Előszó az első kiadáshoz

Világéletemben a Földközi-tenger szerelmese voltam, mint oly sokan mások,

akik északon születtek. Életemből boldogan szenteltem neki hosszú éveket —
jóval többet, mint a fiatalságomat. Csak azt remélem, hogy valami ebből a
boldogságból átsüt ennek a könyvnek a lapjain. Az ideális persze az volna, ha,
mint a regényírók, a történészek is tetszésük szerint rajzolhatnák meg a hősüket,
ha sohasem kellene szem elől veszíteniük, és állandóan éreztethetnék a jelen­
létét. Sajnos vagy szerencsére, a mi mesterségünk nem olyan kötetlen, mint a
regényírás. Azt szeretném, ha könyvem olvasói magukkal hoznák legsajátabb
emlékeiket és képeiket a Földközi-tengerről, hogy ezekkel színesebbé tegyék
írásomat, ha segítenének megteremteni ezt a jelenlétet, ahogy erre én is legjobb
erőmből törekedtem... Úgy gondolom, hogy a tenger, amilyennek látjuk és
szeretjük, önmagában történetének legbeszédesebb megjelenítője. Ha semmi
mást, ezt mindörökre megtanultam a Sorbonne földrajzprofesszoraitól, és ez
adja meg vállalkozásom igazi értelmét.
Egyesek talán úgy vélik, hogy a Földközi-tengernél egyszerűbb példán vilá­
gosabban bizonyíthattam volna a történelem és a földrajzi tér összefüggését,
kivált mert a XVI. században a Földközi-tenger emberi mérték szerint nagyobb
volt, mint ma; kiterjedtségében, sokrétűségében, rendkívüliségében nem mérhető
mai mércéink és kategóriáink szerint. Történetét nem lehet egyszerű tényekben
elbeszélni, olyanformán, hogy: „született ekkor meg ekkor...” A Földközi-tenger
nem egyetlen tenger, hanem „tengerek együttese”, olyan tengereké, amelyek tele
vannak szigetekkel, félszigetekkel, és szerteágazó partok veszik körül őket. Élete
összekapcsolódott a szárazföldével. Legalább annyira az olajfák és a szőlők tengere,
mint a karcsú evezős hajóké vagy a testes kereskedelmi hajóké, és története éppúgy
elválaszthatatlan az őt körülvevő szárazföldi világtól, mint ahogyan az agyagot sem
választhatjuk el a művész kezétől, amely formát ad neki. Lauso la maré e tente’n terro
(Dicsérd a tengert és maradj a szárazföldön), mondja egy provanszál közmondás.
Nem könnyű tehát pontosan meghatározni azt a történelmi személyiséget,
amelyet Mediterráneumnak hívunk; sok türelem, sok utánajárás kell hozzá, és
 nyilván néhány elkerülhetetlen hiba is. Milyen tiszta képe van a Mediter-
ráneumról az oceanográfnsnak, a geológusnak, de még a földrajz művelőjének
is: mindegyikük ismert, besorolt, kitűzött területtel dolgozik. Ezzel szemben
milyen helyzetben van a történész? Ezernyi figyelmeztető tábla veszi körül: a
Földközi-tenger nem ilyen, de nem is olyan, nem önmagában megálló, elkerített
világ. Jaj annak a történésznek, aki úgy véli, hogy ez az előre eldöntendő kérdés
mellőzhető, aki azt hiszi, hogy a Földközi-tengert nem kell meghatározni, mert
már rég meghatározták, világosan, azonnal felismerhetően, és elég, ha földrajzi
határai mentén kivágjuk az egyetemes történelemből! Mert ugyan mit érnek
ezek a földrajzi határok a mi vizsgálódásunk szempontjából?
Meg lehetne-e írni a tenger akár csak ötvenévnyi történetét úgy, hogy ez a
történet véget ér az egyik oldalon Herkules oszlopainál, a másik oldalon pedig
annál a tengeri átjárónál, amelynek bejáratát az ókori Ilion vigyázta? Ezek a
határkijelölési problémák, amelyeket legelsőbben kell felvetnünk, magukkal
hozzák az összes többit: határokat kitűzni annyi, mint definiálni, elemezni,
rekonstruálni, adott esetben a lehetséges történetfilozófiák közül választani, sőt
véglegesen megválasztani a történetfilozófiát.
Mindehhez segítségért folyamodhatunk egy sereg cikkhez, visszaemlékezés­
hez, könyvhöz, kiadványhoz, kutatáshoz: egy részük tiszta történelem, más, nem
