A TENGER ÉS A KIS HALAK

A bajok – és nem most először – egy almával kezdődtek. Egy zacskónyi hevert belőlük Mállotviksz
Néne fehérre súrolt, makulátlan asztalán. Piros és kerek, csillogó és zamatos almák, s ha tudták volna,
mit hoz a jövő, ketyegniük kellett volna, akár a bombáknak.
– Csak tartsd meg mind, a vén Komlóhegyi azt mondta, kaphatok, amennyit csak akarok! – jegyezte
meg Ogg Ángyi. A szeme sarkából odapillantott boszorkánytársára. – Jóízű, kissé ráncosodik, de
piszok jól eláll.
– Komlóhegyi elnevezett egy almafajtát rólad? – kérdezte Néne.
Minden szó savat csöppentett a légkörbe.
– A rózsás orcámra tekintettel – felelte Ogg Ángyi. – No meg, meggyógyítottam a lábát, miután
leesett arról a létráról tavaly. Meg készítettem neki valami szert a kopasz fejére.
– Ami viszont nem segített – szögezte le Néne. – Az a paróka, amit hord, hát, rémes olyat látni még
eleven ember fején.
– De örömöt okozott neki, hogy érdeklődést mutattam.
Mállotviksz Néne le nem vette szemét a zacskóról. A gyümölcsök és zöldségek pazarul teremnek a
hegyvidék forró nyarain és hideg telein. Pelbart Komlóhegyi éllovas termelő és vitán felül ügybuzgó
férfiú, amikor egy teveszőrecset segédletével szexuális bolondozásokra kerül sor a kertészetben.
– Mindenfelé árulja az almafáit – folytatta Ogg Ángyi. – Fura, mi, elképzelni, hogy csakhamar
emberek ezrei fognak hozzájutni egy falás Ogg Ángyihoz.
– További ezrek – vágta rá Néne csípősen. Ángyi zabolátlan ifjúkora nyílt titok volt, s emlékiratai
minden bizonnyal nejlonfóliába forrasztva kerülnének forgalomba.
– Köszönöm, Eszme! – Ogg Ángyi egy pillanatig sóvárgóan merengőnek tűnt, aztán tettetett
aggodalommal szólalt meg: – Ó, csak nem vagy féltékeny, ugye, nem, Eszme? Csak nem sajnálod
tőlem a dicsőség kurta pillanatát?
– Én? Féltékeny? Miért lennék féltékeny? Ez csak egy alma. Nem mintha lenne bármi jelentősége.
– Így gondoltam én is. Ez csak egy kis firlefánc, hogy kedvében járjanak egy öregasszonynak –
jelentette ki Ángyi. – Szóval akkor hogy megy a sorod?
– Pompásan. Pompásan.
– Behordattad már a téli tüzelőt?
– Jórészt.
– Akkor jó – mondta Ángyi. – Akkor jó.
Némán üldögéltek. Az ablaküvegen egy pillangó, melyet fölébresztett az évszakban szokatlan
meleg, halkan erőlködve dobolt, hogy kijusson a szeptemberi napfénybe.
– A krumplid... akkor hát elvermeltetted már? – tudakolta Ángyi.
– Igen. – Idén jó termést takarítottunk be a mienkről.
– Pompás.
– Besóztad a paszulyod is?
– Igen.
– Gondolom, alig várod már a jövő heti Próbát?
– Igen.
– Gondolom, készülsz rá?
– Nem.
 Úgy rémlett Ángyinak, hogy a napsütés ellenére az árnyékok elmélyülnek a szoba sarkaiban. Maga
a légkör sötétült el. Egy boszorkány kunyhója fogékonnyá válik lakója hangulatára. Ángyi azonban
tovább hazardírozott. A bolondok fejjel rontanak a falnak, de csak sereghajtók a kis
öregasszonyokhoz képest, akiknek már nem maradt félnivalójuk.
– Eljössz vacsorára vasárnap?
– Mit fogtok enni?
– Disznóhúst.
– Almaszósszal?
– Ige...
– Nem – válaszolta Néne.
Nyikorgás hangzott föl Ángyi mögött. Az ajtó kitárult. Az olyanok, akik nem boszorkányok, ésszerű
magyarázatot kerestek volna erre, azt mondták volna, hogy természetesen ez csak a szél. És Ogg Ángyi
kész volt ezzel teljesen egyetérteni, ám hozzátette volna: miért csak a szél és hogy lehet, hogy a
szélnek sikerült fölemelnie a kallantyút?
– Ó, hát nem üldögélhetek itt eltraccsolva a napot – tudatta, miközben sietve fölállt. – Mindig sok a
dolog ebben az évszakban, nem?
– De.
– Szóval akkor már megyek is.
– A viszontlátásra.
A szél fuvallata megint becsukta az ajtót, miközben Ángyi végigsietett az ösvényen. Fölmerült
benne, hogy, épp csak esetleg, talán egy kissé túl messzire ment. De csak egy csöppet.
Az a baj a boszorkányléttel – mármint, ami egyeseket illet, az a baj a boszorkányléttel –, hogy
megrekedsz idekinn, falun. Bár ez Ángyinak nagyon is megfelelt. Minden, amit csak akart, megvolt
errefelé. Minden, amit valaha is akart, megvolt itt, jóllehet ifjúkorában néhányszor kifogyott a
férfiakból. A külrészek fölkeresése teljesen rendben van, de azok nem vehetőek igazán komolyan.
Érdekes új italaik vannak és a kaja is remek mulatság, de a külrész az, ahova elmész megtenni, amit
esetleg meg kell tenned, aztán hazajössz ide, arra a helyre, ami valóságos. Ogg Ángyi boldog volt a
kis helyeken.
Na persze, tűnődött, miközben átvágott a pázsiton, az ő ablakából nem ilyen a kilátás. Ángyi
odalent élt a városban, ám Néne kinézhetett át az erdőn, keresztül a síkságokon, egész a Korongvilág
hatalmas, gömbölyű láthatáráig.
Egy ilyen kilátás, vélte Ángyi, alighanem egyenest kiszippanthatja a józan eszed a fejedből.
Mondták neki, hogy a világ kerek és lapos, ami értelmesen hangzott, és egy teknőc páncélján
álldogáló négy elefánt hátán halad az űrben, aminek nem kell értelme legyen. Az egész valahol
Odakint zajlik, és ezt folytathatja Ángyi áldásával és érdektelenségével mindaddig, amíg ő nagyjából
tíz mérföld átmérőjű saját világában élhet, amelyet magával hurcol mindenhova.
Viszont Eszme Mállotviksznek többre volt szüksége, mint amennyit ez a csöpp királyság képes
magában foglalni. Ő a boszorkányok másik fajtájába tartozik.
És Ángyi saját feladatának tartotta, hogy elejét vegye Mállotviksz Néne esetleges unatkozásának.
Ez az ügy az almákkal elég kicsinyes volt, rosszindulatú kis diadal, ha jobban meggondoljuk, de
Eszmének szüksége van valamire, amitől minden nap megéri a fáradságot, és ha ez harag és
féltékenység kell legyen, hát legyen az. Néne most intrikálni fog valami kis győzelemért, valami apró
megalázásért, amiről csak ők ketten fognak tudni, és azzal el lesz intézve. Ángyi biztosra vette, hogy
képes kezelni barátnője rosszkedvét, de azt nem, amikor unatkozik. Egy unatkozó boszorkány pedig
akármit is csinálhat.
Az emberek szoktak olyasmiket mondani, hogy “akkoriban nekünk magunknak kellett gondoskodni a
saját szórakozásunkról”, mintha ez valamiféle erkölcsi értéket jelezne, és talán azt is teszi, de a
legutolsó, amit az ember szeretne, hogy egy boszorkány tegyen, az, hogy unatkozni kezdjen és
nekiálljon gondoskodni saját szórakozásáról. Mert a boszorkányoknak néha rendkívül szokatlan az
elképzelésük arról, hogy mi szórakoztató. És nemzedékek óta vitathatatlanul Eszme a leghatalmasabb
boszorkány akit a hegyvidék látott.
Mindazonáltal a Próba közeleg, és az mindig rendbe szedi Eszme Mállotvikszet néhány hétre. Úgy
vetette magát a versengésbe, mint pisztráng a csalira.
Ogg Ángyi mindig előre örült a Boszorkánypróbának. Az embernek van egy kellemes szabadnapja,
meg persze ott az óriási máglya. Ki hallott már Boszorkánypróbáról anélkül, hogy a végén
föllobbanjon a máglya?
És utána krumplit lehet sütni a hamuban.

A délután egybeolvadt az estével, és az árnyékok a sarkokból meg a zsámolyok és asztalok alól

elősettenkedtek és összefolytak.
Néne finoman ringott a hintaszékében, miközben körétekeredett a sötétség.
A tuskók a kandallóban parazsakká omlottak, amelyek aztán, egyik a másik után, hunyorogva
kihunytak.
Sűrűsödött az éj.
A vén óra ketyegett a kandallópárkányon, és jó ideig nem hangzott föl más hang.
Aztán halk zizzenés hallatszott. A papírzacskó az asztalon megmoccant, aztán elkezdett
összezsugorodni, akár egy leeresztő léggömb. A levegőt lassacskán megtöltötte a rothadás nehéz
szaga.
Egy idő múlva előmászott az első kukac.

