Professional Documents
Culture Documents
Salvatore
Az Utolsó Lépés
NEVERWINTER
Delta Vision Kiadó
Budapest, 2013
© Delta Vision Kft., 2013
Hungarian translation © Vitális Szabolcs, 2013
Korrektúra: Dobos Attila
Borítógrafika: Todd Lockwood
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
R. A. Salvatore: The Last Treshold
Copyright © Wizards of the Coast LLC, 2013
A Forgotten Realms és a Wizards of the Coast a Hasbro Inc. leányvállalatának, a
Wizards of the Coastnak a bejegyzett védjegye. A művekben megjelenő sajátos, egyéni alakok,
helyszínek és egyéb jellegzetességek következésképp a Wizards of the Coast LLC tulajdonai.
Minden jog fenntartva
© Wizards of the Coast LLC, 2013
All rights reserved
Licensed by Hasbro
– Nehezebb volt megtartani a kapukat, mint gondoltuk – suttogta bele Draygo Quick a
kristálygömbbe, melynek túloldalán a kor- és vetélytársa, Parise Ulfbinder, a szintén magas
rangú és nagyhatalmú boszorkánymester hallgatta a szavait. Egy a Draygo tornyához hasonló
épületben élt az Árny Enklávéban, Toril felszínén. – Kiderítettem, hogy az árnylépés vissza az
otthonába nem sikerült olyan jól, mint várta.
Parise rövidre nyírt, fekete szakállát vakargatta… a kristálygömb görbe felszíne
eltorzította és felnagyította a mozdulatot.
– Drow-kkal harcoltak, nem igaz? És minden bizonnyal drow mágiaszövőkkel.
– Akkor nem.
– De sok drow tartózkodott Gauntlgrym gyomrában.
– Igen, legalábbis ezt hallottam.
– És Glorfathel? – kérdezte Parise, egy elf mágusra, a Cavus Dun nevezetű
zsoldoscsapat egyik tagjára utalva, aki váratlanul és gyorsan tűnt el a végső, nagy csata előtt.
– Nincs róla hír – felelte Draygo Quick, majd gyorsan hozzátette: – Elképzelhető, hogy
Glorfathel valamiféle mágikus hullámmal meggátolta a visszavonulásunkat, de nem tudunk
róla, hogy elárult volna minket. A törpe papnő azonban egyértelműen igen.
Parise hátradőlt, és beletúrt hosszú, fekete hajába.
– Te nem hiszed, hogy Glorfathel akadályozta meg az árnylépést – jegyezte meg.
Draygo Quick megrázta a fejét.
– Nem hiszed, hogy a drow mágusok vagy a papnők műve volt, igaz? – kérdezte Parise.
– Az árnylépés nehezebbé vált – mondta Draygo. – Változás van a levegőben.
– A Mágiavész változást hozott – vitatkozott Parise. – Az árnyékok eljövetele változást
hozott. Ez az új valóság csak most telepszik ránk.
– Vagy a régi valóság készül visszatérni? – vélte Draygo Quick kérdő felhanggal a
hangjában. A kristálygömb túloldalán tartózkodó Parise Ulfbinder nem felelt, csak felsóhajtott
és vállat vont.
Ez csupán egy elmélet volt, amiről Parise, Draygo Quick és még néhányan egy
Cherlrigo Sötétsége nevű írásban olvastak. Ez egy okkult szonett volt, amelyet egy ősi varázsló,
Cherlrigo egyik levelében találtak. Cherlrigo azt állította, hogy a költeményt az Egy fűszál
levelei című, mára elveszett kötetből fordította le. A könyvet ezer évvel korábban írták, és ezer
évvel azelőtt született jóslatokon alapult.
– A világ telis-tele van különböző jóslatokkal – figyelmeztette őt Parise, noha nem túl
nagy meggyőződéssel. Ott volt Draygo mellett, amikor megszerezték a levelet. Számos
nehézséggel és olyan súlyos átkokkal kellett szembenézniük, amelyek nyomatékot adtak a levél
szavainak.
– Ha hiszünk Cherlrigónak, akkor a kötet, amelyben rálelt, Myth Drannorban íródott –
emlékeztette rá Draygo a társát. – A Zúgószél-torony sötét jósai írták. Ez nem egy homályos
elméjű látnok kusza zagyvasága.
– Valóban nem, de egy okkult üzeneteket tartalmazó könyv – makacskodott Parise.
Draygo Quick elmélyülten bólogatott, ezt a tényt ő sem hagyhatta figyelmen kívül.
– A mű értelmezése szerint ez csak egy átmeneti állapot – folytatta Parise. – Ne
cselekedjünk elhamarkodottan, ne rémüljünk meg attól, amit nem értünk meg teljesen.
– Ne üljünk tétlenül, miközben a világ megváltozik körülöttünk! – vágott vissza a vén
boszorkánymester.
– Csupán átmeneti állapotba kerül! – hangsúlyozta Parise.
– Csak akkor, ha a második négysoros szakaszt időben és nem térben értelmezzük –
hívta fel rá a figyelmet Draygo Quick.
– A kilencedik sor tiszta utalást rejt, barátom.
– Sokféle értelmezés létezik!
Draygo Quick hátradőlt a székében, összeérintette ráncos ujjbegyeit komor arca előtt, és
önkéntelenül is a pergamenre pillantott, amely ott hevert az asztalán, írással lefelé. A szonett
szavai ott táncoltak a szeme előtt.
– És ellenségek, kiken érződik istenük lehelete – motyogta maga elé.
– Ismersz ilyen kegyeltet? – kérdezte Parise, de a hangszíne elárulta, hogy sejti a
választ.
– Talán igen – felelte Draygo Quick.
– Szemmel kell tartanunk a kiválasztott halandókat.
Draygo Quick már előre bólogatott, meg sem kellett várnia, hogy Parise feltegye a
kellemetlen kérdést.
– Téged okolnak majd az elveszett kardért? – kérdezte.
– Herzgo Alegni hibája volt! – csattant fel Draygo Quick a kelleténél hevesebben.
Parise Ulfbinder csücsörített húsos ajkával, és erősen ráncolta a homlokát.
– Nem lesznek elégedettek velem – ismerte el Draygo Quick.
– Járulj személyesen Rolan herceg elé! – javasolta Parise. A herceg uralkodott a Komor
Városban, az Árnyzuhatag egyik nagyhatalmú városában, ahol Draygo Quick tornya is állt. –
Hinni kezdett Cherlrigo Sötétségének a jelentőségében.
– Fél?
– Sokat veszíthet – bólintott Parise, és Draygo Quick kénytelen volt egyetérteni vele.
Zaj szűrődött be a folyosóról, ezért a boszorkánymester elköszönt a társától, és egy
selyemtakarót terített a kristálygömbre.
Az Árnyvándor hangját hallotta – az idős férfi egyik szolgájával beszélgetett valamivel
lejjebb a folyosón –, és tudta, hogy magával hozta a druidát, ahogyan megbeszélték. Maradt
még egy kis ideje, ezért felvette a pergament az asztalról, a szeme elé emelte, és még egyszer
átfutotta a szonettet.
– Ugyan melyik isten zamata érződik rajtad, Drizzt Do’Urden? – suttogta maga elé.
Minden jel arra mutatott – Drizzt természetszeretete, elismert kószamestersége, az unikornis
mint hátasállat –, hogy ez az isten Mielikki, a természet istennője, de Draygo Quick több
elsuttogott szót hallott arról, hogy Drizzt inkább egy egészen más, sokkal sötétebb istennő
kedvelt gyermeke.
Akárki is legyen az, a vén boszorkánymester biztos volt benne, hogy a kósza egy isten
kegyeltje. Jelen pillanatban egyáltalán nem számított, hogy ki az.
Visszatette a Cherlrigo Sötétségét az asztalra, írással lefelé, majd amikor meghallotta a
kopogtatást az ajtón, komótosan felállt, szembefordult az ajtóval, és behívta az Árnyvándort és
a kísérőjét.
– Üdvözöllek téged, Erlindir, Mielikki szolgája! – mondta udvariasan az idős férfi. Azon
merengett, vajon mit tudhat meg a druidától az istennőről, főleg az „ízléséről”, azokról a
feladatokról már nem is beszélve, amelyekkel az Árnyvándor már megbízta őt Draygo nevében.
– Ez az első látogatásod az Árnyzuhatagban? – kérdezte Draygo Quick.
A druida bólintott.
– Először léptem a színtelen virágok mezejére – felelte.
Draygo Quick az Árnyvándorra pillantott. A nő bólintott, biztosítva róla a
boszorkánymestert, hogy a druida a varázslata uralma alatt áll.
– Megértetted a feladatodat? – kérdezte Draygo Quick a druidától. – Tovább kell
tanulmányoznunk ezt az alakmást.
– Könnyű feladatnak tűnik – mondta Erlindir.
Draygo Quick bólintott, majd az egyik oldalajtóra mutatott, jelezve, hogy menjen előre.
Amikor a druida elindult, a boszorkánymester egy kicsit lemaradt, és az Árnyvándor mellé
lépett. Hagyta, hogy Erlindir belépjen a szobába, majd intett neki, hogy azonnal utána megy, és
egy pillanatra becsukta maguk között az ajtót.
– Ugye nem tud Drizztről? – kérdezte.
– Egy távoli vidékről érkezett – felelte az Árnyvándor suttogva.
– Szóval akkor nem lép kapcsolatba a párduccal vagy a drow-val? A kósza hírnevét
messze földön is ismerik, számos legenda kering róla.
– Nem ismeri Drizzt Do’Urdent, nyíltan megkérdeztem tőle.
Draygo Quick az ajtóra pillantott. Örült, ugyanakkor egy cseppet csalódottnak is érezte
magát. Ha Erlindir már hallott volna Drizztről és Guenhwyvarról, akkor az alaposan
megbonyolítaná a dolgokat. Ha felismerné a párducot, akkor az Árnyvándor bűbája egy
szempillantás alatt megtörhetne. Ugyanakkor megérné a kockázatot, hiszen ez esetben Erlindir
fel tudná tárni előtte, természetesen a kellő módú és mértékű ráhatást követően, hogy Drizzt
milyen helyet foglal el Mielikki istennő rangsorában.
– Képtelenség, hogy hazudott volna nekem – tette hozzá az Árnyvándor. – Behatoltam
az elméjébe, és észrevettem volna, ha nem mond igazat.
– Á, értem! – sóhajtott fel Draygo Quick.
Az Árnyvándor, akinek fogalma sem volt a Draygo Quick, Parise Ulfbinder és a többi
netheri nagyúr között lezajlott komoly és egyben titokzatos beszélgetésről, némileg meglepetten
nézett rá.
A vén boszorkánymester semmitmondó pillantást vetett rá, majd megvillantotta
lefegyverző mosolyát. Kinyitotta az ajtót, majd az Árnyvándor társaságában belépett az oldalsó
szobába, és csatlakoztak Erlindirhez. Guenhwyvar egy parányi, selyemtakaróval letakart
ketrecben járkált fel-alá.
---------------------------------------------------------------------
Effron Alegni Draygo Quick rezidenciája előtt állt és várt. Látta, amint az Árnyvándor,
vagy legalábbis az alakja – sosem lehetett tudni, hogy a valódi nő bukkant-e fel, vagy csak egy
újabb illúzió –, belép az épületbe. Férfi kísérőjét nem ismerte, de első pillantásra is látszott raja,
hogy nem árny: nem tűnt netherinek, és idegenül mozgott az Árnyzuhatagban.
Effron biztos volt benne, hogy a párducról van szó.
Gyötörte a gondolat. Draygo Quick nem adta vissza neki a párducot, noha az a macska
volt az ő legfőbb eszköze arra, hogy bosszút álljon Dahlián. Az Árnyvándor kudarcot vallott,
amikor el akarta cserélni a párducot a páratlan netheri kardra a drow kószával, de ő sikerrel jár
majd. Ha megkaparintaná a macskát, egészen biztosan eltávolítaná Dahlia legerősebb
szövetségesét a játéktábláról.
Draygo Quick azonban megtiltotta ezt.
Draygo Quick.
Effron mentora, legalábbis ő így gondolta.
Még mindig ott csengtek a vén boszorkánymester szavai a fülében. „Ostoba kölyök,
csak az apád iránti tiszteletből hagytalak életben. Most, hogy ő már nem él, nincs gondom rád.
Eredj hát, és vadászd le az elf nőt! Hamarosan újra láthatod az apádat a sötét birodalmakban.”
Effron visszatért Draygóhoz, hogy összefoltozzák a kettejük viszonyában keletkezett
szakadást.
De a vén boszorkánymester szolgái elzavarták őt, érthetetlen, zagyva kifogásokra
hivatkozva.
Most pedig ez… Effron tisztában volt vele, hogy az Árnyvándor látogatását a
boszorkánymester párduccal kapcsolatos tervei váltották ki. Tervek, melyekben Effronnak nem
jutott szerep. Tervek, melyek gátat szabnak majd a bosszújának, melynek beteljesítésére kínzó
vágyat érzett.
Tervek, melyek vélhetően meg is akadályozzák őt ebben.
A torz tiefling sérült, élettelen karja haszontalanul lógott a teste mellett.
Szinte egész nap a Draygo Quick rezidenciája előtti bokrokban lapult.
És a fogát csikorgatva grimaszolt.
---------------------------------------------------------------------
A TORZ GYERMEK
Nem hittem, hogy ez lehetséges, de a világ egyre szürkébbé válik körülöttem, és egyre
zavarosabbá.
Mekkora hasadék tátongott a fény és a sötétség között, amikor először elhagytam
Menzoberranzant! Lelkemet elöntötte a mérhetetlen igazságérzet, még akkor is, amikor a
sorsom csupán egy hajszálon függött. De rácsaphattam az öklömmel a kemény sziklára és azt
mondhattam nagy magabiztossággal és megelégedéssel: „Ettől válik jobbá a világ! Ez a jó és
ez a rossz!”
Most pedig Artemis Entreri oldalán járom a világot.
Most egy olyan nő a szeretőm, aki…
Keskeny a hasadék a fény és a sötétség között. Ami egykoron élesen rajzolódott ki a
szemem előtt, az most homályos ködpamacsként terjeng előttem.
Céltalanul bolyongok ebben a ködben, a közöny fura érzésével a lelkemben.
Ez a köd természetesen mindig is ott volt. Nem a világ változott meg, hanem a világról
alkotott nézetem. Természetesen mindig is éltek, és élni is fognak zsiványok, mint Stuyles gazda
és az útonállókból álló bandája. A törvény betűje szerint ők törvényen kívüliek, de erkölcsi
romlásukért vajon nem Luskan vagy éppen Vízmélyvára urai a felelősek, akik olyan társadalmi
rendszert építenek, melyben a Stuyles-félék ellehetetlenülnek? Az út szélén portyáznak, hogy
megéljenek, hogy életben maradjanak egy olyan társadalomban, amely elfelejtette – sőt magára
hagyta! – őket.
A felszínen még ez a dilemma is egyértelműnek tűnik. Mégis, amikor Stuyles gazda
útonállókból álló bandája lecsap valakire, sőt megöl valakit, akkor nem egyszerű szolgákkal
végeznek-e, nagyurak bábjaival – hozzájuk hasonlóan kiszolgáltatott polgárokkal, akik
kétségbeesetten küszködnek a társadalom csapdájában, hogy eltartsák a családjukat?
Ilyenkor mégis melyik irányba billen a társadalmi morál mérlegének nyelve?
És ami a magam szempontjából még fontosabb, melyik nézetet és melyik igazságot
kövessem? Melyik hangra hallgassak?
Viselkedjek a társadalom magányos farkasaként, aki csak a saját boldogulását tartja
szem előtt, és annak megfelelően cselekszik, amit helyesnek és igaznak tart? Vagy éljek
remeteként, a növények és állatok társaságában, mint Montolio deBrouchee, rég elvesztett
mentorom? Ez lenne az egyszerűbb út, de vajon megnyugtathatnék-e vele egy olyan
lelkiismeretet, amely már rég az egyén fölé helyezte a közösség érdekeit?
Vagy váljak kulcsfigurává a nagy játszmában, melyben minden egyes helyesnek vélt
cselekedetem újabb és újabb hullámokat kelt?
Mindkét választás jól jellemezné életem elmúlt évtizedeit, melyeket Bruenor,
Thibbledorf, Jessa és Nanfoodle oldalán töltöttem el, amikor is a saját céljainknak megfelelően
cselekedtünk. Miközben Gauntlgrymet kerestük, az egyéni érdekeinket gyakorta a helyi
közösségek fölé helyeztük.
Vajon egy tavacska felé vegyem az irányt, ahol a hullámaim tovább fodrozódnak, vagy
egy társadalom óceánja felé, ahol a hullámaim észrevétlenül belesimulnak az uralkodó
társadalom dagályába?
Félek, nem tudom, hol válik el egymástól az önhittség és a valóság. Vajon túl magasra
török, vagy a félelem gúzsba köt, és ezért a végén a fenéken ragadok?
Ismét nagyhatalmú szövetségesekkel vettem körül magam, noha ezek a társak nem oly
összeférhetők, mint korábbi kalandozó csapataim tagjai, és sokkal nehezebben kezelhetők.
Dahliával és Entrerivel, ezzel az igen különös törpével, aki Ámbrának nevezi magát és a
figyelemre méltó képességekkel rendelkező szerzetessel, Afafrenferével az oldalamon biztosra
veszem, hogy jelentős szerepet játszhatunk a Kardpart északi felének kibontakozófélben lévő
eseményeiben.
Tisztában vagyok a kockázatokkal. Tudom, hogy ki volt Artemis Entreri egykoron,
bármivé is válhat most a reményeim szerint. Noha Dahlia képességei lenyűgöznek, veszélyes
nőszemély és démonok gyötrik, melynek jelentőségét csak most kezdem felfogni és megérteni.
Nem találom a helyem mellette, a különös ifjú tiefling felbukkanása felkavarta az érzelmeit és
veszedelmesen megzavarta a gondolatait.
Ámbra, aki a Buzogányos Adbar családjából származik, a leginkább megbízható ebben
a csapatban, noha amikor először találkoztam vele, éppen egy olyan banda tagja volt, aki az én
megölésemet és Dahlia foglyul ejtését tűzte ki célul egy igazán sötét erő megbízásából. És itt
van Afafrenfere… egyszerűen nem tudom, mit gondoljak róla.
Csak azt tudom, figyelembe véve mindazt, amit megtudtam a társaimról, hogy saját
belső erkölcsi iránymutatásomat követve, nem tarthatok velük.
Hogy meg tudom-e győzni őket, hogy ők kövessenek engem, az már más kérdés.
Drizzt Do’Urden
I.
A MÚLT HANGJAI
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
Drizzt tartott egy kis távolságot maga és Dahlia között, miközben egyre mélyebbre
hatoltak az erdőbe. Még mindig nem csillapodott le a nyugtalanító beszélgetésük óta. Dahlia
ellenállhatatlanul nyomult előre, alig várta már, hogy kézzelfogható ellenség akadjon az
útjukba. Egyetlenegyszer sem pillantott a háta mögé, nem nézett rá. A drow megértette, hogy
nem akarja lerántani a heget gyógyulófélben lévő lelki sebéről. Mélyen megrendítette őt,
amikor Effronról, a torz tieflingről faggatta őt. Kiszedte belőle élete sanyarú történetét, noha
Dahlia még nem állt készen rá, és erre Drizzt csak most döbbent rá.
Vagy ami még rosszabb, a nő várt tőle valamit, amit ő nem adott meg neki.
Drizzt magányosnak érezte magát, azóta nem maradt ennyire magára, mióta Bruenor
meghalt. Dahlia messzire sodródott tőle, minden bizonyosság szerint örökre, és ő ezúttal nem
hívhatta elő egyetlen hű társát, aki azóta vele tartott, mióta elhagyta Menzoberranzant.
Ezekkel a nyugtalanító gondolatokkal a fejében nyúlt a derekához, és elővette a mágikus
szobrocskát. A szeme elé emelte, és Guenhwyvar parányi arcát vizslatta… a hűséges
Guenhwyvarét, aki többé nem felelt a hívására.
Önkéntelenül is a párduc nevét suttogta:
– Guenhwyvar, gyere hozzám!
Tehetetlenül nézte a szobrocskát, és annyira magával ragadta az elemi fájdalom, hogy
észre sem vette a közelében kavargó szürke ködöt. Olyannyira nem, hogy mire felocsúdott,
Guenhwyvar már majdnem teljesen alakot öltött!
A párduc ott állt mellette, teljes valójában. Drizzt térdre rogyott, és átölelte a
nagymacskát, megállás nélkül hajtogatva a nevét. A párduc az orrával bökdöste őt, így mutatva
ki a szeretetét, és a viszontlátás felett érzett örömét.
– Merre jártál? – kérdezte Drizzt. – Guen, nem is tudod, mennyire hiányoztál már! Oly
nagy szükségem van rád!
Beletelt egy kis időbe, mire kellőképpen lenyugodott, hogy Dahlia után kiáltson.
– Dahlia! – tartott tőle, hogy az elf nő időközben hallótávolságon kívülre ért.
A félelme alaptalannak bizonyult, Dahlia fegyverrel a kézben csörtetett vissza hozzá a
sűrű aljnövényzeten keresztül Azonnal ellazultak az izmai, amint megpillantotta az
összeölelkező drow-t és párducot.
– Hogyan? – kérdezte döbbenten.
Drizzt a szemébe nézett, és vállat vont.
– Elővettem a szobrot, hívtam őt, és ő megjelent. Bármilyen mágia tartotta is távol
tőlem, megszűnt a hatása. Vagy talán behegedt a síkok közötti hasíték.
Dahlia lehajolt, és megvakargatta Guenhwyvar izmos horpaszát.
– Jó, hogy visszatért.
Drizzt szélesen mosolygott, ami még több melegséggel telt meg, ahogy elnézte, hogy
Dahlia a párduc dús bundáját simogatja. Bajokkal és kínokkal gyötört arca most kisimult,
melegség és kedvesség áradt szét rajta. Drizzt ezt a Dahliát akarta társának. Ez volt az a Dahlia,
akiről szívesen gondoskodott volna… akit akár szeretett is volna.
Önkéntelenül is Catti-brie jutott az eszébe, és lelki szemei előtt kicserélte halott felesége
képét Dahlia arcával.
– Szóval akkor nem kell megkeresnünk a látót – állapította meg a nő.
– Úgy tűnik – értett egyet Drizzt, majd tovább simogatta és ölelgette a párducot.
– Akkor küldd ki vadászni a párducot! – javasolta Dahlia. Mind az arckifejezése, mind a
hangja ismét csípősen fagyossá vált. – Unom már a gyaloglást. Keressük meg a goblingyilkost,
és végezzünk vele!
Noha az elf nő javaslata teljesen ésszerűnek hangzott, mégis hamisan csengett Drizzt
fülében. Nem akart elválni Guenhwyvartól, most, hogy végre rálelt. Ráadásul nem tetszett
valami neki Dahlia hanghordozásában. A nő nem úgy tekintett a neverwinter-erdei harcra, mint
egy fontos és jelentőségteljes feladatra. Készen állt a harcra – mikor nem? –, de csak a saját
önző érdekei vezérelték: vérontással akarta levezetni a haragját, vagy goblin füleket akart
gyűjteni, hogy a városban beválthassa. Ez is, az is csak a saját érdekeit szolgálta.
Úgy, ahogy a szeretkezéseik is. Korábban azon merengett, hogy csak kihasználja
Dahliát, de ez a kétszínűség vajon nem kölcsönös?
Az őket körülvevő személyek boldogulásának elősegítése, életük jobbá tétele sosem
merült fel szempontként, amikor Dahlia döntést hozott. A nő sebzett szívében nem maradt hely
efféle érzelmeknek. Drizzt egyszerűen képtelen volt abban a színben látni őt, mint egykoron a
szeretett Catti-brie-t.
Drizzt felnézett az égboltra.
– Közeledik az éjszaka – állapította meg. – Ha valóban vámpírra vadászunk, ahogyan te
gondolod, akkor jobb, ha napközben kutatjuk fel. – Ismét Guenre nézett, és megvakargatta a
nyakát. – Holnap reggel visszatérünk.
Dahlia kétkedve nézett rá, és máris készen állt, hogy vitatkozzon vele. Amikor azonban
megszólalt, váratlan dolgot mondott.
– Attól félsz, ha visszaküldöd a párducot az otthonába, nem tudod ismét magadhoz
hívni.
Drizzt nem vitatkozott ezzel.
– Ennyit legalább megengedsz nekem? – kérdezte könyörgő hangon.
A szavai alaposan mellbe vágták az elf nőt. Dahlia kinyújtotta felé a kezét, és amikor a
drow megfogta, felhúzta őt a földről.
– Hát persze – súgta a fülébe, amikor megölelte őt.
Drizzt kihallotta a kétségbeesést a hangjából, és sajnos azzal is tisztában volt, hogy
fogalma sincs, hogyan kellene reagálnia Dahlia ölelésére.
Dahlia megint nem az a nő volt, akiről az imént döntötte el, hogy ki is valójában.
II.
HOLDFÉNY
Drizzt remegő kézzel emelte a szeme elé a szobrocskát, és félve nézett rá. Nem akarta
elengedni Guenhwyvart az előző este, mert félt tőle, hogy a felbukkanása csupán a véletlenek
összjátéka, és nem jelenik meg ismét, ha hívja őt. A párduc azonban kimerült, és pihenésre volt
szüksége.
A nap még nem kelt fel neverwinteri szobájának ablaka előtt, és Guenhwyvart csak
jóval napnyugta után eresztette el.
Rövid idő telt még csak el azóta, ennek ellenére úgy érezte, hogy hívnia kell őt.
– Guenhwyvar – suttogta.
Dahlia megmoccant mellette az ágyon, de nem ébredt fel.
– Guenhwyvar.
Drizzt a sötétség ellenére is látta a szobában gomolygó szürke ködöt, és érzékelte
Guenhwyvar közeledő jelenlétét. Kisvártatva, ami Drizzt számára egy örökkévalóságnak tűnt, a
fekete párduc alakot öltött mellette. A drow mosolyogva ölelte magához. Égető szüksége volt
rá, nagyobb, mint akkor, amikor évtizedekkel korábban elhagyták Menzoberranzant.
Szorosan magához ölelte a párducot, és belefúrta a fejét puha bundájába.
Azonnal észrevette, hogy az állat szabálytalanul lélegzik.
Túlságosan hamar idézte meg őt, és némán megfeddte magát a türelmetlenségéért.
– Most menj! – súgta a fülébe. – Hamarosan újra hívlak.
A párduc körözni kezdett, a teste fokozatosan elhalványult, anyagtalanná vált, majd
eltűnt a szeme elől.
Drizzt a mellette fekvő elf nőre pillantott, de meggondolta magát, és inkább az ablakhoz
lépett. Odahúzott magának egy széket, leült, és az ablakon keresztül nézte a várost, amely még
mindig csak árnyéka volt önmagának. A lakosok azonban szorgosnak bizonyultak, és égtek a
vágytól, hogy újjáépítsék a lerombolt várost a hamvaiból.
Belekapaszkodott ebbe a gondolatba, és elhatározta, hogy újjáépíti a saját életét.
Ösztönösen Dahliára nézett, és gondolkodóba esett. A nő vajon részese lesz jövőbeni életének?
Ő egy elf nő, és fiatal, ami azt jelenti, hogy tovább él majd nála, hacsak egy ellenség pengéje
véget nem vet az életének. Vajon vele tartana élete hátralevő részében?
Nem tudta a választ a kérdésre.
Visszafordult a sötét város felé, és másik három társára gondolt. Nem tehetett ellene, de
önkéntelenül is összehasonlította őket korábbi barátaival és útitársaival.
Ez a csapat vajon lesz olyan, mint a régi? A tagjai vajon vannak olyan értékesek, mint a
Csarnok Vándorai?
A kérdés zavarta. Új társai harcban, képzettségben, sőt még mágikus erőben is
bizonyították már a rátermettségüket. Ha jelenlegi csapata összecsapna hajdani csapatával,
bizony ádáz harcot vívnának, és a csata kimenetele egyáltalán nem lenne egyértelmű.
Ez ugyanakkor mit se számít, ezt Drizzt jól megtanulta. Tisztában volt vele, hogy a
jellem és az erkölcsösség fontosabb a harci jártasságnál.
Ebben a tekintetben viszont…
Egy sóhaj kíséretében felállt, hogy visszatérjen az ágyba Dahlia mellé. Meggondolta
magát, és inkább az ablaknál maradt. Úgy aludt el a székben, hogy a hamvaiból felemelkedő
várost nézte, mert megnyugvással és reménnyel töltötte el a látvány.
---------------------------------------------------------------------
– Jobb, ha kivezeted őt ebbül a városbul, ha azt akarod, hogy vélünk maradjon – mondta
Ámbra Drizztnek aznap reggel a fogadó nagy, közös helyiségében. Fagyos éjszakájuk volt, és a
hideg utat talált magának a fogadóba, ezért a törpe dobott egy hasábot a tűzre.
– Hamarosan – ígérte Drizzt.
– Mindennap indulnak hajók délre – figyelmeztette őt Ámbra.
A drow a gondolataiba feledkezve bólintott, és a lángokat bámulta.
– Felizgattad őtet, nemt’om miként, de te jól ismered. Jól tudod, hogy nem
várakoztathatod örökké, különben ráun a dologra.
Drizzt ismét csak bólogatott, esze ágában sem volt vitatkozni az éles eszű törpével.
Felkeltette Artemis Entreri érdeklődését, a drágaköves tőrét használva csaliként, de ha sokáig
késlekedik, akkor az izgatottsága könnyen átcsaphat türelmetlen dühbe.
Márpedig egy dühös Artemis Entreri nem szerepelt Drizzt Do’Urden tervei között.
– A mai napon – mondta Ámbrának, és meglepetten hallotta a saját hangját. – Még ma
útra kelünk.
Letett róla, hogy találkozzon Arunikával. Most, hogy végre Guenhwyvar visszatért, már
nem látta szükségesnek felkeresni a látót. Ugyanakkor nem tudott szabadulni a rejtélytől,
amelyre a várostól délkeletre húzódó erdőben bukkantak. Felidézte magában a lerombolt tábor
képét. Tisztán látta a halott goblin nyakán vöröslő, pontszerű sebhelyet, amelyet Dahlia egy
vámpírnak tulajdonított, és a felborított sátor alatti mészárlást is, amit pedig ő tulajdonított egy
egészen másfajta ellenségnek. Dahlia ragaszkodott hozzá, hogy menjenek vissza a vadonba, és
vadásszák le a goblinok gyilkosát. Tombolt benne a harci láz, amely az éjszaka folyamán csak
tovább erősödött.
Az elf nő ekkor lépett be a közös helyiségbe. Látszott rajta, hogy nyűgös amiatt, hogy
egyedül kellett ébrednie.
– Keress meg a piac mögötti téren, miután a többiek is lejöttek, és megbeszélünk egy
találkát a várostól északra! – mondta Drizzt a törpének. Felkapott néhány frissen sült zsemlét az
asztalra rakott tálcáról, és Dahlia elé ment, aki még csak a helyiség felénél járt.
– Siess! – mondta neki. – A kereskedők hamarosan kipakolják a portékájukat, és akkor
köthetjük a legjobb üzletet, ha elsőként érünk oda a pultokhoz.
Dahlia kérdőn nézett rá.
– Gyorsan múlik az idő – magyarázta meg Drizzt. – Keressük meg a vámpírodat!
A nő csípőre tett kézzel meredt rá. A drow tökéletesen megértette az elf nő
értetlenkedését. Előző este, miután visszatértek az erdőből, Dahlia arra kérte őt, hogy mágikus
segítséggel kutassák fel a vámpírt, de Drizzt csak legyintett rá, nem hitte el Dahlia vámpír
meséjét, sőt még élcelődött is rajta.
Drizzt csak egy kurta biccentéssel viszonozta a nő kétkedő pillantását, majd a kezébe
nyomott egy érmékkel teli kis erszényt, és kivezette őt a fogadóból.
Andahar még ugyanabban az órában kirobogott a városból a keleti úton, könnyedén
cipelve Dahliát és Drizztet izmos hátán.
Dahlia kérésére Drizzt lelassította az unikornis vágtáját. Hátranézett a nőre, aki egy
halványan világító pálcát tartott a kezében, és jobb oldali irányba mutatott vele.
– Arra – mondta, és a fák közé bökött a pálcával.
– Szóval hiszel a kereskedőnek és ennek a pálcának? – kérdezte a drow.
– Sok aranyat fizettem érte.
– Feleslegesen – motyogta Drizzt az orra alatt, de csak hogy oldja a bensőjében
felgyülemlő feszültséget. Különben is az ő aranya volt.
Oldalra fordította Andahart, és ügetni kezdtek a kis tisztáson át a fasor felé, amelyre
Dahlia mutatott. A kereskedő elmondása szerint a varázspálcát olyan mágikus aurával ruházták
fel, amely érzékeli az élőholt teremtmények jelenlétét. Sylora Rettegéskörének köszönhetően
alaposan megszaporodott a számuk mostanában.
Drizzt megállította Andahart, majd megfordult, és Dahliára meredt, aki észre sem vette,
annyira lefoglalta őt a kezében fénylő varázspálca.
– Miért lett ez olyan fontos neked nagy hirtelen? – kérdezte Drizzt.
Dahlia meglepetten kapta fel a fejét. Várt egy keveset, mielőtt felelt.
– Te talán úgy véled, nemes cselekedet hagyni, hogy egy vámpír szabadon
garázdálkodjon?
– Az erdő a vámpír nélkül is telis-tele van veszedelemmel.
– Szóval akkor Drizzt Do’Urden inkább annyiban hagyja a dolgot? Nem hajlandó
benézni a zörgő bokor alá? – gúnyolódott Dahlia. – Már-már azt hittem, hogy te egy hős vagy.
Drizzt elmosolyodott; tetszett neki Dahlia nekibuzdulása és harci kedve. Volt idő,
amikor a nő elhitette vele, hogy több is lehetne közöttük, amikor Drizzt reménykedett benne,
hogy olyan csapattá formálhatja új társait, amely méltó féltve őrzött emlékeihez.
Dahlia arckifejezése váratlanul megváltozott.
– Elégtételt éreznék – jelentette ki.
– Úgy gondolod, hogy a régi szeretőd az? – kérdezte Drizzt.
– Dor’crae? – Dahlia meglepetése őszintének tűnt. – Aligha. Elpusztítottam őt,
végérvényesen. Nem emlékszel?
Drizzt természetesen emlékezett rá. Dahlia a haldokló törpék gyűrűjében harcolt a
vámpírral. Halálosan megsebezte őt, de a vérszívó végül az ősfenevad vermét őrző elemi
tűzlények sebes hullámában lelte a halálát, Gauntlgrymben. A mágikus víz zuhataga alatt a
vámpír feltételezhetően elpusztult és elenyészett.
Szóval akkor nem Dor’crae hajtja előre Dahliát, következtetett Drizzt, ez esetben
viszont más okot kell találnia rá. Talán azt hiszi, hogy ez a torz Effron áll a különös támadások
mögött.
Hirtelenjében semmi egyébre nem tudott gondolni, mint arra a borzalmas képre, ami
akkor tárult a szeme elé, amikor megpillantotta halott vagy haldokló barátait Gauntlgrym
jellegzetes, mindennél fontosabb emelőkarja mellett.
– Szóval akkor nem ő az. Ez esetben… – Drizzt elhallgatott. Felvillantak előtte az
emelőkar körüli képek, közvetlenül Dor’crae pusztulását követően. Felidézte Bruenor utolsó,
kedves és egyúttal szomorkás szavait. Maga előtt látta a haldokló Bruenor fátyolosodó szürke
szemét, és Thibbledorf Pwent…
Thibbledorf Pwent.
Drizzt ismét a goblinok táborában talált széttépett tetemekre gondolt. Vámpír vagy harci
tomboló, ezen vitatkoztak Dahliával.
A kirakós darabkái egy szempillantás alatt összeálltak, és Drizzt megfejtette a rejtélyt.
Mindkettőjüknek igaza volt.
Szó nélkül visszafordult a nyeregben, és vágtára ösztökélte Andahart.
– Köszönöm! – suttogta Dahlia a fülébe, de nem volt rá semmi szükség. Ha Drizzt
egyedül barangolt volna a vadonban, akkor is ezt az utat választotta volna.
Mikor a fasorhoz értek, lelassítottak. Drizzt óvatosan haladt előre a fák összegabalyodott
ágai között. Alig tettek meg néhány lépést a sűrűben, amikor Dahlia pálcájának végéről levált
egy kékesszürke színű ködpamacs, és előreszökkent az erdő mélyébe.
– Hát ez érdekes – jegyezte meg a kósza.
– Kövessük – javasolta Dahlia.
A színes ködpamacs zsinegként nyúlt el előttük, mutatva nekik a helyes utat. Egy
tölgyes részhez értek és egy sziklahalomnak vélt kis dombhoz.
Andahar váratlanul megtorpant és prüszkölt, Drizzt meglepetten felhorkant. Nem egy
sziklát láttak maguk előtt, hanem egy hatalmas szörnyeteget, az elszabadult mágikus erő torz
teremtményét.
Egyszerre volt medve és madár.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
A szörnyeteg, egy bagolymedve nem kelt fel, hogy rájuk támadjon, és Drizzt gyorsan
megnyugodott. Úgy tűnt, a bestia döglött.
– Hmm – Dahlia lecsusszant Andahar hátáról, és a leölt szörnyeteg mellé állt. A lény
hatalmas volt, mint egy kivételesen nagytermetű barnamedve, széles vállain azonban egy
bagolyfej ült, félelmetesen nagy csőrrel.
– Igen – hümmögött Drizzt, és ő is leszállt az unikornis hátáról.
Dahlia letérdelt a szörnyeteg mellé, és megvizsgálta a bundáját. Vérfoltokat fedezett fel
a nyaka tájékán.
– Azt hiszem, megtaláltuk a vámpír legújabb áldozatát – mondta.
– A vámpír megölt egy bagolymedvét? – kérdezte Drizzt hitetlenkedve. Ő is lehajolt,
hogy megvizsgálja a tetemet, de ő nem a nyakát nézegette.
– Szóval most már elismered, hogy ez egy vámpír? – kérdezte Dahlia, és beszéd közben
széthúzta a medvelény sűrű bundáját, hogy látni lehessen a harapásnyomot a bőrén.
– Azt hiszem – felelte Drizzt. – Mégis… – Nekifeszült a vállával a medverémnek, egy
kicsit arrébb billentette, hogy megvizsgáljon egy, a harapásnál nagyobb és mélyebb sebet. –
Ismerem ezt a sérülést.
– Honnan?
– Ez egy tüskés sisaktól származik – Drizzt alig tudta kipréselni magából a szavakat.
Ismét az ősfenevad vermének emelőkara körüli borzalmas látvány villant fel a szeme előtt.
Elsősorban Pwent látványa.
– Talán szövetkezett egy vámpír és egy harci tomboló – találgatott Dahlia.
– Egy törpe és egy vámpír egy csapatban? – horkant fel Drizzt a fejét csóválva. Ő mást
gyanított, de egyelőre nem merte szavakba önteni a balsejtelmét.
– Athrogate Dor’crae útitársa volt.
– Athrogate egy zsoldos – csóválta tovább a fejét Drizzt. Ő nem egy közönséges harci
tombolóra gyanakodott. – A harci tombolók hűséges harcosok, nem zsoldos lelkületűek.
Dahlia nem szólt semmit, az erdőt fürkészte a kezében lévő varázspálcával. Ismét
kibuggyant egy ködpamacs a pálca végéből, és az erdő sűrűje felé kígyózott.
– Akkor derítsük ki, hogy mi történik itt! – sürgette a férfit.
Drizzt elbocsátotta Andahart, és gyalogszerrel mentek tovább. Órákon keresztül
bolyongtak az erdőben eredménytelenül, és Dahlia folyamatosan apasztotta a varázspálca erejét.
Drizzt többször is a derekához kapott, de minden alkalommal emlékeztette magát rá, hogy még
nem hívhatja Guenhwyvart, még legalább egy napig nem.
– Ha megvárjuk az estét, talán a vámpír keres meg minket – vélte Dahlia. Drizzt csak
ekkor vette észre, hogy a nap időközben áthaladt a pályája tetőfokán, és megkezdte
ereszkedését a nyugati égbolton. Elgondolkodott Dahlia szavain, és ettől ismét rátört a
nyugtalanság. Guenhwyvar reggel ismét a rendelkezésére állna, és vele egészen biztosan
megtalálnák a prédát.
Annyira izgatottá vált az erdőben kibontakozóban lévő rejtélytől, hogy teljesen
megfeledkezett a nap másik fontos eseményéről. Északi irányba fordult, ahol a barátai már
biztosan vártak rá, kíváncsian, hogy miféle küldetéssel rukkol majd elő. Artemis Entreri nem
lesz boldog a késlekedéstől.
– Most akkor mi legyen? – kérdezte Dahlia.
Drizzt visszafordult nyugati irányba. Túlságosan messzire hatoltak be az erdőbe, olyan
vidékre tévedtek, amit nem is ismertek.
– Visszamegyünk Neverwinterbe – döntötte el végül.
– Kint hagynád Entrerit és a többieket a vadonban, miközben egy vámpír garázdálkodik
a környéken?
– Ha alkonyatig nem érünk a táborukba, akkor visszatérnek a városba – felelte Drizzt
mélán, a gondolataiba mélyedve. Jelenleg nem tudott a társaival foglakozni. Ez a vadászat
hirtelen mindennél fontosabbá vált a számára.
– És a vámpír? – kérdezte Dahlia jelentőségteljes hangon.
– Majd holnap megkeressük.
– Felizgatsz – jegyezte meg Dahlia. – Ez tetszik.
Drizzt nem akarta elmagyarázni, hogy miért vált olyan fontossá számára ez az ügy.
Főleg akkor nem, amikor a nő ilyen ördögi mosollyal az ajkán közelített felé.
– Egy vámpír – búgta az elf nő mosolyogva, különös csillanással a szemében.
Drizzt belefeledkezett abba a mosolyba, és szívesen osztozott volna a nő örömében, de
túlságosan is lefoglalták nyugtalanító gondolatai.
Dahlia odahúzódott hozzá, megtámaszkodott a vállán, és egészen közel hajolt hozzá.
– Ezúttal nem ellenkezel? – kérdezte doromboló hangon.
Drizzt halkan kuncogott.
– Egy vámpír – ismételte meg Dahlia, és a hangja kéjesen kásássá változott. Váratlanul
oldalra hajtotta a fejét, és úgy tett, mintha megharapná a drow nyakát.
– Még mindig nem ellenkezel? – incselkedett a férfival, és erősebben harapta őt.
– Szóval egy vámpír után sóvárogsz – szólalt meg Drizzt. Alig tudott összpontosítani,
nyugtalanító gondolatai vadul cikáztak a fejében. Első alkalommal értek egymáshoz, mióta
elhagyták Gauntlgrymet, leszámítva, amikor lovaglás közben a másikhoz ütődtek. – Attól
tartok, nem tagadhatom meg ezt tőled.
– Attól tartasz?
– Attól tartok, vámpírrá kell válnom – mondta Drizzt. – Ma éjszakára.
Dahlia kacagva ölelte át őt. Drizzt füléhez hajolt, megcsókolta, majd belesuttogott:
– Megbocsátottál nekem? – kérdezte.
Drizzt eltolta őt magától, hogy mélyen a szemébe nézhessen. Alig tudott ellenállni a nő
vonzerejének, főleg most, hogy Dahlia leengedte a haját, és alig látszott az arcfestése.
– Nincs miért megbocsátanom.
– És a csókom Entrerivel? – kérdezte Dahlia. – A féltékenységed?
– A kard kihasználta a bizonytalanságomat, sötét gondolatokat plántált belém.
– Biztos vagy benne, hogy ennyi az egész? – kérdezte Dahlia. Drizzt arcához nyúlt,
kifésülte belőle hosszú, fehér haját. – A kard azokat az érzelmeket használta ki, amikre benned
lelt.
Drizzt már jó előre rázogatta a fejét.
– Nincs miért megbocsátanom – ismételte meg. „És te megbocsátottál magadnak?” –
kérdezte kis híján, de végül visszafogta magát. Nem akarta ismét feltépni a torz tiefling
boszorkánymester felbukkanása okozta sebet.
– Menjünk vissza Neverwinterbe! – mondta Drizzt, de ezúttal Dahlia rázta meg a fejét.
– Még nem – dorombolta, és egy puha mohaágyhoz vezette a férfit.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
– Mit akarsz? – kérdezte Artemis Entreri a résnyire nyitott ajtó mögül. Félmeztelenül
állt, és Arunika gondoskodott róla, hogy a férfi lássa kidolgozott izmaira vetett elismerő
pillantását.
– Barrabus – üdvözölte őt.
– Nem ez a nevem… többé már nem.
– Artemis – helyesbített a vörös hajú nő. – Beszélgessünk! Mi tisztek vagyunk a
parasztok játszmájában. Nem kellene ellenségként vagy idegenként viselkednünk egymással.
A szavait némi mágikus bűbáj hatotta át, noha nem is lett volt rá szüksége. A legtöbb
egészséges férfi esetében, ami alól természetesen Entreri sem volt kivétel, már puszta mágikus
álcája is megtette a kellő hatást, nem tudtak ellenállni a bájainak. Entreri hátralépett, majd
kitárta az ajtót Arunika előtt. A vörös hajú nő boldogan lépett be a szobába.
– Örülök, hogy visszatértél – mondta. Leült a bevetetlen ágyra, és kacéran átvetette
egyik lábát a másikon. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy figyelmen kívül hagyja Drizzt
kérését, és inkább Neverwinterben marasztalja az orgyilkost. Vajon képes lenne kémet faragni
belőle, hogy egy újabb fogaskereket illesszen be a gépezetbe? Vajon csatlakozna a hálózatához,
amelyet szépen építget? Ismerte Szürke Barrabus hőstetteit, és jól tudta, hogy a férfi roppant
veszedelmes és nagyhatalmú.
Túl kockázatos, döntötte el nem sokkal azután, hogy beszédbe elegyedtek egymással, és
belenézett abba a fagyos tekintetbe. Igen, ismerte Szürke Barrabus hőstetteit; a férfi egyike volt
azon ritka halandóknak, akik képesek voltak legyőzni őt.
Ugyanakkor ez nem jelentette azt, hogy a férfi nem lehet a hasznára, akár többszörösen
is.
Arunika megváltoztatta korábbi döntését, és egy idő után mágikus bűbájhoz
folyamodott, hogy biztosan meggyőzze Entrerit, és ő maga is jól szórakozzon. Csak akkor
hagyta el a szobát, amikor már hajnalodott. Magára hagyta az igencsak kifáradt, mélyen alvó
orgyilkost.
Arunika különleges élvezetben részesítette a férfit, aki viszonozta a szívességet. Egy kis
ráadás, gondolta a szukkubusz, hiszen eredetileg nem ezért látogatta meg az orgyilkost. Ezen az
éjszakán legalábbis nem. Miközben összefonódva hemperegtek az ágyon, Arunika elhelyezett
egy távolbalátó mágikus aurát az orgyilkoson. Miután befejezték a szeretkezést, és egymás
karjában lihegtek, a vörös hajú szukkubusz fajtájához híven telesuttogta Entreri fülét azzal,
hogy az a legjobb választás a számára, ha Drizzttel és Dahliával tart… és kémkedik a számára.
IV.
A VÁMPÍR A BARÁTOM
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
Effron még el sem hagyta a szobát, amikor Draygo Quick már vissza is ült a földre.
Becsukta a szemét, nagy levegővételekkel csillapította le zakatoló bensőjét, és felkészült rá,
hogy visszatérjen Guenhwyvar testébe. Mikor ismét felkészítette az elméjét az élményre,
kapcsolatba lépett a párduccal.
Egy kép bontakozott ki a szeme előtt, a sötétség ellenére meglepően élesen. Leszállt az
éj – ilyen sok idő telt volna el? –, és a boszorkánymestert ismét a szédülés kerülgette a
szokatlan élmény miatt. A párduc szeme összegyűjtötte a gyér fényt, és felerősítette, a fák ágai
árnyékszerű külsőt kaptak. A szélben hajladozó gallyak élesen, színtelenül rajzolódtak ki a
háttérben.
Hallotta a két elf szívverését; tisztán, kivehetően elkülönültek egymástól. Ezek után
hatalmas meglepetést okozott, amikor Guenhwyvar elfordította a fejét, és feltűnt egy harmadik
alak is, egy koszos törpe, aki rücskös páncélt viselt, és egy tüskés sisakot, melynek tüskéje
feleakkora volt, mint maga a törpe!
Ennek a törpének nem érezte a szívverését, és figyelembe véve az előzményeket, már
tudta is, hogy miért nem. Ez még érdekes és fontos lehet.
– Menj haza, Guen! – mondta Drizzt, és a következő pillanatban örvénylő szürke köd
borított be mindent.
Draygo Quick visszatért a szobájába, és átkozódott a balszerencséje miatt. Dahlia és a
drow találkozott egy régi baráttal, egy törpével, aki úgy tűnik, hogy vámpírrá változott. Draygo
tudni akarta, hogy ez miként történhetett. Érdekes fejlemény, hogy Drizzt Do’Urden összeállt
egy vámpírral, még ha a barátja volt is, mielőtt a sötétség elragadta, tekintve, hogy a kósza
melyik istent tartja a sajátjának. Vajon Mielikki, a természet istennője elfogad egy ilyen
természetellenes teremtményt?
Lolth úrnő vajon nem nézne jó szemmel egy ilyen barátságot?
Draygo Quick felsóhajtott, és fegyelmezte magát, hogy ne türelmetlenkedjen, úgysem
tehet semmit. Guenhwyvar visszatért a ketrecbe.
Drizzt hamarosan újra hívja őt.
---------------------------------------------------------------------
– Innom köll majd – jegyezte meg Thibbledorf Pwent morcosan. Miután Dahlia és
Drizzt megtalálták őt az erdőben, visszatért a vackára, egy barlangba a dombok között. – Lehet,
hogy ezúttal nem találok goblinokat.
– Nem kell – szögezte le Drizzt, vagy inkább csak reménykedett. Próbálta leplezni
tanácstalanságát és kétségbeesését Dahlia, sőt még Pwent előtt is. Sajnos, sikertelenül, ez
azonnal kiderült, amikor az elf nőre pillantott.
– Nem? – kérdezte Pwent. – Ezt nem tudhatod, te elf. – A barlang szájához trappolt, és
levetette magát a földre. Még Drizztnél is letörtebbnek tűnt. – Meghóttam, és mostan is
halottnak köllene lennem. Tán itt elücsörgök, és megvárom a napfelkeltét.
Drizzt nem kételkedett a törpe elszántságában, elvégre ő Pwent volt.
A törpe háta mögött kékleni kezdett az ég, megjelentek a hajnal első sugarai a keleti
égbolton.
– Talán az lenne a legjobb – jegyezte meg Dahlia, majd ellépett a törpe mellett, és
kiment a barlang elé. Hanyagul tette hozzá. – Ha elporladsz, akkor nyilván nem lakmározol
ártatlan gyerekek véréből.
– „Ha elporladsz” – ismételte meg Drizzt, és grimaszolva nézte az odébb sétáló Dahliát.
A nő nem érezte át, hogy micsoda szörnyűség történt itt, hogy mi veszett oda. Drizzt alig tudta
elviselni a tudatot, hogy Pwent, a büszke harci tomboló ezzé a förmedvénnyé változott.
Dahliát pedig mindez szemmel láthatóan nem érdekelte. Amikor kimondta az
„elporladsz” szót, Drizzt azonnal kényelmetlenül toporogni kezdett egyik lábáról a másikra. A
barátjához sietett, és megszorította erős vállát.
– Kell lennie valami megoldásnak! – dünnyögte.
– Nem, nincsen – dörmögte Pwent.
– A vámpírátkot nem lehet visszafordítani – szólalt meg Dahlia fagyos hangon. – Sok
vámpírral találkoztam, bőven akad belőlük Thayben. Sokan próbáltak meg visszatérni a fénybe,
de még mennyien! A legerősebb vörös varázslók és legnagyobb hatalmú papok keresték a
válaszokat erre a kérdésre. De mint kiderült, ebből nincs visszaút.
Drizzt rideg pillantást vetett rá, de az elf nő csak megvonta a vállát.
A drow azon gondolkodott, hogy most mitévő legyen. Ezt itt Pwent, a hűséges Pwent.
Thibbledorf Pwent, aki kivezette Ezüstpataki Tömzsit és a társait a Jeges Szelek
Völgyéből, hogy csatlakozzanak a gauntlgrymi csatához. Thibbledorf Pwent, aki a vállára kapta
Bruenor királyt, és átcipelte őt az ősfenevad vermén, az emelőkarhoz, hogy meghúzhassa,
visszazárva a tűz szörnyetegét.
Thibbledorf Pwent, a hős.
Thibbledorf Pwent, a vámpír.
Drizzt magába szállt, és a szívében kereste a választ. Ő vajon mit tenne, ha vele történne
meg ez a szörnyűség? Nem vitatkozhatott a törpe érveivel. Pwent most már vámpír volt, és a
vámpíroknak lakmározniuk kell. A vér szaga áttöri majd az erkölcsi gátat, ez a természet
rendje. Ezt nem lehetett tagadni, ez az átok velejárója, és ebből senkit sem lehet kigyógyítani.
– Szóval ezt a véget választod, barátom? – kérdezte Drizzt halkan. – Inkább elégsz a
napon?
– Meghóttam a királyom mellett ott Gauntlgrymben. Csak visszatérek a főd alá.
– Semmivel sem győzhetlek meg? – próbálkozott a drow.
– A királyom mán vár énrám Moradin oldalán – magyarázta a törpe –, és eddig még
nem tettem olyant, amié’ elzavarna maga mellül! De fogok. Tudom, hogy fogok, ha nem vetek
véget ennek.
Drizzt nehezen tudott Pwent szavaira figyelni – abban a pillanatban, ahogy kiejtette
Bruenor király nevét, nyugtalanító gondolatai támadtak.
– Bruenor nem… kel életre? – kérdezte elakadó hangon. Már régi barátja, Pwent
nyomorúságos látványát is alig tudta elviselni, de biztos volt benne, ha Harcpöröly Bruenor
királyt látná ebben a szörnyűséges állapotban, akkor meghasadna a szíve.
– Nem, elf – biztosította róla a törpe. – Ottan van a sírban, ahová te tetted. Természetes
halált halt, hősként nyugoszik, nem úgy, mint én.
– Senki sem vitatja Thibbledorf Pwent hőstetteit, amiket Gauntlgrymben és száz más
helyen hajtott végre azt megelőzően – próbálta nyugtatni őt Drizzt. – Messze földön keringenek
rólad legendák, s a hírneved semmi sem fenyegeti.
Pwent morogva bólogatott, és nem mondta ki a nyilvánvalót: a hírneve csak akkor
marad biztonságban, ha letér erről az ösvényről, amire rákeveredett. Márpedig ennek csak
egyetlen módja létezik.
Drizzt kezére tette a sajátját, majd elismételte.
– Vár a királyom.
– Legyen hát! – bólintott rá Drizzt. Alig tudta kipréselni a szavakat a száján, a rosszullét
kerülgette.
– Igyekezzünk! – szólalt meg Dahlia. – Vissza akarok térni Neverwinterbe, méghozzá
gyorsan!
– Ég veled, barátom! – köszönt el Drizzt, és kisétált a barlangból. – Lakomázz kedvedre
Bruenor király mellett, egy korsó sörrel a kezedben, Törpehonban!
– A Harcpöröly klánra és az egészségedre iszom, elf. – A törpe őszinte szavai
megmelengették Drizzt szívét. Látszott rajta, hogy megbékélt a sorsával, megértette, hogy mi a
legjobb, az egyetlen járható út a számára, és azt választotta. Drizzt szíve ennek ellenére
elnehezedett, amikor elhagyta a barlangot.
Odakint megállt még egy pillanatra, és visszanézett a sötét üregre, de a törpét már nem
látta. Ott maradhatna, és végignézhetné ezt a szörnyű véget, gondolta. Tartozott ennyivel a
pajzstörpének, akitől oly sok mindent kapott ő is és Bruenor is az eltelt évtizedek alatt. Pwent
ugyanakkora hőstettet hajtott végre a gauntlgrymi csatában, mint bármelyikük, és ő most fogja
magát, és egyszerűen csak elsétál onnan, hagyva, hogy a barátja elégjen a napon?
– Gyere! – nógatta őt Dahlia, és Drizzt ezúttal dühösen nézett rá. – Semmit sem tehetsz
érte – folytatta a nő, majd odament a drow-hoz, és megfogta a karját. – Jó döntést hozott, vagy
talán nem értesz egyet vele? Ha nem, akkor menj vissza, és kérd meg, hogy csatlakozzon
hozzánk! Egy vámpír hihetetlenül erős szövetséges, te is tudod.
Drizzt új érdeklődéssel tanulmányozta az elf nő arcát. Nem tudta megállapítani, hogy mi
a nő valódi célja ezzel, de nem tudta figyelmen kívül hagyni a szavai mögött felsejlő
lehetőséget, eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha Thibbledorf Pwent csatlakozna
hozzájuk. Vajon nem tartozik ennyivel régi barátjának?
– De ennie kell – tette hozzá Dahlia. – És ha már nem talál goblint magának, akkor elfek
vagy emberek vérét szívja majd. Nem tehet mást, nem állhat ellent a szomjának. Ha így lenne,
akkor hatalmas vámpír klánok élnének mindenfelé, és ugyan melyik uralkodó állna ellen a
halhatatlanság kísértésének?
– Biztos vagy ebben?
– Volt már dolgom efféle lényekkel – felelte Dahlia. – Thay hemzseg tőlük.
Drizzt visszanézett a barlangüregre.
– Semmit sem tehetsz érte – suttogta a nő. Amikor Drizzt a szemébe nézett, őszinte
együttérzés sütött belőle. És nemcsak Pwent iránt, hanem iránta is, és a férfi hálás volt ezért. –
Senki sem tehet érte semmit, a döntés kizárólag rajta múlik. Ő véget vethet ennek, ahogy el is
tervezte, még mielőtt az átok tovább mérgezi az elméjét és a lelkét, és még mélyebbre rántja a
sötétségbe. Láttam már hasonlót: ifjú vámpírokat, újszülötteket, akik elpusztítják magukat,
mielőtt az átok végérvényesen elhatalmasodna rajtuk.
Drizzt meredten nézte a barlang száját, levegőt sem vett. Mintha előrehajolt volna, azon
tépelődve, hogy visszarohanjon-e vagy sem.
– Engedd át neki ezt a pillanatot! – súgta Dahlia. – Ismét hősként hal meg. Csak kevesen
tudnának ellenállni a sötétség csábításának úgy, ahogyan ő most.
Drizzt bólintott, tudta, hogy meg kell elégednie ennyivel, el kell fogadnia ezt a
csekélyke győzelmet. Párhuzamot vont magában Pwent és Artemis Entreri között, és eszébe
jutottak Dahlia szavai, melyek szerint Pwent elfek vagy emberek, vagy mások vérét inná. Most
már ez határozta meg a lényét, és nem lehet ellenállni ennek a vágynak.
És Entreri? Sokakat megölt már eddig… és vajon még többeket öl majd meg, és nem
csak olyanokat, akik megérdemlik, és nem csak egy magasabb, jó ügy érdekében?
Igen, ez az örök kérdés vele kapcsolatban, állapította meg Drizzt. És ő örökké
reménykedik abban, hogy Entreri valahogyan legyőzi természetének eme kegyetlen oldalát.
Mennyire ironikus, hogy Thibbledorf Pwentnek fel kell áldoznia magát, miután minden
reménye elveszett, miközben Entreri tovább él és virul! Milyen borzalmas, hogy Pwentnek
kellett cipelnie ezt a veszedelmes terhet, miközben Artemis Entrerinek megmaradt a remény.
Igen, ez a keserű valóság.
V.
A CÉL
Drizzt ösztökélésére az öt útitárs már kora reggel elhagyta Neverwintert. Noha a drow
szemhunyásnyit sem aludt az éjszaka, elszántan vágott neki az útnak. Számos alkalommal is
keleti irányba nézett, az erdő felé, ahol rátaláltak az elátkozott Pwentre, és ilyenkor mindig
visszakalandoztak a gondolatai a múltba, Bruenor és Pwent elestének pillanatáig.
Lerázta magáról a komor, sötét emlékeket és gondolatokat, és magabiztos léptekkel
vezette társait a tengerparton. A tél tombolása elől menekültek, ami korán és kíméletlenül
csapott le a vidékre, vastag hótakaróval borítva be az erdőket és veszélyes jégpáncélba vonva a
Kardpart északi fertályát. Dahlia számtalanszor kérdezte tőle, hogy hová mennek, és Entreri is
lankadatlanul kérdezősködött a tőréről, de Drizzt makacsul hallgatott, és csak nyugodtan,
elégedetten mosolygott az orra alatt.
– Port Llastba? – kérdezte Entreri, amikor egyértelművé vált az úti céljuk. Ráfordultak
egy ösvényre, amely a csendes tengerparti város felé kanyargott a sziklás hegyoldalon. Valaha
virágzó bányász- és kikötőváros volt, ma már azonban nem volt egyéb egy csöndes falucskánál.
– Mit mondasz? – kérdezte Ámbra.
– Port Llast – magyarázta Drizzt. – Ez egy kikötő a parton.
– Nem hallottam rúla – morgott a törpe, és Afafrenfere is a vállát rángatta.
– Száz éve virágzó város volt – mesélte Drizzt. – Ezekből a kövekből építették
Vízmélyvára, Luskan és Neverwinter legszebb épületeit, és még számos egyéb városét a
Kardparton.
– És mi történt? – kérdezte Ámbra, és alaposan megnézte magának a helyet. – Jó kőnek
tűnik, és sosem fogy el – tette hozzá.
– Orkok… útonállók… – mondta Drizzt.
– Luskan – tette hozzá Entreri. Drizzt önkéntelenül összerezzent, noha egészen biztos
volt benne, hogy Entreri nem tud arról, hogy milyen szerepet játszott a Vitorlák Városában
bekövetkezett katasztrófában, amely néhány napi lovaglásra feküdt északra a parton.
– Port Llast kikötőjét lerohanták és lerombolták a várost – mesélte Drizzt. – A húszezres
város szinte pillanatok alatt kihalt, csupán néhány százan maradtak.
– Ennek ellenére megélnek – jegyezte meg Afafrenfere. – Mindössze néhány százan
élnek egy kikötővárosban?
– Ez még a Mágiavész előtt volt – szólt közbe Entreri, majd Drizztre nézett. – Mondd el
nekik, hogy mi is a mi paradicsomi úti célunk valójában!
– Van ott egy földdarab. – Drizzt a nyugati, nyílt tengerre mutatott. – Sokan a
Mágiavész utóhatásának vélik, de a föld akkor is ott van. Az a sziget megváltoztatta az árapályt,
és ettől a kikötő elpusztult, végleg tönkretéve a várost.
– Végleg? – kérdezte a törpe.
– Többször is jártunk már itt, még élnek itt néhányan – mondta Dahlia.
– Néhányan, de nem sokan – világított rá Drizzt.
– Ez Umberlee városa – közölte Entreri, a tengerek gonosz istennőjére utalva, aki arról
volt hírhedt, hogy iszonyatos tengeri szörnyetegekkel söpört végig Faerűn tengerpartjain.
– A lakosok ennek ellenére kitartanak és küzdenek becsülettel – mondta Drizzt.
– Nemes lelkűek – jegyezte meg Afafrenfere.
– Nyakasak – vélte Ámbra.
– Ostobák – mondta Entreri olyan őszinte meggyőződéssel a hangjában, hogy magára
vonta mind a négy társa figyelmét. – Mégis, mihez ragaszkodnak? Nincs kikötőjük, nincs
kőfejtőjük. Csak az emlékeik maradtak meg a régi időkről, amik már sosem jönnek vissza.
– Nemes tett megóvani az otthonod – vitatkozott Ámbra.
Entreri azonban kinevette őt.
– Remény nélkül is? – kérdezte. – Hány falusi van, drow? Háromszáz? Kétszáz? És
évről évre kevesebben maradnak. Sokan odébbállnak, másokat Umberlee szörnyei falnak fel,
vagy az orkok és egyéb útonállók vágnak le. Nincs esélyük megóvni az otthonukat. Semmit
sem tudnak felajánlani az új telepeseknek, és sehonnan sem várhatnak erősítést.
Dahlia mindentudó mosollyal az ajkán nézett Drizztre.
– De mi itt vagyunk nekik – mondta.
Entreri fagyos, átható pillantást vetett a drow-ra.
– Igaz ez? – kérdezte.
– Nézzük meg, hogy mi vár itt ránk! – felelte Drizzt kitérően. – A telet itt is ugyanúgy
kihúzhatjuk, mint bárhol máshol.
Entreri a fejét ingatta, sokkal inkább lemondó hitetlenkedéssel, semmint belenyugvással.
Jelentőségteljes pillantást vetett Drizztre, jelezve neki, hogy egy pillanatig se feledje, hogy ő
csupán csak az értékes tőr visszaszerzésének reménye miatt tartott vele.
Az ösvény magas, fekete színű sziklák között kanyargott lefelé. Számos, sziklába vájt
párkányt láttak lefelé menet, rajtuk rég összetört katapultok maradványaival, amelyeket
egykoron a kikötőre irányoztak. Számos veszélyesnek tűnő hajtűkanyart követően végre leértek
a város nyugati kapujához, amelyet azonban zárva találtak, és első ránézésre jól is őriztek.
– Állj! – szólt rájuk egy katona a bástyáról. – Hogy verődött össze ez a különös társaság,
amelyik itt dörömböl a kapunkon? Lám, egy sötételf vezeti a tarkabarka legénységet! – A férfi a
fejét csóválva szólt hátra a válla felett. Két másik katona csatlakozott hozzá, és kikerekedett
szemmel nézték a különc csapatot.
Ráadásul nem csupán a drow látványa keltett szokatlan izgalmat, tetézte az őrök
döbbenetét, hogy a drow egy unikornison lovagol, a mögötte álló ember pedig egy pokolbéli
hátason az alsó síkokról!
– Nem látának ilyesmit mindennap, mi? – dörmögte Ámbra.
– Üdv néktek! – szólalt meg Drizzt. – Még mindig Dovos Dothwintylnek hívják itt a
kapitányt? – kérdezte.
– Szóval ismered őt? – kérdezett vissza az egyik városi őr.
– Nem annyira, mint kellene. Jobban ismertem Haeromos Dothwintylt a régi időkben,
amikor együtt hajóztam Deudermonttal a Tengeri Szellemen.
Az őrök azonnal tanácsot ültek egymás között, majd egy nő fordult feléjük, átvéve a
szót a társaitól.
– És te ki lennél, sötételf? Csak nem egy Drizzt nevű fickó?
– Szolgálatodra. – A drow enyhén előrehajolt, annyira, amennyire azt Andahar hátán
megtehette.
– Átutazóban? – faggatózott tovább a nő. Drizzt kihallotta a hangjából az aggodalom és
a balsejtelem élét, amit meg is értett, hiszen amikor Deudermont kapitány átlépte a józan ész
határait, és úgy döntött, hogy móresre tanítja a pimasz Luskant, a kialakult forradalmat
követően gonosz emberek kerültek a Vitorlák Városának élére, és sötét árnyék vetült a
küszködő Port Llastra. A környéken keringő mendemondák szerint ő, Drizzt is szerepet játszott
Deudermont bukásában, és még a katasztrófa előtt megpróbálta eltéríteni a kapitányt az
elhatározásától.
A drow többször is járt Port Llastban az elmúlt évtizedekben, de a luskani fiaskó után
már nem látták őt szívesen. Ha tehette, délről vagy északról kerülte meg a várost.
– Azt reméljük, hogy a városotokban húzhatjuk ki a telet – felelte.
A nő mellett álló két őr azonnal hátrább húzódott, majd a nő is csatlakozott hozzájuk,
hogy megtárgyalják a dolgot. Lentről semmit sem lehetett hallani a tanácskozásból. Nem
kaptak szóbeli választ, viszont a kapu váratlanul nyikorogva kinyílt.
– Üdv hát néktek! – köszöntötte őket az az őr, aki eddig még nem beszélt. – Ott van a
Kőfejtő Pihenője nevű fogadó a keleti sziklafal árnyékában. Ott kényelmes szállást kaphattok.
Maradjatok a város keleti felében, és ne menjetek a kikötő közelébe, ha jót akartok!
Drizzt bólintott, leszállt Andahar hátáról, majd elküldte az unikornist. Az őrök
kikerekedett szemmel nézték, ahogy az egyszarvú egy szökellést követően a felére zsugorodik,
majd egy újabb ugrás után ismét a felére. A negyedik ugrás után végleg eltűnt a szemük elől.
– Jártatok Neverwinterben mostanság? – kérdezte az egyik őr, aki próbált nyugodt
maradni, de lerítt róla az izgatottság és az elképedés. – Hogy boldogulnak?
– Egyre erősebbek – válaszolta Drizzt. – A várost fenyegető azonnali veszélyeket
sikerült elhárítani.
A férfi bólintott és elégedettnek tűnt a válasszal. Drizzt megértette az örömét. A
hanyatló kikötővárosnak szüksége volt egy erős Neverwinterre, hogy az kordában tartsa a
luskani kalózokat, és segítse őket az Umberlee tengeri szörnyetegei ellen vívott folyamatos
küzdelemben. A Vitorlák Városa könnyedén lerohanhatná ezt az egykoron virágzó, ma már
csak tengődő kikötővárost. Drizzt a védett kikötő felé nézett, és csupán egy maroknyi jobbra-
balra ringó hajót látott, amelyekkel talán ki sem lehetne hajózni a nyílt vízre. A kikötő felett
magasodó sziklákon álló, még működőképes és emberekkel ellátott katapultok már
bizalomgerjesztőbb látványt nyújtottak. Ugyanakkor nem könnyű eltalálni egy fürgén mozgó
hajót. Ha Luskan főkapitányai úgy döntenének, hogy elérkezett a támadás ideje, Port Llast nem
sokáig tudna ellenállni.
– Nem túl barátságos hely – jegyezte meg Afafrenfere, miközben komótosan elhaladtak
a düledező épületek előtt. A házak felénél nyitva voltak a spaletták, a felénél azonban zárva.
– Vad dolgok fenyegetik ezt a vidéket – mondta Drizzt, mintha meg kellene védenie a
várost. – A lakosok óvatosak, és jó okkal.
– Feltételezem, máris megkétszereztük a város védelmét – jegyezte meg epésen Dahlia.
– Feltételezem, alábecsülöd a telepesek elszántságát és erejét – szólalt meg Artemis
Entreri, alaposan meglepve ezzel a társait. Mind a négyen rámeredtek. Az orgyilkos még
mindig a pokolbéli hátason ült. – Sikerül életben maradniuk itt, és ez már önmagában véve is
nagy dolog.
– Így igaz – bólogatott Drizzt, és ismét elindult. – Ez tökéletes hely arra, hogy
átvészeljük a telet.
– Miért? – kérdezte Entreri. Amikor Drizzt ismét megtorpant, és rámeredt, hozzátette: –
Elmondod nekünk egyáltalán?
– Még ma este – ígérte a drow, majd továbbindult.
Az út elkanyarodott, de a bal oldali ágat egy kőfallal torlaszolták el, és három őr
strázsált előtte. Az út a város alsó részére vezetett, a kikötőbe. A fal teteje felett elnézve az öt
utazó hasonló falakat láthatott, amelyek kelet-nyugati irányban kettészelték az egész várost. A
jobb oldali út keleti irányban futott, a város magasabban fekvő része felé, ahol már meg is
pillantották az úti céljukat, egy újonnan emelt központi épületet, amelyet még nem lepett be a
moha, és a kövei még nem színeződtek el az eső- és tengervíztől.
A Kőfejtő Pihenőjének nagyterme tágas volt és tekintélyes légterű. Több kandalló is
duruzsolt benne, a kör alakú asztaloknál többtucatnyi vendég ücsörgött egy nagy kiszolgáló pult
előtt. A pult mögött egy derékig érő fal húzódott, és felette a nyüzsgő konyhába lehetett belátni.
– Hozzá tudnék szokni ehhő a helyhő – dörmögte Ámbra. A megelégedésére szolgált a
fogadó. Odaballagott a legközelebbi asztalhoz, és rámosolygott az ott ülő három vendégre, egy
emberre és két törpére. Mindhármuk bőrét kicserzette a tengeri nap, a tenyerük felkérgesedett a
kőfejtő szikláitól, a karjukon csak úgy dagadtak az izmok.
– Üdv néktek! – köszönt nekik Ámbra.
– Hé, kislány! Dobd le magadat ide mellénk! – mondta az egyik törpe.
Ámbra négy társára nézett, kacsintott, majd elfogadta a kedves meghívást.
– Csak semmi verekedés! – súgta oda Drizzt a szerzetesnek, amikor elhaladtak az asztal
mellett. – Nem szeretném, ha kihajítanának minket ebből a fogadóból.
– Soha nem én kezdem – dünnyögte a szerzetes sértődötten. – Mindig Ámbra akar pénzt
keresni vele, szereti az érmék csilingelését a tenyerében.
– Igen, láttam már, és itt nem kérek belőle – szögezte le Drizzt. – Fontos ügyben járunk.
– Amit hamarosan talán meg is osztasz velünk – jegyezte meg Afafrenfere epésen, majd
elindult a pult felé.
Drizzt megtorpant, és Dahliára pillantott.
– Maradj mellette! – kérte tőle, és közben az új társaiba feledkezett törpére nézett. – Ki
kell ismernünk ezt a szerzetest, ki kell derítenünk, mikor hogy viselkedik, és mennyire hűséges.
– Jól harcol – mondta Dahlia.
– De vajon azt is tudja, hogy mikor kell harcolni, és ki ellen?
– Azt teszi, amit a törpe mond neki – szólt közbe Entreri.
Drizzt ismét Ámbrára nézett, aki már bőszen iszogatta az erős pálinkákat három újsütetű
barátjával.
– Azt hiszed, hogy ismered őt? – kérdezte Entreri. – Bruenort képzeled a helyébe, de
légy óvatos! – figyelmeztette őt.
– Nocsak, Artemis Entreri óva int azoktól, akiket útitársamnak választok! – hüledezett a
drow. – A feje tetejére állt a világ.
Dahlia kuncogva haladt tovább, és követte Afafrenferét a pulthoz. Drizzt és Entreri
eközben keresett egy szabad asztalt az ajtóval szemközti sarokban.
– Ez egy elátkozott város – jegyezte meg az orgyilkos abban a pillanatban, amint
elfoglalták a helyüket. – Miért vesztegetjük itt az időnket? – Némi gondolkodást követően
átfogalmazta a kérdést. – Miért vesztegetjük itt az időmet?
– Nem elátkozott – vitatkozott vele Drizzt –, addig nem, amíg mi le nem mondunk róla.
– Márpedig te nem mondtál le róla – dünnyögte Entreri.
Drizzt vállat vont.
– Itt esélyünk van rá, hogy valami jót tehessünk – védte az álláspontját a drow, majd
váratlanul elhallgatott, amikor az egyik csaplároslány közel ért hozzájuk, és italt ajánlott nekik.
– Jót, itt? – kérdezte kétkedő hangon az orgyilkos, miután elment a leányka.
– Port Llast lakosai megérdemelnek még egy esélyt – fejtegette Drizzt. – Kitartottak
akkor is, amikor minden összeesküdött ellenük.
– Mert ostobák – vakkantotta Entreri. – Azt hittem, ezt már megállapítottuk.
– Tartsd meg magadnak a vicceidet! – fanyalgott Drizzt. – Én most komolyan beszélek.
Te meglehetősen… ellentmondásos életet éltél. Ez nem piszkálja a lelkiismeretedet?
– Most ki akarsz oktatni engem?
Drizzt mélyen az orgyilkos szemébe nézett, majd megcsóválta a fejét.
– Csak kérdezem. Őszintén.
A csaplároslányka, egy tizenöt év körüli barna szépség kihozta az italukat, ügyesen
letette az asztalra, majd tova is libbent a következő asztalhoz.
– Nekem úgy hangzik, mintha ki akarnál oktatni – dünnyögte Entreri, miután ivott egy
kortyot a Baldur Kapujából származó vörös sörből.
– Ez esetben elnézést kérek, és ismét megkérdezem, hogy érzel-e megbánást?
– Nem.
A két férfi hosszan meredt egymásra. Drizzt nem hitte el az orgyilkos válaszát, de nem
látta értelmét vitatkozni vele, főleg úgy, hogy az ennyire elszántnak tűnt.
– Tettél bármit is életedben valakinek csak azért, mert az volt a helyes? – kérdezte a
drow. – Feltétlenül szükséges mindig valamiféle jutalom egy-egy küldetés végén?
Entreri csak bámult rá, és ivott még egy kortyot.
– Megpróbáltad valaha is?
– Azért jöttem veled északra, mert megígérted nekem azt a tőrt – felelte az orgyilkos.
