Markus Heitz

Vámpírok! Vámpírok!
Minden, amit a vérszopókról tudni kell

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010
 Írta: Márkus Heitz
A mű eredeti címe: Vampire! Vampire!
Fordította: Szakái Gertrúd
A szöveget gondozta: Molnár Edit
A művet eredetileg kiadta:
Piper Verlag, Németország, 2008

Copyright © 2008 by Márkus Heitz, represented by AVA

International GmbH, Germany, www.ava-international.de

Borítóötlet: Zero, München

Borítóterv: HildenDesign, München (www hildendesign.de)
Borítógrafika: Anne Stokes, Agentur Luserk ISSN 2060- 4769
ISBN 978 963 245 255 5

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu www.konyvmolykepzo hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Balogh József

Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 Tartalom
Előszó
Bevezetés
I. fejezet
1. A nagy ijedelem előtt - vámpírtörténetek az 1731- 32-es éveket
megelőzően
2. Üdvözöljük Medvegyában!
II. fejezet
1. Kiből lesz vámpír?
2. A vérszopók külseje
3. A vámpírok viselkedése
Felkelés!
A felkelés után…
A szórakozás következményei
Gyerünk enni!
Viselkedjetek rendesen, ti odalent!
Következzék ismét néhány vidám részlet!
Vissza a sírba, gyerünk, gyerünk!
Munkaszüneti nap
Ezek a te barátaid?
4. A vámpírok képességei és ereje
Ki vagy te?
Hókuszpókusz!
Mennyi van még hátra?
5. Óvintézkedések
Megelőzés, barátaim, megelőzés!
Vigyázat!
El vele…
Hipp és hopp, tűnjön el minden…
További óvintézkedések
Megkötözősdi — kicsit másképp
Szúrd, ki tudja, meddig szúrhatod…
Rakj rá valamit!
Rakj bele valamit!
Mi van még?
6. Közvetlen védekező eszközök
Tűnés innen!
Nem árthatnak nekem!
Tűnés innen II.!
Pech
7. A vámpír felkutatása és megsemmisítése
Hol a csudában van?
Tudna nekem segíteni?
Most kezdődik a tánc!
Légy résen…!
Végeztünk vele - és most hová tegyük?
Annyira nem is egyszerű: szakemberek munka közben
8. A vámpír „német” változata: a nachzehrer
9. És most kísérletet teszek a „vámpír” meghatározására
III. fejezet
IV. fejezet
1. Akták és folyóiratok
2. A vita
3. Későbbi vámpírjelenségek
4. A jelenség magyarázatára tett kísérletek a 19. és 20. században
V. fejezet
Irodalomjegyzék
 JACOB:
– Olvasott közülünk bárki valaha igazi vámpíros könyvet, vagy csak
arra emlékezünk, amit a filmekben láttunk? Úgy értem, egy igazi
könyvet?

SEX MACHINE:
– Olyasmire gondolsz, mint a Time-Life könyv?

Mindenki nevet
Jelenet az „Alkonyattól pirkadatig” című vámpírfilmből Quentin
Tarantino rendezésében.
 Előszó

Ulldart [kontinens a szerző azonos című fantasy-

sorozataban –ford.], törpék, sárkányok a húszas években,
cyberpunk, Sötét Erő – az utóbbi években összegyűlt jó néhány
alkotás a felsorolt témákban. A szerelmes regények, krimik,
csillagközi szappanoperák, valamint a magas irodalmi értéket
képviselő drámák, es mindazok a műfajok, melyeket felsorolni is
képtelen lennek, hátrébb szorultak a rangsorban.
Ideje tehát összehozni egy vicces szakkönyvet!
Nos, rendben, a vicc inkább másodlagos. Feltételezhetően
mindig akkor kerül felszínre, ha a néphit különösen zavaros képet
fest kedvenceimről: a vámpírokról!
Zavaros képet, legalábbis a mi modern látásmódunkból
kiindulva. De ha az ember pontosabban elolvassa az adott szakaszt,
és em- lékszik rá, melyik korszakból származik az idézet, és ha egy
kicsit is megpróbálja beleképzelni magát az adott korba, bizonyára
arcára fagy a mosoly.
Európa keleti részébe utazunk.
Olyan világba, ahol nincs mindenütt jelen a fény.
Nincsenek utcai lámpák, sem zseblámpák, az erdők sűrűbbek
és elvadultabbak, mint manapság, és éjszaka olyanok, akár egy
fekete fal; ha sötétben kell eljutni valahová, akkor tényleg sötétben
kell haladni. Sehol nem veti a nagyváros millió villanykörtéje
fényét az éjszakai égboltra, hogy utat mutasson a vándornak. A
magány tényleg azt jelenti, hogy senki emberfia nincs körülöttünk
sok-sok kilométeres körzetben. Nincs telefon, nincs mobil, és
semmivel nem tudjuk felhívni magunkra a figyelmet.
Az emberek még másképpen, intenzívebben hisznek Istenben.
Ezzel egyidejűleg számukra a gonosznak még hatalma van, és képes
befolyásolni a mindennapi életet. És többféle alakot képes ölteni.
Méghozzá valódi alakokat: boszorkányok, vérfarkasok, varázslók,
szellemek és más démoni teremtmények nyüzsögnek a
képzeletükben, melyeket különböző keresztény jelképekkel lehet
sakkban tartani.
És pontosan ebbe a világba vezet az utunk, amikor a
vámpírizmusról szóló számtalan történelmi forrást próbáljuk feldol-
gozni.
„A vámpírhit, bármilyen idegennek és távolinak tűnik is a mai
ember számára, az adott kor szülötte volt, és mind a gazdagok, mind
a szegények komolyan vették. (…) Az emberek semmi esetre sem
cselekedtek könnyelműen, vagy netalán szadista hajlamoktól
vezérelve, sokkal inkább egy titokzatos hatalommal szemben kiala-
kult mélyen gyökerező, belső meggyőződésből. Nem lenne helyes
megmosolyogni vagy »ostobának« titulálni őket. Csupán csendes
könyörületet tanúsíthatunk irántuk, és örülhetünk neki, hogy a tu-
domány - elsősorban az orvostudomány - eredményeinek köszön-
hetően ma már nincs mitől félnünk” — írja Leó Gerschke az 1962-
es Nyugat-Poroszországi Évkönyvben, a régi nyugat-poroszországi
vámpírhitről írt értekezése zárszavában.
És milyen igaza van!
Talán máris összezavarodott a kedves olvasó, amiért
vámpírokról írok, és a könyv tudományos hatást kelt? Meglepte
talán, hogy ténylegesen létezik tudományos munka ebben a
témában?
Annál jobb!
A vérszopókat is komolyan kell venni, joguk van hozzá. Végső
soron, mint jelenség már meglehetősen régóta léteznek, és egyrészt
máig nem merültek feledésbe, másrészt máig nem veszítettek vonz-
erejükből.
És máris a sűrűjében találjuk magunkat: honnan származnak a
vámpírok? Milyen képességeik vannak? Mi az, amivel újra meg
újra elbűvölnek minket, embereket?
És mindenekelőtt: hogy lehet az, hogy a 18. század harmincas
éveinek kezdetén – amikor Handel oly nagy sikert aratott a
zenéjével, amikor Voltaire a Brutuson dolgozott, amikor feltalálták
a szextánst, és többfelé háború dúlt – Európában számtalan ember
meg volt róla győződve, hogy vámpírok igenis léteznek?
Vámpírok… a pokolba is (mellesleg a későbbiekben a pokol is
szerepet játszik még ebben a könyvben), hogy jut eszébe valakinek
komolyan foglalkozni egy ilyen témával?
Egyrészről: sok regényt olvastam, és ha az ember belemerül a
horror világába, és szereti az efféle könyveket, szükségszerűen kap-
csolatba kerül a vámpírokkal. Másrészről: történészként végeztem
az egyetemen, és egy ideig újságíróként dolgoztam. A kutatás és a
történelmi feljegyzések, források, utalások böngészése kifejezetten
örömmel tölt el! És ezzel bizonyítékot szolgáltatok arra, hogy a tör-
ténelem szaktanári hivatás nélkül sem tekinthető feleslegesnek.
Eleinte az érdekelt legjobban, honnan származik ez az európai
hiedelem, melyre olyan sok könyv és film vezethető vissza, és
amely morbid módon hatalmába keríti az embereket.
 Mégpedig nem csak napjainkban.
A kutatás melléktermékeként magam is írtam egy könyvet a
vámpírokról „Kinder des Judas” [„Júdás gyermekei” - a ford.] cím-
mel. Ez a fajta vámpír, mely részben kissé a filmbéli vámpírok kli-
séjét idézi, részben teljesen más, a jelen kötetben is szerepel majd.
A regényben saját ötleteimet vegyítettem azokkal az ismeretekkel,
amelyeket Júdás gyermekeiről szereztem.
Irodalmi szempontból rajtam kívül sok más szerző is
foglalkozott a vérszopókkal, így Goethe, Heine, Sheridan Le Fanu,
Edgár Alán Poe, Guy de Maupassant, Alekszej K. Tolsztoj,
Nyikolaj Gogol, Bram Stoker vagy Anna Rice és Stephen King,
nem beszélve a modern irodalom képviselőinek könyveiről.
Mindannyiuk klasszikusainak és modern bestsellereinek
középpontjában a vámpír rémisztő alakja áll.
Ezek szerint, legalábbis az én legitim feltételezésem szerint,
történnie kellett a múltban legalább egy „hallatlan eseménynek”,
amely a ma ismert vérszopókat valamilyen módon híressé tette.
Senki nem sejthette, hogy nem is egy ilyen esemény volt,
hanem sokkal több, és hogy a vámpírizmus leglátványosabb
tetőpontja egyértelműen a 18. századra tehető.

Kutatni kezdtem tehát, és magam is meglepődtem az

eredményen.
A források tanulmányozása során nem a 20. században
összegyűlt szekunder irodalom jelentette a problémát, amely
egyébként megdöbbentően gazdagnak bizonyult. Gazdagabbnak,
mint vártam. Sokkal nehezebb volt hozzáférni a 18. századból
fennmaradt újságcikkekhez, disszertációkhoz és más írásokhoz,
amelyekből a jelek szerint csak elvétve akadt néhány a német
könyvtárakban. Ha elméletileg mégis szerepeltek a könyvtár
állományában, gyakran azt a választ kaptam, hogy védeni kell a régi
dokumentumokat, ezért nem kölcsönözhetők, és nem is másolhatók.
Az is előfordult néhol, hogy egyszerűen nyoma veszett a régi
írásoknak, és máris azt gondolhatjuk: Aha! Ez a vámpírok műve!
Szerencsere léteznek olyan modern gyűjtemények, ahol
hozzáférhetünk az eredeti forrásokhoz. Bár ilyenkor néha az a
benyomásom támad, hogy egyes szerzők szépségesen lemásolták
egymást.
És ehhez jött még egy újabb probléma: zavaróan hatott a
városok és kisebb települések nevének különböző írásmódja,
méghozzá nemcsak a régi szövegekben, hanem a szekunder
irodalomban is, ami megnehezítette számomra a vámpíresetek
besorolását.
Az angol írásmód gyakran eltért a franciától, a német neveknek
önmagukban is többféle változata létezett, az egyik könyvben egy
folyót rövid úton várossá avattak. A személyek teljesen más nevet
kaptak, pedig ugyanazokról a településekről, időpontokról és
eseményekről volt szó. Igen, tudom.
Lehet, hogy ez is a vámpírok összeesküvésének eredménye.

Tény azonban, hogy nem sok ember ismeri a vámpírok

eredetét, azt a mélyen gyökerező hitet, mely elsősorban a Balkánon
élő embereket kerítette hatalmába. És a sajátosan német
vámpírtípusról, a „nachzehrer”-ről sem sokan hallottak.
 Ezért abból indulok ki, hogy az olvasók nagy részét az is meg
fogja lepni, amit a következő oldalakon olvashat.
Ja, igen… Drakularól csak röviden teszek említést.
 Bevezetés

SETH:
- Igen, tudom, mi a helyzet. Egy csapat rohadt vámpír próbál
behatolni ide, hogy kiszívják a rohadt vérünket. Erről van szó.
Baromi egyszerű! És én nem akarom többé azt az idióta szöveget
hallani, hogy ÉN NEM HISZEK A VÁMPÍROKBAN, mert én
magam sem hiszek a vámpírokban, az ördögbe is! De a saját
kibaszott szememnek már csak hiszek, és a két szememmel láttam
azokat a rohadék vámpírokat! Tehát mindenki egyetért abban, hogy
vámpírokkal van dolgunk?
Mindenki bólint.
Jelenet Quentin Tarantino „Alkonyaitól pirkadatig” című
vámpírfilmjéből.

A fikcióból vett bevezető ellenére szeretném határozottan

felhívni a figyelmet arra, hogy ebben a könyvecskében csak
mellékesen teszek említést a vámpírfaj kitalált példányairól. A
kitalált jelzővel itt a „szépirodalmi szerzők, valamint filmesek által
kitalált’ vámpírokat illetem. Az „Alkonyattól pirkadatig” című
filmből vett gyönyörű, vaskos idézetekkel csupán azt szeretném
érzékeltetni, hogy egy kis háttérismeret senkinek sem árt. Seth és
Jacob bizonyara nagyon örülne az itt következő információknak.
Egyértelműen azok a teremtmények kerülnek tárgyalásra,
amelyektől - főként a múltban - a néphit tanúsága szerint rettegtek
az emberek. Ezen „valódi” vámpírok végtelenül nagy száma és
válto- zatossága ellenére könyvem csak bevezetés lehet, a teljesség
igénye nélkül. Túl sok anyag áll ugyanis rendelkezésre.
A vámpírizmus történetének fénypontjai felé tett kis
kiruccanásunk rámutat majd, hogyan alakult ki a mai, vámpírokról
alkotott képünk. És nem feledkezünk meg a vámpírok erejéről és
készségeiről sem.
Természetesen az általam idézett szerzők esetében nem árt az
óvatosság, sőt, kifejezetten azt tanácsolom a téma iránt
érdeklődőknek, hogy maguk is folytassák a kutatást. Például arról,
hogy miért épp Nyugat-Poroszországban kellene keresni a
vámpírokat, amikor a nagy fogú szörnyetegek normális esetben a
messzi Keleten őshonosak. Legalábbis ezt gondolná az ember.
Előre szólok: a múltban nemcsak Nyugat-Poroszországban
léteztek a veszélyes, visszatérő holtakról alkotott elképzelések.
Ha jobban utánajárunk, könnyen kideríthetjük, hogy a
vámpírizmus vagy a vámpírizmushoz hasonló események
tekintetében sokkal inkább az egész világra kiterjedő, kultúrákat
átfogó jelenségről van szó, mely egymástól függetlenül a
legkülönbözőbb korokban és országokban ütötte fel a fejét. Az
emberek fantáziájában ettől még nem jelentkezett kevésbé
félelmetes, borzalmas vagy ijesztő jelenségként.
Szolgálhatok néhány példával? Induljon hát a vámpírkörút!
Az Észak-Ausztrália partjainál fekvő szigetek lakói körében
ismertek az úgynevezett forsok, a visszatérő halottak, akik kísértet-
ként visszajárnak élő rokonaikhoz, hogy megakadályozzák őket
terveik megvalósításában. Ezek a sajátosságok a közönséges
európai vámpírokra is jellemzőek. Hogy pontosan mik egy vámpír
főbb jellemvonásai, arra később még visszatérek.
 Az arab országokban a ghoulok közismertek. Ezek hegyes
tépőfogakkal rendelkező éjszakai lények, akik holttestekkel
táplálkoznak, és temetkezési helyek környékén ólálkodnak.
Temetkezési helyek, temetők itt sem tagadható a rokonság a
vámpírokkal.
A japánok kashának nevezik a ghoullal rokon rossz szellemet,
a kínai élő halottakat pedig kueinek hívják. Kueivé azok az emberek
válnak, akik földi életük során nem szereztek elég érdemet. A telje-
sítménykényszer speciális ösztönzése, mondhatnánk.
Az a hindu, aki erőszakos halált halt, vagy akinek a testét
szertartás nélkül temették el, pretaként tér vissza. A preta
erőszakosan lép fel minden halandóval szemben, akivel csak
találkozik. Az élőkkel szembeni gyűlölet - ismét egy olyan vonás,
ami a legtöbb vámpírhoz hasonlatossá teszi. A vámpírok már csak
ilyenek: nem arról híresek, hogy vagyonokat vagy jótékony
adományokat osztogatnának.
Haitin a revenantoktól félnek, az olyan lelkektől, akik
visszatérnek a halott testekbe, mert úgy érzik, hogy az élők
elfelejtették őket. Az indiai, inkább kísértetekre emlékeztető
vámpírfajt vetalának vagy rákshasának nevezik, ez is a sírhantok
közelében ólálkodik, és áldozatokra vár.
Az ashantik földjén asanbosamnak nevezik a vámpírokat,
Guineában owengának, a madagaszkáriak pedig ramanga névvel
illetik a vérszopókat. Az azeman nevű vámpír viszont Dél-Amerika
egyes északkeleti vidékein, az egykori Suriname vagy Holland
Guyana területén garázdálkodik. A mexikóiak a civateteo nevű
vámpírtól rettegnek, Brazília pedig két különböző fajjal
büszkélkedhet — a jaracacával és a lobishomennel; Malajzia
különösen veszélyes ország, itt több mint hatféle vámpírhoz hasonló
szellem őshonos.
A nemzetközi sokszínűség igazán figyelemre méltó: Anthony
Masters kereken negyvenféle vámpírt sorol fel könyvében, melyek
több mint harminc országban fordulnak elő.
Változatossaguk tehát nem ismer határokat: az imént röviden
bemutatott vámpírfajoknak, illetve vámpírokkal rokon vagy
hozzájuk hasonló kísérteties jelenségeknek különféle megjelenési
formáik vannak - szellemek módjára kísértenek, bomló testekben
élnek, vagy csak akkor változtatják meg külsejüket, amikor a rette-
gett lények egyikévé válnak.
De egyelőre maradjunk közvetlen szomszédainknál.
A 18. század elején Európa nyugati részén alig lehetett hallani
vámpírokról. Az emberek emlékezetében ebből az időszakból
inkább a boszorkányüldözések és - perek maradtak meg élénken,
amelyek elsősorban a 17. században érték el tetőpontjukat.
1725-ben Bécs környékén egy „rettenetes eseményről”
számoltak be Kisolova falujában. A vámpírkórról akkoriban
röpcédulákat terjesztettek. Máskülönben azonban nem sokan
figyeltek fel az esetre.
Hét évvel később azonban kiéleződött a helyzet, aminek
állítólag egy szabályszerű vámpírhisztéria lett a vége, és ez már
egész Nyugat-Európára kihatott.
A tömeghisztériát az 1732-ben immáron egész Európában
futótűzként terjedő hír váltotta ki a medvegyai esetről, ahol mintegy
tucatnyi vámpír terrorizált egy egész falut: embereket kínoztak és
öltek meg.
Úgy van: egy tucatnyi!
 Ettől az évtől fogva megszaporodtak, és egyre nagyobb
nyilvánosságot kaptak azok a szinte hihetetlenül szörnyű történetek,
melyek olyan élő halottakról szóltak, akik éjjelente azért követték
az embereket, hogy kiszívják a vérüket.
Egyszerre előkerültek a levéltárakból az elfelejtett
dokumentumok, és az emberek hirtelen emlékezni kezdtek a
korábbi évek vámpíreseteire, melyeket annak idején megvizsgáltak
ugyan, vagy legalábbis tudomásul vettek, de az események mégsem
kavartak akkora port, mint utólag.
A medvegyai esetben az a különös, hogy a vampír hitet és
magukat a történéseket nem tekintették a képzetlen vidéki lakosság
körében élő babonának. A Habsburg Birodalom legfelsőbb hatósága
mindjárt két (!), magas rangú tisztekből és orvosokból álló
vizsgálóbizottságot is küldött a helyszínre, hogy kinyomozzak az
ügyet.
Csak mellékesen jegyzem meg: érdekes lenne megtudni, hogy
az ENSZ-csapatok a boszniai, horvátországi és szerbiai
békefenntartó bevetéseik alatt a kilencvenes években, vagy akár
napjainkban a környéken teljesített védelmi küldetésük során
hallottak-e hasonló panaszokat vagy utalásokat a lakosságtól. Ez
ugyanis újabb bizonyíték lehetne arra, mennyire jelenlévő és
magától értetődő a rémalakba vetett hit ezeken a vidékeken.
Mivel hivatalosan nem került nyilvánosságra, hogy bárki is
vámpírokkal kapcsolatos bejelentést tett volna a Bundeswehrnél
vagy más hivatalos helyen, az én tippem: ha valakinek esetleg
vannak barátai és ismerősei, akik a Bundeswehr kötelékében az
említett helyen állomásoztak, vagy netalán a klasszikus
vámpírrégiók egyikéből származnak, azok egyszerűen próbáljanak
meg utánajárni.
 De térjünk vissza a 18. századba!
Az 1732. évi jelentés nem vonta kétségbe a vérszopók
létezését, sőt, inkább a néphitet igazolta. És éppen ez keltette fel
Nyugat- Európa érdeklődését, lavinaszerű események sorát indítva
el.
Ez nem tréfa!
A medvegyai esetet követően a tekintélyes nemzetközi
egyetemek jól fizetett szakértői bizottságai éppolyan lázasan
vetették bele magukat a kutatásba, mint a laikusok, az egyházi
személyek vagy az írók. Elképesztő mennyiségű könyv, cikk és
állásfoglalás jelent meg, melyek a legkülönfélébb elméletek
segítségével igyekeztek magyarázatot adni a vámpírizmusra. Persze
volt köztük olyan is, amelyik egyszerűen hazugságnak és
fantazmagóriának állította be a jelenséget.
Aki meg szeretné nézni a jelentések eredeti példányait, és nem
riad vissza egy kis utazástól: a Bécsi Udvari Levéltár a mai napig
őrzi a Haditanács vámpíresetekkel kapcsolatos eredeti aktáit,
levelezéseit és rendelkezéseit.
De haladjunk csak szépen sorjában!
Az ember önkéntelenül is felteszi magának a kérdést: létezik a
vámpírnak egyetlen jellegzetes típusa?
Hogy a vámpír maga is kedveli a misztikumot, az legkésőbb
akkor tűnik fel, amikor a vérszopók eredetéről szeretnénk többet
megtudni. A kutatók a mai napig vitatkoznak azon, vajon honnan
ered a vámpírhit. De a „vámpír” szó etimológiájának feltérképezése
során sincs könnyű dolgunk - itt is számos nehézségbe ütközünk.
Vajon áll valaki a dolog mögött, vagy mindez a véletlen műve?
 És megint itt van… az összeesküvés-elmélet… Vajon a
vámpírok keze van a dologban, pusztán azért, hogy leplezzék az
igazságot?
Hogyan másképpen lehetne értelmezni az egyház, a tudósok és
az írók magyarázkodási kísérleteit? Szándékos ködösítés?
A váratlanul divatossá vált vérszopókat hol elvetették, mint
holmi agyrémeket, hol pedig a legnyakatekertebb bizonyítási eljárás
során próbálták tudományosan hangsúlyozni és igazolni, hogy
vámpírok igenis léteznek.
Apropó ködös és zavarba ejtő: a fellelhető szekunder
irodalomban csak úgy nyüzsögnek a vámpírhit hátteréről, régióiról
és létéről alkotott, egymásnak ellentmondó vélemények.
A vámpírok újabb jól sikerült manővere? Hiszen, ha sok
információt szórunk szét, az esetleges ellenfeleink egyszeriben
mindent tudnak, de egyúttal semmit sem.
Különben meg ott vannak még az „igazi” vámpírok, akik
napjainkban kísértenek…
Induljunk hát a vámpírok nyomába, és próbáljunk meg
világosságot gyújtani a sírboltban, hogy felfedhessük a vérszopók
titkait!
Még egy apró figyelmeztetés: azok, akik egyébként is hajlanak
az üldözési mániára, a könyv elolvasása után mindenütt vámpírokat
fognak látni.
Karókat hegyezz, késeket élezz, és szerezz benzint egy jó kis
tüzecskéhez – hátha szükség lesz rá…
 I. fejezet

„Volt egyszer, hol nem volt…”

1. A nagy ijedelem előtt - vámpírtörténetek az 1731- 32-
es éveket megelőzően

A vámpíresetek leghíresebbike, az 1731-32. évi medvegyai

ügy nem a semmiből hirtelen felbukkanó, előzmények nélküli
jelenség. A többi esettel ellentétben a hivatalos hatósági vizsgálat
miatt ennek ment legmesszebbre a híre. Az ott fellépő
„vámpírjárvány” mértéke minden korábbi tudósítást lekörözött;
előtte ugyanis leg- feljebb egymástól független, egyedi esetekről
számoltak be.
Ennek ellenére a vámpírizmusra és a vámpírokhoz hasonlóan
viselkedő kísértetekre már évszázadokkal korábban is történtek
utalások.
Az élő halottak, akik az emberek és állatok vérére szomjaztak
és életere törtek, valamint a vérszopó lények már az ókorban is nagy
riadalmat keltettek.
A görögök és a rómaiak a lamiáktól féltek, azoktól a kísérteties
nőktől, akik varázserejük segítségével gyerekeket, közülük is
elsősorban szép fiúkat csalogattak magukhoz, majd kiszívták a
vérüket, és elfogyasztották a húsukat. Rokonaikként tartják számon
többek között a lemurokat, az empusákat és a strigákat; de ide
sorolhatók még a mormók, laruák és gilók is.
És vajon hogy néznek ki ezek a rémalakok?
Az empusák olyan trükköt alkalmaznak, amelyet a vámpírok is
ismernek: átváltoznak, hogy áldozatuk közelébe kerülhessenek.
Ökör, öszvér, szép nő vagy kutya képében jelennek meg; arcuk
vérvörösen izzik, egyik lábuk ércből van, a másik szamárürülékből.
[A szerző megjegyzése: Fogalmam sincs, hogyan képzeljem el.]
Elsősorban gyerekeket ölnek meg, hogy a vérükkel táplálkozzanak.
A strigák démoni éjjeli madarak vagy madáralakban megjelenő
rablók, felpüffedt fejjel, üveges tekintettel, görbe csőrrel, szürke
tollazattal és hosszú karmokkal. Éjszaka repülnek ki, és elrabolják a
gyerekeket a bölcsőből, hogy azután széttépjék őket, és kiszívják a
vérüket.
De a történet még ennél is korábban kezdődött. A kőbe vésett
emlékek tanúsága szerint az asszírok, a kaldeusok és a babiloniak is
ismertek vérszopó szörnyetegeket — csakúgy, mint Dél- és Észak-
Amerika indián bennszülöttjei.12Ugorjunk most előre egy nagyot
az időben, egy olyan korba, ahol pontosabb feljegyzéseket találunk,
nem pusztán történetek leírását. Itt már konkrét esetekről vanszó.
Az első bizonytalan hitelességű adatok a középkorból
származnak, és gyakran összekapcsolódnak a boszorkányokra, a
„vérfarkasra” vagy „állati átváltozásokra” tett utalásokkal. A
krónikások ezenkívül vérszopó és halálhozó halottakról is
beszámolnak, akiket vagy karóval kellett keresztüldöfni, vagy le
kellett fejezni, vagy pedig el kellett égetni, hogy végérvényesen
megakadályozzák őket tetteik végrehajtásában: vagyis abban, hogy
meglátogassák az élőket, tönkretegyék azok minden vagyonát, majd
megöljék állataikat és őket magukat is. A későbbiekben az
ártalmatlanná tétel e három fajtáját már kombinálva alkalmazták,
gyakran került sor elégetésre vagy a szív keresztüldöfésére is, ahogy
a későbbi példák is szemléltetik.
Ja, igen, és ha már a karóról van szó, ezekben az esetekben
nem karóba húzásra kell gondolni, hanem arra, hogy
keresztülszúrják a vámpír szívét vagy hasát egy karóval vagy egy
hosszú rúddal. A helyes elnevezés tehát „megkarózás” lenne, de
mivel ez meglehetősen furcsán hangzik, maradjunk a
„keresztüldöfésnél”.
Térjünk vissza azonban a vámpírkezdetekhez!
Fennmaradt Nagy Károly egyik rendelete, mely szerint minden
olyan embert halálbüntetéssel kell sújtani, aki férfiakat és nőket
égetett el „striga vei masca” vádjával. Magyarul: strigák és boszor-
kányok. Burchard wormsi püspök pedig egy olyan pogány szokásról
számol be, amelynek során a korán elhalt gyermekek és a terhes nők
holttestét döfték keresztül.
1337 körül hazajáró lelkek bukkannak fel Németországban, így
például a Myfilata nevű pásztor a cseh falucskában, Blow bei
Cadanban. A pásztor szívén átdöftek ugyan egy karót, a vámpír
azonban kitépte testéből a „tölgyfa karót”, és kigúnyolta a
falubelieket. Csak az után hagyott fel a kísértéssel, hogy testét
elégették. A hulla állítólag úgy bömbölt a máglyán, akár egy ökör.
Sebastian Mölers 1343-ból származó krónikája szerint Tirolban egy
pusztító pestisjárvány során jelentősen megemelkedett a
vámpíresetek száma. A marienbergi bencés apátságot felettébb
súlyosan érintette, és az egyik utolsó szerzetest, Dóm Steino von
Nettent egy vámpír ölte meg. Bár bevallom, Tirol földrajzilag kissé
kilóg a sorból. Már megint ezek a hegyi népek!
Hogy miért nem hagyatkoztak az emberek pusztán a karókkal
történő döfködésre?
Azért, mert nem mindig hatott!
A várt hatás elmaradt például a Levinben élő fazekas, Dúchaz
felesége esetében is 1345-ben. Az asszony, míg élt, állítólag
varázslónő volt, halála után azonban állat képében tért vissza, és
sorra gyilkolta az embereket. Kihantolták tehát, máglyára állították,
és ott ledöfték. Pontosabban: csak próbálták ledöfni. A nő ugyanis
kitépte testéből a karót, és forgószél képében sikerült elmenekülnie
a már előkészített máglyáról.
A hatóság reagált az eseményekre. A szerb uralkodó, Stephan
Dusán például 1357-ben törvényben szabott ki büntetést azokra a
parasztokra, akik babonás meggyőződésből halottakat hántolták ki
és égettek el.
Az összeesküvés-elméletek hívei ezen a helyen ismét
felvethetnék a kérdést: vajon az intézkedés célja a babonákkal
szembeni védekezés volt, vagy maga az uralkodó is a vámpírok
közé tartozott, és őket próbálta védeni?
Haladjunk tovább a térképen nyugati irányba, és folytassuk
vizsgálódásunkat kronológiai sorrendben!
A vámpírok közeli rokonai a „nachzehrer”-ek, a vérszopók
porosz-észak német válfajai, akikről később még hallani fogunk.
Létezésük legrégebbi bizonyítéka 1517-ből való, és a Gross
Mochbarban pusztító pestisjárvány alatt bekövetkező halálesetekről
ad számot. Hessenben és Schmalkaldenben is szedték áldozataikat a
nachzehrerek. A sírhantokból felhangzó csámcsogást, vagyis azt a
tulajdonságukat, amiből nevük is ered [zehren = elfogyaszt,
megesz - a ford.], a pestis idején többfelé is hallották, így 1552-ben
a szász Freiberg városában, 1553-ban Sziléziában, 1562-ben San-
gershausenben és 1584-ben Jüterbogkban.
Már 1605-ben említést tesznek a Frankensteini Krónikában egy
neustadti szörnyetegről, aki kísértetként megjelent az emberek
házaiban, és megölte őket; a „zaklató holtak” ellen 1612-ben
Jauerben, majd 1614-ben Giersdorfban folytak perek.
 Egy pillanat: halottakkal szemben folytatott perek?
Az igazságosságba és a bírók szavába vetett hit az újkor
hajnalán sokkal erősebb volt, mint manapság. Az volt a cél, hogy az
igazság- talanságot jóvátegyék, és igazságot szolgáltassanak az
érintettnek. A „szemet szemért” elv alapján.
Röviden összefoglalva ez azt jelenti, hogy a tettesnek meg
kellett szenvednie tetteiért, vagyis a lelket testi kínzással büntették.
Nem számított, hogy a delikvens élő ember-e, vagy netalán a sírból
visszatért halott. Az emberek biztosak voltak abban, hogy a bűnös
lélek érezni fogja a testi csonkítást.
A bűnös vámpírokat ugyanúgy kezelte a bíróság, mint az élő
embereket, és a bírói ítélettől, valamint az azt követő
ítélethirdetéstől azt várta a lakosság, hogy véget vet a vámpír
garázdálkodásának, miután az elnyerte méltó büntetését - ha
másképp nem - máglya általi halállal.
A vámpírizmus első egyértelmű eseteit 1591-ben Sziléziában
és 1617-18-ban Eibenschützben (vagy Egwanschiftzben),
Morvaországban jegyezték fel. 1624-ből fennmaradt néhány
tudósítás az upierzycákról - nőnemű vámpírokról - a lengyelországi
Krakkóból, és 1672-ben történt egy hasonló eset Kringben, az
ausztriai Krain tartományban.
A Mercure galant 1693-ban és 1694-ben tudósított további
„vampyr”- okról Oroszországban és Lengyelországban.
Gyakran még Isten szolgái sem tudták, mit tehetnének a
lakosság körében elterjedt babonákkal szemben. Egy lengyel pap
végső elkeseredésében 1693. január 9-én a párizsi Sorbonne
Egyetem professzorainak tette fel a kérdést, hogyan viszonyuljon
egy gyóntató atya a vámpírizmus jelenségéhez. Fromageau, de
Precelles és Durieraz doktorok válaszként radikális elmarasztaló
ítéletet hoztak az olyan általános védelmi intézkedésekkel szemben,
mint a karóval történő átdöfés, a lefejezés és a máglyán történő
elégetés.
Hohó, ismét egy kis csemege az összeesküvés-elméletek
híveinek: lehetséges, hogy a doktorokat is lefizették a vámpírok, és
csupán azért próbálkoztak ezzel az ítélettel, hogy megőrizzék
mellékes jövedelmüket?
A sziléziai Freudenthalban „borzalmas gyötrelmeknek tették ki
a kísértetek az embereket”, ezért 1698-ban egy gyanús testet
kiemeltek a sírból, és lefejezték. Állítólag friss vér folyt a sebből.
„Az eset után az emberek még jobban rettegtek, és sokan közülük
más vidékre költöztek.”
A 18. század elején egy szűkebb körön belül nőtt az érdeklődés
a vámpírok iránt.
1701-ben Kari Ferdinand von Schertz „Magia posthuma” című
könyvében, az első vámpírokról szóló műben, gyanús holttestek
kihantolásáról ír Morvaországban. Sámuel Friedrich Lauterbach
szintén halottak exhumálásáról tudósít a lengyel Fraustadtban,
1710- ben; ugyanabban az évben a porosz Harsén városában egy
pestisjárvány alatt holttesteket ástak ki és fejeztek le.
Mivel a lakosság magatartását nem lehetett többé figyelmen
kívül hagyni, és szemmel láthatólag nem csupán néhány esetről volt
szó, 1707-ben a papok már aggodalommal telve tanácskoztak a
rózsahegyi (Ruzomberok) lutheránus zsinaton arról az egyre
szélesebb körben elterjedt népszokásról, hogy a holttesteket
exhumálják, lefejezik, majd végül elégetik.
Köleséri Sámuel magyar orvos, aki a pestis erdélyi lefolyásáról
írt értekezést, 1709-ben elborzadva számol be a rengeteg kihantolt
holttestről, amelyeket karóval döftek át vagy lefejeztek, mert a
lakosság ezeket a halottakat tette felelőssé a pestisért.
1721-ből származnak azok a feljegyzések, melyek
Oroszország- ban, Lengyelországban és a Litván Nagyhercegségben
tudósítanak „halott testekről”, amelyek éjszakánként behatolnak a
lakóházakba, rátámadnak az emberekre, és megpróbálják kiszívni a
vérüket.
1725 és 1732 között halmozódnak a feljegyzett vámpíresetek
Szerbia egyes körzeteiben és a Temesvári Bánságban.
Természetesen már az első előfordulások között is találkozhatunk
kisebb szenzációkkal.
Ott volt például az 1591-ben a sírjából visszatért breslaui
cipész. Nem kis feltűnést keltett azzal, hogy 1591. szeptember 22-
től 1592. április 18-ig folyamatosan terrorizálta a várost.
Áldozatainak testén fojtogatás nyomait és foltokat találtak. A
nyugtalan lakosok kiásták a holttestet, mely a szemtanúk szerint
egyáltalán nem indult oszlásnak. Ezt követően a hullát
felszenteletlen földbe temették el.
De a „szellem – ahogy akkoriban nevezték – tovább folytatta
áldatlan tevékenységét, mígnem a városi tanácsnok parancsára a
hóhér május 7-én végül lefejezte, kezeit és lábait eltávolította, szívet
kivágta, majd darabjait hét öl – mai mértékegységgel mintegy
huszonegy köbméter – tűzifán elégették; hamvait másnap reggel a
folyóba szórták.
És: a vámpírok fertőzőek!
Ez derült ki a cseh falucska, Eibenschütz példájából. 1617-ben
egy vámpír sokáig zaklatta az embereket, áldozatait megölte. Végül
mind a vámpírt, mind áldozatait elégették egy, a falutól távol eső
helyen, mégpedig különálló máglyákon. Így az emberek biztosak
lehettek benne, hogy nem ismétlődik meg a borzalom. 1672-ben a
fent említett Kring településen ismét megjelent a halott Georg, vagy
más néven Giure vagy Grando.
Egyes olvasók talán romantikusan erotikus dolognak képzelik
el, amikor az embert éjszaka meglátogatja egy vámpír, netán egy
vímpírnő. De a források alapján a vérszopó megjelenését semmi
esetre sem lehetett „szexi”-nek nevezni.
A jelentés szó szerinti szövege:
„Ez a halott és eltemetett ember az utóbbi időben gyakran
jelent meg éjnek idején, amikor is az utcákon járkált fel és alá, és
hol itt, hol ott zörgetett be az ajtókon, majd azt követően különböző
emberek haltak meg, kiváltképpen azokban a házakban, ahová
bekopogtatott. Mert amelyik házba bezörgetett, onnan hamarosan
valaki holtan távozott. Özvegyénél is járt, és együtt hált vele, az
özvegy azonban iszonyodott tőle, és végül a zsupánhoz (vagyis a
városbíróhoz), Miho Radetich-hez menekült, és kérte, hogy
szabadítsa meg halott urától.”
Hogyan is zajlott le egy ilyen vámpírvadászat? Példaként álljon
itt a kringi jelentés.
A zsupán maga köré gyűjtött néhány segédet és a falusi papot,
és velük együtt kiment a temetőbe, felszerelkezve „két
viharlámpával és egy feszülettel”, hogy felnyissák a sírt.
Az élő ember benyomását keltő hulla láttán a segédek először
félelemmel telve elfordultak, és már éppen el akartak menekülni, de
a zsupán rendre utasította őket.
Tervük, miszerint „egy kihegyezett galagonyanyársat szúrtak
volna át a holttest hasán” mégis meghiúsult. Az egyik elszánt segéd
a második próbálkozáskor baltával levágta a hulla fejét: „Mire a
halott felüvöltött, és vergődni kezdett, épp úgy, mintha élő ember
volna, és még a sírt is televérezte.” Ezt követően állítólag ismét
nyugalom volt a faluban és a környéken.
Azokat az olvasókat, akik vonzódnak Görögországhoz, most
előre figyelmeztetem. Az, hogy ott gyakran süt a nap, és meleg van,
még messze nem jelent védelmet a vámpírok ellen!
1701-ben tömeghisztéria tört ki Mükonoszon, melyet a francia
botanikus, Pitton de Tournefort a szigeten tett látogatása során maga
is átélt és feljegyzett.
Az egyik paraszt, akit meggyilkolva találtak a földeken, két
nap- pal a halála után rémalakként visszatért sírjából, és sem
imával, sem misézéssel nem tudták megnyugtatni.
Kilenc napig vártak, majd ismét tartottak egy istentiszteletet,
végül kitépték a paraszt szívét. A tetem akkorra azonban már
annyira oszlásnak indult, hogy rettenetes bűzt árasztott magából,
ami megerősítette a lakosság feltételezését, miszerint valójában egy
„vrykolakas”-szal, egy vámpírral van dolguk.
A vámpír szívét elégették ugyan, de a félelem tovább
erősödött, mivel a paraszt éjjelente a korábbinál is durvább tetteket
hajtott végre. Embereket vert meg, betörte az ajtókat és a házak
tetejét, tönkretette az ablakokat, ruhákat rejtett el, és üvegeket,
poharakat ürített ki.
Miután az ellenintézkedések semmit nem használtak, a
falubeliek végül elégették a holttestet. A kísértés megszűnt.
Mindazok számára, akik olvasták a „Júdás gyermekei” című
regényt, most duplán érdekes információkkal szolgálhatok.
 Az alábbi, 1718-as esemény némileg segítségemre volt, ami a
Júdás gyermekei háttéranyagát illeti. Az említett évben egy
Kaszparek nevű tolvaj kereskedő tért vissza a sírból Lubló
városában, a magyar- lengyel határ közelében, hogy „együtt
lehessen” a feleségével, más emberekre pedig ráijeszthessen.
„Együtt lenni” nem más, mint a „közösülni akarni, de rögtön”
eufemisztikus körülírása, és ez ebben az esetben sem okozott az
asszonynak örömöt, ellentétben a legtöbb vámpírregényben (köztük,
bevallom, az enyémben is) szereplő leírásokkal. Kitört a pánik, mire
a városi hatóságok vizsgálatot kezdeményeztek, és a holttestet
eredménytelen csonkítási kísérleteket követően teljes
egészében el- égették.
Csonkítási kísérletek? Pontosan.
A háttérben a következő elképzelés áll: ha úgy ellátom egy
vámpír baját, hogy többé ne tudjon mozogni, akkor sikerül
megtörnöm a rossz szellem varázsát is, és nem vagyok kitéve többé
ennek a veszélynek. A „csonkítás” tehát azt jelentette, hogy
leválasztották a végtagokat, és elvágták a lábban található inakat.
Vagyis immobilizálták a vámpírt. A többi ínyencfogás még csak ez
után következik.
Az ilyen eseteket eddig az időpontig mindig a falu elöljárója
vagy a város polgármestere intézte el egy, a vámpírokra vonatkozó
rende- lettel. De ez mostantól megváltozik.
Az első eset, melynek vizsgálata során fölérendelt hivatalos
szer- vek voltak jelen, 1725-ben történt Kisolovában vagy
Kisilovában, ill. Kislovában, Magyarország déli részén. Pontosan:
többféle írásmód, de ugyanaz a helyszín. Ez maga a tökéletes
ködösítés, az összeesküvés-elméletek hívei tehát ismét
dörzsölgethetik a tenyerüket.
Szegény Plogojovitz Péter meghalt. Kisolovában azonban neki
köszönhetően most kezdődött csak igazán a nagy jövés-menés!
Kilenc ember halt meg egy titokzatos, 24 órás betegséget
követően. És röviddel haláluk előtt mindannyian kijelentették, hogy
Plogojovitz éjszaka álmukban meglepte és fojtogatta őket.
Az özvegye el is költözött a faluból, miután megjelent nála a
férje, és a cipőjét követelte az asszonytól. A férfi a cipőjét kéri az
asszonytól — ez is szép körülírása a közösülésnek. Az ember nem
is gondolná.
Nem az özvegy volt az egyedüli, aki nem kívánt kapcsolatba
lépni a vámpírral. A többi lakos is el akart költözni, mert attól
féltek, a „rossz szellem” akár az egész falut is lerombolhatja, és ezt
nem akarták kivárni.
Frombald provizor, az illetékes császári tiszttartó, az emberek
kifejezett kérésére maga utazott Kisolovába, és a pópával együtt
jelen volt az exhumálásnál.
Ekkor került napvilágra Európában az első részletes jelentés
egy vámpír külsejéről, illetve állapotáról. Az orr kivételével a halott
teste frissnek bizonyult, és a császári hivatalnok feljegyzése szerint
nem volt hullaszaga sem. Haja és szakálla, sőt a körme is újra
kinőtt, bőre lehámlott, s kilátszott alóla a friss bőr. A halott szájában
vért észleltek. A tömeg egyre izgatottabb lett, hoztak egy nyársat, és
keresztülütötték a holttest szívén, miközben nemcsak a sebből,
hanem a hulla füléből és szájából is folyt a vér.
És itt ismét felüti fejét a vámpírszenvedély: úgynevezett „durva
jelenségeket” — vagyis a nemi szerv erekcióját — lehetett
felismerni a hullán. Ezek a „durva jelenségek” halottaknál (!)
többnyire arra uraltak, hogy démon vagy maga az ördög költözött a
holttestbe. Ezt követően porrá égették a tetemet.
A gradiskai körzet császári provizorának a belgrádi császári
adminisztrációhoz küldött jelentését úgynevezett röplapokon
terjesz- tették Bécs környékén a következő címmel: „Borzalmas
esemény, mely Kisolava faluban, Belgrádtól nem messze, Felső-
Magyarországon történt néhány nappal ezelőtt.”
Calmet szerzetes, aki komolyabban foglalkozott a
vámpírokkal, és akiről később még szót ejtek, az 1725-ben
kapitányként Magyarországon szolgáló Cabreras gróf feljegyzései
szerint a vámpírizmus számos esetét sorolta fel. Ezek közül két
alkalommal állítólag egy apa két tulajdon fiát vitte magával a sírba,
miután kiszívta a vérüket. A beszámolók szerint magát a császárt is
tájékoztatták az eseményekről, aki vizsgálóbizottságot küldött a
helyszínre. Erről azonban nem találtam semmilyen írásos
dokumentumot.
Calmetnek más is a tudomására jutott. Mégpedig egy bizonyos
Vassimont úrtól, a bari számvevőszék tanácsosától, akit Károly
herceg, Olmütz és Osnabrück püspöke ügyeinek intézése végett
küldtek Morvaországba. Azt mondta Calmet-nek, hogy
Morvaország papjai és püspökei Rómához fordultak tanácsért ezzel
a „szerfölött különös tényállással” kapcsolatban.
Úgy bizony: úgy emlegették a vámpírokat, mint valami
szerfölött különös tényt!
De sajnos nem kaptak választ. Mert Itáliában „egyszerűen
látomásnak hitték, vagy a nép képzelődésének tulajdonították” az
ilyesfajta eseteket. Végül az ilyen visszajáró kísértetek testét
kihantolták, és elégették. Így „szabadultak meg az őket háborgató
szörnyektől”.
Magad uram, ha szolgád nincs - vagy netalán Itáliában is a
vámpírok védelmezői székeltek?
Az 1730-as év elején újabb vámpíreset fordult elő Szerbiában,
a török határ közelében. Egy Pandor nevű hajdú és családja ettek
egy olyan birka húsából, mely azért pusztult el, mert egy vámpír
kiszívta a vérét. Mindannyian rettenetes kínok közepette haltak
meg. El is temették őket.
A férfi azonban nem sokáig bírta a föld alatt, hamarosan
visszatért, hogy romlást és szerencsétlenséget hozzon a falura.
Amint az esemény kitudódott, azonnal a helyszínre utazott a
Jung- Daunisch ezred egyik felcsere, valamint egy török orvos.
Megvizsgálták a halottakat, akiket húsz nappal korábban temettek
el, és teljesen ép állapotban találták őket.
Erre a falu lakói félelmükben lefejezték a holttesteket, és a
halott Pandor szívét átdöfték egy karóval. Ekkor többen is „hangos
reccsenést” hallottak. Végül minden holttestet elégettek.
Valamikor 1730 és 1732 között - ennél pontosabban nem
határozható meg az időpont - történt Stephen Hubner esete
Treautenauban (Trautenau, Trutnov Csehországban), aki halála után
visszatért, hogy embereket és állatokat támadjon meg.
A sírját öt hónappal a temetés után nyitották fel, és a holttestet
„vámpírállapotban” találták meg.
A hóhér Hubner hulláját a nyilvános vesztőhelyre vitte, és
lefejezte, a testét elégették, hamvait pedig szétszórták.
Elővigyázatosságból a Hubner nyugvóhelye körüli sírokból is
kihantolták a halottakat, majd elégették, és visszahelyezték őket a
sírjukba.
Nos, ezen a ponton vegyünk egy nagy lélegzetet, és gondoljuk
át még egyszer, mi mindent olvastunk eddig a vérszopókról!
Most még túl korai lenne következtetéseket levonni a
vámpírokról, képességeikről, magatartásukról és különleges
ismertetőjegyeikről. Most még csak annyit tudunk, amit
regényekből és filmekből már korábban is ismerhettünk. Vannak
ugyan bizonyos általános tendenciák, mint a holttestek ép állapota, a
karóval/nyárssal történő átdöfés és a vérszívás. De az igazán
meglepő dolgokról még nem esett szó.
Egy dolog azonban világos: valami történt Kelet-Európában,
amitől az emberek reszkettek és féltek, és ami miatt a leggusztusta-
lanabb dolgokat hajtották végre a holttesteken. A hatóság
engedélyével… vagy éppen anélkül.
Titokban ismét befurakodik gondolataink közé a kérdés: hol
van az igazság?
Hogy megtudjuk, kövessük tehát fennmaradt, dokumentált
történelmükben a vámpírok legszélesebb, legvéresebb nyomát
Medvegya falucska „Piszkos tizenkettő”-jéhez.
Az eddigi források egyike-másika néhány olvasó számára
megkérdőjelezhetőnek tűnhet, itt azonban már tanúkkal van
dolgunk, akik megállapodott férfiak, tisztek és orvosok voltak.
Tanult és edzett férfiak, akiket nem olyan könnyű
elbizonytalanítani.
Legalábbis azt gondolnánk. Függöny fel, és…
 2. Üdvözöljük Medvegyában!

