A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR TUDOMÁNYOS

IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI TÁRSASÁG

SZÉPIRODALMI KÖNYVSOROZATA

SELLYEI JÓZSEF

ELFOGYOTT A FÖLD
ALÓLA
*

PECSÉTES ÉLET

KULTÚRA KÖNYVKIADÓVÁLLALAT
BRATISLAVA-POZSONY
1935
 SELLYEI JÓZSEF

ELFOGYOTT A FÖLD
ALÓLA

REGÉNY

CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR TUDOMÁNYOS

IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI TÁRSASÁG
1935
Copyright by Csehszlovákiai Magyar Tudományos
Irodalmi és Művészeti Társaság Bratislava-Pozsony

Nyomatott Bratislavában a Slovenská Grafiában

 Bement a bíró a kocsmába.
Amikor a bíró bement a kocsmába, akkor a va-
sárnapeste egészen olyan volt, mint akármikor más-
kor. Különösen a kocsmában. Évszázados megszokott-
ságban ültek az asztaloknál a parasztemberek. Alig-
alig volt bor az emberek előtt, inkább pálinkát ittak,
csípőset, erőset, olcsót.
Alighogy megitták a pálinkát, a vénlány-kocsmáros
már el is vitte előlük a poharakat. Szívesebben vette,
ha a pultnál itták meg az emberek a pálinkát s aztán
ültek le az asztalhoz pipás beszélgetésre. Valami hi-
vatalos rendelet ült a kocsmán, amelyik büntetéssel
rótta a pálinkaivást a kocsmaasztalon és miatta volt
az, hogy a kocsmároslány leszedte őket, amint ki-
ürültek.
Hajlongásokkal és sipító hangján való köszöntgetés-
sel volt tele a kocsmároslány a bíró felé, amikor be-
lépett.
— Jó estét, istenhozottal fogadom bíró urat, ritka
vendéget a hajlékunkban.
Pedig a bíró nem kívánta ezt a megkülönböztetést.
Szikár, ritkaszavú parasztvoltával ült le a kecske-
lábú asztalhoz, két deci bort kért. Senkihez se szólt
semmit, csak ült. Őt bántotta a legjobban, hogy most
jókora zavart csinált a kocsmázó emberek megszoká-
sában, mert most miatta jó pár percig megzavarodtak
az emberek és a beszélgetéseiket is abbahagyták.
De akadt egy fiatal legényke, aki egyszerre föl tud-
ta oldani az emberek feszültségét. Odafordult egy
csavargókülsejű ember felé és szólt:
— Hát mi volt a szent emberrel?
Az ember felelt:
— Hátiszen elmondom én. Alföldi történet ez is.
 Összekuncorogtak most a többiek.
— Messziről való történet.
— Hát messziről — bizonykodott az ember.
— Csak nem lehet tudni, hogy így volt, vagy se.
De az ember az ilyen szókra már nem hagyta ma-
gán a könnyű kedvét, hanem dobbantott:
— Hazudott valamikor Bondó Ferkó?
Rögtön meg is felelt a saját kérdésére:
— Nem hazudott.
Az emberek bólongattak, pöfékeltek, hümmögtek.
De akkor Bondó Ferkóba már beleült a mesélő kedv
és elkezdte a történet elmondását.
A szent emberről beszélt, aki az alföld egyik falu-
jában él és esténként nála szoktak összegyülekezni az
ájtatos, imádkozó asszonyok. A szamaritánusok elő-
imádkozója volt. Abból élt, hogy a jámbor lelkek el-
látták őt mindennel, ami az élethez szükséges. Tej,
tojás, vaj, liszt; mindig akad annyi a parasztgazda-
asszonynál, hogy valami keveset másnak is adhasson
belőle. Adott hát a szent embernek, ha imádkozni
akart nála, ha azt akarta, hogy az imádkozókkal le-
gyen ő, hogy meg ne szólják azért, mert istentelen.
Pedig mindenki tudta a szent emberről, hogy mi-
csoda tolvaj volt azelőtt.
Búzakévétől a csöves kukoricáig és a babig, minden
paraszttermény élelmet jelent és a szent ember minden
terményt meglopott. Külön módszere volt min-
denfajta tolvajlásra: a mákot kifejtette a mákfejek-
ből, csak a magot vitte haza, hogy rá ne foghassa
senki, hogy az övéből lopta. Szénát is lopott, mert
kecskéje volt és annak is gyűjtött télirevalót. Össze-
kötözte a szénaboglyát erős kötelekkel, aztán alábújt
az egésznek és úgy nézett ki: lába nőtt a boglyának
és elindult a kora hajnalon a szent ember háza felé.
Egyszer belekötözte a boglyába a benne alvó csőszt,
azt is elvitte a rétről. Az éjszakában ott vigyázott a
csősz a boglyák között, reggelre elaludt és amikor föl-
ébredt, megdöbbenve érezte, hogy furcsa helyzetben
halad a falu felé. Kiabálni kezdett az alatta haladó
tolvajra: nem volna elég neked csak a széna? én is
kellek neked? engem se hagysz meg a falunak?
Bondó Ferkó, aki százszámra hagyott a kocsmában
ilyen történeteket, bőbeszédű ember volt. A hegyi erdő
megfékezhetetlen vadorzója, a szomszéd faluk és váro-
sok tolvaja, a megyei börtön alapos ismerője.
Mondták róla a falujában:
— Elment a földtől ez, de mégis itt maradt a fa-
luban.
Mondták mások a föntiekre:
— Nem lehet elmenni ebből a faluból.
Azt nem tudták ők, hogy a lélek fejlődésében és el-
fejlődésében kell keresni az elmenések és elnemmené-
sek nagy mozgató okait, csak megállapították, hogy
Bondó Ferkó nem tud elszabadulni azok miatt a köte-
lek miatt, amelyek a faluhoz kötözik.
Ezekben a szomorúrezgésű szavakban: nem lehet el-
menni ebből a faluból — benne volt a falu minden
emberének verő nosztalgiája.
Elitta a földjét Bondó Ferkó, de nem itta el a szo-
bát, amelyik egy háznak ráeső része volt, olyan ház-
nak, amit rajta kívül még hat család osztott meg la-
kásként.
*

Ült a bíró a kocsmában, két deci bor mellett.

Előbb csak szótlan hallgatás volt a helyén, de aztán
közékeveredett a beszélgetőknek az ő szavával.
Elmondta már Ferkó, hogy tavaly az egyik alföldi
faluban aratott.
A bíró az alföldi faluról kérdezgette Ferkót, az
odavalósi parasztokról, a földjeik másságáról és a
földjeik művelésének másságáról.
Felelgetett Ferkó.
A földek dúsabb terméséről beszélt, ringó nagy ka-
lászokról és megszakítatlan sorba rakodó keresztek-
ről. Ringófarú lovakról beszélt, mély őszi szántásról
erős vasekékkel — a másképpen készített földágy
más terméséről.
A házakról kérdezősködött a bíró.
Beszélt Ferkó a házakról is. Szélesudvarú paraszt-
gazdaságokról, tágas szobákról és arról, hogy egy-egy
házban csak egy-egy család lakik, egy parasztember
gyerekestül, akik mind a földek széles kiterjedésű há-
tát dolgozzák meg, hogy élet legyen, kenyér legyen.
De amikor a családfő meghal és a gazdaság darabok-
ra szakadozik, akkor nem maradnak az új családfők
ugyanabban a házban, hanem újat építenek széles tel-
ken, hogy a parasztgazdaság minden munkaterületé-
nek helye legyen.
Bondó Ferkó beszélőkéjéből megvilágosodott egy méltóbb
élet, az alföldi faluban, méltóbb házakkal és
szélesebb paraszti munkahelyen a sík talajon — szem-
ben a hegyháti faluval, amelyiknek a dolgairól van
itten szó.
A hegyoldal fensíkján van építve a falu.
Előtte meredeken fut le kétoldalt a part, a hegy fe-
lől előbb egy mély gödör ásít, mögötte fölfut a hegyre
az erdő.
 Szokták mondani a parasztjai a faluról:
— Akárcsak szigetre épült volna az egész, olyan a
falunk. A domb magasán ülünk, a határunk harminc
öl mélyen van alattunk. Ellátunk a faluból a határunk
végéig, de mihaszna látunk el. Minden évben le kell
vinnünk az egész életünket a harmincöles dombról és
minden évben föl kell cipelnünk vissza a faluba.
Azért nehéz az élet.
Mondta azon vasárnap a bíró a kocsmában:
— Hát az hiányzik a mi falunknak, hogy összeszo-
rúl egy házban tíz család. A hely hiányzik. Itt nem
lakik minden család külön házban.
Azt is mondta a beszélgetés során:
— Nincsen hely itt a dombon a házépítésre. Le kell
vinni a falut a határba, hogy ne keljen fölhozni a
határt százszor újra. De nem akarja itthagyni a luk-
ját senkise, hogy új házat építsen lent a domb alatt.
Mert lukak ezek a házak itt és zsúfolt itt az élet. De
nem hagyja itt a házát senki azért, hogy újat építsen,
ha még tudna is. Mert így mégis kész ház a lakása,
ha milyen is. Nem akar senki dolgozni azért, hogy a
gyerekeinek más élete legyen, mint neki volt. Kor-
báccsal kellene az embereket ráhajtani, hogy olyat is
csináljanak, ami nemcsak élelmet ad, krumplit meg rozsot, egy
esztendőre. Föl kell itt gyújtani ezt az
egészet, hogy leégjen egy rakásra. Majd hogyha már
új kellene, lemenne a. dombról a falu.
Ilyen elkeseredett szavakkal mutatta meg magát a
bíró a kocsmában.
Benne volt a szavaiban minden akarása és útmuta-
tása. Most Bondó Ferkóval való beszélgetésében
mondta el s azzal, hogy ugyanakkor sok ember hal-
lotta: szétment a híre a faluban.
Megbolygatta a falut a bíró, elmondott szavaival,
hogy sejtések, találgatások és megdöbbenések indul-
janak el az emberek közé.
*

Beszélgettek az emberek:
— Utoljára is fölgyújtassa a falut.
— A bíró.
— Az hát.
— Lerombolódik, mert a bíró új falut akar.
Mondták egyes emberek:
— Építsen a bíró új házat a domb alatt, hogyha
akar. De van-e hatalma rá, hogy minket is rákénysze-
rítsen, hogy az akarata szerint járjunk? És hogy föl-
pörkölje azt, ami a falut teszi és lekényszerítse a
dombról?
Mondták mások:
— Nincsen arra joga, hogy a falunak így diktál-
jon. A bíró bíró, de a falu meg falu. A bíró a faluért
van, hogy képviselje és védje a hatóságok előtt, akik
föntről diktálnak, de nem is tudják, hogy kinek. Nem
azért van a bíró, hogy leerőszakolja a falut a régi he-
lyéről oda, ahova akarja.
De ismét mások melléje álltak a szavaikkal, hogy
védjék sorsalakító akaratát:
— Ismeri a bíró a falut, jól tudja, hogy rossz he-
lyen van és jót akar cselekedni, amikor át akarja he-
lyezni fundamentumostúl más helyre, le a dombról.
Egymásba akaszkodtak az emberi szavak és cipel-
kedtek az életen.
*

A domb tetején ült a falu.

 Kicsiny volt a domb háta már, a falu megnőtt raj-
ta embermennyiségben az évszázadok alatt. A kicsiny
hely miatt nem nőhetett nagyobbra épülő házakkal,
hát összezsúfolódott emberekben.
Nagy tragédia az, hogy a megnőtt ember testéhez
nem nőtt hozzá a takaró.
A falu, embermennyiségben megnőve, csak addig
nyújtózhatott, ameddig a takarója ért. A falunak a
faluhely síkján nem volt hova építeni új házakat a
meredek domboldal miatt. A harminc öl magas lejtő
alatt tanyáskodni a szántóföldek tőszomszédságában
— ahhoz évszázados megszokottság kell, nem olyan
maradiság, amilyen az övéké volt, amelyiken az egy-
beszokottság, az örökké együttélés szorító bilincse ült.
Az emberek a faluban osztoztak a házakkal.
Meghalt az apa, a fiai és a lányai megosztoztak a
ház szobáival és istállóival. Ha nem volt elég zug
ahhoz, hogy mindegyiküknek egy helyiség jusson, ak-
kor beépítették a telek beépíthető területét — és aztán
ilyen összezsúfolt valóságban éltek.
A földeket a domb alatt művelték meg termésnek a
sík határban, de a dombon éltek.
A földek terméséből csak a gabonaszemet húzták föl
a faluba. A szobákban, az ágyak alatt raktározták be
a rozsot és a kukoricatermést, vagy kifüstölt gabonás-
vermekben.
De már a szalma csak a domb alatt maradhatott,
szérűskertekben sorakoztak ott a kazlak az ég felé.
Csak annyit hozhattak föl egyszerre belőle, amennyi
fölfért az istállópadlásra, hogy kéznél legyen alom-
nak az állatok alá, vagy takarmánynak a jászlukba.
Volt ez olyan fejlődésbeálló akadály, hogy gondol-
kozóba ejtette a bírót és rávezette arra a meggyőző-
désre, hogy nem méltó élet az ilyen, hogy hátrányára
van a parasztgazdálkodásnak.
Hátrányára van a parasztgazdálkodásnak a messzi-
ség is, hogy meredek domboldal állt a földek és a falu
közé. De még átkosabb az a tény, hogy nincsen a pa-
rasztgazdálkodás űzésére hely az udvaron.
Még a trágyarakásnak sem volt helye egyetlen pa-
rasztnál sem s az istállókból csak olyan idejükben
hányták ki a trágyát, amikor mindjárt kocsira is rak-
hatták és levihették a földjeik éhségére kupacos je-
leknek.
Ilyenkor, a friss alomban fellélegzettek az elkorcso-
súlt állatjaik.
Ez a rendetlenség nevelte ki a csenevész, korcs mar-
hát az istállóikban.
Ugyanez a rendetlenség szülte a tervtelen trágyá-
zást.
A földek úgy sínylették meg a szűk területhez tar-
tozó vonatkozásokat, hogy a tápértékük elveszett va-
lahova a levegőbe, vagy az altalajba — és évről-évre; egyre
silányabb terméssel fizették vissza a parasz-
toknak a beléjük verejtékezett munkát.
Akarat nőtt a bíróban: megváltoztatni ezt a sorsot.
Szétszórta magát az emberek közé.
Mondogatta az embereknek a faluban, hogy a ma-
radiságukban és mindenbe-beletörődöttségükben meg-
bolygassa őket.
— Meg kell szorítani ezt a falut, a földeket is, mert
hogyha így tart még két emberöltőn át, hát nem lesz
már érdemes az unokáinknak mást vetni, csak bukfen-
ceket.
Tudták az emberek, hogy a bírónak igaza van, csak
éppen hogy nem volt évszázados megszokottságuk
ínyére, hogy valamit tegyenek is; valami újat, valami
többet, mi a naponkinti tevésük, munkájuk.
Számolt ezzel a bíró.
Építette magában a tervet és amikor az akarása el-
határozóvá nőtt, hogy végzetes erővel lökje meg a fa-
luját, akkor azt mondta a bizalmasának:
— Nem is nagy baj az, hogy nem lehet ezt a falut
közös akaratra hozni, nem is nagy baj, hogyha nem-
bánomságukkal várnak valami csodát ezek az embe-
rek: csak tudjanak róla, hogy akaratom van, csak is-
merjék el, hogy igazam van útban és módban.
Minthogyha a lelkiismeretét nyugtatta volna meg a
bíró ezekkel a szavakkal, hogy szépet mert gondolni
a falujáért: olyan csengő hangon mondta őket, ami-
kor mondta.
Voltak emberek, akik a bíró mellett állottak az aka-
rásukkal, de ezek az emberek leginkább olyanok vol-
tak, akiknek a földjeik mégiscsak szélesebbek voltak
kiterjedésben a domb alatt a másokénál és nagyon érezték a
zsúfoltságuk tragédiás átkát. A kevesebb
gyermekű családfők ivadékai voltak ezek, akik mégse
szaggatták szét annyira az ősi rögöt.
De ezekkel szemben nagy volt azoknak az emberek-
nek a száma, akiknek csak éppen hogy megtermetté a
föld az egy év élelmének való krumplit és rozsot.
Ezek egykedvű nembánomsággal vártak valamire
az időben.
Nem is hitték, hogy segít rajtuk a szélestelkű ház,
a bekerített udvar.
Nem tartották érdemesnek megmozdulni azért, hogy
tág ablakon hulljon a szobájukba a világosság.
Az életet leélték, de állandóan vártak, vártak vala-
kire, vagy valamire, hogy megváltoztassa az életüket.
 Valaki összeszedi őket és elviszi szélesebb tájakra,
szebben termő búzamezőkre, valaki majd egyszer meg
fogja látni az ő nagy szomorúságukat és elengedi az
adókat, eltörli a bankkölcsönöket, hogy minden teher
leessen az ő megsebesített vállaikról valahova a sem-
mibe.
Vártak.
A nagy csodavárásban csak nekitehénkedtek a föld-
nek, megművelték a termés kedvéért és fogyott a tü-
relmük évről évre.
Eleinte még istenakaratnak vették azt, hogy nem
jön semmi változás, de a türelmük így is veszett.
Alig is mondták valakinek, de mégis mindnyájan
tudták, hogy a széles tájon egyformán küzködik min-
den parasztember a földdel, istennel és a pénzzel,
amit a bankoknak és az államnak kell megfizetni.
Néha hallottak valakitől világosító szavakat is. Kü-
lönösen sok ígéretet kaptak a népszónokoktól a választások
előtt, de soha egy párt se szervezte be őket
magába, hogy értük is legyen, mert két ember se volt,
hogy valami irányba megmozduljon.
Még mielőtt a türelmük tökéletesen elfogyott volna,
megvénültek, meghülyültek és meghaltak.
A gondolataikat is alig beszélték el valamikor a sor-
sos társaiknak. Amikor a kocsmában néha Bondó Fer-
két hallgatták, akkor is csak maguk a történetek ér-
dekelték őket, sohase az, hogy milyen körülmények
rakódtak köréjük.
Pedig a bíró miatt egy idő óta úgy alakultak a Bon-
dó Ferkó történetei, hogy minduntalan kicsendült be-
lőlük a méltóbb parasztélet.
De Ferkó történetei a más vidék, az alföld paraszt-
életét vetítették eléjük.
Megcsodálni valók voltak a házak az alföldi tája-
kon, megcsodálnivaló volt, hogy más életet adnak,
méltóbb parasztgazdálkodást. De ez volt az egész, ami
bennük maradt.
Mondták, vagy gondolták:
— Más élet az, de már a világ eleje óta más. Ott
volt Ferkó, semmi se húzta vissza ebbe a faluba, mégis
visszajött. Nem maradt ott sehol. Hát, hogy Ferkó
visszajött, az nem bizonyítja azt, hogy van egy köte-
lék, amelyik az embert az őseihez kötözi, hogy ugyan-
azt az életet éljék? Azt bizonyítja.
Valami csodát vártak, hogy az majd megváltoztatja
az életüket.
*

Az az emlékezetes vasárnapeste, amikor a bíró az

emberek miatt és Bondó Ferkó miatt a kocsmába
ment, már inkább megbolygatta a falut. Minthogyha
bagolyhuhogást hallottak volna az éjszakában, hogy a
haláltól féljenek, úgy bolygatta meg az embereket az,
amit a kocsmábanvoltaknak a kocsmában nemvoltak-
nak hírüladtak a következő napokon.
Akkor már jó pár esztendeje harsogta a veszélyeket
és az akaratát a bíró, mindenki tudott róla, hogy tenni
akar valamit a faluval.
Hogy most a kocsmában volt Bondó Ferkóval, azt
így magyarázták egymásnak:
— Nagyon akarja a falu átépítését a bíró. Tudja ő
azt, hogy Ferkó mindenre képes. A bíró a Ferkóval
fogja fölgyújtani a falut. Le fog égni a falu, az olyan
biztos, mint az, hogy ág van az eleven fán. Mert a bí-
ró erővel le akarja vinni a dombról.
De nem tettek se ellene, se mellette semmit.
Emlékeztek a bírónak azokra a szavaira, amikkel a
következőket mondta:
— Azért kell az, hogy az egész falu leégjen, minden
szál ház lakhatatlanná váljon, hogy ne kerüljön kár-
ba csak a sógor, meg a koma, a testvér meg marad-
hasson a régi tető alatt. Mert ha így lesz, akkor a ház-
talanok csak megreparálják a régi zúgot és tovább
fogják lakni a régi lukakat. A megszokottság és a ro-
koni kapocs nagyon könnyűvé tenné az új falu föl-
építését. Ha minden ember rászorulna arra, hogy meg-
mozduljon. Könnyebb az egész falunak egyszerre épít-
kezni, minthogyha egyedül élne egyetlen család vala-
mi tanyán, istentelen messzeségben.
Ilyeneket is mondott a bíró:
Hogyha leég az egész falu, akkor nekivágunk a vi-
lágnak, mert segítségünkre lehet a világ abban, hogy
építhessünk. Felénk fordul az ország. Az újságok
megsajnálják az elpusztult falut, megsajnálják az embere-
ket is és amikor kolduló útra indulnak el, ellátnak
pénzzel. Mert az hiába van, hogy már az apáink is fi-
zették a biztosítási díjakat a Társaságoknak és nem
kaptak semmit — hát a leégett házakért nem fizetnek
a Társaságok annyit, hogy új házakat lehessen építe-
ni abból a pénzből.
Emlékeztek az emberek a bíró szavaira és meglát-
ták, hogy minden vonalon tudja már az életet korlá-
toló erők mennyiségét, hogy cselekedni merjen.
Mondták egymásnak:
— Bondó Ferkó fogja fölgyújtani a falut.
Bólongattak egymás szavaira.
*

Benne volt a falu múltjában és a valóságában az az

ok, amiért a dombra épült.
Messzire látszott az alföld felé a görbegerincű hegy,
mint valami őr, úgy állt a tájék szélén sötét tölgyer-
dejével az oldalán.
 A domb, amelyikre a falu épült, nyúlványa a görbe-
gerincű hegynek a keleti oldalon.
A hegyoldalban, azon a helyen, ahol kilökte magá-
ból a falu dombját — és a domb mélyében a falu alatt:
gazdag agyagréteg lapult a köves talaj alatt: a faze-
kasmesterséghez volt jó nyersanyagnak.
Csak el kellett hányni fölüle a kavicsos réteget és
már minthogyha aranybányához jutott volna valaki:
megformálhatta, kidolgozhatta cifra edénynek, kiéget-
hette, hogy kenyérré váljon.
Odaépült a falu a hegy nyúlványára az agyag
miatt, amit a miatta odatelepült fazekasok ástak ki a kavicsos
talaj alól. Megformálták és kiégették belőle
a fazekakat.
Ebben a vonatkozásban ölelkezett össze a föld és az
ember a végtelen időben.
Az agyag miatt épült a falu a dombra.
Különböző tájakon éltek akkorig azok az emberek,
akik aztán a falut tették — és őseik lettek a megsza-
porodott mai ivadékoknak.
Különböző tájakon éltek, de amikor híre kereke-
dett annak, hogy a püspök birtokán a hegyoldalban
nagyon jó agyagbánya lapul a kavics alatt, akkor ösz-
szesereglettek arra a helyre, egy falunak azok, akik ér-
tettek a fazekak megcsinálásához, meg is építették a
falujukat fönt a dombon.
Fönt a dombon, az agyagréteg közvetlen közelében,
hogy az ő mesterségük szerint alakult életviszonyok
kiegyensúlyozottak legyenek, hogy a mesterségük két-
féle munkahelye: az agyagbánya és a műhely — kö-
zel legyenek egymáshoz. A faluvégén, közvetlenül a
házaik végében az agyagbánya — és a házakban a kő-
korongos fölszerelésű műhely és az égetőkemence.
Hogy ne kelljen a furcsaszínű porcellános földet
messziről fuvarozniuk, a fuvarozással időt veszíte-
niük, azért épültek falunak a dombra.
Szerződése volt a falunak a püspökkel, amelyik
meghatározta, hogy mert a püspök tulajdonában levő
dombon élnek és fogyasztják a hely talaját: mekkora
megváltási bér jár ezért.
Évenként kellett fizetniük egy summát.
Ez a kötelezettség tette az embergyülekezetet falu-
vá fönt a dombon. Az, hogy mindannyian a püspök-
höz voltak kötve.
Egymáshoz szorította őket az a kötelezettség, hogy
a püspöknek évi bért kell adniuk.
Bírót kellett választaniuk magukból, akinek a törő-
désévé vált az évi bér megfizetése minden embertől —
és így már társadalmi formák közé szorult belé az élet.
*

Csinálták a fazekakat, tálakat, korsókat.

Világosbarna, piszkos hószínű volt a domb tetején
ülő faluban készült cseréptál, korsó és fazék.
És erős.
Hogyha vastagabbra hagyták a fazekasok a fazék
falát, akkor nagyobbra csinálhatták.
A vastagabb fal több víz nyomását bírta meg.
De az olyan arravaló agyag, mint ennek a falunak
az agyaga: vékonyabb fallal is sokkal több víz terhét
bírta meg, mint más agyag.
Szívesebben vették meg az emberek és így okolták
meg:
— Könnyű korsóban sok víz könnyebb, mint nehéz
korsóban sok víz.
Hogy az emberek még szívesebben vegyék meg a
fazekasok árúját, hát azok, arravaló mázzal és festék-
kel cifrákat is rajzoltak a korsók oldalára, a fazekak
külső falára, a tálak belső felületére, a lábasok füleire.
Cikk-cakkos vonalakat, csillagot és csillagsort, csóko-
lódzó galambokat, kéktájú ég alatt áthúzó varjúsere-
get, templomtornyokat.
A cserép dolgokat pénzért és élelmiszerért adták el.
A városokban pénzért árulták, mert kellett a pénz,
hogy megfizessék vele a püspök adóját.
A falvakban szívesen fogadták azt, hogy az edényeket
gabonára cserélhetik be, mert ez volt a kenye-
rük.
Az edény pedig, szerteszéjjel a paraszttájakon és a
városokban, mindenütt kellett, hogy az élethez, a ház-
tartáshoz szükséges vizet föl lehessen gyűjteni. Hor-
dani lehessen. Ide-oda félretenni. Főzni lehessen.
Kellett a fazék.
Minden háztartásban nem is tudhatták volna meg-
csinálni, minden vidéken nem is volt megfelelő agyag-
föld a fazekakhoz.
A társadalmi élet megnyilvánulása volt az, hogy a
domb falujában fazekakat csináltak, elhordták a vi-
lágba és a világból pénzt hoztak haza és kenyérnek-
való gabonát spóroltak kenyerüknek.
A világban szerteszóródó emberek egymás értvaló-
sága nyilvánult meg itt.
*

— Abban a múltban, amikor ez volt, a fazekas em-

ber lement a fazékjaival az alföldre. Kordéba voltak
beágyazva a fazekai, szamár húzta a kordét.
A fazekas utcahosszat kiabált:
 — Fazekat, fazekaaat!
Kiállt a ház elé a parasztasszony, vásárolt a faze-
kakból, aztán beszélgetésbe elegyedtek ott a falu kö-
zepén.
Kérdezte a dédanyám:
— Micsoda falu a maguk faluja, hogy ilyenek az
emberei? Hogy így ráérnek kiabálni a nyárban, ami-
kor itt nálunk süvölt a föld a munka után, a velevaló
munka után, hogy minden épkézláb embert magához
kötözzön. Ilyenkor, nyáron, nálunk mindenki dologban
van, nem érne rá elmenni a szomszéd faluba se.
Felelte a fazekas-ember:
— A püspöké a rét, hát mi csak nem szánthassuk.
Köves is a püspök rétje, meg a tábla — ki szántaná
föl, búzás ágynak a falubeliek közül? .. Az agyagbá-
nya a mi kenyerünk, nincsen más földje a falum em-
bereinek. Egész éven át csináljuk a fazekakat, egész
éven át cseréljük őket, így keressük a kenyeret, hogy
otthon legyen mit enni. Azért egyenrangú a munkánk
azokéval, akik aratnak.
Kíváncsi természet volt a dédanyám, tovább kér-
dezte a távollevő falu idegen dolgait:
— Hát a házaik milyen házak?
— Hohó, a házaink erősek, minthogyha sziklákból
volnának kivájva. Fazekasagyag a házunk fala, amit
az apáink építettek, de olyan erősre, hogy nem dönti
össze földrengéses isten se. Még az unokáink életén is
túlélnek a házaink falai.
— Hát az miért van, hogy zsuppért is adnak cse-
répedényt néha? Alomnak kell a szamarak alá a zsupp,
vagy alágyújtani a kemencébe a fazekaknak, amikor
égetik őket?
— Fával égetjük a cserepeket, hiszen ránkborul a
hegyről az erdő, olyan közel van. Tetőnek kell a zsupp,
házfedelezésre. Nem terem a hegyen nád, nem terem
az erdőben egyenes fenyő, zsindelynek való. Azért
gyűjtjük a zsuppot is. Néha öt, vagy hat év is kell ar-
ra, összegyűjtsünk egy szerhára való zsuppot, hogyha
a rohadtat ki akarjuk cserélni.
Megjegyezte a dédanyám:
— Nyomorúságos élet a maguké.
De a fazekas másképpen tudta, mert védte:
— Nem nyomorúságos azért. Csak más. Kínlódás,
de minden tájon kínlódás élni.
Rábólintott a dédanyám is:
— Igaz ez!
*

Évszázadok múltak el a falu fölött.

A történelem zúgott, a nyomait otthagyta a falu-
ban is.
Negyvennyolcas forradalom.
A falunak osztódott a püspök rétje és a búzás tábla.
Inzsellér járt a tájékon, fölmérte a földet és embe-
reknek, falu-embereknek mért hozzájuk a törvény tu-
lajdonjogot.
Kötelező volt a földek megváltása.
A megváltási árakért apró parcellákra szakadozott
a püspök rétje, hogy a megváltozott társadalmi for-
mák között új életforma legyen a cserepes-falu.
A rét és a búzás tábla lent volt a síkon, harminc
öllel mélyebben a falu alatt.
A hegy nyúlványa az évszázadok alatt már szinte
elvált a hegytől, mert az oldalából kibányászott agyag-
ért már nyolc-tíz öl mély gödröt vájtak a hegy és a
domb közé.
A gödör fölött ült az egyik oldalon a hegy a másik
oldalon a falu dombja. Csak a templom oldaláról volt
egyenes folytatása a hegynek a domb.
A fazekasok nem sokat törődtek a komaszációkor
nekikmért földekkel, a püspök rétjével és a búzás táb-
lával. Nem is feküdtek a megkapott tulajdonukra elszánt
akarással, hogy a barázdákat kenyérnek művel-
jék meg.
Parlagon hagyták a termőföldeket, minthogyha kö-
zük se lenne hozzá.
Az ő örömük azért volt öröm, hogy az övéké lett az
agyag is, osztatlan közbirtok lett, olyan vonatkozással,
hogy akármelyik fazekasmester akármennyit termel-
het ki belőle, nem kell semmi bért fizetni a püspök-
nek, mint akkorig.
Ki is bányászták az agyagot.
Azonban alig két évtized elmúltával már hatalmas
tragédia előszelét kezdték érezni az életük, a falujuk
körül, bár még nem szóltak róla senkinek se; egymás-
nak se.
Olyan volt ez az érzésük, akár a heptikás betegé,
aki tudja, hogy meg fog halni.
Százházas falu élt a dombon és már holtbizonyosan
tudta, hogy nem él sokáig.
A tragédia abban a tényben fenyegetődzött, hogy
az évszázados kitermelésben már fogyóban volt az
agyag, amiért a falu a dombra épült.
Egyre vékonyabbra és vékonyabbra apadt az agyag-
réteg.
Elfogyott a talaj a falu alól.
 *

Andók Szilvi reggel, a hegyre pirkadó nap világos-

ságánál befogta a szamarat a kordéba. Engedelmesen
hajlott a kendervászon-hámba a szamár a kordé elé.
Agyagért indult Szilvi az udvaráról, mint minden
nap.
De a felesége már tarisznyát pakkolt és a kordéba
tette.
Nem volt szokásban akkorig sose tarisznyával ké-
szülni neki az agyaghordásnak, amióta világ a világ.
Hát az ember meglepetten kérdezte a feleségétől:
— Minek adod azt a tarisznyát?
Szíves szóval, mondta az asszony:
— Hát, hogy ebéded legyen.
— Minek az ebéd?
— Tegnap egészen délután jöttél haza.
Elkeseredetten mondta az ember:
— Máma is délután jövök.
— Délután — visszhangozta az asszony az urából
kilobogó keserűséget.
— Azelőtt egy óra alatt fordultam. Nehéz már föl-
det találni, amelyik tiszta agyag legyen. Föl kell túr-
ni egy kordéravalóért a gödör negyedrészét.
— Hát azért adom a tarisznyát.
Csak nézett az ember.
— Hogy ne éhezzél azalatt.
— Osztón mi van benne?
— Hát kenyér, meg kecsketúró.
— No jó — nyugodott belé.
Felült a kordéra, cuppantott a szamár felé. Elment
a békés állattal az agyagbánya mélyére.
Ölnyire ásott be a földbe egy vékányi agyag kedvé-
ért, tíz helyen ásott le egy kordényi agyag után.
Délután lett, mire hazajött.
 — No, üres-e a tarisznya — kérdezte az asszony.
— Üres az — mondta fáradtan.
És lenézett a háza udvarából, a domb széléről a sík-
ságra, a rét és a régi búzatábla felé. Az ő földjei még parlagon
hevertek ott, de már ki voltak karózva, ki
voltak jelölve és vártak rá.
Tarka volt már a rét és a búzás tábla. Itt-ott már
szántások feketéllettek az ég felé, pántlikák a zöld me-
zőben, de reményes gabonaágyak.
És már tudta Szilvi is, hogy nemsokára ő is föltöri
a maga részét, előkészíti gabonaágynak, mint a töb-
biek.
Éreződött, benne is, másokban is, hogy valami osz-
lik. Oszlik az a körülmény, amelyik évszázadokon át
biztossá tette az ő életét és a faluja életét.
Fogy az agyag a falu alatt.
Egyre többen és többen néztek le a síkságra Andók
Szilvi tekintetével az elhanyagolt földek felé és egyet-
len év alatt mindenkinek lett ekéje és kaszája és más
szerszámja, ami fontos a földekkel való bíbelődéshez.
Ahhoz a kenyérhez fordultak, amelyik egyenesen a
földből nő, de nehezebb munka árán.
Még túrták magukat az agyag után, még erőfeszíté-
seket tettek, hogy megtartsák a régi életformákat, de
hiábavaló megfeszülés volt minden megfeszülésük.
Már csak keverék volt a található agyag, nem a régi,
erős összetételű. Az új tálak és fazekak már nem bír-
ták meg vékony fallal is a sok víz terhét.
Megkeseredtek a fazekasok. De különösen akkor ke-
seredtek meg, amikor az alföldi gazdasszonyok ilyen
szavakat mondtak nekik:
— Az öreganyáink idejéből való fazekaink jobbak,
mint amit maguk hoznak ide, mert könnyebbek. Mert
vékonyabb fallal is több víz terhét bírják meg.
 Sóhajtva mondták:
— Tudjuk azt.
— Mégse csinálják azt, amit az öregapjuk, olyan
korsót, amelyik jobb.
— Nem tehetünk mi arról.
— A fazekakon is szebbek a cifrák.
— A keserű emberek nem tudnak cifrát csinálni.
— Hát ez a maguk baja.
— Márcsak vegyen belőlük, no.
— Összedrótoztatom az öreget, jobb lesz az, mint
az új.
És az alföldi asszonyok összedrótoztatták az öreg-
anyjuktól rájukmaradt cserepeket a vándorló dróto-
sokkal, mert még összedrótozottan is jobbak voltak
azok, mint az új edény.
*

Az egész falunak a velejébe vágott, hogy elfogyott

a föld alóla, a földdel elfogyott az életlehetőség.
Nagy akarás, nagy erőfeszítés volt a megindult
kutatásuk az agyag után.
Amikor az agyagréteg elfogyott a falu és a hegy
között, még volt egy terület, ötvenholdas kiterjedés
az északnyugati oldalon, amerre város felé hajlik le
szelíden a domb. Bő agyagréteg lapult a termő talaj
alatt, amelyiknek kibányászása még jó pár évtizedig
lehetett volna a megszokott élet folytatása. De ezen
a területen ült a magas templom és az ötvenholdas
földdarab a plébánia birtoka volt.
Nézték, nézték a fazekas falu emberei ezt a hajlást,
a hegynek ezt a gazdag lábát, de hiába nézték, akár
vágyakozó érzéssel, akár átokkal a szájukban.
 Ez a tájék a törvények szentsége miatt érinthetet-
len volt az ő számukra. Nem ment át az ő tulajdonukba sohase,
se pénzért, se másképpen, bármennyire
akarták is. Még bérbe se kapták, hogy a bányáját ki-
aknázzák.
Beszéltek a pappal, kérték tőle, adná a hajlást a fa-
lunak.
De nem adta a pap. Plébániabirtok volt, nem is volt
rá joga, hogy rendelkezzen vele.
Rozstermő földnek szántatta a pap a dombot és si-
lány termést aratott le róla évenként. Nem volt jó ta-
laj a nehéz, vizenyős föld soha rozstermés ágyának.
Arra volt teremtve, hogy fazekakat égessenek belőle a
fazekasok.
De a papnak csak az volt a törődése, hogy a hívei
lelkiüdvössége legyen biztosítva. Olvasótársaságot
alapított, imádkozó szenteket nevelt és a Mennyország
felé vezette az embereket. Prédikációban a túlvilágról
beszélt és megkerülhetetlen, szent törvényekkel ült a
hajlás tulajdonjogán. Azon a hajláson, amelyik meg-
szegett kenyér lett volna évtizedek hosszára a fazekas-
falunak.
Beléverte a fazekasokat a földművelésbe a domb
alatti silány réten azzal, hogy nem segítette át a pa-
rasztokhoz a domb tetején lévő rozsföld alatt meghú-
zódó agyagot.
A püspökhöz is hozzáfordultak az emberek, de
hiába.
Alázatos, levett kalapú deputáció ment a püspök-
höz, hogy megkönyörögjék őt, cserélje ki a hajlást a
dombon, akár a selyemfüves rétért, akár a búzatermő
tábláért.
De a püspök prédikációs magasztos szókkal elégí-
tette ki őket a föld helyett.
Mondta akkor a deputációban járt Gyuris Ferenc a
falubelieknek:
— Az Isten se segít rajtunk, nemhogy a püspök.
Magunkra vagyunk hagyva, mint a fészekből kivetett
patkánykölyök. Ki gondol vele, hogy a mi életünk úgy
zsákban lapul? Ki gondol vele, hogy éhenhalunk, ha
föl se szántsuk a domb alatt az ugart? Ki gondol ve-
le, hogy mit fogunk csinálni ezután, hogy szántunk-e,
vagy se? Senkise. A hivatalok csak azért vannak,
hogy az adót kivessék. De hogy sok-e az, vagy hogy
bírja-e valaki, az a mi gondunk. Az is, hogy mit ter-
melünk és hogyan. Ki törődik vele, hogy azt a rozs-
fajtát vessük-e, amit az alföldről hozunk, vagy egy
másikat? Mert talán van is olyan fajta, amelyik job-
ban teremne a kavicsos földben, mint az alföldi fajta,
dehát ki mondja azt meg nekünk? Állam van, akibe
beletartozunk, de hogy él-e a falu és hogy hogyan,
azzal már csak magunk törődünk. Aki hogyan segít
magán, az úgy él. Aki tönkre teszi a másikat, az meg-
gazdagodhatik.
Emberi szomorúság voltak az ilyen szavak. És Gyu-
ris Ferenc az egész falu helyett mondta ki őket. Mert
nagy, bizonytalan bánattal az egész falu ugyanazt
tudta.
*