– Majd a maga idejében – legyintett Drizzt. – De most tudni szeretném, hogy
megpróbáltad-e?
– Mire akarsz kilyukadni ezzel?
– Itt most tehetünk valami jót ezekkel a városiakkal – magyarázta Drizzt. – Az ilyesmi
olyan elégedettséggel tölti el a lelket, amit te még sosem érezhettél.
Entreri felhorkant, és lenézően meredt rá.
– Ezzel gyógyítod a sebeidet? – kérdezte. Mivel Drizzt értetlenül nézett vissza rá,
Entreri folytatta: – Ha sikerülne megjavítanod engem, akkor nem éreznél többé bűntudatot
azért, amiért korábban mindig kitértem a pengéid elől. Ugye, így van? Többször is megölhettél
volna korábban, de nem tetted, és most kételkedsz benne, hogy jó döntést hoztál-e. Vajon hány
ártatlan halt meg azért, mert nem mertél lesújtani rám?
– Nem – rázta meg a fejét Drizzt határozottan.
– Akkor valami másról van szó? – kérdezte Entreri kedélyesen. Szemmel láthatóan
élvezte a beszélgetést. – Egyszer találkoztam egy paladin királlyal… éppen a tömlöcében
vendégeskedtem. Mennyire gyűlölt engem, csak azért, mert saját sötét szívének
visszatükröződését látta bennem! Erről van szó? Attól félsz, hogy mi ketten nem is
különbözünk egymástól annyira?
Drizzt alaposan elgondolkodott a szavakon, majd viszonozta Entreri elszánt pillantását.
– Remélem, hogy nem különbözünk annyira.
Entreri arckifejezése azonnal megváltozott.
– A megváltásomra törekszel, hogy ezzel igazold a saját életed értelmét. – Az orgyilkos
hangja magabiztosan csengett.
– Nem – ingatta a fejét Drizzt. – Sokszor keresztezték egymást az útjaink, és nem
tekintelek a barátomnak…
– Ahogyan én sem téged.
Drizzt bólintott.
– Csak társnak, ha az élet úgy hozza… de csak egy társnak. Hadd vezesselek ezen az
úton! Tekintsd ezt egy lehetőségnek arra, hogy más szemszögből is megnézd a világot! Mi
vesztenivalód van?
Entreri arcvonásai megkeményedtek.
– Egy tőrt ígértél nekem.
– És meg is kapod, de legalábbis megmutatom, hogy hol van.
– Ha itt és most a kedved szerint teszek? – kérdezte Entreri gunyoros hangon.
Drizzt felsóhajtott, és úgy döntött, hogy lerázza magáról ezeket a kellemetlenkedő
megjegyzéseket.
– Akár igen, akár nem, mindegy. Én nem alkut ajánlok, csak egy lehetőséget.
– Akkor miért segítenék neked?
Drizzt már éppen el akart mélyülni a vitában, amikor kihallott valamit az orgyilkos
szavaiból, valamit, amiből végre megértette ennek a vitatkozásnak a valódi értelmét. Sokat
sejtetően mosolygott rá a végzetére.
Entreri kiitta a sörét, majd a korsót jó erősen odacsapta az asztalhoz, így jelezve, hogy
kér még egyet.
– Te fizetsz – közölte a drow-val.
– Akkor az adósom vagy – vágott vissza a sötételf.
– Mire? Néhány ezüstre?
– Nem a sörért.
Entreri próbált úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelné ez a beszélgetés. Mintha
unná, sőt mintha idegesítené is őt, ami talán igaz is volt. Drizzt nem tudta visszatartani a
mosolyát, tudta, hogy felkeltette ősi végzetének érdeklődését.
A mosoly azonban gyorsan lelohadt az arcáról. A fogadó ajtaja kivágódott, és egy
maroknyi városlakó rontott be rajta. Egy elf nő és egy elf férfi fogott közre egy másik férfit. A
vállánál fogva támogatták, a levegőbe emelve, a férfi feje vadul rángott jobbra-balra.
– Segítség! – rikoltotta a nő. – Papot ide!
Oldalvást araszoltak be a fogadóba, mert csak úgy fértek át az ajtón. Amint
szembefordultak a többiekkel, mindenki azonnal látta, hogy mi a baj. A férfi inge vérben ázott,
csúnya sebek húzódtak a csípőjétől indulva a bordái mentén.
– Ide vele! – bömbölte Ámbra, miközben többen is az utcára rohantak, és pap után
kiáltoztak. Ámbra lesöpörte az italokat az asztalukról, a korsók durcás csattanással gurultak szét
a földön. Három újdonsült társa tiltakozni kezdett, de ekkor megpillantották Ámbra szent
szimbólumát, amit előrántott a ruhája alól, és suttogni kezdett, Dumathoin nevét híva
segítségül.
Drizzt, Entreri, Dahlia és Afafrenfere akkor ért oda az asztalhoz, mikor a két elf az
asztalra fektette a sebesültet. A szerzetes jól ismerte már a törpe papnő módszereit, ezért
azonnal mellé állt, és erősen lefogta a szenvedőt.
Mindenki üvöltve kérdezősködött körülöttük, majd a tengeri ördögöket hibáztatták, és
átkokat szórtak Umberlee fejére. Drizzt odébb húzta az elfet ebből a zűrzavarból. A férfi
tétovázott, nem tudta mire vélni a drow látványát Port Llastban, de végül követte őt.
– Hogy történt ez? – kérdezte Drizzt.
– Ahogy mondják – felelte az elf, és továbbra is gyanakvón méricskélte a drow-t.
– Nem vagyok ellenség – nyugtatgatta őt Drizzt. – Drizzt Do’Urden vagyok, a barátja…
Be sem kellett fejeznie a mondatot, a felismerés fénye csillant az elf szemében, és a
következő pillanatban már mosolygott.
– Én Dorwyllan vagyok Baldur Kapujából – mutatkozott be.
– Üdvözöllek!
– Tengeri ördögök – válaszolt az elf még az előbbi kérdésre – Sahuaginok, Port Llast
ellenségei.
Drizzt jól ismerte ezeket a gonosz, félig hal, félig ember szörnyetegeket, sokszor harcolt
ellenük, amikor Deudermont kapitánnyal hajózott a Tengeri Szellemen. A sebesült férfira
nézett. Afafrenfere széttépte az ingét, mások pedig vizet lötyköltek a testére, hogy lemossák a
vért. Tisztán látszottak a sebhelyek: három mély lyuk tátongott a férfi testén, mintha három
dárda fúródott volna belé egyszerre, pontosan egymás mellett. Drizzt maga előtt látta a
halemberek jellegzetes fegyverét, a háromágú szigonyt.
– Hol? – ő is és mások is ezt kérdezték.
– Az északi csónakháznál – felelte Dorwyllan.
– Szóval elkezdődött – jegyezte meg Dahlia halkan.
Az elf ránézett, és azonnal el is akadt a lélegzete Dahlia szépségétől, és az arcán viselt
különleges, kék színű harci festéstől.
– Szerencse, hogy éppen ma értünk ide – vélte Drizzt.
– Ugyan mán, mikó’ nem gyünnek ezek ide! – dörmögte az egyik törpe Ámbra
asztalától. – Háromszó’ is ideto’ják a képüket egy tíznap.
Egyre többen mentek ki a fogadóból, és kezdtek összeverődni az utcán.
Drizzt Dahliára és Entrerire nézett, majd egyszerre indultak el utánuk, de Dorwyllan
megfogta a drow karját.
– Nem szükséges – mondta, amikor Drizzt hátrafordult, és ránézett. – A tengeri ördögök
már biztosan visszahúzódtak víz alatti fészkükbe. Látták, hogy visszamenekültünk a fal mögé.
A lakosok most mind lemennek a partra, hogy megmutassák magukat, és köveket hajigálnak a
vízbe, jelezve, hogy a várost nem lehet megfélemlíteni, hogy mindenki elszántan védelmezi. A
halemberek tengeri otthonuk biztos menedékéből hallgatják majd a csobbanásokat, készen rá,
hogy visszatérjenek. Ez az egész egy szánalmas, gyászos játékká vált.
– Akkor ti hárman mit kerestetek lent a parton? – kérdezte Drizzt.
– Napközben ritkán merészkednek ki a partra – válaszolta Dorwyllan.
– És éjszaka? – kérdezte Artemis Entreri Drizzt mellett állva, megelőzve őt a
kérdésfeltevésben.
– Az árral érkeznek – válaszolta az elf. – Felkúsznak a városfalig, gúnyolódnak, köveket
és dárdákat hajigálnak. Az erőnket méricskélik, keresik a gyenge pontokat, hogy lerohanhassák
a város felső részét, és friss húsból lakmározhassanak. Mindennap járőröket küldünk le a partra.
– Az elf nőre és a sebesült férfira mutatott, akikkel a fogadóba jött. – A tengeri ördögök
védősáncot építenek, készülődnek a közelgő ostromra. Azért megyünk le mindennap a partra,
hogy megkeressük a barikádokat és leromboljuk mindet.
– És éjszaka? – kérdezte ezúttal Drizzt.
– Éjszaka nem megyünk a kikötőbe – felelte Dorwyllan. – Felsorakozunk a falakon, de
nem megyünk át a túloldalra. Csak kevesen látnak a sötétben a városlakók közül, a fáklya pedig
túlságosan könnyű célponttá teszi őket.
– Akkor, felteszem, a tengeri ördögök minden egyes éjszaka kijönnek a partra.
Dorwyllan bólintott. Drizzt elmosolyodott, majd Entrerire nézett, aki komoran ácsorgott
ott, nagyon jól tudta, hová vezet ez.
– Hamarosan végzel, Ámbra? – kérdezte Drizzt.
– Ja, és túléli, de ne nagyon igyék, mert biza ereszteni fog! – mondta a törpe, miközben
megtörölte véres kezét.
– Te is fejezd be az ivást, este dolgunk lesz! – mondta neki Drizzt.
Azzal ismét elindult, de Dorwyllan ezúttal is utána nyúlt.
– Sokan lesznek! – figyelmeztette.
– Számítok rá – felelte Drizzt.
A drow ezután összeterelte a társait, és ügyelt rá, hogy ne igyanak túl sokat. Hamarosan
pompás lakomában részesültek, a Kőfejtők Pihenőjének tulajdonosa megvendégelte őket,
amiért Ámbra meggyógyította a barátját, megmentve ezzel az életét.
– Maradt elég mágikus erőd ahhoz, hogy a segítségünkre legyél egy nehéz estén? –
kérdezte Drizzt a törpétől.
– Akad még. Mit forgatol a fejedben, elf? Ajánlom, hogy jó okod legyen rá, hogy
visszatarcsad tőlem a sert!
– Nem zavar a sötétség? – kérdezte Drizzt Entreritől.
– Egy ideje már megajándékoztak az éjlátással.
– Jarlaxle – emlékezett vissza Drizzt arra a réges-régi eseményre.
– Ne ejtsd ki a nevét! – csikorgatta a fogát az orgyilkos.
– Szóval a sötétség csak Afafrenferét hátráltatja – állapította meg a drow.
A szerzetes felhorkant, mintha ezzel lebecsülték volna őt.
– Nem éppen – mondta Ámbra. – Ez itten tud ám vakon harcolni, és évekig élt az
Árnyzuhatagban. Nem árny teljesen, de majdnem azzá lett. Ez az éjszaka, mint a nappal az
Árnyzuhatag után.
– Remek – nyugtázta Drizzt.
– Szóval átmegyünk a falon – összegezte Dahlia a hallottakat. – Talán üzletet kötöttél,
hogy mentsük meg a várost?
– Azért megyünk át a falon, mert így helyes – javította ki Drizzt. – Keményen lecsapunk
ezekre a halemberekre, és talán sikerül elriasztanunk őket, és akkor felhagynak a város
ostromával.
– A tengeri ördögök erős ellenfelek – szúrta közbe Ámbra.
– Ahogy mi is. – Drizzt Entrerire nézett, tudta, hogy őt lesz a legnehezebb meggyőznie
erről a vállalkozásról. Az orgyilkos azonban meglepően elégedettnek látszott, karba tett kézzel
dőlt hátra a székében. Nem tiltakozott.
– Megvárjuk, amíg felkel a hold – vázolta a tervet Drizzt.
– Nem sokra megyünk vele – vélte Dahlia.
– Segíthet nekünk – mondta a törpe.
A drow bólintott, lezártnak tekintette a kérdést, majd várták, hogy a Kőfejtő
Pihenőjének felszolgálói eléjük hordják a finom falatokat. Ezt a lakomát különösen nagyra
értékelték, mert egy szorongatott helyzetben lévő várostól kapták. A tálca tele volt hallal,
kagylóval, rákkal és tengeri salátával, valamint több hatalmas főtt homárral. Valaha ezt tartották
az egész Kardpart legízletesebb csemegéjének. Manapság már csak kevesen csapdázták őket:
veszélyessé vált lemerészkedni Port Llast tengerpartjára.
– A tengerre kell mennünk, hogy halászhassunk – mondta a fogadó tulajdonosa, egy
magas, vékony férfi, aki úgy járt-kelt, mintha állandóan hajbókolna. Az arcbőre olyan sima
volt, mintha úgy faragtak volna rá egy maszkot az arcára. – Egy napon, hamarosan, tengeri
ördögöt szolgálok majd fel. Remélem, hogy ízletesek azok a dögök!
A fogadóban tartózkodó vendégek éljeneztek, és az ujjongás akkor hágott a tetőfokára,
amikor a sebesült férfi felkönyökölt, és csatlakozott a többiek kórusához.
– Éljen Buzogányos Ámbra! – kiáltották egyszerre.
– Buzogányos Adbar családjára! – éljenzett az a három alak, akikkel Ámbra együtt
iszogatott, mielőtt behozták volna a sebesült férfit.
– Pompás étek! – dicsérte meg Ámbra, majd böfögött egy hangzatosat.
– Az utolsó mindig az – jegyezte meg Entreri epésen.
Drizzt és a többiek szigorú és egyben rosszalló pillantást vetettek rá.
– Mi van? – tárta szét a karját ártatlanul az orgyilkos, majd két kézbe fogta az egyik
homár egyik ollóját.
– Mindég ennyire bizakodol? – mordult rá Ámbra.
– Én nem magam miatt aggódom – védte magát Entreri. – Tudom, hogy lehagylak téged
futásban, törpe. Az ott pedig – mutatott Drizztre – biztos a végsőkig harcol majd, hogy a
bajtársai elmenekülhessenek.
Afafrenfere és Ámbra kíváncsi tekintettel fordultak a drow felé. Entreri folytatta:
– Ugyan mi másért maradnék mellette?
Drizzt nem is bajlódott a visszavágással, Artemis Entreri nemtörődöm, flegma stílusa
úgysem nyugtatta volna meg az idegeit ez előtt a roppant veszélyes vállalkozás előtt.
---------------------------------------------------------------------
Magabiztos fegyelmezettséggel osontak háztól házig a város alsó felében. Végig annak
a sziklafalnak az árnyékában maradtak, amelyről nemrég leereszkedtek, amikor Port Llast
városába érkeztek.
Drizzt, Dahlia és Entreri „békaugrásokkal” haladtak előre, ahogyan Ámbra nevezte. Az
élen haladó előreszaladt, körülnézett, biztosította a terepet, majd intett a sorban utána
következőnek, hogy átugorva őt álljon az élre, és így tovább. Afafrenfere végig a törpe mellett
maradt; ők egy kissé lemaradva követték az élen haladó hármast.
Drizzt egy alacsony kőépület északnyugati sarkához érkezett. Megállt, és alaposan
körülnézett. Egy hosszú és meglepően egyenes vonalú utca végében kuporgott, amely mélyen
benyúlt az alsóváros szívébe. Tőle keletre, jobbra a háta mögött ott húzódott a város többi
részét védő fal. Fáklyákat helyeztek el rajta szabályos távolságra egymástól. Tőle balra,
nagyjából ugyanakkora távolságra a város széle váratlanul véget ért, és a helyét meredek,
sziklás lejtő vette át.
A drow hátrapillantott Entrerire, de ahelyett, hogy maga elé engedte volna őt, intett neki,
hogy csatlakozzon hozzá. Még oda sem ért, már bólogatott is, ő is azonnal felfedezte azt a
lehetőséget, amit Drizzt is.
A drow Entrerire mutatott, felemelte két ujját, az épület délkeleti sarkára mutatott és a
párhuzamosan futó útra. Ismét felemelte két ujját, és a velük szemközt álló épületre mutatott.
Entreri visszakúszott, és szólt a többieknek. Ő és Dahlia keletre tértek ki Drizzt mellett,
míg a törpe és a szerzetes nyugatra, a párhuzamosan futó út irányába.
Mind az öten az árnyékban kuporogva vártak, de hamarosan felharsant egy kiáltás a
várost kettészelő falról.
Drizzt Dahliára és Entrerire nézett, ők voltak a legközelebb a falhoz. Az orgyilkos
elkapta a tekintetét, majd északi irányba mutatott és bólintott. A drow egy nyílvesszőt illesztett
Taulmaril húrjára, megkerülte a sarkot, és lekuporodott a fal tövét megülő sötétben.
Dahlia rigóhangon fütyült, Afafrenfere pedig az előzetes megegyezésüknek megfelelően
válaszolt rá.
Drizzt mozgást észlelt az utca végében, és azonnal célra emelte az íját. Látta, amint több
alak is fedezéket keres az épületek takarásában, majd meghallotta a kövek csattanását – a
városvédők dobálni kezdték őket a falról. Drizzt még mindig nem lőtt, még kivárt.
Egy emberszerű alak kivált az árnyékokból, az utca közepére ugrott, és dobásra
lendítette dárdát tartó karját.
Emberszerű volt, de nem ember, ezt Drizzt még abból a távolságból, az éj leple alatt is
egyértelműen látta. Az embermagasságú alaknak tüskés taréj futott végig a hátán a feje
tetejétől, és fura, hüllőszerű mozdulatokkal mozgott.
A teremtmény elhajította a dárdát, Drizzt pedig kilőtte a nyílvesszőt, amely villámként
suhant végig a sötét utcán, elűzve az útjába kerülő árnyékokat.
A teremtmény jó néhány lépésnyit hátrább tántorodott a becsapódás erejétől, és közben
félig oldalra fordult, és visszanézett Drizzt irányába. Tovább fordult, de közben egyre jobban
összegörnyedt, és végül összeroskadt.
Az árnyékban megbúvó alakok megelevenedtek, és Drizzt nyílzáport zúdított rájuk.
Nem meghatározott célpontokat keresett, csak azért lődözött, hogy lefoglalja a lények
figyelmét.
A szeme sarkából látta, amint két alak előresiklik a házak takarásában az utca túloldalán.
Drizzt különös, fülsértően magas, cuppogó hangokat hallott, amelyekbe időnként sivító fütyülés
és vizenyős sziszegés vegyült.
Jobbra-balra húzogatta mágikus íja irányzékát, az utca teljes szélességét lefedve halálos
nyílzáporával.
Észrevett egy tengeri ördögöt, aki a háztetőkön ugrálva közeledett felé a bal oldalon.
Csak egy pillanatra látta, majd eltűnt szem elől. Kisvártatva ismét felbukkant, de ismét csak egy
szempillantás erejéig.
Ennyi idő is elég volt.
Taulmaril villámló nyílvesszejének fényében Drizzt tisztán látta a becsapódástól
levegőbe emelkedő teremtmény döbbent grimaszát. Úszóhártyás lábai az égnek meredtek,
miközben átpördült a feje felett a levegőben.
Vélhetően többen is osonnak még a háztetőkön, sőt valószínűleg a házak takarásában is
megpróbálnak a közelébe férkőzni.
Úgy döntött, hogy kiugrik az utca közepére, ahonnan újabb nyílzáport zúdított az utcára,
csak hogy magára vonja a figyelmet. Nem is követte a tekintetével a nyílvesszők útját, vaktában
lövöldözött, és közben a háztetőket tartotta szemmel. Lélekben felkészült az elkerülhetetlen
közelharcra.
---------------------------------------------------------------------
Amint megpillantották Drizzt süvítő nyílvesszejének fehér villanását, Dahlia és Entreri
gyors mozgásba lendültek. Megkerültek egy közeli épületet, végigrobogtak a szűk sikátoron a
házak között, ott betértek egy másikba, és így haladtak előre, amilyen gyorsan csak tudtak.
Néhány gyors irányváltást követően Entreri folytatta volna az utat, de Dahlia
megragadta a karját, és visszatartotta. Ő ugyanis észrevette, hogy a drow abbahagyta a céltalan
lövöldözést, és leszedte a háztetőkön osonó tengeri ördögöt.
A nő felfelé bökött a hüvelykujjával. Abban a pillanatban, amikor Entreri felemelte a
fejét, egy újabb tengeri szörnyeteg ugrott át egyik háztetőről a másikra, lehagyva őket.
Dahlia megragadta a botját, Entreri pedig lekuporodott, és az elf lába alá tartotta
mindkét kezét, hogy segítse őt az ugrásban. Dahlia lendületet vett, Entreri a levegőbe dobta őt,
felugrott a bot tetejéig, ahonnan tovább lökte magát, át a legközelebbi háztető pereme felett.
Hasra érkezett, szemben a sikátorral, de nem vesztegette az idejét, azonnal megpördült,
felemelte Kozah Tűjét, és a háztető széle felé terelt vele egy tengeri ördögöt.
Talpra szökkent, és továbbra is féken tartotta az előző lényt és az időközben hozzá
csatlakozó társát. Időt akart nyerni.
Entreri egy macska ügyességével mászott fel a tetőre, és forgószélként csapott le az
ellenségre. Elrobogott Dahlia mellett, és kitért a felé lendülő háromágú szigonyok elől. Amikor
kartávolságon belülre ért, megtorpant, és jobbra fordult. Az ott álló szörnyeteg megpróbálta
megharapni őt, de meggondolta magát. Vagy inkább Entreri bírta jobb belátásra azzal, hogy
beledöfte a tőrét az állába, amely átütötte az állkapcsát és a szájpadlásába fúródott. Entreri egy
pillanatra sem engedte el a tőrét, de ellenfele hátába került, majd kirántotta a pengét a sebből, és
levágta áldozatát kardja erőteljes suhintásával.
A másik tengeri ördög Dahliával hadakozott, aki megbotlott. A sahuagin vérszemet
kapott, döfött a szigonyával, de a nő könnyedén kitért előle.
A tengeri ördög korántsem mozgott olyan fürgén, mint az elf, így Kozah Tűje pontosan
a mellkasát találta el, megakasztva a lendületét. Dahlia hátrább lépett, és ismét lecsapott a
botjával, eltaszítva magától ellenfelét, majd harmadszor is lesújtott rá, ezúttal a torkára. A
tengeri szörnyeteg védtelenné vált, és a negyedik csapás levetette őt a tetőről. Hangos
nyekkenéssel ért földet a kemény utcakövön.
– Még többen jönnek – mondta Entreri, és a szomszédos háztetőre mutatott.
Dahlia előbb kettőbe törte a botját, majd cséphadaróvá alakította, és az ellenség elébe
rohant Entrerivel az oldalán. Egyszerre ugrottak át a sikátor felett, és futva értek földet a másik
háztetőn.
Dahlia kifordult oldalra, elkerülve egy döfést, közben jobb keze meglendült, és a
cséphadaró rátekeredett a szigony nyelére. Előre és felfelé rántotta a szigonyt, és a felemelkedő
fegyver alatt folytatta a támadását, másik cséphadarójával megütötte a sahuagin arcát. A
teremtmény megtántorodott, és látszott rajta, hogy elkábult kissé. Dahlia lehajolt, majd vetett
egy bukfencet, magával rántva a cséphadaróba gabalyodott szigonyt.
A szörnyeteg belemart a tarkójába, de ez nem törte meg Dahlia lendületét,
továbbgördült, átfordítva maga felett a lényt. Esés közben kiejtette a kezéből a szigonyt, amit
Dahlia egy csuklómozdulattal odébb söpört. Amikor a lény megpróbált felállni, Dahlia ismét
megütötte őt a cséphadaróval, egyenesen a homloka közepén. A szörnyeteg ennek ellenére
felállt, de megtántorodott, felkínálva magát az elfnek, aki egy repülő rúgással letaszította őt a
tetőről.
Dahlia alig ért földet, egy másik tengeri ördög máris rávetette magát. Ennél nem volt
szigony, de korántsem volt fegyvertelen, hatalmas, éles karmokkal szántotta a levegőt az arca
előtt.
A nő szélsebesen pörgette a cséphadaróját, egyszerre ütlegelve a karmos kezeket és
egymáshoz ütögetve a cséphadaró tagjait, mágikus energiát gyűjtve beléjük.
Entreri szintén egy újabb ellenféllel harcolt. Dahlia elkapta a pillantását, és
rámosolygott… a mosolya szinte azonnal lelohadt. Entreri időközben ugyanis két másik tengeri
ördöggel is végzett.
Immár ez egy verseny volt, márpedig Dahlia nem hagyhatta, hogy az orgyilkos legyőzze
őt.
---------------------------------------------------------------------
Afafrenfere belebotlott Ámbrába, aki váratlanul torpant meg előtte, az egyik épület
nyugati falánál, valamivel lejjebb az utcán. A törpe kis híján mondott valamit, de végül okosan
csendben maradt.
A szerzetes feltartotta a kezét, és megérintette a párkányos ablakot. Csak épphogy
hozzáérintette az ujjait, mintha a föld illetve a ház remegését ellenőrizné. Becsukta a szemét, és
úgy nézett ki, mint aki álló helyében megfagyott.
Csupán a jobb keze mozgott, amit lassan a mellkasa elé emelt, az ujjait karomként
begörbítve, mint egy sas.
Vagy mint egy kígyó, amely kitátja a pofáját, a következő pillanatban ugyanis úgy
vágódott előre a keze, mint egy támadó vipera feje, és elkapta az ablak mögött megbúvó tengeri
ördögöt. Sikerült megragadnia a hátán végighúzódó tarajszerű kitüremkedést, és átrántotta a
lény fejét az ablakon. Miközben a jobb kezével kifelé rángatta a teremtményt, felemelte a
balját, majd amikor a szörnyeteg nyaka egy vonalba került az ablakpárkánnyal, lesújtott jobb
kezének könyökével, mintha egy nyaktiló zúdult volna le áldozatára. A pórul járt tengeri ördög
nyaka egy hangos reccsenéssel eltört, amit a lény vizenyős gurgulázás kísért.
Ámbra megkerülte a szerzetest, kétkezes ütésre emelte a Koponyazúzót, jó méteres
buzogányát, és a lehető legjobbkor ért a hátsó ajtóhoz, ahonnan kirontott egy másik tengeri
ördög. A vízi lény messzire repült a levegőben, majd ülő testhelyzetben huppant le az utcakőre.
Tántorogva felállt, az egyik karja nem mozgott. Szemmel láthatóan elege lett a harcias
törpéből, mert megfordult, és elrohant.
Ekkor azonban egy harmadik tengeri ördög ugrott ki a házból, meglepve a menekülőt
néző törpét. Harapta és karmolta őt, és sikerült a földre vinnie Ámbrát.
A buzogány kiesett a törpe nő kezéből. Ő kétségbeesetten kapálózott, aminek meg is lett
az eredménye: sikerült megragadnia és leszorítania a szörnyeteg egyik karját. Az éles karmok
azonban még így is mélyen felszántották Ámbra felkarját.
És ami még ennél is rosszabb, a sahuagin arca egy vonalba került az ő arcával. A lény
sziszegve tárta ki a pofáját, kivillantva borotvaéles fogait.
A törpe szeme kikerekedett, és mivel semmi egyebet nem tehetett, beleköpött a lény
kitátott pofájába.
Védekezésnek kevés, dölyfös, tehetetlen tombolásnak elegendő.
---------------------------------------------------------------------
Drizzt látta, hogy lezuhan egy tengeri ördög a tetőről tőle jobbra, de nem tudta időben
felemelni Taulmarilt, hogy beleeresszen egy nyílvesszőt. Még egy teremtmény bukkant fel,
ezúttal a bal oldalon, döfésre emelt dárdával a kezében.
A drow kilőtte a nyílvesszőt, amely a lény mellkasába fúródott, feldobva őt a levegőbe.
A teremtmény azonban már nem célzott ilyen jól, illetve nagyon is jól célzott, mert a dárdája
pont oda fúródott, ahol az imént még a drow kuporgott.
Drizzt ezt a támadást hárította ugyan, de máris a nyakán volt egy másik teremtmény, sőt
egy harmadik szörnyeteg lihegését is hallotta a jobb oldali háztetőről. Keményen megvetette a
lábát, a sarkát beékelte két utcakő közé, és megfordult. Két hatalmas szökelléssel és egy
vetődéssel bebújt a bal oldalon lévő ház északi fala mögé, úgy, hogy a tetőn lévő tengeri
ördögnek át kelljen hajolnia a tető peremén ahhoz, hogy elhajíthassa a dárdáját.
A bolond meg is tette, és Taulmaril nyílvesszeje azonnal átfúrta a koponyáját.
A lezuhanó holttestet azonban egy élő társa követte, és további két tengeri ördög
ereszkedett le a földre a drow háta mögötti háztetőről. Mind a hárman dárdát lóbáltak a
kezükben.
Drizzt szablyái kicsusszantak a hüvelyükből. Ellökte magát a faltól, miközben
félresöpörte az egyik felé szálló dárdát, és ezzel egy időben felemelte Csillámot, olyan szögben,
hogy lepattanjon róla egy másik, felé száguldó dárda.
---------------------------------------------------------------------
– Menj! – kiáltotta Artemis Entreri Dahliának, aki meglendítette a bal kezében lévő
cséphadarót, hátrább szorítva ellenfelét. Dahlia hátrább araszolt, bal lábát hátranyújtotta, majd
kifordult jobbra, hogy az orgyilkos elfoglalhassa a helyét.
A nő Entreri ellenfele elé került, aki még mindig a tovasikló orgyilkost követte a
tekintetével. Ugyanabban a pillanatban zúzta be a szörnyeteg koponyáját, amikor Entreri
elmetszette a másik lény torkát.
Egymás mellett rohantak tovább. Entreri lekuporodott, balra pördült, megvillant a
pengéje, és félrepofozott egy feléjük száguldó dárdát.
Dahlia ezzel párhuzamosan szintén lekuporodott, de ő a jobb oldalra tért ki. A
cséphadarókat előbb két négytagú bottá, majd ezeket egy nyolctagú rúddá hajlította, és úgy
rohant Entreri után az épület széléhez.
Mindketten látták, hogy nem elég gyorsan. Elkéstek, mert két tengeri ördög bukkant fel
a szomszédos háztetőn, háromágú szigonnyal a kezükben, hogy az útjukat állják.
Artemis Entreri lelassított a háztető pereme előtt, és a derekához nyúlt.
Dahlia azonban nem lassított le, inkább belefúrta a rúd talpát a tető talajába, majd
átlendült a túloldali tetőre. A várakozó tengeri ördög azonnal fogást váltott a szigonyán, és
biztosra vette, hogy a következő pillanatban felnyársalja az elfet, aki azonban felfelé lendítette a
lábát, megfeszítette felsőtestének izmait, és felnyomta magát a levegőbe. Sikerült átrepülnie a
felszegett szigony felett, megfordult a levegőben, így amikor talajt fogott, szemben állt
ellenfelével. Azonnal maga elé rántotta és keresztbe tartotta a rudat, hogy hárítsa a testét célzó
döfést.
A másik tengeri ördögre pillantott, aki azonban nem foglalkozott vele. A hasát és a
testébe fúródott tőr nyelét markolászta. Még mindig maga elé tartotta a szigonyát, hogy a másik
tetőn tartsa vele Entrerit.
Dahlia hárította a döfést, és végig azon gondolkozott, hogy miként tisztíthatná meg a
tetőt ahhoz, hogy Entreri is átugorhasson. Az orgyilkos eközben türelmetlenül csapkodta a felé
kinyújtott szigonyt, de az messze volt ahhoz, hogy erősen találhassa el és kiüthesse sebesült
ellenfele markából. Sőt, még csak oldalra sem tudta terelni annyira, hogy egy óvatlan
pillanatban átugorhasson.
Dahlia pontosan ezt akarta javasolni neki, de miután megértette Entreri célját, inkább
csendben maradt. Az orgyilkos csak fárasztotta és ingerelte a tengeri ördögöt, hogy lekösse a
figyelmét. A sahuagin szépen követte a kard mozgását a szigonyával, mintha ez lenne a
feladata, és észre sem vette, amikor Entreri tőre az arcába csapódott.
A tengeri ördög hátratántorodott. A penge nem fordult át teljesen a levegőben, így nem
fúródott az áldozat arcába, csak keményen homlokon kólintotta, meglepve és kizökkentve őt.
Mire kitisztult a látása, Entreri már ott állt előtte, és a mellkasa felé döfött a kardjával.
Kétségbeesetten próbált kitérni a támadás elől, és egyidejűleg hárítani azt.
Egyik sem sikerült, karcos hangon hörgött, amint a penge behatolt a testébe.
Entreri markolatig nyomta előre a kardot, biztos akart lenni benne, hogy áldozata ne
emelhesse fel ismét a szigonyt.
Dahlia ellenfele borzalmas hangot adott, miközben oldalra rántotta a szigonyát, hogy
ledöfje vele Entrerit. Ez persze nem zavarta meg Dahliát, aki kemény ütésekkel csépelte
ellenfelét, ügyelve rá, hogy mindig maradjon elég helye kitérni a hosszú szigony elől.
A lény végül megunta önnön tehetetlenégét, és elhajította a szigonyt, amit Dahlia
könnyedén söpört félre az útjából, és az elf nőre vetette magát. Eltökélte, hogy ízekre szaggatja
őt éles fogaival és karmaival.
Dahliának azonban más tervei voltak. Többször is meglendítette Kozah Tűjét, és az
utolsó csapásnál kieresztette a botba gyűjtött mágikus energiát. A tengeri ördög a levegőbe
emelkedett, átrepült a háztető pereme felett, és nekicsapódott a háta mögötti épületnek.
A nő Entrerire nézett, aki nagy lendületet vett, meglóbálta a felnyársalt tengeri ördögöt,
és lehajította a tetőről. A szörnyeteg hangos nyekkenéssel ért földet halott társa mellett. Entreri
még arra is ügyelt a mozdulat közben, hogy kirántsa a lény hasába fúródott kését.
– Négy – közölte, miközben odaballagott a tetőn heverő tőréért.
Dahlia morgott valamit az orra alatt, és faképnél hagyta a férfit.
Elindult, de nem jutott messzire, mert egy kő eltalálta a halántékát, amitől azonnal térdre
rogyott. Homályosan látott.
Entreri azonnal tudta, hogy mi történt, és riadtan fordult a fal felé. Valóságos kőzápor
hullott rájuk, a falat védő városlakók ugyanis nem tudták megkülönböztetni a barátot az
ellenségtől a sötétben!
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
A napok egy teljes hónappá nyúltak, a téli hó is lehullott, és a kis társaság még mindig
Port Llastban tartózkodott. Gyakorta átrándultak a várost védő fal túloldalára, hogy tengeri
ördögökre vadásszanak. A portyázás minden egyes alkalommal rövidebb ideig tartott, mint az
előző; a szörnyetegek gyorsan megtanulták, hogy óvakodjanak ettől a felettébb veszedelmes és
halálos csapattól.
A munka dandárja azonban a fal másik oldalán folyt. Drizzt és négy útitársa reményt
adott a megkeseredett és megfélemlített lakosságnak. Ebben az új helyzetben Dorwyllan és a
többiek újjászervezték a város védelmét, sőt támadó egységeket alakítottak ki. Drizzték
képezték ki őket, és egyenként vagy kettesével melléjük szegődtek, ha őrjáratra indultak.
Nagy gondot fordítottak ezekre az őrjáratokra, hiszen szinte sosem múltak el csetepaté
nélkül.
Port Llastban túl sokáig uralták a tengeri ördögök az éjszakát, de aki találkozott már
sötételffel, az tudta, hogy a helyzet megváltozik. Immár a drow uralta Port Llast éjszakáit, és
ami ennél is fontosabb, odaadta azt a városlakóknak.
– A csaták megnyerése csupán az első lépés – magyarázta Drizzt az egyik városi gyűlés
alkalmával. – A visszafoglalt terület megtartása nehezebb lesz.
– A fal mögött szinte lehetetlen – szólalt fel valaki.
– Akkor toljátok lejjebb a falat! – javasolta Artemis Entreri.
Drizzt visszafogottan nézett az orgyilkosra; nem sok változás történt a viszonyukban az
elmúlt tíznapokban. Entreri továbbra is komor maradt és cinikus, belekötött szinte mindenbe,
amibe Drizzt belefogott vagy csak eltervezett. De hiába a magára erőltetett rideg páncél, Entreri
lelkiismeretesen, tisztességesen viselkedett. Nem hagyta el a kikötőt, hogy egy kényelmesebb
városban húzza ki a telet, például Neverwinterben, amely pokolbéli hátasán csak egy könnyed
vágta, és ha harcolni indultak, mindig kivette a részét a sűrűjéből, egyetlen zokszó nélkül.
Artemis Entreri talán elkezdte élvezni új szerepkörét.
Ugyanakkor folyamatosan nyaggatta a drow-t, hogy mikor szerzik már vissza a tőrt, és
úgy tűnt, ez az egyetlen oka az engedelmességének és kezességének. Hogy valóban ez volt-e
viselkedésének valódi oka vagy sem, hogy más okok is közrejátszottak-e vagy sem, mit sem
számított, hiszen megígérte neki a luskani utat, és Beniago neve is elhangzott. Ráadásul
közeledett az időpont.
A második hónapban már javában építették a második falat. Az építést az északi
sziklafalnál kezdték, félúton a régi fal és a tengerpart között. A munka kezdetben nehézségeket
okozott nekik: mégis hogyan építhetnének úgy védőfalat, hogy azután minden éjjel ott kell
hagyniuk az új falszakaszt a tengeri ördögöknek, miután visszavonultak a régi fal mögé?
Ámbra adta meg a választ. Azt javasolta, hogy építsenek egy mozgatható falat, amely az
új fal félkész végét köti össze merőlegesen a régi falszakasszal. Így aztán miközben a kőfaragók
és kőművesek első csoportja a második falat építette, egy másik csoport folyamatosan átjárókat
nyitott a régi falon, egy harmadik munkacsoport pedig előbb megépítette a mozgatható
falszakaszt, majd folyamatosan mozgatta azt a falépítés ütemének megfelelően, állandó
bezártságot és védelmet nyújtva a munkásoknak.
Az új falat őrök védték, akiket a többiek fedeztek, és akik könnyedén visszahúzódhattak
a régi fal mögé.
A második fal már félig átszelte a várost észak–déli irányban, amikor a tengeri ördögök
összehangolt támadást intéztek ellene.
Drizzt Do’Urden azonban beszivárgott a tengeri ördögök közé aznap éjjel, és még
idejében figyelmeztette a várost. Amikor a szörnyetegek elindították az ostromot, Port Llast
teljes lakosságával találták szemben magukat. A városvédők vállt vállnak vetve várták a
rohamot.
Több mint száz fáklya lobogott a fal tetején, féltucatnyi pap és ugyanannyi varázsló
foglalt helyet közöttük, és Ámbra irányításával, a varázserejük segítségével szinte nappali
világossággá növelték a fényüket.
A köveket és dárdákat hajigáló, íjjal felfegyverzett városvédők sikeresen
visszaszorították a tengeri ördögöket.
Eközben Entreri, Dahlia és Afafrenfere vezetésével egy nagyobb csapat vált le a
városvédők vonaláról, és a kikötő déli sarkából indulva a menekülő martalócok mögé kerültek,
hogy rajtuk üssenek. A városfalról a nyakukba zúduló nyíl- és kőzáportól megzavarodott
tengeri ördögöket teljesen váratlanul és felkészületlenül érte ez a támadás, és a csata gyorsan
egyoldalúvá vált, a városvédők tucatjával ölték az ellenséget.
Drizzt néhány sarokkal odébbról nézte az alant kibontakozó csatát, egy háztetőről. Úgy
tűnt, sima győzelmet aratnak, a tengeri ördögök alig győztek elmenekülni.
Umberlee szörnyei azonban váratlanul rendezték a soraikat, és heves ellentámadásba
lendültek át.
Drizzt savanyú grimaszt vágott, Port Llast lakossága semmilyen veszteséget nem
engedhet meg magának. A drow tetőről tetőre ugrálva próbálta megkeresni ennek az új
szerveződésnek a vezérét. Noha Taulmarilt a kezében tartotta, nem szállt be a harcba, nem
akarta néhány jelentéktelen áldozat miatt felfedni a rejtekhelyét.
A tenger felé indult, hogy felmérje a terepet, tudván, hogy senkitől sem remélhet
segítséget, ha észreveszik.
De éjszaka volt, a drow ideje.
Végre megtalálta az újjászerveződött sereg forrását. Egy kivételesen nagytermetű
tengeri ördög állt a rakparton, parancsokat osztogatva… Részben a parton megzavarodott
szörnyeket terelte vissza a csatatérre, rendezett sorokban, részben erősítést hívott a tengerből.
Drizzt lekuporodott, és csendben magához hívta Guenhwyvart. A párduc azonnal
megjelent mellette. A drow hadarni kezdte a párduc feladatait, de váratlanul elhallgatott, és csak
meredten bámulta a párducot. Azonnal megfeledkezett a környezetéről. Guen megviseltnek
látszott, szaggatottan, zihálva lélegzett. Izmos hátsó fertálya beesett, a bundája elveszítette
csillogó fényét.
Bárcsak elvihetné őt a fogadóba, hogy lámpafénynél is megvizsgálhassa!
De tudta jól, hogy nem teheti. Minél hamarabb végzi el itt a feladatát, annál hamarabb
küldheti vissza Guenhwyvart jól megérdemelt pihenésére. Arra utasította a párducot, hogy
maradjon mellette, és védje őt. Visszatért az összpontosítása, és gyorsan felmérte a terepet.
Átugrott az előtte lévő tetőre, körülnézett, és kiválasztott egy még alkalmasabb leshelyet.
Ahhoz azonban, hogy átugorhasson arra a tetőre, át kell repülnie egy keskeny utcán, ahol
hemzsegtek a tengeri ördögök.
Nehéz ugrás, és észrevétlenül szinte lehetetlen kivitelezni.
Drizzt a Mélysötétből magával hozott, öröklött képességeihez folyamodott. Ezeket nem
lehetett elfelejteni. Sötétséggömböt bocsátott az utcának azon szakaszára, ahol át kellett ugrania
egyik tetőről a másikra.
Na, most már valóban nehézzé vált az az ugrás! Bele kell rohannia a sötétségbe,
elrugaszkodnia, és lehetőség szerint épségben földet érni a túloldalon.
Tudatta Guenhwyvarral a szándékát. A háta mögött hevesen tombolt a csata, és nem is
kellett emlékeztetnie magát arra, hogy a tétovázással csak újabb és újabb életeket kockáztat.
Rohanni kezdett, a tető széléről beleugrott a mágikus sötétségbe, és addig szállt,
ameddig csak tudott. Természetesen tudta, hogy képes átugrani a tetőre, de a vakságtól még az
ő sokat tapasztalt szíve is hevesebben kalapált. Izgult és talán félt is egy kicsit.
Akkor ért ki a sötétséggömbből, amikor földet ért. Nem láthatta előre, hogy hol fog
talajt, ezért sután érkezett le, és azonnal egy bukfenccel vezette ki a lendületét. Guenhwyvar
könnyedén siklott a levegőben, még arra is maradt ideje, hogy megnézze magának, hogy hová
érkezzen.
Drizzt megrázta magát, ügyet sem vetett kisebb zúzódásaira és karcolásaira, majd a tető
északnyugati végébe rohant, ahonnan jól láthatta a tengeri ördögök vezérét.
A szörnyeteg tovább harsogta a parancsait, nem vette észre a tetőn kuporgó, rá leskelődő
orgyilkost.
Drizzt célra emelte az íját, de kivárt, nagy levegőt vett, hogy tökéletesen mozdulatlan
maradjon a karja. Guenre pillantott és kacsintott, így jelezve, hogy hamarosan kellemes kis
kalandban lesz részük. Ismét a célpont felé fordult.
Az első villámló nyílvessző útnak indult, és belefúródott a sahuagin pikkelyes testébe. A
második nyílvessző pontosan az első mellett csapódott be, a harmadik pedig az arcát találta el.
A szörnyeteg megvonaglott, majd sikamlós teste az utcakőre rogyott.
Drizzt a tető közepére rohant, majd onnan a déli végébe, és leugrott az utcára, hogy
elkerülje a felé záporozó dárdaesőt. Egyszerre iramodott neki a drow és a párduc, a tenger felé
rohantak, el az üldözők elől. Az a néhány szörnyeteg, aki szembejött velük, vagy nyílvessző,
vagy éles karmok által halt meg, a többieket pedig elriasztotta a párduc bömbölése és Taulmaril
fehér villámlása. Drizzt futás közben megfújta a nyakában himbálózó kicsiny, unikornis alakú
sípot.
A következő pillanatban már Andahar hátán ült. Előbb déli irányba indult, majd
visszafordult kelet felé, ügyesen kanyarogva a szűk utcákban. A bátrabb tengeri ördögök
természetesen nem adták fel, rendíthetetlenül üldözték őt.
– Távozz, Guen! – parancsolta, majd lehajolt, Andahar nyakához simult, és nagyobb
sebességre ösztökélte őt, hogy véletlenül se találhassák el őket a levegőben süvítő dárdák.
Dahlia sietett elsőként a segítségére, aki egy épület sarkában bújt meg harcra készen.
Vele szemközt Afafrenfere kuporgott, mögöttük pedig tömött sorokban álltak a városlakók.
A tengeri ördögök tovább üldözték a magányos, menekülő drow-t, és alaposan
meglepődtek, amikor egy kisebb sereggel találták szemben magukat.
Ekkor vette kezdetét a valódi harc, amelyet Port Llast belvárosáért vívtak meg a védők
és a szörnyek. A csata pillanatok alatt véget ért, noha azoknak, akik részt vettek benne,
ólomlábakon vánszorgott az idő.
A sahuagin népség vezérét elnémították, az erősítés elapadt. A másik oldalon viszont
Port Llast teljes lakossága felsorakozott, felfegyverkezve és elszántan.
Győzelem.
Egy tíznappal később elkészült az új városfal, és ezzel visszafoglalták a kikötő felét, egy
több mint kétszer akkora területet, mint amekkorát korábban felügyeltek. Noha a csata
hevességéhez mérten kevesen sebesültek meg, és Ámbrának illetve a többi papnak hála csupán
egy maroknyian haltak meg, és tucatjával hevertek a tengeriördög-tetemek az utcákon, a vérre
menő csetepaté új kérdést vetett fel.
– Most, hogy nagyobb városrészt kell megvédenünk, nehezebb dolgunk lesz – mondta
Dorwyllan a városvezetők gyűlésén a városfal befejezését követően.
– A tél nekünk kedvez – vélte valaki. – A kikötő sarkai már kezdenek befagyni.
– A tengeri ördögök télen mélyebb vizeket keresnek – szólalt meg egy újabb hang.
– Ez csak egy néhány hónapos haladék – vitatkozott Dorwyllan –, de tavasszal
visszatérnek. Attól tartok, hogy nincs elég harcosunk az új, nagyobb fal megvédéséhez.
Drizzt Do’Urdennek természetesen erre is akadt egy válasza. Dorwyllanra nézett, és
biccentett.
– Majd lesz.
VII.
DROW HÁLÓ
– Nem tetszik, amit látsz? – kérdezte a drow törpe társától. A zömök törpe, aki két
fonatba fogva hordta hosszú, ganajgalacsinokkal összetapasztott fekete szakállát izmos
mellkasa előtt, és két csatacsillagát átlósan vetette át a vállán, melyek adamantinfeje a vállait
verdeste, nagy levegőt vett, és megsimogatta szőrös képét. Nem talált szavakat. Athrogate nem
gyűlölte úgy a sötételfeket, mint a delzouni törpék általában – végül is a legjobb barátja is
közülük való volt, és éppen ott áll mellette. Athrogate immár hivatalosan is a Bregan D’aerthe,
a menzoberranzani zsoldosbanda tagja volt. A szinte kivétel nélkül sötételfekből álló szervezet
papjai felgyógyították őt iszonyatos sebeiből a gauntlgrymi, majdnem végzetes kimenetelű
zuhanását követően.
Athrogate egyszerűen nem találta a szavakat, elképesztette az őt körülvevő látvány. A
harcedzett törpe számos alkalommal nézett már farkasszemet a halállal hosszú élete során, de
ahhoz foghatót, mint ami ezen a sötét helyen várt rá, még sosem látott, még sosem találkozott
ennyire elsöprő erejű ellenséggel. Átesett az ősfenevad vermének pereme felett, és egyenesen a
természetfeletti, legyőzhetetlen szörnyeteg kitátott, lángoló pofája felé zuhant. A vakszerencse
azonban rákacsintott, és egy kiszögellésre zuhant, ahol Jarlaxle mentette meg az életét.
Betuszkolta őt egy kis zugba, elemi vízlényeket idézett meg, hogy megóvják őket a mohó
lángoktól. Athrogate ennek ellenére majdnem meghalt; sosem érzett ahhoz fogható kínt,
összeégett testéről szinte lemállott a hús.
És ami még ennél is jobban megrémítette: a bátor és hatalmas Athrogate megtapasztalta,
hogy milyen… jelentéktelen és magatehetetlen is valójában.
Most ismét Gauntlgrymben tartózkodtak, és éppen lefelé haladtak egy lépcsőn, amelyet
nemrégiben megjavítottak, méghozzá az eredeti törpe építőknél finomabb, művészibb kezek.
Tudták, hogy mit találnak majd az ősi városban, mert tudták, hogy miért küldték oda
őket. Illetve hogy miért küldte oda Jarlaxle-t Kimmuriel Oblodra, a Bregan D’aerthe jelenlegi
feje, aki szintén felsőbb utasításra cselekedett, Menzoberranzan uralkodó háza
nagyasszonyanyjának parancsára.
– Nos? – noszogatta őt Jarlaxle, miközben áttértek a kifinomult drow műremekről a
régebbi, törpe kezek által emelt lépcsőszakaszra. – Beszélj őszintén! Nem sértődöm meg,
megígérem!
Athrogate alapvetően mindig nyers volt és őszinte, főleg a törpék érdekeit érintő
kérdésekben, márpedig a gauntlgrymi hatalomátvétel nyilvánvalóan ebbe a témakörbe tartozott.
A törpe ennek ellenére csak tátogott, és jobbra-balra rázogatta bozontos fejét. Nem tudott
szabadulni a zuhanás és a veremben átélt iszonyatos kínok emlékétől, kizárólag ez járt a
fejében.
Az új fejlemények pedig csak még jobban felkavarták az érzéseit. Egyáltalán nem
tetszett neki, amit lát. Egy cseppet sem. Úgy érezte, hogy ennek az új sötételf településnek a
kisugárzása, a mindent átható szaga megbecsteleníti az ősi Gauntlgrym szentségét. Ugyanakkor
teljesen ésszerű törekvésnek vélte ezt a vállalkozást, elvégre melyik nép ne szeretné birtokba
venni és újjáépíteni a fenséges Gauntlgrym városát?
Jobb, hogy a drow-k tették meg ezt, mintha a goblinok lettek volna, mondogatta
magának.
Ugyanakkor a zsigereiben úgy érezte, mintha a törpe nép elveszített volna valamit,
mintha elloptak volna tőlük valamit. A drow-k egyszerűen nem illenek a legősibb törpe
városba. Annak ellenére is ezt érezte, hogy a törpék már rég lemondtak róla, és a sötételfek
voltak azok, akik meggyógyították és azután befogadták őt.
Jarlaxle megpaskolta a vállát, és amikor Athrogate felnézett rá, kacsintott egyet ép
szemével, amelyet nem takart el az a különös, mágikus szemfedő. Tökéletesen megértette és
átérezte a törpe lelkében dúló érzelmi vihart.
– Jobban teszed, ha mélyen eltemeted a kételyeidet! – súgta oda neki, miközben még
lejjebb ereszkedtek a lépcsőn. Már látták a lépcsősor alján, föld alatti harci gyíkok hátán
várakozó drow-k csoportját. – Most a Xorlarrin-ház uralkodik itt, akár tetszik neked vagy
nekem, vagy bárki másnak, akár nem. Ha fenyegetésnek vélik majd a nemtetszésedet, akkor
igen gyorsan és hatékonyan megszabadulnak ettől a fenyegetéstől.
– Hmm! A Bregan D’aerthe tán nem védi a hátam? – dörmögte Athrogate.
– Látod azt a drow-t ott a legnagyobb gyík hátán, azzal a csillogó pajzzsal a karján? –
kérdezte Jarlaxle, és az alak felé intett a fejével. Athrogate könnyen megpillanthatta a
csoportban az említett drow-t.
– Ő egy Baenre – magyarázta Jarlaxle. – Egy kedvelt és fontos Baenre.
– Az az első ház?
– Ha a Baenre-háznak nem tetszik a hozzáállásod, a Bregan D’aerthe semmit sem tehet
érted. Sőt, az az igazság, hogy mi magunk vinnénk téged Quenthel nagyasszonyanya színe elé,
méghozzá olyan gyorsan, ahogy csak tudunk, az összetűzés elkerülése érdekében.
Athrogate csak mosolygott a fenyegetés hallatán. Jól tudta, hogy Jarlaxle nem tenne
ilyet. Kimmuriel azonban már igen, mint ahogy a Bregan D’aerthe bármelyik másik tagja is.
Jarlaxle azonban nem, amit el is ismert azzal, hogy viszonozta a törpe mosolyát.
– Végre itt vagy! – üdvözölte őt a nagy gyíkon ülő drow. – Oly sok idő telt el azóta,
hogy legutóbb láttalak.
– Ha ismerném a neved, talán viszonozhatnám a bókodat – mondta Jarlaxle miközben
illendően meghajolt az ifjú nemes előtt.
A gyíklovas, Tiago Baenre, felhúzta az orrát, majd előbb a tőle balra álló idősebb
fegyvermesterre, akit Jarlaxle a Jearth Baenre néven ismert, majd a jobbra lévő fiatalabb
Xorlarrin varázslóra nézett. Jarlaxle természetesen ismerte az ifjú Baenre nemest, méghozzá
névről, mert az utóbbi időben sokat beszéltek róla, elsősorban a karján hordott pajzs és az
oldalán ringó kard miatt, melyeket ősi, legendás mágikus erő segítségével kovácsoltak. Jarlaxle
próbált nem rácsodálkozni a csillogó, és valóban kivételes remekműnek látszó kerek pajzsra.
Szinte áttetsző volt, mintha jégből készítették volna, és gyémántfénnyel csillogott. Noha
Jarlaxle nem akarta látványosan megbámulni, kénytelen volt vetni rá egy alapos pillantást, mert
az üvegacél belsejében futó szálak határozott mintává álltak össze. A pajzs mintája egy
tökéletesen szimmetrikus pókhálót ábrázolt, amely mintha jégcsapdába esett volna.
Lenyűgöző, gondolta Jarlaxle, de nem mondta ki hangosan. Nem is kellett, az
arckifejezése mindent elárult. Túl későn vette le a szemét az igéző mágikus pajzsról. Amikor
visszanézett Tiagóra, az ifjú harcos ragyogott a büszkeségtől.
– Különös barátokat választasz magadnak – jegyezte meg Tiago, és a törpére sandított.
– Na ja, de elviselem a bűzit – vakkantotta Athrogate.
Tiago szeme haragosan megvillant. Jarlaxle el akarta hallgattatni a társát, ugyanakkor
szívesen kacagott is volna a tréfán, de ebben a helyzetben egyiket sem tehette.
– Tiago Baenre vagyok – mutatkozott be az ifjú harcos. – Quenthel nagyasszonyanya
unokaöccse és Dantrag fegyvermester unokája.
– Jól ismerem őt – mondta Jarlaxle.
– Gondolom, tudod, hogy miért kértük ezt a találkozót Kimmurieltől? – kérdezte a
mágiaszövő. Az, hogy Tiago Baenre engedélye nélkül szólalt meg, csakis egyet jelenthetett: ő
volt Ravel Xorlarrin, a tehetséges ifjú mágus, aki a Gauntlgrym megszerzésére irányuló
vállalkozást vezette.
Ugyanaz a mágiaszövő, akit Jarlaxle fivére, Gromph megtévesztett, és elhitette vele,
hogy „felfedezte” Gauntlgrymet, miután Gromph olyan ismereteket tárt fel előtte, amelyeket
előzőleg egy a Jarlaxle-től kapott koponyakőből szerzett.
– Számos érdekeltségünk van a felszínen, és ez az új… település kitűnő állomáshelyként
szolgálhatna ezen felszíni érdekeltségek és Menzoberranzan között – válaszolta Jarlaxle. – A
Bregan D’aerthe előbb-utóbb úgyis kapcsolatba lépett volna veletek.
– Előbb vagy utóbb? – kérdezte Tiago ravaszul. – Vagy már meg is tette?
– Nos, immár itt vagyok – mondta Jarlaxle, aki nem értette a cinikus megjegyzés valódi
jelentését.
– És a Bregan D’aerthe három tagja, aki nemrég jártak itt? Csupán néhány tíznappal
ezelőtt, amikor először hatoltunk be Gauntlgrymbe.
Jarlaxle feltartotta a kezét, mint aki nem tudja, hogy miről van szó, és valóban fogalma
sem volt róla.
– Arra kértek, hogy jöjjek ide és üdvözöljelek, és én így is cselekedtem.
– Járt itt három alak, akik a Bregan D’aerthe tagjainak mondták magukat. Az egyikük
egy darthiir volt, és azt állította, hogy a szeretőd – mondta Ravel, szándékosan használva az elf
szó drow megfelelőjét.
– Valóban? – Jarlaxle az ajkán dobolt az ujjaival. – Csinos volt? – kérdezte.
– Egy darthiir! – fakadt ki Tiago. – Visszataszító.
Jarlaxle könnyeden kacagott.
– Én nem ezt a szót használnám, de olyasvalakinek, aki nemigen hagyja el
Menzoberranzan zárt világát, annak tűnhet.
– Hagyd ezt a leereszkedő modort! – szólt rá Tiago.
– Leereszkedő? – visszhangozta Jarlaxle tettetett ártatlansággal. – Inkább
megkönnyebbült. Mivel a legtöbben ugyanúgy vélekednek azokról, akik nem drow
származásúak, mint te, annál több finom falat jut nekem.
– Egy drow és egy alacsony termetű, szürke bőrű ember társaságában volt – szólt közbe
Ravel, aki nem akart eltérni a témától.
– Ez az ember egyszer eljött veled Menzoberranzanba, Berellip Xorlarrin legalábbis ezt
állítja – tette hozzá Jearth.
Jarlaxle próbálta leplezni a döbbenetét, de tartott tőle, hogy nem sikerült. De ha sikerült
is volna, semmire sem ment volna vele, mert Athrogate hangosan felhorkant mellette.
– Szóval ismeritek ezt az embert – vélte Tiago.
– Ha valóban az, akire gondolok, már rég halottnak kellene lennie – felelte Jarlaxle. –
Kiderítetted a nevét, vagy a többiekét? – kérdezte, de sejtette a választ. Ha valóban Artemis
Entreri az, akkor fel nem foghatja, hogy az orgyilkos miként kötött ki ismét Drizzt és Dahlia
oldalán.
– Masoj Oblodra – válaszolta Tiago.
– Oblodra?
– Mármint a drow – tisztázta gyorsan az ifjú Baenre nemes. – Gondolom, Kimmuriel
rokona. Ő legalábbis ezt a nevet használta.
Baenre Tiago szavai és hanghordozása sok mindent elárult, ezt Jarlaxle azonnal átlátta.
Masoj annak a mágusnak volt a neve, akitől Drizzt sok-sok évtizeddel korábban elvette
Guenhwyvart, de neki semmi köze az Oblodra-házhoz. Jarlaxle azonnal megértette, hogy ezek a
bolondok összetalálkoztak Drizzt Do’Urdennel, és azt sem tudták, hogy ki is ő valójában.
Tiago nagyapja, aki Drizzt pengéjétől halt meg, minden bizonnyal dühösen ordítozott
valahol a Démonhálóban!
– Nem bajlódtunk azzal, hogy kiderítsük a másik kettő nevét – ismerte el Tiago.
– A tagjai vagy nem a tagjai a Bregan D’aerthének? – kérdezte Ravel, egyértelmű
választ várva.
– Ki tudja? – hazudta Jarlaxle, és különleges szemfedőjének mágikus erejével támogatta
meg a szavait. – Számos független kémünk járja a Kardpartot. Elképzelhető, hogy egyik-
másik…
– Azt azért tudnád, hogy a te szeretőd volt-e ez a nő, vagy sem, nem igaz?! – kérdezte
Tiago felcsattanó hangon. Úgy érezte, hogy sikerült sarokba szorítani Jarlaxle-t.
– Egy a számtalanból – legyintett a ravasz zsoldos. – Ahogy az imént mondtam, a
fajtársaim undora szélesre tárja előttem a gyönyörök és élvezetek kertjének kapuját. Sokan
élnek ezen a vidéken, akik a szeretőmnek vallhatják magukat.
Athrogate ismét felhorkant.
– Hol van ez a három vándor, akikről beszéltek? – kérdezte Jarlaxle.
– Elmentek – felelte Jearth –, ahogyan a legyőzött árnyak is.
– Akkor ezt a beszélgetést elnapolhatjuk – döntötte el Jarlaxle. – Kevés az időm, és ha
ez a három idegen nem túlságosan fontos, akkor…
– Megöltek egy Xorlarrin nemest – szakította félbe Tiago.
Jarlaxle elmélyülten bólintott, és közben számba vette az új fejlemények
következményeit.
– Ez esetben azonnal értesítem Kimmurielt. Kiderítjük, hogy kik ők, és hogy mi közük
van szerény szervezetünkhöz – ígérte Jarlaxle. Meghajolt, és közben vetett egy pillantást a
törpére, jelezve neki, hogy a dolgok itt egy szempillantás alatt véresen komolyra fordultak.
– Itt, ilyen szűk körben folytatjuk az előzetes üzleti tárgyalásokat? – kérdezte Jarlaxle,
miután felegyenesedett.
– Még korai lenne bármiben is megállapodni – felelte a mágiaszövő –, de ismerjétek
meg az elképzeléseinket, hátha találunk olyan eszközöket, amelyekkel a Bregan D’aerthe
elősegítheti ezeket az előzetes tárgyalásokat! Alapanyagokat például, és leírásokat – beszéd
miközben a törpére nézett. – A miénk a kohó.
– Vezess oda! – kérte Jarlaxle, majd tett egy lépést előre. Athrogate szó nélkül követte.
– Ő nem jöhet – jelentette ki Tiago és a törpére mutatott.
– Nekem dolgozik.
– Ő nem jöhet – szögezte le Tiago Baenre ellentmondást nem tűrő hangon. Jarlaxle meg
is lepődött azon, hogy az ifjú harcos ilyen nyíltan szembeszáll vele. Ebben a helyzetben nem
találta okos gondolatnak, ha vitába száll vele, arról nem is beszélve, hogy ő maga ugyan el
tudna menekülni, ha kellene, Athrogate azonban biztosan nem úszná meg ép bőrrel. A törpéhez
fordult, és a fülébe suttogott.
– Ott fent – mondta, Athrogate pedig egyetértően bólintott. A létra tetejénél széles
peremű, tollas kalapja segítségével Jarlaxle korábban létrehozott egy dimenziókon kívüli
szobát, egy biztonságos menedéket.
Jarlaxle megidézte pokolbéli hátasát, és ellovagolt a három gyíklovassal. Athrogate nem
vesztegette az idejét, azonnal felrohant a lépcsőn a titkos menedékszobába. A törpe sosem
ódzkodott a harctól, de ezek itt sötételfek voltak, akárhogy is.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
KÉNYSZERHÁZASSÁG
Effron nem igazán kedvelte a havat, márpedig mostanában, a Hatkarú Elf Évének
közeledtével jutott belőle bőven az egész Kardpartnak. Azért tért vissza, hogy ellenőrizze a
thayiek visszavonulását, ahogyan a mestere kérte. Draygo Quick arra utasította őt, hogy legyen
körültekintő és alapos, és ne türelmetlenkedjen. A vén boszorkánymester nagyon fontos
küldetésnek tekintette ezt, ezért Effron úgy vélte, ha betartja mestere parancsait, hűségesnek
bizonyul és megmutatja a rátermettségét, akkor a végén megkapja a jutalmát érte.
Noha Effron mindennél jobban vágyott rá, hogy bosszút álljon Dahlián, tisztában volt
vele, hogy egyedül nem hajthat végre egy ilyen nagyszabású támadást. Az elf nőt nagyhatalmú
szövetségesek vették körül, így hát neki is hasonlóan erős szövetségeseket kell találnia. Draygo
Quick nagyúr ereje és hatalma több mint elegendő lenne.
Ezért hát Effron zokszó nélkül tért vissza a Neverwinter-erdőbe, és alapos munkát
végzett, miközben a thayi erők után kémkedett, különös tekintettel az Árnyköpenyes Valindra
névre hallgató halálúrnőre. Az Asmodeus-hívek szétszéledtek, kisebb csoportokra szakadtak,
amelyek nem jelentettek veszélyt sem a városra, sem a vidékre, sem Draygo Quick terveire, ha
mesterkedett egyáltalán valamiben. Effron örömmel nyugtázta, hogy korábbi jelentése
helytállónak bizonyult, most is azt tapasztalta, hogy Árnyköpenyes Valindra az égvilágon
semmiben sem sántikál, teljesen elragadta az őrület. A halálúrnő időnként elhagyta fára
emlékeztető tornyát, és az erdei ösvényeket rótta, Arklem Greeth vagy Dor’crae nevét
kiáltozva, de egyiket sem tudta helyesen kiejteni. Gyakorta rikoltott vagy visított fel, és
alkalmanként bíbor-fekete, gonosz mágiát bocsátott egy-egy fára vagy ártalmatlan madárra,
szemmel láthatóan minden különösebb indok nélkül.
Effron úgy vélte, hogy a városi őrség hamarosan elfogja őt, és kellőképpen ellátják a
baját.
Otthagyta Valindrát és a thayieket, de ott maradt az erdőben, és tovább rótta az
ösvényeket. Neverwinter felé fordította a figyelmét. Minden alkalommal, amikor mozgást
érzékelt a városkapu környékén, közelebb óvakodott, hogy jobban lásson. Titkon arra számított,
hogy Dahlia tűnik fel váratlanul. És ugyan mit tennék, ha valóban ő tűnne fel a kapuban? –
kérdezgette magától.
Betartaná a Draygo Quicknek tett ígéretét, nyugodt és türelmes maradna?
Azt mondogatta magának, hogy igen, az maradna, hiszen most, hogy az apja, Herzgo
Alegni halott, fokozottan is óvakodnia kell a vén boszorkánymestertől. Többször is eszébe
jutott azonban, hogy csak áltatja magát.
Aznap reggel, amikor eldöntötte, hogy ez lesz az utolsó napja az erdőben, leírt egy nagy
kört a város körül, és lidércalakban illetve egyéb láthatatlanná tevő mágiák útján többször is
mélyen behatolt a városfal mögé.
Késő délelőttre már elhagyta a város felét, és négy alkalommal hatolt be a fal mögé, de
még mindig rengeteg felkutatásra váró terület maradt. Kezdte unni a dolgot, és egy ízben
majdnem abbahagyta a járőrözést. Úgy döntött, hogy Dahlia valóban elhagyta a várost, ahogyan
Draygo Quick állította, és jobb lenne, ha továbbállna az északi úton.
– Nem gondoltam, hogy vagy olyan ostoba, hogy visszatérj ide, hacsak nem egy
hadsereg élén – suttogta egy hang a háta mögött, éppen akkor, amikor mégis úgy döntött, hogy
folytatja a keresést.
Effron kővé dermedt. Számos varázslat villant át az agyán, és hirtelenjében nem tudta,
hogy elmeneküljön-e vagy inkább heves támadást indítson az ismerős hang gazdája ellen. Nem
csak hogy ismerte a hangot, azt is tudta, hogy miféle ördögi teremtményhez tartozik.
– Ugyan, ifjú tiefling, nem kell, hogy ellenségek legyünk! – mondta a vörös hajú nő.
– Én mégis emlékszem rád, ahogy ott állsz az ellenségeim soraiban a kis téren, a híd
lábánál – emlékeztette őt Effron.
– Azt nem mondtam, hogy hagyom, hogy meghódítsd a városomat – felelte a nő. –
Talán ezzel a szándékkal tértél vissza? Ha igen, kérlek, szólj, hogy már most végezhessek
veled!
– Alábecsülöd a képességeimet.
– Te tudod rólam az igazságot! – vágott vissza a nő fenyegető hangsúllyal.
Effron ekkor fordult csak meg, hogy szembenézzen a nővel. Aki hihetetlenül
nyugodtnak és kisimultnak tűnt, és semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról. Anyai
melegség sugárzott belőle, és Effron hirtelenjében olyan anyára vágyott, mint ő. Olyan anyára
vágyott, aki annyi szeretetet és melegséget ad neki, mint ő, aki szorosan magához öleli, és
belesuttogja a fülébe, hogy minden rendben lesz…
A torz tiefling hangosan felkacagott, és hitetlenkedve rázta meg a fejét. Ez a nő itt
Arunika. Márpedig Arunika egy ördög, egy szukkubusz a kilenc pokolból. Egy ártatlan, vörös
hajú, szeplős arcú, elegáns nő hétköznapi köpenyét viselte. Ő is csak Neverwinter városának
egyszerű lakója, aki éppen napi, bokros teendőit intézi.
– Barrabusra és a kardra vadászol – jelentette ki Arunika.
Effronban ekkor felmerült a gondolat, hogy a nő talán mégsem tud mindent.
– Mit tudsz róla – kérdezte a félvér – és a társairól? – tette hozzá gyorsan, hogy
nehezebb legyen kitalálni a valódi szándékát.
– Miért árulnám el neked? – kérdezett vissza a nő.
Effron ép kezével felnyúlt a szarvai közé, és megvakargatta bíborszínű bőrét.
– Olyan híreim vannak, amelyeket biztosan szívesen hallanál – felelte némi tétovázást
követően.
– Ki vele!
– Szóval erről van szó, igaz?
Arunika csengő hangon kacagott.
– Már kitaláltam, hogy tudod, hogy tudom.
– Nem azt, ördög.
– Meg kellene ölnöm téged, amiért megkínoztad az ördögöcskémet – mondta Arunika. –
Persze nem az ördögöcske miatt, hanem az illemszabályok megsértéséért. Invidú az én
tulajdonom, ezért jóvátételt követelek. Áruld el nekem a titkaidat, torz boszorkánymester!
– Elmondom – ígérte Effron. – Te pedig mesélsz nekem Barrabusról.
– Nem tartozom neked semmivel.
– Ugyan, mi bajod lehet abból, ha mesélsz nekem? Gondolom, nem tartozol hűséggel
Szürke Barrabusnak, főleg nem a társának, annak a drow kószának. Ha már itt tartunk, ha
Drizzt megtudná az igazat Arunikáról, azonnal elűzne téged innen.
A nő arckifejezése elárulta, hogy meglepte a tiefling burkolt fenyegetése.
– Ez esetben el kellene pusztítanom mindenkit, aki ismeri a titkomat. Erre gondolsz?
Effron hangosan kacagott, de érződött rajta, hogy csak erőlteti.
– Én nem mondanék neki… semmit – mondta. – Sem Barrabusnak vagy Dahliának. A
saját szemeddel láttad a harcot a hídon, amikor Herzgo Alegnit elűzték a városból.
Biztosíthatlak róla, hogy nem szívelem azt a három alakot. Ugyanakkor meséltem Arunikáról
néhány netheri bajtársamnak, köztük egy-két nagyúrnak is, akik nem látnák szívesen, ha
fenyegetően lépnél fel velem szemben. Légy óvatos, szukkubusz, máskülönben kivívod a
netheriek haragját!
Arunika haragosan, villámló tekintettel meredt a tieflingre, de még így is maradt benne
valami megmagyarázhatatlan vonzerő.
– Erre természetesen semmi szükség – folytatta Effron. – Nem vagyunk ellenségek, és
nem is kell azzá válnunk. A Netheri Birodalom nem tér vissza Neverwinterbe. Most, hogy a
thayi fenyegetés megszűnt, már nincs miért aggódnunk.
– A Netheri Birodalom már jóval a thayi fenyegetés megjelenése előtt itt volt – jegyezte
meg Arunika.
– Ez igaz – ismerte el Effron. – Dolgunk akadt az erdőben, és talán vissza is térünk oda,
de nem áll szándékunkban elfoglalni a várost. Az nemkívánatos figyelmet vonna ránk. Szóval
ez az én titkom, amit barátként osztok meg veled.
– És felajánlod a nélkül, hogy megmondanád, mit kérsz érte cserébe?
– Csak annyit kérek tőled, hogy mutasd meg nekem a Barrabushoz és a társaihoz vezető
utat – felelte Effron. – És miért is ne tennéd ezt meg nekem? Ha visszatérnek a városba, nem
bánnak majd barátként Arunikával, és ha megtudják róla az igazságot, akkor elűznek téged a
vidékről, vagy elpusztítanak. Szóval, amit kérek tőled, az a te javadat is szolgálja, nemde?
Arunika ismét csengő hangon kacagott.
– Annyira élvezem a halandók játékait! – mondta. – Olyan hevesen és türelmetlenül
kapálóznak, hogy valami maradandót alkossanak, amit örökül hagyhatnak hátra, és mit sem
számít, hogy ennek mi az ára.
Effron mondani akart valamit erre a felettébb zavaros megjegyzésre, de Arunika
leintette őt.
– Tanyázik egy zsiványbanda néhány napi járóföldre innen az északi út mentén. Ha
felhívod magadra a figyelmet, akkor biztosan rád találnak.
– Jó döntés ez? – kérdezte némi gondolkodást követően. Alaposan megrágta Arunika
szavait, próbálta kitalálni, hogy miért javasolja ezt neki.
A vörös hajú nő bűbájosan mosolygott rá… túlságosan is kedvesen.
– Keresd meg az útonállókat, és tőlük sok mindent megtudhatsz Barrabusról és a
társairól! – mondta.
Effron azon morfondírozott, hogy visszatér az Árnyzuhatagba, hogy Draygo Quick Toril
egy veszélyesebb szegletébe küldhesse vissza őt, de tudta, hogy a küldetése egyik fontos, ha
nem a legfontosabb része az, hogy felderítse a zsákmányállat területét.
Így hát útra kelt. Legalább egy tíznapra elegendő élelme maradt, aminek majdnem a
felét megette már, mire végre találkozott valakivel jó néhány mérfölddel északra Neverwinter
városától.
– Állj! Ki vagy?! – követelte a választ egy nő, aki váratlanul ugrott elé a bokrok közül a
havas ösvényre, két jól megtermett férfival az oldalán.
– Ha őrök vagytok, kérlek, mondjátok el, hogy melyik városból! – mondta Effron
ártatlanul. Arunika szavai visszhangoztak a fejében. – Nem vagyok ismerős a környéken.
– Ha az lennél, nem lennél olyan ostoba, hogy egyedül vándorolj ebben az erdőben –
mondta a nő sunyi vigyorral a képén. Intett a mellette álló két útonállónak, akik határozott
léptekkel indultak el Effron felé.
Aki egyáltalán nem rémült meg, sőt, mosolygott. Ez megzavarta a két behemótot, és
összenéztek.
– Akkor már csak egyetlen tisztázatlan kérdés maradt – szólalt meg a torz
boszorkánymester. – Csupán megsebezzelek és elzavarjalak titeket, vagy öljelek meg, és kész?
– vonta meg a vállát. A mozdulat közben a sérült karja szánalmasan ringott a háta mögött,
tovább erősítve azt a benyomást, hogy ártalmatlan.
Ekkor egy nyílvessző röppent ki a faágak sűrűjéből, és süvített Effron felé. A torz
boszorkánymestert természetesen mágikus pajzs védte az efféle támadások ellen. A nyílvessző
lepattant a pajzsról, és így célt tévesztett, de csupán egy ujjnyira suhant el az arcától, és ha nem
fordult volna enyhén oldalra, akkor letépte volna az orrcimpáját.
– Inkább az utóbbi – dünnyögte maga elé.
---------------------------------------------------------------------
– Port Llast nem sokat nyújthat – szólt Dorwyllan Drizztnek és a társainak, amikor
induláshoz készülődtek
– Mégis itt levél! – jegyezte meg Ámbra epésen.
– Köszönöm, jó törpe! – fordult felé az elf, mintha megsértődött volna, de gúnyosan
vigyorogva meghajolt.
– Nem úgy értettem! – mordult rá Ámbra, de végül ő sem nem tudta megállni egy fanyar
mosoly nélkül.
Az elf rákacsintott.
– Én a városlakók iránti hűségből jöttem ide, akik oly elszántan védelmezik az
otthonukat és őrzik a helyüket a világban. Több évtizede élek már itt. Port Llast egyes
családjaihoz több generációra visszanyúló barátság fűz. Szánalmas barát lennék, ha most
itthagynám őket.
