Michael Scott

Az
Alkimista
A halhatalan
Nicholas Flamel titkai
Legenda vagyok.
Halál nem foghat rajtam/ betegség ki nem kezdhet. Kortalan vagyok, pedig több mint hatszázhetven éve láttam
meg a napvilágot/ az Ur 1330. esztendejében.
Sok minden voltam életemben: orvos/ szakács/ kémikus/ rendőr ugyanúgy/ mint tolvaj.
Am kezdetben Alkimistaként ismert a világ. Pontosabban: Az Alkimistaként.
Királyok/ hercegek/ sőt még maga a pápa is kereste kegyeimet. Az értéktelen fémet arannyá változtattam/ a
szürke követ ékszerré/ ám ez még korántsem minden: rábukkantam az örök Elet Titkára egy ősi varázskönyv
lapjain.
Most/ hogy feleségemet/ Perenelle-t elrabolták/ miként a könyvet is/ varázserőnk oda. Nem telik el egy hónap/ s
megöregszünk és meghalunk. Halálunk a gonosz győzelmét jelentené/ aki ellen már oly régóta hadakozunk. Az
ősi fajok birtokába kerül ismét a bolygó/ és az embert letörlik majd a föld színéről. De amíg életben vagyok, nem
adom fel a harcot. Mert én vagyok a halhatatlan Nicholas Flamel.

Eme sorok Nicholas Flamel/ az alkimista naplójából valók. Kelt június havában/ egy csütörtökre
virradó hetedikéi napon/ a választott városban/ San Franciscóban.

CSÜTÖRTÖK,
rnájus 31.
 ELSŐ FEJEZET

Azt áruld el nekem, hogy miért jár valaki nagykabátban nyár közepén, ráadásul épp San Franciscóban? -
nyomta fülébe a headsetet Sophie Newman.
Divat területén jártas barátnéja, Elle kevésnek találta ezt az információt:
- Pontosíts! Milyen nagykabátra gondolsz?
Sophie kötényébe törölte kezét, és kilépett az üres kávéház pultja mögül. A kirakathoz állt, hogy onnan
kémlelje az autójukból kiszálló férfiakat.
- Vastag gyapjúkabátokra. De ez még semmi: fekete kesztyű és kalap is van rajtuk. Nem beszélve a
napszemüvegekről. - Sophie az üvegnek nyomta orrát. - Sok csodabogár futkos itt, de ez azért még San
Fransicóban sem mindennapos...
- Talán temetkezési vállalkozók - találgatta Elle. A vonal recsegett-ropogott, de Sophie még így is hallotta,
hogy a háttérben a Lacrimosa szólhat, vagy az Amorphis együttes. Elle még mindig nem lépett túl a gótikus
korszakán - kuncogott magában Sophie.
- Talán...
Épp barátnőjével folytatta szokásos telefoncsevelyét, amikor megjelent az utcában egy szokatlanul hosszú,
kecses autó. Olyan volt, mintha egyenesen egy régi, fekete-fehér filmből gördült volna elő. Ahogy elhajtott a
kávéház előtt, a sötétített szélvédőről aranysárgán visszaverődő fény elvakította Sophie-t. Hunyorgó szemmel
követte a járművet, ahogy az megfordult a hegy lábánál, és visszatérve, indexelés nélkül megállt a kávéházzal
szemben lévő Könyvkuckó előtt.
- Lehet, hogy a maffia - sugallta Elle, akitől nem állt távol a drámaiság. - Az apám ismert egy maffiatagot,
de az egy Priust vezetett.
- Ez nem Prius - vette ismét szemügyre a nagykabátban, kalapban, szemüvegben kiszálló férfiakat.
- Lehet, hogy csak fázósak. Hány fok van most nálatok? Sophie a háta mögötti órás hőmérőre pillantott.
- Negyed három van és huszonnyolc fok. Meg fognak főni... Várj csak, valami történik!
A hátsó ajtó kinyílt, és az előző kettőnél egy jóval nagyobb férfi szállt ki a kocsiból. A napfény végigsimított
a férfi egészségtelenül sápadt, szürkésfehér bőrén.
Sophie felhangosította a telefonját.
- Látnod kellene ezt a fickót, aki most szállt ki az autóból. Egy tagbaszakadt, egészségtelenül szürke bőrű
ürge. Ez megmagyarázhatja a nagykabátot, talán valami bőrbetegsége van.
- Láttam egyszer a National Geographicban egy dokumentumfilmet, olyan emberekről, akik nem mehetnek
napra... - kezdte Elle, de Sophie már egészen másra figyelt.
Az autóból előbukkanó negyedik férfira. Jól öltözöttnek tűnt. Háromrészes, csukaszürke öltönyben volt, amely,
ha nem is a legutolsó divat szerint készült, a legjobb szabók kezét dicsérte. Feje szögletes volt, acélszínű haját
lófarokba kötve hordta. Őszülő körszakáll rejtette el állát és száját. A férfi belépett a csíkos ponyva alá, ami az
utcai polcokra kitett könyvek védelméül szolgált, és kiválasztott egy rikító borítójú regényt. Keze
gyöngygombolású, szürke kesztyűbe volt bújtatva.
- Bemennek a boltba - hadarta a lány.
- Josh még mindig ott gályázik? - kérdezte aggódva Elle. Sophie nagyon furcsállta barátnője túlzott
érdeklődését ikertestvére iránt.
- Naná, rá is csörgők, hogy megtudjam, mi a pálya, aztán visszahívlak!
Sophie kivette a headsetet, és égő fülét vakargatva továbbra is az apró férfit figyelte. Ez az alak több volt,
mint furcsa. Találgatta, mi lehet a foglalkozása. Talán divattervező, vagy filmproducer, de az is lehet, hogy író,
az írók elég különcök. Úgy tervezte, hogy megvárja, amíg a szürke alak belép a boltba, aztán felhívja testvérét,
hogy ő folytassa az élő tudósítást.
Már épp el akart szakadni a kirakattól, amikor a kis ember megpördült, és egyenesen a szemébe nézett. A
kifeszített ponyva árnyékot vetett a férfi sápadt arcára. Sophie-nak úgy tűnt, szeme foszforeszkál. Sophie biztos
volt benne, hogy a figura nem láthatja őt a napfénytől szikrázó kirakatüveg mögött.
És mégis...
És mégis, abban a pillanatban, amikor a tekintetük találkozott, Sophie hátán még a szőr is felállt, mintha
hideg lehelet csapta volna meg. A lány megrázkódott, hajtincsei arcába hulltak.
Az egész csak egy pillanatig tartott, aztán a szürke ember három túlöltözött kísérőjével együtt eltűnt a
boltban, de ez az egy pillanat is elég volt Sophie-nak ahhoz, hogy megállapítsa: ez a férfi enyhén szólva nem az
esete.

Borsmenta. És záptojás.
- Ez rémes - fintorgott Josh Newman a könyvesbolt pincéjében állva. Tekintetét körbefuttatta a könyvekkel
roskadásig teli polcokon, és azon tűnődött, hogy valami állatféle biztos bemászott mögéjük, hogy ott lelje
halálát, és aztán sunyi módon bűzölögni kezdjen. A jó öreg pince sosem volt egy parfüméria, levegője mindig
penészszagú volt, amely régi könyvek bőrborításának aromájával és elsárgult könyvlapok illatával keveredett.
Josh szerette azt az ódon szagot. Olyan meleg és otthonos volt számára, mint a karácsonyok fahéjillata.
B o r sm en ta .
Tisztán, áthatóan. Elvált a pince megszokott szagától. A fogkrémek szaga ilyen, vagy azoké a gyógyteáké,
amiket testvére szolgál fel a kávézóban. Még a régi könyvek szagát is elnyomta, és rátelepedett
orrnyálkahártyájára, amitől úgy érezte, bármelyik pillanatban tüsszenthet. Gyorsan kikapta füléből az iPod
hallgatót, mert tudta, hogy fülhallgatóval tüsz-szenteni nem tesz túl jót a dobhártyának.
Zá p to já s .
Áporodott bűz, záptojások átható bűze, ami már-már el is nyomja a borsmenta illatát. Szája tele lett ezzel a
szaggal, szinte öklendeznie kellett. Fejbőre viszketett, mintha bogarak mászkálnának rajta. Kócos, szőke hajába
túrt, és megborzongott. Biztos a csatornával lehet valami gond, gondolta.
A nyakán himbálódzó fülhallgatókkal munkának látott. A kezében lévő lista után ismét a polcokra pillantott:
Charles Dickens Összes művei vörös bőrkötésben. Hol lehetnek? Ez volt a kérdés.
Josh már majdnem két hónapja dolgozott a Könyvkuckóban, még sem volt halvány fogalma sem arról, mit
hol talál. Mintha a könyvek tárolásában semmiféle rendszer nem mutatkozna. Helyesebben szólva létezett
valamiféle rendszer, de azt csak Nick és Perry Fleming tudta átlátni. Ők egy szempillantás alatt megtaláltak
bármely könyvet, akár a pincében, akár odafönt.
Megint megcsapta a borsmentaillat, és rögtön utána a záptojás bűze. Köhögött, szemét elöntötte a könny.
- Ezt nem lehet kibírni! - zihálta. Zsebre vágta a listát és a fülhallgatót, és dolgavégezetlenül elindult a
könyvhalmok és papírdobozok útvesztőjén át a lépcső felé. Úgy érezte, ha nem jut most rögtön friss levegőhöz,
meghal. Megtörölte szemét, amitől az csak még jobban égett. Megmarkolta a korlátot, és elkezdte magát felfelé
vonszolni. De ez sem segített: a felszín felé tartva a bűz csak még erősebb lett.
Kidugta a fejét a pinceajtón, és kör betekintett. Abban a percben Josh Newman tudta, hogy napjai sodra
örökre kilépett megszokott medréből.

MÁSODIK FEJEZET
Égő szeme előtt négy idegen alakja bontakozott ki. Ez a négy ember szinte tömegnek számított a rendszerint
ürességtől kongó boltban. Három nagydarab gorilla, és egy sokkal kisebb, ám annál gonoszabb kinézetű ember
állt szemben főnökével, Nick Fleminggel. Josh először azt hitte, ki akarják rabolni az üzletet.
Főnöke a könyvesbolt közepén állt. Nick Fleming átlagos kinézetű férfi volt: átlagos magasság, átlagos
testfelépítés, csak szeme volt különös, majdnem színtelen. Fekete haja a koponyájára simult, arca, mint mindig,
borostás. Az öltözete aznap sem volt kirívó: fekete farmert viselt, hozzá egy húsz évvel ezelőtti koncertet
reklámozó, fekete pólót, ehhez járult még a kitaposott westerncsizma. Egyik csuklóján olcsó kvarcóra mutatta az
időt, másik csuklóját karkötők díszítették: egy nehéz ezüstdarab, két színes barátság karkötővel.
Vele szemben az aprócska teremtmény jól szabott öltönyben.
Josh csak most vette észre, hogy egy szót sem váltanak... valamire készültek. Egymással szemben álltak,
felemelt alsókarokkal és felfelé fordított tenyerekkel. Nick a bolt közepén állt, a szürke fickó valamivel közelebb
az ajtóhoz, két oldalán embereivel. Ujjaik mozogtak közben, mintha valamit eszeveszett gyorsasággal
gépelnének. A hüvelykujj elsiklik a mutatóujj mellett, a kisujj megérinti a hüvelyket, hogy aztán hirtelen mind a
hüvelykujj, mind a kisujj kifeszüljenek. Fleming tenyeréből zöld füstköd szállt fel kanyarogva, majd a padlóra
ömölve kígyóként tovakúszott. Gusztustalan, sárgás füst gyűlt a kis ember kesztyűs markában, és placcsanva ért
földet, mint a záptojás.
Josh biztos volt benne, hogy rögvest kitaccsol, a borsmenta és a záptojás szagának keveréke olyan erős volt.
A két férfi között sárga és zöld füstkígyók sziszegtek, és minden ujjmozdulatukra felszikrázott a levegő.
Fleming ujjai motollaként jártak, tenyerében egy karvastagságú füstkígyó jelent meg, amit rálehelve életre
keltett, hogy füstlabdaként a két férfi között szálldosson fej magasságban. A kis ember ujjai más ritmusban
jártak, egy sárga energiagömböt varázsoltak a légbe, ami a zöld gömbnek ütődött. Valami villámlott, és egy
láthatatlan robbanás mindkét férfit a könyvespolcoknak taszította. Villanykörték robbantak, üvegesőt szórva a
padlóra. A két kirakat robbanva hullt darabjaira, míg az apróbb üvegfelületek csak megrepedtek.
Nick Fleming a padlóra zuhant, a pinceajtó közelébe. Majdnem Joshra esett, aki sóbálvánnyá merevedve
figyelte a történteket. Miközben felállt, Josht visszanyomta a pincelejáróba.
- Maradj lent, érted? Bármi történik - kiáltotta kideríthetetlen akcentussal, majd jobbját szája elé tartva a
tenyerébe fújt, aztán olyan mozdulatot tett, mintha valamit a szoba közepe felé hajítana.
Josh hiába nyújtogatta a nyakát, nem látott semmit. Aztán hirtelen úgy érezte, mintha a levegőt kiszívták
volna a szobából. A könyvek, a képek, mind-mind a szoba közepe felé repültek, miként a nehéz szőnyeg is,
mintha egy óriási porszívó szívná őket, aztán egy hatalmas rakássá álltak össze.
De nem sokáig.
A könyv- és képrakás a következő pillanatban felrobbant.
Két kísérő telibe kapta a robbanást. Josh figyelte, ahogy a kemény fedeles könyvek a puha fedelesekkel
karöltve őrült madarakként megtámadják őket. Josh elmosolyodott, amikor egyiküket bucin nyomta egy jókora
szótár, lesöpörve fejéről napszemüveget, kalapot. Volt mit eltakarni a napszemüvegnek: azt a halottszürke arcot,
és azt az üveges szemet, ami Josh elé tárult, valóban nem szerencsés mutogatni. A másik kétajtós szekrényt egy
romantikus regény csapta kupán. Arca és szeme éppen olyan volt, mint az előző gonosztevőé, ugyanolyan
kőszürke.
Aztán Josh később rájött, hogy valójában kőből vannak.
Mesterére nézett, és kérdezni akart tőle valamit, de Fleming megelőzte.
- Maradj lent, gólemeket hozott magával!
Flemingnek nem volt ideje magyarázkodni, mert el kellett hajolgatnia azok elől a fénylándzsák elől, amik a
szürke figura kezéből felé vágódtak. Könyvespolcokat hasítottak keresztül, és beleálltak a padlóba. Amihez
hozzáértek, arra rontást hoztak. A könyvek bőrfedelei rothadni kezdtek, a papírlapok megfeketültek, a polcok és
a padló gerendái pedig furészpor-rá hulltak.
Fleming sem hagyta magát. Ismét egy láthatatlan labdát dobott a szoba közepe felé. Am most Josh jobban
figyelt, és egy pillanatig, amíg épp ráesett egy fénypászma, megpillantotta az erőgömböt, amely olyan volt, mint
egy csiszolt sma-ragdkő. Hatása még drámaibb volt, mint az előzőé. Hang ugyan nem hallatszott, de az egész
épület belerázkódott. A könyvpultok apró fadarabokká forgácsolódtak, és a könyvek cafatjai különös
konfettiként kavarogtak a levegőben. Két gólem a könyvespolcnak vágódott, a harmadik, a legnagyobb, pedig
kizuhant az ajtón át az utcára.
Aztán csönd következett. A csöndet a szürke emberke tap-solása törte meg.
- Ezt nevezem, Nicholas, látom tökéletesítetted a technikádat. - Hangja furcsán dallamos volt.
- Vártalak, tudtam, hogy előbb-utóbb megtalálsz - válaszolt Nick Fleming a pincelejáró felé araszolva,
közben keze intésével még lejjebb parancsolta Josht a pincébe.
- Régóta keresünk már, Nicholas. Nálad van valami, ami a miénk. Vissza akarjuk kapni.
Fleming és Josh feje fölött egy füstdárda vágódott a meny-nyezetbe, felhólyagosítva a vakolatot, ami aztán
fekete havazásként zúdult a nyakukba.
- Elégettem - hangzott Fleming felelete -, évekkel ezelőtt elégettem.
Josht még lejjebb nyomta a lépcsőn, majd ő is a pincébe ereszkedett, és bezárta maguk mögött a pinceajtót.
- Ne kérdezz semmit, majd később elmagyarázom - suttogta Fleming, színtelen szeme izzott a sötétben.
Megragadta Josh karját, és a pince legsötétebb zugába vonszolta, ahol megfogott egy könyvespolcot, és erősen
benyomta. Kattanás hallatszott, és a polc mögött feltárult egy rejtekajtó mögötte lépcsősorral.
- Siess, és ne üss zajt! - nyomta át az ajtón maga előtt Josht Fleming, majd ő is követte a fiút, és bezárta
maguk mögött a rejtekajtót, épp akkor, amikor a pinceajtót átégette a záptojásszagú anyag, és behömpölygött a
pincébe.
- Itt is volnánk - csapta meg Fleming lehelete Josh arcát. - Ez az ajtó a szomszédos, üresen álló üzletbe
vezet. Sietnünk kell, Dee a nyomunkban van.
Josh bólintott, mindent tudott a szomszédos, nyaranta üresen álló tisztítószalonról, de semmit sem tudott
arról a dologról, aminek az imént tanúja volt, és amit csak egyféleképpen tudott megnevezni: mágia. Semmit
sem tudott a titokzatos fénygömbökről, és füstlándzsákról, amelyekkel az előbb egymás ellen küzdöttek, de
pusztító erejüket a saját szemével látta.
Mágiát látott az imént, annak ellenére, hogy az emberek többsége szerint mágia nem létezik.

HARMADIK FEJEZET

M i ez az émelyítő bűz? Sophie Newman épp azon volt, hogy fülkagylójába illesz-sze a headsetjét, amikor
valami förtelmes szag csapta meg érzékeny orrcimpáját. Kinyomta telefonját, és zsebébe süllyesztette a
headsetet, majd egy teáskanna fölé hajolva szaporán inhalálni kezdett.
Sophie nyári szünideje alatt dolgozott a San Franciscó-i Kávéscsészében. A meló tűrhető volt, nem kellett
meggebednie a sok munkában. A vendégek általában kedvesek voltak, de akadtak közöttük közömbösek vagy
épp felháborítóan udvariatlanok is. A munka számos előnyei közé tartozott, hogy szép borravalókat kapott,
valamint a fizetés sem volt rossz, és alapjában véve jól érezte magát az üzletben, de a legjobb az volt az
egészben, hogy a kávéház épp azzal a könyvesbolttal volt szemben, ahol testvére dolgozott.
Bár még csak tizenöt évesek voltak, egy saját autóra hajtottak. Úgy számoltak, hogy két éven belül összejön
rá a pénz, feltéve, ha nem költenek annyit CD-re, DVD-re, játékra vagy divatos cuccokra, amelyeknek Sophie
különösen rabja volt.
Általában nem kellett egyedül tartania a frontot a boltban, de aznap a kolléganője, betegségre hivatkozva,
hamarabb hazament, Bernice, a főnöke pedig egy nagybani piacra ment ebédidő után, hogy feltöltse a készletet.
Azt ígérte, egy órán belül visszaér, de Sophie ismerte már annyira, hogy tudja, jó, ha két óra múlva megérkezik.
 Nyár végére Sophie egészen hozzászokott már a különféle egzotikus teák illatához, és meg tudta
különböztetni az Earl Grey aromáját a Darjeelingétől, ugyanúgy, ahogy a jávai kávéét a kenyaiétól. A kávé illatát
alapjában véve kedvelte, de a keserű íztől viszolygott. A teát viszont feltétel nélkül szerette. Az elmúlt
időszakban gyakorlatilag az egész teakínálatot végigkóstolta, különös tekintettel a gyógynövényteákra, ame-
lyeknek gyümölcsös ízük és különös aromájuk volt.
De most valami egészen más szagot érzett. Valami dög-leteset.
Olyasmit, mint a záptojás szaga. Ezért is dugta orrát a teáskannába, de még annak friss illata sem tudta
elnyomni a bűzt.
- Nem azért van, hogy szagolgasd, hanem, hogy megidd!
Sophie megpördült, és Perry Fleminget látta meg belépni a boltba. Perry Fleming az a fajta nő volt, akiről
nem egyszerű megmondani, hányadik évét tapossa. Valahol negyven és hatvan között járhatott. Tündöklő
szépsége alig fakult valamit az elmúlt évek alatt. Szeme olyan zölden világított, hogy Sophie, biztos volt benne,
a nő színes kontaktlencsét visel. Valaha hollófekete haját, amelyet lófarokba fogva hordott, és majd' a fenekéig
ért, ősz szálak csíkozták. Amikor mosolygott, kivillantak gyöngyfogai, és apró szarkalábak futottak szét a szeme
körül. A férjénél mindig jóval elegánsabban öltözött. Aznap egy zöld, ujjatlan nyári ruhában volt, amely
tökéletesen illett a szeméhez, és az anyagát illetően Sophie selyemre tippelt.
- Bocsánat, de olyan furcsa szagot éreztem az előbb... - hebegett a lány. - Mintha valaki egy záptojást rejtett
volna el a pult alatt.
Perry Fleming szeme elkerekedett a szó hallatán, majd rémülten megpördült. Épp akkor, amikor a szemben
lévő bolt kis, négyszögletű ablakai szilánkokra robbantak és zöld, valamint sárga színű füst tódult ki rajtuk
keresztül az utcára, megtöltve a levegőt záptojásszaggal, amelyhez borsmenta tiszta illata keveredett.
Az asszony ajka megremegett.
- Istenem, csak ne most... és ne itt...
- Mrs. Fleming, jól van?
A nő tágra nyílt szemmel nézett vissza rá.
- Lapulj meg itt, bármi is történne! - mondta, és a különben oly tökéletes angolságába, most valami idegen
akcentus keveredett.
Sophie épp válaszolni akart valamit, amikor hirtelen annyira bedugult a füle. Nyelt egy nagyot, a következő
pillanatban a könyvesbolt ajtaja kivágódott, és az egyik korábban látott alak repült ki rajta. Sopbie-nak most
módja nyílt arra, hogy kalap és szemüveg nélkül is szemügyre vehesse a különös teremtményt: szénfekete szeme
volt, és sápadt szürke bőre. Az alak lekuporodott az utca közepén, kezével védve magát az égető napsugaraktól.
Sophie-n jeges borzongás futott végig.
A férfi bőre mozogni kezdett, mintha le akart volna csúszni karjáról, majd ujjhegyéről olvadt, szürke agyag
cseppent az utcára.
- Gólemek! Te jó ég, gólemeket kreált! - kapkodott levegő után Perry.
- Gollumok? - dadogta Sophie, akinek ijedtében alig forgott a nyelve. - Mint Gollum a Gyűrűk Urából?
- Dehogy! Ezek gólemek, vagy más néven agyagemberek. Sophie még mindig nem volt képben.
Kíváncsisággal vegyes
rémülettel figyelte, ahogy az agyagember, óriás csigaként sárcsíkot húzva maga után az utca forró kövén, a
ponyvatető alá csúszik. Mielőtt újra eltűnt volna a sötét boltban, Sophie alaposabban is megnézhette szörnyű
képét, amelyet repedések csíkjai szabdaltak, és a sivatag égett földjéhez hasonlított.
Perry nem tétovázott tovább. Haját kiengedve az utcára sietett. Sophie furcsálkodva nézte, hogy a haja
ahelyett, hogy a hátára simulna, ahogy szélcsendes időben az embereknek szokás, vadul repdes körülötte.
Sophie-ban dolgozni kezdett a testvéri összetartozás érzése. Felkapott egy seprűt, és a bolt felé vágtatott.
Josh bajban volt!

A könyvesbolt úgy nézett ki, mintha az apokalipszis lovasai tivornyáztak volna benne az imént. Az egykor
pedáns rendben álló polcok, asztalok és könyvek, most a bolt padlatán feküdtek kusza összevisszaságban,
megnyomorítva vagy darabokra törve, ahogyan a díszes nyomatok és térképek is. Kriptaszag lengett a
levegőben, az elmúlás orrfacsaró lehelete: a könyvek és a polcok rohadni kezdtek, még a mennyezeten is
sérülések tátongtak: a nagy darabokban lehulló vakolatdarabok mögül láthatóvá vált a gerendázat és az
elektromos kábelek érrendszere.
Az apró, szürke figura a bolt közepén törölgette beporosodott ruhaujját, amíg két góleme a pincét kutatta át.
A harmadik gólem, aki a napsütésnek köszönhetően halálos sérüléseket szenvedett kővé dermedve feküdt egy
törött könyvespolcnak vetve hátát. Kézbőre spirális alakban pergett le róla.
A szürke alak Perryre nézett, amint az Sophie-vai a sarkában belépett a boltba.
- Üdvözlöm, Perenelle asszony - hajolt meg előtte udvariasan. - Már épp kezdtem hiányolni...
- Hol van Nicholas? - tudakolta az asszony, férje nevét „Nicola"-nak ejtve, és haján újabb energiahullám
hömpölygött végig kék és fehér szikrák kíséretében.
- Odalent, ha jól sejtem. A kis teremtményeim már a nyomában vannak.
Sophie a beszélgetés közben a bolt másik oldalára óvakodott, seprűjét, egyetlen fegyverét markolászva. Meg
kellett találnia a testvérét.
- Szép, mint mindig. Mondhatom, egy napot sem öregedett, sőt! - bókolt könnyedén a szürke figura. - Öröm
önnel találkozni!
- Én ugyanezt nem mondhatnám el magáról - válaszolt Perry, szeme körbepásztázta a szobát. -
Megismertem a bűzét már messziről.
Dee behunyt szemmel egy nagyot lélegzett.
- Én leginkább a kénkő szagát szeretem, az olyan... - Egy pillanat szünetet tartott - drámai - fejezte be végül
a mondatot, majd komolyra fordította a szót. - A könyvért jöttünk, és ne próbálja meg megetetni velem, hogy
megsemmisítették. Létezésére a maga egészsége a bizonyíték.
Milyen könyvet kereshet? Nézett szét Sophie a könyvekkel zsúfolt boltban.
- Mi vagyunk a könyv őrzői - jelentette ki Perry, de olyan hangon, hogy Sophie önkéntelenül is felé
fordította a fejét. Nem akart hinni a szemének: Perry körül ezüstös köd lebegett, amely a bőréből szállt fel
ökörnyál fonálon. Az ezüstköd itt-ott átderengett, de az asszony keze körül átláthatatlanná sűrűsödött, mintha
csak páncélkesztyűt viselne.
- Sohasem lesz a maguké! - mondta elszántan Perenelle.
- Ne gyerekeskedjen! Az évek során már minden kincset összegyűjtöttünk, csak a könyv hiányzik. Előbb
vagy utóbb a miénk lesz. Felesleges időhúzás ellenszegülnie. Mondja el, hogy hol rejtegetik!
- Arról ne is álmodozzon!
- Biztos voltam benne, hogy ezt fogja válaszolni, az emberi faj olyan kiszámítható - felelte fanyalogva Dee,
és az imént még élettelenül darvadozó gólem Perryre vetette magát.

Nick Fleming és Josh épp a tisztítószalon ajtajának kinyitásával foglalatoskodtak, amikor meglátták, hogy a
Perry Sophie-val a nyomában a könyvesbolt felé lépdel.
- Nyisd ki az ajtót, gyorsan! - kiáltott Nick, miközben a nyakából lógó négyszögletű szövettáskából egy
fémborítású könyvecskét halászott elő.
Josh eltolta a reteszt, majd kinyitotta az ajtót. Nick előrerohant, ujjai között a könyv recés szélű lapjait
pergetve, mintha keresne benne valamit. Nick háta mögül Josh egy pillantást vethetett a könyvecskébe.
Cikornyás betűket látott geometrikus jelekkel a megsárgult, vastag papíron.
Nick és Josh épp akkor léptek be a könyvesboltba, amikor a gólem megragadta Perryt. De nem sokáig
élvezhette az asz-szony közelségét, mert a következő pillanatban az agyagember szétrobbant.
Finom por hullt szitálva, és a vastag, fekete kabát üresen hullott a padlóra. Egy pillanatig miniatűr forgószél
játszott a gólem porával, majd amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen távozott.
Joshék megjelenése mindenesetre elvonta Perry figyelmét. Dee, mint aki csak erre várt, kihasználta a
pillanatot. Bal kezét elhúzta arca előtt, és egy kristálygömböt gurított a földre.
Mintha napkitörés történt volna közvetlenül az orruk előtt.
 A fény kínzó volt. Vakító sugarai betöltötték a boltot, és hogy az egész jelenség elviselhetetlensége
fokozódjék, ehhez járult még a bűz: égett haj és hús szaga, parázsló leveleké, keveredve az izzó fém és a
dízelolaj szagával.
Mielőtt Dee elgurította volna a gömbjét, sikerült kiszúrnia Sophie-t. Josh Nick és Perry háta mögött állva
valamennyire védve maradt az első csapástól. Főnökét és annak feleségét földre kényszerítette az erős fénysugár.
Josht, ha teljesen nem is vakította meg, de mindenesetre olyannyira próbára tette retinájának pálcikáit, hogy csak
egymást váltó fekete-fehér képek egymásutánjának volt képes érzékelni a körülötte lévő valóságot. Látta, ahogy
Nick kezéből kiesik a fémfedelű könyv... Látta, ahogy két alak megragadja Perryt, és hallotta sikoltását. .. Látta,
ahogy Dee diadalittasan magához ragadja a könyvet, amíg Nick vakon vonaglik a padlón.
- Vesztett, Nicholas! Most már mindkét, szívének legkedvesebb dolog az én birtokomban van: a szeretett
felesége, Perenelle és a féltett könyve.
Josh ösztönösen Dee-re vetette magát. A kis figurát láthatóan váratlanul érte a támadás. Josh még csak
tizenötödik évét taposta, de nagyobb és súlyosabb volt, mint kortársai. Született hátvéd volt. Ledöntötte lábáról
Dee-t, és megszerezte tőle a könyvet. Ám ekkor fordult a kocka. Dee megragadta a fiút, és a sarokba vágta. Egy
könyvkupacra esett, így nem ütötte meg magát túlságosan, mégis csillagokat látott. Dee kesztyűs kezével a
vágyott könyv után kapott.
- Ez az enyém, kisfiam, ha nem tévedek! Dee kicsavarta Josh kezéből a könyvet.
-Hagyod... békén... a... testvéremet... azonnal! - mondta Sophie Newman minden szavát egy-egy
seprűütéssel nyomatékosítva.
Dee ezt hamar megelégelte, és szabadon maradt kezével megérintette a seprűt, egy szót mormolva maga elé,
mire a seprű szétporladt Sophie kezében.
- Szerencséd, hogy ma jó kedvem van! Legközelebb veled fog történni ugyanez - búcsúzott Dee és két
gólemmel, valamint a foglyul ejtett Perry Fleminggel távozott a csatatérré változtatott boltból.
Csend ereszkedett az antikváriumra, amit csak az utolsó épen maradt könyvespolc összeroskadása tört meg.

Negyedik fejezet

A zt hiszem, a rendőrséget kihagyhatjuk az ügyből - szólalt meg Sophie Newman, aki meglepetten tapasztalta,
hogy hangja milyen nyugodt, és szavai milyen ésszerűek, ahhoz képest, hogy legszívesebben elájulna ijedtében.
- Remélem, Perry jól van...
- Perry nincs jelenleg közvetlen életveszélyben - szólalt meg Nick Fleming egy szobalétra alsó fokán ülve,
miután kiköhögte magából a tüdejére rakódott port. - De igazad van, nem fogunk szólni a rendőrségnek -
mosolyodott el keserűen.
- Nem tudom, mondhatnánk-e nekik olyasvalamit, amit elhinnének ebből a történetből...
- Én sem akarom elhinni, pedig a saját szememmel láttam
- tette hozzá Josh, aki az üzlet utolsó épen maradt székén pihent. Bár csontja nem tört, jó néhány zúzódással lett
gazdagabb, amelyektől holnapra bőre a kék és a lila legkülönfélébb árnyalataival lesz tele. Akkor érzett hasonlót,
amikor összeütközött egy csatárral a pályán. Bár valójában, most más volt a helyzet. Akkor tudta, hogy ki rohant
bele, de most fogalma sem volt arról, miféle erőkkel került szembe.
- Lehet, hogy valami gázféle került bolt levegőjébe, és csak képzeltük a történteket - vetette fel Nick, majd
először Sophie-ra, aztán Joshra nézett.
Az ikrek kételkedve csóválták a fejüket.
- Mese - bökte ki Josh.
- Bizony, mese habbal - kontrázott Sophie.
 - Pedig azt hittem, elég hihető. Megmagyarázná a szagot és azokat a dolgokat is, amiket látni véltetek -
próbálkozott tovább Nick.
A felnőttek nagyon gyenge meséket tudnak kitalálni, szűrte le a végkövetkeztetést Sophie. - Mi nem
képzeltük azokat a dolgokat, hanem a saját szemünkkel láttuk. A góle-meket sem csak hallucináltuk.
- Miket? - értetlenkedett Josh.
- Azokat a nagydarab fickókat sárból... Perry világosított fel róluk.
- Ilyenekről beszélt neked? - lepődött meg Flamel, majd csüggedten körbenézett a boltban. Hosszú évek
keserves munkája ment tönkre percek alatt. - Engem is meglepett, hogy gólemekkel állított be. Nehezen viselik a
melegebb országokat. De most jól funkcionáltak. Megkapták, amiért jöttek.
- A könyvet? - kérdezte Sophie. Egy pillanatig ő is látta a különös könyvecskét, mielőtt az alacsony
teremtmény kicsavarta Josh kezéből. Apjának rengeteg könyvritkasága volt, de ehhez hasonló, fémfedelű
darabot még sohasem látott.
Fleming bólintott.
- Keresi már egy ideje - mondta halkan. - Egy jó ideje - tette hozzá távolba vesző tekintettel.
Josh fájó tagokkal feltápászkodott, és két gyűrött lapot nyújtott Nick felé.
- Nem az egész könyvet vitte el, ez a két lap a kezemben maradt, amikor elvette tőlem.
Fleming egy artikulálatlan örömkiáltás kíséretében magához ragadta a papírokat, majd elsöprögetve a
törmeléket, kiterítette őket a padlón. Hosszú ujjai szinte remegtek, ahogy vadul silabizálta az egymás mellé tett
lapokat. Az ikrek izgatottan mellé telepedtek.
- Ugye, hogy nem álmodtuk! - mutatott a lapokra Sophie.
A vastag, préselt fakéregnek látszó lapokon tisztán kivehetők voltak a növényi rostok s levelek. A kitépett
könyvoldalak szálkás, gót betűkkel voltak teleírva.
Az oldalak első mondata cikornyás, arany- és vörös színnel díszített iniciálékkal kezdődött. Maga a szöveg
vörösesfekete tintával íródott.
De ami a legkülönösebb volt: a szavak mozogtak.
Sophie és Josh elképedve nézték, ahogyan a betűk hangyákként futkosnak az oldalakon. Hol már-már
felismerhető, latinhoz vagy óangolhoz hasonló szavakat képezve a papíron, hol egyiptomi hieroglifákhoz vagy
kelta szimbólumokhoz hasonló képződményeket hozva létre.
Fleming felsóhajtott.
- Nem, nem álmodtátok, amit láttatok, az maga a valóság - mondta, majd pólója alól egy fekete szalagon
lógó okulárét halászott elő, és nagyítólencseként használva elsiklatta az ide-oda mozgó betűk felett.
- Ó!
- Jó hírek? - kíváncsiskodott Josh.
- A lehető legjobbak! Kitépted a Végső Összegzést! - Nick megszorította Josh sajgó vállát. - Gratulálok!
Mintha tudtad volna, hogy melyik két lap nélkül használhatatlan a könyv.
- Nick arcáról elenyészett a széles mosoly. - Dee azonban hamarosan rájön erre, és akkor nem csak gólemekkel
fog visszatérni!
- Ki volt ez a furcsa fickó? - kérdezte Sophie. - Perry is Dee-nek nevezte.
Nick felnyalábolta a papírlapokat, majd felállt. Sophie most vette csak észre, milyen öreg, és milyen
végtelenül fáradt.
- Az a szürke figura a világ legveszélyesebb és leghatalmasabb alakja. Dr. John Dee-nek hívják.
- Még sohasem hallottam róla - vallotta be Josh.
- A mai világban ismeretlennek maradni a legnagyobb hatalom. Dee alkimista, varázsló, bűvész és
halottidéző, mindez egy személyben.
- Varázslat? - kérdezte Sophie.
- Azt hittem, varázslat nem létezik, csak szemfényvesztés
- tette hozzá Josh csípősen, aztán hirtelen elszégyellte magát, hiszen az előbb saját szemével győződhetett meg a
varázslat létezéséről.
 - Épp most csaptatok össze a varázslat teremtményeivel: a gólemeket sárból és agyagból gyúrják, majd egy
varázsszó segítségével életre keltik. Nem hinném, hogy ebben a században fél tucatnál többen úsztak volna meg
egy gólemmel való találkozást.
- Dee keltette őket életre? - kérdezte Sophie.
- Életre kelteni nem nehéz őket. A varázslat egyidős az emberiséggel. De irányítani őket, annál nehezebb,
uralkodni felettük gyakorlatilag lehetetlen... De nem Dee-nek.
- Kicsoda ő pontosabban? - tűnődött hangosan Sophie.
- Dr. Dee udvari varázsló volt Angliában, I. Erzsébet uralkodása alatt.
Sophie akaratlanul is felkacagott. Biztos volt benne, hogy * Fleming viccel velük.
- De hisz' az évszázadokkal ezelőtt volt! Az az alak pedig nem lehet több ötvenévesnél!
Nick Fleming elkezdett a romok között kutatni, majd végül megtalálta, amit keresett, az Erzsébet-kori
Anglia című könyvet. Kinyitotta, és az Erzsébet királynő képe melletti karizmatikus arcra mutatott: egy férfi
háromszögletű szakállal. A ruha más volt, de kétség nem férhetett hozzá, hogy ugyanazt az embert ábrázolta,
akivel az imént találkoztak.
Sophie elkérte a könyvet Nicktől.
- Azt írja, hogy Dee 1527-ben született - mondta csodálkozva -, ezek szerint majdnem ötszáz éves.
Josh testvére mellé állt, és belekukkantott a könyvbe, majd körülhordozta pillantását a boltban. Ha mélyet
lélegzett, még most is érezhette a varázslat szagát. Igen, ez volt, amit érzett. Nem záptojás vagy menta szaga,
hanem a varázslaté.
- Dee jól ismeri magát, nagyon jól ismeri - mondta végül. Fleming járkálni kezdett a boltban, mindenféle
fura tárgyakat kapva fel és ejtve el újra.
- Igen, elég jól ismer, és Perryt is. Régi ismeretség... - sóhajtott, és színtelen szeme egészen elsötétedett. -
Most már a ti bőrötökre is megy a játék. Nincs idő kertelni. Ha meg akarjátok úszni ezt az egészet élve, jobb,
ha megtudjátok az igazságot.
Josh és Sophie egymásra tekintettek.
- Ha meg akarjuk élve úszni? - ismételték kórusban és nem kis döbbenettel.
- Az igazi nevem Nicholas Flamel. 1330-ban születtem, Franciaországban. Perry igazi neve Perenelle: tíz
évvel idősebb nálam. De nehogy megtudja, hogy ezt is elkotyogtam! - tette hozzá sietve.
Josh fejében összevissza száguldoztak a gondolatok. Legszívesebben nevetésben tört volna ki, és elmondta
volna Nick-nek, hogy hagyja abba a mesedélutánt. Am a szobát keresztül szelő repülés emlékének köszönhetően
nem volt kedve kacarászni. Az egész olyan valószínűtlennek tűnt. Visszaemlékezett a gólemre, amely Perry -
vagy más néven Perenelle - egyetlen érintésétől porrá vált.
Testvére helyett Sophie bökte ki a kérdést.
- Kicsodák maguk valójában?
Nick elmosolyodott. De arca hideg maradt, humor nélküli, egy pillanatig Dee arcára emlékeztetett.
- Legendák vagyunk - szólalt meg. - Réges-régen egyszerű halandók voltunk. De aztán szert tettem a
könyvre, amelyet Ábrahám mágus írt, és amit általában csak kódexnek neveznek. A könyv megváltoztatta az
életemet, és Perenelle-ét is. Én lettem az Alkimista. Én lettem világ legnagyobb Alkimistája. Királyok,
uralkodók és még a pápa is versengett a kegyeimért. E kötet lapjain rábukkantam a régóta kutatott bölcsek
kövére. Megtanultam, hogyan változtassam arannyá a puszta fémet és ékszerré az értéktelen követ. De ami még
ezeknél is fonto-sabb: gyógynövények és varázslat segítségével megtanultam, hogyan tartsam távol a betegséget
és az öregséget. Perenelle és én halhatatlanok lettünk. - Nick magasra tartotta a lapokat. - Ennyi maradt a
kódexből. Dee és teremtményei évszázadok óta vadásznak a könyvre. Most náluk van, miként Perenelle is - tette
hozzá keserűen.
- Azt mondta, hogy a könyv használhatatlan ezek nélkül
- mutatott Josh a papírokra.
- Ez így is van. A könyv évszázadokra elég titkot tartogat Dee-nek, de ezek a lapok adják az erejét -
helyeselt Nick.
- Dee vissza fog jönni értük.
- Van még valami, amit nem árult el nekünk? - kérdezte Sophie, aki jól ismerte a felnőtteknek azt a
szokását, hogy mindig titkolnak valamit. Szüleik sem voltak hajlandók hónapokig elárulni, hogy a nyarat San
Franciscóban kell tölteniük.
Nick szúrós tekintetet vetett rá. Sophie-t ismét Dee pillantására emlékeztette. Volt benne valami nem
emberi.
- Igen, van. A könyv nélkül én és Perenelle megöregszünk. Minden hónapban újra el kell készíteni a
halhatatlanság elixír-jét. Enélkül egy hónap leforgásán belül megöregszünk és meghalunk. Pusztulásunk a
gonosz győzelmét jelenti, aki ellen oly régóta harcolunk. Az ősi fajok ismét uralmuk alá hajtják a Földet.
- Az ősi fajok? - sipította Josh. Nagyot nyelt, szíve a torkában dobogott. Ami csak egy egyszerű szerdai
napnak indult, hirtelen sorsfordító dátum lett. Josh imádta a számítógépes játékokat, és sok fantasy könyvet
olvasott. Ezekben az „ősi" mindig valami veszélyessel volt egyenrangú.
- Ősi?
- Igen, nagyon-nagyon ősi - bólintott Flamel.
- Azt mondja, Dee-n és magán kívül mászkálnak még közöttünk furcsa figurák? - kérdezte Josh.
Otrombaságát Sophie torolta meg egy alapos sípcsonton rúgással.
Flamel színtelen szemében fellángolt a düh.
- Igen, akadnak még olyanok, mint Dee, és olyanok is, akik olyanok, mint én. De Dee és énköztem
hatalmas a különbség. Sohasem fogunk egymásra hasonlítani. Külön utakon járunk, és az övé a sötétségbe vezet.
Igaz, hogy ő is halhatatlan, bár nem tudom, mi módon tett szert erre. Ő is embernek született, mint én. - Nick
Flamel komor ábrázattal felemelte földön heverő pénztárgépet, és kivette belőle a pénzt. - Akiket Dee szolgál,
nem emberi lények - dugta zsebre a pénzköteget, majd felkapta kopott bőrdzsekijét a földről.
- Hová megy? Mihez kezd most? - kérdezte Sophie.
- És mi lesz velünk? - fejezte be szokás szerint testvére gondolatmenetét a fiú.
- Valami biztonságos helyre viszlek benneteket, mielőtt Dee ráébred, hogy bolonddá tettétek. Aztán
Perenelle keresésére indulok.
Az ikrek ismét egymásra néztek.
- Miért kell biztonságos helyre szállítania minket? - tudakolta Sophie.
- Nem tudunk semmiről - tette hozzá Josh.
- Amint Dee ráébred, hogy a könyv hiányos, visszatér a lapokért. És biztosíthatlak benneteket, hogy ez
esetben nem fog tanúkat hagyni.
Joshból kitört a nevetés, de hamarosan torkára fagyott, amikor észrevette, hogy a testvére még csak el sem
mosolyodik.
- Azt mondja... - nyalta meg kiszáradt ajkát Josh -, azt mondja, hogy meg fog ölni bennünket?
Nick Fleming tűnődve hajtotta oldalra a fejét.
- Nem, nem fog megölni.
- Hála az égnek... - könnyebbült meg Josh.
- A halálnál sokkal rosszabb dolgok is vannak a tarsolyában - fejezte be a mondatát Nick.

ÖTÖDIK fejezet

Az ikrek a könyvesbolt előtt heverő üvegcserepeken toporogva várták, amíg Nick előkotort egy
kulcsot.
 - De nem tűnhetünk csak úgy el! - fakadt ki Sophie. Josh bólintott.
- Nem megyünk sehova!
Nick Fleming - vagy ha úgy jobban tetszik, Flamel - elfordította a kulcsot a zárban.
- Tényleg közel állt a szívemhez ez a bolt - sóhajtott Nick, elbúcsúzva a padlón heverő könyvektől. - Az
első munkámra emlékeztetett - fejezte be az érzelmeskedést, majd Sophie-ék felé fordult. - Nincs más
választásotok. Ha meg akarjátok érni az estét, velem kell jönnötök.
Nick bőrkabátjába bújt, és átvágott az úttesten a Kávéscsésze irányába. Az ikrek kérdőn egymásra néztek,
majd Nick után iramodtak.
- Van nálad kulcs? - kérdezte Sophie-tól Nick.
A lány bólintott, és előhalászta Golden Gate hidas kulcstartóját.
- Ha Bernice visszatér, és zárva találja a boltot, lehet, hogy értesíteni fogja a rendőrséget, vagy hasonló...
- Okos vagy - dicsérte meg Nick. - Hagyj valami üzenetet neki! írd azt, hogy valami sürgős dolgod volt, és
el kellett sietned, én pedig elkísértelek. És tűnjön úgy, mintha az üzenetet kapkodva vetették volna papírra. A
szüléitek még mindig a utah-i ásatáson vannak? - Az ikrek szülei régészek voltak, és jelenleg a San Franciscó-i
egyetem alkalmazásában álltak.
Sophie bólintott.
- Még legalább hat hétig...
- Addig is Pacific Heigtsben kell maradnunk nagynéninknél, Ágnesnél, aki egy unalommágnes - tette hozzá
Josh.
- Nem tűnhetünk csak úgy el, mint szürke szamár a ködben. A múltkor is, amikor a trolibusz lerobbant, és
nem értünk haza vacsorára, Ágnes nagynéni már a rendőrségre akart telefonálni. - Ágnes nagynéni
nyolcvannegyedik évét taposta, és bár folytonos kotnyeleskedésével sok nehézséget okozott az ikreknek, Josh és
Sophie mégis nagyon szerették őt.
- Akkor találjatok ki valami ürügyet - intézte el Nick a kérdést, majd belépett a Kávéscsészébe. A lány
szorosan a nyomában volt.
Josh mintha habozott volna követni a férfit a homályos boltba. A járdán álldogált, vállára kanyarított
hátizsákjával, és végignézett az utcán. Csak a szétszóródott üvegcserepek árulkodtak arról, hogy ez nem egy
szokványos hétköznap délután. Az utca csendes volt, a levegő fülledt egy csipetnyi óceánillattal. A kikötőből
egy hajó magányos kürtje harsant, majd halt el távolodóban. Minden ugyanolyan volt, mint fél órával ezelőtt.
És mégsem...
És sohasem lehetett ugyanolyan ismét. Az elmúlt fél órában Josh életének megszokott menete örökre
megváltozott. A fiú nem különbözött a többi középiskolástól: nem volt túl nagy agytröszt, de buta sem. Szeretett
focizni, énekelt - hamisan - egy iskolai bandában, lányoknak udvarolgatott, bár igazi barátnője még nem volt.
Imádta a számítógépes játékokat, különösen az olyan lövöldözősöket, mint a Quake és a Doom, az autóversenyes
játékokban általában vesztett, csak úgy, mint a Mystben. Kedvenc sorozata a Simpson család volt, aminek egyes
részeit fejből tudta. A Shreket is szerette, bár ezt nem verte nagy dobra. Az új Batman sem állt távol a szívétől,
nem beszélve az X-Menről. Még az új Supermanért is odavolt, bár ezt a lelkesedését a többiek nem osztották.
Mindent összevetve Josh meglehetősen átlagos gimnazista volt.
Am az adagos gimnazisták ritkán csöppennek varázslók csatájába.
Varázslat egyébként sem létezik. A varázslat a mozik vásznára tartozott vagy a bűvészek színpadára
nyuszikákkal, fehér galambokkal vagy épp tigrisekkel. Dávid Copperfield embereket fűrészelt ketté, és lebegett a
nézőtér fölött: nem varázslat volt, csak ügyes trükk.
De ha varázslat nem létezik, mivel magyarázza meg akkor a könyvesboltban történteket, amikor saját
szemével látott polcokat és könyveket megsemmisülni, és a saját orrával érezte a varázslat záptojás- vagy épp
mentaszagát.
Josh Newman a hőség ellenére megborzongott, majd belépett a boltba, ahol hátizsákjából előbányászta
laptopját. Meg szeretett volna nézni pár dolgot a kávéház drót nélküli internethálózatának segítségével. Doktor
John Deere volt kíváncsi, és Perenelle-re, de mindenekelőtt Nicholas Flamel nevére szeretett volna rákeresni.
 Sophie egy szalvétára rótta üzenetét, majd tollszárát rág csalva átolvasta.

M rs. F le min g ro s s zu l l e tt. B o l tjá b a n g á z sz ivá rg á s vo l t. Kó r h á zb a kel le tt men n ie. Mr .

F le min g és én e lk ís ér te m. Kü lö n b en m in d en ren d b en . Ha ma ro sa n h ívo m !

Ha Bernice visszatér, és a boltját zárva találja épp a délutáni csúcsforgalom idején, nem lesz elragadtatva. Lehet,
hogy akkora hibának értékeli ezt, hogy azonnali hatállyal felmond - gondolta Sophie, majd egy határozott
mozdulattal aláírta, és a pénztárgépre ragasztotta az üzenetet.
Nicholas Flamel áthajolt a lány válla fölött, és átfutotta a szöveget.
- Ez megmagyarázza azt is, hogy miért van zárva a könyvesbolt. Elégedett vagyok a munkáddal - dicsérte
meg a lányt, majd a laptopja billentyűit villámgyorsasággal verő Josh felé fordult. - Indulhatunk, fiatalúr?
- Egy másodperc, csak megnéztem az e-mailjeimet - hadarta Josh, és kikapcsolta a gépét.
- Nem tudtad volna ezt máskor elintézni? - vetette a szemére Sophie.
- Az információ hatalom - válaszolt a fiú mosolyt erőltetve az arcára.
Sophie felkapta a farmerkabátját, majd utoljára végigfuttatta szemét a kávéházon. Valami azt súgta neki,
hogy sokáig nem fogja viszontlátni ezt a helyet, de elhessegette a gondolatot. Eloltotta a lámpákat, és
bekapcsolta a riasztót, majd Nickék nyomában kilépett a boltból. Bezárta az ajtót, és a kulcsot a postaládába
dobta.
- Most mihez kezdünk? - vetette fel a lány.
- Keresünk egy megfelelő búvóhelyet, ahol kitalálom, hogy mi legyen veletek. Mesterei vagyunk a
rejtőzésnek. Perenelle-lel már fél évszázada gyakoroljuk.
- Mi lesz Perryvel? Lehet, hogy Dee bántani fogja - aggódott Sophie az asszonyért. A magas, elegáns
asszonyt első pillantásra szívébe zárta. Szerette volna most is viszonylagos biztonságban tudni.
Flamel megrázta az üstökét.
- Nem lehet ártalmára. Perry erős. Én sohasem tanulmányoztam a varázslat művészetét, de Perrynek a
kisujjában van. Dee egyelőre csak annyit tud tenni, hogy fogságban tartja. De hamarosan elkezd majd öregedni,
és ezzel párhuzamosan gyengülni... Egy vagy két hét múlva, Perry any-nyira legyengül, hogy Dee azt tehet vele,
amit akar. Bár óvatosnak kell lennie továbbra is. Dee varázslattal köti majd meg a kezét.
Sophie kérdőn nézett rá.
- Bűbájt bocsát rá, ami gátolja erejét. - Dee csak akkor fog támadni, amikor biztos a győzelmében. Először
felméri Perry varázstudását. Kíváncsi rá, mennyit tud. Dee világéletében szomjazott a tudásra. Ez adja erejét, és
ez a gyenge pontja is... - Nick végigtapogatta a zsebeit, mintha valamit keresne - Perry nem adja olcsón a bőrét.
Emlékeztessetek rá, hogy elmeséljem Perry kalandját a görög Lamiae-kkal!
Flamel végre megtalálta, amit keresett: napszemüvegét, majd zsebre dugott kézzel, hamisan fütyörészve,
mint akinek a világon semmi gondja, elindult.
- Nem jöttök?
Az ikrek egymásra pillantottak, majd Nick után szaladtak.
- Utánanéztem a neten - súgta Josh.
- Gondoltam, hogy nem az e-mailjeidet nézed...
- Ott van az ürge a Wikipédián, és a Google több mint kétszázezer találatot dob ki a nevére. John Dee
tízmillió találattal dicsekedhet. Perenelle-t is megtaláltam, szó van a könyvről, és mindenről, amiről Nick mesélt.
Arról is olvastam, hogy miután meghalt, kincsvadászok kiásták a sírját, és üresen találták... - se hulla, se kincs.
Háza még mindig áll Párizsban.
- Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy halhatatlan mágus.
- Nem tudom, hogy néz ki egy mágus, mert még nem volt szerencsém egyhez sem, kivéve persze Pennt és
Teliért.
- Nem vagyok mágus - szólt közbe Flamel hátra sem pillantva. - Alkimista vagyok, tudós, ha a tudomány
szó mond nektek valamit...
 Sophie meggyorsította lépteit, hogy utolérje az előttük lépkedő Nicket. Amikor beérte, megragadta a férfi
karját, de gyorsan el is engedte, mert áramcsapást érzett.
- Aú!
- Bocs, ez a varázslat utóhatása. Az aurám, a testem körüli elektromos mező, még mindig túl van töltve -
mosolygott világító fogsorral Nick. - Nektek is van aurátok.
- Mi az az aura?
Flamel némán lépkedett előre egy ideig, majd megállt egy tetoválószalon előtt.
- Látjátok, hogy világítanak a betűk? - kérdezte a világító csövekkel körberakott „TETOVÁLÓSZALON"
szóra mutatva.
- Látjuk - válaszolt a zümmögő fénycsövekre nézve.
- Minden emberi lénynek ehhez hasonló fénykör van a teste körül. A régmúlt emberei még képesek voltak
arra, hogy puszta szemmel lássák. Az „aura" szó a görög „lélegzet" szóból származik. Aztán idővel elveszítettük
ezt a képességet. Bár néhányan még ma is képesek arra, hogy szabad szemmel lássák a mindenkit körbevevő
elektromos mezőt.
Josh felkacagott.
Flamel hátrapillantott.
- így igaz, ahogy mondom. Egy orosz pár, a Kirlianszok le is fényképezték. Minden élő organizmus
rendelkezik vele.
- Hogy néz ki? - kíváncsiskodott Sophie. Flamel a neonreklámra mutatott.
- Mint ez: derengő fény a test körül. Mindenki aurája más. Valakié vibráló, másé egyenletes. Más színek,
más erősség. Valakié úgy fogja körbe a testét, mint egy boríték. Sok mindent megmondhatsz az adott emberről
az aurája alapján: hogy beteg, vagy egészséges, boldog, vagy boldogtalan, dühös, vagy nyugodt-e.
- Maga látja az aurákat? - kíváncsiskodott Sophie. Flamel megrázta a fejét.
- Nem, nem látom - hangzott a felelet, amely Sophie-t és Josht csalódással töltött el kissé. - Perry néha látja.
De tudom, hogyan kell irányítani az energiáját. Amit a könyvesboltban láttatok, nem volt más, mint tiszta
auraenergia.
- Szívesen megtanulnám! - sóhajtott vágyakozva Sophie.
- Vigyázz, kislány! Ez nem játék! Mindennek ára van. Nézzétek! - nyújtotta ki Nick a kezét, mire az ikrek
körülállták. Flamel keze láthatóan remegett.
- Az auraenergia használatával annyi kalóriát égettem el, mintha lefutottam volna egy maratonit. Olyan
vagyok, mint egy lemerült akkumulátor. Nem sokáig tudtam volna távol tartani Dee-t.
- Dee erősebb magánál? Flamel megvonta a vállát.
- Sokkal - csúsztatta vissza zsebébe a kezét, majd tovább kutyagolt. A háztetők fölött már feltűnt a Golden
Gate híd csúcsa. - Dee azzal töltötte az elmúlt ötszáz évet, hogy növelte az erejét. Én azzal töltöttem az elmúlt
évszázadot, hogy elrejtsem. Csak épp annyit használtam fel belőle, amennyire Perenelle és a saját életben
maradásomhoz szükségem volt. Dee már régen is nagy hatalommal bírt, bele sem merek gondolni, most mire
képes. - Nick megállt a hegy lábánál, majd körbenézett, és balra fordult a Kalifornia Streetre. - Napoljuk el a
csevegést, azt javaslom. Most sietnünk kell.
- Régóta ismeri Dee-t? - folytatta a kérdezősködést Josh fittyet hányva az imént elhangzott javaslatra, mert
elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, kicsikar némi felvilágosítást az alkimistától.
Nicholas Flamel erőltetetten elmosolyodott.
- John Dee meglett ember volt már, amikor segédemmé fogadtam. Akkoriban több segéddel foglalkoztam.
Az volt az álmom, hogy olyan matematikusokat, asztronómusokat és tudósokat nevelek, akikkel együtt
megalapozhatom az új világot. Sokukra igen büszke lehettem később. De a legjobb tanítványom ő volt. Tehát
kérdésedre igennel kell feleljek. Meglehetősen régóta ismerem John Dee-t, még ha találkozásaink az elmúlt
években igen szórványosak voltak is.
- Miért fordult maga ellen? - tudakolta Sophie.
 - Féltékenységből, kapzsiságból... és persze Ábrahám mágus kódexe miatt. Régóta ácsingózott utána, és
most megkapta.
- De nem az egészet! - emlékeztette Josh.
- Nem bizony - mosolyodott el Flamel. - Dee igen hamar tudomást szerzett a kódexről, még Párizsban,
amikor a segédemként működött, és egyszer megkísérelte ellopni, de rajtakaptam. Tudtam, hogy a Sötét ősöknek
kötelezte el magát, és nem voltam hajlandó feltárni előtte a titkot, amiből aztán szép kis veszekedés kerekedett.
Dee azon az éjszakán küldte nyakunkra az első bérgyilkosokat. Emberek voltak, könnyedén elbántunk velük. A
következő éjszakán már nem embereket küldött... Úgyhogy Perry és én szedtük a sátorfánkat és a könyvvel
együtt elhagytuk Párizst. Azóta szimatol utánunk.
Megálltak egy lámpánál. Három angol turista várakozott, hogy átkelhessen a zebrán. Flamel elhallgatott, és
elhallgattak az ikrek is. A lámpa zöldre váltott. A turisták jobbra fordultak, Flamelék az ellentétes irányba.
- Hová mentek Párizs után?
- Londonba - válaszolt kurtán Flamel. - Dee 1666-ban ott is megtalált, és utánunk küldött egy tűzlényt, egy
gonosz, esztelen teremtményt, amely majdnem lángba borította az egész várost. A történelemkönyvekben nagy
tűzvész néven szerepel az eset.
Sophie Joshra pillantott. Persze hogy hallottak a nagy tűzvészről. Tanultak róla az iskolában.
Valójában meg volt lepődve magától: itt cseverészett a lehető legnagyobb természetességgel egy ötszáz éves
alkimistával, aki úgy beszél azokról az eseményekről, amelyekről ők csak olvashattak, hogy személyes
szereplőjük volt. És mindezek tetejében még csak nem is kételkedett a szavaiban!
- Dee ismét majdnem nyakon csípett bennünket 1763-ban, amikor ismét Párizsban időztünk - folytatta
Flamel. - Aztán 1835-ben szintén. Akkoriban Rómában dolgoztam könyvkereskedőként, mint most is,
láthatjátok, ez a kedvenc elfoglaltságom! - Flamel újfent hallgatásba süppedt, amikor egy csoport japán turista
közelébe értek, akik úgy nézték a sárga ernyő alól beszélő vezetőjüket, mint a Megváltót. Amikor
hallótávolságon kívül kerültek, Flamel folytatta visszaemlékezéseit, de olyan frissen, mintha csak a tegnapi
napról mesélne. És a sebek is frissek voltak.
- Ezt követően Írországban kerestünk menedéket. Mondván: Európának e távoli szigetén nem akad a
nyomunkra. De Dee itt is ránk talált. Megtanulta, hogyan irányítsa a w ig h t e- ke t , ezeket a kegyetlen
szörnyeket. Kettőt hozott magával: az Éhséget és a Betegséget. Aztán valahogy elvesztette az irányítást fölöttük.
Éhség és betegség tizedelte azt a drága földet. Emberek milliói haltak meg Írországban az 1940-es nagy
éhínségben. - Nicholas Flamel arca megrándult. - Kétlem, hogy Dee egy percig is megbánást érzett volna. Ha
csak teheti, kínozza az emberi fajt.
Sophie tekintete testvére arcára siklott. Josh feszülten figyelt. Sophie biztos volt benne, hogy a fiú, amint
internetközeiben lesz, újabb részleteket fog ellenőrizni.
- De nem tudta elkapni magukat - mondta a lány.
- Ma erre is sor került... - Flamel szomorúan elmosolyodott. - Azt hiszem, ez elkerülhetetlen volt. A
huszadik században egyre közelebb került hozzánk. Mind hatalmasabb lett. O és a követői nagyszerűen
egyesítették a modern technológiát az ősi mágiával. Perry és én Új-Foundlandon rejtőztünk egy ideig, amíg
nyakunkra nem küldött egy vérfarkast. Aztán városról városra vándoroltunk. New Yorkban kezdtük a keleti
parton 1901-ben, és nyugatra haladtunk. Csak idő kérdése volt, hogy elkapjon bennünket... A kamerák, a videók,
a telefonok és az internet elterjedése megkönnyítette az ő dolgát, és megnehezítette a miénket. A technika
korában nehéz észrevétlennek maradni.
- Ez a könyv, a kódex, amit Dee annyira akart... - kezdte Josh.
- Ábrahám mágus könyve - segítette ki Nick.
- Miért olyan értékes?
Nicholas Flamel oly hirtelen állt meg a járdán, hogy az ikrek először továbbmeneteltek mellette. Karját
kitárta, és olyan mozdulatot tett, mint aki elegánsan meghajol.
 - Nézzetek rám, idősebb vagyok, mint Amerika. Ez olyan értékes abban a könyvben - mondta a
visszaforduló gyerekeknek, majd valamivel halkabban hozzátette. - De az örök élet titka csak hab a tortán... A
kódex sokkal több titkot tartogat.
Sophie akaratlanul is testvéréhez bújt, aki szintén hozzásimult. Mindkettejük erében hirtelen megfagyott a
vér.
- A kódexszel meg lehet változtatni a világot.
- Megváltoztatni? - kérdezte elhaló hangon Sophie, és a májusi hőség ellenére megborzongott.
- Hogyan? - tudakolta Josh.
- Dee és a Sötét ősök, akiknek szolgálatában áll, vissza akarják állítani a világot abba az állapotba, melyben
réges-régen leledzett. Abba az állapotba, amikor még ők uralkodtak. Az emberiséget szolgasorba akarják
dönteni. Igazság szerint még örülhetünk is, ha csak szolgák leszünk, és nem vacsora a Sötét ősök asztalán.