A furfang, amelyik az ösztönből indul, hogy a neki-

valóért nyúlkáljon, akkortájt egypár fazekast a föld
alá küldött.
Agyagért.
A kimerült bánya felől, a kövecses aljból vájtak
mély alagutakat a papföld felé, a derék agyagrétegbe.
Belemerészkedtek a föld mélyébe és kilopták belőle az
ő nyersanyagukat a fazekak csinálásához.
Éjjeli sötétségben, lámpavilágnál ásták a földet,
megkentkerekű kordékon hordták a házaik udvarára,
nagy titokban, hogy senki se tudjon róla.
Lopták az agyagot.
Meglopták a papot, a földjéből kilopták a kincset,
hogy fazekakat csinálhassanak, mert ők a fazekasmes-
terséghez értettek és nem a földműveléshez a sovány
réten.
De mindent megtudott a pap.
Nem is árulkodás útján tudta meg a lopásokat a
pap, nem akadt árulkodó az egy sorsú, hajszolt embe-
rek között. Nem akadt irigykedő.
Szántás közben minduntalan behuppantak a pap
lovai az alagutakba és folyosókba. Jelentették a pap-
nak. A pap megvizsgálta a tájat, megtalálta a vájá-
sokat és máris azon gondolkozott, hogy megszegi az
utakat találó, nagy erőfeszítésű emberi akarást.
Csendőröket hívott segítségül.
A pap könnyen talált utat a hatóságokhoz a parasz-
tok ellen.
Azok ellen a parasztok ellen, akik a kenyerüket
akarták nagyobbnak, mint amekkorát a köves rét
nyújt.
Hat fazekast csukatott be a pap a vármegye börtö-
nébe öt esztendőre. Agyaglopásért, amelyikkel meg-
kurtították a papföld értékét.
Mert a papföld az ő lopásaik tájékán behorpadt,
szakadozott lett. A lovak szántás közben bele-belehup-
pantak a súlyuk alatt megnyíló agyagba.
 Lemondtak a papföldről a fazekasok.
*

Hiába akartak megbújni az elől, hogy a rétet és a

búzás táblát turkálják kenyérnek, nem volt út, nem
volt mód. A jövő-menő napok rákényszerítették őket
arra, hogy az erejüket nekivessék és a termést, a ké-
nyérnekvaló termést előkínlódják a konok rögből.
Már azelőtt is mindenki tudta, hogy nagyon gyön-
ge termőerejű a rét a szénatermésre is, annál nehe-
zebb munka volt most a benne lapuló erőt átváltoztat-
ni búzaággyá, a búza és a többi termények vetés-
ágyává.
Rájuksült az emberekre a paraszti sors bélyege:
ami hiányzott a búzaágynak a föld összetételéből, azt
beleizzadták véres verejtékkel.
A szamarak voltak a fazekasfalu igavonó állatjai.
Ők húzták az agyagos kordékat, ők fuvarozták le a fa-
zekakat a közeli és a távoli vidékekre. Amikor a faze-
kasok földművelő parasztok lettek a soványka rögön,
hát a szamarak maradtak meg igavonó állatjaiknak.
Gyönge erő volt a szamaras erő a kavicsos talaj
turkálásához a domb alatt.
Gyönge erő volt a határ terméseit minden eszten-
dőn fölhordani a dombra.
A hiányzó erőt maguknak az embereknek kellett ki-
izzadniuk. És hogy a földnél is, az igavonónál is csak
az emberi erő volt a tartalék, az olyan gigászivá nö-
veszti a küzdelmüket, hogy a rájuknéző szemben csor-
duló könnyel fáj a múlt, amiből a jelen alakult.
*
Bondó Ferkó berúgott.
 Hogy berúgott, az az ilyen tavaszi időtájban min-
dennapos dolog volt; az is, hogy ilyenkor nekieresz-
tette a torkát a nótázásnak és napjában százszor zen-
dített rá arra, hogy:
Nincs cserepes tanyám ...
Negyvenéves legénységének minden megmaradt
hetykeségét belesűrítette a dalba. Érdes torka jókora
megerőltetésével rezegtette a nóta skálájának fölfelé
futó hangjait:
... nincsen nekem senkim …
Már az is furcsa volt a faluban, hogy dalolt valaki.
Hogy valaki valahogyan kifejezte a lelkiéletét, mint
Bondó Ferkó a dalban: az is furcsa volt.
Ezen a tájon még az aratás idején se dalolt senki
sohasem, csak a vetések fölött a trillázó pacsirta és
az erdőben a kakukk. A földek megmunkálásának
kényszerű volta megnémította a nótákat a fiatal ajka-
kon is. Letargia, valami keserves bánat ült az embe-
reken az árpakaszálás idején. A kaszás, aki legény
volt, vagy fiatal házasember, némán vágta a rendet,
csak a szemében ült valami villogó fény, ami sehogy-
se volt az örömé, inkább a bánaté, hogy csak így van
és nem másképpen. A marokszedő, aki lány volt, az
is néma volt. Sarlóval emelgette az ölébe a kaszahul-
lajtotta gabonaszálakat, aztán egyenletes rakású mar-
koknak rakta le a földre.
Ferkó élete körül azonban már a falunak is meg-
szokottság és mindennaposság volt abban az időben
a vénlegény dalolása. Olyankor, amikor a tavasz fur-
csa szagokkal és teljes virágzással ült a mezőn, hogy
az élethez, a sorshoz való megbíztatást, a reményt be-
leültesse a harminc öl magas domb hátán élő meg-
szomorodott emberekbe — ilyenkor Ferkó évről-évre
ugyanúgy élt. A tavalyi éven spórolt pénze maradé-
kát pár nap alatt elitta, aztán nekiindult, eltűnt a fa-
luból.
A nyári idők derekán egy-két napig még újra lát-
ták, de aztán eltemetődött idegen tájak rohanó életé-
ben őszig.
Télre azonban újra és újra visszajött a faluba, a
viskójába. Mert mindig élt benne a nosztalgiás vágy,
hogy azok között éljen, akik között embernek nőtt.
De mindig látta azt is, hogy nem méltó emberi élet
a faluja élete, azért talált benne segítő kezet a bíró.
Mondta az egyik napon a kocsmában:
— A jövő héten elmegyek már. De addig még tör-
ténnek valami dolgok a falu életében. Majd meglássa
mindenki...
Megbolygatta ezekkel a szókkal a falut.
Legények is pálinkáztak a kocsmában. Homályos
volt előttük a szavak értelme, azért megkérdezték Fer-
kótól:
— Mi lesz az, Ferkó bácsi?
A vén legény széthúzta jobbkezével a bajuszát két-
felé, huncutul és könnyen és úgy mondta:
— Semmise lesz, de majd olyan útra kerül miatta
a falu, amelyiken már régen kellett volna mennie.
Aztán már csak dalolt.
Most azt a nótát dalolta, hogy:
Kit gyászol a fecskemadár.
Mért kesereg olyan búsan
az ágon ...
De a legényeket megütötte a beszéd és a részeg
Ferkó látható homályossága, amivel magában hagyta azokat a
szavakat, amikkel fölvilágosította volna
őket.
 — Ez gyújtani akar — mondták egymásnak.
Széjjelharapózott a gyanú.
Megijedve gondolta el az egyikük, hogy szólni kel-
lene a csendőröknek. De a másik lebeszélte őt azzal,
hogy ismertette előtte a bíró elgondolását:
— Azt mondta egyszer a bíró, hogy az egész ország
közvéleményére építi föl a falu új fölépítésének dol-
gát. Kinek kell tudnia azt, hogy készakarat volt az,
hogy leégjen a falu? Senkinek se kell tudni. Vannak
mindenféle intézmények és egyesületek az országban,
csak ezekre kell hatni, hogy a mindenféle népbarát-
ságot hirdető egyesületeknek megessen a szíve a falu
sorsán, amikor meglátják leégve a meztelen pucérsá-
gát. Majd jön segítségül pénz is és jön segítségül en-
gedély is arra, hogy segélyért faluzzon a széles tájé-
kon valaki. Dél felé van Komárom, kelet felé Kassa,
észak felé Zsolna, nyugat felé Pozsony. Majd szerte-
széled a falu egy-két hétre, mint ahogyan a templom-
építéshez koldulják össze gyakran a pénzt. Megy az
egyik ember öt faluba, megy a másik három városba
és összehozzák azt a pénzt, ami kell. Tavasztól őszig
befejeződhetne az építkezés a domb alatt.
Ilyen elgondolás volt a bíró elgondolása.
Elmondta az aggódó legénynek a másik a kocsmá-
ban, hogy Ferkó homályos szavai miatt valamikép
megnyugtassa őt.
Magukban már elfogadták ezek a megfáradt embe-
rek az elkerülhetetlen jövőt, ahogyan a bíró akarta.
Aki nem is tudott belenyugodni, az is csöndes volt és
nem tiltakozott. Mert azt mindenki tudta, hogy tiltakozni csak
egyféleképpen lehet: ha jelenti a csend-
őröknek, hogy micsoda pusztulás szele fújdogál a falu
zsupp szerhái fölött a vörös kakas képében az építen-
dő jövő miatt.
 Másnapra, a legények szószórása miatt, mindenki
tudott Bondó Ferkó részegen elejtett szavairól a falu-
ban.
Ezen a napon asszonyok mostak a patakban.
A patak végigfolyt a falun. A hegy derekából eredt
és mély szakadékot vágott az alföld felé a falun ke-
resztül.
Az asszonyok föltűrt pendelyekben szapulták a ru-
hákat magaslábú székeken. Hangos beszélgetésükben
azzal törődtek, hogy hova akasszák föl száradni a ru-
hákat, hogyha majd kimosták.
Nagy törődés volt az asszonyoké a ruhák miatt,
amiket, hogyha most kimosnak, a padlásra már föl
ne vigyék szárítani, se az udvaron ne hagyják őket
fától-fáig feszített köteleken, mert a ruhákra veszélyes
a tűz.
Az asszonyok beszélgetése, úgy látszott, minthogyha
csöndes beleegyezés volna abba, hogy tűz legyen. Az
asszonyok érezték leginkább a zsúfolt házak átkát, azt
az átkot, ami az udvaron a lakótárstól megvert gyere-
kek sírásában és az agyonvágott kiscsirkék fölötti pö-
rölésekben robbantgatott ki napról-napra. És abban is,
hogy minden asszonyi munkát titokban kellett meg-
csinálni, hogy ne kezdje ki a családot a pletyka. Min-
den tulajdonukat az apróka lakásba kellett bezsúfolni,
hogy el ne vesszen, el ne lopják.
De mégis volt zúgolódásuk is.
A zúgolódásuk olyan volt, mint lenni szokott a pa-
rasztasszonyi zúgolódás a hónapokon át várt nyári
eső ellen. A nyári eső ellen így fakadhat ki a paraszt-
asszony elégedetlensége:
— A csibuskáim tegnap délután keltek ki a tojá-
sokból, hogy ha máma napsütésben fürödhettek volna,
akkor se holnap, se sémikor, nincsen az a korela, ame-
lyik a vérükbe vágjon. De a veszekedett isten éppen
máma küldte a vihart, meg az esőt, hogy a csibuskáim
a szobában csípásodjanak. Könnyen kifog már eze-
ken a meghűlés is.
De amikor ezt mondják, ugyanakkor tudják, hogy
a kukoricásokra már éppen a legfőbb ideje van annak,
hogy esik, mert egy hét múlva, a nyárban és a kavi-
csos talajban már tökéletesen kiszáradt volna a kuko-
rica, nem segített volna rajta az eső.
Ugyanúgy voltak a tűzzel is.
Abban már megnyugodtak ők, hogy a falu a mél-
tóbb sors miatt eltűri a tüzet —- de mért kell azt éppen
akkor csinálni, amikor ők mosnak?
Hogy ne legyen hol megszárítani a megszapult pen-
delyeket, gatyákat, lepedőket, törülközőket?
Azért?
Nno...
*

Ugyanezen a napon a Keresztes-házban haldoklott

az öreg Keresztes György.
Sárgán hörgött az ágyon, időnként nagy csuklások
szakadoztak föl a melléből.
Olvasós asszonyok ténferegtek a szobában, imád-
kozó szándékkal megsegíteni az elszálló lelket. Ódon
gerendák tartották a haldokló fölött a padlás megfeketült,
piszkos-politúros deszkáit, amerrefelé az ájtatos
sóhajtások szálldostak ismeretlen messzeségbe, isme-
retlen hatalom elé, ahonnan a sorsok diktálódnak.
Az asztalon egy másféldecis borospohárban szen-
teltvíz ült, sárgultan és vénen a dohos időtől, amelyik-
nek a cammogása alatt posvadt. Három egybefonott
rozskalász ült a vízben és aki idegen vénasszony jött,
kezébe fogta a kalászbokrétát és keresztet vetett a
beteg ember felé.
Keresztes György három emberfia ott lógott a szo-
bában, nézték haldokló apjukat egész nap, nézték a
vergődését és az asszonyokat, akik recsegő hangon
beszélgettek.
Bennük ült az a tragédia, hogy az apjuk halálával
vége szakad annak a gazdasági helyzetnek, ami az
eddigi életük volt.
Vége lesz annak a közösségnek, amelyik, ha milyen
is, mégis életdarab volt, mert megszokott volt, egybe-
tartó volt. Fölöttük volt az apjuk, ők hárman művel-
ték a földeket, a köves barázdákat és egybehordták a
termést, hogy elég legyen mindannyiuk számára egy
esztendőre.
De ha behúnyja a szemét az öreg Keresztes György,
akkor osztozás kezdődik itt, a barázdák elosztódnak
az öt testvér — három fiú és két lány — között. Min-
denki külön megy a maga részével és azontúl így lesz:
kevés föld, kevés munkaerő egy-egy családban, hogy
a hozadék, a kenyér is kevés maradjon.
Hatalmas tragédia a paraszttájakon az osztódás.
De hiába érzi föl ezt akárki is, azért még se nyílik
meg a szája senkinek, hogy rábeszélje a testvéreit arra,
hogy maradjanak ugyanabban a közösségben a családfő halála
után is, hogy több legyen a maroknyi
barázdához az erő, több legyen a hozadék és nagyobb
legyen az élet szépe utáni akarat.
A látogató asszonyok jöttek, imádkoztak, beszélget-
tek és elmentek.
Amikor a Pálka Jula jött el, hangosan viselkedett
a haldokló ember mellett. Arról beszélt, arról fecse-
gett, hogy legénykorában őt akarta elvenni Keresztes
György, de amikor a katonaságtól hazajött, akkor ő
már nem volt lány.
Amikor a Fogas Tera jött: hogy a férjével közösen
megvették azt a konta-földet, amelyik a patakig
nyúlik.
Rántó Róza arról beszélt, hogy az időnkénti csuk-
lással mindig egy-egy csöpp vér esik le a beteg szívé-
ről. Az ő férje is ilyen csuklással halt meg tizennégy
évvel azelőtt. Az ő férje hétszázhatvanat csuklott. Hát
mennyit csuklott mostanáig Keresztes György?
Az ilyen szavakra fontos lett volna pontosan tudni
a beteg csuklásainak számát, de eddig senkinek se ju-
tott az eszébe, hogy számolja őket.
Orvos nem látta ezt a beteget. Orvos nem volt mesz-
sze-távol a falu tájékán.
Rántó Róza okos asszony volt. Megkérdezte, hogy
van-e óra a házban? És tudják-e legalább azt, hogy
mikor kezdett csuklani a beteg?
Volt órájuk és reggel kezdett csuklani, úgy öt óra
tájban. Kétpercenkint csuklik egyet, hát Róza kiszá-
mította, hogy holnap délig elél még.
Akárha valami varázsló papnő volna, úgy intézke-
dett Róza a haldokló ágya mellett. Holnap délig él
még a beteg, de ezen az éjszakán föl akarják gyújtani a falut.
Hát az az izgalom az éjjeli tűz alatt, az ölje
meg Keresztes Györgyöt? Az ölje meg idő előtt?
Ezen a gondolaton rágódott és útnak indította az
öregember egyik fiát azzal a szándékával, hogy keres-
se meg Bondó Ferkót valahol és beszélje rá embersé-
ges szóval, hogy álljon el attól, hogy ezen az éjszakán
gyújtsa föl a falut. Ne akarja idő előtti halálát egy
embernek a Keresztes-portán.
A kocsmában találta meg Bondó Ferkót az a Keresz-
tes, aki azért kereste, hogy elmondja neki emberséges
szavait.
— Holnap délig elélhet az apám, hát ne akard, hogy
ezen az éjszakán ölje meg az izgalom, az izgalom ölje
meg idő előtt...
Fontoskodva hümmögött Ferkó, aztán kimondta:
— Nincsen apelláta. Máma éjjel vagyok ebben a
faluban én utoljára.
Ezekben a szavaiban úgy nézett ki Ferkó, hogy szá-
mol azzal is: akadhat egy gyáva ember, aki elszalad
a csendőrökhöz és ijedten fog nekik panaszkodni. Ül-
dözni fogják a gyújtogatót. De ő vállalja a faluja
megváltásáért az üldöztetést is és a mai napon egy-
úttal búcsúzik is a falutól.
Keresztes visszament az apja haldoklásához.
Amikorra hazaért, akkor már utolsókat hörgött a
vén ember. Egy hörgés három percnyi hosszú volt. A
hörgés végén már merev volt a teste.
*

Mindenkor az utcák voltak a család után a nagyob-

bik közösségek. Egy-egy utca külön életet élt és más
életet, mint más utca.
Ebből indult ki aztán, hogy délutántól fogva már
hat suhanó lődörgött Bondó Ferkó nyomában azzal a
megbízással, hogy idejében jelentsék az egész utcá-
juknak, ha történik valami.
A Borkő utcából a Kárász Karcsit küldték ki.
Szemfüles suttyó volt, aki nagymerészen, még a
kocsmába is beült, amikor Ferkó is odament nehéz,
dülöngő lépéseivel. Ostornyelet faragott a legényke
a féldecis pohár előtt, figyelte Ferkót, és az ablakon
át az utcát is.
Ferkó is figyelte az utcát, mert azt már tudta, hogy
minden lépését vigyázzák.
Amikor az idő lassú mászásából már érezni lehe-
tett, hogy egy órán belül ideér a tavaszi este, akkor
a város felől két csendőr közeledett a falu felé.
A kocsma ablaka a domboldalra fölkúszó útra né-
zett, hát már messziről is láthatódott a két csendőr-
ruhás, puskás csendőr.
Világos volt Ferkó előtt, hogy a megzavarodott fa-
luja tette volt az a tett, hogy most két csendőr tud a
dologról, a megváltó akaratról. Valaki följelentette a
csendőröknek és most őrs jött a faluba, hogy a gyúj-
togatást megakadályozzák és elfogják a gyújtogatni
szándékozót.
Odafordult Bondó Ferkó az ostornyelet faragó Ká-
rász Karcsihoz és így beszélgetett vele:
— Nézz ki öcsém az ablakon.
Kinézett Karcsi és rögtön látta a csendőröket.
— No, mit látsz?
— Két csendőr.
— Téged azért küldtek, hogy hírt vigyél rólam,
ugye.
Karcsi megzavarodott.
— Beszélhetsz egyenesen — mondta Ferkó szelíd
szóval — én is egyenesen beszélek.
— Hát azért küldtek.
— Többen is vagytok?
— Azt nem tudom én.
— Hát idehallgass! A munkám nehezebb lesz, mert
két csendőr jön. De én elvégzem. Hát azért mondom:
mindenki hordja ki a féltenivalóját oda, ahol tűz nem
érheti.
Nem mondott semmi mást.
Még féldeci rumot kért a kocsmárostól, azt megitta,
aztán kiment az udvarra és hátrafelé indult. A kocs-
maudvar végében egy pajta állott, azt megkerülte és
elindult föl a hegyre, az erdő felé.
A suhanc nézett utána, nézett és nem tudta, hogy
most mit csináljon? Menjen az embere után az erdő
felé, vagy induljon az utcájába azokkal a szavakkal,
amiket Ferkó bízott rá üzenetnek.
Végül aztán nekiindult a falunak, hazafelé.
A két csendőr abba az öt suhancba botlott, akiket
a többi utca küldött leselkedésre. Kikérdezték az öt
suhancot az egész világ felől, aztán, amikor világo-
sabb lett előttük a falu dolga, fölkerekedtek a bíró
háza felé.
*

Kárász Karcsi sietett a néptelen utcán. Egyedül

benne volt meg a bizonyossága annak, hogy fenyege-
tés Bondó Ferkó akkor is, ha most kiment a faluból a
hegy felé.
Találkozott az öt suhanccal.
Mohó kíváncsisággal fogta őt közre az öt suhanc a Szekeres-
ház előtt. Ők is ugyanazzal a feladattal vol-
tak megbízva, mint Karcsi, de bennük nem volt annyi
szemfülesség, hogy a kocsmába is bemerészkedtek
volna.
— Hova ment?
— Ugyi, a kocsmában már nincsen?
— A hegyre ment?
— Nem mondott valamit?
— Mit mondott?
Mint hírmondó, úgy beszélt velük Karcsi ott.
— Ide hallgassatok! Annyit mondott, hogy nehe-
zebb lesz a munkája a két csendőr miatt, de ő mégis
felgyújtja a falut. Hát azért azt mondta, hogy meg
kell mondani mindenkinek, hogy minden házból hord-
ják ki a féltenivalót olyan helyre, ahol a tűz nem
érheti.
Megszeppent az öt lélek.
— Hát tűz lesz?
Éreződött körülöttük a levegőben, hogy rettenetes
lesz. Mert jó erős szél fújt le a hegyről. A falu pedig
a hegy felől nyúlt el hosszúkásra a dombon.
Ha a hegy felől egy ház kigyullad, akkor nincsen
a pusztításnak megállása, mert a zsúfolt összevissza-
ságban álló zsuppfödeleket nem takarhatja el a tűz
elől semmi. Se fa, se tűzfal.
A suhancok szétvitték a fenyegetést.
A falu, amelyiknek az emberei mindenkoron hagy-
ták, hogy idegen akaratok diktáljanak bele az életébe,
most egyöntetűen lódult meg.
Siető akarással hordott mindenki vizet a patakból,
hogy készen legyen a védelemre is. Minden fölösleges edényt
megtöltöttek vízzel, még az összedrótozott cse-
réptálakat is.
Érezték, hogy most már bizonyosan elveszhetik a
megszokott otthon, hát glédába álltak mindannyian,
hogy mégiscsak megvédjék maguknak.
Azok az emberek, akik a bíró terveivel együtt gon-
doltak, akik belátták a változás szükségét, azok se
maradtak el a többiek mögött, azok is hordták a vizet.
Amikor az esti harangszó fölhangzott, akkor úgy
érezték, hogy az is ijedtebben búg, mint máskor. Ak-
kor már csak a puszta falak meredeztek a sötétség
felé. Az ágyak, székek, faliképek, edények, liszteszsá-
kok, kosarak, ruhaneműek, mind ki voltak hordva a
patak partjára, hogy a tűz ne érje őket.
A harangozó remegett, amíg a kötelet húzkodta az
esti imához. Azzal az elhatározással ment föl a torony-
ba, hogy reggelig le se jön. Vigyázni fog, hogy meg-
adhassa a jelt, amikor az első lángnyelv kicsap. A re-
megése okozta azt, hogy a harangszó ijedten búgott
és a nótájából is kihagyott hangokat.
A harangszó alatt levett kalappal imádkoztak az em-
berek, összekulcsolt kezekkel az asszonyok. Aztán is
sokáig álltak még így, mint a megütöttek.
Ezekben a furcsa félelemmel és feszültséggel telí-
tett percekben szedte össze magát Virgács József,
hogy valami keserű, félő ösztöntől hajtva, elinduljon
a bíró háza felé.
*

Amikor a csendőrök betértek a bíróhoz, a bíró ép-

pen vacsorázott. Az egész családjával vacsorázott,
nagy nyugalomban.
Három fia volt, erős legények, akik a földek meg-
munkálásához voltak megbízható hadsereg. Két lánya
is volt, akik a parasztházban olyanok, akár az alma-
fa, amikor virágzik.
Színes, tarka öröm az, hogy a parasztsoron gyer-
mekei vannak az embernek, akik erős karok az aka-
ratok keresztülvitelére.
Az egyik csendőr jóétvágyat kívánt a káposztás va-
csorához, amelyikben a télen ölt disznó húsa szerény-
kedett, darabokra szelve, az egy-egy embernek való
porció.
A bíró köszönte a jókívánást és meginvitálta pa-
rasztmódon a két egyenruhás embert.
— Tessék velünk, szívesen.
 De az egyenruhás csendőrök most nem ültek le a
bíró asztalához, hanem hivatalos hangon kezdtek
szólni:
— Lakik a faluban egy Bondó Ferkó nevű ember?
Nem rángult el semerre a bíró arca.
— Lakik — felelte és azért már sejtések kerülget-
ték. De még nem tudta, hogy mit tudtak.
Beszéltek a csendőrök:
— Ennek a Bondó Ferkónak az a szokása, hogy
így, tavasz táján útra kerekedik és lemegy az Alföld-
re. Ősszel meg visszajön és itt telel a faluban. Így
van ez?
— Ilyen ember — bizonyította a bíró.
A fiai figyelve nézték a két csendőrt. A beszélgetés
közén egyenkint kimentek a házból, de vissza is jöt-
tek újra.
Elszánt legények voltak a bíró fiai. Amikor vissza-
jöttek a házba, már mindegyikük zsebében volt valami
szerszám, ami fegyvernek is jó: balta vagy kalapács.
Még nem tudták, hogy mi lesz a dolgok folytatása
és következménye az apjuk és a csendőrök beszélgeté-
sében, de ők már fölkészültek mindenre.
— Bíró úr, nem tűnt föl még magának sohase, hogy
ez az ember minden őszön, amikor idejön, akkor tele
van pénzzel és úgy él itt a faluban, mint valami búvó-
helyen ...
Nyugodtan felelt a bíró a kérdésre:
— Megkeresi azt a pénzt. Dolgozik érte ott az Al-
földön. Jobb a világ ott lent mégis, mint nálunk, lehet
ott spórolni is. Lehet ott keresni annyit, amennyi elég
egy télre.
— Hogyan szokott vele érintkezni a bíró úr?
— Sehogyan. Csak akkor jön hozzám, amikor el-
hozza az adót. Egy évben egyszer.
— Miből fizet?
— Egy szurdikja van, egy kis szoba.
— Máskor nem találkozik vele a bíró úr?
— Néha az utcán. Köszön, aztán tovább megy.
— Jelentések jöttek a parancsnokságra és a jelen-
tések alapján be kell kísérnünk kihallgatásra azt az
embert.
A bíró füstölt a pipájával, akár valami kémény,
hogy köddel legyen tele a ház, hogy a petróleumlám-
pa világánál ne is lássanak a csendőrök a szoba szél-
tén-hosszán végig.
— Mikor akarják bekísérni? Máma még?
— Igen, még ma este. A dolog sürgős. Abban az
esetben, ha gonosztevő az az ember, akkor az egész
falunak sürgős, hogy el ne kövessen valami gaztettet
vele. Ha meg tiszta ember, akkor neki sürgős, hogy
tisztázza magát, aztán már nyugalomban éljen.
Erősen figyelte a bíró a pipafüsttől ködös szobá-
ban a csendőröket, azt várta már, hogy egyszerre csak
kirobban belőlük az ellene való szó. Az a szó, amelyik
kijelenti azt, hogy mindenről tudnak a csendőrök. De
azok nem mondták ki.
Olyan nyugodt arccal felelgetett a csendőröknek,
minthogyha a feszült levegő nem is ülne se fölötte, se
a falu fölött.
De hogy valami biztonságfalat emeljen maga köré,
azért a következő szavakban szólt:
— Nem tudom, hogy mit csinált volna, amiért föl-
jelentették. De olyannak ismerem, hogy olyan dolgo-
kat is belekever a beszélgetésekbe, amiket az újjából
szopott ki.
 Kérdezték a csendőrök:
— A háza hol van?
Elmondta a bíró, hogy hol.
— Otthon találjuk?
Ezt a bíró nem tudhatta.
Elmentek aztán a csendőrök.
A bíró két lánya kísérte ki őket. Mert ismeretség-
ben volt a két legényember-csendőr a bíró lányaival,
hiszen őrsútjukon gyakran fordultak meg a bíró há-
zában.
A bíró odahaza maradt.
Az egyik fiát elküldte a kerten át Bondó Ferkó la-
kására, hogy tudassa vele: menekülnie kell, és hogy
majd holnap megbeszélik a tennivalót.
Ferkó nem volt otthon, de a bíró fia mégis beszélt
vele az erdőn és megadta neki az utasítást a várako-
zásra holnapig.
*
Látták a csendőrök a házak között a nagy hurcol-
kodást. Kíváncsian kérdezősködtek egy vörösbaju-
szos, villogószemű embertől, aki az útjukba került:
— Mirevaló ez a fene nagy sürgés-forgás, ez a hur-
colkodás? Házról-házra munkában vannak az embe-
rek.
A vörösbajuszos akkor már két órája élt állandó
megfeszülésben, hogy mentse a menthetőt. A kérdésre
kizuhogtak belőle a szók:
— Leég ezen az éjszakán a falu — mondta bambán
és megkínzottan a csendőröknek, ahogyan akárkinek
is így mondta volna.
— Nem ég le, ne féljen — mondta vigasztalóan az
egyik csendőr.
— De csak égjen is le — mondta erre a vörösba-
juszos — majd építünk újjat a domb alatt. Kétméter
magas sövényt fonok az udvarom köré és olyan lesz a
házam, mint valami vár. Abból nem lopják el minde-
nemet.
— Nem kell leégni az egész falunak, méghogyha
kigyullad is egy ház — erőltette a hivatását a csendőr.
De a vörösbajuszos fölnevetett:
— Hahá, azt rosszul gondolják. Nem érzik az urak
a szelet? A hegyről fúj a szél, végig a falun. Ha a
hegy felől meggyullad egy ház, hát a szél végigsepri
a pernyét az egész falun. Itt nem segít az Isten se
senkinek. Meg minek is segítene? Széles házhely kell
a paraszt háza alá, meg szérű is kell a ház mögé. Hely
kell a gazdálkodáshoz, uram.
— Ott kell állni a hegy oldalán és meg kell lesni
azt az embert, aki gyújtogatni akar. Nem kell enged-
ni, hogy gyújtogasson.
Minthogyha csak most ért volna a vörösbajuszosba,
hogy micsoda fogalmat és erőt takar a két egyenru-
hás ember, keserűen fakadt ki:
— Hagyni kellene a falut, hagyni a sorsára. Ha
nem is akarja valaki, hogy jobb legyen a sorunk, an-
nak is hagynia kellene, meg annak is, aki akarja, hogy
jobban éljünk. Máskor se törődik velünk senkise, mért
nem hagyják, hogy magunk törődjünk?
De a két egyenruhás ember nem indult meg a vörös-
bajuszos keserű szavain.
Föl se engedték magukhoz, hogy megindítsák őket,
hanem elindultak Bondó Ferkó felé, hogy megkeres-
sék valahára.
Nem találták.
Kérdezősködtek utána a szomszédjainál, de senki
se tudott nekik fölvilágosítást adni arról, hogy hol
van.
Annyit tudtak róla, hogy amikor a két csendőr a
falu felé közeledett, akkor Ferkó elindult a hegy felé.
Ezt el is mondták a csendőröknek.
A csendőrök megtanácskozták a tennivalót.
Tekintetbe vették a két körülményt.
Ferkó a hegyen van, a falut tűzvész fenyegeti.
Arra az elhatározásra jutottak, hogy egész éjjel cir-
kálni fognak a falu hegytől való végén és nagy aka-
rattal vigyázzák majd, hogy ember ne közelíthessen
a falu felé az erdő tájáról gyújtogató szándékkal.
Vigyáztak is.
Reggelig.
Virgács József forró indulattal jött a bíróhoz, hogy
felelősségre vonja a megbolygatott faluért, a félelem-
ért és a nyugtalan bizonytalanságért, ami az embere-
ken ült.
Porolt a bíróval:
— Kinek kellett az, hogy egész éjszaka hosszán
ilyen aggodalomban éljen egy falunyi ember? Miért
nem lehet békessége máma senkinek? Hiszen az em-
berek nem akarták ezt a nyugtalanságot, az emberek
nyugalmat akarnak. Menjen a bíró egymaga az isten-
be valahova, ha új falut akar. Kiről tudja másról, hogy
akarja az új falut? Apák és öregapák éltek a dom-
bon, de beletörődtek, hogy itt éljenek, ha ide szülte
őket az anyjuk. Nem jutott senkinek az eszébe, hogy
a falu nyugalmát megbolygassa, hogy valami isten-
telen erővel menjen neki az embereknek és kiverje
őket abból a fészekből, amelyikben születtek és ame-
lyik megvan. Mért akarja őket kiverni valaki olyan
fészekbe, amelyik nincs is meg? Apám is itt élt, ő nem
akart lemenni a dombról, az eszébe se jutott, hogy nem
méltó élet ez itt — mért akarjak lemenni én? Mért
nem kérdezi meg a bíró az embereket személyszerint,
hogy ki akar lemenni, ám azok aztán égessék föl a
házaikat. De aki itt akar maradni, azt ne kénysze-
rítse senki...
Hallgatta a bíró a szókat.
Nézte az embert.
Virgács Józsefről a maradiság minden átka kiabált.
A félelmet, a magábannembízást, a butaságot ordítot-
ta ennek az embernek minden vonatkozása.
Szakadt ruhákban, csizmásan és bekecsben állott a bíró
szobájában. Hideg volt és vizes volt a szeme. A
haja gubancos volt és szürke attól, hogy sohase mosta.
De ő volt ezekben a megveszekedett órákban az
egész falu.
A vergődő vagyonmentők közül hozta el magát, a
patak partjáról.
Az örökös kullogásban akkor tört rá éppen a féle-
lem az előrelendüléstől, amikor az előrelendülés föl-
tétele adva volt. Visszafelé robbant ez az ember, a
megjuhászkodásba, a kullogásba, hogy idecipelkedett
a bíró elé a szavaival.
Mit mondjon ennek az embernek a bíró?
Hiszen most már ő is harcaveszítetten állott az aka-
rásai romhalmazán. Mit mondjon neki, hogy meg-
bíztassa?
Nem lehet bíztatni ilyen szomorító erőt, hát véde-
kezőn szólott a bíró:
— Megvádolt ember lettem én előtted, József. Pe-
dighát miért? Nagy bűnt találtál rajtam, amikor én
azt akartam, hogy jobb legyen a sorsunk. Mert akar-
tam én valamit. De csak gyáva gondolatokban akar-
tam én a változást, az volt a baj. Szóltam is néha, azt
mondtam néha: nem jól van az, ami van; nem jól van
úgy. Arról is beszéltem, hogy hogyan kellene lenni.
Te megvádolsz vele, hogy a Bondó Ferkót fogadtam
meg a falu gyújtogatójának. De nem igaz ez! Amikor
Bondó Ferkó ijesztgette a falut, azt csak azért csinál-
ta, hogy a kedveteket kielégítse. Egyszer beszéltem
csak a Bondó Ferkóval arról, hogy a domb alá köl-
lene vinni a falut. Ti meg már azt toltátok hozzá,
hogy fölbéreltem. Neki is sokat mondtatok, aztán már
elhitte nektek, hogy neki gyújtogatni kell. Meg azt is elhitte,
hogy ha annyiszor emlegetitek, hát akarjátok
is. A szátok volt a hibás, amelyik nem azt mondja,
amit gondoltok.
Tudta a bíró, hogy mért mossa magát. És tudta,
hogy éppen Virgács József előtt jó mosakodni.
Mert megzavarodott a szóktól Virgács József, le-
szegte alázatosan a fejét és mondta szelíden:
— Megbocsáss, testvér.
Elment.
Hazament. A háza elé hordott holmira feküdt és ott
virrasztotta át az éjszakát.
A többi ember ugyanúgy töltötte a bizonytalan időt.
*

Másnap a bíró az erdőre küldte hosszú tanácskozás-

ra a fiát Bondó Ferkóhoz.
Barlang volt a sűrűben. Látatlan volt a barlang
minden emberszemnek, de aki tudott róla, az beléfu-
rakodott a bokrok sűrűségébe és a bokrok mögött bent
találta magát az erdőben.
 A bokrok előtt elszólta magát a bíró fia:
— Itt vagy, Ferkó?
Kiszállt egy hang a láthatatlanságból:
— Itt én.
Akkor a bíró fia bemászott.
A földön ült Ferkó, száraz leveleken, mert az ala-
csony üregben nem lehetett állni.
János mellékúszott a félhomályban. Lekezeltek.
— Mi van a faluban? — kérdezte Ferkó kíváncsian.
— Csendőrök. Húsz csendőr.
— Ki félhetett, hogy jelentette a dolgot a csend-
őröknek?
— Nem is amiatt jöttek a csendőrök, hogy valaki
följelentette azt, hogy le akar égni a falu ...
Ferkó szorongott:
— Hát akkor miért?
— Téged kerestek.
— Miért?
— Hogy valami vonatrablás volt valahol, most,
másfél év után elfogták azt a bandát, aki kiszedte a
síneket és aztán kirabolta az utasokat.
— No és aztán?
— Hogy te is ebbe a bandába tartoztál, azért ke-
resnek.
Ferkó remegett, akár a nyárfalevél.
— De ez nem is igaz.
— Valaki rádvallott.
— Sohase tartoztam bandába.
— Az mindegy. Most keresnek a csendőrök.
— Engem.
— Téged.
— Nem maradok itt.
— Most talán jobb is lesz, ha elmész. Mert most
megfigyelés alatt lesz a falu.
— Éjjel-nappal. Azt tudom.
— Nem jöhetsz a falu felé.
— Elárulhat valaki.
— Ezt a helyet nem tudja itt senki.
— Éjjel elmegyek.
— Hozzak neked valamit?
— Ne hozzál semmit. Mert hátha meglesnek téged
és idejönnek utánad.
— Akkor hagylak is.
Elment a bíró fia.
Ez volt az utolsó beszélgetés, amit a falujabelivel
folytatott Bondó Ferkó. Aztán már senkise látta többé.
Amikor János a faluba ért, akkor a ragyás Borka
Ferenc csatlakozott melléje.
— Mi igaz abból, hogy a Ferkót keresik a csend-
őrök, mert hogy egymaga kirabolta egy vonat összes
utasait? — kérdezte:
János ránézett.
— Kitől hallottad?
— Reggel az öcséd a határba ment, hát hogy út-
közben beszélte az asszonyoknak. De az asszonyok
csak csacsognak, az isten se ért a szavukból semmit.
Hogy fölrobbantott valami hidat, a vonat a folyóba
esett, hogy ott rabolta ki a vízben, — hát mondom,
hogy asszonybeszéd.
— Hát valami ilyesmi volt.
— De mi volt?
— Hát, a csendőrök azt kérdezték, hogy hol a Fer-
kó. Amikor az apám azt kérdezte, hogy minek keresik,
azt mondták, hogy elfogtak egy bandát, amelyik ki-
szedte a síneket. Hogy kisiklott a vonat, az utasokat
aztán kirabolták. Hogy azt vallják, hogy a Ferkó hoz-
zájuk tartozik.
— No, így már értelmes a dolog.
A csendőrök délután átkutatták az erdőt, de az em-
berüket nem találták benne.
Estére leváltották őket, más kettő cirkált vigyázva
a faluvégén.
Aztán meghalt az eset, hogy a falu nyelvén emlék
maradjon csupán, amiről beszélgetni lehet az évek
szaladásának közepette.
Az emberek zsúfoltsága csak nőtt az évekkel.
De szomorú érzésekkel tűrték az emberek a sorsot,
amelyik a nyakukra ült, hogy egész életükön végig
egyforma bánatban támolyogjanak.
*

Lassan-lassan túlélték magukat azokon a benyomá-

sokon, amiket az a bizonytalanságokkal és rettegések-
kel teli tavaszi éjszaka zúgott beléjük sarkantyús
pengéssel.
Pendelymosáskor, a mélymedrű patakban még szó-
bakerült az asszonyok ajkán ilyenképpen:
— Három éve már. Itt mostunk, ugyanúgy. Csak
még a Kádanéne hiányzik közénk, hogy ugyanannyian
legyünk, mint akkor voltunk. No igen, a Sanda Kati-
val meg többen vagyunk. Akkor osztán este vét nagy
ijedtség, mindent kihordtunk a házból, mert tűz lett
volna.
— No igen, ha nem jön estére az a két csendőr, hát
lett is volna tűz, az igaz.
— Hiába jött volna a két csendőr. Mit akadályo-
zott volna meg? Hiszen Bondó Ferkót nem is látták.
Felgyújtotta volna a falut az, ha a bíró meg nem
ijedt volna. De megijedt a bíró a lelkiismeretétől,
amelyik mardosni kezdte. Meghát az apja is megje-
lent neki, rákurjantott a kéménylukból, hogy: hogyan
lenne bátorságod nem ott meghalni, ahol születtél? —
Hát azért üzente meg a Ferkónak, hogy keresi a két
csendőr.
— Ez se igaz. Hiszen nem akarta a bíró felgyúj-
tatni a falut. Egyedül a Ferkó akarta. Az is csak
azért, mert mindenki azt mondta, hogy fel kell gyúj-
tani, fel kell gyújtani — hát ő fel is gyújtotta volna.
Hiszen a csendőrök nem is a tűz miatt keresték, ha-
nem a vonatrablás miatt.
— Azt is csak a bíró találta ki. Megmozdult a bí-
róban a lelkiismeret. Mert az Isten mégiscsak lenéz az
emberekre és a bűnös szándék elé oda állítja a lelki-
ismeretet.
— Bizony, ha a bíró meg nem gondolja magát, hát
máma már a domb alatt laknánk. Szélesudvarú új há-
zakban.
— Bizony.
— Nno.
— Ott is folyik a patak.
— Ott is lehetne mosni.
— Bizony, lehetne.
— Meg még szárítani is lehetne a kimosott ruhát.
Különben, mint most, mert széles udvarom volna,
fák is nőnének rajta, hát volna hová odakötni a kö-
telet.
— Volna hová akasztani a ruhát.
— Nem lophatná el senki, mert letörném a derekát,
aki az udvaromba lépne.
— Próbáld meg itt.
— Egy rakáson vagyunk itt.
— Egyrakáson.
Beleveszett az emlék a könnyű nemtörődömségbe.
A pletykába.

