ANNA AHMATOVA

VERSEI
EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1978
V Á LO G A T T A ÉS FORD ÍTOTTA

R A B Z SU Z SA
 E LSŐ V ISSZ A T É R É S

Halotti leplet terítve a földre,

harangszó kondul ünnepélyesen.
Carszkoje Szelő csüggedt, síri csöndje
terped megint felbolydult lelkemen.
Elmúlt öt é v ... Minden halott és néma,
mintha világvég közelítene.
Hallgat, mint végleg kimerített téma,
a palota, mély álommal tele.

A SZ E R E L E M

Hol mint kígyó lopakodik,

bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,

violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda...
De vezet, rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.

Hegedű húrján sír-nevet...

S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először-látott mosolyban.

7
 A F IŰ T , A K I F Ú JJA

A fiút, aki fújja fűzfasípját,

a lányt, aki koszorút fűzöget,
erdő szétágazó, árnyékos útját,
távoli mezőn távoli tüzet:

látok mindent. Hogy mindent megjegyezzek

és megőrizzek békességesen.
Csupán egyvalakit nem ismerek meg
és nem bírok rá emlékezni sem.

Nem kell erő, sem bölcs szív, hogy segítsen.

A tűznél melegednem még szabad.
Fázom. A szárnyas vagy szárnyatlan isten
vidám kedvvel már meg nem látogat.

FÉ N Y E M L É K E

Fonnyad a fény emléke szivemben,

mint őszi fű.
Halk, halk szárnyon a szél idelebben,
friss hó-izű.

Fárad a víz áradva fecsegni,

jéggé mered.
Nem történik itt soha semmi
velem, veled.

8
Leng suhogó legyező üres égre:
tört fűzfalomb.
Mégsem lettem az ő felesége -
így volt a jobb.

Fonnyad a fény emléke szivemben.

Homályban él.
Érzem, meglel hajnalig engem
a tél.

ID E JÖ T T E M

Idejöttem, én dologtalan.
Mindegy, hol tétlenkedem.
Dombtetőn szendergő szélmalom.
Nem kell szót sem ejtenem.

Arankabozót, száraz, zilált,

méhek ringatóznak ott.
Szólítom a tavi hableányt,
de a hableány halott.

Tespedt, rozsdaszínű ingo vány

a megdermedt vizű tó.
Nyárfa: rezgő, ijedelmes árny,
könnyű holdat ringató.

Szememben ma mindez új dolog.

Zöld illatok lengenek.
Hallgatok. És újra kész vagyok
eggyé válni, föld, veled.
9
 O TT TA LÁ LK O Z TA M
U TO LSZ O R V E LE D

Ott találkoztam utolszor veled

a patton, ahol csavarogtunk néha.
A város áradástól rettegett -
szilajul nyargalt, nőttön nőtt a Néva.

Nyárról beszéltél, s arról, hogy a nőt

költőnek elképzelni - lehetetlen.
A cári lak s a Péter-Pál-erőd
örökre ittmaradt szememben.

Nem is miénk volt már a levegő,

ajándéknak éreztük, ég kegyének.
Az én szivemből akkor tört elő
a legutolsó esztelen-vad ének.

A KÖZÖS PO H ARAT

A közös poharat - azt is feledd el:

nem iszunk már belőle bort, vizet,
nem csókoljuk meg egymást kora reggel,
nem ér az ablakban a szürkület.
Téged a napláng - a hold éltet engem,
de egybefonva tart, egy szerelemben.

10
 Szelíd, hű társam ittmarad velem,
s már neked is van könnyű kedvű társad.
De tudom, mért riadt a szürke szem,
ha beteg vagyok - éretted, utánad.
Ritkán találkozunk, s továbbmegyünk:
őrizgetjük nyugalmas életünk.

De verseim hangoddal telve még,

s a tieid az én lélegzetemmel.
Van tűz, amelyet eloltani nem mer
felejtés, félelem seí égten ég.
0 , hogy emlékezem most, félve-vágyva,
rózsaszín, száraz ajkad vonalárai

BO RO STYÁN SÁRGA NAP

M. l^os^inssjiijnak

Borostyánsárga nap, súlyos és végtelen.

Nehéz a fájdalom, és várni oly unalmas!
Ezüst hangján megint hosszan mesél nekem
észak fényiről az állatkerti szarvas.
És én elhittem: azt, ki koldus és beteg,
még várja tiszta hó, keresztelőmedence...
Kis szán fut a havon, bicegve téveteg.
Egy ódon, messzi hang: harang kíséri zengve.

11
 E G Y SZ E R Ű É L E T

Tanulok bölcs, egyszerű életet,

nézem az égboltot, Istenhez esdve,
s hogy elcsitítsam riadt szívemet,
sokáig elcsavargok minden este.

Száraz lapu zörög a domb alatt,

ősz lankasztja az égő berkenyéket.
Én verseket írok, vidámakat,
rólad, múló, múló, gyönyörű élet.

Hazamegyek. Megnyalja kezemet

lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol.
És nézem a tavi fűrésztelep
ormán kigyúló fényt az ablakomból.

A csendet csak ritkán zavarja meg

a gólya, ahogy leszáll az ereszre.
És hogyha az ajtót megzörgeted,
talán már fel sem figyelek a neszre.

CSÖ N D ES H Á ZA M

Nem másult itt semmi igazában,

itt már minden álom elaludt.
Fű-felverte út szélén a házam.
Korán be kell csuknom a zsalut.

12
Csöndes házam puszta és mogorva.
Az erdőre nyitja egy szemét -
ott valaki a nyakát hurokba
hajtotta. M eghalt. Szidták szegényt.

Szomorún élt, vagy jókedvü-büszkén,

nem tudom. De ünnep a halál.
Karosszékem elnyűtt, piros plüssén
árnyéka egy percre meg-megáll.

Várja az éjt a kakukkosóra,

ketyegése mind tisztább beszéd.
Kilesek a kulcslyukon a dombra:
lótolvajok rőzsetüze ég.

Alacsonyan füst terped az égen,

jelezve, hogy eső közeleg.
Nem félek itt. H ogy szerencse érjen,
nyakamon kék zsinórt viselek.

V E LE N CE

Lágy-zöld hullám rengeti magát,

aranyozott galambdúc a víznél.
Szétvasalja a sós ízű friss szél
a fekete gondolák nyomát.

Tömegben sok furcsa arc, rokon.

Mennyi tarka játék a bazárban!
Hímzett párnán könyves oroszlán van,
ugyanaz a márványoszlopon.
13
 A kár fakult vásznú képeken,
bágyadt-kéken hanyatlik a hűs ég.
De a zsúfolt tér nem szűk nekem,
s nem fojt sem a pára, sem a hőség.

FE H É R M A D A R A M

Óvott, féltékenysége-gyötörve,
mint Isten napját, úgy szeretett.
Gyűlölte fehér madaram, meg is ölte -
ne fújjon hajdani énekeket.

Szólt, estefelé szobámba belépve:

„Szeress! Hadd hallom víg dalodat!”
Elástam a vén égerfa tövébe
a kút mellé a fehér madarat.

ígértem , hogy nem sírok utána,

de akkor kővé vált a szivem.
Minthogyha édes éneke szállna
zengve tovább.. . még egyre hiszem.

B O CSÁ SS M EG

Csitt! Ez megint te vagy. Nem siheder-alakban,

de bátor férfiként. Komor vagy, hajthatatlan.
Belépsz a házba, hogy hosszan szemembe nézz.
Vihar előtti csend, szorongató, nehéz.
Hogy mit tettem veled, újra meg újra kérded,
mivé lett a teám bízott szerelem, élet,
14
hogy áruló vagyok, a vád fejemre hull,
mondod - mióta m ár! - fáradhatatlanul,
íg y a halott kísért álmatlan gyilkosánál,
a halál-angyal áll íg y a halottas ágynál.
Bocsáss meg már nekem! Isten igéje ez.
Hús-vér valóm nehéz bajokban senyvedez,
de lelkem már szabad, zavartalan pihenhet.
Nem látok mást, csak azt a szélfújt, őszi kertet,
a darvak gyöngysorát sötét mezők fe lett...
De édes volt, de szép volt ez a föld veled!

A R C O M R Ó L A M O SO LY

Arcomról a mosoly ledermed.

Ajkam a téli szélbe mártom.
Ma egy reménnyel kevesebb lett,
s eggyel több ének a világon.
Nem bánom, mi sír énekemben,
nevessék, szidják - arra szántam.
Megfulladnék a tűrhetetlen,
szerelmes, fojtó hallgatásban!

Ü RE S V IL Á G B A N

Rémlik, itt már kihalt a földről

minden hang, minden emberi.
Csak kőkorszaki szél dörömböl,
fekete kapumat veri.

15
 Rémlik, a nagy, üres világban
csak én maradtam meg m agam ...
Éppen, mert elsőnek kívántam
kiinni méregpoharam.

T E N G E R PA R TI U TA K F E K E T É L L N E K

Tengerparti utak feketéllnek,

frissek a lámpák, lengetegek.
Megnyugodtam. Csöndesen élek.
Csak ne idézzék föl nevedet...
Andalgunk öregedve mi ketten.
Hű barátok még lehetünk.
Könnyű holdak gömbje lebeg fenn,
és havasan beszitálja fejünk.

VÁRAKO ZÁS

Már minden jöttéről beszélt:

a vörös fény a láthatáron,
az ezerhúrú böjti szél,
karácsony táji könnyű álmom,

a park mélyén a felszökő

kutak, fűzvesszők sárgulása
meg a két nagy szitakötő,
rebbenve rozsdaette rácsra...

16
 Én vártam, és hittem vakon:
jó lesz hozzám, ki eljön értem ...
Napverte, vad hegyoldalon,
forró csapáson mendegéltem.

ÉGI A N G Y A L

Égi angyal téli reggel

titkon eljegyzett veled,
bánattalan életünket
elsötétült szeme őrzi.

Attól szeretjük a könnyű

levegőt, az eget, szellőt,
s a kovácsoltvas kerítés
résén feketéllő ágat,

attól szeretjük a tarka,

szigorú és sötét várost
és még egymás hiányát is
s a futó találkozást.

T A L Á L K O Z Á SO K SZ E R T A RT Á SA I

Hiszen tudom: van még nyugalmas élet

valahol, langyos, tiszta fény alatt...
Palánkra dőlve, hosszan elbeszélget
a szomszéddal a lány, s egy arra tévedt
méh hallja csak a gyengéd szavakat...

17
 M i - ünnepélyesen, kínlódva élünk.
Találkozások szertartásait
végezzük keserűn. Szél ront közébünk,
és szánkról félszavakat leszakít.

És mégsem adnánk semmiért

e várost, mely tündöklött, szenvedett,
a könnyű fényt a Néva-jég felett,
a nap-nem-látta, komor kerteket
s a Múzsa csöndes énekét.

SZO BO R C A R SZ K O JE SZ E L Ó B A N

Rézszín juharlevél pereg

s rálibben a hattyúk tavára,
a bokrok lassan vérzenek,
vörös a berkenyefa ága.

Vakító-karcsú, hófehér,
felhúzza sose-fázó lábát,
északi kövön üldögél,
s néz messze a köd fátyolán át.

Elfogott furcsa félelem

a híres-szép hajadon láttán.
Fukar fény villant hirtelen
hibátlanul kerekded vállán.

18
 És el tudtam felejteni,
mit suttogtál dicséretére.
Nézd, milyen víg bánat neki
ünnepi-pompás pőreségel

SZ A L M A R Ó Z SA

A szalmarózsa szikkadt-rózsaszín,
felhőrongyok csapva durván az égre,
halvány-finom a zsendülő levélke
a park egyetlen tölgye ágain.

Alkonyi fény süt át az éjjelen.

M ilyen jó itt, szűk kis zugomban, távol!
Gyengéd sejtelmekről, örök csodákról
madarak társalognak most velem.

Boldoggá tesz a kinyíló határ,

az erdei kis út, a mélybe hajló,
a csöndesen nyiszorgó, görbe palló,
s az, hogy csak pár napot kell várni már.

M Á JU S I HÓ

Áttetsző, hűvös fehérség havaz

az üde zöldre, s lassan elszivárog.
Elhalnak az irgalmatlan tavasz
lehelletére duzzadt rügyű ágak.

19
A korai halál annyira fáj,
bennem olyan mély fájdalmak lobognak,
mint amilyeneket Dávid király
pazarul szétosztott a századoknak.

IM A

Adj inkább sok bajos évet,

hőt, fullatag éjjeleket,
vedd el fiamat, szeretőmet,
titokzatos énekemet.
Oroszország, érted esengek,
hogy elfeketült egeden
a fényt megölő, sürü felleg
sugaras felhőcske legyen.

HÁZ A HÓBAN

Bolyongunk egyre, kéz a kézben,

nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.

Hallgatunk, templomba betérve,

keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe.
Velünk minden másképp esett.

20
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűi lélegzetünk...
Egy házikót a hóba íajzolsz -
abban mindig együtt leszünk.

M Á SO D IK H A ZÁ M

Hányszor, hányszor elátkoztam

ezt az eget, ezt a földet,
ezt a mohos szárnyú malmot,
hadonászó, hosszú karját!
Akár régen, három éve,
halott van a kerti házban,
ősz, szikár, lócán kinyújtva.
Az egér is úgy rág könyvet,
és a viaszgyertya lángját
a szél most is balra dönti.
Azt az együgyű dalocskát
zengi rég-unt hangján még a
nyizsgorodi csengetyű is
én keserű vígságomról.
Rikító színekre festett
dáliák állnak vigyázzban
a csigáktól és ürömtől
ezüst ösvény szélein.
...íg y esett, hogy börtönömben
második hazámra leltem.
Mert az elsőt emlegetni
imáimban sem merem.

21
 DARVAK H ÍV Á SA

íg y szólogatják szárnyatört
társukat krúgatón a darvak,
amikor a sárba fúl a föld,
és porhanyul a parlag.

