Giuseppe Tomasi Dl Lampedusa

(1S96− 1917)

Lighea

Ezerkilencszázharmincnyolc késő őszén keserű embergyűlölet vett erőt rajtam.

Torinóban éltem, s az 1es számú nőcske, holmi ötvenlírás bankjegyet kutatván zsebemben,
mialatt aludtam, felfedezett egy levelet is, mégpedig a 2-es számú nőcskéét, amely helyesírási
hibái ellenére sem hagyott semmi kétséget kapcsolatunk mivolta felől.
Viharos tombolásra riadtam fel. Peyron utcai kis lakásom tájszólásban szórt szitkoktól
visszhangzott, s a drágalátos teremtés még a szememet is kikaparta volna, ha kísérletét el nem
hárítom azzal, hogy elkapom a bal csuklóját, és kicsavarom egy kicsit. Ez a teljesen indokolt
önvédelmi művelet véget vetett a botrányos jelenetnek, de egyszersmind az idillnek is. A
leányzó sebtében felöltözött, begyömöszölte retiküljébe a púderpamacsot, az ajakpirosítót, a
zsebkendőt és az ötvenlírás bankjegyet, annyi baj okozóját, majd háromszor is arcomba vágta,
hogy „disznó!” − és kiviharzott. Sohasem volt olyan édes, mint ebben a negyedórás
dührohamában. Az ablakból még láttam, amint kilép a kapun, és magas, karcsú s a visszanyert
eleganciától ékes alakja eltávolodik a hajnali ködben.
Nem láttam többé soha, mint ahogy azt a fekete kasmírpulóvert sem, amely oly drága
pénzembe került, s amelynek az a végzetes érdeme, hogy szabása egyformán illik férfira,
nőre. Emlékbe csak két hullámos, úgynevezett láthatatlan haj tűt hagyott az ágyon.
Ugyanaznap délután találkám volt a 2-es számúval, a Piazza Carlo Felice egyik
cukrászdájában. A második terem nyugati sarkában levő kerek asztalkánál, amely „a mi
asztalunk”, nem az eddiginél is hevesebben áhított leány szöghaját pillantottam meg, hanem
Tonino ravasz képét, tizenkét éves öccséét, aki éppen egy duplahabos csokoládé utolsó
cseppjeit hajtotta fel. Amikor odaértem, a szokásos torinói udvariassággal felállt. „Uram −
mondotta −, a Pinotta nem jön el. Meghagyta, hogy adjam át önnek ezt a levelet.
Viszontlátásra, uram!” Azzal elment, s magával vitte a két brióst, amely még a tányérján
maradt. Az elefántcsontszínű kartonlapocskán, aljasságomat és „délvidéki becstelenségemet”
okolva, kereken kiadták az utamat. Nyilvánvaló, hogy az. 1-es számú felkutatta és felbujtatta
a 2-es számút, én pedig két szék között a pad alá estem.
Tizenkét óra leforgása alatt két lányt vesztettem el, akik oly üdvösen egészítették ki
egymást, meg egy pulóvert is, amely annyira a szívemhez nőtt; tetejébe pedig meg kellett
fizetnem, amit az az átkozott Tonino fogyasztott. Vérbeli szicíliai önérzetemet megalázták:
lóvá tettek, s eltökéltem, hogy egy időre lemondok a világról és hívságairól.
Elvonulásom idejére keresve sem találhattam volna alkalmasabb helyet annál a Pó úti
kávéháznál, ahová most magányosan, mint a kivert kutya, minden szabad percemben
elmentem, és esténként is, miután elvégeztem munkámat a szerkesztőségben. Afféle Hadész
volt ez, amelyben nyugalmazott alezredesek, bírák és tanárok élettelen árnyai honoltak. Ezek
az imbolygó alakok dámát vagy dominót játszottak, elmerülve abba a fakó fénybe, amelyet
nappal az árkádok és a felhők, este pedig a csillárok óriási zöld lámpaernyői árnyékoltak; és
sohasem beszéltek fennhangon, abbeli félelmükben, hogy a túlságosan hangos szó menten
szétfoszlatná lényük lenge szövedékét. Valóságos pokol tornáca volt ez.
A szokás rabja lévén, mindig ugyanannál a sarokasztalkánál ültem, amelyet gondosan
úgy formáltak meg, hogy a lehető legnagyobb kényelmetlenséget nyújtsa a vendégnek. Balra
tőlem két kísérteties, magas rangú tiszt triktrakot játszott két lárvaszerű törvényszéki
tanácsossal; a katonai és bírói kockák hangtalanul perdültek ki a bőrpohárból. Jobbra tőlem
egy nagyon idős úr ült mindig, szőrekopott asztrahán galléros öreg felöltőjébe burkolózva.
Szakadatlanul külföldi folyóiratokat olvasott, toszkán szivart szívott, közben-közben pedig
gyakran köpött egyet. Időnként becsukta a folyóiratot, és maga elé meredt, mintha a
gomolygó füstkarikákban valamilyen emléken tűnődne. Majd ismét olvasni és köpködni
kezdett. Rendkívül csúnya keze volt, bütykös és vörös, körme pedig egyenesre vágva és nem
mindig tiszta; de egyszer, amikor valamelyik folyóiratban egy archaikus görög szobor
fényképére bukkant, olyanéra, amelynek két szeme távol esik egymástól, és titokzatos a
tekintete, meglepődve láttam, hogy torz ujjpárnái valóságos fejedelmi finomsággal simogatják
a képet. Észrevette, hogy megláttam, morgott mérgében, s egy második feketét rendelt.
Kapcsolatunk megmaradt volna ebben a lappangó ellenségeskedésben, ha történetesen
közbe nem jön egy véletlen esemény. A szerkesztőségből mindennap négy-öt újságot vittem
magammal, köztük egyszer a Giornale di Siciliá-1t is. Azokban az években volt ez, amikor a
Mincul-
pop1 a legvadabbul tombolt, s az újságok mind egy kaptafára készültek: a palermói
napilapnak ez a száma még a szokottnál is elcsépeltebb volt, és semmiben sem különbözött a
milánói és római újságoktól, hacsak tökéletlen nyomdatechnikájában nem. Ezért hát csak
futólag lapoztam át, és hamarosan letettem az asztalra. Alighogy belefogtam a Minculpop egy
másik megtestesülésének a szemléletébe, szomszédom megszólított:
− Bocsásson meg, uram, megengedné, hogy átfussam ezt a Giornale di Siciliá-t ?
Szicíliai vagyok, és húsz esztendő óta egyetlenegyszer sem került hazai újság a kezembe.
Hanglejtése szerfölött csiszolt volt, s kiejtése is tökéletes; az öregúr szürke szeme
zárkózottan tekintett rám, mintha fal választana el bennünket egymástól.
− Tessék csak, parancsoljon. Tudja, magam is szicíliai vagyok, s ha úgy kívánja, akár
minden este is szívesen elhozom az újságot.
− Köszönöm, azt hiszem, felesleges: érdeklődésem merőben gépies. Ha Szicília most is
olyan, amilyen az én időmben volt, akkor ott, gondolom, sohasem történik semmi jó, csakúgy,
mint immár háromezer éve.
Átlapozta az újságot, majd összehajtogatta, visszaadta nekem, elővett egy könyvet, és
belemerült az olvasásba. Amikor feltápászkodott, nyilván köszönés nélkül akart elillanni, de
én felálltam, és bemutatkoztam neki. Ő a foga között mormogta a nevét, úgyhogy nem
értettem; s kezet sem nyújtott. A kávéház küszöbén azonban hátrafordult, meglengette
kalapját, és harsányan kiáltotta:
− Ciao, földi!
Azzal eltűnt az árkádok alatt, mit sem törődve meghökkenésemmel és a játszmájukban
megzavart árnyak rosszalló hümmögésével.
Megadtam azokat a szertartásszerű bűvös jeleket, amelyekkel elő lehet varázsolni egy
pincért, s az üres asztalra mutatva, megkérdeztem tőle:
− Ki volt az az úr?
− Az? − válaszolta. − Rosario La Ciura szenátor.
Ez a név még az én hiányos újságírói műveltségemnek is sokat mondott: egyike volt
annak az öt-hat olasznak, akinek világhíre vitathatatlan, korunk legkiválóbb hellenistája. Most
már megértettem, mik azok a vaskos folyóiratok, és miért simogatja azt a metszetet; s
mogorva modorát és rejtett kifinomultságát is megértettem.
Másnap, a szerkesztőségben, átkutattam azt az iratszekrényt, amely