Voltak tűzesetek néhanapján, de ilyenkor csak egy

ház égett le, vagy legföljebb három. Eleinte még meg-
veszekedett bizonytalanságok ültek az emberekbe
ilyenkor, hogy rémektől féljenek, irtózatos veszedelmektől.
De későbben, a megszokotts ágban már nem
okozott pánikot a falunak a félrevert harang kongá-
sa, mert nem volt az a fenyegetés, hogy kizavar a
megszokott helyről.
Ilyen volt a téli tűz Balla Julánál.
Balla Jula a kecskéjét féltette a tél hidegétől. Hideg
volt a vályogistálló, hát hogy a kecske meg ne fagy-
jon, azért Jula kitalálta, hogy fűteni fog a kecskének.
Fazék parazsat állított a kecske alá. Az állatot le-
takargatta pokrócdarabokkal, nagykendőkkel, lég-
mentesen, akárha fűtött kemencébe zárta volna éj-
szakára.
Sütötte a kecskét az izzó parázs. Belerúgott a fazék-
ba a pokrócok alatt.
A fazék kifordult, a parázs meg szertehullott az
alomszalmán alatta. Az alomszalma meggyűlt. Meke-
gő sírással égett meg rajta a kecske, de az istálló tü-
zétől meggyulladt a tető is és leégett a téli délutánon.
Leégett, talán azért, hogy Balla Jula ne fázzon
azon a napon a fűtetlen szobában, hanem megmele-
gedjen a szerhatűznél. De fázzon aztán mindennap a
gondban, a házfedelezés szükségének megveszekedett
gondjában.
*
 Ismerem én azt a falut, ott éltem az emberei között,
aludtam a házaiban, elnéztem furcsa helyét a domb
magasán, amelyik nyúlványa a hegynek.
A komaszáció idején a falubeliek csak a kavicsos
földet kapták meg, a jobbik földek a püspök major-
jául maradtak és odább terülnek el a dombtól, az alföld
idenyúló síkságán, ahol a talajban elég talajnedvesség lapul
ahhoz, hogy vetéságynak legyen jó, amíg a
falusiak földjein, ha nem esik eső a nyár minden he-
tében, hát kiszárad a kavicsos talajban a beléültetett
növény: a rozs, kukorica, árpa, kender.
Azért van, hogy a parasztemberek így beszélgetnek
egymással a tavaszokon, amikor a határban találkoz-
nak:
— Eke a kocsin, egy tehén a kocsi előtt — de gyön-
ge ennyi erő.
— Ember vagyok azért, no. Pótolnom kell a hiány-
zót, ebbe ölődik az élet.
— Hát fogjál be lovat, hogy erősebb legyen az iga-
vonód.
— Te lovat fogsz be?
— Azt én, nézd csak.
Szamár van a kocsija előtt.
— Gyöngébb a te lovad, mint az én tehenem.
— Hátiszen soványabb is lesz az én rozsom, mint a
tied.
— Hej! Ki kellene szedni a sok követ a földből,
hogy legalább egy barázda mélyen tiszta föld legyen
a talaj.
— Kellene, kellene. De tíz esztendeig se szednéd ki.
— Igaz is, mert olyan ám a kő, hogy esztendőről
esztendőre kimászik a földből, esztendőről esztendőre
több és több az.
— Addig szedném, míg meggyőzném.
— Az istenbe dobálhatnád, még úgyse fogyna el a
földedből.
— Hiszen baj ez, testvér, baj ez.
— Tíz méter mélyen szedhetnéd ki, még úgyse
győzted meg.
Hát a beszélgetések csak beszélgetések maradtak,
elhatározó munkába nem tömörült senki sem, hogy a
földek összetételét megváltoztassa.
Nem is volt rá idő, mert a munkáskezek a majorba
mentek le munkába, vagy a városba, ahol a polgárok-
nak díszkertjeik vannak a házaik körül és nagy havi-
fizetéseikből apróka napszámokat fizetnek a díszker-
tek gondozásáért a parasztoknak.
Tavasztájt, amikor a városi díszkertekben már meg-
kezdődtek a munkák, a parasztok megrakták trágyá-
val a szekereiket és befuvarozták oda a talajjavító
erőt. Pénzt kaptak a trágyáért. És azzal, hogy elad-
ták a trágyát, ahelyett, hogy a földjeikre hordták vol-
na, azzal csak a földreágyazott vetéseiknek ártottak:
elvették a földtől a megkívánt táperőt, hogy gyön-
gébb legyen a jövős termés.
A házaikról így beszélgettek:
— Olyan a házam, mint a skatulya. Ha kinyújtóz-
kodnék benne, hát fölemelném a padlást. Ha meg fek-
ve nyújtózkodnék ki, akkor kirúgnám az oldalát.
— Az enyém is olyan csak.
— Le kellene dönteni, újat kellene építeni.
— Lehetne is. Vályog, az van elég, hely is van a
domb alatt, de nem volna mivel befödni.
— Van a városban gyár, amelyik palát csinál.
Könnyű palát, háztetőnek.
— Tudom. Van.
— Árulják.
— Pénzbe kerül.
— Van pénz elég a világon. A teheneiddel fuvarba
mész, ötven koronáért egy napra. Egy évben három-
százszor mehetsz fuvarba, háromszázszor ötven, az
tizenötezer korona. És csak te mész a tehenekkel.
A fiad, meg a lányod itt maradhatnak, hogy a földe-
ket megdolgozzák.
— Csak volna kinek fuvarozni. De fuvarozni csak
télen hívnak a püspök erdejébe, három, vagy négy
napra. Meg a majoros hív, amikor sürgős a búzake-
resztek behordása esős időben. Akkor is, ameddig az
övét hordom, az enyém elrohad a tarlón.
— Hát úgy van.
Ismertem én ezt a falut.
Olyan aprócskák a házai, akárha attól félnének,
hogy elfújja őket a szél, azért húzódtak össze olyan
apróknak, olyan laposaknak. Az apró házaknak apró-
ka ablakaik is vannak, akárha azt akarnák bizonyíta-
ni, hogy ebben a faluban az emberek is alacsonyab-
bak más emberfiánál. Pedig ez nem áll. Akkorák az
emberek itt is, mint másutt. Hogy a házaik alacso-
nyabbak, kicsinyebbek, annak az átkát ők érzik a
legjobban.
Jobban érzik, mint én; aki szerető szívvel nézem
őket nagy kínlódásukban.

Heten laktak az egyik telken. Egy özvegyasszony

is, akinek lánya volt, sudár, magas, barna, vidám,
ringó.
Haragot tartott az özvegyasszony az egyik paraszt-
emberrel a közös ház miatt. A harag ott robbant ki
a szérűn, nyári napon, elhatározó bosszúban.
A szérűn halt meg a megözvegyült asszony elfá-
radt férje.
Asztagok lógtak akkor az ég felé egy év szakadat-
lan munkájának látható, kézzel fogható eredményekép-
pen. Forró júliusi napon csurgatták a földre a parasz-
ti verejtéket.
Cséplőgépet húzatott a köpcös parasztember a lovai-
val az asztagjai közé, hogy a gép kiverje a szalmából
a szemet, az árpa és rozsszemeket.
Lejtős a szérű talaja. A gép a svungjától megira-
modva rászaladt a lovakra és maga alá gyűrte a köp-
cös parasztot is, hogy a lelkét kiverje.
Nehéz verőszekrény van azért, hogy munkát végez-
zen a paraszti szérűkön a termés elcséplésével és ki-
tisztításával.
A nehéz verőszekrény átment a paraszttesten, ug-
rott egyet — aztán a lovakat érték a kerekei, hogy na-
gyobb testük göröngyén megálljon csöndben.
Csöndben állt a gép. De három élet pusztult irtóza-
tos szerződéssel az asztagok között. Vért fecskendez-
tek ki a testek, meleg, piros vért, ami a megálló éle-
tek miatt fölösleges volt.
Véres lett az asztag alja, véresek lettek a kerekek,
húscafatokkal lett tarka a nyári szérű az izzó nap
alatt.
De még ugyanabban a percben tovább lendült az
örök teremtő munka: emberek rohantak oda, kiszaba-
dították a testeket a gép talpa alól, aztán a helyére
tolták nagy vigyázással a verőszekrényt, mozdonyt is
toltak a háta mögé hajtóerőnek — és elcsépelték a ter-
mést.
 Temetés is volt és terméscséplés is volt.
És jegyzőkönyvek fölvétele volt, az élet bonyolultsága
miatt. Mert be voltak biztosítva a lovak a bizto-
sítónál.
Emberbiztosítás nincsen a paraszttájon. De a lovak-
ért pénzt kapott volna az özvegyasszony, ha egyedül
lakik a házban.
De haragosa lakott a telken.
A haragos irígye volt ennek a családnak. Kis oko-
kon nagy ellenség, aki, ha alkalmat talál, hát bosz-
szul is.
Adva volt az alkalom a bosszúra és élt is vele az
az ember.
Beárulkodta a biztosítónak, hogy nem is kellett
volna a szerencsétlenségnek megtörténnie, hogyha a
köpcös parasztember az eszét magában hordta volna.
A túlhajtott munkák ritmusában kiesett a bizton-
ság a köpcösből és nem mérte föl magában, hogy a
szérű talaja lejtős és veszélyes.
Nem mérte föl azt, hogy neki a lovakat ki kell fog-
nia a verő elöl, mert nem tarthatja meg a két ló a ha-
talmas súly svungját, hogy lefékezze.
A meglévő törvények tájékán az ilyen vádaskodás-
ra egyszerre semmi lett az, hogy két ló és egy paraszt-
ember vált semmivé, hogy munkaerők vesztek el a
családból.
Az lett a fontos, hogy megfelelő parasztgond meg-
menthette volna a lovakat, nem kellett azoknak a verő
kerekei alá kerülni.
És ezen a fontosságon veszett el az özvegyasszony
joga a kártérítéshez.
Csekély vigasztalás a kártérítés, de a közös udvar
átka csapta ki az özvegyasszony kezéből.
 Lánya volt az özvegyasszonynak, sudár, magas, barna,
vidám, ringó — és amikor a csókjainkat cserél-
tük, a háta mögött láttam a sorsot, a gépeket, a fizeté-
seket — megveszekedett kötöző erőket.
*

Balonyék még a konyhán is osztozkodtak.

Három méter hosszú, négy méter széles volt mind-
össze a konyha, hát hogyan vágták volna felére a kis
lukat két kis luknak? Hagyták az egészet közösnek.
Elől, az első szobában Márton lakott, hátul Béla.
A konyhára volt fölépítve a széles nyitott kémény.
Két család tűzhelyéről futott a kéménybe a füst.
Amikor a vad Márton valamiért megharagudott
Béla bátyja családjára, akkor mindenfélét kieszelt,
hogy csak rosszabbá tegye amúgy is csak tengődő éle-
tüket.
Tengődő volt az élet. A Béla beteges volt. Két fia
volt, a Lajko, a tizenöt éves és Jóska, a tizenhárom-
éves. Gyerekek voltak még. Vikta asszonyé volt a
gond és a munka.
A háború elején kezdődött Márton vad haragja Bé-
láék ellen. A káromkodásaiból, pöröléseiből azt lehe-
tett kivenni, hogy azért, mert irigyelte, hogy a nyo-
morék Béla otthon van, amíg neki a lövészárkokban
és rohamokban kell harcolnia a hazáért.
Ha szabadságra jött haza, akkor már Béla család-
jának állandóan résen kellett lennie, mert soha senki
nem tudhatta, hogy honnan csap le valami veszedelem.
Egy téli reggelen Vikta asszony befutott a spar-
herdba, de nem akart benne égni a fa. Vagyishogy
égett, de a füst mind a szobában terpedt széjjel. Nem
jutott a kéménybe.
 Tele lett piszkos, büdös köddel a szoba, ráült a fe-
hérremeszelt falakra pecsétes jelnek. Amikor utána-
néztek, akkor látták, hogy a konyha felől rongyokkal
van begyömöszölve a kéményluk. Máris tudták, hogy
Márton bosszantaniakaró csínyje volt a dolog.
A konyhában épített kemence a hátulsó szobában
púposodott nagy hasával. Sohase sütöttek benne sem-
mit, azért a hátára szokta rakni Vikta asszony a tejes
köcsögöket. Egyszer, egy éjszakán begyújtott Márton
a kemencébe. Fűtötte, csak fűtötte. A drága sok tej
felforrt, széjjelrepedeztek a köcsögök — elfolyott
mind.
Egyszer Béla tehene elvetélte a borjút.
Nem is mondták senkinek, de tudták, hogy Márton
döfte hasba a tehenet vasvillával, a tehénhason át a
bennevolt borjú orrát.
Lajkó és Jóska egyszer szembeszálltak vele. A sze-
mébe kurjogatták, hogy lopja a fájukat és azt tüzeli.
Megleste őket az éjszakában és fölképelte őket dagadt
emberekké.
De akkor már az évekkel együtt nőtt a két suhaj
dacossága.
Egy nyári éjszakán felgyújtották magányosan álló,
szárazzá ért rozsvetését a határban. Sohase kérdezte
tőlük senki, ők tették-e és miért.
Egyszer szabadságon volt otthon. Berobogott Bé-
láék szobájába. Mindszentek előestéje volt éppen,
Vikta asszony két elhalt kisgyermeke sírjára csinált
krizantínkoszorút.
Márton kikelt képe előremeredt, fenyegetést jelen-
tett, elszánt fenyegetést.
Béla csak nézett rá az asztal mellől, gyáván, bete-
gen.
A fiúk a sarokba húzódtak, mint valami megijedt
madarak.
Azt hányta Vikta asszony szemére, hogy megverte
a kislánykáját, amiért az agyonverte egyik tyúkját.
Vikta feleselt vele, de a megvadult ember hozzáugrott
és torkonragadta.
Béla közéjük ugrott, de gyönge volt, félrependerí-
tette őt Márton, mint a tollat.
Lajko akkor bátorságra kapott, sodrófát ragadott
és fejbevágta vele a bősz katonát.
Összeroppant az ütés nyomán.
Amikor látták, hogy leesett, akkor már nekiálltak
mindnyájan, verték, tépték. Vér folyt a testéből és
szétfröcskölt a szobában.
Már mozdulni se bírt, akkor jöttek a csendőrök, aki-
ket a felesége hívott el és megszabadították.
Lajko és Jóska, akik mint gyerekek féltek tőle, las-
san legyőzték a félelmet és bosszúálló bátorságot ül-
tettek el magukban a félelem helyett.
Felnőttek, két vad kölykök.
Apjuk meghalt.
Ketten, legények, most is az anyjukat vigyázzák,
aki megmaradt nekik.
A pajtásaim voltak.
*

A pajtásom volt Pálka Jozsó is. Az a szeretőjéről

szokott beszélni a legtöbbször.
A szeretője apja akkor két évre jött haza az orosz
fogságból és a nagyanyjától magához vette a lányát.
 Kőművesmunkás volt. A városban dolgozott, néha
ivott és a lányával főzette meg az ételt.
Tiltotta a lányának a legényekkel való szerelmes-
kedést.
De Jozsó akkor már régen benne volt a lányka vá-
gyaiban és megszokásában, hogy az apja tilalma el-
lenére is megkeresse csókos vágyai kielégítésére a ré-
tetkaszáló nappalokon és a holdas éjszakákon.
Barna, rövid szoknyájában, mezítláb futott végig a
falun, hogy odaérjen arra az órára, amelyiken Jozsót
ott tudta valahol, a patakhídon, vagy a malomerdőben.
Az apja tizenötben rukkolt be katonának a húszéve-
sek korosztályával és harmincban jött haza a lánya
mellé családfőnek. A felesége meghalt az idő ködében
valahol.
Tiltotta a lánykájának az apja Jozsót, mert jól
tudta ő, hogy találkozni szoktak. A faluban mindenki
tudta. Pletykaszájra vetődtek.
Harmincötéves fonák valójával ő maga kívánta
meg a lányt.
Amikor maga alá akarta gyűrni, akkor arról be-
szélt neki, hogy nem is biztos, hogy ő az apja, hiszen
a berukkolása után a tizenötödik hónapban született.
Az igaz, hogy szabadságon is volt az első évben, de ki
tudna arról bizonyságot tenni, hogy a háború forga-
tagos napjaiban hűséges volt-e hozzá a felesége?
Ilyen beszédekkel tepergette maga alá a lányt.
De megszökött a házból a lányka.
Az öreganyjához futott vissza és titkolta mindenki
előtt, hogy az apja vadállatnak mutatkozott meg előt-
te, hogy megutálja.
De Jozsónak elmondta és Jozsó nekem, hogy lássam a
sorsokat, az emberi mélységeket a faluja nézé-
sében.
*

Végtelen beszélgetéseim voltak annak a falunak az

embereivel.
Mondtam Ranka Andrásnak:
— No, hát a Sanykó is, az ő görbe lábaival, szalad-
gál a világban. Különös ember az is.
— Hát az is. Hiába van akárhol, mindig meglátni
rajta, hogy idenőtt a faluhoz és hogy őhozzá is hozzá-
nőtt a falu. Akármelyikünk helyébe oda lehetne tenni,
ugyanolyan az élete, mint akármelyikünké.
— Talán nem, no. Minden élet más élet.
— De úgy, gondoltam, hogy ha ő volna az én he-
lyemben, ugyanazt tenné, amit én, én is az ő helyében.
— Talán nem, no. Hiszen ő a földjeit is elveszítette.
Azt nem engedi akárki kicsúsztatni a lábai alól.
— Nem tudhatod azt. Más falu embere nem érti
meg egészen soha más falu életét.
— Hát azért kérdezem, hogy hogyan történt az az-
zal a Sanykóval?
— Nem is kellene kérdezned, mert mihaszna? Min-
den embernek rá kell jönnie arra, hogy hitványka az
ő akarata ahhoz, hogy megteremtse maga körül az éle-
tet. Rettenetes kicsinyke és gyöngécske az ember egy
pajtáskám, és mindig mások kellenek ahhoz, hogy ide-
oda dobálják a sorsát.
— Ezt én se tagadom.
— Hát aztán így kell nézni a Sanykó dolgát, hogy
az ember megértse.
— Hát mondd el így, no.
' — Mondhatom is. Mert ismerem jól. Jobbnál is
jobban. A Sanykó itt nőtt föl közöttünk. Egészen hu-
szonnyolcéves korig élt itt, akkor beleült valami ör-
dög, valami elhatározás, hogy ő sorsot csinál magá-
nak. Hát aztán csak arról beszélt mindig, hogy ő bi-
zony eladja a két hold földet. Egy tagban volt a föld-
je, egyetlen darab, oda futott ki a patakpartra, hát
könnyű volt rá vevőt találnia. Gyöttek hozzá a pako-
nyiak, egymásután jöttek, hogy megveszik a földjét.
— Mért akarta eladni?
— El akart menni.
— Örökre?
— Nemis örökre.
— Akkor nem adta volna el a földet.
— Mégse örökre. Én csak tudom. Mert arról be-
szélt, hogy nem akar puszta marokkal nekimenni a
világnak. Pénzt akart vinni magával, hogy valahol
megszaporítsa, aztán több földet vehessen.
— Hej, nem volt, aki megmondja neki, hogy ami-
kor kiengedi a lába alól azt a földet, akkor már egé-
szen kiesett ő a faluból.
— Nono, nem lehet olyan éhes a földre az olyan
ember, aki rájött arra, hogy az a kevéske barázda csak
hozzákötözi őt a faluhoz, hogy nyomorogjon évről-
évre.
— Hát és a pakonyiak?
— Megvették a Sanykó földjét.
— Megvették. Kifizették.
— Nono, talán nem is vették meg. Mert kitudja ...
— Hát!
— Ugy volt, hogy a pakonyi gazda, Bálnás Mi-
hály áthivatta magához a Sanykót és ott egyezkedett vele a
földre. Pakonyban. Volt Bálnás Mihálynál egy
púpos cselédlány. Hát alku közben az a Bálnás Mi-
hály, nagy tréfásan kikötötte, hogy megveszi a földet,
de Sanykó meg vegye feleségül azt a púpos lányt.
Hát ki lát bele az olyan emberbe, mint a Sanykó?
Megbarátkozott a púpos lánnyal.
— Hát nem volt itt a faluban elég egyenesderekú
lány? Azokból nem tudott volna választani?
— No, a Sanykó nem. Itt mindegyik megbakzik
már taknyoskorában, amiatt hiába átkozódik a pap,
nem tudja megállítani. De Sanykónak nem kellettek
ezek a bűnös lelkek, akik csak vinnyognak, ha meg-
szorítgassa a csöcseiket valaki. Mert itt ilyenek a lá-
nyok.
— Tudom, hogy milyenek.
— No, hisz ezt tudhatod.
-— Olyanok, hogy az élet csak nagyon kevéske örö-
met ad nekik. Az örömök vágya azonban bennük van.
Hát lopják az örömöket. Játszanak az élettel. Azt nem
is veszik észre, hogy csak maguk veszíthetnek a játék-
ban. Nem tartanak mértéket. A kincses fiatalságukat
úgy elherdálják, mint ahogyan a szél a göröngyöket,
hogy por váljék belőle, amit az emberek szemébe vág,
hogy csípje őket. Hogy az emberek már ne is szeres-
sék a göröngyöket, hiszen csíp a belőlük való por.
Olyan itt a fiatalok élete. Hogy már nem is szeretik,
hogy kincsük van a fiatalságukban ... Furcsa ember
lehetett az a Sanykó.
—-No. Hát aztán ő már nem Balony Mihállyal al-
kudott a földre, hanem a púpos lány miatt járt Pa-
konyba.
— Akkor már nem is akarta eladni a földet.
— Nem. Elhozta feleségnek a púpos lányt.
— Ezt megértem. Elvette, mert tudta róla, hogy az
nem herdálta el a fiatalsága kincseit, mert kinek her-
dálta volna el? A púpos lány kinek kellett volna? Hi-
szen van elég egyenes lány a faluban.
— No, aztán másképpen fordult. Mert ugye, addig
úgy volt, hogy Sanykó el akart menni a faluból, hát
ahhoz el akarta adni a földjeit. De most, hogy a fele-
sége lett a púpos lány és itt maradtak a faluban, ah-
hoz már kellettek a földek is.
— No igen. Fundamentumnak. Egy ember életéhez
nem volt elég a két hold, két embernek már elégnek
kellett lenni. Ez is a parasztsorshoz tartozik.
— De mégis kicsúszott a lába alól.
— Hogyan?
— Nagyon éhes lehetett a pakonyi Bálnás Mihály
arra a földre. Pénzt adott Sanykónak, amire Sanykó
azt gondolta, hogy hozomány, de Bálnás azt mondta
rá, de csak későbben, hogy foglaló az a földre.
— Nem mondta, hogy mire adja?
— Nem kérdezte Sanykó.
— Akkor nem kellett foglalónak lenni.
— De Bálnás Mihálynak tanúi voltak arra, hogy
alku közben szó volt arról, hogyha Sanykó eladja a
földet, akkor Bálnás feleségének szerzi a púpos lányt.
— Törvényre mentek.
— Igen. Sanykó vesztett.
— No. Pénzt kapott Sanykó, amin más földet ve-
hetett.
— De nem vett. Föld nélkül maradt.
— Föld nélkül?
— A púpos lány meg Sanykó nélkül.
— Hol van a Sanykó?
— Elment. A pénzzel. Úgy gondolhatta, hogy ha
pénz van a markában, azzal nem maradhat a faluban.
A faluban csak a földdel maradhat.
— A púpos lány?
— Előbb visszament Pakonyba, hogy vegye vissza
szolgálni a Bálnás Mihály. De nem kellett már Mi-
hálynak. Hát így látszik meg, hogy sorsokat változta-
tott meg Mihály. A púpos lányt is kötelek közé dobta,
hogy akár fel is akaszthassa magát. Bárcsak akasz-
taná.
— Ne kívánd a hitványka életét.
— De a kenyeremet eszi. És a hat gyerekem és a
feleségem kenyerét. Ami másfél hold kavicsos rozs-
földön terem.
— Hát ki az a púpos lány?
— A húgom.
Végtelen beszélgetéseim voltak annak a falunak az
embereivel.
*

Julisa teherbe esett és a pletykás asszonyok között

megindult a találgatás, hogy kitől? Senki se kérdezte
meg Julisától. Nem. Sokkal inkább elítélték azért,
hogy élet éledezik a hajadonságában, semhogy szóba
is álltak volna vele.
Csak találgattak.
Végülis ráfogták Kavla Gyurkára, hogy tőle terhes.
Csúfolták a félkegyelmű legényt a társai:
— Tőled terhes a Julisa.
Gyurka nem tudott védekezni, hát ráragadt.
 Nem mondta sohase, hogy igaz-e, vagy se, de az anyja
állandóan mardosta miatta, az apja is, hogy
már nyugta se lehetett a házban.
Mondta már:
— Sohase voltam egyedül vele.
Az anyja harsogott:
— Egy hétig mondták, hogy te voltál, hát csak most
jut az eszedbe tagadni? Mostanig mért nem tagadtad,
te málé? Ha tartásdíjért fog pörölni, úgy kell majd
fizetned, mint a pinty. Ilyen ökör vagy te, hogy nem
tagadtad az első naptól.
Csúfolták a legények:
— Most már tagadod? A múlt héten nem tagadtad.
Fájt Gyurkának az emberek mardosása.
Fölkerekedett este és elment Julisáék házához. So-
káig ődöngött a ház körül a sötétben. Azt tudta, hogy
a testvérével, a Jánossal lakik együtt Julisa, most
kileste, hogy János elmegy a házból.
Bekopogott a magányos lányhoz.
Julisa kíváncsian nyitott ajtót.
Gyurka nekitámadt, akkorát sújtott az öklével a
homlokára, hogy ájultan dőlt el a földön, akárha dög-
lött liszteszsák volna.
Letépdeste róla a ruhákat. Csak azért, hogy áldott,
gömbölyű hasán táncoljon.
Amikor a hasa fájásától magához tért Julisa, akkor
sikoltozni kezdett. De Gyurka újra a fejére sújtotta
nehéz öklét, hogy elkábuljon.
Bicskájával belenyisszantott a lány halmos emlőibe,
akárha almát kezdene meg.
Aztán otthagyta, hazament és lefeküdt vackára az
istállóba. Ott szokott aludni kiskorától a lovak mel-
lett, erős szagokban a nyirkos szalmán.
 János hazajött az éjszakában és megdermedt az elé-
jetárulkozó látványtól: a szoba közepén ott hevert Ju-
lisa a vérben és éretlen magzata teteme fölött.
Élesztgette.
Amikor Julisa magához jött, elmondta, hogy Gyur-
ka volt a támadója.
János föllármázta a szomszédasszonyokat, hogy
azok ápolják Julisát, mosogassák föl a vérét tiszta
vízzel. Ő maga elveszett az éjszakában.
Gyurkáék házát kereste meg.
Egyenesen az istállóba ment, tudta, hogy hol keres-
se azt, akit felelősségre akar vonni a húgáért.
Aludt Gyurka a vackán. Hát ekkora állati valóság-
ra kétségbeesés tört rá Jánosra. Ha ez az ember alud-
ni tud olyan borzalmas cselekedet után, amelyet végre-
hajtott, akkor benne nincs emberi érzés.
A vasvillát ragadta föl és fejbevágta Gyurkát.
Az alvó legény fölugrott. Az ébredés percében na-
gyobb volt benne a nyugalom, mint elkeseredett táma-
dójában, hát kikapta a kezéből a vasvillát és még mi-
előtt János föleszmélt volna, hozzásújtott.
Halálra verte támadóját a sötét istállóban.
Apja kijött az istállóba a sivításra. De későn.
Gyilkos volt már a fia, halott ellensége feküdt a
nyirkos ganajon.
Másnap Gyurkát összevasalták a csendőrök és el-
vezették a város felé.
*

Azt ajánlotta valami tudákos öregasszony a tüdő-

vészes Kárász Karcsinak, hogy egyen kutyahájat.
Mert mindenkinek panaszkodott Karcsi rettenetes
fájdalmaival, amik marcangolják és aki a panaszait
meghallgatta és megsajnálta, az orvosságot ajánlott
neki.
Akkorig már kipróbált minden gyomot, amit akár
az erdő árnyéka, akár a kavicsos földek napfényes
csillogása termett meg, de semmi se használt.
Most megpróbálkozott a kutyahájjal.
Megölte a kutyát, a háját kiolvasztotta, a zsírt meg-
itta, vagy a kenyérre kente és úgy ette.
Érezte, hogy könnyebben lélegzett azután, a köhö-
gés is könnyebben vált le a melléről, mint azelőtt. A
kutyaháj könnyebbé tette a köhögést.
Azontúl, hogy ezt tudta, minden elébekerülő kutyá-
ba beledobta a bunkóját, hogy agyonvágja.
Akkorig csak a vadőr járt a határban azért, hogy
a kóborló kutyákat agyonverje, most már Kárász
Karcsi is.
De amíg Karcsi a hájukért, az ő orvosságának való
hájukért verte agyon a kutyákat, addig a vadőr azért,
hogy lenyúzza az orrukat. Mert ahány kutyaorrt be-
hozott a vadászbérlőnek, annyi tízkoronást kapott.
Haragudtak a parasztemberek a vadőrre a kutyáik
meggyilkolásáért. Megdobálták miattuk, megverték a
cingár embert, hiába volt sörétes puska a vállán.
Nem azért volt vadőr a vadőr, hogy ne lássa meg
azt, hogy a heptikás Kárász Karcsit sohase fogja sen-
ki bántani azért, hogy agyonveri a kutyákat, mert
sajnálják a beteget.
Alkut kötött Kárász Karcsival a vadőr és akkortól
ha Kárász Karcsi kutyát ölt, annak az orrát a vadőr-
nek adta. A vadőr ugyanakkor adós lett a hörgőmellű
legénynek egy kutya hájával. A hájat ő majd télen lesz köteles
odaadni a beteg legénynek, amikor az nem
mehet a fagyos határba, otthon őrzi a házat. De a vad-
őr éppen ilyen időn lődözheti bátran a csatangoló
kutyákat, mert nincsen ember, aki a határban kószál,
hogy a kutyája halálát bosszulja.
Nem került arra sor, hogy a vadőr teljesítse a vál-
lalt kötelességét, hogy télre ellássa a beteg legényt
kutyahájjal.
Mert a heptikás Karcsi a kutyahájtól könnyebben
fölszakadó köhögésében kiköpdöste az egész tüdejét.
Naponta hullatta nagy véres cafatokban, hogy végül-
is elfogyjon teljesen.
Őszre eltemették és az üzlet fölbomlott.
Nem volt senki Karcsi hozzátartozói között, aki
igényt tartott volna a büdös hájra.
Sokszor volt úgy azelőtt, hogy a vadőrt valaki le-
ütötte a magas rozs mögül, amikor körútját tartotta.
Mindig voltak ellenségei a lelődözött kutyák miatt.
De a beteg Kárász Karcsinak elnézték az emberek,
hogy agyonvagdossa a kutyáikat és a hajuktól köny-
nyebben köpdösse véres tüdejét.