Ogg Ángyi már hazaért és épp egy pint sört töltött magának, amikor kopogtattak. Sóhajtva letette a
korsót, s ment ajtót nyitni.
– Ó, helló, hölgyeim! Mit járatban vannak errefelé? És ráadásul ilyen hűvös estén!
Ángyi visszahátrált a szobába a három másik boszorkány elől, akik a hagyományosan
mesterségükhöz társuló fekete köpönyeget és csúcsos kalapot viselték, noha ez arra szolgált, hogy
mindegyikük külsejét eltérővé tegye. Nincs az uniformishoz fogható, ha viselője egyéniségét óhajtja
kifejésre juttatni. Az apró részletek, egy csavarintás itt, egy redő ott, annál hangosabban kirínak a
látszólagos, nos, uniformizáltságból.
Például Bihal Anyó kalapjának nagyon lapos a karimája és olyan a csúcsa, hogy azzal
kipucolhatnád a füled. Ángyi kedvelte Bihal Anyót. Lehet, hogy egy kissé túl tanult, annyira, hogy ez
néha kicsordul a száján, de maga foltozza a cipőjét és tubákol, és, Ogg Ángyi testhez álló világnézete
szerint, az ilyen dolgok azt jelentik, hogy az illető Rendben Van.
A vén Hessegi Szüle ruházata olyasvalaki rendetlenségét viselte magán, aki, a retinaleválás miatt
harmadik szemén, változatos időpontokban él egyidejűleg. A zavart elme épp elég rossz normális
emberek esetében is, de sokkal rosszabb, ha a szóban forgó elmének okkult hajlamai vannak. Az
ember csak remélhette, hogy mindössze a fehérneműjét fogja fölülre venni.
És Ángyi tudta, hogy Szüle állapota folyamatosan súlyosbodik. Néha a kopogása már néhány
órával érkezése előtt bezörgött. A lábnyomai meg több nappal később fognak váratlanul megjelenni.
 Ángyi szíve elszorult a harmadik boszorkány láttán, és nem azért, mert Letice Fülbemászó nem volt
rendes asszony. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg. Úgy tartották, jóravaló, jóindulatú és kedves,
legalábbis a kevésbé erőszakos állatokkal és a tisztább fajta gyermekekkel. És mindig kész rá, hogy
jót tegyen az emberrel. Viszont az volt a baj, hogy akkor is jót fog tenni veled a saját érdekedben, ha
az a jótett nem tesz neked jót. Ettől ugyanis szellemileg más irányba fordulva végzed, és az nem jó.
És férjnél van. Ángyi egyáltalán nem kifogásolta, ha a boszorkányok házasságra lépnek. Nem
mintha lennének erről szabályok. Ő maga is számtalan férjjel kelt egybe, s ebből háromhoz hozzá is
ment. Ám Mr. Fülbemászó visszavonult varázsló, gyanúsan sok pénzzel, és Ángyi gyanította, hogy
Letice csak azért űzi a boszorkánymesterséget, hogy elfoglalja magát valamivel, pontosan úgy ahogy
egy bizonyos társadalmi osztály nőtagjai esetleg templomi térdeplőket hímeznek vagy jótékonysági
látogatást tesznek a szegényeknél.
És dúskál a pénzben. Ángyinak nem volt pénze és ezért eleve hajlott az ellenszenvre azok iránt,
akik bővelkedtek benne. Letice olyan kiváló minőségű, fekete bársonyköpönyeggel rendelkezik, ami
úgy néz ki, mintha kivágtak volna egy lyukat a világból. Ángyinak nem volt ilyenje. Ángyi nem akart
kiváló minőségű bársonyköpönyeget, nem is törekedett ilyesmire. Ezért nem is látta be, miért kellene
másoknak ilyesmit birtokolnia.
– 'Estét, Gytha! Hogy szolgál a kedves egészsége, így magában? – kérdezte Bihal Anyó.
Ángyi kivette a pipát a szájából.
– Egészséges vagyok, mint a makk. Kerüljenek beljebb!
– Hát nem rémes ez az eső? – jegyezte meg Hessegi Szüle. Ángyi fölnézett az égre. Az fagyos
bíborszínben játszott. Ám ahol Hessegi Szüle tudata épp tartózkodott – bármerre legyen is –, ott
alighanem zuhog.
– Akkor jöjjék csak be és szárítkozzék! – felelte kedvesen.
– Ragyogjanak kedvező csillagok eme találkozásunk fölött! – kívánta Letice.
Ángyi megértően biccentett. Letice szavai mindig úgy hangzottak, mintha a boszorkaságot egy nem
túl ötletgazdag könyvből tanulta volna.
– Aha, rendben – mondta.
Némi udvarias csevegés zajlott, amíg Ángyi elkészítette a teát és a vajas süteményt. Aztán Bihal
Anyó, olyan hangon, amely egyértelművé tette, hogy most elkezdődik a látogatás hivatalos része,
megszólalt:
– Mi most mint a Próba bizottsága vagyunk itt, Ángyi.
– Ó? Igen?
– Gondolom, szándékában áll elindulni?
– Ó, hogyne. Elő fogok adni egy kis számot. – Ángyi Letice-re pillantott. Olyan mosoly ragyogott
azon az arcon, amitől nem töltötte el felhőtlen öröm.
– Idén nagy az érdeklődés – folytatta Anyó. – Mostanában több lány lép a pályára.
– Az ember úgy érzi, csak azért, hogy fiút kerítsenek – jelentette ki Letice és fintorgott. Ángyi ehhez
nem fűzött megjegyzést. Ami őt illeti, arra használni a boszorkánymesterséget, hogy fiút szerezzünk
általa, a boszorkaság piszok jó fölhasználásának tűnik. Ez, bizonyos szempontból, az egyik alapvető
haszna.
– Remek – mondta. – Az mindig jó benyomást kelt, ha sokan jönnek el. De…
– Tessék? – értetlenkedett Letice.
– Azt mondtam “de” – magyarázta Ángyi –, mer' valaki azt fogja mondani “de”, nem igaz? Ebben a
kis csevegésben föl fog merülni egy nagy “de”. Tudom én azt.
 Tisztában volt vele, hogy ezzel szembeszállt az etikettel. Még legalább hétpercnyi könnyed
társalgásnak kellett volna következnie, mielőtt valaki a lényegre tér, de Letice egyénisége kezdett az
idegeire menni.
– Eszme Mállotvikszről van szó – tudatta Bihal Anyó.
– Igen? – noszogatta Ángyi, különösebb meglepetés nélkül.
– Fölteszem, ő is indulni fog?
– Sose fordult elő, hogy távol maradt volna.
Letice fölsóhajtott.
– Gondolom, kegyed… nem tudná meggyőzni őt, hogy… idén ne induljon?
Ángyi döbbentnek tűnt.
– Úgy érti, egy bárddal?
A három boszorka teljes összhangban hátradőlt.
– Tudja… – kezdte Anyó, kissé szégyenkezve.
– Őszintén szólva, Mrs. Ogg – vágott közbe Letice –, nagyon nehéz másokat rávenni az indulásra,
amikor tudják, hogy Miss Mállotviksz is fog. Mindig ő nyer.
– Igen – értett egyet Ángyi. – Ez ugyanis versengés.
– De ő mindig nyer!
– És?
– Más versenyformákban – közölte Letice – az embernek rendszerint csak három, egymást követő
esztendőben engedik meg a győzelmet, utána az illetőnek egy ideig a kispadon kell helyet foglalnia.
– Jó, de ez boszorkánykodás – vetette ellen Ángyi. – Mások a szabályok.
– Hogyan?
– Nincs egy se.
Letice rántott egyet a szoknyáján.
– Talán itt az ideje, hogy legyenek – nyilvánított véleményt.
– Á! – mondta Ángyi. – És maga csak úgy odamegy és megmondja ezt Eszmének? Kegyed is
várományosa ennek, Anyó?
Bihal Anyó nem nézett a szemébe. A vén Hessegi Szüle a múlt hetet szemlélte.
– Tudomásom van arról, hogy Miss Mállotviksz nagyon büszke nő – jegyezte meg Letice.
Ogg Ángyi ismét pöfékelt pipájából.
– Ennyi erővel azt is mondhatná, hogy a tenger tele van vízzel – válaszolta.
A többi boszorka egy pillanatra elnémult.
– Merem állítani, hogy ez értékes megjegyzés volt – szólalt meg Letice –, ám én nem értem.
– Ha nincs víz a tengerbe', akkor nem tenger – fejtette ki Ángyi. – Csak egy piszok nagy luk a
földbe'. A lényeg az Eszmével, hogy… – Ángyi megint nagyot szörcsögött a pipával –, ő csupa
büszkeség, érti? Nem csak egy büszke egyed.
– Akkor talán tanulnia kellene egy kis alázatosságot…
– Mire legyen alázatos? – firtatta élesen Ángyi. Ám Letice-nek, mint sokaknak, akik kívülről tiszta
tejszínhabnak tűnnek, kemény magva volt, amelyet nem lehetett könnyen összeszorítani.
–Az a nő persze rendelkezik természetadta tehetséggel, és igazán hálás kellene legyen…
Ogg Ángyi itt abbahagyta az odafigyelést. Az a nő, gondolta. Szóval így állunk. Ugyanez történik
csaknem minden hivatással. Előbb vagy utóbb valaki úgy dönt, a mesterségnek szervezettségre van
szüksége, és az egyetlen, amiben biztos lehetsz, az, hogy a szervezők nem azok lesznek, akik
elismerten a szakma legjobbjai. Azok túl keményen dolgoznak. A méltányosság megkívánja, hogy
hozzátegyük, a szervezést rendszerint nem is a legrosszabbak végzik. Azok szintén keményen
dolgoznak. Muszáj nekik.
Nem, a szervezést azok intézik, akiknek van bőven idejük és hajlamuk a buzgólkodásra és sürgés-
forgásra. És, hogy ismételten méltányosak legyünk, a világnak szüksége van buzgólkodó és sürgő-
forgó emberekre. Csak nincs miért nagyon szeretnünk őket.
A pillanatnyi csönd elárulta neki, hogy Letice átmenetileg befejezte.
– Azt mondja? Nohát, én – jelentette ki Ángyi – magam vagyok az, aki a természetatta tehetség.
Nekünk, Oggoknak, a vérünkben van a boszorkányság. Sose kellett valóban megizzadnom érte. Eszme,
pedig… van benne egy kevés. Igaz, de nem valami sok. Csak pokoli keményen megdolgoztatja. És
kegyed most azt fogja neki mondani, hogy ne tegye?
– Mi élénken reméltük, hogy majd kegyed megteszi – közölte Letice.
Ángyi már nyitotta a száját, hogy kimondjon egy-két szitkot, aztán becsukta.
– Tudják mit – javasolta –, kegyedék fogják a tudomására hozni holnap, és én is elmegyek, hogy
visszatartsam.

