjanak a helyükön, s ők gyorsan engedelmeskedtek.
– Menjetek vissza a táborba, ahol beszélhettek a nevemben! Számoljátok össze a
jelentkezőket, és azokat, akik csatlakozni kívánnak hozzánk, osszátok fel harcosok és
mesteremberek szerint! Az embereim hamarosan megkezdik a kiképzésüket és a
szervezést – mondta a lovag.
– És mit mondjunk azoknak, akik őt követték? – kérdezte az egyik, és a hamukupacra
mutatott, mely valaha a társa volt.
Hugh hűvös arcáról nem lehetett semmiféle érzelmet leolvasni.
– Tanácsoljátok nekik, hogy ne kövessenek el hasonló hibát.
A görögök mélyen meghajoltak, majd visszafordultak a domb felé, amely a
menekültek elterpeszkedő tábora fölött magasodott. Miután elmentek, Hugh kinyújtotta a
kezét, és felsegítette Amalát.
– Ami pedig téged illet, Amala – szólalt meg mit kerestél a sátramban?


 Nyolcadik fejezet



Amala ölében összekulcsolt kézzel ült egy széken ugyanabban a sátorban, ahová pár
órával korábban beosont. Hugh, akinek csinos ajkáról olyan folyékonyan peregtek a
próféta szavai, szerény, háromlábú széken ült, és a kezében tartott tárgyat nézte. Egyedül
voltak a sátorban, de kint a kíváncsi és zaklatott káinita templomosok és ghoul katonáik
csapata riadókészültségben nyüzsgött. Izgatottan jártak-keltek, beszélgettek az Egyiptom
elleni támadásról, és megpróbálták kitalálni, mi folyik a vezetőjük szállásán. Amikor a
lány felmérte esélyeit egy harcban, nem nyugodott meg. Mivel mozgást akadályozó
paraszti öltözéket viselt, és veszélyesen alacsony volt testben a vér mennyisége, tudta,
hogy próbálkozása hamar öngyilkos ámokfutásra váltana.
Csak idő kérdése volt, mikor vádolja meg Hugh kémkedéssel vagy azzal, hogy meg
akarta ölni Őt. A nő helyzete egyik esetben sem kecsegtetett semmi jóval. Minden előny,
amire, ha Allah is úgy akarja, szert tehet, csupáncsak pillanatnyi lehet. Például nem
messze tőle egy kis fémkampó volt beágyazva a sátor középső tartópóznájába, amit Sir
Hugh a páncélja felakasztására használt. Amala a kampóra bámult, és azon töprengett,
milyen gyorsan tudná kirántani, és fogvatartója szemébe döfni.
Amíg vak, megragadhatom a kardját, és lefejezhetem – gondolta. Kétségbeesett terv
volt. A ventrue vér arról volt híres, hogy különösen megnehezítette az ölést.
Miután közölte, látta a nőt a sátrában, a lovag hallgatott, és csak annyi időre szólalt
meg, hogy elbocsássa Gondemart és a többieket. Jelenleg figyelmének tárgya egyáltalán
nem Amala volt, hanem egy kis, színes mozaik, amit a kezében tartott. A Madonnát és a
gyermeket ábrázolta, felettük Mihály arkangyallal, aki karjával és szárnyával védelmezte
őket. A pompás bizánci munkából ítélve, alighanem konstantinápolyi kincs lehetett. A
durva széleken látható törött darabkákból látszott, hogy alkotói szándékával ellentétben
valószínűleg lefeszegették egy falról. Hugh mélyen elgondolkozva végigfuttatta ujjait a
darabok sima felületén.
Miközben a lovag a mozaikkal törődött, Amala a pózna felé nyúlt, és futólag
ellenőrizte a belé nyomott kampó erősségét. A lovag megmozdult, és a nő gyorsan
visszaejtette a kezét az ölébe.
Hugh hosszú, vastag mutatóujja végigkocogtatta az angyal pufók arcát, és
megállapodott a gödröcskén, amit egyetlen mozaikdarabka jelzett.
– Nézd csak, a toreádor Mihály öntelt gőgjében a saját vonásait helyezte az arkangyal
arcára! Hogyan maradhatott fenn ilyen sokáig ilyen torz büszkeség? Miért rántott a bukása
magával olyan sokakat? Az újonnan holtak együttvéve sem lehetnek annyira bűnösek,
mint ő. – Megrázta a fejét. – Talán nem mindig volt ilyen, talán egykor valóban nagyszerű
lény volt, aki a kegyelemnek olyan magas fokáról bukott alá, amiről én még csak nem is
álmodhatok.
 Ujjai a tágra nyílt szemű anya képmása mellé siklottak, és tiszteletteljesen
megsimogatta az arcot.
– Én pedig a saját büszkeségemtől szenvedek, és inkább belekapaszkodom, semhogy a
feletteseimnek engedjem át. – Bocsánatkérően pillantott Amalára. – Olyan szerencsésnek
érzem magamat, amiért nálam lehet, szeretnék még egy kicsit elidőzni felette.
Amikor ismét lepillantott, a lány keze sebesen lecsapott, és kirántotta a kampót.
Amikor Hugh ismét megszólalt, a nő a ruhája redői közé rejtette zsákmányát. Nehezen
kiérdemelt képességei elnyomtak minden hangot.
A templomos ujjai megálltak. Amala tunikája alatt a fémkampó hidegen nyomódott a
kezének. Ujjbegyével kipróbálta a hegyét.
Megteszi – gondolta. – Legalább meg tudom védeni magam, ha rám támad.
– Ugye tudod, hogy a görög egyház évtizedekig hevesen vitatkozott az ilyen ikonok
jelentőségén? – kérdezte egyenesen Amalától.
Próbára tesz. De miért?
– Valamennyit tudok róla. “Ne csinálj magadnak öntött isteneket” – válaszolt.
– Mit gondolsz, Amala? Képekhez és szobrokhoz imádkozunk vajon?
– Mindig könnyű egy szobrot vagy egy festményt összetéveszteni azzal, amit jelképez
– vont vállat a nő.
Miért nem kérdezi meg egyszerűen, hogy miért küldtek? Vagy van valami ravaszabb
kínzás, amit nekem szánt?
– Licinius herceg egész Adrianapoliszt felforgatja asszamiták után – kezdte Hugh. –
Megesküdött rá, hogy bármi áron talál egyet.
Most jön a kérdés.
– Míg mi beszélünk, egy szent lovag nagy hatalmú jósokkal beszél a kérésemre. Máris
úgy érzem, az események közepe felé sodródom.
Amala zavart volt. Hugh a várt vád helyett feltartotta a mozaikot, hogy Ő is jól lássa,
és Mária arcára mutatott.
– Mit mondanál, ha azt állítanám, hogy biztos vagyok benne, nem ez a Szent Szűz? –
kérdezte a férfi.
Amala tétovázott. Egyre kevésbé tudta eldönteni, hogy támadjon-e, vagy igyekezzen
jobban kifejezni magát a teológiai kérdésekkel kapcsolatban, amiket Sir Hugh felhozott.
– Azt mondanám, szerencsés, hogy az efféle képek nem zavarnak meg – mondta
végül. – Én mindennap imádkozom, hogy ilyen erős legyek.
– Nem erre gondoltam – válaszolta Hugh titokzatosan. – De bizonyára kíváncsi vagy,
honnét ezek a kérdések. Biztosan elgondolkoztál már ezekről a dolgokról. Máskülönben
honnan jött volna az erő, hogy szembeszállj a saját örököddel?
 Nem sejti, ki vagyok! Még mindig azt hiszi, áttért keresztény vagyok!
– Az Úrtól – felelte sietve.
Hugh egy sóhajjal visszatért az anya és gyermeke vizsgálatához.
– Mit öltünk meg Konstantinápolyban és miért? Férfiak, nők, gyermekek – az eltérő
nézetek bűnéért kellett meghalniuk? Így bánunk a vakokkal és süketekkel is? Tényleg azt
hiszed, hogy az emberi nyelvek árnyalatai ennyire számítanak Isten szemében?
Amala körülnézett, és igyekezett zavartnak tűnni, mint akit megfélemlítenek a
kérdések. Halkan válaszolt:
– Nem állítom, hogy ismerem az Ő akaratát.
Hugh ismét felnézett, de ezúttal bosszús volt.
– Én sem, drága gyermekem. Én sem. Az a baj, hogy mindannyian csak
találgathatunk. Tiszta szívvel kell meghoznunk a döntéseinket, egész életünkkel
kapaszkodnunk kell beléjük, és nem nézhetünk vissza. Különösen egy káinita nem! Ez a
hűség az erkölcshöz és a testetlen gondolatokhoz ment meg bennünket attól, hogy
megadjuk magunkat a végtelen éhségnek! Nézz csak önmagadra! Egykor muzulmán
voltál, és most Krisztus a kebelére emel. Nem olyan, mintha a holtak birodalmából az élők
földjére léptél volna? Nem volt még nagyobb felismerés, mint amikor részesültél az
ölelésben?
– Valóban egy teljesen más világ, Sir Hugh – mondta a nő halkan.
A férfi erős ujjaival megdörgölte az arcát, mintha új gondolatokat akarna
beledörzsölni, vagy régieket kikergetni a koponyájából.
– Az áhítat szempontjából mi különbség van akár az általad megtagadott muzulmánok
és köztünk? Számukra a Korán olyan az Ó- és Újtestamentumhoz képest, mint számunkra
az Újszövetség az Ószövetséghez mérve. Hisznek Mózesben, Ábrahámban, még Jézus
urunkban is, bár isteni mivoltát elvetik. Számukra Allah és ar-Rahmán ugyanaz, mint
Jahve; mindannyian ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk, csak más szavakkal és más
nyelveken. Allah a fenséges vezér, ar-Rahmán a könyörületes, Jahve pedig maga a
kozmosz, mely egyszerűen azt énekli, hogy Ő létezik. Nem olyan, mintha Zeuszhoz vagy
Zoroaszterhez fohászkodnának. Miféle jelek különböztetnek meg bennünket, hogy
megöljük egymást az Ő nevében? Miért harcolunk?
Amala kezdte összefércelni a hallottakat. Hugh olvasta a Koránt, vagyis az idézetek
nem egy csoda folytán peregtek az ajkáról. Ami a kérdéseit illeti, azok kezdték
elzsongítani az agyát. De válaszul csak annyit mondott:
– Hogy megpróbáltassunk és megítéltessünk.
– Mint ahogy az én kötelességem az, hogy feletted ítélkezzem.
– Megpróbáltatni és megítéltetni – kóstolgatta Hugh a gondolatot. – Igen.
Mindannyian megpróbáltatunk és megítéltetünk. Isten hozott Amala, Isten hozott –
bólogatott. – Látod? Gondolkoztál már ezekről a dolgokról. Hadd mondjam meg, mit
gondolok. Vannak prófétáink, vannak királyaink, van Megváltónk, de számunkra ezek
mind különállóak. A muszlimok szemében azonban Mohamed egyúttal próféta és katonai
vezető. Hódító volt, és nemcsak a lelkeket, hanem a földeket és embereket is leigázta.
Tudtad, hogy az Ó- és Újszövetség nagyon keveset szól a háborúskodásról? A Korán
azonban bőséggel taglalja nemcsak azt, hogy mi helyes egy csatában, hanem hogy
stratégiailag mi a legjobb. Ha más nem is, mindenképpen gyakorlatias.
A beszélgetés furcsa módon kellemes volt. Sir Hugh-ból olyan őszinteség áradt, hogy
Amala egy pillanatra megfeledkezett magáról, és tiszteletteljesen suttogta:
– És még mi minden…
Hugh azonnal megérezte a mély érzelmeket.
– Ezek szerint fel tudod idézni az iszlám iránti szeretetedet! Ez nagyszerű, és pontosan
ezt akartam hallani!
Nyomatékosan előrehajolt, és mélyen a nő szemébe nézett.
– Miért voltál a sátramban, nem egészen két órával ezelőtt?
Ez csak csapda volt. Csupán azt akarta, hogy elismerjem Allah iránti szeretetemet. Ez
az ő fajtájának ér annyit, mint egy vallomás.
Amala keze ismét összeszorult a kis kampón, és akár egy vadállat, megtesz ült, készen
arra, hogy rávesse magát.
A sátrat megtöltötte Sir Hugh kacagása.
– Persze nem várom el tőled, hogy erre választ tudjál adni. Hogyan is tehetned?
Honnan tudhatnád, hogy itt voltát egyáltalán? – kérdezte.
Amala arcára kiült a mélységes zavarodottság. A templomos felkelt, mögé lépett, és a
vállára tette az egyik kezét.
– Nyilván összezavartalak. Néha olyan gyorsan kimondom, amire gondolok, hogy
elfelejtem, mások hallhatnak. – Elhallgatott, s talán azon töprengett, hogy folytassa-e. –
Látomásaim vannak. Nem tudom egyszerűbben megfogalmazni. Néhány hónappal ezelőtt,
amikor azt gondoltam, ébren vagyok, megjelent előttem Szűz Mária, és többek között
megmutatta, hogy az állapot, amit én ébrenlétnek hittem, alig több, mint egy másikfajta
álom. Azóta minden éjjel meglátogat. Olyan, mintha egy második teremtés zajlana le
pusztán azért, hogy átadhassa nekem küldetésem részleteit.
Sir Hugh olyan hevességgel, mely inkább illett egy nagy madárhoz, mint emberhez,
térdre omlott, és megragadta Amala két kezét. A nő gyorsan tunikája redői közé rejtette a
kampót, és azon imádkozva, nehogy kicsússzon onnét, a férfi tenyerébe fektette a kezét.
Amikor a lovag nagy ujjai köré zárultak, fényes és tiszta szeme kék tűzzel telt meg.
– Néha a mennyországban repülök, és látom a teremtés kútfejét. Ragyogó, tényből álló
teremtmények emelnek fel, és énekelnek hozzám. Néha a vizek felett lebegek, és érzem,
ahogy a káosz lüktetése a lelkemnek verődik. Máskor azonban, mint amilyen ez a mostani
éjszaka is, pontosan ott vagyok, ahol látni. Itt, az avarfekhelyen fekve, miközben a lelkem
tenyérnyire lebeg a testem felett, mozdulatlanul, de mindent látva. Ma éjjel, amikor ebben
az állapotban voltam, téged láttalak itt, előttem álltál, és valahogy tudtam, valami isteni
ajándékot készülsz átadni, amire csak te vagy képes – mondta. A végén már suttogott,
mintha imádkozna. Egy pillanatig tovább térdelt, és felnézett a nőre, gyerekmód remélve,
hogy Amala megadja neki a választ, amire olyannyira áhítozik.
A lány kába volt, lenyűgözte a férfiből áradó Őszinteség, s megakadt a között, hogy
megértse, mi történik, és közben rájöjjön, mindez hogyan befolyásolja a szándékait. Ha ez
a bizsergető, állandó vágyakozás, mely feltámadt benne, akár csak része volt annak, amit a
férfi másokból váltott ki, akkor Sir Hugh veszélyesebb volt, mint hitték. De a
hosszúéletűekhez képest olyan ifjú volt még, valóságos csecsemő az éjszakába borult
világban, ahol olyan szörnyetegek jártak, akik látták Róma és Babilon felemelkedését és
bukását. Vajon a ventrue saját magától tett szert erre a képességre, vagy valami más erő
munkál mögötte? Egy még hatalmasabb káinita talán? Egy öreg?
Amala agya egyre hatalmasabb lényeket vett sorra, mígnem ismét eszébe ötlött a
másik, kéretlen és ostoba lehetőség. Ha egyszer Hugh olvasta a Koránt, és legalább
részben az emlékezetébe véste, lehet, hogy Allah megérintette?
Isten beszél hozzá?
Bocsánatért esedezett már a puszta gondolat miatt is, és azért fohászkodott, hogy
bármilyen csekély jelet kapjon, ami meggyőzi arról, hogy azonnal el kell pusztítania a
férfit.
Amikor Amala nem szólalt meg, Hugh váratlanul felkelt, és megpördült. Hirtelen
támadt szégyenében a hátát mutatta a nő felé.
– Tudom, hogy mindez nagyon különösen hangzik, de a világ Isten története, és
akárcsak a nagy költők munkáinál, itt is minden szónak, minden hangnak, minden
pillanatnak jelentősége van, és köztük szoros a kapcsolat. Vajon a találkozásunk kivétel
volna? Gondolkozz csak el ezen! Ki vagy te? Egy megtért keresztény egy idegen földön,
akit a hite kormányoz. És ki vagyok én, aki éppen úton vagyok egy magasabb szintű, de
egyelőre ismeretlen kapcsolat felé az istenivel?
Hugh rávette magát, hogy ismét szembeforduljon Amalával, akárcsak egy házasságot
ígérő halandó udvarló.
– Nem érted? Ő küldött téged hozzám, hogy a te utad az enyémet is megkönnyítse. De
nyitottnak kell lenned felém, nem tarthatod vissza a gondolataidat és a véleményedet,
hajlandónak kell mutatkoznod arra, hogy visszalépj az utadon, és felidézd Allah iránti
szeretetedet, hogy aprólékos részletességgel felvázolhasd előttem, hogyan történt meg a
csoda, és váltott át ez az érzés Krisztus iránti szeretetbe. Cserébe magammal viszlek a
szent küldetésre.
Amala a férfi felé fordult, és úgy érezte, most először látja igazán. Hugh gyönyörű
volt.
A lovag elhallgatott, majd szélesen elmosolyodott.
– Mit mondasz erre, Amala? Félelmedben reszketsz vagy a várakozástól?
 – Én… megpróbálom, uram – suttogta a nő. Nem sok minden volt, amit még
mondhatott volna.
Hugh derűs volt, mintha Amala kétértelmű válasza ténnyel erősítette volna meg a
sejtését.
– Kiváló! Szabadon járhatsz a táborban. Lesznek természetesen pletykák, amiért a
szebbik nembe tartozol, és a származásod miatt is. Különösen drága barátomra,
Gondemarra gondolok, de ez is elmúlik majd. Az ostoba szóbeszédek hamar elhalnak az
új, nagy tettek fényében, melyek már most lekötik a figyelmünket.
Megragadta Amala vállát, és felhúzta. A kampó majdnem a földre csúszott, de a nőnek
sikerült a lába közé szorítania. Hugh a mozdulatot a lányos zavarnak tudta be. Amikor a
sátor nyílása felé kísérte a nőt, az gyorsan lehajolt, és visszavette a kampót a kezébe.
– Menj vissza a betegsátorba, és szedd össze a holmidat! A szállásodat az enyém
mellett állíttatom fel. Holnap éjjel megint beszélünk – mondta a férfi.
Amikor kiértek, Hugh elkiáltotta magát:
– Ezt a nőt Isten küldte hozzánk! Udvariasan és tisztelettel bánjatok vele!
Amikor Amala odakint magára maradt, időre volt szüksége, mire az érzékei
rendbejöttek, és a világ ismét valóságosnak tűnt. Ezalatt sétált, Allahhoz imádkozott, az
eget nézte, megérintette a földet, a füvet és a fák törzsének durva kérgét. Gyorsan össze
kellett szednie magát. Csak néhány órája volt hajnalig, és még rengeteg elintéznivalója
akadt.
A Korán egyik története jutott az eszébe. Egy utcalány, aki az életét kockáztatta egy
kút mélyén csapdába esett kutyáért, Allah elismerésében részesült, és beléphetett a
Mennyországba.
Átfutott az agyán, hogy talán Hugh de Clairvaux az ő kutyája.

– Megőrültél? – bukott ki Szihrből, aki alig volt képes a hangját lehalkítani, amikor a
vezír egyenesen a tűz felé nyúlt. A váratlan kitörésre Fadzsr megállt.
– Css! Tudod, hogy nem vagyunk tökéletesen láthatatlanok! Minél tovább várok, annál
nagyobb része semmisül meg a levélnek!
– Valóban, bár egy váratlan széllökés a tábortűz egy kevésbé izzó pontjára gördítette
az összegyűrt csomót, a pereme máris megfeketedett, és gyulladással fenyegetett.
– Csak nem hiszem, hogy egy káinita… – hadarta Szihr, de addigra Fadzsr szinte a
lángokba dugta ujjait, és óvatosan kihúzta belőle a gyűrött pergament, amit Sir Hugh
írnoka pillanatokkal korábban beledobott. Az irat, melynek széle már vöröslő hamuvá
omlott, ide-oda gurult Fadzsr ráncos, fekete kezében, miközben a vezír levegőt préselt a
tüdejébe, hogy kioltsa. Amikor erőfeszítése csak még inkább felszította az égést, feladta, a
padlóra dobta a gombócot, és eltaposta.
– Le vagyok nyűgözve – mondta Szihr.
 – Jobb lenne, ha csendben maradnál – válaszolta Fadzsr, és sietve a tábor mögötti erdő
felé intette a varázslót. Amint biztonságos távolba értek, Szihr összetette a kezét, és
különös szavakat mormolt. Hamarosan megjelent egy zöld tűzgolyó, mely éppen csak nem
érintette a bőrét, és a férfi lustán a Fadzsr által összegyűjtött gallyakból és levelekből álló
halomra hajította. A vezír azonnal kiterítette a pergament, és megpróbálta kivenni a
ráfirkantott szavakat.
Miközben társa az írással foglalatoskodott, Szihr kiegyenesedett. Átfutott az agyán,
hogy megmondja Fadzsrnak, érintés nélkül is megmenthette volna a tekercset, hogy esőt
idézve eloltsa a tüzet, de aztán úgy döntött, nem sérti meg az öreget. A tudós mutatványa
őszintén meglepte. Az égés gondolata mindig szörnyű rémálom volt a számára, és Szihr
azt hitte, ebben minden káinita osztozik.
– A tűzbe nyúltál. Ez a legtöbbünket halálra rémítene. Nagy önuralomra lehet hozzá
szükség.
– Egyesek számára – mondta Fadzsr. – De számomra a lehetőség, hogy a tudás egy
értékes darabjára tegyek szert, még nagyobb megszállottságot jelent. Sokszor szinte az
életembe került, és időnként majdnem az ujjaimba is.
Mutatóujját Szihrre szegezte, hogy emlékeztesse korábbi, kevésbé kellemes
találkozásukra.
– Ilyen kockázatot vállalsz az egyszerű tudásért?
Fadzsr mindkét kezével megfenyegette.
– A tudás sosem egyszerű. Mindig hatalom. Téged elvakít a boszorkányság, de van
olyan tudás ebben a világban, amely mellett eltörpülnének a fortélyaid.
– Mint például? – kérdezte Szihr őszinte kíváncsisággal.
A másik elmosolyodott.
– Mint például? Még ebben is versenyre akarsz kelni velem? Nos, ilyen például a
Sargon-kódex. Bizonyára hallottál már róla.
– Nem – felelte Szihr.
– Ez egy ősi szöveg, nagyon régi – káldeus, már ha létezik egyáltalán. Sokan csupán
mítosznak hiszik. A hírek szerint, amiket hallottam, többévnyi tanulást igényel még a
legegyszerűbb axiómájának megértése is. Azt mondják, az elhivatott tudós megfejtheti
rejtélyeit, és felfedheti a legfőbb tudományt, az univerzum felépítésének teljes
megértéséhez szükséges kulcsot. Azt beszélik, hogy ez a tudós megtudhat mindent, ami
tudható, képességeit tökélyre fejlesztheti, és valósággal istenné lehet.
– Ezért a könyvért – vagy akár csak egy darabkájáért is – az egész karomat a tűzbe
dugnám – jelentette ki megszállottan Fadzsr.
Szihr megrázta a fejét.
– De te is azt mondod, hogy nem létezik. Csak egy városi ember találhat ekkora
örömet egy puszta elképzelésben.
 Az öreg elhessegette az ellenvetést.
– Talán az a te bajod, hogy nem találsz elég örömöt semmiben. – Felnevetett, és a
combjára csapott. – De hagyjuk ezt egy időre! Inkább foglalkozzunk a zsákmánnyal, amit
szereztünk, és olvassuk el, mit írt Sir Hugh Párizs hercegének.


 Kilencedik fejezet


1204. május 12.

Szeretett hercegem, Alexander!
Nem kételkedem többé a Mennyország létezésében, mert jártam a Pokol utcáin.
Konstantinápoly rút kifosztása, mely rosszabb volt bármilyen csatatérnél és kegyetlenebb,
mint hattini vereségünk, s melyet a római pápa is elítélt, mindörökre bizonyossá tette
előttem, hogy a gonosz, és ezért a jó is, éppolyan valósak, mint a világ fundamentuma.
Biztos vagyok benne, hogy mostanra már hallottál a megszámlálhatatlan sok bűnről,
melyek azon a három éjszakán megtörténtek, azoktól, akiknek sokkal nagyobb adottsága
van az ékes szóhoz. Hallottál arról, hogy keresztény ölt keresztényt, és milyen szörnyű
veszteség ért bennünket a legnagyszerűbb művészi és szent tárgyak elvesztésével.
Hadd osszam meg azonban veled a jó hírt, mert bár tanúja voltam az eseményeknek,
azok ahelyett, hogy megtörtek volna, még erősebbé tettek. Megtiszteltetés számomra, hogy
elküldhetem neked és szeretett atyámnak, Sir Geoffrey-nak ezeket a szent ereklyéket és
tárgyakat, melyek, amint a kezedbe jutnak, megmenekülnek azok oktalan pusztításától és
önző mohóságától, akik joggal démoninak nevezhető megszállottságukban feladták józan
eszüket, szépérzéküket és lelküket. Azt kívánom, bárcsak az egész várost
becsomagolhatnám, hogy elküldjem Párizsba, és gondos kezeidbe helyezhessem.
De ahogy a világ csupán árnyéka az Úr szavának, alázattal és örömtől remegve
jelentem, hogy az Úr különleges áldásban részesített. Az Apostolok templomának mélyén,
a számos keresztény császár megszentelt csontjai között, amikor az általad kért
drágaköves koronát kerestem, az Egek Áldott Királynője megjelent nekem, és megosztotta
velem az Úr fényét és céljait. Miután láttam őt, és tudom, hogy az, akinek állítja magát,
éppúgy nem állhatok ellen a parancsainak, mint ahogy a vér utáni vágynak sem. Hallgass
meg, és döntsd el, hogy képes vagy-e kételkedni bennem!
Mint te is tudod, Káin gyermekeit nemrég meglepték a halandók szeszélyes, zavarodott
tettei, holott az őrizetükre teremtettek bennünket. Most rám hárult a feladat, hogy
visszájára fordítsam ezt a folyamatot, és a magam kezébe vegyem a mások által
félredobott gyeplőt. Az Úr parancsára itt, a nagy város boldogtalan és kétségbeesett
menekültjei között összegyűjtöm, ami támogatást csak lehet, hogy Káin valamennyi
gyermekét hazakísérjem, először Egyiptomba, s kettétörjem az iszlám elefántfejű
szörnyének gerincét, majd, amikor csapásainktól megnyomorodva vonaglik,
visszafoglaljuk magát a Szentföldet is.
Imádkozom, hogy amikor ezt hallod, a szívedet boldogság töltse el, és vállalkozásom
megindítson annyira, hogy minden katonát és utánpótlást elküldj nekem, amit csak
nélkülözni tudsz. Tudom, hogy nagy közöttünk a távolság, és te nem láttad, hallottad és
érezted, amit én. Ezért ha a szavaimat olvasva őrültségnek gondolod őket, kérlek, beszélj
bármilyen szent jövendőmondóval, hogy az igazukat megállapítsd, és megtudd, hogy
valóban őrült vagyok, de őrültségem isteni forrásból fakad. Az Egek Királynője most is
minden éjszaka édes álom képében meglátogat, és teljesen átalakít a nekem rendelt
szörnyű célra. Mekkora áldás ilyen szolgálatot végezni!
Sokat és mélyen imádkozom azért, hogy ezek a szavak legalább egy darabkáját
átadhassák a dicsőségnek, amit az Egek Királynője mutatott nekem, mert akkor
megnyugodhatok, hogy segítségkérésem ragyogó elmédet és tágas szívedet kikerülve
egyenesen halhatatlan lelkedhez szól. Várom válaszodat.

Úr szolgája,
Hugh de Clairvaux

– És ez csupán vázlat volt! – rázta meg Fadzsr a pergament Amala felé. – A kész
változat úton van Párizs felé!
Miután Sir Hugh különös módon megszüntette a nő mozgását tiltó minden
korlátozását, a három asszamita találkozása könnyebbé vált.
Amala a Hugh-tól hallott “Egek Királynőjének” jelentésén töprengve megpróbálta
kivenni a gyűrött pergament Fadzsr kezéből, hogy maga is elolvashassa. A vezír meglepő
módon egy pillanatra szorosan megmarkolta az iratot, mintha képtelen lenne vagy nem
akarna megválni tőle. A lány kíváncsian az öregre pillantott, aki elmosolyodott, mintha
szorítása megmagyarázhatatlan véletlen volna csupán, és elengedte a pergament.
Szihr amennyire lehetett, kihúzta magát. Amióta először hallotta, amint Fadzsr
felolvassa a levelet, izgatott volt, de a barlang alacsony mennyezete miatt görnyedni volt
kénytelen. Bosszús pillantást vetett a sziklás boltozatra, mintha egy pillanat alatt el tudná
pusztítani, de sajnálná a fáradtságot, amivel ez járna.
– Nyilvánvaló – harsogta, és hátat fordított két társának. – Vártunk. Megtudtuk, amit
akartunk. Ennek a férfinek és minden követőjének meg kell halnia.
– Megint leegyszerűsíted a következtetést – Amala úgy mozdult, hogy lássa beszéd
közben a férfi arcát. – Egyiptom megtámadását eltervezni, és végrehajtani két különböző
dolog. A harmadik keresztes hadjáratban százezren vettek részt. Kétlem, hogy akár az
egész világon lenne ennyi a fajtánkból, ha a keresztényeket, muzulmánokat és barbárokat
mind összeszámolom is. Mit gondolsz, miért nem uralkodott egyikünk sem egy nagyobb
országon, a csorda vezetésén kívül? Mihálynak még akkor is titokban kellett tartania
valódi természetét, amikor Bizánc császáraként uralkodott.
Amikor a varázsló idegesen odébb húzódott, Amala ráébredt, hogy Szihr nem hajlandó
ránézni.
– Mi a baj? – kérdezte.
– A fátylad – válaszolta a férfi.
 – Elnézésedet kérem, Szihr – mondta Amala. – Miközben a gondolataim a küldetés
körül forogtak, elfeledkeztem az illemről. – Zavartan a zsákjába nyúlt egy könnyű sál
után, amit a feje köré tekert, hogy eltakarja arca alsó felét.
Szihr fejét rázva megfordult.
– Mekka felé fordulva imádkozol, mégis fedetlen fővel járkálsz a templomosok és a
többi keresztény között.
A lány már-már válaszolt, amikor Fadzsr közbeszólt, boldogan, hogy a tudását
fitogtathatja:
– Meg van írva: “Ha úton vagytok a földön, nem róható föl vétketekül, ha lerövidítitek
az istentiszteletet, amennyiben féltek, hogy a hitetlenek rosszat forralnak ellenetek.
Bizony, a hitetlenek nyilvánvaló ellenségeitek.” Ez a takijja, amit a nagy síita, Mohamed
al-Bakir fektetett le évszázadokkal ezelőtt. Leplezés, elrejtés és óvatosság.
– Más szavakkal, ha egy igazhitű muzulmán ellenséges területen van, és hitének
felfedése megakadályozná a hite terjesztésében vagy megvédésében, a rejtőzés
megengedett, sőt, kötelező, anélkül, hogy bűnbe esne. Még amikor a görögök meg is
engedték, hogy szabadon kövessük a vallásunkat, voltak olyan idők, amíg közöttük éltem,
amikor magam is szükségesnek találtam az álcát. Nemrég, mielőtt még találkoztam volna
azokkal a kutyákkal, akik ki akartak rabolni, hangosan, Úrként imádkoztam Jézushoz,
hogy átjussak néhány kevésbé mohó káinita keresztes között.
– Valóban? – kérdezte meglepve Szihr. – Milyen volt?
– Furcsa – felelte az öreg. – Nagyon furcsa. És szigorúan elítélem magamat érte,
különösen, ha belegondolok, milyen sorsra jutottak végül a tekercsek, amiket vittem. De
azt is tudom, mivel benne áll a Koránban is, hogy ar-Rahmán nem a szavaink, hanem a
szívünk alapján ítél meg bennünket.
Szihr jobbra-balra ingatta a fejét, és a gondolattal birkózott.
– Sir Hugh-nak és a templomosainak akkor is meg kellene halniuk. Új helyzeted a
táboron belül jó alkalmat kínál nekünk arra, hogy végrehajtsunk egy támadást.
Most Amalán volt a sor, hogy elforduljon.
– Van egy másik bonyodalom is.
– Pontosan miféle? – szólt közbe Fadzsr készenlétbe helyezett tollal.
– Tanúja voltam az egyik transznak, amiről a levelében is beszél. Hosszasan idézte a…
Próféta szavait – mesélte Amala.
Szihr és Fadzsr mindketten megdöbbentek, de a vezír hamarabb magához tért.
– Pontosan melyik passzust? Latinul vagy arabul? A hangja az övé vagy valaki másé?
Az idézetek a helyzetre vonatkoznak vagy véletlenszerűek?
Amala felemelte a kezét, hogy csendre intse az öreget.
– Néha latinul, néha arabul. A hang eredetében nem vagyok biztos. Csak egyszer
történt. Meglepett. Ha megismétlődik, ügyelek majd, hogy megjegyezzem a részleteket.
– Mit számít, hogy mit mond álmában? – kérdezte Szihr. – Őrült elméje alighanem egy
imám szavait idézi fel újra, akire lesújtott átkozott kardjával. Ha nem öljük meg, azzal
megtagadjuk kötelességünket a dzsihád és Hakim felé!
A bálványimádók elleni harc nem feltétlenül az elpusztításukat jelenti – mondta
Amala. Most már ő is izgatott volt, és feszült félelmet érzett, hogy vágya felfedi magát.
Összedörzsölte a kezét, és összekulcsolta ujjait, hogy megnyugtassa magát. A varázsló
ösztönös erőfitogtatása meglepte, de az ő történetében is voltak lényeges pontok, amiket
titkolt a többiek elől. Most nyilvánvalóvá vált, hogy részben fel kell adnia a hallgatását,
bárhogy befolyásolja is ez csapatvezetői szerepét. A Fenevadat nem érdekelte a
sebezhetőség érzése.
– Az ölelésem előtt keresztény voltam – vallotta be. – Miután láttam a Próféta fényét,
igyekszem másoknak is megmutatni. Még az olyanoknak is, mint Sir Hugh.
– Micsoda? – kiáltott fel Szihr.
Fadzsr felnevetett.
– Azt hiszed, meg tudod téríteni? Egy ventrue templomost? – Majd fontolóra véve az
ötletet felemelte tekintetét, és félrebillentette a fejét. – Persze volt már példa rá. Van pár
ventrue Arábiában, akik muszlimoknak nevezik magukat…
– Igen, a hidzsazik – mondta Amala.
Szihr feldühödött, s immár képtelen volt ellenkezését szavakba önteni.
A nő, hogy legalább az őszinteségéről meggyőzze, folytatta:
– Amikor az angyal megszólította Mohamedet, akit kísérjen Allah áldása, ugyanúgy
reszketett, vonaglott és nyelveken beszélt, mint Sir Hugh.
A varázsló kirobbant:
– A Prófétához mered hasonlítani? Azt hiszed, az angyalok suttognak hozzá, hogy
megtérítsék az iszlámnak? Jobban tennék, ha az agyába döfnék azoknak a csontjait, akiket
megölt! Megőrültél? Miért nem kötünk mindjárt köztetek egy mutát, egy ideiglenes
házasságot is? Fadzsr vezetheti a szertartást, és Gondemar lehetne a tanú!
Váratlanul a fejéhez kapott, amit Amala lehetséges támadásként értelmezett.
Ösztönösen a kardja markolata felé nyúlt.
A férfi dühösen rámeredt.
– Nem hiszem, hogy meg szeretnéd tenni.
– Most már te adod itt a parancsokat, nomád? – kérdezte élesen Amala, emlékeztetve a
másikat az Alamut öregjeinek tett esküre. Szihr a nő számonkérését hallva megfeszült.
Amala meg mert volna esküdni rá, hogy egy félelmetes, nem gondolkodó szörnyet látott a
férfi tekintetében a varázsló következő mozdulatáért vetélkedni.
Fadzsr is megérezhette a küzdelmet, mert talpra ugrott, és tenyerét Szihr mellkasára
téve közéjük állt. Olyan gyorsan hadart, ahogy csak tudott.
– Ugyan, ugyan! Ne kezdjünk el marakodni, akár a kutyák! – mondta Fadzsr. Aztán
egy dorgáló szülő hangján Amalához fordult. – A ventrue vér erős vonzerőt adományoz,
mely meghódítja azok szívet, akik közel állnak hozzá. Sir Hugh elbűvöl mindenkit, akivel
csak találkozik. Nem lehetséges, hogy te is a hatása alá kerültél?
– Tisztában vagyok a befolyásával, de… – kezdte a nő, azonban Fadzsr a szavába
vágott. Amala látta, hogy Szihr ajkán halvány mosoly jelenik meg.
– Tisztában vagy vele, de biztos lehetsz benne, hogy nincsen rád hatással? – kérdezte
Fadzsr.
– Nem.
– Ó! – Miután Fadzsr végzett Amalával, az óriás felé fordult. – Ami téged illet, kiváló
sivatagi barátom, ahogy arra a vezetőnk is felhívta a figyelmet, egy káinita “hadjárat”
aligha kecsegtet sikerrel, hacsak nem egy bizonyos célpont ellen irányul! Adott
körülmények között nem látod, hogy bölcsebb Hugh közelében maradni, hogy megtudjuk
a terve részleteit?
Szihr a barlang falának egy pontjára függesztette a tekintetét, de nem szólt semmit.
Fadzsr újrafogalmazta utolsó mondatát.
– Érted, ugye? Okos vagy. Látod, hogy milyen nagyszerű helyzet kínálkozik a…
tanulásra, igaz? Tudod, milyen fontos, hogy teljesen megismerd az ellenségedet.
Bizonyára…
– Igen – jelentette ki végül Szihr. – Elnézésedet kérem, Amala.
Amala megkönnyebbülten a padlóra telepedett, maga alá húzta lábát, és a tűzbe
bámult.
– Én is elnézésedet kérem, amiért felbosszantottalak. Az egymás torkának eső latinok
és görögök mellett valamivel egyszerűbb küldetésre számítottam. Ennek az időszaknak a
bonyolultsága összezavar. Már a régi rendet is alig értettem, most pedig a történelem
homokja az egyik, a szele a másik irányba mozdul, és valami különös új lény születik.
Ettől függetlenül azonban én vagyok ennek a küldetésnek a kijelölt parancsnoka, és
figyelembe kell vennem, hogy a legegyszerűbb válasz nem mindig a legjobb. Nem árt, ha
eszünkbe idézzük a falat.
– A falat? – kérdezte Fadzsr.
– Egy olyan akadályt, melyet türelemmel, és nem tettekkel lehet elmozdítani –
magyarázta Szihr, és arca jelentősen megenyhült.
Amala vállat vont.
– Nem feltétlenül hiszek abban, hogy Hugh-t Allah angyalai próbálják megtéríteni, de
bizonyos vagyok benne, hogy valami észrevétlen lapul mögötte. Ha ez a forrás nem isteni
eredetű, akkor egy újabb játékos fenyeget bennünket, aki elmenekülhet, hacsak nem
csaljuk elő.
 – Ez az – mosolyodott el a vezír, és Szihr vállára csapott. – Látod? Legjobb, ha
tanulunk.
A lány bólintott.
– Nem – mondta Szihr. – Van harmadik lehetőség is.
– Valóban? – kérdezte Amala.
A férfi elővett egy ragyogó színű, festett alakokkal díszített tálat.
– Szükségem lesz valamennyi vérre mindannyiunktól – mondta. Fadzsr gyanakvónak
tűnt, de Amala habozás nélkül a varázsló felé nyújtotta a karját. Szihr mogorván
rámosolygott, és tőre egy gyors mozdulatával belevágott a nő tenyerébe. Megszorította a
kezet, és a tálkába csepegtette az értékes vitae-t. Amikor az öreg látta, hogy a varázsló
nem akar ártani neki, ő is odanyújtotta a karját, és hamarosan mindhármuk vére
elkeveredett a fatálban.
Ezután kifelé indult a barlangból. Amala és Fadzsr hívatlanul is követték, és látták,
hogy bonyolult jelmintázatot rajzol a száraz földre a sűrű, vörös folyadékkal.
– Gyönyörű – jegyezte meg Fadzsr. – Ez valamiféle jövendőmondás, igaz?
– Voltaképpen csak segítség a csillagok olvasásához. – Szihr az immár kész jelek
közepébe ült. – Azt nem árulják el, hogy hasznunkra van-e ennek a Hugh de Clairvaux-
nak a halála, de azt meg tudom állapítani, mikor van a legmegfelelőbb időpont arra, hogy
megpróbálkozzunk vele. Addig talán jobb, ha Amala tovább tanulmányozza a templomost
és az indítékait.
– És ha ez a pillanat hamarosan bekövetkezik? Akár ma éjjel? – kérdezte Fadzsr.
– Akkor lesújtunk, mielőtt elszáll a lehetőség – válaszolta Amala, aki pontosan tudta,
hogy egy kiváló esélyt már eljátszott.
– Folytathatom? – kérdezte Szihr. A lány bólintott.
A varázslat nem volt egyszerű. Szihr megropogtatta az ujjait, kinyújtózott, majd
különös szavakat mormolt, melyek felületesen arabnak tűntek, de mégsem azok voltak.
Újra és újra, kisebb változtatásokkal megismételte Őket, míg furcsa hangzásuk meg nem
töltötte a levegőt. Miközben beszélt, mély hangjának rekedtsége eltűnt, és nyugodtan,
folyékonyan ejtette ki a hangokat.
Aztán egyszer csak felismerték a világos kérdést:
– Mely időpont a legalkalmasabb Hugh de Clairvaux elpusztítására?
Miután Szihr befejezte a mondatot, hatalmas alakja előredőlt, mintha kimerült vagy
elaludt volna. Amikor felkelt, arcára volt írva a fájdalom és a csalódottság. A válasz
nyilvánvalóan olyan volt, amit nem várt, vagy nem szeretett volna hallani.
– Dzú ‘l-hiddzsa, az európaiak időszámítása szerint valamikor augusztus elejére esik –
mondta.
– Akkor jobb, ha figyelünk – jelentette ki Fadzsr. – A tulajdon vérmágiád is
megerősíti.
Amala ismét bólintott.
– Visszamegyek a táborba. Sir Hugh azt mondta, hogy először az Apostolok
templomában találkozott ezzel a Királynővel. Vissza kell mennetek Konstantinápolyba,
hogy kiderítsétek, amit lehet.
– A városba? – kérdezte Szihr, láthatólag csalódottan, és ismét borongós kedv
telepedett rá.

 Tizedik fejezet


1204. május 20.