Ezeknek az embereknek még a teheneik is csak gör-

csök voltak, hitványka, korcs állatok.
A falunak nem volt közös bikája.
Nem volt úgy, mint egészséges, vagyonos faluban,
hogy közösen tartanak bikát, hogy termékeny legyen
az állattenyésztésük.
Hogy valamiképpen mégis biztosítva legyen az ál-
lattenyésztésük, a gazdasági helybenlevésüknek ez a
fontos pillére, azért úgy egyeztek meg a püspök majorjának
bérlőjével, hogy legyen a bérlő tulajdonába
ennyi és ennyi esztendőre a falu határának a vadász-
joga, de ugyanannyi időre biztosítsa a faluba tartozó
embereknek, hogy a bikáival ingyen fedezteti be a te-
heneiket.
Ilyen szerződéses állapot állott fenn a falu és a
bérlő között.
Amikor valamelyik parasztember tehene folyatott,
akkor a suhaj kötélre fogta és átvezette a majorba.
A majorban valami előírásos módon kezelték a bi-
kák dolgát és azért volt aztán:
ha elkésett és akkor ért barmával a majorba a pa-
raszt, amikor a reggeli etetés után már megitatták a
bikákat, akkor már nem engedték a tehénre, mond-
ván: itatás után már nem erőltethetjük meg a bikán-
kat, mert ha ilyen tunyán kiengedjük, akkor elveszíti
a hetykeségét és a fogamzásának biztonságát. Dehogy
engedjük ki.
Hogyha déltájban vezette át a tehenét a paraszt,
akkor is elküldték, azzal az okkal, hogy aznap már
két tehenet folyatott be, többször nem engedik.
De ha korán reggel jött is, akkor előbb átnézték a
major tehénállományát, mert előbbrevaló volt a saját
tehenük, mint a nyomorult falué.
Hogy a tehén esetről esetre kielégületlen maradt, at-
tól évekig meddő lett, elsatnyult az ivadéka.
Az állattenyésztésre se alapulhatott az életük.
Ott éltem közöttük, én föléreztem a sorsukat. Test-
véri érzés bolygott bennem az ő kínlódásuk miatt,
mert a paraszti sor fia vagyok én is.
*
Néhanapján olyan nyomással ült a falura a hegy,
hogy szinte mindenki megérezte, hogy hegy van, hogy
ott van a falu felett, látni az udvarokból, érezni, tud-
ni. Mert eltakarja még a napot is az emberek elől.
Máskor meg az eszébe se jutott senkinek.
Azon az októberi reggelen újra érezni lehetett a he-
gyet a falu felett, akár valami láthatatlan terhet.
Mondta azon a napon korán reggel Kosa Péter a
feleségének, amikor a szamarát fogta be az udvaron:
— Te asszony, máma borús az idő.
— Mit akar vele? — kérdezte az asszony.
— Hát borús.
— Azt hallottam már.
— Hozni kellene a hegyről abból a gyomból a nagy-
ságának a Király-utcába, hogyha kérte, mégis ígérte,
hogy a húsz koronát megfizeti.
A nagysága a városban húsz koronát ígért tegnap-
előtt a hatlevelű nyúlalakú, névtelen növény tíz gyö-
keréért.
A nevét nem tudta Kosa Péter, de tudta azt, hogy
húsz korona néz ki abból, ha a városban a nagysága
vágya teljesítődik és a kertje díszítésére tíz gyökeret
hoznak a hegyről az ízléses gyomból.
— Mér éppen máma? — kérdezte az asszony.
— No, mert borús időben jobban fénylik a levele.
— Hát aztán?
— Könnyebben megtalálod.
— No és?
— Nem kell annyit keresgélned.
Az asszony kifakadt kesergően:
— Majd a kórságos isten mászik föl a hegy tete-
jére érte. Édeském, mászna-e húsz koronáért a hegy-re? Éppen
azért nem megyek én, mert csak húsz ko-
ronát ígért a nagysága és nem harmincat. Hiszen az
egész napot arra öljem én, hogy a tíz gyökeret megke-
ressem, ha rászánom magam. No, és az édeském itthon
marad-e, hogy ne legyen üres a ház?
Mérgesen ült föl a szamaras kordéra az ember.
— De az egzekútor már holnapután gyöhet, kelle-
ne a húsz korona, hogy több legyen — morogta és el-
indult magányos szőlője felé.
Akkor a felesége már tudta, hogy az ember a múlt
héten bevégzett szüret savanykás mustjától be fog
rúgni és egész naphosszán ott fog heverni a szőlőben,
árnyékos füvön, dologtalanul, nagy gondtalanságban.
Emberi, vert érzés ült az asszonyba.
Megállapította:
— Engem a hegyre küldene húsz koronáért, ő meg
semmit se csinál, a kórságos.
Nézte a hegyet.
Beleült a tudatába, hogy a falu fölött ott van a hegy.
A hegy nagy tölgyfái sötéten száradtak az őszbe.
Magasan nyúlt föl az ég felé a hegy.
*

Azon a napon az egyik házban beteg öregember

feküdt.
Hatvanéves vénség volt. Az unokája ápolta néme-
lyest a hátsó szobában. Az első szoba a lánykáé volt,
itt rejtegette a katonaszeretőjét és miatta volt az,
hogy csak ritkán ment be a beteg öreghez.
Amikor bement, sírt az öreg a lánykának:
— Víz kellene nekem, sok víz, mert nagyon ég a
mellem, meg itt e. Meg itt is.
Végighúzott a fájós testrészeken aszott kezeivel.
A lányka zsörtölődött az öreggel, minthogyha teher
volna neki a velevaló gond és le szeretné rázni ma-
gáról.
— Hát ki tehet róla, hogy beteg? Csak sír, sír, akár
a kisgyerek. Mondja meg, hogy mi kell, majd behozom.
Fölnyílt az öregember.
— Jaj! csak így ne mondanád, csak így ne mon-
danád ...
De a lánykában már megveszekedtek a mérgek és
szabadjára engedték a meghajszoltságát, hogy kínoz-
hasson.
— Hogyan mondjam? Tudja, hogy nem szeretem
a sok szót. Mondja ki egyszerre, aztán hagyja abba.
Most megcsitult az öreg. Minek mutatná hát határ-
talan fájdalmát, ha nem üt semmi jóságot a más lel-
kén, aki aztán szépen szóljon hozzá?
Ennyit mond:
— A hegyen lakik az Isten.
De már kiment a lányka, hát se meg nem bolygatta,
se meg nem fenyegette az öreg szó. A beteg nagy nyö-
gésekkel átfordult a jobboldalára, hogy a pihent fél-
tüdővel könnyebben lélegezhessen. A lányka már az
első szobában volt.
A szökött katona kibámult az ablakon át a hegyre,
amelyik a falu fölött ült, minthogyha belőle nőtt volna
az égig. Csak tömködte a pipájába a hosszúra vag-
dalt dohányt, már tele is tömte, de csak tovább nyom-
kodta még az ujjaival. Nézte a hegyet. Látszott rajta,
hogy gondolkozik valamin, vagy semmin. A dohány
lehullott a pipa pereméről.
A lányka nem szólt hozzá, vizet öntött a fazékba.
A katona megfordult, hozzálépett a lányhoz, föl-
kapta, mint a virágot. Megkerült vele a szobában, az-
tán az ágyra tette, lassan, minthogyha az anyja tette.
Ráborult vágyás szerelmében.
Aztán egymás mellé ültek, két szerető és a legény
kimutatott az ablakon:
— Ott a hegy.
Minthogyha valami szimbólum volna, úgy hangzott.
Dacosan rázta meg magát a lány, hogy meglobogott
az egész teste, formás combjai, meleg emlői és a haja.
Kifakadt belőle:
— Mit akartok azzal a heggyel?
A katona nem akart semmit a heggyel, de látszott
rajta, hogy tudja: mért említi. Hát folytatta:
— Máma értem jönnek.
Elsápadt a lányka.
— Bezárnak, ugye.
— Három hónapra.
— Jaj!
Nem esett össze.
Belécsimpaszkodott a szeretőjébe.
— Nem is igaz! Nem jönnek érted. Honnan tudnák!
Végtelen keserűséggel mondta a katona:
— Két csendőr jön a faluba a domb alól.
Most rettenetesen nyugodt volt a lány.
— Akkor elvisznek.
— Visszajövök — hallotta valami vigasztalásnak.
— Gyere vissza.
Turbékoló galambhívás volt ez.
— Haza minek mennék? Se apám, se anyám.
— Van házad, földed.
— Eladom, elhozom.
— Nem jobb volna ott?
 — Jobb itt.
A csendőrök jöttek föl a dombra és akit kerestek,
az a szeretőjénél volt.
Elváltak.
— Eléjük megyek.
— Minek?
— Megkérdezem az utat a városba. Azt fogom mon-
dani, hogy eltévedtem. Ha elhiszik, kevesebb lesz a
büntetésem.
— Menj, ha jó úgy.
Elment a legény, ki a faluból.
Bement a lányka a beteghez nagy megbékéltséggel.
— Ezentúl másképpen lesz — mondta.
A beteg is nyugodt volt a vackon, minthogyha fájá-
sai se volnának már.
— Akkor mártsd a vízbe a lepedőt.
Bebugyolálta a beteget a vizes lepedőbe.
— Holnap már jobban lesz — mondta a beteg.
A lányka rábámult, most látta nagy szemeiben a ki-
alvó életet. De nem merte megérteni azt, hogy mért
lesz jobb már holnap.
— Mért lesz jobb?
— Készíts gyertyát, gyufát.
Megrezdült, mint a nád a szélben.
— Meghal?
— Meg.
Fölült erőlködve.
— Minek élni? Pénz nincs orvosra, vizet nem adtál.
Most már csak a gyertya kell.
Kitántorog a szobából a lány. Mért nem érti most
meg a beteg öreg, hogy most már volna rá gondja, s most már
nem hagyja magára egyedül a házban,
egyedül a faluban, amelyik fölé égig nő a hegy.
A beteg öreg mért nem érti meg?
*

Kórót hordtak akkor a határban.

A kukoricás földeken fölhányták a kórót a szeke-
rekre, berudazták, bekötözték, hogy a hantos utakon
le ne potyogjanak a kévék a kocsikról. Aztán elindí-
tották a szamaras igákat a Kontár-rét felé, a szérűk
hátára.
Ott voltak a szérűskertek, ott lógtak a kazlak és a
takarmányos boglyák az ég felé, az őszön ide hordtak
mindent a szélesre futott határból, hogy a télen majd
közel legyen, rövid idő alatt hozhassák föl a dombra
a mindennapi szükségletet.
Kóróhányás közén, már a szérűskertekben, fölnéz-
tek a dombra a falujok felé. Ahogyan itt közel voltak
egymáshoz és a faluhoz is a munkában, hát gondtalan
kurjongatásokban éltek.
A Balla Feri így beszélgetett a szomszéd szérűn
levő Hantos Lacival ezen a délutánon:
— Nem nézel te a dombra?
— Minek néznék? — kérdezte Laci.
— Amott a házad ablaka.
— Most látom.
— A feleséged integet belőle.
— Dehogyis integet az.
— Nem érne rá?
— Lehet.
 — Valakit ölelgetne?
— Lehet.
— Öthónapos asszonyka a feleséged. Hát ölelgethet
még mást, mint téged.
— Bizony ölelgethet.
— Nem félted?
— Nem én.
— Ha kit is ölelgetne?
— Kit ölelgetne? Lehet, hogy reggel óta megszülte
a gyerekemet, hát azt ölelgeti.
— Hát már van kit?
— Vagy máma lesz, vagy holnap.
Bölcsőt ringatsz este, ha hazamész.
— Lehet.
— Gyereket.
— Bár már akkora lenne, hogy itt dobálná a kévé-
ket a kocsira.
— Sietned kellett volna.
— Siettem én.
— Csak négy hónapot.
— Öt évet nem siethettem.
— Nem.
— Öt év előtt tizenötéves volt az asszony.
— De mondom, bár ugyanakkor születne a gyerek
is, amikor az apja.
— Kellene, hogy több legyen az erő.
Hantos Laci elnézett a falu felé és egyszerre nagy
ijedten kurjantotta el:
— Mi az a füst?
Feri is odanézett.
 — Ház ég ott.
Egyszerre ordítozni kezdtek:
— Tűz van a faluban!
Későbben megnyugodtak, figyelték, számították:
— Itt van ez, a nyárfák táján.
— A szélső ház, az ami látszik, a Bálinté. Három-
mal odább van a tűz: a Karisé talán.
— Indíts haza, az Istenit, mert a hegy felől fúj
a szél.
Megcsapkodták a szamaraikat és gyors szaladásra
nógatták őket a domboldalon fölfelé.
Fújt a sebes szél az Alföld felől, akárha a hegy
hívogatná maga felé, hogy megölelje az egész világot
halálos öleléssel.

Üres volt a Karis háza. Senki se volt otthon.

Karis és a felesége a határ végén voltak, a répát
szaggatták ki a kukorica tarlójából. Kiszedték a föld-
ből a répatermést is, hogy ne legyen már semmi rajta,
hogy előkészíthesse Karis szántással búzavetés
ágyának.
Boris lányuk a városba ment egy kosár almával.
Ki gyújtotta föl Karis házát?
Ki akarhatta, hogy a százhúszéves zsupszerha ro-
pogva jusson a semmibe, hogy tenger áradata jusson
át a falun, hogy szerha nélkül maradjon a vályogfalak
sora?
Hiszen Karisnak nincsen ellensége.
Ha volna is, hogyan lehetne éppen Karis ellensé-
gében akkora elvetemedett s ég, hogy házat gyújt a szá-
raz októberi délutánon, holott bizonyos, hogy az ilyen
zsúfolt valóságú faluban széles terepe van a legna-
gyobb veszedelemnek.
Nem áll itt meg a tűz egyetlen házon.
Falubéli lett volna?
Hiszen akkor a maga veszedelmét zúdította előre.
És lehetnének akkora bosszúálló ellenségeik is egy-
másnak ezek az összekötözött emberek?
Hát nem kötelezi őket szolidaritásra — ha más nem
is — de a hegy, amelyik mint örök figyelmeztető föl-
kiáltójel, úgy ül fölöttük a meredekjével, akár a to-
rony a templomon?
Úgy nézett ki.
Úgy nézett ki, hogy mindenki az ellensége ennek az
egyetlen embernek. Hiszen leégett a háza szerhája és
nem akadt egyetlen egy ember sem, aki a tűz közelébe
ért volna, aki beleöntött volna egyetlen vödör vizet is.
Akkor még a harangozó se szaladt föl a toronyba,
hogy megkongassa a harangot, hogy ráfigyelmeztesse
az embereket a veszedelemre.
Messze voltak, lent a domb alatt a határon a férfi-
emberek.
Csupán egypár ténfergő vénember volt a faluban.
Már magas, megállíthatatlan lánggal égett a Karis
háza, amikor az emberek észrevették a veszedelmet és
elindultak a falu felé.
Már csak a maradéka égett Karis szerhájának, ami-
kor átdobódott a tűz a szomszédház szerhájára.
Csak egy zsarátnokdarab esett rá, de a szél éppen
megerősödött, aláfújt a zsarátnoknak, alig is kellett
tizenöt lélekzetvételnyi idő és már égett a tető. Ugyan-
akkor a harmadik szerha is kigyúlt.
 Ezekben a házakban otthon volt egypár ténfergő
vénember és gyerek. Amikor föléjük ért hangos ropo-
gásával a vörös kakas, akkor mindnyájan hangos si-
valkodásba kezdtek. A kétségbeesés melódiája volt az
ijedt sivalkodásuk, amelyik szertehangzott az egész
falun.
Akkor már odaérkeztek az emberek közül is egy-
páran, akik elsőként futottak a határból. Kifulladva
álldogáltak a tűz közelében, nagy tanácstalanság sza-
kadt le rájuk, hirtelenében azt se tudták, hogy mihez
fogjanak.
Csak álltak, levegő után kapkodtak és nézték az ott-
honvoltak gyatra tevését.
Egy fehérhajú öregember, lengő-lobogó fürtökkel,
a kocsit tologatta ide-oda az udvaron, nyilvánvalóan
abból az ösztönéből, hogy megmentse a tűz elől. Nem
tudott neki veszélytelen helyet találni sehol sem. Vé-
gül is a kapuban hagyta, hogy se ki, se be nem mehe-
tett ember az udvarra.
Egypár asszony batyut cipelt ki a házból görnyedt
hátán, az égő szerhák alól. A tűzvész mentenivalóját:
dunyhákat, székeket, zsíros bödönyöket.
Egy hórihorgas, púpos öregasszony, nagy esettsé-
gében, nagy fazekat cipelt. A könnye végigfolyott
ráncos arcán és hangos szóval hajtogatta:
— Hova tegyem? Jaj! hova is tegyem?
Akkor már jócskán megszaporodtak a határból jövő
emberek. Akik előbb érkezték meg, azokban már meg-
érett a segíteniakarás. Benyomultak az égőszerhájú
házakba és cipelték belőlük kifelé a mentenivalót.
Egy vörösszemű legény hozzáugrott az öregasz-
szonyhoz, kitépte a kezéből a nagy vasfazekat, kisza-
ladt vele az utcára. Útjában hatalmas ugrással röpülte
át a kapuban maradt alacsony szekeret.
Egy másik, szeplős legény most ért oda a határból.
Nagy lihegéssel állotta el a vörösszemű útját, mellbe-
vágta és rákurjantott:
— Ekkora marha vagy?! Te állat! Hát elégne a fa-
zék? Nem volt más a házban?
Azzal már tovább is szaladt.
Beszaladt az udvarra, beütötte az öklével az istálló-
ajtót, a maró füstben eloldozta az ordítozó és prüsz-
kölő szamarat és a rángatózó tehenet és kiverte őket
az udvar levegőjére.
A vörösszemű legény bicskát rántott az utca köze-
pén és véres szándékkal szaladgált az emberek között.
Kurjogatta:
— Mellbevágott, megölöm!
Az állatokat szabadító legény már a negyedik ház-
ban oldotta el a teheneket, amikor valaki megmondta
neki:
— A Ferke meg akar ölni.
— Kit? — ámult el.
— Téged.
— Miért?
— Mellbevágtad.
Abbahagyta akkor az állatok szabadítását, kirohant
az utcára megveszett dühhel.
— Hol a Ferke? — Hol a Ferke?
Így ordítozott.
Akkor már vagy tizenöt ház égett és egyre fújt a
szél. Akkor már volt akkora fenyegetés a tűz, hogy
nem kímél meg egyetlen zsupptetőt a faluban.
— Hol a Ferke! Hol a Ferke!
Ez a kurjogatás hallatszott.
A vörösszemű az utcasarkon hadonászott a bicská-
jával.
 — Mellbevágott, megölöm.
A szeplős legény kezében egy lánc maradt az utolsó
istállóból. Megforgatta a láncot maga körül és hozzá-
vágott vele a vörösszeműhöz. Halántékon érte a lánc
a bicskás legényt. Lebukott, elterült.
Szaladt vissza a szeplős az istállóhoz, de már égett
az. Irtózatos bőgőssel sírtak az állatok a tűzben.
Szalad a szomszéd udvarba, de annak az istállója
is égett már.
*
A szél fújt.
Fújta a füstöt és a lángot a hegy felé.
Megvilágosodott a hegy a sötétedő alkonyatban,
minthogyha nevetne rajta valami kár örvendő vigyor-
gással, hogy így hozzájön a falu, az emberi munka
évszázadossága, füstté és meleggé átváltozódva az ő
számára. Mert a parasztok számára most elveszett
munka lett az évszázadok lomha tevése.
A harangozó már kongatta a harangot. A kongás
szerteszállt a tájékon ijesztgető jelnek.
A határból hazaérkező szekerekre hordókat és sza-
pullókat raktak az emberek és kimerítették a patak
vizét pár perc alatt. Gyér víz folyott a mederben,
visszatartotta a szomja oltására a meszes hegy.
De a tűz meg se érezte, hogy az emberekben van va-
lamilyen igyekezet, amelyik ellene irányul.
Vígan lobogott tovább.
Hazajött Karis a feleségével és fáradt szamarával
a határvégről.
Sírva fakadt a háza pusztulása láttára. Leült a
konyha küszöbére, úgy sírt. Üszkös falak maradtak
csupán abból, ami fészek volt, búvóhely és ágy.
 A felesége még körülszaladt az udvaron, hogy apró-
ra is lássa a nagy pusztulást. Aztán kifogta a kordé
elől a szamarat, a kötőfékjét a kezében tartotta és az
embere mellé ült a küszöbre.
Így ültek valami szótalan bambasággal, valami
szimbólumos együvétartozásban a rájukhajló szamár
előtt.
Múlt volt a hátuk mögött, életdarab, ami már lezá-
rult az üszkös falak voltában. De valami irányítás kí-
vánása is lobogott bennük, fölöttük; a múltnál mél-
tóbb, emberibb élet kívánása száradt az ajkukra.
A tűz elvonult az ő tájékukról.
Csönd volt itt, messze volt a lárma.
De körülöttük már dobolt a jövő és mást akart, mint
ami a múlt volt.
Már kifejezte Karis, amikor szólt:
— Ki tudja, mennyit ad a biztosító.
Csak sóhajtott az asszony:
— Akármennyit ad, lemegyünk a dombról.
— Lemegyünk — visszhangozta határozottan Ka-
ris.
Megint sóhajtott az asszony, de szava is volt már:
— De ha nem ad...
Csönd volt.
— De ad! — mondta aztán az ember.
Olyan biztosra mondta, minthogyha bizonyítéka is
volna, amivel a szavát alátámaszthatja.
Pedig nem volt bizonyítéka, csak úgy akarta, hogy
adjon a biztosító.
Ebben a nagy akarásában dobolt a jövő.
Csönd volt körülöttük.
 De a falunak azon a táján, ahol lárma volt, zaj, ott
tovább harapódzott a tűztenger a tetőkön végig.
A szél egyenletesen fújt a hegy felé, a lángokat
mind odahajtotta. Néha nekiiramodott a szél, ilyen-
kor a lángok lelapultak és megnyalták a következő
tetőt, hogy a magjuk ott is kikeljen.
A kutak fenékig voltak kiszáradva, a patak száraz
medre a konok hegyet átkozta.
Emberek nyüzsögtek. Tárgyakat hordtak ki a szo-
bákból az udvarokra: asztalok, székek, ágyak, duny-
hák, ládák és szekrények kerültek rakásokra.
A rakások mellé odaálltak a tulajdonosaik és bam-
bán nézték a tüzet. Vigyázták, hogy a rakásrahordott
holmijukat ne érjék a lángok.
Az egyik udvarban egy vénasszony ült a rakás mel-
lett. A szerha már égett. Az udvar szűk volt és a ra-
kás közel volt a falhoz. Közel volt az öregasszony is.
A szerha egy hatalmas, égő darabja lehullott és elbo-
rította az öregasszonyt is. Az emberek odaszaladtak,
elkotorták a tüzet, de az öregasszonyt már nem talál-
ták. Későbben bebizonyult, hogy ahol a leglángosab-
ban égett a lehullott szerhadarab, odagurult az öreg-
asszony és elégett.
*
Fölriadt részeg alvásából a szőlőjében Kosa Péter
a harang riasztó szavára.
Előbb csak fölemelte a fejét és szétnézett a cseres-
nyefa hűvössége alól a közeli tájékon. Amikor a közel-
ben látta lélegzeni a szamarát, az olyannyira meg-
nyugtatta, hogy visszaejtette a fejét a füves földre.
De újra csak belekongott a harang szava zúgó fejé-
be, hogy nyugtalanság mardossa az embert.
Föltápászkodott hát és kinézett a lombos cseresnye-
fa alól.
 A hegyoldalban volt ez, a másik fensíkon, egy szin-
ten a faluval.
Elnézett a falu felé és máris benne ült tudatnak a
rettenetes látvány: ég a falu.
Részeg fejével emberfeletti munkába fogott.
A gondolata ennyi volt:
— Víz kellene otthon. Nincsen víz, kiszáradtak a
kutak, a hegy nem önt a patakba vizet, amit önt, az
ivásra is kevés. Rettenetes helyzetben van a falu. De
az én pincémben bor van, nagyon sok bor. A tavalyi
termés is eladatlan. Kinek kellene, hiszen savanyú.
Otthon meg víz kellene.
A pinceajtóra vert faszegre rávonta a fölvonó-
kötelet. A pincében a legnagyobb hordóját igazította
a kötél alá, a kötelet rákötözte, aztán újra fölment a
napvilágra.
Akkor már égett dióhéjhoz volt hasonló a levegő
szaga.
A kötél végére befogta a szamarat, maga is neki-
tehénkedett és roppant erőfeszítéssel, lassan, kihúzták
a hordót a pincéből.
A kocsira is fölerőlködte a megbolygatott ember a
hatalmas hordót.
— A házam megvédem — gondolta és elindított a
szamarával a falu felé.
Nehéz volt a feje, lógott.
A szamár is lassan ballagott a nehéz teherrel, de az
ember a lassú menésben is ős volt, emberi, ösztönös.
Egy hordó bort vitt a faluba, mert a faluban nin-
csen víz és ő tudja, hogy a vörös kakas veszedelmében
ijedezik a fészke.
Apró lépésekkel kocogott a szamár.
*
 A vörös kakas, a lángnyelvek falanxa, ellenállás
nélkül rohamozott zsupptetőről zsupptetőre.
Előbb megnyaldosta a korhadt felületet, aztán meg-
csöndesedet!, akár a fürdőző ember: beül a térdig érő
vízbe, aztán kiül a napra, de későbben megjön a já-
tékos kedve és bemerészkedik a víz mélyére is, úsz-
kálni, hancúrozni.
Végigsimított a lángnyelv a szalmás tetőn, mint-
hogyha csak le akarná nyalni a zsupp fölkunkorodó,
korhadt végeit. De azért valahol mindig mindig mé-
lyebbre vágta be magát a láng, fészket keresett, aztán
föllobogott, mint valami diadalmi jelvény.
Kikezdte a nekivaló talajt.
Jobbra-balra csaptak a lángok. Nem is voltak ma-
gasak, mert meghajtotta őket a szél, de mégis a bor-
zalmasságot kurjongatták a megállíthatatlanságuk
miatt. Mert nem akadt sehol ellenük akaszkodó erő.
Az emberek eléjük szaladtak a lángoknak. De rop-
pant esettségükben nem is gondoltak arra, hogy a lán-
gok ellen való dacos nekifeszülés legyenek: hiába is
lett volna.
Csak meg-megelőzték a hömpölygő áradatot, hogy
a házakból kimentsék a legszükségesebb holmikat.
Ágynemű, bútor, szerszám. Ezek cipelkedtek ki az
összebújó emberek karjain.
Egy legény liszteszsákot cipelt a vállán nagy eről-
ködéssel.
Észre se vette, hogy lukas a zsák, hogy vékony
pántlikában folyik a daraliszt a földre a háta mögött,
hogy jelt hagyjon az útján.
Az utca közepére vitte a lisztet.
Ott biztonságban gondolta, letette a földre és úgy
szuszogott, minthogyha kifogyott volna a lélegzete.
 Visszanézett az égő házra, amelyikből kijött.
Meglátta a földön a lisztes csíkot, egyszerre megértette,
hogy micsoda hiábavalóság volt az ő erőfe-
szítése.
Ránézett a zsákra, látta, hogy a tartalmának csak
a fele van benne.
Most gondolat nélkül, ösztönösen esett neki a föld-
nek és a tenyerével kezdte összesöpörni a porban el-
keverőző lisztet. De magához tért, elszégyelte, amit
csinált. Körülnézett szégyenesen. De senki se nézett
rá vissza.
Erre megkönnyebbült, ráült a zsákra.
Nézte a tüzet.
Hirtelen az eszébe jutott valami, fölugrott, befutott
az égő házba.
Az udvaron asszonyok ugrottak rá, kurjongtak:
— Ne menj már be!
— Jaj, rádszakad a padlás!
— Meg ne bomolj, drágább az élet, hagyd ott, ami
bent van még, úgyse ér az sokat.
— Már mit találnál, hiszen ami gazdaságunk van,
az úgyse pusztul el.
De a legényt nem ütötték meg ezek az egyűgyű igaz-
ságok.
Lerázta magáról a beléjecsimpászkodó asszonyo-
kat, hogy széjjelgurultak, akár a lerázott almák.
Berohant a házba.
Az udvaron föltápaszkodtak a szétpottyant asszo-
nyok, az egyik sikoltozni kezdett eszeveszetten:
— Egyetlen magzatom, hát nem a halálért ment be
ez is? Isten, Szűzanyám, Szentséges Mária!
 Hosszú sikoltás tört ki belőle. Szétvetett lábaira rá-
köpcösödött a megtört hórihorgassága, a kezeit előrenyújtotta
az égő ajtó felé és maga volt ebben a perc-
ben a megtestesült kétségbeesés.
De már fél perc múlva kint is volt a legény a lán-
gok közül. Furkósbotot tartott a kezében, úgy látszott,
csak azért ment be.
Most megállt az udvaron.
Prüszkölt. A sapkája lángolt. Megérezte, az asszo-
nyok is azt kurjogatták a fülébe. Levágta a fejéről a
földre, rátaposott.
Már rohant is ki hajadonfőtt az utca közepére.
Az útszélen megállt, ordított egy keserveset.
— Ki lopta el innen a lisztet!?
Ránéztek az emberek, aztán elfordultak, minthogy-
ha senki se törődne vele.
Az asszonyok tovább sikoltoztak.
Állt a legény, akárha a földbe gyökereztek volna be
a lábai azon a helyen.
Aztán elnevette magát.
Meglátta a lisztes csíkot a földön kígyózni.
Elindult a vonalán az átellenes házba.
A rakásbahányt, ponyvával letakart holmi közül ki-
húzta a zsákját, a vállára vetette diadalmasan, meglo-
bogtatta a fütykösét az emberek felé és komótos lépé-
sekkel kiment az utcára.
Az út közepén letette a zsákot az előbbi helyére.
Azzal már nem törődött, hogy a lisztből alig van
a zsákban két liternyi, a többi kicsurgott belőle.
Leült a zsákra, lóbálta a fütykösét, akárha kincset
őrizne egy barlang szája előtt.
 *

Már a faluban ballagott Kosa Péter szamara.

Mellette lépdelt az ember. Kábultan nézte a tetőte-
len falakat.
Kormosak, piszkosak voltak a falak, néhol az abla-
kok is ki voltak égve a falakból, hogy ijesztőek le-
gyenek.
Ballagott a szamár, fölnézett Péter a házak fölé,
befordultak egy mellékutcába, megint nézett.
Látta: már leégett az utca.
Ha leégett az utca, akkor minek hozta ő a bort?
Hiszen ebben az utcában van a háza.
Nagyot kurjantott:
— Hőőj!
Megrettenve állott meg a szamár a kordé előtt.
A parasztja a földhöz vágta a kalapját megizzadt
homlokáról, megtörölte a homlokát. Pár percig tétle-
nül vesztegelt. Aztán, minthogyha nem tudná lecsil-
lapítani végtelen keserűségét, odaállt a hordó végébe,
nagyot vágott a fenekére az öklével, hogy beszakad-
jon. Kettőt vágott, hármat vágott. Végül beszakadt
a fenék és nagy ívben loccsant a földre a bor. A porra.
Most, minthogyha már megsajnálta volna, hogy ezt
tette, hirtelen nekitehénkedett a hordónak, lódított
rajta.
Zökkent a hordó és máris égnek fölfelé állt a bevert
fenekével a kocsin.
Fölugrott melléje a kordéra Péter, belémártotta a
tenyerét, közelebbhajolt a széléhez és a bort a tenye-
rével lafatyolta a szájába ellenállhatatlan szomjú-
ságában.
 Emberek termettek körülötte.
Fölugráltak ők is a kordéra, lafatyolták ők is a bort
határtalan megnőtt szomjúsággal, ellenállhatatlanul.
Péter megpróbált védekezni a roham ellen, hesse-
gette a kapaszkodókat:
— Elmenj innen. Az én borom ez. Az én boromra
vagy szomjas?
De nem hallgatott rá senki.
Aki jól tudott kapaszkodni a kordéra, az csak neki-
tehénkedett és lafatyolt.
Elborult szemekkel erőlködött Péter, kurjongatott az
emberekre, de hiába volt az. Hiába kurjongatott, hiába
fogott meg embert a kabátjánál fogva, hogy elrántsa
a hordó közeléből. Amikor elrántotta, csak újból visz-
szatolakodott az ember és pancsolt a borban piszkos
kezekkel.
Amikor belátta, hogy minden erőfeszítése hiábavaló,
akkor már csak azon volt, hogy a prédára maradt ital-
ból minél többet lafatyoljon magába, hiszen a többit
már holtbizonyosan ellopják tőle.
Valami megveszekedett folyam közepébe került a
kincses szekerével és érzi, hogy hiába küzd a sodró,
iramos, elborító hullámokkal.
Megfogta az egyik ember nadrágszíját és akkorát
rántott rajta, hogy az ember leesett a kordéról és el-
nyúlt a porban.
De Péter már nem akaszkodott bele másba senkibe,
nekifeküdt a hordónak. Az az ember, aki leesett a
földre, most föltápaszkodott a porból.
Körülnézett maga körül vadul, mint aki meg akarja
bosszulni, hogy valaki hozzányúlt.
Az út árkában egy megszenesedett gerendadarab
hevert.
Fölvette és odacipelte a kordéhoz.
Se szó, se beszéd, fölemelte a gerendadarabot, svun-
got vett, lesújtott Péterre, akár egy bosszúálló Isten.
Sivított Péter egy keserűt, ez volt minden szava.
Sivító szava zenéjében kiugrottak a szemei, a haját
elöntötte a vér, fölnyújtózkodott szűk helyén a kor-
déban, megfordult maga körül és lehullott a porba,
ellenfele helyére.
Fölfigyeltek az emberek erre az igazságtalan küz-
delemre.
Akadtak, akik leugrottak a kordéról és nekimentek
a gerendásnak.
Egy ököl az arcába vágott, egy csizmás láb a gyom-
rába rúgott.
Összegombolyodtak.
Vad verekedés kezdődött.
Úgy volt, minthogyha most kiléptek volna a feszült-
ségükből, ezek az emberek, de olyan az életük, hogy
ők újracsak feszültségbe hullhatnak. A fűzből a vere-
kedésbe. Egy emberért, aki lehetőséget adott nekik
arra, hogy igyanak, savanyú borral üssék agyon a
szomjúságukat.
Elég messze volt ez a hely a tűztől.
Már az utolsó házakat nyaldosta a tűz a hegy
alatt.
Ehhez a helyhez egy ház volt közel. Az a ház, ame-
lyikben még reggel egy szökött katona búcsúzott a
szeretőjétől.
De most egy halott ember feküdt benne az ágyán,
mozdulatlanul.
Az arca nyugodt volt, de a szemei nyitva voltak és
irtózással voltak tele, minthogyha még most is nézné-
nek, mindent látnának. De már értelmesen látnának mindent:
történéseket, okokat — és szégyelnék, na-
gyon szégyelnék, hogy az emberi arcok olyanok, ami-
lyenek és nem mások.
*

Másodnapon riadtan kelt föl a nap.

Felhők álltak az útjában. Hát ahogy áttört a fé-
nyessége a felhőkön, olyan vörös szétterpeszkedés
volt, akár a rémület az emberi arcon, amikor arra néz,
amire a nap nézett.
Ahol a lombos fákkal megkoszorúzott falu állott a
dombon, ott most kormos és puszta falcsonkok álltak
ki a földből, kétméternyi magas vályogfalak a meg-
pörkölt fák között.
A konyhák tájékán a kémény futott föl az ég felé.
Vékonyan és hosszan futottak föl a kémények a há-
zakból, akár a pontok fölött a fölkiáltó jelek az írá-
son. Csonka akaratnak látszott minden házon minden
kémény, amelyik egyszerrecsak meghalt, hogy seho-
va se érjen.
De szétverte a felhőket a nap, hogy aztán már sem-
mi se legyen az útjába. Nyugodt formát vett föl, egy-
kedvűen ült az égen, hagyta, hogy estig újra csak
megforduljon körülötte a világ.
Tovább is sötét folt az erdő és tovább is magas volt
a hegy a falu fölött.
Ha mindig is úgy látódott, hogy a természeti erők-
nek van valami közük az emberek sorsának alakítá-
sában; ezeken a napokon bebizonyult, világosan mu-
totódott meg, hogy a természeti erők nem avatkoznak
be az emberek életébe. Se azért, hogy lerombolják az emberek
nagy igyekezetét az élet után, se azért, hogy
az életkörülményeket megteremtsék az embereknek.
Lent a határban ott volt az abbamaradt munka.
Kóróval féligrakott szekér állt a föld derekán, mu-
tatta, hogy a gazdája a tűz láttára kifogta előle a sza-
marat és gyalog szaladt a megfenyegetett falu felé.
Más földön kósza rendetlenségben hevert szanaszéj-
jel a kórókévék sora, azt mutatta, hogy a gazdája,
amikor megpillantotta a tüzet, lehányta a terhet a
szekérről, úgy rohant vele haza, mert azt számította,
hogy vizet hord a szekéren a tűzhöz.
Két csendőr járta a falut.
Meg-megálltak az emberek előtt.
Az emberek kint ténferegtek az udvarokon a meg-
szenesedett gerendák lomjai között, riadtak voltak,
tanácstalanok, akár az eltévedt gyerekek idegen vi-
lágban.
Kérdezősködtek a csendőrök az emberektől:
— Ki pörzsölte le ezeket a házakat?
Bambán felelték a megszóllítottak:
— A tűz.
— De ki gyújtotta meg?
Csak a vállukat vonogatták.
— Talán a szél...
— Hány órakor tört ki a tűz?
Egy tömzsi vörös ember a következőkben felelgetett
a csendőrök kérdezősködésére:
Hatodszor fordultunk éppen a kóróval.
Rárivalt az egyik csendőr:
— Hát ebből számítsam ki, hogy hány óra volt?
Türelmesen felelt a tömzsi vörös ember:
 — Nekem nincsen órám.
A békessége nyugalomra hangolta a csendőröket is.
— Hát hányszor fordult volna még estig?
— Még kétszer, ha nem lett volna tűz.
— Amikor négyszer fordult, akkor ebédidő volt?
— Az volt.
Így derült ki, hogy a délután fele volt az idő.
Más helyen azt kérdezték a csendőrök, hogy hol
gyulladt ki a falu? Melyik volt az a ház, amelyik el-
sőnek égett le.
— Azt nem lehet tudni. Tíz is égett egyszerre —
hallották feleletnek.
— Dehát valamelyikről csak látták, hogy hamarabb
égett le, mint a másik. Hát abból már gondolhatnák,
hogy melyik gyulladt ki legelsőnek.
— Nem lehet azt tudni, mert későbben is, amikor
már a falu közepe égett, akkor is láttuk, hogy hama-
rabb égett a Kanda ház, mint a Bilkáéké, mégis a
Bilkáéké már elégett, a Kandáéké aztán is égett so-
káig.
Ilyen kusza és értelmetlen feleletekbe fulladt a
csendőrök nyomozása az emberek között a tűz okát,
idejét és lefolyását illetőleg.
Minthogyha egyetlen értelmes ember nem volna a
faluban, aki a tűzről beszélni is tudjon; vagy mind-
nyájukat úgy megütötte a tűz, mint életkörülménye-
ket megváltoztató esemény, hogy föl se tudják fogni
az egészet — olyan kép ült a két csendőrbe a faluról
a tűz másodnapján.
A bírót keresték.
Sebhelyes arcú, értelmes, eszes embernek ismerték
ezt a bírót.
 Megtalálták a bíró házát, bement a két csendőr
a lomok között a szobába, hogy a bíróval beszéljenek.
De hevenyészett vackon feküdt a bíró a földön, a
feje vizes rongyokkal volt bebugyolálva.
Észnélküli ájulásban hörgött a bíró.
A feleségét kérdezték:
— Mi történt vele?
— Mi történt volna? — felelte az asszony.
— Hát nem is tudja?
— Nem.
— De mégis, hát valami baja van, ha ilyen.
— Tudom azt — volt a tompa felelet.
— No.
— Be van törve a feje.
— Ki törte be?
— Nem tudom azt.
— Hol törték be?
— Az utcán.
— Hol?
— A Ferde sarkon.
— Onnan hozták haza?
— Onnan.
— Mikor?
— Éjjel.
— Azóta nem jött magához?
— Nem.
— Orvosért nem küldtek?
— Nem.
— De miért? Elvérzik.
— Most verjük magunkat költségbe?
 — Most, hisz most van baja.
— Nem lehet azt.
— Hát haljon meg?
— Tetőt kell csinálni a házra.
Otthagyták a bírót és a feleségét a csendőrök és el-
indultak a Ferde sarokra.

