Erich Kästner

FABIAN
EGY MORALISTA REGÉNYE
Fabian Die Geschichte eines Moralisten (1931)
Fordította Lendvay Katalin,
a versbetéteket N. Kiss Zsuzsa
 A SZERZŐ ELŐSZAVA

Az idők folyamán elég sokféle értékítélet fogalmazódott meg erről

a közel huszonöt éves könyvről, melyet még olyanok is félreértettek,
akik egyébként dicsérték. Ma vajon többen lesznek, akik megértik?
Aligha. De hogy is lehetnének többen? Az a tény, hogy a Harmadik
Birodalomban az ízlést államosították és jelszavakba csomagolva
szállították sok-sok millió fogyasztónak, akik azt zokszó nélkül
lenyelték, a mai napig hatással van széles tömegek értékítéletére.
Ezek még ki sem heverték a korábbi gyógykezelést, és máris új –
vagy inkább nagyon is régi – fanatikusok buzgólkodnak azon, hogy
szabványosított – a valamikoritól nem is olyan nagyon különböző –
véleményekkel oltsák be a tömegeket. Sokan még nem tudják, vagy
már elfelejtették, hogy az ember maga is képes véleményt alkotni,
és jó lenne, ha meg is tenné.
Aki mégis rászánja magát, nem tudja, hogy is fogjon hozzá. De
sebaj, máris készülnek az új gyámtörvények a modern művészet és
irodalom kivédésére – állítólag az ifjúság megóvása érdekeben. A
maradiak szótárában már megint a „romboló” jelző áll az első
helyen. A rágalom és hitelrontás pedig egyike azon eszközeiknek,
melyekkel nemcsak hogy szentesítik céljukat, hanem nagyon
gyakran el is érik. Ma tehát még kevesebben értik meg majd, mint
akkoriban, hogy a „Fabian” korántsem „erkölcstelen”, hanem nagyon
is erkölcsös regény. Eredeti címe, amelyhez – akárcsak néhány
erősebb fejezethez – az első kiadó nem adta hozzájárulását, ez volt:
„így jutunk ebek harmincadjára”. Amivel mindjárt a borítón tudatni
akartam, hogy a könyvnek egyértelmű célja van: óvni a veszélytől,
arra a szakadékra kívánja felhívni a figyelmet, amely felé
Németország s vele Európa közeledik. Kijózanítás és észre térítés
volt a cél, ezt akarta az utolsó pillanatban a megfelelő, vagyis ez
esetben minden rendelkezésre álló eszközzel elérni.
A nagy munkanélküliség, a gazdaságit követő lelki depresszió, az
önbódítás szenvedélye, felelőtlen pártok tevékenysége – ezek voltak
az előjelei a közeledő viharnak, mely mindannyiunkat válságba
sodort. A vihar előtti csend hátborzongató pillanata sem hiányzott –
szinte járványszerűen terjedt a szívdobogást lassító restség.
Egyeseket mindez arra ösztönzött, hogy szembeszálljanak a
viharral, hogy megtörjék a csendet. Félrelökték őket. Mindenki
szívesebben hallgatta a vásári kikiáltókat és a dobpergetőket, akik
égre-földre dicsérték mustártapaszaikat és mérgező csodaszereiket.
Az emberek hosszú sorokban követték a patkányfogót, le,
egyenesen a szakadék mélyére, ahova, inkább holtan, mint
elevenen, meg is érkeztünk, s ahol éppen berendezkedni készülünk,
mintha mi sem történt volna.
Ez a könyv, amely a hajdani nagyváros életét mutatja be, nem
költemények vagy fotográfiákgyűjteménye, hanem szatíra. Eltúlozza,
nem egyszerűen csak rögzíti az eseményeket. A moralisták nem
szabályos, hanem ferde tükröt tartanak kortársaik szeme elé.
Művészi eszköztáruk elfogadott, egyszersmind leghatásosabb
darabja a karikatúra. Ha már az sem segít, akkor nem segít semmi.
S ha nem, hát nem – volt már ilyen és lesz is még. Ritkaságszámba
csak az menne, ha a moralista elcsüggedne ettől. Márpedig az ő
törzshelye, most és mindörökké, a süllyedő hajó. Ott tart ki, ameddig
lehet. Jelszava változatlanul: Csak azért is!
 ELSŐ FEJEZET

Egy pincér mint orákulum · A másik mégis elmegy oda · Szellemi közeledés céljából alapított
intézmény

Fabian a Favágó nevű kávéházban üldögélt, átfutotta az esti

lapok szalagcímeit. Felrobbant Beauvais fölött egy angol léghajó,
Sztrichnint tároltak a lencse mellett, Kiugrott az ablakon egy
kilencéves kislány, Újabb sikertelen miniszterelnök-választás,
Gyilkosság a lainzi állatkertben, Botrány a Városi Anyagbeszerző
Hivatalnál, Mesterséges hang a mellényzsebben, Csökkent a Ruhr-
vidéki szén forgalma, Ajándékok Neumann-nak, a Birodalmi Vasút
igazgatójának, Elefántok a járdán, Nyugtalanság a kávépiacokon,
Clara Bow botránya, Sztrájkra készül 140 ezer fémmunkás,
Gengszterdráma Chicagóban, Moszkvai tárgyalások jelentős
faimportról, Lázadnak a Starhemberg-vadászok.
A napi penzum. Semmi különös.
Belekortyintott a kávéjába és összerezzent. A löttynek csak
cukoríze volt. Amióta az Oranienburgi-kapu melletti menzán, tíz
évvel azelőtt, hetente háromszor kellett szacharinos tésztát magába
gyűrnie, irtózott minden édességtől.
Most gyorsan rágyújtott, és hívta a pincért.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte az.
– Válaszoljon egy kérdésemre.
– Kéremalássan.
– Menjek el oda vagy ne menjek?
– Hová tetszik gondolni?
– Ne kérdezzen, hanem válaszoljon. Menjek el oda vagy ne?
A pincér a füle tövét vakarta, de ez nem látszott. Aztán egyik
lúdtalpáról átállt a másikra, és zavartan megkockáztatta: – Legjobb
lesz, ha uraságod nem megy el oda. Biztos, ami biztos.
Fabian bólintott:
– Helyes. Akkor odamegyek. Fizetek.
– De hiszen épp lebeszéltem róla!
– Pont azért megyek el oda! Fizetni szeretnék!
 – Ha rábeszéltem volna, akkor nem tetszik elmenni?
– Dehogynem, akkor is. Szeretnék fizetni!
– Ezt nem értem! – jelentette ki bosszúsan a pincér. – Miért
kérdezett meg egyáltalán?
– Ha én azt tudnám – válaszolta Fabian.
– Egy csésze kávé, egy vajas kenyér, ötven, harminc, nyolcvan,
kilencven pfennig – sorolta fennhangon a pincér.
Fabian egy márkát tett az asztalra, és távozott. Fogalma sem
volt, hol van. Ha az ember a Wittenbergplatzon felszáll az 1-es
autóbuszra, a Potsdami-hidnál átszáll egy villamosra, amelynek nem
nézte meg a számát, és húsz perc múlva leszáll, mert hirtelen
észrevett a kocsiban egy asszonyt, aki Nagy Frigyeshez hasonlít,
nos, akkor igazán nem tudhatja, hol van.
Három, szaporán lépkedő munkásember nyomába eredt, és
faszéndarabkákon botladozva, elkerített építkezések és garniszállók
mellett elhaladva, a Jannowitz-hídi pályaudvarnál lyukadt ki. A városi
vasúton elővette a címet, amelyet Bertuch írt fel neki, a főnöke:
Schlüterstrasse 23., Sommerné. A Zoo pályaudvarig utazott. A
Joachimsthalerstrassén megkérdezte tőle egy pipaszár lábakon
himbálódzó kisasszony, hogy mit szólna hozzá. Fabian elutasította a
felkínálkozást, fenyegetőn felemelte az ujját, és eliszkolt.
A város vurstlihoz hasonlított. Színes fények kenődtek a házak
homlokzatára, szégyenkezhettek az égen a csillagok. Repülőgép
berregett el a tetők felett. Hirtelen alumíniumtallérok záporoztak alá.
A járókelők felpillantottak, nevettek és hajolgatni kezdtek. Fabiannak
az a mese ötlött az eszébe, amelyben egy kislány fölemeli az
ingecskéje elejét, hogy felfogja az égből hulló aprópénzt. Aztán egy
idegen kalap kemény karimájáról levett egy tallért: „Várja Önt az
Exotik bár, Nollendorf Platz 3., szép nők, meztelen szobrok, Condor
panzió a házban” – ezt olvasta róla. Fabian hirtelen elképzelte, hogy
ott repül fenn az aeroplánon, és letekint saját magára, arra a
fiatalemberre, aki a Joachimsthalerstrassén áll az embertömegben,
a kandeláberek és kirakatok fénykörében, az utcák kusza
rengetegében, melyre lázrózsákat gyújtott az éjszaka.
Milyen kicsi ott az az ember. Márpedig ő azzal az emberrel
azonos! Átvágott a Kurfürstendammon. Egy ház ormán világító
figura gurult végig: török bugyogós gyerek, szeméből villanykörték
szórták a fényt. Ekkor valaki erősen meglökte Fabian cipősarkát,
mire ő haragosan hátrafordult. A villamos volt az. A vezető
szitkozódott.
– Vigyázzon már! – kiabált rá a rendőr.
Fabian kalapot emelt, és azt mondta: – Majd igyekszem.
A Schlüterstrassén egy zöld libériás liliputi nyitott ajtót, aki
felkapaszkodott egy finom kis létrán, lesegítette a látogatóról a
felöltőt, majd eltűnt. Alighogy a zöld apróság kiment, egy dús idomú
hölgy, nyilván Sommerné, suhogott elő a függöny mögül, és így
szólt: – Megkérhetem, hogy jöjjön az irodámba? – Fabian követte.
– Bizonyos Bertuch úr ajánlotta nekem az ön klubját.
A hölgy belelapozott egy füzetbe, és bólintott: – Bertuch,
Friedrich Georg, hivatalfőnök, negyvenéves, középmagas, haja
barna, Karlstrasse 9., zeneszerető, a karcsú, szőke, huszonöt év
alatti hölgyeket kedveli.
– Ő az!
– Bertuch úr október óta jár hozzám, s ez idő alatt öt ízben fordult
meg itt.
– Ez az ön intézetét dicséri.
– Húsz márka a bejelentkezés, minden egyes látogatás pedig tíz
márka.
– Tessék a harminc. – Fabian az íróasztalra tette a pénzt.
A dús idomú hölgy egy fiókba süllyesztette a bankókat, tollat
fogott, és megkérdezte: – Személyi adatai?
– Fabian, Jakob, harminckét éves, foglalkozása változó, jelenleg
reklámszakember, Schaperstrasse tizenhét, szívbeteg, hajszíne
barna. Még mire kíváncsi?
– Vannak a hölgyekkel kapcsolatban határozott kívánságai?
– Nem szeretném elkötelezni magam. Inkább a szőke a
zsánerem, de ezzel ellentétesek a tapasztalataim... Szeretem a
nagydarab nőket, ám ez a vonzalom ritkán kölcsönös. Hagyja
üresen ezt a rubrikát.
Valahol gramofonzene szólt. A telt idomú hölgy felemelkedett és
szigorú arccal közölte:
– Mielőtt bemennénk, szeretném önt legfontosabb szabályainkkal
megismertetni. A klubtagok egymáshoz való közeledését mi nem
helytelenítjük, sőt elvárjuk. A hölgyek ugyanolyan jogokat élveznek,
mint az urak. Az intézmény létéről, címéről és működési
sajátosságairól kizárólag megbízható úriemberek kaphatnak
információt. Bár a cég szellemi célokat szolgál, a fogyasztás
költségeit haladéktalanul kéretik kiegyenlíteni. A klub falai között
egyetlen pár sem tarthat igényt zavartalan elkülönültségre. Akik ezt
óhajtják, távozni kénytelenek. Az intézménynek kapcsolatteremtés a
célja, nem pedig e kapcsolatok ápolása. Azok a klubtagok, akik
átmenetileg alkalmat nyújtottak egymásnak ilyetén kapcsolat
tényszerűsítéséhez, felkéretnek, hogy utána felejtsék el, mert a
komplikációk csak így kerülhetők el. Tudott követni, Fabian úr?
– Tökéletesen.
– Akkor kérem, hogy kövessen.
Harminc-negyven személy tartózkodott a termekben. Az elsőben
bridzseltek. A következőben táncoltak. Sommerné az egyik szabad
asztalnál mutatott helyet az új klubtagnak, felvilágosította, hogy
szükség esetén bármilyen kérdéssel fordulhat hozzá, majd búcsút
vett tőle.
Fabian leült, konyakot-szódát rendelt a pincérnél, és körülnézett.
Hová csöppent? Születésnapi zsúrba?
– Itt mindenki olyan, mintha kettőig se tudna számolni, pedig tud
– jegyezte meg egy kis fekete nő és leült mellé. Fabian cigarettával
kínálta.
– Maga rokonszenvesnek tűnik – mondta a hölgy. –
Decemberben született.
– Februárban.
– Aha! Halak és pár csepp vízöntő. Tehát meglehetősen hűvös
természet. Csak a kíváncsiság hozta közénk?
– Az atomtudósok azt állítják, hogy a legparányibb anyagi
részecskék is egymás körül keringő elektromos energiatöltetekből
állnak. Ezt ön feltételezésnek tartja, vagy tényekkel alátámasztott
véleménynek?
– Még sértődékeny is? – csattant fel a lány. – Na nem baj. Azért
jött, mert nincs nője?
Fabian vállat volt:
– Ezt úgy értsem, hogy nőmmé akar lenni?
– Ne hülyéskedjen! Kétszer voltam férjnél, az egyelőre elég.
Számomra nem a házasság a legmegfelelőbb kifejezési forma,
annál engem jobban érdekelnek a férfiak. Akit meglátok és aki
megtetszik, arról mind azt képzelem, hogy a férjem.
– A legsajátabb minőségében, ha szabad remélnem.
A nő csukladozva nevetett, s kezét Fabian térdére tette:
– Szabad, szabad! Azt mondják rólam, hogy betegesen élénk az
álláskereső fantáziám. Ha az est folyamán igénye támadna rá, hogy
hazakísérjen, tudjon róla, hogy magam és lakásom kicsik vagyunk,
de viharedzettek. – Fabian eltávolította térdéről az idegen és
mozgékony kezet, majd kijelentette: – Minden megtörténhet. Most
viszont szeretnék egy kicsit körülnézni. – Nem adatott meg neki.
Amint fölemelkedett és megfordult, egy óhajának megfelelő termetű
hölgyre volt kénytelen közvetlen közelből felpillantani, aki így szólt:
– Mindjárt kezdődik a tánc.
Mind a testmagasság, mind a szőkeség stimmelt. A kis fekete
rámenős a szabályzatnak megfelelően eltűnt. A pincér felhúzta a
gramofont. Az asztaloknál mozgolódás támadt. Mindenki táncra
kerekedett.
Fabian gondosan szemügyre vette a szőke nőt. Sápadt,
gyerekes arca volt, és a vonásai több tartózkodást fejeztek ki, mint a
mozdulatai. Fabian hallgatott, és érezte, hogy a hallgatásban
rövidesen eljutnak arra a határra, amelyen túl már lehetetlen
csevegésbe, kivált semmitmondóba, kezdeni. Szerencséjére
ráhágott a nő lábára, mire az közlékenységi rohamot kapott.
Megmutatta Fabiannak azt a két hölgyet, akik nemrég felpofozták és
megtépték egymást egy férfi miatt. Közölte továbbá, hogy
Sommernénak viszonya van a zöld liliputival, és hozzáfűzte, hogy ő
a maga részéről el sem meri képzelni e liezon részleteit. Végül
megkérdezte, vajon Fabian marad-e még, ő ugyanis megy. A
kérdezett vele tartott.
A Kurfürstendammon a nő leintett egy taxit, bemondta a címet,
beszállt, és Fabiant is behúzta maga mellé.
– De nekem már csak két márkám van – nyilatkozta a férfi.
– Sebaj! – intette le a nő. – Oltsa le a lámpát! – szólt rá a sofőrre.
A kocsi sötétbe borult, nekilódult és ment. A nő már az első
kanyarnál ráomlott Fabianra, s beleharapott az alsó ajkába. A
letámadott a halántékával a kocsi sarkának csapódott, és a fejéhez
kapott, mondván: – Auú! Ez is jól kezdődik!
 – Ne kényeskedj! – pirított rá szomszédja és elhalmozta
figyelmességekkel.
Fabiant hirtelen érte a lerohanás. Meg a halántéka is fájt.
Valahogy nem vette a lapot. –Szerettem volna még egy levelet írni,
mielőtt megfojt – hörögte.
A nő kulcscsonton bokszolta, hozzá rezzenéstelen arccal
kacagott, fel-le kúszva a hangskálán, és tovább fojtogatta. Az
áldozat védekező hadmozdulatait nyilvánvalóan félreértelmezte.
Minden elhajlás csak újabb összefonódást eredményezett.
Fabian a sorshoz fohászkodott, kímélné meg további kanyaroktól az
autót.
A sorsnak kimenője volt.
Mikor a taxi végre megállt, a szőkeség bepúderezte magát,
kifizette a fuvart, és a kapu előtt közölte: – Először is csupa piros folt
a képed, másodszor pedig megiszol nálam egy csésze teát.
Fabian dörzsölgetni kezdte orcáiról az ajakrúzst és azt mondta: –
Ajánlata megtisztelő, de holnap kora reggel a hivatalban kell lennem.
– Ne dühíts föl! Itt maradsz nálam. Majd a lány fölébreszt.
– De én nem kelek föl. Nem, muszáj hazamennem aludni.
Sürgős táviratot várok reggel hét órára. A háziasszonyom behozza a
szobámba, és addig rázogat, amíg föl nem ébredek.
– Honnan tudod előre, hogy táviratot fogsz kapni?
– Sőt azt is tudom, mi lesz benne.
– Na mi?
– A következő: „Azonnal ki az ágyból! Hű barátod, Fabian.” Ez a
Fabian, ez én vagyok. Nevezett hunyorogva nézett föl a fák
koronájára, és örült a kandeláberek sárga fényének.
Csendes volt az utca. Macska futott nesztelenül be a
feketeségbe. Bárcsak ő maga elsétálhatna most a szürke házak
mentén!
– Ez a táviratos história, ugye, nem igaz?
– Nem, de csak véletlenségből nem – felelte Fabian.
– Minek mész a klubba, ha nincs kedved levonni a
konzekvenciát? – kérdezte dühösen a nő, miközben kinyitotta a
kaput.
– Megtudtam a címét és kíváncsi természetű vagyok.
 – Aló mars! – így a nő. – Kíváncsiskodni itt benn is lehet. – És
bezárult mögöttük az ajtó.
 MÁSODIK FEJEZET

Vannak roppant rámenős hölgyek · Az ügyvédnek nincs kifogása ellene · A koldulás rontja a jellemet

A liftben volt tükör. Fabian elővette a zsebkendőjét, és letörölte

arcáról a piros foltokat. Félre volt csúszva a nyakkendője. Sajgott a
halántéka.
A sápadt szőkeség pedig lepillantott rá.
– Tudja, mi az a fúria? – kérdezte Fabian. A nő átkarolta, úgy
válaszolt:
– Tudom, de én csinosabb vagyok.
A névtáblára „Moll” volt írva. A cselédlány nyitott ajtót.
– Hozzon be teát.
– Már a szobájában van, asszonyom.
– Jól van. Menjen aludni! – A lány eltűnt az előszoba mélyén.
Fabian követte az asszonyt, aki egyenest bevezette a
hálószobába, teát töltött, konyakot és cigarettát készített az asztalra,
majd karját kitárva így szólt: – Szolgáld ki magad!
– Úristen, csak lassan a testtel!
– Melyikkel? – kérdezte a nő.
Fabian úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Tehát Moll a kegyed vezetékneve?
– Ráadásul Irene Moll, hogy a klasszikus műveltséggel bírók is
humorizálhassanak valamin. Foglalj helyet. Rögtön jövök.
Fabian visszahúzta és megcsókolta.
– Na, azért alakul – jegyezte meg a nő, majd távozott.
Fabian ivott egy korty teát és egy pohár konyakot. Aztán
szemrevételezte a szobát. Az ágy alacsony volt és széles. Rejtett
lámpa szórt fényt a tükörrel borított falakra. Fabian megivott még egy
konyakot és az ablakhoz lépett. Nem volt rajta rács. Mi a szándéka
vele ennek az asszonynak? Fabian harminckét éves volt, nem
hagyta kihasználatlanul az éjszakákat, ez is kezdte felkelteni az
érdeklődését. Megitta a harmadik konyakot, és a kezét dörzsölte.
Már hosszabb ideje kedvtelve ízlelgette a vegyes érzelmeket.
Elvégre csak az tanulmányozhatja őket, akinek vannak ilyenek.
Csakis egy tulajdonos veheti őket szemügyre. Az ember ilyenkor
sebész, aki saját lelkét vágja fel.
– Na most vágóhídra kerül a kisfiú – jelentette ki a szőkeség.
Fekete csipkepizsama volt rajta. Fabian hátrált egy lépést, de a
nő harsány „hajrá”-val a nyakába ugrott, mire ő egyensúlyát vesztve
megtántorodott, s a hölggyel együtt a padlón találta magát.
– Hát nem szörnyű ez az Irene? – kérdezte ekkor egy idegen
hang.
Fabian döbbenten pillantott fel. Az ajtóban egy ösztövér, nagy
orrú férfi állt pizsamában, és ásított.
– Maga mit keres itt? – tudakolta Fabian.
– Már megbocsásson, uram, de nem tudhattam, hogy máris a
földön hentereg a feleségemmel.
– A feleségével?
A betolakodó bólintott, keserveset ásított, majd szemrehányóan
mondta:
– Ejnye, Irene, mért hoztad ilyen lehetetlen helyzetbe az urat?
Legalább az illemre ügyelj, ha már mindenáron be akarod mutatni az
új szerzeményedet. Még hogy a szőnyegen! Ez nyilván az úrnak
sincs ínyére. Én meg milyen jól aludtam, mikor felébresztettél... Moll
a nevem, uram, ügyvéd vagyok, azonkívül pedig – szívettépően
ásított – a hitvese ennek a nőszemélynek, aki önt ilyen szépen
leteperte.
Fabian letolta magáról a szőke nőt, felállt, és rendbe hozta a
választékát.
– A neje tán férfi háremet tart? A nevem Fabian.
Moll odalépett hozzá és kezet adott:
– Örvendek, hogy ilyen rokonszenves fiatalembert ismerhetek
meg önben. A körülmények ugyanolyan megszokottak, mint amilyen
szokatlanok. Nézőpont kérdése. De ha ez megnyugtatja: számomra
megszokottak. Foglaljon helyet.
Fabian leült. Irene Moll a karfára telepedett, cirógatta, a férjének
pedig azt mondta: – Ha nem tetszik neked a fiú, felrúgom az
egyezséget.
– Már mért ne tetszene – felelte az ügyvéd.
– Úgy beszélnek rólam, mintha egy darab almás pite volnék vagy
egy ródli – jegyezte meg Fabian.
 – Az vagy, ródli, kicsikém! – ujjongott az asszony, és feketén
rácsozott, dús kebléhez nyomta Fabian fejét.
– A hétszentségit! – kiáltott fel az. – Hagyjon már nekem békét!
– Ne bosszantsd a vendégedet, drága Irene – intette Moll. –
Bemegyek vele a dolgozószobámba, és elmondom neki, amit tudnia
kell. Elfelejted, hogy minden bizonnyal különösnek tartja a helyzetet.
Utána majd ide küldöm hozzád. Jó éjszakát. – Az ügyvéd
kézfogással búcsúzott a feleségétől.
Az asszony beszállt alacsony ágyába, ott kuporgott
elszontyolodva és magányosan a párnák között, és azt mondta: – Jó
éjszakát, Moll, szép álmokat. De ne beszélj lyukat a hasába, még
szükségem van rá.
– Jó, jó – felelte Moll, és magával húzta a vendéget.
Beültek a dolgozószobába. Az ügyvéd cigarettára gyújtott,
megborzongott, térdére terített egy teveszőr takarót, és belelapozott
egy aktacsomóba.
– Nekem ugyan semmi közöm az egészhez – kezdte Fabian –,
de hajmeresztő, hogy mit meg nem enged magának a felesége.
Sokszor kirángatja az ágyból, hogy megtaksáltassa a szeretőit?
– Bizony gyakran, uram. Eredetileg írásban lefektetett jogként
biztosítottam magamnak ezt a véleményezést. Egyévi házasság
után szerződést kötöttünk, amelynek negyedik paragrafusa így
hangzik: „A szerződést kötő (női) fél megígéri, hogy mindenkit, akivel
intim kapcsolatot kíván létesíteni, először bemutat hitvesének, dr.
Felix Moll úrnak. Ha nevezett nem hagyja jóvá az illető jelenlétét,
neje, Irene Moll köteles azonnali hatállyal lemondani szándéka
kivitelezéséről. E paragrafus mindennemű megsértésea neki
havonta juttatott financiális támogatás ötvenszázalékos csökkentését
vonja maga után.” A szerződés egyébként nagyon érdekes.
Felolvassam in extenso? – És Moll máris kezében tartotta íróasztala
kulcsát.
– Ne fáradjon! – hárította el Fabian. – Csak azt szeretném tudni,
hogy jutott eszébe efféle szerződést írni?
– Olyan rémes álmai voltak a feleségemnek.
– Tessék?
– Folyton álmodott. És szörnyű dolgokat. Nyilvánvaló, hogy
szexuális igényei házasságunk tartamával arányosan növekedtek,
és olyan vágyálmokat szültek, amelyeknek a tartalmáról önnek,
kedves uram, a leghalványabb fogalma sem lehet – és ennek csak
örülhet. Jómagam visszavonultam, ő pedig kínaiakkal,
bokszbajnokokkal és táncosnőkkel népesítette be a hálószobáját. Mi
mást tehettem volna? Megkötöttük a szerződést.
– Nem gondolja, hogy másfajta kezelés eredményesebb és
ízlésesebb lett volna? – kérdezte türelmetlenül Fabian.
– Mire gondol például? – Az ügyvéd kihúzta magát.
– Például: minden este huszonötöt ver a hátuljára.
– Megpróbáltam, de nagyon fájt.
– Ezt persze meg tudom érteni.
– Dehogy érti! – jajdult fel az ügyvéd. – Uram, ha tudná, milyen
erős Irene!
Moll lehorgasztotta a fejét. Fabian kihúzott egy fehér szegfűt az
íróasztalon álló vázából, a gomblyukába tűzte, felállt, körbejárta a
szobát,megigazgatta a ferdén lógó képeket. Az aszott öregúrnak
talán még tetszett is, hogy a felesége jól eltángálja.
– Szeretnék hazamenni – mondta Fabian. Adja ide a
kapukulcsot!
– Komolyan? – kérdezte szeppenten Moll. – De hiszen Irene
várja! Az isten szerelmére, maradjon! Magánkívül lesz, ha rájön,
hogy maga elment. Még azt hiszi, hogy én küldtem el. Kérem
szépen, hogy maradjon! Úgy örült magának a feleségem! Ne
sajnálja tőle azt a kis szórakozást!
A férfi felugrott és megragadta a vendég zakóját.
– El ne menjen! Nem fogja megbánni. Még vissza is jön,
meglátja! A barátunk lesz, én pedig jó kezekben tudom Irénét. Tegye
meg, legalább az én kedvemért!
– Esetleg nekem is ígér bizonyos garantált havi összeget?
– Arról is beszélhetünk, uram. Anyagilag igazán nem állok
rosszul.
– Adja már ide azt a kulcsot, de kicsikét sietve! Alkalmatlan
vagyok az állásra.
Dr. Moll felsóhajtott, előkotort íróasztaláról egy kulcscsomót, és
azt mondta:
– Milyen kár, milyen nagy kár! Maga kezdettől fogva
rokonszenves volt nekem. Tartsa meg pár napig a kulcsot. Talán
még meggondolja magát. Én mindenesetre nagyon örülnék, ha
viszontláthatnám.
– Jó éjt – morogta Fabian, végiglopakodott az előszobán,
magához vette kalapját-felöltőjét, kinyitotta az ajtót, óvatosan
behúzta maga mögött, és lefutott a lépcsőn. Az utcán fellélegzett, és
megcsóválta a fejét. Itt sétálgatnak az emberek, és nem is sejtik,
micsoda téboly rejtőzik a falak mögött! A falakon és lefüggönyzött
ablakokon áthatoló pillantás mesebeli képessége semmi ahhoz,
hogy az ember elviselje, amit ott benn lát.
„Kíváncsi természetű vagyok”, mondta Fabian a szőke
nőszemélynek, és lám, most meglépett, ahelyett hogy a Moll
házaspárral csillapítaná kíváncsiságát. Harminc márkája bánja.
A zsebében kettő márka maradt mindössze, s a vacsora is ugrott.
Fabian füttyentett egyet, vaktában róni kezdte a sötét, ismeretlen
utcákat, fasorokat, és véletlenül a heerstrassei pályaudvar előtt
kötött ki. A városi vasúttal elment a Zoo-ig, ott felugrott egy
földalattira, a Wittenbergplatzon átszállt, a Spichernstrassén merült
fel az alvilágból, Isten szabad egét ott látta meg újra.
Bement törzskávéházába. Nem, Labude doktor nincs már itt. Fél
tizenegyig várakozott. Fabian leült, kávét rendelt és rágyújtott.
A tulajdonos, bizonyos Kowalski, érdeklődött a vendég becses
hogyléte felől. Ma este egyébként fura dolog történt itt, mesélte, és
felnevetett, hogy csak úgy villogott a műfogsora. A Nietenführ nevű
pincér figyelt fel a jelenségre.
– Ott ült a kerek asztalnál egy fiatal pár. Elmerülten beszélgettek.
A nő egyfolytában simogatta a férfi kezét. Nevetgélt, meggyújtotta a
férfi cigarettáját, és feltűnően kedves, figyelmes volt vele.
– Ebben még semmi fura nincs.
– Várjon csak, várjon, tisztelt Fabian úr! Az a nő... különben
csinos teremtés volt, meg kell hagyni, ugyanakkor a szomszéd
asztalnál ülő úrral is kikezdett. De milyen rafináltan! Nietenführ
titokban odaintett, hogy én is lessem meg őket. Fantasztikus látvány
volt. A fickó nem átallott odacsúsztatni egy levélkét a nőnek, aki
elolvasta, bólintott, ráfirkantott valamit, és visszadobta a szomszéd
asztalra. De mindeközben szünet nélkül beszélt a barátjához,
különféle históriákkal szórakoztatta, amit az nagyon élvezett... láttam
én már elég sok ügyes asszonyt, de ez a szimultánjátékos, ez
mindet lepipálta.
– A barátja miért tűrte vajon?
– Pardon, tisztelt Fabian úr! Mindjárt jön a csattanó! Ami azt illeti,
mi is csodálkoztunk ezen a jámborságon, mert a férfi csak ült
békésen a nő mellett, együgyűen mosolygott rá, átölelte, az meg
közben a szomszédjával szemezett. Az idegen férfi még jeleket is
adott az asszonynak, nekünk meg tátva maradt a szánk a
csodálkozástól. Aztán Nietenführ odament a párhoz, mert fizetni
akartak. – Kowalski úr a busa fejét hátravetve kacagott.
– Na mi lett a vége?
– Az, hogy a férfi, aki a nő mellett ült, vak volt! – A tulajdonos egy
meghajlással távozott, de a harsány nevetést nem hagyta abba.
Fabian elképedve bámult utána. Megállapította magában, hogy az
emberiség valóban töretlenül halad előre a fejlődés útján.
Az ajtónál tülekedés támadt. Nietenführ és a kisegítő pincér egy
rosszul öltözött embert igyekeztek épp kiebrudalni.
– Hordja el magát, de azonnal – sziszegte Nietenführ. – Egész
nap itt kérincsél, igazán undorító. – A másik pincér a kabátjánál
fogva rángatta a férfit, aki sápadt volt és egy szót sem szólt.
Fabian felugrott, odarohant a csoporthoz és rárivallt a pincérekre:
– Azonnal engedjék el az urat! – Azok ketten kelletlenül
engedelmeskedtek.
– Na végre itt van! – mondta Fabian, és kezet nyújtott a
koldusnak. – Rendkívül sajnálom, hogy megbántották. Ne
haragudjon, és jöjjön az asztalomhoz. – Odavezette a férfit – aki azt
sem tudta, mi történik vele –, hellyel kínálta, és megkérdezte tőle: –
Mit óhajt enni? Iszik egy pohár sört?
– Nagyon kedves – mondta a koldus –, de csak kellemetlenséget
okozok magának.
– Tessék az étlap. Kérem, válasszon valamit.
– Azt nem lehet! Mindjárt idejönnek és kidobnak.
– Nem dobják ki! Szedje már össze magát! Le sem mer rendesen
ülni, csak mert foltozott a zakója, és korog a gyomra? Maga is hibás,
ha sehová se engedik be!
– Ha két éve munkanélküli az ember, másképp látja a dolgokat –
mondta a férfi. – Az engeluferi hajléktalanszálláson alszom. Tíz
márka segélyt kapok. Már fáj a gyomrom a sok kaviártól.
– Mi a foglalkozása?
– Ha jól emlékszem, banktisztviselő. Voltam már lakat alatt is.
Istenem, hát próbálkozik az ember, amivel lehet. Az egyetlen, amit
mégnem próbáltam ki, az öngyilkosság. Ami késik, nem múlik. – A
férfi a szék peremén ült, és két remegő kezét a nyakához tartotta,
hogy elrejtse piszkos ingét. Fabian nemigen tudott mit mondani.
Gondolatban sok mondatot összeállított, de egyik sem volt
helyénvaló. Felállt és így szólt: – Egy pillanat, a pincér, úgy látszik,
arra vár, hogy küldöttséget menesszenek érte. – A pulthoz sietett,
kérdőre vonta a főpincért, karon ragadta, és végigvonszolta a
helyiségen.
A koldus nem volt sehol.
– Majd holnap fizetek! – vetette oda Fabian, kirontott a
kávéházból és körülnézett. A férfi nyomtalanul eltűnt.
– Kit keres? – kérdezte valaki. Münzer volt, Münzer, a
szerkesztő. Begombolta a kabátját, szivarra gyújtott, és azt mondta:
– Micsoda baromság! Simán megnyertem volna a partit, mert
Schmalnauer úgy játszott, mint egy orrszarvú. Csakhogy éjszakás
vagyok. A német nép reggelre kelve tudni akarja, hány padlástűz
volt, míg ő az igazak álmát aludta.
– De hisz maga a politikai rovat szerkesztője – értetlenkedett
Fabian.
– Padlástűz minden rovarnál akad – közölte Münzer. – Kivált
éjjel. Nyilván konstrukciós hiba az oka. Tudja, mit, jöjjön velem!
Legalább megnézi azt az őrültekházát.
Münzer beszállt kis magánautójába. Fabian beült mellé.
– Egyébként mióta van kocsija? kérdezte a szerkesztőt.
– A gazdaságirovat-vezetőtől vettem. Nem bírta fenntartani –
magyarázta Münzer. – Öröm látni, ahogy dühöng, amikor beszállok
egykori kedvencébe. Már maga ez a mulatság is megéri. De ugye
tudja, hogy a saját felelősségére ült be? Ha kitöri a nyakát, engem
ne hibáztasson!
Azzal elindultak.
 HARMADIK FEJEZET

Tizennégy halott Kalkuttában · Azt kell tenni, amit nem kellene · A csigák körbe-körbe másznak

A folyosó kihalt volt. A gazdasági rovatnál égett a villany, valaki

ült a szobában, nyitva volt az ajtó.
– Kár, hogy Malmy már hazament – bosszankodott Münzer –,
megint nem láthatta az autóját. Pillanat! Lássuk csak, mi zajlik a
világtörténelemben!
Feltépett egy ajtót, benn írógépek kattogtak, a helyiség egyik
falánál sorakozó telefonfülkékből úgy szűrődött ki a
gyorsírókisasszonyok hangja, mintha nagy messzeségből érkezne.
– Van valami? – üvöltötte túl a lármát Münzer.
– A kancellár beszéde – válaszolta az egyik nő.
– Remek – mondta a szerkesztő. – Az a pasas megint
tönkrelocsogja nekem az egész címoldalt. A teljes szöveg megvan
már?
– A kettes fülke most veszi a második harmadát.
– Gépbe vele, aztán énhozzám! – rendelkezett Münzer, bevágta
az ajtót, majd bevezette Fabiant a politikai szerkesztőség
helyiségeibe. Miközben levetették a kabátjukat, az íróasztalára
mutatott: – Nézze csak, milyen helyes kis papiroshegyek várnak
rám! – Belekotort az új tudósítások halmazába, egy ollóval úgy
vágott le ezt-azt, mint egy szabó, a kivágatokat az asztal szélére
tette, a maradékot a papírkosárba dobta. – Mars a kosárkába –
mondta hozzá. Aztán csengetett, az egyenruhás küldöncnek
meghagyta, hogy hozzon egy üveg moselit meg két poharat, s pénzt
adott neki. A kifutófiú az ajtóban összeütközött egy izgatott
fiatalemberrel, aki be akart jönni. – Most hívott fel a főnök – lihegte
az érkező –, öt sort kell húznom a vezércikkből. A szöveg már nem
érvényes, állítólag újabb értesülések vannak. Most jövök a
szedőteremből, ahol kivetettem azt az öt sort.
– Maga fantasztikus – jelentette ki Münzer. – Ismerkedjenek
össze: Labyrinth doktor, akire nagy jövő vár, Labyrinth különben a
művészneve. Fabian úr. – A két férfi kezet fogott.
 – Csakhogy most öt üres sor van a hasábban – aggályoskodott
Labyrinth.
– És mit tesz az ember ilyen különleges esetben? – tette fel a
vizsgakérdést Münzer.
– Kitölti a hasábot – vágta ki magát a gyakornok.
Münzer bólintott. – Nincs valami kiszedett anyag? – Beletúrt a
kefelevonatokba. – Megvolt a végkiárusítás – jelentette ki. –
Uborkaszezon.
Aztán megnézte a nem sokkal azelőtt félretett jelentéseket, de a
fejét csóválta.
– Talán bejön még valami használható hír – kockáztatta meg a
fiatalember.
– Maga hivatást tévesztett – mondta Münzer. – Mért nem lett
oszlopszent vagy vizsgálati fogoly vagy másvalaki, akinek sok ideje
van? Ha az embernek hírre van szüksége, de nincs neki, akkor
kitalál egyet. Figyeljen csak ide! – Nekiült, s töprengés nélkül,
gyorsan odavetett pár sort, majd a papírlapot átnyújtotta a
fiatalembernek: – Így ni. Most vigye, maga nagy hasábtöltő. Ha nem
elég, egy kis ritkítást neki.
Labyrinth úr elolvasta, amit Münzer írt, halkan azt rebegte:
„Szentséges Isten”, s mint akit hirtelen rosszullét fogott el, lerogyott a
sezlonra, egy külföldi újságokból rakott hegy kellős közepére.
Fabian a Labyrinth kezében reszkető papírlap fölé hajolt, és ezt
olvasta: „Kalkuttában utcai harcokra került sor mohamedánok és
hinduk között. Bár a rendőrség hamarosan ura lett a helyzetnek, a
veszteség tizennégy halott. Huszonketten megsebesültek. A rendet
azóta helyreállították.”
Egy papucsos öregember csoszogott most a szobába, néhány
gépírásos oldalt tett le Münzer elé.
– A kancellár beszédje. Folytatás – mormogta. – Tíz perc múlva
adják le a végét. – Azzal kibotorkált. Münzer a hat oldalt – a beszéd
egyelőre ennyiből állt – úgy ragasztotta egymáshoz, hogy afféle
középkori feliratos szalag lett belőle, aztán hozzálátott a
szerkesztéshez. – Jenny, igyekezz – mondta, oldalpillantást vetve
Labyrinthra.
– Nem is voltak zavargások Kalkuttában – okoskodott a
fiatalember. Aztán lehorgasztotta fejét, és döbbenten motyogta: –
Még hogy tizennégy halott...
– Micsoda? Nem voltak zavargások? – háborodott fel Münzer. –
Lenne szíves ezt bizonyítani? Kalkuttában folyton vannak
zavargások. Talán azt közöljük, hogy a Csendes-óceánból újra
felbukkant a tengeri kígyó? Egyet jegyezzen meg: igaznak
tekintendő minden hír, amelynek az alaptalansága csak hetek múlva
vagy még akkor sem derül ki. És most tűnjön el, mint a villám,
különben halálra kínoztatom, hogy bekerüljön a városi kiadásba.
A fiatalember távozott.
– És az ilyen akar újságíró lenni – nyögött fel Münzer, és nagy
sóhajtozás közepette egymás után húzta ki ceruzájával a kancellár
beszédéből a sorokat. – Napihírek magántudósa, ez lenne a fiúnak
való állás, csakhogy ilyen nincs.
– Maga minden további nélkül megöl tizennégy indiait,
huszonkettőt meg bevitet a kalkuttai városi kórházba? – érdeklődött
Fabian.
Münzer nem hagyta abba a kancellár átdolgozását.
– Mit csináljunk? – kérdezte. – Egyébként mit sajnálkozik azokon
az embereken? Él és virul mind a harminchat. Higgye el,
barátocskám, nem azzal van baj, amit hozzáköltünk az igazsághoz,
hanem azzal, amit elhagyunk belőle. – S máris kihúzott újabb fél
oldalt a beszédből. – Hírekkel könnyebb befolyásolni a
közvéleményt, mint vezércikkekkel, de a legkönnyebb úgy, hogy ezt
is, azt is elhagyjuk. A legkényelmesebb általános vélemény még
mindig az általános véleménytelenség.
– Akkor talán állítsa le a lapot – ajánlotta Fabian.
– És miből éljünk? – vetette fel a kérdést Münzer. – Aztán meg:
mi egyebet csinálhatnánk?
Ekkor megérkezett az egyenruhás kifutófiú, hozta a bort és a
poharakat. Münzer töltött és emelte poharát: – A tizennégy halott
indus életére! –, majd felhajtotta a bort. Ezek után újra a kancellárt
kezdte szidni: – Hogy ez a mi dicső kormányfőnk mi badarságot
hordott össze megint! – állapította meg. – Olyan az egész, mint egy
dolgozat a következő témáról: Mely vizek felé tartson Németország
hajója, hogy el ne süllyedjen. Mint ötödikes gimnazista hármast
kapna rá. – Odafordult Fabianhoz, s megkérdezte: – Na és milyen
címet írjunk e vicccikk-vaccakk fölé?
 – Inkább azt mondja meg, hogy mit ír alája! – mondta dühösen
Fabian.
A másik újra ivott, lassan megöblögette száját a borral, majd
lenyelte, s így válaszolt:
– Egy szót sem. Egy árva szót sem. Utasítást kaptunk, mely
szerint tilos hátba támadni a kormányt. Ha kirohanunk ellene, csak
magunknak ártunk, ha hallgatunk, használunk neki.
– Van egy javaslatom. Dicsérjék agyba-főbe! – mondta Fabian.
– Na nem! – tiltakozott Münzer. – Mi tisztességes hírlapírók
vagyunk. Üdv, Malmy.
Magas, elegáns úr jelent meg az ajtókeretben, s üdvözlésképpen
bólintott a bentieknek.
– Nem szabad rá haragudnia – mondta a gazdasági rovat
szerkesztője Fabiannak –, húsz éve újságíró, s már el is hiszi, amit
hazudik. Húsz puha dunyha födi a lelkiismeretét, s a tetejükben ott
alussza Münzer úr az igaztalanok álmát.
Az öreg küldönc megint hozott néhány gépírásos oldalt. Münzer
a ragasztós tégelyért nyúlt, meghosszabbította a kancellár feliratos
szalagját, majd tovább szerkesztette.
– Maga tehát helyteleníti a kollégája közönyét, igaz? – kérdezte
Fabian Malmyt. – És különben mit tesz?
A rovatvezető mosolygott, persze csak a szájával, és ezt
válaszolta: – Én is hazudok. De legalább tudok róla. És tudom, hogy
rossz az egész rendszer. Nálunk, a gazdaságban ezt a vak is látja.
Ámde ezt a rossz rendszert én teljes odaadással szolgálom,
rendelkezésére bocsátom szerény tehetségemet. Ugyanis e rossz
rendszer keretei között csakis a rossz intézkedések a megfelelőek,
míg a helyeselhetőek, értelemszerűen, be se válnának. Én a
vaskövetkezetesség híve vagyok, azonkívül pedig...
– Cinikus – vetette oda, fel sem pillantva, Münzer.
Malmy vállat vont. – Azt akartam mondani, hogy gyáva. Ez még
találóbb. A jellemem sokkal kevésbé fejlett, mint az eszem. Őszintén
sajnálom, de már beletörődtem.
Az ifjú Labyrinth doktor lépett be, s a beérkezett posta alapján
megbeszélte Münzerrel, hogy mely híreket dobják ki a lapból, s
helyettük melyeket tegyék be a városi kiadásba. Két padlás valóban
kigyulladt. Genfben pedig elhangzott néhány ködös megjegyzés a
lengyelországi német kisebbséget illetően. A mezőgazdasági
miniszter vámemelést helyezett kilátásba, ami az Elbától keletre
fekvő nagybirtokok tulajdonosait érintené. Döntő fordulat következett
be a Városi Anyagbeszerző Hivatal igazgatója ellen indított
vizsgálatban.
– És milyen címet adjunk a kancellárbeszédnek? – kérdezte
Münzer. – Rajta, uraim, tízpfennig üti a markát, aki a legjobb címet
mondja. A szedő már tűkön ül. És megint meggyűlik a bajunk a
gépmesterrel, ha késnek a matricák.
A fiatalember olyan erősen törte a fejét, hogy beleizzadt.
– „A kancellár bizalmat kér” – ajánlotta.
–Tűrhető – véleményezte Münzer. – Kerítsen egy vizespoharat,
és igyon mindenekelőtt egy kis bort! – A fiatalember parancsnak
vette és megfogadta a tanácsot.
– „Németország, vagy a szív restsége” mondta Malmy.
– Ne beszéljen itt marhaságot! – förmedt rá a politikai szerkesztő.
Aztán fogta a ceruzát, és nagy betűkkel felírt valamit a kézirat fölé. –
Enyém a tízes!
– De hát mit írt? – érdeklődött Fabian.
Münzer megnyomta a csengőt, és patetikusan közzétette: – „A
derűlátás kötelező! – mondja a kancellár.” – Jött a küldönc a
kéziratért. A gazdasági szerkesztő a zsebébe nyúlt, és szótlanul
letett egy tízpfennigest az asztalra.
Kollégája csodálkozva pillantott rá.
– Ezennel gyűjtést kezdeményezek, mert nagy szükség lesz a
pénzre – jelentette ki Malmy.
– De miért, miről beszél?
– Arról, hogy magának hamarosan vissza kell fizetnie az
iskolapénzt – világosította fel Malmy, és Labyrinth, a politikai tanonc
tapintatosan kuncogott. Aztán a telefonhoz kapott, mert éppen
megszólalt. – Egy előfizető kérdez valamit – jelentette kis idő múltán,
és tenyerével befedte a kagylót. – A kocsmában ülnek, és fogadtak,
hogy karalábé vagy kalarábé-e a helyes. – Münzer elvette tőle a
kagylót: – Egy pillanat – szólt bele –, rögtön megmondjuk a
megoldást, uram. – Majd intett Labyrinthnak, és odasúgta neki: –
Tárca.
A fiatalember nekilódult, aztán sarkon fordult, és felhúzta a vállát.
 – Máris utánanéztünk, karalábé a helyes megoldás. Kérem
szépen. Jó éjszakát. – Münzer rátette a villára a kagylót,
megcsóválta a fejét, és zsebre csúsztatta Malmy tízpfennigesét.
Később egy kis borozóban üldögéltek, amely a szerkesztőség
közelében volt. Münzer először is hozatott egy lapot a szedővel, aki
aztán hazament, és átnézte, hogy minden rendben van-e.
Egypár sajtóhibán mérgelődött, a vezércímnek örvendezett.
Valamikor odajött az asztalukhoz Strom, a színikritikus.
Szorgalmasan iszogattak. A fiatal Labyrinth már kis híján elázott.
Strom, a kritikus néhány neves színházi rendezőt
kirakatrendezőhöz hasonlított, korunk színházában a hanyatló
kapitalizmus szimptomatikus vonásait vélte felfedezni, s mikor valaki
közbevetette, hogy hiszen drámaírók sincsenek, Strom állította, hogy
néhányan azért vannak.
– Mintha maga se volna színjózan – jegyezte meg nehezen forgó
nyelvvel Münzer, Strom pedig minden ok nélkül nevetett.
Fabian eközben Malmy előadását hallgatta végig – nem egészen
saját jószántából – a rövid távú hitelek témájában.
– Először is: egyre több idegen tőke áramlik a birodalomba és a
gazdaságba – jelentette ki a szerkesztő. – Másodszor: elég egy kis
repedés, s az egész viskó összeomlik. Ha egyszer nagyobb
tételekben vonnak ki innen pénzt, óriási leégés lesz, csődbe mennek
a bankok, a városok, a konszernek, az egész birodalom.
– De a lapban egy szót sem ír erről – jegyezte meg Labyrinth.
– Azon munkálkodom, hogy következetesen a helytelen
lépéseket tegyük. Minden, ami gigantikus méreteket ölt, már
imponál, így az ostobaság is. – Malmy végigmérte a fiatalembert: –
Menjen ki gyorsan, egy kis rosszullét készülődik magánál. –
Labyrinth az asztalra hajtotta a fejét. – Legyen sportszerkesztő –
tanácsolta neki Malmy –, az való a maga érzékeny lelkének,
nagyobb terheléssel nemigen birkózik meg.
Az újságíró-süvölvény felállt, végigbotorkált az ivón, és a hátsó
ajtón távozott.
Münzer, aki a párnázott padon ült, most hirtelen felzokogott: –
Micsoda egy disznó vagyok – motyogta.
– Hamisítatlan orosz hangulat – állapította meg Strom. – Ivás,
önmarcangolás, meglett férfiak zokogása. – Ő maga is
megrendültén simogatta a politikai szerkesztő tar fejét.
– Micsoda disznó vagyok – mormolta az. Kitartott a véleménye
mellett.
Malmy mosolyogva magyarázta Fabiannak:
– Az állam támogatja a veszteséges nagybirtokokat. Támogatja a
nehézipart. Az veszteséggel értékesíti termékeit külföldön, az
országon belül viszont a világpiaci árszínvonal fölött adja el őket.
Drága a nyersanyag, a gyáros lenyomja a béreket, az állam adókkal
fékezi a tömegek vásárlóerejét, a tulajdonosokat bezzeg nem
merimegadóztatni, hisz a tőke anélkül is márkamilliárdokat menekít
külföldre. Ebben ne volna következetesség? Ne működne kiváló
módszerekkel a téboly? Ettől már minden ínyencnek összefut a nyál
a szájában!
– Egy disznó vagyok – motyogta Münzer, és alsó ajkát előretolta,
hogy oda csorogjanak a könnyei.
– Túlbecsüli magát, tisztelt barátom – mondta a gazdasági
szerkesztő. Münzer sértődött képet vágott, de nem hagyta abba a
sírást. Határozottan megbántódott azon, hogy nem engedélyezik
számára annak lenni, aminek vallja magát – igaz, csak részegen.
Malmy nagy élvezettel folytatta a helyzet ecsetelését:
– A technika megsokszorozza a termelést, és megtizedeli a
munkavállalók tömegét. Rohamosan fogy a vásárlóerő. Amerikában
elégetik a kávét és a gabonát, nehogy túl olcsó legyen. A francia
borosgazdák jajveszékelnek, ha jónak ígérkezik a szüret. Ezt
képzelje el! Az embereket az keseríti el, ha bőven terem a föld!
Dúskálnak a gabonában, másutt meg nincs mit enni. Ha egy ilyen
világba nem csap bele a mennykő, akkor a történelem időjárási
viszonyai nem érvényesek többé. – Malmy felemelkedett, kissé
imbolyogva megállt, s megütögette a poharát. A közelükben ülők
rápillantottak.
– Uraim – kiáltotta el magát –, beszédet kívánok tartani! Aki
ellenzi, álljon fel.
Münzer feltápászkodott.
– Álljon fel és hagyja el a helyiséget – követelte Malmy. Münzer
visszazöttyent a helyére, Strom nevetett.
Malmy pedig elkezdte szónoklatát:
 – Ha egyetlen embert ér el az, amiben nagyra becsült
földgolyónk ma szenved, akkor egyszerűen azt mondjuk rá, hogy
paralitikus. Nyilván mindnyájan tudják, hogy ezt a kínos
következményekkel járó, fölöttébb kellemetlen betegséget csak
drasztikus kúrával lehet kikezelni. S vajon mivel gyógyítják
földgolyónkat? Kamillateával. Köztudott, hogy ezen ital jólesik ugyan,
ám használni nem használ semmit. Igaz, fogyasztása nem okoz
fájdalmat. „Teázgatunk és várjuk a fejleményeket”, gondoljuk
magunkban, az általános agylágyulás pedig halad a maga útján,
öröm látni, milyen következetesen.
– Hagyja már ezeket az undorító orvosi hasonlatokat – szólt rá
Strom – amúgy is háborog a gyomrom.
– Akkor hagyjuk az orvosi műszavakat – folytatta Malmy. – Mert
nem abba pusztulunk majd bele, hogy néhány embertársunk
különösen alávaló, és nem is abba, hogy egyes alávalók véletlenül
azok, akik földgolyónkat igazgatják. Mi az összes érintett lelki
lustaságába pusztulunk bele. Szeretnénk, ha minden megváltozna,
csak nekünk ne kelljen változnunk. „Mire jók a többiek?”, gondolja
mindegyikünk, hintaszékében ringatózva. Közben onnan, ahol sok a
pénz, odatolják, ahol kevés van. Vége-hossza nincs az ide-oda
tologatásnak, a kamatszámolgatásnak, és semmi jele a javulásnak.
– Egy disznó vagyok – mormolta Münzer, poharát felemelte,
szája elé tartotta, de nem ivott.
Megmaradt ebben a pózban.
– Az egész vérkeringés meg van mérgezve – hirdette Malmy. –
Mi pedig beérjük azzal, hogy tapasszal ragasszuk le a földnek
azokat a pontjait, amelyeken gyulladást észlelünk. Hát lehet így
gyógyítani a vérmérgezést? Dehogy lehet. A tapaszokkal borított
beteg egy szép nap majd beadja a kulcsot.
A színikritikus megtörölte izzadó homlokát, és esdeklőn nézett a
szónokra.
– Hagyja az orvosi hasonlatokat – mondta Malmy. – Mi, kérem,
szívünk restségébe pusztulunk bele. Mint gazdasági szakember
közlöm önökkel: aki előzetes szellemi megújulás nélkül, pusztán
ökonómiai módszerekkel véli a jelen válságot leküzdeni, az
közönséges kuruzsló, nem más!
 – A szellem építi fel magának a testet – állította Münzer, és
feldöntötte a poharát. Aztán hangosan felcsuklott. Zokogó
nyomorúsága hatalmas méreteket öltött. Malmy pedig kénytelen volt
még feljebb vinni a hangját, hogy kollégáját túlharsoghassa:
– Nyilván emlékeztetni akarnak arra, hogy két nagy
tömegmozgalom is létezik. Ám ezek az emberek, akár jobb felől,
akár bal felől vonuljanak is fel, úgy kívánják gyógyítani a
vérmérgezést, hogy bárddal lecsapják a páciens fejét. Kétségtelen,
hogy a vérmérgezésnek ezzel vége, ám a betegnek is, tehát
túlzásba vitték a terápiát.
Strom úr végképp megsokallta a kórképeket, és menekülőre
fogta a dolgot. A sarokasztalnál nehézkesen fölemelkedett egy
testes férfiú, a szónok felé akarta fordítani fejét, de vaskos nyaka
meggátolta ebben, így hát az ellenkező irány felé mondta: –
Magában egy orvos veszett el. – Azzal visszahuppant a székére. Ott
hirtelen kitört belőle a vak düh, és ordítani kezdett: – Pénz kell
nekünk! Pénz! És megint csak pénz!
Münzer bólogatva suttogta: – Montecuccoli is disznó volt. – Azzal
tovább sírdogált.
A sarokasztalnál ülő hájtömeg nem nyughatott: – Nevetséges –
morogta. – Szellemi megújulás, a szív restsége, egyszerűen röhejes.
Pénzt ide, és egykettőre meggyógyulunk. De mennyire hogy meg,
de mennyire!
Münzer immáron szalonképes horkantásokat hallatott, ugyanis
elaludt. A kövérrel szemben ülő és nem kevésbé kövér nő
megkérdezte: – De Arthur, honnan vegyünk pénzt?
–Téged ki kérdezett? – förmedt rá friss indulattal a dagadt. Aztán
végleg lehiggadt, elkapta a mellette elhaladó pincér frakkját, és azt
mondta: – Hozzon még egy kocsonyát és ecetet-olajat is hozzá.
Malmy a dagadtra mutatott, mondván: – Hát nincs igazam? Az
ilyen idióták kedvéért kockáztassam a fejem? Eszembe sincs.
Szépen hazudjunk csak tovább. Csakis az a helyes, ha a helytelent
tesszük.
Münzer időközben kényelembe helyezkedett, végigdőlt a fal
mellett húzódó, párnás pádon, és horkolt, pedig épp nem is aludt. –
De enyém lett az autója, úgy ám – röfögte, Malmy felé fordítva
pupilláját.
 Kisvártatva Strom és Labyrinth is visszatért. Karonfogva jöttek,
és úgy festettek, mintha sárgaságban szenvednének.
– Nem bírom az italt magyarázta bocsánatkérően Labyrinth.
Mindketten leültek.
– Háborús gyártmány – jegyezte meg Strom.
– Szánni való nemzedék. – Bármilyen magától értetődő és
kézenfekvő igazságot jelentett is ki ez a színikritikus, az a tény, hogy
ő mondta, máris gyanússá tette a kijelentést és mindenkit
ellentmondásra ingerelt. Ha azt az ihletett bejelentést tette volna,
hogy kétszer kettő négy, Fabian hirtelen kételkedni kezdett volna a
számítás helyességében. Elfordította pillantását a kritikusról, és
Malmyra nézett. Az úgy ült a székén, mint aki nyársat nyelt, és isten
tudja, hova bámult, de minthogy magán érezte Fabian tekintetét,
összeszedte magát, ránézett, és így szólt: – Nem volna szabad
elengednie magát az embernek. A pálinka szétmállasztja a
szájkosarat.
Fabian felállt és kezet nyújtott az újságíróknak, utoljára a
gazdasági szerkesztőnek.
– De lehet, hogy magának van igaza – mondta szomorú
mosollyal Malmy.
– Nem vagyok színjózan – vallotta be Fabian az éjszakának, már
kinn az ajtó előtt. Szerette a mámornak azt a korai stádiumát,
amelyben az ember hajlamos azt hinni, hogy érzi, amint fordul a föld.
A fák, a házak még szilárdan állnak a helyükön, a lámpaoszlopok
sem kaptak ikertestvért, de a föld forog, végre megtapasztalhatom
ezt is! Csakhogy Fabian ma ebben sem lelte kedvét. Ott bandukolt a
szalonspicce mellett, és úgy tett, mintha nem ismernék egymást.
Micsoda fura egy golyóbis ez, már akár forog, akár nem! Daumier
egy rajza tolakodott az agyába, A haladás volt a címe. A művész
csigákat rajzolt a papírra, amelyek egymás nyomában másznak, így
ábrázolta az emberiség fejlődésének a tempóját. Igen ám, de a
csigák körbe-körbe másztak! És ez a legszörnyűbb!
 NEGYEDIK FEJEZET