kevésbé érdekes részük szomszédainknak, az etnográfusoknak, földrajzosok­
nak, botanikusoknak, geológusoknak, technikatörténészeknek a tollából szár­
mazik. .. Nincs a világnakjobban feltérképezett szöglete, mint a Földközi-tenger
és azok a földek, amelyekre fénye rávetül. De kockáztatva, hogy hálátlannak
tűnök elődeim iránt, meg kell mondanom, hogy ez a hatalmas tömegű publi­
káció hamuesőként temeti el az embert. Túl sok tanulmány több szempontból
is elavult nyelven íródott. Érdeklődésük tárgya nem a tenger maga, hanem apró
mozaikkockák, nem a tenger mozgalmas élete, hanem az uralkodók és a
gazdagok cselekedetei, egy sereg napihír, amelyek össze sem mérhetők a ben­
nünket érdeklő hatalmas és lassan hömpölygő történelemmel. Igen sok kutatást
elölről kell kezdeni, bele kell helyezni a kép egészébe, magasabb szintre kell
emelni, hogy életet leheljünk bele.
A tenger történetét nem lehet megírni úgy sem, hogy nem ismerjük a rá
vonatkozó gazdag levéltári anyagot. Ez a munka mindenképpen meghaladja az
egyedül dolgozó történész erőit. Nincsen egyeüen XVI. századi mediterrán
állam sem, amely ne hagyott volna hátra gazdag levéltárat, ahol a tűzvészek,
ostromok és a mediterrán világot sújtó egyéb csapások ellenére megmaradt
iratok sokaságát őrzik. Alihoz, hogy ezt a nem is sejtett gazdagságot számba
vehessük, egy élet nem elég, húsz élet vagy húsz kutató kellene, akik egyidejűleg
egész életüket ennek szentelik. Talán egyszer eljön az a nap, amikor a történé­
szek már nem az eddigi kézműves módszerekkel fognak dolgozni... Akkor talán
lehetségessé válik az is, hogy az egyetemes történetet eredeti kútfők, nem pedig
többé-kevésbé az eredeti kútfőkre támaszkodó másodlagos irodalom alapján
2 írják. Mondanom sem kell, hogy minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam
feldolgozni az egész levéltári anyagot, amelyhez hozzájutottam; könyvem tehát
szükségképpen részleges adatgyűjtésre épült. Előre tudom, hogy következteté­
seimet felülvizsgálják, megvitatják, másokkal helyettesítik majd. Kívánom is,
hogy így legyen. így halad a történettudomány, és így is kell haladnia.
Az is igaz, hogy a XVI. század második felének Földközi-tengere, a reneszánsz
és a reformáció utolsó nagy tüzei és a már hanyatlást hozó XVTI. század mostoha
korszaka közé eső időrendi helyzetével, „látszatra hálás téma”, ahogy Lucien
Febvre írta. Kell-e hangsúlyoznom ugyanakkor, hogy a téma mennyire érdekes,
mennyire fontos tudni azt, hogyan alakul a Belső-tenger sorsa az újkor elején,
amikor már nem ő a világ középpontja, a világ nem őt szolgálja ki, és nem ő
szabja meg a világ ütemét. Bizonyítékokat az azonnali hanyatlásra, amelyről oly
sokat beszéltek, nem találtam, sőt minden éppen az ellenkezője mellett szól. De
ettől a kérdéstől eltekintve is, úgy érzem, a Mediterráneum körül felvetődő
valamennyi probléma emberi szempontból oly gazdag, hogy egyformán érde­
kelni fogja a történészeket és a nem történészeket. Sőt meggyőződésem szerint
ezeknek a problémáknak a fénye napjainkig is elhatol, és nincsenek híján annak
a szó szoros értelmében vett „hasznosságnak”, amelyet Nietzsche a történelem­
től megkövetelt.
Nem akarok itt a téma vonzerejéről és kísértéseiről beszélni. Már említettem
kétszínűségét, nehézségeit, árulásait. Csak annyit tennék hozzá, hogy semmi­
lyen történeti munkát nem találtam, amely vezetőül szolgálhatott volna. Egy
nagy vízfelületet középpontjába állító történeti mű az újdonság minden szépsé­
gét, de egyben minden veszélyét is magában hordozza.
Minthogy a mérlegnek mindkét serpenyőjében egyforma súly volt, talán nem
tettem rosszul, hogy a kockázat oldalát választottam, és merészen úgy gondol­
tam, ezt a kihívást el kell fogadnom.