HATODIK FEJEZET

M ár Dr. John Dee kifinomultabb kommunikációra is képes volt, mégis a modern technika vívmányát
részesítette általában előnyben: az olyanokat, mint például a mobiltelefon. A légkondicionált limuzinban
elégedetten dőlt hátra a bőrülésen, és elővéve mobiltelefonját egy fotót készített a két olvadozó gólem közt
eszméletlenül szendergő Perenelle Fiaméiról. Tudta, hogy ez lesz egyik kedvenc képe a fotóalbumában: egy kép
a fogva tartott Perryről. Kapitális trófea.
Dee beütött egy számot, majd megnyomta az „elküld" gombot, aztán tanulmányozni kezdte becses rabját.
Tudta, hogy Perenelle-t csak azért tudta legyőzni, mert a gólemekkel folytatott harcban az asszony túl sok
energiát felhasznált. Megsimogatta a szakállát. Úgy döntött, még több gólemet fog előállítani, bár attól a pár
perctől is, amit a tűző napon töltöttek, máris olvadozni és repedezni kezdtek. A nagyobbik, Perenelle balján,
jókora, sötét tócsát eresztett a limuzin padlójára.
Talán legközelebb mégis valami mást vet be gólemek helyett. Eme teremtmények nagyszerűen használhatók
északon, de a nyugati parti forróságot nem nekik találták ki. Ide célszerűbbek lennének a halottevő szellemek.
Dee eltűnődött rajta, vajon megvan-e még előállításuk receptje.
De most Perenelle volt az első számú probléma: nem tudta, valójában mekkora hatalommal rendelkezik az
asszony.
Dee megismerkedésük óta csodálta a magas, karcsú francia asszonyt. Amikor beállt Flamel segédjének,
elkövette azt a hibát, hogy alábecsülte Perry erejét. Pedig be kellett látnia, hogy némely területen Perenelle
erősebb, mint a férje. Azok a tulajdonságok, amik Fiaméit nagyszerű Alkimistává tették - a részletek szeretete,
az antik nyelvek kitűnő ismerete és végtelen türelme -, pocsék varázslót teremtettek belőle. Egyszerűen hiányzott
belőle a tiszta képzelet ama szikrája, ami nélkülözhetetlen egy jó varázsló számára, és ami hiánytalanul megvolt
Perenelle-ben.
Dee lehúzta egyik kesztyűjét, majd a gólem lábánál gyűlő pocsolyába mártva ujját, különös szimbólumot
rajzolt Perenelle bal kezére, és ennek tükörképét megismételte a nő jobb kézfején is. Azután az asszony homloka
következett, amelyre hullámvonalakat festett. A nő váradanul kinyitotta világoszöld szemét. Dee, mint akit
rajtakaptak valamin, hirtelen visszadőlt az ülésen.
- Perenelle asszony, el sem tudja képzelni, mekkora öröm, hogy vendégemnek tudhatom.
Perry megpróbált válaszolni, de egy hang nem sok, annyi nem jött ki a száján. Ezután mozdulni próbált, de
erre is képtelen volt, és nem csak az őt erős karokkal lefogó gólemek miatt: izmai egyszerűen megtagadták az
engedelmeskedést.
 - Bocsásson meg, de kénytelen voltam bűbájt bocsátani magára. Egyszerű kis varázslat, de addig megteszi,
amíg nem találok ki valami tartósabbat - mosolygott erőltetetten Dee.
Hirtelen megszólalat a mobiltelefonja, amely az X-akták zenéjét játszotta.
- Bocsásson meg egy percre - nézett a nőre, majd felvette a telefont. - Ezek szerint megkapta a fotót
Perenelle asszonyról. A legendás Perry a kezünkben van. Biztos vagyok benne, hogy Flamel megpróbálja majd
kiszabadítani, és ez alkalommal nem fog kicsúszni a kezünk közül.
Perenelle hallotta, amint a vonal túloldalán valaki elégedetten felnevet.
- Igen, persze hogy a kódex is nálam van - kezdte el pörgetni ujjai között a recés szélű, vastag lapokat Dee.
- Tízezer év titkos tudása - mélázott el, és nem lehetett tudni, hogy magában beszél-e, vagy még mindig a
telefonba.
Aztán hirtelen ajkára fagyasztotta szavait a rémülettel keveredő düh: észrevette, hogy a könyv utolsó két
lapja hiányzik.
Dee behunyta a szemét, és gyíkszerű gyorsasággal megnyalta a száját. - A fiú - hörögte -, a fiú amikor
kivette a kezemből...
- Talán nem is fontos... - kezdte el tanulmányozni a megelőző oldalak ide-oda mozgó szavait. Elsősorban a
lapokat kezdő díszes iniciálékat vizsgálta, amik útmutatókat adtak arra nézve, hogy mi következik a lapon.
- Hiányzik a Végső Összefoglalás! - nyögte ki végül. Feje körül sárga elektromos kisülések szikráztak, és
megrepedezett a szélvédő üvege a háta mögött. Ajka sárgásán habzott.
- Azonnal visszafordulni! Nem vesztegethetjük az időt, Flamel biztos megpróbál elrejtőzni - őrjöngött, majd
erőt vett magán, és megpróbált megnyugodni. Miután újra rendezte arcvonásait, felvette a telefont a padlóról és
újratárcsázva a számot, folytatta a beszélgetést.
- Van egy apró probléma. Hiányzik néhány lényegtelen oldal a könyvből. Örülnék ha megtenné nekem,
hogy szól Morrigannak. Szükségem lenne a segítségére.
Perenelle rémülten nézett rá a név hallatára. Ijedelme csak olaj volt a tűzre. Dee gonoszan mosolyogva
folytatta. - Szükségem lenne különleges képességeire, és erejére - fejezte be a telefonbeszélgetést, majd
Perenelle-re tekintett.
- Jobban jártak volna, ha odaadják az egész könyvet. Most Morrigan is belekerült a képbe, és amint tudja, ő
nem szokott viccelni.

Hetedik fejezet

Sophie egy patkányt vette észre.

Az ikrek New Yorkban nőttek fel, és a nyarat rendszerint Kaliforniában töltötték. San Franciscóban, e
kikötővárosban az ember hamar hozzászokik a patkányok látványához, amik hajnalban vagy késő este bújnak elő
rejtekhelyeikről, hogy garázdálkodni kezdjenek az utcákon. Sophie sem félt tőlük túlságosan, bár, mint
mindenki, ő is hallott már városi legendákat e dögevők rémes tetteiről. Tudta, hogy addig nem veszélyesek, amíg
sarokba nem szorítják őket, olyankor aztán ugorva támadnak. Egy cikket olvasott róluk a New York Times
vasárnapi mellékletében, amelyben arról volt szó, hogy Amerikában legalább annyi patkány él, mint amennyi
ember.
De ez a patkány valahogy más volt.
Fényes, fekete bundája volt, nem az a koszbarna, csapzott, mint amilyet általában látni. Mozdulatianul
várakozott a sikátor szájában, és Sophie meg mert volna esküdni rá, hogy vörösen parázsló szemével őket
figyeli.
- Lehet, hogy egy elszökött házikedvenc?
- Szóval észrevetted? - ragadta meg Flamel Sophie karját szaporább léptekre ösztökélve. - Figyelnek.
 - Ki? - pördült meg Josh abban a hiszemben, hogy Dee hosszú limuzinját kell megpillantania. De autónak
nyoma sem volt, ahogy más fenyegetésnek sem. - Kik?
- A patkány, a sikátorban - hadarta Flamel. - Ne nézz oda!
De Josh kíváncsisága erősebb volt, még sohasem találkozott olyan patkánnyal, aki utána kémkedne.
Különben sem hitte el a dolgot. Merően ránézett, abban a reményben, hogy az állat menekülőre fogja dolgot, de
nem ez történt. A patkány két lábára állt, hegyes orra alatt megvillogtatva tűfogait.
- Patkányok, kígyók - utálom őket... Bár még mindig jobbak, mint a pókok vagy a skorpiók.
- A patkányoknak nincs vörös szeme, vagy tévednék? - kérdezte Josh acélos szívű testvérétől.
- Nem sűrűn...
Mire Josh visszanézett, már két patkány nézett vele szembe, és egy harmadik osont elő a búvóhelyéről.
- Ha már láttam sárból gyúrt embereket, miért is ne hinnék a kémkedő patkányokban. Tudnak beszélni?
- Ne butáskodj, csak patkányok - intette le Nick.
Josh egyáltalán nem vélte akkora butaságnak a kérdését.
- Dee lát bennünket? - kérdezte Sophie.
- A patkányok szemén keresztül egy apró varázslat segítségével könnyedén láthat bennünket. A rágcsálók a
könyvesbolt óta követik a szagunkat, és egészen addig fogják, amíg át nem kelünk a vízen. De én jobban tartok
azoktól, ott - bökött állával felfelé.
A tetőkön rengeteg fekete madár gubbasztott.
- Hollók - mondta Flamel.
- Ez rossz hír? - kérdezte Sophie, mintha a Dee-vel való találkozás óta eddig bármi jó hír érte volna őket.
- Mondhatni, de azt hiszem, most megússzuk a dolgot. Mindjárt ott leszünk - fordult balra Flamel a San
Francisco szívében lévő, egzotikus China Town felé. Elhaladtak a Sam Wong Hotel mellett, aztán jobbra
fordultak egy mellékutcába, majd ismét balra egy sikátorba. Errefelé nem túl gyakran jártak a köztisztaság
alkalmazottai: az utcákon mindenfelé kartondobozok tornyozódtak egymásra, és üres konzervdobozok
árasztották a romlott hús édes-kesernyés bűzét. A sikátor is hasonló szagot ontott, és légyrajok döngték körül
fejüket. A házfalak olyan magasak voltak, hogy a napfény képtelen volt bejutni a mellékutcába.
- Mindjárt kidobom a taccsot - fordult Sophie Josh felé. A lány épp tegnap említette testvérének, hogy a
kávéházban való munkája során mennyire kifinomult a szaglása. Azzal dicsekedett, hogy képes előtte soha nem
érzett szagokat megkülönböztetni. Most már sajnálta, hogy szert tett erre a képességre: a levegő rothadt hal és
gyümölcs szagával volt tele.
Josh egyetértően bólintott. Ő már egy ideje csak a száján keresztül vette a levegőt, de ez sem segített sokat.
- Mindjárt ott vagyunk - biztatta őket Nick, rá sem hede-rítve a fojtogató szagra.
Az ikrek furcsa, kaparászó zajt hallottak. Hátranéztek, és a kuka tetején öt patkányt vettek észre. A fejük
fölött feszülő vezetékre fekete holló telepedett károgva.
Nicholas Flamel hirtelen megállt egy szimpla faajtó előtt, amelyet alig lehetett megkülönböztetni a mocskos
házfaltól. Sem kilincs, sem kulcslyuk nem volt rajta. Flamel előrenyújtotta jobbját, és egy bizonyos ponton
nyomást gyakorolt az ajtóra, amely kattanva kitárult. Megragadta a gyerekeket, és behúzta őket a sötétbe, majd
becsukta maguk mögött az ajtót.
A sikátor bűze után szaglószerveik számára megváltást jelentett a hely jázminillata, amelybe különféle
egzotikus aromák keveredtek.
Sophie vett egy mély lélegzetet.
- Bergamot - mondta, - és ilang-ilang, azt hiszem.
- Le vagyok nyűgözve - nyugtázta Flamel.
- A teázóban megtanultam felismerni a különféle egzotikus illatokat. Annyira szerettem ott dolgozni -
mondta lelkesen, majd hirtelen hallgatásba süllyedt. Feltűnt neki, hogy úgy beszél a boltról, mintha sohasem
térhetne oda vissza. Eszébe jutott, hogy épp most van a délutáni csúcsforgalom ideje. Az emberek betódulnak, és
kapucsínót, tejeskávét vagy gyümölcsteát rendelnek. Szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg. Hiányzott neki
a Kávéscsésze, mert ahhoz az elveszett, normális világhoz tartozott, amelyben nem hemzsegtek gólemek és
varázslók.
- Hol vagyunk? - tekintett körbe Josh, miután szeme hozzászokott a sötétséghez. Egy valószerűtlenül tiszta
folyosón álltak, amelynek falai fával voltak burkolva, és a padlón bonyolult szövésű gyékényszőnyegek
feküdtek. A folyosó végén egy ajtó állt, amely úgy tűnt, rizspapírból készült. Josh már épp elindult felé, amikor
Flamel vasmarka megragadta a vállát.
- Nem eszik olyan forrón a kását! Türelem, fegyelem, figyelem. Ha ezt a három szót megjegyzed, csak
akkor élheted túl az elkövetkező napokat - mondta, és egy negyeddollárost bányászott elő a zsebéből, amit
hüvelykujjával a levegőbe pöccintett. Az érme forogva a magasba emelkedett, majd zuhanni kezdett a folyosó
földje felé.
Alig hallható surrogás kíséretében egy apró dárda száguldott a levegőben, majd telibe trafálva a
negyeddollárost a falnak szögezte.
- Magatok mögött hagytátok a normális világot, amely biztonsággal kecsegtetett. Most már semmi nem az,
aminek látszik. Meg kell tanulnotok kérdezni, mielőtt bármit tennétek. Meg kell tanulnotok, hogy megnézzétek,
hova léptek, és résen kell lennetek. Az alkímia megtanított ezekre a dolgokra, amelyeket most nektek is
eszetekbe kell vésnetek. Ezen a világon, amelybe rossz sorsotok sodort, felbecsülhetetien értéke van e
tulajdonságoknak - mutatott a folyosó vége felé. - Figyelem, fegyelem! Mondjátok, mit láttok?
Josh kiszúrt egy apró, csomónak álcázott lyukat a fában. Aztán észrevette a többit is. Azon tűnődött, hogy
vajon minden lyuk egy dobótűt rejteget-e, amely olyan erős, hogy képes ádyukasztani a fémet is.
Sophie észrevette, hogy a fal nem illeszkedik rendesen egyik helyen sem a szegélyléccel - határozott rések
mutatkoztak.
- Ügyes... - bólintott Flamel, elismerve Sophie szemfü-lességét. - Most pedig megmutatom, hogy mi
történik, ha a dobótűk nem végeznék el a munkát... - Nick ez alkalommal egy zsebkendőt húzott elő, és a földre
dobta. Kattanás hallatszott, és egy félhold alakú penge csapott ki a résből, és húzódott vissza ugyanolyan
gyorsasággal, ami kettévágta a jobb sorsot érdemlő kendőt.
- Ha a dobótűk nem ölnek meg... - borzongott meg Josh.
- A penge ott van biztosítékként - fejezte be Sophie Josh eszmefuttatását. - De akkor, hogyan jutunk el az
ajtóig?
- Sehogy, nincs rá szükségünk - nyomott meg egy pontot a falon Nick, amitől az vendégvárón kitárult,
betessékelve a furcsa triót egy tágas, levegős szobába.
Az ikreknek ismerős volt a hely. Nem volt más, mint egy karateterem. Kiskoruktól fogva rendszeres
látogatói voltak a karateiskoláknak szerte az államokban. Szüleik egyetemről egyetemre vándoroltak, de egyik
városban sem mulasztották el csemetéiket beíratni egy tékvandóiskolába. Sophie és Josh ennek köszönhette,
hogy mindketten megszerezték a piros övet. Ez után a szín után már csak a híres fekete öv következett.
Az általuk ismert edzőtermekkel ellentétben ez a hely a lehető legdísztelenebb volt. A fehér és krémszín
falakat fekete matracok ellenpontozták. A terem közepén, háttal feléjük egy tüskefrizurás alak ült pólóban,
farmerben. Hajának vörössége volt az egyeden élénk szín a teremben.
- Van egy kis problémánk... - kezdte mindenféle kertelés nélkül Nick.
- Csak magának, ne beszéljen többes számban - hangzott a válasz. Az ikreket meglepte a fiatal női hang,
amelyben egy csipetnyi kelta akcentus érződött: ír vagy skót, Sophie nem tudta eldönteni.

- Dee megtalált - folytatta Nick.

- Ez várható volt - hangzott a felelet.
- Gólemeket hozott magával.
- Csak egy hülye használ gólemeket ilyen klíma mellett. Dee csak fel akart vágni.
- Perenelle a keze között van...
- Ó, sajnálom. De gondolom, nem tudja bántani.
 - Ahogyan a kódex is.
Az alak hirtelen felállt, és szembenézett velük. Az ikrek csodálkozva látták, hogy egy náluk alig idősebb
lányról van szó. A lánynak szeplős arca, nagy zöld szeme és annyira vörös haja volt, hogy Sophie
legszívesebben megkérdezte volna tőle, hogy festett-e.
- A kódex? Ábrahám mágus könyve? Akkor csakugyan mindketten bajban vagyunk, barátom.
Nicholas Flamel bólintott, és elővette a kitépett lapokat.
- Azért nem az egész kódex van nála, a Végső Összegzést sikerült megmenteni.
A lány füttyentett egyet, akár valami teafőző, majd mosolyogva hozzátette.
- Ezekért még biztos visszatér.
- Ez nem is kérdés.
Josh a vörös hajú lányt vizslatta, aki a karateoktatók szokásos nyugodtságával állt, majd kérdőn testvérére
nézett. So-phie megrázta az üstökét: fogalma sem volt arról, hogy Flamel miért kezelheti ezt a csitrit ekkora
tisztelettel. Egy biztos: valami nem stimmelt ezen a lányon. Nem a túlontúl erős arccsontja volt a probléma, sem
a hegyes álla. Hatalmas, zöld szeme mindezt elfeledtette a vele szemben állóval. Aztán Sophie rádöbbent, mi
olyan furcsa a lányban: az, hogy egyáltalán nem pislog.
A karateedző hátracsapta a fejét, és remegő orrcimpával a levegőbe szimatolt.
- Akkor ezért érzek mindenfelé szemeket?
- Patkányok és hollók mindenfelé - helyeselt Nick.
- Es maga idehozta őket? - A lány hangjában csipetnyi vád csengett. - Evek munkájába telt, hogy
létrehozzam ezt a helyet.
- Ha Dee megszerzi a maradék lapokat, tudja, mi lesz ezzel a hellyel.
A lány bólintott, majd végre méltóztatott neki észrevenni az ikreket is.
- Ezek meg kicsodák?
- Velem harcoltak, amikor Dee megtámadott. Ez a fiatalember tépte ki a lapokat a könyvből. Sophie és
Josh, ikrek.

- Igen? - A lány közelebb lépett hozzájuk. - Első látásra nem mondanám meg, de most már látom a
hasonlóságot. Nem gondolja, hogy...
- Azt gondolom, hogy ez egy érdekes fordulat - mondta Flamel titokzatosan. Aztán az ikrekre nézve
bemutatta nekik a lányt. - Ez itt Scathatch. Mivel ő nem fog túl sokat mesélni magáról, elmondom róla, hogy az
ősi faj egyik képviselője, és a legnagyobb harcosok mestere kétezer év óta. A mitológiában úgy emlegetik, mint
a Harcos, a Szűz, az Árnyék, a Gyilkos Démon, a Koronázó...
- Ugyan már, elég a hozsannából! Hívjatok csak Scatty-nek! - szakította félbe a lány, akinek arca most még
a hajánál is pirosabb volt.

NYOLCADIK fejezet

Dr. John Dee az autó hátsó ülésén kuporgott, és próbált megnyugodni, sajnos nem sok sikerrel. A
levegőben fojtogató kénkőszag terjengett, ujjai sárgásfehér füstöt ontottak, amely az autó padlóján gyűlt össze
gomolyogva. Urai rendelkeztek némi türelemmel - terveik megvalósulására gyakran évszázadokat vártak -, de
most tartott tőle, hogy elszakad náluk a húr. És akkor nem lesz kegyelem...
 Perenelle Flamel továbbra sem mozdulhatott: a bűbáj gúzsba kötötte. Csak nézte Dee-t, akinek tekintete
félelemről árulkodott.
- Némi komplikáció adódott, és én utálom a komplikációkat - motyogta Dee.
Az apró ember egy ezüsttálat tartott az ölébe, amelybe egy üveg szódát töltött. Jobban szeretett tiszta vízzel
dolgozni, de most csak ez állt a rendelkezésére. Néhány varázsszó kíséretében a szódavizet vegyítette
auraenergiájával.
Először még Dee saját arcképe tükröződött a tálban, de a következő másodpercben a szóda bugyogva forrni
kezdett, és miután megnyugodott, valami egészen más képet mutatott. Egészen alacsony szemszögből mutatta a
világot, mintha egy egér vagy patkány szemén át látnánk.
- Patkányok - húzta el a száját undorral Dee, aki utált patkányokat használni Szemként.

- Még mindig furcsállom, hogy ide vezetette őket - mondta pakolás közben Scatty.
Nicholas Flamel a lány hálószobájának ajtajában állt mellkasán összefont kézzel.
- Minden olyan gyorsan történt. Amikor rájöttem, hogy a kódex utolsó lapjai nálunk maradtak, tudtam,
hogy veszélyes lenne a kölyköket magukra hagynom.
- Szóval, miattuk van itt - hagyta abba Scatty a pakolást. Flamel nem válaszolt, úgy tett, mintha valami
fontos ta-
nulmányoznivalója akadna az egyébként nem túl sok érdekességgel kecsegtető fehér falon.
Scatty kinézett a konyhába, hogy meggyőződjön róla, az ikrek még mindig ott tartózkodnak-e, majd
visszatért a hálóba, és behúzta maga mögött az ajtót.
- Készül valamire, ha nem tévedek. Egymaga is elbánna Dee-vel. Most valami többről van szó, az
ikrekről... - kötötte az ebet a karóhoz Scatty.
- Régen harcoltam már, és az egyetlen Alkimista varázslat, amivel az utóbbi időben foglalkoztam, nem volt
más, mint a bölcsek kövének elkészítése időről időre, hogy Perenelle és én életben maradjunk, no meg, ha úgy
adódott, aranyat készítettem, hogy a feleségemmel valamicske pénzhez jussunk.
- Majd még el is hiszem magának - kacagott fel szárazon Scatty, majd egy fekete nadrágot húzott, amit
harcokhoz szokott használni, és felvette vasalt talpú magnumbakancsát.
Felsőruházata egy fekete pólóból és egy zsebekkel teli mellényből állt. Váltónadrágot helyezett a hátizsákba, és
felkapott egy zoknit, amelynek párját az ágy alá bújva kellett megkeresnie.
- Nicholas Flamel - folytatta Scatty az ágy alól -, maga a legnagyobb Alkimista a világon. Emlékszem még,
amikor együtt harcoltunk Fomor démon ellen, és azt sem felejtem el, hogy maga mentett meg An Chaor-
Thanach börtönéből. Amikor Ruszalka Szentpétervárt kínozta, maga hozta el a gyógyírt. Fekete Annis
őrjöngését Manitobában csak maga állíthatta meg. Egymaga nézett szembe az éjszakai boszorkánnyal és az őt
követő zombisereggel. Majd egy ezredévet töltött a kódex tanulmányozásával, senki sem ismeri jobban a titkát...
Maga egy élő legenda - jött tűzbe a lány.
Flamel mutatóujját a lány ajkára tette, és titokzatosan mosolyogni kezdett.
- Megbízik bennem? - kérdezte.
- Vakon - hangzott a válasz.
- Azt akarom, hogy vigyázzon az ikrekre, és hogy képezze ki őket!
- Képezzem ki őket?! - lepődött meg a lány.
- Készítse fel őket arra, ami következik!
- Mi következik?
- Azt csak Dee tudja, de ne várjunk túl sok jót - fejezte be Flamel szomorú mosollyal a társalgást.
- Hidd el, anya, tényleg minden oké - mondta Sophie a mobiltelefonba, amit úgy tartott, hogy testvére is
hallhasson. Hátán végigfutott egy kövér verítékcsepp. Nem szeretett hazudni az anyjának, de nem volt más
választása. Ráadásul anyja annyira el volt havazva állandóan munkával, hogy sohasem bukott le, ha mégis
füllentett. - Perry Fleming rosszul lett, biztos evett valamit, de most már rendben van...
 Szülei archeológusok voltak, a legjobbak közül. Felfedezéseik újrarajzolták a modern kori archeológiát.
Indonéziában apró emberszerű lényeket fedeztek fel, akiket Hobbitoknak neveztek el.
Josh szerint szüleik az ötmillió évvel ezelőtt letűnt múltban élnek, és csak az ásatásokon vannak elemükben.
Abban nem kételkedtek, hogy szüleik a maguk módján szeretik őket, csak olyan keveset értettek meg belőlük,
mint a körülöttük lévő modern világból.
- Mr. Fleming kiviszi Perryt a sivatagban lévő kis nyaralójukba, hogy kipihenhesse magát, és arra kértek,
tartsunk velük, persze, csak a ti beleegyezésetekkel. Ágnes néni azt mondta, rajtatok múlik. Légyszi, mondjatok
igent!
Sophi mutató- és középső ujját összefonta, ahogyan Josh is, drukkolva a pozitív válaszért. Sokat rágódtak
rajta, mit mondjanak anyjuknak, mielőtt fel merték hívni, és még most sem voltak biztosak benne, hogy anyjuk
beleegyezését elnyerik.
Sophie hüvelykujját felfelé tartva mutatta testvérének, hogy tervük sikerült.
- Igen, anya, elkéredzkedtem a kávézóból. Ne félj, nem leszünk Mr. Flamel terhére... Drága vagy, anya,
apát is pusziljuk! - Sophie testvére felé fordult. - Azt mondja anya, hogy apa nagyon boldog, mert egy tucat
pszeudoarctolepis sharpit talált, nagyon jó állapotban.
Josht nem hozta lázba a hír.
- Ez nagyszerű, de mi a csuda az a pszeudo tepsi?
- Egy nagyon ritka cambrian crustacean - hangzott Sophie válasza.
- Aha, értem - lódította Josh. - Mondd meg nekik, hogy majd hívjuk őket!
- Szeretünk, anya! - tette le a kagylót Sophie. - Utálok hazudni anyának!
- Inkább megmondtad volna az igazat? Azt hitte volna, begolyóztunk!
- Igazad van.
Josh visszafordult a laptopja felé. A mobiljával kellett fellépnie a világhálóra, mert az edzőteremben érdekes
módon nem volt internet-hozzáférés.
Scatty az edzőterem fölött lakott egy kétszobás apartmanban, amelyhez konyha és fürdőszoba is tartozott.
A szobákat egy kis átjáró kötötte össze, ahonnan az edzőterembe lehetett látni. Az ikrek a konyhában
várakoztak, amíg Flamel beszámolt Scattynek az elmúlt óra történéseiről.
- Mi a véleményed róla? - kérdezte testvérét, közben megpróbált valami Scattyvel kapcsolatos információra
bukkanni a kétségbeejtően lassú netten. Az Altavista keresőjébe többszöri próbálkozás után sikerült helyesen
begépelnie a Scathatch nevet.
- Itt is van! Huszonhétezer találat. A szó azt jelenti: árnyék. Nem semmi...
Sophie látta testvérén, hogy egészen le van nyűgözve.
- Kire gondolsz? Ja, a kétezer éves szűzre? Nem gondolod, hogy egy kicsit túl öreg hozzád?
Josh elpirult zavarában.
- Most próbálok rákeresni a Google-ban... Nézd! Negyvenhatezer találat. Megnézem, fent van-e a
Wikipédián - folytatta volna, ha nem veszi észre, hogy testvére valami egészen másra koncentrál. Kifelé bámul
az ablakon.
- Josh követte Sophie pillantását, és egy patkányt vett észre a szomszédos ház tetején, aztán egy másodikat
és egy harmadikat...
- Itt vannak - suttogta a lány.

Dee-nek erősen koncentrálnia kellett, hogy ne adja ki a reggelijét.

Egy patkány szemén látni a világot, meglehetősen gyomorforgató élmény. Apró agyuk miatt nagy
erőfeszítést igényelt, hogy megfelelően fókuszáljanak az előttük lévő képre. Ehhez járult még hozzá a
mellékutca, tele rohadt élelmiszerrel. Dee hálás volt döntéséért, hogy nem azt a varázslatot alkalmazta, amely
lehetővé tette volna számára, hogy ne csak lássa, amit a patkányok látnak, hanem hallja is, sőt szagolhassa is...
 Mintha egy rosszul beállított fekete-fehér tévét nézett volna. A patkányok képesek voltak szemszögüket
pillanatról pillanatra változtatni: az előbb még vízszintesen haladtak a földön, de a következő másodpercben már
függőlegesen felfelé rohantak egy falon, hogy aztán fejjel lefelé átcsimpaszkodjanak egy kötélen.
Aztán a kép kimerevült.
Dee előtt megjelentek a boltban látott tinédzserek, akik eléggé hasonlítottak egymáshoz, hogy rokonok
lehessenek. Váratlanul, koncentrálását megtörve egy ijesztő gondolat csapott bele: Lehet, hogy testvérek, vagy
esetleg... ikrek?! Nem, az nem lehet! Egészen biztosan nem!
Visszanézett a tálba, és megpróbálta rávenni a patkányokat, hogy ne mozogjanak. Meg akart győződni arról,
hogy melyikük az idősebb, a fiú vagy a lány. De a patkányok szemén keresztül ezt nem volt képes eldönteni.
Újra szemügyre vette őket: semmi kétség, emberekkel volt dolga, akik - te jó ég! - egykorúaknak tűnnek.
Dee haragra gerjedt, és kiadta a parancsot, amely az ikrek körül minden patkánynak szólt félmérföldes
távolságban. Végezni velük!
Hollók felhője jelent meg a levegőben, kárörvendőn károgva, mintha valami kivégzésre érkeznének.

Josh tátott szájjal figyelte, ahogy a megtermett patkány, vicsorogva átugorja a két épület közötti hatméteres
távolságot.
- Hé! - kiáltotta hátrébb lépve az ablaktól, épp akkor, amikor az állat nekicsapódott az üvegnek, majd egy
emeletet zuhanva földet ért a sikátorban, de nem pusztult el, kóvályogva ismét feltápászkodott.
Josh Sophie kezét megragadva a folyosóra vonszolta a lányt.
- Van egy kis probléma! - kiáltotta segélykérőn. Aztán elhallgatott.
Alattuk, a nyitott ajtón három hatalmas gólem lépett be, összesarazva a tiszta padlót. És mögöttük hosszú,
egyenes vonalban felsorakoztak a patkányok.

Kilencedik fejezet

A három gólem elindult a folyosó végén lévő ajtó felé. Az apró dárdák surrogva röppentek elő, és vágódtak a
góle-mek sártestébe - meg sem érezték őket.
Aztán következtek a pengék, kattanva vágódtak elő rejtekhelyükről, hogy elvágják az agyagemberek lábát.
Egyikük sószsákként huppant a földre, másikuk fél lábon ácsingózott egy ideig, amíg a falnak nem zuhant,
éktelen, sötét foltot hagyva rajta. A pengék tovább folytatták munkájukat, és feldarabolták a földre került
testeket, amelyek többé már nem is emlékeztettek gólemekre. Sárdarabok repkedtek mindenfelé.
A harmadik gólem azonban résen volt. Fekete szemével gyanakodva nézte, mi maradt társaiból. Majd
hatalmas öklével először jobba, majd balra csapott. A folyosó jobb oldali fala a hatalmas ütés alatt beomlott,
szabad utat nyitva az edzőterem felé.
A gólem belépett, és szénszerű szemével végigpásztázta a helyiséget.
A patkányok - többségük túlélte a pengevágásokat - szintén bejutottak a rejtekhelyre...

Az egyre gyorsuló limuzinban ülve Dee minden erejével a gó-lemekre koncentrált, a patkányokat most magukra
hagyta. A gólemek irányítása sokkal egyszerűbb volt. Ezek az agyagból és kőből gyúrt teremtmények
nélkülöztek minden gondolkodást. Életre keltésükhöz elég volt egy varázsige, amelyet pergamenre vetett, és a
lény szájába tömte. A varázslók évezredek óta keltettek életre különböző méretű gólemeket: nekik volt
köszönhető az összes zombi- és élőhalott-történet. Dee maga mesélt el egy történetet a prágai vörös gólemről
Mary Shelleynek egy fagyos, téli éjszakán, amikor az írónő Lord Byronnal, a költő Percy Bysshe Shelleyvel,
valamint a titokzatos Dr. Polidorival meglátogatta őt 1896-ban svájci kastélyában. Hat hónap elteltével Mary
Godwin megírta a Modern Prométheuszt, amely történet aztán Frankenstein néven vált ismerté. Regényének
szörnyetege pont olyan volt, mint egy varázslat által életre kelt gólem. A gólemek meglehetősen jól ellenálltak a
különféle fegyvereknek, bár egy váratlan zuhanás vagy csapás komoly károkat okozhatott agyagtestüknek, főleg
amikor azt az időjárás kiszárította. Párás klíma mellett a testük sohasem szárad ki, és ennek köszönhetően
nagyobb ellenállással rendelkezhetnek, mint amikor a hőség kiszárítja őket. Ez magyarázta, miért pusztultak el
oly könnyen a pengék által. A varázslók általában üvegdarabokat használtak szemként e szörnyetegek számára,
de Dee jobb szerette a csiszolt, fekete követ. Ez lehetővé tette számára, hogy mindent élesen láthasson
segítségükkel, bár szigorúan fekete-fehérben.
Dee a telepátia segítségével felfelé fordította a gólem tekintetét: nem kellett csalódnia. A galérián meglátta a
holtsápadt ikreket. Önkéntelenül is elmosolyodott, mosolya megjelent a gólem ajkán. Előbb Flamellel kell
végeznem, azután jöhetnek a tanúk, gondolta.
Flamelre nem kellett sokáig várni, alakja váratlanul feltűnt a rettegett harcos, Scathatch kíséretében.
Dee-nek lefagyott a mosoly az arcáról: erre nem számított. Hogy a csudába kerül ide Scathatch? Fogalma
sem volt, hogy a városban tartózkodik, de még arról sem, hogy a kontinensen. Legutóbbi hírei szerint egy
lánykórus tagja volt Berlinben.
Scathatch és Flamel átvetették magukat a korláton, és a gólem elé ugrottak. Scathatch a gólemen keresztül
Dee-nek üzent valamit, amit Dee, mivel a gólem nem rendelkezett füllel, nem hallhatott.
Flamel az ajtó felé vetette magát, amin keresztül patkányok készültek beözönleni, és a lányt magára hagyta a
gólemmel.
- Talán nem is olyan erős - reménykedett Dee -, talán az idő múlása őt is legyengítette.
- Segítenünk kellene - motyogta Josh.
- Mit tehetnénk? - kérdezte Sophie a lehető legkomolyabban. A galérián álltak. Onnét bámulták, ahogy a
lány és Flamel átvetik magukat a korláton, hogy megvívjanak az ellenséggel.
A gólem minden átmenet nélkül előrecsapott, majd ütését egy jól irányzott rúgással koronázta meg.
Josh figyelmeztetni akarta a lányt, de még arra sem volt ideje, hogy kinyissa a száját, a lány elhajolt a
támadások elől, és tenyere élével a gólem arcába csapott. Az ütés erejétől szó szerint leesett a gólem álla. Az
ikrek láthatták a szájába helyezett pergament. A lény visszatámadott, nehéz lába alatt szilánkokra tört a
padlódeszka. Scatty ügyesen ugrott el az ütések és a rúgások elől.
- Tényleg segítenünk kell - látta be Sophie.
- De mivel? - firtatta Josh, mire Sophie fegyvert keresve eltűnt a konyhában, és egy mikrohullámú sütővel a
kezében tért vissza. - Mit akarsz azzal?
Sophie válasz nélkül átdobta a korláton a sütőt. Telibe találta az agyagember mellkasát, sárdarabok
fröccsentek szanaszét. A gólem megállt, és zavartan tántorogni kezdett. Scatty kihasználta az agyagember
pillanatnyi gyengeségét, és ütések garmadájával kezdte el bombázni, tovább gyengítve a lényt. A gólem
előrecsapott, de Scatty elkapta a karját, és egy dobással a földhöz vágta. A padló recsegett-ropogott a hatalmas
súly alatt. A gólem a hátán feküdt. Scatty kihasználta a lehetőséget, és egy villámgyors mozdulattal kirántotta a
lény szájából a pergament.
A gólem megszűnt gólemnek lenni: csak egy rakás agyag maradt a valaha tiszta edzőterem padlóján.
- Ebben többet nem melegít senki tejet - mutatott Josh a leamortizálódott mikrohullámú sütőre.
Scatty odalentről az ikrek felé lengette a papirost.
- Minden gólemet egy pergamenre írt varázsszóval keltenek életre, amit aztán vagy a szájába vagy a testére
helyeznek. Ha el akarjátok pusztítani, nem kell mást tennetek, mint hogy megfosszátok ettől a papirostól! Ezt ne
feledjétek!
Josh és Sophie egymásra néztek: mindketten ugyanarra gondoltak: tudták, hogy ha összeakadnak egy
gólemmel, nem lesz módjuk épp bőrrel olyan közel kerülni hozzá, hogy kiránthassák a szájából a varázsszót
rejtő pergament.
Nicholas Flamel óvatosan közelítette meg a patkányokat. Alábecsülni őket végzetes hiba lett volna. Varázslat
által életre keltett élőlények ellen nem esett nehezére harcolnia: tudta, nem élnek igazából. De igazi hús-vér
lények elpusztítása gondot okozott számára, még akkor is, ha azok csak patkányok voltak. Perry nem érzett
volna egy csepp sajnálatot sem, ha szembekerült volna velük. De Flamel mégis egy tudós volt, aki az élőlények
életben tartásának és nem elpusztításának szentelte életét. A patkányok Dee felügyelete alatt állnak. Talán
rettegnek a lelkük mélyén, ami nem jelenti azt, hogy ne esnének könnyűszerrel Flamelnek.
Nick lekuporodott a padlóra, és a tenyerébe fújt. Egy zöld ködlabda jelent meg a kezében. Majd
megfordította a markát, és a gömböt a padlóra ejtette. Ujjai színe áthatoltak a faburkolaton. A zöld energialabda
szétrobbant a padlón, mindent sajátos színével borítva. Az alkimista behunyta a szemét. A testét körbevevő
auraenergiáját ujjain keresztül a padlóba irányította.
A padló világítani kezdett.

Az ikrek még mindig emeleti páholyukból szemlélték az előadást, amelynek főszereplője most Flamel volt.
Látták a testét körbevevő zöld vibrálást, de nem tudták összekötni ezt azzal a ténnyel, hogy a patkányok hiába
tornyozódnak az ajtó előtt, nem merik átlépni a padlót.
Talán valami varázslattal tartja őket távol - találgatta Sophie, aki érezte, hogy Josh is ugyanarra a kérdésre
keresi a választ.
Scatty meghallotta Sophie szavait, és miután szisztematikusan apró darabokra tépte a pergament, felnézve
így válaszolt.
- Ez csak egy egyszerű védővarázslat. Arra jó, hogy távol tartsa a rágcsálókat és a rovarokat. Én is
használom rendszeresen, mert nem akarom, hogy a ház tele legyen molyok-kal és patkányokkal. De elég
törékeny varázslat, ha valamelyiken nem fog, oda az egész...

Nicholas Flamel jól tudta, hogy Dr. John Dee látja őt a patkányok szemén keresztül. Jobb kezét továbbra is a
padlón tartotta, míg a ballal megcélzott egy méretes patkányt a rágcsálógúla legaljáról. A macska nagyságú állat
megrándult, és szeme sárgásán izzani kezdett.
- Most követte el a legnagyobb hibát hosszú élete során, Dr. Dee - hangzott Flamel üzenete. - Ne feledje,
hamarosan megtalálom, és akkor...

Dee felnézett a tálból, és akkor vette csak észre, hogy Pere-nelle feszülten figyeli.
- O, asszonyom, most megnézheti, hogyan tépik darabokra a férjét ezek a rágcsálók. Nem is bánom, hogy
ez a kis féreg, Scathatch is ott van. így két legyet ütök egy csapásra. Úgyis régóta a bögyömben volt már -
mondta, majd minden erejét a legnagyobb patkányra összpontosítva kiadta a parancsot.
- Támadás! Végezni velük!
Dee lehunyta a szemét. A patkány feltápászkodott, hogy Flamelre vesse magát.

A Flamel ujjaiból kiszivárgó zöld fény foszforeszkálva járta át a padlót, amelynek tetején hirtelen apró hajtások,
rügyek, ágak jelentek meg. Ezek aztán fákká terebélyesedve a mennyezet felé törtek. A legtöbb fa törzse ujjnyi
vastagságú volt, de akadtak olyanok, amik karvastagságúra szélesedtek, és az ajtó előtt lévő majdnem akkora
volt, hogy törzsével teljesen eltorlaszolta a bejáratot.
A patkányok rémülten menekültek. Vinnyogva próbáltak átjutni a kegyeden pengék suhogása között.
Flamel elégedetten felállt, majd leporolta magát.
- Az alkímia legrégibb trükkje. Minden élőlény, a legegyszerűbbtől a legösszetettebbig, magában hordja
lénye magvát...
- A DNS-ről beszél - súgta Josh Sophie-nak, amíg a szobaerdőt csodálta.
Sophie sajnálkozva tekintett végig a egykor makulátlanul tiszta termen: sárfoltok éktelenkedtek mindenhol,
a padlóból pedig őserdőnyi fa nyújtózott a mennyezet felé.
- Szerinted az alkimisták tudnak a DNS-ről? - kérdezte. Flamel elkapta szavát.
- Persze! - ragyogott fel az arca. - Amikor Watson és Crick 1953-ban felfedezték azt, amit ők az élet
titkának neveztek, akkor valami olyanra jöttek rá, amit az alkimisták már réges-rég tudtak.
 - Azt mondja, hogy felébresztette a padló DNS-eit, és arra ösztökélte őket, hogy fává növekedjenek?
Hogyan lehetséges ez? - értedenkedett Josh.
Flamel büszkén nézett végig művén.
- Varázslat - mondta sugárzó arccal. - Féltem tőle, hogy már nem vagyok rá képes, de Scatty annyira hitt
bennem, hogy visszaadta az önbizalmamat.

Tizedik fejezet

Tisztázzunk valamit, ezek szerint, ha jól értem, annyit értenek a vezetéshez, mint tyúk az ábécéhez? - kérdezte
Josh Newman, alig titkolt gúnnyal.
Josh és Sophie ültek az autó első ülésein, amíg Flamel és Scatty hátul kuporogtak. Az autót Scatty
kölcsönözte egyik tanítványától. Josh ült a volánnál, Sophie pedig a térképet tanulmányozta.
- Sohasem tanultam - rándította meg a vállát Flamel.
- Nem volt rá időm - tette hozzá Scatty.
- De Nicholas azt mondta, hogy legalább kétezer éves vagy! - nézett kárörvendően Sophie a lányra.
- Egészen pontosan kétezer-ötszáztizenhét éves vagyok a ti időszámításotok szerint - hangzott Scatty
válasza, majd Flamelre nézett. - De nem nézek ki annyinak, ugye?
- Tizenhét évnél egy nappal sem néz ki öregebbnek - vágta rá Flamel.
- Nem volt ideje rá? - csodálkozott Sophie, akinek ez sehogyan sem ment a fejébe, ő tízéves kora óta másra
sem vágyott, mint jogosítványra. Ez is volt az oka, hogy testvérével együtt San Franciscóban dolgoztak ahelyett,
hogy a szüleikkel lettek volna az ásatáson: egy saját autóra gyűjtöttek.
- Szerettem volna megtanulni vezetni, de, mint mondtam már, nem volt rá időm - felelte immáron egy
kicsivel dühösebben Scatty.
- Akkor a kocsiban senkinek sincs jogosítványa - sóhajtott Josh. - A rendőrök örülni fognak...
- Mi még alig vagyunk tizenöt évesek, de elmondhatjuk, hogy tudunk vezetni... úgy-ahogy... - tette hozzá
Sophie.
- Értem, de tud-e valamelyikőtök lovagolni? - fogta meg őket Flamel. - Vagy talán kocsit hajtani?
- Nem nagyon - hebegte Sophie.
- Hát harci szekeret vezetni nyilazás közben vagy dárdát hajítva? - fokozta az ikrek kisebbségi érzését
Scatty. - Vagy sárkánygyíkon repülve parittyázni?
- Én sárkánygyík helyett valamelyik kényelmes légitársaságot választanám - húzta el a száját Sophie.
- Szóval egyezzünk meg abban, hogy nektek is vannak hiányosságaitok. Ti ezt tudjátok, mi azt. Ilyen
egyszerű - nézett Scattyre Flamel. - Bár abban nem vagyok biztos, hogy meg tudnék-e ülni egy sárkánygyíkot
jelen állapotomban.
Josh elhajtott egy közlekedési lámpa mellett, és jobbra kanyarodott a Golden Gate híd felé.
- Továbbra sem tudom felfogni, hogyan élték túl a huszadik századot jogosítvány nélkül. Hogyan
közlekedtek? - faggatózott Josh.
- Tömegközlekedési eszközökkel. Főleg busszal és vonattal. Tökéletes ismeretlenségben utazhatsz rajtuk.
Ellenben a hajókon és a repülőkön elveszted anonimitásod. Ha az embernek autója van, könnyen
lenyomozhatóvá válik ellenségei számára a sok papír miatt, ilyenkor nem segítenek az álnevek sem. És van
egyéb módja is az utazásnak... - tette hozzá némi szünet után.
Millió kérdés lüktetett Josh agyában, de nem állt módjában feltenni őket. Túlzottan lekötötte a jókora autó
vezetése. Hozzátartozott az igazsághoz, hogy bár Josh tényleg tudott vezetni (ásatások alkalmával elkötött pár
dzsipet), de még sohasem vezetett forgalomban. Sophie azt ajánlotta, fogja fel úgy, mint egy számítógépes
játékot. Ez valamit segített is. De volt egy nagy különbség a játék és a valóság között: ha a játékban
karamboloztál, maradt még pár életed, de a valóságban az embernek csak egy élete volt.
A forgalom lassan araszolt át a híres hídon. Egy hosszú, szürke limuzin lerobbant a belső sávban, ez
lelassította az átkelést. A limuzinban sötét ruhás, nagydarab alakok ülnek. Sophie tenyere izzadni kezdett. Csak
akkor nyugodott meg, amikor elhaladva a limuzin mellett, kiderült, hogy nem góle-mek ülnek az autóban. Josh
erőltetetten testvérére mosolygott: ő is ugyanattól tartott, mint Sophie.
Sophie lerázta magáról iménti félelmét, és hátrafordult. Az autó sötétített, légkondicionált terében Flamel és
Scatty egészen hétköznapi teremtésnek tűnt. Flamel egy kiöregedett hippire emlékeztetett, de Scattyt sem nézték
volna ki egy helyről sem, még katonás ruházata is divatosnak tűnt. A vörös hajú lány öklére támasztott állal
bámult ki az üvegen a kikötőn túl lévő Alcatraz felé.

Nicholas Flamel követte a lány pillantását.

- Rég nem jártam ott - mormogta.
- Mi elmentünk megnézni! - mondta Sophie.
- Nekem bejött, Sophie-nak nem annyira - szólalt meg Josh a kormány mögül.
- Elég kísérteties hely.
- Nem csodálom, lévén kísértetek tanyája - világosította fel Flamel a lányt. - Tele van bolygó lelkekkel.
Legutóbb egy szörnyű ronda kígyóemberrel kellett elbánnom.
- Pár órával ezelőtt nem gondoltam volna, hogy kígyóemberekről kell hallanom - sóhajtott Sophie.
- Az életetek örökre megváltozott - dőlt hátra mellkasán összefont karral Flamel. - Ezt ne felejtsétek el!
- Nem felejtjük, csak túl gyorsan történt a egész. Meg kell emésztenünk ezt a sok gólemet, varázslatot,
patkányt... - Sophie itt Scathatchra pillantott: - és ősi harcost...
Scatty öntudatosan hátradőlt.
- Nem beszélve a hatszáz éves Alkimistáról - fejezte be Sophie a felsorolást, mert valami eszébe villant. Hol
Scattyre, hol Flamelre pillantott, hogy összehasonlítsa őket. Majd a férfinak szögezte a kérdést.
- Maga ember, ugye? Nicholas Flamel elmosolyodott.
- Persze, egy kicsit több, mint ember, de alapjában véve, igen, embernek születtem.
Sophie ezt követően Scathatchra nézett.
- De maga...
Scathatch kikerekült szemmel Sophie-ra nézett. Zöld íriszében megvillant valami különös fény...
- Nem, én nem vagyok az emberi faj tagja. Az én fajom sokkal ősibb. Én az ősi fajhoz tartozom. Mi uraltuk
azt a sártekét, mielőtt az emberi faj leereszkedett a fáról. Minden nép legendájában ránk akadhatsz. Mi voltunk a
vámpírok, az óriások, a sárkányok, a szörnyek. A legendákban hol úgy emlegetnek bennünket, mint régieket, hol
úgy, hogy ősi faj. Némely történetben egyszerűen csak isteneknek neveznek.
- Maga is isten volt?
- Dehogy! - nevetett fel Scatty. - De voltak, akik a népemből istennek neveztették magukat. Mások csak az
emberek meséiben váltak istenekké. Egyszerűen csak más faj vagyunk. Egy ősibb. Az emberekétől igen
különböző képességekkel.
- Mi lett a népével?
- Az árvíz, többek között... - hajtotta le a fejét a lány.
- A Föld sokkal öregebb, mint sejtik. Azok a lények, amik ma már csak a mesékben léteznek, egykor
közöttünk jártak
- magyarázta Flamel.
Sophie bólintott.
- Szüleink archeológusok. Sokat meséltek arról, hogy néha milyen lélegzetelállító leletekre bukkannak.
- Emlékszel arra a helyre, valami Taylornak hívták - csatlakozott Josh a beszélgetésbe. - Texasban volt. - A
fiú még sohasem vezetett ekkora hodályt azelőtt. Most épp a középső sávot célozta meg. Biztos volt benne, hogy
az imént levitte valakinek a visszapillantó tükrét. De nem számított: a lényeg az volt, hogy haladtak, és még
mindannyian épségben voltak.
 - Taylor Trailnek hívták a helyet, a Paluxy folyónál. Ugyanazon a fosszilizált kövön dinoszaurusz- és
emberlábnyomokat találtak. A követ százmillió évesnek becsülték.
- Láttam őket, és tanulmányoztam is - mondta Flamel.
- Antelope Springnél is látható hasonló, Utah-ban. Lábnyomok egy ötszázmillió éves kőben.
- Apám szerint ezek sokszor félreértelmezések, vagy az is előfordul, hogy egyszerű hamisítványok - vágta
rá Josh, és eltűnődött azon, hogy apja mit szólna azokhoz a lényekhez, akikkel e rövid idő alatt dolguk akadt.
- Ez igaz. De vannak dolgok, amikkel a tudomány nem tud mit kezdeni. És ezeket sem söpörhetjük a
szőnyeg alá.
Vegyük például a mai napot. Ki mondaná, hogy azok a dolgok, amikkel találkoztatok, nem valóságosak?
Josh kényelmetlenül fészkelődött az ülésen. Nem tetszett neki az irány, amit a társalgás vett. Már az is
nehezen ment a kobakjába, hogy a dinoszauruszok és az emberek egy időben élhettek. Ez ellentmondott
mindannak, amire a szülei tanították, mindannak, amiben hitt. De legbelül egy vékony kis hangocska arra
emlékeztette, hogy az archeológia évről évre hihetetlen és megdöbbentő eredményekre jut. Ott volt például
szüleik felfedezése a Homo floresiensis, az indonéziai törpeember, amelyet Hobbitnak becéztek. Aztán ott volt
az a minidinoszaurusz, amit Németországban fedeztek fel, nem beszélve a wyomingi, százhatvanötmillió éves
dinónyomok-ról. Sőt: nem is olyan régen egy izraeli barlangban nyolc új prehisztorikus fajra bukkantak. De
Flamel kijelentése még így is meglehetősen ingoványos talajra csábította a hallgatóságot.
- Azt mondja, hogy a dinók és az emberek egy időben éltek? - fakadt ki nehezen titkolt felháborodással
Josh.
- Azt mondtam, hogy az emberek nemcsak a dinoszauruszokkal, hanem sokkal régebbi fajokkal is együtt
koptatták a földgolyót.
- Honnét tudja? - hitetlenkedett Sophie, aki tisztában volt azzal, hogy Flamel, bár nem mondható mai
csirkének, mégsem láthatta saját szemével a dinoszauruszokat... vagy mégis?
- A kódex ír erről, és hosszú Alkimista-életem során olyan élőlényekkel kerültem szembe, amelyeket csak
legendákból ismerhettek, olyan szörnyekkel, amelyek a mítoszok soraiból léptek elő, és olyan teremtményekkel
harcoltam, amiket csak rémálmaitokban láttatok.
- Shakespeare-t tanultuk a múlt évben, van egy sor a Hamletben - Sophie homlokát ráncolva próbálta
emlékezetébe idézni az ominózus helyet. - „Több dolgok vannak Földön és égen, Horatio..."
Nicholas Flamel bólintott, és ő fejezte be Sophie helyett az idézetet.
- „...mitsem bölcselmetek álmodni képes." Hamlet, első felvonás, ötödik jelenet. Szegény, Will! Jói
ismertem Shakespeare-t. Nagyszerű alkimista lett volna belőle, ha nem szövetkezik Dee-vel. Tudjátok, ki a
Vihar Prosperójának mintája? Maga Dee!
- Sohasem szerettem Shakespeare-t! - motyogta Scatty. - Valami bűzlött körülötte.
- Ismerték Shakespeare-t? - csodálkozott Josh.
- A tanítványom volt egy nagyon rövid ideig. Voltak jobb-rosszabb tanítványaim garmadával. Sok emberrel
volt módom találkozni: halandókkal és halhatatlanokkal, emberekkel és ősi fajokkal. Olyanokkal, mint Scathatch
- fejezte be Flamel.
- Többen is léteznek az ősi fajból magán kívül? - nézett Scattyre Sophie.
- El sem hinnéd, mennyien, de igyekszem nem érintkezni velük - válaszolt a lány szomorúan. - Sokan
közülünk nem tudják elfogadni, hogy a mi időnk leáldozott, és hogy most az embereké a Föld. Vissza akarják
hozni királyságukat az olyan bábok segítségével, mint Dee. Ok a Sötét ősök.
- Nem tudom, hogy valaki észrevette-e közületek, de itt lassan több a madár, mint az állatkert
madárházában - mutatott ki Josh a szélvédőn keresztül. A híd pillérei, láncai, korlátai madarakkal voltak tele.
Feketerigók és a hollók képviseltették legnagyobb számban magukat. Minden percben újabb madár érkezett.
- Az Alcatrazból jönnek - fordította fejét az elhagyott börtön felé Josh. Fekete felhő lebegett az épület
fölött, mintha a kéményekből kiömlő füst gyűlt volna össze a börtön fölött, és ide-oda lebbent.
- Vannak vagy ezren - füttyentett Josh.
- Tízezren! - licitált rá Sophie. - Mik ezek?
 - Morrigan gyermekei - válaszolt titokzatosan Flamel.
- Ez nem jó hír - sóhajtott Scatty.
Aztán a madárfelhő - mintha valami parancsnak engedelmeskedne - egy testként a kikötő felé vette útját,
ahonnét a híd felé kanyarodott.
Josh megnyomott egy gombot, mire az ablak zümmögve lehúzódott. A madarak zaja már hallható volt.
Hangos káro-gásuk olyan volt, mint egy gonosz nevetés. A forgalom szinte leállt. Az emberek kiszálltak
autóikból, és mobiltelefonokkal valamint digitális kamerákkal fényképeket kezdtek el készíteni a furcsa
tüneményről.
Flamel megragadta Josh vállát.
- Hajts! Ne állj meg, bármi történne! Még ha el is ütnél valamit. Hajts le mielőbb a hídról!
Volt valami Flamel természetellenesen fojtott hangjában, ami Sophie számára ijesztőbb volt, mintha ordibált
volna. Scattyre nézett, aki táskájában kutatott. Hamarosan meg is találta, amit keresett: egy nyilat,
nyílvesszőkkel, amiket az ülésre helyezett maga mellé, készen arra, hogy bármikor használja.
- Tekerd fel az ablakot, Josh, nem akarom, hogy vendégünk legyen! - szólt előre a fiúnak.
- Bajban vagyunk, ugye? Nagy bajban? - nézett Sophie rémülten az alkimistára.
- Csak, ha a hollók el tudnak kapni - mosolygott rá báto-rítón Flamel. - Kölcsönadnád a telefonod?
A lány elővette a telefonját a zsebéből és Flamelnek nyújtotta.
- Varázsolni fog?
- Nem, én csak felhívok valakit, remélem, nem az üzenetrögzítő fog bekapcsolni!