Íme, a történet, mely mind közül a legnagyobb feltűnést

keltette: az 1731—32-es medvegyai „vámpírjárvány” Szerbiában.

Ez az eset írások, értekezések és tanulmányok egész sorát

ihlette meg. Hogyan juthatott el a híre keletről nyugatra, és miért
nem történt ez meg már sokkal korábban?
Mert lehetetlen volt.
Legalábbis ebben a formában. Ezzel most kivételesen nem az
összeesküvés-elméletre célzok. Itt most történelemről beszélünk.
Mert elég egy pillantást vetnünk a történelmi háttérre ahhoz,
hogy világosabban lássunk, mielőtt még közelebbről szemügyre
vennénk Johannes Flückinger felcser vizsgálati jelentését.
Olyan környékre utazunk, mely már ősidők óta csaták és
háborúk színhelye. A Nyugat a Kelet ellen, ha úgy tetszik.
Az oszmánok hol előretörtek, és máris Bécs kapuit döngették,
hol visszaverték őket a keresztény uralkodók. Gondoljunk csak
Drakula történelmi figurájára, a havasalföldi fejedelemre, aki az
oszmánok ellen vívott csatákban szerzett magának hírnevet. Vagyis
egy örökös huzavona kellős közepébe csöppenünk.
Persze megtörtént olykor az is, hogy az oszmánok hódító
hadjáratai sikertelenül végződtek. Az 1718-as pozsareváci béke
eredményeképpen Szerbia végül VI. Károly császár tulajdonába
került.
Hogy Németország, és egyáltalán Nyugat-Európa lakossága
épp ezidőtájt értesült a vámpíresetekről, az pontosan a megváltozott
történelmi helyzettel hozható összefüggésbe, mely a békekötés
eredménye volt.
A török háborúk végeztével Belgrád, Szerbia legnagyobb
része, a Kis-Havasalföld és a Temesi Bánság a Habsburg Birodalom
birtokába került, de ezeket 1739-ben ismét elveszítette.
A központi irányítású, soknemzetiségű Habsburg Birodalom,
melynek hatalmi központja Bécs volt, jelentéseket kért a császári
hivataloktól és helyőrségektől. A birodalom tudni akarta, mi folyik
az egyes vidékeken. Arról azonban bizonyára nem is álmodott, hogy
efféle események jutnak a tudomására.
Most már a nyilvánosság is értesült a korábban török
fennhatóság ala tartozó új területeken élő emberek sajátos
szokásairól és hagyományairól. Híresztelések helyett valódi hírek
érkeztek. Meg- alapozott információk első kézből: katonatisztektől
és utazóktól.
Ahogyan azt a kiéleződött helyzet és a hódítók megkívánták, a
császárság Szerbiában nem civil, hanem túlnyomórészt katonai
irányítást vezetett be. A központ, az úgynevezett főparancsnokság
székhelye Belgrád volt.
Ez a város mind az oszmánok, mind a nyugati uralkodók
számára hatalmas stratégiai jelentőséggel bírt, mivel a
csapatmozgásokat innen irányították. Fontos támaszpont volt tehát.
A belgrádi főparancsnokság fölött állt a bécsi udvari haditanács
Bécsben, Savoyai Jenő herceg irányításával, aki visszahódította a
területet a törököktől.
 Belgrádban Kari Alexander von Württemberg herceg,
tábornagy, illetve helyettese, Bottá d’Adorno márki, ezredes
parancsnokolt. Ők irányították az egyes tartományokat mind
katonai, mind civil közigazgatási tekintetben.
Csak ennek a szigorú hierarchián alapuló rendszernek a
segítségé- vel juthatott el a vérszopókkal kapcsolatos babonák híre
Belgrádból Bécsbe, onnan pedig Európa többi részébe. De erre
később még visszatérünk.
Most, hogy a történelmi hátteret tisztáztuk, szenteljük
figyelmünket a falunak, és az ott fellépő felettébb szokatlan
problémának.
A „Júdás gyermekei” olvasói ebben a szakaszban is
találkozhatnak majd néhány ismerős figurával és eseménnyel. A
történelmi tények és a kitalált történet összekapcsolása nagyon
izgalmas munka volt számomra.
De ezúttal szigorúan a történelemhez tartom magam,
megígérem! 1731-32 telén a török határ közelében, a Morava folyó
partján fekvő Medvegya település lakói arra panaszkodtak, hogy
rövid idő alatt nagyon sok ember halt meg a faluban. Éjszaka.
Álmukban.
A falu ügyeiben a jagodinai parancsnok volt illetékes, bizonyos
Schnezzer alezredes, aki megparancsolta a parakinai contagions-
medicusnak [a szerző megjegyzése: fertőző betegségek orvosa],
Glasernek, hogy végezzen vizsgálatot a helyszínen.
Szerencsére Friedrich S. KrauE „Slavische Volksforschungen”
[Szláv néprajzi kutatások — a ford.] című könyvében elkövette
azt a hibát, hogy a „Physicus Contumaciae Caesareae” Glaser
jelentését tévedésből Flückinger „Visum et repertum” című
vizsgálati jelentéseként teljes terjedelmében kinyomtatta. Más
művek sajnos mindig csak részleteket idéznek az első, nyelvileg
meglehetősen zavaros jelentésből, mely mozgásba hozta az
eseményeket.
Ebből a beszámolóból kiderül, hogy Glaser 1731. december
12-én érkezett Medvegyába, és először futólag megvizsgálta a
helybélieket, nincs-e valamilyen fertőző betegségük, ami esetleg
szóba jöhet, mint a tömeges halálozás kiváltó oka, de nem talált
semmit.
A lakosok ezzel szemben egy vámpírról számoltak be a
contagions- medicusnak, aki szerintük felelőssé tehető a
halálesetekért.
Az orvos jelentésében a következőt olvashatjuk:
„Éjjelente 2-3 házból összejönnek az emberek, egy részük
alszik, a többi virraszt, de szerintük mindaddig nem szűnnek meg a
halálesetek, míg a tekintetes hatóság döntése nyomán a nevezett
vámpírt ki nem végzik.”
Mindenesetre az emberek szörnyen rettegtek.
Glaser és a jelenlévő katonatisztek nem tudták eltéríteni a
felindult és nyugtalan falubelieket a vámpírokba vetett hitüktől.
A medicus - talán mert belátta, hogy így könnyebben
meggyőzheti az embereket az ellenkezőjéről, vagy talán csupán
kíváncsiságból végül kihantoltatott tíz gyanús holttestet.
Glaser először az idős Milica testét vizsgálta meg, aki már hét
hete el volt temetve.
Tapasztalatai az eredeti szöveg szerint: „az asszony szája tátva
volt, a világos színű, friss vér kifolyt az orrából és a szájából, teste
felpüffedt, véraláfutásokkal volt tele, ami még számomra is gyanús
volt, és nem mondhatom, hogy az embereknek nincs igazuk.”
Glaser ezek szerint nem számított erre a látványra!
Ahelyett, hogy meggyőzte volna Medvegya lakosait a
vámpírok nem létezéséről, az orvos maga is elbizonytalanodott.
További „gyanús holttesteket talalt, mire a következő üzenetet
küldte feljebbvalójának: „Innen kerem Önt alázatosan, hogy a
Tekintetes Elöljáróság az orvosi szakvéleményt követően ezúttal
mégse tekintsen el a kivégzéstől, mivel azt magam is helyesnek
tartom az alattvalók megnyugtatása végett, hiszen egy meglehetősen
nagy faluról van szó, ami önmagáért beszél.”
Glaser tehát elindította a lavinát.
Feljebbvalója, Schnezzer, elküldte a jelentést a belgrádi
főparancsnokságra.
De ez nem volt elég. Glaser olyan fontosnak tartotta
felismerését, hogy egyidejűleg a „Collegium Sanitatis”-ba, a fertőző
betegségek bécsi intézetébe is küldött egy másolatot.
A levél megérkezett Belgrádba, és eljutott d’Adornóhoz. Ő
meglehetősen furcsallotta az egesz esetet. Mielőtt engedélyt adott
volna a holttest kivégzésére, előbb mindenesetre újabb „sebészi
visitatio”-t javasolt.
Johannes Flückinger felcser két segédfelcserrel és több
katonatiszttel együtt útra kelt tehát, és meg is érkezett Medvegyába,
ahol 1732. január 7-én megkezdte a vizsgálatokat.
Az ő vizsgálati jelentése különösen figyelemre méltó
dokumentum, és minden további disputa szempontjából mérvadó.
Véleményem szerint ez is hozzájárult mai, vámpírokról alkotott
képünk kialakulásához, és úgy gondolom, hogy az olvasóknak ki
kell alakí- taniuk sajat velemenyüket a medvegyai eseményekről.
Bár a szöveg kissé nehezen értelmezhető, megéri elolvasni.
Méghozzá legjobb éjszaka, egy kis gyertya fényénél, valahol a
szabadban vagy az erdőben, ahol körülvesz bennünket a sötétség
meg a csend, és ahol még jobban ki tudja fejteni a hatását.
De kérem, utólag ne panaszkodjanak, hogy egészségügyi prob-
lémáik vannak!
Itt van hát a forrás a jelentés teljes szövegével, a helyszínen
tevékenykedő Johannes Flückinger felcsertől:

„Visum et Repertum”

Az úgynevezett vámpírokról, más néven vér-kiszívókról a

szerbiai Medvegyában, a török határ mentén, 1732. január 7-én
Nürnberg.
Miután felmerült a gyanú, hogy Medvegya faluban az
úgynevezett vámpírok megöltek néhány embert azáltal, hogy
kiszívták azok vérét, az egyik helybéli nagytekintetű főparancsnok
utasítására az úgy teljes kivizsgálása céljából, a szintén kirendelt
katonatiszt urakkal és két segédfelcserrel a helyszínre utaztunk, és a
jelen vizsgálatot a stalatai hajdúkapitány, Goschiz hadnagy
barjaktár és a rangidős hajdú jelenlétében az alábbiak szerint
elvégeztük, és kihallgatásokat folytattunk.
Az ő egybehangzó vallomásuk szerint körülbelül öt évvel
ezelőtt egy helybéli hajdú, név szerint Arnod Paole leesett a
szénásszekérről, és nyakát törte; ez az ember életében többször
hiresztelte magáról, hogy Gossovánál, Szerbia törökök által
megszállt részén egy vámpír zaklatta őt, ezért evett a vámpír
sírjának földjéből, és bekente magát a vámpír vérével, hogy
megszabaduljon a zaklatástól. 20 vagy 30 nappal Paole halála után
néhány ember arról panaszkodott, hogy a néhai Arnod Paole
zaklatja őket; és valóban, a vámpír 4 személyt meg is ölt.
Hogy véget vessenek ennek a szörnyűségnek, hadnagyuk
javaslatára, aki látott már hasonló esetet, hozzávetőlegesen 40
nappal halála után kihantolták ezt az Arnod Paolét.
Úgy találták, hogy teste teljesen ép, nem indult oszlasnak, friss
vér folyt ki a szemén, orrán, száján és fülén keresztül, és ingje,
valamint a halotti lepel és az egész koporsó vérben úszott.
A körmei mind a kezeiről, mind a lábairól a bőrrel együtt
lehullottak, s helyükbe újak nőttek, amiből egyértelműen kiderült,
hogy egy valódi vámpírral állnak szemben.
Így annak szívét helyi szokás szerint egy karóval átdöfték,
minekutána a vámpír jól hallható nyöszörgést hallatott, majd
bőségesen vérezni kezdett; ezt követően az emberek a testet még
ugyanazon a napon porrá égették, és hamvait visszaszórták a sírba.
A fent említett személyek továbbá kijelentik, hogy mindazok, akiket
a vámpírok zaklattak és megöltek, szükségszerűen úgyszintén
vámpírokká válnak. Ezért az érintett 4 személlyel szemben azonos
módon jártak el.
Majd hozzáfűzik, hogy ez az Arnod Paole nem csak az
embereket, hanem a háziállatokat is megtámadta, és azok vérét is
kiszívta. Mivel az emberek ezeknek az állatoknak a húsából is ettek,
ismét feltűnt néhány vámpír a faluban, összességében 3 hónap
leforgása alatt 17 fiatal és idős személy halt meg, közülük egyesek
korábban nem is voltak betegek, és 2-3 napos betegség vitte el őket.
A Jovica nevű hajdú arról számol be, hogy menye, Stanacka 15
nappal ezelőtt frissen és egészségesen feküdt le aludni, éjfélkor
azonban borzalmas sikoltozás közepette, rémülten reszketve riadt
fel álmából, és utólag azt állította, hogy egy 9 héttel korábban
elhunyt hajdúgyerek, név szerint Miliőé fojtogatta őt, amitől ő erős
fájdalmat érzett a mellkasában. A nő óráról órára rosszabbul lett,
míg azután a harmadik napon meg nem halt. Ezt hallva még aznap
délután kimentünk a temetőbe, hogy felnyissuk a gyanús sírhantokat
a gyakran emlegetett rangidős hajdú szomszédságában, és
megtekintsük a bennük talalható testeket. A boncolások a következő
eredményt hozták:
1) Egy asszony, név szerint Stana, 20 éves, körülbelül 2
hónappal ezelőtt 3 napos gyermekágyi láz után halt meg, és halála
előtt ő maga mondta, hogy egy vámpír vérével kente be a testét, kö-
vetkezésképpen neki is és gyermekének is, aki a szülés után azonnal
meghalt, és akit nem temettek el megfelelően, ezért a kutyák félig
megették, mindketten vámpírrá kell válniuk; testük teljesen ép
állapotban találtatott. A test felnyitása után in CAVITATE
PECTORIS nagy mennyiségű friss vér mutatkozott meg az ereken
kívül; a vasa, mint arteriae és venae mellettük a ventriculis cordis,
nem a szokásos módon, vagyis coagulált vérrel voltak megtelve. Az
összes viscera, mint a pulmo, hepar, stomachus, lien et intestina
mind egészen frissek voltak, akárcsak egy egészséges ember eseté-
ben; az uterus azonban egészen nagy volt, kívülről meglehetősen
gyulladt állapotban, míg a placenta és a lochiák belül maradtak, így
az teljes bomlásban volt; a kezeket és a lábakat borító bőr és köröm
lehullott, helyettük azonban friss és élő bőr, valamint új köröm is
mutatkozott.
 2) Egy asszony, név szerint Milica, körülbelül 60 éves, aki 3
havi betegeskedés után halt meg, és mintegy 90 nappal ezelőtt
temették el; a mellkasban nagy mennyiségű folyékony vért
találtunk, a többi viscera a fent említett esethez hasonlóan jó
állapotban volt. A boncolás során jelen lévő hajdúk mind nagyon
csodálkoztak azon, hogy az asszony milyen kövér, és milyen
tökéletes állapotban van. Egybehangzóan kijelentették, hogy fiatal
kora óta ismerték az asszonyt, aki egész életében nagyon sovány és
aszott volt, amivel egyértelműen a tudtomra adták, hogy a nő a
sírban hízott meg; az emberek elmondása szerint valószínű, hogy
mostanra vált vámpírrá, mivel annak idején evett azoknak a
birkáknak a húsából, amelyeket a korábbi vámpírok öltek meg.
3) Találtunk egy 8 napos gyermeket, aki 90 napot feküdt a
sírban, és most szintén vámpírállapotban volt.
4) Kihantoltuk az egyik hajdúgyereket, aki 16 éves volt,
körülbelül 9 hete temették el, miután 3 napos betegséget követően
elhunyt; a többi vámpírhoz hasonló állapotban találtatott.
5) Joachim, szintén hajdúgyerek, 17 éves, 3 napos betegségben
halt meg, 8 hétig és 4 napig volt eltemetve; a boncoláskor szintén
ilyen állapotban találtuk.
6) Egy Ruscha nevű asszony, aki tíz nap betegség után halt
meg, és akit 6 héttel ezelőtt temettek el, nála szintén sok friss vért
találtunk nem csak a mellkasban, hanem in fundo yentriculi is,
ugyanígy gyermekénél, aki 18 napos volt, és 5 héttel ezelőtt hunyt
el.
7) Egy 10 éves kislány, aki 2 hónappal ezelőtt halt meg,
szintén a fent említett állapotban találtatott teljesen épen, teste nem
indult oszlásnak, mellkasában sok friss vér volt.
 8) A hadnagy feleségét és gyermekét is kihantoltatták, aki 7
héttel ezelőtt, míg a gyermek 8 hetes korában, 21 nappal ezelőtt halt
meg, de azt találták, hogy mind az anya, mind a gyermek teljesen
bomlásnak indult, annak ellenére, hogy ugyanabba a földbe
temették őket, mint a közelükben lévő vámpírokat.
9) A helybéli hajdú káplár Rhade nevű szolgája, aki 23 éves,
halála előtt 3 hónapig betegeskedett, majd miután 5 hétig volt
eltemetve, teljesen bomlásnak indult.
10) A helybéli barjaktár felesége gyermekével együtt, akik
körül- belül 5 hete haláloztak el, szintén oszlásnak indultak.
11) Stanche esetében, aki szintén hajdú volt, 60 évesen,
mintegy héttel ezelőtt hunyt el, sűrű, a többiekéhez hasonló
folyékony vért találtam a mellkasban és a gyomorban; az egész
corpus a már többször említett vámpírállapotban volt.
12) Miliőé, egy 25 éves hajdú, aki körülbelül hat hétig feküdt
eltemetve, szintén az említett vámpírállapotban találtatott.
13) Stanoicka, az egyik hajdú felesége, 20 éves, 3 napos
betegség következtében halálozott el, és 18 nappal ezelőtt temették
el. A boncolás során úgy találtam, hogy arca egészen piros, élénk
színű, és ahogy már korábban említettem, a Miliőé nevű
hajdúgyerek éjfélkor fojtogatni kezdte, ez látható is volt a
holttesten: a jobb oldalon a fül alatt kék, véraláfutásos
ujjlenyomatot találtam; a koporsó kiemelésekor állítólag nagy
mennyiségű friss vér folyt ki a hulla orrán. A boncoláskor, ahogy
már előre sejtettem, balzsamosan friss vért találtam, nemcsak a
mellüregben, hanem in ventriculo cordis; az összes viscera
tökéletesen egészséges, jó állapotban találtatott; az új bőr a kezeken
és lábakon nőtt friss körmökkel együtt szintén teljesen friss volt.
 A visitation után a vámpíroknak a helybéli cigányok levágták a
fejét, és testükkel együtt porrá égették őket, hamvaikat pedig a
Morava folyóba szórták, az oszlásnak indult tetemeket azonban
visszatemették sírjaikba. Ezt rajtam kívül a mellém rendelt
segédfelcserek is tanúsítják.
Actum ut supra.
(L. S.) Johannes Fluchinger, tábori felcser, Tekintetes B.
Fürsten- buschl. Gyalogezred.
(L. S.) J. H. Sigel, a Tekintetes Morallisch ezred felcsere.
(L. S.) Johann Friedrich Baumgarten, Tekintetes B.
Fürstenbuschl. Gyalogezred.
Alulírottak ezennel tanúsítjuk, hogy a Tekintetes Fürstenbuschi
Ezred tábori felcsere, valamint a két mellette aláíró segédfelcser a
vámpírokkal kapcsolatos tényeket szemrevételezték, mindenben az
igazságnak megfelelően, és jelenlétünkben eljárást folytattak velük,
megtekintették és megvizsgálták őket. A fentiek megerősítésére
álljon itt sajátkezű aláírásunk.
Belgrád, 1732. január 26.
(L. S.) Büttener, a Tekintetes Alexander Ezred alezredese.
(L. S.) J. H. von Lindenfels, zászlós a Tekintetes Alexander
Ezredben.”
Ez bizony nem semmi: nem egyetlen személy, hanem
szavahihető férfiak és orvosok egész küldöttsége mondott itt
ítéletet!
D’Adorno immár nem kételkedett a leírtakban, és akkora
jelentőségűnek találta az eseményeket, hogy levelet küldött a bécsi
udvari haditanácsnak a vámpírhit legfontosabb részleteit ismertetve,
amelyeket Flückinger is megemlített a jelentésében, valamint teljes
egészében leírta az eseményeket.
Az irat és a teljes akta február elején érkezett meg a
haditanácshoz, és - a feljegyzések szerint - a bizottság 1732. február
11-én részletesen tárgyalta D’Adorno levelét.
Hogy mindez miből derül ki?
A lélektelen hivatali eljárásból: az udvari haditanács
visszatérítette a három felcsernek az útiköltséget és a helyszínen
keletkezett egyéb költségeiket.
Egy hógolyó sok mindenre képes. Ebben az esetben egy lavinát
indított el.
Mondhatjuk úgy, hogy a vámpír immár hivatalosan is kilépett a
koporsóból.
És így történhetett meg, hogy a Kisolovából és Medvegyából
származó jelentések másolatai eljutottak a porosz király és más
német fejedelmek udvarába. A porosz király ennek alapján
magyarázatot követelt a német tudósoktól.
A hír körbejárta a világot.
A bécsi francia nagykövet küldött egy másolatot a király
főpecsétőrének, Párizsba. Bizonyított, hogy mind vatikáni
körökben, mind az angol uralkodóházban jól informáltak voltak a
vámpír- hitről.
A vámpírok az 1725-ben lefolytatott első hivatalos császári
vizsgálat után kerültek ismét a figyelem középpontjába. Bár egyre
többen vitatták, mégis nagyon széles nyilvánosságot kapott!
Részlete- sebben, tudományosabban és realisztikusabban, mint
valaha. És garantáltan hátborzongatóan!
És mindehhez az emberek nagyon is jó táptalajt jelentettek…
 II. fejezet

Álljunk meg egy szóra - mi mindenre is képes egy vámpír?

Ahogyan azt már a könyv elején megígértem: bőven lesz min

csodálkozni és nevetni is.
Bár néhányan már biztosan csodálkoztak: most a nevetésen van
a sor.
Figyeljük meg tehát a vámpírokat tüzetesebben, és nézzük
meg, milyen tulajdonságokkal rendelkeznek - kiindulva a
medvegyai jelentésből, hogy a szekunder irodalomba is vessünk egy
pillantást. Ezek a készségek olykor nagyon szórakoztatóak, olykor
azonban kissé ijesztőek — ha az ember hisz a vámpírok
létezésében.
Lássuk, tudunk-e mindebből egy általánosan érvényes
definíciót alkotni.
 1. Kiből lesz vámpír?

A jelentés elárulja: vámpírrá nyilvánvalóan bárki válhat,

életkorra való tekintet nélkül.
Flückinger ráadásul megemlít egy csupán nyolcnapos
csecsemőt, aki „szintén vámpírállapotban” volt, rajta kívül pedig
felsorol gyermekeket, nőket és férfiakat tíztől hatvanéves korig.
Már elképzelni is borzasztó egy halott csecsemőt, mint vámpírt.
Efféle látogatásra végképp nem vágyik az ember. Kész horror!
A forrás alapján az ember különböző okokból válhat vámpírrá:
Először is, ha életében találkozik egy vámpírral, mint ahogyan az
magával Paoléval történt.
Sajnos arról Flückinger sem tesz említést, hogyan jutott hozzá
Paole a vámpír véréhez, amellyel védekezni próbált. Minden
bizonnyal nem önkéntes véradásról volt szó. Akkor vajon leásott a
koporsóig, és megkarcolta a vámpírt? Akkor már miért nem ölte
meg egyúttal? Ahogyan oly sok esetben, ha vámpírokról esik szó,
az emberek viselkedése és tettei ellentmondásosak, és mai szemmel
nézve követhetetlenek.
Másrészt a vámpírizmus fertőzött hússal is terjedt a lakosok
körében.
Milica saját bevallása szerint is evett azoknak a birkáknak a
húsából, amelyeket Paole vagy a négy másik vámpír ölt meg. Ez
nem szabványos ismérve a vámpírregényeknek.
A lakosság ezt az asszonyt tekintette az új vámpírhullám
kiindulópontjának, mely során csupán három hónap leforgása alatt
számos fiatal és idős személy halt meg rövid ideig tartó betegséget
követően; mindössze négy olyan halottat találtak a temetőben, akik
az elmúlt hónapokban haltak meg, és semmiféle vámpírtünetet nem
mutattak.
Mit tudhatunk meg még?
Míg a fertőzött hús fogyasztása ebben az esetben nem vezetett
azonnali halálhoz (Milica három hónap betegeskedés után halt
meg), addig egy vámpír látogatása két-három napon belül
végzetessé vált.
A várandós Stana ezzel szemben sem vámpírral nem
találkozott, sem a hússal nem került kapcsolatba. Viszont nem
sokkal halála és a szülés előtt — saját elmondása szerint — egy
vámpír vérével „kente be magát”. Ez nem jelent mást, mint azt,
hogy Stana a vámpírvérrel próbálta megvédeni magát.
Ismét egy figyelemre méltó mozzanat: a vámpír vére, hacsak
nem ellenszerként alkalmazzák a vérszopó felbukkanásakor, nagy-
mértékben fertőző. Mégpedig olyan mértékben, hogy a vámpírsors
átszáll a még meg nem született gyermekre is!
Ez minden, amit Flückinger jelentéséből megtudunk.
Nálam továbbra is az az utalás a díjnyertes, miszerint a
csecsemők vámpírokként kísértenek. Logikus, hogy ezt a célzást a
saját regényemben is felhasználtam. Túl szép, túl hátborzongató
ahhoz, hogy parlagon heverjen.
Most pedig rákapcsolunk a szak- és vicckönyv vonalra.
Az irodalomban gyakran megtaláljuk még - a fertőzött
állatokon, a vámpírvéren és az áldozat vámpír által történő
meggyilkolásán kívül — az öröklődést is. És „külső
körülményeket”.
Hogy ez mit jelent?
Aki igazán peches, annak már a születése előtt eldőlhet, hogy
halála után vámpír válik belőle.
Így például ez a sors vár a törvénytelen gyermekek
törvénytelen gyermekeire. Ha Galíciában egy terhes nő ránéz egy
papra [a szerző megjegyzése: feltehetőleg vággyal telve], a
gyermek vámpír lesz. Ha Romániában egy terhes nőre ránéz a
vámpír, és közben valamilyen bűbájt alkalmaz, különösen, ha az
asszony túl van a hatodik hónapon, és áldással nem hatástalanították
az átkot, a gyermek vámpírként végzi; további bizonyíték arra, hogy
a terhes nőben egy vámpír lakozik, ha az asszony megtagadja, hogy
sót tegyen az ételbe.
Következzék most valami nagyon démoni s egyszersmind
romantikus:
Ukrajnában és Kis-Oroszországban úgy tartották az emberek,
hogy vámpírok akkor születnek, ha boszorkányok vérfarkasokkal
vagy magával az ördöggel szexuálisan egyesülnek! A tomboló
tavaszi vihar mennydörgése és zúgása egy ördög vagy vérfarkas és
egy boszorkány esküvőjét adta hírül, a villám pedig a vámpír
születését testesítette meg.
EZT nevezem sikkesnek! Ha egyes szerzők megpróbálnának
ilyesmit beilleszteni a regényükbe, akkor mindjárt mindenki ezt
mondaná: Fúj! Milyen giccses és ostoba!
Aki tehát sértetlenül túlélte a terhességet, még ne örüljön
idejekorán.
Az is megtörténhet ugyanis, hogy a sors tesz egy embert
vámpírrá.
Az efféle szerencsétleneket a kasuboknál arról lehet felismerni,
hogy foggal születnek, vagy pedig „szerencsesapkával” (az újszülött
fejét borító magzatburokfoszlány) a fejükön, piros folttal,
anyajeggyel, vagy más különös ismertetőjeggyel, amilyen például a
farokkezdemény.
Apropó, különös ismertetőjegyek: a románoknál gyanús, ha
egy gyermeknek van harmadik mellbimbója. Az orosz néphit szerint
a vámpírok emberi életükben felismerhetők arról, hogy hiányzik az
orrcsontjuk, ketté van hasadva az alsó ajkuk, illetve sűrű, összenőtt
szemöldökkel vagy két sor foggal rendelkeznek. Egyes országokban
úgy tartják, hogy a kék szemű gyerekek és azok, akiknek hajában
megtalálható a vörös szín egy bizonyos árnyalata, hajlamosak
vámpírrá válni. Nos, a vörös hajúaknak soha nem volt egyszerű az
életük.
Csak mert Flückinger egy csecsemőről is említést tesz: a halva
születettek és a kereszteletlenül meghalt gyermekek Romániában
vámpírokká válnak. A bolgárok közül néhányan pedig úgy
gondolják, hogy ha valaki hetedik gyermekként születik egy
családba, az nem kerülheti el a vámpírsorsot.
Korábban már említettem, bizony megesik, hogy a vámpírok
szexuálisan zaklatják áldozatukat. A saját feleségüket vagy más
asszonyt.
A néphitben semmi nem szól az ellen, hogy egy asszony
teherbe eshet egy vámpírtól. Úgy sejtik, hogy a vámpírok által
nemzett gyermekek haláluk után öröklődés útján vérszopókká
válhatnak.
Nos, ön talán most csalódott?
 Még mindig semmi jele, hogy a kedves olvasó is vámpírként
végzi? Vagy inkább örül, hogy eddig elkerülte a sötét oldalt?
Ne aggódjon, ezzel még nincs vége.
Fogadni merek: a fejezet végére MINDEN EGYES OLVASÓ
garantáltan vámpírrá válik. Már látom magam előtt valamelyik
bulvárlap főcímét: „Mindannyian vámpírok vagyunk!”
Mert bizony egy felnőtt életében is épp elég olyan esemény
van, melyek halála után vérszopóvá teszik.
Aki ünnepnapokon dolgozik, az Dalmáciában éppúgy pórul jár,
mint az, aki csúnyán káromkodik, vagy akit megátkoztak a szülei,
valamint azok, akik a saját keresztanyjukkal hálnak. Azok az
emberek, akik nem teljesítik megbízásukat, miszerint bosszút kell
állniuk valakin, szintén vámpírokká válnak.
Az exkommunikációnak nagy szerepe van a vámpírhitben.
Azoknak, akiket az ortodox egyház kitagad, különösen
Oroszországban és Görögországban, meg van pecsételve a sorsuk.
Az ortodox hit szerint a kitagadott lélek nem juthat a
mennyországba. Ehelyett visszamarad a testben - amely megőrzi
frissességét -, amíg az egyházi átkot le nem veszik a kitagadottról.
Ez az egyik lehetséges magyarázat arra, hogy miért az ortodox
vallású országokban terjedt el elsősorban a vámpírhit olyan széles
körben.
Macsók és szerelemre vágyók figyelem: ha egy férfi életében
túl sok szeretőt tartott, a pristinai, peci vagy prizreni muszlim
cigányok szerint vámpírként tér vissza a halála után.
De az sem érezheti magát biztonságban, aki mintaszerű életet
él. Ártatlanok is lehetnek vámpírok, mint például a
megbabonázottak, a meggyilkoltak, a temetetlen holtak vagy a nem
megfelelően eltemetettek, azok, akiket nem bosszultak meg,
valamint a vámpírok által zaklatott vagy megölt emberek is. Aki
Romániában Szent András napján, november 30-án a szabadban
alszik, az biztos lehet benne, hogy halála után vámpírként kísért
tovább.
Aki olyan birka húsából eszik, amelyet előzőleg farkas tépett
szét, arra a görögök szerint szintén vámpírsors vár.
De ugyanígy vámpírok lesznek a hitszegőkből, az
öngyilkosokból, a rablókból, a gyilkosokból és más bűnözőkből,
azokból, akik a bíróság előtt hamis esküt tesznek,83 a csalárd
pultosnőkből (!) és a prostituáltakból, valamint a különösen rossz
szándékú emberekből.
Erre a sorsra jutnak továbbá a boszorkányságot űzők és a
varázslók, a vérfarkasok, azok, akik haraggal halnak meg, az
eretnekek, az iszlám hitre áttért keresztények, a halálos bűnt
elkövető papok és mindazok, akik vétkeztek az egyház törvényeivel
szemben.
Na, ha máskor nem, hát MOST megnyertem a fogadást, úgy
gondolom. Mostanra valószínűleg minden keresztény szerepel a
listán.
Azt mondom, elméletileg több vámpír van, mint feltételeznénk.
Gyakorlatilag soha nem tudnám megbecsülni a számukat.
Tényleg létezik olyan ember, aki betartotta mind a tíz
parancsolatot, és még mindig nincs a vámpírok között?
Nos, rendben van! Akkor folytatom. Azokat is fenyegeti a
vámpírrá válás, akik úgy haltak meg, hogy nem volt idejük vagy
alkalmuk megbánni bűneiket: különösen az iszákosokat, a
szélütésben elhunytakat (!), a más vallásúakat és a járványok első
áldozatait.
Szélütés? Hat ez igazán nem szép dolog. Mivel a statisztikák
szerint a szélütés a harmadik leggyakoribb halálozási ok.
Németországban évente 165000 ember kap szélütést, az érintettek
közül mintegy 65 ezren egy éven belül meg is halnak. Ehhez, úgy
vélem, már nincs mit hozzátenni.
Az oroszok nézőpontjabol ez úgy fest, hogy azokat a
személyeket, akik hirtelen, nem természetes vagy erőszakos halállal
haltak meg, a föld nem fogadja magába, mert haragra gerjed a
tisztátalan holttest miatt.
Moszkva városhatárán kívül, Novgorodban és más nagy orosz
városokban úgynevezett „szegényházakat”, nagy és mély gödröket
ástak, ahol összegyűjtötték az öngyilkosok, fagyhalált haltak, jár-
ványban elhunytak es nem ortodox vallású emberek holttesteit.
Húsvét utáni csütörtökig a gödör nyitva maradt, amikor is egy
kollektív misét tartottak, és betemették.
Még az is veszélybe sodorta magát, aki valószínűtlenül hosszú
életet élt:
Oroszországban potenciális vámpírokként tekintettek a nagyon
idős emberekre. Németország egyre idősödő népessége
szempontjából ez egy olyan probléma, amely sok fejtörést okozhat
még nekünk. Japánról nem is beszélve.
Megnyugtatásul szeretném megjegyezni, hogy talán
egyszerűbb egy kisbaba-vámpír vagy egy nyugdíjas-vámpír elől
elmenekülni, mint a fiatalabb, dinamikusabb példányok elől.
Vajon említettem már, hogy az ember a saját halála után sem
lehet biztos benne, hogy nem válik vámpírrá?
 Elég, ha egy állat átmászik a tetem vagy a koporsó alatt;
különösen rossz jelnek tartották, ha kutya vagy macska, általában
véve valamely tisztátalan állat, mint például szarka, tyúk, szuka
vagy macska a holttest vagy a koporsó fölött átmászik vagy átrepül.
Romániában ismeretes az a különleges eset, miszerint a holttest
fölött átrepülő denevér vámpírrá változtatja a halottat.
Egy kis romantika: Ukrajnában úgy tartják, hogy ha egy
embert megérint a sztyeppék szele, miközben haldoklik, az halála
után vérszopóvá válik.
Ugyanilyen veszélyes, ha egy ember árnyéka vagy egy
„tisztátalan árnyék” vetődik a hullára. Ez elsősorban a temetkezési
vállalkozók számára lehet elgondolkodtató.
A Koszovó—Metohijában élő ortodox cigányok azonban
ismer- nek egy eszközt, amelynek segítségével elkerülhető az
átváltozás, amennyiben egy élőlény ugrana át a koporsó felett.
Mielőtt a halottat a koporsóba helyeznék, és a házban
felravataloznák, egy rás- polyt, egy kis fűrészt vagy egy kisbaltát
tesznek a koporsóba. Ezt a tárgyat kiveszik, még mielőtt a holttestet
a koporsóba helyeznék, az átváltozást meghiúsító hatása azonban
továbbra is fennmarad. Az oldenburgi néphit szerint, ha a koporsó
nincs elég mélyre elásva, a halottból vámpír lesz. Hasonló sorsra jut
az a halott is, akinek sírboltja felett átlép egy ember vagy egy állat.
Kérem, legközelebb vigyázzanak, ha temetőben járnak, és nézzenek
körül, a síremlékek ápolgatása során hány ember csörtet át a
sírhantokon…
Apropó, nyugvóhely: ha éjjel a temetőben egy vércsepp hullik
a sírhantra, a benne lévő halott vámpírrá változik.
És most jön a történet pokoli része.
 A holttestet megszálló ördögöt vagy valamely pokoli szellemet
is felelőssé tehetik azért, hogy vámpírrá változtatták az elhunytat. A
gonosz varázslók szintén képesek vámpírrá változtatni a holtakat. A
nekrofília különleges esetével csak egyetlen könyvben találkoztam:
„Hasonló eset, amikor a néphit szerint vámpírrá válik az az asszony,
akinek holttestét egy férfi megbecsteleníti.” Különlegesek még az
alább felsorolt lehetőségek is:
Vérszopóvá válik az a személy, akinek fiútestvére alvajáró,
vagy akinek árnyékát még életében ellopták. Itt tehát valódi
értelmet nyer az, ha valaki „atyjafiának őrizője”.
Egy romániai jelentés alapján az az ember, akit nyílt sebbel
temetnek el, vagyis nem fedik be a sebét, vámpírrá változik.
A világ csatamezői a vámpírok melegágyai! Vagy innen
származik az szokás, hogy a halottakat a tűzszünetben összegyűjtik,
és eltemetik?
A kivételek közé tartozik még az a hit, miszerint csak az válhat
vámpírrá, aki betöltötte a huszadik életévét. Ez azonban nem
szolgálhat mentségül a kezdő vezetőknek, akik két lábbal nyomjak a
gázpedált.
Ide kapcsolódik még az a néphagyomány, amikor azokat a
szemé- lyeket, akik hamarabb halnak meg, mint ahány évet
születésükkor jósoltak nekik, elővigyázatosságból valamely „kopár
vidéken (állóvizek, tavak, szakadékok, elhagyatott helyek
környékén) otthagyják, és el sem temetik, vagy legfeljebb fával,
gallyakkal borítják be. Rájuk is gyanakodtak az emberek, hogy
vámpírokká válhatnak.
Most már eleget mosolyogtunk, kezdődhet az önfeledt nevetés!
A potenciális vérszopók spektrumát mindjárt felettébb
szórakoztató módon fogom kibővíteni.
A Balkánon élő cigányok egyedi elképzelései szerint állatok és
növények, valamint emberi testrészek (szemek) vagy bizonyos
mezőgazdasági eszközök is mutathatnak vámpírizmusra utaló
aktivitást, képességeket.
Ugyanez a népcsoport hisz abban is, hogy a vámpír egy olyan
halott ember árnyéka, aki életében sok gonosztettet követett el, és
ezért erőt és tehetséget kapott ajándékba az ördögtől a
tűzokádáshoz. Szintén nagyon szép motívum, melyet be is építettem
a regényembe. Klisévámpírokból már úgyis eleget láttunk. Az
alábbiakban nyomós érveket sorakoztatok fel a vegetáriánuslétről
való lemondás mellett: már csak önvédelemből is érdemes
abbahagyni a diétát, és mindent megenni, amit az ember talál.
Azok közül az állatok közül, amelyek képesek vámpírrá
változni, a legveszedelmesebb faj a mérges kígyó; ide tartozik
továbbá a mén, a bárány, a kakas, a tyúk, a kutya, az ökör, a bivaly,
a bivalytehén és a kos; mindannyian vérszopóvá változnak, ha a
pusztulásukat követő negyven napon belül valamely élőlény átugrik
a tetemük felett.
Ha azonban előtte elfogyasztottuk az állatot, az emberiség meg
van mentve. Jó, jó, a kutyahús ízlés kérdése, de bizonyára megvan
az oka, hogy miért főzik meg a kínaiak a kutyát. Ők talán többet
tudnak nálunk?
Kedves vegetáriánusok, akik még önvédelmi célból sem
tudjátok leküzdeni a hússal szemben táplált ellenérzéseteket:
szükségünk van rátok!
Bizonyos gyümölcsök és más növények, mint például a
görögdinnye és a tök, vámpírszerű aktivitást mutatnak, ha tíz napnál
tovább gondatlanul a házunkban tároljuk őket. Éjjelente
végigrohannak az istállón meg a házon, és megtámadják a
háziállatokat és az embereket.
A mezőgazdasági eszközök közül említ a forrás egy
járomszöget és olyan fabotokat, melyeket kévekötéshez használtak.
Az állatok, a növények és a szerszámok valódi formájukban
jelennek meg, és nem rendelkeznek az emberi vámpírhoz hasonló
mágikus képességekkel. Az angolok is ismerik a vámpírizmus
tárgyakra történő átterjedését. Két tárgyi bizonyíték is létezik az
úgynevezett „vámpírszékekre”, melyek megsebzik alvó áldozatukat,
és vért szívnak magukba, továbbá legalább egy helyen találtam
utalást a „vámpírágyra” is.
Borzalmas!
A hangos kacagás közepette szeretném még egyszer
hangsúlyozni, hogy ezt az egészet nem én találtam ki! Itt
néphagyományról van szó, bár el kell ismernem, egyes leírásoknál
nem tudom kiverni a fejemből „A gyilkos paradicsomok támadása”
című filmet. Habár… az eredetét épp most tártuk fel. Miért is piros
a paradicsom? És hány kertész is tűnik el évente az üvegházakban?
Vajon tálalunk összefüggést?
 2. A vérszopók külseje