Emelem szárnyam csüggeteg:

arany szárnyuk suhog,
elrejtik tömör fellegek
és sűrű bokrosok.

„Jaj, szállni, szállni, míg lehet,

keresni új mezőt 1
Hisz torkod úgyis elrekedt,
és le se törlőd könnyedet -
már arra sincs erőd!”

1914. JÚ L I U S 19.

Aznap kerek száz évet öregedtünk,

egyetlen óra műve volt.
Elröppent már a kurta nyár felettünk,
szántott mezők ringattak ködgomolyt.

A csöndes ösvény megbolydult viharzón,

ezüstös hangú sírás röpködött.
Kértem az Istent, eltakarva arcom,
öljön meg az első csaták e lő tt...

22
Dalok és szenvedélyek - eldobálja,
mint fölös terhet, emlékezetem,
hogy üres legyen. Isten arra szánja:
nehéz viharok naplója legyen.

VAN N AK OLYAN NAPOK

Vannak olyan napok a tél utóján:

nyugszik a rét a tömör hó alatt.
De dal pendül az ágak száraz húrján,
és rugalmasan langyos szél szalad.
Ámulsz: testedben könnyűség, szabadság,
és alig ismered m eg otthonod.
És azt a régi, elkopott dalocskát
mint újat, lelkesülten dúdolod.

M E G JÖ T T É L

Sárga fény ömlik, este lett.

Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.

Ülj mellém, húzódj közelebb,

mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyerekkoromban írtam.

23
 Bocsásd meg árnyék-életem,
mely nap verőn is volt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem :
sokakról hittem, hogy te jöttél.

A R É G I H Á Z BAN

Árnyékom m ég a régi házban ott jár,

ma is a kedves kék szobában él,
éjféltájt városból vendégeket vár,
egy kis zománcos arcképhez beszél.
És valami a házban nem szerencsés.
Sötét marad, ha lámpát gyújtanak.
Az új asszony: unalom és merengés.
A gazda pedig iszik hallgatag,
és fölneszei: a falon túl kísértet...
Megjött a vendég és velem beszélget.

ÜZENET

Ne küldj több hírt galambszárnyakon,

ne írj többé riadt levelet,
márciusi szélként ne legyezz:
már a lombos édenben lakom,
nyugalom van itt, fejem felett
topolyafák sátra lengedez.

24
 Idelátszik városunk. A ház,
őrbódé, kaszárnya, befagyott
folyón a kínai sárga híd.
D ideregsz... három órája vársz,
őrhelyedet csak el nem hagyod,
ámulsz: mennyi új csillag vakít!

Surranok, mint mókus, fák hegyén,

hölgymenyét képében könnyedén,
én zengetem vadhattyúk szavát,
hogy ne féljen ott a vőlegény,
förgeteges tél haván-jegén,
amíg várja holt menyasszonyát.

M IN T F E H É R KŐ D E R E N G

Mint fehér kő dereng a kútfenéken,

mélyembe zárva bennem él egy emlék.
Ez mindenem: vigaszom, szenvedésem.
Ellene mit tegyek - hiába tennék!

Tudom, meglátja, aki rám hajolva

nagyon-nagyon közelről néz szemembe.
Szomorúbb lesz, és elszorul a torka,
mintha fájdalmas mesére figyelne.

Minden tárgy egy-egy elvarázsolt lélek,

eszmél, hát ember-leikét hogy feledné?
Örökkön-élő, bűvös szenvedésnek
te változtál át emlékezetemmé.

25
 JO B B L E T T V O LN A

Jobb lett volna fújnom hetyke dallamot,

s neked - rekedt harmonikán vígat játszanod,

mezőn ölelkezve nyári éjszakán,

elveszteni hajamba font selyempántlikám,

ringatni ölemben kisded gyermeked,

beosztani gonddal szűkös pénzedet,

temetőbe járni gyásznap délután,

elmerengni a vadon nőtt fehérorgonán.

A T E N G E R SZ É L É N

Alacsony part, öblök hasogatják,

a vitorlák mind tengerre suhantak.
Ott szárogattam sószikrás hajamat
egy síma sziklán, jó versztára a parttól.
Zöld hal úszott a lábam elé,
fehér sirály röpült oda hozzám.
Én hetyke voltam még, víg és haragos,
nem tudtam, hogy a boldogság maga ez.
Homokba ástam sárga ruhámat,
szél föl ne kapja, el ne lopja csavargó,
a tengerbe jó messzire úsztam,
langyos zöld hullámokon heverészve.
Hogy visszatértem, már a parton a fárosz
26
fényt pillogott az esti sötétbe,
egy szerzetes szólt rám Herszon kapujában:
„Te merte kószálsz éj idején?”

Tudták rólam: én a vizet megérzem.

És ha itt-ott új kutat ástak,
odahívtak nyomra vezetni,
ne túrják hiába a földet.
Francia puskagolyókat szedegettem,
ahogy bogyót m eg gombát szednek az erdőn,
ruhám szegélyében hazavittem
nehéz bombák sok rozsdálló repeszét.
És húgomnak haragosan mondtam:
„Ha én cárné leszek egyszer,
hat páncéloshajót hozok erre,
s hat ágyunaszádot,
hogy védjék öbleinket
egész végig, Fiolentig.”
És este az ágyam előtt
imádkoztam sötét ikonunkhoz,
hogy a meggyet el ne verje a jég,
hogy nagy hal húzza a hálót,
s hogy egy agyafúrt csavargó
el ne lopja sárga ruhámat.

Barátom volt a halásznép.

E gy felfordított csónak alatt
velük ültem a záporesőben,
hallgattam a tengerről a beszédet,
ittam s hittem minden szavukat.
És megszoktak lassan a halászok,
ha nem voltam véletlen a parton,

27
egy lányt szalajtott legöregebbjük
értem, s az hozta a hírt: „Kikötöttek!
Lepényhalat sütünk ma parázson!”

Szürke szemű, magas fiú volt,

ifjabb fél évvel nálam.
Muskotályos illatú rózsát,
fehér rózsát hozott, s szelíden
kérdezte tőlem: „Ülhetek-e
melletted a parti kövön?”
Nevettem: „Mért hoztad a rózsát,
megszúrja az ujjam !” - „Akkor hát
- felelte nem tudom, mit csináljak,
merthogy olyan nagyon beléd szerettem!”
Megharagudtam rá: „Te szamár,
mi vagy te, királyfi?” - nevettem.
Szürke szemű fiú volt,
ifjabb fél évvel nálam.
„Feleségül akarlak venni
- mondta. - Felnövök hamarost,
és majd északra megyünk.”
És sírva fakadt a nyurga fiú,
mivel én nem akartam a rózsát,
sem elmenni északra vele.
Vigasztaltam buta szóval:
„Cárné leszek, mit akarsz hát,
ilyen férj kell-e nekem?”
„Barátnak állok akkor
Herszon klastromába” - felelte.
„No, az nagy butaság: a barátok
folyton meghalnak, mást se csinálnak,
m indig temetik valamelyiküket,
28
és társai el se siratjak.
Elment a fiú búcsú nélkül,
elvitte a muskotályszagu rózsát,
hagytam, hogy menjen,
nem szóltam utána: „Maradj még.
Titkolt sajgással a válás
jajdult fehér sirályként
az ürömtől gyöngyszinü sztyeppén,
Korszuny holt síkja felett.

Alacsony part, öblök hasogatják,

a füstös nap tengerbe zuhant,
barlangja elől cigánylány
ujjával odahítt magához:
„Mért jársz, gyönyörűm, mezítláb?
Vidám, gazdag leszel hamarost,
jeles vendéget hoz a Húsvét,
meghajolsz majd mélyen előtte,
sem szépséggel, sem szerelemmel,
énekeiddel csábítod el majd.
Nekiadtam a keresztelőmre kapott
arany nyakláncot és a keresztet,
s boldogan gondoltam: „A kedves
az első hírt most küldte magáról.”

És izgalmamban hűtlenül elfeledtem

a part barlangjait és kikötőit,
kígyókat nem riogattam a nád közt,
nem fogtam rákot sem vacsorára,
29
a déli szárazér fele mentem
a kőfejtőbe, a szöllős dombokon át,
nem volt az út oda könnyű.
Az új tanya gazdaasszonya sokszor
kiáltott messziről: „Gyere, térj be!
Azt mondják, te szerencsét hozol a házra!”
Azt feleltem neki: „Szerencsét
csak a patkó hoz, meg az újhold,
az is csak, ha jobbról néz a szemünkbe.”
Nem szerettem én a szobákba bemenni.

Száraz szél sziszegett keletről,

az égből nagy szemű csillagok estek.
Az alsó templomban zúgott az imádság
a tengerészekért, a messzelevőkért,
a ringó medúzák az öbölben
kékesen sugaraztak a mélyből,
mint vízbe hullott csillagok, és
milyen hazátlanul krúgattak a darvak,
milyen nyugtalanul zengett a kabóca,
hogy énekelte bánatát a katonaözvegy —
mind megjegyezte finom hallásom a hangot.
Csak épp nem tudtam egy olyan éneket sem,
hogy eljön értem majd a királyfi.
E gy lányról álmodoztam akkoriban,
karján karperecek, szoknyája rövid,
hűs ujjai közt fehér furulya,
csak ül nyugodtan, hosszan néz a szemembe,
nem kérdi a szomorúságom,
nem mondja a szomorúságát,
és gyöngéden simogatja a vállam.
H ogy ismer rám a királyfi,
30
emlékszik-e majd a jegyemre?
Ki mutatja meg neki házunk?
Hisz a vén ház messze az úttól.

Csepergő tél váltotta az őszt,

szél húzott át a fehér szobán,
a kert palánkján tépte a repkényt,
kóbor kutyák tévedtek az udvarunkba,
és nyíttak hajnalig ablakom alján.
Nehéz idők járták a szivemre,
csak suttogtam, bámulva az ajtót:
„Ó Istenem, bölcs lesz a mi országiásunk,
a tenger partján templomokat rakunk,
és magas világítótornyokat is,
megvédjiik a földet, a tengert
s népünknek jótevői leszünk.”

A sötét tenger egy nap megszelídült,

fészkükre visszaszálltak a fecskék,
és elpirult a föld a pipacstól,
a tengerpartra visszatért a zsibongás.
Egyetlen éjjel tört be a nyár -
nem is láttuk színét a tavasznak.
És már nem riadoztam,
hogy elmegy majd mellettem a sorsom.
Szombat este, Virágvasárnap előtt
templomba menet azt mondtam a húgom nak:
„Fogd a gyertyámat meg az olvasómat,
a Bibliánkat visszaviszem a házba.
31
E gy hét múlva köszönt be Húsvét,
készülődnöm kell, ideje.
Útnak indult már a királyfi,
tengeren jön majd ide értem.”
Hugóm némán ámult szavamon,
sóhajtott csak, mert eszébe jutott,
mit mondott a barlangnál a cigánylány.
„Nyakláncot hoz majd, ugye, és
gyűrűt, halványkék köveset?”
„Nem - feleltem - , senki se tudja,
mi lesz, milyen lesz az ajándék.”

Együtt születtem az ikerhugommal,

egymásnak pontos másai voltunk,
kicsiny korunkban egy-egy anyajegyről
csak anyánk tudta, melyikünk kicsoda.
Későb tanult meg járni a kishugom,
mint a viaszbábu, feküdt csak
csöndesen, sose mérgelődött.
Szentképet hímzett türelemmel,
s álmában is arról gagyogott,
hallottam, ahogy susogta:
„A Szűzanya köntöse kék lesz,
de Istenem, hol veszem a gyöngyöt
János apostol könnyeihez?...”

Benőtte az udvart laboda, ménta,

szamár csipkedte a kiskapunál a füvet.
A hosszú, szalmafonatú lócán
Léna hevert, szétvetve a karját,
egyre a hímzésén járt gondolata -
ilyen nagy ünnepen bűn lenne a munka.
32
Elhozta a sós szél hozzánk
Herszon húsvéti harangmuzsikáját,
minden kongás visszhangzott a szivemben,
vér nyargalt szét ereimben tőle.
„Lenocska - szóltam én a húgomnak - ,
most el keil mennem a partra.
Ha a királyfi keresne,
magyarázd m eg, merre talál rám.
Talán utolér a sztyeppén.
M a csábít és hiv a tenger.”
„Mondd, hol hallottad a dalt,
a királyfit ami idehozza? -
kérdezte húgom tág szemmel. -
Hisz a városban sose jártál,
itt meg másféle az ének.”
Közel hajoltam egészen,
s azt súgtam n eki: „Tudd meg,
nem hallottam - én magam kitaláltam,
nincs annál szebb dal a földön.”
De ő nem hitt a szavamnak,
hallgatott duzzogva sokáig.

Kút fenekén nyugodott a nap,

köveken gyíkok melegedtek,
ördögszekér karikázott,
mint egy görbe, sovány bohóc.
Az ég magasabbra lendült,
s mint a Szűzanya köntöse, kéklett,
sose volt azelőtt ilyen.

33
Dél óta kergetőztek a jachtok,
fehér dologtalanok, seregeitek,
jó szél röpitette őket.
A z öböl partján mentem a fokhoz,
a sötét, tört rajzú szikla felé,
hullámverés tajtékja csapott rám,
és visszazengte új dalomat.
Tudtam, akárkivel közelit a királyfi,
meghallja a hangom, és beledöbben.
És ettől az ének minden egyes szava
mint isteni kegy, oly kedves volt a szivemnek.
Az első jacht repült, nem is úszott,
a második utolérte,
a többi még csak sejlett.

Én csöndesen lehevertem a parton,

s már nem tudom, hogyan - elaludtam.
Arra ocsúdtam fel: vitorla
csattog közelemben. Előttem
derékig a tiszta vízben
hatalmas vénember tapogatja
a parti sziklák mély hasadékait,
s rekedten segítségért kiabál.
Hangos imába kezdtem,
amire kiskoromban tanitottak,
hogy ne legyen rossz álmom,
hogy házunkat kerülje a baj.
„Ó, M egváltói” - könyörögtem,
s látom : az óriás öregember karján
fehérük valami - s megdermedt a szivem.

