Krúdy Gyula elbeszélés-poétikájának modern vonásai

Szakirodalom:
Gintli Tibor: Magyar irodalom (A magyar modernség prózája)
Gintli Tibor: Anekdota és modernség. Tiszatáj (63) 1. 2009.

Krúdy Gyula (1850-1900) a magyar próza egyik legjelentősebb megújítója és egyik

legtermékenyebb írója. Általában a szakirodalom úgy véli, hogy Krúdy pályafutásának
mintegy két évtizedre nyúló kezdetét a Szindbád ifjúságának megjelenése (1911) zárta le.
Krúdy szakmában való sikeressége azonban megelőzte a Szindbád megjelenését, már
kortársai is felfedezték benne a magyar próza kiemelkedő alakját.
Krúdy prózájának jellegzetessége, hogy hagyományos formákat megidézve és átformálva
hozta létre saját újszerű poétikáját, melyben a tradicionális elbeszélői eljárások imitációja
mellett a szokatlan, új megoldások is megjelennek, így Krúdy prózáját sem a 19. századi
hagyományos, sem a 20. századi modern prózához sem lehet odarendelni teljes mértékben,
vagy legalábbis erősen megoszlanak a vélemények ez ügyben. A modern epikát poétikailag
jellemzi a történetelvű próza hagyományával való szakítás, ami azt jelenti, hogy már nem a
cselekmény, hanem a narratív szerkezet válik hangsúlyossá. Narratív szerkezet alatt érthetjük
az elbeszélő nyelv megalkotottságát, a narráció önreflektív eljárásait stb. Ez a változás kihat a
történet időrendiségére is: már nem a lineáris időrend számít a próza fő felépítőjének. Hogyan
jelenik ez meg Krúdynál? Továbbra is jelen van prózájában a cselekmény, de részleteiben,
töredékeiben (pl. a Vörös postakocsi c. műve kapcsolódik a kalandregény műfajához, tehát
mindenképp rendelkezik cselekménnyel), ami mégis modernné teszi a narratív struktúrát az
az, hogy az elbeszélés nem arra törekszik, hogy egy egységes cselekményt tárjon olvasói elé,
hanem fenntartja a cselekmény töredékességét. Ez a töredékes cselekmény önálló
jelenetekből, eseményekből áll, ahol nincs szükség a közöttük lévő hézagok kitöltésére. A
történetelvűség felszámolásának az előbb említett cselekmény eljelentéktelenítése melletti
másik módja a cselekmény hiánya (pl. Napraforgó). Itt a struktúrát hangulatok, állapotok
felidézése, hosszú monológok leírások adják. A Boldogult úrfikoromban című művének
elbeszélésmódját szintén a eseménytelenség jellemzi: a történet nagy részében egy nagyobb
társaság ücsörög és beszélget egy vendéglőben, a “cselekményt” pedig az adja, hogy a
szereplők történeteket, emlékeket mesélnek egymásnak. A sztorizgatások tulajdonképpen
anekdoták laza láncát képzik, az anekdotikus regénynek viszont nem a hagyományos, 19.
századi jellegét elevenít fel Krúdy, mivel az anekdotákból nem áll össze az egész
cselekményt valamilyen szempontból összefogó szerkezeti keret, de nem is a fő

1
cselekményszálba iktatott epizódok sora (lsd. Mikszáth). Krúdy elbeszélése nem
hierarchikusan szerveződik (fő cselekményszál és a belőle kitérő anekdoták, amelyek
azonban visszatérnek a fő szálba), hanem csak kitérő szálak vannak egymás mellett. Szerb
Antal szerint Krúdy igazi művészete ott kezdődik, hogy az elbeszélő elveszti a fonalat, ő
ebben a szál-elvesztési technikában látja Krúdy Gyula igazi művészetét és modernségét.
Krúdynál az elbeszélői szerepek is a hagyományos (mindentudó elbeszélő), illetve a modern
(több fókuszt is felkínáló, mindentudó elbeszélő kitüntetett szerepét megszüntető) módjának
sajátos ötvözetét mutatják. Van, hogy a narrátor átadja az elbeszélői szerepet a történet
szereplőinek, akik így elbeszélőkké válnak. De nem mindig biztosan észrevehető, hogy éppen
a narrátor vagy valamelyik figura az elbeszélő. Előfordul, hogy a mindentudó elbeszélő csak
látszólag az, valójában az olvasónak sok olyan jelzést ad, amely arra mutat, hogy valójában
tájékozatlan. Általában Krúdy narrátora megbízhatatlan, pl. a Napraforgó című művében az
elbeszélő a regény különböző pontjain eltérő módon jellemzi szereplőit. Krúdy tehát a
történettel szemben az elbeszélésmódra irányítja az olvasó figyelmét, műveinek nyelvezete
erősen stilizált: a beszédmód látványosan különbözik a hétköznapi nyelvhasználattól, sokszor
alkalmaz archaizáló elbeszélésmódot, valamint terjedelmes összetett mondatokat. Stílusára
jellemző még a képszerűség (szóképek, metafora).
Műveinek időszerkezete a modern prózához kapcsolja Krúdyt, melynek fő jellegzetessége a
rétegzettség: az elbeszélés idején és az elbeszélt időn túl egyre újabb és újabb időrétegeket
mozgósít a narráció. Mivel minden kitérő a narrációban újabb idősíkot von be a történetbe,
ezért Krúdy műveinek időszerkezete bonyolulttá, sőt sokszor átláthatatlanná válik.
Emlékezet-technikája is a modern epikához kapcsolja Krúdyt, akinél nem csak az emlék
tartalma, hanem az emlékezet működésének folyamata is megjelenik (pl. Szindbád utazásai).
Ennek oka, hogy az emlékek tartalma nem tekinthető rögzítettnek, nem egy passzív valami,
hanem egy olyan aktív folyamat, melynek során az emlék más-más formában jelenik meg az
ember előtt.
A szakirodalmak között éles határ húzódik a tekintetben, hogy Krúdy a múltba forduló, arra
romantikus nosztalgiával tekintő író (Szerb), vagy az az újabb szemlélet, amely szerint Krúdy
prózájának meghatározó alkotóeleme az ironikus és elégikus hangnem állandó egymás
mellett futtatása, egymásba forgatása (Gintli).

Összefoglalásként elmondható, hogy Krúdy prózájában kibontakozik a történetelvű

elbeszélésmódot felszámoló modern magyar próza. Műveiben megidézi az anekdotikus
beszédmódot, amely viszont elsősorban nem a 19. századi regényhez kapcsolja őt, hanem

2
újszerű poétikát hoz létre általa. Prózájának további modern jellemzői annak asszociatív
szerveződése, a nyelvezet erős képszerűsége, vagy a bonyolult időkezelés.