Most pedig megpróbálom ismét komolyabbra fordítani a szót.

Ez akkor sikerülhet a legegyszerűbben, ha valami gusztustalan
dologról írok.
Flückinger vizsgálati eredményei alapján a vámpírok nem
indulnak oszlásnak a többi halotthoz hasonlóan. Hogy miképpen
zajlik le egy hagyományos értelemben vett bomlás odalent, a föld
alatt, azt bizonyára mindenki el tudja képzelni. A baktériumok és
gombák belülről és kívülről is munkálkodni kezdenek, először egy
kis bomlás, aztán egy kis rothadás, néhol apró állatkák is
megjelennek a rothadó húsban. A bomláskor keletkező gázok
felpuffasztják a holttestet, víz bugyog elő a testből, ahogy az már
lenni szokott. Minden földi dolog semmivé válik, míg végül nem
marad más, csak azok a konok csontok. Nem úgy a vámpíroknál!
Ők ezzel szemben egészséges, élénk külsővel rendelkeznek, arcuk
piros, körmük és bőrük megújul, a test belsejében található vér
továbbra is vidáman csörgedezik, és a szervek látszólag semmiféle
változáson nem mennek keresztül.
Gyakran találkozhatunk a szájon, orron, szemen és fülön át
távozó vérrel, nem ritka a súlygyarapodás sem, mint például Milica
esetében, akire a falubéliek sovány, aszott asszonyként emlékeztek.
Ugyanezeket a jelenségeket figyelték meg, a súlygyarapodástól
eltekintve, 1725-ben Plogojovitz exhumálásakor is, aki ráadásul
„durva jelenségeket” is produkált, jelesül a férfi nemi szerv már
említett erekcióját.
Ezek a külső jegyek megegyeznek a különböző korokból és
terü- letekről származó irodalmi leírásokban szereplőkkel.
Kiderül belőlük, hogy a vámpírnak a koporsóban rendszerint
emberi alakja van, áldozatai vérében ázó halotti leplet visel, és
élénk rózsaszínű a bőre. A vértől kissé püffedtnek hat, de
semmiképpen nem mutatja oszlásnak indult hulla képét.
De mint minden szabály alól, itt is van kivétel: amennyiben
egy sírban zabáló vámpírról esik szó (magyarázat később
következik), annak meg vannak rágva a kezei, a mellkasa és az
egész teste, vagy pedig teljesen le van rágva róla a hús. Fincsi…
Annak is tudok szolgálni egy kis csemegével, aki esztétaként
szívesebben nyúlna vissza a Lugosi Béla, Peter Cushing és
Christopher Lee nevével fémjelzett vámpírábrázolásokhoz a jó öreg
Hammer Stúdió trash-filmjeiben. A Balkánon élő cigányok hite
szerint a vérszopók mindig új és nagyon drága ruhadarabokban
láttatják magukat.121 Tehát meg van mentve a frakk- és
körgallérviselők frakciója.
Léteznek még további ismérvek is, melyek elárulják, hogy
vámpírral van dolgunk.
Így például a Koszovó-Metohijában, Stari Rasban és a Novi
Pazar-i Szandzsákban élő cigányok szerint a vámpír holtteste teme-
tés előtt feketére színeződik. Állítólag az egyház által kitagadottak
holtteste is fekete színű.
Ebből azután kifejlődött egy sajátos, félelmetes tudomány,
mely a kitagadottak színe alapján felismerni vélte, milyen vétséget
követett el életében a halott: a sárga bőrszín egyházi átkot, a
fehéresebb „isteni törvényt”, a fekete pedig püspök általi kitagadást
jelentett. E néphit egyik következményeként nem ritkán akár egy év
eltelte után is kihantoltak holttesteket, többek között Bulgáriában,
csupán azért, hogy megnézzék, milyen színű a hulla. Hogy vajon
vámpírrá változott-e, vagy sikerült a léleknek beköltöznie a
paradicsomba?
Olyan nézetek is elterjedtek, hogy a bal szem, mindkét szem
vagy a száj nyitva van, a test pedig még a temetés előtt megduzzad.
A hollók kerülik a vérszopók tetemét.
Most pedig ismét egy kis lírai hangvételű kitérő: más
vélekedés szerint a vámpír mellkasában két szív dobog, melyek
közül az egyik célja az emberiség kipusztítása. Az ilyen vámpírokat
arról lehet felismerni, hogy magukban beszélnek. Magam is ismerek
néhány olyan embert, aki magában beszél, miközben valamivel
foglalatoskodik, és úgy gondolja, senki sem figyeli.
A szláv országokban úgy tartják, hogy a vérszopóknak csak
egyetlen orrcimpájuk van, a nyelvük vége pedig olyan hegyes, akár
egy méh fullánkja.
Amin azonban igazán meghökkentem: csak egyetlenegy helyen
említik, hogy a vámpíroknak nincs tükörképük. Minden
vámpírtulajdonságok legnagyobb klasszikusa tehát nem is annyira
használatos, mint ahogy az ember gondolná.
Lengyelország bizonyos területein az a hír járja, hogy a vámpír
tenyerének belső felületét pelyhes szőr borítja, ujjain a köröm
begörbül (hosszúsága gyakorta a nagy ragadozó madarak karmaihoz
hasonló), lehelete pedig rothadásszagú.
 3. A vámpírok viselkedése

Térjünk vissza a medvegyai jelentéshez! Ez a klisé legalább

megbízható: a fájdalmas vérszívás!
A vámpírok a felsőtesten szoktak dokkolni, ezen belül is a
mellkast részesítik előnyben. A vérszíváson kívül előszeretettel
fojtogatják és kínozzák áldozatukat.
Az áldozatok egyike, Stanacka, halála előtt arról számolt be,
hogy éjfélkor fojtogatni kezdte a kilenc héttel korábban elhunyt
Miliőé, és nagy fájdalmat érzett a mellkasában. Ezt követően az
asszony egyre rosszabbul lett, és meghalt.
A húszéves Stanoicka testén az őt vizsgáló Johannes
Flückinger valóban talált a jobb füle alatt egy ujjnyi hosszú, kékes
színű, véraláfutásos foltot.
Paole, aki húsz-harminc napig tartózkodott a sírjában, mielőtt
tevékenykedni kezdett volna, támadásait nem korlátozta a falubeli
emberekre, hanem a háziállatok veret is kiszívta.
A vámpírok ezek szerint nem válogatósak?
 Felkelés!

A Flückinger jelentésében szereplő magatartásmódok, úgymint

az áldozatok bántalmazása és fojtogatása, az emberek és állatok
megtámadása, vérük kiszívása, valamint a házakba történő
behatolás, mind-mind megtalálható a szekunder irodalomban. Egyes
forrásokban azonban további viselkedésmintákkal is kiegészülnek.
A változatosság már a sírból való felkelésnél elkezdődik.
Vannak, akik ráérősebbek. A bolgárok, szerbek és románok
nagy többsége úgy képzeli, hogy a vámpír a temetést követő
negyvenedik napon hagyja el a sírját, és az éjszaka beköszöntével
kezdi meg ténykedését, legtöbbször éjfél körül. Olykor a temetést
követő hatodik hétig sem mutatkozik.
Kifejezetten ritkán játszik szerepet a telihold a vámpír első
megjelenésének szempontjából, azonban a vérszopók állítólag
előnyben részesítik azokat az éjszakákat, amelyeken növekvő hold
van.
Mások sietősebben indulnak cserkészni. A harmadik, illetőleg
a hetedik éjszaka dördül el a startpisztoly, amikor is a vérszopó
aktivizálja magát. Egyes bolgárok úgy vélik, hogy a vámpír kilenc
napig nyugodtan fekszik a koporsóban, a negyvenedik napig tüzes
árnyékként kísért a környéken, és csak azután kel fel hús-vér
vámpírként a sírból.
Térjünk csak vissza még egyszer az okokhoz, miért is válhat az
áldozat vámpírrá: ugyanis ez is meghatározhatja az átváltozás
időpontját.
A halott gyermek, akit nem kereszteltek meg, hét év elteltével
tér vissza vámpír képében; a burokban született emberek a
temetésüket követő kevesebb, mint negyven napon belül válnak
vámpírrá. És azok az emberek, akik mások kárára hamisan
tanúskodtak a bíróság előtt, valamint akik vagyonszerzés céljából
hamisan esküdtek, csak hat hónappal halaluk után lesznek
vérszopók.
 A felkelés után…

Egy vámpír nem hagyja a körmére égni a dolgokat.

A latin szerető, a huligán és a gyilkos durva keveréke. A nők
állítólag kedvelik a „rosszfiúkat”.
Széles körben elterjedt az a nézet, hogy a vámpír, miután
elhagyta a sírját, először a rokonságát kezdi gyötörni, és az őt túlélő
feleségével rendszeresen közösül.
Az ilyen látogatások akár terhességhez és gyermekáldáshoz is
vezethetnek, mely gyermekeknek ismét csak megvan a maguk
sajátos sorsa. Előfordul, hogy csont nélkül születnek, és
születésüket követően azonnal meghalnak. Egy 1751-es forrás
szerint: „(…) és a szokásos 40 hetes terminust követően egy
gyermek született, formája teljesen, mint egy fiúé, de tartás nélkül,
nem volt, csak húsa, 3 nap után is össze volt tekeredve, mint a
kolbász (.,.)” Más vámpírgyermekek teljesen normális életet élnek,
és haláluk után maguk is vámpírrá változnak.
 A szórakozás következményei

Azok, akiknek vámpír az apjuk, úgynevezett Dhampire-ként,

főleg Szerbiában, különleges képességekkel rendelkeznek, úgymint
a szellemlátás és a vámpírok látása, méghozzá anélkül, hogy haláluk
után vérszopókká válnának.
Aki ilyen egyedülálló, azt biztosan fel lehet ismerni. Bizonyára
henceg a származásával.
A fiúk régiónként eltérően a „Vampir” vagy „Dhampir”
keresztnevet kapják, a lányokat pedig „Vampiresának” vagy
Dhampiresának” nevezik.
Stari Ras és a Novi Pazar-i Szandzsák vidékein
„Lampijerovicnak” nevezik az ilyen gyerekeket. Ezen a
környéken létezik egy „Lampijerovices” nevű falu, melynek lakói
azt állítják magukról, hogy vámpíroktól származnak. Periepe
falujában, mely Monastru es Kiuprili között fekszik, több olyan
család is él, akik szintén vámpírok utódainak tartják magukat.
Bizonyára őrülten szerelmes lehetett a vámpír üknagypapa.
Annak az asszonynak, akit egy vámpír tett boldoggá, kétféle
következménnyel kellett számolnia. Nem elég, hogy akár teherbe is
eshetett, nem: ha még házassága előtt kapcsolata volt egy vámpírral,
akkor gyermektelen maradt. Aki ezek után még románcra vágyik…
 Gyerünk enni!

A vámpírok táplálékukat — a vért — általában a mellkasból

szokták kiszívni.
Bár hosszú távon ez is unalmassá válhat. Fő a változatosság,
így hát a vérszopó gyakran élvezettel rágcsálja végig áldozata egész
testét, hangosan szürcsölve.
A szekunder irodalom említést tesz még a következő
testrészekről, mint előnyben részesített „csatlakozási pontokról”: a
fül, a bal mell (a kasuboknál), Oroszországban a szív körüli terület,
Danzig környékén a mellbimbó, és nagy ritkán a két szem közötti
terület. A vámpír által megölt ember bal mellén néhány esetben
harapásnyomot találtak.
A vámpírok fogai nem feltétlenül elég élesek. Bizonyos orosz
vérszopók ezért egy éles, kihegyezett pálcikát használnak, hogy
áldozatuk bőrét felsértsék vele.
És most, drágáim, következzenek regényem címadó alakjai!
A vámpírok egyik nagyon veszélyes, és éppen ezért
Romániában, Szerbiában és Bulgáriában rettegett speciális fajtáját
alkotják a vörös hajú vámpírok, akiket „Júdás gyermekeinek” is
neveznek.
Képesek egyetlen harapással megölni áldozatukat, és kiszívni
an- nak vérét. A halott bőrén három karcolásnyomot hagynak -
XXX, vagyis a 30-as számot római számjegyekkel leírva, az
ezüstpénzek számára utalva, melyeket Júdás kapott Jézus
elárulásáért.
 Azonban a vámpír sem kívánja mindig a vért.
Már-már azt gondolnánk, a vérszopók meg nem értett lények,
amikor azt olvassuk, hogy a bolgárok szerint a vámpír csak akkor
kezdi el az emberek és állatok vérét szívni - ezzel a halálukat
okozva -, amikor egyéb tápláléka, melyet életében szívesen evett,
meg- fogyatkozik. Vagyis tulajdonképpen csak azt kívánja pótolni.
Bulgáriában a helyi vámpírok attól sem riadnak vissza, hogy mege-
gyék az általuk elpusztított állatot.
Most pedig kérem, csak akkor folytassa az olvasást, ha a
vámpírokba, lazaságukba és morbid romantikájukba vetett hite
megingathatatlan!
A többiek ugorják át ezt a bekezdést, mert: Bulgáriában a
vámpír egyéb kedvenc táplálékaként az emberi ürüléket említik. Na,
ki szeretne ezek után még egy csókot?
Megnyugtatásul közlöm: ezzel gyökeresen ellentétes az a
nézet, mely szerint a vámpírok képtelenek (szilárd) táplálékot
magukhoz venni. Jobb, ha semmit nem esznek, mint hogy ürüléket
fogyasszanak!
Bár az áldozatok halálát elsősorban a vérszívás és a kínzás
okozza, egyes esetekben a vámpír úgy öl, hogy az ember szájába
fúj. Sajnos a forrás nem említi, hogy ezt megelőzően evett-e
ürüléket vagy sem.
 Viselkedjetek rendesen, ti odalent!

Nagyon változatos lehet a vámpír viselkedése a sírban.

Míg a legtöbb esetben általában nyugodtan fekszik vagy ül,
addig a szláv néphagyomány szerint módszeresen lerágja a saját
élettelen húsát a kezeiről, karjairól, combjairól, esetleg az egész
felsőtestéről is. Végezetül felfalja a szomszédos holttestek ruháit és
húsát. Amíg a sírból kihallatszik a vámpír csámcsogása, addig sorra
halnak meg élő rokonai.
Ha a vámpír karja elzsibbadt a sok fekvéstől, akkor orosz
elképzelés szerint acélhoz hasonlatosan erős fogait használja, hogy
segítségükkel kiszabaduljon a sírból, és átrágja magát minden útjába
kerülő akadályon, akár ajtókon is.
Amint azt már említettem, a legtöbb vámpír huliganizmusra és
garázdaságra hajlamos. A vámpír rendszerint a saját faluját
terrorizálja, ahol tönkreteszi a házak tetejét, cserepeket, köveket
vagy edényeket tör össze, követ és hulladékot hajigái a tetőkre.
Azonban a közvetlen környezete sincs biztonságban, ami abból
fakad, hogy a vámpír gyakorlatilag a saját sírjában tanyázik. Ezért a
temető körül meglehetősen nagy a zaj. Vajon ez az egyik oka annak,
hogy a temetők a falvakon kívül találhatóak? A vámpírok, mint
csendháborítók…
 Következzék ismét néhány vidám részlet!

A vámpír bármely vidéken felbukkanhat, és lesben állhat

magányos vándorokra várva. Előfordulhat például, hogy megkínálja
az illetőt pálinkával egy lófejből készült flaskából. A vándornak
erre ijedtében földbe gyökerezik a lába, különösen, ha a vámpír
fejbe vágja a flaskával, és jól ellátja a baját.
Ezzel szöges ellentétben áll a voksi es dukadjini cigányok
meggyőződése, mely szerint a vámpírok, miután elhagyják sírjukat,
vándorútra mennek, és soha nem térnek vissza hazájukba.
Exportcikkek a javából!
 Vissza a sírba, gyerünk, gyerünk!

Természetesen a vámpír pontos időbeosztás szerint zaklatja

áldoza- tait, utána pedig szépen haza kell kotródnia otthonába.
Az orosz néphagyomány szerint napfelkelte előtt, az első
kakasszóval vissza kell térnie a sírba, máskülönben ott, ahol van,
ájultan esik össze, és mozdulatlan marad, míg újra be nem sötétedik.
Nehogy már elporladjon!
Általánosan elterjedt az a nézet, miszerint a vámpírnak
napfelkelte és az első kakasszó előtt vissza kell vonulnia a sírboltba.
De itt felvetődik egy nagy DE:
Elsősorban a lakosság szempontjából kellemetlen kivételt
képez Mamusa faluja, ahol a vámpírok napközben is
felbukkanhatnak a környéken, a házakban vagy az istállókban.
Egy másik forrás megemlíti, hogy Oroszországban és
Lengyelországban léteztek olyan vámpírok, amelyek déli tizenkét
órától éjfélig voltak „szolgálatban”. A szekunder irodalom több
szerzője is ír olyan vámpírokról, akik napvilágnál is képesek
mozogni.
Nem véletlenül írtam, hogy „otthonába”.
A vámpírnak nem mindig a sírja szolgál székhelyéül. A Stari
Ras-i cigányok szerint a vérszopók kedvelt lakóhelyei a
szélmalmok. Arrafelé a szélmalmokat gonosz szellemek, az ördög
és más természetfölötti lények tartózkodási helyeként tartják
számon.
Ismét egy momentum, melyet felhasználtam a „Júdás
gyermekei”-ben. Továbbá Otfried Preufiler csodaszép könyvében, a
„Krabat”- ban is egy malomban él a varázslók mestere.
 Munkaszüneti nap

Néhanapján otthon is kell lenni, még ha az ember nem is

igazán szeretne. Egyes elképzelések szerint létezik egyfajta pihenési
kény- szer, mely ellen a vámpír nem tud védekezni. Így például az
újgörög vámpír szombatonként fekve marad a sírjában, anélkül,
hogy bajt okozna, más országokban pedig, mint Albániában, a
pihenőidő mindössze a péntekről szombatra virradó éjszakára
korlátozódik.
Az ide vonatkozó magyarázat alapján a szombat azért hat
bénítóan a vámpírokra, mert az egyház a Szűzanyának szentelte, aki
ezen a napon a fia halálát követően megtartotta hitét.
De ahogy az már a szünnapokkal lenni szokott: a többi napon
ellenben bőven van mit csinálni.
A román vámpírok állítólag különösen keddenként aktívak,
mások a csütörtököt részesítik előnyben. Az úgynevezett „hosszú
csütörtök” tehát, melyet néhány éve vezettek be, nem a
kiskereskedők találmánya!
Minden vámpírvadász figyelmébe: a fenti jellegzetességeket
min- denekelőtt a vámpírok megsemmisítése során célszerű
figyelembe venni. Meglehetősen furcsán venné ki magát, ha
felfeszítenék a ko- porsót, és senkit nem találnának otthon.
Télen, karácsony és Krisztus Mennybemenetele között a
vérszopók egyes vélekedések szerint különösen buzgók.
Közkedveltek továbbá a Szent András és Szent György napját
megelőző esték, a húsvét előtti napok, a Szent András napja es a
Vízkereszt közötti időszak, illetve a Szent György naptól Szent
János napjáig terjedő intervallum. Általánosságban veszélyesnek
tartják az év utolsó napját és a húsvét vasárnapját megelőző
éjszakát.
 Ezek a te barátaid?

Talán mindenki számára egyértelmű, hogy néhányan már előre

sejtik, haláluk után vámpírrá válnak.
A legtöbb ember bizonyára kevéssé tartotta kívánatosnak ezt az
állapotot, ez alól is vannak azonban kivételek Romániában.
Állítólag azok az emberek, akik tudják, hogy haláluk után
vámpírok lesznek, még életükben találkozgatnak igazi vámpírokkal,
vagy a megbeszélt éjjeleken elhagyatott temetőkbe, sötét erdőkbe
küldik saját lelkűket. Ott azután a leendő vámpírok megtanulják az
„igazi vámpíroktól a fekete mágiát, és szövetségbe tömörülnek,
pontosan a boszorkánytanyák mintájára.
Ezeknek a leendő vámpíroknak életükben számos előnyük volt.
Így például képesek voltak ellopni a méhek és a baromfik erejét, és
ezt az elrabolt energiát azután a saját állataiknak adták, így mindig
nekik volt a legjobb méhkaptárjuk és a legpompásabb csirkéik.
Ezenkívül képesek voltak szabályozni az esőt, valamint
összegyűjtötték a szépség erejét, és szerelmi amulettek formájában
eladták azt.
Könnyen felismerhetőek ezek a különleges vámpírok: a női
egyedeknek száraz, ámde figyelemre méltóan élénk színezetű a
bőrük, a férfiak kopaszodnak, és különösen szúrós a tekintetük.
Száraz bőr — vajon a kozmetikai ipart is a vámpírok irányítják?
Ezek szerint a cellulitkrém nem más, mint a „szépség erejéből”
készült amulett?
A plasztikai sebészek vajon milyen mélyre süllyedtek a
vámpírizmus ingoványában?
 4. A vámpírok képességei és ereje

Bármilyen szomorú: a források erről nem tesznek említést.

Közvetetten azonban engedjenek meg egy következtetést: a
vámpírok nagyon erős fizikummal bírnak. Mivel magyarázhatnánk
egyébként, hogy mindössze tízéves vagy még fiatalabb vámpírok
rettegésben tartanak egy települést, és képesek felnőtt embereket
fojtogatni, vagy komoly sérüléseket okozni nekik — feltéve, hogy
tipikus vámpír-magatartással állunk szemben?
Ezenkívül képesnek kell lenniük arra, hogy éjjelente
észrevétlenül behatoljanak az emberek hálószobáiba, és áldozataikat
titokban megkínozzák. De mégis hogyan teszik mindezt?
Végül pedig látogatásuk után néhány nappal garantált, hogy a
megkínzott személy halálát leli. De sehol nem találni kifejezett uta-
lást arra, hogy a vámpírok tudnának repülni, varázsolni vagy más
egyéb képességekkel rendelkeznének.
 Ki vagy te?

Bármennyire is sajnálom: az ajtók és ablakok bezárása semmit

nem segít a vámpírok ellen, legalábbis a néphit szerint, mely
érdekes módon a boszorkányokat és a sertéseket is egy kalap alá
veszi a vérszopókkal. Ezzel egyúttal lesöpörhetjük az asztalról azt a
klisészerű megállapítást is, miszerint „egy vámpír csak akkor jut be
a házba, ha meghívják”.
A podrimai cigányok szerint a vámpírnak az első megjelenesít
követő napokban a legnagyobb az ereje, ilyenkor a legveszélyesebb;
a Novi-Pazari Szandzsákban viszont csak 6 hét elteltével teljesedik
ki az ereje.
Általában véve megállapítható, hogy a vámpírok erőfölényben
vannak ellenfeleikkel szemben: a vérszopókkal folytatott harcokról
szóló beszámolókban gyakran szerepel, hogy az áldozatok, illetve
vámpírvadászok állkapocs- és végtagtörést szenvedtek. Az a hír is
járja, hogy a vámpírok erősebbek és ügyesebbek az embernél, es
gyorsabbak a szélnél is. Milyen gyors is egy tornádó? Átkozottul! A
szerbek es a bolgárok szerint a vámpírok képesek változtatni
alakjukat, így a legkisebb hasadékon át is bejutnak a szobába.
Szerb, bolgár, újgörög és orosz hagyomány szerint a vámpír tud
repülni, általában véve tetszés szerint képes változtatni az alakját, és
bármely állat képében meg tud jelenni.
Például: farkas, ló, kecske, tyúk, macska, kutya, szamár,
disznó, hiúz, ökör, kos, míg a Havasalföldön élő emberek szerint
béka, bolha es poloska képében elsősorban a szüzek vérét szívják
előszeretettel. Micsoda badarság! De hát vannak válogatós
vámpírok. A szűzvérrel táplálkozók feltehetőleg kihaltak, de ez csak
egy elmélet.
A vámpír megjelenési formái között megemlíthető még a
pillangó, a lepke, a kígyó, a légy, a pók, az egér, a bagoly, a vérrel
teli edény, valamint az olajjal teli kecskebőr. A felsoroltakon kívül
még vérfarkas alakját is magára öltheti.
Ezt nevezem aljasságnak! Vérfarkas képében megtámadni az
embereket, azután a konkurenciára kenni a felelősséget! De az
edény és a kecskebőr, jesszusom! Itt sürgősen szükség lenne egy
imázs- tanácsadóra!
Egyes források szerint a vámpír szénakazallá is át tud változni.
Álljon meg a menet!
Itt nem pajta méretű építményről van szó, ahol tömeges
vérszívást lehet végrehajtani, hanem azokról a kicsi, kunyhószerű
szénaboglyákról odakint a földeken. A parasztok régen egy keskeny
favázra tették a friss füvet száradni. Minél több volt a fű, annál
nagyobb lett a kazal, a közepében pedig üreg keletkezett. Alpesi
tájakon még ma is látni ilyet.
Amikor a gyerekek bebújtak oda játszani, vagy szerelmespárok
felnőtt játékokat játszani, a vámpír rájuk vetette magát. Ha egy ilyen
kazal inog, az nem feltétlenül jelenti tehát, hogy a benne lévők jól
érzik magukat.
Az a lehetőség is meglehetősen szokatlan, hogy a vámpírok
kocsikerékké vagy éjszakai fénnyé változhatnak. Rejtély számomra,
hogy ennek mi az értelme. A közmondásban szereplő ötödik kerék
vajon a vámpírt jelenti? A sarki fény vajon nem más, mint egy
vándorló vámpír?
De térjünk most vissza azokhoz az igazán kellemetlen
példányokhoz, akik akár el is népteleníthetik a környéket.
Méghozzá egyetlen éjszaka leforgása alatt.
Ilyen különleges erővel rendelkeznek ugyanis a khioszi és a
cseh vámpírok. Arrafelé a vérszopó bekopogtat az ajtón, vagy
odakiált valamit a mit sem sejtő vándornak. Aki válaszol neki,
azonnal meghal!
A kasubok úgy hiszik, hogy a vámpír, miután minden rokonát
megölte (függetlenül attól, hogy milyen gyorsan), éjjel meghúzza a
templom harangját. Aki meghallja a harangszót, az meghal.
Galádságuk azonban nem csak abban mutatkozik meg, hogy
tárgynak vagy állatnak álcázzák magukat. A vámpír listáján
számtalan más trükk is szerepel.
A moszlim cigányok szerint Carpaci falujában és környékén a
vámpír a normális ember számára ráadásul láthatatlan, és csak a
dhampirok, varázslók és boszorkánymesterek fedezhetik fel.
Ha azonban ezek a specialisták különféle szertartások
segítségével láthatóvá teszik a vérszopót, a hétköznapi emberek
számára nagyon veszélyes a látvány, mert lázat, majd halált okoz.
Ezek úgymond a vámpír természetes védekező eszközei.
 Hókuszpókusz!

Eltekintve attól, hogy a vámpír már egyébként is sok mindenre

képes, ez még tovább fokozható: állítólag varázsolni is tud!
A vámpírok felelősek az éhínségekért, mert vízimalmokban,
gyü- mölcstárolókban és éléskamrákban garázdálkodnak, és
feltehetőleg különféle átkok segítségével kárt okoznak.
Tönkreteszik a gyümölcsfák virágait, amikor váratlanul fagyot és
jégesőt küldenek rájuk.
A víz nagyon nagy érték.
Ha hiány van belőle, az ember tönkremegy - és pontosan ez a
vámpír szándéka. Ezért az orosz népnyelv szerint megfeji a
felhőket, vagy ellopja a harmatot, és így aszályt okoz.
Emellett a vámpírok felelősek a nyári kánikuláért, a viharokért,
a marhavészért és különféle betegségekért is, mindenekelőtt a
pestisért.Itt máris felvillan az agyunkban, vajon miért keresték meg
és tették ártalmatlanná az emberek a vámpírt késlekedés nélkül: ez a
szörnyeteg nem csupán egyetlen település számára életveszélyes,
hanem az egész környék, sőt egy egész régió számára is!
 Mennyi van még hátra?

Kevés adat áll rendelkezésre azoknak a vámpíroknak az

élettartamáról, akiket az emberek nem öltek meg.
Egyesek hét évet jósolnak a vérszopónak, aki ezt követően
végérvényesen meghal.
A Podrima környéki (Koszovó-Metohija) cigányok közül
néhányan, valamint a szomszédos szerbek és albánok úgy
gondolják, hogy ha egy vámpírt harminc év után sem sikerül
ártalmatlanná tenni, akkor az visszaváltozik emberi lénnyé, és
valamilyen egészségügyi szakmát betöltve elvegyül az emberek
között. Betegápolás, laborok, vérbank.
Hiszen újra meg újra felröppen a hír, hogy a német
kórházakban fogytán van a vér - minden világos! Más cigányok
Stari Rasban azt hiszik, hogy a vámpír élete csak a temetését követő
negyven napig tart. Megint mások szerint három hónapig. És
Prizrenski Podgorban az a szemlélet terjedt el, hogy a vérszopó
három vagy 4 év elteltével visszaváltozik emberré; az egyik
szomszédos kerület lakói szerint ehhez 14 év szükséges.
Megint csak úgy záporoznak az információk. Vagy talán az
összeesküvők céltudatosan félrevezetnek bennünket?
 5. Óvintézkedések

Térjünk vissza Medvegyába!

Lassan, fokozatosan közelítünk a leggusztustalanabb részhez.
Vegyük hát sorra a dolgokat szépen, apránként!
A szegény Paole megpróbálja ugyan elkerülni a sorsát,
mégpedig úgy, hogy földet eszik a vámpír sírjáról, és bekeni magát
annak vérével. Balesete után azonban ennek ellenére maga is
vérszopóvá válik.
Az irodalomban fellelhető lehetőségek azonban sokkal
átfogóbbak, és alkalmazásuk tekintetében a gyermek születésétől
egészen a temetésig tartó időszakot felölelik.
 Megelőzés, barátaim, megelőzés!

A vámpírizmus már említett öröklése ellen csak az segít, ha

megisszuk egy vámpír vérét; ha a gyermek a kasuboknál burokban
jön világra, ennek foszlányait meg kell őrizni, majd meg kell
szárítani, szétmorzsolni, belekeverni a tejbe, és megitatni a
csecsemővel.
Akit megharapott egy vámpír, annak vagy innia kell a vámpír
véréből, vagy földet kell ennie a sírjáról, hogy halála után ne jusson
hasonló sorsra. A forrás szerint az is segít, ha saját testünket
bekenjük vámpírvérrel. Nem éppen kellemes. És akkor még nem is
beszéltünk a fertőzés veszélyéről.
Amennyiben a halott csak azért volt veszélyes, mert az egyház
kiközösítette, akkor a bűnöst utólag még fel lehetett oldozni, ezzel
megakadályozva, hogy a dolog még rosszabbra forduljon. Arra is
lehetőség volt, hogy egy átkot (amit például az apa vagy az anya
mondott ki) az elátkozott személy halála után a megfelelő szertartás
segítségével feloldjanak.
 Vigyázat!