– Port Llast talán éppen ezért olyan vonzó – mondta Drizzt. – Az egymás iránti hűség és
barátság, és a közös cél miatt. Az összetartó közösség nem lebecsülendő vívmány.
Dorwyllan arca elkomorult, és komolyabb hangnemre váltott.
– Ennél azért többre lenne szükség ahhoz, hogy másokat is meggyőzzünk róla, hogy
érdemes idejönni és csatlakozni hozzánk, nem gondolod? A kőfejtő, amely miatt a várost
megalapították, már korántsem olyan gazdag, az értékes köveket és érceket már elszállították.
Kereskedelmet persze továbbra is folytathatunk, de az nem elég egy nagyobb város
fenntartásához.
– Az árapály már nem kedvez Port Llastnak – folytatta Dorwyllan, és a nyugati tenger
felé intett a fejével. – A Mágiavész alaposan megrendítette Port Llast helyzetét. Neverwintert
újjáépítik, északra ott van Luskan, ezért nem látom értelmét, hogy különösebben megerősítsük
a várost.
– Jelöltetned kellene magad polgármesternek – jegyezte meg Afafrenfere epésen. – A
szavaid hatására máris itt maradok.
– Komor igazság ez, de ti kiérdemeltétek, hogy megtudjátok – felelte Dorwyllan. – A
tengerből és a tengeri kereskedelemből meg lehet élni, ha elűzzük Umberlee szörnyetegeit. A
tenger tele van élelemmel és ritka különlegességekkel. Ugyanezeket azonban Neverwinter,
Luskan és Vízmélyvára is elmondhatja magáról, ezért továbbra sem látom, hogyan tudnánk
lakosokat vonzani Port Llastba, és mivel tudnánk ismét felvirágoztatni a várost.
– Ha olyanokra gondolsz, akik már tagjai egy közösségnek, akkor egyetértek veled –
mondta Drizzt.
– Ha a ti kis csapatotokra gondolsz itt, akkor… – kezdett bele Dorwyllan a feleletbe, de
Dahlia közbevágott.
– Stuyles! – mondta, kitalálva, hogy miről is van itt szó. – Te Stuyles gazdáról beszélsz,
és Megről, az asszonyról, aki Luskan mellett él a földeken. És arról az ostoba mészárosról, aki
majdnem levágta a lábamat!
– Próbált megmenteni! – emlékeztette rá a drow.
– Szaftos és bukés lehet – jegyezte meg Ámbra egy kis böffentés kíséretében.
Afafrenfere hangosan kuncogott.
Dorwyllan zavartan nézett rá.
– Ők kitaszítottak – magyarázta Drizzt az elfnek. – Ők mind a Luskan melletti földeket
művelték, amíg a Vitorlák Városa áldozatul nem esett a romlásnak és hanyatlásnak.
– Ez egy évszázaddal ezelőtt történt – legyintett Dorwyllan lemondóan.
– A romlás messzire kisugárzott a város falaitól – mondta Drizzt. – A földek nem
érdekelték a kalózokat, akik a parasztokat védelmező csapatok helyett inkább fosztogató
bandákat küldtek ki. A földművesek egy része azonban ott maradt, és ott élnek most is, noha
egyre sanyarúbb a sorsuk, és nincs hová menniük.
– Sokan éppen ezen a vidéken barangolnak – tette hozzá Dahlia.
Drizzt villanó szemmel meredt rá, de az elf nő csak mosolygott.
– Kint az utakon? – kérdezte Dorwyllan. A hanghordozásán hallatszott, nem kerülte el a
figyelmét a két elf között lezajlott néma szóváltás. – Menekültek? Itt nincsenek menekültek.
Netán az útonállókra gondolsz?
– Tekintettel arra, amit kérsz, megérdemlik az igazságot – szólalt meg Dahlia, még
mielőtt Drizzt előállhatott volna egy elfogadható magyarázattal. Drizzt ismét jelentőségteljes
pillantást vetett rá, de ezúttal csalódás ült ki az arcára.
– Kint élnek a vadonban – magyarázta Drizzt. – Ezek nem rossz népek, csupán
elkeseredettek. Mind dolgos földművesek, vagy kézművesek, akiket a vadonba kényszerítettek
a Kardparton élősködő nagyobb erők. Sokáig Luskan oltalmazta őket, de a főkapitányok
emberszámba sem veszik őket, sőt inkább ellenséget látnak bennük, és ezért a kitaszítottak
annyira sem becsülik a hatalmaskodó kapitányokat, mint az ork törzsfőnököket.
– Ezzel nem vitatkozhatok – bólogatott Dorwyllan.
– Szóval akkor megérted őket?
– Az útonállókat? Azonnal lelőném őket, ha szembejönnének velem az úton, és nem
kellene tartanom a törvény szigorától – felelte az elf.
– Én is ugyanígy gondolkodtam – mondta Drizzt szárazon kopogó hangon. – De amikor
alkalmam adódott rá, hogy megbüntessem őket, és azután mégsem tettem, megértettem, mi is
az igazság, mi vezérli ezeket az elkeseredett csoportokat.
– Elmehetnének Neverwinterbe – vetette fel Dorwyllan. – Ott is legalább annyira
keresik az új betelepülőket, mint mi itt Port Llastban.
– A várost megszállták az árnyak, az erdőben pedig ott ólálkodnak a thayiek.
– Csak kifogásokat keresel! – vitatkozott tovább az elf.
Drizzt komoran bólogatott; kezdte fárasztani a vita.
– Nekik új otthonra, nektek pedig új lakosokra van szükségetek. Ezek életrevaló népek,
amit be is bizonyítottak azzal, hogy külső segítség nélkül életben maradtak a zord Kardparton.
Elmenjek hát hozzájuk, vagy sem?
– Én nem dönthetek Port Llast helyett.
– Ne játszd meg magad!
Dorwyllan hagyta, hogy a tekintete jobbra kalandozzon, a szinte üres város felé, az új fal
felé és a mögötte húzódó, fenyegető tenger felé.
– Nem szólok erről a beszélgetésről – mondta végül.
Drizzt Dahliára pillantott, és ezúttal ő volt az, aki vigyorgott.
– Már elfelejtetted, hogy amikor legutóbb akadt dolgunk Stuyles gazdával, meg kellett
küzdenünk egy ördöggel és alattvalóival? – kérdezte Dahlia, miután Dorwyllan otthagyta őket.
– Na, ez mán nem hangozik túl jól – jegyezte meg Ámbra.
Entreri halkan kuncogott, magára vonva Drizzt figyelmét. Amikor a drow ránézett, az
orgyilkos jelentőségteljesen megcsóválta a fejét, és elfordult.
– Stuyles és a többiek mit sem tudtak Hadencourt valódi kilétéről – világított rá Drizzt.
– Neked persze ezt kell hinned, ugye? – vakkantotta Dahlia, és felhúzta az orrát.
A mosoly lelohadt Drizzt arcáról, pedig tudta, hogy igaza van. Ez a két cinikus alak
egyszerűen nem hagyja, hogy kitöltse a szívét a remény. Az ő szemükben ő csak egy bolond
álmodozó, aki képtelen szembenézni az árnyékba borult birodalmak rideg valóságával.
Persze az is felmerült benne, hogy esetleg igazuk van. Elvégre nem pontosan ezt a terhet
vonszolja maga után a bokájára láncolva immáron hosszú évek óta? Régebb óta, mint hogy
Bruenor meghalt volna?
– Nem – saját magát is meglepte, hogy válaszol Dahlia kérdésére. Felállt a székéből, az
elhatározás csak úgy sütött az arcáról, majd hangosan, magabiztosan felszólalt: – Azért hiszem
ezt, mert szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ez az igazság!
– Mert a világ tele van jókkal?
Drizzt bólintott.
– Többnyire – felelte. – Ha elviselhetetlen körülmények közé szorítjuk őket, akkor nem
ítélhetjük meg az erkölcsüket. Stuyles és a bandája nem vérre, hanem élelemre áhítozik.
– Ha nincs köztük még több ördög – vetette közbe Dahlia. – Erre nem gondoltál?
– Nem! – vágta rá Drizzt, de nem meggyőződésből, mint inkább az egész feltételezés
tagadásaként.
A nő mondani akart még valamit, de visszanyelte a szavait, és inkább Entrerire nézett.
Drizzt azon kapta magát, hogy ő is az orgyilkost figyeli.
Entreri levette a tekintetét Dahliáról, és a drow-ra nézett. Viszonozta a pillantását, és
alig észrevehetően, de bólintott.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
– Stuyles gazda! – kiáltozta Drizzt minden második lépésnél. Andahar hátán robogott
fel-alá az erdei ösvényen, az unikornis nyakában vidáman csilingelt a mágikus csengettyű, némi
derűt hozva a sötét hófellegekkel borított égbolt alá. Entreri lovagolt mellette pokolbéli hátasán.
Az orgyilkos alig szólalt meg az elmúlt két napban, amióta elhagyták Port Llast városát, de nem
is panaszkodott, és ez mindennél többet mondott a drow-nak. Amikor Entreri alig
észrevehetően, de egyértelműen felé biccentett a kikötőben, jelezte neki, hogy támogatja a
tervét.
Egy öszvér vontatta kocsi zötykölődött mögöttük, amelyet a városból kölcsönöztek.
Ámbra és Afafrenfere ültek a bakon, Dahlia mögöttük foglalt helyet, félig ülve, félig állva a
tengeri élelemmel teli zsákok között. Ajándékokat hoztak magukkal, de Drizzt aggódni kezdett,
hogy az élelem nem bírja ki a nagy hideget, és tönkremegy, mielőtt még hasznát vehetnék.
– Stuyles gazda! – kiáltotta Drizzt ismét. – Itt vagy? Gyere, és vedd el, amit hoztam…
– Jobb, ha ottan maradol! – kiáltotta vissza egy mély, dörmögő hang.
Drizzt és Entreri azonnal megtorpantak, Ámbra pedig megállította a kocsit.
– Ezek barátok? – kérdezte Entreri halkan.
A drow vállat vont.
– Haggyátok itten a kocsit és a luvakat, és takaróggyatok vissza, amerrűl gyüttetek! –
kiáltotta a hang a sűrűből.
– Azt hiszem, nem – morgott Entreri.
Drizzt felemelte a karját, hogy csendre intse a társait, és közben úgy fészkelődött a
nyeregben, hogy egy kicsit körülnézhessen, a rablót kereste.
– Stuyles gazdát és az útonállóit keressük! – kiáltotta vissza Drizzt. – Barátként jöttünk,
nem ellenségként. Élelmet és jó bort hoztunk, nem kell ellopnotok tőlünk, ajándékba adjuk.
– Nu, akkó aggyátok ide, meg a lovakat is, oszt hó’gyátok el magatok!
– Ezt nem tehetjük – válaszolta Drizzt, aki mostanra kiderítette, hogy hol van a bandita.
Egy nyárfa mögött húzta meg magát, az úttól jobbra, egy vízmosásban. – Stuyles gazdával
akarok beszélni, mondd meg neki, hogy Drizzt Do’Urden visszatért.
– Rendben – szólat meg egy új hang a kocsi mögött. Mind az öten megfordultak, és
három alakot pillantottak meg, amint éppen kilépnek a bozótosból. Ketten íjat szorongattak a
kezükben, de leeresztve tartották, a harmadik, aki közöttük állt, eltette a kardját, majd
mosolyogva indult el a társaság felé.
– Utolsó esély, hogy elkotróggyál, elf! – harsogta még mindig az első hang.
– Elég lesz, Gebe! – szólt rá a kardos alak szigorú hangon a kocsi mögül – Ezek itt
barátok, fajankó! – könnyed léptekkel haladt el az öszvérfogat mellett, barátságosan
odabiccentett Dahliának, majd Drizzt hátasához lépett.
A drow emlékezett rá a tábortűz mellől, ahol néhány hónappal ezelőtt elmesélte Stuyles
útonállóinak élete történetét, némi élelemért, szállásért és baráti szóért cserébe.
– Jó, hogy újra látlak – mondta a férfi, és széttárta a karját.
Drizzt megfogta a felé nyújtott kezet, és közben zavartan és bocsánatkérően nézett rá.
– Nem emlékszem a…
– Nem tudom, hogy elárultam-e egyáltalán – szakította félbe a férfi. – Kale Denrigs,
szolgálatodra.
– Gebe? – kérdezte Entreri váratlanul. Minden szempár azonnal felé fordult. Az
orgyilkos az utat nézte, ahol újabb hat fickó tűnt fel, köztük a harsogó Gebével, egy hihetetlenül
magas és vállas alakkal, aki inkább tűnt hegyi óriásnak, mint embernek.
– Félig ogre – magyarázta Kale –, de a jobbik fajtából.
Ámbra hangos nevetésben tört ki a kocsin.
– Stuyles itt van a közelben? – kérdezte Drizzt.
– Nincs messze.
– Élelmet, bort és egyebeket hoztunk, és jó híreket, aminek talán örültök majd.
– Hadencourtért cserébe? – kérdezte Karel, és közben vizslató pillantást vetett a drow-
ra.
– Nektek kellene kiengesztelnetek minket miatta! – szólt közbe Dahlia harciasan.
– Mi az a Hadencourt? – kérdezte Afafrenfere.
– Nem mi, hanem ki – javította ki Ámbra.
– Mindkettő – helyesbített Dahlia. – Hadencourt egy főördög volt, aki Stuyles gazda
útonállói közé tartozott.
– Remek! – dünnyögte Entreri.
– Micsoda? – kapta fel a fejét Kale.
– Főördög – ismételte meg Drizzt. – Utánunk jött az erdőbe, és magával hozta a szolgáit
a kilenc pokolból.
– Visszakergettük őket oda, ott a helyük! – vicsorgott Dahlia.
– Hadencourt? A mi Hadencourtunk egy főördög? Mégis, hogyan…?
– Fájdalmas felismerés volt, elhiheted – felelte Drizzt fagyosan. – Ha még mindig itt
van valaki közülük a soraitokban, akkor…
– Nincsen – vágta rá határozottan Kale, és lerítt róla, hogy mennyire megdöbbenti a
váratlan igazság.
– Vezess minket Stuyles elé! – kérte Drizzt a férfitól. – Azonnal értekeznem kell vele –
beszéd közben felnézett az égbolton sűrűsödő felhőkre.
Kale felemás pillantást vetett rá.
– Nehéz séta lesz ezzel a kocsival – jegyezte meg.
– Akkor itt hagyjuk, a barátaim majd vigyáznak rá, amíg visszatérek.
Kale még mindig kétkedve nézett rá, majd végighordozta a tekintetét a dagadó
zsákokon, és jelzett a társainak.
– Egyelőre azok is maradnak – mondta Drizzt.
– Szóval csak átvertél minket?
– Hadd beszéljek Stuyles gazdával! – felelte a drow. – Az ellátmány a tiétek, de nem
kell most azonnal elcipelnetek.
– Miről van szó?
Drizzt azonban nem felelt, eleget fecsegtek, ezért ismét megkérte a férfit, hogy vezesse
őt Stuyles elé.
Kale intett a társainak, hogy maradjanak a kocsi mellett, akik örömmel
engedelmeskedtek, miután Ámbra csapra verte az egyik söröshordót, és körbekínálta. Kettesben
gyorsan haladtak, de Kale nem túlzott, valóban nehéz terepen kellett átvágniuk, és aligha tudták
volna magukkal cipelni az ellátmányt.
Hamarosan egy többtucatnyi sátorból álló táborhoz értek – Stuyles bandája jó néhány
fővel gyarapodott, mióta Drizzt legutóbb itt járt –, ahol ő és Stuyles gazda boldogan rázott
kezet. Mivel egyre többen gyűltek köréjük, hogy megnézzék a szokatlan látogatót, Drizzt
visszatessékelte Stuyles gazdát a sátorba, ahonnan előjött.
Az útonállók kikerekedett szemmel néztek utánuk. A bámészkodók között ott volt egy
ifjú, torz boszorkánymester is, aki még egy csecsemőkori zuhanásban törte ripityára magát,
amikor levetették egy szikláról.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
Néhány nappal korábban egy magányos, ökrök vontatta kocsi gurult ki Port Llast
kapuján, most pedig majdnem húsz kocsi zötykölődött Port Llast kapuja felé, igaz, a járművek
többségét az elmúlt hónapokban rabolták az utak mentén. Stuyles gazda bandája szépen
gyarapodott, ugyanis Luskan főkapitányainak ármánykodásai, Vízmélyvára urainak
nemtörődömsége, közönye és Neverwinter hányattatott sorsa sok mindenkit tett kiszolgáltatottá
és földönfutóvá. A zsiványbanda létszáma száz fölé emelkedett, miután egyesültek egy
hozzájuk hasonló menekült társasággal.
Stuyles gazdának nem kellett sokáig győzködnie a társait, mert Drizzt ajánlata azonnal
felkeltette mindenki érdeklődését. Mindenki vágyott már egy új otthonra, egy kényelmes és
meleg házra, ahol úgy élhetnek, mint a bajok előtt.
Stuyles vezette a karavánt, az Andahar hátán lovagló Drizzttel az oldalán. Lassan
haladtak, kihasználták az időt, és komótosan ereszkedtek le Port Llast városkapujához. A hír
gyorsan elterjedt a városban, és mire a karaván odaért a kapuhoz, már az egész város
felsorakozott a fogadásukra.
Dorwyllan kijött a kapun, és Drizzt elé ment.
– Menekültek – magyarázta a drow. – Derék népek, akiket kirekesztett magából a
virágzó civilizáció.
– Útonállók – szólalt meg Dorwyllan vigyorogva.
Stuyles gazda aggódva tekintett a drow-ra.
– Hajdani útonállók – helyesbített Drizzt.
– És most már Port Llast-i lakosok – mondta az elf, majd széles mosollyal az arcán
kezet nyújtott Stuyles gazdának. – Nyissátok ki a kaput! – kiáltotta hátra a válla felett. – És
mondjátok el Umberlee szörnyetegeinek, hogy többé nem tehetik be a lábukat a kikötőbe!
Hatalmas üdvrivalgás köszöntötte a karavánt a városfalon túlról, amire hasonlóan
hangos ordítással válaszoltak a megviselt, kitaszított menekültek.
– Még többen csatlakoznak hozzánk – mondta Stuyles Dorwyllannak. –
Összesereglenek a vidék minden szegletéből.
– Leginkább a Luskan melletti földekről – tette hozzá Drizzt.
– Követeket küldtem ki mindenfelé – magyarázta Stuyles.
– Sok üres házunk van, és bő a tenger termése, amit be kell takarítani – felelte erre
Dorwyllan. – Legyetek üdvözölve!
Drizzt mindig is sejtette, de most egyértelmű bizonyosságot nyert, hogy az „üdvözlégy”
a kedvenc szava a közös nyelven. Egy olyan szó, amelynek nincsen megfelelője a drow-k
világában.
MÁSODIK RÉSZ
CSALÁDI KAPCSOLATOK
Szabadság. Oly sokszor használom ezt a fogalmat, és oly sokszor kell rádöbbennem,
hogy már nem ismerem ennek a szónak a jelentését! Összezavarodtam.
Összezavarodtam, vagy becsaptam önmagam.
„Magamra maradtam, szabad vagyok!” – kiáltottam, miközben Bruenor ott feküdt a
hideg kövek alatt, gauntlgrymi sírjában.
El is hittem ezeket a szavakat, mert a zavarodottságom hullámai, melyeket az új,
megváltozott világ árnyékai és fényei által vívott harcok keltettek, maguk alá temettek, és nem
értettem meg, hogy saját tisztázatlan érzéseim kötnek gúzsba. Felszabadultam, hogy
szánalmassá válhassak, és valóban annak is tűntem, miközben megtettem az első néhány lépést
Gauntlgrymből kifelé menet.
Gyanítani kezdtem eme rejtett igazságot, ezért észak felé indultam, Port Llast felé.
Remélni mertem, hogy a feltételezésem helyes és a terveim is helytállóak, amikor a
küldetésünk már a végéhez közeledett, és továbbálltunk Port Llastból.
De minden reményem és sejtésem ellenére is csak akkor értettem meg az engem
előrehajtó, viszkető érzés természetét, amikor a Stuyles gazda és az énáltalam vezetett karaván
megközelítette Port Llast kapuját. Feltettem ugyan magamnak a kérdést, hogy melyik utat
válasszam, de semmi értelme sem volt annak a kérdésnek.
Ugyanis az előttem álló út határozza meg a tetteimet, és nem fordítva.
Ha nem mentem volna el Port Llastba, hogy segítsek, ha nem emlékeztem volna Stuyles
gazda és a többiek könyörgésére, akkor rég feladtam volna, ezt tisztán éreztem a szívem mélyén.
Nincs szorosabb béklyó az önámításnál. Ha valaki nem hallgat a szívére, akár csak a személyes
következmények miatti félelemből – legyen az valós, fizikai veszély, önbizalomhiány vagy
kiközösítés –, az nem lehet szabad. Ha szembemegyünk az értékrendünkkel és az elveinkkel, ha
szembeszállunk mindazzal, amit igaznak és helyesnek vélünk, egy börtönt építünk, amely
erősebb, mint az adamantinrács és vastagabb, mint a téglafal. Ha a célszerűséget a lelkiismeret
fölé emeljük, akkor minden egyes alkalommal kivetünk egy horgonyt, ami örökké visszahúz
majd minket.
Talán mégsem tévedtem, amikor szabadnak nyilvánítottam magam, miután az utolsó
bajtársam is elhagyta e világot, de az utam ott még nem ért véget. Ma már nem tartozom
senkinek semmivel, kizárólag saját magamnak, de az a legfontosabb kihívás, hogy a saját
szívem útját kövessem.
Most ismét kimondom, szabad vagyok, és ezúttal meggyőződéssel teszem, mert
elfogadom azt, ami a szívemben lakozik, és tudatos megértéssel választom ezeket az elveket
iránytűnek az utamhoz. A világ talán a szürke különböző árnyalataiba borult, de a jó és a rossz
fogalma nem változott, nem mosódott el a kettő közötti határ. És ha ez a világnézet törvénybe
ütközik, akkor ezt a törvényt pokolra kell vetni.
Még sosem hajtott annál erősebb meggyőződés, mint hogy megmentsem Stuyles gazdát
és a bandáját. Ily kevés kétely még sosem merült fel bennem utam során.
Ez volt a helyes cselekedet.
Az út teremtette meg számomra ezt a lehetőséget, és micsoda hazug és hitszegő lettem
volna, ha hátat fordítok szívem vágyának.
Mindezzel tökéletesen tisztában voltam, amikor Stuyles gazdával az oldalamon
leereszkedtem Port Llast hívogató kapujához. A falról reánk szegeződő, és a karavánban
mellettem megvillanó tekintetek megerősítettek abban, hogy ez a mindkét fél szempontjából
egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnő megoldás a legjobb és leghelyesebb döntés.
Az utam vezetett ide. A szívem mutatta meg nekem Drizzt Do’Urden lábnyomait az úton.
Azok után, hogy követtem ezt a megérzéseken alapuló utat, kijelenthetem, hogy szabad vagyok.
Mindennél csodálatosabb érzés, hogy nem Port Llast ujjongó lakosaitól, és nem is
Stuyles menekültjeitől, akik végre otthonra leltek, kaptam meg a megerősítést, hogy helyesen
cselekedtem, hanem Artemis Entreritől, aki alig láthatóan, de felém biccentett, és elismerés
csillant a szemében!
Ő megértette az indíttatásomat, és amikor Dahlia nyilvánosan ágált a tervem ellen, ő
némán támogatott – nem tudom, hogy miért –, egy egyszerű biccentéssel és pillantással.
Hazudnék még magamnak is, ha tagadnám, hogy mennyire felvillanyozott a tudat, hogy
Artemis Entreri velem tart erre az utazásra. Megváltást nyert volna? Aligha. Továbbra sem
bízok benne. Ugyanakkor most egyértelműen megmutatta nekem, hogy más is lakozik abban az
összetört és sebzett szívében. Természetesen sosem vallaná be, hogy mennyire a kedvére való ez
a megoldás, mint ahogyan akkor is elrejtette savanyú képén megjelenő elégedett mosolyát,
amikor visszatértünk Port Llastba, miután először ütöttünk rajta a tengeri ördögökön.
Az a biccentés azonban közölt nekem valamit.
Az a valami pedig a sajátommá teszi ezt a döntést – illetve ezeket a döntéseket –, hiszen
én csikartam ki belőle, hogy velem tartson északra, ahogyan korábban azt is elfogadtam tőle,
hogy segítsen a Herzgo Alegni elleni harcban, sőt azt is rá bíztam, hogy ő vezessen minket
Neverwinter csatornahálózatában. Most már tudom, hogy mennyire fontos szerepet játszott ő
ebben a küldetésben, mennyire támogató volt velem szemben.
Azért tudok helyesen dönteni, mert a megérzéseimre hallgatok, és nem hagyom, hogy a
félelmeim letérítsenek az útról.
Így hát szabad vagyok.
És elégedett is vagyok, mert visszatért a hitem, hogy a társadalmak és civilizációk nagy
körforgása végső soron mégiscsak egy jobb jövő felé vezeti Faerűn népeit. Noha mindig lesznek
nehézségek és akadályok – mint a Mágiavész, Luskan kalózkézre kerülése, a Netheri Birodalom
felemelkedése, a kataklizma, amely lerombolta Neverwintert –, de a történelem az
előrehaladásról szól, a makacs elszántságról, az apró és hatalmas hősökről. Menni kell előre,
küzdeni kell, és a világ egy barátságosabb és szabadabb és élhetőbb hely lesz mindenki
számára.
Ez a hit vezérli a lépteimet.
Ahol korábban bizonytalanságot láttam, és tétova léptekkel toporogtam, ott most
lehetőséget látok és kalandot. A világ összetört… vajon meg tudom javítani?
Nem tudom, de úgy vélem, hogy ez a próba lesz egész életem legnagyszerűbb kalandja.
Drizzt Do’Urden
IX.
KÜLÖNBÖZŐ ÉRDEKEK
A nap magasan járt már, amikor Dorwyllan egy meredek lejtőről nézte a lefelé kanyargó
menetet. Roskatag kocsik zötykölődtek az úton, elkínzott, ösztövér szamarak és bántóan
lesoványodott lovak húzták őket, és reszketeg tehenek botladoztak mögöttük elgyengült
lábaikon.
Több nő ült ezeken a kocsikon, mint férfi, és inkább öregek, semmint ifjak… kivéve a
nagyon fiatalokat. Lelkes gyerekek rohangáltak a kocsik között, és képzeletbeli zsiványokkal és
szörnyekkel vívtak ádáz csatát. Elnézve a kocsikat hajtó szülők meggyötört arcát, a legtöbben
abban reménykedtek, hogy ezek a kalandok örökre megmaradnak az élénk fantázia szülöttének.
Derék Stuyles hívására érkeztek ide, és a soraikban ott utaztak a hírvivő követek velük
együtt. A tél végre engedett a szorításon, az utak is járhatóvá váltak, ezért Stuyles üzent a
Luskantól északra fekvő földek lakóinak, hogy tegyék meg a Port Llastig tartó egy tíznapos
utat, és csatlakozzanak hozzájuk új otthonukban.
Port Llast valósággal virágzott az előző őszhöz képest. Drizzt és a barátai segítségével,
no meg a menekültek jelentette erősítés révén egészen a tengerig szorították vissza a városból a
tengeri ördögöket. Új falat emeltek, amelyet most már inkább a dagály veszélyeztetett, és nem a
szörnyetegek. A sziklafal kiszögellésein ülő katapultokat megjavították, és embereket állítottak
melléjük… illetve félogrékat, ha a helyzet úgy hozta. Számos hajót újra felkészítettek a tengeri
útra, és akadt is bőven learatnivaló termés a tengerben, hála az éjjel-nappal éber katapultoknak.
Néhány hónappal korábban Dorwyllan azon kesergett Drizztnek, hogy csakis hűségből
maradt a makacs városiak mellett, és a szavaiból kicsengett, hogy a végnapokat élik, és tisztán
látja maga előtt a város pusztulását. Most azonban az elf már-már szégyellte magát, ha
visszagondolt akkori keserű szavaira és reményvesztettségére.
Immár itt menetelnek előtte az új városlakók, és ismét gyerekzsivaj töltheti be Port Llast
utcáit. Dorwyllan nem hitte, hogy ez még egyszer bekövetkezik az életében, és a viharvert,
ellenségek vérétől mocskos város újjáéled romjaiból.
– Ha eljutnak addig – emlékeztette rá magát Dorwyllan, majd azonnal visszakozott is.
Ismét a menetelők mögött kanyargó északi út felé fordult. Hosszú kutyagolás áll még előttük,
de az első néhány lépés a legveszélyesebb, ezt az elf jól tudta. Elkendőzte a szemét a
tenyerével, és az északi tájat kémlelte, maga elé képzelve Luskan szakadozott szélű égboltját. A
város főkapitányai valóban lemondtak ezekről a menekültekről, és a sorsukra hagyták őket, de
Dorwyllan egy pillanatig sem hitte, hogy ugyanezek a főkapitányok tétlenül nézik majd, hogy
békésen odébbálljanak.
Az elf megvárta, amíg elhalad mellette a menet, majd kézbe vette az íját, és elindult,
hogy felderítse az északi utat.
A nap már a vége felé járt az útján, amikor négy luskani lovasra, négy városi őrre
szegezte az íját, akik éppen dél felé ügettek.
Dorwyllan bizonytalanul rágcsálta az ajkát. Vajon tudnak egyáltalán a menekültekről?
Ha igen, akkor vajon jelentették már?
Ismét felemelte az íját, ám ekkor egy újabb lovascsapat tűn fel, északi irányból.
Bevárták egymást, hadarva szót váltottak, és a most már tízfős társaság gyorsan elnyargalt déli
irányba. Dorwyllan azonnal tudta, hogy mi történt.
Rögtön a nyomukba szegődött. Árnyékként, futva követte őket, kihasználva az általa
ismert rövidítéseket.
Amikor a nap lebukott a nyugati égbolton, és a téli félhomály sötétségbe fordult,
tábortüzek gyúltak délre tőle. Az elf úgy vélte, hogy a lovasok még nem fedezhették fel a
fényeket, mert valószínűleg ők is megálltak, hogy tüzet rakjanak.
Dorwyllan az ajkához emelte a kürtjét, és hosszasan, gyászosan megfújta.
Nem sokkal később megérkezett a válasz déli irányból.
Az elf a luskani lovasokat figyelte, akik nyomok után kutattak, és közben az ő irányába
mutogattak. Nem aggódott túlságosan, mert tudta, hogy ezek a tengeri patkányok nem találják
meg őt a sötét erdőben.
Ráadásul úgy tűnt, meg sem próbálják felkutatni a hang forrását; ezek az ostoba kalózok
nem is sejtik, hogy ez egy üzenetváltás volt, melynek révén figyelmeztette a menekülteket
mintegy tíz közeledő katonára. A karaván tagjai felkészülten várják majd őket.
---------------------------------------------------------------------
– Az a drow sosem vonta magára a figyelmet – jegyezte meg Gromph szemmel látható
derültséggel és hitetlenkedéssel.
– Nem nehéz megtalálni – vélte Kimmuriel.
– Jarlaxle folyamatosan őt keresi neked.
Kimmuriel bólintott.
– Ez igaz, de ti is oly gyakorta beszéltek… vele, mint én magam. – A pszionista
majdnem elszólta magát, és a „fivéreddel” szót használta, de még idejében fékezte a nyelvét. –
Sosem értettem, hogy az ősmágus miért nem kutatja fel a renegátot, és végez vele egyszer s
mindenkorra. Drizzt Do’Urden ügyessége mit sem érne a te mérhetetlen mágikus erőddel
szemben.
– Nyilvánvalóan.
– Akkor miért?
– A Bregan D’aerthe miért nem tette? – kérdezett vissza Gromph. – Drizzt Do’Urden
levágott feje talán nem emelné a tekintélyeteket és a hírneveteket… és az áratokat?
– Jarlaxle miatt – vágta rá a választ Kimmuriel habozás nélkül. – Már rég kijelentette,
hogy Drizzt Do’Urden ügye nem a mi gondunk, és megtiltotta nekünk, hogy pusztán a vadászat
kedvéért felkutassuk őt.
– És mit gondolsz, ez miért van így?
– Mert barátok, gondolom – felelte Kimmuriel. – Mindig is ez volt Jarlaxle legfőbb
gyengesége.
– Többről van itt szó – mondta Gromph.
– Akkor te miért nem vetsz véget ennek? Te megtalálhatnád és megölhetnéd őt.
– És ugyan minek?
– A dicsőségért.
– Én vagyok Menzoberranzan ősmágusa, és már régebb óta vagyok hatalmon, mint
hogy te megszülettél volna. Több idő adatott számomra és nagyobb a vagyonom, a hatalmam, a
kényelmem és a szabadságom, mint amiről egy férfi Menzoberranzanban akár csak álmodhat.
Ugyan mit nyernék én Drizzt Do’Urden halálával?
– Több családtagodat is megölte.
– Ahogyan én is.
Kimmuriel nem volt az a vidám természet, de most kis híján elnevette magát attól,
ahogy Gromph beszélt. Tárgyilagosan, érzelemmentes, színtelen hangon, mintha ezek a dolgok
mind előre elrendeltettek volna, ahogyan az Menzoberranzan nagy házai között már csak lenni
szokott.
– Talán kedveled őt? – kérdezte a pszionista.
– Nem ismerem őt, és nem is kívánom megismerni – felelte Gromph.
– És az örökségét? – nyaggatta tovább Kimmuriel. – Tudom, hogy Jarlaxle büszke rá,
amiért elszökött Menzoberranzan kegyetlen papnői elől.
– Ez esetben Jarlaxle ostoba, akinek jobban kellene lepleznie az érzéseit – felelte
Gromph… és egyben finoman figyelmeztette is Kimmurielt, hogy veszélyes ösvényre tévedt. –
Lolth királynő szereti a káoszt és a zűrzavart, ezért Drizzt Lolth céljait szolgálja, ha magát az
istennőt nem is.
Kimmurielt alaposan meglepték Gromph szavai. Nem gondolta, hogy az ősmágus
nyíltan kimondja azt, amiről az első házban már több mint egy jó évszázada suttogtak, azóta,
mióta Baenre nagyasszonyanya elesett Drizzt törpe barátjának fejszéjétől. Ekkor megértette,
hogy semmi értelme tovább feszegetni a témát, mert úgysem jut előrébb, és nem akart
felbőszíteni egy olyan nagyhatalmú drow-t, mint amilyen Gromph, Menzoberranzan ősmágusa.
– Quenthel Baenre nagyasszonyanya azonban már korántsem lesz ennyire elnéző Drizzt
Do’Urdennel szemben, ha szeretett unokaöccsét egy kőtáblán hozzák vissza elé – mondta
inkább Kimmuriel, visszaterelve a beszélgetést eredeti medrébe: Tiago felfedezte Drizzt
Do’Urden kilétét, és elhatározta, hogy levadássza őt.
– Ne becsüld alá őt! – jegyezte meg Gromph.
– Egyiküket sem – mondta Kimmuriel. – Ugyanakkor, amíg korántsem vagyok
meggyőződve Tiago újdonsült társainak, a két Xorlarrin fattyú, Ravel és Saribel képességeiről,
addig biztosan tudom, hogy Drizzt erős szövetségesekkel vette körül magát.
– Tiago fiatal és törtető – mondta Gromph. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan
letér erről az útról.
– De ez az út forrón izzik.
– Akkor hűtsd le! – Gromph pontosan azokat a szavakat mondta, amelyeket Kimmuriel
hallani akart.
Kimmuriel titokban megegyezésre törekedett néhány árny nagyúrral, és már hírt is
kapott Jarlaxle-től, miszerint az Árny Enklávé és ezek a nagyurak, akiknek egy bizonyos Parise
Ulfbinder a vezetőjük, élénken érdeklődnek Drizzt iránt, a kósza alaposan felkeltette a
figyelmüket. Jarlaxle nem bocsátkozott részletekbe, és éppen ezért Kimmuriel azt sem tudta
eldönteni, hogy ellenségként vagy szövetségesként tekintenek-e Drizzt Do’Urdenre.
Az elővigyázatosság és az óvatosság azt súgta Kimmurielnek, hogy egy Tiago és Drizzt
közötti összecsapás most nem tenne jót az üzletnek, akárhogy végződne is.
Most, hogy gyakorlatilag engedélyt és szabad kezet kapott Gromphtól, egyúttal meg is
oltalmazta magát és a Bregan D’aerthét az első ház várható dühétől.
---------------------------------------------------------------------
– Ááhh, nem öltük meg a kutyákat, és emmég gond lehet – dörmögte Ámbra, amikor
néhány nappal később lepakoltak a Port Llastba érkező kocsikról. Az újonnan érkezők tíz
foglyot is hoztak magukkal.
Drizzt és a többiek, köztük Port Llast vezetői és Stuyles gazda, élénk érdeklődéssel
nézték a felbolydulást.
– Nem engedhetjük el őket – mondta Dorwyllan. – Egyenesen a főkapitányokhoz
rohannának, és elmondanák nekik, hogy újjáalakultunk.
– Nem móngyuk! – óbégatott az egyik luskani fogoly.
– Nem tarthatjuk itt őket az akaratuk ellenére – vélte Drizzt. – Semmi rosszat nem tettek
ellenünk.
– Megtámadták a karavánt, vagy akarták – emlékeztette rá Ámbra. – A törvény
mibennünket védene, ha lekaszabónánk őket, egy tisztességes bíró sem vitatná!
Drizzt bólintott, a törpének igaza volt, de azért óvatos maradt.
– De nem tettétek, és ez így helyes – próbálta lehűteni a körülötte felcsapó heves
indulatokat.
– Még megtehetjük – mondta Ámbra vigyorogva, és a közeli kocsin kuporgó foglyokra
mordult, majd Drizztre kacsintott.
A drow azonban a fejét csóválva intette rendre őt. A törpe nem segítette elő a dolgát.
– Luskan úgyis megtudja – szólalt meg Artemis Entreri, és az együttműködése
mindenkit meglepett, aki ismerte őt. – Eresszétek csak el őket, vagy küldjétek ki a tengerre, és
etessétek meg velük a tengeri ördögöket, nem számít!
A köréjük gyűlt tömeg mindkét megjegyzésre egyetértően zúgott.
– Tartsátok itt őket! – emelte fel a hangját Drizzt, hogy mindenki jól hallja. – Jól
bánjatok velük, elvégre nem az ellenségeink! Artemis és én közben elmegyünk Luskanba.
– És én is – szólt közbe Dahlia.
– Akkor menjetek ti ketten, és engem hagyjatok ki ebből! – dünnyögte Entreri.
– Nem – szögezte le Drizzt. – Neked és nekem amúgy is dolgunk van ott.
Ez meglepte az orgyilkost, és azonnal gyanakvóvá vált.
Drizzt a jobb csípőjére tette a kezét, oda, ahol az orgyilkos hordani szokta ékköves tőrét,
majd biccentett.
– Menjünk! – bólintott rá Entreri.
– Már vártam ezt a napot – fordult Drizzt Dorwyllan és a társai felé. – Van néhány
ismerősöm Luskanban, és Entrerinek igaza van. Tudják, hogy történik valami itt délen, de azt
talán nem sejtik, hogy nemcsak Neverwinter erősödik napról napra, hanem Port Llast városkája
is. Azt is tudják, hogy a Luskan környéki földek gazdái elhagyták a vidéket, és délre
vándorolnak, és hamarosan kiderítik az igazságot. Csak idő kérdése, hogy mikor tűnnek fel a
luskani vitorlák a kikötőben.
– Nem lépnék át a városfalat ellenségként – szögezte le Dorwyllan.
– Először talán nem. Először talán csak ide küldenek egy-két hajót, de azután… – Drizzt
lebegve hagyta a komor jóslatot. Mindenki tisztában volt vele, hogy Luskan könnyedén
lerombolhatja Port Llastot, ha kiküldi a hadihajóit.
– Én majd a követetek leszek – ajánlotta fel a drow.
– És ha nem jársz sikerrel? – kérdezte Dovos Dothwintyl, a város jelenlegi vezetője, aki
eddig szinte teljesen láthatatlanul és észrevétlenül viselkedett a város betelepítése és
visszafoglalása alatt.
– Akkor elmegyünk Neverwinterbe, és Jelvus Grinch felügyeletét kérjük, ő egészen
biztosan szívélyesen fogad majd minket.
A tömeg zúgolódni kezdett… végül is az elmúlt években foggal-körömmel
ragaszkodtak a városkájukhoz.
Dorwyllan nyugtatta le őket.
– Szükségszerűen el kellett jutnunk ehhez a fordulóponthoz – jelentette ki tárgyilagosan.
– A tengeri ördögökkel vívott vég nélküli harcunk a lassú halált jelentette. Most, hogy
győztünk, újra birtokba vehetjük Port Llast kikötőjét… vagy odébb kell állnunk innen. Ha
Drizzt nem jár sikerrel Luskanban, akkor Neverwinterhez vagy Vízmélyvárához fordulunk
segítségért.
– Bízzunk benne, hogy erre nem kerül sor! – mondta Drizzt, majd egy biccentéssel
elköszönt, és intett Entrerinek, hogy kövesse őt. Ő maga nem hitte, hogy harcra kerülne sor,
végtére is már megtette a szükséges előkészületeket a feltörekvő Kurth-hajónál.
Dahlia lépett el elsőként Drizzttől és Entreritől, de a drow utána nyúlt.
– Csak két hátasunk van, és a lehető leggyorsabban el kell jutnunk Luskanba, még
mielőtt hajóhadat küldenének ide. És rád itt van szükségem.
– Aligha lassítanám le Andahárt, ha veled tartanék – vitatkozott Dahlia.
Drizzt azonban megrázta a fejét, nem hagyta, hogy a nő megbabonázza őt.
– Én egész Luskant rábírhatom, hogy hagyjanak békén minket, még a Rethnor-hajót is –
mondta Drizzt nyílt őszinteséggel, emlékeztetve az elf nőt, hogy őt nem mindenki látja szívesen
Luskanban.
Dahlia szeme résnyire szűkült, az arca rideg álarccá merevedett, figyelmeztetve a drow-
t, hogy ez és az ehhez hasonló megjegyzések bizony nem erősítik kettejük kapcsolatát.
Drizzt legnagyobb meglepetésére ez nem zavarta annyira, mint várta. Sőt, ami azt illeti,
egyáltalán nem zavarta.
---------------------------------------------------------------------
Bármennyire igyekezett is, Beniago nem látszott annyira nyugtalannak, mint az ősz
Klutarch tanácsos, aki egyik lábáról a másikra állt. Végül is egy luskani pincében voltak,
maroknyi drow zsoldos gyűrűjében.
– Tehát visszatérünk – jelentette ki Kimmuriel. – Új érdekeltségeink akadtak a vidéken,
amelyek a Kurth-hajó és a többiek előnyére is válhatnak.
– Szóval találkoztál a többiekkel is? – kérdezte Klutarch.
– Szükség van rá? – kérdezett vissza a drow.
Klutarch tanácsos meglepettnek tűnt, Beniago azonban tudta az igazságot.
– Nos, ők… – kezdte Klutarch.
– Nem számítanak – fejezte be helyette Beniago. – Jó barátunk, Kimmuriel éppen arról
tájékoztatott minket az imént, hogy a Bregan D’aerthe visszatérte előrevetíti a Kurth-hajó
felemelkedését. A többi főkapitány beleegyezik majd, vagy ha nem ők, akkor az utódaik.
Beletelt némi időbe, mire Klutarch megemésztette az elhangzottakat, de mire felfogta a
merész szavak valódi jelentését, felderült az arca, de csak egy pillanatra.
Csak egy röpke pillanat erejéig, ugyanis a szavak mögött burkolt fenyegetés lapult a
Kurth-ház felé.
– El kellene mennünk Kurth főkapitányhoz – vélte Klutarch.
– Csak ti mentek el hozzá – mondta Kimmuriel, és Beniago felé fordult, aki időközben
megköszörülte a torkát és egy intéssel elküldte magától a tanácsost.
– Van még valami? – kérdezte, miután magára maradt a sötételfekkel.
– Látom, hogy egyre kényelmetlenebbül érzed magad világos bőrödben – felelte
Kimmuriel.
Beniago kuncogva nyúlt a füléhez és vette ki a fülbevalóját. Az illúzió azonnal megtört,
és Beniago valódi drow alakjában állt a zsoldos előtt.
– Kurth beleegyezik.
– Ő makacs és akaratos, de ésszerűen cselekszik – felelte Beniago, pedig Kimmuriel
inkább kijelentette ezt, semmint kérdezte.
– Ha mégsem, akkor készen állsz rá, hogy magadra öltsd a főkapitány köpönyegét?
Beniago nem borzongott bele a lehetőségbe.
– Ahogy óhajtod, természetesen – felelte.
– Bízzunk benne, hogy erre nem kerül sor!
– Szóval akkor van még valami – sóhajtott fel Beniago.
– Az unokatestvéred, Tiago beköltözött Gauntlgrymbe a Xorlarrin-ház tagjaival együtt –
magyarázta Kimmuriel. – Úgy tűnik, hogy remekül halad a vállalkozásuk.
– Szóval ez a Bregan D’aerthe új érdekeltsége.
– Nyilvánvalóan, de van itt egy alapvető probléma. Tiago élénken érdeklődik egy
menzoberranzani kósza iránt, aki valahol itt tartózkodik a környéken.
Beniago nagyot sóhajtott, sajnos nagyon is jól értette a célzást.
– Drizzt Do’Urden megöli őt, Quenthel pedig háborúba indul miatta.
– Márpedig egy ilyen háború nem tesz jót az üzletnek.
– Mit kívánsz tőlem? – kérdezte Beniago.
– Tüntesd el Drizztet az útból!
Beniago hitetlenkedve, és nem mellékesen rémülten meredt a vezérére. Személyes
tapasztalatból tudta, hogy Drizzt mennyire félelmetes ellenfél, nem is beszélve erős
szövetségeseiről, akiket maga köré gyűjtött. De még ha ő, Beniago Baenre meg is találná a
módját, hogy miként állítsa félre a kószát, Jarlaxle világosan az értésükre adta, hogy egy ilyen
botor cselekedet komoly következményekkel járna. Egyetlen drow, főleg ha a Bregan D’aerthe
tagja, sem merné keresztezni Jarlaxle útját.
– Nem kell megölni őt, te ostoba! – szólt rá Kimmuriel, Beniago pedig
megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Légy ravasz! – folytatta Kimmuriel. – Módold ki, hogy miként tudod távol tartani
egymástól Tiagót és Drizztet, legalábbis egyelőre!
– Elmehetnél Tiagóhoz – javasolta Beniago.
– Már megtettük – felelte Kimmuriel. – Maga Jarlaxle beszélt vele.
– És ő még mindig olyan makacs, büszke és akaratos, mint mindig – dünnyögte
Beniago, és mivel Kimmuriel nem felelt, folytatta: – Hol van Drizzt?
– Port Llastban.
Beniago erre felkapta a fejét, ugyanis az elmúlt napokban Port Llast újjáalakuló
városkája szolgáltatta a fő beszédtémát Luskanban. Érezte, hogy ez az új fejlemény csak még
tovább bonyolítja a helyzetet, de a következő pillanatban már meg is látta a remény szikráját.
Én a Bregan D’aerthe hadnagya vagyok, emlékeztette rá magát Beniago, és noha
számos vele egyenrangú akadt a szervezetben, csak Kimmuriel és Jarlaxle, no meg a független
Valas Hune állt felette a rangsorban. Az ő hadiszállása Luskan, márpedig Luskan nagyon, de
nagyon fontos szerepet tölt majd be a szervezet életében.
Ez lehet Beniago esélye ara, hogy a többi hadnagy fölé emelkedjen. Nem hagyja, hogy
az a szánalmas Tiago, kinek apja elárulta majd kitaszította őt a Baenre családból, hogy a Bregan
D’aerthe kezére adja, tönkretegye a törekvéseit.
– Kurth egyezzen bele! – kérte Beniago Kimmurielt. – A jelenlegi helyzetemben jobban
szolgálhatom az érdekeinket. Vedd rá őt, hogy adjon szabad kezet nekem Port Llast
helyzetének megtárgyalásában!
– A csalfa terved máris működésbe lépett – mondta elismerően Kimmuriel, Beniago
pedig meghajolt a bók hallatán, amit ettől a felettébb agyafúrt és józan észjárású drow-tól
kapott.
---------------------------------------------------------------------
– Valami gond van? – kérdezte Artemis Entreri aznap éjjel. Már az út egyharmadát
megtették Luskanba, pedig későn indultak.
Drizzt a fekete párduc bábuját forgatta az ujjai között.
– Nem tudom.
– Mostanában nem hívtad – jegyezte meg Entreri.
– Nem láttam szükségesnek.
Entreri megveregette Drizzt hátát, és arra kényszerítette, hogy nézzen egyenesen a
kétkedő szemébe.
– Már vagy egy tucatnyi csatát megvívtunk azóta, mióta megölted azt a tengeri ördögöt
a rakparton.
– Általában egy fal mögé bújva nyilaztam – felelte a drow.
– De sokszor nem.
Drizzt felsóhajtott, majd bólintott. Nem kerülhette ki a kérdést.
– A macska megviseltnek tűnik – folytatta Entreri, mielőtt még Drizzt megszólalhatott
volna. – Lóg rajta a bőr, mintha állandóan ki lenne merülve.
– Szóval észrevetted.
Az orgyilkos vállat vont.
– Hívd őt!
Drizzt a kezében lévő ónixszobrocskára pillantott, majd halkan kimondta Guenhwyvar
nevét. Nem sokkal később szürke köd jelent meg a levegőben, majd a fekete párduc bontakozott
ki belőle a két lovas előtt.
– Zihál – állapította meg Entreri. – A mágikus teremtmények is öregszenek?
Drizztnek fogalma sem volt róla.
– Korábban, amikor Guenhwyvar ennyire kimerült, egy nap alatt mindig kipihente
magát az asztrális síkon. Attól félek, hogy a Herzgo Alegnivel vívott harc, amikor távol került
tőlem, ártott neki.
– Vagy csak nem képes hazatérni az asztrális síkra – vélte Entreri.
Drizzt felkapta a fejét, és az orgyilkosra meredt.
– Ugyanakkor jobban fest, mint amikor a legutóbb magadhoz hívtad, talán idővel túl
lesz rajta – tette hozzá az orgyilkos.
A drow korántsem volt biztos ebben, és mivel nem volt szüksége a párducra, gyorsan
megölelte őt, és elengedte. Hirtelenjében zavarban érezte magát, tudván, hogy Entreri őt nézi,
de legnagyobb meglepetésére a férfi nem tett rá megjegyzést… rosszallót vagy gúnyosat sem.
Drizzt elraktározta ezt a benyomást az elméjében, majd ismét az árnyékkapuk jutottak az
eszébe, és már kezdte sejteni, hogy hová tűnt Guenhwyvar. Megérett benne a gondolat, hogy el
kellene látogatni az Árnyzuhatagba.
– Gondolod, hogy Port Llast egyszer virágozni fog? – kérdezte Drizzt nem sokkal
később.
– Gondolod, hogy érdekel?
Drizzt hangosan kacagott, és szíve szerint kibökte volna: „Igen!” Úgy döntött, hogy
meghagyja Entrerinek lankadatlan érzéketlenségét, bármi haszna is legyen belőle.
– Szóval, miután visszaszereztük a tőrödet, kihajózol Luskanból, és többé nem is
gondolsz rám vagy Port Llastra?
– Én most sem gondolok rád.
Drizzt ismét nevetett, és biztosra vette, hogy Entreri a visszaúton is mellette lesz majd
Port Llast irányába.
Már ha eljutnak addig, emlékeztette rá magát, miután számba vette az előttük tornyosuló
nehézségeket. Tudta, hogy kinél van az a borzalmas tőr, legalábbis sejtette, de esze ágában sem
volt megölni érte az egyetlen személyt, aki nyélbe ütheti a megegyezést Port Llast sorsát
illetően.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
– Kik vannak azon a hajón? – követelte a választ Effron a kikötői munkástól. A tiefling
boszorkánymester éppen akkor ért a rakpartra, amikor a Fürge Cselle megkerülte az Őrszigetet.
Megütötte a fülét néhány elsuttogott szó arról, hogy az utolsó pillanatban csatlakoztak még
néhányan a legénységhez. Csupán néhány pillanattal szalasztotta el az űzött vadat.
Egy sikátorban megragadta az egyik kikötői munkás grabancát, akiről tudta, hogy ő
oldozta el a hajó köteleit.
– Nem tudom, jóuram! – sipította a rémült munkás.
– Azonnal elmondod nekem, vagy pókokat rakok a bőröd alá!
– Jóuram!
Effron kíméletlenül kirázta a szuszt a szerencsétlen flótásból ép kezével, kék és vörös
szeme felváltva villogott dühében.
– Az K-Kurth hajója – hebegte a férfi. – Kurth zászlaja alatt futott ki.
– És kik szálltak fel rá?
– Huszonhárom fős a legénység – felelte a férfi.
– Az őrökről beszélj! A drow-król!
– Csak egy drow van – mondta készségesen a rakodómunkás. – Drizzt. És egy törpe és
két ember, meg egy nő, egy elf nő.
– Mi a neve?!
– Dahlia – válaszolta a férfi. – Dahlia, aki megölte Rethnor főkapitányt, és most az
egész Rethnor-hajó dühöng, amiért átmehetett a városon a Kurth-ház védelme alatt.
A kikötői munkás tovább taglalta a két ház viszonyát behálózó politikai játszmák
mikéntjét, de Effron nem figyelt rá, csak meredten bámulta a távolodó hajó eltünedező vitorláit,
és gyűlölettel nézte, amint az anyja egyre messzebb kerül tőle.
– Hol kötnek ki? – kérdezte halk, nyugodt hangon, hirtelen támadt haragja időközben
elpárolgott.
– Baldur Kapujánál.
– Az meg hol van?
– Lefelé a part mentén – felelte a férfi magától értetődően, Effron azonban fintorogva
grimaszolt a semmitmondó válasz hallatán.
– Vízmélyvára alatt, néhány száz mérfölddel odébb.
Effron eleresztette a fickó grabancát, aki azonnal a földre rogyott, és ott összekuporodva
reszketett, védekezőn maga elé emelve a karját.
Effron ügyet sem vetett rá. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy úgysem szállhatna
szembe Dahliával egymaga, különben kivívná Draygo Quick szörnyű haragját. Meg voltak rá a
módszerei, hogy gyorsan utazzon, és Baldur Kapuja nincs is olyan messze.
Otthagyta a sikátort, majd magát Luskant is, és közben azon aggódott, hogy a Fürge
Cselle nehogy odavesszen a tengeren. Dahlia nem szenvedhet ilyen ostoba halált. A Kardpart
köztudomásúan veszélyes hely bármelyik hajó számára, de Kurth lobogója talán távol tartja a
kalózokat.
Mire visszatért az Árnyzuhatagba, már nem aggódott emiatt. Nem csupán a Kurth-
zászló a biztosítéka annak, hogy a Fürge Cselle eljusson az úti céljához, hanem Drizzt, Dahlia
és Artemis Entreri jelenléte is.
---------------------------------------------------------------------
Dahlia még sokáig Drizzttel maradt, miután Afafrenfere és Ámbra lementek a fedélzet
alá, hogy rumot és vigasságot keressenek maguknak. A drow a hajóorrban ácsorgott, és
meredten bámulta az előttük végtelenül elterülő sötét vizet. Többé nem nézett hátra, nem is lett
volna értelme, hiszen Luskant már rég maguk mögött hagyták, és csak ugyanazt látta volna,
mint amit maga előtt is.
Dahlia egy idő után odalépett mellé, Drizzt pedig átkarolta a derekát, és szorosan
magához húzta. Képmutatónak gondolta magát, mert úgy érezte, csak azért viselkedik így az elf
nővel, mert korábban érzéketlenül megbántotta, és mert az elmúlt órákban megpróbálta
száműzni őt az elméjéből. Ha a barátságon is túlmutató érzelmeket akar táplálni ez iránt az elf
nő iránt, akkor többé nem hasonlíthatja őt össze szeretett feleségével.
A Fürge Cselle nem a Tengeri Szellem, és Dahlia nem Catti-brie. Ez a párhuzam tetszett
Drizztnek. Az elf nő azonban közel fúrta magát hozzá, ami inkább a férfit nyugtatta meg,
semmint Dahliát.
Azért, mert Drizzt félt.
Félt attól, hogy folytassa vele bensőséges kapcsolatát, mert most már tisztán látta és
érezte, hogy mi lakozik a szívében, és félt, hogy megszakítsa vele ezt a kapcsolatot, mert nem
akart egyedül menni az előtte álló úton.
– Már elszoktam az érintésedtől – mondta Dahlia némi hallgatást követően.
– Sok minden lefoglalt – felelte Drizzt semmitmondóan –, fontos események.
A nő felhúzta az orrát. Könnyedén átlátott a drow silány magyarázkodásán.
– A nagy győzelmeket korábban testi örömökkel ünnepeltük – jegyezte meg.
Drizzt erre nem felelt semmit. Nem akarta szabadjára ereszteni a gondolatait, ezért még
szorosabban vonta magához a nőt.
– Entreri elhagy minket, ha Baldur Kapujához érünk – mondta Dahlia, és Drizzt
alaposan meglepődött, hogy pont ezzel a gondolattal terelte másra a szót.
A drow mélyen a nő szemébe nézett, de nem tudta kiolvasni a gondolatait belőle.
– Már Neverwinter óta fenyegetőzik ezzel – legyintett Drizzt.
– De most már nála van a tőre.
– A tőr csak egy kifogás volt arra, hogy ne menjen el, nem pedig az oka.
– Mit hallgatsz el? – kérdezte Dahlia, és eltávolodott kissé Drizzttől.
– Artemis Entreri ismét szabad, de fél az emlékei béklyójától – válaszolta a drow. –
Nem akar ismét azzá válni, ami egyszer már megesett vele, és ezt csak úgy kerülheti el a
legkönnyebben, ha velünk marad… illetve velem. Újabb és újabb kifogásokat talál majd ki arra,
hogy megmagyarázza a viselkedését, de sosem ismerné el az én szerepemet benne. Nem hagy el
minket.
– Baldur Kapujánál – ismételte meg Dahlia.
– Vagy majd ha visszatértünk Luskanba, vagy azután Port Llastba.
– Magabiztos a hangod.
– Az is vagyok – bólintott Drizzt.
– Az összes társaddal kapcsolatban? Bolond vagy! – vakkantotta Dahlia, majd egy
Drizzt számára értelmezhetetlen vigyorral az arcán faképnél hagyta őt.
A drow visszafordult a tenger felé, de ahelyett, hogy ismét visszasüppedt volna a
múltba, és a Catti-brie-vel és Deudermont kapitánnyal eltöltött kalandos időkön morfondírozott
volna, a közelmúlton merengett, a legutóbbi téli hónapokon. Dahliának igaza volt: csak a
legritkább esetben érintette meg őt, és általában csak lényegtelen dolgokról fecsegett vele.
Folyamatosan távolodtak egymástól, méghozzá Drizzt miatt. Talán önkéntelenül viselkedett
így, de makacs következetességgel.
Feszültté vált, és egy röpke pillanat erejéig Entrerit hibáztatta érte. Entreri Dahlia iránti
együttérzése, és a tudat, hogy az orgyilkos megérti, hogy mi zajlik az elf nő zaklatott és sebzett
lelkében, odébb taszította a kószát.
A gondolat azonban gyorsan tovasiklott, és ő hangosan felnevetett. Való igaz, hogy
Entreri kettőjük közé állt, illetve az együttérzése, mert ez arra emlékeztette Drizztet, hogy
mennyire sekélyes a kapcsolata ezzel az elf harcossal, akit valójában nem is ismer.
Nem tudta, hogy hová vezethet mindez. Próbálta logikusan végigkövetni a
gondolatmenetet, de kisvártatva ismét a Tengeri Szellem fedélzetén találta magát, Catti-brie
oldalán, az összekucorodott Guenhwyvarral a fedélzeten, a szél sós tengervizet fújt az arcukba,
és alig várták már az újabb kalandok vérpezsdítő izgalmát.
A keze önkéntelenül siklott a derekához, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, magához
hívta szíve legféltettebb kincsét. Guenhwyvar kisvártatva megjelent mellette, és noha ismét
megviseltnek tűnt, örömmel dörgölőzött a gazdájához.
A fekete párduc erős érintése visszarántotta Drizztet a múltba, a Tengeri Szellem
fedélzetére, és ismét boldognak érezte magát.
---------------------------------------------------------------------
Artemis Entreri kapott egy függőágyat a Fürge Cselle jobb oldali rakterében, de nem
oda tért vissza, miután otthagyta Drizztet a hajóorrban a többiekkel.
Valami nagyon nem tetszett neki ebben a megbízatásban. Noha már nem volt naprakész
Luskan ügyes-bajos dolgait illetően, nem hitte, hogy ennyire megváltoztak volna a dolgok az öt
főkapitány uralomra kerülésének első napjai óta. A vitorlásuk a Kurth-hajó lobogója alatt
hajózott, amely még mindig jelentős erőt képviselt a város vezetői között, amit az Őrszigeten
lévő Kurth-rezidencia erős védelme is bizonyított, arról nem is beszélve, hogy Beniago képes
volt belekényszeríteni Drizztet egy ilyen alkuba Port Llast érdekében.
Ugyan miért van szüksége a Fürge Csellének ilyen erős és kivételes védelemre?
Ez az egész talán csak Beniago és a Kurth-hajó hatalmi játszmája, ezzel a nevetségesen
jelentéktelen megbízatással akarják próbára tenni Drizzt és Dahlia hűségét. Vagy, és Entreri
ettől félt, valami sokkal, de sokkal fontosabb és alattomosabb dologról van itt szó.
Talán valami borzalmas veszedelem áll lesben a sötét vízben? Talán a tengeri ördögök?
Talán felhagytak Port Llast ostromával, és inkább a kereskedőhajókat vették célba?
Vagy amit már korábban szóvá is tett – és nem csak azért, hogy bosszantsa vele a drow-t
–, szándékosan távolították el Port Llastból a legerősebb városvédőket, hogy azután nyugodtan
készülődhessenek egy mindent elsöprő luskani támadásra?
Nem ez az eshetőség zavarta őt igazán, hanem a bizonytalanság, hogy nem tudja a
választ. Artemis Entreri azért maradhatott életben Calimport utcáin gyerekként, majd
uralkodhatott felnőttként, mert ösztönösen belelátott az idegenekbe, azonnal kiismerte őket, és
örök éberségének köszönhetően előbb jutott olyan hírekhez, amelyeket azután sikeresen
kihasználhatott az ellenfeleivel szemben.
Most úgy érezte magát, mintha engedte volna a drow-nak, hogy az alku érdekében adja
fel ezt az előnyt. Így hát Entreri nem a függőágyában pihent, még csak nem is a raktérben
tartózkodott, noha először valóban lement oda, hogy elterelje a társai és a túlbuzgó legénység
figyelmét. Később nesztelenül visszalopakodott és egy előre eltervezett útvonalon elosont a
főfedélzeten lévő kapitányi kabinhoz. Könnyedén jutott át a gyermekien egyszerű záron.
A tapasztalt orgyilkos gyorsan talált búvóhelyet a hálók és kötelek, valamint a tengernyi
trófea között.
Türelmesen várt, ami oly sok sikert és oly nagy hírnevet hozott neki Calimportban és
később máshol is. Tudta, hogy a kapitány addig nem tér vissza, amíg kellő távolságra nem
kerülnek Luskantól, és a sziklás partvonaltól.
Még alig helyezkedett el, amikor kinyílt a kabinajtó, de nem a kapitány, hanem az
elsőtiszt lépett be rajta. A férfi, akinek úgy tűnt, hogy ork vér is csörgedezik az ereiben, a vén
tengeri medve mintapéldányának tűnt: egykoron fekete szakálla szürkévé változott a tengeri
szélben, barázdált arca a Vérkőföldek rövid, száraz, nyári tíznapokra jellemző szabdalt, árkos
talajára emlékeztetett, cingár lába úgy kunkorodott és görbült, hogy úgy is felülhetett volna egy
alacsony póni hátára, ha fel sem emeli hozzá a lábát. Egyik szeme hiányzott, a helyén egy
szürke hártyával bevont üveggolyó éktelenkedett. Még a testbeszéde és a viselkedése is arról
árulkodott, hogy túl sok viharos hullámot és olcsó szajhát látott már életében, minden egyes
lépésnél cefetül káromkodott, amíg az asztalhoz ért.
– „Vedd csak fel őket! Megótalmaznak” – mormogta, olyasvalakit gúnyolva, akit
Entreri nem ismert. – No, oszt ugyan mitül védenek meg? Baldur Kapujának girhes
rakodólegényeitül? Haszuntalan fő’dpatkányok ezek, és ha az a törpe nem bújik béle az
ágyamba, én által hajintom a korláton ám!
Gyorsan átkutatta az iratokat, egy térképet keresett, amennyire Entreri meg tudta
állapítani, majd a hóna alá csapta és visszabicegett, amerről jött. Már majdnem odaért az
ajtóhoz, amikor Andray Cannavara kapitány belépett a kabinba, és becsukta maga mögött az
ajtót.
– Odafent is hallani téged, Sikkal úr! – szólt rá Cannavara kapitány mérgesen. Próbált
felsőbbrendű hangon beszélni és úgy is viselkedni, de egyik sem sikerült túl jól. A legújabb
divat szerinti mellényt viselte, hozzá egy háromszögletű kalapot, benne egy hatalmas
dísztollal… nyilvánvalóan valaki mástól zsákmányolta, mert alig fért rá busa fejére; kivételesen
bozontos haját alá sem tudta tűrni rendesen. Az egyik oldalon felhasította a kalapot, hogy
jobban rámenjen a fejére, de sajnos a kalap peremének merevsége ettől megtört, és ezért
minden egyes lépésnél feljebb és hátrább csúszott a fején, már-már nevetségesen magasra, és
kivillant alóla mocskos, ápolatlan haja.
– Még azelőtt le akarod törni a legénység lelkesedését, hogy elhagynánk a kikötőt? –
esett az elsőtisztnek. – Ha igen, akkor szólj, amíg még itt vagyunk a közelben, és visszaúszhatsz
a partra.
A vén tengeri medve lesütötte a szemét, és engedelmesen válaszolt.
– Sajn’om, kapitány.
– Ez az utolsó dobásod, Sikkal úr!
– Igenis, kapitány, de semmi olyantat nem mondtam, amit a többiek ne gondónának
maguktó is – felelte Sikkal, és a kapitányra nézett. – Öt szárazfődi patkány.
– Öt képzett harcos.
– Egen, de ez a Drizzit Dudden nem barátja Luskannak, mindegy, mit mond Kurth
kapitány!
– Hideg a víz – jegyezte meg Cannavara kapitány komoran és fenyegetően.
– Saj’nom, kapitány… még mindég.
A kapitány ellenőrizte, hogy rendesen becsukta-e a kabinajtót, majd intett az
elsőtisztnek, hogy kövesse őt az asztalhoz.
– Én is ugyanannyira köpök erre az egészre, mint te – mondta halkan Sikkalnak, de
Entreri, aki tökéletes helyen kuporgott egy gerenda mögött egy háló takarásában az asztal
fölött, és ezért mindent hallott.
– Nem maradt más választásom… választásunk ebben a kérdésben – folytatta. –
Beniago világos parancsot adott, és nem vitatkozhatok a szavával!
– Mi dóga neki ezekkel a kutyákkal? – kérdezte Sikkal. – Az a kisembör a dolog nyíttya.
A kapitány azonban megrázta a fejét.
– Én azt hiszem, inkább a sötételfhez van köze. Beniago azt teszi, amit mondanak neki,
és azt hiszem, Kurth főkapitány is azt teszi, amit mondanak neki.
– Kurthnak parancsónak? – kérdezte Sikkal hüledező képpel, de a következő pillanatban
felcsillant a szeme az értelemtől. – Az átok drow-k visszatértek.
– Én is így vélem – bólintott a kapitány.
Artemis Entreri erősen kapaszkodott a gerendába, és alig tudta megállni, hogy ne
morduljon fel a meglepő hírek hallatán. Jarlaxle-ről beszélnek? Csakis ő lehet az, de legalábbis
a Bregan D’aerthe. Egy szempillantás alatt minden megváltozott, minden más értelmet nyert, és
már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ez az egész Drizztről szól. Jarlaxle zsoldosbandája
nyilván érdeklődik Drizzt iránt, de ő, Artemis Entreri vajon nem érdekesebb a számukra? Ha
tudomást szereztek arról, hogy kiszabadult Herzgo Alegni uralma alól, akkor Jarlaxle és az az a
nyomorult Kimmuriel nem érezheti biztonságban magát.
Jarlaxle! A név borzalmas visszhangot vert Entreri fejében. Felidézte magában a drow
utolsó pillantását, amit felé vetett: sajnálat és talán belenyugvás csillant benne. De Entreri tudta,
hogy másfajta érzelem lakozott a mögött a tekintet mögött: megkönnyebbülés. Ugyanis azzal,
hogy ő ott feküdt, egy álnok hálóba gabalyodva, ellenségekkel körülvéve, Jarlaxle kivívta
magának, hogy szabadon járhasson-kelhessen az árnyak között, aggodalom nélkül.
Entreri agya egyik hátsó zugába száműzte a komor emléket, és ismét az alatta folyó
beszélgetésre összpontosított.
– Bah, ammég vagy egy-két tíznap, mire kapunk egy jó dagályt Baldur Kapujáhó! –
morgott Sikkal, de a kapitány folyamatosan ingatta a fejét, miközben beszélt.
– Nagy kitérőt teszünk – magyarázat közben azon a térképen mutatott valamit, amiért
leküldte az elsőtisztet –, széles kört írunk le Baldur Kapujához és még szélesebbet vissza
Luskanba, mert elküldenek majd Memnonba, ha kikötünk.
A tapasztalt tengerész szeme kidülledt, miközben elismételte a szót.
– Memnon – lehelte.
– Természetesen meglepődünk majd a parancson, de elhajózunk Memnonig, sőt talán
még tovább is, Calimportba.
– Miket beszélsz? Miféle árukat hordozunk magunkkal azoknak ottan?
– Nem árut szállítunk, Sikkal úr.
– Akkó eztet az ötöt?
– Egen, és távol kell tartanunk őket Luskantól egész nyáron, sőt egészen az új tél
beköszöntéig – felelte a kapitány.
– De…? – kezdte Sikkal, semmit sem értett.
– Én nem vitatkozom Beniagóval, és egyáltalán nem akarok összetűzésbe kerülni
Kimmuriel bandájával. Ez az ő kérésük… fogalmam sincs, hogy miért.
Sikkal keserves hangon felhördült, de a kapitány nevetve megveregette a hátát.
– Ez könnyű feladat! – nyugtatgatta a kapitány. – Az egész nyarat a tengeren tölthetjük,
ahová tartozunk, és ha akad olyan botor bolond, aki megtámadja Kurth lobogóját, legyen az
kalóz, vagy Umberlee szörnyetegei, vagy Vízmélyvára urai, akkor keserves leckét kapnak attól
az öt harcostól, akiket magunkkal hoztunk.
– Egen, de nem dógoznak, gondolom.
– Talán rábeszélhetnéd Drizzt Do’Urdent, hogy vegye ki a részét a munkából. Végül is
alaposan ismeri a tengert.
– Egen, azzal az átok Deudermonttal hajózott! – Sikkal kiköpött a kabin padlójára.
– Ki tudja, hogy találkoztak? – sóhajtott fel a kapitány.
– Tán rút baleset éri.
A kapitány szigorú pillantást vetett rá, Entreri legnagyobb megelégedésére.
– Öt utassal indultunk el, öt utassal is térünk vissza… méghozzá élve, hacsak a
körülmények, a rajtunk kívül eső körülmények, úgy nem hozzák. Vond csak magadra a drow
haragját, bátor Sikkal, de ne feledd, ha bármit teszel, engem is magadra haragítasz, és én teszek
róla, hogy egy cápa gyomrában végezd, még mielőtt a Fürge Cselle visszatér Luskanba!
A férfi, aki ismét a padlóra szegezte a tekintetét, engedelmesen bólintott. A kapitány
parancsára gondosan széthajtogatta és kisimította az asztalon a térképet, és közösen
megtervezték a Baldur Kapujához vezető utat. A felettük kuporgó Artemis Entreri élénk
érdeklődéssel figyelte őket, felvillanyozták a hallottak. Tartott tőle, hogy csapdát állítottak
nekik, távol tartják őket Luskantól addig, amíg Jarlaxle és Kimmuriel kellőképpen felkészül a
fogadásukra a kikötőben.
Kezdeti aggodalmát azzal csillapította, hogy Jarlaxle és Drizzt Do’Urden nem
ellenségek, és ha a zsoldos részt vesz valamiben, ott többről van szó, mint egy olyan
jelentéktelen szereplő iránti félelme, mint Artemis Entreri.
Entreri addig nem osont ki a kapitány kabinjából, amíg a nap le nem nyugodott az égen,
így jó sok ideje maradt rá, hogy alaposan meghányja-vesse a hallottakat. Úgy döntött, hogy
nem osztja meg az értesüléseit a többiekkel.
Ha a Bregan D’aerthe rajtaütést tervez ellenük Luskanban, ő biztosan nem lesz ott, hogy
megvárja, de ha valami másról van itt szó… talán esélye nyílik rá, hogy megbosszulja Jarlaxle
árulását, és ez megéri a kockázatot. Minden egyes alkalommal a drágaköves tőr markolatára
csúsztatta a kezét, amikor eszébe jutott Jarlaxle, és elképzelte, mekkora élvezettel szipolyozza
majd ki a drow fekete lelkét.
XI.
Effron Baldur Kapujának hatalmas kikötőjét rótta, mint már egy hónapja minden reggel.
Úgy érezte, hogy elakadt… A hajónak már röviddel az ő érkezése után be kellett volna futnia.
Mindennap lejött a kikötőbe és mindennap kérdezősködött a rakodómunkásoktól, vagy bárkitől,
aki hajlandó volt szóba állni vele.
Nem tudott meg semmit.
Nem érkezett hír a Fürge Cselléről, és ahogy a sötéten hullámzó, esős vizet nézte, egyre
biztosabb volt benne, hogy a hajó a különösen veszedelmes Kardpart áldozatául esett. Ezen a
felettébb fertelmes, kibírhatatlan reggelen úgy döntött, hogy ez történt.
A tenger elragadta a hajót, és mindenkit a fedélzeten. A tengeri ördögök vagy a cápák
vagy a bálnák vagy egy kraken felfalta a legénység összes tagját, és utána forgáccsá zúzta a
hajótestet.
Ha beigazolódik a sejtése, akkor az anyja halott, és ezzel az életcélja hirtelen és váratlan
véget ért.
De az is lehet, hogy csak a borzalmasan pocsék idő okozza a rosszkedvét és levertségét.
Noha a tavasz sebesen fordult nyárba, ma valahogy őszbe hajlott a vidék.
Effron elhessegette komor, felületes gondolatait. A rossz időjárás természetesen sokat
rontott a közérzetén, de nem ez okozta a levertségét. A mai reggel csak végérvényesen
rámutatott, hogy el kell fogadnia végre torokszorongató balsejtelemét. Már két tíznapja
gyanította, hogy a tenger elragadta a hajót és a legénységét, és ez alapjaiban változtatja meg az
egész életét.
Holtan akarta látni az anyját… de saját kezűleg akarta megölni őt.
Árva lett. Beteljesült ugyan az álma, de a bosszú édes ízét nem élvezhette ki,
megfosztották tőle.
– Légy átkozott! – sziszegte maga elé az orra alatt, miközben a kikötőváros hatalmas
rakpartját rótta. Ezek voltak az utolsó szavai, egyetlen rakodómunkással sem akart már
beszélni, nem érdekelte, hogy hallottak-e valamit a Fürge Cselléről, vagy sem.
Nem lett volna semmi értelme.
És ami igazán megrémítette, úgy érezte, hogy nem csupán a rakodómunkások
folyamatos faggatásának nincsen értelme, hanem semmi másnak sem.
Lassan csoszogott az utcán, béna karja mélán lengett a háta mögött. A szemét nem
csupán a folyamatosan csöpögő eső nedvesítette meg.
Annyi éven át próbált bizonyítani az apjának! Béna válla és karja, illetve számos egyéb,
törékeny testét eltorzító gyógyíthatatlan sérülés miatt nem válhatott azzá a harcossá, akit
Herzgo Alegni faragni akart belőle. Ennek ellenére mindig mindent megtett, hogy kivívja az
apja elismerését. Talán nem ő a legerősebb fiatal boszorkánymester az Árnyzuhatagban?
Számos halkan elsuttogott pletykát hallott arról, hogy a hatalmas Draygo Quick is csak
negyvenévesen tett szert akkora tudásra és hatalomra, mint ő, aki most még mindig csak
feleannyi idős, mint a hírhedt boszorkánymester.