1. A fasiszta népművelési minisztérium rövidítése.

a jövendőbeli − in spe − nekrológokat tartalmazza. A „La Ciura” cikk is ott volt,

mégpedig, ami ritkaság, elég jól megírva. Elmondta, hogy a nagy férfiú Catania mellett, Aci-
Castellóban született, szegény kispolgári családból; hogy bámulatos görög nyelvtehetségével,
számos tanulmányi ösztöndíj jóvoltából és tudományos kiadványai eredményeképpen, már
huszonhét éves korában megkapta a Páduai Egyetem görög irodalmi tanszékét, majd
meghívták a Torinói Egyetemre, s ott is maradt mindvégig, amíg csak el nem érte a korhatárt;
hogy tanfolyamokat tartott Oxfordban és Tübingenben, és sokat utazott mindenfelé, még
messzi vidékekre is, mert nemcsak szenátor volt a fasizmus előtti időben és az Accademia dei
Lincei tagja, hanem a Yale, a Harvard, az Új-Delhi és a Tokiói Egyetem díszdoktora, nem is
szólva a legnevesebb európai egyetemekről, Uppsalától Salamancáig. Kiadványainak
jegyzéke rendkívül hosszú, és sok művének, kivált azoknak, amelyek az ión nyelvjárásokról
szólnak, alapvető jelentőséget tulajdonítanak; eleget mond erről maga az a tény is, hogy őt, az
egyetlen külföldit, bízták meg a Teubner-féle Hésziodosz-kiadás gondozásával, s ahhoz egy
latin bevezetést írt, amelynek tudományos mélysége felülmúlhatatlan; végül pedig, a
dicsőségek dicsősége: nem volt tagja az Olasz Akadémiának! Ami mindig is kollégái fölé
emelte, még a legtudósabbak fölé is, az a klasszikus ókorhoz való eleven, szinte érzéki érzéke
volt; ez kivált az Emberek és istenek című tanulmánykötetében nyilvánult meg, amelyet
világszerte nemcsak mélyenszántó tudományos műnek, hanem költői szárnyalású alkotásnak
is tekintettek. Egy szó, mint száz: „a nemzet büszkesége és az egyetemes kultúra egyik
fáklyája” − ezekkel a szavakkal fejezte be méltatását a cikk írója. Hetvenöt éves volt, és
szerényen, de tisztesen élt nyugdíjából és szenátori tiszteletdíjából. Mindvégig agglegény
maradt.
Mi tagadás: mi, olaszok, a Reneszánsz édesgyermekei (vagy ősapái) a Nagy Humanistát
minden más embernél többre becsüljük. Az a lehetőség, hogy mostantól fogva e nemes és
szinte varázslatos, de kevéssé jövedelmező bölcsesség legkiválóbb megtestesítőjének
mindennapos közelségében lehetek, hiúságomat legyezgette és felzaklatott; olyasmit éreztem,
amit egy amerikai fiatalember érez, ha bemutatják Gillette úrnak: félelmet, tiszteletet és
különös, de korántsem nemtelen irigységet.
Este egészen más hangulatban szálltam alá a pokol tornácára, mint az előző napokon. A
szenátor már ott ült a helyén, és hódoló üdvözlésemre alig hallható mormogással válaszolt. De
miután befejezte valamilyen cikk olvasását, és noteszában papírra vetett néhány jegyzetet,
odafordult hozzám, és különösen dallamos hangon így szólt:
− Földi, a köszönésed módjából észrevettem, hogy ezek közül az imbolygó árnyak
közül valaki elárulta neked, ki vagyok. Felejtsd el, s ha tudásod el nem párolgott még, felejtsd
el azokat az aorisztoszokat is, amelyeket a gimnáziumban tanultál. Mondd meg inkább, hogy
hívnak, mert tegnap este a szokásos motyogással mutatkoztál be, nekem pedig nincs módom
rá, mint neked, hogy másoktól kérdezzem meg a nevedet, hiszen téged itt nyilván senki sem
ismer.
Pökhendi fensőséggel beszélt; látszott, hogy az ő szemében még egy féregnél is sokkal
kevesebb vagyok, afféle parányi porszem csak, amilyen milliószámra hasztalanul kavarog a
napsugárban. És mégis: a higgadt hang, a szabatos szó meg a tegezés egy plátói dialógus
derűs érzését keltette.
− Nevem Paolo Corbéra, Palermóban születtem, s ott szereztem jogi doktorátust; most
pedig a Stampa szerkesztőségében dolgozom. Hogy megnyugtassam, szenátor úr,
hozzáfűzöm: a gimnáziumi érettségin „ötös fölé”2 osztályzatom volt görögből, s okom van azt
hinni, a „fölé” jeggyel csakis azért toldották meg az „ötöst”, hogy megadhassák nekem a
diplomát.
A professzor finoman elmosolyodott.
− Köszönöm, hogy megmondtad nekem; jobb ez így. Irtózom olyan emberekkel
beszélni, akik azt vélik, tudósok, holott tudatlanok. Akárcsak egyetemi kollégáim. A
görögnek, alapjában véve, csupán külsöséges formáit, furcsaságait és torzulásait ismerik. Az
eleven szelleme ennek a nyelvnek, amelyet ostoba módon „halottnak” neveznek, nem
nyilatkozott meg nekik. Különben sem nyilatkozott meg nekik semmi a világon. Egyébként is,
siralmas alakok: hogyan is érzékelhetnék ezt a szellemet, ha sohasem volt alkalmuk rá, hogy
beszélni hallják az ógörög nyelvet?
A gőg ugyan jobb az álszerénységnél, ez igaz: de úgy éreztem, hogy a szenátor egy
kicsit túlzásba hajtja. Még az a gondolat is felvillant bennem, hogy az évek talán
meglágyították valamelyest ezt a kivételes agyat. Kollégáinak, azoknak a szegény
ördögöknek, éppannyi az alkalmuk rá, hogy beszélni hallják az ógörög nyelvet, mint neki,
vagyis semennyi.
− Paolo … − folytatta a szenátor. − Szerencsés vagy, hogy úgy hívnak, mint az egyetlen
apostolt, akinek némi műveltsége volt, és vala-