Ez nem fog ízleni! Eddig csak az ártalmatlan változatokat

ismertettem.
A legtöbb intézkedés elsősorban a holttest biztosítását tűzi ki
célul, ebben az összefüggésben az elhunyt masszív csonkítása
révén. Már a temetés előtt és alatt is tettek bizonyos
óvintézkedéseket. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint egy grillrecept,
de semmi köze hozzá: a havasalföldiek olyan disznó zsírjával
dörzsölték be a gyanús holttestek bőrét, melyet a szentestét
megelőző napon vagy Szent Ignác napján (október 17.) vágtak le.
Románia egyes részein tömjént tettek a halott orrába, fülébe és
szemébe, Bulgáriában pedig kölest és fokhagymát.
A holttest szállítása döntő fontosságú, és itt megint a
temetkezési vállalkozók figyeljenek különösen!
Ügyeltek arra, hogy a halottat lábbal előre vigyék ki a házból,
gyakran a küszöb alatt, így akadályozva meg, hogy az elhunyt
visszataláljon a házba.
Ha még biztosabbra akartak menni, akkor a küszöb alól kiásott
földből szórtak a koporsó aljába, hogy meggátolják a halott
visszatérését. Arról azonban nem esik szó, hogy miért van a
küszöbnek hárító, sőt mi több: emlékezettörlő hatása. Bár ez
feltehetőleg nekem is mindegy lenne, a lényeg, hogy működik.
Ez mind nagyon szép és jó, de mit tegyünk, ha a házunk
sziklára épült?
Pofonegyszerű: ilyen esetben a halottakat az ablakon át, vagy
pedig egy külön erre a célra a falba vágott lyukon át vitték ki a
házból.
 El vele…

A gyanús halottak útja nem minden esetben végződött a

temetőben.
Az aggódó gyászolók az ilyen koporsókat gyakran
keresztutaknál ásták el, hogy a vámpír eltévedjen, de legalábbis ne
találjon haza. Az oroszoknál elég volt tavakba, pocsolyákba vagy
sziklahasadékokba dobni a holttestet, vagy valamely elhagyatott
helyen egysze- rűen letenni, anélkül, hogy keresztény szertartással
eltemetnék. Semmi esetre sem sikerülhetett nekik visszatalálni az
emberek szállásaihoz.
 Hipp és hopp, tűnjön el minden…

Miután a települést megszabadították a vámpírtól, további

intézkedések léptek életbe.
Ahol a gonosz szellemeket tették felelőssé a vámpírok
visszaté- réséért, fontosnak tartották, hogy az ilyen szellemeknek a
temetés alatt túljárjanak az eszén. Románia egyes részein ezért a
temetési ceremónia alatt mindig táncoltak és énekeltek, hogy a
közelben ólálkodó gonosz szellemek azt higgyék, az emberek
ünnepelnek, nem pedig gyászolnak.
Szerintem roppant ügyes húzás.
Sőt, ez a szokás egyes esetekben odáig fajult, hogy néhány erős
férfi időről időre felemelte a halottat, és táncolt vele, így próbálván
elhitetni a szellemekkel, hogy az illető él.
Na, igen… egyszerűen muszáj volt az „Interjú a vámpírral”
című film egyik jelenetére gondolnom, amikor is Lestat felemeli a
halott anyát, és ellejt vele egy tarantellát a parketten. Mindez persze
felté- telezi, hogy a halott még viszonylag jó állapotban van. Mert
még a szellemek sem hinnék, hogy élő emberről van szó, ha az
illető tánc közben darabokra hullik.
 További óvintézkedések

Az is megoldást jelentett, hogy a sírt a szokásosnál kétszer

mélyebb- re ásták, és a holttestet arccal lefelé helyezték a
koporsóba, hogy vámpírrá változása esetén még mélyebbre ássa le
magát a földbe, ne pedig fölfelé. A föld folyékony magja, mint
vámpírolvasztó.
A sziléziaiak úgy hiszik, ez a módszer azt is megakadályozza,
hogy a feltételezett vámpír dermesztő tekintetével ártson azoknak,
akik a halott körül tevékenykednek. Talán éppen ez az oka annak,
hogy a halottaknak lezárják a szemét?
Eleget ígérgettem, most aztán tényleg elérkezett a kőkemény
vámpírelhárítás ideje. Az érzékeny lelkületűek csak saját felelőssé-
gükre olvassanak tovább!
Az sem megy ritkaságszámba, hogy átvágják a talpat és a
lábban húzódó inakat, vagy levágják az egyik lábujjat, hogy a
feltételezett vámpír el ne hagyja a sírt. A bolgároknál izzó parazsat
szórtak a halott lábaira, megégetve végtagjait. Így tették
lehetetlenné számára, hogy útra kelhessen.
Aki egyébként csodálkozik rajta, hogy az egyes esetek
leírásánál ide-oda ugrálok az időben: ez a különböző források miatt
van így. Olykor jelen időben szerepel a történet, és mivel
hivatkozom rá, így is veszem át. És azt sem szabad elfelejteni, hogy
akadnak köztük régebbi művek is. Lehetséges, hogy a szerző
korában még jelen időben beszéltek ezekről az eseményekről.
Említést tesznek még egy hosszú szögről is, melyet a holttest
fején ütöttek át. Ennek vagy az volt a célja, hogy szorosan
hozzárögzítsék a testet a koporsóhoz, vagy pedig azt akarták elérni
vele, hogy a bőre ne fúvódhasson fel, még akkor se, ha maga az
ördög próbálja meg felfújni, hogy a halottat vámpírrá változtassa.”
A pokol, mint ténylegesen létező hely, ténylegesen létező erőkkel és
lényekkel, itt is nagy befolyással bír.
A felfúvódás, pontosabban az átváltozás megakadályozására
ezen kívül tövises botot vagy más éles tárgyat, elsősorban sarlót
fektettek a testre. A léggömb-elv alapján: ha felfúvódik, ki is
durran.
Nagyon gazdaságos a következő változat: Jugoszláviában a
sarlót a halott nyaka köré helyezték, hogy az átváltozás alatt a
vámpír saját magát fejezze le.
Hogy a sírt nem csak azért ültetik be növényekkel, mert az
esztétikus, a következő példa mutatja. A vadrózsatő gyökerei között
fennakadnak a vámpír ruhái, így a vérszopó nem juthat ki a sírból.
 Megkötözősdi — kicsit másképp

Olyan eseteket is feljegyeztek, amikor a gyanús holttestek

kezeit megkötözték, vagy szögekkel a koporsóhoz rögzítették, sőt, a
ko- porsókat vasreteszekkel és - kapcsokkal meg is erősítették,
nehogy a vámpír megszökhessen.
A karok összefonása a test előtt szintén azt hivatott
megakadályozni, hogy a halott vámpírrá változzon.
Ugyanezt állítják a halott gerincének eltöréséről is. Boszniában
szokás volt egy darab földet a halott mellkasára helyezni, vagy a
nyelve alatti húsba egy galagonyatövist szúrni, abban a reményben,
hogy a holttest így nem változik át vámpírrá.
A földdarabon kívül előszeretettel helyeztek a mellkas és az áll
közé papírdarabot, képet vagy más tárgyat. Ismeretes még a
nyárfából faragott kereszt, melyet a mellkasra, a karok és az áll alá
fektettek.
Az volt a legfontosabb, hogy a halottnak legyen valami
rágnivalója, és ne jusson eszébe felkelni, keresni magának valamit,
amin csámcsoghat.
A hozzátartozók a szájába adtak egy pfenniget, egy ostyát vagy
egy rózsafüzérkeresztet, hogy azt szopogassa, vagy felkötötték a
száját, illetve vasreszelékkel töltötték meg azt.
Az ostya, mint a keresztények elhárító fegyvere azt a célt is
szolgálta, hogy ne juthasson be rossz szellem a halott száján
keresztül a testébe, és ilyen módon ne változtathassa át vámpírrá. A
hit ajtónállója, ha úgy tetszik.
 Ha épp nem volt kéznél ostya, az emberek másképp segítettek
magukon. Egyszerű, de annál logikusabb megoldás volt egy tégla-
darabot a halott szájába dugni. A kasubok szerint ez arra szolgált,
hogy a vámpírnak kihulljanak a fogai, amikor ráharap.
Az engesztelő ajándékok mindig jól jönnek, ezért temettek el a
halottal együtt különböző tárgyakat.
Romániában a már említett pénzérmén kívül ilyen volt a
zsebkendő vagy a gyertya; a gyertya, ahogyan pomerániai és
bulgáriai források is említik, a lélek számára mutatja az utat a
sötétben a mennyország felé, és meggátolja, hogy a halott vámpírrá
alakuljon át. A zsebkendőt nem tudom mivel magyarázni. Nyilván
semmi köze a „Galaxis útikalauz stopposoknak” című filmhez,
melyben a főhős magával viszi az útra a törülközőjét.
És ott vannak még a brutális hatalmi eszközök.
Szerbiában és Bulgáriában már megelőzésképpen levágták a
gyanús halott fejét, földet szórtak a fej és a törzs közé, vagy pedig a
két láb között helyezték el a fejet. Így nem nőhetett hozzá ismét a
testhez.
Egy másik, Bulgáriában alkalmazott módszer szerint a gyanús,
elővigyázatosságból már karóval átdöfött halottat több kannányi
for- rásban lévő borral lelocsolták, hogy ekképpen kiűzzék az
esetleges gonosz szellemet, amely vámpírrá változtatná a halottat. A
szellem ezek után feltehetőleg jól lerészegedett, és kitántorgott a
testből.
 Szúrd, ki tudja, meddig szúrhatod…

A galagonyából, kőrisből, dióból vagy hársfából készült

karókat a halott testébe, fejébe, ülepébe, a körmei alá, de
mindenekelőtt a szívébe vagy a köldökébe döfték Németországban,
Lengyelországban, Szerbiában, Horvátországban és Nyugat-
Ukrajnában.
A felsorolt országokban ez a szertartás is az óvintézkedések
reper- toárjába tartozott.
A köldök átdöfésére az ad magyarázatot, hogy a köldök az
életet szimbolizálta, mivel az anya testével való kapcsolatot, és
ezáltal a növekedést jelentette. Ha ezt a részt átszúrták, azzal véget
vetettek az életnek.
Hasonló célt szolgáltak más hegyes tárgyak is, mint például tűk
vagy izzó vaspálcák, melyeket szintén a szívbe vagy a köldökbe
fúrtak.
És kérem, az ülepről ne is kérdezzenek! Fogalmam sincs, mi
céljuk volt vele, és nem is akarom tudni…
Az is előfordult, hogy eltemettek valakit, akiről csak
posztumusz gyanították, hogy esetleg vámpír, vagy azzá válhat.
Az ilyen gyanús, már eltemetett holttesteket utólag, a földön
keresztül szúrták át hosszú galagonya-, kőris- vagy borókakaróval.
A segédkezők azzal védekeztek a kifröccsenő vér ellen, hogy
bőröket terítettek a sír fölé, és azokon keresztül döfték a karókat a
földbe, a halott hasára vagy fejére célozva.
Amennyiben a sírban vértócsa jelent meg, bizonyítottnak látták
a feltevést, miszerint egy jövendőbeli vámpírral volt dolguk.
 Rakj rá valamit!

A sírhantra egyes esetekben köveket vagy keresztet fektettek,

hogy a vámpír ne tudjon kijönni.
Aki legközelebb sétára indul egy temetőben, gondolkodjon el
rajta, mi célt is szolgálnak ezek a — ízlésem szerint rettenetes —
csiszolt kőből készült síremlékek, melyek az egész sírt beborítják.
Minden bizonnyal egyszerűbb az ilyen sírokat rendben tartani,
de egyúttal abban is biztosak lehetünk, hogy a halott nem kerül a
felszínre. Ezt valószínűleg nem sokan tudjak, de a sírkőkészítés
eredete talán itt keresendő, vagy legalábbis nyilván ez is szerepet
játszott benne.
Hasonlóképpen fennmaradt a füstölő, kén vagy lőpor
égetésének hagyománya is a nyughelyen, mint a gyanús holttest
hamvasztásnak szimbóluma. Ezt követően a földbe állítottak öt régi
kést vagy négy galagonyanyársat, amelyek a rejtekhelyét elhagyó
vámpírt voltak hivatottak felnyársalni. Ugyanezt a célt szolgálta a
kilenc orsó, melyeket a sír földjébe ütöttek. Nem ajánlom, hogy
kipróbálják! Az a minimum, hogy ferde szemmel fognak nézni
önökre.
Szerbia keleti részein egy keskeny galagonyavesszőt szúrtak le
a földbe a kereszt mellé; ez is azt hivatott megakadályozni, hogy a
holttest átalakuljon.
A fegyverviselési engedéllyel rendelkezők ebben jelentős
előnnyel rendelkeznek.
Magyarországon vissza lehetett tartani a vámpírt attól, hogy
visszatérjen, méghozzá úgy, hogy lőfegyverekkel többször is
belelőttek a sírba, miután a koporsót beleeresztették.
Pfuj, nos… ,ha jobban meggondoljuk, a gyásznép valószínűleg
nem venné jó néven, ha Kati néni temetésén unokája nagy kaliberű
revolverével célzottan hat díszlövést eresztene bele a koporsóba.
Viszont jó kis filmjelenetet lehetne készíteni belőle!
 Rakj bele valamit!

Ha a kisgyerekek nyugtalankodnak, el kell terelni a

figyelmüket. Valahogy így csinálták egykoron a vámpírokkal is.
Ezek a sírba tett tárgyak kevésbé drasztikusak és kevésbé drámaiak.
És ráadásul még olcsók is!
Ilyen tárgyak voltak a halászhálók, a magok, mint például a
mák, a mustár, a zab, a lenmag, a karotta vagy a finom homokot
tartalmazó erszény.
Furcsán hangzik, de így van.
Mivel az emberek azt gondolták, hogy a vámpírnak minden
évben ki kell bogoznia egy csomót a halászhálón, vagy meg kell
számolnia egy magot, illetve egy homokszemet, ami hosszú távon
megakadályozta a halott visszatérését. Ugyanezt a célt szolgálta a
harisnya, melyen évente egy szemet le kellett bontania.
Ismeri még valaki Számherceget a Szezám utcából? Az angol
eredetiben egyébként a kétértelmű „Count” [gróf, ill. számolás - a
ford.] nevet viseli.
Tehát mélyebb oka volt rá, hogy a számolás megszállottjává
váljon.
 Mi van még?

Hogy valaki a föld alá került, még nem jelentette azt, hogy
feledésbe is merült. Épp ellenkezőleg: hiszen a halott sorsa feletti
aggodalom közel sem ért véget a temetéssel.
Bulgáriában és Magyarországon vízzel teli edényeket állítottak
a sírok mellé, hogy a vándorútra induló lelkeket felfogják.
Manapság néha úgy tűnik, hogy sötétzöld műanyag vázákat
használnak erre a célra. ízlések és pofonok.
A hulla lemosására használt vizet is alkalmazták védekezésre,
mégpedig úgy, hogy a sír mögé öntötték ki, és így - mint egy gát -
feltartotta a sírból felszálló vámpírt.
E mögött az a babona rejtőzhet, mely szerint egy vámpír
általában képtelen átkelni a vízen.
Előfordult az is, hogy egy vastag kötelet fektettek a sírra, majd
meggyújtották, abban a reményben, hogy a vámpír a lángokon
keresztül próbál majd elmenekülni, de közben a tűz martalékává
lesz.
Szükség esetén pedig vissza lehetett nyúlni az Úrhoz is: olykor
a sírt egyházi átokkal sújtották, hogy a vérszopót nyughelyére
kényszerítsék. Hogy megbizonyosodjanak a hulla állapotáról,
sokfelé egyszerűen feltárták a sírt.
A Balkánon — egyes kutatók véleménye szerint — bevett
szokás volt a holttest állapotát egy bizonyos idő elteltével, mely
három és hét év között változott, megvizsgálni. Oszlásellenőrzés.
A románok a gyermeksírokat három év után, a fiatal felnőttekét
négy-öt év után nyitották fel, és hét vagy annál több év telt el a
felnőttek sírjának felnyitásáig.
Ha a halott elbomlott, akkor exhumálták a maradványait,
tisztára mosták a csontjait, és újra eltemették, ami megmaradt.
Ahogy már korábban elhangzott, az oszlás arra utalt, hogy a
lélek sikeresen eljutott a mennyországba.
Amennyiben a hulla nem indult oszlásnak, akkor csakis
vámpírról lehetett szó, akit haladéktalanul ártalmatlanná kellett
tenni.
 6. Közvetlen védekező eszközök

Mit tegyünk, ha a harapós kutyák már kiszabadultak?

Érdekes módon a medvegyaiak nem tudták, hogyan
védekezzenek a vámpírokkal szemben, pedig elméletileg számtalan
közismert védekező eszköz létezik. Szerintük egyedül a vérszopók
kiirtása nyújthatott megfelelő védelmet.
A szekunder irodalomban erre is számos utalást találunk.
Azok az asszonyok, akik meglátogatták az elhunytat annak
halottas ágyánál, azzal védekeztek a támadás ellen, hogy régi cipőt
húztak a lábukra, és galagonyát kötöttek a főkötőjük mögé. Amikor
haza- indultak, a cipőt is, a galagonyát is eldobták, rákényszerítve a
vám- pírt, hogy felszedegesse a tárgyakat, és így elálljon
szándékától.
Ha a fentebb felsorolt magokat és homokszemeket nem a sírba
szórjuk, hanem az útra, akkor a vámpírnak előbb mindet fel kell
szedegetnie.
Mégpedig úgy, hogy évente csak egyet szedhet fel. Annyira
leköti a munkája, hogy minden korábbi szándékáról megfeledkezik.
Nem is hinnénk, milyen egyszerű túljárni ezeknek a lényeknek
az eszén. A számok és a számolás mágiája, úgy is mondhatnánk: a
matematika hatalmasabb a vámpíroknál is.
 Tűnés innen!

Nagy megkönnyebbülésemre és a vámpírok veszélyes hírét

mentendő elmondható, hogy végül mégsem volt mindig olyan
egyszerű megátkozni a visszajáró halottakat. El is venné az
eljövendő vámpírfilmek varázsát, ha a hősies vámpírvadászok mák-
és répamagot szórnának szét maguk körül, és az egész falka
vérszopó jól nevelten hajolgatna, hogy felszedegesse a magokat.
Évente egyet.
A szerbek, annak érdekében, hogy megvédjék a házukat és a
családjukat a vámpírok látogatásától, tiszta kátrányt használtak,
mellyel keresztet rajzoltak a házak, kunyhók és pajták ajtajára,
kapujára. Ha Szerbiában éjjel temető mellett haladunk el, vessünk
keresztet, mert az állítólag megakadályozza, hogy megtámadjon
bennünket egy vámpír. Apropó, kereszt.
E klasszikus vámpírűző eszköz sem működött minden esetben.
Mivel csak azokon a vidékeken volt elegendő a feszület, a Biblia és
az énekeskönyv vagy más olyan tárgyak, melyek az egyházzal
állták összefüggésben, és az egyház által fel voltak szentelve, ahol
úgy tekintettek a vámpírra, mint az ördög megtestesítőjére. Ugyanez
érvényes az imára is. Ugyanígy felszentelt amuletteket és feliratokat
használtak a muszlimok is.
Fontos még megjegyezni, hogy maga a kereszt elűzte ugyan a
vámpírt, megsemmisíteni azonban nem tudta.
Nagyszebenben (Hermannstadt) állítólag mind a vámpírokat,
mind a boszorkányokat elijesztette a templomi harang hangja.
Védelmet nyújtott a vámpír látogatása ellen továbbá a ház
ajtaja fölé felerősített hegyes, éles tárgy, elsősorban kés.
 Nem árthatnak nekem!

Jó ötletnek tűnhet az immunizálás is. Egyfajta védőoltás.

Jobban mondva: nyelőoltás.
Ha ugyanis valaki teljesen immunissá akarta tenni magát a
vámpír erejével szemben, annak el kellett kevernie a vámpír
vérének egy részét liszttel, és kenyeret kellett sütnie belőle. Egy jó
nagy darab kenyér elfogyasztása megakadályozta, hogy a vámpír
kárt tehessen az emberben. Hogy ez undorító?
Nem, ami undorító, az ez: Pomerániában a vámpír halotti
leplére tapadó vért kifacsarták, egy pohár pálinkába csöpögtették,
majd megitták.
 Tűnés innen II.!

Ami a folyton zümmögő szúnyogoknál működik, az a nagyobb

vérszopóknál is beválhat: szaghatáson alapuló ellenanyagok!
Mindig is hatásosak voltak az erős illatú dolgok, mint például a
fűszerek vagy gyógynövények, mindenekelőtt a fokhagyma, a
parfüm, a zöld, szétmorzsolt dióhéj vagy a galagonyabokor
kötelében talált tehéntrágya.
Az az ajánlás sem túlzottan étvágygerjesztő, hogy kenjünk be
egy kendőt emberi ürülékkel, és tűzzük a mellkasunkra.
A közhiedelem szerint a vámpírt elriasztják az erős szagok. De
bűz nélkül is van megoldás.A matrac és a kisgyermek ágya alá
helyezett farkasalma, ezüst kés vagy más éles tárgy megvédte az
alvókat a vámpíroktól és vérfarkasoktól.
A Koszovó-Metohija területén élő podrimai, drenicai,
Metohiski Pbdgor-i és labi cigányok úgy hiszik, hogy a házban
őrzött borókaág elriasztja a vámpírt, vagy — ha már odabent van a
házban — legalább lecsillapítja.
A Stari Ras-i cigányok úgy védekeztek a vérszopókkal
szemben, hogy tövises gallyakat tűztek az ablak köré, másfelé az
egész házat körülvették vele. Előszeretettel használták az akácot
vagy a galagonyát. Ez lehetett a szögesdrót régebbi változata.
Mivel a vámpír állítólag fél a fekete kutyáktól és kakasoktól, a
drenicai cigányok ilyeneket tartottak háziállatként. A halottak sírjait
is védték a nyughatatlan vámpíroktól. A havasalföldieknél az volt a
szokás, hogy az elhalálozás évfordulójának napján füstölővel járták
körbe a sírt, hogy távol tartsák a vámpírt.
 Pech

Vannak, akik azt állítják - és ez megmagyarázza a medvegyai

emberek tehetetlenségét is, hogy a vámpír látogatása ellen nem lehet
védekezni!
Kivéve: talán ha kissé megnyugtatjuk és megbékítjük. Hogy
hogyan?
Ez borzasztóan egyszerű. Úgy, hogy kedvesen
megvendégeljük, csillapítjuk éhségét, és akkor nem támad meg
senkit.
Tehát mindig legyen otthon harapnivaló, tartsunk a
fagyasztóban egy kis zacskó vért, legjobb talán, ha többfélét is
raktározunk különböző évjáratokból. „Üdv, Vámpír úr! Egy 2008-as
évjáratú, nullás pozitívet ajánlunk, garantáltan ökologikus életmód,
alig tartalmaz tartósítószert.” Sok szerencsét!
 7. A vámpír felkutatása és megsemmisítése

Semmi más nem segít, a vámpírnak el kell tűnnie!

Medvegya lakóinak nem volt túl nehéz megtalálni a bűnöst,
mivel Paole többször is említette, hogy korábban egy vámpír
zaklatta.
Amikor húsz-harminc nappal a halála után gyors
egymásutánban négy ember meghalt, a negyvenedik napon a
falubéliek arra a logikus következtetésre jutottak, hogy Paolét ki
kell hántolni. Megvizsgálták a holttestet, amely teljes egészében
megfelelt a vám- pírállapotról alkotott hiedelmeknek.
Az ajánlott eljárásmód a szokásos szabályoknak felelt meg:
karó átdöfése a szíven, majd a test elégetése, végül az összesen öt
holttest hamvainak visszaszórása a sírba. A karóval történő
átdöféssel kapcsolatban megjegyzik, hogy a vámpírok „felnyögtek”,
és nagy mennyiségű vér ömlött ki a mellkasukban keletkező sebből,
mindez a vérszopó ki nem oltott életéről tanúskodott. A vámpírok
nem védekeztek. Harc nélkül várták a kivégzést. Ez azért egy kicsit
kiábrándító.
Alig hárították el ezt a veszélyt, máris jött a következő Milica
képében, aki evett a fertőzött birka húsából, és akit ezért a második
vámpírhullám kiváltójaként tartottak számon.
A falu lakói megint visszaemlékeztek ezekre a döntő
utalásokra, délután felnyitották Flückingerrel a nemrégiben elhunyt
személyek sírjait, és gyanús külső jegyeket kerestek a holttesteken.
A vadászok eredménnyel jártak, a holttesteket a cigányok lefe-
jezték, a fejeket a testekkel együtt elégették, és a hamvak ezúttal a
folyóban végezték. Azokat a halottakat, akik ártalmatlannak
bizonyultak, visszafektették a sírjukba.
Sajnos a karók vagy a lefejezéshez használt eszközök külsejére
nincs utalás. Arra sem térnek ki a források, hogy alkalmaztak-e
bármiféle óvintézkedést a vámpírokat ártalmatlanító személyek
védelmére.
 Hol a csudában van?

A medvegyaiaknak szerencséjük volt, hogy olyan gyorsan

megtalálták a baj forrását.
A tömeges elhalálozás, ideértve azt is, amikor több ember
egymást követően hal meg gyors egymásutánban (látszólag
különösebb ok nélkül), a közhiedelemben mindig
vámpírtevékenységre hívja fel a figyelmet.
De a vámpírlényekre utaló jelek egészen más formában is
megjelenhetnek. Így például az éjszakai lármázás és a repülő
konyhai edények is vámpír jelenlétére engednek következtetni.
Kopogószellem vámpírok?
Aki tehát a kedves olvasók közül bérházban lakik: ha éjszaka
megint zajt hall a szomszéd lakásból, az nem feltétlenül jelenti azt,
hogy a szomszédok veszekednek, és közben csészéket hajigáinak a
falhoz. Figyeljenek éberebben!
A legtöbb esetben a tömeges elhalálozást az első halott váltotta
ki. Vérszopóként terrorizálta a környéket, és sorra tette el láb alól az
embereket.
Ha azonban nem sikerül azonnal kideríteni, ki a bűnös
(normális esetben az utoljára elhunyt személyt hántolják ki és
vizsgálják meg), különféle módszereket alkalmaznak, hogy
kinyomozzák, hol van vámpír a temetőben.
Egy 1800-ban kiadott szerb ábécéskönyv szerint: „Ha a sír
megsüllyedt, a kereszt pedig ferdén áll, és más hasonló jelek is
láthatók, akkor a halott vámpírrá változott.”
 Na, gratulálok! Nagyszerű tipp, ha azt akarjuk, hogy a paranoid
hajlamú emberek legközelebbi temetőbeli látogatásuk alkalmával
rémületükben ordítva meneküljenek el.
Arról a szokásról is olvashatunk, hogy a temetőben, a gyanús
sírok környékén hamut szórtak szét, hogy másnap korán
reggellábnyomok után, vagy gazdátlan halotti lepel után kutathassa-
nak.
Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni: ha sót hintünk
a saját ágyunk köré, az másnap reggel - orosz hiedelem szerint -
elárulja az így megjelenő lábnyomok alapján, hogy járt-e éjjel
vámpír a szobánkban.
A délszlávok körében a sírra vetődő fénynyaláb utal arra, hogy
a sírban vámpír lakik, habár a kék fénycsóva hagyományosan a
lélek jele; a kasubok azt keresték, fel van-e forgatva valahol a föld.
Morvaországban úgy képzelték, rajtakaphatják a vámpírt,
amikor épp kiemelkedik a sírból; állítólag először kaparásszerű
hangot hallani, mint amikor a tyúk kapirgál a szemétdombon,
azután a vámpír kiemelkedik, mint egy nagy állat. Hogy a Saar-
vidéki fantasy-szerzőt, Christoph Marzit idézzem: „Ne is
kérdezzék!” Hogy mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy ezzel a
tippel őszintén szólva nem sokat tudok kezdeni.
Akkor már inkább a következő bizonyítékkal: apró lyukak,
úgynevezett „kémények” a sír oldalánál, melyeken keresztül a
vámpír elhagyhatta az otthonát. A jelek szerint senkinek nem jutott
eszébe az a lehetőség, hogy ezek a nyílások egér- vagy
hörcsöglyukak, esetleg dögevők nyomai lennének.
Bulgáriában és Szerbiában gyakran egyszínű lovakat és
csikókat, elsősorban fekete vagy szürke lovakat vetettek be:
ilyeneket vezettek át a temetőn. Azt feltételezték ugyanis, hogy az
ilyen állat vonakodik átmenni a vámpír sírja felett. Ugyanez a hatás
érhető el gúnárral is.
A keresés hatékonyságát azzal fokozták, hogy a ló hátára egy
szüzet (férfit vagy nőt) ültettek. Akkoriban még - úgy tűnik -
elegendő szűz állt rendelkezésre, és ezzel most nem a
csillagjegyekre célzok.
 Tudna nekem segíteni?

A mondás, miszerint „kérdezzen meg valakit, aki jobban ért

hozzá”, a vámpírok elleni küzdelemben is bevált.
Azokban a különleges esetekben, amikor a vámpír az egyszerű
ember számára láthatatlan volt, „specialistákat” kellett felkeresni.
Ide tartoztak a dhampirok, a mágusok és a boszorkánymesterek,
akik felismerték és megölték a vámpírokat.
Ide sorolhatjuk azonban azokat az embereket is, akik
különleges napokon születtek, és emiatt különleges képességekkel
is rendel- keztek.
A szerbek és horvátok lakta vidékeken, a szombati napon
született emberek látják a vámpírokat, és arra is képesek, hogy
szombaton- ként vámpírt öljenek, mivel bizonyos források szerint a
vámpír szombaton mozdulatlanul fekszik a sírjában, és nem képes
megvé- deni magát támadójával szemben. Erre utaltunk már a
szombat és a Szűzanya kapcsán.
Amikor megtalálják a vámpír sírját, akkor megvizsgálják a
gyanús holttest külsejét, és így tovább, és így tovább. De ezt már
ismerjük.
 Most kezdődik a tánc!

Folytatódik tehát a „Vámpírirtás” alapozó kurzus: első

szemeszter. Erről jut eszembe: vajon mindezt oktatják a több száz
hivatalos ördögűzőnek a Vatikánban? Ha már egyszer embereket
képeznek ki a sátán elleni harcra, akkor miért ne vezetnék be a
vámpírűzést is, mint tantárgyat? Rögtön utána is jártam a dolognak:
az idevonatkozó nyilatkozatokban és interjúkban sajnos nem
tesznek említést a vérszopókról. Mindenhol csak a sátánról esik szó.
Talán könyvecském valamelyik olvasója, akinek még a felekezeti
hovatartozása is megfelel a célnak, jelentkezhetne docensnek a
Vatikánba. Én a magam részéről protestáns vagyok, így a pápa
valószínűleg nem alkalmazna oktatási szakértőként.
Hol is tartottunk? Ja, igen, a vámpír megsemmisítése.
A legelterjedtebb módszerek a vámpír ártalmatlanná tételére a
karóval történő átszúrás, a lefejezés és az elégetés. Olykor az egyes
eljárásokat külön-külön alkalmazzák, más esetekben, mint például
Medvegyában, kombinálják őket.
A karónak illetve nyársnak, mint kéziszerszámnak meg kell
felelnie bizonyos elvárásoknak.
A felnyársaláshoz különféle fafajtákat használtak, ez
területenként és (tév) hitbéli meggyőződésenként változó volt. A
források elsősorban a galagonyát és a rezgőnyárt említik, de ide
sorolható még a kőris, a tölgy, a juhar, a dió és a hárs is.
Krajina és Dalmácia lakói a galagonyára esküsznek, mint
egyedül hatékony alapanyagra.
A karót elsősorban a szívbe döfték, de az is előfordult, hogy a
faragott fadarabbal a szájat és a hasat célozták meg.
FIGYELEM: nagyon fontos volt, hogy a karót egyetlen ütéssel
keresztüldöfjék a testen!!!!
Hogy miért?
Mert minden további próbálkozás visszahozta a vérszopót az
élők közé.
Arról is említést tesznek, hogy a vámpírt csak olyan késsel
szabad átszúrni, amellyel még soha nem vágtak kenyeret, illetve
kétfogú vasvilla is megfelel a célnak.
A szakácsok mondhatni a fegyvertár kellős közepén
dolgoznak. Képzeljük csak el, amint a Maitre de Cuisine elindul a
csatába kötényben, szakácssipkáját vágányán homlokába húzva!
Dalmáciában és Albániában ezen kívül megszentelt tőrt is
használtak, melyet az oltáron áldott meg a pap.
Ennek még mindig több értelme van, mint a kétfogú
vasvillának. Ha én vámpír lennék, már szinte sértésnek venném, ha
egy hitvány vasvilla által kellene meghalnom. A szakácsok a halál
listám legelején szerepelnének, és nem érdekelne, hány csillagot
gyűjtöttek be.
 Légy résen…!

Sok múlik az előkészületeken.

A karóval történő keresztüldöfés alatt különböző
óvintézkedésekre van szükség, hogy a vámpír szökését
megakadályozzuk, vagy a segédek megfertőződését elkerüljük.
Míg a vért a legtöbb helyen a gyógyulás reményében isszák,
Ruméliában, a Morava mentén és Podrimában kifeszített állatbőrrel
védekeznek a testből kispriccelő vér ellen. Akik nem vesznek részt
közvetlenül a vámpír kivégzésében, azok azt figyelik, nem száll-e ki
a sírból pillangó vagy lepke. Ezeket ugyanis elfogják és elégetik,
mert úgy gondolják, a vámpír állat képében próbálja menteni az
irháját. Amikor a karót átütik a testen, általában vér folyik a sebből
és a vámpír szájából, és ezzel egyidejűleg nyöszörgés hallatszik. Ez
bizonyítja, hogy a vérszopó élt, de immár kioltották az életét.
Mellékesen megemlítenék egy kuriózumot: csak egyetlenegy
helyen találtam utalást arra, hogy a nagyon öreg vámpír egyszerűen
szétporladt.
A karóval való keresztüldöfés nem mindig vezetett sikerhez.
Néhány, már említett esetben ugyanis a vámpír kihúzta testéből a
karót, és tovább tombolt. Míg a karóval szemben fennálltak
bizonyos elvárások, addig a lefejezés terén kevésbé voltak
válogatósak az emberek. A fejet bármivel levágták, aminek éle volt,
leginkább ásóval. Az utókor számára fennmaradt egy különösen
gazdagon díszített, varázsigékkel feliratozott kés is.
 Végeztünk vele - és most hová tegyük?

A veszélyes hulladék tárolása már annak idején is kényes téma

volt.
És a vámpírmaradványok határozottan veszélyes hulladéknak
számítanak.
A legbiztosabb – univerzális – módszer, mely mindig segített,
az elégetés volt, melyet követően a hamvakra különféle sors várt, a
szétszórástól a folyóba dobásig. A lényeg az volt, hogy eltüntessek
a vámpírt.
Vagy: a romanati kerületben néha-néha az is előfordult, hogy a
hamvakat vízben oldották fel, hogy azután ezt a kotyvalékot beteg
embereknek adják be orvosság gyanánt.
Habár a vámpírt a tűz segítségével tökéletesen meg lehetett
semmisíteni, a holttest elégetése néhány esetben a vártnál
nehezebbnek és hosszadalmasabbnak bizonyult. Ennek nagyon
egyszerű fizikai oka volt: az emberi test mintegy hatvan százaléka
víz. Meglehetős mennyiségű tűzifára volt szükség ahhoz, hogy egy
vérszopót tényleg teljesen porrá égessenek.
Az egyik forrás szerint egy alkalommal a hóhérnak először
darabokra kellett vágnia a vámpírt, majd apránként tudta csak
elégetni; a másik esetben huszonegy köbméter fára volt szükség,
megint másutt pedig álló napig eltartott, mire a holttest porrá égett.
Előfordult, hogy kétszáztizenhét fahasábot kellett felhasználni, és
más források is említést tesznek nehezen éghető vérszopókról. Arra
is volt példa, hogy a vámpír szívét külön elbánásban részesítették. A
test elégetése előtt kivágták, és olajban vagy ecetben addig főzték,
amíg fel nem oldódott. Semmi kifogásom egy jó, csirkeszívből
készült gulyás ellen, de ez… Nem mindig állt rendelkezésre ennyi
idő.
Éppen a pestisjárványok alatt volt különösen fontos, hogy a
halottakat mielőbb eltemessék, ezért ezekben a helyzetekben, előny-
ben részesítették a karóval való átdöfést vagy a lefejezést. Mint a
vámpír szimbolikus elégetésének jelét kell értékelni a kovakövet,
melyet a holttest fején helyeztek el.
 Annyira nem is egyszerű: szakemberek munka közben

Aki jól odafigyelt, észrevehette: a megsemmisítés és a fent

ismerte- tett óvintézkedések között összemosódnak a határok.
Vagyis miu- tán tulajdonképpen megölték a vámpírt, utólag még
végrehajtottak rajta néhányat a felsorolt óvintézkedések közül,
amennyiben nem égett el maradéktalanul.
A „standard eljárásoktól teljesen eltérő, különös módszert
alkal- maztak a vérszopók kiirtására egyebek mellett Oroszország
egyes területein. Ott a varázslók képesek voltak a vámpírt palackba
zárni. Mint a palack szellemét.
Hogy hogyan fért bele a vámpír a palackba?
Ha, például, megváltoztatta az alakját, és így próbált a
kulcslyukon keresztül bejutni egy házba, ebben az alakjában (bármi
is volt az: köd, rovar vagy hasonló) fogságba esett az elvarázsolt
palackban. Másik változat szerint egy csepp vérrel lehetett becsa-
logatni az üvegbe. A palackot ezt követően sebesen bedugaszolták,
és elhagyatott helyre vitték, ahol több szekérnyi tűzifából és
tőzegből máglyát raktak. Ennek tetejébe helyezték az üveget, aztán
alágyújtottak.
Amikor az üveg felforrósodott, és hangosan szétpattant a
lángok között, arra következtettek, hogy a vámpír elégett. A
bolgárok is ismerték ezt az eljárást, bár kicsit másképp. A
szentképpel felszerelkezett varázsló kileste a vámpírt, és sarokba
szorította.
A megfélemlített vérszopónak egyedüli menekülési
útvonalként a felállított üveg maradt, amelybe bele is ugrott. A
palackot, melybe előzetesen az ikon egy darabját is beledobták,
azonnal lezárták, majd a tűzbe vetették.
Egyes nézetek szerint csak akkor lehetett palackba zárni a
vérszopót, ha vámpírtulajdonságokkal rendelkező szellemről volt
szó, klasszikus értelemben vett vámpíroknál ez az eljárás nem
működött. Ismét elérkeztünk az undorító dolgokhoz.
A bolgár boszorkányok meg tudták mérgezni a vámpírokat.
Egyes vérszopókkal szemben ugyanis csak a mágia használt.
A boszorkány megkereste azt a kijáratot, melyen keresztül a
szörnyeteg felszállt a sírból, és teletömködte emberi ürülékkel,
melyet előzőleg mérgező növényekkel kevert össze. Miután a
vámpír evett állítólagos kedvenc táplálékából, hamarosan halálat
lelte. A cigányok, albánok és szerbek egyes népcsoportjai úgy ölték
meg a vámpírt, hogy forró vizet öntöttek a sírok „kéményeibe”.
Az undorító részletek után most következzen lazításképpen
valami igazán mókás!
Ez itt a kedvencem: megint mások úgy vélték, elegendő, ha
lehúzzák a vámpír bal zokniját, megtöltik a sír földjével, majd
kiviszik a falu határán kívülre. A vámpír így zoknija keresésére
indul, és többé nem talál vissza.
Aranyos, nem?!
Ebből akár egy elméletet is le lehetne vezetni: több millió,
mosás közben elveszett zoknit bizonyára megelőző céllal rejtettek
el. A 65000 ember ellenében, akik szélütésben hunytak el. Ezzel
számtalan vérszopótói mentettük meg az emberiséget. Éljen a
centrifuga misztikus ereje!
De vissza a specialistákhoz.
 A gyakran emlegetett dhampirok különleges képességeiknek
köszönhetően nemcsak karóval vagy párharcban tudtak legyőzni a
vámpírokat, hanem le is tudtak lőni őket.
Ennek előfeltétele volt a teljes csend, miközben a specialista
mágikus transzba esett, és ebben az állapotában indult
vámpírvadászatra.
Miután leadta a lövést, és megbizonyosodott róla, hogy halálos
sebet ejtett a vámpíron, azt a helyet, ahol a vérszopó – aki a többiek
számára továbbra is láthatatlan maradt – elesett, vérnyomok után
kutatva átvizsgálták. A talált vért azután egy tálba gyűjtötték, és
folyóvízbe öntötték.
A dhampirok e különleges képessége örökletes volt.
A vámpírirtás hagyománya apáról fiúra öröklődött a családon
belül, generációkon keresztül. Vrbricában (Podrima) és Bjelo
Babéban a múlt század hetvenes éveinek végéig tevékenykedtek
ilyen dhampirok.
A Balkánon élő dhampirok meg is kérték munkájuk árát. Sok
pénzt (akár 1800 dinárt is az első világháború előtt, bár a két
világháború között 500 dinárra csökkent a bérük), kosztot és
kvártélyt, természetbeni járandóságokat a háziállatoktól a gabonáig,
és teljes készlet fehérneműt.
Alkudni nem lehetett. Ki kellett fizetni, amit a specialista kért,
ha a lakók meg akarták szabadítani a falut a veszélytől.
Az elismert specialisták Santorini szigetén éltek. Ok teljesen
elkötelezték magukat a vámpírölés tudománya mellett.
E sziget lakóihoz helybe hozták a gyanús holttesteket és
vámpírokat, hogy ott végeztessék ki őket.
 Modern kifejezéssel élve: outsourcing! Egyes szláv
országokban az a hír járta, hogy a vámpírt nyughelye elhagyásának
pillanatában le lehet lőni egy pap által megáldott ezüst
puskagolyóval.
De ennek a dolognak is volt egy bökkenője. Ha ugyanis az
ilyenformán elejtett visszatérő halottat a vámpírvadász kint felejtette
a holdfényben, a vérszopó kétszeres erővel és gonoszsággal telve
tért vissza.
A régi könyveket lapozgatva, előbb vagy utóbb az a
benyomása támad az embernek, hogy a kutya háziasításának is más
oka van, mint amit mindenki ismer.
A délszlávok és a szerbek, valamint a koszovó-metohijai
cigányok úgy gondolták, hogy a farkas képes megölni a vámpírt. A
fekete kutyák, illetve azok a példányok, amelyeknek „négy szemük”
van, állítólag szintén alkalmasak rá. A „négy szem” arra utalt, hogy
a kutya szemei fölött egy-egy folt van a szőrén.
 8. A vámpír „német” változata: a nachzehrer