Tizenegyedik fejezet

A biztonsági kapu kinyílt. Dee fekete limuzinja csöndesen átsiklott rajta. Az autót vezető gólem jól ismerte az
utat a föld alatti parkolóba.
Perenelle Flamel oldalra dőlt az egyik kanyarban, és ráesett a jobb felén ülő ragacsos agyagemberre. Mintha
egy bűzös sártengerbe bukott volna: placcsanva repültek szét az agyagdarabok.
Dr. John Dee fintorogva húzódott el a sáreső elől, miközben telefonján egy olyan nyelven társalgott, amelyet
háromezer éve nem használtak a Földön.
Egy csepp gólemsár a kézfejére csöppent, és lemosta a jelet, amit Dee rajzolt oda az előbb.
A varázs félig-meddig megtört. Fejét kicsit képes volt mozgatni. Eljött az alkalom. Ahhoz, hogy az
auraenergiáját megfelelően tudja irányítani, szüksége volt mindkét kezére. És ráadásul a jel, amit Dee a
homlokára rajzolt, megakadályozta abban, hogy beszéljen.
Mégis...
Perenelle Delamere-t azóta foglalkoztatta a mágia, mióta az eszét tudta. Már azelőtt érdekelte, mielőtt
találkozott a szegény könyvárus fiúval, aki később a férje lett. Szülei hetedik leánya volt. Falujában, a
Franciaország északi sarkában lévő Quimperben a családtagjai tisztelték csodálatos képességei miatt. Érintése
gyógyító hatású volt úgy az emberekre, mint az állatokra. Tudott beszélni a halottak leikéivel, és néha egy kicsit
jósolni is tudott. De abban a korban nem szabadott nagy dobra verni az ilyesmit, könnyen rásüthették volna a bo-
szorkányság bélyegét, ezért aztán véka alá kellett rejtenie képességeit. Párizsba ment, ahol egykettőre elleste,
hogyan dolgoznak jövendőmondók a Notre-Dame katedrális háta mögötti piacon, aztán koromfekete haja miatt
felvette a Chat Nőire - Fekete Macska nevet - és a katedrális közelében lévő bódéjában könnyedén megélt a
szerencsemondásból. Hamarosan szárnyra kapott a híre, és attól kezdve már nemcsak piaci kofák, és lócsiszárok
jártak hozzá, hanem komoly üzletemberek, sőt nemesek is.
 A bódéjához közel állt az íródeákok bódéja, azoké az embereké, akik abból éltek, hogy az írástudatlanok
helyett írtak leveleket. Egyikük, egy sötét hajú, karcsú, szikrázó szemű férfi, időnként könyveladással is
foglalkozott. Ahogy Perenelle meglátta a férfit, tudta, hogy a felesége lesz, és hosszú, békés, boldog életet
fognak élni. Azt azért nem sejtette, hogy eny-nyire hosszú lesz...
Hat hét után összeházasodtak. Hatszáz év telt el azóta.
Mint minden művelt embert a korban, Fiaméit is elbűvölte az alkímia, a varázslatnak és a tudománynak ez a
nagyszerű kevercse. Időnként alkímiával foglalkozó könyveket is árult, és előfordult olyan is, hogy felkérésre
másolnia kellett alkímiával foglalkozó műveket. Ellentétben a kor asszonyaival,
Perenelle nagyszerűen beszélt több nyelven. Görögje jobb volt a férjéénél, ezért Nicholas gyakran kérte, hogy
olvasson fel neki. Perenelle egykettőre kiismerte magát a varázslás világában, és sok gyakorolás és próba után,
arra is képes lett, hogy auraenergiáját tudatosan használja.
Mire birtokukba került a kódex, Perenelle varázsló lett, bár utálta a matematikát és az alkímiával járó egyéb
számolási műveleteket. Perenelle volt az, aki megfejtette a könyv folyton változó szóhalmazát, és rájött, hogy
nemcsak a világ ismeretlen történetét rejti, hanem ráolvasások, varázsszavak és tudományos feljegyzések
gyűjteménye. Egy hideg téli éjszaka épp a mozgó betűk megfejtésével bíbelődött, amikor rátalált a bölcsek
kövének titkára, és abban a másodpercben ráébredt, hogy a kódexszel együtt birtokukba jutott az örök élet titka
is.
A házaspár a következő húsz évet utazással töltötte. Európa minden városát meglátogatták, de eljutottak
Oroszországba, Észak-Afrikába, sőt Arábiába is. Minden jelentős varázslóval kapcsolatba léptek, és igyekeztek
minél többet tanulni tőlük. Nicholas szíve nem is annyira a varázslásért dobogott, inkább az alkímia
tudományáért. Fiaméit az érdekelte, hogyan lehet aranyat készíteni kőből és drágakövet szénből: a kódex erről is
beszélt. Perenelle úgy itta magába a varázslás művészetét, mint homok a vizet. így lett a varázslás nagyasz-
szonya, bár már régen nem gyakorolta.
Most, csapdába ejtve egy limuzinban, megpróbálta felidézni azt a varázslatot, amit egy boszorkánytól tanult
még Szicília hegyei között. A varázslat páncélos lovagok elleni harcra szolgált, de egy kis módosítással most is
hasznát vehette...
Behunyt szemmel koncentrált. Kisujjával az ülés bőrbevonatán kezdett el körözni. Dee belefeledkezett a
telefonálásba, nem láthatta a Perenelle ujjhegyéből kipattanó, apró, fehér szikrát. Az elektromosság áthatolt a
bőrbevonaton, aztán sisteregve végigfutott a rugókon, és szétáradt az autó alvázában. Elért a motorig, a
hengerekig, majd szikrázva a kerekekig. Az egyik dísztárcsa levált, és messzire gurult. Az autó elektromossága
összezavarodott. Az ablakok maguktól nyíltak és csukódtak, ahogyan a tetőablak is. Az ablaktörlők egyre őrül-
tebben kaszáltak a száraz üvegen. A duda szokadan hangon tülkölni kezdett. A belső világítás hol kigyulladt, hol
elsötétült. A bal oldali falba beépített apró tévéegység bekapcsolt, és végigpergette az állomásokat.
A levegőben fémíz érződött. Az autó belsejében energiacsóvák futkostak lidércfényként. Dee ijedten dobta
el mobilját, és sajgó ujjait kezdte el masszírozni. A telefon becsapódott az autó kárpitozott aljába, majd
felrobbant, olvadt műanyagot és forró fémszilánkokat szórva szét.
- Te... - ugrott volna Dee az asszonynak, ha az autó nem robbant volna le abban a pillanatban. A motorház
tetején lángnyelvek szaladgáltak mint lidércfények a láp tetején, és füst töltötte meg az utasteret. Dee menekülni
próbált, de az ajtó megmakacsolta magát. A férfi ökölbe szorította a kezét, és egy artikuláladan üvöltés
kíséretében levezette féktelen dühét. A füst, az égő gumi és műanyag szaga keveredett a kénkő szagával. Dee
ökle szinte izzani látszott, majd mint egy légkalapáccsal lecsapott vele az ajtóra, mire az lerepült a vasalásról,
szabad utat nyitva a varázsló előtt, aki kivetette magát rajta.
Az Enoch vállalat föld alatti parkolójában álltak. Ez a szórakoztatóiparral foglalkozó cég Dee kezében volt.
Hátrálva nézte, ahogy az egykor csillogó-villogó luxuskocsija a tűz martalékává válik. A hatalmas hőtől a
szélvédő üvege faggyúként olvadt szét, ahogyan a kasztni is különös formát öltött a forróságtól. A gólem
bárgyún tovább ült a volánnál.
Aztán a garázs tűzoltó berendezése bekapcsolt, és a szórófejek vizet locsoltak a lángoló limuzinra.
 - Perenelle! - köhögött Dee kétrét görnyedve. Miután egy kis levegőhöz jutott, felegyenesedett, kitörölte
szeméből a könnyet, és kezének egyeden mozdulatával elaltatta a lángokat, majd egy kis szellőt munkába fogva
eloszlatta a maradék füstöt, és bekukkantott a limuzin szénné égett belsejébe. Kissé tartott attól, hogy milyen
látvány fogadja.
A két gólemből, akik két oldalról Perenelle-t őrizték, nem maradt más, csupán hamu. Az asszonynak nyoma
sem volt. A túloldali ajtón egy rés tátongott, amely olyan volt, mintha fejszével hasították volna ki.
Dee, akár egy gyerek, a földre vetette magát, és dühében két öklével csapkodni kezdte a parkoló sár, olaj és
hamu borította padlatát. Nem elég, hogy a kódex sem volt teljes egészében a birtokában, még Perenelle is
kicsúszott a keze közül. Hát történhet még ennél is rosszabb? Léptek hangzottak.
A szeme sarkából Dr. John Dee sarkantyús sarkokban végződő, hegyes orrú lábbeliket vett észre. Kérdésére
megérkezett a válasz: történhet még Perenelle eltűnésénél is rosszabb, sőt, sokkal rosszabb. Gyorsan talpra
ugrott, mosolyt erőltetett az arcára, és szembenézett azzal a Sötét őssel, akitől a legjobban tartott.
Morrigannal.
A régi írek a hollók istennőjének tartották, a kelták rettegve imádták, mint a halál és pusztítás istenét.
Eredetileg Morrigannak volt két testvére is: Badb és Macha, akik az idők során rejtélyes módon eltűntek. Dee
gyanította, mi történhetett velük... Tudta, hogy Morrigan minden szörnyűségre képes csak hogy egyeduralkodó
lehessen.
Morrigan magasabb volt, mint Dr. Dee, bár ez, tekintve a doktor mélynövését, nem számított nagy
teljesítménynek. Tetőtől talpig fekete bőrbe öltözött. Ezüstszegeccsel kivert, csillogó mellényében olyan látványt
nyújtott, mintha egy középkori mellpáncélt hordana. Bőrkesztyűjének fejét ugyanígy díszítette. A kesztyűknek
nem voltak ujjai, így láthatóvá tették Morrigan hosszú karmait. Vastag, fémlapokkal díszített öv fogta körül a
derekát. Fején és hátán hosszú, kapucnis köpenyt viselt, mely hollótollak-ból készült. A kapucni alól előtűnt
teljesen fekete szeme és fekete szája. Felsőajka alól előbukkantak hosszú metszőfogai.
- Azt hiszem, őt keresi - szólalt meg repedtfazék hangon. Az árnyékból Perenelle lépett elő. Két vállán két
hatalmas
holló ült. Tűhegyes csőreik veszélyesen közel voltak a szeméhez. Miután kikászálódott az autóból, rátámadtak a
hollók. Nem volt módja védekezni, mert minden erejét felőrölte az iménti varázslat.
- Hadd lássam a könyvet! - parancsolt rá türelmetíenül Morrigan.
Dee kabátja belső zsebéből előhúzta a fémborítású könyvet. Meglepődve tapasztalta, hogy a holló istennő
nem ragadta ki mindjárt a kezéből.
- Nyissa ki!
Dee óvatosan pörgetni kezdte Morrigan előtt az ősi könyv lapjait.
- Ábrahám mágus könyve - suttogta az istennő, majd közelebb hajolt, de még mindig nem vette el a
kódexet. - Hadd lássam a végét!
Dee a kódex végére lapozott, és megmutatta a hiányzó lapok helyeit.
- Mi történt vele? - horkant fel Morrigan. - Ez a könyv tízezer évig nem szerzett semmiféle sérülést!
- Az a kölyök tépte ki őket - magyarázta Dee, majd vigyázva becsukta a könyvet.
- Meg fog fizetni érte busásan! - jelentette ki a gonosz istennő, majd behunyt szemmel oldalra billentette a
fejét. Amikor újból kinyitotta, szeme fekete szénként csillogott, és mosoly jelent meg az arcán. Hosszú, hegyes
metszőfogait teljes egészében látni lehetett. - Meg fog fizetni érte, ahogyan a többiek is, az egész koszos banda! -
fogadkozott.
 Tizenkettedik fejezet

Josh kiszúrt egy rést két autó között, majd a gázba taposott. A Volkswagen Beetle és a Lexus között valamivel
keskenyebb volt a rés, mint gondolta, és lesodorta a két jármű visszapillantó tükreit.
- A fenébe - lépett a fékre.
- Hajts tovább! - parancsolt rá Nick, aki még mindig So-phie mobiltelefonján beszélt, valami furcsa,
torokhangokkal teli nyelven, amit az ikrek még sohasem hallottak.
Josh fittyet hányva a kiabálásokra és a dudálásokra átrobogott a hídon, ügyesen szlalomozva az autók között
egyik sávból a másikba.
Sophie félig behunyt szemmel nézte, ahogy Josh lenyes egy újabb visszapillantó tükröt, ami a
motorháztetejükre pottyant, felkarcolva a fekete fényezést, majd lecsúszott oldalra az útra.
- Válassz más átjárót! - kiáltotta a lány egy olasz sportkocsinak, aki ugyanazt a rést célozta meg, mint Josh.
A vezető, egy idősebb férfi, többkilónyi fuksszal a nyakában, nem hallgatott Sophie-ra, és a gázra lépett. Rosszul
döntött.
Josh telibe kapta a sportkocsi orrát, mire az megfordult saját tengelye körül, és eközben négy másik autót
sikerült meglöknie. Josh mint a nyíl, átsuhant a résen.
- Azt hittem, tudsz vezetni - mérte fel Flamel a tömegkarambol mértékét.
- Azt mondtam, hogy tudok vezetni, de azt nem, hogy egy Niki Lauda vagyok... Remélem, nem írta fel
senki a rendszámunkat! - felelt meglepően nyugodt hangon Josh. Bár egyáltalán nem érezte nyugodtnak magát.
Ez sokkal nehezebb volt, mint egy autóversenyes játék. Tenyere izzadt, homlokán kövér izzadságcseppek
gördültek lefelé. Vádlija görcsbe rándult az erőfeszítéstől, amivel a gázt taposta.
- Azt hiszem, ennél van nagyobb gondunk is! - suttogta Sophie.
A hollók károgva, kavarogva, nagy szárnycsapásokkal elérték a Golden Gate hidat. Több ezer madár
érkezett. A varjúk az autókra támadtak, kíméletlenül ostromolva csőrükkel a kasztnikat és a szélvédőket. Az
autók csörömpölve sorra egymásnak koccantak.
- Úgy látszik, hogy kiesett az apró agyukból, hogy nézünk ki, pedig bennünket keresnek - mondta
Scathatch.
- Valami elterelhette úrnőjük figyelmét - vélte Flamel. - Talán épp Perenelle, mindig értett az időzítéshez.
De mire befejezte a mondatát, a madarak felcsaptak a levegőbe, és apró gonosz szemükkel kiszúrták a
meglógni készülő fekete kocsijukat. Győzedelmesen károgni kezdtek.
- Megláttak bennünket! - Sophie szíve a torkában dobogott. Kétségbeesetten Nickre és a harcosra nézett, de
feszült arckifejezésük semmi jót nem ígért.
- Most aztán megnézhetjük magunkat! - mondta Scatty Sophie-nak.
A fekete madár felhő az autó után lódult.
Az emberek ijedten lefékeztek, és eltátott szájjal figyelték a károgó hollóhadsereget. Csak Joshék kocsija
dübörgött a híd vége felé. Josh annyira nyomta a gázt, hogy a kilométeróra majdnem kiakadt. Egyre jobban
belejött a vezetésbe - az elmúlt tíz másodpercet szinte teljesen ütközésmentesen tette meg. Már látszott a híd
vége. Josh elmosolyodott. Sikerülni fog, gondolta.
Aztán egy megtermett holló huppant a motorháztetőre.
Sophie felsikoltott. Josh elrántotta a kormányt, hogy egy hirtelen kanyarral megszabaduljon a potyautastól.
A madár karmait a szellőzőrácsba akasztotta, és szilárdan a helyén maradt. Először Joshra, majd Sophie-ra
nézett. Aztán két ugrással a szélvédőnél termett, és csillogó szemmel befelé tekintgetett. De nem sokáig
bámészkodott. Hirtelen a szélvédőbe vágott. Az üveg megrepedt az ütéstől.
- Hagyd abba! - kiáltott Josh a madárra, és igyekezett az úton maradni.
De a madár nem engedelmeskedett: következő csőrvágása tovább repesztette az üveget. Hamarosan
segítőtársai érkeztek: öt újabb holló landolt az autón, és nekiláttak ementáli sajttá lyukasztgatni a kasztnit.
 - Utálom a hollókat! - fakadt ki Scathatch. Táskájából egy nuncsakut húzott elő. A faragott favégeket
láncok fogták össze. - Kár, hogy nincs tetőablakunk. Kimásznék és adnék nekik, nem érdekelne, mit
mondanának az állatvédők! - ütögette a nunchaku fáját a tenyérébe.
- De nemsokára lesz! - mutatott Flamel a fejük fölötti lyukkezdeményre, melyen át besütött a nap. - Ezek
nem normális hollók. Az a három a tetőn és ez az egy itt a motorháztetőn vérholló, Morrigan kedvenc
madárfajtája.
A szélvédő nem bírta tovább: kilyukadt a motorháztetőn ügyködő madár csőre alatt.
- Nem tudom, mit tehetnék... - kezdte Scathatch.
Sophie előrehajolt és bekapcsolta az ablaktörlőt. Az ablaktörlő úgy söpörte le a madarat a szélvédőről mint
egy falevelet. Csak egy maroknyi toll maradt a helyén kavarogva a szélben, és egy meglepett károgás.
- Ügyes! - veregette meg Sophie vállát Scatty.
De újabb madarak érkeztek: vastag tolltakaróként lepve be az autót, és szaporán ostromolva csőrükkel a
fémvázat. Ha egy madár valahogy lesodródott, újabb tucat érkezett a helyébe. Az autóban akkora volt a
kopácsolás, hogy be kellett fogniuk a fülüket. Kicsipegették az ablakok körüli szigetelőgumit, és a csomagtartón
pihenő pótkereket is darabokra tépték. Annyian nyüzsögtek a szélvédő előtt, hogy végül Josh semmit sem látott.
Levette lábát a gázról, és az autó lassítani kezdett.
- Hajts! - ripakodott rá Flamel. - Ha megállsz, elvesztünk!
- De nem látok semmit! - tiltakozott a fiú.
Flamel jobb kezével előrenyúlt. Sophie egy tetoválást látott meg a férfi csuklójának belső felén: egy
keresztet, amire egy kört rajzoltak. Sophie meg mert volna rá esküdni, hogy egy pillanatra felragyogott a jel.
A varázsló csattintott egyet, majd az ujjai végén egy szikrázó gömb jelent meg.
- Csukjátok be szemeteket! - parancsolta az Alkimista, és a gömböt a szélvédő felé dobta. Az ikrek lehunyt
szemhéja mögött is belefájdult szemük az éles fénybe.
- Gázt bele! - kiáltotta ismét Flamel.
Mire az ikrek kinyitották a szemüket, a madarak nagy része eltakarodott a szélvédő elől, és az a néhány, ami
még ott maradt, csak dülöngélni tudott a sokktól.
- Csak az baj, hogy ez nem lesz tartós megoldás - sajnálkozott Scatty. Egy csőr épp beszakította feje fölött a
tetőt. Scatty dühbe gurult, és egy jól irányzott csapást mért a madár csőrére, amely rémült károgással, és
meggörbült csőrrel menekült.
Sophie csüggedten bámult hátra a visszapillantó tükörben, épp hogy le nem esett az autó oldaláról. Az
elriasztott hollók helyére újabb csapat közeledett. Nem fog menni, rémüldözött. Túl sokan vannak...
- Halljátok?! - kérdezte Nicholas Flamel hirtelen.
- Nem hallok semmit - válaszolt Josh.
Sophie is ezen a véleményen volt, de aztán meghallott valamit. Valami közeledett, nagyon halkan, de
biztosan. Mint az egyre erősödő vihar. Furcsa illat töltötte meg a kocsit.
- Mi ez? - szaglászott Josh.
- Mintha narancsillat lenne - válaszolt Sophie.
- Gránátalma - helyesbített Flamel. És a vihar megérkezett.
Egzotikus vihar lehetett, mert kardamom rózsavíz-, citrom- és tárkonyillatot hozott. Végigdühöngött a
kikötőben, majd felfutott a hídra. A forgószél mint egy porszívó felszívta a madarakat a hídról. Végre elérte a
kocsijukat is, és egy szempillantás alatt megtisztította a madaraktól, aztán eltűnt... nyomában nem maradt más
csak a sivatag száraz illata.
Sophie letekerte az ablakot, és mélyet lélegzett a tiszta, illatos levegőből. Feje fölött a hollók, mintha egy
láthatadan porzsák foglyai lettek volna. Az egyik megpróbált elmenekülni - biztos egy nagy vérholló, gondolta
Sophie - de egy láthatadan áramlat visszaszippantotta. Egyre magasabbra emelkedett a madárfelhő, majd hirtelen
eltűnt, a madarak szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, és az ég ismét tiszta lett.
Sophie visszapillantott a hídra. A látvány egy tömegbalesetre emlékeztetett. Mindenfelé egymásba szaladt,
hollók által összepiszkított autókat látott.
 Így legalább senki sem követhet, próbálta Sophie a dolgok jó oldalát nézni, majd testvérére pillantott, akinek
alsó ajkán egy vércseppet vett észre.
- Megsebesültél! Hősöm! - kapott elő egy zsebkendőt, megnyálazta és letörölte vele a vért.
Josh ellökte testvére kezét.
- Hagyd abba azt a gusztustalanságot! Biztos csak megharaptam ijedtemben - tapogatta vérző száját Josh,
majd megenyhülve kivette a zsebkendőt testvére kezéből, és felitatta vele a vércsöppet. - Láttad, mit hagytak
maguk mögött a hollók?
- mutatott a foltos autókra a fiú. - Sophie bólintott. - Ennek aztán nem lesz parfümillata! - tette hozzá
fintorogva.
Sophie megnyugodva dőlt hátra. Amikor meglátta, hogy Josh vérzik, már kezdett megrémülni. Aztán valami
az eszébe ötiött, és hátrafordult.
- Maga hívta a szelet?
Flamel somolyogva rázta a fejét.
- Nekem nincs akkora hatalmam, hogy az elemeket irányítsam. Arra csak az ősök képesek.
Sophie Scattyre nézett.
- Köszönöm a megtisztelő feltételezést, de kevés vagyok én hozzá.
- De maga hívta a szelet, láttam - mutatott Sophie a telefonra, amit az imént kapott vissza Flameltől.
- A lényeg, hogy az ember tudja, kihez kell fordulnia... - mosolygott az alkimista.

Tizenharmadik fejezet

Fordulj be! - utasította Josht Nicholas Flamel.

Josh levette lábát a gázról, és befordult egy hosszú utcába, mely olyan keskeny volt, hogy ütött-kopott
járművük alig fért el benne. Az elmúlt fél órában észak felé hajtottak, és elhagyták San Franciscoi. Az
autórádióban egyfolytában a madártámadásról beszéltek, és igyekeztek ésszerű magyarázatot találni a különleges
esetre. A legnépszerűbb magyarázat a globális felmelegedéssel állt összefüggésben: a nap sugárzása megzavarta
a madarak tájékozódóképességét.
Flamel észak felé vezette őket, Mill Valley és Mount Ta-malpais irányába. Az autópályáról gyorsan
leiszkoltak, hogy aztán kis, kétsávos utakon hajtsanak tovább. A forgalom megritkult, mígnem közel és távol az
övék volt az egyeden autó a láthatáron. Végül egy keskeny, kanyargós úton úgy le kellett lassítaniuk, hogy szinte
már lépésben haladtak. Jobb felől hirtelen egy erdő ágai integettek be Josh lehúzott ablakán. Amikor elhaladtak
egy jelöleden út mellett, Flamel felkiáltott.
- Tolass vissza, itt kell befordulni!
Josh behajtott a kövezeden, hepehupás útra, és Sophie-ra pillantott. A lány kezét összekulcsolva ült. Ujjai
elfehéredtek a szorítástól. És ha ez nem lett volna elég, akkor csak egy pillantást kellett vetni a néhány órával
ezelőtt még pedánsan manikűrözött körmeire, amelyek most csaknem tövig voltak rágva, és az ember biztos
lehetett benne, hogy Sophie meglehetősen rossz állapotban van.
Josh megszorította a lány kezét, amit Sophie szintén egy szorítással viszonzott. Nem volt szükség szavakra.
Állandóan dolgozó szüleik híján megszokták, hogy csak egymásra számíthatnak. Iskoláról iskolára, városról
városra vándorolva megtanulták, hogy a barátok jönnek-mennek, ám ők megmaradnak egymásnak.
Mindkét oldalon magas fák szöktek az ég felé. A sűrű aljnövényzet mindkét oldalról a kocsi oldalát
simogatta, vagy éppen, mert sokszor tüskés bokrokról volt szó, alaposan megkarcolta. Az aljnövényzetet
rekettyebokrok és szúrós csalánok tették áthatolhatatlanná.
- Még sohasem láttam ehhez hasonlót, ez nem lehet igaz!
- bökte ki, majd valami szöget ütött a fejében. - Ez nem igazi, ugye? - fordult Flamel felé.
 Az alkimista a fejét rázta. Valahogy most öregebbnek tűnt. Szeme alatt és szája mellett elmélyültek a ráncok,
és homloka is barázdáltabb lett.
- Üdvözöllek benneteket a mi világunkban! - suttogta.
- Valami mozog a bozótban, valami hatalmas! És bennünket követ! - Annyi különös dolog mellett, amit
Josh aznap tapasztalt, a fiú már szinte meg sem lepődött.
- Amíg az ösvényen maradunk, nem eshet bántódásunk
- hangzott Flamel válasza.
Sophie először semmit sem látott, aztán az a valami, amit az előbb csak egy árnyéknak gondolt,
megmozdult. A lombok közt behulló sugarakban egy pillantást vethetett szőrös hátára, lapos orrára és képére,
valamint csavaros agyarára.
- Egy malac, akarom mondani, vaddisznó - javította ki magát a lány, és az ablakon kinézve három másikat
vett észre.
- Az én oldalamon is vannak - mondta Josh. - Baloldalt négy vadállat koslatott az autó után. - És hátul is, ha
nem tévedek - vetett egy pillantást Josh a visszapillantó tükörbe. - Elmondhatjuk, hogy malacunk van, sőt:
malacaink!
Az autó többi utasa is hátranézett. Két hatalmas vadkan kocogott utánuk. Olyan nagyok voltak, mint egy
póniló, hatalmas, izmos vállakkal és vastag, hegyes agyaruk volt.
- Azt hiszem, ezek nem vaddisznók! - szólalt meg Josh. - Azok itt nem élnek...
- Hogyne élnének! Egész Amerikában vannak. A tizenhatodik században jutottak el ide spanyol
közvetítéssel - világosította fel Flamel.
Josh lassítani kezdett, mert az út véget ért.
- Végállomás - húzta be Josh a kéziféket, miután lefékezett a sűrű bozótfal előtt.
A vaddisznók szintén megálltak. Jobbról is, balról is körbevették őket. És hátul is két megtermett példány
őrködött. Most mi lesz? - gondolta Josh, és látta, hogy Sophie is éppen ezen tanakodhat magában. - Körbevettek.
Nicholas Flamel előrehajolt a székek között, és a bozóterődöt tanulmányozta.
- A vakmerő, nekimegy a falnak, a bolond, kiszáll járművéből... - jegyezte meg Flamel.
- De mi egyik sem vagyunk, mi mit tegyünk? - csattan fel
Scatty, majd a disznók felé bökött. - Nem találkoztam ezzel a fajjal évszázadok óta. Gall harci disznók, ha jól
sejtem, és ha így áll a helyzet, nem sok esélyünk van velük szemben. Gyakorlatilag sebezhetetlenek. Legalább
három másik rejtőzködik az árnyékban, nem számítva a segítőket.
- Ezek nem harci disznók. Nézze az agyarukat! Mindannyian megfordultak, és az autó végében strázsáló
példányokra néztek.
- Valami van az agyarukra vésve... csigavonalak - állapította meg Sophie a késő délutáni fényben.
- Spirálok - esett le Scatty álla, majd Flamelre nézett. - Torc Alltak?
- Azok bizony. Vérdisznók.
- Olyanok, mint a farkasemberek? Scatty ingerülten rázta a fejét.
- Olyasmik. Az alakváltoztatók sorába tartoznak. A farkasembereket Torc Madrának nevezik.
Sophie a szőrös malacpofák alatt emberi vonásokat fedezett fel, és világoskék szemeik meglepő
intelligenciáról tanúskodtak.
- Most mihez kezdünk? - érdeklődött Sophie.
- Továbbmegyünk - válaszolt Flamel. Josh a bozótfalra mutatott.
- Ezen keresztül?
- Ahogy mondom. -De...
- Megbízol bennem? - tette fel a kérdést Flamel másodszor is.
Az ikrek egymásra néztek, majd szinkronban egy nagyot bólintottak.
- Akkor gyerünk! - vágta rá Flamel.
 Josh sebességbe tette a járművet, aztán kiengedte a kéziféket. A lökhárító megérintette a növényfalat, mire
az egy csapásra eltűnt. Az előző pillanatban még ott volt előttük, a következőben, akár egy hatalmas száj,
elnyelte őket.
Az autó fák és bokrok közt surrant keresztül. Hirtelen minden elsötétült, és keserédes illat töltötte meg a
kocsit, akár az égetett cukoré... aztán váratlanul megjelent egy jobbra kanyarodó út.
- Mi volt ez? - fújta ki magát Josh.
- Egy illúzió - kacagott fel Flamel. - A levegőben lévő páraszemcséken tükröződtek a fák és a bokrok. Még
mindig Észak-Amerikában vagyunk, de ezennel beléptünk a Föld egyik legnagyobb, legrégibb és legdicsőbb
területére, amely az ősi fajhoz tartozik. Itt biztonságban leszünk egy ideig.
- Hogy a legrégibb, azt aláírom, de hogy a legdicsőbb-e... - gúnyolódott Scatty.
- Scathatch, jó lenne, ha visszafogná magát, legalább a kedvemért - mondta a sok ezer éves korát
meghazudtoló kinézetű fruskának Nick Flamel.
- Nem kedvelem, és nem bízom benne...
- Tegye félre régi félelmeit, Scatty - kérte Flamel a harcost.
- Meg akart ölni, Nicholas. Otthagyott az árnyvilágban. Évszázadokig tartott, amíg kiszabadultam -
tiltakozott Scatty.
- Ezerötszáz évvel ezelőtt történt, lejárt lemez.
- Én nem felejtek egykönnyen - válaszolt Scatty, aki most úgy festett, mint egy duzzogó gyerek.
- Kiről beszélnek, ha szabad kérdeznem? - fordult hátra Sophie, mire Josh a fékre lépett.
- Azt hiszem egy magas, fekete bőrű asszonyról - dadogta Josh.
Sophie megpördült, és kibámult a repedezett szélvédőn.
- Bizony, róla - válaszolt Scatty, aki egyáltalán nem örült a találkozásnak.
Az asszony közvetienül előttük állt. Mindene szögletes volt: kiugró arccsont, hegyes orr és áll. Pengevékony
szája alig látszódott. Mintha fekete kőből lett volna kivésve. Haja fehér kötött sapkaként lapult a fejére. Pupillája
is fehér volt akár a vaj. Hosszú, egyszerű köntöst viselt, amelynek csillogó szövete ide-oda hullámzott, bár az
ágak moccanadanul álltak. Ruháján a szivárvány minden színe feltűnt, akár egy víz tetején úszó olajfolton.
Ékszert nem viselt, ellenben - ezt Sophie rögtön kiszúrta - minden egyes ujja más színűre volt festve.
- Egy napnál sem néz ki többnek tízezer évesnél - jegyezte meg epésen Scatty.
- Viselkedjen, ha kérhetem - emlékeztette Flamel.
Bár embernek tűnt, mégis volt benne valami földöntúli.
- Ki ez? - kérdezte Scatty.
Az asszony mozduladanul állt, csak a nyakát nyújtogatta feléjük, mint egy kíváncsi pulyka.
- Ez az asszony - mondta őszintén Flamel - egy az ősi fajból, Hekaténak hívják. - Flamel „Heh-ka-tay"-nak
ejtette a szót.
- A háromarcú istennő - tette hozzá fintorogva Scatty.

Tizennegyedik fejezet

Maradjatok az autóban - mondta Flamel, majd kiszállt a kocsiból a rövidre nyírt fűre.
Scatty összekulcsolta a karját, és kinézett az üvegen.
- Nagyon szívesen! - mondta pukkaszkodva.
Flamel gyorsan becsapta az ajtót, mielőtt Scatty bármi egyebet mondana. Megpróbálta rendbe szedni magát,
mert zilált külsejét szégyellte némileg a hatalmas vörösfenyők között álló asszony előtt.
 Az aljnövényzet megmoccant, és az egyik vérdisznó Flamel előtt termett. Busa feje épp az alkimista melléig
ért. Flamel meghajolt, és mormogott valamit. Hangja olyan volt, mint egy vadállaté. Körbevették a disznók.
Legalább tízen lehettek. Intelligens szemük okosan csillogott, és vörös sertéiken megcsillant a késő délutáni nap.
Hosszú agyaraikról nyál csurgott.
Flamel udvariasan meghajolt mindegyik előtt.
- Nem is tudtam, hogy ennyien vagytok Amerikában - mondta visszaváltva angolra, nem célzottan
egyiküknek, hanem csak úgy általánosan.
Hekaté mosolygott, majd alig mozdítva száját mély, férfias hangon megszólalt.
- Ó, Flamel, ne felejtse el, hogy az Állta faj még bennünket ősöket is túlél majd! - Hekaté szavaiba görög és
perzsa akcentus vegyült.
Nicholas ismét meghajolt.
- Úgy hallottam, hogy Európában az Állta törzsek igen erősek, különös tekintettel a Torc Madrára. Sőt
önnek köszönhetően a Torc Tiogar megjelent Indiában, és a Torc Leon két új törzzsel gazdagította Afrikát.
- Megteszem, amit tehetek értük, ha már istennőként imádnak - köpönyege hullámozni kezdett zöld és
aranyszíneket öltve. - De kédem, hogy a gyermekeim miatt utazott volna ide hozzám - mondta, szájában
megcsillantva apró, egyenes fogait.
- Tényleg nem - nézett vissza Flamel az ütött-kopott autóban ülőkre. A gyerekek csodálkozástól tágra nyílt
szemekkel bámultak kifelé, míg a harcos lehunyt szemmel gubbasztott a hátsó ülésen. Flamel tudta, hogy Scatty
csak tetteti, hogy alszik. - Hadd köszönjem meg a szellemszelet, amelyet segítségünkre küldött!
Most Hekatén volt a sor: ő is viszonozta Flamel meg-hajlását. Jobb keze kinyílt, és egy apró mobiltelefon
jelent meg a tenyerében.
- Milyen hasznos kis eszköz! Emlékszem olyan időkre, amikor még galambokra vagy a szélre bíztuk
üzeneteinket. Mintha csak tegnap lett volna... - mélázott el. - Különben sajnálom, hogy hozzám intézett hívásával
esetieg leleplezte Morriganék előtt, hogy kihez igyekszik. Dee tudni fogja, ki küldte a szellemszelet, és azt is,
hogy hol tartózkodom.
- Tisztában vagyok vele, és elnézését kérem előre is, hogy a nyakára hoztam őket.
Hekaté megvonta a vállát, köpenye selyme ismét felszikrázott.
- Amelyik kutya ugat, nem harap. Dee retteg tőlem. Lehet, hogy megpróbál szájhősködni, vagy esedeg
bevet ellenem valami kis varázslatot, de alapjában véve nem mer velem ujjat húzni. Még Morrigannal az oldalán
sem. Legalább két vagy több Sötét ős támogatására lenne szüksége, hogy szembeszállhasson velem, és még
akkor sem lennék benne biztos, hogy árthatna nekem.
- Nagyon elszánt, és nála a kódex'- emlékeztette Flamel.
- De nem az egész... - hangzott Hekaté válasza. Flamel elővette a megmaradt lapokat, és maga elé tartva
elindult velük az istennő felé.
Hekaté arca elé kapta a kezét, és felsikított. A vérdisznók, mint egy parancsszóra közrefogták az alkimistát,
agyarukat Flamel a testének szegezve.
Sophie és Josh felkiáltottak. Scattynek sem kellett több: kipattant autójából és Hekatéra szegezte nyilát, mire
az istennő hátat fordított nekik.
- Parancsolja vissza őket! - kiáltotta Scatty.
- A nyila csak annyi nekem, mint a szúnyogcsípés! - szólt hátra Hekaté a válla fölött.
- Biztos benne? Felvilágosítom, hogy titánvérbe mártottam. Ha nem csal az emlékezetem, egy
családtagjáról van szó. Es azt is tudom, hogy ez az egyik módja a maga legyőzésének.
Az istennő szeme hirtelen olyan lett, mint egy aranytükör: hidegen tükrözte a fákat, bokrokat.
- Tegye el az oldalakat! - parancsolta az alkimistának. Flamel elrakta a kódex megmaradt oldalait. Az
asszony
motyogott egy szót, mire teremtményei eltakarodtak a bozótosba, hogy onnét tartsák szemmel a férfit, és a
legelső gyanús mozdulatra ismét támadásba lendüljenek. Hekaté ismét Flamel felé fordult.
- Nem bántják, ha nem adok rá parancsot.
 - Ebben reménykedtem - válaszolt Flamel, és végignézett összenyálazott nadrágján. - Na, ennek a
nadrágomnak is lőttek! - mondta undorral.
- Ne mutogassa a kódexet, sem egyes lapjait előttünk. Az ősi fajnak, hogy is mondjam... van némi
ellenérzése könyvvel kapcsolatosari.
- Engem nem zavar - engedte le Scathatch a nyilát.
- Hadd emlékeztessem, kisasszony, hogy én az első generációból származom, maga pedig a másodikból,
ahogyan Mor-rigan is... Én ott voltam, amikor Ábrahám mágus elkezdte a könyvét. Sok mindent láttam, amit
maga már nem láthatott.
- Sajnálom, nem tudtam róla - mentegetőzött Flamel.
- Honnan is tudhatta volna. Ezek a szörnyűséges varázslatok annyira erősek, hogy némelyikünk még a
kódex egy betűjének látványát sem tudná elviselni. A következő generáció már rá tud nézni, de nem érintheti
meg - nézett az istennő Scattyre. - A majomemberek már nyugodtan megfoghatják, és bele is olvashatnak. Ez
volt Ábrahám trükkje. Egy emberlányt vett el feleségül, és biztos akart benne lenni, hogy egyedül a gyermekei
olvashassák a könyvet.
- Azt mondja, mi majomemberek vagyunk - fordult csipetnyi sértődöttséggel a hangjában Sophie felé Josh.
- Fel se vedd! - biztatta a lány.
- Ezért lehet nálam a kódex? - folytatta Flamel.
- Voltaképpen igen. Ha rajtam múlt volna, laponként egy tűzhányóba dobattam volna a kódexet, és
Ábrahám is utánarepült volna - remegett meg az istennő palástja.
- Miért nem így történt?
- Mert Ábrahám rendelkezett a látás képességével. Látta, hogy a jövőben el fog jönni egy olyan kor, amikor
szükség lesz a kódexre.
Scatty elindult Flamel felé, az istennő gyanúsan méregette.
- A történelem során különböző őrzők voltak a kódex mellé rendelve. Valamelyik mitológiai hőssé vált,
mások eltűntek az idő tótjában - magyarázta Scatty Flamelnek.
- Már értem. Azért emberek a könyv őrzői, mert az ősi faj sem látni, sem megérinteni nem bírja, akkor az is
logikus, hogy az elrablásával is egy embert bíztak meg, mint jelen esetben Dee-t.
- Most rátapintott a lényegre. Dee az ellenségünk. Flamel testét szinte égetni kezdték az inge alá dugott ősi
lapok. Bár már egy fél évszázada ő birtokolta a kódexet, mégsem sikerült tizedrészét sem előásnia titkainak.
Amit tudott, az még csak a kezdet volt. Arról is alig sejtett valamit, hogy valójában milyen ősi volt eme könyv.
Amikor a tizennegyedik században hozzá került, azt hite, hogy nem több ötszáz évesnél. Most már tudta, hogy
alaposan elszámolta magát. Később azt hitte, nyolcszáz éves, de ahogy jobban utánakeresett, akkor be kellett
látnia, hogy nem ezer-, hanem kétezer éves. Aztán rábukkantak az egyiptomi sírkamrákra, és ötezer évesnek
kalkulálta. Most Hekatéval beszélgetve, aki maga is több volt tízezer évesnél, és ott volt a könyv születésénél,
még ősibbnek kezdte vélni. Aztán azon kezdett el morfondírozni, hogy Ábrahám miféle teremtmény lehetett,
miféle mitológiai lény, vagy ő is csak egy ember volt?
- Miért jött ide hozzám? - szakította félbe gondolatait Hekaté. - Nem segíthetek visszaszerezni. Tudtam,
hogy előbb-utóbb ellopják magától.
- Más miatt vagyok itt - mondta Flamel, és olyan közel lépett az istennőhöz, amennyire csak lehetett. -
Amikor a könyvet és Perryt elrabolták, két kiskorú is ott volt. Segítenünk kell nekik - súgta Hekaténak, majd
sejtelmesen hozzátette. - Ikrek.
- Értem - nyugtázta az istennő, akire a bejelenés szem-melláthatólag nem gyakorolt túl nagy hatást.
- Nézze meg őket a saját szemével - kérte Flamel.
- Látom: egy fiú és egy lány, mindketten farmerben, e kor förtelmes egyenruhájában. Ez olyan érdekes?
- Vessen egy pillantást rájuk közelebbről! Talán ők a...
- Ismerem a próféciát! Ne próbáljon megtanítani a saját történelmemre! - villant meg sárszínt öltve az
istennő szeme. - Emberek?! Az lehetetien! - Az autóhoz sétált, és belesett az ablakon.
 Az ikrek nem tudták nem észrevenni, hogy Hekaté pupillája függőleges és vékony, mint egy macskáé, a
fogai pedig akár egy kisragadozó fogai.
- Arany és ezüst - nyalta meg izgatottan hegyes nyelvével a száját az istennő. - Szálljatok ki a kocsiból!
Flamelre pislantottak, majd félénken kikászálódtak a kocsiból. Sophie megkerülve az autót Josh mellé állt.
- Mutassátok a bal kezetek! - parancsolta Hekaté, aminek Sophie vonakodva bár, de eleget tett. Josh nem
kérette magát. Úgy tett, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy megérinti egy tízezer éves istennő. Biztos
volt benne, hogy Hekaté bőrét nem lehetett a reklámokból ismert selymes bőrnek nevezni.
Az istennő megszólalt valami ősi, ismeretlen nyelven.
- Narancsillat, érzed? - kérdezte Sophie-t Josh.
- Dehogy, ez vaníliás fagyi, te pupák! - nézett a fiúra, aki csodálkozva bámult rá.
Ezüstfény vonta be Sophie testét, akár valami második bőr. Mikor pislogott, szeme ezüsttükörré változott.
Josh sem járt másként, csak annyi volt a különbség, hogy az ő bőrét aranyszínű anyag vonta be, ami a fején
és a kezén koncentrálódott, és a szívritmusának megfelelően pulzált. Szemének írisze olyan volt, akár az
aranypénz.
Bár látták, hogy mi folyik a bőrükön, mégsem éreztek semmit, csak az illatokat: a narancs- és a
vaníliaillatot.
Hekaté szó nélkül megpördült, otthagyva az immáron normális színt öltött gyerekeket, és karon ragadva
Fiaméit hallótávolságon kívül cipelte.
- Van valami fogalma arról, mi történt az imént? - kérdezte Scattyt a lány remegő hanggal. Nyelve hegyén
még mindig ott érezte a vanília ízét.
- Az aurátokat vizsgálta - hangzott a felelet.
- Az volt az az aranyszínű dolog Josh körül?
- A tiéd ezüstszínű volt - vágta rá a fiú. Scathatch felkapott egy követ és a bozótba vágta.
A kő egy vérdisznónak ütközött, amitől az állat odébb somfordált.
- Nagyon kevés embernek van tiszta aurája, a legtöbb emberé színek keveréke.
- De a miénk tiszta volt - csodálkozott a fiú.
- Egy embert ismertem, akinek ezüstaurája volt. A történelemkönyvekből Jean d'Arc néven ismerhetitek.
- Aranyaurájút ismert? - kérdezte a fiú.
- Az még ritkább. Utoljára Tutanhamon fáraónak volt.
- Ezért temették el olyan sok arannyal?
- Igen, ez volt az egyik oka.
- Nem mondja, hogy ismerte Tutanhamont? - kötekedett vele Josh.
- Személyesen nem találkoztam vele. De Jeannal igen. Edzettem őt, és harcoltam az oldalán az orléans-i
csatában. Annyira kértem, hogy ne menjen Párizsba - emlékezett vissza a harcos.
- Az én aurám ritkább, mint a tiéd, én nyertem! - ugratta Josh a testvérét, hogy megtörje a gyászos
hangulatot. - De mit jelent valójában, ha valakinek tiszta aurája van?
Scathatch komoly szemmel nézett rá.
- Azt, hogy hatalmas erőd van. A történelem minden nagy varázslójának, vezetőjének, művészének
egyszínű vagy tiszta aurája volt.
Az ikrek egymásra néztek. Ez azért túl sok volt így, első hallásra. Scatty komoly arca még tetézte
megrökönyödésüket. Sophie hirtelen kifakadt.
- Most ugrik csak be, hogy mind Jean d'Arc, mind Tutanhamon milyen fiatalon haltak meg!
- Nagyon fiatalon. Mindketten tizenkilenc évesek voltak
- idézte fel Josh a történelemleckét.
- Jól mondod - felelte Scathatch.
- Emberek arany- és ezüstaurával? - folytatta a csodálkozást Hekaté.
- Előfordult már máskor is.
- Azt hiszi, nem tudom? - sértődött meg.
 Egy csobogó patak mellett álltak, amely nyolcszögletű tóba folyt. A tó tükrén fehér és vörös vízililiomok
úszkáltak.
- De még sohasem fordult elő ikreknél - magyarázta Flamel. - Azt jelenti, hogy hatalmas erő van a
birtokukban. Biztos tudja, mi áll a kódexben? „A kettő egy, és az egy mindenné leszen." Ez Ábrahám első
próféciája.
- Ismerem a próféciát, ott voltam, amikor a vén bolond kitalálta - csattant fel Hekaté. Ruhájának szövetét
vörös és fekete szálak erezték.
Flamel meg akart valamit kérdezni, de jobbnak látta csöndben maradni.
- Különben nem volt bolond, helyén volt az esze - tette hozzá Hekaté. - Tudta, hogy Danu Tallis
hullámsírban végzi, és hogy világunk véget ér.
- De azt is megjósolta, hogy egykor majd visszatér, méghozzá akkor, amikor „A kettő egy, és az egy
mindenné leszen, amikor a Nap és a Hold egyesül".
Hekaté macskaszemét Joshékra vetette.
- Arany és ezüst, Nap és Hold. Gondolja, hogy róluk szól a prófécia?
- Igen, erősen remélem.
- Miért?
- Mert Dee a kódexszel a kezében vissza akarja állítani a Sötét ősök uralmát. Ha az ikrekről szól a prófécia,
akkor felkészítve őket, megakadályozhatjuk ezt. És Perryt is kiszabadíthatjuk.
- És ha téved?
- Akkor az emberek világa elveszik, és elvesztem vele azt, akit legjobban szeretek. De még ne temessünk el
senkit és semmit. Remélem, számíthatok a segítségére.
- Rég' nem vettem magamhoz tanítványt, nagyon régóta
- nézett Scathatchra egy nagy sóhajtás kíséretében az istennő.
- És annak sem lett túl jó vége...
- Vészhelyzet van, és ez alkalommal a tanítványok tiszta lapokként kerülnek önhöz. - Flamel vett egy mély
lélegzetet, Danu Tallis elsüllyedt szigetének nyelvén folytatta. - Perszész és Asztéria lánya, varázslat és bűbáj
istennője, arra kérlek, hogy ébreszd fel az ikrek varázshatalmát!
- És utána?
- Megtanítom őket az öt varázslatra. Visszaszerzem velük a kódexet, és megmentjük Perenelle-t.
A háromarcú istennő keserűen és némi dühvel a hangjában felkacagott.
- Vigyázzon, Nicholas Flamel, nehogy valami olyat ébresz-szen fel, amit később megbán!
- Igent mond a kérésemre?
- Meg kell még fontolnom. Később adok választ.
Az autóban ülő ikrek akkor vették csak észre, hogy Flamel és Hekaté őket figyelik árgus szemmel.
Mindketten megborzongtak.

Tizenötödik fejezet

Tudod, mi nem tetszik nekem ebben a házban? - lépett be Sophie Josh szobájába. - Hogy sehol sincs térerő. - A
lány mobiltelefonjával a kezében körbejárta a szobát, de térerőt sehol sem talált.
- Nekem meg az nem tetszik, hogy egy fa belsejében van! Észrevetted már a nagy térerőkeresésben?!
Mikor Hekaté és Flamel befejezték tárgyalásukat, az istennő se szó, se beszéd, eltűnt a sűrűben. Flamelnek
kellett az ikreket Hekaté otthonához vezetni. Az autójukat otthagyták a tisztás szélén, és Nicholast követve
elindultak egy keskeny, szeles ösvényen. A különös növényeket Josh és Sophie érdeklődve nézte: hatalmas, lila
virágok fordították utánuk a fejüket, különös indák surrogtak kígyókként a lábuknál, és olyan fű nőtt mindenfelé,
amely legutoljára az oligocénkorban létezett. Annyira lekötötte őket a különös botanikus kert, hogy nem is vették
észre, hogy Hekaté otthonához érkeztek. És amikor észrevették, akkor is jó néhány percet vett igénybe, hogy
rájöjjenek, mit is látnak valójában.
Szemben velük, egy lejtős, virágok borította domboldalon egy fa állt. Mind magasságra, mind szélességre
egy felhőkarcolóra emlékeztetett. A legfelső ágak és levelek felhőpama-csokba burkolóztak. A gyökerek,
amelyek a fát tartották, úgy kapaszkodtak a földbe, mint egy óriás ujjai. A fa maga göcsörtös volt, ágas-bogas
törzsén jókora repedések tátongtak. Hosszú indák tekeredtek körben a fára, mint egy vízvezetékhálózat.
- Ez Hekaté hajléka - szólalt meg Nick. - Kétezer éve egyetlen ember sem látta. Még én is csak olvastam
róla.
Scatty viccesnek találta Josh döbbenetét.
- Mit gondoltál, hol él? Egy lakókocsiban? - bökte oldalba a fiút.
- Nem, én nem gondoltam semmit - hebegett. A látvány lenyűgöző volt. Biológiai tanulmányait
előráncigálva biztos volt benne, hogy természetes módon egy fa sem nő ilyen magasra. Itt valami
természetfölöttiről volt szó.
Sophie úgy vélte, hogy a fa egy hajlott hátú vénasszonyhoz hasonlít. Beszélhetett Flamel kétezer éves
harcosról és tízezer éves istennőről, a hatalmas időtávot nem volt könnyű átérezni. De ez a fa egészen más volt.
Láttak már ők ősöreg fákat azelőtt is. A szüleik megmutattak nekik egy háromezer éves vörösfenyőt. Egy hetet
töltöttek a Kalifornia északi részén fekvő White Mountainsben, ahol apjuk az ötezer éves matuzsálem fát
vizsgálta, amely a Föld legöregebb élőlényének számított. Állva göcsörtös törzse előtt könnyen fel lehetett fogni
nagy korát. De Hekaté otthona még a matuzsálem fánál is több évet számlált. Ezt nem volt nehéz megmondani.
Egy fényesre koptatott kövekkel kirakott úton érték el a bejáratot. Közelebb érve még nyilvánvalóbb lett a fa
és a felhőkarcoló közötti rokonság: törzse tele volt ablakokkal, me
lyek mögött fények imbolyogtak. A főbejáratnál tudták csak igazán felmérni, milyen óriási fáról van szó. A
simára csiszolt dupla ajtók legalább húsz láb magasak voltak, Flamelnek mégis sikerült ujjának egy halovány
érintésével kinyitnia őket. Az ikrek beléptek a kör alakú hallba. És földbe gyökerezett a lábuk.
A fa belseje olyan volt, akár egy kályhacső. Ahogy felnéztek, látták, hogy a magasban felhők gyülekeztek a
termen b elü l. Finoman megmunkált csigalépcső tekeredett körbekörbe a fa belsejében. Emeletenként egy-egy
ajtó nyílt, amin keresztül fény szűrődött ki. A falakból források zuhogtak a hall nagy részét elfoglaló tóba.
Körben a fal dísztelen volt, csak a fában lévő csomók és a finom erezet látszott.
A hely kongott az ürességtől.
Egyeden lékek sem járt a lépcsőkön - sem ember, sem semmiféle mitológiai teremtmény -, a levegőt sem
szelték szárnyas lények.
- Legyetek üdvözölve az Yggdrasilban, más néven a világfában - engedte őket előre Flamel.
- Nem csak térerő, konnektor sem nagyon van. Ez azért durva - tartotta fel Josh a telefonját.
- Az ágy mellett mindig van konnektor - guggolt le So-phie, és lázas keresésbe kezdett.
53
Eredménytelenül.
Josh szobájában álltak, amely testvére szobájának tükörképe volt. A padló, a falak mind világos színű fából
készültek. Az ablakokra nem tettek üveget. Az ajtó fakéregből készült. A helyiség egyeden bútora egy nehéz
szőrmékkel borított ágy volt. Mellette valami állatszőr feküdt, de bundája mintázata egyeden élő állatéra sem
emlékeztetett.
A szoba közepén, a padlóból egy fa nőtt. Magas volt, karcsú, elegáns, vörös kéreggel. Egészen a
mennyezetig nem hozott hajtásokat, de ott aztán elágazott, ernyőként borulva a szobára. A levelek a szoba egyik
felén smaragdzöld színben pompáztak, a másik felén hamuszínűek voltak. Néha-néha lehullott egy-egy levél,
amelyek vastag avarszőnyeggé gyűltek össze a padlón.
- Hol vagyunk? - bukott ki önkéntelenül Sophie-ból a kérdés.
- Talán Kaliforniában - válaszolt bizonytalanul Josh, hiszen, amit néhány órával ezelőtt láttak, mindennek
volt nevezhető, csak tipikus kaliforniai tájnak nem.
 - Az biztos, hogy egy fában. Egy akkorában, amiben elférne az egész San Franciscó-i egyetem, egy olyan
fában, ami mellett a matuzsálem fa csak kiscserkésznek számít. És nehogy azt mondd, hogy csak egy makett! Ez
igazi! - Sophie szétnézett. - Gondolod, hogy még él?
Josh a fejét rázta.
- Nem hinném. Az egész belseje ki van vájva. Valaha élt, de ma már csak egy üres kagyló.
- Itt minden olyan ódonnak tűnik! Sehol semmi modern anyag: sem papír, sem műanyag, sem fém. Még
gyertyák és lámpások sincsenek.
- Nekem is eltartott egy darabig, amíg megtudtam, mire jók azok az olajjal töltött tálak - válaszolt Josh, de
azt már nem árulta el testvérének, nehogy nevetség tárgya legyen, hogy először azt hitte, a tálakban valami
finom, édes üdítőital van. Már majdnem beleivott, amikor meglátta benne a kanócot.
- Ugyanolyan a szobánk. Abban is hasonlít, hogy sehol sincs térerő, és ezt nézd - mutatta Joshnak a telefont
-, a telep szemmelláthatólag merül.
Josh és Sophie összedugták szőke kobakjukat. A telefon kijelzőjének bal oldalán lévő töltésmutató
szemmelláthatólag csökkent.
- Akkor ezért nem működik az iPodom sem - vette elő a kis szerkentyűt a hátsó zsebéből. - Reggel még
teljesen fel volt töltve. A számítógépem sem működik. - Josh ekkor az óráját vizsgálta meg. Felemelte a karját és
megmutatta testvérének. Az krumpliszerű katonai óra számlapja teljesen üres volt.
- Az én órám működik - mondta Sophie, - de csak azért, mert felhúzós...
- Valami kiszívja az energiát a gépekből. Talán valami van a levegőben - tűnődött Josh, aki sohasem hallott
előtte ilyesmiről.
Scathatch jelent meg az ajtóban. Fekete harci szerelését, terepszínűre cserélte. Lábán bakancsot viselt. Az
ujjadan topban jól látszódott izmos karja. Egy rövid kard volt lábához kötve, és vállán egy nyíl lógott, tegezzel.
Scatty jobb vállán kelta tetoválás díszelgett, ezt Sophie egyből kiszúrta. Irigyelte a lánytól. O is szeretett volna
egy tetoválást, de a szülei hallani sem akartak róla.
- Egy különös helyen vagytok, amit úgy hívnak, hogy Árnyékbirodalom. Félig a ti világotokban, félig egy
más időben és térben létezik.
- Nem jön beljebb? - nézett rá Sophie.
- Előbb invitálnotok kell - mosolygott majdnem félénken Scatty.
- Ide a szobába? - nézett felszaladt szemöldökkel testvérére a lány.
- Igen, különben nem léphetem át a küszöböt.
- Pont, mint a vámpíroknál - motyogta Josh, aki már azon sem lepődött volna meg, hogyha kiderül, a
vámpírok nem csak a filmekben léteznek. - Egy vámpír csak akkor lépheti át a küszöböt, ha valaki behívja.
Utána aztán kiszürcsöli a véred. Ugye maga nem vámpír? - pislogott rémülten Scattyre Josh.
- Nem szeretem ezt a nevet - hangzott Scatty válasza.
- Lépjen csak be! - hívta Sophie, mielőtt Josh tiltakozni tudott volna.
A harcos belépett.
- Igen, az vagyok, amit te vámpírnak nevezel.
Josh testvére elé pattant, hogy testével védelmezze, de Sophie most nem kért ebből a védelemből, és
gyengéden odébb tolta.
- Ne vegyél készpénznek mindent, amit a könyvek összehordanak rólunk - nézett ki Scathatch az ablakon át
a buja kertbe. Előtte egy óriás pillangó vitorlázott el sárga és fehér szárnnyal. Akkora volt, mint egy lapostányér,
a jurakor óta kihaltnak hitték.
- Hekaté teremtette ezt a kertet, és a varázslat erejével tartja fenn. A varázslat, ahogy minden a világon,
bizonyos természeti törvényszerűségeket követ. Energiát kíván, és ahol talál, onnét kiszippantja: legyen az
számítógép vagy más elektronikus játékszer. Ha hiába kutat energia után, akkor annak az energiáját kebelezi be,
aki e varázslatot életre hívta. Ezért is gyengíti le annyira a varázslat a varázslót.
 - Azt mondja, semmiféle elektronikus eszköz sem működik az Árnyékbirodalomban? - gondolkodott Sophie
hangosan, és megrázta a fejét. - Akkor az hogyan lehet, hogy Hekaté mobiltelefonja működött? Láttam, hogy
van telefonja, az előbb mutatta Flamelnek. Miért nem merül le az akkumulátora?
- Hekaté ereje hatalmas. Talán saját energiája működteti. Vagy a valóságos világban tartja egy szolgája
segítségével. Az ősi faj sok tagjának vannak emberszolgái.
- Olyanok, mint Flamel vagy Dee? - tette fel a kérdést Sophie.
- Nicholas nem az ősi faj szolgája, hanem a könyvé - mondta Scathatch lassan. - Dee-ről senki sem tudja
igazán, kinek dolgozik. - Scatty az ikrekre nézett. - Lehet, hogy hamarosan fáradtnak érzitek majd magatokat,
izmaitok sajogni kezdenek, vagy fájni fog a fejetek. Ez azért van, mert a varázslat az auraenergiátokat is elszívja.
De nektek különösen erős auramezőtök van, ezért nem kell túlzottan aggódnotok. Csak igyatok sok folyadékot. -
Scatty egyik ablaktól a másikhoz lépett. - Tudom, hogy ott vannak kint, de nem látom őket.
- Kiket? - kérdezte Sophie.
- A Torc Álltákat.
- Tényleg olyanok, mint a farkasemberek? Emberek, akik disznóvá változtak?- kíváncsiskodott Sophie,
akinek Josh helyett is beszélnie kellett, mert a fiú, mióta Scatty belépett meg sem tudott mukkanni. Szája
pengevékonyságúra húzódott, és kikerekedett szemmel bámulta Scattyt. Sophie ismerte ezt az arckifejezést: Josh
alaposan be volt rezeivé, és nyilván azokra a filmekre és könyvekre gondolt, amiket a vámpírokról olvasott.
- Nem igazán, bár nem járunk messze az igazságtól. Ha jól tudom, Flamel említette már, hogy az emberek
előtt különböző fajok uralták a Földet: az ősi faj egyik különös tagja a Torc család. Át tudnak változni emberből
vadállattá és vissza. Amikor az emberi faj megjelent a Torc család tanította meg arra őket, hogyan bánjanak a
fával és a kővel. Az emberek a Torcokat isteneknek tekintették - mondta Scatty, és közben letelepedett az
alacsony ágyra, kinyújtóztatva lábát. - Ezért is van a legkorábbi isteneknek állat alakja. Gondoljatok csak az ősi
barlangrajzokra: az ott látható élőlények sem nem állatok, sem nem emberek. Valahol a kettő között he-
lyezkednek el. Vagy ott vannak az egyiptomi istenek: Sobek, Básztet és Anubisz. Embertestük és állatfejük van.
Aztán ott vannak azok táncok, amelyekben az ember állatok mozgását mímeli: ezek mind-mind ama kor
emlékei, amikor az emberi faj és a Torc család együtt éltek.
- Therianthropok - bukott ki Sophie szájából a szó. Scatty értetienül bámult.
- Olyan szobrok, amikben az állati és az emberi test egybeolvad - magyarázta Josh. - Ne fejtse el, hogy a
szüleink archeológusok. - Aztán rémült szemmel a vörös hajú lányra pillantott. - Vért is iszik?
- Josh! - szólt rá Sophie.
- Nem, nem iszom vért. Sohasem ittam.
- De egy vámpírnak...
Scathatch talpra ugrott, és néhány lépéssel Josh előtt termett. Scatty alacsonyabb volt Joshnál, most mégis
nagyobbnak tűnt.
- Sok alfaja van a vámpíroknak, sok alcsaládja, ahogy a vérfarkasoknak is. Néhány család valóban vérrel
táplálkozik.
- De maga nem, és ez a lényeg - zárta volna le a kérdést Sophie, mielőtt Josh valami újabb otrombasággal
rukkolna elő.
- Nem, mi nem iszunk vért. Mi máshogy táplálkozunk - mosolygott zavartan Scatty. - És igazából elég
ritkán veszünk magunkhoz ételt. Minden mítoszban, legendában, amelyet ismertek, ott rejtőzik az igazság. Sok
csodát láttatok ma, és ez még csak a kezdet.
- Mire gondol? Mi hamarosan szedjük a sátorfánkat, és irány haza! - próbálta magát is meggyőzni Josh.
- Előbb-utóbb hazakerültök, de inkább utóbb.
Sophie figyelmeztetőn megérintette Josh kezét. A fiú nem kérdezősködött tovább.
- Mire gondolt, amikor a mítoszokról beszélt? - tudakolta a lány.
Valahol a házban megszólalt egy harang. Hangja lassan úszott a levegőben.
Scathatch rá se rántott.
 - Ne felejtsétek, hogy minden, amit a mítoszokról tudtok, vagy tudni véltek nem teljesen mese, de nem is
teljesen a valóság. A mondák szívében igazság lakozik. Gyanítom, hogy tudásotok nagy része a tévéből és a
mozifilmekből származik. Xena és Drakula sok kívánnivalót hagy maga után. Nem minden Minotaurusz gonosz,
nem minden medúza pillantása változtat kővé, és nem minden Drakula iszik vért, a Vér-család pedig egy ősi és
büszke faj.
Joshból kirobbant az ideges nevetés. Még mindig remegett, ha eszébe jutott, hogy Scathatch személyében
egy vámpírral áll szemben.
- Legközelebb azzal jön nekünk, hogy léteznek szellemek. Scathatch arca komoly maradt.
- Josh, te most az Árnyékbirodalomban vagy, a szellemek birodalmában! Bízzatok az ösztöneitekben, és
felejtsétek el, amit eddig tudtatok azokról a lényekről és fajokról, amikkel szerencsétek lesz találkozni!
Kövessétek a szíveteket! Senkiben se bízzatok, csak magatokban, és egymásban! - tette hozzá.
- Magában is bízhatunk, és Nicholasban is, nem? - bizonytalanodott el Sophie.
A harang ismét megszólalt éles kolompolással.
- Senkiben se bízzatok! - mondta Scatty, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. - Remélem, vacsorához
harangoznak!
- Ehetünk az ételből? - nézett rá Josh.
- Attól függ - hangzott Scatty felelete.
- Mitől?
- Hogy mi lesz a vacsora. Én nem ehetem húst.
- Miért nem? - kérdezte Sophie valami misztikus választ várva.
- Mert vegetáriánus vagyok - hangzott az egyszerű felelet.

Tizenhatodik fejezet

Perenelle Flamel egy ablaktalan szobában kucorgott. Térdét felhúzva, és lábszárcsontján összekulcsolva a
kezét. Álla a térdén nyugodott. Hangokat hallott. Dühös, keserű hangokat.
Perry a hangokra összpontosított. Az auráját tágítani kezdte egy egyszerű varázsszóval, amit egy inuit
sámántól tanult. A sámán arra használta ezt a varázslatot, hogy meghallja a jég alatt surranó halat vagy a
távolban cammogó jegesmedve lépteit. Ez a varázslat úgy működött, hogy minden más érzékszervet leblokkolt,
és csak a hallást hagyta nyitva. Lassan minden elsötétült előtte: szinte vak lett. Elvesztette szaglóérzékét, majd a
tapintóérzék is eltűnt az ujjbegyeiből. Tudta, hogy ha most valami lenne a szájában, akkor semmi ízt sem érezne.
Csak a hallása maradt, de az szuperéles lett. Hallotta, ahogy a falban rovarok mászkálnak, és hallotta az egerek
motozását valahonnét a mennyezet felől, ahogy a közeledő termeszek rágcsálása sem kerülte el a figyelmét. Ám
ezek a zajok nem érdekelték. Ő arra a sipítozó hangra figyelt, amely egy elállítódott rádió sípolására
emlékeztetett. Perry a hang irányába emelte a fejét. Hallotta a szél zúgását, csattogó ruhákét és a madarak füttyét.
A hangok valahonnét felülről érkeztek. Felerősödtek, elhalkultak. Perry hamarosan rájött, kik a hangok gazdái:
Dee és Morrigan. Dee hangjában félelem érződött, a holló istennő pedig dühödten sipogott.
- Meg fog fizetni ezért! Meg, ha mondom!
- Az ősi faj tagja. Az olyanok, mint én nem árthatunk neki. És önnek sincs hatalma fölötte - csitítgatta Dee
sikertelenül.
- Senki sem érinthetetlen! Olyan dologba ütötte az orrát, ami nem rá tartozik. Madárkáim már majdnem
győzedelmeskedtek, amikor szellemszelével közbeavatkozott.
- Flamel, Scathatch, a harcos és a két emberi lény nyomtalanul eltűnt. - Dee szavai visszhangzottak, így
Perrynek még jobban kellett fülelnie. Az asszony örömmel hallotta, hogy férje Scatty segítségét kérte. Nála nem
akadt jobb szövetséges.
- Hekaté Árnyékbirodalmában vannak.
 Perry öntudadanul bólintott. Hát persze, hogy ott vannak! Hekaté birodalmának bejárata Mill Valleyben van,
San Francisco közelében. Hol is keresett volna Nicholas máshol menedéket? Bár az ősök nem Nicholas
szövetségesei, de nem állnak Dee és a Sötét ősök oldalán sem.
- Követni kell őket! - adta ki a parancsot Morrigan.
- Lehetetlen. Nincs meg az erőm, sem a képességem hozzá, hogy szembeszegüljek Hekatéval. És magának
sincs... - tette hozzá. - Ne felejtse el, hogy Hekaté az első generációból származik, és ön a második generáció
tagja.
- De nem ő az egyeden az ősi faj képviselői közül, aki a nyugati parton él - vágta ki Morrigan utolsó
ütőkártyáját.
- Mire gondol? - a félelem előcsalta Dee-ből angol akcentusát.
- Tudom, hol szundikál Básztet.

