1

Partvonal
Budapest, 2006

2
 Fordította Loósz Vera és
Pásztor Zoltán
A magyar fordítás az alábbi kézirat alapján készült: Jason
Goodwin: The Janissary Tree By Faber and Faber, 2006
Copyright © Jason Goodwin, 2006 All rights reserved.
Hungarian translation © Loósz Vera, 2005 © Pásztor Zoltán
2005
© Partvonal Könyvkiadó, 2006
Minden jog fenntartva!
A kiadvány sem egészben, sem részben nem sokszorosítható,
sem írott, sem elektronikus sajtóban, bárminemű felhasználása
csak a kiadó írásbeli engedélyével történhet.
Borítót tervezte Bóna Endre
Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2006
www.partvonal.hu
Felelős kiadó a kiadó ügyvezetője
Kiadóvezető Nemes Dóra
Felelős szerkesztő Balázs Éva
Szerkesztette Garamvölgyi Katalin
Nyomdai előkészítés Császár András
Tördelte a PR.S. Bt., Budapest
Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató
Megjelent 24,22 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 9644 19 6
Annak, aki ébren figyel,
elég egyetlenjei.
Sok van, aki így nem ügyel,
s a tudásban hasznot nem lel.
Hadzsi Bektas Veli

3
1

JASIM lepöccintett egy porszemet a kézelőjéről.

– Márkiné, volna még valami.
Az asszony mélyen a szemébe nézett.
– A papírok.
Merteuil márkiné aprót kacagott.
– La, Monsieur Jasim, az Academie nem ismer ilyen szót,
hogy ,,romlottság”. – Rezgő legyezője mögül csaknem
sziszegte: – A romlottság az elme egyik állapota.
Jasim ekkor már érezte, hogy ez az álom lassan
széthullik.
A márkiné kihalászott egy papirost a dekoltázsából, s
mint valami kalapáccsal, megkocogtatta vele az asztalt. Jasim
alaposabban szemügyre vette. Tényleg egy kis kalapács volt.
Kopp-kopp-kopp.
Kinyitotta a szemét és körülnézett. Merteuil kastélya
szétfoszlott a gyertyafényben. Árnyak bámultak a könyvekkel
megrakott polcok alól, és a szoba, illetve a másfél szoba
minden szegletéből. Jasim egyedül élt ebben az isztambuli
lakásban. A Veszedelmes viszonyok bőrkötésű kiadása az
ölébe csúszva pihent.
Kopp-kopp-kopp.
– Evet, evet – morogta. – Megyek már. – Köpenyt terített
a vállára, lábára meg sárga papucsot húzott, és kicsoszogott az
ajtóhoz. – Ki az?
– Futár.
Na ez se fut már sokáig, gondolta Jasim, miközben
betessékelte a vézna öregembert a sötét szobába. A hirtelen
huzat meglegyintette az egyetlen gyertyát, melynek fénye a
két férfi árnyékát vetítette a falra; az árnyak harcoltak egy
darabig, majd a futár árnyéka egy remegő tőrrel ledöfte Jasim
árnyékát. Jasim átvette a papírtekercset és megnézte rajta a
4
pecsétet. Sárga viasz.
Orrában még ott volt a tenger illata, a padló is mozgott a
lába alatt. Jasim feltörte a pecsétet. Néhány órája még a sötét
láthatárt fürkészte, fényeket és szárazföldet keresett a sűrű
esőfüggönyön át. Most a díszes irományra koncentrált.
Egy sóhajtással félretette a papírt. Lámpa kell ide. Kék
lángok nyaldosták körül az elszenesedett rongydarabot, mikor
Jasim meggyújtotta a gyertyával. Visszatette a búrát, és
megnyeste a kanócot, így a szeszélyes fény sárgává, egyben
határozottá vált. A lámpafény végül megtöltötte az egész
szobát.
Nagy szerencséje volt, hogy talált hajót. A Feketetenger
alattomos, különösen télen, de a kapitány – zömök, domború
mellkasú, félszemű görög – gyerekkora óta ismerte ezeket a
vizeket, s Jasim úgy sejtette, a görög legalább annyira kalóz is
volt, mint kereskedő. Az út leg szörnyűbb pillanataiban, mikor
a szél üvöltve tépte a vitorlákat, és hullámok döngették az
előfedélzetet, ő pedig ide-oda hánykolódott és okádott szűkös
hálóhelyén, még ekkor is azzal vigasztalta magát, hogy bármi
jobb, mint abban az omladozó palotában kitelelni a Krímen,
ahol vakmerő lovasok szelleme kísért, és az embert felemészti
a hideg meg a búbánat.
Maga elé vette a futártól kapott tekercset és kisimította.
Köszöntés, satöbbi. A lap alján az Oszmán Birodalmi
Hadsereg, az Új őrség városi parancsnokának, a szeraszkirnak
aláírása állt. Tisztelettel, satöbbi. Jasim alulról fölfelé haladt.
Az ilyen levelekkel pillanatok alatt végzett. Az udvarias
formulák között azonnali felszólítás lapult.
– Nos?
Az öregember a fal felé fordulva várta, hogy Jasim
megszólaljon.
– Azt a parancsot kaptam, hogy azonnal térjek vissza
magával a kaszárnyába.
A futár bizonytalanul méregette Jasim köpenyét. Jasim
5
elmosolyodott, felkapott egy kisebb kendőt és gyorsan a fejére
tekerte.
– Készen is vagyok – mondta. – Mehetünk.
Jasim nemigen adott az öltözködésre. Magas, erős
testalkatú férfi volt, harmincas évei végén járt, fekete fürtjei
csomókban álltak; néhány ősz hajszálat is magáénak tudhatott,
és szakáll helyett göndör, fekete bajuszt viselt. Járomcsontja a
törökökre jellemzően erős, s ferde metszésű, szürke szemét
egy olyan néptől örökölte, amely évezredekig élt a nagy
eurázsiai sztyeppén. Jasim európai nadrágban talán még
feltűnő is lett volna, de barna köpenyben – soha. Nem igazán
vették észre. Ebben rejlett különleges tehetsége, már ha lehet
ezt tehetségnek nevezni. Mondjuk inkább úgy, ahogy a
márkiné fogalmazott: az elme egyik állapota. És a testé.
Jasimnak sok jó tulajdonsága volt – vele született bája,
nyelvérzéke, és az, ahogy szép, szürke szemeit hirtelen tágra
tudta nyitni. Hangja a férfiakat és a nőket is megigézte, még
mielőtt rájöttek volna, ki beszél. De Jasim nem volt tökös fickó.
Nem a köznapi értelemben véve, mert amúgy
meglehetősen bátor volt.
Viszont hozzá hasonló szerzet már a 19. században sem
igen élt Isztambulban.
Jasim eunuch volt.

A BOLDOGSÁG Lakhelyén, a Topkapi-palota

legeldugottabb, legtiltottabb részében a szultán a párnák közt
heverészett és nyűgösen csipkedte takarója szaténhuzatát.
Azon morfondírozott, mi szórakoztathatná el a következő
néhány órában. Egy dal, gondolta, legyen egy dal. Egy édes,
jókedvű cserkesz dallam, amolyan szomorkásból vidámabbra
6
forduló.
Arra is gondolt, éppenséggel színlelhetne alvást is. Miért
ne? A Fekete- és a Fehér-tenger ura, Rumélia és Mingrélia
uralkodója, Anatólia, Iónia, Románia és Macedónia feje, a
Szent Városok védelmezője, az üdvözültek birodalmának
könyörtelen lovasa, szultán és padisah, de néha ő is elfárad,
nem igaz? Kiváltképp, ha vissza akarja követelni a
Görögország feletti uralmat.
De tudta, mi történne, ha alvást mímelne. Már régebben
is kipróbálta, romba döntve a csodás gözde minden álmát és
tervét, a lányét, akit ágyasául választottak arra az éjre. Akkor
hallgathatná a lány gyászos sóhajtozását, aztán tűrhetné,
amint a jelölt finoman végigkarmolássza szultáni combját vagy
a mellkasát, végül pedig könnyekben törne ki; utána pedig az
egész hárem megvetően nézne rá egy hónapig.
Hamarosan itt a lány. Nem ártana kitalálnia valamit.
Talán hátulról a legbiztonságosabb; a szultán elég nagydarab
volt, és nem akarta, hogy bárki megsérüljön alatta. Bárcsak
inkább Fatimával heverészhetne, rajta bőven van mit fogni,
ráadásul annyira ért a lábmasszázshoz!
A lábai! Mintegy reflexszerűen felhúzta térdét a takaró
alatt. Az ősi hagyomány szép dolog, de II. Mahmud
szultánnak esze ágában nem volt hagynia, hogy holmi illatos
cserkesz lány felemelje a takaróját és bekússzon alatta az
ágyába. Zajokat hallott a külső folyosóról. Kötelességtudóan
felkönyökölt, vonásait üdvözlő mosolyba rendezte. Odakint
sugdolóztak. A lány túl ideges lenne? Az elalélt rabszolga
hirtelen fellázadt? Nem valószínű, ha már eddig eljutott,
hiszen erre a pillanatra készült, az eseményre, amelynek egész
életét szentelte. Inkább irigységi perpatvar lehet.
Kinyílt az ajtó. De nem egy karpereces, ringó csípőjű,
dúskeblű rabszolgalány lépett be rajta. Rosszarcú, széles
derekú öregember jött; meghajolt és mezítláb beszökdécselt a
terembe. Amint észrevette urát, térdre rogyott, az ágya végéig
7
kúszott, majd a földre vetette magát. Ott lapított némán,
reszketve.
– Szóval? – firtatta Mahmud szultán.
A hatalmas testből csipogó, magas hang szólt:
– Hatalmasszágod, ulam, palancolóm! – selypegte a
rabszolga. A szultán kényelmetlenül fészkelődött.
– A magasz Iszten akalatából a halál fátyla bolult a
boldogszág egyik leányála, kinek álmait ulam,
hatalmasszágod váltotta volna valóla.
A szultán rosszallóan hallgatta.
– Meghalt? – kérdezte.
– Ulam, nem isz találok szavakat. Esz Iszten mászt jelölt
ki halála eszközéül.
Az eunuch elhallgatott, a megfelelő szavakat kereste.
Nem volt könnyű.
– Palancolóm – mondta végül –, a lányt megfojtották.
A szultán visszadőlt a párnák közé. Tessék, mondta
magában, igaza volt. Nem idegesség, csak irigység.
Nem volt az ügyben semmi rendkívüli.
– Küldjetek Jasimért – nyögte a szultán ernyedten.
– Aludni akarok.

Az OSZMÁN Birodalom szultánja – ugyanúgy, mint

bármelyik uralkodó – az Igazhitűek Vezére és az oszmán
fegyveres erők feje volt, még akkor is, ha éppen aludt. Már sok
éve kiterjesztette a próféta szerepkörét, és önmagát nevezte ki
a katonaság élére, ezzel az egyszerű húzással biztosítva a
trónját. Tengeri hadát a kapudán pasa, szárazföldi csapatait a
szeraszker vezette.
A szeraszker nem állt fel üdvözölni Jasimot, csak bágyadt
mozdulattal magához intette a dívány sarkába, ahol úgy
8
feküdt, mint egy elhagyott szerető vagy egy sebesült katona.
Jasim törökülésben helyet foglalt, a köpenye pedig úgy terült
szét körülötte, mint a tavirózsa levele. Lehajtotta a fejét és
mosolygott.
A szeraszker baljósan nézett rá. Jasim tovább mosolygott.
A szeraszker kezdte magát kényelmetlenül érezni és felült,
majd némi szenvedés árán sikerült nadrágba bújtatott lábait
törökülésbe kényszerítenie. És nem is volt túl elegáns
mozdulat, gondolta Jasim.
– Talán jobb lesz, ha az asztalhoz ülünk – javasolta
ingerülten a szeraszker.
– Ahogy kívánja.
A szeraszker nagyot sóhajtott, virsliujjait meg hol
összeérintette, hol meg széttárta. Arcát az új divat szerint
simára borotválta, apró, barna szeme kopottvászonszínű
ábrázatban ült. Jasim úgy gondolta, turbánban még elmenne,
de a szeraszker nem hordott turbánt. Acélszürke haját rövidre
nyírta, a feje búbján egyensúlyozó vörös fez pedig
hangsúlyozta erős állkapcsát. Kimerültnek tűnt, de a tekintete
eleven volt.
Az Új őrség többi tagjához hasonlóan a szeraszker is fura,
európai egyenruhát viselt, melyet az oszmán állam a
hadiügyekhez való új, modern hozzáállás jegyében vezetett be;
gombolós zubbony, pirossal zsinórozott kék nadrág, egy rakás
paszomány és vállbojt. A birodalom ugyanebben a szellemben
kiutalt a szeraszkernek egy tömördiófa asztalt és nyolc,
keménynek tűnő kárpitozott széket is, melyek a szoba közepén
álltak, és a kazettás mennyezetről lógó réz gyertyatartó
világította meg őket. A szeraszker azonban nem mozdult:
inkább ült nadrágban és méltóságát vesztve a díványon, mint
a kellemetlenül elhelyezett asztalnál. Jasimmal együtt ő is úgy
tartotta, hogy széken ülni, a szobának háttal kissé nyugtalanító
helyzet.
– Úgy tudom, maga nemrég a Krímen járt.
9
 Jasim helyeslően pislantott.
– Találtam egy hajót. Semmi nem tarthatott vissza.
A szeraszker összeráncolta a szemöldökét.
– Tehát ott kudarcot vallott?
Jasim kissé előredőlt és a szeraszker szemébe nézett.
– Jó néhány éve már, hogy ott kudarcot vallottunk,
efendi. Nem sokat tehetünk. – Továbbra is a szeraszkerre
nézett. – Azt a keveset megtettem. Gyorsan dolgoztam. Aztán
visszajöttem.
Ennél többet nem is kellett mondania.
A Krím-félsziget tatár kánjai többé már nem vágtattak a
déli sztyeppe uraiként, és nem sanyargatták a szultán nevében
Moldávia és Ukrajna parasztjait. Ötven évvel azelőtt orosz
nyomásra függetlenséget kaptak, bár sosem kérték, így a
szultán egykori hűbéresei védtelen, de háborgó kis
országukban találták magukat.
– Oroszország szomszédjaként. Az oroszok pedig
kisvártatva jöttek is, ahogy mindig is tervezték. Jasim
megrendülve látta, hogy a puskával felszerelt kozákok
átvágtatnak a falvakon, a lefegyverzett tatárok meg egész nap
a kunyhóik előtt ülnek, isznak, és egykedvűen bámulják a
kozákokat, míg asszonyaik a földeken dolgoznak. Maga a kán
száműzetésben dúlt-fult és eltűnt aranyról szóló álmok
kínozták. Sok embert küldött a kincs felkutatására, mielőtt
hallott Jasimról.
– Jasim, az őrző, a lala, az eunuch, aki kifürkészi, mi
rejtőzik a férfiak és a nők álarca mögött – vagy éppen a föld
alatt. A kán aranya azonban, Jasim minden igyekezete
ellenére, csupán álom maradt. Talán nem is létezett.
A szeraszker morrant egyet.
– A tatárok jó harcosok voltak – mondta. – Mármint
régen. De a mai, modern csatatéren nincs helye fegyelem
nélküli lovasoknak. Manapság fegyelmezett gyalogság kell,
puskával, szuronnyal. Meg tüzérség. Látott oroszokat?
10
 – Láttam, efendi. Kozákokat.
– Ezekre készülünk. Ezért van szükségünk olyanokra,
mint az Új őrség katonái.
A szeraszker felállt. Hatalmas darab ember volt, jóval
meghaladta a száznyolcvan centit. Háttal állt Jasimnak és a
könyveket bámulta a polcon.
– Alig két hét múlva a szultán megtekinti a sereget.
Felvonulás, gyakorlatozás, fegyveres díszszemle. És nem csak
a szultán fogja nézni. Ez lesz a... – elhallgatott és felszegte a
fejét. Jasim azon tűnődött, vajon mit akart mondani? Talán azt,
hogy ez a szemle lesz pályafutásának legfontosabb eseménye.
– Mint tudja, fiatal alakulat vagyunk. Az Új őrség csak tíz éve
létezik. Könnyen megriadunk, mint a kiscsikó. Nem kaptuk
meg azt a törődést és kiképzést, amit megkívántunk volna.
– Az ígért sikereket se mindig.
A szeraszker megdermedt. Az új divatú európai kabáttal
és nadrággal felruházott Új őrséget ferengi1 kiképzők sora
parádéztatta: gyakorlatoztak, meneteltek, fegyverrel
tisztelegtek. Mit lehet erre mondani? Az oroszok
emberemlékezet óta nem voltak ilyen közel Isztambulhoz. Az
egyiptomiak – még az egyiptomiak is! – megalázó csapást
mértek rájuk Palesztinában és Szíriában. Igaz, hogy korszerű
felszerelésével és modern hadseregével Oroszország és
Egyiptom is kemény ellenfél volt: győzelmükre szinte
számítani lehetett. És mindehhez társult a görögországi bukás,
pedig a görögök csak gatyás parasztok voltak, élükön a eivódó
szélkakasok mintapéldányaival. De az Új őrséggel szemben
még így is kivívták függetlenségüket.
Az Új őrség összességében egyetlen véres diadalt aratott,
de azt sem a csatamezőn, hanem itt, Isztambul utcáin. Egy
éjszaka leforgása alatt végleg megszabadították a birodalmat
riválisuktól és elődjüktől, a vészesen elbizakodott
janicsárságtól. Egykoron a janicsárok alkották az Oszmán
Birodalom legütőképesebb alakulatait, de idővel fegyveres
11
bandává alacsonyodtak – vagy fejlődtek, ha úgy tetszik;
rettegésben tartották a szultánokat, hetykén cirkáltak
Isztambul utcáin, lázadásokat szítottak, gyújtogattak, raboltak,
embereket kínoztak – mindezt büntetlenül. A nyugati
hadseregek mind tűzerőben, mind szervezettségben
felülmúlták a janicsárokat, ők pedig makacsul ragaszkodtak
elődeik hagyományaihoz, elvetettek minden újítást, lenézték
az ellenség közkatonáit és nem okultak a csatákból, attól
tartva, hogy veszítenének erejükből. Évtizedekig sakkban
tartották és sarcolták a birodalmat.
Az Új őrség végül megfizetett nekik. Tíz évvel ezelőtt,
1826. június 16-án éjjel történt az „üdvös esemény”, ahogy a
nép nevezte. Az Új őrség fegyveresei itt, Isztambulban
szétverték a janicsárságot laktanyáival együtt, így négy
évszázadnyi terrornak és diadalnak vetettek véget.
– A díszszemle sikert fog aratni – dörmögte a szeraszker.
– A nép láthatja a birodalom törhetetlen és megingathatatlan
gerincét. – Hirtelen megfordult, a levegőbe csapott. – Komoly
tuzerő! Precíz gyakorlatok! Fegyelem! Ellenségeink és
szövetségeseink is levonják majd magukban a megfelelő
következtetéseket. Érti?
Jasim vállat vont. A szeraszker leszegte a fejét és
megköszörülte a torkát.
– De van egy problémánk – folytatta. Jasim változatlanul
a szeraszkerre függesztette a tekintetét: régen volt már, hogy
éjnek évadján felverték, és a palotába rendelték. Vagy a
kaszárnyába. Aztán kipillantott az ablakon: odakint még
mindig sötét volt a hideg és borús ég alatt. „Minden sötétben,
kezdődik. ” Az ő feladata fényt deríteni rájuk.
– És egész pontosan mi lenne az önök problémája?
– Jasim efendi. Lalának hívják, nem? Jasim Lala, az őrző.
Jasim bólintott. A lala, vagyis hercegnevelő, méltóságnév
volt; a megtisztelő titulus azoknak a különösen megbízható
eunuchoknak járt, akik gazdag és befolyásos családoknál
12
szolgáltak – nőiket kísérték, gyerekeikre vigyáztak és
felügyelték a háztartást. Az átlagos lala szerepe nagyjából a
komornyik és a gondnok, az óvóbácsi és a biztonsági főnök
között helyezkedett el: őrző volt. Jasim úgy érezte, illik hozzá
ez a cím.
– De amennyire én tudom – kezdte a szeraszker –, nem
tartozik semmiféle kötelékbe. Igen, vannak kapcsolatai a
palotában. Az utcán is. Tehát mielőtt folytatnánk, javaslom,
tekintse magát a kötelék –, vagyis az Új őrség tagjának.
Legfeljebb tíz napra.
Jasim döbbenten nézett. A szeraszker köhintett és így
folytatta:
– Érti, amit mondok. Az a helyzet, hogy szeretnénk önt
meghívni családunkba, az Új őrség családjába.
– Úgy érti, abba a családba, ahol maga a családfő?
– Ha úgy vesszük, igen. De ne higgye, hogy én ennek a
családnak az apjaként pózolok. Gondoljon rám inkább úgy,
mint... – a szeraszker kínlódott, nehezen jött szájára a szó. A
török férfiak legalább olyan erősen viszolyogtak a heréitektől,
mint az asztaltól és a széktől.
– Gondoljon rám úgy, mint... a bátyjára. Megvédem.
Megbízhat bennem. – Elhallgatott, a fejét vakarta. – Magának...
ööö... van családja?
Jasim már megszokta a kíváncsisággal párosuló undort.
Kétértelműen intett a kezével, hadd találgasson a fickó,
egyébként se tartozik rá.
– Mint mondtam – folytatta a szeraszker –, könnyen
megriadunk, és előttünk a nagy feladat, hogy felépítsük az
önbizalmunkat és elnyerjük mások bizalmát. Ha kitudódik,
amit most készülök közölni, akkor ez az önbizalom oly
mértékben meginoghat, hogy az őrség minden tagja, és persze
a padisah kormánya is, megkeseríti.
Most Jasimon volt a sor, hogy érdeklődjön; úgy érezte, a
kíváncsiság szétfeszíti a tarkóját.
13
 – Ma reggel – vágott bele a szeraszker – jelentették, hogy
négy tisztünk nem jelent meg a reggeli gyakorlatozáson. –
Megállt, arckifejezése komorra váltott. – Meg kell értenie: az Új
őrség nem hasonlít egyik korábbi hadseregünkre sem. Itt
fegyelem van, kemény munka, szép zsold és engedelmesség a
feletteseknek. Mindenki megjelenik a gyakorlatozáson.
Tudom, mire gondol, de ezek a tisztek mind tetőtől talpig
úriemberek voltak. Mondhatni ők voltak seregünk díszei és
egyben legkiválóbb tüzértisztjeink is. Tudtak franciául – tette
hozzá, mintha ez a többiből következne. Talán így is volt.
– Tehát a mérnöki egyetemre jártak?
– Kiváló eredménnyel végeztek. Ők voltak a legjobbak.
– Voltak?
– Egy pillanat. – A szeraszker halántékához emelte a
kezét. – Először nem törődtem semmivel, és úgy
gondolkodtam, mint maga. Azt hittem, kicsit kirúgtak a
hámból, és később majd előkerülnek bűnbánó képpel,
szégyenkezve. Én persze már készültem, hogy ízekre szedem
őket, elvégre az egész hadtest felnéz ezekre a fiatalemberekre,
érti? Ahogy a franciák mondják, ők adták meg az alaphangot.
– Maga beszél franciául?
– O, egy keveset. Eleget.
Az Új őrség külföldi kiképzői Jasim tudomása szerint
javarészt franciák voltak, esetleg olaszok vagy lengyelek,
akiket magával sodort az óriási hadsereg, melyet Napóleon
császár hozott létre világuralmi céljai megvalósítására. Tíz-
tizenöt éve, mikor a napóleoni háborúk végleg befejeződtek, a
Grande Armée elszegényedett maradványai Isztambul felé
vették az irányt, és a szultán szolgálatába szegődtek. De a
francia nyelv elsajátítása a fiatalabb katonák közt volt jellemző,
a szeraszker pedig már ötven felé közelített.
– Folytassa.
– Négy jó emberem tűnt el éjszaka a kaszárnyából. Mikor
reggel nem jelentkeztek, megkérdeztem egy temizliket, egy
14
takarítót, és megtudtam, hogy nem is aludtak a szobájukban.
– És még mostanra sem kerültek elő?
– De. Illetve nem egészen.
– Hogy érti, hogy nem egészen?
– Az egyiket megtaláltuk. Úgy négy órája.
– Az jó.
– Megtaláltuk... holtan, egy vasfazékban.
– Vasfazékban?
– Igen, egy üstben.
Jasim csak pislogott.
– Úgy értsem – kezdte hogy ezt a katonát megfőzték?
A szeraszker két szeme majdnem kiugrott a helyéről.
– Megfőzték? – visszhangozta csöndesen. Ilyen
kifinomultságra nem is gondolt. – Azt hiszem – mondta jobb
lesz, ha megnézi a saját szemével.

JASIM két órával később úgy vélte, arra a reggelre bőven

eleget látott. Akárhány reggelre eleget.
A szeraszker maga mellé rendelt egy lámpásvivőt, majd
Jasimmal elindultak kelet felé az üres utcákon át; a város
gerincén haladtak a birodalmi istállókhoz. A Bajezid-mecset
előtt fáklyák lobogtak a sötétben; elhagyták a Leégett
Oszlopot, amely a Nagy Bazár bejáratának közelében állt –
éjszakára bezárt a bazár, csöndben, visszafojtott lélegzettel
őrizte kincseit. A római kori vízvezetékek fölé magasodó
Szezád-mecset közelében belefutottak egy éjjeli járőrbe; mikor
az őr meglátta, ki az, továbbengedte őket. Végre elértek az
istállókhoz, amelyek olyan újak voltait, mint maga az őrség. A
déli oldal peremén építették fel őket, azon a területen, ahol a
janicsárság hatalmas, labirintus-szerű kaszárnyái álltak, míg
tíz évvel korábban szét nem ágyúzták, és fel nem gyújtották
15
mindet.
Az üst ott állt, az egyik új istálló sarkában, a szalmabálák
között, és a kötőgerendáról lelógó nagy, gömbölyű olajlámpák
világították meg. A lovakat máshová vitték, magyarázta a
szeraszker.
– A lovak nyugtalankodtak, így derült fény a dologra –
tette hozzá. – Nem szeretik a hullaszagot.
A szeraszker leírásából Jasim nem gondolta volna, hogy
az üst ilyen nagy. Három kurta lábon állt, két oldalán egy-egy
pár fémfül lógott fogantyú gyanánt; akkora volt, hogy Jasim
nem is tudott belenézni, így a szeraszker hozatott neki egy
zsámolyt.
A halott katona még mindig egyenruhában volt. Magzati
pózba kényszerített teste épphogy kitöltötte az üst alját.
Összekötözött kezeit úgy rendezték, hogy eltakarják a fejét, így
nem lehetett látni az arcát. Jasim lelépett a zsámolyról és
rögtön összedörzsölte két tenyerét, pedig az üst széle
tökéletesen tiszta volt.
– Felismeri?
A szeraszker bólintott.
– Oszmán Berek. Itt a zsebkönyve. És...
Habozott.
– Szóval?
– A holttestnek sajnos nincs arca.
Jasim megborzongott az undortól.
– Nincs arca? Elnézést, de ezt nem értem.
– Be...bemásztam. Kicsit megfordítottam. Azt hittem, fel
fogom ismerni, de – hát ennyi. Az arcát levágták. A
szemöldökétől az álla aljáig. Szerintem egyetlen mozdulattal
csinálták.
Jasim eltűnődött, vajon mekkora erő kell ahhoz, hogy egy
ember arcát egyetlen mozdulattal lemetsszék a fejéről.
Megfordult.
– Az üst mindig itt van? Nem igazán illik ide.
16
 – Nem, dehogy, az üst a holttesttel együtt érkezett.
Jasim csak nézett.
– Efendi, kérem... sok lesz már a meglepetésből. Vagy van
még valami?
A szeraszker elgondolkozott.
– Nincs. Az üst egyszerűen idekerült az éjszaka.
– És senki sem látott vagy hallott semmit?
– A lovászok semmit nem hallottak. Fent aludtak a
padláson.
– Zárják itt az ajtókat?
– Általában nem. Ha ugyanis tűz ütne ki...
– Értem. – Egy régi mondás szerint Isztambult három
veszedelem fenyegeti: a pestis, a tűzvész és a görög tolmácsok.
Rengeteg öreg faépület állt a városban egymás hegyére-hátára
zsúfolva; elég volt egy óvatlan kis szikra, hogy egész
városrészek váljanak a tűz martalékává. A tűzoltóság szerepét
egykor a meg sem siratott janicsárság töltötte be: jellemző volt
elkorcsosulásukra, hogy korábbi tűzoltási feladatukat a jóval
jövedelmezőbb gyújtogatással ötvözték – pénzt kértek azért,
hogy az általuk gyújtott tüzeket eloltsák. Jasim halványan
emlékezett rá, hogy a janicsárok egy fontos tűztornyot is
felhúztak a kaszárnyáik mellé; ironikus módon 1826-ban ez a
torony is a gyújtogatás áldozata lett. A szultán ezután
vadonatúj tűztornyot építtetett Bajezidnél: a 85 méter magas
kőoszlop tetején a tűzőrök kiszélesített erkélyről pásztázták a
várost. Sokak szerint a Bajezid-torony volt a város legrondább
épülete; az biztos, hogy mind közül ez volt a legmagasabb,
ráadásul a város Harmadik Hegyén állt. Ugyanakkor azt is
észre lehetett venni, hogy miután megépült, kevesebb volt a
komoly tűzvész.
– És ki találta meg a hullát?
– Én. Nem, nincs benne semmi meglepő. Hívtak az üst
miatt, és mert a lovászokat aggasztotta, hogy a lovak
nyugtalankodnak. Én néztem bele először. Katonaember
17
vagyok, láttam már halottat. És... – Egy pillanatig habozott. –
És előre sejtettem, mit fogok látni.
Jasim hallgatott.
– Nem szóltam senkinek, csak kivitettem a lovakat és
bezárattam az ajtókat. Ennyi.
Jasim megpöccintette az üstöt. Bádoghangja volt.
A szeraszkerral egymásra néztek.
– Nagyon könnyű anyag – jegyezte meg Jasim. – Maga
mit gondol?
– Csak annyit, szeraszker, hogy nincs sok időnk. Ma
csütörtök van.
– És a szemle?
– Tíz nap múlva lesz. Addig ki kell derítenünk, mi
történik az embereimmel.

JASIMOT kissé megviselték a reggeli események, így

elment a fürdőbe, ahol beszappanozták, és ököllel átpaskolták.
Sokáig feküdt a gőzkamrában, kiizzadta a nap emlékét és
fáradalmait. Végül hazament, előásott néhány frissen mosott
ruhát, ezután minden lehetséges oldalról átgondolta az egész
ügyet, hogy valamiféle következtetésre jusson, majd a szerinte
második legjobb megoldás mellett döntött.
Hogy lehet megtalálni három embert egy kétmilliós,
ködlepte, rothadó, középkori városban?
Próbálkozni sem érdemes.
Főzni kell.
Jasim felkelt és átment a szoba sötétebbik felébe. Egy
kénes gyufával lámpát gyújtott és addig nyírta a kanócot, míg
erős fényt nem kapott, amely egy csinosan elrendezett
tűzhelyre, asztalra és egy sor nagyon élesnek látszó késre
világított; a kések egy fatartóban lógtak, ránézésre lebegtek a
18
levegőben.
A sarokban lévő kosárból Jasim kiválogatott néhány fej
apró, kemény hagymát. A vágódeszkán megpucolta és
felkockázta őket, közben feltett a tűzhelyre egy fazekat és
annyi olívaolajt öntött bele, hogy meg tudja benne pirítani a
hagymát. Mikor az már kapott egy kis színt, Jasim egy
agyagedényből néhány marék rizst is szórt a fazékba.
Már régen felfedezte, mit jelent főzni. Nagyjából
akkortájt, mikor megundorodott a nagyobb mérvű testi
kielégülésért tett erőfeszítéseitől, beletörődve, hogy neki csak a
finomabb örömök maradnak. Nem mintha a főzést addig női
munkának tartotta volna, hiszen a birodalomban férfiak és nők
is lehettek szakácsok – de talán úgy gondolt rá, hogy inkább a
szegények feladata.
A rizs közben kifehéredett, így bekerült mellé egy marék
ribizli, egy újabb marék fenyőmag, egy adag cukor és egy
csipetnyi só. Jasim levett a polcról egy csuprot és kikanalazott
belőle egy adag olajos paradicsomkrémet, amit aztán elkevert
egy teáspohárnyi vízben. A pohár tartalmát a rizsre öntötte;
sistergett az egész, gőz csapott fel. Beletett még egy csipet
szárított mentát, némi borsot is tört a fazékba, megkeverte a
rizst, aztán fedőt tett az edényre és levette a tűzről.
A kagylókat már megtisztítva vette; nagy, hétcentis
kagylók voltak, a Boszporusz felső szakaszán, Tarabiában
nőttek. Jasimnak már csak egy késsel szét kellett feszítenie a
héjukat, s így felnyitva egy tálba dobnia őket. A rizs félig
megfőtt. Jasim apróra vágott kaprot kevert az elegybe, majd
egy fatányérra öntötte hűlni. Lecsöpögtette, és egy kanállal
megtöltötte a kagylókat, aztán összecsukta őket, végül mind
egy serpenyőben kötött ki, szép rendben, több rétegben. Jasim
egy tányérral letakarta a kagylóból rakott építményt, a
teáskannából forró vizet öntött alá, fedőt tett a serpenyőre és a
tűzre csúsztatta.
Fogott egy csirkét, felbontotta, diót tört hozzá a húsvágó
19
bárd lapjával, és acem jahniszit készített gránátalma levével.
Mikor elkészült a vacsorával, felkapott egy hattyúnyakú
vizeskannát. Először alaposan megmosta a kezét, aztán a
száját, az arcát, a nyakát, végül a nemesebb szerveit.
Elővette az imaszőnyegét és imádkozott. Mikor végzett,
gondosan összetekerte a szőnyeget és egy falmélyedésbe tette.
Tudta, hogy hamarosan látogatója érkezik.

STANISLAW Palewski úgy ötvenöt éves lehetett; kopasz

fejét rövid, ősz hajfürtök keretezték, tengerkék szemének
esdeklő szomorúságára rácáfolt erős álla, sasorra és határozott
vonalú szája, melyet most szűk réssé húzott a Márvány-öböl
felől érkező szél és eső.
Minden csütörtök este végigsétált az Új Mecsettől az
Aranyszarvig vezető úton; cilinderében és szalonkabátjában
elég feltűnő figura volt. A cilinderhez hasonlóan a kabát is
látott már szebb napokat – az egykor fekete, sokat hordott
ruhadarabot a fülledt isztambuli levegő mostanra
majdhogynem tengerzöld színre festette; a cilinder
bársonyborítása több helyen már simára kopott, kiváltképp a
karimája és körben a bélése.
Mikor két csadorba bugyolált hölgy jött vele szembe
kíséretével együtt, udvariasan lelépett a kocsiútra és
üdvözlésképpen önkéntelenül megérintette kalapja karimáját.
A hölgyek közvetlenül nem fogadták az üdvözlést, de mintha
biccentettek volna, Palewski aztán halk sugdolózást és
nevetgélést hallott. Elmosolyodott, aztán visszalépett a járdára,
hogy folytassa útját.
Ekkor valami koccant a táskájában, így bele is nézett.
Törvény nem tiltotta, hogy az idegen hatalmak diplomatának
minősített képviselői átballagjanak a városon két üveg 52
20
fokos bivalyfűvodkával, Palewski mégsem szerette volna
kipróbálni, hogy működik mindez a gyakorlatban. Először is
azért nem, mert nem volt benne teljesen biztos, hogy a város
viharos története során sosem született olyan törvény, amely
korbácsolással büntetné a szeszesital szállítását. Másodsorban
azért, mert diplomáciai mentessége meglehetősen gyenge
lábakon állt. Nem várták naszádok, hogy parancsára
felhajózzanak a Boszporuszon és addig lőjék a szultánt, míg
jobb belátásra nem tér, ahogy az angol Duckworth tengernagy
tette 1807-ben. Kormánya politikai nyomást sem tudott
gyakorolni, miként az oroszok 1712-ben, mikor nagykövetüket
a Héttoronyba zárták. Negyven éve ugyanis az orosz, a porosz
és az osztrák uralkodó Lengyelországba küldte csapatait, hogy
lesöpörjék az országot a térképről. Palewskinek
tulajdonképpen egyáltalán nem is volt kormánya.
A Fényes Porta Lengyel Birodalmi Nagykövete tehát
megigazgatta az üvegeket védő nedves rongydarabot,
szorosabbra húzta táskája pántjait és folytatta útját az egyre
ritkuló utcák és sikátorok között, míg az Aranyszarv
óvárosának egyik eldugott sikátorában egy apró
kocsibeállóhoz ért. Az ajtó sem volt túl nagy, mert
megsüllyedt; a sáros talaj fölött csak a háromötöde látszott.
Egy csapat gyerek száguldott el Palewski mögött, minden
bizonnyal újabb réteget koptatva le öreg kabátjáról. Csengő
csilingelése jelezte, hogy egy ember érkezik kordájával;
szamarát bámulatos pontossággal navigálta a girbegurba, szűk
középkori utcákon. Palewski sietősen kopogott. Kék
fejfátyolos öregasszony nyitott neki ajtót és szó nélkül félreállt,
hogy beengedje. Palewski meggörnyedt és ahogy belépett,
elrobogott a ház előtt a kordé; apró paták dobogása és a kordés
ember kiáltozása hallatszott, ahogy nekieresztette a gyeplőt.
Odakint már szürkült, bent viszont látszólag sosem érte
fény a házat. Palewski egy pillanatra eltűnődött, hogy vajon az
elmúlt ezerötszáz év alatt bármikor szüremlett-e napfény ebbe
21
a helyiségbe: úgy sejtette, hogy a megsüllyedt ajtókeret
korabizánci munka, és minden jel arra mutatott, hogy a
fakorlát, amibe kapaszkodott, miközben vakon, de
tévedhetetlenül haladt felfelé a lépcsőn, ugyancsak bizánci,
ahogy a ház építőkövei és az ablakmélyedések, illetve a feje
fölött a római boltívek is.
A lépcső tetején megállt kifújni magát és megpróbálta
megfejteni a különös illatkavalkádot, amely az előtte lévő ajtó
résein szivárgott ki némi fény társaságában.
Jasim eunuch és Palewski nagykövet fura baráti párost
alkottak, de barátságuk annál erősebb volt. „Te meg én két fél
vagyunk, együtt válunk egésszé” – jelentette ki egyszer
ünnepélyesen Palewski, mikor a kelleténél több vodkát
sikerült legurítania; a kelleténél többet, mondhatnánk, de
Palewski szerint a vodkában lévő keserű gyógynövénynek
volt köszönhető, hogy még nem veszítette el az eszét – és hogy
életben volt. „Nagykövet vagyok ország nélkül, te meg – férfi
golyók nélkül.” – Jasim elgondolkodott ezen a megjegyzésen,
aztán rámutatott, hogy Palewski akár egy csapásra
visszakaphatja az országát, de a lengyel követ leintette és
felzokogott. „Annyi rá az esély, mint hogy neked új golyóid
nőjenek! Soha, soha. 0, azok a rohadékok!”
– Miután elaludt, Jasim hordárt hívott, aki hazacipelte a
hátán.
Az elszegényedett diplomata most beleszagolt a levegőbe
és ravaszkás báj ült az arcára, ami kétségtelenül javított az
összképén. Először hagymát érzett, aztán csirkét, ebben biztos
volt. Felismerte még a fahéj sötét aromáját is, de volt még
valami, amit nehezen tudott beazonosítani – valamiféle átható,
gyümölcsös illat. Újra próbálkozott, még a szemét is becsukta
hozzá.
Minden további teketóriázás és udvariaskodás nélkül
feltépte az ajtót és berontott a szobába.
– Jasim! Jasim! A pokol tornácáról emeled fel lelkünket!
22
Aeem jahniszi, ha nem tévedek – olyan, mint a perzsa
feszindzsan. Csirke, dió – és gránátalma leve! – harsogta
diadalmasan.
Jasim nem hallotta barátját feljönni a lépcsőn és
döbbenten megfordult. Palewski látta, hogy leesett az álla.
– Ej, fiatalember, még csecsszopó voltál, mikor én már
ilyet ettem. Adjunk hát neki ma este igaz szívvel új, találóbb
nevet: ,,bús nagykövetet vidító”. Mit szólsz hozzá?
A lengyel vendéglátója elé tette az üvegeket.
– Még mindig hideg, érzed? Pompás! Komolyan
mondom, egy nap fogom magam és egy lámpással lemegyek a
pincénkbe, kiderítem, honnan jön az a jéghideg víz. Lehet,
hogy egy római ciszternából. Nem lennék meglepve. Micsoda
kincs!
Elégedetten dörzsölte a markát, Jasim pedig vigyorogva
átnyújtott neki egy pohár vodkát. Egy’ pillanatra összenéztek,
aztán nagy lendülettel ledöntötték az italt. Palewski nekiesett a
kagylónak.
Az este hosszúnak ígérkezett. Valóban az lett. Eljött a
hajnali imádság órája. Jasim tudta, hogy már csak kilenc napja
maradt.

A FÉMMŰVESEK Utcája kevéssel Rusztem pasa mecsetje

fölött, attól nyugatra húzódott. A mecset maga félig elveszett a
Nagy Bazár déli kapuit körülvevő sikátorok és útvesztők
sűrűjében. Ahogy a legtöbb kézműves negyedben, a nyitott
műhelyek sora itt is szűk tölcsérbe rendeződött. Egyik műhely
sem volt nagyobb egy jókora szekrénynél; a fémművesek
kovácstűzhelyen, fújtatóval és kalapáccsal munkálták meg
hagyományos portékáikat: bádogedényeket, kis teáskannákat,
23
felhajtható és levehető tetejű dobozokat minden méretben – a
szempillafesték és tigrisbalzsam tárolásához szükséges apró,
kerek tégelytől egészen a hajósok és a kelmeárusok nagy,
pántos ládájáig. Késeket, villákat, kitűzőket és jelvényeket, de
még szemüvegkeretet is gyártottak, sőt szorítópántot is a
sétabotokhoz. Mindegyiküknek megvolt a maga specialitása,
amitől nemigen tértek el; aki például rendületlenül gyártotta
az amuletteket, amelyekben egy kis papiros lapult, rajta Isten
kilencvenkilenc nevével – nos, az aligha állt át a tűtartót
készítők táborába. Az ipar ugyanis céhszabályok szerint
működött, melyeket évszázadokkal korábban a piacbírák
találtak ki, méghozzá a szultán közreműködésével, és e
szabályokat csali nagyon különleges esetben lehetett áthágni.
Egy hatalmas üst elkészítés vajon különleges esetnek
számít? – tűnődött Jasim.
A fémművesek piacát nem árasztották el úgy a tömegek,
mint Isztambul többi nyüzsgő gócpontját – az
élelmiszerpiacokat, a fűszerbazárokat és a cipész negyedet.
Még az Aranyművesek Utcájában is több volt az élet. Jasim
tehát könnyűszerrel végigsétálhatott az utca közepén, alig
vette észre valaki. Miután a fémművesek nyugtázták, hogy
idegen, nem is nagyon törődtek már vele, hogy szegény-e
vagy gazdag, kövér vagy sovány, mert élő ember aligha
hozhatott nekik többet annál a szerény haszonnál, ami a
céhtagsággal járt. Senki nem ment oda hozzájuk, hogy –
csillagászati áron – vegyen tőlük valami unalmas holmit. A
céhszabályokon változtatni nem lehetett: volt egy minőség és
egy ár, se több, se kevesebb.
Jasim mindezt tudta. Egyelőre csak figyelt. A legtöbb
fémműves az üzlete ajtajában dolgozott, kint a fényben, a friss
levegőn, minél messzebb a bent izzó, füstös kemencétől.
Szüntelenül munkálkodó kalapácsuk alól egymás után
kerültek ki a portékák. Jasim felnézett: az emeleti rácsos
ablakok jelezték, hogy ott lakik a mester és a családja. Az inas
24
meg az üzletben alszik, gondolta Jasim.
Befordult egy udvarba és hátranézett. Szemetes sikátort
látott, melyben a házak felső emeleteire rozoga falépcső
vezetett minden egyes ajtónyíláshoz; a nyílásokat kopott
szőnyegdarab, másutt csíkokra vágott takaró védte a
legyektől. Jasim úgy képzelte, hogy a nők így napközben is
észrevétlenül kiosonhatnak a tetőre levegőzni. És éjjel vajon ki
mászkál azokon a tetőkön? Elég ember, gondolta magában –
sosem lehetett tudni. Vállat vont és hagyta ezt a kósza ötletet,
az udvar úgyis jobban érdekelte.
A fémes kopácsolás ide nem hallatszott be annyira:
mintha békák énekeltek volna egy közeli tóban. Nem sok
fémműves dolgozott az udvar rejtekében: az udvar inkább
karavánszerájként működött, ide hozták a bádogkereskedők a
nyersárut, és innen adták el az utcán dolgozó fémműveseknek.
Egymás hegyén-hátán hevertek a látszólag véletlen formájú,
vastag bádoglapok; gazdáik alacsony zsámolyon ültek köztük,
mintegy csöndben ellensúlyozva az utca ütemtelen
harangjátékát: teázgattak és morzsolgatták az olvasójukat.
Néha boltot is csináltak; a fémműves levágta a lapból, ami
kellett neki, a bádogkereskedő lemérte, a fémműves meg
elvitte.
Jasim kilesett az utcára. A nagyobb árukat – leginkább a
lámpásokat és a ládákat – az utcán, a műhely előtt rakták
össze. Jasim elégedetten nyugtázta, hogy se kint, se bent nincs
sehol olyan hely, ahol titokban meg lehetne építeni egy altkora
üstöt, amelynek az alján elfér egy ember.
Mert azt valaki biztosan látta volna, gondolta.
És ha látta volna, minden bizonnyal meg is lepődik. Az
ég szerelmére, miért akarna bárki is bádogból üstöt
csináltatni?
Ráadásul ekkorát! Ilyen nagy üstöt ember akkor látott
utoljára, mikor... mikor is?
Jasim megtorpant. Körülötte a fémművesek
25
madárdalszerű, kesze-kusza hálaéneke zengett-bongott, de ő
már nem hallotta. Egy szemvillanás alatt eszébe jutott, hogy
mikor.
Tíz éve. 1826. június 15-én éjszaka.

