Jules Michelet

----------------------------♦ -----------------------------

FRANCIAORSZÁG TÖRTÉNETE

Jules Michelet (1798-1874) minden bizonnyal a legtermékenyebb és a legnagyobb hatású ro­

mantikus, nacionalista francia történész. Apja párizsi nyomdász-vállalkozó volt, aki tönkrement
Napóleon sajtót korlátozó intézkedései miatt, s ennek következtében a család nagy szegénység­
ben élt. Michelet 1819-ben irodalomból és filozófiából doktorált. 1822-től a Collège Sainte
Barbe-ban történelmet tanított, s közben iskolai történelemtankönyveket is írt. 1827-től az École
Normale Supérieure tanára. 1827-ben franciára fordította Vico Az új tudomány című alapművét,
amely nagy hatással volt gondolkodására. Ajúliusi forradalmat követően az Archives Nationales
(Nemzeti Levéltár) történelmi osztályának vezetőjévé nevezték ki. 1834-tól a Sorbonne, 1838-tól
pedig a Collège de France professzora. 1838-től a francia akadémia tagja. Az 1848. évi forradal­
mat lelkesen üdvözölte, ennek következtében 1849-ben felfüggesztették állásából. Később
megtagadta, hogy az 1852. január 14. alkotmányra esküt tegyen, ezért végleg elbocsátották ál­
lásából. Ettől kezdve Bretagne-ban élt visszavonultan és szegényen, s itt írta nagy összefoglaló
munkáit. Michelet Petőfi lelkes híve és első francia fordítója volt.
Jules Michelet történetírásának lényege a múlt (mindenekelőtt a dicső múlt) mindenre kiter­
jedő felelevenítése, mintegy újrateremtése vagy újraélése. Mindezt talán ő maga fogalmazta
meg a legpontosabban: „Guizot - amint írja azt egy helyütt - elemez, Thierry elbeszél, én pedig
életre keltek". Ahhoz pedig, hogy a halott múltból újra élő valóság legyen festői, költői adottság
szükségeltetik, azaz olyan tehetség, aki képes a személyiségek, a tájak és események színes és
gazdag leírására, a részletek pontos bemutatására, egyszóval aki képes a régmúltat megelevení­
teni. Michelet szerint a történelem nem más, mint állandó küzdelem a szabadságért a fatalizmus­
sal szemben. S bár Vicótól sok mindent tanult (történeti törvények, a tömegek szerepe stb.), de a
vicói történetfilozófia lényegi elemét, a ciklikusság gondolatát nem vette át, helyette történeti
műveiben a fejlődéseszmét népszerűsítette, azaz azt a gondolatot, amely szerint az emberiség
mozgása egy fejlődési spirálhoz hasonlítható, amelynek célja a minél teljesebb szabadság elérése.
A szabadságeszme középpontba állítása azonban két negatív következménnyel is járt. Egy­
részt a kizárólagosság nem kedvez az árnyalt gondolkodásnak, s ez az egyoldalúság sokszor ve­
zeti félre Michelet-t, amikor is történeti figurákat túlzottan feketének vagy fehérnek ábrázol.
Másrészt a szabadságeszme középpontba állítása különösen kedvez a gondolatok szárnyalásá­
nak, a kép- és gondolatgazdagságnak, ez azonban nemritkán a történeti objektivitást veszélyez­
teti. Ha valaki Michelet-nél a szabadság bajnoka, akkor bizton számíthat ellentmondást nem
tűrő pozitív beállításra. Tagadhatatlan azonban, hogy Michelet egyike volt a legnagyobb hatású
történészeknek, s jellemző portréi, élénk színekkel festett történelmi tablói máig élnek a törté­
neti közgondolkodásban.

1028 ♦ JULES MICHELET

 Életművének részletes bibliográfiája az alább idézett Viallaneix-könyvben található. Michelet
több kötetben dolgoztaiéi Franciaország történetét. Előszóra középkort {Histoire de la France au
Moyen Âge. T. 1-6. Paris, 1833-1843) [Franciaország története a középkorban], majd a francia
forradalom történetét (Histoire de la Révolution française. T. 1-8. Paris, 1847-1853) [Afrancia for­
radalom története], később a reneszánsztól a forradalomig terjedő időszakot (Histoire de France.
T. 1-11. Paris, 1855-1867) [Franciaország története], végül pedig a 19. századot (Histoire du XIX
siècle. T. 1-3. Paris, 1872-1875) [A 19. század története] írta meg. Nagy összefoglaló műve mel­
lett írt egy római történetet (Histoire romaine. Paris, 1830) [Római történelem], egy egyetemes
történetet (Introduction à l'histoire universelle. Paris, 1831) [Bevezetés az egyetemes történelem­
be], és egy metsző kritikát a jezsuitákról (Les Jésuites. Paris, 1843) [Ajezsuiták]. Történeti munkái
mellett prózai költeményeket is publikált a természet és a társadalom különböző jelenségeiről
(tenger, vihar, madarak, bogarak, hegyek, szerelem, nő, boszorkányok, család, nép stb.), amelyek
rendkívül népszerűek voltak maga korában, de ma már furcsának ható vegyülékei a természet-
tudományi és társadalomtudományi ismeretterjesztésnek, a lazán összefüggő reflexióknak, az
útleírásoknak és a szépirodalomnak. A hosszú ideig zárolt, terjedelmes, s történeti forrásnak sem
utolsó naplóit csak az 1950-es, 1970-es években években publikálták (Journal. T. 1-4. Paris,
1959-1976) [Napló], Műveinek összkiadása 22 kötetben (Oeuvres complètes. Paris, 1971-1987)
[Összes művei] jelent meg.
A terjedelmes Michelet-irodalomból ki kell emelni Gabriel Monod (La vie et la pensée de Jules
Michelet, 1798-1852. T. 1-2. Paris, 1923), Daniel Halévy (Jules Michelet. Paris, 1928), Roland Bar­
thes (Michelet par lui-même. Paris, 1954) és P. Viallaneix (La Voie royale. Essai sur l'idée de peuple
dans l'oeuvre de Michelet. Paris, 1971), Hayden White (Metahistory, 1973), Linda Orr (Jules Miche­
let: Nature, History and Language. Ithaca, 1976), E. K. Kaplan (Michelet's Poetic Vision: A Romantic
Philosophy of Nature, Man, Woman, 1977), Stephen Kippur (Jules Michelet: A Study of Mind and
Sensibility. Albany, 1981), Eric Fauquet (Michelet; ou La gloire du professeur d'hisoire. Paris, 1990),
Arthur Mitzman (Michelet, the Historian: Rebirth and Romanticism in Nineteenth-Century France.
New Haven, 1990), és Lucien Febvre (Michelet et la Renaissance. Paris, 1992) munkáit, valamint a
Clio című történeti folyóirat Michelet-számát (1977.6.).
Michelet-nekcsak néhány műve jelent meg magyarul: A tenger (Ford. Lövei Klára. Pest, 1868,
Emich Gusztáv), Lengyel- és Oroszország. Kosciusko legendája (Ford. De Gerando Antonina. Buda­
pest, 1878, Franklin), A nő, a család (Ford. Gábor Ignác. Budapest, 1918, Biró Miklós), A francia for­
radalom története (Ford. De Gerando Antonina. Kolozsvár 1884-1885), D‘Arc Johanna (Ford. De
Gerando Antonina. Kolozsvár, 1893, Ajtai K. Albert), Afrancia forradalom története. Előszó (Ford.
Nagy Géza. In Gyergyai Albert szerk.: Ima az Akropoliszon. A francia esszé klasszikusai. Budapest,
1977, Európa, 271-295. p.). Bár Michelet nagy hatással volt Vasvári Pálra, Teleki Blanka körére,
majd később a fiatal Szekfű Gyulára, ennek ellenére a magyar Michelet-irodalom még szegé­
nyesnek sem mondható (lásd Hamvas Endre: Afélszázados francia valláspusztítás. Magyar Kultú­
ra, 1925.472-479. p.; Sőtér István: Világtájak. Budapest, 1971,503-506. p.; Martonyi Éva: Atörté­
nelem szava és szavak a történelemről. Michelet és a francia Új Kritika. Filológiai Közlöny, 1988,
199-205. p.). Újabban viszont megjelent egy monográfia Miskolczy Ambrus tollából (A legendák
varázsa. Jules Michelet kelet-európai mítoszai és a magyar-román párbeszéd a 19. század derekán.
Budapest, 2000, Universitas), amely Michelet észak- és kelet-európai legendáit vizsgálja.
Az alábbi szöveg Michelet nagy összegző munkájának, a Franciaország története 1869-as ki­
adásának (In Gyergyai Albert szerk.: Ima az Akropoliszon. A francia esszé klasszikusai. Budapest,
1977, Európa, 271-295. p.) előszava. A fordítás Nagy Géza munkája.
-------------------------- ♦ --------------------------