2. Olaszországban ez a legrosszabb osztályzat, amellyel a tanulót még átengedik.

micske felületes irodalmi tudása is. De Girolamo még jobb lett volna. A többi név,
amelyet ti, keresztények, viseltek, valójában egytől egyig nagyon is hitvány. Csupa
rabszolganév.
Mindinkább kiábrándított; már-már afféle szokványos egyetemi papfalónak látszott, egy
csipetnyi fasiszta nietzscheizmussal fűszerezve. Vajon lehetséges ez?
Tovább beszélt, a maga megnyerő hanglejtésével és olyan hévvel, mint aki − talán −
hosszú ideig hallgatásra kényszerült.
− Corbéra … ha nem tévedek, ez egy nagy szicíliai név. Emlékszem még, hogy
édesapám acicastellói házunkért egy kis évi bért fizetett egy Corbéra di − nem tudom már
pontosan − Palina vagy Salina nevű család jószágigazgatóságának. Sőt minden alkalommal
tréfálkozott ezen, s azt mondotta: ha van a világon valami, ami bizonyos, az az, hogy e
néhány líra sohasem jut el, az ő szavaival élve, a jogos tulajdonos zsebébe. De te, vajon te
valóban ezek közül a Salinák közül való vagy-e, vagy pedig csak valamelyik parasztnak az
ivadéka, aki felvette az ura nevét?
Bevallottam, hogy valóban egy Corbéra di Salina vagyok, sőt az egyetlen élő sarja
ennek a családnak: minden pompája, minden bűne, minden behajtott bérük és minden
fizetetlen adósságuk, egyszóval a Párducok minden párducsága egyes-egyedül rám háramlott.
Meglepő módon a szenátor elégedettnek látszott ezzel.
− Szép, szép. Én nagyra becsülöm ezeket a régi családokat. Emlékezetük van, ha
parányi is, de mindenképpen nagyobb a többiekénél. Ez a legtöbb, amit ti a testi
halhatatlanság tekintetében elérhettek. Iparkodj mielőbb megházasodni, Corbéra, lévén hogy
ti, többiek, a fennmaradásotokra nem találtatok ki semmi okosabbat, mint azt, hogy a
legfurcsább helyeken szórjátok szét a magotokat.
Most már fogytán volt a türelmem, az öregúr határozottan kihozott sodromból. „Ti,
többiek, ti, többiek!” Kik azok a többiek? Mindaz a hitvány tömeg, amelynek nem adatott
meg az a szerencse, hogy La Ciura szenátor lehessen? S hát ő, ő talán elnyeri a testi
halhatatlanságot? Ráncos képe és nehézkes teste láttán aligha hihető …
− Corbéra di Salina − folytatta rendületlenül −, nem veszed zokon, ha továbbra is
tegezlek, mint azokat a tanítványocskáimat, akik néhány röpke évig fiatalok?
Biztosítottam róla, hogy megtisztelve érzem magamat, sőt boldog is vagyok. S valóban
az is voltam. Miután a nevek és a formaságok kérdésén átestünk, Szicíliára terelődött a szó. Ő
húsz éve nem járt ott, s amikor utoljára volt odalent (így mondotta, piemonti szokás szerint),
mindössze öt napot töltött Siracusában, hogy Paolo Orsival megvitassa a félkórusok
változásának néhány problémáját a klasszikus drámákban.
− Emlékszem még, hogy autón akartak Cataniából Siracusába vinni, de csak akkor
fogadtam el a meghívást, amikor megtudtam, hogy Augustánál az országút elkanyarodik a
tengertől, a vasút pedig part mentén halad. Mesélj nekem a szigetünkről: szép ország, még ha
szamarak lakják is. Az istenek ott honoltak, s a végtelen forró augusztusokban talán még most
is ott tanyáznak. A négy vadonatúj templomotokról azonban ne beszélj nekem: amúgy sem
értesz hozzá, bizonyos vagyok benne.
Így aztán az örök Szicíliáról beszélgettünk, a természeti szépségek földjéről: a Nébrodi-
hegység rozmaringillatáról, Melilli mézének ízéről, a szeles májusi napon hullámzó vetésről,
ahogy Enna felől látszik, a Siracusa körüli magányos zugokról, azokról az aromás
fuvallatokról, amelyek − mint mondják − a citromligetekből áradnak Palermóra némely
júniusi napszálltakor. És felidéztük a nyári éjszakák varázsát a castellammarei öbölben,
amikor a csillagok a tenger mozdulatlan vizében tükröződnek, s az örökzöld masztixfák közt
hanyatt heverő ember lelke az égbolt végtelenjébe kalandozik, míg teste, riadt feszültségben, a
démonok közeledtétől fél.
A szenátor kerek ötvenesztendős távoliét után is bámulatosan pontos emlékeket őrzött
egy s más apró-cseprő dologról.
− A tenger! Szicília tengere dúsabb színű és regényesebb minden másnál, melyet valaha
is láttam; ez alighanem az egyetlen, amit nem sikerül majd megrontanotok, a városokon kívül,
persze. Vajon most is tálalnak még a tengerparti vendéglőkben kettészelt tengeri sünt?
Megnyugtattam, hogy igenis tálalnak, de hozzáfűztem, hogy most már kevesen eszik, a
tífusztól való félelmükben.
− Pedig ez a legfinomabb falat odalent nálatok: azok a véres porcogok, azok a női
szemérmekre emlékeztető alakzatok, amelyek sótól és tengeri moszatoktól illatosak. Eh mit,
tífusz! Csak annyira veszélyes, mint minden tenger-ajándéka, mely halált hoz s egyszersmind
halhatatlanságot ád. Siracusában ellentmondást nem tűrőn követeltem Orsitól. Micsoda
zamat! Minő isteni látvány! Utolsó ötven évem legszebb emléke!
Szavai zavarba hoztak és megigéztek: egy ilyen kiváló ember, aki szinte trágár
hasonlatokra vetemedik, s aki gyerekes mohóságot tanúsít a tengeri sünök − elvégre
mégiscsak középszerű − gyönyöre iránt!
Még sokáig elbeszélgettünk. Amikor menni készült, ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse
a feketémet, de ugyanakkor nem állhatta meg, hogy különös érdességét ne fitogtassa
(„Tudjuk, hogy azoknak az előkelő családokból való fiataluraknak soha egy árva fityingjük
sincs”). Barátságban váltunk el egymástól, ha ugyan illik rá ez a szó, és ha nem veszszü k
tekintetbe a kettőnk közötti ötvenéves korkülönbséget, s azt az ezer meg ezer fényévnyi
távolságot, amely műveltségünk között tátongott.
Továbbra is minden este találkoztunk, és jóllehet embergyűlöletem már-már elpárolgott,
kötelességemmé tettem, hogy sohase mulasszam el a szenátorral való találkozást a Pó úti
Alvilágban. Nem mintha sokat csevegtünk volna: ő ezután is buzgón olvasott és jegyezgetett,
s csak hébe-hóba szólt hozzám, de amikor beszélt, az mindig a gőg és pökhendiség
harmonikus áradása volt, amelybe különféle célzások és érthetetlen költészet csobogó patakjai
vegyültek. Köpködni is tovább köpködött, s végül is megfigyeltem, hogy ezt csak olvasás
közben csinálja. Azt hiszem, valamelyest ő is megkedvelt; de korántsem ámítom magamat: ha
ez afféle szeretet volt is, nem az, amit a magunkfajta emberek, vagy (hogy a szenátor
szavajárásával éljek) „mi, többiek” érezhetünk valamely emberi lény iránt, hanem inkább
olyasféle, amilyennel egy vénkisasszony dédelgeti a maga kis kanárimadarát; tudja, hogy
értetlen és botor, de léte lehetővé teszi, hogy fennhangon panaszolja el keserveit, amelyekben
a szegény párának semmi része sincs; s mégis, ha nem volna ott, rosszul érezné magát. S
lassan-lassan valóban észrevettem, hogy ha későn jöttem, gőgös tekintete a bejárati ajtóra
szegeződött.
Csaknem egy hónapba tellett, amíg rendkívül eredeti, de mindig általános
elmélkedéseiről áttért a bizalmas kérdésekre, az egyetlen dologra, mely a baráti
beszélgetéseket megkülönbözteti a csupán ismerősök társalgásától. A kezdeményező én
magam voltam. Bosszantott örökös köpködése (a Hadész őreit is bosszantotta, úgyhogy végül
is egy ragyogó sárgaréz köpőcsészét tettek a helye mellé); egyik este tehát arra merészkedtem,
hogy megkérdezzem tőle, vajon miért nem gyógyíttatja makacs hurutját. Gondolkodás nélkül
tettem fel a kérdést, meg is bántam tüstént, hogy megkockáztattam, s el voltam készülve rá,
hogy a szenátor haragja fejemre zúdítja a mennyezet gipszdíszeit. Ehelyett azonban higgadtan
így válaszolt:
− De hiszen, kedves Corbéra öcsém − mondotta érces hangon nincs nekem semmiféle
hurutom. Te, aki olyan gondosan figyelsz meg mindent, észre kellett volna vegyed, hogy
köpködés előtt sohasem köhögök. Az én köpésem nem betegség jele, hanem épp
ellenkezőleg: a szellemi egészségé. Undorból köpök, undoromban azoktól az ostobaságoktól,
amelyeket olvasok. Ha nem restellnéd a fáradságot, és szemügyre vennéd ezt az edényt is (a
köpőcsészére mutatott), meggyőződhetnél róla, hogy igen kevés nyál van benne, turhának
pedig nyoma sincs. Az én köpéseim jelképesek és szerfölött kulturálisak; ha nem tetszenek
neked, térj vissza szülőházad szalonjaiba, ahol csakis azért nem köpködnek, mert nem
akarnak undorodni, soha semmitől sem.
Rendkívüli pökhendiségét csupán távolba vesző tekintete enyhítette. Kedvem lett volna
rá, hogy felálljak és faképnél hagyjam; de szerencsére, némi habozás után, ráeszméltem, hogy
mindennek az én meggondolatlanságom az oka. Ott maradtam hát, s a szenátor tüstént
ellentámadásba lendült.
− És te, te akkor meg mért jársz ebbe az Ereboszba, amely tele van árnyakkal és, miként
te mondod, huruttal; mi keresnivalód az élet hajótöröttjeinek ebben a geometrikus hónában?
Torinóban sem hiányoznak az olyan perszónák, akik a magadfajta embereknek annyira
kívánatosak. Egy kis kiruccanás Rivoliba, az Albergo dél Castellóba vagy Mon-calieriba, a
strandfürdőre, és a ti szennyes vágyaitok máris teljesülnének.
Elnevettem magam, hogy ilyen nagy tudós ennyire ismeri a torinói szórakozóhelyeket.
− De hát honnan az ördögből tudja ön ezeket a címeket, szenátor úr?
− Tudom őket, Corbéra, tudom. Ha egyetemi és politikai körökben forog az ember,
megtanulja ezt, és csakis ezt tanulja meg. De légy szíves, hidd el nekem, hogy a ti mocskos
gyönyöreitek sohasem csábították Rosario La Ciurát.
Érezni lehetett, hogy igazat mond: a szenátor magatartásában és szavaiban
félreérthetetlen jele mutatkozott valamiféle szexuális tartózkodásnak, amelynek semmi köze
sem volt korához.
− Az igazság az, szenátor úr, hogy épp azért kezdtem idejárni, mert ideiglenes
menedékhelyet kerestem, távol a világ zajától. Bajom támadt két lánnyal, affélékkel, akiket ön
oly jogosan bélyegzett meg.
A válasz villámgyorsan és kegyetlenül csattant:
− Szarvak, mi, Corbéra? Vagy tán valami nyavalya?
− Egyik sem. Még annál is rosszabb: faképnél hagytak.
S elmondtam neki azt a nevetséges históriát, amely két hónappal azelőtt esett meg
velem. Tréfásan mondtam el, mivelhogy a hiúságomon ejtett seb immár behegedt. Mindenki
más, mint ez a pokolra való hellenista, gúnyt űzött volna belőlem, vagy pedig — kivételesen
− sajnált volna. A félelmetes öreg azonban sem ezt, sem azt nem csinálta; ehelyett
felháborodott.
− Íme, így jár az ember, Corbéra, ha beteg és szánalmas lényekkel párosodik.
Egyébként ugyanezt mondanám, rólad szólva, annak a két kis szajhának is, ha történetesen az
a kellemetlenség érne, hogy találkozom velük.
− Hogyhogy betegek, szenátor úr? Majd kicsattantak az egészségtől mind a ketten: látta
volna csak, milyen mohón ettek, amikor a Ristorante degli Specchiben ebédeltünk. Ami pedig
a szánalmasságot illeti, egy cseppet sem szánalmasak; ellenkezőleg: jól megtermett, gyönyörű
lányok, s méghozzá elegánsak is.
A szenátor megvetően sercintett egyet.
− Betegek, igenis, betegek. Ötven-hatvan év múlva, vagy tán sokkal hamarabb is,
elpatkolnak; ennélfogva már most is betegek. És szánalmasak is: szép kis elegancia az,
mondhatom, amely mindenféle firlefáncból, lopott pulóverekből és moziban tanult
negédességből tevődik öszsze. Szép kis nagylelkűség az, hogy zsíros bankjegyekre halásznak
szeretőjük zsebében, ahelyett, hogy ők ajándékoznának neki, miként mások teszik, rózsaszín
gyöngyöket és korallágakat. íme, így jár az ember, ha ezekkel a sminkelt piócákkal összeáll.
És nem undorodtatok attól, ők sem, te sem, hogy csókolgassátok egymás jövendőbeli hulláját
holmi bűzös lepedők között?
− De hiszen − válaszoltam ostobán − a lepedők mindig ragyogó tiszták voltak, szenátor
úr!
Az öreg dühbe gurult:
-Mi közük ehhez a lepedőknek? Az elkerülhetetlen hullabűz a ti bűzötök. Ismétlem,
hogyan vetemedhetik valaki arra, hogy afféle emberekkel tivornyázzék, mint ők meg te?
Én, aki már szemet vetettem egy venturai varrólányra, megsértődtem ezen.
− De hát végtére is, mégsem lehet mindig csak hercegnőkkel hálni!
− Ki beszél itt hercegnőkről ? Azok is csak hullaházba való anyagok, akár a többiek. No
de ezeket a dolgokat te úgysem értheted meg, fiatalember, rosszul is teszem, hogy elmondom.
A sors végzése, hogy neked és barátnőidnek el kell merülnötök szennyes gyönyöreitek
dögletes mocsarában. Keveseknek adatott meg a tudás.
A mennyezet felé fordította tekintetét, és elmosolyodott. Egy ideig révükén ült a helyén;
majd kezet nyújtott, és eltávozott.