MINTHA VILLÁM sújtott volna reá, úgy hasított Jasim

agyába a felismerés, arca szinte sugárzott.
Miközben a tulajdonos kávét hozott neki, az utcát
bámuló Jasim elméjében a fémművesek kitartó kalapálása
összekeveredett azzal a tíz évvel ezelőtti rémületes hanggal,
mikor a janicsárok a felfordított üstjeiket verték. Ősrégi jel volt
ez, és sem a palotában, sem az utcán, sem saját otthonában
senki emberfia félre nem érthette. Ez volt a nagybetűs lárma és
nem azt jelentette, hogy a janicsárok több ételt követelnek.
Hanem azt, hogy vért akarnak.
Az üstjeiket verő janicsárok felbujtó és baljósan kitartó
lármája évszázadokig az utcai mészárlások, kivégzések,
herceggyilkosságok előjátékául szolgált. Mindig így volt ez?
Jasim jól ismerte a janicsárok érdemeit. Egyenként válogatták
ki őket a birodalmi hadisarcként elhurcolt legszívósabb,
legbelevalóbb, legelevenebb keresztény fiúk közül. Aztán
Isztambulba vitték őket, ahol megtagadtatták velük balkáni
paraszt felmenőik hitét, majd a szultán színe előtt hűséget
kellett fogadniuk neki, így lett belőlük hadtest – rettenetes
harci gépezet, amit a török szultánok európai ellenségeikre
szabadítottak.
Az Oszmán Birodalom rémületet keltett az ismert világ
minden szegletében – és a hitetlenek jajveszékelését
legfőképpen a janicsárok ténykedése okozta. Bevették Szófiát
és Nándorfehérvárt. Magát Isztambult a görögöktől hódították
el 1453-ban. Lerohanták az Arab-félszigetet és a Szent
26
Városokat. Az 1526-os mohácsi csatában még a nyeregben
levágták a magyar lovagok legjavát, Nagy Szulejmán pedig
Budára vezette csapatait, aztán futólag Bécsbe is ellátogatott
velük. Rodosz, Ciprus, Egyiptom és a Szahara is behódolt
nekik. Sőt, a janicsárok 1566-ban még Franciaországban is
partra szálltak, aztán egy évig vendégeskedtek Toulonban.
Aztán – ki tudja, miért – fogyni kezdtek a nagy diadalok.
Mást jelentett már az elkötelezettség. A janicsárok nősülési
jogot szerettek volna. Kereskedési jogot kérvényeztek, hogy
békeidőben is etetni tudják a családjukat. A fiaikat beléptették
a seregbe, de a seregnek lassan lelankadt a harci kedve.
Azonban továbbra is veszélyesek voltak: kiváltságaik
birtokában fölényeskedtek a város egyszerű lakóival. Mivel
arra találták ki őket, hogy az örökösen terjeszkedő birodalom
valamely elhagyatott határvidékén haljanak hősi halált,
megkaptak mindenféle jogot és kiváltságot, amit a szultán és a
nép csak adhatott majdani mártírjainak. De ők már nem
keresték a mártíromságra kínálkozó lehetőségeket. Az egykor
Európa riogatására vezérelt emberek egyszerűen rájöttek,
hogy sokkal könnyebb – és kevésbé kockázatos – otthon
terrorizálni.
A palota többször is próbált megegyezni velük. Próbálta
megzabolázni őket. 1618-ban II. Oszmán szultán megkísérelte
legyőzni őket, de megölték őt – Jasim tudomása szerint
összeszorították a heréit; ez a fajta kivégzés nem hagyott
nyomot a holttesten. Különleges ember, különleges halálnem.
Úgy vélték, ez a módszer illik leginkább az uralkodói család
tagjaihoz. Később, 1635-ben IV. Murád 30. 000 janicsárt
trombitált össze, hogy aztán Perzsiában a halálba vezesse őket.
A szervezet azonban tovább élt.
A törökök végül lassan és fájdalmasan rájöttek, hogy már
nem tudják rendesen megvédeni magukat.
Megbízhatatlanságuk ellenére a janicsárok továbbra is azt
állították, hogy ők a legfőbb haderő: nem lehetett megtámadni
27
őket. A Topkapi-palota előtti üres tér, név szerint az Atmejdán
tér, a bizánciak ősi Hippodromja szolgált a janicsárok
gyakorlatozásának színhelyéül. A téren állt egy óriási, öreg fa;
a janicsárok mindig odagyűltek, ha a legkisebb veszély is
fenyegette őket. Ez alatt a fa alatt, melyet janicsárfának
neveztek, kibeszélték bánatukat és titkaikat, de itt szítottak
zendüléseket is. Aki megharagította őket, azt felakasztották a
fa hajladozó ágaira – a gyengekezű, döntésképtelen szultánok
rémült sora áldozott minisztereket, vezíreket, udvari
hivatalnokokat a vérszomjas janicsárságnak.
A szultán seregei által az Iszlám nevében leigázott
területek aztán a hitetlenek kezére kerültek: elsőnek
Magyarország lett oda. Egyiptomban Ali albán pasa, okulva a
napóleoni invázióból, nyugati módra képezte ki a fellahokat.
És mikor Görögország is eltűnt a félig görögajkú birodalom
szívéből, az volt a végső csapás. Az egyiptomiak egy darabig
dicséretesen tartották a frontot; ők komolyan vették a
gyakorlatozást és a regulát, jól taktikáztak és korszerű
fegyvereik voltak. A szultán aztán még időben nekiállt
kiképezni saját, egyiptomi stílusú haderejét, a szeraszker
vezette Új őrséget.
Mindez tíz éve történt. A szultán parancsba adta a
janicsároknak, hogy igazodjanak az Új őrség nyugati
stílusához; tudta, hogy ezzel fellázítja őket. Es a janicsárok
hozták a papírformát: fellázadtak. Csak saját kiváltságaikkal és
a túléléssel törődtek, nekitámadtak a palotának és az Új őrség
ifjoncainak. Ostoba módon kiszámíthatóak lettek, nem csak
ellustultak. Az emberek gyűlölték őket. A szultán már
felkészülve várakozott. Mikor a janicsárok június 15-én,
csütörtök éjjel felfordították üstjeiket, a modern eszközökkel
egyetlen nap leforgása alatt sikerült véghezvinni azt, amibe
előtte háromszáz évig mindenki belebukott. A nagy tűzerejű,
korszerű ágyúk 16-a éjjelére füstölgő romhalmazzá
változtattál?; lázongó laktanyáikat. Ezrek vesztek oda; a
28
túlélők elmenekültek – Isztambul utcáin és a várost övező
erdőkben érte őket a halál, vagy üregekben, lyukakban, ahová
félelmükben rejtőztek.
Ezt a traumát még most sem heverte ki a birodalom,
gondolta Jasim. Bizonyos emberek talán sosem fogják teljesen
kiheverni.

EGY KÖNYÉKIG mocskos, bőrkötényes férfi nagyobb

lámpáson dolgozott az üzlete előtt. Harapófogóval
meghajlította a bádoglapokat, amelyeket aztán olyan gyorsan
és ügyesen illesztett össze, hogy Jasim csak bámult nagy
lelkesen. Végül a fémműves kérdően rápillantott.
– Egy kicsit szokatlan dologra szeretnék árat kérni –
kezdte Jasim. – Úgy látom, maga nagyméretű tárgyakat
készít.
A férfi helyeslően dörmögött.
– Aztán mi kéne, efendi?
– Egy üst. Nagyon nagy üst, lábakkal – akkora, mint én.
Meg tudja csinálni?
A mester felállt és kinyújtóztatta a karját, arca közben
megrándult a fájdalomtól.
– Érdekes, hogy ilyen nagy üst kell az évnek ebben az
időszakában.
Jasimnak tágra nyílt a szeme.
– Meg tudja csinálni? Készített már ilyet?
A fémműves válasza meglepte.
– Nagyjából minden évben csinálok. Nagy bádogüstöket
a levesárusok céhének. A városi felvonulásokon használják
őket.
Hát persze! Hogy is nem jutott eszébe? A céhek évente
felvonulnak az Hagia Sophiáig vezető utcákon, és minden céh
29
húz maga után egy mestersége eszközeivel megrakott
szekeret. A borbélyok céhe egy nagy ollóval vonul és ingyenes
hajvágással kedveskedik a tömegnek. A halárusok hajót
imitáló szekerükön állva eljátsszak, hogy kivetik a hálójukat,
aztán erőlködve kihúzzák a gazdag fogást. A pékek gördülő
kemencét építenek és meleg zsemlét kínálnak a népnek. A
levesárusok pedig óriási, fekete üstökből agyagtálakba merik a
friss levest, és menet közben azt osztogatják. Egyszóval
karnevál az egész.
– De egy bádogüst nem bírja ki se azt a hőt, se a nagy
tömeget – ellenkezett Jasim.
A fémműves felnevetett.
– Az átverés! Ha azok az üstök igaziak lennének,
összetörne alattuk a szekér. Efendi, ugye azt se hiszi el, hogy a
borbélyok azzal az irdatlan nagy ollóval vágják az emberek
haját? A bádogüstökbe is csak egy kisebb fazék levest raknak,
szemfényvesztés az, a móka kedvéért csinálják.
Jasim úgy érezte magát, mint egy csekély értelmű
kisgyerek.
– Mostanában készített ilyen üstöt? Vagy amikor nem
volt szezonja?
– Akkor csináljuk az üstöket, ha a céh megrendeli tőlünk.
Amúgy meg – a tenyerébe köpött és felkapta a harapófogót –
egész évben csak lámpák meg ilyesmik mennek. Az üstök
sokszor behorpadnak, megrepednek, szóval egyszerre többet
is szoktunk készíteni. Én a maga helyében beszélnék a
levesesek céhével.
Jasimra nézett és vidáman csillant a szeme.
– Maga nem Naszreddin hodzsa, ugye?
– Nem, nem a hodzsa vagyok! – nevette Jasim.
– Alikor is huncutságszaga van a dolognak. Hát akkor, ha
megbocsát...

30
10

A LÁNY szűzi díszben, lecsukott szemmel feküdt az

ágyon. Gondosan befont haját malachitszínű csattal fogták
össze. Talán a szempillafesték miatt, de a szeme nagyon
sötétnek tűnt, míg gyönyörű arcán a bőr szinte ragyogott a
terem ablaktábláin átszűrődő fénycsíkokban. A melle köré
tekert fátyolkendőről jókora aranyszínű bojtok lógtak; hosszú
lábaira szatén-muszlin nadrágot húztak – a vékony szövetben
meztelennek tűnt. Bal nagylábujján apró aranypapucs
hintázott.
Kirúzsozott ajkai közt látszott a nyelve hegye; őt már
nem lehetett semmilyen csókkal felébreszteni álmából.
Jasim a lány fölé hajolt és megvizsgálta a nyakát. Két
fekete foltot látott a torka mindkét oldalán. A nyomás erős volt
és szemből jött: a lány bizonyára látta gyilkosa arcát, mielőtt az
végzett vele.
Jasimot elöntötte a részvét a holttest láttán. Micsoda
tökéletesség – halálában a lány leginkább ékszerre hasonlított;
hidegen ragyogott, elérhetetlen szépségként. És, gondolta
Jasim, én is úgy halok meg, mint ő: szűzen. Bár én jobban szét
leszek trancsírozva. Gyorsan elhessegette ezeket a
gondolatokat, melyek évekkel ezelőtt már megkínozták, és
jóformán őrületbe kergették. Idővel megtanulta kezelni őket.
Az ő gondolatai, vágyai voltak, így hüvelyükbe csúsztathatta
őket, akár egy kardot. Életben volt – ennek örült.
Tekintete végigpásztázta a lány halálsápadt bőrét, ami
olyan volt, mint a hideg, fehér vaj. Majdnem elkerülte a
figyelmét, hogy a lányon mégiscsak volt egy aprócska
tökéletlenség; jobb kezének mutatóujján körben meg volt
nyomva a bőr. Tehát gyűrű volt rajta – de csak volt.
Jasim felkapta a fejét. Valahogy megváltozott a terem
hangulata – sűrűbb lett a levegő, talán a holtakéról az élők
oldalára billent az egyensúly. Jasim megfordult és körbenézett:
31
faliszőnyegek, oszlopok – megannyi lehetőség, hogy
elrejtőzzön az ember – talán az, aki már gyilkolt?
Egy nő libbent elő az árnyékból; fejét enyhén oldalra
billentette, kitárt karokkal közeledett.
– Jasim, cherie! Tu te souviens de ta vieille amie?
A válide szultán volt az, a szultán édesanyja. Jasim meg
sem lepődött rajta, hogy Merteuil márkiné hangján szólalt
meg. Jasim tőle kapta a könyvet. Bár nem tudta, de álmaiban a
márkiné a válide karibi-francia kiejtésével beszélt.
A válide megfogta Jasim kezét és megcsipkedte az arcát –
háromszor is. Aztán a csodás lányalakra nézett, akit Jasim
vizsgálatához terítettek ki.
– C’est triste – mondta. Tekintete találkozott a férfiéval. –
Te szegény.
Jasim pontosan tudta, mire gondolt a válide.
– Alors, tudod, ki tette?
– Persze. Egy bolgár halász volt.
A válide rémülten a szája elé kapta kecses kezét.
– Tizenöt lehettem – vonta meg a vállát az eunuch.
A válide elmosolyodott és leintette.
– Jasim, sois serieux! A kislány halott és – ne kiabálj – az
ékszereim is eltűntek. A Napóleon-ékszerek. Rossz időket
élünk mi itt, az appartements-ban.
Jasim az asszonyra nézett. A félhomályban szinte
fiatalnak tűnt, még most is gyönyörű volt, bármilyen
fényviszonyok közt. Jasim eltűnődött – vajon a halott lány is
ilyen jól nézett volna ki a válide korában? Egyáltalán megérte
volna ezt a kort? Aimée – ő volt a szultán anyja. A hárem
összes nője ezért a szerepért küzdött; hogy a szultánnal
hálhasson, fiút szüljön neki, és – ha eljön az ideje – felkészítse a
fiút a török trónra. Minden egyes lépéshez több és több csoda
kellett. A Jasim előtt álló asszony azonban páratlan előnnyel
bírt: francia volt. Vagyis deréktól lefelé már eleve egy csoda.
– Csak nem azt mondod, hogy sosem mutattam még
32
neked a Napóleon-ékszereket? – kérdezte. – Ó, istenem, akkor
te nagyon szerencsés vagy. Mindenkit ezekkel az ékszerekkel
untatok. Dicsérem őket, az én vendégem is dicséri őket – és
tudom közben, hogy ő is ugyanolyan rondának tartja, mint én.
De ha egyszer a Napóleon császár küldte őket nekem.
Personnellement!
Hamiskásan Jasimra nézett.
– Azt hiszed érzelmileg jelentenek bármit is nekem?
Badarság. De részei az én batterie de gueire8-emnek. Olcsó a
szépség e falak közt. A különbözőség viszont sokba kerül.
Nézz csak rá! Cserkeszföld összes hegyei sem tudnának még
egyszer ilyen szépséget alkotni – a fiam meg egy hét múlva
már a nevére se emlékezett volna. Tánya? Alesa? Mit számít?
– Valakinek igenis számított – figyelmeztette Jasim.
– Valaki megölte.
– A szépsége miatt? Ugyan, itt mindenki szép!
– Nem azért. Talán mert a szultánnal készült hálni.
Az asszony hirtelen Jasimra pillantott, aki ilyenkor
pontosan tudta, hogy miért éppen ő lett a válide, nem pedig
más. Állta a tekintetét.
– Talán – mondta, és vállat vont. – Az ékszereimről
akarok mesélni neked. Rondák és nagyon hasznosak – egy
vagyont érnek.
Jasim eltűnődött, vajon az asszonynak pénzre van-e
szüksége: és a nő olvasott a gondolataiban.
– Sosem lehet tudni – mondta megpaskolva Jasim karját.
– A dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy elvárnánk.
Jasim finoman meghajtotta magát jelezvén, hogy egyetért
a megjegyzéssel. A saját életére igaz volt. S a válide életére?
Kétségkívül – egy váratlan, csodás fordulat miatt.
Egy fiatal nő ötven évvel azelőtt felszállt egy francia
postahajóra, amely az Antillákról Marseille-be tartott. A karib-
tengeri Martinique szigetén nőtt fel; szülei Párizsba küldték,
hogy tanuljon és megfelelő férjet találjon magának.
33
 Sosem érkezett meg. Az Atlanti-óceán keleti partjainál
hajójukat megtámadta egy észak-afrikai háromárbocos, a
gyönyörű, fiatal nő pedig algériai berber kalózok fogságába
esett. A kalózok az algíri dej színe elé vitték, akit lenyűgözött a
lány egzotikus szépsége és fehér, csodásán fehér bőre. A dej
tudta, túl értékes ahhoz, hogy megtartsa magának, így
továbbküldte Isztambulba.
De ez még csak a történet fele: az egyszerűen szokatlan
fele. Az évszázadok során más keresztény rabnők is kikötöttek
a szultán ágyában – nem sokan, néhányan. Ám a sors
szeszélye kiszámíthatatlan. Martinique-on az ifjú Aimée és egy
másik karibi-francia lány, Rose Tascher de la Pagerie szinte
elválaszthatatlan barátok lettek. Egy évvel azután, hogy Aimée
sorsdöntő útra kelt Franciaország felé, a fiatal Rose is követte.
Ugyanaz volt az útvonal, de az ő hajója szerencsésebbnek
bizonyult. Elért Párizsba; átvészelte a forradalmat, a
bebörtönzést, az éhínséget és a becsvágyó férfiak közeledését,
míg végül szeretője, majd felesége és császárnője lett
Bonaparte Napóleonnak, Franciaország császárának. Aimée,
Rose fiatalkori barátnője válideként eltűnt a világ elől, Rose-
ból pedig Josephine császárnő lett.
Sosem lehet tudni.
A kistermetű válide megpuszilta Jasimot. Az ajtóból még
visszaszólt:
– Találd meg az ékszereimet, Jasim! És ne várass túl
sokáig, mert különben esküszöm, hogy életemben nem adok
neked kölcsön több regényt!

11

ÉJSZAKA, az esőben még egy kétmillió lelkes város is

lehet csöndes és elhagyatott. Az esti és az éjszakai imádság
között megállt az élet. Egy kiöntött vízelvezetőből patkány
34
kecmergett elő; bundája nedvesen csillogott. Menedéket
keresve végigfutott egy házfal mentén. A túlcsorduló víz
szinte észrevétlenül követte.
A tócsa végül felduzzadt, egymás után lepte el az út
kavicsait, kitöltötte a kis hézagokat, menekülési útvonalat
keresett. Mikor talált egyet, átszivárgott rajta; vakon, de
tévedhetetlenül lefelé tartott. Időről időre megtorpant,
összegyűlt, aztán elszántan folytatta útját a Boszporusz felé;
tiszta nyomát sárral, kisebb gallyakkal, hajjal és morzsákkal
szegélyezte. Átfolyt egy mellékutcán, de ismét összegyűlt a
túloldalán, ahol kőlépcső vezetett le a folyóparton újonnan
épült Győzelmi mecsethez.
Az eső nem hagyott alább és tovább gyűlt a
vizesárokban. A Hajnalcsillag órájában a mecset felügyelője
kiküldött két munkást, hogy derítsék fel, honnan jön az áradat,
ugyanis félt, hogy a víz beszivárog és tönkreteszi a
szőnyegeket. A munkások fejükre borították
gyapjúköpenyüket és elindultak felfelé.
Úgy kétszáz méterrel feljebb találtak egy tóvá duzzadt
útszakaszt és rúdjaikkal gyanakvóan bökdösték a sáros vizet.
Végül rátaláltak a vízelvezetőre és megpróbálták
elhárítani a dugulást; először a rudakkal, aztán kézzel-lábbal,
mikor nyakig másztak a jéghideg, mocskos vízbe. A dugulást
valami puha csomagféle okozta, s annyira szorosan össze volt
kötözve, hogy egyikük sem talált rendes fogást rajta – és hát a
dermesztő fürdőzést az ingoványban nem is bírták néhány
másodpercnél tovább. Már majdnem felkelt a nap, mikor a
rúddal végre sikerült betalálniuk a csomag és a kifolyó közé; a
csomagot elmozdították, mire a víz nagy bugyborékolással
lefolyt.
A munkás, aki félig behajolt a víz alá, hogy megfogja a
tárgyat, most meg is látta – úgy nézett ki, mint egy hatalmas,
sütéshez összekötözött pulyka.
Aztán jobban megnézte, és felfordult a gyomra.
35
12

JASIM kipenderült az ágyból, dzsellabába és papucsba

bújt, leakasztotta erszényét a kampóról és lement az utcára.
Három sarokra volt tőle a Kara Davut, ahol ivott két csésze
sűrű, édes kávét és bureket, olajban kisütött csavart
édestésztát evett hozzá. Éjszaka, mikor az ember még ébren
fekszik és terveket szövöget, míg önfeledten álomba nem
merül, Jasimnak gyakran eszébe jutott, hogy elköltözik a
bérleményéből valami tágasabb és világosabb helyre, ahonnan
rendes kilátás is nyílik. Már eltervezett magának egy kis
könyvtárszobát is, kényelmes, világos zuggal, ahol kedvére
olvashat, és egy remek konyhát, mellette némi hellyel, hogy
egy szolga is meghúzhassa magát – aki reggel megpiszkálja a
tüzet, és kávét főz neki. Jasim gondolataiban hol a könyvtár,
hol a konyha nézett a kék Boszporuszra. A víztükör lágy
mintákat vetett a mennyezetre. Egyik nyitott ablakon beosont
a nyári szellő.
De mikor reggelente kilépett a Kara Davutra, mindig úgy
döntött, hogy végül is, egyelőre marad ott, ahol van. A
könyvei továbbra is morcosán ültek a félhomályban. Konyhája
kardamum- és mentaillattal töltötte meg a szobát,
bepárásította az ablakokat. Jasim jövet-menet megküzdött a
meredek lépcsőkkel, a fejét meg gyakran beverte a
megsüllyedt ajtó szemöldökfájába. A Kara Davut utca éppen
kedvére való volt. Mióta rábukkant erre a kávézóra, ahol a
tulajdonos mindig tudta, hogyan szereti a kávéját – tisztán,
fűszer nélkül, kevés cukorral –, boldog volt a Kara Davutban.
Az emberek ismerték, de nem kíváncsiskodtak utána, nem is
pletykáltak Nem mintha bármiről is pletykálhattak volna:
Jasim csöndes, feddhetetlen életet élt. Péntekenként együtt járt
velük a mecsetbe. Kifizette a számláit. Cserébe nem is kért
36
egyebet, csak hogy mindenki hagyja békén, mikor a reggeli
kávéját issza, az utcai kavalkádot figyeli, esetleg odaint neki a
halaskofa, ha jó fogás volt, vagy mikor elballag a líbiai pékhez
a csodás búzacsírás kenyérért.
Ezen a reggelen a napi teendőin merengett. A szeraszkert
biztosan meg kell látogatnia. Mikor tegnap kora hajnalban ott
állt az üstnél, még túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy
kérdéseket tegyen fel. Mit csináltak a katonák eltűnésük
éjjelén? A rokonaik mit gondolnak az ügyről? Kik voltak a
barátaik? Kik voltak az ellenségeik?
Miközben Jasim az utolsó kérdésen morfondírozott, egy
imám tűnt fel odakint hosszú, fehér süvegben; fekete ruháját
néhány centire felhúzta, hogy ne érjen bele a pocsolyába, aztán
csendben elsétált a kávézó mellett, nem is nézett semerre.
Kisfiú szaladt levéllel a kezében, a szomszédos kávéházban
kért útbaigazítást. A másik irányból három kíváncsi birka
közeledett. Pásztoruk mogyorófavesszővel terelgette őket és
folyamatosan beszélt hozzájuk, ügyet sem vetve az utcára –
mintha csak Trákia valamely néptelen hegyi ösvényén
ballagtak volna.
Aztán az üstöt sem szabad figyelmen kívül hagyni,
gondolta Jasim. Az egész ügyben az üst volt a legvészjóslóbb
tényező, így el kell mennie a levesárusokhoz is, hogy
megtudjon tőlük ezt-azt.
A halott lány a palotában és a válide ékszerei – nos, azt
mondhatnánk, inkább magánügy. Jasim a hárem
bizalmasának számított. Sajátos állapotának köszönhetően
azon kevesek közé tartozott, akiknek szabad bejárásuk volt a
falak mögé, a szultán magánlakosztályának tiltott világába.
Minden család otthonában létezett olyan helyiség, amely
hárem, vagyis tiltott terület volt az idegeneknek. A Topkapi-
palotában ez a terület csaknem egy hektárt foglalt el, folyosók,
udvarok tömkelegét, erkélyek és csigalépcsők sorát rejtette; a
ravaszul kiagyalt építmény olyan hatásosan el volt zárva a
37
külvilágtól, mintha nem is a világ egyik legnagyobb városának
közepén, hanem a Szaharában épült volna.
A szultánon és családtagjain kívül férfi csak igen ritka
esetben léphetett a hárembe. Mármint egészséges férfi. Azok a
férfihadak, akik a szultán nőit felügyelték és kívánságaikat
lesték, Jasimhoz hasonlóan mind átestek egy fontos
beavatkozáson.
Jasim tudta, hogy Nyugaton a háremet kéjes, buja
álomnak hiszik. Naivan azt képzelik, hogy a szultánt a
szerájban tettrekész szépségek kényeztetik, akik egyetlen
szavára érzéki tornaórát tartanak. A nyugatiak számára a
szexuális kaleidoszkóp az eunuchokkal teljesedett ki; a
kiherélt hím a szultán szexuális irigységének eredménye, s
szükségszerű is egy szeretkezésre kitalált intézményben. Az
igazság ennél sokkal prózaibb volt. Már jóval korábban is
heréitek férfiakat: Dáriusz és Nagy Sándor idejében is, vagy
talán mióta léteznek uralkodócsaládok. Az eunuchokat
ugyanúgy megbecsülték, mint a kereszténység királyait
szolgáló szerzeteseket, mert hűségük magától értetődött. Egy
meddő férfi szolgálatai – akárcsak a vágyai – a halálával értek
véget. Az eunuchnak szolgálnia kellett, hogy enyhítsen saját
magányán.
Így hát eunuchok vigyáztak a nőkre. De ki hinné, hogy
voltak olyan eunuchok, akik flottákat, hadseregeket
vezényeltek, vagy meghatározták a külpolitikát. Ezek az
emberek őrzők voltak, az emberiség nyüzsgő hangyabolyának
őrzői, de őket nem tartotta fogva a vágy, a hosszú élet és az
elmúlás gondolata. Legrosszabb esetben is csak a csecsebecsék
és egyéb apróságok imádatának eshettek áldozatul, vagy
önnön hanyatlásuk gondolatának – ez utóbbi gyakran
hisztériába és kisszerű féltékenykedésbe csapott át. Jasim
mindet jól ismerte.
Nem mintha minden eunuch egyforma lett volna,
akárcsak fizikailag is. Bár Jasim a palota bizalmasa volt, a
38
háremben a kiszlar aga vezette fekete eunuchok voltak
többségben. Ők annyiban különböztek Jasimtól, a fehér
eunuchok rendjének sok tagjától, vagy a Vatikán
kasztráltjaitól, hogy nekik úgyszólván semmijük nem volt: a
sivatagi rabszolgatartók sarlós pengéje egyetlen suhintással
megfosztotta őket minden lényegestől, így mindegyikük apró,
művészien megmunkált ezüstcsövecskét tartott a turbánjában,
amelynek segítségével elvégezhette legalapvetőbb testi
szükségletét.
Jasim állapota nem volt ennyire végzetes, de elégnek
bizonyult. Beléphetett oda, ahová közönséges férfi csalt
halálbüntetés terhe alatt merészkedhetett.
A háremhölgyek természetesen nem távozhattak
egykönnyen. Jasim aktuális feladata a háremben tehát inkább
magányügynek számított. Odabent még az idő is másképpen
múlik, elmélkedett Jasim; a hárem megvár. Kint viszont,
ahogy a szeraszker is figyelmeztette, csak tíz átlagos napja
van.
Szájáról lesöpörte a burek morzsáit és úgy döntött,
először a céhet látogatja meg, aztán megy a szeraszkerhoz.
Utána meg – attól függően, hogy mire jutott – felkeres néhány
embert a háremben.
Letett egy érmét az asztalra és bólintott a tulajnak, majd
határozott léptekkel a Galata-híd felé vette az irányt.
Így amikor pár perccel később berontott a kávézóba egy
kipirult, lihegő kisfiú, aki Jasimnak hozott sürgős üzenetet a
szeraszkertól, a tulaj csak a fejét ingatta, és tanácstalanul arra
bökött, amerre Jasim távozott.

13

Az ALBÁN Musztafa gyanakvóan szagolgatta a

pacallevest. A városban ugyanis egyes társaságok eretnek
39
tanokat vallanak, s veszélyes befolyásuk napról napra nő a
társadalom gyenge, hiszékeny tagjai között. A vidékről ide
került fiatalemberek, de még a medreszek józan
ítélőképességű diákjai is könnyen bedőltek a szélhámosok
ügyes hízelgésének. Jól tudta, hogy némelyek visszaélnek
hivatali hatalmukkal, mások pedig – az előbbiek átkos
példájának hatására – nem ismertek el semmiféle hivatalt.
Végtére is, gondolta magában, ő azért van, hogy gyökerestül
kiirtsa őket.
Újra beleszagolt a levesbe. A színe jó volt – újításnak nem
érezte nyomát. Musztafa azon iskolát képviselte, amely a
próféta szavait követte, béke legyen vele: a változásban ott az
újítás, az újítás istenkáromláshoz vezet, az istenkáromlás
pedig a pokol tüzéhez. Ha nem veszik elejét a bűnös
gondolatoknak, mint például hogy a jó pacallevesbe kell egy
csipetnyi tört koriander is, az újítások aláássák az egész céhet,
így az végül képtelen lesz a szokott módon kiszolgálni a
várost. Nem számított, hogy az eretnekek felszámolják-e külön
a fűszert, mivel a káosz mindenképpen felüti a fejét a
kuncsaftokban. Ahol ki lehet használni az emberi gyengeséget,
ott a mohóság megtalálja a számítását.
Musztafa újra beleszagolt. Fogta hivatala jelképét, a
nyakában lógó csontkanalat és belemerítette a tálba. Pacal.
Hagyma. Rendes formájú, enyhén megbámult hagymafejek.
Lenyúlt a tál aljára; kanalának tartalmát a fényben
vizsgálgatta, szemcséket, szennyeződést keresett. Ezután
elégedetten szájához emelte a kanalat és hangosan szürcsölt.
Pacalleves. Szájával csettintett, pillanatnyi félelmei elültek.
Bármily titkokat is rejt ezen ifjú tanonc szíve, el tudja készíteni
a megfelelő árut, ha kell.
Két árgus szempár követte a kanál útját a céhmester
szájáig. Látván, hogy ajkai mögött eltűnik a kanálnyi leves,
szinte hallották, amint súrolja-simogatja Musztafa
szájpadlását, mielőtt lenyelné.. Figyelték, ahogy az öreg
40
füléhez emelte a kezét. Megtérültek a tanulóévek. Új
levesmester született.
– Ízlik. Figyelj a hagymára, sose használj túl nagy fejeket.
Altkora jó, mint az öklöd, vagy kisebb.
Felemelte saját mancsát és ökölbe szorította:
– Túl nagy! – rázta az öklét és nevetett. A tanonc
összerezzent.
Megbeszélték a tanonc hivatalos, céhes beiktatásának
részleteit, jövőbeli kilátásait, megtakarított vagyonát, és hogy
néhány éven belül hol nyithatna esetleg üzletet. Musztafa
tudta, hogy ez a legveszélyesebb pillanat. A frissen végzett
levesmesterek mindig rögtön boltot akartak nyitni, más nem
számított nekik. Türelemre és alázatra volt szükségük, hogy
továbbra is egy idősebb mesternél dolgozzanak, míg fel nem
szabadul egy üzlet.
Igen, a türelem. A türelmetlenség vezetett a korianderhez
és a pokoltűzhöz. Musztafa a bajszát húzogatva a
fiatalemberre sandított. Vajon lesz elég türelme? Önmagáról
úgy vélekedett, hogy neki a türelem szinte a lételeme. Hogyan
is élhette volna az életét, ha nem halmoz fel megváltó
mennyiségű türelmet?

14

SAJÁTOS kérés volt. És igen szokatlan is, hiszen mit

akarhat valaki egy játéküsttel, ráadásul az évnek ebben az
időszakában? Az albán Musztafa fülének veszélyesnek
csengett Jasim szava. Nem újítás-e, ha beengedünk egy
idegent a leveskészítők céhének raktárába? Minden bizonnyal
álnok, alattomos eset.
Jasim pislogott, mosolygott, tágra nyitotta a szemét. Úgy
hitte, ki tudja találni, miféle gondolatok cikáznak a
levesmester fejében.
41
 – Ismernek a palotában, az ajtónállók is kezeskednek
értem, ha ez jelent valamit.
A levesmester komor arckifejezése egy árnyalatnyit sem
enyhült. Jókora kezeit összekulcsolva nyugtatta a pocakján.
Talán kár volt kijátszani a palota-kártyát, gondolta Jasim; a
város összes intézményének megvan a maga büszkesége.
Mással próbálkozott.
– Különös időket élünk. Annyira nem vagyok fiatal, hogy
ne emlékeznék azokra a napokra, mikor a dolgok
általánosságban véve még – nagyobb rendben folytak, mint
manapság. Itt Isztambulban minden nap látok olyasmit,
amiről fiatalabb koromban álmodni se mertem volna.
Külföldiek lóháton. Az utcákon kóbor kutyák pusztulnak
éhen. Vidékről feljött koldusok mindenhol. Régi épületeket
bontanak le, hogy a helyükre fura mecseteket építsenek.
Európai egyenruhákat látni.
Elégedetlenül ingatta a fejét. A levesmester felröffent.
– A minap vissza kellett vinnem egy pár papucsot, ami
negyven piaszterembe került: szétbomlott rajta a varrás. És
csak egy hónapig hordtam!
Ez tényleg igaz volt; ráadásul Jasim egy céhtagtól vette a
papucsot. Negyven piaszterért legalább egy évet ki kellett
volna bírnia.
– Azt kell mondanom, hogy néha bizony már az ételnek
sem olyan az íze, mint régen.
Jasim látta, hogy a levesmester keze ökölbe szorul és
azon tűnődött, vajon nem ment-e túl messzire. Az öreg már a
bajszát morzsolgatta.
– Eunuch vagyok – mondta Jasim.
– Aha – nyugtázta önelégülten a levesmester. Akkor a
mese a palotáról valószínűleg igaz, gondolta. És ez
megmagyarázza, hogy az idegennek miért nincs említésre
méltó bajsza.
– Mondja csak – dörmögte –, szereti maga a
42
koriandermagot? Levesben?
Most Jasimnak kellett elkomorodnia.
– Meglehetősen furcsának tartom – válaszolta.
Az albán Musztafa meglepő ügyességgel talpra szökkent.
– Jöjjön – mondta kurtán.
Jasim követte a tagbaszakadt férfit az udvart körülölelő
erkélyre. A mellvéd alatt, az árkádok tövében szorgosan
sütötték a pacalt. Az inasok vödrökkel imbolyogtak, melyeket
az udvar középen álló kútból töltöttek meg. Macska osont az
árnyékban; a hatalmas húsvágó tőkék lábánál lődörgött. Itt
még a macskának is megvan a pozíciója, gondolta Jasim.
Lementek a lépcsőn az árkádok alá. Amint megjelentek,
egy fényes bárddal hadonászó férfi könnyes szemmel felnézett
a munkájából. Bárdja gépiesen felemelkedett, majd lesújtott
egy megpucolt hagymára, amely egészben maradt, míg a férfi
odébb nem söpörte a pengével, aztán újabb hagymát vett elő a
tőke oldalán lógó kosárból. Újabb gépies mozdulattal
megpucolta és felaprította, közben még csak oda se figyelt az
ujjaira.
Ez ám az igazi szaktudás, csodálta magában Jasim. A
hagymás ember szipogott és üdvözlésképpen feléjük
biccentett.
A mester egy folyosóra érve az övére akasztott
kulcscsomóval kezdett matatni. Kis időbe telt, mire
kibogarászta és egy láncon kihúzta a keresett kulcsot, s a
vastag, fémpántos tölgyfa ajtó zárjába illesztette.
– Nagyon régi kulcs – jegyezte meg Jasim.
– És nagyon régi ajtó – válaszolta a mester.
Jasim majdnem hozzátette, hogy „de attól még
ugyanolyan jó”, aztán inkább elvetette az ötletet. A zár feszes
volt; a mester nyögött egyet, mire a kulcs a zárba csusszant,
kioldotta a megfelelő kulcspeckeket. Az ajtó már könnyedén
nyílt.
Nagy, alacsony mennyezetes terembe léptek, amelyet a
43
szemben lévő fal vasrácsos nyílása világított meg; a nyílás
annyira fent volt, hogy a plafon egy részét hozzáigazították. A
téli nap poros sugarai különös tárgyak egész gyűjteményét
világították meg; mind az oldalsó falak polcain sorakoztak.
Voltak ott faládák, papírtekercsek és különféle méretű
fémtölcsérek is – a csőrük össze-vissza kanyargott, mint
valami dekoratív szegélydísz. És a terem hátuljában három
hatalmas üst állt.
– Itt az összes régi súlyunk – mondta a mester. Szeretettel
nézegette a fémtölcséreket.
Jasim visszafojtotta a türelmetlenségét.
– Régi súlyok?
– Minden új mester gondoskodik róla, hogy a céh súlyait
és mérőeszközeit előzetes bejelentkezés után lecseréltesse és
ellenőriztesse. A régi súlyokat itt tároljuk.
– Minek?
– Hogy minek? – A mester meglepődött a kérdésen. –
Hogy össze lehessen hasonlítani őket. Különben honnan
tudhatnánk, hogy betartjuk a rendes szabványokat? Ha én a
mérlegre teszem a saját súlyaimat, láthatom, hogy hajszálra
megegyeznek a hódítás idején használt súlyokkal.
– Az majdnem négyszáz éve volt.
– Igen, így van. Ha a mértékeink ugyanolyanok, a
hozzávalóknak is ugyanolyannak kell lenniük. Tudja, a
leveseink nem csupán megfelelnek a szabványoknak. Azt
ugyan nem mondanám, hogy ők maguk képezik a szabványt,
de annak szerves részei. Folyamatos láncolat köt össze
bennünket a hódítás napjaival. Olyan, mint az Oszmán
uralkodóház – tette hozzá jámboran.
Jasim hallgatott, hogy úgy tűnjön, lenyűgözték az
elhangzottak.
– Az üstök... – kezdte végül.
– O, igen, igen, pont ez jutott eszembe. Úgy látom,
hiányzik az egyik.
44
15

A SZERASZKER a dívány szélén ült és csillogó, bőr

lovaglócsizmáját bámulta.
– Valamit mondanunk kell a népnek – bökte ki. – Túl
sokan tudják már, mi történt.
Amint a rémült munkások rájöttek, mire bukkantak a
vízelvezetőben, féltek újra hozzányúlni. Otthagyták a kanális
szájánál, és lerohantak a gondnokhoz elmondani, mit találtak.
A gondnok szólt az imámnak, aki éppen a minaretbe készült
felmászni, hogy reggeli imára szólítson. Az imám hirtelen nem
tudta, mitévő legyen, így elküldte a gondnokot, hogy keresse
meg a hajnali őrséget. Amint az öregember végigrohant az
utcákon, hallotta, ahogy az egész városban felhangzik az
imádság.
Nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az ő Prófétája.
A hajnali fényekben már egész kis csapat nyüzsgött a
vízelvezető körül. Az egyikük hányt. Egy másik, aki
keményebb, bátrabb volt a többieknél – vagy csak jobban fájt a
foga az éjjeliőr által felajánlott aranyra –, kiügyeskedte a
groteszk formájú hullát az utca kövezetére, ahol aztán
betekerték egy lepedőbe és felpakolták egy kordéra, amely
csúszkálva-imbolyogva megindult lefelé a Nuszretije, azaz a
Győzelmi Mecset irányába. A helyszínen bámészkodók tarka
tömege verődött össze.
A munkás, aki felfedezte a hullát, már hazament, hogy
kialudja a látott borzalmakat, vagy éppenséggel alaposan
lemossa azokat a fürdő kellemes melegében. A társát nem
viselték meg ennyire az események, így ott maradt élvezni a
nagy csődületet. Első kézből származó beszámolóját a később
érkezők már kellően kidíszítve kapták és adták tovább, így egy
órán belül számos verzió keringett az eseményekről
45
városszerte. Mire eljött az ebédidő, olyan pompás történetek
kerekedtek, hogy egyik sem zárta ki a másikat, így az emberek
azt hihették, csupa furcsaság történt aznap, hiszen a part
közelében kiástak egy egyiptomi szfinxet, Tophanéban meg
rajtaütöttek egy rakás emberevőn, mikor éppen vérben
tocsogó reggelijüket költötték.
A szeraszker fülébe még viszonylag korán,
felismerhetőbb formában jutottak a mendemondák. Azt
hallotta, hogy találtak egy embert, feltehetőleg az ő egyik
eltűnt katonáját, furcsa körülmények közepette a Győzelmi
Mecset közelében. A mecsetbe küldetett további hírekért, így
derült ki, hogy a hullát a mecset egyik, munkások által
használt udvari melléképületébe vitték. Üzent Jasimnak, aki
akkor a Kara Davuton ette a burekjét, hogy találkozzanak a
mecsetnél, aztán átlovagolt megnézni a helyszínt.
A meztelen holttest felbukkanása és borzalmas állapota
mélységesen megrendítette a szeraszkert, így visszatért a
szállására, ahol Jasim várta mit sem sejtve, közönyösen; éppen
a katonai szabályzatok és kézikönyvek gerincét nézegette,
amelyek megtöltötték a dívánnyal szemben lévő
könyvespolcokat.
A szeraszkert elöntötte a méreg.

16

A LEVESKÉSZÍTŐK céhmestere is haragudott Jasimra.