34
Kitette a partra a legfehérebb,
legvidámabb jacht utasát.
Elnyújtóztatta a fekete sziklán.

Soká nem mertem hinni magamnak,

ujjamba haraptam, hogy felocsúdjak:
kedves, napégett arcú királyfim
feküdt némán, az égre meredt.
Tengernél zöldebb volt a szeme,
sötétebb ciprusainknál,
láttam, ahogy kialudt a fénye...
Inkább vaknak szült volna anyám!
Furcsa kiáltás tört ki belőle:
„Jaj, fecske, fecske, de fáj!”
Madárnak látott bizonyára.

Alkonyodott, hazamentem.
Mély csend a sötét szobában.
Az örökmécsből málnavörös,
hosszú kis tűznyelv tört a magasba.
„Nem járt itt a királyfi -
mondta Léna a lépteim neszére. -
Vártam egészen estig,
elküldtem érte a kikötőbe.”
„Nem jön már soha értem,
nem tér soha vissza, Léna,
meghalt ma a királyfi.”
Hányta húgom sokáig a keresztet,
befordult szótlan a falnak,
tudtam, hogy sír a sötétben.

35
 Hallottam a gyász-zsoltárt a királyfi felett:
„Krisztus feltámadott a halálból” -
s leírhatatlan fényben úszott
a kupolás templom.

H A JN A L T Á JB A N F E L R IA D N I

Hajnaltájban felriadni
édes, fullasztó örömre,
és a kajüt ablakából
elnézni a zöld vizet,
vagy fedélzeten, viharban,
puha prémbe burkolódzva,
motor dohogása mellett
nem gondolni semmire.
Mégis, találkozást sejtve
azzal, aki csillagom lett,
sós szelektől, gyöngyös víztől
if julni szemlátomást.

C SÜ G G E D T L E H E T S Z M O ST

Csüggedt lehetsz most, komor és nehézkes,

dicsőség-megvető, nem-álmodó.
De emléked megronthatatlan-édes,
hogyha sötét is, nekem megható.

36
Iszol, tisztátlanok az éjszakáid,
mi álom, mi valóság, nem tudod.
Elkínzott szemed zöldesen világít -
nyugalmat hát a mámor sem adott.

Átkokat zúdítasz a lassú sorsra,

csak egyet áhít szíved: gyors halált.
Nyugat felől a szél hozzám sodorja
szavad: csupa könyörgés, csupa vád.

De hozzád visszatérni úgyse mernék.

Hazám sápatag égboltja alatt
az életem csupán ének meg emlék.
De neked emlékezned nem szabad!

Napok vonulnak csüggeteg seregben.

Az Istent érted hogy kérlelhetem?
Jó l sejtetted: olyan az én szerelmem,
hogy nem tudod megölni még te sem.

E G Y SZ E R Ű EZ

Egyszerű ez és világos,
mindenkinek érthető is :
nem szeretsz kicsit sem engem,
nem is szeretsz meg soha.
Te idegen, teutánad
ugyan mért is vonszolódom,
minek is kell minden este
érted imát mondanom?
Mért hagytam el a társamat,

37
fürtös hajú kisfíamat,
szívemhez nőtt városomat,
nyájas szülőföldemet?
Hogy mint szürke koldusasszony,
külországokban bolyongjak?
Ó, gyönyörűséges hinnem,
hogy meglátlak egy napon!

H ÁT IT T M A R A D T A M

Hát ittmaradtam egymagam,

pergetve napjaim.
Ó szabad hattyúk, boldogan
szálló barátaim!

Sem könnyem nincs már, sem dalom,

hogy visszatérjetek.
Csak csöndesen imádkozom
estente értetek.

Egyikőtök, suhanva fent,

nyíllal találkozott
s zuhant. A másik megölelt,
s hollóvá változott.

De évente, mikor a hó
olvad, egy-egy napon
a Katalin-kert csillogó
tavát csodálhatom.

38
 A számysuhogást hallgatom
a kék tükör felett.
Ki nyitotta ki, nem tudom,
síri börtönömet.

U T O L SÓ É N E K E M

Nem hallgat senki már a dal szavára:

a megjósolt idő elérkezett.
Utolsó énekem, hallgass, te árva,
a föld kihűlt. Ne sajgasd szívemet.

Röptöd nem is rég fecskeként cikázott,

szelte a friss reggeli levegőt.
Most, éhes koldus, járod a világot,
és ácsorogsz bezárt kapuk előtt.

A HÓ SZ IR O N Y O S T A R A JÁ N ÁT

A hó szironyos taraján át
mentem lassan teveled
fehér házam fele. Átjárt
a csend, bennünk remegett.
S szólt, szebben, mint öröm-ének,
halk, álomi-tiszta zene:
finom kis ág-remegések,
sarkantyúd könnyű nesze.

39
 VI RÁG V A SÁ RN A P

Vártam rá, vártam hosszú éveket,

tengődtem tétlenül, álomban élve.
És láttam olthatatlan fényjelet
virágvasárnap, éppen három éve.
M egállt előttem, szavam elakadt,
és én megláttam választottamat.

Gyertyával vonul hallgatni misét

lassú menet. Ó, imádságos óra!
Halkan roppan az áprilisi jég,
s a menet feje fölött zengve-bongva
mint örök vigasz, harangszó zenél,
lángokat lenget a fekete szél.

Fehér nárcisz lélegzik mézesen,

és vörös bor csillan sekély kehelyben.
És meglátom viaszcseppes kezem,
mint korai köd fátyolán át, rebben,
a csókot reszketve fogadja el.
S „örvendj, áldott!” - a vérem énekel.

M IN T K A T A LIN KORÁBAN

Folyócska ballag völgyek hajlatában,

dombon a ház, fénylik sok ablakunk.
Úgy élünk itt, mint Katalin korában:
aratást várunk, misét hallgatunk.

40
Arany tarlók - vendég közelget onnan,
hozzánk siet. Két nap távol m aradt...
A nagyanyámnak: kézcsók a szalonban,
s a lépcsőn: megcsókolja ajkamat.

B EZSECK

Fehér falu templomok és csengő szavu jég,

kék búzavirág nyit a gyermek tiszta szemében,
ódon város nyugoszik gyémánt orosz éjben,
hársméz-szinü holdsarlót villant meg az ég.
Megláttam a m últ szigorú emlékezetét,
előttem a házát meghajolva kitárta.
Becsaptam az ajtót, rátoltam reteszét!
Zengette a várost víg karácsonyi lárma.

TÁVO LI HANG

Azt mondta: vetélytársam nem lehet

senki, soha. Hogy nem tart földi nőnek.
H ogy téli nap vagyok, fény, permeteg,
hazai tájon különös, vad ének.
S ha meghalok, nem csordul könnye sem,
nem jajgat esztelen: „Támadj fel újra!”
Csak megérti, hogy élni képtelen
teste sötétbe, lelke csendbe fúlva...
De most? De m ost?...

41
 2

Régen, mikor kigyúlt a szerelem

elítélt szívünkben oltárkeresztként,
szelíd galamb-asszonyként nem hajoltál
szívemre: tépted keselyű-karommal.
Átok bűnével, első hitszegéssel
itattad szomjuhozó társadat.
De itt az idő zöld szemedbe nézni,
kegyetlen ajkadtól hiába kérni
édességes igét vagy olyan esküt,
amilyet még soha senki se mondott,
amilyet nem hallottál még te sem.
És miközben megmérgeztem a forrást
a pusztaságban vizet keresőnek,
eltévedtem magam is, szomjan égek,
a sötétben a forrást nem lelem.
Halált iszik, aki a vízre hajlik.
De szomját a halál sem oltja el.

VESD KI M AG ADBÓ L

Vesd ki magadból a föld örömét.

Asszony, hajlék nehéz nyűg a szivednek.
Vedd el édes gyermeked kenyerét,
és add oda egy idegennek.

Ellenségednek szolgája legyél,

magadat neki kegyelemre add át.
Mondd testvérednek erdő-mező vadját,
s az Istentől soha semmit ne kérj.

42
 NEM V E L Ü K TARTOK

Nem velük tartok, kik e földet

cserbenhagyták, koncul vetik.
Mézes szavuk ugyan dicsérhet,
nem adom énekem nekik.

Sajnálom csak a számüzöttet,

mint a rabot, a beteget.
Vándor, sötét az út előtted,
ürömszagú a kenyered.

M i sűrű füstbe veszve járunk,

dúlt ifjúságunk mostoha,
mégis minden csapást kiállunk,
másra nem hárítjuk soha.

Majd egyszer felmentést lelünk még

minden óránkra. Mindenért.
Mert minálunk könnytelenebb nép
s egyszerűbb, büszkébb sosem élt.

BABO N ÁS É JSZ A K A

M egállt a hold a sötét tó felett,

olyan, akár egy ablak, nyitva-tárva,
m ély csönd borul a fényben úszó házra,
valami szörnyű baj történhetett.

43
Hírül hozták a ház ura halálát?
V agy az asszony egy úrral megszökött?
Vagy a kislány veszett el? Nád között
a parton kis cipőjét megtalálták?

Nem látni innen. Ültünk csak meredten,

balsejtelem nyűgözte le a szót.
Baglyok huhogtak halottsiratót.
És fojtó szél szilajkodott a kertben.

FÉLELEM

Egy-egy tárgy magától tovamozdul,

fejszeélet villant meg a hold.
Baljóslatú nesz kél a falon túl -
patkány, tolvaj, lélek lépte volt?

Vizet csobogtat a fülledt konyhán,

ingó padlódeszkákon dobog.
Fekete szakállas arc dereng rám,
padlásablakomban vigyorog.

Meglapul. A gyufát elorozta,

s elfújta a gyertyát hirtelen.
Célt keresne inkább szívemen
puskacső, sötéten csilladozva.

Feküdnék inkább tavaszi téren

egy vesztőhely szálkás padlatán,
kiontanám utolsóig vérem
jajszó s örömrivalgás után.

44
Feszületem magamhoz szorítom,
talán lelkem nyugalmat talál.
Hűs ágyamból édes-undorítón
enyészet iszonyú szaga száll.

G RÁ N IT

Ó holnaptalan életem!
Minden szóban árulást sejtek.
Már a kihűlő szerelemnek
csillaga kel fel énnekem.

Elszállt, gyorsan és nyomtalan.

A lig ismerlek meg, ha látlak.
De újra éj van. És a vállad
csókolnám alélt-boldogan.

Nem vagyunk több: két idegen.

Kihűltünk. Hanem folytatódik
a kínvallatás. És halódik,
mint bűnös nő, a szerelem.

Bátyám vagy már. Zord, hallgatag.

De ha szemünk összeviláglik,
esküszöm, megolvad a gránit,
és szétcsorog, mint tűzpatak.

45
 FA N TO M

Lámpák csikorgó gömbjei

korán kigyúlva imbolyognak.
Tiszta a fénye, ünnepi
a hullongó hócsillagoknak.

Mintha űznék a lovakat,

gyorsul az ügetés veszettül -
szállnak a könnyű hó alatt,
a kékes hó-hálón keresztül.

Az aranysújtásos huszár
a szán farában áll vigyázzban...
Lassan körültekint a cár,
üres szemében furcsa láz van.

E PIK U S M O T ÍV U M O K

Énekelek - s k b jjld ü l e r d ő ..,

B. A.

Akkoriban a föld vendége voltam.

Anna névvel áldott meg a keresztség,
a szájnak és fülnek legédesebbel.
Tudója voltam minden földi jónak,
nem tizenkét nap volt nekem az ünnep,
de ahány napja volt az évnek, annyi.
Engedve egy titokzatos parancsnak,

46
 szabadon választottam társamat,
csak a napot meg a fákat szerettem.
Egy nyár utóján külországi nővel
találkoztam, sejtelmes virradatkor,
a langyos tengerben együtt fürödtünk.
Különös volt szememben a ruhája,
de még furcsább az ajka és beszéde -
csillag esőzik íg y az őszi égről.
A karcsú asszony úszni tanitott,
ügyetlen testem fél kezével tartva
a ringató, tömör hullámok ágyán.
És néha a kék vízben álldogálva
beszélgetett velem, lágy-lassú szóval -
úgy tetszett, mintha erdők koronája
zúgna, vagy permeteg homok zizegne,
mintha ezüstös hangú furulyákon
slrdogálna az örök búcsuzás.
Szavait felidézni nem tudom már,
de néha szívsajogva ébredek fel:
félig nyitott száját mutatta álmom,
szemét, simára fésült szép haját.
' És mint valami égi hírnököt,
íg y faggatom a szomorú teremtést:
Szavaidat mért vetted vissza tőlem?
Hallásom édes gyönyörrel becézve,
mért nem hagysz engem emlékezni rájuk?
De egyszer amint egy fonott kosárba
szöllőt szedtem, aztán napbarnitottan
leültem a fűbe, szemem lehunytam,
hajfonatom kibontva szétziláltam,
epesztő-könnyű fáradtság igázott
a súlyos kék gerezdek jó szagától,

47
a menta fűszeres lehelletétől -
akkor ő szavai eltűnt zenéjét
kincsőrző emlékembe visszalopta.
És megszedett kosaram fölborítva,
a száraz, illatos földhöz simultam,
mint drága társhoz szerelem szavára.