Az öt enyhén ittas katona inkább csak botladozott menetelés helyett parancsnokuk,
Opizinus Scafficii mögött, miközben fáklya után áhítozva átkozták a sötétséget. Egykor
egyszerű keresztesek voltak, most azonban az újonnan megkoronázott, első latin császár,
Balduin előretörő seregéhez tartoztak. Mostanában könnyű életük volt, ahogy városról
városra járva fogadták az ott élők gyors megadását és hűbéresküjét. Az utolsó, Lapalasza
kissé talán túlságosan is elbűvölőnek bizonyult vidám görög tavernáival és barátságos
fehércselédeivel, mert elaludtak, miközben a csapatuk továbbment. Most annyira
kétségbeesetten próbálták beérni társaikat, még mielőtt megtagadják tőlük a szerény
fosztogatásból nekik kijáró részüket, hogy egész nap és éjszakába nyúlóan gyalogoltak, s
csak annyi időre álltak meg, hogy a “melegedés” kedvéért megosztozzanak egy
borostömlőn.
Scafficii, vidám velencei vezetőjük megesküdött az Úrjézusra, hogy nem egészen egy
évtizede megjárta ezeket az utakat. Amikor a nap lenyugodott, nagy részletességgel
felidézett egy ravasz útlevágást, amely minden bizonnyal egy órán belül a sereg táborába
vezeti őket. Ez legalább két órája történt, és most vakon botladoztak. Alig bírták követni
egymást, összerezzentek a vadállatoknak tulajdonított hangokra, és reménykedtek benne,
hogy hamarosan fényt látnak. Scafficii, aki biztos volt benne, hogy hamarosan találnak
valamit, kérte őket, hogy várakozzanak, míg megáll egy mohos tölgynél, mert könnyítenie
kell hólyagja feszülésén.
– Bízzatok bennem, fiúk – mondta, és kirázta a vizeletet. – Olyan biztos vagyok
benne, mint hogy az Isten az oldalunkon…
Utána elhallgatott.
– Parancsnok?
Rövid zizegés hallatszott, amit hosszú csend követett.
– Segítség! Ördögök..! – kiáltotta egy másik. A három megmaradt katona páni
félelemben, ügyetlenül kivonta kardját, és vakon meglendítették.
– Egy kard…! – volt az utolsó két szó, amit halandó kiejtett ezen a környéken.
Fadzsr egy idő után kis fáklyát gyújtott, hogy könnyebben elvégezhessék dolgukat a
testeken. Szihr Haddád a friss vért törölgetve szájáról nem kis undorral jelentette ki:
– Nem tetszik nekem, amilyen fordulatot a küldetésünk vesz.
Útjuk Konstantinápolyba és az Apostolok templomába csupán még inkább felszította
Szihr városok iránti gyűlöletét. A kutatás a megszentségtelenített és elhagyott templomban
hiábavalónak bizonyult. Bár Fadzsr sejtette, hogy a felszíni sírok a látogatók kedvéért
vannak fenntartva, és más kripták is rejtőznek az épületben, sejtelme sem volt arról, merre
lehetnek, és hol kerülhetett sor Sir Hugh állítólagos szent látomására. Az ismeretgyűjtés
szintén lehetetlennek bizonyult, mivel Fadzsr legtöbb forrása elmenekült. Akik
megmaradtak, azok lelkesülten beszéltek Sir Hugh-ról, de talán még a vezírnél is
kevesebbet tudtak róla.
Szihr, akit bosszantott, hogy a városba kellett mennie, holott az ösztönei azt súgták,
hogy templomosokat kell ölnie, elkezdte megkérdőjelezni vezetőjük döntéseit.
– Honnan tudhatjuk, hogy Amala nem tér meg? Ő is azt mondta, hogy egykor
keresztény volt – mondta.
A vezír rá sem hederített, és fejét csóválva végigkutatta a katonák szegényes
cókmókját.
– Hogyan kerülhet valaki véletlenségből ilyen messze az úttól? Mérföldekre vannak a
seregüktől, és mégis úgy döntenek, hogy rossz felé fordulnak? Részegek voltak? Vagy
csupán ostobák? Csoda, hogy ezek a latinok egyáltalán megtalálták a Bizánci
Császárságot!
Az egyik kis bezárt szelence feldühítette a vezírt. Megpróbálta a tőrével felfeszíteni,
de nem sikerült. Szihr az öreg bosszúságát látva, meglendítette a kezét, megmozgatta az
ujjait, és akaratával megpöccintette az egyszerű szerkezetet. A doboz fedele felpattant.
Fadzsr hálásan biccentett a varázsló felé, de csalódottan látta, hogy csupán néhány
igazolás lapul a szelencében.
A vezír a földre huppant, és egy kis tálkába gyűjtötte a parancsnok vérét.
– Legalább megtudtuk, hogy Balduin a császár – mormolta Fadzsr. – A társát,
Bonifácot alighanem felingerelte a dolog. Kíváncsi vagyok, meddig tudja összetartani a
dolgokat. Egy hétig? Kettőig?
Magában kuncogva elővette jegyzetfüzetét és írótollát, majd a katona vérével, írni
kezdett, mivel más nem állt a rendelkezésére.
– Kell, hogy legyen valami a templomos látomásai mögött. De ki lehet? Egy öreg? –
motyogta írás közben.
A komor varázsló dühösen járkált fel-alá.
– Hallottál egyáltalán? – kérdezte Szihr.
Fadzsr a nyugtalan varázsló felé fordította tekintetét.
– A sivatagban arra tanítottak, hogyan legyél tiszteletlen a feljebbvalód iránt?
Szihr ingerülten megrázkódott, majd egyik kezét dühösen meglengette a levegőben,
mintha el akarná hessegetni szívéből az ártó érzéseket. Amikor a benne munkáló meleg
elcsitította éhét, leült egy kőre, és egy gallyal jeleket kapart a porba.
– Vezír, mit gondolsz, Amala a szívén is fátylat visel? – kérdezte szinte szórakozottan.
Fadzsr vállat vont.
 – Csak ar-Rahmán tudja a választ, de hadd adjak egy tanácsot! Időnként, barátom, a
pillanat hevében bámulatos döntéseket tudsz hozni, mint most is, amikor azt mondtad,
hogy ezek a keresztesek túl közel haladnak el a kis barlangunkhoz, és meg kell állítanunk
őket. Ez jó döntés volt. Bár embereket ölni szégyen, most van ennivalónk, és tudjuk, hogy
Balduin a császár, bár azt nem tudom megmondani, hogy a barátaim Konstantinápolyban
miért nem tudtak erről. Továbbra is kifogásolni annak a nőnek a tisztességét, akinek a
követésére felesküdtünk, nem jó döntés.
Szihr megvetően intett a hullák felé, melyek közvetlenül a tűz fénykörén kívül
hevertek.
– Miért fontos ez? Kit érdekel, melyik halandó ül a trónon?
Fadzsr oldalra fordította a fejét, és elcsodálkozott a kijelentésen.
– Túl sok időt töltöttél a sivatagban, Szihr Haddád. Hogyan választhattad a magányos
életet? Hogyan vagy képes féken tartani az éhségedet, ha a fejedben nem hallod a
beszélgetés meleg moraját? Hogyan vagy képes csiszolni az elmédet a városok nagy
könyvtárai nélkül? Hogyan lehet, hogy többre tartod a homok és az ég egyformaságát
Konstantinápoly arany kupoláinál?
Szihr felnevetett.
– Figyelemelterelésről beszélsz, trükkökről, amikkel el lehet ütni az időt. Olyan
gyakran találkoztam már szembe az éhségemmel, hogy jobban ismerjük egymást, mint
bármely halandó férfi vagy nő a másikat. Ami pedig az elmémet illeti, a sivatagi
barlangok több titkot láttak már, mint amennyit a világ minden könyvtárában megtalálsz.
No és az aranyozott mecsetek és templomok? Gyenge utánzatai csak a hegyeknek és az
égitesteknek. Nincs szebb az éjszakai sivatagnál. Az maga Isten felfedett szíve. Az ilyen
pillanatokban az éhségem elolvad.
– De mégis itt vagy – mondta Fadzsr.
– Magam is észrevettem – bólintott Szihr, igyekezvén tréfával elütni a beszélgetést.
– Miért?
– A sivatagi égbolt mondta, hogy így legyen. Leírhatatlan látomások és
eltéveszthetetlen jelek bírtak rá arra, hogy ismét felvegyem a kapcsolatot a klánommal és
az emberek világával. Nem volt más lehetőségem, mint hogy engedelmeskedjek. Nem
tudom, hogy ez a személyes fejlődésemet szolgálja, vagy van egy feladat, amit el kell
végeznem. Mindenféleképpen embert próbáló élmény volt – mondta Szihr, és közömbös
hangjába szomorúság vegyült. Lerázta tudatáról az otthona emlékét, és hozzátette: – Most
mondd el nekem, miért fontos, hogy ezt a Balduint császárrá koronázták? És ha már itt
tartunk, minek a császára?
Fadzsr megérezte, hogy kötelék szövődik közte és a varázsló között, és elvigyorodott.
Barátom, ő a császára mindannak, amit Bizánc maradványainak neveznek!
Valószínűleg Latin ez-vagy-az a neve. Először is, nekem legalábbis meglepetést okozott,
hogy ilyen mesze északon latinokkal találkozunk. Azt hittem, Konstantinápoly egy időre
leköti őket. Fontos a számunkra tudni, hogy hamar kiépül egy új emberi rend, ami azt
jelenti, hogy hamarosan a káinita rend is követni fogja. Úgy gondolom, Sir Hugh de
Clairvaux előbb-utóbb, de inkább előbb megmutatja, miféle szerepet játszik ebben.
– Akkor eggyel több ok, hogy ne bízzuk küldetésünket erre a megtért muzulmánra –
makacskodott Szihr.
Fadzsr az égnek emelte tekintetét.
– Túl szigorúan ítéled meg őt. Te megölnél valakit, aki Allah szavait idézi?
Szihr felemelte a fejét.
– Ha egy templomos lenne, aki Egyiptom lerohanását tervezi, igen!
Az öreg megfenyegette az ujjával.
– Elismerem, hogy részben igazad van, de Amala helyesen teszi, hogy most még csak
vár, amint azt a tulajdon varázslatod is megmutatta. Sir Hugh transzait illetően pedig
legalább valamennyi kíváncsiságot elvárnék valakitől, aki maga is látott látomásokat!
Szihr tekintetébe vadság költözött. Fadzsr azon nyomban rádöbbent, hogy nem azt
mondta, amit kellett volna, és azt kívánta, bárcsak elkapdoshatná, és a szájába tömhetné a
levegőben lógó, kimondott szavakat.
– Hogy mered az ő őrült hablatyolásához hasonlítani legszentebb pillanataimat? –
kiáltotta Szihr, és felemelkedett.
– Nem, nem! Kérlek! Megbotlott a nyelvem! Tudom, hogy komoly játékot űzünk!
Nem meséltem neked, hogy az a megszállott, Hugh, teljes vértben úszva majdnem
elkapott? A keze már a lábamat érintette! Mondom, hogy majdnem elkapott! Akkor mit
tettek volna velem a templomosai? Tudom, hogy ez veszélyes játék – mondta Fadzsr, s
megpróbált minél több szót találni a “sajnálom” helyére.
A szívhez szóló kérlelés azonban süket fülekre talált. Szihr felállt, megpördült, és
lobogó burgundivörös köpenyében odasietett várakozó, fekete lovához. Egy méretéhez
képest meglepően ügyes ugrással fent termett az állat hátán.
– Várj! Hová mégy?
Szihr valamilyen parancsot adott a lónak, és a fekete az erdő felé indult. Nem fordult
meg.
– A jóslat megadta Sir Hugh halálának idejét. De nem mondott semmit a társai
pusztulásának órájáról.
Fadzsr utána botladozott, és azon gondolkozott, hogy a saját hátasához menjen-e vagy
reménykedjen benne, hogy a puszta szavaival meg tudja állítani a varázslót.
– Ne légy bolond, Szihr! Kockáztatod, hogy valamennyiünket leleplezel!
A varázsló azonban már túl messze járt ahhoz, hogy meghallja.
A vezír egyedül maradt, és a sötétséget bámulta, amerre Szihr tartott. Megpróbálhatta
volna követni, de a varázsló harci paripája gyors volt és kitartó, a nomád pedig kiváló
lovas. Fadzsrnak egy város utcáin talán lett volna esélye. A vadonban viszont soha nem
érné utol a beduint.
Szihr lova hangtalanul ügetett a templomos tábor irányába. Hűségesküjét éppúgy maga
mögött hagyta, akárcsak a zaklatott vezírt. Hetek óta először teljesen egyedül érezte
magát. A magány körbevette és megvigasztalta, mint a sötétség, és ismét a maga urának
érezte magát, de ennek a megnyugvásnak az ismerős érzése hamarosan a kudarc
fájdalmába csapott át. A homokdűnék, barlangok és állatok közt töltött évszázadok után
levetkezte az egyedüllétet, hogy magához ölelje a társaság lényegét, amiről a vezír is
beszélt. Amikor azonban az önuralmát próbára tették, hamar elvesztette. Nagyon régóta ez
volt az első alkalom, hogy a Fenevad helyette döntött, és mégsem vette észre.
Minden okot megadok nekik, hogy féljenek tőlem – gondolta szomorúan.
A természetes ösztön, a megérzés és a csak saját szükségletét sulykoló ősi éhség súlya,
érzése és formája között Szihr olyan világos különbséget látott, mint az éjszaka és a régen
látott nappal között. De hogyan bízhatnának most már benne? Talán még rosszabb volt,
hogy bár vágyott elfogadtatni magát a társaival, megmaradt az a meggyőződése, hogy a
templomosok tervének előrehaladását engedni súlyos hiba.
Még egy mérföldet megtett, mire rájött, nem is az aggasztja, hogy Hugh látomásai
igaznak bizonyulhatnak, hanem, hogy az övéi hamisnak. Ezt a lehetőséget még sosem
vetette fel. Kihunyóban volt egykor feltétlen hite a homokba és a csillagokba írt
üzenetekben, amik egykor a túlélés és a misztikus hatalom kulcsául szolgáltak. Ez volt a
társaság sötét oldala: hogy valaki más hangja kétségbe vonhatja az én legmélyebb alapjait.
Amíg elő nem jött a sivatagból, nem volt senki, aki egyhangú véleményformálásra
szólította volna fel, vagy elvegye tőle azokat az okokat, amik miatt elhagyta a
homokdűnéket.
Miközben ő és a ló átsiklottak a fekete különböző árnyalatain, a tábor tompa fénye és a
sátrak teteje kibontakoztak a sötétből, és úgy izzottak a bozót felett, mintha egy város
avatkozott volna bele durván a természet rendjébe. Szihr még mindig visszafordulhatott,
meg kellett volna tennie, de valami megakadályozta ebben.
Mielőtt lassított volna, még közelebb merészkedett, talán túl közel is. Eddig
szerencséjük volt, hogy nem okozott gondot nekik az elrejtőzés, de mindig fennállt a
veszélye, hogy amint Sir Hugh szentségtelen keresztes hadjáratának híre megy, olyan
káiniták is felbukkannak, akiknek érzékei élesebbek, mint Gondemaré és ghoul hűbéres
lovagjaié.
A tábor szélénél megállította lovát, és száját lebiggyesztve nézte a tökéletes egyenesek
unott egyformaságát. Azt képzelik, hogy a rend és a szabályok közelebb állnak Istenhez,
mint a homok és a föld, ahonnét a teremtés kiindult.
Érezte, hogy ismét feltámad a dühe. Könnyű lesz megváltoztatni a véleményüket. Az
Allahtól kapott düh és fogak segítségével megmutathatja nekik a fájdalommal kevert
élvezetben az igazságot.
Szihr fülét váratlanul zörgés, majd földön és gallyakon lépdelő paták hangja ütötte
meg. Nem a táborból vagy a közepét átszelő sietősen megtisztított útról érkezett, hanem
egy több száz méterre keletre eső pontról. A varázsló hálás volt, amiért valami elvonja a
figyelmét belső vívódásairól, és a zajok felé irányította lovát.
Egy furcsamód ismerősnek tűnő lovag tízfős lovascsapatot vezetett ki a táborból.
Szihrben azonnal felötlött, hogy vajon miért nem az utat választották, és miért akarnak
olyan csendben maradni. Amikor a lovagok keletre indultak, még inkább eltávolodva a
tábortól, a nyomukba szegődött. Nem volt annyira képzett a láthatatlan mozgásban, mint
Amala, de a sivatagban leélt több évszázad miatt megvoltak a maga módszerei.
– Itt van a célpontod, Szihr, és épp időben – suttogta egy hang a fejében. – Mutasd
meg neki az igazságot.
A varázsló megdörzsölte homlokát, és ráébredt, hogy nem egy látomás szólította meg,
hanem egy mélyről fakadó vágy, mely oly régi volt, mint maga Káin, és aminek a tudata
hangot és szavakat adott.
El veled! – kiáltotta magában, de a hang csak nevetett. Szihr ismét a csapatra fordította
figyelmét.
A ghoulok és szolgák nem érdekelték, velük varázslattal vagy karddal könnyen el lehet
bánni. Az őket vezető templomosnak több tucat halálnemet is kitalált. Vérmérget, amit
lénye legmélyéről fej ki, és ami lelassítja, vagy árt az ellenfelének. Mágikus tűzgolyót a
mellkasára, ami őrjöngést vált ki benne, és értékes pillanatokra zűrzavart okoz az emberei
között, hogy neki legyen ideje levágni a fejét. Alamutban azt hallotta, hogy a ventrue-kat
pokolian nehéz elpusztítani, mert szívós, halott húsuk felfogja a kardcsapásokat és még a
tüzet is, de biztos volt benne, hogy a mágiája bármilyen frankkal el tud bánni.
Utána ihatsz.
Szihr egy pillanatra megrémült, hogy észrevették, de a templomos csak a mellette
lovagló férfihez fordult.
– Ne nézz így rám! Nem árulok el senkit! – csattant fel. Szihr felismerte Appeles
hangját, azét a templomosét, akit Fadzsr mérgezett lövedéke eltalált. De miért beszélt
árulásról?
A csapat megállt, és lovaik kis kört alkottak.
– Kérlek, Sir Appeles, félreértetted aggodalmunkat a jogos ítéletért. Mint mindig, most
is követünk téged akár a világ végére is – mondta a férfi mellette, akinek arcát és hangját
csordultig töltötte a ghoulok vak hűsége, akiket a vámpírok vére a függőség kötelékébe
taszított.
– Túllépett a hatáskörén, mert a rend és az egyház tudta nélkül cselekedett. Görögöket
toboroz, mintha azok nem estek volna ki a valódi egyház kegyéből! – mondta Appeles.
– Igen – nyugtatták meg a többiek. – Túl messzire merészkedik.
– A rend nélkül csak sötétség van!
– Jól tesszük, hogy megállítjuk – mondták mosolyogva.
 – Ez a Fenevad útja.
– Persze! – helyeseltek.
Appeles bólintott, majd megfordult, hogy folytassa útját.
Tetteiben bábok erősítik meg. Mint ahogy minket is időnként hamis hangok
tévesztenek meg – gondolta Szihr, akit megerősített a beszélgetés. Hátramaradt, és hagyta,
hadd. menjenek. Nyilvánvaló volt, hogy a legjobb, ha a keresztény hatóságok – halandók
és halhatatlanok egyaránt – tudomást szereznek Sir Hugh tervéről. Appeles feltartóztatása
ártana az ügyének.
De még mindig nem tudják az igazat! Ne hagyd őket elmenni!
Most azonban, hogy hallotta Appeles csatlósainak birkaszerű helyeslését, a Fenevad
csele is olyan átlátszónak tűnt, hogy a vén varázsló hamar elhessegette azzal a homályos
ígérettel: hajnal előtt enni kap.
Leckét kapott, nem olyat, amit leírhatott az utókornak, mint Fadzsr, hanem amin
elgondolkodhatott, és a magáévá tehette. Szihr ösztöneit követve először veszélybe
sodorta a céljait, de a megfelelő pillanatban leküzdve őket fontos értesülésekhez jutott. A
templomosok nemcsak hogy nem sorakoztak fel Sir Hugh különös tervei mögé, de akár
még meg is állíthatják.
Szihr elégedetten hátramaradt, és nézte, ahogy a csapat páncéljainak csillogása eltűnik
az éjszakában, akár az idomtalan csillagok.
Mérföldekkel távolabb és órákkal később, Konstantinápoly peremén a reggeli nap
rábukkant Appeles testvér kíséretének halott és kiszáradt tetemeire. A maradványokat
különös kór fertőzte meg, mely hamar továbbterjedt a belőlük lakmározó dögevőkre.
Appeles még belekapaszkodott a létezésbe, de már alig tartotta magát. Kardja mellette
feküdt, vértjét megtépázta az ádáz küzdelem. Egy patinás útjelzőnek támaszkodva ült,
mely a városkapu felé mutatott. Arcát és mellkasát fekete, epés folyadék borította, és a
lovag mélyálomba merülve aludt. Több órája nem mozdult.
Amikor a keleti nap sugarai megérintették a bőrét, először semmi nem történt. Mivel
erős vérű ventrue volt, a húsa ellenállóbb volt sokakénál. Mégis egy-két percbe telt
csupán, amikor felsőtestéről felszálltak az első füstkígyók. Csupasz bőre megfeketedett,
akár a fa a máglyán, és páncélja repedésein apró lángnyelvek csaptak ki.
A napfény fájdalma, mely minden káinita létezésének ellenpólusa volt, végre
kirángatta a mélyálomból, de nem volt képes cselekvésre bírni. A nap lehetetlen
ragyogásába bámulva, miközben a szeme elforrt, még egy utolsó kérést préselt ki száraz
torkán és repedezett ajkán keresztül:
– Áldott Szűzanya, kérlek, bocsáss meg!

 Tizenegyedik fejezet



1204. május 27.

Koszmasz Pangalosz elfintorodva nézett le a kardra, amit éppen az imént tört ketté egy
ügyetlen pörölycsapással. Paumer, a hordómellű, vörös hajú templomos, akit azzal bíztak
meg, hogy faragjon fegyverkovácsot a görögből, összecsapta és megrázta kezét.
– Túl kemény a vas! Túl forró! Hányszor mondjam még el? Egyensúlyt kell teremteni!
Egyensúlyt! Figyelj az anyagra, amivel dolgozol! – szapulta. – Újra!
Koszmasz birkamód vállat vont. Legalább most nem tűnt úgy, mintha Paumer kész
lenne megadni magát a dühének, és ízekre szedje a görögöt, mint az első három eltörött
kard esetében. Koszmasz nagyon elégedetlen volt magával, részben azért, mert képtelen
volt megtanulni az új mesterséget, de főként amiatt, mert megemlítette, hogy lábosokat
készít.
– Könyörgöm! – szólalt meg. – Hadd hagyjam abba! Túl ostoba vagyok, hogy ilyen
nehéz feladatot megtanuljak!
– Ebben egyetértek! – mondta Paumer. – De köztetek, görögök között kevesen
rendelkeznek a háborúhoz szükséges képzettségekkel, és mivel nem mi hozzuk a
döntéseket, még egyszer meg kell próbálnod!
Koszmasz végtelenül leverten nyomkodta a parazsat szító fújtatókat. Megállt, és
remélte, hogy témát tud váltani.
– Van egy hír, amit talán meg tudnál erősíteni, jó uram – mondta a tanárának.
– És mi lenne az? – kérdezte a kovács, szemöldökét felvonva.
Ezek szerint Licinius herceg elfogott egy asszamitát – tűnődött Aragóniai Lucita
Adrianapolisz vastag falait nézve kocsija ablakából. Az elfogatásról három különböző
történetet is hallott, melyek mindegyikét a lehető legnagyobb őszinteséggel és
komolysággal adták elő. Lucitának az a változat tetszett a legjobban, amelyben a végső
csapás magától Liciniustól származott, talán mert ez volt messze a leghihetetlenebb mese,
de a nő biztos volt benne, hogy a többi is csak kitaláció. A legnagyobb valószínűsége
annak volt, hogy a puszta szerencse adta az adrianapolisziak kezére a szaracént – de miért
ismerné ezt el Licinius, ha már egyszer ilyen fogással dicsekedhet?
Egy váratlan zökkenő ismét tudatába idézte a durva környezetet. A vastag
bársonypárnák, melyeknek simává kellett volna tenniük a döcögős utazást, semmit nem
használtak. Ahogy a négylovas fogat végighúzta a gondosan kidolgozott és díszített hintót
az útnak nevezett göröngyös, sziklákkal és kidőlt fákkal tarkított területen, a kocsi
majdnem darabjaira hullott a rázkódástól. Bár Lucita az út során majdnem végig
rosszkedvű volt, amikor megpillantotta a menekültek táborát őrző görög gyalogos
katonákat, felvidult. A legutóbbi jelentések alapján arra számított, hogy az itteni
körülmények még a lehető legkisebb biztonságot sem képesek szavatolni, tehát a dolgok
valóban rohamosan változnak. Ez a tény igencsak megnövelte küldetése jelentőségét.
Két éve tagja volt egy velencei lasombra társaságnak, mely megpróbálta kiterjeszteni
hatalmát a végül Konstantinápolyra jutott keresztes hadjárat útvonalára. Akkor nem sokat
ért el, de ezúttal más a helyzet. Nem szívesen tett volna jelentést klánja öregjei vagy
Kasztíliában maradt atyja előtt a kudarcról.
Miközben hintaja fakerekei tovább zötykölődtek, és egyre mélyebbre vitték a táborba,
a kedve mind magasabban szárnyalt. A várt csüggedés helyett tábortüzeket, karámokat és
még sátrakat is látott, ahol kereskedők tették közszemlére áruikat. Különféle ruhákat
viselő férfiak és nők – alighanem ghoulok – dolgoztak együtt néhány kunyhó javításán és
felépítésén. Mindenféle rendbe tartozó káiniták dolgoztak azon, hogy szolgáik munkáját
összehangolják. Talán a legizgalmasabb a fegyverek és páncélok tisztítása, javítása és
kovácsolása volt.
Innen a templomos táborig rövid volt az út. A két helyet elválasztó domb
meglehetősen meredeknek bizonyult. A szolgának több ízben is át kellett tolniuk a hintó
kerekeit a gyökerek, sziklák és egyéb akadályok felett, melyekkel még a négy ló sem
tudott megbirkózni. Lucitát rendkívül untatta a késlekedés, de amikor az emelkedő után
feltűnt a tábor sima útjaival és rendezett felépítésével, akár egy kisebbfajta főváros,
elakadt a lélegzete.
A főutat őrző lovagok már megkapták utasításaikat, és ezért Lucita a neki kijáró
tiszteletben részesült. Miért is ne? Sir Hugh tudta, hogy nagy hatalmú lasombra öregeket
képvisel, akiknek támogatása sokat lendíthetne az ügyén. A templomosok egy külön sátrat
biztosítottak Lucita számára nem messze Hugh szálláshelyétől. Bent számos, a
kényelméhez szükséges kelléket talált – párnázott székeket és díszes asztalt, mely jóval
pazarabb volt annál, amit a mértékletes lovagok megengedtek maguknak. A tartózkodás
kellemesnek ígérkezett. A szolgálója, Dolores már megérkezett, és kezdett kipakolni.
Lucitának majd figyelmeztetnie kell a buta libát, hogy számolja össze a lovagokat és
fegyvereseket, így felmérhesse, mekkora erőnek parancsol most Sir Hugh. Később. Most
szerette volna felfrissíteni magát.
– Dolores, hozasd ide a fiút, de legyél diszkrét! – parancsolta. A szóban forgó fiú
Rodrigo volt, a hűséges hazai jobbágyok egyike, aki táplálékforrásként kísérte el a nőt.
Még mindig egészséges volt és erős, ezért boldogan ajánlotta fel vérét a gyönyörért
cserébe, amit Lucita csókja okozott, és ez így volt rendjén.
A ráncos arc kifejezéstelenül nézett vissza rá.
– Nem félsz, hogy megsérted Sir Hugh-t? Azt mondják, egy sokgyerekes, görög
családra vigyáz…
– Tudom, tudom – hessegette el Lucita a szolgálóját. – De még a mi szent
templomosunknak is kell ennie. És hogyan fájhatna Sir Hugh-nak az, amit nem lát?
 A latin nemeshölgy pár órával később kilépett a hűvös éjszakába, és végignézett a
környéken. Egy csinos, sötét bőrű nő lépett ki alázatosan Hugh sátrából, és lassan
keresztülvágott a táboron. Néhány lovag meghajlással köszöntötte.
Nem idegen a táborban. Akkor tehát ő Amala – gondolta Lucita. Az arab nő, akivel
Hugh órákon keresztül beszél, állítólag a vallásról.
Amikor a nő a közelébe ért, Lucita szándékosan hallhatóan odasúgta Doloresnek:
– Nézd, itt van az ágyasa. Ezek szerint Sir Hugh is erre lehet valahol.
Amala megtorpant. Lucita azonnal, de nagy meglepetéssel észrevette, hogy az arab nő
fekete szeme dühösen megvillan. A tekintet nem illett jobbágyhoz, aki szerepéhez híven
elfordította volna a pillantását. Mintha Amala is rádöbbent volna szokatlan
arckifejezésére, elfordult, és továbbindult.
Lucita kíváncsisága feltámadt. Nem akarta elengedni a nőt.
– Ágyas – szólította meg, megismételve a bosszantó kifejezést jelentsd be Sir Hugh-
nak, hogy Aragóniai Lucita úrhölgy kíván vele szólni. Ezt gondolom, megteheted?
A nő jól láthatóan megrázkódott, és félig elfordult. Amikor végül lesütötte a szemét, és
lassan megrázta a fejét, Lucita jól látta rajta az erőfeszítést.
– Nem, hölgyem. Nem tehetem – suttogta az arab halkan. – Sir Hugh szüzességi
fogadalmat tett. Semmilyen értelemben nem vagyok az “ágyasa”. Elmehetek?
– Igen – mondta Lucita lenyűgözve. Ez a paraszti tunikát viselő arab lány ellent mert
mondani neki! Licinius újkeletű szerencséje bizonyíték volt rá, hogy a közelben
asszamiták vannak. Tudta, hogy a szaracénok az álcázás mesterei, de lehetséges volna,
ilyen könnyűszerrel keresztüllátni rajtuk?
Rejtőzz el nyílt színen! – emlékezett társa és egykori felettese, Tomasso Brexiano
egyik tanácsára. Micsoda ajándék lehetne ez Sir Hugh számára!
Amikor Amala megfordult, hogy elmenjen, Lucita kinyúlt, és megragadta a karját. Az
arab nő ellenállt, és ruhája redői közül egy baba esett le a földre.
Mindketten rámeredtek.
– Nem. Ne menj még! – emelte fel Lucita a fejét, hogy a másik nő szemébe nézzen. –
Mi a neved?
A másik kénytelen volt felnézni, és amikor a pillantásuk összekapcsolódott, valami
áramütésszerűen végigfutott rajtuk, ami meghökkentette Lucitát.
– Amala.
– Arab név?
– Igen.
Lucita nem engedte el a másik nő tekintetét.
– Milyen szép kis baba.
 Aragónia örököse gyorsan mozdult, hogy felvegye a bábut. Amala keze azonban egy
pillanat töredéke alatt már a játékon volt. Lucita lehajolt, és kezét Amaláéra fonta.
Gyengéd, gyanakvó érintéssel ellenőrizte a kéz erejét. Erős volt. Mozdíthatatlan. Minden
káinita emberfelettien erős volt, és azok, akiket harcosnak képeztek, még őket is
felülmúlták. A tény, hogy ennek az állítólagos jobbágynak a fogása olyan szilárd volt, akár
az övé, még semmit nem bizonyított, de ami fontosabb volt, nem is cáfolta a gyanúját.
Lucita, aki nem volt biztos benne, mit tegyen, négy hosszú pillanat alatt végigfutott a
Sir Hugh idő előtti halálával járó előnyökön és hátrányokon. Aztán csillogni kezdett a
szeme.
– Tartsd csak meg – mondta mosolyogva.
Egyelőre nem mond semmit, és inkább megvárja, hogyan boldogul Sir Hugh-val.
Meglehet, az ágyasról szóló információ tökéletes ajándék lesz.
Amala a babát magához szorítva elrohant.
Amikor végre egyedül volt, sátra falai között, kiütközött rajta a véres veríték, és alig
állt meg a lábán.
Az a nő tudja, hogy nem az vagyok, akinek kiadom magam, de legalábbis sejti. Miért
nem szólt?
Dühös volt, amiért hagyta magát felbosszantani a buta “ágyas” megjegyzéssel. Még
egy kezdő is felfedezte volna benne a szándékosságot. A beszélgetései Sir Hugh-val egyre
hosszabbak és gyanúsabbak lettek, és az asszamitának már így is számos elsuttogott
sértést és utalást kellett lenyelnie a lovagoktól. Bár nem örült a kitüntetett figyelemnek,
soha nem válaszolt, csupán szerényen lesütött szemmel. Ezen az éjszakán azonban sok
minden nyomasztotta, és egyre közelebb érezte magát ahhoz a ponthoz, ahol kegyetlenebb
káinita oldala volt az erősebb.
Az elmúlt két hét tele volt kudarccal. A konstantinápolyi út hiábavalónak bizonyult;
Fadzsr elmondta neki Szihrrel való összekülönbözésének történetét, majd a varázsló
távozását, és fogadalmát, hogy megöl egy templomost. Appeles, Hugh egyik
legbizalmasabb lovagja csatlósaival együtt eltűnt. Szihr azóta visszatért, és közölte, hogy a
lovag azért ment el, hogy Hugh terveit felfedje a rend vezetői előtt. A varázsló egyre
távolságtartóbb lett, több időt töltött egyedül, és egyre morózusabbá vált, mintha visszatért
volna nomád életéhez. Most pedig futótűzként terjedt a hír, hogy Licinius elfogott egy
asszamitát, és sem Fadzsr, sem Amala nem találták a boszorkánymestert.
Ha az a bolond fogságba esett, saját kezűleg fejezem le!
Lehetett persze más is, talán egy szerencsétlen káinita, akinek történetesen sötét bőre
volt, nem feltétlenül Hakim egyik gyermeke. Amala azonban így sem várhatott sokkal
tovább Szihr felbukkanására. Talán meg tudja kérni Sir Hugh-t, hogy vigye el az újlatin
kínzásra, hátha folyékony arab nyelvtudása a segítségére lehet. Ha viszont Szihr a fogoly,
a küldetés könnyen véres mészárlással végződhet.
Most pedig itt ez a nő. Aragóniai Lucita.
 Volt benne valami szokatlan, talán a hangjában lobogó tűz, ami azonnal megtörte
Amala kiképzését, és a csontjáig hatolt. Mellkasában zavart, célt tévesztett harag támadt,
amint meghallotta.
Csak a hangja lett volna? Vagy a járása? Valami rettenetesen ismerősnek tűnt ebben a
lényben. A szeme? A bőre? A feje formája?
Nem! – jelentette ki magában Amala, amikor lenézett a kezében tartott babára, és
szelíden lesimította szalmahaját. Nem egy külső vonás tűnt fel neki, hanem a
személyisége, ami belőle áradt. Ez az Aragóniai Lucita kemény volt és megingathatatlan –
még fiatal, de máris acélos.
Pontosan emlékeztetett valakire, akit Amala még az életben ismert, s aki szintén
öregebb volt a koránál.

 Közjáték



Jelenkor

A történet megakadt, talán mert a mesélője különösen nehéz részhez érkezett. Mivel a
habozás elég hosszú volt egy kérdéshez, Ruya úgy érezte, fel kell tennie.
– Amikor mesélni kezdtél, azt mondtad, hogy te is ott voltál, a saját emlékezetedből
merítesz, és éltél akkor. Mi közük van ezeknek az embereknek hozzád? Mi kapcsol téged
össze Szihrrel, Fadzsrral és Amalával? – suttogta.
Fatima egyenletesen beszélt, de a hangjában olyan érzelem is megjelent, amihez
Ruyának még nem volt szerencséje.
– Egy évszázaddal a történtek előtt találkoztam szeretett Amalámmal, még az ölelésem
előtt, de miután a szörnyű latin seregek az első keresztes hadjárat során elfoglalták
Palesztinát. Apám harcos volt Ibn Tumart szolgálatában, aki nagy ember volt, ő alapította
az Almohádok törzsét, mely elvette Spanyolországot, Marokkót és sok más területet a
mérsékeltebb Almoravidáktól. Tumart, hogy még több műveltséget szerezzen az
iszlámmal kapcsolatban, keletre utazott, Mekkába, majd onnan Palesztinába, a családom
pedig elkísérte az útján. Azokon a vidékeken töltöttem ifjúságom nagy részét,
boldogságban, míg meg nem érkeztek a keresztesek…

 1101. június 12.

A meztelen nap a zeniten állt, akár Isten szeme az egyforma kékség tengerében. Bár
Amala fátyla a helyén maradt, szoknyájának csattogó anyaga annyira lelassította, hogy le
kellett tépnie. Az akadályozó ruhadarab levetésével hosszú, karcsú lábai nagy léptű,
természetes járást vettek fel. Csupasz talpa fehér homokot csapott fel mögötte. Most már
könnyedén megnövelte a távolságot közte és a nehézkes, de erős keresztes között. Miután
Amala nevetése a hirtelen nekiiramodás miatt elhalt, ismét egyenletesen kezdett lélegezni,
és azt találgatta, milyen hamar éri el a kis oázist. Elöl nem sok minden takarta a látóhatárt,
és nem volt kétséges, hogy a férfi képes odáig jutni, ha nem is éri utol. Amala csak úgy
tudta volna lerázni, ha eléri a sűrű, szívós növényzettel borított területet, és elrejtőzik.
Szokatlan puffanást hallva hátrapillantott. A férfi látva, hogy a lány felgyorsított,
ledobta zsákját, és ő is futni kezdett. Amikor az oázis pereme már csak ötven dárda hossz
volt, a keresztes vitéz már majdnem beérte. Két lépésre egy pálmaligettől megragadta a
lányt. Amala felnevetett, amikor a meleg homokba hengeredtek.
Amikor megérezte, hogy valami a háta alá szorult, szelíden megszidta nehéz, ifjú
szeretőjét. Keze egy gyors mozdulatával kiszabadította a babát a dereka alól. Gyengéden
lesimította szalmahaját, és formára nyomkodta magokkal tömött hasát.
– Andret, majdnem összetörted! – nyitotta kerekre a szemét, és lebiggyesztette az
ajkát.
– Szerzek neked másikat – válaszolta a férfi, akit annyira megrészegített a lány
közelsége, hogy egy pillantást sem vetett a játékra. – Ha akarod, hármat is. Vagy még
inkább, valami olyat, ami jobban illik egy nőhöz egy játékszernél.
– De én ezt szeretem. Illik hozzám – felelte a lány.
– Akkor ne nyomjuk össze, rendben? – kérdezte a férfi. Szelíden kivette a bábut a lány
nyitott, várakozó tenyeréből, és óvatosan odébb tette.
Amala szemében huncut szikra villant, és előrenyújtotta a nyakát. Gyengéden
megharapta szeretője ajkát, aztán magára húzta.
Később, amikor a nap már lejjebb kúszott az égen, és a hőség sem volt olyan elemi
erejű, a fiatalok testének mozgása lecsillapodott. Ígéreteket tettek, hogy később, este
találkoznak, és Andret magára hagyta a lányt, hadd élvezze a szellőt. Amala annyira
elevennek érezte a testét, hogy nehezére esett ellazulni, de szerelmes álmodozásai
eredményeképpen végül elszenderedett.
Valami tisztán hallhatóan megreccsent az oázis fái között. Amala felkapta a fejét, és
egy sötét szempárt pillantott meg, amint hidegen mered rá a késő délutáni árnyékokból.
Először azt hitte, ragadozót lát, valami vad kutyát. Nem nyugtatta meg, amikor ráismert a
legjobb barátnőjére.
– Fatima! – szólt rá. – Mióta bujkálsz itt?
– Meg kellett volna ölnöd – mondta a másik nő, akinek csak a szája mozdult. –
Elcsalni a többiektől, aztán megölni. Azt mondtad, időbe telik, míg elnyered a bizalmát.
Azt nem említetted, hogy gyereket akarsz szülni neki.
Amala felült, és fintort vágott. Kihúzgált a hajából néhány gallyat és fűszálat.
– Nem volt még elég a vérrontásból?
– Nem.
– De őt elborzasztja, ahogy a mieinkkel bánnak, és megfogadta, hogy elhagyja a
társait. Még Mohamed – Allah áldása szálljon reá – szavait is felolvastam neki. Máris
csatlakozott hozzám az imádkozásban… – mesélte Amala, és szégyentelenül rámosolygott
komor társára. Amikor már elviselhetetlennek érezte Fátima pillantását, elfordult, és a kis
baba csinosítgatásával kezdett foglalatoskodni.
– Akkor majd Allah felmenti az ítélet napján – jelentette ki végül Fátima. – Hadd
legyen a halál a bére a most elkövetett bűneiért.
– Fátima, kedvesem, hidd el, hogy az emberek megváltozhatnak! Van lelkünk, és
Allah jóvoltából mind a fény után áhítozunk. Nem így van, kicsikém? – mondta Amala.
– Lennél olyan kedves nem ahhoz a rongydarabhoz beszélni, amíg itt vagyok? –
csattant fel Fátima. – Hol volt ezeknek az úgynevezett embereknek a lelke, amikor a
családomat elűzték az otthonából? Hol volt a lelkük, amikor menekülés közben egyenként
lemészárolták őket, a legkisebbel kezdve, hogy az anyám lássa, amint a gyermekei az
utolsó leheletükkel utána sírnak?
– Mennyit öltünk meg közülük az utóbbi hónapokban, utazás közben? Hány részeget
csaltunk el táncokkal és álnok ígéretekkel a táborukból, hogy aztán elvágjuk a torkukat?
Húszat? Harmincat?
– Huszonnyolcat – mondta Fátima az oldalán lógó tőr markolatába vésett vonalakra
mutatva.
– Még hánynak kell meghalnia, hogy kielégíthesd a bosszúvágyadat?
– Mindnek. Ilyen hamar elfelejtetted volna, hogy amikor az imádott Andret-hoz
hasonló férfiak betörtek Jeruzsálembe, minden lakost megöltek, asszonyokat és
gyermekeket is?
– Emlékszem.
– Hogy a tetemek halmai olyan magasak voltak, mint a házak?
– Emlékszem.
– Hogy egykor több ezer muzulmán és zsidó élt abban a városban, akik most mind
halottak?
– Emlékszem!
Amala foga között sziszegve felállt. Tisztára törölte magát, amennyire lehetett, majd
Fátima felé nyújtotta nyitott tenyerét, és várt. A másik, sötétebb bőrű lány végül egy
iszákot lökött oda elé. Amala mogorván megragadta, és egy másik, puha tunikát vett elő,
mely alkalmasabb volt az utazásra. Ahelyett, hogy visszaadta volna a zsákot, maga mellett
tartotta. Fátimát meglepte és sértette a függetlenségnek ez az új megnyilvánulása. Amióta
találkoztak, mindig ő vitte az iszákot, mert ő volt az erősebb. Bár egykorúak voltak, úgy
gondoskodott Amaláról, akár anya a gyermekéről.
– Nos, hozzá mész? – kérdezte Fátima összeszorítva a fogát. – Egy mecsetben?
– Keresztény felesége van – felelte Amala, tudván, hogy ez még jobban felborzolja
társa kedélyét. – De nem hiszem, hogy hozzámennék, még ha nem is lenne nős. Bár most
úgy érzem, akár a világ végére is követném.
– Egykor azt mondtad, engem is követnél bárhová – jegyezte meg Fátima, miközben
Amala leengedte a tunikát a derekára.
Amala arcán szomorú mosoly jelent meg, amitől jóval idősebbnek tűnt tizenhat événél.
Megtelt szánalommal a barátnője iránt. Odalépett hozzá, és megsimogatta egyenes, fekete
haját. Amikor Fátima megérezte a gyengéd ujjakat a homlokán és az arcán, behunyta a
szemét.
– Annyira magabiztos vagy – mondta Amala. – A családod büszke lehet rád, de… –
Megfordult, és az égre pillantott. – Én… én nem vagyok ennyire megkeseredett. Talán
mert nem ilyen kemény fából faragtak, talán, mert Allahnak más tervei vannak velem.
Amikor a keresztesek megérkeztek, csak egy gyerek voltam, de emlékszem rá, milyen volt
békében élni. Akkoriban a családom megtért, amint azt tudod. Igen, kereszténynek
születtem. Tudom, hogy harcolnunk kell, de mégis, minden percben a békéért
fohászkodom. Áruld el nekem, Fátima, te is ezt teszed?
Bár Amala háttal állt neki, Fátima megrázta a fejét.
Amala visszafordult, és elmosolyodott.
– Bárhová követnélek, kedvesem, át a sivatagon, be egy barlangba, az északi hideg
pusztaságokra, akár még azoknak a vérivó szörnyetegeknek a tanyájára is, akik az
éjszakában uralkodnak – kivéve azt a sötét helyet, ahová annyira el akarsz jutni – suttogta.
– De ne gondolj rá annyit! Van, amin nem jó törni a fejedet. Mindketten tudjuk, hogy én
csak lelassítalak.
– Csak azért, mert el akarod árulni a népedet! – morogta Fátima, és alsó ajka
megremegett.
Amala nem látta értelmét a további szavaknak. Megrázta a fejét, megpördült, és
átvágott a homokon. A lábát a futás közben hátramaradt, halvány lábnyomokba illesztette,
és olyan gyorsan, ahogy csak tudta, maga mögött hagyta összetört barátnőjét.
Miközben Fátima még mindig a fák árnyékában állva utánanézett, egy könnycsepp
csordult ki mandulavágású szeméből, és folyt végig az arcán.
Órákkal később, miután az óriási, fehér tűzgömb lassan a hegyek mögé gördült, és az
éjszakai égbolt első drágakövei felragyogtak, Amala izgatottan rohant be a keresztesek
táborától fél mérföldre álló tisztásra. Ahogy várta, Andret már a szokott helyen feküdt a
takarójukon, egyik térdét felhúzva, csukott szemmel, arccal az ég felé. Amala meg mert
esküdni rá, hogy be tudja hajtani a férfin az ígéretét, miszerint csatlakozik hozzá az esti
imában.
– Gyerünk, Andret, kelj fel! Mekka felé kell fordulnunk! – szólt rá vidáman. A legtöbb
mecsetben a férfiak és a nők külön imádkoztak, de jelen körülmények között Amala nem
érzett szégyent, amiért lazít a szabályokon, bár ahhoz ragaszkodott, hogy férfi két lépéssel
közelebb hajoljon meg a szent városhoz, mint ő.
Amikor a férfi nem válaszolt, Amala játékosan megbökte a lábával. Még mindig
semmi válasz. A lányra hirtelen rátört az aggodalom, és letérdelt, végigtapogatta a férfit,
és a nevén szólongatta. Andret nem mozdult. A nyakánál Amala keze valami meleget és
nedveset tapintott, majd egy szokatlan bőrlebenyt. Ijedten ajkához emelte ujját, és
nyelvével megérintette. A sós ízt megérezve hangosan, hosszan felsikoltott.
– Fátima! Fátima! – zokogta, és halott szeretője testére vetette magát. Zihálva beszívta
a sivatag levegőjét, és még egyszer belekiáltott a csillagok közti sötétbe.
– Elég! Elég! – sziszegte egy hang a közelben.
Fátima Andret kardjával a kezében, tőrén egy új, különösen vastag vonallal kilépett
rejtekhelyéről, és idegesen körülnézett.
– Halkabban, te bolond! Még nem vagyunk elég messze a járőröktől! Meghallanak!
Amala tovább zokogott.
– Csak azt tettem, amit neked kellett volna!
– Mit tettem volna? – kiáltotta Amala, és vöröslő szemét a barátnőjére emelte. – Ennek
semmi köze ahhoz, hogy mit kellett volna tennem vagy mit nem! Ez csak egyvalamiről
szól, rólad!
– Ellenség volt…
Amala összerázkódva a tetem fölé hajolt, és körbetapogatta a nyakát. Amikor
megtalálta, amit keresett, letépte a nyakláncot, és Fátima szeme elé emelte.
– Tessék! Tessék! Látod a körvonalakat a vérén keresztül is? Látod? – sikoltotta.
Amikor barátnője felismerte Amala kis aranymedálját, amely a Próféta nevét viselte,
elhallgatott. Ha felfedezik Andret nyakában, az a halálát jelentette volna. Nyilvánvaló
volt, hogy a férfi nem akart visszatérni.
– Igen, így van, nézd csak meg! Nézd! Te ostoba! – sikoltotta Amala, Fátima arcába
tolva a kis medált. – Tévedtél! Hozzám jött!
Még mindig kiabálva visszamutatott a táborra, és köpködve folytatta:
– Több száz gonosz ember van ott, akiken kiélhetted volna a haragodat. Hogyan
lehettél ilyen ostoba, kicsinyes és féltékeny?
– Meg akartalak védeni – felelte a másik dermedten.
Amala dühtől tágra nyílt szemmel, rikoltva rávetette magát.
 – Magadat védd meg!
Fátima ösztönösen, harcra készen felemelte a lovag nehéz kardját. Amala először
megkarmolta társa orcáját, aztán csak két kezébe fogta. Köztük a pengével, reszkető,
könnyes és halott vérétől maszatos arccal megcsókolta Fatimát.

 Tizenkettedik fejezet



1204. május 29.