Némiképpen vészjósló jelnek tekintette, hogy egy jött-ment
többet tud az eltűnt üstről, mint ő maga.
– Ez valami rossz tréfa?! – tudakolta dühösen, miközben
(Jasim szerint teljesen fölöslegesen) a raktárat vizslatta az
eltűnt üst után, nyilván hasztalan. Elvégre aligha lehet eldugni
egy bölényméretű üstöt néhány papírtekercs és mérlegsúly
mögé. Ugyanakkor sajnálta is a mestert; szinte biztos volt
46
benne, hogy a céh fennállása óta ilyesmi egyszer sem fordult
elő. Most az ő felügyelete alatt megtörtént: loptak tőlük.
– Nem tudom elhinni. Nálam van a kulcs!
Felemelte a kulcsot és csak bámulta, hátha hirtelen
megtörik és bevallja bűnös tettét. Aztán dühösen megrázta.
– Ez egyszerűen elképesztő; huszonnégy éve...! – Jasimra
nézett. – Huszonnégy éve vagyok itt!
Jasim nyájasan megvonta a vállát.
– A kulcsot mindig magánál tartja?
– Allah nevére, hát a kulcsaimmal alszom! – csattant fel a
mester.
– Talán ki kéne cseréltetni a zárat.
A mester felkapta a fejét és lassan Jasimhoz hajolt.
– Maga azt állítja, hogy a palotából jött – morogta.
– Mi ez az egész? Maga valami ellenőr?
Jasim lassan bólintott. Ez az ember könnyedén bánik a
hatalommal, gondolta. Újra ránézett a mester kezére, melynek
erős ujjai lazán behajtottak.
– Igen, mondhatni.
Majd gyorsan hozzátette:
– Mikor járt idebent utoljára?
A levesmester most az orrán át vette a levegőt és mikor
kifújta, Jasim azon tűnődött, vajon mi járhat az öreg fejében –
netán a válasz? Vagy pedig azt latolgatja, hogy egyáltalán
válaszoljon-e.
– Nem tudom – mondta végül. – Úgy egy hónapja. Talán
régebben. Semmi nem hiányzott.
– Értem. Éjszaka ki őrzi a helyet?
Isztambulban mindig az emberek számítottak, az
ismeretség. És hogy ki kinek tesz szívességet.
A levesmester szaporábban vette a levegőt.
– Zárás után hogyan őrzik a céh épületét?
– Vannak őreink. Jómagam az emeleten alszom.
– Hány őr van?
47
 – Hát, kettő, talán három.
Jasim arca továbbra is rezzenéstelen maradt.
– Van náluk kulcs?
– Megmondtam, hogy a kulcsokkal alszom. A nagykapu
kulcsa persze náluk van. Lefekvés előtt adom oda nekik és
reggel rögtön el is veszem tőlük.
– Láthatnám?
A mester a karikán matatott; ujjaival egy rakás kulcsot
átböngészett. Mikor megtalálta a keresett darabot, megmutatta
Jasimnak, aki nagyot nézett. Ez a kulcs is elég ósdi volt,
leginkább nagy fafésűre emlékeztetett, melynek fogait
különböző hosszúságú tűk helyettesítették.
– Azt mondja, két vagy három őrük van. Akkor most
kettőre gondol? Vagy inkább háromra? Szóval?
– Hát, én... – a mesternek elakadt a szava. – Attól függ…
– Mitől? Az időjárástól? A kedvüktől? Én úgy látom,
hogy ez a hely úgy működik, ahogyan az a nagykönyvben írva
vagyon. Nem térnek el a megszokottól, nincs újítás, nincs
koriander a levesben? Igaz?
A mester felemelte a fejét.
– De mikor rákérdezek az éjjeliőrökre, maga azt se tudja,
hányan vannak Tehát ketten vagy hárman? Lehet, hogy öten.
Vagy nincs egy sem.
A leveskészítők céhmestere egy pillanatra lehorgasztotta
a fejét. Úgy tűnt, gondolkodik.
– Elmondom, hogy van – mondta kimérten. – Mindig van
elég őr. Néha kettő, néha három, ahogy már mondtam. Nem
mindig ugyanazok, de egytől egyig ismerem őket. Mindig is
megbíztam bennük. Régóta ismerjük egymást.
Jasim könyörgést vélt felfedezni a férfi hangjában.
Elkapta a tekintetét.
– Mind albánok, ugye?
A mester pislogott, merően nézett Jasimra.
– Igen. És akkor mi van?
48
 Jasim nem válaszolt. Egyik kezével megfogta a mester
kezét, a másikkal pedig megragadta és felgyűrte a ruhája ujját.
A mester káromkodva kapta el a kezét.
Jasim azonban már meglátta, amire számított. A kis kék
tetoválást. Nem volt hozzá elég gyors, hogy felismerje a látott
jelet, de az emberfia csak egyetlen okból viselt tetoválást az
alkarján.
– Beszélgessünk – javasolta.
A mester összeszorította a száját és behunyta a szemét.
– Rendben – válaszolta.

17

MÍG JASIM várta, hogy a szeraszker haragja csillapodjon,

részletesen kikérdezte őt a második holttest felfedezésének
körülményeiről, a vízelvezető pontos helyéről és a test
állapotáról. A szeraszker idegesen és türelmetlenül próbálta
leírni, hogyan volt összekötözve a holttest – közben egy szék
támláját gyúrta, ami csak úgy recsegett-ropogott a keze alatt
de némileg sikerült levezetnie rajta a feszültségét. Jasim
kíváncsian várta, hogy vajon leül-e.
– Azt hittem – szólt keserűen a szeraszker hogy mostanra
már jutottunk valamire. Jutottunk valamire?
– Efendi, számomra még mindig nem világos, hogyan
tűntek el az emberei. Gyanítom, nem egyik pillanatról a
másikra veszett nyomuk a laktanyából. Vagyis: kimentek
onnan. Együtt mentek?
– Tudomásom szerint igen.
– Hová?
A szeraszker felsóhajtott.
– Ennyi. Senki nem tudja. Ötkor ért véget a szolgálatuk.
Visszamentek a szobájukba, ott töltöttek egy kis időt, ezt
tudom, mert az éjjeli szolgálatosok később jöttek, és még látták
49
őket.
– És akkor mit csináltak?
– Ránézésre nem sokat. Henyéltek a priccsen. Olvastak,
kártyáztak, ilyesmi. Aki utoljára látta őket, azt mondta, hogy
ketten kártyáztak.
– Pénzben játszottak?
– Nem... nem tudom. Valószínűleg nem. Remélem, hogy
nem. Jó családból való fiatalemberek voltak.
– Aki kártyázni látta őket, az látta őket legutoljára?
– Igen.
– Tehát senki nem ellenőrzi az embereket, mikor
elhagyják a laktanyát?
– Hát, nem. Az őrök a belépőket ellenőrzik. Miért
figyelnék a kilépőket?
Hogy ilyen helyzetben segíteni tudjanak a
magamfajtának, gondolta Jasim. De ez csak egy indok volt;
tudott volna még többet is. Például a rend és a fegyelem
kedvéért.
– Ha az emberei bármilyen okból elhagyják a laktanyát,
általában egyenruhában vannak?
– Öt vagy tíz éve még nem volt jellemző, de ma már arra
buzdítjuk őket, hogy állandóan uniformisban legyenek. Ez jó
az isztambulinknak, mert így hamarabb hozzászokhatnak az
új módihoz, és jó az embereimnek is. Fegyelmezettebbek tőle.
– Magának is hasznos, mert így ellenőrizheti, hogy
viselkednek.
A szeraszker arcára kényszeredett, fanyar mosoly ült.
– Igen, nekem is.
– Jártak bordélyházba? Voltak nőik? Elnézést, efendi, de
kérdeznem kell.
– Ezek tisztek voltak! Miről beszél maga?! Az emberek,
igen, az átlagemberek járnak utcalányokhoz. Ezt tudom. De
ezek tisztek voltak. Jó családból valók.
Jasim vállat vont.
50
 – És vannak jó bordélyházak is, azt mondják. A jelek
szerint nem túl valószínű, hogy ezek négyen egész este
valamelyik szépen kivilágított kávézóban ücsörögtek az
egyenruhájukban. Nem így szokás eltűnni, igaz? Esti
kalandozásuk során útjuk nyilvánvalóan keresztezte valahol
az elrablójuk útját. A gyilkosuk útját. Valahol... hogy hol?
Sötétben, messze a fénytől. Talán egy csónakban. Egy félreeső
utcában. Vagy valami gyanús helyen, teszem azt egy
kuplerájban vagy játékbarlangban.
– Igen, értem.
– Megengedi, hogy kikérdezzem a szobatársaikat?
A szeraszker a padlót bámulta, és nagyon szívta a fogát.
Jasimnak az ilyesmi egyáltalán nem volt újdonság. Az
emberek megoldást akarnak, de mindig azt remélik, hogy
kavarodás nélkül el lehet intézni. A szeraszker nyilvános
bejelentést akart tenni, de úgy tűnt, nincs rá felkészülve, hogy
megbántson vagy zaklasson másokat. Majd azt állítja, hogy a
padisah erői folyamatosan és rendíthetetlenül nyomoznak,
hogy kézre kerítsék e szörnyű tett elkövetőit – de az egészből
egy szót sem gondol komolyan.
– Efendi, vagy megpróbáljuk kideríteni, mi történt, vagy
nincs értelme tovább foglalkoznom ezzel az üggyel.
– Hát jó. Majd írok magának egy engedélyt.
– Engedélyt. Gondolja, hogy az elég lesz? A
beszélgetésekhez talán. De ha belevetem magam a sűrűjébe,
vajon boldogulok egy engedéllyel?
A szeraszker belenézett Jasim szürke szemébe.
– Támogatni fogom magát – mondta nyűgösen.

18

JASIM korán érkezett a Galata-kikötőnél lévő kis

étteremhez, letelepedett egy kis zugban, ahonnan belátta a
51
Boszporusz csatornáját. A Boszporusz tette Isztambult azzá,
ami volt: Európa és Ázsia találkozási pontja, folyosó a Fekete-
tenger és a Földközi-tenger között, és ősidőktől fogva a
világkereskedelem roppant közraktára. Ülőhelyéről kedvére
nézegethette a szeretett vízi utat, ahogyan keskeny,
kékesszürke felületéről visszatükrözi a várost, amely neki
köszönheti létét.
A csatornán szólás szerint nagy volt a hajóforgalom.
Vitorlahegyek magasodtak egy török fregatt fölé; éppen
irányba állt, hogy felússzon a szoroson. Széles fedélzetű,
egyárbocos halászbárkák raja tartott keleti szél alatt a
Márvány-tenger felé. Az elsuhanó vámhajó hosszú, piros
evezőivel leginkább siető óriáscsiborra emlékeztetett. Kompok,
együléses csónakok és roskadásig megrakott dereglyék
tarkították a képet; háromszögű vitorlával felszerelt fekete-
tengeri egyárbocososokat is lehetett látni, az Aranyszarv
zsúfolt torkolatánál pedig lakóhajók horgonyoztak. A nyüzsgő
vízi út túlpartján Jasim éppen hogy ki tudta venni Üszküdár
városát – ott kezdődött Ázsia.
Üszküdárt a görögök Kalkedonnak, a vakok városának
nevezték. A várost megalapító telepesek ugyanis teljesen
figyelmen kívül hagyták a túlpart remek természeti
adottságait; évszázadokkal később Konstantin császár az
ottani kisvárost, Bizáncot hatalmas birodalmi várossá
duzzasztotta, amely ezután a nevét is viselte. Konstantinápoly
ezer évig volt a Kelet-Római Birodalom fővárosa, mígnem a
birodalom a várost körülölelő kis földdarabbá zsugorodott. Az
1453-as török hódítás óta az Oszmán Birodalom székhelye volt
és hivatalosan még mindig Konstantinápolytiak hívták, de az
átlag törökök leginkább Isztambulként emlegették. Továbbra
is ez volt a világ legnagyobb városa.
Ezerötszáz év pompa és ragyogás. Ezerötszáz év hatalom.
Tizenöt évszázadnyi korrupció, puccs és egyezmény.
Mecsetek, templomok, zsinagógák városa; piacok, vásárhelyek
52
központja; kereskedők, katonák, koldusok otthona. A
túlzsúfolt és mohó városok versenyének aranyérmese.
Jasim néha azon tűnődött, hogy Kalkedon alapítói talán
nem is voltak annyira vakok.
Félig-meddig számított arra, hogy az albán nem jön el, de
mikor felnézett, a nagydarab, marcona férfi ott állt előtte és a
ruháját igazgatta. Jasim a díványra mutatott, mire a férfi leült.
– Ali janinai pasa – mondta a levesmester. – Mond ez a
név magának valamit?
Ali pasa hadúr volt, aki csellel és némi erőszakkal
felépített egy félig független államot Albánia és Észak-
Görögország hegyei között. Jasim tizennégy éve látta a fejét a
szeráj kapujának oszlopára tűzve.
– Az oroszlán – dörmögte Musztafa. – így hívtuk. Az o
seregében szolgáltam, az volt az én hazám. De Ali pasa ravasz
volt. Békét hozott nekünk. Én háborúzni akartam. 1806-ban
elmentem a Dunához. Ott csatlakoztam a sereghez.
– A janicsárokhoz?
A levesmester bólintott.
– Szakácsként. Már előtte is szakács voltam. A harc... egy
férfinak nem túl nagy feladat. Egy albánnak meg semmiség.
Kérdezzen csak meg egy görögöt. De főzni...
Elégedetten röffentett.
Jasim belefújt összekulcsolt kezébe.
– Én hagyománytisztelő ember vagyok – folytatta a
levesmester. – Számomra a janié sárság volt a hagyomány. És
ez a birodalom... ezt ők építették, vagy nem? Nehéz ezt
kívülállóként megérteni. A janicsár sereg olyan volt, mint egy
nagy család.
Jasim közönyös arcot vágott.
– Minden hadsereg ezt állítja magáról.
A levesmester megvetően nézett rá.
– Azért mondják, mert félnek és mert együtt kell
harcolniuk. Az semmi. Ebben a seregben voltak, akiket azért
53
szerettem, mert úgy solymásztak vagy verseltek, mint előtte
vagy azóta senki. Higgyen nekem. Volt egy bátor harcos, aki
minden csata előtt remegett, mint a nyárfalevél, de aztán tíz
helyett harcolt. Vigyáztunk egymásra, szerettük egymást, igen.
Engem azért szerettek, mert bárhol, bármikor tudtam nekik
ennivalót készíteni, a cipészt hasonlóképpen azért, mert ő még
akkor is cipőt varázsolt a lábunkra, ha csak fakéregből és
fenyőtűből dolgozhatott. Több voltunk családnál. Külön világ
volt a miénk. Megvoltak a saját ételeink, a saját szabályaink, a
saját viszonyunk a valláshoz. Igen, igen, a saját viszonyunk.
Sokféleképpen lehet Istent és Mohamedet szolgálni. Lehet
mecsetbe járni, a többség ezt teszi. De mi, janicsárok főleg
bektasik voltunk.
– Tehát azt mondja, hogy aki janicsár volt, az a szúfizmus
valamelyik formáját követte.
– Természetesen. És a janicsárság összes többi szertartását
is. A hagyományokat.
Nos igen, a hagyományok. 1806-ban Szelim szultán
megkezdte a janicsárokkal párhuzamos hadsereg kiképzését.
Ilyen értelemben ez a sereg Mahmud szultán Új őrségének
előfutára volt. Mahmuddal szemben azonban Szelimnek nem
volt ideje a szervezésre, így mikor a janicsárok fellázadtak
szultánuk ellen, sikerült eltaposniuk, és megreformált
hadseregét is elpusztították. A lázadó janicsárokat Bajraktár
Musztafa pasa, dunai parancsnok vezette.
– Tehát maga ott volt – állította Jasim mikor Szelimet
letaszították a trónról, hogy fivére, Musztafa kerüljön a
helyére.
– Musztafa szultán...! – Az albán undorral, megvetően
ejtette a rangot, és köpött egyet. – Az Oszmán kardjával volt
felövezve, de veszett volt, mint a kutya! Két év után az
emberek már azon gondolkodtak, hogyan hozhatnák vissza
Szelimet. Közben Bajraktár is meggondolta magát, ahogy
közülünk mindannyian. Isztambulban voltunk, a régi
54
laktanyában; egy éjen át imádkoztunk útmutatásért, és
beszéltünk a bektasi dervisekkel.
– Ok mondták meg, mit tegyenek?
– Másnap megrohantuk a Topkapi-palotát. Bajraktár
áttört a kapun és Szelimért kiáltott.
– És ekkor – emlékezett Jasim – Musztafa
megparancsolta, hogy fojtsák meg Szelimet. A kis
unokaöcscsével együtt – az a biztos.
A levesmester bólintott.
– Így történt. Musztafa szultán akart lenni az utolsó
Oszmán-házi uralkodó. És ha tényleg ő lett volna, azt hiszem,
mi is túléljük. Mi, janicsárok hűek maradtunk volna a Házhoz,
akárhogy is alakul a sorsunk. De Isten másképpen rendelte.
Szelimet megölték, ám a kis unokaöccse megmenekült.
Hála a gyors észjárású anyjának, elmélkedett Jasim. A
kritikus percekben, mikor Musztafa emberei selyemzsinórral a
kezükben kutatták át a palotát, a fortélyos francia nő, akit
Jasim most szultán Validéként ismert, elrejtette a fiát egy
halom szennyes ruha alatt. Mahmud tehát egy rakás koszos
gönc kegyelméből lett szultán.
– Maga ott volt?
– A palotában voltam, mikor a fiút Bajraktár pasa elé
vitték. Láttam Musztafa szultán tekintetét: ha addig veszettnek
láttuk, akkor...
A levesmester megvonta a vállát.
– A főmufti nem is tehetett mást; kiadott egy fetvát,
amellyel eltávolította a trónról. És Mahmud lett a szultán. Ami
engem illet, én belefáradtam ebbe a fajta katonáskodásba.
Felkelések, a palota ostroma, Szelim megölése. – A karjával
mutogatott. – Oda, vissza, ide, oda.. .Elegem lett.
A levesmester nagy levegőt vett és kifújta a száján.
– Az első adandó alkalommal otthagytam a sereget. Jó
voltam a szakmámban és voltak ismerőseim Isztambulban. Öt
év után már saját boltot nyitottam.
55
 – És a zsoldkönyvét is leadta?
Rengetegen szerepeltek a zsoldjegyzékben, akik
megkapták a janicsárok zsoldját és élvezték a sereg katonáinak
előjogait, de harcolni eszük ágában sem volt. Jól ismert csalás
volt ez akkoriban.
Musztafa habozott.
– Nem rögtön – vallotta be. – De néhány év elteltével már
nem szorultam segítségre, és akkor leadtam.
Jasim nemigen hitte, de nem szólt rá semmit.
– Utánanézhet a nyilvántartásban. 1815 májusában
léptem ki a janicsároktól. Kellett hozzá bátorság. De maga ezt
úgysem értené.
Jasim azért megpróbálta.
– Nem akarták elengedni? Vagy kellett a pénz?
Az albán megvetően nézett Jasimra.
– Na figyeljen ide. Én oda megyek, ahová csak akarok. A
mai nap kivétel. Nem kellett a pénz, jól ment a bolt.
Jasim egy pislogással jelezte, hogy hisz neki.
– Nehéz volt elszakadnom tőlük.
Jasim közelebb hajolt.
– Hogy sikerült?
A céhmester kissé széttárta karjait és nagy kezeire nézett.
– Megtanultam bízni magamban. A saját szememmel
láttam, mi történt a janicsárokkal. Hagyták, hogy az igazi
hagyománnyal az történjen, ami történt, pedig az számított a
legjobban. Nem szolgálták többé a birodalmat.
Felnézett.
– Gondolja, hogy ez olyan egyértelmű? Én csak vártam –
és hozzám hasonlóan még sokan –, hogy a szolgálat
hagyománya visszatérjen közénk. Végül úgy döntöttem, nem
várok tovább. Láttam, hogy újra ugyanazokat a hibákat fogjuk
elkövetni. Maga azt hiszi, a janicsárok lusták, gyávák és
arrogánsak voltak. A lázadások meg az összeütközések miatt.
A levesmester a szakállát simogatta és Jasimra sandított,
56
aki dermedten ült.
– Megmondom én: akit felaggattunk a Janicsárfára, az
mind könnyű préda volt. Mikor feldühödtünk, valaki bedobott
nekünk néhány nevet, mi meg csak üvöltöttük, hogy „öljük
meg, öljük meg ezt és ezt!” Elénk vetették okét, mi pedig azt
hittük, hogy utána majd tényleg jobb lesz... Koriandert teszünk
a levesbe. Van, akinek ízlik, van, akinek nem, és van, aki meg
észre sem veszi. Hagyjuk most azokat, akiknek nem ízlik.
Rakunk a levesbe egy kevés babot. Meg répát. Ugyanaz a
történet: egyeseknek ízlik, másoknak nem. De a legtöbbjének
édesmindegy. Végül már a pacalt se tesszük bele. És azt
mondjuk rá, hogy leves. Mindenki megnyalja a tíz ujját utána.
Csali néhányan nem.
A bajuszát húzogatta.
– A janicsárok is ilyenek voltak. Mint a recept, amit lassan
teljesen átírnak. A városban hagymából és pacalból főztem a
hagymás pacallevest. A laktanyában viszont, hogy úgy
mondjam, azt akarták, hogy olyan hagymás pacallevesben
higgyek, amiben bab van meg szalonna. Végül el kellett
jönnöm.
Jasim csodálta az idősebb férfi bátorságát. Ebben a
városban annyi minden épült a látszatra, hogy az embernek
sajátos lelki alkatra volt szüksége, hogy kilépjen belőle. De
ezek szerint az albán nem lépett ki belőle egészen. Jasim
legalábbis úgy gondolta, hogy nem – ha igaz, amit a céh
őreiről sejt.
– A régi barátok... – kezdte.
– Nem, nem, nekik nem volt hatalmuk fölöttem úgy,
ahogy maga gondolja. Nem is hibáztattak. De el se felejtettek.
Külön utakon indultunk tovább, de nem felejtettek el.
Otromba mozdulattal felkapott egy péksüteményt és a
szájába tömte. Jasim figyelte, ahogy komótosan lenyeli.
Ragyogott a szeme.
– Június 15-e volt életem legborzalmasabb éjszakája.
57
Hallottam az üstöket... ahogy mindannyian, nem igaz? A
szultán tizennyolc évig várt. Tizennyolc év alatt a kisfiúból
férfi lett, akit csak egyetlen cél hajtott: el akarta pusztítani az
erőt, amely hajdan elpusztította Szelimet.
Talán, gondolta Jasim. De Mahinud indítékai annál
összetettebbek voltak, mint hogy megbosszulja nagybátyja
halálát. Meg akart szabadulni azoktól, akik szinte véletlenül
segítették őt a trónra; feledtetni akarta e tartozást és egyben
elégtételt is vett volna a gyilkosságért. A faragatlan janicsárok
hálát vártak, és szabad kezet adtak maguknak. Jasim még
emlékezett a gúnyrajzra, amit egyik éjjel ragasztottak a palota
kapujára; a kép kutyaként ábrázolta a szultánt és egy janicsár
fogta a pórázát. „Láthatjátok, hogyan bánunk a kutyáinkkal” –
szólt alatta az üzenet. „Amíg hasznunkra vannak és hagyják
magukat vezetni, jól bánunk velük; de ha már nincsenek a
szolgálatunkra, kidobjuk őket az utcára.”
– A város lakói meg voltak rémülve. Bumm, bumm!
Bumm, bumm! Ijesztő hang volt, nem? Leszállt az éjjel és mind
füleltünk, de egy pisszenést se lehetett hallani. Én csöndben
felosontam a tetőnkre. Ó, igen, volt egy régi hagyomány, egy
mondás. Hogy mikor a janicsárok szólnak, a nép szól. A
katonák elhitték. Az üstök a birodalomért zengtek-bongtak,
mint előtte sok évszázadon át. Csak az üstök dobolását és
kóbor kutyák vonyítását lehetett hallani. Nézze, én a tetőn
álltam, hallgattam a zúgást és megsirattam azokat a
bolondokat. Megsirattam egy hangot. Tudtam, hogy sosem
hallom többé, még ha ezer évig élek, akkor sem.
Kezével megtörölte az arcát.
– Később, a mészárlás és a pusztítás után néhányan
megkerestek, hogy valami csöndes állást szeretnének. Egyikük
napokig élt egy rókalyukban, mikor felgyújtották a belgrádi
erdőt, hogy kifüstöljék őket. A családjukat, rokonaikat is
kerülniük kellett, nehogy veszélybe sodorják őket. Elvesztek.
„Vadásztak rájuk. De régen egy család voltunk. Pénzt adtam
58
nekik és megmondtam, hogy tűnjenek el Isztambulból.
Néhány hét vagy hónap múlva a kutya se lesz kíváncsi rájuk.
Aztán lassan kezdtek visszamerészkedni. Csöndes állást
kerestek, hogy ne legyenek szem előtt... fűtők, őrök, tímárok
lettek. Ismertem néhányukat. De több ezren lehettek, akiket
nem is ismertem.
– Több ezren?
– Csak néhányat ismertem, azoknak adtam munkát. Éjjeli
őrködés, semmi feltűnés.
Behunyt szemmel a fejét ingatta.
– Nem bírom felfogni. Tíz éve, és mind csöndes, rendes
emberek. Hálásak voltak a munkáért.
– És mit gondol, mire kellett nekik az üst?
A levesmester kinyitotta a szemét és Jasimra nézett.
– Hát éppen ezt nem értem. Egyébként se igazi üst volt.
Fekete bádogból készült üstben nem lehet semmit főzni. Csak
maskarának jó.
Jasim a halott tisztre gondolt, ahogy az üst alján feküdt
összegörnyedve.
– Minden csak a látszatot szolgálta, vagy nem? – kérdezte
Jasim. – Az imént ezt mondta. Pacalleves babból és
szalonnából.
A levesmester meglepetten nézett rá és összefonta a
karjait.

19

– SZEREZZÉTEK vissza Jasimot!

A szultán válide ujjával megfenyegette a fiát.
– Lehet, hogy álmunkban mindannyiunkkal végeznek.
II. Mahmud szultán, a Horizontok Ura, valamint a
Fekete- és a Fehér-tenger Ura szemét forgatva, megadóan
feltette a kezét. Nehezen elképzelhető, gondolta, hogy
59
háromszáz életerős nőt – és ebbe nyilván az anyját is
beleszámolta – valóban legyilkoljanak, egyesével, a birodalmi
hatalom legfőbb szentélyében.
Ugyanakkor kicsit eljátszadozott a gondolattal. A bűbájos
Fatimát állandóan maga mellett tartaná, végül kieséses alapon
megtudnák, ki a gyilkos. Ekkor ő és Fatima kiszökkennének a
megfojtott szépségek közül és végeznének a tettessel. Ő maga
bejelentené, hogy az átéltek túlságosan megrázták, így nem
vesz magához több feleséget, elvégre nem is lenne tisztességes
velük szemben, meg hát öreg is már. Elvenné Fatimát, aki
masszírozná a lábát.
– Válide – mondta udvariasan. – Ugyanolyan jól tudja,
mint én, hogy ilyen dolgok bizony megesnek. Valószínűleg
van rájuk jó magyarázat is.
Szeretett volna rámutatni, hogy a magyarázat szinte
biztosan pofonegyszerű, de érezte, hogy anyját sértené e
burkolt célzás. Ez az ő birodalma volt, amit a kiszlar agával, a
fekete eunuchok fejével együtt irányított, és mindennek
komolynak kellett lennie benne.
– Mahmud – szólt élesen a válide. – Azt hiszem,
megtaláltam a magyarázatot. A gyilkos nő téged akar.
– Engem? – A szultán elkomorodott.
– Nem ágyba vinni, te sültbolond! Téged akar megölni.
– Aha. Csak sötét volt és összetévesztette a szultánját
valami illatos hurival, akit megfojtott, még mielőtt rájött, hogy
tévedett.
– Nyilván nem így történt.
– Akkor mégis mi volt ez? Főj tó gyakorlat?
A válide oldalra billentette a fejét.
– Talán – ismerte el. – Gondolom, ez is olyasmi, amit
gyakorolni kell. Nem hinném, hogy a lányok zöme már
rutinos fojtogatóként kerülne hozzánk.
Megpaskolta a párnát maga mellett és Mahmud leült.
– Arra gondoltam, hogy valaki egyszerűen csak
60
gyorsítani szeretné a dolgok menetét – folytatta a válide. –
Annak a valakinek is megvan a helye a sorban. Előbb vagy
utóbb egyedül lesz veled. Ő előbb akarja. És akkor megölhet.
– Tehát kiüti a szép lányt, és így eggyel feljebb kerül a
listán. Világos.
– A te szádból nevetségesnek hangzik, de én jóval
régebben vagyok itt, mint te, és tudom, hogy a nevetségesnek
tűnő dolgok is rettentő komollyá tudnak fajulni. Bízz bennem.
Bízz egy anya megérzéseiben.
– Bízom hát, hogyne bíznék. Csak azt nem értem, hogy a
gyilkosnak miért ilyen sürgős. Megölte a lányt, márpedig ezzel
csak lelassította a folyamatot. Egy ilyen után napokig nem
kívánom egyiket sem. Az idegeim, anyám...
– Éppenséggel pont ezzel így gyorsította fel. Lehet, hogy
belebolondultál volna abba a szerencsétlen lányba. Hetekig
vele hálnál. Ki tudja, talán úgy masszírozná a lábad, ahogy
szereted.
Csintalanul nézett a fiára, akinek gyászos vigyor ült az
arcán – a válide ismerte mindenki titkát.
– És ott a rendelet is, ugye? A nagy bejelentés. Ha
meghalsz, nem lesz rendelet. Ne mondd nekem, hogy nincs,
aki ezért képes lenne megölni téged!
– Vagyis hogy időben félreállítson?
– Pontosan. Szerintem most rögtön küldess Jasimért.
– Már megtettem. Dolgozik az ügyön.
– Badarság! Nem is foglalkozik vele. Egész nap színét se
láttam.

20

VALÓJÁBAN Jasimnak aznap igenis sikerült időt

szakítania rá, hogy ellátogasson a hárembe, de csöndben ment
be, senkit nem kürtölt fel, mert csak azt akarta megtudni, hol
61
találták meg a holttestet, és hogy hol élt a lány.
Egykori szobáját három másik lánnyal osztotta meg; a
szoba berendezéséhez a vaságyakon kívül több sornyi fogas is
tartozott, a lányok ezekre akasztották a ruhákat és a táskákat,
amelyekben imádott illatos szappankákat tartottak, meg egy-
két kendőt és papucsot, néhány patyolattiszta fehérneműt, de
az ajándékba kapott karkötők, ékszerek is itt kaptak helyet. A
lány szobatársai még csali háremhölgyek voltak, nem
érdemelték ki a gözde rangot – de reménykedtek.
Két lány az ágyra terített ócska lepedőn éppen buzgón
szőrtelenítette magát egy ragacsos, zöld kenőcscsel, amit egy
nyolcszögletű éjjeliszekrényen álló rézedényből vettek.
Egyikük, egy vörös hajú, zöld szemű, világos borii lány éppen
gondosan kenegette magát egy spatulával, mikor Jasim feltűnt
az ajtóban és meghajolt. A lány hagyományosan biccentéssel
köszöntötte.
– Melyik a gözde ágya? – érdeklődött Jasim.
A térdelő lány odamutatott a spatulával.
A másik lány szétterülve feküdt az ágyon, de most
felemelte a fejét és a testét méregette.
– El kéne már vinniük a holmiját szegénynek – mondta. –
Nem jó nekünk, hogy itt van.
– Elnézést – mondta Jasim. – Éppen azt akarom
megnézni, hogy mi van benne.
Kezét végighúzta a halott lány ruháin, majd leakasztott a
fogasról két táskát és tartalmukat az ágyra öntötte.
– Bizonyára barátnők voltatok.
A térdelő lány felkelt az ágyról és odament Jasimhoz
bámészkodni. A könyökét eltartotta magától, hogy szellőzzön
a hónalján a kenőcs, a haját meg fél kézzel lófarokba fogta.
Olajbarna bőre volt, az ajka színe, mint az óbor, hasonlóan
mellének határozott vonalú bimbóihoz.
Jasim hátrapillantott, aztán széthúzta az üres ágyra szórt
holmikat.
62
 – Egyforma méretünk volt – mondta a lány, és előrehajolt,
hogy felkapjon egy köteg vászonkendőt.
– Mind tudtuk.
Az ágyon fekvő lány nevetgélt.
– De tényleg!
A másik megrázta a kendőt és szabad kezével a melleihez
illesztette, de a kendő így csak az egyik mellét takarta; fehér
vászonrojtjai a hasához ütődtek. Oly ártatlan és szemérmetlen
volt ez a mozdulat, hogy Jasim belepirult.
Az ágyon fekvő lány megkímélte Jasimot a
magyarázkodástól.
– Tedd vissza, Nilu! Olyan félelmetes. Mondd, lala, azért
jöttél, hogy elvidd a dolgait?
Nilu elengedte a felsőrészt, ami visszahullott az ágyra,
aztán a barátnőjéhez fordult.
Jasim alaposan átvizsgálta a gözde holmijait.
– Milyen volt? – kérdezte.
A Nilu nevű lány visszamászott barátnője ágyára; Jasim
hallotta, amint megnyikordult a matrac. Csönd lett.
– Hát... rendben volt.
– Barátnők voltatok?
– Kedves volt. Voltak barátnői.
– És ellenségei? – Jasim megfordult, A két lány egymás
mellett ült és csak bámult rá.
– Aú! – Az lány hirtelen lábai közé kapta a kezét. –
Megszúrt!
Leugrott az ágyról: csupasz mellei ide-oda himbálóztak,
egyik kezét pedig továbbra is karcsú lábai közé fogta.
– Gyere, Nilu. Megmosakszom.
Nilu leakasztott a fogasról egy törölközőt.
– Voltak barátnői – vetette oda az ajtó felé iramodva. –
Rengeteg barátnője volt – tette hozzá.

63
21

– HELLÓ, te drága!
Eme mondat egy kiálló csontú, nagyjából negyven éves
nőtől hangzott el, aki fényes fekete parókát, kipárnázott
flitteres felsőrészt, hosszú, áttetsző szoknyát és jókora,
gyöngyökkel kivarrt papucsot viselt. Mellesleg fél kiló sminket
is, amelytől, Jasim fájdalommal vette tudomásul, a hölgy csak
öregebbnek tűnt.
Mikor is volt – tizennyolc éve talán? Mindketten
felnőttnek számítottak már, mikor Jasim először érkezett a
városba a nagy fanarióta kereskedő-herceg, Alexander
Mavrocordato udvartartásával. A herceg hamar kipuhatolta,
hogy Jasim miben tehetséges, és a tanult fiúnak az
árunyilvántartóban adott munkát, de leküldte a kikötőbe is,
hogy kérdezősködjön, vele vette át újra az árukimutatásokat,
vele tanulmányozta az új árucikkeket is. Jasim rengeteget
tanult; remek nyelvérzéke még munkaadójáét is túlszárnyalta,
aki pedig törökül, ó- és újgörögül, románul, örményül és
franciául is tudott, de oroszul csak alig, grúzul meg egyáltalán
nem. A fiatalember tehát felbecsülhetetlenné vált a
Mavrocordato-klán számára. Rájött, hogy láthatatlanná is tud
válni és megtanult hallgatni, szűkszavúan fogalmazni, így az
emberek aztán észre se vették, ha ott volt.
Ám miközben hálás volt a hosszú órákért, amikor elméjét
pallérozhatta, ott volt a régi gyötrelem, akkor még ráadásul
frissen; a kereskedelem és a politika súlyos levegőjében ott
virágzott a titkok közt a titkos vívódás: akkoriban Jasim
számára az eunuch-lét olyan nyelvtan volt, amit sehogy nem
értett. Elszigetelve érezte magát Európa legkozmopolitább
társadalmában.
Gsinivel egy estélyen találkozott, amit Mavrocordato
rendezett valamelyik pasa tiszteletére, akit le akart nyűgözni,
ezért táncosokat is hívott. Az előadás után Jasimot küldte oda
64
hozzájuk a pénzzel, aki beszélgetésbe elegyedett Gsinivel.
Az Isztambult összetartó hagyományok közül talán a
köcsek táncosok hosszú története volt a legkevésbé nevezetes,
ugyanakkor valószínűleg a legrégebbi is. Egyesek – szellemi
értelemben – Nagy Sándor fiútáncosaitól származtatták őket.
A köcsek hagyomány ezek szerint már ezer évvel
Konstantinápoly megalapítása előtt eljutott hazájából, vagyis
India északi részéből és Afganisztánból a Római Birodalom
határáig. A köcsekek városi teremtmények voltak, és ha
akkoriban épült volna város a Boszporusz partján, minden
bizonnyal beszippantja őket. Annyi mindenesetre bizonyos,
hogy korábban a görögöket szórakoztatták. Kamaszkoruk előtt
kiherélt fiúk közül válogatták őket, szigorú edzéssel tanították
meg nekik a köcsek tánc stilizált művészetét és összes
rejtelmeit. Táncoltak férfiaknak és nőknek is; a török uralom
alatt főleg férfiaknak. Műsorukat öt-hat fős csoportokban
adták elő; egy zenész kísérte őket citerán, míg ők pörögtek,
dobogtak és forgatták a csuklójukat. Minden csoportnak
feladatai közé tartozott az új „lányok” félfogadása és
kiképzése. Közülük persze sokan háltak az ügyfelükkel, ám
hajthatatlanul állították, hogy ők nem prostituáltak, mert
azokról azt tartották, hogy teljességgel erkölcstelenek – és
képzetlenek. „Bármelyik lány szét tudja tenni a lábát” –
emlékeztette egyszer Csini. – „A köcsekek táncosok.”
Azonban kétségkívül igaz volt, hogy a köcsekek nemigen
válogatták meg a barátaikat. A török társadalom
ranglétrájának legalsó fokán álltak, a koldusok felett, de egy
szinten a mutatványosokkal, színészekkel és
szemfényvesztőkkel, akik a hivatásos szórakoztatók lenézett,
ám anyagilag szépen támogatott osztályát képviselték.
Megvoltak a saját szeszélyeik – kinek nem? de ebben a
világban éltek és tudták, merre fordid.
Jasim először szórakoztatónak találta Csinit és
„barátnőit”. Szerette, hogy olyan nyíltan fogalmaznak, szerette
65
csintalanságukat és őszinteségüket, Gsini vidám cinizmusát
pedig imádta, ami valójában romantikus, álmodozó szívet
takart. A sötét tekintetű és igen diszkrét fanarióta
arisztokráciához képest Csini világa durvának tűnt, ám tele
volt nevetéssel és meglepetésekkel. A peloponnészoszi felkelés
idején sötét felhő fenyegette az isztambuli görögöket, de Csini
ekkor is gondolkodás nélkül elfogadta a fellépési
meghívásokat – nem törődött sem saját testi épségével, sem az
utcákon tomboló előítélettel. Két napig ő bújtatta
Mavrocordato anyját és nővéreit, míg Jasim megszervezte,
hogy egy ravasz csellel Egina szigetére, biztonságos területre
jussanak.
Jasim néha elgondolkodott azon, vajon mit lát őbenne
Csini.
– Gyere csalt be. – Megpördült az ajtóban és visszaült
sminkelni a tükör elé. – Nincs megállás, édes. A többi lány is
mindjárt itt van.
– Esküvő lesz?
Jasim tudta, hogy megy ez. Azóta a drámai év óta
sokszor segített Csininek felkészülni az esküvőkre,
körülmetélési ünnepségekre és születésnapokra, ahol az
emberek igényelték a köcsek táncosokat. Cserébe – talán
önkéntelenül – Csini is felkészítette Jasimot a saját napjaira, az
új, unalmas napokra, mikor a gyötrő vágy és a düh
marcangolta belülről, és az eljövendő szebb napokra is.
– Kanmuri – mondta, de nem nézett fel a tükörből.
– Mázlid van, hogy megtaláltál – mostanában egy szabad
percem sincs.
– Jól megy a bolt?
– Soha jobban. így ni. Hogy nézek ki?
– Szemrevaló vagy.
Ide-oda forgatta a fejét, közben nézte magát a tükörben.
– Nem látszom öregnek?
– Nem, dehogy – szögezte le gyorsan Jasim.
66
 Csini két ujjával enyhén felnyomta az arcbőrét, aztán
elengedte. Jasim észrevette, hogy a tükörben őt nézi. Csini
vidáman elmosolyodott és odafordult hozzá.
– Estélyt adsz?
Jasim elvigyorodott és a fejét rázta.
– Csak meg akarok tudni ezt-azt.
Csini rosszallóan megfenyegette az ujjával.
– Drágám, tudod, hogy sosem árulnám el a
bizalmasaimat. Egy lánynak vannak titkai. Mit akarsz
megtudni?
– Csak egy pletyka érdekelne.
– Pletyka? És akkor mért hozzám jöttél?
Mindketten nevettek.
– Egyenruhás férfiakról van szó – kezdte Jasim.
Csini az orrát ráncolta és grimaszolt.
– Az Új őrség tagjai, az Eszkesir laktanyából.
– Megbocsáss, Jasim, de már a gondolat is visszataszító.
Azok a szűk nadrágok! És olyan színtelenek. Ha meglátom
őket... mintha egy rakás őszi tücsök szökdécselne valami
temetésre.
Jasim elmosolyodott.
– Én arra lennék kíváncsi, hogy hová is szökdécselnek.
Nem a katonák, inkább a tisztek. Jó családból való fiúk, nekem
azt mondták. Egyszerű katonákkal nem is zargatnálak, Csini,
azokról úgyse tudnál. De a tisztek...
A mondat vége a levegőben lógott. Csini felhúzta a
szemöldökét és megigazította a haját.
– Már hallom a lányokat. Nem ígérek semmit, de
meglátom, mit tehetek.

22

Az APRÓ szoba leginkább cellára hasonlított és igen

67
gyéren volt berendezve: fenyőfa zsámoly, megereszkedett
kötélrugós ágy; a fali fakampókon több nagy zsák lógott,
melyek a sárga fényben feketének tűntek. Ablak nem volt, a
büdös, nyirkos levegőben pedig valami fura illat keveredett az
izzadság és a lámpából feketén füstölgő olaj szagával.
A szoba lakója a zsákokhoz sietett és belenyúlt a
legkisebbikbe, majd némi matatás után kivett belőle egy még
kisebb zsákot és a húzózsinórjával babrált. A zsák tartalma
puha, fémes csengéssel hullott a matracra.
A ragyogó fekete szempár gyűlölettel bámulta az
ékszereket, azok pedig visszaragyogtak rá. Volt egy aranylánc,
sötét kővel. Egy tökéletesen ovális melltű, borsónyi
gyémántokkal kirakva. Egy karkötő – az aranylánc kistestvére
–, melynek csatját ezüstkarikához rögzített rubin alá rejtették,
és volt még egy pár fülbevaló is. Az ékszerek eredete nem volt
kérdés. Minden felületre – a kőre, a gyémántok közé, a rubinra
– gondosan rá volt vésve az a gyűlöletes, bálványszerű jel, Z
vagy N, összevissza tekeregve, mint a kígyó – ennyiben
hasonlított is emberünkre.
Egészen biztosan velük kezdődött minden. Nem volt
könnyű pontosan követni a lépéseket – ezek az európaiak
ravaszak, mint a róka –, de Napóleon találta ki az egészet. Mit
is akartak a franciák folyton rátukmálni a világra? Hogy
szabadság, egyenlőség meg a fene se tudja, mi még.
Háromcsíkos zászló. Meg volt még valami. Mindegy, az egész
színtiszta hazugság.
Az a zászló lobogott Egyiptom felett is. A katonák
ollóként csattogtak, karmoltak, karistoltak, mindent feltúrtak,
aztán lejegyezték, mit tettek. Más ollókatonák, élükön egy félig
vak hitetlennel, felgyújtották a piramisok árnyékában
veszteglő hajóikat, de Napóleon megmenekült, elhajózott az éj
leple alatt. Azok a hitetlenek meg csak meneteltek étlen-
szomjan; Palesztina sivatagaiban hullottak, mint a legyek.
De ez még csak a kezdet volt. Azt gondolnánk, hogy
68
mindenki megbizonyosodott az idegenek balgaságáról. De
nem: az egyiptomiak inkább megpróbáltak rájuk hasonlítani.
Látták, hogy a franciák úgy jártak-keltek, mintha övék lenne a
szultán földje. Még a nadrágjukat is leutánozták, a
hátrahagyott puskáikat, a menetelésüket, a manőverezésüket,
ahogy egy emberként harcoltak a sivatagban, akkor is, mikor
már hullottak, mint a legyek.
Új módszerek. Könyvecskékből szedett újdonságok. Az
emberek csak körmöltek és körmöltek, bújták a könyveket,
míg véreres nem lett a szemük. Úgy tettek, mintha értenék a
francia zagyvaságokat.
Napóleon. Megölte a francia király, nem? Megszállta a
béke földjét. Homokot hintett a saját katonái szemébe, az egész
világ szemébe. Különben hogy nem látta senki, mi folyik itt?
És ezek az ékszerek – miért kellett eladnunk magunkat holmi
csecsebecsékért?
Akármilyen értékesek is.
Kár, hogy a lány meglátta. A gyilkosság váratlan és
veszélyes mozzanat volt. Talán túlreagálta a dolgot. Lehet,
hogy a lány nem is látott, nem is értett volna semmit. Más járt
a fejében. Csinos arcán diadalittas, várakozásteli, titkos
mosoly. És az a semmihez sem fogható vadság, amivel
levegőért küzdött, mikor meglátta, kinek az ujjai fonódnak
nyaka köré. Tolvaj kezek kaparintották meg az ékszereket.
Igen, de ott voltak a többiek is. Errefelé megérte gyorsan,
bűntudat nélkül cselekedni.
A drágakőre köpött; a nyál lassan csordult lefelé az JV
betű szárán.