Három napig nem mutatkozott. A negyediken felhívott valaki a szerkesztőségben :

− Corbéra úr ? Én Bettina vagyok, La Ciura szenátor úr házvezetőnője. Azt üzeni
önnek, hogy nagyon megfázott, de most már jobban van, és szívesen látná ma este, vacsora
után. Kilenc órára jöjjön, címünk: Via Bertola 18, második emelet.
S választ sem várva, kurtán letette a kagylót, úgyhogy közlése ellen nem volt apelláta.
A Via Bertola 18 ütött-kopott bérház volt, de a szenátor lakása tágas és − gondolom,
Bettina buzgóságának jóvoltából − gondozott is. Már az előszobában kezdődött a könyvek
végtelen sora, azoké a szerény formájú és olcsó kötésű könyveké, amelyek minden eleven
könyvtárra jellemzők. Ezerszám borították a falakat abban a három szobában, amelyen
áthaladtam. A negyedikben ott ült a szenátor, szerfölött bő teveszőr köntösébe burkolózva,
amely olyan finom és puha volt, amilyet még sohasem láttam. Utóbb megtudtam, hogy nem is
teveszőr, hanem egy perui állat becses gyapja, s hogy a Limai Egyetem tanácsától kapta
ajándékba. Amikor beléptem, a szenátor nem állt fel, de nagyon szívélyesen fogadott. Jobban
volt már, sőt egészen jól, s arra számított, hogy ismét kijárhat majd, mihelyt enyhül egy kicsit
a fagyhullám, amely azokban a napokban Torinót elborította. Zamatos ciprusi borral kínált,
melyet az athéni Olasz Intézettől kapott, émelyítő rózsaszín szultánkenyérrel, az ankarai
Archeológiái Misszió ajándékával, és különféle józanabb torinói süteménnyel, amiről az
előrelátó Bettina gondoskodott. Jókedve volt, olyannyira, hogy két ízben is széles mosolyra
nyílt a szája, sőt odáig ment, hogy a hadészbeli dühkitöréseiért mentegetőzött.
− Tudom, Corbéra, szertelen voltam a szavakban, habár, hidd el nekem, mérsékelt a
gondolatokban. Ne törődj vele, felejtsd el.
Valóban el is felejtettem, sót a legnagyobb tiszteletet éreztem az öregúr iránt, akiről
gyanítani kezdtem, hogy diadalmas pályafutása ellenére rendkívül boldogtalan.
A szenátor mohón falta a borzalmas szultánkenyeret.
− Az édességnek, Corbéra, édesnek kell lennie, és kész. Ha más íz is belekeveredik,
olyan, mint a perverz csók. − Nagy morzsákat adott Eacónak, a nagy, barna bulldognak, aki
időközben besomfordált. − Ez itt, Corbéra, az értő szemében, jobban hasonlít a
halhatatlanokhoz, még ha rút is, mint a te lotyóid.
Könyvtárát nem volt hajlandó megmutatni nekem.
− Csupa klasszikus mű, nem érdekelheti az olyat, aki, mint te, erkölcsileg megbukott
görögből.
De körülvezetett abban a szobában, ahol tartózkodtunk, s amely az ő dolgozószobája.
Kevés könyv volt benne, köztük Tirso de Molina színdarabjai, Lamotte-Fouqué Undiné-\ja,
Giraudoux azonos nevű drámája és − legnagyobb meglepetésemre − H. G. Wells művei.
Ezzel szemben a falakon archaikus görög szobrok életnagyságú, óriási fényképei függtek:
mégpedig nem azok a szokásos fényképek, amelyeket mindnyájan meg tudunk szerezni
magunknak, hanem csodálatos példányok, amelyeket nyilván tekintélyének hatalmi szavával
kért, s az egész világ múzeumai hódolattal küldtek neki. Mind ott voltak, ezek a remek
alkotások: a Louvre Lovas-a, a tarantói Ülő istennő, amely Berlinben van,
a delphoi Harcos, az Akropolisz Perszephoné-ja, a piombinói Apollón, az olümpiai
Lapita nő és a Phoihosz, s a világhírű Kocsihajtó … A szoba szinte villogott révült s
egyszersmind ironikus mosolyuktól, felmagasztosult a testtartásuk higgadt gőgjében.
− Látod, Corbéra, ezek igen; de a nőcskék nem!
A kandallón antik amforák és kratérek: Odüsszeusz, a hajó árbocához kötözve, s a
szirének, amint levetik magukat a szikla tetejéről, és szétzúzódnak a zátonyokon, bűnhődésül,
amiért elszalasztották prédájukat.
-Hazugság ez, Corbéra, kispolgári költők hazugságai; senki sem menekül meg karmaik
közül, s még ha megmene-külne is valaki, ilyen csekélységért nem halnak meg a szirének.
Egyébként is, hogy a csodába halhatnának meg?
Az egyik asztalkán, szerény keretben, öreg és fakult fénykép: egy húszéves ifjú
csaknem meztelenül, göndör haja kócos, ritka szép vonásain hetyke mosoly. Meghökkenten
álltam előtte egy pillanatig: azt hittem, jól sejtem, kiről-miről van szó. De nagyot tévedtem.
− Ez pedig, földi, ez itt (jól megnyomta szavát) Rosario La Ciura: ilyen volt, s ilyen is
marad.
A háziköntösben totyogó, roskadt szenátor egykor ifjú isten volt.
Aztán másra terelődött a szó, s mielőtt eltávoztam volna, megmutatta nekem a Coimbrai
Egyetem rektorának francia levelét, melyben meghívta: vegyen részt a díszelnökségben a
hellenisták májusban megtartandó portugáliai kongresszusán.
− Nagyon örülök neki. Genovában szállók majd a Rexre, a francia, svájci és német
kongresszistákkal együtt. Akárcsak Odüsszeusz, betömöm a fülemet, hogy ne halljam
azoknak a totyakosoknak a locsogását. Szép hajóút lesz: nap, kékség és tengerillat.
Amikor kikísért, újra elmentünk a mellett a könyvespolc mellett, amelyen Wells művei
sorakoztak, és megjegyezni merészeltem, menynyire meglep, hogy ott látom őket.
− Igazad van, Corbéra, borzalmasak. No meg aztán, van köztük egy regényecske,
melyet ha újra elolvasnék, kedvem kerekedne egy álló hónapig egyfolytában köpködni; te
pedig, amilyen szalonöleb vagy, megbotránkoznál rajta.
Ez után a látogatásom után kapcsolatunk határozottan szívélyessé vált: legalábbis, ami
engem illet. Gondos előkészülettel friss tengeri sünöket hozattam Genovából. Amikor
megtudtam, hogy másnap megérkeznek, etnai bort meg parasztkenyeret szereztem, és
bátortalanul megkértem a szenátort, tisztelje meg kis lakásomat látogatásával. Nagy
megkönnyebbülésemre örömmel fogadta a meghívást. Érte mentem a Balillámmal, s
elhurcoltam a Via Peyronba, amely kint van az isten háta mögött. A kocsiban félt egy kicsit, s
egyáltalában nem bízott vezetői készségemben.
− Ismerlek már, Corbéra: ha, szerencsétlenségünkre, valamelyik szoknyás
szörnyetegeddel találkozunk, kitelik tőled, hogy utánafordulsz, s mindkettőnknek szétloccsan
a fejünk egy szögletkövön.
Nem találkoztunk semmiféle figyelemre méltó szoknyás szörnyeteggel, úgyhogy épen
és sértetlenül érkeztünk meg.
Amióta csak ismertem a szenátort, most történt először, hogy nevetni láttam: akkor,
amikor hálószobámba léptünk.
− Lám, lám, Corbéra, ez hát a célpontja szutykos kalandjaidnak. -Szemügyre vette azt a
néhány könyvet, amely a polcomon sorakozott.
− Szép, szép. Talán nem is vagy olyan tudatlan, amilyennek látszol. Ez itt − tette hozzá,
kezébe véve Shakespeare-kötetemet −, ez valamelyest értette a dolgát. „ A sea-change intő
something rich andstrange. „ „ Whatpotions have I árunk of Sjren tears.”3
 Amikor a szalonba a derék Carmagnola asszony behozta a tálcát, rajta a tengeri sünnel,
citrommal és a többi körítéssel, a szenátor egészen fellelkesült tőle.
− Ejha! Hogyan jutott ez eszedbe? Honnan tudtad, hogy ez az, amire leginkább
vágyom?
− Nyugodtan eheti, szenátor úr, ma reggel még a Riviéra tengerében csücsültek.
− Igen, igen, te és a magadfajta emberek, ti mindig csak ugyanazok maradtok, a ti
dekadens és rothadékony szolga-ságtokkal; mindig fületeket hegyezve lesitek a Halál
lépteinek csoszogását. Szegény ördögök ] Köszönöm, Corbéra, jó famulus voltál. Csak kár,
hogy ezek a sünök nem az odalenti tengerből valók, s nincsenek a mi algáinkkal befonva;
tüskéik bizonyára sohasem ontottak még nemes vért. Igaz, megtetted, amit tehettél, de
akárhogy is, ezek bizony csak holmi vadsünök, amelyek Nervi vagy Arenzano hideg
sziklazátonyai közt szenderegnek.
Látszott rajta, hogy vérbeli szicíliai: azok közül való, akik a liguriai Riviérát, amely a
milánóiaknak trópusi vidék, afféle Izlandnak tekintik. A kettéhasított sünök feltárták sebzett,
véres és furcsán rekeszekre osztott húsukat. Azelőtt sohasem vetettem ügyet rá, de most, a
szenátor bizarr hasonlata után, valóban úgy rémlett nekem, mintha ki tudja, miféle lágy női
szervek keresztmetszete volna. Ő mohón ízlelgette, de