Perenelle Flamel a hideg kőnek támasztotta a hátát. Érezte, ahogy lassan visszatérnek elveszett érzékei: először a
tapintás érzése tért vissza bizsergő érzés kíséretében ujjaiba, majd ezt követte a szaglóérzéke és legvégül a látásé.
Amíg megpróbálta kipislogni a szeme előtt táncoló foltokat, átgondolta, mit is hallott.
De nem volt benne öröme. Morrigan arra készült, hogy felébressze Básztetet, hogy vele győzze le Hekatét,
és így szerezze vissza a kódex hiányzó oldalait.
Perry megborzongott. Sohasem látta Básztetet, és nem is ismert senkit, aki találkozott volna vele. De annál
többet hallott róla. Az ősi faj leghatalmasabb képviselőjének számított. Egyiptomban istenként imádták. Teste
egy fiatal leányé volt, de nyakán macskafejet viselt. És Perry még elképzelni sem tudta azt a varázserőt, amivel
rendelkezhet.
Az események meglepő mértékben felperegtek. Valami készült. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor Nicholasszal
a halhatatlanság titkára bukkantak, azt is megtanulták, hogy a világot egy más szemszögből nézzék.
Megtanulták, hogy ne napokra vagy hetekre tervezzenek, hanem évszázadokra. Az ősök, akiknek életük
összehasonlíthatatíanul hosszabb volt az övéknél, évezredekben gondolkodtak. Ez azt jelentette, hogy az
események cammogva követték egymást.
De most Morrigan külföldön tartózkodott. Legutóbb, amikor az emberek világában járt, lába Somme sáros
lövészárkait taposta. Azelőtt az amerikai polgárháború véráztatta mezőin lépkedett. A holló istennő nyomában
pusztulás járt és dögszag. Azok közé az ősök közé tartozott, akik a emberekre úgy tekintettek, mint saját
szolgáikra.
Nicholas és az ikrek biztonságban voltak Hekaté Árnyékbirodalmában, de csak addig, amíg Básztet fel nem
ébred. Básztet az első generációból származott. Ereje vetekedett Hekatéval. Ha a holló istennő és a macska
istennő összefognak, kiegészítve Dee varázslataival, Hekaté bajban lesz... Perry kétségek közt vergődött.
Mi lesz Nicholasszal, Scathatchcsal és az ikrekkel?
Perenelle igyekezett visszanyelni könnyeit. Nicholas hatszázhetvenhét éves lesz szeptember
huszonnyolcadikán - elég idős ahhoz, hogy tudjon vigyázni magára, bár varázslótudománya korlátozott volt, és
az utóbbi időben egyre feledékenyebb lett. Épp a múlt nyáron történt, hogy elfelejtett angolul, és visszatért az
archaikus franciára. Majd egy hónapot vett igénybe, hogy ismét meg tudjon szólalni angolul. Volt idő, amikor a
csekkeket rendre arámiul vagy görögül írta alá. Perenelle szája mosolyra húzódott. Tizenhat nyelven beszélt
folyékonyan, további tízen pedig konyhaszinten. Huszonkét nyelven írt és olvasott - bár az utóbbi időkben nem
állt módjában túl sokat gyakorolni a lineáris B-t, vagy a hieroglifákat.
Vajon, mit csinálhat most? - gondolt férjére Perry. - Megpróbál a nyomomra akadni. Ez biztos. De még az
ikrekre is vigyáznia kell és a kódex megmaradt lapjaira.
Arra a döntésre jutott, hogy valahogy üzenetet kell neki küldenie arról a veszélyről, ami fenyegeti a világot,
és azt is tudomására kell hoznia, hogy él, és a körülményekhez képest jól van.
Legelső csodálatos képességei közé tartozott, hogy Perenelle képes volt beszélni a holtak szellemével.
Hétéves kora körül jött rá, hogy a többiekkel ellentétben képes látni a szellemek fekete-fehér képeit. Hetedik
születésnapjának estéjén nagymamája jobblétre szenderült. Perenelle figyelte, hogyan veszik ki matracsírjából,
ahol élete utolsó tíz évét töltötte, és helyezik bele egy valóságos koporsóba. Elkísérte nagymamáját utolsó útjára,
mely a quimperi, tengerre néző kis temető egyik parcellájáig vezetett. Figyelte, ahogy a ládát a föld süllyesztik,
majd hazatért.
És nagymama ott ült az ágyban, huncutul mosolyogva. Az egyetlen különbség az volt, hogy nagyanyját attól
fogva kevésbé élesen látta, valamint fekete-fehérben.
Attól pillanattól kezdve tudta, hogy képes látni a szellemeket, és hogy a szellemek is látják őt.
Az ablaktalan szobában ülve kinyújtóztatta lábát, és tenyerét a hideg betonpadlóra tapasztotta. Az elmúlt
években Perenelle megtanulta, hogyan kerülheti el a váratian találkozásokat a sokszor különösen rút holtakkal. A
szellemek előszeretettel tűntek fel fürdőszobákban: kedvelték a tükrös, nyugodt helyeket. Perenelle sohasem
felejtette el azt a pillanatot, amikor fogmosás közben feltűnt a tükörben az egyik halott amerikai elnök. Majdnem
keresztbe nyelte le a fogkefét ijedtében.
Perenelle megtanulta, hogy a szellemek nem látnak bizonyos színeket: ilyen volt a kék, a sárga és a zöld
bizonyos árnyalatai. Auráját e színekkel gazdagítva képes volt láthatadan maradni az Arnyékbirodalomban
lakozó szellemek előtt.
Tágra nyílt szemmel az aurájára koncentrált. Perenelle aurája normálisan fehér volt, mely olyan volt a
szellemeknek, mint lepkének a gyertyafény: vonzotta őket. Ezért általában átszínezte: világoskékre,
smaragdzöldre és kankalinsárgára. Most auráját visszafehérítette: először a sárgát tüntette el, aztán a zöldet, majd
végül a kéket.
A szellemek egyből körbefogták: nők, férfiak, gyerekek a legkülönbözőbb korok ruháiban. Pcenelle-t nem
érdekelték a tizennyolcadik század szoknyáit viselő asszonyok, sem a tizenkilencedik század fegyvereiben és
csizmáiban pompázó férfiak. Perenelle egy huszadik századi holtat keresett. Meg is találta egy idősebb férfi
szellemében, aki biztonsági őr lehetett életében, ahogy uniformisa mutatta. A többi szellemet óvatosan odébb
tessékelte, és magához intette az élemedett biztonsági őrt.
Perenelle tudta, hogy az emberek, különösen a modern kor emberei, rettegnek a szellemektől. Teljesen ok
nélkül, persze, mivel ártalmatianok, mint a ma született bárány. A szellemek nem mások, csak a holtak itt maradt
aurái.
- Segíthetek, asszonyom? - kérdezte határozott hangon az árnyék, valamennyi keleti parti akcentussal. Talán
Bostonban születhetett.
A szellem magas volt, és katonásan kihúzta magát Perenelle előtt. Olyan hatvan körül járhatott, amikor itt
hagyta e siralomvölgyet.
- Megmondaná, hol vagyok?
- Az Enoch vállalat pincéjében, nyugatra a Telegraph Hill-től, a Coit Tower közelében.
- Nagyon ismeri a helyet.
- Még szép! Lehúztam itt harminc évet. Persze, akkor még nem Enoch vállalatnak hívták. Az efféle
helyeket szédopkod-nák, ha nem lennének ilyen szemfüles biztonsági alkalmazottak, mint én. Mondhatom, senki
sem tört be, amíg én itt szolgáltam.
- Ezt nevezem, Mr....
A szellemkép vibrálni kezdett.
- Miller. Jefferson Millernek hívtak, amíg hívhattak, de már régen nem használtam ezt a nevet. Miben
segíthetek?
- Már most sokat segített. Legalább tudom, hogy még San Franciscóban vagyok.
- Azt hitte, valahol máshol van? - nézett rá a szellem.
- Elaltattak. Nem hittem volna, hogy még San Franciscóban vagyok.
- Akarata ellenére tartják fogva, hölgyem?
- Igen.
Jefferson Miller közelebb lebegett.
- Ezt sajnálattal hallom, de nem hinném, hogy segíthetnék, amint azt látja: szellem vagyok.
 - Tudom, csak abban nem voltam biztos, hogy maga tudja. - Perenelle sok olyan szellemmel találkozott,
akik nem voltak tisztában azzal, hogy szellemek.
A biztonsági őr felkacagott.
- Megpróbáltam itt hagyni ezt a helyet, de valami visszatart. Talán túl sokat dolgoztam itt.
- Segíthetek, hogy meglelje nyugodalmát, ha akarja. Jefferson bólintott.
- Semmit sem kívánok jobban. Feleségem már tíz éve a túloldalon van. Néha hallom a hangját, ahogy
szomorúan hívogat.
- Odahívja, ahová most már tartozik. Segíteni fogok, hogy átjusson.
- Mivel viszonozhatnám jóságát?
- Csak egy csekélységgel. Üzenetet bíznék magára, amit a férjemhez kell eljuttatnia.

Tizenhetedik fejezet

Sophie és Josh szorosan Scathatch sarkában maradtak. He-katé házában sehol sem lehetett volna elfelejteni,
hogy egy fa belsejében vannak. A padló, a falak, a mennyezet mind fából voltak, és itt-ott apró rügyek ütköztek
ki a falakból, és néhány zöld levelet is lehetett látni, mintha a fa még mindig élne...
Sophie Josh vállába kapaszkodott, ahogy sorra áthaladtak az egyforma, kör alakú szobákon. Ezek
meglehetősen alulbú-torozottak voltak, és mindnek egy vörös kérgű fa állt a közepén. Az egyik helyiségnek,
mely jóval nagyobb volt a többinél, egy ovális medence állt a közepén. Nagy, fehér virágú vízililiomok lebegtek
a tetején, mint tágra nyílt szemek.
Némely fáról fából készült szélcsengők lógtak, különböző méretben. Volt köztük faragott, és akadt dísztelen
is. Egészen addig némán csüngtek, amíg Sophie be nem kukkantott a szobába: akkor aztán megszólaltak édes
melódiákat csengve -bongva. Sophie megszorította Josh vállát, hogy felhívja rá a figyelmét, de a fiú rá sem
hederített, izzadt homlokkal követte Scattyt.
- Hol van a többi lakó? - kérdezte a fiú.
- Az ősi fajok monogámok. Nem túlzottan társasági lények. Csak Hekaté lakik itt.
- Sokan élnek még közöttünk az ősi faj képviselői közül?
- Többen, mint gondolnád! Nagyobb részük nem foglalkozik az emberi fajjal, és elvan a saját
Árnyékbirodalmában, mások, például a Sötét ősök, vissza akarják forgatni a történelem kerekét, és ők kívánnak
ismét uralomra kerülni. Tervük kivitelezésében olyan zsoldosokat fogadnak fel, mint Dee.
- És maga? Maga is visszakívánja azt az állapotot?
- En? Ott sem volt kolbászból a kerítés - nézett hátra Josh-ra, majd hozzátette. - Különösen nem az
embereké.

Nicholas Fiaméit egy ágon találták, pontosabban egy ágra épített, fából készült platón. A vastag ág, ahogy
távolodott a törzstől, úgy hajlott egyre lejjebb, egy félhold alakú tó mellett érintve a földet. Sophie odament
hozzá, letekintett az ágról, és a hínárral teli tóból emberszerű arcok, szájak és szemek néztek vissza rá. A lány
visszahökkent.
A platón egy asztal állt öt faragott, magas támlájú székkel. Az asztalon teríték is volt: talpas poharak és
tányérok. Friss, még meleg, emberes kenyérszeletek és gusztusos sajtdarabok kínálták magukat. Emellé járult
még két hatalmas tányér gyümölcs: alma, naracs, cseresznye... Az alkimista egy széken ült, és a legnagyobb
nyugalommal egy zöld almát hámozott. Kezében háromszög alakú fekete vasat tartott, mely olyan volt, mint egy
nyílvessző. Sophie-nak szemet szúrt, hogy az alkimista a héjakat betűszerű szimbólumokká rendezi.
 Scatty lehuppant Nick mellé.
- Hekaté nem éhes? - kapott fel egy almahéjat az asztalról, és rágni kezdte.
- Talán csak átöltözik a vacsorához - válaszolt az alkimista, és a betűből hiányzó almaszeletet egy újabbal
helyettesítette, aztán az ikrekre pillantott.
- Foglaljatok helyet, Hekaté mindjárt itt lesz, és elkezdhetjük a vacsorát. Gondolom, eléggé kivagytok.
- Hulla vagyok - mondta Sophie, akinek majd leragadt a szeme. Némi aggodalommal töltötte el, hogy
fáradtságát a hely energiaelszívó hatásának köszönheti.
- Mikor mehetünk haza? - terelte más vágányra Josh a beszélgetést, mert nehezére esett volna bevallani,
hogy csontjai úgy fájnak, mintha csak valami alapos influenza támadta volna meg.
Nicholas egy gerezd almát tette a szájába.
- Attól tartok, arra még várni kell.
- Miért? - csattant fel Josh.
Flamel felsóhajtott. Letette a nyílhegyszerű kést, és kezét az asztal lapjára fektette.
- Most még sem Dee, sem Morrigan nem tudja, kik vagytok. Ezért nem fenyeget veszély benneteket, sem a
szüleiteket.
- A szüleinket? - rémült meg Sophie, akinek csak most jutott el a tudatáig, hogy nemcsak ők, hanem a
szüleik is veszélyben lehetnek. Josht is villámcsapásként érte a dolog. Szája pengevékonnyá keskenyedett, és
kifutott belőle a vér.
- Dee-nél nem babra megy a játék. Egy ezeréves titok őrzője. Nem fog megelégedni azzal, hogy benneteket
hidegre tesz. Mindenki erre a sorsra jut, aki csak érintkezett veletek. Nem lepődnék meg, ha Berenice kávézója
egyszer csak porig égne, és Berenice is eltűnne a tűzben... És mindez csak azért történne, mert néhány hónapot
Sophie dolgozott ott.
- De Berenice nem tud semmiről! - ellenkezett Sophie remegve.
- Ezt magyarázd meg Dee-nek. Különben, magyarázhatnád: rád sem hederítene. Olyan régóta a Sötét ősök
embere, hogy már maga is úgy tekint az emberiségre, mint feljebbvalói: számuk csak porszemek a gépezetben.
- Tartanánk a szánkat! Egy szóval sem árulnánk el, mit láttunk! És különben is bolondnak néznének, ha
elkezdenénk gólemekről hadoválni - próbálkozott Josh.
- Nem fogjuk nagy dobra verni, amit láttunk - kapcsolódott be Sophie is. - Dee nem fog megtalálni
bennünket - érvelt Sophie, de maga is tudta, hogy hasztalanul. Tudta, hogy mióta a kódexről tudomást szereztek,
ugyanúgy saját titkuk rabjai, mint Perry vagy Nicholas.
- Meg fog találni. - Flamel Scattyre pillantott. - Mennyi időt adsz nekik? Szerinted, milyen gyorsan találna
rájuk Dee vagy Morrigan valamelyik kémje?
- Néhány óra alatt - rágcsált tovább egy almahéjat a harcos. - A patkányok és a madarak gyorsan
megtalálnak, aztán Dee-nek már csak annyi dolga lesz, hogy végezzen veletek.
- Ha találkozol a varázslattal, a varázslat örökre megváltoztatja az életed - húzta el jobb kezét Josh előtt
Flamel, nyomában zöld kondenzcsíkot húzva. - Nyomot hagysz magad után - fújta szét a zöld füstöt az alkimista.
- Úgy érti, bűzlünk?
- Varázslatszagotok van. Hekaté nemrég mindkettőtöket megérintett. Mit éreztetek akkor?
- Narancsillatot - mondta Josh.
- Vaníliásjégkrém-illatot - felelte Sophie.
- És amikor én és Dee küzdöttünk?
- Mentaillatot és kénkőszagot - vágta rá Josh.
- Minden varázslónak saját, felismerhető szaga van. Olyan ez, mint az embereknél az ujjlenyomat. Meg kell
tanulnotok kiélesíteni az érzékszerveiteket. Az emberek nagyon alacsony százalékban használják őket. Süketek,
vakok. Csak az érintésükben bíznak, na, és a szavakban, mert beszélni, azt tudnak. Mintha ezzel pótolhatnák az
érzékszerveket. Ha visszatértek a ti világotokba, meg fogjátok ismerni azokat az embereket, akiknek mágikus
energiájuk van. - Flamel egy újabb gerezd almát pöccintett a szájába. - Ki fogjátok szagolni, vagy látni fogjátok,
ahogy valami különös vibrálás körülveszi.
 - Mikor fog enyhülni a szag? Hány nap, amíg érezni? - vett ki egy paradicsom nagyságú cseresznyét a tálból
Sophie.
Flamel a fejét rázta.
- Nem fog enyhülni. Épp ellenkezőleg: erősödni fog. Értsétek már meg: nem térhettek vissza úgy a világba,
mintha semmi sem történt volna.
Josh beleharapott az almába, de olyan erővel, hogy leve kicsurgott a szája szélén.
- Ez elég lehangoló - mondta, majd megtörölte az ajkát. Flamel épp reagálni akart Josh megjegyzésére, de
hirtelen,
mintha észrevett volna valakit, talpra ugrott. Scathatch, bár nem olyan szolgálatkészen, de szintén felállt. Sophie
is követte példájukat, és Josh is, miután a lány talpra cibálta. Aztán észrevettek valakit...
Aki nem tűnt Hekaténak.
A háromarcú istennő középkorú, magas, elegáns nő volt. Fekete bőre sima, ránctalan, haja a fejére tapasztva.
Aki előttük állt, egy idős asszony volt. Sokkal idősebb Hekaténál. Bár a hasonlóság kétségtelen volt. Sophie arra
gondolt, talán Hekaté anyukája jött bemutatkozni vagy a nagymamája. Bár még mindig magas volt, hajlott háttal
közelgett, egy faragott, fekete sétabotra támaszkodva, amely legalább olyan magas volt, mint Sophie. Arca olyan
volt, mint egy gyűrött papír. Beesett szeme sárgán foszforeszkált. Teljesen kopasz volt, koponyáját csiga alakú
tetoválások díszítették. Hasonló ruhát viselt, mint Hekaté. Ruhájának fémesen csillogó anyaga minden mozdu-
latánál hol feketévé, hol vörössé változott.
Sophie nem akart hinni a szemének: erőlködés nélkül képes volt látni az istennő auráját. Mintha csak fehér
ködköpenyt viselt volna, amelyből időnként apró pamacsok szakadoztak le, olyan nyomot hagyva Hekaté után,
mintha csak kondenzcsíkot húzna.
A matróna szó nélkül leült Nicholasszal szemben. A többiek csak azután foglaltak helyet, miután az idős
hölgy is kényelmesen elhelyezkedett. Sophie és Josh semmit sem értett az egészből, legfőképp azt nem, hogy ki
lehet ez az öregasszony, aki itt ül közöttük. Nicholasra is hiába pislogtak válaszért esedezve.
Az asszony felemelte az egyik korsót, de nem ivott belőle. Mozdulatára négy izmos fiatalember ugrott elő
megrakott tálakkal a kezükben, amiket az éhes társaság elé helyeztek. Annyira egyformák voltak, mint négy
tojás. Érdekességük azonban nem is ebben állt, hanem a koponyaformájukban: lejtős homlokuk a szemük fölött
egy kitüremkedésben végződött, orruk kicsi volt, disznószerű, arccsontjuk erős, álluk előreugró. Sárga fogaik
kivillantak ajkaik közül. Mezítiáb voltak, és fedetlen mellkassal. Egyetlen ruhadarabjuk egy skót szoknya volt,
amiket szögletes fémlapok díszítettek. Testüket vörös szőr borította.
Sophie hirtelen rájött, hogy meglehetősen illedenül, leesett állal bámulja őket. Gyorsan félrenézett. Meg
tudta különböztetni a Neander-völgyi embert a cró-magnonitól, és az apja szobájában egy gipszöntet állt az
Australopithecus koponyájáról, valamint a pekingi emberéréről, és egyéb emberszabásúakról. Ezek az emberek
bizonyára az előemberek közé tartoztak, de Sophie nem tudta besorolni őket. Aztán észrevette kék, intelligens
szemüket.
- Torc Állták - mondta ki hangosan, amikor rájött, miféle szerzetekkel találkozott. Mindenki ránézett.
- Tudtam én - válaszolt Josh, aki egy húsdarabot tanulmányozott villája hegyén, amelyet az előbb halászott
ki a bőségtálból.
Sophie bokán rúgta az asztal alatt.
- Dehogy tudtad! Csak az ételt bámulod!
- Nagyon éhes vagyok - hajolt testvéréhez Josh. - A kék szemükről és a turcsi orrukról egyből levágtam,
hogy Torc Álltákkal van dolgunk.
- Nem szabad így beszélni előttük - hajolt Joshhoz Fiaméi. - Végzetes hiba lehet, ahogy az is, hogy a
kinézet alapján ítélkeztek. Ezen a helyen, ebben az időben másféle kritériumok dominálnak. Itt a szavak ölni
tudnak. Mondhatnám: szó szerint.
Scatty, aki épp különböző, az ikreknek nagyrészt ismeretlen gyümölcsökkel, zöldségekkel bíbelődött,
megszólalt.
 - Bingó! Tényleg Torc Állták - biccentett a fa felé a harcos. - Emberi formát öltöttek. Mondhatom, a legjobb
harcosok a Földön.
- Elkísérik magukat, ha már búcsút mondtunk egymásnak - szólalt meg hirtelen a matróna, idős korát
meghazudtoló, határozott hangon.
Flamel bólintott.
- Lekötelez a nagylelkűsége.
- Ne hatódjon meg! Azért is küldöm őket magukkal, hogy biztos lehessek benne: tényleg elhagyták az
Árnyékbirodalmat
- tette le az asztalra a kezét az asszony. Sophie észrevette, hogy hosszú körmei más-más színűre vannak festve.
Ugyanolyan mintákat látott a karmokon, mint Hekaténak volt. - Itt nem maradhatnak. Menniük kell!
Az ikrek elámultak ekkora udvariatianság hallatán.
Scatty szólásra nyitotta a száját, de Flamel egy érintéssel belefojtotta a szót.
- Nem is akartunk sokáig itt időzni - egyezett bele az alkimista. Fénypászmák pöttyözték arcát, és szürke
szemében tükröződtek a lombok. - Amikor Dee megtámadta a boltomat, és elrabolta a kódexet, hirtelen nem
tudtam, hol rejtőzhetnénk el.
- Mehetne dél felé - ajánlotta az asszony. Ruhája most teljesen fekete volt, és vörös cérnák erezték. - Ott
szívesebben fogadnák magukat. Azt akarom, hogy hagyják el a birodalmam!
- Amikor elkezdtem gyanakodni, hogy a prófécia beteljesedik - pislantott az ikrek felé Flamel -, úgy
gondoltam, meg kell keresnem önt.
A vénség vajszínű szemével az ikrekre nézett. Bőre még ráncosabb lett a mosolytól, amit arcára erőltetett.
Inkább vi-csorgásnak volt mondható, mint mosolynak.
- Nem vagyok benne biztos, hogy a prófécia megvalósulásának lennénk tanúi. A prófécia aligha
vonatkozhat emberekre, főleg nem gyerekekre - tette hozzá fitymálóan.
Sophie nehezen viselte el, ha lesajnálják, és ennek hangot is adott.
- Boldoggá tenne, ha nem beszélne úgy rólunk, mintha itt sem lennénk!
- Különben is - vette át a szót Josh -, a lánya sokkal kedvesebb volt velünk, mint maga. Ő legalább szívesen
lát itt bennünket.
- A lányom?! - lepődött meg az idős hölgy, és vékony, alig látható szemöldöke homloka közepéig szaladt.
Sophie szeme megrebbent, talán a meglepetéstől, talán csak figyelmeztetni akarta Josht, hogy veszélyes
terepre tévedt.
- Igen, az a nő, akivel ma délután találkoztunk. Vagy talán az unokájáról van szó? Az is meglehet. Mindegy,
az a lényeg, hogy ő legalább felajánlotta a segítségét.
- Nekem nincs sem lányom, sem unokám! - sziszegte a nő, ruhája haragos színeket öltött. Szája
visszahúzódott fogairól, és ismeretien szavakat sziszegett. Karmos ujjait egy kicsit behajlította, és citromillat
töltötte meg a levegőt. Fehér fénylabdák gyűltek össze tenyerében.
Scathatch ekkor egy kétélű tőrt vágott az asztal közepébe, de olyan erővel, hogy az asztal megrepedt a
közepén, és néhány finomságokkal teli tál a földre zuhant. A vénség hátraugrott. Ujjai végéből még most is zöld
fénycseppek szivárogtak, majd sisteregve beleszívódtak a fába.
Abban a pillanatban négy Torc Állta termett mögötte görbe, sarlószerű kardokkal felfegyverkezve. Három
további disznóember kocogott fel az ágra az aljnövényzetből, hogy röfögve bekerítsék Flameléket.
Az alkimista, mintha mi sem történt volna, tovább folytatta az almahámozást. Scatty visszacsúsztatta
hüvelyébe a tőrt, majd összefont karral beszélni kezdett a vénségnek. Az ikrek csak kapkodták a fejüket. Annyit
láttak, hogy Scatty ajka mozog, de nem hallottak mást, csak valami moszkitózümmögés-szerű hangot.
Az asszony nem válaszolt. Kifejezéstelen, merev arccal állt az asztaltól egy kicsit távolabb, a Torc Állták
védőgyűrűjében. Flamel és a harcos továbbra is ülve maradtak.
Scatty felszedegette a földre hullott ételeket, leporolta őket, majd az egyeden éppen maradt fatálba helyezte
a harap -nivalókat, és falatozni kezdett.
 Josh kitátotta a száját, hogy feltegye azt a kérdést, ami So-phie oldalát is furdalta, de mivel a lány tisztában
volt azzal, hogy vékony jégen járnak, az asztal alatt megszorította Josh kezét, hogy belefojtsa a szót.
- Egészen jól ment, nem? - kérdezte Sophie Fiaméit. Az alkimista befejezte az almahámozást, és egy levélbe
törölte kését.
- Attól függ, ki mit nevez jónak... - hangzott a lakonikus válasz.
Scathatch egy nyers sárgarét ropogtatott.
- Nem haltunk meg, és nem lettünk kipaterolva az Árnyékbirodalomból. Járhattunk volna rosszabbul is. A
vendéglátónk hamarosan aludni megy, holnap egy egészen más személyként ébred. Talán el is felejti, ami
történt.
- Mit mondott neki? Sohasem tanulmányoztam az ősi nyelvet.
- Csak emlékeztettem a vendégek ősi jogaira. Továbbá arra is, hogy nem szándékosan sértegették, csak a
tudadan-ság az oka, így nem is lehet bűnként értelmezni, az ősi jog szerint sem.
- Nagyon érzékeny - nézett Flamel a távozó istennő után, aki az ember alakot öltött Torc Állta őrökkel
eltűnt a fa odvában. A legnagyobb vérdisznó az odú előtt maradt, hogy védje a bejáratot.
- Mindig ilyen érzékeny, ha leszáll az est. Ilyenkor a legsebezhetőbb.
- Valaki elmondhatná, mi folyik itt - duzzogott Sophie, aki világéletében utálta, amikor a felnőttek úgy
beszélgettek egymással, mintha ők, gyerekek, ott sem lennének. Most pedig pontosan ez történt.
Scathatch rámosolygott. Vámpírfogai különösen hosszúnak látszódtak.
- Az történt, hogy a testvérednek sikerült vérig sértenie a vendéglátónkat. Kis híján múlt, hogy nem
változtatta őt zöld lónyállá.
- Én nem mondtam semmi rosszat - nézett Sophie-ra támogatásért. - Csak annyit mondtam, hogy a lánya
vagy az unokája sokkal kedvesebb volt, és megígérte, hogy segít nekünk.
Scathatch felkacagott, hogy csak úgy remegtek a falevelek.
- Az a nő, akivel délután találkoztatok, Hekaté volt, ahogyan az a vénség is, akivel most, este. Holnap
reggel lányalakban találkozhattok majd vele.
- Ezért nevezik háromarcú istennőnek! - emlékeztette őket Flamel.
- Hekaté a nappal öregedik: reggel szűz, délután asszony, este öregasszony. Végtelenül érzékeny a korára.
- Nem tudtam - kapta szája elé a kezét meglepetten a fiú.
- Miért is tudtad volna? Bár most tudatlanságod majdnem a vesztedet okozta.
- Mi történt az asztallal? - nézte Sophie a jobb napokat is megélt bútordarabot, amely középen ketté volt
repedve. A repedések két oldala megfeketedett.
- Vas - hangzott Scatty egyszerű felelete.
- Ez a fémek hatása - magyarázta Flamel. - Még a legerősebb varázslatot is képesek hatástalanítani. A vas
felfedezése egyet jelentett az ősi faj hatalmának összeomlásával. Ezért használtam én is ezt - mutatta a fekete
nyíl alakú vágóeszközt az alkimista. - Az ősök rühellik a vasat.
- De ön is vasat hord magánál - emlékeztette Sophie Scattyt.
- Én a második generáció sarja vagyok. Nem tiszta ős, mint Hekaté. Én nem bánom, ha vas van körülöttem.
Josh aggódva gondolt az istennő tenyerében gyöngyöző fény gömbökre.
- Amikor azt mondtad, hogy lónyál leszek, csak képletesen értetted, ugye?
- Nem, szó szerint. Undorító zöld, nyunya lett volna belőled. Nem túl jó érzés, hidd el! Még senkivel sem
találkoztam, aki túlélte volna, ha egy őst sértegetett. Maga? - kérdezte Fiaméit.
Flamel felállt.
- Ideje nyugovóra térnünk. Reménykedjünk benne, hogy reggelre mindent elfelejt a mi vendéglátónk.
Holnap hosszú nap áll előttünk.
- Miért? - kérdezte egyszerre Sophie és Josh.
- Mert holnap talán sikerül rávennem Hekatét, hogy csalogassa belőletek elő a varázserőt. Ha túl akarjátok
élni ezt a kis kalandot, hagyjátok, hogy varázslót faragjak belőlete.
 Tizennyolcadik fejezet

Nicholas Flamel szemével követte Josht, Sophie-t, és Scattyt, amint eltűnnek a fa odvában. Csak, amikor senki
sem látta, engedte arcára kiülni az aggodalmat. Egy hajszálon múlt, hogy Hekaté nem változtatta zöld masszává
a fiút. Abban sem volt biztos, hogy másnap a leányka képében előlépő Hekaté képes lett volna visszaváltoztatni
a fiút, avagy sem. Távol kell tartania az ikreket az istennőtől, nehogy tudatianságuk bajba sodorja ismét őket.
Flamel elindult lefelé a faágon, és a tó mellé ért, egy apró ösvényre. Rengeteg nyomot látott az agyagban:
vérdisznókét és emberszerű lények nyomait... Mások e kettő különös keverékei voltak. Biztos volt benne, hogy
követik, bár nem látott sehol egy lelket sem. Azt is tudta, hogy nem csak a vérdisznók őrzik Hekatét.
Leült a tó szélére, hogy kifújja magát. Hosszú életének ez volt egyik legeseménydúsabb napja, és alaposan
ki is fárasztotta.
Amikor Dee megjelent, hogy a kódexet és Perryt elrabolja, az ikrek pedig mellé szegődtek, tudta, hogy a
prófécia szavai, amelyeket a kódexben fél évszázaddal ezelőtt olvasott, igazak.
A kettő, ami valójában egy, mindenné leszen.
A kódex hemzsegett a homályos utalásoktól. Legtöbbje Danu Tallis bukásáról, az ősi faj otthonának
pusztulásáról szólt. Mások a Sötét ősök uralomra jutásáról, akik rabszolgaságba taszítják majd az emberi fajt.
„Eljő a nap, amikor a könyvet elragadják..."
Ezt nem kellett magyarázni.
„Es a királynő embere szövetségre lép a hollóval..."
Ez a passzus John Dee-re utalt. Dee Elizabeth királynő személyes varázslója volt. A holló pedig
egyértelműen a holló istennőre utal.
„Aztán az ősök előlépnek a homályból..."
Flamel régóta tudta, hogy Dee a Sötét ősök visszatéréséért fáradozik. Több híresztelést is hallott arról, hogy
a Sötét ősök elhagyták az Árnyékbirodalmat, és az emberi faj földjein portyáznak.
„...Es a halhatadan tanítja majd a halandót. A kettő, ami valójában egy, mindenné leszen."
Nicholas Flamel tisztában volt vele, hogy a prófécia hal-hatadana ő maga, akinek az ikreket kell tanítania, a
kettőt, ami egy. De a szentencia utolsó részével bajban volt, nem értette, mit jelenthet az egy, amely mindenné
válik.
A véletien mellé sodorta az ikreket, akiket feltett szándéka szerint minden bajtól megóv majd, hiszen a Sötét
ősök ellen vívott küzdelemben fontos szerep várt rájuk. Nem volt éppen kockázatmentes, hogy az ikreket a
háromarcú istennőhöz hozta - különösen nem Scathatch társaságában. A harcos és az istennő közötti viszály
öregebb volt, mint a legtöbb civilizáció. Hekaté egyike volt a legveszélyesebb ősöknek. Hatalmas ereje arra
hívatta, hogy felébressze a teremtményekben lakozó mágikus energiákat. Igaz, hogy életciklusa kapcsokban állt
a nappal és a holddal - ez nem volt ritkaság az ősöknél. Egész nap öregedett, majd az éjjel eljöttével, meghalt, de
a következő hajnalban fiatal lányként kelt fel a nappal. Ez a folytonos változás gyakran emlékezetkiesést
eredményezett nála, ahogyan ez az este is történt: öregebb éne elfelejtette, mit ígért fiatalabbként. Flamel
reménykedett benne, hogy az istennőt holnap reggel meg tudja győzni, milyen halaszthatatian, hogy felébressze
az ikrek hatalmasnak ígérkező varázserejét.
Minden teremtményben ott szunnyadt a varázslás képessége, amely felébresztése után egyre erősödik.
Néha - nagyon ritkán - akadnak gyermekek, akikben magától felébred a varázserő. Ez általában telepátia
vagy teleki -nézis formájában történik. Vannak gyerekek, akik tudatára ébrednek hatalmuknak, és irányításuk alá
fogják, vannak, akik sohasem tudják teljesen kiaknázni képességeiket. Kontroll hiányában az ilyen kölykökből
spontán sugárzik szét az energia bútorokat tolva arrébb, embereket buktatva el, megre-pesztve plafont és falat. A
tudatlan emberek ezeket a jelenségeket aztán a szellemeknek tulajdonítják. Ha Hekaté felébreszti bennük a
varázslatot, ő mind a hatszáz év tudásával támogatni fogja ezt a természetes erőt. Nemcsak hogy meg tudják
védeni magukat, hanem hogy betölthessék azt a szerepüket, amit a történelem e mitikus harca rájuk mért.
Még mindig a tó partján kuporgott, és nézte a zöldes vizet. Vörös és fehér díszponty úszott el előtte, de a
mélyben még furább emberarcú élőlények lestek hatalmas, halott szemekkel. Tátogó szájuk úgy tele volt
fogakkal, mint egy tűpárna. Úgy döntött, most nem dugja bele a vízbe az ujját, hogy megvizsgálja a tó
hőmérsékletét.
Minden alkimista tudta, mert a varázslatról szóló könyvek mind ezzel kezdődtek, hogy négy mágikus elem
van: a föld, a víz, a levegő és a tűz. Azt már azonban kevesebben tudták, hogy létezik egy ötödik is, mi nem volt
más, mint az idő. Ez volt a leghatalmasabb minden elem közül. Az ősök csak az első négyet ismerték. Az ötödik
elem titka a kódex lapjai között rejtőzött. Ezért is fenték rá fogukat a Sötét ősök. Segítségével magát az időt is
uralmuk alá vonhatják.
Nicholas és Perenelle hosszú életüket a varázslatoknak szentelték. Perry a varázslatok praktikus részének lett
mestere, míg Flamel a kódex elméleti részét tanulmányozta. így tudott vasat arannyá és követ gyémánttá
változtatni. Ám ehhez nagyon kevés varázslat kellett. Persze ez is több hónapos előkészületeket igényelt, de a
procedúra maga elég egyszerű volt. A szegény könyvárusból hirtelen gazdag ember lett. Perry tanácsára
elkezdett kórházakat, lelencházakat és iskolákat alapítani Párizsban. Kellemes idők voltak, vagy még inkább
nagyszerűek. Az életük egyszerű mederben csörgedezett. Még sejtelmük sem volt az ősökről, ahogy a kódexben
szunnyadó sötét titkokról sem.
Az elmúlt években sokszor megtörtént, hogy álmából Fiaméit egy kínzó gondolat ébresztette fel: ha akkor
tudta volna, mit is rejt a kódex valójában, vajon folytatta volna-e a bölcsek kövének keresését? A keresés során
találkozott a Sötét ősökkel és magával John Dee-vel. Emiatt kellett megjátszaniuk saját temetésüket, és kellett
elhagyniuk Párizst, hogy aztán a következő fél évezredet bujkálással töltsék. Bár ennek köszönhették azt is, hogy
halhatatianná váltak. Flamel válasza saját kérdésére tehát határozott igen lett volna. Folytatta volna a keresést és
a tanulást azért, hogy Alkimista váljék belőle még ezen az áron is.
Bár az olyan napokon, mint ez a mai volt, azt gondolta, hogy bárcsak sohasem találta volna meg a könyvet.
Most, hogy feleségét elrabolták, az ártatlan ikreket bármikor megölhetik, ahogy a nem egészen ártadan harcost,
Scattyt is - bár ő nem adta olcsón a bőrét -, és a világot az emberek bukása fenyegette, nem volt túl jó
véleménnyel a könyvről.
Az ősök még most is éltek.
Az ősök, akiknek emberi formájuk és isteni erejük volt, akik a világot uralták az emberiség megjelenése előtt
sok-sok évezredig. Az emberek aztán istenekként és démonokként imádták és félték az ősöket. Az idők folyamán
egy vagy több ős - isten - köré aztán mitológiát szőttek. Gondoljunk csak a görögök isteneire vagy az
egyiptomiakra, nem beszélve a sumerok, a kelták és az Indus völgyének mítoszairól. Ugyanazok az ősök voltak
főszereplőik, csak neveik voltak különbözők, amelyet az emberek adtak nekik.
Az ősök két pártra oszlottak: az egyik fél együtt élt és munkálkodott az emberiséggel, míg a másik fél csak
szolgának tekintette őket vagy ennivalónak. Az ősök egymással kezdtek el harcolni évszázadokon keresztül. Az
istenek oldalán harcoltak emberek is. Hőstetteik a Gilgames, a Cuchulain, az Atlas, a Hippolytus, a Beowulf és a
Muromet Ilya örökítette meg.
Végül a nagy Ábrahám mágus lépett közbe, aki varázsigék tömkelegével az ősi fajt - még azokat is, akik az
emberek oldalán álltak - visszaszorította a Földről. Legtöbbjük, mint Hekaté az Árnyékbirodalomban építette fel
saját világát, és csak nagy ritkán vagy egyáltalán nem lépett kapcsolatba az emberekkel. Mások, mint Morrigan,
folytatták küzdelmüket a Föld visszaszerzéséért, bár Ábrahám varázslata legyengítette őket. Az olyan ősök, mint
például Scathatch pedig az emberek között éltek tovább álnéven, ismeretlenségbe burkolózva. Flamel tudta,
hogy azok a varázslatok, amik elűzték az ősöket a földről, éppúgy a kódexben találhatók, mint azok, amik
visszatérésüket segítik.
Az ősök visszatérte egyet jelentene azzal, hogy az embereket és egész civilizációjukat leradíroznák a föld
színéről. Nem ez lett volna az első eset. Megtörtént már ezelőtt is. A történelem árvíz néven emlékezik rá.
 Most Dee-nél volt a könyv. Csak az a két oldal hiányzott belőle, amit Flamel a ruhája alatt rejtegetett. Biztos
volt benne, hogy Dee és urai nem fognak nyugodni addig, amíg meg nem szerzik.
Flamel lehajtotta a fejét, azt kívánta, bárcsak valaki megsúgná neki, mit tegyen. Például Perry. Neki mindig
olyan jó tervei voltak.
Egy buborék tört a víz felszínére, és szétpattant.
„A hölgy azt üzeni..." - újabb buborék érkezett. „.. .hogy sérteden."
Flamel felállt, és hátrálni kezdett a tótól, amelynek felszínén egyre több buborék jelent meg, majd hirtelen
köd borította be. A ködből egy furcsa férfi körvonalai rajzolódtak elő, aki a biztonsági őrök egyenruháját viselte.
Az alak hullámzott és gomolygott. A leszálló nap sugarai szivárványszínben csillantak meg a vízköd
páraszemcséin.
- Maga szellem?
- Igen, uram. Legalábbis az voltam addig, amíg Mrs. Flamel fel nem szabadított.
- Ismer engem? - Flamel már-már azt hitte, hogy Dee egyik fondorlatos trükkjével áll szemben, de aztán
elhessegette magától a gondolatot. Dee kevés volt ahhoz, hogy bejuthasson Hekaté birodalmába.
A szellemalak újra hullámzani kezdett.
- Igen, ismerem. Maga Nicholas Flamel, az Alkimista. A felesége küldött ide, az Árnyékbirodalomba.
Kihallgatta Dee-ék beszélgetését, akik említették, hogy itt bujkál.
- Nincs semmi baja?
- Nincs, épségben van. Az apró ember tart Perenelle-től. Az asszony nem.
- Milyen asszonyról beszél?
- Egy magas asszonyról, aki fekete tollakat visel.
- Morrigan - találta ki Flamel, és elhúzta a száját.
Egy hal ugrott ki a tóból, és a szellemkép apró ködszemcsékké robbant.
- íme az üzenet: Minél előbb távozzon a háromarcú istennőtől! A holló istennő hamarosan betör az
Árnyékbirodalomba.
- Nem fog neki menni. A második generációból származik, nincs meg a hatalma.
A hal újra felugrott, megkavarva a ködszemcséket. A szellemalak hangja egyre gyengébb lett, minden egyes
kipattant buborékszemcsével.
- Mrs. Flamel azt is üzeni, hogy a holló istennő arra készül, hogy felébressze Básztetet.

Tizenkilencedik fejezet

Scathatch smaragdzöld szemét az ikrekre emelete.

- Pihenjetek - ismételte meg Flamel tanácsát. - Lehet, hogy furcsa zajokat fogtok hallani. Rá se rántsatok!
Amíg nem jöttök ki a szobátokból, biztonságban vagytok.
- Miféle zajokat? - borzongott meg Josh, akinek meglódult a fantáziája, és már bánta, amiért annyi
zombisprogram-mal játszott a számítógépén.
Scathatch elgondolkodott.
- Állati üvöltéseket, sikolyokat, ja, és nevetéseket. Inkább ne is próbáljátok meg kitalálni, miféle lénytől
származik a kacaj - mondta komolyan. - Aludjatok jól! - köszönt el Scathatch, és kiment a szobából, egyedül
hagyva Josbr és Sophie-t.
Josh megvárta, amíg Scathatch eltűnik a folyosó végén.
- Szívódjunk fel! - javasolta.
Sophie alsó ajkába harapott, de olyan erősen, hogy megmaradtak fognyomái.
- Számból vetted ki a szót.
- Kezd veszélyes lenni a helyzet - sürgette Josh.
 Sophie bólintott. Annyira meglódultak az események, hogy csak kapkodta a fejét. Az egyik percben még egy
kávéházban dolgozott, a másikban pedig egy autóban szelte át San Franciscoi egy hatszáz éves Alkimista és egy
látszatra vele egykorú, de Flamel állítása szerint kétezer-ötszáz éves amazonnal, aki mellékállásban vámpír is.
- Megnézem, nem dugtak-e valahol el egy kamerát - forgatta körbe a fejét a szobában Sophie.
- Olyat, minta a kandi kamarában? - sápadt el Josh, aki lelki szemei előtt már látta, hogy csinál magából
bolondot az egész ország szeme előtt egy televízió-műsorban. Ekkora leégés után, biztos, hogy nem teszi be a
lábát a suliba. Bekukkantott minden sarokba lehetséges kamerák után kutatva. Sokszor tükrök mögé dugják. Még
szerencse, hogy tükör egy szál sem volt a szobában. Bár a mai kamerák annyira kicsik, hogy még egy bolha
nyakába is akaszthatnák. Hirtelen eszébe jutott valami.
- Mi van a madarakkal?
- Igen, csak ők lógnak ki a képből. A Torc Állták lehettek maszkos emberek, a Scathatch edzőtermében
történteket valami trükkel állíthatták elő, a patkányok lehet, hogy idomítva voltak. De a madarak valóságosnak
tűntek. Valósággal szétszedték az autónkat.
- Annyi madarat nem tudtak volna beidomítani - állapította meg Sophie. Pedig ha a madarak valóságosak
voltak, akkor értelemszerűen a többi dolog is. Ha pedig így fest a helyzet, nagy bajban vannak.
Josh zsebre dugott kézzel az ablakhoz állt. A lombozat sűrű volt. És bár szúnyogháló nem volt rajta, egy fia
bogár nem jött be a szobába.
Váradanul egy csuklóvastagságú, világoskék kígyó csusz-szant elő, és hosszú nyelvét a fiúra öltötte. A kígyó
akkor tűnt el, amikor egy apró fényekből álló gömb jelent meg az ablakban. Ahogy elúszott Josh szeme előtt, a
fiú észrevette, hogy a fénypontok valójában szárnyas kis lánykák. A fény a testükből áradt.
- Fogjuk fel úgy, hogy ez is valóságos, ahogy a mágia, az ősi fajok, és a többi... Akkor pedig nagy bajban
vagyunk - jutott vissza eredeti gondolatához. - Ki kell jutnunk innét.
Sophie átkarolta Josht, akit a közöttük lévő huszonnyolc másodperc miatt sokszor öccseként kezelt. Josh
sohasem felejtette el emlékeztetni rá Sophie-t, hogy kevesebb mint fél percről van a szó. A lány - különösen
szülei távollétében - sokszor tetszelgett az idősebb és okosabb nővér szerepében,
- En is úgy vélem - bólintott mély egyetértéssel Sophie, aki jó két hüvelykkel alacsonyabb volt
„öcsikéjénél". - Remélem, meg tudunk lépni...
- Nem bízol benne, ugye? - nézett rá hirtelen Josh.
- Próbáljuk meg. De biztos követni fognak...
- Flamel szerint Dee képes rá, hogy kövessen bennünket. Nem hiszem, hogy Flamelnek, vagy Scathatchnak
gondot jelentene ugyanez.
- De Flamelnek nincs oka rá, hogy a nyomunkba eredjen
- emlékeztette Sophie.
- Dee-nek annál több. Mi lesz, ha hazamegyünk, és követni fog bennünket?
- Ezen még gondolkodnom kell... - mélázott el a lány.
- Flamel említette, hogy képesek leszünk látni az emberek auráját.
Josh bólintott.
- Hekaté még nem ébresztette fel varázslóképességünket
- próbált visszaemlékezni Flamel szavaira Sophie. - Azt mondta, messziről szaglunk a varázslattól.
- Én nem érzek semmit. Sem narancsillatot, sem vaníliás jégkrémét - szimatolt a levegőbe Josh. - Lehet,
hogy addig nem lesz varázslatszagunk, amíg fel nem ébresztik a képességünket.
- Ha hazajutunk, onnét továbbmehetnénk Utah-ba anyához és apához. Addig meghúzhatnánk magunkat
náluk, amíg elül a vihar.
- Nem is rossz ödet. Ott elrejtőzhetnénk. És most az egyszer az unalmas, poros sivatag nagyon csalogatóan
hangzik. Belefáradtam már a sok csodába.
Sophie megfordult és az ajtóra nézett. -De hogyan találunk ki ebből az útvesztőből? Te meg tudnád találni a
kocsit?
- Miért ne? Nagyszerű a tájékozódási képességem.
 - Akkor gyerünk! - tapogatta meg lemerült telefonját a zsebében Sophie. - Hozd a cuccod!
Óvatosan kikukucskáltak. A folyosó üres volt, és sötét, csak úgy az egymásra hányt kristályokból szűrődött
némi fény.
Valahonnét a távolból zajt hallottak. Nem tudták eldönteni, nevetés-e vagy sikoly.
- Hogyan keveredtünk mi ebbe az ügybe?! - töprengett Josh hangosan.
- Rosszkor voltunk rossz helyen - válaszolt Sophie, aki Josh szobájának küszöbén várta meg a fiút. De
ahogy kimondta az iménti mondatot, rögtön érezte, hogy többről van szó. A próféciára gondolt, amit Flamel
emlegetett, és ami velük áll kapcsolatban. Sophie megborzongott.
Az ikrek átvágtak a folyosón, és egymás után hagyták el a kör alakú szobákat. Néha megálltak, és fülelni
kezdtek. Beszélgetésfoszlányok és egy ismeretien hangszer melódiája jutott el a fülükig. Egy harsány kacagásra
mindketten a legközelebbi szobába bújtak, és megvárták, amíg elül. Amikor ismét a folyosón voltak, akkor
vették észre, hogy a világító kristályok vörös színt öltöttek.
- Szinte örülök, hogy ilyen sötét van. Legalább nem látjuk, milyen lények mellett megyünk el! - mondta a
Sophie-t vezető Josh.
- Honnan tudod, hogy merre kell menni? Minden szoba ugyanúgy néz ki.
- Amikor beléptünk a faházba, a falak és a padló sötét volt, ahogy egyre beljebb haladtunk, úgy
világosodott a színe. Nem kell mást tennünk, csak arrafelé haladni, amerre sötétedik a fa.
- Okos - ismerte el Sophie.
- Ezután merd mondani, hogy hasztalan időtöltés számítógépes játékokkal szórakozni. A labirintusos
játékok során tanultam meg, hogy csak úgy találhatok ki, ha különböző tájékozódási pontokat keresek - mondta
Josh egy újabb folyosóba lépve. - Az ajtó pedig... Itt van! - mutatott előre győzedelmesen.

Az ikrek átrohantak a fa előtti mezőn, és az ösvényt követve elindultak a kocsi irányába. Bár már öreg éjszaka
volt, mégsem okozott gondot nekik a látás. A hold hatalmas lámpásként függött a csillagokkal teleszórt égen. A
csillagokon és a holdon kívül még valami ezüstköd is tündökölt a fejük felett. Mindez szürkés derengést adott a
tájnak, csak az árnyékok voltak feketék.
Bár nem volt hideg, Sophie mégis borzongott. Valami nem stimmelt. Josh lehúzta kapucnis pulcsiját, és
előzékenyen testvére felé nyújtotta.
- Olyan furcsák a csillagok. Szokatlanul fényesek - motyogta a lány. - Nyakát nyújtogatva az ég felé
kémlelt az Yggdrasil ágai között. - A Nagy-Göncölnek nyoma sincs, és a Sarkcsillag is hiányzik.
- Arról nem is beszélve, hogy telehold sem volt tegnap éjjel - mutatott a világító égitestre. - Legalábbis a mi
világunkban.
Sophie a holdat bámulta. Nem olyan volt, mint lenni szokott. Hiába kereste rajta a jól ismert krátereket.
Hirtelen összeszorult a gyomra.
- Ez nem a mi holdunk!
Josh hunyorogva nézett felfelé.
- Valahogy más a felszíne, sokkal simább. Hol vannak a kráterek? A Kepler, a Kopernikusz vagy legalább a
Tycho.
- Josh - kezdte a lány. - Van egy sejtésem. Mi a több ezer évvel ezelőtti holdat látjuk. - A lány arcának
koponyaszerű formát kölcsönzött egy ezüst fénypászma. Josh zavartan nézett félre.
Testvérét mindig nagyon közel érezte magához, de az utóbbi néhány óra során rájött, hogy ő számára a
legfontosabb.
- Scathatch azt mondta, hogy Hekaté teremtette az Árnyékbirodalmat. Biztos olyanra formálta, amilyenre
régről emlékezett - tűnődött a fiú.
- Nahát! Akkor tényleg így nézhetett ki a hold több ezer évvel ezelőtt - ámult el Sophie, és csak azt bánta,
hogy nincs nála digitális fényképezőgépe, hogy megörökíthesse, milyen volt a hold fiatalon.
Ekkor valami a hold elé röppent. Lehetett volna éppen madár is, de ahhoz túl nagy volt, és különben sem
ismertek olyan madarat, aminek kígyószerű nyaka és farka lett volna.
 Josh megragadta testvérét, és az autó felé vonszolta.
- Komolyan kezd nem tetszeni nekem ez a hely! - morgott. Az autó karcolásait-repedéseit csak még jobban
kiemelte
a hold fénye. Most látták csak meg, hogy valójában mit műveltek a mac arak. A kocsi teteje tele volt ezernyi
apró lyukkal, a visszapillantó tükrök letörve, az ablaktörlő egy gumiszálon lógott.
A pusztítás szörnyű volt. Döbbenten nézték az autót. Sophie végigsimította kezét az anyósülés felőli oldal
ablakainak repedésein: ez a pár milliméter üveg óvta meg eleven húsát a madarak csőrétől.
- Gyerünk! - pattant be Josh a sofőrülésre. Még szerencse, hogy a slusszkulcsot az indítóban hagyta.
- Kicsit szégyellem, hogy szó nélkül olajra lépünk - mondta Sophie, ahogy beszállt a kocsiba. Bár azzal is
tisztában volt, hogy Flamelnek és Scattynek elég baja van nélkülük is. Csak púpok lettek volna a vállukon.
- Majd bocsánatot kérünk tőlük, ha újra találkozunk velük - válaszolt Josh, bár szívből remélte, hogy akkor
látja őket, amikor a háta közepét. Sokkal jobban szerette a számítógépes játékokat, mint az Árnyékbirodalmat. A
játékokban több élete volt, míg itt csak egy. És ráadásul ez a hely sokkal több veszélyt rejtegetett.
- Tudod, merre kell mennünk?
- Persze - vigyorgott Josh, fogai megvillantak a holdfényben. - Csak visszafelé!
Josh elfordította az indítókulcsot. Fémes kattanás hallatszott. A motor köhögni kezdett, aztán leállt. Josh újra
próbálkozott, de ismét sikertelenül. Ez alkalommal a köhögés is elmaradt.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy az akkumulátorral is ugyanaz történt, mint a mobiltelefon telepével: lemerült.
Hekaté Árnyékbirodalma kiszippantotta belőle az energiát. Josh hátrafordult, és kinézett a repedésekkel teli hátsó
ablakon. - Ott az az ösvény, amin jöttünk. Próbáljuk meg gyalog! - ajánlotta, majd Sophie-ra nézett. A lány
mereven bámult előre.
- Te nem is figyelsz rám! - rótta meg Josh.
- Ezt nézd! - mutatott előre Sophie remegő ujjal.
Josh kinézett a szélvédőn, nyelt egy nagyot, elsápadt, majd gyorsan lenyomta az ajtózárat.
Az autójuk előtt egy furcsa teremtmény állt. Épp úgy rokonságot mutatott a kígyókkal, mint a madarakkal.
Akkora volt, mint egy nagyobbacska gyerek. Kígyószerű testén játszott a holdfény, és átvilágította kiterjesztett,
denevérszerű szárnyát. Jól látszottak a vékonyka csontok és az erek sötétebb vonalai.
Karmos lába volt, és a farkát ide-oda lóbálta. De az egész lényben a feje volt a legijesztőbb. Hosszú volt, és
keskeny, gülü szemmel, tátott szájában látni lehetett a hegyes fogakat. Alaposan végigmérte őket,
összecsattintotta fogsorát, és groteszkül az autó felé ugrott. Mögötte kisvártatva egy újabb hasonló szárnyas
kígyó landolt, jóval nagyobb, mint az előző. Összecsukta a szárnyát, és az autóban ülő lehetséges vacsora felé
kacsintgatott.
- Reménykedjünk benne, hogy vegetáriánusok - nyugtatta testvérét és magát Josh, majd a hátsó ülésen
kezdett el matatni lehetséges fegyver reményében.
- Ilyen fogsorral? Ne reménykedj! Azt hiszem, pteroszau-russzal van dolgunk - jutott eszébe a csontváz,
amit a texasi természettudományi múzeumban látott.
- Olyanok, mint a pterodactylszek? - kérdezte Josh, aki csak egy porral oltó készüléket talált az ülésen
önvédelmi fegyverként.
- A pteroszauruszok régebben éltek - igazította ki testvére. Ekkor egy harmadik szörnyeteg pottyant le az
égből, és
megkezdték előrenyomulásukat a kocsi felé.
- Figyelmeztettek, nem? Mondták, hogy maradjunk a szobában. Hallgatnunk kellett volna rájuk -
hangzottak Sophie megbánó szavai, aki már tudta, hogy Hekaté Árnyékbirodalma valóban nem játszótér.
Magukra vethetnek, hogy krétakori élőlények zsákmányai lesznek.
Josh kibiztosította fegyverét, és erősen reménykedett benne, hogy a porral oltó megteszi hatását.
A szauruszok támadásba lendültek. Egyikük elölről, másik kettő oldalról fogta közre a kocsit.
- Bárcsak tudnánk varázsolni! - sóhajtott Sophie, akinek szíve majd kiugrott a helyéről, és szédülni kezdett.
 A legnagyobb pteroszaurusz nyakát a szélvédő felé nyújtotta, és hatalmas szárnyát az autó meggyötört
motorháztetőjén pihentette. Hol Sophie-ra, hol Joshra nézett. Ilyen közelről még nagyobbnak tűntek a fogai.
Josh a szélvédő egyik lyukához helyezte a tűzoltó készülék csövét. Keze izzadt, és zsibbadni kezdett a
készülék súlya alatt.
- Josh, tegyél már valamit! - könyörgött Sophie.
- Talán ez majd elijeszti, vagy megmérgezi őket...
- Ugyan miért tennél ilyet velünk? - kérdezte hirtelen a pteroszaurusz. Elég törten beszélt, de minden
kétséget kizáróan angolul. - Nem akarunk bántani.

HUSZADIK FEJEZET

A Bel Air épülete még Los Angeles-i mértékkel mérve is impozáns volt. Hatalmas, fehér márvány épület, amit
magán-út közelít meg. Hatvan angol holdnyi területet foglalt el, és tizenkét láb magas kerítés vette körül,
amelyben áram futott. Dr. John Dee-nek tíz percet kellett várnia a bezárt kapu előtt, amíg egy biztonsági őr végre
méltóztatott megnézni igazolványát, és egy másik alaposan átvizsgálta az autó belső terét, egy kis kamerával
még az alját is megnézte. Dee örült, hogy most nem egy gólemsofőr vezeti bérelt limuzinját.
Dee késő délután érkezett San Franciscóból a magánrepülőgépén. A limuzin, amit az irodájában foglaltatott,
Bur-banknál - új nevén a Bob Hope repülőtér - vette fel, és a Sunset Boulevard-ig akkora forgalomban kellett
lecsurogniuk, amit a Viktória-kori London óta nem látott.
Első alkalommal hosszú élete során John Dee úgy érezte, a dolgok irányítása kicsúszik keze közül. Túl
gyorsan pörögtek az események, és a kapkodásból mindig csak baj származik. A háta mögött álló lények
eredményeket vártak. Azt akarták, szálljon szembe Flamellel, hiába mondta nekik, hogy még szüksége van egy
kis időre a felkészülésre. És igaza volt. Ha kapott volna még huszonnégy órát, sikerrel fejezte volna be
küldetését. Azt sem hitték el neki, hogy Flamellel nem árt óvatosnak lenni. Pedig nála jobban senki sem ismerte
az Alkimistát, leszámítva persze a feleségét. Az évszázadok alatt már sokszor előfordult, hogy kis híján elkapta
Fiaméit, de az Alkimistának és a feleségének valahogy mindig sikerült meglépnie.
Amíg az őrök a limuzinját vizsgálták, hátradőlt kényelmes, légkondicionált autójában, és felidézte azt a
napot, amikor először találkozott Flamellel.