23

CSINI ÉREZTE, ahogy az ouzo végigmarja a torkát, aztán

úgy csobban üres gyomrába, mintha élne. Visszatette a
69
poharat az asztalkára és felkapott egy másikat.
– A nővérekre!
Poharak emelkedtek a levegőbe, összekoccantak, és az öt
hollófekete hajú, lestrapáltnak tűnő lány nagy lendülettel kiitta
őket. Egyikük csuklott, ásított, aztán macskamódra nyújtózott
egyet.
– Későre jár – mondta. – Jöjjön a szépítő alvás.
A többiek csacsogtak. Jól sikerült az este. A férfiak
szótlanul nézték előadásukat és a hagyománynak megfelelően
pénzérméket dugdostak a ruhájuk szegélyébe, mikor közelebb
táncoltak hozzájuk. Nem lehetett mindig tudni, de ez a ház
tisztának tűnt, az urak pedig józannak. Valami összejövetel
volt, Csini sosem tudta pontosan, milyen alkalomból lépnek
fel.
Nem szeretett részeg férfiak előtt táncolni, de a műsor
után ő maga szívesen becsiccsentett. Megkérték a kocsist, hogy
a vízpartra vezető utca tetején tegye ki őket, onnan meg
eldülöngéltek a sötétben egy ismerős fogadóig. A hely
természetesen görög volt, tele matrózokkal. Ez önmagában
még nem is rossz, gondolta Csini egy árnyalatnyi mosollyal,
ugyanis ketten lopva figyelték őket – két fiatal és elég jóképű
fiú, akiket még nem ismert. Csak egyszerű halászok
valamelyik szigetről, de akkor is...
Két másik lány is távozni készült, de Csini még maradni
akart. Csak ő és Mina, kettesben. Jólesne még egy ital.
Már a másodiknál tartott, mikor a matrózok akcióba
lendültek. Lemnosziak voltak, ahogy sejtette, és nagy fogáson
adtak túl reggel a piacon, így a városban töltött utolsó
éjszakájukon kissé lerészegedtek és volt pénzük bőven.
Néhány perc elteltével Csini észrevette, hogy a férfi
napbarnította keze a lába felé nyúl. Gyerünk, mosolyogta,
csináld!
De a szeme sarkából látta, hogy egy zömök és enyhén
púpos, himlőhelyes arcú férfi lép be a fogadóba. Jorg kikötői
70
kerítő volt, egy a sunyiképű tömegből, aki nappal is
leszólította az újonnan érkezett tengerészeket és olcsó szállást
kínált nekik, egy órácskát a húgával, vagy – ha biztonságosnak
tűnt – egy ingyen italt nála. Jorgnak persze kuplerája volt, ahol
ronda falusi lányok gyűrték a lepedőt minden éjjel, míg
szélnek nem eresztették őket, de az is előfordult, hogy eltették
őket láb alól, aztán a Boszporuszba hajították a holttestüket.
Feloldódtak a kikötőkben folyó emberi szennyvízben, amelyen
egyes férfiak vitorlát bontottak; várható élettartamuk
semmiképpen sem volt hosszúnak mondható.
Csini összerezzent. Gyengéden lelökte a frissiben
combjára telepedett kezet, ujját a matróz ajkára tette és elegáns
csípőjét megvillantva elosont mellette. Megvár, gondolta. De
most egy kis dolga akadt.
Elvégre egy lány nem szereti megszegni a szavát.

24

ISZTAMBULBAN, az Aranyszarv csúcsánál, közvetlenül

a városfal alatt volt egy terület, amit soha nem építettek be
egészen. Talán túl meredek volt hozzá a terep, az is lehet, hogy
a bizánci időkben tilos volt ennyire közel építkezni a császári
palotához; a terület a tizenkilencedik század elején vadonként,
senki földjeként tengődött, tele sziklákkal és tüskés fákkal.
Ha az arra tévedő jobban kinyitotta a szemét, férfiakat,
néha nőket is láthatott, akik ott éltek – bár nem volt tanácsos
túlságosan buzgón keresgélni őket. E földdarabka lakói közül
néhányan csak éjjel merészkedtek elő; a bűn lengte be a
környék fáit, ott lapult a kisebb barlangokban és
hasadékokban, ahol a város szemetéből nyomorúságos
hajlékokat, viskókat, nyomortelepeket emelt az árnyéknép,
amely valahogy elkerülte az adakozókat – vagy éppen a hóhér
kötelét.
71
 A városi hatóságok újra meg újra elrendelték a
domboldal kisöprését, de a legtöbb lakó ilyenkor eltűnt szem
elől. Az akciók során rengeteg szemetet gyűjtöttek össze, amit
aztán a domb tövében égettek el. Néha hullajelölteket is
találtak: éhező vadkutyákat vagy olyan embereket, akik már
végleg eltávolodtak a világtól és csak üveges szemmel
bámulták, mikor a környékre tódultak a városból, amit ők rég
elveszítettek, elfelejtettek. A hosszú botokkal felfegyverzett,
zajongó emberek idővel elmentek, a domb lakói pedig
csendben visszaszivárogtak, hogy ismét felépítsék hajlékaikat.
Most egy alak ereszkedett lefelé a meredek domboldalon;
nem csapott zajt, óvatosan, sziklától szikláig haladt. A sovány
holdat olykor percekre is kitakarta egy hatalmas felhő; az
egyik sötét szünetben az alak megállt, várt, fülelt.
– Tiszta a levegő?
A válasz suttogva érkezett.
– Tiszta.
A sötétben két férfi tapogatózott egymás mellett. Aki
most érkezett, lábbal előre beugrott egy alacsony barlangba,
aztán leguggolt és a falnak dőlt.
A felhő árnyéka percekkel később megtört. A gyenge
holdfényben a férfi látta, amit látni akart. Egy kis ópiumos
dobozt a fal tövében. Egy sötét halmot, amelyről tudta, hogy
azok az egyenruhák. És a barlang hátuljában két megkötözött,
betömött szájú embert. Az egyiknek hátra volt dőlve a feje,
mintha aludna, a másik viszont tágra nyílt szemmel ült;
tekintete lángolt, akár egy rémült állaté.
A most érkezett férfi ösztönösen a kis dobozra nézett;
örült, hogy legalább jó üzletet kötöttek.

25

JASIM hátravetette a fejét, mikor a holdfény áttört a felhő

72
résén. Ahogy mindkét kezével hozzáért a fa kérgéhez, úgy
tetszett, mintha a fa régen kisebb lett volna; feketén tekergő
ágai az ég felé törtek, sűrű lombján a holdvilág is csak nehezen
hatolt át.
Figyelemre méltó, hogy a fát meghagyták, elmélkedett
Jasim. Az üdvös esemény után még a régen meghalt janicsárok
sírköveit is felkutatták és összetörték. Ugyanakkor miért is ne?
A természetet tisztelő és a változást elutasító törökök miért
álltak volna bosszút egy ártatlan fán, mikor néhány lépésre
tőle ott állt egy hieroglifákkal televésett obeliszk, amelyet egy
bizánci uralkodó hozatott? Tőle nem messze magasodott a
Kígyó-oszlop, három összefonódott zöld kígyó szobra –
egykoron a delphoi jósdánál állt, Görögországban. Tény, hogy
a kígyóknak már hiányzott a fejük, de Jasim tudta, hogy nem a
törökök okolhatók érte. Mikor Palewski egyik este berúgott,
megsúgta Jasimnak a szörnyű igazságot: a három fejből kettő a
lengyel rezidencián pihen egy antik szekrényben, ugyanis száz
éve a lengyel nagykövet kíséretének duhajkodó ifjoncai vágták
le őket. Az egész város tele volt idegen történelmi ereklyékkel,
miért is támadtak volna egy fára? Máshol keresendő a
probléma.
Régen azt hallotta, hogy a fák gyökérzetének
ugyanakkora a kiterjedése, mint magának a fának. Ha
kivágunk egy fát, a gyökerei tovább élnek, nedvességet
szívnak fel a talajból, és a tönkön új hajtást hoznak.
A janicsárok leverése óta még csak tíz év telt el. Sokukat
megölték, főleg azok közül, akik a régi laktanyában
barikádozták el magukat, mikor kivonult a tüzérség és
füstölgő rommá lőtte az épületet. De volt, aki megmenekült –
és ha lehetett hinni az albán céhmesternek, akkor többen,
mintsem Jasim gondolta.
És ezek még csak az Isztambulban állomásozó seregek
voltak. A birodalom minden városa rendelkezett saját janicsár
kontingenssel: nyugaton Drinápoly, Szófia és Várna, keleten
73
Üszküdár, Trabzon és Antalia. A janicsárok Jeruzsálemben,
Aleppóban és Medinában is megvetették a lábukat seregeikkel,
csapataikkal, műveikkel és bektasi imámokkal. Hatalmuk
révén a gyarmati városokban időről időre katonai
kormányokat alakítottak, amelyek rendelkeztek a környék
jövedelmével és parancsoltak a helyi kormányzónak. Vajon
hány ilyen létezhetett még?
Hányan alkották a sereget?
Mennyire hatásosan sikerült megfékezni őket?
Tíz év után hány janicsár lehet még életben?
Jasim pontosan tudta, hol tegye fel a kérdéseket, abban
viszont már kevésbé volt biztos, hogy válaszra is méltatja
valaki.
Felnézett a hatalmas platánfa ágaira és megpaskolta
vastag törzsét; ekkor hozzáért valamihez, ami vékonyabb és
könnyebb volt, mint a fa hámló kérge.
Kíváncsian megfogta a papírt. A holdfény utolsó
sugaraiban ezt olvasta:
A tudatlanok,
Akik nem tudnak tudatlanságukról,
Szétszélednek.
Fuss.
A tudatlanok,
Akik nem tudnak tudatlanságukról,
Keresnek.
Tanítsd őket.
Jasim zavartan körülnézett. A holdvilágtalan sötétben a
Hippodrom üresnek és elhagyatottnak tűnt.
Mégis az a kellemetlen érzése támadt, hogy a verset neki
szánták. Vagyis hogy valaki figyelte.

74
26

Minden vállalkozás sok papírmunkával jár. Az

üzletkötések, az utazások, de még a politikai összeesküvések is
egy halom iratot hagynak maguk után, amelyek túlélik az
üzlet csődjét, az utazó visszatérését vagy a puccs
végrehajtását. A legtöbb papírt a kormányok termelik.
Sikerüket vagy kudarcukat azonban nem az iratmennyiség
jelzi, hanem hogy mennyire képesek feldolgozni, amit
termelnek, és hogyan használják fel az információt.
Az oszmán kormány gigászi levéltára a Topkapi-palota
második és harmadik (belső) udvara közötti
épületegyüttesben kapott helyet. Bejárata a második udvarról
nyílt; az alacsony ajtót fedett előcsarnok védte, ahol éjjel-
nappal fekete eunuchok őrködtek. Egy levéltáros mindig
ügyeletben volt, mert már régen megfigyelték, hogy a
szultánok zárás után kerülik a megerőltető munkát, vezíreik
viszont bármikor betoppanhattak, hogy kérik ezt meg ezt az
iratot. Ahogy Jasim közeledett, látta, hogy most is két fáklya
lobog a levéltári termek bejáratánál; fényük négy bebugyolált
alakot világított meg, ahogy az ajtóban kuporogtak – ez volt az
eunuch őrség.
Hideg éjszaka volt és az őrök fázósan szemükbe húzták
vastag humuszukat; vagy mélyen aludtak, vagy csak úgy
tettek. Jasim csendben átlépett rajtuk és az ajtó hangtalanul
engedelmeskedett ujjainak. Csendben becsukta maga mögött.
Apró előcsarnokban találta magát, melynek mennyezetét
bonyolult minták díszítették, falain pedig csodálatos, kufi
betűkkel vésett szöveg kanyargóit. A pislákoló mélyedésekben
gyertyák égtek. Az innen nyíló ajtó meglepő módon nyitva
állt.
A könyvhodály a sötétben még nagyobbnak tűnt, mint
75
amekkorára Jasim emlékezett; a terem közepe táján
elhelyezkedő könyvhalmok már a homályba vesztek. Az egyik
fal mentén alacsony padsor húzódott – talán olvasóasztal
lehetett, mert előtte a földön mindenhol párnáit hevertek, és
messze, szinte elveszve a visszhangzó sötétségben, aprócska
fény derengett, mely mintha magára vonta volna a homályt. A
fény hirtelen eltűnt, aztán újra felbukkant.
– Behatoló – állapította meg egy kellemes hang. – Milyen
csodás!
A könyvtáros közeledett. Jasim rájött, hogy testének
eltúlzott ringása miatt tűnt el egy pillanatra a gyertyafény.
– Remélem, nem zavarok.
A könyvtáros odalépett egy lámpáshoz, és óvatosan
feljebb tekerte a lángját, hogy a fényben jól lássák egymást.
Jasim meghajolt és bemutatkozott.
– El vagyok ragadtatva. A nevem Ibu – válaszolta a másik
egyszerűen. Könnyed, csaknem nőies hangja volt.
– Szudánból.
– Hát persze – mondta Jasim.
A palota legkeresettebb eunuchjai Szudánból és a Felső-
Nílus vidékéről jöttek; a karcsú, szőrtelen fiúit nőiessége
rácáfolt hatalmas testi erejükre és még annál is nagyobb túlélő
képességükre. Jasim tudta, hogy minden évben fiúk százait
viszik el a Felső-Nílustől és áthajtják őket a sivatagon, egészen
a tengerig. De oda már csak kevesen érkeztek meg. A műtétet
valahol a sivatagban végzik el; a fiúkat a forró homokba
dugják, nehogy elfertőződjön a seb, és három napig nem
kapnak inni. Amelyik a harmadik nap végére nem őrül meg és
aztán tud inni, annak jók az esélyei – az lehet a szerencsés
nyertes.
Kairóban ezért meg is kérték az árukat.
– Talán tudsz nekem segíteni, Ibu.
Jasim valahogy kételkedett benne; az elragadó
fiatalember valószínűleg szívességet tett valamelyik idősebb
76
eunuehnak, akiért rajongott, és helyette volt a könyvtárban.
Korából ítélve még azt sem nagyon tudhatta, hogy mi az a
janicsár, a levéltári rendszert meg pláne nem ismerhette.
Ibu komoly, ünnepélyes arckifejezést vett fel és
csücsörített. Tényleg nagyon csinos volt.
– Nos, én a birodalom összes janicsárseregének a
létszámjegyzékét keresem az üdvös esemény előtti időkből.
Az üdvös esemény – megszokásból a jól ismert kifejezés
jött a szájára. Pontosítania kellett.
– Az üdvös esemény ugyebár... – kezdte.
Ibu gyorsan leintette.
– Psszt!
Egyik kezét a szája elé tette, a másikkal tiltólag a levegőt
legyezte. Ide-oda forgatta a szemét, mintegy óvatosságra intve.
Jasim elvigyorodott. Legalább hallót valamit az üdvös
eseményről.
– Nevek kellenek? Vagy csak számok?
Jasim meglepődött.
– Számok.
– Akkor a kivonatos jegyzék kell. Ne mozdulj innen.
Sarkon fordult és elbillegett a sötétbe. A gyertya
távolodni kezdett, ringatózott egy kicsit, aztán eltűnt –
vélhetőleg valamelyik könyvhalom mögött.
Jasim nem ismerte tűi jól a levéltárat, de azt tudta, hogy
az anyagok elrendezése minden apró részletre kiterjed – szinte
már művészi igényességgel bír. Ha a díván, vagyis az
államtanács egyik vezírének szüksége volt egy iratra vagy
hivatkozásra, bármilyen régi vagy zavaros természetű is volt a
kért anyag, a levéltáros képes volt néhány perc leforgás alatt
megtalálni. Az oszmán történelem négy vagy öt évszázadát
őrizték itt: rendeleteket, népszámlálási eredményeket,
leveleket, adótartozási feljegyzéseket, szultáni kiáltványokat,
meghiúsult petíciókat, munkaügyi adatokat – előléptetésekről
és lefokozásokról szertelenebb hivatalnokok életútját, kiadási
77
lajstromokat, hadjárati térképeket, kormányzói beszámolókat –
egészen a 14. századig, amikor a törökök először terjeszkedtek
Anatóliából a Dardanellákon túlra, Európába.
Közeledő léptek zaja hallatszott. A gyertya és
nádszáltermetű hordozója előtűnt a sötétből. A gyertyától
eltekintve Ibu üres kézzel tért vissza.
– Nem sikerült?
Jasimnak minden igyekezete ellenére egy csipetnyi
leereszkedés is vegyült a hangjába.
– Hmm, hmm – hümmögött a fiatalember. – Nézzük csak
meg jobban.
Meggyújtotta az olvasópad fölötti lámpákat és egy
párnára térdelt. A pad fölött egy polc is volt, tele nagy, vastag,
zöld gerincű jegyzékekkel. A fiú kihúzott egyet; a könyv
nagyot csattant a pádon. A vastag lapok recsegtek, ahogy
lapozott, közben magában dudorászott. Végighúzta az ujját az
egyik oldal táblázatán és megállt.
– Megvan?
– A végén meglesz – mondta Ibu.
Tompa puffanással becsukta a jegyzéket és könnyedén
visszatette a helyére, aztán odasasszézott az ajtó melletti falba
épített katalógushoz, kihúzta az egyik fiókot, a fiókból pedig
egy cédulát.
– O! – Jasimra nézett és szomorú volt a tekintete. – Hát
hová lettél? – kérdezte. – Nem te, mert téged látlak, kedves,
hanem a jegyzék, amit kértél. Ki van adva.
– Ki van adva?! Kinek?
– Csitt, csitt! Nem mondhatom meg.
Ibu a kezében lévő cédulát legyezőként az arca elé
tartotta; gyors csuklómozdulattal kinyitotta, majd becsukta.
– Persze, megértem – szólt Jasim komoran. – Én csak azt
reméltem, hogy...
– Hogy?
– Hogy esetleg meg tudod mondani, hogy a várnai
78
szandzsáknak mennyi jövedelme származott... bányajogból az
1670-es években.
Ibu összeszorította az ajkait és fújt egyet. Úgy nézett ki,
mint aki mindjárt fejből megmondja a számokat.
– Egy bizonyos évben? Vagy az egész évtizedben?
– 1677-ben.
– Egy pillanat.
A cédulát írással lefelé a kihúzott fiókra tette, felkapta a
gyertyát, és egy pillanat alatt eltűnt a polcok mögött. Jasim
előrelépett és megfordította a cédulát, amelyen ez állt:
Janicsár létszámj.; 7-3-8-114; kivonat: á., 1825.
Parancsra.
Tanácstalanul visszatette a cédulát.
Mikor Ibuval már egy perce görnyedt egy sárguló tekercs
fölött, amely lehengerlően büdös báránybőrszagot árasztott és
számára teljességgel érdektelen adatokat és megjegyzéseket
tartalmazott a várnai szandzsák 1677-es helyzetéről, feltette a
kérdést.
– Ibu, mit jelent az, hogy „Parancsra”? A szultánt?
Ibu elkomorodott.
– Csak nem leskelődtél?
– Csak úgy hallottam valahol ezt a kifejezést – vigyorgott
Jasim.
– Értem. – Ibu egy pillanatra rosszallóan összehúzta a
szemét. – Ne fogd meg a tekercset. Szóval, lehet a szultán is.
De valószínűleg nem az. Az biztos, hogy nem valamelyik
alabárdos, kertész, vagy szakács, őket nyilván feltüntetnénk
rangjuk szerint.
– Akkor ki az?
Ibu ravaszul a tekercsre mutatott.
– Ez itt tényleg érdekel téged vagy csak ürügy, hogy ide
gyere csevegni?
– Csak ürügy. Szóval ki az?
A levéltáros gondosan összetekerte az iratot, átkötötte
79
egy lila szalaggal, és felkapta.
– Hadd csináljak egy kis rendet.
Jasim csendesen kuncogva figyelte, ahogy a fiú hanyagul
és kiállhatatlanul könnyed léptekkel átsétál a katalógushoz. A
cédulát visszadugta a helyére, hosszú ujjaival belökte a fiókot
és ismét eltűnt a gyertyával a polcok között. Isten irgalmazzon
az idősebb férfiaknak! Jasim még sosem találkozott ilyen
nagyhatású kokettálással. Ugyanakkor le is volt nyűgözve. Ibu
külsejével és beszédstílusával jó kis afrikai leányzóra
hasonlított, de elég magabiztosan mozgott a levéltárban. És
amennyire ő látta, nem csak a poros akták között.
Nagyon hamar visszajött.
– „Parancsra” – sugalmazta Jasim.
– A birodalmi udvartartás. A szultán, a családja, a
főhivatalnokai.
– Birodalmi nők is?
– Persze. Az egész szidtáni család. A rabszolgáik nyilván
nem.
– „Parancsra” – tűnődött Jasim. – Ibu, szerinted kinek
kellett ez a jegyzék?
– Nem tudom. – A homlokát ráncolta. – Talán a...
Vállat vont, feladta.
– Ki az? Kire gondolsz?
A levéltáros lemondóan legyintett.
– Senkire. Semmire. Csak úgy jár a szám.
Jasim inkább ráhagyta.
– Azért kíváncsi vagyok, hogy honnan tudhatnám ezt
meg.
Ibu felemelte a fejét, és az egyik díszes falilámpát
bámulta.
– Kérdezd meg valamelyik külföldi nagykövetségen.
Nem lennék meglepve.
Jasim a nádszáltermetfí fiúra mosolygott. „Miért is ne?” –
tűnődött. Az ottaniaknak valószínűleg vannak ilyen
80
értesüléseik.
Kíváncsian Ibnra nézett. De Ibu már a szájára tette a kezét
és ártatlanul bámult a lámpára.

27

– A BÁNATBA! – Csini nem gondolt a pénzre.

Jorg, a kerítő viszont csak arra gondolt.
– Szóval csak üldögélünk és iszogatunk, köcsek táncos?
Mesélünk egymásnak? Nem. Ideülsz és kérdezel tőlem
valamit. Tudni akarod a választ, és én talán tudom is.
Üzletelünk.
Aljas mosollyal megkoppintotta a fejét:
– És itt a boltom.
Csininek úgy tűnt, Jorg máshol tárolja, amit tud: a
púpjában. Tulajdonosa tele volt a veszedelmes, mérgező
anyaggal.
– Mit akarsz? – kérdezte Csini.
Jorg olyasféleképpen forgatta a szemét, mint egy gyík;
Csini egészen beleborzongott.
– Látom, vannak barátaid.
– Jöttment fiúk. Nem válaszoltál a kérdésemre.
Jorg szeme megint rászegeződött.
– Ó, dehogynem – szólt lágyan. – Van valamid, ami
nekem is hasznomra válhat, igaz, köcsek? Egy részeg
tengerész Jorgnak.
Csini hátrapillantott; görög tengerésze elég gyászos képet
vágott és a poharát billegette. Mina már összedugta a fejét a
másik fiúval, aki mondott valamit, mire Mina felkacagott és
hátradőlt, keze a mellkasánál verdesett.
– De most tényleg?!
Visszanézett Jorgra. A kerítő tekintete hideg volt, mint a
jég. Ujjai egy pohár köré görbültek; Csini észrevette, hogy
81
szinte laposak, ujjízületei pedig hatalmasak és alaktalanok.
– Szívességet tennél neki, köcsek – köpködte Jorg.
Csinit figyelve már érezte a győzelem ízét.
– Az a fickó igazi nőt érdemel, nem gondolod?
Köcsek táncosok! Ősi hagyományok, sok évnyi gyakorlás,
blabla. Ezek a szánalmas barmok milyen jogon nézik le őt?
– Bizony, nőt érdemel – folytatta. – És akkor már fiatal
legyen.
Csini megdermedt.
– Aljas vagy, Jorg. De megbánod te még ezt. Vidd a
tengerészt.
Visszament az asztalához. Mina felnézett, rögvest
lehervadt a mosoly az arcáról, mikor barátnője mögött feltűnt
a púpos strici. A meglepődött tengerész először Csinire, aztán
Jorgra nézett.
– Mennem kell – suttogta a fülébe Csini, majd valamivel
hangosabban hozzátette: – Ő itt Jorg. Ronda, mint az ördög, de
ma este... nos, meghívna egy italra. Nem igaz, Jorg?
Jorg dühösen nézett rá, aztán megfordult és kezet
nyújtott a kuncsaftnak.
– Helló, Dimitrij – vartyogta.

28

Brit Nagykövetség
Pera
Kedves Hugi!
Remekül vagyok. Sokat kérdezősködöm utánad.
Megpróbálom leírni az összes benyomásomat, ahogy kérted, de
annyi minden van, nem is tudom, hol kezdjem. Képzeld el, hogy
levelet kell írnod mindarról, amit valaha láttál nagymama porcelános
vitrinjében, gondolj csak bele – a sok csésze egymás hegyén-hátán, a
kis csészealjak, pásztorlányok, kávéskannák, színes cukortartók,
82
olyan domborít tetejűek: hát most ilyennek látom itt ezt az egészet.
Ki ne felejtsem a víz kék szalagját, mert úgy tűnik, ezen nyugszik
minden – mármint nem a vitrin, hanem Konstantinápoly.
Fizerly azt mondja, a törökök nem tört ödnek a múlttal meg a
jövővel, mind fatalisták. Ő meg egyszer bement itt a nagy
templomba, amit Justinianus épített – a neve Aja Szófia (már ugye
görögül) – és beöltözött mohamedánnak (mármint Fizerly, nem
Justinianus, te okostojás!) és azt mondta, hogy szörnyű, csak néhány
gong lóg a sarokban, azokra van ráírja, hogy Musztafa miket csinált
az utóbbi 400 évben. Rendes fakó ez a Fizerly, a húgával is majd
ismerkedj meg, mert azt mondja, én meg hiszek neki, hogy gyorsan
összebarátkozunk.
Ugyancsak neki köszönhetem, hogy átestem életem első Nagy
Diplomáciai Próbáján. Fizerly alig hogy elmesélte, hogy a törökök a
mának élnek, mikor, felcsoszogott egy a Követség ajtajához – ezek
mind köpönyegben járnak, érted, úgy néznek ki, mint a varázslók –
mármint a törökök, nem az ajtók – és történésznek nevezte magát!
Fizerly beszélt neki valamit törökül, a pasas meg perfekt franciául
válaszolt. Fizeriyvel egymásra néztünk – azt hittem, ott pusztulok el
a nevetéstől –, de a török komolyan beszélt és janicsár hadseregek meg
ilyenek után akart kutatni, A Nagyköv szerint Isztambul sokkal
‚unalmasabb a janicsárok nélkül, azt mondta Fizerly. Viszont
mégsem unatkozik
a Te szerető bátyád,
Frank
– Maga kinek dolgozik?
Frank Compston rosszul beszélt franciául. Jasim azt
kívánta, bárcsak eltűnne és békén hagyná őt, hogy a
feladatával foglalkozhasson. Az angol zavartnak tűnt.
– Mondjuk úgy, hogy magamnak dolgozom – válaszolta
Jasim.
– Á, szabadúszó?
Jasim ízlelgette az ismeretlen szót. Szabad úszó? Úgy
sejtette, ő tényleg az, elvégre két golyóval könnyebben
83
hasíthatja a vizet.
– Maga remek megfigyelő – bólintott Jasim.
A fiatalember elvörösödött. Szinte biztos volt benne,
hogy kinevetik, de nem igazán értette a társalgást. Talán jobb,
ha most egy időre elhallgat, gondolta. És diplomatikusabb.
Összefont karral, mereven ült a kárpitozott széken, és figyelte,
ahogy a török különféle listákat ír. Egy perc múlva így szólt:
– Rém csúnya eset volt a janicsároké, ugye?
Jasim meglepődve nézett fel.
– A janicsároknak igen – állapította meg szárazon.
A fiú hevesen bólogatott, mintha Jasim mély értelmű
kijelentést tett volna.
– Hú, az ám! Rohadt egy dolog volt nekik.
A fejét rázta és összeráncolta a homlokát.
– Nem is túl vidám dolog, ha az embert elevenen elégetik
– mormolta Jasim. Pas trop amusant .
A fiú tisztelettudóan meresztgette a szemét.
– Hát az biztos, hogy én sem így képzelem a mulatságot!
Lehajtotta a fejét és nagyot nevetett. Jasim írt tovább. A
fiú felvidult.
– Mondja csak, hogy szórakoznak a népek itt
Isztambulban?
Előrehajolt, sóvárgó arccal, s hogy mire is gondolt, azt
egyértelművé tette két combja közt megmoccanó keze.
Jasim összehúzta a szemét. Halkan beszélt, szinte
suttogott.
– Egyesek döglött birkával csinálják.
A fiú elképedt.
– Birkával?
– Leölik, aztán kivágják a... hogy is mondják... a
húgyhólyagját.
Az ifjú titán arcára kiült a fagyos rémület.
– Aztán egyikük, rendszerint a legerősebbik, szájába
veszi a húgycsövet és...
84
 – Igen, már... már értem. Kérem, én nem erre gondoltam.
Jasim értetlenül nézett rá.
– Maguk talán nem szoktak odahaza futballozni?
A fiú Jasimra bámult és megkönnyebbült.
– Dehogynem, elnézést... persze. Én csak... én – hebegte
rákvörösen – azt hiszem, iszom egy pohár vizet. Bocsánat.
Jasim futólag elmosolyodott és visszatért a könyvekhez.
Megtalálta, amit keresett. Úgy vélte, hogy csupán becslések, de
ha csak nagyjából pontosak, akkor is komoly olvasmánynak
számítanak.
Hány janicsár halt meg 1826 júniusában? A laktanyában
talán ezren veszek oda. Aztán hétszázat a hajtóvadászat során
öltek meg – de legyen csak ötszáz. Volt akasztás és kivégzés is,
de meglepően kevés; leginkább az ismert főkolomposokat
pusztították el így.
A többieket hagyták elpárologni. Jasim tudomása szerint
hárman, esetleg kicsit többen találtak munkát a leveskészítők
céhénél.
Ha pedig lehetett hinni a számoknak, akkor rengeteg
emberről semmilyen adat nem szólt. Csendben, feltűnés nélkül
élik napjaikat. Eltartják a családjukat. Dolgoznak a
megélhetésért. Na jó, azért a rendszert meg tudnák rázni.
Jasim visszaült a székre és az összesítést bámulta.
Rengeteg bujkáló, szánalomra méltó ember.
Szám szerint vagy ötvenezer.

29

Az IMÁM összerezzent. Mondja azt, hogy sürgős dolga

van? Tudta, hogy az eunuch az ő mecsetjébe jár, de még sosem
beszéltek. Egészen a mai napig. Odajött hozzá a déli imádság
után, hogy néhány szót szeretne váltani vele. Az imám igen
kegyesen fejet hajtott, mielőtt még rájött volna, kivel van
85
dolga.
Miközben az eunuch mögötte lépdelt, az imám azon
gondolkodott, hogy nincs joga elrejteni együttérzését vagy
megtagadnia a válaszadást. Nem akart hazudni sem. Már
úgyis túl késő. Rossz előérzettel várta a beszélgetést.
Hogyan lehet valaki jó muszlint, ha a muszlimok
Istenhez vezető útjai úgymond zárva vannak előtte? Az imám
tanítónak tartotta magát, de tanításai javarészt a családi élettel
fonódtak össze. Apáknak adott tanácsot fiaikkal kapcsolatban
és viszont. Férfiakat és nőket is tanított a helyes házaséletre.
Eltévedt férjekkel, féltékeny feleségekkel találkozott, akik
mind azért jöttek hozzá, hogy elbírálja a kérdéseiket.
Mérlegelnie kellett, aztán igennel vagy nemmel válaszolnia;
rendszerint a kérdéseken keresztül jöttek rá önnön
helyzetükre. Ő vezette el őket a megfelelő kérdésekhez, nekik
pedig meg kellett vizsgálniuk, hogy a próféta tanításainak
tükrében hogyan élik az életüket.
Mit tudna megtárgyalni egy olyan szerzettel, akinek
nincsen családja?
Odaértek a szobájához. Dívány, alacsony asztal, a
réztálcán kancsó. Néhány párna. Gyér berendezése ellenére a
szoba fényűző volt. A falakat vállmagasságig több száz éves
izniki mozaiklapok borították, még az izniki cserépégetők
fénykorából. A kék színű, mértani pontossággal
megszerkesztett minták fényesen és tisztán ragyogtak, mintha
csak tegnap készültek volna; magukba szívták a fenti
ablakokon beáradó napfényt. A sarokban álló fekete kályha
barátságos meleget árasztott.
Az imám a díványra mutatott, háttal a kályha felé
fordult.
Az eunuch kissé idegesen mosolyogva helyet foglalt a
díványon, de lerúgta a szandálját, mielőtt burnusza alá húzta
volna a lábát. Az imám némán nyögött. Nehéz menet lesz,
gondolta. Ujjával végigsimította az egyik szemöldökét.
86
 – Beszéljen.
Dörgő hangja lenyűgözte Jasimot. Hozzá volt szokva,
hogy olyanokkal találkozik, akiknek valami rejtegetnivalójuk
van, beszédüket tönkreteszi a kétség és a tétovaság, és most
íme egy ember, aki szakmai tekintélyének nyomatékával
válaszolhat neki. Imámnak lenni annyit jelentett, mint
bizonytalanság nélkül élni. Számára mindig létezett válasz. Az
igazság elérhető volt. Jasim irigyelte a biztonságát.
– A bektasik érdekelnének – mondta.
Az imám nem igazgatta tovább a szemöldökét, bár még
korántsem volt tökéletes.
– Hogyan, kérem?
Jasim elgondolkodott: rosszat mondott volna? Újra
megpróbálta.
– A bektasik.
– Betiltott szekta – mondta az imám.
Nemcsak hogy rosszat mondott, ráadásul rossz embernek
is mondta, gondolta Jasim. Teljesen rossznak. Felállt, távozni
készült és megköszönte az imámnak a felvilágosítást.
– Kérem, maradjon! Tényleg hallani akar róluk?
Az imám mentegetőzve feltette a kezét. Ha
valláselméletről van szó, az már egészen más tészta. Nagy kő
esett le a szívéről. Nem kell a vágyról, a szodómiáról vagy
bármi olyanról beszélgetniük, amivel az eunuchok általában
felkeresik az imámjukat. Hogy például a golyóitól megfosztott
emberfia élvezheti-e majd a hurik bájait a paradicsomban.
Jasim visszaült a helyére.
– A bektasiknak kiemelkedő szerepük volt a janicsárok
seregében – kezdett bele az imám. – Talán ezt eddig is tudta.
– Igen, hogyne. Azt is tudom, hogy nem voltak hithűek.
De érdekelne, hogy ez mit jelent.
– Bektas sejk misztikus volt. Régen történt, még az
isztambuli hódítás előtt; a török (ottomán) akkoriban még
nomád nép volt. Állt már néhány mecset itt-ott a
87
keresztényektől elhódított kisebb-nagyobb városokban. A
harcosaik gázik, vagyis szent harcosok voltak és idegenkedtek
a városi élettől. Szomjazták az igazságot, de a tanítók és az
imámok nehezen maradtak meg köztük. A török gázik közül
sokan a baba, szellemi atyjuk tanácsait hallgatták. A babák
bölcsek voltak ugyan, ám nem volt mind megvilágosodott.
– Pogányok voltak?
– Pogányok, animisták, igen. Néhányukat azonban
megérintették a Próféta szavai, béke legyen vele. Az elveikbe
viszont beépítettek rengeteg régi hagyományt, ezoterikus
tanítást, még olyan tévelyedéseket is, amiket a hitetlenek
között szedtek fel. Bizonyára emlékszik, milyen viharos idők
voltak azok. A kis török/ottomán állam növekedett és sok
törököt magához vonzott. Minden nap új földeket, új népeket,
ismeretlen vallásokat fedeztek fel. Nem volt könnyű
megérteniük az igazságot.
– És a janicsárok?
– Bektas sejk volt a kapocs. Gondolja csak el: az első
janicsárok hitükben bizonytalan fiatalemberek voltak, hiszen a
hitetlenek soraiból ragadták ki őket, így aztán sok tévedést
kellett elfelejteniük. Bektas sejk ebben segített nekik. Nyilván
ismeri a történetet. Murád szultán alatt szolgált, aki a balkáni
hadjáratai során szerzett hadifoglyokból kiállította a janicsár
hadsereget. Mikor a sejk megáldotta őket, karját nyújtva
feléjük hosszú, fehér ujjú köntösében, ez a ruhaujj lett a
janicsárok jelképe, melyet kócsagtoll gyanánt viseltek
turbánjukba tűzve.
– Tehát Bektas sejk baba volt?
– Bizonyos értelemben igen. Valamivel később élt, mint a
hagyomány szerinti utolsó török babák, de az elvei nem
változtak. Tanításait az iszlámra alapozta, de a misztikum és a
szent egység táplálta őket.
– Szent egység?
Az imám elbiggyesztette az ajkát.
88
 – Hitbéli egységre gondolok, az Istennel való egységre.
Például azt mondjuk, hogy csak egyetlen út vezet az
igazsághoz, mégpedig az, amelyik a Koránban áll. Bektas sejk
úgy hitte, léteznek más utak is.
– Mint a dervisek. Az önkívületi állapot. A lélek
felszabadítása a test börtönéből.
– Pontosan, csak a módszerei különböztek.
Mondhatnánk, hogy primitívebbek voltak.
– Hogyhogy?
– Az igazi szakértők úgy tartották, hogy a földi
kötöttségek és törvények felett állnak. A szabályok
áthágásával tehát a testvériséghez való hűségüket
bizonyították. Például szeszt fogyasztottak és disznóhúst
ettek. Nőket ugyanúgy bevettek maguk közé, mint férfiakat. A
Korán világos útmutatásainak nagy részét félresöpörték, mert
lényegtelennek és érdektelennek tartották őket. Ezek a
kihágások kovácsolták őket egységbe.
– Értem. A keresztény születésűek így könnyebben meg
tudták közelíteni az iszlámot?
– Rövid távon igen. Kevesebb testi örömöt adtak fel.
Tudja, milyenek néha a katonák.
Jasim bólintott. Bor, nők és énekszó – a tábortűz örök
liturgiája.
– Ha a Korán útmutatását semmibe vették – mondta
lassan –, akkor milyen útmutatást fogadtak el?
– Nagyon jó kérdés.
Az imám összeillesztett ujjakkal magyarázott tovább:
– Ha úgy vesszük, semmilyet. Az igaz bektasi csakis
önmagában hitt: konokul hitte, hogy az övé a lélek, amely túlél
minden állapotot, a teremtést, a születést, a halált, és még
utána is fennmarad. A szabályok nem számítottak. De érdekes
módon megvoltak a saját szabályaik. Mágikus számok, titkok,
babonák. A bektasik sosem tették a kanalukat az asztalra,
sosem álltak küszöbre, ilyenek. Betartották rendjük
89
jelentéktelen szabályait, így megszeghették Isten törvényeit.
Nem is csoda, hogy a bektasik annyi hitvány alakot vonzottak.
De ne túlozzunk. Az eredeti szándék tiszta volt, még ha
zavaros is. A bektasi hívek muszlimnak tartották magukat.
Vagyis rendesen jártak mecsetbe, mint mindenki más. A
bektasi elem a lelki hűségük másik, titkos rétege volt. Saját
építményeikbe, az úgynevezett tekkékbe jártak. Itt gyűltek
össze, itt imádkoztak Isztambulban és másfelé is elég sok volt
belőlük.
– Minden bektasi janicsár volt?
– Nem. Tágabb értelemben minden janicsár volt bektasi.
Ami azért nem ugyanaz. És kedves barátom, talán
elhamarkodottan beszélünk róluk és elveikről múlt időben. A
janicsárok leverése? Csak visszavetette őket. Ám ez végül akár
termékeny is lehet. Tudja, a hit megizmosodhat a
hányattatások közepette. Úgy gondolom, hallunk mi még a
bektasikról. Nem biztos, hogy ilyen néven, de az ő spirituális
áramlatuk igen mélyről ered.
– De elítélték őket, maga mondta. Betiltották.
– Bizony, itt Isztambulban igen. De hosszú utat tettek
meg. Egykor még a pusztában szónokló babát hallgatták.
Azóta megjárták az iszlám hátországait, a béke földjét, és most
a határain állnak. Talán őrködnek.
Az imám elmosolyodott.
– Ne nézzen ilyen meglepődve. A bektasik elősegítették
az iszlám terjedését a határokon túl. Talán megint így lesz.
– Milyen határokon? Mire gondol?
– Ott erősek, ahol sejthető is. Albániában. Ahol mindig is
erősek voltak.
Jasim bólogatott.
– Van egy vers. Úgy látom, maga rengeteget tud, és talán
ezt is ismeri.
És elszavalta az imámnak a janicsárfára szögezett
versszakokat.
90
 A tudatlanok,
Akik nem tudnak tudatlanságukról,
Szétszélednek.
Fuss.
A tudatlanok,
Akik nem tudnak tudatlanságukról,
Keresnek.
Tanítsd őket.
Az imám a homlokát ráncolta.
– Ha jól emlékszem, ez egy bektasi vers. Igen, ismerem.
Nagyon ezoterikus, ugye? Jellemzően titokzatos. A záró
versszakok valamiféle misztikus megvilágosodást kínálnak,
nem?
– Záró versszakok?
– Igen. – Az imám meglepődött. – Amit most idézett, az
nem a teljes vers. Nem tudta?
Jasim grimaszolt.
– Mit is mondhatnék? „A tudatlanok, akik nem tudnak
tudatlanságukról...”
Az imám végigsimította a szakállát, hogy eltakarja
vigyorát.
– Én sem emlékszem a végére.
– Esetleg utána tudna nézni?
– Ha Isten kegyes – válaszolta nyugodtan. – És ha tényleg
érdekli magát, akkor megpróbálhatom.
– Hálás lennék érte – mondta Jasim, és felállt.
Meghajoltak egymásnak. Jasim már éppen távozni
készült, mikor az imám az ablak felé fordult.
– Szufi misztériumok – mormogta halkan. – A maguk
módján gyönyörűek, de földöntúliak. Nem hinném, hogy
sokat jelentenének a hétköznapi embernek. Vagy nem is
tudom, talán túlságosan is sokat. Az efféle költészetben
rengeteg a szenvedély és a hit, de végül mégsem elégíti ki a
hívőket. Túlságosan szabad, túl veszedelmes.
91
 Nem tudok róla, hogy szabad lenne, tűnődött Jasim.
Veszedelmes, igen.
Biztosan veszedelmes.
Sőt, halálosan.