Egy cigaretta, akkora, mint a kölni dóm · Hohlfeldné kiváncsi · Egy szobaúr, aki Descartes-ot olvas

Másnap reggel Fabian fáradtan érkezett az irodába. Ráadásnak

ott volt a macskajaj. Fischer, a kollégája, azzal kezdte a munkát,
hogy reggelizett.
– Mondja, honnan veszi ezt a csillapithatatlan éhséget? –
kérdezte Fabian. – Kevesebbet keres, mint én. Házasember.
Takarékszámlája van a bankban. S közben olyan töméntelen sokat
eszik, hogy én is jóllakom tőle.
Fischer lenyelte a falatot. – Ez nálunk családi vonás – adta meg
a felvilágosítást. – A Fischerek mind erről híresek.
– A családja emlékművet érdemel – mondta megrendülten
Fabian.
Fischer idegesen fészkelődött a székén. – Mielőtt elfelejtem,
Kunze rajzolt egy sorozatnyi hirdetést, s jól rímelő, kétsoros verseket
vár tőlünk hozzá. Azt maga kirázza a kisujjából.
– Bizalma megtisztel – nyugtázta Fabian –, de nekem még ki kell
ötlenem a fotomontírozott plakátokhoz a szöveget. Addig is költsön
nyugodtan. Mert mit használ magának meg a becses családjának a
reggeli, ha rímtelen? – Kinézett az ablakon, ki a cigarettagyárra, és
ásított.
Olyan szürke volt az ég, mint a bicikliversenyek színhelyén az
aszfalt. Fischer fel-alá járkált, homlokán bősz ráncok jelezték heveny
kelletlenségét, és rímek után kapdosott.
Fabian kigöngyölt egy plakátot, felrajzszögezte a falra,
behúzódott a szoba legtávolabbi sarkába, onnan nézte merőn a
képet, amelyen a kölni dóm fényképe mellett a rajzoló kezétől
származó s a dómnál semmivel sem szerényebb méretű cigaretta
díszelgett. Ilyeneket jegyzett fel magának: „Nincs, ami felülmúlja...”,
„Mind közül kimagaslik...”, „Toronymagasan a legjobb...”
„Lepipálhatatlan”. Tette a kötelességét, bár fogalma sem volt, mi
végre.
 Fischer nem lelt se rímet, se nyugtot. Rájött a társaloghatnék: –
Bertuch azt híreszteli, hogy megint leépítések lesznek.
– Az bizony lehet – mondta Fabian.
– Ha kiteszik, maga mihez kezd? – érdeklődött a kolléga.
– Gondolja, hogy mióta kikonfirmáltak, egyfolytában a jobbnál
jobb szövegeket ontom a rosszabbnál rosszabb cigarettákhoz? Ha
innen kirúgnak, keresek magamnak másik állást. Egygyel több vagy
kevesebb, nálam már nem számít.
– Meséljen magáról valamit – kérte Fischer.
– Az infláció alatt befektetési papírokat kezeltem egy
részvénytársaság megbízásából. Naponta kétszer kellett
kiszámolnom a papírok valós értékét, hogy az emberek tudják,
mekkora a tőkéjük.
– És aztán?
– Aztán zöldségkereskedést vettem magamnak némi valutáért.
– Miért éppen azt?
– Mert éhesek voltunk! A kirakat fölé ki volt írva: Doktor Fabian
Csemegeboltja. Rozoga kézikocsival jártunk hajnalonta, még
virradat előtt a vásárcsarnokba.
Fischer megtorpant: – Micsoda? Magának doktorátusa van?
– Abban az évben tettem le a vizsgát, amelyikben címírónak
alkalmaztak a vásárhivatalnál.
– És miről szól a disszertációja?
– Az a címe, hogy „Dadogott-e Heinrich von Kleist?” Először azt
akartam stíluselemzések alapján kimutatni, hogy Hans Sachsnak
lúdtalpa volt. De az anyag feldolgozása túl sok időbe telt. Na elég,
most költsön inkább! – Fabian elhallgatott, és fel-alá sétált a plakát
előtt. Fischer kíváncsian bandzsított feléje, de a beszélgetés fonalát
nem merte felvenni. Sóhajtva fordította vissza székét az asztalhoz,
és a feljegyzett rímeket nézegette. Elhatározta, hogy „muszáj” és „a
száj” lesz a rímpár, kisimította az előtte fekvő írólapot, és bízva
ihletében, hunyorogni kezdett. Hanem ekkor megszólalt a telefon.
Fischer felvette a kagylót, és azt mondta: – Igen, itt van. Pillanat,
Fabian doktor máris jön. – Fabiannál pedig közölte: – A barátja,
Labude. – Fabian elvette a kagylót: – Üdv, Labude, mizujs?
– Mióta doktoroznak téged a cigibetyárok? – kérdezte a barát.
– Kicsit eljárt a szám.
 – Úgy kell neked. El tudsz jönni ma este?
– El.
– A kettes számú lakásba. Szervusz.
– Szervusz, Labude. – Letette a kagylót. Fischer megfogta a
kabátujját.
– Ez a Labude úr, ez ugyebár a barátja? Miért nem hívják
egymást a keresztnevükön?
– Mert nincs neki – állította Fabian. – A szülei elfelejtettek neki
annak idején adni.
– Egyáltalán nincs keresztneve?
– Nincs hát, ezt képzelje el! Évek óta vágyakozik utána, de a
rendőrség megtagadja tőle.
– Maga hülyét csinál belőlem – hördült fel sértődötten Fischer.
Fabian elismerően vállon veregette, és szólt: – Maga mindent
észrevesz. – Aztán újból a kölni dómnak szentelte magát, készített
egypár felirattervet, s bevitte őket Breitkopf igazgatónak.
– Igazán kitalálhatna egy ügyes kis pályázati felhívást – vetette
fel az igazgató. – A kiskereskedőknek írt prospektusa megnyerte
tetszésünket.
Fabian könnyedén meghajolt.
– Valami új ötlet kellene – folytatta a direktor – egy pályázat vagy
efféle. Viszont nem adhatunk ki rá egy vasat se, érti? A minap is azt
nyilatkozta a felügyelőbizottság, hogy a jövőben akár a felére is
csökkentheti a reklámkiadásokat. Ugye kitalálja, hogy ez a maga
számára mit jelent? Tehát, kedves fiatal barátom, munkára fel!
Hozza csak azokat az új ötleteket! De ismétlem: a lehető
legolcsóbbakat. Viszlát.
Fabian távozott.
Amikor késő délután belépett a hónapos szobájába – nyolcvan
márkát fizetett érte, ebben a reggeli kávé benne volt, a világítás
viszont nem – anyja levele várta az asztalon. Fürödni nem tudott: a
meleg víz hideg volt. Így hát csak megmosakodott, fehérneműt
váltott, felvette szürke öltönyét, s az anyai levéllel kezében az
ablakhoz ült. Az utca zaja mint heves zivatar verte az üveget. A
harmadikon valaki zongorán gyakorolt. A falon túl az öreg pökhendi
főszámtanácsos üvöltözött a feleségével. Fabian felnyitotta a
borítékot, és olvasni kezdte a levelet:
 Drága kisfiam!
Először is, hogy megnyugtassalak: az orvos szerint semmi
komoly. Valószínűleg a nyirokmirigyek rendetlenkednek, idősebb
embereknél ez gyakran előfordul. A lényeg az, hogy ne aggódj
miattam.
Eleinte magam is megijedtem, de bízom benne, hogy az öreg
Lehmann talpra állít. Tegnap sétálni voltam a palotakertben. A
hattyúknak kicsinyeik vannak. A Park kávéházban nem átallnak
hetven pfenniget elkérni egy csésze kávéért – ilyen szemtelenséget!
Hál’istennek túl vagyok a nagymosáson.
Hasené az utolsó pillanatban lemondta, hogy eljöjjön, valami
vérömlenyt emlegetett, de egész jól elboldogultam egyedül is.
Holnap reggel adom postára a csomagot. A papírdobozra vigyázz,
és erősebben kösd át, mint a múltkor, különben könnyen elvész
belőle útközben valami. Itt ül az ölemben a cicus, az előbb
lakmározott be egy gégedarabot, most lökdösi fejével a kezemet,
nem akarja, hogy írjak. Ha megint pénzt csempészel a leveledbe,
mint az elmúlt héten is, letépem a füledet. Mi kijövünk a meglévőből,
Neked is szükséged van arra a pénzre. Tényleg szívesen csinálod a
cigarettareklámokat?
Amit mutatóba küldtél, mind nagyon tetszett. Thomasné
sápítozott, hogy mért kell neked ilyesmiket irkálnod. Mondtam neki,
hogy ez nem a te hibád. Aki manapság nem akar éhen halni, és
ugyan ki akarna, az nem várhatja, hogy szájába repüljön a sült
galamb. És azt is mondtam neki, hogy ez csak átmeneti megoldás.
Apának mindig csurran-cseppen valami munka. Hanem valami
baj lehet a gerincével, mert nagyon görnyedten jár. Martha néni
állított be tegnap egy tucat tojással. Szorgalmasan tojnak a tyúkjai.
Igazán jó testvér, sajnáljuk, hogy annyit kell mérgelődnie az ura
miatt.
Édes kisfiam, de jó lenne, ha egyszer megint hazajönnél!
Legutóbb húsvétkor voltál itthon. Ugye, milyen gyorsan szalad az
idő? Az embernek van egy gyereke, aztán még sincs. Alig pár nap
egy évben, amikor látjuk egymást. Legszívesebben most rögtön
felülnék a vonatra, és indulnék Hozzád.
 Milyen szép is volt régen! Majd’ minden este, mielőtt lefeküdnék,
elnézegetem a fényképeket meg a levelezőlapokat. Emlékszel,
amikor csak felkaptuk a hátizsákot, és útnak indultunk? Volt, hogy
egy egész pfenniggel a zsebünkben értünk haza. Ma is elnevetem
magam, ha az eszembe jut.
Hát akkor Isten áldjon, édes gyerekem. Karácsonyig már aligha
látjuk egymást. Most is olyan későn szoktál lefeküdni? Üdvözlöm
Labudét. És nagyon vigyázzon Rád. Mit csinálnak a kislányok?
Ügyelj magadra! Apa is üdvözöl. Minden jót kíván és ezerszer
csókol
Anyád

Fabian visszacsúsztatta a levelet a borítékba, és lenézett az

utcára. Minek ül itt ebben az átkozott, idegen szobában, özvegy
Hohlfeldné lakásán, aki régebben nem volt rászorulva, hogy
albérlőket tartson? Miért nincs otthon, az anyjánál? Mit keres ebben
a megkergült városban, amely mintha építőkockák halmaza volna?
Szóvirágokba bújtatott marhaságokat agyai ki, csak hogy az
emberiség több cigarettát szívjon, mint eddig. Európa pusztulását
akár ott is bevárhatná, ahol született. Nem sok haszna van abból a
tévképzetéből, hogy a földgolyó csak addig forog, amíg ő a szemét
rajta tartja. Milyen nevetséges, hogy mindenáron a tűz közelében
akar lenni! Másoknak van rendes hivatásuk, viszik valamire,
megnősülnek, gyermekeket nemzenek, és hittel vallják, hogy mindez
a témához tartozik. Ő pedig itt ágaskodik, méghozzá a saját
jószántából, a kerítés mentén, meregeti a szemét, és adagonként nő
benne a kétségbeesés. Európa a nagyszünetet élvezi. Tanárai
szétszéledtek, az órarendnek nyoma veszett. A vén kontinens már
aligha sajátítja el a kiszabott tananyagot. Végképp bukásra ítéltetett!
Ekkor kopogtak, s a belépő Hohlfeldné, a szállásadónő ezt
mondta: – Bocsánat, azt hittem, még nincs itthon. – Közelebb jött
Fabianhoz. – Hallotta, milyen rumlit csapott Tröger úr az éjjel? Már
megint nőket hozott fel. Hogy az a dívány hogy néz ki! Ha még
egyszer előfordul, kidobom innen. Ugyan mit gondolhat a kis hölgy,
aki most költözött a másik szobába?
– Ha a gólyamesében hisz, akkor úgyis reménytelen eset.
– No de Fabian úr! Az én lakásom mégse garniszálló!
 – Nagyságos asszonyom, azt ugyebár mindenki tudja, hogy
bizonyos életkortól kezdve olyan igényei is vannak az embernek,
amelyek a főbérlőnők erkölcsi nézeteivel ellentétesek.
Az asszony kezdte elveszteni a türelmét: – De nála két
nőszemély is volt egyszerre!
– Bizony nagy kujon az a Tröger úr. Legjobb lesz, ha a
nagyságos asszony közli vele, egy éjszakára csak egy hölgyike jár.
Ha pedig nem fogad szót, szólunk az erkölcsrendészetnek, hogy
heréljék ki.
– Az ember persze halad a korral – jelentette ki némi
büszkeséggel Hohlfeldné, és még közelebb lépett –, hiszen az
erkölcsök is változtak. Az ember maga is változik, én is sok mindent
megértek. Elvégre én sem vagyok még öregasszony...
A nő szorosan Fabian háta mögött állt. Hősünk nem pillantott rá,
de gyanította, hogy hullámzó keblekkel, melyeknek meg nem értés a
sorsuk. Napról napra vészesebb lett a helyzet.
De hát miért nem tud magának szerezni valakit! Éjnek évadján
nyilván ott ácsorog mezítláb Tröger, a kereskedelmi utazó szobája
előtt, és a kulcslyukon át tart dísszemlét az orgiák fölött.
Az asszony lassan kezdte elveszteni a józan eszét. Néha úgy
nézett Fabianra, mint aki gondolatban a nadrágot húzza le róla.
Azelőtt szentfazék lett az ilyen özvegyasszonyból. Fabian felállt és
megjegyezte: – Kár, hogy nincs gyereke.
– Megyek már, megyek – mondta csüggedten Hohfeldné és
távozott.
Fabian az órájára nézett. Labude ilyenkor még a könyvtárban
van. Fabian az asztalhoz lépett, amelyen könyv- és brosúrahegyek
magasodtak. Fölöttük hímzett falvédő ezzel a felirattal: „Csak egy
félórácskát”. Amikor beköltözött, Fabian leakasztotta a pamlag
mellől, és ide szögezte fel a hímzést. Olykor még bele-beleolvasott
egyik-másik könyvbe. Szinte soha nem bánta meg.
Most is kézbe vett egyet. Descartes-ot. Elmélkedések a
metafizikáról – ez volt a könyvecske címe. Hat éve már, hogy
foglalkozott vele.
Driesch faggatózott efféle dolgokról a szóbeli vizsgán. Hat év
persze meglehetősen hosszú idő. Az utca túloldalán cégtáblát látott
a következő felirattal: „Chaim Pines – Szőrmefelvásárlás és –
árusítás”. Hajdani tudásából tehát csupán ennyi maradt? Mielőtt
bement vizsgázni, fejébe nyomta egy másik jelölt cilinderét,
végigsétált benne a folyosón, és megijesztette a pedellust. Vogt, a
másik jelölt aztán megbukott és kivándorolt Amerikába.
Fabian leült és kinyitotta a könyvecskét. Mi mondanivalója lehet
Descartes-nak az ő számára?
„Már régen észrevettem, hogy ifjúkoromtól fogva mennyi hibás
nézetet fogadtam el igaznak, s hogy természetesen mindaz, amit ily
bizonytalan elvekre alapítottam, kétséges és ingatag. Azóta mindig
azon a nézeten voltam, hogy ha állandó s biztos tudományos
megállapodásokra akarok szert tenni, egyszer életemben komolyan
le kell mondanom minden véleményemről, melyet eddig igaznak
tartottam, s egészen újból, az alapnál kezdenem a munkát. De ezt
nagy vállalatnak tartottam, s vártam vele, míg oly érett kort nem
értem el, hogy jobb időt, melyben e vállalat végrehajtására
alkalmasabb lehetnék, későbbre sem igen remélhettem. S így oly
soká halogattam a dolgot, hogy most, úgy hiszem, bűnt követnék el,
ha még tovább is várnék, s a cselekvés idejét megfontolásokkal
tölteném. Most itt az alkalmas pillanat; elmém ment minden gondtól;
csöndes magányban biztos nyugalmat szereztem magamnak:
komolyan s egész szabadsággal hozzáfoghatok valamennyi régi
véleményem lerontásához.” [Alexander Bernát fordítása]
Fabian letekintett az utcára, követte pillantásával az
autóbuszokat, amint görkorcsolyás elefántként végighaladnak a
Kaiserallén, aztán kicsit lehunyta a szemét. Majd újra belelapozott a
könyvecskébe, átfutotta a bevezetést. Descartes negyvenöt éves
volt, amikor meghirdette a maga forradalmát. Kicsit belekóstolt a
harmincéves háborúba is. Kis tökmag, akinek hatalmas a koponyája.
„Minden félelemtől szabadon.” A magányos forradalmár.
Hollandiában élt, tulipánágyások voltak a háza előtt. Fabian
felnevetett, félretette a filozófust, és felöltőt vett. Az előszobában
találkozott Tröger úrral, a nőfaló kereskedelmi utazóval.

Labude külön lakása a városközpontban volt.

Kevesen tudtak róla. Ide vonult vissza, ha a nyugati városrész az
idegeire ment, ha torkig volt előkelő rokonságával, a társaságbeli
hölgyekkel és a telefonnal. Itt nyugodtan hódolhatott tudományos
érdeklődésének és szociális hajlamainak.
– Hol kódorogtál a múlt héten? – kérdezte Fabian.
– Köszönöm, jól – válaszolta Labude, és felhörpintette a
konyakját. – Hamburgban voltam. Leda üdvözöl.
– És hogy érzi magát a menyasszonyod őnagysága?
– Erről majd később.
– És mi hír a titkos tanácsosról? Elolvasta a dolgozatodat?
– Nem. Nem volt rá ideje. Nagyon igénybe vették a doktori
vizsgák, szigorlatok, előadások, szemináriumok és a szenátus
ülései. Mire elolvassa a disszertációmat, nekem térdig nő a
szakállam. – Labude töltött magának és ivott. – Ne idegeskedj. A
pofáknak majd leesik az álluk a csodálkozástól, hogy hámoztad ki
Lessing Összegyűjtött Műveiből annak az embernek a
gondolatmeneteit, akit ők üresjáraton zakatoló elmének hittek, és
soha nem értettek, míg csak el nem jöttél.
– Félek, hogy nagyon is csodálkoznak majd. Jön valaki, aki
pszichológiai szempontból elemzi egy halott író megszentelt
logikáját, felfedezi benne a gondolatficamokat, melyeket a nagy
ember egyéniségével hoz kapcsolatba és érthetőnek tart; valaki egy
készáruként lepecsételt klasszikusról kimutatja, hogy két korszak
határán ingadozó, zseniális ember – mindez csak arra jó, hogy
bosszantsa őket. Várjuk ki a végét, a derék szászt pedig hagyjuk
békében. Öt évig boncolgattam az öreget, ízekre szedtem és újra
összeraktam. Szép kis szórakozás egy felnőtt embernek: úgy
kotorászni a tizennyolcadik században, mint egy szemétládában!
Hozz egy poharat !
Fabian likőröspoharat vett ki a szekrényből, és töltött magának.
Labude maga elé meredt.
– Ma reggel szemtanúja voltam, amint az Állami Könyvtárban
letartóztattak egy professzort.
Egy sinológust. Egy éve lopkodta a könyvtárból a ritka
nyomtatványokat és képeket, hogy eladja őket. Mikor lefogták,
falfehér lett és le kellett ülnie a lépcsőre. Adtak neki egy pohár hideg
vizet, aztán elvezették.
– Az az ember hivatást tévesztett – mondta Fabian. – Minek
ahhoz kínaiul tanulni, hogy az ember végül lopásból éljen? Rosszul
áll a szénánk. Már a filológusok is rablólovagok lettek.
– Idd ki a konyakod, és gyere! – parancsolt rá Labude.
Elhaladtak a vásárcsarnok mellett, ezerféle bűzön hatoltak át,
mire az autóbuszmegállóba értek.
– Haupthoz megyünk – közölte Labude.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Komoly beszélgetés a táncparkett mellett · Paula kisasszony mindenütt borotválkozik · Mollné

poharakat hajigál

Haupt összes termeiben strandmuri volt, mint minden este.

Pontban tíz órakor két tucat utcalány lépkedett le libasorban a
karzatról. Színes fürdőtrikó volt rajtuk, térdzokni és körömcipő.
Aki hajlandó volt ennyire levetkőzni, az belépti díj nélkül jöhetett a
mulatóba, és ingyen felhajthatott egy pohárka rövidet. A vonatkozó
iparág siralmas állapotát tekintve ezek sem voltak éppen
megvetendő kedvezmények. A lányok eleinte egymással táncoltak,
hogy legyen miben gyönyörködniük az uraknak.
A női idomok zenekísérettel közszemlére bocsátott
körpanorámája meglehetősen felizgatta a korlátnál tülekedő
boltossegédeket, könyvelőket és kiskereskedőket. A táncmester
elrikkantotta magát: mindenki ragadjon el egy hölgyet, és így is
történt. A legkövérebb és magakelletőbb nőknek volt a legnagyobb
keletjük. A párok egykettőre elfoglalták a bokszokban megbúvó
asztalokat. A bárhölgyek tarsolyából előkerültek a rúzsok,
kezdődhetett az orgia. Labude és Fabian az emelvény mellett ült.
Szerették ezt a mulatót, mert semmi keresnivalójuk nem volt itt.
Asztali telefonjuk száma egyfolytában villogott, a készülék szünet
nélkül berregett – valaki mindig hívta őket. Labude az asztal alá tette
a kagylót, végre nyugtuk volt. A hangzavar, amely továbbra is jelen
volt körülöttük: a zene, a danolászás, a röhögés, nem nekik szólt, így
nem is zavarta őket.
Fabian mesélt a szerkesztőségi éjszakáról, a cigarettagyárról, a
zabálós Fischer családról meg a kölni dómról. Labude nézte a
barátját, s megjegyezte: – Ideje lenne előbbre jutnod.
– Nem értek semmihez.
– Rengeteg dologhoz értesz.
– Az ugyanaz – mondta Fabian. – Csinálni tudnék sok mindent,
de semmit sem akarok. Minek jussak előbbre? Minek az érdekében
és mi ellenében? Tegyük fel, hogy valamilyen tisztséget viselek. Hol
az a rendszer, amelyben mint tisztviselő működhetnék? Nincs olyan,
és így értelme sincs semminek.
– Dehogy nincs, például az, hogy pénzt keresel.
– Nem vagyok kapitalista.
– Épp azért keress pénzt – mondta Labude, és kurtán felnevetett.
– Amikor kijelentem, hogy nem vagyok kapitalista, azt úgy értem,
hogy nincs érzékem az anyagiakhoz. Miért keressek pénzt? Mit
kezdjek vele? Hogy megtöltsem a hasamat, ahhoz nem kell előbbre
jutni. Nekem és a világnak is teljesen mindegy, hogy címeket
másolok, reklámversikéket költők vagy vörös káposztát árulok-e. Hát
felnőtt embernek való feladat bármelyik is? Nagyban vagy kicsiben
árulom a káposztát – hol itt a különbség? Ismétlem, nem vagyok
kapitalista. Nem kell nekem se kamat, se értéktöbblet.
Labude a fejét csóválta:
– Ez bűnös közönyösség. Aki pénzt keres és nem leli benne
örömét, az becserélheti hatalomra.
– És a hatalommal mit kezdjek? – kérdezte Fabian. – Tudom, te
kívánkozol utána. De mit kezdjek vele én, ha egyszer nem kívánok
hatalmas lenni? Hatalomvágy és pénzéhség édestestvérek, de
nincsenek rokonságban velem.
– Mások érdekében is használhatja valaki a hatalmát.
– Ugyan ki? Ez magának használ vele, a másik a családjának, a
harmadik a fizetési osztályának, a negyedik a szőkéknek, az ötödik a
két méternél magasabbaknak, a hatodik arra használja, hogy egy
matematikai képletet próbáljon ki az emberiségen. Fütyülök a pénzre
is, a hatalomra is! – Fabian öklével a mellvédre vágott, ám az
párnázott volt és plüssbevonatú, s így az ökölcsapás hatása
elmaradt.
– Ha volna olyan kertészet, amilyen az álmaimban él, kezed-
lábad megkötözve odacipelnélek, és életcélt plántálnék beléd! –
Labude, akin látszott, hogy komolyan aggódik, kezét most barátja
karjára tette.
– Szemlélem a világot. Szerinted az semmi?
– Kinek segítesz vele?
– Ki szorul segítségre? – kérdezett vissza Fabian. – Te szeretnél
hatalmat kapni a kezedbe. Arról ábrándozol, hogy magad köré
gyűjtöd a kispolgárokat és az élükre állsz. Ellenőrizni akarod a tőkét
és polgárrá tennéd a proletárt. Aztán részt akarsz venni egy
kultúrállam felépítésében, amely pokolian hasonlítana a
paradicsomra. De mondok én neked valamit: még ebben a
paradicsomban is véresre verik egymást az emberek. Eltekintve
attól, hogy meg se valósul soha... Egyébként van nekem célom, bár
elég céltalan cél: szeretném hozzásegíteni az embereket, hogy
tisztességesebbek és okosabbak legyenek. Egyelőre csak figyelem
őket, adják-e bármi jelét a tanulékonyságnak.
Labude felemelte a poharát: – Jó szórakozást! – Pár korty után
letette a poharat, és kijelentette: – Először is a rendszert kell
megfelelően átalakítani, az emberek majd alkalmazkodnak hozzá.
Fabian csak iszogatott és nem felelt.
Labude izgatottan folytatta:
– Ezt azért belátod, ugye? Már hogyne látnád be! Csakhogy
szívesebben ábrándozol egy elérhetetlen és tökéletes célról, mint
hogy harcolj egy kevésbé tökéletesért, amely legalább
megvalósítható. Ez így persze kényelmesebb. Nincs benned semmi
becsvágy, az a baj.
– Az a szerencse. Képzeld el, ha az ötmillió német munkanélküli
nem érné be azzal, hogy támogatást igényel. Képzeld el, ha több
lenne bennük a becsvágy!
Ekkor két trikótündér könyökölt a mellvédjükre. Egyikük telt volt
és szőke, s keblei úgy hevertek a plüsshuzaton, mint egy terülj, terülj
asztalkán. A másik nőszemély sovány volt, és arcáról olyasmit
lehetett leolvasni, hogy görbék a lábai.
– Adjatok egy cigit! – mondta a szőke.
Fabian odanyújtotta a dobozt, Labude tüzet adott. A lányok
szívták a cigarettát, várakozásteljesen nézték a fiatalembereket, s a
csontos kis idő múlva rekedtes hangon leszögezte: – Hát igen.
– Melyikőtök hív meg egy italra? – tette fel a kérdést a molett.
Négyesben mentek a bárpulthoz. Az oda vezető ösvényt
papírmasé szőlőlevelek, valamint hatalmas műfürtök szegélyezték.
Beültek egy bokszba. A boksz falán pfalzi tájkép, Caub környékét
ábrázolta. Fabian Blücherre gondolt, Labude likőrt rendelt. A nők
sugdolóztak. Valószínűleg a két lovagot osztották el egymás között,
mert közvetlenül ezután a telt idomú szőkeség átkarolta Fabiant,
kezét combjára tette és otthonosan berendezkedett rajta. A sovány
egy hajtása felhörpintette a likőrt, megcsipkedte Labude orrát és
idétlenül vihogott:
– Fönt különtermek is vannak – közölte, feltolta combján a kék
fürdőnadrágot, és rákacsintott.
– Miért ilyen érdes a keze? – érdeklődött Labude.
A nő megfenyegette az ujjával: – Nem attól, amire te gondolsz –
vágott vissza, és köhögött-csuklott a pajzán vidámkodástól.
– Paula azelőtt konzervgyárban dolgozott – mondta a szőke,
fogta Fabian kezét, s addig simogatta vele a mellét, míg meg nem
keményedtek a mellbimbói. – Ugye elmegyünk a szállodába? –
duruzsolta.
– Én mindenütt le vagyok borotválva – nyilatkozott a sovány, és
nem zárkózott el a bizonyítástól sem, Labude alig bírta féken tartani.
– Utána jobban alszik az ember – mondta a szőke Fabiannak, és
kinyújtóztatta vastag lábait.
A bár mögött álló Lotti újratöltötte a poharakat. A két nő olyan
mohón ivott, mintha egy hete étlen-szomjan tengődtek volna. A zene
csak tompán hallatszott be hozzájuk. Hatalmas termetű fickó ült az
egyik bárszéken, és cseresznyepálinkával gargarizált. Választéka
leért a nyakáig. A pfalzi táj mögött, Caubnál villanykörte égett,
napsütéssel árasztva el a Rajnát, igaz, csak hátulról.
– Fenn különtermek is vannak – mondta újra a sovány, így hát
felmentek. Labude hidegtálat rendelt, s amikor a sülttel és felvágottal
megrakott tálat letették a lányok elé, azok mindenről megfeledkezve
rávetették magukat. Lenn a nagyteremben díjat kapott a legszebb
női termet. A hölgyek körbeforogtak szűk kis trikóikban, széttárták
karjukat, ujjaikat terpesztették, és igézően mosolyogtak. Az urak
körbeállták őket, akár a marhavásáron.
– Egy nagy doboz bonbon az első díj – mesélte tele szájjal Paula
–, s aki megkapta, utána le kell adnia az üzletvezetőnek.
– Én inkább eszek, és különben is, az én lábam mindig túl vastag
nekik – közölte a szőke.
– Pedig a vastag láb ér a legtöbbet. Egyszer voltam egy orosz
herceggel, az még ma is küldözgeti nekem a képeslapokat.
– Hülyeség! – hurrogta le Paula. – Minden férfi mást akar.
Ismertem egy urat, egy mérnököt, az a tüdőbajosokat szerette.
Viktoria meg, akinek a barátja púpos, azt mondja, hogy ő meg se
bírna lenni mással. Mit lehet erre mondani? Szerintem az a fő, hogy
az ember értse a dolgát.
– Aki megtanulta, érti is – jelentette ki a molett, és kihalászta a
tálból az utolsó sonkadarabot. Lenn a teremben éppen közhírré
tették a legjobb alakú lány nevét. A zenekar tust húzott rá. Az
üzletvezető nagy bonbonosdobozt nyújtott át a nyertesnek. A lány
boldogan megköszönte, meghajolt a tapsoló, kurjongató vendégek
felé, s ajándékával visszavonult, feltehetőleg bevitte az irodába.
– Tulajdonképpen miért nem dolgozik már a konzervgyárában? –
kérdezte Labude, s kérdése elég szemrehányóan hangzott.
A lány eltolta az üres tányért, megsimogatta a hasát, és azt
válaszolta:
– Először is nem az én gyáram volt, másodszor pedig mert
leépítettek. Szerencsére tudtam valamit az igazgatóról, azt, hogy
elcsábított egy tizennégy éves kislányt. Na nem elcsábította, az
túlzás, de a lényeg, hogy bevette a maszlagot. Én meg kéthetente
telefonoztam neki, hogy adjon ötven márkát, vagy szétkürtölöm a
dolgot. Másnap pedig mentem a pénztárba, és felvettem a dohányt.
– De hát ez zsarolás! – hördült fel Labude.
– Ezt mondta az ügyész is, akit az igazgató a nyakamra küldött.
Aláírattak velem egy cetlit, adtak száz márkát, s ezzel lőttek a
jövedelmemnek. Azóta meg, ugye, itt rontom a levegőt, s csak úgy
egyik napról a másikra élek.
– Ez szörnyű – fordult Labude Fabianhoz –, szörnyű, hogy egyes
igazgatók hogy visszaélnek az alkalmazotti viszonnyal.
– Uramisten – rikkantotta a kövér –, mit nem hordsz itt össze! Ha
én férfi volnék, s ráadásul gyárigazgató, nekem az összes
alkalmazottal viszonyom lenne. – Azzal beletúrt Fabian hajába,
letámadta egy csókkal, megragadta a kezét, és saját, teli hasára
nyomta. Labude Paulával táncolt, akinek csakugyan karikalába volt.
A szomszédos benyílóban részeg hangon gajdolt egy nő:

Időtöltés a szerelem
Övön aluli terepen.

– Jó firma – jegyezte meg a molett. – Nincs itt semmi

keresnivalója, drága bundában jön, alatta meg csak valami átlátszó
cuccocska van rajta. Azt mondják, jobb környéken lakik, gazdag nő,
még férje is van. Fiatal fiúkat cipel magával a bokszába, fizeti az
italukat, és úgy viselkedik, hogy a falak is elpirulnak. – Fabian
felemelkedett, s a két helyiséget elválasztó fal fölött átkémlelt a
másik bokszba.
Magas, jól megtermett nőszemély ült ott zöld selyem
fürdőruhában, és énekszóval kísérte azt a vállalkozását, hogy
kiszabadítson egyenruhájából egy kétségbeesetten védekező
kiskatonát.
– Hallod-e! – förmedt rá. – Ne légy olyan nyámnyila,
anyámasszony katonája! Gyerünk! Elő a farbával! – Hanem a derék
baka ellökte magától. Fabiannak ama híres egyiptomi miniszterné
jutott eszébe, aki a szegény Józsefet, Ábrahám tehetséges
dédunokáját oly szemérmetlenül molesztálta. Ekkor a zöldellő hölgy
felállt, pezsgőspoharat ragadott, s a mellvédhez tántorgott vele.
Nem Potifárné volt, hanem Mollné. Az az Irene Moll, akinek a
lakáskulcsa Fabian zsebében lapult. Ott imbolygott a nő a korlátnál,
fölemelte a keskeny poharat, és lehajította a terem közepére, ahol
szilánkokra tört. A zenészek letették hangszerüket. A táncolók
ijedten kapták fel a fejüket, mindenki a karzatra nézett.
Mollné kinyújtott karral állt, és ezt kiabálta:
– Hát férfi az ilyen? Alig érek hozzá, szétmállik, mint a rongy!
Igen tisztelt hölgyeim, javaslom, hogy zárassuk be az egész bandát.
Tisztelt hölgyek, nekünk férfibordély kell, nem igaz? Emelje fel a
kezét, aki akarja! – Lelkesedésében olyat ütött a mellére, hogy
csuklani kezdett. Általános kacagás volt a válasz. Az üzletvezető
már úton volt a karzat felé.
Irene Moll felzokogott. Fekete szempillafestéke oldódni kezdett, s
a könnyek csíkokat húztak az arcán. – Daloljunk együtt! – rikácsolta-
csukladozta. – Hogy is van az a szép zongorázós dal? –
Vezénylésre tárta karjait, és rázendített:

Az ember is csak állat

Édeskettesben pláne az,
Használjál zongorának,
Az ujjad iskolázzad,
Billentyűzzél és dalt fakassz
 Én hagyom...

Az üzletvezető itt befogta a száját, de Mollné félreértette a

mozdulatot, s a férfi nyakába vetette magát. Közben megpillantotta a
rámeredő Fabiant, eltépte magát a másiktól, „Téged ismerlek!”,
rikoltotta, és meglódult Fabian felé.
Most azonban az időközben magához tért dalia, valamint az
üzletvezető rávetette magát éslenyomta egy székre. Lenn a
teremben újra megszólalt a zene, és folytatódott a tánc. Labude a
színjáték közben már fizetett, majd pénzt nyomott Paula és a molett
markába, karon fogta Fabiant, és magával vonszolta.
A ruhatárban megkérdezte tőle: –Tényleg ismer?
– Tényleg – bólintott Fabian –, Moll a vezetékneve, a férje
ügyvéd, és minden pénzt megad annak, aki lefekszik a feleségével.
És ennek a fura famíliának a kulcsa még mindig itt van a
zsebemben. Tessék, ez az.
Labude elvette a kulcsot, „Rögtön jövök!”, szólt hátra, és
kalapban-kabátban visszasietett a terembe.
 HATODIK FEJEZET

Párviadal a Brandenburgi Múzeumnál · Mikor tartják a következő háborút? · Az orvos, aki remek
diagnoszta

Az utcára kilépve, Labude bosszúsan kérdezte:

–Volt valami közöd ehhez a bolond nőhöz?
– Csak annyi, hogy benn voltam a hálószobájában, ő meg
levetkőzött. Egyszer csak bejött egy férfi, azt állította, hogy a hites
ura, de azért ne zavartassam magam. Később felolvasott egy
szokatlan szerződést, amelyet ők kötöttek egymással. Ezek után
eljöttem.
– Miért hoztad magaddal a kulcsot?
– Mert zárva volt a kapu.
– Iszonytató nőszemély – mondta Labude. – Ott feküdt részegen
az asztalon, gyorsan bedugtam a kulcsot a retiküljébe.
– Szóval neked nem tetszett? – kérdezte Fabian. – Pedig olyan
szép nagyra nőtt, s az a szemtelen kis konfirmandus-pofija úgy nem
illik hozzá, hogy az már gyönyörű.
– Ha csúf volna, már rég leadtad volna a kulcsot a házmesternél.
– Labude magával húzta barátját. Befordultak egy mellékutcába,
elhaladtak Schulze-Delitzsch úr emlékműve, el a Brandenburgi
Múzeum előtt, a kő Roland komoran állt egy repkénnyel bélelt
mélyedésben, a Spreen feljajdult egy gőzös. A hídon megálltak, és
lenéztek a sötét folyóra meg az ablaktalan raktárépületekre. A
Friedrichstadt fölött lángolt az ég.
– Kedves Stephan – szólalt meg halkan Fabian – megható,
ahogy törődsz velem. De én nem vagyok boldogtalanabb, mint a kor,
amelyben élünk. Nála boldogabbá pedig hogy tehetnél? Ez még
akkor sem sikerülne, ha felajánlanál egy igazgatói állást vagy
egymillió dollárt vagy egy jó feleséget, akit szeretni tudok, vagy akár
egyszerre mind a hármat. – Kis fekete csónak húzott el alattuk, farán
piros lámpással.
– Mikor az előbb azt mondtam, hogy szemlélődéssel töltöm az
időmet, kíváncsian figyelem, hogy van-e tehetsége a világnak a
tisztességhez, az csak féligazság volt. Más oka is van, hogy így
hányódom. Csak sodródom ide-oda és várok, mint azelőtt, a
háborúban, amikor tudtuk, hogy előbb-utóbb besoroznak.
Emlékszel? Írtuk a dolgozatokat meg a tollbamondást, úgy tettünk,
mintha tanulnánk, de mindegy volt, hogy csakugyan tanulunk-e vagy
sem. Úgyis a bevonulás várt ránk. Nem olyan volt az, mintha
üvegbura alatt ülnénk, amelyből lassan, de folyamatosan
szivattyúzzák ki a levegőt? Izegni-mozogni kezdtünk, de nem
jókedvünkben, hanem mert fogyott a lég körülöttünk. Emlékszel
még? Nem akartunk semmit elmulasztani, és mohón habzsoltuk az
életet, amiről azt hittük, hogy utolsó vacsoránk a siralomházban.
Labude a korlátnak dőlt és a Spree vizét nézte. Fabian fel-alá
sétált, mintha csak a szobájában volna.
– Nem emlékszel? – kérdezte újra. – Fél év múlva pedig
menetkészek voltunk. Kaptam akkor egy hét szabadságot, és
elutaztam Graalba. Azért oda, mert gyerekkoromban voltam ott
egyszer. Megérkeztem, ősz volt, s én nehéz szívvel tapostam az
égererdők süppedős talaját. Őrjöngött a tenger, a szállóvendégek
csak lézengtek. A készlet mindössze tíz tűrhető nőből állt, közülük
hattal lefeküdtem. A közeljövő úgy döntött, hogy véres hurkát csinál
belőlem, mi mást tehettem volna, míg erre vártam. Olvasgassak?
Csiszolgassam a jellememet? Netán pénzt keressek? Ott ültem egy
óriási váróteremben, amelyet Európának hívtak. Tudtam, hogy egy
hét múlva megindul velem a vonat. De hogy hová, s hogy mi lesz
belőlem, azt senki emberfia nem tudta. És lám, most is itt ülünk a
váróteremben, amelyet megint Európának hívnak. És megint csak
nem tudjuk, hogy mi következik. Csupa ideiglenesség az életünk,
csak a válság állandó benne.
– A fenébe is! – mordult fel Labude. – Ha mindenki így
gondolkozik, sohasem rendeződik a helyzet. Én talán nem
érzékelem, hogy átmeneti korban élünk? Csak neked előjogod ez a
keserű szórakozás? De én nem szemlélődöm ölbe tett kézzel,
hanem igyekszem józanul cselekedni is.
– Nem a józan emberek jutnak hatalomra – vetette ellen Fabian
–, és még kevésbé az igazak.
– Azt gondolod? – Labude a barátjához lépett, és két kézzel
galléron ragadta. – És szerinted ne is próbálkozzanak?
 Ebben a pillanatban lövést hallottak, majd kiáltást, rögtön utána
három lövést más irányból.
Labude rohanni kezdett bele a sötétbe, végig a hídon, a múzeum
felé. Újabb lövés.
– Jó mulatást! – mormolta magának Fabian, miközben futott
Labude után, bár sajgó fájdalmat érzett a szíve táján. Egy férfi
kuporgott a brandenburgi Roland lábánál, a revolverével
hadonászott, és azt üvöltözte, hogy „Megállj, te disznó!”. Majd újabb
lövést eresztett meg az utca túloldalán sejtett ellenségre. Egy utcai
lámpa darabokra tört, üvegcsörömpölés az aszfalton. Labude elvette
a férfitól a fegyvert, Fabian pedig megkérdezte: – Miért ülve
lövöldöz?
– Mert eltalálták a lábam – morogta a férfi. Erőteljes fiatal ember
volt, sapkát viselt.
– Micsoda aljas dög – ordította. – De ne félj, tudom a nevedet! –
És megfenyegette a sötétséget.
– Átment a lábikráján – állapította meg Labude, letérdelt,
zsebkendőt húzott elő a kabátzsebéből és megpróbálta átkötni a
sebet.
– A csehóban kezdődött, odaát – dohogott a sebesült. –
Horogkeresztet mázolt a térítőre. Erre mondtam valamit. Ő is
mondott. Lekevertem neki egyet. A csapos kidobott bennünket. A
fickó utánam rohant, és szidta az Internacionálét. Hátrafordultam, de
ekkor már lőtt.
– Legalább meggyőzte magát? – tudakolta Fabian, letekintve a
fiatalemberre, aki összeszorította a fogát, mert Labude a sebével
bajlódott.
– A golyó nincs már benne – jegyezte meg Labude. – Erre vajon
nem jár autó? Olyan, mintha falun volnánk.
– De még egy rendőr sincs a láthatáron – sajnálkozott Fabian.
– Még csak az kellene nekem! – A sebesült lábra akart állni. –
Hogy megint becsukjanak egy prolit, mert olyan szemtelen volt, hogy
tönkrelövette magát egy nácival?
Labude visszatartotta a férfit, lehúzta a földre, barátjára pedig
ráparancsolt, hogy szerezzen taxit. Fabian elrohant, át a kocsiúton,
ki a sarokra, végig a sötét folyó mentén.
 Egy mellékutcában autók sorakoztak. Fabian szólt a sofőrnek,
hajtson a Brandenburgi Múzeumhoz, a Rolandnál várja egy fuvar. A
taxi elment, Fabian gyalog utánaeredt. Lassan, mélyeket lélegzett.
Őrülten dobogott a szíve: kalapács dolgozott a zakója alatt. A
nyakánál dübögés, kattogás a koponyájában. Megállt, s a homlokát
törölgette. A rohadt háború! Az a rohadt háború! Hogy szívbajos lett
a fronton, az ugyan csekélység, de Fabiannak életre szóló emlék.
Hallotta, hogy vidéken vannak itt-ott magányos épületek,
amelyekben még mindig megcsonkított katonákat ápolnak. Kéz és
láb nélküli férfiakat, torz arcúakat, akiknek nincs orruk, nincs szájuk.
Mindenre elszánt ápolónővérek táplálják ezeket az emberi
formájukat vesztett teremtményeket vékony üvegcsövön keresztül,
melyet bedugnak egy csupa heg lyukba. A lyuk helyén egykor száj
volt, száj, amely nevetett, beszélt, kiabált. Fabian befordult a sarkon.
Már nem volt messze a múzeum, előtte állt az autó. Fabian lehunyta
szemét, és szörnyű fotográfiák rémlettek föl előtte – mióta látta őket,
időnként álmaiban is megjelentek és elborzasztották. Isten
szánalmas képmásai! Ott fekszenek a világtól elzárt házakban,
elszenvedik, hogy táplálják őket, elszenvedik az életet.
Mert megölni őket, az bűn lenne. De nem volt bűn lángszóróval
szétmaratni az arcukat. A családoknak meg se mondták, hogy a férj,
az apa, a fivér él. Eltűntnek nyilvánították őket. Ennek már tizenöt
éve, azóta az asszonyok újból férjhez mentek. A néhai pedig, akit
valahol Brandenburgban üvegcsövön táplálnak, odahaza csak mint
tetszetős fénykép él a dívány fölött a képen ott a puskacsőbe tűzött
csokréta alatta pedig az utód ül és jóízűen falatozik. Vajon mikor lesz
a következő háború? Mikor érleli meg az idő?
– Hahó! – kiáltott rá hirtelen valaki. – Fabian kinyitotta a szemét,
kereste, hogy ki szólt. Az illető a földön feküdt, könyökére
támaszkodott, és az ülepére szorította kezét.
– Hát magát mi lelte?
– Én vagyok a másik – mondta a férfi. – Én is sebet kaptam.
Akkor Fabian szétterpesztett lábbal fölébe állt és hahotázni
kezdett. A túloldali múzeum falánál vele nevetett a visszhang.
– Már megbocsásson, tudom, hogy illetlenség a jókedvem –
mondta Fabian. A férfi felhúzta a térdét, arca elfintorodott, amint
véres kezére nézett, és dühösen sziszegte:
 – Nevessen csak. Jön még idő, amikor torkára forr a nevetés.
– Mit ácsorogsz itt? – kiáltott rá Labude, és bosszankodva jött át
érte a túloldalról.
– Nahát, Stephan – mondta Fabian –, itt ül a párbaj másik
résztvevője, a legnemesebb testrészén érte a lövés.
Odahívták a sofőrt, és berámolták az autóba a
nemzetiszocialistát is, kommunista játszótársa mellé. A barátok is
bemásztak mögéjük, és utasították a sofőrt, hogy hajtson a
legközelebbi kórházhoz. A taxi elindult.
– Nagyon fáj? – kérdezte Labude.
– Tűrhető – vágta rá egyszerre a két sebesült, és sötét
pillantásokkal méregették egymást.
– Népáruló! – mondta a nemzetiszocialista. Magasabb volt a
munkásnál, jobb ruházatú, talán kereskedősegéd lehetett.
– Munkásáruló! – így a kommunista.
– Te söpredék! – vágott vissza a másik.
– Te majom! – mondta a kommunista.
A kereskedősegéd a zsebébe nyúlt.
Labude elkapta a csuklóját: – Adja csak ide azt a revolvert! –
parancsolt rá. A fickó le akarta rázni, de Fabian kihúzta zsebéből a
fegyvert és eltette.
– Uraim – mondta –, nyilván mindannyian egyetértünk abban,
hogy Németországban így nem mehetnek tovább a dolgok. S hogy a
kormány jelenleg a hideg diktatúra eszközeivel igyekszik tartósítani a
tarthatatlan állapotokat, olyan bűn, amely nagyon is hamar elnyeri
méltó büntetését. Még sincs annak semmi értelme, hogy maguk
tartaléklyukakat lődözzenek egymás alfelébe. És ha pontosabban
céloztak volna, s most a hullaház felé tartanánk, nem a klinikára,
azzal sem értek volna el semmit. A maga pártja – s itt a fasisztára
mutatott – csak azt tudja, mi ellen harcol, s még azt se egész
biztosan. A maga pártja meg – fordult a munkáshoz –, a maga
pártja...
– Mi a proletariátus kizsákmányolói ellen harcolunk – jelentette ki
a megszólított –, maga meg egy burzsoá.
– Az bizony – bólogatott Fabian –, kispolgár vagyok, és nincs ma
annál durvább szitokszó.
 A kereskedősegédnek nagy fájdalmai voltak, oldalra dőlt, hogy az
ép felén üljön, de vigyáznia kellett, nehogy összekoccanjon a feje a
munkáséval.
– A proletariátus érdekközösség – folytatta Fabian –, a létező
legnagyobb érdekközösség. És maguknak kötelességük is, hogy
harcoljanak a jogaikért. Én pedig a barátjuk vagyok, mert ugyanaz
az ellenségünk, s mert én is szeretem az igazságot. A barátjuk
vagyok, akkor is, ha fütyülnek rá. Csakhogy, kedves uram, ha maguk
kerülnek hatalomra, attól még az emberiség nagy ideáljai továbbra is
sírva lapulhatnak a sutban. Senki sem lesz jó és okos, csak azért,
mert szegény...
– De a vezéreink... – kezdte a kommunista.
– Azokat inkább hagyjuk – szakította félbe Labude.
Megállt az autó. Fabian csengetett a kórház kapuján. Előjött a
portás, utána a betegszállítók, akik a sebesülteket kisegítették a
taxiból.
Az ügyeletes orvos kezet nyújtott a két barátnak.
– Csak nem két politikust hoztak? – kérdezte mosolyogva. – Ma
éjjel már kilenc embert kaptunk, egyiküket súlyos haslövéssel. Mind
munkás vagy alkalmazott. Nem tűnt fel maguknak, hogy a legtöbbjük
külvárosi lakos, olyanok, akik különben is ismerik egymást? Ezek a
politikai lövöldözések valójában a táncparketten kitört verekedést
helyettesítik. Ez is, az is csak a német egyletesdi torz kinövése.
Egyébként az a benyomásom, mintha így akarnák csökkenteni a
munkanélküliek számát – egyszerűen agyonlövik egymást. Érdekes
formája az önsegélyezésnek.
– Érthető, hogy fel van bolydulva a nép – jegyezte meg Fabian.
– Hogyne – helyeselt az orvos. – Éhségtífusz tombol az egész
földrészen. A beteg már fantáziáim kezd és eszelősen csapkod
maga körül. Na minden jót! – A kapu bezárult.
Labude kifizette és elküldte a taxit. Hallgatagon mentek egymás
mellett. Labude hirtelen megtorpant, és azt mondta:
– Én még képtelen vagyok hazamenni. Gyere, menjünk el a
névtelenek kabaréjába.
– Az meg mi?
– Még én sem tudom. Egy leleményes pasas összeszedett
egypár félbolondot, és énekesként, táncosként lépteti fel őket. Azok
meg néhány vacak márkáért tűrik, hogy a közönség ócsárolja és
kiröhögje őket. Meglehet, észre sem veszik. Állítólag tódul ide a nép,
ami érthető, hiszen nyilván olyanok mennek be, akik élvezik, hogy
vannak még náluk is eszelősebbek.
Fabiannak tetszett az ötlet. Még egyszer visszanézett a kórházra,
amely fölött a Nagy Medve csillagai fénylettek.
– Nagy kor ez – mondta –, és napról napra még nagyobb lesz.
 HETEDIK FEJEZET