Amikor a boszorkányok közeledtek az ösvényen, Mállotviksz Néne épp Gyógyfüveket gyűjtött be.
A betegszoba és a konyha mindennapos gyógyfüveinek előneve gyakorta “közönséges”. Néne
Gyógyfüvei azonban nem közönségesek. Vagy különlegesek, vagy semmi. És szó sem lehet semmiféle
lezser ügyködésről csinos kosárkával és kecses metszőollóval. Néne kést használt. Meg, gondosan
maga előtt tartva, egy széket. És másodlagos védelmi vonalként bőrkalapot, -kesztyűt és -kötényt.
Még ő sem tudta, hogy honnan került ide némelyik Gyógyfű. Gyökerekkel és magokkal az egész
világon kereskedtek, sőt talán azon túl is. Nem egynek akadt köztük olyan virága, amely utánad
fordult, amikor elmentél mellette, egyik-másik kilőtte töviseit az arra szálló madarakra, és számos
közülük ki volt karózva, nem azért, nehogy lekonyuljanak, hanem hogy még másnap is ott legyenek.
Ogg Ángyi, aki sosem vesződött olyan növények termesztésével, amelyeket nem füstölhetsz el vagy
tömhetsz be egy csirkébe, hallotta, amint Néne így motyog: – Rendben, ti nyavalyások…
– Jó reggelt, Miss Mállotviksz! – köszönt rá hangosan Letice Fülbemászó.
Mállotviksz Néne megmerevedett, aztán nagyon óvatosan letette a széket, és megfordult.
– Nem Miss, hanem Mistress! – szögezte le.
– Akármi – felelte Letice élénken. – Remélem, jól szolgál a kedves egészsége?
– Egész mostanáig – válaszolta Néne. Csaknem észrevehetetlenül odabiccentett a többi
boszorkánynak.
Lüktető csönd támadt, ami meghökkentette Ogg Ángyit. Úgy illett volna, hogy Néne behívja őket
egy csésze valamire. Úgy kívánja a tisztesség. Nagyon rossz modorra vall másokat megácsorogtatni.
Csaknem – bár nem egészen – olyan goromba, mint egy éltes, házasságot sosem kötött boszorkányt
kisasszonynak szólítani.
– A Próba miatt jöttek – szögezte le Néne. Letice majdnem elalélt.
– Ööö, honnan...
– Mer' úgy néznek ki, mint egy bizottság. Nem kell hozzá sok fejtörés – magyarázta Néne s lehúzta
kesztyűjét. – Régebben sosem volt szükségünk bizottságra. A hír csak úgy elterjedt és mind
elmentünk. Most meg hirtelen egyesek elrendezik a dolgokat. – Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Néne
valami belső csatát vívna, aztán odavetőleg hozzátette: – A kanna fönn van a tűzön. Jobb lesz, ha
bejönnek.
Ángyi megkönnyebbült. Talán némely szokással még Mállotviksz Néne sem dacol, mindennek
ellenére. Az ember még akkor is betessékeli a látogatót és ad neki teát meg kekszet, ha ő a legnagyobb
ellensége. Valójában minél nagyobb ellensége az illető, annál szebb étkészletet vesz elő és annál jobb
a kekszek minősége. Lehet, hogy később a pokol kénköves fenekére kívánja, de amíg a fedele alatt
tartózkodik, addig eteti, míg ki nem pukkad. Ángyi apró, sötét szeme észlelte, hogy a konyhaasztal
ragyog és még mindig nedves a súrolástól.
Miután megtöltötték a csészéket és elhangzottak a nyájas megjegyzések, vagy legalábbis Letice
fölkínálta, és Néne némán fogadta azokat, az önjelölt elnöknő izgett-mozgott a székén és megszólalt:
– Oly hatalmas az érdeklődés a Próba iránt idén, Miss… Mistress Mállotviksz.
– Remek.
– Valójában úgy néz ki, mintha a Kostetőn a boszorkányság egy kis reneszánszon menne keresztül.
– Reneszánszon, eh? Mi a csoda.
– Olyan remek módja a képesítettség megszerzésének a fiatal nők számára, nem gondolja?
Számos ember képes arra, hogy csípősen mondjon dolgokat, ezt jól tudta Ángyi. Ám Néne csípősen
tudott hallgatni. Már puszta odahallgatással képes volt elérni, hogy amit mondanak, ostobaságnak
hangozzék.
– Az a kalap, amit visel, igazán remek – jegyezte meg Néne. – Bársony nemde? Gondolom, nem
helyben készült.
Letice megérintette a karimát és kaccantott.
– Boggi boltjából való, Ankh-Morporkból – felelte.
– Ó? Boltban vette?
Ogg Ángyi odapillantott a szoba sarkába, ahol egy ütött-kopott fakúp állt egy aljzaton. Hozzátűzve
fekete kalikódarabok és fűzfacsíkok, Néne tavaszi kalapjának alapjai.
– Mértékre készült – közölte Letice.
– Meg amilyen kalaptűi vannak – folytatta Néne. – Mindegyik félhold meg macska alakú…
– Neked is van egy félhold alakú melltűd, nem úgy van, Eszme? – kérdezte Ogg Ángyi úgy döntvén,
hogy ideje egy figyelmeztető kísérletnek. Nénének alkalomadtán, amikor fanyar kedvében érezte
magát, meglehetősen sok mondanivalója akadt a boszorkányok viselte ékszerekről.
– Ez igaz, Gytha. Van egy melltűm, amit történetesen félhold alakúra formáltak. Ez csupán a
tényleges formája. Nagyon praktikus forma a köpönyeg összekapcsolására a félhold. De én nem
tulajdonítok ennek jelentőséget. Különben is, pont akkor szakítottál félbe, amikor említeni akartam
Mrs. Fülbemászónak, hogy milyen elbűvölőek a kalaptűi. Nagyon boszorkányosak.
Ángyi, úgy forogva ide-oda, mint egy teniszmérkőzés nézője, Letice-re pislantott, hogy lássa, vajon
ez a halálos leütés elevenbe talált-e. De a nő ténylegesen mosolygott. Egyesek egyszerűen képtelenek
fölismerni a nyilvánvalót egy tíz fontos kalapács végén.
– A boszorkányság tárgyában – szólalt meg Letice a született elnöknő rátermettségével az
erőszakolt témaváltásra –, azt gondoltam, esetleg fölvethetem kegyednek kegyed részvételének
kérdését a Próbán.
– Igen?
– Kegyed… ah… nem gondolja, hogy másokkal szemben méltánytalan, hogy minden évben kegyed
győz?
Mállotviksz Néne lenézett a padlóra, aztán föl a mennyezetre.
– Nem – válaszolta végül. – Jobb vagyok náluk.
– Nem gondolja, hogy ez kissé elkedvetlenítő a többi versenyző számára?
Ismét jött a padlótól mennyezetig fürkészés.
 – Nem – felelte Néne.
– De ők úgy vágnak neki, hogy tudják, nem fognak nyerni.
– Én is.
– Ó, nem, kegyed bizonnyal…
– Úgy értettem, én is úgy vágok neki, hogy tudom, nem fognak nyerni – szögezte le Néne
megsemmisítően. – És nekik azt tudva kellene belefogniuk, hogy én nem fogok győzni. Nem csoda,
hogy veszítenek, ha egyszer nem szedik ráncba az eszük.
– Ez eléggé lelohasztja a lelkesedésük.
Néne őszintén elképedtnek látszott. – Mi a baj azzal, ha a második helyért versengenek?
Letice tovább kockáztatott.
– Aminek megtételére reméltük, hogy rábeszélhetjük kegyed, Eszme, az a nyugállományú státus
elfogadása. Esetleg mondhatna egy kis bátorító beszédet, átnyújthatná a díjat, és… és talán még
lehetne, ööö, a bírák egyike is…
– Lesznek bírák? – kérdezte Néne. – Sosem voltak bíráink. Régebben mindenki tudta anélkül is,
hogy ki nyert.
– Ez igaz – jelentette ki Ángyi. Eszébe jutottak a jelenetek egyik-másik próba végén. Amikor
Mállotviksz Néne nyert, azt tudta mindenki. – Ó, ez nagyon is igaz.
– Igen barátságos gesztus lenne – folytatta Letice.
– Ki döntött úgy hogy legyenek bírák? – tudakolta Néne.
– Ööö… a bizottság… azaz… néhányan összejöttünk. Csak azért, hogy eligazgassuk a dolgokat…
– Ó, már értem – mondta Néne. – Zászlók?
– Tessék?
– Lesznek azok a sorok kis zászlókból? Meg talán valaki pálcikára szúrt almákat is fog árulni,
ilyesmik?
– Némi zászlódísz kétségkívül…
– Rendben. Ne feledkezzenek meg a máglyáról!
– Föltéve, hogy barátságos és biztonságos.
– Ó! Rendben. A dolgok persze legyenek barátságosak. Meg biztonságosak – szólt Néne.
Mrs. Fülbemászó észrevehetően fölsóhajtott megkönnyebbülésében. – Hát, akkor ez barátságosan
elrendeződött – lélegzett föl.
– Úgy történt volna? – firtatta Néne.
– Azt hittem, megállapodtunk, hogy…
– Igen? Tényleg? – Néne fölkapta a piszkavasat és vadul böködte a tüzet. – Az ügyet fontolóra
fogom venni.
– Szeretném tudni, hogy lehetek-e egy pillanatig teljesen őszinte, Mistress Mállotviksz? –
érdeklődött Letice. A piszkavas félúton bökés közben megállt a levegőben.
– Igen?
– Tudja, változnak az idők. Na már most, tudom, miért érzi kegyed szükségesnek, hogy olyan
fennhéjázó és kellemetlen legyen mindenkihez. De higgyen nekem, amikor barátilag azt tanácsolom,
hogy sokkal könnyebbnek találná az életet, ha lazítana kicsit és megpróbálna barátságosabb lenni,
úgy, mint Gytha nővérünk.
Ogg Ángyi mosolya maszkká kövesült. Úgy tűnt, Letice észre sem veszi.
– Úgy látszik, kegyed félelemmel vegyes bámulatot ébreszt minden boszorkányban ötven mérföldes
körben – folytatta. – Na már most, merem állítani, hogy kegyednek van néhány értékes szakismerete,
ám a boszorkányság immár nem arról szól, hogy vén összeférhetetlenek legyünk és megfélemlítsük az
embereket. Ezt barátilag mondom kegyednek…
– Ugorjanak be máskor is, ha erre járnak! – szakította félbe Néne.
Ez jeladás volt. Ogg Ángyi sietve fölállt.
– Azt hittem, megvitathatjuk... – tiltakozott Letice. – Elkísérem kegyedéket egész a fő ösvényig –
ajánlotta Ángyi, kicibálva a többi boszorkát a székükből.
– Gytha! – szólalt meg metszően Néne, amikor a csoport az ajtóhoz ért.
– Igen, Eszme?
– Számítok rá, hogy visszajössz ide utána.
– Igen, Eszme.
Ángyi futott, hogy utolérje a többieket az ösvényen.
Letice lépteiről Ángyi azt gondolta, hogy szándékosan kimértek. Hiba lett volna őt lecsüngő tokái
és túlságosan keresett hajviselete és beszéd közben olyan hülyén lengetett keze alapján megítélni.
Elvégre boszorkány Karmolj csak meg bármely boszorkát és… nos, szembe- kerülsz egy
boszorkánnyal, akit épp most karmoltál meg.
– Nem valami barátságos nő – trillázta Letice. Ám ez valami nagy ragadozó madár trillája volt.
– Ebben igaza van – értett egyet Ángyi.
– De… – Legfőbb ideje, hogy valaki leszállítsa a magas lóról!
– Há-át…
– A lehető legrettenetesebben basáskodik kegyed fölött, Mrs. Ogg. Pedig kegyed megállapodott
korú, férjes asszony is!
Ángyi szeme, csak egy pillanatra, összeszűkült.
– Ő így szokta – felelte.
– Nagyon alantas és undok szokás, szerintem!
– Ó, igen – válaszolta egyszerűen Ángyi. – A szokások gyakran olyanok. De ide figyeljen,
kegyed…
– Fog hozni magával valamit a termékek standjára, Gytha? – kérdezte gyorsan Bihal Anyó.
– Ó, gondolom, vagy két palackot – tudatta Ángyi, leeresztve.
– Ó, házi készítésű bor? – jegyezte meg Letice. – Milyen barátságos gondolat!
– Afféle bor, igen. Hát, itt az ösvény – mondta Ángyi. – Én majd csak… én majd csak visszaugrom
jó éjszakát kívánni...
– Lealacsonyító, tudja, az, ahogy kegyed futkározik Mistress Mállotviksz után – jelentette ki Letice.
– Igen. Nos. Hozzá lehet szokni az emberekhez. Jó éjszakát kegyedéknek!
Amikor visszaért a kunyhóba, Mállotviksz Néne a konyha közepén állt olyan arccal, mint a vetetlen
ágy és karba tett kézzel. Fél lábbal topogott a kövön.
– Hozzáment egy varázslóhoz – közölte Néne, amint barátnője belépett az ajtón. – Ne mondd
nekem, hogy az rendben van.
– Hát, tudod, a varázslók megnősülhetnek. Csak le kell mondaniuk a varázspálcáról meg a csúcsos
kalapról. Nincs arról tulajdonképpen törvény, hogy nem tehetik, föltéve, hogy fölhagynak a
varázslással. Elvileg a melóval lépnek frigyre.
– Úgy vélem, vele frigyre lépni már önmagában elég meló – nyilvánított véleményt Néne. Az arca
savanyú mosolyba fintorodott.
– Idén sokat savanyítottál? – firtatta Ángyi, az épp eszébe ötlő “ecet” szó köré friss
gondolattársítást kapcsolva.
 – A hagymáimba mind beleesett a srófnyű.
– Milyen kár! Szereted a hagymát.
– Még a srófnyűnek is kell ennie – bölcselkedett Néne. Az ajtóra pillantott. – Barátságos.
– Van egy kötött terítője a fedélen az árnyékszékben – mesélte Ángyi.
– Rózsaszín?
– Igen.
– Barátságos.
– Nem rossz asszony – védelmezte Ángyi. – Jó munkát végez odaát a Hegedős Könyökénél. Az
emberek elismerően beszélnek róla.
Néne fanyalgott. – Rólam is elismerően beszélnek? – érdeklődött.
– Nem, rólad halkan beszélnek, Eszme.
– Helyes. Láttad a kalaptűit?
– Azt gondoltam, hogy azok meglehetősen… barátságosak, Eszme.
– Ilyen a mai boszorkányság. Csupa ékszer és semmi bugyi. Ángyi, aki mindkettőt fakultatívnak
tartotta, megpróbált védőgátat építeni a düh növekvő dagálya elé. – Megtiszteltetésként is
fölfoghatnád, de tényleg, hogy nem akarják a részvételed.
– Milyen barátságos.
Ángyi fölsóhajtott.
– Néha érdemes megpróbálkozni a barátságossággal, Eszme – jelentette ki.
– Soha senkivel nem teszek rosszat, ha jót is tehetek vele, Gytha, ezt te is tudod. Nem kell
semmiféle sallanggal vagy kitalált elnevezéssel vacakolnom.
Ángyi megint sóhajtott. Természetesen ez igaz. Néne régi vágású boszorkány. Nem jót cselekedett
az emberekkel, hanem méltányosan bánt velük. Ám Ángyi tudta, hogy az emberek nem mindig
méltányolják a méltányosságot. Mint múltkorában a vén Pollak, amikor leesett a lováról. Amit
szeretett volna, az a fájdalomcsillapítás. Amire szüksége volt, az a néhány másodpercnyi kín, amíg
Néne visszarántotta helyére a kificamodott ízületet. A baj csak az, hogy az emberek a fájdalomra
emlékeznek vissza.
Sokkal jobban ki lehet az emberekkel jönni, ha nem feledkezel meg arról, hogy sallangokat keríts
köré, és érdeklődést mutatsz, és olyasmiket kérdezel, mint “Hogy van?”. Eszme nem fáradt az
ilyesmivel, mert úgyis tudta a választ. Ogg Ángyi is, de azzal is tisztában volt, hogy ha elárulja, hogy
tudja, attól az embereket kitöri a frász.
Félrehajtotta a fejét. Néne lába még mindig topogott.
– Tervezel valamit, Eszme? Ismerlek. Kiült az arcodra az a kifejezés.
– Miféle kifejezés, könyörgöm?
– Az a kifejezés, amit akkor viseltél, amikor azt a zsiványt meztelenül leltük egy fán, és
egyfolytában zokogott és arról a szörnyűségről makogott, ami üldözi őt. Érdekes, de egyetlen
mancsnyomot se találtunk. Az a kifejezés.
– Rosszabbat érdemelt annál, amit kapott, azért, amit elkövetett.
– Aha… hát, ezt az arckifejezést viselted akkor is, amikor az öreg Ürrüt kékre-zöldre verve találták
a saját disznóóljában és nem volt hajlandó beszélni arról, mi történt.
– Az öreg Ürrüre gondoltál, aki verte a feleségét? Vagy az öreg Ürrüre, aki soha többé nem emelt
kezet egyetlen nőre sem? – firtatta Néne. Azt, amibe ajkát biggyesztette, nevezhetnénk mosolynak is.
– És ez az a kifejezés, amit akkor is viseltél, amikor az a rengeteg hó rácsúszott az öreg Millson
házára pont azután, hogy vén szatyornak nevezett – állította Ángyi.
 Néne tétovázott. Ángyi eléggé biztos volt abban, hogy az eset természetes okokból következett be,
és hogy Néne tudja, hogy ő ezt gyanítja, és hogy most a büszkeség a becsületességgel csatázik…
– Meglehet – felelte Néne semmitmondóan.
– Például olyasvalakié, aki esetleg elmegy a Próbára és… csinál valamit – találgatott Ángyi.
Barátnője tekintetétől a levegőnek sisteregnie kellett volna.
– Ó? Szóval ezt gondolod rólam? Tehát ide jutottunk, mi?
– Letice úgy gondolja, hogy haladnunk kellene a korral…
– És? Én haladok a korral. Persze, hogy haladnunk kéne a korral. De azt senki se mondta, hogy
löknünk is kéne rajta. Számítok arra, hogy hamarosan menni akarsz majd, Gytha. Szeretnék egyedül
lenni a gondolataimmal!
Ángyi saját gondolatai, miközben megkönnyebbülve sietett hazafelé, azon jártak, hogy Mállotviksz
Néne nem jó reklám a boszorkányságnak. Ó, ő az egyik legjobb benne, efelől semmi kétség. Egy
bizonyos fajtájában, föltétlen. De az életben épp csak elinduló lány valóban megkérdezheti magától,
hát ennyi? Keményen dolgozol és megtagadsz magadtól egy csomó mindent és amit kapsz az egész
végén, az pusztán kemény dolog és önmegtagadás?
Éppenséggel nem mondható, hogy Nénének nincsenek barátai, de jórészt inkább tiszteletet
parancsol. Az ember a viharfelhőket is megtanulja tisztelni, hiszen fölfrissítik a földet. Szükség van
rájuk. De nem barátságosak.