Bátran és fegyelmezetten élte az életét, és még a netheri nagyurak is elismerően szóltak
róla.
Herzgo Alegni vajon büszke volt erre?
Effron kételkedett benne. Ha Herzgo büszkén tekintett is a fiára, sosem mutatta ki.
Amikor nagy ritkán jó szóval illette őt, vagy büszkén nézett rá, akkor is csak azért tette, mert
akart tőle valamit, és ezt Effron keserves tapasztalatok útján tanulta meg. Ha Herzgo Alegni
kedves volt hozzá, és lelkesítette őt, azt azért tette, mert valami fontos és nagy dolgot várt érte
cserébe.
Effron kezdte azt hinni, hogy Herzgo nem szerette őt jobban, és nem tartotta őt többre,
mint Dahliát.
Á, Dahlia! Effron számára ő volt a szűnni nem akaró, folyamatosan lüktető fájdalom,
megkeseredett életének végzete.
Lehajította őt egy szikláról.
Az anyja eltaszította őt magától, és egyszerűen ledobta a mélybe, mint egy sáros
kavicsot.
Hogy tehette ezt?
Hogy mennyire gyűlöli őt!
Hogy mennyire vágyott rá, hogy megölje őt!
Hogy mennyire hiányzott neki!
Alig tudta megragadni a gondolataival a minden irányból rátörő érzelmeket ott a
kikötőben azon az esős napon. Azon a reggelen, ott a rakparton állva elfogadta a szomorú
valóságot. A nyílt tenger felől érkező, emelkedő és süllyedő hullámok elringatták zaklatott
elméjét.
– Hé! – kiáltott rá egy hang, amikor elhaladt két öregember mellett. Az egyikük kezében
rongyok voltak, a másik pedig gabonazsákok lepakolásához használatos éles kampók.
– Megmondottam, hogy ma mán nem kérdezi meg az ocsmány rém – mondta a kampót
cipelő, maga is kampókezű férfi a társának, gurgulázó nevetés közepette.
– Rajtam gúnyolódsz? – fordult felé a búskomor Effron.
– Nem, ördögfióka, csak a saját éleslátásán kuncog – válaszolta helyette a másik,
felmosóvödröt és rongyot cipelő férfi. – Fogadott rá, hogy ma mán nem kérdezősködsz a Fürge
Cselle után.
– Mégis miből gondolta ezt?
– Mert ma lészen az a nap – felelte a kampós, és ismét nevetett, ami inkább hasonlított
hörgő köhögésre. – Ottan van künn, északra és nyugatra. Rossz a dagály és erős a szél, de még
a nap nyugovása előtt megjelenhetik az árboca az égen. Akárhugyan is, hónap behajózik.
Effron próbálta megőrizni a nyugodtságát, de érezte, hogy reszket, mert mozgott a béna
karja.
– Honnan tudod? Áruld el! Mondd el!
A rongyokat kezében tartó férfi egy hajóra mutatott, amely nemrég siklott be a kikötőbe,
és még nem vetett horgonyt, még le sem rakodtak róla.
– Ők látták a hajót az elmúlt három nap során. Kurth lobogója van rajta, és ismerik a
Fürge Csellét.
Effron a kikötni készülő hajót nézte, de a gondolatai visszakalandoztak azokra az
ösvényekre, melyekről azt hitte, örökre elvesztek a számára. Dahlia ott van a fedélzeten, és él.
Dahlia, aki tudja a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyektől ő annyira rettegett, és
amelyeket mindenképpen hallania kellett.
Ekkor döbbent csak rá, hogy féktelen türelmetlensége, ami az elmúlt napokban
folyamatosan a kikötőbe hajtotta őt, könnyen a vesztét okozhatja.
– Hallgassatok ide! – mondta a két öregnek. – Aranyat tartogatok a számotokra.
– Hallgatunk – mondta a felmosórongyokat tartó férfi.
– Tudnom kell, hogy kik szállnak le a hajóról – kezdte Effron. – Akik leszállnak,
azoknak nem szabad megtudniuk, hogy én itt vagyok.
– Arany? – kérdezte a kampós.
– Igen, arany – bólintott Effron. – Több, mint ahány ujjad van, vagy mindkettőtöknek
összesen. Egy sötételfet keressetek, egy elf nővel az oldalán.
– A drow nőstény?
– Nem, egy férfi.
– Sok elf van itt a kikötőben. Honnan tudjuk, hogy kit keressünk?
– Tudni fogjátok – dünnyögte Effron, miközben a tekintete visszakalandozott az
északnyugati vizekre, és várta, hogy feltűnjenek a távolban a vitorlák. – Tudni fogjátok.
---------------------------------------------------------------------
– Azt mondták, három nap – közölte Drizzt a Baldur Kapujánál eltöltendő időt. A
mellette lépdelő Dahlia hátrapillantott Entrerire, hogy kiderítse tőle, ennyi idő elegendő-e a
számára a terveihez.
Entreri meglepően készségesnek mutatkozott, mióta kihajóztak Luskanból. Beleegyezett
a nevetséges kerülőútba is és az értelmetlen késlekedések miatt sem morgott, sőt szemernyit
sem panaszkodott többet a társainál vagy a legénységnél. Felemelte a kezét, és megtáncoltatta
három ujját a levegőben, így közölve, hogy elfogadja Drizzt döntését, az azonban nem derült ki
a mozdulatból, hogy egyet is ért vele, vagy csak Dahliával gúnyolódik.
A nő azon kapta magát, hogy az minden vágya, hogy Entreri visszahajózzon velük
Luskanba, és ha nem tart velük, akkor ő sem száll vissza a hajóra.
– Három nap? – kérdezte Ámbra, aki egy szempillantás alatt az orgyilkos mögött termett
Afafrenferével az oldalán. – Nu, akkó lássunk hozzá! Három nap vedelés és tivornyázás…
osztán ajánlom, akadjon itten néhány belevaló törpe kan!
Harsányan hahotázott a saját tréfáján, Afafrenfere pedig lemondóan rázta a fejét.
– Asszem az átkozott hajója összegabalyította a lábomat! – mondta Ámbra, és tovább
hahotázott.
– No lám, kit sodor ide a tenger egyenest Luskanból? – mondta egy hang. Dahlia
azonnal odakapta a fejét, és két rakodómunkást pillantott meg Drizzttel szemben. Az egyikük
középkorúnak tűnt, a másik viszont már jócskán megette a kenyere javát, és a külleméből és
testtartásából ítélve a tengeren töltötte szinte az egész életét.
Drizzt megállt, ahogyan Dahlia is, és végigmérték a két férfit.
– Nem te, drow – recsegte az idősebbik, és Dahliára kacsintott Drizzt mellett.
A másik fickó a vállának támasztotta a felmosáshoz használt rongyköteget, majd
felemelte mindkét kezét, és megtáncoltatta az ujjait.
– Több arany, mint ujj – mondta.
Dahlia nem tudta mire vélni az esetet, és nem is érdekelte. Ismét elindult, maga után
húzva Drizztet.
– Azt hiszem, éppen ajánlatot tettek neked – mondta Entreri, miután egy kissé
eltávolodtak a két férfitól.
– Akkor talán vissza kellene mennem, hogy megcsókoljam – mondta Dahlia, és mind a
négyen egy félmosollyal az arcukon néztek rá. – Utána elveszem a pénzét, bezúzom a
koponyáját, és belehajítom a tengerbe.
Majd könnyeden lépdelt tovább, mintha csak viccelődött volna, de nem lehetett tudni,
hogy komolyan gondolja-e. A társai, akik többször látták már az elfet harc közben, nem
kételkedtek benne, hogy képes lenne beváltani üres fenyegetését. Ezt Drizzt egy szigorú,
korántsem barátságos pillantással a tudtára is adta.
Dahlia elég sok ilyen pillantást kapott a drow-tól az utóbbi időben ahhoz, hogy ne
érdekelje
A városban elváltak egymástól. Drizzt és Dahlia az igényesebb fogadók felé vették az
irányt, Ámbra a rakpart mentén sorakozó, füstös, mocskos ivók felé rángatta Afafrenferét,
Entreri pedig egy gúnyos tisztelgést követően a saját dolgára ment. A nő hosszasan nézett az
orgyilkos után, és próbálta kitalálni, hogy a város melyik szeglete kelthette fel az érdeklődését.
A város egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódott: gazdag kereskedők, művészek és
szegények. Dahlia úgy vélte, hogy Entreri a középosztályt keresi fel, közel a város vadabb
kerületeihez, nem messze a rakparttól. Entreri valóban abba az irányba indult el.
– Kivegyünk egy szobát… vagy kettőt? – kérdezte Dahlia Drizzttől, aki meglepetten
fordult felé. – Vagy csak kérjünk egy szalmazsákot egy szállóhelyen, mintha még mindig a
hajón lennénk?
A drow meglepetése hitetlenkedésbe csapott át.
– Így legalább nem kellene kifogásokat keresned, amire szemmel láthatóan nagy
szükséged van.
Drizzt ezen a ponton megállt, és egyenesen Dahliára meredt.
A nő nagy levegőt vett, és folytatta:
– Tíznapok, de lehet, hogy hónapok óta hozzám sem értél.
– Ez nem igaz.
– Valóban? Az első hajón töltött napunk óta.
Drizzt nyelt egyet, majd körülnézett az utcán.
– Ne itt! – kérte, majd karon fogta Dahliát, betért vele az első fogadóba, és kivette a
legjobb szobát.
Az ajtó épphogy csak becsapódott mögöttük, a drow már mohón rá is vetette magát
Dahliára.
Noha az elf nő örömét lelte benne, eltolta magától a férfit. Először nem is tudta, hogy
miért teszi, de azután megértette, hogy Drizzt ezt kötelességből teszi, és nem azért, mert vágyik
rá… de ha vágyik is rá, akkor csak testileg, érzelmileg és szellemileg nem.
Noha megértette és elfogadta ezt, mégsem akart részt venni benne.
– Miért? – tette fel a kérdést az értetlenül rá bámuló Drizztnek. A drow zavartnak tűnt,
de nem sértődött meg, és ha csalódott is, nagyon jól leplezte.
– Hogy érted ezt? – kérdezett vissza Drizzt.
Dahlia egy horkantás kíséretében húzódott el tőle, és el is fordult, mert abban a
pillanatban nem bírt a férfira nézni.
– Csak ki akarsz engesztelni – mondta.
– Azt mondtad, hogy…
Dahlia szembefordult a férfival, a karját összefonta a mellkasa előtt, és dobbantott a
lábával.
Most Drizzt sóhajtozott. Odalépett az egyik székhez, behúzta a sarokba, és leült, mint a
kocsmai ökölharcos, aki fújtat egyet a nagy menet előtt.
– Meséltem már neked Innovindilről? – kérdezte. – Egy elf nőről, akit valaha ismertem?
Dahlia változatlan testtartással, és rezzenéstelen arccal meredt rá.
– A barátom volt, jó egy évszázaddal ezelőtt – kezdte Drizzt. – Idősebb volt nálad, és
nálam is. Zavaros időkben jött el hozzám, amikor orkok dúlták fel a legjobb barátom
királyságát… egy barátomét, akiről azt hittem, hogy másokkal együtt meghalt…
– Catti-brie – szólt közbe Dahlia. Drizzt már mesélt neki a feleségéről. – Elveszítetted
őt, és egy elf nővel pótoltad a hiányát.
A drow megrázta a fejét.
– Azt hittem, hogy elvesztettem őt és a többieket is, de nem, ez még azelőtt történt.
– Rátérsz végre a lényegre? – fújtatott Dahlia türelmetlenül.
Drizzt ismét felsóhajtott.
– Az nem olyan egyszerű – ismerte el. – Te még csak az életed negyedik évtizedében
jársz, márpedig Innovindil bölcsességének tanulsága csak évszázadok születésének és
múlásának távlatában értelmezhető.
– Akkor mégis miért érdekelne?
– Mert magyarázatot ad… a viselkedésemre! – vágta rá Drizzt ingerülten.
– Muszáj mindent ilyen színpadiasan előadni? – fintorgott Dahlia.
– Mások is mondták már ezt – kuncogott Drizzt.
– Talán hallgatnod kellene rájuk.
– Megpróbáltam – mondta a drow, és odament az ágy elé, ahol nemrég letámadta
Dahliát.
– Hónapok óta – morgott az elf borúsan.
– Innovindil azt tanácsolta, hogy rövidebb szakaszokra osztva éljem az életemet.
Emberöltőkre, ha úgy tetszik, és ha az egyik véget ér, kezdjek egy új életet. Különösen akkor,
ha a rövidebb életű fajokkal akarok barátkozni, és… szerelembe esni.
– Csak azt mondta, hogy lépj túl a gyászodon.
– Így is meg lehet fogalmazni.
– Azt tettem. És most itt vagyunk. Mennyi idő is telt el azóta, hogy elveszítetted azt az
ember nőt? Egy évszázad? Úgy tűnik, hogy nem fogadtad meg az elf nő tanácsát – Dahlia
észrevette, hogy Drizzt összerezzent, amikor kimondta az „ember” szót. Szándékosan
fogalmazott így, sértésnek szánta. – Ugyanezt a tanácsot akarod adni nekem? – kérdezte, és
kajánul nevetett. – Nem kellene előbb magadnak is megfogadnod?
– Próbálom! – fakadt ki Drizzt a kelleténél hevesebben. Dahlia meg is lepődött, de úgy
vélte, hogy legalább sikerült némi érzelmet kicsalnia belőle.
– Vége a leckének? – kérdezte a nő ugyanolyan metsző hangon.
– Az enyém talán csak most kezdődött – merengett Drizzt méla hangon. – Ez sokkal
bonyolultabb annál, mint hogy megértsd. Ha majd idősebb leszel…
– Drizzt Do’Urden! – förmedt rá Dahlia. Tett felé egy lépést, és megfenyegette az
ujjával. – Jól figyelj rám! Lehet, hogy hétszer annyi évet éltél már le, mint én, de bizonyos
szempontból idősebb és felnőttebb vagyok nálad, és talán az is maradok. Bizonyos szempontból
– elhallgatott, a szemét forgatta, a megfelelő szavakat kereste, majd tehetetlenül az ágyra
mutatott – tapasztaltabb vagyok nálad és ésszerűbben cselekszem.
– A füldíszeid másról tanúskodnak – jegyezte meg Drizzt halkan.
– Én talán belső démonokkal hadakozok, de legalább nem szeretek és kergetek
szellemeket! – hadarta Dahlia, majd átrobogott a szobán, és keményen bevágta maga mögött az
ajtót.
A jobb fülében lévő fekete gyémánttal játszadozott, az utolsóval abban a cimpában, és
rájött, hogy hamarosan talán meg kell vívnia életre-halálra szóló harcát ezzel a drow-val.
Végül is, éppen ezért választotta őt. Nagy sokára, annyi küszködés és keresgélés után
végre talált egy szeretőt, aki legyőzheti őt, és végre megnyugvást hozhat a számára. Végre
békére lelhet.
Különös módon egyáltalán nem örült ennek a lehetőségnek. Drizzt eltávolodott tőle.
Eltaszította őt magától, pedig nem is akarta. Amikor a drow azt mondta neki, hogy nem akarja
megbántani őt, komolyan is gondolta, ezt Dahlia tudta.
De akkor is…
A nő ragyogó kék szeme könnybe lábadt, amikor kisétált a fogadóból. Nem is csak egy
könnycsepp gördült végig csinos, finom ívű arcán.
---------------------------------------------------------------------
Dahlia savanyú ábrázattal lépett be a kocsmába. Nem bízott benne, hogy megtalálja, akit
keres, mert korábban már számos másik ehhez hasonló helyre benézett, eredménytelenül.
Baldur Kapuja elkábította az elf érzékeit. Természetesen többször is járt Luskanban, és Thay
városaiban nevelkedett, sőt még a pompás Vízmélyvárába is ellátogatott egyszer, de most, hogy
egyedül barangolt a kikötőváros utcáin, Baldur Kapuja teljes valójában feltárult előtte,
rátelepedett, magába szippantotta és elnyelte őt.
Meg sem tudta számlálni, hogy mennyi kocsma és fogadó és kereskedőház, a tetejükön
kiadó szobákkal, sorakozik egymás mellett a kacskaringós utcákon. Amikor elváltak egymástól,
és ő Drizzttel tartott, nem gondolta volna, hogy ennyire fáradságos munka lesz felkutatni
Artemis Entrerit.
Így hát reménytelenül lépett be a kocsmába, nem bízott már a szerencséjében.
A tömeg szétvált előtte, de nem miatta, két tengerészekből álló csoport éppen elvált
egymástól, és a közöttük feltáruló résben Dahlia megpillantotta az űzött vadat. Artemis Entreri
ott ült egy sarokasztalnál, magányosan.
Dahlia tétovázott, úgy látta, hogy a férfi nem vette észre őt, és átgondolta, hogy mitévő
legyen. Most már nincs visszaút, döntötte el.
Keresztülvágott a termen. Az egyik fogatlan tengerész elé ugrott, és próbálta elcsábítani,
de ő félretolta maga elől a sétapálcájával. A fickó azonban makacs öszvérnek bizonyult, de
Dahlia olyan fagyos tekintettel meredt rá, hogy azonnal meghűlt az ereiben a vér.
Nem akadt újabb jelentkező, aki feltartóztatta volna őt.
Entreri természetesen felfigyelt erre a jelenetre, és hátradőlt a székében.
– Képzelheted, mennyire meglep, hogy itt talállak – mondta Dahlia, miközben leült a
férfival szemben.
– Képzelem. Hol van Drizzt?
– Nem tudom, és nem is érdekel.
Entreri bágyadt hangon kuncogott.
– Azok után, hogy egy hónapot töltöttünk a tengeren? És úgy, hogy még hónapok
várnak ránk? Azt hittem, hogy… ki akarjátok használni az időt.
– Még több hónap vár ránk a tengeren? – kérdezte Dahlia.
Entreri úgy tett, mintha nem értette volna a célzást.
– Azt mondtad, hogy Baldur Kapuja lesz számodra a végállomás – emlékeztette rá
Dahlia. – Hogy nem térsz vissza Luskanba a Fürge Cselle fedélzetén.
Entreri vállat vont, mintha ennek semmi jelentősége sem lenne. A szájához emelte a
poharát, és nagyot kortyolt belőle.
– Szóval akkor visszatérsz velünk Luskanba?
– Azt nem mondtam.
Dahlia felsóhajtott, nem tudott hozzászokni, hogy a férfi állandóan rébuszokban beszél.
Majdnem olyan ingerülten nézett körül, mint amilyen akkor volt, amikor faképnél hagyta
Drizztet a fogadóban.
– Hol van a csaplároslány?
Entreri elnevette magát, magára vonva az elf nő figyelmét.
– Itt nincs felszolgálás – mondta, és Dahlia jobb keze felé mutatott. – Ott van a pult.
– Akkor hozz nekem tündebort!
– Aligha.
Dahlia már éppen meresztgetni akarta a szemét rá, amikor meggondolta magát,
felpattant a székéről, és fortyogva odanyomakodott a pulthoz a törzsvendégek között. Többen is
ingerülten fordultak felé, de amikor a válla felett megpillantották Entrerit, inkább
összeszorították a szájukat, és elfordultak tőle. Artemis Entreri jól ismerte ezt a várost, és úgy
tűnt, hogy a város is jól ismeri őt.
Dahlia nem sokkal később visszatért két üveg tündeborral és két pohárral a kezében.
– Hosszú estét tervezel? – kérdezte Entreri.
– Játsszunk kicsit!
– Inkább ne. Játssz inkább Drizzttel!
– Félsz?
– Mitől?
– Hogy veszítesz velem szemben.
– Mit veszítek?
– A felsőbbrendű modorodat.
Entreri jóízűen kacagott, miközben Dahlia töltött bort mindkettőjüknek. A nő
megemelte a poharát, Entreri pedig kelletlenül követte a példáját, és hozzákoccintotta a poharát
az övéhez. Entreri csupán egy apró kortyot ivott belőle. Dahlia észrevette, hogy az orgyilkos
éberré és óvatossá vált, márpedig ez elf éppen ennek ellenkezőjét akarta elérni.
– Játszhatnánk pénzben! – ajánlotta fel.
– Van már pénzem, és nem akarok munkát vállalni itt.
– Akkor játsszunk tárgyakban!
Entreri szeme megvillant.
– Azt a fura botot, amivel harcolsz, értékelném.
– Én pedig értékelném a tőrödet.
Az orgyilkos megrázta a fejét, és összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Azért semmit sem tudsz felajánlani, Dahlia. Egyszer már elveszítettem, többé nem
válok meg tőle.
– Nem azt a tőrt – mondta a nő csínytevő mosollyal az arcán, csillogó szemmel.
Entreri zord arckifejezése ettől nem enyhült meg… sőt, ha lehet, még komorabbá vált.
– Menj vissza Drizzthez! – mondta neki színtelen hangon.
Dahlia rájött, hogy ezúttal túl messzire ment. Ez lenne a férfibecsület? – merengett.
Vagy talán fél Drizzttől? Ez elég légből kapott ötletnek tűnt. Entreri talán sokkal jobb barátja a
drow-nak, mint ahogy azt gondolják róla.
– Beszélnem kell valakivel – váltott témát.
– Beszélj Drizzttel!
Dahlia megrázta a fejét.
– Ő nem ért meg engem.
– Akkor magyarázd el neki!
A nő lemondóan felsóhajtott, fárasztotta a férfi makacs elutasítása.
– Mindent tud, csak nem érti – folytatta Dahlia, és ezúttal átjárták a hangját az érzelmei.
– Hogyan is érthetné? Hogyan is érthetné az, aki maga nem tapasztalta meg a sötétség érintését?
Úgy tűnt, hogy Entreri még az egyszavas, kurta válaszokból is kifogyott. Csak ült ott,
karba font kézzel, és csupán annyit mormolt maga elé, hogy „Menzoberranzan”.
Dahlia ismét köszöntésre emelte a poharát, és őszinte meglepetésére Entreri készségesen
vele tartott. Ezúttal nagyobbat kortyolt belőle, a nő legnagyobb megelégedésére, és gyorsan
teletöltötte mindkét poharat.
Az elf nő tudta, hogy közös balsorsuk felemlegetése érzelmeket keltett a rideg
orgyilkosban.
– Voltál valaha szerelmes? – kérdezte szomorúságtól reszketeg hangon.
– Nem tudom – felelte a férfi.
– Igazat mondj! – tört elő Dahliából. Felállt a székéből, majd átült egy másikra, szorosan
Entreri mellé. – Az igazat – ismételte meg. – Azért nem tudod, mert nem vagy biztos benne,
vagy mert azt sem tudod, hogy mit is jelent ez a szó valójában.
– Te szereted Drizztet? – kérdezte Entreri.
A kérdés meglepte Dahliát, aki önkéntelenül kibökte.
– Nem. – Végig sem gondolta a választ rendesen.
Azért nem, mert nem azért jött ide, hogy ezen morfondírozzon; ő azért jött ide, hogy
elindítsa az események azon láncolatát, melynek végén Entreri elviszi őt oda, ahol lenni akar.
– Ez csak kényelmes így nekem – magyarázta meg Dahlia az előbbi válaszát.
Entreri szélesen mosolygott, gyorsan kiitta a borát, és ezúttal ő maga töltötte tele üres
poharát.
– Drizzt tudja ezt? – kérdezte, miközben a bort töltötte.
– Ha egész nap azon gondolkodnék, hogy mit tud, vagy mit nem tud a szerelemről,
akkor máson sem járna az eszem. De ez egyáltalán nem érdekel. Képtelen megérteni, hogy ki
vagyok én valójában, és azt sem, hogy honnan jöttem, ezért ugyan mennyire mély érzéseket
táplálhatnék iránta?
Majd közelebb húzódott Entrerihez, és egészen közel nyomta hozzá az arcát.
– Mesélj nekem a fiatal éveidről! – kérte.
Entreri ellenállt az elf nőnek, de a karjait már nem fonta össze a mellkasa előtt.
Dahlia türelmes volt, látta az igazságot: az orgyilkost régi emlékek marcangolják,
olyanok, amiket a benne lakozó konok harcos nem tudott elfelejteni, és nem sikerült olyan
mélyre temetnie, mint amennyire szerette volna.
A nő látta rajta, hogy Entreri sebezhető, és mivel ő már átesett ezen, már feltárta
önmaga előtt az igazságot, tudta, hogy miként kell szembenézni ezzel a sebezhetőséggel, és
miként kovácsolhat előnyt belőle.
– Tudod, miért viselem ezeket a díszeket a fülemben? – kérdezte a férfitól. Entreri
kíváncsisan nézett a nőre. Dahlia bal fülében tiszta gyémántok csillogtak, a jobban azonban egy
fekete kő.
– Egykori szeretők – mutatott a nő a bal fülére.
– A jelenlegi a jobb füledben van – kuncogott Entreri. – Fekete gyémánt a drow-nak,
már értem.
– Remélem, nem üt majd el a többitől, ha átteszem a bal fülembe! – mondta a nő.
Entreri ismét nevetett.
Dahlia töltött még bort.
– Meghallgatod a történetemet? – kérdezte az elf suttogva.
– Azt hiszem, a lényeget már tudom.
Dahlia körbenézett.
– Ne itt! – suttogta. – Itt képtelen lennék rá. – Hátratolta a székét, egy hajtásra kiitta a
borát, majd Entreriét is, felnyalábolta a két üveget és poharat, aztán az orgyilkosra meredt.
– El kell mondanom valakinek – mondta. – Mindent. Még soha senkinek nem mondtam
el a teljes igazságot, és azt hiszem, amíg ezt nem teszem meg, addig nem lehetek szabad.
Majd a terem végében lévő lépcsősorra pillantott, amely az emeleten található
szobákhoz vezetett. Legnagyobb megkönnyebbülésére Entreri szó nélkül felállt. Menet közben
megállt a pultnál, és vett még két üveg bort.
Dahlia a saját maga ásta verembe esett, döbbent rá, amikor nem sokkal később már a
férfi szobájában tartózkodtak, de egy cseppet sem bánta. Mindent elmesélt a férfinak, azzal a
reggeli nappal kezdve, amikor vízért ment a folyóhoz, és amikor visszatért a törzséhez a faluba,
már hemzsegtek ott az árnyak.
Könnyes szemmel mesélte el a megerőszakolásának és az anyja meggyilkolásának a
történetét.
Ittak és beszélgettek, Dahlia hatott Entrerire, aki mesélni kezdett. Beszélt az anyja
árulásáról, amikor eladta őt rabszolgának Calimportba… Kis híján a padlóra köpött, amikor
kiejtette a város nevét. Mesélni kezdett arról a korszakról, amikor egyre feljebb emelkedett a
város utcáin élve, de váratlanul elhallgatott, és zavartan, értetlenül nézett az elf nőre.
Dahlia nyelt egyet.
– Mesélj nekem azokról a gyémántokról! – kérte Entreri. – Azokról, amelyek a bal
füledben vannak.
– Úgy érted, a többi szeretőmről? – kérdezte Dahlia, és hagyta, hogy bűnös felhangok
járják át a szavait. Hiába bízott benne azonban, hogy sikerül felkorbácsolnia vele az orgyilkos
nemi vágyát, Entreri ugyanolyan faarccal meredt rá, mint máskor is.
– Melyik jelöli Herzgo Alegnit? – kérdezte a férfi.
Döbbenet ült ki Dahlia arcára, amit nem tudott palástolni. Miért kérdez ilyesmit? Főleg
most?
– Észrevettem, hogy semmin sem változtattál Alegni halála óta – jegyezte meg a férfi,
és Dahlia rájött, hogy azóta nem szólalt meg, mióta Entreri feltette ezt a különös kérdést. – Egy
gyémántot sem vettél ki, vagy tettél át egyik füledből a másikba. Miért?
– Ezt nem akarod tudni – felelte Dahlia.
– Irigykednem kellene? Vagy félnem?
– Nem tűnsz annak az irigykedő fajtának.
Entreri visszavigyorgott rá, olyan sokat sejtető, kaján kanyarulattal a szája szegletében,
ami azt sugallta, hogy többet tud a véres gyémántok történetéről, mint sejtetni engedi.
– Herzgo Alegni nem volt a szeretőm, ő megerőszakolt engem – mondta Dahlia rideg
hangon. Entreri bólogatott, és egyáltalán nem riadt meg a nő fenyegető hangszínétől. Sőt mi
több, mintha pontosan erre a válaszra számított volna, és mintha örült volna ennek a válasznak.
– Mikor veszed ki a fekete gyémántot?
Dahlia szigorú pillantást vetett rá, de nem felelt.
– A kardforgatók régi szabálya, igaz? – ingerelte őt Entreri, aki jobb kezével felkapta az
egyik borosüveget, és jó sokat ivott belőle, majd a bal kezének ingujjával törölte meg a száját. –
Indíts a jobb kezeddel, és végezz a ballal!
Dahlia néma csendbe burkolózva ücsörgött, megrendítette az orgyilkos éleslátása.
Természetesen egyik gyémánt sem Herzgo Alegni miatt került a fülébe, ugyanakkor mindegyik
őt szimbolizálta. Miatta kezdett bele ebbe az egész játékba a gyémántokkal. Miatta keresett
szeretőket magának és miatta ölte meg ezeket a szeretőket, akik közül senki sem volt elég erős
ahhoz, hogy legyőzzék őt, megszabadítva a fájdalmától.
A szeretők arra kellettek, hogy kielégítsék őt, és mindannyian azt kapták, amit Herzgo
Alegni érdemelt…
De mi van akkor Drizzttel? – tette fel a kérdést saját magának Dahlia.
Még több bort ittak, és Dahlia közben közel simult Entrerihez, és úgy fordult, hogy a
férfi jól láthassa mélyen kigombolt blúzát. Egy óvatlan pillanatban megérintette a férfit, előbb
csak azért, hogy megnyugtassa, majd azért, hogy felszítsa a vágyát.
Örömmel nyugtázta, hogy elérte a kívánt hatást.
– Tagadod ugyan, de szereted Drizztet – mondta Entreri váratlanul, és lágyan eltolta
magától a nőt.
– Nem vagyok Drizzttel! – tiltakozott ő.
– Mert szereted, de ő ellökött magától. Dahlia ezt nem tűrheti, nem igaz?
– Valóban Drizztről akarsz beszélgetni? – kérdezte a nő, és elhatározta, nem hagyja,
hogy eltérítsék a céljától.
– Vagy féltékeny vagy rá? – faggatta Entreri. – Mi ez, féltékenység, vagy egyszerű
imádat?
Dahlia hátradőlt, és hitetlenkedve nézett rá.
– Mert erősebb volt nálad – folytatta Entreri. – A választásai miatt. Tapasztalatból
mondom, hogy Drizzt otthona, Menzoberranzan, borzalmasabb mindennél, amit ismersz… még
Herzgo Alegni erőszaktevésénél is.
– Nem hiszem, hogy ilyen kijelentést tehetsz – Dahlia próbálta féken tartani a haragját.
– Az egy iszonyatos hely, minden pórusát áthatja a kegyetlenség.
– Rosszabb annál is, mint amit én megtapasztaltam?
Entreri nem felelt azonnal, úgy tűnt, alaposan végiggondolja a választ, majd végül
megszólalt.
– Legalább olyan rossz. És Drizzt ott nőtt fel, a családja folyvást elárulta őt.
– Ugyanolyan rossz? – Dahlia önkéntelenül felhorkantott. – Féltékenység? Imádat? Az
én Drizzt iránti érzéseimről beszélsz… vagy a sajátjaidról?
– Azt hiszem, a te esetedben ez szerelem – mondta Entreri kitérően. – Nem hibáztatlak
érte. Drizzt túlélte. Ő ott is boldogult, ahol neked nem sikerült.
– Ahol mi nem boldogultunk – helyesbített Dahlia.
Entreri erre nem felelt.
Még több bort ittak, és a jelenlegi helyzetükről beszélgettek. Dahlia nem akart több szót
hallani a drow-ról, és amikor Entreri mégis szóba hozta őt, egyszerűen rávetette magát az
orgyilkosra, és mohón csókolni kezdte.
Kezdetben csak mímelni akarta a vágyát és a lelkesedését, de mire idáig jutottak, már
valóban rá akarta vetni magát a férfira.
Megragadta Entreri ingét, és elkezdte kigombolni. Az orgyilkos tiltakozott ugyan, igaz
nem túl nagy meggyőződéssel, és így nem menekülhetett a mohó Dahlia elől.
---------------------------------------------------------------------
A folyosó végén nyikorogva kinyílt egy ajtó, és egy árnyékba burkolózott arc
kukucskált ki mögüle, és Entreri szobaajtaját nézte.
A hangok egyértelműen jelezték, hogy mi zajlik abban a szobában, és a kémkedő alak
rosszallóan grimaszolt.
Effron Alegni ellenállt a kísértésnek, hogy berontson abba a szobába, és pusztító mágiát
zúdítson két ellenségére. Emlékeztette magát Draygo Quick figyelmeztetésére, majd arra is,
hogy a vén boszorkánymester szavai Drizztre vonatkoztak, nem pedig erre a két alakra.
Így hát nyugodtan rájuk ronthatna, és megölhetné őket, miközben…
De nem tette.
Becsukta a szoba ajtaját, nekidőlt, és vett egy mély, megnyugtató levegőt.
---------------------------------------------------------------------
AZ ELKESEREDETT GYERMEK
---------------------------------------------------------------------
Elveszíti őket. Effront ez a gondolat kísértette már napok óta, ezért különös figyelmet
szentelt a kis társaság minden egyes mozdulatának, elsősorban természetesen Dahliáénak. Ezért
főként lidérc alakban követte a prédát, megbújt a kocsmák és fogadók falának repedéseiben, és
onnan kémlelte őket.
Dahlia ismét Drizzttel töltötte az éjszakákat, de egyértelműen érezhető feszültség
lappangott közöttük, amikor magukra maradtak. Noha egy ágyban aludtak, nem fonódtak össze
sem puhán szerelemesen, sem vadul szenvedélyesen, sőt, alig értek egymáshoz. Természetesen
nem árulta el a férfinak a kalandját Entrerivel, és Effron számos alkalommal elmerengett rajta,
hogy talán kijátszhatja majd ezt az ütőkártyát, ha alulmaradna a drow-val szemben.
Amennyire eddig megismerte a kószát, nem bocsátana meg egy efféle ballépést.
Ugyanakkor emlékeztetnie kellett magát arra, hogy Draygo Quick megharagudna rá, ha
kárt okozna Drizztnek, márpedig ha beárulná előtte a nőt, akkor a drow talán életre-halálra
menő harcot vívna Dahliával és Entrerivel.
Az elf nő sokszor maradt távol, késő éjszakánként érkezett vissza a szobába, és korán
reggel már el is ment. Drizzt azonban sok időt töltött el a fogadóban, azon belül is a bérelt
szobában. A sötételfek ritka látványt nyújtottak Baldur Kapujában, és ezért Effron megértette,
hogy a drow miért ennyire óvatos és elővigyázatos.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy Dahlia hová járkál olyan sűrűn, és amikor Effron követte
őt, szinte mindig Artemis Entreri közelében kötöttek ki.
Ugyanakkor nem osont be Entreri szobájába még egyszer, mint az első éjszakán.
Általában csak a fogadó közös, nagy termében ücsörögtek, az orgyilkos asztalánál, amit
kisajátított magának, és ha kellett, néhány fenyegetően elsuttogott szóval elkergetett onnan
mindenkit, aki le merészelt ülni. Beszélgettek és tündebort iszogattak.
A második estén azt követően, hogy tudomást szerzett a Fürge Cselle úti céljáról, kiváló
esély nyílt Effron előtt. Lidérc alakba változott, áthatolt a fogadó falán, majd a tartógerendák
repedésein keresztül olyan közel kúszott hozzájuk, hogy kihallgathassa, miről beszélnek.
Aznap este keveset szóltak egymáshoz, és Effron azt vette észre, hogy hamarosan odébb
kell állnia, mert vissza kell alakulnia eredeti alakjába. Egy néma, gondolatban kivitelezett sóhaj
kíséretében elkezdett visszavonulni, de ekkor meghallotta Dahlia suttogó hangját:
– El sem tudod képzelni azt a fájdalmat.
– Azt hittem, igen – felelte a férfi. – Tán nem ezért vagy itt?
– Azt hiszem, ez valami más – szólt az elf nő. – Az erőszak…
– Bele se kezdj ebbe! – szólt rá a nőre kellemetlen, metsző hangon.
– Úgy értem, a terhesség… – magyarázkodott Dahlia.
Rezgett valami a nő hangjában, amitől Effron éberré és óvatossá vált. Az a Dahlia, akit
ő ismert, dühös volt és nyers, és még akkor is mindig kíméletlen és mohó éhség érződött a
hangján és a testbeszédén, amikor Drizzttel volt. Most azonban nem. Ezúttal dühtől mentesen,
tiszta fejjel, józanul beszélt, noha már megivott egy üveg tündebort, és őszinte alázatosság
hatotta át minden egyes szavát.
Különösen a „terhesség” szó ütötte meg Effron fülét.
– Mindennap eszembe jutott – folytatta Dahlia – Minden egyes nap vártam, hogy
visszatérjen hozzám, talán azért, hogy megöljön, miután szültem neki egy gyermeket és
elvégeztem a dolgomat.
Herzgo Alegniről beszél, jött rá Effron.
Entreri megemelte a poharát, és enyhén megbillentette, kinyilvánítva együttérzését.
– Gyűlöltem őt is és a terhességet is – vicsorgott Dahlia –, de legfőképpen a gyermeket
gyűlöltem!
– Annyira, hogy a halálát kívántad – jegyezte meg Entreri. Dahlia összerezzent, és noha
Effron csak elmosódottan látta őt a fagerenda belsejéből, mintha egy könnycseppet pillantott
volna meg a szemében, és valóban, végig is folyt Dahlia arcán.
– Nem – mondta Dahlia, majd gyorsan hozzátette: – Igen – a hangja tisztán hallhatóan
remegett. – És megtettem, legalábbis azt hittem, hogy megtettem.
– Én csak a felesleges sajnálkozás felett érzett sajnálatot ismerem – dünnyögte Entreri
Effron szerint meglehetősen érzéketlenül. – Ami történt, megtörtént, nem változtathatod meg.
– De továbbléphetsz, és jóváteheted a vétkedet.
Entreri csak egy horkantással válaszolt.
– Te talán nem ezt teszed éppen most is? – kérdezte tőle vádlón Dahlia. – Talán nem
ezért utaztál el velünk Port Llastba?
– Vissza akartam kapni a tőrömet.
– Nem – rázta meg a fejét Dahlia, és most, hogy a beszélgetés ismét visszaterelődött az
orgyilkosra, elérkezett az idő Effron számára, hogy távozzon. Kisiklott a gerendából, majd át a
falon, ki az egyik sikátorba. Ott azonnal visszaváltozott eredetei alakjába, és nekidőlt a
házfalnak, hogy kipihegje magát, és erőt gyűjtsön.
Próbálta megfelelően értelmezni az imént hallottakat, de a tudat, hogy róla beszélgettek
odabent, megrendítette őt és kiszívta az erejét, tovább növelve a már amúgy is folyamatosan
tornyosuló elkeseredését.
Még egyszer hallania kell azt a beszélgetést, de nem Dahlia és valaki más között. Arra
volt szüksége, hogy Dahlia szemtől szemben vallja be neki a bűnét, hogy visszavághasson neki
az elszenvedett kínokért.
De a nő hamarosan elhajózik, és hónapokig távol lesz, és olyan kikötőbe sodorhatja a
tenger, ahol bármi megtörténhet, nem is beszélve a közte és Drizzt között kitörni készülő
halálos viharról. Drizzt visszatér Baldur Kapujához – hacsak Dahlia és Entreri meg nem öli őt –
, de a másik kettő már korántsem biztosan. Őket semmi sem várja vissza északon, nekik
ugyanolyan jó bárhol máshol, ráadásul szemmel láthatóan nem osztoznak Drizzt lelkesedésében
és kötelességtudatában Port Llast városkáját illetően.
Egyre biztosabb, hogy elveszíti, és talán soha többé nem akad a nyomára.
Pedig már olyan közel került a célhoz!
Ott és akkor döntésre jutott. Lerohant a kikötőbe, egy teli erszénnyel a kezében. Miután
elintézte, amit akart, visszasietett egy zsákutcában végződő sikátorhoz. Korábbi alapos
kémkedéseiből tudta, hogy Dahlia azon az útvonalon tér majd vissza Drizzthez.
A kései óra ellenére jó néhányan tartózkodtak még a főúton. Effront elfogta az
idegesség, miközben őket nézegette, és feszülten toporgott egyik lábáról a másikra.
Közbeavatkoznak vajon, meghiúsítva szépen kimódolt tervét? Mégis mit keres ott? Még ha
sikerrel jár is, Draygo Quick várni fog rá az árnylépés túloldalán, és egyáltalán nem lesz
lenyűgözve a teljesítménye miatt.
Már-már elvetette a tervét. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy most vagy soha, és
még mielőtt meggyőzhette volna magát ennek ellenkezőjéről, az elf nő felbukkant a sikátor
végében.
Magába feledkezve haladt el az utcai lámpások fénye alatt… talán éppen most szállt ki
Artemis Entreri ágyából, és ez a feltételezés csak még tovább szította a torz tiefling amúgy is
lángoló haragját. Effron mindent alaposan megtervezett, lépésről lépésre. Ha egy olyan
veszedelmes prédát akar elfogni, mint Dahlia, akkor mindennek tökéletesen kell alakulnia.
Magában számolta az utcai lámpásokat, felmérte a nő sebességét, és türelmesen kivárta
a legmegfelelőbb alkalmat, amikor odaért az előre kiválasztott helyre. Tökéletesen uralta a
lépteit, ezért háborgó szíve parancsa ellenére nem rontott rá az elf nőre, nem keresztezte az
útját.
Átvágott a főút túloldalára, pontosan akkor, amikor belekerült Dahlia látóterébe.
A nő szeme kikerekedett, és meg is tántorodott egy pillanatra; a torz tiefling látványa
letaglózta őt.
Effron szándékosan nem nézett rá, gyorsan besiklott az egyik sötét sikátorba. Effron
zakatoló szívvel futásnak eredt, félt, hogy Dahlia talán utoléri őt, és közben próbálta kiverni a
fejéből azt a nyugtalanító gondolatot, hogy az elf nő talán annyira megrémült tőle, hogy
elrohant a másik irányba.
A sikátor jobbra kanyarodott egy épület mögé. A tiefling kikukucskált a sarok mögül, és
nagyot dobbant a szíve, amikor megpillantotta az óvatosan közeledő Dahliát. A lámpások
hátulról világították meg az osonó nőt, akit Effron tisztán látott, ő viszont nem láthatta a
tieflinget. A félvér tisztában volt helyzeti előnyével, tudta, hogy fölényben van áldozatával
szemben, mégis majdnem kiszállt belőle minden erő az izgatottságtól.
Effron nagy levegőt vett, hogy lehűtse magát. Halkan belekezdett egy varázslatba.
Vetett még egy utolsó pillantást Dahliára, aki időközben jó néhány lépésnyire beóvakodott a
sikátorba, majd átváltozott lidércalakba.
Beszivárgott a sikátorban sorakozó épületek falainak repedései közé – már
számtalanszor megtette ezt az utat a falakban próbaképpen –, és észrevétlenül elsuhant Dahlia
mellett, aki mit sem sejtett az egészből. Amint túljutott a nőn, és a főút közelébe ért, várt. Ez
volt a terve sorsdöntő része!
Dahlia elaraszolt a sikátor végébe, ott lekuporodott, és úgy kukucskált be a sarok mögé.
A fegyverét harcra készen tartotta a kezében. Igen, fegyverrel a kézben, gondolta Effron, mert
most akarja bevégezni azt, ami a megszületése pillanatában nem sikerült neki.
Effron kisiklott a falból, és visszaváltozott eredeti alakjába. Rá akart kiáltani Dahliára,
de nem találta a hangját, sem a szavakat. Elővett egy tégelyt, és az utcakőre löttyintette a
tartalmát. A parányi élőholt sziklavájó rovarszörny azonnal rohanni kezdett a prédája felé, mint
egy fürge kis bogár, még mielőtt valódi méretűvé duzzadt volna. Néhány apró lépés megtétele
után azonban gyors növekedésnek indult, és a léptei nyomán rengeni kezdett a föld.
Dahlia rémülten fordult meg, és kidülledő szemmel meredt a szörnyetegre, Effron
legnagyobb örömére.
A sziklavájó rovarszörny ellenállhatatlanul robogott áldozata felé. Kétszer olyan magas
volt, mint egy ember, és háromszor olyan széles, óriási csáprágóit hangosan csattogtatta, és
előrenyújtotta hatalmas, kampós karját, amellyel még a kemény sziklát is könnyedén vájta,
nemhogy a puha húst.
Effron remegő kézzel vette elő a varázstekercset tartó tokot. Megpróbálkozzon vele?
Vagy egyszerűen csak ölje meg a nőt, és azzal kész?
A hatalmas szörnyeteg meglengette halálos karját, de a fürge elf kitért előle, és az ugrás
közben beledöfött a botjával a csáprágói közé… Ám azonnal vissza is rántotta a mágikus
fegyvert, és a rovarszörny nem tudta kettéharapni azt.
Ez nem egy közönséges sziklavájó rovarszörny, emlékeztette rá magát Effron. Dahlia
erősen és gyorsan csépelte a szörnyet mágikus fegyverével, de egy cseppet sem lassította le
vele, így egy újabb csapás elől kellett kitérnie. A szörny lehajolt, hogy kettéharapja az elfet, aki
azonban felugrott a levegőbe, és jól megsorozta a lény feje búbját. Effron látta, hogy Dahliának
egyre nő az önbizalma. Amikor elkezdődött a csata, hosszú botként használta a fegyverét, hogy
távol tartsa magától a szörnyet, de miután észrevette, hogy a lény nem tudja eltalálni őt,
bármennyire igyekszik is, megtörte Kozah Tűjét és cséphadaróvá hajlította. Vad, pörgő táncba
kezdett, kihasználva a szűk sikátor minden egyes talpalatnyi helyét arra, hogy megüsse a
sziklavájót, majd eltáncoljon előle, ismét megüsse, és ismét visszavonuljon.
Effron egy ideig ámulva bámulta az elf légiesen könnyed, szemkápráztató harci
tudományát. Dahlia éppen felugrott a rovarszörny egyik vaskos karjára, bevitt jó néhány
kemény ütést az ellenfelének, majd leugrott róla, még mielőtt a zombi összezúzhatta volna őt.
Az ifjú boszorkánymester arra eszmélt, hogy saját, sípoló légzését hallja.
Megdöbbentette és lenyűgözte az elé táruló látvány, és ráébredt, hogy az ácsorgással csak az
időt vesztegeti. Tudta, hogy most azonnal kell cselekednie, ha véghez akarja vinni a tervét.
Lecsavarta a tok fedelét, kicsúsztatta belőle a varázstekercset, széthajtogatta a pergament, és
azonnal belekezdett a varázslatba. Természetesen nem értette a varázsigék jelentését, nem volt
elég képzett hozzá, és jó esély nyílt rá, hogy feleslegesen pazarolja el az értékes tekercset, sőt,
ami még rosszabb, hiábavaló próbálkozása közepette egyenesen elpusztítja magát.
Azonban nem hagyta, hogy ezek a baljós gondolatok eltérítsék a szándékától. Az előtte
szélsebesen pergő eseményekre összpontosított.
Elveszíti Dahliát!
Az elf nő ismét elmenekül előle, vagy talán ellene fordul, és ezúttal valóban megöli, ami
oly sok évvel ezelőtt nem sikerült neki.
A düh hajtotta előre Effront. Hatalmába kerítette a harag. Belekezdett a kántálásba.
Minden egyes szimbólum kristálytisztán rajzolódott ki előtte, minden egyes kiejtett hanggal azt
sugallta saját magának, hogy Dahlia ezúttal nem menekülhet.
Beleveszett ebbe az erős összpontosításba. Semmi egyéb nem számított, csak a tisztán
kiejtett varázsigék, hangjának tökéletes dallama. Semmi egyéb nem számít, nem számíthat,
különben minden odavész.
Már a varázslata felénél járt, de még mindig nem lehetett biztos semmiben.
A sikátor végében Dahlia hatalmas ütést mért az élőholt sziklavájóra, és ezzel egy
időben villámcsapás formájában engedte ki a Kozah Tűjébe gyűjtött mágikus energiát. A
roppant szörnyeteg felrepült a levegőbe, és a hátára fordulva zuhant a földre, de Effron semmit
sem látott ebből.
Makacsul folytatta tovább a varázslást. Elérkezett az utolsó sorhoz, amikor a mágikus
energia elszabadul, és beszéd közben Dahlia felé pillantott a pergamen pereme felett.
A nő ott állt a sikátor végében, és torz fiát nézte. Mindkét karját ernyedten a teste mellé
lógatta, és szájtátva, rémült és döbbent arckifejezéssel bámult ördögi gyermekére, mintha nem
bírná elviselni a látványát.
Egy fémlemez jelent meg a levegőben, és zuhant rá az alatta ácsorgó elfre. Egy második
lemez is megjelent, és ez hátraszorította őt abba az irányba, amerről jött. Egy harmadik majd
egy negyedik is kibontakozott a puszta légből, és úgy mozogtak a levegőben, mintha egy bábos
táncoltatná őket. Dahlia védekezni próbált az őt fenyegető fémlemezek ellen, de nem bírt az
erejükkel, ide-oda taszigálták őt. Próbált oldalra vetődni, de mindenhol fémlemezekbe ütközött;
a nagy erejű varázslat könnyedén követte minden egyes mozdulatát.
A fémlemezek imbolygása megszűnt, és feltartóztathatatlanul közeledtek felé, csapdába
zárva őt.
A lemezek úgy zárultak össze, mint egy koporsó.
Effron visszahívta az élőholt sziklavájó rovarszörnyet, és letette elé a mágikus tégelyt. A
tégely varázsereje megragadta a zombit, és mire a tégelyhez ért, ismét összezsugorodott.
Effron zsebre vágta a ketrecbe zárt rovarszörnyet, és a zsákmányára pillantott. A nagy
erejű mágikus aura, a tartaroszi koporsó összezárult Dahlia körül, és szorosan tartotta őt. Az elf
nő nem szabadulhatott ki, bármilyen hevesen rúgkapált is. Ugyanakkor Effron tisztában volt
vele, hogy még ez az erős mágikus tömlöc sem tudja örökre magában tartani ezt a félelmetes
harcost, ezért ezt is figyelembe vette alapos és agyafúrt tervezése során. Megtette az utolsó
lépést is, és eleresztette a halálférget, amely a helyére siklott.
A koporsó nem zárt tökéletesen, Dahlia lába kilátszott az oldalsó fémlemezek aljánál. A
halálféreg körbenyalábolta az elf egyik lábát, és kúszni kezdett felfelé.
Az a velőtrázó sikoly!
A nő először a rémülettől visított, utána a fájdalomtól, ahogy a halálféreg belemart.
Dahlia folyamatosan üvöltött és rángatózott.
– Ne állj ellen! – könyörgött Effron suttogó, elhaló hangon. Hirtelenjében nem tetszett
neki anyja visítása. – Csak ess össze, te ostoba! – kiáltotta, hogy ne hallja a sikítást, amely
mintegy varázsütésre, váratlanul megszűnt.
Effron megdermedt, levegőt sem vett. A halálféreg bénító harapása végre megtette a
hatását.
A koporsó megrázkódott, és darabokra hullott.
A tiefling ráparancsolt a szörnyetegére, hogy maradjon ott, és ismét marjon a nőbe, ha
megmoccan.
– Most? – érkezett a kérdés a háta mögül.
– Hozzátok! – vakkantotta két kikötői bérencének. Hátra sem nézett. A két alak elfutott
mellette, takarókkal a kezükben. – Óvatosan! – szólt utánuk. – Különben móresre tanítalak
titeket!
Megfordult, és a sikátor végében várakozó kocsihoz sétált, amelyet a bérencei vontattak
oda. Többen is felfigyeltek a szokatlan eseményre, de senki sem avatkozott közbe. Mindenki
tudta, ha egy olyan helyen, mint Baldur Kapuja, valaki más dolgába üti az orrát, akkor gyorsan
elveszítheti ezt az értékes érzékszervét.
A kampókezű és a társa félig cipelve, félig húzva-vonva vitte oda a súlyos fémkoporsót
a kocsihoz, és csak nagy üggyel-bajjal tudták ráemelni, egyszer még le is ejtették.
A bakhoz rohantak, és rácsaptak a kocsi elé fogott öszvérre egy ostorral.
Effron az ellenkező irányba ment tovább, nem akarta a kocsira terelni a figyelmet.
Néhány sarokkal odébb visszakanyarodott a kikötő felé, és elindult az üres hajóhoz, ahol
átveszi a zsákmányát. Sietett, nehogy tettének súlya rá telepedjen.
Elfogta őt!
Elfogta a nőt, aki levetette őt a szikláról.
Elfogta őt.
Elfogta az anyját, aki eltaszította őt magától, és hagyta, hogy torz lényként élje le az
életét.
Elfogta őt!
XIII.
A TÜRELMES SZERZETES
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
Entreri egy pillanatra felemelte a fejét, amikor Drizzt belépett a zsúfolt kocsmába, de
rögtön vissza is fordult az italához.
Nem tudott a drow szemébe nézni.
– Semmi – mondta Drizzt, majd leült az asztalhoz, szemben az orgyilkossal. Ugyanarra
a székre, amelyre Dahlia is leült az első este, amikor a kikötőbe érkeztek, és a nő felkereste
Entrerit.
– Baldur Kapujának összes kocsmájába betértem – folytatta Drizzt. – Sehol sem látták.
– Vagy csak nem árulják el – dünnyögte Entreri.
– Gondolod, hogy egyetlen üzenet nélkül itthagyott volna minket? Önszántából?
Entreri szívesen mondta volna, hogy „elhagyott téged”, de nem tette. Rájött, és némi
meglepetéssel nyugtázta, hogy semmi effélét nem akar mondani a drow-nak. Ő szarvazta fel a
kószát, és noha Drizzt volt az ő legádázabb ellensége, Entreri ráébredt, hogy egyáltalán nem
büszke arra, amit tett.
Nem azért feküdt le Dahliával, mert ellenszenvet táplált Drizzt iránt, sőt semmiféle
Drizzt iránti érzelem nem vezérelte őt.
Azért volt olyan nyugtalan, mert maga ez a felismerés okozta a fájdalmat, amit érzett.
Azért élvezte Dahlia társaságát, azt, ahogy az elf nő hozzá ért, az érzéseket, amiket kiváltott
belőle, és azért értette meg mindazt, ami vele történt, mert ő maga is hasonló borzalmakon ment
keresztül.
Azért közeledett Dahliához, amit iránta érzett, és most, hogy eltűnt, és talán örökre
elveszett a számára, az orgyilkos sosem tapasztalt, idegen érzésekkel küszködött.
Artemis Entreri egyszer már belekeveredett ebbe a kátyúba egy Calihye nevű nővel, és
akkor az borzalmas véget ért. Entreri akkor megfogadta, hogy többé nem lép ugyanabba a
folyóba, még egyszer nem válik ennyire kiszolgáltatottá és sebezhetővé. Eldöntötte, hogy
csakis önmagára támaszkodik, rendíthetetlen, sziklás sziget lesz az érzelmek nemkívánatos,
viharos tengerében.
Most mégis itt ül, nyomorúságos állapotban, attól félve, hogy Dahliát talán örökre
elvették tőle.
– Most mihez kezdjünk? – kérdezte Drizzt.
Most mégis itt ül, és Drizzt Do’Urdennel vitatja meg, hogy mihez kezdjenek eltűnt
szeretője ügyében. A drow szemébe nézett, és úgy válaszolt.
– Honnan tudjam?
– Te ugyanolyan jól ismered őt, mint én – felelte Drizzt. – Talán jobban is – tette hozzá.
Entreri összerezzent. Arra számított, hogy borzalmas átkok zúdulnak majd a nyakába,
ezért ismét lesütötte a szemét, a fejét is lehajtotta, felemelte a poharát, és az italát kortyolgatta.
Nem nézett a drow szemébe.
– Nos? – nógatta őt Drizzt.
A drow sem a hangjával, sem a szavaival nem ítélkezett felette, Entreri legalábbis nem
vette észre. Letette a poharát az asztalra, lassan felemelte a fejét, és Drizztre nézett.
– Dahlia végtelenül zaklatott – mondta.
Drizzt bólintott.
– Bonyolult személyiség – folytatta Entreri. – A gyerekkorában ért sérelmek és az átélt
borzalmak annyira megsebezték őt, amit te nem… – Ezen a ponton elhallgatott, mert nem
akarta megforgatni a tőrt Drizzt szívében.
Drizzt azonban befejezte helyette a gondolatot.
– Értem – mondta, és annyiban hagyta a dolgot.
Entreri megérezte, hogy Drizzt sok mindent tud, de legalábbis gyanít, és most ebben a
veszedelmes időben mindezt képes a háttérbe szorítani, és az előttük álló feladatra
összpontosítani. Drizzt csak kerülgette a forró kását, nem akart összecsapni vele.
Mert törődött Dahliával, értette meg Entreri, és ez a felismerés még tovább növelte a
bűntudatát.
– Effron – bökte ki Entreri, Drizzt pedig felkapta a fejét.
– Ő az egyetlen, aki az eszembe jut – fejtette ki az orgyilkos. – A Dahlia iránti
gyűlölete, már ha ez annak nevezhető, itatja át minden egyes gondolatát.
– Port Llast messze van innen, és nagy kerülőt kell tenni, hogy ideérjen – vélte Drizzt.
– Az a tiefling ravasz, és vannak lehetőségei – vitatkozott vele Entreri. – Még Herzgo
Alegni is tiszteletet mutatott iránta, pedig ő megvetette őt.
– Herzgo Alegni az apja volt – emlékeztette rá Drizzt.
– Az nem számított – világított rá az orgyilkos. – Illetve talán pont ebből fakadt a
gyűlölete. Effron egy netheri nagyúr kérésére érkezett Neverwinterbe. Számos ügyem akadt
ezekkel a nagyurakkal, amíg Alegni szolgája voltam, ne becsüld alá ezeknek az árny
hatalmasságoknak a tudását és erejét.
– Úgy véled, hogy ez a netheri nagyúr segített Effronnak elfogni Dahliát? – kérdezte
Drizzt.
– Tartok tőle – bólintott Entreri, aki felettébb őszintének tűnt abban a pillanatban –, mert
ha erről van szó, akkor Dahlia örökre elveszett a számunkra.
Drizzt leroskadt a székére. A két férfi hosszasan meredt egymásra, egyetlen szó nélkül.
Entreri többször is rácsodálkozott, hogy Drizzt miért nem hozakodik elő a háttérben lappangó,
kellemetlen témával.
– Innom kell még – szólalt meg Entreri, és felállt, de csak azért, mert levegőhöz kellett
jutnia, ki akart szabadulni a fojtogató prés alól. A gondolat, hogy Dahlia talán örökre elveszett a
számára, nem hagyta nyugodni, felemésztette az érzéseit, tennie kellett valamit, ami eltereli a
figyelmét.
– Hozz nekem is! – szólt utána meglepetésére Drizzt, amikor a pult felé fordult. –
Valami erőset.
Entreri visszanézett a drow-ra, és rávigyorgott. Két korsó sörrel és egy üveg rummal tért
vissza, noha a rumot szinte teljes egészében ő itta meg végén.
---------------------------------------------------------------------
A hajnal első pírjétől egészen az alkonyat eljöveteléig Afafrenfere barát a Fürge Cselle
fedélzetét suvickolta, vagy ha éppen szünetet tartott, akkor a hajóköteleket ellenőrizte, esetleg
kátránnyal kente le a deszkákat, vagy keresett valami mást, amit csinálhatott. Amimkor már
végképp elakadt, akkor Sikkal úrhoz fordult, aki levezényelte őt a fedélzet alá.
– Eridjé’ le, oszt segíccsé Cribbinsnek a javításokban! – utasította Sikkal késő délután.
– Odalent?
– A raktérben – világított rá Sikkal. – Vizes a hajó bele, de én vizet oszt nem szállítok.
Eridjé’ lefelé, oszt dógozzá!
Afafrenfere körülnézett. Többen is ücsörögtek a fedélzeten, szétszórva, szemmel
láthatóan mindannyian végeztek az aznapi teendőikkel, ha akadt egyáltalán bármi tennivalójuk.
A Fürge Csellét megrakodták és felkészítették az indulásra, csak azért vesztegelt még mindig a
kikötőben, mert Dahliát várták. A legénység persze nem tudta, hogy mi történt az elf nővel, és
nem is igen érdekelte őket.
– Nem hiszem, hogy lemegyek – mondta Afafrenfere.
– Mi van? Mit ugatol? – mordult rá Sikkal.
– Küldj le valaki mást! – felelte a szerzetes.
– Ha a tengeren vónánk, behajintanálak a cápák közibé, kölyök!
– Ha a tengeren lennénk, megpróbálhatnád! – vágott vissza a szerzetes nyugodt hangon.
Beszéd közben nem az elsőtisztet nézte. A két öreg tengerész visszaballagott a rakpartra, és a
kampókezű egy zsákot cipelt a vállán. Afafrenfere ezt már látta tőlük az előző szürkületkor.
Sikkal tovább hőbörgött, de Afafrenfere ügyet sem vetett rá, meg sem hallotta a szavait.
A két vén róka idegesnek tűnt, laposan pislogtak körbe-körbe, miközben tovacsoszogtak a
rakparton. Ugyanúgy, mint előző éjjel.
Afafrenfere tekintete egy régi, használaton kívüli uszályra siklott, amely a kikötő
végében rostokolt. A két vén tengerész most minden bizonnyal arrafelé veszi az irányt; ugyanis
tegnap este is felmásztak az uszály fedélzetére, egy hasonló zsákot cipelve. Afafrenfere sokáig
szemmel tartotta a hajót, de előző este nem látta távozni a két alakot, sőt még reggel sem.
Akkor nem tulajdonított ennek túlságosan nagy jelentőséget, hiszen sok rakodómunkás
használta az efféle szétesőfélben lévő roncsokat ivóként. Ma azonban felfigyelt rá, hogy a két
öreg többször is felméri a terepet, és arra számított, hogy déltájban jelennek majd meg, és ismét
elmennek az uszályhoz.
Mégis miért osontak le az uszályról az éjszaka leple alatt?
– Hé! – kiáltott fel Sikkal, és megragadta Afafrenfere karját.
A szerzetes először végighordozta a tekintetét a fedélzeten, a pihenő tengerészeken, akik
élénk érdeklődéssel nézték őket, majd Sikkal mocskos kezére nézett, végül belebámult Sikkal
szemébe, és a tekintetéből csak úgy sütött a nyílt fenyegetés.
Sikkal nem bírta azt a tekintetet, eleresztette Afafrenferét, majd elhátrált tőle, de amint
kiszabadult a szerzetes tekintetének hatása alól, ismét némi bátorság költözött belé. A
legénységre meredt.
– Takaródjál le! – parancsolt rá a szerzetesre.
Afafrenfere olyan halk hangon szólalt meg, hogy csak Sikkal hallhatta a szavait.
– Csak ha magammal rángatom a holttestedet.
– A kapitány hallani fog errül! – toporzékolt Sikkal, de Afafrenfere már nem figyelt oda
rá. Éppen időben fordult ismét a rakpart felé ahhoz, hogy láthassa, amint a két öreg felvonszolja
a zsákot az uszályra, és ők maguk is eltűnnek a fedélzetén.
Az elsőtiszt azonnal Cannavara kapitány kabinja felé iramodott, de még három lépést
sem tett meg, amikor Afafrenfere kecsesen átugrott a Fürge Cselle hajókorlátján, és puhán talajt
ért a földön.
Sikkal utána kiáltott, és Afafrenfere ekkor eldöntötte, ha az kell hozzá, hogy abbahagyja
az ordítozást, akkor visszarohan a hajóra, és összezúzza az ostoba fickó légcsövét.
Az elsőtiszt azonban végre elhallgatott, Afafrenfere pedig a terepviszonyokhoz
alkalmazkodva suhant végig a rakparton, egyik ládától vagy hordótól szaladva a másikig.
Gyorsan és észrevétlenül közelítette meg a rozoga uszályt. A hajó közvetlen közelében megbújt
egy boroshordó mögött, és hallgatózott.
Halk mormogást hallott, de nem tudta kivenni, hogy miről beszélnek. A hullámok túl
hangosan ütődtek neki a rakpart tartóoszlopainak, és a visszacsobbanó víz elnyomott szinte
minden halk hangot.
Türelem, intette magát nyugalomra Afafrenfere, és megvárta, amíg egy kicsit jobban
besötétedik.
Afafrenfere barát gyakorlott magabiztossággal mászott fel az uszály fedélzetére, és
bebújt a főkabin melletti árnyékokba. Most már tisztán hallotta a két kikötői munkás hangját,
amint éppen nevetnek és röfögnek, és ekkor beléhasított a lelombozó gondolat, hogy ez csak a
két öreg éjszakai menedéke, semmi több. Ennek ellenére ott maradt, meg akart győződni róla,
mert biztosra akart menni. Nem tudhatta, hogy ezek ketten valóban szerepet játszottak-e Dahlia
eltűnésében, de Ámbra baljós előérzete őrá is átragadt. Az elmúlt két napban folyamatosan
szemmel tartotta őket, és továbbra is úgy gondolta, hogy ezek alávaló, aljas alakok, és
takargatnak valamit, de fogalma sem volt, hogy mit.
A szerzetes odébb osont, hogy árulkodó nyomokat keressen a fedélzeten. Semmi
figyelemre méltót nem talált… amíg fel nem fedezett egy vékonyka fénycsíkot, amely a
fedélzet deszkáinak résein keresztül tört fel a raktérből, és nem a kabinból.
Afafrenfere a Vérkőföldeken nőtt fel, ezért nem sokat konyított a hajóépítéshez, de
utazott már néhányon, és tudta, hogy a kabinokból általában nem lehet lejutni a raktérbe, így a
két öreg sem mehetett le észrevétlenül. Visszaosont a kabinhoz, és a két férfi még mindig
odabent tartózkodott, a fiatalabbik éppen az idősebb pipafüstjének fanyar bűze miatt
panaszkodott.
A kabinajtóval szemközt húzódott a választófal, amit keresett. Nem lesz egyszerű
észrevétlenül odajutni, de ez nem tartotta vissza Afafrenferét, hasra vágta magát, és kúszni
kezdett.
– Akkó meg húzzá’ ki innét a fedélzetre, marha! – hallotta a kabinból.
Afafrenfere megtorpant, majd felugrott, amikor az öreg kampókezű kivágta a kabin
ajtaját.
A pipa bűze valóban elviselhetetlen volt. Az öreg pont Afafrenfere alatt sétált el, aki
felhúzódzkodott a főárbocra, és rátekeredett, mint egy kígyó. A kabinajtó nyitva maradt, és
nyikorogva lengett a hajó ringásától. A másik fickó időnként besétált Afafrenfere látómezejébe,
úgy tűnt, hogy éppen vacsorát készít.
A kampókezű a hajókorláthoz sétált, és a tengert bámulta.
Afafrenfere végigkúszott a keresztben futó egyik gerendán, pont a pipázó tengerész feje
felett. Vetett egy gyors pillantást a másik férfira, megbizonyosodott róla, hogy még mindig
lefoglalja őt a teendője, majd nesztelenül leereszkedett a fedélzetre, a jobb kezével megragadta
a kampókezű torkát, a ballal pedig belemarkolt a hajába és az egyik fülébe, és fojtást
alkalmazott rajta. Néhány szempillantással később a férfi izmai elernyedtek a szerzetes erős és
szakszerű szorítása alatt, Afafrenfere pedig óvatosan a fedélzetre eresztette az eszméletlen
testet.
Afafrenfere teketóriázás nélkül berontott a kabinba, elkapta a másik kikötői munkást, és
ugyanúgy bánt el vele, mint idősebb társával az imént. Ezután a szerzetes szorosan meg- és
összekötözte őket, háttal egymásnak, és betömte a szájukat. Otthagyta őket a kabinban, és
odament a raktérbe vezető ajtóhoz.
A szerzetes hasra feküdt, és bekukucskált az elöregedett választófal repedései közé. Jól
tette, hogy előzetesen visszatartotta a lélegzetét, mert megpillantotta a megkötözött, kipeckelt
szájú Dahliát, egy székben ülve. Effron ült vele szemben egy másik székben, és az elf nőt
bámulta.
Úgy tűnt, hogy Dahlia képtelen a tiefling szemébe nézni. Afafrenfere próbálta felidézni
mindazt, amit erről az ifjú boszorkánymesterről tudott. Úgy döntött, nem sieti el a dolgot, időt
ad magának, már csak azért is, mert ki akarta deríteni, hogy mi folyik itt. Mégis mi zajlik itt
Dahlia és Effron között? Miért rabolta el őt, és amúgy is, mit keres egyáltalán Torilon?
Afafrenfere tudta, hogy egy árnylépéssel könnyedén magával vihetné Dahliát az
Árnyzuhatagba.
Itt csakis valami titokról lehet szó, morfondírozott Afafrenfere, és ő ki akarta deríteni,
hogy mi az.
Türelmesen megvárta, hogy besűrűsödjön körülötte a sötétség. A hold állásából ítélve
már éjfélre járhatott, amikor Effron végre megmozdult, és odament Dahliához, hogy kivegye a
szájából a pecket.
– Most már mind alszanak – mondta Effron. – Senki sem hallja, ha üvöltesz és
sikoltozol…
– Nem sikoltozok – mondta Dahlia, és még mindig nem nézett a tieflingre.
– Én majd megríkatlak! – fenyegetőzött Effron.
Dahliának a szeme se rebbent. Mégis, hová tűnt az a harci tűz, amit Afafrenfere
megismert? Ha Drizzt vagy Entreri vagy bárki más így beszélt volna vele Port Llastban, akkor
azonnal harciasan szemen köpte volna őt, akár meg van kötözve, akár sincs.
– El tudod képzelni, hogy mennyire gyűlöllek téged? – kérdezte Effron.
– Gyűlölhetsz is – suttogta Dahlia alig hallhatóan, és úgy tűnt, hogy magába roskadva,
összetörten.
– Akkor miért? – kérdezte az ifjú boszorkánymester emelkedő és reszkető hangon. – Ha
az emlékek ennyire bántanak, akkor miért tetted?
– Ezt te nem értheted – felelte Dahlia.
– Próbálkozz! – ordított rá Effron.
– Mert ugyanúgy néztél ki, mint ő! – kiáltotta vissza Dahlia. Végre felemelte a fejét, és
Effronra szegezte könnyes tekintetét. – Mert ugyanúgy néztél ki, és amikor rád néztem, őt
láttam!
– Herzgo Alegnit?
– Ne mondd ki a nevét! – vicsorgott Dahlia.
– Az apám volt! – vicsorgott vissza a tiefling. – Herzgo Alegni az apám volt. Ő legalább
törődött velem annyira, hogy felneveljen! Ő legalább nem hajított le engem egy magas
szikláról!
Afafrenferének ismét uralkodnia kellett magán, hogy elfojtsa feltörő horkantását, hiszen
világossá vált, hogy Effron nem csak rébuszokban beszél.
– Meg akartál ölni! – üvöltötte bele Dahlia arcába, akinek most már patakzottak a
könnyei.
– Őt akartam megölni – helyesbített az elf nő, és a hangja minden egyes szónál
elcsuklott –, de nem tudtam! Még gyerek voltam, hát nem érted? Csak egy elf árva, aki az
erdőben bujkált azzal a néhány túlélővel, akit nem mészároltak le a klánomból. Ő pedig
visszajött érted.
Effron érthetetlen szavakat fröcsögött.
– Akkor miért nem hagytad, hogy magával vigyen? – kérdezte.
– Megölt volna engem.
– A legtöbb anya meghalna a gyermekéért. Egy igazi anya meghalt volna, hogy…
– Ismét megerőszakolt volna engem – mondta Dahlia. Már megint nem nézett Effronra,
és Afafrenferének úgy tűnt, hogy inkább magában beszél, semmint a tieflinghez, mintha saját
fájdalmas emlékei közt turkálna. – Ismét gyermeket nemzett volna, talán tenyészkancának
használt volna, mint egy ménesben.
– Téged pedig – folytatta Dahlia, ismét felemelte a fejét, és úgy tűnt, hogy valamennyire
összeszedte magát, és a tekintetébe is visszatért az élet –, téged pedig arra neveltek volna, hogy
gyűlölj engem.
– Nem.
– De igen! – rivallt rá Dahlia. – Attól a naptól kezdve erre okított volna téged, hogy járni
kezdesz. A saját képére formált volna téged, hogy gyilkolj és megerőszakolj mindenkit, aki
csak az utadba…
– Nem! – kiáltott fel Effron. Keményen arcul csapta Dahliát, de azonnal hátra is ugrott,
és ugyanolyan sebzettnek tűnt, mint a nő, aki ismét zokogni kezdett.
Afafrenfere eleget látott és hallott. Hátrább siklott a rejtekhelyéről, majd felmászott egy
kötélen, és elfoglalta a helyét.
Többször is lepörgette a fejében a csatát, számba véve az ifjú boszorkánymester
leghatásosabb, halálos fegyvereit.
Újabb pofoncsapás hangját hallotta alulról.
Afafrenfere leugrott, és egy hatalmas rúgásba összpontosította minden erejét. Az erős
rúgás könnyedén törte darabokra az alatta korhadó válaszfal deszkáit. Tökéletes egyensúlyban
fogott talajt, és egy vetődéssel azonnal a döbbenten tátogó Effronra vetette magát.
Dahlia felsikoltott, Effron védekezőn maga elé emelte ép kezét, Afafrenfere pedig talpra
szökkent a tiefling előtt, és erős ütésekkel csépelni kezdte. A boszorkánymestert természetesen
mágikus pajzs védte, de a szerzetes sziklarepesztő csapásai ennek ellenére többször is
keményen eltalálták az arcát.
Effron hátrálni kezdett, Afafrenfere azonban nem eresztette, felváltva ütötte és rúgta őt,
levegővételnyi időt sem hagyva neki, nehogy varázsolhasson. A szerzetes tudta, hogy csupán
egyetlen esélye van, az, ha nyers erővel maga alá gyűri a tieflinget, még mielőtt az visszanyerné
a lélekjelenlétét és az egyensúlyát.
Egy meredeken zúgó, balról érkező ütés elhaladt a boszorkánymester feltartott karja
mellett, és olyan erővel csapódott az arcába, hogy hátrabicsaklott tőle a feje. Az ütést azonnal
egy jobbegyenes követte, de ennek erejét a megtántorodó Effron felránduló karja véletlenül
javarészt tompította. Ez mit sem számított, Afafrenfere ugyanis csak arra használta ezt az ütést,
hogy Effron oldalra forduljon, és ezáltal rés nyíljon a védelmén. A szerzetes előrecsúsztatta a
jobb lábát, és ekkor érkezett a valódi támadás: egy süvöltő balhorog, amely kikerülte Effron
feltartott karját, és állcsúcson találta őt, amitől a feje erősen oldalra rándult.
Afafrenfere leírt egy szűk kört, a jobb lábát magasra emelte, majdnem bele is akadt az
alacsony rakodótér mennyezetébe, majd erősen lefelé rántotta a lábát, lesújtva Effron
kulcscsontjára, térdre kényszerítve a tieflinget.
A szerzetes még ekkor sem lankadt, tisztában volt vele, hogy egyetlen apró varázslat is
megfordíthatja a csata menetét. Effron azonban valami oknál fogva nem igyekezett a
visszatámadással. Talán csak nem tudott ellenállni a szerzetes gyors és kíméletlen csapásainak,
de Afafrenfere valami mást sejtett a viselkedése mögött.
Ha szánt volna rá egy szempillantásnyi időt, a szerzetes ki is találhatta volna, hogy mi
az: a tieflinget ugyanannyira letaglózta az anyjával való találkozás és a várva várt színvallás,
mint Dahliát.
Afafrenfere azonban nem kockáztatta a szerencséjét. Ismét támadott, félresöpörte Effron
bágyadtan védekezésre emelkedő karját, majd megütötte a tiefling homlokát, amitől annak
hátrarándult a feje, szabadon hagyva a torkát. Afafrenfere messze hátranyújtotta a jobb kezét, az
ujjait karomszerűen begörbítette, és felkészült az utolsó csapásra.
Effron semmit sem tehetett ellene.
Úgy tűnt, hogy nem is akar tenni ellene semmit.
XIV.
AZ IGAZSÁG ÁRNYAI
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
– Memnon? – kérdezte Dahlia Cannavara kapitánytól, miután meghallotta Drizzt
kiáltását.
– A reggeli dagállyal – közölte a kapitány.