3. „A sea-change …” − „Éri dús csodás Tengeri elváltozás.” (Vihar, I. 2. Babits Mihály fordítása.)
„What potions …” − „Szirén-könnyek mily italait ittam.” (119. szonett,I. sor. Szabó Lőrinc fordítása.)

minden vidámság nélkül, magába mélyedten és szinte áhítattal. Sehogy sem akart rá
citromot facsarni.
− Te meg a magadfajták, ti mindig azokban az elegyített ízekben kéjelegtek 1 A sünnek
citromíze is kell hogy legyen, a cukornak csokoládé-s a szerelemnek Paradicsom-íze is!
Amikor befejezte az evést, ivott egy korty bort, és behunyta szemét. Kisvártatva
észrevettem, hogy fonnyadt szemhéja alól két könnycsepp pereg le. Felállt, az ablakhoz ment,
s óvatosan megtörölte szemét. Aztán megfordult:
-Voltál valaha Augustában, Corbéra?
− Regruta koromban három hónapot töltöttem ott. A kimenőnapokon kettesben-
hármasban csónakot béreltünk, s ide-oda evezgettünk az öblöcskék átlátszó vizén.
Válaszom után hosszan hallgatott. Majd ingerült hangon megkérdezte :
− Hát abban a belső öblöcskében, túl az Izzo-hegyfokon, a mögött a domb mögött,
amely a sótelep fölé emelkedik, jártatok-e valaha, ti újoncok?
− Hogyne jártunk volna! Szicília legszebb zuga, szerencsére még nem fedezték fel a
dopolavoristák.4 Vadregényes part az, igaz-e, szenátor úr? Egészen lakatlan, egyetlen házat
sem látni. A tenger a páva színeiben pompázik; s éppen szemközt, túl ezeken a változó, tarka
hullámokon, tornyosul a magasba az Etna. Sehonnan sem olyan szép, mint arról a helyről:
nyugodt, hatalmas, valóban isteni. Egyike azoknak a helyeknek, ahol az örök arculatát látni
annak a szigetnek, amely oly botorul feledte azt a hivatását, hogy legelőül szolgáljon a nap
csordáinak.
A szenátor hallgatott egy ideig, majd így szólt:
− Derék fiú vagy, Corbéra; ha nem volnál annyira tudatlan, lehetett volna faragni
valamit belőled. − Odalépett hozzám, és homlokon csókolt. − Most pedig kerítsd elő a
tragacsodat: haza akarok menni.
A következő hetekben ismét a szokott módon találkoztunk. De most éjjeli sétákra
mentünk, rendszerint végig a Via Pón, és átvágva a katonás Piazza Vittorión, hosszan
elnéztük a sebes folyót és a Kapucinusok Hegyét, ott, ahol valamicske fantáziát oltanak a
város mértani szigorába. Kora tavasz volt, a szorongó ifjúkor megható évszaka; a folyóparton
nyiladoztak az első orgonavirágok, s a fűben, mit sem törődve a nyir-
 4. Dopolavoro − az olasz fasiszták szabadidő-mozgalma.