Bolondok a pódiumon · Paul Müller halálos utazása · A fürdőkádakban utazó gyáros

A kabaré előtt sok magánautomobil parkolt. Egy rőt szakállú

ember, strucctollas kalpagban, kezében hatalmas alabárddal, a
bejáratot támasztotta, és ezt kiabálta:
– Tessék befáradni a gumiszobába! – Labude és Fabian
befáradt, a ruhatárban hagyták kabátjukat, majd a zsúfolt, telefüstölt
helyiségben hosszas keresés után helyet találtak egy sarokasztalnál.
A jól-rosszul összetákolt színpadon egy bamba mosolyú lány
ugrabugrált. Csakis táncosnő lehetett. Méregzöld, elszabott ruha volt
rajta, ágasbogas művirágokat tartott a kezében, és szabályos
időközönként feldobta őket és saját magát is a levegőbe. A
színpadtól balra fogatlan aggastyán ült egy lehangolt zongoránál, és
az egyik Magyar rapszódiát játszotta.
Hogy a tánc és a zongorajáték kapcsolatban állt-e egymással,
azt nem lehetett tudni. Az egyöntetűen elegáns öltözetű publikum
bort fogyasztott, hangosan társalgott és nevetgélt.
– Kisasszony, sürgősen várják a telefonnál! – kiáltotta el magát
egy kopasz úr, látszatra legalábbis vezérigazgató. A közönség még
harsányabban kacagott, mint addig. A táncosnő nem zavartatta
magát, továbbra is mosolygott és ugrándozott. Ekkor elhallgatott a
zongora – vége lett a rapszódiának. A lány haragos pillantást vetett
a színpadról a vénségre, és folytatta bakugrásait: még nem táncolta
el a magáét.
– Mama, hív a gyereked! – visította egy monoklis hölgy.
– Sír a magáé is! – szólalt meg valaki egy távolabbi asztalnál.
A hölgy hátrafordult: – Nekem nincs is gyerekem!
– Akkor könnyen beszél! – jött a hátsó sarokból a válasz.
– Csendet! – mennydörögte valaki más. A szóváltás abbamaradt.
A lány még egyre táncolt, bár feltehetőleg már sajgott a lába.
Végül maga is megsokallta a dolgot, egy idétlen pukedlivel befejezte,
s míg karjait kitárta, mosolya egy árnyalattal még bambább lett.
Felállt egy szmokingos, köpcös úr: – Nagyszerű, remek! Holnap
eljöhet hozzám szőnyeget porolni!
A közönség tapsolt és ujjongott. A lány most a pukedlizést nem
bírta abbahagyni.
A színfalak mögül ekkor előjött egy férfi, kivonszolta a hevesen
hadonászó táncosnőt, majd maga lépett a helyére.
– Bravó, Caligula! – kiáltotta egy nő az egyik elülső asztaltól.
Caligula, egy kövérkés fiatal zsidó, szarukeretes szemüvegben,
odafordult ahhoz a férfihoz, aki a közbekiáltó nő mellett ült: – A hölgy
a felesége? – kérdezte.
A férfi bólintott.
– Akkor mondja meg a feleségének, hogy fogja be a száját. –
Caligula is nagy tapsot kapott.
Az első sorban ülő férfi elpirult, de a felesége élvezte a helyzetet.
– Csönd, idióták! – rivallt rá a közönségre Caligula, és felemelte a
kezét. A terem lecsillapodott. – Ugye, milyen élmény volt ez a
táncprodukció?
– Az volt – zúgta kórusban a közönség.
– De a java még hátravan! Mindjárt kiküldők valakit, akit Paul
Müllernek hívnak. Tolkewitzi illetőségű, vagyis Szászországból jött.
Paul Müller szász dialektusban beszél, és állítólag előadóművész.
Egy balladát szaval el önöknek. Készüljenek el a legrosszabbra. Ez
a tolkewitzi Paul Müller ugyanis, ha jól tévedek, bolond. Költséget és
fáradságot nem kímélve, mindent elkövettem, hogy megnyerjem
kabarém számára ezt a rendkívüli embert. Ugyanis nem tűrhetem,
hogy agyalágyultak kizárólag a nézőtéren üljenek.
– Ez már egy kicsit erős! – hördült fel egy vendég, akinek az
arcán kardvágásoktól származó forradások éktelenkedtek. Fel is
ugrott és felháborodottan igazgatta zakóját.
– Leül! – dörrent rá Caligula, és grimaszra húzta a száját. –
Tudja, mi maga? Egy komplett hülye!
A diplomás úr levegő után kapkodott.
– Egyébként – folytatta a kabarétulajdonos – egyébként nálam a
hülye nem sértés, csak megkülönböztető tulajdonság.
A nézők tapsoltak és viháncoltak. A forradásos arcú háborgót
ismerősei lehúzták a székre és csitítgatták. Caligula fogott egy
csengőt, megrázta, mint egy éjjeliőr, és felkiáltott: – Paul Müller,
jelenj meg! – Aztán ő maga eltűnt.
A háttérből hórihorgas, feltűnően sápadt ember közeledett,
nyomorúságos öltözetben.
– Üdv, Müller! – köszöntötték.
– Kicsit hirtelen növésű – jegyezte meg valaki.
Paul Müller meghajolt, kihívóan tragikus képet vágott,
végigszántott a haján, majd két kezét a szemére szorította.
Koncentrált. Aztán lekapta kezét az arcáról, kitárta karját, ujjait
szétterpesztette, s kimeresztett szemmel rákezdte: Halálos utazás.
írta Paul Müller. – Egyet lépett előre.
– Nehogy lepottyanj! – szólt rá a hölgy, akire pedig Caligula
ráparancsolt, hogy fogja be a száját. Paul Müller csak azért is lépett
még egyet, megvetően mérte végig a közönséget, és újrakezdte: –
Halálos utazás. írta Paul Müller.

Hohenstein grófja, szól a fáma,

Az édes leányát bezárta,
Mert katonatisztet szeret.
Atyaverdikt: „Itt a helyed!”

E pillanatban a nézőtérről valaki kockacukrot dobott fel a

színpadra. Paul Müller lehajolt érte, zsebre tette, majd vészjósló
hangon folytatta:

Szökni muszáj, akkora gond lesz,

Éjjel autóba ül a komtesz,
Tövig nyomja a gázpedált.
S kit visz a hűtőn? A halált!

Újabb szem cukrot vetettek a pódiumra. A teremben valószínűleg

törzsvendégek is ültek, akik meg akartak felelni a művészek
elvárásainak. A többi vendég is követte a példát, s Müller lassan a
kockacukorlövészet céltáblája lett, a támadást pedig szüntelen
hajlongással próbálta kivédeni.
Kialakult a térdhajlítgatásos balladamondás műfaja. A művész
időnként tátott szájjal igyekezett elkapni a felé repülő cukrot.
Arckifejezése mind fenyegetőbbé vált. Hangja mindegyre mélyült. Az
előadásból fokozatosan kiderült, hogy azon az iszonyatos éjszakán
nemcsak Hohenstein grófkisasszony ült autóba, hogy a deli tiszthez
utazzon, hanem szerelme is autón közeledett a kastélyhoz, ahol a
lányt feltalálni vélte, miközben az éppen szembeszáguldott vele.
Minthogy a két szerető ugyanazt az országutat használta,
minthogy továbbá igen kellemetlen, esős, ködös éjszaka volt, s
minthogy a költemény címe „Halálos utazást” ígért, megalapozott
volt a hallgatóság félelme, hogy a két autó összeütközik. És Paul
Müller minden kételyt eltakarított az útból.
– Csukd be szád, mert kiesik a forgács a fejedből! – kiáltott rá
valaki. De az autószerencsétlenséget még ez sem tudta elhárítani.

Kocsin épp az a tiszt söpör

Balról, a nő meg jobb felől.
Vastag a köd, vágni lehet,
Rájuk hozza a végzetet.
Balról sikoly,
Jobbról sikoly...

– Az testvérek közt is két sikoly! – kiáltott közbe valaki. A

közönség tapsolt és rivalgott. Elegük volt Paul Müllerből, a tragédia
kimenetelére már nem voltak kíváncsiak.
Pedig a költő tovább szavalt. Csak annyi látszott, hogy mozgatja
a száját, a versből egy szót sem lehetett hallani, a halálos utazás
beletorkollt a túlélők zsivajába. Az ösztövér balladaköltőt ekkor
elragadta a vakdüh: leugrott a pódiumról, s úgy megrázta a lenn ülő
hölgy vállát, hogy annak a szájából kiesett a cigaretta, bele a kék
selyem ölébe. A nő visítva fölpattant. Kísérője is felemelkedett, és
szitkozódni kezdett.
Dörgedelme kutyaugatáshoz hasonlított. Paul Müller pedig jól
meglökte a gavallért, mire az visszahuppant a székére.
Caligula jelent meg e percben. Dühödten elkapta a tolkewitzi
múzsafi kravátliját, s mint egy bősz állatidomár bevonszolta a
művésszobába.
– Pfuj, micsoda népség – mondta Labude –, a lentiek szadisták,
a föntiek bolondok.
 – Ez ám nemzetközi sport – jegyezte meg Fabian –, Párizsban is
van efféle. Ott azt kiabálják a nézők, hogy „Tue-le!”, mire a kulissza
mögül kinyúlik egy hatalmas, fából való kéz, és kilapátolja a színről a
nyomorultat. Egyszerűen kiebrudalják és kész.
– Ez az alak Caligulának mondja magát. Nem látszik buta
fickónak, lám, a római történelmet is ismeri. – Labude felállt és kifelé
indult. Elege volt az egészből. Fabian is követni akarta, de ekkor
valaki erőteljesen a vállára csapott. Fabian hátranézett. A mögötte
álló férfi fülig érő szájjal vigyorgott:
– Hogy vagy, öregem? – harsogta.- Köszönöm, jól.
– Fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy látlak, vén cimbora! – A
finom úr iszonyú örömütést mért Fabian melle közepére, telibe
találva egy inggombját.
– Jöjjön csak – javasolta az üdvözölt –, odakinn majd tovább
verekszünk. Aztán gyorsan átnyomakodott a székek között, ki az
előtérbe.
– Hallod-e – mondta Labudénak, aki épp a kabátját vette fel –,
hordjuk el magunkat, de gyorsan. Itt valaki csúnyán letegezett
engem. – Fogták a kalapjukat, de már késő volt.
Jött a verekedős, egy szeplős asszonykát tolt maga előtt, mintha
az nem tudna önállóan járni, s így szólt hozzá: – Látod, Meta, ez az
úr volt nálunk a gimiben az osztályelső. – Fabiannál pedig közölte: –
Ez itt a feleségem, hogy úgy mondjam, a jobbik felem.
Remscheidben lakunk. Otthagytam a fogalmazói pályát, és
beszálltam az após üzletébe. Fürdőkádakat gyártunk. Ha szükséged
lesz egyre, nagykereskedelmi áron megkaphatod. Ha-ha! Hát igen,
jól megy a sorom. Köszönöm kérdésed, boldog házasságban élek,
kétlakásos villában lakunk, hátul ott a nagy kert, van egy kis
aprópénzem is, meg gyerekünk is, igaz, csak újabban.
– Még csak ilyen picike – mentegetőzött Meta, s a kezével
mutatta, milyen kicsi a gyerek.
– Majd megnő – vigasztalta Labude. Az asszony hálásan
pillantott rá, s belekarolt a férjébe.
– Most te jössz, barátocskám – vette át a szót újra az egykori
jogász –, mesélj, te mit csináltál az utóbbi időben?
– Semmi különöset – mondta Fabian. – Pillanatnyilag egy
űrrakétával bíbelődöm. Szeretném megnézni magamnak a Holdat.
 – Ragyogó – rikkantotta a férfiú, aki beházasodott a
fürdőkádakba. – Németország megint az élen! És hogy van az
öcséd?
– Csupa kellemes újsággal lep meg, uram – felelte Fabian. –
Régi vágyam volt, hogy öcsikém szülessen. De ha szabad egy
szerény kérdést közbevetnem: tulajdonképpen hol végezte a
gimnáziumot?
– Marburgban, hol máshol!
Fabian sajnálkozva vonta fel a vállát: – Azt mondják, Marburg
bűbájos város, kár, hogy sohasem jártam ott.
– Akkor ezer bocsánat – recsegte a másik. – Összetévesztettem
valakivel, a megszólalásig hasonlít rá, pardon, ne vegye zokon. –
Összecsapta a bokáját „Gyere, Meta!”, adta ki a parancsot, és
távozott. Meta zavartan pillantott Fabianra, biccentett Labude felé,
és követte férjét.
– Micsoda hülye állat! – háborgott Fabian. – Megszólít egy
vadidegen embert, és bizalmaskodik vele. Én erre a Caligulára
gyanakszom: talán az effajta inzultusok is a kabaréműsorhoz
tartoznak.
– Azt már nem hiszem – vetette ellen Labude.
– A fürdőkádak alighanem valódiak és valódi a szörnyen pici
gyerek is. – Hazafelé indultak. Labude feltűnően lógatta a fejét. –
Szégyen-gyalázat – szólalt meg egy idő múlva. – Ennek a hajdani
fogalmazónak van lakása, kertje, foglalkozása, szeplős felesége s
még ki tudja, mi mindene. A magunkfajta meg csak hányódik,
mintegy sehonnai, sehol egy biztos állás, biztos jövedelem, biztos
cél, az ember még a barátnő-.
jében sem lehet biztos.
– De hiszen neked ott van Leda.
– És ami különösen dühít – folytatta Labude –, az ilyennek még
saját, maga gyártotta gyereke is van.
– Ne irigykedj – intette Fabian. – Ez a jogvégzett kádgyáros a
kivétel. Hol van manapság az a harmincéves ember, aki
megengedheti magának, hogy megnősüljön? Az egyik munkanélküli,
a másik holnap veszti el az állását, a harmadiknak még soha nem is
volt munkahelye. A kormány pillanatnyilag nincs rá berendezkedve,
hogy egyik évjárat jön a másik után. Aki benn van a slamasztikában,
az legjobb, ha egyedül marad benne, nem osztja meg asszonnyal és
gyerekkel az életét. Elég meggondolatlanul cselekszik, aki lehúz
magával a nyomorba másokat. Nem tudom, kitől származik az a
mondás, hogy megosztott gond fele gond, de ha él még az a
nagyokos, akkor kívánom neki, hogy legyen havi kétszáz márkája s
hozzá nyolctagú családja. Majd oszthatja nyolcfelé a gondját, míg
meg nem hibban bele. – Fabian oldalról felsandított a barátjára: –
Egyébként miért zavar ez téged? Neked ad pénzt az apád, s ha
megkapod az egyetemi kinevezésed, pár krajcárt még keresel is
hozzá. Elveszed Ledát, s az apai örömöknek mi sem állhatja útját.
– A pénzügyieken kívül egyéb nehézségek is vannak – mondta
Labude. Megállt és odaintett egy taxit. – Ne haragudj, ha most
egyedül szeretnék lenni. Eljössz értem holnap a szüleimhez?
Mesélek neked egyet s mást. – Fabian markába nyomott valamit, és
beszállt az autóba.
– Ledáról van szó? – kérdezte Fabian a nyitott ablak felett.
Labude bólintott és lehajtotta a fejét. A taxi elindult. Fabian
utánanézett.
– Holnap megyek! – kiáltotta még, de az autó már messze járt,
hátsó lámpája olyan kicsi volt, mint egy szentjánosbogár. Fabian
csak ekkor eszmélt rá, hogy valami van a kezében. Egy
ötvenmárkás volt.
 NYOLCADIK FEJEZET

Politizáló diákok · Idősb Labude szeret élni · Pofon a Külső-Alster partján

Labude szülei az előkelő Grunewaldban laktak, egy görög

templomban. Tulajdonképpen nem is templom volt, hanem villa. És
tulajdonképpen nem is lakták a villát. Az anya többnyire külföldön
időzött, délen szeretett tartózkodni, Lugano melletti nyaralójukban.
Először is mert a Lago di Lugano jobban tetszett neki, mint a
grunewaldi tó. Másodszor mert Labude apja úgy találta, hogy neje
gyönge egészségének jobbat tesz a délszaki táj. Nagyon szerette a
feleségét, különösen, ha nem volt vele. Vonzalma a köztük lévő
távolság négyzetének arányában növekedett. Idősb Labude jó nevű
védőügyvéd volt.
Minthogy a klienseinek sok pénze és sok pere volt, neki is sok
pere és sok pénze volt. Mindazonáltal szeretett hivatásának izgalmai
mégsem elégítették ki. Szinte minden éjjelét játékkaszinókban
töltötte. Ki nem állhatta a házára telepedő nyugalmat. Asszonyának
szemrehányó pillantása pedig egyenest kétségbe ejtette.
Minthogy mindketten féltek a találkozástól, mindketten kerülték a
villát, amennyire csak lehetett. A fiuk, Stephan, ha látni akarta
szüleit, kénytelen volt részt venni azokon az estélyeken, amelyeket
telente adtak. Mivel azonban évről évre jobban irtózott ezektől a
rendezvényektől – a végén már a közelükbe se ment –, csak merő
véletlenségből találkozott a szüleivel is.
A legtöbb, amit az apjáról tudott, egyszer egy fiatal színésznő
révén jutott a fülébe. Egy álarcosbálon voltak együtt, s a hölgyike
apróra leírta neki azt az embert, aki épp akkor kitartotta. Könnyű
nőcskék néha úgy próbálnak új hódolót szerezni, hogy kifecsegik
intim szokásait és kedvteléseit annak a lovagnak, aki az idő tájt
birtokolja őket. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy ezúttal Labude
igazságügyi tanácsosról van szó, mire Stephan pánikszerűen
elhagyta az estélyt.
Fabian nem szívesen ment a grunewaldi villába. Hülyeségnek
tartotta az ilyen házakhoz óhatatlanul hozzátartozó fényűzést. El
sem tudta képzelni, hogy valaki ekkora luxus közepette
megszabadulhat attól az érzéstől, hogy csak látogatóban van. Úgy
vélte, hogy minden egyéb októl eltekintve, tökéletesen érthető, ha
Labude szülei ebben a lakásmúzeumban elidegenedtek egymástól.
– Rémes – mondta az íróasztalnál ülő barátjának –, valahányszor
ide jövök, szinte várom, hogy az inasotok filcpapucsot kössön a
lábamra, és megkezdje a kastélybeli vezetést. Ha most elmesélnéd,
hogy a Nagy Választófejedelem a fehrbellini csata előtt itt, ezen a
széken lovagolt, még azt is elhinném. Egyébként köszönöm a pénzt.
Labude leintette:
– Tudod, hogy több van belőle, mint szükséges. Hagyjuk ezt.
Azért kértem, hogy gyere ki, mert szeretném elmesélni, mi történt
velem Hamburgban.
Fabian felállt és átült a díványra. Így Labude háta mögé került, s
barátjának beszéd közben nem kellett rápillantania. Mindketten
kinéztek az ablakon, zöld fákat és piros villatetőket láttak. Az ablak
nyitva volt, s néha egy madár szállt a párkányra, fel-alá sétált,
félrehajtott fejjel bekémlelt a szobába, majd visszarepült a kertbe.
Azonkívül hallani lehetett, amint valaki a kavicsos ösvényeket
gereblyézi.
Labude mereven nézte a legközelebbi fa ágait.
– Írt Rassow, hogy előadást tart a hamburgi Auditorium
Maximumban, különböző irányzatokat képviselő diákok előtt, a cím
,,Tradíció és szocializmus”. Ajánlotta, hogy korreferensként vagy az
előadást követő vitában fejtsem ki politikai elképzeléseimet.
Átmentem Hamburgba. Elkezdődött az előadás, Rassow
oroszországi útjáról számolt be a hallgatóknak, s hogy milyen
tanulságokat szűrt le művészekkel, tudósokkal folytatott
beszélgetéseiből. A szocialista diákszövetség tagjai többször is
félbeszakították, amikor pedig őutána egy kommunista beszélt, azt a
polgári oldal zavarta. Ekkor következtem én. Felvázoltam az európai
tőke helyzetét, és a polgári ifjúság számára azt a követelményt
fogalmaztam meg, hogy lépjen fel határozottan, és akadályozza meg
Európa végromlását, melyet – aktívan vagy passzívan – több oldalról
is előkészítenek. Mondtam, hogy ez az az ifjúság, amely belátható
időn belül a politikában, az iparban, a kereskedelemben vagy
birtokosként átveszi a vezető szerepet – miután apáink már úgyis
eljátszották kisded játékaikat, vagyis miránk hárul az a feladat, hogy
megreformáljuk Európát: a magánprofit önkéntes csökkentésével, a
kapitalizmus és a műszaki fejlesztés józan visszafogásával, a
szociális juttatások növelésével, a műveltség elmélyítésével az
oktatás és nevelés területén. Elmondtam, hogy szerintem
létrehozható ez az új front, az osztályok újfajta összekapcsolása,
mert hiszen az ifjúság – legalábbis a krémje – megveti a gátlástalan
önzést, és elég bölcs ahhoz, hogy a természetes állapotok
visszaállítását szorgalmazza, ha különben a rendszer elkerülhetetlen
összeomlása a tét. Ha mindez osztályuralom nélkül nem megy,
mondtam, akkor legyen a mi korosztályunké a vezető szerep. A
szélsőséges csoportok szokás szerint derültséggel fogadták
előadásomat – de Rassow javaslata, hogy alakítsunk polgári
radikális csoportosulást, tetszést aratott.
Meg is alakultunk. Kiáltványt szövegeztünk az összes európai
egyetem címére. Úgy döntöttünk, hogy Rassow, én meg még páran
végigjárjuk a német főiskolákat, előadásokat tartunk és hasonló
csoportokat szervezünk. Reméljük, hogy sikerül a szocialista
hallgatókkal valami kartellfélét alakítanunk. Ha megszerveztük az
egyetemi csoportokat, azok majd maguk köré toborozzák az
értelmiséget, s a dolog szép lassan beindul. Tegnap azért nem
meséltem neked erről, mert ismerem azt a kétkedő természetedet.
– Pedig örülök – mondta Fabian –, nagyon örülök, hogy végre
megvalósíthatod a terveidet. A független demokraták csoportjával
felvetted már a kapcsolatot? Ne felejtsd el, hogy Koppenhágában
alakult egy „Európa Klub”. És ne bosszantson, hogy kételkedem az
ifjúság jóakaratában. Meg azért se haragudj rám, mert kizártnak
tartom a józan ész és a hatalom házasságát. Ez esetben sajnos
kibékíthetetlen ellentétről van szó. Meggyőződésem, hogy az
emberiségnek, jelen állapotában, csak két lehetősége van. Az
emberek vagy elégedetlenek sorsukkal, s hogy javítsanak rajta,
kölcsönösen agyonverik egymást, vagy pedig, ami tisztán elméleti
síkon elképzelhető: nagyon is elégedettek magukkal is, meg a
világgal is, ez esetben viszont unalmukban lesznek öngyilkosok. Az
eredmény ugyanaz. Mit használ az isteni rend, míg minden
emberben egy disznó lakik? De mit szólt mindehhez Leda?
– Nem nyilvánított véleményt, ugyanis ott sem volt.
 – Miért?
– Nem tudta, hogy Hamburgban vagyok.
Fabian meghökkenésében felállt, de aztán némán visszaült
helyére.
Labude széttárta karját, s az íróasztal két szélére támaszkodott.
– Meg akartam lepni. Titokban szerettem volna megfigyelni, mert
bizalmatlan lettem iránta. Ha az ember havonta csak két napot és
egy éjszakát tölt együtt, az aláaknázza a kapcsolatot. Ha pedig, mint
nálunk is, évekig tart ez az állapot, akkor végképp befellegzett a
barátságnak. Ez jobbára nem is a partnerek hűségén vagy
hűtlenségén múlik, a folyamat szükségszerű. Már hónapokkal ezelőtt
jeleztem neked, hogy Leda megváltozott. Alakoskodni kezdett.
Tettetés lett nála minden: a lelkes üdvözlés a pályaudvaron, a
figyelme, amikor beszélgettünk, a szenvedély, amit az ágyban
mutatott, mindezt csak megjátszotta.
Labude kihúzta magát, felemelte a fejét. Nagyon halkan beszélt:
– Persze elszokik egymástól az ember. Nem tudhatjuk, a másikat
mi bántja, nem ismerjük, akikkel összebarátkozik. Nem vesszük
észre rajta a változást, nem is tudjuk, miért változott meg. A
levélírásnak sincs értelme. S aztán az ember odautazik, a lány meg
ő megcsókolják egymást, színházba mennek, érdeklődnek, hogy a
másiknál mi újság, együtt töltenek egy éjszakát, aztán elválnak.
Egy hónap múlva lejátszódik ugyanez az értelmetlenség. Meghitt
lelki, utána naptár szerint kalkulált szexuális együttlét, miközben
időnként az órára nézünk. Lehetetlen állapot: ő Hamburgban, én
Berlinben, a távolság megöli a szerelmet.
Fabian kivett egy cigarettát, s óvatosan gyújtotta meg a gyufát,
mintha félne fájdalmat okozni a gyufaskatulyának.
– Az utóbbi hónapokban már ódzkodtam minden együttléttől.
Legszívesebben lerántottam volna Leda arcáról a maszkot, amikor
ott vonaglott remegve, csukott szemmel alattam, és körém fonta a
karját. Egyfolytában hazudott. De vajon kit akart becsapni? Csak
engem, vagy saját magát is? Levélben többször kértem, hogy
beszéljünk őszintén, ő nem volt rá hajlandó, tehát meg kellett
tennem, amit tettem. Akkor éjjel, amikor megalakítottuk a
csoportunkat, hamar elbúcsúztam Rassow-tól meg a többiektől, és
elmentem Leda házához. Az ablakok sötétek voltak. Elképzelhető
volt, hogy már alszik, mégsem volt kedvem a logikára hagyatkozni,
inkább vártam. – Labude hangja itt megcsuklott. Egyszerre több
ceruzát kapott fel az asztalról, s idegesen görgette őket a két tenyere
között. A farudacskák halk kattogása kísérte a beszámoló további
részét. – A széles utcának, amelyben Leda lakik, csak egyik oldalán
állnak házak. A másik oldalt virágágyak szegélyezik, s ösvényekkel
szabdalt liget húzódik le a Külső-Alsterig. A házzal szemközt van
egy pad, oda ültem, számtalan cigarettát elszívtam, és csak vártam.
Ha megjelent valaki az utcában, mindjárt azt hittem, csak Leda lehet.
Így üldögéltem ott éjféltől hajnali háromig, gondolatban heves vitákat
folytattam le, és rémképeket láttam. És telt az idő. Nem sokkal
három után befordult a sarkon egy taxi, és megállt a ház előtt.
Magas, vékony férfi szállt ki, és pénzt adott a sofőrnek. Ekkor egy nő
is kipattant a kocsiból, a kapuhoz sietett, kinyitotta, belépett, tartotta
a kapuszárnyat, míg a férfi is be nem ment utána, majd bezárta a
házat. Az autó visszament a városba.
Labude beszéd közben felállt. A ceruzákat az asztalra dobta,
sebesen fel-alá járkált, majd a szoba legtávolabbi sarkába érve
megállt. A falnál szemügyre vette a tapétát, és ujjával követte az
indázó mintát.
– Leda volt az. Fény gyúlt az ablakaiban. Láttam a két árny
mozgását a függöny mögött. Aztán a nappaliban leoltották a villanyt,
a hálószobában viszont világos lett. Félig nyitva volt a balkonajtó,
hallottam, amint Leda felnevet. Emlékszel, milyen különös a
nevetése: a hangja egészen magas. Időnként teljes volt a csend,
fent a házban és lenn nálam is, az utcán, csak a szívem dobogását
hallottam.
E pillanatban nagy lendülettel kivágódott az ajtó, Labude
igazságügyi tanácsos lépett be kalap és felöltő nélkül.
– Szevasz, Stephan! – mondta, közelebb jött és kezet nyújtott a
fiának. – Rég nem láttuk egymást, igaz? Pár napig távol voltam, rám
fért egy kis pihenés. Hiába: az idegek, az idegek! Épp most jöttem
meg. Mizújs? Rossz bőrben vagy. Valami baj van? Van hír a
disszertációdról? Nincs? Unalmas egy banda. Anyád írt? Pár hétig
még nyugodtan maradhat. Nemhiába hívják azt a helyet
Paradisónak, jó neki, hogy ott lehet. Üdv, Fabian úr. Magvas
társalgást folytatnak, nem igaz? Vajon van-e élet a halál után?
Nincs, de ne árulják el senkinek. Mindent addig kell elintézni. Nekem
is mennyi dolgom van: azt se tudom, hol áll a fejem!
– Fritz, gyere már! – kiáltotta egy női hang a lépcsőházból.
Az igazságügyi tanácsos vállat vont: – Na, ugye megmondtam. Itt
ez a kis énekesnő is. Nagy tehetség, mely parlagon hever. Az
összes operát kívülről fújja. Hosszú távon persze kicsit hangos. Na
viszlát. Világmegváltás helyett inkább szórakozzatok. Amint
mondtam, élni csak a halálig érdemes. További felvilágosításért
bármikor forduljatok hozzám. És nem kell semmit mellre szívni,
hallod, fiam! – Mindkettőjüknek kezet nyújtott, kiment és bevágta
maga mögött az ajtót. – Labude így utólag befogta a fülét, az
íróasztalhoz lépett, kicsit töprengett, aztán folytatta az elbeszélést:
– Öt óra tájban eleredt az eső. Hat után elállt. Megvirradt,
kezdődött a nap. A hálószobában még mindig égett a villany, ami
különösnek hatott a reggeli fényben. Az az ember hétkor hagyta el a
házat, fütyörészve lépett ki a kapun és felnézett. Leda a japán
pongyolájában állt a balkonon és integetett. A férfi visszaintegetett.
Leda egy pillanatra széttárta a pongyoláját, hogy még egyszer
megmutassa neki a testét. A pasas csókot dobott neki – okádnivaló
volt. Aztán fütyörészve ment végig az utcán. Én lehajtottam a fejem,
fönt pedig becsukták a balkonajtót.
Fabian nem tudta, mitévő legyen. Csak ült tovább a díványon.
Labude hirtelen felemelte a karját és ököllel az íróasztalra vágott:
– Ezt a gazembert! – üvöltötte. Fabian felugrott, de barátja
leintette, és már higgadtan mondta: – Semmi baj. Hallgasd tovább.
Délben felhívtam. Örvendezett, hogy végre újra együtt lehetünk. De
miért nem írtam? S hogy nála tudok-e lenni ötkor? A tudományos
munkatársak ugyanis néhány hete hamarabb hazamehetnek. A
kikötőben bóklásztam ötig, aztán odamentem. Teával, süteménnyel
várt, nagyon kedvesen fogadott.
Ittam egy csésze teát, és közömbös dolgokról beszéltem, majd ő
gépiesen vetkőzni kezdett, kilépett a kimonójából, és lefeküdt a
heverőre.
Ekkor megkérdeztem tőle, mit szólna, ha felbontanánk a
kapcsolatunkat. Azt kérdezte, mi ütött belém. Hiszen ugye
megállapodtunk, hogy mihelyt ledoktoráltam, összeházasodunk.
Kérdezte, hogy talán már nem szeretem?
 Mondtam, hogy nem erről van szó. Egyre jobban elidegenedünk
egymástól, erről csakis ő tehet, így okosabb, ha széjjelválunk.
Nyújtózkodott, úgy intézte, hogy félrecsússzon a pongyolája, és
gyerekes hangon panaszolta, hogy én milyen érzéketlen vagyok. A
jelenlegi, egyértelmű helyzet is mutatja, hogy az elhidegülésnek
inkább én vagyok az oka és nem ő. Elismerte, hogy nehéz lelkileg
áthidalni a Hamburg és Berlin közti távolságot, és hogy szexuális
téren is akadnak problémák. Ha megkíván engem, nem vagyok ott,
ha meg ott vagyok, úgy kell letudni a szeretkezést, mint a kötelező
ebédet: akár éhes az ember, akár nem. De ha összeházasodtunk,
meglátom, minden más lesz. Egyébként pedig legyek kedves hozzá
– néhány hete orvosi beavatkozást végeztetett magán. Gyereket
mint feleség akar nekem szülni, előbb nem. Nem is közölte velem
ezt a kis balesetet, nehogy megijesszen. De azóta teljesen rendbe
jött, és végre üljek már oda mellé, mert vágyik utánam.
Megkérdeztem, hogy ugyan kitől volt az a visszacsinált gyerek.
Felült és sértődött képet vágott.
És ki volt az a férfi, aki ma éjjel nálad aludt?, faggatóztam tovább.
Rémeket látsz, mondta erre. Olyan féltékeny vagy, hogy az már
nevetséges.
Ekkor lekentem neki egy pofont, és otthagytam. Utánam rohant,
le a lépcsőn, egész a kapuig. Ott állt egy szál lebegő pongyolában
délután hatkor, és azt kiabálta, hogy maradjak. Ügyet se vetettem rá,
kimentem a pályaudvarra.
Fabian Labude mögé állt, és barátja vállára tette a kezét: – Mért
nem mesélted el már tegnap?
– Hát, majdcsak túljutok rajta. Hogy így az orromnál fogva
vezetett.
– De hát mit csinált volna? Megmondja az igazat?
– Nem is akarok rágondolni. Olyan, mintha súlyos betegségen
estem volna át.
– Még nem lábaltál ki belőle – mondta Fabian. – Ma is szerelmes
vagy belé.
– Ez igaz – ismerte el Labude. – De nehezebb pasasokkal is
elbántam már, mint én vagyok.
– És ha ír neked?
 – Végeztem az üggyel. Öt évet vesztegettem el egy téveszmére,
ennyi elég. A legelkeserítőbbet még nem is mondtam. Nem szeret
és soha nem is szeretett! Erre csak most döbbentem rá, most, hogy
végeztem vele. Ahogy ott feküdt mellettem, és nem átallott a
szemembe hazudni, egyszerre más megvilágításban láttam az
elmúlt öt évet. Öt perc, és megértettem mindent. Kész, vége, el van
intézve! – Labude az ajtó felé irányította a barátját. – Most
elmegyünk. Ruth Reiter hívott meg magához. Gyere, azt hiszem,
elég sok pótolnivalóm van.
– Ki az a Ruth Reiter?
– Ma ismerkedtem meg vele. Műterme van, és állítólag
szobrászkodik.
– Régi álmom, hogy egyszer modellt álljak – mondta Fabian, és
felvette a kabátját.
 KILENCEDIK FEJEZET

Fura fiatal lányok · Egy halálraítélt életre kel · A „Kuzin” nevű mulató

– Végre két férfi! – kiáltotta a Reiter kisasszony. – Helyezkedjetek

kényelembe! A Kulp nagysád éppen jajveszékelt, hogy ez nem
mehet így tovább: két napja nem volt dolga férfival, s a legutóbbi is
csak egy kis közlekedési baleset volt. Kulp divattervező, és az az
alak csak némi ellenszolgáltatás fejében adott neki megbízást.
Egyébként a Kulp kisasszony szerint már-már impotens
aranyaggastyán volt az illető.
– Azok a legrémesebbek – bólogatott Labude.
– Folyton próbálkoznak, hogy lássák, elhárult-e időközben az
üzemzavar. – Körülnézett, hogy merre találja a Kulp nevű leányzót.
Felhúzott lábakkal kuporgott egy sezlonon, onnan integetett
Labudénak.
A fiatalember leült mellé. Fabian egyik lábáról a másikra állt. A
műterem nagy volt, közepén, a lámpa alatt egyszerű asztal állt,
mögötte szobrok sorakoztak, az asztal tetején pedig meztelen,
fekete hajú nő ült. A Reiter kisasszony leült egy zsámolyra, fogta a
vázlatblokkját és rajzolt. – Esti akt – magyarázta, hátra se nézve. –
Selow-nak hívják. Másik pózt kérek, szívem! Terpeszben állsz,
felsőtesttel jobbra fordulsz, így, kezeket tarkón összekulcsolni. Ne
moccanj! – A Selow-nak nevezett pucér nő az utasításoknak
megfelelően feltápászkodott, és most szétterpesztett lábbal állt az
asztalon. Pompás alakja volt, mélabús szemével közönyösen meredt
maga elé. – Báró úr, innék valamit, mert fázom – szólalt meg
hirtelen.
– Csakugyan, csupa libabőr a Selow kisasszony – tanúsította
Fabian. Közben közelebb lépett, s úgy állt meg a modell mellett, mint
műértő egy bronz nőalak előtt.
– Hozzáérni tilos! – mondta nagyon barátságtalanul a
szobrásznő.
Kulp kisasszony, aki olyan kéjesen nyújtózott el Labude karjában,
akár a meleg fürdővízben, odakiáltotta Fabiannak: – El a kezekkel! A
báró féltékeny természetű. Jól menő viszonya van az esti akttal.
– Fogd be a pofád! – mordult rá a művésznő.
– Labude, ha halaszthatatlan teendője van Kulpocskával, sose
zavartassa magát. Ez az egy helyiség áll csupán rendelkezésünkre,
de látott ez már különb dolgokat is.
Labude úgy nyilatkozott, hogy erkölcsi aggályai vannak.
– Hogy mik nem vannak ezen a világon – mondta szomorúan a
Kulp kisasszony.
Reiter úrhölgy futólag felpillantott Fabianra: – Ha részt akar
vállalni Kulpinából, csak rajta! Nem kell hozzá több, mint egy garas,
Labude lesz a fej, maga az írás. A kisasszony feldobja a garast, attól
majd ő is felpezsdül. Aki nyert, azé az elsőség!
– Micsoda bölcsesség! – élénkült fel a Kulp kisasszony. – De
miért garas legyen? Ne rontsd az árfolyamomat!
Fabian jólnevelten közölte, hogy nem kedveli a
szerencsejátékokat. A meztelen nő toporzékolni kezdett: – Inni
kérek!
– Battenberg, a fotelod mellett van egy kisasztal, a kisasztalon
gin. Adj már belőle!
– Rögtön! – felelte egy hang. A szobrok mögött megcsörrent
valami. Majd egy ismeretlen lány lépett a lámpa fénykörébe, és teli
poharat nyújtott az esti aktnak.
– Hány nőnemű lény tartózkodik itt voltaképpen? – kérdezte
meglepetten Fabian.
– Én vagyok az egyetlen – jelentette ki nevetve Battenberg
kisasszony.
Fabian egyenesen a szemébe nézett, és úgy találta, hogy nem
illik ebbe a környezetbe. A lány visszasétált a szobrok mögé. Fabian
utána. Az előbbi újra helyet foglalt a fotelban, az utóbbi megállt egy
gipsz Diana mellett, átfogta a kisportolt istennő derekát, s a műterem
ablakából a szecessziós homlokzatok indáit és domborulatait
szemlélte. Közben jól hallotta a báró vezényszavait: – Utolsó póz,
drágám! Törzsdöntés előre, térdhajlítás, feneket kitolni, kezeket a
térdre, úgy, állj! – A műterem túlsó végéből pedig apró sikkantások
hallatszottak – Kulp kisasszonynak légszomja volt átmenetileg.
– Maga hogy kerül ebbe a fertőbe? – kérdezte Fabian.
 – Ruth Reiter meg én földiek vagyunk, egy iskolába jártunk. A
minap véletlenül összefutottunk az utcán, s mert én csak nemrég
jöttem Berlinbe, meghívott, hogy gyűjtsék nála ismereteket. Utoljára
vagyok itt, a gyűjtőmunkát befejeztem.
– Ennek örülök – mondta Fabian. – Nem vagyok az a
megveszekedett erénycsősz, de bánt, ha látnom kell, hogy egy nő a
saját nívójánál lejjebb süllyed.
A lány komoly arccal nézett rá:
– Kedves uram, én sem vagyok angyal. A mai kor elég rosszul
bánik az angyalokkal. De mit tehetnénk? Ha beleszeretünk valakibe,
kiszolgáltatjuk magunkat neki. Csapot-papot otthagyva beállítunk
hozzá. Hát itt vagyok, mondjuk szelíd mosollyal, ő meg: Szóval itt
vagy, mondja és a fejét vakarja. Te jó ég, gondolja magában, ez itt
marad a nyakamon. Mi könnyű szívvel odaajándékozzuk neki
mindenünket, ő meg szitkozódik. Terhére van az ajándék. Először
csak halkan, aztán egyre hangosabban átkozódik. S a végén ott
állunk magányosabban, mint valaha. Huszonöt éves vagyok, s eddig
két férfi hagyott faképnél. Úgy hagytak el, mint egy rossz esernyőt,
amit szándékosan felejt ott az ember.
Zavarja, hogy ilyen őszinte vagyok?
– Sok nő van, aki ugyanígy járt. Bennünket, fiatal férfiakat
rengeteg gond nyomaszt. Kis időre tudunk csak róluk megfeledkezni,
s abból a kis időből csak szórakozásra futja, szerelemre nem. A
család intézménye halódik. És mi csak két lehetőség közül
választhatunk, felelős magatartásunk csak kétféle lehet: a férfi vagy
vállalja a nő jövőjéért a felelősséget, s ha néhány héten belül
elveszti az állását, beismerheti, hogy felelőtlenül cselekedett; vagy
épp felelősségérzetből nem meri elrontani egy másik ember életét is,
ám ha ezzel a nőt boldogtalanná teszi, el kell ismernie, hogy ez a
döntés is felelőtlen volt. Régen nem ismerték ezt a kibékíthetetlen
ellentmondást.
Fabian leült az ablakpárkányra. Szemben az egyik ablak világos
volt. Egy szerény bútorzatú szobába lehetett belátni. Az asztalnál
egy asszony ült, fejét kezére támasztotta. Egy férfi állt előtte,
hevesen hadonászott, szájmozgásán látszott, hogy szidja a nőt,
aztán lekapta a fogasról a kalapját és elviharzott. Az asszony levette
arcáról a kezét, és az ajtóra meredt. Aztán fejét az asztalra hajtotta,
egészen lassan és nyugodtan, mintha várná, hogy lesújtson a bárd.
Fabian elfordult, és a lányt nézte, aki ott ült a fotelban mellette. Ő is
figyelemmel kísérte a szemközti jelenetet és most szomorúan nézett
Fabianra.
– Ez is egy rossz sorsú angyal – állapította meg Fabian.
– A második férfi, akit szerettem és akinek a szerelmemmel
terhére voltam – folytatta halkan a lány –, egy szép napon lement a
postaládához, hogy bedobjon egy levelet. Leszaladt a lépcsőn, és
nem jött többé vissza. – Megcsóválta a fejét, mintha máig sem
értené a történteket. Három hónapig vártam, hogy visszajöjjön a
postaládától. Nevetséges, ugye? Akkor küldött egy képeslapot, sok
szívélyes üdvözlettel Santiagóból. Anyám azt mondta: Kurva vagy,
lányom!, mire én emlékeztettem, hogy neki tizennyolc évesen volt
először dolga férfival és tizenkilenc évesen szülte az első gyerekét.
Az egész más volt!, kiabálta magából kikelve. Persze hogy egészen
más volt.
– Maga miért jött Berlinbe?
– Azelőtt az ember odaajándékozta magát valakinek, s olyan
becsben tartották, mint egy ajándékot. Manapság megfizetik az
embert, és előbb-utóbb elhajítják, mint minden kifizetett és
elhasznált árucikket. Jobban járok, ha fizetek, gondolja magában a
férfi.
– Azelőtt az ajándék egészen más volt, mint az áru. Ma az
ajándék olyan áru, ami egyetlen márkába sem kerül. A vevőt épp ez
az olcsóság teszi gyanakvóvá. Itt valami hibádzik, gondolja
magában. És többnyire igaza van. A nő ugyanis később benyújtja a
számlát. Egyszeriben azt követeli, hogy a férfi térítse meg az
ajándék erkölcsi értékét. Méghozzá lelki valutában, mint életre szóló
apanázst.
– Pontosan így van – helyeselt a lány. – Pontosan így
gondolkoznak a férfiak. De akkor miért nevezi fertőnek ezt a
műtermet? Az itteni nők éppen megfelelnek a férfiízlésnek. Vagy
talán nem? De tudom én, hogy mi kell maguknak a tökéletes
boldogsághoz. Jelenjünk meg és távozzunk parancsszóra, de
amikor elküldenek, akkor bizony zokognunk illik. És üdvözülten
mosolyognunk, ha a férfi magához int. Legyen a szerelemnek
árujellege, de az áru legyen szerelmes. A férfinak mindenre van joga
és semmi nem kötelessége, nekünk rengeteg a kötelességünk, és
nincs jogunk semmire – íme, ilyen a paradicsom férfiszemmel.
Csakhogy ez már egy kicsit sok! – Battenberg kisasszony orrot fújt.
Aztán így folytatta: – Ha nem tarthatjuk meg, akkor nem is akarjuk
szeretni a férfit. S ha meg akar vásárolni, akkor fizessen, de sokat. –
Battenberg kisasszony itt elhallgatott. Kis könnycseppek gördültek le
az arcán.
– Ezért jött Berlinbe? – kérdezte Fabian.
A lány hangtalanul sírt.
Fabian odalépett hozzá, és megsimogatta a vállát.
– Maga sem ért az üzlethez – mondta, és átpillantott két
gipsszobor között a műterem másik részébe. Az esti akt az asztalon
ült és gint kortyolgatott. A szobrásznő a meztelen lány fölé hajolt és
megcsókolta alig domborodó hasát meg a mellét. Selow modell
eközben kiitta a gint, és közönyösen simogatta barátnője hátát.
Ez tehát csókolt, a másik ivott, és szemlátomást egyik se nagyon
tudta, mit csinál a másik. A háttérben pedig, a sezlonon Labude
feküdt meg a Kulp nagysád, sugdolózva és egymásba fonódva, mint
egy gombolyag.
Valaki csengetett. Ruth Reiter fölegyenesedett és súlyos
léptekkel kiment. Selow modell a harisnyáját húzta. Jól megtermett
férfi lépett be az ajtón. Zihálva lélegzett, egyik lába fából volt, és
botra támaszkodott.
– Itt a Kulp? – kérdezte. Ruth Reiter bólintott. A férfi néhány
bankót húzott ki a zsebéből, odaadta a szobrásznőnek, mondván: –
A többiek menjenek el egy órára. A Selow-t esetleg még itt
hagyhatod. – Lezöttyent egy székre, és kínlódva nevetett: – Ne félj,
báró, csak tréfáltam.
A Kulp kisasszony lekászálódott a sezlonról, megigazította a
ruháját, és kezet nyújtott a férfinak: – Jó napot, Wilhelmy, még nem
halt meg?
Wilhelmy letörölte verítékes homlokát, és a fejét rázta.
– De már nem tarthat soká. Különben előbb lesz vége a
pénzemnek, mint nekem. – A lánynak is adott pénzt. – Selow! –
kiáltotta el magát: – Ne vedeld ki az egész gint! És öltözz
gyorsabban!
 – Menjetek a Kuzin-ba. Majd utánatok megyek – mondta a Kulp
kisasszony. Aztán felrázta szendergéséből Labudét: – Öregem, ki
vagy dobva. Van itt valaki, akinek azt ígérték az orvosok, hogy még
ebben a hónapban meghal. Úgy várja a halált, mint a magunkfajta a
havibaját. Segítek neki várni egy röpke negyedórát. Később majd
találkozunk. – Labude felkelt.
Ruth Reiter is jött már a kabátjával. Fabian Battenberg
kisasszony társaságában bújt elő a szobrok mögül. Selow is
felöltözött végre. Elindultak. Hullajelölt és Kulpja a műteremben
maradtak.
– Remélhetőleg nem veri úgy össze azt a lányt, mint a múltkor –
jegyezte meg a szobrásznő a lépcsőházban. – Mindig felbőszül rajta,
hogy mások tovább élhetnek, mint ő.
– A Kulp nem bánja, ha jól megrakják – vélekedett a Selow
kisasszony. – Amit meg a rajzaival keres, abból a hideg vízre se
futja.
– Szép kis hivatást választottunk – nevetett keserűen Ruth
Reiter.
A Kuzin klubszerű szórakozóhely volt, ahova többnyire nők
jártak. Egymással táncoltak.
Kart karba öltve ültek a kis zöld kanapékon.
Mélyen egymás szemébe néztek. Rövidet ittak, némelyikük
szmokingkabátot és magasan csukódó blúzt viselt, hogy minél
hasonlóbb legyen egy férfihoz. A tulajdonosnőt úgy hívták, mint
magát a lokált, fekete szivarokat szívott és ismeretségeket
közvetített. Végigjárta az asztalokat, üdvözölte a vendégeit, disznó
vicceket mesélt, és ivott, mint a kefekötő. Labudén látszott, hogy
restelkedik Fabian, de saját maga előtt is.
Táncolt egy sort az esti akttal, aztán a bárpulthoz ült vele, hátat
fordítva barátjának.
Ruth Reiter féltékeny volt, de uralkodott magán. Csak nagy ritkán
sandított a bár felé, sápadt volt, és inni kezdett keményen. Később
egy másik asztal mellé húzódott, s ott egy idősebb, rettentően
kimázolt nővel beszélgetett, aki olyan kodácsolva nevetett, hogy az
ember hajlamos volt azt hinni: mindjárt tojik egy tojást.
– Nem tudok napirendre térni a beszélgetésünk fölött – mondta
Fabian Battenberg kisasszonynak. – Valóban azt hiszi, hogy
mindazok a nők, akik itt összejöttek, abnormálisnak születtek? Az a
szőke ott évekig egy színész barátnője volt, míg az váratlanul ki nem
tette a szűrét. Ekkor a nő hivatalba ment és lefeküdt a cégvezetővel.
Teherbe esett tőle, de elvesztette a pert, mert a cégvezető tagadta
az apaságot. A gyereket vidékre adta, és új állást keresett. A
szőkének, ha nem is örökre, mindenesetre egyelőre elege van a
férfiakból, és az itt ülők közül sokan nyilván szintén így vannak
ezzel. Az egyik nem kell a férfiaknak, a másik nagyon is soknak kell,
a harmadik retteg a következményektől. Sok olyat lát itt, aki csak
haragban van a férfiakkal. A Selow kisasszony, aki a barátom mellett
üldögél, nyilván ugyanebben a cipőben jár. Csak azért leszbikus,
mert duzzog a másik nemre.
– Nem akar hazakísérni? – kérdezte Battenberg kisasszony.
– Talán nem tetszik itt magának?
A lány a fejét rázta.
Nyílt az ajtó, a Kulp kisasszony támolygott be. Megállt a
szobrásznő asztalánál, és kinyitotta a száját. Se kiáltás, se szó nem
jött ki rajta. A nő hangtalanul összeesett. A többiek kíváncsian
tolongtak az ájult Kulp körül. A kuzin whiskyt hozott.
– Megint jól helybenhagyta a Wilhelmy – állapította meg Ruth
Reiter.
– Éljenek a férfiak! – rikkantotta egy lány, és hisztérikusan
nevetett.
– Hívjátok a hátsó teremből a doktort! – rendelkezett a kuzin.
Nagy rohangálás kezdődött.
A zongorista, aki ugyanolyan szellemes volt, mint amilyen
részeg, a Chopin-gyászinduló első akkordjait játszotta.
– Ez lenne a doktor? – csodálkozott Battenberg kisasszony.
Magas, sovány, estélyi ruhás hölgy lépett be az oldalajtón, arca
akár egy bepúderezett halálfej.
– Bizony, az úrnak orvosi diplomája van – mondta Fabian. –
Tagja volt valamikor a diákegyletnek is, látja a vágásokat a púder
alatt? Most morfinista és rendőri engedéllyel női ruhát hord. Abból él,
hogy morfiumrecepteket ír. Egyszer majd elkapják, és akkor
megmérgezi magát. – A Kulp kisasszonyt bevitték a hátsó szobába.
Az estélyi ruhás doktor utánament. A zongorista tangóra váltott. A
szobrásznő táncrakérte az esti aktot, szorosan magához ölelte
barátnőjét, és hevesen suttogott a fülébe. Selow modell tökéletesen
el volt ázva, alig figyelt oda, lehunyta szemét. Hirtelen kiszabadította
magát a másik karjából, átimbolygott a parketten, egyenesen a
zongorához ment, úgy lecsapta a tetejét, hogy a hangszer feljajdult,
és azt üvöltötte: – Ne-e-em!
Halálos csönd lett. A szobrásznő egyedül állt a terem közepén,
görcsösen összekulcsolt kézzel.
– Nem! – visította újra a Selow kisasszony. – Elegem van ebből!
Torkig vagyok! Férfit akarok! Nekem férfi kell! Te büdös szuka,
tehetsz nekem egy szívességet! – Lerántotta Labudét a bárszékről,
megcsókolta, föltette a kalapját, s az ajtó felé vonszolta a
fiatalembert, aki épp hogy csak magához tudta venni a kabátját. –
Éljen az a kis különbség! – kiabálta a lány. Azzal már kinn is voltak
az ajtón.
– Azt hiszem, tényleg jobb, ha megyünk – állt fel Fabian, pénzt
tett az asztalra, és felsegítette Battenberg kisasszony kabátját. Már a
kijárat felé tartottak, de a bárónak is nevezett Ruth Reiter még akkor
is ott állt a táncparkett közepén. Senki sem mert közeledni hozzá.
 TIZEDIK FEJEZET

Az erkölcstelenség topográfiája · A szerelem örökkön-örökké tart! · Éljen az a kis különbség!