Lucita hátravetetette fekete, fonott haját, hogy elrejtse bosszúságát és szemében ismét
csintalan csillogással és lefegyverző mosollyal nézzen a férfira. Bár a fiúból jóllakott, ettől
a rettenetes lénytől felforrt kölcsönvett vére.
– Lehet, hogy naiv vagyok ezekben a kérdésekben, de egyszerűen nem értem. Ha meg
akarsz ölni egy kígyót, levágod a farkát, vagy egyszerűen lefejezed? – kérdezte Lucita. –
Vagy csak azoknak az ostoba kereszteseknek a példáját követed, akik Palesztinát keresték,
de aztán Konstantinápolyt foglalták el, mert az közelebb volt? – Bármilyen jóképű és
elbűvölő volt is Sir Hugh, Lucita cseppet sem találta kellemesnek a szavait.
Sir Hugh nyugodt hódolattal kiterítette az asztalra Palesztina térképét. A Szaladin által
visszahódított és a többi iszlám terület tökéletes, egyenes rézsútozással volt megjelölve
rajta. Hugh mutatóujjával a Jeruzsálemet jelképező kis körre koppintott, melyet minden
oldalról körülvett a jelölt rész.
– Nem titok, hogy a szent város el van zárva. Elfoglalása esetén lehetetlen volna
fenntartani az utánpótlási vonalat, vagy akár a kapcsolatot a külső világgal. Hamis
győzelem lenne – kezdte Hugh. Lucita figyelme azonban elvándorolt, és kortyolt a
kehelyből, amit a férfi a számára biztosított. Az ivókupa ugyanolyan csinos jószág volt,
mint maga a lovag, finoman megmunkált aranytalpa agát félgömböt tartott. A benne
maradt vörös folyadék alatt most már látszottak a színes, márványos csíkok. Lucitának
jólesett, hogy Hugh ilyen pompával látja el, és most is inkább a kehely szépségével
foglalkozott, mint a férfi fecsegésével. Mire ismét felpillantott, a katonai lecke a vége felé
járt.
Letette a kelyhet, lesimította ölében a ruhát, és felsóhajtott.
– Mint már említettem, Sir Hugh, bizonyos nagyhatalmú lasombra öregeket képviselek
– kezdte. Úgy tervezte, hogy kis szünetet tart, és hagyja, hadd találgassa a lovag, kik ezek
az öregek, de legnagyobb meglepetésére a férfi magától megadta a hiányzó információkat.
– Az Amici Noctis, igen, hölgyem, tudom. A “Baráti többség”, amelyik szeretne
megszabadulni a klánon belüli muzulmán frakcióról – jelentette ki kertelés nélkül.
– Értem – mondta Lucita. Bár nem jelentett veszélyt, hogy Hugh ilyen tudásnak is a
birtokában volt, a nő nem volt hozzászokva, hogy köztudomású tényként kezeljék, és kissé
udvariatlannak találta az eljárást. – Megkérdezhetem, mi tudsz még rólam?
– Nemesi családból származol, Moncada püspök gyermeke vagy, meglehetősen jól
érzéked van a diplomáciához, és intelligens becsvágy hajt – sorolta Hugh.
 A nemeshölgy lesütötte a szemét, bosszantotta, hogy ilyen könnyen felmérték.
– Túlbecsülsz. Attól félek, én még nem adtam meg neked a kellő elismerést. Áruld el
nekem, az értesüléseid a templomosoktól, a ventrue hierarchiától vagy valami más
forrásból származnak?
Hugh ajkán különös mosoly jelent meg, amely azonnal elárulta, hogy nem fogja
megmondani.
– Néha úgy érzem, ez mind egy dolog. Kérlek, ne tarts tőlem! Mindketten osztozunk a
Krisztus iránti szeretetben és a szaracénok iránti gyűlöletben. Nincs semmi akadálya, hogy
én és az uraid szövetségesek legyünk – mondta, és egyenesen Lucita szemébe nézett,
mintha meg akarná bűvölni.
Ha ez volt a szándéka, nem járt sikerrel. A nő szélesen visszamosolygott, és telt ajkai
mögül előcsillantak hegyes szemfogai.
– Valóban nincs oka annak, hogy valaha is ellenségek legyünk, Sir Hugh – válaszolta.
– Tájékoztatom a feljebbvalóimat a terveidről és arról, hogy mit értél el eddig.
Távozásra készen, félig felállt. A férfi felemelkedett, és kihúzta neki a széket.
– Gondolod, hogy támogatnak majd? – kérdezte a férfi, és a válasz utáni mohósággal
egy pillanatra felfedte gyengeségét.
Lucita felemelkedve Hugh mellkasának döntötte a hátát, majd megfordult, és röpke
pillanatra megtámaszkodott a férfi széles vállán.
– Biztos vagyok benne, hogy jóindulattal tekintenek majd az erőfeszítéseidre, és
ellátnak mindennel, amire szükséged lehet – jelentette ki. Amikor hátralépett és elengedte
a férfit, még hozzátette: – De csak akkor, ha már készen állsz Palesztina elfoglalására.
Hugh bólintott. Félrehajtotta a sátorlapot, és megvárta, míg a nő távozik.
Lucita kiérve végigsietett a sátrak takaros sorai között a sajátja felé. Ez a bolond soha
nem fog kijutni Adrianapoliszból, nemhogy át a tengeren! – gondolta. A templomos mégis
egyre több támogatásra tett szert, és nem csak a menekültek között, hanem a közeli
városok káinita lakói közt is. Lucita rájött, hogy ha továbbra is így mennek a dolgok, a
férfi hamarosan Konstantinápolyra is kiterjeszti vonzását, ahol a Mihály halála után
kialakult kényes egyensúly könnyen felborulhat, és széteshet. Ez a változás temérdek új
lehetőséget vonhat maga után.
Örült, hogy nem említette gyanúját Hugh sötét bőrű ágyasával, Amalával
kapcsolatban. Ez annyira elégedetté tette, hogy mire a sátrához ért, és kiadta a parancsot a
szolgáinak a pakolásra, már szinte remélte, hogy a lány asszamita kém, noha nem volt
meggyőződve ennek igazságáról. Mosolyogva számba vette a lehetőségeket a saját
hatalmának növelésére egy Sir Hugh nélküli világban. A templomos felkapta a kelyhet,
amiből Lucitát kiszolgálta, és éhesen a benne maradt pár vörös cseppre meredt. Olyan
erősen szorította meg a talpat, hogy az aprólékos aranyminták meggörbültek és eltörtek
ujjai alatt. Megpróbálta időben elengedni, hogy megkímélje a kelyhet, de már késő volt.
Az agát, kiszabadulva szelíden kanyargó foglalatából, kicsúszott és a földre esett. A ritka
kupa tönkrement. Hugh nem volt felkészülve egy újabb csalódásra. Az Amicusok erős
szövetségesek lehettek volna, de most arra gondolt, hogy az Egek Királynője
próbatételként küldte ide a képviselőjüket.
Hány ilyen próba vár még rám, Anyám? Mennyi? – kérdezte magában.
Sir Abelard nem tért vissza a megígért megerősítéssel. Appelesnek nyoma veszett,
hány napja is? Tizenöt éjszakával ezelőtt. Asszamiták vagy még szörnyűbb teremtmények
ölték meg, amikor hírt akart vinni Hugh terveiről a templomos nagymesternek, egy olyan
időben, amikor a rend elutasítása nem lett volna kedvező. Létfontosságú volt, hogy előbb
a maga oldalán tudja az atyját, Geoffrey-t – ő tudná, hogyan közelítsen a halandó rendhez
és az azt használó káinitákhoz. Miért nem érkezett válasz a Párizsba küldött levélre?
Próbatétel volt – győzködte magát Hugh.
Miközben azon töprengett, mennyi lesz még, a fájdalom görcse térdre kényszerítette,
és tudata megtelt látomásokkal. S bár ezek a jelenések messzire sodorták a való világtól,
és gyönyörként emlékezett vissza rájuk, soha nem jelentettek számára megkönnyebbülést.

 Tizenharmadik fejezet



1204. augusztus 3.

Koszmasz Pangalosz feszengve tört keresztül a káiniták, bábok és ghoulok tömegén,
akik mindannyian Sir Hugh jelére vártak. Láncinge szörnyen szűk és szoros volt, bár nem
ő maga kovácsolta, és a kényelmetlenséget még tovább fokozta, hogy álcaként egy nehéz
köpenyt is magára kellett öltenie. Bár a többiek körülötte várakozásteljesen álltak egyik
lábukról a másikra, Koszmasz közérzete rosszabb volt, semhogy sokáig örüljön. Csak az
tartotta vissza lelke sötétebbik felét a felszínre töréstől, hogy tisztában volt vele, ha
dühöngeni kezdene ennek a tömegnek a közepén, az egyenlő lenne az öngyilkossággal.
Ennek ellenére a kannaműves nehéz küzdelemnek nézett elébe.
Ami még rosszabb, a kapott kard hosszú pengéje lehúzta a karját. Már most fájt a válla
a sok integetéstől, amit a hercegek és öregek korábbi beszédeire adott. Az
előkelőségeknek egy örökkévalóságig tartott, mire áldásukat adták a bátor vállalkozásra,
és figyelmeztettek arra, hogy a zsákmányból majd kérik a részüket.
Ki hitte volna, hogy lélegzet nélkül is ennyit lehet fecsegni? – gondolta Koszmasz.
Most megint várt, ezúttal Sir Hugh-ra, aki látszólag senkit nem látott, ahogy kinézett a
látóhatárra a torony erkélyéről. Vajon mennyi időnek kell eltelnie – töprengett a görög –,
mire Hugh akár csak bólintásra méltatja őket? Minél tovább volt távol a templomos vezér
magabiztos, parancsoló hangjától, annál inkább rossz ötletnek tartotta a keresztes
hadjáratot. Nem általánosságban. Végtére is, mit tudhatna egy kannaműves a katonai
hadjáratok jó és rossz oldalairól? Azonban személy szerint az ő számára nem tűnt jó
ötletnek.
Kényelmes lesz vajon a hajó? Úgy hallotta, hogy még rosszabb és zsúfoltabb volt,
mint a tábor a templomosok érkezése előtt. Kis fészerének padlója nyomába sem érhetett a
meleg szalmarakásnak, mely kis, sötét boltja tűzhelye mellett púposodott. Az otthon
emléke szíven ütötte. Vajon még mindig ott van a nagyváros legszerényebb bazárjában? –
töprengett. – Vagy leégett, lerombolták, elpusztították, mint a többit? Ha nem vált a tűz
martalékává, és mert kunyhója aligha volt kívánatos célpontja a fosztogatásnak, talán…
Mivel az erkélyen álló szótlan alak felől nem érkezett mozgás, a fáradt Koszmasz
lustán körülnézett, remélve, hogy talán áll a közelben egy fa, aminek nekidőlve pihenhet
egy kicsit. A tömeg időnként annyira összeszorult körülötte, hogy még a vállát sem tudta
mozdítani. Ezért csak a fejét fordította erre-arra, pihenőhely után kutatva.
Tőle húsz lépésre jobbra egy szekér állt. Heten ültek a tetején, mások pedig köré
gyűltek, de az egyik oldalon volt egy kis nyitott rész, amit talán el tud érni.
Óvatosan a szekér felé oldalazott. Nagy ellenállással találta szemközt magát, lökdösve,
mellkasát majd derekát a testek közé préselve haladt előre. A halandók között könnyebb
volt átjutni, márpedig a sereg főleg bábokból és ghoulokból állt, de az időnként előforduló
káiniták nagyon lelassították előrejutását. Megérte a fáradságot, mert a szekér széle végre
elérhető távolságba került.
Csak ki kellett nyúlnia, megragadnia, és odahúznia magát. Amint odaért, büntetlenül
nekitámaszkodhatott, és akár még alá is fekhetett.
Mosolyogva kinyúlt, és tömpe ujjai az áldott fa felső peremére fonódtak. Egy
mordulással előrehúzta magát. A szekér helyett azonban egy barna köpenyes lénybe
ütközött. Bárhová is tartott az idegen, ugyanazt az üres helyet szemelte ki az áthaladásra,
mint Koszmasz, és egymásba botlottak.
Szerzetesi csuhát viselt, de ez nem sokat számított a tömegben, ahol mindannyian
ártalmatlan népségnek voltak álcázva. Mindenki nagy erőfeszítéseket tett, hogy másnak
hasson, mint egy sereg tagja.
Az alak meglepően dühösen szitkozódott valamilyen nyelven, amit Koszmasz nem
ismert, aztán megpróbált továbbhaladni. A helyzet súlyosbításaként a görög kardja
beleakadt a férfi csuhájába. Pangalosz a hirtelen rántást érezve meghúzta a kardját. A
köpeny elszakadt, és egy pillanatra sötét bőr villant fel, amiről még a jelentéktelen
kereskedő is tudta, hogy sem latiné, sem görögé nem lehet.
A káprázat rövid életű volt. Amikor Koszmasz ismét odapillantott, a fekete bőr fehér
volt, a haj vikingvörös. Az idegen még el is vigyorodott, és udvariasan meghajolt, mielőtt
elfordult volna, hogy folytassa útját a torony felé. Koszmasz össze volt zavarodva. Vajon
jól látta? Milyen szavakat szórtak rá? Elif ajr ab tízak? Valami ilyesmi. Milyen nyelv volt,
ezekkel a torokhangokkal? Sokkal inkább hasonlított arra, amikor valaki fel akart köhögni
valamit, mint rendes beszédre.
Szórakozottan addig ismételte a szavakat, míg valaki a vállára nem csapott.
– Gyakorlod az arab káromkodást a háborúra? – kérdezte egy társa szívélyes kacajjal.
– Arab? – motyogta. Agyának lassan forgó kerekei mozgásba lendültek.
Az alak már majdnem a torony aljába ért, ahol még rosszabb volt a kilátás, mint ahol
Koszmasz állt. Ekkor egy újabb idegen jelent meg az oldalán, hasonló az elsőhöz, de a
másik irányból érkezett. Majd egy harmadik is csatlakozott hozzájuk, s egyszerre
átalakultak. A színük megváltozott, és végül nem hasonlítottak sem emberre, sem
káinitára, hanem a gránittorony színét és felületét utánozták. Gyakorlatilag láthatatlanul
mászni kezdtek. És senki még csak nem is pislantott az élőhalott nemesek, katonák és
leendő keresztes vitézek nagy tömegében. – Asszamiták – mondta Koszmasz, először csak
halkan. Aztán hangosan felkiáltott: – Asszamiták! – Amikor senki nem mozdult, a falra
mutatva sikoltotta: – Asszamiták! Asszamiták! Asszamiták! – Most már olyan hangosan
kiáltozott, hogy a tömeg, mely szeretett volna valamit tenni várakozás helyett, hirtelen
teljes figyelmét rá fordította. A közelében néhányan, bár Koszmasz szerint ők maguk
semmit nem láttak, úgy döntöttek, hogy hisznek neki, és csatlakoztak a kiabáláshoz.
Együtt ordították: – Asszamiták! Asszamiták! Asszamiták! – miközben Pangalosz tovább
mutogatott.
Gondemar a tömeg szélén a sikoltozás forrását kereste. Megfeszült, amikor észrevette
a kétségbeesetten mutogató kövér vámpírt. Először csak végignézett a környéken, amerre
Koszmasz mutatott, de nem látott mást, csak az épületet alkotó, egyforma nagyságú
köveket. Még egy kósza árnyék sem mozdult a szürke és fekete felületek között. Aztán
észrevett valamit a durva felszínen. Egy alak emelkedett ki remegve, akár egy hatalmas,
láthatatlan pók a fal felülete alatt. Gondemar habozás nélkül, mutatóujjával kétszer
megérintve felső ajkát jelzett a balján álló lovagnak. Két hosszú tülkölés harsant a hosszú
kürtből. Minden tekintet a lovag felé fordult. Gyorsan felemelte három ujját, az egyiket
meghajlítva, majd a torony falára mutatott.
A tömegben a jelzését látva mozgolódás támadt, ahogy előkerültek az íjak,
számszeríjak, és megfeszítették őket. Utána Gondemar gyors intésére több tucat
nyílvessző és lövedék indult útjára, s a fekete vonalak esője ívesen kirajzolódott a felhők
és az égbolt sápadt színei előtt.
Néhány lövedék túl magasra szállt, és elsüvített Hugh mellett, majd
hasznavehetetlenül az erkély padlójára hullott. Mások teljesen eltévesztették a tornyot.
Megint mások alacsonyan repültek, és felnyársaltak pár szerencsétlen katonát. Végül
azonban a mennyiség győzedelmeskedett a képzettség felett, és a nyílvesszők nagy része
elérte a torony falát. A legtöbb itt sem talált, mert széttört a kövön, vagy beszorult a
résekbe.
A nagy számok törvénye alapján azonban – a rossz lövések dacára – a találomra kilőtt
vesszők stratégiája meghozta gyümölcsét. Az erkélytől tíz lábbal lejjebb a három alak
elvesztette különös álcáját. Nemcsak hogy láthatóvá váltak, és lelassultak, de néhány nyíl
célba is talált, és az idegenek lebucskáztak a dühödt tömegbe.
Gondemar azonnal a kikérdezésükre gondolt, és gyorsan parancsba adta, hogy ejtsék
foglyul őket, de senki nem figyelt rá, még a saját ghouljai sem. A seregben nem volt
kétséges, mi lesz a sorsa annak, aki meg meri támadni új angyalukat. Mivel mindenki
tudta, milyen előszeretettel isszák az asszamiták a káinita vért, örömmel visszaadták a
kölcsönt. Pillanatokon belül nem maradt semmi, amit ki lehetett volna kérdezni. Még azt
sem tudták volna megmondani, hogy a támadók férfiak voltak vagy nők.
Azon szerencsés kevesek, akiknek nyelve rátalált az ellenség mámorító vérére,
magasra emelték a fegyvereiket, és felkiáltottak:
– Hugh! Hugh! Hugh! – A lüktető kántálás egyre szélesedő körben szétterjedt az
egybegyűltek között, és egyre erősödött, míg végül mindenki csatlakozott hozzá. Még
Koszmasz is, aki azt hitte, ki tud tartani, amíg a nagy lovag meg nem szólal, teljes tüdőből
ordított, és olyan magasra lökte a levegőbe kardját, amennyire csak a karja hossza
engedte, majdnem kiszakadva vállából.
Amikor a kiáltozás feltámadt, Gondemar attól tartott, hogy nemkívánatos figyelmet
hívnak fel magukra. De aztán komor mosollyal ráébredt arra, hogy egyrészt távol vannak a
várostól, másrészt nem tudja, hogyan lenne képes megfékezni a tomboló, rivalgó tömeget.
Az egyetlen, aki ezt meg tudta volna tenni, az erkélyről nézte őket, Gondemar elképzelése
szerint határtalan megelégedéssel.
 Tizennegyedik fejezet



1204. június 18.

Mostanában nem sok minden nyugtatta meg Amalát; Szihrnek még híre-hamva sem
volt, és most már több éjszaka is eltelt, mióta Fadzsrral találkozott. Ez várható volt, mivel
Amala a táboron kívülre utazott Sir Hugh-val, hogy támogatást szerezzenek, de maga a
tény nem lendített rosszkedvén. A magabiztosság, ami az öt lovagból áradt, ahogy lovaik
lustán lépkedtek a széles, lapos úton, szintén nem vidította fel.
Előző éjjel megtámadták őket. A húsz ostoba lator alig jelentett többet a templomosok
számára kisebb akadálynál és kellemes estebédnél. Nem a lovagok elszabadult vadsága
lepte meg a lány – Hugh az egyik haramiát kettétörte a térdén –, hanem a kardforgató
képességeik. Kiszámolta, hogy hármat lenne képes megölni, és talán Hugh-t is, de nem
többet.
Ezen az éjszakán az erdős dombok nyílt, sík szántóknak adták át helyüket, ahol az
efféle rajtaütéseket nehezebb lett volna kivitelezni, és ezért az előfordulásuk esélye is
csökkent. Napnyugtakor már Konstantinápolytól északra jártak. Amikor Justinianus hídján
átkeltek, még volt némi gyalogos- és lovasforgalom, de amint dél helyett keletre fordultak
Galatába, a város genovai negyedébe, a járókelők eltűntek. A fák koronája felett látni
lehetett néhány nemesi udvarház tetejét, és a lovagok találgatták, melyik lehet az úti
céljuké.
Amala Sir Hugh-val osztozott egy lovon, karját a férfi dereka köré fonta.
Nyugtalanította, hogy milyen kényelmesnek találja a lovag testi közelségét. Bár még
asszamita normák szerint is jó lovas volt, a bizánci tunika és a nehéz stóla, amit Hugh-tól
kapott, arra kényszerítette, hogy oldalvást üljön a nyeregben, s részben ez volt a komótos
tempó oka is. Ami még rosszabb, a hozzá nyomódó láncing Andret-ra emlékeztette. Olyan
érzés volt ez, amit egy része szeretett volna megvizsgálni. Egy újabb érzelem, amit
mérlegre kell tennie Alamuthoz fűződő hűsége, a stratégiai tervek, vallási kötelezettségek
és a vér utáni állandó éhség ellenében.
Egyre jobban kínozták a tudatát megosztó gondolatok, és felötlött benne: túl sok
személy lettem.
Hosszú hallgatás után Sir Hugh váratlanul megkérdezte:
– Mikor és hogyan talált rád az Úr, Amala?
Újabban a társai előtt is úgy beszélt vele, mintha csak maguk lennének, vagy a többi
templomos az ő akaratának kiterjesztése volna. A legtöbbjük hűséges gyermeke volt, a
lány mégis kényelmetlenül érezte magát, ha előttük kellett megszólalnia.
 – Ne most! Ne kérd, hogy most beszéljek Jézusról és az Úrról! Allah bocsásson meg
nekem!
Előrehajolt, és kerek, zöld szemét a férfi arcára függesztette.
– Sok évig tartott. Muzulmánként nevelkedtem. Jézus Krisztus elfogadása azt
jelentette, hogy szembe kellett fordulnom a családommal, az apámmal, anyámmal, a
fivéreimmel és nővéreimmel – mondta, miközben a szavait elemezte.
– “És fivér fivér ellen fordult”… – idézte Hugh. – De volt egy bizonyos pillanat, nem?
Ami után a világ, bár még mindig ismerősnek tűnt, többé már nem volt ugyanaz?
– Nálad volt ilyen pillanat? – kérdezte a nő.
A templomos kurtán bólintott.
– Több is. Valahányszor behunyom a szemem, és hallom a hangját, a kozmosz
széthullik, és újra összeáll. De mindannyian hallottátok már a történetet.
Könnyű nevetés futott végig a lovagokon, hallván, hogy uruk lekicsinyli az érdemeit.
Amalának feltűnt, hogy Sir Hugh újabban inkább hercegként, mint templomosként
viselkedik, és az emberei is egyre inkább emlékeztettek udvaroncokra.
– Ezért ma este arra kérlek, hogy mondd el a történetedet – mondta, megsemmisítve
Amala minden reményét a kérdés elkerülésére.
A lány behunyta a szemét, összeszorította a fogát, majd az emlékezet és a képzelet
szomorú egyesüléséből megalkotta a történetet, amiről tudta, hogy hallani szeretnék.
– Az egyik elvesztett csata után egy szerzetes hátramaradt, hogy segítsen egy sebesült
férfin. A katonáink elől sikeresen elrejtőztek, de amikor a falumból származó öregek és
fiúk végigfésülték a csatateret olyan fegyverek és készletek után, amiket a sereg véletlenül
hátrahagyott, rájuk találtak. Azt mondták, Allah előtt akarnak érdemeket szerezni, és kis
köveket és botokat dobáltak rájuk, amíg a sebesült meg nem halt. A szerzetest foglyul
ejtették, mert a fogatlan vénségek úgy gondolták, hogy talán váltságdíjat kérhetnek érte. –
Egy kicsi, sötét lyukban tartották – folytatta. – Arra tanítottak, hogy Isten nem akarja,
hogy bárki is így szenvedjen, ezért éjszakánként élelmet csempésztem be hozzá. Néha
beszélgettünk. Napokkal később, miután a falusiak nem tudtak megegyezni abban,
mennyit kérjenek érte és kitől, elhatározták, hogy megölik. – Amala kicsit fészkelődött. –
Azt hiszem, ha volt olyan pillanat, ami megváltoztatta az életemet, az volt, amikor
megláttam a békés mosolyát, miközben a feje legurult a nyakáról. Nem hitte, hogy véget
ér az élete, csak arra gondolt, hogy hamarosan találkozik Istennel.
A lovagok szívből jövő egyetértésben bólintottak. Amala belül összeomlott. Mit
képzelt magáról? Hogyan hozhatott nyugalmat ezeknek a hitetleneknek? A történet
lényegében igaz volt, csak a részleteken változtatott. A szerzetes nem keresztény volt,
hanem egy muzulmán írnok. Amala és a férfi gyilkosai voltak a keresztények. A nő
összeszorított a fogát, amiért meggyalázta az emléket, és eltöprengett azon, vajon mikor
válik a takijja bűnné, és mely ponttól lesz az emberből álarc.
Egy kis dombgerincre hágtak fel, és az erdő kisebb foltjai mögött megpillantották
Konstantinápoly megégett és ostromban megsérült, magas falait. Hugh leszállt a lováról,
térdre borult, és imádságba fogott. A többi templomos követte példáját, és Amala is
esetlenül keresztet vetett, és letérdelt, mely csak még inkább fokozta a kényelmetlenségét.
Következő éjjel elérték a nagy birtokot. Bár személy szerint nem a nagyhatalmú
lasombra kerekesdő, Genovai Gabriella tulajdonában állt, a káinita bábukat csinált az ott
lakozó nemesi családból, és valahányszor menedékre volt szüksége a várostól távol, az
egész uradalmat elfoglalta. A birtok alig néhány mérföldre állt a városfalaktól, és szerény
védelmet nyújtott a háború elől. A biztonság nem volt tökéletes, mert az ostromgépek
mély nyomai felszántották a termékeny szántókat, és az utat sártengerré köpülte a sereg
számtalan talpa és patája. Hamarosan azonban érintetlen olajfaligetek és egyéb földek
mellett is elhaladtak, melyeket nappal jobbágyok műveltek, majd egy érintetlen útra
tértek, amely egy kis folyót követett. Egy régi, leomlott malom lapátja még mindig
nyikorogva forgott a vízben.
A középső területet kőfal és vaskapu zárta el a külvilágtól. Itt pávák aludtak
háborítatlanul. A hímek nagyra becsült, szivárványos farktollai éjszakára a testük alá
gyűrve pihentek. A főépület nagy, vénséges fák között állt, melyek magassága vetekedett
az égre törő tetőével. A sima, elefántcsontszínű falakba fehér és zöld márvány
domborművek simultak. Bár a több évszázados épület alaprajza négyszögletes volt,
középen egy tipikusan római nyitott átriummal, szabályos közönként több kisebb, saját
cseréptetővel rendelkező szoba is kiállt a falból.
Amala nézte, hogy Hugh tekintete végigsiklik a környezetükön, és kíváncsi volt, miért
időzik a férfi pillantása a ház déli oldalát eluraló magas tornyon. Láthatólag újabban
építették az épülethez, bár az építők igyekeztek színben és stílusban az eredetihez
igazítani. A birtokra és Galata távoli kereskedő kikötőire egyaránt kilátás nyílt a magasból.
Mi érdekelhette Hugh-t?
Ha idegyűlne egy sereg, ez tökéletes hely lenne, hogy az egészet lássa – gondolta
Amala. Az Adrianapolisz melletti Marica-folyó különben is túl sekély a hajóknak. Sir
Hugh hadjáratát más kikötőből kell útnak indítani. Konstantinápolyból. Úgy gondolja,
hogy ez lesz a kiindulópont.
– Szálljatok le mindannyian, és készüljetek fel a háziasszonyunk üdvözlésére! – ugrott
le lováról Hugh. Miután mind engedelmeskedtek, lehúzta jobb kesztyűjét, és a kétszárnyú
tölgyfa ajtóhoz lépett, mely szépsége ellenére elég erősnek tűnt, hogy egy egész hadat
feltartóztasson. Megemelte a nagy bronzgyűrűt, és háromszor koppantott.
Az ajtó kinyílt; két szolga húzta befelé. A nagy előcsarnok közepén ghoul nemesurak
és hölgyek gyűrűjében ott állt Genovai Gabriella. Bár ölelése idején már harmincas
éveiben járt, a bőre csupán árnyalatnyit vesztett a gyönyörű rózsás színből, amiről népe
híres volt. Noha az arca nem volt közönséges értelemben véve szép, kellemesnek és
ápoltnak tűnt. Fekete szeme áthatóan ragyogott. Bizánci ruhát viselt, kövekkel és
díszekkel sűrűn ékített bíbor- és aranystólával, melyet a legfinomabb selyembrokátból
készítettek. Aranymintái csillogtak a szolgák kezében tartott lámpások fényében. Harang
alakú ruhaujja lazán leomlott csuklójáról, ahogy üdvözlésképpen homlokához érintette.
 – Sir Hugh de Clairvaux, köszönöm, hogy ilyen hosszú utat tettél meg azért, hogy láss
– mondta a nő. – Különösen, hogy oly sokan mennek el hozzád maguk.
Hugh hozzá lépett, megfogta a kezét, és mélyen meghajolt.
– Én köszönöm neked, püspök, amiért meghallgatod a kérésemet.
Amikor a férfi felállt, Gabriella udvariasan rámosolygott.
– Örömömre szolgál, hogy így mutatkozol be, és a lasombra címemet használod. Attól
tartottam, hogy a benned lakozó templomos sértésnek találja majd az általunk használt
egyházi megnevezést. Jól tudjuk, hányat állítottál Káin gyermekei közül máris az
oldaladra, és hányan ingadoznak a határon, köztük hercegek és öregek is, akik félve
visszatartják támogatásukat hősies vállalkozásodtól, míg nem biztosak abban, hogy milyen
szelek fújnak. Merem állítani, hogy az én segítségemmel Konstantinápoly falai közül is
sokakat a magad oldalára állíthatsz. Azt pedig mindketten tudjuk, hogy az én
támogatásom nélkül te és az embereid gyalog lesztek kénytelenek megtenni az utat
Jeruzsálemig.
– Így van, püspök – felelte Hugh. – De ha ezt kell tennünk, akkor ezt tesszük, akárcsak
az első keresztesek.
– Ccc. Reméljük, erre nem lesz szükség – mondta a nő kedvesen.
Gabriella beljebb invitálta őket.
– A szolgáim a szobáitokba vezetnek benneteket, melyeket templomos módra
rendeztünk be, természetesen a friss vért leszámítva, melyet remélem, élvezni fogtok.
Olyan sok folyt el hiába az utóbbi időkben! Nemsokára négyszemközt is beszélünk, Sir
Hugh.
Gabriella megpördült, ruhája mozgása csak egy pillanattal maradt el alakja mögött.
Hölgyei koszorújában, mintha azok valamiképpen hozzá lennének kötözve, elhaladt egy
sor márványoszlop között. Hugh-t és a lovagjait a széles lépcsőn át az emeletre vezették
fel, ahol a hálószobák voltak.
Amalát az egyik szolgáló egy másik szárnyba vezette. A folyosón haladva számos
szobrot, mozaikot és festményt látott. Némelyik még kibontatlanul állt, fából ácsolt
védőcsomagolásban, mások azonban már közszemlére voltak téve.
Az egyik szokatlan mozaik egy szakállas arab férfit ábrázolt. Mellkasába egy tüzes
angyal mélyesztette kezét, aki a toreádor Mihály vonásait viselte, mint a görög káiniták
oly sok műve.
A fiatal görög ghoul Amala kíváncsiságát megérezve magyarázatba fogott:
– Amikor a keresztesek áttörtek a falakon, a püspök mindent megtett, hogy a város
kincseinek legalább egy részét ide hozza megőrzésre. Ő kemény asszony, akinek kiváló
érzéke van az üzlethez. Soha nem láttam, hogy olyan érzelmet árult volna el magáról, amit
nem akart megmutatni. Mégis, tudom, hogy minden éjjel sír azon művek miatt, amiket
nem tudott megmenteni. Hallottál bárkiről, aki ennyire szenvedélyesen szerette volna a
szépet?
 Amala megrázta a fejét.
– Én csak Isten iránt érzek ilyen szeretetet. Mit ábrázol ez a mozaik?
A szolgáló ránézett a képre, megpróbált emlékezni. Amikor a történet eszébe jutott, a
vonásai ellazultak.
– Mohamed prófétát ábrázolja, és azt meséli el, hogyan tisztították meg az angyalok a
szívét az egyetlen fekete folttól, és tették tökéletessé. Ez a püspök egyik kedvence. Mihály
rendelte meg, hogy kedvezzen a közöttünk élő muzulmánoknak.
Amala először majdnem kirobbant dühében, de sikerült megfékeznie magát.
– Az ilyen ábrákat tiltja a muzulmán törvény – mondta végül, viszonylag nyugodtan.
Gondolatban azonban szerette volna megölni a ghoult, Gabriellát, az összes templomost és
végül magát.
A szolgáló vállat vont.
– Igen. Úgy hallottam, meglehetősen bosszúsak voltak. Mihály gondosan elrejtette a
mozaikot, nehogy teljesen elpusztítsák. Talán ezért maradt meg a fosztogatás után is.
– Kérlek, vezess a szobámba! – kérte Amala.
A görög nő bólintott, végigvezette a folyosón, és kinyitott egy nagy szobába nyíló
ajtót. Bent puha ágy állt, egy szekrény, egy asztal, rajta mosdótállal, friss ágynemű, egy
kehely és egy kancsó, melyről Amala orra elárulta, hogy friss vért tartalmaz. Az erkélyre
magas ablak vezetett. A falakról és a mennyezetről lógó díszes szőnyegek színesebb külsőt
kölcsönöztek a szobának, mint a kőcsarnoknak. A maga módján olyan elegánsan volt
berendezve, mint Egyiptom tehetősebb otthonainak egyike.
– Úgy gondoltuk, hogy te nem vagy templomos – magyarázta a nő Amala
meglepetését látva – , és ezért a szigorú fogadalmakban sem osztozol velük. Ez megfelel?
– Igen – mondta a lány, majd hozzátette: – Köszönöm.
A szolgáló belépett, egy kevés vért töltött a kehelybe és átnyújtotta.
– Van még valami kívánságod?
– Nem – mondta Amala a folyadékba kortyolva. Fenevadja örömmel nyugtázta, hogy
a vér még meleg. Kétségbeesetten vágyott valamire, ami megnyugtatja, és sokkal
mélyebben elmerült vacsorájában, mint máskor.
A görög szolgáló, aki talán egyike volt a házat egykor birtokló nemeseknek, az ajtóban
állt, és kíváncsian nézte, ahogy Amala iszik.
– Szeretnék egyedül maradni.
A kísértetszerű alak meghajolt, és eltávozott.
A lány meggyőződött róla, hogy az ajtó zárva van, és a hold helyzetéből megállapította
az időt. Majd összekulcsolta kezét, délkeletre fordult, Mekka felé, és ahogy fejét mélyen
meghajtotta, hogy szíve alá kerüljön, hálásan mormolta: – Allah akbár – , belekezdve az
isába, az esti imádságba. Sok éjszaka óta ez volt az első.
 De még a fohász öröme is rövid életű volt. Feltámadt benne a vágy, hogy
megsemmisítse a képet, amely a Prófétát ábrázolta, és bárhogy próbálkozott, sehogy sem
talált meggyőző érvet az ösztön leküzdésére. Ha megtenné, azzal biztosan veszélybe
sodorná magát, de mivel nemrég meggyalázott egy emléket az álcája kedvéért, sokkal
inkább aggódott a lelkéért. Úgy érezte, hogy ha az a szentségtörő ábra tíz lábra van tőle a
folyosón, és ő érintetlenül hagyja, súlyosan vétkezik.
Amala fájó szívvel végezte el a rituális mozdulatokat, abban reménykedett, hogy azok
majd felszabadítják. Bár mindent megtett az összpontosításért, a gondolatai továbbra is
elkalandoztak, és alaktalan vágyai követték csalódottságának hívását, egyre közelebb
emelkedve tudata felszínéhez. Mivel nem talált vigaszt az imádságban, gondolatait a
pogány háló ragadós szálai felé fordította, amit továbbra is igyekezett fenntartani, abban
reménykedve, hogy az elemzés és a stratégia átvehetik a fohász szerepét a Fenevad
lecsillapításában.
Ha Gabriella Hugh rendelkezésére bocsátja a hajókat, amiket a férfi kér, egész sereg
támogató hullik az ölébe. Amala kiszámolta, hogy Hugh követőinek száma heteken belül
kétezerre emelkedhet. A sereg nagyját természetesen bábok és ghoulok tennék ki, de a
káiniták is kétszáz fő körül volnának. Ha aztán megvetné a lábát Egyiptom földjén, akár
csak valami távoli partvidéken, milyen hamar toborozna még újabbakat? Az ottani
szetiták, az iszlám és az asszamiták kígyóimádó ellenségei ugyancsak fellelkesülnének. A
halandó udvarokban a templomosok merész és sikeres rajtaütése másokat is tettekre
sarkallhat – különösen, ha a megfelelő vámpírsuttogások támogatják.
És utána?
Itt vagyok én, egy asszamita harcos, és ahelyett, hogy a nyakukba mélyesztetném a
fogaimat, meséket fabrikálok keresztény hitre térésemről. Itt vagyok én, egy muzulmán
nő, elhaladok a Próféta képmása előtt, és sem szóval, sem tettel nem fordulhatok ellene.
Mennyit áldozok még fel egy kutya lelkéért, aki egy halott lány szeretőjét idézi fel
bennem?
Amikor imádságának szavai és mozdulatai véget értek, a bensőséges kapcsolat akár
legkisebb szikrája helyett ürességet érzett. Elhagyatott volt, és ezért nem Allah, hanem a
saját tettei voltak a felelősek. Az erkélyhez lépett, ahol a vad és szabad éjszaka hívogatta,
de ő még ennek is hátat fordított. Mély szomorúság támadt benne és csatlakozott a
Fenevadhoz. Talán ez ugyanaz az üresség volt, amely arra bírta az öregeket, hogy tettek
helyett a mélyálmot válasszák.
Ha ez volt is, nem adta meg magát neki. Végignézett a nagy ház magas falain, sorra
vette az ablakokat és nyílásokat, majd azt találgatta, vajon melyik mögött találkozik Hugh
Gabriellával. Miután futólag ellenőrizte a fal erejét, két ugrással lent termett, ahogy a
hegyi oroszlán járja be jól ismert otthonának csipkés szikláit.
Csendesen, akár egy macska, végigkúszott a ház alapfala mellett, és a bentről jövő
fakó fények forrásait vizsgálta. Egy magas mennyezetű fogadószobában, egy tucat láda
társaságában észrevette célpontjait.
Sir Hugh a lángoló tűzhely mellett állt, páncélos tagjai és fehér köpenyes teste
narancsszínben világítottak a lángok fényében, amitől úgy festett, mint a Pokol egyik
vörös démona. Gabriella püspök, még mindig abban a pompás öltözékben, amiben fogadta
őket, egy puha kanapé közepén ült, mely elég nagy volt ahhoz, hogy hárman is elférjenek
rajta. Amikor Amala közelebb kúszott, hallotta a társalgásukat.
– Hogyan választod ki azokat, akik harcolni akarnak veled? Klán szerint? Vallás
alapján? Milyen módszerrel szándékozol a szívükbe tekinteni? – kérdezte Gabriella
uralkodói hangon.
– Minden káinitát szívesen látok, aki hajlandó az Egek Királynőjének általam
kifejezett akaratát szolgálni – válaszolta Hugh, bár szemmel láthatólag ő maga is tudta,
hogy ez nem megfelelő válasz.
A nő megrázta a fejét.
– Ha pedig a királyaink a világ legbölcsebb emberei lennének, a föld maga lenne a
paradicsom, és nem lenne szükség mennyországra. Mi legyen azokkal, akik nem
osztoznak magasztos eszméidben? Tegyük Kairót olyanná, mint amilyen most
Konstantinápoly? Ha pedig nem, hogyan válogatod ki a fosztogatókat? Ha már itt tartunk,
sikerrel járhat-e egy sereg nélkülük? – kérdezte.
Hugh mindkét kezét a kandalló szürke párkányára helyezte. A tűz izzása egész arcát
bevilágította.
– Püspök, saját szememmel láttam, ahogy Zeusz négyszáz éves, hatalmas bronzszobrát
ledöntik olümpiai talapzatáról, olyan kötelekkel, melyek annyira rosszul voltak fonva,
hogy alig tartottak össze arra az időre, míg elvégezték kegyetlen feladatukat.
Végignéztem, ahogy a mesterien öntött fej leválik egy életlen, olcsó kard csapásai alatt,
melyet sem készítője, sem tulajdonosa nem tartott karban, majd a lángok közé hajítják,
hogy beolvasszák. Láttam, ahogy szakállának aprólékosan faragott fürtjei olvadt
patakokká omlanak. Végig azt kívántam, bárcsak lesújthatnék azokra az alantas lényekre,
akik ezt tették, sikoltozva előrángathassam őket az Úr nevében, hogy szembenézzenek
Isten és az én haragommal!
Amikor megszólalt, hipnotikusan, ékesszólóan beszélt, de a végén annyira magával
ragadta dühének emléke, hogy már acsargott, és kivillantotta agyarait. Gabriella
hátrahőkölt ennek láttán.
A figyelő Amala érezte, hogy dühe együttérzően feltámad, és visszafogta magát. Még
a jogos harag is őrjöngő, pusztító tombolásba csaphatott át. Különösen, ha valóban jogos
volt.
Hugh Gabriellára pillantott, és ráébredt, hogy immár nem artikulálja a szavait.
Hátrahúzódott, és jóval nyugodtabban elmosolyodott.
– Csak azért fogtam vissza a kezem, mert tudtam, hogy ha cselekszem, veszélybe
kerül a lehetőség, hogy más kincseket megmentsek – fejezte be. – Nem türnék el ilyen
viselkedést az enyéim között.
Amala együttérzése a templomos irányában megnőtt. Ő is hasonló küzdelmet vívott,
hogy tartsa magát az ideáljaihoz, és a maga ura maradjon. A püspök, szemmel láthatólag
szintén meghatódva, eltűnődött, és egy saját emlékre gondolt.
– Tudtad, hogy egy halandó szajhát ültettek Hagia Sophia templomának pátriárkái
székébe? Trágár dalokat énekelt a paráznaságról, miközben a fosztogatók mindent koszos
zsákjaikba tömtek, ami aranyból volt. Ugyanabban a csarnokban, ahol császárokat
koronáztak. Valaha nem tudtam a közelébe sem menni annak a szent helynek, most pedig
kedvem szerint járhatok megszentségtelenített tetemén… – halkult el a hangja.
– A templomosok legalább nem pusztítják el, amit ellopnak – mondta végül Gabriella.
– De ki gondolta volna, hogy olyan időket is megélünk, amikor ez az erkölcs jele lesz?
Hugh, aki nem akart vagy nem tudott ellentmondani neki, inkább hallgatott.
Gabriella kihúzta és összeszedte magát, és megtörte a varázst, amit a lovag korábbi
szavai bocsátottak rá.
– Kereskedő vagyok, Sir Hugh. Üzletet és a benne rejlő hatalmat keresem, hogy
kiterjeszthessem befolyásomat, és megerősítsem a helyzetem. Most is jobban szeretném,
ha Konstantinápolyt forrásként kezelnék, nem pedig áttaposnának rajta a vágy kioltásának
elérhetetlen célja felé.
– Az én céljaim nem elérhetetlenek – válaszolta a templomos.
– Valóban, de ugyanakkor nagyon valószerűtlenek is, kedves lovagom – mondta a nő.
– Gabriella püspök – szakította félbe Hugh. – 1099-ben, amikor az első keresztesek
megpillantották Jeruzsálemet, csupán tizenháromezren voltak, és nem volt létrájuk, hogy a
falakra hágjanak, sem élelmük vagy vizük. Szomjazva, éhesen, haldokolva a hitükbe
kapaszkodtak, és csoda történt. Egy ácsokkal és készletekkel megrakott flotta érkezett. A
hajók közül néhány genovai volt. Megácsolták a létrákat, amikre szükségük volt, és a
város egy hónapon belül az övék volt!
– Ismerem a saját történelmem – mondta Gabriella. – És azt tanácsolom, ne szakíts
még egyszer félbe, különösen, hogy talán segíthetek neked.
– Még ha nem is hiszed, hogy szent vállalkozásunk sikerrel járhat? – nézett rá Hugh
szigorúan. – A saját előnyödre kívánod használni az Egek Királynőjének szavait, esetleg a
vetélytársaid félrevezetésére?
– Ne oktass ki a tulajdon indítékaimról! Azt teszem, amit kell, hogy megvédjem az
érdekeimet, és megőrizzem, amit itt felépítettem. – Biccentett, a birtokra utalva, mely
érintetlen maradt a kifosztott és felégetett város mellett is. – Mindig is különösnek
találtam, ha egy közénk tartozótól hallottam isteni látomásról. Az egyetlen kérdés az, hogy
megéri-e hajókat és készleteket bocsátani a rendelkezésedre egy esetleges egyiptomi
győzelemért cserébe. Erős vagy és okos, úgy tűnik, megfelelő dolgok dühítenek, de nekem
valamivel többre van szükségem, Sir Hugh, hogy bizonyságot kapjak: van esély arra, hogy
a sereged valamivel többet ér el, mint hogy egyszerűen elsüllyedjen a tengerben, miután
elhagyja az Aranyszarvat.
– Mit javasolsz, hölgyem? A legjobb embereim itt vannak velem. Ha van olyan
ereklye, amit szeretnél megszerezni a városból, örömmel a rendelkezésedre állunk –
mondta.
Gabriella megrázta a fejét.
– Nem, ne kísérts! Azt még én is tudom, hogy a templomosok tudnák harcolni.
Konstantinápolyon kívül kell történnie, és azokkal az emberekkel, akiket kiképeztetek.
Talán próbára teheted képességeidet valamelyik latin vagy görög sereggel, amelyik
manapság a vidéken kóborol. Nem szabom meg a részleteket, de három hetet adok neked
rá, nem többet.
– Ez a feladat örömömre szolgál – jegyezte meg Hugh. – Segít az ügyünket szem előtt
tartani. Rendben van. – A nő meghajlást várt, de a lovag folytatta: – Kérlek, püspök, árulj
el nekem valamit, és utána távozom.
– Ha tehetem.
– Az Egek Királynője azt mondta, nagy veszteség ért, amikor a görögök pár éve
felkeltek, és megtámadták a köztük lakó latinokat. Lillian halála oltotta ki benned a hitet?
A beszélgetés során először esett meg, hogy Gabriella önuralma megtört. A szeme
állati gyűlölettel telt meg, és körülötte egy pillanatra elsötétültek az árnyékok. A földre
szegezte a pillantását, és leküzdötte a Fenevadat, mielőtt újra megszólalt.
– Ki mondta ezt neked?
– Természetesen a Királynő – Hugh hangja nyugodt volt, mintha a püspök ostobaságot
kérdezett volna.
– Bizonyítsd be a rátermettségedet, templomos! – Gabriella ridegen felállt, és a
szolgálói talpra ugrottak, hogy a segítségére legyenek. – A múltat pedig hagyd rám.
A beszélgetés végeztével a lovag bólintott. Mire felemelte a pillantását, a nő már
elment.
Odakint Amala is eltöprengett azon, honnan tudott Hugh Gabriella múltjáról. Vajon
több kéme van a városban, mint amiről ők tudnak? Azt nehezen hitte el, hogy a férfi
látomásai ilyen részletesek lennének, de mi van, ha téved? Vajon hozzájuthat-e Hugh ilyen
tudáshoz a Próféta szavain keresztül? Állítólag a Korán kódolva az egész történelmet
tartalmazza. Vajon Sir Hugh a korok titkait fedte fel?
A szobában, mintha csak Amala gondolatai idézték volna meg, ismerős roham tört rá a
magányos lovagra. A testében található egyetlen folyadékot, vért izzadva térdre omlott.
Amalának még mindig nehezére esett elhinni, hogy a transzok hírforrások lehetnek, de
nem sok egyéb lehetőség volt. Látva a férfi sebezhetőségét, azonnal ráébredt, hogy Hugh
nem fedheti fel a titkokat, hanem valaki megteszi neki helyette. Okos volt, de nem
ennyire. Erős, de nem eléggé. Bábuként látni őt, ismét Amala emlékezetébe idézte
szegény Andret-t. Ezzel a gondolattal pedig a beszélgetés által okozott figyelemelterelés
megszűnt, akár a fal, amely Adrianapoliszba vezető útját elzárta. Különös, részben új,
részben régi érzések hada árasztotta el, és Amala megijedt, hogy szerelmes lett. Már ha ez
egyáltalán lehetséges egy élőhalott számára.
Odabent Hugh válla rángatózott. A szeme kifordult, ahogy a földre zuhant, akár egy
kötélről levágott akasztott ember. Amala azonnal észrevette, hogy a rángások erősebbek a
szokottnál, és eltűnődött azon, hogy Konstantinápoly közelsége-e az oka, hiszen itt állt be
a ventrue-ban a nagy változás. Azon kapta magát, hogy az ablakot cibálja, hogy bejusson,
és megnyugtassa Hugh-t.
A férfi tátogott, ahogy élőholt tüdeje levegőt préselt hangszálain keresztül. Szája
időnként szavakat formált:
– Allah egyetlen. Minden tőle függ. Ő nem nemz fiat, és őt sem nemzették, és nincs
hozzá fogható. A bálványimádás rosszabb az ölésnél. Az angyalok nem lépnek olyan
házba, amelyben kutya vagy kép található. Harcolj ezek ellen, míg a bálványimádás meg
nem szűnik, és Allah vallása nem győzedelmeskedik.
A szavak forrásától és szándékától függetlenül Amala úgy érezte, hogy a mondatok
beleégnek, mintha a hangok elítélnék, vádolnák, elsöpörnék józan eszét, és felfakasztanák
a bűntudat benne növekvő tályogát. A mozaik! A Próféta képmásáról beszél!
– Amikor az ég meghasad, s a csillagok szerteszóródnak, és a tengerek kiáradnak a
medrükből, és a sírok felfordíttatnak, megtudja minden lélek, hogy mit küldött előre, és
mit mulasztott el.
Az összegyűlt düh szabadon végigáramlott rajta. Igen, elbukott, ez nyilvánvaló. De mit
tegyen?
Visszasietett a szobájába és az arról nyíló folyosóra. Párducként a mozaikra vetette
magát, lerántotta a falról a gyalázatos képet, és összetörte, szétzúzva Mohamed arcát és
Mihály groteszk alakját. A padlót vakolat és törött cserepek borították. Amala keze
felhorzsolódott és vérzett. A próféta képmásának helyére dőlt, és zokogott.
A tudatában kígyózó összegubancolódott gondolatok között megingathatatlan igazság
lakozott: Allah szólt hozzám Sir Hugh-n keresztül, én pedig engedelmeskedtem.
Túl messzire ment, hogysem visszafordulhasson. Beleszeretett Sir Hugh-ba, és most
azt hitte, hogy a Próféta szól rajta keresztül, bár hogy miként és miért, azt nem tudta. Meg
kell térítenie Istennek. Bármit megtesz, akár még az életét is odaadja, hogy megmentse a
férfit Krisztustól, ventrue uraitól, “szent királynőjétől”, bárki is legyen, és elvezesse őt és
saját magát is Istenhez. Csak ennek beismerése tette lehetővé, hogy a személyisége ismét
összeálljon, és lassan visszaszerezze az uralmat.
Apránként visszatért a valóságba. Lenézett a törmelékre a lába alatt, és rádöbbent,
hogy ő, az egyedüli arab nő a házban, az egyetlen, aki elismerten muzulmán volt egykor,
lesz az első gyanúsított. Újonnan talált meggyőződése semmivé foszlik, mert vagy
elfogják, vagy menekülnie kell.
Zsibbadt agyán átfutott, hogy még van idő és remény. A szobájából kihozott egy
lepedőt, és tőle telhetően feltakarította a törött mozaikot. Vajon a kép eltűnése észrevétlen
marad? Talán. Eláshatja, vagy a folyóba hajíthatja. Vállára vetette a lepedőt, akár egy
batyut, és ismét lemászott az erkélyről. Vére hatalmának köszönhetően egy hang nélkül.
Ezúttal nem ő volt az egyetlen betolakodó az alvó pávák között. Egy olajfacsoport
mellett ott állt a zömök, medvetermetű alak, akit hetekkel korábban a templomos táborban
látott, és akit követett, amíg a görög menekültek be nem kerítették. Ki volt ez az idegen,
aki Sir Hugh-t kísértette? Bármi dolga akadt is itt, már távozóban volt. Amala teljesen
felgyógyulva pillanatok alatt megtette a köztük lévő távot, de még mindig túl közel voltak
a házhoz. Ha az idegen jelezni tud valakinek, a templomosok rohanvást itt teremnének, és
neki meg kellene magyaráznia a batyut és a vakolatport a ruháján.
Ezért inkább lassan követte az alakot, és úgy döntött, vár egy kicsit, míg a távolabb
érnek a birtoktól. A batyut magával vitte, és arra gondolt, hogy a férfi nyomát felhasználva
áthárítja rá a tettet. A betolakodó a birtokról kiérve továbbhaladt, időnként majdnem
kényelmes tempóban, ezért Amala tudta, hogy a másik nem sejt semmit. Egy mérföld után
úgy gondolta, már elég messzire jutottak, és azon morfondírozott, hogyan tudná a
legkönnyebben elfogni a férfit, hogy kikérdezhesse.
Már éppen rá akarta vetni magát, amikor Fadzsr előbukkant a rejtekadó árnyékokból,
és láthatóvá vált. Valamit motyogott, de szavait felitta Amala hatalma.
A nő szigorúan rápillantott, de már elkésett. A medvetermetű alak észrevette a
mozgást, hátrafordult, hogy tényleg követik-e, aztán nekiiramodott. Amala meglepődve
hagyta, hogy a hangok visszatérjenek.
– Ó! Követted? – kérdezte Fadzsr. – Nagyon sajnálom. Néha annyira szórakozott
leszek, hogy teljesen elfelejtem, hol vagyok.
Amala dühösen rámeredt, aztán a menekülő alakra mutatott. Mindketten kocogva
elindultak utána.
– Miután elmondtad, mi olyan halaszthatatlanul fontos, megkeresed azt a lényt, és
megtudod, mit akar Sir Hugh-tól – vetette oda a nő futás közben.
– Persze, Amala, roppantul…
– Gyorsan! Mit akarsz?
– Szihr úgy döntött, visszatér – mondta a vezír, igyekezve engedelmeskedni. – Tudod,
mégsem ő Licinius foglya. Ő csak… nos… magában meditált. Majd ő elmagyarázza
neked.
Az idegen elérte a domboldalt.
– Ezek szerint jó a hír, neked viszont utol kell érned valakit – mondta Amala, a távoli
alak felé biccentve, és lelassított.
Fadzsr a kis árnyékra pillantott, mely felkapaszkodott a dombra. Amint felér a tetejére,
eltűnik szem elől, és Fadzsr utált nyomokat olvasni. Intett Amalának, hogy tartson vele.
– Van még valami, ami talán nem ilyen jó hír – mondta a vezír. – Szihr terveket
készített, és az engedélyedet kéri, hogy végrehajthassa őket. Szeretné kiszabadítani
Licinius fogságából az asszamita foglyot.
Amala élesen oldalra pillantott.
– Hadd tegye!
 – Micsoda? De hiszen veszélyes!
– Hadd tegye! Ha tudsz, segíts neki! Régóta gondolkozom már fogságba esett
társunkon. Hadd tegye – mondta, majd a távoli alak felé intett, aki már majdnem átjutott a
gerincen, és hozzáfűzte: – Most pedig menj!
Az öreg kurtán meghajolt, aztán felgyorsult, és beleolvadt az éjszakába.
Miért nem mentem vele? – tűnődött Amala lelassítva.
A válasz az oldalán himbálózott. Még mindig meg kellett szabadulnia a batyutól, és
miután Hugh látomásai véget érnek, a férfi fel fogja keresni. Fadzsr kíváncsi elméje
különben is alkalmasabb volt a vallatáshoz, és Amala biztos volt benne, hogy a társa
sikerrel jár.
A közelben volt egy kis folyó. A lány átrendezett pár nyomot, amit zsákmánya
akaratlanul hátrahagyott, amitől úgy tűnt, mintha a férfi megállt volna a parton.
Megszabadult a mozaik nagy részétől, majd gondosan visszakövette az idegen nyomát a
birtokig, és menet közben elejtett pár darabkát és cserepet. Ha a férfit nem Fadzsr fogja el,
hanem a templomosok, a nő biztosan lelepleződik, de ez a tisztán követhető nyom,
amelyet még a legközönségesebb katona is észrevenne, nem is beszélve Gondemarról
vagy Hugh-ról, elterelheti róla a figyelmet, és még több időt biztosíthat a számára.
Miután gyorsan gondoskodott saját biztonságáról, visszatért a gondolat, hogy a
betolakodót jobban érdekelte a templomos, mint ő. Szívében akaratlanul is feltámadt az
aggodalom a lovag biztonságáért. Visszarohant annak a szobának az ablakához, ahol a
férfi feküdt, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Csak akkor tört rá ismét a
szomorúság a gondolatra, hogy a szíve cserbenhagyta, amikor rádöbbent, mennyire
megkönnyebbült azt látva, hogy Hugh erőtlenül megmozdul a padlón.