FRANCIAORSZÁG TÖRTÉNETE ♦ 1029

 FRAN CIAORSZAG TÖRTÉNETE

Előszó
E fáradságos munka, amely csaknem negyven esztendeig tartott, egyetlen pillanatból,
július villámából született. Azokban az emlékezetes napokban vakító fény lobbant, s én
megpillantottam Franciaországot.
Hazámnak voltak krónikái, de történelme nem volt. Kiváló elmék tanulmányozták
sorsát, főként politikai szemszögből. Ám senki sem hatolt be különböző - vallási, gazda­
sági, művészeti stb. - életmegnyilvánulásainak végtelenül gazdag, szövevényes részle­
teibe. Senki sem fogta még át tekintetével azon természeti és földrajzi elemek eleven
egységét, amely az országot létrehozta. Én láttam elsőnek Franciaországot, mint lelket,
és mint személyiséget.
A kitűnő Sismondi, ez a kitartó, feddhetetlen és éles elméjű tudós, politikai krónikájá­
ban ritkán emelkedik az átfogó nézetek magasába. Másrészt a tudós búvárkodásba is rit­
kán mélyed el. Ő maga vallja be becsülettel, hogy Genfben alkotván, sem okmányok,
sem kéziratok nem voltak keze ügyében.
Különben egészen 1830-ig (sőt 1836-ig) e kor egyetlen figyelemre méltó historikusa
sem érezte még szükségét, hogy a nyomtatott könyvek lapj ain kívül, az akkortáj t j órészt
kiadatlan eredeti források, könyvtáraink kéziratai, oklevéltáraink iratai között kutasson
a tényék-adatok után.
Az életnek van egy mindenek fölött álló és parancsoló feltétele. Csak akkor igazán
élet az élet, ha teljes. Szervei mind összetartoznak, és csak együttesen működnek. Élet­
funkcióink összefüggenek, feltételezik egymást. Ha csak egy is hiányzik, megszűnik az
élet. Valaha azt hitték az emberek, hogy szikéjével a seborvos elkülönítheti, feltárhatja
testünk részeit; ám ez lehetetlen, mert minden mindenre hat.
így hát: vagy az egész, vagy semmi. Hogy feltárhassuk a történelmi életet, türelmesen
végig kellene követnünk minden ösvényét, annak minden formájában, s minden ele­
mében. De arra is szükség van, hogy - még nagyobb szenvedéllyel - mindezeknek a já­
tékát, mindezeknek a különböző erőknek a kölcsönhatását újjáalkossuk és rekonstruál­
juk egyetlen hatalmas mozgássá, amely maga az élet lesz ismét.
Egy nagy mester - Géricault -, akinek ha lángelméje nem is, de szilaj akarata megvolt
bennem, a Louvre-ba belépvén (az akkori Louvre-ba, ahol Európa egész művészete
egybe volt gyűjtve) egyáltalán nem látszott megilletődöttnek. „Helyes! - szólt. - Megcsi­
nálom újra az egészet." S gyors vázlatokban, amelyeket sohasem írt alá, mindent megra­
gadott, mindent magáévá tett. S ha nincs 1815, meg is tartotta volna a szavát. Ilyenek a
szép ifjúkor szenvedélyei, őrületei.
Még bonyolultabb, még rémisztőbb volt a történelemnek az a problémája, amelyet
így fogalmaztam meg: a teljes élet feltámasztása, méghozzá nem a felszínen, hanem belső,
mélyen rejlő organizmusaiban. Ilyesmi egyetlen józan embernek sem jutott volna eszé­
be. Szerencsére nem voltam közülük való.
Július fénylő hajnalán, végtelen reményei és feszültségei közepette ez az emberfölötti
vállalkozás nem rémisztette meg az ifjú szívet.
Legalábbis ez volt a hitem, s e hitvallás, bármily gyenge voltam is, elevenen hatott. Te-

1030 ♦ JULES MICHELET

kintetem előtt kibontakozott e hatalmas mozgás. A sokféle természeti és művészeti
erők, eleinte nehézkesen, keresni kezdték egymást, és végül egybesereglettek. Az óriás
test tagjai - népek, fajok, vidékek - az Óceántól a Rajnáig, a Rhőne-ig és az Alpokig egy­
másba fonódtak, és fölsorakoztak az évszázadok Galliától Franciaországig.
Mindenki, barát és ellenség egyaránt ezt mondta: „ez igazán él". De hát melyek is az
élet igazi, biztos jelei? Némi ügyességgel elevenséget, melegséget varázsolhat elő az em­
ber. A galvanizmus néha még az életen is túltesz ugrásaival, erőfeszítéseivel, görcsös
rángásaival, meglepetéseivel, apró csodáival. Ám az életnek van egy más, mindezektől
különböző jele: a folyamatossága. Egyetlen lendülettel kipattan a magból, megmarad, s
nyugodtan, lassan növekszik: unó tenore. Egysége nem az ötfelvonásos kis színdarabé,
hanem (gyakorta lenyűgöző fejlődésében) a lélek harmonikus azonossága.
A legszigorúbb bírálat is, ha könyvem egészéről ítél, felismeri az életnek e legfőbb fel­
tételeit. Munkámat nem siettettem, nem erőltettem; ha mást nem, a lassúság érdemét
nem lehet elvitatni tőle. Módszerem az első kötettől az utolsóig ugyanaz; vagyis egy­
aránt fellelhető egyéb műveimben: Geográfiámban, a XV. Lajosban és végül A forradalom­
ban. S ami egy oly sok évet felemésztő munkában nem kevésbé ritka tulajdonság: a kife­
jezésforma és a színezet egymást támogatja benne. Ugyanazok az erények, ugyanazok
a hiányosságok. Ha ezek eltűnnének, a mű heterogénné, színtelenné válna, elveszítené
személyiségét. Legyen hát olyan, amilyen; jobb, ha harmonikus, eleven egész marad.
Egész életemet erre a könyvre áldoztam, lelkemet adtam bele. Ez volt az egyetlen él­
ményem. De nem rejt-e veszélyeket az, ha a könyv és a szerző ennyire azonosul? Nem
színezik-e a művet annak érzelmei és kora, aki megalkotta?
Pedig lépten-nyomon ezt látjuk. Nincs arckép, lett légyen bármily pontos, bármily hű
a modelljéhez, amelybe a művész ne tenne bele egy keveset önmagából. A történetírás
mesterei sem kivételek e szabály alól. Tacitus Tiberiusában korának haldoklását, a hallga­
tás „tizenöt hosszú esztendejét" leírva, önmagát is lefesti. Thierrynek keblét, midőn el­
meséli Klodowig históriáját, Vilmost és a hódítását, a közelmúltban letiport Franciaor­
szág miatti mélyről fakadó sóhaja, felindulása emeli, s szembeszegülése egy olyan ura­
lommal, amelyik mögött idegenek látszanak állani.
Ha ez hiba, akkor be kell vallanunk: nagy hasznunk származik belőle. Az a történet­
író, akiből ez hiányzik, aki írás közben meg akar semmisülni, el akar homályosulni, a
háttérbe húzódva akarja nyomon követni a kor krónikáját (mint Barante tette Froissart
esetében) - nem történetíró. Az elbájoló régi krónikás képtelen elmondani a sarkában
járó szegény szolgájának, mi is valójában a nagy, komor, szörnyűséges 14. század. Ah­
hoz, hogy ezt megtudjuk, szükség van elemzőképességünk, műveltségünk minden
erejére, egy nagy gépezetre, amely áthatol a titkokon - mindez elérhetetlen a régi mesé­
lő számára. Miféle gépezetről, miféle eszközről van szó? A hatalmas, teljes nagyságában
kibontakozó modern személyiségről.
Minél mélyebben hatol be az ember érdeklődésének tárgyába, annál inkább megsze­
reti, s ettől fogva fokozódó figyelemmel szemléli. Lelki szemeivel a megindult vizsgáló­
dó ezernyi dolgot pillant meg, amit a közömbös nép nem vesz észre. E pillantásban ösz-
szeolvad a történelem és a történetíró. Jó ez vagy rossz? Olyasmi megy végbe itt, amit
eddig még senki sem írt le, s amit el kell mondanunk.
Ahogy az idő múlik, ebben a folyamatban sokkal inkább a történelem alkotja meg a
történetírót, mintsem a történetíró a történelmet. Engem a könyvem teremtett. Én vol­
tam az ő műve. A fiú alkotta meg az atyát. Ha eleinte én hívtam is életre ifjúságom (még