Saját, elsötétített kunyhójában Néne csak ült és nézte, ahogy kialszik a tűz.
A szoba falai szürkék voltak, az a szín, amit a vén vakolat nem is a piszoktól, hanem a kortól kap.
Nem akadt benne egyetlen olyan dolog sem, amely ne lett volna hasznavehető, praktikus, és ne hozott
volna több hasznot, mint amennyibe a tartása került. Ogg Ángyi a kunyhójában minden lapos felületet
igénybe vett díszek vagy cserepes növények tartójaként. Az emberek mindenfélét ajándékoztak Ogg
Ángyinak. Olcsó, vásári giccs, Néne mindig ezt mondta rájuk. Legalábbis nyilvánosan. Hogy mit
gondolt saját feje elkülönültségében, azt sose árulta el.
Lágyan ringatózott, miközben az utolsó parázs is hunyorogva kihunyt. Keserves dolog azon
elmélkedni az éjszaka szürke óráiban, hogy alighanem az egyetlen ok, ami miatt az emberek majd
elmennek a temetésedre, az, hogy biztosak lehessenek benne, tényleg halott vagy.

Következő nap Komlóhegyi Pelbart kinyitotta a háza hátsó ajtaját és fölnézett, egyenesen bele
Mállotviksz Néne kék tekintetébe.
– Ó, a nemjóját! – morogta a bajsza alatt.
Néne félszeg kis köhintéssel felelt.
– Mr. Komlóhegyi, azok miatt az almák miatt jöttem, amiket Mrs. Oggról nevezett el – közölte.
Pelbart térde reszketni kezdett, és a parókája nekiállt lecsúszni a tarkóján a padló remélt
biztonsága felé.
– Szeretném megköszönni kelmednek ezt a tettét, mert ezzel nagyon boldoggá tette Ángyit – folytatta
Néne olyan hangon, amely bárki számára, aki ismerte őt, furcsán színtelen benyomást tett volna. – Ő
jó csomó nagyszerű munkát végzett és ideje, hogy megkapja érte a maga kis jutalmát. Igazán nagyon
barátságos gondolat volt. És ezért hoztam kelmednek ezt a kis jelképet… – Komlóhegyi hátraugrott,
amikor Néne keze hirtelen elmerült a kötényében és előhúzott egy kis, fekete üvegcsét –, ami ritka
értékes a benne lévő ritka gyógyfüvek miatt. Amik ritkák. Szerfölött ritka gyógyfüvek.
Végül Komlóhegyi lassacskán fölfogta, hogy neki most el kellene vennie az üvegcsét. Megfogta a
tetejét, nagyon óvatosan, mintha hirtelen füttyenthetne egyet vagy lábakat növeszthetne.
– Khm… nagyon szépen köszönöm – motyogta.
Néne mereven biccentett.
– Szálljék áldás e házra! – kívánta, azzal megfordult és elballagott az ösvényen. Komlóhegyi
gondosan betette az ajtót, aztán nekivetette magát.
– Most rögtön kezdj csomagolni! – kiáltotta oda a feleségének, aki mindezt a konyhaajtóból nézte.
– Micsoda? Az egész életünk itt van! Nem szökhetünk meg előle csak úgy!
– Jobb megszökni, mint megszokni a bicegést, asszony! Mit akarhatott ő tőlem? Mit akar? Még soha
sem volt barátságos!
Mrs. Komlóhegyi eltökélt maradt. Épp mostanra érte el, hogy a kunyhó rendesen nézzen ki, és
nemrégiben vettek egy új szivattyút. Bizonyos dolgokat nehéz otthagyni.
– Hát, csak álljunk meg gondolkozni! – tanácsolta. – Mi van abban az üvegben?
Komlóhegyi olyan messzire tartotta magától, amilyen messzire csak tudta. – Te ezt meg akarod
tudni?
– Hagyd abba a reszketést, apjuk! Valójában nem fenyegetett meg téged, igaz? – Azt mondta
“szálljék áldás e házra”!
– Nekem ez nagyon is nyavalyás fenyegetésnek hangzik! Ez Mállotviksz Néne volt, ő és senki más!
Letette az üvegcsét az asztalra. Rámeredtek, az olyanok óvatos előredőlő testtartásában állva, akik
készek azonnal elszaladni, ha bármi történni kezdene.
– Aszongya a címke “Halyferkentő” – olvasta Mrs. Komlóhegyi.
– Én aztán nem fogom használni!
– Később rá fog kérdezni. Úgy szokta.
– Ha csak egy pillanatig is azt hiszed, hogy én…
– Kipróbálhatjuk a kutyán.

– Ez aztán remek tehén!

Vilmos Gyatratik fölriadt merengéséből a fejőszéken, és körbenézett a mezőn, a keze még mindig az
állat tőgyén dolgozott.
Egy csúcsos, fekete kalap emelkedett a sövény fölé. Olyannyira összerezzent, hogy a bal
csizmájába kezdett fejni.
– Bőven ad tejet, igaz?
– Igenis, Mistress Mállotviksz! – rebegte Vilmos.
– Az jó. Folytassa is így minél tovább, én azt mondom. Szép jó napot kelmednek!
Azzal a csúcsos kalap folytatta útját a dűlőúton.
Gyatratik utána bámult. Aztán fölkapta csebret, és, minden második lépésnél szortyogva,
beiramodott a pajtába és a fiáért kiáltott.
– Kajtatán! Most nyomban gyere ide!
A fia megjelent a szénapadláson, a vasvilla még mindig a markában.
– Mi van, apa?
– Most rögtön vidd el Boroszlánt a vásárba, érted?
– Mi? De hát ő a legjobb tejelőnk, apa!
– Csak volt, fiam, csak volt! Mállotviksz Néne épp most átkozta meg! Most add el, mielőtt porba
hull a szarva!
– Pontosan mit mondott, apa?
 – Aszonta… aszonta… “folytassa is a tejadást minél tovább”… – Gyatratik tétovázott.
– Nem hangzik borzasztóan úgy, mint egy átok, apa – jelentette ki Kajtatán. – Úgy értem… nem úgy
mint a tipikus, megszokott átkok. Igazából egy kicsit reménykedőnek hangzik – állította a fia.
– Hát… a mód volt… ahogy… ő… kimondta…
– Miféle módon, apa?
– Hát… valahogy… jókedvűen.
– Apa, jól vagy?
– A mód… volt… – Gyatratik elhallgatott. – Hát, ez így nincs rendbe' – folytatta. – Nincs rendbe'!
Semmi joga ahhoz, hogy szerteszét mászkáljon és jókedvű legyen az emberhez! Ő sose jókedvű! És a
csizmám is tele van tejjel!

Ezen a napon Ogg Ángyi rászánt némi időt, hogy felügyelje titkos szeszfőzdéjét az erdőben. Mint
szeszfőzde, ez volt a lehető legjobban őrzött titok, mivel a királyságban mindenki pontosan tudta, hol
van, és az olyan titok, amit ennyien őriznek, minden bizonnyal tényleg nagyon titkos. Még a király is
tudott róla, és eleget tudott ahhoz, hogy azt tetesse, nem tud róla. És ez azt jelentette, hogy nem kellett
adót kérjen Ángyitól és neki nem kellett azt visszautasítania. És minden esztendőben Disznóleséskor a
király kapott egy hordó olyasmit, amilyen a méz lenne, ha a méhek nem tartóztatnák meg maguk az
alkoholfogyasztástól. És mindenki értette a helyzetet, senkinek sem kellett fizetnie semmit, és, szerény
keretek közt, a világ boldogabb hellyé vált. És senkire se szórtak mindaddig átkot, míg ki nem hullott
az összes foga.
Ángyi elbóbiskolt. Szemmel tartani éjjel-nappal a szeszfőzőt szakadatlan feladat. Ám végül az újra
meg újra a nevét kiabáló emberek hangja túl sok lett neki.
Természetesen senki oda nem ment volna a tisztásra. Az azt jelentené, hogy beismerik, tudják, hol
van. Ezért a környező bokrok között botladoztak. Ángyi keresztülcsörtetett a bokrokon és színlelt
meglepetést tükröző tekintetek üdvözölték, amelyek becsületére váltak volna bármely amatőr
színjátszó társulatnak.
– Hát, ti népség, mit akartok? – kérdezte.
– Ó, Mrs. Ogg, gondoltuk, hogy esetleg… sétát tesz az erdőben – felelte Gyatratik, miközben olyan
illat szállingózott a levegőben, amellyel üveget lehetett volna pucolni. – Tennie kell valamit! Mistress
Mállotvikszről van szó!
– Mit csinált?
– Mondja el kend, Sonkál gazda!
A férfi Gyatratik mellett gyorsan lekapta a süvegét és tiszteletteljesen maga előtt tartotta az ai-
senor-a-bandidos-kifosztották-a-falunkat helyzetben.
– Hát, naccsád, a legényfiammal kutat ástunk, és akkor ő elment mellettünk…
– Mállotviksz Néne?
– Igen, naccsád, és aszonta… – Sonkál nagyot nyelt –, “Jó ember, itt nem fognak vizet találni.
Jobban teszi, ha inkább a gesztenyefa melletti mélyedésben keresgél”. És mi csakazértis tovább
ástunk le és semmi vizet se nem találtunk!
Ángyi meggyújtotta a pipáját. Nem dohányzott a szeszfőző közelében azóta, hogy egy
meggondolatlan szikra száz lábra lökte föl a levegőbe a hordót, amin ült. Mázlija volt, hogy egy erdei
fenyő föltartóztatta a zuhanását.
– Szóval… aztán ástál a gesztenyefa melletti mélyedésben? – tudakolta szelíden.
Sonkál megdöbbentnek tűnt.
 – Dehogy, naccsád! Nem lehessen tudni, mit akarhatott velünk megtaláltatni ott! – És megátkozta a
tehenem! – panaszolta Gyatratik.
– Tényleg? Mit mondott?
– Azt mondta, adjon sok tejet! – Gyatratik elnémult. Megint, most, hogy kimondta…
– Hát, a mód volt az, ahogy mondta! – tette hozzá elhalóan.
– És miféle mód lett volna az?
– Barátságos!
– Barátságos?
– Mosolygott is, meg minden! Most már meg se merem inni azt a löttyöt!
Ángyi csak ámult-bámult.
– Nem egészen értem, mi a gond…
– Ezt mondja Komlóhegyi gazda kutyájának! – vágott közbe Gyatratik. – Komlóhegyi nem meri
otthagyni a nyomorultat őmiatta! Az egész család meg fog bolondulni! Ő maga nyírja, a felesége élezi
az ollót, és a két fiú egyfolytában künn jár újabb helyeket keresve, ahová lerakhatnák a szőrt!
Hosszas, türelmes kérdezősködés Ángyi számára tisztázta a szerepet, melyet a Haly?erkentő
mindebben játszott.
– És Komlóhegyi odaadta a…
– Fél üveggel, Mrs. Ogg.
– Annak ellenére, hogy Eszme ráírta a címkére “Egy egészen kicsi kanállal hetente egyszer”? És
még akkor is bő gatyát kell viseljen az ember.
– Komlóhegyi aszonta, annyira ideges volt, Mrs. Ogg! Úgy értem, miféle szerepet játszik Mistress
Mállotviksz? A feleségeink nem engedik ki a gyerekeket a házból. Úgy értem, mi lesz, ha rájuk
mosolyog?
– Nos?
– Ő boszorkány!
Én is, és mégis rájuk mosolygok – felelte Ogg Ángyi. – Mindig szaladnak utánam, hogy adjak nekik
édességet.
– Igen, de… naccsád… úgy értem… ő… úgy értem… naccsád nem… azt akarom mondani. Nos…
– És ő rendes asszony – szögezte le Ángyi. A józan ész arra késztette, hogy gyorsan kiegészítse: –
A maga módján. Biztos vagyok benne, hogy van víz a mélyedésben, és Gyatratik tehene jó tejet fog
adni, és ha Komlóhegyi nem olvassa el az üvegek címkéjét, akkor megérdemel egy olyan fejet,
amiben az ember megnézheti az arcát, és ha azt hiszitek, hogy Eszme Mállotviksz megátkozná a
gyerekeket, akkor annyi eszetek van, mint egy földigilisztának. Átkozza őket, igen, egész álló nap. De
nem átkozza meg őket. Nem tör olyan alacsonyra.
– Persze, persze – Gyatratik csaknem nyöszörgött –, de nem érezzük helyesnek, mink csak ennyit
mondunk. Azzal, hogy ő jön-megy és folyton barátságos, az ember azt se tudja, van-e lába, amin
állhatna.
– Vagy biceghetne – tette hozzá sötéten Sonkál.
– Rendben, rendben, majd én elintézem – közölte Ángyi.
– Egyeseknek nem lenne szabad járnia-kelnie és nem azt tennie, amit elvárunk tőlük – jelentette ki
Gyatratik elgyöngülve. – Az fölborzolja az ember idegeit.
– És mi szemmel tartjuk naccsád szeszfő… – mondta Sonkál, aztán hátratántorodott, gyomorszájára
szorítva kezét és levegő után kapkodva.
– Ne is törődjék vele, ez csak a stressz – mentegette Gyatratik, könyökét dörzsölgetve.
 – Gyógyfüveket szedegetett, Mrs. Ogg?
– Azt, azt – felelte Ángyi, elsietve a levelek között.
– Szóval akkor oltsam ki naccsád helyett a tüzet? – kiáltott utána Gyatratik.