Egyetlen ember állt megnyílott akarattal a háza ud-

varán, akibe belediktált az élet: Bilák Ferenc.
Belédiktált a paraszti élet folytonossága, a megnem-
állás, hogy szóljon a fiának már kora hajnalban:
— Márton, auf! munka kezdődik.
Az állatokat szabadító legény volt a fia.
Fölegyenesedett az apja szavára és már kézfogás
volt az apjával a munka tájékán.
— Elsőbb a tehenet keresem meg és a szamarat —
mondta egyenesen és elindult az erdő felé.
Látta, Ferenc, hogy a fiában is erők dobolnak, hát
elindult ő is.
Az erdő fái között ott ténferegtek a faluból kime-
nekült állatok; szamarak, tehenek, kecskék. Kifogták
közülük a magukét és hazavezették.
Kitisztították az istállót és beléállították az állato-
kat, mint azelőtt is voltak.
Büdös volt az istálló, füstszagú. Bőgtek benne az
állatok ideges félelmükben. De megvolt a padozata,
belül csak az volt, ami a tűz előtt.
Akkor nekiállt a két ember és rendet teremtettek az
udvaron is.
Rakásokra igazították a gerendadarabokat, egymás-
ra rakták kívánatos rendben.
 Szólt Ferenc, amikor Márton helyet keresett a ge-
rendarakásnak az udvar közepén:
— Egészen a szomszéd fala alá rakjuk, hogy legyen
merre elmenni a kocsinak itt. Mert délután takar-
mányt kell hozni az állatoknak.
Rábólintott Márton ezekre a szókra és már úgy is
csinálták, hogy út legyen, hogy hely legyen, tovább
is parasztudvar legyen az udvaruk.
Akkorra már az asszonynépség is előkerült és a
példamutatásra melléje állt a munkában a két ember-
nek.
Behordták a házba a szanaszét heverő bútorokat és
a régi helyükre állították bent a házban.
A kicipelt asztalok, székek, ládák és fazekak egyen-
kint visszamentek a helyükre az emberi továbblendí-
tő akaratra, hogy azontúl már csak ott legyen látható
a tegnap életváltoztatása a falak fölött, a fölkiáltójel-
nek maradt kémény körül; hogy csak annyi megakasz-
tás maradjon a tegnapi tűz, amennyi volt.
Olyan volt a tetőtlen ház, amilyen tetős korában
volt.
Végignézték a munkájukat.
— Semmi se hiányzik? — kérdezték egymástól.
— Nem hiányzik.
— A liszt?
— Ki se vittük.
—- A zsír?
— Azt kivittük, nem olvadt el.
— Vánkosok, dunyhák?
— Megvannak.
— A gabona?
— Ott van a szoba sarkában a veremben. Ahhoz
nem ért a tűz, hiszen csak kint volt.
— Hát akkor semmi se történt.
— De a tető...
— Csak a tető — volt könnyű Ferenc szava.
Könnyű lehetett a szava, mert a borzalom nem ölt
meg benne semmit abból, ami paraszti volt.
Az udvaron már szapullót rakott a kocsira Márton.
— Hova akarsz menni?
— Valahonnan vizet hozok.
— Minek?
— Hogy megmossuk, aminek tisztának kell lenni.
— Minek?
— Főzni kell.
Ennyi szóból is látta az apja, hogy igaza van a
fiának.
Hogy ők már nekilendültek a paraszti adottságok-
nak, úgy, ahogyan az életkörülmények diktálják a te-
véseket.
Befogták a szamarat.
Elment a legény, hogy vagy a patakból, vagy vala-
melyik réti kútból vizet hozzon.
*

A Finta-saroknál megálltak a csendőrök.

Egy törött kordé állott ott az út közepén, bevert
fenekű hordó hevert mellette és az út porában elke-
seredett küzdelmek csizmás és fekvőalakú nyomai vé-
sődtek a kiömlött bortól fölázott porba, ahogyan a
csendőrök nézték.
 Értelmetlenül bámultak, nem értettek semmit.
De aztán nagy világosságot kereső kedvükben kér-
dezősködni kezdtek az emberektől.
— Kinek a kordéj a ez?
Ismergették az emberek a kordét.
— A Kosa Péteré talán.
— A hordó?
— Az is az övé lehet.
— Mi volt benne?
— Talán bor.
— Bor?
— Csakis.
— No és hol van?
— Megitták.
— Kik?
— Ha azt tudni lehetne...
— Itt verekedés volt.
— Mért?
— Vér ez a tócsa itt.
— Lehetett.
— De miért volt?
— Mert nem jutott a borból mindenkinek.
— Azért?
— Csakis.
— Minek hozták ide a bort?
— Ki tudja azt?
— Ki hozta.
— Péter. Csakis a Péter hozhatta.
— No, no.
— Ki hozta volna más?
— Hol lakik?
— A jobboldalon a hatodik ház amarra.
— Az első ház?
— Nem. Négyen lakják.
— Az övé melyik?
— A leghátsó.
Fölkerekedtek a csendőrök és elmentek Kosa Péter
házába.
Kosa Pétert a felesége ápolta. Tőle kérdezősködtek
a csendőrök, mert Péterrel nem lehetett beszélni.
— Mi baja van Kosa Péternek?
Be van ütve a feje.
— Mikortól?
— Ki tudná azt? Éjfélkor hozták őt haza nekem,
így agyonverve. Minthogyha nem lett volna a tűz
elég istencsapása. Még ez is kellett valakinek.
— Ki verte be a fejét?
— A Bárus Menyusra mondják, de hulljon is ki a
két szeme világa, hogy ne lásson, a gyerekei verdes-
sék ki a fogait abból az istentelen szájából.
Bárus Menyushoz mentek a csendőrök.
Csak az asszonyával beszélgethettek.
— Mikor hozták haza a Menyust?
— Éjfélkor azt.
— A Finta-sarokról.
— Onnan hozták. Úgy mondták.
— Ki ütötte le?
— Mind rámentek. Ilyen istentelen fajzatra hogyan
is ne dobná le az Isten a haragját, amikor úgy halot-
tá vernek egyetlen embert vagy negyvenen.
— Negyvenen voltak?
— Nem is tudom.
— Mennyien voltak?
— Hát ott voltam én? Honnan tudnám?
Elmentek a csendőrök.
Nem is nyomoztak tovább.
Megcsinálták a jelentésüket arról, hogy egy októ-
beri napon leégett a falu a hegy alatt a domb oldalán.
Nem lehetett kinyomozni, hogy melyik ház gyulladt
ki és mikor, mert az emberek, minthogyha összebe-
széltek volna, nem akarnak vallani. Azonban bizonyos
az, hogy a tűz alatt a Finta-saroknál egy hordó bor
ivásában fetrengtek és nem igyekeztek az útjába állni
a tűznek. Úgy néz ki a dolog, hogy sajátmaguk gyúj-
tották föl a falut. Ha ez nem is egészen bizonyos, de
az már tagadhatatlan, hogy jólesett nekik, hogy a fa-
lu leégett. Különben ilyen jelentés már van erről a
faluról, a harminc év előtti csendőri jelentések között.
Akkor megakadályoztatott a tűz, most csak késői je-
lentést kaptak a csendőrök. Kérik a följebbvalóikat,
hogy küldjenek utasításokat további munkájukra vo-
natkozólag.
*

Megfordult Márton és már hozta is a teli szapulló

vizet a szamaras kordén a határ patakjából.
A romházakból kíváncsian néztek ki az emberek,
hogy micsoda szekérzörgés haladhat az úton, hát meg-
látták azt az egyetlen embert, akiben már leült a ré-
mület, az ijedelem és a tanácstalanság.
Munkában látták meg.
 Minthogyha megszokott dolog lett volna a tűz, vagy
előre készült volna rá Márton, hogy tudja azt, hogy az
egyik munka után a másik következik, úgy látszott
most azon, hogy vizet hozott, a természetes arc.
Nem esett ki belőle a biztonság, sem az életkedv,
hogy nagy esettségben ténferegjen a megszenesedett
gerendák között, ahogyan a többiek, hanem íme: be-
fogta a szamarát a kordéba és vízért ment.
Egynémelyik ember ugyan rá se hederített, csak tovább
nézte a kormos falakat, vagy bent ült a szo-
bában és olyan várakozással várt, minthogyha már
mindegy volna minden, akár már a falak is összedől-
hetnének, mint a sírok falai, hogy betemessék az em-
bert. Vagy akár a szél is elfújhatná a falakat, hogy
nem maradna a faluból semmi, csak az ember marad-
na, a végtelen mezőben, kisszéken ülve, ugyanazokkal
a gondolatokkal. Csak éppen hogy akkor már a szelet
is érezné, mert nem bújtatnák el őt előle a falak.
Mert újult erővel fújt a tegnapi szél a hegy felé.
De nem dűltek össze a falak és az ember ott maradt
ülni a szobában mélységes, vagy semmilyen gondola-
taival.
Mert fazekasanyagból rakták a falakat az ősök, a
fecskerakás módszerével és évszázadok hosszára tet-
ték őket viharállókká.
De egynémelyik házban mégiscsak példát ütött az,
hogy látták, hogy vizet hozott Márton.
Az ember, aki a szenes gerendákat bámulta az udva-
ron és céltalanul imbolygott ide-oda, most meglendült.
Megszilárdult, kiegyenesedett a derékbatöröttségből és
célos lépésekkel indult az udvarból kifelé.
Ránézett kulcsolt kezei mögül a felesége valami
csodálatos, megérző rángulással, amelyikkel már ösz-
tönösen is mellétársult az emberéhez.
Megkérdezte fakó szóval:
— Hova mész, Károly?
— Megkeresem a szamarat.
— Keresd, Károly.
— Meg a kecskét.
— Azt is, Károly.
— Az enyémek. Hát nehogy elhajtsa más és nekem idegen
állatot hagyjon: csökönyös szamarat, vagy
meddő kecskét.
— Menj, Károly.
Együgyű az asszony bíztatása, de mégis egetverő
erő.
Mert bíztatás mégis az embernek, hogy ami így ösz-
tönnek ül beléje, az tudatossággá is váljon.
Elmegy, megkeresi az állatokat.
Kifogja az összeverődött, legelésző falkából a ma-
gukét.
Addigra az eszébe jut a következő munka.
Nekilendül.
Máshol az asszony volt az, aki előbb érezte fel a
munka szükségességét, amikor Márton meglátta az
utcán, amikor a vizet hozta.
Megjött a nyelvelő kedve az asszonynak, hogy rög-
tön rátámadjon az emberére szemrehányó szavaival.
— No, mit lógatod annyit a fejed a gerendák fölött?
Még semmi se jutott az eszedbe?
Hangos, éles, lelkiismeretbevágó szó volt az ilyen-
képpen kiejtett asszonyi szó.
Az embere meglepetten fordult feléje, hogy vala-
mi védekező szavak hulljanak ki belőle.
— Nézem a gerendákat.
De megérezte azt is, hogy ha nem is ütötte világos
szavakkal megfogalmazott vád, mégiscsak ott volt az
az asszony szavában, hát kérdezte:
— Mi jutott volna az eszembe?
— Itt rendet kell csinálni.
— Mit?
— Rendet!
— Milyet?
— Olyat, hogy tovább menjen az élet.
— Minek?
— Ebadta lelkit, hát a gerendákat félre az útból!
A szamár hol van? Hazavezetni! A kocsi lent maradt
a kóróval a szérűn, a kóróból még nyolcvanhat kéve
van lent a tarlón.
Bamba maradt az ember.
— No, úgy van?
— Úgy hát.
— Hátakkor!
Megértette.
— Hát nekifogok, no.
— Legelőbb mit?
— Mindegy is, hogy mit.
Pattogott az asszony újra:
— Nem mindegy. Mert a kórót szamár nélkül nem
hordhatod.
— Megyek a Karinával, lehányjuk a kórót a ko-
csiról.
— Aztán?
— A szamarat is megkeresem, no. Hazahúzatjuk a
kocsit.
— Haza? Akkor vagy a szamarat megkeresni előbb,
vagy a gerendákkal rendet tenni.
Értelmes ez a szó, terves a munkamegosztás.
Hát hogy aszerint is tegyen, szólítja a suhanc fiát
az ember.
— Karino, fogd meg azt a gerendát azon a végin.
Megfogta a legényke.
— Hová vigyük?
— Oda az eperfa mögé.
Oda vitték.
A másikat is. A többit is.

Akkor már a középső testvérénél járt Pálka Péter,

annak a harminc év előtti bírónak a fia, aki a falut le
akarta vinni a dombról.
Csak bement a szobába, kiküldött belőle mindenkit:
gyereket, asszonyt, kutyát.
— Jánossal akarok csak beszélni.
Kihúzódott hát az udvarra az asszony, a nagylány
és a két siheder fiú.
— Mit akarsz, Péter? — kérdezte János.
— Apánk volt nekünk — mondta Péter, akárha a
lelkiismeretek fölrázása volna a dolga, hogy a későbbi
szavainak foganatja legyen.
— Volt, Péter.
— Mindig mondta, hogy lent a falu helye, a domb
alatt.
— Mondta.
— Mi is tudtuk.
 -— Tudtuk.
— Azt akartuk, hogy fölgyújtjuk a házakat, hogy
kikényszerítsük belőle az embereket.
— Akartuk.
— Hát most leégett a falu.
— Itt volna az ideje, hogy lemenjen a domb alá.
— Itt.
— Nno.
— Hát ezt kell megbeszélnünk. Azt, hogy hogyan
induljon meg a dolog.
— Hogyan induljon? Hát hogyan?
Nem volt még Péterben sem kész, átgondolt terv, csak
elgondolás és az apjához húzó odatartozás, hogy
szerinte mondja ki meggondolatlan, de ösztönös sza-
vait.
— Meg kell tudni, hogy akarja-e a falu.
— Nem is elég, mert hiába akarja a falu, ha nin-
csen hozzá ereje, hogy levigye magát.
— Nincsen ereje.
— Nincsen pénze arra senkinek készen, hogy házat
építsen a domb alatt.
— Azon kell gondolkozni, hogy segít-e valaki.
— Be volt biztosítva minden fészek.
— De mire? Ha egyszerre volt biztosítva egy-egy
ember lukacskája, abból még nem épít házat, széles
portát a domb alatt.
— Azt nem.
— A régiből nem építünk újat.
— Segítség kell.
— Hát ezt meg kell beszélni mind.
— Meg.
— Nem is elég két ember akarata ehhez.
— Először a Lacihoz menjünk, aztán majd meg-
lássuk, mit lehet tovább csinálni.
— Hát gyerünk a Lacihoz.
Nekiindultak ketten az üszkös romok tájékának és
megkeresték a harmadik testvérüket, hogy emlékez-
tessék őt arra, hogy apjuk volt, akiben az az elgon-
dolás élt, hogy a falut le kell vinni a dombról a rétre.
Ezt, az apjuk nagy, falumegváltó akaratát nekik kell
most, ebben az arravaló időben cselekedetté indítani
a hegy alatt.
Már felébredt bennük az építés szükségének lökdö-
sése.
Szűk helyen, a faludombon ültek a romok, és így is,
mint romok, kurjongatva ordítozták a zsúfoltságukat
a széles őszi világba.
Nekivágott az útnak Péter és János, hogy az becsük-
hez menjenek. És hogy új falu felé menjenek, széles
területen, lenn a domb alatt.
Sorfalat álltak a romfalak az útjukon.
*

Nem volt otthon Laci, amikor Péter és János a há-

zához jöttek.
— Hová ment? — kérdezték az asszonyától.
— Az erdőre, megkeresni a szamarat.
Péter és János akkor már megindították odahaza a
rend miatt való munkákat: a fiaikat küldték a szama-
rakért.
Most megállapodtak abban, hogy megvárják a La-
cit. Kint bodásztak addig az udvaron és az utcán.
Hatan laktak Lacival ugyanegy házban, hát rögtön
három ember társult melléjük panaszkodó beszélgetés-
re. A beszélgetésükben nagy-nagy esettségüket mu-
tatták meg.
— Ekkora szerencsétlenség. Mi lesz most belőlünk?
— Födetlen házak és már jön a tél.
— Becsurog így a szobákba az eső.
— Pénz nincsen a házfödelezésre seholse. Már csak
arra volna, hogy sót vegyünk. De házfödelezésre...
te Magasságos Isten, aki az égben vagy valahol…
Számítani se merem, hogy mennyi kellene, mert hon-
nan venném?
— Azt hiszi valaki, hogy van reményem a biztosítóban?
Egy szemernyi se. Nem ad a biztosító se sem-
mit.
— Nyolc öl hosszú házrészemet én kétezerre bizto-
sítottam. Még ha kapnék is ötszázat, akkor is jó volna.
— Arra van törvény, hogy a házamat bebiztosít-
sam tűz ellen, arra is, hogy a rátával el ne maradjak,
hogy kifizessem minden negyedévben, de hát kötelezi
a törvény a biztosítót arra, hogy a kétezret kifizesse,
hogyha leég a ház? Nem.
— A törvény csak arra van, hogy a parasztot
nyomja?
— Legjobb volna, ha az ember túl se élte volna ezt
az éjszakát. Nehéz volt az élet mostanig, milyen lesz
ezután?
— Csak rosszabb lesz.
— Csak rosszabb lehet.
— Te jó Isten.
Látta a két testvér, hogy az egész falu ugyanaz a
felkiáltás.
Amikor hallották Péter és János ezeket a kiszaka-
dásokat, szíven ütötte őket ekkora tanácstalanság.
Beszélni kezdtek ezeknek a megtört embereknek. Ki-
fejtették azt, hogy nem is olyan mérhetetlen a távol-
ság az apróka embertől a törvényig. Az ország me-
gyékre van fölépítve és járásokra. A járások és me-
gyék élén vezető van, akinek kell, hogy a szívén fe-
küdjön az alájarendelt népek sorsa. Deputációt kell
küldeni, amelyik elmondja a járás vezérének, hogy a
járáshoz tartoznak ők, most olyan szerencsétlenség
érte őket, hogy se té, se tova nem tudnak kimozdulni
belőle. Nem tudnak utat találni. Hát adjon ő, a vezér
tanácsot, hogy hova menjenek. Adjon segítséget az az ember,
aki azért van, hogy a járásba beosztott embe-
rek életét dirigálja. A járás van a legközelebb. Majd
mehetnek aztán a megyéhez is.
Meghallgatták az emberek a két testvér magyarázó
szavait, de nem ütöttek bennük bizakodást a szavak.
Kételkedve mondták:
— Sohase volt patrónusunk senkise, amikor még
bírtunk is megállni a lábunkon. Hát most legyen, ami
kor már végképpen leestünk?
Azonban Péter így szólt:
— Kell, hogy valaki legyen valahol, aki igazat ad
nekünk.
— Hát most volna, amikor ilyen fekete gödörbe es-
tünk bele? Akadna, aki kezet nyújtson nekünk?
— Meg kell próbálnunk mindent. Meg kell keres-
nünk, hogy ki akarna segíteni nekünk. Emberek szí-
vében kell segítő akaratot ütni, hiszen emberekért kell,
hogy legyenek az emberek. Föl kell építeni a falut,
aztán nekifogni a kenyérértvaló munkának. Ne is ide
épüljön a falu, ahol van, hanem a domb alá, széles
telkekre — beszélte Péter.
— A domb alá? Akkor fundamentumostul új házak
kellenek.
— Azok kellenek.
Újracsak kételkedve szóltak az emberek: .
— Új házakat építenél, holott még arra sincsen re-
ményünk, hogy ezeket a romokat befedeleztessük.
De szélesretárulkozó bizakodás ült a két emberben:
— Olyan az állam, hogy kell neki a falunk is. Nem
lehet az, hogy valahol benne ne legyen törődés miat-
tunk. Nem hagyhatnak elveszejtődni egy falut, mert
az példa volna rá, hogy a többi is elveszhetik. Mert hogyha egy
falu elveszik, az akkor már nem fizet
adót, meg katonákat se nevel, akik az államot meg-
védjék.
— Ha úgy volna ...
Sóhajtás volt ez az ellenvetés, vágyódó sóhajtás az
után, hogy bár úgy volna, hogy emberekért vannak az
emberek.
— De akármilyen rossz is volt a termés, adó mégis
kell az államnak. Az államnak muszáj megmaradni,
még hogy ha mi nem is fogunk jóllakni. De hogy az
állam megmaradjon, nekünk is muszáj megélnünk.
Muszáj hát, hogy az állam segítsen felépíteni a há-
zainkat. Hát ez a muszáj nem számít?
Szomorúság, társtalanság rezgett a szavakban.
Ezek a szavak voltak a tűz másodnapjának szavai,
a dombháti falu embereinek gondolatai.
Mert ezen a napon sokat gondoltak az emberek a
sorsukra és a gondolataikban és a szavaikban meg-
nyilatkozó reménytelenségük zászlóképpen lobogott a
romházak fölött, a fölkiáltójeles kémények között.

*
 Az egyik soklakású, zsúfolt ház udvarán csúnyául
összevesztek az emberek.
Amikor nekifogtak a munkának, hogy a tűz elől az
udvarra kihordott holmijukat visszacipelgessék a szo-
bába, a konyhába, a dolgok régi helyére — akkor rá-
jöttek arra, hogy a holmiból hiányzik egy és más.
Fazék, vagy liszteszsák, vagy lepedő, vagy dunyha-
darab. Pedig világosan emlékeztek rá, hogy kihozták
azt is a többi holmival, azt is tudták, hogy hová tették, mi
mellé. De hiába tudták, mert nem találták meg
seholsem.
Rögtön gyanúsítás indult, aztán keresés.
Okkal, vagy ok nélkül, bement a károsult a szom-
szédos lakásokba és nyitott szemekkel keresgélte az ő
elveszett holmiját azokban.
Hogy nem találta, hát átment más lakásba.
Ott se találta, de azok panaszkodtak neki, hogy
ezek és azuk hiányzik. Rögtön az eszébe jutott a ke-
resőnek, hogy a szomszédoknál ott látta az itt elve-
szett dolgot. Megmondta nekik. Aztán tovább ment.
A harmadik lakótársnál megtalálta az ő elveszett
holmiját.
Pörölés indult.
Szemre vetették egymás bűneit.
Aztán torkonragadták egymást.
Poklos élet diktálása ült az embereken, hogy ne is
elégedjék meg azzal, hogy tudják: micsoda átokban
élnek, ilyen zsúfolt valóságban — hanem rögtön bosz-
szút is álljanak minden múlt és minden jövős keserű-
ségért, amit egymásnak okoztak és okozni fognak.
Előbb a családfő vetette rá magát az ellenfélre.
A másik védekezett.
 Ha erősebb volt, támadt is.
Aztán nekilódultak az asszonyok és a gyerekek is,
mert úgy látták, hogy veszélyben van az apjuk. Hát
védték.
Vasvillák kerültek elő. Aztán dorongok is.
És verekedés indult. Életet nem kímélő, elkesere-
dett háború, amibe beléveszett az egész ház.
Látódott, hogy a zsúfoltság miatt elkeseredett gyűlölködés
volt bennük egymás felé, s most alkalom nyí-
lott rá, hogy a szorításából kilépjenek és kiéljék.
Egy hatéves kisfiú látta, hogy az apja alulra került
az ellenfelével való küzdelemben, kést rántott és a
verekedők felé bökött vele.
Az apja térdébe szúrta a kést.
Az apja dühösen kurjantott föl. Kirántotta a kést
a lábából és a szerencsétlen gyerek felé bökött vele.
Átszúrta a jobbkeze izmát.
Leliffedt a gyerek keze és csorgatta a vérét.
*

Péter, János és Laci, a három testvér ugyanegy vé-

leményen voltak.
Megszegült az emberek kedve ahhoz, hogy éljenek
és valamit csináljanak is azért, hogy az élet alatt fun-
damentom legyen.
Ténferegtek a romházak között és csak úgy csinál-
tak mindent, hogy födeletlenül fognak élni.
— Mindenki nyavalyát kap, ha esni kezd az őszi
eső és átnedvesíti a falakat — mondták Péterék.
— Tavaszra tele lesz a falu sírgödrökkel.
— Nem törődnek ezek már magukkal, csak annyira
vannak, hogy éppencsakhogy föl nem akasztják ma-
gukat.
— Azt hiszik, hogy így nem dobják el maguktól az
életet, amit az Isten adott.
— Pedig így is eldobják azt.
— Csinálni kell értük valamit, méghogyha nem is
akarják.
— Kell bizony.
Amikor több ember között voltak, akkor is csak a
segíteniakarásukat lobogtatták, hogy példát üssenek.
— El kell menni deputációba.
— Akármelyik hivatalba, de kell menni.
— Akármennyire is igaza van mindenkinek, aki
arról beszél, hogy hogyan adna nekünk valami segít-
séget az állam és a hivatalok, amikor az úgy van szo-
kásban, hogy csak visznek a paraszttól, mindig visz-
nek, akár van termése, akár nincsen — mégiscsak el
kell mennünk, segítséget kell keresnünk, mert ma-
gunkra vethetnénk és ránkvethetnék a gyerekeink is,
hogy semmit se próbáltunk meg sehol.
A szavaik mégiscsak megfogták az embereket.
Bólongató fejek mondták körülöttük:
— Menjen valaki, no.
— Menjetek, mégha foganatja se lesz.
— De hátha lesz.
— Mozdulni kell mindenért.
— A biztosító még az emberét se küldte le.
— Lehet, hogy jelentést se kapott, hogy leégett a
falu.
— Ha elmegy a deputáció, hát legalább jelentés lesz
az a faluról, hogy mi történt itt.
 Hát összebeszéltek, hogy tíz ember fölkerekedik és
bemegy a városba, a járási hivatalba. Elmondják a
falu állapotát és segítséget kérnek a falu részére. El-
mondják azt is, hogy úgy szeretnék, ha új helyre, a
domb alá építhetnék a falut, széles telkekre, amelyek-
re elfér a szérű is, hogy közel legyen a takarmány az
istállóhoz. Szeretnék a tág udvarokat, hogy egy sö-
vény kerítésében legyen az udvaruk a szérűvel, hogy ne
pocsékolódjék szét a terméseredményük a messze-
ség miatt.
A dolgos akaratukat egészen neki szeretnék gyűrni
a földnek, hogy mindent kihozzanak belőle, amit csak
lehet; azért kellenek a széles udvarok.
Elhatározták a deputációt.
Kiválasztottak maguk közül tíz embert, akik elin-
duljanak. A három testvér volt közéjük választva és
még hét más ember.
#

Tíz ember a járási főnöknél.

Elég jószívvel volt a járási főnök egy szerencsétlen-
sorsú falu tíztagú küldöttségéhez, hogy apróra rázo-
gassa velük a falujok dolgát, hogy megértse őket és
megértsék őt.
Meghallgatta a szavaikat arról, hogy milyen zsúfolt
az életük a sűrűlakású házakban és hogy milyen le-
hetetlen az élet, a paraszti gazdálkodás a messzeség
miatt. Amiatt, hogy nem ott van a szérű, ahol a ház
van.
Meghallgatta, hogy leégett a falu és az emberekben
olyan levertség van, hogy már csak a halált várják.
A halál pedig sietni fog, ha esni kezd az őszi eső, ha
átnedvesednek a falak, akkor holtbizonyos, hogy az
emberek egyenkint, szép lassan, de biztosan kisétál-
nak a temetőbe.
Megkérdezte tőlük:
— Hát milyen segítséget várnak tőlem?
— Olyan valamit, hogy valahonnan pénzt kapunk
és új házakat építünk a domb alatt.
— Nincsen olyan pénz sehol letéve, hogy most fölvehetném
és maguknak adhatnám, bármennyire is
akarok segíteni magukon.
— Dehiszen fizettünk mi minden negyedévben a
biztosítónak.
— Fizettek, azt tudom.
— Hát oda mi pénzt fizettünk, most, hogy szüksé-
günk van rá, mért ne adhatná vissza a biztosító.
— Csak a kárukat térítheti meg az is, ha törvényes
a követelésük tőle.
— Csak törvényes, hiszen most rászorulunk arra a
pénzre. Azt nem tagadhatja le.
— Letagadhatja, merthiszen nem bizonyos, hogy
nem volt-e öngyújtogatás a tűz.
Meglippentek az emberek.
— Még az se biztos, hogy a biztosító fizetni fog?
— Nem biztos. Arra még vizsgálatot fog tartani.
Kitört a szó az egyik emberből:
— De mi azért jöttünk ide, hogy az államtól és a
hivataloktól kérjünk segítséget. Ha az államba tarto-
zunk azzal, hogy adót fizessünk és katonákat nevel-
jünk, akkor odatartozunk mi ilyen nagy esettségünk
idején is.
Bólongatva szólt az úriember:
— Odatartoznak, hogy adót fizessenek és föntart-
sák az államot, amelyik védi magukat abban, hogy a
boldogulásukat kiélvezzék.
— Másban nem is?
— De odatartoznak másban is. Egymáshoz tartoz-
nak az emberek. Én engedélyt adok maguknak arra,
hogy bejárják az egész járást és segítséget kérjenek a
gazdagabb faluk parasztjaitól. Hiszen közös sorson
élnek, egy osztályhoz tartoznak maguk a többi pa-
rasztemberrel. A paraszt megsegíti a másik parasztot.
Pénzt kapnak az egyiknél, zsuppot a másiknál. Befö-
delezik újra a házaikat és élnek alatta ugyanúgy, mint
eddig.
— De hát mi másképpen akarunk élni, vagy se-
hogy.
Elborult szemekkel szólott a főnök:
— Nem tud segíteni magukon az állam, mert a merev
paragrafusoktól nem tudja megmozdítani a kezét,
hogy a tönkrement parasztokat megsegítse. Még
évek előtt volt úgy, hogy egyik intézmény szubven-
ciókat adott gazdasági építkezésekre, de nincsen az.
se. Én a lelkemet adnám maguknak, de az nem segít.
Az én lelkemmel semmit se segítenének magukon.
Az emberszeretet hiábavaló.
— Az se lehet, hogy a biztosítót megszorítsák, hogy
fizessen?
— Nem lehet. Ha a vizsgálat kideríti az öngyújto-
gatást, akkor onnan se kapnak semmit.
Tíz hang visszhangozta:
— Semmit.
Fölállították magukban a kérdéseket.
Kihez tartoznak ők voltaképpen? Az államhoz csak
egyoldalúan, mert csak ők tartoznak hozzá, de az ál-
lam nem tartozik hozzájuk. Olyan hát a társadalom
építménye, hogy csak adni kell neki, de kapni semmit
se lehet? Olyan a társadalomban a paraszt, hogy csak
adnia kell, de soha semmit se kaphat?
Olyan a paraszt, hogy csak rá van dobva a széles
mezők keskeny barázdájára, hogy nekitehénkedjen a
munkának és a sebes vállain irtózatos terhekkel ver-
gődjön az ég alatt...
Van ereje? Akkor eléldegél a földje hozamából.
Nincs ereje? Akkor nem él meg.
Micsoda közösség, micsoda társadalom az olyan,
amelyikben nincsen segítség egy olyan falunak, olyan
kétezer embernek, amelyik megrekedt, hogy nincsen
útja sehová?...
Mondta a főnök:
— A parasztok majd segítenek magukon.
Mondta az egyikük:
— A parasztok segíthetnének magukon, hiszen ha
egyakaraton lennének, kellene akkor, hogy meghajlít-
sák a merev paragrafusokat. Akkor kellene, hogy le-
gyen segítség a falunak, ha rászorul.
Mondta a főnök:
— Ez politika. Én politikai tanácsot nem adhatok,
de azért megmondhatom, hogy igaza van.
Kiállította nekik a koldulási engedélyt.
Aztán elmentek.
Nagyon levert volt a tíz ember.
Kókkadt fejjel jöttek vissza a faluba.
Már messziről eléjükkiabálták a szomorúságukat a
romfalak a domb tetején.
*

Azonban akkor az egyik házon már ott kurjogatott

az örök paraszti erő, abban a képben, amit meglátott
a faluba visszatérő tíztagú deputáció:
Gál Moro fűzfaléceket kötözött egybe erős dróttal a
padlásán. Úgy kötötte őket egybe, hogy szarufák le-
gyenek és megtartsák a szerha formáját.
Kérdezték tőle az emberek:
— Födelezni akarsz, Moro?
— Azt én.
— Nno, nno.
— Ne essen be a szobába az őszi eső.
— Meg se várod a biztosítót?
— Nem én. Mért? Azért, mert tizenhat évig fizet-
tem neki? Én csak egyszer szorulnék rá, akkor se ad
semmit.
Két fiával dolgozott a háza tetején Gál Moro.
A vastagabb fűzdorongokat szarufáknak kötözték
össze, hogy megtartsák a szerha formáját, keresztbe
vékonyabb léceket kötözött, sűrűen.
Szaporán dolgoztak a padláson.
Alulról több doronggal támogatták alá az alkot-
mányt, hogy merev legyen, a széltől megmozdítha-
tatlan.
Az emberek elnézték.
Kíváncsian kérdezgették az emberek tőlük:
— Hát mivel fogtok fedelezni?
Felelték:
— Kóróval.
— Annyi kórotok volt?
— Nem volt sok.
— Takarmányravaló volt csak.
— Majd eszik szalmát a szamár.
— A kóróval fedelezni fogsz.
— Nem is kell sok kóró. Hat öl hosszú szerha kell
nekünk. Hát elég ide vagy százötven kéve.
— Jobb volna a zsupp.
— Jobb.
— Nno.
— Ha volna zsuppom, valami száz kéve, akkor inkább azzal
födeleznék, mert a kórót két év múlva ki
fog kelleni cserélni innen.
*
A koldulási engedéllyel zsuppot kértek a házfödele-
zésre.
Némelyik helyen kaptak, de voltak házak a falvak-
ban, amelyeknek a gazdái nem adtak nekik semmit.
A bíró házába hordták az összekoldult dolgokat.
Egyszercsak kijelentette a bíró:
— Vigyétek el tőlem a zsuppot, nem akarom én se
elosztani, se megtartani nem akarok belőle.
Riadtan néztek rá.
— Tegnap bementem egy házba, rongyos özvegy-
asszonytól kértem a zsuppot. Adott hatot. Nyomorul-
tabb volt az az asszony mindannyiunknál. Nem me-
gyek én koldulni többet, mert még nyomorultabbaktól
kívánjuk mi el azt, amijük van. Nem kell nekem a
még nyomorultabb emberek holmija.
— De fedelezni kell.
— Fedelezek kóróval én is.
— A szamaradnak mit adsz enni?
— Agyonverem, ha éhes lesz. De nem koldulok én.
Igaz, emberi szó volt.
 Péterben benne éltek a járási főnök szavai, amikkel
arról szólt, hogy csak a parasztok segíthetik meg a
parasztokat, senki más.
Most rájött, hogy igaza van a bírónak, amikor nem
akar koldulni, mert hiszen egyformán megvan a nyo-
morúság a falvak tömkelegében. Egyformán megvan
a lehetetlen viszony a paraszt és az állam között.
Nem is úgy kell a parasztoknak egymást segíteni, hogy
megosztoznak azzal, amijük termett, hanem
másképpen.
Mert nem elég az, hogy jószívvel vannak egymás-
hoz az emberek, de meg kell hajlítani a megmereve-
dett paragrafusok sorát.
Széthírdette a gondolatát, hogy a gyerekek már fun-
damentumon álljanak az életükkel.
Azon a napon, amelyiken a bíró kijelentette, hogy
nem megy ő koldulni többet a nálánál nyomorultabb
emberekhez, ugyanazon a napon Péter, János és Laci,
a három testvér is előkészítette a kórót.
Akkor már sorban nekikészülődtek az emberek a
házfedelezésnek a romok tetején.
Ki kórót hordott, ki zsuppot szerzett...