FRANCIAORSZÁG TÖRTÉNETE ♦ 1031

zavaros) viharaiból, később kamatostul visszaadott mindent: erőt és világosságot, sőt
termékeny melegséget, a múlt újjáélesztésének valóságos képességét. Hasonlítunk egy­
másra: s így van ez rendjén. Vonásai, amelyeket nekem köszönhet, nagyrészt ugyan­
azok, amelyeket én kaptam tőle, amelyek tőle származnak.
Kegyes volt hozzám a sorsom. Két eléggé ritka dolgot mondhattam magaménak, s
művemet ezek alkották meg.
Elsősorban a szabadságot, amely mindvégig művem lelke volt.
Aztán azoknak a hasznos kötelességeknek a sorát, amelyek lassítván, hátráltatván a
megvalósítást, átgondoltabbá, erőteljesebbé tették, megadták neki a szilárdságot, az
időbeliség rendíthetetlen alapjait.
Szabad voltam: azzá tett magányom, szegénységem és egyszerű életem, s szabadsá­
got élveztem a tanítás révén is. A Martignac-kormány idején (a liberalizmus e rövid idő­
szakában) újjá kívánták szervezni a Tanárképző Főiskolát, s Letronne úr, akinek véle­
ményét kérték, nekem adatta a filozófia és a történelem oktatását. Addigi műveim, az
1827-ben megjelent Kézikönyvem és Vicám elegendő jogcímnek tűntek szemében. Ké­
sőbb a Collège de France-ban is működtem: e kettős tevékenység a végtelen szabadság
kapuit tárta szélesre előttem. Korlátlan birodalmam magában foglalt minden tényt,
minden eszmét.
Egyedüli mesterem Vico volt. Fő gondolata, ez eleven erő, az önmagát teremtő emberi­
ség elve vezérelt könyvem írása közben is, a tanításban is.
A méltóságteljes és terméketlen doktrinerektől meg a „Tart pour Tart" romantikus
áradatától távol tartottam magam. Magamban találtam meg az egész világot. Önma­
gámban hordoztam az életemet, a megújulásomat és a termékenységemet; de a fenye­
gető veszélyeket is. Milyen veszélyeket? - a szívemet, fiatalságomat, a módszeremet
magát, és a történelem új követelményét: azt, tudniillik hogy ezután ne csak elmeséljem
vagy megítéljem az elmúlt korokat, hanem felidézzem, újraalkossam, és életre keltsem. Első­
sorban arra törekedtem, aminek szintén megvoltak a veszélyei, hogy legyen bennem
elég szenvedély, hogy lángra tudjam lobbantam az oly régóta kihűlt hamvakat. Máso­
dik - talán még kockázatosabb - célom az volt, hogy bizalmas kapcsolatban legyek a fel­
támasztott halottakkal; ki tudja, vajh azért-e, hogy majdan én is közéjük tartozzam?
Július előtt ez volt az alapszöveg: Dicsőség az Iparnak, a világ új királynőjének, aki meg­
fékezi, igába hajtja az anyagot. - Július után fordult a kocka: ezúttal az anyag igázta le az
emberi energiát.
Az ilyesmi nem titka a történelemben. Nincs régibb gondolat annál, mint hogy az
anyag joggal lesi az alkalmat, hogy felülkerekedjék. A saint-simonistáknál ezt csak Ja-
nus-arcú voltuk tette visszataszítóvá: kultuszukban ugyanis szolgaian utánozták a kato­
likus intézményeket.1
Azon az ünnepélyes ülésen, amelyre Quinet-vel együtt meghívást kaptam, csodál­
kozva láttuk, hogy a bankárok vallása mily érdekes módon tér vissza ahhoz, amit állító­
lag megszüntettek. Papságot láttunk és pápát: tanúi voltunk, hogy a prédikátor kézráté-
tel által részesül a pápától kegyelemben. így szólt: „Le a kereszttel!" S a kereszt mégis je­
len volt a középkorból származó, tiszteletet követelő, papi formákban. Az ódon vallást,
amely ellen küzdöttek, a legrosszabb formájában elevenítették fel: gyónás, lelki vezetés

1 Ez semmiképp sem érinti az egyének őszinteségét Csodálatra méltó férfiak voltak közöttük:
Bazart, Barrault, Carnot Charton, D'Eichthall, Lemonnier és még sokan mások.

1032 ♦ JULES MICHELET

- semmi sem hiányzott. Visszatértek a kapucinusok: a bankárok, az iparlovagok. Egy új
Molinos émelyítő édeskésségében a Jézus-társaság kísértett.
Az, hogy megszüntetik a középkort, derék dolog. Csak az a baj, hogy egyben meg is
lopják azt. Ezt már túlzásnak tartottam. Hazatérve, vak és nemes fellobbanással indula­
tos sorokat vetettem papírra e haldokló érdekében, akit agonizálása közben megrabol­
tak. Ezek az ifjonti, talán oktalan, de kétségkívül megbocsátható, mert szívből fakadó
szavak aligha illettek kicsiny könyvemhez, amelyet Július meg a szabadság és a papsá­
gon aratott győzelme ihletett. Nagyon hamisan csengtek a Sátán mellett, akit e könyv sza­
badságmítoszként jelenít meg. Nem baj. Benne vannak, és még most is nevetésre kész­
tetnek. Ily szembeötlő ellentmondások nem nagyon zavarták az ifjú, határozott meg­
győződésű, de naiv és a legkevésbé sem számító művészt, aki fel sem fogta, milyen
veszélyes, ha gyengédnek mutatkozik az ellenséggel szemben.
Sokkal inkább voltam akkoriban művész és író, mint történész. Ez meg is látszik az el­
ső két köteten (A középkori Franciaország). Akkor még nem jelentették meg az összes do­
kumentumokat, amelyek belevilágítottak e sötétségbe, e hosszú nyomorúság mélysége­
ibe. A nagy összhatás, amelyet mindebből kibontakozni éreztem, valami komor harm ó­
nia, hatalmas szimfónia volt, amelynek számtalan disszonáns akkordja akkor még nem
ütötte meg a fülemet. Ez súlyos hiba. Abélard kiáltását az Értelemhez, az 1200-as évek
oly kegyetlenül elfojtott, hatalmas lendületű mozgalmát alig értékeltem, s túlságosan is
feláldoztam a nagy egység művészi hatása kedvéért.
Ma pedig, miután annyi évet, kort éltem át, annyiféle világot jártam be, s miután újra­
olvastam e könyvet, jól látván hibáit, mégis ezt mondom: „Nem szabad hozzányúlni."
A magány, a szabadság, a tisztaság, az erős szellemi feszültség ritka, valóban különle­
ges pillanataiban írtam ugyanis. Őszintesége, szenvedélye, a sorait átlelkesítő túláradó
élet mellette szól, és ez megvédi szigorúságomtól. Az ifjúság egyenessége érződik még a
hibáiban is. Ami a legfontosabb, legáltalánosabb célkitűzésem volt, végeredményben el­
értem vele. Franciaország lelke, eleven személyisége először mutatkozik meg benne, s
nemkülönben éles fény vetődik az egyház tehetetlenségére.
E teljes tehetetlenségét két alkalommal is megállapítom:
Láthatjuk, az első kötetben, hogy az egyház, a valóságos királynő Dagobert és a
Karolingok uralma alatt, semmit sem tudott tenni a világért, a társadalmi rendért (1000
körül).
Láthatjuk, a második kötetben, hogyan emel az egyház Franciaország trónjára egy
papkirályt, egy abbékirályt, egy kanonok királyfit, majd hogyan zúzza szét ellenségeit
(1200), fojtja el a szabad szellemet, s mennyire nem visz véghez semmiféle morális refor­
mot. Látjuk végül, hogyan kerül (1300 előtt) hatalomvesztetten az állam uralma alá, mi­
után Szent Lajos elhomályosította fényét és túllépett rajta.
íme, a valóság elvitathatatlan ebben a két kötetben. De mondhatjuk-e a káprázat, a
költői illúzió szemszögéből nézve, hogy minden hamis? - Nem.
A költészet azt az eszmét fejezi ki, amelyet egy-egy kor önmagáról alkotott, s azt
mondja ki, amit gondolt és akart. A maga valóságában festi le: megjeleníti vágyait, mély­
séges szomorúságát, ábrándozását, mely ott tartja a templom lépcsőjén, zokogva a kő­
fülkék szentjei előtt, sóhajtozva s várva azt, ami nem jő el soha.
Meg kellett találni azt az eszmét, amelyet a középkor önmagáról vallott, újra kellett
teremteni lendületét, vágyát, lelkét, mielőtt megítélte volna az ember. De ki találhatta
meg a lelkét? Nyilván nagy íróink, akik mind katolikus szellemben nevelkedtek. S még-