 Tizenötödik fejezet



Fadzsr magában káromkodva lecsúszott a domboldalon, és igyekezett árnyékról
árnyékra haladni, miközben az ébenfekete alak a lenti ösvényen felgyorsított. Amalától és
Szihrtől eltérően a vezírnek szüksége volt a természetes álcára, hogy zsákmánya ne vegye
észre. A férfi nagy ügyességről és erőről tett tanúbizonyságot, miközben rohant, ami
elárulta, hogy káinita. Most úgy tűnt, eléri Konstantinápolyt, mielőtt biztonságban érzi
magát annyira, hogy lassítson tempóján.
Ekkor azonban az alak olyan látványra bukkant, amely még a halál veszélye mellett is
figyelmet követelt. Riadtan megtorpant, és hátratántorodott, de képtelen volt elszakítani a
pillantását.
Fadzsr előrerohant, hogy lássa, mi okozta a hirtelen változást.
A levelek között, egy sziklának támasztva, a földön látható nyomokból ítélve,
messzebbről idevonszolt tetemek hevertek.
Miért állít meg egy ilyen látvány egy káinitát? – tűnődött az öreg. Olyan közel került a
férfihez, hogy ha a vezír nem asszamita, a felületes szemlélő együtt sétáló barátoknak
nézhette volna őket.
Fadzsr látta, hogy a hullák arca rothadt és tépett, a bőr feketébb és szakadtabb, mint
amit az idő és a bomlás indokolt volna. A köpenyükről és kardjaikról mégis felismerte a
templomos táborból eltűnteket. Ghoulok voltak, akiket láthatólag teljesen kiszívott egy
káinita. Soha nem jutottak el a templomos nagymesterhez, akiknek Szihr beszámolója
szerint el akarták árulni Sir Hugh-t.
Ez semmi esetre sem lehetett a varázsló műve. Valami szörnyen romlott, fertőzött lény
követte el a gyilkosságokat. A bizonyíték visszataszító, ugyanakkor lenyűgöző mivoltában
tárult a vezír és a gyanútlan idegen elé.
Egy patkánycsalád lakomázott korábban a testekből, de most kettesével-hármasával,
reszketve hevertek a földön. Képtelenek voltak a mozgásra, bőrüket gennyedző tályogok
borították. Vékony cincogásukat hallva Fadzsr szinte megsajnálta őket. Hátralépett, azon
töprengve, hogy ez vajon valami vérrel terjedő betegség-e, amely a káinitákat is
megfertőzi. Milyen rettenetes volna, ha ő, aki büszke volt arra, hogy láthatatlanul jár-kel a
halandók között, ilyen szörnyű kórság hordozója lenne! Magányba kellene vonulnia,
nomád lenne, akárcsak Szihr.
Fadzsr-nak eszébe jutott a zsákmánya, és felnézett. A férfi már továbbindult, és eltűnt
egy másik domb mögött. A vezír először arra gondolt, hogy megint a nyomába ered, de
amikor átért a túloldalra, a nyom pár lándzsahossz után kihűlt.
Az öreg meglepődött. Az érzékei élesek voltak, és könnyűszerrel fel tudta fedezni az
árnyékokban és zugokban bujkálókat. Ha a zsákmánya képes eltűnni, teljesen kifakulni a
szem elől, mint Amala, miért nem tette meg már korábban? Vajon meglátta Fadzsr-t?
Körülnézett. Most már nagyon közel volt Konstantinápolyhoz. Olyan közel, hogy a
várost behálózó alagutaknak egy-két kijárata is lehet a közelben, könnyű menekülési
lehetőséget kínálva a férfinek, akit üldözött. Dobbantott, hátha üreges a talaj, de nem tudta
megállapítani.
Ám így érthetőbb volt egy kicsit. Ezért hagyták itt a testeket. Az alagutakba bajosan
vihették be őket.
Az új tudás munkára fogta a vezír elméjét. Bármi ölte is meg a templomosokat, az Sir
Hugh-t védte. Ezek szerint nem volt sem isten, sem szent. Hatalmas volt, és különös célok
vezérelték. Könnyen lehet, hogy ő áll látomásai mögött is. Ha így van, bizonyára nagy
tudású lény. A jelek szerint valamiféle kórt is terjesztett, és valószínűleg
Konstantinápolyban lakott.
De ki volt? Egy öreg? Valami új szörnyeteg? Hogyan lehetne megtalálni, követni?
A káinita, akit követett, semmiképpen nem lehetett a Sir Hugh mögött álló erő,
különben miért hőkölt volna hátra a hullák láttán? Talán nem is annyira a templomos
érdekelte, mint inkább a teremtmény. Talán többet tud a rejtvény darabkáiról is.
Fadzsr fogta pergamenjeit, és írni kezdett. Nem hagyta abba egészen hajnalig.


 Tizenhatodik fejezet



1204. június 20.

A helyzet legutóbbi találkozásuk óta jelentősen megváltozott, és Cassius mindent
megtett, hogy minél többször udvariasan utasításokat adjon a templomosoknak.
– Attól tartok, hogy a szavaim csak Sir Hugh-ra tartoznak – mondta az alacsonyabb
rangú lovagoknak. – Licinius herceg parancsára.
Gondemar a levegőbe emelte a kezét.
– Sir Hugh, ez a talpnyaló; megérkezése óta mást sem tesz, csak követel, és még egy
szót sem árult el a nagy üzenetből, amit a herceg küldött nekünk. Először is
gondoskodnunk kell a megfelelő szállásról, aztán meg kell etetni, utána hagyni, hogy
kiválassza a herceg ajándékát, pihennie kell, most pedig mindezek tetejében még egyedül
is akar maradni veled? Mit kell még elviselnünk?
Amala, aki igyekezett feltűnésmentes maradni abban a reményben, hogy hátha
maradhat, nagyon szeretett volna valami hasonló véleménynek hangot adni.
Sir Hugh a magas, sovány férfihoz fordult.
– Jó kérdés. Ezek a férfiak a kezem és a lábam, ez az asszony pedig osztozik a
lelkemen. Nem szívesen küldöm el őket.
– Mégis ragaszkodom hozzá – erősködött Cassius.
– Ez az utolsó kérésed? – kérdezte a lovag. – Úgy értem, még a roppant fontos hírek
meghallgatása előtt?
Az udvarmester összeráncolta kissé a homlokát. Szeretett volna még egy csecsebecsét
kicsikarni Sir Hugh-ból, miután egyedül voltak. De az értesülés valóban fontos volt, és
már épp eleget szórakozott.
– Igen.
– Jól van – mondta Hugh, és intett az embereinek, hogy távozzanak a szobából.
Amikor Amala tétovázását észrevette, a szemébe nézett. – Nem fog sokáig tartani. Ígérem.
A templomos felemelkedett, és becsukta a távozók mögött a nagy tölgyfa ajtót. Utána
megfordult, eltorlaszolva a kijáratot, amiről Cassius rögvest látta, hogy az egyetlen volt.
– Az elfogott asszamitáról van szó? – kérdezte Hugh.
– Igen.
A lovag kezét a nagy ajtó reteszén nyugtatva előrehajolt, és tekintetét Cassius szemébe
fúrta.
– Akkor mondd gyorsan!
– Úgy kell elmondanom, ahogy a herceg utasított – tiltakozott amaz.
– Rendben, de most azonnal! – Hugh még beljebb tolta a reteszt.
– Jól van. Hallottuk a mendemondákat, miszerint a szaracénok nem törnek meg a
kínzás alatt, de ennek ellenére megpróbáltuk, mivel ez a herceg kedvenc módszere.
Valóban úgy van, ahogy a legenda tartja, legalábbis ennek az asszamitának az esetében, és
még a végtagok fájdalmas eltávolítása sem bírta rá semmilyen hasznos hírmorzsa
elárulására. Sok-sok éjszakánkba került, és mindannyian számos ötlettel járultunk hozzá a
művelethez, de végül a herceg új taktikához fordult.
– Folytasd – biccentett Hugh, még mindig türelmetlenül.
– Igen, nos, a herceg úgy döntött, hogy megszeretteti magát vele, ezért három egymást
követő éjszakán felajánlotta neki a vérét – mondta Cassius.
– A véreskü – bólintott a lovag.
– Sajnálatos módon ez a próbálkozás is kudarcba fúlt, de legalábbis nem érte el a
kívánt eredményt. A teremtmény ugyanúgy lázadt, mint előtte, és beleköpte a vért a
herceg arcába – mesélte az udvarmester.
– Könnyen lehet, hogy az asszamiták a neveltetésük részeként mindannyian
részesültek már a véresküben – jegyezte meg Hugh. – Folytasd!
Cassius elvigyorodott.
– Ennek ellenére ez a megközelítés új utat nyitott meg előttünk.
– Hogyhogy?
– Észrevettük, pontosabban észrevettem, hogy valahányszor a herceg megetette, a
fogoly megvadult. A káinita vérnek a legkisebb mennyisége is olyan vágyat támasztott
benne a táplálkozás után, amilyenhez foghatót még sosem láttam. Több szíjat is
alkalmaznunk kellett, nehogy darabokra szaggassa saját magát.
– Valóban?
– Rendkívüli látvány volt. Bizonyára ismered a vágyat, amit az uruk vérétől sokáig
elzárt ghouloknál látni? – Cassius lekezelően intett. – Ennyi magadhoz kötött szolgával
biztos vagyok benne, hogy igen. Nos, ez is olyasmi volt, mint az a vér utáni éhség, de a
fajtánk által oly jól ismert dühöngéssel kiegészítve.
Hugh egy pillanatra nem nézett az udvaronc szemébe, és stratégiára élezett elméje
mozgásba lendült.
– Talán a szaracénok közül néhányan függővé váltak a káinita vértől, mivel olyan
hosszú ideje isszák.
– Én is pontosan erre gondoltam – mosolygott másik. – Miután tehát felfedeztük ennek
a fickónak a különleges függőségét, felhasználhattuk ellene, és cseppenként ajánlottuk fel
neki a régóta áhított italt. Utána órákig nem adtunk neki, majd megint csak egy cseppet
kapott. Pár éjszakán belül összeomlott, és szabadon beszélt mindenről. Kár, hogy nem
fedeztük fel a gyengeségét már korábban. Akkor talán megtarthatta volna a végtagjait –
vont vállat.
– És végül miről beszélt? – kérdezte Hugh.
– Sok mindenről, de azt hiszem, a legfontosabb egy asszamita erőd holléte, mely a
Bizánci Császárság területén belül helyezkedik el. Egy klánon belüli rendhez tartozik,
mely Tőrhálónak nevezi magát – árulta el végül. – Magammal hoztam néhány térképet,
melyeket a herceg készített.
Sir Hugh azonnal eleresztette a reteszt, és előresietett. Arcára széles vigyor ült ki.
Mindkét kézzel megragadta Cassiust, és csontropogtató szorításba zárta.
– Micsoda szerencse! Ennél értékesebb értesülés most nem is juthatott volna a
kezembe! Köszönöm a hercegnek! És köszönet neked is, jó Cassius, amiért elmondtad ezt
a történetet! Most a seregemnek végre van célpontja, és megadhatom Gabriella
úrhölgynek a bizonyítékot, amire áhítozik. Micsoda szerencse! – harsogta.
– Ó, igen – mondta széles mosollyal. Jól tudott a Gabriella és Licinius közti
megállapodásokról, mellyel eldöntötték a templomos háta mögött, mi is legyen amaz
küldetése. – Igazi véletlen! Valóban váratlan fordulat!
Ezután az udvarmester, elégedetten, hogy visszaadta a kölcsönt a sérelmekért, amiket a
templomos okozott neki a menekültek előtt, boldogan átadta a térképeket.
Hugh visszahívta Gondemart, és elpakoltak a legközelebbi asztalról, hogy
megvizsgálják a rajzokat. Az első széles ábra volt, mely egy Konstantinápolytól ötven
mérföldre nyugatra lévő hegyi hágóban mutatta az erődöt.
– Ez egy kiképzőhely, a neve Jeszajel biet, vagyis a Szivárgó Ház – jegyezte meg
Cassius. – Egy öreg irányítja. A jelek szerint ez csak egy a számos kiképzőhely közül, de
közelsége révén valószínűnek látszik, hogy innen érkeztek azok, akik megtámadtak.
– Az elrendezése félelmetes. Látod, hogy két oldalról hegy védi, és egy
folyókanyarban áll? – mutatta a lovag.
– A folyó átfolyik rajta, Sir Hugh – helyesbített az udvarmester, és a második rajzra
mutatott, amelyen látszott az erőd nagysága és maga a folyó is, amint a hegyekből
lerohanva átfolyik az erőd boltozatos közepén, majd lezúdul a völgybe. A be- és kijárat
teljesen víz alatt volt.
– Akkor viszont nem csak félelmetes, hanem egyenesen briliáns – bólintott Hugh. –
Halandók bajosan támadhatnák meg az építményt, és a káiniták számára is majdnem
lehetetlen. Még a levegőt nem igénylő katonákat is jelentősen lelassítaná a víz alatti
bejutás, és a felszínre bukkanva könnyen le lehet mészárolni őket.
Ujjaival az asztalon dobolt, és elgondolkozott.
– Gondemar, a menekültek közül hány íjászt tudunk felkészíteni és milyen hamar?
 – Csak íjászokat? – kérdezte.
– Igen, a mi embereink lesznek a lovasság és a gyalogosok – magyarázta Hugh. – A
muzulmánok sikeresen használták ellenünk a nyílzáport, és ezért védekezésül nehézvértbe
kényszerítettek. Azt hiszem, ideje visszaadnunk a kölcsönt.
Gondemar vállat vont.
– Talán kétszázan vannak – főleg ghoulok és bábok, talán harminc káinita. De mi
haszna a nyílzápornak, ha, amint te is mondod, a víz miatt bevehetetlen az erőd?
Hugh szélesen elvigyorodott, és kivillantotta hegyes fogait. A benne lakozó Fenevad
mája hízott.
– Volt már dolgod görögtűzzel, Gondemar?
– Természetesen – mondta a segédtiszt, de nem tudta leküzdeni a remegést. Viszonylag
kevés dolog képes ártani egy vámpírnak, de a tűz ilyen, és ösztönös félelmet keltett
minden vérivóban, legyenek máskülönben bármilyen higgadtak. – Rettenetes, lángoló
anyag. Minden felületen ég: kövön, földön, fán, bőrön, még…
– Még a vízen is – fejezte be Hugh. A folyó egyik pontjára mutatott az erőd felett. –
Képzeld el, mi lenne, ha itt görögtűzzel teli hordókat gurítanánk a folyóba, majd, ha már
az erődbe értek, meggyújtanánk?
Gondemar elégedetten nevetett.
– És akkor az íjászaink lenyilaznának mindenkit, aki menekülni próbál! A szaracénok
még bujkáló tehetségüknek sem vehetik hasznát a nyílzáporban!
Az udvarmester kényelmetlenül feszengett.
– De a lángok mindent elemésztenének, ami odabent van. Mi lesz az ott rejtegetett
tudással? Vagy a fosztogatással? – kérdezte Cassius.
– Azt hiszem, bőven eleget fosztogattunk már – mondta Hugh. – Értem az
aggodalmad, és azt kívánom, bárcsak lenne más mód. A mi célunk azonban Egyiptom, ez
pedig háború. Áldozatokat kell hoznunk.
Gondemar felé fordult.
– Menj vissza a táborba, és hozd elém a legkiemelkedőbb görögöket az önkéntesek
közül, akiknek van katonai tapasztalata, és bánj velük a nekik kijáró tiszteletnél is
udvariasabban! A görögtűz az egyik legféltettebb titkuk, és meg kell értetnünk velük, hogy
nem azt kérjük, árulják el a receptet, csupán csak készítsék el nekünk, hadd használjuk fel
jogos ügyünkhöz. A többieket pedig készítsd fel egy hosszú menetelésre!
A segédtiszt céltudatosan megfordult, és azt tette, amit parancsoltak neki.

 Tizenhetedik fejezet



1204. július 10.

Ha egyedül vagy, nincs szükséged semmilyen nyelvre, a tudatnak erre az ocsmány
sebére, mely elvágja az elmét a testtől.
Ha egyedül vagy, lelked éneke Istennel összhangban zeng.
Ha egyedül vagy, nyelveden érzed isten terveinek szilárd folyamatosságát.
Ha egyedül vagy, egyenlő vagy a csillagokkal.
A hatalmas paripa, ura kívánságát megneszelve megtorpant a meredély szélén.
Szihr Haddád megfordult, és visszanézett a hegy torkából előtörő tömött, fekete
felhőkre, s hallgatózott. A lezuhanó gerendák és kövek hangját elnyomták Sir Hugh
különös, új seregének hangjai.
– Ha egyedül vagy, semmi nem vagy – fejezte be Szihr.
A háta mögül, az ágak közül érkező zörgés elterelte figyelmét a lángolásról, és
visszafordult az ösvény felé, amit az imént hagyott el. Fadzsr és Amala, mindketten
lóháton, előtűntek az árnyékokból.
– Jól látható nyomot hagysz – jegyezte meg a vezír. – Magányodban netán óvatlanná
váltál?
Szihr megrázta a fejét.
– Szerettem volna elcsalogatni néhány keresztényt, de túlságosan leköti őket a tüzük.
Amala a varázslóhoz léptetett, és mélységes szomorúsággal végignézett az eléje táruló
látványon.
– Alamut nem kedveli a Hálót, de ők is Hakim véréből valók. Ez mindannyiunk
számára rettenetes nap – mondta.
Fadzsr közbevágott, mintha csak mentséget keresne:
– Természtesen tudtuk, hogy a támadásra sor kerül, csak éppen azt nem tudtuk, hol az
erőd. Hugh Amala érdekében titkolta előle ezt, nehogy kövesse. A térképek és tervek
gondosan el voltak rejtve, hiába próbáltam hozzájuk férkőzni. Felmértük az
előkészületeket, a stratégiákat, még a lelepleztetést is kockáztattuk, amikor elfogtunk és
kikérdeztünk egy templomos katonát. Balszerencsénkre ugyanolyan keveset tudott, mint
mi.
Amala szokatlanul szomorúan és zárkózottan bólintott, és megerősítette a vezír
szavait.
– Végül csak annyit tehettünk, hogy követtük a sereget. De akkor már késő volt.
– Egy ösvényt azért elzártunk, és a görögtűz-készlet fele lezuhant egy szakadékba –
mondta Fadzsr megrázva magát. – És elkötöttük nekem ezt a gyönyörű lovat.
– Ez csak a fele volt? – kérdezte Szihr – Akkor egyáltalán nem állt szándékukban
megszerezni a hely titkait.
A lány zsibbadtan ismét bólintott.
– Nem. Csak el akarták pusztítani, hogy Sir Hugh játékszerként átnyújthassa
Gabriellának.
– Mennyi időt töltöttél itt, Szihr? – kérdezte Fadzsr.
– Két éjszakát – válaszolta bánatosan a varázsló.
– Két éjszakát? – döbbent meg Amala. – Két éjszakát, és nem voltál képes tenni
valamit a védelemért, vagy hogy segíts az erőd kiürítésében?
– Nem bíztak meg bennem. Nem hittek nekem. Az ő szemükben túlságosan…
másmilyen voltam – mondta a férfi.
Licinius herceg legfontosabb foglyának őre csak azon az éjszakán lazított figyelmén
annyira, hogy Szihr beosonhasson az alagutakba, ahol őrizték a rabot, amikor a hadsereg
már készen állt arra, hogy elinduljon a hegyekbe. A varázsló már egy hete megtalálta a
helyet, de a nyüzsgés körülötte lehetetlenné tette a cselekvést.
Az még számára sem okozott gondot, hogy a közelbe osonjon. A víztől csúszós
kőpadló nem jelentett kihívást. Az alagútban rejlő kis cella előtt azonban két nagydarab
fegyveres állt. A varázsló dühös volt saját, vegyes érzelmei és tehetetlensége miatt, és
elhatározta, hogy a lehetős legfájdalmasabb módon szabadul meg az őröktől.
Először az ereiben keringő vérre és a Hakimtól kapott különleges hatalomra
összpontosított. Arra gondolt, hogy a csata hevében vagy a varázslás közben a vér tüzessé
válik, és minden külső hang eltompul. Gyakorlottan kilökte magából ezt az érzést a
környezetébe, és érezte, hogy minden nesz elhallgat a helyiségben. Most pedig – gondolta
–, annyit sikoltozhattok, amennyit akartok.
Kezei és ujjai sebes táncba kezdtek, és tenyerében sűrű, zöld tűzgolyó formálódott,
mely addig nőtt, míg már nem bírta megfogni, s ekkor célpontjai felé hajította. A golyóbis
átsüvített a rövid távolságon, teljes erővel az egyik őrnek csapódott, s azonnal tetőtől
talpig lángba borította.
Szihr örömmel nézte, ahogy a hangtalanul sikoltozó tüzes teremtményre rohamszerűen
rátör a rettegés. A varázsló pár szót mormolt, és tapsolt egyet. A lángoló őr keresztülrepült
a levegőn, mintha Isten keze hajította volna el. A társának ütközött, és őt is felgyújtotta.
A jelek szerint részben igazak voltak a ventrue-k szívósságáról keringő történetek.
Mindkét őr tovább küszködött és vonaglott, mint Szihr várta volna. Az egyikük még arra
is képes volt, hogy feltápászkodjon, és pár lépést tegyen felé. Végül azonban, mint
mindig, a tűz győzedelmeskedett az élőholt hús felett.
Szihr ügyet sem vetve a hamvaikra belépett a cellába.
Amikor meglátta a végtagok nélküli, fogatlan lényt, a szíve megtelt szánalommal. A
rabnak alig maradt elég izma ahhoz, hogy megmozduljon a táblán, amire kötözték. A sötét
bőr, a sarokba hajigált fegyverek és ruhák alapján a varázsló azonnal felismerte benne az
asszamitát. Szihr első gondolata az volt, hogy bezúzza a koponyáját, és végez vele.
Ugyanezt tette a hasonlóképp megsebesült sivatagi állatokkal.
Átlépett felette, és a lény szemébe nézett. Amikor a fogoly felismerte, hogy társa jött
el hozzá, híg vérkönnyeket sírt. Szihr magába szívta tüzes vére csendjét, és megszólalt:
– Legyen veled Allah nyugalma!
– Ééé elee ii – válaszolta a rab.
– Elárultad nekik Alamut hollétét? – kérdezte.
A lény félelem nélkül nemet intett.
– Ez jó hír – mondta Szihr. – De mit mondtál el nekik?
– Őőlháló – motyogta a fogoly. – Jeszajel biet.
A varázsló a lassú, fájdalmas beszélgetés során kihámozta, hogy a fogoly elárulta
annak az erődnek a hollétét, ahol kiképezték. Miután minden megtudott a helyről és
lakóiról, lezárta a lény szemét, és kiitta, ami kevés vér maradt benne, átadva végre a
megérdemelt végső halálnak.
A sereg már elindult. Fadzsr és Amala felkutatása, akik valószínűleg a had nyomában
járnak, időbe tellett volna. Ha egyedül lovagol ki, talán még időben eléri Jeszajel bietet,
hogy figyelmeztethesse az ottaniakat. Dühödten vágtázott egész éjjel. A nyárfák sík erdeit
dombos, régebbi növényzettel borított lankák váltották fel. Szihr előbb utolérte, majd
lehagyta a sereget, és addig lovagolt a hajnal előtti szürkületben, míg a nap rá nem
kényszerítette, hogy fedezéket keressen. Még két éjszakába telt, míg a dombokból köves
lejtők és hegyek lettek, és megtalálta a sebesen hömpölygő, széles folyót, amely
keresztülfolyt Jeszajel bieten.
A harmadik éjszaka közepén egy, vagy talán két teljes nappal a sereg előtt járt. Végül
elérkezett a tisztásra, amiről a halott harcos beszélt, és végignézett a hegyoldalon, úti célja
után kutatva. Bár az éjszaka felhőtlen és világos volt, csak akkor vette észre az erődöt,
amikor már felhágott a nagy folyó kanyargós ösvényén a hegyek közé. Ha létezett valaha
is olyan emberi kéz által emelt építmény, amit Szihr elviselt volna, akkor ez az erőd volt
az. Félig a hegyi sziklákból volt kifaragva, és az építkezéshez máshonnan szállított
köveket is úgy válogatták össze, hogy illeszkedjenek a természetes színekhez. Az ablakok
első pillantásra barlangoknak tűntek, a tornyok kiszögelléseknek, melyeket még jobban
eltakart szem elől a jeges habok áradása, mely az erőd boltíves aljából zubogott elő
fröcskölve.
A varázsló első pillantásra nem látta, hogyan juthatna be, de ahogy közelebb ért, a lova
rálelt a rejtett ösvényekre, melyek a zubogó folyó mentén vezettek felfelé. Innen úgy
látszott, mintha a víz eltakarná az egyetlen bejáratot, leszámítva az íjászoknak fenntartott
réseket.
Le tudta csendesíteni a lovat, de nem rejthette el teljesen, ezért meglepte, hogy nem
köszönti sem őr, sem ghoul. Arra a következtetésre jutott: mivel az erőd bevehetetlen volt,
a lakói talán bölcsen úgy döntöttek, hogy a falain belülről támadnak és védekeznek.
A ló nem tudta közelebb vinni. Szemmel láthatólag az egyetlen mód, hogy bejusson,
az volt, ha a rohanó habok alá bukik, és a lent talált kapaszkodók segítségével jut tovább.
Sajnálkozva bár, de úgy döntött, hogy itt hagyja paripáját. Tőre egy gyors mozdulatával
megvágta tenyerét, és hagyta, hadd nyalja az állat egy kicsit a sebet, ahogy más lovak a
felajánlott cukrot. Majd kedvesen meglegyintette a pofáját, és egy hely felé intett, messze
lent, ahol a rohanó víz összegyűlt. A ló némán bólintott, és elindult lefelé.
Szihr még egyszer felnézett az erődre, s megpróbálta kivenni, nézik-e. Ostobaság lett
volna meglepni őket, és különben is nagyobb volt a valószínűsége, hogy kész csapdával
várják. Magasra emelte karját, hogy vastag, megfakult burgundivörös köpenyének ujja
csuklója alá hullott, és arabul felkiáltott:
– Hakim gyermekei! Társaim! Fontos hírt hoztam! Ne tévesszetek össze az
ellenséggel!
Mivel nem érkezett válasz, a varázsló úgy vélte, bizonyára nem hallották, vagy a
bentiek nem akarnak felelni neki. Annyira sietett, hogy három éjszakája nem evett, és
másik sötét fele, mely a bőrét feketére festette, most nyugtalanul mocorgott, és az alkalmat
leste, mikor juthat lakomához. Amikor félig beugrott, félig bemászott a vízbe,
türelmetlenség formájában tört a felszínre belőle.
A jeges víz zubogása félelmetes volt, és három ölt zuhant, mielőtt meg tudott volna
kapaszkodni az alul található sziklákban. A levegő hiánya nem számított, de a folyó ereje
azzal fenyegette, hogy lesodorja ingatag kapaszkodójáról a lenti, messzi tavacskába.
Miután élőholt testének és akaratának puszta erejével valamennyit haladt felfelé, faragott
kéz és lábkapaszkodókra talált, melyek megkönnyítették és meggyorsították az útját.
Érzése szerint tizenöt láb megtétele után a kapaszkodók megszűntek, és a felszálló
buborékokon keresztül egy faragott, víz alatti átjárót pillantott meg, mely felső és alsó
részekre osztotta a folyót. Itt a sodrás gyengült, és könnyebben mozgott. Feje felett
megpillantotta a felszínt, és egy nagy termet felette. A gyertyák és olajmécsesek víz által
elmosott fénye egy homályos csarnokot világított meg.
Szihr kinyújtott karral bukkant ki a felszínre, hogy megmutassa, nincsen nála fegyver.
Azonnal több kezet érzett, melyek kirántották a padlóra, ahol lábak szorították le, majd
kardok hegyei érintették.
Harcolj! – tombolt a dühöngő Fenevad, de mivel a varázsló tudta, hogy az ellenséges
viselkedés akadályozná célját, visszafogta magát. Amikor a rugdosás és böködés egy
pillanatra abbamaradt, kinyögte:
– Jeszajel biet.
A válasz azonnali volt. Nyomban talpra rántották. A karját két hordómellű, vastag karú
férfi hátraszorította, majd megpördítették a varázslót. Szihr egy sovány, fekete szakállú
férfivel találta szemközt magát, aki majdnem akkora volt, mint ő maga. A nomád
fogvatartóinak feszült, és meglepte az erő, amire kiképzésük során szert tettek.
A szakállas férfi összekulcsolta a kezét a háta mögött, és kurtán biccentett a varázsló
felé.
– Nem lenne szabad ismerned ezt a nevet.
– Mégis ismerem, mert az egyikőtöket Licinius herceg elfogta, és megkínozta, ő pedig
elárulta ennek a helynek a hollétét – mondta.
– Igen? A bőröd sötét, de nem látszol harcosnak. Ki vagy?
– Szihr Haddád. Egy vérmágus. Miközben beszélünk, egy kis, latinokból és
görögökből álló sereg tart errefelé. Egynapi járóföldre vannak, vagy talán kettőre.
A szakállas férfi nevetett.
– Latinok és görögök?
– Nem jók az értesüléseid, ha nem hallottál Sir Hugh de Clairvaux-ról és a keresztes
hadjáratáról – jegyezte meg Szihr.
– Természetesen tudunk a szánalmas próbálkozásairól és a parasztokról, akiket
elszórakoztat. Hadd említsek azonban egy másik elméletet, mely megmagyarázza
jelenlétedet. A Tőrháló majdnem száz éve a saját törvényeit követi, nem pedig Alamutét.
Miért ne hihetném, hogy Alamut a titkainkra áhítozik, és ideküldte a kémjét, hogy
megszerezze őket? – A szakállas férfi előrehajolt, és orra majdnem Szihréhez ért. – De
ígérem neked, ha életben maradsz is, még a nevünket sem fogod megtudni.
A nomád előreugrott, hogy leharapja a bosszantó orrot.
– Te ostoba! Honnan tudtam volna, hogyan jussak el ide?
A szakállas vállat vont.
– Te magad mondtad, hogy varázsló vagy. A megfelelően nagy hatalmú varázslatok
még a mieink agyából is ki tudják lopni a tudást.
– Én… – Szihr vadul rángatta a fejét, akár egy szabadulni próbáló vadló. – Értem.
Tényleg. Sok évig a beduinok útját jártam, távol Alamuttól, de a ti ellenségetek nem a
klán. A Hegyben is vannak csodálóitok. Thotmesz talán nem a Háló egyiptomi részéhez
tartozik?
– De.
– Az egész klán nagy harcosnak tartja! Még én is hallottam mondákat a bátorságáról
és arról, milyen szolgálatokat tett Hakimnak. De erre most nincs idő. Hamarosan magatok
is rájöttök, hogy igazat mondtam. Mi ártalom származhat a védelem megszervezéséből,
vagy a menekülés megtervezéséből? Ha a rejtett kiképzőhelyetek egyszer lelepleződött,
nem veszitek hasznát. De még feltartóztathatjuk, akár vissza is verhetjük őket, utána
megbeszélhetjük, hogyan tudnánk legjobban elrejteni a titkaitokat másutt. Hányan
vagytok? Ebben a teremben csak tíz embert látok.
A szakállas férfi némi tétovázás után színpadiasan keskeny réssé húzta a szemét, és
megszólalt:
– Sokan vannak még, akik az árnyékokban rejtőznek.
Szihr azon nyomban tudta, hogy ez hazugság, és nem volt képes többé féken tartani a
haragját. Olyan volt, mintha egy falkára való Fadzsr-ral hozta volna össze a sors, akiknek
erősebb a teste, de gyengébb az elméje.
– Nincs más, csak ti tízen! – ordította a varázsló, és megint megpróbált kiszabadulni az
őt fogva tartó férfiak szorításából.
A mély hanggal párosuló tökéletes meggyőződés lehetetlenné tette a további vitát.
Szihr úgy vélte, a Konstantinápoly elestét követő őrült fejetlenségben, amikor az itteniek
úgy érezték, hogy a latinok és görögök között dúló háborúban rájuk kevésbé figyelnek, az
idősebb és képzettebb harcosok különféle küldetésekre indultak, melyeknek természetét
illetően csak sejtései lehettek, és csak ezt a kis csapatot hagyták hátra.
– Hány káinita van köztetek? Kettő? Három? – hörögte Szihr. – Ha ilyen kevesen
vagytok, ez a hely erődből könnyen sírbolttá lehet! Azonnal el kell hagynotok Jeszajel
bietet! – Olyan erősen vonaglott, hogy kirántotta saját karját a vápájából. A szakállas vezér
egy bólintására a nomádtól ismét a földre hajították. Felkiáltott, és acsargott, miközben a
fájdalom tovább hergelte benne a Fenevadat.
– Az egyetlen, amit elhagyunk, az a vita – mondta a szakállas férfi. – Közeleg a hajnal.
Ha feltűnik a sereg, amiről beszéltél, holnap éjjel folytatjuk a beszélgetést.
A döbbent és zavarodott Szihr Haddádot egy kis, nyirkos cellába lökték, és kénytelen
volt az ott tanyázó kövér vízipatkányokból táplálékot nyerni. Miután a vértől kissé erőre
kapott, a kőfalnak vetette vállát, amíg a karja vissza nem ugrott a helyére.
Nem tudta, mit tegyen. Azon gondolkozott, hogyan tudna a mágiája segítségével
megszökni, és hogy képes lenne-e mind a tízet legyőzni, majd egyenként kirángatni őket a
biztonságba. Az erőd ennek ellenére félelmetes hely volt, és talán tíz ember is képes
megvédeni egy egész seregtől. Talán ha annak a bolondnak, aki a vezetéssel volt
megbízva, van egy kis sütnivalója, és kiküld egy felderítőcsapatot, Szihr igaza időben
bizonyításra lel. Végül, amikor a cellán kívül a napsugarak keskeny téglalapjai a padlóra
vetültek, a varázsló nyugtalan álomba merült.
A nap folyamán a téglalapok a nap mozgását követve odébb vándoroltak, majd végül
elhomályosultak. Szihr Haddád suttogó beszélgetésre ébredt.
– Mi az? Úszik a vízen?
– Lélegezz csak! Különös ez a szag.
A nomád felállt, és cellája kicsiny, rácsos ablakához lépett. A két tagbaszakadt férfi,
akik előző este lefogták, és azóta az ajtaja előtt őrködtek, az erődön átfolyó nyitott
csatorna mellett álltak. A figyelmüket valami olajos folyadék kötötte le, mely a víz
felszínén lebegett. Az alacsonyabbik lehajolt, és tenyerével merített belőle.
 – Nem alga. Túl sűrű – szagolta meg. – Ismerős a szaga.
A társa megragadott egy fáklyát, és közel tartotta a ragacsos anyaggal bevont kézhez.
– Óvatosan! – figyelmeztette őket Szihr, maga sem tudta, miért. De azok csak nevettek
rajta.
A fáklya heve azonnal lángra lobbantotta az olajos anyagot és a férfi kezét. Vad,
állatias ordítás szakadt ki belőle. Lángoló karral körberohant, és őrült kétségbeeséssel
dörgölte a falakhoz az égő testrészt, hátha kiolthatja a tüzet. A másik őr elejtette a fáklyát,
és rémülten hátrahőkölt társa sorsát látva, és hátrálva eltakarta arcát. Nem mozdult, hogy
segítsen, és Szihr rádöbbent, hogy a férfi káinita, mert bár a tűz minden élő számára
pusztító erő volt, csak az élőholtak éreztek olyan mélységes rettegést a lángok láttán, hogy
még enyhe formájában is esztelen félelmet váltott ki belőlük. Léptek dobaja hallatszott a
teremben, amint a többiek összecsődültek, hogy lássák, mi történik.
Szihr a dobogás és még az állandóan zubogó folyó robaja mellett is meghallott egy
magasabb hangú zúgást, amely egyre közeledett.
Rettegés tört rá, amikor rádöbbent, mi következik. Rövid rituálé során összekulcsolta
kezét, majd felemelte maga előtt a levegőt, mintha egy láthatatlan ajtó előtt mozdítaná
meg a gerendát. Abban a pillanatban a cella bejáratát eltorlaszoló szálfa megmozdult, és a
földre zuhant. A gerenda puffanását hallva a szobában minden szem felé fordult.
Szihr előugrott, és feltámadt lángoktól való félelme.
Ne törődj velük! Egyikükkel se törődj! Csak fuss! – sikoltotta belsejében a Fenevad.
Nem akart vitatkozni, és egyenesen a csatorna vize felé rohant. A Fenevad tiltakozása
ellenére megpróbálta magával rántani az egyik harcost, de az támadásnak tartva a
mozdulatát, elhúzódott. A levegő zúgása most már fülsiketítő volt, és a káiniták kíváncsian
az erőd hátsó fala felé fordultak. A varázsló nem tehetett mást értük, csak ha velük együtt
szörnyű halált hal, de erre nem volt hajlandó.
Amint a lába elhagyta a kőpadlót, szeme sarkából megpillantott egy tüzes, narancs és
vörös áradatot, amint előrobban az erőd távolabbi falából. Először azt hitte, nem sikerül
megmenekülnie, de a teste a vízbe csobbant, mielőtt még a felszín lángtengerré változott
volna. A lenti, víz alatti folyosóról felnézve csak tüzet látott. Mintha fojtott sikolyokat is
hallott volna, de nem volt biztos benne.
Kiúszott a vájatból, és hagyta, hogy a folyó áradata kisodorja az erődből. Mindkét
oldalon nyílvesszők csapódtak a vízbe, de szerencsére egy sem talált, miközben ő
tehetetlenül lebucskázott a száz öllel lejjebb lévő tavacskába. Ott, bár sikerült árnyékok
segítségével láthatatlanná tennie magát, újabb nyílzápor köszöntötte. Ezúttal néhány
vessző a hasába és a vállába mélyedt.
Magában átkozódott, amikor észrevette, hogy a támadó sereg nagyrészt íjászokból áll.
A lova kötelességtudóan várakozott egy fa mögött. Szihr sírva fakadt, amikor látta, hogy
két nyílvessző az állatot is eltalálta. A harci paripa ereiben keringő káinita vér
megakadályozta, hogy a sérülések életveszélyesek legyenek, de még néhány találat, és
vége. Bár biztonságosabb lett volna magára hagyni a lovat, és elrejtőzni, mégis képtelen
volt hagyni, hogy még egy élőlény elpusztuljon. Addig vágtatott, míg végre ki nem ért a
lőtávolból.
– Szörnyű teher ez, Szihr Haddád – szólalt meg Amala halkan, amikor a varázsló
befejezte a történetet. – Sajnálom, hogy nem lehettünk veled.
Szihr szeme tágra nyílt, és hátrakapta fejét, akár egy ló.
– De ott lettetek volna, ha jobban tartom veletek a kapcsolatot? – kérdezte vádlón. –
Mi a helyesebb: ha engem hibáztatsz, vagy azokat az ostobákat, akik nem hallgattak a
figyelmeztetésemre?
– Én sem vagyok vétlen – vágott vissza Amala. – Ha én nem lennék, Sir Hugh már
meghalt volna. Azt hiszed, nem tudom? Csak azt javaslom, tanuljunk ezekből a hibákból,
amennyit lehet, nehogy megismételjük őket. Nem azért kerested fel Alamutot, hogy
csatlakozz Hakim többi gyermekéhez?
Szihr megrázta a fejét.
– Abban már nem vagyok biztos. – Hosszú karját a hegyoldalban izzó kerek, de
mostanra golyóbissá növekedett tűztenger felé nyújtotta. – Nézd, milyen könnyen ég a
civilizáció! Azt mondom, boldog vagyok, mélységesen boldog, hogy a nevetséges,
ízléstelen és bosszantó Konstantinápoly elesett. Csak azt sajnálom, hogy nem tér vissza a
vadon, hogy visszakövetelje magának. A házaitok, könyveitek és elmétek sebek Isten
művében, a teremtésben, és ha rajtam múlna, mind eltűnnének, mint a holdfény az éjszaka
növekvő sötétjében. Nem veszek részt ebben többet.
Szihr fekete lova, anélkül, hogy észrevehető utasítást kapott volna a gazdájától,
megfordult, és készült elügetni.
Valóban el akar hagyni bennünket – gondolta a lány. – Nem engedhetem! Szükségem
van a hatalmára és a meglátásaira, hogy túléljem ezt.
Amala a szívhez szóló könyörgés helyett, amelynek kudarcában biztos volt,
megpróbálta Szihrt emlékeztetni a kötelezettségeire.
– Szihr, a fogadalmad, a látomásaid…
– Alamut is város, ami csak méretben különbözik a többitől. Én pedig itt, köztetek,
városlakók között, ahol a szent ereklyéket tengeri kagylóként adják-veszik, és a látomások
olyan közönségesek, mint a pletykák, már nem tudom felmérni saját megérzéseim értékét.
Visszatérek a sivatagba. Nem fogok hiányozni nektek.
Ismét elfordult.
– Három hét – mondta Amala.
A ló megállt.
– Tessék? – nézett vissza a nomád.
– Még mindig hiszel a tulajdon vérmágiádban, nem? – kérdezte a nő, és a varázslóhoz
léptetett, igyekezve elzárni előle az ösvényt.
 – Talán.
– Három hét múlva dzú‘l-hiddzsa lesz, ősz eleje, a latinok augusztusa. Ezt az
időpontot jelölte meg a tulajdon jóslatod, hogy ez a legalkalmasabb időpont, hogy
megpróbáljuk megölni Sir Hugh-t.
– Igen…
– Nélküled kudarcot vallhatunk.
Szihr lova, mintha csak a varázsló személyiségének kiterjesztése lenne, habozott, és
megfordult. A nomád előrehajolt, és Amala szemébe nézett.
– És azon a napon valóban holtan szeretnéd látni? – kérdezte. – Annak ellenére, hogy
úgy érzed, meg kell mentened?
Amala tétovázott, de a lángoló erőd látványa megacélozta akaratát.
– Éppen azért, Szihr, éppen azért. Három héten belül vagy rájövünk, mi áll a látomásai
mögött, vagy végzünk vele.