– Hogy lehet a barátja ez az ember? – kérdezte az utcán a lány.

– De hiszen nem is ismeri! – Fabiant bosszantotta a kérdés, de
saját válasza is. Némán mentek egymás mellett. Egy idő múlva
Fabian megszólalt: – Labudénak pechje volt. Átment Hamburgba, és
szemtanúja lett, amint a jövendőbeli hitvese megcsalja. Nagy
szervező a fiú. A jövőjét is kiszámította a tizedesvessző utáni ötödik
helyig, már ami a családi rubrikát illeti. S most elég volt egy éjszaka,
hogy kiderüljön: elszámította magát. Mielőbb felejteni akar, egyelőre
vízszintben.
Megálltak egy üzlet előtt. A késői óra ellenére a kirakat fényárban
úszott, s a ruhák, blúzok és lakkövek úgy feküdtek ott a sötét
házaktól körülvéve, mintha napoznának egy aprócska szigeten.
– Megmondanák, hány óra? – kérdezte mellettük valaki.
Battenberg kisasszony megrémült, megragadta kísérője karját.
– Tiz perccel múlt éjfél mondta Fabian.
– Köszönöm szépen. Akkor sietnem kell. – A fiatalember, aki
megszólította őket, lehajolt és körülményesen babrált a
cipőfűzőjével. Aztán fölegyenesedett és zavart mosollyal
megkérdezte:
– Nincs véletlenül nélkülözhető ötven pfennigjük?
– De véletlenül van – felelte Fabian, s egy kétmárkást adott neki.
– Ó, de nagyszerű! Hálás köszönetem, uram. Így nem kell az
üdvhadseregnél éjszakáznom.
Az idegen bocsánatkérően megvonta a vállát, kalapot emelt, és
elsietett.
– Jól nevelt ember – állapította meg Battenberg kisasszony.
– Igen, az órát kérdezte, mielőtt pénzt koldult volna tőlünk.
Folytatták útjukat. Fabian nem tudta, hol lakik a lány. Ment,
amerre ő, bár jobban ismerte a környéket nála.
– Az egész históriában az a legszomorúbb – mesélte tovább –,
hogy Labude most, igaz, ötéves késéssel, rájött, hogy Leda, az a
hamburgi nő, sohasem is szerette. Nem azért csalta meg, mert a
barátom ritkán volt nála. Azért tette, mert nem szereti. Emberileg
rokonszenvez vele, de mégsem a zsánere. Fordítva is előfordul. Az
ember kedvelhet valakit, mert a zsánere, de esetleg nem állhatja az
egyéniségét.
– És hogy valaki minden szempontból tökéletesen megfeleljen,
olyan nincs?
– Ne legyenek vérmes reményei az embernek – felelte Fabian. –
De mi hozta magát, a bosszúállás szellemén kívül, Szodomába és
Gomorrába?
– Joggyakornok vagyok – magyarázta a lány –, a nemzetközi
filmjogról írtam a disszertációmat, s egy nagy berlini filmes cég
hajlandó alkalmazni a szerződéskötő részlegénél. Százötven márkát
adnak havonta.
– Legyen filmszínésznő!
– Ha kell, leszek az is – mondta eltökélten a lány. És mindketten
nevettek. A Geisbergstrassén mentek, az éjszakai nyugalmat csak
ritkán keresztezte autó. Illat áradt az előkertek virágágyaiból. Egy
kapualjban szerelmespár simogatta egymást.
– Még a hold is világít ebben a városban – jegyezte meg a
nemzetközi filmjog szakértője.
Fabian kicsit megszorította a karját: – Nem olyan ez, mint otthon?
– kérdezte. – De ne áltassa magát. A holdfény és a virágillat, a
csend és a kisvárosi csók a kapualjban, mindez csupán illúzió.
Odaát a téren van egy kávéház, amelyben kínaiak bújnak össze
berlini kurvákkal. Csakis kínaiak. Ott elöl van egy lokál, amelyben
parfümözött homoszexuális fiúk táncolnak elegáns színészekkel
meg finom angol urakkal, közlik velük, hogy mit nyújtanak és
mennyit kérnek, s az egész cechet egy szőkére festett vénasszony
állja, aki ennek fejében tarthatja a gyertyát. Jobbra a sarkon van egy
szálloda, amelyben kizárólag japánok laknak, mellette egy vendéglő,
amelyben orosz és magyar zsidók pumpolják és kölcsönösen
becsapják egymást.
Az egyik mellékutcában tudok egy panziót, ott délutánonként
kiskorú gimnazista lányok árulják magukat, mert keveslik a
zsebpénzt. Fél éve, hogy kipattant egy botrány, amit alig-alig lehetett
eltussolni – ugyanis egy idősebb úr, aki szórakozási céllal lépett be
az egyik szobába, várakozásának megfelelően valóban talált ott egy
tizenhat éves, ruhátlan kislányt, csakhogy az sajnos a saját lánya
volt, ami viszont nem felelt meg a várakozásának... Ez a hatalmas
város, vagyis a kőrengeteg, szinte ma is olyan, mint régen. Lakóit
tekintve azonban rég bolondokháza lett belőle. A keleti városrész a
bűnözés melegágya, Közép-Berlin a szélhámosságé, északon
nyomor tanyákat, nyugaton kéjtanyákat talál, s mind a négy égtáj a
vesztébe rohan.
– És mi jön azután?
Fabian letört egy ágacskát egy kerítésen átnyúló bokorról, s azt
válaszolta:
– Félek tőle, hogy az ostobaság.
– Az én szülővárosomban máris megtelepedett az ostobaság –
mondta a lány. – De hát mi lehet tenni?
– Az optimista legjobban teszi, ha kétségbe esik. Engem nem
fenyeget ez a veszély, mert eleve melankolikus vagyok. Az
öngyilkosságra nincs hajlamom, mert hiányzik belőlem az a tettvágy,
ami másokat arra ösztönöz, hogy addig rohangáljanak fejjel a falnak,
míg az okosabb enged. Csak szemlélődöm és várok. Várom, hogy
győzzön a tisztesség, annak majd rendelkezésére bocsátom
magam. De úgy várok erre, mint hitetlen a csodára. Kedves
kisasszony, én ugyebár nem ismerem magát. Mégis, vagy talán
éppen ezért szeretném beavatni a munkamódszerembe, amelyet az
emberekkel való érintkezésben alkalmazok, s amely nekem bevált.
Olyan elméletről van szó, amely nem biztos, hogy megállja a helyét,
ám a gyakorlatban használható.
– Halljuk a módszerét!
– A gyermekek és aggok kivételével mindenkit bolondnak kell
tartani mindaddig, amíg kétséget kizáróan be nem bizonyul az
ellenkezője. Tegye magáévá ezt az alapelvet, s hamarosan meglátja,
milyen sokat ér.
– Kezdhetem magánál is? – kérdezte a lány.
– Megkérem rá – ez volt a válasz.
Némán mentek egymás mellett, át a Nürnberger Platzon. Egy
autó közvetlenül előttük fékezett. A lány reszketett. Befordultak a
Schaperstrasséba. Egy elhanyagolt kertben macskák nyervákoltak.
A járda szélén sorakozó fák sötétbe burkolták az utcát és elrejtették
az eget.
– Én megérkeztem – mondta a lány, és megállt a 17-es számú
ház előtt. És épp ebben a házban lakott Fabian! De nem mutatta,
hogy csodálkozik, hanem megkérdezte, hogy viszontláthatja-e a
kisasszonyt.
– Valóban ez a szándéka?
– Egy feltétellel: ha maga is akarja. – A lány bólintott, s fejét egy
pillanatra Fabian vállának támasztotta. – Olyan nagy ez a város –
suttogta, aztán bizonytalanul elhallgatott. – Ugye nem ért félre, ha
megkérem, hogy jöjjön fel félórára hozzám? Nagyon idegen még a
szobám. Egyetlen szó sem visszhangzik benne, egyetlen emlék sem
éled föl, hiszen még senkivel sem beszéltem, és nincs mire
emlékeznem benne. Az ablak előtt pedig fekete fák hajlonganak
éjszaka.
Fabian hangosabban mondta, mint szerette volna:
– Szívesen fölmegyek, csak nyissa ki a kaput. – A lány kulcsot
dugott a zárba és megfordította. Ám mielőtt benyomta volna a
kapuszárnyat, újra Fabianhoz fordult: – Nagyon aggódom, hogy
félreért. – Fabian kitárta a kaput, és felkattintotta a lépcsőházi
villanyt. Mindjárt meg is bánta, mert így könnyen elárulhatta magát.
De a lány nem lepődött meg, bezárta a kaput, aztán előrement.
Fabian követte, és mulatott rajta, milyen rejtőzködve oson be ma
éjszaka ebbe a házba. Vajon hányadikon lakik a lány?
Az ajtó, amely előtt megállt, nem volt más, mint Fabian
szállásadónőjének, özvegy Hohlfeldnénak az ajtaja. Battenberg
kisasszony kinyitotta.
Az előszobában égett a villany. Két, rózsaszín kombinés ifjú lány
futballozott itt egy zöld léggömbbel. A belépők láttán ijedtükben
vihorászni kezdtek. Battenberg kisasszony sóbálvánnyá meredt.
Ekkor nyílt a vécéajtó, s megjelent a pizsamás Tröger úr, a kéjsóvár
ügynök.
– Máskor jobban vigyázzon a háremére – mordult rá Fabian.
Tröger úr elvigyorodott, beterelte a lányokat a szerájba, és
magukra zárta az ajtót. Fabian véletlenül a saját ajtókilincsére tette a
kezét.
 – Szent isten – rémült meg Battenberg kisasszony, és suttogva
közölte: – Ott valaki más lakik.
– Pardon – mondta Fabian, és követte a lányt az előszoba végén
nyíló utolsó helyiségbe. Felöltőjét, kalapját a díványra tette,
vendéglátója a szekrénybe akasztotta a maga kabátját. – Szörnyű
odú – mondta mosolyogva –, és nyolcvan márka havonta.
– Én is ennyit fizetek – vigasztalta Fabian.
A mellettük lévő szobából áthallatszott a meggyötört ágyrugók
nyikorgása.
– A szomszédságot ingyen élvezhetem – magyarázta a lány.
– Fúrjon lyukat a falba, és szedjen belépti díjat.
– Jaj, úgy örülök – dörzsölte a kezét, mintha kandalló előtt állna,
Battenberg kisasszony. – Ha egyedül vagyok, ez a szalon még
rondábbnak tűnik. Nagyon hálás vagyok magának. Nem nézi meg
ezeket a félelmetes fákat?
Az ablakhoz léptek. – Ma még a fák is barátságosabbak –
állapította meg a lány, aztán Fabianra pillantott, és mintegy magában
suttogta: – Ez azért van, mert máskor egyedül vagyok.
Fabian óvatosan magához húzta és megcsókolta. A lány
viszonozta. – Most majd azt gondolod, hogy ezért hívtalak föl.
– Persze hogy azt gondolom – helyeselt Fabian –, de akkor még
magad se tudtad.
A lány az arcát a Fabianéhoz dörgölte, míg kinézett az ablakon. –
Tulajdonképpen mi a keresztneved? – kérdezte a férfi.
– Cornelia.
Mikor már egymás mellett feküdtek az ágyban, Fabian, csukott
szemmel végigsimítva Cornelia arcán, hogy tapintással is érzékelje a
vonásait, őszinte aggodalommal mondta:
– Emlékszel még, hogy az este valami műteremben ültünk,
gipszistennők mögött, s te azt erősítgetted, hogy az önző férfiakat
mind egy szálig meg akarod büntetni?
A lány apró csókokkal simogatta Fabian tenyerét, aztán mély
lélegzetet vett, és azt felelte: – Szándékom változatlan, tényleg az.
De veled kivételt teszek. Valahogy úgy érzem magam, mintha
szeretnélek.
Fabian felült, de Cornelia lehúzta magához. – Előbb, amikor
átöleltük egymást, sírtam – suttogta. S most, hogy erre gondolt, újra
szivárogni kezdtek a könnyei, de közben mosolygott, Fabian pedig
hosszú idő után először érezte úgy, hogy már-már boldog. – Azért
sírtam, mert szeretlek. De az, hogy szeretlek, az az én dolgom,
hallod? Neked ahhoz semmi közöd. Jöhetsz és mehetsz, ahogy
neked tetszik. És ha jössz, majd örülök neki, és ha elmész, akkor
sem leszek szomorú, megígérem. – Odafészkelte magát Fabian
mellé, s olyan erővel ölelte magához, hogy mindkettőjüknek elfogyott
a lélegzete.
– Így ni! – kiáltott fel Cornelia. – Most pedig megéheztem!
Fabian olyan döbbent arcot vágott, hogy a lányból kitört a
nevetés. Ezután magyarázattal szolgált:
– Az úgy van, hogy ha valakit szerettem, vagyis valaki szeretett
engem... de hát úgyis érted, mire gondolok, igaz?, szóval utána
iszonyúan megéhezem. Csak az a bökkenő, hogy egy falat
ennivalóm sincs. Honnan tudhattam volna, hogy ebben a rémes
városban egykettőre farkaséhes leszek?
Hanyatt feküdt, s rámosolygott a plafonra, beleértve a stukatúra
angyalfejeit is.
Fabian felkelt, és levonta a következtetést:
– Nincs más hátra, mint hogy betörjünk valahova. – Kihúzta
Corneliát az ágyból, kinyitotta az ajtót, s a vonakodó lányt
kivonszolta az előszobába. Partnernője eleinte kézzel-lábbal
tiltakozott, de Fabian belekarolt, s eztán már kiköpött Ádám-Évaként
sétáltak el egészen Fabian ajtajáig.
– Képtelenség – sápítozott Cornelia, és szökni akart. De Fabian
máris lenyomta a kilincset, és beszállította a lányt a szobájába. A
szegény teremtésnek szánalmasan vacogott a foga. A szobaúr
lámpát gyújtott, meghajolt, és ünnepélyesen kijelentette: – Dr.
Fabian úr engedelmet kér, hogy magánlakosztályában üdvözölhesse
dr. Battenberg kisasszonyt. – Aztán ágyára vetette magát, és
gyönyörűségében a párnájába harapott.
– Ne! – szólalt meg mögötte a vendég. – Ez nem lehet igaz! – De
utóbb mégis elhitte, és ekkor szilaj alpesi táncra perdült.
Fabian felállt, s miután egy darabig nézte, méltóságteljesen
rendreutasította: – Illetlenség ilyen hangosan csapkodni a feneked!
– Hozzátartozik a népitánchoz! – vetette oda Cornelia, s folytatta
a táncot, ügyelve a hangzásbeli és formai hitelességre. Majd kimért
léptekkel az asztalhoz ment, helyet foglalt egy széken, úgy tett,
mintha lesimítaná a ruháját, holott elég szembeötlő volt, hogy semmi
ilyesmi nincs rajta, és megszólalt: – Az étlapot, legyen szíves!
Fabian tányért, kést, villát, kenyeret, felvágottat és kekszet
hordott fel az asztalra, s míg Cornelia falatozott, a figyelmes
főpincért alakította. Vacsora után a lány végigböngészte Fabian
könyvespolcát, hóna alá csapott egy kis olvasnivalót, balját nyújtotta
a tulajdonosnak, és kegyesen felszólította: – Haladéktalanul kísérjen
vissza a lakosztályomba!
Mielőtt leoltották volna a villanyt, megbeszélték, hogy másnap
reggel Cornelia ébreszti Fabiant. A módszert illetően is megegyezés
született: az ébresztő addig ráncigálja az ébresztendő fülét, míg
utóbbi magához nem tér. Estére újabb találkát beszéltek meg a
lakásban. Aki előbb ér haza, ceruzával keresztet rajzol a kilincse
mellé. Úgy döntöttek, hogy Hohlfeldné előtt lehetőleg titokban tartják
a fejleményeket.
Cornelia ekkor leoltotta a villanyt. Bebújt Fabian mellé, és valamit
súgott neki. Fabian simogatta, ahol érte, a lány pedig Fabian fejét
két keze közé fogva, száját a fülére szorította, és azt suttogta: –
Gyere már! Mit is mondott a Selow? Éljen az a kis különbség!
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Meglepetés a gyárban · A Kreuzberg és egy különc · Az élet nem más, mint rossz szokás

Másnap reggel Fabian már negyedórával a hivatali idő kezdete

előtt rávetette magát a munkára. Fütyörészve nézte át a pályázati
felhíváshoz készített feljegyzéseit, amelyekből ki kellett hoznia
valamit az igazgatóság elvárásainak megfelelően.
A gyár, mondjuk, szétküldhetne százezer, különösen olcsó,
akciós cigarettacsomagot a kiskereskedőknek. Az egyes csomagok
legyenek megszámozva, s legyen bennük hat-hat, különböző fajta
cigaretta, de minden márkajelzés nélkül. A vevők pedig találják ki,
hogy a gyár hat ismert cigarettafajtájából melyek vannak az adott
csomagban. Aki vett egy olcsó, akciós csomagot, annak – hogy
megoldhassa a feladatot és elnyerhesse valamelyik díjat –
szükségképpen vásárolnia kell egyet-egyet a hat, már régóta
forgalmazott márkából is, vagyis hat csomag cigarettát a
kedvezményes mellé. Ha akad százezer érdeklődő, akkor az
hatszázezer újabb, összesen hétszázezer csomag cigaretta eladását
jelenti. Ehhez járul a megnövekedett vásárlási kedv, ami az ügyes
vevőcsalogató akciók nyomán mindig megfigyelhető. Fabian
kalkulálni kezdett.
Ekkor állított be Fischer. – Ejha! – kiáltott fel, és kíváncsian
pillantott a kolléga válla fölött a papírra.
– A pályázati felhívást tervezem – világosította fel Fabian.
Fischer felvette rendes irodai viseletét, a szürke lüszterkabátot, és
megkérdezte: – Aztán megmutathatom magának a kétsorosomat?
– Hogyne. Ma fogékony vagyok a költészet iránt.
Ekkor kopogtak. Schneidereit volt az, a küldönc, egy idősebb,
bizonytalan mozgású tótumfaktum, akit „a lúdtalp feltalálója” címmel
is illettek, tehát ő vánszorgott be a szobába.
Mogorva képpel tett le egy nagy sárga borítékot Fabian
íróasztalára, majd távozott. A boríték Fabian iratait tartalmazta, egy
utalványt a főpénztárhoz, azonkívül a következő sorokat:
 „Igen tisztelt Uram! A cég kénytelen Önnek a mai nappal
felmondani. A hó végén esedékes fizetését már ma felveheti a
pénztárnál. Bátorkodtunk ilyen tárgyú felkérése nélkül is csatolni
irataihoz egy bizonyítványt, melyben tanúsítjuk, hogy Ön
propagandatevékenység folytatására kiválóan alkalmas munkaerő.
Az Önnek kézbesített felmondás sajnálatos következménye a
reklámköltségek Felügyelőbizottság általi csökkentésének. A cég
érdekében végzett fáradozásait köszönjük, további boldogulásához
a legjobbakat kívánjuk.” Aláírás. Kész.
Fabian pár pillanatig moccanás nélkül ült a helyén. Aztán felállt,
felöltözött, a levelet kabátzsebébe süllyesztette, és búcsút vett
Fischertől:
– A viszontlátásra, minden jót.
– De hát hová igyekszik?
– Most kaptam meg a felmondásomat.
Fischer felpattant, egészen elzöldült az arca:
– Mit beszél? Úristen, most az egyszer megúsztam!
– A maga fizetése a kisebb – magyarázta Fabian –, ezért
maradhatott.
Fischer odalépett az elbocsátott kollégához, s egy nyirkos
kézfogással kifejezte neki részvétét.
– Még szerencse, hogy ez magát nem rendíti meg. Egyrészt mert
maga belevaló fickó, másrészt mert nincs a nyakán egy feleség.
Breitkopf igazgató lépett váratlanul a szobába. Kicsit zavarba jött,
látva, hogy Fischer nincs egyedül, végül azonban jó reggelt kívánt.
– Jó reggelt, igazgató úr! – köszönt dupla meghajlással Fischer.
Fabian úgy tett, mintha észre sem venné Breitkopfot, s e szavakkal
fordult kollégájához: – Az íróasztalomon megtalálja a pályázati
terveket. Végrendeletileg magára testálom őket. – Ezek után Fabian
elhagyta áldásos tevékenysége színhelyét, s a pénztárnál felvett
kettőszázhetven márkát.
Mielőtt kilépett az utcára, kicsit még elálldogált a kapuban.
Teherautók zörömböltek el előtte. Sürgönykihordó ugrott le
biciklijéről, s ment be a szemközti épületbe. A szomszéd ház fel volt
állványozva.
Kőművesek álltak a pallókon, verték le a szürke, málladozó
vakolatot. A mellékutcába tarka bútorszállító autók kanyarodtak be
nehézkesen.
A sürgönykihordó visszajött, felpattant a kerékpárra és gyorsan
elhajtott. Fabian ott állt a kapualjban, zsebébe nyúlt, hogy megvan-e
még a pénze, és azt gondolta: Most mi lesz velem? Aztán, minthogy
dolgoznia nem volt szabad, sétálni ment.
Keresztül-kasul bejárta a várost. Déltájban, mivel éhes nem volt,
egy csésze kávét ivott Aschingernél, aztán megint útra kelt, bár
legszívesebben az erdő mélyére húzódott volna bújában. De hol
keresse itt az erdő mélyét?
Csak ment és ment, bánatát a cipőtalpán át az aszfaltba vezette
le. A Belle-Alliance-Strassén felismerte azt a házat, amelyben két
szemeszteren át lakott diákkorában. Úgy állt a ház, mint valami
egykori ismerős, akit rég nem látott az ember, s aki most zavartan
várja, hogy köszöntik-e vagy sem. Fabian felment a lépcsőn, és
megnézte, hogy ott lakik-e még az özvegy titkostanácsosné. Az
ajtón idegen nevet olvasott, visszafordult hát. Nagyon szép volt az
öreg hölgy, a galambősz hajával. Fabian felidézte magában a
matróna szabályos, kifejezéstelen arcát. Neki tüzelőre sem volt
pénze azon az inflációs télen. Télikabátba burkolózva gubbasztott
odafönn, Schiller erkölcsi-esztétikai elveiről írt előadást. Az öreg
hölgy egy-egy vasárnap meghívta ebédre, s ilyenkor beavatta a
kiterjedt ismeretségi körében zajló családi eseményekbe.
Ő maga bizony szerencsétlen flótás volt azelőtt is, akkor is, az
ma is, és minden remény megvan rá, hogy az is marad. A
szegénység olyan rossz szokásává lett, mint másnak a görnyedt
tartás vagy a körömrágás.
Éjjel, mielőtt elaludt, még azt gondolta: talán mégiscsak el kéne
vetni egy stanicli becsvágyat ebben a városban, ahol a becsvágy oly
hamar gyümölcsöt terem. Talán mégiscsak érdemes volna kicsit
komolyabban vennie magát, nyugalmas, háromszobás lakást
berendeznie ebben a világ nevezetű, ingatag építményben, mintha
minden a legnagyobb rendben volna. Talán bűn úgy szeretni az
életet, hogy nem helyezzük komoly alapra a vele folytatott
viszonyunkat. Cornelia, a nőnemű joggyakornok, ott feküdt mellette,
s álmában is a kezét szorongatta. Reggel pedig beszámolt róla,
hogy az éjszaka közepén összerezzent és felébredt. Ugyanis ő,
Fabian, felült az ágyban, és ellentmondást nem tűrő hangon
kijelentette: „Világítsanak a hirdetések!” Azzal visszahanyatlott a
párnára.
Felbaktatott a Kreuzberg tetejére, és leült egy padra, amelyet a
közönség védelmébe ajánlottak: „Polgárok, óvjátok, ami a tiétek!” A
magisztrátus írta alá a rendkívül kétértelmű mondatot, a
magisztrátus csak tudja... Fabian egy fa hatalmas törzsét nézegette.
A kérget ezernyi függőleges redő barázdálta. Ezek szerint a fáknak
is vannak gondjaik. Két kis iskolás fiú haladt el a pad előtt. Egyikük a
hátán összekulcsolta kezét, és szinte felháborodottan kérdezte: –
Talán bizony tűrjem el? – A másik nem hamarkodta el a választ.
Aztán végül azt mondta: – A banda ellen nem tehetsz semmit. –
Hogy a beszélgetés hogyan folytatódott, már nem lehetett hallani.
A tér túloldala felől különös alak közeledett: fehér
kecskeszakállas öregúr, hanyagul összetekert esernyővel a
kezében. Felöltő gyanánt zöldes, kifakult pelerint viselt, fején pedig
szürke keménykalap magaslott, mely valaha talán fekete volt. A
pelerines megcélozta a padot, valami üdvözlésfélét mormolva leült
Fabian mellé, komótosan köhécselt, s ernyőjével köröket rajzolt a
homokba. Az egyik kört fogaskerékké képezte át, a középpontot egy
egyenes által összekötötte egy másik kör középpontjával, görbékkel
és vonalakkal bonyolította a vázlatot, képleteket vésett mellé és
föléje, számtani műveleteket végzett, áthúzta és újraírta őket, végül
kétszer aláhúzott egy számot, majd megkérdezte:
– Uraságod ért a gépekhez?
– Sajnos nem – felelte Fabian. – Aki engem megkér, hogy
húzzam fel a gramofonját, az biztos lehet benne, hogy az a zenegép
többé nem működik. Nincs az az öngyújtó, amivel én tüzet tudnék
csiholni. Mind a mai napig folyékonynak képzelem az elektromos
áramot, merthogy a neve azt sugallja, hogy áramlik. Azt meg
végképp soha nem fogom megérteni, hogy lehet az, hogy a vágott
marhát begyömöszölik egy villamos fémszerkezet egyik oldalán, a
másikon pedig húspástétom jön ki belőle... Uraságod pelerinje
egyébként kollégiumi éveimet juttatja eszembe. Ilyen pelerinben s
hozzá zöld sapkában vonultunk vasárnaponként istentiszteletre a
Luther Márton-templomba. A prédikáció alatt mind aludtunk, azt az
egyet kivéve, akinek tiszte volt felébreszteni bennünket, ha az
orgonista belefogott a korálelőjátékba, vagy ha a felügyelőtanár
feljött a karzatra. – Fabian a padszomszédja pelerinjén legeltette a
szemét, s érezte, amint ez a ruhadarab fellármázza a múltat. Maga
előtt látta a sápadt, hájas igazgatót, ahogy reggelente, az áhítat
kezdetén, mielőttleülne és felnyitná énekeskönyvét, beroggyantja a
térdét és megtapintja a nadrágját, hogy megbizonyosodjék róla, a
bűnös földi lét záloga ott van-e még a helyén. És Fabian látta magát
is, amint este kioson az intézet kapuján, végigsiet a félhomályos
utcákon, el a kaszárnyák előtt, átrohan a gyakorlótéren, felszalad
egy bérház lépcsőin, és megnyomja a csengőt. Hallotta az ajtó
mögül anyja reszkető hangját: – Ki az? – És hallotta, amint ő maga
kifulladva kiáltja: – Én vagyok, mama, csak meg akartam nézni,
jobban vagy-e, mint tegnap.
Az öregúr addig kaparászta a homokot hanyagul összegöngyölt
esernyője hegyével, míg el nem törölt minden számítást.
– Mivel a gépekhez nem ért, engem talán megért uraságod –
mondta. – Úgynevezett feltaláló vagyok, öt tudományos akadémia
tiszteletbeli tagja. Jelentős találmányokkal járultam hozzá a technika
fejlődéséhez. Hozzásegítettem a textilipart, hogy ötször annyi
szövetet gyártson naponta, mint régen. Sokan kerestek pénzt a
gépeimen, még én is. – Az öregúr köhécselt és idegesen tépegette a
szakállát. – Én békés gépeket találtam fel, és nem vettem észre,
hogy fegyverek. Az állandó tőke folyamatosan gyarapodott, nőtt az
üzemek termelékenysége, de a munkások száma, az bizony
csökkent, uram. A gépeim valójában ágyúk voltak, egész
munkáshadseregeket tettek harcképtelenné. Százezrek létalapját
semmisítették meg. Amikor Manchesterben jártam, láttam, amint a
lovas rendőrség megrohamozza az elbocsátottakat.
Megkardlapozták őket. Egy ló letaposott egy kislányt. És én voltam
az oka. – Az öregúr hátratolta homlokán a keménykalapját, és
köhögött. – Miután visszajöttem, a családom gyámság alá
helyeztetett. Nem tetszett nekik, hogy kezdem szétosztogatni a
pénzemet, és hogy kijelentettem: hallani se akarok többé gépekről.
És ekkor otthagytam őket. Éljenek boldogan, az én házamban
laknak, a Starnbergi-tó partján, nekem pedig nyomom veszett. Múlt
héten olvastam az újságban, hogy a lányomnak gyereke született,
így hát nagyapa is vagyok, s úgy tengődöm itt Berlinben, mint egy
csavargó.
 – A kor nem mentesít az észtől – jegyezte meg Fabian. – Sajnos
nem minden feltaláló ilyen szentimentális.
– Megfordult a fejemben, hogy Oroszországba megyek, és
azoknak szegődöm a szolgálatába. De útlevél nélkül egy lépést se
tehetek. Ha pedig megtudják a nevem, eszük ágában sem lesz
kiengedni. A zsebemben egy új szövőgyári gépsor vázlatait és
számításait őrzöm, az összes eddigi szövőgép elbújhat mellette.
Milliók lapulnak itt, ebben a foltozott zsebben, de nem baj, inkább
éhen halok. – Az öregúr büszkén csapott a mellére, és megint
köhécselt. – Ma a Yorckstrasse kilencvenháromban éjszakázom.
Nem sokkal azelőtt sétálok be a házba, hogy bezárnák a kaput. Ha a
házmester megkérdezi, hova megyek, majd azt mondom, hogy
látogatóba Grünbergékhez. A negyediken laknak. A férfi postatiszt.
Felmegyek a lépcsőn, el Grünbergék lakása előtt, s felkapaszkodom
a padlásig. Ott leülök a lépcsőre. Talán nyitva lesz a padlásajtó.
Néha egy öreg matrac is hever valamelyik sarokban. Holnap reggel
pedig elpárolgok.
– Honnan ismeri Grünbergéket?
– A címjegyzékből – válaszolta a feltaláló. – Elvégre meg kell
neveznem egy lakót, ha a házmester érdeklődik a szándékaim felől.
Másnap reggel rendszerint kiderül a turpisság. Csakhogy az a sok
ezer éves tanítás, hogy az öreg embert tisztelni-becsülni illik,
meghozta gyümölcsét, még a házmestereknél is. Aztán meg
naponta váltogatom a lakáscímemet. Télen fizikát tanítottam egy
magániskolában. Sajnos felvilágosító tanfolyam lett belőle a technika
csodái ellenében, ami sem a tanulóknak, sem az igazgatónak nem
tetszett. Kénytelen voltam úgy dönteni, hogy a következő
negyedévben fűtött postahivatalokban húzom meg magam. De most
már nem kell a posta, meleg van. Mostanság a pályaudvarokon ülök
órák hosszat, elnézegetem az embereket, akik elutaznak, akik
megérkeznek, meg akik búcsúztatják az utazókat. Mindez roppant
szórakoztató. Jó üldögélni, és egyszerűen örülni, hogy élek.
Fabian felírta a címét és odaadta az öregnek.
– Tegye el jól. S ha egy házmester a kedve ellenére kituszkolná a
lépcsőházból, jöjjön el hozzám. Nálam elalhat a pamlagon. – Az
öregúr elolvasta a címet, majd megkérdezte: – És mit szól hozzá a
főbérlője? – Fabian vállat vont.
 – Ne féljen attól, hogy köhögök – nyugtatta meg az öreg. – Éjjel,
ha egy sötét lépcsőházban ülök, egyet se köhintek. Összeszedem
magam, nehogy megijesszem a lakókat. Érdekes élet az enyém,
igaz? Szegényen kezdtem, aztán dúsgazdag lettem, most újra
szegény ördög vagyok, de nem számít. Mindent úgy kell venni,
ahogy jön. Hogy Leoniban, a teraszomon süt-e rám a nap, vagy itt a
Kreuzbergen, az nekem ugyanolyan mindegy, mint a napnak. – Az
öreg megint köhögött, és jól kinyújtóztatta a lábát. Fabian felállt,
mondván, hogy neki mennie kell.
– Uraságodnak mi a foglalkozása? – kérdezte a feltaláló.
– Munkanélküli vagyok – felelte Fabian, s az egyik fasor felé
vette útját, az bevezetett a berlini házrengetegbe.
Amikor este, a hosszú meneteléstől szédelegve belépett a
lakásba, egyenesen Corneliához akart menni, hogy elmondja, milyen
balszerencse érte. Elképzelte a jelenetet, s már magától a képtől is
mélyen meghatódott. Az is lehet, hogy éhes volt.
Hohlfeldné, a főbérlőnő meghiúsította szándékát. Kint állt az
előszobában, és rendes szokása szerint fölöslegesen
titokzatoskodva közölte vele, hogy itt van Labude. Az illető úr Fabian
szobájában ült, és szemlátomást fejfájás gyötörte. Mint mondta,
azért jött, hogy bocsánatot kérjen, amiért az éjjel szó nélkül
otthagyta az asztalukat és távozott. Valójában egész másért jött. Azt
akarta kipuhatolni, hogy mi a véleménye Fabiannak a Selow-féle
ügyről.
Labude erkölcsös férfiú volt, és mindig arra törekedett, hogy
piszkozat és paca nélkül, egyenesen tisztázatba írja az életrajzát. Ő
mint kiskölyök sem firkálta össze soha az itatóst. Erkölcsi érzéke
rendszeretetének volt logikus következménye. A hamburgi csalódás
erősen megrongálta saját külön világrendjét, s ennek következtében
erkölcsi tartását is. Veszélyben forgott a lelki órarend! Megingott az
egyéniségét védő korlátrendszer! Eljött tehát Labude, aki mindig is
szerette és igényelte a célt, eljött Fabianhoz, a céltalanság
szakemberéhez. Tőle remélte megtanulni, hogy vészeli át az ember
a nyugtalanságot, megőrizve közben a nyugalmát.
– Rossz színben vagy – mondta Fabian.
– Le se hunytam éjjel a szemem – vallotta be barátja. – Ez a
Selow szentimentális és közönséges, mondhatni ez is, az is egy
szuszra. Képes órákat gubbasztani a sezlonon és malacságokat
motyogni magában, mintha litániát mondana. Rossz hallgatni. Olyan
adagokban dönti magába az italt, hogy a puszta látványtól is
berúgsz. Aztán hirtelen eszébe jut, hogy a lakásban kettesben van
egy férfival, s már bánod, hogy nem kötöttél jégeső ellen biztosítást.
Ráadásul az érzékei sem úgy működnek, mint egy normális nőnek,
bár szerintem nem is leszbikus. Kicsit furán hangzik, mégis azt
mondanám, hogy homoszexuális. – Fabian türelmesen hallgatta. S
minthogy ő semmin sem csodálkozott, a másik megnyugodott. –
Holnap két napra Frankfurtba utazom – mesélte Labude már
elmenőben. – Rassow is velem jön, csoportot szeretnénk szervezni.
A lány közben ott lehet a kettes számú lakásomban. Pocsék élete
volt az utóbbi hónapokban. Ráfér, hogy jól kialudja magát. Isten
veled, Jakob. – Azzal elment.
Fabian belépett Cornelia szobájába. Vajon mit szól hozzá, hogy
fölmondták neki? Csakhogy a szobában ott ült Ruth Reiter, a
szobrásznő, nyomorult állapotban volt, azon sem csodálkozott, hogy
itt találkozik Fabiannál, és röviden beszámolt neki arról, amit
Corneliának részletesen már elmesélt. A kis Kulpot bevitték a
Charitéba. Belső zúzódásokat szenvedett, és Wilhelmy, a falábú
hullajelölt, azóta is a műteremben fekszik, fullad, hörög és főleg
haldoklással foglalkozik.
Cornelia három csészét, tányért s hozzá evőeszközt vett ki a
kofferjából, gondoskodott ennivalóról és takarosan megterítette az
asztalt.
Fehér abrosz és virág is volt nála raktáron. Ruth Reiter közölte,
hogy akkor ő most megy. De mielőtt elfelejti: nem tudja valamelyikük,
hol lakik az a fiatal Labude? Tiszta sor, hogy kizárólag ezért jött.
Abban reménykedett, hogy iskolatársnőjétől megkapja Fabian címét,
az ő révén Labudéét, merthogy a grunewaldi villa személyzete nem
tudott felvilágosítással szolgálni.
– Én tudom, hol lakik – mondta Fabian. – Azonkívül pár perccel
ezelőtt még itt ült a szomszéd szobában. A címét nem árulhatom el.
– Itt volt? – kiáltott fel a szobrásznő. – A viszontlátásra! – És már
rohant is.
– Hiányzik neki a modellje – állapította meg Cornelia.
– Meg két nagy pofon – tette hozzá Fabian.
 – Nekem az nem. – A lány megcsókolta és odahúzta az
asztalhoz, hogy csodálja meg a terítést.
– Tetszik? – kérdezte.
– Lenyűgöző. Gyönyörű. Egyébként légy oly kedves, és mindig
áruld el nekem, ha van valami megcsodálnivaló. Lehet, hogy új ruha
van rajtad? Láttam már ezt a klipszet? Tegnap is középen volt
elválasztva a hajad? Sosem veszem észre, ami tetszik. Bele kell
verned az orrom.
– Mennyi hibád van! – nevetett a lány. – És külön-külön
mindegyik hibádat gyűlölöm, de az összeset együtt szeretem. –
Vacsora közben Cornelia elmesélte, hogy másnap foglalja el az
állását. Délelőtt már egy egész sor kollégának, dramaturgnak,
gyártásvezetőnek és igazgatónak bemutatták, s leírta azt a
különleges, nagy kiterjedésű épületet, amelyet a legfelső emeletig
fontos emberek népesítenek be, ezek egyik konferenciáról a másikra
rohannak, és mást se tesznek, mint akadályt gördítenek a
hangosfilm fejlődése elé. Fabian későbbre halasztotta a maga
közlendőjét.
A vacsora végén a lány egy tányérra félretett két felvágottas
kenyeret.
– Ez a vastartalék mondta mosolyogva.
– Elpirultál – állapította meg Fabian.
Cornelia bólintott: – Néha azért mégis észreveszed, amit kell.
Fabian egy kis sétát ajánlott. Barátnője öltözni kezdett, ő pedig
közben azt fontolgatta, hogyan tálalja neki azt, ami vele történt.
Csakhogy a sétára nem került sor. Még a ház előtt voltak, amikor
valaki köhögött a hátuk mögött, s egy idegen férfi jó estét kívánt. A
pelerines feltaláló személyesen.
– Olyannak írta le a kerevetét, hogy az összes lépcsőháztól és
padlástól elment a kedvem – magyarázta. – Tettem egy vargabetűt
aYorckstrasse felé, aztán ide jöttem. Tulajdonképpen bánt a
lelkiismeret, amiért magát szerencséltetem, hiszen uraságod is
munkanélküli.
– Micsoda? Munkanélküli vagy? – döbbent meg Cornelia. – Ez
igaz? – Az öregúr körülményesen szabadkozott, ő ugyebár azt hitte,
hogy a fiatal hölgy tisztában van a helyzettel.
 – Ma reggel rúgtak ki. – Fabian elengedte Cornelia karját. –
Búcsúzóul kétszázhetven márkát nyomtak a markomba. Ha
kifizetem az e havi lakbért, marad még nekünk százkilencven.
Tegnap még kacagtam volna rajta. – Miután az öreget elhelyezték a
pamlagon, és odatették neki az állólámpát, mert még számolgatni
akart a titkos masináján, jó éjszakát kívántak neki és átvonultak
Cornelia szobájába. Fabian még egyszer visszament: néhány
szendvicset vitt a vendégének.
– Ígérem, hogy nem köhögök – suttogta az.
– Itt ugyan köhöghet. A szomszédban lakó úr egészen másfajta
kedvtelésnek hódol, s a házinénink, bizonyos Hohlfeldné, aki
régebben nem volt rászorulva, hogy albérlőt tartson, attól sem esik ki
az ágyából. Csak azt nem tudom, hogyan csináljuk reggel.
Hohlfeldné nagy becsben tartja a bútorait, és éktelen haragra
gerjedne attól, hogy valaki a pamlagján táborozott az éjszaka. Szép
álmokat. Kora reggel majd felköltöm. Addig pedig kiötlők valamit.
– Jó éjt, fiatal barátom – felelte az öreg, és előhúzta zsebéből
kincset érő papirosait. –Tiszteltetem a menyasszonya őnagyságát.
Cornelia olyan boldognak látszott, hogy Fabian egészen
meglepődött. Egy óra múlva már a vastartalékot fogyasztotta a lány.
– Istenem, de szép az élet! – sóhajtott fel. – Mi a véleményed a
hűségről?
– Nyeld le a falatot, mielőtt ilyen nagy szavakat veszel a szádra!
– Fabian az ágy szélén ült, térdét átfonta kezével, s lenézett a
mellette elnyújtózó lányra. – Szerintem csak az alkalmat lesem, hogy
hű lehessek, bár tegnapig azt hittem, hogy nekem ez már nem
megy.
– Hiszen ez szerelmi vallomás – suttogta Cornelia.
– Ha most elbőgöd magad, én kiporolom a nadrágodat! – ígérte
Fabian.
A lány kiperdült az ágyból, felvette kis, rózsaszín bugyiját és
odaállt Fabian elé. Mosolygott, bár potyogtak a könnyei. – Máris
bőgök – szepegte. – Te meg váltsd be az ígéretedet. – Azzal
előrehajolt. Fabian magához húzta az ágyra.
– Drágám! Én drágám! Ne félj semmitől – mondta Cornelia.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Feltaláló a szekrényben · Szégyellje magát, aki nem dolgozik · A mama m. v.