FRANCIAORSZÁG TÖRTÉNETE ♦ 1033

is hogyan lehetséges, hogy ezek a kitűnően felkészült lángelmék csak bolyongtak a
templom körül, s eszükbe sem jutott belépni, mondhatni, behatolni annak belső világá­
ba? Némelyek, a templomterek vagy kolostorok visszhangjai közt, dallammotívumokat
keresnek énekükhöz. Mások, vagy erőfeszítéssel és éles vésővel, felkutatják a díszeket,
s rémisztő maszkokkal, gnómokkal, vicsorgó ördögpofákkal népesítik be a tornyokat
m eg a tetőkiszögelléseket. Mindez azonban nem az egyház. Teremtsük újjá előbb.
S ami a különös: az egyetlen, akiben élt elég szeretet ahhoz, hogy újjáalkossa, újrate­
remtse az egyháznak ezt a belső világát, nem az ő neveltje volt; ez az ember sohasem áldo­
zott templomaiban, sohasem vallott más hitet, csakis az emberiségét, s nem fogadott el
más krédót, csakis a szabad szellemét.
Sikerült ez a két kötet, s a közönség is elfogadta. Elsőként szóltam Franciaországról,
m int személyiségről. Kevésbé voltam egyoldalú, mint Thierry, és a fajokat háttérbe szo­
rítottam, de kiemeltem a helyi hatások földrajzi elvét, másrészt az önmagát alkotó, ön­
m agát alakító nemzet egyetemes munkáját. A gótika iránti vak lelkesedésemben a vér­
ből csíráztattam ki a követ, s virágba szökkentettem az egyházat, ahogy a legenda virága
bomlik ki. Ez tetszett. Nekem kevésbé. Nagy volt a lángolásom. De igen sok finomságot,
igen sok szellemet, rendszert találtam benne.
Négy teljes év telt el a III. kötet előtt (mely 1300 táján kezdődik). Miközben készültem
megírására, próbáltam többet látni, elmélyülni, emberibbé, egyszerűbbé válni. Felkeres­
tem Luther házát, tanulmányoztam asztali beszélgetéseit, e férfias, erőteljes, megható
szavakat, amelyekre ez a hősies és derék ember fakadt (1834). Ám semminek sem láttam
nagyobb hasznát, mint Grimm roppant könyvének, a Német jogi régiségeknek. Nehéz, na­
gyon nehéz mű; e nyelv összes dialektusaiban, összes történeti korszakai során feltárul­
nak azok a szimbólumok és formulák, melyekkel a sok és annyira sokféle Németország az
emberi élet nagy aktusait szentesítette (születést, házasságot és halált, végrendelkezést,
adásvételt, hódolást stb.). Egyszer elmesélem majd, milyen hihetetlen szenvedéllyel
fogtam hozzá, hogy megfejtsem és lefordítsam ezt a könyvet. De nem elégedtem meg
vele. Nemzetről nemzetre haladva, mindent összegyűjtöttem, Indiától Írországig, a
Védáktól és Zarathustrától Franciaországig kalandozva, felhalmozva minden kincset,
m inden ősi formát, amelyben az emberiség oly naivan tár fel számtalan bensőséges és
mély dolgot (1837).
S közben más emberré lettem. Furcsa átalakuláson estem át; úgy éreztem, eddig öreg
voltam, keserű és aprólékos, most pedig, az ifjú emberiség hatására, lassanként magam
is megfiatalodtam. Felfrissültem az eleven forrásban, szívem olyan lett, mint hajnali
harmatban fürdő virágoskert. Ó a hajnal! O az édes gyermekkor! O a jóságos, természe­
tes természet! Micsoda egészség költözött belém, misztikus elmefuttatásaim sivataga
után! Mily soványnak, betegnek, terméketlennek, etikusnak éreztem ezt a bizánci költé­
szetet! Még ragaszkodtam hozzá. Mégis mily szegényesnek éreztem az emberiséghez
képest! Birtokba vettem az emberiséget, kezemben tartottam, átöleltem, és határtalan
változatosságának temérdek részletében éppúgy (ezek oly dús lombozatúak, akár az in­
diai vadon, amelyben minden fa valóságos erdő), mint felülről tekintve rá, megismer­
tem édes, jóságos harmóniáját, amely semmit sem fojt el; imádnivaló egységében ra­
gadtam meg az istenit.
Kedvemre töltekeztem, táplálkoztam a természettel, gyarapodtam lélekben, mérhe­
tetlenül erősödtem művészetemben, és (mondjam-e? pedig igaz) jobbá lettem, nem tö­
rődtem a versenytársakkal, sőt tudomást sem vettem róluk, s végül szívembe fogadtam