Azért nekünk sem kell elbujdokolnunk a szégyentől a

keleteurópai vámpírokkal való összehasonlítás után.
Itt szeretném megemlíteni tehát a balkáni vámpír német
változatát, amely számos „fajtársához” hasonló tulajdonsággal bír,
de egyidejűleg saját karaktere is van.
A „nachzehrer” és a vámpír közötti átmenetet a kasubok által
rettegett vérszopók alkotják. A kasubok az egykori Poroszország
területén élő néptörzs tagjai voltak, az ő vámpírjuk egyesítette
mindkét lény jellemvonásait.
A szekunder irodalom általában úgy tesz különbséget, hogy a
délszlávok (és az általuk befolyásolt népek, mint a románok vagy az
újgörögök) a vérszopót, az északi szlávok (és a köztük élő németek)
a nachzehrert ismerik.
A mi német vámpírunknak jó néhány neve van. A hannoveri
vendeknél „Düwwelsüger”-nek [Doppelsauger = kétszer szopó —
a ford.] vagy „Tweisüger”-nek [kétszer szopó — a ford] hívták, a
Német babonák kéziszótárain, pedig a „Totenküsser [hullacsókoló -
ford.] és a „Dodelecker” [Totelecker = hullanyaló - a ford.]
megjelölések357 is szerepelnek; Altmark és Wittingen környékén a
„Doppelsauger” kifejezés terjedt el.
Azután ott van még a széles körben hasznait „blutsauger
[vérszopó - a ford.] Nyugat- és Kelet-Poroszországban, a
„nágedere [vagy más néven: neuntöter = kilenc embert megölő -
a ford.] Hátsó-Pomerániában és a német nyelvterületen altalanosan
elterjedt „gier”, „gierhals”, „gierrach”, „begierig” és „unbegier”
[sóvárgó, sóvártorkú, bosszúvágyó, sóvárgó, rosszra vágyó - a
ford.], melyek azonban közönséges vámpírt is jelenthetnek. Szép
kifejezés még a „nachfresser” [továbbzabáló - a ford] is. Hogy mit
is jelent ez a sok név?
Kifejezi a szörnyeteg gonoszságát és az élet vagy a
hozzátartozókkal való kapcsolat utáni sóvárgását. [Gier = sóvárgás,
mohó vágy - a ford.]
Nachzehrernek tehát azokat a halottakat nevezhetjük, akik az
élőket valamilyen módon magukhoz ragadják. Nem feltétlenül
harapnak beléjük.
A neuntöterek kis gyerekek, akik foggal, vagy akár két sor
foggal születnek. Ha meghalnak, magukkal viszik a legközelebbi
kilenc hozzátartozójukat, vagy pedig pestist okoznak.
A Nyugat-poroszországi évkönyv említést tesz még a Danzig
környékén használatos „nohier” megjelölésről, valamint az
általánosan ismert „Uhüe” [Ungeheuer = szörnyeteg - a ford.]
elnevezésről.
Hogy is néz ki a vámpírok eme válfaja?
Íme, egy leírás 1730-ból: „(…) Ha kiásták őket, azt találták,
hogy a holttest lerágta a húst az ujjairól, vagy a kezeiről, vagy az
egyik karjáról vagy más testrészéről, részben vagy egészben
lenyelte a testére tekert leplet és inget, vagy még vér volt a
pofájában (…)” Igen, nagyon gusztusos.
Minden a temetéssel kezdődik tehát.
A nachzehrer azzal indította el ténykedését, hogy rágcsálni
kezdte a halottas ingét, mely foglalatosság felettébb hangos,
csámcsogást idéző zajt keltett.
Miután elfogyasztotta a halotti leplet, leette a húst a saját
kezéről és felsőtestéről. Az is előfordult, hogy a nachzehrer a
szomszéd sírokban fekvő halottak húsát is megette.
És ami igazán veszélyes: mindaddig, amíg ez a csámcsogás és
röfögés hallható volt, sorra haltak meg az elhunyt barátai és
rokonai! De ez még nem minden…
Miután a nachzehrer kiirtotta egyenes ágú rokonait, sorra
kerültek a falu többi lakói is. így hát nem csoda, hogy rettegtek tőle.
A kasubok erre rátettek még egy lapáttal, és tovább fűzték
elképzeléseiket.
Náluk a nachzehrer felmászott a templomtoronyba, és éjszaka
meghúzta a harangot; aki csak hallotta a harangszót, meghalt. Arra
is képes volt, hogy felmásszon a torony legtetejére, és onnan nézzen
körül. Ameddig ellátott, mindenkinek meg kellett halnia, aki annyi
idős volt, mint ő maga!
Még ha ez most viccesen hangzik is, szem előtt kell tartanunk,
micsoda fenyegetést jelentett a föld alatt rejtőző szörnyeteg egy falu
számára.
És ami igazán utálatossá teszi ezt a vámpírfajt: a nachzehrer
elsősorban nem úgy ölte meg az áldozatait, hogy felszállt a sírból,
és meglátogatta őket, hanem pusztán szimpatetikus (magához
vonzó) hatása által.
Az óvintézkedésekből kiderül, hogy az emberek nem zárták ki
a nachzehrer fizikai visszatérését sem.
A vámpír és a nachzehrer közös vonásai: a pestisjárványok
idején gyakrabban bukkannak fel a tudósításokban, és, ahogy már
többször említettem, gyakran őket teszik felelőssé az emberek a
betegség kitöréséért. Ez nem is csoda mondhatnánk. Ha valami
oszladozó, visszajáró hulla rója a környéket, a baktériumok
maguktól is elszaporodnak.
Ismét egy idézet: „(…) mert itt meg kell jegyezzük, hogy az
efféle csámcsogást vagy maga a pestis követte, vagy legalábbis a
közeli hozzátartozók halála (,..)”
Ahogyan a vámpíroknál, itt is érvényes, hogy a leendő
nachaehrereket már születésükkor fel lehet ismerni. A burokról,
amiben születtek, egy piros foltról a testen, vagy arról, hogy foggal
születtek.
Továbbá nachzehrerré vált az a gyermek, akit már egyszer
elválasztottak, majd újra szoptatni kezdtek (innen a „doppelsauger”
- „kétszer szopó” kifejezés), valamint az, aki haraggal a szívében
halt meg, vagy akinek a névtábláját nem távolították el a halottas
ingből.
A járványok első áldozatairól is azt hitték, hogy nachzehrerré
válnak. És ha a halott összefonta a kezeit, és hüvelykujját a temetés
előtt nem vették ki a másik kezéből, akkor nachzehrerré változott.
Hogy jön ide a tábla és a hüvelykujj?
Nos, igen: minden, ami a nachzehrer szájába került, rágásra
ösztönözte. És ha egyszer már rágni kezdett, onnantól kezdve
mindent megsemmisített.
A leendő nachzehrer élete teljesen normálisan folyt le.
Amikor meghalt, teste nem indult oszlásnak. Húsa puha
maradt, nem merevedett meg, friss és egészséges ember benyomását
keltette, ajkai pirosak voltak, hangosan zörgette a koporsót, és
kiáltozott.
Most kapcsoljunk vissza egy kicsit a múltba: „(…) az ember
hallja a sírból az elásott halott csámcsogását; mint a disznók, mikor
esznek; máskor meg cuppognak, kopogtatnak, és más módon is zajt
keltenek (…)”
1757-ben ezt írták: „Ha miután a halottat eltemették, hangos
zaj hallatszik, akkor az elhunyt hamarosan magával visz valakit,
mégpedig a barátai közül.”
Arról is fel lehetett ismerni, hogy szeme, szája nyitva volt a
sírban. A halott gyakran már a ravatalon is tett néhány veszélyes,
nyalakodó mozdulatot! Még rágondolni is meglehetősen
hátborzongató, hogy a halott egyszer csak megnyalja a szája szélét.
A nachzehrer ellen a már ismert halászhálóval és
mákszemekkel védekeztek, egy hatost [a szerző megjegyzése: régi
pénzérme] tettek a halott szájába, a fogai közé és a nyelve alá
(„Krüzpennich”). Az érmére szokás volt keresztet vésni.
Vagy pedig deszkát, zsoltáros könyvet, támasztékot, egy ív
papírt, egy darab gyepet vagy egy citromot tettek az állkapocs és a
mellkas közé, megakadályozandó, hogy a halott rágni kezdje a
ruháját. Gyepet, követ vagy földet hasonló célból közvetlenül a
szájra is helyeztek.
Lehetséges, hogy az elhunyt nagy éhségben halt meg.
Tehát: a mellé temetett ételekkel gondoskodtak róla, hogy ha
megéhezik, ne a halotti lepelhez nyúljon. Rendkívül kínos
pontossággal ügyeltek arra, hogy a halott szájába semmilyen
körülmények között ne kerüljön se a halotti lepel egy darabja, se
semmiféle szalag, pántlika vagy virág.
 A halott szemeit lezárták, és kedvenc tárgyait, valamint a
testének utolsó ápolásához szükséges eszközöket mellé fektették a
sírba. A jelek szerint egy igazi úriemberről van szó tehát, aki, ha
kell, még gyorsan fel is tudja frissíteni magát. Világos, a tiszta hús
biztosan jobban ízlik, mint a koszos.
Az elszállítás szabályai: A koporsót, melyben a halott lábbal
előre feküdt, a küszöb alatt vitték ki a házból, miközben odabent
fokhagymát és feszületeket osztottak ki a gyászolóknak. Megelőző
céllal a halott nyakát is el lehetett törni.
Ha mindez semmit nem használt, és titokzatos halálesetek
fordultak elő a családban, vagy elfelejtették megtenni ezeket az
óvintézkedéseket, akkor az először elhunyt személy sírját feltárták,
és a hullát megvizsgálták. Ha találtak valamit a szájában, mint
például a ruha csücskét vagy szalagdarabot, akkor azt eltávolították.
Semmiképpen nem akartak kockázatot vállalni. Ha semmilyen
gyanús jel nem mutatkozott, a lehetséges nachzehrert
elővigyázatosságból megsemmisítették.
Ez úgy történt, hogy a sírt holdfénynél éjjel tizenegy és
tizenkét óra között felnyitották, majd a halottat lefejeztek.
Elégetésről és karóval való átdöfésről is tesznek említést a források.
 9. És most kísérletet teszek a „vámpír”
meghatározására

Nos, ennyit a vámpírokkal kapcsolatos népi hiedelmekről.

Jó sok anyag volt, melyet tekintélyes mennyiségű irodalmi
forrás felhasználásával állítottam össze.
Biztosan akadnak, akiknek ez már egy kicsit túl sok is volt, a
paranoiások pedig már nyilván kezük ügyében tartják a fokhagymát,
a benzines kannát és a sövényvágó ollót.
Mivel ez itt egy szakkönyv lenne, a nyájas olvasó nem
kerülheti el a száraz passzusokat sem. Ennek így kell lennie, és
ezzel a könyvecske tudományos helyi értéke nagyságrendekkel nő.
De késő, még lesz min nevetni, ezt megígérem!
A vámpírról kissé problematikus dolog egyszerű és világos
definíciót alkotni.
Lássuk előbb, más szerzők vajon mit írtak - vállalva a
kockázatot, hogy ez némileg mereven hat majd.
Alapvetően léteznek általánosító fogalom meghatározások,
úgymint „halott, aki éjjelente élő holttestként felszáll a sírból, hogy
kiszívja az emberek vérét.
Egy másik szerző arra utal, hogy a vámpírhit különböző
formában jelenhet meg, azoknak a népcsoportoknak az
életkörülményeitől függően, amelyek körében elterjedt. Elismeri
azonban, hogy léteznek a korábban említett, mindenhol megegyező
főbb ismer- tetőjegyek. A vámpír a sírban él, ép állapotban van,
testén áldoza- taitól származó vérnyomok találhatók, akiket vagy
szimpatetikus befolyásának köszönhetően magához vonzott a sírba,
vagy éjszaka megfosztotta őket vérüktől és életüktől.
A következő forrás általánosabban fogalmaz: „Halottak,
akiknek valamiféle okuk van arra, hogy elégedetlenek legyenek az
élőkkel, ezért megbosszulják magukat, mégpedig úgy, hogy
betegséget, rossz termést és más szerencsétlenségeket szabadítanak
rájuk. (…) E hit egyik sajátos megnyilvánulása a vámpírhit, mely a
jelek szerint elsősorban szláv területen honos. Itt ugyanis úgy vélik
az emberek, hogy bizonyos halottak, akiknek teste valamely
véletlen folytán nem bomlik el, éjjelente kiszívják az élők vérét, és
ily módon halálukat okozzák.”
A Német babonák kéziszótára már élesebben megkülönbözteti
az egyes fajokat: „Vámpírként a visszatérő halottaknak csak azt az
osztályát jelölném, akikről egyértelműen állítják, hogy kiszívják az
élők vérét. Különválasztanám azonban az élő vámpírokat,
amelyeket már a néphit is összemos a boszorkányokkal, a
vérfarkassal és más hasonló lényekkel. Megkülönböztetném
továbbá azokat a visszatérő halottakat, amelyek zaklatják,
megbetegítik, és végül szándékosan megölik áldozataikat; azokat,
akik visszatérnek asszonyaikhoz, és gyermekeket nemzenek velük;
azokat, akik megfejik vagy megölik a jószágot, vagy csak
kísértetként ijesztgetik az embereket.”
Megint máshol az alábbi idézetre bukkantam: „Ezek az
elhunytak lelkei, melyek valamely okból nem találják nyugalmukat,
és nem oszlanak el. Visszatérnek otthonukba, és betegséget és halált
hoznak családtagjaikra. A nép körében alkotott nézetek arról, hogy
tulajdonképpen hogyan okoznak a vámpírok kárt vagy betegséget,
bizonytalanok és tisztázatlanok.”
A legrövidebb meghatározás: „A being which derives
sustenance from a victim, who is weakened by the experience. The
sustenance may be physical or emotional in natúré.” („Olyan lény,
amely áldozatából táplálkozik, és ezáltal azt legyengíti. A táplálék
lehet fizikai vagy lelki természetű is.”)
Fontos megszorítás a fenti definícióhoz kapcsolódóan:
„Vampire belief varies nőt only from country to country, bút even
from viliágé to viliágé. In addition, it sometimes happens that
vampire beliefs are held only by a minority group within a given
country”. („A vámpírhit nem csak országonként különböző, hanem
az egyes falvak között is akadnak eltérések. Ráadásul az is
előfordulhat, hogy egy adott országban csak valamely kisebbség
hisz a vámpírokban.”)
Nos, akkor most már én is megpróbálkozom az „európai”
vámpír meghatározásával:
A vámpír olyan élő halott, aki sírjában nem indult oszlásnak.
Vámpírrá válhat valaki külső körülmények hatására, öröklődés
folytán, a sors keze által, vagy ha egy másik vámpír azzá teszi. A
vámpír különféle alakot öltve – elsősorban éjjel – képes felszállni a
sírból, hogy megfossza az embereket és az állatokat vérüktől, ami
végül az áldozatok halálához vezet.
A vámpír egyéb viselkedésmódjai és képességei a
területenként eltérő néphiedelem szerint változnak. A vámpír biztos
halálát okozza az elégetés vagy a lefejezés, alkalmazzák továbbá a
karóval/nyárssal történő átdöfést is (elsősorban a vérszopó szívét
döfik át), bár ez a módszer nem minden esetben jár sikerrel.
Na, olvassuk csak át még egyszer… Úgy látom, rendben van.
 III. fejezet

Egy kis kitérő a „vámpír” szó etimológiájához az olvasó

összezavarása céljából

Aki eddig azt képzelte, a vámpírok sokfelek lehetnek, eme kis

kitérő láttán könnyekben fog kitörni.
No, nem örömkönnyekben. Sokkal inkább a kétségbeeséstől.
És az összeesküvés-hívők megint elmondhatják: „Aha! A
vámpír szétszórja az információt, hogy sokszorosan összezavarja az
ellenségeit”. Már-már ezt gondolhatnánk.
A bolgárok ismerik ugyan a vérszopóra a „vampir szót, de
gyakrabban használják a „vapir”, „vepir”, „vupir kifejezéseket.
A szerbek a „vampir”, „lampir”, „lapir”, „upir” és „upirina
szavakkal illetik ezt a lényt.403 Ezek közül az „upir” és „upirina”
elnevezések inkább a papok között használatosak.
További szláv nyelvek: ukránul „upyr”, fehéroroszul „upir ,
cseh és szlovák nyelven „upir”, lengyelül „upior”, „upierzyc” vagy
„wapierz”.
A kasubok és a szlovének „vieszcy”-nek titulálják (ezt a szót
használják szinonimaként a boszorkányra és a varázslóra is), a
havasalföldiek „murony”-nak és „prikolics”-nak.
A déli oroszok, az albánok, Csehország es Montenegró lakói,
valamint a szerbek egyes csoportjai „wukodalak , „vurkulaka vagy
„vrykolaka” névvel illetik a vámpírt. Ez a szó a görög nyelvből
származik, és azt jelenti: „farkasszőrű”. Hogy milyen összefüggés
van a vámpírok és a vérfarkasok között, arra hamarosan kitérek.
Dalmáciában a „vukodlak” és a „vampir” kifejezésekkel
találkozunk. Az elszlávosodott olasz lakosságú dalmáciai szigeteken
„orko”-nak vagy „orcus”-nak is nevezik a vámpírt. A „Gyűrűk ura”
és a fantasztikus irodalom üdvözletét küldi! Az orkok tehát
vámpírok?
Hercegovina déli részén és Montenegró egyes területein a
„tenac” vagy „tenjac” neveket használják. Ez a fogalom a „tenar”
szóból származik, mely sírboltot jelent, etimológiai tekintetben
pedig a görög „thénar” szóból ered.
Más kutatók a litván „wempti” , magyarul „inni” kifejezésben
keresik a titok nyitját.
A vámpír szó körülírásával is találkozhatunk: „mrtva nesreca”,
ami annyit jelent: „a halott sorscsapás” vagy „a halott vész”. Az
Ulldart-Saga olvasói most biztosan okosabbak!
Ráadásul nem volt biztonságos kiejteni egy vámpír nevét. De
ha erre mégis szükség volt, akkor feltétlenül valami káromkodást
kellett hozzábiggyeszteni. Tehát egyszerűen thefucking vampire!,
még ha ez azzal a kockázattal is jár, hogy interjú eseten a szitokszó
helyén csak egy hangos sípolás hallatszik. Ugye, meglepő, mennyi
lehetőség van? És akkor ott van még az észak-török „uber” , ami a
szerb „vampir”-nak felel meg. Habár ez vitatott eredetű szó.
Az ókort sem hagyhatjuk ki a sorból.
A „pi”-t egy görög igére vezetik vissza, melynek jelentése
„iszom”, és kapcsolatba hozzák a „va” vagy „av” prefixummal.
Már hallom is, amint az olvasó felsóhajt, és ezt mondja
magában:
„Egy dzsungelbe vezetett minket ez a Heitz. Szabadítsatok ki
innen!”
Nem tehetek róla, hogy nincsenek e téren egyértelmű
kijelentések! Én csak a gyűjtő vagyok, a rossz hír hozója.
Vigasztalásul megjegyezném, hogy a kutatók szénája sem áll
sokkal jobban. A sötétben tapogatóznak, vagy a vámpírok
ködgyertyáinak füstjében?
A lehetséges származtatások számtalan variációjával
felszerelkezve még ma is keresik az összefüggést a különböző
nyelvek kifejezései között, a szanszkrit és a latin nyelvet is
felhasználva, eddig kielégítő eredmény nélkül.
Bár a magyar „vámpír” szó, mely egyébként a lengyel nyelvből
származik, és végül egész Európában elterjedt, legkésőbb 1732- ben
bekerült a nemzetközi irodalomba, eredete mégsem tisztázott
teljességgel. A szónak nincs egyértelmű etimológiai eredete. A
vámpírok már csak ilyenek.
Mindazonáltal létezik olyasmi, mint a közös nevező. Általános
vélekedés szerint a szláv nyelvterületről kiindulva terjedt a szó
Nyugat-Európa felé, ahol alkalmazkodott a mindenkori ország
nyelvezetéhez. Így például Olaszországban, Spanyolországban és
Portugáliában „vampiro”-vá, míg Dániában és Svédországban
„vampyr”-rá alakult.
Akkor most lazuljunk el egy kicsit, sétálgassunk fel-alá,
keressünk magunknak valami italt, és iktassunk be egy rövid
szünetet! Hagyjuk ülepedni az olvasottakat!
Soha nem állítottam, hogy a szakirodalom mindig könnyen
olvasható. Viszont műveltté tesz.
Térjünk rá tehát a következő izgalmas kérdésre!
Pontosan mikor hallott először a közönséges nyugat-európai
ember, vagy egyáltalán maga az ember a vámpírokról – meghozza
ezen a néven?
Bár a Német babonák kéziszótára szerint a német irodalomban
először 1732-ben jelenik meg a kifejezés, a Gradiska járásbeli
Kisolova faluban 1725-ben történt eseményekre való tekintettel én
hét évvel korábbra tenném a szó elterjedésének kezdő időpontját.
Plogojovitz Péter esetét vizsgálva Frombald kamarai provizor
beszámolójában a „vampiry” szót használta.
A gradiskai körzet császári provizorának a belgrádi császári
adminisztrációhoz küldött jelentése Bécs környékén a „Borzalmas
esemény, mely Kisolava faluban, Belgrádtól nem messze, Felső-
Magyarországon történt néhány nappal ezelőtt” címen közzétett
röplapok révén vált ismertté.
Biztos vagyok benne, hogy ettől az időponttól kezdve a szó
terjedni kezdett, ha nem is általánosan mindenütt. Apropó,
elterjedés: a vámpírokkal összefüggésbe hozható eseményekről
folytatón vita során a „vampiry” kifejezés a modern latin nyelvben
átalakul „vampyrus”-szá.
Az az állítás, miszerint a szó első alkalommal 1725-ben jelent
meg a német nyelvben, csak látszólag áll ellentétben a fent felsorolt,
1725 előtti esetekkel, melyekben több alkalommal is említést
tesznek a vámpírokról.
Hogy miért?
Bár gyakran jelentek meg hírek vérszopó lényekről, ezekre az
„upior” szót használták, vagy más ehhez hasonlót; és csak a 18.
század folyamán a jelenségről folytatott vita keretei közt lett a
nevük vámpír. A szerzők egyszerűen átnevezték őket, még ha
előzőleg is a vámpírizmus jelenségéről volt szó.
És az „upiorokról”, illetve az „upierzycákról” a német tudósok
köztudottan már korábban is hallottak: 1721-ben jelent meg
Rzazynski „História natúr. Curios. Regni Poloniae” című műve,
mely vérszopók eseteit dolgozza fel, csak éppen más
terminológiával.
A vámpírokban való hit eredete éppolyan szövevényes, mint a
szó etimológiája. A néprajzi kutatók között teljes az egyetértés
abban, hogy az Európában ismertté vált vámpírhit a délkelet-európai
térségben alakult ki.
A vélemények csupán a pontos lokalizálás tekintetében térnek
el. Egyesek úgy vélik, a vámpírhit Bulgáriából és Szerbiából
kiindulva terjedt el, mások ezzel szemben azt állítják, hogy a
törököktől származik.
Annyi biztos, hogy ez a hiedelem szláv és görög eredetre
vezethető vissza. Az európai nyilvánosság azonban később
elsősorban Bulgáriával és Szerbiával hozta összefüggésbe. Mivel
ezeken a területeken történtek a leglátványosabb esetek.
Mielőtt még egyáltalán „vampyrokról” beszéltek volna, a
fogalom előfutárai már igen korán megjelentek. Ez ismét csak a
vámpírhit már meglévő hagyományára enged következtetni.
Nagy-Oroszország északnyugati részén 1047-ben jelent meg az
„upir” terminus, mégpedig Novgorod közelében.
Egy ottani fejedelem nevében, akit „Upir Lichyi”-nek
neveztek; majd 500 évvel később feljegyezték egy novgorodi polgár
nevét, akit „Makarenko Upir”-nak hívtak.
Nyugat-Oroszországban megjelennek az „Upiry” és „Upirow”
nevű települések, ebből az egyik kutató ezt a következtetést vonja
le: „Surely there existed in Russia a vampire cult (sacrifices were
made to them), explicit enough in ancient written testimonies.”
Engem nagyon is érdekeltek volna ezek az „emlékek”, de a szerző a
továbbiakban sajnos semmiféle említést nem tett róluk. Pedig az az
utalás, hogy a vámpíroknak áldozatokat mutattak be, felkelti a
magamfajta szerzők figyelmét. Máris tele volt a fejem ötletekkel!
Egy másik kutató ezt írja: „A vámpírmonda nem csak egyetlen
nép körében honos, hanem minden délszlávnál, emellett a
cseheknél, a lengyeleknél, az oroszoknál és a görögöknél (…)
Eszerint nem alaptalan az a következtetés, hogy a vámpírmonda
eredete Délkelet-Európában, közelebbről a délszlávoknál keresendő.
Ezért nem csupán lehetséges, hanem nagyon is valószínű, hogy a
vámpírmondák Délkelet-Európában már évszázadokkal az első
feljegyzésük és kifejezett említésük előtt is léteztek.”
Aha, mondák.
Hol találjuk a vérszopókkal kapcsolatos hiedelmek gyökereit?
Hol rejtőzik a titok valódi nyitja?
Mint mindig, amikor vámpírokról van szó: semmi sem biztos!
A kutatók véleménye szerencsére nem tér el egymástól olyan
nagy mértékben, mint mikor a „vampir” szó nyelvi besorolását
taglaltam.
Egyetértés uralkodik például abban, hogy az 1732-ben
tömegesen megjelenő vérszopók elődeit az ókorban, sőt meg az azt
megelőző időkben kell keresnünk. Emlékeztetésképpen: strigák,
lamiák és más szörnyetegek.
 Az egyik vélemény így szól: „The origins of a belief in
vampirism (…) may propably be said to go back to the earliest
times when primitive mán observed the mysterious relations
between sóul and body.” („A vámpírhit gyökerei (…) valószínűleg
azokba a korai időkbe nyúlnak vissza, amikor a primitív ember
először figyelte meg a lélek és a test közötti titokzatos
kapcsolatokat.”)
Íme, egy másik vélekedés: „Blood is the key factor in the
origins of vampire myths. Somé believed that the sóul lived within
the blood; others, more simply, that it was the source of life.” És:
„If it is natural to die through loss of blood it is logical to think one
could live again through drinking blood.” („A vámpírmítoszok
keletkezéstörténetének kulcsfontosságú eleme a vér. Egyesek azt
képzelték, hogy a lélek a vérben lakik; mások, egyszerűbben
gondolkodva, az élet forrásának tartották azt.” És: „Ha a természet
úgy alakította, hogy ha elveszítjük a vérünket, meghalunk, akkor
logikus azt gondolni, hogy ha vért iszunk, ismét életre kelünk.”)
A vér, mint kulcsfontosságú elem.
Bizonyára kulcsfontosságú. De egy vámpírmítosz
kialakulásához azért több is kell. Ilyen egyszerűen nem megy. A
modern tudomány további vizsgálatokat végez, melyek közvetlenül
a vámpírt helyezik a kutatás középpontjába.
Vannak, akik egyszerre több olyan tényezőt is irányadónak
tekintenek, melyek valamilyen szerepet játszottak a vámpír
keletkezéstörténetében: kannibalizmus, áldozatok (véráldozatok
értelemben), pestis, katalepszia, tetszhalottak, hullarablók,
likantrópia, a JAiüleus maleficarum” [magyarul Boszorkánypöröly
címen jelent meg - a ford.] című könyv, vámpírdenevérek,
lélekvámpírok (!) és sírgyalázás.
 Már a felsorolásból is világosan kitűnik, hogy a vámpír
figurája babonás elképzelések keveréke. A megtestesült rossz „best
of”- változata.
A vérszívóban egyszerre van jelen a mágikus erővel felruházott
rémalakok öt különböző kategóriája: a visszatérő halottak; a
vérfarkasok; a lidércnyomáshoz hasonlítható, éjszaka kísértő
szellemek; az ókori vérszopó stryxek fajtájához tartozó lények; a
szláv és balkáni területeken élő boszorkányok, akik képesek haláluk
után is kárt okozni.
Mindezt beletesszük egy edénybe, jól összerázzuk, és voilá:
kész is van az új rémalak. A középkorban és a korai újkorban már
többen is foglalkoztak olyan szörnyetegekkel, amelyek egyes
viselkedésmintái és vonásai a vámpírokéra emlékeztettek.
Nagyon szoros kapcsolat áll fenn például a vámpír és a
vérfarkas között. A vérfarkas és a vámpír közötti kapcsolat
ténylegesen elsősorban a „wukodalak” és annak alfajai révén
fejeződik ki.
Ha a szó jelentése „farkasszőrű”, azt a görög és szláv
nyelvekben mind a vérfarkasra, mind a vámpírra vonatkozóan
használták: szerbül „vukodlak”, lengyelül „wiklolak”, csehül
„wlokadlak”, bolgárul és szlovákul „vrkolak”, fehéroroszul
„wawkalak”, dalmátul „vakudlak”.
Érdemes végiggondolni a már említett vérfarkas sorsát is halála
után – ekkor ugyanis vámpírrá változik!
Csöbörből vödörbe! A gazember letudta az egyik műszakot, és
már kezdi is a következőt.
Ide kapcsolódik egy nagyon régi szemlélet: „A vámpírizmus,
amely a 17. és 18. században megújult formában jelent meg,
bizonyos értelemben a likantrópia folytatásának minősül.”
Ez a nézet a későbbiekben megváltozott: „Eredetüket tekintve
csak annyi a különbség, hogy a vérfarkas átváltozott külsővel
bolyongó élő ember, míg a vámpír kísértetként bolyongó halott. De
ezek az alapvető elképzelések is keverednek.”
És a következő: „(…) kísértetszerű vérfarkasok, és ezek
alapvetően nem mások, mint farkas alakot öltött vámpírok, mert a
vámpír is képes bármely tetszőleges alakot felvenni.” Aha.
Nos, igen, le is lehet egyszerűsíteni a dolgokat.
Más szerzők azt hangsúlyozzák, hogy „ez a két monda nagyon
is különbözik egymástól, és a vámpír semmi esetre sem vezethető
vissza a vérfarkasra”.
A vámpír rokonsága azonban még ennél is kiterjedtebb.
Itt is érvényes, hogy az ember megválogathatja a barátait, a
rokonait azonban nem.
Továbbra is ide tartoznak a [német - a ford.] mondák
rémalakjai, mint például a trude (boszorkány), az alb, a mahre
(lidércek) es az inkubusz. Mindannyian éjjel lepik meg az
embereket álmukban, megkínozzák őket, és olykor a vérüket is
kiszívják.
Egyes vidékeken a vámpír elnevezése egyértelműen tükrözi a
boszorkányokhoz és a varázsláshoz fűződő kapcsolatát.
A kasubok és a szlovének „vieszcy”-nek nevezik, amit egyúttal
szinonimaként használnak a boszorkányok és varázslók
megjelölésére is. A vámpírok mágikus képességeit illetően is
mutatkoznak egyezések, például: aszály, vihar vagy a termés
megsemmisítése.
 A „visszatérő halott”-ról alkotott elképzelés, mint a
vámpírjelenség egyik eleme, régóta ismert és elterjedt a mondák
világában, es a népi hiedelmek, babonák között is fontos szerepet
játszik.
Rokon vonásokat ismerhetünk fel az ókori „stryx” -ek vagy
strigák és a vámpírok között is. Emlékeztetésképpen: ezek démoni
tulajdonságokkal bíró éjszakai madarak, vagy madár alakot öltő
rablók. Fejük széles, tekintetük merev, csőrük görbe, tollazatuk
szürke, és hosszú karmaik vannak. Éjszaka repülnek ki, elrabolják a
gyermekeket a bölcsőből, széttépik őket, és kiszívják a vérüket.
Mi történne a gonosszal, ha nem definiálnak? És ki az, aki a
gonoszt definiálja – legalábbis a keresztény kultúrkörben?
Pontosan: az egyház.
A keresztény, illetve ortodox egyház befolyása, ahogyan azt
számos kutató hangsúlyozza, a vámpírhit keletkezése és térhódítása
szempontjából tagadhatatlan. Még ha nem is közvetlenül a
vámpírhit gyökeréről van itt szó, az egyház különleges szerephez
jut, ami a babonák elterjedését illeti.
„If the Church had ignored superstition instead of officiallj
condemning it as the work of the devil, then the waves of vampire
belief would nőt have been so widespread and so intense.” („Ha az
egyház nem törődött volna a babonákkal, és nem átkozta volna el
hivatalosan, mint az ördög művét, akkor a vámpírhit hullámai nem
térj volna el ilyen mértékben és ilyen intenzitással.”)
De a bűnrészesség nem csak itt keresendő.
Ha visszaemlékszünk azokra az okokra, amelyek egy ember
vámpírrá válásához vezettek, akkor jelentőséggel bírnak például a
következők: az exkommunikáció, a temetés megtagadása a
kereszteletlenektől, az egyház szabályait megszegőkre szórt átkok,
és sorolhatnánk még a különféle indokok egész arzenálját, melyek
mind-mind az egyház befolyására vezethetők vissza. Ebben a
tekintetben jogos a szemrehányás: „On this basis it could well
argued that the Church spread the vampire-infection by prolife
excommunications - and created an even more logical fear of
incorrupted dead.” („Ezen az alapon képviselhetőnek tartom azt a
szemléletet, miszerint az egy kiközösítések számának növelésével
hozzájárult a vámpírjárvány elterjedésébe és ezáltal logikusan
növelte a bomlásnak nem indult holttestektől való félelmet.”)
Hát nem mulatságos?
Ügy értem, éppen az a szervezet és az a hit, mely elátkozza a
gonoszt, gondoskodik róla, hogy a forrás ki ne apadjon! Mintha a
szeszgyártók arra panaszkodnának, hogy túl sok a részeg ember.
 IV. fejezet

Véres jövés-menés a sűrű erdőben

A különböző tanúktól származó beszámolóknak köszönhetően
a vérszopók immár nem maradtak rejtve. Megszűnt az
észrevétlenség kora.
Akadt néhány szakértő és álszakértő, akik feltétlenül
nyilvánosságra akarták hozni véleményüket az ügyről, amely 1732-
ben felettébb élénk vitát váltott ki. Hihetetlenül sok publikáció
jelent meg vámpírtémában, ami azt is mutatja, milyen gyorsan
terjedt Nyugat-Európában a vérszopók híre.
És most a paranoiásokhoz intézem szavaimat: fedezzük fel
együtt, hogyan próbálták palástolni a vámpírok létezését!
Lapozzunk csak bele a korabeli hírlapokba és folyóiratokba.
 1. Akták és folyóiratok