Néne a háza előtt üldögélt, amikor Ogg Ángyi fölloholt az ösvényen. Egy zsáknyi ócska ruhát
válogatott szét. Kivénhedt öltözékek hevertek szerteszórva körülötte.
És dúdolgatott. Ogg Ángyi aggódni kezdett. Az a Mállotviksz Néne, akit ismert, nem helyeselte a
muzsikát.
És rámosolygott, amikor megpillantotta Ángyit, vagy legalábbis a szája sarkai fölkunkorodtak. Ez
má r tényleg aggasztó volt. Rendes körülmények között Néne csak akkor mosolygott, ha valami
kellemetlen történt valaki erre érdemessel.
– Nahát, Gytha, mennyire örülök, hogy látlak!
– Jól vagy, Eszme?
– Soha jobban, kedves. – A dúdolás folytatódott.
– Ööö… rongyot válogatsz, ugye? – kérdezte Ángyi. – Mégis el fogod készíteni azt az ágytakarót?
Az egyik Mállotviksz Néne amúgy számos szilárd meggyőződése közül az volt, hogy egy szép
napon készíteni fog egy különböző darabokból összevarrt ágytakarót. Azonban ez olyan feladat, mely
türelmet kíván, és ezért az elmúlt tizenöt évben három egész négyszög elkészítéséig jutott el. De azért
továbbra is gyűjtötte a régi ruhákat. Sok boszorkány teszi ezt. Ez amolyan boszorkányszokás. Az öreg
ruhadaraboknak egyénisége van, mint az ódon házaknak. Ha még egy keveset hordható ruházatra kerül
a sor, a boszorkányokban egyáltalán nincs egy csöpp büszkeség se.
– Itt van valahol benne… – motyogta Néne. – Hohó, itt is van…
Meglengetett egy ruhát. Az alapvetően rózsaszín volt.
– Tudtam, hogy itt van – folytatta. – És alig viselték. És ráadásul nagyjából az én méretem.
– Te ezt hordani akarod? – kérdezte Ángyi.
Néne átható, kék, kettéhasítalak-térdnél tekintete nekitámadt.
Ángyi megkönnyebbült volna egy olyasmi választól, hogy “Nem, meg fogom enni, te ostoba, vén
bolond”. Ehelyett barátnője leeresztett és egy kissé nyugtalanul szólalt meg:
– Nem gondolod, hogy jól állna nekem?
A gallért körbe csipke borította. Ángyi nagyot nyelt.
– Általában feketét viselsz. Nos, ami azt illeti, egy kicsit gyakrabban az általábannál. Inkább
mindig.
– És nagyon is gyászos látványt nyújtok – válaszolta Néne nyomatékosan. – Már legfőbb ideje,
hogy kissé fölélénkítsem magam, nem gondolod?
– És ez olyan nagyon… rózsaszín.
Néne félrerakta és, Ángyi legnagyobb rémületére, megfogta a kezét és komolyan így szólt: – És,
tudod, úgy vélem, hogy túlságosan irigy kutya voltam ebben a Próba ügyben, Gytha…
– Irigy szuka – szakította félbe Ogg Ángyi szórakozottan. Egy pillanatra Néne szeme megint kék
zafírrá változott.
– Tessék?
– Ööö… csak irigy szuka lehetsz – motyogta Ángyi. – Nem kutya.
– Á? Ó, igen. Köszönöm, hogy rámutattál erre. Nos, azt gondoltam, hogy itt az ideje, hogy hátrébb
lépjek egy kicsit, és elmenjek és buzdítsam a fiatalabbakat. Úgy értem, meg kell mondjam, én…
tényleg nem voltam barátságos az emberekkel, ugyebár…
 – Ööö...
– Megpróbáltam barátságos lenni – folytatta Néne. – Sajnálom, de meg kell mondanom, hogy nem
úgy sikerült, ahogy vártam.
– Sosem voltál igazán… jó a barátságosságban – mutatott rá Ángyi.
Néne mosolygott. Akármilyen élesen fürkészte, Ángyi képtelen volt őszinte aggódáson kívül mást is
kiszúrni.
– Talán a gyakorlástól jobb leszek – bizakodott Néne.
Megveregette Ángyi kezét. És Ángyi úgy meredt a saját kezére, mintha valami szörnyűség történt
volna vele.
– Csak épp mindenki jobban hozzá van szokva ahhoz, hogy te… határozott vagy – emelt szót Ángyi.
– Azt találtam ki, hogy készíthetnék valami lekvárt meg süteményt a termékek strandjára – jegyezte
meg Néne.
– Ó… remek.
– Vannak betegek, akiket meg kéne látogatni?
Ángyi a fákra meresztette a szemét. Ez egyre rosszabb. Átkutatta az emlékezetét bárki olyan után a
környéken, aki elég beteg ahhoz, hogy az indokoljon egy istápoló látogatást, ám mégis elég jól van
ahhoz, hogy túlélje a döbbenetet, amit egy istápoló látogatás okozna Mállotviksz Néne részéről.
Amikor alkalmazott lélektanra és a népi fizikoterápia erőteljesebb fajtáira kerül sor, Nénének nincs
párja; ami azt illeti, az utóbbit képes megtenni még távolból is, minthogy szépszámú fájdalomgyötörte
lélek elhagyta ágyát és odébbállt, jobban mondva, eliszkolt arra a hírre, hogy közeleg.
– Jelenleg mindenki nagyon jól van – közölte Ángyi tapintatosan.
– Vannak öregek, akiket föl kéne vidítani?
Magától értetődőnek tekintette mindkét nő, hogy ők nem tartoznak az öregek kategóriába. Még egy
kilencvenhét éves boszorkány se számította volna magát közéjük. Az öregség olyasmi, ami csak
másokkal történhet.
– Mind igencsak jókedvű épp most – hangsúlyozta Ángyi.
– Esetleg mondhatnék mesét a gyerkőcöknek?
Ángyi bólintott. Néne egyszer már megtette, amikor rövid időre eluralkodott rajta ez a hangulat.
Nagyon jól bevált, ami a gyerekeket illeti. Eltátott szájjal és szemmel látható élvezettel hallgatták meg
az egyik hagyományos, régi, népi mondát. Akkor kezdődött a gond, amikor utána hazamentek és
megkérdezték az olyan szavak jelentését, mint például a “kibelezett”.
– Ülhetnék a hintaszékemben, miközben mesélek nekik – tette hozzá Néne. – Így szokás csinálni,
emlékszem rá. És készíthetnék nekik a melaszos-karamellás almakülönlegességemből. Hát nem lenne
barátságos?
Ángyi, valamiféle elszörnyedt látomás közepette, ismét bólintott. Rádöbbent, hogy kizárólag ő áll a
barátságosság elszabadult tombolásának útjában.
– Karamella – bökte ki. – Az a fajta lenne, amelyik ízzé-porrá törik, mint az üveg, vagy az a fajta,
amikor a fiunk, Pityor száját kanállal kellett szétfeszíteni?
– Azt hiszem, tudom, mit rontottam el a múltkor. – Eszme, tudod, hogy a cukor meg te nem jöttök ki
egymással. Emlékszel azokra az egész napos nyalókákra, amiket csináltál?
– Tényleg kitartottak egész nap, Gytha.
– De csak azért, Eszme, mer' Pityorunk nem tudta kivenni a szájacskájából, amíg ki nem húztuk két
fogát. Ki kéne tartanod a savanyítás mellett. Te meg az ecetes savanyúság összepasszoltok.
– Tennem kell valamit, Gytha. Nem lehetek egyfolytában vén összeférhetetlen. tudom már! Segíteni
fogok a Próbában. Feltétlen kell legyen egy csomó dolog, amit meg kell csinálni, nem?
Ángyi befelé vigyorgott. Szóval erről van szó.
– Hát igen, biztos vagyok benne, hogy Mrs. Fülbemászó boldogan megmondja neked, mit tegyél. –
És annál nagyobb bolond, ha így tesz, gondolta, mert tudom én, hogy tervezel valamit.
– Beszélni fogok vele – közölte Néne. – Meg vagyok győződve, hogy ha elgondolkozom rajta, lesz
egy millió dolog, aminek elintézésével segíthetnék.
– És én meg vagyok győződve, hogy segíteni fogsz – értett egyet Ángyi lelkesen. – Van egy olyan
érzésem, hogy te alaposan megváltoztatod a dolgokat.
Néne ismét elkezdett kotorászni a zsákban.
– Te is el fogsz menni, ugye, Gytha?
– Én? – mondta Ángyi. – A világért se mulasztanám el!