kos hideggel, mohó párocskák heverésztek, akiknek nem volt hol megbújniuk.
− Odalent már perzsel a nap, virágzanak az algák; a halak feljönnek a víz színére a
holdas éjszakákon, és cikázó testek villódznak a csillámló habokban. Mi pedig itt állunk ez
előtt a sivár és kietlen folyóvíz előtt, az ormótlan kaszárnyák tövében, amelyek úgy
sorakoznak egymás mellé, mint a katonák vagy a csuhás barátok; s hallgatjuk ennek az ájult
párosodásnak a nyögéseit.
De felvidította az a gondolat, hogy hamarosan útra kel, és elhajózik Lisszabonba. Már
közelgett az indulás napja.
− Kellemes lesz. Neked is el kellene jönnöd; csak kár, hogy nincs társasutazás a
fogyatékos görögtudásúak számára is. Velem még csak beszélhetsz olaszul, de ha Zuckmayer
vagy Van dér Voos színe előtt nem tudnád bizonyságát adni, hogy minden rendhagyó ige
optativusát ismered, nyakig benne ülnél a pácban! Habár jobban sejted talán a görög valóság
lényegét, mint ők. Persze nem műveltségből, hanem állati ösztönből.
Két nappal Genovába való elutazása előtt azt mondta, hogy másnap nem jön a
kávéházba, hanem este kilenckor a lakásán vár.
A szertartás ugyanolyan volt, mint az előző alkalommal; a háromezer év előtti istenek
ifjúságot sugároztak, akár a kályha a meleget; az ötven év előtti ifjú isten fényképe úgy
rémlett, mintha riadtan nézné metamorfózisát, ősz és karos-székbe süppedt önmagát.
Miután megittuk a ciprusi bort, a szenátor behívta Bettinát, s azt mondta neki, mehet
már aludni.
− Magam kísérem majd ki Corbéra urat, amikor eltávozik.
Majd felém fordult:
− Látod, Corbéra, ha ma este idekérettelek, vállalva azt a kockázatot, hogy meghiúsítom
ezzel holmi paráználkodásodat Rivoliban, azt csakis azért tettem, mert szükségem van rád.
Holnap elutazom, s ha valaki az én koromban útra kel, sohasem tudja, vajon nem kell-e majd
örökre távol maradnia; kivált ha tengerre száll az ember. Tudod, én voltaképpen kedvellek;
őszinteséged meghat, leplezetlen mesterkedéseid pedig szórakoztatnak. Azután meg, úgy
hiszem, megértettem, hogy neked, miként néhány jobbfajta szicíliainak, sikerült
megteremtened az értelem és az érzékek harmóniáját. Megérdemled hát, hogy ne vezesselek
az orrodnál fogva, és megmagyarázzam neked az okát némely furcsaságomnak s némely
elejtett szavamnak, melyet te bizonyára bolondhoz illőnek véltél.
Lanyhán tiltakoztam:
− Sok mindent nem értettem abból, amit mondott, de ezt az értetlenségemet mindig az
én elmém fogyatékosságának, nem pedig az ön elméje eltévelyedésének tulajdonítottam.
− Hagyd ezt, Corbéra, amúgy is mindegy. Ti, fiatalok, bolondnak néztek bennünket,
öregeket, holott sokszor éppen az ellenkezője igaz. De hogy megértessem magamat, el kell
mondjam neked életem kalandját, amely valóban szokatlan. Akkor történt, amikor az a
fiatalúr voltam, ott ni − s ujjával a fényképre mutatott. − Vissza kell nyúlnunk egészen
ezernyolcszáznyolcvanhétig, abba az időbe, amely a ti szemetekben valósággal
prehisztorikus, nekem azonban nem az.
Felkelt a helyéről, az íróasztal mögül, s odaült mellém a díványra.
− Bocsáss meg, de tudod, ezután halkan kell majd beszélnem. A fontos szavakat nem
lehet ordítani. A szerelem sikoltása és a gyűlölet üvöltése csak a melodrámákban fordul elő,
vagy a legműveletlenebb emberek között, ami egyre megy. Nos hát
ezernyolcszáznyolcvanhétben huszonnégy esztendős voltam. Úgy festettem, mint ezen a
képen. Már a klasszika-filológia doktora lettem, két kis művecském jelent meg az ión
nyelvjárásokról, s némi feltűnést keltettek egyetemem köreiben. Egy év óta pedig a Páviai
Egyetem pályázatára készültem. Tetejébe, még sohasem érintkeztem nővel. Nőkkel, az igazat
megvallva, sem előtte, sem utána nem érintkeztem soha.
 Bizonyos voltam benne, hogy arcom olyan szenvtelen maradt, mint a márvány, de
tévedtem.
− Nagyon hitvány dolog ez a te pislogásod, Corbéra. Amit mondok, az színigazság.
Igazság, s egyszersmind dicsekvés is. Tudom, hogy nekünk, cataniaiaknak, az a hírünk, hogy
még a dajkánkat is teherbe ejtjük, s ki tudja, tán igaz is. Ami azonban engem illet, nem az. Ha
az ember éjjel-nappal istennőkkel és félistennőkkel enyeleg, ahogy én tettem abban az időben,
nemigen szottyan kedve arra, hogy a San Berillio negyed bordélyházainak lépcsőit járja.
Másfelől vallási aggályaim is visszatartottak. Ejnye, Corbéra, meg kellene tanulnod uralkodni
a szempilláidon: folyton elárulnak! Igenis, vallási aggályok, ahogy mondottam. S azt is
mondtam, hogy „akkor”. Most már nincsenek többé; de ebben a tekintetben ez mit sem
változtatott a dolgon.
Te, Corbérácska, aki a szerkesztőségi állásodat alighanem valamelyik potentát
ajánlólevelének köszönheted, te nem tudod, mekkora felkészülést kíván a görög irodalom
tanszékére kitűzött pályázat. Két álló esztendeig kell magolni, egészen az őrület határáig. A
nyelvet, szerencsére, már elég jól tudtam, jóformán épp annyira, mint most; s ezt nem
dicsekvésből mondom … De a többi: a szövegek alexandriai és bizánci variánsai, a latin
auctorok által mindig rosszul idézett részek, az irodalom számtalan kapcsolata a mitológiával,
a történelemmel, a filozófiával s a tudományokkal! Ismétlem, bele kell őrülni ebbe. Úgy
bifláztam hát, mint egy állat, s azonkívül órákat is adtam néhány bukott gimnáziumi diáknak,
hogy megfizethessem a városi szállásomat. Nem túlzók, ha azt mondom, hogy jóformán csak
olajbogyón és kávén éltem. Mindennek tetejébe pedig beköszöntött az
ezernyolcszáznyolcvanhetes esztendő katasztrofális nyara, egyike azoknak a valósággal
pokoli nyaraknak, amelyek időnként kijutnak nekünk odalent. Az Etna éjjelente kiokádta azt a
napmeleget, amely nappal tizenöt órán át felgyülemlett benne; ha délben megérintetted az
erkély rácsát, a segélyhelyre kellett szaladnod; a lávakövezet már-már úgy látszott, mintha
ismét megolvadna; és csaknem mindennap nyálkás denevérszárnyakat csapkodott arcodba a
sirokkó. Majd belegebedtem ebbe a gyehennába. Egy barátom mentett meg: belém botlott,
amint feldúltan bolyongtam az utcán, görög verseket dadogva, amelyeket meg sem értettem
már. Állapotom megdöbbentette.
„Ide hallgass, Rosario: ha továbbra is itt maradsz, beleőrülsz, s akkor befellegzett a
pályázatnak. Én elutazom Svájcba (gazdag fiú volt), de van egy kis vityillóm Augustában,
három szoba, húsz méterre a tengertől, messze kívül a városon. Szedd össze a cókmókodat,
könyvestül, mindenestül, s eredj oda az egész nyárra. Ugorj fel hozzám egy óra múlva,
odaadom a kulcsot. Meglásd, más az, mint itt. Kérdezd meg az állomáson, merre van a
Carobene-lak, mindenki ismeri. De igazán menj el, még ma este!”
Megfogadtam a tanácsát, még aznap este felkerekedtem, s másnap reggel, amikor
felébredtem, az árnyékszékek lefolyócsövei helyett, melyek hajnalban az udvarról
köszöntöttek, a tenger tündöklő tükre terült el előttem, hátterében a reggeli párákba burkolt s
immár korántsem kegyetlen Etnával. Az öböl egészen lakatlan volt, akárcsak ma is, amint
mondottad, és olyan szép, hogy nincsen párja. A házikó ütött-kopott szobáiban nem volt
egyéb, csak az az ágy, amelyben éjjel aludtam, egy asztal és három szék; a konyhában pedig
néhány cserépfazék meg egy öreg lámpa. A ház mögött egy fügefa és a kút. Valóságos
paradicsom. Bementem a szomszéd faluba, előkerítettem azt a parasztot, aki Carobene
földecskéjét megműveli, és megállapodtam vele, hogy minden másod-harmadnapon kenyeret,
makarónit, valami főzeléket és petróleumot hoz nekem. Olajam volt, még abból, amit szegény
édesanyám küldött Cataniába. Az egyik halásztól könnyű csónakot béreltem, s délután már el
is hozta, egy varsával és néhány horoggal együtt. Eltökéltem, hogy legalább két hónapig ott
maradok.
Carobene igazat mondott: ez valóban más volt. A hőség Augustában is perzselt, de nem
verődött vissza falon, nem okozott többé baromi kábultságot, hanem valamiféle ernyedt
eufóriát idézett elő, s a nap, megenyhítve gyilkosi mord ábrázatát, beérte azzal, hogy bár
brutális, de mosolygó erőforrás legyen, s varázsló is, aki a tenger minden fodrába, a
legapróbba is, villogó gyémántokat tűzdel. A tanulás nem volt többé keserves fáradság: a
lágyan ringó csónakban, amelyben hosszú órákat töltöttem, a könyvek nem holmi leküzdendő
akadálynak látszottak immár, hanem, ellenkezőleg, kapunyitó kulcsnak egy olyan világba,