John Dee 1527-ben született, I. Erzsébet korában, és több módon is szolgálta a királynőt: tanácsadóként,
fordítóként, matematikusként, csillagászként és jövendőmondóként. Neki kellett megválasztania a koronázás
napját, és Dee 1559. január 15-nek delét találta a legmegfelelőbbnek. A királynőnek hosszú uralkodást jósolt.
Nem is tévedett: VIII. Henrik lánya negyvenöt évig vezette Angliát.
Dr. John Dee nemcsak a tudomány segítségével támogatta a királynőt, hanem kémként is szolgálatot
teljesített.
Dee Európa-szerte kémkedett, így lett őfelsége legjobb ügynöke az öreg kontinensen. Mint híres tudós,
mágus és alkimista minden királyi és nemesei udvarnak szeretett vendége volt. Ugy tett, minta „csak" angolul,
görögül és latinul beszélne, de valójában egy tucat nyelven beszélt folyékonyan, és még egy tucatot megértett.
Még arabul és kínaiul is tudott. Az emberek gyakran olyan dolgokról kezdtek el fecsegni, amikor azt hitték, hogy
nem beszél a nyelvükön, amikről másképpen sohasem beszélnének előtte. Dee kódolt jelentéseit
007-es álnéven írta alá. Elég viccesnek találta, hogy sok száz évvel később Ian Fleming James Bondnak is ezt a
kódot adta.
Dee, mint már említettük, világhírű varázsló, szellemidéző, látnók, matematikus és asztrológus volt.
Keresztül-kasul utazta Európát, így szinte minden hírneves mágussal személyesen is találkozott. így esett, hogy
Fiaméit is megismerte, akit az Alkimistaként emlegettek.
 Nicholas Flamel létezéséről Dee véletienül szerzett tudomást. Ez a véleden is azok sorába tartozott, amik
nemcsak egy ember életét, hanem az egész történelem folyását jelentősen befolyásolták.
Nicholas és Perenelle Flaming a tizenhatodik század elején tértek vissza Párizsba, ahol szegények
gyógyításával foglalkoztak a saját maguk által létrehozott kórház falai között. Flamelék kórháza éppen a Notre-
Dame szomszédságában volt. Dee a királynő megbízatásából járt Párizsban. Amikor meglátta a magas, sötét hajú
férfit és zöld szemű feleségét együtt dolgozni a kórházban, mindjárt tudta, kikkel találkozott. Dee azon kevesek
közé tartozott, akiknek megvolt Flamel mesterművének, a Filozófia összefoglalásának egyik példánya. A
könyvben egy rézmetszet is volt a szerzőről. A doktornak tehát nem okozott nehézséget, hogy felismerje
Fiaméit. Amikor bemutatkozott nekik, a nevükön szólította őket. Flamelék nem is titkolták kilétüket, és ők is
megörültek a találkozásnak, ugyanis ők is sokat hallottak Dee-ről. Pere-nelle-nek voltak fenntartásai azzal
kapcsolatosan, hogy jó ötlet-e Dee-t felfogadni segédnek, de Flamel örömmel üdvözölte új tanítványát. így esett,
hogy Párizsba költözött, ahol négy hosszú évig Flamel inasa lett.
Az Úr 1575. évében történt, hogy Dee tudomást szerzett az ősi faj létezéséről.
Épp apró szobájában tanult Flamelék padlásán, amikor az éjszaka egy sötét teremtménye a kéményen át
lecsúszott a szobájába nem kis mennyiségű kormot sodorva ki magával a szőnyegre. A lény egy vízköpő volt, a
hullarabló szellemek családjába tartozott, amelyek elárasztották akkoriban Európa kanálisait és temetőit.
Ellentétben a szemben lévő katedrálison kőbe vésett vízköpőkkel, ez nagyon is élő volt. Erezett, márványfehér
testtel és hamuszürke szemmel. Archaikus görög nyelven a vízköpő egy találkára invitálta, amelyet a Notre-
Dame tetején tartottak. Mivel Dee tudta, hogy ezt a meghívást nem lehet visszautasítani, követte a teremtményt
az éjszakába. A hol két, hol négy lábon szaladó teremtmény Párizs legsötétebb sikátorába vezette, aztán le egy
víznyelőbe, ahonnét titkos ajtó vezetett a katedrálisba. Százegy lépcső vezetett fel a Notre-Dame tetejére. Dee
legalábbis ennyinek számolta.
- Itt várj! - parancsolta a vízköpő, aki ezzel elvégezte feladatát, és a katedrális egyik párkányára telepedett,
összezárt szárnnyal, a farkát felcsapta, jól látszottak a homlokából kiütköző kis szarvai. Ha a hajléktalanok vagy
a késő éjszakáig tivornyázók egyike felnézett volna a gótikus épületre, nem tudta volna megkülönböztetni a
többi kőből faragott vízköpőtől.
Dee is a párkányhoz sétált. Innét beláthatta egész Párizst. Látta a tűzhelyek, gyertyák vagy lámpások
imbolygó fényeit és a várost kettészelő Szajnát. Hallotta Párizs zümmögését, amely olyan volt, mintha egy
méhkast hallgatna, és érezte a város jól ismert bűzét, amely romlott ételnek, gyümölcsnek, víznyelőknek, emberi
és állati izzadságnak és magának a folyó szagának keveréke volt.
A katedrális híres rózsaablaka fölött nézelődve Dee várakozott. A varázslóiskolában sok fontos dolgot
megtanult, legfőképpen a türelem értékét. A benne lakó tudós és inas élvezte, hogy Párizs legmagasabb
épületének tetején állhat, és igen sajnálta, hogy nem hozta magával vázlatfüzetét. Szétnézett, és mindent
alaposan emlékezetébe vésett.
Eszébe jutott egy firenzei emlék, amikor Leonardo jegyzetfüzeteit tanulmányozta.
Rejtjelekkel volt írva, ami minden tudósnak alapos fejtörést okozott, de Dee-nek gyerekjáték volt
megfejteni. Senki sem jött rá, hogy Leonardo tükörírással írt. Rengeteg izgalmas terv is volt benne: rajzok
többször tüzelő fegyverről, páncélozott kocsik, amiknek nincs szüksége vontatólovakra, és egy olyan szerkezet,
amely képes volt a tenger alatt haladni. De leginkább az a repülőalkalmatosság érdekelte, amit Leonardo talált ki,
mert Dee semmit sem szeretett volna jobban, mint repülni. Most, Párizs felett állva is arra gondolt, milyen jó
lenne, ha felcsatolhatná Leonardo szárnyát, és úgy röpködhetne, mint egy madárka a tetők felet..
Hirtelen valami mozgást vett észre az ég északi részén. Valami nagyobb dolgot látott közeledni, amit apró
pontok követtek. Az apró pontok lehettek volna madarak is, de a madarak igen ritkán repülnek éjszaka. A
nagyobbról sejtette, hogy nem lesz más, mint az, aki randevúra hívta. Nézte, ahogy egyre közeledik, és
megpróbálta kitalálni, mit lát, de egészen addig nem sikerült neki, míg a lény le nem szállt a tetőre: egy
hamuszürke képű, talpig feketébe öltözött nő volt, aki hosszú, hollótollas köpönyeget viselt.
Azon az éjjel hallott először Dr. John Dee Morrigantól az ősi fajról, és arról, hogy milyen dicstelenül üldözte
el őket az emberek közül Ábrahám mágus, akinek könyve most Flamel tulajdona.
 Megtudta, hogy némely ős ebbe nem nyugszik bele, és minden erejével azon van, hogy visszaállítsa
hatalmukat az emberek fölött. Morrigan ígéretet tett neki, hogy egy nagy birodalom uralkodója lesz majd, és
cserébe nem kell mást tennie, csak ellopnia Fiaméitól a könyvet.
Azon az éjjelen Dee és Morrigan szövetséget kötött.
A küldetés során bejárta a világot, és a peremén lévő Árnyékbirodalmakat. Szellemekkel és vámpírokkal
kellett megküzdenie, akik annak idején emberekkel táplálkoztak, és amelyeket más ember csak a rémálmaiból
ismer. Harcolt a szörnyhadsereg vezéreként, és legalább egy évtizedet a másvilág jeges terein kóborolva töltött.
Sokszor kockáztatta bőre épségét, de sohasem félt annyira, mint most, a Bel Air épülete előtt várakozva a
huszonegyedik századi Los Angelesben. Annak idején még maga sem volt tisztában azoknak a lényeknek a
hatalmával, akiket szolgált. Dee az alatt a négy és fél évszázad alatt, amit szolgálatukban töltött, sok mindent
megtanult... Többek között azt is, hogy a halál a legkisebb büntetések közé tartozott, amit rámérhettek.
A fegyveres biztonsági őr hátrébb lépett, és a magas vasajtó kattanva kinyílt, és limuzinja a fehér murvás
úton a fák közt átderengő kastély márványépülete felé porzott. Bár az éj leszállt, a házban egyeden villany sem
égett. Dr. John Dee már azt hitte, senki sincs otthon. Aztán eszébe jutott, hogy a lény, akihez jött, az éjszakát
részesíti előnyben, és nincs szüksége világításra.
Az autó a főbejárat elé kanyarodott, és a reflektor fényében három teremtményt vett észre a lépcső aljában.
Az egyik alak felszaladt kinyitni a ház ajtaját. A sötétben nem lehetett kivenni, ki áll a küszöbön, de amikor az
autó motorja leállt, egy férfihangot hallott, erős akcentussal.
- Dr. John Dee, ha nem tévedek. Én Szenuhe vagyok! Kérem, fáradjon beljebb! Vártuk önt!
Az alak eltűnt a házban.
Dee kiszállt a kocsiból, megigazgatta méregdrága öltönyét, és kalapáló szívvel követte Szenuhét az épületbe.
A másik két alak közrefogta. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy őrökkel van dolga, csak azt nem tudta, milyen
fajból valók. Gyanította, hogy nem az emberiből.
Furcsa szag csapta meg. Fenyőgyanta szaga, e ritka gyantafajtáé a Közel-Keletről, amit az ősi egyiptomiak
és görögök használtak, miként a kínaiak is. Orra és szeme viszketni kezdett. Az ősi faj mindig is imádta a
fenyőgyantát, de neki megfájdult tőle a feje.
A három sötét figura egy nagy előcsarnokba vezette Dee-t. A doktornak módja volt szemügyre venni - ha
csak egy futó pillanat erejéig is - Szenuhét, ezt az alacsony, kopasz, sárgás bőrű lényt, akit első ránézésre
egyiptominak vagy jemeninek lehetett volna vélni, de mindenféleképpen valami közel-keletinek.
- Maradjon itt! - mondta az ajtó mögött eltűnő Szenuhe. Dee ott maradt a két hallgatag őrrel.
Dee körbenézett az előcsarnokban. Puszta falakat látott, szerzetesi szigorral megvalósított puritanizmust.
Nem voltak képek vagy tükrök a falon, sem függönyök az ablakokon. Dee tudta, hogy számos hasonló ház van a
Földön, és mind egy-egy őshöz tartozik, akik itt garázdálkodnak az emberek között. Bár nagy varázserővel
rendelkeztek, a modern világban elterjedt fémhasználat miatt, eme energiájukat csak meglehetősen korlátozott
mértékben használhatták. Az ősök halálos veszélyt jelentettek az emberiségre, de az emberek által használt
fémek ugyanolyan veszélyt jelentettek az ősi fajra. Dee tudta, hogy ebben a házban egy fia vasat nem találna. Az
ajtókilincsektől a fürdőszobai csapokig minden ezüstből vagy aranyból volt.
A Sötét ősök nagyon ügyeltek arra, hogy minél kevesebb szivárogjon ki életükről, kilétükről. Ezért is
választották a magányos, ember nem járta helyeket: szigeteket, sivatagokat, az olyan országokat, mint Svájc, az
egykori Szovjetunió némely részeit, a Himalája templomait vagy a brazíliai őserdőket. Ha valamilyen okból
mégis valami lakott helyen építették fel rezidenciájukat, ügyeltek rá, hogy magas falak és elektromos kerítések
védjék őket. Nem beszélve a fegyveres őrökről és a kutyákról. De ha valaki mégis eljutott a házig, ott még
rosszabb várt rá: az ősi faj ősi és halálos őrei.
- Erre tessék!
Dee majdnem frászt kapott Szenuhe hangjától. Nem vette észre, hogy a lény visszatért. Kíváncsi volt, merre
mennek. Vajon felfelé vagy lefelé. Az ősi faj egy része a padlásokat, más része a pincéket kedvelte. Morrigan
például padlásokon és tetőkön érezte biztonságban magát.
 Szenuhe arcát hirtelen megérintette egy fénysugár: Dee most látta csak meg, hogy a teremtmény felső
szemhéja feketére van festve. Szeme sarkától füléig egy-két vízszintes vonal futott. Három függőleges fehér
vonal látszott szája alatt, az ajkán.
Szenuhe egy titkos, lépcső alatti ajtóhoz vezette, és egy varázsszóval, ami azon a nyelven volt, amin a
fiúkirály, Tutan-hamon beszélt, kinyitotta. Dee nem látott semmit, akkora volt a sötétség. Az ajtó becsapódott
mögötte. Csak Szenuhe lépteinek kopogása szolgáltatott némi információval az útirányt illetően. A lény lefelé
tartott. Dee szinte előre tudta, hogy a Sötét ős, akihez a padlások Morriganja küldi, a pincéket és alagutakat
preferálja.
- Jó lenne valami világosság. Nem szeretném kitörni a nyakam - visszhagzottak Dr. John Dee szavai.
- A házban nincs elektromosság. De ha jól tudom, maga varázsló. Engedélyt adok rá, hogy világosságot
varázsoljon.
Dee nem kérette magát, előrenyújtotta tenyerét, melyben nyomban egy apró babszemnyi, kék golyó jelent
meg, ami kisvártatva alma nagyságúra nőtt, és hideg, kékesfehér fénnyel világítani kezdett. Dee előretartott
kézzel indult lefelé a lépcsőn.
De szinte rögtön megállásra is kényszerítette az elé táruló látvány: a falakon hieroglifákat és díszes
falfestményeket látott. Sok egyiptomi sírkamrában járt már, de azokban a falfestmények már nem pompáztak
ilyen színorgiával, általában megette őket a idő vasfoga, repedezettek voltak és sápadtak.
Hirtelen huzat csapta meg a varázslót, és a kezében tartott gömböt. A gömb fénye vadul táncolni kezdett a
falakon. A huzat valami furcsa szagot hozott. Valami ősit és dögleteset.
Végül egy boltozatos, széles pincébe értek. Dee-nek valami megroppant a lába alatt. Lejjebb eresztette
lámpását, hogy megnézze, mire lépett. A padlót apró csontok szőnyege borította. A doktor kis idő múlva
felismerte, hogy patkány- és egércsontvázakról van szó. Némelyik olyan régi volt, hogy porrá omlott, ha rálépett,
mások frissen ropogtak a lába alatt. Dee fel szeretett volna tenni egy kérdést, de inkább elvetette, mert
meglehetősen tartott a választól. Dee követte kalauzát a csontszőnyegen. Felemelte a kezét, hogy az egész pincét
bevilágíthassa. Ellentétben a lépcsőházzal, a pince falai nem voltak díszítve. Feketék és szürkék voltak a
penésztől, a plafonon gombák nőttek.
- Úgy látom, problémájuk van a szigeteléssel - jegyezte meg John Dee.
- Mi nem vagyunk kényesek a nedvességre - hangzott Szenuhe halk felelete.
- Régóta laknak itt?
- Dehogy! Cirka száz éve. Nem nagy idő...
- És most már nem is maradunk itt sokáig - mozdult meg egy árnyék a sarokban. - Elvégre, maga azért jött,
hogy felébresszen bennünket. Nem igaz? - A furcsa hang valahol a dörmögés és a dorombolás között volt. Az
angol szavakat nehezére esett kiejtenie. Dee rettegve világította végig a lény testét: lábán nem volt cipő, fekete
karmai szurkálták a levegőt. Drágakövekkel kirakott, fehér szoknyát viselt. A mellkasán széles, egyiptomi
hieroglifákkal teleírt övek futottak. Aztán meglátta a fejét. Dee akarata ellenére rémülten felkiáltott, pedig nem
érte teljesen váratianul a látvány.
Básztet teste egy lányé volt, de a nyakán macskafej ült, háromszög füllel, sárga szemmel, amelyben
függőleges pupilla ült. A lény kitátotta a száját, Dee láthatta sárga ragadozófogait. A teremtmény nem volt más,
mint akit az egyiptomiak generációkon keresztül macska istennőként imádtak.
- Unokahúga, Morrigan küldött, fenség. Azt üzeni, hogy eljött az idő, amikor bosszút állhat a háromarcún -
nyalta meg kiszáradt száját Dee, és mélyen meghajolt.
Básztet karmával előrekapott, és megragadta Dee drága öltönyét, kiszaggatva a selymet.
- Pontosan ismételd el, mit üzent az unokahúgom!
- Már elmondtam - kapkodott levegő után a doktor. Básztet lehelete rohadthús-szagú volt, Dee majdnem
rosszul lett, amikor megcsapta az orrát. Feldobta gömbjét a levegőbe, hogy lebegő lámpásul szolgáljon, majd
óvatosan ki-akasztgatta Básztet karmait a ruhájából. Öltönyét kukába lehetett dobni.
- Morrigan arra kér, hogy állj mellé a harcban, amelyet Hekaté Árnyékbirodalma ellen indít.
- Szóval, eljött az idő - mondta Básztet harci mámorban.
 Dee bólintott, árnya imbolyogni kezdett a penészes falon.
- Igen. Itt az idő, hogy az ősi faj visszavegye uralmát a Földön.
Básztet fejhangon felnyávogott, mire felbolydult mögötte a sötétség, és különböző méretű macskák
özönlöttek köré, egyre nagyobb körben, a világ minden macskafaja képviseltette magát.
- Eljött az idő - nyávogta az istennő -, a nagy vadászat ideje!
A macskakórus nyávogva válaszolt. Dee megborzongott: úgy hangzott, mintha ezernyi elveszett csecsemő
sírását hallaná.

Huszonegyedik fejezet

S Cathatch az ajtóban várta a fa felé iparkodó ikreket. Gyorsan kellett szedniük a lábukat, mivel egy
pteroszaurusz szuszogott mögöttük, míg a másik kettő a levegőből figyelte őket csillagport kavarva szárnyaikkal.
A lények szeretetteljes határozottsággal terelték őket vissza a házba.
A homályban is jól látszódott, hogy Scatty arca milyen természetellenesen sápadt, vörös haja most feketének
tűnt. Bár fel volt dúlva, ügyelt rá, hogy hangja erről ne árulkodjon.
- Van arról halvány fogalmatok, hogy mekkora bajt zúdíthattatok volna a fejetekre?
Josh mondani akart valamit, de Sophie megelőzte.
- Honvágyunk volt! - sóhajtott lemondóan a lány, mert tudta, hogy Scattyt ez nem fogja meghatni.
- Nekem magyarázhatjátok, én nem ismerem azt az érzést! - fordított hátat nekik a harcos.
Az ikrek a pteroszauruszra néztek. Kígyószerű feje a nyakán imbolygott, és gyíkszemével őket fürkészve
megszólalt.
- Ne féljetek, Scatty csak ugat, de nem harap - mosolygott a szaurusz háromszög alakú fogaival, majd
hozzátette. - Azt hiszem, aggódott értetek. - Aztán megfordult, és néhány szökelléssel felszállt a levegőbe.
- Meg ne szólalj! - figyelmeztette Josht a lány, mivel tudta, hogy a fiú a legveszélyesebb helyzetekben sem
tudja tartani a pampuskalesőjét.
- Nekem te nem parancsolhatsz! - mondta Josh, de remegő hangja elárulta, hogy egy kicsit meg van ijedve.
A fiúnak jól kifejlett kígyófóbiája volt azóta, amióta az apjával kirándulva egyszer beleesett egy
csörgőkígyófészekbe. Az volt a szerencséje, hogy a hüllő nem sokkal előtte reggelizett, így Joshra csak egy
halálos pillantást vetett, de szökni hagyta. Azóta sokat álmodott kígyókról, ezek voltak a legrosszabb rémálmai.
Különösen stresszes időszakban látogatták, például vizsgák idején.
Amikor meglátta a kígyófejű szauruszokat legrosszabb rémálmát látta megtestesülni. Ahogy hegyes
fogaikkal felé sziszegtek, azt hitte, menten elájul vagy szívinfarktust kap. Még most is érezte, ahogy a jeges
izzadság végigfolyik a hátán.
Sophie és Josh elindultak Scathatch után. Minden zajra, padlónyikorgásra, minden gyanús mozgásra
felkapták a fejüket. Úgy tűnt, mintha a ház folytonos növésben lenne, amit nyikorgó zajok kísérnek. Az is feltűnt
nekik, hogy a korábban hallott sikolyok és kiáltások elültek.
Egy kör alakú szobába jutottak, ahol az Alkimista már várta őket. Nem fordult feléjük, hátul összekulcsolt
kézzel nézte az óriás holdat. A szoba egyik fele ezüstös fehér fényben úszott, míg a másikat homály borította.
Scatty Flamel mellé lépett, majd kifejezéstelen arccal a gyerekek felé fordult.
- Meg is halhattatok volna, vagy valami ennél is szörnyűbb történhetett volna veletek - mondta halkan
Flamel.
- Nem tarthat itt bezárva, nem vagyunk a foglyai! - tiltakozott egy kicsit túl élénken Josh.
- Ez igaz - fordult felé a varázsló. Most kerek szemüveget viselt, amin megcsillant a holdfény. - Nem az én
foglyaim vagytok, hanem a körülményeké, a véledené, ha hisztek a véletlenben - mondta francia akcentussal.
- Én nem - motyogta Scathatch.
 - En sem - vette le a szemüvegét Flamel, és megmasszírozta orrtövét. Szeme alatt mély karikák
éktelenkedtek, és szája egyeden vonallá keskenyedett. - Mi, mindannyian foglyok vagyunk. A körülményeké és
az eseményeké. Hétszáz évvel ezelőtt hozzám került egy ütött-kopott könyv, amit valami ismeretlen nyelven
írtak. Azon a napon én is fogollyá váltam, jobban, mintha rácsok mögé dugtak volna. Neked, Josh nem kellett
volna munkát kérned tőlem két hónappal ezelőtt, és neked, Sophie, nem kellett volna a Kávéscsészében
pincérnősködnöd. De ti így döntöttetek, és ezért most itt vagytok ma éjjel mellettem... Persze úgy is felfoghatjuk,
hogy ez volt a sorsotok - nézett e szavaknál Scattyre.
Scathatch bólintott.
- Ez volt a sorsotok.
- Azt akarják beadni nekünk, hogy nem létezik szabad akarat?! - kérte ki magának Sophie. - Ezt én nem
hiszem el - háborodott fel ezen az egész világképének ellentmondó nézeten, mely szerint nem mi alakítjuk a
sorsunkat, hanem minden meg van írva.
- Én sem - állt ki Sophie mellett Josh.
- Továbbmegyek: mit szólnátok, ha azt mondanám, hogy Ábrahám mágus könyvében - e több mint tízezer
évvel írott könyvben - szó van rólatok.
- Ez valószerűtlen! - hökkent meg Josh.
- Ez jó! És mi a véleményetek erről? - mutatott körbe az alkimista. - Hekaté szárnyas őrei valószerűek?
Hallottátok, hogy beszélnek. És a Torc Állták? Őket valószerűnek tartjátok? Ezek a lények csak a legendákban
léteznek.
- És mi a véleményetek rólunk? Nicholas hétszáz éves. Az én koromról jobb nem is beszélni. Birodalmakat
láttam felépülni és összeomlani. Ez valószerű?
Sophie és Josh meg sem tudott szólalni. Flamel hozzájuk lépett, és vállukra tette a kezét.
- Lássátok be, hogy egy valószerűtlen világ foglyai vagytok, és nem szökhettek meg, csak családotok,
barátaitok és saját életetek árán.
- Különben is, a könyv megjósolta, hogy idekerültök - ismételte Scathatch.
- Ez igaz? - néztek kérdőn az alkimistára a gyerekek.
- Bizony. A könyv tele van próféciákkal, amelyeknek nagy része be is teljesült. A kódex ír rólatok, mint a
„kettőről, aki egy".
- És maga azt gyanítja, hogy rólunk van szó? - suttogta Sophie.
- Biztos vagyok benne - mondta Flamel. Scathatch is melléjük lépett, és így szólt.
- Ha pedig így áll a helyzet, akkor sokkal fontosabbak vagytok, és nemcsak nekünk, hanem Dee-nek és a
Sötét ősöknek is.
- Miért? - kérdezte remegő hangon Josh. - Miért vagyunk annyira fontosak?
Az alkimista Scathatchra pillantott.
- Mondja el nekik. Tudniuk kell az igazat - bólintott a harcos.
Az ikrek Scattyről ismét az alkimistára néztek. Érezték, hogy amit most hallani fognak, az nagyon nagy
jelentőségű lesz. Sophie megragadta Josh kezét, és megszorította.
- A kódex próféciája szerint eljön a kettő, aki egy, és megmenti vagy lerombolja a világot.
- Hogyhogy vagy-vagy? - csodálkozott Josh.
- A szó, amit a kódex használ, hasonló egy ősi babilóniai szimbólumhoz: mindkét szót jelenti - magyarázta
az alkimista. - Nekem az a véleményem, hogy egyikőtökben megvan a képesség arra, hogy megmentse a világot,
míg másikótoknak arra, hogy lerombolja.
- Ez az utóbbi biztos te vagy - lökte oldalba Sophie a testvérét.
- Hekaté nemsokára felébred. Megkérem, hogy ébressze fel mágikus energiátokat. Nagyon bízom benne,
hogy megteszi. Aztán elmegyünk.
- Hová megyünk? Hekaté nem engedi meg, hogy tovább is itt időzzünk? - érdeklődött a fiú.
 - Remélem, hogy néhány ős vagy halhatatian segítségemre lesz a kiképzésetekben. És a kérdésedre
válaszolva: nem maradhatunk itt tovább. Morrigan arra készül, hogy az egyik legfélelmetesebb őst felébresztve
Hekaté Árnyékbirodalma ellen törjön. Az ős neve: Básztet.
- Az egyiptomi macska istennő? - kérdezte Sophie.
- Ezt nevezem tájékozottságnak - lepődött meg Flamel.
- Ne felejtse el, hogy a szüleink archeológusok. Amíg más gyerekek az esti mesét nézték, addig nekünk
mítoszokat és legendákat mondtak.
- Most, ebben a pillanatban is folynak az előkészületek, hogy meginduljon ellenünk a harc. Biztos éjszaka
fognak támadni, amikor Hekaté a legsebezhetőbb. Mindjárt hajnalodik, talán ma már megússzuk a harcot.
Tudják, hogy csak egy esélyük van. Ezért nagyon meg kell szervezniük a támadást. Van egy nagy előnyünk:
nem tudják, hogy mi már tudunk a készülő merényletről, és ami még fontosabb: Básztetről is. Mindenesetre
résen kell lennünk.
- Honnan szerzett tudomást minderről? - kérdezte Sophie.
- Perenelle üzente egy bolygó szellem által. Nagyon találékony asszony.
- Egy szellemmel üzente? - lepődött meg a lány, aki nyomban elkezdett hinni bennük.
- Pontosan - felelte Flamel.
- Milyen harc várható, ha megtámadnak? - kérdezte Josh. Flamel Scathatchra nézett.
- Én még nem éltem, amikor legutóbb az ősi faj egymással harcolt.
- Én igen - mondta Scatty. - Az emberek nagy része nem is vesz észre semmit belőle - rándította meg a
vállát. - De az Árnyékbirodalomból felszabaduló mágikus energia minden bizonnyal befolyással lesz a klímára
és a geológiára: talán földrengés várható vagy tornádó, de eső mindenféleképpen, soksok eső. Én pedig rühellem
az esőt. Ez az egyik ok, hogy elhagytam Hiberniát.
- Figyelmeztetnünk kellene az embereket - jegyezte meg Sophie.
- Mit mondanál nekik? Azt, hogy mágikus csata lesz, melynek várható következménye földrengés és árvíz
lesz? Az efféle híreket nem szokás bemondani a tévéhíradóban.
- Akkor azt kellene tennünk, hogy...
- Nem, nem kellene semmit csinálnunk, csak fogni a kódex lapjait és eltűnni innen - szakította félbe Sophie-
t az alkimista szigorúan.
- Mi lesz Hekatéval? Képes megvédeni magát? - aggódott Josh.
- Dee-vel és Morrigannal könnyedén elbánna, de Básztet nagyobb falat. Nem tudom, milyen erős most
Hekaté - felelte Scatty.
- Sokkal erősebb, mint hinnétek.
Mind a négyen megpördültek. A hátuk mögött egy fiatal lány állt, aki egy nappal sem nézett ki többnek
tizenegy évesnél, és akkorát ásított, hogy majdnem bekapta őket. Megdörzsölte a szemét, és elmosolyodott. Sötét
bőre volt, fehéren csillogó fogai és világossárga szeme. Egy tógaszerű köpenyt viselt, ugyanolyan csillogó
anyagból, mint Hekatéé boszorkány korában, de ez alkalommal a ruhát arany- és zöld csíkok díszítették. Hófehér
haja a vállára omlott.
Az alkimista meghajolt.
- Jó reggelt, úrnő! nem is reméltük, hogy fel méltóztat kelni hajnal előtt.
- Hogyan is aludhatnék, amikor annyi minden történik?! A ház ébresztett fel.
- A ház... - kezdte Josh.
- A ház él - fejezte be a fiú mondatát Hekaté.
Josh akart még mondani egy-két dolgot, de mivel erősen emlékezetébe véste, hogy zöld lónyállá változhat,
inkább mélyen hallgatott.
- Morrigan és ősnővérem, Básztet ellenem szövetkeztek. Be akarnak törni az Árnyékbirodalomba - mondta
a lány bánatosan.
 Nicholas Scathatchra pillantott, de a lány csak megrázta a fejét: fogalma sem volt arról, honnét tudhatja
mindezt Hekaté.
- Remélem, tisztában vannak vele, hogy minden szót, ami a házban elhangzik, akár suttogva is: meghallok,
ahogyan a gondolatok sem maradhatnak rejtve előttem - mosolygott Hekaté, és egy pillanatra idősebb kiadására
emlékeztetett. Az istennő besétált a szobába. Sophie észrevette, hogy a ház érzékeli, merre jár, és reagál a
jelenlétére. Az ajtókereten, ahol egy pillanattal ezelőtt áll, kihajtott, rügyek, apró sárga virágok jelentek meg. A
háromarcú istennő Flamel elé állt, és az alkimista szemébe nézett.
- Jobban örültem volna annak, ha messziről elkerüli házam táját. Bajt hoz világomra, romlást. Jobban
örültem volna, ha nem kell harcba szállnom a nővéremmel és az unokahúgommal. És végül jobban tetszett
volna, ha nem kell ebben az ügyben egyik oldalra sem állni.
Scathatch összefont karral az istennő elé állt.
- Maga sohasem foglal állást, Hekaté - nem csoda, ha három arca van.
Sophie úgy látta, Hekaté lányszemén valami sötét árnyék vonul át és mérheteden bölcsességet tükrözött.
- Azért élek még mindig, mert csak magamban bíztam. De amikor úgy láttam, hogy megéri: akkor mindig
állást foglaltam.
- Döntsön most is. Megéri-e kiállnia mellettünk, avagy sem? - kérdezte halkan Flamel.
Hekaté ahelyett, hogy válaszra méltatta volna Fiaméit, az ikrek felé nyújtotta vékony, madárcsontú karját.
Josh és Sophie teste körül felizzott az aurájuk. Az istennő elmélyedve figyelte a Sophie körül izzó ezüstködöt,
majd Josh testének aranyszínű borítékát vette szemügyre.
- Igazatok lehet. Az az átkozott kódex valóban róluk ír. Még sohasem láttam ennyire tiszta aurákat.
Hatalmas erő van a birtokukban, amiről nem is sejtenek.
Flamel bólintott.
- Jómagam is felébreszthetném a bennük szunnyadó energiát, de az éveket venne igénybe, hosszú tanulást.
Időnek pedig eléggé híján állunk. Maga egy pillanat alatt megtehetné, hogy felébreszti az energiájukat. Megvan
a hatalma hozzá.
Hekaté hátrapillantott az alkimistára.
- Oka van annak, hogy miért kell évekig tartania a tanulásnak - oktatta ki Fiaméit. - Az emberek alig
használják az érzékszerveiket. Ha hirtelen ébreszteném bennük fel az energiát, annyi érzékszervük nyílna meg,
hogy nem bírnák elviselni a beléjük áramló világot, és megbolondulnának. Én nem vállalom a feladatot.
-De...
- Nem teszem meg, és kész - mondta, aztán az ikrek felé fordult. - Amit Flamel kíván, az egyet jelent azzal,
mintha halálra ítélnélek benneteket. Vagy még rosszabb - tette hozzá, és kiviharzott a szobából, apró
lábnyomokat hagyva maga után a padlón.

Huszonkettedik fejezet

Az ikrek nem győztek levegő után kapkodni.

- Miről beszélt az istennő? - kérdezte Josh a Hekaté után
rohanó Fiaméitól.
- Csak túlzott! Rátok akart ijeszteni! - kiáltott vissza az alkimista.
- Sikerült neki - sóhajtott Josh, majd Scathatchra nézett, de a harcos hátat fordított nekik, és elindult a kert
felé. - Hé, várjon! - gurult dühbe Josh, aki már eléggé unta, hogy úgy bánnak velük, mint két pelenkással, akikre
semmi sem tartozik, pedig itt az ő bőrükre is ment a játék. - Igazán megválaszolhatna pár kérdést!
 Sophie meg akarta állítani, de Josh kitépte magát testvére szorításából, és Scathatch után vetette magát.
Vesztére. Még csak hozzá sem tudott érni a harcoshoz, máris a levegőben találta magát, majd olyan erővel
zuhant a földre, hogy az ütéstől elállt a lélegzete. Felnézett, és Scatty kardjának hegyével találta szemben magát.
- Tegnap este megsértettél egy első generációs őst, néhány óra múlva kezet merészeltél emelni egy második
generációsra - suttogta a lány, majd a bénultan álló Sophie-ra pillantott: - Mindig ilyen a testvéred?
- Milyen?
- Bolond, izgága, kötekedő..., folytassam?
- Nem szükséges. Ismerem. És igen, mindig ilyen, néha egy kicsit rosszabb.
Sophie kiskorukban gyakran húzta azzal Josht, hogy minden gondolkodással kapcsolatos gént ő örökölt, míg
öccse csak izgágasággéneket kapott. Az izgágaság vádja igaz volt, ahogy a lobbanékonyságé is, de Sophie tudta
testvéréről, hogy jó tulajdonságai is vannak: olyanok, mint például a hűség és a megbízhatóság.
Scathatch felsegítette Josht.
- Ha így folytatod, nem leszel hosszú életű.
- Én csak kérdezni szerettem volna valamit.
- Szerencséd van. Néhány évszázaddal ezelőtt még én is lobbanékonyabb voltam. Akkor megöltelek volna
ezért. De azóta megtanultam kontrollálni magam.
Josh megdörzsölte sajgó hátát. Akkor vette csak észre, hogy eshetett volna nagyobbat is. Scatty ugyanis a
puszta padló helyett egy avarkupacra hajította. - Ez valami dzsúdó-fogás volt? - kérdezte a fiú, kísérletet téve
arra, hogy békésebb vizekre vezesse a társalgást.
- Valami olyasmi...
- Hol tanulta?
- Én nem tanultam. Én találtam fel. Ahogyan a legtöbb harcművészet alapját is én raktam le, amit manapság
űznek. - A vörös hajú harcos zöld szeme csibészesen megvillant.
- Különben sem árt, ha mutatok neked pár dobást.
- Ó, mi képben vagyunk! Tékvandóztunk két évig, amikor a szüleink Chicagóban tanítottak, és karatéztunk
New Yorkban egy évig... vagy Bostonban?
- Maga alkotta a dzsúdót? - kérdezte Sophie, titkolt lelkesedéssel hangjában.
- Nem. Kano Jigoro, de a dzsuidzsicut használta alapul, ami pedig az aikidóval áll kapcsolatban, amit a
tizennegyedik század körül találtak ki. Abban az időben én is Japánban voltam. Minden harcművészeti ágnak
közös gyökere van. És az pedig én vagyok - mosolygott szerényen Scatty. - Ha ismeritek a karate és a tékvandó
alapfogásait, az nagyszerű! Gyertek, hadd mutassak nektek néhány fogást, amíg Flamel vissza nem ér!
- Hol van? - nézett vissza Sophie a házra. - Arra kéri He-katét, hogy ébressze fel varázsképességünket?
- Igen - válaszolt Scatty.
- De Hekaté szerint az megölne bennünket - rémülőzött Josh.
Gyanakodni kezdett, hogy Flamel nem csak megvédeni karja őket. Az alkimista forgatott valamit a fejében.
- Hekaté túlspilázza a dolgot! Csak valami drámait akart mondani - nyugtatta őket Scatty.
- Nicholas biztos benne, hogy nem vagyunk veszélyben? - kérdezte Josh.
- Mérget nem venne rá. De higgyétek el: így is, úgy is veszélyben vagytok. Hekaté próbálkozása, hogy
felébressze az energiátok, nem oszt, nem szoroz.

Nicholas Flamel Hekaté után rohant. A lány bent járt a házban, és miközben ment, végighúzta körmét a falon.
Nyomában rügyek és virágok fakadtak.
Az istennő nem nézett rá. Elindult egy hosszú, egyenes folyosón. Lábnyomaiban fű fakadt. Először még
csak térdig ért, aztán derékig, majd végül a folyosó mennyezetét verdeste a pengeéles fű. A szálak egymáshoz
dörzsölődtek, susogásuk olyan volt, mintha csak beszélgetnének egymással.
Nicholas Flamel nem örült neki, hogy az istennő így akarja lerázni. Ökölbe zárta kezét, majd újra kinyitotta:
a levegőben mentaillat érződött. A fűtenger kettévált előtte, mint Mózes előtt a nagy víz. Flamel meglátta
Hekatét, amint egy apró szobában eltűnik. Ha egy pillanattal később hajolnak le a füvek, akkor Flamel meg sem
találta volna többet az istennőt.
- Elég ebből a gyerekes játékból! - csattant fel Flamel, amikor belépett a szobába.
Hekaté ránézett. Az elmúlt percekben idősebb lett valamennyivel. Most tizenöt évesnek látszott.
- Hogy mer így beszélni velem? - emelte fel kezét fenyegetően. - Nincs tisztában a hatalmammal?
Megölhetném!
- Azt úgy sem merné - hangzott Flamel szenvtelen válasza.
- Miért nem, ha szabad kérdeznem? - lepődött meg Hekaté, aki nem volt hozzászokva efféle
vakmerőséghez.
- Mert én vagyok a könyv őrzője.
- Maga elvesztette a könyvet...
- Akkor is a könyv őrzője vagyok, aki szerepel Ábrahám mágus próféciáiban. Az utolsó előtti őrzője - tette
hozzá. - Az ikrek is benne vannak a könyvben. Azt mondja, ismerte Ábrahámot. Ha így áll a dolog, tudhatná,
hogy Ábrahám sohasem téved.
- Fontos kérdésekben tényleg nem...
- Mint a könyv őrzője, arra kérem, hogy mind az emberiség, mind az ősi faj érdekében, ébressze fel az ikrek
varázserejét.
- Meg is halhatnak - mondta közömbösen Hekaté, aki nem sok könnyet ejtett volna két emberi lény
haláláért.
- Ez benne van a pakliban. De ha nem teszi meg, egészen biztosan halálnak halálával halnak.
Hekaté az ablakhoz állt. Odakint a lejtős gyepen Scatty éppen ütéseket-fogásokat mutatott a gyerekeknek,
amit az ikrek ügyesen utánoztak. Flamel Hekaté mellé lépett.
- Milyen korban élünk?! - sóhajtott fel. - Az egész emberiség sorsa e két gyermek kezében van.
- Tudja, hogy miért tudták legyőzni az emberek az ősi fajt? - kérdezte váradanul Hekaté.
- A vas miatt, nem?
- Igen. Túléltük Danu Tallis bukását, az árvizet és a jégkorszakot. Aztán háromezer évvel egy fémöntő
rábukkant a vasra. Csak egy ember volt, de egy egész faj pusztulását okozta. A nagy változások sokszor egyeden
embernek köszönhetők. - Hekaté egy darabig a gyakorlatozó ikreket nézte.
- Arany és ezüst. A legritkább aurák - mondta, és a gyerekek aurája hirtelen felizzott.
- Ha megteszem, amire kért, és a gyerekek meghalnak, nem lesz nagyon lesújtva?
- Nagyon régen élek e Földön. Sokan kihaltak már mellőlem. Tudom, mi a vesztés.
- Sajnálta azokat, akik meghaltak? - kíváncsiskodott Hekaté.
- Nagyon.
- Még ma is fáj értük a szíve?
- Igen. Minden áldott nap eszembe jutnak.
- Akkor maga még mindig ember, Nicholas Flamel - veregette meg az alkimista vállát Hekaté. - Ha majd
egy napon nem érez fájdalmat, akkor olyan lesz, mint Dee és a főnökei
- mondta, és újból kinézett az ablakon. Távolról nézve úgy tűnt, mintha három átlagos tinédzser valami táncot
gyakorolna. De Hekaté tudta, hogy ők nem átlagos gyerekek.
Josh és Sophie éppen Scatty testére próbáltak bevinni ütéseket, de ez az állandóan elhajló harcosnak
köszönhetően szinte lehetetlen volt.
- Megteszem, amire kér. Felébresztem az erejüket. A többi a maga dolga lesz. Ki kell képeznie őket.
Flamel meghajolt az istennő előtt, így Hekaté nem láthatta a szemében megcsillanó örömkönnyeket. A
felébresztés után legalább lesz valamennyi esélye, még ha nagyon csekély is, hogy újra láthassa szeretett
feleségét.
- Mondja, mi történt azzal a patkolókováccsal, aki háromezer évvel ezelőtt felfedezte, hogy kell vasat
készíteni?
 - Megöltem - villogott Hekaté sárga szeme. - Mit tehettem volna? Tettével elpusztította fajomat. De
elkéstem: akkorra már elterjedt a vas készítésének módja.
Flamel nézte, ahogy Sophie elgáncsolja Josht, mire az a földre kerül. Nevetésük lepkeként szállt a hajnali
levegőben. Remélte, hogy még sokáig hallhatja az ikrek kacagását...

Huszonharmadik fejezet

San Francisco macskái az éj leple alatt hagyták el a várost.

Együtt vonultak a kövér házimacskák a sovány kóbormacskákkal, a perzsamacskák az angóramacskákkal,
hosszú, kígyózó sorokban. Át a hidakon, végig az utcákon, egyik tetőről a másikra ugrálva vonult a
macskakaraván.
Mindannyian észak felé tartottak.
Hazafelé tántorgó alkoholisták mellett mentek el, a rémült patkányokra és egerekre most ügyet sem vetettek,
ahogy a madárfészkekre sem. Bár egyeden nyávogás nélkül haladtak, mégis nagy zajt keltettek.
Egész San Francisco megveszett ebek százainak vonításá-tól és ugatásától visszhangzott.

Dr. John Dee sok furcsaságot látott már életében, de macskahadsereget még nem. Egy dolog beszélni a
háromarcú istennő birodalmának letámadásáról, és megint más ott állni a láthatatlan világ kapujában, macskák és
madarak társaságában, akiket tekintélyes úrnőik, Básztet és Morrigan hívtak össze. Dee valójában el sem tudta
képzelni, hogy vonulnak majd hadba a rettegett Hekaté ellen ezekkel a szőrös-tollas kis teremtményekkel.
Dee egy nagy, fekete kocsiban ült Szenuhével, Básztet szolgálójával. Egyik sem szólt egy szót sem végig a
Los Angelesből San Franciscóig tartó repülőúton, bár Dee-nek számtalan kérdése lett volna. Az idők során meg
kellett tanulnia, hogy a Sötét ősök szolgái éppoly kevéssé közlékenyek, mint az uraik vagy úrnőik.
Két óra körül értek Hekaté Árnyékbirodalmának közelébe. Ekkor kezdtek érkezni Morrigan első
teremtményei is a madarak, nagy csoportokban. Szárnyaik verdesése betöltötte a levegőt. Majd leszálltak Mill
Valley fáira, de olyan nagy tömegben, hogy az ágak alig bírták el a súlyukat.
Aztán megjelentek a macskák is.
Mintha a sötétség szája öklendezné elő őket. Mind az Árnyékbirodalom titkos bejárata elé vonultak, és
csöndben várakoztak. Dee kinézett a szélvédőn, és mindenhol macskákat látott. Aztán pirkadatkor, amikor az ég
lazacszínt öltött, Sze-nuhe elővett egy kis macskaszobrot a nyakában lógó táskájából, és a műszerfalra helyezte.
- Itt az idő!
A szobor szeme vérvörösen felizzott.
- Az úrnő közeleg! - mondta Szenuhe.
- Miért nem támadtuk meg Hekatét, amíg alszik? - tette fel a kérdést Dee, aki bármilyen régen szolgálta is a
Sötét ősöket, még mindig keveset tudott róluk. Ez csak azért nem zavarta túlságosan, mert rá kellett jönnie időről
időre, hogy az emberekről sem tud többet.
- Szükségünk van a szövetségeseinkre. A macskák éjszakai is látnak, de a madarakat csak nappal lehet
használni - mutatott Szenuhe az állatok felé.
Dee bólintott. Tudta, hogy Básztet már közeleg, keresztülszelve az emberi világot övező
árnyékbirodalmakat. Az ősök félelme a vastól azt vonta maga után, hogy nélkülözniük kellett néhány
modernkori vívmányt, így a repülőt és az autót is. Ez volt az egyik oka, hogy olyan ügynökökre volt szükségük,
mint Szenuhe vagy éppen Dee. A doktor elmosolyodott erre a gondolatra.
Ekkor a madarak, mind a félmillióan, egyszerre fordították nyugat felé a fejüket: Morrigan közeledett.
Először semmit sem látott a sötét égen, aztán feltűnt az istennő csillagokat elhomályosító alakja.
Dee ismét igazolva látta azt a tézist, amely szerint minden legenda alapja valóságos. Most, amikor a sápadt
arcú Morrigan közelgett, tollas köpönyege úgy verdesett mögötte, mintha csak szárnyakon repülne, biztos volt
benne, hogy rájött a Nosferatu-mítosz eredetére. Hosszú élete folyamán több vámpírral is találkozott - igaziakkal
is -, és elmondhatta, hogy azok egyáltalán nem voltak annyira félelmetesek, mint a közelgő istennő.
Morrigan az autó előtt landolt. Az istennő összehúzta magán a köpönyegét. Szeme két fekete szénként égett
sápadtan derengő arcában.
Ekkor lépett elő a homályból Básztet, akit a macskák hangos dorombolással üdvözöltek. A macska istennő fehér
köpenyt viselt, akár egy egyiptomi herceg. Kezében lándzsát tartott, mely olyan magas volt, mint ő. Amint
elindult, a macskák utat nyitottak előtte. A nála alacsonyabb Morrigan elé lépett, és meghajolt előtte.

- Unokahúgom, tényleg eljött az idő?

- Igen - viszonozta a meghajlást Morrigan, majd köpönyege alól egy nyilat húzott elő, amire vesszőt
helyezett.
És megrohamozták a bejáratot...
A macskák és a madarak követték őket.
- Kezdődik - mondta Szenuhe lelkesen, és magához vette fegyvereit, két egyiptomi bronzkardját, és kiszállt
az autóból.
Vagy most fejeződik be, gondolta Dee, de inkább elhallgatta félelmét.

Huszonnegyedik fejezet

A Z ikrek egy őserdő szélén álltak, és három szárnyas hüllő egi táncát nézték a hajnali égen.
- Ha nem akarod, nem kell megtenned. Sophie megfogta testvére kezét.
- Csak nem féltesz?
Josh hátrapillantott a hatalmas Yggdrasilra, ahol Flamel, Scatty és Hekaté álltak. Körülöttük állatbőrbe és
emberbőrbe bújt Torc Állták készültek a harcra. A vérdisznókon harci páncél feszült, míg az emberalakba bújt
testvéreik bronzlándzsákat és -kardokat vittek a kezükben.
Sárkányok érkeztek a légből nagy csapatokban. Hekaté hadserege szépen lassan összeverbuválódott.
Az Yggdrasilt fegyveres őrök védték: minden vastag ágon, és minden ablakban állt egy lándzsával és íjjal
felfegyverkezett katona.
Sophie testvére világoskék, könnyektől csillogó szemébe nézett, és meglátta benne magát. Megszorították
egymás kezét.
- Féltelek - mondta a fiú halkan.
Sophie bólintott. O is ugyanígy érzett Joshsal kapcsolatosan.
A hatalmas pteroszauruszok egyre közeledtek. Nagy szárnyuknak csapásai felkavarták a föld porát. Ám az
ikrek úgy egymásba feledkeztek, hogy semmi másra nem figyeltek.
- Nicholas szerint kockázatokkal jár az ébresztés, Hekaté szerint egyenesen halálos. Mi lesz, ha rosszul sül
el a dolog? - kérdezte a fiú.
- Meg kell tennünk, Nicholas azt mondta...
- Nem bízom benne. Valamit forral. Túlságosan fontos neki a felébresztésünk, még a veszélyessége ellenére
is.
- Szerinte ez az egyeden esélyünk - ellenkezett Sophie.
 - Tegnap még azt mondta, hogy megvéd, ha vele tartunk. Most meg hirtelen azzal jön, hogy fel kell
ébreszteni a varázserőnket, hogy meg tudjuk védeni magunkat Dee-vel és a Sötét ősökkel szemben. Flamel
kettős játékot játszik.
Sophie lopva az alkimistára pillantott. Hónapok óta ismerte már. Azt írta róla a blogjában, hogy jó fej. De
most rá kellett döbbennie, hogy egyáltalán nem ismeri a férfit. A férfi, akit Nick Fleming néven ismert meg: nem
létezett. Egy hazugság volt, semmi több. Egy álca. Az alkimista elkapta pillantását, és Sophie úgy érezte, mintha
a férfi olvasni tudna a gondolataiban.
- Nem kell mind a kettőnknek alávetnie magát ennek a tortúrának. Majd én feláldozom magam! - folytatta
Josh.
- Gondolod, hogy engedem, hogy feláldozd magad?! Josh nem tudott megszólalni. Nagyon-nagyon féltette
testvérét. Úgy érezte, nem bírná elviselni, ha valami történne vele.
Sophie ismét megszorította Josh kezét.
- Mióta megszülettünk, mindent együtt csinálunk - mondta komoly hangon. - Anya és apa mindig valahol
távol dolgoznak, így szinte csak mi vagyunk egymásnak. Kölcsönösen óvjuk egymást. Nem engedem meg, hogy
egyedül menj végig ezen... Ezt is, mint eddig mindent, csináljuk együtt!
Josh Sophie-ra meredt, akit ettől a pillanattól kezdve egészen más szemmel kezdett el nézni.
- Biztos vagy benne?
- Semmiben sem voltam biztosabb!
Mindketten tudták, hogy ugyanattól félnek: nem akarták elveszíteni a másikat.
Josh bólintott, majd mindketten a fa felé fordultak, ahol az alkimista, Scatty és Hekaté álltak.
- Készen állunk!
- Morrigan itt van - tájékoztatta őket Scatty a harci helyzetről, amikor Nicholast és Hekatét követve beléptek a
fába. A harcos átöltözött: fekete nadrágot húzott és egy magas nyakú, rövidujjú pólót, valamint vastag talpú
bakancsot. Két rövid kard volt a hátára szíjazva, markolataik kivillantak a válla fölött. Arcát és szemét fekete
festékkel vonta be, amely koponyaszerű arckifejezést kölcsönzött neki. - Básztetet is magával hozta, mindjárt itt
lesznek.
- Hekaté vissza tudja őket tartani, nem? - reménykedett Sophie, aki el sem tudott képzelni Hékatéénál
nagyobb hatalmat.
- Remélem. A seregeiket is magukkal hozták.
- Seregeiket? - csodálkozott Josh. - Miféle seregeiket? Még több agyagember érkezése várható?
- Ez alkalommal nem lesznek gólemek. Seregül az ég madarait és a föld macskáit hozták magukkal.
Sophie felkacagott.
- Madarak és cicák? Mit árthatnak azok nekünk? Scatty Sophie-ra bámult festett arcával.
- Úgy látom, elfelejtetted, hogy a madarak mit műveltek a hídon...
Sophie gyomra összerándult. A kép, ahogy a piszkos fekete tollú madarak irtózatos csőreikkel az autó
kasztniját tépkedik, örökre beleégett az agyába.
- Nos, képzeld el, hogy most több százezer madár lendül támadásba.
- Olyan sokan?!
- Igen, a sárkány felderítők szerint vagy félmillió madár gyűlt össze - mondta Scatty, és befordult egy
keskeny folyosóba.
- Most mondj valami megnyugtatót a macskákról - élcelődött Josh.
- Rendben, annyian vannak, hogy fel sem tudjuk becsülni a hozzávetőleges létszámukat.
Josh most döbbent rá, hogy mekkora veszélyben vannak. Ha az Arnyékbirodalomban elpusztulnak, a szüleik
sohasem fogják megtudni, mi lett velük, hová tűnhettek.
A folyosó, amit követtek, egy még keskenyebb alagútban folytatódott. Olyan alacsony volt, hogy még
Sophie-nak is le kellett hajtania a fejét. Az út spirálszerűen kanyargott lefelé. Az ikrek ráébredtek, hogy valahová
a fa aljába tartanak. A faborítás helyett gyökerek alkották a falat, amelyek marasztaló kezekként ragadták meg
ruháikat és hajukat.
 A levegő áporodottá vált: penész-, agyag- és avarszag egyaránt érződött.
- Ez a fa tényleg él! - lepődött meg Sophie, amint egy másik folyosóra jutottak. - Hiába, hogy lakófa, hogy
szobák vannak benne és medence, hogy ablakai vannak - ez frankón él! - Sophie egyszerre tartotta felfedezését
csodálatosnak és megdöbbentőnek.
- Ez a fa a világfa, az Yggdrasil magjából fejlődött ki - dörzsölte Scatty kezét az egyik gyökérhez, majd
mélyen belélegezte a kellemes illatot. Ezer évvel ezelőtt, amikor Danu Tallis elsüllyedt, néhány ősnek sikerült
pár példányt megmentenie flórájából és faunájából, de csak két ősnek, Hekaténak és Odinnak sikerült az
Yggdrasilfát felnevelnie. Mindkettejüknek hatalmas varázsereje van.
Josh emlékeiben kezdett kutatni: Odin vajon az a norvég isten, akinek egy szeme van? De nem volt ideje
megkérdezni, mert Hekaté eltűnt egy nyílásban, amit gyökerek kereteztek. Flamel a bejárat előtt várt rájuk.
Szeme beesett volt, és két szemöldöke között mély ránc húzódott. Idegessége miatt még jobban érződött
francia akcentusa.
- Én is örülnék neki, ha nem kellene ezen átesnetek, de higgyétek el nekem, hogy nincs más választásotok! -
fogta meg egyszerre az ikrek vállát. Josh és Sophie aurája egyszerre felszikrázott, és narancs, valamint
vaníliafagylalt illata töltötte be a levegőt. - Amennyiben segítetek nekem megkeresni Perenelle-t, tudnotok kell,
hogy halálos veszélynek teszitek ki magatokat. Ha Hekaté felébreszti bennetek a varázsláshoz szükséges erőt,
megígérem, hogy megtanítalak benneteket néhány apróbb varázslatra, és elviszlek más mesterekhez is titeket,
olyanokhoz, akik a varázslat mind az öt ősi formáját űzik.
- Varázslók leszünk? - örvendezett volna Sophie, ha nem emlékezett volna Scatty szavaira, amely szerint
akkor lesznek csak igazi veszélyben, ha Hekaté felébreszti bennük az erőt.
- Varázslók, boszorkánymesterek, bűvészek, jósok és így tovább - mosolygott Flamel. - Most menjetek be! -
pillantott a szobába, és megint vissza az ikrekre. - Kövessétek az utasításait! Ne féljetek, de ha féltek is, abban
sincs semmi szégyellnivaló - mosolygott volna ismét a varázsló, de inkább csak egy erőltetett vigyorra futotta. -
Amikor kijöttök, teljesen más emberek lesztek.
- Nem akarok más ember lenni! - suttogta Sophie, akinek minden kívánsága az volt, hogy bárcsak
visszapergethetné az időt addig, amikor még minden normális és megszokott volt. Mindent megadott volna a
régi, unalmas világáért.
Flamel beengedte őket az ajtón.
- Abban a percben, amikor meglátjátok Hekatét, a változás elkezdődik. És ha elkezdődött, nem lehet többet
megállítani.

Odabent sötétség honolt. A terem lényegesen nagyobb volt, mint amilyennek első látásra tűnt, falai kusza
gyökérhálóból álltak. Az ikrek, hogy egymásba lelket öntsenek, megszorították egymás kezét.
Ahogy egyre beljebb jutottak, a szemük fokozatosan hozzászokott a sötétséghez, a helyiség zöldes fényben
derengett. Dús, vastag mohalepett csavaros gyökerek, amelyek zöldesen foszforeszkáltak. A pára csillogó
csöppekben csapódott le bőrükre, hajukra. Bár nem volt hideg, mindketten borzongtak.
- Vegyétek ezt megtiszteltetésnek - hallották a zöldes sötétség mélyéről Hekaté hangját. - Generációk óta
nem ébresztettem fel embereket.
- Ki-ki-ki... - dadogott Josh, majd megpróbálva nyugalmat erőltetni magára, újra belevágott a kérdésbe. - Ki
volt az a halandó?
- Nem ma történt a dolog, a ti időszámításotok szerint valamikor a tizenkettedik században. Skócia földjéről
érkezett, de a nevére már nem emlékszem.
Az ikrek ösztönösen megérezték, hogy Hekaté hazudik.
- Mi lett vele?
- Meghalt - nevetett fel hisztérikusan az istennő. - Megölte a jégeső.
- Szép kis jégeső lehetett - suttogta Josh.
 - Azt meghiszem! - válaszolt Hekaté. Az ikrek biztosak voltak benne, hogy Hekaténak köze volt a
jégesőhöz. Az istennő szemébe gyermeki gonoszság költözött.
- Feküdjünk le, vagy maradjunk állva? - kérdezte a fiú.
- Semmit sem kell tennetek. Csak maradjak nyugton, bár tudom, hogy számotokra ez a legnehezebb. Mióta
az emberiség a Földön lakozik, más sem tesz, mint egyre távolabb kerül a varázslattól, ahogy ti nevetségesen
nevezitek. Pedig a varázslat nem más, mint az érzékszervek kiterjesztése. Most szinte vakok vagytok és süketek,
alig érez valamit az orrotok, az ízek sokaságáról fogalmatok sincs.
Hekaté hangja mindig más irányból érkezett. Erről állapították meg, hogy az istennő mozgásban van.
Amikor a hátuk mögül hallották meg a hangját, mindketten ugrottak egyet ijedtségükben.
- Valaha még ti is minden érzékszerveteket megfelelően használtátok, így maradhattatok fent azokban az
első években. .. - Az istennő szünetet tartott, amikor újra megszólalt, olyan közel volt Sophie-hoz, hogy a
leheletét tarkóján érezte. - Aztán a világ változott. Danu Tallist hullámsír nyelte el, a gyíkok kora a múlté, és jött
a jégkorszak. Az emberiség pedig felnőtt, és túlfinomult lett - az utolsó jelzőt Hekaté úgy mondta, mintha valami
káromkodás lenne a számára. - Gőgössé és önelégültté vált. Úgy érezték, többé nincs szükségük az
érzékszerveikre, és gyakorlatilag elvesztették őket.
- Azt mondja, azért vesztettük el a varázslás képességét, mert önelégültek lettünk? - kérdezte Josh.
Sophie felnyögött. Biztos volt benne, hogy Josh kérdései egyszer végzetes veszélybe sodorják őket.
De az istennő meglepő kedvességgel válaszolt.
- Amit ti varázslásnak neveztek, nem más, mint a képzelet munkája, ami az érzékszervekre támaszkodik,
majd megvalósul az auraenergia által. Minél erősebb az aurája, annál nagyobb varázslásra képes az illető.
Nektek nagyon erős aurátok van. Az alkimista nem téved: megvan bennetek a képesség, hogy a világ
legnagyobb varázslói legyetek. De van egy bökkenő... - E szavaknál a szoba világosabb lett, annyira, hogy
megláthatták Hekaté alakját. Az istennő előttük állt, egy lenyúló kézre hasonlító, lelógó gyökér alatt. - Az
emberek megtanultak az érzékszerveik nélkül élni. Az agyatok úgy működik, mint egy szűrő, csak nagyon kevés
információt enged eljutni a tudatotokig. így egyfajta ködben éltek. Amit én tehetek, annyi, hogy felébresztem a
bennetek alvó erőt, s ezáltal komoly veszélybe sodorlak benneteket: fennáll a veszélye, hogy a hirtelen megnyíló
érzékszervek végzetes meny-nyiségű információt zúdítanak tudatotokba... - Az istennő pár pillanatig elhallgatott,
majd feltette a döntő kérdést. - így is vállaljátok?
- Igen - vágta rá Sophie rögtön, attól való félelmében, hogy Josh megint valami gúnyosat talál mondani, ami
Hekaté haragját vonhatja magával.
Az istennő Joshra pillantott.
A fiú testvérére nézett. A zöldes fény Sophie arcának beteges árnyalatot adott. Tudta, hogy nem hagyhatja
cserben, neki is alá kellett vetnie magát a könnyen halállal végződő ébresztésnek.
- Készen állok - vágta rá határozottan.
- Akkor kezdjük el...

Huszonötödik fejezet

D ee megvárta, amíg az összes macska és madár beözönlik Hekaté Árnyékbirodalmába, csak azután
kászálódott ki az autóból. Szenuhe már nem volt mellette, Básztet hű szolgája harci mámorban követte gazdáját.
Dee nem volt olyan lelkes. Mindig kerülte a tűzvonalat. Csak azok élték túl a csatákat, akik hátul maradtak.
Szenuhe hősködjön csak kedvére, Dee-nek kedves volt az élete. Dee önmaga szerint nem gyáva volt, csak okos,
és óvatos - ha nem ilyen lett volna, már rég alulról szagolná az ibolyát. Dee sajnos nem várakozhatott a csata
végéig az autóban, ahogy szerette volna: fölöttesei elvárták, hogy részt vegyen a küzdelemben.
Összehúzta magán kétezer dolláros bőrkabátját, és belépett. ..
 ...a csatatérre.
Mindenfelé holttestek hevertek.
Morrigan madarai alakot váltottak Hekaté világában: emberszerű testük lett. Magasak voltak és karcsúk,
hosszú karmokkal, mint úrnőjük. Szárnyuk denevérszerű lett, de a vékony, áttetsző bőrrel borított testük felett a
fejük továbbra is madár alakú maradt.
A hullák között macskákat is látott. A négylábú harcosok szintén alakcserén mentek keresztül. Finom szőr
borította testük emberi lett, de fejük macskafej maradt. Kezeik a mancs és a kéz közötti állapotot mutattak,
hosszú karmokkal.
Hiába keresett, nem talált egyeden elesett lényt sem, mely Hekaté hadseregéhez tartozott volna. Ez
félelemmel töltötte el. Mit őriz valójában Hekaté, miféle világot? Kabátja alá nyúlt, és kihúzott egy kardot, amit
Excaliburnak neveztek egykor, és letette a fa felé vezető ösvényre. A reggeli ködöt áttörő nap vérvörös fénnyel
vonta be az ősi kard pengéjét.

- Madáremberek - kiáltotta Scatty, majd káromkodott egyet fiatalkorának nyelvén, keltául. Utálta a
madárembereket. Allergiás volt rájuk. Az Yggdrasil ajtajában állt, és nézte az erdőből előtörő lények hadát. A
mitológia hemzseg az emberből madárrá, illetve a madárból emberré változó teremtményektől. Scatty is
találkozott már nem eggyel hosszú élete során. Egyszer, amikor egy Sirinnel küzdött, egy bagolytestű, lányfejű
teremtménnyel, majdnem otthagyta a fogát. Azóta allergiás volt a madár tollra. Viszketni és tüsszögni kezdett, ha
találkozott velük, ahogyan most is, már a látványuk elég volt hozzá, hogy csalánkiütést kapjon. Morrigan
teremtményei hajlott hátú öregemberekként közeledtek, szinte négy lábon. Nem voltak jó harcosok, de jelentős
túlerőben voltak.
Ezután megjelentek Básztet macskaemberei. Lassan közeledtek, némelyik két, de legtöbben négy lábon.
Scattynek eszébe jutottak a helyek, ahol a macskaimádat központjai voltak: Afrika és Egyiptom. A
macskaemberek, ellentétben a madáremberekkel rettegett harcosok hírében álltak. Gyorsak voltak,
kiszámíthatatlanok, és karmaik, mint a penge.
Scathatch tüsszentett egyet. A macskákra is allergiás volt.
A különös hadtestek egyszer csak megálltak. Talán a lakó-fa mérete nyűgözte le őket, vagy az okozhatta
zavarukat, hogy a fánál csak egyeden őrre bukkantak. Ám zavaruk hamarosan a múlté lett, és majdnem katonás,
hosszú sorokban ismét megindultak céljuk felé.
A harcos körbepillantott, majd a hátán lévő hüvelyekből kikapta rövid kardjait, és feltartotta őket X alakban.
Ez volt a jel, melyre a Torc Állták és a sárkány gyí kok vártak. Szinte a semmiből ijesztő hüllők jelentek meg az
égen, pikkelyeik megcsillantak a nap fényben, és lecsaptak az ellenséges hadtestekre. Nagy körökben
közeledtek, szárnycsapásaik felkavarták a port, és elvakították vele a macska- és madárembereket. Aztán a
magas fűből és a fa gyökerei mögül felpattantak a Torc Alltak, és támadásba lendültek. Scatty visszasietett a
házba. Hallotta a csatazajt, amely nagyfokú hasonlatosságot mutatott a San Franciscó-i állatkert üvöltéseivel
vacsoraidőben.

- Kifutunk az időből! - kiáltotta Scatty berohanva a folyosóra.

- Mennyien vannak? - kérdezte Flamel.
- Túl sokan. A szövetségeseink nem tudják sokáig feltartóztatni őket.
- Látta Morrigant és Básztetet?
- Nem. De mérget vehet rá, hogy közelednek, és ha egyszer ideérnek... - Scathatch nem fejezte be a
mondatot. Tisztában volt vele, hogy Hekaté nélkül, aki épp az ikrek felébresztésével foglalkozik, nem tudnak
ellenállni a két Sötét ős erejének.
- Hamarosan itt lesznek - hajtotta le a fejét az alkimista. Scatty közelebb lépett Flamelhez. A férfit
háromszáz éve
ismerte már. Hiába volt kétezer évvel idősebb nála, mégis valahogy rég elvesztett apját látta benne.
- Fogja az ikreket, és tűnjön el velük! Én itt maradok, és megpróbálom feltartóztatni őket.
 Az alkimista Scatty vállára tette kezét. Szikrák pattantak szerteszét az érintéstől, és mindkettejük aurája egy
pillanatra felizzott. - Nem, Scatty! Együtt fogunk innen elmenni: te, az ikrek és én. Remélem, az ikrek beváltják
hozzájuk fűzött reményeimet, és megmentik a Földet és az emberiséget a Sötét ősöktől.
Scatty a sötét szobácskába kukkantott.
- Túl sokat vár tőlük! Mikor fogja nekik elmondani a teljes igazságot?
- Amikor itt lesz az ideje.
- Lesz időnk kivárni? Látom az arcán, a szemén és az ősz hajszálaiból, hogy öregszik.
Flamel bólintott.
- Ez igaz. A halhatadanságvarázs elvesztette erejét. Pere-nelle és én mindennap egy évet öregszünk az elixír
nélkül. A hónap végére meg is halhatunk. De ha a Sötét ősök győznek, ez így lesz a legjobb. Nem akarom
végignézni, ahogy eltörlik az emberiséget a föld színéről.
- Akkor ne engedjük meg, hogy ez megtörténjen! - ült le Scatty lótuszülésben, háttal az alkimistának, és
kardjait ölébe fektette. Ha a macska- és madáremberek beözönlenek, hogy megtalálják Hekatét, előbb vele kell
végezniük. A harcos pedig nem fogja olcsón adni a bőrét.
Flamel a kamra előtt foglalta el harci állását. Amennyiben az ellenség túljutna Scattyn, akkor ő még mindig
itt lesz, hogy megvédje az ikreket és Hekatét. Kezében az Yggdrasil fájából készült botot fogott, még Hekaté
adta neki. Scatty kardjával, kezével és lábával fog küzdeni. Flamel fegyverei ennél még hatásosabbak voltak.
Flamel feltartotta a kezét: a folyosót menta illata töltötte meg, ahogy aurája zölden világítani kezdett körülötte.
Bár még mindig eros volt, energiája egyre fogyott. Scattynek igaza volt: napról napra öregedett, és olyan
helyeken is érzett fájdalmat a testében, ahol eddig még nem. A varázslat még jobban felgyorsította életenergiái-
nak fogyását. De megesküdött rá, hogy az élete árán is megvédi az ikreket és Hekatét. Benézett a kamrába, de a
sötétségtől nem tudta kivenni, mi folyhat odabent...