Elhagyva hazám szent ligeteit

s házam, hol a Sírás Múzsája senyvedt,
vidáman éldegéltem, csöndesen,
a szigeten, amely tutaj gyanánt
megállt a széles Néva-torkolatban.
Ó titokzatos téli délutánok,
kedvemre-munka, jóleső levertség,
rózsák a mosdókanna hűvösébenl
Behavazott, rövid kis utca volt az,
kapunk előtt mint oltárfal magaslott
az ódon Szent Katalin-székesegyház.
Már jókor reggel elmentem hazulról,
és a havas utcákat róva hányszor
kerestem, mindhiába, tegnapi
nyomaimat a töretlen fehéren...
A folyó mentén, ott, ahol a bárkák
galambokként gyöngéden összebújva
tavaszi tengerekről álmodoztak,
mendegéltem a régi híd felé.
E gy szoba várt, kicsiny, mint egy kalitka,
zsivajgó, piszkos ház padlásszobája.
Ő, mint a csíz, fütyült, karján paletta,

48
panaszkodott vidáman és sosem-volt
örömeit szomorún emlegette.
Én izgatottan lestem, mint tükörbe,
a nyers vászonra. Hétről hétre furcsább
és keserűbb lett a hasonlatosság
arcom és arcom új mása között...
M ár nem tudom, hol járhat az a festő,
akivel ott a kék manzárdszobából
az ablakon kiléptem a tetőre,
halálos mélység szélén álldogáltam,
havat látni, felhőket és a Névát,
de érzem, hogy múzsáink jó barátnők,
könnyed, bűvös szál fűzi őket össze,
mint lányokat, akik még nem szerettek.

Alkonyodik, s a kék-fekete égen,

ahol a Jeruzsálem-székesegyház
magaslott zordan tündökölve nemrég -
két csillag akadt az ág-szövevénybe,
és a hó mintha nem fentről keringne,
de a földről suhanna felfelé,
olyan lágy, lusta és vigyázatos.
Különös kaland volt a séta aznap.
Vakítottak szinte, ahogy kiléptem,
visszahulló fényükkel tárgyak, arcok,
mintha az útra szirmát szórta volna
az a kis apró, hajnal-sárga rózsa,
amelynek már nevét is elfeledtem.
A levegő fagyos volt, mozdulatlan,

49
dajkált vigyázva minden gyönge hangot,
hogy úgy tetszett: a földön csend sehol nincs.
A hídon meg, a rozsdaette rácson,
kesztyűs kezecskék fúródtak keresztül —
a tintakék lékekben bukdosó
mohó kacsákat aprónép etette.
És azt gondoltam akkor: nem lehet,
hogy ezt valamikor is elfelejtsem.
A nehéz útra, mely előttem áll,
mint könnyű málhát, ezt viszem magammal -
épp elbírom - , viszem öregkoromba,
betegségbe, talán nehéz nyomorba
e szilaj alkonyt, viruló erőmet
s a kedves élet emlékezetét.

K IS Z L O V O D S Z K

Itt kezdődött Puskin száműzetése,

Lermontov itt végezte az övét.
Lágy illat borzolja a hegy füvét.
Láttam egyszer: fényt szűr az ágak rése:
platánfák árnyasán, a tó fölött,
mikor kegyetlen esti fények égnek,
Tamara halhatatlan kedvesének
kiolthatatlan szeme tündökölt.

50
 M IK O R M E G Á L L T Á L

Soha még olyan ősztl Magasan feszült az ég kupolája.

E gy kéz lesöpörte róla a fellegeket.
Ámulva néztünk fel rá, mint a csodára:
szeptember - a hosszú eső meg a köd hova lett?
Smaragd fényt villantott a habos, zavaros vizű árok,
és mint a rózsa, a vadcsalán úgy illatozott,
a fülledt ég alján pokolbeli alkonyi lángok,
s tűnődve sorra idéztünk minden régi napot.
A fény mint zendülővezér, úgy tört ki az égre,
s az őszi tavasz ujjongva elébe szaladt,
és szinte sejlett hóvirág tündéri fehére -
mikor megálltál csöndesen tornácom alatt.

RÁO LV A SÓ

Nagy, magos kapudból,

Ohta lápján túlról,
járatlan ösvényen,
kaszálatlan réten,
éj-sorompón átal,
húsvét harangjával
jöjj hivatlan, bátran,
másnak-szántan -
várlak vacsorára.

51
 É J F É L ANGYALA

Nem küldött-e vadhattyúkat értem,

csónakot vagy fekete tutajt?
Tizenhat tavaszán azt ígérte,
hogy maga jön hozzám vissza majd.
Tizenhat tavaszán azt ígérte,
hogy sötéten és halálon át
madár képében szállók feléje,
szárnyam megzörrenti ablakát.
Szeme itt nevet még, most is éget.
F.z a tizenhatodik tavasz.
Velem éjfél angyala beszélget,
m íg a hajnal fel nem sugaraz.

V O RO N Y E Z S

0. M.-nak

Csillámló jégzománcban áll a város,

üveg a havon, a tetőn, a fán.
Óvakodón lépkedek a szilánkos
kristályon, tétován, mint cifra szán.
A voronyezsi Péter fölött varjak,
magasba lendülő jegenye hallgat,
napfény porozza még a zöld eget.
Még Kulikovót leheli a hajlat
a győzelmes, hatalmas föld felett.

52
 S mint felfordított poharak, a nyárfák
a fejünk felett összecsengenek,
minthogyha csak a lakodalmat várnák,
hogy koccintson ránk a vendégsereg.

S az opál költő házát váltogatva

a Múzsa őrzi és a félelem
ezen az éjjelen,
mely nem tudja, ébred-e virradatra.

B O R IS Z P A SZ T E R N A K

0 , aki magát a lovak szeméhez

hasonlította: villog, néz, figyel -
s a tócsa olvatag gyémántfehér lesz,
a jég szomjazva, tikkadtan fogy el.

Lilás köd alszik hátsó udvarokban.

Sinek, gerendák, lombok, fellegek.
Mozdony fütyül, felvágott dinnye robban,
finom glaszéban könnyű kéz remeg.

Kong, mennydörög, csattan, sikoltva zendül...

Egyszerre csönd lesz. Ö a z ... ő, igen,
a terek éber álmain keresztül
lopódzva lép fenyőtű-szőnyegen.

Ö közeleg a kiégett mezőkhöz,

üres kalászban számlálgat szemet.
A darjali átkos fekete kőhöz
megint egy temetésről érkezett.

53
 Moszkvai könnyű hőség, újra éget.
Lélekharang csilingel, elhaló,
valakiért, ki útjáról letévedt
közel a házhoz... övig ért a h ó ...

Mert a füstöt Laokoónnak látta,

mert a temetők ördögszekerét
megénekelte, és mert a világba
új vers zenéjét röpítette szét -

jutalma lett a nem-múló gyerekség,

lett égi fáklya, melynek égni kell.
A világ szállt rá, mint jogos örökség.
Megosztotta híven mindenkivel.

L E Z U H A N T A SZÓ
k ^ ^ ■■v"
Lezuhant a szó, mint hegyi szikla,
; //C_ szétzúzta még élő mellemet.
Hiszen tudtam. Rég meg volt ez írva.
Túlélem még ezt is, meglehet.
Kezdenem kell még ma hány dologba!
Szívemet kővé dermeszteni,
emlékeim gyilkolni halomra,
és valahogy újrakezdeni.
P ed ig ... Forró zümmögésű nyár van,
s mint ha ünnep. Derűs nap ragyog.
S most a sz ó ... Bolyongok puszta házbau.
Tudtam : egyszer erre virradok.

54
 LE LK E M FELÉT

Lelkem felét az őtület

szárnyaival már betakarta.
Hol szeszt kínál, maró tüzet,
hol mély, fekete völgybe csalna.

M ár régen jól tudom magam,

hogy a győzelem az övé lesz.
Mint más szavát, hallom szavam:
micsoda zagyva lázbeszéd ez!

Útravalót sem ad velem,

nem vihetek semmit magammal,
sírva hiába kérlelem,
nem törődik esdő szavammal,

semmit: fiam kínba-fagyott

szemét, se kövült szenvedését,
se azt a rettentő napot,
a váratlan találkozásét,

se jól ismert, hűvös kezét,

se a borzongó árnyú hársat,
se elhaló üzenetét
az utolsó vigasztalásnak.

55
 A M E G FE SZ ÍT É S

Ne sírj, anyám, mert feltámadok!

Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen

ótáját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: „M ért hagytál el engem?”
Anyjához: „Ne sírj, mert feltám adok...”

Zokogva hullt a porba Magdaléna,

s a tanítvány, legkedvesebb fia ...
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.

D A N TE

II mio bel San Giovanni...

Dante

Holta után sem tért soha vissza

Firenzéje vén utcáiba.
Nem tekintett hátra elbúcsúzva.
Erről vágyom énekelni ma.

56
 Éj, ölelés, búcsú. Fáklya lobban.
Kinn a sors jajongva térdepel.
Átkozta e várost a Pokolban,
és a Mennyben sem feledte el.
De vezeklőingben, bűne-bánva,
gyertyát tartva, mezítlábasán
nem tért meg a sóvárgott, a drága,
szennyes, hitszegő Florenciába.

A FŰZFA

Engem a csipkés, árnyas csend nevelt,

az ifjú század hűs gyerekszobája.
Nem hajtottam az emberek szavára,
de értettem, ha a szél énekelt.
A laput meg a vadcsalánt szerettem,
s legjobban egy ezüst fűzfát a kertben.
A fűz hálásan velem éldegélt,
és szomorúan lengedező ága
álmot bocsátott éber éjszakám ra...
De én - különös! - túléltem szegényt.
Helyén egy tönk világít, körben új fák,
nyelvük nem értem, ők sem értenek.
Hát hallgatok. A régi ég borul ránk.
Mintha édes bátyám halt volna meg.

57
 H A L O T T A K KÉPEI

Valahányszor meghal egy ember,

arcképei is vele halnak -
megmásul az arc, a tekintet,
újféle mosoly fut a szájra.
Ezt észrevettem egy este,
költőt temettek el aznap.
Figyeltem sokszor azóta -
sejtelmem m indig igaz volt.

1916

H ogy szeretem a tél lankás hegyét,

a lankadtságot, a homályt, a lángot,
száraz hóbuckák síma tetejét
s az érzést: soha haza nem találok.
Túl karácsonyi fenyves feketéll,
varjú kiált, és elnyugszik a szél.

Megrendült a szilárd föld Erzerumban,

a Dardanellák torka vért zihál.
De itt a parkban csend van, nyugalom van,
a templom-kórus hangja égbe száll.
De csend van és komorság itt a parkban,
hold tündököl, gyémántpor-hó szitál.

58
Katonaözvegy-hangon sír a bánat,
csatahajók hőkölnek, mint lovak,
a hullámok jeges oszlopokat
tépnek ki magukból és partra vágnak
a nem-hamvadó csillagok alatt.
És nem számolják már a holtakat.

Bástyán géppuska szunnyad jámborul,

a palota körül huszárkard villog.
S egy északi, hunyorgó szemű csillag
(más, mint amilyen egy év múlva gyúl)
bebámul a Líceum ablakán. Még
Apuleiust lapozza ott egy Árnyék.

U T O LSÓ PO H Á RK Ö SZ Ö N TŐ

Éljen hát felperzselt tanyám,

én ádáz életem,
a kettesben cipelt magány.
Neved is éltetem.
Éljen az árulás szava,
szemed, a rám fagyott,
a világ durva igaza.
S hogy Isten elhagyott.

M A JA K O V SZ K IJ 1913-BAN

Nem láttalak delelő korodban,

de láttam viharzó hajnalod.
Felidézni most mégis jogom van

59
 elmerült évekből egy napot.
Versed erejétől szárnyra keltek
új szavak, rajzó madársereg.
Ifjú karod sohasem pihent meg.
Nőtt szavadra vadon rengeteg.
Érintettél bármit: egy csapásra
másnak láttuk azt, mint azelőtt.
Minden szód: ítélet kondulása
és amit ledöntöttél - ledőlt.
Önmagaddal örökös vitában,
sorsod hajtva türelmetlenül,
vártad órád szabadon, vidáman,
tudtad: nagy tusádra sor kerül.
Verset mondtál nekünk. És mögötte
morajlott növekvő áradat.
Zápor szeme villant mérgelődve...
Vitáztál egy várossal magad.
Sosem-hallott neved a teremben
mint sokágú villám, szétrepült,
hogy azóta földünk-szerte zengjen,
rivalogva, mint a harci kürt.

LE N IN G R Á D 1941 M Á R C IU SÁ B A N

Cadran solaire Menysikov palotáján.

Hajó igyekszik, hullámot kavar.
Nincs e folyónál ismerősebb látvány:
a víz, a tornyok csillámaival.

60
 Sikátorok, mint rések, feketéllnek,
a sürgönydrótot verebek lepik.
Betéve tudott séták, párbeszédek
sós íze szám on... Ez is jólesik.

A V E R S SZ Ü L E T É SE

Van úgy, hogy édes fáradtság nyűgöz le,

és régi órák visszazengenek,
vihar vonultán ég m orajlik messze,
és fogoly hangok, ismeretlenek
rémlenek, fojtott panaszok, sírások.
Valami titkos kör folyton szükül,
s kútmélyéből a tompa suttogásnak
felzeng egy hang a többi hang közül,
legyőzi mind, és csend lesz körülötte,
hallani, a fű hogy nő a mezőn,
szavak hallatszanak, közeledőn,
csengők zendülnek meg, könnyű ütemre -
érteni kezdem már, tollat fogok,
s mintha diktálnák - a fehér füzetbe
egymás alá simulnak a sorok.

A D Ó SSÁ G

Érzem, hogy még sok minden kívánna

megszólalni egyszer általam: , ¿ '.ja v
elfojtott dübörgés némasága,
kőrepesztő föld alatti lárma,
füstön átszivárgó fájdalom.

61
. Nem tudom, szélnek, tűznek, vizeknek
adósa még mennyivel vagyo k ...
De helyettem álmaim fizetnek -
kaput tárnak nékem, és vezetnek,
követni a hajnalcsillagot.