melynek egyik legbűvösebb arculata már feltárult előttem. Gyakran megesett, hogy
fennhangon skandáltam a költők verseit, s a feledésbe merült istenek nevei újra végigsuhantak
annak a tengernek a színén, amely egykor, csupán hangjuk hallatára, vadul feltámadott vagy
szelíden elsimult.
Magányom tökéletes volt, s csendjét csupán annak a parasztnak a látogatásai törték
meg, aki három-négy naponként elhozta azt a kevéske ennivalót. Csak öt percig maradt ott,
mert lelkesültségem és kócos fejem láttán nyilván azt hitte, hogy már-már veszedelmes őrült
vagyok. S az igazat megvallva, a nap, a magány, a forgó csillagos égbolt alatt töltött éjszakák,
a csönd, a sovány táplálék, a régmúlt dolgok tanulmányozása − mindez olyan bűvkört
varázsolt körém, amely fogékonnyá tett a csodára.
Ez a csoda augusztus ötödikén, reggel hat órakor történt meg velem. Nemrég ébredtem
fel, s tüstént csónakba ültem. Néhány evezőcsapással eltávolodtam a kavicsos parttól, s egy
hatalmas szikla tövében kötöttem ki, hogy árnyéka megoltalmazzon a naptól, amely már fenn
járt az égen, tele szépséges hévvel, s arannyá és azúrrá változtatta a hajnali tenger fakó
fehérségét. Éppen szavaltam megint, amikor azt éreztem, hogy a csónak széle, jobbra
mögöttem, egyszer csak megbillen, mintha valaki belekapaszkodna, hogy felmásszon rajta.
Hátrafordultam, és megpillantottam őt: egy tizenhat éves leány fényes, sima arca bukkant fel a
habokból, s két kicsi kéz szorongatta a csónak peremét. Mosolygott a leány, szája szögletének
enyhe hajlásától kissé szétnyílt halovány ajka, s mögüle hegyes, fehér fogak villantak elő,
olyanok, mint a kutyáé. Ez a mosoly azonban nem olyan volt, amilyet a magadfajta emberek
közt látni, nem korcsosította el semmiféle mellékes − jóindulatú vagy gúnyos, szánakozó
vagy kegyetlen − arckifejezés; csupán önmagát fejezte ki: a már-már állati életörömet, a
valósággal mennyei boldogságot. Ez a mosoly volt az eleje azoknak a bűvös varázslatoknak,
amelyek hatalmukba kerítettek azzal, hogy feledésbe merült édenkerteket tártak fel előttem.
Napszínű, csapzott hajáról tágra nyílt zöld szemére és gyermekien tiszta vonásaira csörgött a
tengervíz.
Gyanakvó elménk, bármennyire hajlamos is rá, meghőköl a csodátói, s amikor lát egyet,
hétköznapi jelenségek emlékébe igyekszik kapaszkodni. Mint mindenki más a helyemben, én
is azt hittem, vagy akartam hinni, hogy fürdőző nővel találkozom, s óvatos mozdulattal
odafordultam hozzá, lehajoltam, és kinyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem. De ő,
bámulatos lendülettel, derékig kiszökkent a vízből, nyakam köré fonta karját, sohasem érzett
illatfelhőbe burkolt, és besik-lott a csónakomba: lágyéka és fara alatt teste haltest volt, parányi
gyöngyházfényű és tengerkék pikkelyek fedték, s villás végű farka lassan ide-oda csapkodott
a csónak fenekén. Szirén volt!
Hanyatt fekve, összekulcsolt kezére támasztotta fejét, nyugodt szemérmetlenséggel
mutatta hónaljának selymes bolyhát, szétálló mellét és tökéletes szépségű hasát. Bódítón áradt
belőle, amit tévesen illatnak neveztem az imént, a tenger és a serdülő kéj mágikus balzsama.
Árnyékban voltunk, de húsz méterre tőlünk az öböl vize megadta magát a napnak, s remegett
a gyönyörtől. Csaknem teljes pőreségem alig palástolta felindulásomat.
Megszólalt, s ekkor, mosolya és balzsama után, harmadiknak a legbűvösebb varázs,
hangjának a varázsa is megejtett. Enyhe, fátyolos torokhangja volt, amelyben végtelen
harmóniák zengtek; s a szavak mélyén, mintegy hátterükben, a nyári tengerek lomha
hullámverése, a partok fövenyén elhaló habok moraja, a holdfényes víztükröt borzoló szellők
susogása sejlett. A szirének, Corbéra, nem dalolnak: az a muzsika, amely elől nincs
menekvés, csakis a hangjuk muzsikája.
 Görögül beszélt, s nagyon nehezen értettem meg. „Hallottam − mondotta −, hogy olyan
nyelven beszélsz magadban, amely hasonlít az enyémhez. Tetszel nekem, ölelj meg. Lighea
vagyok, Kalliopé leánya. Ne higgy azoknak a mendemondáknak, amelyeket kitaláltak rólunk:
mi nem ölünk meg senkit, csak szeretünk.”
Föléje hajolva csöndesen eveztem, s mosolygó szemébe mélyesztettem tekintetemet.
Partra értünk: karomba zártam aromás testét, a szikrázó fényből a sűrű árnyékba vittem ; s
máris beleoltotta számba azt a gyönyört, mely a ti földi csókjaitokhoz úgy viszonylik, mint a
poshadt vízhez a bor.
A szenátor halkan mesélte kalandját; s én, aki szívem mélyén mindig szembeállítottam
változatos női tapasztalataimat azokkal, melyeket ő alantasnak tekintett, s ebből, ostoba
módon, a közöttünk levő távolság csökkenését véltem érezni, most megalázottnak éreztem
magamat; íme, még a szerelemben is olyan mélyre zuhantam, hogy áthághatatlan szakadék
választ el bennünket egymástól. Egy pillanatig sem gyanakodtam, hogy füllentéssel
traktálnak, s bárki a helyemben, még a leghitetlenebb is, a színtiszta igazságot hallotta volna
kicsendülni az öregúr hangjából.
− így kezdődött az a három hét. Nem való, s különben sem volna könyörületes dolog
irántad, hogy részletekbe bocsátkozzam. Elég, ha azt mondom, hogy ezekben az ölelésekben a
legmagasabb rendű szellemi gyönyört ízleltem, s egyszersmind a legelemibbet is, azt a
minden társadalmi vonatkozás nélkül valót, amelyet a mi magános pásztoraink éreznek,
amikor odafent a hegyek közt kecskéikkel párosulnak. Ha visszataszít a hasonlat, az csakis
azért van, mert nem tudod megvalósítani a kellő áttételt az állati síkról az emberfelettire,
amely két sík az én esetemben egybevág.
Gondolj csak arra, amit Balzac az Une passión dans le désert-hcn nem mert megírni. A
leány halhatatlan tagjaiból akkora életerő fakadt, hogy az elveszett energiát tüstént pótolta, sőt
meg is növelte. Azokban a napokban, Corbéra, annyit szerelmeskedtem, mint száz magadfajta
Don Juan együttvéve, egész világéletében. És micsoda szerelmeskedés volt az! Távol az
erényektől és bűnöktől, a Komturok haragjától és a Leporellók otrombaságától, távol a szív
követelődzéseitől, a hamis sóhajoktól és színlelt feloldódásoktól, mindattól, ami bemocskolja
a ti nyomorúságos csókjaitokat. Egy Leporello ugyan, az igazat megvallva, megzavart
bennünket az első napon, de csak ez egyszer: tíz óra tájt a paraszt lépteinek
bakancscsikorgását hallottam az ösvény felől, amely a tengerhez ereszkedett. Alig maradt rá
időm, hogy lepedővel idejében betakarjam Lighea különös testét, s máris ott állt a küszöbön.
A leány feje, nyaka és karja, amely kilátszott a takaró alól, annak a látszatát keltette
szemében, hogy afféle közönséges, futó kaland csak, s ez váratlan tiszteletet ébresztett benne
irántam. Még a szokottnál is rövidebb ideig maradt: távozásakor bal szemével rám kacsintott,
jobb kezének karikára görbített hüvelykjével és mutatóujjával pedig úgy tett, mintha szája
szögletében megpödörné képzeletbeli bajuszát, majd sarkon fordult, és nekivágott a fölfelé
kapaszkodó ösvénynek.
Arról beszéltem neked, hogy húsz napot töltöttünk együtt; ámde nem szeretném, ha azt
képzelnéd, hogy ez alatt a három hét alatt ő meg én − amint mondani szokás − „házaséletet”
éltünk, közös ágyban, közös asztalnál és közös elfoglaltsággal. Lighea gyakran elmaradozott
tőlem: anélkül, hogy előzetesen jelezte volna, belevetette magát a tengerbe, és
− olykor hosszú órákra is − eltűnt. Amikor visszatért, többnyire kora reggel, vagy a
csónakban találkozott velem, vagy ha bent voltam még a viskóban, kikúszott a félig vízbe
merült kavicsokon, hanyatt fekve és kezével kapaszkodva, s hívott, hogy segítsek neki
feljönni a lejtőn. „Sasa!” − kiáltotta, mivel elárultam neki, hogy ez a becéző nevem.
Igyekezetében testének éppen az a része gátolta, mely a vízben fürgévé tette, s esetlensége
olyan szánalmas látványt nyújtott, mint a sebzett állaté. De ezt a képzetet a szemében bujkáló
mosoly menten eloszlatta.
Csak eleven eledelt evett: gyakran láttam, amint felbukkant a tengerből, hajlékony
törzsén csillog-villog a napfény, s közben fogával marcangol egy ezüstös halat, amely még
ficánkol a keze között. A vér lecsorgott állán; a szétroncsolt tőkehalat vagy orádát néhány
harapás után a háta mögé dobta, s az elmerült a habokban, vörösre festvén a vizet, ő meg