Mentségem ennek a könyvnek a története. Amikor 1923-ban belefogtam, II. Fíilöp

földközi-tengeri politikájának feldolgozására gondoltam, a klasszikus és kétség­
telenül óvatosabb formában. Akkori mestereim helyeselték elképzelésemet.
Úgy gondolták, hogy tanulmányom a diplomáciatörténetbe illeszkedik majd,
amely meglehetősen közömbös a földrajzi kérdések iránt, nemigen törődik
(ahogy gyakran maga a diplomácia sem) a gazdasági és társadalmi kérdésekkel,
eléggé lekezeli a kultúrát, vallást, irodalmat és művészetet, amelyek pedig
minden történelem nagy tanúi. Előítéleteibe zárkózva a diplomáciatörténet
nem pillant ki a kancelláriák falai közül az igazi, a termékeny, a való életbe. Az
„óvatos király” politikájának értelmezéséhez elsősorban a király és tanácsadói
felelősségét kellett megállapítani a változó körülmények között, fel kellett
mérni, kik játszották a fő- és kik a mellékszerepeket. Meg kellett rajzolni
Spanyolország világpolitikájának átfogó térképét, amelyen a Mediterráneum
csupán egy és nem is mindig előtérben lévő térségként kapott helyet.
Az 1580-as években ugyanis Spanyolország egyszerre az Atlanti-óceán felé
fordult. II. Fülöp hatalmas birodalmának itt kellett csatasorba állnia és védekez- 3
 nie a létét fenyegető veszély ellen, amelynek, meglehet, nem is volt tudatában.
A mérleg erőteljes átbillenése a birodalmat arra késztette, hogy óceáni rendel­
tetésével törődjön. Már azzal, hogy sokkal inkább az erőknek ez a mélyben
végbemenő játéka, a spanyol politikának ez a fizikai összetevője érdekelt, mint­
sem II. Fülöp vagy Don Juan de Austria felelőssége, s azzal, hogy úgy véltem, az
utóbbiak, bármit hittek is, inkább bábtik, mint mozgatók voltak, kiléptem a
diplomáciatörténet keretei közül. Amikor pedig felmerült bennem, nem volt-e
a Földközi-tengernek Spanyolország e távoli, esetleges és Lepanto szenvedélytől
fűtött nagy eseményét leszámítva eléggé színtelen fellépésein túl saját sorsa,
története, gazdag élete, amely jobbat érdemelne, mint hogy csak festői háttér
legyen, már megkísértett a hatalmas téma vonzereje, amelynek végül is nem
tudtam ellenállni.
Hogy is lehetett volna másként? Hogyan kereshettem volna levéltárról levél­
tárra a világosságot teremtő okmányokat anélkül, hogy rá ne csodálkozzam erre
a színes, változatos életre? Ennyi életet teremtő tevékenység láttán mi sem
természetesebb, mint hogy figyelmem afelé a forradalmi gazdaság- és társada­
lomtörténet felé fordult, amelyet történészeknek egy kis csoportja megpróbált
Franciaországban is arra a rangra emelni, amelyet már megkapott Németország­
ban, Angliában, az Egyesült Államokban, vagy akár a közeli Belgiumban, de
Lengyelországban is. Amikor megpróbáltam a Mediterráneumot a maga teljes­
ségében megragadni, az ő tanácsaikat követtem, az ő tapasztalataikat használ­
tam fel, s őket segítettem, a történetírás új formájáért léptem fel, amelyet ők
gondoltak és dolgoztak ki, és amely megérdemelte, hogy Franciaország határain
túl is megismerjék. Nem kétséges, hogy ez a történetírás korábban másokénak
tekintett területeket is bekebelez, hogy feladatainak és lehetőségeinek tudatá­
ban, már kényszerből is, széttöri a régi formákat, talán nem is mindig méltányo­
san, de mit számít ez! Az alkalom kedvező volt: a nem mindennapi tárgyat, ennek
tömegét, igényeit, ellenállását, csapdáit és a benne rejlő lendületet kihasználva,
meg kellett próbálnom más módon felépíteni a történelmet, mint ahogy azt
mestereink tanították.
Minden mű forradalminak, újat hozónak érzi magát alkotójának törekvése
szerint. Ha a Földközi-tenger csak arra késztetett volna, hogy kitörjünk régi
szokásaink keretei közül, már akkor is hálásak lehetünk neki.