 Tizennyolcadik fejezet



1204. július 15.

A buja kertet több sor fáklya világította meg, Sir Hugh pedig lenyűgözve nézte, ahogy
sárga és narancs fényeik megcsillannak a Boszporusz fekete vizén. Nagy katonai
győzelem állt mögötte. Bár Gabriella még nem nyilatkozott, a templomos mostanra már
teljesen biztos volt abban, hogy ezen a vízen át ő és követői eljutnak Isten szívéhez. Galata
gondozott kertjeiben sétált, és abban a kevés virágban gyönyörködött, melyek túlélték a
keresztes vitézek sáskajárását három hónappal korábban. Ezen az éjszakán ritka béke
szállt rá, s hagyta, hogy tekintete lustán végigkalandozzon a kirakodóhelyeken, és
elképzelte, hogyan festenek majd ugyanezek a mólók, ha azok a hajók ringatóznak
mellettük, melyek az ő seregét szállítják. Bár nem volt levegőre szüksége, mélyet
lélegzett, és beszívta a tenger virágok illatába keveredett ismerős szagát.
Tekintete a túlsó parton álló nagy város magas falaira vándorolt. A tornyok és kupolák
éppolyan természetesnek látszottak, akár a felettük pislákoló csillagok. Teljesen más volt,
mint a haldokló behemót, amit megvilágosodása estéjén látott. Eltűnődött azon, miként
lehet, hogy a két hely ugyanaz.
De amint arról az Egek Királynője is biztosította, a látszat csalóka volt. Most már
tudta, hogy az eltulajdonított palotákban és pompás otthonokban a megtévesztett halandók
véres játékot játszanak, ahogy a rövid ideig tartó hatalomért küzdenek. Amióta Balduint
császárrá koronázták, közte, és társa, Bonifác között feszült volt a béke. Még lényegesebb
volt azonban, hogy a városban maradt görög káiniták a katakombákban, meggyalázott
templomokban, sírokban és kihalt házakban arra törekedtek, hogy újraszerveződjenek, és
magukhoz ragadják a gyeplőt, ami kicsúszott a kezükből. A latinok ugyanakkor
betelepedtek, és máris éreztették hatásukat.
Sir Hugh úgy gondolta, mindkét csoport vak, sem Istennek, sem a tulajdon
érdekeiknek nem tesznek jó szolgálatot. A lelkükben az ideálok helyét elfoglaló hiú
ábrándokban hittek, és nem az igazságot szolgálták, hanem a külsőségeket – nem Istent,
hanem legszebb angyalát, a Sátánt.
Azok, akik ellenálltak Hugh-nak, zavarba ejtették a lovagot. Hol lennének képesek
harmóniában együtt élni a káiniták és a halandók, ha nem a mennyben? Még a nagy
Konstantinápoly is, ahol hálaénekek zengtek az emberiség vágyaihoz, csak olyan üres
képmása volt a királyságnak, mint a víz felszínén csillogó fények a felettük égő
fáklyáknak. Az avatatlan szem nagy hasonlóságot láthatott, de az ember könnyen
megégethette magát.
Amikor a templomosnak eszébe jutott, hogy még mindig nem kapott választ az
Alexandernek, Párizs hercegének, atyja atyjának írt levelére, belenyilallt a fájdalom. A
hallgatás zavarba ejtette és elszomorította, akárcsak a Keserű hamvak rendjébe tartozó Sir
Abelard beteljesítetlen ígérete, aki úgy beszélt hozzá, mint aki osztozik ügyében.
Appelesnek pedig már régóta semmi nyoma. Bánatosan gondolt arra, hogy el kell
fogadnia, ők is lemorzsolódnak és szellemként eltűnnek a holdfényben, mint utazása során
annyi útjelző.
Az egyik fáklya előtt elhaladó árnyék emlékeztette Amala jelenlétére. A nő újabban
nagyon csendes és búskomor volt, emellett mélyen elmerült a gondolataiba. Hugh tudta,
hogy Amala csalódott, amiért nem árulta el neki katonai terveit, de ahogy Gondemar is
tanácsolta, jobb tudatlanságban hagyni, nehogy valami asszamita emberrabló áldozatául
essen.
Amala iránti féltése ráébresztette, mennyire megerősödtek iránta érzései. Időnként,
amikor Gondemar és a többiek olyan rémítően engedelmesek voltak, hogy az már szinte
nem emberi volt, a nőé volt az egyetlen igaz hang. Hugh szerette volna megmondani neki.
De hol kezdje? És mennyit enged meg neki az Áldott Anya? Az Egek Királynője tudott
Amaláról, helyeselte a köztük kialakult köteléket, de a lány sötét végzetére célzott, ami
megfagyasztotta Hugh ereiben a vért.
– Amala, el kell mondanom neked, mert bízom benne, hogy te, akárcsak jómagam,
nem tartasz bolondnak – szólt oda a nőnek. – Az Egek Királynője most már az egyház
törvényei ellen emeli fel szavát. Ellenzi a bálványimádást és a képmásokat. Már maga a
nyelv ellen is kifogása van, és inkább színes lángokkal beszél. Szeretné, ha én is túllépnék
ezeken a törékeny külsőségeken. A Szentháromságon. A renden. Az emberi hit
függelékein. Szeretné, ha eljutnék egy helyre, ahol olyan elhagyatott és magányos leszek,
mint Isten volt, amikor a lelke a vizek felett lebegett, és kínzó vágy tört rá, hogy
megteremtse a világ illúzióját. De azt is mondta, hogy én nem lehetek olyan gyenge, mint
Isten volt.
Amala zavartnak látszott, szinte mérgesnek is.
– Hogyan lehetne egy ember erősebb Istennél? A szavaid megrémítenek.
– Nem az én szavaim, hanem a Királynőé.
A lány tágra nyílt szemmel megkerülte, hogy jobban lássa Hugh arcát, és közelebb
húzódott.
– Azt mondja, el kell tépnem a kötelékeket, amikhez ragaszkodom, félre kell tennem a
törvényeket, melyek irányítanak. Azt mondja, hogy én, a szolgája, megkapom, amire
leginkább vágyok – mondta a templomos. Felnézett, és ismét a nő zöld szemébe pillantott.
Amala már olyan közel volt, hogy megérinthette volna.
– És mi az, amire leginkább vágysz? – kérdezte halkan a nő.
Hugh fogva tartotta Amala tekintetét, és megpróbálta beburkolni őt a kisugárzásával.
– Legyőztem az asszamitákat. Visszafoglalom Egyiptomot, és egy éjszaka a
Szentföldet is. Néha mégis csupán arra áhítozom, hogy megismerjem Isten akaratát, és
legyőzzem az összes vágyat. Néha minden, amit szeretek, te vagy.
 Amala pillantása fellángolt, aztán váratlanul rátört a szégyen, és elfordult.
– Értem. És pontosan milyen szabályokat szándékozol megszegni? – kérdezte
mereven.
– Bármelyiket – mondta Hugh, és felemelte a kezét, hogy megérintse a nő haját. –
Mindet.
A lovag agyarairól híg vér csöpögött, és érezte, ahogy rátör a vágy. A káiniták számára
a szeretkezésnek nem volt jelentősége – a vele járó gyönyör megszűnt az öleléssel és a
rákövetkező, soha véget nem érő vér utáni vággyal. Amalával azonban ennél több is lehet.
Egy jelkép, amit kincsként lehet őrizni, akár egy műtárgyat. Hugh számára szimbolizálná
eltávolodását a templomos lovagoktól és szüzességi fogadalmától, és hogy egységet
teremtett ezzel a nővel, aki minden harmadik gondolatát betöltötte. Amala volt Istenen
kívül az egyetlen, akit szeretett.
Előrelépett, hogy megcsókolja. Érezte, amint Amala megadja magát ölelő karjainak.
Egy váratlan, szándékosan hangos köhögésre szétrebbentek, és a közelben álló, őket
figyelő férfi felé fordultak. Hugh arcán düh futott át a félbeszakítás miatt, de aztán
felismerte a jövevény fehér köpenyén a templomosok keresztjét.
Ezek szerint Appeles mégis beárult volna a rendnél? – gondolta Hugh. A lovag észre
sem vette, hogy Amala gyorsan elhúzódik a két férfitől.
A szőke lovag, aki majdnem olyan magas volt, mint Hugh, és szakállába már ősz
szálak vegyültek, üdvözlésképpen biccentett. Amikor megszólalt, latinján érezni lehetett a
német akcentust.
– Jó estét, fivérem! A házam az új latin császárral tárgyal néhány nagyobb birtokról a
környéken, cserébe a támogatásért, amit a rend nyújtott neki. Meglep, de örömmel tölt el,
hogy egy testvéremre akadtam ezen a szép estén. Megkérdezhetem, mi a neved, jó uram?
– Hugh de Clairvaux – felelte távolságtartóan. – Szabadna tudnom a tiédet?
A német nagy szemeket meresztett.
– Hugh testvér! – nevette el magát. – Micsoda megtiszteltetés! Csodálatos történeteket
hallottam a kalandjaidról, az ereklyékről, amiket megmentettél, az értesülésekről, amiket
szereztél! Igolt vagyok, a Wolfram-házból.
Hugh hamar szívélyessé vált.
– És ki ne hallott volna közülünk a Wolfram-házba tartozó Igolt vitézségéről, aki tíz
emberrel négy napig védte Vadum Jákob várát a több száz szaracén ellenében, míg meg
nem érkezett a segítség!
– Csupán három nap volt, és természetesen Isten akaratának köszönhető az egész, de
örülök, hogy így ismernek – vont vállat szerényen. – Hugh testvér, idősebbnek hittelek.
Reggel feltétlenül át kell jönnöd a táborunkba, hogy mesélj a tetteidről, és megtiszteld
szerény társaságunkat.
– Rendben. – A lovag nem tudott mást mondani. Közte és a templomos nagymester
között mindig Sir Geoffrey volt a közvetítő, aki fogadta és tovább adta a parancsokat. Ez a
férfi volt az első halandó templomos, akit Hugh egy ideje látott. Ki kell majd mentenie
magát. Később, ha már megvetették a lábukat Egyiptomban, más lesz a helyzet; de itt a
rend érdeklődése nem volt az ínyére. De az legalább kiderült, hogy bármi lett is Appeles
sorsa, nem árulta el.
– Ez szép ország, és természetesen zöldebb is, mint a sivatagok, amikhez szokva
vagyok, és sokkal inkább hasonlít a hazám fekete erdeire – mondta Igolt. – De az Úr
Szentföldje sem mentes a szépségtől.
– Remélem, mihamarabb láthatom! – helyeselt Hugh.
Igoltot eltöltötte a bajtársiasság érzése, és barátságosan mosolyogva közelebb lépett.
Hugh megpróbálta viszonozni a gesztust, de hamarosan mélységes félelem zúdult rá, mely
egyszerre fosztotta meg egyensúlyától, hitétől és önuralmától. Nem volt többé biztos
benne, hol van vagy kicsoda. Hátratántorodott, és majdnem elesett. Először szédülésnek
hitte az érzést, de aztán rádöbbent, hogy bármelyik pillanatban úrrá lehet rajta a düh és az
éhség. Azóta nem érezte ezt, hogy először belépett az Apostolok templomába. De akkor a
rosszullét nem volt ennyire erős.
Mi ez? A bűn egy újabb lépcsőfoka? Az Áldott Királynő utasított, hogy vegyem el,
amit csak akarok! A testén osztozó, fájdalmas vágyakozásból álló szörnyű, fekete sziget
ismét a felszínre bukkant, és sürgette, hogy tépje szét, aki legközelebb van hozzá, aztán
rohanjon el, amilyen gyorsan csak tud. – Nem! Sir Hugh de Clairvaux vagyok, a
templomos rendből…
Hirtelen rádöbbent, hogy a kínzó érzés forrása a másik lovag, Igolt. A német szelíd
tekintetén át Krisztus feddte meg az ártatlanok véréért, amellyel táplálkozott. Acélszürke
szemében annak az embernek a dicsősége köszönt vissza, aki Isten nevében hitetlenekkel
és démonokkal vette fel a harcot – olyan démonokkal, mint amilyen a lelkében is lakozott.
Sir Igoltra pillantva Isten kiválasztottját látta, és tudta, hogy ő elutasításban részesült.
Az elárultság fájdalmas, állatias érzése tört rá, és kénytelen volt mindent
megkérdőjelezni egyszerre. – Hogyan lehet ő áldottabb nálam? Milyen gyorsan tudok
eltűnni? Hol lehetek biztonságban?
– Hugh testvér? Jól vagy? Sok különös betegség fordul elő errefelé – mondta Igolt
aggodalmasan, és közelebb lépett, hogy segítsen. – Vigyáznod kell az egészségedre. Nincs
messze az orvosom, hadd vigyelek hozzá!
Megragadta Hugh könyökét, és megpróbált támaszt nyújtani neki. De érintése csak
súlyosbította a helyzetet. Hugh megszédült, és arcán céklavörös verejtékcseppek híztak.
Már az is nehezére esett, hogy válaszoljon.
Igoltot megrémítette a gyöngyöző vér. Kivonta kardját, és meglendítette.
– A gonosz jár itt! Áldott legyen az Úr neve, mentse meg szegény szolgáit!
– Amala – köhögte Hugh. – Segíts!
Amala, aki azt remélte, észrevétlen maradhat, míg el nem dönti, mit tegyen, majdnem
elkáromkodta magát. Bár segített, hogy messzebb volt Igolttól, ő is fenyegetve érezte
magát. Az érzés hasonlított ahhoz, amit akkor érzett, amikor vámpírlétének első éveiben
Mekkához közeledett.
Igolt, miután felhívták figyelmét a nő jelenlétére, megpördült, és kardja hegyét Amala
mellkasának szegezte.
– Te! Láttam, hogy majdnem megölelted ezt a nemes lovagot, hogy lerántsad Lucifer
birodalmába! Most már gonosz bűbájjal is próbálod megverni?
A lány kétségbeesetten megrázta a fejét, és elhátrált. Remélte, hogy eléggé elesettnek
látszik. A keresztény férfi pillantása őrült félelmet plántált a szívébe. Igolt felé lépett, mert
biztosra vette, hogy megtalálta a gonoszság forrását, amit érzett. Ide-oda forgatta a fejét,
fegyvert vagy menekülési útvonalat keresett. Rettegés fogta el, s úgy érezte, hogy a lovag
minden lépése átszakítja lelke falait. Csak annyit tehetett, hogy ura maradt magának
annyira, hogy elhátráljon, és távol tartsa magától a férfit.
Ha jól időzít, fel tud ugrani a fölé magasodó fa lelógó ágára, satuba szoríthatja lábával
a lovag nyakát, és eltörheti a gerincét, mielőtt a kisugárzása legyűri. A gondot csupán az
jelentené, hogy meg kellene magyaráznia váratlanul felszínre törő harci képességeit,
amennyiben az ellenfele még magánál van.
Mint kiderült, felesleges volt aggódnia. Amikor Igolt előrelendült, az arca egyszer
csak fájdalmasan eltorzult. Úgy pördült meg, mint egy ügyetlen vásári táncos, és Amala
megpillantotta a vállából kiálló elhajított tőrt. A penge áthatolt a láncingen, és majdnem
markolatig a húsba fúródott.
Aztán meglátta Igolt mögött Hugh-t, akinek karja még mindig nyújtva volt az
eredményes dobás után. Rájött, hogy a jámbor lovag elcsalogatásával a templomost érő
hatás enyhült, és a ventrue részben magához tért. A nő hamar átlátta azonban, hogy nem
pusztán erről van szó. A ventrue nem csupán felkelt, hanem tombolt, s már az is felszította
a haragját, hogy ez a férfi létezhet egyáltalán.
– Hagyd békén! – rikoltotta vörös arccal, kivillanó agyarakkal.
Igolt szeme kerekre tágult. Telt ajka undorodva megvonaglott.
– Te is démon vagy, a szent jel és a nagy név ellenére, amit viselsz? Mi lett Sir Hugh-
val? Megölted talán a gonosz szajháddal? Megbosszulom, hogy beszennyezted nemes
nevét! Jer, te szörnyeteg, és kóstold meg a kardom!
Hugh hite és tomboló éhsége között ingadozva megszédült. Egy része még érezte,
hogy egy tiszta lovaggal áll szemben. Egész lénye beleremegett ebbe a tudásba. Hogyan
tévedhetnek ennyire Igolt testvér ösztönei?
– Nem vagyok szörnyeteg! Én vagyok Hugh de Clairvaux! – kiáltotta. Csupán az
igazságot szerette volna kimondani, de a hangja annyira remegett, hogy tisztán érződött: ő
maga sem tudja, mi igaz.
A német lovag elvigyorodott ellenfele félelmét látva.
Hugh Igolt sötétkék szemében megpillantotta az igazság egy darabkáját, mely
sajátjának volt furcsa tükörképe. Tudatába befurakodott a lehetőség, hogy talán ő az
ördög, vagy az ördög gyermeke. Gyorsan összegyűjtötte erejét, hogy elfojtsa a kósza
gondolatot lényének legsötétebb és legmélyebb zugába.
Kardját elővonva rikoltotta:
Az Úrjézus és áldott édesanyja, Mária nevében! Ki vagy te? Csupán hús és vér! Én
azonban az Ő jelét hordozom, és maga az Egek Királynője érintett meg a kezével!
– Hogyan mered egyáltalán a szádra venni ezeket a szent neveket, te szörny? Démon
vagy, és visszaküldelek a Pokolba! – harsogta Igolt, és balra oldalazott. Alsó ajkán
nyálcseppek ültek.
– Akkor gyere, járjuk meg együtt az utat! – kiáltott Hugh és rárontott.

Amala földbe gyökerezett lábakkal nézte, ahogy a két fegyveres férfi – feledve az
értelmes stratégiákat – egymásra rontott, mint két szarvaikat összecsattantó muflon.
Érezte, hogy minden lépéssel, amit Hugh a német lovag felé tesz, a személyiségének újabb
rétege ég el. A fájdalom szembesíti azzal, hogy nem templomos, nem keresztény, és bárki
szólt is hozzá, hazudott neki. Amala azon tűnődött, mi lesz vele.
Sir Hugh nem állt meg, és nem tétovázott. Úgy használta a kardját, ahogy egy pikás a
lándzsáját, szorosan a mellkasához szorítva. Igolt lénye fájdalmat okozhatott Hugh-nak,
akár még őrületbe is taszíthatta, de nem tartóztathatta fel a káinita szörnyűséges lendületét.
Hugh éppolyan jól célzott, mint amilyen nagy volt Igolt hite. A súlya áttolta a kard
hegyét a férfi láncingén és szegycsontján, majd belefúródott a nemes szívbe. Amikor a két
templomos véres kupacban összeomlott a földön, Igolt holtan, a másik eszméletlenül,
Amala szája kinyílt.
A férfi teljesítményét, és rejtett, hatalmas erejét látva Amala rádöbbent, ha végül
harcba keli bocsátkoznia a vele, aligha lehet biztos a győzelmében. Körülnézett.
Meglepte, hogy nem rohant ide az éjjeli őrség a harci kiáltások és fegyvercsörgés
hallatán. Talán a város már hozzá volt szokva az éjszaka felhangzó sikolyokhoz, és az
emberek inkább a házaikon belül maradtak, ahol meleg volt és biztonságosabb.
A nő a két fekvő alakhoz lépett. Elővigyázatosságból kihúzta a tőrt a halandó
templomos hátából, hátha szüksége lesz a fegyverre később. De az óvatossága
szükségtelen volt. A férfi súlyából és abból, hogy nem érzett többé zavart a közelében,
tudta, hogy Igolt lelke már továbbrepült, és elnyerte jutalmát, bármi legyen is az. Csupán
hűlő test és tócsába gyűlő vér maradt utána. Hugh háttal feküdt Amalának. A nő tunikája
redői közé rejtette a tőrt, és letérdelt a lovag mellé. Amikor megfordította, látta, hogy
fájdalmas vérkönnyek csorognak végig az arcán.
Ez nagy megvilágosodás lehetett számodra, szerelmem – gondolta, s megfordult
agyában, milyen váratlan fordulatot vett Hugh élete. Az egyik pillanatban még élvezte az
asszamita erőd elpusztításának dicsőségét, és készen állt a világ leigázására; a másikban
pedig már úgy festett, mint aki a mélyálomnak készül megadni magát.
 Allah útjai kifürkészhetetlenek – gondolta. – Talán így lehetőségünk nyílik beszélni
Róla.
A templomos még mindig magán kívül zokogott, teste minden fájdalmas nyögéssel
megremegett. Előre-hátra imbolygott, mintha fel akarna kelni, de képtelen volna rá. A lány
szánalommal telve fölé hajolt, s keze különös pózba merevedett.
– Amala! – nyögte Hugh hangosan. – Amala!

 Tizenkilencedik fejezet



Fadzsr egy közeli boltív árnyékában rejtőzve figyelt. Alig vette észre Amala kézjelét,
annyira lekötötte a többi esemény. A nő veszélyes játékot játszott ezzel a templomossal, és
a vezír attól tartott, hogy Amala szíve nem elég szilárd ehhez. “Mit képzelsz?”
Amikor meglátta a kézjelet, a “kövess” parancsot, figyelme a sürgető feladatokra
terelődött. Kövesselek? De hiszen egy helyben vagy - gondolta, és körülnézett. Éles
érzékei keresztülfúrták az árnyékokat.
Ott. Valaki más is figyelte a történéseket, még mélyebben rejtőzve a kertben. A zömök,
zord alak, akit egy hónappal korábban Gabriella birtokától követett, egy apró, elhagyott
fazekasbolt árnyékos kapualjában bújt meg, a kert bejáratával szemben. Amala bizonyára
akkor látta meg, amikor Hugh-hoz lépett.
Bár az idegen köpenye, tunikája és az árnyékok között csupán árnyalatnyi eltérés volt,
Fadzsr természetellenesen éles szeme ezúttal könnyen kivette az alakját. A férfi feje kicsit
előrebillent, amitől, a homlokába lógó hosszú hajat leszámítva, két lábon járó medvére
emlékeztetett. Gondosan nyírt szakállt viselt, és a lába meglepően vastag volt, annak
ellenére, hogy Fadzsr tudta, milyen sebesen halad.
A titokzatos férfi látszólag elégedetten nyugtázta, hogy Amala gondot visel Hugh-ra,
és elindult a rakpart melletti utcán. A vezír, aki szorosan a nyomában lopózott, úgy
gondolta, hogy az idegen egyenesen kéri, hogy kövessék. Ezúttal nem fog egérutat nyerni.
Negyed mérfölddel odébb, egy raktárak közötti sikátorban a férfi felemelte az egyik
rácsot az utcán, és lemászott a csatornába. Leérve meggyújtott egy fáklyát, és egy
bizonyos pont után kutatott a falon, majd meghúzott egy kart, amely egy nagyváros alatti
több mérföldes alagútrendszer ajtajára nyitott. Végignézett a csatornán, hogy
meggyőződjön róla: senki nem követte, majd vidáman lesétált a kőlépcsőn.
Mielőtt lelépett volna az utolsó tokról, valami nehéz ugrott a hátára, és a nyirkos
padlóra terítette.
– Ah! – Mást nem tudott kinyögni, mert Fadzsr megfordította, félig felrángatta, és
hosszú, vékony tőrt szegezett az álla alá.
A férfi lepillantott a pengére, és elvigyorodott.
– Attól tartok, hibát követsz el, jóember.
– Szó sincs róla – javította ki a vezír. – Legutóbbi találkozásunkkor tanúsított
gyorsaságodból tudom, hogy káinita vagy, és most már azt is tudod, hogy én is az vagyok.
– Akkor miért szegezed még mindig az államnak a kis tőrödet? – kérdezte a másik
őszinte kíváncsisággal.
 – Természetesen azért, hogy sakkban tartsalak, míg beszélgetünk – vont vállat Fadzsr.
– Csalódott vagyok, hogy azt hiszed, egy ilyen kés meg tud állítani – válaszolta a férfi,
és megmoccant. Fadzsr olyan erővel lökte vissza, ami meghazudtolta látszólagos
törékenységét.
– Ne tedd! – csóválta a fejét. – A kiképzésünk során nagyon hamar megtanultuk ezt a
fortélyt, de ennek ellenére továbbra is ez a kedvencem. A penge elég hosszú, hogy a
nyakadon át felnyúljon az agyad közepébe, ahol kicsit körbeforgatom, mintha csak
felvernék néhány tojást. A tőrömön lévő vérméreg maradandó sérüléseket okoz. Biztos
vagyok benne, hogy túlélnéd, de a viselkedésed inkább egy kecskéére hasonlítana, mint
emberére. Egy káinita kecske lennél, ha így jobban érted.
Eltúlozta a véréből nyerhető méreg hatékonyságát, de még nem találkozott olyan
káinitával, aki elvetette volna annak a lehetőségét, hogy az igazat mondja. Az alak most
már némi félelemmel pillantott a tőrre. Fadzsr észrevette, hogy a bőre rendkívül sápadt,
majdnem olyan fehér, mint egy valódi hulláé – és éles ellentétben áll a vezír saját, sötét
színével.
– Tudod – folytatta – a mély hangod az egyik társamra emlékeztet, de ne hidd azt,
hogy ez meg fog védeni, mert néha őt is legszívesebben ledöfném, és megkavarnám az
agyát, de talán helyettesítem veled. Most én teszem fel a kérdéseket, márpedig azokból
sok van. Ki vagy?
– Marcus Musa Giovanni – mondta a férfi, s megpróbált a hangjába visszacsempészni
némi méltóságot.
– Egy kappadók, mi? – A Kappadók klán tagjai híresek voltak sápadtságukról, a
Giovanni név pedig felidézett egy velük kapcsolatos szóbeszédet. Konkrétumok nem
jutottak eszébe, de az információért megérte kockáztatni. – Egy halálhívő?
Marcus bólintott.
Fadzsr becsukta a száját, és rosszindulatúan elmosolyodott.
– Mindig is rettenetesen érdekesnek találtam a halál klánját. De hová tettem a
modorom? Köszönöm, Marcus barátom, amiért megmutattad a bejáratot ezekbe a csodás
alagutakba – mondta. – Meglep, hogy ilyen sokáig éltem itt anélkül, hogy jobban
megismertem volna őket. Az embernek már-már megfordul a fejében, hogy a saját
érdekedben csaltál ide. De áruld el nekem, mi vezérelt ebbe a szép városba?
– A kíváncsiság a város, az Apostolok temploma és a benne található kincsek iránt.
Attól tartok, egyik gyengém, hogy kielégítsem a tudásszomjamat – vont vállat Marcus, és
igyekezett barátságosnak látszani.
– Ezt teljes mértékben megértem – bólintott Fadzsr. – És egészen pontosan, miért jársz
Sir Hugh de Clairvaux nyomában?
– Igen, nos… ő… kapcsolatban áll ezzel a hellyel.
– Ezekkel az alagutakkal? – kérdezte a vezír, és feltámadt a kíváncsisága.
 Marcus elvigyorodott, mert érezte, hogy az erőviszonyok kicsit megváltoznak.
– Nem egészen az alagutakkal.
Fadzsr észrevette a kappadók válaszát, és a szeme összeszűkült.
– Ar-Rahmánra, nem lenne szabad így játszanod egy öregember kíváncsiságával.
Nehéz megmondani, mikor mennek túl messzire az efféle játékok.
Amaz elfordította a pillantását, de továbbra is mosolygott.
– Nem akartam tiszteletlen lenni. Csupán felötlött bennem, hogy talán a céljaink
nincsenek összeütközésben egymással. Feltéve persze, ha te azért vagy itt, hogy
megállítsd ezt az esztelen hadjáratot, és csak azért nem tetted még meg eddig, mert talán
valami van mögötte.
– Talán – motyogta Fadzsr.
– Akkor “talán” van valami érdekes, amit meg tudok mutatni neked ezekben az
alagutakban. Nincsen túl messze – mondta Marcus.
Az arab káinita szemébe fúrta a pillantását, de nem tudott ellenállni a kíváncsiságnak.
Hátrahúzódott, és elengedte a kappadókot.
– Mutasd meg! – mondta.
Marcus bólintott, és nem próbált meg menekülni. Fáklyát gyújtottak, és a kappadók
keresztülvezette a vezírt az öreg város alatt húzódó alagutakon. Fadzsr egy idő után
körülnézett, és megszólalt:
– Ugye, az Apostolok templomának közelében vagyunk?
Marcus bólintott. Néhány méterrel odébb váratlanul megtorpant, és egy árnyékra
mutatott a távolban.
– Az úti célunk. Nem, ne merészkedj túl közel, ha továbbra is szeretnél halandók közé
menni – figyelmeztette az öreget. – Azt hiszem, bármi is, mindenesetre fertőző.
Fadzsr csak egy pillanatig habozott Marcus szavai hallatán, és fáklyával a kezében
előre, közelebb araszolt, míg a fény groteszk, de valamennyire mégis ismerős látványt
világított meg. Félig felfalt, templomos köpenyt viselő tetemeket látott, bőrük színe és
felülete olyan volt, akár a töredezett széné, és valamiféle kórságban fetrengő patkányok
vették körül őket. Az egyik hulla Sir Hugh egyik saját ghouljáé volt, aki csak nemrégiben
tűnt el.
Hátraszökkent, amikor az egyik patkány felé tántorgott, és vakon, cincogva a falhoz
nyomta az orrát.
– Ilyet már láttam. Ez annak a lénynek a munkája, amelyik Sir Hugh-t irányítja, igaz?
– Igaz.
– És mit tudsz mondani róla?
– A tudásomért keményen meg kellett küzdenem – felelte Marcus. – Kíváncsi vagyok,
ki tudod-e találni.
Fadzsr érezte, hogy feltámad belsejében a Fenevad, és váratlanul késztetést érzett,
hogy a tőrét a kappadók torkába döfje, hogy lássa, mennyi kárt tud okozni benne. De
visszafogta magát, mert képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy bebizonyítsa a férfinek
és magának is, hogy ki tudja találni egyedül a megfejtést. Úgy sejtette, ilyen módon
Marcus több értesülést lesz hajlandó megosztani vele.
– Lássuk csak – kezdte a vezír. – Sir Hugh beszámolója és a tetemek alapján úgy
gondolom, hogy bármivel is találkozott a templomos, az itt él a közeli, vagy akár az
Apostolok templomában található kriptákban. Hozzáteszem, hogy ezek a sírok alighanem
alaposan el vannak rejtve. Hugh valószínűleg gyakran találkozik ezzel a lénnyel, és
szemet huny a ghouljai megölése felett, mivel nem fújt riadót azok eltűnése miatt.
– Amennyire tudom, ez mind igaz. De mi a helyzet a lény természetével?
Élvezi a játékot – vette észre Fadzsr. – Ha belemegyek, el fogja árulni, amit tudni
akarok.
– Káinitának kell lennie – mondta fennhangon –, hiszen a ghouloknak csak a vérét
vette el, de a húsukat meghagyta. Természetes ragadozó nem tenne ilyet. A hús azonban
megfertőződik, méghozzá heveny módon, és átterjed a különféle dögevőkre. A lény
bizonyára egy hordozó. Azt hallottam, a Nosferatu klán gyakran használja ezeket a
ciszternákat és járatokat, közülük némelyik betegséget vagy leprát hordoz, ezért a fajtájuk
közül is kikerülhet a jelöltünk.
– Csupán jelöltről beszélünk?
– Van más lehetőség is. – Fadzsr továbbra is társalgási hangnemben beszélt, de minden
érzékszervével Marcusra figyelt. A vére lehetővé tette, hogy éles látásnál többre is képes
legyen. Némi összpontosítással képes volt a körülötte lévők érzelmi állapotát megítélni.
Néha színeket látott, vagy érzelmekhez kapcsolható, halvány illatokat érzett, de többnyire
csak érzékenyebb lett a test által közvetített jelekre: a pislogásra, a testtartásra, a
rándulásokra.
– Az asszamitákról tudni, hogy vérmérgeket használnak – kezdte, ám Marcus nem
reagált. – De erre egzotikusabb vérvonalak is képesek, mint például az elkárhozott baalik,
– még mindig semmi – vagy a te klánod szövetségesei, a lamiák.
Ez az. Marcuson olyan feltűnően futott végig a felismerés és az izgalom, hogy Fadzsr
önkéntelenül is elmosolyodott.
– Egy lamia? Ez Hugh Áldott Királynője?
A kappadókok összevonta a szemöldökét, csalódott volt, hogy túljártak az eszén, de
aztán megenyhült.
– Igen, lamia. Mit tudsz róluk?
– Nem sokat. Az hiszem, a klánod őrei voltak, és meg tudják változtatni a vért. –
Fadzsr az emlékei között kutatott. Volt még valami, ami idevágott. – Lilithet, Ádám első
feleségét imádják, igaz?
 – Az Áldott Anyát – mosolyodott el Marcus. – Talán tudsz arról a sötét képességükről
is, hogy befolyásolni tudják az álmokat és az akaratot. Ez a példány valamivel előrébb jár
e téren a nővéreinél. Sir Hugh ugye a Világ Anyjáról beszél?
– Az Egek Királynőjéről – javította ki a vezér.
– Egykutya. Azt hiszem, mindkettőnk érdekeit az szolgálja, ha ezt a lamiát
eltávolítjuk. Mivel magad is láttad, hogy harcban nem vagyok túl jó, eszembe jutott, talán
te és a többi… társad magatokra vállalhatjátok ezt a csekély feladatot – mondta, majdnem
kimondva az asszamita szót. – Mit mondasz erre?
A másik megrázta a fejét.
– Mindent tudnom kell. Mit keres a halál tudósa az Apostolok templomában?
Marcus rámeredt, és megcsillantott valamennyit a tudásából, hátha ettől
félelmetesebbé válik.
– Amint te is mondtad, a halál tudósai vagyunk. Talán sejted, mit keres egy tudós egy
sírban. Tudást. De ez minden, amit mondhatok.
Fadzsr számba vette a helyzetüket az erejüket, és azon töprengett, vajon ki tudja-e
szedni a megmaradt titkot a másik káinitából, de végül úgy döntött, nem kísérli meg. Az
értesülés, amit szerzett, és amely úgy melengette az elméjét, mint a friss vitae a gyomrát,
túl értékes volt, hogy egy ostoba harcban elvesztegesse.
– Jól van, Marcus barátom, mondd meg, pontosan hol található ez a lamia.

Gabriella birtokán a köd éjszakára besűrűsödött, és mindenki gondolata Sir Hugh
körül forgott, aki alig volt eszméleténél. A vészmadarak szerint kezdett mélyálomba
süppedni, a feneketlen alvásba, mely az Öregeket évekre, néha évszázadokra is a markába
szorította. Ezért senkinek nem okozott meglepetést, amikor Amala kimentette magát a
lovag felépülésére szánt imádságok alól, hogy sétáljon egyet a ködben.
A birtok falain túl egy előre megbeszélt helyen várt. Nem kellett sokat ácsorognia,
hamarosan a nedves árnyékokból kibontakozott egy nagy, fekete ló oldala és horpasza,
majd Szihr is láthatóvá lett a hátán. Bár a megegyezés szerint a környéken maradt, egyre
távolságtartóbb volt, mióta csak visszatértek a csatamezőről, és most is csak vonakodva
bukkant elő, félig az árnyak között maradva, hogy tetszés szerint elillanhasson.
– Rendbejött? – kérdezte végül.
– Még nem – válaszolta Amala, aki bölcsebbnek látta, ha minél rövidebbre fogja a
feleleteit.
– Ez a harmadik lehetőség. Ha mélyálomba zuhan, a hadjárat is véget ér – mondta
Szihr.
– Még van idő – szólt a lány. – A lelke válaszúton van. Az útja elárulta. A látomásai
szintén. Csupán Allah szavai maradnak meg neki.
 – Szereted? – kérdezte a férfi.
– Micsoda? – Mélyen megrázva, és éles hangon kérdezte: – Hogy érted?
– Csak úgy értem, miként lehet az, hogy nem szereted, amit meg akarsz menteni? És
hogyan pusztíthatod el, amit szeretsz?
– Az érzéseimtől függetlenül hajlandó vagyok megölni – jelentette ki Amala, bár
hangjában tisztán érződött a bizonytalanság.
– Ezek szerint megölnéd akkor is, ha mélyálomba zuhanna?
– Te magad mondtad, hogy akkor a hadjáratnak is vége lenne!
– Megbotlott a nyelvem – suttogta Szihr, nyilvánvalóan gúnyolódva a nővel. –
Világos, hogy teljesen el kell pusztítanunk.
– Miért? – vágott vissza Amala. – Az őrületbe akarsz kergetni?
– Csak az akarom kipuhatolni, nem vagy-e máris őrült – vont vállat Szihr. – Gondemar
átveheti a hatalmat, talizmánként használhatja a testet. Mindet meg kell ölnünk.
– Nem! – bukott ki akaratlanul a lányból, s megpróbálta rendbe szedni a gondolatait.
– Mert szerelmes vagy belé – vonta le a következtetést a másik. – Mert elvesztetted az
eszed. Már Jeszajel biet-nél megfigyeltem. Most azonban a felszínre tört. A nap alatt
töltött évek gyerekes emlékeibe kapaszkodsz, és visszatérsz a kereszténységhez.
– Ne próbálj meg összezavarni! – kiáltott rá a nő. – Soha nem szegném meg Allahnak
és Alamutnak tett fogadalmaimat!
– Nem lehet, hogy már megtetted? – kérdezte Szihr Amalát nógatva.
– Hogyan? Mikor?
– Amikor beleszerettél egy hitetlenbe. A mi feladatunk az, hogy megöljük őket.
Amala szeme összeszűkült.
– Ez a beszélgetés egyszer már lezajlott. Évszázadokkal ezelőtt sem ért jó véget, és
most sem fog. Vond vissza a vádjaidat, varázsló!
– Miért? – kérdezte.
A nő kivonta fegyverét. A férfi felnevetett.
– Megölhetnélek, mielőtt elérnél.
– Akkor hadd lássam a mágiádat! – rontott rá Amala. Szihr lova is elindult felé, hogy
félúton összetalálkozzanak.
– Álljatok meg! – rikoltotta Fadzsr a színre érve, és kettejük közé vetette magát. A
porba henteredett, majd felállt közöttük, és hadarva beszélni kezdett.
– Ti ostobák ezt később is lejátszhatjátok, ahogyan csak szeretnétek. Most viszont nem
hagyom, hogy elpocsékoljátok a tudást, amit megszereztem. Végre van valami, ami ellen
harcolhatunk. Változatosság kedvéért valami biztos.


 Huszadik fejezet



1204. július 23.

Konstantinápolyban, a városok városában a halandók mohó éhsége a hatalom és az
arany után gyakorlott, átgondolt megbecstelenítésnek adta át a helyét, melynek során
gondosan becsomagolták a ládákat, megrakták a hajókat, és a szállítmányt
kötelességtudóan felvezették a hajónaplóba. A Boszporuszból, a több tucat móló mellől
jóllakott, kincsektől roskadozó kereskedőhajók indultak vissza a Földközi-tengerre, majd
nyugatra, Velencébe. Minden kulturáltan történt.
A kora esti órákban az utcákon a fáradt keresztesek és szerzetesek, meg néhány
merészebb görög nemes, kereskedő vagy munkás viszonylag büntetlenül járhatott-
kelhetett. Volt néhány latin, aki még a jussát követelte, s az épületek és lakóházak romjai
között kutatott a megmaradt csecsebecsék után. Ennek ellenére azonban a városi élet
hangjai felütötték a fejüket, akár a tavasz első hajtásai.
Amala a nagy falon guggolt, végre ismét harci öltözékben, az őr teteme felett, akit
handzsárja egyetlen csapásával ölt meg. Fertályóra múlva érkezik meg a váltás a
lépcsőkön. Ha Amala és a társai még akkor is láthatóak, akkor vagy végezniük kell a
másik katonával is, vagy a riadót kockáztatják. A nő gyorsan jelzett Szihrnek és
Fadzsrnak, akik olyan gyorsan, ahogy csak tudtak, felmásztak mellé. Fadzsrnak
természetesen volt valamilyen kérdése, de Amala lepisszegte.
A lány végignézett az alacsony tetőkön. A vezír segítségével, aki jobban ismerte az
utcákat, kiválasztott egy útvonalat, mely az Apostolok nagy templomához vezetett. A
hatalmas épület mind az öt, tipikus görög kereszt alakzatban emelt kupolája látszott a
masszív Valens vízvezetéktől nyugatra. Még mindig nem tudtak semmit a lamia céljairól,
vagy hogy miért idézi Sir Hugh a Koránt. Amala tudta, hogy még ha a lény valószínűtlen
nagylelkűségében meg is magyaráz mindent, ők talán akkor sem fogják érteni. Annyira
emlékezett a tanulmányaiból, hogy a lamiák többnyire kifürkészhetetlenek. Éppen ezért a
harcban, ahol a képzettségen és az erőn túl az ellenfél szándékainak kitalálása is szerepet
játszott, különösen halálos ellenfeleknek számítottak. De inkább egy kézzelfogható
ellenség – legyen bármilyen érthetetlen –, mint egy megfoghatatlan szent. Bármi legyen is
az eredmény, érezte a csontjaiban, hogy végre fény derült a gyenge pontra.
A pillanatnyi cél egyesítette őket, és félretettek minden nézeteltérést. Szihr és Fadzsr
egyaránt osztoztak abban a vágyban, hogy kifosszák a teremtmény tanyáját. A lamia által
megkívánt és gondosan összegyűjtött misztikus tudás igazi kincs volt, különösen, ha a
lény egy öreg. Amalát nem lepte meg, hogy a vezír ilyen hevesen szomjazik arra, ami a
templom alatt található, de a rejtett mágikus tudás lehetősége még Szihr megvetését a nő
és a város iránt is háttérbe szorította.
 A lány a kiterjedt sötétségben maradva végigfutott a falon, majd belevetette magát a
hűs, csábító semmibe. Levegő süvített körülötte, felrázva testet, míg lába rá nem talált a
kiszemelt raktár tetejére. Különös élvezetet okozott neki, hogy annyi fontolgatás után
megint cselekedhet, és eltávolodhat megosztott szívének gondjaitól. A válla felett
visszanézve látta, hogy bár Fadzsr egy pillanatra térdre rogyott, és Szihr futás közben úgy
imbolygott, akár egy fekete zsiráf, mindketten könnyedén követni tudták. Most már
kevésbé aggódott a társai miatt, és egyenletes, gyors tempóban mozduló lábbal egyik
tetőről a másikra ugrott. Választhatták volna az alagutakat is, de Fadzsr figyelmeztette,
hogy azok tele vannak csapdákkal és rejtett veszélyekkel. Az asszamiták előtt az utcák is
nyitva álltak, tekintve, hogy mekkora tehetségük volt a lopakodáshoz, de Amala számára
ez volt a leggyorsabb és a legizgalmasabb útvonal. A varázsló is örült, hogy minél tovább
elkerülheti a város utcáinak szűk terét.
A három asszamita apránként legyőzte a távolságot, szinte gépies hatékonysággal
közelítettek céljukhoz, míg végül ott álltak a Szent Apostolok templomának kapuja előtt.
Csendes éjszaka volt, csak kevesen jártak a környéken, a nagy templom azonban teljesen
élettelennek tűnt.
– Hogy lehet ez? Egy ilyen épület megérdemel valamiféle védelmet – csodálkozott
Amala.
– Nézd! – mondta Fadzsr, mivel ő járt itt legutóbb. Közelebb lépett, és hatalmas bejárat
szélére mutatott. – A szárny félig ki van szakítva. A követ fáklya perzselte meg, a fát
kardok forgácsolták szét. Azért nincs itt senki, mert semmi nem maradt, amit meg kellene
védeni. Teljesen kifosztották.
Akadálytalanul felmentek a lépcsőn. Mielőtt beléptek volna, Amala megnézte a festett
képekkel díszített verset, amely a középső ajtó lunettájában látszott. A vékony, gondosan
felfestett görög betűk lényegében nem sokban különböztek a Korán szúráitól, melyek a
mecsetek falát ékesítették. Amala tartott tőle, hogy a felirat rájuk nehezedik majd, de
amikor beléptek, Hakim három gyermeke csak óvatosságot érzett. A templom tökéletesen
meg volt szentségtelenítve.
Szihr azonban már attól kényelmetlenül érezte magát, hogy tető alá került. Nehéz,
tétova léptekkel haladt, és véletlenül rálépett Péter apostol kis kőfejére, mely egykor a
mozgó szoborhoz tartozott. Nem vette észre, hogy ez egy nagyobb mű része volt, de talán
nem is érdekelte volna, és mogorván a padlóhoz dörzsölte talpát, undorral lerázva a
szemetet.
Mivel végső céljukat Marcus már elárulta Fadzsrnak, gyorsan elhaladtak a tizenkét
szarkofág mellett, amit Konstantin római császár az apostoloknak szánt. Egykor szent
csonttöredékek, hajfürtök, vagy mumifikálódott testrészek lakoztak bennük, de most az
értékes ereklyék a latinok – keresztesek, velenceiek és templomosok – kezébe hullottak.
Függetlenül attól, mit gondoltak mások, a három muzulmán mind megkönnyebbülést
érzett, amiért a Próféta csontjai Medinában nyugszanak, ahol háborítatlanul pihennek.
A nyugati hajóban, az átriumban végződő folyosón Mihály arcába ágyazva megtalálták
a vasgyűrűt, amiről Marcus beszélt. Amala lassan, óvatosan, nehogy kioldjon valamiféle
csapdát, megforgatta a gyűrűt, utána meghúzta. Ahogy a kappadók jósolta, kő csikordult
és a fal kinyílt, felfedve egy lefelé vezető keskeny csigalépcsőt.
– Marcus Giovanni nagyon vágyhat arra, ami odalent van, amiért ilyen nyílt velünk –
töprengett Amala.
– Akkor viszont tegyünk róla, hogy mi találjuk meg elsőként – dörzsölte össze
izgatottan a kezét Fadzsr.
Szihr meglendítette az acélt és a kovát, hogy meggyújtson egy kis fáklyát, de a lány
lefogta a kezét.
– Még ne – mondta. Szihr megértően bólintott. Ha igénybe veszik azt a képességüket,
hogy hangtalanul, és a sötétben is képesek lopózni, meglephetik a lamiát.
A lenti négyszögletes helyiségbe érve azonban természetfeletti csendjük csupán
természetes megfelelőjébe olvadt. A sötétséget viszont baljós zöld derengés törte meg,
amely a fal és az oszlopok vastag foltjaiból áradt, halvány, beteges fénybe vonva mindent.
Fadzsr megkaparta az anyagot, és elégedettnek látszott – Amala valamilyen penésznek
nézte, de nem volt biztos benne.
A három asszamita a különös fényben, vadászó macskák ösztönétől vezérelve,
teremről teremre haladt kivont fegyverekkel. Amala mozgást keresett, de a sötétséget csak
a penész foltjai és a mennyezet keskeny szellőzőrésein beáramló sápadt holdfény
négyszögei törték meg.
Két óra múltán, miután háromszor is átfésülték a szobák egymásba nyíló labirintusát,
az útvesztő közepén lévő négyszögletes helyiségbe értek. A hátsó falba négy alkóvot
süllyesztettek. Az első négy császár feleségeinek szobra állt bennük, holtakért szóló imára
kulcsolt kézzel, nyugodt, fehér arcukat az ég felé emelték. Középen egy ötödik, magasabb
alak állt, mely egy árnyalattal talán még halványabb volt. Ez a szobor nem bemélyedésben
nyugodott, hanem egy kis talapzaton.
– Úgy tűnik, hogy a lamia, ha volt itt ilyen egyáltalán, elmenekült – suttogta Fadzsr,
miután kézjelekkel megegyeztek abban, hogy hagyják a terembe visszatérni a hangokat.
Szihr kihúzta magát, úgyhogy feje majdnem a mennyezetet érte, de nem rakta el a
kardját.
– Vagy talán a hírforrásod hazudott, hogy megmentse a bőrét. Lehet más oka is, amiért
Sir Hugh nyomában jár?
– Nem hiszem – mondta Fadzsr. – Nagy gondot fordított rá, hogy elmagyarázza, hol
találom a bejáratot.
– Nos, az ajtó mindenesetre el volt rejtve – szólt közbe Amala. – Nézzünk körül még
egyszer! Ezúttal keressünk rejtett gombot vagy kart, ami újabb szobát nyithat.
Miközben Amala és Fadzsr a sima falakat és mennyezetet vizsgálták, Szihr inkább a
szobrokat nézte végig, mivel azok kevésbé emlékeztették börtönre.
– Tudjátok, a lamiáknak is van egyfajta vérmérge, amely nem sokban különbözik a
miénktől – fecsegett a vezír, miközben a szeme egyenetlenségek után kutatott. – Úgy
tudom, nemcsak a testre, hanem a lélekre is hat. Ezt érdemes észben tartani, ha végre
megtaláljuk.
A varázslót hamar felbosszantották a szobrok.
Pff, hiszen még egy rendes ajtót is csak nehezen ismerek fel. Milyen lehet akkor egy
titkos járat? – gondolta, majd egy lépést hátrált.
– Miért nincs ez a szobor alkóvban, mint a többi? – kérdezte hangosan, és mély
basszus hangja visszaverődött a falakról. Fadzsr és Amala abbahagyták a keresést, hogy az
alakra nézzenek. Szihr a figyelmüket látva arra gondolt, hogy talán rábukkant valamire.
Közel lépett a szoborhoz, kicsit lehajolt, és ujjaival végigsimított az arcán. Meglepte,
amikor ruganyosnak találta.
– Mit akarsz itt?! – sikoltotta a szobor, és fekete-fehér szeme hirtelen felpattant. A
száraz levegő sziszegett, és egy kőmerev kéz ütközött a nomád mellkasának a szemben
lévő falnak lökve őt, akár egy vihar által kicsavart fát. Amala és Fadzsr karddal a kézben
fordultak felé, de a lény valahogy felmászott a magas mennyezetre, és úgy lógott le róla,
mint egy denevér.
– Allahra, nézd a szemét! Nem fókuszál! Ez a lény háborodott! – rohant a vezír, hogy
felsegítse Szihrt.
– Nem, nem, nem – rikoltotta a lény. – Már maga az élet őrület, minden formájában az.
Én közelebb állok a kijózanodáshoz, mint bárki ezen a világon. Olyan közel vagyok, hogy
egy lehelet is az imádott sötétségbe taszíthat, és kihunyok, mint a gyertyaláng. Azért
jöttetek, kicsi asszamiták, hogy kioltsátok Lorah lángját? Hogy áldott anyám, Lilith színe
elé küldjetek, Hakim szép kis gyermekei?
– Még meglátjuk, mit teszünk veled – kiáltotta oda Amala, és megpróbált parancsoló
hangot megütni. – Tudsz Hugh de Clairvaux templomosról?
A lamia elmosolyodott, amint végignézett a lány vonásain, felmérve, ahogy a szigorú
anya szemügyre veszi fia első szerelmét. Megrázta a fejét, és gúnyosan elhúzta a száját.
– Túl korán jöttél, Amala. Hugh-nak még nem kellett volna elhoznia. Te lettél volna az
utolsó áldozata a számomra. Mindegy.
– Mit akarsz tőle? Miért férkőzöl be az álmaiba? – kérdezte Szihr, de maga sem várt
választ.
– Mit akarok? – köpte a lamia, és a varázsló felé fordult, mintha a szó megsértette
volna. – Én csak azt akarom, hogy ne akarjon. Azt akarom, hogy senki ne akarjon többé.
Hogy véget vessek ennek a rosszul megírt árnyjátéknak, és visszavezessek mindenkit az
igazsághoz, az Áldott Anyához. Lilithhez – mondta, és ahogy nézett, egy rémséges fehér
halra emlékeztetett, mely jégbe fagyva várja a halált.
Amala a mennyezetre mutatott a kardjával.
– Tényleg? És mostanság Egyiptomban tartózkodik?
 A lamia behunyta a szemét, és eleresztette magát. Lehuppant a nő elé, és az utolsó
pillanatban igazított mozgásán, hogy szemtől szembe álljanak. A lény azonnal visszahúzta
karjait a testéhez. A váratlan mozdulatot Amala támadásnak vélte.
Az asszamita ösztönös módon, vízszintesen meglendítette handzsárját. A vágást látva a
lamia oldalra vetődött, de a keze beleakadt a pengébe, és levágta két ujját. Nem csordult
vér. Amala úgy érezte, mintha egy zacskó száraz zabba vágott volna, nem húsba és porcba.
A lenyesett ujjpercek Fadzsr lába elé hullottak.
A lamia felszisszent, és a vezír felé lendült. Amala kardja elállta az útját.
– Add vissza az ujjaimat! – sikoltotta Lorah.
A lány és Szihr eltakarták előle a vezír, aki némán felvette az ujjakat a földről.
– A sivatagban kereskedni szoktunk, démonasszony. Mit adsz nekünk cserébe? –
kérdezte a varázsló.
A lamia megrökönyödve meredt rá, aztán megszólalt:
– Ujjanként egy kérdést megválaszolok.
– Miért higgyünk neked? – kérdezte Amala, megértve a férfi szándékát. – Égessük
csak el őket!
A Lorah szemében csillogó félelem őszintének tűnt.
– Nem! Látni akarom őket! Meg akarom érinteni őket! Halottak és az enyémek! Mi
számít többet egy hozzám hasonló teremtménynek?
– Add oda neki az egyik ujjat, Fadzsr – szólt Amala. – Meglátjuk, hogy működik.
Fadzsr óvatosan a teremtmény lába elé hajította a kisebbik ujjat. Lorah úgy kapott
utána, mintha az utolsó csepp vér lenne a világon. Megvizsgálta, ide-oda forgatta a
halovány fényben, és elámult azon, hogy valaha része volt annak, amit ő saját magának
nevezett. Miután különös vizsgálódásával végzett, tenyerébe zárta az ujjat, és visszanézett
az asszamitákra. – Kérdezzetek! – mondta.
– Miért idézi Sir Hugh a Koránt? – kérdezte Amala, és a lamia tompa, üveges szemébe
nézett.
– Mert olyan különleges és szent – válaszolta Lorah gúnyosan. Arcát a rettegés
maszkjába torzította, amilyet egy színész viselne a színpadon, majd hamis alázattal a
padlóra tenyerelt.
– “Látva sokarcú, sokszemű, sokkarú, soklábú és sokagyarú testedet, Ó, erős karú, a
világok rettegnek tőled, mint ahogy én magam is.”
Amala összeráncolta homlokát és Szihr sértődöttnek tűnt, de Fadzsr elámult. Egyre
sebesebben megismételte a szavakat, és megpróbálta felidézni a forrásukat.
– A Bhagavad Gíta – bökte ki végül. – A hinduk szent könyvét idézi. De miért idézel a
hinduk szent könyvéből?
Lorah nem válaszok. Ehelyett csábítóan nekidőlt a mögötte álló falnak, mintha
szeretkezne vele, felsóhajtott, és tenyerét háttal a felületre szorította. Ebben a lehetetlen
testhelyzetben felmászott a falra, miközben továbbra is feléjük villantotta széles, ocsmány
vigyorát.