- Kezdjük az idősebbel! - jelentette be Hekaté.

- De... - tiltakozott Josh, de Sophie megszorította a kezét.
- Ez így szokás - folytatta az istennő. - Sophie, mi a családneved, és hogy hívják a szüleid?
- Newman... Anyám neve Sara, apámé Richárd. - A lánynak furcsa volt keresztnevükön, és nem apának és
anyának hívni szüleit.
A zöld fény felerősödött a szobában, és Hekaté árnyékát a falra rajzolta. Az istennő arca sötétben maradt, de
szeme csiszolt kőként ragyogott. Hekaté tenyerét Sophie homlokára tette.
- Sophie, Sara és Richárd lánya a Newman családból, az emberi faj sarja... - Hekaté angolul kezdte, majd
egy olyan ősi, dallamos nyelven folytatta, amely megelőzte az emberek nyelvét. Szavaira Sophie aurája
ezüstösen fogta körbe testét. Hűs fuvallatot érzett a bőrén, és hirtelen nem értek el hozzá Hekaté szavai, csak
Hekaté mozgó ajkát látta. Nem hallott mást, csak saját testének működését: lélegzetének szelét, vére zubogását
és szíve dobolását. Halántéka megsajdult, mintha csak valami titokzatos erő ki akarná szívni agyvelejét, aztán
fájdalom futott végig a gerincoszlopán és szétágazott tagjaiba.
Még nagyobb lett a világosság. Hekaté - aki most már idősebbnek nézett ki, legalább annyi idősnek, mint
Sophie -hullámzó energiahálóban állt. Sophie rájött, hogy nem mást, mint Hekaté auráját látja. Az istennő
minden energiáját ujjai-ban sűrítette össze, majd ujjaiból Sophie feje felé lövellte.
A lány elszédült, majdnem elájult, de aztán kitisztult a tudata, és hirtelen újra hallotta Hekaté hangját.
- Felébresztem benned ezt az erőt - érintette meg Sophie arcát az istennő. Érintése egyszerre égette a bőrét,
és egyszerre hűtötte. - Felébresztem az érzékszerveket, amelyeket az emberiség már nem használ - mondta, majd
hüvelykujjával megnyomta Sophie szemét.
- Hogy élesebben láss...
Sophie szeme hirtelen kinyílt, olyan élességgel látott, amire eddig még nem volt példa. A sötétnek tűnő
szoba, világosabb lett, mint egy nappali. Minden egyes tárgyat pontosan érzékelt, ahogy Hekaté ruhájának és
hajának szálait is külön-külön, apró ráncai térképét is a szeme körül.
- Hogy élesebben hallj...
 Mintha csak kiesett volna a füldugó a füléből: életében először tisztán hallott. Akkora volt a különbség a
hangok tisztasága között, mintha ugyanazt a zeneszámot először egy recsegős rádión, majd egy szuper
hifitornyon hallgatta volna meg. Minden zajt külön-külön és élesen hallott: testvére szuszogását, a fa
nyikorgását, és még a szút is hallotta a fában, ahogy percegett. A csata zaja is eljutott hozzá: a madarak éles
rikoltása, a macskák nyávogása és a vérdisznók röfögése.
- Hogy tisztábban érezd az ízeket...
Hekaté a lány ajkára tette ujját. Sophie nyelve bizseregni kezdett a sok íztől. Megnyalta szája szélét, és
tisztán érezte a gyümölcs édességét, amit evett. De ennél még jobban megdöbbentette az, hogy a levegőnek
külön íze volt: gazdag és érett, amit a levegőben található páracseppek csak még ízletesebbé tettek.
- Hogy bőröd mindent érezzen...
Sophie bőre hirtelen másként érezte a farmerja durva anyagát, a pólójának szövetét, a nyakában lógó
aranylánc érintését, amelyen születési jegye függött és a meleg gyapjúzoknikat.
- Hogy szaglásod élesebb legyen...
Sophie visszahőkölt az orrát megcsapó illat- és szagostromtól: érezte Hekaté nem evilági szagát és testvére
nagyon is evilági szagát, amit a dezodorja sem tudott elnyomni, érezte még a fiú hajára kent zselét, és a fogkrém
illatát, amivel fogat mosott.
Sophie aurája még intenzívebben ragyogott, bőréről ezüstös ködfelhők szakadtak fel, mint egy párolgó tóból.
Aurájának oválisa körbezárta. A lány behunyt szemmel hátracsapta a fejét. Színek, illatok és hangok rohanták
meg: élesebbek voltak, erősebbek, hangosabbak. Érzékszervei annyira kiélesedtek, hogy szinte fájtak... nagyon is
fájtak. Feje szét akart esni, csontjai sajogtak, bőre viszketett - túl sok volt, amit a világból felfogott. Keze hirtelen
előrevágódott, majd váratlanul felemelkedett néhány hüvelykre a padlótól, és levitálni kezdett.

- Sophie... - dadogta Josh meglehetősen ijedten, mert még nem látta testvérét ezüstburokban lebegni.
Annyira erősen ragyogott a lány aurája, hogy bevilágította a kör alakú termet. Az egész olyan volt, mintha
Josh egy horrorfilmben találta volna magát.
- Meg ne érintsd! - rivallt rá Hekaté. - A teste most próbálkozik megbirkózni a megnövekvő
információadattal. Ez a legveszélyesebb része az ébresztésnek.
- Veszélyes?! - kerekedett el Josh szeme, aki úgy érezte, mintha legrosszabb félelmei válnának valóra. - Mit
ért azon, hogy veszélyes?
- Az agy a legtöbb esetben nem képes elviselni a kiélesedett érzékszervekből áradó hangokat, szagokat,
ízeket, érzeteket.
- A legtöbb esetben?!
- Majdnem minden esetben. - Josh hallotta Hekaté hangjában a megbánást. - Ezért is elleneztem annyira,
hogy alávessétek magatokat az ébresztésnek.
- Mi történhet vele? - kérdezte rettegve.
- Az agy bezárul. Kómába esik, amelyből sohasem ébred fel.
- És Flamel ezt tudta?! - csattant fel a fiú. Remegett a dühtől. Flamel ezt tudta, és mégis ragaszkodott hozzá,
hogy keresztülmenjenek az ébresztésen, még úgy is, hogy Sophie belehalhat. Úgy érezte, elárulták. Azt hitte,
Flamel a barátjuk volt, tévedett. A fiú érezte, ahogy a tehetetíen düh végigszá-guld a testén.
- Persze. Nektek is elmondta, hogy veszélyes.
- Nem mondott el mindent.
- Flamel sohasem mond el mindent... - Hekaté egyik arca ezüstfényben fürdött, másik arcát árnyék takarta.
Az istennő szimatolni kezdett, majd a mennyezet felé nézett.
- Ne! - jajdult fel. - Jaj, ne! Sophie szeme kinyílt, és felkiáltott. -Tűz!!!
- Felgyújtották a világfát - jajongott Hekaté, majd arca szörnyű maszkká torzult, és kirobogott a folyosóra.
Josh ott maradt azzal a lénnyel, aki valaha a testvére volt. Sophie-ra nézett, aki ott lebegett mellette. Nem tudta,
mit tegyen, meg sem merte érinteni. Először érezte azt, hogy különböznek egymástól testvérével. Méghozzá
kibékíthetedenül...
 Huszonhatodik fejezet

Mennünk kell! - ragadta meg Nicholas Flamel Josh vállát. A fiú az alkimistára nézett. Arcán könnyek
peregtek.

- De Sophie... - suttogta.

- Nem lesz semmi baja - hangzott Flamel határozott felelete. Odakintről csatazaj hallatszott: kardok csattogása
és lények kiáltásai, amelyek Scatty ördögi kacagásával keveredtek. Flamel a levegőben lebegő Sophie-ért nyúlt,
zöldesfehér aurája felizzott, majd óvatosan lehúzta őt a földre. Amint földet ért a lába, Sophie-t minden ereje
elhagyta. Rongybabaként rogyott volna össze, ha Flamel nem tartja meg.

Josh félrelökte Fiaméit, és karjába vette a lányt. Sophie gyengülő aurájából szikrák pattantak bőrére. Josh ügyet
sem vetett rájuk.

- Maga tudta - nézett Flamelre vádlón. - Tudta, hogy Sophie meghalhat, és mégis kényszerített bennünket, hogy
alávessük magunkat az akaratának. És ha Sophie kómába esik!1

- Tudtam, hogy nem fog ilyesmi történni - guggolt le Flamel Josh mellé. - Túl erős hozzá az aurátok. Esküszöm,
ha nem lettem volna biztos benne, hogy túlélitek, nem kockáztattam volna - fogta meg Flamel Sophie csuklóját,
hogy a pulzusát ellenőrizze. Josh ellökte a kezét. Hinni szeretett volna az alkimistának, de nem tudott. Szavai
valahogy hamisan csengtek.

Mindketten felugrottak, ahogy egy haldokló macskaember halálkiáltását hallották. Aztán Scatty hangjára
lettek figyelmesek.
- Ideje indulnunk!
Egyre erősebb lett az égő fa szaga, és füst kúszott be a szobába.
- Mennünk kell! - mondta Joshnak. - Majd később folytatjuk a beszélgetést.
- Abban biztos lehet!
- Segítek vinni Sophie-t!
- Nem szükséges - mondta Josh, és felkapta testvérét. Senkire sem bízta volna ilyen állapotban. A lány
könnyű volt. Josh magában köszönetet mondott az izzasztó mtballedzé-sekért, amik megerősítették izmait.
Flamel kezébe vette a fal mellé támasztott botját, és megpörgette maga előtt. Egyik vége zölden felizzott, és
vékony füstcsíkot hagyott maga után.
- Készen állsz? Josh bólintott.
- Bármi történjék, bármit látsz, meg ne állj, és ne is fordulj hátra! Odakint minden teremtmény a bőrünket
akarja!
Josh követte Fiaméit. Odakint, a folyosón lélegzetelállító látvány tárult elé. Scatty állt ott, kardját
propellerként forgatva. Előtte olyan teremtmények, amikhez foghatót még sohasem látott. Szörnyeket várt, de
amit látott még a szörnyeknél is szörnyebbek voltak. Se nem emberek, se nem állatok, hanem e kettő
kereszteződései. Emberek macskafejjel, akik Scattyt ostromolták. Karmaik Scatty pengéjének ütközve szikrát
hánytak. Más élőlények is álltak Sophie előtt: madárfejű emberek, akik vésőszerű csőrükkel támadták Scattyt.
- Scatty! Bukj le! - kiáltott Flamel, majd előreszögezte botját. Az Alkimista aurája zölden felizzott, és
mentaillat töltötte be a levegőt. A bot végén egy izzó gömb jelent meg, és nagy erővel előrelódult. Scattynek alig
maradt ideje, hogy elhajoljon a száguldó energiagömb elől. Az közvetlenül a feje fölött csapódott a folyosó
mennyezetébe, és zöld foltot hagyott, amely, mint a gyanta, csöpögni kezdett.
Az egyik véres fejű macskaember fogait villogtatva Scatty után kapott - de egy csöpp a zöld gyantából a
fejére esett. A macska hirtelen, mintha megveszett volna. Elindult visszafelé a folyosón, és minden útjába eső
élőlényt megtámadott, még a saját hadtestének tagjait is. A következő csöpp egy madárember fejére esett. Az
anyag égetni kezdte a szárnyát és a bőrét, majd fájdalmát nagy károgással panaszolva hanyatt dobta magát. Josh
nem tudta nem észrevenni, hogy az anyag, mely láthatóan szétégette a madárembert, a folyosó mennyezetét nem
égette meg. Bár érdekelték a csata fejleményei, most mégis igyekezett testvérére koncentrálni. Szaporán lé-
legzett, és szemgolyója táncolt hunyt pillái alatt.
- Gratulálok! - lépett oda hozzájuk Scatty. - Nem is tudtam, hogy erre is képes.
Flamel megpörgette kezében a botot, mint egy karmesteri pálcát.
- Ez a bot segít az energiámat egy pontra koncentrálni. Scatty körbenézett.
- Azt hiszem, csapdában vagyunk.
- Hekaté erre ment - mutatott Flamel jobbra, egy gyökérrács felé. - Hekaté kijött a kamrából, és átment
ezen. - Flamel a gyökérrács elé állt, és kinyújtotta a kezét. Az akadály egy csapásra eltűnt.
- Én megyek előre! - mondta Scatty, akin annak ellenére, hogy vérre menő harcot folytatott a madár- és
macskaemberekkel egyeden karcolás sem volt látható. Haja szála sem görbült. Josh nézte a lányt, és azon
csodálkozott, hogy még csak nem is liheg. Talán a vámpíroknak nincs is szükségük levegőre - futott át a fején.
Scatty beugrott a nyíláson, kardjait keresztben maga előtt tartva.
Josh és Flamel egymásra pillantottak, aztán Scatty feje jelent meg a nyílásban.
- Tiszta a levegő!
- Én itt maradok hátvédnek! - szólalt meg Flamel. Josh megmakacsolta magát, és nem mondott semmit.
Még most is dühös volt, amiért Flamel ekkora veszélybe sodorta testvérét. De azt is be kellett látnia, hogy az
alkimista mindent elkövet, még az életét is kockára teszi azért, hogy őket megvédje.
Josh is belépett az átjáróba. Scatty már várta a dohos alagútban. A járat falai és mennyezete az Yggdrasilfa
gyökereiből állt. Scatty egy valahová felfelé vezető lépcsőhöz érkezett. A gyökereket borító moha zöldes fénnyel
foszforeszkált. Scatty oldalra döntve fejét hallgatózott. Josh meg akarta kérdezni, hogy mit hall, de nem volt rá
ideje, mert Flamel jelent meg vigyorogva a háta mögött. Botja vége zölden lángolt.
- Ez majd feltartja őket egy darabig!
- Menjünk! - indítványozta Scatty, és elindultak felfelé az alacsony és keskeny lépcsőn.
Joshnak le kellett hajolnia, hogy elférjen. Sophie-t magához szorította, nehogy megsértsék a kiálló gyökerek.
Lábával először kipróbált minden lépcsőfokot, mielőtt teljes súlyával ránehezedett. Nem akarta kockáztatni,
hogy Sophie-val együtt lezuhanjon. Közben nem győzött csodálkozni azon, hogy ez a hatalmas világfa mennyi
szobát, folyosót és titkos lépcsőt rejteget.
Ez kész labirintus! - gondolta Josh, aztán azon töprengett, hogy vajon ki készíthette ezt a sok szobát és
folyosót. Azt valahogy nem bírta elképzelni, hogy Hekaté a saját kezével faragta-véste ki őket. A lépcső, amin
haladtak, vélhetőleg a belső és a külső kéreg között vezetett.
Ahogy egyre feljebb másztak, egyre élesebben hallották a küzdelem zajait, és a füstszag is egyre erősebb
lett. A macskák nyivákolása olyan volt, mint a síró csecsemőké, a madarak vérfagyasztó rikoltásaira Josh hátán
felállt a szőr. A vérdisznók röfögése a sárkányok sziszegésével keveredett. Egyre feljebb értek. A hőség és a füst
már-már kibírhatadan volt. Valami ijesztő zaj ütötte meg a fülüket: valami mély, morajló hang.
- Iparkodnunk kell! - mondta Scatty. - Tűnjünk el innen! - tette hozzá. A harcos erőltetett nyugalma jobban
megijesztette Josht, mintha nem titkolta volna rémületét. - Óvatosan, elértük a kijáratot, egy vastag gyökér
végében vagyunk, amely egy kőhajításnyira esik a törzstől. így talán elkerüljük a harcmezőt. ..
Josh befordult egy sarkon, és meglátta Scattyt, ahogy a kora reggeli nap fényében fürdőzik. Haját aranyra
festették a napsugarak, és megcsillantak fegyverein. Josh abban a pillanatban meglátta benne az ősi és veszélyes
harcost, aki valójában volt. A csatazaj hangjai erősek voltak, mégis az a furcsa mély mo-rajlás, amely mintha a
föld alól jött volna, elnyomta őket.
- Mi ez a zaj? - kérdezte a fiú.
- Az Yggdrasilfa kiáltása. Hekaté ellenségei felgyújtották a világfát - mondta szomorúan.
- Hogy tehettek ilyet?! - szörnyülködött Josh, aki szentségtörésnek tartotta, hogy ehhez a nemes élőlényhez
egy ujjal is hozzányúltak. Ekkora barbaritást Josh már régen tapasztalt. A Sötét ősök semmit és senkit nem
tiszteltek, legfeljebb önmagukat.
 - Hekaté erejét és hatalmát jelenti ez a fa. Abban bíznak, hogy ha felgyújtják, Hekaté is legyengül, és el
tudják pusztítani.
Az alkimista is felért a lépcsőn, és gyöngyöző homlokkal, vörös képpel megállt mögöttük.
- Úgy látszik, öregszem! - lihegett. - Mi a terv, Scatty?
- Nem túl bonyolult: eltűnni innen, amilyen gyorsan csak lehet. Scatty a kardjával előremutatott.
Josh és Flamel kikukucskáltak a folyondárok közül. A mező túlsó oldalán Dr. John Dee jelent meg, óvatosan
lépkedve az aljnövényzetben. Egy fekete pengéjű kardot szorított két markában, mely sötéten csillogott a
napban.
- Nicsak, Dee! Sohasem hittem, hogy valaha örömmel fog eltölteni, ha meglátom, és most tessék...
Josh és Scatty furcsálkodva néztek az alkimistára.
- Dee emberei lény - magyarázta Flamel. - Ez azt jelenti, hogy valami emberi közlekedési eszközön érkezett
ide...
- Aha, autón! - csapott a homlokára Scatty. - Amit valószínűleg az Árnyékbirodalmon kívül hagyott.
Josh meg akarta kérdezni, hogy az autóját miért nem hozta magával, de hirtelen fény gyulladt az agyában:
Dr. John Dee ellentétben velük, tisztában volt azzal, hogy Hekaté Árnyékbirodalma leszívja a töltést az
akkumulátorból. Ennek elkerülése végett az autóját inkább kint hagyta.
- Oda nézzetek! - suttogta Scatty.
A doktor mögött egy Torc Állta emelkedett fel a sűrűből. Bár disznóalakban volt, mégis két hátsó lábára állt,
elérve így az emberi magasság két-háromszorosát.
- Meg fogja ölni - motyogta Josh.
Dee kardja sötéten felfénylett, aztán a kis ember megpördült, és fegyverével a Torc Álltára sújtott. A
vadállat könnyedén hárította az ütést, és már épp visszatámadot volna, amikor. .. hirtelen nem tudott
megmozdulni, mintha csak megfagyott volna. A Torc Állta karján, ahol a penge hozzáért, jégpáncél jelent meg,
ami kisvártatva beborította a lényt a feje búbjától a talpáig. Dee elégedetten mosolygott, majd a kardja
markolatával egy határozott ütést mért a jégszoborra, mire az apró darabokra tört. Minden egyes darabban ott
volt a vadállat egy porcikája.
- Az ősi kardok egyike, az Excalibur. Azt hittem, évszázadok óta eltűnt, valahol egy tó mélyén, amikor
Arthur meghalt - nézett rájuk Scathatch.
- Úgy látszik, a doktor megtalálta - állapította meg Flamel. Josh számára egy újabb legenda elevenedett
meg, Arthur
király legendája, akiről eddig nem tudta biztosan, hogy valóban létezett-e, vagy csak a képzelet szüleménye volt.
Josh kezdte gyanítani, hogy a legendák szereplőinek nagy része valóban létezhetett, és nem eggyel Flamel és
Scathatch is találkozott.
Figyelték, ahogy a magas fűben Dee a lángoló fa felé igyekszik, oda, ahol a csata a leghevesebb volt. A füst
egyre erősebb lett, szinte kaparta a torkukat. Nagy fellegekben szállt fel a fa koronája felé, magával víve az
Yggdrasil szobáinak ódon és titokzatos illatait. Ropogott az élő máglya, a fa saját nedvével próbálta oltogatni, de
az felforrva párolgott el, alulmaradva a tűzzel vívott harcban. A fa mély kiáltásaitól megrázkódott a föld.
- Kövessetek! Majd én megtisztítom előttetek a terepet!
Scatty még alig bújt ki a liánok takarásából, máris két madárember szárnyalt felé, akiket két négy lábon futó
macskaember követett.
- Segítenünk kell neki! - jajdult fel Josh, bár arról fogalma sem volt, hogyan segíthetnének.
- Scathatchnak nem kell segítség. Most megpróbálja minél távolabb csábítani őket tőlünk...
Scathatch előrerohant. Nehéz bakancsa semmiféle zajt nem vert a lágy talajon. A lények követték.
- Előbb elrohan valami olyan helyre, ahol hátulról védve lehet, a vadak így csak szemből, vagyis egy
irányból tudják támadni - oktatta Flamel a fiút.
Josh látta, ahogy Scatty egy nagy, göcsörtös tölgyfának vetve hátát, szembefordult támadóival. A
macskaemberek egykettőre ott teremtek, és éles karmaikkal felé kaptak. Scatty kardjaival védte magát. A
karmokhoz csapódó penge szikrát vetett. Hamarosan az egyik madárember is megérkezett, hatalmas
szárnycsapásokkal. Scatty a bal kezében lévő kardját a földbe szúrta, és az immáron szabadon lévő kezével
felnyúlt a madárember felé, és megragadta a karmos lábat, majd az acsarkodó macskák közé csapta. A madár
ösztönösen védekezett, és a macskákba kapott. A lények egymással kezdtek el küzdeni. Két másik madárember
érkezett, és lecsaptak a macskákra. Scatty kihúzta kardját a földből, és Flamelék felé intett vele.
Flamel megveregette Josh vállát.
- Menj!
- És maga?
- Én várok még egy pillanatig, aztán elindulok, hogy hátulról tudjalak fedezni.
Bár szörnyű veszélybe rángatta mindkettejüket, Josh tudta, hogy Flamel jó hátvédje lesz.
A fiú elhagyta a menedékét, és Sophie-t magához szorítva rohanni kezdett Scathatch felé. A csata zaja már-
már elvisel-heteden volt, de ő nem figyelt a hangokra, hanem azt nézte, hova lép: félt, hogy egy kőben vagy egy
kiálló gyökérben elbukhat, veszélybe sodorva ezzel testvérét és magát.
A karjában pihegő Sophie szempillája remegni kezdett, majd hirtelen kinyílt. Josh még jobban magához
szorította testvérét.
- Nyugi, minden oké! - nyugtatta, bár korántsem volt benne biztos, hogy testvére hallja. Josh jobbra
kanyarodott, mert ki akarta kerülni az egymást csépelő lényeket. Annyit észrevett, hogy amikor egy ilyen öszvér
lény halálosan megsebesül, visszanyeri eredeti macska- vagy madáralakját.
Két macska és három megkopasztott holló figyelte ködös szemmel, ahogy elhúz mellettük. Josh hallotta,
hogy Flamel ott fut mögötte, és a levegőben érezte a belőle áradó varázslat mentaillatát is. Scattytől már csak tíz-
tizenöt lépés választotta el. Josh tudta, csak ezt a néhány lépést kell megtennie, és testvérével együtt valamelyest
biztonságban lesznek.
Amikor Scattyhez ért, csak a lány rémült arckifejezését látta. Josh hátranézett, és egy magas nőt látott,
akinek macskakarma és macskafeje volt, valamint egyiptomi köpönyeget viselt. A macskanő egy hatalmas
ugrással Flamel hátára vetette magát. Az alkimista földre rogyott.
A furcsa lény karmos mancsával kettétörte Nicholas varázsbotját, majd hátravetett fejjel diadalittasan
felnyávogott.

Huszonhetedik fejezet

P erenelle Flamel föld alatti cellájába négy, tetőtől talpig fekete bőrbe öltözött őr érkezett. Fejüket és arcukat
bukósisak rejtette. Nem tudta, emberekkel vagy más lényekkel áll-e szemben. Auramezőket nem fedezett fel
körülöttük, de még szívdobogást és lélegzést sem észlelt. Ahogy körbevették, mintha a halál bűzös lehelete
csapta volna meg: mintha záptojásokat vagy penészes gyümölcsöket szagolgatna. Arra gondolt, szimulakrákkal
van dolga, mesterségesen előállított lényekkel, akiknek bűzös lével teli hordó volt a bölcsőjük. Pere-nelle ismerte
Dee-nek abbéli igényét, hogy mesterségesen előállított lényekkel vegye körbe magát. Éveket fordított arra, hogy
kikísérletezze, hogyan állíthat elő gólemeket, szimu-lakrákat, homunkulikat.
A lények szó nélkül kiterelték cellájából egy hosszú, keskeny, gyengén megvilágított folyosóra.
Perenelle szándékosan lassan gyalogolt, hogy legyen ideje visszanyernie erejét, és hogy minél jobban
szemügyre vehesse az épületet, ahol fogva tartják. Jefferson Millertől, a biztonsági őr szellemétől, megtudta,
hogy az Enoch vállalat épületében van, a Telegraph Hill nyugati oldalán, közel a híres Coit Towerhez. Tudta,
hogy eléggé mélyen lehetnek. A falakon tenyésző penész és a hideg levegő, amelyben még a lélegzetük is
meglátszott legalábbis erről árulkodtak. Most, hogy végre kikerült a varázslatokkal és rontásokkal terhelt
pincéből, érezte, hogy ereje lassan ismét a régi lesz. Perenelle azon gondolkodott, hogy milyen bűbájt tudna
ezekre a lényekre bocsátani. A Mr. Miller szellemével való beszélgetés eléggé kifárasztotta, és a feje is fájt, ami
nem tett jót varázslóképességének.
 Kifújta a levegőt, és a fehér ködből egy arc rajzolódott ki, majd gyorsan szét is oszlott. Perenelle az őt
közrefogó őrre nézett, de azok semmit sem vettek észre. Az asszony mélyen beszívta a levegőt, majd egy darabig
bent tartotta, hogy jól felmelegedjen, és ismét kifújta. Újra egy arc formálódott ki a ködből: Jefferson Miller
arca.
Perenelle összehúzta a szemöldökét. A szellemnek már rég vissza kellett volna térnie rég holt felesége mellé,
hacsak. .. hacsak nem tért vissza valamiféle üzenettel.
Nicholas!
Perenelle rögtön sejtette, hogy férje bajban van. Perenelle megint beszívta a levegőt, majd bent tartotta.
Koncentrálni kezdett és Nicholas jelent meg belső szemei előtt. Látta keskeny, szomorú arcát, világos szemét és
hátrasimított haját. Elmosolyodott magában, amikor arra gondolt, hogy Nicholas haja fiatalkorában hosszabb
volt még az övénél is. Akkoriban egy bíborszínű, selyemszalaggal kötötte lófarokba. Perenelle kifújta a levegőt.
Jefferson Miller arca ismét megjelent, és a pupillájában egy kép tükröződött, egy rémisztő kép a férjéről, ahogy a
macskafejű istennő leteperi.
Félelem és rettegés kerítette hatalmába, és hirtelen minden fáradtság elszállt belőle, és a fejfájás a múlté volt.
Őszbe forduló haja hullámozni kezdett, mintha erős ellenszélben állna, és kékesfehér szikrákat hányt. Testét,
mint egy második bőr, fehér aura vonta körbe. Az őrök későn kapcsoltak. Felé kaptak, de amint az
auramezejéhez értek, mintha csak elekt-rosokkot kaptak volna, oldalra vágódtak. Egyikük a többi őr esetéből
nem tanulva Perenelle-re vetette magát. Az asszony aurája megragadta, és a plafonhoz csapta, de olyan erővel,
hogy még a sisak is lerepült róla, majd visszazuhant a földre alaposan összetörve magát. Perenelle most
megnézhette, kikkel volt dolga: nem tévedett, valóban szimulakrák voltak. Az előtte heverő lény, még be sem
volt fejezve. Arca és feje csak egy húsgombóc volt, szem, orr, fül és száj nélkül.
Az asszony rohanni kezdett a folyosón, csak egy olajfoltos pocsolya mellett torpant meg. Leguggolt mellé,
mutató- és kisujjával megérintette a pocsolya felületét. Fehér aurája sisteregve érintkezett a vízfelülettel. A
pocsolyából füst szállt fel, majd kitisztult, és ugyanazt a képet mutatta, amit a szellem pupillája. Férje Básztet
mancsai alatt feküdt. Mögöttük Scatty küzdött a macska- és madáremberekkel. Josh hátát egy tölgyfának vetve
állt, kezében egy husángot tartott, amivel a felé közeledő lényeket náspángolta. Sophie a földön feküdt, ébre-
dezni látszott.
Perenelle hol hátra, hol előre nézett a folyosón. Lépteket hallott, újabb őrök közeledtek. Két dolog között
dönthetett: vagy elrejtőzik, vagy megküzd az őrökkel, mivel ereje képessé tette volna erre is. De a harccal csak
magát mentené, nem húzná ki Fiaméit és a többieket a csávából.
Perenelle ismét a pocsolyába nézett. Hekatét látta, aki hősisen állta Morrigan madarainak és Básztet
macskáinak ostromát. Ám mögötte megjelent Dr. John Dee, kezében a sötét karddal, mely úgy nézett ki, mintha
méregbe mártották volna. Aztán az Yggdrasil tűnt fel, vörös és zöld lángok közepette.
Egy harmadik lehetőség is kínálkozott. Veszélyes és vakmerő tett. Ha sikerül, minden ereje elvész, és Dee
sötét teremtményei akármit tehetnek vele. Védtelen lesz.
Perenelle mégis ezt választotta.
Ismét a pocsolya mellé térdelt, majd jobb kezét tenyerével felfelé bal kezébe helyezte, és erősen koncentrált.
Perenelle aurája hullámzani kezdett, és lassan elkezdett tenyerébe gyűlni, mintha izzadságcseppek gördültek
volna le a testéről. Aztán a folyamat felgyorsult. Aurája úgy zuhogott le róla, mint egy vízesés. A tenyerében
összegyűlt energiamennyiség hirtelen gömbbé formálódott. Perenelle három szót mondott, majd az energialabdát
a pocsolyába dobta.
- Sophie, ébredj fel!

Huszonnyolcadik fejezet
Sophie, ébredj fel!
Sophie Newman szeme kinyílt. Aztán be is csukta gyorsan, és tenyerét fülére tapasztotta. A fény annyira
éles volt, annyira bántó, és a csata zajainak hangereje szinte elviselhetetlen.
Sophie, ébredj fel!
Ismét hallotta a hangot, amely arra ösztökélte, hogy újra kinyissa a szemét. Perenelle Flamel hangját olyan
tisztán hallotta, mintha az asszony itt állna mellette, pedig sehol sem látta, hiába nézett körül. Nekidőlt egy öreg
fa törzsének. Mellette Josh állt, aki egy bottal baseballütéseket végezve ijesztgette el a közeledő szörnyeket.
Sophie feltápászkodott, de továbbra sem távolodott el a fa törzsétől. Emlékezett pár részletre, még ájulása
előttről. Az égő fa szagára, arra, hogy valaki, talán ő maga tüzet kiáltott, aztán egy vékony folyosóra, madár- és
macskafejű lényekre, de lehet, hogy az egészet csak álmodta.
Sophie lassan forgatva fejét, körbenézett: és rájött, hogy szó sem volt álomról. Madarak és macskák voltak
mindenfelé százával. Néhány macskafejű ember tigris módjára próbálta becserkészni őket a magas fűben,
nagyokat fújva és mancsával hadonászva. Az ágakon, a fejük fölött madáremberek kémlelték az ikreket keselyű
gyanánt, de a bátrabbjai szigonyszerű csőrükkel Josh felé vagdostak.
A mező túloldalán az Yggdrasil égett. Recsegett-ropo-gott, és nedvei sisteregve forrtak el a levegőben. De
nem fogtak rajta a lángok: helyesebben fogtak, és ágait elemésztették, de az elégett ágak helyére a világfa, mint
farkat a gyík, újat növesztett. Sophie a csatazajon kívül valami más zajt is hallott. Hamarosan rájött, hogy magát
a fát hallja. Kiélesedett hallásával szavakat hallott ki a dörmögésből, dalok sorait, és versek strófáit, mintha csak
a haldokló Yggdrasil utolsó szavait hallaná. Hekaté kétségbeesve próbálta eloltani az emésztő lángokat, de
közben azzal is foglalkoznia kellett, hogy visszaverje Morrigant és szörnyeit. Sophie felnézett a füst-foltos égre,
de sehol sem látott sárkányokat, ahogyan a Torc Állta katonák is megfogyatkoztak.
Odébb Scatty vörös haja világított. Ellenségei körbevették. Olyan kecsesen harcolt, mintha csak táncolna.
Pedig tánca halálos tánc volt. Rövid kardjaival kaszabolta a fájdalmában üvöltő lényeket. Scatty megpróbálva
áttörni ellenségei gyűrűjét Flamel felé igyekezett, hogy megmentse a szörnyű Bász-tet karmai közül.
Sophie éles szemével látta a macskafejű isten bajszának minden egyes szálát, ahogy a hatalmas metszőfogán
meggyűlő nyálcseppet is, amely az alatta fekvő férfira csöppent.
Flamel észrevette, hogy Sophie őt nézi. Megpróbált levegőhöz jutni, ami a rajta álló istennőnek
köszönhetően nem volt egyszerű feladat, hogy egy kiáltást préseljen ki tüdejéből.
- Menekülj! Menekülj!
- Sophie, nincs sok időnk - visszhangzottak Perenelle szavai a fejében, megrémítve a lányt. - Engedd,
hogy beszéljek, téged használva szócsövemül!

Josh észrevette, hogy testvére felébredt. A lány imbolyogva állt fel mellette, szemét összezárva, és fülét
betapasztva. Szája mozgott, mintha csak magában beszélne. A fiú husángjával pontot tett egy madárember
légitámadására, alaposan csőrön találva a szárnyast. Feje fölött egy másik madárember körözött, aki nem rá,
hanem szemmelláthatólag Sophie-ra vadászott. Josh megpróbálta elriasztani, de amíg a riogatással volt
elfoglalva, egy magas, macskafejű, vékony férfi egészen közel került hozzá. Josh felé csapott, de egy pillanatra
elvesztette az egyensúlyát, így az ütés nem volt egészen pontos, és a lény könnyűszerrel elhajolt előle. Aztán
kinyújtott manccsal és tágra nyílt pofával ráugrott. A macska hatalmas szája úgy tűnt fel Josh előtt, mintha a
halál torka nyílna meg előtte. Meg kell védenem a testvéremet - gondolta, de tudta, hogy erre már nem lesz ideje.
A felé vetődő macskaember tűhegyes karmát már csak néhány centi választotta el a szívétől. A fiú szinte már
érezte, hogyan marnak a karmok a mellkasába, és hogyan zárja össze torkán morogva állkapcsát a szörny.
Behunyta a szemét, és megadta magát a sorsnak..., de morgás helyett hirtelen valami kedves dorombolást hallott.
Kinyitotta a szemét, és azt vette észre, hogy egy aranyos kiscicát simogat. Josh Sophie-ra nézett.
A lány aurája felizzott teste körül. Olyan erős volt körülötte az ezüst energiamező, mintha csak egy lovagi
páncélt viselne. Hajából szikrák pattogtak és ujjából folyékony aura csepegett.
- Sophie! Végre jobban vagy! - örvendezett a fiú.
Sophie ránézett, és Joshnak szomorúan konstatálnia kellett, hogy a lány nem ismeri fel.
 Egy madárember támadt Sophie-ra, csőrét előreszegezve száguldott a levegőben, mint egy élő nyílvessző.
Sophie elegánsan csettintett egyet. Ujjai hegyéről energiafoszlányok repültek a madárember felé, mire a
madárember visszaváltozott kábult feketerigóvá.
Sophie ellépdelt Josh mellett, mintha idegen lenne, és Básztet felé tartott.
- Egy lépést se tovább, kislány! - emelte fel figyelmeztető-leg Básztet az egyik karmos mancsát.
Sophie kimeresztette a szemét, és elmosolyodott. Josh először életében, félni kezdett Sophie-tól. Ez az
ijesztő teremtmény nem az ikertestvére volt.
A lány megszólalt, hangja károgásra emlékeztetett.
- Fogalma sincs róla, mekkora hatalmam van - mondta.
- Ne kacagtass, kislány! Menj vissza az iskolába! - felelte a némileg meglepődött Básztet.
- Nem vagyok kislány. Lehet, hogy maga elképzelhetetlenül régen él itt, e Földön, de fogadok,
hogy nem találkozott még olyan lénnyel, mint én. Nekem akkora hatalmam van, hogy semmissé
tehetem a maga hatalmát, és a macska- és madárembereket visszaváltoztathatom eredeti
formájukra - Sophie fél-redöntötte a fejét. Ismerős mozdulat volt. Josh jól ismerte. Testvére akkor tartotta így a
fejét, amikor nagyon figyelt valamire.
- Mit gondol, mi lesz, ha hozzáérek a bundájához? - nyújtotta ki kezét Básztet felé.
Básztet három macskaembert küldött rá haragosan fújva. Sophie ujjából korbácsszerű energianyaláb lövellt
ki, majd a macskaemberekre tekeredett, mire a lények fájdalmukban vinnyogva visszaváltoztak macskákká. Két
rövid szőrűvé, és egy perzsává, majd négy lábon rémülten eloldalogtak.
Sophie megforgatta feje fölött az energianyalábot. Mindenfelé aurafoszlányok reppentek.
- Most megtudja, hogy kivel van dolgai - kiáltotta Sophie baljósan, és ezüstszínű fényostorát lengetve
elindult Básztet felé.

Scatty hirtelen azon kapta magát, hogy egy vörösbeggyel, egy énekes verébbel és egy pinttyel hadakozik, míg az
egzotikus kinézetű macskaemberből egy rémült sziámi cica lett.
Sophie tovább pattogtatta energiaostorát, püfölve vele a támadókat. Mindenfelé auracsöppek zuhogtak,
átváltoztatva az öszvér lényeket eredeti formájukra.
- El a kezekkel Nicholastól! - üvöltötte a lány, akinek szája nem mozgott szinkronban a kiejtett
szavakkal. - Vagy megmutatom a világnak, mi is az eredeti formája Básztet, akit Mafdet, Sekhmet és
Mut néven is ismer a Föld.
Básztet levette mancsát Flamelről, és kihúzta magát. Vékony pupillájú szeme összehúzódott, mintha
töprengene, és becsukta a száját.
- Régóta nem hívtak ezeken a neveken. Nyilvánvaló, hogy nem csak egy kis fruska vagy.
Sophie ajka megmozdult, de a hangok csak néhány pillanattal később lettek hallhatók.
- Óvakodj ettől a lánytól, Básztet! 0 a te rémálmod! Básztet hátán felállt a szőr, és csupasz karja
libabőrös
lett. Aztán lassan hátrálni kezdett, majd elrohant a lángoló Yggdrasil irányába. Básztet olyasmit érzett, amit
legfeljebb csak tízezer évente egyszer: rémületet.
Nicholas feltápászkodott, és elindult a meglehetősen furcsán viselkedő Sophie felé.
- Perenelle, te vagy az? - kérdezte.
Sophie ránézett. Szeme halott volt. Csak a szája mozgott némán, majd egy kicsivel később, mint egy rosszul
szinkronizált filmben, ajka mozgását követték a szavak.
- San Franciscóban vagyok, az Enoch vállalat pincéjében. A körülményekhez képest jól vagyok. Vidd az
ikreket dél felé, Nicholas! - Szünet következett, aztán a szavak olyan gyorsan szakadtak ki a lányból, hogy
szájával alig tudta követni. Sophie ezüstaurája fakulni kezdett, és szeme lassan lezárult.
- Vidd őket egyenesen a Boszorkányhoz!
 Huszonkilencedik fejezet

D r. John Dee őrjöngött dühében. Minden összeomlani látszott, és ami még rosszabb volt: úgy tűnt,
hogy bőrét kockáztatva ki kell vennie részét a csatából.
Flamel, Scatty és az ikrek kiszöktek az Yggdrasilból, és a mező túloldalán küzdöttek, olyan kétszáz
yardnyira, mégis elérhetedenül messze: ugyanis, hogy elérje őket, át kellett kelnie a harcmezőn, ettől pedig
borsódzott a háta.
Az utolsó Torc Alltak mind ember, mind vaddisznó formájukban egyre a macska- és madáremberekkel
hadakoztak. A sárkányokat már sikerült legyőzniük Básztet és Morrigan hadseregének. Ezek az őshüllők a
levegő akrobatái voltak ugyan, de a földön esedenül mozogtak, és könnyű győzelmet kínáltak az ellenségnek.
Dee látta, hogy hamarosan egyeden vérdisznó sem marad Észak-Amerikában.
Am ő nem várhatott addig. El kellett jutnia Flamelhez, mégpedig most, hogy megszerezze a kódex hiányzó
lapjait, amilyen gyorsan csak lehet.
Búvóhelyéről, amelyet egy bokor mögött talált, Dee az ősöket figyelte. Hekaté az Yggdrasil bejáratában állt,
néhány őrével körbevéve.
A három ős, mintha kívül állnának a harcon, egymást kémlelték. Dee a fa fölött összegyűlő bíborszürke
felhőket nézte. A fa körül virágok nőttek, majd gyorsan elhullatták szirmaikat, egy perc alatt megfeketedve. Az
ösvény simára koptatott köveire apró gombák tapadtak. Dee elmosolyodott. Hamarosan vége a csatának. Hogyan
is állhatna ellen a két ős támadásának Hekaté. A nagynéni és az unokahúg, ha összefognak, semmi nem állhat
útjukba.
De az istennő nem mutatott gyengülést.
Sőt: újult erővel támadott.
A levegő még mindig nehéz volt a füsttől, amikor Dee-t megcsapta valami könnyű szél, amely Morrigan
köpönyegét is meglengette, és Básztet hatalmas testét ostromolta. Hekaté fémesen csillogó ruhája ide-oda
lengett, és a szivárvány színeiben játszott.
A füvön sötét árnyék úszott végig.
Dee felnézett az égre, és egy fekete légyrajt vett észre, mely Básztetre támadt, eldugítva fülét és orrát. A
macska isten felvonyított, majd fetrengeni kezdett a fűben, hogy megszabadítsa testét a makacs rovaroktól. A
legyek hadát tovább erősítették a csípős tűzhangyák és a remetehangyák is, amik a fűből másztak elő, és Básztet
mancsait támadták. Az istennő halálsikolyt hallatott, aztán, mint aki megveszett, ide-oda rohangált, még egy
pocsolyába is belefetrengett, hogy megszabaduljon a kínzóitól. Végre úgy tűnt, hogy a legyek és az egyéb
rovarok feladták a harcot. Az istennő véresre karmolta testét a küzdelemben.
Miután kicsit kifújta magát, elindult az Yggdrasil felé. De a légyraj újraszervezte erőit, és élő falként útjába
álltak.
Abban a pillanatban Dee úgy vélte, Hekaté fog győzni.
Hogy Básztet és Morrigan erejét megosztotta, nagyon jó húzásnak bizonyult Hekatétól, sőt zseniálisnak!
Básztet, amikor látta, hogy nem juthat el az Yggdrasilhoz, fújni kezdett mérgében, és elindult oda, ahol
Flamel, Scatty és az ikrek álltak. Egy hatalmasat ugorva az alkimistára vetette magát. Dee gonoszan
elmosolyodott. Valamennyire visszanyerte magabiztosságát, aztán gyorsan lefagyott arcáról a mosoly, mert el
sem tudta képzelni, hogyan tud elsomfordálni Hekaté mellett.
Bár a világfa tovább lángolt, hatalmas ágak zuhantak le megfeketedve, és az életnedvei szökőkútként
spricceltek, Hekaté ereje törheteden volt. Dee a fogát csikorgatta. Minden kutatása azt bizonyította, hogy Hekaté
a fát saját életerejével hozta létre, de egyben abból is nyeri energiájának jó részét. Abban bízott, hogy ha elégetik
a világfát, akkor Hekaté ereje is semmivé lesz. De fordítva sült el a dolog, minél inkább égett a fa, Hekaté annál
dühödtebben támadott. Dee úgy látta, Hekaté ajkán mosoly jelent meg. Morrigan hátrálni kezdett. Dee-nek be
kellett látnia, hogy Hekaté a saját Árnyék-birodalmában legyőzheteden.
 Valamit tennie kellett.
A magas fű és a fa gallyainak takarásában megkerülte az Yggdrasilt. Egy Torc Állta rohant el mellette
disznóalakban, amit vagy harminc madár- és macskaember üldözött.
Dee az aljnövényzetből a fa ellenkező oldalán bukkant fel, ahol Morrigan és Hekaté álltak. Jobb felől
Flameléket látta, akik körül valami furcsa történt éppen... Hétköznapi macska és valódi madarak tűntek fel, akik
a szélrózsa minden irányába szertefutottak. Ez nem jelentett mást, mint hogy Morrigan és Básztet varázslatát
valami megtörte. Talán Hekaté, akinek erejét ezek szerint lebecsülte? Akárhogy is állt a helyzet, itt volt az idő,
hogy közbelépjen.
Megragadta rövid kardját. Kőből készült pengéje hideg fényt árasztott magából, és a markolatába vésett
kígyómotívumok sziszegve életre keltek.
Dee megmarkolta fegyverét, és hegyét a göcsörtös törzsnek szegezte. A kard ez első nyomásra markolatig
szaladt a fába. Néhány másodpercig semmi sem történt, aztán az Yggdrasil felüvöltött, mint egy szenvedő állat: a
mélyről jövő fájdalom hangja extatikus őrjöngésbe csapott át. A sebből kék folyadék szivárgott a földre, mintha
egy eltört tollból csöpögne a tinta, és felszívódott a földben. A fa erezetében olajoskék fény futkosott. Hangja
egyre magasabb regiszterekbe emelkedett, végül már az emberi fül nem is volt képes érzékelni, ám az állatok
annál inkább hallották: a még életben maradt Torc Állták és a macskaemberek kétségbeesetten a földre dobták
magukat, és mancsaikat a fülükre tapasztva együtt üvöltöttek a fával. A madáremberek tájékozódási érzéküket
elvesztve csapongtak ide-oda.
A kék folt, mint egy betegség, terjedni kezdett a fa törzsén, és felületén jégvirágok jelentek meg. A
jégkristályok kékesfekete és zöldes árnyalatokban szikráztak a fényben.
A kék folt felfutott a fa törzsén, és szétterjedt az ágakban: mindent jéggé fagyasztva. A lángok is
megfagytak, majd megrepedezve szétszóródtak. A levelek sorra fagytak meg, és hullottak le a fáról. Nem
körözve hulltak le a földre, mint ősszel a levelek, hanem egyenes vonalban, és zuhanásuk végén apró szilánkokra
törtek, ahogy a jég súlyától elnehezedett ágak is egymás után törtek le, és robbantak szét a földön. Dee úgy látta,
nem életbiztosítás a fa alatt állni, ezért kihúzta az Excaliburt a fából, és elindult fedezéket keresni.
Az Yggdrsail haldoklott. Kérge nagy darabokban vált le a törzsről, mint egy olvadó jéghegy darabjai. Hekaté
szépséges Arnyékbirodalmát jégtörmelék csúfította el. Dee ügyelve, nehogy egy ág a fejére pottyanjon, átfutott a
fa túloldalára, mert nagyon kíváncsi volt, mit szól szeretett fája pusztulásához Hekaté.
A háromarcú istennő csakúgy, mint a világfa, utolsó perceit élte.
Hekaté a fa előtt állt, némán, mint aki tudja, hogy mindennek vége. Másodpercenként más arca volt: hol
kislánynak, hol asszonynak, hol öregasszonynak látszott. De olyan gyors volt az átalakulás, hogy teste nem
győzte követni: a három arc és az archoz tartozó testek sokszor egymással összekeveredve jelentek meg.
Lányszem egy öreg arcban, lányfej egy asszony testén, asszonytest gyerekkézzel. Örökké változó ruhája
elvesztette színét, és ugyanolyan fekete lett, mint a bőre.
Dee, Morrigan és Básztet egymás mellől nézték ellenségük csúfságos pusztulását.
A fa teljesen elkékült, és vastag jéglapok borították. Fagyott gyökerek robbantak ki a földből, felszántva a
hímes mezőket. Néhol lyukak tátongtak a széthulló fa oldalán, belátást engedve a körkörös szobákra, amiket
szintén jégtakaró borított.
Hekaté átalakulása egyre jobban lelassult: az ő teste is je-gesedni kezdett. Bőre megkeményedett, és
jégkristályok jelentek meg rajta.
Morrigan Dee-re és kardjára pillantott, majd elismerően megjegyezte.
- Bár már nagyon régóta áll a szolgálatomban, mégis képes meglepetéseket okozni. Nem is tudtam, hogy ön
birtokolja a jégkardot.
- Bizony, és oda nem adnám senki fiának! - válaszolt Dee. - Hekaté erősebb volt, mint gondoltam. De a
teóriám, miszerint Hekaté élete össze van kötve a fáéval, legalább nem volt téves.
Az Yggdrasil nem volt más, mint egy jókora jégtömb, amely mellett egy sokkal kisebb jégszobor, Hekaté
földi maradványa állt. A jéglap alól az istennő vajfehér szeme szinte elevenen csillogott. A fa teteje hirtelen
olvadni kezdett, kormos víz csurgott alá a törzsön, árkot vájva a jégköpenybe.
 - Amikor láttam, hogy Hekaté ereje képes megtörni a varázslatát, és a macska- és madárembereket
visszaváltoztatja eredeti formájukra, tudtam, hogy tennem kell valamit.
- Nem Hekaté tette - mordult rá állatiasan Básztet. Morrigan és Dee a macska istenre néztek; A lény hosszú
karmával a mező túloldalára mutatott.
- A lány volt. Helyesebben valaki, aki a lányon keresztül szólt hozzám, és tudta az összes nevemet. Valaki,
aki tiszta energiájával visszaváltoztatta a lényeket, és megtörte a varázslatot.
Dee Flamelék felé nézett a tölgyfa irányába, de hűlt helyüket találta.
Hirtelen Szenuhe tűnt fel, aki csupa sár és vér volt - bár szemmel láthatóan nem a saját vérével szennyes -, és
egyik sarló alakú kardját elvesztette, míg a másik ketté volt törve.
- Flamel és a többiek kereket oldottak - lihegte -, követtem őket az árnyékvalóságon túlra. Ellopták az
autónkat.
Dee dühében felüvöltött, majd kardjával egy végzetes ütést mért az Yggdrasilra. A fa, saját maga
lélekharangjaként, megkondult. Egyszerre méltóságteljes és egyszerre fájdalmas zengése tovaszállt a
levegőben... Aztán az Yggdrasil repedezni kezdett. Függőleges hasadások futottak fel a koronáig, majd azokból
újabb repedések hálója ágazott szét. Aztán egyszer csak szétpattant, mint egy üvegváza, és törmelékeivel
szilánkokká zúzta és maga alá temette a háromarcú istennőt, Hekatét.

HARMINCADIK FEJEZET

Josh Newman kinyitotta az autó ajtaját, és megkönnyebbülten felsóhajtott: a kulcsok az indítóban voltak. Majd
segítőkészen kinyitotta a hátsó ajtót is, hogy Flamel be tudja tenni a karjában tartott Sophie-t az ülésre.
Hamarosan Scatty is áttört az Árnyékbirodalom levélajtaján, és vad mosollyal az autó felé vágtatott.
- Jó kis móka volt, nem? - ugrott be a hátsó ülésre. - Vagy ezer éve nem szórakoztam ilyen jól!
Josh beszállt a vezetőülésre, és elfordította a kulcsot. A nagy V6 motorja felmordult.
- Húzzuk el a csíkot! - indítványozta Flamel, amikor ő is elfoglalta helyét az anyósülésen.
Josh sebességbe rakta az autót, megmarkolta a bőrbevonatú kormányt, és felengedte a kuplungot. Az autó
megugrott, és kavicsokat csapva oldalra ráfordult egy keskeny ösvényre. Bukkanó következett bukkanó után.
Josh kis híján elharapta a nyelvét. A fák és bokrok ágai kíméledenül végigkarcolták az autó tökéletesen fényezett
oldalát.
Bár mind az árnyékvalóságban, mind a valódi világban hajnalodott, az út mégis mély árnyékba borult. Josh
hiába kereste, nem találta a reflektorok kapcsolóját.
A fiú másodpercenként a visszapillantó tükörbe nézett. Lelki szemeivel már látta, hogy Morrigan vagy a
macska istennő megjelenik mögöttük, áttörve a sövényen. Csak az ösvény végén, ahol a járművel egy másik,
jóval naposabb útra kanyarodott, vette le lábát a gázpedálról. Az autó lassulni kezdett.
- Mindenki jól van? - hajtotta le a visszapillantó tükröt Josh, hogy jól lássa a hátul ülőket.
Testvére a bőrülésen feküdt, feje Scatty ölében nyugodott. A harcos egy ruhájából tépett rongydarabbal
törölgette Sophie homlokát és sápadt arcát. Bár pillája hunyva volt, a lány szemgolyója vadul táncolt ide-oda, és
időnként megrándult a teste is, mint akit rémálmok gyötörnek vagy vitustán-cot jár. Scatty észrevette, hogy Josh
figyeli, és bátorítóan rámosolygott.
- Ne aggódj, hamarosan kutya baja sem lesz!
- Nem tudna valahogy segíteni rajta? - nézett Josh vádlón Flamelre, akivel kapcsolatban meglehetősen
ellentétes érzelmekkel viseltetett. Egyrészt nem tudta neki megbocsátani, hogy ekkora veszélybe sodorta őket,
másrészt hálát érzett, amiért Flamel ilyen hősiesen a védelmükre kelt.
- Nem. Ugyanis nincs szüksége segítségre. Egyszerűen kimerült - mondta az alkimista, aki szintén elég
rossz bőrben volt. Ruháján foltok éktelenkedtek, amikről nem lehetett eldönteni, vérfoltokról van-e szó, avagy
csak sárról. Hajában madártollak rezegtek, kezén karmolások a macskákkal való harcnak köszönhetően. - Hagyd
aludni! Pár órán belül felébred, és sokkal jobban lesz! Megígérem!
 Josh bólintott, bár egy szavát sem hitte el az alkimistának. Nem hitt benne, hogy testvére valaha is jobban
lesz. Nem tudta elfelejteni Sophie pillantását, amely üres volt és kifejezéstelen, ráadásul meg sem ismerte őt. Es
az a furcsa hang, ami a száján kijött, az sem Sophie hangja volt. Tudta, hogy testvére már sohasem lesz a régi.
Egy táblához érkeztek, amely Mill Valley irányába mutatott. Josh balra fordult. Nem tudta, hová megy,
egyszerűen minél messzebb akart kerülni az árnyékvalóságtól, vissza akart kerülni a normális világba, a
mindennapok történéseit akarta visszakapni, és már bánta, hogy összefutott azzal az újsághirdetéssel, amelyben
Flamel segéderőt keresett, és amit apja hozott haza az egyetemről.
„Segédet keresünk egy könyvesboltba. Ne olvasni tudjon, hanem dolgozni!" - hangzott a kurta-furcsa
állásajánlat, amely, ki tudja miért, mégis megtetszett a fiúnak.
Elküldte az önéletrajzát, és hamarosan behívták egy beszélgetésre. Sophie-nak aznap nem volt semmi dolga,
így elkísérte a fiút. Amíg Josh az állásinterjún izzadt, addig Sophie beült a szemben lévő teázóba. Josh sugárzó
arccal lépett ki a kis könyvesbolt ajtaján, majd csadakozott Sophie-hoz, aki szintén jó hírrel szolgált: kiderült
ugyanis, hogy őt is alkalmazták a Kávéscsészében. Egymással szemben fognak dolgozni! El sem tudtak képzelni
ennél szerencsésebb egybeesést. És egészen tegnapig, amikor kezdetét vette őrült vesszőfutásuk, ezt így is
gondolták. Josh alig tudta elhinni, hogy csak egy napja kezdődött ez az egész, olyan sok minden történt, hogy
legalább egy évszázadnak tűnt.
Ismét hátrapillantott a tükörben. Testvére édesdeden aludt. Josh egy kissé megnyugodott, amikor észrevette,
hogy a lány arcába újra valamicske egészséges pirospozsgásság költözött.
Mit tett vele Hekaté? Vagy helyesebben, mit tett vele Fiaméi. Hekaté nem akarta vállalni ezt az egész
tortúrát, mert tisztában volt a veszéllyel, aminek kiteszi őket. Flamel erősködött, hogy ébressze fel őket. Az
egész az ő hibája. Testvére nem a régi többé, és Hekaté árnyékvalósága romokban.
Amikor elkezdett annál a férfinál dolgozni, aki Nick Fle-mingként mutatkozott be, eleinte meglehetősen
furcsának tartotta munkaadóját, afféle excentrikus csodabogárnak. Később kezdte megszeretni, sőt csodálni,
mindent megtalált benne, amit apjában hiába keresett. Fleming vicces volt, és minden érdekelte, amit Josh tett,
vagy mondott. Még a jelentéktelen dolgok is. Apja csak akkor volt boldog, ha egy hallgatókkal teli
előadóteremben vagy ásatáson volt.
Amikor Josh Bart Simpsonról beszélt neki, Flamel Groucho Marxról kezdett mesélni, majd megismertette őt
a Marx testvérek filmjeivel. Mindketten rajongtak a zenéért, bár ízlésük eltért kissé. Josh a Green Dayjel, a
Lambbel és Didóval ismertette meg a férfit, mire válaszul Flamel bevezette őt Péter Gábriel, a Genesis és a Pink
Floyd zenei világába. Amikor iPodján Josh ambient- és trance-zenéket mutatott neki, Flamel CD-ket kölcsönzött
Mike Oldfieldtől és Brian Enótól. Ezután jött az internet. Josh bevezette Fiaméit a blo-gok műfajába, és azon
kezdtek el tanakodni, hogy a boltnak is készítenek egy internetes oldalt.
Josh már-már úgy gondolt Flamelre mint egy bátyra, akiről mindig is álmodozott - és most tessék, ez az
ember, akit testvéri szeretettel szeretett, csúnyán elárulta.
Az volt az igazság - bármennyire is fájt belátni - hogy Flamel a kezdetektől átejtette. Nick Flemingként
mutatkozott be, hogy a többiről ne is beszéljünk... Joshban formálódni kezdett egy kérdés, amit hamarosan fel is
tett Flamelnek.
- Tudta előre, hogy mi fog történni? Ugye tudta?
Flamel hátradőlt a bőrülésen és Joshra nézett. Az alkimista arca félárnyékban volt, kezével a biztonsági övbe
kapaszkodott.
- Hogy érted ezt?
- Ne hülyítsen, nem vagyok kisgyerek! Ne is beszéljen úgy velem...
Sophie álmában felnyögött, mire Josh lehalkította a hangját.
- Az a drágalátos könyve biztos mindent megjósolt előre... Scatty előredőlt, hogy hallja Flamel válaszát.
Flamel sokat gondolkodott, amíg válaszra nyitotta száját.
- Van pár dolog, amit tudnod kell. Például Ábrahám mágus könyvével kapcsolatosan. Mindig tudtam, hogy
ősi, de azt nem, hogy mennyire... Tegnap megtudtam, hogy Hekaté is ott volt, amikor elkészült... Ez azt jelenti,
hogy legalább tízezer évvel ezelőtt íródott. A történészek úgy tartják, hogy az emberiség a kőkorszak közepén
jelent meg. De az igazság egészen más. Kezdetben az ősi faj uralkodott a Földön. Ott vannak a mítoszainkban és
a legendáinkban az ezzel kapcsolatos történetek, csak oda kell figyelni. Tudtak repülni, átszelni hajóval az
óceánt, irányították az időjárást, és még arra is képesek voltak, amit mi klónozásnak nevezünk. Akkora volt a
tudományos ismeretük, hogy azt már mi varázslatnak hittük.
Josh megrázta a fejét: amit hallott, egyszerűen túl sok volt számára.
- Ha nem hiszed, akkor gondolj csak bele, hogy mekkora haladást tett az emberiség az elmúlt években. Ha
azt mondták volna a szüleidnek, hogy pár év múlva az egész lemezkollekciójukat a zsebükben elvihetik, vajon
elhitték volna? Most olyan telefonjaink vannak, amikben több energia fér el, mint amennyi az első rakéták
kilövéshez kellett az űrbe. Elektron mikroszkópjainkkal látjuk az atomokat külön-külön. Könnyedén gyógyítunk
olyan betegségeket, amik tizenöt évvel ezelőtt halálosak voltak. Ma olyan dolgokat tehetünk meg, amiket
szüléitek még a sci-fi világába utaltak volna, a nagy-szüleitek pedig a varázslatéba.
- Nem válaszolt a kérdésemre. Maga terel... - mondta Josh, figyelve a kilométerórát, nehogy egy
közlekedési rendőr karjába fusson.
- Dehogy terelek! Csak azt próbálom meg elmagyarázni, hogy fel sem tudjuk fogni, mire volt képes az ősi
faj. Megjósolta-e Ábrahám mágus, amiket leírt, avagy csak sejtette valahogyan? Látta-e a jövőt? - Flamel e
kérdésnél hátrafordult Scatty felé. - Maga tudja?
Scatty megvonta a vállát, és elmosolyodott.
- Én a második generáció sarja vagyok. A legtöbb ősvilág már megsemmisült születésem idejére, és Danu
Tallist már rég elnyelték a hullámok. Nem igazán tudom, mire lehettek képesek... A jövőbe láttak vajon? -
tűnődött el a harcos. - Ismertem ősöket, akik rendelkeztek ezzel a képességgel. Sybil a jövőbe látott, ahogyan
Themis és Melampus is. De sokszor tévedtek ebben-abban. Amit vándorlásaim során biztosan megtanultam, az
az, hogy képesek vagyunk befolyásolni a saját jövőnket. Nincs eleve elrendelés. Sok katasztrófát láttam, amit
nem jósolt senki meg előre, és sok olyan jóslatot, mondjuk a világ végéről, ami nem történt meg.
Egy autó húzott el előttük a szűk úton, az első, amit aznap reggel láttak.
- Még egyszer felteszem a kérdést. Egy egyszerű eldöntendő kérdést, tehát egy igent vagy egy nemet várok.
Meg volt-e előre írva a kódexben mindaz, ami velünk történt? - makacskodott Josh.
- Nem... - válaszolt Flamel.
- Miért érzem úgy, hogy egy „de" fog következni... - tűnődött Scatty.
- Mert valóban egy „de"-vei fog folytatódni a mondat. A kódexben nincs szó Hekaté árnyékvalóságáról,
sem Dee-ről vagy Básztetről. De... - sóhajtott fel az alkimista - rengeteg jóslat van az ikrekről.
- Ikrekről általában, vagy egyértelműen rólunk? - kérdezte feszülten a fiú.
- A kódex arany- és ezüstaurájú ikrekről beszél. Tehát szinte biztos, hogy rólatok. Nem lehet véletien, hogy
ti épp ilyen színű aurákkal rendelkeztek. - Flamel közelebb hajolt Joshhoz. - És ha azt kérdezed, mióta vagyok
ebben biztos, akkor azt kell válaszolnom, hogy nem régóta. Igazság szerint csak tegnap óta, amikor a boltban
segítségemre siettetek, akkor kezdtem el gyanakodni, gyanúmat csak fokozta Hekaté, aki láthatóvá tette az
aurátokat, amely épp olyan színű volt, mint a próféciákban. A szavamat adom, hogy minden, ami történt a ti
biztonságotok érdekében történt.
Josh vadul megrázta a fejét. Olyan kedvében volt, hogy azt sem hitte volna el, hogy a kétszer kettő négy.
Mondani akart valamit, de Scatty közbevágott, és kezét barátságosan Josh vállára tette.
- Engedjetek meg nekem egy közbevetést. - A harcos hangja komoly volt, erősen érződött szavain kelta
akcentusa. - Nagyon régóta ismerem Fiaméit. Amerikát jóformán még be sem népesítették, amikor mi már
ismertük egymást. Fiaméiról sok rosszat el lehet mondani: fondorlatos és szeszélyes, ravasz és veszélyes,
nagyszerű barát és félelmetes ellenség, de egy dolgot ne feledj el: ő még egy olyan korból érkezett, amikor az
adott szónak értéke volt. Ha azt mondja, hogy minden a ti biztonságotok érdekében történt, és erre még a szavát
is adja, akkor ajánlom, hogy higgy neki! Josh lelassított a kanyarban. Bólintott.
- Hiszek magának - mondta egy sóhaj kíséretében. De Hekaté utolsó szavai továbbra is ott keringtek a
fejében: Fiaméi senkinek sem mondja el a teljes igazságot. Josh azt gyanította, hogy most is ez történik.
Nicholas hirtelen megérintette Josh kezét.
 - Állj meg itt!
- Mi az?! Mi történt? - kapott a kardjához Scatty.
Josh kitette az indexet, és megállt egy út menti bisztró előtt.
- Semmi különös, csak megéheztem.
- De jó! Már nekem is korog a gyomrom az éhségtől. Meg tudnék enni egy lovat is, ha nem lennék
vegetáriánus, persze!
És ha nem lennél vámpír, tette hozzá gondolatban a fiú, aki most az egyszer megállta, hogy ne mondjon
valami sértőt.