30

LÁTTA, ahogy a magas, kecses alak kihívóan

végigriszálta magát az utcán: vonzotta a férfiak tekintetét.
Néhány méterre megállt tőle és körülnézett. Jasim felemelt
karral intett neki.
A szomszéd asztalnál ostáblázó öregek látható
elképedéssel forgatták a fejüket, amikor Csini ügyet sem vetve
rájuk odahúzott egy zsámolyt és gyorsan leült.
– Kávét – mondta.
Jasim kettőt rendelt, de elkerülte a felszolgálófiú kíváncsi
tekintetét. Nem először szeretett volna felállni életében, hogy
elmagyarázza a helyzetet. Hogy ez a lány itt igazából nem is
lány, tehát minden a legnagyobb rendben van. Ez a lány férfi,
csak nőnek van öltözve. Csodálta Csinit, amiért volt mersze
betenni a lábát a kávézóba. Mogorván az öregek felé
biccentett. Nagyon nyilvános volt ez a találkozó.
Csini jószerivel smink nélkül érkezett, arcán valódi volt a
pír: jól áll neki, gondolta Jasim, ám az ő helyzetén ez aligha
segített.
– Itt nem beszélhetünk – tiltakozott. – Haza szaladok,
aztán te is...
– Márpedig itt beszélünk! – szűrte a fogai közt Csini. A
fiú felszolgálta a kávét, aztán nekiállt letörölgetni az egyik
közeli asztalt. Jasim elkapta a tekintetét, aztán egy határozott
fejmozdulattal elküldte a fiút, aki erre csalódottan eloldalgott.
– Jól van, jól van! De jó okom van titkolózni, Csini. Nem
föltétlenül az, amire te gondolsz.
92
 De végül is jól gondolta.
Csini az orrán át vette a levegőt. A mellkasa
felemelkedett.
– Mint például?
Jasim ránézett.
– Csodásán nézel ki – mondta.
– Nem kell a szöveg.
Csini keménynek tűnt, de folyton az asztalt nézte és a
fejét ingatta. Látszott rajta, hogy azért élvezi a bókot.
– Jobb, ha most nem látnak együtt bennünket. Nekem el
kell vegyülnöm, feltűnés nélkül kell mozognom. Ha veled
üldögélek itt, akkor nem biztos, hogy ez sikerül.
– Nagylány vagyok már.
Csini ajka reszketett. Jasim elvigyorodott. A leányzó a
szája elé kapta a kezét, és kuncogva Jasimra nézett.
– O, tudom én, hogy csintalan vagyok, édesem. De nem
tudtam megállni. Kicsit vadulnom kellett és találkoznom
valakivel, akit bírok. Sokkolni akartam őket. Ilyenkor érzem
igazán, hogy élek.
Teste megremegett az élvezettől.
– Beszéltem Isztambul legundorítóbb emberével.
Jasim felhúzta a szemöldökét.
– Bámulatos, hogy ilyen biztos vagy benne.
– A púposhátú strici a kikötőből: teljesen biztos. Azt
mondja, egyik este valaki találkozott a barátaiddal.
Jasim közelebb hajolt.
– Hol?
– Ha egy ilyen retkes fickó mondja, akkor biztos
valamilyen szörnyen disztingvált helyen. A disztingvált az jó
szó ide, Jasim?
– Lehetséges. Az... informátorod is ott volt?
– Azt nem mondta. Viszont nem akarod tudni, hol jártak?
– Dehogynem.
– Valami kertben – magyarázta Csini. – A Boszporusz
93
partján.
– Aha.
Csini talán tényleg disztingváltat akart mondani, elvégre
minden viszonylagos.
– Van ott egy pavilon, ránézésre tökéletesen tiszta. Még
kis lámpások is vannak a fákon. – Csini szinte sóvárogva
mesélt. – Lehet üldögélni és beszélgetni, figyelni a hajókat a
szorosban, lehet kávézni, vízipipázni...
Vagy randevúzni, gondolta Jasim. A Jejleji-kert egykor
népszerű volt a szultáni udvarban; maga a szultán is oda vitte
piknikezni asszonyait a fák közé. De ennek már majdnem száz
éve. A szultánok már nem jártak oda többé, mikor a hely
felkapottá vált – azóta pedig kissé hírhedtté is. A Jejleji-kert az
a fajta hely, ahová a szerelmesek szervezték véletlennek tűnő
találkáikat és lágy, féltitkos virágnyelven enyelegtek
egymással. Manapság e találkozók spontánabbnak tűntek, de
sokkal jobban meg voltak szervezve, a beszélgetések java
pedig az anyagiak körül forgott. Jasim könnyedén el tudta
képzelni – talán remélte is –, hogy a szeraszkír úgymond jó
családból való legényei itt múlatták az időt.
– Szóval mi történt? Megérkeztek, pipáztak és kávéztak,
aztán együtt távoztak?
– Én így hallottam.
– Csónakkal?
– Nem tudom. Csónakról nem volt szó. Vagyis, várj csak,
azt hiszem, egy konflis jött értük, azzal mentek.
– Mind a négyen?
– Mind az öten.
Jasim hirtelen felnézett. Csini kuncogott.
– Négyen jöttek, de öten mentek.
– Igen, értem. Tudsz valamit erről az ötödikről?
– O, igen. Orosz volt.
– Orosz? Biztos vagy benne?
Jasim észnél volt. Az isztambuliak manapság minden,
94
kicsit is idegen kinézetű szőkét orosznak könyveltek el. Ez a
legutóbbi háború hatása volt, no meg az összes többié, amit a
Porta vívott a cár ellenében az elmúlt száz évben; a szultán
erői azonban sem a csatatéren, sem a tárgyalóasztalnál nem
szerepeltek túl fényesen.
– Szerintem tényleg orosz volt – mondta Csini. –
Egyenruhát viselt.
– Micsoda?!
Csini nevetett.
– Fehér ruha arannyal zsinórozva. Nagyon csinos. A fickó
pedig hatalmas darab. Plecsnije is volt, amolyan sugaras
csillag.
– Csini, ez nekem aranyat ér. Hogy tudtad meg?
A lány a fiatal görög tengerészre gondolt.
– Némi áldozat árán – mosolyogta.
Aztán eszébe jutott Jorg és elhalványult a mosolya.

32

ISZTAMBULBAN nem volt éjszakai élet. Este tíz után,

mikor a nap már régen a Herceg-szigetek alá bukott a
Márvány-tengeren, a legtöbb utca csendes és elhagyatott volt.
A sikátorokban néha kutyák viaskodtak acsarogva, vagy
levonyítottak a part felé, ám e hangok, akárcsak a müezzin
imára hívó éneke a hajnal első fényénél, Isztambul megszokott
éjszakai hangjai voltak, nemigen törődött velük senki.
A városban a legnagyobb csend a Nagy Bazárra borult, a
kígyóként tekergő, kanyargó fedett utcákon, amelyek a
Bajezid-mecsettől egészen az Aranyszarv partjáig húzódtak. A
bazár nappali duruzsolása még ekkoriban is a világ talán
legcsodálatosabb karavánszerájának, az arany, a fűszerek, a
szőnyegek és kelmék, szappanok, könyvek, gyógyszerek és
agyagedények legfőbb vásárhelyének lélegzete volt. Itt
95
cseréltek gazdát a világ termékei, de a bazár ennél jóval több
volt; e két négyzetkilométernyi területen, a sikátorok és bódék
földjén készült nap mint nap a birodalom néhány felettébb
kifinomult és hasznos terméke. Itt összpontosult az ország
vagyona és ipara; saját kávézói, éttermei, imámjai és liamámjai
voltak, biztonságát a legszigorúbb szabályok őrizték.
A bazár dombját – Isztambul úgynevezett Harmadik
Dombját, amelyen a Bajezid-mecset is állt – Hódító Mehmed
egykor szultáni palotájának szemelte ki, ám az épület még el
sem készült, mikor Mehmed belefogott a Topkapi-palota
építésébe a Szeráj-foknál, hogy fenségében és terjedelmében
jóval meghaladja az elsőt. A régi palota, vagyis az Eszki-szeráj,
ahogy mindenki ismerte, ezáltal a Topkapi melléképületeként
szolgált. Itt képezték ki a palota rabszolgáit, falai közt egy
rakás janicsárt is elszállásoltak, fenséges lakói pedig a
birodalom legbánatosabb foglyai voltak: előző szultánok nőit
tartották az Eszki-szerájban, ahová uruk és parancsolójuk
halála után kerültek.
Ez a szomorú gyakorlat már sok éve érvényét veszítette.
Az Eszki-szeráj így lepusztult, végül romhalmazzá vált;
maradványait aztán eltakarították és a helyére tűztornyot
építettek, amely még mindig éberen őrködött a bazár felett,
ahogy Jasim ezt később észre is vette.
A zsák éjjel érkezett és az egyik nagy vasrácsra kötözték,
amely a kíváncsi tekintetektől és a vállalkozó kedvű
tolvajoktól óvta a Nagy Bazárt. Pirkadatkor már vagy
tucatnyian méregették, egy órával később pedig egész tömeg
verődött össze előtte, ekkor levágták a rácsról.
Senki sem jelentkezett, hogy kinyissa a zsákot. Senki sem
hitte, hogy kincset rejtene. Mindenki úgy gondolta: bármi is
van a zsákban, csak borzalmas lehet, ugyanakkor mindenki
tudni akarta, mi az.
Végül úgy döntöttek, hogy nem nyitják ki, hanem
elviszik a mecsetbe, hogy a kádi mondjon róla véleményt.
96
 A zsákot néhány órával később már másodjára nyitották
ki aznap délelőtt.
– Irtózatos – mondta újra kezeit tördelve a kádi. Öreg volt
már és sokkolták a látottak.
– Ilyet még... soha... – A levegőben hadonászott. –
Nekünk semmi közünk hozzá! Békés emberek... jó környék...
A szeraszker bólintott, de valójában nem figyelt az
öregre. Jasimot nézte, aki a madzagokkal bajlódott, majd felállt
és a zsák tartalma t kifordította a földre.
A kádi megkapaszkodott az ajtófélfában. A szeraszker
átszökkent Jasim oldalára. Jasim nehezen kapott levegőt,
miközben a rakásnyi fehér csontot és fából készült kanalat
bámulta. A halomban félreismerhetetlenül ott sötétlett egy
emberi fej.
Jasim némán, lehorgasztott fejjel állt. Szörnyű erőszak,
gondolta. És mit tettem, hogy megfékezzem? Főztem egy
vacsorát. Egy játéküstöt hajkurásztam.
Főztem egy vacsorát.
A szeraszker csizmája orrával széttúrta a halmot. A fej
stabilan ült borzalmas fészkében. A bőr nyúzottnak és
sárgának látszott, a szemek halványan csillogtak a félig
csukott szemhéjak alatt. Egyikük sem vette észre, hogy a kádi
közijén kiment a szobából.
– Vér sehol – mondta a szeraszker.
Jasim leguggolt a csontok és kanalak mellé.
– De a maga embere?
– Igen, azt hiszem.
– Azt hiszi?
– Sőt, biztos vagyok benne. A bajusza miatt is.
Óvatosan a levágott fejre mutatott.
Jasimot inkább a csontok érdekelték. Egymás mellé
rendezte őket; különösen figyelt a nyakszirtcsontokra,
valamint a sípcsontokra, a combcsontokra és a bordákra.
– Nagyon különös – mormogta.
97
 A szeraszker lenézett rá.
– Mi a különös?
– Nincs rajtuk semmilyen nyom. Tiszták és sértetlenek.
Megfogta a medencecsontot, ide-oda forgatta. A
szeraszker fintorgott. Volt elég dolga hullákkal – de csontokat
fogdosni... undorító.
– Mindenesetre férfi volt – jegyezte meg Jasim.
– A fenébe is, persze hogy férfi volt! Az én egyik
katonám.
– Csak eszembe jutott – válaszolta békítőleg Jasim,
miközben visszatette a medencecsontot a helyére. Felülről
szinte szemérmetlenül nagynak tűnt a márványpadlón
elrendezett többi csont között. – Mert az is lehet, hogy másik
testet raktak ide. Nem tudhatom.
– Másik testet? Miért?
Jasim felállt és köpenye szegélyével megtörölte a kezét.
Üres tekintettel bámult a szeraszkerre.
– Elképzelni sem tudom.
A szeraszker az ajtó felé mutatott és kiszakadt belőle egy
sóhaj.
– Akár tetszik, akár nem, muszáj lesz mondanunk
valamit az embereknek.
Jasim pislogott.
– Esetleg az igazat – javasolta.
A szeraszker mereven nézett rá.
– Valami olyasmit – mondta hirtelen. – Mért is ne?

33

MINDEN nagyvárosban megtalálhatók majdani

hanyatlásának előfutárai. Vannak persze nagyszerű városok,
ahol a boldogság mértéke azonos az adóéval, melyet az
intelligens városvezetés vet Iá állítólagos polgárságára, és
98
nincs egyetlen omladozó középület, gazzal felvert telek, vagy
düledező palota sem, ám egy nagyváros mindezt megengedi –
a megfelelő arányban. A túl nagy romlás azt jelzi, hogy a város
lejtőre került, de a nyüzsgő építkezés mellett éldegélő
rothadás, a gazdagok zsibongó, zöldellő rezidenciái és a
fellengzős városháza mind azt jelzik, nagyvárosban járunk A
romlás nehéz időkről, hosszú egyezségekről, teljesítetlen
követelésekről suttog a lehetőség jobb fülébe, bűnözésről és
korrupcióról a másikba. Az 1830-as években Isztambul sem
volt kivétel.
Jasimnak is hasonló gondolatai támadtak, mikor a
kezében maradt rongyos csengőhúzóval álldogált Perában, az
Aranyszarv túlpartján fekvő „európai” negyed egyik épülete
előtt. Érezte, hogy a tönkrement csengő közeli rokonságban áll
sok mindennel, ami már régóta foszladozik, omladozik az ősi
metropoliszban, a repedező bazilikáktól és a roskadozó
faházaktól kezdve a pátriárka hivatali épületén át a vizenyős
cölöpökig a kikötőben.
A húzózsinór utolsó, végzetes rántására megszólalt egy
csengő az ódon épületben. Hetek óta először, és sok év után
utoljára jelezte csengőszó, hogy a lengyel nagykövetnek
látogatója érkezett.
Palewski némi káromkodás és üvegcsörömpölés
kíséretében leügyeskedte magát a díványról.
A lépcső tetején megragadta a korlátot és lassan
megindult a bejárati ajtó felé. A reteszre pillantott,
nyújtózkodott, átmozgatta hátizmait, beletúrt a hajába, aztán
ajtót nyitott; önkéntelenül hunyorogva a hirtelen beáramló téli
fényben.
Jasim a kezébe nyomta a csengőzsinór maradványát és
belépett. Palewski morogva csukta be utána az ajtót.
– Mért nem a hátsó ablakon jöttél be?
– Nem akartalak meglepni.
Palewski megfordult és elindult felfelé.
99
 – Engem már semmi nem lep meg – mondta.
Jasim futó pillantást vetett a sötét folyosóra, amely a
rezidencia hátuljába vezetett. A hallban lepedővel letakart
bútorokat látott. Követte Palewskit a lépcsőn.
Palewski kinyitott egy ajtót.
– Áh – mondta.
Jasim követte barátját egy kicsi, alacsony szobába,
amelynek két széles ablaka volt. A velük szemközti fal míves
kandallóját vésett pajzsok, íjak és nyilak díszítették – egy
lovagiasabb kort idéztek. A tűzrostélyban apró láng pislákolt.
Palewski rádobott egy darab fát és megrugdosta a tüzet; szállt
a parázs, terjedtek a lángok.
Palewski ledobta magát egy súlyos karosszékbe és intett
Jasimnak, hogy kövesse a példáját.
– Teázzunk – mondta.
Jasim sokszor járt már ebben a szobában, mégis örömmel
nézelődött. A zsaluzott ablakok között mintás tükör lógott
aranykeretben, alatta állt Palewski apró íróasztala és az
egyetlen párnázatlan szék a szobában. A kandallóhoz húzott
két karosszékből már kitüremkedett a tömés, de azért
kényelmesek voltak A kandalló fölött Jan Sobieski lengyel
király olajportréja lógott; 1683-ban ő szabadította fel Bécset a
török megszállás alól. Egy másik olajfestmény egy férfit
ábrázolt hosszú parókában, ágaskodó lovon, a harmadik pedig
családi portré volt, ez az ajtó mellett, egy mahagóni asztalka
fölött kapott helyet, amelyen Palewski hegedűje pihent. A
másik falat és a kandalló melletti mélyedéseket könyvek
foglalták el.
Palewski előrehajolt és egyszer-kétszer megrántotta a
kárpit csengőhúzót. Takaros görög cselédlány lépett a
szobába, Palewski teát rendelt. A lány hamarosan egy tálcával
tért vissza és letette a kandalló előtti könnyű indái ágyra.
Palewski elégedetten dörzsölte a tenyerét.
– Angol tea – mondta. – Keemun a neve, van benne egy
100
kevés bergamot. Tejet vagy citromot?
A tea, a tűz és a kandallópárkányon ketyegő német óra
telt hangja jobb kedvre derítette a lengyel nagykövetet. Jasim
is érezte magán, hogy ellazult. Jó ideig egyikük sem szólalt
meg.
– Múltkor idéztél nekem valamit: a hadsereg a hasán
menetel. Ki mondta ezt? Napóleon?
Palewski bólintott és grimaszolt.
– Tipikus Napóleon-mondás. A végén a seregei mezítláb
meneteltek a fagyban.
Jasim nem először próbálta felmérni barátja Napóleonhoz
való viszonyát. Úgy tűnt, csodálja, de némi keserűséggel.
Jasim azonban most más vizekre evezett:
– Szerinted van valami jelentősége, hogy a janicsárok
hogyan nevezték el a rendfokozataikat?
– Jelentősége? A konyhából szedték a címeiket. Az
ezredes volt a levesmester, nem? És emlékszem, volt még
kukta, pék, palacsintamester is. A törzsőrmesterek rangjelzése
fából készült merőkanál volt. Ha a csatában elveszítették a
hadsereg egyik kondérját, azt a nagy üstöt, amiben piláfot
csináltak, hát az volt a legnagyobb szégyen. Mert akkor az
élelmezés is veszélybe került. De mért érdekelnek téged a
janicsárok?
Jasim elmondta. Mesélt neki az üstről, a sütéshez
összekötözött katonáról, a halom csontról és fakanálról.
Palewski szó nélkül hallgatta.
– Már megbocsáss, Jasim, de nem voltál Isztambulban tíz
évvel ezelőtt? Ezt hívják elnyomásnak... vagy elfojtásnak,
ugye? A nevetést el lehet fojtani. Az érzelmeket is. De itt most
hús-vér emberekről van szó. Történelem meg hagyomány.
Elnyomás? Ugyan már. Amit a janicsárokkal műveltek, az nem
is mészárlás volt.
Jasim meglepetésére Palewski feltápászkodott.
– Én ott voltam, Jasim. Sose mondtam neked, mert senki
101
nem kérdezte, még te sem. A törököknél ez nem szokás.
Szomorkás mosollyal tétovázott.
– Vagy meséltem én ezt már neked?
Jasim a fejét rázta. Palewski nekikészült a történetnek.
– 1826. június 16. Szépen sütött a nap. Sztambulban
voltam valamilyen megbízásból, már nem emlékszem –
kezdte. – Aztán bumm, felrobbant a város. Az Atmeidán téren
fazekak zúgtak. A medreszék diákjai zsibongtak. Vissza, el
innen, gondoltam. Le az Aranyszarvhoz, be egy csónakba,
aztán tea a pázsiton és várni a híreket.
– Tea? – szólt közbe Jasim.
– Ezt csak úgy mondják. Mint a pázsitot. Mindegy, a
lényeg az, hogy nem jutottam át ide. Aranyszarv. Néma csend.
A csónakok mind a perai partra húzva. Integettem, ugráltam a
mólón, de egy nyomorult lélek se bukkant fel, hogy átvigyen.
Jasim, komolyan mondom neked, felállt a szőr a hátamon.
Mintha vesztegzár alá kerítettek volna. Nagyjából sejtettem,
mi készülődik. Eszembe jutott néhány pasa, akit ismertem, de
aztán arra gondoltam, most egyiknek se hiányzik, hogy a
nyakán lógjak, van elég bajuk nélkülem is. Őszintén szólva
nem voltam biztos benne, hogy bölcs dolog valamelyik
nagykutyánál elbarikádoznom magam válsághelyzetben,
márpedig tudtuk, hogy ez most az lesz. Szóval találd ki, hová
mentem.
Jasim a szemöldökét ráncolta. Tudom én, hogy hová,
öreg komám, de nem lövöm le a poént.
– Egy görög fogadóba? Vagy mecsetbe? Nem tudom.
– A szultánhoz. A szerájban, a körülmetélési fülkénél
találtam rá, éppen Besiktasból hajózott le. Mindenféle
parancsnokok voltak vele. Meg a főmufti.
Palewski keményen, kitartóan nézett Jasimra.
– Ne beszélj nekem elnyomásról, mert én ott voltam.
„Győzelem vagy halál!” – kiáltották a pasák. Mahmud
megfogta a próféta szent zászlaját. „Ma vagy mi győzünk,
102
vagy Isztambul kóbor macskák romos tanyájává lesz” –
mondta. Az Oszmán-házra mondom: lehet, hogy kétszázötven
évbe telt meghozniuk a döntést, de mikor meghozták,
komolyan is gondolták. A Topkapi nagyudvarát diákok
özönlötték el. Fegyvert kaptak és átvitték a szent zászlót
Ahmed szultán mecsetjébe. A városnak az a vége a miénk volt,
tehát a Hippodrom, az Hagia Sophia és a palota. A felkelők a
laktanyájuk közelében lévő utca végén voltak, meg a Bajezid-
mecset körül, és lejjebb, a régi ruhabazárnál. Régi, bizánci utca,
és egyébként is volt ott egy janicsár erődítmény. A szultán
katonái itt támadtak először. Kartácstűz. Mint Napóleon a
Tuileriáknál. Nem tartott sokáig.
Csak két ágyú volt, de egy Ibrahim nevezetű fickó kezelte
őket. Ördögi Ibrahim. A janicsárok visszafutottak a laktanyába
és nekiálltak kövekkel elbarikádozni a kapukat; az utcán
rekedt bajtársaikkal nem is törődtek. A tüzérség már
körbevette őket, de nekik eszük ágában se volt megadni
magukat. Egyszerűen csak bezsúfolódtak a nagykapu mögé.
Az első ágyútűz éppen a kaput robbantotta szét, ekkor
tucatszámra vesztek oda.
Láttuk a lángokat, Jasim. Kifüstölték a janicsárokat. Mint
mikor szétszedik a szénakazalt, és a patkányok szertefutnak
belőle. A foglyokat Ahmed szultán mecsetjébe vitték, akiket
viszont ott helyben megfojtottak, azokat a janicsárfa alá
hajították. Amikor leszállt az este, talán ha fél tucat holttest
feküdt ott. Másnapra már hullahegyek álltak a Hippodromon.
Attól a fától mindig rosszul leszek. Ha belegondolok,
hogy úgy lógtak az emberek az ágain, mint a gyümölcs... és az
a sok janicsárhulla körülötte... Az a fa vért ivott, Jas. Vér van a
gyökereiben.
Hát ezt láttam én, és hadd mondjak valamit. Láttam
pogromokat, mészárlásokat. Hogy őszinte legyek, láttam
sokkal rosszabbat is, mint amit a janicsárok kaptak. Mikor
nőket és gyerekeket ... ilyet is láttam. A janicsárok férfiak
103
voltak, és szegény bolondok valamiképpen meg is érdemelték
mindazért cserébe, amit ők és az elődeik műveltek időtlen
idők óta. Tudták, hogy olyan bandához csatlakoznak, amely
lassan megöli a birodalmat, és azt is tudniuk kellett, hogy eljön
a nap, amikor megfizetnek.
Talán nem számítottak rá, hogy így jön el, ennyire
végérvényesen. Mert hát nem úgy ment, hogy „vége a
mulatságnak, szablyáikat szíveskedjenek leadni a kijáratnál”,
nem igaz? Megsemmisítés volt, Jas. Tízezer halott! Rájuk
gyújtották a belgrádi erdőt. Kitakarították őket a gyarmati
városokból. Tatár lovasok vitték a hírt a birodalom minden
szegletébe. Üdvös esemény, így nevezik, nem? A janicsárokról
még a saját halotti bizonyítványuk sem emlékezik meg.
Eltűntek, ráadásul nyom nélkül.
Tudod, néhány héttel később láttam a szultánt egy
hóhérral az egyik temetőben, a ciprusok között. Az ősi
halottaik között. Ahol együtt nyugszanak a hűek és bátrak a
korrupt haszonlesőkkel. A hóhér egy nagy karddal mindegyik
sírkövet lefejezte.
– Egyet nem – szólt közbe Jasim. – Odaát van
Üszküdárban, és a Korán borítója van rávésve.
Palewski erre csak legyintett.
– Egy mindig marad. Akár több tucat is. De semmit nem
jelent. Az Oszmán Birodalom tovább él. Tovább él, mert
minden megváltozott. Minden megváltozott, mert a janicsárok
eltűntek. Ok voltak a birodalom alapkövei, hát nem érted?
Csalt ők akadályozták meg, hogy... mit is? Hogy a szultán
európai nyeregbe üljön. Hogy a hadsereg úgy gyakorlatozzon,
mint Napóleon katonái. Hogy a keresztények italboltokat
nyissanak Perában, és hogy a turbánt felváltsa a fez... ezt
mind. Ráadásul a janicsárok enyveskezű, öntelt, beszűkült
barmok voltak, de akadtak köztük költők és ügyes
kézművesek is. És megvolt a külön kultúrájuk, ami nagyobb
volt náluk, nagyobb a mohóságuknál és a hibáiknál is.
104
 Hogy sajnálom-e őket? Nem. De gyászolom őket, Jasim.
Csak ebben a városban gyászolom őket, mert ők voltak e
birodalom lelke, jó és rossz értelemben egyaránt. Velük
különlegesek voltak a törökök. Büszkék, különösek és
valahogy szabadok. A janicsárok emlékeztették rá őket, hogy
kik voltak egykor és mivé szerettek volna válni. Nélkülük
viszont... azt hiszem, minden nagyon normális lett. Túlságosan
is; már a janicsárok emlékét is kitörölték. A birodalom
szerintem nem húzza sokáig ilyen normálisan. Emlékek nélkül
minden túl sovány és rideg. Egy igazi nép tud emlékezni. Mi,
lengyelek is így vagyunk vele – tette hozzá, immár mogorván.
Ledobta magát a karosszékbe és elhallgatott, kezével
eltakarta a szemét. Jasim ivott egy korty teát, de hidegnek
találta, úgyhogy felhajtotta gyorsan a maradékot.
– Sajnálom – mondta. – Nem kellett volna zaklatnom
téged.
Palewski lassan felemelte a fejét.
– Zaklassál csak, Jasim. Zaldass, ahányszor csak jólesik.
Én csak nagykövet vagyok, mit tudhatnék bármiről?
Jasim megalázva érezte magát. Gyerekes késztetést érzett
rá, hogy felálljon és távozzon.
– Gondolkodtam a csontokon – szólalt meg végül mert
annyira tisztáit voltak. Hány napjuk is volt, hat? Ilyen rövid
idő alatt hogy lehet lepucolni egy ember csontjait?
– Hát – morogta Palewski egy kissé émelyegve –, meg
kell főzni.
– Hmm. Megfőzni. Ráadásul egészben... egy nagy
kondérban. A csontokon még késnyom sincs.
Palewski töltött még teát. Észrevette, hogy remeg a keze.
– Micsoda szaga lehetett – borzongott meg Jasim. – De
akkor megint csalt ott vagyunk, hogy valaki biztosan
észrevette volna.
– Drága barátom, Jasim – tiltakozott Palewski. – Van
ennek az ügynek olyan oldala, amiben nincs főzés? Úgy
105
érzem, fel kell függesztenünk a csütörtök esti találkáinkat, míg
véget nem ér ez az egész. Nem biztos, hogy bírnám gyomorral.
Jasim úgy tett, mintha meg se hallotta volna.
– A hullákkal talán azt akarják jelezni, hogy mindenhová
elér a kezük. Az elsőt Altszaráj fölött, az új istállóknál találtuk,
a másodikat az Aranyszarv túlpartján, Galatában, közel a
Győzelmi Mecsethez. Ma meg egyenesen a Bazár kapujánál
bukkant fel a harmadik. Ezek a hullák szinte a semmiből
tűntek elő, és lesz még egy – tette hozzá. – Hacsak nem mi
érünk oda előbb.
– Ez csak akkor sikerülne, ha... lenne valamilyen
szabályszerűség. Valami közös a helyszínekben, ami megfelel
a gyilkosnak, bármilyen messze is vannak egymástól. Hullákat
szállítani keresztbe-kasul a városon, különösen Galatában,
jóval nehezebb, mint megvárni, hogy a Boszporusz sodorja
partra őket.
Jasim felnézett és bólogatott.
– A gyilkosok valamiért mégis úgy gondolják, hogy
megéri többet fáradozniuk.
– Szabályszerűség, Jasim. Szerezned kéne egy térképet, és
bejelölni a helyszíneket.
– Egy jó térképet – válaszolta határozottan Jasim. Sok éve
volt már, hogy valaki megpróbált jó térképet készíteni
Isztambulról.
Palewski ezt ugyanolyan jól tudta.
– Na jó, és mi van még?
– Egy szúfi vers. Nem biztos, hogy bármi köze van az
ügyhöz. És egy egyenruhás orosz – felelte Jasim.
– A, egy orosz. Ebben talán tudok segíteni.
Jasim elmesélte, mit tudott meg Csini a kitüntetéssel
dekorált ötödik emberről.
– Vaszilij-érdemrend; nem csodálkoznék. Csak harctéri
jártasságért ítélik oda, de nem túl rangos pleesni. Csak akkor
viselik, ha nincs nekik értékesebb.
106
 – Vagyis?
– Vagyis a te embered valószínűleg jó katona, de nem
fejes. Negyedrangú arisztokrata, esetleg még alacsonyabb
sorból való. Talán hivatásos katona.
– Isztambulban?
– A követségen. Más magyarázat nincs. Mindjárt meg is
találom neked.
Palewski felállt karosszékéből és az egyik alsó polcon
matatott. A Le Moniteur, a török udvari közlöny néhány
példányával ült vissza és lapozgatni kezdte.
– Itt lesz benne. Megírják, hogy ki jött, ki ment, ki
nyújtotta át a megbízólevelét az udvarnak. Na nézd csalt, új
fiú a brit követségen. Az amerikai követségi ügyvivőt konzullá
léptették elő, a perzsa küldöttből meghatalmazott nagykövet
lett, bla, bla, bla. Aztán... új orosz kereskedelmi ügynök
érkezett, ez sem az... távozott a francia konzul, nahát, én meg
nem voltam ott, satöbbi, nem itt lesz... Aztán... tessék, itt van.
N. P Patyomkin, a katonai segédattasé helyettese átnyújtotta
megbízólevelét az udvar vezíreinek. Elég alacsony beosztás.
Nem is teljes az akkreditációja. Úgy értem, sosem találkozott a
szultánnal.
Jasim elmosolyodott. Palewski – egyébiránt sikertelen –
diplomáciai pályafutásának csúcsát az jelentette, amikor
fogadta őt a szultán. És az, hogy ebből történet kerekedett,
amelyet Palewski a lehető legszárazabban adott elő.
A történelem szeszélye folytán a lengyel nagykövet a
szultán költségén tartózkodott Isztambulban. Ez a módi a régi
időkre utalt, amikor a törökök még túl hatalmasak voltak
ahhoz, hogy alkalmazkodjanak az európai diplomácia
törvényeihez, és egyetlen európai királyt vagy uralkodót sem
ismertek el a szultánnal egyenrangúnak. Azzal érveltek, hogy
a nagykövet egyfajta panaszos a világ igazságszolgáltatásának
kútfőjénél, nem pedig diplomáciai mentességgel felvértezett
tekintély, így tehát mindig is ragaszkodtak hozzá, hogy ők
107
fizessék a nyomorult lélek számláit. Más nemzetek sikeresen
szembeszálltak a nagykövetség lényegének ilyetén
meghatározásával; a lengyelek ezt az utóbbi időben nem
engedhették meg maguknak. Országuk ugyanis 1830-ban
megszűnt, mikor a Krakkó körüli utolsó kis földterületet is
bekebelezték a Habsburgok.
Jasim már megfigyelte, hogy a lengyel nagykövet
járandósága nem fedezte a követség fenntartását, de Palewski
legalább viszonylagos kényelemben élt belőle. „A keresztény
igazságszolgáltatást magasztaljuk” – magyarázta egyszer
Palewski –, „de Lengyelország egyetlenegyszer részesült
igazságszolgáltatásban, méghozzá éppen régi muszlim
ellensége által. O, ti törökök! Jobban ismeritek az igazságot
bárki másnál!” Palewski arról azonban gondosan hallgatott,
hogy a járandóság kétszáz éve ugyanannyi, Jasim pedig sosem
mondta ki, amit mindketten tudtak: a törökök csak azért
ismerték el a lengyeleket, hogy az oroszokat bosszantsák.
– Úgy néz ki – tűnődött Jasim –, hogy a mi Patyomkin
segédattasé-helyettesünk kocsiba pattan az Új őrség négy
kivál6 kadétjával, akiket aztán élve már nem látnak.
Palewski felhúzta a szemöldökét.
– Találkozol egy orosszal, aztán eltűnsz... ismerős
szituáció. Lengyelországban folyton ilyesmik történnek.
– De eleve miért találkoztak egy orosz hivatalnokkal?
Gyakorlatilag háborúban állunk Oroszországgal. Ha ma nem,
akkor ott a tegnap és valószínűleg a holnap is.
Palewski tanácstalanul tárta szét a karjait.
– Honnan tudhatnánk? Titkokat adtak volna el? Vagy
csak véletlenül futottak össze a Kertben és úgy döntöttek,
akkor már csapnak egy görbe éjszakát?
– A Kertben nem szoktak csak úgy véletlenül összefutni –
emlékeztette Jasim. – Ami a titkokat illeti, az a benyomásom,
hogy nekünk kellenek az ő titkaik, nem pedig fordítva. Mit
adhattak volna el a kadétok? Ósdi francia trigonometriai
108
összefoglalókat? Műszaki adatokat az ágyúinkról, amelyeket
egyébként is orosz modellekről koppintottunk? Vagy a
kalapszabászuk nevét?
Palewski morcosán biggyesztette a száját.
– Azt hiszem, mi ehhez kevesek vagyunk – elmélkedett. –
A rejtett titkok beható tanulmányozásához valami erősebb
kell.
Jasim tudta, hogy Palewski jóindulatú tanácsa mit takar,
így gyorsan elbúcsúzott tőle és távozott.

34

JASIM fürgén a perai rakpart felé vette az irányt, aztán

csónakkal átkelt az Aranyszarvon a sztambuli oldalra.
Barátjának igaza volt; úgy tűnt, az újabb, immár negyedik
holttest holnap éjjel kerül terítékre. És ez még csak a gondjai
kezdetét jelentette.
Zötykölődő szamárkordé állta útját, mikor hazafelé sétált.
A bakon ülő ember ostornyéllel jelezte Jasimnak, hogy
észrevette, de a sikátor túl szűknek bizonyult, hogy elengedje
maga mellett, a kocsis pedig hiába ösztökélte szamarát
szaporább ügetésre, Jasim csali csoszogott mögöttük nagy
türelmetlenül. A kordé végül befordult az ő sikátorába; Jasim
ekkor vette észre, hogy egy alak álldogál félúton a kapuja felé.
Skarlátvörös és fehér ruhája jelezte, hogy a palota belső
szolgálatának apródja. Mikor nem nézett oda, Jasim gyorsan
visszaosont a sikátorba, ahonnan jött.
A falnak dőlve felmérte saját helyzetét. A szeraszker tíz
napot adott neki a nagy díszszemléig, ahol a szultán be akarta
mutatni ütőképes, modern hadseregét, amely a birodalom
bármely ellenségének erőivel képes szembeszállni. Négy nap
már eltelt, és vészesen fogyott az idő; a közelgő gyilkosságról
még semmit nem tudott, Palewski megfontolandó tanácsára
109
egy használható térképet is kellett szereznie, és ott volt még az
orosz attasé, Patyomkin is, meg a fojtogatás a palotában,
ráadásul a válide finoman közölte vele, hogy találja meg az
ékszereit, ha valaha is szeretne még kölcsönkapni egy francia
regényt. Jasim szeretett volna, de nem volt naiv. A regény
annyira nem érdekelte, ámde bármikor szüksége lehetett egy
szívességre, némi protekcióra, szóval egy befolyásos barátra.
Nem is volt hálátlan. A palota tette őt azzá, ami volt;
etette, ruházta, taníttatta, végül pedig felfedezte – és hagyta
kibontakozni – különleges képességeit; évszázadok óta így
bántak a kiválasztottakkal: taníttatták őket, hogy aztán nekik
szolgáljanak csodás adottságaikkal.
Az egész birodalomban ő volt az egyetlen férfi, aki
szabadon jöhetett-mehetett. És ha a palota segítségért fordult
hozzá, neki kötelessége volt engedelmeskednie.
Tehát nehéz helyzetbe került. A szeraszkernak dolgozott,
mert ő hívta először.
A háremben történt gyilkosság csúnya ügy. Amivel
azonban odakint kellett foglalkoznia, sokkal csúnyábbnak
tűnt.
A negyedik kadétnak egyre kevesebb ideje van hátra.
De miért?
Miért most?
Mély lélegzetet vett, hátrahúzta a vállát és besétált az
utcájába.

35

A LÁNYOK öltöztetője esdeklően nézett Jasimra, aztán a

kiszlar agára, a fekete eunuchok főnökére, aki jókora testével
szétterült a pamlagon. Egyiküket sem kínálta hellyel.
Jasim csendben átkozta magát saját
meggondolatlanságáért. Pont a válide esti szunyókálásakor
110
vitték a palotába, amikor a kiszlar aga vette át a hárem
irányítását. A kiszlar aga sosem aludt. Miután Jasim közölte
vele a mondandóját, rögtön az öltöztetőért küldetett.
Jasim ismerte a rendszert. Mindenkiben élt valami saját
elképzelés a birodalmi háremről, ami viszont alapvetően úgy
működött, mint egy gépezet. A szultán új emberanyagot
pumpált a birodalmi ágyasok seregébe; ő volt a dugattyúja a
motornak, amely a török szultánok folyamatos termelődését
volt hivatott garantálni. A többiek – az eunuchok és a nők –
voltak a fogaskerekek.
A keresztények egészen másképpen szemlélték a szultán
háremét. Miután átrágta magát a válide néhány kedvenc
francia regényén, Jasim számára lassan világossá vált, hogy a
nyugatiakban törvényszerűen valami rendkívül romantikus és
fantáziadús kép él a háremről. Ok úgy hitték, a hárem édes
húsosfazék, ahol a világ leggyönyörűbb női lesik a nőtlen
férfiak minden kívánságát, és ha kell, önként, buján és
szenvedélyesen szerelmeskednek velük, kábító mulatozást
csapnak. Mintha a nőknek csak mellük és combjuk lenne,
agyaik meg történetük semmi. Hadd álmodozzanak, gondolta
Jasim. A hárem gépezet volt, de a benne élő nőknek létezett
külön életük, voltak vágyaik és céljaik. A bujaságot a gép
kiengedte, mint a gőzt.
Az öltöztető remekül példázta a háremi valóságot.
Leginkább kifacsart citromra emlékeztetett, savanyú és
kötekedő alak volt; fekete, girhes, negyvenöt körüli fickó, áld
kínosan ügyelt a részletekre és annyi életöröm buzgott benne,
mint egy döglött halban. Az öltöztető afféle mindenes volt; ő
készítette fel a gözdét, vagyis a kiválasztott lányt a szultánnal
töltendő éjszakára, de ő vásárolta a nők alsóneműit is.
Személyzete fodrászokból, szabókból, ékszerészekből,
valamint egy parfümkészítőből állt – ez utóbbi illatokat zúzott
és őrölt, a szultánnak tetsző parfümöket kevert, szappant,
olajokat és vágyserkentőket készített, és a birodalmi tömjén
111
előállítását is felügyelte. Ha bármi félresikerült, az öltöztetőn
csattant az ostor, aztán ő is letolhatta saját beosztottjait.
– Egy gyűrűt keresünk, öltöztető – szólt a kiszlar aga. – A
barátunk itt azt mondja, hogy a lány gyűrűt viselt. Én nem
tudom, rajta volt-e, mikor megtörtént a balszerencsés eset. Te
talán meg tudod mondani.
Jasimot pillanatnyilag a lány középső ujján lévő enyhe,
gyűrű alakú benyomódás érdekelte, amit még azelőtt vett
észre, hogy a válide megzavarta volna vizsgálódásában. Teljes
pompája és drága ékszerei dacára csak a hiányzó gyűrű
emlékeztetett rá – igaz, csak részlegesen –, hogy a lány valaha
élő ember volt. Tökéletesen megalkották a feladatra, amit
sohasem hajthatott végre – hibátlan volt, gyönyörű;
tökéletesen felöltöztették, megfürdették és beparfümözték –
mégis úgy készült volna a szultán elé, hogy nem hibátlan jobb
kezének középső ujja?
A gyűrűt vajon mikor húzták le arról az ujjról? Halála
előtt vagy valamivel később ?
Az öltöztető előbb Jasimra nézett, aki kifejezéstelen
arccal, karba tett kézzel figyelte őt, majd pedig a plafont
bámulta, miközben ujjaival idegesen dobolt csukott száján.
Jasim úgy érezte, már választ is kapott a kérdésre. Próbál úrrá
lenni a kétségbeesésén és kisakkozni, mi lesz ennek a
válasznak a következménye.
– Igen. Egy gyűrű... az a bizonyos. Rajta volt.
A kiszlar aga a fülét huzigálta. Véreres szemmel nézett
Jasimra, aki így szólt:
– És a teremszolga találta meg a holttestet. Beszélhetnénk
vele?
Előkerítették a teremszolgát, akinek az volt a feladata,
hogy a gözdét a szultán elé vezesse, ám gyűrűről nem tudott.
A kiszlar aga, áld utána érkezett a helyszínre, válaszképpen
csak összevonta a szemöldökét.
– A menyegzői teremben csinosították ki, ahogy maga is
112
látta.
– Kicsodák?
– Többek között az öltöztető.
Az öltöztető nem tudta felidézni, hiányzott-e már akkor
is a gyűrű.
– Csak észrevette volna, ha nincs meg, nem? – firtatta
Jasim.
Az öltöztető tétovázott.
– Igen, igen, azt hiszem, feltűnt volna. Elvégre én
foglalkoztam a kezével. Ha így vesszük, efendi, akkor
nyilvánvaló, hogy rajta volt a gyűrű, mikor... mikor...
– Mikor meghalt. Hogy nézett ki?
Az öltöztető nyelt egyet.
– Ezüstgyűrű. Semmi különös. Elég gyakran látom. A
lányok hordják, körbeadják. Sok ilyen apróság van nálunk,
egyik sem túl különleges, úgymond közkézen forognak itt a
háremben. A lányok hordják egy kicsit, megunják,
továbbadják. Őszintén szólva, az ilyen mütyürökre én nem is
figyelek fel, csak ha nagyon rondák, vagy ha elrontják a
kompozíciót.
– És megengedte neki, hogy ebben a gyűrűben menjen a
szultánhoz?
– Bölcsebbnek találtam rajtahagyni, mintsem hogy aztán
csúnya nyom maradjon az ujján. Nem is hoztam szóba.
Az öltöztető önkéntelenül ide-oda mozgolódott.
– Jól tettem, ugye, főnök? Csak egy gyűrű volt. És tiszta is
volt, ezüst.
A kiszlar aga helyeslően bólogatott, aztán vállat vont és
egy legyintéssel kiküldte a teremből. Az öltöztető kihátrált,
közben idegesen hajbókolt.
A kiszlar aga megfogott egy barackot és beleharapott. A
leve lecsorgott az állán.
– Maga szerint ő vitte el?
Jasim a fejét rázta.
113
 – Egy darabka ezüst, mit foglalkozna vele? De valaki
elvitte. Csak tudnám, miért?
– Valaki elvitte – felelte lassan a kiszlar aga. – Tehát még
itt kell lennie.
– Én is így gondolom.
A fekete ember hátradőlt és a kezét vizsgálgatta.
– Megtaláljuk – mondta.

36

NYIKOLÁJ Derencsov herceg őméltósága, Péter cár

rendjének kiváló tagja, az orosz cár örökös kamarása és a
Fényes Porta orosz nagykövete figyelte, ahogy íróasztala
peremére fonódó ujjain elfehérednek az ízületek.
Különlegesen jóvágású férfi volt, s ezt ő maga sem
vonakodott kijelenteni. Ötvenes éveinek végén járt,
meghaladta a száznyolcvan centit, széles vállait
kihangsúlyozta a magas galléros zsakettkabát, nyaltában
keményített nyakkendőt viselt, nadrágszárát és kabátja ujját
paszomány díszítette; egyszerre volt elegáns és félelmetes.
Acélszürke haját rövidre nyíratta, pofaszakállát viszont
hosszúra növesztette. Szép feje volt, hideg, kék szeme, és
viszonylag kicsi szája.
A Derencsov család rájött, hogy az élet nem olcsó
mulatság. Hiába voltak hatalmas birtokaik és kapcsolataik a
legmagasabb körökben, a Szentpéterváron évszázadon át
folytatott bálozás, öltözködés, szerencsejáték és politika után
Nyikoláj Derencsov herceg kénytelen volt elismerni, hogy
adósságai és kiadásai jóval meghaladják a bevételeit. Újabban
beszédtéma volt, hogy sikerült kerítenie egy gyönyörű fiatal
feleséget, bár a gyönyörű fiatal nők Oroszországban sem
mentek ritkaságszámba.
Az emberek azért beszéltek róla – és irigykedtek vagy
114
gratuláltak –, mert e házassággal a herceg felesége jókora
vagyonára is szert tett. Derencsov köreiben persze nem mindig
így fogalmazták meg a történteket, tekintve, hogy kiszagolták:
a lány nemcsak káprázatos szépség, de igen jövedelmező üzlet
is, mivelhogy szőrmekereskedő apja milliókat keresett.
– Azt hiszem, elővigyázatlan volt – mondta Derencsov. –
A követségem nem engedheti meg magának, hogy az emberei
hibázzanak. Megértette?
– Nagyon sajnálom, kegyelmes uram.
A fiatalember fejet hajtott. Nyikoláj Patyomkin sajnálkozó
képet vágott, de valóban sajnálta is; nem azt, amit tett, mert az
nem az ő hibája volt, hanem hogy a főnöke dühös volt és
igazságtalan, ráadásul úgy beszélt, mintha ott helyben ki
akarná rúgni. Patyomkin még csak két hónapja állomásozott a
városban, miután otthagyta az orosz hadsereg egyik
hivatalában betöltött nyugdíjas állását és egy idős rokona
udvari kapcsolata révén diplomáciai pályára lépett – távoli
rokon volt, csekély befolyással, tehát ki kellett használni a
lehetőséget.
Főnökéhez hasonlóan ő is meghaladta a száznyolcvan
centit, de másképpen volt jóvágású. Arcát szablya vágta meg
még az orosz-török háborúban, és a seb sosem gyógyult be
rendesen; a sebhely bal szeme sarkától felső ajkáig húzódott.
Patyomkin nagyon szőke és sápadt volt, szempillátlan,
vizenyős szemekkel. Annak idején azzal a török harcossal
viaskodva, puszta kézzel ragadta meg a szablyája élét, így bal
kezének három ujja haszontalan kampóba görbült. A
fiatalember hamar rájött, hogy vagy a diplomatapálya, vagy
semmi. Ötezer hektár föld Szibéria szélén. Harmadrangú,
eladósodott birtok, ezerötszáz kilométerre mindentől.
Derencsov idegesen dobolt az asztalon.
– A baj már megtörtént. Percek múlva megérkezik a
Fényes Porta küldöttje, tehát tisztázzuk újra. Egyszer
találkozott velük. Franciául beszélgettek. Elfuvarozta őket...
115
hová is?
– Valahová a laktanyájuk közelébe, nem tudom. Nem
sokszor jártam még a városban.
– Hagyjuk ezt – intette le a herceg. – Ennyit mond,
megértette? Na jól van.
Csengetett a tisztiszolgának, hogy engedje be a török
urat.