“Azok vagyunk, akiknek gondoljuk magunkat.
Egész lényünk
Gondolatainkkal együtt emelkedik a felszínre.
A gondolatainkkal
Teremtjük meg a világunkat.”

A vezír megint egyre sebesebben ismételte maga elé a szavakat, de ezúttal a lábával
ütemet is vert hozzá, mintha ezzel kirugdoshatná agyának zugaiból a forrást.
– Sziddhárta Gautama – mondta végül, és képtelen volt gátat szabni a vigyorának. –
Biztos vagyok benne. Buddhának is nevezik. Az iskolánk egyik öregje keleten is járt. Ő
tanított nekünk róla. Úgy tűnik, ez a lény itt a világ minden szent könyvéhez hozzáfér.
– Ez megmagyarázza, hogyan tudott ilyesmiket sugdosni Sir Hugh-nak – jegyezte meg
Szihr.
– De azt nem magyarázza meg, miért – intette Amala.
A lamia dorombolt a mennyezetről lógva, és pici, fekete, lábatlan gyíkra emlékeztető
nyelvével nyaldosta a levegőt.
– Az ég és a föld csókot akar váltani.
Fadzsr csalódottan vállat vont.
– Ez egyszerű. A Talmud.
Lorah hátát még mindig a mennyezetnek vetve dühös pillantást vetett rájuk.
– Bármi és minden.
Ismét zuhanó kőként esett le, de ezúttal pontosan Amala kardja elé.
– Mert elérhető közelségbe került a bármi és a minden – mondta.
– Nem felel – harsogta Szihr, és arra várt, hogy Amala kiadja a parancsot a támadásra.
– Ez csak megtévesztés.
A lamia felnevetett, és szélesre tárta karjait.
– Nem, te bolond, ez a világ a megtévesztés!
– Ha valóban hozzáférsz minden szent íráshoz, akkor azt már elárultad, hogyan tetted.
De miért? – kérdezte Amala szigorúan.
A lamia mosolyra húzta ajkát, és ezzel egy időben felvonta vállát.
 – Hogy lefegyverezzem, drága asszamita. Hogy lefegyverezzem, és a magamévá
tegyem.
Megfogta az ujját, és a szájába dobta. Miközben rágott, a többi ujját behajlította,
mintha egy láthatatlan golyót fogna, és csuklójával körözni kezdett, ellentétes mintákat
írva le a levegőbe.
– Az egyszerű véreskü durva szolgasága mellett a lelket le kell fegyverezni, hogy
teljesen kinyíljon más felé. Hasonlóan a szúfikhoz, akik ellentmondásokkal tömik meg az
agyukat, és így csupaszítják le magukat Allah előtt. Az én Hugh-m lelke Krisztussal volt
tele. A Sátán számára az iszlám volt. Minden szívébe zárt evangéliumért egy Koránból
vett szúra volt a végzete. Egyik oldalról én vagyok a kezdet és a vég, az első és az utolsó,
a másikról Mohamed az Ő prófétája. Az angyal nem lehet ördög, az ördög pedig nem lehet
angyal, nem igaz? Könnyű, ha úgy ismeri valaki a dolgok titkos valóját, mint én. Az egész
világ Lilith hátára van felírva. Ott minden előbb-utóbb összetalálkozik az ellentétével, és
meghal. Mindennek így kell elpusztulniuk. Mint ahogy én is elpusztíthatlak benneteket.
Látod?
Nyelt és megpördült, s először gyerekesen vihogott, majd úgy károgott, mint egy
vénasszony.
– Aná ‘l-Hakk! Aná ‘l-Hakk!
Fadzsr már-már szólásra nyitotta a száját, de Amala megelőzte.
– Manszúr al-Halládzs szavai, tudom. A szúfié, aki a halálért könyörgött, mert úgy
érezte, az élet túlságosan elvonja a figyelmét Allahról.
– És ti meddig tartotok engem távol Lilithtől? – könyörgött a lamia. – Remélem,
hamarosan megpróbáltok megölni?
Amala megrázta a fejét.
Még van nálunk egy ujj.
– És mit kértek érte? – suttogta a lény.
– Mi van Egyiptomban, ami annyira kell neked, hogy egy egész hadsereget küldesz
érte? – kérdezte Amala.
A lamia válaszul csak acsargott.
Bár a felsőteste nem mozdult, a négy tagja egyszerre kinyúlt, hogy különböző
gombokat érintsenek meg a mögötte álló falon. Az öreg kövek gyorsan kifordultak, és
megmozdultak, ahogy mélyen alattuk, a vájatokba láthatatlan súlyok zuhantak. Egész
falak fordultak ki, a padló megpördült. A kripta felépítése egyszeriben teljesen
megváltozott.
Amala elkáromkodta magát, ahogy a négy ismertetőjel nélküli falra nézet, egyedül.
– Szihr! Fadzsr! – kiáltotta.
Hallotta, hogy a varázsló jobb oldalról kiabál valamit.
 – Itt vagyok, Amala, egy jellegtelen kockában – mondta. – Van felettem egy
szellőzőnyílás, de ez minden. Nem mondhatnám, hogy különösebben tetszik.
– Készítsd elő a varázslataidat! Fadzsr! Hol vagy? – kiáltotta a nő.
Az előtte lévő fal mögül reszkető hang válaszolt.
– Itt vagyok a… a lamiával – felelte a vezír.
Utána Amala meghallotta Lorah szárai nevetését. Tudta, hogy a vezír nem veheti fel a
harcot a teremtménnyel, ezért előrevetette magát, és megpróbálta kardját a kövek közi
résekbe tolni, hátha valahogy kifeszegethet egy tömböt. Reménytelen próbálkozás volt,
ezért végigtapogatta a fal oldalait és alját. A padló és a kő között akadt egy kis rés, amin
keresztül tudta dugni a kardját. Talán ha meg tudja találni a tengelyt, ami körül a fal
forgott, ki tudja feszíteni.
– Szihr! Fadzsr! A falak alján van egy kis rés! – kiáltotta.
Lorah is meghallotta.
– Ne fáradj. Nem lehet átjutni – szólt vissza. – Kivéve, ha részesülsz az Anya
áldásában, és ráébredsz, hogy nincsenek is falak. De ehhez előbb el kell hagynod Allahot,
Hakimot és a reményt!
Fadzsr és Lorah hangja elhalkult, és szokványos beszédre váltott. A hangokat tompító
vastag falakon keresztül Amala egy szót sem tudott kivenni.
– Mit mond, Fadzsr? – kiáltotta a lány. Nem érkezett válasz.

A fal mögött Lorah felegyenesedett, és kihúzta magát. A mozdulatot furcsa ropogás
kísérte, mintha a csontjai mozgás közben kattognának. Közelebb lépett Fadzsr ráncos
arcához. Ujjával szelíden megcirógatta a vezír felső ajkát, végigsimítva fehér bajusza
vonalán, a csupasz bőrön.
– Nemsokára ő következik soron – suttogta a lamia. – De még mindig nálad van az
ujjam, ezért élvezzük ki ezt a pillanatot, vezír. Te meg én. Egyfelől itt az én éhes szívem,
és a te éhes elméd.
A mutatóujja rátalált az egyetlen szőrszálra, amely még mindig fekete volt, és
töredezett körmével elválasztotta a többitől.
– Öreg vagy – mondta a lamia elismerően.
Fadzsr belenézett Lorah tágra nyílt halszemébe, és félelmét felváltotta a csodálat.
– Mint ahogy te is – mondta.
A lény megrázta a fejét.
– Nem annyira, mint amilyennek látszom. Te azonban öreg voltál már akkor, amikor
még lélegeztél.
Fadzsr bólintott.
 – Hetvenkét évesen részesültem az ölelésben, mert, ahogy az atyám mondta,
tudásvágyamat nem tudtam volna egy emberöltő alatt kielégíteni.
– Az atyád meghagyta neked a választást? – kérdezte a lamia, és megpróbált
turbékolni, de a hangja inkább egy rágcsáló cincogására emlékeztetett. – Nem tűnsz
olyasvalakinek, akit különösebben érdekelnének a káiniták árnyjátékai.
A vezír vállat vont. Nem volt képes a tekintetét levenni Lorah-ról.
– A választás teljesen elméleti volt, a halál békéje és a tanulásvágy között, ahogy ő
mondta. Bár egész életemet a tanulásnak szenteltem, még mindig mindent tudni akartam.
Előre eldöntött ügy volt.
Lorah mosolyogva bólintott.
– Igen. Ezt meg tudtam mondani rólad, abból, ahogy a szavaimon csüngtél, és
megpróbáltad valamihez kötni őket, megfeleltél a szóbeli simogatásaimra. Tudom,
mennyire éhezel a tudásra. Értetted, amit mondtam?
– Igen. Hugh számára a Korán jelentette a templomos képzésének ellentétjét. A vallási
fogalmak kioltották egymást, és így üres tábla lett, amire bátran írhattál – mondta Fadzsr.
A lamia elismerően bólintott.
– Jól van, vezír. Még mindig nálad van Lorah ujja. A kérdésed ugyanaz, mint a nőé
volt?
– Ó, én annyival többet kérdeznék – mondta. – De akkor is az lenne az első kérdésem.
A lény elmosolyodott és bólintott, majd egy pillanatra leengedte a kezét, hogy nem
látszott. Fadzsr megmerevedett, attól félt, hogy Lorah lesújt rá. A lamia azonban ismét
elmosolyodott, és megsimogatta a haját, hogy megnyugtassa, mintha csak öleb volna, akit
megriasztott úrnője váratlan mozdulata. Fegyver helyett egy kis kődarabot tartott elé, mely
inkább sárga volt, mint szürke, formátlan, de inkább hosszú, mint széles, akkora, akár az
ujja. Ahogy a szilánk a lamia hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva lebegett, Fadzsr
észrevette a belé vésett írást. Egyetlen, ősi nyelven írt szó volt.
Mintha közelebb került volna a halálhoz, a lamia válla megrázkódott, amikor levegőt
szívott be a beszédhez.
– Tudsz káldeusul? – sziszegte.
A vezír bólintott.
– Mit ír?
Fadzsr hunyorgott, hogy jobban lásson, és hangosan felolvasta:
– Lilith.
– Igen, A Sötét Anya. Ezzel, a nevével tanított meg mindenre – magyarázta a lamia. –
Ezzel emelt engem a nővéreim fölé.
– Tényleg? Ez a kő? Mi köze van ennek Hugh-hoz és Egyiptomhoz? – kérdezte, és
agya ismét megtelt a kérdések szokásos tömegével. – Honnét szerezted? Mi ez?
 – Tanult ember vagy – csipkelődött vele a lény. – Bizonyára hallottál már a Sargon-
kódexról.
– Csak pletykákat és feltételezéseket. – Fadzsr gerincén végigfutott az izgalom, ahogy
számba vette a lehetőségeket. – Ezek szerint létezik? Valahol Egyiptomban? Ez a kódex
egy darabja? Hogyan jutottál hozzá?
A lamia úgy nyújtotta felé a kőszilánkot, mintha egy asszony csókja vagy egy tál
meleg vér volna.
– Nincs szükséged rá, hogy engem kérdezz. Kérdezd meg Őt magát. Csak annyit kell
tenned, hogy megfogod.
Tartsd magadnál egy pillanatig, és látni fogod az utolsó órát. Ha tovább fogod, az
utolsó évet. Ha még ennél is tovább tartod, mindent megláthatsz, ami azóta történt, hogy
ez a hamis teremtés megtörte pokoli sikolyaival a csendet, és mindent megtudsz, amit csak
lehet – magyarázta. – Ejha! Nem ez az, amire mindig is vágytál?
– Akkor így lehet, hogy annyi mindent tudtál. Ez különös hatalmad forrása, hogy
befolyásolni tudod Sir Hugh-t, és járni tudsz ezeken a falakon. Ezért tudtad irányítani az
eseményeket – mormolta. – És most azt akarod, hogy megfogjam.
Fadzsr megbabonázva kinyúlt, hogy a kezébe vegye a követ. De volt még egy kérdés,
amit fel kellett tennie, és tétovázni kezdett.
– Miért? Miért adod nekem ezt?
Lorah elmosolyodott, s megpróbálta vonásait minél kellemesebbé tenni, de csúfos
kudarcot vallott.
– Hogy legyőzzelek és elpusztítsalak – jelentette ki kereken. – Mert Ő szeret téged, és
te is Őt. Mert tudom, hogy nem fogod tudni időben elengedni, hogy megmentsd magad.
– Hogy megmentsem magamat? – kérdezte Fadzsr, és feltámadt benne a kíváncsiság.
A keze egyujjnyira lebegett a kő durva, törött peremétől.
– Miért tétovázol? Meg akarod Őt ismerni úgy, ahogy én? Bármi áron? – firtatta a
lamia.
– Igen – mondta a vezír. Utána kikapta a kezéből a követ, mintha attól félne, hogy
Lorah az utolsó pillanatban visszahúzza. De nem tette. És Ő, a kő, az övé volt.
Olyan volt a tenyerében, akár a jég, csak valamivel durvább. A szilánkból áradó hideg
hamar utat talált kezének bőre alá, és megdermesztette behajlított ujjait. Felkúszott a
karján, a mélyben végigáradt vállán és nyakán, majd a tarkójától az agyába áramlott. A
bizsergés megtöltötte gondolkodó szervét, mintha kehely lenne, és Ő az óceán. Először
puszta szavakként érzékelte Őt, zűrzavaros hangok örvényeként, de aztán Lorah
elhalványult, és Amala kardjának csikorgása a kövön eltompult, és távolivá vált.
Fadzsr agya túlcsordult a látomások áradatától, melyek nem egyszerű képek voltak,
hanem minden érzékszervet érintettek, az érintést, a szaglást, s a bőr szavakkal ki nem
fejezhető érzékenységét is. Olyan volt, ahogy a lamia ígérte, minden visszafelé mozgott.
Először csak a beszélgetést látta, amit az imént folytattak. Aztán a változó falakat. Az utat
a városon keresztül. A templomosok között töltött hónapokat. Utána, mintha az emlékek
áradata egy meredek hegyoldalon egyre gyorsabban lezúduló, irányíthatatlan kőszikla
volna, a képek egyben ömlöttek rá, egyik a másikon, határok és különbségek nélkül. A
negyedik keresztes hadjárat, amely elpusztította az otthonát. Az iszlám áradata, amint a
keleti birodalmat ostromolja. Az ő élete, a lamia élete, mindenki élete. A Fátimida-
dinasztiából származó Szaladin felemelkedése, az Abbaszidák, az Umajjádok és az összes
kalifa. Utána a Próféta élete, visszafelé pörögve az első emberig, aki a föld színén járt.
Fajok emelkedtek fel, és buktak el. Különös állatok, melyek most már csak az álmokban
élnek, hordákban csörtettek az ismeretlen tájakon. Vulkánok szívták vissza a földet a
bolygó tüzes mélyébe, óceánok árasztották el a szárazföldet, míg végül már csak a
teremtés előtti sötétség látszott.
Fadzsr fájdalmasan felnyüszített, akár egy anyja által megtagadott csecsemő, és a
földre zuhant. Agyában a képeket a mélyálom sötétje váltotta fel. Lorah fölé térdelt, hogy
igyon.
– Fadzsr! – kiáltotta Amala, aki meghallotta a vezír szomorú kiáltását a fal mögött.
– Neki többé már nincs köze a nevekhez, tárgyakhoz vagy helyekhez, asszamita. Még
a sajátjaihoz sem – kiáltotta a lamia, miután teleitta magát. A megmaradt levágott ujjat a
szájába lökte, megrágta, és lenyelte. Utána kivette Fadzsr elszáradt kezéből a szilánkot, és
ismét fehér ruhája alá csúsztatta. Elrúgta az útjából a vezír száraz, babaszerű testét, és
megnyomott a falon néhány követ. Újra megmozdultak a csigák majd a falak, Lorah,
akinek ajkát az öreg vére kicsit megszínezte, máris a dühös Amala előtt állt.
– Fadzsr! – kiáltotta ismét a nő.
A lamia megrázta a fejét.
– Nem kellene gyászolnod, ha valaki megkapja, amit akart. Meglehetősen önző dolog,
nem gondolod? De végül is, ez volt mindvégig a gondod, nem igaz? Nézd csak a legjobb
barátodat! Nézd csak meg, mit tettél vele, csak mert azt akarta, amit te nem tudtál
megbocsátani.
Amalát többé nem érdekelte, mit tudott a teremtmény és hogyan. Handzsárja szinte
lehetetlen gyorsasággal vágott a kísértetiesen sápadt lény felé. Lorah látta a közelgő
csapást. Elégedett sóhajjal és ropogó kulcscsonttal oldalra hajtotta a fejét, mintha egy nagy
ragadozó madár csontváza lenne. Egy pillanatig úgy tűnt, valóban engedi, hogy az
asszamita egy vágással végezzen vele, de amikor a penge testéhez ért, olyan gyorsan
bukott le, hogy nem lehetett látni a mozdulatot. Egyik pillanatban még ott volt, lefejezésre
várva, a másikban már egy lábbal alacsonyabban kuporgott.
A lány, aki képes volt ugyanilyen gyors mozgásra, mégis eltalálta a lamia vállát a
kardjával, és levágott belőle egy hüvelyknyi bőr- és izomdarabot. Megint nem folyt vér, és
a lény teste a penge útjában inkább levegőnek tűnt, mint anyagszerűnek.
Amala megpördült, készen az újabb csapásra. Lorah már várta, s tátott szájjal
előrevetette magát. Tátongó pofájában alig látszott némi íny, agyarait és fogait csak
állkapcsának csontja tartotta a helyén. Az egész feje vékony pergamenbe burkolt
koponyára emlékeztetett, mely olajosnak tűnt a nemrég ivott vitae-tői. Ahogy közeledett,
Amala látta, hogy a lamia szája fekete epével telik meg, amit nyelvével gyorsan ajkára és
fogsorára kent. Ez volt az a vérméreg, amiről Fadzsr beszélt.
– Csókolj meg! – repült felé Lorah.
Amala megpróbálta kivédeni azzal, hogy kezét kinyújtotta, és megragadta a lény
vállát. Meglepte, hogy a karddal találkozó légies anyag helyett a test most olyan nehéz,
szilárd és kemény, mint a kő. Megdöbbentő súlya hátralökte a lányt. Majdnem sikerült
teljesen elkerülnie a csöpögő fogakat, de Lorah előrehajolt, és agyaraival végigvágott az
asszamita mellkasán, feltépve a vértet, és egy helyen a bőrt is.
Bár Amala a vértje tépett szélein keresztül látta, hogy a seb alig több karcolásnál, úgy
érezte, mintha a fog lángoló lyukat ütött volna élőholt húsába. Küzdött a fájdalom ellen,
hogy magánál maradjon, és összeszorított fogakkal elgurult, majd felállt. Kardja imbolygó
élével próbálta visszatartani a kárörvendő lamiát.
Miközben Lorah hihetetlen gyorsasággal körözött, Amala rájött, ha követi a
mozdulatait, sosem tud lesújtani rá. Mielőtt megsérült volna, gyorsasága majdnem
megközelítette a lényét, most azonban hátrányba került. Az asszamita ezért megpróbálta
kitalálni, mit fog tenni az ellenfele, és látszólag véletlenszerűen a levegőbe vágott.
Veszélyes taktika volt: a lamia is ugyanolyan könnyedén megragadhatja az előnyt, ha
Amala nyitva hagyja magát. De a szédítő sebesség mellett, amivel mozogtak, talán
beletelik egy pillanatba, míg rájön, mire készül a lány.
Amala kétszer elvétette, de aztán szerencséje volt. A pengéje hosszában végigvágott a
teremtmény hasán. Ezúttal néhány fekete csepp is megjelent a lény bőrén támadt
hasadékban. Lorah hátratántorodott, de aztán a sebbel nem törődve, oldalához szorította
karját, és megrázkódott, száraz bőrdarabokat szórva szét a levegőben, akár a port. A
fájdalmas sípolás jelezte, hogy annyit szívott be a kripta állott levegőjéből, amennyi csak a
tüdejébe fért. Miközben koncentrált és esszenciáját a belsejébe zárt levegőbe préselte,
halszerű, közönyös szemére pergamenvékony szemhéj ereszkedett.
A lány, aki azt gondolta, hogy a lamia a handzsár vágásától tántorodott meg, úgy
döntött, hogy addig üti a vasat, amíg meleg. Hajlított jobb karjával a feje fölé emelte a
pengét, és előrevetette magát, remélve, ha halálos csapást nem is, de legalább egy másik
súlyos sebet okozhat.
A lamia nem tért ki előle, hanem elébe ment, majd megragadta, és vállába döfte a
fegyvert. A kard átszaladt a csonton, és Lorah száraz hátából bukkant elő. Ugyanabban a
pillanatban előreszegte a nyakát, így az arca Amalától pár ujjnyira volt csupán, és
mérgező, sötétzöld felhőt tájt rá, mely teljesen beborította a harcos fejét.
A nő köhögve, fuldokolva megpróbálta kiszabadítani a pengéjét, de a lamia oldalra
rántotta, míg a kard még mindig benne volt, és kitépte az asszamita váratlanul elgyengülő
szorításából. A szervek, amelyek régóta megszűntek levegőt pumpálni az életben
maradásért, most úgy fogadták be a mérgező gázt, mintha kényszerítették volna őket.
Amala bőrén különös zsibbadás terjedt végig, és áramlott be az izmaiba.
 Megrázta a fejét, és megpróbált felállni. Kiélezett, nehezen kialakított harci elméje, a
védekező és támadó mintázatok miriádjai, a test ösztönös mozgásai, és azok a képek és
hangok, amikre az ellenféllel szemben figyelni kell, mind kiröppentek tudatából. Ehelyett
lénye elfelejtet zugaiból letagadott félelem és őrizetlen bűntudat tört a felszínre, és vette át
felette az uralmat. Amala a földre csúszott. A karja ahhoz is túl gyenge volt, hogy
megtartsa a felsőtestét.
Eközben a megrészegült Lorah úgy botladozott ide-oda a négyszögletes helyiségben,
mintha egy komédiát jelentene be csodáló közönségének.
– Néha irigylem a halandókat, akik sokkal közelebb élnek a halálhoz és az igazsághoz,
mint mi. Minden pillanatban egyre közelebb, de olyan kevesen látják! Olyan kevesen! –
mondta.
Lorah hosszú, lapos hasára feküdt, és a sebét a kőpadlóhoz dörzsölte, miközben a
fekvő Amala felé vonaglott.
– Gondolod, hogy azért lehet, mert ez egész látóterüket betölti? Olyan nagy, hogy mást
nem is látnak, és ezért úgy gondolják, nincs is ott semmi?
Amala már mozogni sem tudott, nemhogy válaszolni. Lényén átsöpört a közelgő,
értelmetlen halál érzése, mely hasonlóan céltalan életet követ. Olyan régóta élt tévedésben
– nem volt méltó a családjára, nem volt méltó Hakimra, még Allahra sem, aki pedig
minden igazhitűt befogad. Azonnal meg kellett volna ölnie azt az ostoba lovagot, hogy túl
legyen rajta, nem pedig gőgös lehetőségekben tobzódni, gyilkos társnője emlékeivel
együtt.
Andret! Drága, ártatlan Andret! És Amala! Az igazi, eleven Amala, aki századokkal
korábban a napon járt, és aki olyan hévvel szeretett és hitt, amire már emlékezni sem
tudott. Mit tett velük? Mit tett azzal az egyszerű szerelemmel évszázadokkal ezelőtt? Most
már minden hasztalan. A mélyálom ködös, megnyúló ujjai, az oly sok káinitát sújtó élőholt
kóma lassan, ellenállás nélkül köré tekeredett.
Lorah mozgása felélénkült, kezét végighúzta felsőtestén, és körmeivel lemarta a száraz
bőrt.
– Ó, érezni, ahogy a bőrt lenyúzzák, a csont megreped, a lélegzet elakad, semmiként
lebegni a semmiben, megmenekülni a látás és hallás bosszúságától, elkerülni az érintés és
a gondolat figyelemelterelését! Van-e nagyobb mennyország a feledésnél?
Mosolyogva, mint egy szerelmes, aki felébredve maga mellett találja szerelme tárgyát,
mélyen Amala szemébe nézett.
– De akkor is óvatosan, nagyon óvatosan kell mozogni, mert elég egy botlás, és a világ
ismét láthatóvá válik.
Kis szünet után, mintha a lény ráébredt volna, hogy még létezik, elmosolyodott, majd
hosszú, kiszáradt testét tehetetlen ellenfele fölé emelte, és lehajolt, hogy a fülébe súgjon. A
lamia hangja éles sziszegés volt, akár egy sivatagi viperáé, amely épphogy megtanult
beszélni.
 – Egy történet, egy mese. El kell mondanunk. Ez az egyetlen módja, hogy megtörjük
az illúziót. Emlékezz a bölcs Salamon király történetére, muszlim, hogyan járult elébe két
asszony, akik mindketten azt állították, hogy anyjai ugyanannak a gyereknek, a király
pedig felajánlotta, hogy kettévágja? – Kényelmetlenül érezhette magát, mert megcsavarta
bal vállát, majd a csont hangos ropogása után elégedetten sóhajtott. – Sok évvel később,
Szamaria, az egyik palesztin város ostroma során elfogyott az étel és az ital. A király esti
sétára indult, és hallotta, hogy egy asszony zokog. – A lamia szeme színpadiasan kitágult.
– “Miért sírsz?” – kérdezte a király.
A lamia arca ropogva, rosszindulatúan biggyesztette a száját.
– Ez az asszony itt azt mondta: “Mondj le a fiadról; ma megesszük, holnap pedig majd
az én fiamat fogjuk.” Ezért megfőztük, és megettük a fiamat. Másnap azt mondtam ennek
az asszonynak: “Add ide a fiadat, hadd együk meg”, de elrejtette előlem!
Az asszamita harcos felnyögött, ahogy a szavak a szívébe fúródtak. Személyisége
elviselhetetlen fájdalomforrássá változott. A tudata úgy itta magába a történetet, mintha a
sajátja volna. Ő volt az éhes anya, a megevett gyermek. Ő volt az a gyerek, amelyik
életben maradt, és az anya, amelyik elrejtette.
A lány bólintott.
– Ez a világ, asszamita. Ezt a választ adja az istened az imáidra: egyél, egyél, egyél!
– Allah könyörületes – suttogta Amala.
Lorah felemelkedett, megdöbbentette, hogy a harcos egyáltalán beszélni képes.
– Allah tolvaj és hazug! – rikoltotta. – A drágalátos Koránod nem több egy másolat
másolatának másolatánál, az igazság torz visszhangjánál, akár maga az égbolt! A hamis
teremtőtöket, Ialdabaotht, kitaszították, mint egy elvetélt gyermeket, mert nem volt lelke!
Igazi istennek hitte magát, és létrehozta ezt a tökéletlen világot!
Amala nem látta jól, mi történt ezután. A kétségbeesésén túl létező világ tompa
fényvillanásokra és sötét alakokra szűkült le, de úgy tűnt, mintha Lorah egy kis tárgyat
vett volna elő ruhája redői közül, és most a testét dörzsölné vele.
– Megtaláltam Őt! Mindenben ott rejtőzik, de főleg bennem. Te most először látod Őt,
de én is hamarosan csatlakozom!
A lány előtt minden fény és sötétség kezdett összeolvadni, és érezte, hogy mélyálomba
zuhan. A fölötte álló Lamiával ez a végét jelenti, de ez valahogy már nem érdekelte.


 Huszonegyedik fejezet



Sir Hugh de Clairvaux elméje csak akkor nyugodott meg valamelyest, miután több
éjszakát töltött az Egek Királynőjének látomásai között. Gondemar már többször attól félt,
hogy az atyja mélyálomba merült, vagy valami még rosszabb történik vele, de Sir Hugh
újra meg újra felkelt betegágyából, hogy megküzdjön a démonokkal, akiket csak ő
láthatott. Most határozottabban ébredt, mint valaha, mintha Igolt testvérrel történt
összetűzése megmutatta volna, mi benne a leggyengébb pont, és ezzel utat nyitott neki,
hogy kiégesse magából ezt a gyengeséget. Bár még bizonytalan volt, tudta, ki kell
használnia a Jeszajel biet lerohanása után támadt növekvő támogatást, és hogy egyes
esetekben, mint amilyen ez is volt, a személyes jelenléte is szükséges. Csak egy kicsit
inogott meg a Konstantinápoly szívében álló palota ajtajában, de aztán összeszedte magát,
és intett Gondemarnak, hogy kopogtasson.
Ghoulok nyitottak nekik ajtót. Hugh pillantása keresztülsöpört rajtuk, és
megállapodott a házigazdán.
Lanzo von Sachsen felkelt a középen álló pamlagról, hogy köszöntse őket. Nehéz
farkasbőr köpenye könnyedén libbent. Izmos férfi volt, a haját rövidre vágta, éles vonású
arca simára volt borotválva. Von Sachsenről lerítt, hogy túlságosan is hozzá van szokva a
fényűző köpeny kényelméhez, és a palotában látható pompához.
Amikor a templomosok beléptek, Hugh észrevette a falakat díszítő ritka
faliszőnyegeket, a hideg padlóra leterített vastag bőröket, és a nagy teremben felhalmozott
ritka selyemvégeket. A pamlag közelében egy, két és fél öl magas láda foglalta el a helyet,
melynek bonyolult, szimmetrikus díszítő mintái inkább illettek Arábiába, mint
Konstantinápolyba. Bár mindenütt gyertyák és fáklyák égtek, a boltozatos mennyezet, de
még a távolabbi falak is a kis fények sugarain kívül estek, és elbújtak a feketeségben. Ha a
levegő nem lenne állott és mozdulatlan, az ember azt hihetné, hogy a szabadban van.
– Isten hozott! – harsogta von Sachsen kásás német akcentussal. – Fogadd mélységes
elismerésem az asszamiták legyőzéséért!
Ahogy végigsétált a hosszú termen, hogy köszöntse a vendégeit, az összegyűlt ghoul
szolgák alig mozdultak, mintha csak apró, lassú, egyhangú mozgásra lennének képesek.
– Öröm igazi keresztény harcost látni, Sir Hugh, ha ilyen sok nagyképű kutya
ólálkodik az ember közelében – mondta. – Egy harcos, aki hajlandó harcolni, míg mások a
hasukat tömik! – Figyelme végig a vendégeire irányult. Félrelökött egy sápadt szolgát, aki
nem kotródott el elég gyorsan az útból, majd őt és a kezében tartott tálcát is a földre
söpörte.
Hugh-t mulattatta a bemutató, és Gondemar arcán is feltűnt egy kis mosoly a
házigazda megjátszott ridegsége láttán.
 – Büszke vagyok, hogy mindkettőnk ereiben ventrue vér folyik – mondta von
Sachsen, és mindkét kezével megragadta a templomos vállát.
– Én pedig… – kezdte a lovag.
Mielőtt folytathatta volna, a német úgy döntött, hogy az egész választ hallotta; Sir
Hugh oldalára penderülve átkarolta a vállát, és a nagy ládához vezette.
– Különösen nagy örömömre szolgál, hogy a görögök is vonzónak tartanak. Az
egyházaink közti kis különbségek engem sosem érdekeltek különösebben, főleg, hogy
ilyen közel vannak a valódi ellenségeink. – Jelentőségteljesen összevonta szemöldökét,
hogy megmutassa, mennyire komolyan gondolja Krisztus minden szolgája között a
testvériséget.
– Igen – préselte ki Hugh.
Von Sachsen megrázta a fejét.
– Bár ezek a görögök az én ízlésem szerint túl nagyra építik városi házaikat! Pedig ez,
amihez akkor jutottunk, amikor a korábbi lakói… ööö… elmenekültek, még a kisebbek
közül való. No tessék! Már annyi mindent mondtam neked, és még el sem jutottunk az
ülőhelyeinkig! Miután hallottam, mennyire kedveled ezeket a pompás holmikat, egy
ajándékot készítettem elő a számodra!
A német fel-le integetett a nagy láda előtt.
– Az egyik hajónk elfogott egy egyiptomi kereskedőbárkát. Ha hihetünk a
kapitánynak, aki az életéért könyörgött, ezt itt a kalifa palotájába szánták!
Hugh megcsodálta a szép faragást és a gondos festést.
– Ez… – kezdte, de a másik ismét közbevágott, ezúttal egy hangos kacajjal.
– De hiszen még nem tudhatod mi is ez! Nyomd meg a bal oldali gombot! Gyorsan,
gyorsan! – mutatta egy olyan ember türelmetlenségével, akinek sosem kellett várnia
semmire.
Amikor Hugh megnyomta a gombot, semmi nem történt. Von Sachsen az égre emelte
a szemét.
– Ach! Nyomd meg erősebben! Nem fog eltörni! Úgy…
A német mutatóujjának egy erős nyomására a gomb kattant egyet. A templomos csigák
hangját hallotta, amit egyik edényből a másikba csorduló folyadék hangja követett. Von
Sachsen nevetve, két kézzel a láda elé tolta Hugh-t. Pár pillanat múlva az ajtó kinyílt. A
lovag meglepve hátralépett, amikor egy fejkendőt, és finom selymet viselő, ember
nagyságú szoborszolga gurult elő kerekeken. Egy vérrel teli kelyhet nyújtott maga elé,
majd kötelességtudóan fejet hajtott. Hugh a megmunkálást csodálta, de nem tett semmit.
Von Sachsen megbökte a könyökével.
– Vedd el! Vedd el a kelyhet!
Elvette, a szolga pedig kiegyenesedett, és visszagurult, a helyére. A rugós ajtó
becsukódott. A német elmosolyodott, és biccentett, a szerkezet mozgását utánozva.
– Csodálatos! – mondta Hugh, aki ezúttal eltökélte, csak egy szót fog mondani,
nehogy a vendéglátója megint félbeszakítsa.
– Eredetileg bor felszolgálására tervezték, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek,
hogy valamivel tartalmasabb folyadékra cseréljem – fecsegett von Sachsen. – Átküldetem
hozzád. Tekintsd nagy győzelmed kis trófeájának.
A templomos habozott hangot adni hálájának, ezért néma köszöntőként a német felé
emelte a kelyhet. Már éppen belekortyolt volna, amikor orra valami különöset szimatolt.
Von Sachsen bólintott.
– Olyan fűszerek vannak benne, amiket a népem arra használ, hogy megóvja a vért az
alvadástól. Úgy találtam, hogy megakadályozza a folyamat elakadását. Talán ízlik, talán
nem. Idővel megszokod – mondta.
Hugh visszaemelte a kelyhet az ajkához, de a másik kivette a kezéből.
– Ez butaság, hadd adjak valami frissebbet.
– A szerkezet csodálatos – jelentette ki a lovag őszintén. Még sosem látott hozzá
foghatót.
– Tudtam, hogy tetszeni fog. Tudod, többször vissza kellett fognom magamat, nehogy
elpusztítsam.
Hugh összeráncolta a homlokát.
– De miért?
Von Sachsen vállat vont.
– Roppantul bosszant, hogy a szaracénok képességei meghaladhadják a mieinket.
Ismét elmosolyodott, és a terem mélyére vezette a templomost. Miután szinte
belelökte egy nagy karosszékbe, hátradőlt pamlagán, és intett Gondemarnak és az
embereinek, hogy csatlakozzanak.
– Üljetek le! Egyetek! Igyatok! Mindannyian! Jézus nevére, a testet karban kell tartani
és mindig tökéletesíteni, hogy meg tudja vívni a csatákat kívül-belül egyaránt! – Egy
láncra vert és betömött szájú szaracént taszigáltak pár lépésnyire von Sachsentől;
alighanem fogoly volt. – Amint ígértem, valami frissebbet hozatok. Ez a fickó a hajóról
való!
Széles hasára rántotta az izmos testet, oldalra hajtotta a férfi nyakát, és beletemette az
arcát. Az áldozat vonásai először eltorzultak a fájdalomtól, de a káiniták ivásának ördögi
gyönyöre hamarosan átvette az uralmat felette. Von Sachsen egy pillanat múlva vértől
csöpögő fogakkal elhúzódott a vacsorájától, és Hughnak kínálta a feltépett nyakat.
– Hallottam az összetűzésedről a halandó testvérlovagoddal. Szomorú ügy, de
szükséges. Száz, talán ezer halandóval is felérsz, bármely éjszakán, különösen amíg ezt a
hadjáratot vezeted. Miért is hagynánk, hogy jogos céljainkat meghiúsítsák
természetünkről alkotott téves nézeteik? Régen, mielőtt még megéreztem volna a kapott
hatalom teljét, gyűlöltem a sötétséget, és azt, amivé váltam. Hatalmas ajándék, hogy ilyen
sokáig élünk, és örökké harcolhatunk az Ő nevében. Nem így van, Sir Hugh?
– De – válaszolt, és visszamosolygott. Előrehajolt, hogy elfogadja von Sachsen
ajándékát. Ezt látva Gondemar és a többi lovag is átvették az eléjük hozott vacsorát. A
segédtiszt ügyelt rá, hogy ne igyon túl gyorsan, nehogy az érzékei eltompuljanak, hátha
atyjának szüksége lesz rá.
Von Sachsen ismét komolyra fordította a szót, fél kézzel eltakarta a száját, és halkan
megszólalt.
– A hódolóid csak erről suttognak, de én szeretném a saját szádból hallani. Igaz, hogy
Egyiptom a célod? – Végre megadta Hugh-nak a szükséges csendet a beszédhez.
A lovag bólintott.
– Az engem vezérlő Áldott Királynő nevében, nem nyugszom addig, míg oda nem
érünk.
– Nagyszerű! Pompás! – kiáltotta a német, és hahotája visszaverődött a magas
mennyezetről és a távoli falakról. – Vannak olyanok, akik azzal érvelnek, hogy így
azoknak az átkozott kígyóknak, a szetitáknak a kezére játszunk, de én azt mondom, miért
ne használhatnánk fel az egyik ellenségünket, hogy elpusztítsuk a másikat. Mit is
mondanak az arabok? Az ellenségem ellensége a barátom? Nos, ez ebben az esetben kicsit
messzire menő következtetés lenne, de amint Egyiptomba érünk, a szetiták az asszamiták
és muzulmánok ellen fordulnak, majd miután a nagyobbik fenyegetést eltakarítottuk, mi,
egyesült keresztények kitéphetjük az ő villás nyelvüket is.
Hugh mosolyogva bólintott, von Sachsen pedig nevetett. A lovag örült, hogy a másik
férfi helyeslésére talált. Ez a joviális nemes, ventrue társ már majdnem csatlakozott a
keresztes hadjárathoz. Már csak Gabriella hajóira volt szükség. Sir Hugh azon töprengett,
vajon min gondolkozott még mindig a kalmárasszony, hiszen Jeszajel biet elpusztítása
megfelelő bizonyítéknak számított? Von Sachsen hangja, mely nem tűrte el a figyelem
lankadását, gyorsan visszarántotta a szobába.
– Már régóta indítványozok egy ilyen vállalkozást. Persze nem itt lennénk ezeken az
utcákon, és ebben a kölcsönkapott házban, hanem Kairóban, ha erőfeszítéseimet nem
ásták volna alá az átkozott kígyóimádók. Mint talán már hallottad, ketten a segítőimnek
álcázták magukat, amikor a halandó keresztesek egy éve összegyűltek Velencében. Az
egyiket megölték. Azt mondják, egy orgyilkosnő tette – mondta von Sachsen.
Hugh szemöldöke összeugrott.
– Nem is olyan régen ketten megpróbáltak megölni.
– Ah, nehéz ellenfelek. És makacsak, rendkívül makacsak. Még egy ok, amiért mindig
légy óvatos, különösen most, hogy megsebezted őket. Mindig tartsd észben, hogy akkor
cselekedj, ha eljött az ideje, és nem előtte.
A lovag a szemébe nézett.
 – Azt kívánod, hogy halasszam el a hadjáratot?
– Ah. Attól tartok, mindkettőnknek az a gyengéje, hogy könnyen lehet olvasni az
arcunkból – mondta a német kedvesen, és keze megrebbent az arca előtt. – A tudatunk
nem könnyen rak féket a szívünkre. Szerettem volna ezt a kérdést finomabban elővezetni.
Nem számít. Tudom, hogy olyan ember vagy, aki a művészetek mellett az egyenes
beszédet is nagyra értékeli. – Régóta leghőbb vágyam, hogy szent haragunkkal lesújtsunk
Egyiptomra – folytatta –, de megváltoztak a dolgok. Bizánc a keresztúton fekszik, és a
halandók felosztják egymás között a tetemét. Az itt összegyűlt káiniták között még
rosszabb a helyzet. Bár Konstantinápolyt kifosztották, még mindig az egyik legnagyobb
keresztény város, és még mindig nincs káinita hercege. Úgy tűnik, hogy a velencei
lasombra, Alfonzo bejelenti az igényét, de a tzimiscek, toreádorok és gangrelek ezt nem
vennék jó néven, és a saját klánja nagy része is hátat fordít neki, mert gonosz kapcsolatot
tart fent a romlott káinita eretnekséggel. Nincs állandó hatalom. Kénytelen vagyok
fontolóra venni, mi jó származna abból, ha elfoglalnánk Egyiptomot, de elveszítenék
Bizáncot, mert ilyen hamar itt hagytuk a zűrzavarban? Tessék, elég világosan
megmondtam a véleményemet.
– És reményeid szerint hogyan lehetne a legjobban megszilárdítani az itteni helyzetet?
– kérdezte a lovag.
– Csak szelíden gúnyolsz. Ennek örülök. Ki lenne alkalmasabb a trónra nálam?
Gondold csak el, mit jelentene, ha ventrue ülne Konstantinápoly trónján! Megvan az
erőm, megvan az akarat, megvannak a forrásaim és az embereim.
– Akkor mire van még szükséged? – kérdezte Hugh.
– Ah – vigyorodott el von Sachsen, és a fogai kicsit kivillantak. – Talán semmire.
Talán csak egy fiatalabb ventrue támogatására, aki mögött nem csupán a Szent Anya,
hanem görögök és latinok is állnak. Ezenkívül Lord Hardestadt vazallusa vagyok, míg te a
párizsi Alexander hűbérese és unokája. Ha enyém lenne Európa két leghatalmasabb
ventrue öregjének támogatása, az jelentősen megszilárdítaná a helyzetemet. Hadd
beszéljek még világosabban! Ha elhalasztod az utazást, és a trónra juttatsz, ezer képzett
harcost kapsz, ígérem. S talán mire eléred Egyiptom partját, olyan helyzetbe is kerülhetek
akár, hogy egy második frontot is nyissak keleten. Három éven belül találkozhatunk
Bagdadban.
Hugh zavara őszinte volt.
– Uram, ezeket a döntéseket nem én hozom, hanem az Áldott Királynő, akit szolgálok.
– Ah… – Von Sachsen a levegőbe legyintett, mintha a megfelelő kifejezést keresné. –
Lehetséges volna-e, hogy ebben az esetben… beszéljünk a Királynővel?
A másik megmerevedett. A tekintete elborult, és a hangjába acsargás vegyült.
– Nem érted. Ez nem csel, nem játék, nem egy utcai csepűrágó fortélya, amivel az
anyagi hatalom kedvéért elbűvölöm a szegény lelkeket. Az utasításaim egyenesen Isten
anyjától származnak.
A német kissé hátrahőkölt, majd megfeszült. Hugh azt várta, hogy von Sachsen
rátámad, és a belsejében a Fenevad örömmel nézett a vérontás elébe. A német azonban
visszanyerte önuralmát, és halkan megszólalt.
– Nem, nem, jó lovag, csak arra gondoltam… mindannyian imádkozunk, nem igaz?
Talán nem annyit, hogy meg is kapjuk, amire áhítozunk, de hogy jobban megértsük, miért
vannak a dolgok úgy, ahogy. Én, aki magam is Krisztus szolgája vagyok, akárcsak te, csak
annyit kérek, tedd meg ugyanezt az én kedvemért, és különleges, szent kapcsolatodon
keresztül adj hangot az aggodalmamnak, hogy abban az áldásban részesülhessek, hogy az
Úr édesanyjától hallhassam a választ. Bármi legyen is.
Hugh morgolódott, de megnyugodott.