Sophie akkor ébredt fel, amikor Flamel és Scatty épp bementek a kis étkezdébe, hogy reggelit rendeljenek.
Sophie úgy pattant fel fektéből, mint a jancsiszög. Josh alaposan meg is ijedt, olyannyira, hogy még egy kiáltás
is elhagyta az ajkát.
A fiú megfordult, és átnyúlt a hátsó ülésre. Attól félt, hogy megint valami ősi és ismereden fog a szemébe
nézni testvére ismerős tekintete helyett.
- Nem fogod elhinni, hogy mit álmodtam - ásított Sophie. - Mindenem sajog - forgatta meg fejét a lány, és
egy nagyot nyújtózkodott.
- Hogy érzed magad?
- Mint aki influenzás. Hol vagyunk és kié ez a kocsi?
Josh elvigyorodott, fehér fogai csillogtak.
- Elloptuk Dee-től. Azt hiszem, San Francisco felé mehetünk. ..
- Mi történt?
Josh megint elvigyorodott.
- Megmentettél bennünket a felébredt varázserőddel. Eszméletlen voltál: volt egy energianyalábod, amit
karikás ostorként forgattál, és ide-oda csapkodtál vele. Ha eltaláltál egy macska- vagy egy madárembert, az azon
nyomban visszaváltozott. Nem emlékszel?
- Valami rémlik. Hallottam Perenelle hangját, ahogy arról beszél, mit tegyek. Aztán valahogy átöntötte
belém az auráját. Hallottam őt, és láttam őt - sóhajtott a lány. - Aztán elvitték.
- Kik?
- Az arc nélküli emberek. Sok arc nélküli ember. Láttam, ahogy elviszik.
- Hogy érted, hogy arc nélküliek voltak?
- Nem volt arcuk, ilyen egyszerűen.
- Maszk volt rajtuk?
- Dehogy, csak egyszerűen az arcuk nem volt más, mint egy szem, fül, száj és orr nélküli sima húsdarab.
Josh maga elé képzelte az alakokat, de rögtön meg is bánta. Inkább valami másra terelte a szót.
- Nem érzed..., nem érzed magad, hogy is mondjam, „furcsán"? - Josh óvatosan választotta meg a szót, mert
nem akarta megbántani Sophie-t.
- Ezt hogy érted?
- Emlékszel rá, hogy Hekaté felébresztette az erődet?
- Igen.
- Mit éreztél?
- Mintha csak valaki felkapcsolta volna a villanyt a fejemben. Világosság gyúlt bennem. Eletemben először
éreztem azt, hogy igazán élek.
Josh sárga lett az irigységtől. Szeme sarkából észrevette a zacskókkal a kezükben kilépő Flamel és Scattyt.
- És hogy érzed magad most?
- Farkaséhesen - felelte.

Némán falatoztak. Reggelijük burritóból, kolbászból, tojásból, zsemléből és zabpehelyből állt, amit szódával
öblítettek le. Csak Scatty evett vegetáriánus kosztot: gyümölcsöt és vizet.
 Josh megtörölte a száját a szalvétával, és farmerjáról lesöpörte a morzsákat.
- Újra embernek érzem magam! - mondta, mert a tegnapi ebéd óta nem evett semmi igazán embernek valót.
- És ezzel nem akartam senkit megbántani - nézett Scattyre.
- Nem sértődtem meg. Hidd el, hogy sohasem akartam ember lenni, bár van néhány előnye - tette hozzá
titokzatosan.
Nicholas reggelije maradékát egy papírzacskóba gyűjtötte, majd előrehajolt, hogy az autó műholdas
navigációs rendszerét megvizsgálja.
- Értesz hozzá? Josh a fejét rázta.
- Még sohasem használtam ilyesmit azelőtt, de nem lehet egy nagy ördöngösség. Beütjük, hová akarunk
menni, és megadja a legrövidebb útvonalat. Az apámnak nincs ilyen szerkentyűje, nem futja rá az egyetemi
tanárságból. - Apja egy ötéves Volvóval furikázott egyik ásatásról a másikra.
- Szerinted, tudnád használni? - kérdezte Flamel.
- Lehetséges - biggyesztette ajkát Josh.
- Persze hogy tudná! Josh egy műszaki zseni! - fényezte testvérét Sophie.
- Csak a számítógépekhez értek - szerénykedett Josh, de azért benyomta a „bekapcsol" gombot, mire egy
géphang arra kérte, hogy üsse be a célpont nevét. Josh ezt meg is tette, majd megnyomta az OK gombot. A
képernyőn megjelent autójuk jelenlegi helye. Egy kis névtelen mellékúton voltak, amelytől egy nyíl mutatta az
irányt San Franciscóig. A Mount Tampais egy apró háromszögként jelent meg a képernyő tetején. A Hekaté
Árnyékbirodalmába tartó utat a térkép nem jelezte.
- Délre kell mennünk - folytatta Flamel.
- Mondana egy közelebbi címet is?
- Üsd be a Signal utca és az Ojai sugárút sarkán lévő postát. Scatty felsóhajtott.
- Ugye, ez csak vicc? Nem komoly, hogy oda megyünk?
- Perenelle azt mondta, délre kell tartanunk.
- Los Angeles is délre van, és Mexikó is, nem beszélve Chiléről. Rengeteg szép és kedves hely van innen
délre, miért pont oda kell mennünk...
- Perenelle azt mondta, vigyem el a gyerekeket a Boszorkányhoz. És a Boszorkány Ojaiban lakik.
- Számítana valamit, ha én az úti cél ellen szavaznék? - kérdezte Scatty.
- Sajnos nem - ismerte be Flamel.
Sophie az ülések közé hajolt, hogy jobban lássa a kis monitort.
- Mennyi idő alatt érünk oda? Milyen messze vagyunk?
- Az egész napunk is rámehet - mondta Josh, és a monitorra kancsalított. Amikor haja a testvére hajához ért,
szikrák pattantak a levegőbe. - Végigmegyünk az egyes főúton, aztán a Richmond Bridgen... - követte ujjával a
színes vonalat.
- Aztán az I-580-ason, ami az I-5-be fut - Josh elképedt.
- Aztán még kétszázhetven mérföldet megyünk rajta - Josh egy újabb gombot ütött be, ami a végeredményt adta
meg.
- Az egész út hossza több mint négyszáz mérföld lesz, és legalább hat és fél óráig fog tartani. Eletemben nem
vezettem többet tíz mérföldnél! - rémült meg Josh.
- Akkor legalább most belejössz a vezetésbe - mondta az Alkimista vigyorogva.
Sophie hol Flamelre, hol Scattyre nézett.
- Ki ez az úgynevezett Boszorkány, akihez megyünk? Flamel becsatolta biztonsági övét.
- A pontos neve Endor Boszorkánya, őt látogatjuk meg. Josh elfordította a kulcsot az indítóban, és a gázra
lépett.
- Ugye vele még nem akasztotta össze a bajuszt, mint Hekatéval? - kacsintott Scatty felé a visszapillantó
tükörben Josh.
- Annál sokkal rosszabb: Endor Boszorkánya a nagymamám... - fintorgott Scathatch.
 Harmincegyedik fejezet

Az Árnyékbirodalom már csak árnyéka volt önmagának. * Eltűntek a felhők az égről, és az ég is kezdett
eltűnni velük együtt nagy foltokban. Csak sárga csillagok pislogtak, és a pufók képű hold. Aztán a csillagok
mécsesei pislákolni kezdtek, és kialudtak, egyik a másik után. Majd a hold is olvadni kezdett, mint egy jégdarab.
- Szorít az idő - szólalt meg Morrigan az eget kémlelve.
Dee azon munkálkodott, hogy Hekaté jéggé fagyott testéből, minél több darabot összegyűjtsön. Hallotta
úrnője szavait, és azonnal igyekezett megnyugtatni.
- Ne aggódjon, fenség, időmilliomosok vagyunk!
- Nem várhatjuk meg, amíg az Arnyékbirodalom összeomlik - mondta Dee-nek faarccal, bár a doktor
ismerte annyira Morrigant, hogy tudja, már abból az egyeden mozdulatából is, ahogyan a köntösét összébb húzta
magán, hogy úrnője meglehetősen nyugtalan.
- Ugyan már, mi történhetne?! - töprengett Dee hangosan. Még sohasem látta ilyen nyugtalannak a holló
istennőt ezelőtt, és most élvezte a helyzetet.
Morrigan felnézett az égre. Szemében tükröződtek a kialudni készülő csillagok.
- Hogy mi történhetne? Hát megmondom én: meghalunk az Arnyékbirodalommal egyetemben. Beszippant
bennünket is a semmi - tette hozzá, ahogy a látóhatár szélén semmivé foszló hegyeket figyelte. A hegyek
gomolygó porrá omoltak, és spirális vonalban felszívódtak az üres égbe. - A teljes halál - mormogta Morrigan.
Dee az Yggdrasilfa maradványai között guggolt, amíg Hekaté gyönyörű világa utolsó perceit élte.
Az istennő a semmiből teremtette világát, amely most a semmibe tért vissza megtartó jelenléte nélkül. A
hegyeket úgy fújta el a szél, mint egy porszemet, egész erdőségek tűntek el egyik pillanatról a másikra, mintegy
varázsütésre. A hatalmas hold is fogyott. Már csak egy kidurrant focilabdának látszott.
A nap még felkelt, és az ég itt-ott még kék maradt. A holló istennő a nagynénje felé fordult.
- Mennyi időnk van még? Básztet megvonta széles vállát.
- Honnan tudjam? Még sohasem voltam jelen egy Árnyékbirodalom elpusztulásánál... Néhány percünk,
vagy talán annyi sem...
- Nekem annyi elég is - mondta Dee, és az Excaliburt lefektette a földre. Kőből csiszolt pengéjén
tükröződött a nyugatról támadó sötétség.
Dee megkereste a három legnagyobb maradványt Hekaté testéből, és a pengére helyezte őket.
Morrigan és Básztet válla fölött áthajolva nézték, miben ügyködik segédük. Tükörképük ott imbolygott a
csiszolt penge színén.
- Tudni akarom, mi az, amiért most kockára tesszük a bőrünket? - nyávogta Básztet.
- Készülök valamire, amit legjobb, ha itt végzünk el, ezen a helyen, ugyanis ez volt Hekaté otthona, sőt mi
több, halálának helye is. A kapcsolat itt lesz a legerősebb...
Morrigannnak és Básztetnek nem kellett tovább magyarázni, mi készül. Értették ők nagyon is jól. Segédük a
legsötétebb és legveszélyesebb varázslatra, a szellemidézésre készül.
- Oly régóta élt itt drága Hekaténk, hogy biztos vagyok benne: tudatának néhány részlete itt maradt -
markolta meg a kardot. A penge sárga színnel felragyogott, és a kard markolatán nyomban életre keltek a díszítés
kígyói: nyelvüket öl-tögetve sziszegni és vonaglani kezdtek, aztán újra mozdulatlanokká váltak. A kard
pengéjére rakódott jégdarabok elolvadtak olajos, kékes foltot hagyva a kardon.
- Most ugrik a majom a vízbe! - dörzsölte a tenyerét Dee.
A folyadék forrni kezdett, buborékok támadtak, és minden buborékban egy arc volt látható, Hekaté arca.
Illetve arcai, mert Hekaté egyre cserélte három arcát, csak szeme nem változott: az a vajszínű, gyűlölettel teli
szem, ami Dee-re meredt.
- Parancsolom, hogy beszélj! Miért jött ide Flamel? - vallatta Dee az istennőt.
- Hogy maga ne találja meg - hallatszott Hekaté bugyborékoló hangja.
- Meséljen a gyerekekről!
 A kard pengéjén képek jelentek meg, meglehetősen élesen, mind Hekaté perspektívájából: a képek Fiaméit
mutatták, ahogy az ikrekkel megérkezik. Látták Sophie-t, és Josht, ahogy remegve, sápadtan ülnek az ütött-
kopott autóban, és sorsukra várnak.
- Flamel hisz abban, hogy az ikrek nem mások, mint a kódex ikrei, a jövendölésekből!
Morrigan és Básztet közelebb húzódtak. Annyira felcsigázta az érdeklődésüket Hekaté bejelentése, hogy rá
sem hederítettek a körülöttük növekvő semmire, melynek közelsége egyre fenyegetőbb volt. Nyugaton egy
csillag sem látszódott már, a hold, mintha ott sem lett volna soha, és az ég nagy részéről is már csak múlt időben
lehetett beszélni.
- Csak nem!? - hökkent meg Dee.
A következő képen az ikrek aurái jelentek meg arany- és ezüstszínben.
- Hold és nap - morogta Dee, akiben a csodálkozás majdhogynem erősebb volt a félelemnél. Gyanúja
megalapozást nyert. Benne is felötlött, hogy a gyerekek a jövendölések ikrei lehetnek, de eleddig vonakodott
elhinni.
- Azok, akikről a jövendölés szól? - kérdezett rá ismét a doktor.
Básztet busa feje Dee arcát súrolta. Méteres bajszának vége csiklandozta a doktor arcát, de nem merte venni
a bátorságot, hogy odébb söpörje őket, de nem ám, főleg ha Básztet szemfogaira nézett... Ennek ellenére úgy
érezte, nyomban tüsszenteni fog, tekintélytisztelet ide, tekintélytisztelet oda. Ekkor a macska istennő a kard felé
nyúlt. Dee megragadta oroszlánszerű mancsát, közel a halálos karmokhoz.
- Ne fogja meg, úrnőm, ha kérhetem! Ez egy nagyon bonyolult varázslat... Még egy-két kérdésre talán van
idő - biccentett nyugat felé. A látóhatár szélét már kikezdte a láthatatlan szél, szivárványszínű port sodorva.
Básztet a sötét pengére nézett, majd hunyorgó macskaszemét Dee-n pihentette meg.
- A nővéremnek megvan - akarom mondani megvolt - az a képessége, hogy felébressze a varázserőt más
lényekben. Kérdezze meg tőle, hogy megcselekedte-e ezt az ikrekkel is...
Dee számára is hirtelen megvilágosodott Flamel jövetelének valódi oka. El is feledte, hogy Hekaté
rendelkezett ezzel a nagyon különleges képességgel...
- Felébresztette az ikreket, Hekaté?
- Nem - hangzott a felelet, amely egy kidurranó buborék hangjára hasonlított.
Dee-t enyhén szólva meglepte a felelet. Nem akarata elhinni, hogy Flamel terve füstbe ment.
- Hazudik! - fújt Básztet.
- Az leheteden. Varázslat alatt van. Csak az igazat felelheti.
- A saját szememmel láttam, ahogy az emberlány egy energiaostorral csapkodta drága teremtményeim.
Évezredek óta nem láttam ehhez hasonló erőt, nem én, az ősök ideje óta - fejezte be mondanivalóját az
egyiptomi istennő.
Dr. Dee fejében kattogtak a fogaskerekek.
- Azt méltóztatik mondani, hogy látta a lányt... És a fiút?
- Észre sem vettem.
- Aha! - csapott a homlokára Dee.
- Igyekezzen, doktor! Nincs sok időnk! - rándult meg fenyegetően Morrigan kabátja.
Mindhárman felnéztek. Az ágaskodó sötétségtől már csak alig tíz láb választotta el őket.
- Felébresztette a lányt?
Egy buborék jelent meg, és a színén Sophie tükörképe, ahogy ezüstösen izzó aurájával felkel a földről.
- Fel én - felelte Hekaté.
- És a fiút?
A kard élén Josh tükörképe tűnt fel. A fiú a sötét szoba sarkában állt.
- Nem.
Morrigan madárszerű karmaival talpra rángatta a doktort. Dee a kardja után nyúlt, és lerázta róla a
buborékokat.
 Ezután a furcsa trió - a behemót Básztet, a gyászmadár Morrigan és a kis mitugrász Dee - kelet felé futott, az
Árnyékbirodalom megmaradt részének irányába. Megtépázott hadtestük utolsó katonái észrevették vezéreik
futását, és a nyomukba eredtek. Nem volt ez alól kivétel Szenuhe sem, aki rimánkodva futott Básztet után.
De az Árnyékbirodalom túl gyorsan fogyott. A semmi elnyelte a madarakat és a macskákat, akár az ősi fákat
és a ritka szépségű orchideákat, valamint a halálig hű Szenuhét is. Mint a varázslatos teremtményeket, és a
mitológia szörnyeit. Hekaté varázslatának legutolsó morzsáit is.
Az üresség elnyelte a napot, és minden sötétbe borult.

Harminckettedik fejezet

Morrigan és Básztet Dee-vel a hónuk alatt áttörték az Árnyékbirodalom sövénykapuját. Épp jókor, mert a
következő pillanatban még a kapu is eltűnt, és a helyén csak egy kanyargós ösvény maradt a sok közül, mely a
Mount Tamalpais-ra vezetett.
Amint urai elengedték, Dee, mint egy részeg, elterült a porban.
- Hogyan tovább? - dorombolt Básztet. - Vesztettünk, avagy nyertünk? Igaz, hogy Hekatét és
Árnyékbirodalmát leigáztuk, de ennek a furmányos istennőnek sikerült felébresztenie Sophie-t.
John Dee feltápászkodott, és leporolta kabátját. Kedves ruhadarabja felmosórongynak sem ment volna el:
tele volt repedésekkel és szakadásokkal, és az ujjából egy nagy darab hiányzott. Miután végzett a ruháján
keletkezett károk felmérésével, Dee az Excaliburt a tokjába csúsztatta.
- Kit érdekel a lány?! A fiút kell megtalálnunk. Ő lesz a mi adunk.
- Ne beszéljen a rébuszokban! - ripakodott rá úrnője, kabátján vészjóslóan zizegni kezdtek a tollak.
Morrigan felnézett az égre. Pontosan a feje fölött egy szürke felleg jelent meg.
- A fiú testvéréből istennőt varázsoltak, míg ő csak egyszerű halandó maradt. Mit gondolnak, milyen
érzések kavaroghatnak benne? Hát nem a legjobbak... Féltékeny, dühös, rémült és magányos - nézett úrnőire
Dee. - Ráadásul ebben a fiúban legalább annyi varázserő szunnyad, mint a testvérében. Tudnak még valakit,
akinek megvan a hatalma ahhoz, hogy felébressze?
- Talán Fekete Ánizs - válaszolt Morrigan, hangjában csipetnyi félelemmel.
- Jó, hogy nem mindjárt egy oroszlánhoz visszük a fiút! Egyszerűen megenné reggelire! - rázta a fejét
hevesen Dee.
- Perszephoné Eszak-Kanadában van, azt csipogták a verebek - mondta Básztet.
Dee még vadabbul rázta a fejét.
- Az alvilágban eltöltött idő az agyára ment, beszámítha-tatían és elképzelhetedenül veszélyes!
- Akkor nincs senki Észak-Amerikában, aki fel tudná ébreszteni - húzta összébb tollkabátját Morrigan.
A feje felett lévő felhő sűrűbb lett, és lejjebb ereszkedett.
- Ausztriában megtalálhatnánk Nocticulát, és azt is tudom, hogy Erichtho Thessalyban rejtőzik.
- Téved, van még valaki a közelben, aki felébreszthetné a fiút! - ellenkezett Dee.
- Kicsoda? - nyávogta fintorgó pofával Básztet. Dr. John Dee a holló istennő felé fordult.
- Kegyelmességed.
Morrigan hátrahőkölt a megdöbbenéstől. Fekete szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Lila száját harapdálta
apró, sárga fogaival, majd végül, mint egy kakadu felborzolta tollait.
- Tévedsz - dörmögte Básztet. - Az én jó unokahúgom a második generációból származik, nincs elég ereje
ahhoz, amiről te beszélsz.
Dee merészen szembenézett Morrigannal. Ha tudta is, hogy veszélyes játékot - mondjuk inkább így halálosat
- játszik, ez egyáltalán nem látszott rajta.
 - Ez régebben igaz is lehetett, de Morrigannak ma már sokkal, de sokkal több ereje van, mint egykoron.
- Húgocskám, miről beszél ez itt? - kérdezte Básztet.
- Elég legyen, pondró, ne húzd ki a gyufát! - károgta a holló istennő.
- Dehogy merészkednék önnel szemtelenkedni, vagy akár ujjat húzni. Hűségesen szolgálom az ősöket
csaknem fél évezrede, és mindig azon fáradoztam, hogy segítsem őket céljuk elérésében - esengett Dee. - Régen,
mint Hekaté, ön is háromarcú volt. Kegyelmességed volt Morrigan, Macha és Badb. Bár ellentétben Hekatéval,
nem egy testben lakozott testvéreivel, mégis egy tudattal rendelkeztek. Egyedül is erősek voltak, de együtt
legyőzhetedenek. - Dee úgy tett, mintha csak össze akarná gyűjteni gondolatait, de valójában, csak megmarkolta
az Excaliburt a zakója alatt, ki tudja, mi következik... - Mikor is döntött úgy, hogy végez testvéreivel? - tette fel a
kényes kérdést a doktor.
Morrigan egy velőtrázó sikollyal Dee-re vetette magát...
Azaz csak vetette volna, ha nem találja szemközt magát az Excalibur fekete hegyével. A kard élén kékes
fény futkosott, markolatán életre keltek ismét a kígyók, és Morrigan felé sziszegtek.
- Elnézést, úrnőm, de sajnos ma már megöltem egy őst, nem akarnám egy újabb ős halálával tetézni... - Dee
a szeme sarkából Básztetet figyelte, aki mögé próbált kerülni. - Mor-rigannak megvan az ereje hozzá, hogy
felébressze a fiút. Birtokolja mindkét testvére tudását és erejét. Ha fel tudnánk ébreszteni a fiút, és az oldalunkra
állítanánk, egy hatalmas szövetségest nyernénk. Ne felejtsék el, mit mond a prófécia: a kettőről, aki egy, és az
egyről, ami minden lészen. Az egyik megmenti a világot, a másik elpusztítja.
- De ki tudja, vajon melyik a fiú? - kérdezte Básztet.
- Amelyikké csak tesszük - felelte Dee, hol Morriganra, hol a mögé került Básztetre nézve.
Egy óvadan pillanatban, amikor Dee Morrigant figyelte, Básztet kihasználta a helyzetet, és karmos
mancsával megragadta a doktor nyakát, majd felemelte, és maga felé fordította, akár egy magatehetetien, szürke
egeret.
Dee-nek megfordult a fejében, hogy megkísérli megvédeni magát az Excaliburral, de elvetette az ötietet:
tudta, hogy a macska istennő sokkalta gyorsabb nála, és hogy a legkisebb gyanús mozdulatért is az életével
fizetne.
Básztet az unokahúgára nézett.
- Igazat beszél ez a csúszómászó? Macha és Badb tényleg halottak?
- Igaz, de nem az én kezem által haltak meg. Önként vállalták haláluk, hogy bennem élhessenek tovább. -
Morrigan szeme sárgán felizzott, majd vörös színbe fordult, és végül feketén csillogott: a benne lakó rnindhárom
ősi istennő egyenként kikukkantott belőle.
Dee-nek furdalta oldalát a kíváncsiság, hogy mégis, hogyan sikerült testvéreit bensejébe juttatni, de most
nem találta alkalmasnak az időt ennek taglalására.
- Fel tudod ébreszteni a fiút? - kérdezte végül Básztet is.
- Megvan hozzá a hatalmam.
- Akkor rajta, húgocskám! - biztatta a macska istennő, majd hüvelykujjával felpöckölve Dee állát alaposan
rápirított. - Ha még egyszer kezet merészelsz emelni egy ősre, a következő évezredet az én
Árnyékbirodalmamban töltheted kedves szörnyeimtől körülvéve, és biztos lehetsz benne, hogy nem fogod
élvezni!
A macska istennő messzire hajította a kapálózó Dee-t, aki a porban landolt, kezével még mindig a kardja
markolatát szorongatva.
- Most pedig áruld el szépen, hogy hová mehetett Flamel a kis csapatával! - tornyosult Dee fölé Básztet.
A doktor felállt, és leporolta ruháját. Sajnálkozva vette észre, hogy kabátján egy újabb repedés éktelenkedik.
Meg is fogadta rögtön, hogy többet nem vásárol bőrkabátot.
- Igaz, hogy Hekaté felébresztette a lány varázserejét, de arra már nem maradt ideje, hogy védő bűbájt
bocsásson rá. Fla-melnek el kell vinnie valakihez, aki megtaníthatja, hogyan védje meg magát, és hogy hogyan
tudja irányítani az energiáját, különben előbb-utóbb megőrjítik felfokozottan működő érzékszervei.
 - Ki vele, hová mentek! - mordult rá Básztet, aki már unta, hogy macska létére, macska-egér játékot
játszanak vele. A felhő, amit Morrigan varázsolt elő már olyan sötét volt, mint az esővel terhes viharfelhők, és a
fák tetejénél lebegett. A levegő páratartalma megnövekedett, és valami meghatároz-hatatian illat töltötte be.
- Nem hinném, hogy San Franciscóban maradnának. Tudják, hogy ügynökeink mindenütt ott vannak.
Morrigan behunyta a szemét, és felemelt kézzel lassan megfordult.
- Dél felé tartanak. A lány aurájának ezüstnyomait ott érzem a levegőben. Nagyon nagy hatalma lehet...
- Van itt délen valaki, aki nagy varázserővel rendelkezik? Valaki, aki otthon van a mágiában?
- Endor, Ojaiban. Endor Boszorkánya, a rettenetes - vágta rá Básztet.
- A Levegő Nagyasszonya - tette hozzá Morrigan.
- Tudod, mi a dolgod! - hajolt le Básztet Dee-hez dögletes szagot lehelve az arcába. - Azt is tudod, merre
menj! Menj hát, és szerezd meg végre a kódex hiányzó lapjait!
- Es mi lesz az ikrekkel? - kérdezte a doktor fuldokolva, mert nem mert levegőt venni, nehogy elájuljon a
szagtól.
- Kapd el őket, ha tudod! Ha nem, akkor öld meg mind a kettőt, nehogy Flamel felhasználhassa ellenünk
varázserejüket - búcsúzott tőle a macska istennő, majd Morrigannal együtt eltűntek a leereszkedő felhőben,
amely messze szállt velük. Dee ott találta magát egyedül egy isten háta mögötti ösvényen.
- Csak tudnám, hol a fenében van Ojai! - sóhajtott, majd szakadozott bőrkabátjának zsebébe dugva kezét
elindult. Rü-hellte, amikor felettesei úgy bántak vele, mint egy gyerekkel.
De nem lesz ez sokáig így, mosolyodott el a gondolatra.
Az ősök úgy kezelték Dee-t, mint egy játékszert, vagy mint egy eszközt, amit elhajíthatnak, ha elérték
céljukat. Dee a saját szemével láthatta, hogyan hagyta ott Szenuhét, hű szolgáját, Básztet a legkisebb
lelkiismeret-furdalás nélkül. Tudta, hogy vele is ez fog történni, ha úgy adódik.
De Dee-nek nagy tervei voltak azzal kapcsolatosan, hogy soha ne adódjon úgy.

Harmincharmadik fejezet

Késő délutánra járt az idő, amikor Josh végre rákanyarodott ai Ojai felé vivő útra. A fáradtság, amit a
kimerítő, négyszáz mérföldes útnak köszönhetett, kiült az arcára. Bár a számítógép hat és fél órának becsülte a
menetidőt, valójában majd' kilenc óráig tartott.
A jókora autóval nem is jelentett nehézséget az autópályán döngetni: egyszerűen bekapcsolta a
sebességszabályozót, és hagyta, hadd menjen a járgány! Elég unalmas volt így vezetni, de még mindig jobb,
mint nélküle. Például az olyan esetekben, mint az autópályákon kívüli utak, ahol nem használhatta a se-
bességszabályozót. Egyáltalán nem hasonlított egy számítógépes játékhoz. Nagysága és gyorsasága miatt
állandóan attól rettegett, hogy nekimegy valaminek. A hatalmas jármű sok kíváncsi tekintetet vonzott. Josh
áldotta jó szerencséjét a Hummer sötétített üvegéért. Különben bizonyára pislogtak volna a bámészkodók, ha
meglátták volna a volán mögött ülő tizenöt éves kölyköt.
Az út jobbra kanyarodott, és a kanyaron túl Josh meglátta Ojai hosszú főutcáját. A Pszicho butik és az Ojai
játékterem mellett kissé lelassított, aztán a Signal Streetnél pirosra váltott a lámpa, és Josh lefékezett, majd a
kormányra dőlve kinézett az összelapított bogarakkal tele szélvédőn. Az első benyomása az volt, hogy Ojai
meglehetősen zöld. Június volt, ami Kaliforniában egyet jelent az elszáradt levekkel, de itt úgy zöldelltek a fák,
mintha mindennap öntöznék őket, kellemes kontrasztot szolgálva a fehér kövekből épült házaknak. Előtte, jobb
felől egy megmunkált fehér torony magasodott a posta fölé az azúrkék égbe. Balról boltok sora futott fehér
kőárkádok alatt.
A visszapillantó tükörben Scatty nézett vissza rá.
- Azt hittem, alszik - jegyezte meg a fiú.
 Scatty néhány órai utazás után összekuporodott, és szunyókálni látszott, ahogyan Flamel is, aki hangosan
húzta a lóbőrt.
- Nincs szükségem alvásra - mondta egyszerűen.
Sok kérdés kavargott a fejében, de csak egyet tett fel közülük.
- Tudja, merre kell mennünk?
Scatty kezét Josh ülésének támlájára tette, majd állát a kézfejére fektette.
- Egyenesen, el a posta fehér épülete mellett, aztán a Lib-bey parknál fordulj be a Fox utcára. Parkolj le
valahol a környéken - fejével bal felé biccentett, az árkádok alatti boltok felé. - Na, odamegyünk.
- Ott él a kedves nagymamája?
- Bizony, bár legalább annyira kedves, mint egy kiképző-tiszt - felelte Scatty kurtán-furcsán.
- Tényleg igazi boszorkány?
- Nem egy boszorkány, hanem „a" Boszorkány.
- Hogy ityeg a fityeg? - kérdezte Sophie Joshtól nyújtózkodás közben. Csak úgy ropogtak a csontjai. Csukott
szemét a kék ég felé fordította. - Ez jólesett!
- Ezt én kérdezhetném tőled - kászálódott ki az autóból a fiú, és fejkörzésbe kezdett. - Többet nem vállalok
ilyen nagy távolságot, túl fárasztó levezetni. Örülök, hogy jól vagy
- halkította le a hangját. - De ugye tényleg jól vagy? - bizonytalanodott el.
- Persze - szorította meg Josh kezét a lány.
Flamel is becsapta az autó ajtaját, és Scatty felé indult, aki a kocsiból kiszállva egy árnyékos fa alatt keresett
menedéket a hőség elől, és szemét egy napszemüveggel védte. Josh bezárta a jármű ajtaját, és a kulcstartón lévő
kapcsoló segítségével bekapcsolta a riasztót. Az autó felpittyent, és egy pillanatra felvillant a reflektora.
- Beszélnünk kell - szólalt meg Flamel halkan, bár az úton senki sem járt. Ujjaival hátrakötött hajába túrt:
egész tincsek maradtak a kezében, nézte őket egy darabig, majd farmerjába törölve elbúcsúzott tőlük. Flamel egy
újabb évet öregedett. Szeme és szája körül elmélyültek a ráncok.
- Az asszony, akihez megyünk, nem könnyű természet
- egy pillanatig még gondolkodott, aztán folytatta. - Elég problémás.
- Azt meghiszem! - vigyorgott Scatty.
- Mit ért azon, hogy problémás? - kérdezte rémülten Josh, aki tudta, hogy tegnap óta a problémás mindent
jelenthet, még a tömeggyilkos szinonimája is lehet.
- Házsártos, gonosz, kötekedő... persze, csak ha jókedve van, most elképzelheted, milyen az, amikor nincs
rózsás hangulatban.
- El sem merem képzelni...
- Akkor olyan, hogy nem csak egy szobában, de egy városban sem tudsz maradni vele - válaszolt Scatty.
- Nem értem. Akkor miért megyünk épp hozzá? - kérdezte Josh.
- Azért, mert Perenelle azt javasolta - magyarázta türelmes tanárként Flamel. - Ő a Levegő Nagyasszonya.
Megtaníthatja Sophie-t a levegő mágiájára, és arra, hogyan védje meg magát.
- Mitől kellene megvédenie magát? Dee-től?
- Nem. Elsősorban saját magától... - mondta Flamel sejtelmesen, majd elindult az Ojai Avenue-n. Scatty
otthagyta az enyhet adó árnyékot, és Flamel után indult a tűző napon.
- Hozhattam volna magammal napkrémet, könnyen leégek, a szeplőkről nem is beszélve.
Josh Sophie-ra nézett. Egyre jobban érezte, hogy valami elválasztja testvérétől.
- Te értetted, miről hablatyol? Meg kell védened magad magadtól? Ennek semmi értelme sincs.
- Azt hiszem, én értem. Minden körülöttem olyan... hangos, éles, intenzív. Olyan, mintha feltekerték volna
bennem a hangerőt. Érzékszerveim annyira kifinomodtak, hogy szinte fájnak. El sem hinnéd, mi mindent hallok.
- Egy ezeréves Toyota pufogott el mellettük. - A benne ülő asszony az anyjával beszél telefonon, és azt mondja
neki, hogy nem akar halat vacsorára.
- Az út túloldalán lévő parkolóban egy teherautó állt. - Van rajta egy kis matrica. Megmondjam mi van ráírva?
 Josh nem merte volna bevallani, de még a teherautó rendszámtábláját sem tudta volna leolvasni, nemhogy a
matrica szövegét.
- Amikor ettem, annyiféle ízt éreztem, hogy azt hittem, mindjárt kitaccsolok. Még a sószemek ízének
minimális különbségét is érzélkeltem a szendvicsen. - Sophie lehajolt, és felvett egy jacarandalevelet. - Csukott
szemmel az összes erezetet képes vagyok érzékelni... De tudod, mi a legrosszabb? A szagok - nézett célzatosan
Joshra a lány
- Ne csináld már! - sértődött meg a fiú, pubertás kora óta az összes dezodort kipróbálta már, ami kapható,
de egyik sem vált be.
- Nemcsak a te szagodról beszélek, bár, ami azt illeti rád férne egy zuhany, a zoknijaidat pedig
elégethetnéd, hanem minden szagról és illatról, ami körbevesz: a kipufogógáz szagáról, az olvadt gumikéról, a
zsíros ételekéről. Még ennek a virágnak az illata is annyira erős, hogy émelyít. - Sophie megállt az út közepén, és
bár nem akart sírni, könnyek szaladtak a szemébe. - Egyszerűen túl sok, Josh. Ki vagyok borulva. A fejem fáj, a
szemem ég, a fülem sajog, a torkom kapar.
Josh át akarta ölelni testvérét, de Sophie ellökte a kezét.
- Ne érints meg, kérlek! Nem bírom elviselni az érintést sem!
Josh kétségbeesett. Nem tudta, hogyan segíthetne testvérén. Sophie, mióta ismerte mindig olyan okos volt.
Ha problémája volt, a lány segített rajta. Most Sophie volt bajban, és Joshnak fogalma sem volt arról, mit tehetne
érte.
Flamel! Izzott fel benne a határtalan gyűlölet a férfi iránt. Ő tehet mindenről! Tudta, hogy sohasem fogja
elfelejteni neki, amit testvérével tett. Az előttük lépkedő Flamelékre nézett. Scatty visszafordult, és Sophie-hoz
sietett.
- Szárítsd fel a könnyeid! - ripakodott rá. - Csak felhívod magadra a figyelmet!
- Hogy beszél a testvér... - kezdte volna Josh, ha Scatty nem hallgattatta volna el egyeden pillantásával.
- Gyerünk! A nagyanyám boltja itt van közel, ő majd segíteni fog.
Sophie engedelmesen letörölte ruhaujjával a könnyeit, és követni kezdte a harcost. Ritkán sírt, maga sem
tudta, mi lett vele... ő, aki még a Titanic végén is röhögött, most egyszeriben síró-pityogó lánykává változott.
Az ébresztés gondolata eleinte még tetszett is neki. Imponált számára, hogy képes lesz irányítani
auraenergiáját, és varázsolni tud majd. De ahelyett, hogy hatalmasnak érezte volna magát, inkább csak hálni járt
belé a lélek. A külvilágból érkező zajok, szagok, ízek kikészítették. Mindene sajgott. Ezért is fakadt sírva az
előbb.
Félt attól, hogy a fájdalom sohasem hagyja már el testét, és ezt felettébb csüggesztőnek tartotta.
Sophie felnézett, és Joshsal találta szemközt magát.
- Flamel szerint a Boszorkány segít neked...
- És mi lesz, ha nem tud, Josh? Mi lesz akkor velem? A fiú hallgatott. Erre a kérdésre nem tudott
válaszolni.

Sophie és Josh végre átértek az út túloldalára, az árkádok alá, a boltok sorához, ahol egészen elviselhető lett a
hőmérséklet. Sophie csak most vette észre, hogy a háta csupa víz, még a pólója is hozzáragad a gerincén
lecsorgó hideg verejtékhez.
Nicholas Flamel megállt egy antikbolt előtt, és csalódott képpel nézett a kis feliratra.
„Ebédidő, fél háromra visszajövök." Az idő már fél négy felé járt.
Flamel és Scatty az ajtón keresztül, Josh és Sophie a kirakaton kukucskáltak be. Úgy tűnt, hogy a kis bolt
csak üvegáruval kereskedik: tálakkal, kancsókkal, tányérokkal, papírnehezékekkel, díszekkel és tükrökkel,
rengeteg tükörrel. Szögletes tükörrel, lyukas tükörrel, nagy tükörrel, kis tükörrel... Legtöbbjük modern darabnak
tűnt, de akadtak azért valódi antik tükrök is.
- Talán elment ebédelni, aztán elfelejtett visszajönni - mondta Scatty végigtekintve az utcán. Péntek délután
ellenére nem volt nagy forgalom a főutcán, és az árkádok alatt alig lézengtek a gyalogosok.
- Végignézhetnénk az éttermeket - ajánlotta Flamel. - Milyen konyhát szeret?
 - A jó ízlés nevében inkább nem árulom el.
- Talán, ha kettéoszlanánk... - tűnődött Flamel. Sophie egy hirtelen ödettől vezérelve, lenyomta a kilincset.
Az ajtó engedelmesen kinyílt.
- Ügyes!
- Egy filmben láttam, gondoltam, beválik - motyogta Sophie. - Halló! Van itt valaki? - lépett be a boltba.
Nem érkezett válasz.
Az antiküzlet kicsi volt, de a rengeteg tükör, amelyekből még a plafonra is jutott, megsokszorozták a szoba
méretét. Sophie beleszagolt a levegőbe remegő orrcimpával.
- Érzed?
Josh a fejét rázta. A szagok helyett most inkább a tükrök zavarták: vagy százban látta a tükörképét, és nagy
részük ráadásul torzított is.
- Mit érzel? - kíváncsiskodott Scatty.
- Mintha ágakat égetnének ősszel.
- Akkor itt van valahol a közelben... Különben nem hagyta volna nyitva az ajtót.
Sophie és Josh értedenül nézett rá.
- Ez az Endor Boszorkányának szaga. A félelmetes mágiáé. Flamel az ajtóban állt és az utcát nézte.
- Utánafutok, megpróbálom megkeresni. Miről ismerem fel?
- Nincs szüksége ismertetőjegyekre, ha meglátja, tudni fogja, hogy ő az.
- Oké, hamarosan visszajövök. - Amint kilépett a járdára, az út szélén egy motoros állt meg. De csak egy
pillanatig, aztán gázt adott, és irtózatos hangerővel eldübörgött.
Sophie-nak be kellett fognia a fülét.
- Megöl ez az átkozott motoros! - mondta könnyes szemmel. Josh egy fából készült székhez vezette
testvérét, és maga
is lekuporodott. Meg akarta fogni a lány kezét, de nem merte megérinteni. Valójában teljesen fölöslegesnek és
haszontalannak érezte magát.
Scatty letérdelt a lány elé, így arcuk egy magasságba került.
- Hekaté felébresztette az érzékeidet, de arra nem volt ideje, hogy megtanítson, hogyan kapcsold ki és be
őket. Most érzékszerveid folyamatosan működnek, a legmagasabb fokozaton, meg kell tanulnod, hogy halkítsd
le őket, vagy kapcsold ki teljesen, hogy ne zavarjanak.
Josh és Sophie nem voltak egypetéjű ikrek. Nem számolhattak be olyan élményekről, hogy érezték a másik
fájdalmát, ha az elesett, vagy hogy megérezték, ha a másik bajban volt. Tosht most mégis átjárta ugyanaz a
fájdalom, mint testvérét. És semmit sem szeretett volna jobban, mint azt, hogy megszabadítsa ettől a fájdalomtól.
Mintha Scatty olvasni tudott volna gondolataiban, megszólalt.
- Van valami, amivel segíthetnék... nem fog fájni.
- Biztos, hogy nem járhat nagyobb fájdalommal, mint a mostani állapotom - zihálta Sophie.
- Szükségem van a beleegyezésedre.
- Sophie, ne! - kérte Josh, de Sophie tudomást sem vett ellenkezéséről.
- Szabadítson meg a fájdalomtól, kérem! - könyörgött a lány.
- Említettem már nektek, hogy egy vagyok azok közül a lények közül, amit az emberek vámpíroknak
neveznek...
- Nem fogja kiszívni a vérét! - szörnyülködött a fiú, akinek majd felfordult a gyomra a gondolatra.
- Nem iszom vért, elfelejtetted?
- Nem érdekel...
- Josh! - szikrázott fel Sophie aurája a dühtől, és a helyiséget a vanília jégkrém édes illata töltötte be. A
mennyezetről lógó szélharangok csilingelni kezdtek a láthatadan fuvallattól. - Hallgass, Josh! - förmedt a fiúra a
lány, és közelebb hajolt Scattyhez.
- Mit kell tennem?
- Add ide a jobb kezedet!
 Sophie nyomban elé nyújtotta a kezét. Scatty bal kezének minden ujját Sophie jobb kezének ujjaihoz
illesztette gondosan: kisujj a kisujjhoz, mutatóujj a mutatóhoz és így tovább...
- A vérivó vámpírok a hierarchia legalján helyezkednek el. Tudod, miért isznak vért? Valójában nincs is
szükségük élelemre, halottak, szívük nem ver...
- Maga halott?
- Döntsd el te!
Josh az egyik tükörbe nézett, de csalódnia kellett, mert Scatty alakja is tükröződött az üvegben, sőt
észrevette Josh tesztjét és visszamosolygott rá.
- Bevetted ezt a régi mesét, hogy a vámpíroknak nincs árnyékuk? Hogyne lenne! Elvégre nekünk is van
testünk!
Josh nézte, hogyan illeszti Scathatch ujjait a testvére ujjaihoz, majd egy ezüstvillanásra lett figyelmes a
tükörből. A tükörben Sophie keze ezüstösen világítani kezdett.
- Fajom a vámpírok családjához tartozik - mesélte tovább Scatty, miközben Sophie kezét bámulta. - A
második generációból.
A tükörből úgy látta, hogy az ezüstfény lassan összegyűlik Sophie tenyerében.
- Mi nem az ősi fajhoz tartozunk. Danu Tallis bukása után születtünk, mások vagyunk, mint a szüleink,
összeha-sonlíthatadanul mások.
- Az előbb Danu Tallist említette, milyen hely volt? - kérdezte Sophie, miközben karjában kellemes
bizsergés futott végig.
- Az ősök idejében az volt a világ központja. Az ősök egy szigetről irányították a világot, ez volt Danu
Tallis. Afrika partjai, Észak-Amerika és a Mexikói-öböl fogta közre.
- Nem hallottam még róla - rázta fejét Sophie.
- Dehogynem! A kelták De Danann-nak nevezték, a modern világ pedig Atiantisznak.
A tükörben látta, hogy Sophie keze már ezüstösen fehér volt. Mintha csak kesztyűt viselne. Scatty ujjain,
mint díszes gyűrűk, energiakörök futkostak, aztán megborzongott.
- Danu Tallis két félre szakadt az uralkodó ikrek - a Nap és a Hold miatt -, akik a nagy piramis tetején
küzdöttek meg. Az energia, ami felszabadult akkor, felborította a természet egyensúlyát. A következő generáció
emiatt az atmoszférában keringő energia miatt lett más. Néhányunk szörnynek született, más kentaurként, megint
mások azzal az erővel, hogy át tudtak változni vadállattá. És mások, akiket ti vámpíroknak hívtok, azzal a
hátránnyal, hogy nem vagyunk képesek érezni.
- Mit ért ezalatt?
Scatty mosolyogni kezdett. Fogai most a szokásosnál is hosszabbnak tűntek.
- Nagyon kevés érzelmünk van. Nem érzünk félelmet, szeretetet, boldogságot. A legjobb harcosok nem
azok, akik nem ismernek félelmet, hanem, akik nem ismernek dühöt.
Josh hátrébb lépett: ennek két oka is volt, egyrészt lába teljesen elmacskásodott, másrészt minél távolabb akart
kerülni a vámpírtól. A bolt összes tükre azt mutatta, hogyan áramlik át Sophie ezüstenergiája Scattybe. Szépen
felvándorolt a karján, de mielőtt elérte volna a könyökét, felszívódott a bőrében.

Scatty Joshra nézett. A fiú észrevette, hogy a harcos szemének fehérje átvette Sophie aurájának ezüstszínét.
- A vérszívó vámpírok valójában nem a vérre mennek. Érzelmekre van szükségük, amiket a vér szállít.
- Szóval elszívja a testvérem érzelmeit! - kiáltott fel Josh.
- Sophie, ne hagyd!
- Állítsd le magad, Josh! - nyílt ki hirtelen Sophie szeme, akinek szemfehérje, szintén ezüstszínt öltött. -
Érzem, ahogy kiszáll belőlem a fájdalom!
- Túl sok érzés jut el a testvéredhez, hogy egyedül el tudja viselni. Fájdalmassá válnak, és rettegni kezd.
Nem teszek mást, csak átveszek a fájdalomból és a félelemből.
- Miért van szüksége valakinek fájdalomra és félelemre?
- hökkent meg Josh, aki sehogy sem tudta feldolgozni a hallottakat.
 - Hogy azt érezze, él - fejezte be imént elkezdett gondolatát Scatty.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Ki sem kellett nyitnia a szemét, Perenelle mindjárt érezte, hbgy egy sokkal biztonságosabb börtönbe
szállították. Valami mélyebb, sötétebb tömlöcbe. Szinte érezte, ahogy a gonoszság átjárta a falakat, ott lebegett
az ősi rossz a levegőben. Megpróbálta kiterjeszteni érzékszerveit, de a rosszakarat és a kétségbeesés takarója
olyan súlyosan nehezedett rá, hogy be kellett látnia, ma nem fog tudni varázsolni. Feszülten figyelt, és csak
miután megbizonyosodott arról, hogy senki sincs rajta kívül a szobában, nyitotta ki szemét. Egy cellában volt.
Három kőfal és egy rács keretezte. Szemben még több kalitkát látott. Egy börtönben volt, semmi kétség!
Kikászálódott az ágyból. Ruhái sószagot árasztottak. Szinte biztos volt benne, hogy közel az óceán.
Az apró cella - talán tíz láb hosszú és négy láb széles - berendezése egy priccsre korlátozódott. A padlón
papírtálcán egy barna kenyérszeletet talált, valamint műanyag kancsóban vizet, és mellette egy poharat. Az étel
látványa ráébresztette arra, hogy valójában milyen éhes. De most nem foglalkozott az étellel. A rácshoz szaladt,
és kikukucskált rajta. Mást nem, csak üres cellákat látott.
Egyedül volt egy börtönben.
Már csak azt szerette volna tudni, hogy melyik börtönben.
Amikor meghallotta egy hajó melankolikus kürtjét, rögtön rájött, hogy Dee szörnyei hová zárhatták be.
Perenelle az Alcatraz szigetbörtönének rabja volt.
Először a vasajtót tanulmányozta át alaposan. Sehol sem látott varázsjeleket sem az ajtóra, sem a padlóra
festve.
Perenelle akaradanul is elmosolyodott.
- Mit gondolnak rólam Dee teremtményei?! Gyűjtsem csak össze az auraenergiámat még egyszer, úgy
meghajlítom ezt a rácsot, hogy csak na!
Régóta hallott már valami furcsa hangot, amiről kezdetben azt hitte, a csöpögő víz hangját hallja. De most
rájött, hogy valaki vagy valami lassan, de biztosan közeledik. Arcát a rácshoz nyomta, hogy messzebbre lásson a
folyosón. Egy árnyat látott megmoccanni. Talán Dee egyik szimulakrája? Nem fogok náluk sokáig
vendégeskedni, fogadkozott Perenelle.
Az árnyék valami behemót élőlényt ígért, amely hamarosan kilépett a sötétségből, és megállt a cella előtt.
Perenelle hirtelenjében hálás volt az őt a szörnytől elválasztó rácsoknak. Az egész folyosót eltorlaszolva egy
olyan lény jelent meg, amely az első piramis építése előtt ezer évvel járt utoljára a Földön. Szfinx volt, egy
hatalmas oroszlán sasszárnnyal, és egy gyönyörű nő fejével. Szfinx elmosolyodott, majd kinyújtotta hosszú,
fekete, villában végződő nyelvét. Perenelle észrevette, hogy pupillája olyan, mint egy macskáé.
Ez nem Dee teremtménye volt. Szfinx Echidna egyik lánya volt, Echidnáé, akitől nemcsak az ősök, hanem
még a Sötét ősök is rettegtek. Perenelle elkezdett azon tanakodni, hogy most akkor kit is szolgál Dee valójában...
Szfinx a vasrácshoz nyomta arcát, ismét a levegőbe kóstolt, nyelve Perenelle arcát súrolta.
- Ugye, nem kell rá emlékeztetnem, Perenelle, hogy mi is az én egyik fő képességem? Az hogy elnyelem az
auraenergiát - mondta a Nílus nyelvén, majd vert egyet hatalmas szárnyával. - A közelemben egyszerűen
semmivé foszlik az a híres varázsereje.
Perenelle beleborzongott, amikor arra gondolt, mennyire agyafürt is Dee. Kiszolgáltatott és erődén foglya
volt az Alcatraznak, a börtönnek, amelyből még senki sem jutott ki élve.
 Harmincötödik fejezet

A szemöldökfa fölött megszólalt a harang, amint Flamel kinyitotta az ajtót, és egy köpcös, dauerolt hajú,
egérszürke ruhába bújt nénikét tessékelt be maga előtt. A néni arcát nagy, fekete szemüveg borította, és kezében
fehér botot szorongatott.

Az idős asszony vak volt.

Flamel megköszörülte torkát.

- Engedjétek meg, hogy bemutassam... ööö, hogy is szólíthatom?

- Szólítson csak Dórának, ahogy mindenki. - A néni angolul beszélt, kiejtésén New York-i akcentus érződött. -
Scathatch, te itt vagy! - érezte meg unokáját, mire rögvest egy furcsa nyelvre váltott, ami úgy hangzott, mintha
egyfolytában köpködne. De volt még valami ennél is furcsább: Sophie szinkrontolmács nélkül értette, mit beszél
az idős asszonyság.

- Azt akarja tudni, hogy Scatty, miért nem méltóztatott meglátogatni őt az elmúlt háromszázhetvenkettő évben,
nyolc hónapban és négy napban - fordította Scatty Joshnak.

A lányt annyira lekötötte a fordítás, hogy észre sem vette a Josh arcán végigfutó félelmet és irigységet.
Az idős matróna ide-oda forgatta a fejét, egyik tükörről a másikra nézve. Olyan gyorsan beszélt, hogy szinte
levegőt sem vett.
- Azt panaszolja Scattynek, hogy senki sem törődik vele. A múlt században is csaknem halálán volt, és
senki sem írt neki, senki sem hívta.
- Nagyi...
- Ne nagyizz itt nekem, te haszontalan! írhattál volna valamelyik nyelven inkább! De te még fel sem hívsz!
- váltott át angolra.
- De hiszen nincs is telefonod!
- Akkor legalább egy e-mailt vagy egy faxot küldhettél volna.
- Nagyi, neked nincs se számítógéped, se faxod...
- Nincs - töprengett el Dóra. - Minek az nekem!? Dóra botja előrelendült, és megérintett vele egy dísztelen
tükröt.
- De tükröd az csak van neked is, nem?
- Van, nagyi - dadogott Scatty, és sápadt bőre bíborszínt öltött zavarában.
- Na, látod! Vehetted volna a fáradságot, hogy belenézz egybe, és beszélj hozzám rajta keresztül. De te
nem... Még jó, hogy a testvéred mesélt rólad ezt-azt. És mikor beszéltél utoljára anyáddal?
Scathatch az ikrek felé fordult.
- Nagyi, bemutatom neked Josht, és Sophie-t. Sophie, Josh bemutatom nektek Endor Boszorkányát! Flamel
urat már biztos ismered...
- Ezt a kedves urat már igen, de az ikreket még nem.
Josh és Sophie meglepődtek. Honnan tudja vajon Dóra, hogy ikrek, ha nem látja őket...
Dóra állandóan ide-oda forgatta a fejét. Ezt Josh igen furcsállta, egészen addig, amíg világos nem lett neki,
hogy a boszorkány valahogyan a tükrök segítségével látja őket. A fiú oldalba bökte testvérét, és a vénasszonyra
majd az egyik tükörre mutatott. Sophie egyetértően bólintott.
Dóra most egy magas egész alakos tükörbe nézett.
- Fogytál. Eszel te rendesen?
- Nagyi, két és ezer éve így nézek ki!
 - Szóval, azt mondod már a szemem sem a régi! - mondta Dóra, majd meglepően mély hangfekvésben
nevetni kezdett. - Na, gyere te tékozló leány, öleld meg a te öreganyádat!
Scathatch boldogan megölelte és megcsókolta.
- Jó újra látni, nagyszerűen nézel ki!
- Inkább öregnek nézek ki, mint nagyszerűnek!
- Ugyan már! Egy nappal sem nézel ki öregebbnek tízezer évesnél!
Dóra megcsípte Scatty pofiját.
- A legutolsó ember, aki viccelt velem, egy adóellenőr volt. Papírnehezékké változtattam a jóembert, még
most is itt van talán valahol...
- Mondja kedves, Madame Endor... - kezdte udvariasan Flamel.
- Hívjon csaj Dórának, mondtam már - pirított rá a boszorkány.
- Dóra, tud róla, mi történt Hekatéval és az Árnyékbirodalmával? - kérdezte Flamel a lehető legnagyobb
udvariassággal és óvatossággal. Még sohasem találkozott előtte Endor Boszorkányával, csak hallomásból
ismerte: tudta róla, hogy ő volt az, aki még Danu Tallis pusztulása előtt elhagyta a szigetet, hogy az emberek
közt éljen. Sok hasznos dologra megtanította őket. Úgy hírlett, hogy az ő műve volt az emberiség első ábécéje, a
sumer ábécé is.
- Adjatok egy széket! - rikkantotta el a boszorkány csak úgy a levegőbe, mire Sophie felállt a székről, amin
eddig terpeszkedett, és Scatty rásegítette Dórát. Az asszony görnyedten ült, botjára támaszkodva.
- Tudom, mi történt. Csodálkoznék, ha lenne valaki ezen a kontinensen az ősök közül, aki ne tudná.
Mindegyikőnk megérezte a halálát. - A többiek meghökkenve nézték. - Csodálkoztok, ugye? - nézett oldalra egy
tükörbe, Scattyvel szemben. - Hekaté halott, Árnyékbirodalma oda. Úgy tudom, egy második generációs ős és
egy halhatadan ember felelős a haláláért. Meg fognak fizetni ezért. Hekaté a családunk tagja volt. Nem most, de
talán nem is olyan sokára, eljön az idő, amikor megbosszulom Hekaté halálát.
Scatty egyetértően bólintott.
Endor Boszorkánya olyan nyugodtan jelentette be bosszútervét, hogy Flamel biztos volt benne, ez az
asszony sokkal veszélyesebb, mintsem azt álmodta volna.
Dóra egy másik tükörbe nézett - ezúttal Fiaméit kémlelte - és botjával megérintette a tükör díszes
ezüstkeretét.
- Egy hónapja tudom, mi fog történni ma reggel...
- És nem figyelmeztetted Hekatét? - rökönyödött meg Scatty.
- Ami ma reggel történt, csak egy volt a lehetséges jövők közül, amiket láttam. Egy másikban Hekaté
megölte Bász-tetet, és Dee elvesztette Morrigan kegyét. Egy ismét másikban Hekaté megölte magát, kedves
Flamel, aztán Scatty megbosszulta önt. Mindegyik egy lehetséges jövőkép volt. Ma reggel megtudtam, melyik
vált valóra. - Dóra egyik tükörről a másikra nézett. - Tudom, mi járatban van itt, tudom, mit akar tőlem. Egy
hónapom volt, hogy gondolkozzam rajta, mit feleljek a kérdésére...
- A mi lehetséges jövőinket is látta? - kérdezte Sophie.
- Igen.
- És mik történtek velünk? - csúszott ki Josh száján a kérdés, pedig meglehetősen tartott a választól, amit
hallani fog.
- Dee és gólemei végeztek veletek, de olyan is volt, hogy autóbalesetben haltok meg. Sőt egyikben az
ébresztéskor haltok meg. Aztán volt olyan is, ahol magával rántott benneteket az Arnyékbirodalmat megtámadó
semmi.
- Csak egyben menekültünk meg?
- Igen.
- Ez nem túl biztató, ha jól sejtem?
- De nem ám! - mondta Dóra, majd egy fényezett teáskannára nézett.
- Először is, nem ébreszthetem fel a fiút. Azt másokra kell hagynom.
Josh felkapta a fejét.
 - Van más is, aki felébreszthet?
Dóra úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a fiú kérdését.
- A lány a legtisztább ezüstaurával rendelkezik, amit hosz-szú életem során láttam. Meg kell tanítanom
néhány varázslatra, hogy meg tudja védeni magát. A tény, hogy elméje még most sem bomlott meg a felfokozott
érzékszervei ellenére, erősségét és rátermettségét bizonyítja. Folytatni fogom a felébresztés szertartását. - A
boszorkány hátradöntötte a fejét. Sophie észrevette, hogy Dóra egy mennyezetre akasztott tükörből figyeli. -
Ennyit tehetek magukért.
- Hálásan köszönjük - sóhajtott fel Flamel. - Tudom, milyen nehéz lehetett számára az utolsó néhány óra.
Josh hirtelen úgy érezte, nem mer testvére szemébe nézni. Ezek szerint a felébresztés még nem is ért teljesen
véget... Sophie-nak még többet kell szenvednie. A fiú szívből sajnálta testvérét.
Scathatch nagyanyja széke mellett térdelt, és kezét a kezébe tette.
- Dee és az urai a kódex hiányzó két lapját üldözik. Nem lepődnék meg, ha mostanra már sejtenék, hogy
Josh és Sophie az az ikerpár, akiről a kódex ír.
Dóra bólintott.
- Dee már tudja...
Scatty lopva Flamelre nézett.
- Ha így áll a dolog, nem fognak megelégedni a kódex utolsó két lapjával, addig nem lesz nyugtuk, míg
meg nem ölik az ikreket.
- Ez így igaz.
- Ha Dee sikerrel jár, mi lesz a világgal? Véget ér?
- A világnak előbb is vége lesz - vigyorgott a banya. - Mielőtt a fekete nap feljön, a világnak többször is
befellegzik.
- Azzal is tisztában vagy, hogy Dee vissza akarja hozni a Sötét ősök hatalmát?
- Hallottam róla.
- A kódex szerint csak az ezüst és az arany képes megállítani őket.
- Ha emlékezetem nem csal, a kódexben sok süledenség is található: például az, hogy az alma mérgező, és
hogy a békából királyfi válik. Nem kell mindent elhinni, ami a lapjain áll... - oktatta ki Scattyt nagyanyja.
Az alkimista ismerte az említett passzusokat. Arra gyanakodott, hogy az alma mérgessége valójában az alma
magjára utalhat, amely tényleg halálos lehet, ha valaki nagy mennyiséget elfogyaszt belőle. Ám a herceg és a
béka meséjére nem talált semmiféle logikus magyarázatot. Flamel vagy százszor átrágta magát a szövegen, de
még így is számtalan kérdése lett volna a boszorkányhoz a kódexszel kapcsolatosan. De most egészen más
ügyben járt itt...
- Elvállalja hát, hogy Sophie-t megtanítja az elemi varázslatok közül a levegő varázslatára? Csak hogy meg
tudja magát védeni a veszedelmektől?
- Van más választásom? - kérdezte a banya. Fiaméit meglepte a válasz.
- Hát persze, hogy van...
Endor Boszorkánya megrázta a fejét.
- Nem, Flamel úr, ez alkalommal nincs választásom - mondta, és levette arcáról túlméretezett, fekete
napszemüvegét. Scatty mozduladanul állt, Flamel meglepettségéről csak ránduló arcizma tanúskodott, de az
ikrek hátrahőköltek ijedtükben. A látvány meglepő volt, vagy mondjuk így, inkább rémisztő: Endor
Boszorkányának ugyanis egyáltalán nem volt szeme. A lyukban, ahol a szemnek kellett volna lennie, két
csiszolt, ovális tükör látszódott, amiket az ikrekre szegezett.
- Odaadtam a szemem, hogy lássak. Hogy lássam a jövőt. Sok lehetséges jövő van, de azért nem olyan sok,
mint az emberek vélik. Az elmúlt években a jövőképek közeledtek egymáshoz. Most már csak alig néhány van...
Rémisztőek. És mind rólatok szólnak - mutatott az ikrekre. - Nincs választásom. Ez a világ az enyém is.
Régebben vagyok lakója, mint az emberek. Én adtam szegény halandóknak nyelvet a szájukba, és tüzet a
kandallójukba. Most sem hagyhatom el őket. Megtanítom a lányt a levegő varázslatára.
- Köszönöm - mondta halkan Sophie.
 - Ne köszönd! Ez nem ajándék! Ez átok!