1034 ♦ JULES MICHELET

az embereket (bár alig láttam őket) és a társadalmat meg a társaságot (bár sosem fordul­
tam meg benne).
Magabiztossá és erőssé vált testem, melynek minden gyengeségét megszüntette,
minden atomját-molekuláját kicserélte a jó táplálék. A doktriner rosszindulat meg sem
kísértett. Közömbösen néztem a katolikusok kelepcéit is. Mindaz, amit (akarva-akaraf-
lan) felhalmoztam, a számtalan biztos tény, az igazságok halmaza, amely kitartó m un­
kám során egyre növekedett, napról napra magasodott - mindez ellenük szólt. Egyikő­
jük sem sejtette, milyen mély, erős alapot adott nekem a tudás: eszembe sem jutott, hogy
vitatkozzam, de nem is volt szükségem rá. Erőm biztosította békémet. Tízezer év kellett
volna nekik ahhoz, hogy felfogják: épp abban, amit gyöngeségnek vélnek, a békés, édes
emberi értelemben, amely egyre erősödött bennem, van az erőm, s ez távolít el tőlük.2
A félkatolikus, fattyú szalonok, Chateaubriand barátainak unalmas légkörével, talán
még veszélyesebb csapdát jelentettek nekem. A jóságos és szeretetre méltó Ballanche
meg Lamartine többször is el akartak vinni az Abbaye-aux-Bois-ba. Világosan éreztem,
hogy ez a környezet, ahol minden csupa finomság és illem, túlságosan is civilizálttá tett
volna. Egyedüli erőm nézeteim vad szüzessége volt, meg művészetem - egy új művé­
szet - kötetlen lendülete. Be kellett volna illeszkednem, és mérsékeltebbé, józanabbá
válnom, mintsem kedvem tartotta. S ettől fogva a szalonok ellenem fordultak. Doktrine­
rek és katolikusok szüntelenül hadakoztak ellenem, a részletekben kevéssé támadtak
ugyan, viszont hangosan dicsértek, hogy tönkretegyenek, és megfosszanak minden te­
kintélyemtől: „író ez, költő, a képzelet embere." S mindez akkor kezdődött, amikor a
történelmet elsőként emeltem ki a bizonytalanságból, amellyel ők beérték, s az okmá­
nyokra, a kéziratokra alapítottam, ezernyi adat végtelenül aprólékos vizsgálatára.
Tudomásom szerint harmadik kötetem előtt (könnyű ellenőrizni) egyetlen történész
sem használt fel kiadatlan forrásokat. Az egész azzal kezdődött, hogy történelmi tanul­
mányaimban feldolgoztam a Temple-beli kihallgatások titkos jegyzőkönyvét, amelyet
négyszáz esztendeje rejtegettek négy fal között a Katedrális kincstárában, s a legsúlyo­
sabb büntetések fenyegetésével elzártak az idegenektől, s amely Harley-ék jóvoltából
került ki onnan, majd a Saint-Germain-des-Prés-be, végül pedig a Nemzeti Könyvtárba
jutott. Duguesclin akkor még kiadatlan krónikája ugyancsak segítségemre volt. A levél­
tár óriási anyaga is rengeteg okmányt szolgáltatott e kéziratok és még sok más kérdés
tisztázására. Első ízben fordult elő, hogy egy történész ilyen komolyan megalapozta a
munkáját (1837).
Ugyan mire jutottam volna a 14. századdal, ha ragaszkodom legkiválóbb elődeim
módszereihez, s csupán engedelmesen tolmácsolom, szolgaian átveszem az akkori idők
elbeszéléseit? A történelem, midőn eljut az okmányokban és hiteles iratokban gazdag
századokhoz, nagykorúvá válik, urává a krónikának, melyet hatalmában tart, megtisz-

2 Kitűnő orruk van: megszimatolják a halált, megérzik a pillanatot, amikor a sebzett lélek el­
gyengül; érzékeny családi veszteség ért, s ekkor egyikük, elragadó és finom modorú úr, megláto­
gatott, hogy kiismerjen. Meglepett, zavarba ejtett a gondolat hogy azt hihette, van valami hatalma
rajtam, s azt mondhatta, megérthetjük egymást, hiszen sokban hasonlítunk stb. Ezekkel a szavak­
kal fordultam hozzá: „Kegyelmes uram, volt-e már valaha jégmezőn? - Igen. - Látott-e olyan repe­
dést, amelynek két oldalán állva beszélni, társalogni lehet? - Igen. - De nem látta, hogy ez a re­
pedés mélységes mély... Olyan mély, kegyelmes uram, hogy áthatol a jégen s a földön, és soha
senki sem jutott le az aljáig. A föld középpontjáig ér, túlhalad a földön, s a végtelenbe vész."

FRANCIAORSZÁG TÖRTÉNETE ♦ 1035

tít és megítél. E biztos dokumentumok birtokában, melyekről e krónikának nem volt
tudomása, a történelem mondhatni a térdén tartja a krónikát, mint apró gyermeket,
akinek szívesen hallgatja csacsogását, de akit gyakran kénytelen helyreigazítani és
megcáfolni.
Hadd mondjak egy példát, hogy jobban megértethessem magam: azt, amelyiket előbb
említettem. Úgy tűnik, hogy Barante, aki történelmében, amely kellemes olvasmány, hí­
ven követi lépésről lépésre krónikásainkat, Froissart-t és másokat, nem tévedhet túlsá­
gosan, midőn e kortársakhoz ragaszkodik. Ám az akkoriban még szétszórt, de ma már
összegyűjtött iratok, különböző okmányuk láttán ráébred az ember, hogy a krónika fél­
reismerte vagy nem látta a kor nagy összefüggéseit, sőt nem is tudott róluk. E század,
feudális formában, már a pénzzel és a jogszabályokkal törődött. Arthur álarca alatt
gyakran Pathelin bújt meg. Az arany elterjedése, a zsidók felemelkedése, a flandriai szö­
vőipar, a virágzó angliai és flandriai posztókereskedelem tette lehetővé az angolok szá­
mára, hogy diadalt arassanak reguláris, részben fizetett, zsoldot húzó csapataikkal.
Egyedül a gazdasági forradalom jóvoltából mehetett végbe a katonai forradalom, amely a
feudális lovasság súlyos kudarca folytán előkészítette, előidézte a politikai forradalmat.
Froissart, Monstrelet lovagi tornáinak meg az Aranygyapjúnak nem sok szerepe volt eb­
ben. Ez a jelentéktelen oldal.
Ettől az időtől fogva (1837) kötetről kötetre jeleztem, gyakran még idéztem is, azokat
a kéziratokat, amelyeket fontosaknak tartottam, s amelyeket később kinyomtattak.
Ilyen segítségre támaszkodva, amely többet ér minden krónikánál, méltóságosan és
erőteljesen, tekintélye birtokában halad előre a történelem. De függetlenül e közvetlen
eszközöktől, okiratoktól és dokumentumoktól, mérhetetlen segítség árad feléje minde­
nünnen. Ezernyi közvetett fény vetődik rá, az irodalom és a művészet, a kereskedelem
felől, és a fő témát mintegy oldalnézetből világítja meg. A pozitív bizonyosság területére
lép, a különféle ellenőrzések jóvoltából, amelyek tevékenységünk mindeme formáinak
köszönhetők.
Itt megint el kell mondanom, hogy egyedül voltam. Mások többnyire csak a politikai
történettel foglalkoztak, a kormányzat tetteivel, meg valamennyire az intézményekkel.
Azzal nem törődtek, ami kíséri, magyarázza, részben megalapozza e politikai történetet,
a társadalmi, ipari, gazdasági körülményeket, az irodalom és az eszmék szerepét.
E harmadik kötet (1300-1400) egy évszázadot tárgyal, minden szempontból. Nem
mentes a hibáktól. Nem mondja el, hogy 1300 hogyan vezekelt 1200-ért, VIII. Bonifác
hogyan fizetett meg III. Incéért. Szigorú ez a könyv, túlságosan is a jogtudósokról szól,
azokról a rettenthetetlen férfiaktól, akik a bátor Nogaret albigens kezével ütötték arcul a
bálványt. De új és erőteljes ez a kötet, mert a történelmet főleg a gazdasági forradalomból
vezeti le, az arany, a zsidók és a Sátán (a rejtett kincsek királya) emelkedéséből. Erős vo­
násokkal rajzolja meg a kor nagyon is kereskedő jellegét.
Hogyan lépett frigyre Anglia és Flandria a gyapjú és a posztó révén, Anglia hogyan
szívta magába Flandriát, és itatódott át vele, mindenáron magához édesgetve a Burgun-
diai-ház kegyetlenségeitől elüldözött takácsokat - ez a fő dolog. A meggazdagodott
Anglia vereséget mér ránk Crécynél, Poitiers-nál és Azincourt-nál, amelyek megássák a
lovagság sírját. Nagy társadalmi forradalom ez.
A pestis, Szent Vitus tánca, a flagellánsok meg a Szombat, a kétségbeesés e karneválja,
arra késztetik az elhagyott, vezető nélküli népet, hogy önmaga cselekedjék. Franciaor­
szág szelleme akkori Dantonjában: Marcelben, és Párizsában, a rendi országgyűlésen