RE G É N Y -FIN Á LÉ

A regények utolsó oldalát

mindig jobban szerettem, mint a tö b b it...
Mikorra már senkit sem érdekel
a hős, a hősnő, hiszen annyi év
repült el, hogy már egyiket se szánjuk,
és úgy tetszik, az író maga is
elfeledte a regény kezdetét,
s „az örökkévalóság is megőszült”,
ahogyan olvastam egy szép regényben.
De m o st... de most
mindennek vége, és a könyv írója
már menthetetlen egyedül marad.
Szellemeskedni próbál egy kicsit még,
vagy gúnyolódni - isten megbocsássa! -
hozzáragasztva egy pompás finálét,
például íg y:
... csak két ház őrzi még
a városban (ködösen megnevezve)
azt a profilt (valaki halványan
belekarcolta a meszelt falakba),
se nő-, se férfiarc, merő titok,
és azt beszélik, amikor a holdfény
- Közép-Ázsia zöldes fényű holdja -

62
e falakon éjfélkor átszalad,
de különösen óév éjszakáján,
valami könnyű hang suhan belőlük,
néhányan vélik elfojtott sírásnak,
míg mások szavakat is hallanak...
D e:a .c sodával mindenki betelt már,
idegen is ritkán vetődik erre...
Egyik házban - mondják - már eltakarták
szőnyeggel azt a babonás profilt.

1940

M ikor egy korszakot temetnek,

zsoltár nern zeng, pap nem beszél,
testére szirmok nem peregnek,
dísze csalán, ördögszekér.
Csak sírásók dolgoznak ott lenn
fürgén. A munka sürgető.
És csend van. Istenem, olyan csend:
hallani, hogy fut az idő.
Még a halott felbukkan egyszer,
mint ár a hullát felveti.
De fia anyjára nem ismer,
arcát iszonnyal elfedi.
És minden fej lehorgad m élyre...
Sétál a hold ingája fe n t...

Párizs kinyújtott tetemére

szakadt most ilyen síri csend.

63
 U T O L JÁ R A

Mindenkit figyelmeztetek,
hogy utoljára élhetek,
sem fecske, sem juharfa,
nem leszek csillag, parti sás,
nem leszek forráscsobogás,
sem kis templom harangja,
az élőt nem háborgatom,
és mások álmát, fogadom,
jajom meg nem zavarja.

ESK Ü

Lány, asszony, a kedves után búcsút intve,

tömörüljön erővé benned a gyász.
Esküdjünk sírjainkra, gyermekeinkre,
hogy nincs hatalom, mely minket földig aláz.

AZ E LSŐ Á G Y Ü LÖ V É S LE N IN G R Á D R A

Torpant a hangra hirtelen

az emberáradat.
Ezt nem a város szülte, nem,
falukból sem szakadt.
A mennydörgésre, úgylehet,
testvérként emlékeztetett,
de az másképp m orog:
nedvesebb hangon. Fellegek
hűs röpte benne, permeteg

64
 vidító záporok.
Ez: pokol-forrón, szárazon
röppent, közömbös szárnyakon,
nem hitte el a f ü l...
Hozta - m íg nőtt, terjeszkedett -
fiam felé a végzetet
kérlelhetetlenül.

1941. SZ E P T E M B E R

Zenitről halálmadár tekint rád.

Ki segít meg, ki vált meg, Leningrád?

Csöndesebben - fölébresztitek!
Él hiszen. Hall mindent. Még piheg.

Hallja, hogy a dörgő balti mélyben

fiai nyögdelnek örök éjben.

Öntestéből sír k i: „Kenyeretl” -

ostromolva a bezárt eget.

De az hallgat, arcát eltakarja.

Ahány ablak, halál néz ki rajta.

BARÁTOM E M LÉ K É N E K

A győzelem nagy napja fellobog már,

halovány ködből égre sugaraz.
Mint csendes özvegy, jeltelen sírodnál

65
hosszan motoz a megkésett tavasz.
Sóhajt, időz, sokáig térdepel,
rügyet sodor, füvet varázsol zöldre,
egy lepkét libbent válláról a földre,
s egy pitypangfejre lágy pihét lehel.

ARANYKOR

Jobbra: kopár homoksivatag,

őskori ég, tűzfényü szalag.

Balra: bitók, lámpák sora, látom -

egy, kettő, három.

Fent, ezeken túl, csóka rikolt,

leng a halott-ábrázatu hold,
őgyelegve az égre botolt.

Nem ma van ez: ez a távoli élet,

ez: az Aranykor a földre letévedt,

elnémítja a fegyvereket,
és találkozom újra veled.

66
 ZEN ITE N A HOLD

KELET

Szomorún elaludni,
szerelemre ocsúdni,
elnézni pipacs vörösét.
Valami furcsa
erő zudult ma
a szentélyedbe, sötét.
Udvar, parazsastál,
fanyar szagu füst száll,
nyárfák sora égre mered.
Seherezádét
rejti az árnyék...
Ilyen vagy hát, Keleti

TE KÜ LD TED -E

Tájairól Léthén túli rétnek,

vagy Leningrád dúlt tereiről
te küldted-e ezt a hűvösséget,
te küldtél a kertnek jegenyéket,
csillagot az ázsiai égnek,
mely most bánatomra ráterül?

A H A R M A D IK T AVASZ

Harmadik tavaszom ez, messze

tőled, Leningrád.
A harmadik? De még egy lesz-e?
Utolsó inkább.

67
Kísér majd életemen át,
el nem felejtem
a víz boldog, csengő zaját
nagy árnyú kertben.
Barackvirág nyit, elborít
ibolyapára.
Ki mondja, hogy nem leltem itt
másik hazára?

Á z sia i házam

Nem jártam hétszáz éve itt.

Azóta minden változatlan:
magasság önti bő patakban
Isten kegyének fényeit.

A régi vizek, csillagok,

a szél a magot éppúgy hordja.
A régi ég fekete boltja,
a régi altatódalok...

Nem dől le, nem kell félteni,

erős én ázsiai házam.
Jövök még. Kert, virulj vidáman,
ciszterna, légy mindig teli.

68
 H OLDKELTE

Öltözve gyöngybe és agátba,

füstszürke üveg-ég alatt
váratlanul magasba hágva,
oly ünnepélyesen halad,
minthogyha a „Holdfény szonáta”
keresztezné az utamat.

M ENED ÉK

Asztal, szék - mint egy ebédlőterem.

Az ablakon nagy, ezüst hold világít.
Kávét, fekete bort iszol velem,
zenéről álm odunk...
M indegy nekem...
A zsenge ág a falon kivirágzik.
És annyi édesség ömlik le ránk,
soha nem érzett édes íz és jó ság...
Aszú szöllő és halhatatlan rózsák
menedékét adta nekünk hazánk.

JÓ É JT N EK ED IS , É J J E L

Amikor felragyog az ablakom zugában

a hold, mint csardzsui sárgadinnye-karéj,
az ajtó zárva, és fülledt a néma éj,
a kék glicíniák varázslata a házban,
hideg vizet kinál a kis cseréppohár,
törülköző hava és gyertya lángja lobban,
pilléket hívogat, akár gyerekkoromban,

69
és mennydörög a csend, szavam nem éítve meg -
mozdulnak a sötét, rembrandti szögletek,
kisurran valami, és nyomban visszarebben,
de meg se moccanok. Már nem ijeszt meg engem.
Hálóját a magány lendíti, rám veti,
tükörbéli húgom nem tud segíteni.
Fekete macska les, évszázadok szemével...
Az álom könnyű lesz. Jó éjt neked is, éjjel!

KÖ LTÖZÉS UTÁN

A LA K Ó

Bulgakovának

Itt a szobában előttem

egy varázslóasszony élt,
látni még árnyék-fejét,
mikor az újhold kelőben.
A küszöbön átvetül
árnyékának sötét rajza.
Hosszan bámul rám, kutatva,
engesztelhetetlenül.
Úgyse bír velem, tudom:
más varázsa nem fog engem,
hisz magam is ... De különben
titkom el nem árulom.

70
 VENDÉGEK

.. tészeg vagy, komám,

gyerünk, ideje régen nach H au s...”
A kivénhedett Don Juan
s a hirtelen megifjodott Faust
botolt össze ajtóm előtt -
légyottról vagy kocsmából éppen.
V agy csak ágak árnyéka nőtt
hosszúra a fekete szélben,
vagy holdfénytől zöld ablakom
mágiája volt? Nem tudom, csak
ahhoz a kettőhöz nagyon,
undorítón hasonlítottak.

HŰTLENSÉG

Nem azért, mert seprek tükörszilánkot,

nem mert a kéményemben szél zokog,
nem mert szívemben, ha rád gondolok,
már egy kis idegenség átszivárog -
nem, nem azért, igazán nem azért
szaladtam ki, mikor kapumhoz ért.

TALÁLKOZÁS

Mint ijesztő kis dal után

a refrén dallama -
a lépcső ingatag fokán
lépdel felém maga.
Nem én felé, de ő felém.
Galambok hófehére...

71
 Az udvar lombban, köpenyed lobban,
hívó szavamra lépj be.
Nem ő felém, de én felé -
sötétbe,
sötétbe,
sötétbe.

A SZ M O LE N SZ K I TEM ETŐ BEN

Hát minden ide torkollt: ebédek, telekkönyvek,

rangok és cselszövések, színházi páholyok...
Rozsdás angyalka hullat a .sírra száraz könnyet,
nemesi koronákon lassú eső csorog...
Morajlott messziről, mint vészjósló haditábor -
a titkok földje volt még a nem-ismert Kelet.
Viktoriánus szellem szivárgott Angliából,
kánkán örvénye forgott, konfetti repkedett.

A 137. Z SO L T Á R R A

Már csillagok közt mind a drága lelkek.

Már sírhatok. Senkit se veszthetek.
Mélyén a carszkoje-szelói kertnek
a régi dalok visszazengenek.

Ezüstös parti fűzfa ága babrál

a szeptemberi vízzel. Hirtelen
a múltból szótlanul előbotorkál
és jön felém önnön kísértetem.

72
Függesztettek itt annyi hegedűt már
fűzfákra! Lesz enyémnek is hely it t...
Nézem, mint aki üdvözítő hírt vár,
a gyér eső napfényes gyöngyeit.

M IR E V Á RO K ?

Mint zordon dráma-finálé,

úgy csattog az őszi hideg szél.
Virágágyások a parkban,
mint dombos sír, valamennyi.
Meglaktuk a tort, ahogy illett,
dolgunk ezután nem akad már.
Hát én magam itt - mire várok?
Nagy-hirtelen égi csodára?
Nehéz bárkát kikötőben
így tart, míg bírja erővel,
a kéz - búcsúzéban azoktól,
kik állva maradnak a parton.

U T O LSÓ V IS S Z A T É R É S

Egy utam van, több a lig :

küszöbtől az ablakig.
(Dal)

Napok sora, mint rendesen,

vonult felettem. Közben történt
ez és az. De már mindenen
átsüvített az egyedüllét.

73
 Dohányillat áradt felém,
egérszag, nyíltak régi ládák,
és körülvett méreggel átjárt
sötétség...

F E L IR A T A R C K É P R E

T. V .-mk

Telihold szivárgó füst-ezüstje,

fasorban fehér márvány hava.
Végzetes lány, táncos kedvű, büszke,
szép, akár egy kámea.
Ilyenekért haltak meg, de hányán,
küldte Dzsingisz kán a követét.
Ilyen vitte körbe véres tálon
Keresztelő Jánosnak fejét.

A L E N IN G R Á D I G Y Ő Z E L E M -P A R K

Nemrégen ez a lapos félsziget

a Néva-torkolatban úgy sötétlett,
vadul, mohosán, mint Péter korában,
és jeges tajték sustorgott körötte,
szomorúfüzek senyvedeztek rajta,
és egy rozzant, lyukas halászladik
korhadt a partfövenyben elhagyottan,
csak a makrancos szelek látogattak
a puszta és kietlen lápvidékre.
De egy reggel a leningrádiak

74
kitódultak a partra nagy seregben,
s a kopár földnyelv ingó talajába
elültetett ki-ki egy zsenge fát -
hirdesse a napot, amelyen győztünk.
S ma - habzó lombú kert a félsziget,
virul, és tágas ég feszül fölötte,
az ág ak: csupa csipke és virág,
és zsong és dong a dongó, lepke lebben,
az ifjú tölgyben élő nedv feszül,
s a karcsú-szép vörösfenyők, a hársak
a csatorna tükröt tartó vizében
gyönyörködnek magukban hosszasan.
És ahol nemrég magányos vitorla
fehérlett a tenger ezüst ködében -
seregnyi könnyű szárnyú, karcsú jacht
cikáz a vizen. Néha, messziről,
a stadion felől harsány rivalgást
sodor a sz é l... Ez a győzelem parkja.

AZ E L É G E T E T T F Ü Z E T B Ő L

A nd Thou a rt distant in humanity.

Keats

Ez a száraz és mogorva este

ünnepi köszöntő szó helyett
enyészet-szagot hoz. Füst-kesernye
szivárog, és láng harap a versbe,
amit kezem papírra vetett.

75
 AZ ELÉGETETT FÜZET

Szerencsésebb húgod a könyvespolcra

került már, társai közt díszeleg.
De fölötted hulló csillagsziporka,
alattad omló pernye és üszők.
Néma szavad az életért hogy esdett,
a falánk tűztől hogy borzadozott!
De hirtelen megreszketett a tested,
s elszálló hangod engem átkozott.
A fenyvesek egyszerre felzokogtak
tükröző, holdas vizek partjain.
S már lassú, gyászos körtáncban forogtak
a tűz körül legszebb tavaszaim.

ÉBREN

Elmúlt az idő is, a tér is el,

a fehér éj, éles fényeivel,
kristályban a nárcisz az asztalodon,
a szivar meg a füstszalagok,
s a tükörlap, ahol mint tiszta tavon,
arcod még visszaragyog.
Elmúlt az idő, a tér is el.
Te se tudsz segíteni semmivel.

ÁLO M BAN

Hosszú válásunk fekete terhét

veled megfelezve hordozom.
Minek sírni? Add inkább kezed még,
ígérd meg, hogy átsütsz álmomon.
76
 M int a hegynek a heggyel, nekünk már
találkozás nem rendeltetett.
Álmomban, ha majd éjfél felé jár,
csillagokkal küldj üzenetet.