A biztosító vizsgálata tavaszra ért véget. Akkor ki-

fizettek az embereknek egypár koronát, ami annyi
nem volt, hogy zsuppot szerezhettek volna belőle.
Maradtak csak kórószerhák a szerhák.
Akinek ritka volt a szerhája és becsurgott rajta az
eső, az kijavította a következő év terméséből.
Kóróval.
 Fölnéztem a dombra a határjából, a patak tájéká-
ról júniusi napsütésben.
Eljöttem újra, hogy megborzongjak az élettől, ame-
lyik olyan, amilyen; eljöttem, hogy megörökítsem a
fajtám roppant fájását, amelyik a fejét nyomja.
Ti csak lehorgasztottfejű parasztot láttok, ha látjátok a falut,
de nekem a lelkemet üti az élet minden
ütése, ha paraszt kapja azt.
Táncolt a nyári napfény a barna kórón, szememben
villogott a furcsa fény.
Pedig június volt, reményes volt az érlődő kalász.
De mondtam akkor:
— Ne csak a kalász adjon reményt, mert nem elég
az. A kalászon túl is remény legyen, adja meg az élet
mindazt, ami az emberi életből a parasztnak kijár.
PECSÉTES ÉLET
 Tizenkétéves kicsiny lány volt Rózsika.
Kék kötényke volt előtte, kontyos fekete haj ko-
szorúzta a fejét, sovány, nagyszemű, ijedt lélek — ez
volt ő akkoriban, amikor ez a történet megesett.
Két család lakott ugyanabban a házban. Rózsikáék
és egy másik család. Mindkét családnak volt eladó-
sorban levő lánya. A Rózsika nővérét Klárának hív-
ták, a másik családé Maris volt.
Beletartozik ebbe a történetbe a Bakus Feri is. Mert
a történet a két lányról szól és Bakus Feriről.
Gazdag és szép szál legény volt Feri. Hosszú, egye-
nes, nyíltszemű legény volt. Mindig úgy volt, hogy
az ötvenholdas gazdák legényfiai csak az ötvenholdas
gazdák lányaihoz jártak, de Feri mégis Klárihoz jött
el esténként szerelmes beszélgetésre. Mert szép lány
volt a Klára. Olyan volt, akár a nyíló rózsa a kert-
ben, hogy a gazdag legény bizony rajta felejtette a
szemét és nem a más lányok gazdagságán.
Az udvarban a másik lány, a Maris, gazdag volt.
A lányok is úgy voltak mindig, mint a legények.
Hogyha gazdagok voltak, még maguknál is gazda-
gabb legényt szerettek volna szeretőnek. De Maris
szép se volt, hát bizony a legények, akik körülötte
sündörögtek, mind szegényebbek voltak nálánál, olya-
nok, akik a gazdagságra vetették a szemüket, nem a
Maris ragyás arcára. De Marisban az a vágy égett,
hogy gazdag legényt kötözzön maga mellé. Éppen a Bakus
Ferire vetette a szemét, mert azt gondolhatta,
hogy a gazdag lánynak könnyű lesz a szegény lány-
tól elhódítani a legényt.
Pöttömnyi kislány volt akkor Rózsika. De nagy-
nagy ellenségeskedést látott a nővére és a Maris kö-
zött, olyan elkeseredett háborút, amelyik mindennap
kirobbant valami cselekedetben kettőjük között.
Megtörtént, hogy az egyik lány moslékot öntött ki
az udvaron, éppen akkor, amikor a másik arra ment.
A moslékot ráöntötte. Megtörtént, hogy a padláson
ott volt a másik lány, lenézett a lukon, látta, hogy
arra megy az egyik, hát ráengedett onnan föntről
egy kórókévét, hogy az eset folytatása sikongóhangú
pörölés legyen, amelyiknek a meghallgatására oda-
gyűlt a kapu alá az egész utca népe.
Este, amikor Feri eljött, Klára a mellére húzta a
fejét, szidta, rágalmazta, cibálta, hogy mindkettőjük
élete kínlódásban teljen el Maris miatt.
Maris azt csinálta, hogy megvárta az udvaron az
estét, ott megszólította Ferit, végeszakadhatatlan be-
szélgetésbe elegyedett vele, hogy csak lekösse magá-
hoz, hogy éjfélig ne legyen ideje betérni Klára szo-
bájába.
Hallotta Klára az egysoros ablakon át a vidám be-
szélgetést az udvarról, fájt is neki miatta az élet.
Sokszor volt, hogy keserű sírás szakadt föl belőle
az ágyon.
A dunyha, a vánkos tele lett sós könnyekkel.
Rózsika, aki egy ágyban aludt Klárival, mindent
jól látott. Nagy-nagy sajnálást érzett a testvére iránt,
érezte a testvéri szeretetet dobogni kicsiny szívében.
Úgy segített volna rajta, úgy megtett volna érte mindent,
hogy megvigasztalja vagy megsegítse; de
nem tudta, hogy mit tegyen.
Gyámoltalan szavaival hiába vigasztalta. Klára
csak rákurjantott keserűen:
 — Elég nekem azon gondolkozni, hogy mit csinál-
jak én, nem még azon is, hogy mit csinálj, hogy meg-
vigasztalhass. Hagyj te csak engemet békén.
Nagy elhatározások lobogtak Rózsikában.
Százszor elgondolta, hogy szólni fog Ferinek, be-
szélni fog vele, hogy okos gondolatok felé indítsa.
Már készen is voltak benne a kifésült szavak. Meg
akarta neki mondani, hogy legyen egyenes ember,
nyílt, szálfaerős, amilyennek a legénynek lennie kell.
Határozza el, hogy a két lány közül melyiket akarja
boldoggá tenni, aztán a másiknál mondja el egyenes
szóval, hogy ne várjon rá soha többé. De ne habozzon
tétlenül két lány között, mert hiszen így mindkettőt
kínok közé taszítja, nyugtalan, értelmetlen, céltalan
életbe.
Igen, mindezt elgondolta Rózsika. De sohase volt
benne akkora bátorság, hogy el is mondja Ferinek;
félt ő megszólítani a meglett embert.
Ha este eljött hozzájuk, akkor ő a donyha alá bújt,
hogy hangját se hallja meg. Hogyha nappal találkoz-
nia kellett vele az utcán, akkor átkerült a túlsó sorra,
hogy elkerülhesse.
Még akkor ismerte meg Rózsika a legényeket, hogy
milyen ingatagok, hogy hogyan nem lehet elhinni a
szavaikat, hogy hogyan nem lehet megszeretni őket.
Még akkor ismerte meg az életet olyannak, amilyen:
hogy nem lehet a lánynak arra építeni az életét, hogy
megszeret egy nagy, erős embert és melléjebújik, hogy ne
érjék őt sohase a mostoha élet ringásai, amik-
től úgy fél egyedül és idegenül.
Igen, ő akkor megtanulta, hogy a lánynak nem sza-
bad félénknek és gyöngének lennie, mert a legény nem
szálfaegyenes, nem erős, nem olyan, hogy a gyöngéb-
bik melléjebújhasson.
 De azért ő most is félénk, remegő, szégyenlős, gyá-
va kislány. A szíve majdnem kiesik a megfeszített
akarattól, hogy erős legyen, de nem tud erős lenni.
Nem tudott volna akkor se olyan lenni, amilyen
Klára volt.
Mert amikor Klárában már egészen csordúltig telt
a keserűség, akkor a sarkára állt, keményen, akár az
erős, meglett férfiember.
Egy este, amikor Feri újracsak ott vesztegelt Ma-
ris mellett, akkor Klára kirobogott az udvarra és sod-
rófával hadonászott az éjszakában. Behorpasztotta a
vetélytársa orrát és a legényt is megdöngette alapo-
san.
Kiabálás támadt, egymásra kurjogatták a sértései-
ket. Összeszaladt az utca népe a kapu elé. A vénasz-
szonyok ítéletet mondtak pletykás szájukkal, ki Klá-
rára, ki Ferire, ki meg Marisra mondott rosszat.
Jaj, hogy szégyelte akkor a nővére dolgát Rózsika.
Napokig se ment ki az utcára.
Vasárnap a templomba se ment el, hogy ne kelljen
az emberek előtt pirulnia azon, hogy az ő nővére ve-
rekedett.
De aztán mindenki belátta, hogy jó cselekedet volt
Klára cselekedete. Mert Feri visszahízelegte magát
melléje, még jobban megszerette és Maris azontúl so-
hase próbálta elcsábítani.
De Rózsika nem tudna ilyen lenni.
Tudja ő, hogy úgy kellene marakodni a szerelem-
ért, a boldogságért — de a szívét hagyná kiszakadni,
mégse állna ki egy legény miatt, méghogyha szereti
is, hogy mindenki tudjon róla.
Este mondta el ezt a történetet Rózsika, a hunyor-
gó csillagok alatt.
 Mellémbújt a hűvös éjszakában, akár a madárfióka
az erős anyja mellé és ugyanúgy csiripelt.
De mondta, hogy ne is akarjam, hogy ő is amazon
legyen, azt se akarjam, hogy a kicsi szíve megszakad-
jon és kiessen belőle.
Legyek más, mint amilyen Feri volt.
Legyek egyenes, erős, hajlíthatatlan, amilyennek
akar, amilyennek szeret, hogy odabújhasson mellém
ő, a riadt madárka.
*

Összedobál az élet mindenféle embereket, család

alakul az emberekből az emberek összeköltözködő sor-
sával összeköltözködő földdarabokon.
Rózsika apja mostohát hozott a házba a négy gye-
reke anyjának, amikor az édesanyjuk meghalt. A mos-
toha a fiát is magával hozta a házasságba, a Sanyit.
Amíg az apja élt és ő vigyázta a család szertejutó
gondját, addig Sanyi is beillett a földek fölé osztódó
munkahadseregbe, mint Rózsika bátyja is, a Laji. De
amikor az apa meghalt, akkor Sanyi egy különálló vi-
lágdarab maradt ott, ahol az egészséges összefogásból
indulhat csak ki az egészséges élet.
Rózsikáék udvarában két kakaskodó legény feszült
egymásnak, hol ököllé markolászott puszta kézzel, hol meg
vasvillával a dologra termett kezekben. De min-
dig elkeseredetten, vadul.
Mindaketten a pontos természetükkel látódtak a
harcaikban a viharos napokon, ahogyan egymás ellen
ágaskodtak.
Húszéves legények voltak.
Minthogyha abból, hogy mostohatestvérek ők, ab-
ból nem is nőhetne édestestvéri kézfogás a szántóföl-
dek dolga fölött, a termelés dolga fölött — úgy nézett
ki.
Olyan volt mindig Laji természete, hogy minden-
nap elkurjantotta valamilyen cselekedetben azt a tu-
datosságát, hogy parasztember ő, a földek sorsáért
aggódó parasztember.
Mindennap elkurjantotta valamilyen cselekedetben
azt a tudatosságát, hogy az apa halála után is kell
valaki a parasztcsaládban, akinek a kezében összefus-
sanak a szertefutott munkamegosztások szálai. Vala-
kinek családfőnek kell lenni.
Az árva gyermekek fölé a törvény Katinénét, a
mostohaanyjukat ültette gyámnak, de a gyámi ran-
gon csak olyan családfő volt ő, aki nagyon jól tudta
és úgy is akarta, hogy ő megéljen abból, hogy az ár-
vák földdarabkáin gyámkodik addig, amíg azok nem
nőnek nagykorúaknak.
Tudta és úgy is akarta, hogy ott üljön ő a ház fö-
lött és a család fölött, hiszen addig, amíg az árvák
nem nőnek nagykorúaknak, addig senki ki nem emeli
őt a dologtalan kényelméből, a biztos jólétből.
Éppen azért kellett, hogy olyan természete legyen
Lajinak, mint amilyen volt. Mert a parasztgazdaság-
ban egy embernek meg kell határozni azt, hogy a tóttemetői
földbe kukorica után kell vetni a búzát, de
a gáltalpi földbe árpa kell a kukorica után, az árpa
után a búza, mert a kukorica buja talajában megdől-
ne és nem adna jó termést.
Valakinek figyelni kell azt, hogy mikor folyatik a
tehén. Mert a folyatás alatt bikához kell vezetni,
hogy vemhes legyen, meddő nem maradjon. Valaki-
nek figyelnie kell a lovak lábait, amikor kinövi a pat-
kóit, akkor át kell vasaltatni a kovácsnál.
Laji volt ez a gondoskodó.
 Olyan volt Laji, hogy a gondjában volt az egész
világ, mint akármelyik érett családfőnek, aki jó
gazda.
A kakukfióka, a mostohatestvér, a Sanyi — az
olyan természet, akár az anyja: éppen az ellenke-
zője Lajinak.
Az egész viselkedése és életmódja olyan volt, hogy
szinte szétkurjogatta a család életében, hogy úgy
fogja föl ő, hogy csak azért él ő ebben a családban,
hogy dologtalanul csavarogja át a napokat, az ide-
gen földek hozadékaiból szép ruhái legyenek, a va-
sárnapokra pénze legyen a kocsmára és a hetyke-
ségekre.
Úgylátta, hogy ő mindennel rendelkezhet, amivel
akar és meg is tette.
Azt is tudta jól, hogy a húszéves Laji egy év múl-
va már nagykorú lesz, azután már biztosan föloszlik
az a kényelmes életmód, amiben él. Mert akkor Laji
a törvényes jogaiba lép, felelős gondjaiba veszi a
mostohaanyjától a földjeit, a kiskorú testvérei gyám-
jává is válik és kiszórja a kölöncöket a házból.
Sanyit is, az anyját is.
Puszta tenyéren marad így Sanyi és a Kati néni.
Föl akart készülni Sanyi arra, hogy a következő
éven már csak háromholdas zsellérember lesz ő, aki-
nek már nem telik semmire a földek terméséből.
Azt akarta, hogy több rend ruhája legyen, hogy
jó pár évig ne keljen vennie. Meg akarta fizetni ezen
az éven minden kocsmaadósságát, hogy a szegény-
ségben majd ne induljanak feléje semilyen szorítá-
sok, amik az útjába állanak. Azt akarta, hogy ami-
kor csak háromholdas zsellér lesz ő, akkor ne érjék
őt semilyen szorítások a múltjából, hogy terhessé te-
gyék azt a három holdat.
 Mert háromholdas fundamentumon élt az anyja
akkor, az ő tizenkétéves korában, amikor másodszor
férjhezment az özvegyemberhez és a fiát is idehozta
Rózsikáék közé.
De nagyon világosan látta Sanyi megveszekedett
viselkedését Rózsika édesbátyja: a Laji is.
Erős volt az ő akarata, hogy megvédje a földeket
az ilyen vérszopó kullancsoktól.
Néha még a Katinénibe is beült a lelkiismeret és
kifakadt Sanyi zsarolóvolta miatt:
— Nem lehet az, hogy ötven koronát adjak neked
vasárnapra, hogyha Laji csak ötöt kér. Tudod, hogy
az esztendő se volt jó, csak húsz méter búzát adhat-
tunk el. Elfogy így a pénz elég hamar. És aztán? Az-
tán talán adósságot vegyünk föl? Kamatra? Hogy le-
gyen min legénykedned?
— Nekem annyi pénz kell, amennyit kérek — fa-
kadt ki Sanyi indulatosan az anyja lamentálására.
De az asszony nem engedett:
— Megyek a bankba és fölveszek ötven koronát
kamatra. Rátábláztatom a három holdra.
Bántotta Sanyit a gúnyolódás.
— Van itt több föld, mint három hold.
— Van, de az nem a tied.
— Mit félti másnak? Koldulni menjen más.
— Nem szabad azt fiam.
Jött Laji a szobába.
— Elvezethetnéd a tehenet a pásztorhoz, mert fo-
lyatik. Én a kovácshoz megyek patkoltatni — mond-
ta Sanyinak.
— Pénzt kérek itt az anyámtól és nem ad.
— Nem arról beszélek én. A tehenet kell elvezetni
mert folyatik. Mást úgyse csinálsz, az idődből telik.
Vezethetnéd.
— A pénz kell nekem.
— Nem vezeted el azt a tehenet?
— Adhatja az anyám az ötven koronát?
— Akkor elvezeted?
— Akkor el.
Elborul Laji szeme.
— Takarodj ki ebből a házból! De rögtön takarodj!
Két kakas nézett farkasszemet.
— Nem mész?
— Nem.
Ökölre mentek.
Az öregasszony közbevetette magát.
— Jaj, édes gyerekeim, jaj! Mi lesz itt? Sanyi,,
menj a tehénnel, nem törik el se a kezed, se a lábad.
Sanyi a Laji torkát tartotta, Laji a Sanyiét.
Nagynehezen szétrángatta őket az asszony. Sírva
könyörgött nekik a békességért.
Lihegett a két legény.
— Nem mész el azzal a tehénnel?
— Nem.
Az asszonyhoz fordult Laji:
— Ha hiányozni fog a pénzből az az ötven korona,
akkor följelentem lopásért. És egy asztalnál nem fog
többet velem enni a maga fia.
Csak tördelte a kezét az asszony.
Laji elment a kovácshoz.
Amikor hazajött, ebéd volt. Ott ült Sanyi az asztal-
nál, megrakott tányér volt előtte.
 Laji kirántotta alóla a széket. Leesett Sanyi a föld-
re, aztán fölugrott és a kanállal hadonászott.
Kiabált rá Laji:
— Dolgozni semmit se akarsz, hát ne is egyél a
mienkből. Takarodj a fenébe.
Hasbarúgta Sanyit. Aztán kilökte az ajtón. A meg-
rakott tányért a hátához vágta.
— Nem ülsz velem egy asztalnál, azt mondom. Ha
nem dolgozol, enni se fogsz. És ha rámemeled a ke-
zed csendőrökért megyek.
Leült, keserűen evett.
Az öregasszony azon gondolkozott, hogy elad egy-
pár tyúkot, az árukat a fiának adja a békesség ked-
véért. Mert azt tudta, hogy az nem fog dolgozni,
amíg a pénzt nem kapja meg.
Rózsika se evett ízletesen aznap. Riadt madárka ő,
akinek megveszekedett sakálok között kell élnie.
*

Így volt ez a tavaszon is.

Sanyi kimondta az anyjának:
— Egy rend új ruha kell énnekem. Szürke szövet-
ből való. A nadrág szélesnek legyen megvarrva, a ka-
báton meg hátul gürtli legyen.
Katinéne háborgott:
— Ezt már nem lehet bírni.
— Mit? — ordított rá a fia.
— Laji agyonver mindkettőnket.
De Sanyi nem sokat beszélt ilyenkor.
— Akarom, hogy új ruhám legyen.
— De nincsen semmi pénz.
— Bánom én? Én törődjek vele, hogy legyen?
Hiszen itt van a kezében a huszonöt hold. Csináljon
valamit, hogy legyen pénz.
Tanácstalan volt az öregasszony.
Laji is megtudta az új ruha dolgát. Szólt is miat-
ta Katinénének:
— Azt nem engedem én, hogy adósságokat vegyen
föl valahol egy rend szürke ruha miatt. Ekedeszkát
kellene venni, kicserélni az öreget, mert kopott. De
nem veszünk, ha nincsen rá pénz. A ruhát nem en-
gedem megvenni.
Katinéni megmondta Laji szavát Sanyinak.
Sanyi dúlt-fúlt.
— Mi vagyok én ebben a házban? Csak olyan szol-
ga vagyok én, akinek semmi se jár, csak a koszt?
Ruha se?
Kitavaszodtak a napok, a föld megszáradt és ép-
pen a sürgős árpavetések ideje következett.
Reggel Laji odaszólt Sanyi ágya felé, amelyiken
ott lustálkodott még a legény:
— Árpát megyünk vetni.
— De nem én — vetette vissza az ágyról Sanyi.
— Akkor nem te.
Rózsikának szólt akkor Laji:
— Elmész valakiért, aki velem jön árpát vetni.
Rózsika embert keresett az árpavetéshez, mert Sa-
nyi nem akarta magát odaadni a kis gazdaság te-
remtő munkájához a megnyílt tavaszon.
És úgy volt az aztán is sokáig, hogy egymás ellen
feszült a két legény. Késhegyig menő tusában álltak.
Lajinak megcövekesedett álláspontja az volt, hogy
vagy legyen Sanyi családtag ebben a gazdaságban,,
aki nem kér bért, napszámot — hanem részesedést
akkor, amikor az erejét és teremtő akaratát feltétel
nélkül adja oda a barázdáknak. Vagypedig legyen
szolga, aki kialkudott bért kér, de akitől a kialkudott
bér fejében munkát lehet kívánni, olyan odaadót,
amilyen a földeknek kell.
De Laji föltételeiből egyet se vállalt Sanyi. Here
volt, aki élni akar, de nem adni a gazdaságnak sem-
mit.
Megmaradt mégis a házban, mert a mostoha gye-
rekei földjein gyámkodó Katinéni édesgyermeke volt.
Szomorúan nézte Rózsika az elkeseredett küzdel-
met. Tizenhatéves kicsiny voltában úgy sajnálta a
két hetvenkedő bátyját, hogy ilyenek. Mért ilyenek?
Hiszen Sanyinak tudnia kellene, hogy a földekre
méghogyha jussa is van hozzájuk, nem szabad meg-
gondolatlanul adósságokat rátáblázni. Különösen
nem szabad idegen földekre, amiknek a tulajdonához
Sanyinak semmi köze.
De amikor egy délelőttön arról beszélt Rózsika Sa-
nyinak a szérűben, a kisludak mellett, hogy ne erőltesse a ruha
dolgát — amikor Rózsika azért szólt Sa-
nyinak, hogy segítsen békét teremteni a házban —
akkor Sanyi nagyon csúnyán ráordított és már örök-
re elkergette maga mellől:
— Ha egész ember vagyok, akkor kitartok az mel-
lett, amit akarok. Gyönge békától nem kell nekem
lelkiismeretes tanács.
Hetekig tartott a ruhás küzdelem.
Reggel és este folytatódott, mert Laji napközben a
földeket művelte. Hol szántott, hol meg trágyát te-
regetett a kukorica alá.
Laji már azon gondolkozott és arról beszélt Rózsi-
kának, hogy nagykorúsíttatja magát és végképpen
föloszlatja azt a poklot, ami az életüket beárnyékol-
ja. Gyámja lesz a testvéreinek is, egy esztendővel ha-
marabb, mint természetes módon. Ennyit csak meg-
engednek a kötöző törvények is, hiszen éppen árvák
dolgát biztosítaná, hogy el ne vesszenek a földjeik.
Elszakadnának a mostohájuktól és a kölöncnek nőtt
fiától. Magukkal vinnék a földjeiket is, és csak biz-
tosabb lenne a földek sorsa, ha nem feküdne rájuk
a kölönc, hogy az élet terhével még őt is cipelni kell-
jen.
Így gondolta el.
De nem kerülhetett arra sor, hogy panaszával és
kívánságával összejárja az arravaló hivatalos helye-
ket és embereket, hogy kifejtse előttük: sorsot akar
ő alakítani.
A megerőltetésektől kimerült.
Nagybetegen dőlt ágynak, hogy meglátódjon: a
küzdelemben ő maradt mégis alul, eldobálta magától
az összes fegyvereket.
A kukoricakapálások idején volt az, hogy megbe-
tegedett. Azóta nyár van, ősz lesz és még mindig az
ágyat nyomja, szünet nélkül. Nincs is sok remény
arra, hogy mégegyszer az az erős legény legyen, aki
volt; az a törődős, dolgos paraszti ember, akivé nőtt.
Rózsika ápolónő lett. Úgyse ismerné ki magát a
földek és az ellenszegülő erők dolgában. Neki csak
örök aggodalma van, ijedős bánata van a földek bi-
tang sorsán. Hogyan is segítene ő magán és a test-
vérein? hogyan?
Csak ijedős remegése van Rózsikának azon, hogy
zsúfolt, gondos az élet, hogy olyan megfeszített erő-
vel való a küzdelem, hogy ahol lankad valami erő,
azon a ponton minden fölbomlik.
Nagyon bízik az én nagy jóságomban, biztonságos
paraszti erőmben. Nem akar kétségbeesni, hanem
megbújni mellettem, belémcsimpaszkodni. És na-
gyon hálás lenni, hogy széjjelbontogassam azokat a
megfeszítettségeket, amik beárnyékolják őket; széj-
jelbontogassam az én erős kezeimmel.
Belémcsimpaszkodik a holdas éjszakában. Rám
vár mindig, velem osztja meg a gondjait, rámme-
reszti dióbarna szemeit, kicsiny én szeretőm.

Laji, hogy nem bír fölkelni, az ágyról dirigálja a

kis gazdaság ütemét.
Ágyon fekszik, a kék eget csak akkor látja, amikor
Rózsika kicipeli az eresz alatti dikóra, a földeket
nem is látja, mert azok túl vannak a falun — mégis
vigyázza a munkát fölöttük.
Aratás után behordás jött.
Behordáskor Laji odaállította a posztra Rózsikát is, hogy ő
is munkaerő legyen a segítségül hívott
unokatestvére: Karcsi mellett — hogy Karcsi a kévé-
ket földobálja a kocsira és Rózsika legyen az, aki
megrakja a szekeret.
Karcsira bízta Laji a lovakat, hogy paraszti tudá-
sával diktálja, hogy mikor húzzanak és merre húz-
zanak. Karcsira bízta Rózsikát is, hogy betanítsa őt
a munkára.
Engedelmes kislány az én szeretőm, odaadó aka-
rással volt ott a posztján, éppenúgy, ahogyan Kar-
csinak kellett a munka pontos menete miatt.
A papkévéket kirakta a kocsi négy sarkára, hogy
a forma pontos legyen. Vigyázott rá, hogy a kévék
vége egyenes vonal legyen, az egész búzakévés kocsi-
rakomány olyan vonalas, akár a skatulya.
Meg is dicsérte egyszer a Benduska Károly, ami-
kor odakurjantotta neki a kocsira a falu közepén:
— Jól megraktad, Rózsika. Ilyen búzarakomány-
nyal kiállításra is lehetne menni. Akár Párizsba is.
 Bizony, vigyázó akarással dolgozott az izzó meleg
napokon a tizenhatéves kislány, reggel négytől este
kilencig, tízig is a behordás alatt.
Az egyik délutánon olyan ijesztő kalandja volt Ró-
zsikának, hogy még egy hónap múlva is megborzon-
gott az emlékezésében, amikor elmondta nekem.
Olyan közel van a parasztemberhez a halál, hogy
csak ráfúj akárkire, ha akarja — és már törött vi-
rág is lehet az ember, hogy elsirassák.
De néha csak játszik az emberekkel, hogy megmu-
tassa nekik, hogy micsoda végzetes erő ő. Nem su-
hint a kaszájával ilyenkor, de figyelmeztető jelt küld.
Olyan, minthogyha kurjantás hallatszana az éjszakában,
amelyik azt igazolja, hogy nem alszik min-
denki.
Fojtó-meleg volt akkor is a levegő.
Legyek csípték a megizzadt lovakat, hát menetköz-
ben farokkal, fejjel és dobbantó lábbal hessegették
le magukról a csípő kis rovarokat a lovak.
Üres kocsival mentek akkor.
A határkút közelében a piros ló belegabalyodott a
fejével a keresztgyöplőbe. Amikor a belső combjához
kapott, akkor átdugta a fejét a gyeplőn. Aztán már
ott galibázott a szíjj a nyakán.
Karcsi, akaratos parasztösztönével, nem akart az-
zal késlelkedni, hogy megállítsa a menetet az úton és
úgy szabadítsa ki a szíjjakból a lovat, hanem ráállt
a rúdra és onnan igazgatja a gyeplőt. Kihúzta a ló fe-
jét belőle, hogy aztán egyenesen és nyugodtan jár-
jon. De a ló megvadult. Ahogyan a feje kiszabadult,
ugrott egyet, szilajat.
Karcsi elveszítette az egyensúlyát a haladó kocsi
rúdján. Előbb még imbolygott az akácon, jobbra-bal-
ra kapkodott a levegőben. De a ló ugrált, a kocsi
rángatódzott. Elveszett a rúd Karcsi alól.
 Rózsika a saroglya ülésén ült.
Jól látta a veszedelmet, tudta azt, hogy nem sza-
bad Karcsinak ráesnie a sárga lóra, mert abból vég-
zetes baj lehet.
Kurjantott volna, de valami erő összeszorította a
torkát.
A sárga lóra esett Karcsi.
Rózsika már hiába kapta el a gyeplőket, hogy most
állítsa meg a menést, megelőzze a veszedelmet. A sár-
ga ló hátsó combjaira esett Karcsi. A ló ugrott, hogy
rásúlyosodott az idegen test, fölvetette a farát és föl-
dobta a legényt a levegőbe. Ugyanakkorra megrán-
totta a kocsit is és amikorra Karcsi kalimpálózva le-
esett, addigra alájaért a kocsi és ő a lőcsjére esett.
Megállt Rózsikában a vér, mert mellette zuhant
le Karcsi. Megállt benne a vér, leszédült a deszkáról
a kocsi aljába. De erősen tartotta a kezében a gyep-
lőket, hát ahogyan hátrabukott, a gyeplőkkel a lova-
kat is hátrahúzta. Megálltak azok menten.
Amikor föltápászkodott és körülnézett, akkorra már
fölszedelőzködött Karcsi is a földről, ahova lebuk-
fencezett.
Véres volt, megsebesült ember.
A tarkóján keresztben három ujjnyi hosszan volt
fölszakadva a bőr. A háta le volt horzsolva, a térde
is megdagadt az eséstől.
Támadt most annyi bátorság Rózsikában, hogy
most nem félt a vad lovaktól, amelyek ezt a véres
esetet okozták, mert tudta, hogy most ő az erősebb
Karcsinál, neki kell őt is vigyáznia. Kézbefogta a
gyeplőket.
Fölsegítette Karcsit a kocsira és visszafordult a
falu felé.
Azt az emberi kötelességét végezte, hogy odavitte
a sebesültet, ahol kéznél volt az embernek való se-
gítés.
A legelső kútnál kimosta Karcsi sebeit az ő puha
kezeivel, be is kötözte őket, hogy elállítsa a vére csur-
gását. Hogy a kötés alatt rögtön meginduljon az ösz-
szeforradó gyógyulás.
De milyen nagy lelkisimeretfurdalást érzett ő azóta
is, hogy mért nem volt benne több félelem és több akarat
azalatt a fél perc alatt? Mért nem állította
meg ő a lovakat, amikor Karcsi a rúdra állt? Hiszen
érezte ő, hogy nagy veszedelem lehet a menetelő ko-
csi az olyan lókibéklyózó munka esetén, amilyenbe
Karcsi belefogott.
Vagy amikor már egyensúlytalanul imbolygott a
rúdon, mért nem kurjantotta oda neki, hogy feküd-
jön rá a piros lóra? Hiszen már a nyelvén volt az
ilyen szó, mért nem mondta ki?
Sokáig kínlódott így Rózsika lelkiismerete, hogy
a szerencsétlenség okának magát lássa, mert, úgy-
mond, ha több erő lett volna az ő gyatra, oktalan fé-
lelmében, akkor mindent megelőzhetett volna.
Azzal védte magát a lelkiismerete ellen, hogy azon
a napon már rettenetesen ernyedt volt a sok munká-
tól, nem tudott az a figyelmes, erős lenni, akinek len-
nie kellett volna.
Amikor ezeket a vívódásait mind elmondta nekem,
azt kellett neki mondanom, hogy hiábavaló a védeke-
zés a természeti erők ellen, mert azok akkor nyilatkoz-
nak meg, amikor senki se várja őket.
Azt kellett neki mondanom, hogy amiért olyan
nagy felelősséget érez embertársa miatt, hogy magá-
ra akarja venni ilyen szerencsétlenségben a bűnös-
ség bélyegét is, azért még jobban megszerettem.
 *

Rózsikáék szomszédságában fiatal házaspár lakik.

Az embert Gézának hívják és Rozinak a feleségét.
Mégcsak három esztendeje múlott a farsangban,
hogy egybekerültek, örök hűséget esküdtek egymás-
nak az oltár előtt, de már egyetlen pokol az életük.
Nincsen kettejük között egyetértés, nincsen közöt-
tük egymásértvalóság, nincsen közöttük szeretet.
Figyelő szemeivel úgy látja Rózsika, hogy nincsen
közöttük más kapocs, ami egybetartsa őket, csak az
egyiknek a három hold földje és a másiknak az öt
hold földje.
Az ő életük figyelése olyan sorsot bizonyít, mint-
hogyha csak annyi volna a házasság, hogy az öt
hold földdel és a hozzávaló elégtelen munkaerejével
összeköltözzön a lány egy legénnyel, akinek három
hold földje van és kiegészítő munkaereje.
Hogyha így van, hogyha Géza és Rozi csak azért
költöztek össze, hogy nyolc hold földet jelentsenek és
annyi munkaerőt, amennyi a nyolc hold megművelé-
séhez kell — ugyanakkor úgy kellene lenni, hogy
amikor már megismerték egymás természetét ők, az
összeköltözködő emberek és látják azt, hogy nem
megfelelő a közösség, még a földeknek is ártalmára
van, akkor föl kellene bontani a közösséget és vala-
kiben keresni a kiegészítő munkaerőt.
Géza és Rozi házasságából azt látja Rózsika, hogy
a házasság maga csak olyan viszony, amelyik széjjel-
szakíthatatlan kötelekkel kötözi össze azokat az em-
bereket, akik gyűlölik egymást, undorodnak egymás-
tól és csak egymás kárát segítik elő úgy egészségük-
ben, mint emberi érzésükben, mint földjeik tulajdo-
nában. Mert tagadhatatlan az, hogy hozzánőtt a pa-
raszti ember sorsa a földhöz. Úgy kell lenni, hogy a
családban minden ember arra a küzdelemre összpon-
tosítsa minden erejét, hogy a meglevő föld legyen
az az alap, amelyiken fölfejlődik, kibontakozik a csa-
ládi élet.
A tulajdonban levő föld meleget adjon, családot
neveljen elég kenyérrel és elég örömmel azoknak az
embereknek, akik egymáshoz húzódnak és egymásért
küzködnek rajta.
Géza és Rozi három esztendeje keltek egybe, ma-
gukkal és a földjeikkel, de pokol az életük.
Mert nem úgy akasztották össze a sorsukat, hogy
egymásért is és a földekért is legyenek. Nem a csa-
lád, a melegség miatt vannak, hanem valami egészen
másért.
Meg is tudja Rózsika határozni, hogy miért.
Géza azért van, hogy az ő három hold földje mel-
lett ott legyen a Rozi öt holdja is, nagyobb kiterje-
désnek, több munkalehetőségnek, vetésforgó-beállí-
tásnak. Több termésnek, nagyobb kenyérnek, na-
gyobb haszonnak. De ugyanakkor azért is van, hogy
Rozit ne tekintse maga mellett másnak, mint csak ki-
egészítő munkaerőnek, aki ebédet főz, csirkét nevel,
megveti az ágyat, megmossa a szennyest és az arra-
való időben a földeken is segíti őt a munkában. Nem
mond el Rozinak semmit a terveiből. A munkaered-
ményekkel sem dicsekedik el.
Se dicsekvése, se panasza nincsen Rozi felé, hogy
azoknak a gondjában egyenrangúnak érezze magát
vele az asszony.
Pedig Rozi öt holddal jött a házasságba. És meg-
van az a paraszttermészete, hogy ismerni akarja a
földjei sorsát.
De mert a földjei sorsát csak néha és önmagától
látja meg: nem érti meg a velükvaló számításokat,
a terveket. Nem hagyja jóvá őket.
Így csinál poklot.
Amikor Géza búzát vet, nem mondja meg Rozinak
egyszóval se, hogy mért nem vetett ugyanabba a föld-
be árpát.
Amikor herét vet, akkor se mondja meg, hogy mért
nem vetett kukoricát, hogy Rozi tudjon róla, hogy
pihentetéssel és nem kapálással akarja megjavítani
a rögöt.
Aztán ezekből a dolgokból alakult Rozi olyan ter-
mészetűvé, amilyen lett.
Amikor megtudta, hogy Géza az öt hold valame-
lyikén dolgozik, akkor jó ebédet főz neki. De hogyha
megtudja, hogy egyik-másik napon a maga három
holdját műveli, akkor nem főz semmit. Azon a napon
a csirkéket sem eteti meg, a tehénnek sem ad inni,
mer belényilal, hogy ne az ő földjei sorsa lendül előre
azon a napon.
Amiért Géza a diktálás jogát tartja magának, azért
Rozi megkívánja szótlanul is, hogy kiegészítő mun-
kaerő legyen az öt hold földön. De amiért nem egyen-
rangú, hát nem akar kiegészítő munkaerő lenni a há-
rom holdon.
Ilyenné vadult el a két házastárs dolga, hogy a
nézésük fölállítsa az egyenes kérdést Rózsikában;
milyen alapon házastársak ezek? Volt valamikor
szeretet és egymástbecsülés Géza és Rozi között? Ta-
lán a házasságuknak első évében és aztán elveszett
az évek folyamán? De mért veszett el, hogyha volt?
Vagy már az első perctől fogva csak az volt a cél-
juk, hogy egy üzemmé boronálják a földeket és a
munkaerőket, de későbben föllángolt közöttük a gyű-
lölet?
 Látja Rózsika a hétköznapjaikat és vasárnapjai-
kat. És egymás ellen való örökös fenekedésüket is
meglátja ő a szomszéd házból.
Aratási napon volt. Reggel Géza szólt Rozinak,
hogy keljen föl, készüljön, menjen vele a mezőre, le-
arassák a rozsot. Géza majd lekaszálja, Rozi szedje
marokba a rendet a kasza után.
Tudta Rozi, hogy Géza földjén van a rozs.
Hát megintcsak beléült a makrancos vadsága, hogy
azt mondja Gézának:
— Nem megyek én.
Méreg ült Gézába.
— De velem jössz.
— Nem!
Géza fölképelte Rozit.
Akkor Rozi még az ágyon heverészett és nem akart
róla lekászálódni a munka miatt.
A hajnali pofonok fúriákat növesztettek Roziban.
Hirtelen kiugrott az ágyból, nekiesett az emberének
és puszta kezeivel, erős izmaival agyba-főbe verte.
Géza megingott Rozi szilaj ütéseitől. Leesett a föld-
re. Rozi rásiklott, elkapta a nyakát, minthogyha
akart szándéka volna, hogy a megjött alkalomkor a
nyűgét örökre kidobja az életéből.
Nem bírt a szilaj markokból kiszabadulni Géza.
Segítségért kiáltozott.
Már elkékült arccal feküdt a szoba padlóján, hör-
gött és havat vert a száján a közeli halál, amikor va-
laki betévedt, leráncigálta róla Rozit és megmentette
az életét.
Rozi szégyelte idegen szemek előtt az ilyen életet.
 Amikor Géza kiáltozására a csősz befutott a házba,
akkor ő takart arccal szaladt ki a szérűre, hogy meg
ne lássa senki.
A csősz életre segítette Gézát, vízzel öntözte föl.
Aztán elment a dolgára.
Akkor Géza furkóst keresett és fölfegyverkezve in-
dúlt a szérűbe a felesége ellen, minthogyha pont ez a
bosszú volna az az alkalom, hogy végrehajtsa azt a
szándékát, hogy a nyűgét örökre kidobja az életből.
Azon a napon hajnaltól estig hajszolták egymást
a házban, udvaron, szérűn, akár a megveszekedett
fenevadak. Az egyik órában az egyik volt a győztes,
a másik órában a másik. Gézát aznap még kétszer
szabadították ki idegenek Rozi fojtogató markai kö-
zül.
Másnap a túléredés miatt már pergett a rozsuk a
mezőn, az izzó nyárban. Estére eső jött, az is két nap-
pal tolta el a munka lehetőségét, hogy a káruk holt-
bizonyosan megmutatódjon, amikor a kasza nyomán
a rozs fele kipergett.
Nem tudja megérteni Rózsika, hogy hogyan ke-
rülhettek össze és minek ezek az emberek azokon az
összeboronált földdarabokon, amikor nincsen semmi
egymásértvalóság bennük.
Ő nem is tudna, nem is akarna egybekerülni ember-
rel, akit nem szeretne életnekvaló meleg szerelemmel.
És neki nincsen is csak olyan szerelme, hogy az évek
alatt szerteoszoljon.
Ő az egész életre akarja elvinni magát valakinek.
A földjeit is vinni akarja, hogy kiegészítő munka-
erő és gond legyen ő valaki mellett és családot alkos-
sanak.
Csukott szemmel, vágyasan mondja, hogy velem
akarja mindazt, ami az életet jelenti.
 Nincsen is aggodalma, hogy elmúlva az én szere-
tetem, mert ő odaadóan, hűségesen állna az én életem
mellett, hogy minden vágyamra és minden akara-
tomra elég legyen.
Megsimogatom Rózsika arcát, megcsókolom eper-
ajkát, babusgatom, akár a legértékesebb kincset; bele-
nézek a szemébe tiszta szívvel.
*
Tízéves volt akkor Rózsika, amikor az édesanyja
meghalt.
Az egyik estén abból az időből beszélt el nekem tör-
ténetet, amikor az édesanyja még élt. Kidomborodott
a történetből az anyja alakja is, azóta merem Cilka-
néninek emlegetni; de Rózsika életes lelke is megmu-
tatkozott. Akármelyik estén, akármiről is csicsergett
Rózsika, mindig ünnepet csinált bennem.
Cilkanéni befutott a kemencébe és kenyeret sütött
benne.
Édes szag mászkált a kenyérsütésből a parasztud-
var széltén-hosszán, hogy mindenütt ott legyen az ud-
var zugaiban, ahol Rózsika csak megfordult, hogy
érezze a jóízű szagot, hogy örüljön neki.
Csiklandozó kenyérszagnak örült Rózsika azon a
napon.
Játszadozó kisgyerek volt ő még akkor, tízéves pöt-
tömnyi maszatos lelkecske.
Nagyon tudott örülni annak, hogy olyan teremtő-
kedvű tud lenni az anyja, hogy kenyeret süt a kemen-
cében eledelnek és olyan édes szagot szór az udvaron,
mint az angyalok éjszakán harmatot a virágokra.
Szederfára mászott Rózsika, bemaszatolni magát a
fekete gyümölcstől: ott érezte a szagot.
A szérűre ment, hogy elkergesse a kisludak árpa-
kásás eledeléről a tyúkokat: ott érezte a szagot.
Nagyon örült, hogy az anyja kislánya ő.
Valami vágyakozások bizseregtek benne, hogy
olyan teremtőkedvűvé nőjjön ő is, amilyen az édes-
anyja, aki kenyeret süt és édes szagot szór az udvar-
ra. Nagyon türelmetlenül hesegette el magától a las-
súfolyású napokat, hogy múljanak el minél előbb,
hogy elmúlásukkal ő is beleérjen abba a korba, ami-
kor posztot foglalhat el a munkában és gondban: a
teremtésben a parasztgazdaság széltében-hosszában.
Akkor már volt egy erejéhez mért posztja: a vigyá-
zója volt a szérűn szerteszaladgáló kislibaseregnek.
De az ilyen semmimunka olyan erőtlenséget, kicsiny-
séget bizonyító poszt volt, hogy Rózsika kióhajtkozott
belőle másba, nagyobbá.
Erős, nagy akart lenni. Hogy felelősebb dolga le-
gyen. Fontosabb, nagyobb dolga, mint a libaőrzés ki-
csinyke gyerekgondja.
Cilkanéni, Rózsika édesanyja, megsütötte a kilenc
gömbölyű rozskenyeret. A szederfa alatt az asztalra
rakta őket, hogy kihűljenek. Aztán nekikészülődött,
hogy kimegy a mezőre, répát szálolni az embere után.
Délutánon ott lehet. Ebédet is visz egyúttal és csak
hogyha már kihajtott legalább két sort a föld hosz-
szán, akkor jön haza, megetetni az állatokat.
A kivetett, az asztalra rakott kenyerek sorsát Ró-
zsikára bízta. Ellátta tanáccsal, hogyha szemeregni
találna az eső, akkor hordja be őket a konyhába. De addig is
tartsa bezáborva az utcaajtót, hogy csak be-
lülről lehessen kinyitni, hogy ne jöhessen se koldus,
se csavargó, se tolvaj az udvarra, nehogy a kenyerek-
ből ellopjon. Déli harangszókor, amikorra félig ki-
hűltek: locsolja meg őket tiszta vízzel.
 Rózsika figyelmesen hallgatta a szavakat és ígérte,
hogy aszerint is fog csinálni, ahogyan édesanyja
mondja. Fickándozó öröme ült benne, hogy íme,
egyszerre minden nagy vágya teljesül, mert ki-
lenc kenyér megvigyázását bízta rá az édesanyja. Fe-
lelősebb és fontosabb munka ez, mint a kislibák vi-
gyázása. Mert hogyha nem záborná be az utcaajtót,
bizony a kenyerek fölött akkor ott víjongna a tolva-
jos veszély. Mert minden órára akad ember, aki be-
téved az udvarra. És elviheti a kenyeret. Még ha Ró-
zsika nekimenne is és tíz körmével védené, akkor is
elvihetné valami erős oláhcigány, mert mit védene
meg Rózsika?
A kislibákat csak kányaveszedelem tudja fenye-
getni. De ha kánya fenyegeti a kislúdakat: még csak
kering a szérű fölött, máris kiabálnak az öreg ludak
és figyelmeztetik az embereket a veszedelemre, hogy
odaszaladjanak. De, ha a kenyereket nem tartja ál-
landóan szemmel valaki, hát azok nem kiabálnak,
amikor valaki elemeli őket.
Nagyot dobbanó szívvel ismerte föl Rózsika, hogy
már szükségessé vált a világon az ő sorsa a szülei
gazdaságának sorsában. Mert ha így egyszerre rá-
bízhassa az anyja a kenyerek vigyázását és elmehet
szálolni, a mezőn segíteni az emberének, az azért van,
hogy Rózsika él és az, aki.
És mégis, ez a nagy emberi örömmel kezdődött nyári
délután lett Rózsika legcsúnyábbik emléke ab-
ból az időből.
Még máma is szégyenli.
Mert lánypajtások közé keveredett.
A lánypajtásokkal való közös játékban múlott el
egy darab napja abból, amelyiken a kilenc kenyeret
kellett őriznie.
 Nem záborta be az utcaajtót, hogy a lánypajtásai
bejöhessenek a közös játékhoz, feledtető, kicsiny örö-
mökhöz, amik a labdajátékban, kergetőzésben, bújócs-
kában vannak.
Amikorra kicsiny lelkébe beleült a kötelessége, ak-
kor már későn volt.
A kilenc gömbölyű, fényes kenyér helyén már csak
nyolc csillogott az akácfa alatti asztalon.
Hiába olvasta meg újra és újra, csak nyolc volt.
Jaj! micsoda lelkiismeretfurdalással indult volna
százfelé egyszerre, hogy az elveszett kenyeret meg-
keresse. Hol keresse? Az udvaron? Az utcán? Az
egész faluban?
Meggyanúsította a játszópajtásait. Össze is vere-
kedett velük. Mert mindannyiuk védte a tiszta becsü-
letét, egyikük se hagyta magán száradni Rózsika tol-
vajvádját. Egymás haját cibálták és sírtak keser-
vesen.
Meggyanúsította a kutyát is.
De a lomposszőrű állat hasa lapos volt, nem volt
puffadt. Nem bizonyította semmi, hogy megevett egy
egész kenyeret.
Meggyanúsította a szomszédasszonyt, az utcán me-
nőket.
Kérdezősködött ismerőstől, ismeretlentől.
De hiába.
A kenyér nem lett meg.
Elveszett a szederfa alól.
Tudta jól, érezte Rózsika, hogy ő maga az oka
mindennek.
Megtudta akkor, megtudta azóta is, hogy a poszt, a
parasztposzt állandó odaadást követel.
 Nem is kellett volna az anyja szidása. Mert akkor
már megvert bánat ült a kicsiny Rózsikában azon,
hogy először akartak rábízni vigyázást, fontos, fele-
lős posztot a gazdaságuk életének ütenyében és ő nem
volt elég odaadó ahhoz, hogy a helyét pontosan be-
töltse.
Azóta más Rózsika. Lelkiismeretes, pontos, kemény.
Hogy szeressem őt, mert megbízhatóan állíthatnám a
posztra, akárhova, ahol kevés az én erőm.