 Huszonkettedik fejezet



Szihr Haddád épp eleget hallott ahhoz, hogy tudja: az őrült lamia elleni küzdelem nem
Amala javára dőlt el. Képtelen volt áttörni a helyiség kőfalait, ahol csapdába esett.
Felnézett a hosszú, keskeny szellőzőnyílásra, és egy csillagot pillantott meg a fenti rács
vasrúdjai között lepislákolni az éjszakai égboltról. Ez kockázatos vállalkozás lesz.
Egy évvel korábban addig tartogatta volna az erőit, míg rá nem kerül a sor. Amala
veresége végtére is csupán a nő képességeiről állít tanúbizonyságot. A többiek között
eltöltött idő azonban megváltoztatta. A saját tudásának felbecslésétől függetlenül sem
engedheti, hogy Hakim egy másik gyermeke meghaljon miatta.
A felhőtlen éjszakai égbolt alatt tanulással töltött több évtized megtanította, hogyan
fejtse meg a csillagok számos titkát. Mivel azok mindent láttak a teremtésből, Szihr rájuk
nézve megpillanthatta, amit ők megfigyeltek. Elméletileg, ha abban a szobában, ahol
Amala és Lorah harcoltak, akad egy szellőzőnyílás, mely szabad kilátást biztosít az
égboltra, ő is be tud nézni a helyiségbe, és talán hatással lehet a bent zajló eseményekre.
Fejét törve próbálta felidézni annak a szobának a mennyezetét, de nem járt sikerrel.
Mivel nem maradt más lehetősége, mintákat karcolt a kőpadlóba, saját ereiből véve a
cseppeket. Miközben dolgozott, rádöbbent, hogy hosszú idő óta először nyugtalanítja a
kudarc lehetősége. Végtére is, eddig csak a szabadban használta a mágiáját, és azt a
környezetet ismerte. Itt minden romlott és rontó volt, még maga a levegő is. Mi történik,
ha nincs kellő ereje hozzá? Vagy ha egy felhő kúszik az égre? Vagy ha a másik szobában
nincs is rács?
Nem akart csak félig jelen lenni, ezért egy pillanatot azzal töltött, hogy elűzze
kétségeit, nehogy a figyelmetlenség beteljesítse félelmeit. Miután elméje a lehetőségekhez
képest kitisztult, tekintetét a magányos csillagra vetette, s megidézve vére hatalmát
elkántálta a rituális szavakat. Tudata egy földöntúli széllökéssel elszakadt a testétől. Egyre
sebesebben repült a kürtőben, az utca és a házak fölé, fel, a városon túlra. Tovább süvített,
keresztül a hideg, fekete éteren, egyenesen a csillag felé.
Miután elérte a hatalmas fehér ékkövet, mely Allah firmamentumán függött, kinyúlt,
és homlokához szorította az áldott fényt. Majd megfordult, és visszasietett, akár egy nagy,
fekete, testtelen madár, újra megkeresve a világot, a várost, az utcákat, és a
szellőzőnyílást, amely abba a szobába nyílt, ahol Amala és Lorah harcoltak.
Erőfeszítéséért cserébe a jutalom a lelke pezsdítő szárnyalásán túl hatalmas siker volt.
Bár még mindig kántált, és a közeli kamrában ülő testében volt, most már a négyszögletes
szobát is látta, hallotta és érezte, ahol Amala harcolt a lamia ellen. A helyzet rosszabb volt,
mint várta. A lány a földön feküdt, csaknem mozdulatlanul, a szeme lecsukódott. Lorah
ráfeküdt, és vagy végső csapásra, vagy, ami még rosszabb, inni készült.
Bár Szihr kimerült volt a varázslattól, tudta, hogy nem habozhat. Ismét mágikus
képességeihez folyamodott, de ezúttal az akaraterővel mozgatott tárgyak gyakorlottabb
mágiájához folyamodott.
Lorah kivillantotta agyarait, és már-már áldozata védtelen nyakába döfte őket, de
mielőtt lecsapott volna, Szihr visszairányította az elejtett handzsárt Amala kezébe, ahova
hangos csattanással megérkezett. Utána úgy mozgatta a nő testét, ahogy egy gyerek a
babáját: hogy elevennek látsszon, felemelte Amala kardot tartó kezét, és elállta a lamia
útját, Lorah zavartan tétovázott. Még jobban összezavarodott, amikor Amala varázsló által
mozgatott teste felállt. Miután sikerült a lamiát meglepnie, Szihr felhúzta Amala térdét, és
hátralökte a lényt.
A rémalak félig kiáltva, félig károgva megszólalt:
– Mi ez? – kérdezte megbűvölten, amikor áldozata csukott szemű teste felállt, és harci
pózt vett fel.
A másik kamrában a nomád, akinek elméje minden pillanatban pihenésért könyörgött,
rádöbbent, hogy valós küzdelemben nem lehet méltó ellenfele a dögnek. Azt remélte,
hogy a lamia hatalmát látszólag leküzdő Amala látványa megzavarja a lényt annyira, hogy
közben kitalálja, mi módon győzhetné le, vagy rázza fel társát a mélyálomból.
– Élsz egyáltalán? – kérdezte Lorah az asszamita körül körözve. A feje fel-le ingott,
ahogy végignézett Amala bőrruhába bújtatott alakján.
– Vagy valamiféle játék lettél? – sziszegte, és ugrott. Szihr vért verejtékezve, és
tántorogva kivédte Amalával a támadást, és a lamia karjára vágott. Lorah,
visszaemlékezve a penge élére, hátrahőkölt, és ismét körözni kezdett. A mágus
megmozdította a lány testét, és követte ellenfele mozgását.
Valaminek gyorsan történnie kell. A keze már remegett a megerőltetéstől, és
pártfogoltja megingott. Lorah ezt látva, lassan mozogva kivárt.
Szihr kétségbeesetten próbált valami új módot kitalálni, hogyan sújtson le ellenfelére,
mielőtt Amala mozgatása kiszipolyozza. Azt kívánta, bárcsak ki tudná nyitni a titkos
ajtókat, de a karok bonyolult rendszerének megértése órákba telhet, és ő nem értett az
ilyen szerkezetekhez. Szerette volna megidézni a zöld vérlángokat, amik segítségével
hamuvá változtatta Adrianapoliszban az őröket. De azokat csak a saját vérével tudta
meggyújtani, és bármilyen ügyesen át tudta sugározni érzékeit a csillagok segítségével, a
testét nem volt képes átküldeni.
Utána eszébe jutott a fal és a padló közti rés, amit Amala fedezett fel. Lehet, hogy
azon keresztül tüzet tud küldeni a másik kamrába, de a szűk nyílás miatt biztosan vissza is
lobban valamennyi, és a lángok visszaáramolhatnak rá. A gondolattól remegni kezdett
félelmében, és az irányított test is összerázkódott. Aztán eszébe jutott Fadzsr őrült,
megszállott vakmerősége, amikor kivette Hugh levelét a tábortűzből. Ha a cingár
városlakó uralkodni tudott magán a tűzzel szemben, akkor ő is képes rá, és ameddig lehet,
ellen tud állni a fájdalomnak is.
A varázsló erői hirtelen feltámadtak, és megperdítette Amala testét. A lamia, támadást
sejtve azt tette, amire Szihr számított: falhoz hátrált, ami elválasztotta a varázslótól.
 Miközben Szihr kezeit forgatta és hajlította, hogy gyorsan megidézhesse a tüzet, a lány
is gépiesen követte a mozdulatait, bár sikertelenül.
Míg Lorah a különös, új táncon töprengett, zöld tűz lobbant ki a mögötte magasodó fal
aljából, körbeölelte a lábát, majd a mellkasáig emelkedett. A lamia felsikoltott, mert
füstkígyók szálltak fel a fehér ruhából, amit viselt. Váratlan sziszegéssel sárga lángok
csaptak fel keblén, ahol száraz húsa táplálta a tüzet. Üvöltve előretántorodott, majd saját
húsába tépett, hogy valami módon megszabaduljon a fájdalomtól.
A másik kamrában a tűz visszalobbant, szétterült a padlón, és megnyalta a varázsló
burgundivörös köpenyének szegélyét. Bár a láng maga nem érte el, minden akaraterejére
szüksége volt, hogy ne próbáljon pánikszerűen menekülni.
Allah! Kérlek, add, hogy befejezhessem, amit elkezdtem! – zokogott magában, amikor
köpenyének szegélye füstölögni kezdett. Érezte, hogy félelme, amelyet akaraterejével
lelassított, fokozatosan feltámad, és felkúszik torkába, majd végigáramlik karján és lábán.
Jeszajel biet pusztulásának képei tolultak az agyába, s kéretlenül előtolakodott a bent
rekedtek őrült kínjának képe is. De utána Fadzsra és a tábortűzre gondolt, az alamuti
öregeknek tett fogadalomra, Amalára, a sivatag hangjaira, melyek ide szólították.
Valahogy, rövid időre visszanyerte az uralmát, és még utoljára nekirugaszkodott
Amalával. A nő handzsárja félig belevágott Lorah nyakába, és mindketten a földre
zuhantak.
Ekkor már nem volt képes tovább tartani magát. Tudata visszarepült a szobájából a
testébe. Ezután a kihunyó tűztől legtávolabbra eső sarokba menekült, és kis gombócba
húzta össze hatalmas testét. Reszketve, biztosra véve a kudarcot, belezuhant a sötétségbe.

Lorah félig levágott fejjel még mindig rikoltozva vonaglott a mozdulatlan a lány
mellett. Amikor a lángok tovább emésztették, vad vigyorra húzta ajkát, és üdvözölte a
végső halált, ami hite szerint az egyetlen biztos útja volt a Sötét Anya elérésének.
– Ialdabaoth, túljártam az eszeden! Fájdalmas suttogásaid elhagyják testemet, és végre
szabad vagyok! Lilith, anyám, szerelmem, várok rád!
A tenyerébe nyomta a kőszilánkot, azt remélve, hogy valamiképpen eggyé olvad vele,
vagy legalább el tudja rejteni haldokló testében.
Amala félig mélyálomban érezte, hogy ellenfelét megtámadó lángok saját sebeit
nyaldossák. Kinyitotta a szemét, és felsikoltott, amint úrrá lett rajta a pusztító tűztől való
őrült, vöröslő rettegés. Leginkább vadállatokra jellemző hévvel próbált eltávolodni a
fájdalomtól, és előrebukott, megadva handzsárjának az utolsó szükséges nyomatékot. A
kard egy pattanással elválasztotta a lamia fejét a testétől. Az ősi teremtmény azonnal
füstölgő hamu és törött csontok kupacává omlott, ahogy a számlálhatatlan évek pár
pillanat alatt elvégezték munkájukat. Amala riadtan elkúszott az utolsó lángok elől, míg a
kőfal meg nem állította. A tűz kialvása után hosszú idő telt el, míg végre ismét magához
tért.
Ahogy megpróbálta összerakni, mi történt, nem vette észre a lény kezének csontjai
között a kődarabot, melynek színe csak néhány árnyalattal különbözött a füstös
maradványoktól. Amala fáradt elméje, mely még mindig azért küzdött, hogy lerázza
magáról a mélyálom halálos reménytelenségét és az állati rettegést, ami kizökkentette,
egyéb dolgok felé fordult.
Pár percbe beletelt, mire megtalálta az összes titkos kart, amit Lorah használt.
Miközben keresgélt, egyszer megrezzent, mert úgy látta, mintha az egyik magas szobor
megmozdult volna. Ahelyett, hogy megkockáztatott volna még egy találkozást Lilith egy
újabb leányával, bármilyen kicsi volt is erre az esély, inkább keresett egy nagy követ, és
módszeresen szétzúzta mindegyik alak fejét.
Újabb tíz perc találgatás után rájött arra a lehetőségre, amely helyreállította a kripta
eredeti alaprajzát. Utána inkább botladozva, mint futva elindult, és Szihr nevét kiáltozta.
Amikor rábukkant az összegömbölyödött, értékes vért izzadó, félig halott varázslóra,
már sejtette, mi történt. A nomád teljesítette a feladatukat, és a saját élete kockáztatásával
megmentette őt. Sietve lehajolt mellé, felhúzta a szemhéját, és látta, hogy a varázsló
magánál van, de nagyon legyengült. Belenézett a férfi sötét szemébe, míg nem látta a
felismerést, aztán acélos pillantással viszonozta a tekintetet.
– Ez volt az első alkalom, hogy az életedet kockáztattad a klánod egy másik tagjáért?
– kérdezte kíváncsian.
Szihr bólintott.
Amala ülő helyzetbe húzta a beduin varázslót, és félig belecsavarta a hátizsákjából
elővett takaróba, mely túl kicsi volt a férfi számára, majd ismét belenézett a mágus
mélyfekete szemébe.
– Köszönöm – mondta egyszerűen.
– Szívesen – válaszolta Szihr erőtlenül, majd megadta magát az alvásnak.


 Huszonharmadik fejezet



Abban a pillanatban, amikor Lorah meghalt, a gondosan elhelyezett kötelékek, amik
Hugh de Clairvaux-hoz láncolták, kicsúsztak annak ujjai közül.
Hugh térdre rogyott, és az Egek Királynője után kutatott a szívében, de az eltűnt.
A saját lelke után nyúlt, eltökélten kereste a lénye mélyén, és éppen, amikor már
feladta volna, valami gonosz, fekete és epével teli emelkedett a felszínre benne, hogy
elnyelje kutató elméjét. Miután felfalta, a keresés véget ért.
Azután ezt is elvesztette, zsibbadtság lett úrrá rajta. A dermedtség nem volt szokatlan;
a teste már régen, az ölelése óta ismerte, de most nem csak a testi valója zsibbadt el. Sir
Hugh de Clairvaux lelke is lassan tetemmé változott.
Von Sachsen aggódva nézte, ahogy a templomos teste megremeg. Hugh megmozdult,
mintha fel akarna kelni, de ehelyett összeesett a földön. A német ismerte a különös
rítusokat és testi jeleket, amelyek az isteni egybeolvadást kísérték, ezért azt hitte, hogy a
lovag engedelmeskedik a kérésének, hogy bármelyik pillanatban meghallhatja a szájából
azt, amit az Isten hangjának vélt. A várakozásnak még nagyobb súlya lett, amikor
Gondemar és Hugh többi embere egyáltalán semmit nem tettek, miközben uruk a padlón
vonaglott.
A rángások egyre vadabbak lettek. A káinita lelke szét volt tépve, erős tagjai
kapálóztak. Karjával aprófává zúzott egy faasztalt, kínlódva csikorgatta a fogát, majd
felmordult. Ezután a szent szavak szokásos áradata helyett beteges, barna színű hab
ütközött ki a száján. Gondemar arckifejezése ezt látva hamar megváltozott. Ura mellé
térdelt, és felnyitotta a szemét. Gyorsan a többi lovaghoz fordult, és kurtán végigsimított
állán. Az emberei felismerték a jelet, de meglepte őket, hogy valaha is sor kerülhet rá.
Megmozdultak, hogy kivigyék Sir Hugh-t a teremből. Gondemarnak eszébe jutott, hol
vannak, és megfordulva gyorsan meghajolt von Sachsen előtt. A német ventrue ránézett,
majd a szaracén nyakán száradó vérre pillantott.
– Méreg? Gondosan szoktam kiválasztani a táplálékomat, de ezek veszélyes idők, és
ez egy veszélyes hely – mondta.
– Nem, legnemesebb úr. Nem hiszem, hogy méreg volna, de többet tudok majd, ha
medikusi eszközeimhez juthatok – válaszolt Gondemar. – Sir Hugh vagy jómagam
értesítünk, amint biztosabbat tudunk az állapotáról. Elnézésedet kérem.
Von Sachsen bólintott, de nem szólt semmit. A segédtiszt ezt megértésnek könyvelte
el, megpördült, és segített az embereinek kicipelni Hugh-t az éjszakába.
Miután Lanzo von Sachsen egyedül maradt, elgondolkodott a találkozó kétértelmű
befejezésén. Mit jelentett ez? A legjobb esetben azt, hogy Hugh keresztes hadjáratát
elhalasztják. Legrosszabb esetben pedig nem. Végtére is, ha a hadjárat elindul, eggyel
kevesebb lesz a vetélytárs Konstantinápoly trónjára. Eltűnődött azon, egyáltalán eszébe
jutott-e ennek a különös templomosnak, hogy ő is a város uralmára törhetne? Von Sachsen
már majdnem ivott volna a szaracénból de aztán meggondolta magát. Utasította a szolgáit,
hogy tüntessék el a maradványokat, majd felemelkedett, hogy a saját módszereivel valami
még frissebb táplálék után nézzen.
Odakint a templomos tovább remegett és csapkodott. A három lovag a lova hátára
kötözte, és gyorsan visszavágtattak a birtokra, amely a főhadiszállásukká vált.
Megpróbálták a toronyban található hálószobájába vinni, de verekedve, karmolva és
rángatózva küzdött ellenük. Egyre gyengébben mozgott, mintha gyermekké változott
volna. Mire elérték a toronyszobát, a roham teljesen elmúlt. Amikor végül megérezte
maga alatt az ágyat, mintha valamennyire tudatára ébredt volna a környezetének.
Gondemar megvizsgálta atyja testét, jelek, sebek, elszíneződések, különös szagok után
kutatva, melyek elárulhatták volna, mi történik vele. Amikor az udvarnagy már kezdett
kifogyni az ötletekből, Hugh felnézett, észrevette a segédtiszt véres ajkát, és elszégyellte
magát.
– Gondemar! Megütöttelek. Nagyon sajnálom – suttogta rekedten.
Gondemar letörölte a vért, és megrázta a fejét.
– Olyan sokszor védtél meg kardoddal a haláltól. Azt kívánom, bárcsak én is közéd és
a lelkedet kínzó gondok közé állhatnék! – felelte. Vizsgálódásai dacára sem tudta, mi volt
az ok.
– Tudom, és köszönöm, barátom, de van, ahová egyedül kell mennünk – válaszolta
Hugh. Úgy mondta ki az “egyedül” szót, mintha új, mélyebb értelmet nyert volna. –
Küldjétek hozzám Amalát!
Gondemar bólintott, és becsukta maga mögött az ajtót.


 Huszonnegyedik fejezet



1204. július 24.

Amala hátát a toronyszoba tölgyfa ajtajának vetve állt, telve megértéssel és
szánalommal, miközben Sir Hugh de Clairvaux inkább állatra, mint emberre jellemző
tartásban fel-alá viharzott. A férfi az őrjöngő düh peremén ingadozott, mely esetben a nő
könnyű prédává válhatott volna, de a fájdalma olyan nyilvánvaló volt, hogy Amalának
eszébe sem jutott magára hagyni. Gondemar annyira megkönnyebbült, amikor megtalálta,
és annyira aggódott Sir Hugh miatt, hogy meg sem kérdezte, hol járt. A templomos előző
esti rohama és fél-önkívülete semmiség volt ahhoz a tomboló haraghoz képest, amivel
alkonyatkor ébredt.
– Elveszítettem őt! – acsarogta.
A durva, fából ácsolt szék, amit azóta cipelt magával, hogy a rendhez csatlakozott,
kettétört a padlón.
– Magamba nézek és nem látok semmit!
Megszentelt templomos kardja átrepült a toronyszoba szűk terén, és középen elvágta
az ágy négy vastag oszlopának egyikét.
– Semmit!
Az anyát, fiút és arkangyalt ábrázoló mozaik, amivel a művész hónapokig dolgozott, a
falnak ütközött. A gondosan festett cserepek úgy törtek szét, akár a vékony üveg, és
felismerhetetlen kupacba omlottak.
Sir Hugh de Clairvaux, aki majdnem elérte, ami alig pár órája még szíve leghőbb
vágya volt, tovább botladozott toronyszobájában, miközben szeméből csorogtak a
vérkönnyek.
– A szívem olyan fekete, akár a legsötétebb éjszaka. A lelkem akár a tenger, mielőtt
még Isten megteremtette a világot – mondta.
A nagy, ládába zárt szerkezet felé fordult, amelyet von Sachsen kötelességtudóan
leszállított, és már majdnem a bonyolult szoborszolga felé fordította dühét, amikor
váratlanul eszébe jutott Péter apostol kis hajlongó szobra az Apostolok templomában, és
hogy mennyire feldühítette akkor az elpusztítása.
Én is olyan lettem, mint Sir Nudd? – gondolta elszörnyedve.
Bizonytalan tekintete a széttört mozaikra esett, és ez még nagyobb bánattal töltötte el.
Elfordult a látványtól, hogy Amala szemébe nézzen. A nő ösztönösen megfeszült, várta a
támadást, de nem mozdult.
 – Valahogy… meg kell nyugodnod – mondta színtelen hangon Amala.
– Miért? Hogy a Sátán ne kaparintson meg? Hadd legyek csak a Fenevadé!
Mintha hirtelen tudatára ébredt volna annak, mit mondott, és miért küzdött
évtizedekig, maga elé mormolta:
– Hadd legyek a Fenevadé…
A nő felé botladozott, térdre rogyott, és fejét Amala keblei közé temette, a nő ruhájába
törölve a szeméből csorgó vért. Bár a lányt meglepte a váratlan érintés, gyengéden
belefúrta ujjait a férfi göndör hajába, s megpróbálta megérezni, mi okozza a lelkének
fájdalmát.
– Egyik után a másik állhatatlan szellemhez ragaszkodtam! Először Krisztushoz, aztán
a templomos szabályokhoz, aztán Káin bélyegéhez, most pedig az Áldott Királynőhöz!
Mind hamisak, mind távoliak – nyögte a férfi.
Remegő csend következett, ahogy Hugh visszanyelte a szájába gyűlt vért. Lassan,
bocsánatkérően felemelte a fejét, és belenézett a nő kerek, zöld szemébe.
– Vagy egyikük sem volt hibás? Én lettem volna, aki végig hibázott? Igaza lenne
annak a jó lovagnak, akit megöltem, és valójában csupán egy ördögi szörnyeteg volnék?
Amala, kérlek, te ismersz, mindent láttál és hallottál, amit lehetett. Könyörgöm, áruld el
nekem, mi az igazság, mi a valóság!
A lamia válaszai az Apostolok temploma alatt arra kényszerítették a lányt, hogy
feladja az ötletét, miszerint Allah beszél Hugh-n keresztül, és ezzel együtt a megtérítés
esélye is elszállt. De most, hogy látta, mennyire fáradt, nyitott és könyörgő a férfi, úgy
érezte, tartozik neki annyival, az érzelmek nevében, amiken osztoztak, hogy megmondja,
szerinte mi az igazság. Tudta, hogy Hugh a valódi józanság és Őrület határán egyensúlyoz,
ezért kis kezébe fogta a férfi busa fejét, és a megfelelő szavak után keresgélt.
– Megpróbáltad az elméddel felfogni, ami nagyobb annál, semhogy felfogható volna.
Bármit talál is ki a halandó vagy a káinita, Isten a legnagyobb – suttogta.
– Igen – mondta Hugh, félig reszketve, félig bólintva. – Alláh akbár.
– Alláh akbár – suttogta vissza Amala. – Isten a legnagyobb.
Ez a szálát, az Allahhoz szóló ima bevezetője volt. Amala az erkély felé nézett. A hold
magasan fent járt az égen, s jelezte, hogy este van, amikor a milliónyi muzulmán a világon
mind Mekka felé fordul. Sir Hugh pedig, előtte térdepelve, már kimondta az első szavakat.
Lehetséges, hogy véletlen? Kell-e, hogy véletlen legyen? Lehetséges, hogy a szavak,
amiket Lorah azért plántált belé, hogy legyűrjék, végül maguktól gyökeret vertek benne?
Miért is ne? Még egy olyan gonosz lény, mint a lamia, sem foszthatja meg a Próféta
szavait az értelmüktől. Válaszul egy történet ötlött az eszébe: Szahl ibn Abdalláh, egy
szent férfiú története, aki arra utasította az egyik tanulóját, hogy megállás nélkül
hajtogassa: “Allah, Allah!”. Egy idő után már álmában is ezt mormolta. Ekkor a tanító azt
parancsolta a diákjának, hogy hallgasson el, és töprengjen a szón, míg egész lényét át nem
járja Isten. Egy nap egy kő esett a tanuló fejére, és a sebből kihulló vér felírta a földre:
“Allah, Allah!”.
A Próféta szava önmagában is isteni volt, mindegy, ki mondta ki, akár kalifától, akár
brekegő varangyos békától eredt. S nem csupán Hugh-hoz szóltak, hanem hozzá és
mindenki máshoz is. Amalának csupán teljesen magáévá kellett tennie ezt a hitet, hogy
megérje a próbálkozás.
– És könyörületes – mondta, lenézve a templomosra.
Az ismét bólintott, és utána ismételte:
– És könyörületes.
Amala szelíden felhúzta Hugh-t. A férfi úgy állt fel, mintha szerelmes lenne, vagy
valamiféle gyönyörrel teljes szolgaság kerítette volna hatalmába. Amikor megérezte a nő
puha testét maga mellett, át akarta ölelni.
– Nem – hárította el Amala, és szelíden a másik irányba fordította. – Mekka felé kell
fordulnunk.
Először ellenállt, aztán engedelmeskedett. Amikor Amala kezét tenyérrel kifelé a füle
magasságába emelte, a kijan pozitúrába, Sir Hugh utánozta.
– Allah akbár – mondta ismét Amala.
– Allah akbár – ismételte Hugh. Amikor a nő megszólalt, most már vele együtt
mondta:

Allah, a könyörületes, az irgalmas nevében.
Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának,
a könyörületesnek és irgalmasnak,
aki az ítélet Napját uralja!
Néked szolgálunk és hozzád fordulunk segítségért.
Vehess minket az egyenes úton,
azoknak az útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál,
s ne azokén, akiket haragvásod sújt,
sem a tévelygőkén!

Előrehajolva elismételték:
– Alláh akbár.
Ekkor Hugh, pontosan tudva, mit tesz, ismét a szívébe fogadta az isteni elragadtatást.
Amala lassan, lépésről lépésre segített a férfinek megjegyezni minden szót és mozdulatot,
amíg végigvették az Allahhoz szóló esti imát.
 – Ámen.
– Amin.
Amikor végeztek, mindketten kimerültek, mintha ezerszer szeretkeztek volna egymás
után. Amala szembefordult a lovaggal, és hátrasöpörve haját megcsókolta a homlokát.
Amikor segített neki lefeküdni az ágyára, Hugh szeméből eltűnt a szürke köd. A
Gondemar által egy kehelyben itt hagyott langyos vér még több nyugalmat és csendes erőt
kölcsönzött testének.
– Szeretnék messze lenni, távol a hamis árnyékoktól, melyek Európát fojtogatják –
mondta Hugh körülnézve. – Csak te meg én.
– Megoldható – válaszolt Amala halkan. – Meg lehet szervezni. Gyere velem még ma
éjjel!
– Nem, van, amit először itt kell elintéznem, egyedül. De kérlek, menj, és tervezd meg
az utat!
– Nem. Fáradt vagy és zavart – ellenkezett a lány.
– Igen, fáradt – mondta Hugh. – De nem zavart. Minden rendben lesz. Megígérem.
Felemelte a kezét, és megcirógatta a nő arcát. Amala behunyta a szemét, míg a férfi
vissza nem húzódott.
– Mielőtt elmész – szólalt meg Hugh. – Egy ajándék.
A nő nézte, ahogy felkel, egy kis ládikához botorkál, és kinyitja. Komoly arccal kivett
belőle egy hófehér ruhát, egy újabb kincset, amit visszatartott Geoffreytól és a
templomosoktól.
– Amikor megláttam – mutatta fel Amala felé –, nem is vettem észre, milyen szép,
mert csak arra tudtam gondolni, hogy milyen gyönyörű lenne rajtad.
Amala tétovázását látva Hugh a tekintetével könyörgött.
– Éden kertjei, amelyekbe bemennek ők, s arany és gyöngy karperecekkel
ékesíttetnek, és selyem öltözetük lesz.
A lány közelebb lépett, és megsimogatta az anyagot. Érezte, hogy a lelket új, alattomos
veszély fenyegeti.
– Mielőtt elutazunk ebbe a különös új világba, Amala, az enyém leszel? Lehet, hogy
nem olyan lesz, mint amikor még lélegeztünk, de számomra nagyon sokat jelentene.
– És aztán imádkozunk Allahhoz?
Hugh bólintott.
– Természetesen.
– Akkor beleegyezem – felelte mosolyogva. – Az előkészületek időbe telnek, de
hamarosan hírekkel térek vissza.
– Kimentelek a házigazdáinknál. Talán nem veszik majd észre, de én is búcsúzom –
mondta Hugh.
Nézte, ahogy a nő elmegy, aztán visszaheveredett drága ágyára, a hátára hengeredett,
és a mennyezetet alkotó köveket nézte.
Hazudott a nőnek. Semmi nem volt már itt, amit meg kellett tennie, de nagyon
szeretett volna egyedül lenni, hogy megint végigvegye, amit történt, hogy eltöprengjen
kételyein és szembenézzen félelmeivel.
Mindent tudott a muzulmánokról. Miután évekig harcolt ellenük, helyénvalónak tűnt,
hogy ez legyen végső átváltozása. De még mindig valamivel többre vágyott, mint mindig.
Úgy emlékezett, hogy az iszlámban kétféle paradicsom létezett. Az egyik minden halandó
ösztön végtelen kielégülése volt. A másik, a ridva azonban még ennél is többet ért, és
egyet jelentett az Istennel való egyesüléssel. Nem ez volt az, amire végső soron
vágyakozott? Nem az a vágy volt az, ahová minden lépcsőfok vezette? A pár pillanatnyi
egyensúlyozás, amikor nincs különbség önmaga és Isten között, mielőtt elkerülhetetlenül
egyik vagy másik irányba hullik. Lehet, hogy a cél nem egyetlen vallás vagy rituálé,
hanem ennek az áldott nyugalomnak a megtalálása és megtartása? Nemcsak Isten
hangjának meghallása, vagy akaratának megismerése, hanem az örökké tartó eggyé válás
vele?
Leszorította a kezét, és érezte maga alatt a tollmatracot, és homályosan felötlött benne
a szegénységi fogadalma. Az idő megragadja, kiforgatja, elrohasztja ezt is. Szorosan
megmarkolta az anyagot, dühösen, hogy ez sem tart örökké, és azon töprengett, mennyire
valóságos az, ami meg tud halni.
Mennyire valóságos minden.
Mennyire volt valóságos az egész.
Hol a kulcs, a forrás, az ajtó, ami megszünteti a határokat?
Hol volt a királyság?
Péter összetört gipszfejében az Apostolok templomának padlóján, vagy az elmében,
amely megalkotta? És ő nem a rendhez volt hű, bármilyen nevet öltsön is? Nem ez
választotta el a Fenevadtól, amivel oly gyakran birokra kelt, és aminek ma éjjel, alig egy
órája, majdnem megadta magát? Nem ez az, amit harc, alkotás és létezés útján a világba
lehet hozni? A rend?
Azonnal eszébe jutott a görög pap családja, akik sokáig az ő védelmében éltek,
bárányok az éhes farkasok falkájában. Most a rend jelképévé váltak, akiket Isten akarata
óvott meg a káosztól. Vagy nem is annyira Isten akarata. Hanem Hugh-é. Hugh
megtartotta a szavát, és életben maradtak. Az ő fogadalma. Az ő rendje.
Ez nem bizonyít valamit mégiscsak?

 Huszonötödik fejezet



1204. július 27.

Szihr Gabriella püspök birtokán, egy elhagyott malomban feküdt az avarvánkoson,
amit Amala vetett neki. Alig tudta mozdítani a szemét, ezért tekintetét a törött malomkő
közepén forgó hosszú farúdon nyugtatta. Kint az állhatatos folyó még mindig forgatta a
nagy kerék lapátjait, fittyet hányva mindenre. Egykor egy ilyen alkotás, amely bűzlött a
civilizációtól és a várostól, rendkívül felbosszantotta volna. De most már nem.
A lamia elpusztítása után új, nyugodt tudatossággal szemlélte a világot, és úgy érezte,
most először látja a közte és a többiek között húzódó rejtett kapcsolódásokat, így például
anélkül, hogy elfordította volna a fejét, felismerte az Amalára jellemző különös aurát, és
tudta, hogy visszatért. A nő szótlanul közelebb lépett, majd óvatosan felültette a férfit, és
megitatta egy tálka frissen fejt vérrel. Jóféle, erős vitae volt, és Szihr teste beleremegett a
gyönyörbe.
– Sir Hugh vére? – kérdezte összeszűkült szemmel.
Amala megrázta a fejét.
– Nem. Hugh egyik templomosáé, aki részt vett Jeszajel biet elpusztításában. Most
már halott, apró bosszú a kedvedért. Annyira leköti őket a készülődés, hogy talán napokba
is beletelik, mire hiányozni kezd valakinek.
– Ezek szerint találkoztál Sir Hugh-val?
– Igen. Két napja. Azóta az idő nagy részében azon törtem a fejem, hogyan mondjam
meg neked.
Szihr hallgatott, várt még valamire. Amala félretette a tálkát, és lenézett rá.
– Hiszel Allah kegyelmében?
– Igen – válaszolta a férfi.
Amala habozott, aztán belekezdett.
– Lorah halála után Sir Hugh vallási válságba került. Feladta a templomosoknak tett
esküjét, a keresztes hadjáratot, és csatlakozott hozzám az imáimban.
– Micsoda? – rezzent össze Szihr, aztán erőtlenül felnevetett. – Bárcsak minden
keresztény ilyen könnyen meglátná az igazságot!
– Ez igaz. Előkészületeket teszek, hogy kivigyem az országból. Te visszatérhetsz
Alamutban, én pedig a hidzsazi ventrue-khoz viszem Arábiába. Még mindig várom a
visszajelzést, hogy szívesen fogadják-e.
 – Ahogy mondtam, szerelmes vagy belé.
– Igen.
Szihr szédülve a visszatérő erőtől Amalára nézett, és megkérdezte:
– És a küldetésünk?
– Hugh nélkül az iszlám földeket fenyegető közvetlen veszély elmúlik. Azt leszámítva,
hogy sokat tanulhatunk tőle, új vallásának híre megfagyasztja ellenségeink szívét. A
küldetésünk így teljes lesz – magyarázta a nő. – Visszatérhetsz Alamutba, és
megmondhatod, hogy teljesítetted a kötelességedet felém.
– Szerinted mennyi időt vesznek igénybe az előkészületek? – kérdezte a varázsló.
– Egy hetet. Ha minden jól megy, kevesebb, mint tíz napon belül el tudom menekíteni
– becsülte meg az időt Amala. Voltak módszerek a klánnak szóló üzentek megsürgetésére,
de ezek végrehajtása is időbe telne.
Szihr halkan felnevetett.
– Mi az? – kérdezte Amala.
– Dzú ‘l-hiddzsa lesz, augusztus eleje. A jóslatom szerint a legalkalmasabb idő a
megölésére. Úgy tűnik, bizonyos értelemben valóban meghal. Addig a rendelkezésedre
állok. Bármire van is szükséged.
A lány elmosolyodott.
– Jó, hogy vártunk, igaz, Szihr?
– Talán. Ha Hugh meghalt volna, Licinius még ádázabbul vadászna az asszamitákra,
és Lorah találna magának másik bábot, aki véghezviszi a terveit – gondolkozott a varázsló.
– De Fadzsr még velünk lenne – tette hozzá a nő.
Szihr megrázta a fejét.
– Bár hiányzik, az a fickó mindig is kölcsönvett időből élt. Legalább rendes
küzdelemben esett el. És mi mást kérhetnénk? Talán ez olyan, mint a falad. –
Felkuncogott. – Talán minden olyan, mint a fal.
– Meglep, hogy ilyen könnyen elfogadod – mondta Amala.
A férfi vállat vont.
– Hetek óta először érzem úgy, hogy nemcsak visszatérek Alamutba, hanem
engedetlenségeim dacára érdemesnek is bizonyulhat.
Amala bocsánatkérően megrázta a fejét.
– Szihr Haddád, a te engedetlenséged eltörpül az enyémek mellett. Különösen
amelyekről semmit nem tudsz.
– Nagyobbak, mint beleszeretni a prédába? Akkor örömmel meghallgatnám őket –
mondta a nomád.
 – Egy napon majd elmondom – válaszolta Amala. – Tartozom ennyivel neked.
Szihr ezúttal egyedül emelte fel a tálkát, és nagyot kortyolt belőle.
Következő éjjel Amala annak ellenére nem volt képes távol maradni Sir Hugh-tól,
hogy még nem kapott híreket, és elhatározta, beszámol a férfinak kezdetleges terveiről.
Amikor átrohant a nagytermen, néhány szolga megtorpant, és két látogató nemes különös
pillantást vetett rá. Izgatottsága meggondolatlanságra sarkallta. Túl gyorsan, túl
magabiztosan közlekedett ahhoz képest, akinek kiadta magát. Gyorsan kifordította a lábát,
és elesett, elszakítva ruháját. Ahol bal lába a kőnek horzsolódott, vér serkent. Akik eddig
gyanakvóan figyelték, most elnevették magukat, megnyugtatta őket képzelt fensőbbségük.
Amala alázatosan feltápászkodott, és lényegesen lassabban folytatta útját a toronylépcsőn
felfelé.
Miért gyűltek ide ma éjjel a nemesek? – tűnődött. – Sir Hugh bizonyára elmondja
neki. Talán Gabriella hívott össze egy egyszerű találkozót. A birtok még mindig kellemes
menedék volt, távol a várostól. Amala megkönnyebbült, hogy Aragóniai Lucitát, akinek
képét felidézte, nem látja a környéken járkálók között.
Mire elérte a lépcső tetejét, már megfogalmazta magában a beszédét, és azon
töprengett, hogyan fogadja majd Hugh a terve részleteit. Mit fog mondani? Hogyan fogja
mondani? Lehetséges egyáltalán ilyesmi? Szeretne-e egyáltalán ventrue-k között élni? El
fogja-e fogadni, hogy az utazás idejére álcáznia kell magát? A változások és hamis
személyiségek új gondolatot idéztek fel benne. A lovag tudta, hogy Amala muzulmán, de
vajon kitalálta-e, hogy Hakim gyermeke? Amilyen ingatag állapotban van, minél
óvatosabban kell megmondani neki a teljes igazságot, nehogy a lelke úgy meneküljön
előle és Allah elől, mint egy riadt nyúl.
Megállt az ajtó előtt, és lehajtotta a fejét, ismét felvéve az alázatos szolga szerepét.
Utána bekopogott.
– Igen? – szólt ki Hugh. A hangjában különös remegés vibrált, mintha félne.
– Amala vagyok, szerelmem – szólt be a nő, aki képtelen volt leplezni izgatottságát. –
El szerettem volna mondani neked, hogyan haladnak a dolgok, amikről beszéltünk.
– Amala! Gyere be! – válaszolta Hugh. A hangja felderült, bár érezhető volt benne
némi szomorúság is. A lány örült, hogy ilyen erősnek hallja a férfit.
Kinyitotta az ajtót. A mosolya lehervadt az arcáról.
A szobában szétszórva, mintha csak játékszerek volnának, amik kiérdemelték az
elkényeztetett gyerek megvetését, emberi testek hevertek, tenyérnyinél nem nagyobb
darabokra vágva, tépve és marcangolva. Pár pillanatba beletelt, mire Amala a félbe és
negyedbe vágott arcokról felismerte, hogy ez a hústömeg valaha az a család volt, akiket
Hugh olyan büszkén megmentett, amikor hónapokkal korábban belovagolt a
menekülttáborba.
A templomos a halom közepén ült, véres kezét dörzsölgetve, mintha nem tudná,
megtisztítsa-e őket vagy inkább lenyalja. Eszelősen a lány felé fordult, s először
rámosolygott, majd elszégyellte magát, és magyarázkodni kezdett.
 – Ó, Amala, miután az Egek Királynője elhagyott, én lettem a rend egyedüli hírvivője,
és nem tudtam, mi volt a valóság és mi az álom, ezért… meg kellett értenem, tudnom
kellett… meg… meg kellett néznem…
A nő arcára kiülő borzadály láttán váratlanul zavarba jött.
– De most már minden rendben – mondta. – Megértettem. Tényleg. És van néhány
nagyszerű hírem. Gabriella beleegyezett, hogy elvigyem a hajóit. A hadjárat folytatódik.
Kinek van szüksége egy mezei Egek Királynődére, ha egyszer itt vagyok én, a királyuk?
A combjába törölte a kezét, és felállt.
– Imádkozzunk Allahhoz? – kérdezte.