TE GO N D O L T Á L C S A K E L

Te gondoltál csak el. Ilyen nem élt soha,

ilyen asszony a földön sose járt még.
Ezt vers nem oltja el, ennek nincs orvosa -
éjjel-nappal kísért, veled bolyong egy árnyék...
Egy hihetetlen év sodort elém,
mikor az erő megszakadt a földben,
csak sírok fénylettek új-feketén,
gyászban lecsüggedt minden, összetörtén...
A Néva mint szurok, lámpátlan part alatt.
Az éj süket falat rakott körébem.
Megálltam - hívtalak és szólongattalak,
magam se tudva akkor, kit idéztem.
Elindultál felém, tragikus őszön át,
mint kinek utat csillagok mutatnak,
a kongó házba, ahonnan zilált,
megperzselt szárnyú versek szétsuhantak.

TÖRÖTT TÜKÖRBEN

Jóvá nem tehető szavak

hangzottak a csillagos estén.
A fejem szédült, mintha csak
mélység peremén tévedezném.
Küszöbön halál vonított,
a kert bagolyhangon rikoltott,

77
s még Trójánál is ókoribb volt
a város, ereje-hagyott.
Vad fénye volt a pillanatnak,
metszett, vakult belé a szem.
Nem azt az ajándékot adtad,
mint amit ígértél nekem.
Játéka az üres szeszélynek
volt neked az a pillanat.
De áthatja, mint lassú méreg,
az én rejtélyes sorsomat.
Emlékét többé meg se lássuk,
hisz annyi kín közé lökött!
Létre nem jött találkozásunk
zokog a házsarok mögött.

ÁLO M BÉLI H ÁZBAN

Velem vagy újra, ősz-barátnőm !

Annyenszkij

Van, aki pihen heverészve délen,

és édeni kertben időz.
Itt észak van nagyon, s ebben az évben
barátnőm lett megint az ősz.

Ú gy élek itt, mint álombéli házban.

Lehet, már meg is haltam itt,
ahol a tükör könnyű esti lázban
őrzi különös titkait.

78
 Elrejt zömök fenyők fekete árnya,
a hangafű - akár a szél,
és fenn az újhold törtfényű szilánkja
olyan, mint csorba pengeél.

Kettőnk utolsó nem-találkozását -

őrzöm áldott em lékemet:
hideg, könnyű és tiszta lángját
győzelmemnek a sors felett.

ÉS N E M F E L E L SZ

N. P.-tlak

És nem felelsz már énekem szavára

együtt ujjongva, bánkódva velem.
Nélküledvaló, puszta éjszakába
száguld, és nem lel többé énekem.

K ÍSÉ R T E T

Az az ember, aki számomra már

senki, de volt a legkeserűbb évek
egyetlen gondja és vigasztalása -
kísérteiként bolyong a városszélen,
az élet hátsó udvaraiban,
tébolytól részegen, farkas-vigyorral,
nehézkesen...
Ó, isten, isten, isten!
Milyen súlyos a vétkem teelőtted!
Legalább a szánalmat hagyd nekem ...
 A „PR O L Ó G U S” CÍMŰ
V E R SE S D R Á M Á B Ó L

A nő mondja:
Nincs a földön hazátlanabb nálam,
otthontalanabb se, úgy hiszem.
Lantzeneként érek hozzád lágyan
kísértetes síri reggelen.
Hadakozni most tanulsz magaddal,
átjárod utolsó álmomat.
Sújtsd a fenyvest átkozó szavakkal,
a kútcsikorgást, a varjakat.
A földet, hol jártam, ablakomban
azt a sárga fényű csillagot,
azt, akivé lettem, s aki voltam,
és az órát, amelyben azt mondtam:
téged szívem csak álmodhatott.
De szelében átkozó szavadnak
énnekem más szavak sejlenek:
bódult ölelésnél szorosabbak,
s mint a zsendülő fű, selymesek.

A fé r fi m ondja:
Légy húga a folyóparti fűznek,
s háromszor szebb, mint az angyalok,
téged énekemmel elveszítlek,
úgy, hogy földre véred sem csorog.
Kezemmel sem illetlek, s anélkül,
hogy rád néznék, elfelejtelek.
Túl világi sóhajoddal végül
szomjamat majd oltanom lehet.
Jég-tűz szomjamat, mely még előttem *

80
 bolygott a világban valahol,
s fent lebeg most is a levegőben -
feloldasz a hatalma alól.

Harmadik hang:
Mit, válni nekünk -
csak hetyke mulatság.
Ránk vágyik a baj, a veszély.
Részeg dicsőség dől be mihozzánk.
Tizenhármat ver az éj,
vagy elfedve, leverve, le .. . ott ki
zörög, hogy döng a lakat?
Ki kell most menni kapunkba, fogadni,
várni az új bajokat.

Távoli hang:
Gyengédséged ijeszt, kérésed fenyeget.
ím e, beléphetsz.
Még a búcsú is édes lesz teveled,
gyönyörűség lesz.
M ár elömölhet baljós életemen
vérszinü tajték.
Hitszegésed is úgy zeng vissza nekem:
esküszavadként.
Iszonyra és becsületre nevelt
az odaát-lét.
Ú gy mondom ki már nevedet,
mint a halálét.

81
Vak koldus éneke:
Ne vezesd magad kézen fogva...
Ne vidd magad folyón tú lra ...
Magadra ujjal sose m utogass...
Mesét magadról sose mondogass...
Csak mégy, csak m égy - és megbotolsz...

M O SZ K V A I HÁRO M L E V E L Ű

E M LÉ K VERS-FÉLE

Majd rám gondolsz, ha megdördül az ég,

eszedbe jut: ő a vihart szerette.
Tömény-rőt lesz az égbolt egy szeletje,
és a szíved, mint régen, tűzben ég.
Akkor lesz ez, egy moszkvai napon,
mikor a várost elhagyom egészen,
s elindulok, végre meglelni révem,
s árnyékomat kettőnk közt otthagyom.

CÍM N É L KÜ LI

Lassú elszakadásunk színhelyén,

Moszkva ünnepi-fagyos városában,
ahol olvassátok, remélem én,
búcsúverseim, első kiadásban -
csodálkozó szemek, értetlenek...
„Hogyan? Máris? Az nem lehet!”
„No tessék 1”
Türkizfényben a megszentelt egek,
körül mindenen áldott bűntelenség...

82
Nem, íg y még nem szakadt el senkitől
senki, soha, és hőstettünknek éppen
ez a jutalma.

MÉG E G Y PO H ÁR KÖ SZÖ N TÖ

Igyunk hát hűségedre! Hitemre!

Arra, mi sorsunk erre vezette!

Ha varázslat tart is fogva örökre,

nem szállt soha szebb tél erre a földre,

soha még csipkésebb láncú keresztek

a tornyokon, se hidak ívesebbek...

Arra, mi szétfoszlott lila köddé,

s hogy egymást nem látjuk soha többé.

És arra, mit álmom visszahoz egyre,

de már az az ajtó rég beszögezve.

T E N G E R PA R T I SZ O N E TT

A korhadt seregélyducok,
még azok is túlélnek engem,
s a szél, a szél, mely idelebben,
és tengerek hangján suhog.

83
 Szólít egy öröktől-való,
nem-földi hang. Nevem kiáltja.
Virághabos cseresznyefákra
holdfény csobog, ezüstfolyó.

Olyan könnyű-simának érzem

az utat: szalagzik fehéren
a sűrűben - hová vezet?

A törzsek közt fénycsóva lobban,

s a fá k ... mint Carszkoje Szelóban
az a fasor.. . a tó felett...

ZENE

Benne valami bűvös láng lobog,

egybefonódnak távoli vidékek.
Egyedül vele társaloghatok,
amikor mások közel lépni félnek.
Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el,
mikor elhagynak sorra a barátok,
mint tavaszi vihar, zeng, énekel,
mintha megszólalnának a virágok.

A K ELETI FÜZETBŐ L

Ó, az az éji Egymástól háborodottan

járkáltunk baljós árnyu sikátorokban.

84
Csatornavíz duruzsolta dalát,
szekfűkből Ázsia illata szállt.

Bolyongtunk mint idegenben, szárnyaszegetten,

füstkönnyü dalok közt, meg-megállva mi ketten.

Az égen a Sárkány-csillagkép remegett,

Kerültem félve tekintetedet.

Kairó vagy Bagdad volt az a város inkább,

oly távoli volt a kísértetes, éji Leningrád.

S hogy ismeretlen volt, idegen,

mint árvaság, úgy ült szivemen.

És rém lett: századok árnya suhan körülöttem,

s egy árnyék-kéz csörgődobot üt meg a ködben,

s a hang a sötétbe továbblebegett,

mint titkos hír, jeladás, üzenet.

Ú gy jártunk ott, akárha a senki földjén,

körülfogott a köd, titokzatos örvény,

de felkelt, s fénybe vonta a hold

találkozónkat, amely bucsu volt.

Ha benned még ez az emlék felsugarazna,

ne űzd el, mint kísértetet, riadozva,

de tudd: egy árny röpíti feléd

álmából a múlt emlékezetét.

85
 M Á R C IU SI E LÉ G IA

Kincseimből még maradt nekem.

Jaj, sokáig kell még köztük élnem.
Tudod, gonosz emlékezetem
nem költötte még el a felét sem :
kis kupola billenő feje,
varjú-had, mozdony sír eltűnőben,
és, akár lejárt idők jele,
sántikálva nyírfa fut a réten,
bibliai tölgyfa-seregek
éjféltáji, titkos társasága,
valakinek álmából lebeg
felém ez a süllyedező bárka...
Fehérük a dérütött mező.
Még a tél-elő is visszatévedt.
Véletlenül semmibe vesző
köddé zagyválta a messzeséget.
Azt hittem, már vége. Ez maradt.
Soha semmi nem jöhet után a...
Ki bolyong a tornácom alatt,
megint csak a nevünket kiáltva?
Jég az ablak. Rá egy arc lapul.
Ki integet, ágként hadonászva?
Pókhálós tükrömben válaszul
alvó fényfolt lendül fürge táncba.

86
 V ISSZ H A N G

Nincsen út a múltba visszatérnem.

Nem is bánom - mit keressek ott?
M i is várna? Utcakövek vérben,
vagy egy ajtó, rég befalazott,
vagy egy visszhang árva suttogása
- nem hallgat, hiába kérlelem
az a visszhang az enyémnek társa,
ennek, amely együtt él velem.

HÁROM V E R S

Elég, elég ez a teve-zsivaj,

a fehér ház meg a Zsukovszkij utca.
Vár gombáival és nyírfáival
határtalan őszével Moszkva.
Ragyog a táj, harmatok fürdetik,
magasba vág az égbolt könnyű szárnya,
s a Rogacsevszkij út emlékezik
az ifjú Biok zsiványos füttyszavára.

Emlékeid sötét fiókja néha még

egy báli kesztyűt visszavillant.
Egy pétervári éj. Egy páholy - benne ég
az a fullasztó-édes illat.

87
Szél az öböl felől. Ott meg - kusza sorok,
köztük, szenvelgést félredobva,
felbukkan, megvetőn rád mosolyogva Biok,
a korszak tragikus tenorja.

Úgy van: megint patika, lámpa,

gránit, Néva és csend m egint...
Mintha ma is ugyanott állna,
a századelő szobraként,
ahogy a Puskin-házra nézett,
búcsút intve ahogy megállt,
s mint meg nem szolgált menedéket,
várta a lankasztó halált.

AZ Ő SZ, A K Á R T IM U R L E N K

Ránk ront az ősz megint, akár T im urlenk)

Az Arbat mélyeire csend szakadt.
Feketéllik a járhatatlan út lent,
az őrház vagy a ködfoszlány alatt.

Eljött, íme, az utolsó... Kihal ma

a világ. Már a düh sem oly kem ény...
Az Evangélium ódon hatalma
s az a sóhaj az Olajfák hegyén...

88
 PÉ TE R V Á R 1913-BAN

Sorompón túl verkli sir árván.

Láncon medve topog, cigánylány
táncol a teliköpködött
úton. A Szent Szűz templomáig
gőzös jár, kürtszava sokáig
sajog a Néva-part fölött.
Fekete szélben harag érik.
A lángoló Mars-mezejéig
rövid az út, elérhetünk.
Torkomba gyűröm jós igémet.
A kor különb csodákat Ígérget.
De várni nincs időm. Gyerünk.

SZ Ü LŐ FÖ LD

M ert minálunk könnytelenebb nép

s egyszerűbb, büszkébb sosem élt.
1922

Medaillonban nem függ szívünk felett,

nem zeng róla síró-keserves ének,
nem háborít álmatlan éjeket,
nem véljük az ígéret édenének.
Lelkűnkben él, és mivel egy velünk,
nem lehet adásvétel, alku tárgya.
Rajta tengődünk, sírunk, csüggedünk,
de nem is emlegetjük, rajta járva.

89
 Csak sár nekünk, a cipőnkre tapadva,
csak nyeljük az érdes porszemeket,
csak lábunk gyúrja, tapossa, dagasztja
a földet, amely miről se tehet.
Magával elkever, ha majd ölébe fekszünk.
Ezért oly egyszerű magunkénak neveznünk.

A FE K E T E D A LO K BÓ L

Szavak, hog/ fájjanak neked...

Annyenszkij

Jó , hogy nem hívtál társadul,

és kedvesednek nem neveztél.
Én sors lettem és messzi dal,
álmatlan éjjel és jeges szél.
Nem ismernének rám, tudom,
ha látnák a kis állomáson
párizsias és - fájdalom! -
erőszakolt megifjodásom.

Felejtve szót, ígéretet,

lehúztad fényes gyűrűmet,
ittfeledtél a mélyben.
Nem segítettél semmivel.
Hát szellemed mért küldted el

90
 hozzám ezen az éjen?
Ifjú volt, szőke, katcsú volt,
mint' egy asszony, és Rómát
idézte, Párizsba hivott,
s jajongta siratóját.
Tovább nem bírta nélkülem,
szégyen, börtön az ár - legyen...