Amint azt már említettem, az első - bizonyítottan hivatalos -

hír a vámpírhitről 1725-ben érkezett Bécsbe Frombald kamarai
provizor jóvoltából. A jelentés Kisolovából származott.
A Savoyai Jenő herceg vezette Udvari Haditanács - mely a
legfelsőbb hivatal volt, és egyúttal Szerbia ügyeiért is felelt -
megvitatta ugyan az eseményt, mivel a jegyzőkönyvben szerepel
egy bejegyzés Kisolováról ugyanaz év július 25-i dátummal. De a
Frombald által használt „vampiri” kifejezés ebben nem olvasható.
Carl Alexander von Württemberg herceg, belgrádi
főparancsnok feladata volt, hogy megvizsgálja az ügyet.
Augusztusban meg is érkezett tőle a jelentés.
Ebben azonban csak ennyi olvasható a margóra írva: „zu
Gifíolova aufiin grab aufígegrabener Cörper. Plogojovich” [a
Kisolovában kihantolt test. Plogojovich - a ford.] Itt is hiányzik a
„vampir” terminus. A jegyzőkönyv szerzője feltételezhetően túl
kevéssé ismerte ezt az új fogalmat, és ezért nem merte használni.
Az esetet betették a többi akta közé, miközben a Bécsben és
környékén élő emberek röplapokon keresztül értesültek a
„borzalmas eseményről” és a vámpírokról.
1730-ban újabb vámpíresetet jegyeztek fel, amely azonban
nem került be a bécsi hivatalos akták közé. Az emberek mégis
értesültek róla. Emlékeztetőül: Pandorról és családjáról van szó,
akik olyan birka húsából ettek, melyet előzőleg egy vámpír ölt meg
úgy, hogy kiszívta a vérét.
 A tudományos világ alig vett tudomást a Szerbiában
felbukkanó vérszomjas alakokról.
Talán itt is a vámpírok keze van a dologban? Ők zavarták
össze utólag a túlzottan is nyilvánvaló nyomokat?
Ha így is volt, a siker nem tartott sokáig: az 1731-32-es évek
medvegyai eseményei után elszabadult a pokol!
Még egyszer röviden összefoglalom:
A falu lakói és a stalatai helyőrség hajdúi hasonló panaszt
nyújtottak be, mint 1725-ben a kisolovaiak, mire Schnezzer
alezredes a Parakinban állomásozó contagions-medicust, Glasert
küldte oda, hogy vizsgálja ki a feltételezett járványt.
Végeredmény: vámpírriadó!
Az írásos jelentést 1731. december 12-ét követően Schnezzer
székhelyére, a jagodinai parancsnokságra küldték.
A parancsnok továbbította Glaser jelentését a
főparancsnokságra, ahonnan Bottá d’Adorno márki újabb
halottszemlét rendelt el. Tizenhat holttestet hántolták ki, közülük
többet is
„vámpírállapotban” találtak, és rábukkantak Paolénak, minden
baj okozójának történetére. Flückinger zárójelentését január 26-i
dátummal „Visum et Repertum” címmel adták át a
főparancsnokságnak.
D’Adorno vállalta az orvosok költségeinek megtérítését, és a
teljesítés igazolásául továbbította Glaser és Flückinger
jegyzőkönyveit a bécsi Udvari Haditanácshoz, azzal a kéréssel,
hogy a költségeket térítsék vissza. Az ügyet a haditanács 1732.
február 11-én tárgyalta.
 A hivatali eljárás az ügyben 1732 novemberében leállt.
A jelek szerint a vámpírok tökéletesen a markukban tartották a
hatóságokat.
Senki nem firtatta többé a dolgot, senki nem emelte fel a
hangját.
Semmi nem történt.
Kövessük most a hírek más útvonalait!
Ahogy az már az érdekes dolgokkal - és azokkal az
emberekkel, akik általuk saját fontosságukat próbálják hangsúlyozni
- lenni szokott: Glaser másolatot készített jelentéséről, melyet saját
szakállára megküldött a bécsi „Collegium Sanitatis”-nak (a
járványügyi osztálynak).
Egy hónap múlva pedig édesapját is tájékoztatta. Utóbbi a heti
rendszerességgel megjelenő, „Commercium Litterarium” című,
tudományos-orvosi folyóirat bécsi tudósítója volt, és 1732.
február13-án tájékoztatta a nürnbergi szerkesztőséget a medvegyai
eseményekről. A lap március 12-én lehozta a tudósító levelét. Ez
volt az egyik dolog, amely kirobbantotta a vitát.
A disputákhoz egy másik forrás is alapanyagot szolgáltatott:
báró Alexander von Kottwitz zászlós, a württembergi ezred tagja
hallott a vérszopókról. Es nagyon elcsodálkozott.
Mivel felfoghatatlannak tartotta az eseményeket, a fent említett
újságcikkektől függetlenül január 26-án kérdéssel fordult a lipcsei
Ettmüller professzorhoz, az Altdorfina Egyetem igazgatójához a
vámpírokkal kapcsolatban:
„Mivel ezt itt most mindenki oly nagy csodának tekinti,
alulírott, alázatosan kérem az Ön személyes véleményét arról, hogy
mindez valamely szimpatetikus, ördögi vagy asztrális szellemek
munkája-e, maradok mély tisztelettel.”
Anélkül, hogy sejtette volna, a zászlós ezzel olyan kérdést tett
fel, amelyről a következő hónapok és évek során bőségesen
vitatkoztak, elmélkedtek és számos feltételezést tettek közzé. Miféle
erők rejlenek a vámpírok mögött? Csámcsogó, élőket magukkal
ragadó szellemek, ördögi szellemek vagy anyagtalan szellemek?
Ettmüller persze azonnal fellelkesült, és továbbította a kérdést
a szász és a türingiai egyetemek professzorai felé.
A riporterek kíváncsi lények. Én csak tudom, miről beszélek.
Ha egyszer találnak valamit, ami izgatja őket, annak alaposan
utánajárnak. És pontosan ezt tette a „Commercium” szerkesztősége
is. További információ után kutatott a szerb határvidék környékéről,
amikor is rábukkant egy regensburgi adatközlőre, aki egy
Pozsegában - Szlavóniában - történt esetet mesélt el, amely - állítása
szerint - még 1730-ban esett meg. A „Commercium” állítása szerint
bizottság vizsgálta az ügyet, mely vizsgálat során fény derült egy
1721-ben, tehát még Kisolova előtt lejátszódott precedensre.
Calmet apát későbbi könyvében további vámpíreseteket sorolt
fel.
Egyet 1740-ből, egy másikat 1730-ból.
Mindazonáltal a magyar levéltárak korábbi dokumentumaihoz
melyek az 1725 előtti esetekről tanúskodnak, sem Calmet, pedig a
lipcsei vagy nürnbergi tudósok nem fértek hozzá.
Hm… taktika?
De az emberek emlékeztek a lublói esetre, amelyet, bár még
1718 előtt történt, csak később, a vámpírokról folytatott
tudományos vita során hoztak nyilvánosságra.
A riporterek és a tudósok egyvalamiben nagyon hasonlít
egymásra: a kíváncsiságukban.
Mindkét csoport összevethető jelenségek után kutatott, és
vizsgálták, milyen esetek, rémalakok és események uralták a
Balkánt a múltban. Rá is találtak nagyon hamar Tournefort
jelentésére az 1718-ban Mükonoszon történtekről. A továbbiakban
előásták lengyel „upir”-t, a görög „vrykolokas”-t, a szerb „strigon”-t
és a vasalföldi, illetve erdélyi „moroi”-t. Bulgáriától Görögországig
levéltárak erdeit termelték ki, hogy a vámpírok nyomára akadjanak.
Németországban ebben az összefüggésben felidézték a
csámcsogó halottak hagyományát, a „masticatio mortuorum”-ot,
már Luther is foglalkozott:
„Levelet kaptunk Wittenbergben egy M. Georgen Rörer nevű
paptól, aki leírta, hogy egy asszony meghalt a faluban, és most,
hogy eltemették, önnön húsát eszi a sírban, ezért már csaknem
minden ember meghalt ugyanabban a faluban.”
Olyan könyvek kerültek napvilágra, amelyeket korábban alig
méltattak figyelemre.
Rohr „Dissertatio de Masticatione Mortuorum”-a (1679)
éppúgy az érdeklődés középpontjába került, mint Schertz báró
„Magia Posthuma”-ja (1706), Rzaczynskitől a „Naturgeschichte”. A
kutatások során lehetőség szerint nemcsak katonai dokumentumokat
használtak fel, hanem egyházi iratokat is.
Itt emlékeztetnék a papoknak a Sorbonne-hoz intézett
kérdéseire 1693-ban arról, hogy miképpen viselkedjen az ember a
vámpírokkal szemben.
 Tanulságos még a bárni (berauni) halotti anyakönyv is, mely az
1662-es évtől egészen 1738-ig folyamatosan tartalmaz olyan
eseteket, amikor visszatérő halottak kísértették az áldozatot, és
olyanokat, ahol a halál oka „vampertione infecta” volt. Ez aztán a
szép kifejezés: vampertione infecta! Vámpírfertőzés?
Gróf Wolfgang Hannibal Schrattenbach bíboros idején, az
olmützi püspökségben 1711-től elképesztő méreteket öltött a
vámpírvita. A tematika eljutott egészen Nápolyig, ahol
Schrattenbach grófját alkirálynak nevezték ki. 1720 és 1740 között
ki is végeztek néhány vámpírt a püspökségben, igazolhatóan 1723-
ban, 1724-ben és 1731. április 23-án. De kanyarodjunk vissza a
hírek terjedéséhez!
Alig jelent meg Flückinger jelentése a „Commercium”-ban, a
prágai tudósító, Geelhausen 1732. április 4-én megjelentette cikkét
a „hotzeplotzi halottakról, akik az emberek hátára ülnek”. (Jól
hangzik, de nem találtam semmit.) Geelhausen a jénai, lipcsei és
hallei egyetemnek is küldött egy-egy másolatot.
Flückinger és Glaser jelentéseinek franciára fordított másolatait
megküldette magának de Bussy francia nagykövet is Párizsba 1732.
február 13-án.
Alexander von Württemberg herceg, aki továbbra is a
vámpírok lakta terület főparancsnoka volt, 1732 tavaszán Franz
Stephan von Lothringen nagyherceggel együtt több német udvarba
is ellátogatott, így különösebb nehézségek nélkül tudta továbbadni a
vámpírokról szóló akták másolatait a fejedelmeknek.
És láss csodát: a fenséges és nagyságos asszonyok és urak is
lelkesedni kezdtek a vámpírokért!
Berlini tartózkodása alatt I. Frigyes Vilmos király eljuttatta
Flückinger jelentésének egy másolatát a „Porosz Királyi
Tudományos Társaság” számára, és szakvéleményt kért a
„protocoll”-ról.
Más udvarokból is hasonló kezdeményezések indultak ki,
melyek arra ösztönözték a szerzőket, hogy újabb és újabb műveket
írjanak a vámpírhitről. A német akadémiákon és egyetemeken
számos írás született, amelyeket néhány könyvkiadó vagy erre
szakosodott könyvkereskedő dobott piacra.
A tévedések elkerülése végett: a vámpírizmus ekkor még
elsősorban a tudósok ügye volt.
A nép csak ez után következett.
Míg az aktákat és azok kivonatait addig csak udvari és
akadémikus körök ismerték, nem sok időnek kellett eltelnie, hogy a
lapkiadók is lecsapjanak az új anyagra.
Ez egyrészt a már megjelent vámpírírások recenziói, másrészt
másolatok, kivonatok vagy átiratok, kommentárok, eredeti akták és
jelentések révén valósult meg.
És a folyóiratok mindig lecsapnak a jó sztorikra. Ez így volt
régen, és így van ma is.
Igaz, a korabeli folyóiratok nem sok mindenben hasonlítottak a
mai, fényes papírra nyomott lapokhoz. A folyóiratok célcsoportja a
nemesség és a művelt polgárság volt. Nyugat-Európa nagy
publikációs központjaiban, Hágában, Párizsban, Londonban vagy
Lipcsében a fejedelmek ügynökei dolgoztak és látták el megbízóikat
irodalommal.
Tudnunk kell: a nemesség és a polgárság számára a folyóiratok
olvasása a szórakozás fontos eleme volt; míg a polgárok
lakószobáiban az olvasni tudó rokonok adták elő az újságcikkeket,
addig az udvarok saját felolvasót foglalkoztattak. De volt is rá piac.
És számos vállalkozó, akik készen álltak erre a piacra
szállítani! 1700 tájékán Németországban ötvennyolc folyóirat
működött, a rákövetkező évtizedben már hatvannégy, és a húszas
években ez a szám további száztizenkilenc lappal egészült ki. A
teljes termelés negyven százalékát történelmi-politikai témájú
folyóiratok, valamint történelmi szakfolyóiratok tették ki. Az
általános tudományos lapok 22,5 százalékot tudhattak magukénak,
és a piac tizenegy százalékát birtokolták a teológiai témájú újságok.
Ami a legszebb: az 1730-as években egyetlen tudományág sem
tudta megkerülni a vámpírizmus jelenségét, íme, néhány példa:
Elsőként a „Wiener Diarium” számolt be 1725. július 21-i 58.
számában a szerbiai vámpírhitről. A melléklet tartalmazta a
Frombald kamarai provizor által a bécsi adminisztrációnak küldött
levél egy „copiáját”.
Nem sokkal a „Diarium” után megjelent a már többször
említett röplap a „borzalmas eseményről”.
1725 és 1727 között a „Holsteinische Gazetten” lehozta a
„Copiát”, valamint egy cikket a vámpírokról, melyet később a
„Brefilauische Sammlungen” című lap is közölt 1727-ben. Erről a
cikkről egyébként a külföldi folyóiratok nem vettek tudomást.
A nagy visszhang tehát elmaradt. Legalábbis egyelőre…
1732- ben megismétlődött a folyamat.
Csak ezúttal más sorrendben.
Miközben Bécsben elterjedt a medvegyai eset híre, ezúttal sem
a „Diarium”, sem a„Posttágliche(n) Frag- undAnzeigungs-
Nachrichten des Kaiserlichen Frag- und Kundschafts-Amts in
Wien” nem írt róla semmit. A bécsi tudósítók azonban rögtön
reagáltak az eseményekre, és cikkeket küldtek lapjaiknak a szerbiai
vámpírokról.
Ekkor már a szakértők is úgy érezték, meg kell szólalniuk.
Lipcsében W.S.G.E. szignóval már 1732. február 4-én megjelent
egy értekezés: „Curieuse und sehr wunderbare Relation von denen
sich neuer Dingen in Servien erzeigenden Blut-Saugern oder
Vampyrs, aus authentischen Nachrichten mitgetheilet und mit
Historischen und Philosophischen Reflexionen begleitet von
W.S.G.E.” [magyarul:
„Érdekes és csodálatos beszámoló az újabban Szerbia területén
megmutatkozó vérszívókról vagy vampyrokról, hiteles források
alapján, történelmi és filozófiai reflexiókkal kiegészítve W.S.G.E.
tollából.” - a ford.] További tudósítások jelentek meg 1732. február
23-án és március 5-én.
Az eseményről cikket közölt ezen kívül az erfurti „Miscellanea
Physico-Medico-Mathematica”470 és a már említett nürnbergi
„Commercium Litterarium”.
A „Commercium” 1732-ben tekintélyes számú - összesen
tizenhét - cikket közölt a szerb vámpírokról, híres személyiségek
levélváltásaiból idézett, lehozta Flückinger beszámolóját,
összehasonlította azt más leírásokkal, és fórumot biztosított a
különböző elméletek és magyarázatok számára.
A vámpír ismert volt, és közkedvelt. Legalábbis mint téma.
A harmadik és negyedik évtizedben a fentebb felsorolt erfurti,
lipcsei és nürnbergi német folyóiratok a legerősebbek közé
tartoztak, ami az eladott példányszámot illeti. Németország északi,
keleti és déli részén több városban is működtettek kiadókat,
amelyek még tartózkodó hangnemű tudósítások esetén is
folyamatosan tájékoztatták olvasóikat a Szerbiában nagy port
kavaró vámpírhitről.
Összefoglalom tehát: a vámpírok hírét először a regionális
lapok kapták fel.
A bécsi tudósítókon keresztül ez a hír szélesebb körben is
elterjedt az általános-tudományos, történelmi-politikai és teológiai
folyóiratoknak köszönhetően. E lapok piaci részesedése csökkent
ugyan az 1730-as és 1740-es éveket követően, de még mindig
körülbelül kétharmadra rúgott.
Ezzel a vámpírhit átlépte a régiók határait, és részben
nemzetközi tekintetben is ismertté vált.
1732 után csökkent azon folyóiratok száma, amelyek cikkeket
közöltek a vámpírizmusról. Elsősorban az utoljára megjelent
vámpírírások recenzióira szorítkoztak. 1739-től kezdve pedig a
német nyelvű lapok egyáltalán nem foglalkoztak többe
Medvegyaval, sem más, vámpírokról szóló írásokkal.
Úgy tűnik, mintha a vámpíroknak sikerült volna legalább a
riporterek figyelmét elterelni magukról. Akit nem látunk, azt
könnyen elfelejtjük.
De először még el kellett tűrniük, hogy Németországon kívül is
vitatkozzanak róluk.
Immár külföldön kezdtek foglalkozni az 1725-ben elhanyagolt
vámpírokkal, elsőként a Hágában kiadott holland szórakoztató
hírlap, a „Le Glaneur”, az 1732. március 3-i számában.
Ezt májusban követte egy cikk a párizsi „Mercure de Francé”
című lapban. A „Mercure historique et politique”, egy Hágában
megjelenő történelmi-politikai lap, csak 1736 júliusában közölt
először cikket vámpírokkal kapcsolatos eseményről.
Angliában elsőként a „London Journal” tudósított a medvegyai
vámpíresetről, 1732. március 11-én.
Még ugyanabban a hónapban követte a „Gentleman’s
Magaziné”, majd a „Craftsman május 20-án.482 Egy héttel később
az „Applebee’s Original Weekly Journal” hosszabb cikket tett
közzé a vámpírhitről.
Hogy mi bűvölte el az embereket ebben a rémalakban?
A magyarázat viszonylag egyszerű: a vámpírok mind a
néphagyományok iránti, mind pedig a tudományos érdeklődést
felkeltették.
A múlt boszorkányperei mindig azonos séma szerint folytak le,
és bármilyen perverzül hangzik is, lassan unalmassá váltak.
A vámpírok bezzeg sokkal jobban felpörgették az emberek
képzeletét!
A vámpírizmus mitológiája sok tekintetben magával ragadta az
embereket, hiszen lehetőséget kínált arra, hogy kielégítsék a
kíváncsiságukat, és kiéljék a fantáziájukat. Egyetlen szörnyeteg, és
szinte végtelen sok lehetőség a rettegésre meg a lúdbőrzésre.
 2. A vita

Immáron nyilvánosságot kapott ő, a vámpír.

De hogyan magyarázhatók a Medvegyában és máshol történt,
vámpírokkal kapcsolatos események?
Miféle hatalmak működtek itt? Démonok? Istenek? Vagy az
egész egyszerűen csak holmi… csínytevés volt? Netán babona?
Mindenkinek megvolt a saját elmélete.
Vélemények és lehetséges magyarázatok harca tombolt a
legklönbözőbb kortárs csoportok és személyek között.
Az ő kijelentéseiket olvasva megértjük, milyen buzgón és
kitartóan, milyen komolyan vitatkoztak a témáról a 18. században.
És a különös mondatszerkesztés nem nyomdahiba. Csak éppen
idézetekről van szó, melyeknek–úgy gondolom– megvan a sajátos
bájuk. Michael Ranfit könyvét, a „De masticatione mortuorum on
tumulis”-t, mely 1725-ben jelent meg először, majd 1728-ban és
1734-ben újra kiadták, nagyon gyakran idézték.
Õ eredetileg a holtak csámcsogásával, tehát a „nachzehrer”-
ekkel foglalkozott, és a lerágott, leevett testrészekre kereste a
magyarázatot.
„Sem az ördögnek, sem a halottaknak nem írhatunk semmit a
rovására további bizonyítékok híján. Aki a jelenség okát azokban a
föld alatt élő állatokban keresi, melyekből igen sok van odalent, az
nem téved.”
Röviden: teljes egészében elvetette, hogy a természetfeletti
erőknek - beleértve az ördögöt is - bármi köze lenne a holttestek
állapotához.
Ottó vöm Graben zum Stein gróf, a Berlini Tudományos
Társaság alelnöke havonta megjelenő, „Unterredungen von dem
Reiche dér Geister” [Értekezések a szellemek birodalmáról - a
ford.] című sorozatában szintúgy megvizsgálta a témát, még a
csámcsogó halottakról kirobbant vita előtt.
„Teljesen általános dolog, hogy a sírhelyek környékén
rendkívüli kopogást, ropogást és lármázást vagy más különös
hangot hallunk, mely nemcsak mostanság tapasztalható, hanem már
a múltban is észlelték. Ezek a hangok gonosz szellemektől vagy
pedig asztrális szellemtől származnak.”
A későbbi viták során ez felvetette a kérdést, vajon melyik
szellem is felelős a holttestek viselkedéséért. Mielőtt nyomozni
kezdtem volna az ügyben, sejtelmem sem volt róla, állítólag hány
ilyen szellem létezik!
1732. március 11-én a Porosz Királyi Társaság elkészült a
szakvéleménnyel, mely felettébb szkeptikus álláspontot képviselt a
medvegyai események vonatkozásában:
„(…) A kihantolások és a Paole testén talált vér, a kezeken és
lábakon látható köröm, de még a karónak a szívbe döfésekor
tapasztalt hörgés vagy más hangok sem engednek feltétlenül
vámpírra következtetni, mivel az elsőként említett jelenségeknek
természetes okuk van, a hörgés és más hangok pedig a szív
üregében felgyülemlett levegő hirtelen kitörésével magyarázhatók.
Egyébként bizonyos, hogy ezeknek a vérszopóknak a
megjelenése egyedülálló, hasonlóval nem találkoztunk, sem a
történelemben nem leltük nyomát, sem nálunk, sem más keresztény
országokban (.. .)” Tudósok, akik átlátnak a szitán: a szakvélemény
készítői a halottak folyékony vérét éppoly kevéssé találták
különlegesnek, mint a haj és a körmök növekedését.
A porosz tudósok a Flückinger által felfedezett sajátosságok
mindegyikére józan magyarázatot adtak.
„Végül külön szeretnénk megjegyezni, hogy az eddigi
vámpírvádakkal csak szegény, becsületes embereket hoztak
szégyenbe. Előzetes részletes vizsgálat és tárgyalás nélkül -
legalábbis bennünket ilyenről nem tájékoztattak - meggyalázták a
sírban fekvő holtakat, és gonosztevőkként bántak velük.”
A professzorok azt tanácsolták, hogy „ebben a kérdésben
óvatosan kell eljárni”, mivel semmiféle bizonyítékát nem találták a
vámpírok létezésének.
Bár a szakvélemény nem szolgáltatott alapot arra, hogy az
emberek továbbra is ragaszkodjanak vámpírhitükhöz, de azt sem
akadályozta meg, hogy egyre többen közöljék véleményüket
folyóiratokban és értekezésekben, könyvekben és más írásokban.
Egy cáfolat még soha nem volt alkalmas rá, hogy lesöpörjön
valamit a föld színéről. Épp ellenkezőleg: megerősíti az ügy
támogatóit, és még érdekesebbé teszi a témát.
A probléma megoldása, melyet a gyógyszertantól az
orvosláson keresztül az életbölcsességig a tudományok színes
kavalkádja tárgyalt, immár a német nyelvű írókat is érdekelni
kezdte.
Miután a vámpírvírust behurcolták az akadémiákra, az
egyetemekre és a tudós körökbe, a vámpírizmusról szóló
értekezések rendkívüli népszerűségnek örvendtek a lipcsei húsvéti
vásáron. A húsvéti vásár célja természetesen nemcsak a
népünnepély volt, hanem az új vagy újra kiadott könyvek
bemutatása is. Könyvvásár a 18. században – kísérő programmal.
Ranfit így ír a vásárról 1733-ban: „Ez alkalmat adott arra, hogy
amint az ember a legutóbbi lipcsei húsvéti vásáron betért egy
könyvkereskedésbe, mindenütt csak a vér-szívókról szóló írásokat
láthatta.” Keserűen tette hozzá, hogy „egyrészt olyasmivel vádoltak
meg, amit soha nem állítottam, másrészt téves következtetést vontak
le az általam leírtakból (…)”
Mit tesz az okos szerző ilyen esetben?
Művét, ahogyan már említettem, 1734-ben német fordításban,
átdolgozott formában ismét piacra dobta.
Vogt ezt írta 1732-ben:
„Rövid értekezés az okiratszerű jelentésekről a vámpírok
kapcsán”. Hogy a vámpírok teste nem indult oszlásnak, „egy
elsajátított, vagyis tanult képességről” árulkodik; a szerző szerint
egyébként ugyanez történik a kígyóknál is, ők is új bőrt
növesztenek.
Na, igen. Az embereknél ez azért nem pontosan így működik.
Érdekes még a következő cikk is: „Eines Weimarschen
Medicus muthmafiliche Gedancken von denen Vámpírén oder
sogenannten Blut-Saugern” [magyarul: „Egy weimari orvos
feltételezései a vámpírokról vagy más néven vér-szívókról” — a
ford.].
Ez Johann Christian Fritsch és Johann Ernst Stahl közös
munkája, mely 1732. július 4-én jelent meg. Megemlítik mind a
kisolovai, mind a medvegyai esetet, és nagyon szórakoztató
kísérleteket tesznek a rejtély megoldására.
 „Hogy az ördög ismét beleköltözik a halott testbe (…) sokan
állítják, de bizonyítani nem tudják. (…) Végül akadt még néhány
orvos is állítólag, akik bizonyos rovarok, a gyíkok és tarantulák elé
vetik a vámpírokat étekül. (…)
Az is lehetséges, hogy a vámpíroktól való rettegés váltotta ki a
rácoknál és hajdúknál azt a szenvedélyt, melyet az orvosok az
ephialtesnek, más néven incubusnak tulajdonítanak, mi németek
pedig az Alpndk, a Nacht-Mánnekinnek, a Schrötleinnak, a Marnak,
a Trutténak és a Joachimkennét.” Tehát mégis minden csak a
képzelet szüleménye? Tömeghisztéria?
A két orvos egy súlyos betegségben látta az 1725-ös
halálesetek okát, ez pedig „a febris maligna et contagiosa volt, mely
ezt a népet ledöntötte lábáról, és végüket okozta.
Febris maligna - a rosszindulatú láz, ami ráadásul
„contagiosa”, azaz fertőző is, és amelyet a rossz levegő és az
időjárás váltott ki. Nem szabad megfeledkezni a túl sok borról és
húsról, valamint a rossz minőségű ivóvízről sem, aminek
következtében kénrészecskék gyülemlenek fel a testben, és lázat
okoznak.
A medvegyai halálesetekre is akadt racionális magyarázat:
„Elegendő tudnunk, hogy a birka beteg volt, és az asszony
[Stanka], rögtön, miután evett az elhullott birka húsából, maga is
megbetegedett, és végül meg is halt.
A birka betegségéről sokáig vitatkoztak az orvosok. Felmerült
a rühesség, a himlő és a pestis.
Végül azonban, mivel nem állt rendelkezésre elegendő
információ, nem tudták pontosabban diagnosztizálni. Arra jutottak,
hogy a megbetegedést azok a falubeliek terjesztették, akik
meglátogatták az idős asszonyt, és belélegezték a „nociva effluviat”
a káros kipárolgásokat. Ezért náluk is fellépett a febris maligna et
contagiosa.
Azt a tényt, hogy az eltemetett testek nem bomlottak le, arra
vezették vissza, hogy a holttestek gyakorlatilag légmentesen be
voltak zárva a koporsóba, ami jelentősen lelassítja a rothadás
folyamatát; valamint, hogy a halottak teste csak csekély mennyiségű
folyadékot tartalmazott, és hogy a talaj minősége az adott
környéken ehhez kedvező volt. A testből kilépő, folyékony vért
hasonló érvekkel támasztották alá.
Eddig tehát rosszul áll a vámpírok szénája. A tudósok közül
senki nem akar hinni bennük.
A szász választófejedelem udvari orvosa, Johann Georg
Heinrich Kramer, a katonai tábori sebészet és az endemikus
katonabetegségek specialistája 1732-ben a „Commercium”-ban
összeállított egy kérdéskatalógust a probléma ésszerű megoldása
céljából.
Utalt benne a „febris maligná”-ról alkotott, időközben ismertté
vált elméletre, és Flückinger „Visum et repertum”-jának
áttanulmányozása után a következő megállapítást tette:
„(…) tehát nem találok semmi természetfölöttit az említett
jelentésben, sőt, azt állítom, hogy mindez teljesen természetes. (…)
Mivel végső soron a kihantolt és szemrevételezett holttestek közül
néhányon semmi nyomát nem találták a vámpírtüneteknek, a jelek
szerint ezek az emberek nem kapták el a betegséget.”
Ennyit a betegségekről - de mi a helyzet a természetfölöttivel?
Mi történt Kottwitz Ettmüllerhez intézett kérdésével, hogy tudniillik
a holttestek esetében a szimpatetikus, az ördögi vagy az asztrális
szellemek befolyásáról beszélhetünk-e?
Erről a témáról is hevesen vitatkoztak az orvosok és a
teológusok. Ranfftra hivatkozva Christoph Friedrich Demelius
Weimarban megírta „Filozófiai kísérletiét, melyben három,
szubsztanciájukban más lelket különböztetett meg, és a következőt
állította:
„[A vámpírok] bár halottnak látszanak ratione animae
rationalis, (…), nincsenek is életben ratione animae sensitivae, mert
corporájuk nem képes az érzékelésre; azonban iratione animae
vegetativae még élnek, mert mi észleljük rajtuk, hogy nem elég,
hogy nem indultak romlásnak, de még friss vér is van a testükben.”
Aha. Minden világos.
Demelius szerint a vegetatív rendszer gondoskodik arról, hogy
a vámpírok teste táplálékot keressen. Ez az oka annak, hogy enni
kezdik a sírban a halotti leplet és saját húsukat.
Ez engem kissé a klasszikus zombikra emlékeztet, akik
bambán és céltalanul botorkálnak, majd sóhajtozások közepette
fiatal lányok nyomába szegődnek, akikről először a ruhát, majd a
húst tépik le.
Mint mindig, amikor érzékek feletti vagy földöntúli dolgokról
esett szó, az emberek most sem élhettek az odaillő bibliai idézetek
nélkül:
Teremtés könyve 2,7: „És formálta vala az Úr Isten az embert a
földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. így
lön az ember élő lélekké.”
Engedjük most Ranfft kollégát kibontakozni!
A bőr, a haj és a köröm növekedésével, valamint az erigált
testrésszel kapcsolatban feltett kérdésre az alábbi érveket
sorakoztatta fel: „Mivel a test már a lélek létezése előtt
megalkottatott, az önmagában nem tud más lenni, mint élő. (…)
Amíg tehát egy test el nem bomlik, és el nem tűnik, hanem
ténylegesen létezik, addig még élettel bírhat.”
A zombi rajongók most végre örömujjongásban törhetnek ki,
és elmondhatják: Istenem, ez a Ranfft! Végre valaki, aki sejti az
igazságod Azt, hogy bizonyos halottak teste nem indul oszlásnak,
Ranfft a testet alkotó elemek harmóniájára vezette vissza. E szerint
léteznek „földi, vízi, tűzi és levegőbéli részecskék, (…) só, kén és
higany.” A szerző következtetése: „Ezáltal nem csak hogy
megakadályoztatik az erjedő test szétmállása; hanem az jelen
állapotában fennmarad, amíg valamely erős menstruum [a szerző
megjegyzése: oldószer] végül fel nem oldja.”
Oké, ezzel még úgy-ahogy meg is lehetne barátkozni - de
akkor miért halnak meg az emberek a halott környezetében?
Egyszerűen a melankólia és a depresszió viszi el őket.
Maga Ranfft a fantázia birodalmába száműzte a holtak
felfalását és az élők zaklatását, és így magyarázta a történteket:
„A hirtelen halál [mármint a rokonoké - a szerző megjegyzése]
a hátrahagyottakban általában aggodalmat okoz.
Az aggodalommal együtt jár a szomorúság. A szomorúság
melankóliát szül.
A melankólia éjszakai nyugtalanságot és rossz álmokat okoz.
És a rossz álmok annyira legyengítik a test és a lélek erejét,
hogy abból nem csak betegség, hanem akár maga a halál is
következhet.” Vagyis halálra aludták magukat.
 A gyanús holttestek kivégzését Ranfit orvosi szempontból
legitimnek találta: „Mi magunk is úgy véljük, hogy ebben az
esetben a legjobb eszköz, ha azonnal buzgón nekilátunk az efféle
káros test összezúzásának és megsemmisítésének.
Mert ez által megszűnik minden káros erő hatása, és
következésképpen az élőket sem éri többé kár.”
Ezenkívül: „Ha őszintén el kell mondani a véleményünket, úgy
nem tanácsoljuk semmiféle olyan eszközök használatát, melyek
valamely babonához kapcsolódnak.”
Ranfft, a realista. Korabeli mércével mérve.
A lélekkel és annak jellemzésével foglalkozott az anonim
„Raisonne- ment” az „okiratszerű jelentés” kapcsán:
.Amekkora impresszióval a lélek távozik a testből,
kétségtelenül ugyanazzal a hatással itatódik át vehiculuma, az
asztrálszellem által, és így keletkeznek a szeparáció után jó és rossz
operációk.
A fent említett jelentésben azt találjuk a különböző
vámpírokról, hogy már életük során beszéltek arról, hogy haláluk
után embervérszívó válik belőlük, és micsoda kétely, hogy életük
utolsó pillanatában éppen ezek a káros gondolatok foglalják el
elméjüket, és hogy ilyen esetek lépnek fel effectusként (.,.)” Ezek
szerint akkor mindig az utolsó gondolat a hibás? De hiszen akkor a
gondolatok ölni tudnak!
1732-ben Harenberg, a közvetlenül a birodalomnak alárendelt
gandersheimi apátság iskolájának rektora megírta „Vernünftige und
Chrisdiche Gedancken über die Vampirs” [magyarul: „Józan és
keresztény gondolatok a vámpírokról” - a ford.] című munkáját.
 Az akkoriban használatos hallucinogén anyagok tüzetes
vizsgálatából kiindulva fejlesztette ki elméletét a természetes vagy
mesterséges mérgek által befolyásolt képzelőerőről.
„(…) az efféle fojtogatás és vérszívás sem nem Isten vagy a
sátán közvetlen hatása, sem az elhunyt léleké, sem az eltemetett
testé.”
Figyelembe vette az érintettek életkörülményeit, előtérbe
helyezte az adott környéken élők rossz táplálkozási szokásait,
melyek kihatnak a vér minőségére, és rámutatott, hogy egyes
betegségek, mint például a hipochondria vagy a hisztéria,
megerősítik a képzelőerőt.
„Ha pediglen a fojtogatás és a vér kiszívása a szerbeknél csak a
fantázia szüleménye, (…) akkor a mellékelt példából végül annyit
tudunk meg, hogy a testnedvek besűrűsödése és megalvadása súlyos
zavart okozott a képzelőerő tekintetében. A szerbek hosszú ideig
éltek török fennhatóság alatt, és átvették tőlük az ópium gyakori
fogyasztásának szokását.”
Harenbergnél tehát a vámpírok tulajdonképpen agyrémek.
Drog halottak, ha úgy vesszük.
Magukat a haláleseteket egy fertőző betegségre vezette vissza,
mely a betegnél tett látogatáskor a légutakon keresztül vagy a
fertőzött testből származó vérrel való bedörzsöléskor terjedt tovább,
aminek azonban az emberek nem voltak tudatában.
„Emlékezetünk azonnal a régi vámpír-históriákat idézi fel, és
az elhamarkodott értelem, melyet nem terhelünk a rossz alapos
vizsgálatával, inkább fogadja el a betegség kitalált okát, mint hogy
beismerje tájékozatlanságát.”
A következőt tanácsolta még: „A biztonság kedvéért jobb, ha
senki nem keni be testét a vámpír vérével, ha nem eszik fertőzött
állat húsából, még kevésbé szokik rá a fölösleges ópiumra, és a
vámpírtól való rettegésnek sem adja át magát. Mert amint
felfedezzük a fertőzés eredetét, könnyen megtaláljuk a megfelelő
ellenintézkedést.”
Ugyanebben az évben jelent meg Duisburgban Zopftól a
„Dissertatio de Vampyris Serviensibus”, mely felállította a
„contagium magicum” vagyis a mágikus fertőzés elméletét!
„Ha ugyanis az ördögöt tekintjük a szerbiai tragédia fő
okozójának, akkor ennél a hatásnál nem zárjuk ki a természet erőit.
Mert ezeket használja fel a gonosz démon, hogy kiélhesse
gonoszsága művészetét.”
És: „(…) hogy az egész vámpír-pestis a szerbeknél és
másoknál valójában egy mágikus fertőzés (contagium magicum),
mely Isten igazságos akarata szerint sújtja a környéken lakókat.
Fertőzésnek nevezzük, mert járványhoz hasonló módon terjed, és
leheletével nem csak egyes embereket, hanem egész családokat
fertőz meg és irt ki; és mágikusnak nevezzük, mert az ördög a
természet erői közé vegyíti saját erejét, és ezáltal néhány
természetellenes hatást ér el.”
A terep végre a specialistáké volt, ők pedig annak rendje és
módja szerint elégedetlenkedtek!
1732-ben élénk nyilvános viták bontakoztak ki a
folyóiratokban es napilapokban Ranfit, Harenberg, Zopf, a
„weimari medicus”, W.S.G.E és mások között.
Egymás elméleteinek értelméről és értelmetlenségéről
vitatkoztak, miközben személyes támadásoktól sem rettentek vissza.
De egyszer minden véget ér.
 A következő években az akadémikusok és tudósok körében
csökkent a vámpírok iránti időszakos érdeklődés. Már csak elvétve
jelentek meg traktátumok és cikkek.
Mencke „Neue Zeitungen” című folyóirata, valamint Loeschke
„Fortgesetzte Sammlung cimu sorozata 1739-ig jelentetett meg
Kisolováról és Medvegyáról szóló írásokat.
1734-ben a lengyel királyi udvari orvos, Johann Dániel Geyer
nyilvánosságra hozta „MüSiger Reisestunden gute Gedanken von
denen todten Menschensaugern” [Tétlen utazáskor olvasandó jó
gondolatok a halott embervér-szívókról - a ford.] című írását.
Franz Anton Ferdinand Stebler, egy ingostadti orvosprofesszor
1737-ben írta meg a „Sub vampyri, aut sanguisugae larva” című
művét.
Ugyanebben az évben jelent meg Ágidius Hellmund
„Unbekannte Gerichte Gottes” [Isten ismeretlen ítéletei - a ford.]
című könyve, melyben egy teljes fejezet foglalkozik a
vámpírokkal. A porosz királyi kamarás, Boyer d’Argens márki,
aki egyidejűleg a Tudományos Akadémia tagja is volt, elképzelt
levelezést folytatott hat kötetes „Jüdische Briefe” [Zsidó levelek
- a ford.] című munkájában a vámpírokról. „Ehhez tenném még
hozzá, hogy egyes emberek nagyon könnyen beképzelik maguknak,
hogy vámpírok szívták ki a vérüket, és hogy az ebből a
képzelődésből fakadó félelem olyan gyökeres változást okoz
bennük, hogy még az életüket is elveszítik.”
És: „Világosan látom, hogy csupán egyetlen oka van
haláluknak, ez pedig a rettegés. (…) Aki csak egy kicsit is hajlik a
filozofikus gondolkodásra, ebből az elbeszélésből azonnal látja,
hogy a képzelt vámpírvész nem más, mint az élénk képzelet
szüleménye.”
A le nem bomlott holttesteket a talaj minőségére vezette vissza,
a folyékony vért pedig a földben lévő salétrommal és kénnel
magyarázta. Ezek léptek egymással reakcióba a test belsejében,
miután azt a napsugarak felmelegítették.
1739-ben jelent meg Christian Ludwig Charisiustól, a
königsbergi orvosprofesszortól „Medizinische Bedencken von
denen Vampyren” [Orvosi elmélkedések a vámpírokról — a
ford.] címen az egyik utolsó állásfoglalás.
1748-ban pedig a „Leipziger Naturforscher” jelentetett meg
egy kommentáló levelet a vámpírizmusról.
Kihagytam volna valakit?
Hát persze! A főpásztorokat! Más szóval: egyházi méltóságok
is részt vettek ám a vitában!
Az egyháznak azzal a problémával kellett szembenéznie, hogy
a vámpírhit egyes keresztény dogmák és kultuszok istenkáromló
felforgatását jelképezi. A vámpír hasonló formában jelent meg, mint
egyes szentek: nem indult oszlásnak, halála után is tovább nőtt a
haja és a körme, sírja pedig fényt árasztott.
Nem enyésző testű szentek, mint Johannes Bosco, Katharina
von Bologna és sokan mások, évszázadokon keresztül.
Ez nem mehetett így tovább!
És ami még nagyobb súllyal esett a latba: a vérszívást ráadásul
úgy is fel lehetett fogni, mint a keresztény elsőáldozás
megfordítását.
Tehát a papoknak olyan blaszfemikus, alattomos hittel volt
dolguk, melyet kritizálniuk kellett, és egyértelműen el kellett
utasítaniuk, hogy a szent modellt, melyen alapult, megvédelmezzék.
Tették is a dolgukat alaposan.
A dél-itáliai város, Trani püspöke, bizonyos Guiseppe
Davanzati 1739-ben írta meg „Dissertazione sopra i vampiri” című
munkáját, azokra az információkra építve, melyeket Schrattenbach
hozott magával Olmützből.
Neki köszönhetően ez a hiedelem Morvaországban és
Magyarországon több követőre talált, mint Spanyolországban vagy
Franciaországban, mivel ez utóbbi országok lakói kevésbé voltak
hiszékenyek. Ő maga úgy vélte, hogy egyébként is az alsóbb,
műveletlenebb társadalmi osztályok szintjén találja meg inkább ezt
a hitet, mint a tudósok és nemesek között, akik egyébként is
kevésbé vezethetők félre.
A vámpírok, mint népbutítók?
Azért az egyház részéről is akadt valaki, aki legalább egy kicsit
jobban megerőltette magát: egy pap, név szerint Augustin Calmet.
1746-ban, Franciaországban jelent meg műve, a „Dissertations
sur les apparations des esprits et sur les vampires au revenants de
Hongrie etc.”, mely részletesen tárgyalta a szerbiai jelenségeket.
Németül „Über Geistererscheinungen” [Szellemjelenségekről - a
ford.] címen adták ki először 1751-ben.
Calmet nézetei eltérnek az eddig idézettektől, és mivel oly
sokat fáradozott, rá most kicsit több időt szánunk.
A pap világossá tette: „Már az elején kétségbevonhatatlan
tényként szeretném leszögezni, hogy egy ténylegesen halott ember
újraéledése egyedül és kizárólag a mindenható Isten műve lehet.”
Es: „Sem az angyalok, sem a démonok, sem a legszentebb és
Isten kegyelmét élvező emberek sem képesek saját hatalmukból
visszaadni egy ténylegesen halott ember életét. Csak Isten ereje által
képesek rá, aki, amikor helyesnek tartja, ezt a kegyet imáik és
közbenjárásuk jutalmául megadja.”
Kétféle eljárást javasol arra, hogyan tekintsünk a vámpírokról
szóló történetekre: „Az első abban áll, hogy a vámpírizmus minden
csodája fizikai alapokon nyugszik, a második pedig abban, hogy
teljes egészében elutasítjuk, hogy e történetek igazak lennének, és
ez utóbbi eszköz kétségtelenül a legbiztosabb és legésszerűbb.”
Guiseppe Davanzatihoz hasonlóan ő is a képzelődésben és a
rettegésben látta a vámpírhit alapvető okát: „(…) ezek az
elbeszélések már önmagukban is bizonyítják, hogy a tévesen
feltételezett vámpírizmus csak üres képzelgés.”
Továbbá: „Minden filozófus nagyon jól tudja, hogy a nép, sőt,
még egyes történészek is nagyon eltúlozzák azokat a dolgokat,
amelyek akár csak egy kicsit is eltérnek a normálistól.”
Calmet, aki „járványos fanatizmusról” beszél, különféle
rendszereket sorakoztatott fel, hogy magyarázatot adjon a
vámpírjelenségre, amelyeket a vérszopók létezéséről ill.
nemlétezéséről folytatott vita során hallott.
Szó van egyrészről egy átmeneti feltámadásról, melyet az
elhunyt lelke okoz, amikor visszatér a testbe. De okozhatja az ördög
is. Próbáljuk csak elképzelni! A halott egy pillanatra visszaszalad,
mert elfelejtett egy hasáb fát a tűzre tenni, vagy mert még inni
szeretne egy sört.
Másrészről az az elmélet is létezik, hogy a vámpírok nem
igazán haltak meg, hanem megtartottak maguknak valamennyi
életerőt, és a lelkek időről időre átadnak a testeknek annyi erőt,
hogy azok képesek legyenek felszállni a sírból.
Harmadik magyarázat gyanánt Calmet megemlíti a halottnak
vélt személyek túl korai eltemetését, és ő ezt tartotta
legvalószínűbbnek.
„Ebből a műből azt tudhatjuk meg, hogy halottnak hitt és
eltemetett embereket hosszú idővel a temetési szertartás után is
életben találtak.”
Az ezt követő oldalakon a pap több olyan esetet is felsorolt,
amikor elhamarkodottan temettek el valakit, és ezt az elméletét
bátran át is ültette a vámpíresetekre. „A magyarországi,
morvaországi, lengyelországi stb. vámpírok igazából nem is
halottak, (…) végtagjaik hajlékonysága, a kiáltás, amit hallhatunk,
ha szívüket vagy fejüket átdöfjük, mind azt bizonyítja, hogy még
életben vannak.”
Arra azonban nem talált magyarázatot, hogy miképpen hagyják
el az emberek a sírjukat anélkül, hogy megmozgatnák fölötte a
földet, és hogy miért kellene visszatérniük a sírjukba.
„Úgy is értelmezhetjük, hogy ezek a testek képesek áthatolni a
földön, anélkül, hogy megnyitnák azt, akár a víz, vagy a pára (…).
Kívánatos lenne, hogy a vámpírok visszatéréséről szóló
elbeszélések erre bővebb magyarázatot adjanak.”
Hát, igen. Milyen igaza van!
Calmet hasonlóan járt el az 1725-ös kisolovai konkrét eset
kapcsán is, amikor szintén más írók különféle nézeteit idézi, és jól
érzékelteti a különböző magyarázatok sokszínűségét, melyek között
szerepel csoda, élénk fantázia vagy „erős előítélet”, tetszhalottak,
akik természetes módon más testekre is hatottak, vagy az ördög
ténykedése.
 De strigák vagy olyan állatok is okozhatják a jelenséget,
amelyek megeszik a halottakat.
Más általa idézett szerzők azt állítják, hogy elsősorban a nők
változnak át vámpírokká, különösen pestisjárványok idején.
A meg nem nevezett szerzők emellett az életkörülményeket, a
rossz élelmet és a Sziléziában, Magyarországon és Morvaországban
uralkodó klímát teszik felelőssé.
Ne felejtsük: rettegés és képzelődés.
Mindennek ellenére Calmet-ban maradt némi kétely azzal az
elmélettel kapcsolatban, hogy minden csupán az emberi fantázia
szüleménye lenne.
„Az lehetetlen, hogy egyszerre több személy hiszi hirtelen,
hogy olyasmit lát, ami nem is létezik, és hogy ilyen rövid időn belül
meghalnak egy olyan betegségben, amelynek oka pusztán a
képzeletük, mely azt sugallta nekik, hogy az efféle vámpír
sértetlenül fekszik a sírjában, vérrel telve, és úgyszólván tovább él
halála után.”
Ennek ellenére hű maradt irányvonalához, és kifejtette: „így
semmi kétségem a felől, hogy ebben a kérdésben nem tehetünk
mást, mint hogy feltétlenül tagadjuk e vámpírok visszatérését, vagy
pedig azt hisszük, hogy csak elaludtak vagy megdermedtek.”
Megdermedtek?
Úgy ám, megdermedtek.
Ezzel a kijelentéssel Calmet ahhoz a bizarr tételhez nyúlt
vissza, miszerint az emberek - akár a békák és a kétéltűek -
különleges körülmények között, mint például betegség vagy baleset,
egyfajta téli álomba merülnek, majd pedig a meleg hatására
visszatér beléjük az élet. Mivel - Calmet állítása szerint - nem
valódi halottakról van szó, tovább nő a hajuk, a körmük és a bőrük.
Ma ezt kriogenikának, azaz alacsony hőfokú technikának
neveznénk. A 21. század embere lefagyasztana magát, és abban
reménykedik, hogy a távoli jövőben majd valaki felébreszti.
Calmet rezüméje tehát következetesen hű marad az egyházhoz:
„Megmutattuk, hogy a vámpírok Magyarországon,
Lengyelországban, Sziléziában stb. (…) csak az előítéletektől
terhelt fantázia által okozott tévedés szülöttei. Egyetlen értelmes,
komoly, előítéletektől mentes tanút sem tudunk elővezetni, aki
képes lenne kijelenteni, hogy hidegvérrel látta, megérintette,
kikérdezte, megvizsgálta volna ezeket a vámpírokat, és hogy a
nekik tulajdonított képességeket igazolni szeretné.”
Végül pedig szigorú szemrehányást tesz az államhatalomnak:
„(…) de azon csodálkozom, hogy a világi hatalom és hatóság nem
használja fel tekintélyét és a törvények szigorát ennek [tudniillik a
vámpírkivégzéseknek, a szerző megjegyzése] megfékezésére.”
Most pedig térjünk vissza Calmet kijelentéseitől a 18. század
kemény valóságába! A vámpírok és a nép közé.
Bár a vitának szinte ugyanolyan gyorsan vége is szakadt, mint
amilyen gyorsan kezdődött, ugyanez nem volt érvényes az érintett
területek lakossága között terjedő vámpírhitre.
A vérszopónak gondolt személyek kivégzése a tudományos és
akadémiai, teológiai és orvostudományi tiltakozások ellenére tovább
folyt.
Nem is csoda. Az egyszerű emberek közül ugyan kinek volt
akár csak sejtése is a Nyugaton folyó tudományos küzdelemről a
vámpírok ügyében?
 A morva területen történt kivégzések mellett a Habsburg
Birodalom bécsi hatóságaihoz 1753-ban két újabb vámpíreset híre
jutott el: az egyik Erdélyből, a másik a Bánátból; az egyik február
28-án történt Kapnikbányán, a másik március 23-án Temesvárott.
A szeles nyilvánosság előtt zajló vita ekkorra már régen
elcsendesedett.
Calmet követelése, hogy a hatóság avatkozzon be, végül
teljesült, ha nem is azonnal.
A döntő lökést ehhez az Olmütz püspökségben végrehajtott
vámpírkivégzések szolgáltatták.
1755. január 30-an érkezett a bécsi udvarba az a hír, hogy
exhumáltak, majd kivégeztek egy Rosa Polakin nevű vámpírt. A
kivégzést az olmützi püspöki konzisztórium rendelte el.
Kiderült, hogy ez a hivatal még 1731. április 23-án,
Schrattenbach kormányzásának idején kilenc vámpírt, köztük hét
gyereket, égettetett el.
Mária Terézia császárnő a császári-királyi hadsereg első
orvosát, Christian Wabstot, és az anatómia professzorát, Johannes
Gassert küldte Olmützbe, hogy vizsgálják felül a botrányos esetet és
az időközben végrehajtott vámpírkivégzéseket.
Gerhard Van Swieten, a császárnő tanácsadója így emlékszik
vissza:
„(…) ez a két előrelátó férfi műveltségének köszönhetően
végre belátta, hogy ez az egész lárma nem máshonnan származik,
mint a puszta félelemből, a babonás hiszékenységből, a sötét és
élénk fantáziából, együgyűségből és tudatlanságból, mely azoknál a
népeknél oly általános.”
 Az uralkodó a vámpírjelenség első felbukkanásával ellentétben
most nem mutatott kíváncsiságot vagy érdeklődést az eset iránt,
sokkal inkább haragra gerjedt a „kevéssé felvilágosult, azonban
annál veszélyesebb papok” cselekedetei és a szakavatatlan eljárás
miatt.
Ma erre azt mondanánk: „She is nőt amused.” [Nincs
elragadtatva. — a szerk.]
Van Swieten tanácsára és orvosai jegyzőkönyvére
támaszkodva Maria Terézia 1755. március 1-jén királyi rendeletet
bocsátott ki, mely a „magia posthuma” babonájára megsemmisítő
csapást mért:
„(…) Mivel az ügy mögött egyszerre több babona és csalás is
rejlik, és az efféle bűnös meggyalázás országainkban a jövőben
semmi esetre sem engedhető meg, sokkal inkább a legszigorúbb
büntetéssel sújtható, kegyes parancsunk, hogy a jövőben efféle
ügyekben a papság a politika konkurenciája nélkül semmit ne
tehessen. Hanem mindenkor, ha valamely szellem, boszorkányság,
kincs-ásás vagy állítólag az ördög által megszállott személy jelenne
meg, azt a politikai hatóságnak azonnal jelentsék, mely hatóság az
ügyet hozzáértő orvos bevonásával megvizsgálja, és kideríti, csalás
van-e a háttérben, és ha igen, miféle csalás, és hogy a csalókra
milyen büntetés vár. (,..)”
A bánáti ezredsebésznek, Georg Tallarnak és 1766-os, kézzel
írott „Visum repertum anatomico-chyrurgicum”-jának
köszönhetően a vámpírjelenséget a 18. században még egyszer
sikerült elemző módon megközelíteni.
Maga Tallar több mint harminc évet töltött a Bánátban,
Erdélyben és a Kis-Havasalföldön. Kétszer tanúként, három
alkalommal pedig hivatalból kirendelt vizitátorként tevékenykedett
„vampyri”- ügyben. Kikérdezte a betegeket, elsőként készített
megbízható, orvosi szempontból részletes jelentést a betegek
kinézetéről, valamint a betegség lefolyásáról, és kifejlesztett egy
koplalókúrát, mely gyakran vezetett sikerhez. Végül az egyház
főpásztorának sem volt már többé kedve a vámpírokhoz.
XIV. Benedek pápa egy lengyel érsek kérdésére, hogy milyen
eljárást javasol a lengyel vámpírokkal szemben, kifejezetten élesen
reagált.
Elítélté a babonát, miközben elsősorban Van Swieten
felismerésére utalt. Benedek a hiedelem valódi okát abban látta,
hogy egyes papok pénzt kértek a hiszékeny emberektől a
vámpírűzésért. Úgy fogalmazott, hogy ezeket a papokat
méltóságukra való tekintet nélkül azonnal meg kell fosztani
hivataluktól. Ezenkívül 1752-ben a szentek kanonizációjakor a pápa
tagadta a vámpírok létezését.
A pápa tehát úgy döntött: Basta! Vámpírok nélkül azonban
még a pápai tiltás ellenére sem élet az élet.
Miután a tudományos világ többé már nem törődött a
vámpírokkal, a vérszopó témát mások karolták fel: a 18. század
közepén megerősödő felvilágosodás átvitt értelemben használta fel
a vámpír képzetét. Az úgynevezett felvilágosodás-filozófia
középpontjában a misztikus-spekulatív hagyománytól való
elfordulás és az emberi lélek erejébe vetett hit állt. Annál
mulatságosabb, hogy az irányzat képviselői a legendák egyik alakját
szerepeltették hasonlataikban.
Voltaire 1770-ben társadalom- és egyházkritikája
megfogalmazásához használta fel a vámpír alakját. „Sem
Londonban, sem Párizsban nem volt szó vámpírokról. Bár
elismerem, mindkét városban léteznek tőzsde spekulánsok,
kereskedők, üzletemberek, akik szívják a nép vérét, de ezek az
uraságok egyáltalán nem halottak, habár meglehetősen romlottak.
Ezek a valódi vérszopók nem a temetőben laknak, hanem annál
jóval kényelmesebb helyen: palotákban.”
Írásában az egyházra is kitér: „Ők [a vámpírok — a szerző
megj.] a régi mártírokra emlékeztettek; minél többet égetett el az
ember közülük, annál többen bukkantak fel.” A későbbiekben még
élesebben és egyértelműbben fogalmaz: „A valódi vámpírok maguk
a szerzetesek, akik a király és a nép pénzén élősködnek.”
Carl von Knoblauch zu Hatzbach 1791-ben Voltaire-hez
hasonlóan fogalmazott: „Londonban es Párizsban csakis élő
vérszopók voltak, akik azonban nem a temetőkben, hanem a
palotákban élnek.”
 3. Későbbi vámpírjelenségek