37

Az OROSZOK megörültek, mikor meglátták Jasimot.

Jelentéktelen alak, gondolta a nagykövet. Még rangjelzése
sincs.
Patyomkin attaséhelyettes igencsak megkönnyebbült;
úgy gondolta, ha maguk a törökök sem kerítenek túl nagy
feneket ennek a találkozónak, a főnöke aligha fogja kirúgni a
ballépéséért.
Nézték, ahogy Jasim meghajolt. A nagykövet nem kínálta
hellyel.
– Hálás vagyok érte, hogy ma a rendelkezésemre állnak –
mondta Jasim.
A herceg gúnyosan mosolygott és elfordította a tekintetét.
Jasim meglátta a herceg arckifejezését és ő is elmosolyodott.
– Úgy tudjuk, Patyomkin gróf múlt héten a Birodalmi Új
őrség négy tisztjével múlatta az időt. Ön Patyomkin gróf.
Patyomkin meghajolt.
– Ha szabad tudnom, barátok voltak? Ön nem túl régóta
van Isztambulban.
– Nem. És még most is alig ismerem ki magam a
városban.
Patyomkin az ajkába harapott; ezt csak később kellett
volna mondania.
– Nem voltunk barátok... csak barátkoztunk.
116
 – Értem. Tehát találkoztak már korábban is?
– Nem, egyszer sem. A kertben találkoztunk, de csak
véletlenül. Azt hiszem, mindannyiunkat csalt a kíváncsiság
hajtott. Franciául beszélgettünk. Tartok tőle, hogy a
franciatudásom nem valami jó – tette hozzá Patyomkin.
Jasim nem érezte, hogy meg kéne cáfolnia az állítást.
– És miről beszélgettek?
– Őszintén szólva nem nagyon emlékszem. Azt hiszem,
erről meséltem nekik – mondta Patyomkin és arcához emelte
haszontalan kezét. – Harci sérülésekről.
– Igen, világos. Ön csatában jártas katona.
– Igen.
– Mit csinált a kertben?
– Nézelődtem. Sétálgattam.
– Sétálgatott? Miért?
– Gondoltam, mozgok egy kicsit valami csöndes helyen,
ahol nem keltek feltűnést.
Jasim lesütötte a szemét és pislogott. A sebhelyes orosz
valószínűleg jókora felzúdulást keltett a belvárosi utcákon.
A nagykövet ásítva felállni készült.
– Ez minden? Biztosan mindannyiunknak akad más.
dolga is.
Jasim meghajolt.
– Csak annyit kérdeznék még az attasétól, hogy miként
távozott a kertből?
A nagykövet sóhajtott, felállt és legyintett.
– Együtt távoztunk. Valahol a laktanyájuk környékén
tettem ki őket, azt hiszem. Nem ismerem jól a várost – mondta
Patyomkin.
– Semmi gond, értem. Kocsin utaztak?
Patyomkin tétovázott és a főnökére nézett.
– Igen.
– És hogyan osztották el a viteldíjat?
– Pardon?
117
 – Kitette őket. Gondolom, aztán ide jött, a követségre.
– így van.
– Tehát hogy fizették ki a kocsist? Mindenki beszállt a
viteldíjba?
– Á, már értem, mire gondol! – Patyomkin beletúrt a
hajába. – Nem, szóval meghívtam őket. Én fizettem. Úgyis ide
jöttem vissza, ahogy maga is mondta, és útba esett.
– Emlékszik rá, hogy mennyit fizetett? Nagyon fontos
lenne tudnom.
– Nem hinném – szólt közbe mélységesen megvető
hangon a nagykövet. – Mint már mondtam, mindannyian igen
elfoglaltak vagyunk. Tehát ha megengedi...
Jasim a nagykövet felé fordult. Fejét kissé oldalra
biccentve felemelte az egyik kezét.
– Elnézést – mondta kimérten –, de muszáj megtudnom.
Tudja, a tiszteket utoljára Patyomkin gróf látta élve.
A nagykövet egy pillanatra felhúzta a szemöldökét.
Patyomkinnak elkerekedett a szeme.
– Jóságos isten! – mondta. Nem nézett Jasimra.
– Igen, nagyon szomorú. Megérthetik tehát, hogy bármi
hasznunkra lehet, amiből megtudhatjuk, merre jártak á
katonák utoljára. Például, hogy megtaláljuk a kocsist.
Az esélye szinte nulla, de nem lehetetlen, gondolta Jasim.
– Biztos vagyok benne, hogy Patyomkin gróf nem tudja,
mennyibe került a fuvar – mondta finoman a herceg. –
Hivatalnokainknak azt tanácsoljuk, hogy ne tartsanak
maguknál sok pénzt. A kocsisokat a kapus fizeti ki a
bejáratnál.
– Hát persze, hogy is lehettem ilyen ostoba? – mondta
Jasim. – A kapus nyilván jegyzi a kiadásait.
A herceg megdermedt; rájött, hogy hibázott.
– Patyomkin gróf utána fog járni. Ha megtudunk valamit,
természetesen tudatni fogjuk önnel.
Jasim meghajolt.
118
 – Remélem, a gróf úr nem kíván elutazni. Lehetséges,
hogy újra beszélnem kell vele.
– Biztos vagyok benne, hogy nem lesz rá szükség – szűrte
a fogai közt a herceg.
Jasim kiment és becsukta az ajtót.
A herceg lehuppant az asztalához.
– Na! – mondta.
Patyomkin nem szólt. Úgy érezte, a beszélgetés egészen
jól sikerült.
Végül is nem küldik haza.

38

MIUTÁN kilépett a herceg irodájából, Jasim nagy

komoran megtorpant az előtérben. Libériás inas állt a nyitott
mahagóni ajtónál. Jasim gondolataiba merülve lassan
körbesétált a teremben, mígnem egy bekeretezett térkép előtt
találta magát; úgy tett, mintha csak bámulná, de nem értené.
Senki nem kérdezett tőle semmit, morfondírozott. Nem
furcsa? A követségnek az a dolga, hogy információt gyűjtsön,
ezek meg egyáltalán nem is érdeklődtek. Talán már hallották,
hogy a katonák meghaltak, ez igaz. De mikor azt mondta,
hogy utoljára Patyomkin látta őket élve, egyikük se firtatta,
honnan tudja. Mintha nem is érdekelte volna őket a téma – és
éppen ez volt az érdekes.
Sőt, még érdekesebb, hogy Patyomkin hazudott a
kocsiról.
Hazudott – és a herceg tudott róla.
És maga a herceg is megpróbálta leleplezni.
– Excusé-moi, monsieur!
Jasim megfordult. Most az egyszer elakadt a szava.
Nem vette észre, hogy bárki is bejött volna.
És most mégis ott állt mellette a leggyönyörűbb nő, akit
119
valaha látott.

39

– MADAME – suttogta Jasim.

A nő magas volt, majdnem olyan magas, mint ő; úgy
sejtette, a hercegnő, a nagykövet felesége lehet, bár idősebbre
számított. A hercegnő talán ha húszévesnek látszott.
Hátrafogott haja látni engedte kecses nyakát és vállait, csak
néhány fekete fürt lejtett forró táncot fehér bőréhez simulva.
Jasim észrevette csodás fülcimpáit, állának lágy ívét és
járomcsontjának szinte törökös vonalát. A lány nagy, fekete
szemei ragyogtak.
Úgy nézett Jasimra, mint aki jól szórakozik.
Jasim nem értette, miként állhat ott az inas kőszoborként,
mikor kíséret nélkül elsuhan előtte a legelragadóbb teremtés, a
sötét szemű, fekete hajú álom, akinek az arcát szűzhóból
formázták. Talán csak nem vak?
– Eugénia vagyok, monsieur. La femme de
l’Ambassadeur le Prince.
A nagykövet felesége. A nagykövet asszonya. Hangja
különösen mély volt. Amikor beszélt, alig mozgott a szája.
– Jasim – suttogta az eunuch.
A lány lefelé mutató ujjakkal odanyújtotta a kezét. Jasim,
mintha csak álmodná, megfogta és az ajkához emelte. Meleg
volt a bőre.
– Ne legyen ilyen szégyenlős, monsieur Jasim – mondta a
lány; mosolya gödröcskéket varázsolt az arcára.
Jasimnak tágra nyílt a szeme. Érezte, ahogy vér tolul az
arcába.
– El... elnézést kérek...
– Óh, úgy értettem, hogy nyugodtan nézegesse csak a
városa térképét.
120
 Ismét Jasimra nézett kíváncsian.
– Maga tud franciául, vagy csak álmodom? Csodás. Nos,
ez a térkép Isztambul egyik legelső részletes térképe, röviddel
a hódítás után készült. Vagyis úgy száz évvel utána. 1599,
Flensburg, Melchior Lorich. Mindegy, inkább azt javaslom,
nézzünk meg néhány festményt. Akkor talán lesz róla némi
fogalma, hogy mi, oroszok milyenek vagyunk.
Jasim jószerivel nem is hallotta, mit mond a hercegnő.
Ismeretlen érzés kerítette hatalmába, és rájött, hogy ezt nem
csak a lány szépsége váltotta lei belőle. A rendes férfiak
megdöbbennének, gondolta, de hogy ő, Jasim? Nevetséges!
Akárhányszor belépett a szultán háremébe, gyönyörűbbnél
gyönyörűbb nők parádéztak körülötte. Sokszor csaknem
meztelenül látta őket; hányszor cirógatták őt illatos keblükkel
és mesés combjukkal! Hányszor kérlelték ezek a tökéletes
teremtmények, hogy érintse meg akár egy pillanatra a tiltott és
ismeretlen területeket! De neki mindig úgy tűnt, hogy ezek az
elfátyolozott nők fel vannak öltözve, tiltott gyümölcsök.
És most itt állt egy nő, majdnem állig begombolkozva –
Jasim az ajkait nézte, fedetlen, kecses vállait. Ez a nő
meztelenebbnek tűnt.
Nyilvános helyen nő így még nem beszélt hozzá. Egy
sem engedte, hogy szájával illesse a bőrét.
A lány finoman karon fogta Jasimot és odavezette a falon
lógó festményekhez.
– Mondja, monsieur, ezt felkavarónak találja?
A lány keze volt felkavaró.
Sándor cár egyik családi portréja előtt álltak. Fesztelen,
francia stílusú kompozíció volt; a cár egy fa alatt ült a napon, a
cárné, mint egy érett alma, nekitámaszkodott, körülöttük meg
selyem térdnadrágos szőke fiúcskák és fehér szoknyás
kislányok csoportosultak.
Jasim megpróbálta szemügyre venni a képet és igen, a
lánynak igaza volt.
121
 – Tényleg kissé felkavaró.
– Áhá!
– Nem a nő... – Jasim, hazudsz! .. .hanem a közvetlenség.
Annyira... nyílt. Olyasmit mutat, aminek bizalmasnak kéne
lennie, ami csali a férfira meg a nőre tartozik.
– Szóval nem hisz az emberi alak ábrázolásában? Vagy
máshová helyezné a határokat?
Még a hangja is megbotránkoztató, gondolta.
Kíváncsisága akár a lassú simogatás, mintha porcikáról
porcikára haladva fedezné fel őt.
– Nem is tudom. Mikor regényt olvasok, találok benne
egyfajta formai ábrázolást; ugyanilyen közvetlenséget, de más
érzelmi állapotokat is. A regényben kedvemre valók, de ezen
festmények némelyikén felkavarnak. Talán
következetlenséggel fog vádolni engem.
– Nem vádolom én magát semmivel, monsieur. Mikor
olvas, kicsit olyan, mintha birtokolná az összes szereplőt, nem?
Ami ön és a regényhősök közt történik, bizalmas marad. De a
festmények nagyon nyaltak, ahogy ön is mondja.
A lány szégyenlősen figyelte őt a szeme sarkából.
– Azt hiszem, a törökök nagykőn jól értik a magánjellegű
dolgokat.
Jasim hirtelen a képre szegezte tekintetét.
– Hárem... az tiltott terület, jól tudom?
– De nem önnek, madame – válaszolta Jasim.
Eugénia elfojtott egy meglepett sikolyt.
– Ó, úgy érti, hogy nőként nem az?
– Természetesen. És az ön rangját tekintve fikarcnyi
kétségem sincs, hogy meglátogathatja a szultán
magánlakosztályát, ha kívánja.
Jasim látta a lelkesedést a lány arcán, és félig megbánta,
amit mondott.
– Biztosan meghívó kell, ugye? – hízelgett.
– Biztos vagyok benne, hogy el lehet intézni azt a
122
meghívót – válaszolta Jasim rekedtesen. Mi volt ez, mit
művelt?
– Sosem hittem volna – szólt halkan a lány – Maga
intézné el?
Jasim éppen válaszolt volna, mikor a nagykövet
irodájának ajtaja kivágódott és megjelent a herceg, nyomában
Patyomkinnal.
– Mi az ördög... – A káromkodás a nagykövet ajkára
fagyott.
Eugénia szűk, hideg mosolyt küldött felé.
– Monsieur Jasimmal roppant érdekes beszélgetést
folytattunk. A művészetről – tette hozzá. – Jól mondom?
Jasim kissé meghajolt.
– Jól, hercegnő.
A herceg szigorúan Jasimra, majd a feleségére nézett.
– Az úr éppen távozni készült – mondta ingerülten.
– Biztosan rengeteg a dolga. Ahogy mindnyájunknak. Jó
napot, monsieur!
Jasim a mellkasára tett kézzel fejet hajtott. Még egyszer
megcsókolta Eugénia kecses kezét. A lány így szólt:
– Bocsássa meg, hogy feltartottam. Remélem, egy másik
időpontban folytathatjuk a beszélgetésünket.
Kifogástalan, nagyköveteiéhez illő hangnem volt. Hűvös,
közönyös.
De Jasim ujjai lángoltak, ahol a lány finoman
megszorította őket a sajátjaival.

40

A FÜRDŐBEN forróságra vágyott, aztán még több

forróságra. Mikor már csaknem lángra kapott a feje, a masszőr
meggyúrta, mint a tésztát, aztán megmártózott a frigidárium
jéghideg vizében.
123
 Hazafelé szinte megrohanta a zöldségpiacot; régi barátja,
Jorgosz, a görög árus, aki úgy rendezte el portékáját, mint a
fegyvereket a raktárban vagy mint az ékszereket a tálcán, most
ki is jött a standja mögül és jól megragadta Jasim karját.
– Lassan, lassan – mondta mély basszushangján. – Te
teszel ebbe kosár mint görög rabló, ezt, azt, minden. Mondod
Jorgosznak, mit akarsz főzni.
Elkobozta Jasimtól a kosarat és csak állt a nagydarab,
domború mellkasú ember a koszos tunikájában, csípőre tett
kézzel, elállva Jasim útját.
Jasim lehajtotta a fejét.
– Ide a kosárral, te görög fattyú!
Jorgosz meg se moccant.
– A kosarat!
– Hé – szólt gyengéden Jorgosz. – Hé! – ezúttal
hangosabban. Felkapott néhány kelbimbót. – Te mit akarsz?
Jasim a fejét rázta.
– Értek – mondta Jorgosz és hátat fordított Jasimnak.
majd nekiállt kipakolni a kosárból. Atszólt a válla fölött:
– Mész, veszel halat. Adok neked mártás. Ha csinálsz
halból kebabot, adok édeshagyma, bors. Te felteszi mártást, be
tűzbe. Eszed. Mész.
És Jasim ment. Mikor visszaért a hallal, Jorgosz puszta
kézzel diót tört, fokhagymagerezdeket pucolt, aztán
belecsavarta őket egy darab papírba.
– Efendi, most mész haza és főz. A paprika. A hagyma.
Nem, én nem fogad el pénz bolond embertől. Holnap jössz,
fizetsz duplát.
Mikor Jasim hazaért, a tőkére tette a halat és a zöldséget,
aztán egy vékony késsel felvágta őket. Az erős hagyma csípte
a szemét. Felnyitotta a tűzhelyet és beledobott még egy marék
faszenet. Miután nyársra húzta a darabkákat, egy nagykés
lapjával szétnyomta a diót és a fokhagymát. Kezével újra meg
újra összehúzta a töpörödő halmot, és tovább darabolta. A
124
vagdalék végül annyira ragacsos lett, hogy a késsel kellett
lekaparnia a bőréről. Megkente a halat a mártással és úgy
hagyta, míg kezet mosott a vizeslavórban, amit a háziszolga
készített oda neki minden reggel és délután.
A nyársakat a lassan izzó parázs fölé helyezte és egy
kevés olajat csepegtetett rájuk. Mikor az olaj meg sercent a
tűzön, Jasim egy ronggyal elhajtotta a füstöt és gépiesen
fordított egyet a nyársakon.
A hal már majdnem leolvadt a nyársról, így Jasim felszelt
egy vekni fehér kenyeret és tálcára tette egy kis tál olaj,
kevéske szezámmag és néhány olajbogyó társaságában.
Mentadarabkákat, darabnyi fehér cukrot és egy kisebb adag
besodort kínai tealevelet tömött az apró, zománcozott
teáskannába, aztán vizet töltött bele a kancsóból és belenyomta
a faszénbe; a kanna alja elmerült a parázsban.
Végül az alkóvban költötte el vacsoráját. A paprikát és
haldarabokat egy karéj kenyérrel húzta le a nyársról.
Csak ezután vette kézbe az összehajtott üzenetet, amit
hazaérkezésekor talált.
Az imámtól jött, üdvözletét küldte. Kutatott is egy
keveset. Határozott kézírással lejegyezte Jasim szúfi versének
utolsó strófáit.

A tudatlanok,
Akik nem tudnak tudatlanságukról,
Alszanak.
Ébreszd fel őket.
Akik tudnak,
És ismerik a tudatlanságot,
Azon hallgatag kevesek eggyé válnak a
lényeggel.
Jöjj közelebb.
Jasim felült és keresztbe tette a lábát, aztán kitárta az
ablakot és sodort magának egy cigarettát, ahogy egy albán
125
lócsiszár mutatta neki: az egyik végét megcsavarta, a másik
végébe meg egycentis kartonpapírt tett, és megivott egy pohár
tűzforró, édes mentateát, miközben újra átfutotta a
versszakokat.
Ledőlt az oldalára. Negyedóra múlva kitapogatta a
szőrmetakarót, ami valahol a lába környékén hevert, aztán
magára húzta.
Három perc múlva – mivel már amúgy is félálomban volt
– Jasim, az eunuch aludt, mint a tej.

41

A LENGYEL rezidenciának jót tett a sötétedés. Rácsozata

a szürkületben ledobta a rozsdát, a kocsiszínt az utcától
eltakaró rongyos függöny túlméretezett mirtuszai pedig
közelebb merészkedtek egymáshoz és tömören sötétlettek,
mikor estébe hajlott az idő. A régóta lakatlan, üres szobák,
melyekben a díszes mennyezetről pergő vakolat beterítette a
poros, színtelen fapadlót, ilyenkor hamis életjeleket adtak,
mintha csak bezárták volna őket éjszakára. És mikor leszállt az
éj, az elegáns épület visszanyerte hatvan évvel azelőtti
jelentőségteljes, pompás külsejét.
A főemelet két ablaka mögött táncoló fény mintha
erősödött volna, ahogy múlt az este. Az ablakok spalettáját
sosem csukták be, nem is lehetett, mert tartóelemeik egy része
már tönkrement, zsanérjaikat rozsda marta a nyirkos téli
időben, így nem takarták el a hatalmas felfordulást.
Jasim csupán néhány órája hagyta ebben a szobában a
lengyel nagykövetet, aki azon vacillált, hogy a bivalyfű-vodkát
nyissa-e ki vagy csak egy durva, falusi töményét, amit krími
hajósoktól vett feketén, fillérekért. A szoba úgy festett, mintha
egy őrült könyvmoly tombolt volna benne. Hegedű hevert
húrral lefelé a teástálcán. A padlón tucatnyi, látszólag
126
találomra felcsapott könyv hevert, másik húsz vagy még több
egy nagy karosszék öblébe szórva feszengett. Az egyik
falikarról faggyú csöpögött egy kopott szekreterre, amelyen
fóliánsok és pálinkáspoharak hevertek. Mintha valaki nagyon
keresett volna valamit.
Stanislaw Palewski az egyik karosszék mögött feküdt;
feje hátraszegve, szája tátva, üres tekintete a mennyezetre
meredt.
Egyébiránt békésen hortyogott.

42

A SZERASZKER egy marék homokot szórt a papírra.

Aztán megdöntötte a lapot és a homok visszaömlött az
edénybe.
Még egyszer átolvasta az iratot, aztán csengetett.
Először arra gondolt, hogy kinyomtatja a felhívást, de
végül úgy döntött, hogy egyszerűen csak lemásoltatja kézzel,
és juttat belőle minden mecsetbe. Az imámok aztán úgy
értelmezik, ahogy nekik tetszik.
Üdvözlet és figyelmeztetés őfelsége Új őrségének
isztambuli Parancsnokától:
Tíz esztendővel ezelőtt a Trón örömmel védte meg a
Birodalom békéjét és virágzását az Üdvös Rendelkezések
sorával, hogy elpusztítsa a hazug eretnekséget és véget vessen
a visszaélésnek, melyet őfelsége nem tűrhetett tovább.
Háborúi és rendelkezései egyaránt teljes győzelmet hoztak a
szultánnak.
Ti, akik gyilkolni is készek vagytok, hogy a város
visszakerüljön régi állapotába, vigyázzatok. A Padisah erői
nem alszanak; éberen, sziklaszilárdan őrködnek. Itt,
Isztambulban a katonák büszkéi mennek a halálba, mert
biztosan tudják, hogy szent ügyért áldozzák az életüket a
127
hamisakkal folytatott harcban, és a Trón hatalmát erősítik vele.
Bármilyen erősek is vagytok, eltapostattok. Bármilyen
ravaszak is vagytok, túljárnak az eszeteken. Bármilyen
büszkék is vagytok, megaláztattok és a legsúlyosabb büntetést
kapjátok.
Ha újra szétszéledtek, a Szultán és népe akaratából
előkerítünk benneteket.
Ne feledjétek e figyelmeztetést.
A szeraszker úgy érezte, mindent megtett, hogy tisztázza
a helyzetet. A szóbeszédnek alattomos ereje van. Vagyis
hasonlít a harci szellemre; lehet és kell is irányítani.
Kiképezni a katonákat. Elejét venni a szóbeszédnek.
Megtenni a kezdő lépéseket úgy, hogy az ellenség semmit ne
sejtsen. Az eunuch a janicsárokra gyanakszik, de a szeraszker
bölcsen nem pontosított. Az utalás persze ott volt a sorok
között.
Ahogy a nagykönyvben meg van írva.
A szeraszker felállt és a sötét ablakhoz lépett. Innen
belátta a várost, amelyet neki kellett megvédenie. Felsóhajtott.
Nappal tetők, minaretek és kupolák képtelen halmazának,
megannyi girbegurba utca és sikátor rejtekének látta
Isztambult. Most lámpák fénypontjai vegyültek a sötétbe,
gyengén pislákoltak, mint a lidércfény a mérges mocsár felett.
A szeraszker akkurátusán megigazította zubbonyát.

43

JASIMNAK az volt az első gondolata, hogy a tűzön

felejtette valamelyik serpenyőt. Felpattant a díványról,
dülöngélve állt a konyhában. Zavarodottan nézett körül.
Minden a helyén volt; a tűz alig égett, a főzőlap szinte már
kihűlt, volt egy rakás szennyes edény meg csésze, a tőke és a
kések sem hiányoztak. Mégis égett szagot érzett.
128
 A fejét rázta. Odakintről kiabálás és csörömpölés kusza
egyvelege hallatszott. A nyitott ablakra nézett. Az eget
korahajnali derengés világította meg és egész tetőrengeteget
terített be fényével egy hatalmas, ég felé törő, szikrákat szóró
lángnyelv. Jasim úgy tippelte, alig száz méterre lehet a tűz,
talán egy vagy két utcával odébb. Hallotta az égő fa ropogását,
érezte a pernye szagát.
Egy óra, gondolta. Egy órát adok neki.
Végignézett kis lakásán. A polcon sorakozó könyveken.
A padlón heverő anatóliai szőnyegen.
– Ehh, a büdös életbe!
A tűz egy sikátorban ütött ki, amely a Kara Davutra nyílt.
A sikátor bejáratát teljesen elállták a kíváncsi bámészkodók és
az ideges háztulajdonosok, sokan közülük fedetlen fővel, a
nők pedig a félmeztelenség legkülönbözőbb állapotában, bár
mindegyikük igyekezett egy darab ruhával eltakarni az orrát
és a száját. Jasim észrevett egy asszonyt, aki a pizsmafelsőjét
kapta az arca elé, így viszont jócskán kilátszott csinos hasa.
Mind dermedten bámulták a tüzet.
Jasim körülnézett. A Tiara Davut lakói elősiettek a
házukból. Jasim felismerte a péket, aki sürgetni kezdte a népet,
hogy menjenek vissza és hozzák a vödreiket. A pék az utca
elején lévő kút mellett állt egy lépcsőn és bőszen magyarázott.
Jasim hirtelen felfogta, mit akar.
– Vigyék innen a nőket! – kiáltotta, és a mellette álló férfit
lökdöste. – Láncba kell állnunk!
Taszigálta a férfiakat, s végül megtört a kábulat;
némelyikük csak most eszmélt rá, hogy asszonya félmeztelen.
– Vigyék őket a kávézóhoz! – javasolta Jasim. Megállított
egy vödörrel igyekvő fiatalembert.
– Add csak ide, és hozz egy másikat! – Ezzel a vödröt egy
mellette álló férfi kezébe nyomta.
– Álljunk láncba! Fogják a vödröt, és adják tovább!
A férfi megfogta a vödröt és előrelendítette egy várakozó
129
kézbe. Egy másik fiú odaszaladt Jasimhoz egy teli vödörrel.
Jasim rájött, hogy a sor végét kell figyelni.
– Te itt maradsz. Add tovább a vödröt és várd a
következőt.
Hátraszaladt és a bámészkodókat gyorsan sorba állította,
úgy félméterenként. Még több vödör érkezett, a pék pedig
mindet megmerítette a kútban és továbbadta. Jasim
végigszaladt a láncon, nehogy rés keletkezzék rajta, aztán
előrefutott, hogy meggyőződjön róla, hogy az üres vödrök
visszakerülnek.
A lángok gyorsan terjedtek a szűk utcában; ahogy Jasim
nézelődött, kitört egy ablak, hosszú lángnyelvek csaptak lei
rajta, a szemben álló ház ereszét nyaldosták. A láng
meghátrált, de a következő pillanatban újra felcsapott és
átterjedt a szomszédba; a sikátor szűk bejárata
olyasféleképpen működött, mint a fújtató. Jasim néhány lépést
hátrálva érezte, ahogy a szél összeborzolja a haját, közben
forróság perzselte az arcát. Elfogta a tehetetlenség. Aztán
hirtelen eszébe jutott, mit lehetne tenni.
– Rést! Rést!
Berontott a legközelebbi ajtón; egy egész család sürgött
az udvari kút körül.
– Rést kell csinálnunk, de nem itt, hanem az utcán!
Senki nem törődött vele, mind a vízhúzással voltak
elfoglalva; házuk homlokzatát locsolták, de az épület már
recsegett-ropogott a forróságban.
– Baltát! Baltát ide!
A családfő az udvar sarkába, egy farakás felé bökött.
Jasim kirántotta a rakásból a szélesfejű baltát és kirohant vele
az utcára.
– Rést! – kiabálta, miközben a baltával hadonászott.
Egyesek furán néztek rá. Odafordult hozzájuk.
– Hozzanak szerszámokat, emberek! Le kell bontanunk
ezt a házat.
130
 Választ sem várva megpördült, nagyot ordítva belevágott
a vakolatba. Tenyérnyi darab repült le róla. Újra lesújtott; tört
a lécezet, megadta magát. Néhány perc múlva már elég nagy
volt hozzá a rés, hogy a baltával kifeszíthesse a
támasztógerendákat. Közben segítői is akadtak; beküldött két
embert a házba, hogy megnézzék, van-e bent valaki és hogy
bontsák a falat a másik oldalról. Jasim megállt, levegőért
kapkodva a baltára támaszkodott. A négy dolgozó férfi
meztelen felsőtestén élénken csillogott az izzadtság a közeledő
tűzben. Forróság volt.
– Janicsár munka – vicsorogta az egyik, miközben baltája
lapjával vadul püfölt egy csapszeget. A faszög vége kezdett
szétroncsolódni, mire a férfi ránézett és újra nekiesett, majd
baltája lapjával kilökte a gerenda túloldalán. Jasim megfogta a
szöget és kihúzta.
Az épület megdőlt. A felső szint vakolatának darabjai a
járdára zuhantak és nyomban porrá törtek, így elsöpörte őket
az utcában fújó forró szél. Jasim hátranézett. Két házzal odébb
mintha alábbhagyott volna a tűz. Szikrák hullottak; az egyik
ember, altit beküldött a házba, kidugta a fejét két gerenda
között, amelyek már igen részeges szöget zártak be az
anyafölddel, de gyorsan vissza is húzta. Mindenki nevetett.
– Mindjárt kint lesznek. Nem sietik el – mondta egy férfi.
Megérezték a győzelmet, a hangulatuk is más lett.
A két ember már fel is bukkant a fal túloldalán, aztán
kirohantak a szétroncsolt ajtón.
– És mi ezt eddig a Bajezid-telepi janicsárokkal
csináltattuk!
Most már élvezték a dolgot. A fejük felett csúszott, aztán
csattant valami; a födémgerendák megadták magukat, a felső
szint szétbomlott, ágaskodó padlózata is felfelé nyomta őket.
– Felénk dől! – üvöltötte Jasim. És valóban: a ház teljes
váza feléjük hajlott és megcsavarodott.
– Vigyázzanak!
131
 Jasim hátrált, elszaladt a tűztől, a többiek meg utána.
Húsz méterrel odébb álltak meg az utcán, onnan nézték,
ahogy a ház hirtelen elfekszik, mint a falról leforduló részeg. A
cserepek a levegőben lógtak, mígnem az építmény tompa
puffanással összedőlt; a robajt a hangosan ropogó tűzön és az
utca felső szakaszáról érkező kiáltásokon át is lehetett hallani.
A szélben haragos dzsinnként nagy por- és törmelékfelhő
emelkedett fel, s indult meg feléjük.
Jasim a földre vetette magát, karjaival a fejét védve:
mintha sivatagi homokvihar söpört volna át felettük. Valaki
felkiáltott a közelben. Jasim továbbra is a porba nyomta a fejét,
bár a törmelékvihar lassan elcsitult. Csempedarabok pattogtak
a földön, néhány ártalmatlan szilánk a karját is eltalálta.
Óvatosan kikukucskált könyökhajlata mögül. Az utca
túlsó végén még tombolt a tűz, be is érte őket, hatalmas erővel
tépve fel az utolsó ház spalettáit. A fatáblák vadul vergődtek
zsanérjukon, ám a nyílásokon kilövellő lángok már hiába
szorgoskodtak, csak sötét rést és néhány kóbor gerendát
találtak a leomlott tető csontozatán.
Valaki lehajolt Jasim mellé és felsegítette. Rögtön
felismerte a baltás embert; kezet ráztak, aztán mivel nagy volt
az izgalom és fáradozásuk nem bizonyult hiábavalónak, jó
alaposan háromszor is megölelték egymást.
– Jót tettél velünk, barátom – mondta a másik férfi. Úgy
nézett ki, mint egy szellem, arcát fehér por lepte.
– Murád Eszlek vagyok.
Jasim elvigyorodott.
– Jasim Togalu.
Nem ám Jasim, az eunuch.
– A vadkan jelénél lakom a Kara Davuton – mondta,
majd teljesen őszintén hozzátette: – Én tartozom köszönettel.
A műveltség a hangjában meglepte a férfit.
– Elnézést, efendi. A sötétben... ebben a porban... nem is...
– Felejtse el, barátom. Isten színe előtt mindnyájan egyek
132
vagyaink.
Murád Eszlek vigyorgott és felfelé tartott hüvelykujját
mutatta Jasimnak.

44

JASIM gépiesen kevergette a kávéját és próbált rájönni,

miért zavarják még mindig az éjszaka történtek.
Nem maga a tűz. Isztambulban a tűzvész szinte
mindennapos volt – bár ez a mostani nem sokon múlt,
gondolta. Mi van, ha nem hagyja nyitva az ablakot – vajon
időben megérezte volna a füstszagot? Talán békésen alszik
tovább, tudomást sem véve az utcája felé táncoló fűrészfogú
lángokról, talán csak akkor ébred fel, mikor már túl késő, az
ablakok szétrobbannak a forróságtól, lépcsőnél tömör, fekete
füstfelhő gomolyog...
A tömegre gondolt, amit hajnalban látott, az utcán ámuló
nőkre és gyerekekre. Almukból verték fel őket. Isten
kegyelméből ők is időben felébredtek.
Beugrott neki a bektasi vers egyik sora. Ébreszd fel őket.
A kanál most megállt a csészében.
És még valami. Amit az egyik ember mondott.
Az egyik ember mondta a janicsárokról.
Janicsár munka. És mi ezt eddig a Bajezid-telepi
janicsárokkal csináltattuk.
Régen volt egy janicsár tűzoltóállomás a szultánok első,
és a maga módján talán legnagyszerűbb nagymecsetje, a
Bajezid-mecset közelében. Még Szinán pasa, a zseniális építész
is elismerte, hogy a Bajezid-mecset mutatta neki az utat, pedig
az ő Szulejmánije-dzsámija felülmúlta még az Hagia Sophiát
is. Nem is igazán a mecset volt a lényeges, hanem ahová épült,
a Bajezid-mecset ugyanis a Nagy Bazár dombjának gerincén,
Isztambul egyik legmagasabb pontján állt.
133
 Különlegesen jó helyen. Olyannyira, hogy ide építették a
birodalom legmagasabb és egyben talán legrondább épületét
is, a tűztornyot, amely a mecset nevét viselte. Innen néhány
méterre találtak rá a csontokkal teli zsákra.
Volt még egy janicsár őrtorony is a város túlsó felén, a
Galata tűztorony. Nem esett messze a vízelvezetőtől, amely a
második kadét gyomorforgató hullájától dugult el.
A janicsárok régi főhadiszállását lerombolták, a helyére
épült a birodalmi istálló, de Jasim még halványan emlékezett
rá, hogy ott is volt régen egy torony.
Palewski azt mondta, hogy kell lennie valami
szabályszerűségnek a holttestek felbukkanási helyeiben – tehát
ha a hullákat egy janicsár tűztorony, egy régi tűzoltóállomás és
egy torony közelében helyezik el... Jasim eljátszott a
gondolattal, vizsgálgatta innen is, onnan is.
A tűzre mindig a janicsárok vigyáztak. Később ez lett a
fegyverük is. Az embereket a tűzoltók vészharangja verte ki az
ágyból. Ébreszd fel őket.
Hol állhatott a másik tűzoltóállomás? Négy holttest...
Tehát négy tűzoltóállomásnak kellett lennie. Négy toronynak.
Talán még nem késett el, reménykedett Jasim.

45

A KISZLAR aga hangja olyan volt, mint egy gyereké, de a

teste mint egy visszavonult birkózóé; százhúsz kilót nyomott.
A korát senki nem tudta, még ő maga sem volt benne biztos,
hogy mikor is mászott elő anyja méhéből Afrika ege alá. Alig
pár kilónyi kéretlen élet. Újabb éhes száj. Arcát sötét ráncok
borították, viszont finom keze volt, akár egy lánynak.
Most éppen egy lánnyal foglalkozott.
Egyik finom kezében ezüstgyűrűt tartott. A másikban a
134
lány állkapcsát.
A kiszlar aga oldalra fordította a lány fejét.
– Nézz ide! – sziszegte.
A lány becsukta a szemét. Az aga még erősebben
összeszorította a markát.
– Mért – vet-ted – el – a – gyű-rűt? – tagolta.
Aszul szorosan becsukta a szemét, ahogy belényilallt a
fájdalom. Az aga ujjai a nyelve alá tévedtek és a lány hirtelen
nagyra tátotta a száját. Az ujjak most a fogai közé kerültek.
A lány összezárta az állkapcsát. Jó erősen.
A kiszlar aga már sok éve nem üvöltött. Utoljára ilyen
hangot még kisfiúként hallott egy szudáni faluban;
malacvisítás volt. Még akkor is visított, mikor bal kezével a
lány lábai közé nyúlt és kissé előredőlt, hogy jobb fogást
találjon. Nem rongáljuk áz árut.
Hüvelykujjával a bejáratot kereste. Ujjai tovább
nyújtóztak és rátaláltak egy kis izomkötegre. Keze ekkor acélos
erővel zárult össze.
A lány felsikoltott, a kiszlar aga pedig kiszabadította
magát. Sérült ujjait a hóna alá szorította, de nem engedte el
áldozatát. A lányt a szorítás az oldalára kényszerítette, így
inkább engedelmeskedett neki.
Az eunuch elégedetten látta, hogy a lány vergődik és
széttárja karjait a földön. Markának csípőfogójával még rántott
rajta egyet.
Zihálva térdre rogyott, majd köpenyének ráncaival
babrált.
El is feledkezett az ezüstgyűrűről.
Csak azt tudta, hogy meg kell büntetnie a lányt, és hogy ő
már nagyon vágyott efféle kis élvezetre.

135
46

Csini nehezen tudta elhinni, amit az imám állított.

Feltámadtak a janicsárok? Aljas módszerekkel kivégezték az
Új őrség négy kadétját?
Egy csipesszel nekiállt kiszedni a szemöldökét.
Miközben a tükörben nézte magát, azon tűnődött, hogy
az imám üzenetének van-e köze a hírhez, amit ő hozott
barátjának, Jasimnak.
Gyilkosság.
Majdnem elállt a szívverése.
Ma egy kicsit feljebb lesz a szemöldöke, döntötte el
magában; szempillafestékkel egyszerűen megemeli a vonalat.
Dudorászott.
És ha őt is meg akarják ölni?
Elhessegette a gondolatot.
A mecsetben hallottaknak semmi köze Jasimhoz, őhozzá
vagy ahhoz az undorító stricihez.
Fürgén, rutinosan dolgozott szemöldöke vonalán.
De Jorg bármiben benne lehet. Bárkivel.
Újból elfogta az idegesség.
Csak egy közönséges kis pletykát terjesztett, semmiség az
egész.
Igaz, hogy Jasim nagyon megörült neki. Azt mondta,
aranyat ér.
De Jasim nem árulná el őt. Nekiállt a másik
szemöldökének.
Jasimnak talán nem is kellene sehol elmondania. Jorg
viszont elmondaná. 0 aztán bármit, ha rendesen megfizetik.
Vagy rendesen megijesztik.
Csini nagyot sóhajtott. Kissé rémisztő volt a gondolat,
hogy Jorg is félhet.
136
 Az ecsettel felkapott egy darabka szempillafestéket.
Óvatosan vastagabbra rajzolta a vonalat.
Eltűnődött rajta, mit tenne Jorgosz, ha meggyilkolt
katonákról hallana. Nem a mecsetben. Az evilági Jorgok
semmit nem hallanak a mecsetben. El se mennek.
De mi van, ha mégis hallotta és levonja a megfelelő
következtetéseket?
A szempillafestékes ecset megremegett. Az arc a
tükörben falfehér volt.
Jorg biztosan elárulná őt.