Én bírtam nélküle.

É S Z A K I E L É G IÁ K

"Emlékednek legyen ez áldozat. ■.

Puskin
ELSŐ E L É G IA
PR AEH ISTO R IA

Én onnan elkerültem...
Puskin

Dosztojevszkij orosz hazája ez.

E gy torony hegye éket ver a holdba.
Csapszék-zsivaj, és könnyű röptű hintók.
Négyemeletes ház-gigászok nőnek
a Gorohovaján, a Szmolnij táján.
Lépten-nyomon pénzváltók, tánctanárok,
cégérek: H m riette, Bastle meg André,
pompás sírboltok: Sumilov-család.
Különben alig változott a város.
És nemcsak én, de más is észrevette,
hogy vannak olyan órák, amikor
valami régi metszetet utánoz,

91
 nem nagy mester művét, de csinosát,
úgy a hetvenes évek modorában.
Különösen télen, hajnal-sötétben,
vagy alkonyaikor - túl a kapukon
feketéll a kemény rajzú Lityejnij,
meg nem csúfolta még az új divat.
Szemközt velem meg - Nyekraszov lakik,
és Szaltikov... Házukon emléktábla.
De félelmetes volna, hogyha látnák
nevüket a m árványon!... Elmegyek.
Sztaraja Russzban bővizű csatornák.
A kertek mélyén korhadt lugasok.
A z ablakok sötétek, mint a lélek.
Rémlik, valami történik mögöttük,
olyan, hogy fejem félreforditom.
Némely zugot hiába faggatod,
hogy tárja ki a titkait előtted.
(Optyinaját nem látom soha többé...)

Sustorgó szoknyák, kockás úti plédek,

tükörlapok, sötét diókeretben,
Karenyina szépségén elmerengők.
Szűk folyosókon azok a tapéták,
amelyeket még gyermekként szerettünk,
a székeken a régi p lü ss...
Sokféle stílus, sebtében keverve.
Apák, fiúk - nem értik egymást. Terhek
a birtokon. És Bádenben: rulett.

S egy nő, akinek tiszta, szép szeme

olyan mély kék volt, hogy ha belenéztem,
a tengervíz jutott eszembe róla.

92
Ritka neve volt, kis fehér keze,
lelkében annyi jóság, hogy belőle
jutott nekem is, fényűző ajándék,
fölösleges kincs kemény életemben.

Oroszhon forrólázban ég. Az omszki

fegyenc, nehéz szívvel, mindent megértett.
De most mindent összekever-zilál,
és úgy lebeg a teremtés előtti
rendetlenségben, mint éjféli szellem.
A toll csikordul, s a papírivek közt
a kivégzőtér árnyai bolyongnak...

Akkor jutott eszünkbe kiszakadni

a nemlétből, egy kimért pillanatban,
hogy a sosem-volt látványok közül
ne szalasszunk el semmit életünkben.

M Á SO D IK E LÉ G IA

És semmiféle rózsaszín gyerekkor...

Se játékok, se szeplőcskék, se mackók,
jó nénik és szigorú bácsik, sőt még
pajtások se a parti kavicsok közt.
Mintha magamnak én kezdettől fogva
valakinek lázálma lettem volna,
egy kép csupán egy idegen tükörben,
ok nélküli, névtelen, testtelen.
Ismertem már lajstromát bűneimnek,
amelyeket később el kell követnem.
És egy napon holdkórosan beléptem
az életbe, s az élet megriadva

93
sík zöld mezőként tárult ki előttem,
amilyenen rég Proserpina sétáit.
És előttem, családtalan, ügyetlen
előtt, kitárultak váratlan ajtók,
emberek tódultak ki rivalogva:
„Ő jött el! itt van! eljött ő m aga!”
Én nem-értő szemmel bámultam őket,
és azt gondoltam; „Elment az eszük.”
És minél harsányabb szóval dicsértek,
és minél jobban lelkesedtek értem,
annál félelmetesebb lett az élet;
az ébredést annál jobban kívántam,
és tudtam : százszorosán kell fizetnem
börtönben, tébolydában, sírgödörben,
mindenütt, ahol ébrednie kell
a magamfajtának. De folytatódott
tovább ez az öröm-kínvallatás.

H A R M A D IK ELÉG IG «■

Abban a házban élni szörnyű volt.

Sem a patriarchális kandallófény,
sem az a rengő bölcső gyermekemmel,
sem az, hogy ifjak voltunk mind a ketten,
sokat-szőtt tervekkel teli -
nem enyhítette bennünk a szorongást.
Én megtanultam már nevetni rajta,
és meghagytam mindig egy cseppnyi bort,
falat kenyeret annak, aki éjjel
az ajtónkon mint kutya kaparászott,
vagy belesett alacsony ablakunkon,
miközben elnémulva igyekeztünk

94
nem látni, a tükör mögött ki moccant,
kinek a súlyos léptei alatt
nyögött fel a sötét árnyékú lépcső,
minthogyha irgalomért esdekelne.
És azt kérdezted, különös mosollyal:
„A lépcsőn ,azok’ kit visznek vajon?”

Már ott vagy, ahol nincs titok. F elelj:

ki lakott még a házban kívülünk?

N E G Y E D IK E LÉ G IA

Hát itt van újra az az őszi táj,

amelytől féltem teljes életemben:
az ég fölöttem - izzó szakadék,
s az utcalárma mintha túlvilágról
szűrődne, olyan örök-idegen.
Minthogyha minden, amivel belül
viaskodom eszmélkedésem óta,
külön életre kelne, testet öltve
az üszkös kertben és a vak falakban...
E percben még, hátam mögé húzódva,
hajdani házam is fürkész utánam
jóindulatú, hunyorgó szemével,
örök-emlékezetű ablakával...
Tizenöt év - tizenöt hosszú század
gránitfalává merevült azóta.
De - gránit voltam akkor magam is.
Most könyörögj 1 Most nevezz tengeri
király leány nakl M in d egy... Jobb, h a n e m ...
Minek is kell magamnak hajtogatnom,
hogy megtörtént efféle már sokakkal,

95
nemcsak velem. De még rosszabb is ennél.
(Nem, ennél rosszabb nem történhetett.)
Most a tulajdon hangom - ez talán
a legszörnyűbb - megszólal a sötétből:
„Tizenöt éve milyen énekekkel
készülődtél e napra, az egekhez,
a csillagok és vizek kórusához
esengve: ünnepélyesen fogadják
azt, akitől ma elmentél örökre?...

Eljött hát, íme, ezüstlakodalmad -

vendégeket hívj, pompázz, ünnepelj!”

Ö T Ö D IK E LÉ G IA

Engem, mint egy folyót,

nehéz idők utamból eltereltek.
Kicserélték az életemet. Másik
mederben zúg, a régit elkerülve.
A magam partjait nem ismerem.
Elmulasztottam, ó jaj, mennyi látványt!
Hányszor gördült fel nélkülem a függöny,
s hullott le újra! Hány meg hány barátom
sosem akadt utamba életemben!
És mennyi város körvonalai
lophattak volna könnyet a szemembe!
Egyetlen várost ismerek a földön,
vakon is, tapogatva, megtalálnám.
És versek, versek, megíratlanul!
Titokzatos csapatban itt bolyongnak
a közelemben, és lehet, hogy egyszer
megfojtanak...

96
A kezdetet s a véget ismerem,
s a vég utáni létet, és azon túl
még valamit, amiről nem beszélek.
Elfoglalta valami másik asszony
egyetlenegy kijelölt helyemet,
és törvényes nevemet bitorolja,
hagyott nekem egy álnevet helyette -
azt tettem azzá, amivé tehettem.
És jaj, nem a magam sírjába fekszeml

De néha a tavaszi csintalan szél,

vagy a szavak rendje valami könyvben,
vagy egy mosoly - váratlan elvezet
soha meg nem valósult életembe,
hol ez az év - ezt meg azt hozta volna,
abban - utaznék, gondolkoznék, látnék,
emlékeznék, és egy új szerelembe
belépnék, mint egy tükörbe, előre
sejtve az árulást, s egy új redővel
az arcomon...

Mégis, ha messziről tekintenék

mostani életemre, önmagamra:
megtudnám végre, hogy mi az irig y sé g ...

H A T O D IK E L É G IA

Három korszak van az emlékezésben.

E gyik mintha a tegnapot mutatná,
áldott boltíve alján száll a lélek,
s a test pihen árnyéka hűvösében.
Még zeng a nevetés, könnyek ragyognak,

97
a tintafoltot őrzi még az asztal,
élő szívre ütött pecsét a csók,
az egyetlen, a búcsúzó, örök...
De változnak a képek nemsokára.
Nem boltívek feszülnek már fölöttünk:
süket külvárosban egy ház, magában,
egy ház, télen hideg, nyáron kohó,
pókok tanyája, vastag por tanyája,
és lángoló levelek hamvadoznak,
váltják egymást az arcképek titokban ..
Akár egy sírhoz, el-ellátogatnak
az emberek, és kezet mosnak otthon,
s még egy futó könnyet is eltörülnek
fáradt szemhéjukon, sóhajtva hosszan...
De óra perceg, egyik tavasz elmegy,
másik jön, rózsaszínre vált az égbolt,
cserélődnek a városnevek is,
már nincs tanúja annak, ami történt,
már emlékezni, sírni sincs kivel,
az árnyékok is sorra széledeznek,
azok, akiket többé nem idézünk,
csak iszonyodnánk visszatértükön...
És, eszmélkedve, látjuk: elfeledtük
az utat ahhoz a magányos házhoz,
szégyentől és haragtól fuldokolva
futunk oda, de (mint álomban néha)
ott más lett minden: a falak, a tárgyak,
az emberek - nem ismer senki m inket:
rossz helyre nyitottunk b e ... Istenem 1
Aztán a legkeserűbb pillanatban
ráébredünk: nem tudnánk elhelyezni
életünk rámájában azt a múltat,

98
 sorsunktól már éppolyan idegen lett,
akár a szomszédunk számára vo ln a...
Hogy rá sem ismernénk halottainkra,
azok pedig, akiktől elszakadtunk,
nagyon is jól megvoltak nélkülünk, sőt -
íg y volt a jo b b ...

SZ R E Z N Y E V SZ K A JA E M LÉ K É N E K

Nem, én el nem hiszem! Mindig voltál hiszen:

áldott hársak között, blokádban, kórteremben,
börtönben, s ott, ahol a madár is kegyetlen,
ahol kövér a fű, iszony ül a vizen ...
Jaj, minden változott, de benned semmi sem.
Minthogyha kétfelé tépődött volna lelkem,
abban rejtettem el, amit nálad feledtem,
valami fontosat. M i is volt - nem tudom.
Ne bánkódjam nagyon, hangod így bíztat onnan,
és lássak majd csodát a végső nyugalom ban...

Nos - megpróbálhatom.

EZ A FÖ LD

Ez a föld nekem nem szülőföld,

de emléke velem marad.
Őrzöm a tenger pezsdülő-zöld
vizét, az édestavakat.

99
Homokfenyér krétafehére.
A szél részegít, mint a szesz.
A fenyves rózsaszínű bőre
alkonyi órán pőre lesz.

Az alkony olyan lángolón ég,

hogy róla semmit nem tudok:
a nap vége ez, vagy világ-vég,
vagy bennem van megint titok.

100
 E ST E N T E H Ű SÉ G

Estente hőség és bágyadt a teggel,

felrepedt ajkam sós íze a számban.
Az utolsó fáradtság érkezett el.
Itt állok a dicsőség pitvarában.

Mulatságom csak egy kerek kis ablak.

A kerítés már langyosan fehérük,
a kerti ösvényt felverte a vadzab.
M ilyen örömmel mennék rajta végig!

Hogy lábam alatt homok csikorogna,

s fenyőág súrolna nyirkos-sötéten,
s ringna megint a hold törött darabja
a tükröző csatorna kék vizében.

FE H É R É JSZ A K A

Az ég síkján félelmes fehérség,

a föld sötét gránit, hallgatag,
nem villant fel semmi jelt a térség
a kiszikkadt, száraz hold alatt.

Női hang rekedt, szilaj hívása.

Nem dalol - kiált, kiált.
Fölöttem a nyír fekete sátra
nem rezdíti egyetlen gályát.

101
 Talán azért csókoltalak téged,
gyötrődtem utánad, vártalak,
hogy most nyugodt, fáradt és kiégett
emlékemben megtagadjalak.

H A RA N G SZ Ó

Harangszó veri a klastromfalat,

mintha az áldott természet üzenne.
És sápadt arcát kilobbant vizekre
hajtja a szürke szárnyú alkonyat.

Messzi rét fölött fehér csónakok

nem-e-világi árnyakat kísérnek.
Órája ez a kétségbeesésnek
s a vesztett hitnek. Kelő hold ragyog.

HAN G SZ Ó L ÍT N E V EM EN

Lefektettem fürtös kicsi fiamat,

vizet merni mentem tópartra,
víg kedvemben fújtam éneket,
ahogy vödröm merítem, mit hallo k:
ismerős hang szólít nevemen,
harang szava szól
kék hullám alól.
Éppígy döngtek Kityezs város ormai,
Szent György-templom nagyharangjai,
Szent Üdvözlet-templom tornyai.
Baljóslatú hangon szóknak:

102
 - Elmentél a dúló had elől,
nem hallottad köveink tobaját,
nem láttad keserves vesztünket,
de az érted gyújtott gyertyaszál
lobog mégis az Úr trónusán -
mért késlekedel még odalenn,
mért nem öltöd fel már koszorúd?
Liliomod kibomlott éjfelen,
megszőve már sarkig érő fátyolod,
mért búsítod vitéz bátyádat,
mért zarándokasszony-hugodat,
szomorítod ölbeli gyerm eked?... -
H ogy az utolsó szót hallottam,
elhomálylott minden előttem,
hátranézek - házam lángban áll!