Fabian másnap reggel ébreszteni készült a feltalálót, de addigra

az már felkelt, megmosdott, felöltözött, ott ült az asztalnál és
számolt.
– Jól aludt? – kérdezte vendéglátója.
Az öregúr remek hangulatban rázta meg a kezét: – Ez egy
született hálópamlag – jelentette ki, és úgy simogatta meg a barna
támlát, mintha egy ló háta volna. – Ugye most tűnjek el?
– Van egy ajánlatom – mondta Fabian. – A házinéni mindig akkor
hozza be a reggelit, amikor én fürdöm. Nagy botrány lenne, ha
találkoznának. Ha a hölgy kiment, én újra szívesen látom magát, és
néhány órát még maradhat. Igaz, hogy magára hagyom, mert munka
után kell néznem.
– Semmi baj – mondta az öreg. – Majd nézegetem a könyveit, ha
megengedi. De hova menjek, miközben fürdik?
– Úgy gondoltam, hogy a szekrénybe – felelte Fabian. – A
szekrény mint lakhely eddig csak sikamlós bohózatokban kapott
kitüntetett szerepet. Szakítsunk a hagyománnyal, tisztelt vendégem-
uram! Megfelel önnek a javaslatom?
A feltaláló kinyitotta a szekrényt, kétkedő pillantást vetett a
belsejébe, és megkérdezte: – Uraságod hosszasan fürdőzik?
Fabian eloszlatta az öregúr aggályait, félretolta a tulajdonát
képező másik öltönyt, és betessékelte vendégét. Az maga köré
kanyarította a pelerint, fejébe nyomta kalapját, hóna alá fogta
esernyőjét és bemászott a szekrénybe, amely minden eresztékében
recsegett-ropogott. – És ha megtalál az a nő? – szólt még hátra.
– Akkor elsején elköltözöm.
A feltaláló a parapléra hajtotta fejét, s kiadta a parancsot: –
Indulás a kádba!
Fabian bezárta a szekrényt, biztonság kedvéért magához vette a
kulcsát, s az előszobában elkiáltotta magát: – Hohlfeldné, jöhet a
reggeli! – Bement a fürdőszobába, s a kádban ott találta a
szappanhabba öltözött Corneliát, aki ránevetett: – Arra várok, hogy
megmosd a hátam. Borzasztó kurták a karocskáim.
– Nincs nagyobb élvezet a tisztaságnál – jegyezte meg Fabian, a
lány hátát szappanozva.
Nem sokkal ezután jótett helyébe jót várt – és nem is hiába.
Végül ott ültek egymással szemközt a kádban, és azt játszották,
hogy dagály van.
– Atyaisten – eszmélt fel Fabian –, közben a szekrényemben ott
csücsül a feltalálók királya s szabadításra vár. Igyekeznem kell. –
Kimásztak a kádból, és addig dörzsölték egymást a
frottírtörülközővel, míg égni nem kezdett a bőrük. Akkor szétváltak.
– Az esti viszontlátásra – suttogta Cornelia.
Fabian csókokkal búcsúzott tőle: a szemétől, a szájától, a
nyakától, egyenként minden testrészétől. Aztán visszasietett a
szobájába. Közben megérkezett a reggeli. Fabian kinyitotta a
szekrényt. Az öregúr merev lábakkal kászálódott kibelőle, és
hosszas köhögéssel pótolta, amit elmulasztott.
– Most jön a bohózat második felvonása – jelentette be Fabian,
kiment az előszobába, kinyitotta, majd jól bevágta a bejárati ajtót, és
harsány szónoklatba fogott: – Bácsikám, de örülök, hogy eljöttél!
Parancsolj befáradni! – Beterelte a képzeletbeli személyt a szobába,
és az elképedt feltaláló felé bólintott: – Így ni. Most tehát hivatalosan
is megérkezett. Foglaljon helyet. Tessék egy csésze önnek is.
– S ráadásul a nagybácsija lettem.
– A rokoni kapcsolat minden szállásadónő szívét megmelengeti –
közölte Fabian.
– A kávé viszont jó.Vehetek még egy zsemlét? – Az öregúr
kezdte elfelejteni a szekrényt. – Ha nem állnék gondnokság alatt,
magát tenném meg általános örökösömnek, tisztelt öcsémuram –
mondta, miközben áhítattal falatozott.
– Nagyra értékelem, hogy hipotetikusan bár, de engem volt
kedves kiszemelni – válaszolta Fabian. Az új nagybácsi óhajára
koccintottak a kávéscsészékkel.
– Szeretem az életet – vallotta be szinte szégyenlősen az öreg. –
Azóta szeretem igazán, amióta szegény vagyok. Örömömben néha
legszívesebben beleharapnék a napsütésbe vagy a parkban
lengedező szellőbe. És tudja, hogy mitől van ez? Attól, hogy sokat
gondolok a halálra. Ki gondol rá manapság? Senki, de senki.
Mindenki úgy meglepődik tőle, mint egy vasúti szerencsétlenségtől
vagy egyéb, előre nem látott katasztrófától. Ilyen buták lettek az
emberek. Én naponta gondolok a halálra, mert bármelyik nap inthet
nekem. És mert erre gondolok, azért szeretem az életet, ami
pompás találmány, a találmányokat illetően pedig szakértő vagyok.
– Hát az emberek?
– A földgolyót ellepte a rüh – morogta az öreg.
– Az életet szeretni, de az embereket megvetni, ez a kettő
nemigen megy együtt – mondta Fabian, és felállt. Otthagyta
kávézgató vendégét, megkérte Hohlfeldnét, hogy ne zavarja a
bácsikáját, s elment a kerületi munkaközvetítő hivatalba.
Miután letudott három tisztviselőt, vagyis két óra múlva, már
tisztában volt vele, hogy rossz helyen jár, s hogy a nyugati
városrészben kell keresnie azt a kirendeltséget, amely a
hivatalnokok ügyeivel foglalkozik. Elautóbuszozott a
Wittenbergplatzra, és bement a megadott helyiségbe. Rossz helyre
küldték. Egy csomó munka nélküli ápolónő, óvónő, valamint gép- és
gyorsírónő közé cseppent, s mint egyetlen férfi kuncsaft, igen nagy
feltűnést keltett.
Kihátrált a helyiségből, és továbbhaladva az utcán, pár házzal
odébb talált is egy üzlethelyiséget: eleinte azt hitte róla, hogy egy
fogyasztási szövetkezet fűszerboltja, ám kiderült, hogy pontosan az
az a kirendeltség, amelynél mint munkanélküli jelentkeznie kell. A
hajdani pult mögött egy tisztviselő ült, a pult előtt pedig hosszú
sorban álltak a munka nélküli alkalmazottak, egymás után tették le
igazolókártyájukat láttamozás céljából.
Fabian elcsodálkozott rajta, hogy milyen jól öltözöttek ezek a
munkanélküliek, némelyiket akár elegánsnak is lehetett mondani. Ha
a Kurfürstendammon találkozik velük, kétségtelenül azt hiszi róluk,
önszántukból lopják a napot.
Ezek az emberek nyilván arra használták a minden reggel
esedékes láttamoztatást, hogy egyúttal sétáljanak egyet az elegáns
bevásárlónegyedben. A kirakatok előtt álldogálni továbbra sem került
pénzbe, és ugyan ki állapíthatta volna meg róluk, hogy ha akarnának
sem tudnának venni semmit. Ünneplőruhájukat viselték, és joggal,
mert hiszen ki másnak volt annyi ünnepnapja, mint nekik?
 Komolyan és méltóságukat őrizve álltak a sorban, és várták,
hogy újra zsebre tehessék a kártyájukat. Aztán kimentek, úgy,
mintha a fogászati klinikát hagynák maguk mögött.
A tisztviselő néha szitkozódott, és félretett egy-egy kártyát, amit
aztán a segédje átvitt a szomszéd szobába. Ott trónolt az ellenőr, és
kérdőre vonta mindazokat, akik vétettek a láttamoztatás szabályai
ellen. A belső helyiségből időnként kilépett egy házmesterféleség, és
egyegy nevet kiáltott. Fabian elolvasta a falra függesztett
hirdetményeket. Mindennemű karszalag viselése tilos. Tilos átvenni
az első felhasználótól villamos-átszállójegyet és azt további
utazáshoz felhasználni. Tilos politikai vitát kezdeményezni vagy részt
venni benne. A hirdetőtáblán közölték, hol kapható harminc
pfennigért magas tápértékű ebéd. Közölték, hogy láttamoztatás
céljából az ábécé mely betűivel kezdődő nevekre kerül sor a
megadotthoz képestkésőbbi napokon. Tudatták, hogy mely
foglalkozási csoportok tájékoztatásának időpontja és nyilvántartási
címe változik. Közölték. Megtiltották. Tilos volt. Tudatták.
A helyiség lassacskán kiürült. Fabian a tisztviselő elé tette
okmányait. A férfi közölte, hogy propagandistákkal nem
foglalkoznak, és azt ajánlotta, hogy Fabian forduljon ahhoz a
kirendeltséghez, amely a szabadfoglalkozású tudósok és művészek
ügyében illetékes. Megadta a címet.
Fabian elautóbuszozott az Alexra. Már majdnem dél volt. Ebben
az irodában igen vegyes társaságot talált. Elejtett szavakból arra
következtetett, hogy ez az orvosok, jogászok, mérnökök,
mezőgazdák és zenetanárok gyülekezőhelye.
– Pillanatnyilag a válságkárosultak juttatását kapom – mondta
egy alacsony úr. – Az annyi, mint huszonnégy és fél márka, a család
minden tagjára jut heti két márka hetvenkét pfennig, az annyi, mint
egy embernek napi harmincnyolc pfennig. Idült szabadidőben
szenvedek, tehát pontosan kiszámítottam. Ha ez így megy tovább,
hamarosan betörőnek állok.
– Nehéz kenyér az – sóhajtott fel a mellette ülő, egy rövidlátó
fiatalember. – Azt a szakmát is tanulni kell. Én egy évet ültem.
Mondhatom, lakályosabb környezetet is el tudok képzelni.
– Nekem aztán mindegy, legalábbis míg oda nem kerülök –
jelentette ki feldúltan a kis növésű úr. – A feleségem már egy karéj
kenyeret se tud adni a gyerekeknek az iskolába. Én ezt nem
nézhetem tovább.
– Semmi értelme a lopásnak – jelentette ki egy tagbaszakadt,
széles vállú férfi, aki az ablaknak támaszkodott. – Ha a kispolgárnak
korog a gyomra, mindjárt kedve szottyan elmenni
lumpenproletárnak. Kérdem én, hol az osztályöntudata, maga ronda
kis vakarcs? Még most sem ébredt rá, hogy hova tartozik? Segítsen
megcsinálni a politikai forradalmat.
– Míg az kitör, az én gyerekeim éhen halnak.
– Ha magát hűvösre teszik, még hamarabb éhen halnak a
kedves gyerekei – torkolta le az ablaknál álló. A rövidlátó fiú
nevetett, és bocsánatkérően vonogatta a vállát.
– Teljesen elvásott a cipőtalpam – panaszolta a kis növésű –, ha
mindennap ide kell gyalogolnom, egy hét alatt oda a cipőm,
autóbuszra pedig nem futja.
– Lábbelit nem adnak a segélyezőben? – tudakolta a rövidlátó.
– Nagyon érzékeny a lábam – mondta az alacsony.
– Akassza föl magát! – tanácsolta az ablaknál álló.
– Érzékeny a nyaka – jegyezte meg Fabian.
A fiatalember aprópénzt rakott ki az asztalra, és összeszámolta a
vagyonát. – A pénzem fele elmegy álláspályázatokra. Kell rá bélyeg,
kell viszontbélyeg, hetente többször lemásoltatom és hitelesíttetem a
bizonyítványaimat, mert eszük ágában sincs bármit is visszaküldeni.
Még csak nem is válaszolnak. Alighanem a bélyeggyűjteményüket
köszönhetik a leveleimnek azok az aktakukacok.
– Meg kell hagyni: a hatóság mindent megtesz az érdekünkben –
mondta az ablaknál álló férfi. – Például ingyenes rajzoktatást
hirdetnek munkanélküliek számára. Ez aztán a jótétemény, uraim!
Először is megtanulunk almát és marhasültet rajzolni, másodszor
pedig jóllakunk tőle. Művészeti nevelés mint élelmiszer.
A kis növésű úr, aki nyilvánvalóan minden humorérzékét
elvesztette, gondterhelten mondta: – Nem megyek vele semmire.
Ugyanis rajzoló vagyok.
Ekkor egy tisztviselő haladt át a váróhelyiségen, és Fabian,
okulva tapasztalataiból, megkérdezte tőle, hogy valóban jó helyen
jár-e. A tisztviselő a lakóhelye szerint illetékes munkaügyi hivatal
igazolását kérte tőle.
 – Ott még nem is jelentkezett? Legelőször azt kell elintéznie.
– Most visszamehetek oda, ahol öt órája kezdtem a turnét –
állapította meg Fabian. De a tisztviselő már messze járt.
– A kiszolgálás ugyan udvarias – mondta a fiatalember –, de
senki sem állíthatja, hogy tévedhetetlen.
Fabian elautóbuszozott a kerületileg illetékes hivatalba. Egy
márkát már elutazgatott, és dühében még kinézni sem volt hajlandó
az ablakon.
Mire odaért, a hivatal már bezárt.
– Mutassa csak a papírjait – mondta a portás –, talán én is
segíthetek.
Fabian odaadta az iratcsomót a derék embernek.
– Aha – nyilvánított az véleményt, miután behatóan
tanulmányozta az anyagot. – Maga nem is munkanélküli.
Fabian leereszkedett a kapuban díszelgő bronz kerékvetőre.
– A hó végéig amolyan fizetett szabadságon van. A cégtől kapta
a pénzt, igaz?
Fabian bólintott.
– Akkor jöjjön el két hét múlva – ajánlotta a portás. – Addig
megírhat egypár folyamodványt. Böngéssze az újságokban az
állásajánlatokat. Sok értelme ugyan nincs, de hátha mégis...
– Szerencsés utat – biztatta magát Fabian, visszavette a
papírjait, és elindult az állatkertbe, ott akart egy-két zsemlét
elfogyasztani. Végül azonban a hattyúkat táplálta velük, amelyek az
új tó vizén promenádoztak a kicsinyeikkel.
Amikor este hazatért, anyját találta a szobájában, aki a pamlagon
ült, s jöttére félretette a könyvét. – Ugye meg vagy lepve, kisfiam –
mondta. Megölelték egymást. – Meg kellett már néznem, hogy mit
csinálsz – folytatta az anya. – Apa közben ügyel rá, nehogy valaki
bemenjen a boltba. Úgy aggódtam miattad. Nem is válaszolsz a
leveleimre, és tíz napja egy sort sem írtál. Már nem találtam a
helyemet, Jakob.
Fabian leült anyja mellé, megcirógatta a kezét, és kijelentette,
hogy jól van.
Anyja vizsgálódva nézett rá: – Talán rosszkor jöttem?
Fabian a fejét rázta. Az asszony felállt.
 – A fehérneműdet már betettem a szekrénybe. Igazán
kitakaríthatna itt a háziasszonyod. Vagy még mindig attól fél, hogy
leesik a gyűrű az ujjáról? Találd ki, mit hoztam neked! – Kinyitotta a
fonott kosarat, és csomagokat rakosgatott az asztalra. – Véres hurka
– mondta – fél kiló, a Széles utcából, tudod, honnan. Hideg sült.
Sajnos nálad nem lehet kimenni a konyhába, különben
megmelegíteném. Házi sonka. Fél rúd szalámi. Martha néni üdvözöl.
Tegnap kinn voltam nála a kertben. Egypár szappan a boltból. Csak
ne menne olyan rosszul az üzlet. Szerintem az emberek már nem is
mosakodnak. És itt egy nyakkendő. Hogy tetszik?
– Olyan jó vagy – mondta Fabian – de nem szabad annyi pénzt
kiadnod miattam.
– Mesebeszéd – intette le az anyja, s egy tányérra tette az
ennivalót. – Főzhetne nekünk az a méltóságos háziasszonyod egy
kis teát. Már említettem neki. Holnap este megyek haza.
Személyvonattal jöttem. Nagyon gyorsan telt az idő. Volt egy gyerek
is a kupéban. Sokat nevettünk. Hogy van a szíved? Ugye sokat
dohányzol? Rengeteg üres cigarettásdobozt látok itt.
Fabian elnézte anyját. Az izgalmában úgy tett-vett, rakodott a
szobában, mint egy csendőr.
– Épp tegnap jutott eszembe, hogy is volt az, amikor a
kollégiumban laktam, és te beteg voltál, én pedig este kiszöktem,
átrohantam a gyakorlótéren, és beállítottam, hogy megnézzem,
jobban vagy-e már. Emlékszem, egyszer egy széket toltál magad
előtt, arra támaszkodtál, különben ajtót se tudtál volna nyitni.
– Sok bajod volt anyáddal – mondta az asszony. – Többször
kellene találkoznunk. Mi újság a gyárban?
– Javasoltam nekik egy nyereményjátékot. Negyedmilliót
kereshetnek rajta.
– Havi kétszázhetven márkáért, micsoda banda!
Az anya fel volt háborodva. Ekkor kopogtak. Hohlfeldné hozta a
teát, a tálcát az asztalra tette, és azt mondta: – Megint itt a
nagybátyja.
– A nagybátyád? – ámult el a vendég.
– Én is nagyon csodálkoztam – közölte a háziasszony.
– Remélhetőleg nem annyira, hogy kárt tegyen magában –
válaszolta Fabian, mire Hohlfeldné sértődötten távozott. Fabian
bekísérte a szobába a feltalálót, és bemutatta: – Mama, az úr régi
barátom. Tegnap itt aludt a pamlagon, s én neveztem ki
nagybátyámmá, hogy meggyorsítsuk az eljárást. – Majd a
feltalálóhoz fordult: – Kedves bácsi, ez itt az anyám. Az évszázad
legjobb teremtése. Foglaljon helyet. A pamlag ma persze nem
fogadóképes, de szeretném meghívni holnapra, ha önnek megfelel.
Az öregúr leült, köhögött, kalapját az esernyő fogantyújára
akasztotta, s egy borítékot nyomott Fabian kezébe. – Gyorsan dugja
el – kérte.
– Ez a gépezetem. A nyomomban vannak. A családom megint a
bolondokházába akar csukami. Talán azt remélik, hogy így
megkaparinthatják a jegyzeteimet és jó pénzért eladhatják őket.
Fabian biztonságba helyezte a borítékot. – A bolondokházába
akarják vinni?
– Semmi kifogásom ellene – szögezte le az öreg. – Ott nyugta
van az embernek, a park is gyönyörű. A főorvos tűrhető alak, ő
maga is bolond egy kicsit, és remekül sakkozik. Már egyszer voltam
ott. Ha nagyon elegem lesz belőle, meglépek. Elnézését kérem,
asszonyom – fordult Fabian anyjához –, nyilván alkalmatlanságot
okozok önnek. Ne ijedjen meg, ha értem jönnek. Mindjárt
becsengetnek. De én készen állok. A jegyzeteim jó kezekben
vannak. Egyébként bolond nem vagyok, a becses hozzátartozóim
szerint éppen hogy több eszem van a kelleténél. Kedves barátom,
ugyan írjon majd nekem pár sort Bergendorfba, az
elmegyógyintézetbe.
Csengettek.
– Már itt is vannak! – kiáltotta az öreg.
Hohlfeldné két urat tessékelt be.
– Bocsánat a zavarásért – mondta egyikük, s meghajolt. –
Felhatalmazásom van rá, ha óhajtják, bemutathatom, hogy Kollrepp
professzor urat körükből magammal vigyem. Odalent vár az autóm.
– Kedves egészségügyi tanácsos úr, minek ez a
körülményeskedés? Maga lefogyott! Már tegnap észrevettem, hogy
követnek. Jó napot, Winkler. Na menjünk a kocsihoz! Hogy van a
kedves családom?
Az orvos vállat vont.
 Az öreg odament a szekrényhez, kinyitotta, benézett, majd
becsukta az ajtaját. Aztán Fabianhoz lépett és megfogta a kezét: –
Nagyon köszönök mindent. – Elindult az ajtó felé. – Önnek jó fia van.
Ezt nem mindenki mondhatja el magáról – szólt vissza az idős
asszonynak, s ezzel távozott. Az orvos és az ápoló követte.
Fabian meg az anyja kinéztek az ablakon. A ház előtt autó állt.
Három férfi lépett ki a kapun. A sofőr porköpenyt segített rá a
feltalálóra. A pelerint eltüntették.
– Furcsa ember – jegyezte meg a mama – de bolondnak nem
bolond. – Az autó elindult. Vajon miért nézett be a szekrénybe?
– Ma reggel oda zártam be, nehogy a házinéni észrevegye, hogy
itt van – felelte a fia.
Az asszony teát töltött. – Azért mégiscsak könnyelműség, hogy
vadidegen embereket szállásolsz el a szobádban. Sok minden
megtörténhet. Remélhetőleg nem lettek tőle piszkosak a
szekrényben lévő holmijaid.
Fabian mielőtt elzárta a borítékot, felírta rá az elmegyógyintézet
címét. Aztán vacsorához ült.
Étkezés után kijelentette: – Készülj, anyám, moziba megyünk. –
Míg a mama öltözködött, Fabian meglátogatta Corneliát, és
elmondta neki, hogy itt az anyja. A lány olyan fáradt volt, hogy már
lefeküdt. – Alszom egyet, míg haza nem jöttök a moziból – mondta.
– Még benézel hozzám? – Fabian megígérte.
A hangosfilm, amelyre Fabian elvitte anyját, idétlen kétdimenziós
színdarabnak bizonyult.
Spórolni amúgy nem spóroltak rajta, a képek határtalan luxust
ábrázoltak. A nézőnek az volt az érzése, hogy az ágyak alatt az
éjjeliedény is színarany, csak illendőségből nem mutogatják.
A mamát sokszor megkacagtatta a film, aminek Fabian annyira
örült, hogy vele nevetett.
Hazafelé gyalog mentek. A mama remek hangulatban volt.
– Ha régebben olyan egészséges lettem volna, mint most, akkor
jobb dolgod lett volna, fiacskám – szólalt meg egy idő múlva.
– Így sem volt rossz – felelte Fabian. – S a betegség különben is
elmúlt.
Otthon veszekedtek egy kicsit: ki aludjon az ágyban, ki a
pamlagon. Végül Fabian győzött. A mama ágyazni kezdett. Még be
kell néznie a másik szobába, mondta a fia, mert: – Lakik ott egy fiatal
hölgy, akivel jóban vagyok. – Minden eshetőségre jó éjszakát kívánt,
megcsókolta anyját, és halkan kiment.
Egy perc múlva visszajött: – Már alszik – suttogta, és birtokba
vette a pamlagot.
– Régen elképzelhetetlen volt az ilyesmi – jegyezte meg
Fabianné.
– Az ő mamája is így vélekedik – mondta erre a fia, és a fal felé
fordult. Már-már elaludtak, amikor hirtelen még egyszer felpattant,
áttapogatózott a sötét szobán, s az ágy fölé hajolt a régi
búcsúszavakkal: – Szép álmokat, mamikám.
– Neked is – motyogta a mama, és kinyitotta a szemét. A fiú ezt
nem láthatta. Vakon botorkált vissza a pamlaghoz.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Az áruház meg Arthur Schopenhauer · A reciprok bordély · A két húszmárkás

Másnap reggel anyja ébresztette:

– Ki az ágyból, Jakob! Elkésel az irodából! – Fabian szaporán
felöltözött, állva hörpintette fel a kávét, és elköszönt.
– Én közben majd rendet csinálok – mondta a mama. – Csupa
por itt minden. És a kabátakasztód is leszakadt. Menj felöltő nélkül.
Meleg van odakinn.
Fabian az ajtónak támaszkodta nézte, ahogy anyja ügyködik.
Szorgoskodása, mely idegességből és rendszeretetből adódott
össze, meghitt hangulatot teremtett. Ez a hangulat töltötte be az
egész szobát, s az otthont idézte Fabian elé. – Nehogy öt percre le
merészelj ülni, és ölbe tett kézzel lustálkodj nekem – intette anyját.
– Nem volna jobb, ha ráérnék? Elmehetnénk az állatkertbe. Vagy
az akváriumba. Vagy itthon maradhatnánk, és megint mesélhetnél
arról, milyen bolondos kisgyerek voltam. Amikor gombostűvel
összekaristoltam az ágyat, s aztán kézen fogva odavezettelek, hogy
megmutassam a gyönyörű festményemet. Vagy amikor fehér és
fekete cérnát, egy tucat varrótűt és patentot ajándékoztam a
születésnapodra.
– Meg egy csomag gombostűt és fehér meg fekete gépselymet.
Mintha csak ma lett volna –mondta a mama, és végigsimította
Fabian zakóját. – Az öltönyödre is ráfér a vasalás.
– És egy feleség is kellene meg hét mókás kiskölyök – folytatta
bölcs előrelátással Fabian.
– Indulás dolgozni! – ripakodott rá csípőre tett kézzel a mama. –
A munka egészséges. Egyébként délután odamegyek érted a
hivatalba. Megvárlak a kapu előtt, s utána kikísérsz a pályaudvarra.
– Olyan kár, hogy csak egy napig maradhatsz. – Fabian megint
visszajött.
Anyja rá se nézett. A pamlagot hozta rendbe.
– Egy percig sem bírtam már tovább – mormolta mintegy
magában. – De most már nyugodt vagyok, csak többet kellene
aludnod, kisfiam, és nem szabad olyan sötét színben látnod az
életet, mert attól nem lesz könnyebb.
– Na, megyek, mert a végén még tényleg elkésem – mondta
Fabian.
Anyja az ablakból nézte és utánaintegetett. Ő nevetve
visszaintett, és szedte a lábát. Mikor már nem látta a házat, lassított,
majd meg is állt. Szép kis bújócskát játszik az öregasszonynyal!
Hanyatt-homlok elrohan, holott az égvilágon semmi dolga. Magára
hagyja anyját abban a csúf, idegen szobában, pedig az egy-egy
egész évet is adna az életéből minden egyes óráért, amit a fiával
tölthet. Délután érte akar menni a hivatalhoz. Kénytelen lesz
komédiát játszani neki. Amit most visel, az öltöny az egyetlen darab,
amit élete harminckét éve alatt vásárolt magának. Ezért gürcölt és
kuporgatott az anyja hosszú évtizedeken át. Hát ennek már sose
lesz vége?
Esni kezdett, ezért a Nyugat Áruházba ment sétálni. Egy áruház
– bár korántsem ez a szándéka – rendkívül alkalmas rá, hogy
elszórakoztasson olyan embereket, akiknek se pénzük, se
esernyőjük nincsen. Egy ideig egy elárusítónőt hallgatott, aki roppant
ügyesen zongorázott. Az élelmiszerosztályról viszont elűzte a
halszag, amit nem állhatott gyerekkora óra, talán valami embrionális
emlék hatására. A bútorrészlegen hatalmas ruhásszekrényt akart
rásózni egy fiatalember, mondván, hogy igen kedvező áron adná,
szekrényvásárlásra itt a soha vissza nem térő alkalom. Fabian
elhárította a képtelen ötletet, és átsétált a könyvek közé. Az egyik
asztalon, amelyen antikvár kötetek sorakoztak, egy Schopenhauer-
válogatásra bukkant, belelapozott, majd tökéletesen elmerült benne.
Az emberiség e csökönyös nagybácsikájának azon javaslata, hogy
Európát holmi indiai kuruzslással nemesítsék meg, persze
ugyanolyan hülye ötlet volt, mint az összes eddigi világmegváltó idea
akár XIX. századi filozófusoktól származtak, akár XX. századi
közgazdászoktól. Az öreg azért persze felülmúlhatatlan volt. Fabian
belebotlott egy tipológiai fejtegetésbe, ahol ezt olvasta:
„Éppen ez az a különbség, amelyet Platón a düszkolosz és
eukolosz (nehéz kedélyű és könnyű kedélyű) kifejezéssel jelöl meg.
Visszavezethető ez a különböző emberek igen eltérő
fogékonyságára kellemes és kellemetlen benyomásokkal szemben,
aminek következtében az egyik még nevet azon, ami a másikat
csaknem a kétségbeesésbe űzi: éspedig annál gyengébb szokott
lenni a fogékonyság kellemes benyomásokkal szemben, minél
erősebb a kellemetlenek irányában és viszont. Valamely ügy
szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelének egyenlő esélyénél a
düszkolosz a szerencsétlen esetén bosszankodni vagy bánkódni
fog, a szerencsésnél azonban nem fog örülni; az euszkolosz
ellenben a szerencsétlen miatt sem bosszankodni, sem bánkódni
nem fog, hanem örvendeni fog a szerencsésnek. Ha a
düszkolosznak tíz szándéka közül kilenc sikerül, akkor nem ezeknek
örvend, hanem bosszankodik az egyetlen sikertelen miatt: az
euszkolosz fordított esetben az egyetlen sikeressel is képes
vigasztalódni és felvidulni. Miként azonban valamely rossz nemigen
létezik minden kárpótlás nélkül, itt is fennáll az, hogy a
düszkolosznak, tehát a sötét és félős jellemeknek, egészben véve,
jóllehet több képzeletbeli, de viszont kevesebb valóságos csapást és
szenvedést kell elviselniök, mint a derűseknek és gondtalanoknak:
mert aki mindent feketén lát, állandóan a legrosszabbtól retteg és
épp ezért előkészületekkel él, bizonyára nem számíthatta el magát
oly gyakran, mint az, aki a dolgoknak állandóan derűs színt és
kilátást tulajdonít.” [Parerga és Paralipomena – Aforizmák az
életbölcsességhez, II. fej. Vikár Vera fordítása]
– Mit kíván nálunk vásárolni? – kérdezte egy koros kisasszony.
– Van pamutzoknijuk? – kérdezte Fabian.
A koros kisasszony megbotránkozva nézett rá, s közölte: – A
földszinten. – Fabian letette a könyvet, és egy emelettel lejjebb
ment. Vajon igazat lehet-e adni Schopenhauernak, amikor ő, és
éppen ő, egyenlő értékűként veti össze ama két embertípust? Vajon
nem ő állította-e pszichológiájában, hogy a boldogság nem más,
mint a boldogtalanság lelki minimuma? E mondatban talán bizony
jobb meggyőződése ellenére abszolutizálta a sötéten látó ember
nézőpontját? A porcelán- és kerámiaosztályon Fabian nagy
csődületet talált. Közelebb ment a tömeghez. Hátán iskolatáskával,
szegényesen öltözött, tíz év körüli kislány állt a vevők, eladónők és
bámészkodók gyűrűjében, arcán könynyek nyoma látszott. A gyerek
egész testében reszketett, és rémülten nézett a fölébe hajló felnőttek
izgatott és haragvó arcába.
 Jött a részlegvezető: – Mi történt?
– Rajtakaptam a szemtelent, amint ellopott egy hamutartót –
közölte egy vénkisasszony. Ez az! – Magasra emelte a színes tálkát,
hogy bemutassa főnökének.
– Indulás az igazgatóhoz! – rendelkezett a zsakettes.
– A mai fiatalság – jegyezte meg egy felcicomázott liba.
– Mars az igazgatóhoz! – rivallt a gyerekre egy eladónő, és vállon
ragadta. A kislány hangosan zokogott. Fabian keresztülfurakodott a
tömegen: – Azonnal engedje el azt a gyereket!
– Na de kérem! – hördült fel a részlegvezető.
– Hogy képzeli, hogy beleavatkozik? – kérdezte valaki.
Fabian könnyedén ráütött az eladónő kezére, amitől az elengedte
a gyereket. A megmentő most a maga oldalára vonta a kislányt. –
Miért éppen egy hamutartót vettél el? – kérdezte tőle. – Csak nem
szivarozol már?
– Nem volt pénzem – hüppögte a gyerek, majd lábujjhegyre állva
súgta: – A papámnak ma van a születésnapja.
– Nincs pénze, hát lop! Hova jutottunk! szörnyülködött a cicomás.
– Írjon egy számlát – mondta Fabian az eladónőnek. – Megtartjuk
a hamutartót.
– A gyerek akkor is büntetést érdemel – jelentette ki a
részlegvezető. – Fabian odalépett hozzá: – Ha visszautasítja az
ajánlatomat, ripityára töröm a porcelánjait.
A zsakettes vállat vont, az eladónő kiállította a számlát, és az
árukiadóba vitte a hamutartót.
Fabian a pénztárhoz ment, fizetett, majd átvette a kis csomagot.
A kijárathoz kísérte a kislányt.
– Itt a hamutartód – mondta. – De vigyázz, el ne törd! Volt
egyszer egy kisfiú, aki vásárolt egy nagy cseréptálat, hogy szenteste
majd megajándékozza vele az anyukáját. Mikor eljött a
karácsonyeste, fogta a tálat és indult vele befelé a félig nyitott ajtón.
Csillogott-villogott a karácsonyfa. „Tessék, mama, itt van neked
egy...” – kezdte mondani, és úgy akarta befejezni, hogy
„...cseréptál”. De nagy csattanás hallatszott, a tál nekiütődött az
ajtónak és eltört. „Tessék, mama, itt van neked egy fül”, mondta a
kisfiú, akinek csak az edény füle maradt a kezében.
 A kislány felnézett Fabianra, két kézzel szorongatta a csomagot,
és megállapította: – Az én hamutartómnak nincsen füle. – Azzal
pukedlizett és elszaladt. Kicsit távolabb hátrafordult,és
visszakiáltotta: – Köszönöm szépen! majd eltűnt Fabian szeme elől.
Fabian kilépett az utcára. Az eső elállt. Fabian a járdaszegélynél
ácsorgott, és az autókat figyelte. Az egyik épp előtte fékezett. Egy
csomagokkal megrakott, idős hölgy szedelődzködött az ülésen,
kiszállni készült. Fabian kinyitotta a kocsiajtót, és kisegítette a
hölgyet, majd udvariasan kalapot emelt és félreállt.
– Tessék – mondta valaki mellette. Az idős hölgy volt az. Valamit
a markába nyomott, aztán bement az áruházba. Fabian szétnyitotta
a tenyerét. Tíz pfennig volt benne. Akaratán kívül keresett egy
tízpfennigest. Vajon máris koldusnak nézik?
Zsebre dugta a pénzt, dacosan odaállt a járdaszélre, és kinyitotta
a második autó ajtaját. Tessék – mondta a kiszálló, és ő is adott egy
tízpfennigest. „Ebből már-már valódi foglalkozás kerekedik”,
morfondírozott Fabian, akinek negyedórán belül hatvanöt pfennig
ütötte a markát. Ha erre járna Labude, és látná ezt az
irodalomtörténetileg képzett ajtónyitogatót... De nem riasztotta a
gondolat. Csak anyjával nem lett volna kedve találkozni, vele és
Corneliával.
– Könyöradományt a rászorulónak? – kérdezte egy asszony, és
nagyobb pénzdarabot adott neki. Irene Moll volt az. – Már régóta
figyellek, fiacskám – mondta kárörvendő mosollyal –, lépten-nyomon
egymásba botlunk. Hát már itt tartasz? A férjem ajánlatát kicsit
elhamarkodottan hárítottad el, a kulcsot is nyugodtan megtarthattad
volna. Sokáig vártam, hogy viszontlássalak az ágyamban. A
vágyamat csak csigázta a tartózkodásod. Nesze, hozd a
csomagjaimat. A borravalót már megkaptad.
Fabian hagyta, hogy a nő ráaggassa a cipelnivalót, és szótlanul
követte.
– Mit tehetnék az érdekedben? – töprengett fennhangon az
asszony. – Kidobtak az állásodból, igaz? Én nem vagyok haragtartó.
Mollra sajnos már nem számíthatok. Elhajózott Franciaország felé,
vagy tudom is én, hova. Most a bűnügyi rendőrség költözött be
hozzánk. Moll elsikkasztotta a közjegyzői letétbe helyezett pénzeket.
Évek óta csinálta, nem is néztem volna ki belőle. Kicsit lebecsültük a
pasast.
– És akkor maga most miből él? – kérdezte Fabian.
– Panziót nyitottam. Manapság olcsón lehet nagy lakáshoz jutni.
A bútorokat egy ősöreg ismerősöm ajándékozta, illetve az
ismeretség fiatal, csak az ismerős öreg. Az ő tulajdonrészét
mindössze az ajtókba fúrt kukucskálólyukak képezik.
– És ki lakik ebben az átlátszó panzióban?
– Fiatal férfiak, kedves uram. Lakás és ellátás ingyen. Azonkívül
harminc percentet kapnak a bevételből.
– Miféle bevételből?
– Jó társaságbeli hölgyek heves érdeklődést tanúsítanak az én
parázna legényegyletem iránt. Szépnek és karcsúnak nem
mindegyik hölgy mondható, s hogy ők is voltak fiatalok, azt ma már
senki el nem hiszi nekik. Pénzük viszont van. És bármennyit kérjek
is tőlük, megfizetik. És jönnek tűzön-vízen át, ha kell, meglopjákvagy
meg is gyilkolják a férjüket. A lakóim jól keresnek. A bútorkereskedő
jókat kukucskál. A hölgyek pedig jól szórakoznak. Három
fiatalembert már megvettek tőlem. Komoly jövedelmük van, saját
lakásuk és mellesleg kis barátnőik is, persze titokban. Egyiküket, egy
magyar fiút, egy gyáros neje vásárolta meg. Úgy él, mint egy herceg.
Ha okos, jövő ilyenkorra szép kis vagyona lesz. Akkor aztán
megszabadulhat a vén szipirtyótól.
– Tehát férfibordélyt tart fenn – állapította meg Fabian.
– Manapság több létjogosultsága van egy efféle intézménynek,
mint a női megfelelőjének – magyarázta Irene Moll. – Egyébként
fiatal lány korom óta az az álmom, hogy berendezzek egyet. Nagyon
elégedett vagyok. Van pénzem, majd’ mindennap szerzek be az
intézmény számára új munkaerőt, s aki be óhajt költözni a panzióba,
annak előbb nálam kell egyfajta felvételi vizsgát tennie. Nem veszek
ám fel akárkit! A nagy talentum pedig igen ritka. Könnyebben
akadnak őstehetségek, de őket továbbképző tanfolyamra kell járatni.
Mollné megállt: – Én itthon vagyok. – Fabian megállapíthatta,
hogy a panzió elegáns, nagy bérházban működik. – Tennék neked
egy javaslatot – mondta az asszony. – Mint lakó nem jöhetsz
számításba, drágám. Nagyon válogatós vagy, és öreg is a
szakmához, az én kuncsaftjaim a húszéveseket kedvelik. Azonkívül
rosszul értelmezett önérzetben szenvedsz. Hanem titkárnak
alkalmazhatnálak. Ideje volna szabályos könyvelést vezetnem. A
magánlakosztályomban dolgoznál, el is lakhatnál ott. Mit szólsz
hozzá?
– Tessék, a csomagok – mondta Fabian. – Nem merek tovább
visszaélni a gyomrom tűrőképességével.
E percben két ifjonc lépett ki a házból. Divatosan voltak öltözve, s
Mollnét megpillantva kissé meghökkentek, aztán kalapot emeltek.
– Gaston, neked ma kimenőd van? – kérdezte a panziósnő.
– Mackie hívott, hogy nézzük meg az autót, amit a hetes számú
ígért neki. Húsz percen belül itt vagyok.
– Nem, Gaston, vissza a szobádba! Micsoda vircsaft ez! Mackie
egyedül megy. Te meg indulj! Háromra bemondta magát a
tizenkettes. Addig alvás, hallod!
A fiatalember visszament a házba, a másik még egyszer kalapot
emelt, majd folytatta útját.
Mollné Fabianhoz fordult:
– Megint csökönyösködsz? – Elvette tőle a csomagokat. – Adok
egy hét gondolkodási időt. A címet már ismered. Jól gondold meg.
Hogy szerete valaki éhen halni, ízlés dolga. Azonkívül személyes
szívességet is tennél nekem. De tényleg. Minél inkább berzenkedsz,
annál vonzóbb leszel. De nem sürgetlek, van kivel agyonütni az
időmet – mondta, majd távozott.
– A nő már szinte mániákus – mormolta Fabian, és sarkon
fordult.
Egy kocsmában virslit evett krumplisalátával.
Desszertnek elolvasta az újságokat, és kiírta az
álláshirdetéseket. Aztán egy poros-dohos papírboltban írószert
vásárolt, és megfogalmazott négy folyamodványt. Miután bedobta
őket a postaládába, úgy találta, ideje elzarándokolni a
cigarettagyárhoz. Meg is tette.
– Nahát, mi szél hozta erre? – csodálkozott a portás.
– Itt van találkozóm az anyámmal – válaszolta Fabian.
A portás rákacsintott: – Megbízhat bennem.
Fabiant kínosan érintette, hogy az alkalmazott nyilvánvalóan átlát
a szitán. Gyors léptekkel bement az igazgatósági épületbe,
behúzódott egy ablakfülkébe, és ötpercenként az órájára pillantott.
Ha lépteket hallott, egészen az ablakkerethez simult. Tíz perc volt
hátra a munkaidő végéig. A tisztviselők mind siettek, őt nem vette
észre senki.
Épp el akarta hagyni rejtekhelyét, amikor közeledő lépteket és
hangokat hallott.
– Holnap az igazgatósági ülésen fogok beszámolni arról a
nyereményjátékról, amelyet maga talált ki, Fischer kolléga – mondta
az egyik hang. – Figyelemre méltó ötlet, alighanem meg is lesz a
jutalma.
– Nagyon kedves az igazgató úrtól – válaszolta a másik hang –,
de a tervezetet tulajdonképpen Fabian úrtól örököltem.
– Fischer úr! Az öröklött tulajdon is tulajdon – hangzott a kelletlen
kioktatás. – Tán nem tetszik a javaslatom? Vagy visszautasít egy kis
fizetésemelést? Nahát akkor! Azonkívül ráfér a tervre némi
tökéletesítés. A maga által kidolgozott irányelvek alapján hamarosan
gépbe diktálom az előterjesztésemet. Meglátja, nagy portver fel ez a
mi javaslatunk. Jó magának. Most hazamehet.
– „Csak a mester nem nyugodhat”, ahogy Schillertől tudjuk [Ének
a harangról, Rónay György fordítása] – szólt Fischer. Ekkor Fabian
lépett eléjük az ablakmélyedésből. Fischer rémülten hátraugrott.
Breitkopf igazgató az inge nyakát lazítgatta.
– Én kevésbé vagyok meglepve, mint ön – jegyezte meg Fabian,
és a lépcső felé indult.
– Ott jön, ni – mondta a portás, aki eddig Fabian anyjával
beszélgetett. A mama mellett ott volt a koffer, az utazótáska, rajta a
retikül és az esernyő.
– Szorgalmas voltál? – fogadta anya a fiát. A portás elnézően
mosolygott, és visszasétált a fülkéjébe.
Fabian kézen fogta az anyját: – Még van fél óránk – mondta, és
felvette a csomagokat. A vonatban megfelelő helyet találtak az ablak
mellett – a szerelvény közepe táján: Fabianné ugyanis jónak látta
kivédeni egy esetleges vonatszerencsétlenség vészes
következményeit –, s fel-alá sétáltak a vasúti kocsi mellett.
– Ne olyan messzire – a mama kabátujjánál fogva visszatartotta
fiát. – Egykettőre ellopják azt a koffert. Egy percig nem nézel rá, és
máris hűlt helye. – A végén már Fabian lett a bizalmatlanabb, folyton
felsandított a csomagtartóra.
 – Most már elmehetek – jelentette ki a mama. – A kabátakasztót
felvarrtam, a szobádban megint emberi állapotok uralkodnak.
Hohlfeldné ugyan megsértődött, de arra nem kell tekintettel lenni.
Fabian odasietett egy mozgóárushoz, egy sonkás zsemlét, egy
csomag kekszet és két narancsot vett. – Ejnye, fiam, de könnyelmű
vagy – dorgálta az anyja. Fabian csak nevetett, felkapaszkodott a
kocsiba, egy húszmárkást csempészett anyja retiküljébe, aztán
visszatért hozzá.
– Mikor jössz egyszer haza? – kérdezte Fabianné. – Csupa
finomat főznék neked, mindennap másik kedvencedet, és
kimennénk Martha nénihez a kertbe, úgyis elég lanyhán megy az
üzlet.
– Amint tudok, megyek – ígérte Fabian.
A kupé ablakából a mama még figyelmeztette: – Vigyázz, Jakob,
az egészségedre. S ha itt nem jutsz egyenesbe, fogd a cókmókod,
és gyere haza.
Fabian bólintott. Nézték egymást és mosolyogtak, ahogy
vonatnál szoktak mosolyogni az emberek, hasonlóképpen
mosolyognak a fényképésznél is, csakhogy itt egy szál fotográfus
sem akadt.
– Minden jót – suttogta a fiú. – Jó volt, hogy jöttél.
Az asztalán virágok fogadták. S egy levél mellettük. Felnyitotta.
Egy húszmárkás pottyant ki belőle meg egy papírlapocska, rajta
szöveg: „Csak ennyi telt. Szeretettel – mama.” A lap alsó sarkában
ezt olvasta: „A sültet edd először. A hurka napokig eláll a
zsírpapírban.” Fabian eltette a húszmárkást. Anyja ott ül a vonatban,
és hamarosan megtalálja retiküljébena másik húszmárkást, amit ő
dugott oda. Matematikailag a végeredmény nulla. Hiszen
mindkettőjüknek ugyanannyi a pénze, mint azelőtt. Csakhogy a
jótettek nem stornírozzák egymást. A morális egyenletek más
eredményt adnak, mint az aritmetikaiak.
Aznap este Cornelia kért tőle száz márkát.
Mint mesélte, a filmgyár folyosóján összefutott Makarttal, aki
bizonyos kölcsönügyletek miatt jött át a konkurencia székházába. A
híresség megszólította őt: éppen ilyen típusú lányt keres már régen.
Persze a cége következő filmjéhez.
 Másnapra behívta az irodájába. A gyártásvezető és a rendező is
ott lesz. Talán megpróbálkoznak vele.
– Délig feltétlenül be kell szereznem egy új jumpert és egy
kalapot. Fabian, tudom, hogy már alig van pénzed, de nem
hagyhatom ki ezt a lehetőséget. Képzeld el, ha most felvesznek
filmszínésznőnek! El tudod képzelni?
– El – mondta Fabian, és odaadta az utolsó százmárkását. – Ez
remélhetőleg meghozza a szerencsédet.
– Az enyémet? – nézett rá Cornelia.
– A miénket – helyesbített a kedvéért Fabian.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A kapuk nélküli utca · Selow kisasszony nyelve · Zsebtolvajok lépcsője

Fabian álmodott ezen az éjszakán. Ez valószínűleg többször

történt meg vele, mint gondolta. De aznap éjjel Cornelia
felébresztette, s így emlékezett az álmára. Pár nappal azelőtt még
ugyan ki ébresztette volna fel? Ki rázta volna fel riadtan éjnek
évadján, amikor még nem aludt egy ágyban Corneliával? Való igaz,
sok lánnyal és asszonnyal hált már, de hogy aludt is volna velük...
Álmában végtelenül hosszú utcán gyalogolt.
A házak olyan magasak voltak, hogy nem látta a tetejüket. Az
utca néptelen volt, a házak pedig ajtótlanok-ablaktalanok. Az ég
távoli volt és idegen, akárha egy kút mélyéről látszana. Fabian éhes
és szomjas volt és halálosan fáradt. Az utca végtelennek tetszett, de
ő mégis végig akart menni rajta.
– Semmi értelme – szólalt meg mögötte valaki. Körülnézett. Az
öreg feltaláló állt ott kopott pelerinjében, a gyűröttre tekert
esernyővel kezében, tisztességben megőszült keménykalapjában.
– Üdvözlöm, kedves professzor úr – örvendezett Fabian –, azt
hittem, a bolondokházában van.
– De hisz az itt van – mondta az öreg, s ernyője fogantyújával
ráütött az egyik házra. Az úgy kongott, mintha bádogból lett volna,
aztán kitárult egy kapu ott, ahol azelőtt nem volt.
– Legújabb találmányom – közölte az öreg. – Engedje meg,
kedves öcsém, hogy előremenjek, én itt itthon vagyok. – Fabian
követte. A portásfülkében Breitkopf igazgató gubbasztott, a hasát
fogta és így jajongott: – Gyerekem lesz. A titkárnő már megint nem
vigyázott. – Aztán háromszor rácsapott a tar fejére, s az olyat szólt,
mint három gongütés.
A professzor a gyűrött esernyő nyelét jól lenyomta az igazgató
torkán, majd kifeszítette az ernyőt. Breitkopf arca szétpukkadt, mint
egy léggömb.
– Fogadja hálás köszönetem – mondta Fabian.
– Szóra sem érdemes – hárította el a feltaláló.
 – Látta már a gépemet? – Kézen fogta Fabiant, s egy kékes
neonfénnyel megvilágított folyosón át kivezette a szabadba.
Akkora gépezet meredt föl előttük, mint a kölni dóm. Lapátokkal
felfegyverzett, félmeztelen munkások állták körül, s százezerszámra
hányták az apró gyerekeket egy irdatlan tartályba, amelyben tűz
vöröslött.
– Jöjjön a másik végére – mondta a feltaláló.
Futószalag szállította át őket a szürke udvaron.
– Nézze – mutatott az öregember a levegőbe.
Fabian felnézett. Hatalmas, izzó Bessemerkörték süllyedtek
egyre lejjebb, automatikusan megbillentek, s tartalmukat egy
vízszintes tükörre borították ki. A konverter belsejéből eleven
emberek, férfiak és nők zuhantak a csillogó üvegre, felálltak és
megbűvölten nézték kézzelfogható és mégis elérhetetlen
képmásukat. Némelyek úgy integettek lefelé, a mélybe, mintha
ismerőst üdvözölnének. Az egyik férfi pisztolyt vett ki a zsebéből és
lőtt. Bár igen pontosan tükörképének célzott a szívébe, valódi
nagylábujját találta el, mire elfmtorodott. Egy másik ember a saját
tengelye körül forgott. Szemlátomást hátat akart fordítani
hasonmásának, de a kísérlet nem sikerült.
– Naponta százezer – magyarázta a feltaláló. – Pedig
csökkentettem a munkaidőt, és bevezettem az ötnapos munkahetet.
– Csupa bolond? – tudakolta Fabian.
– Elnevezés kérdése – felelte a professzor. – Egy pillanat,
beragadt a tengelykapcsoló.
Odalépett a géphez, s ernyőjével belepiszkált egy nyílásba. A
lyukban hirtelen eltűnt az esernyő, aztán a pelerin, s magával húzta
az öreget is. A gép beszippantotta tervezőjét.
Fabian visszafelé siklott a futószalag tetején, át a szürke
udvaron. – Baleset történt! – kiáltotta oda az egyik félmeztelen
munkásnak. Ekkor kiugrott a tartályból egy kisgyerek. Szarukeretes
szemüveg volt rajta és gyűrött esernyő a kezében. A munkás lapátra
tette a csecsemőt, és visszalódította az izzó tartályba. Fabian ismét
végigsiklott az udvaron, és a ringó Bessemerkörték alatt várta, hogy
öreg barátja, immár új alakban, megérkezzék.
Hasztalan várt rá. Az öreg helyett az egyik hatalmas
billenőtartályból ő maga, egy második Fabian pottyant ki, csakhogy
pelerinben, esernyőstül-kalapostul, odaállt a többi alak mellé, s
bámult, akárcsak ők, a tükörbe. A talpáról tükörképe, egy harmadik
Fabian lógott fejjel lefelé, és merőn nézett föl, a második Fabian
képébe. Ez hüvelykujjával maga mögé, a gép felé bökött, mondván:
– Mechanikus lélekvándorlás, Kollrepp-féle szabadalom. – Aztán
odament az udvaron álló, valódi Fabianhoz, belefurakodott, és többé
nyoma sem volt.
– Mintha rám öntötték volna – ismerte el Fabian, kivette az őt
láthatatlanul kitöltő gépember kezéből az esernyőt, megigazította
rajta a pelerint, és saját magának egyetlen példánya volt ismét.
A csillogó tükör felé nézett. Az emberek hirtelen süppedni
kezdtek benne, mint egy átlátszó mocsárban. Kitátották a szájukat,
mintha sikítanának rémületükben, de egyetlen hang sem hallatszott.
Végül teljesen lesüllyedtek a tükör szintje alá, képmásuk pedig, mint
megannyi hal, menekülőre fogta, az úszó alakok egyre kisebbnek
látszottak, végül eltűntek egészen.
Most tehát a valódi emberek álltak alant, akárha borostyánba
volnának foglalva. Fabian közel ment hozzájuk. Amit látott, az nem
tükörkép volt többé. Csak épp egy üveglap volt az elsülylyedt lények
feje fölött, de az emberek tovább élték az életüket. Fabian térdre
ereszkedett és lepillantott rájuk.
Ruhátlan, hájas asszonyok, testükön gondbarázdákkal, ültek az
asztaloknál és teáztak. Áttört harisnyát viseltek és szalmakalapkát a
tarkójukon. Karperecek és fülönfüggők csillogtak rajtuk. Az egyik
öregasszony aranykarikát akasztott az orrába. Más asztaloknál
kövér, félmeztelen férfiak ültek, mellük szőrös, mint a gorilláé,
fejükön cilinder, némelyiken lila alsónadrág, de mindnek vastag
szivar volt húsos ajkai között. A férfiak és nők feszülten néztek egy
függönyt, amit aztán félrehúztak, mögötte sminkelt képű, szűk
trikóba bújt ifjak illegették magukat mint pipiskedő manökenek egy
színpadszerű kifutón. A fiúkat fiatal lányok követték, ugyancsak
trikóban, mesterkélten mosolyogtak, s nagy ügybuzgalommal
domborították ki minden kerekdedségüket. Fabian felismert közülük
néhányat, a Kulp kisasszonyt, a szobrásznőt, a Selow modellt, de
Paula is ott volt a Haupt-féle mulatóból.
Az öreg nők és férfiak távcsövet szorítottak szemükre,
felugráltak, s elbotolva székekben, asztalokban a színpadhoz
özönlöttek, ütöttékverték egymást a tömegben, csak hogy előbbre
jussanak, s úgy nyihogtak, mint párzás előtt a lovak. A
felékszerezett, kövér vénasszonyok fiatal fiúkat cibáltak le a kifutóról,
nyüszítve döntötték földre őket, rimánkodva fölébük térdepeltek,
szétterpesztették vastag lábukat, briliánsokat húztak le karukról,
ujjaikról, téptek ki fülcimpáikból, hogy könyörgőn nyújtsák oda a
röhögő selyemfiúknak. A vénemberek majomkarjukat nyújtogatták a
lányok vagy épp a fiúk után, s míg az izgalomtól lilára vált az arcuk,
ölelték, akit értek. A parketten alsónadrágok, visszerek, zoknitartók,
elhasadt, tarka trikók, dagadt és petyhüdt karok és lábak, eltorzult
ábrázatok, vigyorgó, rúzsos szájak, karcsú, barna karok, görcsösen
rángó lábak kavarogtak. Mintha eleven perzsaszőnyeg terült volna el
Fabian előtt. – A te Corneliád is köztük van – mondta Irene Moll. Ott
ült Fabian mellett, s nagy cukorkászacskóból aprócska
fiatalembereket nassolgatott. Először a ruhát tépegette le róluk,
mintha nápolyidarabkákról hántaná le a papírt.
Fabian Corneliát kutatta a pillantásával. Ő, míg a többiek vad
összevisszaságban a padlón henteregtek, a kifutón állt, s egy
nagydarab, erőszakos férfi ellen védekezett, aki fél kezével
szétfeszítette a lány száját, hogy beletömhesse a másik kezében
tartott szivart, de az égő végével előre. – Ennél ugyan nem használ
a védekezés – jegyezte meg a staniclijában kotorászó Molinó –, ez
Makart, a filmgyáros, pénze, mint a pelyva. A felesége megmérgezte
magát. – Cornelia megtántorodott, és Makarttal együtt lezuhant a
hentergők közé.
– Ugorj már utána! – biztatta Mollné. – Csak biztos félsz, hogy
eltörik a közted és köztük lévő üveg. Szerinted a világ nem más,
mint kirakati árutömeg. – Corneliát nem lehetett látni többé.
Helyette Fabian Wilhelmyt pillantotta meg, a halálraítéltet.
Meztelen volt, bal lába műláb.
Mennyezetes ágyon állt, s mint hullámlovas vágtázott a vonagló
embermassza tetején. Meglendítette mankóját, s addig ütötte vele a
Kulp kisasszony fejét és a lánynak az ágy szélébe kapaszkodó
kezét, míg a több sebből vérző teremtés el nem engedte az ágyat s
a mélybe nem bukott.
Wilhelmy a botja végére madzagot kötött, arra pedig egy bankót
erősített, majd kivetette a horgot. Az alant nyüzsgő emberek halként
vetődtek a magasba, a pénz után kaptak, ernyedten visszahullottak,
majd újra próbálkoztak. – Nézzenek oda! Egy nő már a szájában
tartotta a bankót. A modell volt az. Velőtrázó sikolyt hallatott: egy
horog átfúrta a nyelvét. Wilhelmy meghúzta a zsinórt, a lány eltorzult
arccal közeledett az ágyhoz. Csakhogy mögötte felbukkant a
szobrásznő, két karjával átölelte és hátrafelé húzta barátnőjét,
akinek a nyelve hosszan kinyúlt a szájából. Wilhelmy és a
szobrásznő két irányba húzták-vonták a lányt. A nyelv pedig egyre
hosszabb lett, piros gumiszalaghoz hasonlított, és félő volt, hogy
rögtön elszakad.
Wilhelmy alig kapott levegőt, úgy nevetett.
– Pompás – rikkantotta Irene Moll. – Igazi kötélhúzás. Korunk
kedvenc időtöltése a sport.
– Összegyűrte a kiürült zacskót, és így szólt: Most téged fallak
föl. – Letépte Fabianról a pelerint, majd ujjai olló gyanánt vágtak bele
az öltönyébe. Fabian az ernyő fogantyújával fejbe csapta a nőt, az
megtántorodott és elengedte. – Pedig úgy szeretlek – suttogta sírva.
Könnyei mint parányi szappanbuborékok gyülekeztek a szeme
sarkában, nőttek, növekedtek, majd csillogón tovaszálltak.
Fabian felállt és elment onnan.
Egy terembe jutott, amelynek nem volt egy fala sem. Számtalan
lépcsőfok vezetett egyik végéből a másikba, és minden lépcsőn állt
valaki.
Az emberek érdeklődve néztek fölfelé, és a szomszédjuk
zsebében kotorásztak. Mindegyik meglopta a másikat, titkon benyúlt
a fölötte álló zsebébe, miközben az alatta álló őt rabolta meg. A
terem látszólagos nyugalma ellenére minden állandó mozgásban
volt: az emberek buzgón loptak, és tűrték, hogy meglopják őket.A
legalsó lépcsőfokon egy tízéves kislány állt, és színes hamutartót
csent ki a fölötte álló zsebéből. Hirtelen Labude tűnt fel a lépcső
tetején.
Kezét magasba tartva lepillantott a lépcsőn, és azt kiáltotta: –
Barátaim! Honfitársaim! A tisztesség győzni fog!
– Hát persze! – harsogták kórusban a többiek, és tovább
kotorásztak egymás zsebében.
– Tartsa föl a kezét, aki velem van! – kiáltotta Labude.
Mindenkinek felemelkedett a keze, de csak az egyik, a másikkal
folytatta a lopást.
Csak a legalsó lépcsőfokon álló kislány emelte a magasba
mindkét kezét.
– Köszönöm – mondta meghatottan Labude. – Most kezdődik az
emberi méltóság aranykora. Sose feledjétek ezt a percet!
– Bolond vagy! – kiáltott rá Cornelia, ott állt Labude mellett, s
magához húzott egy magas, jóképű férfit.
– A legjobb barátaim a legádázabb ellenségeim – mondta
szomorúan Labude. – De nekem mindegy. Az értelem akkor is győz,
ha én elpusztulok.
Lövések hallatszottak. Fabian felnézett. Ablakokat és háztetőket
látott körös-körül, és sötét alakokat, revolverekkel és
géppisztolyokkal fölfegyverkezve.
Az emberek a lépcsőre hasaltak, de nem hagytak fel a
lopkodással. Ropogtak a fegyverek. Az emberek sorra haltak, kezük
a másik zsebében maradt. A lépcső tele volt hullákkal.
– Ezekért ugyan nem kár – mondta Fabian a barátjának. – Na
gyere már! – Labude azonban kitartott a golyózáporban. – De már
énértem sem – suttogta, az ablakok és tetők felé fordult, és
fenyegetően rázta az öklét. A padlásablakokból és az oromzatok alól
lefelé lövöldöztek. Sebesültek hanyatlottak az ablakpárkányra. Egy
oromélen két, atléta termetű férfi küzdött egymással. Fojtogatták és
harapdálták egymást, míg az egyik meg nem tántorodott, mire
mindketten a mélybe zuhantak. Hallatszott, amint koponyájuk a
kövezethez csapódik. Repülőgépek berregtek a terem boltozata
alatt, és gyújtólövedékeket dobáltak a házakra. A tetők lángra
kaptak. Zöldes füst gomolygott elő az ablakokból.
– Miért csinálják ezt az emberek? – fogta meg az áruházbeli
kislány Fabian kezét.
– Új házakat akarnak építeni – felelt neki Fabian. Aztán karjára
vette a gyereket, s a holtakon átlépdelve lement a lépcsőn. Félúton
egy alacsony emberrel találkozott. Ott állt az egyik lépcsőfokon,
számokat írt egy jegyzettömbre, és hangtalanul mozgó szájjal
számolt. – Maga itt mit csinál? – szólt rá Fabian.
– Kiárusítom a maradványkészleteket – hangzott a válasz. – A
hulla darabja harminc pfennig, kevésbé elnyűtt jellemekért öt pfennig
felárat számítok. Önnek van felhatalmazása üzleti tárgyalásra?
 – Menjen a pokolba! – förmedt rá Fabian.
– Majd később – mondta a kis növésű férfi, és folytatta a
számolást. A lépcső alján Fabian letette a kislányt: – Most menj haza
– tanácsolta neki. A gyerek futásnak eredt. Ugrabugrált és énekelt.
Fabian újból felkapaszkodott a lépcsőn. – Egy vasat se keresek –
morogta a kis ember, aki mellett megint elhaladt. Fabian gyorsabban
lépkedett. Odafönn épp összedőltek a házak. Szúrólángok lövelltek
fel az omladékok közül. Izzó gerendák hajoltak meg és zuhantak le,
mintha vattába omlanának. Itt-ott még mindig eldördült egy lövés.
Gázálarcos emberek kúsztakmásztak a romok alatt. Ha ketten
összetalálkoztak, felemelték a fegyverüket, céloztak és lőttek.
Fabian körülnézett. De hol van Labude?
– Labude! – kiáltotta. – Labude!
– Fabian! – hangzott válaszul. – Fabian!
– Fabian! – kiáltott rá Cornelia, miközben rázogatta. Fabian
felébredt.
– Miért hívtad Labudét? – a lány a homlokát simogatta.
– Csak álmodtam – mondta Fabian. – Labude Frankfurtban van.
– Gyújtsak villanyt? – kérdezte Cornelia.
– Ne, inkább aludj el gyorsan, holnap szépnek kell lenned. Jó
éjszakát.
– Jó éjszakát – mondta Cornelia.
Aztán mindketten hosszú ideig feküdtek éberen. Tudták, hogy a
másik sem alszik, de nem szóltak egy szót sem.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Egy szabályszerű fiatalember · Mire jó egy pályaudvar · Cornelia levelet ír