gyermekdeden sikongott, és nyelvével tisztogatta fogát. Egyszer borral kínáltam: a pohárból
nem tudott inni, úgyhogy parányi s alig-alig zöldes tenyerébe kellett töltenem, s ő mohón
szürcsölte, nagyokat csettintve nyelvével, mint a kutya, szemében pedig meglepődés
tükröződött az ismeretlen ízen. Finom, mondta, de soha többé nem fogadta el. Időnként,
amikor kijött a partra, keze tele volt osztrigával és fekete kagylóval, s míg én azzal
vesződtem, hogy késsel szétfeszítsem a héját, ő kővel zúzta szét, s mit sem törődve a kagyló
morzsáival, azzal együtt habzsolta a puhány remegő húsát.
Mondtam már neked, Corbéra: állat volt, de egyszersmind halhatatlan is, s kár, hogy
róla szólván, nem fejezhetem ki folytonosan ezt a szintézist, amelyet az ő tulajdon teste oly
tökéletesen juttatott kifejezésre. S ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy a testi
érintkezésben olyan vidámságról és gyengédségről tett tanúságot, amely homlokegyenest
ellenkezője a komor állati gerjedelemnek, hanem abban is, hogy beszéde olyan közvetlen
erejű volt, amilyet a nagy költők közül is csupán kevésben tapasztaltam. Nemhiába Kalliopé
leánya valaki: habár minden műveltség híján és minden tudásban járatlan volt, s megvetett
minden erkölcsi kényszert, mégis részese volt minden kultúra, minden bölcsesség és minden
erkölcs forrásának, s ezt az őseredeti fensőbbségét kényes szépségű szavakkal tudta kifejezni:
„Minden vagyok, mert csak árama vagyok az életnek, minden esetlegesség nélkül; halhatatlan
vagyok, mert minden halott belém fut össze, az iménti tőkehaltól egészen Zeuszig, s bennem
egyesülve ismét életté válnak, de többé nem egyéni és meghatározott, hanem páni s
ennélfogva szabad életté.” Majd azt mondotta: „Szép vagy és ifjú: ha követnél most engem a
tenger mélyébe, megmenekülnél a fájdalmaktól és az öregségtől; eljönnél az én hajlékomba, a
mozdulatlan és sötét vizek mérhetetlen hegyei alá, ahol minden csöndes nyugalom, s oly
természetesen az, hogy aki elmerül benne, észre sem veszi. Én szerettelek, és − ne feledd − ha
fáradt leszel, ha valóban nem bírod tovább, csak le kell hajolnod a tengerre, és hívni engem:
mindig ott leszek, mert mindenütt ott vagyok, s álomszomjad kielégül majd.”
Mesélt nekem tenger alatti életéről, a szakállas tritonokról, a kékes zöld barlangokról,
de azt mondta, hogy ezek is csak hiú látszatok, s az igazság sokkal mélyebben rejlik, az
alaktalan, örök vizek vak és néma palotájában, ahová nem hatol se fény, se zaj.
Egy alkalommal közölte velem, hogy hosszabb időre elmarad, egészen másnap estig:
„Messzire kell mennem, oda, ahol tudom, hogy valami ajándékot találok neked.”
S valóban: egy csodálatos bíborszínű korallágacskával tért vissza, melyhez kagylók és
tengeri moszatok tapadtak. Sokáig őriztem egy fiókban, minden este megcsókoltam azokat a
helyeket, amelyeket, emlékezetem szerint, a Közömbös, vagyis a Jótevő annak idején ujjával
érintett. Egy napon azután Mária, az a házvezetőnő, aki Bettina eiőtt volt nálam, ellopta, hogy
valamelyik selyemfiújának ajándékozza … Utóbb ráakadtam a Ponté Vecchio egyik
ékszerboltjában, de meg volt szentségtelenítve, s annyira kitisztították és simára csiszolták,
hogy alig lehetett ráismerni. Visszavásároltam, s éjnek évadján bedobtam az Arnóba:
túlságosan sok kegyeletsértő kézen ment át.
S beszélt nekem azokról a se szeri, se száma emberekről is, akik évezredes ifjúsága
folyamán szeretői voltak: görög, szicíliai, arab és capri halászok meg tengerészek; s jó néhány
hajótörött is, akik lucskos és korhadt roncsokon hányódtak a hullámok között, s akiknek a
vihar villámfényében egy pillanatra megjelent, hogy utolsó hörgésüket gyönyörré változtassa.
„Valamennyien hallgattak hívó szavamra, s eljöttek, hogy újra megtaláljanak, ki tüstént, ki
annak a leforgása után, amit ők hosszú időnek neveznek. Csak egyetlenegy akadt, aki nem
mutatkozott többé: szép szál fiú, hófehér bőrű és lángvörös hajú, akivel egy távoli part
fövenyén párosultam, ott, ahol tengerünk a nagy óceánba ömlik. Olyasféle illata volt, mint a
bornak, amellyel múltkor megitattál, de még annál is erősebb. Azt hiszem, korántsem azért
nem mutatkozott többé, mert boldog, hanem azért, mert találkozásunkkor annyira részeg volt,
hogy nem is tudta, mi történik vele: bizonyára afféle közönséges halászlánynak nézett.”
Azok a forró nyári hetek olyan gyorsan elrepültek, mint egyetlen napnak egyetlen
reggele; amikor elmúltak, akkor eszméltem csak rá, hogy valójában évszázadokat éltem át. Ez
a pajzán, buja leányka, ez a kegyetlen kis fenevad egyszersmind bölcs Anya is volt, aki puszta
jelenlétével hiteket tépett ki tövestül, metafizikát foszlatott szét. Törékeny és gyakran véres
ujjaival megmutatta nekem az utat az igaz, örök nyugodalom felé, s a felé az aszketikus élet
felé is, amely nem a lemondásból ered, hanem abból, hogy nem lehet más, alsóbbrendű
örömöket elfogadni. Bizony, nem én leszek a második, aki nem követi hívó szavát; én nem
utasítom majd vissza ezt a pogány isteni kegyelmet, amely megadatott nékem.
Rövid volt ez a nyár, éppen heves volta miatt. Augusztus húszadika után hamarosan
gyülekezni kezdtek az első félénk felhők, s néhány szórványos csepp is esett, langyos, mint a
vér. Éjszakánként a messzi látóhatáron lassú, néma villámlások végtelen láncolata villódzott,
villámoké, amelyek úgy követték egymást, mint valamely isten gondolatai. Reggel a
galambszínű tenger, miként a galamb, úgy búgott panaszosan titokzatos nyugtalansága miatt,
s este, noha szellő se lebbent, összemosódó füstszürke, acélszürke és gyöngyszürke
árnyalatokba fodrozódott, amelyek lágyabbak és gyengédebbek voltak a korábbi ragyogásnál.
Távoli, egészen távoli ködfoszlányok suhantak el a víz színén: a görög partokon talán esett is
már az eső. Lighea kedélye is színét váltotta: a heves ragyogásból a gyengéd szürkeségbe.
Hallgatagabb lett, órák hosszat heverészett valamelyik szirten, az immár nem mozdulatlan
látóhatárra szegezve tekintetét, s ritkán távozott el tőlem. „Veled akarok még maradni; ha
most kiúsznék a nyílt tengerre, társaim ott tartanának, nem eresztenének vissza. Hallod őket?
Hívnak.” Olykor valóban úgy rémlett, mintha a sirályok éles rikoltása közt más, halkabb
hangot is hallanék, mintha villámgyorsan cikázó duhaj alakokat látnék a szirtek között.
„Kagylójukat fújják, hívogatják Ligheát a vihar ünnepére.”
A vihar huszonhatodika hajnalán rontott reánk. Láttuk a szirtről a közelgő szelet, amint
felkorbácsolja a távoli vizeket, míg előttünk, a part mentén, szélesen és lomhán dagadoztak az
ólomszínű hullámok. A szélroham egykettőre bennünket is elért, fülünkbe fütyült,
meghajlította az elszáradt rozmaringokat. A tenger meghasadt alattunk, az első hullámhegy,
fehéren tajtékzó tarajával, félelmetesen rontott előre. „Isten veled, Sasa. Nem fogsz elfeledni.”
A hullámhegy megtört a szirten, s a szirén belevetette magát a szivárványosan csillogó
forgatagba. Nem láttam lebukni: úgy rémlett, mintha szétfoszlana a habokban.
Másnap reggel a szenátor útra kelt. Kimentem a pályaudvarra, hogy elbúcsúzzam tőle.
Morcos volt és érdes, mint mindig, de amikor a vonat megindult, a kocsi ablakából ujja
hegyével megsimogatta fejemet.
A következő napon, hajnalban, Genovából telefonon felhívták a szerkesztőséget: La
Ciura szenátor az elmúlt éjszaka a Rex fedélzetéről, úton Nápoly felé, beleesett a tengerbe, s
noha tüstént mentőcsónakot bocsátottak a vízre, holttestét nem találták meg.
Egy héttel később felbontották a végrendeletét: a bankban levő pénze és a lakás
bútorzata Bettinának jutott; könyvtárát a Cataniai Egyetem örökölte; egy nemrég
hozzáfüggesztett záradékban pedig a szirénfigurás görög kratért és az Akropolisz
Perszephonéjának óriási fényképét énreám hagyta.
E két tárgyat hazaküldtem palermói lakásomba. Azután jött a háború, s mialatt én
Marmaricában húzódtam meg, s napi fél liter vízen éltem, a „liberatorok” szétrombolták
házamat. Mire hazamentem, a fényképet szeletekre tépték, fáklyának az éjjeli fosztogatáshoz;
a keverőkorsó pedig cserepekre tört: a legnagyobb cserépdarabon Odüsszeusz lába látható, a
hajóárbochoz kötve. Most is őrzöm még. A könyveket berakták az egyetem alagsorába, de
mivelhogy nincs pénz állványokra, lassan-lassan megrohadnak.

Gábor György fordítása