Dahlia riadtan pillantott Entrerire. Nem csupán az nyugtalanította, hogy az orgyilkos
elhagyja őket, ahogyan korábban célzott már rá, hanem attól is, hogy elérkezik az igazság
pillanata Effronnal kapcsolatban. Így vagy úgy, de kell valamiféle megoldás. Alig nézett rá a
fiára, és a felügyeletét teljes egészében Afafrenferére és Ámbrára bízta, nem mintha figyelni
kellett volna rá, tekintettel a torz tiefling lelkiállapotára és az egész világ iránti mérhetetlen
közönyére. Az ifjú boszorkánymester lelke ugyanúgy megtört, mint a teste, és úgy tűnt, esze
ágában sincsen rájuk támadni vagy szökéssel próbálkozni. Ámbra több ízben fel is hívta a
figyelmet erre, rávilágítva, hogy Effron egy közönséges árnylépéssel faképnél hagyhatná őket.
Ha át akarna jutni az Árnyzuhatagba, akkor csak egy nagy erejű és azonnali beavatkozással
lehetne meggátolni benne, és akkor is csak a következő adandó alkalomig, amiből egy tíznapon
akadhat bőven.
Most itt várt rájuk Memnon, és Cannavara kapitány szerint legalább egy tíznapot el kell
itt tölteniük ahhoz, hogy a Fürge Cselle vitorláinak, árbocainak és hajótestének összes kisebb
sérülését helyrehozzák.
Dahlia egy nehéz sóhajtás kíséretében tért vissza a raktérbe.
– Hé, kislány! – szólt rá Cannavara kapitány. – Mégis, mit gondolsz, hová mész?
– El kell intéznem valamit.
– Most nem, amíg le nem jár a szolgálat. Éppen kalózvizeken hajózunk, ez az utolsó
lehetőség Memnon előtt, hogy megtámadjanak minket. Addig nem lazíthatunk, amíg
biztonságban ki nem kötünk Memnonban.
Dahlia hátat fordított a kapitánynak, majd a válla felett odaszólt az orgyilkosnak.
– Entreri! – mondta, és könyörgő szemmel intett neki a fejével, hogy vegye át a helyét.
Artemis Entreri tépett még egy falat kenyeret, majd felállt, és helyet cserélt a nővel.
Dahlia visszafordult Cannavara kapitányhoz, aki időközben odébbállt, hogy elintézze az egyéb
teendőit.
Az elf nő szándékosan nem nézett Drizztre, miközben a hátsó raktér nyitott
elválasztófalához ment.
– Eredjetek! – mondta a törpének és a szerzetesnek, miközben lefelé lépdelt a lépcsőn.
– Jó, de túl közel vagyunk mán ahhó, hogy kockáztassunk! – figyelmeztette őt Ámbra.
Dahliának a szeme se rebbent, és rá se nézett a törpére, a kissé távolabbi, függőágyban
fekvő alakot figyelte.
– Kötözd meg! – utasította Ámbra Afafrenferét, de még mielőtt a szerzetes tehetett
volna egy lépést Effron felé, Dahlia megismételte.
– Eredjetek! – A hangja ezúttal nem hagyott lehetőséget a vitára.
A törpe és a szerzetes összenézett, majd vállat vontak, többé nem érdekelte őket a dolog.
– Tedd, amit tenned kell – mondta Ámbra, és felsétált a fedélzetre a szerzetessel a
nyomában.
– Már közel a kikötő – mondta Dahlia Effronnak, amikor magukra maradtak a kis
raktérben.
A tiefling nem nézett rá.
– Memnon – közölte vele Dahlia, és odahúzott egy széket a függőágy mellé. – Ahogy
hallottam, ez egy igen különleges város. Délen fekszik, és ezért különbözik a…
– Miért érdekelne ez engem? – szakította félbe Effron ingerülten, de még mindig nem
fordult az elf nő felé.
– Nézz rám! – kérte Dahlia.
– Menj innen! – dörmögte Effron.
Dahlia váratlanul felpattant a székből, odaugrott Effronhoz, és olyan hevesen rázta meg
őt, hogy egy hangos nyekkenéssel kiesett a függőágyból. Az ifjú boszorkánymester azonnal
felpattant, és eltérő színű szeméből csak úgy sütött a harag és a gyűlölet. Tiefling szeme
vörösen izzott, elf szeme kéken villogott.
– Ülj le! – szólt rá Dahlia, és egy székre mutatott.
– Fulladj bele a tengerbe! – vakkantotta Effron.
A nő elengedte a sértést a füle mellett, majd leült, és felnézett a félig tiefling, félig elf
ifjúra.
– El kell mondanom neked valamit, és te meghallgatsz – mondta csendesen.
– És azután?
Dahlia vállat vont.
– Utána megölsz? – kérdezte Effron.
– Nem – felelte az anyja egy lemondó sóhaj kíséretében.
– Akkor öljelek meg én?
– Az megnyugtatna?
– Igen.
Dahlia nem hitt neki, de megértette, hogy miért mondja ezt.
– Akkor talán megengedem, hogy megtedd, vagy hagyom, hogy elmenj.
Effron hitetlenkedve nézett rá.
– Memnonban? – kérdezte.
Dahlia megvonta a vállát, mintha cseppet sem érdekelné őt, hogy mit tesz, majd ismét a
székre mutatott, de Effron továbbra is állva maradt.
A nő vett egy nagy levegőt.
– Az óta a perc óta, amikor Gauntlgrym mélyén megtudtam, hogy ki is vagy valójában,
rettegtem ettől a pillanattól – mondta, és alig tudta féken tartani hangja remegését.
– Rettegtél? A beismeréstől? Azt hittem, hogy Baldur Kapujában, egy másik hajón már
túlestünk ezen a beszélgetésen.
– Nem – Dahlia szégyenkezve rázta a meg a fejét. – Mindent elismerek. Nincs rá
szükséged, mert minden, amit Herzgo Alegni mondott neked arról a napról, amikor először
pillantott meg téged, igaz. Semmit sem kellett eltúloznia – tehetetlenül felsóhajtott. – Én tettem.
Nagy levegőt vett, lassan fújta ki, hogy közben megnyugodjon, majd Effron szemébe
nézett, és úgy folytatta:
– Lehajítottalak a szikláról. Letagadtam a létezésedet, és azt akartam, hogy mindez…
váljon semmissé. – Ismét nagy levegőt vett, nehogy összezuhanjon, és lefordulva a székről a
padlóra csússzon. – Megtagadtalak téged, nem tehettem mást.
– Szipirtyó! – mormogta Effron. – Gyilkos!
– Igen – hagyta rá Dahlia. – Érdekel egyáltalán, hogy miért tettem?
Ez a kérdés teljesen váratlanul érte a tieflinget, és a nő pontosan erre számított. Effron
nem ölte meg őt, még csak meg sem kínozta, amikor Baldur Kapujában elfogta és felvitte egy
uszályra. Az idő nagy részében csak üvöltözött vele, és kérdéseket tett fel, amikre nem kapott
választ.
De ő talán mégis rendelkezett egy értelmes magyarázattal, és Effron talán mégis hallani
akarja.
– Még kislány voltam – kezdte Dahlia. – Nem történt olyan régen, de mégis, mintha egy
örökkévalóság telt volna el azóta. Tisztán emlékszem arra a napra, minden egyes pillanatára,
minden egyes megtett lépésre…
– A napra, amikor megpróbáltál megölni.
Dahlia a fejét rázta és közben végig a földet nézte.
– A napra, amikor Herzgo Alegni szétszaggatta a testemet és a szívemet. – Zokogás
rázta meg a testét, de úgy döntött, hogy nem adja át magát az érzésnek, nem hagyja, hogy
összeomoljon. Most nem.
Ismét nagy levegőt vett, hogy úrrá legyen az érzelmein, majd miután összeszedte magát,
ismét Effron szemébe nézett, aki időközben leült vele szemben a székre, és merev tekintettel
bámult rá.
– A folyóhoz mentem friss vízért – folytatta az elf nő. – Ez volt a reggeli feladatom, és
én élveztem. – Halkan, kislányosan nevetett. – Szerettem egyedül járni a vadonban, ahol nincs
senki más, csak a madarak és az apró állatok. Kérhetne egy elf ennél többet?
Újból nevetett, de ezúttal már zavarában, kényszeredetten, és ismét a hajópadlót
bámulta.
Végigmesélte életének szomorú történetét, és közben egyetlenegyszer sem nézett
Effronra. Beszélt a faluját ért meglepetésszerű támadásról, a tomboló árnyakról, akik mindent
elpusztítottak, és a vezetőjükről, Herzgo Alegniről. Semmit sem hallgatott el, nem kímélte sem
Effront sem saját magát. Hangsúlyozta megerőszakolásának és megaláztatásának minden egyes
részletét, a végére hagyva a végső tőrdöfést, anyja lefejezését.
Könnyek csorogtak végig az arcán, amikor elmesélte az ezt követő hónapok
megpróbáltatásait, őszintén beszélt folyamatos rettegéséről, és azt sem hallgatta el, hogy
számolta a napokat, amikor végre visszavághat Herzgo Alegninek azért, amit tett.
– Te nem számítottál – suttogta. – Ez nem rólad szólt, noha valójában rólad szólt az
egész. De akkor még nem értettem ezt.
– Elmenekülhettél volna! – kiáltott rá Effron dühtől és elkeseredéstől remegő hangon.
– Tudom – szipogott Dahlia. – De nem tudtam.
– Miért nem hagytál egyszerűen magamra? Van fogalmad arról, hogy miféle kínokat
kellett kiállnom?
– Te voltál az egyetlen fegyverem ellene – mondta Dahlia, és érezte, hogy ezzel vége,
kiürítette a lelkét. Még mielőtt Effron felelhetett volna, felállt, és a fedélzetre vezető létrához
sietett. – Memnonban elhagyhatsz minket – mondta a tieflingnek. – Nem állok az utadba.
Megkereshetsz, és megölhetsz, ha akarsz. Nem fogok védekezni, és a bajtársaimat is
megkérem, hogy ne álljanak bosszút értem, bármi történjen is velem.
A felfelé vezető létrát nézte, háttal Effronnak, és várta a szokásos üvöltözést, de a
tiefling néma maradt.
Dahlia magára hagyta őt.
---------------------------------------------------------------------
– Akarsz beszélni róla? – kérdezte Drizzt aznap este a fedélzeten, amikor odaosont a
magányosan üldögélő Dahliához. Guenhwyvar ernyedten lépdelt mellette.
A nő a szemébe nézett, alaposan megrágta a kérdést, próbált kikövetkeztetni valamit a
drow hanghordozásából. Nem volt ellenséges. Drizzt tudott a légyottjáról Entrerivel, ebben
Dahlia biztos volt, mert Ámbra korábban figyelmeztette Entrerit, hogy Effron beárulta őt a
drow-nál, és az orgyilkos továbbmondta ezt a nőnek.
Ugyanakkor abban is biztos volt, hogy Drizzt nem érti meg őt, és ez valószínűleg ki is
ülhetett az arcára, mert a drow megjegyezte:
– Sötét helyeken nőttem fel. A te fájdalmadat és szenvedésedet talán nem tudom
átérezni, de én több időt töltöttem el egy olyan közösségben, ahol a gyilkosság és az árulás a
mindennapi élet része, mint amennyit te eddig éltél.
Dahlia megnyalta az ajkát, meglepte Drizzt szokatlan vallomása. A drow felé nyújtotta a
kezét. Noha eltávolodtak egymástól – valóságos szakadék tátongott közöttük, Dahlia ezért
rohant Entreri karjaiba! –, most őszintén próbálkozott. A nő megpaskolta Guenhwyvar oldalát,
a fekete párduc pedig leheveredett a lábához, ásított egy nagyot, majd elnyúlt a fedélzeten.
Drizzt kinyújtotta a kezét, Dahlia pedig elfogadta. Hálás volt a drow-nak, miért
magához öleli őt. Sőt mi több, úgy érezte, ha Drizzt nem érné be ennyivel, és még intimebb
pillanatokra vágyna, nem tiltakozna.
Drizzt azonban nem próbálkozott, és Dahlia ezt különös módon elutasításként élte meg.
Felszegte az állát, és hevesen, szenvedélyesen megcsókolta a drow-t.
Illetve csak akarta, mert az az utolsó pillanatban elfordította a fejét.
Dahlia felnyögött, erősen megragadta Drizzt grabancát, és rá akarta vetni magát. A drow
azonban túlságosan erősnek bizonyult, és eltartotta magától az elf nőt.
Dahlia megütötte a férfit, és hátrább lépett tőle, de Drizzt visszahúzta őt magához, és
még szorosabban ölelte, mint az előbb, leszorítva a karjait.
A nő meg akarta ölni őt!
Nem, inkább szeretkezne, sőt szeretkeznie kell vele, mindennél jobban vágyott rá.
Érezni akarta őt a testén és a testében. Be akarta kebelezni, szüksége volt rá, mint egy
horgonyra érzelmei háborgó tengerében, érezni akarta, a férfi szereti őt, ahogyan ő is…
Dahlia abbahagyta a küzdelmet, erősen zihált, alig kapott levegőt.
Drizzt némi idő múltával karnyújtásnyira tolta őt magától, és megszólalt:
– Menj, és beszélj Effronnal! Látogasd meg őt, amilyen gyakran csak tudod!
A nőnek leesett az álla, és tátott szájjal bámult a drow-ra, aki a főárboc felé fordult.
– Most menj, Guen! – küldte el a nagymacskát, és vele együtt Dahliát is. Megragadta az
árbocrudat, és felmászott az őrhelyére. Fel a magasba, az árbockosárba, ahol ideje nagy részét
töltötte, még éjszaka is.
Dahlia nem tudta, hogy mit gondoljon, vagy érezzen. Szüksége volt Drizztre, ő azonban
otthagyta őt.
Szüksége volt a szeretőjére.
A nő még soha életében nem vágyakozott egyetlen szeretője után sem!
Soha!
Egészen mostanáig, de Drizzt faképnél hagyta, és ez az ő hibája. Miért kereste fel
Entrerit aznap éjjel Baldur Kapujában? A harag vezette őt az orgyilkos ágyába? Vagy a félelem,
mert tagadhatatlanul szokatlan érzéseket kezdett táplálni Drizzt iránt?
Ismét azon a magas sziklán találta magát, ahonnan a mélybe vetette Effront. Azon a
baljós napon örökre tönkretette a tiefling életét, de vele együtt a sajátját is.
Ugyanezt a hibát követte volna el akkor is, amikor felkereste Entrerit?
Nézte, amint Guenhwyvar szép lassan köddé válik, majd eltűnik, akárcsak az ő
kapcsolata Drizzttel.
– Menj Effronhoz! – szólt le hozzá Drizzt a magasból, mintha belelátott volna az elf nő
zavaros gondolataiba. – Még helyrehozhatod ezt.
Effron.
– Effron – suttogta Dahlia az orra alatt.
Megrettent még a reménytől is. Legszívesebben felvágta volna az ereit, végigfeküdt
volna a fedélzeten, és halkan szipogva megvárta volna, amíg elragadja a kegyes halál, véget
vetve a gyötrelmeinek.
Drizzt szavai azonban ott visszhangoztak a fülében, elűzve az elkeseredését.
Dahlia erőt vett magán, szép lassan megfordult, és annak a kis helyiségnek az irányába
nézett, ahol Effront tartották fogva.
Nesztelenül odaosont, fel sem ébresztette a szundikáló törpét, sem a szerzetest, de még
csak Effront sem, aki ide-oda hánykolódott a függőágyában. Rémálmok gyötörték. Halkan
odahúzott egy széket a függőágy mellé, és megérintette Effron vállát, hogy megnyugtassa és
lecsillapítsa őt.
Idővel Dahlia is elaludt, és arra ébredt, hogy Effron őt nézi a függőágyból, de nem lökte
le magáról az anyja kezét, amely még mindig ott volt a vállán.
Dahlia próbálta megfejteni az ifjú boszorkánymester arckifejezését, de nem tudta. A
fájdalom még mindig látszott a tekintetében, és ott remegett vékony arcának élén, de a mérgező
dühöt, amely korábban átitatta az egész lényét, már nem látta rajta.
A nő nyelt, mielőtt megszólalt.
– Ma kikötünk Memnonban – közölte. – Állom a szavamat, ha ezt akarod. – A hangja
elcsuklott, amikor a végéhez ért. – Remélem, hogy kihajózol velünk.
– Miért? – kérdezte ezúttal őszinte érdeklődéssel Effron.
Dahlia vállat vont. Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, és nem tudja
visszaszorítani őket.
Felpattant, és kirohant a kis raktárhelyiségből.
---------------------------------------------------------------------
A Fürge Cselle másnap reggel befutott a kikötőbe. A legénység összes tagját a vitorlák
és a kötélzet kezelése foglalta le.
– Hozd ide Memnon térképét! – mondta Cannavara kapitány Drizztnek. – Mássz fel az
árbockosárba, és vidd magaddal! Biztonságos a kikötő, de jobb oldalon sok szikla lapul a
tengerben, és már évek óta nem jártam itt.
Drizzt bólintott, majd besietett a kapitány kabinjába. A térkép egy köteg
pergamentekercs tetején feküdt, így Drizzt azonnal megtalálta. Drizzt megfordult, hogy
visszamenjen a fedélzetre… de majdnem nekiütközött Artemis Entrerinek, aki nesztelenül
beosont mögötte a kabinba.
És becsukta az ajtót.
Drizzt nem tudta mire vélni a dolgot. Az orgyilkos ott állt előtte, és rezzenéstelen
tekintettel meredt rá. Nem nyúlt a fegyverei után, és a testtartásából ítélve nem is szándékozott.
Ennek ellenére felállt a szőr Drizzt tarkóján, ahogy a pillantása ennek a veszedelmes,
hidegvérű gyilkosnak az arcára esett. Itt valami nincs rendjén, az egészen biztos.
Entreri éber tekintettel fürkészte és tanulmányozta őt, de miért?
– Tudod – bökte ki végül.
– Tudom?
– Ha meg akarsz ölni, itt a remek alkalom – közölte vele Entreri.
Drizzt hátradőlt a sarka élére, amikor végre felfogta, hogy mivel áll szemben. Effron
vádjai jutottak az eszébe, amelyekről a szíve mélyén tudta, hogy igazak.
– Elhagysz minket? – kérdezte.
A kérdés váratlanul érte Entrerit Még tett is egy lépést hátrafelé.
– Úgy döntöttem, hogy maradok – felelte.
Drizzt bólintott, majd csak annyit dünnyögött az orra alatt, hogy „remek”, és már el is
lépett Entreri mellett, kinyitotta a kabinajtót, felment a fedélzetre, majd felmászott az
árbocrúdon, és befészkelte magát az árbockosárba.
Széthajtogatta a kezében lévő térképet, már amennyire a süvítő széltől bírta, és számba
vette a veszélyt jelentő helyeket.
De miközben a tengert nézte, és az álnok sziklákat kereste, egyre csak Artemis Entreri
arca sejlett fel előtte, amint azt mondja: „Tudod.”
---------------------------------------------------------------------
Tizenkét eseménytelen nappal később elhagyták a várost. Drizzt és a társai szobát sem
béreltek maguknak, fenn éjszakáztak a hajón. Miután a Fürge Cselle kifutott a tengerre,
Calimport felé vették az irányt, ahonnan rögtön visszafordultak Luskanba, abban bízva, hogy
még azelőtt visszaérnek, mielőtt a jeges szelek lezúdulnak a Kardpartra, és beköszönt a zord,
kemény tél.
A munkával és unalommal teli napok összefolytak. Ilyen a tengeri élet. Miközben Drizzt
fent gubbasztott az árbockosárban, visszavágyott azokba az időkbe, amikor a Tengeri Szellem
fedélzetén szelte a habokat. Más szelek dagasztották akkor a vitorlát, örökké éberen kémlelték a
tengert, harcra készen, hátha az útjukba akad egy kalózhajó. Most nem ilyen idők jártak, és
Drizztnek el kellett ismernie a Kurth-hajó lobogójának erejét, még ennyire messze délen is.
Számos hajót láttak útban Calimport majd onnan Luskan felé, és Drizzt edzett szeme több
kalózhajót is felfedezett közöttük, de egyik sem merte megközelíteni őket.
Csalódottnak érezte magát. Vágyott a harcra. A kapcsolata Dahliával megromlott, és
romokban hevert a magánélete. Barátként viselkedtek egymással, több estét is átbeszélgettek a
hajókorlát mellett, a fénylő csillagok alatt… illetve inkább csak nagyokat hallgattak egymás
társaságában, és nézték a holdfény táncát a hullámzó vízfelszínen.
Dahlia több ízben is egészen közel bújt hozzá, és próbált bensőséges kapcsolatot
létesíteni vele, de ő minden alkalommal elutasította őt, nem tudott és nem is akart visszatérni
erre az ösvényre. Maga sem tudta, hogy miért, mert nem akarta megbántani az elf nőt, aki
vitathatatlanul hihetetlenül vonzó és kívánatos volt minden egyes alkalommal.
Meglepetten döbbent rá, hogy nem az zavarja, hogy Dahlia megcsalta őt Artemis
Entrerivel. Egyáltalán nem haragudott ezért a nőre. Nem, itt másról, sokkal mélyebb érzésekről
van szó, és sokkal inkább Innovindil tanácsához van köze, semmint Dahliához, sokkal inkább
önmagához.
Dahlia nem látogatta Entrerit, ebben Drizzt biztos volt, de ettől még nem érezte jobban
magát, szinte már lényegtelen semmiségnek tűnt. Dahliát nem érdekelte a férfi, minden
figyelmét Effron kötötte le.
Igen, Effron, akiről mindenki tudta, hogy Dahlia szabadon engedte. Ennek ellenére
Effron ott maradt a Fürge Cselle fedélzetén, és már nem zárták lakat alá a fedélzet alatti kis
raktárhelyiségbe. Csak nagy ritkán jött fel a fedélzetre, ami teljesen érthető, hiszen élete
jelentős részét az Árnyzuhatag félhomályában töltötte, de amikor mégis megjelent, senki sem
állta útját.
Ámbra és Afafrenfere természetesen még mindig szemmel tartották őt, de már csak a
távolból, mindenki belátta, hogy nem szükséges ott toporogni a sarkában.
Dahlia mindennap meglátogatta őt, de senki sem tudta, hogy veszekednek-e egymással,
vagy beszélgetnek, és Drizzt soha nem feszegette ezt a témát az elf nő előtt. Drizzt mindennap
végignézte, amint Dahlia elsétál a hajó végébe, majd leereszkedik a raktérbe, és alaposan
végigmérte őt, amikor rendszerint több órával később visszatért a fedélzetre a
boszorkánymester szobájából.
Drizztnek úgy tűnt, hogy békére lelt.
De lehet, hogy csak ő reménykedik ebben, és bízik Effronban, és ez befolyásolta az
ítélőképességét.
Bárcsak látná a teljes igazságot! – fohászkodott.
Egy ízben, amikor éppen Baldur Kapuja előtt hajóztak el, lerövidítve az utat Luskanba a
tél fenyegetése miatt, Effron és Dahlia együtt jöttek fel a fedélzetre.
Ez már önmagában is felkeltette Drizzt figyelmét, aki a két hónapos hajóút során
egyszer sem látott ilyesmit. A páros a kapitány kabinjához ment, majd Dahlia intett Drizztnek,
hogy másszon le.
Drizzt még gyorsan körülnézett, hogy lát-e vitorlákat valamelyik irányban, majd
lemászott az árbockosárból. Magán érezte Entreri, Ámbra és Afafrenfere tekintetét, miközben
átvágott a fedélzeten, és csatlakozott a furcsa párhoz.
– Mióta veletek vagyok, egyszer sem hívtad a párducodat – mondta Effron.
Drizzt fürkésző pillantást vetett rá.
– Guenhwyvar nem kedveli a nyílt vizet – hazudta. – Minden egyes hullámverésnél
felmordul.
– Egész idő alatt egyszer sem.
Drizzt nagyot nyelt, majd szúrós szemmel mérte végig a fiatal tieflinget. Effron nagyot
téved, füstölgött magában, hiszen éjszakánként számos alkalommal magához hívta a párducot.
De valóban nem sokszor, és mindig csak rövid időre, mert Guenhwyvar mindig elcsigázottnak
látszott, sőt az utóbbi időben úgy tűnt, mintha lassacskán elsorvadna, ahogy anyagi testéből
fokozatosan kiszáll az életerő.
– Mit tudsz? – kérdezte végül.
– Az Árnyzuhatagban van, nem az asztrális síkon – felelte Effron. Drizztnek leesett az
álla, Dahlia pedig hangosan felhorkant, ahogyan Ámbra is, aki természetesen a közelben
tartózkodott.
– Draygo Quick nagyúr házában – tette hozzá a tiefling.
– Egy netheri urat szolgál? – kérdezte Drizzt kétkedő hangon.
– Nem – rázta meg a fejét Effron. – Illetve csak akkor, ha magadhoz hívod őt, mert a
netheri nagyúr mindent lát a párduc szemén keresztül. Már hónapok óta figyel téged.
Drizzt Dahliára pillantott, aki azonban vállat vont, őt is legalább annyira meglepte ez a
hír.
– Miért mondod ezt el nekem? – kérdezte a drow.
– Mert tudom, hogy hol van – felelte Effron. – Elvihetlek téged hozzá.
HARMADIK RÉSZ
IRÁNY AZ ÁRNYÉK
A VADÁSZAT
Számos szempár követte a Fürge Cselle útját, amint a dagály hátán besiklott Luskan
védett kikötőjébe.
Kurth és Beniago a Kurth-hajó tornyának erkélyén állt, az Őrszigeten, és onnan nézték a
pompás hajót, de egészen más szemszögből. Már csak azért is, mert a Kurth főkapitány mellett
álló vörös hajú férfi valójában egy drow volt, a Bregan D’aerthe tagja, és erről a főkapitány mit
sem sejtett.
Kurth főkapitány szemében a Fürge Cselle a Luskan falain túli hatalom ígéretét hozta.
Drizzttel, Dahliával és a társaikkal a fedélzeten a Kurth-hajó gyümölcsöző kereskedelmi
kapcsolatot építhet ki Port Llasttal, és előnyre tehet szert másik négy luskani vetélytársával
szemben.
Beniago számára mindez azonban csak másodlagos szempont volt, már ha figyelembe
vette egyáltalán. Tiago és Drizzt között kialakulóban volt az elkerülhetetlen összecsapás,
függetlenül attól, hogy mit tesz a Bregan D’aerthe. Csak halogathatják, de meg nem
akadályozhatják, ezzel Beniago tisztában volt. Inkább csak abban bíztak, hogy ha minél tovább
húzzák az időt, annál jobban felkészülhetnek rá, hogy a maguk szája íze szerint alakítsák a
végkimenetelt. A Xorlarrin-ház rohamléptekkel haladt Gauntlgrymben, és ez a számító és
mindig logikusan gondolkodó Kimmuriel számára hatalmas lehetőségekkel kecsegtetett.
A Bregan D’aerthe zsoldosbanda számára csak az számított, hogy a két fél
összecsapásából és a különböző érdekek ütközéséből ők a lehető legelőnyösebben jöjjenek ki.
Arról nem is beszélve, hogy ha sikerrel járnának, akkor egy kis levegővételhez jutnának, a
Pókkirálynő papnői egy időre békén hagynák őket. Ugyanakkor, ha Tiago tovább üldözi
Drizztet, akkor ellenszegül Quenthel nagyasszonyanya akaratának, sőt magának Lolth istennő
akaratának, és ha Drizzt megöli Tiagót, akkor Quenthel vajon nem a Bregan D’aerthét okolja
majd a tragédiáért? Elvégre ők tudtak a vadászatról.
Miközben Beniago a torony erkélyén ácsorogva a kecsesen sikló Fürge Csellét nézte,
örült neki, hogy ezt a döntést nem neki kell meghoznia, hogy ennek a választásnak a terhe
Kimmuriel és Jarlaxle vállát nyomja.
Tisztában volt vele, hogy itt drow vér fog folyni.
Titkon azt remélte, hogy ennek a vérnek egy része a pimasz Tiagóból folyik majd.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
Az immáron hatfős társaság körbeült egy asztalt egy luskani ivó félreeső szobájában.
– Még az idő múlását sem ugyanúgy érzékelitek majd – folytatta Effron a leckét
azoknak, akik még nem jártak az Árnyzuhatagban. – Az idő múlását az által érzékelitek, hogy
az árnyékok mennyire hatják át az elméteket.
– Így igaz – bólogatott Afafrenfere, akit meglepett ez a felismerés, illetve az a tömör és
érzékletes hasonlat, ahogy Effron megfogalmazta. – Én évekig éltem ott, de mintha csak néhány
tíznapnak tűnt volna!
– Azé, mert szerelembe estél – jegyezte meg Ámbra. – Ezé elsuhantak melletted az
Árnyzuhatag eseményei. Velem pont az ellenkezője történt. Minden tíznap mintha egy év lett
vóna.
– Önszántadból mentél oda – mondta Effron.
– Kémkedni mentem – helyesbített Ámbra. – Ezzel büntettek, mert rosszat tettem.
– Bűnt követtél el? – kérdezte Effron. – Mesélj!
– Áh! – legyintett a törpe.
– Az Árnyzuhatag – szakította félbe őket Drizzt türelmetlenül, nem akart eltérni a
témától. Erre most nem volt ideje. Effron tudja, hol tartják fogva Guenhwyvart… most semmi
más nem számított a drow számára. Arra készült, hogy elmegy az Árnyzuhatagba, ennek a
netheri nagyúrnak a kastélyába, és visszaszerzi a párducot. Ennyi és kész.
– Én csak próbállak felkészíteni – mondta Effron.
– Már készen állok.
– Akkor a többieket. Addig nem érthetitek meg az Árnyzuhatag természetét, amíg nem
léptek be oda. Még maga a levegő is másmilyen, nehezebb, és a komorság kézzel tapintható.
Akik nem készülnek fel eléggé, azok számára a kastély…
– Nyisd meg a kaput! – utasította Drizzt. – Azt állítottad, hogy oda tudsz vezetni,
úgyhogy akkor vezess! A többiek majd eldöntik, hogy jönnek-e, de én megyek, méghozzá most
azonnal.
– Nu, én meg az én szerzetes barátom nem félünk attó a helytő’ – morogta Ámbra. –
Három évig éltem ottan.
Drizzt hallotta ugyan a törpe hangját, de ő végig Dahliát nézte, aki fájdalmas
arckifejezéssel nézett vissza rá, mintha sértené és bántaná a gondolat, hogy vele tartson, és
nevetségesnek találja még a kérdésfelvetést is.
– Én tartozom neked ennyivel – szólalt meg Artemis Entreri. Megdöbbentő bejelentése
megtörte a kínos csendet. Mindenki, még Drizzt és Dahlia is meglepetten fordult felé.
Entreri egyszerűen vállat vont.
---------------------------------------------------------------------
TAPINTHATÓ KOMORSÁG
– Érzem őt – mondta Drizzt, és a szeme elé emelte a kis szobrocskát. Effronra nézett,
aki merev arccal bólintott.
– Ne hívd magadhoz – figyelmeztette a tiefling –, különben felhívod ránk Draygo Quick
figyelmét! Még itt is, és főleg itt, látna minket Guenhwyvar szemén keresztül.
Drizzt bólintott, majd a zsebébe csúsztatta a szobrocskát.
Dahlia egész idő alatt a drow-t nézte, azt az eltökélt gyakorlatiasságot, ami a tetteit és a
mozdulatait vezérelte. Már ha ezt gyakorlatiasságnak lehet nevezni, és nem valamiféle erkölcsi
kódexnek, amely túl szigorú ahhoz, hogy a drow szabadon ereszthesse az érzelmeit. Dahliának
alkalmanként sikerült előcsalnia a drow elfojtott érzelmeit, igaz nem mostanában, és akkor
mindig sikerült olyan ösvényre terelnie őt, amelyen járva végre a pillanatnak élhetett, és
megszabadulhatott azoktól a gondoktól, amelyek folyton hátráltatták és visszafogták őt.
A nő rájött, hogy ismét erre vágyik, és felidézte magában a közte és Artemis Entreri
közt lezajlott beszélgetést, amikor az orgyilkos azzal szembesítette őt, hogy szerelmes Drizztbe.
Dahlia elhessegette ezt a felettébb nyugtalanító gondolatot, és ismét a drow
mozdulataira és arckifejezésére összpontosított. Látta rajta, hogy magához akarja hívni
Guenhwyvart. Nyílt rá némi esély, hogy ha Drizzt ezen a helyen hívja magához a párducot,
akkor elszakad az állat és a Draygo Quick közötti kötelék.
De a drow nem hívja, ő türelmes marad. Túl sok forgott kockán ahhoz, hogy a felettébb
fegyelmezett Drizzt valami butaságot kövessen el a kétségbeesése és türelmetlensége miatt.
Mindig is ebben állt az erőssége, állapította meg Dahlia, és a gyengesége is.
– Milyen messze van? – kérdezte Drizzt.
Effron a fejét csóválva nézett körül.
– A mágikus kapuk használatának legnagyobb nehézsége a távolság megválasztása.
Nem mertem kaput nyitni a Komor Város és Draygo nagyúr kastélyának közelében. A
különböző világok igazodnak egymáshoz, de nem tökéletesen – a messzi távolba mutatott. –
Draygo nagyúr otthona a Komor Városon kívül van, és ez a mi nagy szerencsénk. Nem
szívesen mennék keresztül Rolan herceg birodalmán egy ilyen csapattal.
– Nekünk sem teccik, hogy veled mutatkozunk – morogta Ámbra, de közben
megeresztett egy széles vigyort a tiefling irányába.
– A városba vezető úton sem maradhatunk – folytatta Effron zavartalanul. – Velük
együtt biztosan nem – tette hozzá, és a törpére valamint a szerzetesre mutatott.
– A Cavus Dun figyeli az utat – bólogatott Afafrenfere. – Ez egy veszedelmes,
nagyhatalmú társaság, és vérdíjat tűzött ki a fejünkre.
– Akkor mihez kezdünk? – kérdezte Drizzt.
Effron déli irányba mutatott.
– Teszünk egy kis kerülőt, egy mocsáron keresztül. Azok kisebb, ritkábban járt utak, de
egyben nehezebbek és veszedelmesebbek is.
– Milyen hosszú az út? – kérdezte Dahlia.
– Talán három nap – felelte Effron bizonytalanul.
– Vannak hátasaink – vetette fel Entreri, de Effron megrázta a fejét.
– Ha megidézed itt a pokolbéli hátasodat, akkor könnyen elveszítheted felette az
uralmat. Ugyanez igaz az unikornisra is. Ez nem nekik való hely.
– Szóval akkor háromnapi gyalogút vár ránk – állapította meg Drizzt.
Effron bólintott.
– A valóságban három napig tart, de nektek lehet, hogy hónapoknak tűnik majd, mert
nem szoktatok még hozzá az Árnyzuhatag világához.
– Én mán hozzászoktam, és máris mintha egy hónap tellett vóna el! – morgott Ámbra. –
Az istenekre mondám, gyűlölöm ezt a helyet – fanyalogva Afafrenferére nézett. – Te meg
magadtul gyütté ide – rázogatta a fejét hitetlenkedve.
– Most, hogy ennyi ideig távol voltam, egyetértek veled – felelte a szerzetes,
meglepetést okozva ezzel a törpének.
Dahlia élénken figyelte a törpét és a szerzetest, főleg a küllemüket. Amikor először
találkozott velük, azt hitte, hogy árnyak, mert sötét volt a hajuk és szürke a bőrük, de szép
fokozatosan mindkettőjüknek megváltozott a külseje, úgy, ahogy a földműves bőre is szép
lassan lebarnul a napon, csak az ő esetükben ez fordítva történt. Ámbra még mindig
pirospozsgás volt, mint általában minden törpe, de mintha megfakult volna a bőre, még hajának
színe is megváltozott, vörös csíkok jelentek meg benne. Afafrenfere esetében a változás még
szembetűnőbb volt, már alig ütött el a hús-vér emberektől.
Dahlia csak most fedezte fel ezt a nagymértékű változást, mert ebben az állandó,
borongós félhomályban a szerzetes ismét olyannak látszódott, mint amikor először találkozott
vele. A hirtelen visszaváltozás szembeötlő volt.
– Minden nagy utazás egyetlen kis lépéssel kezdődik – mondta Drizzt, és elindult abba
az irányba, amerre Effron mutatott.
Effron azonnal utána nyúlt, és elkapta a karját.
– Rád hátul van szükségem – mondta –, rád pedig a másik oldalon – fordult Entrerihez.
– Ez itt a rémálmok birodalma, és meglátjátok, rászolgált a nevére.
– Egen, mondd el nekik, hogy mé! – dörmögte Ámbra, és amikor Effron nem szólt
semmit, csak szigorúan rámeredt, és hozzátette. – A mocsár tele van holtakkal, és ezek nem
nyugosznak némán ám! És mindég éhesek.
Dahlia, Drizzt és Entreri Effronra nézett, aki csak egyszerűen megvonta a vállát. Drizzt
szó nélkül az alakzat bal hátsó oldalához lépett, Entreri pedig a jobb oldalra. Effron állt az élre,
Dahliával az oldalán, őket a törpe és a szerzetes követte, néhány lépéssel lemaradva mögöttük.
– Miért teszed ezt? – kérdezte Dahlia, miután kettesben maradt a fiával.
Effron arca rideg grimaszba rándult.
– Nem is tudom – ismerte el.
– Mert gyűlölöd ezt a Draygo nagyurat?
– Nem – vágta rá Effron gondolkodás nélkül. Rájött, hogy nem is hazudik. – Draygo
Quick jobb barátomnak bizonyult, mint… – Nem fejezte be a mondatot, lógva hagyta a
levegőben.
– Ne próbáld bántani őt! – figyelmeztette Dahliát. – Ne kényszeríts olyan helyzetbe,
hogy közétek kelljen állnom!
– Mert őt választanád?
– Nem tudom – érkezett az őszinte válasz.
Effron szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát a kérdéstől, és ezt úgy vezette le,
hogy sebesebben kezdett lépdelni. Dahlia azonban, némi tétovázás után, nem vette fel vele a
ritmust.
El sem tudta képzelni, hogy miféle kínokat állhat ki a teljesen összezavarodott tiefling.
Az élete igen különös fordulatokat vett az utóbbi időben, és javarészt nem a saját akaratából.
Dahlia a saját életútját vizsgálgatta, sorba vette, hogyan jutott el Szass Tamtól idáig, ebbe az
idegen világba. Gauntlgrymben kritikus helyzetbe került, szembe kellett néznie egy erkölcsi
dilemmával, és összeroppanhatott volna, ha rosszul választ. Ha akkor úgy dönt, hogy meghúzza
a kart, és kiereszti az ősfenevadat, teljes pusztulásra ítélve a vidéket, akkor teljesen bekebelezte
volna a sötétség, amely attól a naptól kezdve kísértette őt, amikor Herzgo Alegni
megerőszakolta őt, pontosabban attól kezdve, amikor levetette a fiát a szikláról. Bűntudatának
sötét árnyai végleg elragadták volna őt, és ugyanolyan utálatos, gonosz teremtmény vált volna
belőle, mint Szass Tam.
Mennyire más ez az új út, amelyen most halad! Ezt az utat ő maga választotta.
Vajon Effron is elmondhatja ugyanezt?
– Egy rezet azoké’ a gondolatoké – jegyezte meg Ámbra, akinek feltűnt, hogy a
gondolataiba feledkezett Dahlia lelassította a lépteit.
– Jó sok aranyadba kerülne és egy láda drágakőbe, meg egy gyors útba egy napos helyre
– felelte Dahlia.
– Egy törpét nem lehet zsaró’ni! – nevetett Ámbra.
Időközben Afafrenfere is odaért melléjük, de Dahlia csak egy kurta biccentéssel
üdvözölte őt, a gondolatait teljesen lefoglalta az előttük haladó torz tiefling.
---------------------------------------------------------------------
Noha a nap szinte soha nem sütött az Árnyzuhatagban, de amikor leszállt az éj, a
különbség még szembetűnőbbé vált Torilhoz képest, mert itt nemhogy nyugovóra tértek volna a
teremtmények, ekkor elevenedtek csak meg igazán.
A hat útitárs gyorsan szembesült ezzel, amikor tábort vertek a vizenyős talajon. A
levegőben folyamatosan ott terjengett a rothadás szaga, és ez több volt a növény- és állatvilág
kipárolgó bűzénél, ez már szinte tapintható volt. A vérszívók folyamatosan ott zümmögtek a
fülükben, és egy idő után már nem is a rovarok idegesítették őket, hanem saját, állandóvá váló
csapkodásuk.
– Ha a tábortűz nem leplez le minket, akkor ez a csapkodás biztosan – jegyezte meg
Entreri.
– Van jobb ötleted? – kérdezte Ámbra, egy hatalmas, csattanós pofonnal adva
nyomatékot a hangjának, de legalább sikerült lecsapnia egy kellemetlen szúnyogot az arcán.
Felemelte nyitott tenyerét, és megmutatta a többieknek a körömnyi nagyságú vérszívót, és az
egész tenyerét beterítő vérfoltot. – Ezek a vérszopók kiszippantyák az összes véremet! –
morgott.
Mielőtt még Entreri mondhatott volna valami epéset, mindketten Afafrenfere felé kapták
a fejüket, aki valamiféle vad táncba kezdett a tábor közepén.
Úgy tűnt, hogy a szerzetes egy jól begyakorolt mozdulatsort ismételget, és valóban így
is tett, de a halálos ütések helyett ezúttal a saját testét ütlegelte nyitott tenyerével. Jó néhány
pillanatig eltartott ez a fura tánc, és amikor végzett, elégedetten emelte fel mindkét tenyerét.
Többtucatnyi vérszívót csapott agyon és lapított ki, amelyek beleragadtak a tenyerében
összegyűlt vérbe.
Ekkor fémes csattogás vonta el a figyelmüket, és Dahliára néztek. Az elf nő szélesen
vigyorgott Afafrenferére, miközben sebesen pörgette a cséphadaróját.
– Nekem jobban megy – mondta, miközben rendszeres időközönként összeütötte Kozah
Tűjének tagjait, villámló szikrákat szórva szét a levegőben.
– Csak ha le is ütöd véle azokat a dögöket – jegyezte meg Ámbra.
– Jól bánsz a nuncsakuval – mondta Afafrenfere elismerően, és Dahlia értetlenül, kérdő
tekintettel nézett rá.
Mindegy, nem érdekes. Mosolyogva folytatta, felgyorsította a mozdulatait, és a
cséphadaró tagjai villámgyorsan cikáztak a válla és a feje felett és körül. Csitt-csatt, csitt-csatt,
zörögtek a pálcák, mind több mágikus energiát gyűjtve magukba.
És ekkor következett a látványos befejezés: Dahlia magasra ugrott, megpördült a
levegőben, és közben nagy erővel összeütötte a cséphadaró tagjait, kieresztve az összegyűlt
mágikus energiát.
Egy villám csapott ki a különleges fegyverből, megvilágítva a sötét eget, és olyan erővel
söpört végig a kis táboron, hogy mind a hat útitárs tarkóján felállt a szőr. Akik nem csukták be
a szemüket, azok láthatták, hogy több ezer apró, zümmögő vérszívó zuhan a mocsárba, sistergő
szárnyakkal.
– Miért nem fújsz bele egy vadászkürtbe is, jó hangosan, hátha valaki még nem tudja,
hogy hol vagyunk? – mordult rá Entreri, akit egyáltalán nem nyűgözött le az elf nő tudománya.
A törpe azonban hahotázott, Afafrenfere pedig lenyűgözve tapsolt.
– Remek! – mondta elismerően. – Hol tanultad meg így használnia a nuncsakut?
– Mit? – kérdezte Dahlia, és a kezében lévő fegyverre nézett.
– Nuncsaku – mondta Artemis Entreri is.
– Cséphadaró – mondta Dahlia, és megpörgette a fegyver egyik tagját a levegőben.
Entreri vállat vont, őt nem érdekelte a fegyver elnevezése körül kialakult vita.
– Nuncsaku – javította ki Afafrenfere. – A Sárga Rózsa kolostorában mi is
gyakorlatoztunk vele. Eltérnek a közönséges cséphadarótól, mert fogást válthatsz egyik nyélről
a másikra. – Odament Dahliához, és kinyújtotta a kezét. – Szabad?
A nő a többiekre nézett, akik mind érdeklődve figyelték őket, majd odanyújtotta
mindkét cséphadarót a szerzetesnek. Afafrenfere csak az egyiket vette el.
Dahlia hátrább lépett, hogy a szerzetes belekezdhessen a jól betanult gyakorlatba. Sebes,
folyamatos mozgással pörgette a fegyvert a teste körül, a hóna alatt vezetve át a cséphadaró
lengő tagjait.
Dahlia mosolyogva csatlakozott hozzá, ugyanúgy pörgette a saját cséphadaróját. A két
harcos körözni kezdett egymás körül, a levegő rezgett és zizegett a sebesen süvítő pálcák
hangjától. Egymástól függetlenül mindketten előrelendültek, a cséphadaró szabad vége
felröppent a levegőbe, de egy erős csuklómozdulattal visszarántották, és szorosan a hónuk alá
szorították, pontosan ugyanabban a pillanatban. Ott álltak egymással szemben, megfeszített,
dagadó izmokkal, hevesen zihálva.
Egyszerre nevették el magukat, a többiek pedig mind elismerően tapsolták meg
kivételes tudásukat.
Mindenki, kivéve Artemis Entrerit, aki felállt, és belépett a fénybe. Nem Dahliát és
Afafrenferét nézte, hanem belebámult a sötétségbe.
– Nem vagyunk egyedül – mondta.
Drizztre nézett, aki biccentett, majd a következő pillanatban északi irányban besurrant a
sötét árnyékokba, Entreri pedig déli irányban.
– Gyertek körém! – mondta Ámbra, majd a tábortűz elé lépett, és a vállára helyezte
hatalmas buzogányát, a Koponyazúzót.
– A tűz? – kérdezte Dahlia, nyilván a fény árulta el őket.
– Kelleni fog – felelte Ámbra.
– Portyázó halottak – közölte Effron az anyjával. A törpe másik oldalán álló Afafrenfere
visszaadta a nuncsakut Dahliának, és közben elismerően biccentett.
Telt-múlt az idő, mire végre hallottak valamit. Megzörrent az aljnövényzet a mocsár
mélyén, majd csobbanás és futó léptek zaja hallatszott.
– Ghulok – állapította meg Effron.
Még szinte ki sem ejtette a szót, máris iszonyatos bűz csapta meg az orrukat, elnyomva
a mocsár általános kipárolgását.
– Néhány ghaszt is van velük – tette hozzá a törpe. Benyúlt az egyik erszényébe, és
kivette belőle szent szimbólumát, majd bizonytalanul a szeme elé emelte. Megforgatta tömzsi
ujjai között, a hegyvidéket ábrázoló minta megcsillant a tűz fényében.
– Dumathoin ad neked elég erőt? – kérdezte Afafrenfere, megértve a törpe papnő
aggodalmát.
– Az isten közelebb vót hozzám, mikó haloványabb vót a bőröm – felelte Ámbra, majd
csekély meggyőződéssel vont vállat.
Ekkor Artemis Entreri rontott be a táborba, alaposan meglepve őket.
– Háttal egymásnak! – szólt rájuk. – Egy egész horda ghul és néhány torzlélek is van
közöttük!
A négy harcos körbezárta Effront, aki felkészült a varázslataira.
– Kössed bé az öklödet, szerzetes! – tanácsolta neki Ámbra. – Ne érj hozzá ezekhez a
szörnyekhez!
---------------------------------------------------------------------
Drizzt tudta, hogy a lopakodással semmire sem megy, az élőhalottak kiszagolják őt,
megérzik életerejének lüktetését, ezért mit sem ér vele, ha meglapul egy bozót aljában vagy egy
szikla mögött. A gyorsaságára bízta inkább magát, cikázva futott, folyamatosan változtatva a
helyét.
Hamarosan felfedezte a portyázó csapatot: egy csoportnyi hajlott hátú, lesoványodott
teremtményt, akik valaha emberek voltak, de már alig emlékeztettek egykori énjükre.
Négykézlábra ereszkedve közlekedtek, mint az állatok, arcukat az állandó harag vagy a szűnni
nem akaró mohóság torzította el, az álluk lógott, szájukból kitüremkedtek a fogaik, amelyek
mintha a haláluk után is nőttek volna, de lehet, hogy csak az ínyük sorvadt el teljesen.
Drizzt leemelte a hátáról Taulmarilt, és megcélozta a legközelebbi teremtményt.
Körbenézett, felmérve a lehetséges menekülő utakat, majd úgy döntött, hogy annyi ghult szed
le, amennyit csak tud, időt adva ezzel a társainak.
Miután kilőtte az első nyílvesszőt, észrevette, hogy nem csupán ghulok vannak a
portyázó csapatban, hanem akadnak közöttük magasabb, egyenesebb hátú lények is. Ezek arcát
nem torzította el úgy a harag és a mohóság, és céltudatosabban haladtak a tábortűz fénye felé.
Miközben a ghulok botladoztak a mocsárban, addig ezek mintha lebegtek volna felette.
Drizzt ugyan nem számított az élőholt teremtmények tudósának, de azt ő is első
ránézésre megállapította, hogy ezek a kevésbé állatias teremtmények erősebbek és
veszélyesebbek alacsonyabb rendű társaiknál. Oldalra rántotta az íjat, célra emelte, majd útnak
eresztett egy villámló nyílvesszőt, kettéhasítva a sötétséget. A torzlélek vállát találta el, és a
lény megpördült a becsapódás erejétől, majd lerogyott a földre, mielőtt visszanyerte volna az
egyensúlyát.
A második lövedék iszonyatos, beesett arcába fúródott. A teremtmény feje szétrobbant a
mágikus nyílvessző erejétől, a teste messze hátrarepült.
Drizzt felfedezett egy másik, az előzőnél nagyobb, páncélos, kétkezes kardot forgató
torzlelket. A teremtmény elindult felé, a ghulok hadával a nyomában.
Drizzt elérkezettnek látta az időt a menekülésre, de tétovázott, és azt a szörnyeteget
nézte, akit az élőholtak vezérének gondolt. Próbálta kiokoskodni, hogy miként férhetne hozzá,
ha ugyanis sikerülne lefejezni a vezért, akkor talán véget is érne az egész csata.
A következő pillanatban azonban csalódnia kellett. Nem ez a torzlélek vezette a
ghulokat, hanem valami más. Sötétkék villanás érkezett valahonnan a háttérből, megvilágítva
egy újabb iszonyatot. A lidércszerű alak úgy nézett ki, mintha egy második és egy harmadik
fejet is ráillesztettek volna ösztövér testére. Egy botot tartott a kezében, amely inkább tűnt
csontnak, mint fának, és Drizzt úgy látta, mintha egy koronát hordana a középső fején.
– Mi ez? – suttogta maga elé Drizzt, és valóban bármit megadott volna érte, ha tudja,
hogy mivel kell a barátaival együtt szembenéznie.
---------------------------------------------------------------------
Futva érkeztek, félelem nélkül, mint a kiéhezett ragadozók, többnyire nyugati irányból,
de már észak és dél felől is záródott a kör. A bajtársak harca készen várták őket. Ámbra, aki
félretette félelmetes buzogányát, előrelépett, és maga elé tartotta szent szimbólumát.
– Dumathoin nevében, távozzatok! – kiáltotta tiszta, átható hangon, amely mélyen
rezgett az isteni erőtől, amely átjárta a lényét, és természetfeletti fényesség formájában áramlott
ki belőle.
A közvetlenül Ámbra előtt nyomuló teremtmények védekezőn maguk elé emelték
vézna, karmos karjukat, és egyszerre vonyítottak fel fájdalmukban. Sokan azonnal a földre
hanyatlottak és szánalmasan vonaglottak a mocsaras talajon, sokan mások pedig megfordultak,
és futva menekültek a törpe papnő legyőzhetetlen, kibírhatatlan isteni ereje elől.
– Megváltás! – kiáltotta Afafrenfere a törpe mellett állva, egyúttal elismerve a
teljesítményét, de ennél tovább nem ujjonghatott, mert bár Ámbra sokat javított a helyzetükön,
még mindig hatalmas túlerővel álltak szemben.
Egy ghul előreugrott, és már karmolt is a kezével, de a szerzetes is előrecsúsztatta a bal
lábát, keresztbe tette az alkarját a mellkasa előtt, így hárítva a csapást, vigyázva, nehogy
hozzáérjen a bénító karmokhoz. A ghul kiszámítható módon bele akart harapni a karjába, de
Afafrenfere megelőzte őt, és jobb kézzel megütötte ellenfelét. A ghul állát találta el, amitől a
csontok hangos reccsenéssel darabokra törtek, a szörny feje pedig körbefordult a nyakán.
A szerzetes azonnal visszarántotta a karját, és közben a jobb lábára nehezedett,
meglendítette a bal lábát, és torkon rúgta a ghult, akinek éppen akkor fordult körbe a feje,
hátrataszítva őt.
Afafrenfere nem lélegezhetett fel, egy másik ghul máris ott lihegett a nyakán, így
kénytelen volt gyors jobbkezes csapásokkal védekezni, ügyelve rá, hogy véletlenül se érjen
hozzá a veszedelmes karmokhoz. Lehajolt, kisöpörte a lábát eltörve a térdét, de az élőholtak
nem éreznek fájdalmat, így az azonnal felpattant, és rendületlenül támadott tovább.
Afafrenfere körbenyalábolta a szörnyeteget, a feje fölé emelte, majd a hozzá
legközelebb lévő ghulra hajította. A tovarepülő élőholt teremtmény karma azonban véletlenül
felhasította a bőrt a felkarján. A szerzetes ügyet sem vetett a felületes sebre, és már pördült is
tovább, hogy megrúgja a következő szörnyeteget.
Nem sokkal később azonban már érezte is, hogy zsibbad a karja, gyengülnek a tagjai, és
a látása is kezdett elhomályosulni. Megroggyant a lába.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
Effron nagyon is jól ismerte az élőholt teremtményeket, ezért első pillantásra felmérte,
hogy ez nem egy közönséges portyázó ghul horda. A mocsárban gyakorta össze lehetett futni
kóborló élőholt csoportokkal, de itt most túl sokan verődtek össze egyszerre, és torzlelkek is
voltak közöttük.
Érezte, hogy valami sokkal aljasabb és veszedelmesebb erő hajtja őket, amely ott lapul
valahol a mocsárban, és várja a legmegfelelőbb pillanatot ahhoz, hogy felfedje magát.
Az ifjú boszorkánymester későbbre tartalékolta a legerősebb varázslatait, a csata elején
csak fekete lángnyelveket hányt az élőholtakra, lelassítva őket és megbontva a soraikat, mindig
ott, ahol a társai éppen szorult helyzetbe kerültek.
Kisvártatva azon kapta magát, hogy szüntelenül okádja a fekete lángot, és már szinte
mindent tűzbe borít maga körül.
Ámbra hatalmas szívességet tett nekik, és lehetőséget adott a harcra, mert ha istene
nevének erejével nem űzi el az élőholtak első hullámát és zúzza szét a horda támadóalakzatának
közepét, akkor mostanra már maga alá gyűrte volna őket a túlerő, függetlenül attól, hogy
mennyire tapasztalt és képzett harcosok voltak mindannyian.
Valóban alig tudták már tartani magukat, és az esélyeik vészesen lecsökkentek, amikor
Afafrenfere elveszítette a harcot a bénító méreg ellen, és a sárba hanyatlott.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
Drizzt tudta, hogy ezúttal eltalálják őt; semmi esélyt nem látott a menekülésre, ezért
döntenie kellett, hogy a kétkezes kardot választja, vagy a torzlélek karmos kezét. Kihasználva
páratlan ügyességét és fürgeségét, az élőholt teremtmény felé kúszott, bemászva a kard
hatótávolságán belülre.
Azonnal érezte a vállába maró jeges karmok hasítását. Oldalra és előre vetődött, hogy
minél előbb szabaduljon szorult helyzetéből.
Éppen idejében emelte fel cikázó pengéit, hogy hárítsa egy újabb ghul támadását,
lemetszette karmos ujjait, majd állon szúrta, felvetve őt a levegőbe a döfés erejével. Drizzt
elhátrált az elpusztított, előredőlő ghul elől.
Ismét éppen idejében fordult meg, hogy hárítsa a torzlélek kétkezes kardjának újabb
csapását.
Most, hogy ismét talpon volt, és sikerült viszonylag jól megvetetnie a lábát a csúszós
talajon, minden dühét beleadva forgatta a szablyáit, hogy minél előbb végezhessen az élőhalott
harcossal.
Ez a harc azonban már így is hosszabbra nyúlt, mint kellett volna, vette észre Drizzt,
amikor felbukkant a háttérben a háromfejű, lidércszerű szörnyeteg.
Drizzt félresöpörte a súlyos kétkezes kardot, majd előreszökkent, hogy ledöfje a
torzlelket, de ekkor a veszedelmesen közeledő háromfejű lidércalak meglóbálta a csontbotot
maga előtt. Sötétkék mágikus energiahullám kúszott előre, mint valami gyilkos kígyó a
mocsárban, majd bíbor és fekete színű lángnyelvek borították be Drizztet és a torzlelket.
A drow hátraugrott, majd vetett egy bukfencet oldalirányba, majd azonnal még egyet, és
közben eltette a szablyáit.
Amikor újból felállt, már ott volt a kezében Taulmaril, felajzva, azonnal célra tartotta, és
egy villámló nyílvesszőt repített a háromfejű szörnyeteg mellkasába.
Az élőholt teremtmény megtántorodott, de nem esett össze. Ismét meglóbálta a
csontbotot maga előtt, újabb fekete lángnyelveket repítve Drizzt felé, majd utasította az összes
ghult és torzlelket, hogy fogják el őt.
---------------------------------------------------------------------
A KIVÁLASZTOTT
Athrogate rácsapta szőrös lábát a hatalmas párnára, és a fiatal bedin lány azonnal
nyomkodni kezdte a hüvelykujjával talpának érzékeny pontjait.
– Hóhó! Ez ám az élet, hozzá tudnék szokni hamar! – mondta a törpe aznap már
tizedszer, ami azt jelentette, hogy még legalább ugyanennyiszer mondja el a nap végéig. Ő és
Jarlaxle gyorsan megtapasztalták, hogy nem rossz dolog egy netheri úr vendégének lenni az
Árny Enklávéban. Jó egy évszázaddal korábban egy hatalmas és élhetetlen sivatag terült el ezen
a vidéken, de nem volt teljesen lakatlan. Csak foltokban fordult elő az élet, de azért előfordult.
A Mágiavész mindent megváltoztatott: az Anauroch-sivatag, maga is egy mágikus
képződmény, megváltozott. A Netheri Birodalom itt alakította ki torili főhadiszállását.
Az Anauroch-sivatag bennszülött lakosai, a bedinek számára ez a változás nem volt sem
gyümölcsöző, sem kedvező, mert ők váltak az árnyak szolgáivá, főleg az Árny Enklávé
közelében fekvő területeken. Az Anauroch-sivatag távolabbi részeiben élő bedin törzsek
továbbra is nomád életmódot folytattak, de egyébként nemigen boldogultak. A törzseknek alig
akadt szövetségese a sivatagon kívül, és az erejük meg sem közelítette az árnyak hatalmát, ezért
a többség beállt szolgának, sőt akár még gladiátornak is.
Jarlaxle és Athrogate számára ez a hosszúra nyúlt vendégeskedés az Ulfbinder házban
egy minden kényelmet és élvezetet kielégítő kalandos utazás volt csupán, bedin szolgák egész
serege ugrált körülöttük egész álló nap. Ami azt illeti, a törpe még talán sosem volt ilyen jó
bőrben. A szakállát enyhén megnyírták, a végében lévő ganajcsimbókokat kivágták, és csillogó
opálgyűrűkkel helyettesítették. Sáros, elrongyolódott ruháját és páncélját megvarrták és
kifényesítették, de egyébként nem hordta őket, jobban kedvelte a Parise Ulfbinder nagyúrtól
kapott puha, vastag köntöst.
– Egy idő után unalmassá válik! – figyelmeztette őt Jarlaxle már nem először, Athrogate
ugyanis hajlamos volt teljesen elengedni magát, és belemerülni a tespesztő élvezetekbe. Jarlaxle
természetesen már hozzászokott az efféle kényeztetéshez. – Kalandok várnak ránk odakint –
emlékeztette rá a törpét.
– Áh! – mordult fel Athrogate, majd szorosan összeszorította a száját, amikor a bedin
szolga egy különösen érzékeny pontot tapintott ki a talpán. – Ezerszer vót mán fájdalom a
lábomban, de illyen kellemes még sosem – hadarta, majd ismét visszatartotta a lélegzetét.
Jarlaxle csak nevetett rajta, és belekortyolt a borába.
– Puha a matrac, s jó az étek, ne morogj hát kérlek, élvezd hogy é’hetsz! – félig
énekelte, félig verselte Athrogate, majd teli torokból hahotázott.
Jarlaxle megemelte a poharát, és ivott egy kortyot a törpe egészségére, de korántsem
volt biztos benne, hogy egyetért vele. Már hónapok óta itt voltak, és semmittevéssel tengették a
napjaikat. Eredetileg egy kereskedelmi ügyletet akartak elrendezni, amihez még a legrosszabb
esetben is elég lett volna két-három tíznap. Jarlaxle és Kimmuriel számos alkalommal
hosszasan beszélt egymással. A pszionista képes volt távolról is kapcsolatba lépni vele, anélkül,
hogy az árnyak észrevennék, és azt gyanították, hogy a netheriek készülnek valamire, hogy ez a
Parise Ulfbinder és a cimborái valami rosszban sántikálnak.
Azt azonban még nem gyanították, hogy mi lehet az. A legutóbbi beszélgetésük
alkalmával Parise Ulfbinder hosszasan és részletesen faggatta Jarlaxle-t Menzoberranzanról,
valamint a drow szokásokról, különös tekintettel a Pókkirálynőhöz fűződő viszonyukról.
Jarlaxle elmagyarázta neki, hogy a Bregan D’aerthe Menzoberranzan falain kívül
tevékenykedik, ezért ha megállapodásra jutnak egymással, akkor a kereskedelmi ügyleteiket
Mélysötéttől távol bonyolítják majd le.
Parise udvariasan hagyta, hogy Jarlaxle másra terelje a télmát, de amikor lehetősége
adódott rá, mindig visszakanyarodott Menzoberranzanra. Jarlaxle túl dörzsölt és tapasztalt
tárgyaló fél volt ahhoz, hogy ez elkerülje a figyelmét.
– Tudd meg, hogy ma őrületbe kergetlek annál az asztalnál! – ígérte Athrogate, és ismét
felnyögött, amikor a bedin szolga erősebben nyomta meg érzékeny talpát, majd ismét gurgulázó
hangon hahotázott.
Jarlaxle azonban leintette őt.
– Ma itt maradsz – mondta neki.
– Én vagyok a helyettesed! – tiltakozott a törpe.
– A mai csak egy egyszerű beszélgetés, semmi több – nyugtatgatta Jarlaxle. – Ulfbinder
nagyúr be akar mutatni az egyik honfitársának, aki az Árnyzuhatagban él.
– Bemégy az árnyékok közibé? – kérdezte Athrogate, és olyan hirtelen ült fel, hogy
majdnem megrúgta szerencsétlen bedin lányt.
Jarlaxle nevetve intett neki, hogy dőljön csak vissza.
– Csak egy távolbalátó eszközön keresztül, ne aggódj! – magyarázta.
– Á! – Athrogate ettől szemmel láthatóan megnyugodott, szép lassan visszadőlt a
helyére, és közben bocsánatkérően rákacsintott a rémült bedin lányra. – Nem akarod, hogy
belebámuljak abbaja kristálygolyóba, értem. Félsz, hogy lebőgetlek? Hahaha! Azt hittem, ez a
dógom!
– Ez esetben nem tudnék elég nagy vagyont adományozni neked a szolgálataidért –
mondta Jarlaxle.
Athrogate alaposan végiggondolta a drow szavait, majd harsány nevetésben tört ki.
Jarlaxle lemondóan felsóhajtott.
– Maradj itt! – utasította a törpét. – És fürödj meg!
Athrogate megszaglászta a hónalját, elfacsarta hosszú orrát, majd vállat vont.
Jarlaxle töltött magának még egy pohár bort, és közben alig tudta elrejteni a mosolyát.
Nem tagadhatta, hogy nagyon is megkedvelte ádáz és leleményes társát. Amikor
Gauntlgrymben azt hitte, hogy Athrogate meghalt, megrémült és elszorult a torka. A
származásuknál és neveltetésüknél fogva természetesen ennél jobban nem is különbözhettek
volna egymástól, de éppen ezek a dolgok tették érdekessé Jarlaxle számára a tovasuhanó
évszázadokat.
Miközben a következő pohár borát szopogatta, Artemis Entrerire gondolt. Hangosan
kacagott, amikor eszébe jutott az az időszak, amikor Artemis Entreri, mint Vaasa királya igen
hamar a legendás damarai király, Sárkányölő Gareth tömlöcében kötött ki.
A sárkánynővérek jutottak az eszébe, és önkéntelenül megsimogatta a mellénye
belsejébe varrott titkos zsebet, ott tartotta Idalia újraalkotott furulyáját. Ennek a mágikus
hangszernek a segítségével majdnem sikerült kiszabadítania Entrerit múltjának szorongató
csapdájából.
Majdnem.
A törpére pillantott. Athrogate a feje alá tette a kezét, úgy pihent, csukott szemmel, és
élvezte a finom, pihentető lábmasszázst. Elképzelte, amint ismét az utakat róják, kalandokat
keresnek, hogy királyságok és birodalmak sorsát változtassák meg, és elképzelte, hogy Entreri
és Drizzt is velük tart.
Kedvére valónak találta a gondolatot.
De ő itt most a Bregan D’aerthe vezetője, ezért hát kiitta a borát, majd elsietett, hogy
átöltözzön a közelgő találkozóra.
– Törpe barátod ma nem tart velünk? – kérdezte Parise Ulfbinder, amikor nem sokkal
később bejelentették őt a netheri nagyúr fényűző nagytermében.
– Elmehetek érte, ha úgy kívánod – ajánlotta fel a drow.
Parise önkéntelen kacajra fakadt.
– Ő a te árnyékod, nem az enyém – mondta stílszerűen. – Annyira otthon érzed már itt
magad, hogy nincs szükséged a testőrödre? – kérdezte, és ravaszul a drow-ra kacsintott. – Vagy
Jarlaxle-nek sosem volt szüksége testőrre?
A drow levette széles karimájú kalapját, majd kényelembe helyezte magát.
– Vagy Jarlaxle mindig védve van? – kérdezte Parise, majd felállt, hogy töltsön egy
pohár borpárlatot a drow-nak.
– Ez itt a nagy kérdés – felelte Jarlaxle.
– És a válasz?
– Azt csak én tudom.
Parise jóízűen kacagott, majd leült a drow-val szemben.
– Ma nézünk bele a kristálygömbödbe? – kérdezte Jarlaxle.
Parise megrázta a fejét.
– A társamnak… más dolga akadt – válaszolta a netheri nagyúr, és Jarlaxle figyelmét
nem kerülte el a szavak mögött megbúvó rejtett tartalom. Valami roppant fontos dolognak kell
éppen történnie az Árnyzuhatagban, ami teljesen lefoglalja ennek a Draygo Quick nevezetű
nagyúrnak a figyelmét.
– Akkor van miről tárgyalnunk egyáltalán? – kérdezte Jarlaxle. – Vagy ez csak egy
kellemes beszélgetés?
– Ennyire távozni szeretnél?
– Egyáltalán nem – mosolygott Jarlaxle, majd kényelmesen hátradőlt a puha, párnázott
székben, és megemelte a poharát.
Parise is hátradőlt.
– Ha az ajánlatunkat a társad, Kimmuriel is elfogadja, és az én társaim is támogatják a
törekvéseinket, akkor sokszor iszogatunk majd így a jövőben, és csak úgy beszélgetünk az élet
dolgairól. Személyes ígéretet tettél rá, hogy te magad felügyeled a változásokat.
Jarlaxle bólintott.
– Talán igaz barátokká válunk az elkövetkező években. – Jarlaxle szóhasználata és
hanghordozása tudatta a netheri nagyúrral, hogy sejti ám, hogy valami komoly és nagy
horderejű esemény van kialakulóban a háttérben.
– Talán – hagyta rá Parise, és látszott rajta, érti a célzást, és egyáltalán nem akarta
megcáfolni a drow gyanúját.
Szóval valóban többről van itt szó egy egyszerű kereskedelmi egyezményről, állapította
meg Jarlaxle. A megállapodás tárgyát már az első napokban tisztázták, minden fontos
kérdésben megegyeztek, de a végső kézfogáshoz szükséges apró részletek kitisztázása már az
elejétől kezdve csupán időhúzásnak tűnt Jarlaxle szemében.
A drow számos hasonló tárgyalást élt meg Menzoberranzanban, a korai éveiben, és az
efféle időhúzás mindig valami drámai változás eljövetelét jelezte… általában egy házak közötti
háborúét.
A netheri nagyúr újratöltötte mindkettőjük poharát.
– Hiányzik a Mélysötét? – kérdezte az árny. – Gyakran térsz vissza oda?
– Jobban kedvelem a felszíni világot – vallotta be Jarlaxle. – Talán azért olyan izgalmas
a számomra, mert nem ismerem annyira, mint a földalatti sötét járatokat és barlangokat.
– Én már évek óta nem jártam az Árnyzuhatagban – vallotta meg Parise, és úgy
bólogatott, mint aki jól ismeri ezt az érzést.
– Te és a társaid jó munkát végeztetek, ahogy ide hoztátok a sötétséget – jegyezte meg
Jarlaxle.
A szavai kellemes kacajt váltottak ki az árnyból.
– Nem mi idéztük elő a Mágiavészt – mondta Parise komoly hangon, és Jarlaxle is
azonnal éberebbé vált. – Sem az Árnyzuhatag árnyékai és a Toril napsugarai között kialakult
hidat.
Jarlaxle úgy érezte magát, mint akit éppen beavatnak valamibe. A csillagok együttállása
és a Szövedék összeomlása talán mégsem annyira végleges vagy irányítható, ahogyan azt sokan
állítják. Próbálta beleilleszteni ezt a felettébb érdekes megjegyzést korábbi beszélgetéseik
sorába, különös tekintettel az elkövetkezendő évekre.
Ennek ellenére nem szólalt meg, hagyta, hogy Parise szavai ott lebegjenek közöttük a
levegőben.
– Te nem az vagy, akinek mondod magad – Parise törte meg végül a csendet, majd
ismét töltött a borpárlatból, immáron harmadszor.
Jarlaxle kíváncsian vonta fel a szemöldökét.
– A Bregan D’aerthe követe? – meredt rá Parise.
– Igen.
– Több vagy annál.
– Hogy érted?
– Én úgy hallottam, hogy te magad irányítod ezt a társaságot.
– Ez bonyolultabb ennél – felelte Jarlaxle kitérően. – Egy évszázaddal ezelőtt
lemondtam a tisztemről, hogy más dolgokkal foglalkozzak.
– Mint például?
Jarlaxle vállat vont, mintha nem tudna beszámolni semmi érdekesről.
– Te több vagy Kimmuriel alattvalójánál.
– Én nem vagyok Kimmuriel szolgája – javította ki Jarlaxle szinte azonnal. – Ahogy
mondtam, ez bonyolult. – Kortyolt egyet a finom nedűből, majd az árny nagyúrra szegezte
egyetlen, kérlelhetetlen ép szemét. – Most mégis a Bregan D’aerthe nevében vagyok itt.
– Miért te, és miért nem Kimmuriel? – érkezett a logikus kérdés.
Jarlaxle nem siette el a választ, alaposan végiggondolta. Ez volt az első alkalom, hogy
ez a kérdés felmerült, és rögtön ennyire nyíltan.
– Hidd el nekem, örülhetsz, hogy én jöttem és nem ő! Jobb és türelmesebb vendég
vagyok, mint ő – felelte Jarlaxle végül. – Ő jobban érzi magát az agyszívók között, mint a
kifinomult netheri néped társaságában.
Parise Ulfbinder ismét jóízűen kacagott.
– És gondolom, nem csupán ez a zsoldosbanda köt téged Menzoberranzanhoz, nem
igaz? – kérdezte ravaszul a netheri nagyúr.
– Ott éltem le életem nagy részét.
– Melyik házban?
– Egyikben sem.
– De nyilvánvalóan beleszülettél valamelyik házba… vélhetően az egyik nagy házba,
tekintve a város hierarchiájában betöltött szerepedet.
Jarlaxle nem is próbálta leplezni egyre növekvő kényelmetlenségét.
– Miért nem mondtad el nekem? – kérdezte Parise.
– Mit?
– Hogy a Baenre-ház tagja vagy.
Jarlaxle rideg, fagyos pillantást vetett rá, és letette a kezében lévő üvegpoharat.
– Vannak forrásaim – mondta a netheri nagyúr magyarázatképpen.
– Olyan dolgokat említesz, amiket évszázadokkal ezelőtt magam mögött hagytam. A
messzi régmúlt eseményeit eleveníted fel.
– De még mindig ott van neked Menzoberranzan nagyasszonyanyjának füle.
Jarlaxle hosszasan merengett, majd bólintott.
– A nővéred?
Jarlaxle ismét bólintott, és nem tudta eldönteni, hogy mérges legyen, vagy inkább
aggódjon.
– Ami azt jelenti, hogy a város ősmágusa a fivéred – folytatta az okfejtést az árny.
– A messzi régmúlt eseményeit eleveníted fel – ismételte meg a drow.
– Valóban – bólintott Parise. – Kérlek, bocsásd meg a modortalanságomat… talán olyan
ösvényre tévedtem, amelyre nem kellett volna!
Jarlaxle ezúttal is csak megvonta a vállát, mit sem árulva el az érzéseiről és a
gondolatairól.
– Mire akarsz kilyukadni ezzel? – kérdezte. – A bimbózó barátságunkat leszámítva.
Parise kedvesen mosolyra húzta a száját, de ez a mosoly gyorsan elillant. Komoly
arckifejezést öltött, és egyenesen a drow szemébe nézett.
– Lolth istennőt szolgálod? – kérdezte.
Jarlaxle nem felelt, csak kuncogott.
– Jól van. – Parise meggondolta magát, érezte, hogy ingoványos talajra tévedt, ezért
másként fogalmazott: – Te jól ismered a Pókkirálynő igényeit és kívánságait, a nővéred
legalábbis biztosan értesít róluk.
– Már évek óta nem találkoztam vele, mégsem elég régen – felelte Jarlaxle fagyos
hangon. – Túlbecsülöd a Menzoberranzan első házához fűződő viszonyomat… alaposan
túlbecsülöd.
– Ó, és a te képességedet is túlbecsülöm, hogy híreket szerezz Menzoberranzanból? –
kérdezte Parise Ulfbinder ravaszul, és Jarlaxle váratlanul minden eddiginél izgatottabbá vált.
– Igazán vonzó kereskedelmi ajánlatot tettél nekünk – folytatta az árny nagyúr. –
Mindkettőnk számára gyümölcsöző lehet. De én nem csak áruval, hanem hírekkel és
pletykákkal is kereskedem, és ugyan ki lehetne a legjobb társam ebben, ha nem Jarlaxle Bae…
Jarlaxle a Bregan D’aerthe tagja? – kérdezte egy szándékos nyelvbotlás kíséretében.
– Talán – hagyta rá Jarlaxle száraz hangon.
– Bevallom, felvillanyoz ez a lehetőség – ismerte el Parise. – Te nem tartozol Lolth
istennő elhivatott követői közé, mégis eltűrnek a legnagyobb hatalmú halandó hívei. Talán a
családi kötelékeknek van ehhez köze?
– Quenthel? A háza jól jár a Bregan D’aerthe tevékenységeivel. Elég ezt az egy dolgot
figyelembe venni, és már meg is fejtetted a talányt.
– Lolth nem bünteti meg őt azért, mert… szóval nem bünteti meg őt?
– Lolth városa jól jár a Bregan D’aerthe tevékenységeivel, akár szeretnek minket, akár
nem.
– Szóval a drow-kat a mindenekfeletti gyakorlatiasság vezérli?
– Minden társadalom, amely képes fennmaradni, elsősorban gyakorlatias – bölcselkedett
Jarlaxle.
Parise bólintott, majd feltett egy újabb kényes kérdést.
– Akkor adj magyarázatot Drizzt Do’Urden szerepére!
Jarlaxle-nek minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne kerekedjen ki a szeme
meglepetésében, amikor meghallotta Drizzt nevét. Amikor azonban alaposabban belegondolt az
eddig elhangzottak jelentésébe, értelmet nyert, hogy ez a netheri nagyúr miért figyelt fel
Drizztre… Drizzt kulcsszerepet játszott a neverwinteri eseményekben, és nem egy netheri árny
lelte ott a halálát, köztük egy jó hírű, feltörekvő hadúr is.
Egy pillanatra megrémült, hogy Parise arra kéri, segítsen neki bosszút állni ezen a drow
kószán, ez esetben ugyanis máris azon kellene gondolkodnia, hogy miként tudná megölni
Parise Ulfbindert, és még Kimmurielt is rá kellene bírnia, méghozzá gyorsan, hogy segítsen
neki a gyilkosságban.