1036 ♦ JULES MICHELET

bomlik ki váratlanul, s alkot csodálatosan korai alkotmányt - amelyet elhalaszt, elfojt
V. Károly kicsinyes, káros bölcsessége. Semmi sem gyógyult meg. Sőt a baj még súlyos­
bodik, s tetőpontjára hág: VI. Károly dühödt őrülete dúl.
A történetírást így határoztam meg: Feltámasztás. S ha valaha, úgy a IV. kötetben min­
denképpen az volt (VI. Károly). Sőt talán sok is volt. Egyetlen fájdalomkitörésből fakadt,
az akkori lelkem vad, érzéki és erőszakos, kegyetlen és gyöngéd nekibuzdulásából. Mi­
ként a Boszorkány, sok helyütt ördögi ez a könyv. A holtak járják benne táncukat - de
nem azért, hogy nevettessenek, mint Holbein ironikus képein -, hanem fájdalmas
transzban, amellyel együtt érzünk, s amely szinte ránk ragad, ha nézzük. Mindez ész­
bontóan kavarog, elvillan a szemünk előtt. Nem kapunk levegőt. Nincs megállás, nincs
pihenés. S mindenütt egyazon mély, megindult alap folyamatossága; alatta pedig mint
valami robaj, tompa szívdobogás.
Ennyi sötétség után fénylő világosságra bukkanunk - a Louvre-ban trónoló halálra -
a kihalt Párizsban; Franciaország igazi halála ez, Lancasternek, az Angolnak képében.
Henrik a papok királya, ez az átkozott farizeus, így szól hozzánk: „A bűneink miatt kel­
lett elpusztulnunk."
Én nem válaszolok neki; majd felelnek maguk az angolok.
Azt mondják, Azincourt előtt minden angol magába szállt és meggyónt; a franciák
megcsókolták egymást, megbocsátottak a másiknak, és elfeledték gyűlölségeiket.
Azt mondják, hogy Spanyolországban, amikor a franciák és angolok verekedtek, az
utóbbiak az éhhalál küszöbén állván, a franciák táplálták őket. - Nincs hozzáfűzniva­
lóm: ez már Isten dolga.
Történelmünk legnagyszerűbb legendája következik. 1360 táján bukkan fel ijesztő
hajtása, és 1430-ban szökik szárba ragyogó-fenségesen, elbűvölően és meghatóan (III. és
V. kötet).
Láttuk a városokat meg a kommunákat. De a vidék? Ki tudja, milyen volt a vidék a 14.
század előtt? E nagy árnyvilág, e megszámlálhatatlan, ismeretlen tömeg utat tör magá­
nak egy szép napon. A harmadik (főképp tudós) kötetben nem vigyáztam, semmire
sem gondoltam, amikor váratlanul utamat állta a barázdák fölé magasodó Jacques, ez a
szörnyű, döbbenetes figura. Szívem görcsösen összefacsarodott... „Nagy ég! Ez volna
az én ősöm? A középkor fia?... Igen... Ilyen vagyok! Ezer év fájdalma sajog bennem!" S
belém hasított e fájdalom, feltörve az idők mélyéből... Ő is, én is (egy test, egy lélek)
ugyanazt szenvedtük végig... Erre az ezer évre gondolva könny tolult szemembe, ége­
tőn, súlyosan, akár egy világ, s áttört a papírlapon. Barát, ellenség: senki szeme nem ma­
radt szárazon.
Alakja szörnyű volt, de hangja lágy. Am fájdalmam ettől csak gyötrőbben sajgott. A ré­
mítő külső érző lelket rejtett. Mélységes, kegyetlen titok. Meg sem érthetjük, ha nem
nyúlunk vissza kissé az időben.
Szent Ferenc, ez a gyermek, aki nem tudja, mit beszél, de annál ékesszólóbb, így vála­
szol azoknak, akik tudni szeretnék, ki az Imitatio szerzője: „Szerzője a Szentlélek."
„A Szentlélek az - mondja Gioacchino da Fiore -, akinek királysága eljő, a Jézusé után."
Az egyesülés, a szeretet lelke ez, mely végre kitör a legendák főj toga tásából. A testüle­
tek szabad egyesülései, a kommunák, többnyire ennek jegyében éltek. Az albigens kor­
ban, 1200-ban, ez volt a hite a kommunáknak is, a Dél lovagjainak is: az új lélek kultusza,
amelyet az egyház vértengerbe fullasztott.

FRANCIAORSZÁG TÖRTÉNETE ♦ 1037

 A Lélek, gyenge galamb, pusztulni, alélni látszik. Pedig ettől fogva már a levegőben
száll, s hatása mindenütt érezhető.
M ég az Imitatióban, e jámbor, szerzetesi könyvecskében is akadnak egészen magá­
nyos részletek, ahol a Lélek nyilvánvalóan mindent pótol, ahol már semmit sem látni,
sem papot, sem egyházat. S ha felcsendülnek is bensőséges hangjai a klastromfalak
között, mennyivel erősebben zengenek az erdőkben, a korlátlan, szabad egyházban! -
A tölgyek mélyéből a Lélek szava kört elő; Jeanne d'Arc meghallotta, összerezzent, és
gyöngéden így szólt: „Az én sugallataim!"
Szent hangok, a lelkiismeret hangjai, melyek elkísérik a Szüzet a csatákba, a börtö­
nökbe, az angolok ellen, az egyház ellen. S itt megváltozott a világ. A kereszténység tét­
len (a zsarnokoknak oly hasznos) lemondását a hősi gyöngédség követte, amely szívére
veszi bajainkat, amely ezen a földön akarja megvalósítani az isteni igazságot, mely cse­
lekszik, küzd, megment és gyógyít.
Ki vitte véghez ezt a csodát, amely olyannyira ellentétes az Evangéliummal? Egy fel­
sőbbrendű szeretet, a cselekvőszeretet, a halálig tartó szeretet; „a könyörület, mely Frank­
honban lakozott".
Isteni látvány a magányos, elhagyott gyermek, ott a vérpadon, szemben a papki­
rállyal, a gyilkos egyházzal, amint lángok közt emeli magasba belső egyházát, s elrepül
így szólván: „Az én sugallataim!"
Ezen a ponton is fel kellett figyelnem rá, hogy hazám történelme, bár felületesen „köl­
tészettel és szenvedélyességgel" vádolták, mennyire megőrizte szilárdságát és tisztánlá­
tását még olyan megindító pillanatokban is, mikor talán megbocsátható lett volna az el-
vakultság. Minden lebegett-hullámzott a könnyek fátyolán, és a máglya lángjain át
nézve. Magam is kétségkívül meghatódtam, de azért világosan láttam, s két dolgot je­
gyeztem meg:
1. Az ártatlan hősnő, bár nem is sejtette, jóval többet tett Franciaország felszabadításá­
nál: szabaddá tette a jövendő útját is, létrehozván a keresztény tétlenséggel szembesze­
gülő új típust. A modern hős a cselekvő hős. Az a gyászos eszme, amit Renan barátunk
magasztalt legutóbb is, a csak önnön üdvével törődő, belső, passzív szabadság, amely a
világot a Rossz hatalmába adja, átengedi a Zsarnoknak - ez az eszme ér véget a roueni
máglyán, és misztikus formában felsejlik a forradalom...
2. E nagy elbeszélésben egy új dolgot alkalmaztam és mutattam meg, aminek a fiata­
lok hasznát láthatják: s ez az, hogy a történeti módszer gyakorta szemben áll a tulajdonkép­
peni irodalommal. A hatáskeltésre, a dolgok kiemelésére törekvő író szinte mindig szereti
meglepni, megragadni az olvasót, csodálkozó felkiáltásra késztetni: „Ah!", s boldog, ha
a természetes tény csodának tűnik. A történésznek viszont az a feladata, hogy megma­
gyarázza, ami csodának tűnik, körülvegye az előzményekkel, körülményekkel, melyek
előidézték, s visszavezesse a természethez. E téren, meg kell mondanom, voltak érde­
meim. Midőn csodáltam, szerettem e rendkívüli személyiséget, azt is megmutattam,
mennyire természetes volt.
A rendkívüli korántsem esik kívül a természet tartományán; sőt éppen ez az a pont,
ahol a természet leginkább önmaga, természetes mélységében-magasságában. A 14—15.
században, a végső nyomorban, a szörnyűséges túlzásokban megdobban a szív. A tö­
meg: hős. Akkoriban sok Jeanne d'Arc élt, legalábbis, ha elszántságukat nézzük. Utam
során jó néhánnyal találkoztam közülük: példa rá a Nagy Ferré, ez a 14. századi paraszt,