E M L É K E IM P IN C É JE

Bánatban élek. Képtelen dolog,

hogy annyi emlék őröl a szivemben.
Emlékezetem vendége vagyok
nagy ritkán. De még ő is becsap engem.
Mécsessel a pincébe indulok,
és rém lik: mélység dübörög-morog
lábam alatt a pincemélyi csendben.
Füstöl a mécs, vissza nem térhetek.
Tudom jól, hogy ellenséghez megyek.
És kegyelemért könyörgök. De ott
sötét van, csend van. Véget ért az ünnep.
A gavallér elaggult, s rég halott,
a hölgyek harminc éve elköszöntek,

103
ki-ki haza. Elkéstem. Istenem,
út mát sehova nem vezet nekem.
Tapogatom a fal mintázatát,
és a kandalló tüzénél melegszem.
De hirtelen füstön, penészen át
valami villan. Rám tűz egy pár zöld szem,
macska m iák o l... No, gyerünk haza!

De hol a ház, s a józan ész szava?

O LYAN , A M IL Y E N

Olyan, amilyen. Nektek mást kívánok,

jobb sorsot.
Mint szatócsok, sarlatánok,
már boldogsággal nem kereskedem.
M íg pihentetek békén Szocsi partján,
micsoda éjek sötétje zuhant rám,
s milyen zengések rémlettek nekem!
Ázsián át kora ködök vonulnak,
s döbbentő-tarka tulipánsziromnak
tengere terít roppant szőnyeget.
0 mit csináljak ennyi tisztasággal,
ennyi egyszerű, szép szigorúsággal,
mit is kezdjek veletek, emberek?
Mert én itt néző sohasem lehettem,
mindig ott kellett járnom engedetlen
a valóság tilos zónáiban.
Voltam enyhítő gyógyír a csapásra,
mások férjének hű barátja-társa,
sokaknak özvegye, vigasztalan.

104
Ősz koronámnak árát megfizettem,
és elijeszt már másokat tüzekben
edződött arcom füstfogott szine.
De büszkeségem végzete megírva,
s én is, mint az, a vértanú Marina,
szomjazva hajlok majd a semmire.
S majd eljössz fekete, csukott köpenyben,
félelmes zöld gyertyát tartasz kezedben,
előttem arcodat fel sem feded.
De képzeletem mégis sejtve sejti,
a fehér kesztyű kinek kezét rejti,
s hogy ki küldte éji vendégemet.

F A U ST K Ö R V O N A L A I

Faust körvonalai a messzeségben,

mint városé, hol sok fekete bástya
és kongó órájú harangtorony van,
éjfelek vannak, vihar-vemhes éjek
és nem-goethei sorsú öregecskék,
kintornások, pénzváltók, régi könyvek.
Az ördögöt, alkudni, megidézte.

És lóvá tette, hanem ezt az alkut

nekünk örökbe h ag yta...
Sírtak a trombiták halálhivón,
a vonók áhítattal haldokoltak,
és akkor megzendült egy furcsa hangszer
figyelmeztetőn, s gyorsan ráfelelt
egy női hang. És felébredtem akkor.

105
A C H O PIN -PO LO N É Z E K V IS S Z A T É R N E K

A Chopin-polonézek visszatérnek,
ó istenem! - legyezők lengenek,
szirom-ajkak és lesütött szemek,
suhogása közelgő hitszegésnek.
A zene árnya rebben a falon,
nem érinti a holdfény-tűzte lombot.
Hányszor dermedtem itt el! Bevigyorgott
rám egy félelmes lény az ablakon.

S az orr nélküli szobrok a sötétben I

De menj, keserűn ne könyörögj értem,
és sorsomért ne hadakozz nagyon.

Tizenhárom mélyeiből a hangod

szólít m egint: itt vagyok, a tiéd.
Hírnév, szabadság nekem mit sem adhat,
nagyon is ism erem ... de minden hallgat,
s érzem a síri deszkák hidegét.

K Ö N Y V -A JÁ N L Á S

a tiéd, mit odaadtál.

Sota Rusztaveli

Honnan beszélek, micsoda romok

halmaza alól kiáltok felétek!
De újra'mindent szétosztogatok,
mégis, még mindig nem érzem elégnek.

106
H ogy kapuim bezárva, színlelem,
hogy halott tél van, és tél vagyok én is.
De hangomra ismernek hirtelen
és újra hisznek, hisznek neki mégis.

N EM H ISZ E K

Nem hiszek már rég a telefonban,

a rádiót, sürgönyt sem hiszem.
Mindenre tulajdon törvényem van,
s talán elvadult természetem.
De álmában meg tudok jelenni
bárkinek. És nem kell „TU” nekem,
hogy akárhol ott tudjak teremni.
Otthonom a tágas végtelen.

ERŐ

Ha mindenki, aki lelki támaszt

keresett már nálam életében:
szent bolondok, megszállottak, némák,
fegyencek és öngyilkosjelöltek -
küldenének csak egy-egy kopejkát,
„Egyiptom leggazdagabb ja” lennék,
ahogy szegény Kuzmin mondogatta...
De nem küldenek nekem kopejkát -
velem erejüket megfelezték,
íg y lettem a föld legerősebbje,
olyan erős: elbírom még e%t is.

107
BETŰRENDES CÍMMUTATÓ
A Chopin-polonézek visszatérnek 106
Adósság 61
A fekete dalokból 90
A fiút, aki fújja 8
A fűzfa 57
A harmadik tavasz 67
A hó szironyos taraján át 39
A keleti füzetből 84
A közös poharat 10
A lakó 70
A leningrádi Győzelem-park 74
A megfeszítés 56
A „Prológus” című verses drámából 80
Aranykor 66
Arcomról a mosoly 15
A régi házban 24
A 137. zsoltárra 72
A szerelem 7
A szmolenszki temetőben 72
A tenger szélén 26
A vers születése 61
Az elégetett füzet 76
Az elégetett füzetből 75
Az első ágyúlövés Leningrádra 64
Az ősz, akár Timurlenk 88

Álomban 76
Álombéli házban 78
Ázsiai házam 68

Babonás éjszaka 43
Barátom emlékének 65

111
Bezseck 41
Bocsáss meg 14
Borisz Paszternak 53
Borostyánsárga nap 11

Cím nélküli 82

Csöndes házam 12
Csüggedt lehetsz most 36

Dante 56
Darvak hívása 22

Egyszerű ez 37
Egyszerű élet 12
Első elégia 91
Első visszatérés 7
Emlékeim pincéje 103
Emlék vers-féle 82
Epikus motívumok 46
Erő 107
Eskü 64
Estente hőség 101
Ez a föld 99
Ez a száraz és mogorva este... 75
1940 63
1941. szeptember 65
1916 58
1914. július 19. 22

Ébren 76
Égi angyal 17

112
Éjfél angyala 52
És nem felelsz 79
Északi elégiák 91

Fantom 46
Faust körvonalai 105
Fehér éjszaka 101
Fehér madaram 14
Felirat arcképre 74
Félelem 44
Fény emléke 8

Gránit 45

Hajnaltájban felriadni 36
Halottak képei 58
Hang szólít nevemen 102
Harangszó 102
Harmadik elégia 94
Hatodik elégia 97
Három vers 87
Hát ittmaradtam 38
Ház a hóban 20
Holdkelte 69
Hűtlenség 71

Idejöttem 9
Ima 20

Jobb lett volna 26

Jó éjt neked is, éjjel 69

113
Kelet 67
Kiszlovodszk 50
Kísértet 79
Költözés után 70
Könyv-ajánlás 106

Lelkem felét 55
Leningrád 1941 márciusában 60
Lezuhant a szó 54

Majakovszkij 1913-ban 59
Májusi hó 19
Márciusi elégia 86
Második elégia 93
Második hazám 21
Megjöttél 23
Menedék 69
M ég egy pohárköszöntő 83
M ikor megálltál 51
Mint fehér kő dereng 25
M int Katalin korában 40
Mire várok? 73
Moszkvai háromlevelű 82

Negyedik elégia 95
Nem hiszek 107
Nem velük tartok 43

Olyan, amilyen 104

Ott találkoztam utolszor veled 10

Ötödik elégia 96

114
Pétervár 1913-ban 89

Ráolvasó 51
Regény-finálé 62

Szalmarózsa 19
Szobor Carszkoje Szelóban 18
Szreznyevszkaja emlékének 99
Szülőföld 89

Találkozás 71
Találkozások szertartásai 17
Távoli hang 41
Te gondoltál csak el 77
Te küldted-e 67
Tengerparti szonett 83
Tengerparti utak feketéllnek 16
Törött tükörben 77

Utoljára 64
Utolsó énekem 39
Utolsó pohárköszöntő 59
Utolsó visszatérés 73

Üres világban 15
Üzenet 24

Vannak olyan napok 23

Várakozás 16
Velence 13
Vendégek 71
Vesd ki magadból 42

115
Virágvasárnap 40
Visszhang 87
Voronyezs 52

Zene 84
Zeniten a hold 67
 TARTALOM

'
Első visszatérés 7
A szerelem 7
A fiút, aki fújja 8
Fény emléke 8
Idejöttem 9
Ott találkoztam utolszor veled 10
A közös poharat 10
Borostyánsárga nap 11
Egyszerű élet 12
Csöndes házam 12
Velence 13
Fehér madaram 14
Bocsáss meg 14
Arcomról a mosoly 15
Üres világban 15
Tengerparti utak feketéllnek 16
Várakozás 16
Égi angyal 17
Találkozások szertartásai 17
Szobor Carszkoje Szelóban 18
Szalmarózsa 19
Májusi hó 19
Ima 20
Ház a hóban 20
Második hazám 21
Darvak hívása 22
1914. július 19. 22
Vannak olyan napok 23
Megjöttél 23
A régi házban 24
Üzenet 24
Mint fehér kő dereng 25

119
Jobb lett volna 26
A tenger szélén 26
Hajnaltájban felriadni 36
Csüggedt lehetsz most 36
Egyszerű ez 37
Hát ittmaradtam 38
Utolsó énekem 39
A hó szironyos taraján át 39
Virágvasárnap 40
Mint Katalin korában 40
Bezseck 41
Távoli hang 41
Vesd ki magadból 42
Nem velük tartok 43
Babonás éjszaka 43
Félelem 44
Gránit 45
Fantom 46
Epikus motívumok 46
Kiszlovodszk 50
Mikor megálltál 51
Ráolvasó 51
Éjfél angyala 52
Voronyezs 52
Borisz Paszternak 53
Lezuhant a szó 54
Lelkem felét 55
A megfeszítés 56
Dante 56
A fűzfa 57
Halottak képei 58
1916 58

120
Utolsó pohárköszöntő 59
Majakovszkij 1913-ban 59
Leningrád 1941 márciusában 60
A vers születése 61
Adósság 61
Regény-finálé 62
1940 63
Utoljára 64
Eskü 64
A z első ágyúlövés Leningrádra 64
1941. szeptember 65
Barátom emlékének 65
Aranykor 66
Zeniten a hold 67
Kelet 67
Te küldted-e 67
A harmadik tavasz 67
Ázsiai házam 68
Holdkelte 69
Menedék 69
Jó éjt neked is, éjjel 69
Költözés után 70
A la k ó 70
Vendégek 71
Hűtlenség 71
Találkozás 71
A szmolenszki temetőben 72
A 137. zsoltárra 72
Mire várok? 73
Utolsó visszatérés 73
Felirat arcképre 74
A leningrádi Győzelem-park 74

121
Az elégetett füzetből 75
Ez a száraz és mogorva este. . . 75
Az elégetett füzet 76
Ébren 76
Álomban 76
Te gondoltál csak el 77
Törött tükörben 77
Álombéli házban 78
És nem felelsz 79
Kísértet 79
A „Prológus” című verses drámából 80
Moszkvai háromlevelű 82
Emlékvers-féle 82
Cím nélküli 82
Még egy pohárköszöntő 83
Tengerparti szonett 83
Zene 84
A keleti füzetből 84
Márciusi elégia 86
Visszhang 87
Három vers 87
Az ősz, akár Timurlenk 88
Pétervár 1913-ban 89
Szülőföld 89
A fekete dalokból 90
Északi elégiák 91
Első elégia 91
Második elégia 93
Harmadik elégia 94
Negyedik elégia 95
Ötödik elégia 96

122
 Hatodik elégia 97
Szreznyevszkaja emlékének 99
Ez a föld 99
Estente hőség 101
Fehér éjszaka 101
Harangszó 102
Hang szólít nevemen 102
Emlékeim pincéje 103
Olyan, amilyen 104
Faust körvonalai 105
A Chopin-polonézek visszatérnek 106
Könyv-ajánlás 106
Nem hiszek 107
Erő 107

Betűrendes címmutató 109

123
HUNGÁRIÁN TRANSLATION © RAB ZSUZSA

A KIA D Á SÉ R T FELEL

A Z EURÓPA K Ö N Y V K IA D Ó IG A Z G A T Ó JA

FE LE LŐ S SZER KE SZT Ő : PÓR JU D IT

A SOROZATOT M IKLÓ SI IMRE TERVEZTE

M Ű SZ A KI SZERKESZTŐ: LIENER KAT ALIN

M Ű SZ A KI VE ZE T Ő : A N D R Á SI GYŐ ZŐ N É

K É SZ Ü L T : 15 000 PÉLD ÁN YBAN

5,42 (A/5) IV TERJEDELEM BEN

GARAM O N D A N T IK V A BE T Ű KK E L

ISSN 0324-3362

ISBN 963 07 1111 7

77.273 1 KN ER NYOM D A, G YO M A
 E LSŐ V ISSZ A T É R É S

Halotti leplet terítve a földre,

harangszó kondul ünnepélyesen.
Carszkoje Szelő csüggedt, síri csöndje
terped megint felbolydult lelkemen.
Elmúlt öt é v ... Minden halott és néma,
mintha világvég közelítene.
Hallgat, mint végleg kimerített téma,
a palota, mély álommal tele.

A SZ E R E L E M

Hol mint kígyó lopakodik,

bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,

violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda...
De vezet, rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.

Hegedű húrján sír-nevet...

S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először-látott mosolyban.