– Drizzt Do’Urden?
– Ne is akarj úgy tenni, mintha nem érdekelne a sorsa! – dohogott Parise.
– Jól ismerem őt.
– Miért lehet még életben?
– Mert végez mindenkivel, aki meg akarja ölni őt, gondolom.
– Nem. – Parise mohó kíváncsisággal a szemében dőlt előre a székében. – Más oka van.
– Akkor avass be, úgy tűnik, te többet tudsz nálam!
– Lolth istennő nem kívánja a halálát – mondta Parise.
Jarlaxle vállat vont.
– Miért? – kérdezte Parise.
– Miért? – kérdezett vissza Jarlaxle. – Talán háborút visel az alattvalói ellen? Még
sosem jártál Menzoberranzanban, az biztos – tette hozzá egy mordulás kíséretében. – Jóval több
ott az ármány és a viszály, a drow-k minden idejét lefoglalja, hogy egymást gyilkolják halomra,
semmint a felszínre jöjjenek, és Drizzt Do’Urdenre vadásszanak.
– Más oka van! – csattant fel Parise ezúttal már ingerülten.
– Akkor mondd el nekem – felelte Jarlaxle. Odanyújtotta az üres poharát a netheri
nagyúrnak, majd hozzátette –, miközben újratöltöd a poharam! Az efféle kandalló mellé való
történeteket jobb kásás fejjel hallgatni.
Parise elvette tőle a poharat, majd az üveghez lépett, és közben nevetve megjegyezte.
– Jarlaxle feje sosem kásás.
A drow ismét bemutatta jellegzetes vállrándítását.
– Mi a célja ennek? – kérdezte Jarlaxle. – Talán vérbosszút esküdtetek Drizzt Do’Urden
ellen, és féltek, hogy magatokra haragítjátok a Baenre-házat?
– Egyáltalán nem! – csattant fel a házigazda hevesen… Jarlaxle azon kapta magát, hogy
hisz az árnynak.
– De felettébb kíváncsivá tett ez a Drizzt fickó, és érdekelne, hogy milyen kapcsolatot
ápol a drow istennővel.
Jarlaxle ügyesen leplezte a tekintetébe kiülni készülő őszinte döbbenetet és
zavarodottságot.
– Elképzelhetőnek tartod, hogy az istennő titokban pártfogolja őt? – kérdezte Parise. –
Az istennő a káoszban érzi jól magát, márpedig ez a Drizzt szeret vihart kavarni… egyszer
legalábbis már megtette Menzoberranzanban.
Jarlaxle egy húzásra kiitta a borát, és közben alaposan végiggondolta a szavait, és
válaszának várható hatásait.
– Már sokszor hallottam ezt a feltételezést korábban – mondta.
– A papnők nem bajlódnak vele – sugallta az árny nagyúr.
Jarlaxle ismét vállat vont.
– Ha arra gondolsz, hogy nem vadásznak rá, és nem kérnek fel sem engem, sem a
zsoldoscsapatomat, hogy öljük meg őt, lehet valami ebben a felvetésben. És igen, az istennő
valóban nem utasította rá a nővéremet, sem a vetélytársait, hogy büntessék meg őt.
Jarlaxle azt vette észre, hogy folyamatosan bólogat beszéd közben, majd felszegte az
állát, és egyenesen Parise szemébe nézett.
– Úgy tűnik, hogy a feltételezésed megállja a helyét – zárta le a mondandóját. – Én
magam is gyakorta elgondolkodtam ezen. Drizzt talán Lolth eszközévé vált az akaratán kívül,
de hát végül is nem ez jellemző az örökké titokzatos istennőre?
A netheri nagyúr felettébb elégedettnek tűnt ezzel a válasszal, és nem is rejtette el a
mosolyát a pohara mögé, felszabadultan ivott belőle.
Jarlaxle-t csak egyvalami érdekelte: hogy egy ilyen szokatlan feltételezés
megoltalmazza-e Drizzt életét a netheriek bosszújától, ha netán arra készülnének.
XVIII.
LEGYŐZÖTTEN
Az árnyékok a segítségükre siettek, de a hatfős társaság egyik tagja sem érezte ezt
megnyugtatónak. Egy színtelen csalitosban kuporogtak, és egy pompázatos, minden elemében
lenyűgöző épületet néztek: egy húsz láb magas, áthatolhatatlannak látszó fallal körülvett,
szárnyaló toronnyal ékesített házat néztek. Draygo Quick kastélyát.
Drizzt szíve az idő múlásával egyre jobban elnehezült. Amikor tudomást szerzett róla,
hogy Guenhwyvart fogságban tartják, világossá vált előtte a cél. Tudta, hogy oda kell mennie,
ahol a párduc van, és ki kell szabadítania őt, és semmi sem állhatja az útját, semmi és senki nem
akadályozhatja meg ebben. Most azonban csorbát szenvedett az elhatározása, most, hogy ott
lapultak a csalitosban arcul csapta a rideg valóság. Ugyan mit érnek őt hatan ezzel a hatalmas
kastéllyal szemben? Hát képesek ők hatan viharként tombolni, és kiszabadítani a párducot
börtönéből, halált és pusztítást hagyva maguk mögött?
Ostoba elképzelésnek tűnt, Effron ugyanis nem győzte emlékeztetni rá őket, hogy
Draygo Quick képes lenne egymaga elintézni mind a hatukat egyszerre. Arról nem is beszélve,
hogy számos boszorkánymester tanul a toronyban, és ha ez még mindig nem lenne elég, ott van
Draygo Quick szörnyekből összegyűjtött hordája, amelyet szintén rájuk uszíthat.
– És most? – kérdezte Artemis Entreri, amikor már kezdett túlságosan hosszúra nyúlni a
lapulásban eltöltött kínos hallgatás. Hatalmas erőpróba elé állította őket a fertelmes mocsár, de
amivel most szembesültek, ahhoz képest az csak gyerekjátéknak tetszett. Ami azt illeti, a
kérdést kizárólag Effronnak szánta, és lerítt róla, hogy egyáltalán nincs megelégedve az ifjú
boszorkánymester teljesítményével.
– Azt kértétek, hogy vezesselek el Guenhwyvarhoz benneteket, és én megtettem –
védekezett Effron.
– Akkor mutasd meg! – förmedt rá Entreri zord hangon.
Effron a toronyra mutatott, olyan szögben hajlítva a könyökét, hogy az ujja hegye a jó
hetven láb magas épület felső egyharmadára mutasson.
– Van oldalsó ajtó? Egy konyha, vagy egy hátsó bejárat a szolgáknak, vagy egy
szemétledobó csatorna esetleg? – kérdezte Drizzt reménykedve, és egy pillanatra sem akart
eltérni a témától. Nem azért jött ilyen messzire, hogy meghátráljon az elé tornyosuló
akadályoktól, és ezt a többiek is tudták. Mint ahogy azt is, hogy elnézve Draygo Quick
bevehetetlen kastélyát, egyáltalán nem lesz egyszerű feladat kiszabadítani a párducot.
– A falban – felelte Effron. – De csak a főkapun keresztül lehet bejutni a földszintre.
– Vagy a falon keresztül – vélte Drizzt.
– Azt nem javasolnám.
– Beszélj már! – förmedt rá Entreri a tieflingre, de a következő pillanatban mintha
meghátrált volna. Drizzt is és Dahlia is rosszallóan nézett rá. A drow észrevette, hogy az
orgyilkos visszakozik, és felismerte, hogy miért. Artemis Entreri nem az ő kedvéért jött ide,
hanem Dahlia miatt.
És Drizzt azt is megállapította, immáron sokadszor, hogy ez egy cseppet sem zavarja őt.
Bármi legyen is az oka, örült neki, hogy Entreri és Dahlia ott van vele.
– Ezen a környéken az összes jelentősebb nagy házat ugyanazok a kőművesmesterek és
mágusok építették – magyarázta Effron. Közönyös, hanyag hangon beszélt, ami csalódást
okozott Entrerinek, nem sikerült kihoznia a tieflinget a sodrából. – Erős mágia védi a falakat,
nem lehet áthatolni rajtuk.
– A rúnákat meg lehet törni – jegyezte meg Ámbra, de nem túl nagy meggyőződéssel.
– Draygo nagyúr kastélyát vízköpőszörnyek és más őrszemek védik – folytatta Effron
zavartalanul. – Ha átmászunk a falon, életre kelnek.
– Akkor az udvaron harcolunk velünk – szólalt meg Dahlia.
– Úgy, hogy egy nagyhatalmú, érinthetetlen boszorkánymester figyel minket a tornya
ablakából? – emlékeztette rá Effron. – Én talán bejuthatnék a kapun – folytatta elgondolkodva a
tiefling. – Draygo nagyúr talán nem tudja, hogy szövetkeztem veletek. Talán még mindig azt
hiszi, hogy őt szolgálom, ezért nem fordulna ellenem. Én tudom, hogy hol tartják fogva
Guenhwyvart, talán kiszabadíthatnám a ketrecéből, és akkor magatokhoz hívhatnátok és
eltűnhetnétek innen.
– Kockázatosan hangzik – állapította meg Drizzt.
– Nem! – csattant fel Dahlia ugyanabban a pillanatban. Heves, erőteljes hangja
mindenkit meglepett, még saját magát is. – Egyedül nem – tette hozzá gyorsan, de látszott rajta,
hogy csak rögtönöz. – Tegyünk úgy, mintha elfogtál volna minket. Vagy vezess Draygo nagyúr
elé, meghallgatásra… igen, menj el hozzá, és mondd meg neki, hogy tárgyalni akarunk!
– Nincs mondanivalója a számotokra – mondta Effron kertelés nélkül. – Egyszerűen
kivégez titeket, büntetésként, amiért megöltétek Herzgo Alegnit és elpusztítottátok Kharón
Karmát. Ez utóbbi bűntett mindennél súlyosabb… még a ti vétketeknél is. – A törpére és a
szerzetesre mutatott. – A Cavus Dun vérdíjat tűzött ki a fejetekre, Ámbráéra egészen biztosan.
– Szóval akkor csak a foglyaidként juthatunk be – állapította meg Drizzt.
Hosszasan vitatkoztak a tervről, próbálták kitalálni, hogyan készíthetnének egy hamis
mágikus tömlöcöt, ami hihető is, és nem buktatja le őket azonnal, de egy idő után rájöttek, hogy
csak körbe-körbe járnak. Draygo Quick tökéletesen tisztában van Effron képességeivel, ahogy
tulajdonképpen mindenkiével.
– Akkor tegyünk úgy, mintha csellel vettél volna rá minket, hogy idejöjjünk – vetette fel
Drizzt. – Azért jöttünk ide, hogy alkut ajánljunk Guenhwyvarért cserébe, de te elhiteted vele,
hogy becsaptál minket, és azért csaltál ide, hogy rendelkezhessen velünk.
– Ez nevetséges! – horkant fel Entreri, majd közönyösen hozzátette: – De talán ez az
egyetlen módja, hogy bejussunk.
Drizzt árgus szemmel fürkészte az orgyilkost. Entreri hatalmas kockázatot vállalt azzal,
hogy idejött, mégis itt van. Talán nem az ő kedvéért, de akkor is itt van mellette.
Ezen a szálon indultak tovább, és próbáltak kitalálni egy elfogadható magyarázatot arra,
hogy miért sétálnak bele önként a pók hálójába. A beszélgetésüket váratlanul félbeszakította
Draygo Quick kastélyának nyikorogva kinyíló kapuja. Egy fekete kocsi gördült ki rajta, négy
fekete, máris csatakos paripa húzta. Sebesen robogott végig a déli úton.
– Draygo nagyúr – lehelte Effron, miközben a távolodó kocsit nézte.
– Ez az ő hintója? – kérdezte Dahlia.
– Igen – bólintott tiefling. – Kizárólag ő ülhet abban a hintóban, és csak akkor használja,
ha fontos megbízást teljesít.
– Akkor most kell behatolnunk! – lelkesedett Entreri.
– A kastélyt még így is erősen őrzik – hívta fel rá a figyelmet Effron, de a többiek
ezúttal lehurrogták. Azonnal készülődni és szedelőzködni kezdtek. Effron még be sem fejezte
aggódó szavait, Drizzt már rohant is a csukódó kapu felé, a szintén gyors Afafrenferével a
nyomában. Ámbra maga elé tartotta szent szimbólumát, és a mágikus védőrúnák megtörésére
alkalmas varázsigéket ismételgette magában, miközben társai után iramodott.
Ezt az esélyt nem szalaszthatják el, magyarázta Dahlia Effronnak, miközben ő és Entreri
elsuhantak a tiefling mellett.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
– Nézzetek a lábatok elé! – kiáltotta Afafrenfere, holott semmi szükség sem volt a
figyelmeztetésére, tekintve, hogy mindannyian látták, ahogy Drizzt és Effron eltűntek a föld
alatt.
A szerzetes sebesen haladt előre, a járólapok közötti hézagokon ugrálva. Ha ismét
lebillenne egy márványlap, akkor maradna ideje és fogódzója odébb vetődni. Egy repülő
rúgással fogadta a hozzá legközelebb lévő páncélos teremőrt. Az életre keltett csontvázharcos
csontjai zörögve csúsztak szét, és messzire hátrarepült a levegőben.
Afafrenfere egy macska puhaságával ért földet, majd azonnal ismét a levegőbe
szökkent. Jobb karjával feltartóztatta a következő csontvázharcos kardját, a bal tenyerével pedig
keményen megütötte a páncélját a mellkasánál.
A páncélos alak ennek ellenére tovább nyomult előre, makacsul lóbálva a kardját, de
Afafrenfere kitért előle, az oldalába került, erősen megragadta a mellvértjét, és megvetette a
lábát a talajon. Felemelte a csontvázharcost a levegőbe, és a háta mögé hajította.
Egy harmadik páncélos teremőr is célba vette Afafrenferét, éppen akkor, amikor az első
megpróbált ismét talpra állni. A szerzetes készen várta mindkettőjüket, és pusztító
ökölcsapásokkal fogadta őket. Próbálta minél hátrább szorítani a páncélosokat, hogy több helye
legyen.
Ez a harmadik ellenfél azonban nem csontváz volt, alig moccant meg az erős ütések
nyomán, és szokatlan módon nem is nyúlt Afafrenferéért a karjaival.
A következő pillanatban felfedte valódi fegyverét.
A medúza levette harci sisakját.
---------------------------------------------------------------------
EZ EGYRE ÉRDEKESEBB
---------------------------------------------------------------------
– Úgy tűnik, mostanában egyre többen érdeklődnek Drizzt Do’Urden iránt – mondta
Kimmuriel Jarlaxle-nek, amikor ő és Athrogate néhány nappal később megérkeztek Luskanba.
– Tiago?
– Makacs jószág.
– Hol van Drizzt? – kérdezte Jarlaxle.
– Valahol a városban, vagy a környéken, jól meghúzta magát, azt hiszem – felelte
Kimmuriel. – A hajója már kikötött, és rajta volt a fedélzeten, de nem tudom, hogy azóta hova
tűnt a társaival.
Jarlaxle biccentett. Tapasztalatból tudta, hogy azt a társaságot, amelynek Artemis
Entreri is tagja, elég nehéz szemmel tartani.
– Gondolod, hogy Parise Ulfbinder kérdezősködése összefüggésben van azzal, hogy
Tiago Drizzt nyomába szegődött? – kérdezte Kimmuriel. – Lehetséges lenne, hogy ezek a
netheri nagyurak titkos csatornákat építenek ki, hogy közvetlenül kereskedhessenek
Menzoberranzannal?
Jarlaxle megrázta a fejét.
– A megállapodásunk tisztességes és alapos – emlékeztette rá Jarlaxle. Kimmuriel maga
tárgyalt a szerződésről, így nem is vitatkozott Jarlaxle-lel. – Valami azt súgja, hogy Parise
Ulfbindert csak azért érdekli Drizzt, hogy utána valami sokkal nagyobb horderejű eseményhez
használja fel őt, mint valami jelképet.
Kimmuriel folyamatosan bólogatott, ő maga is hasonlóképpen vélekedett.
– A netheriek másról is kérdezősködtek – mondta.
– Drizzttel kapcsolatban?
– Nem, olyanokról, akiket nem ismerek, de akik a halandók fölé emelkedtek életükben.
Mint Elminster. Úgy tűnik, hogy netheri barátainkat felettébb érdeklik az istenek kegyeltjei.
– A kiválasztottak – dünnyögte Jarlaxle elgondolkodva. – De lehet, hogy inkább maguk
az istenek érdeklik őket.
– Mi a mi szerepünk egy ilyen ügyben? – kérdezte Kimmuriel.
– A haszonszerzés.
– És mi Menzoberranzan szerepe?
– Ez már érdekesebb kérdés – ismerte el Jarlaxle, bevallva, hogy egyelőre fogalma sincs
róla.
– Ha helyesek a feltételezéseid Drizzt szerepét illetően, akkor Menzoberranzan
megválaszthatja majd a számára legelőnyösebb oldalt, de ha tévedsz, akkor…
– Ha Drizzt a célpontjuk, akkor talán a népünk érdekli őket.
– Ha ez így van, akkor ugyan mire jó nekünk ez a kereskedelmi egyezmény, amit
megkötöttünk velük? És mire jó nekik?
– Legyünk nagyon óvatosak és körültekintőek, amikor árut küldünk az Árny Enklávéba!
– tanácsolta Jarlaxle. – Azokkal a hírekkel és pletykákkal kapcsolatban is, amelyeket
megosztunk velük. Nem hiszem, hogy Parise Ulfbinder megtámadná Menzoberranzant vagy a
Bregan D’aerthét… miért is tenné? Csak vigyázzunk, nehogy segítsük őket abban, amire
készülnek, bármi legyen is az!
– Itt maradsz Luskanban? – kérdezte Kimmuriel.
– Te elmész?
– Elutazom az agyszívók városába – felelte a pszionista. – Pompás elméjük talán
segíthet meglelni a válaszokat. Ha valóban valami nagy dolog van kialakulóban, akkor annál
nagyobb hasznot hozhat, minél előbb értjük meg a természetét.
– Meddig leszel távol?
– Ugyan ki tudja ezt az agyszívóknál? – vont vállat Kimmuriel.
Jarlaxle bólintott.
– Drizzt Do’Urden? – kérdezte Kimmuriel.
Jarlaxle vállat vont.
– Itt van, ahogyan Artemis Entreri is – jelentette ki Kimmuriel. – Bízom benne, hogy
bárki, amit teszel, a Bregan D’aerthe érdekeit szolgálja majd, és nem csupán Jarlaxle érdekeit.
– Az egy és ugyanaz.
Kimmuriel szigorúan meredt rá.
– Menj! – mondta Jarlaxle, és legyintett. – Nem vagyok ostoba, tisztában vagyok vele,
hogy itt most valami roppant fontos dolog van kialakulóban. Hol van Beniago?
– Itt van valahol a városban. Ügyesen eltávolította Drizztet a városból az elmúlt
hónapokban.
– Már megint Tiago?
– Makacs kölyök – felelte Kimmuriel. – De végül is egy Baenre.
Jarlaxle Baenre vigyorogva bólintott, elismerve a találatot.
– Tiago olyasmibe üti az orrát, ami sokkal hatalmasabb nála, és ami a vesztét, sőt
mindannyiunk vesztét okozhatja.
– Ahogy mondtam, ő egy Baenre.
Jarlaxle csak kuncogott válaszképpen.
---------------------------------------------------------------------
A SZÖRNYKERT
A percek egy órává duzzadtak, az órák egy egész nappá. Drizzt és Effron csapdába esett,
nem menekülhettek. Mindketten kipakolták hátizsákjuk tartalmát a kicsiny, mindössze
embernyi széles cella padlójára.
Jó pár napra elegendő élelem és ivóvíz gyűlt össze, de továbbra sem tudtak átjutni a
rácson. Ez egy idő után ahhoz vezetett, hogy a padlót takaró szalma bűzleni kezdett az
ürüléküktől, de a kilátástalan várakozás eltompította az elméjüket, így már nem is érezték,
ahogy a mágikus vasrudak villámló sistergését sem hallották többé.
Az egyik éjszaka, de lehet, hogy nappal, Effron arra ébredt görcsös álmából, hogy
Drizzt a tömlöc vasrácsát vizsgálgatja. Jéghalállal a kezében nézegette az illesztékeket, ahol a
vasrudak a padlóba és a mennyezetbe ékelődtek, és egy ízben óvatosan még hozzá is ért.
Robbanás hallatszott, Drizzt hátrarepült, neki a hátsó rácsnak, amely haragosan
sisteregni kezdett, a tömlöc közepére taszítva őt. A drow lobogó, fehér hajjal ült a padlón, és
mély levegővételekkel próbálta lenyugtatni magát.
– Nem túl okos dolog – szólalt meg a tiefling –, de vicces látvány.
– Lennie kell valami kiútnak innen! – sóhajtott fel Drizzt.
– Lennie kell? – hüledezetett Effron. – Draygo Quick a bebörtönzés nagymestere,
biztosíthatlak róla. Hatalmas szörnykertet tart fenn. Eddig még soha senki nem szökött meg
tőle, legyen az humanoid, szörnyeteg vagy a te párducod.
– Nem vagyunk elkábítva – vitatkozott Drizzt. – Ilyen könnyen megadod magad?
Effron haragosan ráncolta a homlokát, és résnyire szűkítette a szemét.
– Semmit sem tudsz rólam – mondta mély, fenyegető hangon. – Ha olyan könnyen
feladnám, akkor megtettem volna, amikor megtudtam, hogy ki vagyok… és mi vagyok! Tudod
te, hogy milyen kitaszítottnak lenni, Drizzt Do’Urden? Tudod te, hogy milyen az, ha nem
tartozol sehová sem?
Drizzt harsány nevetésben tört ki, és Effron el sem tudta képzelni, hogy mi üthetett a
drow-ba, amitől ilyen jókedvre derült. A tiefling kérdő tekintettel nézte, amint Drizzt
odamászik hozzá, és leül elé.
– Azt hiszem, van időnk beszélgetni – mondta Drizzt. – Jó sok időnk, mire az anyád és a
többiek ránk találnak idelent.
Effron árgus szemmel fürkészte a drow-t, nem tudta mire vélni a viselkedését.
– Talán itt az ideje, hogy jobban megismerjük és megértsük egymást, az anyád
érdekében – magyarázta Drizzt. – Hadd meséljek arról, hogy miért nem tartozom oda, ahová
születtem, sőt, miért nem illek még a saját bőrömbe sem!
Ekkor belekezdett egy hosszú történetbe, amely két évszázaddal korábban kezdődött,
egy Menzoberranzan nevű városban, lent Mélysötétben. Effron eleinte folyamatosan fintorgott,
amiért a drow megpróbált érzelmi köteléket vonni kettejük közé – ugyan mi szüksége neki erre
a drow-ra? –, de ahogy telt-múlt az idő, egyre kevésbé fanyalgott, inkább éberen figyelt minden
részletre.
Lenyűgözve hallgatta a drow érzékletes beszámolóját erről az önpusztító városról,
Menzoberranzanról, és a családjáról, a Do’Urden-házról. Úgy tűnt, Drizzt ahhoz hasonlatos
életet élt, mint amilyet ő itt, Draygo Quick kastélyában. Drizzt mesélt neki a drow iskolákról –
a harcosok, papnők és mágusok akadémiájáról –, és a kegyetlen tanítási módszerekről,
amelyekkel beléjük verték a tudást. Effron annyira belefeledkezett a történetbe, annyira
magával ragadták Menzoberranzan sötét, árnyékos utcái, hogy észre sem vette: Drizzt
időközben elhallgatott.
A drow különleges, levendulaszínű szemébe nézett, amely visszatükrözte a mágikus
vasrácsok villódzását.
Drizzt belekezdett egy újabb történetbe, amikor a társai felszíni portyára indultak, és
lemészároltak egy elf klánt. Elmesélte neki, miként mentett meg egy kislányt azzal, hogy
bekente őt az anyja vérével.
Az emlékek mély érzéseket ébresztettek fel Drizztben. A beszéde lelassult és elmélyült.
Riadtan húzta ki magát, és Effronra meredt, aki haragosan vágott közbe.
– Bárcsak ott lettél volna, mielőtt Dahlia levetett a szikláról!
Kényelmetlen csend ülte meg a cellát.
– Nem kötöttél békét vele – mondta Drizzt. – Azt hittem, hogy…
– Jobban, mint az a hangomból és a megjegyzésemből kitűnik – mondta Effron, és így is
gondolta. Lehajtotta majd megcsóválta a fejét, és úgy tette hozzá. – Ez olyan nehéz!
– Időnként nagyon kibírhatatlan nőszemély, tudom – mondta Drizzt.
– Szeret téged.
Drizzt arca megrándult, amit Effron észrevett. Az érzés talán nem kölcsönös… ez sok
mindent megmagyarázna, főleg azt, hogy a drow-t miért nem izgatja különösebben Dahlia és
Artemis Entreri viszonya.
– Pont olyan voltam, mint te, amikor eljöttem Menzoberranzanból. – Drizzt ismét
magára vonta Effron figyelmét. – Évekbe tellett, mire megtanultam bízni, és még több időbe,
mire megértettem, hogy mennyi gyönyörűséget és micsoda szerelmet eredményezhet a bizalom.
Majd visszakanyarodott az eredeti történethez, befejezte a mesét Menzoberranzanról és
az apjáról, azzal zárva le, hogy Zaknafein végső győzelmet aratott a szánalmas papnők felett.
Ezután elmesélte, hogyan kóborolt Mélysötét járataiban, és hogyan talált rá végül a felszínre
vezető útra.
Ezen a ponton már mindkettőjük gyomra korgott, ezért Drizzt abbahagyta a mesélést, és
ettek néhány falatot. Effron azonban teljesen felvillanyozódott, ezért kérte, hogy Drizzt még
evés közben is folytassa a történeteket. Csak akkor hagyta abba, amikor végre nyugovóra
tértek… és Effront ott hagyta egy jeges hegyen, amelyet Kelvin Halmának neveztek, és
megígérte neki, hogy legközelebb olyan remek barátokról mesél neki, akikről halandó csak
álmodhat.
Drizztnek bőven maradt ideje rá, hogy befejezze a történeteit, mert a napok továbbra is
csak teltek-múltak, és senki nem jött értük, sem Draygo Quick, sem a szolgái, sem Dahlia vagy
a többiek.
A napok egy egész tíznappá nyúltak, és ezen idő alatt Effron is mesélt az életéről, hogy
milyen volt Herzgo Alegni árnyékában felnőni és élni és Draygo Quick kegyetlen keze alatt
tanulni.
Elfogyott az élelmük és a vizük, de ők még mindig ott kuporogtak a saját mocskukban,
és azon tanakodtak, hogy Draygo Quick talán csak azért zárta őket ebbe a cellába, hogy
elfeledve haljanak meg a sötétben, a kilátástalan várakozásban.
– A többiek bizonyára győztek, csak nem találnak meg minket – vélte Effron egyik
alkalommal. Már annyira legyengült, hogy csak halk suttogásra tellett az erejéből. – Draygo
nagyúr nem hagyná, hogy csak úgy elrohadjunk itt.
Drizzt, aki éppen a hátán feküdt, kétkedve grimaszolt.
– Te túl értékes vagy a számára – magyarázta Effron, megismételve azt, amit egyszer
már elmondott neki a Fürge Cselle fedélzetén, visszafelé Luskanba. – Nem hagyná…
Ezeket voltak az utolsó szavak, amelyeket Effron Drizztnek mondott abban a cellában,
legalábbis az utolsók, amelyeket Drizzt hallott.
---------------------------------------------------------------------
Amikor Drizzt felébredt, egy egészen más helyen találta magát, egy szokványos, koszos
talajú, kőfalú börtöncellában. A falnak dőlve ült, a vasráccsal szemben, a kezét magasan a feje
fölé láncolták a falba vert vasgyűrűkhöz.
Végiggondolta új helyzetét és számba vette a lehetőségeket, de az első gondolat, ami
eszébe jutott, azonnal le is lombozta őt: tekintve szorult helyzetét és a dolgok ilyetén fordulatát,
a társai nyilvánvalóan nem jártak sikerrel, nem győztek a netheri nagyúr ellen.
Ebben a cellában sötétebb volt, mint az előzőben, fényt csupán a folyosó falán pislákoló
fáklya szolgáltatott, néhány fordulóval lejjebb tőle. Drizzt egy étellel megpúpozott tányért vett
észre maga előtt, és erről eszébe jutott, hogy mennyire éhes.
Két patkány körözött a tányér körül, amelyet Drizzt sehogy sem ért el leláncolt kezével.
Ösztönösen, vadul a patkányok felé rúgott, elkergetve őket… csupasz lábfeje és lábszára láttán
tudatosult csak benne, hogy teljesen meztelen, és ez óvatosságra intette. Ugyanakkor semmiféle
messzemenő következtetést nem tudott levonni ebből, kizárólag az ételre tudott gondolni.
Csupasz lábujjaival közrefogta a tányért, és maga felé húzta.
Ennek ellenére még mindig nem érte el sem a kezével, sem a szájával, a rövid lánc miatt
nem tudott eléggé lehajolni hozzá. Vadul tépni kezdte a láncokat, természetesen hasztalanul,
majd miután kitombolta magát, ismét felülkerekedett rajta mérhetetlen éhsége, ezért koszos
lábával fogta meg az ételt, és kihasználva kivételes ruganyosságát, így tuszkolta be az ételt a
szájába.
Nagy nehezen lenyelt egy falatot a száraz, rossz szagú ételből kitikkadt torkán, és ennyi
elég is lett belőle. Hagyta az ételt, visszazuhant a fal tövébe, és a síron túli életen merengett.
Catti-brie emlékképeivel töltötte meg az elméjét…
– Megalázó, nemde? – A hang valahonnan a messzi távolból érkezett.
Drizzt kinyitotta egyik leragadó szemét, és hunyorgott a váratlan fényben. A fáklya ott
pislákolt közvetlenül a cellája előtt, egy agg, ráncos képű árny kezében.
– Mennyire fájhat ez most Mielikkinek, hogy így kell látnia kedvenc gyermekét! –
gúnyolódott a vénember.
Drizzt válaszolni akart, de egyetlen szót sem tudott kipréselni kicserepesedett száján.
A fém recsegő csikorgását hallotta, amikor kinyílt a cellaajtó, majd durván megragadták
a fejét, szétfeszítették a száját, és beletuszkoltak egy maroknyit a bűzös ételből, majd
hányingert keltő vizet itattak vele.
Kis idő elteltével megismételték, majd nem sokkal később még egyszer. Drizzt nem
érzékelte az idő múlását, de úgy tűnt, hogy napok telhettek el így, ezek között a nyomorúságos
körülmények között.
A mindent beterítő mocsok, és a szinte lenyelhetetlen kása ellenére a létfenntartást
biztosító etetés hatására lassacskán visszatért az ereje és az érzékelése. A vénember ismét
megjelent, ott állt előtte a cellában.
– Mit tegyek veled, Drizzt Do’Urden? – kérdezte.
– Ki vagy te?
– Draygo Quick nagyúr, természetesen – felelte az árny. – Ez itt a kastélyom, amit
megtámadtatok. Az összes létező törvény értelmében jogom van hozzá, hogy megöljelek téged.
– Guenhwyvarért jöttem – mondta Drizzt, és közben többször is köhögnie kellett
kiszáradt torka miatt.
– Á, igen, a fekete párduc. Nem kapod vissza, természetesen, és ezért vélhetően sosem
hagyod el ezt a kastélyt. – Az agg árny szünetet tartott, és alattomosan hunyorgott. – Ha
azonban együttműködsz velem, talán még jó barátok is lehetünk.
Drizzt nem tudta mire vélni ezt a megjegyzést.
– Mondd el, drow, kit imádsz?
– Tessék?
– Ki az istened?
– Mielikki tanításait követem… de ezt már te is megállapítottad – felelte Drizzt rekedtes
suttogással.
Draygo Quick bólintott, majd elgondolkodva vakargatni kezdte az állát.
– Talán úgy kellene feltennem a kérdést, hogy ki imád téged? – mondta.
Drizzt kérdőn meredt rá, a vén árny pedig a drow-hoz hasonlóan taplószáraz, rekedtes
hangon kuncogott.
– Persze nem tudod a választ – folytatta az árny. – Hamarosan ismét beszélgetünk,
hosszasan, megígérem. – Draygo Quick egy biccentést követően kiment a cellából. – Sok
mindent kell megvitatnunk.
A cella vasrácsos ajtaja nyikorogva becsukódott, majd fokozatosan elhalványult a fáklya
fénye. Drizzt követte a fény útját a kanyargós folyosón. A fáklya nem sokkal később ismét
megállapodott, majd az ő cellaajtajához hasonló csikorgó hang hallatszott. A vén
boszorkánymester ott is beszélt valakihez.
Effronhoz?
Drizzt előrehajolt, és tekergette a fejét… nem azért, hogy bármit is lásson, az lehetetlen
lett volna, inkább csak hogy elkapjon egy-két elsuttogott szót, ha az egész beszélgetést nem is
hallhatja.
Semmit sem értett a motyogásból, de a másik mormogó hangot azonnal felismerte:
Effron. Visszahuppant a fal tövébe, és rendezte kavargó gondolatait. A láncaira nézett, és
megfogadta, hogy így vagy úgy, de kiszabadul innen.
Drizzt Do’Urden nem áldozat.
Előbb vagy utóbb megleli a kivezető utat abból a börtönből, és magával viszi Effront is.
Ez lett az ő fogadalma.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
Legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy nem tudom, honnan ered a
haragom.
A düh, az ingerültség, a veszteség miatt érzett elemi fájdalom megmaradt, ott forrong a
bensőmben, de ez a harag átalakult az élet kíméletlen igazságtalansága felett érzett általános
utálattá.
Emlékeztetnem kell magamat, hogy Draygo Quickre kell dühösnek lennem!
Mennyire különös volt a felismerés, amely úgy csapott át és söpört végig rajtam, mint a
tomboló hullámok Luskan partvidékén vihar idején. Tisztán emlékszem rá, amikor megtörtént,
egy szempillantás alatt (ugyanakkor hónapokig tartott, amíg elhalványult az érzés). Draygo
Quick pazar lakosztályában pihentem, ellátva minden kényelemmel és földi jóval, még saját
bortartó rekeszt is kaptam a szolgáktól, amikor belém hasított a fura gondolat, hogy kedvelem
Draygo Quicket… de ha nem is kedveltem, bizonyosan nem haragudtam rá.
Hogy történhetett ez?
Miért történt mindez?
Ez a netheri nagyúr borzalmas körülmények között vetett tömlöcbe, láncra verve zárt be
egy sötét és dohos börtöncellába. Nem kínzott meg, de a szolgái durván és kíméletlenül bántak
velem, ütögettek és taszigáltak, és nemegyszer jól megrugdosták a bordáimat. Ugyanakkor már
a puszta bebörtönzésem is felért egy borzalmas kínzással!
Ez a netheri nagyúr egy medúzát uszított a bajtársaimra, a szeretőmre és az egyetlen
kapocsra, amely még azokra a régmúlt szép napokra emlékeztetett. Elmentek. Dahlia, Entreri,
Ámbra és Afafrenfere mind kővé változtak és meghaltak Draygo Quick ármánykodása miatt.
Mégis elfoglaltuk az otthonát… ez a csillapíthatatlan érzés folyamatosan ott motoszkált
bennem, és ahogy egyre jobban éreztem magam, ez az érzés is napról napra erősödött bennem.
Rájöttem, hogy ez a kulcsa mindennek. Draygo Quick kifinomult, kegyetlen játékot űzött
az elmémmel és Effron elméjével, lassan alakítva az életünket. Cseppenként, szó szerint
falatonként adagolva az ellenállhatatlanul finom ételt.
Egy éhező ritkán csap rá az őt etetni szándékozó kézre.
Ha már csak az alapvető önfenntartásra irányuló törekvés uralkodik el a
gondolatainkon, akkor egyre nehezebb fenntartani a haragunkat, és emlékezni rá, hogy miért
haragszunk egyáltalán.
A selymes szavakkal felkínált finom falatok elrabolják ezeket az emlékeket, óvatosan,
fokozatosan (noha minden egyes fejlődési szakasz emlékezetesnek tűnt), olyannyira, hogy észre
sem vettem, hogy már nem táplálok ellenszenvet ez iránt a vén árny boszorkánymester iránt.
Ekkor eljött a megvilágosodás napja, a nap, amely Draygo Quick kastélyának
kényelmesen, csak az én számomra berendezett szobájában ért. Még a kibontakozó események
élénken vibráló emléke ellenére sem éreztem ugyanazt a kezdeti dühöt, nem tudtam felszítani
magamban, mintha elpárolgott volna.
Most ittragadtam, csak ücsörgök és merengek.
Draygo Quick gyakorta meglátogat, olykor minden egyes nap, és számos fegyvert
használhatnék ellene… például egy törött borosüveget.
Meg kellene próbálnom?
Távolinak tűnik az elképzelés, hogy erőszakos módon szabaduljak ki és szökjek meg.
Már tíznapok óta nem láttam Effront, és fogalmam sincs, hogy hol lehet, hogy él-e még
egyáltalán. Fogalmam sincsen, miként találhatnám meg Guenhwyvart, és többé már az
ónixszobrocska sincs nálam.
De még ha meg is ölöm a vén boszorkánymestert, és kiszabadulok a kastélyból, mihez
kezdek? Hogyan jutok vissza Faerűn felszínére, és ha vissza is jutok valahogyan, ugyan mi
értelme lenne, mi vár ott rám?
Az összes régi barátom meghalt, elsodorta őket a szél. Dahliát is, sőt még Entrerit is. Se
Guenhwyvar, se Andahar nem vár rám.
Ha lesújtanék Draygo Quickre, azt egy elátkozott drow tenné végső elkeseredésében.
Ahogy a bortartó állvány rekeszeiben átlósan elhelyezkedő borosüvegeket nézem, azt
képzelem, hogy megannyi halálos tőr hever a kezem ügyében. Draygo Quick egy ideje már
egyedül látogat meg, a testőrei nélkül, de ha el is kísérnék őt a szolgái, alaposan kitanultam,
hogyan küzdjek több ellenfél ellen, és hogyan csapjak le oly villámgyorsan, hogy észre sem
veszik a halálos támadást. Talán mágikus pajzsok védik ezt a vén boszorkánymestert az álnok
merényletek ellen, talán nem, de ha megtámadnám őt, akkor beleordítanám a világba a
szabadság iránti mérhetetlen vágyamat, és egyúttal megtagadnám ezt az árnyat, aki oly sok
minden vett el tőlem, aki fogságba ejtette Guenhwyvart, és aki miatt elveszítettem a
bajtársaimat, amikor eljöttünk érte, hogy kiszabadítsuk.
De csak csóválom a fejem, amikor ezeket a lehetséges halálos tőröket nézem, mert nem
fogom erre a célra használni az üvegeket. Nem a Draygo Quicktől való félelmem tartja vissza a
kezemet. Sem a kétségbeesés, hogy ha sikerül is végeznem a vén boszorkánymesterrel, akkor is
egészen biztosan a fejemre hozom a saját pusztulásomat, méghozzá rövid időn belül.
Tudom, hogy nem ölöm meg őt.
Mert nem akarom megölni őt.
És tartok tőle, hogy ez a legnagyobb megvilágosodás, amely ért.
Drizzt Do’Urden
XXI.
IGYUNK HÁT!
Számos éles szem kémkedett Beniago számára, természetesen, de Luskanban több ezren
éltek, és az évnek ebben a szakában több száz átutazó is tartózkodott a városban. Az idő
kedvezett a hajózásnak és a kereskedelemnek egyaránt, ami ilyenkor mindig fellendült.
A hírek, amelyeket az utóbbi néhány napban kapott, nyugtalansággal töltötték el a
Bregan D’aerthe tisztjét. Drizztet ugyan nem találták meg, de más drow-t igen… többet is. Sőt,
olyan sokat, hogy Beniago már gyanakodni kezdett, hogy Tiago Baenre és Xorlarrin
szövetségesei talán kisebb támadásra készülnek a város ellen, vagy talán a Bregan D’aerthe
kezdett el nyíltan uralkodni a városban, és őt nem értesítették erről.
Ez utóbbi feltételezést gyorsan kizárta, egyszerűen megkérdezte Jarlaxle-t, majd elindult
kielégítő válaszokat keresni.
Az első válasz, amit talált, összezavarta őt, de különös módon megnyugvást is hozott a
számára.
– Nem szövetkeztek Tiagóval – jelentette Jarlaxle-nek.
– Az a csapat a fogadóban?
Beniago bólintott.
– Akkor a Xorlarrin-ház tagjai – vélte Jarlaxle. Több férfit is láttak abban a csoportban,
ráadásul úgy tűnt, hogy a misztikus tanok követői.
Beniago azonban a fejét csóválta.
– Ezek nem a Xorlarrin-ház tagjai, még csak nem is Menzoberranzanból valók –
mondta.
– Akkor mit keresnek itt?
– Én embernek álcázom magam, akarod, hogy kikérdezzem őket? – ajánlotta fel
Beniago. – És miután megtettem, tisztességben eltemetsz Menzoberranzanban?
– Gúnyolódsz? – kuncogott Jarlaxle. – Most már értem, miért támogattam az
előléptetésedet.
– Mihez kezdünk most?
– Személyesen beszélek ezekkel a sötételfekkel – felelte Jarlaxle. – Biztos forrásból
tudom, hogy Tiago nincs Gauntlgrymben, ahogyan állandó társai, Ravel és Saribel Xorlarrin
sem.
– Most már Gauntlgrymben is vannak kémeid? Lenyűgöző! – Beniago gúnyos
mosollyal az ajkán fejet hajtott.
– Kirajzottak vadászni – folytatta Jarlaxle.
– Gondolom, itt vannak a felszínen, és Drizztet keresik – dünnyögte Beniago.
– Minden bizonnyal.
Beniago ismét fejet hajtott, de ezúttal komoly arccal, megértette, hogy mi a szerepe.
– Tiago magánál hordja új pajzsát és kardját – tájékoztatta őt Jarlaxle. – És gondolom,
hogy nyíltan, leplezetlenül.
– Túl hiú ahhoz, hogy elrejtsen ilyen pompás és különleges fegyvereket, főleg, ha
fennen hirdetik a rangját – bólogatott Beniago.
– Keresd meg őt!
Beniago bólintott, majd útra kelt.
---------------------------------------------------------------------
– Egen, de cudar élet az ottan künn a hullámokon – mondta a zsémbes, öreg törpe, akit
Kajlapataki Deamus néven ismertek. Megfogta a hasát, amikor végzett, és jókorát böfögött.
Ámbra halkan vihogott.
– Hajóztam mán, te pojáca! – mordult fel Ámbra. – Láttam én mán vizet, és nemcsak
vizet, de a tenger fenekit és az ég hasát is.
– A mi fajtánk nemigen merészkedik ki a tengerre – jegyezte meg a harmadik törpe, aki
fiatalabb volt ősz szakállú társánál, de egyébként hasonlított rá. Nem véletlenül, hiszen ő volt az
öreg Stuvie nevű fia. Kék színű sapkát hordott a fején, enyhén oldalra billentve. Az apja
hasonlót, csak éppen vörös színűt. A fiatalabb törpe szakálla sárga színben játszott; ugyanolyan
lehetett, mint az apjáé néhány évvel ezelőtt, amikor még nem kezdte ki a napfény és a sós
tengervíz.
– Elhajóztam Baldur Kapujáig – mesélte Ámbra. Kis híján elregélte legutóbbi tengeri
kalandja további részleteit is, de még idejében megfékezte a nyelvét, nem akarta felfedni a
múltját övező összes titkot, és beszámolni a városban tett legutóbbi látogatásáról. Még csak
nem is a saját nevét használta, hanem a kuzinjáét, Buzogányos Windyét.
Lehet, hogy a Cavus Dun keresteti őt, vagy ami még rosszabb, Draygo Quick nagyúr.
Ámbra felsóhajtott, abban a pillanatban úgy tűnt, az a legjobb, amit tehet, ha kint
hajókázik a nyílt tengeren.
– Ó, a Baldur Kapuja könnyű víz – fintorgott az ifjabbik Kajlapataki.
– Egen, de lentibb még nem jártam a Kardparton – hazudta Ámbra. – Megnézném
magamnak azt a Calimportot.
Mindkét Kajlapataki undorodva fintorgott a város neve hallatán.
– Akkó is! – nevetett bele Ámbra eltorzult, savanyú arcukba. – Csak azé’ bámultok így,
mert mán jártatok ottan. Ami engemet illet, én csak az Adbar Citadellát, a vízmélyvári utat,
Luskan kikötőjit és Baldur Kapuját láttam. Többet akarok látni. Egen, sokkal többet!
– Jól gyünne még egy fajtánkbéli a hajón – ismerte el Deamus.
– Egen, és jó, hogy ő törpe asszony, és jókípű ám! – tódította Stuvie, és megemelte a
söröskorsóját.
Ámbra habozás nélkül koccintott vele, tetszett neki a bók, az érzelmesség és a
megjegyzés mögött rejlő lehetőségek.
Új életet kell kezdenie, alulról kell felépítenie. Mindentől meg kell szabadulnia, amit
hátrahagyott, érzelmileg és fizikailag egyaránt. Az is megfordult a fejében, hogy visszatér az
Adbar Citadellába, de végül letett róla. Rossz híreket vitt volna, és a törpe közösség vezetői
egészen biztosan nem néznék jó szemmel, ha a küszöbükre vezetne egy bosszúszomjas netheri
nagyurat!
Ez az út jobbnak és minden bizonnyal érdekesebbnek meg élvezetesebbnek ígérkezett.
Kiitta a sörét, majd gyorsan felhajtott még egy korsóval, és már intett is a csaplárosnak,
hogy hozzon nekik egy kört.
Úgyis Kajlapatakiék fizetik.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
A törpe férfi meglepetten horkant fel, de gyorsan előrántotta hosszú pengéjű tőrét a
derékszíjából. Kajlapataki Stuvie egész életét a Kardpart mentén hajózva töltötte, és az apja
gyerekkora óta tanítgatta őt, ezért egyáltalán nem számított kezdőnek a harcban. Kásás
gondolatai azonnal kitisztultak, amikor megpillantotta a közeledő drow harcost… szinte
azonnal. Ösztönösen maga mögé nyúlt, hogy biztonságosabb helyre lökje Windyt, aki ettől csak
még jobban belegabalyodott a pókhálóba.
Stuvie ezután vetett egy bukfencet előrefelé, majd amikor talpra érkezett, azonnal
előrelendült, és döfött.
A hosszú penge eltalálta a drow harcos pajzsát, de nem csikordult meg rajta, mint a
fémen, és nem is hatolt bele tompán reccsenő hang kíséretében, mint a fába, inkább csak
elfojtott hangon puffant egyet, mintha puha párnába fúródott volna.
Stuvie nem akart egyetlen csapással végezni ellenfelével, csupán oldalra akarta terelni a
pajzsot, ami tulajdonképpen sikerült is neki. Azonnal visszahúzta a pengét… illetve csak húzta
volna.
A kése hozzátapadt a különös pajzshoz.
– Mi a…? – tátogott értetlenül a törpe, majd teljes erőből megrántotta a kés markolatát,
és ekkor sikerült kiszabadítani a pajzs fogságából. Miközben azonban egész testsúlyával
hátralendült, meg kellett tapasztalnia egy kivételes drow penge harapását.
Nem volt halálos vágás, csak egy fájdalmas seb a vállán.
Fájdalmas és égető.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
Ámbra beugrott egy sikátorba, és a falnak vetette a hátát, hogy egy kicsit kilihegje
magát. Éberen hallgatózott, majd eszébe villant, hogy kik is az üldözői. A sötételfek közeledtét
úgysem hallja!
Óvatosan odébb osont, a hátát végig az egymás mellett sorakozó házak falához szorítva.
Váratlanul zuhanni kezdett, a falszakasz véget ért, és ő hátrabillent.
Egy fénytelen gömbben, az üres semmiben találta magát. Próbált visszaaraszolni arra,
amerről jött, de mindenhol csak feneketlen sötétséget és selymes tapintású falakat érzékelt,
padló volt ugyan a talpa alatt, de nem tudott megkapaszkodni semmiben.
– Átkozottak! – kiáltotta. – Mutassátok magatokat, és legyen vége!
Semmi sem történt.
Ámbra hátrált néhány lépést, majd teljes erőből nekirohant a falnak. A fal engedett, de
csak annyira dudorodott ki, hogy felfogja az ütközés erejét.
Semmi sem történt.
Két marokra fogta a Koponyazúzót, majd hisztérikusan, mint aki rohamot kapott,
ütlegelni kezdte a puszta levegőt és a különös falat. Egy idő után a derekának támasztotta a
buzogányt, és csípőre tett kézzel zihált. Miközben ott lihegett a sötétben, eszébe jutott, hogy a
drow-k talán pont ezt akarják, arra várnak, hogy kifárassza magát, és ezért könnyebb célpontot
nyújtson.
– Ostoba! – korholta saját magát. Dühösen szitkozódott a rengeteg pálinka miatt, amit
lehúzott a férfival, és kásás fejjel próbált felidézni néhány egyszerű varázslatot. A következő
pillanatban mágikus fény töltötte be a tízszer tízlábnyi nagyságú négyzet alakú, fekete falú
szobát, ahová került.
– Hamarosan odébbállnak – mondta egy hang a háta mögött, és Ámbra akkorát ugrott
ijedtében, hogy majd’ kiesett a nadrágjából. Megpördült, a buzogányával a kezében, és a
sarokban ücsörgő drow-ra meredt. A férfi meredeken kivágott fekete mellényt viselt, alatta
bíborszínű inget, amelyet gondosan betűrt szintén fekete nadrágjába. Egyik szemét szemfedő
takarta el, a másikkal viszont a törpére sandított a kalapja alól, amihez foghatót Ámbra még
soha életében nem látott. A széles karimájú fejrevalót a viselője enyhén oldalra billentette,
amitől a belé tűzött toll csak még inkább az ég felé meredezett.
Szemmel láthatóan nem érdekelte a törpe harcias testtartása, sem a kezében lévő
félelmetes buzogány. Kecsesen felállt, majd udvariasan meghajolt.
– Jarlaxle, szolgálatodra, kedves törpe – mondta.
A név ismerősen csengett Ámbra számára. Talán Drizzt említette? Vagy inkább Entreri?
– Á, és ki a csuda az a Jarlaxle, és hun van Stuvie? – kérdezte Ámbra.
– Stuvie? A törpe, aki kikísért téged a kocsmából? – kérdezte Jarlaxle, és közben vállat
vont. – Vélhetően megölték. Az a három drow, akik rajtatok ütöttek, nem éppen
könyörületesek.
– Jarlaxle pedig?
– Ő egy nagy talány – hajtott fejet Jarlaxle –, és az is akar maradni. Te pedig
Buzogányos Ámbra vagy, Buzogányos Adbar családjából. Igazam van?
– Windy – javította ki Ámbra, de csak miután ostoba módon, ösztönösen bólintott.
Jarlaxle előbb felsóhajtott, majd halkan kuncogva a törpe felé indult, Ámbra pedig
fenyegetően megemelte a buzogányát.
– Drizzt Do’Urdennel utaztál, aki a barátom – kezdte Jarlaxle –, és Artemis Entrerivel,
aki egykoron szintén a barátom volt, de most valószínűleg azonnal megölne.
– Többé mán nem kell aggódnod – mondta Ámbra hervatag hangon.
Jarlaxle fürkésző pillantást vetett rá.
– Gyere! – mondta aztán, majd meglengette a kalapját, minek következtében a fekete
falak leomlottak, szó szerint ráborultak a padlóra, és a következő pillanatban egy ablaktalan
szobában találták magukat. Ámbra kíváncsian nézegette a falat. Annak a falnak kellene lennie,
aminek nekidőlt a sikátorban, mielőtt bezuhant volna ebbe a… valamibe.
– Lépj odébb! – noszogatta őt Jarlaxle, majd egy szabadon maradt pontra mutatott a
padlón, és követte oda a törpét. Ezután megfogta a padlóra borult fekete falat, amely most már
inkább egy hatalmas lepedőnek vagy fekete színű terítőnek tűnt. Jarlaxle csapott egyet a
csuklójával, és a fekete lepedő összezsugorodott, majd még egyet csapott, és még összébb
zsugorodott, majd a végén beletűrte a kalapjába a zsebkendőnyi méretű mágikus anyagot.
– Miért nem kell Artemis Entreri miatt aggódnom? – kérdezte a drow.
– Halott – felelte Ámbra. – Meg Dahlia, meg az én szerzetes barátom, Afafrenfere is. –
Ámbra látta, hogy a drow arcára kiülő mély döbbenet és gyász őszinte, önkéntelen reakció.
– És Drizzt?
Ámbra vállat vont.
– Számolj be részletesen! – kérte a törpétől.
– És ha nem?
– Megteszed. – A drow kedves hangszíne egy szempillantás alatt megváltozott.
Ekkor berobbant az ajtó, és egy fekete szakállú törpe rontott be a szobába. Egy kettős
láncos buzogányt hordott keresztben átvetve a hátán, a fegyver adamantinfejei a vállát
verdesték minden egyes lépésnél.
– Tiszta a levegő! – dörögte. – A sötételfek odébbálltak.
– Tiszta egészen Illuskig? – kérdezte Jarlaxle.
A törpe bólintott.
– Jer vélem, szépasszony! – fordult Ámbra felé. – Biztos helyre viszünk.
– Igen – bólintott Jarlaxle. – Egy biztos helyre, ahol mindent nyugodtan elmesélhetsz
nekem.
Ámbra gyanakvó pillantásokkal méregette őket.
– Elmeséled – mondta Jarlaxle fagyosan kimért, ellentmondást nem tűrő hangon. Csak
úgy sugárzott belőle a magabiztosság. – Így vagy úgy, de elmondod.
Ámbra nyelt egyet, de végül leeresztette a buzogányát. Ez a drow, illetve ő és törpe társa
megmentették az életét, és amúgy sem lenne okos dolog, ha rájuk rontana, és harcra
kényszerítené őket.
Gyorsan kiértek a városból, és a kísértetjárta egykori Illusk területére siettek. Egyszeri
ránézésre a hely csupán egy romos temetőnek tetszett, de titkos földalatti járatok nyíltak abból a
temetőből, melyek létezéséről csupán kevesen tudtak. A Bregan D’aerthe nemrégiben birtokba
vette ezeket a járatokat, és a földalatti csarnokokban alakították ki a hadiszállásukat.
– Ne aggódjál! – mondta Ámbrának a fekete szakállú, durva képű törpe, amikor
behatoltak azokba a járatokba, és csak úgy hemzsegtek körülöttük a sötételfek. – Jarlaxle-lel
vagy, senki nem bánthat.
– Mondja ezt…? – kérdezte tőle Ámbra.
– Athrogate Adbarból, széphölgy – mutatkozott be a törpe, és enyhén meghajolt.
– Adbarból? – kapta fel a fejét Ámbra.
– Rígen vót – legyintett a törpe. – Te még meg se születtél. Majd elmondom a mesémet,
ha érdekel, miután Jarlaxle végezett veled.
– Úgy érted, ha életben maradok?
– Ó, életben maradol, ne aggódjál! – nevetett a törpe. – Jarlaxle ádáz ellenség, de még
ádázabb barát. Egy század és még régebb óta a barátja Drizzt és Entreri.
– Azt mondotta, Entreri meg akarja ölni őtet.
– Ááhh, csak egy félreértés – legyintett Athrogate.
Majd egy pazarul berendezett szobába vezette Ámbrát, tele puha párnákkal. Egy
hatalmas kandalló állt a szoba egyik végében, előtte egy hosszú és széles asztallal és egy
székkel. Jarlaxle megvárta, amíg a két törpe elhalad mellette, majd becsukta az ajtót.
– Minden részletet hallani akarok! – mondta Ámbrának. – És kezd azzal, hogy miért
mentetek át az Árnyzuhatagba egyáltalán!
– Hogy megszerezzük a macskát.
– Miféle macskát?
– Te tartád magadat Drizzt barátjának? – mordult rá Ámbra.
– Á, Guenhwyvart! – sóhajtott fel Jarlaxle, majd csóválni kezdte a fejét, mintha ennek
így nem lenne semmi értelme, és nem is volt. – Mind az öten odamentetek, hogy
kiszabadítsátok a…
– Hatan – szólt közbe Ámbra. – Effron, a tiefling vezetett oda minket. Ő árulta el
nekünk, hogy Draygo Quick nagyúrnál van a macska.
Jarlaxle szeme kikerekedett, és Ámbra ebből azonnal tudta, hogy kényes és lényeges
pontra tapintott, de fogalma sem volt, hogy mi lehet az.
A törpe nagy levegőt vett, és egyenesen a lényegre tért:
– Belenéztek a szörny szemibe – kezdte Ámbra, majd hatalmas sóhajtozások közepette
részletesen elmesélte, hogy mi történt azon a végzetes napon az Árnyzuhatagban. Minden egyes
alkalommal észrevette, amikor a drow összerezzent, főleg akkor, amikor Artemis Entreri halála
került sorra. Őszinte gyász ült ki az arcára.
– És mi történt Drizzttel és ezzel az Effronnal? – kérdezte Jarlaxle, miután Ámbra
végzett a beszámolóval, és ő kellőképpen összeszedte magát a további rossz hírek elviseléséhez.
– Belezuhantak a padlóba szerelt csapdába, és utána?
Ámbra vállat vont.
– Eltűntek szem elől, én meg rohantam az életemé’.
– De hallottál valamit? Kiáltoztak vagy sikoltoztak?
– Nem mondhatnám, de tombolt ám a csata, és semmit se nem hallottam vóna, ha
obégatnak is. Nem mintha számítana – tette hozzá, és elkeseredetten csóválta a fejét. – Draygo
nagyúrral nem lehet jáccadozni. Eleget láttam belűle, amíg a Cavus Dun… – elharapta a
mondat végét, amikor észbe kapott az elszólása miatt. A drow csinos arca kíváncsi grimaszba
rándult.
– Később arról is beszámolhatsz – mondta Jarlaxle.
– Egen – bólintott a törpe.
– De előbb fejezd be a történetet! Miért mondtad, hogy nem számít?
– Draygo nagyúr nem ismeri a kegyelmet.
Jarlaxle elmélyülten bólogatott.
– De amennyire tudod, még életben voltak, amikor elhagytad a kastélyt, igaz? –
kérdezte.
– Egen – felelte Ámbra, és lesütötte a szemét. Ebben a megfogalmazásban úgy hangzott,
mintha ő megfutamodott volna a harctól, és gyáván elmenekült volna.
Jarlaxle tépelődően bólogatott.
– Min gondolkodol? – kérdezte Athrogate.
Jarlaxle kizökkent merengéséből. Felállt, majd bólintott, mint aki elhatározásra jutott.
– Gondoskodj róla! – mondta Athrogate-nek, majd Ámbrához fordult. – Helyesen
cselekedtél. Túlélted azt, amit csak kevesen éltek volna túl, és jól tetted, hogy bíztál bennem.
Nagyra értékelem a szavaidat… hamarosan újra beszélgetünk.
– A foglyod vagyok? – kérdezte Ámbra.
– Itt kellene maradnod – tanácsolta Jarlaxle kitérően. – Ragaszkodom hozzá. Az a
három drow, akik üldözőbe vettek téged, nem adják fel, és nem győzhetsz ellenük.
– Szóval aztat kéred, hogy maradjak itten? – kérdezte Ámbra hitetlenkedve. – Azok is
drow-k, meg tik is azok vagytok…
– Nem jönnek ide – biztosította róla Jarlaxle. – De ha ide is merészkednének, nem
tudják, hogy itt vagy, de ha tudnák, itt akkor sem mernének bántani téged.
– Mások is látták, hogy idegyüttem.
– Bízz benne! – dörmögte Athrogate, és megpaskolta Ámbra karját.
Jarlaxle törpe barátja felé biccentett, majd megemelte a kalapját Ámbra előtt, és
kiviharzott a szobából.
---------------------------------------------------------------------
AGNOSZTICIZMUS
– Mesélj az istenedről! – kérte Draygo Quick Drizzttől egyik reggel, amikor nekiültek
elkölteni egy finom reggelit. – Arról a Mielikki nevűről.
– Arra kérsz, hogy térítselek meg?
Draygo Quick vállat vont.
– Talán sikerülne megváltoztatnod. Gondolod, hogy magához venne? – kérdezte.
Drizzt hátradőlt a székében, és fürkésző pillantásokkal méregette a netheri nagyurat.
– Én úgy vélem, az a valódi isten, aki a szívedben lakozik – felelte Drizzt némi
gondolkodást követően. – Ha meglelnéd Mielikkit a szívedben, ha az istennő tanai igazan
csengenének a füledben, akkor egyik isten hatalmában sem állna, hogy a sajátjának tekintsen
vagy elutasítson. Ha elfogadnád és hinnél a tanaiban, akkor Mielikki az isteneddé válna.
– Úgy teszel, mintha az istenek csak nevek lennének, amiket a szívedben lakozó
érzésekkel társítasz.
Drizzt mosolyogva bólintott, majd evett tovább.
– Valóban így gondolkodsz? – kérdezte Draygo Quick, majd eltolta a székét az asztaltól.
– Számít ez? – kérdezte a drow.
– Persze hogy számít! – emelte fel a hangját az árny.
– Miért? – kérdezte Drizzt méla hangon. Látta a vén boszorkánymesteren, hogy
összezavarta őt, és felettébb élvezte ezt a helyzetet.
– Már hogyne számítana?! – folytatta Draygo Quick. – Valóban azt állítod, hogy ha
magamévá tenném Mielikki tanait, akkor azonnal csatlakozhatnék a nyájához, függetlenül a
múltamtól?
– Ha valóban igaznak véled a tanításait, akkor a múltaddal a szívedben és a lelkedben
kell elszámolnod, a saját lelkiismereteddel kell szembenézned, esetleg vezekelned kell a
múltban elkövetett bűneidért, de ennek semmi köze az istennőhöz.
– Ez nevetséges!
– Akkor miért érdekelnek a tanításai? – kérdezte Drizzt. – Ha egy isten arra hivatott,
hogy az egyetemes és isteni igazságot közvetítse, és valaki rátalál és a magáévá teszi ezt az
igazságot, akkor összhangba kerül az istennel. Ha nem így lenne, akkor olyan alantas
tulajdonságokkal kellene felruháznunk az isteneket, mint az irigység és a keserűség. Ha pedig
ez így van, akkor miért tulajdonítanám a végsőt jót egy ilyen lénynek? És miért társítanék egy
nevet ahhoz, ami a szívemben lakozik, ha azzal csak halandó gyengeséggé alacsonyítanám le az
általam isteni igazságnak nevezett eszmét?
Draygo Quick még hátrább tolta a székét, és kényelmesen hátradőlt. Csillogó szemmel
nézte a drow-t.
– Jól játszod a szereped.
– Ez nem játék.
– Mert az istennőd felsőbbrendű?
– Mert az észérvek egybevágnak az igazsággal, máskülönben az igazság hazugság
lenne.
– Hmm – mormogta Draygo Quick. – Kár, hogy a harcművészetre pazaroltad a
tehetségedet.
– Ezt bóknak veszem.
– Annak is szántam – bólintott Draygo Quick. – Vagy inkább csak sajnálkozok.
– Most arra kérsz, hogy magasztaljam a Pókkirálynő dicsőségét? – kérdezte Drizzt. – Az
már egy sokkal érdekesebb beszélgetés lenne.
Draygo Quick gúnytól karcos hangon nevetett.
– Nem – felelte. – Úgy tekints a reggeli közben lefolytatott beszélgetésünkre, mint az
utolsó megközelítésére annak, hogy megtudjam az igazságot. Drizzt Do’Urdenről. Mindig is azt
hittem, hogy az igazság végtelenül ironikus lesz, de most már látom, és félek is, hogy az
igazság ugyanolyan unalmas, mint az istennőd.
Ezúttal Drizzt nevetett… és az árnyat nevette ki.
– Olyan unalmas, mint az alkonyat és a pirkadat – jegyezte meg halkan. – Olyan
unalmas, mint a hold és a bolygók mozgása, és a csillagok szikrázása. Olyan unalmas, mint a
mindent behálózó tápláléklánc és az összes élőlény lakhelye, amely mindent mindennel
összeköt. Olyan unalmas, mint az élet és a halál körforgása… Ez az a végső tanítás, amit én
magamban Mielikkinek tulajdonítok.
– Én boszorkánymester vagyok… vagy tán elfelejtetted? Én talán hazugságnak vélem a
halált.
– Mert képes vagy eltorzítani?
Draygo Quick felsóhajtott, majd felállt a székéből.
– Az nem számít – mondta. – Kezd fárasztani ez a beszélgetés. Sőt, ami azt illeti,
meguntam ezeket a beszélgetéseket.
– Akkor engedj szabadon!
A boszorkánymester harsányan kacagott, majd váratlanul elvágta egy horkantással.
– Nem!
– Akkor ölj meg, és vessünk véget ennek az egésznek!
– Ismét csak nem – rázta meg a fejét az árnynagyúr. – Tévedsz Toril isteneivel
kapcsolatban, Drizzt Do’Urden. Ők nagyon is valóságosak, és nem csupán egy-egy tanítás vagy
igazság nevesített megtestesülései.
– Ez nem változtat azon, amit a szívemben érzek.
– Vagy a Mielikki iránti hűségeden?
– A szívemben érzett igazságon, amit én Mielikkinek neveztem el. Ez nem csekély
különbség.
Draygo Quick türelmetlenül intette le Drizztet, véget vetve a beszélgetésnek.
– Okkal vélem, hogy az elkövetkező évek számos hatalmas változást hoznak – kezdett
bele a magyarázatába. – Olyan hatalmasakat, mint ami összekapcsolta Torilt és Abeirt. Hiszek
ebben, és félek is tőle. Olyan hatalmasakat, mint a Mágiavész és az árnyékok eljövetele. És
abban is hiszek, hogy neked szereped lesz ezekben a változásokban.
– Akkor megfenem a pengéimet – gúnyolódott a drow.
– A pengéid mit sem számítanak. Az isteneid azonban annál többet.
– Én nem ismerek el isteneket…
– Tudom, tudom! – intette le Draygo Quick, és beszéd közben összeérintette az
ujjbegyeit. – Te ismered az igazságot, és ezeknek az igazságoknak nevük van.
Drizzt ellenállt a kísértésnek, hogy az árny fejéhez vágja, ő hozta fel ismét a témát.
– Te arról beszélsz nekem, hogy milyen úton jársz, hogy mik azok a jelzőkövek,
amelyeket követsz – folytatta Draygo Quick. – Hiszek az őszinteségedben. Én azonban többet
tudok a világ dolgairól, mint te, Drizzt Do’Urden. Tartok tőle, hogy az út, amelyen jársz egy
csalfa kör, amely jobban szolgálja azokat a tanokat, amelyeket elvetsz, mint azokat, amelyeket
magadévá teszel.
– Ez a te szánalmas igazságod, Drizzt Do’Urden. Végighallgattam az összes történetet,
életed történetét, amelyet Effronnak meséltél abban a mágikus cellában, amelybe először
zártalak be titeket. Megnyugvással tölt el téged, ha azt hiszed, hogy a kegyes Mielikki vitte
magával a feleségedet és azt a félszerzetet egy kellemes helyre, ahol isteni igazságosság
uralkodik. Talán most is vele vannak! – Idegesítő módon vihogott, majd befejezte a
mondandóját. – De az is lehet, hogy ez volt egy démoni királynő legnagyobb átverése, aki az
aljas fondorlatairól híres.
Draygo Quick befejezte, és távozni készült, de kivárt még egy kicsit. Drizzt rájött, arra
vár, hogy mondjon valamit, és ezúttal nem valami kegyetlen, személyes, önző vágy vezérli. A
jellem és az elkötelezettség akkor mutatkozik meg, ha valaki szorult helyzetbe kerül, és ezek a
pillanatok gyakorta akkor jönnek el, ha valakit kihoznak a sodrából.
– Én csak azt tudom, hogy mi lakozik a szívemben – felelte Drizzt, makacsul
ragaszkodva a hitvallásához, és nem hagyta, hogy Draygo Quick érzelmi játéka kizökkentse őt
a nyugalmából. – Mindig ezt az utat követem, ha csak tehetem.
A boszorkánymester pufogva hagyta ott őt.
Drizzt sokáig ült még ott az étkezőben, és az imént lezajlott beszélgetésen rágódott.
Nem hitte, hogy kiválasztott vagy bármi efféle jelentőségteljes személy lenne… sem Mielikkié,
sem a Pókkirálynőé. Főleg az utálatos Lolth istennőé nem.
Ugyanakkor Draygo Quick, egy nagy tudású és nagyhatalmú netheri nagyúr másként
vélekedett erről, és ez gondolkodóba ejtette őt. Mielikki végül is meglehetősen különös módon
vitte magával Catti-brie-t és Regist: egy unikornis kísértete vette a hátára a szellemüket, és
ügetett ki velük Mithrill Csarnokból, megszabadítva őket végre tébolyult szenvedésüktől.
Drizzt hinni akart benne, hogy az valóban Mielikki volt, nem pedig Lolth ármánykodása.
Ugyanakkor az is biztos, hogy Lolth kaján vigyorral az arcán csapná be őt és járatná
vele a bolondját.
Drizzt elhessegette ezt a nyugtalanító gondolatot. Ha valóban Lolth tette volna, akkor az
egyik szolgája azóta már biztosan a tudtára hozta volna, csak hogy lelki kínokat okozzon neki.
Ha valóban olyan különleges lenne Lolth számára, ahogyan azt Draygo Quick gondolja, akkor a
Xorlarrin-ház papnői vajon miért nem fedezték fel a valódi kilétét, amikor elfogták őket
Gauntlgrym mélyén?
Ennek az egésznek semmi értelme, döntötte el.
Akár elhiszi Draygo Quick feltételezését, akár nem, az biztos, hogy egy ideig úgysem
mehet innen sehová, csak ha a netheri nagyúr elengedi őt. Innen nincs menekvés.
De még ha lenne is, ugyan hová menne?
---------------------------------------------------------------------
– A társam az Árny Enklávéban nagyra becsül téged – mondta Draygo Quick különös
látogatójának azon a jellegzetes, komor, esős árnyzuhatagi napon.
– Hálás vagyok, amiért fogadsz! – mondta Jarlaxle udvariasan, és megbillentette a
kalapját.
– Meg kell mondanom, hogy sikerült meglepetést okoznod. Azt hittem, hogy te és
Ulfbinder nagyúr mindenben megállapodtatok a kereskedelmi egyezménnyel kapcsolatban.
– Így is van, gyorsan megtaláltuk a közös érdekeket – felelte Jarlaxle. – De nem ezért
jöttem ide.
– Mondd hát el, hogy miért! – Draygo nagyúr hangján tisztán érződött a visszafogottság,
és Jarlaxle tudta, hogy nagyon körültekintően kell eljárnia.
– Tudok egy s mást az egyik… vendégedről. – Beszéd közben Jarlaxle éberen fürkészte
Draygo Quick arcát. Remélte, a feltételezése helyes, és a boszorkánymester foglya még mindig
életben van. Miután meghallotta Ámbra történetét, minden követ megmozgatott, hogy kiderítse
az igazságot, de Draygo Quick komor kastélya még a leleményes Bregan D’aerthe előtt is
rejtély maradt. A Komor Város pletykái két fogolyról szóltak, Effronról és egy másik alakról,
aki Ámbra története alapján csakis Drizzt lehet.
– Mondd hát el! – noszogatta őt Draygo nagyúr.
– Már több mint egy évszázada ismerem Drizzt Do’Urdent – magyarázta Jarlaxle.
– Barátok vagytok?
– Aligha!
– Bajtársak?
– Aligha! Én Menzoberranzanban születtem, és csakis az uralkodó tanács, illetve a
Baenre-ház jóvoltából lehetek életben. Márpedig Drizzt Do’Urden a Baenre-ház ellensége.
– Akkor mit keresel itt?
– A tudásodra van szükségem – felelte Jarlaxle. – Ki akarod deríteni, hogy Drizzt
Do’Urden a Pókkirálynőt szolgálja-e vagy sem. – Tudta, hogy vakon ugrik bele a sötétségbe, de
Ámbra beszámolójából és a Parise Ulfbinderrel lefolytatott beszélgetéseiből joggal
következtethetett arra, hogy a netheri nagyúr e miatt érdeklődik olyan élénken Drizzt iránt.
A sejtése beigazolódott. Draygo Quick önkéntelenül, ösztönösen előredőlt a székében,
de a következő pillanatban fékezte a kíváncsiságát, és visszadőlt a székében, majd kényelembe
helyezte magát, mintha csak fészkelődne.
– Lolth úrnő? – kérdezte az árny ártatlanul. – Nincs egy másik drow istennő, akihez
jobban illik a kósza jelleme?
– Drizzt Mielikki tanait követi, de ő nem drow istennő – felelte Jarlaxle. – A kérdés
mindig is az volt, hogy Drizzt melyiküket szolgálja valójában, Mielikkit vagy a Pókkirálynőt?
És nem csak a szívében, hanem a tetteivel.
Draygo Quick merengő testtartást vett fel, és elmélyülten bólogatott.
– Ez felettébb érdekes – dünnyögte, továbbra is fenntartva tépelődő viselkedését, mintha
ez a lehetőség még fel sem merült volna benne.
Jarlaxle mindentudóan mosolygott, tudtára adva, hogy feleslegesen erőlködik, mert átlát
a színjátékán.
– Faggatózással nem derítheted ki az igazságot – folytatta Jarlaxle vakmerően. – Semmit
sem szedhetsz ki Drizztből, ahogy a papnőkből vagy a druidákból sem sikerülne. Hacsak nem
tudsz közvetlenül az istennővel beszélni, akkor sosem fejted meg ezt a talányt, mint ahogy
nekünk sem sikerült, pedig már hosszú ideje ki akarjuk deríteni az igazságot erről a kószáról.
– Mondd tovább! – sürgette Draygo Quick, és végre levette felesleges álarcát.
– Ismered Lolth istennő démoni szolgáit?
A boszorkánymester megrázta a fejét.
– A yochlolokat? – pontosított Jarlaxle.
– Hallottam már róluk, de egyáltalán nem ismerem őket.
– Szabad? – kérdezte Jarlaxle, majd levette hatalmas kalapját, megfordította, és benyúlt
a belsejébe.
Draygo Quick érdeklődve, ugyanakkor fintorogva nézte őt.
– Biztosíthatlak róla, hogy a teremtmény az uralmam alatt áll! – mondta nyugtatólag
Jarlaxle, majd előhúzott egy fekete színű, kör alakú rongydarabot, és elhajította. A rongy egy tíz
láb széles körré szélesedett, mire Draygo Quick lábánál földet ért. Jarlaxle intett a
boszorkánymesternek, hogy lépjen oda vele a kör széléhez.
Mindketten belenéztek a feketeségbe, és egy sárból kiemelkedett, csöpögős cseppkőre
hasonlító lényt pillantottak meg, fenyegetően lengő, ágszerű karokkal, és egy hatalmas
szemmel a feje közepén. Egyenesen rájuk meredt.
– Egy démoni szolga – mondta Jarlaxle.
– Hogy merészelsz a házamba hívni egy teremtményt az alsóbb síkokról az engedélyem
nélkül? – förmedt rá az árnynagyúr ingerülten.
– Nem leselkedik rád veszély, Draygo nagyúr, erről biztosíthatlak! – mentegetőzött
Jarlaxle. – A szolga a vendégem, nem a foglyom.
– Mondd el hát, kérlek, mit tudhat ez a démoni szolga?
Jarlaxle a fekete körbe nézett, majd bólintott.
– Tiago! – kiáltotta a yochlol gurgulázó hangon, amely egyszerre volt vizenyős és
száraz, jól illeszkedve a külleméhez. Felemelte egyik végtagját, és fenyegetően megrázta.
– Drizzt! – kiáltotta ugyanazon a kevert hangon, és egy másik végtagját is megrázta a
levegőben.
– Nyugalom, kedves hölgy! – mondta Jarlaxle, és barátian megpaskolta a levegőt a
démoni szolga feje felett, aki felettébb ingerülten viselkedett.
– Bruhaha! – kacagott a yochlol baljósan.
– Mi ez az egész? – kérdezte Draygo Quick. – Ki az a Tiago?
– Tiago Baenre – magyarázta Jarlaxle. Lehajolt, és gyorsan felkapta a rongydarabot a
földről. A rongy összezsugorodott, ő pedig visszagyűrte a kalapja belsejébe. – Ő
Menzoberranzan első házának nagyhatalmú, ifjú nemesi tagja. A fejébe vette, hogy felkutatja
Drizzt Do’Urdent, és megöli őt.
– A nagyasszonyanya áldásával? – kérdezte az árnynagyúr.
– Ez itt a bökkenő – emelte fel az ujját Jarlaxle. – Quenthel nagyasszonyanya nem állja
az útját, de tartok tőle, hogy nem is tud a valódi szándékairól. Lolth egyik alacsonyabb rangú
papnője vele van ugyan, de úgy vélem, hogy Lolth istennő gúnyosan kacagva állna Drizzt
oldalára a harcban. Irónia és káosz… ezek a gonosz és álnok Pókkirálynő legfőbb jellemzői.