Harminchatodik fejezet

Josh szégyentől vörös arccal kilépett a bolt ajtaja elé. A banya utolsó szavai csengtek fülében.
„Kívül tágasabb! Amit most Sophie-nak mondok az nem emberek fülének való."
- Rendben, már megyek is... - csuklott el a hangja. - A parkban fogok várni - folytatta. Amikor körülnézett a
boltban, akkor jött rá, hogy kis társaságukban ő az egyeden, aki a hagyományos értelemben embernek számít.
Sophie már elindult azon az úton, amely által közéjük tartozhat. Aztán tettetett jókedvvel, mintha nem lenne
semmi baj, kilépett az ajtón. Az ajtó fölé akasztott harangok csilingelése olyan volt, mintha rajta nevettek volna.

Sophie Newmannak nem volt szüksége varázsképességekre ahhoz, hogy lássa, testvére dühös és szomorú.
Mondani akart valamit a fiúnak, valami biztatót, vagy megállítani, de Scatty elélépett és szája elé tett újjal arra
figyelmeztette, hogy inkább maradjon csendben, majd megragadta a vállát, és nagyanyja színe elé vezette. Az
asszony gyengéden végigtapogatta a lány arcát.
- Hány éves vagy?
- Tizenöt... vagy inkább tizenöt és fél - pontosított, mert nem tudta, hogy az a fél év számít e valamit.
- Én nem tudnék visszaemlékezni tizenhat éves koromra - motyogta Endor Boszorkánya. - Te, Scatty vissza
tudsz emlékezni?
- Aligha. Talán az az év volt, amikor Babilonba mentem meglátogatni téged, és te hozzá akartál adni
Nabukodono-zorhoz.
- Az talán kicsivel később lehetett, de Nabukodono-zor nagyon jó férj lett volna - jegyezte meg, majd
üvegszemét Sophie-ra szegezte. - Két dolgot kell megtanítanom neked: az első, hogy megvédd magad. Ez
egyszerű lesz. A második, a levegő varázslata. Ez már nehezebb dolog. Legutóbb, amikor halandót tanítottam rá,
hatvan évembe telt csak az alapokig eljutni, de időkidobás volt, mert az első repülési kísérleténél lezuhant a
szerencséden flótás, és összezúzta magát.
- Hatvan év! - hökkent meg Sophie, mert attól félt, hogy ebből a boltból kell nyugdíjba vonulnia.
- Nagyi, nekünk hatvan percünk sincs - fakadt ki Scatty.
- Kritizálni merészelsz? Ha olyan nagyokos vagy, akkor tessék, csináld te, szívesen átadom a munkát - rótta
meg Dóra.
- Nagyííí...
- Ne nyávogj itt nekem, és bízd rám a dolgot!
- De nagyi, most nincs időnk a hagyományos módszerre!
- Ti, fiatalok azt sem tudjátok, mi az a hagyomány! Nyugi, mire ezt befejezem, Sophie mindazt tudni fogja a
levegő mágiájáról, amit én. Kezdjük a legelején - irányította a figyelmét ismét Sophie-ra.
- Élnek a szüleid?
Sophie-t meglepte a kérdés, nem érette, hogy jön ez ide...
- Igen.
- Nagyszerű. Édesanyáddal szoktál beszélni?
- Igen, majdnem mindennap. Dóra Scattyre pillantott megrovóan.
- Hallod, majdnem mindennap! - fogta meg Sophie kezét Dóra. - Scatty tanulhatna tőled egyet s mást. A
nagymamád él?
- Igen, az én kis Nanikám, apám anyja. Péntekenként szoktam hívni - mondta némi bűntudattal, mert
eszébe jutott, hogy aznap péntek volt, és Nani hiába várta a hívását.
 - Hallod ezt, Scathatch? Minden pénteken! Rendes lány... De Scatty már nem figyelt oda. Zavarában
ugyanis felkapott
egy üveg papírnehezéket, amelyben egy apró adóellenőrt vett észre egyik kezében aktatáskával, másik kezében
papírlapokat lengetve. Az ellenőr bánatosan pislogott Scattyre.
- Nem fog fájni - biztatta a boszorkány a lányt. Sophie biztos volt benne, hogy az állapota ennél rosszabb
már úgysem lehet. Pókhálószerű anyag szivárgott Dóra ujjaiból, és befonta vele Sophie kezét, mint pók az
áldozatát. Lassan befonta ujjait, kezét, majd az alkarja következett. Most jött rá, hogy a banya csak azért
kérdezgette, hogy elterelje figyelmét ügyködéséről. Sophie a boszorkány üvegszemébe nézett. Kérdezni szeretett
volna valamit, de nem tudta szavakba önteni. Mintha agyának beszédközpontja cserbenhagyta volna. De
ahelyett, hogy megrémült volna ettől, nyugalom szállta meg. Oldalra nézett, ahol Scatty és Flamel
szemmelláthatólag riadalommal nézték, mi történik vele.
- Nagyi, biztos vagy te ebben? - ijedezett Scathatch.
- Persze hogy biztos! Ne akard nekem megmondani, hogy mit tegyek! - gurult dühbe Dóra, és bár
Scathatchhoz beszélt, Sophie mégis folyamatosan hallotta fejében a boszorkány szavait. Ősi titkokat suttogott,
archaikus ráolvasásokat: egy élet tudását töltötte át Sophie-ba.
- Ez nem pókháló - magyarázta a látványtól lenyűgözött Flamelnek. - Sűrített levegő és az aurám keveréke.
Minden tudásom, élményem, tapasztalatom itt van ebben a hálóban, amivel Sophie-t körbetekerem, átadom neki
minden tudásom.
Sophie mélyet lélegzett a faillatú levegőből. Képek száguldoztak a fejében, rég letűnt idők és helyek.
Küklopszi kőfal, hajók aranyból, dinoszauruszok és sárkányok, egy jéghegybe vájt város, arcok, rengeteg arc, az
emberiség minden rasszá-ból, egész történelméből, emberek és majomemberek, vérfarkasok és szörnyek. Látott
mindent és mindenkit, akit a boszorkány az életében látott.
- Az egyiptomiak elrontottak valamit. Én az élőket kötöztem és kötözöm ma is körbe, míg ők a halottakat.
Volt idő, amikor emberkövetőimet betekertem, hogy így adjam át a tudásom, amelyet ők továbbadhatnak a
világban. Valamelyik egyiptomi kileshette ezt, és megpróbálta utánozni. Ezért tekerték be a halottaikat
szövetekbe. - Dóra keze olyan gyorsan mozgott, mint a motolla.
Sophie hirtelen hozzá hasonlóan körbetekert embereket látott, és egy fiatalabb kinézetű Dóra járkált
közöttük, az ősi Babilon ruhájában. Dóra rájött, hogy ők lehettek a papjai és a papnői annak a szektának, akik a
Boszorkányt imádták.
Sophie megértette, hogy Dóra ugyanúgy adta át nekik a tudása egy részét, mint neki. Aztán kiküldte őket a
világba, hogy terjesszék a tudást az embereknek.
A pókhálószerű anyag már nemcsak Sophie karját vonta be, hanem a lábát is. Kezét parancs nélkül
keresztbefonta mellkasán. Jobb kezét a bal, bal kezét a jobb vállához illesztve. A Boszorkány helyeslően
bólogatott.
Sophie lehunyta a szemét: felhőket látott, és minden felhőtípusnak tudta a nevét: cirrus, cirruscumulus,
altostratus, stratocumulus, nimbostratus, cumulus. Mindegyik más volt, különböző jellemjegyekkel. Hirtelen
megértette, hogyan használja őket. Hogyan formálja, kormányozza és mozgassa őket.
Képek villogtak.
Klipszerűen.
Egy apró asszonyt látott, aki a tiszta kék ég alá állt, felemelte a kezét, mire egy felhő termett a feje fölött, és
esővel itatta a szomjas földet.
Újabb kép.
Egy magas, szakállas ember áll a tenger partján. Felemeli kezét, és a tenger kettényílik előtte. Újabb villanás.
Egy fiatal lány egyeden mozdulatával elcsendesíti a vihart, aztán egy faházba futott, és egy gyerekkel tért
vissza. Egy pillanattal később a vihar elpusztította a kunyhót.
Sophie nézte a gyorsan pergő mozit, és sokat tanult belőle.
Endor Boszorkánya kezdte felébreszteni a lányt.
 - Lesznek, akik azt mondják majd: a tűz, a víz vagy a föld mágiája a legerősebb. Bármit mondanak,
tévednek. A levegő mágiája az igazi hatalom. A levegő el tudja fújni a tüzet. Fel tudja szárítani a vizet, és
elhordani a földet. Ugyanakkor a levegő életre is keltheti a tüzet, vitorlásokat fújhat át a vízen, és összehordhatja
a földet, mint egy építőmester. A levegő meggyógyítja a sebet, kihúzza ujjadból a szálkát... De a levegő ölni is
tud.
A fehér anyag Sophie felsőtestét is betakarta, és már csak az arca látszódott. Dóra úgy becsomagolta, mint
egy múmiát.
- Egy szörnyű ajándékot kaptál most. Egy hosszú-hosszú élet minden élménye a tiéd. Remélem, hasznát
tudod venni majd ezekben a viharos napokban - mondta a boszorkány.
Sophie ott állt az üzletben teljesen becsavarva a fehér auralevegőbe. Dóra „csomagolása" nem hasonlított az
ébresztéshez. Ez sokkal kellemesebb, lágyabb élmény volt. Azt vette észre, hogy olyan dolgokról tud, amiket
eddig nem tudott, mert nem is tudhatott, hiszen sokkal a születése előtt történtek, de furcsamód mégis úgy érezte,
mintha a saját élményeiről lenne szó.
Sophie testéről füst szállt fel, és sziszegő köd.
Dóra hirtelen Scatty felé fordult.
- Ölelj meg búcsúzóul, drágám! Többé sajnos nem látjuk egymást...
- Nagyi?!
Dóra alaposan megszorongatta unokáját.
- Ritka és nagy hatalmat adtam ennek a lánynak, legyen rá gondod, hogy csak a jó érdekében használja! -
suttogta Scatty fülébe.
Scathatch bólintott.
- És ígérd meg, hogy felhívod anyádat! Aggódik miattad.
- Fel fogom hívni, nagyi!
Sophie aurája a pókhálószerű anyagot, melybe bebugyolálták, lassan köddé és füstté változtatta. A lány
előrenyújtotta a karját, mire valahonnét szél támadt.
- Óvatosan! Ha valamit összetörsz, meg is kell térítened! - figyelmeztette a banya.
Scathatch, Dóra és Flamel egyszerre fordultak meg, hogy kibámuljanak az estbe. Mindanniyan megérezték
az összeté-veszthetetien záptojásszagot. - Dee!
- Josh, istenem, Josh odakint van! - pattant fel Sophie szeme.

Harminchetedik fejezet

Dr. John Dee épp napnyugtára érkezett Ojaiba. A nap már-már giccsesnek mondható rózsaszínnel
bukott le a Topa Topa hegy mögött. A doktor egész álló nap utazott. Fáradt volt, és nyűgös, csak az alkalmat
kereste, hogy valakibe beleköthessen.
Hekaté nyavalyás Arnyékbirodalma kiszívta telefonjából a töltést. Vagy egy órát vett igénybe, míg végül
talált egy telefont, amivel fel tudta hívni a vállalatát. De ezzel még nem értek véget a kellemetienségek. Ujabb
egy órát kellett kushadnia a kocsiban, amíg egy autóskülönítmény utánafürkészett Mill Valley mellékútjain. Fél
tíz is elmúlt már mire visszaért az Enoch vállalt épületébe, a város szívébe.
Ott aztán megtudta, hogy alkalmazottai biztonságosabb helyre szállították Perenelle-t, az Alcatrazba.
Vállalata nemrégiben vásárolta meg az államtól a szigetet. A restaurálás ürügyével le is záratta a közönség előtt.
Az újságok arról cikkeztek, hogy minden bizonnyal múzeum lesz az épületből. De a valóság egészen más volt:
Dee vissza akarta állítani börtönné, méghozzá szuperbiztonságos börtönné. Gondolkodott azon, hogy
kiruccanjon-e az Alcatrazba Perenelle-hez, de idő-pocsékolásnak tartotta, és elvetette. A kódex hiányzó oldalai
és az ikrek sokkal fontosabbak voltak. Básztet azt a tanácsot adta, hogy végezzen az ikrekkel. Dee-nek egészen
más tervei voltak. Jól ismerte Ábrahám mágus könyvét, amiben az ikrekről beszélt. Egyikük megmenti a világot,
a másik elpusztítja. De vajon melyik melyik? Alakítható-e a hatalmuk? Meg kellett találnia a fiút, ez legalább
olyan fontos volt, mint megtalálni a kódex hiányzó oldalait. Elvégre aranyaurája volt...

Dr. John Dee egy rövid ideig Ojaiban élt a századforduló tájékán, amikor a Chumas-sírok kincsei kifosztásával
volt elfoglalva. Utálta ezt a munkát: Ojai túl kicsi volt számára, túl szűk látókörű, és nyáron egyszerűen túl forró.
Dee jobb szerette a nagyvárosokat, ahol el tudott tűnni, mint szürke szamár a ködben.
San Franciscóból Santa Barbarába repült a cég helikopterével, majd egy szokványos kinézetű Fordot bérelt a
reptéren. Épp napnyugtára ért a kisvárosba, mikor az egész várost hosszú elegáns árnyékok vonták be. Ojai
nagyon sokat változott az elmúlt száz évben, ezt rögtön látta, ahogyan azt is, hogy hiába minden változás, a
város ugyanolyan kevéssé vonzó, mint régen.
Befordult az Ojai Avenue-re. Flamel és a többiek közel voltak, nagyon közel. Érezte jelenlétüket, és ha ő
érezte, biztosra vette, hogy Flamelék is érzik, hogy közeledik. Flamel és Scathatch biztosan. Endor
Boszorkányának képességeit nem ismerte. Kicsit zavarta a dolog, hogy nem tudott arról, hogy Kaliforniában is él
egy az ősi faj képviselői közül. Eddig azt hitte, minden híresebb ős és halhatadan lakhelyét ismeri. Dee ezután
Morriganra gondolt. Arra, hogy egész nap nem tudta elérni telefonon. Lehet, hogy az eBayt böngészte, vagy
valamelyik internetes stratégiai játékon játszott, ami az utóbbi időben mániájává vált. Básztet hollétéről semmit
sem tudott, és nem is nagyon érdekelte. Básztet megpróbált ráijeszteni. Dee azokat, akik ráijesztenek, halálosan
gyűlölte, és rendszerint bosszút is állt az őt ért sérelmen...
Valahol itt vannak a városban, de vajon hol? - tűnődött.
Dee egy kis energiát engedett az aurájába. Szeme könnybe lábadt, pislognia kellett. Hirtelen az autókban ülő
emberek, az úton átkelők és a gyalogosok teste körül aurafelhő jelent meg. Volt, akié alig látható, füstszerű volt,
másé erőteljesebb színben tündökölt.
Végül a nagy Hummer autónak köszönhetően találta meg őket. Meglátta a kocsit, és leparkolt mögötte.
Amikor kikászálódott, egy aranyaurát fedezett fel a Libbey Parknál, a szökőkút közelében.
- Most elkapom őket! - dörzsölte a markát Dee.

Josh Newman leült a Libbey park szökőkútjához. A csobogás elnyomta a forgalom zaját, és megnyugtatta
idegeit.
Bár magány- és elveszettségérzetén mit sem enyhített.
Miután a boszorkány kipaterolta a boltból, megállt egy fa-gyis előtt. Elnézte az egzotikus ízű fagylaltokat és
jégkrémeket, és azon tűnődött, hogy vajon, miért van Sophie aurájának vaníliajégkrém-illata, amikor, ellentétben
vele, nem is szereti a jégkrémet...
Josh megkívánt egy fekete áfonyásat.
Farzsebébe nyúlt... de hiába kereste a pénztárcáját. Talán az autóban hagytam? - gondolkodott, aztán
beugrott neki, hol látta utoljára.
Az Yggdrasilban lévő szobájában, az ágya mellett... Ugyanott, ahol a mobilját, az iPodját és laptopját is
hagyta. Elveszteni egy pénztárcát, nem túl kellemes, de elhagyni egy laptopot: katasztrófa. Benne volt egész
élete. E-mailjei, fotói - köztük a kankuni karácsonyt megörökítők is -, sok jegyzete és hatvangigányi mp3-ja.
Josh enyhén szólva nem érezte túl jól magát. Hirtelen szédülés fogta el, és majdnem kitacs-csolt az eddig oly
csábító fagyisstand illatától.
A postával szemben, a lámpánál áttámolygott az utcán. Aztán balra fordult, a park irányába.
Az iPodot szüleitől kapta karácsonyra. Nem fognak örülni, ha megtudják, hogy elhagyta. Ráadásul közel
harmincgi-gányi zene volt rajta.
De, ami még a laptop elvesztésénél is jobban megviselte, az a telefon elhagyása volt. Ez felért egy
rémálommal. Az ösz-szes barátja telefonszáma a mobiljában volt. Máshová nem jegyezte fel őket.
 Szüleik rengeteget utaztak, gyakran csak egy vagy két félévet jártak ugyanabba az iskolába. Az volt a
szerencséjük, hogy könnyen barátkoztak, különösen Sophie, így sok kedves ismerőst szereztek, akikkel aztán
gyakran beszéltek telefonon, vagy gyakran leveleztek. De most a telefonszámok és az e-mail címek nélkül
végleg elvesztették őket... Josh el sem tudta képzelni, hogyan találhatja meg újra őket.
A park bejárata előtt egy kis szökőkutat vett észre. Egy oroszlánszáj spriccelte a hűs vizet a medencébe. A
fej felett egy kis bronzplakett állt a következő felirattal: A szeretet az élet vize, kortyolj belőle jó nagyot! Miután
enyhítette szomját, és ruhaujjával megtörölte szája szélét, a bolt felé sandított. Vajon mi folyhat odabent? Aztán
az jutott eszébe, hogy Sophie szereti-e még őt. Hiszen ő nem több, mint egy egyszerű ember, míg testvére afféle
szupernő lett. Josh mindenesetre még mindig szerette Sophie-t.
A Libbey park kedves hely volt, valahol távol gyerekek raj-csúroztak, odébb, egy padon szandálos-
rövidnadrágos idős urak gyülekeztek egy kis tereferére. Volt, aki a nagy, kövér galambokat etette. Josh leült a
szökőkút szélére, és belemártotta ujját a jólesően hideg vízbe, majd megmosta az arcát. A vízcseppek üdítő
bizsergessél futottak le arcán.
Nem tudta elképzelni, hogyan tovább... Mit tegyen?
Huszonnégy óra leforgása alatt fenekestől felfordult mind az ő, mind a testvére élete. Kiderült, hogy amit
eddig mesének hitt, igaz. A mítoszok történelemmé, a legendák tényékké váltak. Amikor Scatty korábban Danu
Tallisról beszélt, amit más néven Atlantiszként is neveznek, majd a képébe nevetett. Számára Atiantisz nem volt
más, mint dajkamese. De ha Scatty, Hekaté, Básztet és Morrigan valóságosak voltak, akkor nincs oka többé
Atiantisz valóságosságában kételkedni. A régészet, apja és anyja mestersége pedig haszontalan, hamis utakon
tévelygő tudományként tűnt fel előtte.
Josh tudta, hogy elvesztette azt a Sophie-t, akit ikertestvéreként ismert. Testvére olyannyira megváltozott,
hogy azt fel sem mérheti ésszel. Egy szuperhős lett, míg ő csak egy halandó. Ragaszkodnia kellett volna ahhoz,
hogy őt ébressze fel először Hekaté testvére helyett. Látta Sophie-n, hogy új képeségei mekkora szenvedést
jelentenek számára, de még így is féltékeny volt testvére képességeire.
Szeme sarkából észrevette, hogy egy férfi ül a szökőkút túloldalán, de nem vett róla tudomást. Magával volt
elfoglalva, a saját bánatával. Nem tudta, mit tegyen. A kavargó vízből kihalászott egy kék csempetörmeléket,
ilyennel volt a szökőkút medencéje díszítve.
- Te is Flamel áldozata vagy, barátom?
Joshnak eltartott egy ideig, míg rájött, hogy a férfi hozzá beszél. Nem válaszolni, így lehet leggyorsabban
lekoptatni a cukrosbácsikat. Ez aranyszabály.
- Mi mindannyian Nicholas Flamel áldozatai vagyunk. Josh csak most ismerte meg a közelebb oldalgó
férfit: Dee
volt az, tökéletesen szabott zakójában. Utoljára az Árnyékbirodalomban látta az Excaliburt szorongatva. Most
pedig itt volt vele szemben, egy kaliforniai parkban. Josh ijedten nézett körbe: gólemeket sejtett a bokrok alatt,
patkányokat a járdán, és Morriganra gyanakodott a fák sötétjében.
- Egyedül vagyok - nyugtatta a férfi.
Josh vadul mérlegelt. Tudta, hogy figyelmeztetnie kellene Fiaméit ellensége közelségéről. De hogy jusson el
a boltig? Egyszerűen szaladjon el? De mi lesz, ha Dee egy varázslattal megállítja. Aztán arra gondolt, hogy egy
nyilvános parkban nem lenne mersze varázslathoz folyamodni. De amikor a három vaksi öregre nézett, akik a
közeli padon ültek, megváltoztatta véleményét. Ezek előtt még elefánttá is változtathatná, akkor sem vennék
észre.
- Tudod, mióta üldözöm Nicholas Fiaméit, avagy más néven Nick Fleminget, hogy csak néhányat említsek
a rengeteg álneve közül? Legalább ötszáz éve - folytatta behízelgően Dee, és közben belemártotta kezét a vízbe.
- De mindig sikerült meglógnia. 1666-ban már közel voltam hozzá, hogy elkapom, de ez a megátalkodott
felgyújtotta Londont, hogy ne tudjam elkapni.
- Flamel azt mondta, maga okozta a nagy tűzvészt - vágott vissza Josh. Kíváncsisága elnyomta a félelmét.
Eszébe jutott Flamel egyik szlogenje, miszerint „minden másképpen van". Vajon ez a mondat a kitalálójára,
Flamelre is alkalmazható?
- töprengett Josh. A három öregúr felállt, és lassan kibattyogott a parkból, egy pillantást sem vetve Josh és Dee
felé. Esteledett, és az este kellemes hűsítő szellőket hozott. Josh azt vette észre, már egyáltalán nem fél a különös
figurától. Dee pengevékony ajkát mosolyra húzta.
- Azt szoktam mondani, hogy Flamel senkinek nem mond el mindent. A fele hazugság annak, amit mond, a
másik fele pedig mese.
- Nicholas szerint maga a Sötét ősöknek dolgozik. Ha megszerzi a kódex minden lapját, vissza fogja nekik
szolgáltatni a világot.
- Helyes - biccentett Josh meglepetésére Dee. - Csak Flamel - szokásához híven - megint kifordított néhány
dolgot. Igaz, hogy az ősöknek dolgozom. És az is igaz, hogy Ábrahám mágus könyvét, amit egyszerűen
kódexként ismernek legtöbben, keresem. De csak azért, mert Flamel ellopta eredeti helyéről, a Louvre
könyvtárából...
- Ellopta? - rökönyödött meg Josh.
- Ellopta, elcsaklizta, meglovasította... Hogyan fejezzem ki, hogy értsd? Hadd meséljek erről a te
Flameledről. Sok minden volt életében, orvos és szakács, könyvárus és katona, tanár és kémikus, rendőr és tolvaj
- de világéletében ugyanaz maradt: megmaradt sarlatánnak, hazugnak, szemfényvesztőnek. Amikor megtudta,
hogy a kódexben nemcsak az örök élet titka van, hanem a bölcsek köve is, ellopta a könyvtárból. Minden
hónapban isznak az örök élet italából feleségével, csak hogy soha ne haljanak meg. A bölcsek kövének titkát pe-
dig arra használja, hogy pénzt szerezzen belőle: értéktelen fémből aranyat, szénből drágaköveket készít, amiket
aztán elad. így váltotta aprópénzre a kódex tudományát Flamel, és így használja fel személyes céljai eléréséhez.
Ez az igazság.
- Mi a helyzet Hekatéval, és Scathatchcsal, ők is ősök, nem?
- Zsák a foltját megtalálja... ősök persze, hogy ősök, He-katé első, Scathatch második generációs, de
ugyanolyan simlisek, mint Flamel. Hekatét elűzték Danu Tallisról, mert állatokon kísérletezett. Ti úgy
mondanátok, hogy genetikailag manipulálta őket. Olyan állatokat állított elő, mint a vérfarkasok vagy a
vérdisznók, amelyek változtatják alakjukat, egyszer emberek, egyszer vadállatok. Tegnap te is láthattál jó párat
az Árnyékbirodalmában. Falkájával csak az emberiség ártalmára volt. Aztán ott van Scathatch. Kacagnom kell!
Bűnei miatt arra ítélték, hogy élete végéig egy tinédzser bőrében éljen. Amikor Flamel megtudta, hogy üldözöm,
csak hasonszőrű, gálád cimboráinál talált menedéket.
Josh úgy érezte, összezavarodott. Kinek higgyen most? Flamelnek vagy Dee-nek.
Ahogy leszállt az est, egyszerre hűvösebb lett, és köd úszott a városra. Nedves avar szaga, és némi
záptojásszag érződött.
- Flamel azt mondja, maga vissza akarja állítani a Sötét ősök uralmát.
- Ez így van - ismerte be Dee. - Ez a legtöbb, amit a világ üdvéért tehetek. A legnagyobb jótéteménye lenne
a Földnek, ha visszatérnének.
- Az alkimista azt mondja, elpusztítanák a Földet, és rabigába döntenék az emberiséget...
Dee megvonta vállát.
- En mondtam neked, hogy annak, amit mond, fele sem igaz. Az ősök jobbá teszik majd a világot. - Dee
belemártotta ujját a vízbe. Lassú köröket vetett a víz, amik szinte szuggerálták a fiút. A víz tetején hirtelen
megjelenő képek mintegy aláfestették Dee szavait. - Réges-régen a Föld paradicsom volt. Az ősök fejlett
technológiával rendelkeztek, de a levegő ennek ellenére tiszta volt, ahogy a tavak és a tengerek is.
A víz tükrén egy gyönyörű Föld képe jelent meg: aranysárga búzamezők hajladoztak az azúrkék ég alatt, és
egzotikus gyümölcsök teremtek a kertekben.
- Az ősi faj formálta ezt a világot, és elindította az embert az evolúció útján. Az ősöket Ábrahám mágus
babonái kergették el a Földről. De az ősök nem haltak meg - nem egyszerű végezni egy őssel -, csak elbújtak, és
várakoztak. Tudták, hogy az emberek egyszer észhez térnek, és visszahívják őket.
Josh megvakarta a fejét. Minden, amit Dee mondott, eléggé hihető volt.
- Ha az ősök visszatérnek, a paradicsom fog ismét a Földre szállni, és még a sivatagok is kivirágoznak -
mondta Dee, és a vízen egy sivatag jelent meg, majd mintegy varázsütésre ligetté vált.
 Aztán újabb képjelent meg. Felülről, a világűrből volt látható a Föld, mint a Google Earth programban. A
Mexikóiöböl fölött sűrű felhő jelent meg, és Texas felé úszott.
- Az időjárást is képesek befolyásolni - magyarázta a doktor, aztán megmozdítva ujját, egy újabb képet
varázsolt a medencébe.
Most egy kórház jelent meg, üres ágyak sorával.
- Minden betegséget képesek meggyógyítani. Emlékezz csak, ezeket az ősöket az emberek istenekként
tisztelték a jótéteményeik miatt. És Flamel ezeket a nagyszerű lényeket nem engedi vissza jogos trónjukra.
Josh egyszerűen nem értette, hogy ha ennyi jóval szolgálnának az emberiségnek, Flamel miért nem akarja
visszatértüket.
- Miért? - bukott ki belőle az egyszerű kérdés.

- Mert a mesterei, az olyan ősök, mint Hekaté és Endor Boszorkánya, csak a káoszban és a pusztulásban
érzik jól magukat. Amikor a világ kaotikussá lesz, előbújhatnak lyukaikból, és irányíthatják Földet. - Dee
megrázta a fejét - Nem akarlak elszomorítani, de Flamel egyáltalán nem törődik veletek. Ma is hatalmas
veszélynek tette ki Sophie-t, csak hogy felébressze, és milyen barbár módon! Az én uraimnak három napot
venne igénybe, hogy téged felébresszenek.
- Három napot... - makogta Josh. - Flamel azt mondta, hogy nincs senki Észak-Amerikában, aki
felébreszthetne - nem akart Dee-nek hinni, de minden, amit mondott olyan logikus volt, olyan kézenfekvő.
- Ismét hazudott. A hazug embert, tudod, könnyebben utolérik, mint a féllábú gólemet! A mestereim
felébreszthetnének téged. És hidd el, biztonságosabban tennék, mint Hekaté, elvégre ez egy tagadhatadanul
veszélyes dolog.
Dee egészen közel ment Joshhoz, és leguggolt, hogy feje egy magasságba kerüljön a fiúéval. Hirtelen
gomolygó köd fogta őket körbe. Dee hangja selymes volt, és megnyugtató, mint a hullámok bódító csobogása.
- Mi a neved?
- Josh.
- Josh, hol van Nicholas Flamel?
Bár feje zúgott és szédült, mégis megszólalt benne egy nagyon-nagyon távoli és halk vészcsengő, hogy ne
bízzon ebben az emberben, még ha szavai hihetőek voltak is.
- Josh, hol van Flamel? Áruld el!
Josh megrázta a fejét. Nem tudta, mit tegyen. Szeretett volna Sophie-hoz futni, hogy tőle kérjen tanácsot.
- Mondd meg! - faggatta, és a fiú bénán lógó kezét a vízbe helyezte. Hullámok jelentek meg körülötte, és a
hullámok egy képet mutattak: egy antikbolt képét, tele tükrökkel, szemben a Libbey parkkal.
Dee felállt, és győzelemittasan elmosolyodott. Aztán megpördült, és az út túloldalát kezdte el fürkészni,
majd kiélesítette érzékszerveit.
Egyből meglátta ellenségei auráját.
Flamel zöld, Scatty szürke, Endor Boszorkányának barna, és a lány ezüstauráját. Megtalálta őket, ez
alkalommal nem fognak meglógni, fogadkozott.
- Csak ülj itt, és élvezd a szép képeket! - mondta Dee, és megütögette a fiú vállát. A vízen egzotikus,
fraktálszerű, hipnotikus minták jelentek meg.
- Hamarosan visszatérek - mondta, és egy láthatatian jelet adott hadseregének.
Sötétség szállt le a kisvárosra és ádáthatatian köd. A záptojás bűze kriptaszaggal keveredett.
Ojaiban kezdetét vette a rettegés éjszakája.
 Harmincnyolcadik fejezet

Nicholas Flamel már felkészült. Keze zölden foszforeszkált, amikor kinyitotta a bolt ajtaját. Most egyáltalán
nem örült az ajtó fölé akasztott harangnak.
A nap leszállt a horizont mögé, mire a boszorkány átadta tudását Sophie-nak. Odakint hideg, decemberi köd
ömlött végig az utcákon. Olyan vastag volt, hogy a reflektorok alig tudták áthasítani. A nyári ruhába bújt
emberek házaikba húzódtak a hirtelen jött hideg elől.
Scatty Flamel mellé állt: egyik kezében nunchakut, másik kezében rövid kardot tartott.
- Érzi ezt a bűzt? Flamel bólintott.
- Kénkőszag, Dee szaga. Scatty megpörgette a nunchakut.
- Kezd komolyan idegeimre menni ez az ürge!
Az utcáról fémes csörömpölést hallottak, ahogy két autó összeütközött. Aztán egy autóriasztó törte meg a
csendet, és egyre több sikítás.
- Közeledik, bármi legyen is az - vonta össze a szemöldökét Flamel.
- Ajánlom, hogy ne várjuk meg itt. Keressük meg Josht, és irány a kocsi!
- Egyetértek, Scatty! Szégyen a futás, de hasznos! Endor Boszorkánya megfogta Sophie kezét, és valamit a
fülébe suttogott. A lány testéről még itt-ott fehér füst szállt fel.
Sophie megcsókolta a boszorkányt, majd elindult kifelé a boltból.
- Tűnjünk el innen minél előbb! - indítványozta. Nem tudta, mi várhatja odakint, de új tudása kiszélesítette
fantáziáját is, és jókora szörnyetegekkel zsúfolta tele képzelete a sötétet.
- Az ajtót csukjátok be magatok után! - kiáltotta Endor Boszorkánya.
A lámpák még egy utolsó villantak, aztán, mintha általános áramszünet lett volna, egész Ojai sötétbe borult.
A kis harang csöngve búcsúztatta el a ködbe kilépő triót. A köd olyan sűrű lett, hogy az autók mind
lehúzódtak az út szélére, mert a sofőrök nem láttak semmit.
Vészjósló csend ülte meg a várost.
- Meg tudod találni Josht? - kérdezte Sophie-tól Flamel.
- Azt mondta, hogy a parkban fog várni ránk - erőltette a szemét, de hiába, nem látott messzebb a ködtől fél
méternél. - Josh! - kiáltotta, de a sűrű köd úgy nyelte el hangját, mint egy puha párna. Sophie Flamel és Scatty
által közrefogva elindult az út közepe felé. - Josh! - kiáltotta ismét, de nem érkezett válasz.
Aztán eszébe jutott valami. Karját előretartotta, és ujjait kinyújtotta, de nem történt semmi, csak a köd
kezdett egy kicsivel jobban gomolyogni. De Sophie nem adta fel, és újra megpróbálta. Jeges szél vágott folyosót
a ködbe, és csörömpölve odébb lökött egy gazdádanul parkoló, útjában álló autót. - Ezer bocs'! Ezt még
gyakorolnom kell...
A köbe vágott folyosóban hirtelen egy alak jelent meg, aztán egy második, majd egy harmadik. Ami közös
volt bennük, hogy egyik sem tartozott már az élők sorába...
Nem messze tőlük egy csontváz állt, az amerikai lovasság szétrongyolódott egyenruhájának darabjaiban.
Kezében rozsdás kardot tartott. Amikor feléjük fordította fejét, csigolyái recsegni-ropogni kezdtek.
- Halottidézés! Dee felébresztette a holtakat!
A másik alak egy félig mumifikálódott férfi volt. Kezében vasúti kalapácsot lóbált.
A harmadik alaknak a még meglévő húsa és bőre pergamenként ragadt a csontvázára. A csípőjén
pisztolytáskát hordott. Amikor meglátta Sophie-ékat, az üres pisztolytáskák felé nyúlt.
- De hát ezek halottak! Csontvázak és múmiák! - hökkent meg Sophie, és leeresztette a kezét.
- Bizony, nedves talajban teremnek a csontvázak - csapott előre a nunchakuval Scatty, kupán találva egy
zombit, aki fegyvert tartott rá. - Száraz talajban a múmiák. De egy kutya mindkettő! Csak az a vágyuk, hogy
téged is megöljenek. - A lovassági katona rozsdás kardjával támadt Scattyre. Nem ment vele sokra, Scatty
egyeden ütéssel eltörte elrozsdásodott kardját, és kardjával lemetszette a fejét. A csontváz összerogyott.
Innen is, onnan is sikítást hallottak. Ojai lakói lassan rájöttek, hogy városuk az élőhalottak kezébe került.
 Egyre több zombi és csontváz támadt a semmiből. Ha valahol egy kissé felszállt a köd, felfedte hollétüket.
Katonákat lehetett látni a polgárháború egyenruhájában, farmereket régimódi overallokban, cowboyokat szakadt
farmerekben, asszonyokat hosszú, rongyos szoknyákban és bányászokat kopott szarvasbőrben.
- Ez kiürítette a város használaton kívüli temetőjét! - állapította meg Scatty, aki Sophie előtt állt, testével
védve a lányt. Egyik ruha sem készült 1880 után. Két csontváz asszony, összeillő főkötőkben és vasárnapi
puccparádéjuk rongyaiban, csontiá-bakon Scattyék felé sasszézott előrenyújtott kezekkel. A harcos övébe
süllyesztette nunchakuját, és elővette másik kardját is, egy x-et formált ki pengéikkel a mellkasa előtt, majd
lesújtott a cson-vázakra. Fejeik messzire röppentek a ködben, majd kopogva le-hultak az úton. Csontváztestük
mikádóként omlott össze.
- Josh! Hol vagy, Josh? - kiáltott újra a lány kétségbeesve. Talán a múmiák és a csontvázat őt ölték meg
először. Lehet, hogy a ködben hamarosan meglátja élőhalottá lett testvérét, kifejezéstelen szemmel. Sophie
megrázta a fejét, és megpróbálta kiverni a fejéből ezt a rettenetes gondolatot.
Flamel sem tétienkedett. Keze zöld fénnyel foszforeszkált, és a sűrű köd mentaillattól lett terhes. Csettintett
egyet az ujjával, mire zöld láng csapott a ködbe. A ködfalak smaragdszínben és akvamarinszínben felragyogtak,
de más hatása nem volt a varázslatnak... Hirtelen két csontváz bukkant fel a ködből. Az alkimista egy zöld
energialabdát küldött rájuk, de csak szövetséges egyenruhájuk maradványai perzselődtek meg, a csontvázak
sértedenek maradtak. Kopogó csondábai-kon tovább masíroztak Flamel felé, és több száz élőhalott követte őket.
- Sophie, szólj a boszorkánynak, hogy segítsen!
- Nem segíthet - válaszolt Flamelnek kétségbeesetten a lány. - Nagyon gyenge... Minden erejét és hatalmát
átadta nekem.
- Mindet?! - hajolt el Flamel egy csontkéz ütése elől, majd egy nagyot taszított a támadón, mire az
nekizuhant csontváztestvéreinek nagy csörömpöléssel. - Nagyszerű! Akkor te csinálj valamit!
- Mégis mit?! - nézett nagyot Sophie.
Mit tehetne ő, a tizenöt éves lány egy zombihadsereggel szemben?
- Bármit!
A ködfüggöny mögül egy múmia keze lendült előre, és hozzácsapódott Sophie vállához, mintha egy vizes
törülközővel csapták volna meg.
A félelem, düh és ellenérzés bénították erejét és gondolatait. Zavarában semmire sem emlékezett, amire a
boszorkány tanította. De az ösztöne szerencsére működésbe lépett. Aurájába engedte minden dühét, mire a
levegő vaníliaillattal telt meg. Nyitott markát szája elé emelte, és belefújt, majd a foglyul ejtett lélegzetét a
zombik közé dobta. Hirtelen forgószél keletkezett, magába szippantotta az élőholtakat, és csontjaikat
összekeverte egymással, mint egy nagy centrifuga, aztán szanaszét szórta a maradványokat.
Sophie újabb és újabb forgószelet bocsátott a zombik közé. Már három forgószél tizedelte a zombikat.
Sophie hamarosan rájött, hogy a forgószél mozgását tekintetével irányíthatja.
Hirtelen Dee távoli hangját hallották, a köd miatt nem lehetett eldönteni, merről jön.
- Hogy tetszik a kis hadseregem, Nicholas? Amikor legutóbb Ojaiban jártam, felfedeztem egy elhagyott
temetőt a Three Sister Peaks lábánál, amely egy régi városhoz tartozott, szegények már olyan rég várták, hogy
valaki feltámassza őket.
Flamel küzdött, ahogy csak tudott a karmoló, csapdosó élőholtak ellen. A holtak egyenként nem voltak túl
erősek, de a sok lúd disznót győz elve rájuk is igaz volt. Flamel szeme alatt egy monokli kékült, és keze
összevissza volt karmolva. Scatty So-phie-t védte, amíg az a forgószelek irányításával volt elfoglalva.
- Elég rég használaton kívül áll ez a temető, de amíg használták jó sok embert eltemettek ide. Több százat,
de lehet, hogy ezret is, és én mind kicsalogattam őket sírjaikból.
- Hol van ez a sírgyalázó? Ha nem látom, nem tehetek ellene semmit. Bizonyára nincs messze, különben
nem tudná irányítani a holtakat.
Sophie fáradtságot érzett, az egyik forgószél erejét vesztve egyszerűen elhalt. Már csak kettő maradt, de
azok sem sokáig bírták szusszal. Végül már csak egy forgószél járta őrült körtáncát, bár egyre fáradtabban.
Sophie érezte, hogy a varázslat gyorsan fogyasztja apadó energiáit. De össze kellett szednie magát, ha meg
akarta találni Josht.
- Gyerünk innen! - ragadta meg Scatty a lány kezét. Egy csontváz tántorgott feléjük, de Scatty kardja egy
jól irányzott vágásával ártalmatianná tette.
- Josh, hol van Josh? Meg kell találnunk! - zihálta Sophie. Dee hangján sokat fogott a sűrű ködfal, de a
vidámságot
még így is ki lehetett hallani belőle.
- És most jön a java! Ezek a hegyek nemcsak emberi csontokat rejtenek, de nem ám, hanem az elmúlt
néhány ezer év minden szörnyének maradványait! Ne feledje, Nicholas, én vagyok a legjobb szellemidéző és
halottfeltámasztó kerek e Földön!
Egy medve csontváza bukkant ki a ködből. Legalább nyolc láb magas volt, és csontjairól foszlányokban
lógott a bundája. Körmei akkorák voltak, mint a nagyobb fajta tőrök.
A medve mögött egy kardfogú tigris jelent meg, aztán egy puma, majd egy újabb medve - kisebb, mint az
előző, de sokkal jobb állapotban lévő.
- Egy szavamba kerül, hogy megállítsam őket. Ehhez nem kell mást tenni, mint átadnia nekem a kódex
hiányzó lapjait.
- Abból nem eszik! Bújjon elő, mutassa magát!
- Hol van az öcsém? - kérdezte Sophie kétségbeesve, majd felsikoltott, mert egy csontkéz kezdte el
ráncigálni a haját. Scatty tőből lecsapta a csontváz karját, de a csontkéz ott maradt Sophie hajában, mint egy
ijesztő hajcsat. - Mit tett a testvéremmel?
- Semmit. Csak elmagyaráztam neki, hogy az én oldalam a jó oldal. Most azon tűnődik, hogyan döntsön...
Adják ide a lapokat!
- Soha!
A medve és a kardfogú tigris előrerohantak a holtak sorfala közt, hogy elpusztítsák a triót. A kardfogú tigris
ért először oda, fogai ijesztően nagyok voltak. Flamel Sophie és a tigris közé vetette magát.
- Adja ide az oldalakat, vagy ezeket a fenevadakat rászabadítom város lakóira.
Nicholas kétségbeesetten vadászott emlékezetében egy varázsszóra, amellyel véget vethetne ennek a
szörnyűségnek, de egy sem jutott eszébe. Bánta erősen, hogy nem foglalkozott annyit, amennyit kellett volna a
varázslat tanával. Végül csettintett egyet az ujjával, mire egy csepp zöldes fény hullott az utcakőre, a tigris és
saját maga közé, és a folt lassan terjedni kezdett.
- Már csak ennyire futja? Szegény Flamel, úgy látom, gyengül - kacagott Dee.
- Itt van valahol, bárcsak egy pillanatra a szemem elé kerülne! - zihálta Nicholas.
A csontváztigris tovább közelített Flamel felé. Jobb első lábával belelépett a zöld fénytócsába. Lába
beleragadt. Másik lábát is emelte. Az is beleragadt.
- Nem is vagyok annyira gyenge, kár volt örülni! - kiáltotta Flamel.
De a tigris a következő pillanatban összeszedte minden erejét és kirántotta lábait a ragacsból, majd Flamelre
vetette magát csattogó kardfogakkal.
- Látja, Flamel, ha ideadta volna a lapokat, legalább élve maradt volna. Most a lapokat is megszerzem, és
maga is meghal...
- Nem, ez nem lehet, tennem kell valamit, elvégre Endor Boszorkánya minden erejét nekem adta - suttogta
maga elé Sophie, majd egy velőtrázó sikoly hagyta el ajkát. Ezüstaurája felszikrázott.
 Harminckilencedik fejezet

J osh hirtelen magához tért testvére sikolyát hallva. A Lib-bey park szökőkútjának szélén ült, körülötte
sűrű köd gomolygott, és záptojásszag terjengett. A kavargó ködfüggöny mögül csontvázak körvonalai villannak
elő, és múmiáké szörnyű rongyokba csavarva. Sophie!
Segítenem kell a testvéremnek - futott át az agyán. A ködben, jobb felől egy zöld és egy ezüst fényfoltot
látott. A fény óriás és ijesztő árnyékokat vetített a ködfüggönyre. Flamel és Sophie ott lehet valahol, ahogyan
Scatty is - gondolta Josh. Ott a helyem, az oldalukon!
Remegő lábbal felállt, és észrevette Dr. John Dee alakját.
Dee testét sárgás fény fogta körbe, amely úgy csöpögött és sercegett, mint a sülő szalonna, de sokkal
rosszabb szagot árasztott. A férfi háttal állt neki. Két kezét a szökőkút melletti alacsony falon nyugtatva. Onnét
szemlélte az eseményeket, de nemcsak szemlélte, hanem szemmel láthatóan irányította is.
Szinte remegett az erőlködéstől, hogy a csontvázak és múmiák végeláthatatlan hadoszlopát mozgassa. Josh
csak most vette észre, hogy nem csak emberi maradványok vonultak hadba: medvék, pumák, farkasok és tigrisek
csontvázait is látni vélte.
Hallotta Flamel kiáltását és nővére sikolyát. Első gondolata az volt, hogy nekimegy a varázslónak, de aztán
elvetette a gondolatot: mit tehetne egy tizenöt éves fiú egy minden hájjal megkent varázsló ellen: édeskeveset.
Ráadásul neki még varázsereje sem volt, mint Sophie-nak.
Ám ez nem jelentette azt, hogy teheteden lenne.

Sophie sikoltása nyomán jeges légáram támadt, ami porrá zúzta az acsarkodó kardfogú tigrist, és jó néhány
mögötte álló csontvázat is lesodort a lábáról. A hatalmas medvecsontváz is kártyavárként omlott össze, maga alá
temetve jó pár csontvázat. A légáram a köd egy részét is odébb lebbentette. Sophie csak most vette észre, mennyi
élőhalottal is állnak szemközt. Nem száz, de ezer feltámasztott lénnyel. Közöttük olyan állatokkal, amelyek csak
a régmúltban éltek. Tehetetlennek érezte magát. Varázsereje utolsó cseppjeit is elhasználta. Már állni sem tudott
a lábán, és Scathatchnak zuhant, aki bal kezével felfogta zuhanását, jobbjában még mindig a kardot szorongatva.
Flamel sem volt túl jó bőrben. A harc és a varázslat meggyengítette, az elmúlt pár percben éveket öregedett.
Ráncai még mélyebbek lettek, és haja jó pár szállal kevesebb lett. Scathatch látta rajta, hogy nem húzza sokáig.
- Adja oda neki, amit akar!
- Nem tehetem! Egész életemet a kódex védelmének szenteltem - rázta a fejét csökönyösen.
- Nem szégyen a futás, Flamel! - emlékeztette a mondásra Scatty.
- Ebben az esetben a legnagyobb szégyen lenne. Nemcsak magunkat ítélném halálra, Perenelle-t és az
ikreket, hanem az egész világot — lihegte. - Sophie-t nem tudná elmenekíteni valahogyan?
- Sajnos nem, hatalmas a túlerő. Csak magamat tudnám, talán...
- Akkor menjen, Scatty! Meg se álljon az ősökig, és mondja el nekik, mi folyik itt. Figyelmeztesse a
halhatadanokat is, és biztassa őket harcra a Sötét ősök ellen, mielőtt túl késő lenne.
- Nem hagyom itt sem magát, sem Sophie-t! Ha meg kell halnunk, együtt haljunk meg!
- Bizony, igaza van a tini amazonnak, itt a halála órája, Flamel - hallatszott Dee hangja a sötétség mélyéről.
- Biztos lehet benne, hogy Perenelle-nek mindent elmesélek a haláláról. Nem hagyok ki egy részletet sem.

A ködön egy furcsa szörny dübörgött át.

Hatalmas, fekete szörnyeteg, két jókora, sárga szemmel. Keresztülgázolt a Libbey park szökőkútján
darabokra zúzva a díszes tálakat, szobrokat, és egyenesen Dee felé tartott.
A halottidéző az utolsó másodpercben ugrott el a felé dübörgő autó elől. A Hummer orral a falba fúródott,
kerekei még forogtak egy darabig, aztán elhalt a motorzúgás.
Josh kászálódott ki görnyedten a kocsiból, erősen markolászva mellkasát, amit a biztonsági öv megnyomott.
 Az Ojai Avenue-ra csend ereszkedett. Dee ereje nélkül a halottak nem voltak mások, csak csont- és
bőrhegyek. Josh futásnak eredt a csontok erdejében. Valami megroppant a lába alatt, de nem merte megnézni, mi
az.
Sophie nem tudta elképzelni, mi történt. Miért szakadt meg a csonbrigád támadása?
Autó hangját hallotta, aztán egy jókora csattanásét, aztán csak a nagy csöndet.
A csontvázak úgy omlottak össze, mint a marionettbábuk, miután elvágták a tagjaikat mozgató köteleket.
Vajon van még valami Dr. John Dee tarsolyában?
Egy alak imbolygott feléjük.
Flamel összegyűjtötte utolsó erejét, aurája zöld üvegként fogta körbe. Sophie is hasonlóan cselekedett, de az
ő aurája ezüstszínben pompázott. Scatty megropogtatta ujjait, és arra gondolt, hogy egyszer azt jósolták neki,
hogy egzotikus helyen leli majd halálát. Vajon Ojai főútja egzotikus helynek mondható?
Az árny tovább közeledett.
Flamel felemelte a kezét, Sophie már izzította a forgószelet, Scatty pedig kardját villogtatta. Ám hirtelen
felismerték, ki lépdel feléjük.
- Az autó tropára ment - szólalt meg az árnyékból előbukkanó Josh.
Sophie örömében felkiáltott, de örömkiáltása a rettegés kiáltásába csapott át, amikor Josh mögött az egyik
medvecsontváz életre kelt, és karmos mancsával a fiúra támadt. Scathatch arrébb lökte a fiút, aki egy
csonthalomra zuhant, majd kezelésbe vette a medvét. Méteres karmok repkedtek a levegőben Scatty kard-
csapásai nyomán, aki a medvét alaposan megpedikűrözte. Szikrák pattogtak a levegőben.
Megtörtént, amitől féltek: a csontvázak sorban újra életre keltek.
Két hatalmas farkas iramodott feléjük. Az egyik csupa csont volt, a másikon szikkadt hús lötyögött.
- Erre jöjjenek! - hallották meg Endor Boszorkányának hangját, majd megláttak valami fényt is, ami a
ködben és a sötétben olyan volt számukra, mint viharban lévő hajóknak a világítótorony. A Boszorkány az
ajtóban állt, vakon pillantgatott körbe, és kezében egy régi olajlámpást tartott. - Gyertek, itt egy ideig
biztonságban lesztek - suttogta a banya.
- Azt mondta..., azt mondta, hogy minden erejét átadta nekem - makogta Sophie.
- Ez így is van. Nekem nem maradt varázserőm, de magának a helynek igen - vezette be a kis csapatot egy
apró hátsó szobába. - Tudod, miért olyan különleges hely Ojai?
Valami az ajtónak ütődött - talán egy zombi mancsa -, és a boltban lévő üvegek csörömpölni kezdtek.
- Mert a Ley-vonalak kereszteződési pontjára épült. Josh már meg akarta kérdezni, hogy mi az a Ley-vonal,
amikor testvére megmagyarázta. - Energiavonalak, amik át meg átszelik a bolygót - súgta a fülébe.
- Honnan tudod te ezt?
Azt hiszem a boszorkány tudásából merítettem, amit átadott nekem. Sok híres, történelmi épületet építettek a
Ley-vonalak kereszteződési pontjaiba.

- Nagyon helyes. Magam sem mondhattam volna el pontosabban - bólogatott elégedetten Dóra.
A kis helyiség teljesen üres volt, eltekintve egy hosszú könyvespolctól, mely az Ojai Valley-i Hírek
megsárgult példányaival volt tele.
Csontkezek verték odakint az üveget, nem volt sok idejük.
Dóra arrébb taszította a könyvespolcot, mögötte egy tükör rejtőzött. Hét láb magas és négy láb széles volt. A
tükör eléggé maszatosnak tűnt, repedezettnek, vakfoltosnak, a képeket csak torzítva mutatta.
- És azt tudod-e, hogy miért volt Ojai minden helynél vonzóbb számomra? Na, nem titkolom tovább. Hét
nagy Ley-vonal találkozik itt, amelyek egy Ley-kaput alkotnak.
- Itt van egy Ley-kapu? - hökkent meg Flamel, aki már hallott a Ley-vonalak létezéséről, és arról is, hogy a
régi világban az emberek arra használták, hogy egy pillanat alatt nagy távolságokat tegyenek meg. Nem hitte
volna, hogy még létezik ilyen kapu.
- Igen, épp itt, alattam - ütötte cipője talpát a földnek Dóra. - Tudja, hogy kell használni?
- Nem - mondta Flamel.
 - Kell hozzá egy tükör... - mondta Dóra, majd megfogta Sophie kezét, és a tükörhöz nyomta, mire az üveg
hirtelen életre kelt, és ezüstfénnyel felragyogott, aztán újra kitisztult, de nem mutatta többé a tükörképüket, csak
egy üres szobát.
- Hová küld bennünket? - kérdezte Flamel.
- A fény városába - felelte Dóra.
- Párizsba! - ujjongott Flamel. - Végre hazatérhetek! - mondta, majd vonakodás nélkül ádépett a tükrön. A
tükör túloldalán megállt, és búcsút intett.
- Utálom a Ley-kapukat, mindig felfordul tőle a gyomrom - fanyalgott Scathatch, majd Flamel után ugrott.
A túloldalról ő is visszaintegetett. Arca sápadt volt, látszott rajta, hogy az utazástól tényleg felfordult a gyomra.

A csontvázmedve gőzkalapács mancsával beszakította a bolt ajtaját. Farkasok és pumák követték. Üvegek törtek,
tükrök repedtek, amint a vadak betódultak.
Dee is megjelent, tele horzsolásokkal és kék foltokkal.
- Ez nagyszerű! Innen aztán nincs menekvés! Csapdába estél, Flamel! - ujjongott Dee, majd pofán csókolt
egy pumacsontvázat. Ha lett volna szeme, most minden bizonnyal meglepetten pislogott volna.
De amikor belépett a kis szobába, rögtön elmúlt a jókedve.
- Egy Ley-kapu! - ismerte fel rögtön. A tükrök gyakran szolgáltak közlekedési eszközül. Ez a tükör is
kapcsolatban állhatott egy másik tükörrel a világ túlfelén. Látta Fiaméit, és Scathatchot a tükör túlfelén, és
belátta, hogy az alkimista ezúttal is meglógott előle. Aztán Sophie-ra nézett, aki kezét a tükör üvegére szorítva
állt, amíg Dóra át nem taszította a tükör túlfelére. Sophie átbukott az üvegen, de a túloldalon ismét felállt és egy
nevet kiáltott. Hangját már nem lehetett hallani, de szájmozgását könnyű volt leolvasni. Josh nevét kiáltotta.
A fiú Dee-től néhány lépésre állt.
- Josh, maradj, ahol vagy!
A fiú a máris halványodni kezdő tükörre pillantott.
- Az igazat mondtam neked Flamelről! Maradj velem, segítek a felébresztésedben! Sokkal nagyobb erőd
lesz, mint Sophie-nak. Együtt megválthatjuk a világot! - mondta, csak hogy időt nyerjen, amíg a tükör elveszti az
erejét.
- Nem is tudom. - Az ajánlat annyira csábító volt, hogy el kellett rajta gondolkodnia. De ha elfogadja Dee
ajánlatát, lehet hogy végleg el kell válnia ikertestvérétől..., de az is lehet, hogy épp így közeledhetnének
egymáshoz ismét, így, hogy Dee őt is felébreszti, és ismét egy szintre kerülhetnének.
- Nézd! - mutatott az elhalványult tükörre Dee. - Most is cserbenhagytak! Azért, mert nem vagy közéjük
való.
A tükör ismét ezüstösen felragyogott, és Sophie lépett ki rajta, Josh felé nyújtva a kezét.
- Gyere, Josh! - mondta neki, Dee-t egy pillantásra sem méltatva.
- Te visszajöttél értem?!
- Persze hogy visszajöttem. Az ikertestvérem vagy. Sohasem hagylak magadra - ragadta meg Josh kezét a
lány, és maga után rántotta a fiút.
Aztán Dóra a földre taszította a tükröt, mire az darabokra tört.
- Az ajtó bezárult - vette le fekete szemüvegét, és a szemgödrébe mélyesztett üvegeket villogtatva Dee felé
nézett. - Magának is távoznia kell. Kap, mondjuk, három másopercet.
Dee alig lépett ki a bolt ajtaján, amikor az a levegőbe repült.

Negyvenedik fejezet
 OjAIBAN NAGY FELFORDULÁST ÉS RÉMÜLETET OKOZOTT EGY FILMFORGATÁS!

Az Enoch stúdió legutóbbi horrorfilmjének forgatása nem kis felfordulást okozott Ojai városában. A túlzottan
valószerűre sikeredett maszkok és díszletek miatt a város lakói közül többen is felhívták a rendőrséget, és
bejelentést tettek, miszerint élőhalottak és csontvázak garázdálkodnak a városban.

Dr. John Dee, az Enoch vállalat egyik részlegéhez tartozó Enoch Filmek elnöke mélyen sajnálja, és elné-
zését kéri a kellemedenségek miatt minden kedves ojai polgárnak. Nem lett volna semmi gond, ha nem lép fel
hirtelen áramszünet a forgatás közben, és nem lepi el a várost váratianul az sűrű köd, amely a maszkokat és
díszleteket még ijesztőbbé tette. Sajnos egy valószínűleg részeg vezető ezen az éjszakán nekihajtott a méltán
híres Libbey park szökőkútjának és lugasának, teljes mértékben tönkretéve azokat. Dr. John Dee ígéri, hogy
helyreállítási költségeit vállalata állni fogja.

OJAI HÍREK

A HELYI ANTIKBOLTOT ROBBANÁS RÁZTA MEG

Gázrobbanás történt egy régóta városunkban lakó hölgy, Dóra Witcherly antikboltjában. Elektromossági hiba
robbanthatta be az oldószereket, amelyeket a hölgy az antik holmik fényesítésére használt. Witcherly épp a bolt
hátsó helyiségében takarított a robbanás pillanatában. Szerencsére a bolt tulajdonosának a haja szála sem görbült.
- Ha valaki ilyen sokáig él, mint én, semmin sem lepődik meg - kommentálta az eseményeket az idős hölgy. Azt
ígéri, hogy a boltot, amint tudja, újra kinyitja.

Ojai Online

Negyvenegyedik fejezet

Az Alcatraz sötét pincebörtönében Perenelle a hevenyészetten összetákolt priccsen feküdt, arccal a mocskos
falat bámulva. A rácsokon túl, a kongó folyosón a Szfinx kopogva járkált fel-alá. A levegőt betöltötte a lény
nehéz pézsmaszaga. Az asszony megborzongott a fagyos cellában. Arcától néhány centiméternyire kövér
vízcseppek gurultak lefelé a falon. Hol vagy, Nicholas? Élsz-e még?
Nem magát féltette, egyáltalán nem. Tudta, hogy ha Dee nem ölte meg eddig, az nem jelenthet mást, mint
hogy valami szándéka van vele. El fog jönni az idő, amikor majd magához hívatja, és akkor lesz nemulass! Dee
el fogja követni azt a hibát, hogy alulértékeli őt. Ha ez megtörténik, nem fog habozni, és beveti azt a kis
varázsigét, amit Erdélyben, a Kárpátokban tanult meg, direkt csak Dee számára.
Hol vagy, Nicholas?
Féltette Nicholast és a gyerekeket. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mióta idehozták, de a kezén lévő
ráncok arról árulkodtak, hogy legalább két évet öregedett.
Nicholas és ő az életelixír nélkül mindennap egy évet öregedtek. Ez azt jelentette, hogy legalább két napja
lehetett itt. Nem sok idejük volt hátra, szűk egy hónapuk.
Ha kifutnak az időből, és senki sem akad, aki Dee-vel szembeszálljon helyettük, akkor a Sötét ősök
visszatérnek majd a Földre, és akkor mind az emberiségnek mind a civilizációnak egyszer és mindenkorra
befellegzett.
Hol vagy, Nicholas?
 Perenelle arcán legalább olyan kövér könnycsepp gördült alá, mint amekkorák a falakon gurultak.
Kézfejével egykettőre letörölte. Nem adta meg a Szfinxnek azt az örömet, hogy sírni lássa. Az ősök mélyen
lenézték és megvetették az érzelmeket. Gyengeségnek tartották őket. De Perenelle tudta, hogy az érzelmekben
rejlik az emberiség legnagyobb ereje.
Perenelle ismét pislogott, de most nem a könnyek miatt, hanem mert nem akarta elhinni, amit lát. Az egyik
kövér víz-csöppben a szellem, Jefferson Miller arca jelent meg, míg a többi csepp betűkké állt össze a penészes
falon.
Flamel. Ikrek.
A betűk csak egy pillanatig álltak össze, majd gyöngyözve újra szétfolytak. Biztonságban.
Perenelle elképzelhetedenül boldog lett. A gyerekek és a férje biztonságban vannak, kell-e ennél jobb hír?! Ojai.
Ley-kapu. Párizs.
- Köszönöm - hálálkodott a szellemnek, akinek arca már szét is folyt a falon...
Annyi kérdése lett volna még, de most nem volt idő a fe-csegésre. A legfontosabbakkal tisztában volt: férje és
pártfogoltjai biztonságban elérték Ojait, ahol találkoztak Endor Boszorkányával, aki miután megtanította Sophie-
t a levegő varázslatra, a Ley-kapun át elküldte őket Párizsba.
Perenelle tudta, hogy Endor Boszorkánya nem volt képes Josht is felébreszteni, de nem bánta, mert tudta,
hogy Európában és Párizsban él néhány ős, valamint halhatatían, aki nemcsak hogy képes felébreszteni Josht,
hanem mind az öt elem mágiáját megtaníthatja neki és a lánynak.
Az asszony átfordult másik oldalára. A Szfinx nagy oroszlán-tappancsán nyugtatta emberfejét, szárnya
összecsukva. A lény elmosolyodott, és villás nyelvét kinyújtotta.
- Vége, halhatatían! Ugye tudod? - suttogta. Perenelle dacosan és magabiztosan vágott vissza.
- Épp ellenkezőleg! Minden csak most kezdődik!

A TÖRTÉNET FOLYTATÓDIK!

A következő kötetben dr. John Dee, a Halottidéző, a Sötét ősök evilági fővezére eddigi legaljasabb cselét veti be,
hogy felbomlassza a Flamel körül kovácsolódó szövetséget, és megszerezze a Kódex hiányzó lapjait. Megpróbál
éket verni az ikrek közé, és Josht a maga oldalára állítani... ,
A további kötetekben Sophie ereje kiteljesedik, és immár használnia is kell a harcban -, Josht azonban marja
a féltékenység, amit Dee szándékosan táplál, hogy a Sötét oldalra csábítsa a fiút. Flamel vezetésével sorra
felkeresik azokat az ősöket, akiket be akarnak vonni a szövetségbe. A Dee köré szerveződött Sötét ősök - akiktől
Dee jobban fél, mint Flamel csapatából bárki is - újra meg újra lecsapnak, hogy elpusztítsák az ikreket.