Másnap reggel, amikor Cornelia a hivatalába ment, Fabian ott ült

az ablaknál. A lány aktatáskával a hóna alatt, szaporán lépkedett.
Lám, neki van munkája, pénzt keres. Fabian az ablakban ült, hagyta,
hadd csiklandozza a napfény. A nap melegen sütött, mintha a világ a
legnagyobb rendben volna, a napot semmi nem hozta ki a sodrából.
Cornelia már messze járt. Fabian nem is gondolhatott rá, hogy
visszahívja. Ha visszahívja, ha kihajol az ablakon, és leszól neki:
„Gyere vissza, nem akarom, hogy dolgozni menj, nem akarom, hogy
elmenj Makarthoz!”, azt válaszolta volna: „Mi jut eszedbe! Ha nem
adsz pénzt, ne is tarts vissza!” Fabian nem segíthetett magán
mással, mint hogy nyelvet öltött a napra.
– Maga mit csinál? – kérdezte Hohlfeldné.
Észrevétlenül lépett be a szobába.
Fabian tartózkodóan felelte: – Legyet fogok. Az idei legyek
nagyok és ropogósak.
– Nem megy dolgozni?
– Nyugalomba vonultam. Elsejétől deficitként jelentkezem a
pénzügyminisztérium költségvetésében mint előre nem látott
többletkiadás. Bezárta az ablakot, és a pamlagra telepedett.
– Munkanélküli lett? – kérdezte az asszony.
Fabian bólintott, és pénzt vett elő a zsebéből:
– Itt van nyolcvan márka a jövő hónapra.
A nő kikapta kezéből a pénzt, s közben ezt mondta: – De Fabian
úr, nem olyan sürgős.
– De igen. – Fabian jól láthatóan kitette az asztalra amije maradt:
a papírpénzt meg az aprót, és megszámolta. – Ha a tőkémet
betenném a bankba, egy év alatt három márka kamatot fialna. Aligha
éri meg.
A főbérlőnő kotyogni kezdett: – Olvasom a tegnapi újságban egy
mérnök javaslatát, hogy kétszáz méterrel le kéne apasztani a
Földközi-tengert, akkor olyan hatalmas földterületek kerülnének
felszínre, mint a jégkorszak előtt, sok embert le lehetne telepíteni, és
milliók jóllaknának. Azonkívül elég lenne egypár rövid gát, és máris
közvetlen vonat járhatna Berlin és Fokváros között.
Holhlfeldnét szemlátomást annyira lenyűgözte a mérnök ötlete,
hogy még most is tűzbe jött tőle.
Fabian akkorát csapott a pamlag karfájára, hogy csak úgy
keringőzött fölötte a por.
– Rajta! – kiáltotta. – Gyerünk a Földközi-tengerre! Nosza, ipi-
apasszuk le azt a tenger szintet! Velem tart, Hohlfeldné?
– Boldogan! A nászutamon voltam ott utoljára. Csupa gyönyörű
táj: Genova, Nizza, Marseille, Párizs. Párizs egyébként nincs a
tengerparton. – A hölgy itt témát váltott: – Gondolom, milyen
szomorú lehetett a doktorkisasszony, nemde?
– Kár, hogy már elment, különben megkérdezhettük volna tőle.
– Bűbájos leány, és olyan előkelő, szerintem a román királynéhoz
hasonlít, amikor az még fiatal volt.
– Eltalálta. – Fabian felállt, s az ajtó felé tessékelte a házinénit: –
Állítólag a királyné édeslánya. De ne árulja el senkinek!
Délután Fabian ott ült egy nagy lapkiadó folyosóján, és várta,
hogy Zacharias úr időt szakítson számára. Az illető úr az ismerőse
volt, s egyszer, miután vitát folytattak a reklámok hasznáról, így
búcsúzott Fabiantól: – Ha szüksége lenne rám, jelentkezzék. –
Fabian szórakozottan belelapozott az asztalon heverő egyik
képeslapba, amelyet a várakozóknak készítettek oda, s felidézte
magában a beszélgetést. Zacharias a vita során lelkesen osztotta H.
G. Wellsnek azt a véleményét, hogy a keresztény egyházak nem
utolsósorban ügyes propagandájuknak köszönhetik
terjeszkedésüket, s helyeselte nevezett írónak azt a követelését,
hogy végre eszmék szolgálatába állítsák a reklámokat, ne csak a
szappan- és rágógumifogyasztás növelésére használják őket.
Fabian ellenvetése az volt, hogy kérdés, vajon nevelhető-e
egyáltalán az emberi faj, valamint hogy alkalmas-e a propagandista
népnevelőnek és fordítva: van-e tehetsége a nevelőnek a
propagandistaszakmához az embereknek különben is csak kis
hányada fogékony az értelmes felvilágosításra, ezek pedig eleve
normálisan gondolkoznak. Zacharias és ő akkor kis híján hajba
kaptak, de aztán rájöttek, hogy merőben akadémikus vitát folytatnak,
hiszen mindkét végeredmény igazolásához – mármint ama bizonyos
idealista felvilágosítás győzelméhez, avagy kudarcához – rengeteg
pénz szükségeltetik, márpedig eszmei célokra senki nem ad egy
fityinget se. Küldöncök futkostak ide-oda a folyosók labirintusában.
Papírtokba zárt hírek érkeztek koppanva fémcsövekből. A portás
előtt egyfolytában szólt a telefon. Látogatók jöttek-mentek.
Alkalmazottak rohantak egyik szobából ki, a másikba be. A cég egyik
igazgatója jött le, beosztottak sleppjétől követve, a lépcsőn.
– Zacharias úr kéreti önt.
Egy küldönc az ajtóig kísérte. Zacharias nagy hévvel kezet rázott
Fabiannál. Ennek a fiatalembernek az volt a legszembeszökőbb
tulajdonsága, hogy mindent, amit tett, rendkívül szenvedélyesen
tette. Szűnni nem akaró lelkesedés volt az élete. Neki mindegy volt,
hogy fogat mos vagy vitatkozik, pénzt ad ki vagy a főnökének tesz
javaslatot, ő mindent halálosan komolyan vett. Lénye még a
környezete humorérzékét is károsította. A jelenkor legizgalmasabb
témájává léptette elő például a nyakkendőkötés különböző
módozatait. S a főnököknek, míg Zachariasszal tárgyaltak,
módjukban volt rádöbbenni, milyen hihetetlenül fontos a hivatásuk, a
munkakörük s a kiadójuk. A fickó karrierjének semmi nem állhatta
útját. Kevéssé valószínű, hogy ő maga lényegi munkát végzett
volna, inkább amolyan katalizátora volt a cégnek, ösztönzőleg hatott
a környezetére. Tény, hogy nélkülözhetetlenné tette magát, s
huszonnyolc éves korára annyira vitte, hogy kétezerötszáz márkát
keresett havonta. Fabian közölte vele a közölnivalókat.
– Épp most nincs nálunk hely – mondta Zacharias –, pedig oly
szívesen álltam volna rendelkezésére. Egyébként is meg vagyok
győződve, hogy pompásan tudnánk együttműködni mi ketten. Mit is
tegyünk, mit is tegyünk? – Két kezét a halántékára szorította, mint
jövendőmondó a megvilágosodás előtti pillanatban. Mit szólna a
következőhöz: alkalmazom mint magántitkáromat, és saját
zsebemből fizetem? Elkelne nálam egy ilyen jó koponya. Naponta
tucatnyi ötletet várnak tőlem. Hát mi vagyok én, ötletgép? Mit
tehetek róla, hogy másoknak még sivárabb az agya? Ha ez így
megy tovább, teljesen kiszikkadok. Nemrég vásároltam egy helyes
kis automobilt, Steyr, hathengeres, különleges karosszéria.
Mindennap kimehetnénk pár órára a zöldbe, s ott kiötölnénk
dolgokat. Szeretek soffirozni, az jó idegnyugtató. Háromszáz márkát
tudnék felajánlani. S mihelyt megürül itt egy hely, megkapja. Na? –
Ám mielőtt Fabian válaszolhatott volna, a másik így folytatta: – Nem,
mégsem megy. Azt mondanák, hogy Zacharias felfogadott egy fehér
négert. Nem vagyok biztonságban ezektől a derék fiúktól. Itt
ólálkodnak körülöttem, s csak az alkalmat lesik, hogy
elgáncsoljanak. Mit csináljunk, mit is csináljunk? Magának nincs
ötlete?
Fabian kirukkolt vele: – Nagy táblát akasztok a nyakamba és
kiállok vele a Potsdamer Platzra, hogy mindenki olvashassa: „Ez a
fiatalember pillanatnyilag nem csinál semmit, de próbálják ki, s
meglátják, hogy mindenhez ért.” A szöveget akár egy léggömbre is
ráfesthetném.
– Egész jó ötlet lenne, ha komolyan gondolná! – dicsérte
Zacharias. – De nem ér semmit, mert maga sem hisz benne. Maga
csak az igazán komoly dolgokat veszi komolyan, talán még azokat
se. Borzasztó nagy kár. A maga tehetségével én már vezérigazgató
volnék! – Zacharias agyafúrt trükköt alkalmazott mindazokkal, akik
fölényben voltak vele szemben: elismerte, sőt előszeretettel
hangsúlyozta fölényüket.
– Mi haszna, ha tehetségesebb vagyok? – kérdezte búsan
Fabian. Ez a költői kérdés azonban meghökkentette Zachariast. Neki
mindig elég volt a saját őszintesége. S most felbukkan itt előtte
valaki, aki tanácsért jön hozzá, s a tetejébe még szemtelen is.
– Sajnálom, hogy zokon vette a megjegyzésemet – mondta
Fabian. – Nem akartam megbántani. Igazán nem tartom sokra a
tehetségemet, hiszen attól akár éhen is halhatok. Egyébként csak
két hét múlva leszek olyan rossz helyzetben, amivel már kérkedni is
érdemes.
Zacharias felállt, s vendégét egészen a lépcsőig kísérte – nem
véletlenül. – Hívjon fel holnap déltájban... nem, akkor értekezletem
van... inkább kettő után. Talán addig eszembe jut valami.
Alászolgája.
Fabian szívesen felhívta volna Labudét, de az Frankfurtban volt.
Igazán nem akarta a maga bajával terhelni – baja volt Labudénak is
elég.
 Csak szerette volna hallani az ismerős hangot, és kész. Egy
beszélgetés a jó baráttal néha csodákra képes, még akkor is, ha a
téma az időjárás. Anyja már hazament. Az öreg feltalálócsodabogár
a bolondokháza felé tartott, pelerinestül. Cornelia új kalapot vett
magának, hogy megnyerje néhány filmes tetszését. Fabian egyedül
volt. Miért nem tud az ember, tetszés szerinti időtartamra, elfutni
saját magától? Bár céltalanul bóklászott a City utcáin, hamarosan ott
állt az előtt a ház előtt, amelyben Cornelia dolgozott. Mérges lett
magára, és folytatta útját, de aztán meg azon kapta magát, hogy
minden kalapüzletbe bekukucskál. Vajon még a hivatalában van az a
lány? Vagy már kalapokat és jumpereket próbálgat?
Fabian újságot vásárolt az Anhalter pályaudvar előtt. Egy
bizalomgerjesztő ember ült a kioszkban. – Nincs szüksége
segítségre? – kérdezte tőle Fabian.
– Már tervezem, hogy megtanulok harisnyát kötni – felelte az
újságos. – Tavaly ilyenkor kétszer ekkora volt a forgalmam, s az se
volt valami fényes. Manapság az emberek a borbélynál meg a
kávéházban olvassák a lapokat. Péknek kellett volna mennem. A
kenyeret még nem adják ingyen a fodrásznál.
– Nemrég azt javasolta valaki, hogy államilag szállítsák házhoz a
kenyeret is, akár a csapvizet – mesélte Fabian. – Vigyázzon, egy
szép napon aki kenyeret süt, az is éhen halhat.
– Kér egy szeletet? – kérdezte az újságárus.
– Egy hétig még elvagyok – mondta Fabian, megköszönte az
ajánlatot, s bement a pályaudvarra. Végignézte a menetrendet.
Talán jegyet váltson a maradék pénzén, és vonatozzon le a
mamához? De hátha Zacharias másnapra kitalál valamit? Kilépve a
pályaudvarról, megszédült, ahogy megint ott látta maga előtt a
végtelen utcasorokat, a háztömböknek ezt a reménytelen és
irgalmatlan labirintusát. A falnak támaszkodott, mint mellette a
hordárok, és lehunyta a szemét. Ekkor viszont a zajtól szenvedett.
Úgy érezte, mintha a villamosok és autóbuszok pont az ő gyomrába
hajtanának bele.
Megfordult, felment a váróterembe, s ott ledőlt egy kemény
padra. Fél óra múlva jobban lett.
Kiment a térre, hazavillamosozott, a pamlagra vetette magát, és
nyomban elaludt.
 Este ébredt fel. Nagy zajjal becsapódott az előszobaajtó. Talán
Cornelia jött meg? Nem, valaki a lépcsőházban szaladt lefelé.
Fabian átment a másik szobába és megrémült.
A szekrény nyitva volt. Üresen tátongott. A bőröndök sehol.
Fabian villanyt gyújtott, bár még alig sötétedett. Az asztalon, a váza
alatt, amelyben hervadt virágok vártak kidobásra, egy levelet talált.
Fabian bólintott, fogta a levelet, és visszament a maga szobájába.

Kedves Fabian – írta Cornelia –, talán jobb, ha a kelleténél előbb

megyek el, mint ha később. Az előbb ott álltam a pamlagodnál.
Aludtál, s most is alszol, amikor ezt a levelet írom. Boldogan
maradnék, de képzeld el, ha maradnék! Pár hét, és nyomorultul
éreznéd magad. Téged nem maga a szükség nyomaszt, hanem az a
tudat, hogy ilyen nagy szerepet játszhat életedben a szükség. Amíg
egyedül voltál, történjen bármi: nem történhetett bajod.
Most csak minden olyan lesz, mint volt. Nagyon szomorú vagy?
A következő filmben szerepeltetni fognak. Holnap írom alá a
szerződést. Makart kibérelt nekem kétszobát. Ez elkerülhetetlen volt.
Úgy beszélt róla, mintha egy mázsa brikettet venne. Ötvenéves, és
úgy fest, mint egy kínos eleganciával öltözött, nyugalmazott
díjbirkózó. Úgy érzem, mintha a bonctani intézetnek adtam volna el
magam. Mi lenne, ha visszamennék a szobádba és
felébresztenélek?
De aludjál csak. Nem fogok belepusztulni. Majd azt képzelem,
orvosi vizsgálaton vagyok. Tegyen velem, amit akar, ennek meg kell
lennie. Hogy kimásszunk a mocsokból, ahhoz be kell
mocskolódnunk. Márpedig mi ki akarunk mászni!
Azt írtam: mi. Megértettél? Azért megyek el Tőled, hogy Veled
maradhassak. Ugye továbbra is szeretsz? Ugye nem fordulsz el
tőlem, ugye át tudsz még ölelni, ha van is az a másik? Holnap
délután négytől várok rád a Schottenhaml kávéházban.
Mi lesz velem, ha nem jössz?
Cornelia

Fabian csak ült mozdulatlanul. A szobában egyre sötétebb lett.

Fájt a szíve. Úgy szorította a fotel két karfáját, mintha abba
kapaszkodna, nehogy ismeretlenek magukkal hurcolják valahova.
Aztán összeszedte magát. A levél a szőnyegen hevert, ott fehérlett a
sötétben.
– Pedig hogy szerettem volna megváltozni, Cornelia! – mondta
Fabian.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Fabian kalandra utazik · Lövések a Weddingen · Pelle bácsi Vidámparkja

Aznap este földalattin elment Észak-Berlinbe.

A kocsi ablakánál állt, és fásultan nézett ki a sötét alagútba,
amelyben olykor kis lámpák villantak fel. Nézte a föld alatti
állomások peronján nyüzsgő embereket. Nézte, miután a szerelvény
felbukkant az alagútból, a szürke házsorokat, bepillantott sivár
keresztutcákba és kivilágított szobákba, ahol idegen emberek ülték
körül az asztalt, és várták sorsukat. Lenézett a sínek csillogó
nyalábjára, amelyen a kocsi átfutott, tekintete végigsiklott a
pályaudvarokon, ahol piros hálókocsik sóhajtva gondoltak a messzi
utazásra, nézte a néma Spreet, a vakító feliratokkal ékes
színházportálokat s a város fölé boruló csillagtalan, lilaszín eget.
Fabian mindezt úgy látta, mintha csak a szeme és a füle utazna
végig Berlinen, ő maga távol lenne, nagyon távol. Pillantása élénken
járt ide-oda, de a szíve eszméletlen volt. Sokáig csak ült ott albérleti
szobájában. Cornelia egy ötvenéves férfival fekszik ebben az
áttekinthetetlen városban valahol, egy ágyban, és megadóan
lehunyja szemét. De hol van? Fabian legszívesebben minden
háznak letépte volna a falát, míg meg nem találja kettőjüket. Hol
lehet Cornelia?
Miért ítélte őt tehetetlenségre? Miért döntött így épp egy olyan
ritka pillanatban, amikorőbenne felébredt a tetterő? Cornelia nem
ismeri őt. Inkább a rossz megoldást választotta, mint hogy azt
mondja neki: „Találj jó megoldást!” Azt hitte, ő, Fabian könnyen
elvisel száz csapást, csak egyetlen lépést se kelljen tennie.
Nem tudta róla, mennyire vágyik rá, hogy szolgálatot teljesítsen
és felelősséget vállaljon. De hol vannak azok az emberek, akiknek
boldogan állna szolgálatára? Hol van Cornelia? Egy hájas
öregember alatt fekszik, és tűri, hogy szajhát csináljanak belőle,
csak hogy a drága Fabiannak legyen kedve és ideje a
semmittevéshez. A lány nagyvonalúan visszaajándékozta neki azt a
szabadságot, amelytől csak nemrég szabadította meg. A véletlen a
karjába vezetett egy emberi lényt, akinek a kedvéért végre
rászánhatta magát a cselekvésre, és éppen ez a lény visszalökte őt
a szabadságba, amit se teste, se lelke nem kívánt. Találkozásuk
napján mindketten megmenekültek, mára menthetetlenül elvesztek.
Abban a pillanatban, amikor rátalált Corneliára, és értelmet kapott
számára a munka, elvesztette munkáját. S mert elvesztette a
munkáját, elvesztette Corneliát. Szomjazott, kezében volt egy pohár,
de nem szívesen fogta, mert nem volt benne semmi. S lám, mikor
már-már letett a reményről, a sors megkönyörült rajta, és teletöltötte
poharát. Ráhajolt, hogy végre szomját oltsa. „Nem szabad – mondta
a sors –, kelletlenül tartottad azt a poharat” –, azzal kiütötte a
kezéből, s a víz végigömlött az ujjain, le a földre.
Pompás! Tehát újra szabad! Hangosan és keserűen felnevetett,
az utasok megbotránkozva húzódtak el mellőle. Fabian kiszállt. Nem
nézte, melyik állomáson, hiszen szabad volt, Cornelia épp kifeküdte
magának, isten tudja, hol, a karriert vagy a kétségbeesést vagy mind
a kettőt. A Chausseestrassén, ahol a rendőrkaszárnyák sorakoztak,
a nyitott kapukon belátott a zöld járőrautókra, villogtak a fényszóróik.
Rendőrök szálltak fel a kocsikra – elszántan, néma sorokban
álltak a platókon. Az első autók már el is dübörögtek észak felé.
Fabian is arra tartott. Az utat embertömeg töltötte meg. A
rendőrautókat kiáltások követték, olyanok, amelyek megelőlegezték
a köveket. Az egyenruhások mereven előrenéztek.
AWeddingplatznál lezárták a Reinickendorfer Strassét, amelyen
nagy munkástömeg közeledett. A zárólánc mögött lovas rendőrök
várták a rohamot parancsoló vezényszót. Egyenruhás proletárok
várták, rohamszíjjal az álluk alatt, a civil ruhás proletárokat. Vajon mi
hajtja őket egymás ellen? A munkások már közel voltak, énekük
egyre erősödött, ekkor a rendőrök, egy méter távolságra egymástól,
nyomulni kezdtek előre. Az éneket dühödt üvöltözés váltotta fel.
Aki nem láthatta az eseményeket, az is kiérezhette a növekvő
hangzavarból, hogy ott elöl most mindjárt összecsap a
munkástömeg a rendőrséggel.
Egy perc múlva kiáltások igazolták a gyanút. A két csoport
összetalálkozott, a rendőrök erőszakot alkalmaztak. Most ringó
léptekkel megindultak a lovak is, beügettek a kiürült térségbe, paták
kalapálták a kockaköveket. Elöl lövés hallátszott. Üvegcsörömpölés.
A lovak galoppra váltottak. A Weddingplatzot betöltő tömeg utánuk
özönlött, egy második rendőrlánc lezárta előlük a Reinickendorfer
Strasse torkolatát, s lassan, lépésről lépésre megtisztította a teret.
Kövek repültek a levegőben. Egy őrmestert késszúrás sebesített
meg. A rendőrök felemelt gumibottal futni kezdtek. Három
teherautón erősítés érkezett, a rendőrök már a lassító járművekről
leugráltak. A munkások menekülőre fogták, ám a tér legszélén és a
bevezető utcákon megálltak. Fabian átnyomakodott az eleven falon,
és folytatta útját. Távolodott a lárma. Három utcával arrébb már
szinte úgy érezte, hogy mindenütt csend és nyugalom van. Néhány
asszony ácsorgott egy kapuban.
– Hé, maga! Hallja-e! – szólt oda az egyik. – Igaz-e, hogy a
Weddingen bunyóznak?
– Csak mértéket vesznek egymásról – felelte Fabian, miközben
elhaladt mellettük.
– Itt üssenek agyon, ha a Franz nincs ott megint a sűrűjében –
csattant fel egy asszony. – Na megállj, gyere csak haza nekem!
A tisztes, öreg bérkaszárnyák közé ékelődve váratlanul egy
vurstli tárult a sétáló szeme elé, ez volt Pelle bácsi Vidámparkja. A
kíntorna zenéje elnyomta a lányok csivitelését, akik hosszú sorban
összefogódzva sétáltak a bejárat előtt fel-alá. Vagányságukat
ferdére húzott sapkával jelző suhancok lődörögtek a közelükben, és
pimaszságokat kiabáltak oda nekik. Az ily módon kitüntetett lányok
vihorásztak, és félreérthetetlen válaszokat adtak. Fabian bement a
kapun. A terület ruhaszárításra használt udvarhoz hasonlított.
Acetilénlángocskák imbolyogtak itt-ott, de félhomályban hagyták a
bódékat és sikátorokat. A ragacsos talajon fűcsomók nőttek.
Érdeklődéshiány miatt a körhintát sátorponyva fedte. A bódék között
rosszul öltözött férfiak, fejkendős öregasszonyok és gyerekek
járkáltak, emezeknek már rég ágyban lett volna a helyük.
Egyik sarkon szerencsekerék kattogott. Az emberek sűrűn
körülállták, szemüket meregették a forgó számlapra. Az egyre
lassabban mozgott, néhány számot még maga mögött hagyott, majd
megállt. – A huszonötös! – tette közzé a kikiáltó.
– Az enyém, az enyém! – Egy okulárés öregasszony emelte
magasba a sorsjegyét. Átadták neki a nyereményt. Ugyan mi lehetett
az? Egy font kockacukor.
 A kerék újra surrogni kezdett. – A tizenhetes!
– Hahó, itt vagyok! – Egy fiatalember lobogtatta sorsjegyét.
Negyed font babkávét nyert vele. – Jó lesz a muternak – mondta
elégedetten, és elvonult.
– És most következik a fődíj! A nyertes maga választhat
magának ajándékot. – Meglódult a kerék, kattogott egy darabig,
aztán megállt, de nem, egy számot még ugrott.
– Kilences!
– Huhú! Ez az! – Egy munkáslány tapsikolt örömében. Hangosan
olvasta a választékot: – A főnyeremény öt font első osztályú
búzaliszt vagy egy font vaj vagy háromnegyed font babkávé vagy
egy és háromnegyed font húsos szalonna. – A lány a vajat
választotta. – Nem mondom, tíz pfennigért! – lelkendezett. – Igazán
megérte!
– Indul a következő menet! – ordította a kikiáltó. – Ki nem tett
még, ki akar tenni? Hát maga, öreganyám? Itt a szegények Monte-
Carlója! Egy márka se kell hozzá, még fél se, tíz pfennig elég! – A
szemközti bódéban ugyanez ment, csak hús és kolbász volt a
nyeremény, így ott kétszer annyit kértek a jegyért.
– Tisztelt urak, asszonyságok, nálunk egy fertály hamburgi liba a
főnyeremény! – rikácsolta egy hentesné. – Húszpfenniges a
tombola, csak rajta, tessék, tessék! – Segédje hatalmas késsel
hajszálvékony szeleteket vágott a nyári szalámiból, és kóstolót
osztogatott a benevezőknek. A többieknek összefutott a nyál a
szájukban. Előkaparták azt a húsz pfenniget a bukszájukból, és
sorsjegyet vettek rajta.
– Mit szólnál egy kis libasülthöz? – kérdezte egy gallértalan ingű
férfi az asszonytól.
– Sajnálom a pénzt – felelte az –, nekünk úgysincs szerencsénk,
Willem.
– Ugyan, eridj már – intette le a férfi –, sose lehet tudni. – Vett
egy jegyet, az asszony szájába tömte a felvágottat, ami járt vele, és
várakozásteljesen nézett a kerékre.
– És máris kezdődik a sorsolás – rikoltotta hentesné őnagysága.
Surrogott a kerék. Fabian továbbállt.
Hippodrom és tánc – ez volt egy nagy sátorra írva. Húsz pfennig
belépti díjat kértek.
 Fabian bement. A sátor belseje két körre oszlott. Az egyik, mint
valami cölöpépítmény magasodott az egyik oldalon, a tetején
táncoltak.Középen ült egy fúvószenekar, amelynek a tagjai úgy
játszottak, mintha veszekednének egymással. A lányok a korlátot
támasztották. A fiatalemberek nem sokat teketóriáztak: el-elkaptak
közülük egyet. A másik kör homokkal felhintett manézs volt,
amelyben a zene hangjaira három kiszuperált gebe bandukolt
körbekörbe. A cilinderes istállómester ostorlengetéssel és a „Vágta!”
vezényszó gyakori hangoztatásával igyekezett ébren tartani őket.
Egy nő férfi módra ült meg egy kis félszemű szürkét. Szoknyája
felcsúszott jóval a térde fölé. Porosz ügetést mutatott be, és
valahányszor a nyeregbe huppant, hangosat kaccantott.
Fabian leült egy sörre a manézs mellé. A lovarnő mindig lehúzta
a szoknyáját, ha a közelébe ért. Értelmetlen fáradozás volt, mert a
szoknya újra meg újra felcsúszott. Amikor negyedszer haladt el
Fabian asztala mellett, picit elmosolyodott, és hagyta a szoknyát a
combja közepén. Ötödszörre a szürke megállt az asztalnál, és vak
szemével belebámult a söröskancsóba. – Itt bizony nincs cukor –
állapította meg a nő, egyenesen Fabian szemébe nézve. Az
istállómester pattintott az ostorral, s a kis ló továbbügetett. A nő,
mihelyt leszállt a nyeregből, mintegy véletlenül a kissé oldalvást álló,
szomszéd asztalnál foglalt helyet, úgyhogy Fabiannak – akarva-
akaratlan – látnia kellett kellemdús domborulatait. Pillantása meg is
tapadt a női alakon, de egyszersmind fájdalma is feléledt a
narkózisból. Hol lehet Cornelia? Vajon irtózik-e attól, aki öleli most?
Talál-e élvezetet annak az idegennek az ágyában, miközben ő
ittüldögél? Felugrott. Felborult a széke. A szomszéd asztalnál ülő nő
megint ránézett, szemét tágra nyitotta, száját csücsörítette, majd
kissé kinyitotta, s nedvesen csillogó nyelve hegyét végigjártatta a
felső ajkán.
– Na megyünk? – kérdezte kedvetlenül Fabian. A lovarnő vele
tartott, és szinte szavak nélkül megállapodtak, hogy a Színházba
mennek, ami nem volt más, mint egy ócska deszkabarakk. Fellépnek
a Rajna kincse híres énekesei. Dohányozni szabad. Gyermekek az
esti előadáson nem foglalhatják el az ülőhelyeket. A hodály félig volt
közönséggel. A nézők kalapban ültek, fújták a füstöt, s a sötétben
könnyekig hatódtak attól az alulmúlhatatlanul hazug és idétlen
romantikától, amit a harminc pfennigjükért nyújtottak nekik. A
giccses kulisszavarázslat több szánalmat ébresztett bennük, mint
tulajdon nyomorúságuk.
Fabian az idegen nő vállára tette a karját. Az odabújt hozzá, és
jól hallhatóan lihegett. A darab maga volt a gyász és a bánat. Egy
könynyelmű diák – a szerepet az ősz hajú, jó ötvenes Blasemann
direktor játszotta, személyesen minden áldott reggel részegen tér
haza. Persze az az átkozott pezsgő a bűnös. A hős diáknótákat
gajdol, savanyított heringet hozat a házmesternével – aki alaposan
leteremti –, majd utolsó tallérját egy rozzant, köszvényes
énekesnőnek ajándékozza, hogy hagyja végre abba a dalolást.
Hanem a sors keze egykettőre utoléri az ifjoncot. Kiderül, hogy a
jobb napokat látott énekesnő senki más, mint – na kicsoda? – az
ötvenéves diák anyukája. A fiú tizenkét éve nem látta szülőjét, csak
pénz kapott tőle havonta, és abban a hiszemben van, hogy anyja,
mint egykoron, ma is udvari énekesnő. Persze hogy nem ismeri fel
az öregasszonyt. Ám az anyai szem élesebb: rögtön látja, hogy ő az,
és senki más. A dráma végkifejlete mindazonáltal még várat
magára. Gombolyodik már a szerelmi szál is: a diák szeret és
viszontszerettetik, ez utóbbit Martin kisasszony műveli, az a bűbájos
varrónő, aki szemközt lakik, hajtja varrógépét s egy pacsirtát
megszégyenítve dalol. Ellen Martin, a megtestesült pacsirtaszó két
mázsát nyomott. Amint kiszökdelt a kulissza mögül, meghajlott alatta
a deszka, de azért ő elénekelte a maga kupléját Blasemann
direktorral, a diákkal. Legsikeresebb kettősük így kezdődött:

Szivi, édes szivikém,

Légy enyém, csak az enyém.

Az ifjú pár, mely együtt sem számlált száz tavasznál többet,

ólomlábakon táncikált az udvaron – mert a jelenet állítólag ott
játszódott –, majd a diák házasságot ígért a varrónőnek, aki viszont
elszomorodott azon, hogy kedvese rozoga énekesnőket szokott
kikergetni az udvarból. Ekkor újra dalra fakadtak.
A nézők lelkesen tapsoltak. A nő, akit Fabian átkarolt, kissé oldalt
fordult, átengedte keblét kísérőjének. – Istenem, hogy élvezem –
mondta. Nyilván a darabra értette.
 A nézőtéren újra áhítatos csend honolt. Az öreg, görnyedt és
köszvényes udvari énekesnő, aki lehetővé tette fiának, hogy
orvosegyetemrejárjon, és egy előkelő diákegylet tagja legyen, most
kivánszorgott a színfalak mögül, utolsó erőfeszítésével elérte az
udvart, felemelte mutatóujját, a zongorista engedelmeskedett, s a
jelek azt sejtették, hogy hamarosan felhangzik az anya megrázó
dala.
– Gyerünk – mondta Fabian és elengedte az idegen nő
melltartóját.
– Máris? – kérdezte az csodálkozva, de azért utánament. – Itt
lakom – közölte a Müllerstrasséban egy nagy ház előtt. Kinyitotta a
kaput.
– Én is fölmegyek – mondta Fabian.
A nő tiltakozott, de nem meggyőzően. Fabian betolta maga előtt
a lépcsőházba. – De mit szólnak majd a háziak? Hogy maga milyen
erőszakos! Legalább halkan jöjjön, jó?
Az ajtóra a Hetzer név volt kiírva.
– Miért van két ágy a szobádban? – kérdezte a vendég.
– Psszt, meghallanak – suttogta a nő. – Mert a háziaknak nincs
hova rakni.
Fabian levetkőzött. – Ne vacakolj annyit – mondta a nőnek, aki
elengedhetetlennek vélte a bájolgást, és úgy mórikálta magát, mint
egy túlkoros szűz lány. Végre ott feküdtek egymás mellett. A nő
leoltotta a lámpát, s csak most vetkőzött le teljesen. – Egy pillanat –
suttogta –, és ne haragudjon. – Felkattintott egy zseblámpát,
kendővel letakarta Fabian arcát, egyébként pedig úgy megvizsgálta
a zseblámpa fényénél, mint egy sokat tapasztalt körorvos. –
Bocsásson meg, de nem lehet elég óvatos manapság azember –
mondta végül. És ezzel elhárult minden akadály.
– Kesztyűket árulok egy boltban – mesélte később. – Akarsz
maradni reggelig? – kérdezte egy újabb félóra múlva. Fabian
bólintott. A nő kiszaladt a konyhába, ahonnan vízcsobogás
hallatszott. A nő meleg szappanos vízzel tért vissza, háziasszonyi
buzgalommal lemosdatta Fabiant, majd újra bebújt az ágyba.
– Nem zavarja a háziakat, ha vizet melegítesz a konyhán? –
kérdezte Fabian. – Hagyd égve a lámpát.
 A nő jelentéktelen semmiségekről fecsegett, megkérdezte tőle,
hol lakik, és „szivi”-nek szólította. Fabian a berendezést vette
szemügyre. A két ágyon kívül jelen volt még egy szenvedélyes ívű
plüsspamlag, továbbá egy márványlapos mosdóasztal, egy szörnyű
színnyomat, amelyen is hálóinges, telt fiatalasszony guggol
jegesmedvebőrön s rózsás bőrű kisbabával játszik, volt ott még egy
szekrény is, ajtaján kevéssé működőképes tükörrel. Hol van
Cornelia?, merült fel Fabianban a gondolat, s újra rávetette magát a
megrémült, meztelen eladónőre.
– Kicsit félelmetes vagy – suttogta később a nő. – Tán meg
akarsz ölni? De olyan csodálatos veled. – Feltérdelt Fabian mellé,
tágra nyílt szemmel nézte a közömbös arcot, és megcsókolta.
Miután hullafáradtan elaludt, Fabian még soká feküdt éberen az
idegen szobában, szemét meresztette a sötétbe és azt gondolta:
Cornelia, mit tettünk?
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Borjúmájat, de ne inasat · Fabian megmondja a véleményét · Egy ügynök kiborul

– Hazudtam – vallotta be másnap reggel a nő. – Nem járok

dolgozni. És a lakás az enyém. Teljesen magunk vagyunk. Gyere a
konyhába.
Kávét töltött a vendégnek, megkente a zsemléjét, gyengéden
megpaskolta az arcát, levette a kötényt, és odaült ő is a
konyhaasztalhoz. – Ízlik? – kérdezte vidáman, bár Fabian még egy
falatot sem evett. – Sápadt vagy, szivi. De nem csoda. Láss csak
hozzá, egyél, hogy megint nagy és erős legyél. – Fejét Fabian
vállára hajtotta, és úgy csücsörített, mint egy bakfis.
– Attól féltél, hogy ellopom a pamlagod, vagy felmetszem a
hasad? – kérdezte Fabian. – És mért van két ágy a hálószobában?
– Mert férjnél vagyok – adta meg a választ az asszony. – A
férjem egy fehérneműgyár ügynöke. Jelenleg a Rajna-vidéket járja.
Aztán Württembergbe megy. Még legalább tíz napig úton lesz. Itt
maradsz addig?
Fabian itta a kávét, és nem felelt.
– Kell nekem valaki – jelentette ki hevesen az asszony, mintha
ellenkeztek volna vele. – Soha nincs itthon, és ha mégis, az se sokat
ér. Maradj tíz napig nálam. Érezd otthon magad. Jól főzök. És
pénzem is van. Mit ennél ma ebédre? – Tenni-venni kezdett, és
félénken sandított Fabianra. – Szereted a borjúmájat sült krumplival?
Mért nem válaszolsz?
– Van telefonotok? – kérdezte Fabian.
– Nincs – mondta az asszony. – El akarsz menni? Inkább
maradjál. Olyan jó volt. Nekem soha nem volt még ilyen jó. –
Szárazra törölte a kezét, és megsimogatta Fabian haját.
– Ne félj, itt maradok – hagyta rá Fabian –, de telefonálnom kell.
Megtudta, hogy Rarischnál, a hentesnél van telefon, és felkérést
kapott, hogy hozzon egyúttal fél font friss borjúmájat, de ne inasat.
Az asszony pénzt adott neki, óvatosan kinyitotta az előszobaajtót, s
mivel a lépcsőház kihalt volt, Fabian elhagyhatta a lakást.
 – Fél font friss borjúmájat, de ne inasat – mondta a hentesnél.
Aztán, miközben mérték a májat, felhívta Zachariast. A kagyló zsíros
volt.
– Nem, nem jutott eszembe semmi – közölte Zacharias –, de
nem adom fel a reményt. Szépen is néznénk ki. Tudja, mit,
barátocskám, nézzen be holnap újra. Néha váratlanul adódik valami.
Legrosszabb esetben trécselünk egy kicsit. Megfelel? Na viszlát.
Fabian átvette a borjúmájat. A papír átvérzett.
Fabian fizetett, majd óvatosan hazaszállította a csomagot.
Minthogy a szomszédasszony kilincset fényesített, Fabian felment a
negyedikre.
Pár perc múltán lejött. Csengetnie sem kellett, az asszony, akivel
az éjszakát töltötte, egyből kinyitotta az ajtót, s behúzta a lakásba.
– Hál’ istennek – suttogta. – Már azt hittem, ez a pletykafészek
leleplez bennünket. Ülj be, szivi, a nappaliba. Olvashatod az újságot,
én közben elrakodom.
Fabian az asztalra tette a visszajáró pénzt, beült a nappaliba és
újságot olvasott. Hallotta, hogy a nő énekelget. Egy idő után
cigarettát hozott be neki meg cseresznyepálinkát, és Fabian válla
fölött az újságba pislantott. – Egykor eszünk – mondta. – Remélem,
otthonosan érzed magad.
Azzal eltűnt, és kinn tovább énekelt. Vendége elolvasta a
rendőrség közleményét a Reinickendorfer Strassei összecsapásról.
Az őrmester, akit megszúrtak, a kórházban meghalt. A tüntetők
között három súlyos sebesült volt. Néhány embert letartóztattak. Az
újságíró holmi felelőtlen elemeket emlegetett, akik azon vannak,
hogy újra meg újra feltüzeljék a munkanélkülieket, valamint
hangsúlyozta a rendőrségre háruló feladatok jelentőségét. A helyzet
tűrhetetlen, s bizonyos körök még azon fáradoznak, hogy
csökkentsék a rendőrség számára előirányzott kiadásokat. A
tegnapihoz hasonló események viszont nyomatékosan tanúsítják,
mennyire szükséges a megelőzésen gondolkozni és annak
érdekében cselekedni.
Fabian körülnézett a kis szobában. A bútorok minden porcikáját
faragványok ékesítették. A sublóton három Leitz-féle iratrendező
sorakozott. Az asztal közepén tarka hullámokat vetett egy üvegtál, s
egyúttal képeslapokat őrzött. Fabian fölvette a legfelsőt. A kölni dóm
volt rajta, s erről neki a cigarettaplakát jutott eszébe. Édes Mukikám,
olvasta, remélem, jól vagy, és elég a pénz. Elég szépen kaptam
megrendeléseket, holnap indulok Düsseldorfba. Üdv és csók – Kurt.
Fabian visszatette a lapot a többihez, és felhajtott egy pohárka
pálinkát.
Ebédnél egy falatot sem hagyott a tányéron, nehogy Mukit
megszomorítsa. A hölgy valóban úgy örült ennek, mintha csak a
kutyája nyalta volna tisztára a tálját. Végül kávét ittak.
– Tényleg nem mesélsz magadról valamit? – kérdezte az
asszony.
– Tényleg nem – válaszolta Fabian, és bement a nappaliba. A nő
a nyomában. Fabian megállt az ablaknál.
– Gyere, ülj a pamlagra – kérte a háziasszony.
– Ott megláthatnak. És ne haragudj.
Fabian leült a pamlagra. Az asszony behozta a kávéjukat,
letelepedett a vendég mellé és kigombolta a blúzát.
– Most jön az édesség – mondta –, de harapni most tilos.
Fabian három körül távozott.
– Ugye biztosan visszajössz? – kérdezte a nő, aki ott állt előtte, a
szoknyáját, harisnyáját hozta rendbe, és esdekelve nézett rá. –
Esküdj meg, hogy visszajössz.
– Valószínűleg úgy lesz – mondta Fabian –, de ígérni nem ígérek
semmit.
– Megvárlak a vacsorával – jelentette ki az asszony, aztán
kinyitotta az ajtót. – Gyorsan! súgta. – Tiszta a levegő.
Fabian leszaladt a lépcsőn. „Tiszta a levegő”, gondolta,
iszonyodva a háztól, amelyet elhagyott. A Grosser Sternig ment
villamossal, ott átvágott a Tiergarten-negyeden a Brandenburgi-kapu
irányába. Közben bóklászott egy kicsit a parkban. Virágzottak a
rododendronok. A Siegesalleénál bukkant ki a Tiergartenből. Úgy
találta, hogy a Hohenzollern- és a Begas-szobrászdinasztia
elpusztíthatatlan.
A Schottenhaml kávéház előtt Fabian sarkon fordult. Mit lehet itt
még megbeszélni? A szavakkal már elkéstek. Továbbment, ki a
Potsdamer Strasséra, tanácstalanul álldogált a Potsdamer Platzon,
végiggyalogolt a Bellevuestrassén, és megint ott találta magát a
kávéház előtt. És most belépett.
 Cornelia úgy ült ott, mint aki évek óta vár, és kis kézmozdulattal
intett neki.
Fabian odaült hozzá. Cornelia megfogta a kezét.
– Nem hittem, hogy eljössz – mondta félénken. Fabian hallgatott
és elnézett mellette. Rosszul tettem, ugye? – suttogta a lány, és
lehorgasztotta a fejét. Könnyek hullottak a kávéjába. Félretolta a
csészét, és megtörölte a szemét.
Fabian nem nézett rá. A két barokkos díszítésű lépcső között,
amelyek az emeletre vittek, a falon rengeteg papagáj és kolibri
tarkállott, sok-sok üvegmadár. Üvegliánokon és –ágakon
kuporogtak, és az estét várták meg a lámpáit, hogy a törékeny
őserdő világítani kezdjen.
Cornelia most azt suttogta: – Miért nem nézel rám?
Majd szájára szorította a zsebkendőjét. Sírása olyannak hatott,
mintha valahol nagyon messze nyöszörögne egy kétségbeesett
gyerek. A helyiség üres volt. A vendégek odakinn ültek a nagy, piros
napernyők alatt. Csak egy pincér ácsorgott a közelben. Fabian most
egyenesen Corneliára nézett. A lány szeme remegett az izgalomtól.
– Szólj már egy szót – mondta rekedten.
Fabiannak kiszáradt a szája. Torka összeszorult.
Nehezére esett a nyelés.
– Szólj egy szót – suttogta újra a lány, s összekulcsolta kezét a
szalvéta fölött, a nikkeledények karéjában.
Fabian ült és hallgatott.
– Mi lesz belőlem? – motyogta halkan Cornelia, mintha saját
magával beszélne, és Fabian ott sem volna. – Mi lesz így belőlem?
– Egy boldogtalan nő, akinek jó dolga van – mondta a kelleténél
hangosabban Fabian. Meglep? Nem ezért jöttél Berlinbe? Itt
nagyban megy a cserebere. Akinek kell valami, oda kell adnia érte,
amije van.
Fabian válaszra várt, de az nem jött. Cornelia kivette retiküljéből
a púderszelencét, de nem nyitotta ki, csak letette. Fabian már ura
volt önmagának. Nem gyötörte többé a gyorsan fáradó érzelem,
egyfajta rendérzéknek adta át a helyét.
Már képes volt úgy tekinteni a történtekre, mint egy szobára,
amelyben mindent szanaszét dobáltak, s hozzálátott, hogy józanul
és aprólékosan kitakarítson.
 – Berlinbe jöttél bizonyos elképzelésekkel, amelyek hamarabb
megvalósultak, mint hinni lehetett. Találtál egy befolyásos embert,
aki pénzel. Sőt nemcsak pénzt, hanem érvényesülési lehetőséget is
ad. Nem kétlem, hogy sikered lesz. A sikered pedig behozza neki azt
a pénzt, amit bizonyos értelemben beléd invesztált, de a siker téged
is pénzhez juttat, úgyhogy egy szép napon közölheted vele: Uram,
kvittek vagyunk. – Fabian elcsodálkozott. Egészen megijedt magától,
és azt gondolta: már csak az hiányzik, hogy a pontokat és vesszőket
is hozzámondjam.
Cornelia úgy nézett rá, mintha most látná először. Aztán
felkattintotta a púderdobozt, megszemlélte magát a csöppnyi kerek
tükörben, s a fehéren porzó pamaccsal végigtörölte gyermekien
csodálkozó, kisírt arcát. Bólintással jelezte Fabiannak, hogy csak
folytassa.
– Hogy mi lesz aztán – mondta tovább Fabian –, hogy mi lesz, ha
már nincs többé szükséged Makartra, azt ma még nehéz megjósolni,
de nem is erről van szó. Dolgozni fogsz, és nem sok marad meg
benned a nőből. A sikerrel párhuzamosan növekszik a becsvágy, s
az ember minél magasabbra hág, annál jobban fél, nehogy a mélybe
zuhanjon. Gondolom, nem Makart lesz az egyetlen, akinek
kiszolgáltatod magad. Mindig akad egy-egy férfi, aki elzárja a nő
előtt az utat, és akivel a nőnek le kell feküdnie, hogy aztán
átléphessen rajta. Majd megszokod ezt is, hiszen tegnap óta túl vagy
a precedensen.
„Még mindig ver, pedig már sírok”, ámult magában Cornelia.
– De a jövőhöz semmi közöm – mondta Fabian olyan
kézmozdulattal, mintha a gondolatot is meg akarná fojtani. – Csak a
múltat kell megbeszélnünk. Tegnap, mikor elmentél, nem kérdeztél
meg. Most miért érdekel a válaszom? Biztos voltál benne, hogy meg
akarok tőled szabadulni. Biztosan tudtad, hogy minden vágyam egy
olyan szerető, aki idegen ágyakban keresi meg a pénzt – minthogy
nekem nincs pénzem. Ha neked volt igazad, csirkefogó vagyok. Ha
nem vagyok csirkefogó, akkor rosszul tetted, amit tettél.
– Rosszul tettem – mondta Cornelia, és felállt. – Isten veled,
Fabian.
Követte a lányt és nagyon elégedett volt magával. Meggyötörte
Corneliát, mert joga volt hozzá, de indoknak ez vajon elég?
ATiergartenstrassén végre utolérte. Némán mentek egymás mellett,
sajnálták magukat, de a másikat is. Fabianban még felmerült a
gondolat: ha most megkérdezi, hogy „menjek vissza hozzád?”, mit
feleljek neki? Ötvenhat márkám van és kész.
– Olyan iszonyú volt tegnap – szólalt meg hirtelen a lány –,
undorító volt az az ember. És még milyen undorító lesz az egész, ha
nem szeretsz többé. Látszatra megoldódtak a gondjaink, csakhogy
most sokkal nyomasztóbbak, mint voltak. Mit kezdjek magammal, ha
nem akarsz többé látni?
Fabian megragadta a karját: – Először is szedd össze magad.
Régi recept, de hasznos. Levágtad a saját fejedet, most légy résen,
nehogy hiábavaló áldozat legyen. És ne haragudj, amiért az előbb
megkínoztalak.
– Igen, igen. – A lány még szomorú volt, de már boldog is. – És
elmehetek hozzád holnap délután?
– El – mondta Fabian.
Amire Cornelia a nyílt utcán megölelte, megcsókolta,
„köszönöm”, súgta, felzokogott és elrohant.
Fabian csak állt egy helyben. Egy járókelő odakiáltott neki: –
Maga nem panaszkodhat! –Keze fejével undorodva letörölte a
száját. Mit érinthetett tegnap óta Cornelia ajka? S ha azóta fogat
mosott, használ az neki, Fabiannak valamit? Az ő irtózását vajon
legyőzi a higiénia?
Átvágott az úttesten s bement a parkba. A legjobb testápoló az
erkölcs. Hidrogén-peroxiddal gargarizálni – az nem megoldás.
S csak most jutott eszébe, hogy ő maga hol volt az elmúlt
éjszakán.
Nem akart visszamenni a Müllerstrasséba.
De ha a saját szobájára gondolt, özvegy Hohlfeldné
kíváncsiságára, Cornelia üres szobájára, az egész magányos
éjszakára, ami vár rá, miközben Cornelia másodszor is megcsalja –
ezek a gondolatok űzték, hajtották végig az utcákon, Észak-Berlin
felé, be a Müllerstrasséba, abba a házba, ahhoz a nőhöz, akit nem
akart viszontlátni. Az asszony repesett a boldogságtól. Büszke volt,
hogy a férfi visszatért hozzá, és boldog, hogy újra ott van vele.
– Ezt már szeretem – mondta üdvözlésképpen. – Gyere, biztos
éhes vagy. – A nappaliban terített. – Máskor a konyhában eszünk –
mondta –, de hát mért van az embernek háromszobás lakása? – Az
asztalon volt kolbász, sonka és Camembert. A nő egyszer csak letett
kést-villát, „csiribi-csiribá!” suttogta, s egy üveg moselit emelt a
magasba. Töltött mindkettőjüknek, és koccintott Fabiannál. – A
gyerekünkre! – rikkantotta. – Olyan legyen, mint te, s ha nem lesz
fiú, büntetőgyakorlatokat végzel!
Egyszerre felhajtotta a bort, újratöltött, és máris csillogott a
szeme.
– Milyen jó, hogy rádtaláltam – mondta, és buzgón iszogatott. – A
bor mindig rettentően felizgat – s e szavakkal Fabian nyakába
vetette magát.
Ekkor kintről kulcscsörgés hallatszott. Léptek kopogtak végig az
előszobán. Nyílt az ajtó. Zömök, középtermetű férfi lépett be. Az
asszony felugrott. A férfi arca elsötétült. – Jó étvágyat mindenkinek –
mondta a jövevény, s az asszony felé indult.
Az hátrált előle, s mielőtt a férfi elérhette volna, belökte a
hálószobaajtót, beszökkent, az ajtót becsapta és elreteszelte.
– Még ellátom a bajodat! – kiabálta utána a férfi. Hátrafordult
Fabian felé, aki zavartan álldogált egy ideje. – Foglaljon csak helyet.
Én a férj vagyok. – Egy darabig szemben ültek egymással, nem
szóltak semmit. Akkor a férfi fogta a moseli palackját, behatóan
tanulmányozta a címkét, majd teletöltött magának egy poharat.
Ivott, azután megjegyezte: – Rém zsúfoltak ilyenkor a vonatok.
Fabian egyetértően bólintott.
– Hanem a bor, az jó. Magának is ízlett? – kérdezte a férfi.
– Nem rajongok a fehérborért – közölte Fabian, és felállt.
A másik követte példáját. – Csak nem menni készül? – kérdezte.
– Nem akarok tovább zavarni – válaszolta Fabian.
Az ügynök hirtelen rávetette magát és fojtogatni kezdte. Fabian
ököllel a szájára vágott. A férfi elengedte, leült, és fogta az arcát.
– Elnézését kérem – mondta lehangoltan Fabian. A férfi
legyintett, pirosat köpött a zsebkendőjébe, és a továbbiakban csak
magával volt elfoglalva.
Fabian távozott a lakásból. Hát most hová, merre? Villamosra ült
és hazament.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Kétségbeesésében hazamegy · Mit akarhat a rendőrség? · Szomorú látvány