Laji az ágyról dirigálja a kis gazdaság ütemét.

A cséplés bevégzése után összeszűkül a munkaterü-
let a parasztgazdaságok táján. Könnyű és egyszerű
a törődés. Napról-napra egyetlen, egyenlő munka fo-
lyik a mezőn a lovakkal, a tarlóbuktatás.
Amíg minden tarló meg nem fordul, addig folyton
húzzák az ekét a lovak. Egyhangú munka ez, folyton-
folyvást csak ballagni kell a fülledt tájékon az eke
után a férfiembernek.
Karcsit hívatta Laji, hogy szántsa föl a földjeiket.
Karcsi még bekötött nyakkal járt, de azért naponta
befogta a lovakat és szántotta a határt.
Az egyik reggelen Sanyi sunyi arccal állt ki az is-
tállóba.
Megpuccolta a lovakat, mielőtt még Karcsi eljött
volna. Csillogóra kefélte a szőrüket és alaposan meg-
etette őket.
Amikor Karcsi eljött, akkor már meg voltak puccol-
va és meg voltak etetve a lovak. Nem beszélt Karcsi
Sanyival, elkerülte, hogy szólnia ne kelljen neki —
de már tudta, hogy Sanyinak célja van a puccolással
és az abrakolással: ő akar rajtuk szántani menni.
 El is ment.
Karcsi még eljött egyszer-kétszer a nyári reggele-
ken próbaképpen, de mindig későn jött. Mert Sanyi
még korábban kelt és ott állt a vállalt posztján, na-
ponként szántani ment.
Karcsi csodálkozott.
De csodálkozott Laji is és Rózsika is. Csak nézték
a dolgot, hogy hogyan megváltozott ez a munkakerü-
lő legény, milyen dolgos, gondos lett a nyárban.
Sanyi eleinte nem kérdezett tőlük semmit és nem is
mondott el nekik semmit.
Csak az anyjával beszélte meg, hogy melyik földre
megy és meddig lesz ott.
De napok múlva már odaállt Laji ágya elé és be-
jelentette neki az elvégzett munkák sorát. Meg is kér-
dezte, hogy milyen munka legyen a következő.
— A Pásztó és a Tótdomb már föl van szántva.
Hát most már nekikezdjek az árpatarlónak is a kis-
szögletben?
Akár a katona a hadvezérnek az ellenséges hadál-
lást, olyan pontosan jelentette Sanyi a munkák sorát.
Laji megkérdezte:
— Esett ahhoz elég eső, hogy az árpatarló is en-
gedjen?
— Elég esett. Ha kicsiny vasat viszek, olyat, ame-
lyik merően áll, akkor fog menni ott a munka. Hiszen
szombaton arasznyira ázott meg ott a föld.
— Hát szántsd föl, ha nem kell hantokat túrnod,
így beszélték meg a munkákat.
Látódott Sanyi szavain is, hogy tudja ő, hogy mi
a munka és hogy mire való és mikor kell elvégezni
melyik földön. Meg azt is, hogy hogyan lehet köny-
nyebben és jobban elvégezni. Kis ekevassal megszán-
tani az árpatarlót.
Úgylátszott, hogy tudta ő a dolgokat azelőtt is,
csak konok volt és a lelkiismeret se bántotta őt soha.
Rózsikához mindenkor hányaveti duhaj volt. Észre
se akarta venni az udvaron, nemhogy elbeszélgetett
volna vele, mint testvérével. Se vicces, se komoly szót
nem mondott a szemébe. Az emberek előtt is elkerülte
a rólavaló beszélgetést, mint, akinek nincsen semmi
közé hozzá.
De akkor nyáron, a tarlóbuktatás idején, amikor
megváltozott munkánakvaló voltában — megváltozott
Rózsikához való viselkedésében is.
Egyszer vasárnap reggel Rózsika a kúthoz ment,
vizet húzni Sanyi az istállóajtóból látta, hogy leteszi
a puttonyt a padkára, leereszti a kútostort a mélybe.
Odament.
— Majd én fölhúzom neked — mondta.
Félretolta Rózsikát, fölhúzta a vizet, beleöntötte
a puttonyba. Akkor Rózsika fogta a puttonyt és
bevitte.
Máskor Rózsika fölsöpörte az utcát.
Nagy halom szemét gyűlt össze a söprés nyomán,
szalmából, dinnyehéjból és lehullott akáclevelekből.
Rózsika a szemetet kosárba gyömöszölte. De olyan sok
volt, hogy egymaga nem bírta bevinni. Kezdte kirak-
ni a szemét felét a földre.
Sanyi az utcán cigarettázott, rászólt.
— Sose rakdd ki, majd beviszem én.
Fölkapta a nehéz kosarat és elvitte a trágyadombra.
Már akkor látta Rózsika, hogy Sanyi keresi az al-
kalmakat, hogy segíthessen neki valamiben. Látta Ró-
zsika, hogy Sanyi keresi az alkalmakat, hogy jó tu-
lajdonságaival mutatkozzon meg előtte, hogy meg-
nőjjön a megbecsülésében.
Már akárhol beszédbe elegyedett vele. Azért is,
hogy megmondja neki, hogy jól illik neki babos ruhá-
ja, azért is, hogy eldicsekedjen a végzett munkákkal.
Nyilvánvalóan azzal a szándékkal dicsekedett, hogy
lássa Rózsika, hogy milyen nagy segítség az ő mun-
kaereje az ő földjeiken.
Egy reggel akkor volt kint az udvaron Rózsika,
amikor ő befogta a lovakat. Olyant mondott neki,
amivel az ügyességét fitogtatta előtte:
— A sárga tegnap megugrott az ekében. Olyan bo-
lond ló ez, hogy a pacsirtától is megijed. Tegnap fo-
goly repült föl előtte, attól ugrott meg. Szaladt volna,
ki a világból. De én kirántottam a vánkos szegét, az
eke jó mélyen beletúrt a földbe, hát megállt a disznó.
Így dicsekedett, hogy ért a lovakhoz.
Rózsika kukoricát volt fattyazni. Sanyi este, szán-
tásból hazajövet, egyúttal hazahozta a kocsin a ki-
fattyazott kórót. Akkor oktató szót mondott Rózsiká-
nak.
— Az olyan fattyút, amelyiknek a tetejében virág
helyett kalászt láttál, azt nőni hagytad. Kár azt ott hagyni, mert
szívja a tövet. Ha az egyenes kórón két
kalász van, elég az egy tőnek. A többit mind kivágha-
tod. Mert esőtlen idő jöhet, aztán megsínyli a fattyú-
kalászt a két egyenes is.
Amikor Laji és Rózsika egyedül voltak, Sanyi nagy
pálfordulásáról beszéltek.
Már holtbizonyosan tudták, hogy micsoda erő dik-
tálja Sanyinak az ő magáraerőszakolt dolgos voltát.
Még jobban féltek tőle, amikor a sejtésüket megis-
merték.
Rózsika lett fontos Sanyinak.
 Ő előtte akart megnőni a megbecsülésben, hogy be-
lészeressen Rózsika és ő mégis az árvák földjein biz-
tosítsa be kenyérrel az életét. Mert hogyha megsze-
reti őt Rózsika, akkor őneki egy esztendő múlva se
kell elvesznie ebből a házból, akkor, amikor az anyja
vállairól leesik a gyámkodás megváltó keresztje és
törvényesen és mindent megváltoztatva, Laji veszi át
a kommandót.
Az anyja is szemmelláthatólag támogatta Sanyinak
ezt a szándékát. Lehet, hogy ő adta neki a tanácsot is,
hogy mindaketten biztonságot arassanak belőle. Gon-
dos, jó gazdasszony lett Lajihoz is, hogy elmúljon
Laji idegenkedése tőle és az a mutogatása, hogy kifelé
áll a szekere rúdja a házból.
De Rózsika úgy undorodott Sanyi szeretővoltától,
akár a halálos bűntől. Undorodott Lajival együtt a
Sanyival és anyjával való gazdasági közösségtől is.
Azt latolgatták ők ketten, hogy a nyűgeik magukra
erőszakolt jóakarata elmúlhatik akkor, amikor a cél-
jukat elérték.
Nem merte Rózsika elmondani Sanyinak az ő gondolatait.
Csak amikor kérdezett tőle valamit Sanyi,
akkor felelt neki. De egyszer mégis kirobbant a fe-
szültsége.
Sanyi derékon kapta egy este Rózsikát az udvaron,
magához húzta, hogy megcsókolja őt. De Rózsika ki-
siklott a karjai közül, akár a fürge gyík és az arcába
vágta összeöklösödött markát.
Sanyi megütődve lihegett.
Riadtan kérdezte:
— Nem hagyod magad megcsókolni?
Visszataszítóan mondta Rózsika.
— Neked nem.
— Hát nem szeretsz?
— Nem. Mégha holnap már nem is mész szántani
és sohase többet, akkor is azt mondom, hogy nem.
— Nem is fogsz?
— Nem.
— Soha?
— Soha.
Sanyi másnap már nem ment szántani.
A lovak reggel megpuccolatlanul és abraktalanul
maradtak.
Sanyi ugyanaz a léhűtő csavargó lett, aki akkorig
volt.
Laji és Rózsika nem bánták, mert alig két holdnyi
tarlójuk maradt csak szántatlanul, amit szívesen
szánt föl Karcsi, ha szólnak neki.
Sanyi azontúl csak gúnyolódó szókat dobált Rózsi-
ka felé. Legtöbbször belékeverte gúnyolódó szavaiba
a sellyei legényt is, hogy engem is kisebbítsen.
Meg akartam verni Sanyit. De szépszóval kért meg
Rózsika, hogy ne keveredjem piszokba, öklös verekedésbe
Sanyival, hiszen Sanyi szavai semmit le nem
vehetnek az ő odaadásából, sem az előtte való érté-
kemből.
*

Kint ültem Rózsikéval a házuk előtt a száraz nyár-

végi estében a padon. Beszédes öregember ment az
úton, amikor meglátott bennünket. Közénk jött és ma-
gával hozta azt az én érzésemet, hogy otthon vagyok
én, a véreim között.
Olyan kapcsok vannak közöttünk parasztok között,
amelyek seholsem látszanak, mégis egymáshoz fűz-
nek. Közös szorítások vannak az életünk körül, test-
véri érzést váltanak ki belőlünk sorsosaink szenvedé-
sei, örömöt váltanak ki bennünk sorsosaink örömei.
Menyusnak hívták a beszédes öregembert, aki az
éjszakában közénk jött, mellénk ült, pipázott és meg-
zavarta a turbékolásunkat, meleg csókjainkat.
Az öregapja határbíró volt. Azért van az, hogy Me-
nyus bácsi olyan jól tudja, hogy milyen elvetemedett
emberek voltak azelőtt is, hogy mennyi tolvajlás tör-
tént a határban azelőtt is.
Akkoriban sem lehetett minden bagatell dologgal
a törvényre szaladni panaszkodással, mert az úri
rendek szerettek nevetni a parasztember kicsinyessé-
gén.
Nem támaszkodhatott rá a parasztember a várme-
gye embereire, se a pandúrra, se a hajdúra, hogy az
majd megvédi őt minden ellenségétől.
Sok tolvaj volt és nagyon fenyegették a termést
esztendőről esztendőre. Isten tudja, hol is termettek,
de mindig voltak olyan emberek, akik csak rácsaptak a
parasztember termésére és elloptak belőle egy évre -
való ennivalót.
Hát a parasztemberek a faluban választottak ma-
guknak egy határbírót, aki aztán felelős volt minden
olyan kárért a határban, amit emberkéz okozhatott.
Ha valakinek elveszett egy bokor krumplija, vagy
ha ellopták húsz fej káposztáját, hát az bejelentette
a határbírónak, aki Menyus bácsi öregapja volt —
hogy ennyi és ennyi kára lett a tolvajlással. Akkor
a határbíró megfizette a kárát.
A határban kóborolt folyvást. Vigyázta a csőszöket,
hogy azok minél figyelmesebb gonddal vigyázzák az
ő felügyelete alatt a kék égtájú határt.
 Volt egy kistermetű pejkója, azon ügetett szana-
széjjel.
Kukoricák között és bokrok között bujdosott, min-
den gyanús alakra ráleskelődött a széles mezőn.
Az is az ő dolga volt, hogy meghatározta, hogy aki-
nek valamijét ellopták, mennyi kára van abból. Ha
egy forint volt a kár, akkor ő mondta ki, hogy egy
forint, ő fizette meg azt a kárt, mert úgy volt ő fele-
lős határbíró, hogy a kárt megfizesse a parasztembe-
reknek.
A község pedig nem is bízott rá pénzt, amikor ha-
tárbírájának választotta meg. De azért nem ment vol-
na tönkre a gazdasága a kárfizetések miatt sohase.
Mert ő hajtott magához annyi pénzt a határbíróság
jogával, mint amennyit kártalanításokra adott ki a
határbíróság kötelességével.
Hat csősz volt a gondjaira bízva.
Éberen vigyázták vele együtt a határt az ellenséges emberek
ellen. Hát aki lopni ment, azt rendszerint
meg is fogták.
No, annak az embernek, akit tolvajláson értek, an-
nak nem járt irgalom. Azt úgy bírságolták meg, hogy
futotta a bírságokból a kártalanításra, futotta még
csárdára is.
Így egyenlítődtek ki akkor a dolgok.
De nem nagyon sokáig volt határbíró a Menyus
öregapja.
Szigorú, élesszemű, arravaló voltával nem volt so-
káig biztosítéka a falu határának.
Tavasszal választották meg.
A nyáron át elvette a kedvét mindenféle dologkerü-
lő csőcselékembereknek attól, hogy a dolgoskedvű
parasztemberek termését csak úgy ellopják.
 Őszre meghalt.
Menyus akkor még kicsike gyerek volt, de azért jól
emlékszik rá azokra a dolgokra.
Estére hazahozta az öregapját a kis pejkó. Rá volt
borulva a nyakára, véresen, félhalottan.
Leütötték a határban.
A tolvajok végeztek vele.
Akkoriban még sokszor volt úgy, hogy aki reggel
kiment a határba és estig nem jött onnan haza, azt
már csak holtan találták meg valahol.
Ha gazda volt, bizony megesett vele az ilyen halál,
mert elszánt emberekre akadt a földjén, akik őt lop-
ták és nem akarták a pénzbüntetést megfizetni a
határbírónak. Inkább eltették láb alól a lopásuk
tanúját.
De ha tolvaj volt, akkor is otthagyhatta a fogát,
mert a gazda se volt kíméletes senkihez.
Elkeseredett küzdelem folyik az emberek között a
kenyérért az örök időben.
A pejló félhalottan, ráborulva hozta haza a határ-
bírót a háza udvarára.
Véres rózsákkal volt borítva egyenes, barna hom-
loka, köpcös teste a bírónak.
Olyan hűséges állat volt az a ló, hogy amikor a
gazdáját az ellenséges fokosok ütései nyomán mozdu-
latlanul látta a földön heverni, akkor lefeküdt mellé-
je segítő szándékában. Volt még annyi ereje a sebe-
sült embernek, hogy rákapaszkodott a melléje fe-
küdt lóra. Hát a ló fölkelt, hazahozta a gazdáját a
hátán, meghalni a faluba.
Olyan ló volt.
Be volt tanítva a gazdája mellé való fekvésre. Mert
sokszor volt részeg a határbíró, nem ült volna föl az
álló lóra.
Fokosokkal ütötték le a határbírót a tolvajkodó
emberek a nádas szélén, mert határbíró volt és vesze-
delmet jelentett rájuk nézve.
Kellett is a védekezés akkoriban. Mert akár mesz-
sze is van a Bakony a kisalföldi tájéktól, mégis oda-
felé lopódott ennek a falunak a határja kára.
Különösen sok ló lopódott oda.
Nemcsak a krumplit lopták és a káposztát a határ-
ból, hanem a lovakat is a ménesből és a barmot a gu-
lyából, a rétről.
Éjszakára a réten mind ki kellett láncolni a komon-
dorokat s be kellett béklyózni a lovakat, hogy bizton-
ságban legyenek.
Menyuséknak gyönyörű lovaik voltak mindig,
olyanok, mint az a kis pejkó, aki hazahozta a nádastól
meghalni az öregapját. Hát sokszor is próbálták
mindenféle bakonyi zsiványok ellopni a lovaikat a
ménesből, istállóból,
De azokat nem lehetett.
Kettesével voltak összebéklyózva. Ügyes lovak csak
el tudtak menni egy darabig béklyózott lábakkal is,
ha egyszerre lépkedtek, de ha korán reggel valaki
utánuk eredt, akkor még a komáromi rév előtt elér-
hette a tolvajokat. Ha ügyesek voltak a tolvajok, ak-
kor valami kulccsal kinyitották a lakatot. De nem
minden lakatot lehetett kinyitni tolvajkulccsal.
Egyszer, már suttyó siheder volt a Menyus, fölsze-
delőzködtek az őszi időben, elmentek Veszprémbe egy
kocsi káposztával.
Éjszakára egy rongyos, szegény, kicsi hegyi fa-
lucskába értek.
Szállást kértek ott egy házban, hogy a lovaikkal
födél alá húzóckodjanak.
— Adhatok én szállást — mondta nekik a gazda —
de nem felelek a lovaikér.
— Mér?
— Mer ollanok.
Mondom, derék szép kancáik voltak.
Hát szólt akkor Menyus apja:
— Helye van?
— Van. Téglás kocsiszíny.
— Akkor nem kell felelnie.
Hát ott éjszakáztak.
Beállították a lovakat a színbe. A kocsi kint ma-
radt az udvaron, a lovak háta mögött.
A kocsin aludt a két ember.
Egyszerre, éjfél lehetett akkor már, az apja föl-
keltette Menyust, vigyázó, szótlan csöndben.
Figyeltek.
Hallgatództak.
Belélestek a hunyorgó csillagoktól tompa éjsza-
kába.
Kivehették, hogy a kert felől szapora lépések jön-
nek.
Már megtudta valami elvetemedett két zsivány,
hogy milyen gyönyörű két pejkanca van itten, hát
megfájdult rá a foguk.
Megfájdult bizony.
Menyus és az apja kézbefogták a fokosaikat.
Ütésrekészen tartották és lestek tovább.
Egyszerrecsak beszélgetést hallottak a lovak alatt:
— Testvér, híjába utunk.
— Nem tom, mér vóna.
— Nem a mi lovaink.
— De lehetnek.
— Itt kár volna halál. Ezekkel nem menünk el.
— Mér?
— Ösméred ezt a béklyót?
— Tapogatom, mosmár igen.
— No láss.
— Ehhö nincs kúcs, se ráspó.
— Sokszor próbátuk a negyedi réten.
Aztán nagyon barátkozó kedvvel beszélgetett a két
zsivány Menyus apjával az éjszakában. Meglátszott
az, hogy nagy erő van a megtörhetetlen béklyóban
és nem engedi az embereket ellenségeskedni az ide-
gen tájon sem. Több volt a béklyó, mint a törvény
ereje.
Elbeszélték a zsiványok, hogy eljárnak ők a gutai
és a negyedi rétekre. Még feljebb is, Sellyéig. Mert
sovány, meszes, szegény föld a Bakony, nem ad elég
termést. Földtúró munkából nem élhet meg senki, aki
a Bakony hátán született.
Csak fát terem jót a Bakony, jó erős fokosnyelet,
betyárkézbe valót.
Gyalog megy a zsivány a kisalföldi tájékra. Lop
egy-két zsák krumplit, meg lovat is, akin a krumplit
hazahozza a falujába.
Betakarít így télire.
A krumplit eledelnek.
A lovat pénznek.
Menyus akkor volt először ilyen messzi úton.
De aztán már belenőtt ő is abba a kisalföldi pa-
rasztéletbe: krumplival, káposztával, meg dinnyével,
meg sárgarépával megrakott kocsin kódorogni az or-
szág városaiban.
Az ő szülőfalujában ilyen volt az élet.
Most is ilyen, amikor az unokahugával, Rózsikával
ülünk a házunk előtt a padkán, egymáshoz simulva a
felhősötétítette éjszakában. Menyus bácsi mellénkült,
hogy megzavarja a turbékolásunkat és meleg csók-
jainkat. És minthogyha semmi más nem tenné, rá-
figyelmeztessen ő bennünket a hétköznapra, a föld-
re, a munkára, a kenyérért való örök küzdelemre.
*

Mulatság volt a kocsmaudvaron.

Bort és pálinkát ittak az emberek az asztaloknál.
Az udvar közepén meggabalyodott kedvű párok tán-
coltak.
Két cseréptetős ház között a kocsma udvarán ott
kuncorgott egy faludarab élete a sápadt hold alatt,
kék égtájon ülő csillagok alatt.
Vasárnapeste volt.
Ott ült Sanyi az egyik asztalnál.
Félliter bor volt előtte. Nagyon vágottkedvű volt.
Olyan volt, mint akit valami bogarak bántanak. Olyan
volt, mint akinek éppen azokban az órákban fáj a leg-
jobban a bizonytalan biztonságú élet.
Pajtásai ültek ugyanannál az asztalnál.
A pajtásaiban pedig vidám kedvek szakadoztak föl.
Daloltak, hogy úgy látódjon, hogy olyan szertelenek
és korláttalanok ők, akár búzamező, amelyik éppen
kivetette a kalászát és egyszerre reményt öntött a
gazdájába, holott oktalan a reménysége, mert a bú-
zamező termésével tartozik valakinek.
Úgy kilenc órakor táncolni ment Sanyi is.
 De alig fordult hármat a csárdában, máris maga
köré csődítette azt a világdarabot a kocsmaudvaron,
hogy őt nézze mindenki. Legények, lányok, cigányok,
csaposok, mulatságrendezők mind köréje gyűrűsöd-
tek pár pillanat alatt.
Egy kurjantással kezdődött el minden.
Egy kurjantással, ami megvadult lélekből tör föl
és arravaló, hogy az ember mindenkinek meztelenül
mutatkozzon meg, aki őt nézi.
— A keserves istenedet, az én lábamon táncolsz?
Ahogy elkurjantotta a szót, már repült is az ökle
annak az embernek az arcába, akinek a szó szóllott.
És már látódott: két fenekedő ellenfél áll egymás-
sal szemben a sápadt hold alatt, a kék égtájból kivil-
lozó csillagok alatt a kocsmaudvaron.
Ököl röpült egy arcba. De nem lehet tenyér semi-
lyen kéz az ököllel szemben: ököllé görcsösödött a
másik oldalon is a kéz, a megütött ember keze.
Emberére akadt Sanyi ebben a harckezdésében.
Mert Bárkás Ferencnek hívták azt az embert, aki-
vel duhaj kedvében kikezdett.
Fölvette a harcot.
Ferenc erős ökleivel Sanyi hóna alá bökött, hogy
egyszeribe elállt a lélegzete.
A szívéhez kapott és tántorogni kezdett, minhogy-
ha egyszerre levegőtlen térbe ért volna.
Amikor egy kicsit magához tért, akkor hirtelen
meghajolt és valahonnan a mélységből ügyeskedett
egy olyan bökést Ferenc gyomrába, hogy csak kurjan-
tott egyet és leesett a földre.
A földről hasbarúgta a ráhajló Sanyit, hát Sanyi
is elnyúlt a földön.
Akkor Ferenc rávetette magát, már rajta is ült az
ellenfele mellén és a gégéjét szorongatta.
Egyszerre és végérvényesen ő látódott győztesnek
Sanyi fölött az egész világ előtt.
Mindez egyetlen perc alatt történt.
Csak most gyűrűzködött köréjük a táncos had beke-
rítő láncnak. A cigány is abbahagyta a muzsikálást.
Zsivajgás gabalyodott a levegőbe.
Lent a földön ellenfelek pöröltek.
— Mit akarsz te velem, mi? — ordította Bárkás Fe-
renc, felelősségrevonással a hangjában.
Alul kapálózott Sanyi, ellenfél ült rajta.
Alulról lihegte:
— A lábamra léptél.
Alul volt Sanyi, de olyan volt, akár a prédájától elzavart
oroszlán, vagy tigris: habosszájú, dühös.
Látszott rajta, hogy valamire nagyon éhes.
A felelete nem volt kielégítő Ferencnek.
— Más bajod van teneked. Mit akarsz velem?
— Már mondtam.
— Nem kezdegetnél házas emberrel ilyesmiért.
— De kezdegetek.
— Akkor ostoba szamár vagy.
Akkorra a mulatság rendezői közbevetették ma-
gukat.
Szétválasztották a farkasszemet néző ellenfeleket.
Külön külön nyugtatgatták őket, hogy nyugalom le-
gyen az ő nyugalmukkal a mulatságuk.
A cigány is húzni kezdett.
Bárkás Ferenc tovább táncolt a feleségével a többi
táncolók között. Nyugodtan. Tempósan. Ahogyan a
megállapodott, megérett emberek viselkednek.
Sellyéről nősült ebbe a faluba Bárkás Ferenc.
 Abból a faluból, amelyik az én hazám is. És lám,
ezen a napon Sanyival keveredett el az élete.
A felesége amiatt telepedett le ebbe a faluba. Az
együttélés vonatkozásokat rakott köréje: a faluba
tartozott. Az egysorson élők közösségébe.
Sanyi visszaült a pajtásai közé.
A pajtásaiban nem volt verekedő kedv Ferenc el-
len.
Kíváncsiság volt bennük és azzal kérdezték, hogy
mért vadult meg a táncban.
Nem akart elmondani semmit.
— A lábamra lépett — csak azt állította.
Lassan mégis beszédre hangolták a folytonos kér-
désekkel.
— No, de házas embertől nem kellene felvenned,
ha a lábadra is lép.
— Felveszem akárkitől, ha sellyei az.
— Az a falu bánt téged?
— Ha bántana, elsöpörném a földről.
Olyan beborult szemekkel nézett szét, mint aki meg
is tudná tenni, amit mond.
Valaki évődni kezdett vele:
— Ezt ennél lassabban is mondhatod.
— Mért mondanám?
— Mert ha meghallja valaki olyan, aki hallhatja is,
hát egy tűz üt ki Sellyén, hát már rád is bizonyít-
hatja, hogy gyújtogattál, mert fenyegetőztél.
Még jobban elborult.
— Hát hogyha úgy volna?...
Még jobban elborult és a kihívó hang mögött olyan
volt, hogy máris vad elhatározás van benne végre-
hajtani borzalmas valamit.
De a pajtásai véget vetettek ennek a harapós vi-
tának.
Elkeverőztek a többiek közé a táncban.
Akadt valaki közülük, aki odament Bárkás Ferenc-
hez és fölrajzolta neki a most kialakult világ pontos
vonalait, hogy tudjon ő is mindenről.
— Azért van ellened a Sanyi, mert sellyei vagy.
— Mi bántja őt? — kérdezte őszinte csodálkozással.
— Rózsika bántja, a mostohahúga.
— Mi közöm nekem ahhoz?
— Neked semmi.
— Már nős vagyok.
— De sellyei vagy.
— Hát az vagyok.
— A Rózsika szeretője is sellyei.
— Értem.
— Ez a baja.
— Hát ez.
Így lett világos, hogy azért lett megtámadott fél
Ferenc, azért lett az ellensége Sanyi, mert abból a
faluból való, amelyikből én is.
Az egyfaluból valók testvérezése ült Ferencbe,
amikor a dolgok vonalait megértette.
Fölhajtott egy pohár bort, aztán odament ahhoz az
asztalhoz, amelyiknél Sanyi ült és ott, a vigadó világ
kellős közepén két pofont csattintott az arcára.
Fölfújt kakaskodó mellel mondta neki duhaj sza-
vát:
— A sellyeiek olyan legények, hogy te nem lehetsz
útjukban álló kövek. Félrerúglak.
 Bele is rúgott, hogy Sanyi lehentergett a székről.
Ferenc karonfogta a feleségét és hazament.
Nagy biztonságban lépkedett az utcán a faluvége
felé, ahol lakott.
*

Meg kellett látnom, hogy nagy veszedelem fenye-

geti a mi alakuló, még meg se született, még formát
sem kapott életünket Sanyi részéről.
Meg kellett mondanom Rózsikának is:
— Veszélyt jelent kettőnknek ez a Sanyi, fenye-
gető bajt.
Rózsika csodálkozva nézett rám:
— Mit tudna csinálni nekünk.
— Módot keres arra, hogy elszakítson egymástól.
Nem láthatok bele a lelkébe, hogy egyszerre tudjam, hogy mit
akar, de hogy az a célja, hogy téged ma-
gának kaparintson meg, az bizonyos.
Hozzám simult Rózsika, két kezét két vállamra
tette:
— Hát el lehet minket szakítani egymástól?
Belenéztem két tiszta csókaszemébe, úgy mondtam:
— Talán nem lehet. De az emberek olyanok, hogy
ha szét akarják választani a szeretőket, akkor min-
denféle módon próbálják és végül is néha sikerül is
nekik. Néha elég az is, hogy csak pletykát mondanak
és máris töviseket szurkálnak két szerető szívébe. Né-
ha a pletyka nem elég, ilyenkor más és más dolgot
találnak ki. Nem tudom. Rózsika, hogy mit fognak
kitalálni, nem tudom, hogy mikor fognak a tövisek
belénkszúródni. Mert arra számítani lehet, hogy Sa-
nyi nem is lesz egyedül. Amikor boldogságot kell
szétrombolni, akkor az egyes ember nagyon könnyen
talál cinkosokat. Olyanokat, akiknek nincs is hasz-
nuk belőle, nem is lehet, hogy ők rosszban segítettek.
És mégis.
— Bizony így van — sóhajtotta Rózsika.
— Nem tudom, nem tudhatom, hogy mitől tudnál
megutálni. De nem biztos, hogy nem fogják-e az el-
lenségeink, a rosszakaróink éppen eltalálni azt, ami-
től elidegenítnek tőlem. Lehet, hogy a múltamat fog-
ják elmondani, olyan részletet az életemből, amit én
szégyenlek és nem mondtam el neked. De ők elmond-
hatják. Vagy az is megeshetik valahogy, hogy olyan
viselkedésbe kergetnek valahol, hogy ha megtudod,,
hát már vége a megbecsülésednek. Nem tudom, hogy
mit fognak csinálni. Lehet, hogy egy koldus fog
szidni, én megverem a koldust és te csak azt fogod tudni, hogy
megvertem, azt már nem, hogy milyen
sértésért vertem meg. De már leeshetek előtted isten-
tudja milyen mélyre. Nem tudom, mit fognak csi-
nálni, hol bontogatják fel az összekötözöttségünket.
Azt se tudhatom, hogy mikor.
Rózsika összekulcsolta a két kezét a nyakam körül.
— Nagyon szeretlek — mondta remegve, de báto-
rítóan.
Néztem Rózsikát magam előtt.
A haja csillogott az este homályában. A szeme is
csillogott. Két mécsláng volt a két szeme, amelyik
egyre bizonyosabb világosságot fénylett magából,
hogy lássam az utakat, amiken menni lehet. Fél fej-
jel volt alacsonyabb nálamnál, de törékeny, formás
alakja most cövek volt, viharral dacoló, erős.
Körülöttünk volt a falu, a földek, az egész világ.
Fölöttünk a hunyorgó csillagok ültek, azoknak volt
csak fénye. A falu sötét volt. De a mi két szemünk
világos utakat keresett.
 Rózsika szólt:
— Amikor hallani fogok valamit rólad, addig nem
is engedem magamba azt, amit hallok, amíg meg nem
kérdezem tőled, hogy mit mondsz rá.
Megkönnyebbültem erre a szóra.
— Jó lesz így Rózsika. Mert ha alkalmat adnak az.
embernek a védekezésre, megvédi magát. Jó lesz,
hogyha nem engeded magadnak a személyemet meg-
magyarázni a másokkal szemben megmutatott visel-
kedésemből, hanem egyenesen magamra bízod ma-
gad. Bízzál bennem, Babuka, mert a te bizalmadat
fogják akarni elszakítani tőlem, hogy elszakadjunk
egymástól.
— Nem akarok elszakadni borzongta.
— Ha elszakadnál, akkor megkörnyékezhetne Sa-
nyi, hiszen árva prédácska volnál.
— Az volnák.
— Az árva prédácska elveszíti a biztonságot, el-
veszíti a talaját, a bizalmát. Könnyen elhajlanál Sa-
nyi felé. Ö úgy számíthatja. Most erős vagy, mellet-
tem vagy. Ne hagyd magad egy keveset se eltávolod-
ni tőlem, mert a megszakadt bizalom dolga mindig ro-
hamosan romlik.
Mint a megriasztott madár, úgy remegett Rózsika
a karjaimban. Húzta magát hozzám, mert úgy érezte,
hogy máris visszataszigálják gonoszkodó kezek. A
szája a számat kereste, összeértünk csókban.
— Nem akarok elszakadni — borzongta többször is
azon az estén, a hunyorgó csillagok alatt.
A vergődésből a sors parancsát éreztem kicsen-
dülni.
Tudtam, hogy bátorítanom, bíztatnom és alakíta-
nom kell ezt az életet, mert kettőnknek kellett ugyan-
az: egymásnak kellettünk, hogy a sorsot beteljesítsük.
Összeszorítottam a fogaim, hogy minden vérem a
fejembe szaladjon, tartsa figyelésben minden idegszá-
lam, hogy jól meglássam az ellenünkvaló erők min-
den megmozdulását és a fegyvereket is megtaláljam
a támadások ellen.
A hunyorgó csillagok alatt megfogadtam, hogy Ró-
zsikáért, Rózsikával a sorsot beteljesítem.
*