– Akkor miért érdekes ez a számomra? Miért kellene, hogy ez érdekeljen engem?
– Mert egy ilyen párbaj felszínre hozná a kósza körül keringő súlyos kérdéseket, és
akkor egyértelmű döntésre kellene jutni – fejtette ki Jarlaxle. – Gondold csak végig: ha Tiago
megöli Drizztet, és Drizzt Lolth kegyeltje, a következmények egyértelműek és világosak! Ha
pedig Drizzt megöli a Baenre-ház egyik ifjú nemesét, akkor a Baenre-ház kíméletlen bosszút
áll… vagy nem, és ez esetben kiderül az igazság, tekintve, hogy miféle kapcsolat fűzi össze a
nagyasszonyanyát és Lolth istennőt. Egyszóval, Draygo Quick, ha fogságban tartod Drizzt
Do’Urdent, akkor nem kaphatom meg a kérdésemre a választ, amelyet már egy évszázada
keresek, és te sem kapsz feletet a kérdéseidre.
Draygo Quick kétkedve nézett rá.
– Túl messze merészkedsz! – figyelmeztette a drow-t.
– Fogságban tartod őt – szögezte le Jarlaxle.
– Ezt csak te állítod.
– Akkor halott, és nincs értelme ennek a beszélgetésnek – mondta Jarlaxle. Színpadiasan
megfordult, és a terem ajtajára, illetve a mögötte lévő, ereszkedő lépcsőre mutatott, amely a
kastély földszinti előcsarnokába vezetett. – Amikor beléptem a kastélyba, észrevettem, hogy az
egyik őrnél ott van Taulmaril, Drizzt íja, amelyet régebben a halott felesége használt. Toril
összes kincséért sem válna meg tőle, és sosem engedné, hogy bárki más a kezébe vegye. Ha
Drizzt Do’Urden valóban nincs a kastélyodban, akkor légy nagyon óvatos, Draygo Quick, mert
egy felettébb veszélyes és elszánt drow kósza ólálkodik az otthonod körül, aki bármit megtenne
azért, hogy visszaszerezze azt az íjat!
Draygo Quick rámeredt, majd éles hangon füttyentett. A terem ajtaja kinyílt, és a
köpenyükből ítélve a vén boszorkánymester két tanítványa lépett be rajta.
– Vezessétek a vendégünket a nyugati étkezőbe, és gondoskodjatok róla, hogy jó
ellátásban legyen része! – rendelkezett a netheri nagyúr. – Nem várakoztatlak sokáig – ígérte
aztán a drow-nak –, de most el kell intéznem valamit.
Jarlaxle enyhén meghajolt, és követte a két tanítványt ki az ajtón majd le a lépcsőn.
Átvágtak az Ámbra beszámolójából ismert sakktábla köves nagytermen, ahol Jarlaxle éberen
fülelt az esetleges alulról felszűrődő zajokra, majd bevezették őt egy étkezőhelyiségbe, és
magára hagyták.
A vendéglátója legalábbis azt hitte.
Draygo Quick beszél majd Ulfbinderrel – mondta Kimmuriel Jarlaxle-nek telepatikus
úton. – Talán még Quenthellel is.
Quenthellel nem – felelte Jarlaxle némán. – Nem tud kapcsolatba lépni vele.
Megtaláltad őket?
Igen.
Mindenkit? – kérdezte Jarlaxle jelentőségteljesen.
Kettőt élve, hárman kővé váltak – felelte Kimmuriel.
Jarlaxle összerezzent, és mélyet sóhajtott.
Ha Draygo Quick szabadon engedi Drizztet, akkor vonulj vissza! – mondta neki
Kimmuriel. – Néhány ember és egy elf miatt ne támadj!
Jarlaxle ismét felsóhajtott, majd széles mosollyal az arcán emelte fel a fejét, amikor egy
szolga lépett be a terembe, egy étellel megrakott tálcával a kezében.
Megértetted? – kérdezte Kimmuriel.
– Igen, ez az! – mondta Jarlaxle lelkesen. – Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire éhes
vagyok.
Kimmuriel megüzente neki, hogy megértette a választ, majd visszahúzódott az
elméjéből, és tovább morfondírozott Draygo Quick viselt dolgain.
Jarlaxle és Kimmuriel egyaránt bízott benne, hogy a nagyhatalmú netheri
boszorkánymester nem érzékeli telepatikus kapcsolatukat, és hogy nem leplezi le a tervüket.
Eddig minden jól ment. Tekintettel Kimmuriel utolsó parancsára, neki most már csak
arra kell ügyelnie, hogy Draygo Quick ne engedje el Drizztet harc nélkül.
---------------------------------------------------------------------
TORONYMAGAS GYŐZELEM
Most, te pojáca! – visította Kimmuriel a gondolatain keresztül, amitől Jarlaxle csak még
szélesebben vigyorgott.
„Elmondám én, hogy a sok szerszám,
A megannyi e világi szabály és szám,
A parázs elmét nem hozza lázba,
Az csak az ostoba fajankók szakmája.
---------------------------------------------------------------------
Draygo Quick egyáltalán nem lepődött meg, amikor lefelé haladtában rengés rázta meg
kastélya belső tornyának lépcsőjét. Gyorsan összeszedte magát, és már hallotta is az odafent
kinyíló majd becsapódó ajtók dübörgését. A tanítványai értetlenül és rémülten kiáltoztak.
– Mi történik, Draygo nagyúr? – kérdezte az egyikük nem sokkal a feje felett.
Igen, mi történik? – merengett a vén boszorkánymester. Mit művelt az az átkozott drow?
Mit művelt a gyönyörű kastélyával?
A vén boszorkánymester sarkon fordult, és a korát meghazudtoló gyorsasággal és
lendülettel futott vissza abba az irányba, amerről érkezett. Az egyik tanítványa éppen akkor
nyitotta ki a nagyterembe vezető ajtót a túloldalról, amikor Draygo Quick felért a csigalépcső
tetejére, és halálra vált arccal menekült ki onnan.
– Egy… egy torony, nagyúr! – visította értelmetlenül.
– Torony? – hőkölt hátra Draygo Quick, majd visszanézett a háta mögé.
A tanítvány hisztérikusan rázta a fejét.
– Idegen torony! – magyarázta, majd elállt az útból, hogy megmutassa a nagyúrnak,
hogy mi folyik odabent a földszinti nagyteremben. A tekintetük egyenesen a Caer Gromph
fekete adamantinfalaira esett.
– Az istenekre! – lehelte Draygo Quick. – Ostrom.
Magához rendelte az összes tanítványát, megparancsolta nekik, hogy vegyék körbe a
kastély belső tornyát, és az életük árán is védelmezzék meg az ő magánlakosztályát. Ezután
felszaladt a lépcsőn, a torony tetejébe, a saját szobájába, hogy bejelentse a háború hírét. Nagy
hévvel rontott be a szobájába, de még ki sem nyílt az ajtó teljesen, máris jéggé dermedt
döbbenetében.
A Guenhwyvar ketrecét tartó emelvény mellett két roppant különös és hívatlan vendéget
pillantott meg: magasak voltak, emberszerű testtel, háromujjú kézzel és egy hatalmas fejjel a
vállukon, amely leginkább egy ocsmány polipra hasonlított.
Az egyik, csápos kezét lóbáló teremtmény az árnynagyúr felé fordult, és az elméjéből
kiáramló pszionikus energia összezavarta a boszorkánymester gondolatait. Draygo Quick
ösztönösen hívta segítségül mentális védelmét, és a kivételesen nagyhatalmú
boszorkánymesternek sikerült visszavernie a váratlan támadást. Amikor már sikerült leráznia
kezdeti kábulatát, és újrarendezni a gondolatait, újabb váratlan csapás érte őt. Elhűlve látta,
hogy Guenhwyvar mágikus ketrece ripityára törik, és a mintegy hárommázsás fekete párduc
teljes életnagyságában megjelenik az emelvény tetején, amely összeroskadt a súlya alatt.
Draygo Quick tisztán látta a párduc szemében izzó, semmivel össze nem téveszthető gyűlöletet,
és amikor a nagymacska elrugaszkodott, a vén boszorkánymester biztosra vette, hogy eljött a
vég.
Guenhwyvar azonban köddé vált ugrás közben, majd a szürkén gomolygó köd eloszlott,
és a párduc végre hazatérhetett az otthonába, az asztrális síkra.
Mindkét agyszívó Draygo Quick felé fordult, és az egyikük a kezében tartotta
Guenhwyvar szobrocskáját. Mindketten a boszorkánymester felé lendítették a csápjaikat, majd
mindketten eltűntek, ugyanúgy, ahogyan korábban a fekete párduc.
Draygo Quick megtántorodott, átcsapott felette a dermesztő rémület hulláma, majd
fellángolt a bensőjében a zabolázhatatlan, vad düh.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
Egy árny teste repült ki a lyukból, és terült el a padlón. Az ajtónálló őr társának holtteste
sem váratott soká magára. Mindkettőjük lábára vékony elf zsineget tekertek.
A két holttest most már horgonyként szolgált, és Athrogate mászott ki a lyukból, aki
már nem viselte a yochlol álcát. A törpe éppen akkor vetette meg a lábát a márványpadlón,
amikor a nagyterem ajtaja kivágódott, és még több őr özönlött be a csarnokba.
– Jó soká tartott! – dörögte a törpe, majd meglóbálta félelmetes láncos buzogányát,
félresöpörve az útból a legközelebbi árnyat.
A következő pillanatban haragosan felmordult, és a karjára pillantott. Egy
számszeríjlövedék fúrta át a bőrét.
– Nyavalyás drow-k! – motyogta.
A levegő csak úgy zizegett a számszeríjlövedékektől, és a legtöbb célba is talált az
Athrogate előtt álló árnyakat döntve le sorban a lábukról.
– Méreg – nyöszörögte egy árny Athrogate közelében kásás hangon, a törpe pedig a
képébe vigyorgott. Ekkor egy nyílvessző fúródott az arcába, kevéssel a bal szeme alatt.
A törpe kirántotta a lövedéket a sebből, megfordította, a szájába dugta, és alaposan
lenyalogatta. Merengő arckifejezést öltött, mint aki különleges bort kóstol, többször is
megjáratta a mérget a szájában, majd egyetértőn bólintott.
– Egen – mondta, miután kiköpte a mérget egy jó adag nyál kíséretében. – Fogadok,
hogy sajog a helye!
Az árny állva elaludt, majd hanyatt vágódott, számos társával egyetemben. Maradtak
azonban még néhányan, akikre nem hatottak a mérgezett lövedékek, és ők folytatták a harcot,
ám a mozdulataik lelassultak, lomhán forgatták a fegyvereiket, és Athrogate, aki a Jarlaxle
mellett töltött évtizedek alatt teljesen hozzászoktatta a szervezetét a drow-k altató mérgéhez,
könnyedén vágott rendet közöttük haragosan zúgó láncos buzogányával.
A háta mögött kiözönlöttek a drow harcosok az adamantintoronyból, de nem
csatlakoztak az egyedül küzdő törpéhez, aki szemmel láthatóan élvezte a mészárlást.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
UTÓRENGÉS
Drizzt lekuporodva várt; nem tudta, hogy mi lesz a sorsa. A szoba padlója hevesen
remegett a talpa alatt, el sem tudta képzelni, mi okozhat ekkora rengést. A Neverwintert romba
döntő kataklizma jutott az eszébe, a kitörő vulkán, amely ledöntötte őt a lábáról.
Ez is egy ahhoz hasonló természeti vagy őselemi katasztrófa?
Lábujjhegyen állva fülelt, készen rá, hogy bármelyik pillanatban odébb szökkenjen, ha
kell. Egy újabb földrengés talán ledönti a falakat és leomlik a mennyezet. Vajon elég fürge lesz
ahhoz, hogy elkerülje a leszakadó kődarabokat? Ha viszont a falak valóban leomlanának, akkor
végre megnyílna előtte a szabadságba vezető út.
Na, de utána?
Nem sokkal később a drow futó léptek, majd tiltakozó rikoltozás zaját hallotta az ajtó
elől. Dulakodás hangjai szűrődtek be hozzá, majd a földre hanyatló test oly ismerős, tompa
puffanását hallotta.
– Támadás – suttogta maga elé. Még szinte ki sem ejtette a szót a száján, amikor
bevágódott a szobája ajtaja.
Drizzt izmai megfeszültek, felkészült a harcra. A következő pillanatban azonban
felhorkant, a gondolatai szédítő sebességgel kavarogtak a fejében. Ki akart mondani egy nevet,
de csak egy elhaló hörgésre futotta az erejéből.
– Örülök, hogy újra látlak! – üdvözölte őt Jarlaxle vigyorogva. – Hiányoztál nekem,
öreg barátom.
– Mi? Hogy? – hebegte Drizzt értetlenül. Szinte beleszédült az elé táruló látványba.
Nem elég, hogy már a támadást sem tudta mire vélni, évek óta azt hitte, hogy Jarlaxle meghalt
Gauntlgrymben. Rég elveszettnek hit ismerőse látványa visszarántotta őt a múltba, és ő nem
tudta féken tartani az érzelmeit. Megkönnyebbülten, felszabadultan vetődött át a szobán, hogy
megölelje Jarlaxle-t.
– Ámbra mesélte, hogy mi történt – adott rövid magyarázatot Jarlaxle. – Egyedül ő
menekült el Draygo Quick kastélyából, és visszavezetett ide.
– De te meghaltál Gauntlgrymben! – hüledezetett Drizzt.
– Valóban? – Jarlaxle hátrább lépett, majd alaposan megnézte a kezét és a lábát. – Attól
tartok, nem értek egyet veled.
Drizzt gyanakvó pillantásokkal vizslatta őt.
– Ha ez Draygo Quick trükkje…
Jarlaxle harsány kacaja félbeszakította őt.
– Nyugodj meg, örökké gyanakvó barátom! Emlékezz a sok évtizeddel ezelőtti napra,
amikor elszöktél Menzoberranzanból és egy cseppkövet hajítottál a Baenre-ház kápolnájára
Catti-brie-vel! Nem bizonyítottam be neked akkor, hogy én tele vagyok meglepetésekkel?
Szívesen elmesélem, hogy mi történt Gauntlgrymben és utána, de máskor. Most viszont tűnjünk
el innen!
Drizzt alaposan végiggondolta az elmúlt percek eseményeit, és úgy döntött, hogy ez
valóban Jarlaxle, az igazi Jarlaxle, aki eljött, hogy kiszabadítsa őt.
– És a földrengés? Te okoztad? – kérdezte.
– Hamarosan meglátod – ígérte a zsoldos. – Nesze! – mondta, és leakasztott egy
tarisznyát a válláról, tele különböző tárgyakkal: egy íjjal és tegezzel, két szablyával és egy
hozzájuk illő derékszíjjal, egy pár csizmával és egy mithrillinggel, egy unikornis medállal és
két mágikus karpereccel. – Gondolom, ez mind a tiéd, de a többiek még mindig kutatnak, hátha
elfelejtettünk valamit.
Drizzt kikerekedett szemmel nézte az értékes mágikus tárgyak halmát, de első ránézésre
is tudta, hogy valami bizony hiányzik.
– És itt van ez is – mondta Jarlaxle. Drizzt felkapta a fejét, és a tekintete egy rubinból
kovácsolt gyűrűre esett, amit a Xorlarrin varázslótól vett el még Gauntlgrymben. – Tudod, hogy
mi ez?
– Egy mágus játékszere – felelte közönyösen.
Jarlaxle bólintott.
– Nem elhanyagolható az ereje. Őrizd jól! – mondta a zsoldos, majd felpöckölte a
gyűrűt a levegőbe. Drizzt elkapta, és azonnal az ujjára húzta.
– És itt van ez is – mondta ismét Jarlaxle, és amikor Drizzt ránézett, a szélesen vigyorgó
zsoldosvezér azt a tárgyat tartotta a kezében, amire ő mindennél jobban vágyott. Guenhwyvar
szobrocskáját. Óvatosan rakta bele Drizzt reszkető tenyerébe. – Már szabad – mondta Jarlaxle.
– A kötelék, amellyel Draygo Quick ezen a síkon tartotta őt, elszakadt. Jelenleg az asztrális
síkon pihen, és várja a hívásodat.
Drizzt érezte, hogy elhagyja az ereje, megroggyant a térde, ezért inkább leült egy
székbe. Magával ragadták az érzelmei.
– Köszönöm! – ezt hajtogatta újra és újra alig hallható, elhaló hangon.
– Még nem végeztünk – folytatta Jarlaxle. – El kell hagynunk ezt a helyet.
– Effron… – szólalt meg Drizzt.
– Ő lesz a következő – nyugtatta meg Jarlaxle, és meglapogatott egy másik tarisznyát az
oldalán, ahhoz hasonlatosat, mint amelyik Drizzt értékeit tartalmazta. – Szedelőzködj és
induljunk! Útközben majd felöltözöl; még nem nyertük meg teljesen a csatát.
Mire Effron cellájához értek, amelyet most már a Bregan D’aerthe őrzött, Drizzt az
összes mágikus tárgyát és fegyverét magára aggatta, és Taulmarilt tartotta a kezében. Alig
tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a sípjába fújjon és megidézze az unikornist, oly rég látta
már Andahart. Az élet kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba, és Drizztnek olyan érzése
támadt, mint a megfáradt vándornak, aki hosszú gyalogút után tér vissza az otthonába, csak
hogy rádöbbenjen, az többé már nem is az otthona.
Elbizonytalanodott. Magához akarta hívni Guenhwyvart, hogy belefúrja magát vastag
bundájába és átkarolja izmos horpaszát, de tudta, hogy nem teheti. Felidézte magában a fekete
párduc látványát, ahogyan a legutóbb látta őt, lesoványodva, erőtlenül, és úgy döntött, hogy vár
legalább egy tíznapot, mire újra hívja.
Csörömpölést hallott, ami kizökkentette a merengéséből. Valaki a kiguvadt szemű
Effron elé szórta a holmiját a földre.
– Megöltétek Draygo Quicket? – kérdezte a tiefling, alig kapott levegőt a döbbenettől.
– Azt szeretnéd? – kérdezte Jarlaxle.
Effron a drow szemébe nézett, majd kibökte.
– Nem.
Jarlaxle mosolya és biccentése felkeltette Drizzt figyelmét. Megállapította, hogy a
zsoldos csak próba elé állította a torz tieflinget. Annyiban hagyta a dolgot, akadt elég sürgősebb
elintéznivalójuk is.
Jarlaxle gyorsan visszavezette őket arra, amerről jöttek, és kisvártatva beléptek a
földszinti nagyterembe. Drizzt és Effron elhűlve meredtek az adamantintoronyra, amely úgy
meredt ki a szétrepedt padlóból, mintha egy óriás hajította volna oda hatalmas erővel.
– Üdv néked, Drizzt! – bömbölte Athrogate, és döngő léptekkel elindult, hogy üdvözölje
a drow-t.
– Te belezuhantál a verembe Gauntlgrymben! – értetlenkedett Drizzt. – Mind a ketten
belezuhantatok.
– Egen, és egy évibe tellett, mire visszanőtt a szakállam. Átok tűzfenevad! –
sopánkodott a törpe.
– Már látom, hogy számos estét töltünk el a kandalló előtt ülve, bort iszogatva – szólalt
meg Jarlaxle. – De egy másik világban, nem ebben – tette hozzá, majd a torony ajtajára
mutatott. – Athrogate odavezet titeket a kapuhoz.
– Miféle kapuhoz? – kérdezte Effron.
– Amelyik Luskanba vezet – felelte Jarlaxle, majd maga elé tolta Drizztet és Effront. –
Maradj mellettük! – mondta a törpének. – Én is hamarosan megyek.
– Csak ha Drizzt szól néhány jó szót az érdekemben Ámbránál – dörmögte Athrogate, és
Drizztre kacsintott.
Az érzelmek ismét elragadták Drizztet, de az is lehet, hogy még mindig nem ocsúdott
fel teljesen az előbbiből, és bugyuta ábrázattal bólintott. Becsúsztatta a kezét az egyik
erszényébe, mert érezni akarta Guenhwyvar szobrocskájának érintését, és egy igaz barát
viszontlátásának ígéretét.
---------------------------------------------------------------------
A drow-k többsége már távozott, de Jarlaxle még nem végzett. Egyelőre nem bontotta le
Caer Gromph tornyát, és bízott benne, hogy Draygo Quick megfogadja Kimmuriel tanácsát.
Keresztülvágott a nagyterem bal hátsó sarkában álló szobákon. Kimmuriel megmutatta
neki az utat, ezért tudta, hogy hol leselkedik rá veszedelem és hol várják őrök, ennek ellenére
izgult, méghozzá jobban, mint az ostrom során bármikor.
Nem Draygo Quick miatt gyöngyözött a homloka… ami meglehetősen ritka látvány
volt. Nem a kastélyt védő őröktől, sem holmi legyőzhetetlen szörnyetegtől félt.
Annak a személynek a viszontlátásától tartott, akit meg akart menteni.
Lement az alagsorba vezető lépcsőn, majd végigsietett egy hosszú folyosón, amíg oda
nem ért három egymás mellett lévő ajtóhoz. Négy őr strázsált az ajtók előtt, gúzsba kötve,
felpeckelt szájjal. Kettő még mindig aludt a drow méregtől, kettő azonban már ébredezett.
Jarlaxle megemelte előttük a kalapját, majd nemes egyszerűséggel átlépett felettük, és
belépett az egyik ajtón, amit gondosan becsukott maga mögött. Egy alacsony boltívekkel tagolt
pincébe jutott, ezek a boltívek kötötték össze a kastély tartópilléreit. Caer Gromph gyökerei ide
szerencsére nem fúródtak be.
Jarlaxle a falhoz lapulva haladt előre, megtapogatva az ősi, poros katakomba köveit,
hogy érezze a lüktetésüket. A halál és a rothadás nehéz szaga megülte a levegőt. Számos kripta
sorjázott a falak mentén, a központi folyosó felé nyitottan. A bennük fekvő csontvázalakok
többségének keresztbe fonták a karját a mellkasán, de olyanok is akadtak, amelyek csontjai az
évek során a földre hullottak és szétszóródtak. Jarlaxle rozsdás fegyvereket, elszíneződött
koronákat, cafatokra szakadt köpenyeket és más egyebeket látott a félhomályban, de a pincét
megülő komor sötétség miatt nem látott minden egyes részletet tisztán. Leguggolt az egyik
boltívnél, és elővett egy kisméretű agyaggolyót a derekán fityegő szütyőből. A szájához emelte,
elsuttogta a megfelelő parancsszót, és elgurította a golyót.
A golyó pattogva gurult a katakomba belseje felé, majd amikor megállapodott egy kis
mélyedésben, azonnal lángra lobbant, és elégette a körülötte lévő poros pókhálókat. Úgy
lobogott, mint egy nagyobb fáklya.
– Gyere és játssz velem, hölgyike! – mondta Jarlaxle halkan.
Majd mozdulatlanná merevedett és élénken fülelt. Úgy hallotta, mintha valaki vagy
valami megmoccant volna az egyik boltív alatt.
– Légy észnél! – dünnyögte maga elé, miközben elindult a hang irányába. Csak önmaga
megnyugtatására mondta, a gondolatai valahol máshol jártak.
Megközelítette a boltívet, ahonnan a hangot hallotta, és megbújt az árnyékokban.
Az egyik árnyék megmozdult, és a medúza tágra nyílt szemmel rávetette magát, a drow-
ra vetve halálos pillantását.
Jarlaxle rámeredt, és elmerült a medúza borzasztó szépségében. Kizárólag mágikus
szemfedőjének köszönhette, hogy a bőre nem vált azonnal merev kővé. A drow öröklött,
Mélysötét mágikus kisugárzásából eredő veleszületett képességéhez folyamodott, és
áthatolhatatlan sötétséggömböt bocsátott a medúzára és önmagára, elvéve ezzel a szörnyeteg
leghatásosabb fegyverét.
Ezzel egy időben apró dobótőröket rázott a bal tenyerébe a karperecéből, és a jobb
kezébe is egy tőrt vett, majd megsuhintotta a levegőben, amitől kard hosszúságúvá nyúlt; azzal
akarta távol tartani magától a medúza fején tekergőző mérges kígyókat.
A kard hegye nem ütközött neki semminek, ezért Jarlaxle előrébb araszolt, de még
mindig nem talált el semmit, vagyis a medúza odébb siklott előle.
A vaksötétség nem jelentette azt, hogy Jarlaxle tehetetlen lett volna. Mielőtt magukra
bocsátotta volna a sötétséggömböt, eszébe véste a pince alaprajzát. Tudta, hogy hol kell
lehajolni annyira, hogy átcsusszanhasson egy alacsony boltív alatt. A boltív túloldalán kiért az
áthatolhatatlan sötétségből, felegyenesedett és a hátát a falnak vetette.
A következő pillanatban majdnem megbicsaklott a lába: azt a férfit pillantotta meg
maga előtt, akit évtizedekig a barátjának tekintett.
Artemis Entreri mozdulatlanságba merevedett, noha éppen mozgás közben pillanthatta
meg a medúzát, és úgy változott kővé. Olyan szögben helyezkedett, hogy odébb taszíthassa
Dahliát, és Jarlaxle-nek nem kellett különösebben nagy képzelőerő ahhoz, hogy maga előtt
lássa a végzetes pillanat előtti jelenetet.
Ez a kihagyás majdnem végzetesnek bizonyult, csak az utolsó pillanatban vette észre a
medúzát. Megpördült és szembenézett a végzetével, de nem pillantott rá, inkább az arcába
nyomott egy varázspálcát. A medúza fején tekergőző kígyók sziszegésére fülelt, és a kellő
pillanatban kimondta a megfelelő varázsszót. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a kígyók
elhallgattak, a medúza pedig hátrahőkölt.
Jarlaxle kinyitotta a szemét. A medúza fejét ragacsos massza borította be, és amikor
felnyúlt, hogy lekaparja magáról, a keze is hozzátapadt.
Az egyik tekergőző kígyó kiszabadult, és vadul Jarlaxle felé kapott kitátott pofájával, de
túl messze volt tőle ahhoz, hogy el is találhassa.
Jarlaxle azonban nem ismerte túlságosan mélyrehatóan ezeket a lényeket, nem tudta,
hogy a medúza képes-e a kiszabadult kígyón keresztül is tájékozódni, netán a szemén keresztül
közvetíteni halálos pillantását. Ezért aztán még egy ragacsos göböt lőtt ki rá, ezúttal a testére,
hozzátapasztva őt a boltív falához.
Először arra gondolt, hogy azonnal végez a szörnyeteggel, de meggondolta magát. A
Draygo nagyúrral kialakulóban lévő viszonyukban még jól jöhet, ha megkíméli ennek a roppant
hasznos és ritka teremtménynek az életét. Nézte egy ideig a medúzát, hogy meggyőződjön róla,
valóban nem tud kiszabadulni, majd otthagyta a falhoz ragadva.
A szobrok felé fordult, és gyorsan felfedezte mind a hármat. Afafrenfere valamivel
arrébb bújt meg az árnyékokban. Jarlaxle elővett egy kis kancsót számos erszénye egyikéből,
majd Afafrenfere és a másik két alak szobra közé helyezte a földre.
Nagy levegőt vett, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy beválik, amire készül. Még
maga Gromph, a varázstárgy készítője sem ígérhette meg ezt neki. De még ha sikerül is,
figyelmeztette őt az ősmágus, a kővé változás majd az abból történő visszaváltozás akkora
megpróbáltatásnak teszi ki a szervezetet, hogy sokan nem élik túl.
– Entreri és Dahlia – suttogta maga elé a drow, összeszedve minden bátorságát. – Bátor
lelkek – mondta, majd Afafrenferére nézett, és vállat vont. Nem különösebben érdekelte az
ismeretlen ember sorsa.
Kihúzta a kancsó dugóját, majd hátrább lépett. Füst szállt fel az agyagedényből, és
hamarosan mindent kitakart az alacsony mennyezetű pincében. Amikor meghallotta, hogy az
immáron ismét hús-vér Entreri és Dahlia elterül a földön, tudta, hogy a fivére nem árulta el őt,
és sikerrel járt.
– Ne! – kiáltotta Entreri. Dahlia visított, a szerzetes pedig eléjük ugrott, hogy védje őket,
egyik karját a szeme elé emelte, a másikkal támadni próbált.
– Nyugalom, barátaim! – mondta Jarlaxle. Kilépett az árnyékok takarásából, és felvette
a kancsót a földről. – Megnyertük a csatát.
– Te! – vicsorgott Entreri, és dühtől eltorzult arccal vetette rá magát Jarlaxle-re.
– Artemis! – szólt rá Dahlia, majd a támadó orgyilkos útjába állt.
– Üdv néktek! – mondta Jarlaxle száraz hangon.
– Ki vagy te? – kérdezte Dahlia.
– Jarlaxle! – sziszegte Entreri, mielőtt még a drow válaszolhatott volna.
– Szolgálatodra – Jarlaxle mélyen meghajolt Dahlia előtt. – Máris sokat tettem érted –
tette hozzá, majd letekerte egy másik mágikus agyagedény kupakját. Földhöz vágta, ahol
azonnal lángra lobbant, mint egy fáklya, megvilágítva a falhoz ragadt medúzát. A halálos
teremtmény még mindig vadul kapálózott, de nem tudott kiszabadulni, leszámítva egyik
tekergőző kígyóját, amely haragosan sziszegett.
– Most legyek hálás neked? – vetette oda foghegyről Entreri.
– Mondjuk úgy, kiegyenlítettem a számlát – felelte Jarlaxle –, vagy legalább halasszuk
el ezt a vitát máskorra, miután elmentünk innen, és már nem lihegnek a nyakunkba Draygo
Quick árnyai! – Dahlia éber tekintettel figyelte őt, ahogyan Afafrenfere is.
– Gyertek! – noszogatta őket Jarlaxle. – Ideje indulnunk, már így is túl sok időt
töltöttetek el itt!
– Hogy lehetséges ez? – kérdezte Dahlia, és alaposan körbenézett az ismeretlen
katakombában. – Egy másik helyen voltunk, abban a sakktáblamintás nagyteremben. Drizzt és
Effron lezuhantak, és…
– Ők jól vannak – nyugtatta meg Dahliát Jarlaxle. – Már vissza is tértek Luskanba.
– Mennyi ideig voltunk itt? – kérdezte Afafrenfere.
– Ti hárman hónapokon keresztül voltatok teremdíszek Draygo nagyúr kastélyában –
magyarázta Jarlaxle. – Több mint egy évig. Most 1466 tavasza van Torilon.
A három alak kidülledt szemmel meredt rá; ezúttal még Entreri sem tudta leplezni
mélységes döbbenetét.
– Siessetek! – sürgette őket Jarlaxle. – El kell tűnnünk innen, mielőtt a medúza
kiszabadul, vagy Draygo Quick megtalál minket! – Sietős, pattogó léptekkel indult el, és a
három letaglózott bajtárs engedelmesen követte őt.
Afafrenfere és Dahlia elképedve horkantott fel, amikor megpillantották a
sakktáblamintás nagyterem végében magasodó, fekete színű adamantintornyot. Jarlaxle efféle
reakcióra számított, mégis az töltötte el büszkeséggel, amikor Artemis Entreri visszafogottan
felsóhajtott. A drow tudta, hogy ezek után már nincs is szükség szavakra.
– Menjetek be! – mondta nekik. Félreállt az útjukból, majd a torony bejáratára mutatott,
amelyet egy drow harcos őrzött. – Ő majd elvezet titeket a kapuhoz, amely Luskanra nyílik.
– Ámbra! – kiáltott fel Afafrenfere. – Nélküle nem megyek sehova!
– A te lovagias törpe barátod vezetett ide minket, természetesen – magyarázta Jarlaxle.
– Mi történt Effronnal és Drizzttel? – kérdezte Dahlia.
– Mostanra már vélhetően Ámbra társaságában annak, a Vitorlák Városában. Most
pedig induljunk, kérlek!
Afafrenfere és Dahlia Entrerire meredt.
– Bízhattok benne! – bólintott az orgyilkos. – Egyébként mi mást tehetnénk? És valóban
– gyilkos pillantást vetett a gyűlölt drow zsoldosra –, csak mert nincs más választásunk.
A szerzetes és Dahlia elindultak a torony felé, Entreri azonban lemaradt mögöttük, és a
drow elé állt.
– Nem felejtettem el, amit velem tettél – mondta kimért hangon. – Sem a hosszú éveken
át tartó kínzásokat, amiket a gyávaságod miatt kellett elszenvednem.
– Ez nem ilyen egyszerű – felelte Jarlaxle magabiztos hangon. – Egy nap talán
végighallgatod az egész történetet.
– Kétlem – vicsorgott Entreri, majd a társai után iramodott. Útközben többször is
hátranézett a válla felett, de csak hogy szemmel tartsa a drow-t, nem hitte, hogy képes lenne
hátba döfni őt… ezúttal szó szerint.
Jarlaxle nem mondott többet, csak nézte a távolodó orgyilkost. Bízott benne, hogy a
megmentésükre indított felettébb veszélyes, no meg költséges vállalkozás eredményeként ismét
kialakulhat közöttük egy békés, baráti viszony, de tartott tőle, hogy ez az ábránd inkább csak a
szíve vágya, és a kegyetlen valóság nem ezt tükrözi vissza majd.
Artemis Entreri évtizedekig sínylődött Herzgo Alegni rabszolgájaként, és Jarlaxle nem
tagadhatta, hogy bizony az ő hibájából kellett kiállnia a kínok kínját.
Az orgyilkos nem volt az a megbocsátó fajta.
Villanás hatolt ki a torony második emeleti lőréseiből, jelezve Jarlaxle-nek, hogy a
három menekült és az utolsó őrök is visszatértek Torilra.
Jarlaxle elkántálta a megfelelő versikét, melynek következményeként az
adamantintorony összezsugorodott egy kicsiny kockává. Draygo Quick szétroncsolt
mennyezetének darabkái hangos ropogás kíséretében hullottak alá a márványpadlóra. A
nagyterem díszes korláttal szegélyezett erkélye fülsiketítő robajlással omlott le. Amikor elült a
zaj és a porfelhő, Jarlaxle észrevette, hogy nincs egyedül, és valóban, Kimmuriel közeledett felé
a nagyterem másik végéből. Lehajolt, és felvette Gromph kockáját a földről.
– Végeztél? – kérdezte Kimmuriel tőle szokatlan gúnnyal. Odahajította a különleges
kockát Jarlaxle-nek.
– Sikerült megállapodnod Draygo nagyúrral?
– Kétségbeesetten vágyik azokra a válaszokra, amelyeket agyszívó barátaimmal kutatok
– felelte Kimmuriel.
– És megosztod vele ezeket a válaszokat?
– Nagyhatalmú és értékes szövetségesre lelhetünk Draygo nagyúrban és a társaiban az
eljövendő zűrzavaros időkre nézve.
Jarlaxle körbenézett a lerombolt nagyteremben, és hangosan nevetett a helyzet iróniáján.
– Szóval szövetségesekre – ízlelgette a szót fura vigyorral az arcán. – Most pedig nyiss
kaput, kérlek, hadd menjek el innen!
– Rendben, de Baldur Kapujához, nem Luskanba.
Jarlaxle fürkésző pillantást vetett rá.
– Véget ért a szereped ebben a játszmában, barátom – felelte Kimmuriel, a kérdő
tekintetre.
– Nagy erők kutatnak Drizzt után…
– Nem kell emlékeztetned rá, de ez már nem Jarlaxle gondja, hanem a Bregan D’aerthe
más tagjaié.
– Athrogate Luskanban van – vitatkozott tovább Jarlaxle.
– Hamarosan elviszem őt hozzád.
Jarlaxle szigorú pillantást vetett a társára, és felmerült benne a gondolat, hogy ezúttal
nem hallgat rá, és elárulja Kimmurielt. Ekkor azonban felsejlett előtte a gyűlölködő Artemis
Entreri arca, és meggondolta magát.
Talán mégis jobb lesz, ha Kimmurielre hagyatkozik.
XXV.
A HAZAÚT
– Hová mégy, elf? – kérdezte Athrogate, miközben Luskan utcáin bolyongtak. A törpe
átnyújtott neki egy csuklyás köpenyt, egy drow piwafwit, az egyik leghasznosabb mágikus
tárgyat, ha álcázásról vagy rejtőzködésről van szó.
– Jarlaxle mondta, hogy adjam oda néked, és hogy használjad is – tette hozzá.
– Hogy használjam?
– Egen – bólintott Athrogate. – Úgy hallani, nagyhatalmú ellenségek vadásznak rájad.
Úgyhogy vedd fel, és tűnjél el Luskanbul egy hosszú időre!
Drizzt megtorpant, és a törpére meredt. Effron is azonnal megtorpant a hír hallatán, és ő
is a törpére nézett.
– Hová menjünk? – kérdezte a tiefling.
Athrogate vállat vont.
– Vissza Mithrill Csarnokba, talán.
Effron Drizztre pillantott.
– Jarlaxle úgy véli… hogy jobb, ha elmegyünk Luskanból? – kérdezte a drow a törpétől.
– Egen – felelte Athrogate. – Találkoztál néhány drow-val Gauntlgrymben, és
kiderítették, hogy ki levél.
Drizzt sípolva szívta be a levegőt.
– A Baenre-ház! – motyogta maga elé.
– Mit jelent ez? – kérdezte Effron.
– Azt, hogy itt és most külön kell válnunk, a te érdekedben – felelte Drizzt.
– Nem! – szólt közbe Athrogate. – Ismerik a barátjaidat, és ha nem tanálnak téged,
megkeresik őket. Jarlaxle üzeni, hogy maradjatok együtt! Mind. – Beszéd közben a szélesen
vigyorgó Ámbra felé biccentett bozontos fejével. Azonnal megölelte Drizztet, amikor odaért
hozzájuk, majd így tett Effronnal is.
Ezután Athrogate is kapott egy ölelést, amiből a másik két alak azonnal tudta, hogy a két
törpe alaposan, és bensőségesen megismerte egymást az utóbbi időben. Amikor szétváltak,
megcsókolták egymást, nyálasan, cuppogósan, teli vidám élvezettel, ahogyan csak a törpék
képesek rá.
– Indulnak karavánok? – kérdezte Athrogate.
– Egen, északnak, délnek és keletnek, és egy-két hajó is kifut – felelte Ámbra, majd két
nemrég visszatért társára nézett.
– Egy hajó jól gyühet – vélte Athrogate egy vállrándítás kíséretében.
Drizzt azonban a fejét csóválta.
– Indulnak karavánok északra is? A Jeges Szelek Völgyébe? – kérdezte Ámbrától.
– Egen – bólintott a törpe nő. – Asszem arról a helyről beszéltek a kocsisok.
Drizzt a másik törpére nézett.
– Jarlaxle biztos benne, hogy vadásznak rám? – kérdezte.
– Jobb, ha mégy, elf! – tanácsolta Athrogate komor képpel.
Drizzt bólintott, majd próbálta gyorsan ráncba szedni a gondolatait, oly sok váratlan
dolog történt az utóbbi időben. Már megbékélt vele, hogy Draygo Quick foglyaként éli le élete
hátralevő részét az Árnyzuhatagban, és ott hal meg abban a kis szobában, ami az egész világot
jelentette a számára. Most azonban szabad, és Guenhwyvar is visszatért hozzá.
De valóban szabad lett? Ha a Baenre-ház elfogja őt, akkor móresre tanítják, és
gondoskodnak róla, hogy úgy érezze, jobb lett volna, ha a netheri nagyúrnál marad!
– A Jeges Szelek Völgye – döntötte el. Úgy érezte, ez a megfelelő választás, hiszen oda
tartozik. Csak kevesen boldogultak olyan jól azon a zord, fagyos vidéken, mint Drizzt
Do’Urden, noha ő sem igen járt arrafelé már vagy egy évszázada. Ennek ellenére odamegy.
Régi érzelmek ragadták magával, és úgy érezte, mint aki hosszú idő után végre hazatér.
Természetesen azzal is tisztában volt, hogy Catti-brie, Bruenor, Regis és Wulfgar nélkül
egyetlen hely sem lesz már többé az otthona.
– Nu, akkó jóvan – nyugtázta Ámbra a döntést. – Hajna’ban indul a karaván a vő’gybe,
biztosan örülnek négy harcosnak.
– Háromnak – helyesbített Athrogate. – Nekem még dógom van itten Luskanban. De
egen, örömmel magukkal visznek titeket. – Beletúrt az egyik mellényzsebébe, és pergameneket
vett ki belőle. Gyorsan átbogarászta őket, majd átnyújtott egyet Drizztnek. – A Kurth-hajó
igényt tart rád – magyarázta hunyorogva. – Engedélyt kaptál, hogy elhajózzál, vagy karavánnal
utazzál. Aká’hogy is, vedd fel a köpenyt, és tűnjél el innen!
Drizzt rájött, hogy itt már nincs mit mondani.
– Tolmácsold a hálámat Jarlaxle-nek! – kérte a törpétől. – Én már feladtam a reményt,
de ő visszaadta nekem, és ez nem kis dolog. Mondd meg neki, bízom benne, hogy az utunk
ismét keresztezi egymást, és remélhetőleg nem csak hosszú tíznapok múlva! Szívesen
meghallgatnám, hogy miként éltétek túl a zuhanást Gauntlgrymben, és biztos vagyok benne,
hogy Jarlaxle tucatnyi egyéb érdekes dolgot tudna mesélni arról, hogy mi minden történt
veletek az óta a baljós nap óta.
– Tucatnyit? – hüledezett Athrogate. – Száznyit! Sőt, ezernyit, elf, én mondám neked! –
hahotázott.
Ismerve Jarlaxle-t és viselt dolgait, ez egyáltalán nem tűnt túlzásnak.
---------------------------------------------------------------------
Aznap este Ámbra, Drizzt és Effron egy nyitott lovas kocsi hátuljában ücsörögtek, és
vagy húsz másik kocsival együtt arra vártak, hogy megkezdődjön a veszélyes utazás a Jeges
Szelek Völgyébe. Ha minden rendben lesz, akkor reggel útra is kelnek. Athrogate jóslata
beigazolódott, a karaván vezetői valóban felettébb örültek a három új tagnak, hiszen a
Tízvárosba vezető út telis-tele van veszedelemmel, és Drizzt Do’Urden hírnevét nehéz
elfelejteni.
Drizzt megszorította Effron vállát, hogy erőt adjon neki, amikor Ámbra elmesélte, hogy
mi történt Dahliával abban a végzetes utolsó pillanatban.
– Mindhárman a szörny szemibe néztek – fejezte be a szomorú mesét a törpe. –
Mindhárman kővé dermedtek. Én kimenekültem onnan, de csak mer’ szerencsém vót. Már várt
ránk az a szörny, én mondom.
– Nyilvánvaló, hogy nem sikerült meglepnünk Draygo nagyurat – értett egyet vele
Drizzt. Szomorúan, gyászos képpel csóválta a fejét, pedig már rég rájött, hogy Dahlia és másik
két társa örökre elveszett a számára.
– Az én hibám – szólalt meg Effron letaglózott hangon. – Nem kellett volna
odavezetnem titeket. – Nem tudott eléggé sajnálkozni a történtek miatt.
– Ha valamikor később tudtam volna meg az igazságot, és hogy te végig tudtál róla, azt
sosem bocsátanám meg neked. Guenhwyvar a barátom, meg kellett próbálnom kiszabadítani őt.
– Egen, és mindenki magátul tartott oda veled, én magam is – dünnyögte Ámbra. – Jól
csináltad – fordult oda Effronhoz. – Ez a barátság és hűség ára, és csak akkó fizeted meg, ha
érdemes megfizetni valakinek.
– Elárultam Draygo Quick nagyurat, és otthagytam a korábbi életemet, az összes
barátomat és az otthonomat, hogy az anyám mellett lehessek – mondta Effron.
– Aszittem azért, hogy megöld őtet – meredt rá Ámbra.
– Megtudtam az igazságot! – emelte fel a hangját Effron, a harag gyorsan átjárta az
ereit. – Meg kellett tudnom.
– És miután megtudtad?
– Békére leltem az anyám mellett, és most odaveszett. Magamra maradtam –
sopánkodott a torz tiefling.
Drizzt és Ámbra összenézett, majd egyszerre kérdezték tőle.
– Valóban?
– Amikor évekkel ezelőtt magányosan éltem, a Jeges Szelek Völgyében találtam meg az
otthonomat. Most oda akarok visszatérni, és nem egyedül, ahogyan te sem vagy magányos.
Barátian megveregette a tiefling vállát, Effron pedig hálásan nézett rá.
Ekkor mozgás vonta el a figyelmüket, egy alakot, egy női alakot láttak kibontakozni a
sötétben – Dahlia alakját! –, amely szó nélkül odaugrott a fekhelyükhöz, és megölelte Effront.
– Az istenekre! – horkant fel Ámbra.
– Inkább Jarlaxle, gondolom – helyesbített Drizzt.
– Úgy valahogy – mondta Artemis Entreri, aki ekkor ért oda a lovas kocsihoz,
Afafrenferével az oldalán. A szerzetes meglehetősen rosszkedvűnek látszott.
Drizzt megölelte Dahliát, majd odabiccentett Entrerinek. Ámbra sietve üdvözölte régi
társát a Cavus Dunból.
– Nu, mi savanyítja a képidet? – kérdezte tőle a törpe, de a szerzetes csak a fejét
csóválta.
– Hogyan? – kérdezte Drizzt. – Ámbra szerint kővé változtatok.
Entreri vállat vont.
– Alig emlékszem valamire – vette át a szót Dahlia. – Megpillantottam a szörnyeteget, a
következő pillanatban pedig a sírkamrában találtam magam, és Jarlaxle vigyorgott vissza rám.
– Athrogate mondta el, hogy hol vagytok – tette hozzá Entreri. – A Jeges Szelek
Völgyébe megyünk? – kérdezte.
– Igen, oda – bólintott Drizzt. Abban a pillanatban felhőtlenül boldognak érezte magát,
végtelenül örült, hogy viszontláthatja három elveszettnek hitt bajtársát. Dahlia szorosan
magához vonta őt, és a drow viszonozta az ölelést. Az elf nő hátrább húzódott tőle, de csak
annyira, hogy megcsókolhassa.
Drizzt visszacsókolta Dahliát, de csak röviden, és már ki is bontakozott az ölelésből.
– Effron, ételt a barátainknak! – rikkantotta, ezzel leplezve iménti zavarát.
Amikor azonban Dahliára nézett, észrevette a tekintetébe kiülő fájdalmat, és azonnal
tudta, hogy nem sikerült megtévesztenie őt. Egy újabb öleléssel próbálta menteni a helyzetet, de
Dahlia kibontakozott az ölelésből, majd bemászott a kocsiba, és szándékosan Effron másik
oldalán foglalt helyet, és nem Drizzt mellett.
A drow tudta, hogy beszélnie kell Dahliával, méghozzá hamarosan és őszintén, de
aggódott miatta, mert nem tudta, hogy ezzel kettészakítja-e majd a társaságot, vagy sem. Talán
igen, és ezért úgy vélte, hogy tartozik az elf nőnek és a többieknek annyival, hogy azelőtt beszél
vele, mielőtt nekivágnak a veszélyes útnak a Jeges Szelek Völgyébe.
Nem sokkal később mind a hatan leszálltak a kocsiról, és a lobogó tábortűzhöz ültek,
hogy meleg ételt egyenek. Könnyeden beszélgettek, és jelentéktelen dolgokról csevegtek…
valójában nem volt mondanivalójuk egymásnak. Hármójuk számára szó szerint megállt az idő,
és Drizzt és Effron bebörtönzése sem szolgáltatott túl sok érdekes történetet.
Ezért hát Ámbra vette át a szót a vacsora után, elmesélte a társainak a Draygo Quick
kastélyában lezajlott csata végét, majd rátért arra, hogy Jarlaxle miként találta meg őt.
Amikor a törpe ehhez a részhez érkezett, Drizzt és Entreri felkapták a fejüket, és
azonnal megélénkültek.
– Tiago Baenre – suttogta Drizzt, miután Ámbra elmesélte, hogy Jarlaxle miként
mentette meg őt a drow-któl. Tekintettel arra, amit Athrogate mondott, minden egybevágott, és
tekintettel arra, hogy Tiago és a szövetségesei ismerik a társai kilétét, megváltoztatta eredeti
elképzelését az utazással kapcsolatban.
Addig nem beszél őszintén Dahliával, amíg mind biztonságban nem lesznek. Az ő
érdekében.
---------------------------------------------------------------------
Nem messze tőlük valaki kihallgatta a hatfős társaság halk, bizalmas beszélgetését.
Madigan Pruett a Rethnor-hajót szolgálta, és biztos volt benne, hogy a főkapitány örömmel
hallaná, hogy Dahlia ismét felbukkant.
Ugyanakkor még nem döntötte el, hogy megosztja-e ezt az értesülést a hajójával,
ugyanis valaki élénken érdeklődött Drizzt Do’Urden után Luskanban, és a pletykák szerint
busásan megfizeti azt, aki hírekkel tud szolgálni neki a drow kószáról.
Madigan Pruett azért jött ide az este, hogy elhozza a karavánnak a Rethnor-hajó utolsó
ellátmányát. Most úgy döntött, hogy a karavánnal tart, de csak a Világ Hátán keresztülvezető
hágó déli bejáratáig, ami csak néhány napos út, ha kitart a jó idő.
Utána pedig elmondja mindazt, amit megtudott a drow kószáról, méghozzá annak, aki
busásan fizet érte. Egy átutazóban lévő varázslónak: Huervónak, a Fürkésznek.
---------------------------------------------------------------------
Jó száz mérfölddel arrébb és ezer lábbal mélyebben a föld alatt Saribel Xorlarrin
felkeltette a fivérét, és azon nyomban Tiagóhoz siettek, a magánlakosztályába.
Saribel minden este azért imádkozott, hogy a Pókkirálynő szolgái segítsék meg őt, és
adják a tudtára, ha a Neverwinterbe, Port Llastba és a többi környékbeli városba kiküldött
kémek sikerrel jártak.
– Azonnal vissza kell térnünk Luskanba! – mondta Ravel Xorlarrin Tiagónak bevezető
nélkül.
– Megtaláltátok a törpét?
– Annál is jobb – mosolygott Ravel majd Saribelre pillantott.
– Drizzt Do’Urden nagy sokára végre felbukkant – mondta a papnő.
Tiago szíve nagyot dobbant; azóta várta már ezt a hírt, hogy majdnem sikerült elfogni az
Ámbra nevű törpe nőt. Felkelt az ágyból, felöltözött, és magához vette a mesés mágikus pajzsot
és kardot.
– Szóval akkor a társaival van – állapította meg.
– Nagyon úgy tűnik – bólintott Ravel Xorlarrin.
– Akkor fogjátok el mindet! – adta ki a parancsot Tiagó. Kialakítottak egy
vadászcsapatot kifejezetten erre a célra: Ravel a legügyesebb mágiaszövőiből, Jearth pedig a
Xorlarrin-ház fegyvermesterének legkiválóbb harcosaiból. – Ezúttal nem vesztjük el az eretnek
kószát!
– És a Xorlarrin-ház is osztozik a dicsőségben? – tette fel a merész kérdést Saribel.
Tiago olyan pillantást vetett a papnőre, amiről tudta, hogy felzaklatja és nyugtalanná
teszi őt. Természetesen megértette, hogy miért kérdezi: felelnie kell a nála jóval kegyetlenebb
nővérének, Berellipnek, és mindenről be kell számolnia neki. Neki és Ravelnek tudnia kell,
hogy mit nyer a házuk ezzel a felettébb veszélyes és feleslegesnek tűnő vállalkozással.
– Hogy osztozik-e? – kérdezte Tiago nevetve. – Kifejezetten úgy említelek majd meg
titeket, mint azt a vadászcsapatot, amelyik elfogta a menekülő Drizzt Do’Urdent. Ti teszitek
lehetővé a győzelmemet.
Leereszkedő hangsúllyal beszélt, de tudta, hogy a Xorlarrin testvérek, az alattvalói,
ezzel is elégedettek lesznek.
Valóban azok voltak.
Másnap este egy huszonöt fős drow csapat indult útnak Gauntlgrym járataiból, az
élükön egy maroknyi driderrel, akiket a félelmetes Yerrininae és a hitvese, Flavvor vezetett.
---------------------------------------------------------------------
A kocsik kényelmes ritmusban zötyögtek. Egy ideje már száraz idő uralkodott a
vidéken, ezért egyetlen mély pocsolya vagy kátyú sem hátráltatta őket.
Drizzt hónapok óta először ült fel Andahar hátára, és most fenségesnek érezte magát ott
fenn a pompás unikornis nyergében, a szél bele-belekapott hosszú, fehér hajába. Időről időre a
derekához nyúlt, hogy kitapogassa a fekete színű, párduc alakú szobrocskát. Elviselhetetlenül
vágyott már rá, hogy magához hívja Guenhwyvart, de még várnia kellett vele.
– Türelem! – intette nyugalomra magát, Guenhwyvarnak pihenésre van szüksége. „Hidd
el, ott lesz, ha kell”, ígérte Jarlaxle, márpedig a zsoldos csak a legritkább esetben tévedett.
Megsarkantyúzta Andahart, ellovagolt a vezérkocsi mellett, és előreiramodott, hogy
felderítse a terepet. Szabadjára engedte az unikornis erejét, és még a látótávolból is kiszáguldott
vele, de ez most cseppet sem aggasztotta. Szabadnak érezte magát, aki szélsebesen száguld az
otthona felé.
Andahar szinte levegővétel nélkül hasította a vidéket hosszú, kecses lépteivel. Egy
fordulót követően hosszú, egyenes, fákkal szegélyezett útszakasz tárult fel előttük, és Drizzt
hagyta, hogy Andahar teljes erejéből vágtázzon. Az unikornis örömmel kapott az alkalmon, és
kitágult orrcimpával, mélyen süppedő majd emelkedő mellkassal lódult neki, de még ekkor sem
jelent meg egyetlen verejtékcsepp sem izmos testén.
A táv kétharmadánál Andahar lelassított, Drizzt pedig felegyenesedett a hátán. A
rohamból előbb könnyű vágtára, majd ügetésre váltottak.
Drizzt előrehajolt, és hálásan megpaskolta Andahar marját, élvezte a féktelen
száguldást. Már éppen vissza akarta fordítani az unikornist, amikor valami felkeltette a
figyelmét. Hatalmas fekete alak mozgott a fák ágai között.
Drizzt megállította Andahart, és már nyúlt is Taulmarilért, amikor felismerte az
üldözőjét.
Egy óriási termetű varjú szállt le eléjük az útra, és a következő pillanatban átváltozott
Dahliává, aki mágikus varjúköpenyét viselte.
– Akár egy seregnyi útonálló mellett is elvágtathattál volna, anélkül, hogy észrevetted
volna őket! – szidta le őt az elf.
Drizzt csak vigyorgott.
– Az út tiszta – mondta.
Dahlia rosszallóan nézett rá.
– Akkor kísérj engem a fák fölött! – mondta az elf nőnek. – Ellenőrizd, hogy rosszak-e a
megérzéseim és tévedek-e.
Dahlia végiggondolta a drow javaslatát, majd megrázta a fejét, és elindult Drizzt felé.
– Nem – mondta, majd felnyújtotta a kezét a férfinak. – Szeretek mögötted lovagolni.
A drow felhúzta őt az unikornis hátára, Dahlia pedig szorosan hozzá simult.
– Vagy rajtad – tette hozzá csintalan mosollyal az arcán.
Drizzt izmai megfeszültek.
– Ha tiszta az út, akkor nincs ránk szükségük – érvelt Dahlia.
A drow azonban nem emiatt aggódott.
– Akkor mi a baj? – kérdezte Dahlia, amikor Drizzt nem felelt, és semmilyen módon
sem közeledett felé.
– Sok idő telt el – felelte Drizzt. – Hónapokat töltöttem el Draygo Quick fogságában.
– Szívesen cseréltem volna veled – mondta gúnyosan az elf nő, aki kővé változott a
medúza pillantásától.
– Valóban? – kérdezte a kósza őszinte hangon. Hátrafordult, és Dahlia szemébe nézett. –
Te tökéletesen tudattalan állapotba kerültél, nem éreztél semmit, nem érzékelted az idő múlását.
Mondd csak, amikor visszaváltoztál hús-vér elffé, tudtad, hogy mennyi idő telt el? Korábban
azt mondtad, hogy egy szempillantás alatt történt az egész, hogy az imént még a nagyteremben
voltál, de a következő pillanatban már a katakombákban, és a medúza helyett Jarlaxle vigyorog
rád.
– Ettől még ugyanolyan borzalmas élmény – felelte Dahlia, és félrenézett.
– Talán – hagyta rá Drizzt. – De ez nem verseny közöttünk.
– Akkor miért hoztad fel ezt az egészet?! – förmedt rá Dahlia metsző hangon.
A drow bocsánatkérően fejet hajtott.
– A világ gyorsan suhant el mellettünk, mégis mintha egy helyben totyogna – mondta. –
Azt hiszem, az énem nagy részét elveszítettem azok alatt a hónapok alatt, amíg Draygo Quick
fogságában sínylődtem. Előbb meg kell találnom önmagam, hogy azután…
– Mit? – csattant fel Dahlia. – Mielőtt képes leszel szeretkezni velem?
– Bárkivel – próbálta elmagyarázni Drizzt, de azonnal rá is jött, hogy hatalmas hibát
követett el, amit mi sem bizonyított jobban, mint hogy Dahlia csattanós pofont kevert le neki.
A nő leugrott Andahar hátáról, majd csípőre tett kézzel az unikornis elé állt, és olyan
pillantást vetett Drizztre, mintha ott helyben meg akarná ölni őt, utána viszont mintha inkább
lerogyott volna az útra, hogy belebőgje a bánatát a porba. Végtelenül hosszú idő telt el így,
legalábbis Drizzt számára.
A drow nem tudta, hogy mitévő legyen, sokáig nézte a nőt, majd végre felsejlett benne,
hogy talán le kellene szállnia Andahar hátáról, és odamenni hozzá. Amikor azonban felemelte a
lábát, hogy leugorjon a földre, Dahlia felemelte a kezét, hogy visszatartsa őt. Majd elfutott
előle, és közben a fejére húzta a varjúköpeny csuklyáját. A következő pillanatban ismét
hatalmas, fekete madárrá változott. Visszarepült a karaván irányába.
Drizzt becsukta a szemét, és magába roskadt. Őrült sebességgel kavarogtak a
gondolatai, és fájdalom hasított a szívébe. Nem álltathatja tovább a nőt. Nem szereti őt,
legalábbis nem úgy, mint Catti-brie-t, és hiába Innovindil bölcs szavai, mindig a Catti-brie
iránti szerelme lesz a mérvadó, ahhoz hasonlít majd mindent, az kísérti és egyúttal melengeti is
őt életet végéig.
Talán sosem lesz része még egyszer olyan szerelemben, és talán jobb is így, döntötte el.
Visszafordította Andahart a karaván felé, és poroszkálva elindultak. Figyelmeztette
magát, hogy óvatosan kell bánnia Dahliával, méghozzá az ő érdekében. Sajnos nem adhatja
meg neki azt, amire vágyik, ugyanakkor a Baenre-ház itt ólálkodik valahol a közelben és rájuk
vadásznak, nem hagyhatja, hogy Dahlia fékevesztetté váljon.
---------------------------------------------------------------------
AZ ISTENNŐ ÉNEKE
---------------------------------------------------------------------
A hat bajtárs a keleti kapun keresztül hagyta el Bryn Shandert másnap reggel. A keleti,
meglehetősen egyenes és egyenletes, kikövezett úton haladtak Tízváros fővárosából a
legkeletibb városkába, amelyet találóan Keleti-révnek neveztek el. Ámbra vezette a kocsit,
amelyet a városban béreltek. Afafrenfere és Effron mellette ültek a bakon, Drizzt előttük haladt
Andahar hátán, hogy felderítse az utat, Entreri pedig kényelmesen ügetett mögötte pokolbéli
hátasán, Dahliával a háta mögött.
Könnyed lovaglásra számítottak, hiszen Keleti-révig csupán néhány tucat mérföldet
kellett megtenniük. Az út onnantól válik majd igazán veszélyessé és nehézzé, amikor keresztül
kell vágniuk a két tó, Lac Dinneshere és a Vöröstó közötti megduzzadt csatornán. A kocsit
Keleti-révben hagyják majd, úgysem boldogulnának vele a vizenyős, sáros tundrán, sőt Drizzt
szerint még Andahart és Entreri pokolbéli hátasát is el kellene küldeni, mert csak feleslegesen
botladoznának a felázott, mély talajon.
Csak egy rövid éjszakát töltöttek el Keleti-révben, egyetlen szobát béreltek, azt is a
felszerelésüknek, és ők is csak néhány órácskát szundítottak. A városkában megtudták, hogy
egy komppal átjuthatnak a Lac Dinneshere túlpartjára, de a kapitány sajnos már hajnal előtt
útnak indul.
– Reggel túl sok halász van a vízen – magyarázta a fickó.
Így hát már a hajnal előtti sötétégben útra keltek. Kelvin Halma komoran magasodott
előttük, miközben beszálltak a széles, sekély hajóba, amely békésen ringatózott Keleti-rév
kikötőjében. A hegy hol felsejlett, hol eltűnt Drizzt ringatózó válla mögött. A komp elkapta a
korai szelet, és elindult keleti irányba. Amikor a komp odaért a túlpartra, és leeresztették a Lac
Dinneshere homokjára a széles pallót, már felderengett az előttük terpeszkedő síkság keleti
peremén a nap.
– Ahhó a hegyhő’ megyünk? – kérdezte Ámbra. A déli irányban húzódó Világ Hátára
mutatott, melynek hófödte csúcsai élénken csillogtak a hajnali napfényben.
– Végül is – felelte Drizzt. A drow meglepő és szokatlan modora magára vonta társai
figyelmét. A drow a másik irányba terelte a tekintetüket, észak felé, a hatalmas tó partja
mentén.
– A Jávorszarvas törzs? – kérdezte Dahlia. – Nem azért keresed őket, hogy életben
tartsd az álmodat Catti-brie-ről?
A nő hanghordozása hallatán Entreri forgatni kezdte a szemét, Afafrenfere és Effron
döbbent hitetlenkedéssel meredtek rá, Ámbra pedig sípolva kapkodta a levegőt, dühkitörésre
számítva.
– Egen, és ottan vannak a hegy lábinál – tette hozzá aztán a törpe, aki próbált némi derűt
csempészni a hangjába, és ez nem is kerülte el Drizzt figyelmét.
A drow hálásan mosolygott a törpére, majd bólintott.
– Legalább egy hónapig még a hegy tövénél maradnak – magyarázta Drizzt. – Azért
keressük őket, hogy megerősítsék a pletykákat, vagy kiderüljön, hogy milyen szerepet játszanak
benne. – Ismét északi irányba nézett, és bólintott. – Egy-két napon belül sok minden kiderül –
tette hozzá.
– Ottan van az erdőd? – kérdezte a törpe.
– Azt reméli – válaszolt helyette Dahlia.
Drizzt elindult a tópart mentén északi irányba, Ámbrával és Afafrenferével szorosan a
nyomában. Effron tétovázott, hallótávolságon belül maradt Entrerihez és Dahliához.
– Akkor mégis miért követjük őt? – kérdezte Entreri. – Hadd kergesse csak a szellemeit,
mi pedig addig derítsük ki, hogy érdemes-e letelepedni ebben a Tízvárosban vagy sem! Talán
valóban alkalmas rá, hogy meghúzzuk itt magunkat a vadászó drow-k elől, de nem tudom, hogy
meddig kell várakozni…
– Nem! – szakította félbe Dahlia hevesen, és az északi irányba tartó drow után nézett. –
Látni akarom ezt! Látni akarom, hogy Drizzt megtalálja-e a szellemeit, vagy feladja végre a
reményt. Ennyivel tartozik nekem.
– Ó, az igaz szerelem – mondta Entreri bágyadtan Effronnak, amikor elhaladt a torz
tiefling mellett.
Effron téblábolt még egy kicsit, próbálta alaposan végiggondolni, hogy mi is történik
körülötte, majd a többiek után iramodott.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
– Nu, ezt nem nagyon hínám erdőnek – dörmögte Ámbra, miközben keresztülcsörtetett
a düledező viskó fölé magasodó girbegurba fák törzsei között a Lac Dinneshere partján. –
Biztos, hogy ez az a hely? – kérdezte.
A törpe azonnal abbahagyta a fecsegést, amikor Dahliára és Drizztre nézett. A drow
éppen fél térdre ereszkedett, és feszülten nézte a kezét.
Nem is a kezét, vette észre valamivel később, hanem a tenyerét és amit benne tartott.
– Mi az? – kérdezte Dahlia.
Drizzt üres tekintettel nézett fel rá. Zavartan csóválta a fejét, mintha nem találná a
megfelelő szavakat.
Ámbra és Entreri ekkor értek oda hozzájuk, ellentétes irányból közeledve.
A drow összezárta a tenyerét, majd megmozgatta az ujjait. Végre összegyűjtött annyi
erőt, hogy felálljon.
– Mi az? – kérdezte Entreri is.
Drizzt Entrerire nézett, majd a válla felett Effronra és Afafrenferére, akik még mindig a
kicsiny rakparton álltak, a düledező viskó előtt.
– Drizzt? – szólt rá Dahlia.
– Egy csontfaragvány – felelte a drow elfúló hangon.
Dahlia Drizzt keze után nyúlt, de a drow védekezőn maga felé rántotta a karját. A
mozdulat meglepte az elf nőt, és másik két társuk is értetlenül nézte a jelenetet.
A kósza nagy levegőt vett, majd szétnyitotta a tenyerét. Egy parányi csontszobor lapult
benne, amely egy táncoló nőt ábrázolt, a kezében egy igen jellegzetes íjjal. A fegyver pont
ugyanúgy nézett ki, mint a Drizzt vállán átvetett mágikus íj.
– Ez Regis műve – mondta Artemis Entreri.
– Ez ő? – kérdezte Dahlia, elnyomva az orgyilkos hangját.
Drizzt ismét üres tekintettel nézett rá, és habozott a válasszal.
– Ez Catti-brie? – faggatta tovább az elf nő. – A te imádott Catti-brie-d?
– Hunnan került ez ide? – kérdezte Ámbra, és körülnézett. – Kevesen jártak itten az
elmúlt években.
– Inkább senki – vakkantotta Dahlia. Még mindig Drizztet nézte, határozott
csalódottsággal a tekintetében.
– Talán akkor jönnek ide, amikor itt van az erdő – vélte Artemis Entreri. A drow nagy
levegőt vett. Forgott vele a világ, úgy érezte, hogy menten összecsuklik, hacsak Dahlia le nem
csapja előbb, amihez a tekintetéből ítélve igen közel állt.
– Ez csak véletlen egybeesés – szólalt meg a kósza nagy sokára.
Artemis Entreri odalépett hozzá, hogy megnézze a csontból faragott szobrocskát, de
Drizzt elhúzta előle a kezét.
– A lába! – mutatta Entreri. – A jobb lába. Még mondanom kell neked?
Drizzt lassan megfordította a szobrocskát, alaposan megnézte az alját, majd a szívéhez
szorította.
– Az az „R” ott Regis – magyarázta Entreri a többieknek.
– Honnét veszed? – kérdezte Ámbra.
– Jól ismerem azt a félszerezet – vigyorgott Entreri.
Drizzt összefűzte a tekintetét az orgyilkoséval.
– Mit jelentsen ez?
Entreri vállat vont, kinyújtotta a kezét, és Drizzt ezúttal odaadta neki a csontfaragványt.
Entreri alaposan megvizsgálta.
– Már régóta hever itt a homokban – állapította meg róla.
– Itt nincs semmiféle erdő – tette hozzá Dahlia barátságtalan hangon.
– Gyorsan telik az idő – szólt közbe Ámbra, és hátrapillantott a tó mögött
lenyugvófélben lévő, vöröslő napra. – De legalább födél lesz a fejünk fölött – tette hozzá, és a
romos kunyhóra mutatott. – Az ottan, ni!
Drizzt lekanyarította a hátizsákját a válláról, és a földre pottyantotta.
Ámbra előbb a zsákra nézett, majd vissza a drow rideg, rezzenéstelen arcára.
– Ahogy mondottam, újabb remek íccaka a csillagok alatt – dörmögte.
A drow pontosan ott vert tanyát, ahol rálelt a kis csontfaragványra. Senki sem húzódott
be a düledező kunyhóba, inkább körbevették őt a hálózsákjaikkal.
– Szellemeket kerget – motyogta Dahlia valamivel később Entrerinek. Ők ketten
távolabb ültek a többiektől, és Drizztet nézték. A tűz már régen leégett, de nem volt hideg az
éjszaka. A hold már égi pályája felénél járt, és jól látták a kószát a fényénél. A kósza a hátán
feküdt, és a magasban fehérlő csillagok ezreit bámulta. Még mindig a kezében szorongatta a
szobrocskát, és sebesen pörgette fürge ujjai között.
– Úgy érted, őt kergeti.
Dahlia az orgyilkos felé fordult.
– Nem tudod őszintén hibáztatni érte, igaz? – folytatta Entreri az elf nő gyilkos
pillantása ellenére is. – Ők voltak a barátai, a családja. Mi mindannyian kergettünk szellemeket.
– Hogy megöljük őket, nem azért, hogy szeretkezzünk velük – felelte Dahlia, majd
visszafordult a drow felé.
Entreri csak mosolygott a nő nyilvánvaló féltékenysége láttán, de okosan inkább nem
szólt semmit.
---------------------------------------------------------------------
Drizzt először azt hitte, hogy Andahar csengettyűinek kellemes hangját hallja, de amikor
kinyitotta a szemét rájött, hogy ez a hang sokkal kifinomultabb és egyben erőteljesebb is annál.
Az egész erdő puhán, lágyan, ugyanakkor ellenállhatatlanul lüktetett.
Az egész erdő…
Amikor elaludt, a sok ezernyi csillag fényétől ragyogó eget látta maga fölött, most
azonban alig tudott kivenni ebből valamit, olyan sűrű lombtakaró borult fölé, pedig nyilván
tapodtatnyit sem kúszott odébb álmában.
Azonnal felült és gyorsan körülnézett, próbálta megfejteni, hogy mi történt.
Egy kis tavacska mellett ült, amely korábban ott sem volt. Egy kicsiny, de annál
takarosabb kunyhót látott a közelben, amely szintén nem állt ott korábban. A kunyhó előtt
virágágyás húzódott, és egy élő sövénnyel elkerített zöldségeskert. Felállt, és a társaira nézett.
Mindenki békésen aludt, egy kivétellel.
Drizzt Dahliához ment, és gyengéden felkeltette.
– Hol van Entreri? – kérdezte.
Az elf nő kidörzsölte a csipát álmos szeméből.
– Mi van? – kérdezte kábán, lomha agya még nem fogta fel, hogy mi történik körülötte.
Ismét megdörzsölte a szemét, majd felült, és tompa tekintettel meredt Drizztre. – Mi ez a zene?
– kérdezte, majd körülnézett.
A következő pillanatban úgy kikerekedett a szeme, hogy majd kipattant a helyéről.
Ekkor Artemis Entreri sétált be a látóterükbe, és mindketten fürkésző pillantással
kísérték a lépteit. Az orgyilkos rájuk nézett, majd vállat vont.
– Senki sem énekel – jelentette –, magától szól a dal.
Egy hatalmas ásítással fejezte be mondatot, majd lerogyott a fekhelyére.
– Milyen messze mentél? – kérdezte Drizzt, és ő is nagyot ásított. Hirtelen tört rá a
bénító álmosság, alig tudta megformálni a szavakat.
Dahliára pillantott, de az elf nő már le is heveredett a földre, és úgy tűnt, hogy mélyen
alszik.
Mágia, méghozzá nagy erejű mágia, hiszen az elfek természetüknél fogva ellenállnak a
különböző altató varázslatoknak. És természetesen a drow-k is, Drizztnek mégis lebukott a feje.
Térdre rogyott, és minden erejét megfeszítve próbált ébren maradni.
Dahlia hasára fektette elnehezülő fejét, pedig tudatában sem volt a mozdulatnak. Semmi
mást nem érzékelt, kizárólag a fülében doboló mágikus zenét hallotta. Melegség töltötte el a
szívét, miközben álomra hunyta a szemét.
Cattir-brie-ről álmodott.
XXVIII.
– Üdv néktek! – köszöntötte Tiago Baenre az őrök kis csoportját, akik azonnal eléjük
rohantak, amikor az ifjú harcos és három drow társa megérkezett Bryn Shander nyugati
kapujához. Noha próbált mosolyogni és lehengerlően nyájasnak mutatkozni, az őröket nem
sikerült megtévesztenie, ami nem is csoda, hiszen kevés olyan uralkodói kiállású és arrogáns
alak létezett, mint Tiago Baenre. Mithrillel kivert, fekete színű bőrpáncélt viselt, amelyet
hullámos szélű platina díszlevelek ékesítettek. Egy aranyból sodort láncot viselt derékszíj
gyanánt, amelyet a csípőjénél kötött meg, és úgy lifegett az oldalán, mint egy huncut bojt.
Tökéletesen fekete piwafwit hordott a bőrpáncél felett, olyan mély árnyalatút, mintha a köpeny
még mindig kapcsolatban állna Mélysötét mágikus kisugárzású járataival.
Természetesen nem csupán makulátlan küllemének és remekbe szabott ruházatának
köszönhette félelmetes és lenyűgöző kiállását, hanem két pompázatos fegyverének is. A kardját
nemes egyszerűséggel átfűzte derékszíja egyik láncszemén – ugyan ki rejtené hüvelybe
Vidrinathot? –, és a félig éttetsző üvegacélból készített penge szemkápráztatóan csillogott a
belé kovácsolt gyémánttól, hajlott markolatvasának zöld pókszeme úgy villant rá az őrökre,
mintha érző lény lenne. A Tiago hátára szíjazott Orbbcress ugyanakkor közönséges, kis, kerek
pajzsnak tűnt. Második ránézésre azonban már látszott rajta, hogy kis mérete megtévesztő: a
pajzsból nagy mágikus erő sugárzott, és különös, jégszerű anyagát mintha szövevényes pókháló
szőtte volna keresztül-kasul.
– Ne aggódjatok! – mondta parancsoló, pattogó hangon, még közös nyelven is így
beszélt. – Egy barátomat keresem, nem vagyok Tízváros ellensége.
– Drizzt Do’Urdent? – kérdezte az egyik őr inkább a társaitól, semmint tőle, de Tiago
éles füle meghallotta a nevet, és nagyot dobbant a szíve. Ennél jobb hírt nem is hallhatott volna.
– Itt van?
– Itt volt – felelte egy másik őr. – Elment Keleti-révbe néhány nappal ezelőtt, és onnan
továbbállt keletre, így hallottam.
– Hová? – kérdezte Tiago, és próbálta leplezni nyilvánvaló csalódottságát… és főleg
hirtelen rátörő és azonnal felfortyanó dühét.
Az őr vállat vont, majd a társára nézett, aki szintén megvonta a vállát és a fejét ingatta.
– Nem túl messze, és nem marad túl sokáig – szólalt meg ekkor egy nő, az, aki korábban
Drizzt Do’Urden nevét említette. – A barbár törzseket keresi, vagy talán csak vadászik, de
biztos, hogy hamarosan visszatér. Nincs hová menni Tízvárostól keletre.
Ettől Tiago egy cseppet megnyugodott.
– Keleti-rév? – kérdezte a Baenre nemes olyan kedvesen, amennyire csak tudta.
– Egynapi lovaglás a keleti úton – felelte a nő.
Tiago három társára, Ravelre, Saribelre és Jearthre pillantott, akik némiképp zavartan
néztek vissza rá.
– Kelet felé – magyarázta az egyik őr. Megfordult, és a város szívébe vezető
nyílegyenes útra mutatott. – Keresztül kell menni a városon, majd ki a keleti kapun.
– Közeledik az éjszaka – vette vissza a szót a nő –, szállásra lesz szükségetek.
Tiago eltökélten rázta meg a fejét.
– Máshol van dolgom. Ez a keleti út a város túloldalán folytatódik?
– Egen – bólintott az egyik őr.
Tiago megfordult, és visszafelé indult, amerről jöttek. A társai szó nélkül követték, még
véletlenül sem köszöntek el az őröktől, sőt hátra sem néztek, leszámítva a fegyvermestert,
akinek az volt a dolga, hogy fél szemmel mindig hátrafelé nézegessen.
– Drizzt Do’Urden – suttogta Tiago izgatottan, miután hallótávolságon kívülre értek a
nyugati kaputól.
– Csak néhány napra van tőlük – bólintott Ravel.
– És nincs hová menekülnie – tette hozzá Saribel. Mind a négyen máris a várható,
közelgő dicsőségről ábrándoztak.