Bár Fabian nagyon halkan fordította el a zárban a kulcsot,

Hohlfeldné már várta az előszobában. Este lévén reggeli köntösét
viselte, és roppant izgatott volt.
– Nyitva hagytam az ajtómat, hogy halljam, amikor hazajön –
mondta. – Itt járt a bűnügyi rendőrség. Magáért jöttek.
– A bűnügyi rendőrség? – lepődött meg Fabian. – Mikor voltak
itt?
– Három órával ezelőtt, aztán egy órája újból. Haladéktalanul
jelentkeznie kell. Természetesen tudattam velük, hogy maga múlt
éjjel nem aludt itthon és hogy Battenberg kisasszony tegnap szó
nélkül összepakolt és eltűnt. – Az özvegy egy lépést akart tenni
Fabian felé, de inkább hátrált egy lépést. – Borzasztó – suttogta
feldúltan –, mondja, mit követett el?
– Kedves Hohlfeldné – válaszolta a kérdezett –, kicsit
elrugaszkodott a fantáziája. Egy letális kimenetelű szerelmi dráma,
az kéne magának, mi? A gyászruhás Hohlfeldné mint tanú, minden
újság hozza két albérlőjének a képét, a vádlottak padján ott ül a
Fabian nevű gyilkos na ne gyerekeskedjék!
– Nekem ugyan semmi közöm hozzá – mondta mélyen
megbántva az asszony. Két éve lakik nála ez az ember, és nem úgy
dédelgeti, mintha a saját fia volna? S ez a zárkózottság: még most
sem érzi szükségét, hogy kiöntse előtte a szívét!
– Hol kell jelentkeznem? – kérdezte Fabian.
Az özvegy egy cédulát adott át neki. Fabian elolvasta a felírt
címet.
– Na ugye! Vajon most miért pirult el? – diadalmaskodott
Hohfeldné.
Fabian feltépte az ajtót, és lerohant a lépcsőn.
A Nürnberger Platzon leállított egy bérautót, bemondta a címet,
és hozzátette: – Hajtson, amilyen gyorsan csak tud.
 A kocsi öreg, rozoga jószág volt, még az aszfalton is nagyokat
döccent. Fabian heves mozdulattal visszahúzta a tolóablakot: –
Menjen gyorsabban! – rivallt a sofőrre. Aztán megpróbált rágyújtani,
de remegett a keze, a szél pedig minduntalan eloltotta a gyufát.
Fabian hátradőlt, és behunyta szemét. Időnként kinyitotta, hogy
lássa, hol járnak. Tiergarten, Tiergarten, Tiergarten, Brandenburgi-
kapu. Unter den Linden. Minden sarkon meg kellett állniuk.
Minden közlekedési lámpában felizzott a piros, épp, amikor a
közelébe értek. Fabian úgy érezte, mintha sűrű, ragacsos enyven
hajtanának keresztül. A Friedrichstrasse után jobb lett a helyzet.
Sorra maguk mögött hagyták az egyetemet, az Állami Operát, a
Dómot és a királyi palotát. Az autó befordult jobbra. Megállt. Fabian
kifizette és lélekszakadva berohant a házba. Egy idegen férfi nyitott
ajtót. Fabian megnevezte magát.
– Na végre – mondta az idegen. – Donath bűnügyi felügyelő
vagyok. Maga nélkül nem jutunk tovább.
Az első szobában öt fiatal nő ült, egy rendőr állt mellettük. Fabian
felismerte a modellt és a szobrásznőt. – Na végre – mondta az
előbbi. A szobában nagy rendetlenség volt, poharak, borosüvegek
hevertek a padlón.
A másik szobában az íróasztaltól állt fel egy fiatalember.
– A munkatársam – mutatta be a felügyelő. Fabian körülnézett és
megrémült. A díványon ott feküdt mészfehér arccal Labude, a szeme
csukva, és Labude halántékán egy lyuk volt. Haja összeragadt az
alvadt vértől.
– Stephan – szólalt meg halkan Fabian és leült a holttest mellé.
Kezét barátja jéghideg kezére tette és a fejét csóválta.
– Ejnye, Stephan – mondta még –, ilyet nem csinál az ember.
A két rendőrtiszt az ablakhoz lépett.
– Doktor Labude levelet hagyott az ön számára – közölte a
felügyelő. – Kérjük, hogy olvassa el, és tájékoztasson bennünket a
tartalmáról, amennyiben érdekelhet minket. Osztjuk azt a
feltételezését, hogy öngyilkosság történt. Az öt fiatal hölgy, akiket
egyelőre itt tartottunk a lakásban, azt állítja, hogy a lövés
pillanatában a szomszéd szobában tartózkodott. De az eset
mégsem egészen világos. Észrevette, hogy micsoda rendetlenség
van a másik szobában? Vajon mi lehet az oka?
 A felügyelő egy borítékot nyújtott át Fabiannak:
– Lesz olyan kedves elolvasni? A hölgyek azt állítják, hogy a
szoba egy magántermészetű nézeteltérés következtében került ilyen
állapotba, doktor Labudénak semmi köze hozzá. Jelen sem volt a
civódásnál, azt mondta, levelet akar írni, és átjött ebbe a szobába.
– Mint egyes utalásokból gyanítható, a hölgyek némileg
szokatlan viszonyban vannak egymással. Úgy vélem, valamiféle
féltékenységi jelenet játszódott le köztük – magyarázta tovább a
felügyelő. – Bűnrészességük ellen szól továbbá, hogy azonnal
értesítették a rendőrséget, és nem futottak el, hanem megvártak
bennünket. Akkor tehát elolvasná a levelet? – Fabian felnyitotta a
borítékot, és kivette belőle az összehajtott papírlapot. A borítékból
eközben egy köteg bankó esett a földre. A felügyelő munkatársa
felemelte és a díványra tette.
– A másik szobában leszünk addig – mondta a jóérzésű
felügyelő, és magára hagyták Fabiant. Fabian felállt és villanyt
gyújtott. Aztán újra leült, és nézte halott barátját, akinek sárgás,
fáradtságba fagyott arca pontosan a lámpa alatt volt. A száj kissé
nyitva, az alsó állkapocs megereszkedett. Fabian széthajtotta az ívet
és ezt olvasta:

Kedves Jakob!
Amikor ma délben az intézetben jártam, hogy újfent érdeklődjem,
a titkos tanácsos megint nem volt ott. De Weckherlin, a tanársegéd
igen, és azt mondta, hogy a habilitációs dolgozatomat elutasították.
A titkos tanácsos állítólag úgy nyilatkozott róla, hogy semmiképpen
sem üti meg a kívánt mértéket, és kijelentette, hogy be sem nyújtja a
fakultásnak, mert nem kívánhatja, hogy foglalkozzanak vele.
Azonkívül semmi értelme szétkürtölni a kudarcomat. Öt évembe
került ez a tanulmány, öt évig dolgoztam egy kudarcnak minősített
íráson, melyet most – merő kíméletből – szűk körben szándékoznak
eltemetni.
Gondoltam, hogy felhívlak, de szégyelltem magam. Nincs hozzá
tehetségem, hogy vigasztaló szavakat hallgassak végig, még ehhez
sincs tehetségem. Meggyőzött róla az a beszélgetés, amelyet pár
napja folytattunk Ledáról. Te ezúttal azt bizonygattad volna, milyen
csekély a jelentősége tudományos balfogásomnak, én színleg igazat
adtam volna neked – így áltattuk volna kölcsönösen egymást.
Dolgozatom elutasítása számomra maga a csőd, valóságos és
pszichológiai értelemben egyaránt, de főleg lelkileg. Leda elutasított,
az egyetem elutasít, mindenhonnan elégtelen osztályzatot kapok. A
hiúságom ezt már nem bírja ki, Jakob, az agyamnak megszakad a
szíve tőle, a szívem meg nyakát szegi. Rajtam nem segít semmiféle
történelmi statisztika: hány jelentős férfiú volt rossz tanuló és
boldogtalan szerető.
Frankfurtba tett politikai kirándulásom is okádnivaló volt. A végén
már verekedtünk. Amikor tegnap hazaértem, a Selow az ágyamban
feküdt a szobrásznőjével, pár nőszemély segítőállást adott hozzá.
Most pedig, hogy ezt írom, poharakkal és virágvázákkal dobálóznak
a szomszéd szobában.
Jelen helyzetemet vizsgálva megállapíthatom: alakulása sehogy
sincs ínyemre! Abból a körből, ahová tartozom, kiutasítottak. Ahol
szívesen látnának, oda én nem kéredzkedem. Ne haragudj, édes
öregem, de lelépek. Európa nálam nélkül is tovább él, avagy
elpusztul, rám aligha van szüksége. Olyan korszakban élünk,
amelyen mit sem segít a közgazdászok cigánykodása: csak sietteti
és nagyobbmértékűvé teszi a pusztulást. Azon ritka történelmi
fordulópontok egyikénél tartunk, amelyek új világnézet kialakítását
követelik, minden más megoldás haszontalan. Ami engem illet, én
elgyávultam: többé nem merem magam kitenni a politikai szakértők
gúnykacajának, akik csodaszereikkel halálra kuruzsolnak egy
kontinenst. Tudom, hogy nekem van igazam, de ez ma már nem
elégít ki. Komikus figura lettem, aki az emberiség iskolájában
szerelem és hivatás tantárgyakból megbukott. Hadd tegyem el láb
alól ezt a fickót! Nagy tisztesség lesz ez annak a revolvernek,
amelyet nemrég, a Brandenburgi Múzeumnál a kommunistától
vettem el. A fegyvert azért tettem el, hogy több bajt már ne okozzon.
Tanítónak kellett volna mennem, az ideálokhoz csak a gyerekek
elég érettek.
Tehát Isten áldjon, Jakob. Majdnem ide írtam és egész komolyan
sokat gondolok majd rád. De hát ennek mostantól lőttek. Ne vedd
zokon, hogy ilyen csalódást okozok mindkettőnknek. Te vagy az
egyetlen ember, akit szerettem, jóllehet ismertem.
 Add át üdvözletemet szüleimnek, de mindenekelőtt
édesanyádnak. Ha egyszer véletlenül találkozol Ledával, el ne
mondd neki, mennyire megviselt a hűtlensége. Elég, ha azt hiszi,
hogy kicsit rosszulesett.
Nem kell mindenkinek mindent tudnia.
Megkérnélek, hogy rendezd el az ügyeimet, de nincs olyan
ügyem, ami rendezésre szorulna. Kettes számú lakásomat
oszlassák fel a szüleim, csináljanak a bútorokkal, amit akarnak. A
könyveimet te kapod. Az előbb találtam az íróasztalomban kétezer
márkát, tedd el – soknak nem sok, de egy kisebb utazásra elég.
Isten veled, Barátom. Élj okosabban, mint én.
Minden jót!
Barátod, Stephan

Fabian óvatosan megsimogatta a halott homlokát. Az alsó

állkapocs még lejjebb ereszkedett. Elnyílt a száj. – Véletlen, hogy
élünk, biztos, hogy meghalunk – suttogta Fabian és úgy mosolygott
a barátjára, mintha most is vigasztalni akarná.
A felügyelő halkan benyitott:
– Bocsánat, hogy újra zavarom. – Fabian odanyújtotta neki a
levelet. A nyomozótiszt elolvasta. – Szóval hazaküldhetem a
lányokat – mondta. Visszaadta a levelet, és átment a szomszéd
szobába. – Az ügy lezárult, nem tartóztatom önöket tovább – tette
közhírré hangosan.
– Csak még egy pillanatra – mondta egy női hang. – A halottak a
gyengém. – Az öt nő egymást félrelökve igyekezett mielőbb belépni
a halottas szobába, aztán némán álltak a dívány előtt. – Fel kell kötni
az állát – szólalt meg végül egy lány, akit Fabian nem ismert. A
szobrásznő átsietett a másik szobába, s egy asztalkendővel tért
vissza. Megemelte Labude állát, hogy szája becsukódjék, s az
asztalkendő két végét a fejtetőn csomóra kötötte.
– Fogfájós halott – jegyezte meg a Selow kisasszony, és
gonoszul nevetett.
Ruth Reiter ezt mondta: – Szégyen-gyalázat. Ott ül nálam a
műteremben Wilhelmy, és napról napra egészségesebb, az a
szemét, holott már rég lemondtak róla az orvosok. Ez a derék
fiatalember meg eltakarítja magát az útból.
 A felügyelő munkatársa kiterelgette a szobából a nőket.
Főnöke az íróasztalhoz ült, és megfogalmazta a jelentést. A
munkatárs visszajött. – Nem kellene kocsit rendelni, s a szülők
villájába átszállítatni az elhunytat? – kérdezte. Aztán lehajolt.
Felvette a papírpénzt, ami előzőleg leesett a díványról, és Fabian
zsebébe gyűrte.
– Értesítették már a szüleit? – kérdezte Fabian.
– Sajnos nem tudtuk elérni őket – felelte a segédfelügyelő. –
Labude igazságügyi tanácsos pár napra elutazott, a személyzet
semmi közelebbit nem tud. Az anya Luganóban van. Őt táviratilag
értesítettük.
– Jó – bólintott Fabian. – Akkor vigyük őt haza.
A segédfelügyelő telefonált a legközelebbi tűzoltóállomásra.
Ezután némán várakoztak mind a hárman, míg a kocsi megérkezett.
A halottszállítók hordágyra emelték Labudét, és levitték a lépcsőn. A
ház előtt kíváncsi szomszédok ácsorogtak. A hordágyat betolták az
autóba, Fabian beült kinyújtóztatott barátja mellé.
A rendőrök elbúcsúztak. Fabian kezelt velük.
Az egyik halottszállító rögzítette a létrát, és becsukta az ajtót.
Fabian és Labude utoljára kocsikáztak végig együtt Berlinen.
Az ablak le volt engedve, keretében feltűnt a Dóm. Aztán
változott a kép. Schinkel Őrházát látta Fabian, majd az egyetemet s
az Állami Könyvtárat. Mikor is autóbuszoztak erre utoljára? Aznap
este vették el a revolvert két lövöldözőtől kinn, a Brandenburgi
Múzeumnál. Most pedig itt fekszik Labude a hordágyon, átmegy a
Brandenburgi-kapu alatt, és fogalma sincs semmiről. Két, szorosra
húzott öv rögzíti a testét.
Feje lassan félrecsúszik.
– Mire gondolsz? – kérdezte halkan Fabian, visszatolta a párnára
Labude fejét, s kezét otthagyta mellette. „Fogfájós halott”, ahogy a
Selow mondta.
Amikor a mentőautó megállt a grunewaldi villa előtt, az ajtóban
már ott sorakozott a személyzet. A házvezetőnő zokogott, az inas
méltóságteljesen lépkedett a halottszállítók előtt, a hordágyat a
cselédlányok kísérték, a gyászos órához igazodó léptekkel. Labudét
a szobájába vitték, és a díványra fektették. Az inas szélesre tárta az
ablakot.
 – Holnap reggel jön a halottmosó – mondta a házvezetőnő, s erre
a lányok is felzokogtak. Fabian pénzt adott a szállítóknak. Szalutálva
megköszönték, és távoztak.
– Az igazságügyi tanácsos úr még mindig nem jött meg –
jegyezte meg az inas –, sejtelmem sincs, hol tartózkodhat. De majd
úgyis olvassa az újságban.
– Már betették az újságba? – lepődött meg Fabian.
– Igenis, kérem – felelte az inas. – A nagyságos asszony is
megkapta az értesítést. Talán holnap délre már Berlinbe érkezik, ha
az állapota megengedi, hogy vállalja az utazást. A nemzetközi gyors
most van Bellinzonában.
– Menjen aludni – mondta Fabian. – Itt maradok éjszakára. –
Széket húzott a díványhoz. A többiek kimentek. Egyedül maradt.
Tehát Labude anyja most Bellinzonában van.
Fabian leült barátja mellé.
– Így bűnhődik egy rossz anya, gondolta magában.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Fabian védi barátját · Egy Lessing-arckép végórája · Magány Halenseeben

Az asztalkendő csak látszólag tartotta meg Labude arcát, mely

fokozatosan megváltozott.
Mintha az orcákon lévő hús feloldódott, s a test belsejébe
szivárgott volna, a járomcsont mind hangsúlyosabb lett. A
szemgolyó mélyen besüppedt sötét üregébe. Az orrcimpa beesett
lett, mintha épp beszívta volna a levegőt. Fabian előrehajolt, és így
töprengett:
Miért változol meg? Hogy megkönnyítsed a búcsút nekem?
Bárcsak tudnál beszélni, öregem, annyi kérdeznivalóm lenne. Most
jól érzed magad? S miután meghaltál, továbbra is egyetértesz azzal,
hogy halott vagy? Nem bántad meg, amit tettél? Nem volna kedved
visszavonni ezt az örök érvényű döntést? Régebben úgy képzeltem,
hogy egy szeretett személy holttestét nézve nem leszek képes
felfogni, hogy halott. Hogy lehet azt megérteni, gondoltam
magamban, hogy valaki nincs már itt, holott a két szememmel látom,
előttem fekszik tipp-topp felöltözve, ugyanabban az öltönyben,
amelyet eddig is viselt. Hogyan is hihető el, hogy valaki, csak mert
elfelejtett levegőt venni, egy darab hússá merevedjék, amit három
nap múlva közömbösen elföldelnek? Ilyen helyzetben vajon nem
kiált-e fel önkéntelenül az ember: Segítség! Megfullad!
Megvallom neked, Stephan, már nemigen értem egykori
félelmemet: hogy netán majd kétségbe vonom a halál súlyát és
jelentőségét, ha találkozom vele. Bizony halott vagy, drága barátom,
s úgy fekszel itt, mint saját magad rosszul fixált fotográfiája, amely
rohamosan sárgul. Fényképedet majd bevetik abba a kályhába,
amelynek krematórium a neve. El fogsz égni, és senki nem kiált
segítségért, még én sem.
Fabian az íróasztalhoz lépett, s a sárga fadobozkából, mely évek
óta ott volt, cigarettát vett ki. A falon egy rézmetszet lógott, Lessing
arcképe.
 – Maga az oka – szólt oda Fabian a copfos úriembernek, és
Labudéra mutatott. Csakhogy Gotthold Ephraim Lessing tudomást
sem vett az őt halála után százötven évvel ért szemrehányásról.
Pillantása komoly és rezzenéstelen volt, sokat elárult a jelleméről.
Széles, parasztos arcán egyetlen vonás sem változott. – Na
mindegy – mondta Fabian hátat fordítva a képnek, és visszaült
barátja mellé.
– Látod-látod – mondta –, ez volt valaki – és hüvelykujjával
hátrabökött. – Ez rávetette magát az ellenségre, és küzdött és
harcolt, ütötte a tolltartóval, akit ért, s kezében a lúdtoll mintha
irdatlan szablya lett volna. Őt harcra teremtette az Isten, téged nem.
Ő sosem gondolt magára, mint magánember nem is létezett,
személyes vágyai sose voltak. Amikor végül mégis feleszmélt, hogy
neki is járna a sorstól asszony és gyerek, élete építménye
összeomlott és maga alá temette. S ez így volt rendjén. Aki
másokért akar élni, az ne legyen meghitt viszonyban saját magával.
Legyen olyan, mint az orvos, akinek éjjel-nappal tele a várószobája,
egyvalaki üljön asok ember között, aki soha nem kerül sorra és ezt
soha fel nem panaszolja: az orvos maga. Neked lett volna kedved
így élni?
Fabian megsimogatta barátja térdét, és a fejét csóválta:
– Kívánok neked minden jót, mert meghaltál. Jó ember voltál,
rendes fiú voltál és a barátom, de ami leginkább szerettél volna
lenni, az nem voltál. Kialakítottál magadnak egy képzeletbeli
jellemet, de miután törés mutatkozott rajta, maradt számodra a
kilőhető vasdarab, belőled meg az, ami itt a díványon fekszik.
Meglátod, nemsokára gigászi küzdelem kezdődik, először csak a
kenyér vajas feléért, később majd a plüssdíványért: az egyik tábor
meg akarja majd tartani, a másik elzsákmányolni, s úgy pofozzák
egymást, mint a titánok, végül pedig aprófává hasogatják a díványt,
hogy egyik se kaphassa meg. Mindkét tábor élén hordószónokok
állnak majd, hangzatos jelszavakat ötlenek ki, és megrészegülnek a
saját ordibálásuktól. Megeshet, hogy a küzdők között két-három
igazi férfi is akad. Ha ezek kétszer egymás után kimondják az
igazságot, máris kötélre kerülnek. Ha kétszer egymás után
hazudnak, akkor is kötélre jutnak. Téged még csak fel sem
akasztottak volna, inkább agyonröhögnek. Te se reformátor, se
forradalmár nem voltál. De ez most már ne izgasson.
Labude úgy feküdt ott, mint aki figyel. De csak színlelte. A
szónoklat véget ért, Fabian elfáradt. Mért nem elégedtél meg azzal,
hogy gyönyörködj abban, ami szép?, gondolta még. Akkor nem
vetted volna úgy a szívedre, hogy Lessing úrral megjártad. Akkor
talán Párizsban üldögélnél, ahelyett hogy itt fekszel. Akkor nyitva
volna a szemed, és élvezettel néznéd a Sacré Coeur mellől a
csillogó bulvárokat s fölöttük a hőségtől remegő levegőt. Vagy
Berlinben sétálgatnánk együtt. Épp frissen mázolták a fákat, s
arannyal rakták ki az eget; a lányok csupa gusztusos harapnivaló, s
ha az egyik egy filmgyárosnál tölti az éjszakát, keres magának
jobbat az ember. Az én öreg feltalálóm, az szerette az életet! Még el
sem meséltem, hogy lapult nálam a szekrényben. Feltette a kalapját
és úgy szorongatta az esernyőjét, mintha attól félne, hogy elered
odabenn az eső.

Fabian nem sokat alhatott, de most felriadt. Hangokat hallott az

utcáról, az ablakhoz ment.
Autó állt a kapu előtt, az inas már ott volt és kinyitotta az ajtaját.
Az igazságügyi tanácsos szállt ki a kocsiból, s egy újságot tartott az
inas orra elé. Az bólintott, s felmutatott az ablakra, amelyhez Fabian
támaszkodott. Egy nő is ki akart szállni az autóból, de az
igazságügyi tanácsos visszalökte az ülésre. A kocsi elindult. A
benne ülő nő az ablakhoz szorította arcát. Az igazságügyi tanácsos
bement a házba. Az inas felemelt karokkal a nyomában, készen
arra, hogy megtámogassa gazdáját, ha kell.
Fabian kiment az előtérbe, nem kívánt jelen lenni, amikor az apa
megpillantja díványon fekvő fiát. Az igazságügyi tanácsos jött felfelé
a lépcsőn, a korlátba kapaszkodott, s az öreg inas védőn kinyújtott
karral követte, de Labude apja nem esett össze. Fabianra rá sem
nézve bement a villanyfényes szobába. Az inas becsukta mögötte az
ajtót, majd előrehajtott fejjel hallgatózott, nincs-e rá szükség. De a
szobából nem hallatszott ki semmi. Fabian és az inas tapodtat sem
mozdult a helyéről, nem néztek egymásra, csak feszülten füleltek.
Részvétre készen vártak egy jajkiáltásra vagy effélére. Am nem
hallottak semmit. Fogalmuk sem volt, mi játszódik le az ajtó mögött.
 Megszólalt a csengő. Az inas bement a hívásra, aztán kijött.
– Az igazságügyi tanácsos úr önnel óhajt beszélni. – Fabian
belépett. Az öreg Labude az íróasztalnál ült, fejét kezére
támasztotta. Kis idő múlva kiegyenesedett, felállt, hogy üdvözölje fia
barátját, és mesterkélten mosolygott. – Tragikus eseményekkel nem
tudok mit kezdeni – mondta fojtottan. – Az a sok védőbeszéd, amit
tartottam, és a perek során szerzett rutin hamissá és felszínessé
teszi még azt a csekély megrendülést is, amire önző lényemből futja,
s a bánatom így mindennek hat, csak őszintének nem. –
Hátrafordult, nézte a fiát, úgy, mintha bocsánatot szeretne tőle kérni.
– Nincs értelme, hogy szemrehányással gyötörjem magam –
folytatta aztán –, nem olyan apa voltam, akinek a fia a mindene.
Szórakozni vágyó, idősebb úriember vagyok, az élet szerelmese. S
az élet számomra korántsem veszti értelmét ennek az eseménynek
a hatására. – Kinyújtott karral a halottra mutatott. – Tudatában volt,
hogy mit tesz. Ha szerinte ez volt a legokosabb, akkor felesleges őt
megsiratni.
– Az ember hajlamos azt hinni, éppen mert olyan higgadtan
beszél, hogy szemrehányást tesz magának – mondta Fabian. –
Mégis rosszul tenné. Stephan öngyilkosságának közvetlen oka kívül
esik a köreinken.
– Mit tud róla? Hagyott hátra valami levelet? – kérdezte az
igazságügyi tanácsos.
Fabian magát a levelet elhallgatta. – Néhány sorban adott
magyarázatot. A titkos tanácsos nem megfelelő minősítéssel
elutasította Stephan habilitációs értekezését.
– Én bele se néztem. Az embernek nincs mindenre ideje.
Tényleg olyan rossz? – kérdezte a másik.
– Az egyik legjobb és legeredetibb irodalomtörténeti munka, amit
valaha olvastam – válaszolta Fabian. – Ez az. – Levette a kézirat
másolatát a könyvespolcról, és az íróasztalra tette.
Az igazságügyi tanácsos belelapozott, aztán csengetett,
behozatta a telefonkönyvet, és kikeresett egy számot. – Igaz, hogy
nagyon késő van – mondta a készülék felé menet –, de ez most nem
érdekel. – Létrejött a kapcsolat. – Beszélhetnék a titkos
tanácsossal? – kérdezte idősebb Labude. – Akkor hívja ide a
nagyságos asszonyt. Igen, akkor is, ha már lefeküdt. Labude
igazságügyi tanácsos vagyok. – Kis ideig várt. Bocsánat a
zavarásért – mondta aztán –, hallom, hogy a kedves férje nincs
odahaza. Weimarban van? Aha, a Shakespeare Társaság ülésén.
Mikor jön meg? Leszek oly bátor és holnap felkeresem az
intézetben. Nem tudja, olvasta-e az ura a fiam habilitációs
értekezését? – Sokáig hallgatta az asszony válaszát, majd
elköszönt, a hallgatót a villára tette, Fabianhoz fordult, és
megkérdezte: – Maga érti ezt? A titkos tanácsos a minap vacsora
közben arról beszélt, hogy rendkívül érdekes a Lessing-dolgozat, s ő
roppant kíváncsi a végkövetkeztetésre, vagyis az értekezés utolsó
részére. Úgy tűnik, még nem tudják, hogy Stephan meghalt.
Fabian izgatottan pattant fel:
– Tehát dicsérte? Hogy lehet elutasítani egy munkát, amit
dicsérnek?
– Mindenesetre gyakoribb, hogy pocséknak találják és mégis
elfogadják – jegyezte meg az igazságügyi tanácsos. – Volna szíves
most magamra hagyni? Itt maradok a fiamnál, és elolvasom a
kéziratát. Öt évet dolgozott rajta, igaz?
Fabian bólintott és kezet nyújtott az apának.
– Tehát itt függ a halál oka – mutatott az öreg Labude a Lessing-
arcképre. Levette a falról, jól megnézte, majd minden látható
felindultság nélkül az íróasztal sarkához csapkodta, míg darabokra
nem tört. Aztán csengetett. Jött az inas.
– Söpörd össze a szemetet, és hozz sebtapaszt – parancsolt rá
az igazságügyi tanácsos. Jobb keze vérzett. Fabian még egyszer
rápillantott halott barátjára, aztán kiment, magukra hagyta kettőjüket.
Fáradt volt ahhoz, hogy elaludjon, s fáradt, hogy átérezze a
gyászt, amit ez a nap megkövetelt tőle. A müllerstrassei
fehérneműügynök az arcát fogja, nemde Hetzernek hívják?
Felesége kielégítetlenül hever az ágyban, Cornelia másodszor van
Makarttal – Fabian mindezeket a harmadik dimenziót nélkülöző,
eleven képként látta, nagy távolságban, emlékezete peremén. S e
percben az is csak a tudatát foglalkoztatta, hogy valahol egy
villában, a díványon ott fekszik Labude holtan. A fájdalom mint
gyufaszál leégett és kialudt. Gyermekkorából emlékezett hasonló
állapotra: ha sokáig sírt, mert olyan bánat gyötörte, amely
hatalmasnak és gyógyíthatatlannak rémlett, kiürült a tartály, nem
csordogált belőle több fájdalom. A gyerek Fabianban elhalt az
érzelem, akárcsak később, minden szívroham után ujjaiban az élet.
A bánat, amely most betöltötte, érzéketlen volt, s kihűlt a fájdalom.

Fabian végigment a Königsalleen. Elhagyta a Rathenau-tölgyet,

a fára két koszorú volt akasztva. Egy okos embert öltek meg ennél a
beszögellésnél. – Rathenaunak pusztulnia kellett – mondta neki
egyszer egy nemzetiszocialista író –, pusztulnia kellett, a hübrisze
volt az oka. Zsidó létére német külügyminiszter akart lenni. Képzelje
csak el, ha Franciországban egy gyarmatokról jött néger szemelné ki
magának a Quai d’Orsay-t, ugyebár az sem menne.
Politika és szerelem, becsvágy és barátság, élet és halál, egyik
sem izgatta most Fabiant.
Egyedül, a saját maga társaságában vitte lába az éjszakai
fasoron végig. A Lunapark fölött rakéták szálltak az égre, és színes
tűzcsíkok formájában hullottak a föld felé. Ám a nyalábok félúton
szétbomlottak, nyomtalanul eltűntek, s új rakéták tülekedtek nagy
robbanásokkal az égre.
A park bejáratánál óriási tábla hirdette: Fernando, a kitartó tánc
világbajnoka, megdönti saját rekordját. Kétszáz órát akar táncolni
egyhuzamban.
Kötelező borfogyasztás nincs. Fabian beült egy sörözőbe,
közvetlenül a halenseei vasút fölött átvezető hídnál. Hogy a körülötte
ülők mit beszélnek, fel sem fogta. A fejek fölött egy kisrészegen
imbolygó zeppelin szállt a város felé, oldalán nagy, fénylő betűkkel
hirdette magát a Trumpf csokoládé. Kivilágított ablakú vonat haladt
el a híd alatt. Az utcán autóbuszok és villamosok követték hosszú
sorban egymást. A szomszéd asztalnál egy férfi, akinek a nyaka
rácsusszant a gallérjára, vicceket mesélt, s a társaságában lévő nők
úgy visongtak, mintha egerek szaladoznának a szoknyájuk alatt. Mit
keresek itt?, gondolta Fabian, gyorsan fizetett és hazament.
Az asztalán különféle levelek voltak. Visszaküldött
folyamodványok. Üresedés nincs, sajnáljuk kiváló tisztelettel. Fabian
megmosakodott. Egyszer csak azon kapta magát, hogy
mozdulatlanul ül a pamlagon, vizes arca elé tartja a törülközőt,
amelynek alsó széle alatt a szőnyegre mered. Megszárítkozott,
félredobta a törülközőt, lefeküdt és elaludt. A lámpa egész éjjel égett.
 HUSZADIK FEJEZET

Cornelia magánautóban · A titkos tanácsos tájékozatlan · Labudéné elalél

Amikor másnap reggel felébredt és látta, hogy ég a villany, még

nem jutottak eszébe az előző nap eseményei. Nyomottnak és
rosszkedvűnek érezte magát, de nem tudta, miért. Lehunyta szemét,
s csak most, lassan, fokozatosan öltött alakot a bánata. Az, ami
történt, úgy érte, mintha valaki az ablaküvegen át hajította volna a
szobába. Már tudta, amit a fáradtság feledtetett vele, s a tudatából
az emlékek mind mélyebbre zuhantak, esés közben
terebélyesedtek, átváltoztak, jellemző súlyuk is mintha megnőtt
volna, s aztán kőként gördültek a szívére. Fabian a falnak fordult, és
befogta a fülét.
Amikor Hohlfeldné behozta a reggelit, nem csinált patáliát, pedig
égett a villany, és Fabian nem az ágyon, hanem a pamlagon feküdt.
Az asszony a tálcát az asztalra tette, leoltotta a villanyt, és elvégezte
mindazt a rituális cselekményt, ami hozzátartozik egy
betegszobához.
– Fogadja legmélyebb részvétemet – mondta. – Az előbb
olvastam az újságban. Nagy csapás ez magának. És a szegény
szülőknek is. – A hangnem, a hangfekvés jó szándékú volt. A
részvét őszinte. Nem lehetett kibírni.
Fabian erőt vett magán, és köszönetet mormolt. Amíg a
főbérlőnő a szobában volt, ágyban maradt, de mihelyt kiment, felkelt,
és magára kapkodta a ruháit. Feltétlenül beszélni akart a titkos
tanácsossal. Előző este óta kínozta egy gyanú, s bár nem is táplálta,
egyre elviselhetetlenebb lett. Be kellett mennie az egyetemre.
Amint a házból kilépett, épp megállt ott egy nagy magánautó.
– Fabian! – kiáltott rá valaki. Cornelia volt.
Kiintett a kocsiból. Fabian közelebb lépett, a lány közben kiszállt.
– Szegény drága Fabian – mondta, és megsimogatta a kezét. – Nem
bírtam volna délutánig várni, s ő kölcsönadta a kocsiját. Zavarlak? –
Halkabban tette hozzá: – A sofőr figyel bennünket. – Hangosan ezt
mondta: – Hova indultál?
 – Az egyetemre. Azért lett öngyilkos, mert elutasították a
dolgozatát. Beszélnem kell a titkos tanácsossal.
– Odaviszlek. Megengeded? – kérdezte Cornelia. – Hajtson,
kérem, az egyetemhez – szólt oda a sofőrnek. Beszálltak, s a kocsi
elindult befelé a városba.
– S veled mi volt tegnap este? – kérdezte Fabian.
– Arról ne beszélj – kérte a lány. – Egyfolytában úgy éreztem,
hogy nagy baj fenyeget téged. Makart a szerepet ecsetelte, amelyet
majd állítólag játszom, alig figyeltem oda, mert rossz előérzet
gyötört. Mint amikor vihar készülődik.
– Miféle szerep? – Cornelia balsejtelmeiről nem óhajtott tudni.
Utálta, mikor valaki megszellőzteti, mint valami paplant, a jövőt, és
meg jobban utálta azt az utólagos büszkeséget, hogy lám, milyen
igazam volt. Mi ez, ha nem közönséges bizalmaskodás a sorssal! A
dolog attólfüggetlenül ellenszenves volt neki, hogy létezik-e
megérzés vagy sem. Elbizakodottságnak érezte összetegeződni
azzal, ami még rejtve van előttünk. Még ha passzív szemlélője volt is
a dolgoknak, ez nem ugyanaz, mint beletörődni az elkerülhetetlenbe.
– Különös szerep – mondta Cornelia. – Képzeld el, hogy a
filmben olyan ember felesége vagyok, aki zavaros fantáziája
kielégítésére azt követeli tőlem, hogy mindig más és más legyek. Ez
a férj orvosi eset, arra kényszerít, hogy hol tapasztalatlan kislányt,
hol rafinált asszonyt alakítsak, aztán közönséges némbert, végül
megint üresfejű, elegáns úrinőt. Közben kiderül én később jövök rá,
mint ő meg a nézők –, hogy merőben más az egyéniségem, mint
magam is hittem. Mindketten, ő is, én is, meglepődünk azon a
folyamatos változáson, amely – a végén már a férj akarata ellenére
– végbemegy rajtam, s amely kihozza belőlem azt a nőt, aki
tulajdonképpen vagyok. Mert nyilvánvalóvá válik, hogy alapjában
véve aljas és zsarnoki a természetem, s a férjem tragikus vesztes
lesz abban a konfliktusban, amelyet ő kezdeményezett a
követelődzésével.
– Makarttól származik az ötlet? Vigyázz, Cornelia, ez egy
veszedelmes alak. Az átváltozást ugyan csak játékként akarja látni
tőled, de titokban arra fogad magában, hogy a valóságban is olyan
leszel.
 – Az se lenne baj, Fabian. Az efféle férfiak arra vágynak, hogy
legázolják őket. Ez a film egész életre szóló magántanfolyam lesz
nekem.
Fabian kicsit kotorászott a zsebében, megtalálta a bankóköteget,
leszámolt belőle ezer márkát, s Corneliának adta.
– Tessék. A pénzt Labude hagyta rám. Tedd el a felét.
Megnyugtat, ha elveszed.
– Ha három nappal ezelőtt lett volna kétezer márkánk – mondta
Cornelia.
Fabian a sofőrt nézte, aki sűrűn pillantgatott a kis homorú
tükörbe, hogy szemmel tartsa őket.
– A gardedámod még nekivisz bennünket egy fának. Vigyázat! –
kiáltotta Fabian, s a sofőr átmenetileg megkímélte őket a figyelmétől.
– Délután majd nélküle jövök – ígérte Cornelia.
– Nem tudom, otthon leszek-e – válaszolta Fabian. A lány egy
pillanatra félénken hozzásimult. – Mindenképpen eljövök, talán
szükséged lesz rám.
Fabian az egyetemnél kiszállt. A lány továbbment börtönőrével.
Az intézeti titkár nyitott ajtót. Nem, a titkos tanácsos még nem
érkezett meg, de minden pillanatban várják weimari útjáról. S a
tanársegéd? Ő itt található. Az előszobában ott ült Labude
igazságügyi tanácsos meg a felesége. Az asszony nagyon öregnek
látszott; amikor Fabian üdvözölte, elsírta magát, és azt mondta: –
Nem törődtünk vele.
– Nincs értelme az önvádnak – felelte erre Fabian.
– Felnőtt ember volt, vagy nem? – jegyezte meg az igazságügyi
tanácsos. Felesége hangosan felzokogott, ő pedig a homlokát
ráncolta. – Az éjjel elolvastam Stephan dolgozatát – közölte. – A
szakmájukhoz ugyan nem értek, s nem tudhatom, mennyiben
helytállóak a munka alapjául szolgáló tények, ám hogy a
következtetései okosak és éleslátóak, ahhoz nem fér kétség.
– A megalapozottsággal sincs baj – jelentette ki Fabian. –
Mesterműről van szó. Bárcsak jönne már a tanácsos!
Labudéné csendben sírdogált.
– Mért akarjátok elvenni tőle az okot, amiért meghalt, mikor már
úgyis halott? – kérdezte. – Gyerünk, menjünk innen! – Felállt és a
két férfit is indulásra nógatta: – Hagyjátok őt békén!
 – Ülj vissza, Luise – szólt rá az igazságügyi tanácsos.
Aztán megérkezett a titkos tanácsos. Öreguras eleganciával volt
öltözve, s kissé dülledt szeme tette jellegzetessé arcát. A titkár
mögötte jött a lépcsőn, kézikofferral a kezében.
– Borzasztó – mondta a titkos tanácsos, s félrehajtott fejjel tartott
Labude szülei felé. Az igazságügyi tanácsosné a kézfogásnál még
hangosabban zokogott, és a titkos tanácsos meg volt rendülve.
– Mi ismerjük egymást – fordult az öreg irodalomtörténész
Fabianhoz –, maga a barátja volt. – Kinyitotta a szobája ajtaját,
betessékelte a vendégeket, egy pillanatra engedelmet kért, s míg a
többiek némán ültek az asztal körül, kezet mosott, mintha orvosi
rendelésre készülne.
A titkár ott állt mellette a törülközővel.
Kéztörlés közben a titkos tanácsos kijelentette:
– Senki számára nem vagyok itt. – A titkár távozott, a tanácsos
helyet foglalt. – Reggel Naumburgban vettem egy újságot – mondta
s az első, amit olvasok benne, a fiuk tragédiájáról szóló hír. Ugye
nem vagyok nagyon indiszkrét, ha felteszem a kézenfekvő kérdést,
hogy, az isten szerelmére, mi indította őt erre a végzetes lépésre?
Az igazságügyi tanácsos ökölbe szorította az asztalon fekvő
kezét. – El sem tudja képzelni?
– Sejtelmem sincs róla – ingatta a fejét a titkos tanácsos.
Labude anyja felemelte és arca előtt összekulcsolta a két kezét.
Pillantásával kérte a férfiakat, hogy hagyják ezt a témát.
De Labude apja előrehajolt, és közölte: – A fiam azért lőtte agyon
magát, mert ön elutasította a dolgozatát.
A titkos tanácsos selyemzsebkendőt húzott elő, és megtörölte a
homlokát.
– Tessék? – kérdezte szinte hangtalanul. Felállt, s dülledt
szemével úgy nézett az asztalnál ülőkre, mint aki attól fél, hogy
elment az eszük. – De hát ez lehetetlen – suttogta.
– Dehogy, nagyon is lehetséges! – hördült fel az igazságügyi
tanácsos. – Vegyen kabátot, és jöjjön velünk, nézze meg a fiunkat!
Ott fekszik a díványon, és olyan halott, hogy halottabb már nem is
lehetne.
Labudéné tágra nyílt szemmel meredt az öregúrra: – Most öli
meg másodszor – mondta.
 – De hát ez hajmeresztő – mormolta a titkos tanácsos, és
megragadta idősebb Labude karját: – Hogy elutasítottam volna a
dolgozatát? Ki állít ilyet? Ki állítja ezt? – emelte fel a hangját. – Azzal
a megjegyzéssel küldtem tovább a fakultás illetékeseihez, hogy ez
az utóbbi évek legérettebb irodalomtörténeti munkája. A
szakvéleményemben azt írtam, hogy doktor Stephan Labude
értekezése a szakmai körök legélénkebb érdeklődésére tarthat
számot. Azt írtam, hogy doktor Labude mérhetetlenül nagy
szolgálatot tett munkájával a felvilágosodás legújabb kori
kutatásának. Azt írtam, hogy ilyen jelentős művet még egyetlen
tanítványomtól sem kaptam, s hogy különlenyomatként is meg
fogom jelentetni. Ki merte azt állítani, hogy elutasítottam ezt a
munkát?
A Labude szülők kővé váltan ültek.
Fabian egész testében reszketett. – Egy pillanat – szólalt meg
rekedten –, mindjárt ide hozom. – És kirohant, le a lépcsőn, a
katalógusterembe. Doktor Weckherlin, az intézet tudományos
munkatársa egy kartoték fölé hajolt, s kis kártyákat iktatott a többi
közé, a könyvtár új szerzeményeit. Bosszúsan nézett fel, rövidlátó
szemét összehúzta.
– Mit óhajt? – kérdezte.
– Azonnal jöjjön a tanácsoshoz – szólt rá Fabian, s minthogy a
másik nem állt fel, csak bólintott és tovább lapozgatott a kartotékban,
galléron ragadta, felrángatta a székről és kilökte az ajtón.
– Ejnye, mit képzel? – háborgott Weckherlin.
De Fabian válasz helyett ököllel az arcába vágott. A
megtámadott védekezőn emelte fel karját, s további ellenvetés nélkül
felbotladozott a lépcsőn. A titkos tanácsos szobája előtt újból
megtorpant, de Fabian feltépte az ajtót. A tanácsos és Labude szülei
összerezzentek. A tanársegédnek vérzett az orra.
– Szeretnék az önök jelenlétében néhány kérdést intézni ehhez
az úrhoz – jelentette ki Fabian. – Doktor Weckherlin, mondta maga
tegnap délben Labude barátomnak, hogy elutasították a dolgozatát?
Mondta azt, hogy a titkos tanácsos úgy nyilatkozott, nem küldi
tovább a munkát, mert nem kívánja vele terhelni a fakultás többi
professzorát? Mondta neki azt, hogy azért utasítja el ezúton,
tapintatosan, hogy a nyilvános blamázstól megkímélje?
 Labudéné felnyögött és ájultan csúszott le a székről. Egyik férfi
sem ügyelt rá. Weckherlin az ajtóig hátrált. A három férfi előrehajolva
állt és várta a választ.
– Weckherlin – suttogta a titkos tanácsos, és a széktámlát
használta támaszul.
A tanársegéd széles, sápadt arcán olyan kifejezés jelent meg,
mintha mosolyogni készülne, és némán tátogott.
– Na mi lesz? – kérdezte fenyegetően az igazságügyi tanácsos.
Weckherlin a kilincsre tette kezét.
– Csak tréfáltam – mondta.
Ekkor Fabian felüvöltött, artikulálatlan hangot adott ki magából,
állati hang volt, nem emberi. A következő másodpercben nekiugrott
a tanársegédnek, és mindkét öklével ütlegelni kezdte, megállás
nélkül, ahol érte. Magánkívül, mint egy felhúzott gép sújtott le rá újra
meg újra.
– Te szemét! – ordította, s két öklével az arcába vágott.
Weckherlin még most is bocsánatkérően mosolygott. Megfeledkezett
róla, hogy markában a kilincs, s hogy menekülni akart. Az ütések
alatt térdre esett, de a kilincsbe kapaszkodva gyorsan felhúzta
magát, s eközben kinyílt az ajtó. Csak most villant eszébe, hogy mit
akart, kicsusszant az ajtón, Fabian utána, lépésről lépésre
közeledtek a lépcsőhöz, amely a földszintre vezetett, az egyik
ütlegelt, a másik vérzett.
Lenn a lépcső aljában hallgatók gyülekeztek, akiket a lárma csalt
ki a termekből. Némán, várakozásteljesen álltak, mint akik érzik,
hogy odafönn jogos az igazságszolgáltatás.
– Te dög! – e szónál Fabian állon találta a tanársegédet.
Weckherlin hanyatt esett, feje tompán koppant a fán, s a
tanársegéd további koppanások kíséretében legurult a lépcsőn.
Fabian utánaszaladt, és újból rá akart rontani. Néhány diák
odaugrott és lefogta. – Eresszetek! – üvöltötte, és mint egy tomboló
őrült rángatta a karokat, amelyek tartották. – Hadd öljem meg,
engedjetek! – Valaki befogta a száját. Az intézeti titkár a tanársegéd
mellett térdelt. Az megpróbált felülni, de nyögve visszahanyatlott.
Bevonszolták a katalógusterembe.
Az emeleten, a lépcső tetején ott állt a titkos tanácsos és Labude
apja. A nyitott ajtón át elnyújtott jajveszékelést lehetett hallani,
Stephan anyja magához tért ájulásából.
– Vagy úgy, szóval tréfa volt! – kiáltotta az igazságügyi tanácsos,
és keserűen fölnevetett.
A titkos tanácsos határozott hangon jelentette ki, mint aki végre
megtalálta a megoldást:
– Doktor Weckherlin el van bocsátva!
A hallgatók elengedték Fabiant, ő lehajtotta fejét – talán
búcsúzásul –, és távozott az intézetből.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Jogásznőből filmszínésznő · Egy régi ismerős · A mama kenőszappant mér ki

Szóval csak tréfa volt!