 Huszonhatodik fejezet



1204. augusztus 3.
Dzú ‘l-hiddzsa

Amikor elkezdtek szállingózni a népek, a füves kertet benépesítő pávák többsége
menekülőre fogta a dolgot. A megmaradt ritka madarak közül néhány bölcsen elfoglalta
azokat a zugokat és réseket, melyek kis mérete védelmet nyújtott az éjszakai betolakodók
ellen. Egy pár azonban, akiknek apró madáragya képtelen volt alkalmazkodni a békés
környezetükben beállt váratlan változáshoz, bután álldogáltak, kecses szépségük teljében,
míg durván a földbe taposták, vagy megragadták a nehéz, unott kezek, és darabokra tépték
őket.
A főépület magas tornya alatti sík területet most már sötét tömeg töltötte meg: egy
mozgó, beszélő, alacsony és ormótlan erdő. Mocorogtak, sugdolóztak, újra és újra
ellenőrizték a fegyvereiket, páncéljaikat, és az öltözéket, mely őket és felszerelésüket
takarta. A tömeg nagy része természetesen ghoulokból és szolgákból állt, és néhányan
még nem is ismerték gazdáik valódi természetét. Csak annyit tudtak, hogy egy nagy vezért
követnek át a tengeren, hogy megtámadják a muzulmánokat. Végtére is, ez volt minden,
amit a legtöbbjüknek tudni érdemes volt.
A valódi káiniták pontos számát csak a vezetők ismerték. Abból éltek, amit magukkal
hoztak, és arról sugdolóztak, milyen lesz az élet a tengeren, vagy hogyan lehet
legbiztosabban megölni egy szetitát vagy asszamitát. Sir Gondemar és a templomosai
igyekeztek valamiféle rendet tartani, de az izgatottság nőttön-nőtt.
Ezen az éjszakán latinok és görögök, toreádorok és malkaviták mind összegyűltek a
sötétben, hogy csatlakozzanak ahhoz, amit sokan közülük történelmi eseménynek
tartottak, de legalábbis tanúi legyenek. Mások úgy vélték, s néhányan még hangot is adtak
véleményüknek, hogy még ha ez az új keresztes hadjárat nem is változtat a térképészek és
történészek által felrajzolt határokon, legalább eltereli figyelmüket a pusztításról és
zűrzavarról, ami az utóbbi hónapokban létezésükre rányomta bélyegét.
A torony alapjától távolabb, kényelmesebb körülmények között a nagyobb hatalommal
és befolyással rendelkező káiniták is megjelentek: a görög ventrue, Nikéfórosz és bizánci
talpnyalóinak siserehada, a német von Sachsen, a lasombra püspök, Gabriella, Aragóniai
Lucita, az adrianapoliszi Licinius herceg és sokan mások. Még Alfonzo püspök, Gabriella
régi riválisa is küldött egy képviselőt és egy kisebb ghoul csapatot, hogy részt vegyenek az
utazásban. Igyekezett elkerülni a túlzott lelkesedést és az udvariatlanságot egyaránt,
nehogy saját hatalomra jutását akadályozza.
A toronyban Sir Hugh a lépcsőhöz ment, és sietve felhágott a legfelső szobába vezető
szürke kőfokokon. Minden lépés az egykor a mellkasában verő erős szív dobogására
emlékeztette. Ezen az éjjelen különösen könnyűnek érezte csizmája alatt a faragott követ.
Ennek a díszes helynek a padlója mindig is kevésbé tűnt valóságosnak, mint a tábor sara,
de ez most más volt. Túlságosan könnyű volt elrúgni magától.
Utána ráébredt, hogy nem a kövek mások – hanem ő. A lépteibe új lendület költözött,
ahogy még teljes vértben is úgy haladt felfelé, ahogy eddig az eseményeken át: mintha
láthatatlan angyalszárnyak vitték volna. Végre szabad volt, mentes a hamis látomásoktól,
a fogadalmaktól, a rend puritán felfogásától, és szabadon követhette saját akaratát, mintha
csak törvény volna. Miután rájött, hogy a rend volt az, ami széttörte egységes világát, és
elválasztotta az embert Istentől, most annak szenteli életét, hogy elpusztítsa az ilyen
különbségeket.
Ha pedig ez azt jelentette, hogy nincs több határ közte és a Fenevad között, hát annál
jobb. Amióta az új ösvényre lépett, sötét vágyai nemigen gyötörték, és bízott benne,
valahogyan sikerült véglegesen jelentéktelenné tennie őket.
Először attól félt, hogy Amala elmenekül a fényétől, de miután a nő egy időre eltűnt,
majd visszatért, s felismerve, hogy a férfi oldalán áll az igazság és a jog, felajánlotta
magát neki. Amala a lépcső tetején, a Hugh-nak kijelölt toronyszobában várta, hogy még
utoljára lássa a nagy hadjárat kezdete előtt.
Régen távol tartotta magát Amalától, mert félt az emberi szerelem visszhangjaitól,
amit a nő szelíd jelenléte plántált a szívébe, és attól, hogy elvonja Istentől. De ennek
immár vége – arra akarta használni a nő iránti érzéseit, hogy felszabadítsa saját magát.
Megállt a csukott tölgyfaajtó előtt, és mélyet lélegzett. Nem volt szüksége a levegőre,
de szerette volna érzékeit megtölteni a jelenettel. A penészes fát és a kovácsoltvasat
megszimatolva megpróbálta a nő jelenlétét is kiszagolni a szobában. Az itteni
kényelemhez nagyon könnyű volt hozzászokni, az egykori szerénységet pedig elfelejteni.
Fejében táncra kelt a bőréhez simuló selyem, a nappali pihenést biztosító puha matracok
érzete, a gondosan őrzött tűz melege, a fűszeres hús és vér íze, és régi fogadalmai dacára
meg sem próbálta elhessegetni ezeket. Úgy döntött, hogy ostobaság mindezt megvonnia
magától. Minden rend, szabály, fegyelem és az alantasabb lények megtévelyedett
vágyakozása lepergett róla, és kifakult az egyetlen belső parancs fényében: Nem lehet más
szerelmem Istenen kívül.
Az Egek Királynője egyszer azt mondta neki, hogy a világ csak káprázat, egy
hatalmas, esetlen, groteszk maszk, mely megpróbálja eltakarni Isten arcát. Azt állította,
hogy egyedül úgy lehet elérni, ha örökre letépi az álarcot. Ez nem egyszerűen a test
vágyairól és szükségleteiről való lemondást jelentette, amire a templomosok törekedtek,
hanem hogy magának a teremtésnek a szövedékéből kitépje és elűzze ezeket a
sóvárgásokat és az élet helyett a halált ölelje magához szerelmesen, hogy felfedje a
meztelenül várakozó Sötét Anyát. A Királynő azonban eltűnt. Hugh álmaiban látta a
hamvait, a sikolyai a szívébe hasítottak. Úgy képzelte, hogy a létezésen túli miriádnyi
pokol mind a Királynő fekete lelkéért verseng.
Nem lehet más szerelmem Istenen kívül.
 Amikor Hugh keze megsimogatta, majd felszabadította Bitont és a görög szerzetes
rémült családjának többi tagját, végre ráébredt szíve mélyén, hogy a Királynő tévedett. Ez
volt az a pillanat, amikor végre meghaltak benne a távoli, kínzó érzések, amelyek
kísértették, és össze nem férő gondolatai, a hit és a vágy szilánkjai egybeolvadtak. A
hamis Királynő nagyon sok mindent ellopott tőle, még tudata legmélyét is. De ennek
immár vége volt.
Nem lehet más szerelmem Istenen kívül.
Lehúzta a kesztyűjét, a padlóra dobta, majd addig nyomta az ajtót, míg az fel nem
nyikordult. Élvezte e tenyerét csiklandozó durva felület tapintását. A végső következtetés
elkerülhetetlen volt. Az Úr szavai végig előtte voltak, de nem vette észre Őket. A világ
nem délibáb volt, sem az eljövendő királyság halovány árnyéka, mely bűnös vágyakkal
teszi próbára szerencsétlen lakóit. A világ maga volt a királyság. A világ volt a
mennyország – Sir Hugh pedig, aki minden gondolatával tucatnyi káprázatot rázott le
magáról, végül elérkezett a valódi megértés küszöbére: az ő akarata és Istené többé nem
különbözött egymástól. Az éhség volt az élet.
Nem lehet más szerelmem Istenen kívül.
Meglökte a fát, és gerincében érezte a kinyíló ajtó nyikorgásának örömét.
Amala neki háttal feküdt az ágyon, tökéletesen megadóan, a megígért fehér
selyemruhában. Csak őrá várt. A bőre sötétebbnek tűnt, mint ahogy emlékezett rá – vagy
csak a gyertya fénye játszott vele?
Hugh közelebb lépett, érezte, hogy csökken közöttük a táv, de a nő nem mozdult.
Tudta, hogy a férfi megérkezett, de a lovag úgy képzelte, Amala számára is legalább
annyira édes a várakozás, mint neki.
Az ágytól egylábnyira levetette a páncélját, és csak fehér köpenyét hagyta magán –
utolsó tiszteletadásként a rendnek, mely segített neki felemelkedni, de nem adott
szárnyakat. Mintha imádkozna, az ágyra mászott, és térde a nő feneke mellett belesüppedt
a matracba.
Egy pillanatig csak térdelt.
Nem lehet más szerelmem Istenen kívül.
Habozás és türelmetlenség nélkül előrehajolt, majd első és utolsó alkalommal
belecsókolt a nő nyakába. Arra gondolt, hogy a cölibátus olyan fal, amely még inkább
hagyta elharapózni a paráznaság bűnét.
Nem lehet más szerelmem Istenen kívül.
Először és utoljára megsimogatta Amala haját, és érezte, hogy a jámborság szűk
fókusza csak határokat von az érzékek köré.
Nem lehet más szerelmem Istenen kívül.
Hagyta, hogy először és utoljára Amala fekete haja szálanként végigomoljon ujjain, és
úgy érezte, hogy a mások szolgálata csupán árnyéka önmagunk szolgálatának.
 Karját Amala melle köré fonta, szorosan magához húzta a nőt, és arra gondolt, hogy a
szegénységi fogadalom az isteni szükséglet megszentségtelenítése.
Nem lehet más szerelmem Istenen kívül.
Minden egyes szabály megszűnik, nincsen szabály. A természetre nem erőltette rá
senki a rendet, az mégis benne volt a legkisebb porszemcsétől kezdve az örökkévaló
fényekig, melyek útjukat futották az ég boltozatán. Minden szeretetben és tökéletes
harmóniában állt önmagával, és így cselekedett. Nem azért, hogy engedelmeskedjenek
valami rajtuk kívül álló dolognak, vagy azért, hogy megadják magukat annak, ami a
természetük ellen való.
Nem lehet más szerelmem Istenen kívül.
Végül megadta magát, nem a szentségtelen Királynőnek, vagy a rend szabályzatának
vagy a klánjának és atyjának, sem pedig Jézusnak és Allahnak. A saját szíve vágyának
adta meg magát, amit olyan sokáig próbált elnyomni, megszelídíteni és leigázni. Most
pedig, akár egy valódi isten, a sóvárgása szabadon tombolt, ez volt az a szükséglet, amely
életet adott neki, s amely magának a létezésnek a forrása.
Nem lehet más szerelmem Istenen kívül.
Kinyitotta a száját, nyál csordult végig ajkain, majd egyik agyarát gyengéden
végigfuttatta Amala arcán, óvatosan felhasítva a bőrt, mintha valami ritka, drága pergamen
volna. Aztán, amikor a vércseppek a felszínre törtek, a csókjába olvasztotta őket. Miután
az apró seb behegedt, újat ejtett, majd még újabbat, s végül lehúzta a ruhát, amit ő
ajándékozott a nőnek, és keze Amala lába közé hatolt.
Csupán szimbolikus mozdulat, de maga a teremtés is csak rituális volt.

Órákkal később, amikor a tömeg odakint felkészült, várakozásteljesen mozgolódott és
sugdosott, szeretett Amaláját tette magáévá, amilyen tökéletesen még szabadjára engedett
fantáziájában sem, Sir Hugh felsóhajtott, a hátára feküdt, és a nő fülébe súgta a Korán
szavait:
– “Azon a napon a mennyek olyanok lesznek, akár az olvadt réz, a hegyek pedig
gyapjúpamacsok a szélben. Barátok találkoznak, de nem szólnak egymáshoz. A bűnös,
hogy megszabaduljon annak a napnak a gyötrelmeitől, boldogan feláldozná gyermekeit,
feleségét, testvérét, azokat, akik menedéket adtak neki, és a világ összes népét, ha ezzel
megmenekülhetne.”
Hugh de Clairvaux, átérezve a teljességet, és telve a szédítő boldogsággal, amit Amala
vére hozott magával, felkészült, hogy erős kezeit a nő nyaka köré fonja, és eltörje a sima,
izmos nyakat. Miután szeretkezésük teljesült, szerette volna Amalát megszabadítani a
világtól, melyben nem volt helye, és mindörökre véget vessen az utolsó akadálynak, amely
még végzete útjában állt.
Az Egek Királynője azt akarta, hogy meghágja, és megölje az ő nevében. Ez lett volna
az utolsó áldozata, amivel bebizonyítja, hogy nem él benne nagyobb szeretet Istenén kívül.
Csakhogy most saját magának mutat be áldozatot, akár Istennek.
Nem lehet más szerelmem Istenen kívül.
Kezét a nő imádott feje köré fonta. Ujjai bizseregtek a bőrének selymes érintésétől.
Behunyta a szemét, és gondolatban végigsiklott azokon a pontokon, ahol Amala haja a
kézfejéhez ért. Remélte, az utolsó, amit a nő érezni fog, az ő simogatása lesz, majd
megfeszítette karját, és felkészült, hogy eltörje a lány nyakát.

 Huszonhetedik fejezet



Amala egészen addig nem törődött bele, hogy Hugh de Clairvaux nem Andret, ő pedig
nem az egykori Amala, aki szerelmes volt belé, míg a férfi oldalra nem csavarta a fejét.
Harcos volt, Allah és Hakim szolgája. Allah szolgálójaként, mindazok nevében, akik
megváltást próbáltak hozni a világnak, megadott minden lehetőséget a férfinek, hogy
rátaláljon a Próféta fényére. Hakim szolgálójaként, és mindazon millió társa nevében, kik
belehaltak ebbe a küldetésbe, feladata kikristályosodott benne.
Hugh meglepődött, mennyire vastagok és erősek a nyakizmai. A lány kihasználta a
férfi habozását, és a padló felé vetette karcsú testét, csak vállig érő hajának szálait
felejtette a lovag kezében. Hugh torkából zavart morgás tört fel, de még mielőtt a szájáig
jutott volna, a nő lába felszökött, és a férfi halántékának csapódott, akár két szikla.
Félelme ellenére nem tétovázott érzelgősen. Jó érzés volt bántani ezt a szörnyeteget.
A templomos arca megrándult. Amala hátrahúzta a lábait, és közrefogta velük a férfi
nyakát, izmokból, húsból és csontokból álló kalodát formálva. A lovag felemelte a kezét,
hogy szétfeszítse a lábát, de Amala lerántotta. Az acélos lábizmok a férfi meztelen
testének feszültek, és előrehúzták. A nő keze megragadta Hugh-t a dereka alatt, és
felemelte. Amikor a férfi nagydarab teste a levegőbe emelkedett, és átesett felette, Amala
elvigyorodott. A harcedzett templomos rövid, lehetetlennek tűnő repülés után elterült a
kőpadlón, s nagyon hasonlított a babára, amit a nő mindig magával hordott. Ünnepi
páncélja egy faszéken pihent a fal mellett. Amikor Hugh belezuhant, ledőlt, és a zárt sisak
behorpadt a súlya alatt.
Amala nézte, ahogy a férfi a földre omló vértezetet figyeli. Nem volt csörömpölés.
Most már tudod, mi vagyok? – gondolta a nő.
– Banu Hakim – formázták a férfi ajkai. A hangját elrabolta a nő vérének csendteremtő
ereje.
Amala máris talpra gördült.
Hugh a kövek éles pereme ellenére sértetlen volt, és védekező helyzetet vett fel.
Amala tenyerébe azonnal fekete vér gyűlt, és csöpögni kezdett. Fenevadja örült, amiért
ennyire szabadjára engedte. Ha gyorsan cselekszik, megnyeri a harcot. Egyetlen érintés
kiszolgáltatja neki a férfit.
Nekirugaszkodott. De amikor a férfi felé lendült, az megragadta a fából faragott
széket, és maga elé tartotta, hogy feltartóztassa. Amala, aki nem érte el ellenfelét, ügyesen
lehuppant egy öllel előtte, és ingott párat a talpán. Néhány áltámadással felmérte a férfi
fürgeségeit, kiismerte, melyik oldalon lassabb, milyen messzire tudja kilökni a széket.
Feltámadt benne a harc izgalma. Jólesik levetni egy keveset az álcákból, amikben
éltem – gondolta.
Hugh ekkor előrerontott, és a szék támlájával megnyomta a nő mellkasát. Amala
megragadta a karfákat, de a lovag félrerántotta a széket, és kitépte a kezéből. A kemény fa
eltalálta a fejét, és az asszamita az ágy lábához repült. Nem esett el, de a nyúlós méreg
most már a szék oldalára kenődött.
Miközben Amala megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, Hugh előrenyomult, a
székkel felemelte a nőt a földről, aztán a selyemágyra dobta. Amala felfelé kúszott, s
megpróbált ülő helyzetbe kerülni, de a férfi a homlokára sújtott a székkel. A vastag tölgyfa
megrepedt, és véres sebet ütött, majd a templomos hátralökte a nőt, aki egy pillanatra
elkábult.
Hugh keze felszabadult. Kétoldalt megragadta a vastag ágyneműt, és szorosan
megmarkolva előrehajolt, hogy megfogja az ellentétes oldalakat is. Amala csupán fehér
kavargást látott és az időnként felvillanó szürke követ.
A ventrue a lepedő mind a négy sarkát megfogta, és belecsavarta a nőt. Amala kézzel–
lábbal csapkodott, megpróbált kinyúlni, és bekenni a férfit, de az vadul megrázta a
lepedőt, és nem hagyta, hogy magához térjen.
Asszamita vérméreg fröcskölt mindenfelé, míg végül egy kis csepp a férfi csupasz
vállára hullott. Amikor a folyadék átjutott a bőrén, és beleivódott az ereibe, Hugh szája
sikolyra nyílt, de nem hallatszott egy hang sem. Vadul megrázta az összecsavart
ágyneműt, míg Amala karjai vissza nem húzódtak a rögtönzött batyuba. Ekkor
meglendítette a lepedőt és a nőt, és teljes erőből a falnak vágta. Amala érezte, hogy a
kőnek ütközik, és a csontjai eltörnek, de mindez egy hang nélkül.
Amilyen gyorsan feltámadt benne a harc öröme, olyan gyorsan le is lohadt a lepedő
fojtogató börtönében és a sérüléseiből kiáradó fájdalom miatt. Szörnyen alábecsültem.
Könnyen lehet, hogy meghalok. Sőt, talán ez a legvalószínűbb.
Hugh indult, hogy megemelje az ágyneműt, és újra meglendítse. Még néhány ilyen
ütés és tehetetlenné teszi Amalát, de szükség is lesz rá, mert a méregcsepp bár nem volt
elég, hogy megölje a férfit, valamennyire legyengítette. A karja nem volt már elég erős,
hogy felemelje a nőt, ezért kitapogatta az asszamitát a vastag takarón keresztül, és
amennyire tudta, letörölte a mérget a kezéről s a testéről, majd egy kupacban ledobta.
Amala a lepedők közti résen át nézte, ahogy Hugh az erkély felé tántorog, és rádöbbent,
hogy a szerencse megmentette a haláltól.
Az ágyneműben mocorogva összeszedte magát. Először megpróbálta kicsomagolni
testét, de aztán vadállati erővel inkább szétszaggatta a lepedőket. Miután kiszabadult, a
tenyerére meredt. Dühös volt, de lenyűgözte, milyen jól működött a templomos terve: nem
volt már rajta elég méreg, hogy megölje a férfit. Ha még többet hív elő az ereiből, akkor
legyengül, márpedig szüksége volt az értékes vitae-re, hogy begyógyítsa a sebeit, s elég
erős és gyors legyen, hogy kivédje Hugh következő támadását. A férfi már a kard után
nyúlt, amely a láncing és ruha halmában hevert, ahová a szobába belépve dobta.
Amala elmosolyodott, és arra gondolt, milyen kár lett volna egyszerűen megmérgezni
a férfit, de aztán káromkodva elhessegette a vakmerő gondolatot, mely csupán a Fenevad
morgása volt. Csak úgy élheti túl a harcot, ha minden előnyt kihasznál, amit a szerencse és
a képességei nyújtanak neki. Örült, hogy szeretkezés közben nem ivott Hugh véréből, de
megdöbbentette, hogy a saját vére nem növelte meg iránta a férfi vonzalmát.
Bármilyen sötét zugra is talált a lényében, arra nem hat a vér hívása – gondolta. – De
nekem is van számára egy meglepetésem.
A padlóra vetette magát, és az ágy felé gurult. Sir Hugh előrevetette magát, és a nő
hátára sújtott, de csapását visszaverte egy handzsár ezüstös villanása. Szabad bejárást
biztosított a szeretője számára a toronyszobába, és a nő volt olyan bátor, hogy elrejtette
kedvenc fegyverét.
Most, hogy harcuk új fordulatot vett, Hugh elmosolyodott. Amala szétterpesztette
lábát, hogy biztosabb legyen a tartása, és visszamosolygott.
Vágások és védések következtek gyors egymásutánban, jóval sebesebben, mint amit
az emberi szem követni tudott volna. Az összecsendülő pengékről felszökő ezüst és fehér
szikrák meggyulladással fenyegették az ágyneműt.
Amala rövid időre elképzelte, hogy talán kiegyenlítettek az erőviszonyok, és
gyorsasága ellensúlyozza a férfi erejét és tudását. Ekkor azonban Hugh megpördült,
elkerülve az egyik szúrást, és szélesen lesújtott, pengéjével a nő feje tetejét célozva meg.
Amala könnyedén ellépett előle, de csak ekkor vette észre, hogy nem is a feje volt a cél.
Hugh egy gyors vágással eltalálta az ágy egyik fa tartóoszlopát, szabad kezével
megragadta a lehasított szilánkot, majd a nő felé hajította. Ahogy az éles falövedék felé
süvített, az asszamita felemelte handzsárját, hogy kivédje, és ez csaknem sikerült is neki.
A fa boldogabbik vége azonban halántékon találta, és hátralökte a fejét. A szoba
megpördült körülötte. Vér csöpögött mindkét szemébe, és megvakította.
Egy értékes pillanatba telt, míg kitörölte a vért a szeméből, és a homályon keresztül
látta, hogy Hugh az ajtó felé rohan. Most már kijutott a csend felszakadozó takarója alól,
amit Amala legyengült állapotában még fent tudott tartani. Elmenekülhetett, vagy
segítséget hívhatott. A tornyot egy pillanat múlva eláraszthatják a hívei.
Vége – mondta magában a nő. – Vesztettem. Allah bocsássa meg nekem!
Hugh azonban megrántotta az ajtó vasreteszét, és bezárta. A fán csikorduló fém
hangját hallva elvigyorodott, és visszafordult. Kék szemében őrület csillogott.
– Kerestem a szolgálatot, az egységet, az igazságot, de minden ösvény elárult, és
rabszolgasággal, széthúzással és hazugságokkal fogadott – mondta. – Most már látom,
hogy még te is, drága Amala, a kísérteties tömeg, amelyik kint várja a szavamat, ezek a
falak és az a test is mind-mind csak próbatétel, egy újabb felület, amit le kell szaggatnom.
A gondolataim homályosak voltak, az érzéseim zavarosak, de nem fogom többé elkerülni
a kötelezettségemet. Szembeszállok veled, legyőzlek, és túllépek rajtad.
Hakim gyermeke felemelte kardját.
– Tőlem nem szabadulsz meg ilyen könnyen.
 – Nem érted – mondta Hugh. Amala hallotta hangjában az őszinte bánatot. – Egyiktől
sem szabadultam meg könnyen. Valójában mindet szerettem.
Ezzel lehajtott fejjel Amala felé száguldott, hogy összezúzza a testével. Az ütközés
előtti töredék pillanatokban a nő végigsöpört tekintetével a férfi alakján és a toronyszobán,
hátha valami segítséget lelhet. Eszébe jutott, hogy a vad kardpárbajban a templomos bal
karja valamivel lassabban mozgott, mint a jobb, ezért a rohanó férfi jobb oldalára vetődött,
azt remélve, rövid időre a hátába kerülhet.
Azonban a lovag irányt változtatott, meglendítette bal karját, és mélyen a nő combjába
vágott, majd a lendülettől tovább sodródott, s pár lépés erejéig elvesztette az egyensúlyát.
Amala kínok közt gurult előre, de szerencsésnek mondhatta magát. Ha ezt a vágást a
fejére kapta volna, nemcsak a harc, de a léte is véget ér azon nyomban. Így azonban
észrevett egy rést a férfi védelmén, és teljes erőből a lábára vágott handzsárjával. Mélyen
belehasított a bőrbe és az izomba, de a ventrue vér miatt olyan érzése támadt, mintha
cédrusfát kaszabolt volna. Egy másik ellenfélnek levágta volna a végtagját, de Hugh ellen
meg kellett elégednie annyival, hogy a kőpadlóra vitte a templomost.
Felállt, de a combsebe nagyon lelassította, és csak ugrándozva tudta megközelíteni a
férfit. Ha egy kicsivel közelebb került volna, talán ismét le tud sújtani, de Hugh máris
talpon volt, és sebe összezárult.
A pengék ismét néma, ezüstös villanásokban találkoztak, s minden egyes erős csapásra
egy hasonlóan ügyes védés felelt. Amala vére a combjába gyűlt, hogy beforrassza a sebet.
A Fenevad éhsége feltámadt, ahogy a nő tartalékai tovább fogytak, és az asszamitának
eszébe villant, hogy vajon meddig bírja. Hugh jobb kézzel meglendítette a kardját, aztán,
amikor a nő felemelte a handzsárt, hogy védjen, ballal ráütött a csuklójára. Amala ujjai
szétnyíltak az ütéstől, és a fegyver pörögve kihullott a kezéből, szétvágva a matracot.
Miután lendülete kimerült, oldalára esett az ágyon.
A lány a lovag szemébe nézett, és látta, hogy a férfi elveszett a számító ember és a
vadállat között. A templomos eldobta a saját pengéjét, megragadta a nő mindkét csuklóját,
és magához húzta. Tágra nyílt, vadállatias szemmel, némán az arcába sikoltott, forró,
száraz leheletét vörös nyálcseppek tarkították. Amikor Amala arca megrándult,
megmozdult, hogy éles fogait a nyakába vágja.
– Nem fogom így végezni! – fogadta a nő.
A lovag előrehajolt, de a mozdulat felnyitotta combján a rosszul összeforrt sebet,
Amala ezt kihasználva felhúzta a térdét, és gyors egymásutánban többször is belerúgott a
férfi hasába. Nem hitte, hogy sikerült megsebeznie, de a lendülettől ellenfele
hátratántorodott, majd újra feldühödött, amiért akár rövid időre is eltántorították
szándékától. Már semmilyen taktikára nem volt képes.
Amala félrelökte, és az ágyon heverő kardhoz ugrott, de a férfi a mozdulat közben
elkapta a lábát, és a padlóra húzta. A földön vonaglottak, és marták egymást. Hugh maga
alá akarta szorítani a nőt, aki kétségbeesetten próbálta elérni az ágyat. Tátott szájjal a férfi
karjába harapott. A templomos összeszorította a fogát, és kirántotta a karját a nő állkapcsa
közül, de míg ez kötötte le a figyelmét, az asszamita majdnem kiszabadult. Amikor Amala
odébb csúszott, Hugh a nő combsebéhez nyúlt, és amilyen mélyen csak lehetett, belefúrt
az ujjaival.
Hugh megszerezte az előnyt, és a nő fölé hengeredett, térdét Amala vállába nyomta.
Az asszamita megvonaglott, de minden mozdulatra fájdalmasan fellüktetett a sebe. Hugh
zihálva a handzsár után nyúlt. A hegyét az egyik, a markolatát a másik kezébe fogta, és
lenyomta a pengét. Csak pár hüvelyk választotta el attól, hogy elvágja a nő nyakát.
Amala nem volt képes továbbra is fenntartani a csendburkot, amit a harcban használt,
és a hangok visszatértek. Azt hitte, Hugh egyszerűen megöli, de a férfi először megszólalt:
– Barátom, tetszik neked a Fenevad? – kérdezte mosolyogva. – Látod, nem is olyan
rossz, ha elfogadod. Minden sokkal könnyebb lesz. Mivel tudja, hogy nem sokáig
tagadom meg tőle, amire vágyik, szívesebben engedi át a gyeplőt. Te viszont nem az az
Amala vagy, akinek a szerelmét fájt volna feláldoznom. Te megint valami más vagy, és
belefáradtam abba, hogy megoldatlan rejtélyeket hagyjak magam után. Ezért, mielőtt a
következő világba távoznék, áruld el nekem, drága árnyék, bár nem tartozol nekem
ilyesmivel, hogy mi vagy?
Miért ne mondanám el neki? Legalább önmagamként halok meg – gondolta.
A több száz hazugság terhe hirtelen engedett, és a Hugh alatt fekvő nő arcvonásai
megváltoztak. A feje kissé megnyúlt, így már nem volt annyira kerek. A szeme zöldből
barnára váltott, és formája mandulavágássá szűkült. Egész teste megnyúlt néhány
ujjnyival – noha a templomos nem érezte, hogy bármi mozdulna alatta –, az izmai pedig
megszilárdultak, és kirajzolódtak. A bőre durvább és sötétebb lett. Az egyik orcáján kis
anyajegy tűnt fel, ahol korábban egy sem volt.
Amala eltűnt, és most valaki más feküdt Sir Hugh kölcsönvett pengéje alatt.
– Ki vagy te, démon? – kérdezte a férfi.
– Fátima bin Thotmesz al-Fakadi, Hakim gyermeke és Isten szolgálója – sziszegte a
nő. – Egyszer a halálod leszek.
Bár a férfi fogása nem gyengült a kardon, a vonásaira kiült a bánat.
– Olyan ördögiek vagytok, ti asszamiták, olyan ügyesek a hazudozásban. Tudod
egyáltalán, ki vagy? Áruld el nekem Fátima, Amala, a nő, akit szerettem, csak egy álarc
lett volna? Élt valaha, akár csak a szívedben? Volt valaha a földön olyan személy, mint
Amala?
Fátima szeme összeszűkült.
– Igen, de jobban szeretett egy keresztény katonát Al-lahnái, ezért ledöftem a keresztes
vitéz kardjával, és végignéztem, ahogy elvérzik a férfi holtteste mellett.
– Szeretted, Fátima? Annyira, hogy képes voltál átváltozni Amalává?
– Igen.
– Micsoda világ, milyen iszonyú világ, ahol ilyen csoda születhet, csak hogy a hozzád
hasonlók elpusztítsák! Ha megérkezel a másik világba, és találkozol Amalával, add át neki
az üdvözletemet és azt, hogy szeretem – mondta Hugh.
Lenyomta a pengét, és a Fenevad ismét feltámadt a tekintetében.
Fátima behunyta a szemét, és várt.

 Huszonnyolcadik fejezet



– Hugh! Hugh! Hugh! – kántálta a tömeg. Rikoltoztak, ordibáltak, üvöltöttek és
kiáltoztak, egyre hangosabban és hangosabban, mígnem meg mertek volna esküdni rá,
hogy az öreg palota falai is beleremegnek. A kántálás ütemről ütemre folytatódott, és akik
csatlakoztak hozzá, mind biztosak voltak benne, hogy egy jelben fog kicsúcsosodni, mely
az új világ kezdetét hirdeti.
A kántálás azonban már túl régóta tartott, Sir Hugh mozdulatlansága egyre zavaróbb
volt. Most már mondania kellene valamit.
Amikor a kiáltozás folytatódott, de a templomos még mindig nem szólt semmi,
Gondemart váratlanul rémület szállta meg. Szitkozódva a palota főbejáratához rohant.
Mellette álló lovagjai jobb híján követték.
Gondemar félelme és irama egyre nőtt, ahogy végigszáguldott a nagycsarnokon és fel
a lépcsőn. Az ajtó elérve észrevette, hogy belülről be van reteszelve, és azonnal teljes
erejéből nekivetődött. A tölgyfa engedett egy kicsit, majd, amikor két lovag csatlakozott
hozzá, megadta magát. A harcos az ajtó szilánkjainak zápora közepette bezuhant a
szobába. A bútor és az ágy romokban hevert; mindent vér borított. Az összegyűrt ágynemű
a sarokban feküdt egy kupacban, rajta különös foltokkal, amikben a segédtiszt asszamita
vérméregre ismert. A legrosszabb félelmei igazolódtak be, hiszen az asszamitáknak volt
már egy kísérlete.
Sir Hugh mégis ott állt az erkélyen.
Gondemar először megkönnyebbült. Vezére azonban még a beszakadó ajtó hangjára
sem mozdult. Vajon elvarázsolták?
Gondemar agyán átsuhant, hogy talán meg fogják szidni, amiért félbeszakított
valamilyen isteni üzenetet, de aztán atyja és hűbérura felé lépett. A tömeg fülsiketítő
ordítozása mellett odaszólt:
– Sir Hugh? Sir Hugh? – Amikor észrevette, hogy szavai elvesznek a hangok
tengerében, még közelebb lépett, és megérintette az urát. Amikor az még mindig nem
mozdult, megragadta a vállát, és kicsit megrázta.
Hugh felsőteste jobbra mozdult. A feje, melyet szépen elválasztottak a nyakánál,
megingott, majd előrebukott. Az erkély korlátjára esett, elgurult, majd a tömeg közé
zuhant. A test többi része, miután kényes egyensúlya megbomlott, megpördült, és a földre
omlott.
Gondemar döbbent és dühös sikollyal kürtölte szét fájdalmát a világnak. A kiáltozás
nem lankadt, de a templomos ordítása megfertőzte a kántálást. Ahogy a döbbenet
végiggyűrűzött a tömegen, az összegyűlt népek többé már nem egy nevet gajdoltak.
Haragos, elárult, vádló kiáltások röppentek fel. Von Sachsen keresztesei a megrökönyödött
görögökre támadtak. A nyugtalan vámpírhercegek és előkelőségek, felismerve, hogy mi
következik, olyan gyorsan, ahogy csak tudtak, elmenekültek a növekvő pánik és
bosszúkiáltások katlanából. A friss vér látványa sokakat akaratuk ellenére is visszavonzott,
de akik maradtak, később azok is letagadták, hogy egyáltalán ott voltak.
A segédtiszt, akit többé nem érdekelt, ki a felelős, kardot rántott, az erkély peremére
ugrott, és a tömegbe vetette magát, ahol azt ütötte, akit csak ért. Hugh templomosai hamar
követték, és válogatás nélkül vágta rendet, Istenre hagyva, hogy kiválogassa a jót és a
rosszat, az ellenséget és a barátot.
Ami következett, nem lehetett csatának nevezni, sokkal inkább tömeges
meghunyászkodásnak a Fenevad előtt. A vérengzés csak akkor csitult, amikor a hajnal már
azzal fenyegetett, hogy elpusztítja a hátramaradt káinitákat, és a nagy “sereg” elmenekült
a megszokott búvóhelyekre.
Fátima al-Fakadi, aki ismét a rég halott Amala vonásait viselte, és Szihr Haddád az
egy mérföldre álló, elhagyott malom tetejéről figyelték az eseményeket, ahol a részletek
homályba vesztek, és a friss vér olyan távoli volt, hogy nem érezték hívását. A varázsló
ugyanúgy megcsodálta a sereg összeomlását, mint egykor az ágak, kövek és gallyak
alkotta falét az adrianapoliszi úton.
Fátima és Hugh harcának utolsó pillanatai gyorsak voltak, és a nő nem tagadta, hogy
szerencsések is. Sir Hugh, teljesen a Fenevad markában, lenyomta a handzsárt, hogy
lefejezze az asszamitát. Ő azonban mindkét kézzel a pengébe markolt, és csontjaival fogta
meg a mozdulatot. Szörnyű erőfeszítés árán sikerült még egy kevés vérmérget termelnie.
Ahhoz nem volt elég, hogy öljön, de nem is arra szánta. Szájába harapott, és a mérgező
vért a templomos arcába köpte. A férfi a csípős méregtől vakon hátratántorodott, majd
olyan dühös és óvatlan lett, amennyire csak egy állat lehet. A nő felugrott, és megpördült,
hogy ismét a férfi lassabb, bal oldalára kerüljön, s ezúttal sikerült Hugh csapkodó karja
mögé jutnia. Miközben a templomos morogva hadonászott, a nő vérző kezébe kapta a
handzsárt, lenyelte fájdalmát, amennyi vért csak lehetett, a combjába juttatott, majd
egyetlen gigászi csapással végzett Sir Hugh de Clairvaux-val.
A férfi elég fiatal volt, hogy a teste ne omoljon hamuvá, és Fátima úgy vélte, de nem
lehetett biztos benne: az ajka halovány mosolyra húzódott, boldogan, mert
megpróbáltatásai ezen a földön véget érnek. A nő elgondolkozott azon, vajon Hugh látta-e,
ami ez után a világ után következik, mielőtt elragadta volna a végső halál, és hogy most
lát-e bármit is a lelke.
Miután a lovag erős ventrue vére visszaadta valamennyire az erejét, már egyszerű volt
felöltöztetni a férfit pompás páncéljába, majd halkan, láthatatlanul várakozó hódolói elé
támasztani, akár egy babát. Ezt az ötletet szoborszolgától leste el, amit von Sachsen
ajándékozott Hugh-nak. A színpadi hatás tökéletes volt. A megdöbbenés és a várható
felzúdulás nemcsak Fátima klánjának hatalmát és erejét volt hivatott bizonyítani, hanem
az ő és Szihr nyugodt távozását is elősegítette.
Fátima úgy vélte, hogy a három asszamita testvér, akik Hugh-ra támadtak, az
elpusztított Jeszajel biet túlélői voltak, akik bosszúra szomjaztak. Sajnálta, bár nem ez volt
az egyedüli, hogy nem tudta őket figyelmeztetni valahogyan. Az is zavarta, hogy sosem
tudta meg, mit is akart annyira a lamia Egyiptomban.
Most azonban sürgetőbb kérdések is lebegtek a levegőben Szihr és közte. Amala
álcájában tért vissza a férfihoz, hogy könnyebben el tudja magyarázni, mi történt Hugh-
val, és biztosítsa a kellő távolságot. De most, miután a küldetést teljesítette, nagyon
nyomta a lelkét, hogy meg kellett tévesztenie a férfit, aki megmentette az életét.
Fátima a varázsló tekintetében felizzó örömöt és elismerést látott a harcoló sereg
láttán, és halkan megszólalt:
– Szihr Haddád, a te dicsőséged kétszer akkora, mint hiszed, mert a küldetésedet
kétszeresen megnehezítették mindazok a dolgok, amiket eltitkoltam magamról.
– Nem értem – válaszolta a nomád. – Ez az a bűn, amiről beszéltél?
A nő eltüntette az álarcát, és visszaállította eredeti vonásait.
– A nevem nem Amala, hanem Fátima al-Fakadi – mondta.
Szihr szeme összeszűkült.
– Az egyiptomi Thotmesz gyermeke? Sokkal szívesebben követtem volna a
parancsaidat, ha elmondtad volna nekem. Miért feded fel magadat most?
– Sir Hugh-t árnyékok őrjítették meg. Szeretném, ha neked nem csak hazugságok
állnának a rendelkezésedre – mondta a nő. Utána elmesélte a varázslónak egykori
szeretőjének, Amalának, és a több évtizeddel ezelőtt megölt kereszteseknek a történetét.
– Amikor beléptem a klánba, és először mentem Alamutba, az egyik kifogás ellenem
az Amala halála felett érzett bűntudat volt. Az öregek jogosan kérdezték, hogy miként
szolgálhatok bármilyen más célt, akár Hakimét, akár Allahét, ha ilyen terhet viselek? Az
atyám azonban meg volt győződve arról, hogy megfelelő segítséggel felülkerekedhetek az
érzésen. A tanácsára magammal hordtam Amala babáját, és minden éjszaka meditáltam
róla. Ezt addig kellett tennem, míg lehetőségem nem nyílik átváltozni Amalává, hogy így
nézzek szembe az érzéseimmel. Mivel a klán múlt tavasszal úgy döntött, hogy ismét
keresztény földre küld, esélyt láttam arra, hogy a halott Amala még utoljára
bebizonyíthassa, a szeretet stratégiája működik – magyarázta Fátima.
– És elengedted? – kérdezte Szihr. – Már elengedted?
A nő összevonta a szemöldökét.
– Azt már tudtam, hogy jobban fájt, amikor Amala engem is elhagyott, nemcsak
Allahot, de erre az utazásra volt szükségem, hogy rájöjjek: tulajdonképpen egyikünknek
sem fordított hátat. Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy elengedtem-e…
Szótlanul elővette a babát a hátizsákjából, és megmutatta Szihrnek. A férfi bólintott.
– Talán helyénvaló, hogy mivel mindketten nagyon személyesnek tartottuk ezt a
küldetést, csak a végén találkoztunk – tűnődött a nomád.
Fátima a férfi engedékenységén mosolyogva szelíden elrendezte a baba szalmahaját,
majd visszatette a holmija közé. Átfutott rajta a sajnálat, hogy soha nem osztotta meg a
történetét Fadzsrral, aki alighanem nagyon elégedett lett volna, hogy még egy rejtély
megoldódott.

Koszmasz Pangalosz fáradtan elszakadt a mészárlástól. A régi malom kőfalának
támaszkodva megpihent, és próbálta eldönteni, mihez kezdjen. Hálás volt, amiért a
mészárlás nagy részét egy szekér alatt tölthette, ahonnét acsarogva kikapott néha, s most
arra gondolt, hogy legjobb lenne minél messzebbre keveredni még a hajnal előtt. Egy
pillanatra megállt, és visszanézett. A káiniták haragja most már a palotára irányult. Lángok
csaptak fel a birtokon. Mintha Gabriellát is látta volna a füstben, ahogy lázasan utasította a
szolgáit, hogy mentsék meg a benti kincseket.
A kannakészítőből lett káinita, és káinitából lett keresztes vitéz elfordult, majd utoljára
felemelve a túl hosszú kardot, undorodva a földbe döfte a fegyvert. Bár sajnálta, hogy
holtan látta Sir Hugh-t, a penge és a ráerőltetett jövő elvesztése a megkönnyebbültség és
szabadság érzésével töltötte el. Úgy érezte, hogy ebben a kalandban többet nyert, mintha
kihagyta volna. Világok tűnnek el, világok kezdődnek – töprengett. Ezt maga is látta. Úgy
gondolta, időnként újra kezdődnek.
Amikor a harcnak végre vége lett, a megmaradt tömegben sokan zokogva kiáltozták,
hogy most mit tegyenek. Néhányan már visszafordultak a menekülttáborba vezető út felé,
hogy megvárják a nosferatu vezető, Malachit, vagy egy új vezér visszatértét. Koszmasz
Pangalosznak azonban semmi kedve nem volt megint ahhoz az élethez. Ezért amikor
észrevett az egyik városba tartó lovasszekéren egy vastag nyakú ghoul nőt, úgy döntött,
inkább velük tart, vissza az utcákra, amiket olyan jól ismer. Bizonyára nem változtak meg
nagyon.
Ugye, nem?

 Utószó



Jelenkor

– 1204 augusztusának első hetében, négy hónappal a világ legnagyobb városának
elfoglalása után Bonifác katonái megrohanták Adrianapolisz falait, és az új császár,
korábbi társa, Balduin akarata ellenére ostrom alá helyezték a várost. A Latin Császárság
megosztottsága, mely ötvenhét évvel később a végéhez vezetett, már most nyilvánvalóvá
vált. Még abban sem tudtak megegyezni, hogyan osszák fel a világ legnagyobb kincsét –
mondta Abaz professzor, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy lejárt az ideje. Levette a
szemüvegét, megdörgölte az orrnyergét, majd végignézett a hallgatók arcán.
– Szeretném azt hinni – folytatta –, hogy fejlődtünk valamicskét a tizenharmadik
század óta, de attól tartok, hogy az angyalaink és ördögeink, akik a kezdetektől fogva
velünk voltak, végig elkísérnek.
Az előadóteremben taps hangzott fel, egy része udvarias, egy része őszinte.
A hátsó sorok egyikében Ruya még mindig előrenézett, és miközben a mögötte ülő
nőhöz beszélt, figyelte, ahogy Abaz összeszedi a jegyzeteit.
– Féltékenységből megölted a legjobb barátodat, mert annyira szeretett valamit, hogy
meg akarta változtatni. Ez miben különbözik attól a bűntől, amit Sir Hugh követett el?
Mások már meghaltak volna ezért a kérdésért, de Fátima felismerte az őszinte
tudatlanságot, mely elkeveredett a tudás utáni szomjúsággal, hogy mit hordoz számára a
jövő. Ennek ellenére kényelmetlenül érezte magát, és hagyta, hogy a régi fájdalom
visszhangja a felszínre törjön.
– Amit aznap tettem halandóként, bűn volt. Egész létem során bánni fogom. Amikor
Sir Hugh megölte a családot, az annak a következtetésnek az eredménye volt, amire jutott,
és legalantasabb ösztöneit ölelte magához. Ha életben marad, egy állattá válik, aki ki
tudja, hány embert rántott volna a világ legsötétebb árnyékába, menthetetlenül egészen az
ítélet napjáig. Ki nem szállt szembe az ölés vágyával? Hugh de Clairvaux az kívánt lenni,
ami ellen magamban és a világban egyaránt harcolni tanultam, aminek a legyőzésére
Hakim teremtett bennünket – mondta Fátima. – Felajánlom neked az esélyt, hogy te is
megtehesd, ha hajlandó vagy megfizetni az árát.
– Egy fontos ember feleségeként az iszlám minden nemzetének asszonyaiért harcolni
fogok – mondta Ruya.
Érezte, hogy Fátima a fejét rázza.
– De mi van Birával, az öregasszonnyal, aki múlt este megütött? Andret szívében ott
égett a változás utáni vágy, de a férjednek sem az akarata, sem a kedve nincsen meg
hozzá. Ő inkább olyan, mint Sir Hugh.
– Hugh-t a lamia varázslata őrjítette meg – ellenkezett Ruya.
– Bira Deren anyja. Ennél nincs nagyobb varázslat. Gondold csak el, mi lesz, ha Bira
befolyása egy napon megszűnik! Gondolod, hogy Deren akkor olyan lesz, amilyennek
szeretnéd, vagy egészen más? Miután Bira meghalt, tovább él majd a fia csontjaiban, és
visszatart téged, megtagadja tőled az elképzelt hatalmat – mondta Fátima.
Ruya lehajtotta a fejét, és elsírta magát.
– Mondd meg, mit kell tennem! Mondd el, mi leszek!
Fátima megérezte Ruya bánatát, és előrehajolt, míg majdnem hozzáért. Amikor az
évszázados harcos suttogni kezdett, lehelete elválasztotta a másik nő fekete hajának
szálait. A szavai a perzsa költőtől, Omár Khajjámtól származtak:

Mert fönt, lent, kint s bent csak azt látni, hogy
minden mint bűvös Árny színház forog,
s szekrénybe zárva Nap-lámpánk körül
úgy keringünk, mint árnyékalakok.

Miközben Ruya az új életen gondolkozott, amit a suttogó hang vázolt fel előtte,
gondolatban kipipálta azokat a világokat, amikben most élt – a képmutatás, a vereség, a
felszínesség, a fájdalom, a tagadás világait s legfőképpen az elképzelt létezés sekélyes
világát.
De itt volt most a vér világa, a merész végletekkel, melyek az értelem halandó
árnyalatait karikírozták. A halál, a táplálkozás, a kábítószerfüggő álmának elragadtatása –
ez mind próbára tette képzeletét, és mintha fel is vázolta volna a jövőt.
Birka lesz, vagy a nyáj fosztogatója? Az emberiség mindig is olyan gyerekesnek tűnt.
Beteges megnyugtatás volt tudni, hogy van szülője – durva, igen és kegyetlen, ez
kétségtelen, de legalább van benne rend. A vér az anyag, ami vagyunk – gondolta. Ezzel a
gondosan kidolgozott érvek csipkéje, mely gyerekálmait fenntartotta, összeomlott. Érezte,
ahogy átcsap felette az élet őrülete, miközben ő lentről, felfelé néz, és azon töpreng, miért
törte magát egyáltalán ezért a szép örvényért.
Gyerekkora óta talán először érezte meg magában a hívást, mely a csontjaiban rezgett,
és amely nem csupán a genetikai származás, hanem a megörökölt ötletek, gondolatok és
szerelmek egységességén keresztül visszacsatolta a múltba, az összes nőhöz, az összes
férfihez, a legelsőhöz, legyen az Lilith, vagy Éva, vagy a külsőségektől teljesen
megfosztott istennő. Itt várta a háború, a béke és az út – a korok égi kórusa, amelyben
Hakim dala volt a leghangosabb.

 Rádöbbent, hogy ezért volt Fátima ennyire őszinte – tudta, mi lesz Ruya. válasza.
A lány ajkán feltűnt egy mosoly, mely a láthatatlan tanárnak szólt, aki odacsalta, de
amikor a halandó nő megfordult, és látta, hogy a mögötte lévő szék üres, leolvadt az
arcáról. Tudta, hogy felesleges a tömeget fürkésznie. Fátima elment.
Miután meghozta a döntést, az idő gyorsabban telt, mint gondolta, mintha a
lelkiismeret terhét levetette volna a lelke. A Deren kampányának támogatóit tartalmazó
listát könnyen megszerezte, mivel a vőlegénye nem igyekezett elrejteni őket. Amikor
utoljára kilépett a férfi lakásából, kabátjában az értékes iratokkal, maga elé képzelte a
mosolygó Birát, aki tudja, hogy vetélytársa örökre eltűnik. Bira számára milliók elvesztése
csekély ár volt azért, hogy ismét teljesen a markában tudhassa a fiát.
Ruya órákig autózott egy bérelt kocsival Burzába, ahol a kijelölt hotelszobában töltötte
az éjszakát. Régóta most aludt először egyedül, és ráébredt, hogy ugyanennyi idő telt el
azóta is, hogy valaha kényelmesen pihent.
Reggelre a csomag, amit az olcsó hotel szekrényén hagyott, eltűnt. A helyén, a ronda
rostlemez bútor elnyűtt akrilfelületén a másolat másolatának másolataként egy ősrégi,
kézzel varrott baba feküdt.
Először úgy tűnt, hogy fekete szeme a sírás határán áll, de közelebbről megvizsgálva
látszott, hogy ez csupán a fény játéka lehetett.