---------------------------------------------------------------------
A kisméretű és sekély fenekű csónak ide-oda ringott a vízen, és az ideges kapitány félt
tőle, hogy három előkelő utasa megbünteti majd őt a kényelmetlen utazásért. A drow-kat
azonban, összesen hetet, egyáltalán nem érdekelték az utazás körülményei. A felettébb ügyes és
mozgékony sötételfek tökéletesen egyensúlyoztak az imbolygó járműben, még ebben a teljesen
ismeretlen környezetben is, és ügyet sem vetettek a hullámokra.
A kapitány sűrűn pislogott a drow-k felé, akik azonban rá se hederítettek, és ettől egy
kicsit fellélegezhetett. Drizzt Do’Urden barátainak vallották magukat, de volt valami a
megjelenésükben és viselkedésükben, ami másra engedett következtetni. A kapitány nem
ismerte jól Drizzt Do’Urdent, ami azt illeti, csupán egyszer találkozott vele egy hasonló kompút
során, de természetesen ő is többször hallotta a drow kószáról keringő legendákat és
történeteket, mint mindenki Tízvárosban, és főleg Keleti-révben, a végtelen tundrára nyíló
utolsó kapuban. Drizzt jelentős szerepet játszott mind Tízváros és a barbár törzsek között
megkötött békében jó egy évszázaddal ezelőtt, mind a Kristályszilánk hírhedt démoni erejének
legyőzésében.
Noha kevesen tudtak bármit is Drizzt Do’Urden jelenlegi életéről – a Pusztaerdőben
csupán maroknyi elf maradt, akik éltek Akar Kessell és a Kristályszilánk idejében –, de mind
szívesen látnák vendégül őt, és szó nélkül szélesre tárnák előtte házuk ajtaját. A kapitány el sem
tudta képzelni, hogy ugyanez igaz legyen ezekre a mogorva képű, szótlan drow-kra is.
A kapitány megkönnyebbülten kormányozta el a hajót az utolsó sziklás kiszögellés
mellett, és fordult rá a tó keleti partjánál található sekély, valamelyest védett kikötőbe. Behúzta
az egyetlen vitorlát, rögzítette a hajókormányt, és hagyta, hogy az áramlat besodorja őket a
kikötőhelyre, ahol horgonyt vetett, és a helyére billentette a hosszú pallót. Sokéves
tapasztalatának köszönhetően mindig gyorsan és szakszerűen és biztosan kötött ki, de most
minden eddiginél kapkodóbban végezte el a munkáját.
Elővigyázatosan a komp bal első sarkába húzódott, hogy a drow társaság minél
zökkenőmentesebben leszállhasson.
– Pontosan itt tetted ki Drizztet is? – kérdezte Tiago a sor végéről, csak Jearth maradt
mögötte.
– Pont itt – bólintott a kapitány.
– Egy tíznappal ezelőtt?
– Igen, uram.
– Itt várj meg minket! – utasította a Baenre nemes.
A kapitány nagyot nyelt, majd belefulladt. Beleegyezett, és meg is fizették azért, hogy
idehozza a drow-kat, de még a zord idő ellenére is úgy tervezte, hogy horgászik egy kicsit. Úgy
vélte, hogy ilyen időben leginkább pisztrángra lenne érdemes menni.
– De… – kezdte reménytelen tiltakozását, a drow ugyanis olyan pillantást vetett rá,
amiből azonnal tudta, hogy ha ellenkezik, akkor ott helyben holtan rogy össze.
– Itt vársz minket – jelentette ki Tiago ellentmondást nem tűrően.
– Me… meddig? – hebegte a kapitány.
– Amíg bele nem őszülsz – vakkantotta Tiago. – Utána pedig vagy visszaviszel minket
Keleti-révbe, vagy ideszállítod a csapatom többi részét, ezret fordulva, ha kell!
A kapitány beleborzongott a gondolatba, hogy még több lehet ebből a veszedelmes
népségből a közelben, és felállt a hátán a szőr. Mégis, mibe tenyerelt? – sopánkodott, és már
látta is maga előtt a Keleti-révet porig égető drow hordát.
---------------------------------------------------------------------
Valamivel később, amikor már lenyugvóban volt a nap az égbolton, a kapitány nagyot
sóhajtott, amikor Tiago és a társai leléptek hajója fedélzetéről, immáron Keleti-rév kikötőjében.
Semmi nyomát nem találták Drizztnek, ami nem is csoda, hiszen a kósza úgy ismerte a vidéket,
mint a tenyerét, és sokkal jobban boldogult a fagyos, végtelen, kietlen tundrán, mint ők.
Arra az elhatározásra jutottak, hogy Tiago és néhány társa ott marad a kis városka egyik
fogadójában, míg a csapat nagyobbik része egy dimenziókon kívüli térben várakozik, amelyet
Ravel és a mágiaszövők nyitnak meg a számukra.
Ők pedig türelmesen várakoztak.
Eltelt egy újabb tíznap. Tiago kémeket küldött ki Bryn Shanderbe, egészen pontosan
Saribel papnőit, és felderítőket bérelt, hogy kutassák át Tízváros teljes területét, még a hegyek
alatt élő Harcpöröly klánt is megvizsgáltatta. Ravel és a mágiaszövők fürkésző mágiával
próbálkoztak, Saribel és a papnői pedig folyamatosan Lolth szolgáitól kértek útmutatást a
kereséshez.
Eltelt egy teljes hónap. A végén Tiago még a barbár törzsekhez is küldött követeket,
hogy tőlük szerezzen értesüléseket.
Egy újabb hónap telt el, és még mindig nem kaptak hírt Drizztről. Még a papnők által
megidézett, más síkokról érkezett teremtmények sem tudtak segíteni nekik, ők sem találták a
kósza nyomát, sem a különböző varázshasználók. Hamarosan beköszöntött az új évszak, és
olyan sűrű hótakaró borította be a Jeges Szelek Völgyét, amely hosszú időre elszigetelte azt
Faerűn többi részétől. Az első hóviharok érkezését követően karavánokat sem indítottak már a
Világ Hátától délre eső területekre.
Karavánok talán nem jártak már a téli vidéken, de a zord idő egyáltalán nem zavarta a
hatalmas balort, akinek a döngő léptei alatt megolvadt a mély hó.
---------------------------------------------------------------------
Hatalmas robbanás rázta meg Bryn Shander kapuját. Éles kőszilánkok röpültek szét a
levegőben, a sarokvasak kiszakadtak a helyükről, a súlyos kapu pedig előbb döngve bedőlt,
majd gyorsan el is égett a démoni tűzben. A füstölgő törmelék szélénél álló őr felemelte a
lándzsáját, majd egy harci üvöltés kíséretében elhajította, Bryn Shandert és Tízvárost éltetve. A
szálló fegyver eltűnt a démont övező füstfelhőben, ezért az őr nem látta, hogy eltalálta-e a
célpontját vagy sem, és már soha meg sem tudta. Miközben a lándzsa még szállt a levegőben, a
démon korbácsa meglódult és rátekeredett a harcosnő derekára. Errtu egy erős
csuklómozdulattal lerántotta a nőt a városfalról, és szorosan magához vonta a testét övező
lobogó tűzbe.
Nem vesztegetett több időt a derék városvédőre, egy intéssel előreküldte három
szolgáját, három nagy glabrezut. Az óriás termetű, kétlábú, négykarú démoni teremtmények
lelkesen ugrottak át a számukra megnyitott hasadékon, és rohanták le a várost. Négy karjukból
kettő hatalmas rákollóban végződött, melyekkel könnyedén kettévághattak egy felnőtt embert,
amit az egyik városi őr hamarosan meg is tapasztalt.
– A drow kell nekem! – bömbölte a balor. – Azonnal küldjétek elém, vagy lerombolom
a városotokat!
---------------------------------------------------------------------
A kibontakozó csatától néhány utcányival délebbre Tiago és a társai azonnal tudták,
hogy komoly veszéllyel állnak szemben. Mind jól ismerték a különböző démonokat és tisztában
voltak az erejükkel.
– Egy balor! – suttogta Saribel elhaló hangon.
– Ránk vadászik? – kérdezte Ravel zavartan.
– Úgy tűnik – dünnyögte Tiago. – Noha élvezem a mészárlást, talán megkérdezhetnénk
tőle, hogy mit akar. Persze gondolom, hogy nem békés szándékkal érkezett, ezért vélhetően el
kell pusztítanunk. Kár érte – fintorgott.
Mérhetetlen önbizalma, a rájuk leselkedő félelmetes ellenfél nyilvánvaló erejétől sem
csappanó magabiztossága tovább növelte az ifjú nemes megbecsülését társai szemében.
Eszükbe sem jutott, hogy vitatkozzanak vele, egyetértően bólintottak.
Tiago Saribelhez fordult.
– Védj meg a tűztől! – kérte. – Oltalmazz meg mindnyájunkat, fosszuk meg a
leghatásosabb fegyverétől!
Miközben Saribel és a papnői változatos védővarázslatokkal vértezték fel őket, Tiago
gyűlést tartott Ravel, Jearth és Yerrininae társaságában, hogy megtervezzék az elkerülhetetlen
csatát. Nem sokkal később Tiago a sor elejére tört Byok hátán. Nézte a tomboló glabrezukat
követő hatalmas balort, élvezettel hallgatta a várost védeni próbáló harcosok kiáltozását, majd
előrelovagolt. A betört kaputól húszlépésnyire húzódó falszakaszra mutatott, aztán
megsarkantyúzta a harci gyíkot. A drow harcosok és Saribel papnői szó nélkül követték őt,
Jearth vezetésével. A driderek csak rövid ideig tartottak velük, hamarosan oldalra kanyarodtak,
és nyugati irányból kerültek a kapu északi oldala felé.
Ravel és a mágiaszövők azonban nem követték őket. Alakzatba rendeződtek, és
természetesen a Xorlarrin nemes töltötte be a központi szerepet, ő volt a „kerék agya”.
Miközben öt társa hosszas kántálásba kezdett, ő elmondta az első varázslatot, és dimenziókaput
nyitott a Bryn Shander bezúzott kapuja előtti mezőre. Amikor befejezte a varázslatot, a
felgyülemlő mágikus energia szikrái pattogni kezdtek a teste körül.
---------------------------------------------------------------------
Tiago Baenre odavágtázott harci gyíkja hátán Bryn Shander magas városfalához, leszállt
a nyeregből és olyan kecsesen ugrott rá majd mászott fel a falon, hogy az egyszerű szemlélő
illúziónak vélhette a falat, ami valójában egy lankás dombocska. Tiago gyorsan felért a fal
tetejére, majd odébb rohant, hogy jobb rálátása nyíljon a városban kibontakozó mészárlásra.
Jearth fegyvermester és a harcosai eközben odakint gyülekeztek a fal előtt.
Bryn Shander lakosai felsorakoztak a démonok előtt, és nekik legyen mondva,
tisztességesen helytálltak, nem menekültek hanyatt-homlok a balor és a glabrezuk elől, akik
mindenkit levágtak, aki csak eléjük került. Egy tucatnyi városvédő összehangolt támadást
intézett az egyik glabrezu ellen. Voltak, akik nyíltan támadtak rá, lándzsával a kezükben, mások
háztetőkről vetették rá magukat, megint mások az oldalt sorakozó házak kivágódó ajtóin
keresztül rohamoztak.
Iszonyatos vérfelhő jelent meg a levegőben, a tizenkét harcosból azonnal tíz maradt,
majd hamarosan már csak hat. A glabrezu felbőgött és kíméletlenül támadott tovább: szarvalt
fejével döfött, kutyaszerű pofájával harapott, rákollóban végződő karjával ádázul vagdalkozott.
Azonban hiába minden ereje és tudománya, a városiak túlereje végül ledöntötte őt a lábáról, és
alaposan megmártották benne a lándzsáikat és a kardjaikat.
– Elkaplak téged, drow! – ordította a balor, akit egyáltalán nem taglózott le a glabrezu
elvesztése. – Gyere elő, vagy mind meghalnak! Száz évet vártam rád!
Miközben torkaszakadtából ordított, egy tűzsugarat lövellt be az egyik sikátorba, de
ekkor egy nyílvessző röppent ki felé. A nyílvessző természetesen nem tett kárt benne, az íjász
viszont a következő pillanatban szénné égett a leshelyén.
– Ki ez a balor, aki ilyen szenvedélyesen vágyik a találkozásra? – kérdezte Tiago a
démon saját nyelvén, hagyva a felszíni világ közös beszédét.
A balort meglepte a menzoberranzani hanghordozással beszélt démoni nyelv, és egy
pillanatra megmerevedett.
Tiago újabb kérdést akart feltenni neki, de a balor nem akart beszélgetni, egy
közönséges harcossal legalábbis nem, ezért megsuhintotta a korbácsát hatalmas szarvakkal
ékesített feje felett. Abban a pillanatban, amint a félelmetes korbács hegye útnak indult, Tiago
lebukott Orbbcress mögé. A pajzs pókhálója örvényleni kezdett, majd a pajzs akkorára duzzadt,
hogy teljesen kitakarja a Baenre nemest Errtu fegyvere elől.
– Száz esztendő nem hosszú idő, Drizzt Do’Urden! – ordította Errtu, és rázúdított egy
tűzlabdát Tiagóra.
A drow azonban már sebesen mozgott: végigrohant Byokkal a keskeny párkányon a
lerombolt kapu felé. Alig hallotta a balor szavait, és még le sem ülepedett benne, hogy ez a
démon nem is őrá, hanem Drizzt Do’Urdenre vadászik, amikor Errtu kirontott a városból utána,
és ismét megsuhintotta lángoló korbácsát.
A démon ezzel egy időben a kardforgató keze oldalán rámutatott valamire, telekinetikus
erőt hívott életre, és kiemelt egy szikladarabot a törmelékből, ami a kapuból maradt.
Tiago ismét kitért az ostorcsapás elől, és közben próbált beszélgetést kezdeményezni
ezzel a roppant érdekes démonnal. A következő pillanatban azonban elakadt a szava és semmi
egyébre nem tudott gondolni, mint a felé szálló hatalmas szikladarabra.
Ismét mágikus pajzsa mögé bújt, és a páratlan fegyver megvédte őt, de a becsapódás
erejétől kirepült Byok nyergéből, az izmos harci gyík pedig elterült a földön.
---------------------------------------------------------------------
Az egyik glabrezu ollóba fogott egy városvédőt, és a magasba emelte. A férfi társa és
egyben barátja felkiáltott, de nem ért el vele semmit.
A hatalmas rákolló összezárt, a szerencsétlen városvédő pedig két véres darabban
zuhant a földre.
– Ezt Drizzt tette! – ordította a férfi, és önfeláldozón a démonra vetette magát. Hevesen
kaszabolta őt a kardjával és több csapást és szúrást is sikerült bevinnie, mielőtt a démon egy
hegyi óriás erejével lesújtott rá, és egy közeli házfalhoz penderítette.
Ám azonnal mások álltak a férfi helyébe. Egy közeli épület erkélyéről egy varázsló
lesújtott rá egy villámmal. A váratlan támadás eléggé meglepte a glabrezut ahhoz, hogy az ádáz
városvédők kitölthessék rajta a haragjukat.
A házfalnak penderített harcos még mindig halott barátját siratta, és közben
nyöszörögve átkozta Drizzt Do’Urden nevét.
Mások is csatlakoztak hozzá.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------
– Várjatok! – parancsolta a városi őrség vezetője Bryn Shander védőinek. – Senki sem
hagyhatja el a várost!
Intett a karjával, jelezve az íjászoknak, hogy sorakozzanak fel a városfal mögött. Mégis,
kik ezek a drow-k, akik felvették a harcot a démonokkal?
– Szövetségesek? – kérdezte önmagától, de elég hangosan ahhoz, hogy a körülötte állók
hallják. Senki sem válaszolt.
Északi irányba nézett, ahonnan újabb harci egység érkezett. Nagyot nyelt, rémület és
kétely ült ki a tekintetébe. Úgy tűnt, hogy Bryn Shander hatalmas bajba kerül, bármelyik fél is
győzzön ebben a gigászi csatában.
---------------------------------------------------------------------
Tiago kérésére egy cikázó villámokból álló háló érkezett válaszul egy dimenziókapun
keresztül, mintha a semmiből jelent volna meg a hatalmas balor mellett. A démon meglepetten
meredt a villódzó, csípős hálóra, amely mindenkit elvakított, aki ránézett. Tiago ennek ellenére
nem csukta be a szemét: látni akarta, ahogy a becsapódó villámok darabokra szaggatják a balor
testét, és végképp elpusztítják őt, így véve elégtételt Byok gyilkosán.
Szikrák pattogtak a levegőben, magukkal sodorva a balor testét övező füstöt és
lángnyelveket. A démon próbált ellenállni a gyilkos felhőnek, de a folyamatosan becsapódó
villámok lejjebb és lejjebb kényszerítették őt, elviselhetetlen kínokat okozva neki.
A föld remegni kezdett a becsapódásoktól, a villámok minden eddiginél sebesebben
cikáztak a balor körül, majd a felhő egy végső, mindent elsöprő mennydörgés kíséretében
robbant szét.
A villámokból álló háló a földre hullott, ahol tovább szikrázott a kihunyófélben lévő
lángnyelvek között.
A démon azonban nem volt alatta; a következő pillanatban ismét felbukkant, odébb a
hálótól.
Igen, Errtu elteleportált a veszély elől, és most közvetlenül Tiago Baenre mögött állt
teljes valójában. A démon felemelte roppant kardját és lesújtott vele, de Tiago az utolsó
pillanatban maga elé kapta a pajzsát, hogy védje az iszonyatos csapást. A válla ismét azonnal
elzsibbadt, és elernyedt a karja. Egyetlen harcos sem állhatja egy balor csapását! És noha ez a
démon számos sebből vérzett, a villámok több helyen is belemartak a fejébe és a mellkasába, az
egyik szarva letört egy becsapódástól, maga volt a megállíthatatlanul tomboló düh.
És Errtu jól ismerte a dühöt.
Ahogyan Tiago is, aki végignézte Byok halálát.
A balor ismét lesújtott a halált osztó pengével, de a drow fürgén kitért előle. Ekkor
útjára indult a tüzes korbács, de Tiago előreszökkent, hogy a hatótávolságán belülre kerüljön.
Ismét villant a kard, de a drow pajzsa a helyén volt, és ekkor végre Tiago is támadásba
lendülhetett, és bevitt egy ütést.
Vidrinath, melyet Gauntlgrym nagykohójában kovácsolt a legendás mester, Gol’fanin,
könnyedén mart bele Errtuba, átvágva a bőrt és az izmokat, mélyen megsebezve a démon
csípőjét.
Tiago hátraszökkent, hárított egy újabb kardcsapást, majd egyenesen döfött, bele Errtu
gyomrába, beleket és vért ontva ki.
A balor felemelte háromujjú, karmos lábát, hogy agyontiporja a drow-t, de amikor Tiago
oldalra vetődött, keményen belerúgott, messzire repítve ellenfelét.
A démon meglóbálta a feje felett lángoló korbácsát. Az erős rúgástól kába Tiago
lassabban fordult meg a kelleténél és erőtlenül emelte maga elé a pajzsát, hogy legalább részben
hárítsa az elkerülhetetlen, borzalmas csapást.
Errtu karja előrelendült… illetve csak lendült volna.
A démon dermedten, gyűlölettel telve meredt Tiagóra és értetlenül a széles mellkasán
keletkezett különös dudorra.
Tiago nem vesztegette az idejét arra, hogy kitalálja, mi történt. Azonnal talpra szökkent,
és már rohant is a balor felé. Nagy lendületet vett, felugrott a levegőbe, és fej fölüli csapásra
emelte az Álomhozót. A páratlan penge könnyedén hasította ketté a démon hatalmas
koponyáját, pontosan középen. Errtu térdre rogyott. Noha nem maradt szája, mégis felbőgött,
dühtől remegő, fenyegetésektől terhes hangon.
– Száz esztendő nem hosszú idő, Drizzt Do’Urden!
Azzal belesüppedt a talajba.
Tiago a megfeketedett folt mögé tekintett. Yerrininae állt ott előtte, kezében egy hosszú,
háromágú szigonnyal, amely a megölt balor vérétől és beleitől csepegett.
– Azt hitte, hogy te vagy Drizzt – mondta a drider. – Ez jó jel.
– Hadd tudja csak meg a démon, hogy Tiago Baenre végzett vele! – felelte az ifjú,
büszke harcos. Letérdelt a megfeketedett tócsa mellé. Csak a démon kardja, korbácsa és Byok
feje maradt ott a balor után.
– Én végeztem vele – mondta ismét Tiago, miközben megsimogatta Byok lemetszett
fejét. – A kard és a korbács a tiéd, Yerrininae, kiérdemelted.
Ekkor hangos üdvrivalgás harsant a háta mögött. Éppen idejében fordult meg ahhoz,
hogy még lássa földre hullani az utolsó glabrezut Jearth harcosai előtt. A Bryn Shander romos
kapujában ácsorgó tömeg éljenzett ugyan, de visszafogottan; nem tudták, hogy ezek után mire
számítsanak.
Tiago tökéletesen megértette a visszafogottságukat, hiszen nemcsak, hogy felsorakozott
előttük a teljes serege, de még a visszataszító driderek is előbújtak rejtekükből.
– Szedd össze a csapatot, és térjetek vissza táborba! – mondta a driderek vezérének. –
Megnyertük a csatát.
– Legalább száz ellenség mered rád – felelte halkan Yerrininae.
– Ezek nem ellenségek – nyugtatta Tiago. – Inkább hálás parasztok. – Tisztelgett a
dridernek, majd a lerombolt kapu felé indult, és közben jelzett a többieknek, hogy maradjanak a
helyükön.
– Úgy tűnik, hogy Drizzt Do’Urden nagyhatalmú ellenségeket szerzett magának az
alsóbb síkokon – mondta az összesereglett tömegnek. – Szerencsések vagytok, hogy a közelben
tartózkodtunk.
Némán meredtek rá, néhányan déli irányba tekingettek, ahol Tiago serege várakozott,
mások észak felé fordultak, amerre a driderek távoztak.
Tiago meg akarta nyugtatni őket, de végül meggondolta magát, ki akarta várni, hogy mi
lesz ennek az egésznek a vége.
Valaki halkan tapsolni kezdett a hátsó sorok egyikében, majd miután egyre többen
csatlakoztak hozzá, hangosan éljenezni kezdtek, és a hős drow-kat éltették, akik megmentették
Bryn Shandert.
A démonok ellen vívott csatát követően Tiago serege továbbra is délre táborozott a
várostól, de a Baenre nemes és Xorlarrin szövetségesei Bryn Shanderben maradtak. Többé nem
fogadtak el pénzt tőlük, ingyen kapták az ételt, az italt és a szállást is, és addig maradhattak,
ameddig csak akarnak.
Az alatt a rövid idő alatt, amíg Tiago és a társai odaértek a csatatérre, Errtu és a
glabrezuk számos városlakót megöltek és hatalmas kárt okoztak a város keleti szegletében, és
Tiago rohama mentette meg őket. A lakosok legalábbis azt hitték, ez az igazság; és ami azt
illeti, valóban így is történt.
– Mennyire ironikus! – mondta Jearth egy este, amikor köszöntőre emelte a poharát. –
Tiago Baenrét hősként ünneplik egy felszíni városban.
Tiago, Ravel és Saribel mind ittak erre a különös, nem várt fordulatra.
Továbbra is Bryn Shanderben maradtak, és várták, hogy Drizzt visszatérjen… Tiago
ezután már nem kételkedett benne, hogy Tízváros lakossága segít neki a kutatásban. Hogy
tovább növelje a befolyását, a számító Baenre ifjú pletykákat hintett el a városban arról, hogy
valóban Drizzt Do’Urden vezette a Jeges Szelek Völgyébe a pusztító démont, és ami azt illeti,
szándékosan. Miután ezek a pletykák szárnyra kaptak, sőt városszerte megerősítést nyertek,
Tiago Baenre és a szövetségesei biztosra vehették, hogy Tízváros lakossága melléjük áll majd,
ha Drizzt Do’Urden visszatér.
A tíznapok azonban ismét hónapokká dagadtak, a télből tavasz lett, abból pedig nyár.
Ismét követek indultak a barbár törzsekhez és Tízváros településeibe.
Senki sem hallott Drizztről és öt társáról. Az utolsó, aki látta őket, továbbra is az a
hajóskapitány volt, aki kirakta őket a parton, ahová egyszer már Tiagót és a szövetségeseit is
elvitte.
Mielőtt még a következő tél leszállta előtt ismét lezárták volna az utakat, Tiago és
csapata visszatért Gauntlgrymbe a Világ Hátán keresztül. Ravel és a mágiaszövők hátrahagytak
egy mágikus kaput, hogy bármikor azonnal visszatérhessenek Tízvárosba. Sokszor használták
ezt az átjárót a következő hónapokban, sőt években.
Ennek ellenére nyomát sem látták Drizzt Do’urdennek, egyetlen pletyka sem keringett
róla a barbár törzsek között, Kelvin Halmának törpéi sem látták őt, senkit nem látogatott meg a
Jeges Szelek Völgyében.
A dühös Tiago követeket küldött szét Faerűn északi területein, felderítőket menesztett
Mithrill Csarnokba és az Ezüstgyepűkre, tolvajokat fogadott fel Luskanban, és még a Bregan
D’arthétől is azt követelte dörgő hangon, hogy kerítsék elő és vigyék elé Drizzt Do’Urdent.
Végül a Baenre-ház segítségét kérte, és még a nagynénje, Menzoberranzan nagyasszonyanyja
és a hatalmas Gromph, a város időközben kíváncsivá vált ősmágusa is csatlakozott a
vadászathoz.
Drizzt Do’Urden azonban szó szerint eltűnt. Még a Bregan D’aerthe sem akadt a
nyomára, Lolth úrnő sem találta, sem Draygo Quick és Netheril ősmágusai, sem a búskomor
Jarlaxle, aki hatalmas vagyont áldozott arra, hogy a barátja nyomára bukkanjon, és még az
Árnyzuhatagot is felkutatta utána a kémeivel.
Az évekből egy teljes évtized lett, és Drizzt Do’Urden legendája tovább élt, de csak a
szavak szárnyán, őt magát senki sem látta.
Drizztet elragadta a szél, beleveszett a legendák világába, a neve feledésbe merült az
eljövendő korok számára.
XXIX.
Holdfény.
Egy távoli holdsugár áttört az alvó drow elméjére telepedett fátylon, és felébresztette őt.
Drizzt a hátán feküdt, kinyitotta a szemét, és magasan a feje felett lebegő sápadt korongot nézte,
amely visszabámult rá a göcsörtös, levél nélküli faágak közül. Úgy érzékelte, hogy órákig aludt,
de valahogy mégsem értett semmit az egészből. Kora este szenderült el, és a hold állásából
ítélve még alig telt el az éjszaka fele.
Az emlékek lassacskán visszakúsztak az elméjébe: a kellemes zene hangja, a táborba
visszatérő Artemis Entreri, az ellenállhatatlan vágy, hogy leheveredjen a földre és jó nagyot
aludjon.
Az csillagok fényét ellopta a feje felett váratlanul megjelenő sűrű lombtakaró… ez a
zöld függöny mostanra ismét eltűnt, a faágak ismét csupaszon meredeztek az éjszakában.
Sűrű, puha gyepet tapintott ki a kezével. Amikor azonban felkönyökölt, hogy
körülnézzen, meglepetten tapasztalta, hogy a korábbi buja erdő csupán azon a kicsiny folton
maradt meg, ahol éppen feküdt. Becsukta a szemét, megrázta a fejét, és próbálta értelmezni a
történteket. Mind az öt társa ott feküdt mellette, hallotta szabályos légzésüket és Ámbra
horkolását; nyilvánvalóan mély álomba merültek. A társait körülvevő, csupán néhány lépés
átmérőjű területen az erdő megőrizte azt a bujaságát, amit álmában is látott, de azon túl minden
ugyanolyannak tűnt, mint akkor, amikor először idejöttek. Nem volt ott a takaros kis kunyhó.
Sem a tavacska. Minden pontosan olyan kopár volt és kietlen, mint az álom előtt.
Illetve mégsem, ugyanis sűrű hótakaró borította a mágikus hálóhelyükön túli területet,
pedig amikor idejöttek Keleti-révből, semmi nyomát nem látták a téli viharfelhőknek.
Drizzt felállt, és a gyeppel borított parányi sziget széléhez lépett. A hold elegendő fényt
bocsátott le rájuk ahhoz, hogy alaposan megvizsgálhassa a hóréteget: úgy tűnt, hogy az alsó
rétegek már eljegesedtek, ami azt jelenti, hogy jó pár tíznappal ezelőtt hullhattak le. Felnézett
az égre, hogy vessen egy pillantást a csillagképekre.
Tél vége lenne?
De hát mindössze két nappal ezelőtt utaztak el Keleti-révből, kora ősszel!
Próbálta összerakni a részleteket. Miféle álom volt ez? Ekkor vette észre, hogy
szorongat valamit a tenyerében. A szeme elé emelte a kezében lévő csontfaragványt, és Catti-
brie-re meredt, Taulmarillal a vállán.
– Entreri! – suttogta, és megbökdöste az orgyilkost csizmája orrával. A veszedelmes,
mindig éber orgyilkos azonnal felébredt, harcra készen, védekezőn emelve fel a karját.
A következő pillanatban ugyanaz a döbbent és értetlen kifejezés ült ki az arcára, amit
maga Drizzt is viselhetett. Sebesen pislogott, és zavartan nézett körül, sehogy sem értette, hogy
mi történhetett.
– A zene? – kérdezte Entreri halkan. – Az erdő?
A drow vállat vont, nem rendelkezett a megfelelő válaszokkal.
– Akkor csak álom volt – állapította meg az orgyilkos.
– Ha igen, akkor felettébb különleges – felelte Drizzt, majd megmutatta az orgyilkosnak
a csontfaragványt. – Nézz csak körül! A kis táborunkban nyári idő honol, miközben máshol
nem!
Hagyták aludni a többieket, majd elhagyták különös táborhelyüket, hogy száraz ágakat
és gallyakat gyűjtsenek, arra az esetre, ha oda is betörne a tél. Azt is hamar megtapasztalták,
hogy míg a táboron belül nyári meleg uralkodik, addig azon kívül zord, csontig hatoló hideg, és
kellemetlen, csípős szél fúj a tó felől, északnyugati irányból. De ezek a fagyos fuvallatok,
ahogy a tél egésze sem, hatoltak be az ő védett, mágikus táborhelyükre, mintha a zöldellő gyep
egy másik síkon létezett volna.
Drizzt tüzet gyújtott, majd reggelit készített még a hajnal előtt. A többiek szép sorban
felébredtek, mind ugyanazzal a döbbent és értetlen arckifejezéssel, mind emlékeztek a kellemes
zenére a nyári erdő közepén, mind ugyanazokat a kérdéseket tették fel, és ugyanúgy nem tudták
rájuk a válaszokat. Akármennyire gondolkodtak is, itt semminek sem volt értelme.
Amikor már azon kezdtek gondolkodni, hogy addig ott maradnak a mágikus pázsiton,
amíg ki nem derítik az igazságot, a hajnal elűzte az éjszaka sötétségét, és a nap első sugarai
megtörték a varázst. A csípős szél havat sodort az arcukba, és egy szempillantás alatt elfújta a
nyár melegét.
Egyedül Drizzt hallotta ismét azt a kellemes zenét, de ez most egy másik dallam volt, az
előző dal záró taktusai.
Az éneket lezáró utolsó dallamok. A megmásíthatatlan vég érzése kerítette hatalmába a
drow-t, mert tudta, hogy ez az erdő, Iruladún, most eltűnik, és elvész az eljövendő korok
számára.
– A fagyott tavon keresztül? – kérdezte Ámbra, megtörve a drow merengését.
Drizzt alaposan átgondolta, majd megrázta a fejét. A pontos hónapot nem tudta ugyan
megmondani, de azt sikerült megállapítania, hogy vagy a tél végén, vagy a következő tavasz
elején járnak, így nem lehetett megállapítani, hogy mennyire vastag a jégréteg a tavon.
– Ugyanúgy megyünk vissza, ahogy idejöttünk – felelte, majd elindult déli irányba,
vissza a lapos tópartra. – Vissza Keleti-révbe.
– És elmondanád nékünk, hogy mi fene ez? – kérdezte Ámbra.
– Ha a leghalványabb fogalmam lenne róla, már elmondtam volna – válaszolta Drizzt.
– Mégis tudád, merre visz az utunk! – makacskodott a törpe.
– Azt tudom, hogy merre nem – helyesbített Drizzt. – Nem a tavon keresztül, ahol
semmi sem véd minket a jeges széltől, és azt sem tudhatjuk, hogy milyen vastag a jég.
A törpe vállat vont, ennyivel is beérte. Mindketten szorosan összevonták a köpenyüket,
és trappolni kezdtek a mély hóban. Drizzt nem tudta megfejteni ezt a rejtélyt, bármennyire
igyekezett is, ezért inkább csak amiatt hálálkodott, hogy nem a tél kellős közepén ébredtek fel,
mert akkor menten halálra fagytak volna.
Lassan haladtak a tópart mentén, és a nap kisvártatva lebukni készült a jobb kezük felé
eső égbolton.
– Keresnünk kell egy barlangot vagy egy védett völgyet – mondta Drizzt. Hátat fordított
a tónak, és a Lac Dinneshere nyugati partvonala mentén húzódó dombos tájra nézett. A nap
fénye már jócskán elhalványult, mire felértek az egyik kapaszkodó tetejére. Onnan azonnal
felfedezték Keleti-rév esti fényeit, amelyek még mindig jó pár órányi gyalogútra villództak
tőlük, de felfedeztek egy közelebbi tábort is, a dombok tövében. Azonnal tudta, hogy egy
barbár törzs az, és az évszakból illetve a tábor elhelyezkedéséből ítélve ez a Jávorszarvas törzs,
Wulfgar népe, akik jól ismerik Drizzt Do’Urden legendáját.
Hátrahagyta a társait egy védett kis völgyben a törzs táborhelyének közelében, és
egyedül közelítette meg a tűz fényét. Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor felismerte, hogy
ez valóban a Jávorszarvas-törzs. Feltartott kézzel, békésen sétált be a táborba, és hangosan,
tisztán hallhatóan mutatkozott be a vizslató, gyanakvó tekintetek kereszttüzében.
Egy különösen nagytermetű barbár harcos lépett előre, aki a törzsfőnökök jellegzetes
öltözékét viselte, majd kimért léptekkel elé állt, és lenézett rá.
– Drizzt Do’Urden? – kérdezte, és a szemében a kétkedés szikrája csillant. Megemelte
roppant fegyverét, egy a Drizzt számára nagyon is ismerős, pompás harci pörölyt. – Miféle
szellem vagy te?
– Égisz-agyar! – lehelte elhűlve Drizzt. Maga Bruenor király késztette ezt a pompás
harci pörölyt Wulfgarnak jó egy évszázaddal korábban. Repesett a szíve az örömtől, hogy a
fegyvert a törzs főnökének a kezében látja viszont. Méltó helyre került a Jeges Szelek Völgye
egyik legnagyszerűbb hősének öröksége. – Nem szellem vagyok – biztosította róla a barbár
férfit. Drizzt körülnézett, ismerős arcokat keresett a bámészkodók között, noha jó pár éve nem
találkozott már a törzzsel. Észrevett egy nagytermetű ifjút, aki még csak a tízes éveiben járt.
Szőke haja és csillogó kék szeme azonnal ismerős érzést keltett a drow-ban.
Mégsem, jött rá Drizzt. Zavartan hessegette el a gondolatot, összekeverte az ifjú barbárt
valakivel, akit oly sok évvel ezelőtt ismert. Az Égisz-agyar látványa, a Jeges Szelek Völgyének
illata, a fülében zúgó fagyos szél elég volt ahhoz, hogy jó pár évtizeddel visszarepítse őt az
időben.
– Van öt barátom itt a közelben – szólalt meg. – Keleti-révbe tartunk, de nem készültünk
fel erre az évszakra. Ha eltölthetnénk itt egy éjszakát…
A törzsfőnök végighordozta a tekintetét a törzsén, majd visszafordult a drow felé.
– Drizzt Do’Urden? – kérdezte ismét, még mindig kétkedve. – Drizzt Do’Urden rég
elveszett e világ számára. Azt mondják, elragadta a tundra, sok-sok évvel ezelőtt.
– Ha ezt mondják, akkor tévednek. Nemrég hagytam el Keleti-révet, azért jöttem ide,
hogy megkeressem… nos, titeket, vagy valamelyik másik törzset, hogy kiderítsem az igazságot
egy erdőről a Lac Dinneshere partján.
– Miért akartál felkeresni minket?
– Mert azt hallottam, hogy három férfi a törzsetekből egy erdőről beszélt.
– Én nem hallottam ezt a pletykát – felelte a törzsfőnök mogorván, és szemmel láthatóan
megmerevedett.
– Én hallottam róla – szólt közbe egy idős asszony. – De már évekkel ezelőtt.
Drizzt próbálta megkeresni az asszonyt, de a tekintete ismét arra az ifjú harcosra tévedt,
aki annyira hasonlított a fiatal Wulfgarra. Talán az egyik leszármazottja, vélte, annyira
szembeötlő, már-már hátborzongató volt a hasonlatosság.
– Te vagy Drizzt Do’Urden? – szegezte neki a kérdést ismét a törzsfőnök.
– Ez olyan biztos, mint az, hogy a harci pörölyödet Harcpöröly Bruenor király
kovácsolta Wulfgarnak, Beornegar fiának – felelte Drizzt. – A pöröly neve Égisz-agyar, a fejére
a három törpe isten, Moradin, Dumathoin és Clangeddin összefonódó szimbólumait vésték. Ott
voltam, amikor készült, és ott voltam, amikor Wulfgarnak adták… elvándoroltam vele a fehér
sárkány, Ingeloakastamizilian, azaz Jéghalál fészkéhez, ahol erre a fegyverre bukkantam. –
Beszéd közben kihúzta a hüvelyéből a gyémántélű szablyát, melyet a leölt sárkány után
nevezett el. Magasra emelte a törzsfőnök előtt, és hagyta, hogy a tábortűz fénye megcsillanjon a
pompás pengén. Megfordította a szablyát, hogy megmutassa neki a fekete adamantinból
kovácsolt, vadászó macskafejet formázó markolatot.
– Hívd ide a barátaidat! – mondta a törzsfőnök, és elismerően mérte végig az
egyedülálló szablyát. Szélesen mosolygott, mert a drow felbukkanása megerősítette a Drizzt
Do’Urdenről és főként Wulfgarról szóló legendákat, amelyek szájhagyomány útján terjedtek a
Jávorszarvas törzsben. – Osszátok meg velünk a táborhelyünket és az ételünket! Melegen
felöltöztetünk titeket a téli útra, hogy biztonságban eljussatok Keleti-révbe.
---------------------------------------------------------------------
– Már rég halott – mondta a fiatal hajós. – Megfulladt ’73-ban. A hajó megmenekült, de
az öreg Spiblin nem.
A hat bajtárs értetlenül nézett össze. Egyikük sem tudta értelmezni a fiú különös szavait.
Másnap délelőtt elérték a Lac Dinneshere délkeleti szegletét, a komp egyik kikötőjét. Rájuk
mosolygott a szerencse, mert a komp vitorlája nem messze lengedezett a parttól. Leadtak egy
jelzőlövést, és a komp azonnal odasiklott értük, de legnagyobb meglepetésükre nem ugyanazt
zsémbes, ősz szakállú kapitányt látták a fedélzeten, mint néhány nappal korábban.
– Biztosan több komp is jár Keleti-rév és a part között – vélte Drizzt.
– Nem, csak ez az egy van – mondta a fiatal hajóskapitány. – Már akkor is csak ez az
egy volt, mielőtt megszülettem.
– És az előző kapitány?
– Rég halott, ahogy már mondtam.
– Hé, azt mondtad, ’73-ban! – kurjantotta Afafrenfere.
– Igen, csak úgy emlegetjük, a Hullám Éve. Akkora vihar zúdult le ránk abban az évben,
hogy a Dinneshere vizének fele kiömlött a városra, és Keleti-rév hajóinak nagy része
odaveszett. Spiblin túl makacs volt ahhoz, hogy egy magaslaton húzza meg magát; azt mondta,
hogy megvédi a hajóját, akár az élete árán is. És bele is pusztult.
– ’73-ban? – kérdezte ismét Afafrenfere.
– Igen, ’73-ban – bólintott a fiú.
– Az Eretnekek Tombolásának Éve – szólalt meg Effron, Afafrenfere pedig egyetértően
bólogatott.
– Tizenegy évvel ezelőtt. – A hat bajtárs ismét összenézett, kérdőn, egymástól várva
választ a talányra.
– 1484? – kérdezte Drizzt, Effron pedig nagyot horkantott mögötte. A drow megfordult.
A szerzetes és a tiefling egymásra meredtek, Effron lassan bólintott, majd kisvártatva leesett
Afafrenfere álla, és csak bámult maga elé.
– Völgyi időszámítás szerint most 1484 van? – kérdezte Effron a fiatal hajóstól, aki
bólintott. A tiefling visszafordult a szerzetes felé. – A Felébredt Álmodók Éve.
Leszálltak a kompról Keleti-rév kikötőjében, és valóban, új épületeket láttak maguk
körül, noha a „régi” rakpart maradványai azért még látszottak itt-ott. Már későre járt, ennek
ellenére nem tértek be a városba, inkább magukhoz hívták a pokolbéli hátast és az unikornist.
Drizzt, Dahlia és Effron Andahar hátán, Entreri a törpe és a szerzetes pedig a pokolbéli hátas
hátán nyargalt Bryn Shander és Kelvin Halma felé a keleti úton. Abban reménykedtek, hogy a
Harcpöröly klán feleletet adhat nyugtalanító kérdéseikre.
Másnap reggel újabb meglepetés érte őket Bryn Shander kapujánál, ugyanis nem
engedték be őket a városba.
– Tízváros egyetlen barátja sem csalna ide egy démont, hogy azután elmeneküljön előle!
– kiáltott le hozzájuk a városi őrség kapitánya, miután nagy sokára odaért a riasztásra. – Ezúttal
miféle veszedelem elől iszkolsz, Drizzt Do’Urden?
– Nem fenyeget veszély – felelte a drow. Sokkal többet akart mondani ennél, de
hirtelenjében nem találta a szavakat, mintha kiürült volna az elméje és összeszorult volna a
torka. Noha maga a város nem sokat változott, egyik városi őrt sem ismerte fel, még a kapitányt
sem, pedig előző útjuk során találkoztak vele, mindössze egy tíznappal ezelőtt.
– Miféle démont? – kérdezte Artemis Entreri, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a
döbbenettől letaglózott Drizzt itt már nem szólal meg.
– Egy hatalmas balort, aki Drizzt Do’Urdent kereste – felelte a kapitány a magas
városfalról. – Még szerencse, hogy Tiago nagyúr itt volt a közelben, és legyőzte a démont a
nyugati kapu előtt!
Amikor a kapitány kiejtette Tiago nevét, az őrség tagjai hangos éljenzésben törtek ki.
Entreri tátott szájjal bámult rá Drizztre, és mindketten zavartan csóválták a fejüket.
– Áruld el, kérlek, melyik évben történt ez a csata? – kérdezte Entreri az őrség
kapitányától.
Ezúttal a kapitány meredt rájuk értetlenül.
– Melyik évben? – noszogatta őt az orgyilkos.
– Abban az évben, amikor a fiam született – válaszolt végül a kapitány. – 1466-ban.
Ezen az őszön lesz tizennyolc éve.
– 1484 – dünnyögte Entreri, miután elvégezte a fejszámolást.
– A Felébredt Álmodók Éve – jegyezte meg Afafrenfere.
– Nem csuda, hogy ennyire korog a bendőm! – tette hozzá Ámbra epésen.
– Én mindig is Tízváros barátja voltam – szólalt meg végre Drizzt. – Valami… különös
dolog történt itt. Valami érthetetlen és felfoghatatlan. Engedjetek be, hadd beszéljek a városi
tanáccsal, vagy akár az egész várossal…
– Kerüld el a várost, drow! – szakította félbe az őrség kapitánya. – Korábbi legendás
hírneved talán megvéd a lakosok haragjától, de higgy nekem, a jó híred odaveszett! Ha híre
megy, hogy visszatértél, egyetlen város sem enged majd be a kapuján.
– Nem vezettem ide a démont… legalábbis nem szándékosan – próbálta védeni magát
Drizzt.
– Akkor menj el a törpékhez! – javasolta neki a férfi. Beszéd közben többször is
összerezzent és hunyorgott, próbálta összevetni a legendás Drizztről szóló ismereteit azzal, aki
a nyakukra hozta a démont, aki azután romba döntötte a várost, és azzal a magába roskadt,
zavart drow-val, aki ott állt előtte.
– Ezüstpataki Tömzsi biztosan szívesen lát majd téged. Beszéld rá, hogy hívja össze
Tízváros nagygyűlését! Vedd rá, hogy szólaljon fel Drizzt Do’Urden érdekében!
A tanács ésszerűnek és jogosnak tűnt, az egyetlen szilárd kapaszkodónak a teljes
zűrzavar eme csillapíthatatlan tengerében. Elküldték a pokolbéli hátast és az unikornist, majd
gyalogszerrel kerülték meg a várost, és tértek rá a déli útra. Amikor a nyugati kapuhoz értek,
meglepetten tapasztalták, hogy két magas és erős kőtornyot emeltek a kapu két oldalára. Újabb
bizonyítéka annak, hogy sok-sok évet mulasztottak el az alatt a hosszú, éjszakai alvás alatt
abban a különös erdőben ott a Lac Dinneshere partján.
– Nu, hát akkó igaz – dörmögte Ámbra, miközben meredten bámulta az új kaput.
Mindnyájuk számára nyilvánvalóvá vált, hogy azokat a tornyokat nem építhették meg az alatt
az egy tíznap alatt, amiről úgy vélték, hogy távol töltötték a várostól. A kapu előtt, kicsivel
délre tőle egy megfeketedett kör látszódott a földön. A foltot kövekkel vették körül, és egy kis
szobrot állítottak elé: egy drow harcost ábrázolt, aki egy pajzsot és egy kardot tart égnek emelt
kezében.
– „Tiago nagyúr itt ölte le a démont – olvasta le Afafrenfere az emléktábláról. – A hó
sosem lepi be e helyet.”
– Szóval akkor mind megőrültünk – szólalt meg Dahlia a fejét csóválva. – Jártam az
Árnyzuhatagban, kőszoborrá merevedtem, és most úgy tűnik, hogy tizennyolc éven át aludtam?
Miféle őrület ez?
Odébb ment néhány lépést, majd háttal a többieknek csípőre tette a kezét, és leszegte a
fejét.
– Eszeveszett őrület – motyogta Entreri.
– De ha igaz, akkó Draygo Quick nem keres mán minket – vakkantotta Ámbra, majd jó
erősen hátba veregette Afafrenferét, és horkantott hozzá egy nagyot. – De mé’ lógatjátok az
orrotok? – kérdezte a társaitól. – Nincs család, igaz-e? Azé gyüttünk ide, hogy lerázzuk Tiago
vadászait.
– És eltűnjünk Draygo Quick szeme elől – emlékeztette rá őket Effron.
– Igen, és a Cavus Dun elől – tette hozzá Afafrenfere.
– Szökevények vótunk mindnyájan, de egy alvással minden gondunk megoldódott,
minden helyre állt! – harsogta Ámbra teli torokból hahotázva. – A jeges szelek elfútták a
veszélyt, az út tiszta előttünk!
– Ilyen könnyen túlteszed magad az elveszett időn? – kérdezte Drizzt hitetlenkedve.
– Tán úgy véled, tehetnék ellene valamit? – kérdezett vissza a törpe. – Van, amink van,
és ha mán ez van, akkó ez inkább áldás, mint átok mindünk számára! Én legalábbis így vélem.
Effron bólogatott, majd elmosolyodott, ahogyan Afafrenfere is, Entreri és Drizzt
azonban nem osztoztak a lelkesedésükben, ők nem vették fel gondolatmenetük fonalát.
Mindketten beleszédültek abba, ami őket érte, amivel szembe kellett nézniük, különösen a
drow, aki a derekán lógó kis szütyőhöz nyúlt, és egy csontfaragványt forgatott az ujjai között.
Rátaláltak egy elvarázsolt erdőre, legalábbis minden jel erre mutatott, ahol egy hosszú éjszakai
alvás erejéig megállt az idő. Hallotta Mielikki énekét, legalábbis ő annak hitte, és talált valamit,
ami egy rég elveszett barátjára emlékeztette.
De mit jelent mindez? Hogyan nyer mindez értelmet, és miféle következményei
lesznek?
A letaglózott, merengő Drizzt kényelmesen ballagó ritmusban vezette el a társait Bryn
Shander alól. Akkor érték el Kelvin Halmát, amikor beesteledett, és fáradtan, elcsigázottan
vertek tábort a hegy lábánál.
A kósza nem tudta, de aznap volt a tavaszi napéjegyenlőség, Mielikki istennő
legszentebb napja, a Felébredt Álmodók Évében.
Drizzt tüzet gyújtott, amit Ámbra gyorsan hatalmasra duzzasztott. Még viccelődött is
vele, hogy pillanatok alatt narancsszínűre festhetné a sötét eget.
– Valóban? – kérdezte Effron. – Én a bíbort jobban szeretem. – Ezzel kinyújtotta a
mutatóujját, mormolt valamit az orra alatt, és a következő pillanatban egy lángnyelv csapódott
ki az ujjhegyéből, elkeveredett a ropogó lángokkal, és bíborszínűre festette a tábortüzet.
– Hah, te és a nyamvadék mágiád! – horkant fel Ámbra, majd ő is varázsolt, elsöpörve
Effron kis varázstrükkjének hatását.
– Na ne mondd! – Effron nem hagyta magát. Felvette a kesztyűt, és a különböző színű
lángnyelvek máris ádáz csatát vívtak a győzelemért. Ők ketten felettébb jól szórakoztak, sőt
még Afafrenfere is, aki folyamatosan táplálta a tüzet, nehogy véget érjen ez a kis játék.
Még az örökké mogorva Entreri is, aki most is távolabb ült tőlük, mint mindig, és a tőrét
fente, kénytelen volt visszafogottan kuncogni az orra alatt.
Azért, mert mind szabadok, jött rá Drizzt. Ez a szokatlan ugrás az időben szabaddá tette
ezt a négy menekültet. A törpe és a szerzetes ezentúl szabadon járhatja a világot, nem kell
tartaniuk a Cavus Dun haragjától. Effron és Entreri esetében elhárult a Draygo Quick jelentette
halálos fenyegetés, és ami Entrerit illeti, legalább száz másik vérszomjas ellenségtől is
megszabadult.
Ami azt illeti, ez a különös ugrás az időben neki és Dahliának is használt, ezt Drizztnek
be kellett vallania és el kellett fogadnia. A nő ennek ellenére nem mosolygott, magányosan
üldögélt, komor arccal, időről időre a drow-ra pislantva.
Amit Drizztet illeti, ő továbbra is csak a teljes zűrzavart érzékelte. Az a hosszú alvás
abban az elvarázsolt erdőben egy látomás volt, egy szerelmes üzenet Mielikkitől? Nem, ez
inkább a vég pillanata volt, döntötte el. Az a meleg, nyári tisztás, amelyen felébredtek,
miközben körülöttük tombolt a tél, elbúcsúzott tőle.
Az erdő eltűnt.
Valahogy érezte ezt a szívében és a lelkében. Az elvarázsolt erdő eltűnt, nincs többé, az
utolsó kötelék is elszakadt, ami még a régi, Mágiavész előtti időkhöz kapcsolódott.
És így az ő múltja is lezárult, végre.
Éppen ezen merengett, amikor a hold felnyitotta a szemét, és utat mutatott neki.
Innovindilre gondolt (lopva Dahliára pillantott), és eszébe jutott a nő tanácsa, mely szerint egy
elfnek úgy kell leélnie az életét, hogy rövidebb szakaszokra osztja, és minden egyes
életszakaszban új életet kezd, új barátokkal, új szerelemmel, így újulva meg korszakonként,
megismerve és megtapasztalva a teljes életet és boldogságot.
Ismét Dahliára nézett, de a tekintete önkéntelenül levándorolt a saját tenyerére, melyben
egy csontból faragott szobrocskát forgatott.
Amikor felemelte a fejét, Effron, Ámbra és a szerzetes még mindig a tábortűzzel
játszadozott, a nő azonban odébb ment, és letelepedett Entreri mellé. Bizalmasan beszélgettek.
Drizzt bólintott, majd felállt és tett egy sétát a sötétben. Felmászott egy magas sziklára,
ahonnan kiváló rálátás nyílt a délkelti irányban elterülő Bryn Shander városára, valamint Kelvin
Halmára, amely ott magasodott a háta mögött. Csak állt ott, és hagyta, hogy a szél az arcába
csapjon, és a múlton merengett, illetve azon, hogy mi következhet most.
– Nem maradunk – érkezett Dahlia hangja a háta mögül, és Drizzt egyáltalán nem
lepődött meg… sem azon, amit mond, sem azon, hogy ő mondja. – A törpékhez talán még
elmegyünk, de csak rövid ideig maradunk. Az első adandó alkalommal elhagyjuk ezt a kietlen
vidéket egy karavánnal.
– Hová mentek? – kérdezte Drizzt, de nem fordult az elf nő felé.
– Mit számít az? Több mint egy évtized telt el, a nevünk már rég feledésbe merült.
– Alábecsülöd azok emlékezetét, akik vérbosszút esküdtek ellenetek! – figyelmeztette a
drow, és éppen időben fordult meg ahhoz, hogy még lássa Dahlia vállrándítását. Az elf nő
egyáltalán nem aggódott emiatt.
– Amikor ide jöttünk, azt ígérted, egy évszakot kell csak kihúznunk. Azóta ötvenszer is
váltották egymást az évszakok, vagy még többször. Sosem terveztem, hogy a kietlen Jeges
Szelek Völgyében élem le az életemet, és nem ez a legmegfelelőbb idő a távozásra, amikor a
visszatérésünk híre még nem terjedt el a déli vidékeken?
Drizzt alaposan végiggondolta Dahlia szavait, és próbált valami kivetnivalót találni
bennük. Ő is ugyanolyan zavart volt, mint a többiek, fogalma sem volt, hogy mi történt, és hogy
mindez mit jelenthet. Valóban 1484-ben járnak? Valóban elsuhant mellettük az idő, miközben
ők egy elvarázsolt erdőben aludtak?
És ha ez az elvarázsolt erdő Nathan Obridock erdeje, amelyet az Iruladún néven
ismernek, akkor hol volt az aranybarna hajú boszorkány és a félszerzet a tó partján?
Összerezzent, ha arra a mágikus helyre gondolt, mert a szíve mélyén tudta, hogy
Iruladún végnapját látta, amikor felébredt azon a meleg, nyári pázsitszigeten a tomboló, jeges
tél tengerében. Érezte, amint a mágikus erő semmivé foszlik, és nem arról volt szó, hogy ez a
bűbáj máshová költözik. Nem, a mágikus erő elenyészett. Az a hely, akár Iruladún volt az, akár
nem, eltűnt, nincs többé. Ezt teljes bizonyossággal tudta, noha arról fogalma sem volt, hogy
mitől ilyen biztos benne. Mielikki jelezte neki, hogy nincs többé, hogy eltűnt, és fura módon
ettől nyugalom járta át őt… hogy jól van ez így.
– Egyetértesz? – kérdezte Dahlia türelmetlenül, és a kósza a hanghordozásából és a
testtartásából ítélve rájött, hogy már nem először teszi fel neki a kérdést.
– Mivel? – kénytelen volt megkérdezni.
– Az első karavánnal elmegyünk – ismételte meg Dahlia.
Drizzt az ajkát rágva nézett körül, de valójában a saját szívébe próbált bekukkantani.
Kelvin Halma ott magasodott Dahlia mögött, sötéten, komoran, de nem váltott ki belőle rossz
érzéseket… épp ellenkezőleg.
– Itt olyan életünk lehet, mint amilyenről azelőtt beszélgettünk, hogy elutaztunk volna
Keleti-révbe.
Dahlia hitetlenkedve meredt rá, már-már kinevette őt.
– Könnyű élet lenne és kalandos.
– Még be sem engednek a városokba, te bolond! – vetette oda a nő.
– Ez idővel megváltozik majd.
Dahlia azonban elszántan rázta a fejét, és Drizztnek rá kellett döbbennie, hogy az elf nő
nem csupán legutóbbi kijelentésével vitatkozik, hanem elveti az egész elképzelést.
– Mindannyian megyünk. Mind az öten – közölte vele Dahlia. – Még Ámbra is.
– Hová?
A nő ismét nevetett.
– Nem mindegy?
– Ha annyira nem számít, akkor miért nem maradtok itt?
– Azt nem – jelentette ki Dahlia szilárd hangon. – Itt hagyjuk ezt a halálosan unalmas,
kietlen helyet, ezzel az állandóan süvítő széllel. Mindannyian. És nem kergetem vissza még
egyszer a szellemeidet a Jeges Szelek Völgyébe, még ha egész Menzoberranzan, vagy a Netheri
Birodalom, vagy az Abyss összes démona van is a nyomunkban!
– Nem maradtak kergetni való szellemek – suttogta Drizzt az orra alatt, tudván, hogy ez
az igazság.
De hiába mondta ki, őszintén, tudta, hogy még így sem juthat egyezségre az elf nővel.
Dahlia úgy tekintett a Jeges Szelek Völgyére, mint egy olyan helyre, amivel Drizzt
kárpótolhatja magát Catti-brie elvesztéséért, egy emlékekkel teli helyre, amellyel soha életében
nem tudna megbarátkozni és megbékélni.
És a drow is érezte, hogy nem tud már tovább hazudni, sem Dahliának, sem önmagának.
Csipetnyi bűntudatot érzett, amiért ide kényszerítette őt, de rögtön emlékeztette rá magát, hogy
azért tette, hogy megóvja őt Tiago Baenrétől. Ez a veszély azonban elmúlt, legalábbis igen
távolinak tűnt, és ezért Dahliának igaza van, nincs semmi okuk rá, hogy itt maradjanak a Jeges
Szelek Völgyében.
Nekik ötüknek legalábbis nincsen.
– Az a legjobb, ha elmész – bólintott végül.
– Ha én elmegyek? – kérdezte Dahlia metsző hangon, és az arca rideggé, a testtartása
fenyegetővé vált.
A kósza ismét bólintott.
– De te nem jössz?
– Nekem ez az otthonom.
– De az enyém nem? – kérdezte Dahlia.
– Nem.
– Szóval akkor tovább kergetheted a boszorkányt az erdőben?
Drizzt nem tudta visszatartani a kuncogását, el kellett ismernie, hogy van némi igazság
abban, amit Dahlia mond. Természetesen nem szó szerinti értelemben, de itt ezen a helyen még
rég elveszett barátai jelenléte nélkül is érezte az otthon melegét, hallotta a kandalló ropogását,
és ezt az érzést nem akarta még egyszer kiengedni a kezéből.
– Meséltem már neked Innovindilről? – kérdezte, mire Dahlia az égre vetette a
tekintetét. Drizzt ennek ellenére belekezdett egy mesébe, pedig időközben neki is eszébe jutott,
hogy számos történetet mesélt már a nőnek régi elf barátjáról. – Elmagyaráztam már az
elképzelését arról, hogy egy elfnek, aki rövidebb életű fajok közt él, rövidebb szakaszokra kell
osztania az életét, hogy így alkalmazkodjon az ő időérzékelésükhöz?
– Igen, igen, hogy el kell engedni a múltat, és új utakat kell keresni – hadarta Dahlia
unott képpel, mint aki már számtalanszor ismételte át a leckét.
– Úgy tűnik, eddig nem fogadtam meg Innovindil tanácsát – ismerte el Drizzt.
– Akkor hadd induljunk el ma reggel!
– Nem.
Dahlia tehetetlenül vont vállat. Nem értette, minek felemlegetni Innovindil tanácsát, ha
azután másként vélekedik róla a drow.
– Innovindil tévedett – szólalt meg Drizzt. – Talán nem mindenben, és nem mindenki
esetében, de velem kapcsolatban egészen biztosan. Most már tudom, és el is ismerem, hogy
Innovindil tévedett.
– Mégis, milyen értelemben? – kérdezte Dahlia.
– A szerelmet illetően.
– Á, az aranybarna hajú boszorkány az erdőben.
Drizzt bólintott.
– A szívem örökké Catti-brie-vel marad. Örökre nekiadtam, és nem tudom visszavenni.
– Már több mint száz éve meghalt.
– A szívemben nem.
– Egy szellem fagyos társaság, Drizzt Do’Urden.
– Legyen hát – sóhajtott fel a drow, és életének addigi kétszáz évszázada során még
sosem volt annyira biztos abban, hogy melyik utat válassza, mint ekkor. – Nem szomorít el ez a
felismerés, sem a beismerés, hogy még mindig szeretek egy olyan nőt, aki több mint egy
évszázada halott.
– Nem szomorít el? Azt hiszem, te megőrültél!
– Ez esetben, mivel azt kívánom, hogy a legjobb utat válaszd magadnak, bízom benne,
Dahlia, hogy egy napon megérted ezt az… őrületet. Barátként érdekel a sorsod, és remélem,
hogy egyszer úgy szeretsz majd valakit, mint én Catti-brie-t! Ő meghalt, de a szerelmem iránta
tovább él. Innovindil tévedett: én boldogabb életet élek Catti-brie melengető emlékei közt,
mintha ostoba módon helyettesíteni akarnám őt.
– Szóval akkor csak egy szerelem létezik? Nem is lehet egynél több?
Drizzt elgondolkodott az elf nő szavain, majd megvonta a vállát.
– Nem tudom – felelte őszintén. – Talán most jött el az idő ahhoz, hogy végre lezárjam a
múltat. Talán az utamba akad egyszer valaki, aki hasonlóképpen megmelenget, mint ő. De nem
keresem szándékosan. Nincs rá szükségem. Catti-brie velem marad, és a szívemben ő még
mindig él.
Látta, hogy Dahlia nagyokat nyel, és rosszul érezte magát attól, hogy ennyire
megbántotta őt a szavaival… De vajon mennyire bántaná meg akkor, ha hamis életet élne
mellette, mert gyáva bevallani az igazságot?
– Akkor kezeljük a kapcsolatunkat akként, ami! – ajánlotta hosszas hallgatás után
Dahlia, és érezhető elkeseredés kúszott a hangjába.
– És az mi lenne, alakoskodás?
– Szórakozás – rebegte Dahlia olyan könnyeden, amennyire csak lehet, és úgy
vigyorgott, amennyire csak tudott. – Élvezzük az utazást és a testi örömöket! Jól harcolunk
együtt, és jókat szeretkezünk egymással, úgyhogy élvezzük az életet, mélyebb érzelmek
nélkül…
– Nem – szakította félbe Drizzt, noha el kellett ismernie, hogy a nő ajánlata felettébb
csábító volt. – Egyikünk miatt sem. Az én szívem és otthonom itt van, a Jeges Szelek
Völgyében, és itt is maradok. Te pedig nem maradsz itt.
Dahlia olyan csüggedt arckifejezést öltött, hogy Drizzt legszívesebben odarohant volna
hozzá, hogy szorosan átölelje, de az elf nő érdekében nem tette.
– Egyszerűen elküldesz Entrerivel? – kérdezte Dahlia elkeskenyedő szemmel.
Arcfestése hirtelenjében megváltozott, a színek felélénkültek a bensőjében fellobbanó és lángra
kapó harag tüzétől. – Ő pompás szerető, ugye, tudod?
Drizzt látta rajta, hogy csak vaktában vagdalkozik a szavakkal, hogy ugyanannyira
megbántsa őt, amennyire ő az imént az elutasításával.
– Számos alkalommal bújtam be az ágyába – folytatta Dahlia, a drow pedig bólogatott.
– Nem is érdekel? – kérdezte Dahlia; remegő hangján érződött, hogy közel áll a dühkitörőshez.
Drizzt nagyot nyelt, látta, hogy ez a veszekedés a büszkeség és a hiúság kérdésévé vált,
és úgy döntött, hogy hagyja, Dahlia hadd tombolja ki magát. Vagy mégsem kellene, ismét csak
a nő érdekében?
– Nem – felelte színtelen hangon. – Illetve természetesen érdekel, de nem úgy, ahogy
gondolod. Örülök annak, hogy egymásra találtatok.
– Veszélyes ösvényre tévedtél, Drizzt Do’Urden! – figyelmeztette őt Dahlia.
A drow ezt először nem tudta mire vélni. Talán az ő érzelmi állapotára céloz, amit ezzel
a döntéssel idézett elő? Talán magára öltötte Innovindil köpenyét, átvette a szerepét, és
valamiféle szellemi magasságba akarja emelni ezt a beszélgetést?
Dahlia maga elé emelte a sétapálcáját, egy gyakorlott csuklómozdulattal kettébe törte,
két négy láb hosszúságú taggá, majd ismét megtörte és nuncsakuvá alakította, ahogyan
Afafrenferétől tanulta. Pörgetni kezdte maga előtt a fegyvert.
– Ilyen könnyen nem szabadulhatsz meg tőlem – közölte. – Én nem csak egy játékszer
vagyok, amit Drizzt Do’Urden félrehajíthat, ha a kedve úgy tartja.
A drow nem akarta emlékeztetni rá a nőt, hogy nemrég éppen ő állt elő ezzel, ezért
inkább arra összpontosított, hogy mihez kezdjen ezzel a váratlan fordulattal.
– Én csak azt a lehetőséget keresem, ami mindkettőnk számára a legjobb.
– Ó, fogd már be! – förmedt rá Dahlia. – Fogd be, és vedd elő a szablyáidat!
Drizzt ártalmatlanul széttárta a karját; foglalkozni sem akart ezzel a képtelen ötlettel.
– A gyémántok nem másznak át maguktól egyik fülemből a másikba – folytatta az elf
nő. – Ez itt, a fekete gyémánt a legkeményebb harcom mind közül. – Körözni kezdett Drizzt
körül, bal felé kerülve meg őt, felfelé haladva így a lejtős kiszögellés pereme közelében. –
Természetesen ezért választottalak téged. Még mindig nem érted?
– Ami azt illeti, nem… – kezdte Drizzt, de a következő pillanatban el kellett hajolnia
Dahlia egyik nuncsakuja elől, amely a homlokát vette célba. Ha a fegyver eltalálja őt, akkor
vélhetően azonnal be is repeszti a koponyáját. – Dahlia! – kiáltott a nőre.
– Vedd elő a szablyáidat! – süvöltötte vissza az elf nő. – Ne okozz még több csalódást!
Te voltál az egyetlen szeretőm, akit nem tudtam legyőzni! Te voltál az egyetlen, aki megadhatja
nekem a jogos jutalmamat. Csalódást okoztál szeretőként és férfiként is azzal a boszorkánnyal
abban a bolond szívedben! Ne okozz csalódást még abban az egy dologban is, amihez tudom,
hogy jól értesz!
Ezzel rárontott, és noha Drizzt nem akart harcolni, a szablyái egy szempillantás alatt a
kezében termettek. Először csak védekezni tudott az elf nő iszonyatos erejű csapásai ellen,
amelyek az összes létező, lehetséges irányból záporoztak rá. Drizzt végtagjait az ösztönök
vezették, a gondolatai máshol jártak, fel nem foghatta, hogy mi történik vele. Az ösztönei
irányították az imait akkor is, amikor hárította Dahlia egyik újabb csapását, majd rögtön utána
tisztán bevitt egy szúrást.
A drow azonnal felhorkant és visszarántotta a kezét. Majdnem felnyársalta Dahliát, és
riadtan nézett a szúrás helyére, ahol már meg is jelent egy vöröslő vérfolt.
Dahlia azonban szemmel láthatóan ügyet sem vetett rá, tovább támadta ellenfelét.
Szélesen meglóbálta jobb kezében lévő nuncsakuját Drizzt visszahúzódó szablyája felett.
Abban a pillanatban, amint Kozah Tűje hozzáért a szablya pengéjéhez, Dahlia kieresztette a
fegyverben felgyülemlett mágikus energiát. A villám keresztülfutott a penge élén, és behatolt a
kósza karjába a csuklóján keresztül.
Drizzt fogai összekoccantak. Semmit sem tehetett a villámcsapás ellen; annak is örült,
hogy meg tudta tartani a szablyát egyre erősebben zsibbadó és fájdalomtól égő kezében.
– Elég! – kiáltott fel, miközben valahogy sikerült hárítania egy újabb fejre irányuló
csapást. – Dahlia!
A kiáltozása azonban csak még jobban felbőszítette a nőt, aki minden eddiginél
hevesebben ostromolta őt. Az elf harcosnő megpördült a levegőben, és amikor ismét
szembekerült Drizzttel, a feje felé csapott a nuncsakuval. Ő lehajolt a csapás elől, majd azonnal
fel is szökkent a levegőbe, mert Dahlia ismét megpördült a tengelye körül, de ezúttal lehajolva,
a lába irányába söpört a fegyverével.
Ekkor rés nyílt a védelmén, amit Drizzt kihasználhatott volna. Ő fent volt, Dahlia pedig
lent, és abban a pillanatban a drow csatát eldöntő csapást vihetett volna be, sőt: akár ki is
végezhette volna ellenfelét. És már mozdult is, hogy éljen a lehetőséggel.
De nem vezette célra a szablyáit, képtelen volt megsebesíteni Dahliát. Ehelyett inkább
megpróbálta megölelni és magához szorítani őt, amikor talpra érkezett mögötte, és olyan közel
lépett hozzá, hogy az elf nő ne érhesse el őt a cséphadarójával.
Úgy tűnt, hogy Dahlia lendülete megtört, és Drizzt bizakodva nyúlt felé, hátha végre
véget vethet ennek az őrületnek.
A nő azonban az orrába fejelt, majd ágyékon térdelte őt, és hátrább lépett tőle. Mielőtt
még a tántorgó Drizzt felegyenesedhetett volna, Dahlia ismét lesújtott a nuncsakuval, és a drow
fejét vette célba.
Ő Jéghalállal hárította a jobbról, és Csillámmal a balról érkező csapást, majd keresztbe
fektette Csillámot, hogy védje magát a következő, jobbról érkező csapástól, és ugyanezzel a
mozdulattal kifordult Dahlia elől, hogy az átlósan keresztbe fektetett Jéghalállal fogja fel a
második, balról érkező támadást.
Aztán elvetődött az emelkedő nuncsaku alatt. Vetett egy könnyed bukfencet a földön, és
amikor felállt, lenyalta az orrából szivárgó vért. Nem maradt sok ideje, Dahlia ismét
rohamozott, ezért lekuporodott, és úgy várta őt.
Ekkor azonban ismét úgy tűnt, hogy a nő belefáradt az értelmetlen harcba, mindkét
karját erőtlenül engedte a teste mellé. Reményvesztetten, szomorúan és kínkeservesen nézett
Drizztre. Vállat vont és fújtatott, mint egy bika.
Megrántotta a jobb csuklóját, és a nuncsaku úgy siklott a levegőben, mint egy támadó
vipera.
A drow azért dőlt be a cselnek, mert valójában be akart dőlni neki. Kiképzése,
gyorsasága, finomra hangolt izomzata ellenére sem tudta teljesen elkerülni a csapást. A
nuncsaku hegye eltalálta a homlokát, és abban a pillanatban Dahlia kieresztette Kozah Tűjének
maradék mágikus energiáját. A villámcsapás messzire hátravetette Drizztet a levegőben.
Átrepült a meredély szélén, és pörögve szállt a levegőben. Nagyot nyekkent a sziklameredély
alatti lejtőn, mintegy tízlábnyi mélységben, és gurulni kezdett lefelé, bokrok, hóbuckák és
kiálló sziklák között.
Egy nagyobb sziklatömb tövében állapodott meg. Zúgott a feje, az egész teste sajgott,
hirtelen azt sem tudta, hogy hol van.
– Ostoba! – hallotta Dahlia éles, metsző hangját a magasból, és tudta, hogy az elf nő
utána megy, nem hagyja annyiban. Nem látta a nőt, mert a sziklatömb mögötti ösvényen
közeledett felé, de a hangját továbbra is hallotta: – Ez most halálig tart. Vagy te, vagy én!
Úgyhogy harcolj, Drizzt Do’Urden, vagy légy átkozott!
A kósza négykézlábra emelkedett, vagy inkább háromra, mert sajgó jobb kezét a
mellkasához szorította. A kezére nézett, amely máris duzzadva lüktetett a mutató- és
hüvelykujja körül. Próbálta ökölbe szorítani a kezét, de alig tudta megmozdítani az ujjait.
Megpillantotta Jéghalált néhány lépésnyire fölötte a lejtőn. Felállt, hogy felvegye a
hóból.
Ekkor azonban olyan iszonyatos fájdalom hasított belé, hogy majdnem visszahanyatlott
a földre. Miután átfutott rajta a fájdalom, a jobb lábára nehezedett, és megvizsgálta a bal lábát.
Egy kidudorodást vett észre a vádlija közepén. Drizzt nagyot nyelt, azt is alig akarta elhinni,
hogy képes volt felállni. A zuhanástól és a gurulástól eltört a lábszára.
Óvatosan letette a lábát a földre, és lassan ránehezedett. Ismét iszonyatos kín mart belé.
Szilánkokat keresett a hóban, de ekkor meghallotta a közeledő Dahlia neszezését, és rájött,
hogy nincs sok ideje.
Gyorsan odakúszott a szablyához, kézbe vette, majd megfordult, hogy láthassa az ádáz
tekintettel közeledő, a fegyvereit lazán a teste mellett tartó elf harcosnőt.
– Nyerned kellett volna! – sziszegte Dahlia összeszorított fogai közt, miközben könnyek
csorogtak végig haragtól eltorzult arcán. – Oly sok csalódást okoztál nekem!
Dahlia szavai értelmetlenül csengtek Drizzt fülében, és egyébként is alig tudott az elf
nőre figyelni. Érzékelte, hogy az egyre közelebb ér hozzá, mégsem tudott rá összpontosítani.
Tudta, hogy képtelen harcolni ellene. Nem elég gyors, nem elég erős, nem lég pontos hozzá, és
az az iszonyatos fájdalom…
Dahlia még közelebb ért hozzá.
Ekkor egy sötét alak futott be Drizzt látómezejébe, és odébb sodorta a nőt.
– Elég! – kiáltotta Artemis Entreri. Drizzt követte a tekintetével a hang útját. Valamivel
odébb pillantotta meg a két alakot. Ekkor vette csak észre, hogy ismét ül a földön, és csak az
egyik szemére lát, a másikba belefolyt a homloksebéből szivárgó vér.
Dahlia küzdött a férfi szorításában, folytatni akarta a harcot, de Entreri fokozatosan
odébb terelte őt. Folyamatosan beszélt hozzá, de Drizzt nem hallotta, hogy mit mond neki.
Entreri hajthatatlannak tűnt, és tovább lökdöste Dahliát, lépésről lépésre távolodva a drow-tól.
– Ég veled! – hallotta a drow Entreri hangját, majd mondott még valamit arról, hogy
elhagyják a Jeges Szelek Völgyét.
Drizzt azonban nem volt biztos benne, hogy jól hallotta. A feje addigra már a sáros hóba
hanyatlott, semmi mást nem hallott, csak a saját lüktető szívverését, valóságos és képzeletbeli
képek suhantak el a szeme előtt, amelyek egy másik világban találkoztak össze, távol az
észleléstől.
ZÁRSZÓ
A csillagok lenyúltak érte, mint oly sokszor már korábban ezen az elvarázsolt helyen.
Bruenor Hágóján állt, de fogalma sem volt róla, hogy miként került oda. Guenhwyvar
ott volt mellette, nekidörgölőzött és megtámasztotta sebesült lábát erős testével. Nem
emlékezett rá, hogy hívta őt.
A számtalan hely közül, ahová elvándorolt életében, sehol sem érezte olyan jól magát,
mint itt. Talán a barátja miatt, kire gyakorta lelt rá itt, de ezen a helyen, ezen a magányos
csúcson, amely a lapos, sötét tundra fölé magasodik, még Bruenor társasága nélkül is
megszállta a szellemi fennköltség állapota. Idefent kicsinek és halandónak érezte magát, de
ezzel egy időben azt is tudta, hogy valami jelentőségteljesebb eseménynek is a része,
valaminek, ami örökké tart.
Bruenor Hágóján lenyúltak érte a csillagok, vagy inkább ő emelkedett fel közéjük. A
test korlátai közül kiszabadulva lebegett, a lelke szárnyalt és sebesen siklott a mennyei
szférákon át. Hallotta a hatalmas óraszerkezet kattogását, érezte a mennyei fuvallatok érintését
az arcán és képes lett eggyé válni a világmindenséggel.
Ezen a helyen Drizzt a legmélyebb meditáció állapotába került, itt végre teljes
egészében megértette az élet és halál körforgását.
Most, hogy vér szivárgott a homloksebéből, nem is kerülhetett volna ennél jobb helyre.
---------------------------------------------------------------------
---------------------------------------------------------------------