Ángyi különösen korán kelt. Ha lesz bármiféle galiba, akkor páholyból szeretné nézni a dolgot.
Ami várta, az zászlódísz volt. Ott lógott fától fáig, rémesen élénk színű hurokvonalban, amikor a
Próba irányába ballagott.
És volt benne valami furán ismerős is. A gyakorlatban nem lenne szabad lehetséges legyen bárki
számára, aki ollót vesz a kezébe, hogy képtelen legyen háromszögeket kivágni, ám valakinek sikerült.
És az is nyilvánvaló volt, hogy a zászlók gondosan szétszabdalt ócska ruhákból készültek. Ángyi ezt
biztosan tudta, mert nem sok igazi lobogónak van gallérja.
A próbatétel mezején az emberek épp bódékat állítottak föl és gyerekekbe botlottak el. A bizottság
tétován ácsorgott egy fa alatt, hébe-hóba fölpillantva egy rózsaszín alakra egy nagyon hosszú létra
tetején.
– Már itt volt, mielőtt megvirradt volna – közölte Letice, amikor Ángyi már a közelükbe ért. – Azt
mondta, egész éjjel fönn maradt és zászlókat varrt.
– Számoljon be a süteményekről is! – javasolta komoran Bihal Anyó.
– Süteményt csinált? – ámult Ángyi. – De hisz' nem is tud sütni!
A bizottság félrehúzódott. Számos hölgy járult hozzá az étkekhez a Próba idejére. Ez volt a
hagyomány s egyben saját jogon nem hivatalos versengés. A fedett tálakkal teli asztal kellős közepén
terpeszkedett egy hatalmas tálca, amelyen magas halomban álltak az… izék, eldönthetetlen színűek és
alakúak. Úgy nézett ki, mintha egy kis tehéncsorda, miután rengeteg mazsolát megevett, kiöklendezte
volna az egészet. Őstípus-sütemények voltak, prehisztorikus sütemények, jelentékeny súlycsoportú és
megjelenésű sütemények, amelyeknek semmi keresnivalója a cukormázas nyalánkságok közt.
– Sose sajátította el a csínját-bínját – jegyezte meg elhalóan Ángyi. – Kipróbált már egyet valaki?
– Hahaha – válaszolta Anyó komolyan.
– Kemények, mi?
– Agyon lehetne verni egy trollt velük.
– De annyira… valahogy olyan… büszke volt rájuk – jelentette ki Letice. – Meg aztán ott van… a
lekvár.
Jó öblös üveg volt. Úgy tűnt, megszilárdult bíbor láva tölti meg.
– Szép… a színe – állította Ángyi. – Kóstolta valaki?
– Nem tudtuk kihúzni belőle a kanalat – felelte Anyó.
– Ó, biztos vagyok…
– És csak kalapáccsal tudtuk beleverni.
– Vajon mit tervezhet, Mrs. Ogg? Neki ugye gyarló és bosszúálló természete van – mondta Letice.
– Kegyed a barátnője – tette hozzá, s hanglejtése azt sugallta, hogy ez legalább annyira vád, mint
amennyire kijelentés.
– Nem tudom, mit gondolhat, Mrs. Fülbemászó.
– Azt hittem, hogy nem jön el.
– Azt mondta, hogy majd figyelemmel kíséri és bátorítja a fiatalokat.
– Valamit tervez – szögezte le zordan Letice. – Azok a sütemények a tekintélyem aláásására szőtt
fondorlatok.
– Nem, mindig így süt – tiltakozott Ángyi. – Csak egyszerűen nincs hozzá adottsága. – Szóval a
tekintélyed, mi?
– Már csaknem végzett a zászlókkal – számolt be Anyó. – É most megint hasznossá próbálja majd
tenni magát.
– Hát… gondolom, megkérhetnénk, hogy felügyelje a Zsákbamacskát.
Ángyi kifejezéstelen arcot vágott. – Arra gondol, ahol a kölykök tapogatóznak egy korpával teli
nagy dézsában, hogy lássák, mit húznak elő?
– Igen.
– Kegyed engedni fogja, hogy azt Mállotviksz Néne irányítsa?
– Igen.
– Csak mert neki különös humorérzéke van, ha érti, mire gondolok.
– Szép jó reggelt mindnyájuknak!
Ez Mállotviksz Néne hangja volt. Ogg Ángyi élete nagyobb részében ismerte ezt a hangot. De már
megint olyan fura él hallatszott benne. Kifejezetten barátságosnak hangzott.
– Azon tűnődtünk éppen, Miss Mállotviksz, hogy lenne-e oly kedves felügyelni a korpás dézsát.
Ángyi arca megrándult. Ám Néne csupán annyit mondott: – Boldogan, Mrs. Fülbemászó. Alig
várom, hogy láthassam a kifejezést az arcocskájukon, amikor előhúzzák a cukorkákat.
És én is, gondolta Ángyi.
Amikor a többiek elsiettek, a barátnője mellé oldalgott.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte.
– Tényleg nem tudom, mire gondolsz, Gytha.
– Láttalak, amikor szemtől szembe fölülkerekedtél félelmetes lényeken, Eszme. Egyszer még azt is
láttam, amikor elfogtál egy unikornist, az istenek szerelmére. Mit tervezel?
– Még mindig nem tudom, mire gondolsz, Gytha.
– Dühös vagy amiér' nem hagynak indulni és most szörnyű bosszút forralsz?
Egy pillanatig mindketten a mezőre néztek. Az kezdett megtelni. Az emberek malacokért tekéztek és
küszködtek a bezsírozott póznán. A Lancrei Önkéntes Zenekar megpróbált előadni egy egyveleget
népszerű dallamokból, csak az volt a kár, hogy minden egyes muzsikus másik dallamot játszott.
Kisgyerekek kaptak hajba.
Kánikulai nap ígérkezett, alkalmasint az utolsó az idén.
A mező közepén kötéllel elkerített négyszög vonzotta magára a tekintetük.
– Indulni fogsz a Próbán, Gytha? – érdeklődött Néne.
– Egyszer se válaszoltál a kérdésemre!
– És mi volt az a kérdés?
Ángyi úgy határozott, nem érdemes bezárt ajtón dörömbölni. – Igen, történetesen kísérletet fogok
tenni.
– Akkor hát nagyon remélem, hogy győzni fogsz. Buzdítanálak is, csak az nem lenne méltányos a
többiekkel szemben. Majd beleveszek a háttérbe, és olyan csöndes leszek, mint egy kisegér.
Ángyi csellel próbálkozott. Arcát széles, rózsaszín vigyorba húzta, és oldalba bökte barátnőjét.
– Rendben, rendben – mondta. – Csak… nekem elmondhatod, igaz? Nem szeretném elmulasztani,
amikor megtörténik. Szóval, légy szíves, adj majd valami kis jelet nekem, mielőtt elkezded, jó?
– Mire célzol, Gytha?
– Eszme Mállotviksz, néha legszívesebben jól fölpofoználak!
– Ó, isteneim!
Ogg Ángyi nem szitkozódott gyakran, vagy legalábbis nem használt szavakat azon a határon túl,
amit a lancreiek “robusztus beszédnek” ítéltek. Olyannak látszott, mint akinek megrögzött szokása a
káromkodás, és épp most ki is gondolt egy kiváló szitkot, ám legtöbbször a boszorkányok igen
elővigyázatosak abban, mit mondanak ki. Az ember sose lehet biztos abban, mit fognak csinálni a
szavak, amikor hallótávolságon kívülre kerülnek. De most szentségelt a bajsza alatt, amitől kis,
kérészéletű tüzek keletkeztek a száraz fűben.
Ez nagyjából megfelelő hangulatba hozta az Átkozódáshoz.
Beszélik, hogy valaha ezt eleven, lélegző alanyon hajtották végre, legalábbis az esemény kezdetén,
de mivel az nem illik egy családi kiruccanáshoz, már több száz éve Peches Karcsira szórják az
Átkokat, aki, akárhonnan nézzük, csupán egy madárijesztő. És minthogy az átkokat általában a
megátkozott tudatára irányozzák, ez súlyos gondot jelentett, mert még az “Essen penész a szalmádba
és rohadjon le a sárgarépád!” se tesz túl mély benyomást egy tökfejre. De pontokat kaptak az
általános stílusért és leleményességért.
Mindenesetre nem folyt nagyszabású befolyásolás a pontokért. Mindenki tudta, melyik versenyszám
számít igazán, és az nem Peches Karcsi.
Egyik évben Mállotviksz Néne elérte, hogy a tök fölrobbanjon. Soha senki nem jött rá, hogyan
csinálta.
A nap végén valaki majd el fog sétálni, és mindenki tudni fogja róla, hogy ő a győztes, akármit is
állítsanak a pontok. Meg lehet nyerni a Boszorka a Legcsúcsosabb Kalappal díjat, meg a díjlovaglást
söprűnyélen, de az csak a közönségnek szól. Ami tényleg mérvadó, az a Kunszt, amin egész nyáron
dolgozott az ember.
Ángyi húzta az utolsó helyet, a tizenkilences számot. Idén jó sok boszorkány jött el. Mállotviksz
Néne visszalépésének híre futott, és semmi sem mozog sebesebben, mint a hírek az okkult közösségen
belül, hiszen nem csak talajszinten kell terjedjen. Számos csúcsos kalap mászkált és biccentett a
tömegben.
A boszorkányok maguk között általában annyira társaságkedvelők, mint a macskák, ám, akárcsak a
macskák, vannak helyek és idők és semleges területek, ahol valami békességhez hasonlatos
állapotban találkoznak. És ami épp zajlott, az afféle lassú, bonyolult tánc…
A boszorkányok körbesétáltak üdvözölve egymást, és siettek összefutni az újonnan érkezettekkel, és
ártatlan bámészkodók azt hihették volna, hogy ez itt jó barátok találkozója. Ami, egy bizonyos szinten,
valószínűleg igaz is. Ángyi boszorkaszemmel nézte mindezt és látta a finom helyezkedéseket, az
elővigyázatos mérlegelést, az apró változásokat a testtartásban, a pontosan beállított erősségű és
hosszúságú szemtől szembe szemrevételezést.
És amikor egy boszorkány a küzdőtérre lépett, különösen ha viszonylag ismeretlen volt, az összes
többi talált valamilyen ürügyet, hogy rajta tartsa a szemét, lehetőleg anélkül, hogy ez nyilvánvaló
legyen.
Pont olyan volt, mint megfigyelni a macskákat. A macskák rengeteg időt töltenek egymás gondos
mustrálásával. Amikor meg kell verekedjenek, az pusztán a lebélyegzése annak, amit már rég
eldöntöttek a fejükben.
Ángyi mindezt jól tudta. És azt is tudta, hogy a boszorkák többsége jóságos (alapjában véve),
nyájas (a jámborokhoz), bőkezű (az érdemesekkel; az érdemtelenek alaposan megkapják a magukét),
és mindent összevéve teljes mértékben olyan életnek szentelte magát, amely igazából több rúgást
nyújt, mint simogatást. Egyikük sem élt cukrászáruból készített házban, bár néhányan a lelkiismeretes
fiatalabbak közül kísérleteztek a különféle omlós kekszekkel. Még azokat a gyerekeket se hajították a
kemencéjükbe, akik pedig megérdemelték volna. Általában azt tették, amit mindig is – egyengették
szomszédaik átkelését be és ki a világból, és a kettő között átsegítették őket az ocsmányabb akadályok
némelyikén.
Ahhoz, hogy mindezt megtedd, különleges fajta ember kell legyél. Különleges fajta fülre van
szükséged, mert olyan körülmények közt látod az embereket, amikor hajlamosak bizonyos dolgokat
megosztani veled, mint például, hogy hová ásták a pénzt, vagy hogy ki az apa, vagy hogy miként
szereztek már megint monoklit a szemükre. És különleges fajta száj kell hozzá, az a típus, amelyik
csukva marad. A titkok megőrzése hatalmat ad. A hatalmad miatt tisztelettel viseltetnek irántad. A
tisztelet pedig kemény valuta.
És ezen a női testvériségen belül – eltekintve attól, hogy persze nem volt testvériség, inkább
megrögzött nem-tagok laza gyűjteménye; egy csoport boszorkány nem gyülekezet, hanem kisebb fajta
háború – mindenki örökösen tisztában van önmaga és az összes többiek pozíciójával. Ennek semmi
köze ahhoz, amit a kívülálló világ státusként fog föl. Ez soha nem kerül szóba. Ám ha egy éltesebb
boszorkány meghal, a helyi boszorkák elmennek a temetésére néhány utolsó szót szólni, aztán
ünnepélyesen hazavonulnak a tudatuk mélyén azzal a kis, szűnni nem akaró gondolattal: “Eggyel
följebb léptem.”
És a jövevényeket nagyon, nagyon gondosan megfigyelik.
– 'Reggelt, Mrs. Ogg! – szólalt meg egy hang a háta mögött. – Remélem, jó egészségben találom?
– Hogy s mint, Mistress Imeg? – üdvözölte Ángyi odafordulva. Képzeletbeli kartotékrendszere
kidobott egy cédulát: Tiszta Imeg, odaát él Vágottárnyék felé a mamájával, tubákol, ért az állatokhoz.
– Hogy van a kedves édesanyja?
– Múlt hónapban temettük, Mrs. Ogg.
Ogg Ángyi eléggé kedvelte Tisztát, mert nem találkozott vele nagyon gyakran.
– Ó, isteneim… – sajnálkozott.
– De azért majd megmondom neki, hogy kegyed érdeklődött felőle – ígérte Tiszta. Kurta pillantást
vetett a porondra. – Ki az a kövér lány aki most szerepel? Olyan a hátsó fele, mint egy tekegolyó
alacsony libikókán.
– Az Ágnes Nitt.
– Neki aztán kitűnő hangja van az átkozódáshoz. Akit ilyen hangon átkoztak meg, az kénytelen róla
tudomást venni.
– Ó, igen, valóban jó átkozódó hanggal van megáldva – ismerte el udvariasan Ángyi. – Eszme
Mállotviksz meg jómagam adtunk neki néhány tippet – fűzte hozzá.
Tiszta feje megfordult. A mező túlsó végén egy apró, rózsaszín alak magányosan üldögélt a
Zsákbamacska mögött. Úgy tűnt, az nem vonzza a nagy tömegeket.
Tiszta közelebb hajolt.
– Ő… mit… ööö… csinál?
– Nem tudom – válaszolta Ángyi. – Azt hiszem, úgy döntött, hogy barátságos lesz.
 – Eszme? Barátságos lesz?
– Ööö… igen – felelte Ángyi. Semmivel sem hangzott jobban, most, hogy elmondta másnak. Tiszta
rámeredt. Ángyi látta, hogy közben kis jelet rajzol a levegőbe bal kezével. Aztán Mistress Imeg
elsietett.
A csúcsos kalapok most összesereglettek. Három vagy négyfős kis csoportokban. Lehetett látni,
ahogy a csúcsok összetalálkoznak, élénk társalgásban összehajolnak, majd újra kinyílnak, akár egy
virág, és a rózsaszínség távoli foltja felé fordulnak. Aztán egy kalap elhagyja a társaságot, és
céltudatosan elindul egy másik felé, ahol a folyamat kezdődik újfent elölről. Egy kicsit olyan volt,
mint rendkívül lassú atommag-hasadást nézni: rengeteg az izgalom és nemsokára jön a robbanás.
Időnként valaki megfordult és Ángyira bámult, ezért ő elsietett a mutatványos bódék között, amíg el
nem jutott a törpe Zakzak Erősakarja standjához, aki a befolyásolhatóbbak számára készített és árult
okkult csecsebecséket. A törpe vidáman odabiccentett neki a kirakat teteje fölött, melyen ez állt
“Szerencse Lópatkó, darabja 2 tallér”.
– Helló, Mrs. Ogg! – köszöntötte.
Ángyi most ébredt rá, hogy elég földúlt.
– Mi bennük a szerencsés? – firtatta, fölemelve egy lópatkót.
– Hát, én például két tallért kapok mindegyikért – válaszolta Erősakarja.
– És ettől szerencsések lesznek?
– Számomra igen – felelte Erősakarja. – Gondolom, naccsád is szeretne egyet, igaz, Mrs. Ogg?
Hoztam volna még egy ládával, ha tudom, hogy ennyire népszerű lesz. Egyik-másik hölgy kettőt is
vett.
A "hölgy" szónál megváltozott a hangja.
– Boszorkányok vettek szerencsepatkót? – hitetlenkedett Ángyi.
– Úgy vitték, mintha itt lenne a világvége – közölte Zakzak. Egy pillanatra összeráncolta a
homlokát. Elvégre, mégiscsak boszorkányok. – Ööö… de ugye… nincs itt? – tette hozzá.
– Csaknem egészen biztos vagyok benne – tudatta vele Ángyi, ami szemlátomást nem vigasztalta
meg a törpét.
– Váratlanul az oltalmazó gyógyfüveknek is nagy a keletje – mesélte Zakzak. És, lévén törpe, ami
azt jelenti, hogy az Özönvizet remek törülköző eladási alkalomnak tekintené, még hozzáfűzte: –
Kegyedet is érdekelné a dolog, Mrs. Ogg?
Ángyi a fejét rázta. Ha a baj abból az irányból érkezik, amerre mindenki tekintget, akkor egy
szánom-bánomvirág nem fog sokat segíteni. Egy hatalmas tölgyfa jobb lenne, de csak esetleg.
A hangulat változóban volt. Az ég szélesen, halványkéken csillogott, de a fejekben lévő láthatáron
dörgött a menny. A boszorkányok feszengtek, s mivel ilyen sokan zsúfolódtak össze egy helyen, az
idegesség egyiktől a másikig ugrott, visszapattant, és fölerősödve sugározta szét magát mindenkihez.
Ez azt jelentette, hogy még az átlagemberek is, akik pedig azt hiszik, hogy a rúna lapályos síkság,
elkezdtek mély egzisztenciális aggodalmat érezni, azt a fajtát, amitől ráordítasz a gyerekre és
vágyódsz egy kupica töményre.
Ángyi átkukucskált a résen két bódé között. A rózsaszín alak még mindig türelmesen és egy kissé
elszontyolodva üldögélt a dézsa mögött. Ott ugyanis, azt mondhatni, hosszú sor kanyargott, amely
egyetlen árva lélekből sem állt. Akkor Ángyi egyik sátor takarásából a másikéba osont, amíg meg nem
pillantotta a termékek standját. Ott már virágzott a bolt, ám elhagyatottan a terítő közepén, ott
terpeszkedett a rémséges sütemények halmaza. Meg az üveg lekvár. Valami tréfacsináló krétával
odaírta mellé: “Ved ki a Kanált asz Üvegbül, 3 kisérlet Ety Garas!”
 Azt hitte, nagyon elővigyázatos volt és rejtve maradt, de aztán meghallotta a szalmazizegést maga
mögött. A bizottság a nyomára bukkant.
– Ez itt kegyed kézírása, ugye. Mrs. Fülbemászó? – kérdezte. – Igazán kegyetlen dolog. Nem
valami… barátságos.
– Elhatároztuk, hogy kegyed odamegy és beszél Miss Mállotviksszel – tudósította Letice. – Ezt
abba kell hagynia!
– Mit kell abbahagyjon?
– Csinál valamit az emberek fejével! Idejött, hogy befolyást gyakoroljon ránk, igaz? Mindenki
tudja, hogy ő az értelemmel űz mágiát. Mindnyájan érezzük! Tönkreteszi az egészet mindenki számára!
– Csak üldögél – védelmezte Ángyi.
– Á, igen, de hogyan üldögél, ha szabad kérdeznem?
Ángyi megint kikémlelt a bódé sarkánál.
– Hát… úgy normálisan. Tudja… középen meghajolva és térdnél…
Letice szigorúan csóválta az ujját.
– Na, ide hallgasson, Gytha Ogg…
– Ha azt akarják, hogy menjen el, menjenek oda hozzá és mondják meg neki! – csattant föl Ángyi. –
Elegem van a…
Fültépő gyereksikoly harsant.
A boszorkányok egymásra néztek, aztán átrohantak a mezőn a Zsákbamacskához.
Egy kisfiú vonaglott a földön zokogva.
Pityor volt az, Ángyi legfiatalabb unokája.
Ángyi szíve jéggé dermedt. Fölkapta unokáját, és dühösen meredt Néne arcába.
– Mit tettél vele, te… – kezdte.
– Nemakajokbabát! Nemakajokbabát! Katonátakajok! AkajokakajokakajokKATONÁT!
Ekkor Ángyi lenézett a rongybabára Pityor ragacsos kezében, és a megsértett, könnyező dühroham
kifejezésére arcocskájának azon részén, amely látható maradt sikítozó szája körül…
– ÉnakajokakajokKATONÁT!
…és aztán a többi boszorkányra, majd Mállotviksz Néne arcára, és érezte, ahogy a rettenetes, jeges
szégyenkezés föltör a csizmájából.
– Mondtam neki, hogy visszateheti és megpróbálhatja újra – magyarázta Néne szelíden. – De
egyszerűen nem hallgatott rám.
–…akajokakajokKATO…
– Pityor Ogg, ha nem hallgatsz el most azon nyomban, Ángyi… – kezdte Ángyi, és előkotorta a
legborzasztóbb büntetést, amit csak ki tudott ötleni – Ángyi soha többé nem fog neked cukrot adni!
Pityor becsukta a száját, elnémította az elképedés ettől az elképzelhetetlen fenyegetéstől. Aztán,
Ángyi legnagyobb rémületére, Letice Fülbemászó kihúzta magát és megszólalt: – Miss Mállotviksz,
mi azt szeretnénk, ha távozna.
– Csak nem okozok gondot? – kérdezte Néne. – Remélem, hogy nem. Nem szeretnék gondot okozni.
A fiúcska épp most nyert a zsákbamacskán…
– Kegyed… fölzaklatja az embereket. Bármelyik pillanatban, gondolta Ángyi. Most már bármelyik
pillanatban Eszme föl fogja szegni a fejét, és összehúzza a szemét, és ha Letice nem fog legalább két
lépést elhátrálni, akkor szívósabb, mint én.
– Nem maradhatok itt nézőként? – tudakolta Néne csöndesen.
– Tudom, mi a célja – felelte Letice. – Kegyed azt tervezi, hogy elrontja az egészet, nem igaz? Nem
tudja elviselni a gondolatot, hogy legyőzték, ezért valami komiszságot akar elkövetni!
Három lépés hátra, gondolta Ángyi. Különben nem marad belőle más, csak a csontváz. Most már
bármikor…
– Ó, nem szeretném, ha bárki azt hinné, hogy bármit tönkreteszek – szögezte le Néne. Sóhajtott és
fölállt. – Már megyek is haza…
– Nem, nem mész sehova! – csattant föl Ángyi, visszalökve barátnőjét a székre. – Kegyed mit
gondol erről, Berill Hessegi? És kegyed, Letty Parkin?
– Ők mind… – kezdte Letice.
– Nem kegyedhez beszéltem!
A boszorkányok Mrs. Fülbemászó mögött kerülték Ángyi tekintetét.
– Hát, nem mintha… úgy értem, nem gondoljuk… – kezdte Berill kínban. – Azaz… én mindig nagy
tisztelettel viseltettem iránta… de… nos, a verseny, ugye, mindenki számára…
Torkán akadt a szó. Letice diadalittasnak tűnt.
– Valóban? Azt hiszem, tényleg jobb, ha mi most elmegyünk – jelentette ki Ángyi kedvetlenül. –
Nincs ínyemre a társaság errefelé. – Körülnézett. – Ágnes? Segíts nekem hazavinni Nénét…
– Igazán nincs szükségem… – kezdte Néne, de a másik kettő megfogta a karját és gyöngéden
átvezették a sokadalmon, amely kettévált, hogy átengedje őket és utánuk fordulva figyelte, ahogy
elmennek.
– Valószínűleg az adott körülmények között így a legjobb minden érintett számára – jegyezte meg
Letice. A boszorkák közül sokan megpróbáltak nem ránézni az arcára.