Weckherlin úr ügyetlenül viccelődött, és Labude belehalt. Csak
látszólag volt öngyilkosság.
A középfelnémet irodalom e középszerű napszámosa ölte meg a
jó barátot. Mint pohárba arzént, mérgezett szavakat csepegtetett a
fülébe. Merő tréfából Labudera célzott, és megnyomta a ravaszt. A
töltetlen fegyverből pedig kirepült a halálos golyó.
Fabiannak, míg végiggyalogolt a Friedrichstrassén, egyre csak
Weckherlin gyáván mosolygó arca lebegett a szeme előtt, s most
utólag meglepetten kérdezte magától: de miért rontottam rá úgy,
mintha mindjárt az egész világot akarnám elpusztítani? Miért volt
nagyobb a dühöm, mint a Labude értelmetlen halálán érzett
szomorúságom? Nem inkább szánalmat, mint gyűlöletet érdemel az
olyan ember, aki akarata ellenére okoz ekkora bajt?
Vajon lesz-e még valaha nyugodt az álma?
Fabian lassacskán rájött, mi volt ösztönös cselekedetének a
mozgatórugója. Weckherlin nem szándékosan tette. Nem megölni
akarta Labudét, csak épp az elevenébe találni, csak éppen
megsebezni. A tehetségtelen konkurens állt itt bosszút a kimagasló
tehetségen. Hazugsága nem volt más, mint robbanógyutacs.
Belevetette Labudéba, és elszaladt, hogy biztos távolból,
kárörvendve lesse, mikor robban.
Weckherlint elbocsátották, ráadásul meg is verték. De nem volna
jobb, ha megtarthatta volna az állását, és megússza verés nélkül?
Ha már Labude úgyis meghalt, nem lett volna jobb, ha Weckherlin
hazugsága tovább él? Fabiant tegnap még a bánat fennkölt
érzésével töltötte el barátja halála, ma viszont dühvei és
keserűséggel. Kiderült az igazság, de mi haszna belőle bárkinek is?
Labude szüleinek talán használ, hogy megtudták: fiuk egy aljas
hazugság áldozata? Mielőtt tudomásukra jutott az igazság, szó sem
volt hazugságról. A bűnös most elnyerte méltó büntetését, az
öngyilkosságból pedig tragikus végű tréfa lett. Fabian Labude
temetésére gondolt, és kirázta a hideg: látta magát a
gyászmenetben, a koporsónál megpillantotta Labude szüleit, a titkos
tanácsos is ott volt a közelben, s Labude anyja felsikoltott.
Fekete kalapjáról letépte a fekete kreppfátylat és jajveszékelve
omlott a hantra.
– Vigyázzon! – szólt rá bosszúsan valaki. Fabiant meglökték,
mire megállt. Hagyta volna inkább tisztázatlanul a Weckherlin-ügyet,
mint hogy kinyomozza? Amire rájött, azt inkább tartotta volna meg
magának, csak hogy kímélje a szülőket? Miért volt Labude olyan
alapos, oly rendszerető egészen a legutolsó leveléig? Miért kellett
néven neveznie halála indítékát? Fabian folytatta útját. Befordult a
Leipziger Strassére.
Dél volt. Hivatalnokok és boltilányok özönlötték el a megállókat,
rohamozták meg az autóbuszokat, hiszen rövid az ebédszünet. Ha
nemjött volna közbe ez a Weckherlin, ha Labude megtudta volna,
hogyan értékelték valójában a munkáját, most nem feküdne holtan,
sőt a siker szárnyakat adott volna neki, segített volna legyűrni a
Leda okozta csalódást, és politikai becsvágyán is könnyített volna.
Miért ült öt éven át ezen a dolgozaton? Mert be akarta magának
bizonyítani, hogy képes alkotni valamit.
Számított erre a sikerre, pszichológiai hatását mérlegelve,
belekalkulálta a fejlődésébe, és jól számított. Mégis Weckherlin
hazugságának hitt, nem a tulajdon meggyőződésének.
Nem, Fabian nem óhajtott jelen lenni, amikor barátját
elparentálják. Itt kell hagynia ezt a várost. Rámeredt az egyik
elsuhanó autóra.
Csak nem Cornelia ült benne? A mellett a kövér pasas mellett?
Kihagyott a szívverése. Nem Cornelia volt. Neki pedig el kell innen
utaznia, tíz igáslóval se tarthatják vissza.
Kiment a pályaudvarra. Nem kívánta még egyszer viszontlátni
özvegy Hohlfeldnét, úgy hagyott ott mindent a hónapos szobában,
ahogy hagyta. Nem tett több látogatást Zachariasnál, ennél a hiú,
sunyi alaknál. A pályaudvarra ment. Megtudta, hogy a gyorsvonat
egy óra múlva indul. Jegyet váltott, napilapokat vásárolt, beült a
váróterembe, és átfütotta az újságokat.
 Egy gazdasági tanácskozáson nagyszabású nemzetközi
egyezményeket szorgalmaztak. Vajon ezek sem többek, mint szép
szavak? Vagy ami napnál világosabb mindenkinek, azt a nagyok is
felfogják végre? Talán mégis igaza volt Labudenak. Talán nem kell
megvárni, amíg abukott emberiség erkölcsileg felemelkedik. Netán
gazdasági intézkedésekkel is megvalósítható a hozzá hasonló
moralisták célja. Az erkölcsi követelések vajon nem azért
megvalósíthatatlanok, mert eleve értelmetlen effélét követelni?
Kár a világ tökéletességén meditálni, elég, ha tökéletes a
gazdaság.
Labude halott. Őt lelkesítette volna ez a cikk.
Beleillett volna a terveibe. Fabian ott ült a váróteremben, a
barátja fejével gondolkodott, és megmaradt apatikusnak. Ő vajon mit
szeretne?
Hogy javuljanak meg a viszonyok? Hogy javuljanak meg az
emberek. Mit neki az előbbi cél, ha nem az utóbbi út vezet hozzá!
Minden embernek szívből kívánta, hogy napi tíz tyúk főjön a
fazekában, legyen hangszóróval ellátott angolvécéje, hét
automobilja, a hét minden napjára egy. De miféle cél teljesülne be
ezzel, ha semmi egyéb cél ezzel be nem teljesülne? Neki ne akarják
bemesélni, hogy attól lesz jó az ember, ha jól megy a sora. Akkor az
olajmezők és szénbányák tulajdonosai nyilván mind földre szállt
angyalok!
Nem azt mondta-e Labudénak: „Megálmodsz magadnak egy
Paradicsomot, de meglásd, még ott is véresre verik egymást az
emberek.” Emberhez méltó végcél-e az olyan elízium, amelyben
minden barbárnak húszezer márka az átlagjövedelme?
Fabianban, míg erkölcsi alapállását védelmezte ültében a
konjunktúrakutatókkal szemben, újra felbukkantak azok a kételyek,
amelyek mint férgek rágták a kedélyét jó ideje. Vajon valóban
kívánatosak-e az olyan emberséges és derekas átlagemberek,
amilyeneket ő kívánna látni? Nem lehet, hogy ez a földi
mennyország – akár megvalósítható, akár nem – már az elképzelés
szintjén is maga lenne a pokol? Egy ilyen bearanyozott, eszményi
eszmékkel kivert kor egyáltalán kibírható-e? Nem hülyül bele az
ember? Lehet, hogy mégis a súrlódásmentes, önérdek vezérelte
tervgazdálkodás lesz az az ideális állapot, amelyet nemcsak
megvalósítani, de elviselni is könnyebb? Felmerült Fabianban, hogy
utópiája netán csak mint szabályzó elv ér valamit, ám a
megvalósítása ugyanolyan káros, mint amilyen kivihetetlen. Nem
olyan ez, mintha azt mondaná az emberiségnek, amit a
szerelmének? „Lehoznám neked a csillagokat az égről!” Ami
dicséretes szándék, ám isten ments, hogy az udvarló meg is
valósítsa. Szegény szerelme ugyan mit kezdene az égitestekkel, ha
elébe vonszolná őket? Labude a tények talaján állt, menetelni
készült, de elbotlott. Ő, Fabian, könnyebb fajsúlyú lévén, a légben
lebeg és él. De minek él, ha nem tudja, miért? És miért nem él a
barátja, aki ismerte a célt? Sose az él és sose az hal meg, akinek
kéne. A térdén kiterített bulvárlap tárcájában látta viszont Corneliát.
„Jogásznőből filmszínésznő” – írták öles betűkkel a fényképe alá.
„Dr. jur. Cornelia Battenberg kisasszonyt Edwin Makart, az ismert
filmgyáros fedezte fel – olvasta továbbá –, az új csillaggal a
napokban kezdik meg A hitves álarcai című film forgatását.”
– Minden jót – suttogta Fabian, és odabólintott a képnek. A másik
újságban is meglátta a lányt. Impozáns szőrmekeppet viselt, annak
az autónak a kormányánál ült, amelyet Fabian már ismert. Cornelia
mellett nagydarab, hájas férfi ült, nyilván a felfedező, személyesen.
A képaláírás megerősítette a feltevést. A fickó brutálisnak és
agyafúrtnak látszott, mint egy ördög, akit nem járattak gimnáziumba.
Edwin Makart, aki varázsvesszejével keresi a tehetségeket, írta róla
a szerkesztő; legújabb felfedezettje Cornelia Battenberg. Az egykori
joggyakornok az új típust testesíti meg: az intelligens német nő
típusát.
– Minden jót – mondta ismét Fabian, és a fényképre meredt. De
rég volt! Úgy nézte a képet, akár egy sírhantot. Egy láthatatlan
szellemolló most vágta át valamennyi köteléket, amelyek ehhez a
városhoz fűzték. Állása elveszett, barátja meghalt, Cornelia idegen
kézre került, mi keresnivalója van még itt?
Óvatosan kitépte az újságokból a képeket, jegyzetfüzetébe tette
őket, a lapokat pedig eldobta. Semmi nem tartotta vissza, oda
kívánkozott, ahonnan jött: haza, a szülővárosába, az anyjához. Már
rég nem Berlinben volt, bár még mindig az Anhalter pályaudvaron
ült. Vajon visszatér-e ide? Amikor néhány ember az asztalához
telepedett, felállt, áthaladt a peronzáron, és beült a vonatba, amely
az indító jelzésre várt.
Csak el innen! A pályaudvari óra mutatója ugrott egyet. El innen!
Fabian az ablaknál ült és kinézett. A szántóföldek és a mezők
úgy merültek föl-le, mint egy forgótárcsán. A távíróoszlopok
térdhajlítga-tást végeztek. Itt-ott kis mezítlábas parasztgyerekek
álltak a táncot lejtő tájban, és gépiesen integettek. Egy legelőn ló
harapdálta a füvet.
Csikó ugrált végig a kerítés mentén és a fejét ingatta. Aztán sötét
fenyvesen utaztak keresztül.
Szürke zuzmó lepte a fatörzseket. Úgy álltak ott a fenyők, akár a
leprások, akiknek megtiltották, hogy elhagyják az erdőt. Fabiannak
úgy rémlett, mintha valaki a pillantását keresné. Megfordult és
körülnézett a kupéban. Útitársai, csupa egykedvű, közönyösen
üldögélő ember, saját magukkal voltak elfoglalva. Ki nézhetett őrá?
Ekkor kinn a folyosón Irene Mollt pillantotta meg. Az asszony
cigarettázott és rámosolygott. Hogy Fabian nem mozdult, intett neki.
Erre már kilépett a nőhöz.
– Botrányos, hogy futunk egymás után – állapította meg az. – Te
hova utazol?
– Haza.
– Legyél udvarias – intette Irene –, és légy szíves, kérdezd meg,
hogy én hova megyek.
– Hova megy?
A nő hozzásimult, és a fülébe súgta: – Meglépek. Az egyik kéjfiú
beköpte az intézetemet. Ma reggel tudtam meg egy
rendőrtisztviselőtől, akinek megdupláztam a havi fizetését. Velem
jössz Budapestre?
– Nem – mondta Fabian.
– Százezer márka van nálam. Nem is kell leutaznunk
Budapestig. Mi lenne, ha Prágán át Párizsba mennénk? A Claridge-
ban laknánk. Vagy kimegyünk Fontainebleau-ba, és bérelünk egy kis
villát.
– Nem – mondta Fabian –, hazamegyek.
– Gyere velem – kérlelte Irene – ékszert is viszek magammal. S
ha leégtünk, majd megzsaroljuk a szipirtyókat, akik nálam keféltették
magukat. Érdekes részletekről van tudomásom, a kukucskalyukak is
jók valamire. Vagy inkább utaznál Olaszországba? Mit szólnál
Bellagióhoz?
– Nem – mondta Fabian –, anyámhoz utazom.
– Te utálatos szamár – suttogta dühösen a nő. – Vessem térdre
magam, és valljak neked szerelmet? Mi kifogásod van ellenem? Túl
felvilágosult vagyok? Egy buta liba jobban tetszene? Elegem van
abból, hogy minden jöttment nadrágot elkapjak. Te például tetszel
nekem. Úton-útfélen összefutunk. Ez nem lehet véletlen. – Megfogta
Fabian kezét, és az ujjait simogatta. – Szépen kérlek, gyere velem.
– Nem, nem megyek – mondta Fabian. – Jó utat. – És készült
belépni a kupéjába.
A nő visszatartotta. – Sajnálom. Rettentően sajnálom. De talán
majd máskor. – Kinyitotta a kézitáskáját: – Nincs szükséged pénzre?
– Pár bankót akart Fabian markába nyomni, de ő ökölbe szorította a
kezét, nemet intett és visszament a kupéba.
Irene Moll egy ideig még az ajtó előtt álldogált, és le nem vette
róla a tekintetét. Fabian kinézett az ablakon. A vonat egy falun
robogott keresztül.

Fabian este hat körül érkezett meg. Kilépett a pályaudvarról és a

Háromkirályok templomát látta maga előtt. Úgy tetszett neki, mintha
a templom tetőtől talpig végigmérné: „Miért nem jött ki eléd senki, és
miért érkeztél bőrönd nélkül?” Végighaladt a töltés mentén, s átment
az öreg viadukt alatt. Végeérhetetlenül hosszú tehervonat dübörgött
fölötte, beleremegett a kőboltozat. Schanze tanító egykori lakóházát
nemrég festhették újra. A gyerekkora óta ismert házsor egyébként
változatlan szürkeségben fogadta. A sarokházban, amely Schröder
bábaasszonyé volt, új boltot nyitottak, egy hentesüzletet, a
virágcserepek még ott voltak a kirakatban.
Lassan ment a ház felé, amelyben szüleien.
Milyen meghitt ez az utca. Ismerősek voltak a homlokzatok, az
udvarok, pincék és padlások, mindenütt otthon volt. Hanem a
házakból kilépő embereket már nem ismerte. Megállt.
Szappanbolt – olvasta a bejárat fölön. A kirakatra cédula volt
ragasztva a következő szöveggel: Olcsóbb lett több mosdószappan
is. Eredeti Levendula huszonkét pfennig helyett húsz pfennigért.
Torpedó szappan huszonnyolc pfennig helyett huszonötért.
 Fabian az ajtó elé lépett.
Anyja a pult mögött állt, két asszony a pultnál. A mama épp
lehajolt, és egy csomag mosóport tett eléjük, majd kettőbe vágott
egy rúd színszappant. Aztán fogott egy ív csomagolópapírt meg egy
fakanalat, kenőszappant mert ki a hordóból, lemérte és
becsomagolta. Fabian az utcán is érezte a szappanszagot.Aztán
lenyomta a kilincset. Megcsendült a kis harang. Az idős asszony
felpillantott, és ijedten ejtette le a kezét.
Fabian megindult feléje, és reszkető hangon ezt mondta: – Anya,
Labude agyonlőtte magát. – És hirtelen döntötték szemét a könnyek.
Kinyitotta a hátsó szobába vezető ajtót, becsukta maga mögött, beült
az ablaknál álló karosszékbe, kinézett az udvarra, lassan lehajtotta
fejét az ablakpárkányra, és sírt.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Látogatás a gyermekkaszárnyában · Tekézés a parkban · A múlt befordul a sarkon

– Mi baja? – kérdezte az apja másnap reggel.

– Elvesztette az állását – válaszolta az anyja. – S öngyilkos lett a
barátja, Labude, tudod, akivel annak idején Heidelbergben
ismerkedtek össze.
– Nem is tudtam, hogy van barátja – jegyezte meg az apja. –
Nem mondanak az embernek semmit.
– Csak nem figyelsz oda – felelte az anyja. Ekkor megszólalt a
bolti csengő. Mire Fabianné visszajött a szobába, férje az újságot
olvasta.
– Azonkívül megjárta egy fiatal lánnyal – folytatta az asszony. –
De erről nem mondott közelebbit. Az illető jogásznak tanult, s most
majd filmszerepet kap.
– Kárba veszett a tanulópénz – állapította meg a férfi.
– Csinos a lány – mondta Fabian anyja –, de egy hájas alakkal él
együtt, egy filmigazgatóval, maga a köpedelem.
– Sokáig marad itthon? – kérdezte az apja.
Az anyja vállat vont, és kávét töltött magának.
– Ezer márkát adott. Labude hagyta rá a pénzt. Majd félreteszem
neki. Nem tehetek róla, de úgy látom, a gyerek nem a régi. És nem
Labude az oka, meg nem is a filmszínésznő. Talán az a baj gyökere,
hogy nem hisz már Istenben. Nincs mibe megkapaszkodnia.
– Én az ő korában már majd’ tíz éve házasember voltam –
mondta az apja.

Fabian végigment a Hadsereg útján, el a Helyőrségi-templom, a

kaszárnyák mellett. A templom előtti kerek, kaviccsal beszórt tér
kihalt volt. Mikor is volt az, hogy itt állt, mint egy a több ezer katona
között, hosszú nadrágban, sisakkal a fején, táboriszürke
prédikációra felsorakozva, tizenhét évesen, hogy meghallgassa, mi
mondanivalója van a német Istennek az ő hadai számára. Megállt a
hajdani gyalogtüzérkaszárnya kapujában, s a vaspálcáknak
támaszkodott. Sorakozó parancskihirdetésre, lövészeti gyakorlatra,
kivonulás éjszakai gyakorlatra, hadikölcsönről tartott előadás,
zsoldvételezés mi minden nem történt ezen a hülye udvaron.
Ugye itt hallotta azt is, amint öreg katonák, mielőtt harmadszor
vagy negyedszer menetkészen elmasíroztak volna, fogadtak egy
komiszkenyérbe, ki jön vissza leghamarabb? S ugye, hogy egy hét
múltán újra felbukkantak, elrongyolódott mundérban, ám valódi
brüsszeli tripperrel gazdagodva? Fabian elengedte a kapurácsot, s
végigment a vén, pöffeszkedő tüzér- és gyalogoskaszárnyák mellett.
Itt volt a park és itt az iskola, amelyben éveken át ült és élt, mielőtt a
balmenettel, a periszkóppal meg a lövegtalptusával megismertették
volna. Ez az az út, amely lefelé visz a városba, esténként titokban
rohant végig rajta, hogy pár percre hazaszökjön az anyjához. De lett
légyen az iskola, kadettintézet, tábori kórház vagy templom, ennek a
városnak a szélén minden épület kaszárnya volt.
Lám itt van még az a nagy, szürke ház is, palatetővel fedett,
hegyes tornyokkal a négy sarkán, s mintha pincétől a padlásig
gyerekbánattal volna kitöltve. Az igazgatói lakás ablakait még mindig
fehér függönyök ékesítik, ellentétben a többi fekete és dísztelen
ablakkal, melyek mögött az osztálytermek, a tanulószobák, az
öltözőszobák és a hálótermek találhatók. Fabian régen azt hitte,
hogy a hatalmas épületnek az a szárnya, amelyben az igazgatói
lakás volt, mélyen be kell hogy süppedjen a földbe, olyan nagy
horderejű volt számára az a tény, hogy itt függöny lógott az
ablakokon. Most bement a kapun és fel a lépcsőn. Az
osztálytermekből mély és magas hangok hallatszottak. Betöltötték az
üres folyosót. Az első emeletről kórus- és zongorahang foszlányai
érkeztek. Fabian a széles díszlépcsőt fitymálva az oldalszárny
keskeny lépcsőházát választotta, ahol két kisfiú jött vele szembe.
– Heinrich – kiáltotta az egyik –, gyere azonnal a Gólyához a
füzetekért.
– Majd legföljebb vár egy kicsit – mondta Heinrich, s kínos
lassúsággal ment be a lengő üvegajtón.
A Gólya, gondolta Fabian, nem változott semmi. Itt még
ugyanazok a tanárok tanítottak, a csúfnevük is megmaradt. Csak a
diákok váltották egymást. Egyik évfolyamot a másik után okították és
nevelték itt. Reggel csöngetett a pedellus. Kezdődött a hajsza:
hálóterem, mosdó, öltöző, ebédlő. A legkisebbek terítették az
asztalokat, hozták a vajtartót a jégszekrényből, a zománcos
kávéskannákat a felvonóból. A hajsza folytatódott: tanulószoba,
portörlés, osztály, tanítás, ebédlő. A legkisebbek terítettek ebédhez.
A hajsza ment tovább: szabadidő, kertápolás, futballozás,
tanulószoba, leckeírás, osztályterem, ebédlő. A legkisebbek
vacsorához terítettek. A hajsza folytatódott: tanulószoba, leckeírás,
mosdó, hálóterem. A nyolcadikosok két órával tovább
fennmaradhattak, és cigarettát szívtak a parkban. Semmi nem
változott, csak az évfolyamok váltották egymást.
Fabian a harmadik emeletre ért, és benyitott az aulába. Reggeli
áhítat, esti áhítat, orgonajáték, a császár születésnapja, Sedan
emlékünnepe, a tannenbergi csata napja, lobogók a toronyban,
húsvéti bizonyítványosztás, a bevonulok elbocsátása, hadviseltek
élménybeszámolója, és újra meg újra orgonaszó magasztos és
ünnepélyes szónoklatokkal vegyesen. A terem atmoszférájába már
rég beleivódott az „egyesülés, jog, szabadság”. Vajon most is úgy
van-e, mint valaha, hogy ha felbukkan egy tanár, vigyázzban kell
állni? Szerdánként kétórás, szombatonként háromórás kimenő járt a
tanulóknak. Ha megvonták valakitől, a felügyelőtanár felszólította az
illetőt, hogy olló segítségével újságpapírból vécépapírt gyártson –
vajon ma is így van? De néha talán mégis jól érezte magát itt az
ember. Lehet, hogy Fabian örökké csak azt az álságos légkört
érzékelte itt, az alattomos, gonosz erőszakot, amely teljes
gyerekgenerációkból gyúrt az államnak engedelmes tisztviselőket és
korlátolt polgárokat? Néha valóban jó volt itt, de csak mindennek
ellenére.
Kijött az aulából, s a sivár csigalépcsőn felkapaszkodott a
mosdó- és hálóhelyiségekhez. Itt hosszú sorokban álltak az
emeletes vaságyak. A falon katonai rendben lógtak a hálóingek.
Rend a lelke mindennek. A végzősök éjszakánként a parkból jövet
befeküdtek a halálra rémült másodikosok és harmadikosok ágyába.
A kicsik hallgattak. Fő az engedelmesség. Fabian az ablakhoz
lépett. Lenn, a folyó völgyében ott csillogott a város, ódon tornyaival
és teraszaival.
Hányszor előfordult, hogy míg a többiek aludtak, ő ideosont,
lenézett és kereste a házat, amelyben betegen feküdt az anyja.
Hányszor nyomta fejét az ablaknak, és fojtotta magába a sírást!
Nem ártott meg neki semmi, sem a bezártság, sem az elfojtott
zokogás, azt mind elviselte. Akkor még nem tudták legyűrni.
Egypáran agyonlőtték magukat. Nem sokan. A háborúban már több
önbizalomra volt szüksége az embernek. Később is meghaltak
néhányan.
Mára már csak az osztály fele van meg. Lement a lépcsőn,
kilépett a szabadba, és sétálni kezdett a parkban. Rőzseseprűvel,
lapáttal és hegyes bottal felszerelve kutyagoltak egy kézikocsi
mögött, összeseperték a száraz leveleket, s botra szúrták a
szétdobált papírt. A nagy, lejtős park aljában kis patak folyt.
Fabian bejárta a régi, meghitt ösvényeket, leült egy padra,
felpillantott a fák koronájára, tovább rótta az utakat, és hasztalan
küzdött az ellen, hogy amit lát, az visszaváltoztassa hajdani
önmagává. A különféle termek, a fák, a virágágyak itt körülötte,
mindez nem valóság, csakemlékezet. A gyerekkorát hagyta itt és
most újra rátalált. A faágakról, a falakról, a tornyokból a gyerekkor
hullott le rá, és hatalmába kerítette.
Fabian mind mélyebbre hatolt a szomorkás varázslatba. A
tekepályához ért, a bábuk fel voltak állítva. Fabian körülnézett, nagy
golyót vett ki a ládából, hátralendítette, nekifutott, és elgurította a
golyót. Az ugrott egyet-kettőt: a pálya még most is egyenetlen volt.
Hat bábu borult fel nagy zörömböléssel.
– Mi ez, kérem? – szólalt meg mögötte egy bosszús hang. –
Idegeneknek nincs itt semmi keresnivalójuk. – Az igazgató volt. Nem
sokat változott. Legfeljebb asszír szakálla lett szürkébb.
– Elnézést kérek – mondta Fabian, kalapot emelt, és távozni
készült.
– Egy pillanat – kiáltott utána az igazgató. Fabian visszafordult. –
Egy volt tanítványunk, nemde? – kérdezte a direktor, majd kezét
nyújtotta feléje: – Hát persze! Jakob Fabian. Isten hozta! Milyen
kedves. Csak nem honvágya volt a régi iskolája után? – Üdvözölték
egymást.
– Kegyetlen időket élünk – mondta az igazgató. – Istentelen
időket. Sok megpróbáltatás éri az igaz embert.
– Kik az igazak? – kérdezte Fabian. – Adja meg a címüket.
 – Maga még mindig a régi – állapította meg az igazgató. – Az
egyik legjobb tanítványunk volt s az egyik legszemtelenebb. És mit
ért el vele?
– Rövidesen szerény, de államilag szavatolt nyugdíjat
folyósítanak nekem.
– Munkanélküli? – kérdezte szigorúan a másik. – Többet vártam
magától.
Fabian felnevetett: – Sok megpróbáltatás éri az igaz embert –
jelentette ki.
– Bárcsak letette volna az államvizsgát – mondta az igazgató –
akkor most nem állna itt munka nélkül.
– Mindenképpen munkanélküli volnék – felelte ingerülten Fabian.
– Akkor is, ha gyakorolnám a hivatásomat. Elárulhatom önnek, hogy
az emberiség, a lelkészek és pedagógusok kivételével, azt sem
tudja, hol áll a feje. Elromlott az iránytű, de itt, ebben a házban, ezt
senki sem veszi észre. Itt nyugodtan liftezgetnek továbbra is fel-le,
az elsőtől a nyolcadikig, minek ahhoz iránytű?
Az igazgató a gérokkja szárnyai alá bújtatta két kezét, és így
szólt: – Meg vagyok döbbenve. Magának nem lehetne munkát adni.
Menjen, fiatalember, és csiszolja tovább az egyéniségét! Miért
tanultunk történelmet? Miért olvastuk a klasszikusokat? Pallérozza
magát!
Fabian végigmérte a jól táplált, önelégült úriembert, és
elmosolyodott. – Maga aztán pallérozott – mondta, és faképnél
hagyta az igazgatót.
Az utcán Eva Kendlerrel találkozott. Az asszony, aki
meglehetősen elhízott, a két gyerekével volt. Fabian csodálkozott
magán, hogy egyáltalán megismerte.
– Jakob! – kiáltott fel Eva, és elpirult. – Te semmit nem változtál.
Köszönjetek a bácsinak!
– A gyerekek kezet fogtak vele és pukedliztek.
Két kislány. Jobban hasonlítottak az anyjukra, mint saját
magukra.
– Legalább tíz éve nem láttuk egymást – mondta Fabian. – Hogy
vagy? Mikor mentél férjhez?
– Az uram főorvos a Carola-házban – mesélte az asszony. –
Nem vet fel bennünket a pénz.
 Saját praxisra nem futja belőle. Talán elkíséri Wandsbeck
professzort Japánba. Ha érdemes lesz, utánamegyek a gyerekekkel.
– Fabian bólintott, és a két kislány nézte.
– Régen jobb volt – folytatta halkan az asszony. – Emlékszel,
amikor a szüleim elutaztak? Tizenhét éves voltam. Hogy múlik az
idő. – Felsóhajtott, és lesimította a lányok matrózgallérját. – Az
ember még el sem kezdi a saját életét élni, máris a gyerekeiért visel
felelősséget. Idén még a tengerre se mehetünk nyaralni.
– Hát ez elég rémes – ismerte el Fabian.
– Hát igen – hagyta rá az asszony. – Na, megyünk.
Viszontlátásra, Jakob.
– Viszontlátásra.
– Adjatok pacsit a bácsinak!
A kislányok pukedliztek, odabújtak az anyjukhoz, és elmentek
vele. Fabian még ácsorgott egy darabig. A múlt befordult a sarkon,
két gyerek kezét fogta, idegenné lett, alig lehetett ráismerni. – Te
semmit sem változtál – mondta neki a múlt.
– Na, mi újság? – kérdezte az anyja. Ebéd után voltak, s az
üzletben pakoltak ki egy láda fehérítőt.
– Fönn jártam a kaszárnyáknál. Az iskolában is voltam. Aztán
találkoztam Evával. Két kislánya van. A férje orvos.
Az anya számolta a csomagokat, miközben felrakta őket a
polcra. – Evával? Csinos lány volt valamikor. Hogy is volt csak? Két
napig a színedet se láttuk.
– Elutaztak a szülei, és többnapos felvilágosító tanfolyamot
tartottam neki. Ez volt az első stúdiuma, s roppant lelkiismeretesen
végeztem a feladatot, a kellő erkölcsi komolysággal.
– Nagyon aggódtam miattad – emlékezett a mama.
– Pedig küldtem neked táviratot is!
– Minden távirat félelmetes egy kicsit – jelentette ki az anyja. –
Fél órát tartogattam a kezemben, mire ki mertem nyitni. – Fabian
adogatta a csomagokat, anyja egymásra rakosgatta őket. – Nem
nézhetnél valami állás után idehaza? – kérdezte. – Már nem is érzed
jól magad nálunk? Beköltözhetnél a nappaliba. Itt a lányok is
helyesebbek, nincsenek úgy meghabarodva. Talán meg is
nősülhetnél.
 – Még nem tudom, mihez kezdek – felelte Fabian. – Lehet, hogy
itt maradok. Szeretnék dolgozni. Szeretnék csinálni valamit.
Szeretném, ha végre lenne célom. Ha nem találok, kitalálok egyet.
Mert ez így nem megy.
– Az én időmben szó se volt ilyesmiről – jelentette ki a mama. –
Akkor az volt a cél, hogy az ember pénzt keressen, megházasodjék
és gyereke legyen.
– Talán majd én is beleszokom – hagyta rá Fabian. – Hogy is
mondod mindig?
Az asszony megállt rakodás közben, és nagy nyomatékkai
jelentette ki:
– Nagy úr a megszokás, fiam.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Pilseni és hazafiság · Törökös biedermeier · Fabian ingyen szolgáltatást kap

Estefelé Fabian átment az óvárosba. A hídról látta viszont a

világhírű épületeket, amelyeket ismert, amióta az eszét tudta: az
egykori Kastélyt, az egykori Királyi Operát, az egykori Udvari
templomot – itt minden csodálatos volt és egykori. A hold egész
lassan gördült tovább a Kastély toronyhegyétől, mintha dróton
húznák.
A folyóparton elnyúló teraszon öreg fák és tiszteletre méltó
múzeumok sorakoztak. Az egész város, benne az élet és a kultúra,
nyugdíjas éveit töltötte. A panoráma pompázatos temetéshez
hasonlított. Az óvárosi piactéren Fabian Wenzkattal futott össze.
– Jövő pénteken osztálytalálkozó lesz a Ratskellerben –
újságolta az ismerős. – Itt vagy még akkor?
– Remélem – felelte Fabian. – Hacsak lehet, elmegyek. –
Gyorsan odébb akart állni, de a másik meginvitálta egy sörre,
mondván, hogy a felesége két hete fürdőn van. Beültek
Gassmeierhez, és pilsenit ittak.
A harmadik pohár után Wenzkat politizálni kezdett:
– Ez így nem mehet tovább – fenekeden:. – Benne vagyok az
acélsisakosok egyesületében, bár nem viselem a jelvényt. A
magánpraxisom miatt nyilvánosan nem kötelezhetem el magam. De
ez mit sem változtat a helyzeten. Itt kétségbeesett küzdelemről van
szó!
– Ha ti kezditek, akkor küzdelemről szó se lesz, csak
kétségbeesésről, de azonnal – jegyezte meg Fabian.
–Talán neked van igazad – csapott az asztalra Wenzkat. –
Mondd már, legfeljebb elpusztulunk!
– Nem tudom, hogy az egész nép hajlandó lesz-e – vetette ellen
Fabian. – Honnét veszitek a vakmerőséget, hogy hatvanmillió
embertől elvárjátok a pusztulást, csak mert ti olyan kényesek
vagytok a becsületre, mint a felbosszantott pulykakakasok, és
imádtok verekedni?
 – A világtörténelemben ez mindig így volt – szögezte le Wenzkat,
és felhajtotta sörét.
– Meg is lehet nézni azt a világtörténelmet! – csattant fel Fabian.
– Szégyen az effélét olvasni benne, és szégyellni kellene, hogy
ilyesmit csepegtetünk a gyerekeinkbe is. Mért kell mindent úgy
csinálni, ahogy régen csinálták? Ha mindig következetesen jártunk
volna el, még ma is a fa tetején ülnénk.
– Nem vagy jó hazafi – állapította meg Wenzkat.
– Te meg címeres ökör vagy – vágott vissza Fabian.
Aztán megittak még egy sört, és a biztonság kedvéért témát
váltottak.
– Remek ötletem van – mondta Wenzkat. – Kicsit benézünk a
kuplerájba.
– Még létezik ilyesmi? Azt hittem, törvényileg be van tiltva.
– Be hát – bólintott Wenzkat. – Tilos működniük, mégis van
belőlük egypár. A két dolognak semmi köze egymáshoz.
Nagyszerűen fogsz mulatni.
– Eszem ágában sincs – jelentette ki Fabian.
– Megiszunk a lányokkal egy üveg pezsgőt. A többi fakultatív.
Gyere velem, ne légy ünneprontó. Vigyázz rám, nehogy bánatot
okozzak a feleségemnek.
A ház egy szűk kis sikátorban volt. Mikor megálltak előtte,
Fabiannak eszébe jutott, hogy itt rendezték orgiáikat a helyőrség
tisztjei. Húsz éve annak. A ház semmit nem változott. Ha minden jól
megy, a lányok is ugyanazok benne.
Wenzkat becsöngetett. A házból lépések hallatszottak. Valaki
szúrósan kikémlelt a nyíláson.
Kinyílt a kapu. Wenzkat aggodalmasan körülnézett. Az utca
kihalt. Beléptek.
Elmentek egy öregasszony mellett, aki köszönésfélét mormolt, s
felmásztak egy keskeny falépcsőn. Megjelent a madame.
– Isten hozott, Gustav – mondta –, végre téged is látni már
egyszer!
– Egy üveg pezsgőt! – rikkantotta Wenzkat. – A Lilly még nálatok
van?
– Ő nincs, de itt a Lotte. Meglásd, az ő feneke is betölti neked az
estét. Foglaljatok helyet!
 A szoba, amelybe bevezették őket, hatszögletű volt, és törökös
biedermeier stílban rendezték be. A lámpa piros fényt adott. A
faburkolat keleties intarziával és pucér nőkkel volt ékes, a helyiség
két oldalán alacsony, párnás padok húzódtak. A két vendég leült.
– Úgy látszik, lanyhán megy az üzlet – mondta Fabian.- Nincs
pénzük az embereknek – magyarázta Wenzkat. – S a szakma is
elöregedett.
Ekkor három fiatal nő lépett a szobába, és üdvözölték a
törzsvendéget. Fabian egy sarokból figyelte a jelenetet. A madame
behozta a pezsgősvedret, mindenkinek töltött, „Proszit!” kiáltotta, és
ittak.
– Lotte, vetkőzzetek le! – parancsolta Wenzkat.
Lotte vidám szemű, kövér lány volt. – Jól van – egyezett bele, és
kiment a másik kettővel a szobából. Egy perc múlva meztelenül
jöttek vissza, és odaültek a vendégek közé.
Wenzkat felugrott, és rácsapott Lotte fenekére. A lány felvisított,
csókolgatni kezdte a férfit, kérlelő szavakat suttogott a fülébe és
kituszkolta a szobából.
Fabian tehát a madame-mal és két ruhátlan nővel üldögélt az
asztalnál, pezsgőt ivott, és társalgott: – Mindig ilyen nyugalmas ez a
ház? – kérdezte.
– Nemrég, a dalostalálkozón, sok vendégünk volt – mondta a
szőke pucér, és elgondolkozva babrálta a mellbimbóját. – Aznap
tizennyolc kuncsaftom volt. De különben halálosan unalmas az élet.
– Akár a kolostorban – szólalt meg álmatagon a kis gömbölyded,
és közelebb húzódott.
– Még egy üveggel? – ajánlotta a madame.
– Inkább ne – hárította el Fabian. – Csak néhány márkát hoztam
magammal.
– Ugyan már! – kiáltott fel a szőke. – Gustavnak van elég. De
hitelbe is kaphat.
A madame kiment a második üveg pezsgőért.
– Feljössz velem? – kérdezte a szőke.
– Mint az előbb már jeleztem, nincs pénzem – mondta Fabian, és
örült, hogy nem kell hazudnia.
– Kétségbeejtő – jajdult fel a szőke – hát szűz lánynak jöttem én
a kupiba? Gyere már, majd a napokban beadod azt a pénzt! –
Fabian nem állt kötélnek.
Rövidesen visszatért Wenzkat, és lehuppant a szőke mellé. –
Igazán fölösleges mellém ülnöd – duzzogott a lány. Ekkor Lotte is
kijött a másik szobából. Két kezét az ülepére szorította. – Micsoda
egy állat! – jajongott. – Folyton csak üt és ver! Most megint három
napig nem bírok majd ülni.
– Nesze még tíz márka – mondta Wenzkat. A lány félcipőjébe
dugta a pénzt, s miközben előrehajolt, az adományozó újra rásózott
egyet.
Lotténak szikrát hányt a szeme, és rá akart rontani.
– Leülni! – parancsolta Wenzkat. Majd átkarolta a szőke derekát,
és megkérdezte: – Na, megyünk?
A nő gyanakodva nézett rá, és kijelentette: – De nálam verés
nincs. Én a rendes módit szeretem.
Wenzkat bólintott. A szőke felállt, és ringó anatómiai alakzatokkal
előrement.
– Azt mondtad, vigyázzak rád – emlékeztette Fabian.
– Jaj, öregem – intette le Wenzkat –, kell egy kis búfelejtő. – S
kiment a lány után.
A madame behozta a második butéliát, és töltött. Lotte
Wenzkatot szidta és mutogatta a piros csíkjait. A kis fekete Fabian
kabátujját húzogatta, és azt suttogta:
– Gyere a szobámba! – Fabian rápillantott, a lány nagy, komoly
szemmel nézett rá. – Mutatni szeretnék valamit – mondta
nyugodtan, s akkor mindketten kimentek. A kis meztelen nőszemély
szobája ugyanolyan törökösen és ízléstelenül volt berendezve, mint
a szalon, ahol az imént ültek. A fekhely dús virágágyhoz hasonlított,
s burjánzott rajta a csipke is. Nevetségesek voltak a képek is a falon.
Villanykályha adta a meleget. Az ablak nyitva. Három cserép virág
állt a párkányon.
A nő bezárta az ablakot, odalépett Fabianhoz, átölelte, és
megsimogatta az arcát.
– Mit akartál mutatni nekem? – kérdezte az.
A kicsi nem mutatott semmit. Nem szólt semmit. Csak nézte.
Fabian kedvesen hátba veregette: – De hisz nincs pénzem –
mondta. A lány megrázta a fejét, kigombolta Fabian mellényét,
lefeküdt az ágyra, onnan pillantott rá mozdulatlanul és
várakozásteljesen.
Fabian vállat vont, levetkőzött és mellé feküdt. A lány fellélegzett
és átölelte. Lassan, gyengéden adta oda magát, tekintetét komolyan
szegezte Fabian arcára. Az olyan zavarba jött, mintha egy szüzet
vett volna rá valami könnyelműségre. A lány továbbra sem beszélt.
Száját csak kicsit később nyitotta ki, és felsóhajtott, de azt is
fölöttébb tartózkodóan.
Utána vizet hozott, kétféle üvegből némi vegyszert öntött a
mosdótálba, és szolgálatkészen nyújtotta a törülközőt.Wenzkat Lotte
és a szőkeség között ült. fáradtan odabólintott Fabiannak. Kiitták a
pezsgőt az utolsó cseppig, és elköszöntek. Fabian két kétmárkást
nyomott a kis fekete nő kezébe. – Nincs nálam több – mondta
halkan. A lány komolyan nézett rá. Együtt mentek ki a lépcsőig.
Wenzkat megint hangoskodott, mert becsípett.
Fabian hirtelen egy kezet érzett a zsebében. Az utcára érve ő is
a zsebébe nyúlt, és megtalálta benne a két kétmárkást.
– Mit szólsz ehhez? – kérdezte a másikat. Adtam pár márkát a
kicsinek, és lám, visszacsempészte a zsebembe.
Wenzkat hangosat ásított, és azt felelte: – Hiába, a szerelem...
Úgy látszik, erre volt szüksége. Egyébként, Jakob, ha eljössz az
osztálytalálkozóra, nehogy eljárjon a szád! És ne felejtsd el: péntek
este a Ratskellerben! – Azzal elment.
Fabian még sétált egy kicsit. Az utcákon alig járt valaki. A
villamosok üresen mentek a remízbe. Megállt a hídon és lenézett a
folyóra. Az ívlámpák reszketegen tükröződtek benne, olyan volt, mint
egy sorozat apró, vízbe pottyant holdtányér. A folyó nagy volt.
Biztosan esen a hegyekben. A várost körülvevő dombokon soksok
fény pislákolt.
Míg ő itt áll, Labude felravatalozva fekszik egy grunewaldi
villában, Cornelia pedig Makart úr mellett a baldachinos ágyban.
Mindkettő roppant távolságra feküdt tőle. Fabian más égöv alá
került. Németország itt nem volt lázas.
Itt kihűlőfélben volt.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Knorr úrnak tyúkszeme van · A „Tagespost”-nak agilis munkatárs kell · Tessék megtanulni úszni!

Másnap Fabian a péktől felhívta Wenzkatot az irodájában. Az

ügyvéd nagyon sietett. Várták a bíróságon. Fabian megkérdezte
tőle, nincs-e olyan ismerőse, aki igazgatói állásokat osztogat.
– Eredj el Holzapfelhez – javasolta Wenzkat. – Az a
Tagespostnál van.
– Mit művel ott?
– Először is a sportrovatot szerkeszti, aztán meg zenekritikákat ír.
Talán lesz valami ötlete. És emlékeztesd a péntek estére. Szervusz.
Fabian hazament, és elmesélte, hogy bemegy az óvárosba
Holzapfelhez, aki a Tagespostnál szerkesztő. Talán tud segíteni neki.
A mama az üzletben állt, és várta a vevőket. – Az nagyon jó lenne,
kisfiam – mondta. – Isten vezéreljen!
A villamoson, egy kanyar következtében, karambolozott egy
hórihorgas úrral. Bosszúsan néztek egymásra.
– Maga ismerős nekem – állította az úr, és kezet nyújtott. Egy
bizonyos Knorr volt, egykori tartalékos főhadnagy. Az ő feladata volt
annak az önkéntes századnak a kiképzése, amelyhez Fabian is
tartozott. Úgy megkínozta és gyötörte a tizenhét éves fiúkat, mintha
jutalékot kapna érte az ördögtől meg a kaszástól.
– Gyorsan vegye el a kezét – szólt rá Fabian –, különben
ráköpök!
Knorr úr, foglalkozását tekintve szállítási vállalkozó, megfogadta
a nem tréfának szánt tanácsot, és zavartan nevetett. Ugyanis mások
is voltak a színen. – Mit vétettem önnek? – kérdezte, pedig nagyon
jól tudta.
– Ha nem volna olyan magas, lekennék magának egyet –
mondta Fabian. – Minthogy azonban nem érek fel a becses orcájáig,
más megoldás után kell néznem. – S ezután olyan nyomatékosan
lépett rá Rnorr úr tyúkszemére, hogy az összeszorította az ajkát, és
egész elsápadt. A körülöttük állók nevettek, Fabian leszállt, és
gyalog tette meg a hátralévő utat.
 Holzapfel, az egykori osztálytárs feltűnően felnőttes benyomást
keltett, üvegből itta a sört, és hieroglifákkal látott el néhány
kefelevonatot.
– Ülj le, Jakob – mondta. – Még korrigálnom kell a lóverseny-
előzetest s a zongorakoncertekről írt összefoglalót. Rég nem
láttalak! Hol bujkáltál? Berlinben, igaz? Én is szívesen fölugranék
egyszer. De hát az idő. Állandó rohanás, állandó sörözés. Zsibbad
az agyad, zsibbad a feneked, a gyerekeid a fejedre nőnek, a
barátnőid fiatalodnak, mi lesz ebből, ha nem tüdőgyuszi? – Amíg
összehordott hetet-havat, nyugodtan tovább korrigált és
kortyolgatott. – Koppel elvált, mert rájött, hogy kettővel is csalja a
felesége. Mindig is jó számtanos volt. Bretschneider eladta a
patikáját, és vett egy kis birtokot. Egresbefőttet termel rajta meg sós
krumplit. Mindenki arra használja a pénzét, ami ízlik neki. Úgy ni, a
zongoristák még várhatnak. – Csengetett a kifutófiúért, és leküldte a
lóverseny-előzetes hasábjait a szedőnek. Fabian ekkor elmondta
neki, hogy állást keres, legutóbb propagandista volt. De voltaképpen
mindegy is, fő, hogy munkát kapjon itt a városban.
– A zenéhez nem értesz. Az ökölvíváshoz sem – szögezte le
Holzapfel. –Talán a tárcarovathoz beállíthatnánk, második
színikritikusnak vagy effélének. – Felvette a telefont, és beszélt a
főszerkesztővel. – Menj át az öreghez – tanácsolta. – Mesélj be neki
valami szépet. Beképzelt, de tanulékony.
Fabian megköszönte a segítséget, emlékeztette a másikat az
osztálytalálkozóra, és bejelentkezett Hanke főszerkesztőhöz. – Tehát
doktor Holzapfel az osztálytársa volt? – kérdezte az.
– S ön ugyebár a bölcsészkaron végzett. Pillanatnyilag nincs
szabad helyünk, de ez nem jelent semmit. Amennyiben agilis, ilyen
emberekre mindig szükség van. Dolgozzon nálunk próbaképpen két
hétig. Bemutatom a tárcarovat szerkesztőjének. Ha ő elutasítja a
cikkeit, akkor pechje volt. Különben szívesen látom mint külső
munkatársat. – A csengő felé nyúlt.
– Egy pillanat, főszerkesztő úr – szólt közbe Fabian. – Köszönöm
a lehetőséget, de még szívesebben dolgoznék propagandistaként.
Például tanácsadó szolgálatot nyithatnánk a hirdetőknek, hatásos
szövegeket javasolnánk, sőt egész reklámhadjáratokat
szervezhetnénk. Ügyes és előnyösen elhelyezett reklámokkal
növelni lehet a lap példányszámát. Tőkeerős hirdetőkkel karöltve
nyereményjátékot indítanánk, az mindig jó befektetésnek bizonyul.
Rendezhetünk az előfizetők számára bokszmeccset és hasonló
népünnepélyt.
A főszerkesztő figyelmesen hallgatta. Válaszul ezt mondta:
– A mi főrészvényeseink nemigen szeretik a berlini módszereket.
– De azt csak szeretik, ha nő a pédányszám!
– Nem ilyen hókuszpókuszok segítségével! – oktatta ki Fabiant a
főszerkesztő. – Azért majd beszélek a hirdetésszervezővel. Szerény
mértékben talán mégiscsak alkalmazunk a jövőben olyan
módszereket is, amelyek elől hosszú távon úgysem zárkózhatunk el.
Jöjjön vissza holnap délelőtt tizenegyre. Meglátom, mit tehetünk.
Hozza magával egypár munkáját. És bizonyítványokat is, ha tart ilyet
a sifonérban.
Fabian felállt és köszönetét mondott az iránta tanúsított
jóakaratért.
– Amennyiben alkalmazzuk, akkor se számítson fantasztikus
összegre – figyelmeztette a főszerkesztő. – Kétszáz márka igen
nagy pénz manapság.
– Az alkalmazottak számára? – kíváncsiskodott Fabian.
– Nem – mondta a főszerkesztő. – A részvényesek számára.

Fabian a Limberg kávéházban ült, konyakot ivott és

morfondírozott. Észbontó, amit tervbe vett. Egy jobboldali újság
megerősödését szándékozik előmozdítani, már ha a vezetőség
kegyeskedik őt alkalmazni. Mert csak nem akarja azzal áltatni
magát, hogy maga a propaganda vonzza, függetlenül attól, milyen
célokat szolgál? Ennyire hajlamos az öncsalásra? Kész napnap után
kloroformmal hódítani a lelkiismeretét havi két darab százmárkás
ellenében? Mióta törekszik rá, hogy Pénzeszsák vagyTsa legyen?
Anyja örülne neki. Régi vágya, hogy fiából a társadalom hasznos
tagja váljék. Hasznos tagja ennek a társaságnak, ennek a kft.-nek!
Ez nem megy.
Ennyire még nem menetképtelen. Még nem tart ott, hogy a
pénzkeresés legyen az ideálja.
Úgy döntött, elhallgatja szülei előtt, hogy bevackolódhatna a
Tagespostnál. Hogy behúzza a nyakát? Egyelőre nem! Még csak az
kéne, esze ágában sincs beadni a derekát! Elhatározta, hogy közli a
főszerkesztővel: nem szegődik el hozzájuk, s ezután máris jobban
érezte magát.
Végül is Labude maradék ezer márkájával fölmehet az
Érchegységbe, és szobát vehet ki egy csendes kis parasztháznál. A
pénz elég fél évre vagy még tovább. Majd kirándulgat, ha a beteg
szíve engedi. Iskolás korából ismerte a hegygerincet, a csúcsokat
meg a játékfaragó játékvároskákat. Jól ismerte az erdőket, a
tisztásokat, a tavakat s a szegény, töppedt falvakat. Mások a
déltengerekre utaznak, az Érchegység olcsóbb.
Ott fönn talán magához tér. Az sincs kizárva, hogy valami felnőtt
férfiszerűség lesz belőle. Az ember nem járta, erdei ösvényeken
talán olyan célra bukkan, amelyért érdemes erőfeszítést tenni. Talán
ötszáz márka is elég lesz. A másik ötszázat majd anyjánál hagyja.
Tehát rajta, irány a természet kebele! Mire onnan Fabian
visszatér, a világ egy lépéssel előbbre jutott, vagy kettővel hátrább.
Bármerre fordult is, minden más helyzet megfelelőbbnek tetszett,
mint a jelenlegi. Minden szituáció több kilátással kecsegtette, több
küzdelemre, több munkára adott lehetőséget. Nem ácsoroghat
tovább tehetetlen nézőként, mint a gyerek a piszka mellett. Most
még nem tud segítem, nem tud nekiveselkedni, mert minek
veselkedjen neki, és kivel szövetkezzen? A csendhez akart
vendégségbe menni, s a hegyről kívánt belehallgatózni az időbe,
míg el nem dördül a rajtlövés, amely neki szól és a hozzá
hasonlóknak.
Kilépett a kávéházból. De vajon nem menekülésnek hívják azt,
amit tervez? Nem talál-e magának mindig és mindenütt tetthelyet az,
aki cselekedni akar? Mire vár évek óta? Netán arra a felismerésre,
hogy ő eleve nézőnek született, az a hivatása, nem pedig az – mint
ma még hiszi –, hogy szereplő legyen a világ színpadán?
Megállt a kirakatok előtt, nézte a ruhákat, kalapokat és gyűrűket,
és mégsem látott semmit.
Egy fűzőüzlet előtt tért magához. Mégiscsak érdekes foglalkozás
az élet. A Kastély utca barokk házai még most is állnak. Építőik és
első bérlőik rég halottak. Milyen szerencse, hogy nem fordult vissza.
Fabian felment a hídra.
Hirtelen azt látta, hogy a kő mellvéden egy kisfiú egyensúlyoz.
 Fabian meggyorsította a lépteit. Már rohant.
A gyerek ekkor megingott, velőtrázó kiáltást hallatott, térdre
rogyott, két karját kitárta, s a mellvédről a folyóba esett.Azok a
járókelők, akik hallották a kiáltást, hátrafordultak. Fabian áthajolt a
széles mellvéden. Látta a gyerek fejét, és a kezét, amivel a vizet
csapkodta. Fabian ekkor ledobta a kabátját, és utánaugrott, hogy
kimentse. Két villamos megállt. Az utasok leszálltak, és nézték, mi
történik. A parton izgatott emberek futkostak fel-alá.
A kisfiú bőgve kiúszott a partra.
Fabian megfulladt. Sajnos nem tudott úszni.

.oOo.
 TARTALOM

A SZERZŐ ELŐSZAVA
ELSŐ FEJEZET Egy pincér mint orákulum · A másik mégis
elmegy oda · Szellemi közeledés céljából alapított intézmény
MÁSODIK FEJEZET Vannak roppant rámenős hölgyek · Az
ügyvédnek nincs kifogása ellene · A koldulás rontja a jellemet
HARMADIK FEJEZET Tizennégy halott Kalkuttában · Azt kell
tenni, amit nem kellene · A csigák körbe-körbe másznak
NEGYEDIK FEJEZET Egy cigaretta, akkora, mint a kölni dóm ·
Hohlfeldné kiváncsi · Egy szobaúr, aki Descartes-ot olvas
ÖTÖDIK FEJEZET Komoly beszélgetés a táncparkett mellett ·
Paula kisasszony mindenütt borotválkozik · Mollné poharakat hajigál
HATODIK FEJEZET Párviadal a Brandenburgi Múzeumnál ·
Mikor tartják a következő háborút? · Az orvos, aki remek diagnoszta
HETEDIK FEJEZET Bolondok a pódiumon · Paul Müller halálos
utazása · A fürdőkádakban utazó gyáros
NYOLCADIK FEJEZET Politizáló diákok · Idősb Labude szeret
élni · Pofon a Külső-Alster partján
KILENCEDIK FEJEZET Fura fiatal lányok · Egy halálraítélt életre
kel · A „Kuzin” nevű mulató
TIZEDIK FEJEZET Az erkölcstelenség topográfiája · A szerelem
örökkön-örökké tart! · Éljen az a kis különbség!
TIZENEGYEDIK FEJEZET Meglepetés a gyárban · A Kreuzberg
és egy különc · Az élet nem más, mint rossz szokás
TIZENKETTEDIK FEJEZET Feltaláló a szekrényben · Szégyellje
magát, aki nem dolgozik · A mama m. v.
TIZENHARMADIK FEJEZET Az áruház meg Arthur
Schopenhauer · A reciprok bordély · A két húszmárkás
TIZENNEGYEDIK FEJEZET A kapuk nélküli utca · Selow
kisasszony nyelve · Zsebtolvajok lépcsője
TIZENÖTÖDIK FEJEZET Egy szabályszerű fiatalember · Mire jó
egy pályaudvar · Cornelia levelet ír
TIZENHATODIK FEJEZET Fabian kalandra utazik · Lövések a
Weddingen · Pelle bácsi Vidámparkja
 TIZENHETEDIK FEJEZET Borjúmájat, de ne inasat · Fabian
megmondja a véleményét · Egy ügynök kiborul
TIZENNYOLCADIK FEJEZET Kétségbeesésében hazamegy ·
Mit akarhat a rendőrség? · Szomorú látvány
TIZENKILENCEDIK FEJEZET Fabian védi barátját · Egy
Lessing-arckép végórája · Magány Halenseeben
HUSZADIK FEJEZET Cornelia magánautóban · A titkos
tanácsos tájékozatlan · Labudéné elalél
HUSZONEGYEDIK FEJEZET Jogásznőből filmszínésznő · Egy
régi ismerős · A mama kenőszappant mér ki
HUSZONKETTEDIK FEJEZET Látogatás a
gyermekkaszárnyában · Tekézés a parkban · A múlt befordul a
sarkon
HUSZONHARMADIK FEJEZET Pilseni és hazafiság · Törökös
biedermeier · Fabian ingyen szolgáltatást kap
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Knorr úrnak tyúkszeme van · A
„Tagespost”-nak agilis munkatárs kell · Tessék megtanulni úszni!