Könyvem három részből áll, és mindegyik rész önmagában is összefoglaló

magyarázat kíván lenni.
Az első rész egy szinte mozdulatlan történelemmel foglalkozik, az ember és
környezete kapcsolatának történetével, amely lassan folydogál, lassan változik,
gyakran visszafordul, bizonyos ciklusokat szüntelenül újrakezd. Nem mellőzhet­
tem ezt a szinte időtlen történelmet, amely az embert az élettelen dolgokhoz
kapcsolja, és nem elégített volna ki egy a történelemkönyveket hagyományosan
bevezető földrajzi áttekintés az ásványkincsek, a megművelt földek, a növényzet
4 gyors bemutatásával; minderről általában többé nem esik aztán szó, m intha a
virágok nem térnének vissza minden tavaszon, mintha a nyájak nem vándorol­
nának szüntelenül, mintha a hajók nem valóságos, az évszaknak megfelelően
változó arculatú tengeren úsznának.
E fölött a mozdulatlan történelem fölött kirajzolódik egy lassú ütemű törté­
nelem, a csoportok, a csoportosulások története, amelyet társadalomtörténetnek
is nevezhetnék, ha a kifejezést nem ferdítették volna el eredeti értelméhez
képest. Hogyan mozgatják meg ezek a mélységi hullámok a mediterrán élet
egészét? Erre a kérdésre próbálok választ adni könyvem második részében,
amely sorra veszi a gazdasági rendszereket, az államokat, a társadalmakat és a
kultúrákat, majd történelemszemléletem megvilágítására bemutatom azt is,
hogyan érvényesülnek ezek a mélyben működő erők a háború összetett jelen­
ségében. Mert a háború, tudjuk jól, nem kizárólag az egyéni felelősség körébe
tartozik.
Végül a harmadik rész a hagyományos történelemé, a nem az emberekre,
hanem az egyénre szabott történelemé, amelyet Paul Lacombe és Francois
Simiand eseménytörténetnek nevezett: a kavargó felszíné, a hullámoké, amelyeket
a dagály tengermozgása hordoz. Ez a történelem rövid, gyors, ideges rezgések­
ből áll. Természetének megfelelően hiperérzékeny, a legkisebb rezdülés is
valamennyi mérőműszerén leolvasható. Persze ez a legizgalmasabb, emberi
szempontból a leggazdagabb, de a legveszélyesebb is. Ne bízzunk ebben a még
izzó történelemben, ahogyan azt a kortársak a miénkhez hasonlóan rövid életük
ütemében átélték és leírták. Az ő haragjaik, álmaik és illúzióik mérhetők le
benne. A XVI. században az igazi reneszánsz után következik a szegények, az
alázatosak reneszánsza, akik mindenáron írni akarnak, mesélni akarnak maguk­
ról és másokról. Ez az értékes papírtömeg meglehetősen torzít, betölti az eltűnt
időt, valóságos fontosságánál nagyobb helyet foglalva el. Furcsa világba, szinte
egy dimenzióval szegényebb világba kerül az a történész, aki II. Fülöp iratait
tanulmányozza; bár heves szenvedélyek munkálnak benne, de vak, mint minden
élő világ, mint a miénk is, nem törődik a mélységben zajló történelemmel, az
élő vizekkel, amelyeken bárkánk, minden hajók legrészegebbikje halad. Veszé­
lyekkel teli világ ez, de mi elűztük gonosz varázslatait és rontásait azzal, hogy
előre feltártuk a mélységben működő, sokszor néma nagy áramlatokat, amelyek­
nek iránya csak akkor ismerhető fel, ha hosszú időszakokat vizsgálunk. A vissz­
hangzó események gyakran csak e nagy áramlatok mozgásának pillanatnyi
megnyilvánulásai, és csak ezekből érthetők meg.
így végül is a történelem síkokra bontásához jutottunk el, más szavakkal a
történelmi időn belül egy földrajzi, egy társadalmi és egy egyéni idő megkülön­
böztetéséhez, vagyis az embernek személyek egész sorára való szétbontásához.
Ez az, amit talán a legnehezebben fognak megbocsátani nekem, még akkor is,
ha azt hozom fel védelmemre, hogy a hagyományos felosztás is szétszabdalta az
élő és alapvetően egy történelmet, ha Rankéval vagy Kari Brandival szemben azt
állítom, hogy az elbeszélő történelem (histoire-récit) nem módszer és nem a par
excellence objektív módszer, hanem szintén történetfilozófia, még ha állítom, és 5
be is mutatom, hogy ezek a síkok csak a kifejtés eszközei, és nem tiltottam meg
magamnak, hogy menet közben az egyikből átlépjek a másikba... De van
értelme a védekezésnek? Ha szememre vetik is majd, hogy rosszul raktam össze
könyvem elemeit, remélem, azt elismerik, hogy a darabokat annak rendje és
módja szerint állítottam elő.
Remélem, nem marasztalnak el azért sem, hogy túlságosan nagyra törő
voltam, s átfogó kép kialakítására törekedtem. A történetírás talán nincs arra
ítélve, hogy csak fallal körülvett kerteket tanulmányozzon. Ha ezzel megeléged­
ne, nem tudna eleget tenni egyik mai feladatának, nem tudna válaszolni korunk
nyugtalanító problémáira, nem tudna kapcsolatban maradni az oly fiatal, de
annyira terjeszkedő humán tudományokkal. Lehetséges-e 1946-ban humán
tudomány, amelyhez nem tartozik nagyra törő, feladatainak és óriási erőinek
tudatában lévő történetírás? „A nagy történelemtől való félelem ölte meg a nagy
történelmet” - írta Edmond Farai 1942-ben. Bárcsak feléledne ez a történelem!