Szövetdarabkák hevertek mindenütt Néne konyhájában, és megdermedt lekvárfröccsenések

csüngtek le az asztal széléről, és mozdíthatatlan kupacot hoztak létre a padlón. A lekváros fazekat a
kőmosogatóban hagyták ázni, ámbár egyértelmű volt, hogy a vas hamarabb fog elrozsdállni, mint a
lekvár megpuhulni.
Valamint állt ott egy sor üres savanyító üveg is.
Néne leült és ölébe ejtette a kezét.
– Kérsz egy csésze teát, Eszme? – kérdezte Ogg Ángyi.
– Köszönöm, nem, kedves. Ti csak menjetek szépen vissza a Próbára! Ne aggódjatok miattam!
– Biztos ezt akarod?
– Majd csak elüldögélek itt csöndesen. Ne nyugtalankodjatok!
– Én nem megyek vissza! – sziszegte Ágnes, amikor kiléptek. – Nem tetszik nekem, ahogy Letice
mosolyog…
– Egyszer azt mondtad, hogy nem tetszik neked, ahogy Eszme a homlokát ráncolja – emlékeztette
Ángyi.
– Igen, de az ember bízhat a homlokráncolásban. Ööö… ugye, nem gondolod, hogy Néne elveszti?
– Amennyiben igen, senki sem lesz képes megtalálni – közölte Ángyi. – Nem, csak gyere szépen
vissza velem! Biztos vagyok benne, hogy tervez… valamit. – Csak pokolian szeretném tudni, hogy
mit, gondolta. Nem hiszem, hogy el tudnék viselni még több várakozást.