47

ORHAN Jaszmit tűzőr két markába lehelt. Hitvány

reggel volt, és nemcsak a nyirkos, hideg idő miatt, hanem mert
a köd szinte teljesen megakadályozta, hogy rendesen
végezhesse a munkáját. Ebben a miazmában hogy vegye észre,
ha tűz van? Az Aranyszarv túlpartját is alig látta.
Lábával dobogott egy kicsit, hogy felmelegedjen, aztán
átment a torony déli oldalára és lehangolva nézte a
Boszporuszt. Jobb napokon a város egyik legszebb panorámája
tárult a szeme elé a Galata-toronyból, amely 90 méterrel
magasodott az Aranyszarv fölé; olyankor látta Sztambul
minaretjeit és kupoláit, ellátott a Boszporusztól délre egészen
Üszküdárig, sőt néha még kéklő hegyeket is látott a távolban.
A kőtéglából készült tömör tornyot a genovaiak emelték
ötszáz évvel korábban, mikor Bizáncot még a görög uralkodó
irányította, Galata pedig külváros volt, ahol taljánok laktak.
A torony azóta túlélt számos háborút, földrengést –
néhány tűzvészt is. A város arculata kétségtelenül
megváltozott, a templomtornyokat minaretek váltották fel, és
egyre többen települtek a zsendülő kikötőbe, faházaikat
szorosan egymás mellé építve; e törékeny tákolmányok
137
gyűjtésként zsúfolódtak össze a hét domb lankáin. Néha
felrúgták a szénserpenyőjüket vagy leborult az asztalról a
gyertyájuk, így évszázadok óta biztosították a gondatlan
szikrákat. Tízévente biztosan porig égett a város valamelyik
része. Csak a kiváló genovai építészeknek volt köszönhető,
hogy a város nem égett le teljesen, mert megépítették a Galata-
tornyot.
A tüzet időben kellett észrevenni és gyorsan megfékezni.
A janicsárok idejében ráadásul okosan kellett használni – úgy
irányítani, alakítani, hogy az a legelőnyösebb legyen a
janicsároknak. Orhan Jaszmit akkoriban még túl fiatal volt,
nem emlékezett azokra az időkre, de hallotta a történeteket. Ó
igen, a janicsárok eloltották a tüzet – a legvégén.
Orhan Jaszmit a mellvédre támaszkodva azon tűnődött,
mikor jön már a váltás. Lenézett. Nem volt tériszonya. Szerette
nézni, ahogy az emberek nyüzsögtek messze alatta; mikor
sütötte a hátát a nap, néha szinte madárnak érezte magát,
amely átsiklik a tetők és a piacok felett. Fentről a turbános
emberek tojásoknak tűntek, Orhan lába alatt gurultak ide-oda,
a kisfejű külföldiek meg olyan furcsák voltak. Inkább
bogarakra hasonlítottak.
Mivel lépéseket hallott, feltápászkodott a mellvédről és
megfordult. Az ügyeletes tűzőrre számított, de civil lépett a
teraszra, egy barna köpenyes idegen. Orhan rosszallóan nézett
rá.
– Elnézést – szólt szemrehányóan –, nem tudom, hogy
jutott be, de civilek ide nem jöhetnek fel.
Az idegen enyhén elmosolyodott és körülnézett.
– Négy szem többet lát – jegyezte meg. – Nem tartom fel.
Orhan nem értette.
– Mondjuk úgy, hogy mindketten egy szervezetnek
dolgozunk. A szeraszker küldött.
Orhan önkéntelenül is kihúzta magát egy kicsit.
– Hát – mondta kelletlenül –, most nem sok haszna van,
138
hogy feljött. Ilyen időben semmit se látni.
Jasim a ködöt nézte.
– Nem hát, elhiszem.
A mellvédhez lépett és kihajolt fölötte.
– Csodás. Gyakran le szokott nézni?
– Nem igazán.
Jasim a tűzőr felé fordult.
– Gondolom, azért hall ezt-azt. Már észrevettem, hogy a
hangok néha messzebb szállnak, mint gondolnánk. Különösen
felfelé.
– Ez igaz.
Orhan kíváncsi volt, mire megy ki a játék.
– Szolgálatban volt aznap, mikor megtalálták azt a hullát?
– Előző éjszaka igen. De nem hallottam, nem is láttam
semmit. – Elkomorodott. – Egyébként mit keres idefönt?
Jasim bólintott, mintha értené.
– Ez a torony már itt van egy ideje.
– Ötszáz éve, azt mondják. – A tűzőr a mellvédre csapott.
– A sztambuli torony, a Bajezid, az szinte új.
– Szinte?
– Tudja, ott mindig is volt tűztorony, de a régi
alacsonyabb volt. Éppenséggel jól ráláttak onnan a bazárra
meg minden, csak hát keletre ott van ugye a mecset, az meg
eltakarta a kilátást. Amúgy se számított sokat, mert ott volt
fölötte a Janicsár-torony, onnan figyelték a terepet.
– Aha. Én azt hittem, hogy volt arrafelé egy másik
tűztorony is, Akszaráj fölött.
Orhan bólintott.
– Az se volt rossz, akárhogy is nézzük. De már eltűnt az
alatta lévő tekkével meg mindennel együtt.
– Tekke? Miféle tekkéről beszél?
– Tekke, imahely, ilyesmi. Amilyen alattunk is van.
Annak a halandzsázó janicsár Bektasnak épült. Ezek a város
legrégebbi bektasi tekkéi. Ahogy mondtam, az a torony már
139
nincs meg. Leégett, amikor... szóval néhány éve, ha érti, miről
beszélek. És ekkor épült a Bajezid-mecset melletti torony. Érti,
hogy átlássanak a meeset fölött. Szerintem kétszer olyan
magas lett, mint a régi, és kőből van, ahogy ez is. A régiek
fából voltak, folyton leégtek. Szóval ez a két mostani torony
van olyan jó, mint a három régi. Sőt, igazából jobb, mert kőből
van.
– Nyilván. Folytassa. Meséljen a negyedik toronyról.
Orhan az idegenre nézett.
– Nincs negyedik. Galata, Sztambul, ennyi.
– Azt hiszem, nem érti. Kell lennie még egynek. Nem
lehet, hogy Jedikulában van?
– Jedikulában? – A tűzőr vigyorgott. – Mondja már meg,
ki sajnálná, ha Jedikula leégne?
Jasim a homlokát ráncolta; a tűzőrnek igaza volt. Jedikula
a város legalja volt lent, délkeleten, ahol Bizánc falai
találkoztak a tengerrel. Eltekintve a kosztól és a gonosz, sötét
utcáin kóborló kutyáktól, csak a tímárüzemek voltak ott, meg
egy zord épület, amely már akkor is állt, mikor a törökök
elfoglalták Isztambult: a Héttorony. Használták pénzverdének,
állatkertnek és börtönnek is, de ez utóbbi volt a legjellemzőbb.
Sokan haltak meg a falai közt, de még többen szerettek volna.
– Most őszintén, efendi, Jedikulát a Bajezidnél lévő új
toronyból is látni. Mondom, Sztambul és Galata. Lefedik a
várost.
Jasim összerezzent. Eszébe jutott a vers második strófája.
A tudatlanok,
Akik nem tudnak tudatlanságukról,
Keresnek.
Tanítsd őket
Ő nyilvánvalóan lassan tanult.
– Nézze – szólt nyájasan Orhan. – Ha gondolja,
megkérdezheti a vén Palmukot.
Pofaszakállas arc jelent meg az ajtónyílásban. Palmuk
140
nem volt igazán vén, talán csak kétszer olyan idős lehetett,
mint Orhan; sűrű fehér bajsza és tekintélyes pocakja volt.
Lihegve lépett lei a teraszra.
– Ezek a nyomorult lépcsők! – morogta.
Jasim észrevette, hogy egy adag cukrozott zsemlét is
hozott magával.
– Szóval, nincs gyerek?
Jasimra sandított.
– Hát, Palmuk, azt hiszem, az úr előtt ez nem való. A
szeraszkertól jött.
Palmuk teátrális szemforgatással fogadta a
figyelmeztetést.
– Hohó, az öreg békalábú küldte? Hát, mondja meg neki,
hogy miattunk aztán egyet se féljen. Ázunk, fázunk, de
tesszük a dolgunkat, nem igaz, Orhan?
– Nem is gondolná, efendi – szólt Orhan de Palmuknak
van a legjobb szeme Galatában. Szinte még ki se üt a tűz, de ő
már kiszagolja.
Palmuknak megrándult az arcizma.
– Csak lassan a testtel, öcsém.
Jasimhoz fordult.
– Érdekli, miféle gyerekről beszéltem az imént? A
tűzőrök szavajárása. A gyerek a tűz. Ha a sztambuli oldalon üt
ki, akkor fiú. És akkor arrafelé lógatjuk ki a kosarakat –
mondta, és a mellvéd belső falának támasztott négy jókora
fonott kosárra bökött. – Innen tudják a fickók, hogy merre kell
menni, érti? A lányok meg a galatai oldalon születnek.
Jasim csodálkozva ingatta a fejét. Isztambulban
akármeddig élt az ember, akármilyen jól ismerte a várost,
mindig lehetett újat tanulni. Jasim néha azt gondolta, hogy
Isztambul egy nagy kódhalmaz, olyan érthetetlen és összetett,
akár kifürkészhetetlen sikátorai; örökül kapott jelek, ritka
nyelvek, eltakart gesztusok csendes moraja. Eszébe jutott a
levesmester és a koriander. Megannyi aprócska szabály,
141
ismeretlen szokás. Vila ha a levesmester is janicsár volt. Újra
Palmukra nézett, kíváncsi volt, vajon neki is van-e tetoválás az
alkarján.
– Szóval maga régóta tűzőr?
Palmuk kifejezéstelen arccal bámult rá.
– Kilenc vagy tíz éve. Mért kérdi?
Orhan közbeszólt:
– Az urat egy másik torony érdekli. Nem az, amelyik a
régi laktanya helyén épült, hanem egy negyedik. Én mondtam
neki, hogy nincs ilyen.
Palmuk belenyúlt az összetekert papírjába, kivett belőle
egy zsemlét, megnézte, aztán beleharapott.
– Jól mondtad, Orhan. Most már elmehetsz, az öreg
Palmuk átveszi a terepet.
Orhan nagyot ásított és kinyújtózott.
– Hunynék egyet – mondta. – Bent ég a tűz?
– Meleg és fényes, komám. Meleg és fényes.
Orhan boldogan felsóhajtott, kicsit meghajolt Jasimnak,
aztán eltűnt az ajtónyílásban, lement, hogy élvezze a kályha
melegét a tűzőrök zugában.
Palmuk körbesétált a teraszon; figyelt és közben megette
a zsemléjét.
Jasim nem mozdult.
Palmuk kihajolt a mellvéden és lenézett.
– Vicces – mondta. – Ahogy öregszik az ember, előjön a
tériszonya. Béremelést érdemelnék, nem gondolja?
Jasim felé fordította a fejét.
– Érti, mit mondok, nem?
Jasim hidegen nézett a tűzőrre.
– A negyedik torony?
Palmuk áthajolt az egyik kosár felett és beletette a
zsemlés tasakot. Aztán csak állt és Sztambul felé nézett.
Mintha nem is hallotta volna a kérdést.
Jasim elfojtott egy sóhajt, majd köpenye alól előhalászta
142
az erszényét. Kivett belőle három érmét, majd tenyerében
megcsörrentette őket. Palmuk odafordult.
– Nocsak, efendi, ezt nevezem. Jól jön egy kis kiegészítés
a kasszának.
A pénz eltűnt zubbonya egyik zsebében.
– Maga információt akar, komám. Efendi. Egy apró
célzást az okosnak, igaz? Jótett helyébe jót várj, ahogy a
mondás tartja. Tehát megmondom én: nincs negyedik torony.
Soha nem is volt, már amennyire én tudom.
Hallgattak. A tűzőr végigsimította a bajszát.
Merően néztek egymásra.
– Ennyi?
A tűzőr vállat vont.
– Ezt akarta tudni, nem?
– De.
Egy darabig egyikük sem mozdult. Palmuk aztán hátat
fordított Jasimnak és kiállt a mellvédhez, a ködbe vesző
Boszporuszt nézte délen.
– Vigyázzon lefelé a lépcsőn, efendi – mondta hátra se
nézve. – Ha vizes, elég csúszós.

48

– Az ENYÉM – mondta a lány.

Mást eddig nem is mondott.
Jasim az ajkába harapott. Már félórája próbálta szólásra
bírni a lányt.
Először kedvesen. Honnan jött? Igen, ismeri a vidéket.
Na jó, nem pont azt a vidéket... szavakkal írta le neki a tájat.
Hegyek, köd. Napfelkelte a völgyben. Ilyen volt?
Mindhiába.
– Az én gyűrűm.
Aztán bekeményített: szerintünk nem a tiéd. Erős a
143
gyanú, komoly a vád. Ha nem mondod el, amit tudsz, rossz
lesz neked, kislány.
– Az enyém.
Jött a rábeszélés: ugyan már, Aszul. Cserkeszföld
lányainak a fele majd meghal, hogy ilyen élete legyen, mint
neked. Minden szeszélyedet kielégítik. Fényűzésben élsz.
Biztos, dicsőséges – irigylésre méltó – helyed van. Egy ilyen
aranyos lány, mint te... A szultáni ágy, aztán... ki tudja?
A lány durcásan biggyesztette a száját és elfordította a
fejét, közben ujjai köré csavarta egy hajtincsét, vadul
ráncigálta, és összeszorította a száját.
– Az én gyűrűm – pattant ki belőle újra.
– Értem. Tőle kaptad? – kérdezte gyengéden Jasim.
– Egy szavát se higgye! – szólt közbe a kiszlar aga. –
Egytől egyig hazugok, mint a kutyák.
Jasim felhúzta a vállát és legyűrte az indulatát.
– Legyen szíves. Éppen felteszem a kérdéseket. Aszul
úgy válaszol, ahogy csak akar, de remélem, az igazat mondja.
A kiszlar felhorkant. A lány megvetően nézett rá.
– Sose adta ide nekem.
– Hm. És megegyeztetek valahogy a gyűrűről?
A lány furán bámult Jasimra.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Amúgy is mit számít?
Meghalt, nem?! Rohadt haleledel lett belőle. Mit számít, hogy
elvettem a gyűrűt?
Jasim elkomorodott. El kéne magyaráznia, mit jelent a
lopás? Halottól lopni különösen v isszataszító dolog.
Szentségtörés. Ha a lány még ezt sem érzi, akkor hol kezdje?
– Lehet, hogy nagyon is sokat számít. Élt vagy már halott
volt, mikor elvetted a gyűrűt?
A csinos arcocska azonban újra hallgatásba burkolózott.
Biggyesztette az ajkát, makacsul és bután nézett.
Jasim ismerte ezeket a hegylakókat, akik a Kaukázus
távoli csúcsai közt nőttek fel. Kemények voltak, akár a
144
kőkunyhóik vagy télen csonttá fagyott útjaik. A friss levegőn
éltek és folyton viszálykodtak szomszédaikkal. Isten
gyönyörűnek teremtette őket, különösen a nőiket – de meg is
keményítette.
Fáradtan újra feltette a kérdést. Élt? Vagy már meghalt?
A lány nem válaszolt.
Végül is talán igaza volt. Mit számít? Jasim újra a
kezében lévő gyűrűre nézett. Az öltöztető jól mondta. Csak
piaci vacak volt, mezei ezüstkarika; kopott mintája két kígyót
ábrázolt, amint elnyelik egymás farkát.
Jasim a lányra pillantott. Bokaperecet és nyakláncot
viselt, mindkettő aranyból készült. Itt a háremben ez nem volt
szokatlan, hiszen a birodalomból özönlő arany és mindenféle
ékszer segített a nőknek, hogy – a válide szavajárásával élve –
különbözzenek. Tudta azonban, hogy az ilyen tárgyak a
kívülálló szemében másképp tündökölnek; hiába értéktelenek,
könnyedén rosszindulatot vagy féltékenységet, dühödt
vitákat, könnyeket, verekedést válthatnak ki.
A szultán női keserves körülmények közt nőttek fel. Mit
jelentett ott a halál? Gyerekek haltak meg. Nők haltak meg
szülés közben, a férfiakat meg egy rossz szóért is hátba lőtték –
vagy pedig száz évig éltek. A halál semmiség volt, a becsület
számított. A hegyek világában, ahonnan ők jöttek, oktalan
indulatok dúltak; arrafelé az emberek a legapróbb
megjegyzésen is vérig sértődtek, viszályaik az emberöltők alatt
vérontássá fajultak, még ha az ellentét eredeti okát már rég el
is feledték.
Jasim feltette magában a kérdést: lehetséges, hogy ilyen
viszályt hurcoltak be magukkal a palotába? Isztambul ahhoz
túl messze volt a Kaukázustól. Nem csupán földrajzilag.
Mit jelentenek a kígyók? Körbe-körbe tekeregnek,
elnyelik egymás farkát, az örökkévalóságot szimbolizálják;
talán valami hegyi sámán istentelen hadoválásában is
szerepeltek?
145
 Jasim felsóhajtott. Úgy érezte, ott keresi a problémát, ahol
nincs, és csak feleslegesen keveri a bajt. A saját idejét fecséreli.
Csak annyit ért el, hogy tovább fokozta a gyűlölködést Aszul
és a kiszlar aga között.
– Ennyi – mondta végül. Meghajolt a fekete eunuch előtt,
aztán karon fogta és félrevonta.
– Még öt percet kérek. Négyszemközt vele.
Véreres szemébe nézve Jasim nemigen tudott rájönni,
hogy mire gondol az aga.
A kiszlar morgott.
– Csak az idejét pazarolja – mondta. Tekintetét a lányra
szegezte. – A lala kettesben fog beszélni veled.
A lány kifejezéstelen arccal nézett fel.
– Tudod, mit várunk.
Ezzel távozott.

49

ASZUL figyelte, ahogy becsukódik az ajtó, aztán nagyon

lassan Jasimra emelte a tekintetét. Jasim úgy érezte, a lány
mostanáig nem is nézett rá. Talán a jelenlétéről sem vett eddig
tudomást. Sötét tekintetében új óvatosság tükröződött.
– Itt van – szólt szelíden. – Kapd el.
A lány szemével követte a repülő gyűrűt. Az utolsó
pillanatban nyúlt érte, gyorsan, mint egy kígyó. Mellkasához
szorított markába zárta az ékszert.
– Láttalak már itt – mondta vékonyka hangján.
Jasim egyetértően pislantott, de nem szólalt meg.
Aszul lenézett és szétnyitotta ujjait.
– Megint el fogja venni tőlem – mondta.
– Majd én megkérem, hogy ne vegye el – válaszolta
Jasim.
A lány csaknem mosolygott. Kimerültség suhant át az
146
arcán.
– Te...
Jasim a tenyerébe támasztotta a fejét.
– Ha bántanak – kezdte lassan –, ha elvesztettél valamit
vagy valakit, akkor szomorú vagy, ugye? A változás néha jó,
néha meg csak sírunk tőle. Fiatalon nehéz megérteni, mi a
fájdalom, a veszteség. De a szomorúságunk tesz bennünket
élővé. A holtak nem búsulnak. Itt is rengeteg a szomorúság.
Itt, az Öröm Lakhelyén, a Boldog Helyen.
Elhallgatott. Aszul nem mozdult, csak a gyűrűt
dörzsölgette az ujjaival.
– Semmit nem kell mondanod, Aszul. Most nem. Nekem
nem. Tiéd a bánat, egyedül a tiéd. De a gyűrűn kívül szeretnék
adni neked még valamit.
Aszul erre felfigyelt.
– Egy jó tanácsot.
Jasim lehajtotta a fejét, közben azon gondolkodott,
mennyit mondhat a lánynak. És hogy az vajon mennyit ért
majd belőle.
– Semmin nem változtathatunk, Aszul. Nem lehet pótolni
a veszteséget, a fájdalom sosem múlik el teljesen. Ez a sorsunk,
akár férfiak, akár nők vagyunk. Ez tesz bennünket emberivé.
Meg kell értened, hogy a keserűség nem jó bánat. A
bánatnak megvan a helye, de a keserűség megfertőzi a sebet,
mint a rothadás. Lassan, apránként elemészt. És a végén hiába
élsz, igazából halott vagy. Láttam már ilyet.
Aszul összeszorította az ajkait. Pislogva nézett a
tenyerébe.
– Megtarhatom a gyűrűt? – Vékony hangja remegett.
Jasim a lányra nézett és egy pillanatig hallgatott.
Még néhány perc és Aszul elmondja, amit tud. Ezzel
elárulja önmagát, és talán visszatér belé a keserűség.
Jasim már az ajtónál állt.
– Én magam beszélek a válidével.
147
 Egyébként is beszélni akar vele, gondolta. Teljesítenie kell
az ígéretét. Kérnie kell egy meghívót.

50

A SZERASZKER a sarkán kúszva kimászott a dívány

szélére és talpra állt.
– Szólnia kellett volna.
Hangja kurtán és határozottan csengett.
– Nem kértem, hogy idegenekkel beszéljen.
Hitetlenekkel.
Jasim a díványon ült, térdére támasztott állal.
– Tudja, miért hívattam? Azt hiszi, azért, mert több
diszkréciót követelek? – Mereven bámult Jasimra. – Azért,
mert maga állítólag gyorsan dolgozik. Sorra halnak az
embereim. Tudni akarom, ki gyilkolja őket, és nincs sok időm.
Pontosan egy hét van hátra a szemléig. Napok teltek el, de
maga eddig semmit nem mondott. A Krímen elég gyors volt.
Most is olyan legyen. Isztambulban.
Halántékán lüktettek az erek.
– Versek. Kocsikázás. Semmi kézzelfogható.
Jasim felállt és meghajolt. Mikor az ajtóhoz ért, a
szeraszker megszólalt:
– Azokat a találkozókat én szerveztem.
Jasim köpenye megpördült.
– Találkozókat?
A szeraszker az ablak előtt állt hátratett kézzel.
– A találkozókat az oroszokkal. Feladatomnak tekintem,
hogy a fiaim megfelelő oktatásban részesüljenek. Felettesnek
fegyverrel tiszteee-leggj! Remek. Meg kell tanulni a hátultöltős
puska használatát, és úgy kell masírozni, mint a franciák. De
ez még csak a fele. Egy nap harcolni fogunk az oroszokkal.
Vagy a franciákkal. Vagy az angolokkal. Hogyan
148
gondolkodnak? Milyen a katonáik harci kedve? Kik a hőseik?
Rengeteget lehet tanulni belőle, ha megértjük a másik hőseit.
A szeraszker az ujjízületeit ropogtatta.
– Eljátszhatnám, hogy mindez nem számít. Volt idő,
mikor csak a csatatéren találkoztunk ellenségeinkkel és
eltapostuk őket. Nagyon jók voltunk. De most más idők
járnak. Nem vagyunk már olyan gyorsak, az ellenség viszont
felgyorsult. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy nem
veszünk tudomást róluk... az oroszokról, a franciákról. Igen,
még azoktól az egyiptomiaktól is tanulhatunk valamit, de nem
úgy, hogy csak ücsörgünk és vízipipázgatunk itt
Isztambulban, közben pedig megpróbáljuk elképzelni, hogy
milyenek. Oda kell mennünk hozzájuk és meg kell ismernünk
a gondolkodásukat.
Jasim a fülét vakarta.
– És gondolja, hogy a tisztjei úgy tanulnak, ha
kávézgatnak az orosz katonai attaséval?
Ez a férfi nem katona, gondolta a szeraszker. Egyáltalán
nem is férfi.
Eltúlzott precizitással beszélt.
– Múltkor megkérdezte, beszélek-e franciául.
Tulajdonképpen nem. Manapság van egy könyvünk, egy
szótárunk, amiben benne van az összes török meg francia szó,
hogy a katonáink valamennyire el tudják olvasni a francia
szakkönyveket. Mikor én fiatal voltam, ilyen könyv még nem
létezett. A tiszteken kívül, akik az embereinket oktatják, sosem
találkoztam még franciával. Se angollal, se orosszal. És persze
a hölgyeikkel sem. Nyilván nem. Mert hát nem is tudnám,
hogy hogyan... – Megállt, kinyújtott karral a levegőbe markolt.
– Hogy hogyan viselkedjem. Hogyan beszéljek velük.
Tudja, harminc éve ilyesmi még eszembe se jutott. Most meg
folyton erre gondolok.
– Megértem.
Jasim egy pillanatra megsajnálta a szeraszkert a nyugati
149
egyenruhájában, kiváló csizmájában, gombolós zubbonyában.
Eltűrte ezeket a jelképeket, de maga sem tudta igazából, hogy
miért, ahogy az együgyű bolondok a bazárban, akik szerint
csak akkor hat a gyógyszer, ha némi fájdalmat is okoz.
Varázscsizma, varázsgombok. Ferengi varázslat.
– Az események felgyorsultak. Még nálunk is.
A szeraszker az állát simogatva figyelte Jasimot.
– A szultán felismerte, hogy katonai szemlénk neki is
remek lehetőség. Jövő hétfőn az egész város nézni fog
bennünket. A sereg élén a Próféta zászlaját látják majd. Nagy
csinnadrattával felvonul a lovasság, csillogó vértek, csodás
paripák. Széles sorokban masíroznak majd a katonák. Bármit
is gondolnak most rólunk, a szemle hatással lesz rájuk. Le
lesznek nyűgözve, ebben biztos vagyok. Jobbat mondok:
büszkék lesznek.
A szeraszker felemelte a fejét, ahogy majd a büszke
lakosság fogja, orrlyukai pedig kitágultak, mintha már a
levegőben érezné ezt a büszkeséget.
– A szemlével egyidőben a szultán kihirdet egy
rendeletet. Ez a rendelet visz majd bennünket az általa kívánt
irányba. Kötelességünk támogatni őt. Megpróbálni minél több
jó dolgot tanulni a hitetlenektől. Még úgy is, ahogy maga
mondta, hogy kávézunk az oroszokkal.
De Jasim nem figyelt rá.
– Rendelet?
A szeraszker lehalkította a hangját.
– Talán már hallott róla. Sok téren változás várható.
Egyetlen törvény szabályozza majd az emberek egyenlőségét.
Kormányzati változások lesznek, például miniszterek a pasák
helyett, ilyesmi. Ugyanúgy megy majd, ahogy a hadsereg
nyugati mintára reformálása, de ez nem lesz elég. Nyilván
nem.
Jasimot letaglózták a hallottak. Mit tudott ő bármiről is?
Hat nap múlva jön egy birodalmi rendelet. Ami változást
150
hirdet. Erőlködve félretolta a fejében nyüzsgő gondolatokat.
– Mért pont az oroszok? Mért nem küldjük a fiainkat
teázni az angolokhoz? Vagy borozgatni a francia
nagykövettel?
A szeraszker hatalmas tartóját vakarászta.
– Az oroszok... élénkebben érdeklődtek.
– És ez magának nem volt gyanús?
– Nem vagyok naiv. Kockáztattam. A fiúk az őrségből,
hogy is mondjam, védve voltak. Azt gondoltam, inkább most,
Isztambulban hibázzanak, ne a csatatéren döbbenjenek rá a
tudatlanságukra.
Egy csatát talán még túl is éltek volna, gondolta Jasim.
Isztambulban esélyük sem volt.

51

Aki sötétben öl, nem fél a sötétségtől.

Megvárja. Lehet rá számítani, mindig eljön.
A sötétség a barátja.
Mezítláb ment, hogy ne csapjon zajt. Tudta, hogy nem is
fog.
Évekkel ezelőtt a Csendesekhez tartozott. Hivatásos volt.
Most a feje fölötti rácson át figyelte, hogyan fogy el a napfény.
Négy óra múlva felemeli a rácsot – könnyedén, hangtalanul,
akár a tollpihét – és munkához lát. De most még várt.
Eszébe jutott, amikor kiválasztották. Az ezredes a
laktanya nagytermében ült egy rózsával az ölében, bekötött
szemmel, és arra buzdította a katonákat, hogy egyenként
közelítsék meg. Emeljék fel a rózsát, aztán térjenek vissza a
helyükre. A győztest az utászokhoz helyezték.
A terem padlóját száraz csicseriborsóval szórták fel.
Senki nem volt olyan ügyes és türelmes, mint ő. Volt
önfegyelme. Egy-két másik társa hozzáért a rózsához, de
151
türelmetlenségük elárulta őket.
Megtanították neki, hogyan kell hangtalanul mozogni a
sötétben. Nem volt nehéz.
Arra is megtanították, hogyan éljen a föld alatt. Élve
eltemették, egy nádszálon keresztül lélegzett.
Megtanulta, hogyan működik az árnyék, mit lát a szem,
mi a különbség mozgás és mozgás között.
Megparancsolták neki, hogyan váljon árnyékká. Éljen
patkányként. Dolgozzon úgy, mint egy bányász. És úgy öljön,
mint a kígyó.
Türelem. Engedelmesség. Az idő, mint mondták, illúzió
csupán; az órák pillanatként repülhetnek, a pillanatok meg
olykor egy életnek tűnnek.
Araszoljon a föld alatt az ellenséges vonalak mögé. Ássa
be magát, mint egy vakondok. Figyelje az ellenséges
utászokat, a járataikat, a támfák reccsenését. Legyen a sötétség
a második ruhája. Gyilkoljon csendben.
És ha elfogják – ami meg is történt messze az ellenséges
vonalak mögött –, ne mondjon semmit. Ne áruljon el semmit.
Egyébként sem beszéltek túl sokat. Örült is neki, mert
sosem volt valami beszédes. Az utászok voltak a Csendesek.
Nem volt szüksége barátokra, mikor ott volt neki a sereg.
Oda tartozott. Az ő hitüket vallotta. És végig a hit segítette,
nem igaz? Hogy elviselje a szűk alagutat és görcsös izmait, át a
félelmen, a kétségbeesésen, hogy megtalálja a mindenség
időtlen és mozdíthatatlan középpontját.
Aztán jött az árulás. Lőtték a laktanyát. Por, ledőlő falak,
kőszilánkok. Az egyik fal a levegőben lógott egy darabig.
Emlékezett arra a pillanatra; egy egész fal a semmiben
csüngött tíz méter magasban, az alapját már kilőtték alóla, ott
vitorlázott, lógott a levegőben.
Eszébe jutott, ahogy a fal meggörbült, hajlott, mint a
vágtázó ló horpasza. Mintha a levegő sűrű lett volna, akár a
víz. Ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt.
152
 Elég ideje volt tehát keresni egy üreget és bemenekülni
oda.
Mint akit eltemettek. De nem halt meg. A romok közt egy
résen át lélegzett. A fejétől a lábáig úgy túrta ki magát a
törmelék alól, mint a gyümölcsből a kukac, ha harmatra
szomjazik.
A feje fölötti rácsot már nem lehetett látni. Az utász
viszont láthatta, ha egy fél centivel odébb mozdította a fejét.
Azt a fényt használta, amit senki más nem látott.
Felemelte a fejét. Eljött az idő.
Csak a türelem számít.
Csak az engedelmesség számít.
Az emberek meghalnak. Meg kell halniuk.
Csak a halál szentesítheti a birodalom újjászületését. Csak
az áldozat tisztíthatja meg és őrizheti a szentélyeket.
A bektasik négy oszlopa.
Az orgyilkos az erszényéhez nyúlt. Tenyerével
megérintette a földet.
Aztán megindult, mint a macska.

52

JASIM előredőlve a Veszedelmes viszonyok 34. oldalára

szegezte tekintetét. De hiába. Már félórája ugyanott volt nyitva
a könyv.
Kinek a törvénye lesz ez? Olyan lesz, mint az európaiaké,
amely megengedi a görögöknek, hogy saját országuk legyen,
míg a lengyelektől ugyanezt megtagadja? És ugyanolyan jól
beválik majd a bolgár hegyekben, mint a tripoliszi
sivatagokban?
Szükséges lépés? Talán. Egy törvény alá mindenkivel,
tekintet nélkül hitre, nyelvre, származásra. Mért is ne?
Nemigen hitte, hogy az ilyesmi szentségtörés lehet, de... sokan
153
mások majd úgy gondolják, hogy az, nem?
Míg ezeket a kérdéseket elemezgette, Jasim azon
tűnődött, hogy személy szerint ki tudhat még a rendeletről. A
szultán és a vezírei, ők nyilván. A magasrangú méltóságok,
mint a szeraszker, kétségtelen. A vallási vezetők – a mufti, a
rabbi, a pátriárka? Valószínűleg. De az alattuk lévők, mondjuk
a papok és az imámok? Nem. A város közemberei sem. Nekik
meglepetés lesz. Ahogy neki is az volt.
Becsapta a könyvet, lehunyta a szemét és hátradőlt a
díványon.
Az elmúlt néhány órában ezt már vagy tucatszor
átgondolta. Baj lesz, ebben biztos volt.
De volt még valami... vagy nem?
Valami... ott van, mint egy arc a tömegben. És elkerülte a
figyelmét.

53

A férfi hirtelen felült.

Kiszagolt, gondolta az orgyilkos. így sokkal érdekesebb
volt. Megtanították neki, hogy úgy szivárogjon be, mint egy
szag, ne úgy, mint egy ember. És a szag már hozzátapadt.
A férfi szimatolt.
Katt.
A férfi most nagyon lassan felkelt. Kés volt a kezében.
Hát az meg honnan került elő?
Az orgyilkos elmosolyodott. Az erszényébe nyúlt, ujjai
valami keményre zárultak.
A késes férfi görnyedten állt, nyújtogatta a nyakát.
– Ki van ott? Mit akar?
Az orgyilkos nem mozdult.
A szél belekapott a rongyos függönybe és falhoz csapta.
A késes férfi hirtelen hátrafordult, aztán vissza. A sötétbe
154
bámult.
Nyújtogatta a nyakát. Nagyon lassan elfordította a fejét.
Próbált fülelni.
Az orgyilkos várt. Figyelt.
A férfi szinte már teljesen elfordította a fejét.
Az orgyilkos egyetlen mozdulattal nyakára vetette a
drótot. Vad mordulással megrántotta, és a késes férfi
egyensúlyát vesztve, mindkét kezével a nyakához kapott.
Az orgyilkos még egyet rántott a dróton.
A férfi a levegőt csépelve menekülni próbált. Az
orgyilkos előlépett az árnyékból és a földre lökte. Elkapta a
késes csuklót és hüvelykujját az inak közé ékelte; a kés nagy
csattanással hullott a földre.
Az orgyilkos leszorította testével. Övéből kicsúsztatott
egy fakanalat.
A földön heverő férfi fulladozott.
A gyilkos egy pillanatra lazított a drót szorításán.
Áldozata remegve levegő után kapott, de semmire nem ment
vele. Az orgyilkos a drót alá csúsztatta a fakanalat, és elkezdte
körbe forgatni.

54

A KÖVÉR, aludni vágyó ember arra riadt, hogy legurítják

az ágyról és nagyot puffanva leesik. Kinyitotta a szemét és két
női lábat látott.
– Minden rendben, virágszálam? Itt a cuccod. Bújj bele,
szerelmem, végeztünk. Lépjél le.
A férfi kábán rángatta magára a ruháit. Ki innét,
gondolta. Egy ötöst hagyott az asztalon, és remélte, hogy
sikerül olyan gyorsan eltűnnie, hogy a lány észre se veszi.
A nő nézte, ahogy kirohant az ajtón.
Ma éjszakára ennyi volt. Kinti kuncsaft legalábbis már
155
nem jön.
Fent tudják, hogy az utolsó is elment. De hátravolt még a
legrosszabb.
Lámpásával felmászott az emeletre. Fent megállt, fülelt,
semmit nem hallott.
Nagyon lassan kinyitotta az ajtót. A szobában borzalmas
bűz fogadta.
Csendben bedugta a fejét az ajtón. Benyúlt a lámpással és
a szoba árnyai táncra perdültek.
A nő hónapokkal ezelőtt elvesztette a hitét Istenben.
Könyörgött, fohászkodott Hozzá, kérlelte Őt minden éjjel, de
hajnalban mindig ugyanazt a választ kapta. így hát
megátkozta. Semmi sem történt. Végül el is feledkezett Róla.
De amit most látott, felért egy kinyilatkoztatással.
– Köszönöm, Istenem – mondta.

55

JASIM a hajnal első fényeiben ment le a partra, kezében

az üzenettel, amit a kádi írt neki, nem sokkal a reggeli imádság
után. Mire elhelyezkedett a csónakban, a papír szinte
szétfoszlott Isztambul reggeli nyirkos kipárolgásától, amely a
köd és a szemerkélő eső keveréke volt, de úgysem kellett
többször elolvasnia.
Míg a révész szorgosan evezett a nehéz lapátokkal a
Szeráj-fok felé, Jasim felhúzta a térdét a lószőr párnára, és a bal
karjára nehezedett, hogy javítson a törékeny csónak
súlyelosztásán. Azt írta a kádi, hogy fakanál volt; mivel éppen
tegnap borítottak a padlójára egy zsáknyi csontot és fakanalat,
úgy gondolta, értesíti Jasimot a különös egybeesésről.
Húsz perccel később a révész megfordult a csónakkal,
majd sűrű hátraevezéssel és kiáltozással finoman a Jedikula
lépcsőihez húzta.
156
 Az apró ember arccal feküdt a sárban, tarkójára kötözött
fakanállal. Amint Jasim meglátta, rögtön tudta, hogy ez nem a
negyedik kadét. A halott kezei a füleinél voltak, térdei enyhén
behajlítva; hátának furcsa íve miatt Jasimnak úgy tűnt, mintha
a nyomorult egy képzeletbeli gödörbe bámulna.
Jasim megfordította a hullát és megnézte az arcát.
Kigúvadt szemek, lógó nyelv.
A fejét ingatta. Az éjjeliőr, aki már több órája guggolt a
hulla mellett, a földre köpött.
– Ismerte?
Az éjjeliőr vállat vont.
– Há’ van ilyen, há’ nem? – A hullára nézett és felderült. –
Eegen, rendes pofa vót. Pár fickónak tett szívességet. Nők, há’
tudja maga, meg ilyesmik.
A fejét vakarta.
– Azé’ mocskosú’ kemény vót. – Együgyű agya gyorsan
visszakapcsolt. – Ha engem kérdez, kicsit túl durva vót. Nem
szerették a nők, nem ám.
Jasim felsóhajtott.
– Ezek a nők... Azt mondja, kuplerája volt?
– Azt hát. Viccesen nézett ki a vén szivar.
Jasim otthagyta, bokáig tocsogott a sárban. Fent a
rakparton meglátott egy udvari bejáratot, és a szétszórt
szeméten át a kúthoz lavírozott. Lenyomta a kút karját. Barnás
víz szivárgott a kifolyóból.
Az udvarban lakók mozgolódtak. Kicsapódott egy
spaletta és egy nő hajolt ki az egyik emeleti ablakon.
– Hé, maga micsinál?
– Mosom a lábamat – dünnyögte Jasim.
– Én meg öntöm a vödröt, táguljon onnét!
Jasim sietve visszavonulót fújt, de még mindig sáros volt
a lába. Micsoda egy ocsmány környék!
Elsétált a sarokra, hátha talál egy konflist vagy egy
gyaloghintót. Szemmel láthatóan minden kapualjhoz tartozott
157
egy szakadt koldus vagy horkoló részeg; némelyikük kábán
bambult Jasimra, ahogy elsétált mellettük. A kocsmáknak
éjfélkor be kellett zárniuk, de Jasim tudta, hogy addig vannak
nyitva, amíg akad fizetővendég, ha meg már kiürült az
erszényük és megtelt a gyomruk, kidobták őket az utcára.
Jasim nem értette, mi a jó a kocsmázásban. Csini egyszer
vitatkozott is vele; azt mondta, ő bizony szeret kocsmába járni,
szereti, ahogy keveredik benne a vidámság és a bánat.
– A részegeket leszámítva sosem tudhatod, kivel fogsz
összefutni vagy hogy ők mért időznek ott. Mindenkinek van
története, és én szeretem a történeteket – mondta még altkor.
A túl sok ilyen történetnek az a vége, hogy a saját
hányásodban fetrengsz egy hideg kapualjban, gondolta Jasim.
Vagy arccal a sárban, holtan, mint az imént látott púpos
bordélytulajdonos, aki megadta a környék alaphangját.
Csini nem azt mondta, hogy egy púpossal beszélt?
Egy mocskos kikötői patkánnyal, akitől ő is szennyesnek
érezte magát.
Az mesélte neki, hogy a kadétok találkoztak az orosszal a
Jejleji-kertben.
Az volt az informátora.
És most itt fekszik a sárban egy frissen legyilkolt, púpos
strici.
Akárhogy is szárnyal a képzelet, a fickót nem hirtelen
felindulásból ölték meg. Nem egy túlságosan erősre sikeredett
ütés végzett vele, nem is egy éppen kéznél lévő szeletelőkés.
Nem. Ez profi munka volt. A gyilkos egy darab dróttal
ölt – és egy fakanállal.
Jasim futásnak eredt.

56

MINDEN városnak vannak olyan kerületei, amelyek csak

158
érintik a tisztesség peremét, hiába szomszédosak a pénzes és
népszerű belvárossal. Bármilyen tágasak és kényelmesek a
házak, valamilyen megfoghatatlan módon mégis megrontja
őket a szüntelenül mászkáló többi ember, aki csak egy hétre
vagy egyetlen éjszakára vesz ki szobát, aki jön-megy, talán
vissza sem jön, akinek túlságosan múlandó, zavaros tervei
vannak, nem is lehet megérteni őket. Senki nem kérdez.
Mindenki gyanakszik. Mindenért előre kell fizetni, nem divat
a bizalom. Az árak mindig kicsit magasabbak, mint máshol, de
a klientúra boldog, ha nem kell annyit sétálnia, vagy nem tud
jobbat, mert nem ismerős a környéken.
Csini viszont már régi bútordarab volt és rendesen fizette
a lakbért. Főbérlőjének nem lehetett rá panasza, létezéséről is
alig tudott, mivel egész nap a kávéházban ült, ostáblázott a
többi öreg fickóval, és csak akkor hívta haza a felesége, ha
szemügyre kellett venni egy új jelentkezőt vagy rá kellett
ijeszteni valamelyik nehezen kezelhető lakóra. Csini
főbérlőnője adott az erkölcsre, így az üzlet jó részét egy sűrűn
rácsozott fal mögül rikácsolva bonyolította a lépcső aljánál. A
bérlők egy apró ablakon keresztül fizettek; odatartották a
pénzt, a nő meg felmarta. Ha közelebbről meg akarta nézni,
odanyomta a szemét a rácshoz. Odabent, a saját szobájában
elég sötét volt.
Most egy kis termetű fekete embert figyelt, aki két
himbálózó kerámiaedényt cipelt a vállán. Tudta, hogy figyelik
a rácsos fal mögül, de nem törődött vele; terhével elhaladt az
ajtó előtt és karikalábán kiszaladt az kinti udvarra. A főbérlőnő
irigykedve, bosszankodva követte minden mozdulatát.
Nem mintha ő akarta volna minden reggel kihordani a
szennyvizet a kanálishoz, viszont a kis fekete ember, akit
megbízott e feladattal, mindenről jóval előbb értesült, mint ő
maga.
A szennyvízhordó visszatért az üres edényekkel és a
többi mellé tette őket száradni. A rácshoz fordult.
159
 – Három úr az ötösben. A nyolcas nem aludt bent, de
marha büdös van nála.
A főbérlőnő a fogát szívta. Az ötöst erre a hétre adta ki
egy úrnak. Majd lerendezi, mikor megpróbálnak
kisomfordálni. A nyolcas nem először maradt ki éjszakára.
Éppen a bűz miatt nem szerette, ha a bérlők ételt tároltak a
szálláson.
Bármi is bűzölög Csini szobájában, majd felmegy és
kidobja, ha lesz rá ideje.
Férfi érkezett az ajtóhoz. A főbérlőnő felismerte; Csini
egyik barátja volt.
A nő megzörgette a rácsot.
– Ne másszon fel a lépcsőn – vartyogta kedvesnek szánt
hangon. A nyolcas volt a legjobb bérlője. – Elment.
Jasim a rácsra sandított.
– Úgy érti, most reggel ment el?
Elég valószínűtlennek tűnt. A szennyvízhordó fogott egy
felmosófát és vigyorogva tologatta ide-oda a folyosón.
– Mittudomén – válaszolta a főbérlőnő. – Most nincs itt.
Megmondhatom neki, hogy kereste, efendi.
– Az jó lesz, köszönöm. Átadná neki ezt az üzenetet? –
Kitépett egy lapot a nála lévő noteszből, ráfirkantott néhány
szót és összehajtotta. A rácson lenyílt a csappantyú és egy
aszott kéz kinyúlt a papírért.
– Fontos lenne, hogy minél hamarabb megkapja – tette
hozzá Jasim. – Nem tudja, hová ment?
– Teszek róla, hogy megkapja – szólt határozottan a
főbérlőnő.
Jasim tétovázott. Mit tehetne még? Arra is gondolt, hogy
felmegy a szobájába,és ott hagy neki üzenetet, de azzal
elkésett. Az már a rács mögötti banyánál volt, a fekete szolga
is felmosott már a folyosón.
Elköszönt a rácstól, aztán nekivágott az utcának.

160
57

MÁR SÖTÉT volt, mikor Csini visszaért a szállására.

Nem mintha túl sok dolga lett volna aznap; előző éjszaka egy
legénybúcsún lépett fel, ahol alkoholt is felszolgáltak és a tánc
után Csini is ivott egyet. Megtörte az egyik aranyszabályát, de
még az aranyszabályok is azért vannak, hogy áthágják őket,
gondolta, miközben az egy pohárból kettő lett és a
vőlegényjelölt izgatottan faggatta a nászéjszakáról.
Így aztán sokáig fent maradt, majd későn és másnaposán
ébredt. A többi vendég már rég hazament, magukkal vitték a
vőlegényt is; úgy emlékezett, mintha hajnalban fojtott nevetést
és pisszegést hallott volna, mielőtt átfordult a másik oldalára
és újra elaludt. Egy nagyon kövér örmény nő rosszallóan
fújtatva kávét főzött neki, a nap hátralévő részét pedig a
fürdőben töltötte, törölközővel a fején.
Hazafelé megállt egy péksüteményre, de a másnaposság
elvette az étvágyát, és csak a csücskét rágcsálta, aztán szólt az
eladónak, hogy inkább csomagolja be. A sütemény most a
táskájában lapult, de Csini már csak aludni vágyott. Belökte az
ajtót, mire a főbérlőnő’ azonnal zörgött neki a rácson.
– Üzenet jött! – rikoltotta. Lenyílt a csappantyú és a nő
villámgyorsan kinyújtotta neki az Összehajtott levelet.
– Köszönöm – mondta Csini. – Kaphatnék valami fényt?
– Azt mondta, sürgős. Az az úriember volt, aki a múltkor
is jött. Szépen beszélt. Tessék.
Jasim lesz az, gondolta Csini, miközben elvette a
gyertyatartót. A gyertya szokás szerint csak apró csonk volt
benne; a főbérlőnő ügyelt az ilyesmire. Azon töprengett, most
rögtön sarkon forduljon-e, hogy megkeresse Jasimot, mert az
üzenetet biztosan nem fogja tudni elolvasni, de ezt nem
kötötte a főbérlőnő orrára.
Talán ha nem állt volna már a lépcső alján a gyertyával, el
is indult volna Jasimért. Vagy ha a főbérlőnő nem teszi hozzá
161
bizalmasan, alig hallhatóan, hogy hálás lenne, ha senki nem
vinne fel ételt, a takarító ugyanis szóvá tette, hogy bűz árad a
szobájából.
Csini lassan felmászott a lépcsőn. Az évnek ebben a
szakában huzatos volt az öreg ház, így a gyertyát óvni kellett.
A második emeleten balra fordult, elment két csukott ajtó
előtt, ahonnan semmilyen zaj nem hallatszott, aztán elért a
szűk és görbe lépcsősorhoz, amely a saját ajtajához vezetett.
Fokról fokra lépkedett, követte az éles kanyart, amit sosem
szeretett, mert miatta valahogy megharagudott az egész házra,
amely bezárta őt. Felnézett és meglátta az ajtót. A szűk
lépcsőházban úgy táncoltak a fények, akár egy falka
vadmajom.
Megállt és szaglászott. Tényleg büdös volt, ahogy a
főbérlőnő mondta. Először eltűnődött, hogy mi lehet. Talán
egy patkány döglött meg a padló alatt. Megborzongott a
gondolattól, aztán kinyújtotta az ujját.
Ez volt a másik, amit nem szeretett azokban a lépcsőkben
és abban az ajtóban; be kellett nyúlnia egy sötét lyukon, hogy
kiakassza belül a kallantyút.
Mintha egy sötét szájba nyúlt volna be.