1038 ♦ JULES MICHELET

 példa a 15. században Jeanne Hachette, aki Beauvais-t védi és menti meg. E naiv hős ala­
kok gyakran oldalnézetben jelennek meg előttem, városaink históriáiban.
Pusztán a tényeket mondtam el. Mihelyt az angolok elveszítették nagy támaszukat,
Burgundia hercegét, szörnyen meggyöngültek. A franciák viszont, egyesülvén a fel­
fegyverzett, harcedzett déli erőkkel, rendkívüli módon erőre kaptak. Csak éppen egy­
ség nem volt közöttük. E fiatal parasztlány bájos személyisége, érzékeny, megindult, vi­
dám szíve (a hősi vidámság minden válaszából kicsendül) középponttá lett, s egyesített
mindent. Pontosan azért hatott, mert hiányzott belőle a mesterkéltség, a varázslat, a cso­
dás elem. Vonzerejét az emberiesség teszi. E szegény angyalnak nincs szárnya: gyenge­
ségében a nép ő, mi magunk, mindenki.
Ám a levéltár magányos termeinek mélységes csöndjében, ahol húsz esztendeig bo­
lyongtam, morajlás jutott a fülemhez. A régmúlt korok elnyomott lelkei, távoli szenve­
dései halkan jajongtak. A komor valóság szembeszegült a művészettel, s néha keserű
dolgokat vetett a szemére: „Ugyan mivel szórakozol? Walter Scott vagy talán, hogy
hosszasan meséld a festői részleteket, Jó Fülöp roskadozó asztalát, a hiábavaló fácánes­
küt? Tudod-e, hogy mártírjaink négyszáz esztendeje terád várnak? Tudod-e, hogy
Courtrai, Rosebecque hőseinek nincs emlékművük, amellyel tartozik nekik a történelem?
A nagyurak zsoldjában álló krónikásokkal, Froissart káplánnal, a szószátyár Monst-
relet-vel, nem elégszenek meg. Sziklaszilárd hittel, az igazságba vetett reménnyel adták
oda életüket. Joggal mondhatják hát: „Történelem! Számolj velünk! Hitelezőid benyújt­
ják a számlát! Egyetlen sorodért vállaltuk a halált!"
Mivel tartoztam nekik? Azzal, hogy elmeséljem harcaikat, beálljak soraikba, meg­
osszam velük a győzelmeket, a vereségeket? Ez nem volt elég. Tízesztendei konok, ki­
tartó munkával, amelynek során rekonstruáltam az Északi Kommunák harcát, lényege­
sen többre vállalkoztam. Mindent, de mindent újraalkottam, hogy visszaadhassam ne­
kik az életüket, mesterségeiket, művészetüket, s főleg jogaikat.
Mindenekelőtt azt a jogot, amely e városokat az országhoz, a vidékhez fűzte - a jogok
legszentebbjét, amely abból fakadt, hogy megszerezték magát a földet, elragadták a ten­
gertől, a csatornák által életet teremtettek, védelmet és közlekedést. E városok munkál­
kodtak, alkottak. Uraik romboltak. Ez a valaha oly eleven, lüktető világ mily sápadt ma­
napság! Ugyan mit ér az egész Belgium az akkori Gand-hoz, Bruges-höz meg Liège-hez
képest, amelyek mindegyike saját sereget állított?
Elmerültem a népben. Miközben Olivier de la Marche, Chastellain az Aranygyapjú
lakomáin tobzódott, magam a pincéket kutattam, ahol Flandria erjedt, a misztikus és bá­
tor munkások tömege. Erős kommunáikat (melyeknek az Amitiés - baráti közösség - ne­
vet adták), gyűléseiket (a Franches Vérités - szabad igazság) áhítatosan újrateremtettem,
nem feledkezve meg harangjaikról és harangjátékaik testvéri zúgásáról. Visszahelyez­
tem tornyába nagyszerű bronzbarátomat, a rettegett Roelandtot, akinek tíz mérföldre
zengő ünnepélyes hangjától remegett Félelemnélküli János és Merész Károly.
Éles vonásokkal kellett megkülönböztetni, jellemezni minden egyes város sajátos
személyiségét; nagyon lényeges dolog ez, amiről a kortársak és mai íróink egyaránt
megfeledkeztek. Pedig ebből értjük meg e változatos, sokszínű ország vonzerejét, való­
ságát. Szenvedélyesen dolgoztam; szinte vallásos hévvel alkottam újra mindegyikük
lelkét, e régi és kedves városokat, s ezt csak úgy tehettem, ha erőteljesen felvázolom, ho­
gyan teremtett minden egyes mesterség és életforma egy-egy munkásfajtát. Gondosan
külön vettem Gand-t, jámbor hívőivel, bátor szövőmunkásaival - a harcok e hatalmas

FRANCIAORSZÁG TÖRTÉNETE ♦ 1039

méhkasát. Külön a szeretetre méltó és nagyszerű Bruges-t, kereskedőinek tizenhét
céhével és háromszáz festőjével, akik egyetlen városba sűrítették össze egész Itáliát. És
Flandria Pompejiét, a ma kihalt Ypres-t, amely azonban megőrizte igazi emlékművét, a
hatalmas vásárcsarnokot, ahol együtt volt az összes mesterség, a munkának ezt a kated-
rálisát, ahol minden jó munkásnak le kell vennie a kalapját.
Dinand égése, Liège kegyetlen pusztulása fájdalmas-tragikus módon zárja le a Kom­
munák történetét. Anyám révén Meuse szülötte lévén, szinte családi kötelességnek te­
kintettem ezt a munkát. Mélyen megindított e darabka Franciaország, az Ardennek vi­
dékén, beékelődve az ellenséges népek, ellentétes nyelvek közé. Visszaadtam a liége-iek-
nek Van Eycket, a nagy újítót, aki megváltoztatta a festészetet. Megleltem, s Dinand
üszkös romjai alól kiástam elfelejtett, a középkor idején oly kedves művészeteket, eze­
ket az alázatos, megható művészeteket, melyek egész Európa hű szolgálói voltak, meg­
hitt barátai.
Hogyan mondjak köszönetét barátaimnak, a derék svájci krónikásoknak, akik bosz-
szút állnak értem, amikor szinte ez ég akaratából vonulnak fel kürtjeikkel, lándzsáikkal
a morat-i nagy vadászatra, s verik fel a vadkant, e kegyetlen vadat - Merész Károlyt? El­
beszéléseik a heroikus vidámság hősénekei. Gyönyörűség látni e rémítő daganatot,
mely felszúrva hirtelen lelappad. Mindenképp XI. Lajos mellett kell állni ravaszság dik­
tálta küzdelmében, amelyet a barbár gőg, a feudális durvaság ellen vív. A róka fogja há­
lóba ez áloroszlánt. Legalább a szellem diadalmaskodik. Comines finom és erőteljes pró­
zája fölébe kerekedik a fellengzős retorikának, a talmi lovagságnak. A történelmet az
irónia hatja át ekkor, kicsinyes, rosszmájú irónia, méltó a fabliau-khoz. Holnap már, erő­
teljesen és hatalmasan, bő termést hoz a reneszánsz nagy napjaiban.
A jó XI. Lajos királynál soká időztem. 15. századom teljes egészében az oklevelekből,
iratokból nőtt ki. Legrand terjedelmes műve azonban bizalmatlanságot ébreszt: pontat­
lan idézeteit az eredeti forrásokkal (Gaignières stb.)3kell gyakran összevetni - aprólékos
türelmet igénylő munka.
XI. Lajossal a monarchia századaiba érkeztem. Éppen bele akartam merülni a kutatás­
ba, midőn egy véletlen alaposan elgondolkodtatott. Egy napon, Reimsben járván, ala­
posan végignéztem a nagyszerű katedrálist, a ragyogó koronázótemplomot.
A belső párkányzatról, ahol nyolcvanlábnyi magasságban körbe lehet járni, elragadó
látványt nyújt a templom, a virágos gazdagság, ahol örök halleluja zeng. A hatalmas,
üres térben az ember mindig hallani véli az ünnepi szertartások gregorián énekét, amit
a nép hangjának mondottak. Szinte látni az ablakokon kiröppenő madarakat, amelye­
ket akkor engedtek szabadon, midőn a papság, a királyt felkenve, megkötötte a trón és
az egyház egyezségét. Aztán kilépvén a bolthajtások alatt, elém tárult az egész Cham­
pagne, e végtelen táj. S végül elértem a legutolsó kicsiny harangtoronyhoz, éppen a
szentély fölé. Különös látvány döbbentett meg. A kerek tornyot körös-körül kivégzett,
kínpadra vont figurák szegélyezték. Az egyiknek kötél a nyakában. A másiknak a füle
hiányzik. A megcsonkítottak szomorúbbak, mint a halottak. Mennyire igazuk van! Mily
rémítő ellentét! Hogyan? Az ünnepek temploma, e fényes ara, nászi nyakékül ily gyá­
szos ékességet öltött magára? A népnek e pellengérjét az oltár fölé állították. Ám
könnyei nem hatottak át a csúcsíveken, hogy a királyok fejére hulljanak! Szörnyűséges
kenete a forradalomnak, az Isten haragjának! „Nem fogom megérteni a monarchia szá-