Mint valami kiszámíthatatlan, de holtbizonyosan

bekövetkező villámcsapás, úgy ült a fejünk fölött az, hogy
Sanyi él és olyan megveszekedett ember, ami-
lyen.
Fenyegetésnek kellett őt látni.
Számolni kellett vele. Akadálynak kellett számí-
tani aki csinálhat olyan valamit, hogy egyszerre föl-
bomlik tőle a mi életes kapcsolatunk egymással.
Én is láttam, Rózsika is.
De nem ült belém gyávaság.
Nem hunyászkodtam meg, nem is húzódtam el a
meglódult dolgok vonalától, hogy zavartalan helyen
várjam meg a jobb időket, amíg elmúlik a megnőtt
dolgok láza, amíg lecsillapodik Sanyi, belefárad az
ellenféltelen küzdelembe.
Nem.
Én kiálltam, hogy a dolgokat úgy alakítsam, hogy
ne Sanyi legyen a növelőjük, hanem én.
Kerestem az alkalmat, hogy előbb találkozzak Sa-
nyival, mint amikor ő akar találkozni velem.
Olyan erővel akartam előtte megmutatkozni, ame-
lyik szemmellátható legyen, döbbentő legyen. Hogy
magasan érezzen maga fölött és megzavarodjon az ő
romboló akaratában.
Életbevágó kérdésem volt Rózsikától a Sanyival
való találkozásom előtt:
— Kicsi szívem, most, hogy így megiramodtak a
napok, mint valami fergeteg, mellém állsz-e most?
Érdemes nekem küzdelembe menni teérted?
Amikor ezt kérdeztem, szempillái lezáródtak. Szen-
vedett. Neheztelve kérdezte:
— Hogyan mondjam meg, hogy szeretlek?
Elmúlott minden töprengésem az ilyen szóra.
Magamhoz húztam, magamhoz szorítottam testestül-
lelkestül, akár valami kincset, amit istentelen erő
akar letépni a vele fölvirágozott mellemről.
Biztonságot éreztem a világgal szemben.
Fölnyúlt Rózsika a szemével a szememhez, a szájá-
val a szájamhoz, hogy egyszerre, újra és örökre ösz-
szekössön kettőnket az a biztonság, az emberi erő.
Így voltunk két testben egy lélek.
Egy lélekben a hatalmas élet.
Ölbekaptam Rózsikát és úgy cipeltem magammal a
másik szobába, hogy megmutassam az ellenfelem
előtt: ez vagyok én, annyi vagyok én és azért va-
gyok én!
Ott volt Sanyi a szobában. Az anyja is.
Életes duhajság volt feléje a kurjantásom:
— Látod, az enyém ez!
Gúny jelent meg az arcán, mintha semmibe se ven-
né a szavamat.
Elöntött a düh:
— Ezt te nem téped le rólam soha!
Letettem Rózsikát és farkasszemet néztem Sanyival.
Aztán hozzáugrottam és olyan ütést mértem a hom-
lokára, hogy összegömbölyödött a padlón, akár a csi-
gabiga csavarodik a kagylójába, amikor idegen erőt
érez.
Az anyja fölsíkoltott.
A fia ösztönös védésében nekemtámadt tíz körmé-
vel:
De hidegen számítottam ki a mozdulataim, hogy a
biztonságomat ő is meglássa; azt, hogy minden lehe-
tőséggel számoltam.
Eléje tartottam a kezemmel a töltött revolvert.
Meghökkent.
Mostanig nem szólt, de most kisiklott belőle a riadt
kérdés, holott érezte, hogy nem is őt fenyegetem vele?
— Ölni is tudnál?
— Tudnák! — feleltem elszántan.
Csak dadogott:
— Ölni... ölni...
Olyan volt az öregasszony, mint az eszelős.
Rákurjantottam:
— Hát a maga fia nem arra készül, hogy megöljön
mindakettőnket? Hát nem gyilkosság az, ha szét akar-
ja választani valaki az együvé tartozó életeket? És én
tűrjem? Tűrjem azt, hogy ő öljön meg engem?
Az öregasszony csak hápogott.
Aztán a fiához hajolt, hogy fölélessze.
Vizet locsolt megkékült homlokára, csukott szemei-
re, a szájába, a nyakába.
Így kellett meglátniuk, hogy mekkora elszántság,
mekkora erő vagyok én a megtámadott oldalon.
Látniuk kellett, hogy olyan biztonság vagyok, ame-
lyik életet ad, vagy életet vesz, de nem adja oda a
díszt, ami ugyanakkor: sorskiegészítés.
Látniuk kellett az ököl erejét.
Ennyit akartam megmutatni ellenfelemnek: Sanyi-
nak és az anyjának is.
Ennyit akartam megmutatni ugyanabban a percben,
rajtuk keresztül az egész világnak.
*

Szobájukban elmondta Rózsika Lajinak az első ház-

ban történt dolgokat.
Laji az ágyon rábólintott minden szóra. Okos sze-
mei fénylettek és azt mondta nekem:
— Nem féltem Rózsikát, ha vele vagy.
De Rózsika bánatos volt.
— Nem kellett volna verekedni.
Megsimogattam Rózsikát:
— Ha nem kellett volna, akkor elkerültem volna.
De halálos támadás ellen öklös védekezést láttam én
jónak.
Szelíden szólt ő, hogy csak a riadt aggodalma lát-
szódjon ki a szavaiból:
— A halálos támadás ellen megvéd a törvény, ha
tud a halálos támadásról előre.
Lehajtottam a fejemet, mint aki bűnben van és el-
mondja azt. Pedig nem voltam bűnben, hanem pa-
naszkodásban.
— Olyan árva a parasztélet a zűrös világban, hogy
nincsen egyetlen törvény sem amiatt, hogy a paraszt-
embert megvédelmezze. Egyre-másra hullanak a pa-
rasztemberre a kemény sors suhogó ütései, hol jégeső-
ben, természeti csapásokban, hol meg ilyen Sanyik-
ban, akik le akarják rombolni azt, amit az ember föl-
épít. Nincsenek paragrafusok a támadások ellen, hogy
a védelmükben bújjon az ember. Hova fordulhattam vol-
na segítséget keresni? A csendőrökhöz, akik a törvény
látható vigyázói? Itten nem volt megtámadva semmi
kézzelfogható, semmi vagyon. Sanyinak az a küzdel-
me, az a harca, hogy merényletet akar elkövetni szüle-
tendő életünk ellen, hogy még a születés előtt megölje
azt. Szét akar szakítani kettőnket, hogy védtelen pré-
da legyél, akit aztán a magáénak kaparinthat. Hát
milyen okból jelenthettem volna föl a csendőrök előtt?
Azzal, hogy a szerelmemet akarja lerombolni? Kincs a
szerelem, de a lélekben van. Az ellen és az mellett
nincsen törvény. De szégyellem volna is törvény mö-
gött keresni védelmet, mert duhaj paraszti erő van
bennem: küzdeni az összefutó emberi akaratokkal.
Nincs törvény az ilyen láthatatlan, kézzel nem fog-
ható merényletek meggátolására, az írott mulasztók-
ban, az államok paragrafusaiban, amelyekre azt
mondják, hogy azért vannak, hogy védjék az életeket.
Ha gyilkol valaki, akkor elítélik. De, hogyha Sanyi
meggyilkolja bennünk a mi életünket, a mi egybetar-
tozóságunkat, akkor még szabad marad és megbün-
tettem. Mert nem határozza meg a törvénykönyv, hogy
gyilkos-e vagy nem gyilkos. Mi tudnánk azt, hogy
gyilkos, de a törvény nem vonná felelősségre. Mert
nincsen ilyen törvény. Törvény volna a lelkiismeret.
De hát azt ki rázza föl Sanyiban? Ha föl nem kurjant
a lelkiismeret Sanyiban magától, az életismeret miatt
— akkor föl nem rázódik sem emberi rábeszélésre, sem
isteni kinyilatkoztatásra. Akkor még ő maga se fogja
megérezni sohase, hogy bűnt követett el... Ahol nem
védi a törvény a parasztembert a jogos életépítésben,
ott kell, hogy megvédje az ököl ereje. Más semmi.
Ha nincs erős ökle, akkor elbukik. Kell, hogy a tör-
vényen kívül is megszegüljön és védje magát. Azért
kellett a dacos-duhaj parasztnak megmutatkozni ben-
nem, hogy lássa meg Sanyi, hogy a törvényeken kí-
vüli esettségemben küzdelmet vállalok a célért, az élet-
ért. Azért kellett a támadásom. Sanyi öklös leütése, a
fegyverem Katinéni mellének irányítása, hogy lássák:
az életem ellen ott náluk készülődő támadások elől én
nem térek ki. Nem térek ki Sanyi elől, aki a tervébe
vette, hogy most már megszerez magának téged, hogy biztos
legyen az élete a te földjeiden. Cél ez Sanyi-
nak és ő küzdeni kezdett a céljáért. Engem az útjá-
ban lát, mert hiszen látnia kell a szerelmünket. Any-
nyira az útjában vagyok, hogy már halált szab rám a
törvényeken kívüli küzdelemben és a halálos ítéletet
végre is akarja hajtani. Óh, a törvényen kívüli küzde-
lemben is meg kell nekem állnom, ököllel is, mert az
van megtámadva, ami az életemet bekerítendő, befeje-
ző. Te vagy nekem megtámadva, Rózsika... Sanyi-
ban is tudnom kell a paraszti küzdelmek törvényen-
kívüliségét. De amikor az öklömet hozzásújtottam, ak-
kor tudtam, hogy meg kell mutatnom neki az én válla-
lásomat.
Minthogyha a lelkem minden terhét átraktam volna
az ő vállaikra, olyan görnyedten hallgattak Rózsika
és Laji.
Sötétedett a szoba, odakint már közelgett az este.
Meg kellett értenie ezt Rózsikának, bár elborult ek-
kora széles sivatagtól okos kis arca és a sorsmegisme-
résben fénytelenekké váltak csókaszemei.
Sötét dióbarna szemei voltak Rózsikának fekete
szemöldök alatt, gömbölyű homloka alatt: lélekve-
szejtő tüzes parazsak.
Hozzáléptem, egészen melléje.
A vállára tettem a kezemet és szóltam:
— Rózsika, nehezedre esik az, hogy az életet éljük?
Fölegyenesedett, akár a szálfa. A szemei belemé-
lyedtek a szemembe és jól éreztem, hogy a lelke is az
enyémben van.
— Nem akarok elbújni az élet elől, hiszen veled va-
gyok.
Láttam, hogy a gondolata mellémkergette megriasz-
tott árvaságában, az ösztöne is mellémcipelte. Hogy
mégha meg se értene, akkor se keressen más utat,
csakhogy az életet lefektesse az én két, ököllé is mar-
kolászható tenyerembe.
*

Naponként átrobogtam a kilométereket az esti ho-

mályban, hogy újra és újra odaérjek Rózsika élete
mellé.
Két kerék egymás végében a bicikli. Rajta jártam,
hogy szapora legyen a menésem a dűlőutakon.
Elindultam az egyik határból a másikba, a harma-
dikba, a tájon szerteszóródott faluk között.
Úgy feküdtek el a falvak a száradó kukoricavetések
mögött, sűrű, árnyékoló akáclombok alatt, akár a va-
kondokdombok a réten: meghatározott földdarabon és
külön, mégis egyforma, terhes életekkel.
A földek tarkák voltak az utam táján. Az egyiken
éppen érőben volt a kukoricavetés, a másik föl volt
szántva, a harmadik árpatarló volt, a negyedik lu-
cernás.
Sohase értem hozzá, hogy az esti szürkületben vala-
mi megfigyelnivaló szépséget is lássak a koraőszi táj-
ban. Hogy szépséget lássak abban, hogy ahogyan
fogynak alattam a távolságok, valami köd mögül ki-
bontakoznak előttem a faluk és én a közelükbe érek.
Amikor megpillantottam valamelyik sudár temp-
lomtornyot az akácok fölött, akkor fölmértem az időt
a távolsággal, ami még hátra volt és az volt bennem,
hogy az időt győzzem le, hamarabb érjek oda, ahová
elindultam.
 Napközben is szaporáztam a munkát a földjeim
táján.
A maradék tarlót fölszántottam és lehengereltem.
A kukoricát is letörtem.
A kóró learatásához embert fogadtam.
Mostmár határozott célt kaptak az én földjeim is,
hogy fundamentum legyenek, amire élet épül.
Jussos földekkel bíbelődöm. Az apám is örökölte
őket és mi is megosztoztunk rajtuk a testvéreimmel,
hogy átcipeljük magunkkal a paraszti rendeltetést
rajtuk.
Gondos terveket építgettem a földjeimmel adódó
vonatkozásokból, miattuk.
A figyelő szem láthatta, világosan láthatta rajtam,
hogy sorsvállaló folytatása vagyok az apámnak, pa-
raszt vagyok én.
Megszántottam a földeket ekével, lóval.
Porhanyó vetés ágynak műveltem meg a hantokat,
hogy termés fakadjon a munkám nyomán.
Minden kis maroknyi hantot fontosnak tudtam,
mert már élet épülgetett jussos barázdáim fölé. Azon
a másik falun ott élt Rózsika az ő árvaságában és a
megtámadottságában. A szívem feléje hajlott, vágyás
akarat lobogott bennem, hogy idehozzam őt magam
mellé, biztos fedezékbe az élet minden fergetege elől,
hogy öröm legyen ő nekem.
És minden estére odaértem a másik faluba.
Megcsókoltam Rózsika száját, hogy az összekötözött-
ségünk ki ne hűlhessen semmilyen fenyegetésre sem..
Sem fenyegetésre, sem csábításra.
*
 Újra és újra megláttam Sanyi hangtalan nagy fe-
nyegetését.
Újra és újra megmutatódott dacos akarata.
Az egyik estén a falujuk felé vezető utamban ez
történt:
Kirobogott biciklim a kukorica mögül a dülőúton,
ekkor pukkanást és éles visítást hallottam. A visítás
sebesen süvített el mellettem. Arrafelé néztem, ahon-
nan a pukkanás hallatszott, ahonnan a visítás elin-
dult: Sanyi sungyogott bele hirtelen a kukoricába,
hogy elbújjon előlem.
A kezében füstölgött a kilőtt revolver.
Látódott, hogy rámlőtt, de ideges feszültségében
nem talált el.
Leugrottam a bicikliről és utánna vetettem magam
a kukoricatáblán.
Cikázó vonalban szaladtam, hogy másik, harma-
dik golyója se találhatott el. Amikorra kilőtte a fegy-
vere hat töltényét, akkora éppen hozzáértem.
Nem ért rá újra tölteni.
Rávetettem magam akaratos erővel, elvettem a
fegyverét.
Akaratom volt az, hogy éjszakára haza se bírjon
vánszorogni és nagyon érezze, hogy a törvényen kí-
vül is erős vagyok, fölötte vagyok én akaratban és
egyenes számításban.
Más estén újracsak lesett.
De akkor már nem jártam egyedül.
Rózsika rávett, hogy mindig hívjak magammal va-
lakit, ne járjak egyedül az estékben, mert bizonytalan
az élet.
 Ismertem azt a szlovák népdalt:
... nechodívaj sám,
najdi si ty kamaráda,
bude tvoja Dulka rada
tam,
cez zelený háj ...
Rózsika aggodalma ugyanaz volt, mint a népdal
lányáé, hogy megtámadnak. Magam is beláttam, hogy
igaz minden.
Azontúl barátom is velem járt, hogy védelmem le-
gyen. Mert gyors a revolvergolyó és gyarló az egy-
ember a széles tájon. Nem számíthat adott helyről tá-
madásra, hanem bizonytalan zugból.
Nem mondtam el Rózsikának Sanyi támadásaiból
semmit, hogy az aggodalma ne nőjjön meg miattam
— de megsejtette ő a veszedelmet és féltett.
Rózsika őszinte volt és nyílt.
Minden apró vonatkozást megkérdeztem tőle, mert
irányítani is akartam a történéseket, hogy könnyebb
legyen a védekezésem minden ellen, ami ellenem jön.
Elhárító nagy küzdelem volt ez.
Katinéni a lányoknak mondta el, de a lányok Ró-
zsikának, hogy micsoda prédálást csináltam az éle-
temmel évekkel azelőtt. Alkut kötöttem gyerektelen
nagybátyámmal, hogy a felesége rokonát fogom fe-
leségül venni, csak rámírassa a földjeit.
Olyan pletyka volt ez, ami lejjebb tolta volna em-
beri értékem súlyát, ha magyarázat nélkül marad.
Máskor a bátyámmal való háborúskodásom ért Ró-
zsikához, de ő nem csinált véleményt magának addig,
amíg nem hallotta az én védekezésemet.
Gyönge az ember, tele van hibákkal és az élet is
olyan fenekedések elé lökdösi, hogy könnyen eshetik
meg a mások megbecsüléséből. De Rózsikában szere-
lem élt hozzám és nagy akarat ahhoz, hogy a hibái-
mat is erényeknek lássa.
Embernek akart látni, aki százfelé vagdalózik az
élet rugdalásai ellen.
Amikor megnőttek a munkák a mezőn, amikor a
második szántások ideje elérkezett, akkor Sanyi újra
gondos paraszt lett, s még hogyha se Laji, se Rózsi-
ka nem kívánták, mégis odatolakodott közéjük a mun-
kaerejével.
Hiába hívták a lovak mellé Karcsit. Amikor Kar-
csi reggel eljött egynapi munkára fölkészülve, akkor-
ra már Sanyi befogott.
Eke volt a kocsin és a határba ment.
Láttam Sanyi nagy elszántságát és ragaszkodását
a földekhez.
Mondtam Rózsikának:
— Nagyobb veszedelemben vagyunk, mint akármi-
kor.
Riadtan kérdezte.
— Mit kellene csinálni.
— Egy úton lehet csak menni most. A törvények
közé kell bújni, mert a törvények megvédhetnek.
— De hogyan?
— Feleségül veszlek.
Már repdesett.
Nyakamba akaszkodott, hogy újra meleg legyen a
szívem tája.
Tudtam, hogy gyors változás kell itt, hogy meg-
előzzem a kerge napokat.
Beiratkoztam a papnál Rózsikával együtt.
Elmondtam a papnak, hogy titkolóznunk kell a fa-
lu előtt és gyorsan akarjuk az esküvőt.
Dispendációt fizettem, hogy ne fusson ki a vára-
kozási idő huszonegy napra, hanem kurtuljon le hét
napra.
Nem mondtunk senkinek semmit.
Hármunk titka volt Lajival, hogy már jegyesek
vagyunk, ne tudja a megveszekedett ellenfél.
Az utolsó napok feszültségében tud megtörténni
mindig valami kiszámíthatatlan bosszú, ezt tudtuk —
hát függöny mögé bújtattuk az utolsó napokat a tit-
kunkkal, hogy vak legyen Sanyi.
Lajival és Rózsikával fölmértük a világosan föl-
mérhető vonalakat és a hármas tanácskozás után le-
szögeztük:
Sanyi abban az akaratában, hogy a nagykorúság
ne úgy következzen be, hogy feleségül veszem Rózsi-
kát — összeszedi az erejét és megtámad minden le-
hetőséget. Talán arra is készen van ő, hogy a halálo-
mat okozza, csakhogy az ne következhessen be, hogy
Rózsika nagykorúvá válik, én is törvényesen leszek a
család tagja. Mert az annyit jelentene, hogy ő kiesik
ebből a családból, amelyik biztonság neki és kenyér.
De ugyanakkor, amikor énnekem halálos fenyegetés,
ő — a legszívesebben azt tenné, hogy Rózsikát eltán-
torítaná tőlem, elrabolná az én mellemről és hogy már
őt ne fenyegesse hozzám hasonló veszedelem: hát a
maga mellére tűzné. De ebben az igyekezetében elle-
ne szegül Rózsika őszinte undorodása tőle és meleg
vonzódása hozzám, akiben védelmét látja, boldogságát látja.
Halált okozni — attól még félhet is ő, mert
arra kell gondolnia, hogy nem is csinál biztonságot
maga köré az én halálommal, mert a haláltokozásért
a mellére térdepelhet a Törvény és kiveti őt az embe-
rek közösségéből.
Rózsika az én életemet féltette Sanyitól.
De én világosabban sejtettem, hogy ő van nagyobb
veszedelemben, mert szűz testét akarja Sanyi.
 Így sejtette Laji is az ágyon.
De mindhármunkat egyformán rágott a veszedel-
mek és a töprengések férge.
Így múltak a napok.
Megnyúlt Rózsika arca a kínos élettől. Lesoványo-
dott és egészséges színe meghalványult.
De azért arra bíztattuk egymást, hogy figyelmesek
legyünk minden órában, minden percben.
Támadásoktól féltünk, amik száz oldalról is érhet-
ték akármelyikünket, de mi nem tudhatjuk, hogy hon-
nan és mikor.
Akármelyikünket éri a támadás, már szenvednie
kell miatta a másiknak is. Az egyikünket bántja
meg valaki, az a másiknak is fáj.
Vártuk a napot, amikor a Törvény egybeboronál.
Egybeboronál és ugyanakkor a védőszárnyait is ki-
terjeszti ránk, mert csak törvényes egybetartozóságot
véd meg. Mert a parasztlány és a parasztlegény, az
ő vonatkozásaival kívül esik a törvényen időtlen
időkig.
Őszeleji meleg napok voltak ezek.
A napok iramában egyre elevenebben éreztük az
egész parasztélet kivertségét, társtalanságát; apró emberekre,
egymásnak szegeződő érdekekre szakado-
zottságát.
*

Bárkás Ferenc odaállt az egyik délutánon Sanyi

elé, hogy felelősségre vonja a vasárnapesti verekedés-
kezdegetésért ott a kocsmában.
Kint volt ez a mezőn.
Az eke után való lépkedés pihenésében volt éppen
Sanyi.
 A megforgatott földből fülledt szag szállt föl a le-
vegőbe az egy hét előtti eső nyomán. A lovak izzad-
tak a nap alatt.
Ferenc megvárta, hogy Sanyi kiérjen a dűlőútra.
Sanyi megfordult a lovakkal és tovább akart men-
ni, minthogyha nem akarna közösséget se istennel, se
emberrel.
De Ferenc feléjeszúrt, szavaira mégis megállt.
— Nagylegény, aki verekedést kezd, de nem tud
rá okot mondani.
Csak nézett Sanyi keserű szemekkel, amikben ben-
ne volt, hogy minek bántja meg ebben a percben va-
laki?
— Megmondhatnád, hogy mi bajod van énvelem —
mondta Ferenc felelősségrevonóan.
— Semmise — morogta Sanyi az orra alatt.
— De ezt ne mondd. Amikor belémmartál, biztos,
hogy valami bántott. Hát ha egyenes ember vagy,
akkor megmondod, hogy mi volt.
Hallgatott Sanyi.
— Mert én volnék olyan egyenes, hogyha okot
adtam rá, hogy jóvátegyem.
Csöndesen szólt Sanyi:
— A lábamra léptél.
De Ferencnek nem volt felelet az ilyen szó, annális-
inkább, mert már tudta, hogy én voltam az ok. Azért
húzta Sanyit, hogy őszinte szót halljon tőle a dolgok
felől és őmaga felől.
— Azt te máskor, vagy mástól föl se veszed, ha
táncközben a lábadra lép valaki.
— Hát tőled fölvettem — mondta Sanyi erőltetett
duhajsággal és rántott egyet a vállán.
 Ferenc kíméletlen volt:
— Azt mondtad, hogy azért vagy ellenem, mert
sellyei vagyok.
— Ezt nem mondtam.
— De ezért vagy!
— Hát azért.
— Hogy betolakodtam.
— Az még nem baj.
— Hát hol a baj.
— Hogy utat mutattál a földieidnek.
— Hát ez — húzta el a szót Ferenc.
— Hát ez.
— Itt van a kutya eltemetve.
— Hát itt.
Ült Sanyi az eke gerendelyén.
Vergődő ember volt Ferenc előtt, aki egyszerre
megnyílt, hogy érthető legyen minden mozdulata.
Ezután már kibugyogtak belőle a szavak:
— Falat kellene emelni a falu határja köré, jó ma-
gasat, hogy ne jöjjön senki közénk. Mert olyan az
élet, akár az elveszejtett búzakéve, amit elindul az
ember megkeresni. Millió búzakéve van, hát hol keressem azt,
amit elveszítettem? amit meg akarok ta-
lálni? Gyámoltalan a parasztember, hogy sehova se
lát. Se előre nem lát, se hátra. De meg szeretné ta-
lálni az asztagban azt a búzakévét, amit őtőle loptak
el. Hát, hogy sokáig ne kelljen keresgélni, ne kelljen
szétrakosgatni az egész asztagot; ráfogja akármelyik-
re, hogy az az övé, éppen azt keresi. De akkor jön va-
laki más is és azt mondja, hogy nem az az. Ezen van
aztán az összecsapás.
Értelmes ember Ferenc, hát odaállt Sanyi elé és
rátette a vállára a kezét:
— Jól látod, hogy mik a dolgok. Mégse vagy egye-
nes a cselekedetekben. Neked nem éppen Rózsika az,
akit akarsz és mégis rontod egy emberpár dolgát.
Megvadult Sanyi a vádra. Elsötétült az arca és a
szavak rekedten buktak ki belőle:
— Ne álljon az utamba senki!
Ferenc a szemébe nézett:
— De te az útjába állhatsz másnak?
— Állhatok.
— Még ha szerelmet rombolsz, akkor is?
Lelippedt Sanyi.
De összeszedte magát:
— Valami jogot adhat az is, hogy az apja egy csa-
ládba boronált vele. Meg az is, hogy egy családba tar-
tozunk. Mért kellene a földnek átmenni más faluba?
Mért kell egy embernek is más faluba tartoznia, ahol
nem született? Aki itt született, azokat mind egybe
kellene kötözni, hogy egymás sorsáért legyenek. Mért
kellene Rózsikának más faluba tartoznia? Jobb ott az
élet a más faluban? Akkor se jár neki semmiért se a
jobb élet, mert mivel érdemelte ki? Vagy rosszabb ott? Akkor
is ide tartozik. Ha az anyja itt szülte meg,
akkor itt éljen. A földek is... Az öregapja itt vál-
totta meg őket, hátha az öregapja ide tartozott, ezek
közé az emberek közé és nem ment át más faluba a
földet megváltani, akkor minden ivadéka itt marad-
jon.
Értelmetlen volt Ferencnek az ilyen beszéd.
— Olyan vagy mint a meg nem írt könyv — mond-
ta szemrehányóan. — Az öregapját kevered a sza-
vaidba, nem mondod meg lelkiismeretesen, hogy
mért rontod az életét.
Sanyi szétnézett, mintha valamit keresne, amivel
megtámassza magát. Látszott rajta, hogy ragaszko-
dik ahhoz az elismeréshez, hogy világosan beszél ő.
— Jól mondom, megértheted: tartozzon a falujá-
hoz.
— Úgy mondod, hogy minden falu külön életdarab
legyen, mint egy család. Egymásért legyenek az em-
berek. De el legyenek zárva, semmi közük ne legyen
a másik faluhoz.
Így mondta meg Ferenc, hogy mégis megértette,
csak nem találja helyénvalónak Sanyi vallomását.
— Ezt mondom én — bizonyította Sanyi.
— És azon állsz, hogy úgy is legyen.
— Azon.
— Istennek gondolod magad, valami megváltónak,
akinek célja van az egész emberi élet körül.
— Azt nem. Egy ember vagyok, aki keserű és meg-
látta itten a dolgokat.
Nem látott bele Ferenc.
— Hát nekem is azért vagy ellenségem, hogy betolakodtam a
faludba. És mégse vagyok érted. Nem
vagyok a javadra.
Szelíd lett erre a gúnyra Sanyi két szeme és csön-
desen mondta a következő szavát, mint olyan ember,
aki már nem is tudna többet mondani halálos fáradt-
ság miatt:
— Én nem vagyok az ellenséged. Belefárad az em-
ber mindenbe, ami bántja.
Fölállt, megnógatta a lovakat és lement a föld
másik vége felé.
Fölötte volt a bárányfelhős ég, alatta a fülledtsza-
gú föld, előtte a lovak izzadása.
Nem értette meg embervoltát Ferenc.
De szóról-szóra elmondta nekem a beszélgetést.
 Nem értette meg Ferenc.
Pedig vergődő parasztlélek szólt Sanyiból, aki tör-
vényeken kívül áll, valamire ráfogja, hogy az ő elve-
szett búzakévéje az, holott más is a magáénak vallja.
*

Ki akartam érni a feszültségből.

Úgy indítottam a dolgokat, hogy szaporább fu-
tásban múljanak a napok fölöttünk.
Azért volt a dispendáció, hogy hamarabb érjünk a
végére.
Azért voltam már mindennap Rózsika mellett,
hogy a dolgok életrenehezedő súlyát a biztonságom-
mal és átnéző erőmmel eloszlassam.
A titoktartás azért kellett, hogy Sanyi meg ne lás-
sa a törvényes állapot felé való menetelésünket, hogy
ne érhessen meg benne elhatározás semmilyen irtózatos
cselekedetre, amihez lökdöző erő lehetett volna a
végső napok tudata.
De nem lehetett átláthatatlan titkot függönyözni
egy házban élő emberek elé. Ha nem látta meg Sa-
nyi, megláthatta Katinéni, hogy a megkergült napok
iramában lázas készülődés folyik megváltoztató cse-
lekedetre.
Meglátta, hiszen nem lehetett eltüntetni a cseleke-
detek minden jelét.
Szokások és formák falazzák körül az életünket és
sokszor van úgy, hogy nincsen mód kibújni a szoká-
sok és formák meghatározó falai közül.
Bevásárlások történtek.
Meg kellett szerezni a szokások és a formák kia-
báló rongyait, az esküvői ruhákat.
 Színes ruhák, mirtuszkoszorú, bor, kalács.
Előkészületek kellenek a menyegzőhöz, hogy az
embereket ne szólják meg más emberek.
Rangosság kell, hogy az emberek megbecsülésében
maradjon a ház.
Az előkészületekből, azoknak jeleiből láthatta meg
Katinéni a dolgokat.
Lehet, hogy Sanyi maga látta meg a ki feszített tet-
tet: az ő fenyegetése elől való törvénybemenekülést.
Akár Katinéni tudta meg, akár Sanyi látta meg,
mindegy az, egészen mindegy. Mert úgyis egyformán
lökte őt előre az utolsó napok felismerése.
Előrelökte Sanyit a felismerés.
Oda lökte, ahova lökhette: Rózsika szűz teste tol-
vajának, hogy a magáénak rabolja el.
Ott volt előtte a cél: elrabolni Rózsikát. És Rózsikával
együtt megragadni azokat a vonatkozásokat,
amelyek fundamentumra fektethetik az ő életét.
Talán nem úgy számította, ahogyan történt.
Nem akarhatta ő úgy, hogy életet rabol el a halál
számára, hiszen életet akart ő.
A szomorúságomba mártom most magam és úgy
beszélem el most az utolsó negyedórát Rózsika életéből.
Éjszaka volt.
Laji aludt a szobában az egyik ágyon, Rózsika
aludt a kis Pistával a másik ágyon.
Külön szobában aludtak, hogy meglátódjon rajtuk
az egybetartozóságuk.
Külön voltak Katinénitől és Sanyitól, akik a má-
sik szobában laktak és a piócái voltak ezeknek az egy-
betartozóknak.
Sötét éjszakai órán Sanyi berobogott a szobájukba
és egyszerre megdermesztette a jövetele robajára föl-
riadó három árva lelket.
Ismerős járással, kiszámított mozdulatokkal ter-
mett Rózsika ágya mellett.
Még sikoly sem szállhatott el Rózsika szájából, már
marcangoló vad küzdelmet kezdett vele, már tépte
volna, már tepertő vad akaratában.
Rózsika csak csukni tudta magát, kétségbeesett
viaskodással.
A dermedt Laji ocsúdott föl előbb.
Ugrott volna, de béna teste nem engedte, hogy meg-
védje Rózsikát. A szája engedett föl és kurjongatni
kezdte a veszélyben levő ember segítségethívó hang-
jait:
— Emberek, segítség!
A hangokra föleszmélt Rózsika tudatossága is.
Tudta a magárautaltságát és Sanyi arcába vágta
az öklét. A dermedtség perceiben csak összegubózko-
dott, de most már meglendülő öklös védekezés volt a
cselekedete.
Egyetlen szál ingben viaskodott az éjszakában
megveszekedett erejű támadójával.
Laji és Pista teleharsogták az éjszaka csöndjét,
hogy emberek csődüljenek össze a házban.
Az idegen emberek beözönlésére, arra, hogy látják
becstelen támadását, olyan elkeseredés ült Sanyiba,
hogy egyszerre elszégyelte, lám, ez a küzdelme is ku-
darcos lett, hogy itt is vesztes ő és az emberek előtt
már csak megsajnálnivaló.
Bicskát rántott és azt szúrta le vele, akit elveszített.
Akit el se érhetett.
 Akivel valami hazug biztonságot gondolt ágyazni
az élete alá, de akivel nem ágyazhatott maga köré
semmit, mert Rózsikát más utakra diktálta a szerel-
me, más ember felé ebben a rengetegben.
Most halott lett Rózsika.
Derékonütött, lebukó virágszál.
Emberi életdarab, aki mellőlem is elveszett a pa-
raszti sorból.
Csendőrök következtek és a Törvény, amelyik az
emberi életeket bekeríti.
Most jelentkezett a Törvény a paraszti életek küz-
delmei körül és aki láthatóan veszített harcot, arra
rátette a kezét.
*

Megszaggatott ruhákban ülök, fekete gyászban, tompa

fásultságában, esett parasztságában, veszített
küzdelemben legyőzött fél.
Óh, sirassátok meg az én fájdalmamat.
Gyújtsatok gyertyát, hogy lássatok, hogy én is lás-
sak, mert nagy a sötétség, pedig éjszaka sincsen.
Nincsen éjszaka, nincsen nappal.
De valahol rekviemet énekelnek. Szűrődnek a han-
gok, harang is kondul és dübörög a fülben.
Fehér koporsó áll a ravatalon.
A fehér koporsóban egy megsápadt arcocska. Jaj!
élettelen hulla lett, aki tegnap még mellém bújt meleg
szeretéssel.
Ülök a fekete koporsó előtt csöndben.
Nincsen imádságom, nincsen gondolatom. Csak két
szemem van, belőlük patakzanak a tisztító könnyek.
Kés íves fekete szemöldök alatt két beesett szem-
üreg.
Jaj! élettelen test, ránctalan arc, furcsa szag mered
rám.
Kinek mondjam, hogy mi vagyok és mért vagyok?
Kitől kérdezzem meg, hogy mit csináltak itt? hol van
a felelet, ha van kérdés? hol van az élet? hol va-
gyok én?
El van takarva Rózsika teste. Nem is látni, hogy
egyik halmos emlője át van szúrva azzal a bicskával,
amelyik a szívébe ért és piros rózsákat virágoztatok
ki két halmos kebelére.
Nem tébolyodok meg. Mégse tudom elmondani a
fájdalmat, ami belémült. Nem tudnék beszélni. Kur-
jantás se hagyná el csukott számat.
Olyan vagyok, mint akiben megdermedt minden.
Mert körülöttem is összedőlt a világ, összeomlott
minden, ami állt, ami fal volt, vagy kijelölő cövek.
Valahol emberek bolyonganak körülöttem.
Valahol mondanak valamit. Minthogyha ismerősök
is volnának a szavak.
Azt mondja valaki: Sanyi sírva vallott a csendőrök
előtt, kérte őket, hogy ne kívánják tőle a tetemrehí-
vást.
Egyszeriben visszatér a tudatom és már világos
színekben látom, ahogyan a szavakból kidomborodik
az élet és kidomborodik a halál.
Igen, itt van előttem Rózsika, fehér koporsóban és
fehér menyasszonyi ruhában, akár valami szűz liliom,
akit derékon törtek.
Fehér ruhában fekszik, fehér koszorú van a fején.
De a blúzzá alatt apróka halmokon vérpiros rózsák
virítanak látatlan kertben.
Sanyi a csendőrök vigyázásában. Összevasalt, meg-
tört bűnös a törvény kezében.
 Ez minden, amit látni; ez minden, amit el lehet
mondani.
Jaj! mennyi minden van, amit elmondani nem le-
het, amit nem látni, ami mégis van, mert a halál:
vég, kezdet — de élet is.
Emberek vannak körülöttem a szobában és beszél-
getnek.
Jaj! milyenek az emberek, hogy elmondanak min-
dent, amiről senkinek se illik tudni semmit.
Valakinek szabadna beszélni, valakinek szabadna
tetemrehívni, valakinek ordítani szabadna — de én
nem teszek semmit.
Lekonyultfejű némaság vagyok.
A hangom nem zavar, senkit, se embert, se földet,
se falut, se életet — de én vagyok a fájdalom.
Átmegyek a másik szobába, de már tudatosan. Le-
ülök egy székre. Beteg, roncs ember fekszik ott az
ágyon könnyes szemmel.
Most két legény találkozott, paraszti sorsú legé-
nyek.
Megfogtuk egymás kezét a szoba határoló szorítá-
sában.
Aszott kéz volt Laji kéz. Erős, izmos, duzzadó, me-
zőkrőlhozott kéz volt az enyém. És ott az ágyon, ott
most kiegyenlítődött az egészség és a betegség: két
árva ült, két árva a sorsban, megpecsételt paraszti
élet mélységes ölén.