Szép dolog, hogy a nyugati tudomány nem foglalkozott többé

velük.
A vámpírhit azonban nem halt ki.
Mint említettem, a húszas-negyvenes években a
vámpírkivégzések száma Morvaországban és Sziléziában
meglehetősen magas volt. Ahol a félelem az úr, a józan ész keveset
tehet.
A tudományos magyarázatok érthető módon nem jutottak el a
vidéki lakosság egyszerű rétegeihez. A gyanús holttestek kivégzését
ugyan úgy folytattak, mint eddig. Bár Mária Terézia szigorú
rendelete nyomán lassanként visszaszorultak az efféle szertartások.
A vérszopók mégis tovább léteztek az emberek képzeletében, még
ha az eseményeket nem is kísérte nyilvános pánik.
Nézzünk csak körül!
Romániában 1800-ban kitört egy vámpírjárvány, melynek
során a Havasalföldön ismét sor került a gyanús holttestek
kihantolására. A halottakat „vracolaci” -ként kezelték. A papokat
utasították, hogy a testeket ne égessék el rögtön, hanem tanítsák
meg rá az embereket, hogyan kell eljárni az egyház hivatalos
kánonja szerint.
Illiriaban 1816-ban meghalt egy fiatal lány félelmében, mert
azt hitte, vámpír támadta meg; 1820-ban Poroszországban több
holttestet is lefejeztek, mert azt feltételezték róluk, hogy vámpírok.
Amikor 1855-ben Danzigban a kolera pusztított, elterjedt a
vámpírok képében visszatérő halottak híre, akik állítólag felelősek
voltak a járvány kitöréséért.
Dr. Franz Hartmann „Borderland” című folyóiratában 1895-
ben több vámpíresetet is bemutatott, melyek - állítása szerint -
1895-ben és 1888-ban történtek. Dr. Tudor Panfile számos
vámpíresetet gyűjtött össze, melyek Romániában történtek 1880-
ban és az azt követő években, és 1914-ben megjelentette őket az
„Ion Creanda” című periodika VII. kötetében.
1899-ben román parasztok Krassovában kihantoltak három
holttestet, és feldarabolták őket, hogy megakadályozzák egy
diftériajárvány tovább terjedését.
„Verbrechen und Aberglaube” [Bűn és babona - a ford.] című
könyvében Hellwig oroszországi, romániai és poroszországi
példákat sorakoztat fel.
1892 augusztusában az akkori oroszországi Kovno [ma:
Kaunas - a ford.] kormányzóságban megtalálták egy
parasztasszony holttestét, aki felakasztotta magát. Mivel a plébános
tiltakozott az ellen, hogy harangozzon a halottért, és ezáltal a halott
lelkét átvezesse a Paradicsomba, az asszony fiai aggódni kezdtek az
asszony örök nyugalmáért, ezért levágták annak fejét, majd lábai
közé helyezték a koporsóba.
1893-ban az oroszországi Penza kormányzóságban felnyitották
egy állítólagos boszorkány sírját, karóval átdöfték a holttestet, majd
visszatemették. A bíróság utánajárt az ügynek, és nem kevesebb,
mint tizenkét férfira bizonyította rá, hogy részt vettek a bűntettben,
és a falugyűlés parancsára cselekedtek. A falubeliek a vámpír
megsemmisítésével egy fertőző betegség terjedését akarták
megakadályozni. A bíróság egyhavi börtönbüntetésre ítélte őket.
 Hasonló esetekről számoltak be Magyarországon is.
A tizenkilenc éves parasztfiú, Kapeczán T. Pécsett halt meg
tuberkulózisban; amikor pletykálni kezdtek a férfi természetellenes
haláláról, a hatóság exhumáltatta a halottat: a teste, a szíve, a
végtagjai és a feje 25 centiméter hosszú szögekkel volt odaerősítve
a koporsóhoz, a fej az ütések erejétől teljesen szétroncsolódott. A
fiú anyja és testvére beismerték tettüket, állításuk szerint meg
akarták akadályozni, hogy az elhunyt visszatérjen. A boncolás során
bebizonyosodott, hogy a fiú tényleg tuberkulózisban halt meg. A
vétkesek több év börtönbüntetést kaptak.
1903-ben Abrudbányán meghalt egy idős asszony, aki a román
lakosság körében boszorkány hírében állt. Hogy megakadályozzák
vámpírként való visszatérését, a halott szívét izzó nyárssal
keresztüldöfték (az ún. „szíven szúrás”), száját patkószögekkel és
apró vasreszelékkel megtöltötték, végül a holttestet arccal lefelé
belefektették a koporsóba, és eltemették. A hatóság csak utólag
indított eljárást a tettesek ellen.
Még egy különösen gyomorforgató eset Pomerániából:
Egy házasságon kívül született, első életévét még be nem
töltött gyermek megmagyarázhatatlan okból meghalt, és nem sokkal
utána édesanyja is hasonló sorsra jutott. Alig temették el az anyát,
annak húga is megbetegedett, aki ugyanabban a házban lakott.
Az összehívott családi tanács arra a következtetésre jutott,
hogy az elhunyt törvénytelen gyermek minden bizonnyal vámpír
volt. Annak érdekében, hogy a gyermek ne vigye magával az egész
családot a sírba, a nagypapa tanácsára úgy döntöttek, ártalmatlanná
teszik a vámpírgyermeket.
A család három férfitagja éjjel kiment a temetőbe, felnyitották
a koporsót, és a gyermek holttestének leválasztották a fejét. Az
ezenközben a testből kilépő folyadék egy részét felfogták, és
magukkal vitték.
A bűzös folyadékot ezután megitatták a még mindig súlyos
beteg nagynénivel, aki - meggyógyult! A család ezzel igazoltnak
látta a vámpírról alkotott véleményét, és büszkén kürtölték szét,
milyen hatásos szert találtak. Ekkor jelent meg a hatóság a
porondon.
Hellwig szerint 1905-ben az egyik odesszai hírlap egy orosz
falusi pap haláláról közölt cikket a Krím-félszigeten. A nép úgy
gondolta, hogy egy halott varázsló lelke feldühödött, és ezért
küldött aszályt a falura. A falubéliek ki akarták engesztelni a
varázslót, mégpedig úgy, hogy földi maradványait éjfélkor kiássák,
majd a falu pópája szenteltvízzel ünnepélyesen megáldja azokat.
Így hát vasárnap éjjel az emberek fáklyákkal a kezükben,
énekelve kivonultak a temetőbe, kiásták a holttestet, és felültetve
egy fának támasztották, majd ötven paraszt sajátságos táncot lejtett
körülötte.
Ekkor hirtelen felbukkant Konstantin atya, a falusi pópa,
elátkozta őket a babonásságuk miatt, és megtagadta, hogy részt
vegyen a pogány szertartásban. A tömeg erre megfogta a papot,
beledobta a sírba, majd utána dobták a halottat is, és
visszalapátolták a földet a még élő lelkipásztorra.
Amikor a következő napon a rendőrbiztosok ismét kiásták a
gödröt, már csak a halott Konstantint találták meg, aki levegő híján
megfulladt.
Hellwig a következő gondolattal zárja le a történetet: „Ez a
néhány eset, melyekből akár tízszer ennyi is lehetett, legyen
elegendő bizonyíték arra, hogy a vámpírhit a modern kriminalista
számára is gyakorlati jelentőséggel bírhat.”
4. A jelenség magyarázatára tett kísérletek a 19. és 20.
században

Lépjünk tovább az újkorba és a vámpírok magyarázatára tett

újkori kísérletek felé! Mert a vámpírizmus azért nem veszítette el
teljesen a varázsát.
„Vampirismus und romantische Gattung” [magyarul: „A
vámpírizmus és a romantikus műfaj” - a ford.] című művében
Charles Nodier 1820-ben ezt írja: „A vámpírizmus valójában
minden valószínűség szerint egy meglehetősen természetes, de
szerencsére ritka keveredése az alvajárásnak és a cochemarnak. A
sok szerencsétlen között, akik ebben az utóbbi betegségben
szenvednek, sok olyan van - legalábbis az általam megfigyelt
esetekben -, akiknek rohamai hasonlítanak a vámpírtörténetekből
ismert jelenetekre.”
„Cochemar” alatt Nodier azt a betegséget érti, amikor élő
emberek betegesen vágynak rá, hogy mások véréből igyanak. Az
alvajárással összekapcsolva a vámpír legendája ebből könnyen
megszülethetett.
1840-ben Josef von Görres tett kísérletet a jelenség
magyarázatára. Az ő véleménye szerint igaz ugyan, hogy a halál
beálltával az ember lelke eltávozik a testből, visszamaradnak
azonban az elemi szellemek.
„De ez utóbbiak visszamaradnak a szerves apparátusban, és
jelen esetben a bennük rejlő alacsony, fizikai-plasztikus életerőket
részben még megtartják, és ezek azok, amelyek csodálatos és
megdöbbentő hatást keltenek.”
 Görres elképzelése alapján a vért és a véredényeket a növények
keltik életre: az elemi szellemek gátolták a vér áramlását, mely
kihűlt formában növényi nedvként felemelkedik és lesüllyed. A sír
falának nedvessége miatt növekedik a vér mennyisége - állítja
Görres.
Görres valóban nem vitatta a vámpírok létezését, hanem
felállított egy elméletet, mely szerint a vámpír kiszívja az
„idegszellemet”, tulajdonképpen az áldozat lelkét, mert ez az az
összetevő, ami az ő lényéből leginkább hiányzik. „Ezért kíséri a
vérszívás érzését egyidejűleg minden olyan érzés, melyet
lidércnyomásként emlegetnek.” Az áldozatok halálát a vámpír idézi
elő, mivel annak „halott testében mérgező szintre felfokozódott
életerők fertőző anyagot” termelnek, mely keresztülhatol a talajon,
és manipulálja az emberek idegauráját, hogy ezeket vámpíraurává
alakítsa át. Ezzel magyarázza Görres a vámpírizmus elterjedését. Ha
összehasonlítjuk nézeteit a porosz egyetemi professzorokéval,
rögtön sejthetjük, mennyire kevéssé tekinthető Görres orvosi
szempontból objektívnek.
1862-ben Hertz azt hirdette, hogy ebben a kitalált rémképben
alapjában véve semmi új és különleges nincsen: „A vámpírokban
való hit az általános kísértethit specifikusan szláv formája, mely oly
rég óta létezik, mint az a tény, hogy a halottakat eltemetik. Azok a
népek, amelyek elégetik a halottaikat, tulajdonképpen nem is
ismerik a holttestek képében megjelenő kísérteteket.” A valódi
okokat - a többiekhez hasonlóan - ő sem kutatja.
Hock 1900-ban a vámpírjelenség valódi okát egy új betegség
kitörésében látta, mely a haszonállatokról terjedt át az emberre:
„(…) akkoriban Európában egy új állatbetegség vált ismertté, amely
az emberre átterjedve tüneteiben tökéletesen megfelel a medvegyai
betegekről írt beszámolóban foglaltaknak.”
A marhavészre gyanakodott, egy patológiai témájú műre
hivatkozva, mely betegség az ő véleménye szerint 1726-ban ismét
nagy pusztítást végzett, és 1734-ig a marhaállomány nagy részét
megsemmisítette Lengyelországban és Magyarországon.
Hock nyilván az erősen fertőző marhatuberkulózisra gondolt,
ami valóban veszélyes az emberre nézve.
Havekost 1914-ben részt vett a sokak által emlegetett és
gyakran felkapott tetszhalott-elmélet megalkotásában. „Mivel a
sírokat nem ásták mélyre, a tetszhalott képes volt a föld vagy a
kőrakás alól kimászni, és ezt követően visszament az emberek
közé.”
Azok a tetszhalottak, akik nem tudtak kiszabadulni, a túlélés
ösztönétől hajtva saját magukat kezdték el enni, és akik kiutat
keresve megváltoztatták testhelyzetüket a koporsóban, továbbá
haláltusájuk közepette vagy félelmükben széttépték halotti leplüket,
megerősítették Havekost véleményét arról, hogy a halott tovább
élhet a sírban.
Summers a katalepsziával és szintén a tetszhalottak
eltemetésével hozta összefüggésbe a vámpírhitet.
Az ő ítélete tehát így hangzott: „I think that cases of catalepsy,
or suspended animation, which resulted in premature burial may
have helped to reinforce the tradition of the vampire and the
phenomenon of vampirism.” („Véleményem szerint a katalepszia
vagy tetszhalál esetei, melyek esetében az illetőt elhamarkodottan
temették el, hozzájárultak a vámpírhagyomány és a vámpírizmus
jelenségének megerősödéséhez.”)
Itt Hartmann tanulmányaira utal, aki hétszáz tetszhalott
temetését bizonyította be, valamint William Tebbre.
Tebb kétszáztizenkilenc orvosi forrást gyűjtött össze, amelyek
a tetszhalottak szerencsés, de éppen csak hogy sikeres
megmeneküléséről tudósítanak, valamint száznegyvenkilenc olyan
forrást, amikor a menekülési kísérlet sikertelen volt.
A vámpírhit egyedüli okát azonban nem ebben látja, hanem
feltételezi, „that the tradition goes far deeper and contains far more”
(„hogy ez a hagyomány sokkal mélyebbre nyúlik vissza, es ennel
sokkal több sotet és borzalmas valóság rejlik mögötte.”)
Végre valaki, aki legalább nem vitatja a dolog félelmetes
mivoltát!
Következzék ismét néhány szórakoztató passzus!
Summers - egy esküdt okkultista, aki 1880-ban született - azt
állítja könyvében, hogy léteznek valódi és úgynevezett „pszichés
vámpírok. Ez utóbbiak nem áldozataik véréből táplálkoznak, hanem
kimerültséget idéznek elő, és mentális zavarodottságot okoznak.
Magyarázatként arra, hogy miként képesek a vámpírok a
„keményeken”, vagyis a sírhantok melletti lyukakon keresztül
elhagyni sírjukat, arra az elméletre támaszkodik, miszerint egyes
emberek energiává tudnak átváltozni, pontosabban úgynevezett
ektoplazmává. Ebben a formában változtatják a helyüket, hogy ott
azután ismét felvegyék eredeti alakjukat. Mágikus teleportálás?
És mintha magyarázatai nem lennének már egyébként is
meglehetősen furcsák, arra emlékeztet bennünket, hogy sok vámpír
meg életében jártas volt a fekete mágiában. Világos…
Summers korának gyermeke: vagy tényleg hitt a vámpírok
létezésében, vagy könyveivel mindenkit ki akart gúnyolni, aki
komolyan foglalkozott a jelenséggel. Ez utóbbi azonban nem túl
valószínű.
Mindenesetre, mint a vámpírok ismerője előre figyelmezteti
kortársait: „It certainly seems a possibility, and something more
than a possibility, that vampiric entities may be on the watch and
active to avail themselves of the chances to use the ectoplasmic
emanations of mediums at séances, and this certainly constitutes a
very formidable danger. It is even a fact that if a person who (…)
possesses the natural qualities of a materializing médium, is placed
in certain nocious circumstances (…) a vampirish entity may
temporarily utilize his vitality to attempt a partial materialization.”
(„Éppenséggel lehetségesnek tűnik, sőt, több mint lehetségesnek,
hogy a vámpírlények lesben állnak, és mindent megtesznek, hogy
szeánszok alatt a médiumok ektoplazmájának birtokába jussanak, és
ez kétségtelenül nagy veszélyt rejt magában. Tény az, hogy annak a
személynek, aki (…) birtokolja egy épp átalakuló médium
természetes tulajdonságait, bizonyos káros körülmények között (…)
azzal kell számolnia, hogy életenergiáját átmenetileg egy vámpír
arra használja fel, hogy részben materializálódjon.”)
Barber 1941-ben a porfíria-elméletre hivatkozik, melyet egyes
tudósok magyarázatukhoz használtak fel, ő azonban elveti azt.
A porfíria egyfajta anyagcsere-betegség, és különböző
megjelenési formái vannak. Éppen a bőrporfíria, melyet extrém
fényérzékenység és a bőr ezzel együtt járó roncsolódása kísér,
emlékeztet kétségtelenül az oszladozó vámpírok egyes
ábrázolásaira.
Az úgynevezett „kéményeket” kutyák és más dögevők
kaparásnyomaival magyarázza, akiket odavonz a bomlás szaga, és
éhségükben leásnak egészen a koporsóig. Ha a rettegő emberek be
is tömködték a lyukat, a kutya ismét kiásta azt, amitől az emberek
megint igazolva látták félelmüket. Kész az ördögi kör. A sírokból
felhallatszó zajokat teljesen természetes folyamatnak tekinti:
szerinte a rothadáskor keletkező gázok felfújják a testet, míg a
holttest ki nem pukkad. Finom.
Hogy sok halottról azt állították, nem indult oszlásnak, holott
valójában mégis, Barber arra vezette vissza, hogy a holttest belülről
kezdett mállani, és kifelé nem volt látható jelentős változás a testen.
Hogy miért találtak az emberek halottakat a sírjaikon kívül, és
gondolták azt, hogy vámpírral állnak szemben, melynek nem
sikerült időben visszatérnie a sírjába, arra Barber számos okot sorol
fel. Köztük például a sírrablókat, az állatokat, az eróziót. Vagy,
hogy a holttestet a víz a felszínre mosta, az emelkedő
talajvízszintnek vagy az áradásnak köszönhetően.
Általában széles körben elterjedt az a vélekedés, hogy a
tetszhalottak eltemetése volt az oka a vámpírhit keletkezésének és
elterjedésének.
Korábban már utaltam rá, miért tartom ezt a magyarázatot
logikusnak. Én is kézzel-lábbal tiltakoznék, ha miután
megmentettek, meg akarnának ölni!
A tetszhaláltól való páni félelem gyakran különös
óvintézkedésekre sarkallta az embereket. Így például a bajor királyi
fellebbviteli tanácsos, Johann Baptist Schmidt 1871-ben egy
alapítványt hagyományozott szülővárosára, Passaura, melyből a
sírásoknak vagy a virrasztóknak külön prémiumot fizettek, ha
megmentenek egy tetszhalottat a temetéstől.
De nem is kell eddig visszamennünk az időben. Még 1950-ben
is lehetett látni egyes német hullaházakban úgynevezett tetszhalott
csengőt. A halott kezére rákötöttek egy csengőzsinórt, és a holttest
legapróbb mozdulatára is megszólalt egy csengettyű. Hú, biztosan
jó volt a hangulat a házban, amikor a csengő szólt, a páciensnek
viszont nem volt pulzusa. És még fel is emelkedett.
Mókás: amerikai és angol feltalálók kieszelték az ún. „oxigén-
sírokat”, ahol hetvenkét órára elegendő oxigénkészletet lehetett
tárolni. Ehhez még lehetett választani „jeladó koporsót” is. Ha
valaki lenyomott egy kallantyút a koporsó belsejében, vészjelzés
hangzott fel, vagy pedig egy vészjelző zászló bontakozott ki a sír
fölött.
Mivel nem szeretnék megfelelni a horror-/sötét feszültség-/
urban fantasy-szerzők kliséjének, egyértelműen kijelentem: nem
hiszek a vámpírokban!
Tudom, kár. Nem csatlakozom az összeesküvés-hívők
táborához.
Az, hogy a különböző tényezők kéz a kézben jártak, világos.
Az ismeretlen illetve fel nem ismert betegségek egészen a lista
elején állnak, legyen szó lépfenéről, veszettségről, tuberkulózisról
és más fertőző nyavalyákról. Ha az ember összekombinálja ezeket a
betegségeket olyan emberekkel, akik feltűnő külsővel rendelkeznek,
mondjuk a porfíria vagy az anémia különböző fajtáitól szenvednek,
már meg is születtek a legendák.
Én a magam részéről a porfíriát már elég jó érvnek tartom. Az
érintettek túlérzékenyen reagálnak a fényre és a napra, könnyen
megég a bőrük és a szöveteik.
A porfírián kívül létezik még épp elég anyagcsere-betegség,
amely képes rövid idő alatt torz külsőt kölcsönözni az embernek. A
18. században, szélesebb orvosi ismeretek nélkül, egy egyszerű
betegből is könnyen vámpír válhatott. Különösen a babonás nép
szemében.
 V. fejezet
Utózönge

Ezzel le is zárnám a vámpírtémát. Majdnem.