3 François-Roger de Gaignières (1642-1715) - francia könyv- és oklevélgyűjtő. (A szerk.)

1040 ♦ JULES MICHELET

zadait, ha előbb és mindenekelőtt magamba nem szívom a nép lelkét és hitét." Magam­
hoz szóltam így, s XI. Lajos után megírtam A forradalmat (1845-1853).
Sokan megütköztek rajta, ám bölcsebbet nem is tehettem volna. Sok megpróbáltatás
után, amelyeket másutt már elmondtam, s melyek közepette közelről pillantottam meg
a túlsó partot, halottan és újjászületve, százszorozott erővel írtam meg A reneszánszot
Amikor visszatértem, megfordultam, újra láttam az én középkoromat, az ostobaságok e
nagyszerű tengerét, szilaj vidámságra gerjedtem, s végig a 16. és 17. századon át vad ün­
nepet ültem. Rabelais és Voltaire hahotáztak sírjukban. Letűnt istenek, elporladt kirá­
lyok lepel nélkül tűntek elő. Eltűnt a konvenciók ízetlen történelme, ez a szégyenletes
prüdéria; amellyel beérték az emberek. Mediától XIV. Lajosig könyörtelen boncolás jel­
lemezte a hullák kormányzatát (1855-1868).
Az ilyen történelem egy bizonyos sikerben biztos lehetett: hogy megsebzi a hazugság
minden hívét. De hiszen ezek sokan vannak, főleg a hivatalos világban. A papok és ki­
rálypártiak hörögtek. A doktrinerek mosolyt erőltettek arcukra.
Mindez vajmi kevéssé árt a türelmes történelemnek. Erős az, szilárd, jól megalapo­
zott - és tud várni.
Egymást követő Előszavaimban, Magyarázataimban megláthatja a kötetről kötetre ha­
ladó olvasó, milyen alapok húzódnak a mélyben, az oklevelek és kéziratok, ritka nyom­
tatványok stb. micsoda óriási alapépítményén áll a mű.4
így múlt el negyven esztendő. Amikor elkezdtem, nem nagyon sejtettem, hogy így
lesz. Pár kötetes áttekintést szándékoztam írni, négy, esetleg hat év alatt. De csak azt le­
het lerövidíteni, ami jól ismert. Ám akkor sem én, sem más nem ismerte ezt a történetet.
Csupán az első két kötetem után láttam meg hatalmas távlataiban ezt a terra incog-
nitát. így szóltam: „Tíz év kell..." De nem: húsz... harminc... S az út egyre inkább a tá­
volba veszett. Nem panaszkodtam. A felfedező utakon dagadoz a szív, kitárulkozik, s
csak a célt látja. Elfeledkezik magáról. Velem is ez történt. Lángoló lelkesedésemben
mind messzebb haladva, elveszítettem szem elől önmagamat, kiléptem magamból. A
világ mellett jártam, s a történelmet tekintettem az életnek.
S íme, elmúlt. Nem bánok semmit. Nem kérek semmit. Hisz mit is kérhetnék, drága
francia hazám, akivel együtt éltem, s akit oly nehezemre esik elhagyni. Micsoda közös­
ségben töltöttem veled negyven esztendőt (tíz évszázadot)! Hány szenvedélyes, nemes,

4 Nem akarok itt elébe vágni a dolgoknak. Csupán egy-két szót szólhatok: Ez az a könyv, „egy
költő és egy gazdag képzeletű ember könyve", mely perdöntő bizonyítékok alapján kinek-kinek
megmondja, mi a fontos:
A protestánsoknak elmondja Szent Bertalan éjszakája roppant jelentőségű tényét, amelyről
Brüsszelben két héttel előbb tudtak (Granvelle-iratok, augusztus 10.). Azután még rengeteg adatot
a nantes-i ediktum visszavonásáról, melyet ők oly kevéssé világítottak meg.
A királypártiaknak - számtalan anekdotikus érdekességet; példa rá a Vasálarcos legendája meg
királynőjük bölcsessége. Erre vonatkozólag - Richelieu alapján - Franklin levelei adták meg a vá­
laszt (1863-ban), bebizonyítván, hogy egyedül nekem volt igazam.
A pénzembereknek - Law rendszerét (melyre Thiers nem adott magyarázatot 1826-ban),
amelyre a párizsi meg londoni tőzsde kéziratai és története révén fény derül.
A forradalomról ugyan mit is mondhatnék? Az enyém teljes egészében abból a korra vonatkozó
három nagy levéltári gyűjteményből nőtt ki, amely Párizsban található. Luis Blanc (érdeme és te­
hetsége ellenére, melynek tisztelettel adózom) megfejthette-e? Megfejthette-e Londonban, pár
brosúra segítségével? Alig hiszem. - Különben olvassák el, mit írtunk, és vessék össze.

FRANCIAORSZÁG TÖRTÉNETE ♦ 1041

szigorú órát éltünk át együtt, gyakorta télen is, hajnalba nyúló éjszakákon! Hány m un­
kás, kutatásban töltött napot a levéltárak mélyén! Érted dolgoztam, jártam, keltem, vizs­
gálódtam, írtam. Napról napra odaadtam mindenemet, talán még többet is. S másnap
reggel, ott találván téged az asztalomnál, ugyanannak hittem-tudtam magam, ami vol­
tam, erősnek hatalmas életed, örök ifjúságod jóvoltából.
De hogyan lehetséges, hogy miután egy ilyen társaság nyújtotta különleges boldog­
ságban volt részem, hogy miután hosszú esztendőkön át a te nagy lelked éltetett, nem
vettem mégis több hasznát a magam számára? O, azért nem, mert hogy mindent újraal­
kossak, végig kellett élnem a nyomorúság, a kegyetlen megpróbáltatások hosszú sorát,
ezernyi sötét és végzetes dolgot. Nagyon sok keserűséget ittam. Nagyon sok csapást,
nagyon sok viperát, nagyon sok királyt kellett lenyelnem.
Nos igen! Én édes, nagy francia hazám, egy fiad, akinek, hogy újrateremtse életedet,
teljesen át kellett adnia magát, és oly sokszor kellett átkelnie a holtak folyóján, belőle
csak vigaszt merített, és hálás szívvel mond néked köszönetét. És a legnagyobb bánata
az, hogy most már meg kell válnia tőled.

1042 ♦ JULES MICHELET