Ha fel akarnám sorolni mindazokat, akiknek hálával tartozom, a listának nem

lenne se vége, se hossza. A legfontosabbakra kell szorítkoznom. Hálás szívvel
gondolok vissza mestereimre a 25 évvel ezelőtti Sorbonne-on: Albert Deman-
geonra, Emile Bourgeois-ra, Georges Pagésra, Maurice Holleaux-ra, Henri
Hauserre, aki elsőként irányított a gazdaság- és társadalomtörténet felé, és
akinek barátsága állandó támasztjelentett. Algírban sokat adott nekem Georges
Yver, Gabriel Esquer, Emile-Félix Gautier, René Lespés baráti támogatása;
1931-ben itt ért az a szerencse, hogy hallgathattam Henri Pirenne csodálatos
előadásait.
Külön hálával tartozom a spanyol levéltárosoknak, így Mariano Alcocernek,
Angel de la Plazának, Miguel Bordonaunak, Ricardo Magdalénának, Gonzalo
Ortiznak, akik kutatásaim során segítettek és bevezettek a hispán tudományok
ismereteibe. Nagy örömmel gondolok vissza mindannyiukra és a velük folytatott
beszélgetésekre Simancasban, Spanyolország „történeti” fővárosában. Madrid­
ban Francisco Rodriguez Marin részesített fejedelmi fogadtatásban... Ugy­
anilyen köszönettel tartozom az itáliai, német és francia levéltárosoknak, akik­
hez kutatásaim közben kérések özönével fordultam. Külön is szeretnék kö­
szönetét mondani a neves csillagásznak és páratlan dubrovniki levéltárosnak,
M. Truhelkának, aki hűséges társam volt a levéltárakban és könyvtárakban.
Hosszú az a lista is, amely az azóta az egész világon szétszóródott algíri, Sáo
Pauló-i és párizsi kollégáim és tanítványaim nevét tartalmazza, akik segítségemre
voltak. Hadd köszönjem itt meg külön Earl J. Hamilton, Marcel Bataillon,
Robert Ricard, André Aymard különféle címeken nyújtott segítségét. Fogolytár­
saim közül kettőnek volt köze munkámhoz: Addé-Vidalnak, a párizsi feljebb-
viteli bíróság ügyvédjének és Maurice Rouge várostervezőnek és műkedvelő
történésznek. Végül nem felejtem el azt a segítséget, amelyet a Revue Historique
 kis csapatától, Maurice Crouzet-től és Charles-André Julientől kaptam abban az
időben, amikor Charles Bémont és Louis Eisenmann védőszárnyai alatt éltük
agresszív fiatalságunkat. Könyvem utolsó javításainál figyelembe vettem Marcel
Bataillon, Emile Coornaert, Roger Dion és Ernest Labrousse megjegyzéseit és
javaslatait.
Legnagyobb adósságom az, amivel az Annales-nak, a folyóirat tanításának és
szellemének tartozom. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ezt az adós­
ságot lerójam. A háború előtt éppen csak megismerkedtem Marc Bloch-kal.
Mégis azt hiszem, hogy gondolkodásának egyetlen mozzanata sem maradt
idegen a számomra.
Végezetül hozzá kell fűznöm, hogy Lucien Febvre szeretetteljes és energikus
törődése nélkül ez a munka nem fejeződött volna be ennyi idő alatt. Bátorítása
és tanácsai eloszlatták azt a nem kevés nyugtalanságot, amelyet vállalkozásom
megalapozottsága keltett bennem. Ha ő nincs, egészen bizonyos, hogy újra
elővettem volna kutatásaimat és céduláimat. A túlságosan nagy vállalkozások
veszélye, hogy az ember néha örömmel vész el bennük.

1946. május