Itt az ideje az összegzésnek és egy kis utózöngének.
Világossá vált számunkra, hogy a vámpírizmus jelensége a
Balkánon már a medvegyai vámpírok garázdálkodása előtt is ismert
volt, nem keltette fel azonban a figyelmet Európa többi részén, mint
ahogyan arra 1732 után sor került.
A vérszopó lény képzete minden bizonnyal régóta élt az
emberek fantáziájában. A vámpír neve és jellegzetes külseje,
valamint jellegzetes magatartása konkrétan a 18. században alakult
ki a Nyugat-Európában kirobbant vámpírvita során, illetve annak
hatására erősödött fel ebben a formában.
Mindig ugyanúgy viselkedő vámpír sem a Balkán, sem Kelet-
Európa más területeinek folklórjában nem létezik. A rémalak
megjelenése és viselkedése gyakran még faluról falura is változik.
A vámpírt az teszi olyan veszélyessé, rémisztővé és erőssé,
hogy képes tetszőleges alakot ölteni, a legkisebb állattól egészen a
szénakazalig. Állítólag még láthatatlanná is tud válni.
Rejtélyes alak, titokban támad áldozataira, ritkán vannak tanúk,
akik látják őt ténykedése közben. Csupán az érintettek beszámolói
alapján alkothatunk képet róla.
A vérszopó különösen hallgatag, és a többi ember számára
legtöbbször csak abban a pillanatban válik reálissá és
megfoghatóvá, amikor a sírban megpillantják. És nem kevésbé
félelmet keltővé: a vámpír a 18. században halált, méghozzá
tömeges halált hozott éhínség és járványok formájában, melyeket ő
maga terjesztett. Egy napon említették a pestissel.
Ezzel a borzasztó szörnyeteggel általában tanácstalan,
megrémült lakosság áll szemben, akik szegényes viskókban
élnek.Éjjeli sötétség, melyet alig oszlat el a kormozó gyertya fénye,
és az emberek félelemmel telve hallgatják a kintről beszűrődő
zajokat, remélve, hogy nem tér be hozzájuk a vámpír.
Mert ha egyszer lecsap, akkor az ellenfélnek gyakorlatilag
nincs esélye. A vámpírt csak a sírban lehet elfogni.
A vámpír szeret titokzatoskodni.
A kutatok szamara máig nem világos, pontosan honnan ered a
vámpírhit, mint ahogy a vámpír szó keletkezéséről sem tudunk
sokat.
Maga a hit valójában régóta ismert rémalakokból tevődik
össze, melyek vizsgálata során egészen az ókorig juthatunk el, és
közvetlen rokonságot mutat a boszorkányokkal, vagy a
vérfarkasokkal kapcsolatos babonákkal.
Főhadiszállása a szerb vidékeken van, és más neveken is
felbukkan, úgymint „strigon”, „upiercz” vagy „vrukulak”, egészen a
„kísértet”- ig. Bár nem klasszikus kísértet, de az egész Balkánon
előfordul.
A vámpír német megfelelőjét, akinek jellemző magatartása a
csámcsogás, „nachzehrer’-nek nevezzük.
Érdekes módon úgy tűnik, a jellegzetes vámpírhit nyugat-
európai határvonala Németországban húzódik. Franciaországban,
Spanyolországban, Portugáliában és Olaszországban ismerik ugyan
a jelenséget, de ezekből az országokból csak kisszámú esetről van
tudomásunk. Angliában jelen van ugyan a vámpírokról szóló monda
- Skandinávián keresztül „hurcolták be” - nem terjedt el azonban
olyan mértékben, mint Keleten.
A vámpírhit makacs térhódítása nem kis részben köszönhető a
katolikus és ortodox egyházi tanoknak és a papság viselkedésének.
Mindenkit megátkoztak, aki az egyház parancsainak ellenszegült, ha
közelebbről megnézzük, elég sok ember jöhetett szóba potenciális
vámpírként. Ehhez jöttek még az öngyilkosok, a meg nem
kereszteltek vagy a prostituáltak.
Az egyházak így kibővítették a lehetséges jelöltek spektrumát,
kiegészítendő az eredeti néphit feltételezéseit. Ehhez társult még a
pápa által kifogásolt tény, miszerint a kisklérus a pópától a
plébánosig pénzt kért a vámpírűzésért, és ezzel jó bevételi forráshoz
jutott.
Amikor a nép sem egyikben, sem másikban nem bízott meg,
varázslókhoz vagy más „specialistákhoz” - pl. dhampirokhoz -
fordult, akiktől azt remélte, hogy leveszik a rontást a faluról.
Feltehetően ezeknek a „specialistáknak” is érdekük fűződött ahhoz,
hogy fenntartsák a vámpíroktól való félelmet. Ha nincs vámpír,
akkor pénz sincs.
Ehhez jön még egy szempont, amelyre elsősorban az újabb
kutatások derítettek fényt. A vámpírt bűnbaknak is használták.
Például a megözvegyült asszonyok, akik szeretőjüktől teherbe estek,
egyszerűen azt állították, hogy halott férjük vámpír kepében
meglátogatta őket, így magyarázatot tudtak adni a férj halála után
született gyermekre. Ha a halott esetleg a hölgy által beadott méreg
hatóanyagainak köszönhetően valóban nem indult oszlásnak, a
„vámpírállapot” mint ténymegállapítás igazolást nyert. Inkább
látogassa meg az embert a vámpír, mint hogy nyilvánosságra
kerüljön erkölcstelen magatartása. A vámpírt úgyszintén felelőssé
tehették egy gyilkosság elkövetéséért is, melyet nyilvánvalóan
szintén ember követett el.
Általánosabban fogalmazva: „Among the vampires function is
that of a scapegoat fór otherwise inexplicable phenomena.” („A
vámpír egyebek mellett bűnbakként is funkcionált, mint az
egyébként megmagyarázhatatlan jelenségek okozója.” ) És: „In
practice, the logic seems to be as follows: if something un- toward
happens, with no evident cause, then an (invisible) vampire was
responsible. If the agent is visible (a cat, fór example), and its
activity seems atypical, then it may be just another visible
manifestation of the vampire, who, after all, appears in many
forms.” („A gyakorlatban ez a következő séma szerint működik: ha
valami baj történik, aminek nincs kézzelfogható oka, akkor egy
(láthatatlan) vámpírra terelik a gyanút. Ha a baj okozója
felismerhető (pl. egy macska), tette azonban nem tipikus, akkor a
macska tekinthető a vámpír egyik látható megnyilvánulási
formájának, mivel a vámpír végül is számtalan alakot képes
ölteni.”) Ez az érvelés ugyanígy érvényesíthető a boszorkányok
esetében is.
Arra is akad példa, hogy leleményes emberek még a 20. század
elején beöltöztek vámpírnak, így ijesztve rá társaikra. Ez történt a
szerb Kosanicában, 1912-ben.
A falu egyik lakója komiszul meg akarta tréfálni a többi
falubélit. Hajszál híján azonban pórul járt az álvámpír. A
kosanicaiak fegyverekkel és kutyákkal eredtek a beöltözött férfi
nyomába, akinek éppen csak sikerült megmenekülnie a halál
markából.
Nagyon valószínű, hogy már a 18. században is éltek olyan
hátborzongató tréfamesterek vagy ötletes tolvajok, akik más
embereket elijesztettek, hogy azután az elhagyott házakat kifosszák.
És így bezárul a kör.
Mert amikor a bátor vadászok egy efféle „vámpírt fogtak, még
mielőtt az visszaért volna a sírjába, nem csoda, hogy az illető
kézzel-lábbal tiltakozott, és hogy a karó átdöfésekor vér fröccsent ki
a testéből, mint ahogyan az sem, hogy a vérszopó ordított, amikor a
mellkasába döfték a karót.
Nem is szólva a szerencsétlen tetszhalottakról!
Képzeljük csak el: az embert élve elássák, majd rekedtre
ordítja magát, végül kinyitják a sírt néhány nap múlva. Ott állnak
körülötte a barátai és a rokonai, állig felfegyverkezve. A következő
pillanatban elkapják, lefogják, és üdvözlés gyanánt egy karót ütnek
át a testén!
Apropó, lefogni: leszögezhetjük, hogy a „vámpír” terminus
technicust először 1725 körül használtak egyes körökben, mint
például a bécsi Udvari Haditanácsban, vagy a magyarországi papok
egymás között. Német nyelvterületen csak hét évvel később, a
vámpírvész kezdetekor vált közismertté.
A következmények: a hír Bécsből kiindulva végigsöpört a
tudós világon Württembergtől, Braunschweigon, Poroszországon,
Szászországon és Nürnbergen át a folyóiratoknak köszönhetően
egészen Franciaországig, Angliáig, Hollandiáig es Itáliáig, ahol
élénk vitat váltott ki.
Az egyetemi medicina, amely csupán a felcserek
jegyzőkönyveire támaszkodhatott, azt találta, hogy a hivatalnokok
kezdetleges szemléjüket elsősorban a holttestre korlátozták, kevésbe
egzakt módon vizsgálták azonban a betegeket.
A tünetek pontosabb vizsgálatára csak később került sor. A
halálesetek olykor ijesztő felszaporodása következtében a
betegséget „országos betegség”-nek, „morbus endemicus vei
epidemicus” -nak nyilvánították.
A jelentésekből az derül ki, hogy csak a szerb, rác és
havasalföldi emberek betegedtek meg, mégpedig azok, akik a határ
mentén éltek. A környéken állomásozó katonákat és német
származású telepeseket azonban érdekes módon megkímélte a
járvány.
Milizától eltekintve „morbus acutus”-ról, sőt inkább
„peracutus”- ról beszélhetünk, vagyis rövid lefolyású betegségről,
magas halálozási rátával. Glaser összefoglalva harmadnapos és
negyednapos lázként diagnosztizálta.
Míg Tallar be nem mutatta kúráját, használható terápiát adva
az emberek kezébe, a vámpírizmus - vagyis a lázbetegség, a „febris
maligna” - gyógyíthatatlannak bizonyult, amelyet a patológia önálló
kórképként kezelt. A diagnózisban azonban szerepeltették a
vámpírholttest „jellegzetes” kinézetét, az ép külsőtől a bőr
megújulásáig.
A helyenként igen polemikus stílusban folyó eszmecserében a
legkülönbözőbb vélemények álltak szemben egymással a részben
filozofikus, részben az orvostudományon alapuló írások és
traktátusok egyvelegében.
Mindenekelőtt a nyugati egyház hangoztatta előszeretettel,
hogy a vámpírhit hátterében „superstitio” és „ignorantia” áll.
 Habár a bátor Calmet ezt a vélekedést hébe-hóba finoman
elutasította, ő maga is elvhűen csatlakozott az elátkozok táborához.
A vámpírizmusnak el kellett tűnnie; hiszen egyrészt veszélyeztette
Isten teremtés-tervét, mely szerint a lélek a halál után vagy a
mennybe, vagy pedig a pokolba kerül. Azzal senki nem számolt,
hogy a lélek, mint olyan, továbbra is a földön marad. Másrészt a
vámpír azáltal, hogy teste nem indult oszlásnak, igényt formált a
szentek kvalitására. A „causa supernaturalis”-t mint Isten
beavatkozását mind a katolikusok, mind a protestánsok
egyhangúlag elutasították, annál is inkább, mivel a vámpírok
tobzódását Szerbiában mindennek lehetett nevezni, csak csodának
nem.
Ennek ellenére felmerült a mágikus járvány elmélete is, melyet
bűnös varázslásra és a démonok illetve az ördög hatásara vezettek
vissza. Az ördög azonban – így az egyház kifogása – semmit nem
tehet a mindenható Isten engedélye nélkül. Úgy tűnik, mintha a
menny és a pokol egyes hivatalai mégiscsak együttműködnének.
Mások, mint Ranfft és Demelius, ténylegesen megpróbáltak
magyarázatot találni a problémára. Ők felosztottak a lelket három
különböző szubsztanciára, hogy a holttest bomlásának elmaradását
a halál után tovább létező „vis vegetans” -szál magyarázzak.
Egy másik modell, mely Paracelsustól szármázik, az asztrális
szellemre hivatkozik. Az asztrális szellemnek az ember halála után
hosszabb időre van szüksége ahhoz, hogy feloldódjon, minek
következtében addig a földön vándorol.
Csak ilyenkor döbben rá megint az ember, milyen unalmasan
felvilágosult is mai világunk.
Ami a bomlás elmaradását illeti, általában véve felismerték a
talajnak a testre gyakorolt hatását, a szárazságot, a légmentesen zárt
sírokat, a hideget, mely megakadályozza a test szétmállását, vagy a
vízben bővelkedő földbe temetett nedves test esetét, a kénes levegő
és a sótartalmú talaj hatását a tetemben felhalmozódó kén és só
mennyiségére, melyek késleltettek a rothadás folyamatát.
Az áldozatok halálát és a betegséget mások az életszellemek
intoxikációjára és a vér besűrűsödésére vezették vissza, amelyből
azután létrejön a melankólia, a vámpírok egyik legfőbb
tulajdonsága. A magyarázatokhoz felhasználták a táplálkozási
szokásokat is: a mértéktelen sertés- és birkahúsfogyasztást, a drogok
és a pálinka élvezetét a nyomorúságos böjti táplálkozással
váltogatva.
Vagy egyszerűen csak egy fertőző járvány okozta a
történéseket.
A 18. század negyvenes éveitől kezdve elsősorban az egyház
ment át támadásba, és írásaiban újra meg újra tagadta a vámpírhit
létezését.
De ez önmagában semmit nem segített.
Egyre nagyobb volt az igény arra, hogy a hatóság törvényben
szabályozza a kérdést, míg Mária Terézia be nem tiltotta a korábban
oly intenzíven, nagy érdeklődéssel és hévvel tárgyalt vámpírizmust,
illetve a holttestekkel kapcsolatos tevékenységek minden fajtáját.
A vámpírok tilalmát először 1755-ben mondták ki, majd ezt
1766-ban a „Constitutio Criminalis Theresiana” révén megújították.
Innentől kezdve már nem karóval es lapáttal támadtak a
vérszopókat, hanem paragrafusokkal és szellemi, valamint orvosi
felvilágosítással.
A rituális ítélkezést betiltották, bevezették a vámpíresetek
hatósági bejelentési kötelezettséget, és beszüntettek a hivatalos
bizottságok fizetését, egyúttal megszüntetve az anyagi érdekeltséget
is. Tallar kúrája az érvágással, a koplaltatással és a
hánytatószerekkel hatott.
1770-ben a vámpírizmusra már, mint megoldott problémára és
különlegességre tekintettek, mely addigra eltűnt, és remélték, hogy
ilyen mértékben nem is tér vissza soha. A vámpír a romantikusoknál
húzta meg magát.
És a mai szakértők éppoly kevéssé értenek egyet a témában,
mint a korabeliek. Ellentmondások, fontos ellentmondások
gondolkodtatják el a gyanakvó olvasót.
Ezek elsősorban Dömötör Tekla, Andrew MacKenzie és Jan
Louis Perkowski műveiből fakadnak, melyek szemben állnak
Anthony Mastersszel a vámpírhit előfordulásait és jellegét tekintve.
Masters ezt írja: „Hungary, the traditional seat of vampiredom
(called here the Pamgri), is alsó the best-documented country in this
respect. Here the European vampire was at his most typical and
indeed at his most violent.” („Magyarország, a vámpírokba (itt
pamgri néven szerepelnek) vetett hit hagyományos központja,
egyúttal a legjobb dokumentációval is rendelkezik a témában. Az
európai vámpír itt különösen jellegzetes és különösen kegyetlen
formában jelent meg.”)
Dömötör ezzel szemben 1981-ben megjelent könyvében,
melynek címe „A magyar nép hiedelemvilága”, tagadja a jellegzetes
vámpírhit létezését Magyarországon:
„A halott-tetemből létrejövő, az élők vérét szívó vámpírt nem
ismeri a magyar néphit. Még a név is ismeretlen hazánkban, csak a
tudományos irodalomból került a köznyelvbe.” És akkor most mi
legyen?
Szerinte külföldön azért tekintik úgy a vámpírt, mint a magyar
néphit egy különösen jellegzetes alakját, mert a XVIII. századi
vámpírperek egy része az akkori Magyarország területén zajlott, de
a vámpírba vetett hit délszláv eredetű, és nem a magyar lakosságtól
ered. „Hazánk mai területén nem ismeretes ez a vérszopó hiede-
lemalak.”
MacKenzie, aki szívesebben használja a „szellem” kifejezést a
„vámpír” helyett, olyan tudósokra hivatkozik, akikkel romániai
utazása során találkozott, és ezt írja: „Apparently there has never
been a tradition of blood sucking in Románián folklóré.” („A román
néphitben valószínűleg soha nem létezett a vérszopók
hagyománya.”)
Az ottani vámpírok ehelyett betegséget hoznak a falura és az
állatokra, megsebesítik és megölik az embereket.
Ha a jelentések olvasása során arra a következtetésre jutunk,
hogy a vámpírizmus jelensége a Balkán teljes területére és a keleti
vidékekre terjedt ki, ennek a feltételezésnek ellentmondanak
Kazimierz Moszynski következő sorai:
„(…) worthy of close attention is the complete lack of a special
name fór the vampire as well as beliefs about him as a bloodsucking
being or in generál a murderer of people in considerable areas of
Great an Byelo-Russia, most especially in Polesie.” („(…) érdemes
közelebbről megvizsgálni azt a tényt, hogy Nagy- vagy
Fehéroroszország nagy részén, különös tekintettel Poléziára, sem
külön név nem létezik a vámpírra, sem olyan hagyomány, mely
vérszopó vagy általában véve embereket gyilkoló lénnyel
kapcsolatos.”) Dömötör és MacKenzie tehát nincs egyedül a
nézeteivel.
Teljes a zűrzavar. Ha ez is a vámpírok ügyes taktikája akar
lenni, hát telibe talált.
Arra már utaltam, hogy Montague Summers műveit csak nagy
óvatossággal szabad élvezni. Hasonlóan járjunk el Basil Copper
„The vampire in legend, fact and art”-jával is, aki bizonyos ponto-
kon összekeveri a folklorisztikus vámpír tulajdonságait az irodalmi
vámpíréival.
Hogy csak néhány példát emeljek ki: Copper általánosítja azt a
körülményt, hogy a vámpírt feszülettel el lehet ijeszteni, de
ugyanígy azt is, hogy a vérszopóknak nincs tükörképe. Nála az
átváltozás képessége csak a ködre, a farkasra és a denevérre
korlátozódik. A vért az áldozat torkából szívják, és a vámpírt csakis
a szívébe döfött karóval lehet elpusztítani.
Állítása szerint „On numberless occasions ancient documents
have recorded that a crucifix, swiftly produced by a priest or cleric
and laid on the suspected vampires skin caused symptoms of
burning and left a reddish-black mark such as that induced by
scorching.” („Számtalan régi dokumentumból kiderül, hogy a
feszület, melyet egy pap vagy más egyházi személy villámgyorsan
előkap, és a feltételezett vámpír bőrére tesz, égési tüneteket okozott,
és vöröses-feketés színű, égési sérüléshez hasonló nyomot
hagyott.”) De arra, hogy a „számtalan régi dokumentum” pontosan
melyik időszakból és honnan származik, illetve hogy kik a szerzői,
nem találunk utalást Coppernél.
Itt szeretném újra megjegyezni, hogy a feszület csak azokkal a
vámpírokkal szemben segített, akiket az ördög művének tekintettek.
A feszületet megelőző céllal használták, hogy megakadályozzák a
holttest átalakulását vámpírrá, illetve önvédelmi és elhárító
eszközként. Az általam átvizsgált szakirodalomban sehol nem
tesznek említést arról, hogy a vérszopóban közvetlenül kárt lehetne
tenni ezzel a keresztény jelképpel.
És feltűnt nekem még valami érdekes.
Míg a filmkészítők és az írók gyakran összefüggésbe hozzák a
vámpírokat a denevérekkel (Masters még azon tényezők körébe is
felveszi a vámpírdenevéreket, melyeket a vámpírhit keletkezése
szempontjából lehetségesnek tart), az elemzett szakirodalomban
egymásnak ellentmondó utalások találhatók a kettő kapcsolatára.
Ezt nagyon sajnálatosnak tartom, pedig a denevérek olyan
helyesek, és mondhatni szinte eggyé váltak a vámpírokkal.
MacKenzie vitatja ezt: „I wondered if any of these
transformations in Románián folk beliefs included that of the living
or dead intő a bat. When I referred this point to Dr. Barbulescu, he
answered that there was no such belief, ’not even in the fairy
tales’.” („Kiváncsi voltam, vajon van-e példa a román
néphagyományban arra, hogy akár az elok, akar a halottak
denevérekké változtak volna. Amikor megkérdeztem erről Dr
Barbulescut, azt felelte, hogy ilyen hagyomány sehol nem létezett,
még »a mesekben sem«.”)
Az ő megállapítását támasztja alá Paul Barber, aki megjegyzi:
„(…) fór as important as bats are in the fiction of vampires, they are
generally unimportant in the folklóré.” ((…) mert amilyen fontos
szerepet játszanak a denevérek a vámpírregényekben, altalaban
olyan kevéssé fontosak a folklórban.”)
Mindazonáltal állítása szerint talált egy Romániából származó
adatot, ahol explicit a denevér azáltal, hogy átrepül a holttest felett,
es vámpírrá változtatja a halottat; közvetlen alakváltoztatásról
azonban ebben az esetben sem esik szó.
Már annyit beszéltünk a mondabeli vámpírokról, hogy ideje
vetnünk egy pillantást a történelem „igazi” vámpírjaira. Ez alatt
azokat a híres személyiségeket értem, akik a vér iránti affinitásuk
miatt vonultak be a történelembe.
Közülük az egyik legismertebb a Bram Stoker által tévesen
vámpírnak tartott Vlad Tepes (Drakula), aki 1431-től 1476-ig
meglehetősen mozgalmas életet élt.
Háromszor volt havasalföldi fejedelem, mégpedig 1448-ban,
1456-tól 1462-ig, és 1476-ban, törökverőként pedig kegyetlen
háborúkban szerzett hírnevet magának.
A „Karóbahúzó”-ról szóló horror történetek két legrégebbi
kézirata 1462-ből származik; St. Gallen (Svájc) és Lambach
(Ausztria) kolostoraiban őrzik őket.
Az ezt követő években Tepest Michel Beheim trubadúr említi
meg verseiben; emellett II.Pius pápa is foglalkozott azokkal a
kegyetlenkedésekről szóló jelentésekkel, melyeket budai követe
küldött neki.
Számos gúnyirat jelent meg a havasalföldi vajda ténykedéséről,
aki nem tett különbséget áldozatai között, nem volt tekintettel sem
vallási hovatartozásukra, sem életkorukra, sem pedig nemükre.
A pamfletek elsősorban karóba húzatásairól számoltak be,
innen kapta csúfnevét, a „Tepes”-t is [magyarul: Karóbahúzó],
továbbá arról, hogy vízben és olajban forralta áldozatait, hogy
megcsonkította őket, sőt, még kannibalizmust is emlegettek a
nevével kapcsolatban.
 Tárgyilagos diplomáciai jelentések igazolják a vajda borzasztó
tetteit, aki Nicholas von Modrussa pápai legátus szerint egyszer
40000, az erlaui püspök szerint pedig 1475-ben 100000 embert
végeztetett ki.
Tetteivel összefüggésben azonban egyetlenegyszer sem
emlegették „vámpír”-ként, inkább a „zsarnok”, „hóhér”,
„vadember” és „karóbahúzó” szavak merültek fel a személyével
kapcsolatban.586 Úgy is mondhatnánk, hogy egy végletes
pszichopata volt.
Ez a vajda, aki a román nép hőse, akit Nicolae Ceausescu
példaképéül választott hajthatatlansága miatt, ma is messze áll attól,
hogy eredeti uradalma területén vámpírként emlékezzenek rá. „(…)
that there is now no connection between Vlad Tepes and the
vampire in the folklóré.” („(…) hogy ma semmiféle kapcsolat nem
áll fenn Vlad Tepes és a néphagyomány által ismert vámpír
között.”)
Egyébként meg kell jegyeznem, hogy a haláláról fennmaradt
egyik forrás szerint Tepest a törökök ellen vívott utolsó csatájában,
1476- ban Bukarest közelében lefejezték. A fejét mézzel
konzerválták, és a szultán elé vitték halála bizonyítékaként - egy fej
nélküli vámpír azonban elképzelhetetlen.
Körülbelül száz évvel Vlad Tepes halála után egy asszony neve
vált hírhedtté. Báthory Erzsébet 1560-ban született Magyarország
Kárpátoktól körülvett vidékén. Nádasdy Ferenc gróffal kötött
házasságot, s ezt követően az ország északnyugati részén lévő
csejtei kastélyban élt.
Mivel attól félt, hogy elveszíti szépségét, 1600-tól kezdve fiatal
lányokat fogatott össze a környékről, ivott a vérükből, és megfürdött
benne, hogy így őrizze meg fiatalságát.
Amikor Mátyás király [II. Mátyás király - ford.] a nádort
1610. december 30-án a várba küldte, hogy véget vessen a
botránynak, a csapat több lányt is talált a várbörtönben, és további
ötven lány holttestére bukkantak a vár alatt elásva. Sőt, mások
hatszázötven lányról beszélnek, akik állítólag Báthory Erzsébet
vérszükségletének estek áldozatul.
Befolyásos családjának köszönhetően a grófnőt nem végezték
ki, hanem várában házi őrizetbe vették, ahol 1614-ben meghalt. A
múlt században is számos vámpír garázdálkodott.
Közülük is kiemelkedik Fritz Haarmann, a „hannoveri
vámpír”. Ő meghívta áldozatait vacsorára, majd a desszert közben
torkon harapta, és megölte őket. Haarmann, akit egyébként 1925-
ben lefejeztek, utólag feldolgozta a holttesteket a mészárszékében.
Felvágott - kicsit másképp.
Néhány évvel később megjelent a „düsseldorfi vámpír”. Peter
Kürtent, aki azt állította magáról, hogy hallja, amint a vér áramlik
áldozatai ereiben, 1931-ben elítélték, és kivégezték; brit
„kollégája”, John Haigh, aki „a londoni vámpír”-ként vált ismertté,
1949 -ben akasztófán végezte. Mindketten kéjes örömet éreztek a
folydogáló vér láttán, egyikük sem hajlott azonban nekrofíliára.
Ugyanez nem mondható el a francia Bertrand őrmesterről, „a
párizsi temetők vámpírjáról”, valamint Victor Ardissonról, „a muy-i
vámpírról”.
Soha nem csillapodtak le teljesen a kedélyek a mondabéli
vérszopók körül. Még a 20. században sem.
Olvashatunk például egy cigányasszonyról, akivel a szerző egy
utazása alkalmával találkozott Capatineniben, és aki még
emlékezett 1939-ben és 1940-ben történt vámpírkivégzésekre.
Itt szeretném még egyszer emlékeztetni az olvasót a
„dhampir”- okra, akik 1945-ig működtek vámpírvadászokként.
Ezen információ alapján feltételezhető, hogy eddig az időpontig volt
szükség a szolgáltatásaikra, tehát eddig élt a vámpírhit.
A Times 1969. május 17-i számában „Beware Vampires”
címen közölte, hogy a nyugat-pakisztáni Okara falu lakosai a nagy
kánikula ellenére házaikban töltötték az éjszakát, mert féltek a
mindenfelé bolyongó vámpíroktól. Több birka megölését is
vámpíroknak tulajdonították.
Még ugyanabban az évben újabb hatásvadász szalagcím volt
olvasható az újságban: „Vampire Charge!” Medanban, Észak-
Szumátrán elítéltek egy férfit, mert több csecsemő vérét is kiszívta.
Az 1970-es években kisebb vámpírhullám vonult végig
Anglián. 1970-ben körülbelül száz önjelölt vámpírvadász özönlötte
el a londoni Highgate temetőt, miután hallottak egy állítólag két
méter magas vámpírról, aki ott repked a sírhantok fölött. A vámpír
vadászok holttesteket hántolták ki és döftek keresztül vasrudakkal.
A tévesen a csoport vezetőjének tartott Dávid Farrantot, aki „az
Okkultista Társaság Főpapjának” nevezte magát, felbujtás miatt öt
év börtönbüntetésre ítélték.
1973-ban következett a hatvannyolc éves lengyel bevándorló,
Demetrius Myiciura halála, aki fazekasként dolgozott Stoke-on-
Trentben. A lengyel férfi a hatóság véleménye szerint valószínűleg
megfulladt egy véletlenül, álmában lenyelt fokhagymagerezdtől.
A szobájában, a rendőrtisztek elmondása szerint, mindenfelé só
volt szétszórva a padlón; a külső ablakpárkányon egy lefelé fordított
tál volt, mellyel ürülékből és fokhagymából álló keveréket takartak
le.
Szétszórt só, ürülék és fokhagyma - ez mind alkalmas arra,
hogy felkutassunk egy vámpírt, és hogy egyidejűleg el is riasszuk.
Hogy egy másik ember esetleg megtalálta a halottat, és attól való
félelmében, hogy a férfi vámpírrá változhat, így berendezte a
helyszínt, soha senki nem mérlegelte.
A fenti esetek nyomán ismét megjelent néhány írás a
vámpírizmusról, de ezúttal nem akkora terjedelemben, mint 1732-
ben.
Ezen a ponton egyszerűen nem kerülhetem el, hogy
megemlítsek egy férfit: Dr. Stephen Káplánt.
Az ő nevébe egyre-másra belebotlik az ember, ha modern
vámpírkutatók után keresgél. Ő a New York-i „Vampire Research
Center” igazgatója, és az emberi faj önálló alfajaként definiálja a
vámpírokat, akik tökéletesen elnyelik a vérben lévő anyagokat.
Nos, igen. Tételei, nézetei és értelmezései nagyon önkényesek,
és tudományosan megalapozatlanok, ezért nem szeretnék bővebben
kitérni rá és „Vampires are” című könyvére. De egyszerűen meg
kellett említenem, hogy teljes legyen a spektrum. Az olvasónak
pedig azt ajánlom, alaposan és kritikusan nézzen utána.
Vissza a megalapozott dolgokhoz.
Szórványosan más területeken is felbukkannak kisebb vámpír-
hullámok: a szépirodalomban, a televízióban és a moziban.
A vámpír romantizálása, csak zárójelben jegyzem meg, a 18.
század második felének és a 19. század első felének irodalmára
nyúlik vissza, amikor a vámpírt mint motívumot az írók céljaiknak
megfelelően megszelídítették - legalábbis ha közvetlenül a „valódi”
példányokkal hasonlítjuk össze őket.
És egy bizonyos dolog miatt is: a szexualitás! Csak annyit
mondok „durva jelenségek” és éjjeli látogatások az asszonyoknál.
A romantika megdicsőítette a vámpír gonoszságát. A
vámpírharapás halálos csókká változott, pontosan úgy, ahogyan azt
Hans Baldung Grien képein láthatjuk: „A halál és a leányka” vagy
„A nő és a halál”. Ezeken az ábrázolásokon a csontvázszerű halál
szép, meztelen nők felé közelít, és megharapja őket. Ez nem igazán
emlékeztet a későbbi irodalmi vámpírokra.
Lírai műben már 1753-ban szerepel a vérszopó, Heinrich
August Ossenfelder „Dér Vampir” című versének köszönhetően,
mely a „Naturforscher”-ben jelent meg. Ebben már világosan
észrevehető az a tendencia, mely a vámpír erotikus oldalát helyezi
előtérbe. A szerelmet kombinálja a halállal. Ezt a tendenciát
folytatta Lord Georg Gordon Noel Byron, valamint William
Polidori, Heine, Goethe és Novalis is a romantika időszakában.
1828-ban a vérszopó már zenei szempontból is alkalmas volt a
színpadra állításra, Lipcsében bemutatták tehát Heinrich Marschner
nagy romantikus operáját, a „Der Vampyr” -t.
Feltételezhetően ezeknek az íróknak, és semmiképpen sem a
tudósoknak köszönhetjük, hogy a vámpír soha nem tűnt el teljesen,
mielőtt diadalmas visszatérését ünnepelte Stoker által.
Mivel ennek az írnek köszönhetjük minden vámpírregény
leghíresebbikét, végezetül ejtsünk néhány szót róla is.
Abraham (Bram) Stoker 1847-ben született Dublinban, és Le
Fanus
„Camilla” című művének hatására kezdett bele saját
könyvének írásába.
 Régi vámpírlegendák után kutatva bukkant rá a British
Museumban James Frazer kötetére, a „The Golden Bough” -ra
(London 1890.). Ez a könyv mindvégig hatással volt rá a Drakula-
regény írása közben. Egy másik, inkább földrajzi szempontból
fontos forrást jelentett számára Emily Gerard „The Land beyond the
Forest” című műve. Erdély mindkét könyvben a sokrétű vámpírhit
helyszíneként jelenik meg. A Drakula névvel Stoker először 1890-
ben találkozott. A magyar orientalistától, Vámbéry Ármintól hallott
Vlad Tepesről és azokról a szájhagyományokról, melyek
Romániában terjedtek el a fejedelemről.
Stokert azonban nemcsak Le Fanus „Camillája” inspirálta,
hanem Lord Byron „The Vampyre” című verse is, melyben a
vérszopó karizmatikus arisztokrataként Lord Ruthven néven bejárja
Londont és a kontinenst. A szikár, nyúlánk, átható tekintetű alakot
rejtélyes melankólia lengi körül.
Ez az első alkalom, amikor a vámpírból nem holmi tomboló
szörnyeteg válik, hanem valaki, aki rendelkezik egyfajta
műveltséggel és tudja, mi az a jó modor. Persze megfelelő adag
arroganciával fűszerezve. A romantikus vámpír ezzel a
szépirodalom színpadára lépett.
Ezekből az összetevőkből gyúrta össze Stoker „Drakula” című
regényét.
Nos, végigvágtattunk a vámpírmitológián, át az időn, mind
tudományos, mind történelmi szempontból, olykor a bizonyítható
határain is túl.
Bámulatos, mennyi mindent lehet találni ezekről a harapós
fenevadakról.
Bámulatos, hogy mennyi dolog nem tisztázódott a mai napig
sem. És akkor most mi van a vámpírok összeesküvés-elméletével?
Igaza van Kaplannak?
Igazuk van a racionalistáknak?
Én csak annyit mondok: jó szórakozást a további kutatáshoz!
 Irodalomjegyzék

1. Primer irodalom és források

1. Anonymus: Actenmáfiige und umstándliche Relation von
denen Vámpírén oder Menschen-Saugern, welche sich in diesem
und vorigen Jahren im Königreich Servien hervorgethan. Nebst
einem Raisonnement darüber und einem Hand-Schreiben eines
Officiers des Printz Alexandrischen Regiments aus Medwedia in
Servien an einem berühmten Doctorem dér Universitát Leipzig.
Leipzig 1732.
2. Applebee’s Original Weekly Journal by Philip Sidney, Esq.
(Saturday, May
27, 1732), London 1732.
3. Böhm, Martin: Die drei grossen Landtplagen. 23 Predigten
erkleret durch Martinum Bohemum Laubanensem, Predigern
daselbst. Wittenbere 1601.
4. Calmet, Augustin: Über Geistererscheinungen. Regensburg
18552
5. Cariaccoli, Louis Antoine: La vie du Papé Benőit XIV. Paris
1783.
6. Commercium litterarium ad rei Medicae & scientiae
naturalis incrementum institutum, quo quicquid novissime
observatum, agitatum, scriptum vei percatum est (Hrsg. Johann
Christoph Götz, Johann Heinrich Schultz, Christoph JacobTreu),
1731 und 1732, Sammelband Nürnberg 1733.
 7. Curiöser Geschichtskalender des Herzogtums Schlesien,
Leipzig 1698.
8. Demelius, Christoph Friedrich: Philosophischer Versuch, ob
nicht die merckwürdige Begebenheit derer Blut-sauger in Nieder-
Ungarn, A. 1732 geschehen, aus denen principiis naturae, ins
besondere aus dér sympathia rerum naturalium und denen tribus
facultatibus hominis könne erleutert werden. Weimar 1732.
9. Des Herrn Marquis d Argens, Königl. PreuK. Kammerherrs
und Directors dér Philolog. Classe d. K. Akademie dér
Wissenschaften,
„Jüdische Briefe” oder phil., hist. und critischer Briefwechsel
zwischen einem Juden, dér durch verschiedene Lánder von Európa
reiset, und seinen Correspondeten an anderen Orten. 1.-6. Theíl.
Berlin/Stettin 1763-66 (Erstauseabe 1738).
10. Eines Weimarischen Medicus mutmafiliche Gedanken von
denen Vámpírén oder sogenannten Blut-Saugern, Leipzig 1732.
11. Erlal? Maria Theresias, Wien 1.3.1755.
Genteman’s Magaziné, or Monthly Intelligencer, 2 (May
1732), London 1732.
12.
13. Görres, Josef von: Über Vampyre und Vampyrisierte. In:
Christliche
Mystik. Regensburg 1840.
14. Gutachten dér Königlich PreuGischen Societat derer
W.ssenschafften von denen Vampyren oder Blut-Aussaugern,
11. Márz, Berlin 1732.
 15. Harenberg, Johann Christoph: Vernünftige und chnsthche
Gedanken über die Vampirs oder blut-saugenden Todten, so un tér
den Turc en und auf den Grenzen des Servien-Landes den lebenden
Menschen und Viehe das Blut aussaugen sollen, begleitet mit
allerley theolog.schen, philosophischen und historischen aus dem
Reiche dér Geister hergeholten Anmerckungen und entworffen von
Johann Christoph Harenberg, Rector dér Stiffts-Schule zu
Gandersheim. Wolfenbüttel 1733.
16. Kramer, Johann Georg Heinrich: Cogitationes de Vampyris
Serviensibus.
In: Commercium Litterarium, Hebd. XXXVII, Nurnberg 173 .
17. Lauterbach, Sámuel Friedrich: Kleine Fraustádtische Pest-
Chromca. Leipzig 1701.
18. Le Glaneur historique, morál, littéraire, galant et calottin ou
recuei des principaux événements arrivés dans les courant de cette
annee, accompagnés de reflexióm. On y trouve aussi les pieces
fugitives les plus curieuses, qui ont paru tant en vers qu en prose,
sur toutes sortéi> de sujets, & en particullier sur les affaires du
temps. Pour 1 annee 1732 (A la Haye, 1732), Tome II, Nr. 18:
„Pour Lundi, 3 Mars 1732 .
19. Luther, Martin: Tischrede Nr. 6823; in: Werke, Bió.
We.mar 1921.
20. Meil, W.: Taschenbuch für Aufklárer und Nichtaufklarer.
Berlin 179 .
21 Mercure de Francé, Paris (Mars) 1732.
22. Mercure historique et politique, contenant l’état présem de
europe ce qui se passe dans toutes les cours. 101, Parme et La Haye
(Hl*) 1736.
23 Miscellanea Physico-Medico-Mathematica, oder
Angenehme curieuse und nützliche Nachrichten von Physical- und
Medicin.schen auch dahin gehörigen Kunst- und Literatur-
Geschichten, welche in den Wmter- und Frühlingsmonaten des
Jahres 1728 in Teutschland und anderen Reichen sich zugetragen
oder bekannt geworden sind etc. (Hrsg. Andreas Elias
Biichner). Erfurt 1732.
24. Neue Sammlung merkwürdiger Geschichten von
untennhschcn Schatzen
von C.E.F.. Breslau/Leipzig 1756.
25. Nodier, Charles: Vampirismus und romantische Gattung.
Aus: Melange de littérature et de critique. Tome I, Paris 1820.
26. Posttágliche(n) Frag- und Anzeigungs-Nachnchten des
Kaiserlichen g und Kundschafts-Amts in Wien. Wien 1732.
27 Ranfit, Michael: De masticatione mortuorum in tumulis
Leipzig dt Tractat von dem Kauen und Schmatzen dér Todten in
Grabern, worm
die wahre Beschaffenheit derer Hungarischen Vampyrs und
Blutsaugern gezeiget, auch allé von dieser Materie bifíher zum
Vorschein gekommene Schrifften recensiret werden. Leipzig 1734.
28. Rohr, Philipp: Dissertatio Historico-Philisophica de
Masticatione Mortuorum. Leipzig 1679.
29. Rzaczynski, Gábriel: História Naturlais Curiosa Regni
Poloniae. Tractat XIV. Sandomir 1721.
30. Schertz, Kari Ferdinand, Freiherr von: Magia Posthuma.
Olmütz 1706.
 31. Schütze, Heinrich Carl: Vernunft- und Schriftmáföge
Abhandlungen von Aberglauben, nebst einem Anhang von Astral-
Geist. Wemingerode 1757.
32. Stein, Gráf Ottó vöm Graben zum: Unterredungen von dem
Reiche dér Geister. Leipzig 1730.
33. Swieten, Gerard Van: Abhandlung des Daseyns dér
Gespenster, nebst einem Anhange von Vampyrismus. Augsburg
1768.
34. Tallar, Georg: Visum Repertum Anatomico-Chirurgicum
oder gründlicher Bericht von den sogenannten Blutsaugern. Wien
und Leipzig 1784.
35. The Craftsman, Numb. 307, (Saturday, May 20, 1732),
London 1732.
36. The London Journal, Numb. 663 (Saturday, March 11,
1731-2), London
1732.
37. The Times, 17. May, London 1969.
38. The Times, 31. July, London 1969.
39. Visum et repertum, Über die so genannten Vampirs, oder
Blut- Aussauger, Nürnberg 1732.
40. Vogt, Gottlob Heinrich: Kurtzes Bedencken von denen
Acten-mafíigen Relationen wegen derer Vámpírén, oder Menschen-
und Vieh-Aussaugern. Leipzig 1732.
41. Voltaire, Francois: Vampire. Dictionnaire Philosophique.
In: Oeuvres Complétes, Bánd 37-43, Kehi 1785.
42. Zopf, Johann Heinrich: Dissertatio de Vampyris
Serviensibus. Duisburg 1733.
5. Barber, Paul: Vampires, burial and death. folklóré and
reality. Nachdruck von 1941, New York 1988.
6. Bargheer, Ernst: Eingeweide: Lebens- und Seelenkráfte des
Leibesinneren im deutschen Glauben und Brauch. Leipzig 1931.
7. Blum, Richard/Blum, Éva: The dangerous hour. The lőre of
crisis and mystery in rural greece. New York 1970.
8. Brunner, Dr. Kari: Ostdeutsche Volkskunde. Leipzig 1925.
9. Burkhart, Dagmar: Vampirglaube und Vámpírságé auf dem
Balkan. In: Beitráge zűr Südosteuropa-Forschung. München 1966.
10. Cajkanovic, Veselin: The killing of a Vampire. Folklore
Fórum 7:4 (1974).
11. Copper, Basil: The vampire in legend, fact and art. London
1990600
12. Cremene, Adrién: La mythologie du vampire en Roumanie.
Monaco 1981.
13. d’Elvert, Christian: Das Zauber- und Hexenwesen. Brünn
1859.
14. Dér kleine Ploetz, Freiburg/Würzburg 199656’
15. Dér Spiegel, 48/1967
16. Die Bibéi oder Die heilige Schrift des altén und neuen
Testaments nach dér Übersetzung Martin Luthers. Stuttgart 198483
600 Szekunder irodalom
1. Afanas’ev, Aleksandr: Poetic Views of the slavs regarding
Natúré. In: Perkowski, Jan Louis: Vampires of the Slavs.
Cambridge 1976.
 2. Alseikaite-Gimbutiene, Marija: Die Bestattung in Litauen in
dér vorgeschichtlichen Zeit. Tübingen 1946.
17. Dömötör, Tekla: Volksglaube und Aberglaube dér Ungarn.
Budapest
1981. .
18. Drechsler, Paul: Sitté, Brauch und Aberglaube in Schlesien.
Leipzig 1903.
19. Farson, Dániel/ Hall, Angus: Geheimnisvolle Wesen und
Ungeheuer. Hong Kong 1979.
20. Filipovic, Milenko: Die Leichenverbrennung bei den
Südslaven. Wiener völkerkundliche Mitteilungen 10 (1962).
21. Gerschke, Leó: Vöm Vampirglaubenim altén
Westpreussen,Westpreussen-Jahrbuch 12 (1962).
22. Haase, Félix: Volksglaube und Brauchtum dér Ostslawen.
Hildesheim/ N.Y. 1980.
23. Hamberger, Klaus: mortuus non mordet. Kommentierte
Dokumentation zum Vampirismus 1689-1791. Wien 1992.
24. Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens (Hrsg.
Hoffmann- Krayer, EJ Báchtold-Staubli, Hanns). Berlin/ Leipzig
1934/35.
25. Harmening, Dieter: Dér Anfang von Dracula. Zűr
Geschichte von Geschichten. Würzburg 1983.
26. Havekost, Peter: Die Vámpírságé in England. Diss., Halle
1914.
27. Hellwig, Dr. Albert: Verbrechen und Aberglaube. Skizzen
aus dér volks- kundlichen Kriminalistik. Aus: Aus Natúr und
Geisteswelt. Sammlung wissenschaftlich-gemeinverstándlicher
Darstellungen, Bánd 212, Leipzig 1908.
28. Hertz, Dr. Wilhelm: Dér Werwolf. Beitrage zűr
Sagengeschichte. Stuttgart 1862.
29. Hock, Dr. Stefan: Die Vampyrsagen und ihre Verwertung
in dér deutschen Litteratur. Berlin 1900.
30. Ingpen, Róbert/ Page, Michael: Encyclopaedia. Augsburg
1991.
31. Jaworskij, Juljan: Südrussische Vampyre. Zeitschrift des
Vereins für Volkskunde 8 (1898).
32. Jelűnek, A.: Zűr Vampyrsage. Zeitschrift fiir Volkskunde
14 (1904).
33. Kirchner, Joachim (Hrsg.): Das deutsche
Zeitschriftenwesen, seine Geschichte und seine Probleme. Von den
Anfangen bis zum Zeitalter dér Romantik. Bd. I, Wiesbaden 1958.
34. Klaniczay, Gábor: Heilige, Hexen, Vampire. Vöm Nutzen
des Über- natürlichen. Berlin 1981.
35. Klapper, Joseph: Die schlesischen Geschichten von den
schádigendenToten. Mitteilungen dér schlesischen Gesellschaft fiir
Volkskunde 11 (1909).
36. Knoop, Ottó: Volkssagen, Erzahlungen, Aberglauben,
Gebráuche und Márchen aus dem östlichen Hinterpommern. Posen
1885.
37. Kraufi, Friedrich S.: Slavische Volksforschungen. Leipzig
1908.
38. Kuhn, A.: Márkische Sagen und Marchen nebst einem
Anhange von Gebráuchen und Aberglauben. Berlin 1843.
 39. Lee, B. Demetracopoulou: Greek accounts of the
vrykolakas. Journal of american Folkore 55 (1942).
40. Lenormant, Fancois: La Magié chez les Chaldéens. Paris
1874.
41. Leubuscher, Dr. Rúd.: Ueber die Wehrwölfe und
Thierverwandlungen im Mittelalter. Ein Beitrag zűr Geschichte dér
Psychologie. Berlin 1850.
42. Lexi-Rom, Meyers Lexikonverlag, 1996.
43. Liebrecht, Félix: Zűr Volkskunde. Alté und neue Aufsátze.
Heilbronn
1879.
44. Lilék, Emílián: Familien- und Volksleben in Bosnien und
in dér Herzegowina. Zeitschrift fiir österreichische Volkskunde 6
(1900).
45. Löwenstimm, August: Aberglaube und Strafrecht. Berlin
1897.
46. Máchal, Jan: Slavic Mythology. In: Perkowski: Vampires
of the Slavs.
47. Mackensen, Lutz: Geister, Hexen und Zauberer in Texten
aus dem 17. und 18. Jahrhundert. Dresden 1938.
48. MacKenzie, Andrew: Dracula Country. Travels and Folk
Beliefs in Romania. London 1977.
49. Mannhardt, W.: Die praktischen Folgen des Aberglaubens.
In: Deutsche Zeit- und Streitfragen VII (1878).
50. Mannhardt, W: Über Vampyrismus. In: ZS fiir deutsche
Mythologie und Sittenkunde, Bd. IV (1859).
 51. Masters, Anthony: The Natural History of the Vampire.
New York 1972.
52. McNally, Raymond T.: In search of Dracula. A true history
of Dracula and vampire legend. London 1973.
53. Meyer, Hans B.: Das Danziger Volksleben. Würzburg
1956.
54. Mogk, Eugen: Gestalten des Seelenglaubens. Gespenster.
In: Grundriss dér germanischen Philologie, Stralübourg 1897.
55. Moszynski, Kazimierz: Slavic Folk Culture. In: Perkowski:
Vampires of the Slavs.
56. Oxford English Dictionary. Bd. XIII, Oxford 1961.
57. Perkowski, Jan Louis: Vampires of the Slavs. Cambridge
1976. The Vampire - A study in Slavic bi-Culturism. In: ders.:
Vampires of the Slavs.
Vampires, Dwarves an Witches among the ontario kashubs. In:
ders.: Vampires of the Slavs.
A recent vampire death. In: ders., Vampires of the Slavs.
The romanian Folkloric Vampire. East european Quaterly 16:3
(Sept 1982).
58. Ralston, WR.S.: The songs of the russian people. London
1872.
59. Róbert, E.: Les Slaves deTurquie. Paris 1844.
60. Schmidt, Bernhard: Dér bőse Blick und ahnlicher Zauber
im neu- griechischen Volksglauben. In: Neue Jahrbücher für das
klassische Altertum, Geschichte und deutsche Literatur 16 (1913).
61. Schneeweis, Edmund: Serbokroatische Volkskunde. Berlin
1961.
62. Schröder, Aribert: Vampirismus. Seine Entwicklung vöm
Thema zum Motiv. Frankfurt am Main 1973.
63. Senn, Harry A.: Were-Wolf and Vampire in Romania. East
European Monographs. Boulder 1982.
64. Stern, B.: Geschichte dér öffentlichen Sittlichkeit in
RuEland, Bd.I,
65. Strackerjan, L.: Aberglaube und Sagen aus dem
Herzogthum Oldenburg. Vol.l. Oldenburg 1867.
66. Sturm, Dieter/ Völker, Klaus (Hrsg.): Vöm Erscheinen dér
Vampire. Dokumente und Berichte. München 1973.
67. Summers, Montague: The Vampire in Europe. Guildford
1980.
68. Ders.: The Vampire. His Kith and Kin. London 1928.
69. Temme, J.D.H.: Die Volkssagen von Pommern und Rügen.
Hildesheim/ New York 1976.
70. Trigg, Elwood B.: Gypsy Demons and Divinities: The
Magic an Religion of the Gypsies. New York 1973.
71. Vakarelski, Christo: Bulgarische Volkskunde. Berlin 1968.
72. Vasmer, Max: Russisches Etymologisches Wörterbuch.
Bd.I, Heidelbere 1955-58.
73. Veckenstadt, Edmund: Wendische Sagen, Márchen und
abergláubische Geschichten. Graz 1880.
74. Vukanovic, Prof. T.P.: The Vampire. In: Perkowski, Jan
Louis: Vampires of the Slavs.
75. Weigand, Gustav: Volksliteratur dér Aromunen. Leipzig
1894.
76. Wright, Dudley: Vampires and Vampirism. London
1924277. Wuttke, Adolf: Dér deutsche Volksaberglaube dér
Gegenwart. Hamburg
1860.
78. Zenker, E.V.: Geschichte dér Wiener Journalistik von den
Anfangen bis zum Jahre 1848. Wien/ Leipzig 1892.