Még mielőtt odaértek volna a mezőre, Ángyi már érezte a fokozódó feszültséget. Na persze, mindig
van feszültség, ez része a Próbának, de ennek most savanyú, kellemetlen íze volt. A vurstli még
működött, de a köznép már távozóban volt, olyan érzésektől megfélemlítve, amelyekre nem tudtak
rátapintani, mindazonáltal azok a markukban tartották őket. Ami magukat a boszorkányokat illeti, azt
az arckifejezést viselték, amelyet a színészek szoktak két perccel a horrorfilm vége előtt, amikor
tudják, hogy a szörny a végső ugrásra készül, és most csupán az a kérdés, melyik ajtóból.
Letice-t körbevették a boszorkányok. Ángyi hallotta a fölemelt hangokat. Oldalba bökött egy másik
boszorkát, aki komoran figyelte az eseményeket.
– Mi történik, Wilma?
– Ó, Rina Tromf csütörtököt mondott és a barátai azt szorgalmazzák, hogy még egy kísérletet
kellene engedni neki, mert annyira ideges volt.
– Milyen kár!
– És Virago Jánosi lelépett, mert az időjárás-varázslata kudarcot vallott.
– Némiképp befellegzett az esélyeinek, mi?
– És én is kétbalkezes voltam, amikor rám került a sor. Egy kis szerencsével könnyen te lehetsz a
befutó, Gytha.
– Ó, hisz' ismersz engem, Wilma, én sosem törtem magam díjakért. A részvétel öröme az, ami
számít.
A másik boszorkány ferdén nézett rá.
– Ezt úgy mondtad, hogy csaknem hihetően hangzott – jelentette ki.
Bihal Anyó sietett oda hozzájuk.
– Kegyed következik, Gytha – mondta. – Kísérelje meg a lehetetlent, jó? Az egyetlen versenyző
mindeddig Mrs. Bolla a fütyörésző békájával, nem mintha az képes lenne tisztán elfütyülni egy
dallamot. A szerencsétlen kész hisztérika.
Ogg Ángyi vállat vont, és odaballagott a kötéllel elkerített területre. Valahol a messzeségben
valaki hisztizett, melyet hébe-hóba meg-megszakított az aggodalmas füttyszó.
A varázslók mágiájától eltérően a boszorkányok varázslata általában nem igényli jelentős, nyers
erő fölhasználását. Az eltérés olyan, mint a kalapácsok és emelők közti különbség. A boszorkányok
rendszerint igyekeznek megtalálni azt az apró pontot, ahol egy csöpp változtatás hatalmas eredményt
ér el. Ahhoz, hogy lavinát okozz, vagy meg kell ráznod a hegyet, vagy esetleg csak hajszálpontosan
meg kell találnod a megfelelő helyet, ahol elegendő egy hópihe odapottyantása.
Ebben az évben Ángyi kissé szórakozottan a Szalmabábon dolgozott. Ez volt az ideális kunszt
számára. Megnevettet, némileg csiklandós, sokkal könnyebb annál, mint amilyennek látszik, de
mutatja, hogy ő is részt vesz, és valószínűtlen, hogy nyerjen vele.
A francba! Eddig arra számított, hogy az a béka megelőzi. A nyári estéken hallotta, amint
gyönyörűségesen fütyörészett.
Összpontosított.
Szalmaszálak zizzentek át a tarlón. Mást se kell tegyen, minthogy a mezőn lengedező szél kisebb
fuvallatait használja, hagyja, hogy itt meg itt mozogjon, csavarodjon és…
Megpróbálta megszüntetni keze reszketését. Ezt már százszor csinálta, mostanra már úgy össze
tudja bogozni a nyavalyás gizgazt, ahogy akarja. Ám folyton maga előtt látta Eszme Mállotviksz arcát,
meg ahogy csak ült ott, tanácstalanul és megbántva, amikor néhány másodpercig Ángyi kész lett volna
gyilkolni…
Egy pillanatra sikerült a lábat jól elrendeznie, meg a karok és a fej látszatát. A nézőktől felületes
tapsot kapott. Aztán, mielőtt Ángyi a báb első lépésére koncentrálhatott volna, egy kóbor légörvény
elkapta, és az pörögve lehullott, a földön csak egy csomó haszontalan szalma hevert.
Ángyi néhány bősz taglejtéssel megkísérelte újra fölállítani. A báb izgett-mozgott,
összekuszálódott, és veszteg maradt.
 Egy kicsivel több, noha ideges és elszórt, taps hangzott föl.
– Sajnálom… úgy tűnik, ma nem megy nekem – motyogta Ángyi, és kisétált a küzdőtérről.
A bírák összedugták a fejük.
– Biztos vagyok benne, hogy az a béka tényleg jól szerepelt – jegyezte meg Ángyi a szükségesnél
hangosabban.
A kis idővel ezelőtt oly kedvezőtlen szél most metszőbben kezdett fújni. Amit az esemény pszichés
sötétségének nevezhetünk, most fokozódott a valódi szürkülettől.
A mező túloldalán tornyosult a máglya árnyéka. Eddig még senkinek sem volt szíve meggyújtani.
Szinte minden nem-boszorkány hazament már. Minden, ami jó volt ebben a napban, réges-rég elapadt.
A bírák köre fölbomlott, és Mrs. Fülbemászó közeledett az ideges tömeg felé, a mosolya csupán
árnyalatnyit viaszos a szája sarkánál.
– Hát, hogy milyen nehéz egy döntés volt! – jelentette ki élénken. – De úgyszintén milyen
csodálatos érdeklődés! Tényleg a lehető legfogasabb választás volt…
Köztem meg egy béka között, amelyik elvesztette a füttyét és beakadt a lába a bendzsójába,
gondolta Ángyi. Oldalvást boszorkánytársai arcára sandított. Némelyiket hatvan éve ismeri. Ha
valaha is ránézett volna a tenyerére, akkor most elmondhatná, hogy úgy ismeri ezeket az arcokat, mint
a tenyerét.
– Mindnyájan tudjuk, ki nyert, Mrs. Fülbemászó – szakította félbe az ömlengést.
– Hogy érti ezt, Mrs. Ogg?
– Nincs itt egyetlen boszorkány se, aki ma képes lett volna összeszedni az eszét – szögezte le
Ángyi. – És a legtöbbjük még szerencsetalizmánokat is vásárolt. Boszorkányok? Szerencsehozó
amuletteket vásárolva? – Sok nő lesütötte a tekintetét.
– Nem tudom, miért látszik mindenki olyannyira félni Miss Mállotviksztől! Én egyáltalán nem félek
tőle! Szóval azt hiszik, hogy bűbájt bocsátott magukra?
– És a hangulat alapján igencsak kiadósat – folytatta Ángyi. – Nézze, Mrs. Fülbemászó, nem nyert
senki, azzal ugyan nem, amit ma sikerült bemutatnunk. Mindnyájan tudjuk. Szóval csak menjünk
szépen haza, jó?
– Szó sem lehet róla! Tíz tallért fizettem ezért a kupáért és szándékomban áll átnyújtani…
A halódó levelek megborzongtak a fákon.
A boszorkányok összébb húzódtak.
Ágak recsegtek.
– Ez csak a szél – nyugtatta őket Ogg Ángyi. – Az minden…
És aztán Néne egyszerűen csak ott állt. Olyan volt, mintha csak nem vették volna észre, hogy egész
idő alatt ott van velük. Néne értette a módját, hogyan kell fokozatosan áttűnni az előtérből.
– Csak gondoltam, jövök és megnézem, ki győzött – közölte. – Csatlakozom a tapsolókhoz és így
tovább…
Letice, éktelen haragra lobbanva, felé közelgett.
– Behatolt kegyed az emberek fejébe? – rikácsolta.
– És mégis, hogyan tenném azt, Mrs. Fülbemászó? – firtatta Néne jámboran. – Dacára annak a
rengeteg szerencsetalizmánnak?
– Hazudik!
Ogg Ángyi hallotta az elakadt lélegzeteket, és az övé volt a leghangosabb. A boszorkányok a
szavahihetőségükből élnek.
– Nem hazudok, Mrs. Fülbemászó.
 – Kegyed tagadja, hogy eltökélte, tönkreteszi a napom?
A tömeg szélén egyes boszorkák kezdtek elhátrálni.
– Elismerem, hogy a lekvárom nincs mindenki ínyére, de én soha… – kezdte Néne halk, szerény
hangon.
– Kegyed befolyást gyakorolt mindenkire!
– Csak segíteni akartam, megkérdezhet bárkit…
– Igenis befolyást! Ismerje be! – Mrs. Fülbemászó hangja olyan éles volt, mint egy sirályé.
–…és én határozottan nem tettem semmi…
Néne feje elfordult, amikor a pofon elcsattant.
Egy pillanatig senki sem lélegzett, senki sem moccant. Néne lassan fölemelte a kezét és
megdörzsölte az arcát.
– De kegyed is tudja, hogy könnyedén megtehette volna!
Úgy rémlett Ángyinak, hogy Letice sikolyát visszaverik a hegyek.
A kupa kiesett az elnöknő kezéből és megcsikordult a tarlón.
Aztán az élőkép megelevenedett. Két boszorkánytárs előrelépett, Letice vállára tették a kezük,
gyöngéden magukkal húzták, és ő nem tiltakozott…
Mindenki más várt, hogy lássa, mit fog tenni Mállotviksz Néne. Aki fölszegte a fejét.
– Remélem, Mrs. Fülbemászó jól van – mondta. – Úgy tűnt, hogy egy kissé… zaklatott.
Csönd támadt. Ángyi fölvette az elhagyott kupát és megkopogtatta mutatóujjával.
– Hmm – szólalt meg. – Szerintem csak futtatott. Ha tíz tallért fizetett érte, a szegény nőt csúnyán
becsapták. – Odalökte Bihal Anyónak, aki ügyetlenül elkapta a levegőben. – Vissza tudná adni neki
holnap, Anyó?
Anyó bólintott, megpróbálva elkerülni Néne pillantását.
– Mégis, nem kell engedjük, hogy ez mindent elrontson – javasolta kedvesen Néne. – Legalább a
nap vége legyen megfelelő, he? Mintegy hagyományos. Hamuba sült krumpli meg mályvacukor meg
régi történetek a tűz körül. És megbocsátás. És borítsunk fátylat a múltra!
Ángyi érezte, hogy a hirtelen megkönnyebbülés úgy terül szét, mint egy legyező. A boszorkák
szemlátomást föléledtek attól, hogy megtört a varázs, ami mindenekelőtt valójában soha nem is volt
ott. Általános rendrakás tört ki és a sürgés-forgás kezdete, amikor a söprűnyeleken lógó nyeregtáskák
felé indultak.
– Komlóhegyi gazda egy egész zsák kolompért adott nekem – mesélte Ángyi, amikor a társalgás
megindult körülöttük. – Megyek és idecibálom. Lennél szíves meggyújtani a tüzet, Eszme?
A hirtelen változás a légkörben arra késztette, hogy föltekintsen. Néne szeme izzott a félhomályban.
Ángyi eleget tudott ahhoz, hogy a földre vesse magát. Mállotviksz Néne keze úgy ívelt föl a
levegőbe, mint egy üstökös, és a szikra recsegve-ropogva kirepült belőle.
A máglya fölrobbant. Kékesfehér láng lövellt át a fölhalmozott ágakon és táncolt az égen,
árnyékokat metszve az erdőre. Lefújta a kalapokat és fölborította az asztalokat és alakokat hozott
létre, kastélyokat, híres csatajeleneteket, összefűzött kezeket és körben táncolt. Bíbor káprázatot
hagyott a szemen, mely az agyban égett…
És lecsillapodott, és már csak örömtűz volt.
– Soha, egy szót sem mondtam felejtésről – hangsúlyozta Néne.

Amikor Mállotviksz Néne és Ogg Ángyi hazabaktattak hajnalban, csizmájuk fölverte a harmatot.
Mindent összevéve az elmúlt éjszaka remek volt. Egy idő múlva Ángyi megszólalt: – Nem volt
valami barátságos, amit tettél.
– Semmit se tettem.
– Aha, hát… nem volt valami barátságos, amit nem tettél. Olyan volt, mintha kihúztad volna a
széket az épp leülni készülő alól.
– Az olyanok, akik nem néznek oda, ahova leülnek, jobban teszik, ha állva maradnak – jelentette ki
Néne.
Kurta kopogás hallatszott a leveleken, egyike azoknak a futó záporoknak, amit akkor kapsz, ha
néhány esőcsöpp nem akar közösködni a csoporttal.
– Nos, rendben – fogadta el Ángyi. – De azért egy kissé kegyetlen volt.
– Úgy van – felelte Néne.
– És egyesek esetleg úgy vélhetik, egy kissé komisz is.
– Úgy van.
Ángyi megborzongott. Azok a gondolatok, amelyek átsuhantak az agyán az alatt a néhány másodperc
alatt Pityor sikoltása után…
– Nem adtam neked okot rá – szögezte le Néne. – Semmi olyat nem tettem senki fejébe, ami már ne
lett volna ott.
– Sajnálom, Eszme.
– Rendben.
– De… Letice nem akart kegyetlen lenni, Eszme. Úgy értem, rosszindulatú, és önkényeskedő és
hülye, de…
– Lánykorunk óta ismersz engem, nem igaz? – szakította félbe Néne. – Tűzön-vízen át, jóban-
rosszban?
– Igen, persze, de…
– És sohasem süllyedtél odáig, hogy azt mond “ezt barátilag mondom kegyednek”, igaz?
Ángyi a fejét rázta. Igen, ez sokatmondó részlet. Senki, aki a legcsekélyebb baráti érzelemmel
viseltetik, nem mondana ilyesmit.
– Egyébként meg mi a manó a képesítettség megszerzése boszorkányságban? – firtatta Néne. –
Ostoba egy kifejezés!
– Fogalmam sincs – válaszolta Ángyi. – Az igazat megvallva, én tényleg azért kezdtem el a
boszorkánykodást, hogy fiúkat szerezzek.
– Azt hiszed, nem tudtam?
– Te mit akartál megszerezni, Eszme?
Néne megtorpant, fölnézett a fagyos égboltra, aztán le a földre.
– Nem t'om – mondta végül. – Gondolom, elégtételt.
És, gondolta Ángyi, ezzel le van zárva.
Őzek szökelltek el az erdőbe, amikor megérkeztek Néne kunyhójához.
A hátsó ajtó mellett takarosan felhalmozva tűzifarakás volt, és a küszöbön két zsák. Az egyik kerek
sajtot tartalmazott.
– Úgy látom, itt járt Komlóhegyi gazda meg Gyatratik gazda – jegyezte meg Ángyi.
– Hm. – Néne a gondosan, ám helytelenül megírt papírcetlire meredt a második zsákon: – “Kedvef
Miftresf Mállotvikfz, a lehető legháláfabb lennék, ha megengedné, hogy ezt az új díjnyertef Változatot
kegyedről Efzme Mállotvikfznek nevezzem el. Őszinte híve, remélhetőleg jó egészségben,
Komlóhegyi Pelbart.” Nocsak, nocsak, nocsak. Vajon mi adhatta neki az ötletet?
– El se tudom képzelni – vágta rá Ángyi.
 – Fogadni mertem volna, hogy el se tudod képzelni – bólogatott Néne
Gyanakvóan szimatolt, megrántotta a zsák száját bekötő zsineget, és kihúzott egy Eszme
Mállotvikszet.
Gömbölyű volt, éppenhogy csak benyomott az egyik oldalon, és csúcsos a másikon. Merthogy
hagyma volt.
Ogg Ángyi nagyot nyelt. – Megmondtam neki, hogy ne…
– Tessék?
– Ó… semmi...
Mállotviksz Néne körbe-körbe forgatta a hagymát, miközben a világ, Ogg Ángyi közvetítésével, a
sorsára várt. Aztán szemlátomást olyan döntésre jutott, amely elégedetté tette.
– Nagyon hasznos zöldség a hagyma – állította végül. – Határozott. Csípős.
– Jót tesz a szervezetnek – fűzte hozzá Ángyi.
– Jól eláll. Zamatosabb lesz tőle az étel.
– Erős és fűszeres – toldotta meg Ángyi, nyomát vesztve a hasonlatnak a megkönnyebbülés
áradatában. – Jól megy a sajthoz...
– Semmi szükség olyan messzire menni – vágott közbe Mállotviksz Néne, s gondosan visszarakta a
mintát a zsákba. Csaknem nyájassá vált a hangja. – Bejössz egy csésze teára, Gytha?
– Ööö… jobb lesz, ha hazamegyek…
– Ahogy gondolod.
Néne kezdte becsukni az ajtót, aztán megállt és újra kinyitotta. Ángyi látta, amint az egyik kék szem
nézi őt a résen keresztül.
– Viszont nekem volt igazam, ugye – mondta Néne. Ez nem kérdés volt.
Ángyi bólintott.
– Úgy van – erősítette meg.
– Remek.