58

MIUTÁN Jasim üzenetet hagyott Csininek, visszament a

birodalmi levéltárba. A magas ablakokon átszűrődő gyenge
téli napfényben hétköznapibbnak tűnt a hely, fakóbb volt a
hangulata. Ám nem csupán ezért volt más. Több levéltáros is
dolgozott, de Ibu, a szudáni fiú nem volt köztük. A levéltári
angyal, gondolta Jasim.
A kókadt bajuszú, gyászos külsejű főlevéltáros nem
eunuch, hanem palotaiskolát végzett, nyugdíjazott fickó volt.
– A díván ülésezik – magyarázta rosszkedvűen. – Jöjjön
162
vissza délután.
De Jasim nem akart visszajönni délután.
– Sürgős lenne – mondta.
A levéltáros szomorú szemmel nézett rá. Végtelenül
leterheltnek tűnt, de Jasim azt gyanította, hogy egyszerűen
csak lusta.
– Segítsen most. Nyugodtan faképnél hagyhat, ha
parancs jön a vezírek tanácsától.
A levéltáros lassan bólintott és felfújta az arcát.
– Foglalja írásba a kérését, aztán meglátjuk, mit tehetünk.
Jasim az olvasóasztalra könyökölt és a ceruzát rágcsálta.
Végül ezt írta: „Isztambuli tűztornyok. Földrajzi adataik.”
Utógondolatként még odabiggyesztette: „Felújítási és
fenntartási költségeik 1650-től 1750-ig”, mintha így nagyobb
eséllyel találhatná meg, amit tudni akar.
A levéltáros rövid morgással vette át a cetlit, de nem
akaródzott elolvasni. Több mint húsz percig hevert az
asztalán, míg ő átnyálazott egy képeskönyvet, Jasim pedig a
bejáratnál cirkált. Végül megnézte a cetlit és csengetett.
Beosztottjai főnökük nehézkes unalmával közlekedtek, a
fejüket ingatták és olykor felpillantottak Jasimra, akiről úgy
sejtették, csak a türelmüket akarja próbára tenni. Egyikük
végre-valahára eltűnt a polcok között. Talán egy órára.
– Nincs semmi a helyükről. Van kétkötetnyi számla a
tűzoltóság általános kiadásairól. Benne a maga által kért
időszak is. Meg akarja nézni?
Jasim mostanra inkább a levéltáros orrát csavargatta
volna.
– Igen, kérem – mondta közömbösen.
A levéltáros elcsoszogott. Két meglepően kicsi könyvvel
tért vissza, kisebbek voltak, mint Jasim keze, és kék vászonba
kötötték őket. A régebbi, amely nagyjából a tizenhetedik
század elejétől 1670-ig szólt, már elég szakadt volt és a gerince
is félig elrohadt, így a lapok csomókban csúsztak el, és félő
163
volt, hogy kiesnek.
A levéltáros összevonta a szemöldökét,
– Nem hinném, hogy ebbe belenézhet – kezdte.
Jasim majdnem felrobbant.
– Nem azért vártam itt egész délelőtt, hogy közöljék
velem, képtelen vagyok sorrendben tartani egy könyv néhány
lapját! Itt a pádon fogom megnézni. Nem használom
legyezőnek, nem rázom ide-oda, nem dobálom a levegőbe.
Mégis csalódnia kellett a könyvekben. Fél óra után csak
három utalást talált, kettőt a sztambuli toronyról, amely
kétszer is leégett, a harmadik meg csak a leghalványabban
utalt a tűztornyokra általában, mindenféle szám vagy név
nélkül. Sokan írtak a könyvbe, így megerőltető és elkeserítő
volt megfejteni a bejegyzéseket, különösen a régebbieket.
Amikor éppen egy igen régimódi írással készült
bejegyzést próbált kisilabizálni, Jasimnak hirtelen eszébe jutott
a Csininek írt üzenete. Elég világosan fogalmazott, és ha a
leányzat megfogadta a tanácsát, most a kávézó egyik
sarkában, biztonságban kucorog a Kara Davuton és őt várja,
miközben a férfiak alaposan megbámulják. Erre a gondolatra
elmosolyodott, de azonmód le is hervadt a mosolya.
A levélben figyelmeztette Csinit, és pontosan leírta neki,
mit tegyen. Elhagyta a szokott választékosságot, nagy, kerek
betűkkel írt néhány sort, amit bárki, még egy gyerek is el tud
olvasni.
Még egy gyerek is.
Már amennyiben nem írástudatlan.

59

CSINI borzongva dugta be az ujját az ajtón lévő sötét

lyukba, aztán felfelé tapogatódzott, hogy megkeresse a gyenge
fakallantyút.
164
 A körménél érezte, és kiakasztotta a nevetséges zárat.
Ahogy kivágódott az ajtó, a rohadt hús édeskés szagával
terhes, hirtelen jött huzat elfújta a gyertyát a kezében. Rémült
kis sikolyt hallatva hátralépett a sötétben.
Az ajtó a falnak csapódott. Ugyanebben a pillanatban
Csininek valami súrolta az arcát; zúgott, mint egy rovar. Fejét
hirtelen hátravetette, ezzel azonban egyensúlyát vesztette a
sötét lépcső legtetején. Nagy puffanással elesett, lepattant a
falról, aztán oldalra esve legurult a szűk lépcsőn.
Alaposan összeverve, kicsavarodott végtagokkal ért
földet, arccal a folyosó padlóján. Szaggatott a jobb karja.
Néhány másodpercig nem mozdult, csak a fejében lüktető vért
és saját zihálását hallotta. A sötétben megdöbbentően hangos
volt.
Aztán tompa recsegést hallott a lépcső felől, a lábához
közel, mintha valaki a léptei súlyát próbálgatná a falépcsőn.
Mintha valaki csatlakozna hozzá a sötétben.
Ez a valaki a lépcsőn jött le az ő szobájából.
Görcsösen felrántotta lábait és kibukfencezett a folyosóra.
Ahogy a karjára nehezedett, vállából fájdalom nyilallt a
nyakába, és kiáltásra tátotta a száját.
De már nem jött ki hang a torkán.

60

JASIM kettesével szedte a lépcsőket. Hallotta, ahogy

Csini hátrabukfencezik. A lépcső tetején megfogta a falat,
továbblökte magát a folyosóra. A sötét megzavarta. Mozgást
hallott a folyosón és felkiáltott:
– Csini!
Gondolkodás nélkül kettőt lépett előre a sötétben. Csak
kettőt – de ez a két lépés megmentette az életét. Nem jutott
messzebbre, mert hirtelen olyan erővel vágódott hátra, amitől
165
egy pillanattal korábban lezuhant volna a lépcsőn. Hatalmas
ütést érzett az arcán, a tüdejéből pedig kiszökött az összes
levegő, mikor a falnak vágódott.
Két dolog futott át az agyán, miközben levegőért
kapkodott. Egy, hogy már elkésett. Az orgyilkos Csininél járt
és végzett vele. Kettő, hogy a gyilkos, aki megütötte és éppen
lefelé rohant emeletről emeletre, nem lóghat meg egykönnyen.
Megfogta a korlát egyik rúdját. A mozdulattal levegő
jutott a tüdejébe, egy újabbal talpra szökkent. Egy pillanatig
még lihegve állt, aztán káromkodva leviharzott a lépcsőn.
Leért a földszinti folyosóra, majd kirohant az utcára;
forgott, nézett mindenfelé. A délelőtt látott fekete emberke a
porban ült és most is két szennyvizes edény volt a kezében;
teljesen elképedve bámult Jasimra, aztán oldalra rántotta a
fejét és átvetette a vállán az egyik bilit. Jasim futásnak eredt.
Még mindig sok ember járt-kelt az utcán, és bár a nagy
sötétség miatt csak akkor látta, mennyien és hol vannak, mikor
már majdnem beléjük rohant, mégis úgy riadtak meg és
húzódtak félre, hogy Jasim tudta, jó nyomon van. Ha valaki
átrohan a tömegen, a tömeg ösztönösen azt várja, hogy még
valaki követi; vadász és prédája, üldöző és üldözött – így van
ez, mióta ember él a földön, akkoriban meg még Isztambul se
volt. Az egymás farkát elnyelő két kígyó képe villant meg
előtte. Továbbfutott.
Az utcasarkon balra rohant. Közeledtére alakok
rebbentek szét és tűntek el. Az egyik sarkon egy kávézó
fáklyáinak fényében meglátta, hogy az emberek visszafelé
nézelődnek, éppen felé; mindjárt beérem, gondolta. De az
utcák újra szűkülni kezdtek. Három sikátor találkozásánál kis
híján megtorpanni kényszerült, majdnem el is vesztette a
nyomot, de az émelyítően édes bűz, amit nem először érzett,
mégsem tudott hová tenni, megadta neki a választ; nem a
kivilágított sikátoron indult el, nem is egy másikon, amit
zsákutcának sejtett, hanem a legsötétebb, leggonoszabb
166
harmadikon. Most nem állhatott le azon morfondírozni, vajon
ösztön, varázslat vagy valami jel irányította-e, netán enyhe
sugallat, esetleg hogy jobban szereti a sötétet a világosnál,
vagy hogy önmaga számára is rejtélyes módon meg tudja
különböztetni az utcát a zsákutcától, miután annyi éve él
Isztambulban – egyszóval nem tudta, mi segítette. Viszont ha
leáll, egy tapodtat sem jutott volna tovább, mert a levegő már
dühös gyíkként suhant a tüdejébe; dörzsölték belülről a
pikkelyei és éles karmai.
A falhoz kapott, kinyújtott karjaival nekitámaszkodott;
így állt lihegve néhány másodpercig. Vörös fények táncoltak a
szeme előtt a sötétben; egy sor utcai oltár gyertyái égtek a
színezett üveg mögött. Sejtette, hol járhat. És ebben a
pillanatban arra is rájött, hogy hová tart.
Olyan vad, alaktalan és csodás bizonyossággal futott
tovább, hogy amikor a következő sikátornál jobbra fordult,
majdnem fellökött egy embert.
Nem volt erős ütközés, csak vállal koccantak, de az
ember megpördült; Jasim ekkor meglátta áldozata arcát. Látta,
amint megannyi kifejezés suhan ár rajta: harag, zavartság és
hirtelen felismerés.
– A tűz! – kiáltotta az ember szinte nevetve.
Jasim legyintett és tovább loholt, de az ember a sarkában
maradt.
– Efendi!
Jasim felismerte a hangot. Ebben a pillanatban a sikátor
hirtelen enyhe kanyart vett, fény világított a legvégén; ekkor
meglátta azt, amire már félig-meddig rá is harapott, akár a
kígyó farkára: egy villanásnyira feltűnt, aztán eltűnt az
üldözött alak.
Egy hang szólt hátulról:
– Én láttam! Gyerünk!
Jasim oldalt pillantott, mikor a másik férfi frissen melléje
szökdécselt.
167
 – Murád Eszlek! – lihegte. Eszébe jutott az égő utca és a
hamutól fehér arcú férfi, aki rávigyorgott és kezet rázott vele.
Az egyik sikátornál kétfelé ágazott az út; Jasim
elbizonytalanodott. Mintha elvesztette volna tájékozódási
képességét – összezavarta Eszlek hirtelen felbukkanása. Jó
ideje fut már. Érezte, hogy nagyon közel jár, de saját dühét és
zavarodottságát is, amivel végigcsörtetett Isztambul egyik
átlagos sikátorán. Ami eddig szárnyaltat adott neki, most
puszta véletlenné csupaszodott.
– A cserzőüzem! – zihálta Jasim.
Úgy érezte, a szag már órák óta menekül előle, de
irányítja is. Altkor érezte először, mikor Csini gyilkosa az
arcába robbant a lépcső tetején. Ez a szag vezette végig az
utcákon, ez szippantotta magával a sikátorokba, ez fordította
balra vagy jobbra, és most, hogy a préda már szem előtt volt,
ez a szag lengte körül.
Már ólomsúlyúnak érezte a lábát, de kitartóan folytatta
útját, két lepusztult sikátor találkozásánál balra fordult. Bár
sötét volt, annyit látott, hogy a falak között néha hézag is van.
Itt-ott derengő fény tudatta vele, hogy valamiféle
lakónegyeden halad át, de leginkább csak a sötét utat látta,
amely egy idő után bozótosba torkollott; mindenfelé kecskék
és birkák voltak kikötve és szűk udvarokba zárva. Hallotta
mozgolódásukat, kolompjuk mély kongását; egyszer neki is
ment egy kapunak, mert nem vette észre, hogy kanyarodik az
út. Társa már rég lemaradt, prédáját is szem elől vesztette.
Még a szaga is elveszett.
A cserzőüzem bűze elrejtette őt.

61

JASIM leerőltette a bűzt hullámzó mellkasába, és a

fényeket nézte.
168
 A fények furcsa oszlopokban emelkedtek ki a kádakból,
amelyekben hét hektáron főzték és festették az állatbőröket. A
lángoló fáklyák erdejének fényében a kádakból időnként
színes, tajtékos gőz csapott fel; a piros, sárga és indigókék pára
elvegyült, majd el is tűnt az éj sötétjében. A levegőben zsír és
égett szőr bűze terjengett, a cserzéshez használt kutyaürülék
szaga azonban mindkettőn túltett. A pokol volt.
Jasim prédája ebben a pokolban tűnt el.
A vadász fél térdre ereszkedett és alaposan körülnézett.
Hallott már a cserzőüzemről, érezte is a szagát, de most
látta először a saját szemével. Magas fal zárt körbe egy
futballpályányi területet; az ide bezsúfolt kádaknak szinte
összeért a szélük. Megemelt agyagos, cementes padlóba voltak
ágyazva, amely zsírosán csillogott a fáklyafényben; a tímárok
ezen jártak a kádak között, innen keverték meg fortyogó
tartalmukat egy hosszú rúddal. Mindegyik kád agyagból
készült, kívülről csempe borította, átmérőjük csaknem két
méter lehetett. Itt-ott megmunkálatlan daruk álltak,
amelyekkel a nehéz, nedves bőröket mozgatták, és négy kádra
jutott középen egy négyágú csillagot formázó kis tér, ahová
köralakú vasrácsokat szereltek; Jasim úgy képzelte, hogy
ezeken át kapták a levegőt a kádak alatt futó tűzcsövek. Ahol
állt, onnan több ilyen rácsot is látott.
A gyilkosnak továbbra sem lelte nyomát, de Jasim tudta,
hogy ott lapul valahol, talán az egyik kád széle mögött
rejtőzik, vagy mozdulatlanul áll valamelyik sötét falnál. Jasim
szinte semmit nem tudott a gyilkosról azon kívül, hogy
sötétben dolgozott; sötétben támadt rá, sötétben ölte meg
Csinit, éjjel lopózott be, hogy megfojtsa a púpost. A sötét
ennek az embernek jóbarátja, gondolta Jasim.
Újra végigpásztázta a cserzőüzemet. Csak az üzem túlsó
végén, a táncoló színes homályon túl sötétlett néhány ajtó.
Jasim úgy hitte, a gyilkos nem juthatott el odáig.
Jasim figyelőállást váltott és belekukkantott a
169
legközelebbi kádakba. A gőzben halványabbnak tűntek a
színek, talán a fény esett rájuk másképpen; csak feljebb
mutatkozott meg szivárványos színjátékuk, ahol a
gőzoszlopok már egymásba értek. A közeli kádalt némelyike
üresen tátongott.
Jasim felkapta köpenye alját, s kissé leguggolva közelebb
merészkedett. Rálépett az agyagra, meglepően csúszósnak
bizonyult, lecsapódott gőz és zsír csillogott rajta, így óvatosan
mozgott, körültekintően lépkedett. Érezte a kádakból áradó
forróságot, de itt is akadtak üres kádak. Most látta, hogy láncra
fűzött fadugóval eresztették le őket; a láncot fémkarika fogta a
kád pereméhez. Az a látomása támadt, hogy a gyilkos beleesik
az egyik kádba – úgy fekszik majd, ahogy a halott katona
feküdt az üstben még régen.
Köpenye alól, az övéből elővette a kis tőrét. A pengéje
egy pillanatig vadul csillogott a furcsa fényben, aztán
eltompult a csillogás, ahogy a dús pára lecsapódott a hideg
vasra. Jasim felemelte a tőrt; a nyele a hüvelykujjánál ért véget
– úgy fogta, mint a vésőt.
Egyik lábával a rácsra lépett, ekkor forró levegő csapta
meg alulról; teljes súlyával ránehezedve érezte, hogy billeg a
rács, alig hallható fémes hangot adva. Újra megpróbálta,
ezúttal erősebben. A rács megint engedett a nyomásnak, de
most a keretnek koppant.
Jasim hátralépett és lekuporodott, hogy jobban
szemügyre vegye a rácsot. Nagyjából fél méter volt az
átmérője, ötcentinként kerek vascsövekkel. A gyilkosnak alig
volt ideje elrejtőzni. Ha az egyik üres kádban kuporog, el lehet
kapni, mint a verembe esett medvét – csak idő kérdése, mikor
talál rá Jasim, és altkor...
Megnyomta a rács túlsó végét, és látta, ahogy enyhén
bebillen. Az egyik vége nem feküdt fel rendesen, így Jasim ide-
oda rángatta, míg végül megtalálta a forgáspontját. Ujját
végighúzta a rács szélén és felmordult, amikor egy
170
körömpiszoknyi ruhacafatot talált.
Felállt, óvatosan hátralépett, és levett egy égő fáklyát a
falról. Még egyszer végignézett az üzemen, de semmi nem
mozdult. Letérdelt a rácshoz és odanyomta a fáklyát.
Alagutak. Ezek a rácsok nem csak szellőzőnyílások;
biztosan rajtuk keresztül lehet lejutni az alagúthálózathoz,
ahonnan a tímárok táplálják a kádak vizét forraló tüzet. A
gyilkos itt ugorhatott be az alagútba, ám igyekezetében
beakadt a ruhája ujja az illesztékbe, mikor visszatette a rácsot a
feje fölött.
Mint tudjuk, Jasim meglehetősen bátor volt – de csak ha
nem gondolkodott.
Minden teketória nélkül félrehúzta a rácsot és lábbal
előre a kürtőbe bújt. A következő pillanatban már az alján
kuporgott, nagyjából másfél méter mélyen, és álmélkodva
nézett körül fáklyája reszkető fényében.

62

A GYILKOS négykézláb állva várt egy pillanatig, hogy

levegőhöz jusson. Erősnek nagyon erős volt, de a futást inkább
a fiatalokra hagyta volna – az edzésben lévő fiatalokra. Tíz éve
nem dresszírozott már.
Mozdulj, nógatta magát. Mássz el a rács alól.
Negyvennyolc órája most érezte először, hogy fáradt. És
elátkozott.
A küldetés meghiúsult. Órákig várt abban a szobában az
ajtót figyelve. Egyszer-kétszer kipróbálta a kallantyút is, hogy
lássa, mennyi idő alatt nyílik ki az ajtó. Eljött a sötétség, az ő
lételeme.
Hallotta, hogy jön a leányzat. Közeledett a fény,
elégedetten figyelte, amint egy ujj benyúl a lyukon kipiszkálni
a kallantyút. Megmarkolta a zsinór nehezékét.
171
 És akkor a sötétben minden balul sikerült. A táncos
hátralépett, nem előre. A nehezék az üres levegőbe hasított,
aztán a csattanás. Még nem volt minden veszve, de jött valaki.
Ha félő, hogy lebuksz, menekülj.
A gyilkos újra megindult, csendben elmászott a rácstól a
kifolyócsatornában. Felejtsd el, hogy hibáztál, gondolta.
Rejtőzz el, bújj a föld alá.
A mozgás megvigasztalta. Már nyugodtabban lélegzett.
Pihenj. Ide senki nem fogja követni, a hibát meg később
helyrehozza. Aludj.
Aludj az oltárok között.
Minden oltár tetején szén izzott.
A levegő büdös és meleg volt.
Altató levegő volt.
A gyilkos átpréselte magát egy alacsony boltíven, talált
egy tiszta helyet a meleg téglán. Egy vekni egynapos kenyeret
is lelt a széntálca szélén; a szájába tömött belőle egy darabot.
Kihúzta a dugót egy agyag-flaskából és nagyot kortyolt a
langyos vízből.
Végül kinyújtózott a meleg téglán, kezét összekulcsolta a
feje alatt.
És mikor felnézett a kádak domborodó hasára, az
orgyilkos torkából üvöltés tört elő.

63

JASIM rájött, hogy tévedett a kádak alatti tereket illetően.

Amennyire látta, a szellőzők sora mind egyetlen hatalmas és
nagyon alacsony terembe vezetett, amelyet kis téglaboltívek
osztottak fel. A boltívek között szabályosan sorakoztak a
téglarakásokra helyezett széntálcák, amelyek a felettük lévő
csempézett üstöket hevítették; a füstös homályban az üstök
úgy csüngtek, akár egy hatalmas nőstényördög emlői.
172
 A plafonról csecsbimbóként lógó fadugókat nézte, aztán a
téglapadlót, amelyen kuporgott. Tulajdonképpen jól gondolta.
Alagutak labirintusára számított, de a labirintusnak csak a
lenyomatát találta, mintha a padlón egy óriási kerék gurult
volna végig, mintha elmenekültek volna az alagutakból, mikor
már csak néhány centi magasak voltak. Színes zsiradékkal
voltak tele.
Előrekúszott egyik kezében a fáklyával, a másikban a
késsel. A zsiradék felgyülemlett a lábujjainál; lenézett és látta,
hogy a lötty csúszós domborulattá duzzadt. Mikor előrenézett,
rájött, hogy a zsiradék lomhán felé tart. Valaki fent
idelöttyintette, és az anyag most csendben visszacsorgott,
mutatván folyásirányát.
Jasimnak hirtelen támadt egy ötlete, így visszaaraszolt a
szellőzőhöz és felegyenesedett. A fáklyát a nyílás mellé tette,
aztán megkapaszkodott a lejárat szélében és felhúzta magát a
korántsem friss levegőre.
A következő öt percet azzal töltötte, hogy minden
irányból óvatosan körbejárta a kádakat. Elosont az üzem
túlvégébe, ott is levette a rácsot, és a fáklyával bevilágított a
kürtőbe. Egy darabig figyelte a szivárgó lét.
Aztán a cserzőüzem közepe felé vette az irányt, ahol is
rnegbabrálta az egyik bőremelő daru kötelét.
Mikor elkészült, megragadta az egyik kád szélén a láncot,
és felrántotta.
Aztán keresett még egyet és még egyet, úgy húzgálta
őket, ahogy csak bírta.
És valahol a távolban üvöltés harsant – mintha a föld alól
jött volna.

64

A GYILKOS látta, ahogy eltűnt az első dugó.

173
 Tíz évvel ezelőtt a nyakába omló falat figyelte; számára
az a pillanat egy örökkévalóság volt.
Most egy örökkévalóságig nem szólalt meg.
Egy örökkévalóságig kereste a magyarázatot.
És csak akkor gurult odébb, mikor a fadugó helyéről
tűzforró víz és zsiradék csapott a téglára.
Onnan a hátára fröccsent; a forró zsír a bőrére tapadt és
szúrt, mint a tű.
És ekkor felüvöltött.
Körülötte mindenhonnan sűrű, tűzforró festék tört elő. A
csatorna, ahol feküdt, hirtelen megtelt az örvénylő
folyadékkal. Rémületében beletenyerelt a forró anyagba és
négykézláb egy nyíláshoz küzdötte magát. Felnyúlt, aztán
összeégett kezével megfogta és kilökte a rácsot.
Mikor kimászott a kürtőből, jóformán észre sem vette a
hurkot, amely megégett bokájára szorult.

65

JASIM az ellensúlyra nehezedve elégedetten figyelte,

ahogy az orgyilkos lába alól kicsúszik a talaj. De mikor a
csúszócsomó az emelőcsigának ütközött, a daru karja hirtelen
Jasim felé lendült, így a kötél ellazult. Jasim hátrébb lépett,
hogy újra megfeszítse a kötelet, de az annyira ugrált a kezében
az orgyilkos súlya alatt, hogy majdnem le is verte a lábáról
Jasimot; az átizzadt kötél megindult a markában, úgy kellett
utánakapnia. Mindkét lábával rúgkapált, bal lába lecsúszott a
kád pereméről és lábfeje beleért a forró vízbe. Felszisszenve
visszarántotta, aztán az oldalára dőlt.
Próbálta újra megvetni a lábát a síkos talajon, de közben
lassan kisiklott kezéből a zsíros kötél. Bal kezét kinyújtva
megragadta az acélosan feszes kötelet, és apránként, sűrű
mozdulatokkal néhány centivel feljebb húzta, hogy le tudjon
174
guggolni. Szandálja korcsolyaként viselkedett a zsíros padlón,
így inkább hátradőlt, hogy tartsa az egyensúlyt. Minden
annyira gyorsan történt, hogy mikor végül felnézett, fel sem
fogta, mit lát.
Néhány méterre tőle hatalmas, rákszerű lény csattogtatta
az ollóját a rózsaszínes gőzbe burkolózva.
A bokájánál összekötözött, fejjel lefelé lógó orgyilkos a
térdét nyitogatta. Lepelruhája a fejére hullott, de két karjával
felfelé kapkodott a ruhafelhő alatt, hogy megfoghassa a lábait.
A lepel alja a festékben úszott. A gyilkost közvetlenül egy
fortyogó kád fölé sodorta a meglóduló daru.
Jasimnak sikerült felegyenesednie, de amint lazított a
kötélen, az orgyilkos lejjebb csúszott. Jasim visszahúzta;
derekára csavarta a kötél végét, lábát pedig nekivetette a
mögötte lévő kád peremének.
Nem engedhetem el, gondolta kétségbeesetten.
A fickándozó férfi újra szétnyitotta a lábát. Mit művel ez?
Jasim a válla fölött átpillantva látta, amint a másik egy kád
zavaros és pokoli büdös lé fölött egyensúlyoz. A mélyben
forogtak, tekeregtek a bőrök. Nem moccanhatott el a kád
szélétől, ha meg akarta tartani egyensúlyát, ámde a zsíros
perem miatt muszáj volt mégiscsak odébb tennie magát, hogy
a daru újra stabilan tarthassa a kötelet.
Döbbenten látta, mivel próbálkozik a gyilkos; a kezében
lévő késsel felfelé nyúlkált, térdeit meg azért nyitogatta, hogy
közelebb legyen a bokája – a hurok felé hadonászott a
pengével.
Nem tudta, hol van.
Ha elszakad a kötél, a gyilkos elmerül a festékben.
Mindeközben persze Jasimot is csak a gyilkos súlya
tartotta a kád mérgező, fortyogó lötty feletti peremen. Ha a
kötél átszalad a darun, Jasim hanyatt zuhan a forrongó, pokoli
levesbe.
Egyensúlyban voltak.
175
 A kötél megpattant és fél centit szakadt.
Jasim erősebben markolta. Átnézett a lila és sárga
gőzoszlopokon, az üzem túlvégében feltárultak a sötét ajtók.
Egy csomó ember tűnt elő az ajtók árnyékából és nagy
léptekkel megindidtak felé az üzem csillogó padlóján.
Érkezésük irányából és mozgásukból Jasim arra
következtetett, hogy nem lesznek túl barátságosak.

66

A KÖTÉL újra megrándult, Jasim pedig az egyensúlyáért

küzdött a kád szélén. Jobb lába megcsúszott, egy pillanatra
megingott a lötty felett. Hogy újra megtámaszthassa a lábát,
visszaereszkedett a kötélen, így már majdnem vízszintes
helyzetbe került. Érezte a forróságot a tarkóján, és érezte a
köpenyébe szívódó anyag súlyát is.
Nem ésszerű döntés, inkább ösztön késztette rá, hogy
veszettül kapaszkodjon és újra meg támaszkodhasson. Emberi
ellensúlya válaszul kiegyenesítette őt, aztán gyilkos teste a
forró vízbe csobbant, lábai görcsösen ollóztak még egyet
utoljára, mikor leoldódott róluk a hurok. Jasim összevissza
billegve karjával a levegőt kaszálta, miközben a másik tovább
süllyedt a kádban. Végül Jasim visszanyerte az egyensúlyát,
még éppen láthatta, ahogy kinyúlik egy kéz a tartályból, majd
végleg elmerül a tajtékzó vízben.
Ideje sem volt átgondolni, mi történt. Az ajtó felől
érkezők elkerülték a kádak közti csúszós talajt, kétfelé
oszlottak a kádak szélénél, a fal mellett, közben azt kiabálták,
hogy „állítsátok meg!” és „zárjátok be a kaput!” Jasim
cikcakkban szaladt vissza a sarokban lévő kapuhoz, amelyen
bejött. De óvatosan kellett mozognia, míg a többiek, akik
messzebb voltak a kádak szélétől, lassan a falhoz szorították
őt.
176
 Már több tímár állt a kapunál, mikor Jasim elérte a
szellőzőt, ahol először leereszkedett. Lehajolt, bal kezével
felkapta a rácsot, akár egy pajzsot; másik kezében a rövid
pengéjű kést tartotta. De már tudta, hogy hiába próbálkozik.
Az emberek a kapunál ugrásra készen várták a harcot. A
többiek is megindultak a könnyű győzelem reményében.
Jasim megpördült. Egy férfi hátulról támadt rá, neki
felhasította a képét. Egy másik is közelített: Jasim megcsapta a
ráccsal, mint valami páncélkesztyűvel. Megfordulva látta,
hogy a kaput elözönlötték az emberek – arra nem
menekülhetett.
Mozgást észlelt maga mellett, odafordult, de nem elég
gyorsan. Csak egy haragtól vörös arcot látott, aztán rögtön
hatalmas ütést mértek a jobb szeme fölé, ő pedig kábán a
földre zuhant. Vakon döfködött a késsel, azt várta volna, hogy
a férfi kiveri a kezéből a tőrt vagy ráveti magát, felkészült a
dulakodásra, de mikor semmi sem történt, oldalra gurult és
pajzsként maga fölé emelte a rácsot.
Éppen látta, hogy a vörösképű jobbra fordult, mert valaki
megrángatta a karját. Az illető elhajolt egy kicsit, aztán
előreugrott, mint egy hal, és rutinosan orrba fejelte Jasim
támadóját. A vörösképű összeesett, a másik pedig Jasim felé
fordult és rávigyorgott.
– Na, takarodjunk innét a francba! – javasolta.

67

ÁLLÍTÓLAG a csata – amit ők csak civakodásnak

neveztek – még jó ideig folytatódott, miután Murád Eszlek
segített Jasimnak kiverekednie, kirugdosnia, kikaszabolnia
magát a cserzőüzemből a rájuk boruló csendes sötétbe.
Ahogy végigtapogatóztak a sikátorokon, apró, pislákoló
fényeket láttak a fejük feletti spaletták mögött. Néha
177
ajtócsapódás is hallatszott. A távolban felugatott egy kutya.
Lépteik lágyan visszhangzottak a kövön és visszaverődtek a
békésen alvó házak faláról is. A hideg szél ázott vakolat szagát
és esti fűszerek hosszantartó illatát vitte feléjük.
– Fúj! Barátom, maga bűzlik. – mondta vigyorogva
Murád Eszlek.
Jasim csak a fejét csóválta.
– Ha nem jön időben – sóhajtotta –, nem lenne mit
szagolni. Az életemet köszönhetem magának.
– Ugyan már, efendi. Jó kis bunyó volt, meg minden.
– De mondja már el, hogyan...
Jasim felszisszent. Az izgalmak csillapodtával sajogni
kezdett leforrázott lába.
– Nem volt nehéz – válaszolta Eszlek. – Láttam, hogy úgy
fut, mint a veszett fene, gondoltam, kirabolták vagy valami.
De mikor megindult a cserzőüzem felé, már randább ügynek
tűnt a dolog, mert hát durva alakok azok ott. Na, ekkor jutott
eszembe, hogy elkelhet némi nehéztüzérség. Úgyhogy
visszaloholtam összetrombitálni a pajtásokat. Beköszöntem
pár kávézóba. Szóltam, hogy mi van. Csihi-puhi a bőrgyárban?
Hát, az smafu. Aztán mikor betoppantunk és láttuk, hogy nem
áll nyerésre, a pajtásaim megindultak, mint szamár a répára. Jó
móka volt.
Jasim elmosolyodott. Már a belvárosban jártak. Az utcák
elnéptelenedtek, és ahhoz is túl későre járt, hogy
megfürödhessen. Eszlek mintha kitalálta volna a gondolatát.
– Én fuvaros vagyok. A magamfajta éjszaka dolgozik,
efendi. Főleg zöldséget meg aprójószágot terítünk a piacokon.
Éppen oda tartottam, mikor ugye megint összefutottunk. Van
egy hammám, ahova mi járunk, az nyitva van egész éjjel, de a
magafajta úriember talán nem is tud róla. Nem valami nagy,
az tény, de szerintem tiszta. Legalább nem kéne így
hazakullognia, hogy bebüdösítse a lakást. Ne sértődjön meg –
tette hozzá sietve –, de nem is a cserzőüzem szagát szívja be a
178
bőr. Hanem a zsírét.
– Hogyne, teljesen igaza van. Nagyon hálás lennék, de
tényleg. Ma este viszont már annyit tett értem, nem akarom
még tovább feltartani.
Eszlek a fejét rázta.
– Már majdnem ott vagyunk – mondta.
A hammám bejáratánál kézfogással váltak el. Jasim előtte
motyogott valamit, Eszlek meg szabadkozott.
– Spongyát rá, efendi. Mikor tűz volt éjjel, maga is kapóra
jött nekünk. Feleségem van, meg néhány porontyom is ott az
utcában, ők tudják, milyen jót tett velük. Gondoltam is, hogy
benézek magához, ugye a vadkan jelét mondta, és
megköszönöm úgy rendesen. Én azt mondom, ne húzzon ujjat
még egyszer a tímárokkal. Koszos egy népség, efendi, és nem
csak a zsírra gondolok.
Jasim hálás volt a fürdőért. Eszlek igazat mondott:
tényleg tiszta volt. Tulajdonosa egy sápadt, öreg örmény,
akinek nyúzott és értelmes képe volt, még egy fiút is elküldött
Jasim főbérlőjéhez tiszta ruháért, míg Jasim levakarta a lábujjai
közé ragadt színes zsiradékot és a bőrébe ivódott kutyaszar
gőzét. Egész idő alatt megpróbálta kizárni agyából az elmúlt
napot.
Letekerte a turbánját és vizet mert a hajára. Csini
meghalt. A környezetére koncentrált. A segéd egy darab
szappant adott neki; úgy vette észre, hogy olyan szaga van,
mint Murád Eszleknek. Megtapogatta arca bal felét – holnapra
jókora monoklija lesz. A merítőkanállal ütemesen locsolta a
fejére a forró vizet, közben bedörzsölte a szappant a fejbőrébe,
a füle mögé, de fájó nyakát sem hagyta ki. Bordái is
megsérültek, mikor a gyilkos nekirontott Csininél a folyosón.
És Csini meghalt. Jasim felemelte a fejét és nézte, ahogy a
segéd egy lavór hideg vizet hoz neki égett lábára. A térdével
semmit nem tehetett. Vörös volt és fájt. Majd meggyógyul.
Rávette magát, hogy felidézze az üldözést a sikátorokon
179
át. Palewski egyszer elmesélte neki, hogyan vonult be
Napóleon Itáliába, miután sorra nyerte a csatákat a
Habsburgok ellen, s végül úgy érezte, repül a föld a lába alatt.
Ő maga is ilyesmit érzett, mikor keresztülüldözte Isztambul
kanyargós sikátorain a púpos strici gyilkosát. Csini gyilkosát.
A gyilkost nem tudta megmenteni, ez tény. Különben
szóra bírhatta volna. És mit szedhetett volna ki belőle?
Részleteket, neveket, helyeket.
Még most sem tudta eldönteni, hogy a gyilkos tisztában
volt-e azzal, mi történik vele, amikor megpróbálta elvágni a
daru kötelét, amelyen lógott. Jasim az utolsó pillanatig
remélte, hogy vissza tudja húzni egy kicsit, el a fortyogó
kádtól. Vajon a gyilkos tudta, hol van? Öngyilkosság volt?
Jasim jámboran azt remélte, hogy nem.
Mégsem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy
a gyilkos, ahogy ő maga is, megértette, hogy ugyanannak a
kötélnek a két végén vannak; percekig voltak összekötve nagy,
kölcsönös egymásrautaltságban. Mindkettőnkkel végezni
akart, gyanakodott Jasim.
Azt viszont sikeresen kiderítette, hogy a harmadik kadét
csontjait hogyan főzték tisztára. Erre azért magától is rájöhetett
volna, okoskodott. Elvégre a levesmester is megmondta, hogy
az Isztambulba visszatérő janicsárok csendes, feltűnésmentes
munkákat vállaltak. Éjjeliőrök, fűtők. Tímárok. Eszébe jutott a
sebhelyes, vörösképű alak, áld leütötte.
Csini ezért halt meg?
Jasim kinyomkodta a vizet a hajából.
Csini meghalt.
És vajon a gyilkos miért akart ennyire meghalni?
A törvény szigorán kívül még mi késztethet arra egy
embert, hogy inkább meghaljon, mintsem beszéljen?
Jasim két dologra gondolt.
Az egyik a félelem volt.
A másik a hit: a hősi halál.
180
 Hirtelen hátrahőkölt, zihált, égett a szeme.
Csini egyedül halt meg, a semmiért, sötétben.
Bölcs volt és önfejű, kedves és kezdettől fogva halálra
ítélt – és őmiatta halt meg.
Ő kérte a segítségét.
De nem is ez bántotta igazán. Jasim sírt; fogcsikorgatva,
szorosra zárt szemmel a csempézett falba verte a fejét.
Sosem tanította meg rendesen olvasni Csinit.

68

NAPFÉNYES reggelre ébredt a város. Az utcákon az

isztambuliak egymásnak lelkendeztek, hogy újra itt a jó idő, és
reménykedtek, hogy a múlt héten a városra telepedett ború
végre elvonul. Az optimisták kijelentették, hogy a
gyilkosságözönnek most már vége; lám, milyen jól bevált az
imámok üzenete. A pesszimisták további ködöt jósoltak, a
fatalisták pedig, akikből Isztambulban több százezer van, csak
megvonták a vállukat, mondván, hogy miképpen a tűzvész
meg a földrengés, ez is az Isten akarata szerint történik majd.
Jasim korán lement a Kara Davut-i kávézóba. A
tulajdonos észrevette, hogy sántít, és szó nélkül felajánlotta
neki a járdához közeli párnázott díványt, ahonnan Jasim
kedvére bámulhatta az utcai nyüzsgést.
Mikor kihozta a csészéket, Jasim megkérdezte:
– Van itt valaki, aki elvinne helyettem egy üzenetet, aztán
választ is hozna? A fiát kérném meg, de elég messzire kéne
menni.
Megadta a címet. A tulaj legörbült szájjal homlokát
ráncolta.
– Elég nagy már hozzá – mondta mogorván –, Mehmed
elviheti. Hé, hé! Mehmed!
Apja kiáltására nyolc-kilenc év körüli fiúcska ugrott elő.
181
Ünnepélyesen meghajolt, és nagy, barna szemével Jasimra
nézve egyik lábával a másikat vakarta.
Jasim egy erszényt nyomott a kezébe és gondosan
elmondta, hová kell mennie. Mesélt neki a rács mögötti öreg
hölgyről is.
– Először kopogsz. Ha válaszol, átadod neki az
üdvözletemet. Odaadod neki a pénzt és megmondod, hogy ez
a Csini nevű hölgy költségeit fedezi, aki a nyolcas szobában
lakik. Bármit is felel erre, ne ijedj meg. És jól jegyezd meg, amit
mond.
A fiúcska bólintott és kiviharzott az ajtón, ahol kisebb
tömeg verődött össze egy utcán táncot lejtő dervis láttán. Jasim
figyelte, ahogy a fiú minden tétovázás nélkül utat tör magának
a nézők köpenyerdejében, aztán eltűnik az utcán. Temetési
megbízás, gondolta; az apja nem lesz elragadtatva tőle.
– Derék fiú – mondta némi bűntudattal. – Büszke lehetne
rá.
Az apa semmitmondó fejmozdulattal válaszolt és nekiállt
kifényesíteni a poharakat.
Jasim ivott egy korty kávét és az utcai előadás felé
fordult.
A dervis a bámészkodók alkotta körben táncolt, akik
időnként félreálltak, hogy be- vagy kiengedjék a kávézó
vendégeit, így Jasim is megpillanthatta az előadót. Fehér
leplet, fehér lábszártekercset és fehér süveget viselt, kezét-
lábát csukott szemmel valamilyen belső ütemre mozgatta. A
táncos azonban nem esett transzba; amennyire Jasim látta, ez
az igazságkeresők egyik egyszerűbb tánca, a „Tudatlanság
útkeresése” nevű tánc stilizált változata volt.
Megdörzsölte a szemét, de rögtön fel is jajdult.
Elfeledkezett a sérüléséről.
Tűzoltóállomás. Másik torony. A birodalmi levéltárban
talált feljegyzések nem voltak éppen döntő fontosságúak. A
tűztornyokra tett utalások nyomán nem indulhat el, túl
182
hiányosak voltak – semmit nem tudott meg belőlük. Csak
annyit lehetett biztosan kijelenteni, hogy a tűztornyok
léteznek; Galata és Bajezid. De ezt mindenki tudta. Talán rossz
könyvet olvasott.
Bárcsak elcsíphetné azt a fiatal, segítőkész szudánit. Ibut.
Egy negyedik torony létezéséről keresett bizonyítékot. De
nem talált semmit.
Talán nem is létezett.
És mi van, ha a negyedik helyszín egyáltalán nem is
torony lesz?
De ha nincs torony, mit keres?
Eszébe jutott a vers második strófája.
A tudatlanok,
Akik nem tudnak tudatlanságukról,
Keresnek.
Hát, ez volt ő. Tudatlanul, keresgélve. És az utolsó sor?
Tanítsd őket.
Ez mind szép és jó, de mégis mit kéne tanítani nekik? A
megvilágosodást? Hogyne, más nem is lehetne. De neki
semmit nem jelentett. A vers szerint még azt sem tudta, hogy
mit nem tud. Az idők végezetéig keringhet így.
Kik voltak ezek, akiknek tanítaniuk kellett volna?
Tanítók, és kész. Például az imámok, akik folyton beleszőtték a
Koránt az érvelésükbe, miközben a nádpálcával hadonásztak.
Vagy talán a ferengi tüzéroktatók, akik matematikai
szabályokat magyaráztak a zöldfülű katonapalántáknak. A
medreszékben, a városi mecsetekhez tartozó iskolákban az
eszesebb fiúk a logika, a retorika és az arab nyelv alapjaival
ismerkedtek.
Közben odakint a dervis befejezte táncát. Övéből kis
sapkát húzott elő és alamizsnát gyűjtve végigsétált a kávézón.
Ha kapott valamit, kinyújtotta a kezét és áldást mormolt az
adakozóra.
Jasim a szeme sarkából látta, hogy a tulajdonos karba tett
183
kézzel figyel. Ha a kéregető férfi egyszerű koldus lett volna, a
tulaj elhessegetné, de egy dervissel nem lehetett így bánni. A
babákat tisztelni kellett, mert utat mutattak az embereknek. A
felsőbb igazsághoz vezető utat.
A dervisek a felsőbb igazságok tanítói voltak.
A bektasik szintén tanítói voltak a saját útjuknak.
Jasim behúzta a nyakát, koncentrált.
Nemrég még a fejében volt az a versszak. Tudatlanul
keresnek. Tanítsd őket. És mintha azt mondta volna – de lehet,
hogy csak gondolta –, hogy 6 biztos lassan tanul.
Hol is történt mindez? Úgy érezte, hogy akkor
tulajdonképpen rájött valamire. Felidézte a versszakot és
hallott valami hasznosat. Csak azt nem tudta, hol és mikor.
Behunyta a szemét. Elméjében keresgélte a választ.
Lassan tanul. Hol gondolta már ezt?
Üres volt az elméje. Na még egyszer.
Úgy sejtette, hogy négy torony volt. Az öreg Palmuk, a
tűzőr tagadta.
És most eszébe jutott; nem az öreg volt, hanem a másik,
Orhan. Ez az Orhan mesélt neki a tornyokról, mikor a Galata-
torony mellvédjénél álltak a ködben. 0 mondta, hogy az egyik
torony odaveszett, és hogy helyette épült a Bajezid-torony. Azt
mondta, a régi leégett – a tekkével együtt. A tekke, mint
amilyen itt lent is van.
Tehát mindkét toronyhoz építettek egy-egy telikét. A
Bajezid-toronyban még nem lehetett biztos, az viszont
bizonyos volt, hogy a bektasik felfogása szerint a tekkékben
tanították az igazságot. Tudatlanul keresnek. Tanítsd őket. És
véletlenül éppen a tűztornyok telikéi voltak a legelsők a
városban.
– Oda-vissza átgondoltam az egészet – jelentette ki Jasim.
Gyorsan felállt és a pislogó, mosolygó dervissel találta
szemben magát, aki továbbra is alamizsnát gyűjtött, és most
felé nyújtotta sapkáját.
184
 Jasim távozott.
A dervis mindkét kezét áldásra emelte. A sapkájában
ugyanis egy egész ezüstöt talált.

69

– CHARMANTE! Tout a fait charmante! Kedvesem, ha

fiatalabb lennék, biztosan irigykednék rád.
Eugénia kissé elpirult és pukedlizett. Szemernyi kétség
sem volt benne afelől, hogy a válide, aki most egy ablaknál
heverészett egy rakás párnán, egykor maga is elbűvölő volt. A
háta mögül érkező fényben könnyed, kiegyensúlyozott nőnek
tűnt, gyönyörű járomcsontjával.
– Úgy örülök, hogy sikerült rábeszélnünk, hogy eljöjj –
folytatta a válide, de hangjában nyoma sem volt iróniának.
Szeméhez emelte lomyonját és megnézte Eugénia ruháját.
– A lányok elég á la mode-nak találnak majd – állapította
meg. – Ülj ide mellém, amíg megérkeznek és ízekre nem
szednek. Beszélgessünk egy kicsit.
Eugénia elmosolyodott és helyet foglalt a dívány szélén.
– Annyira kedves, hogy meghívott – mondta.
– A férfiak nem így gondolják, de mi nők annyi mindent
el tudunk intézni, n’est-ce pás? Még innen is. Tu ne me crois
pás?
– Dehogynem hiszek, válide.
– És ti oroszok mostanság egyre jobban álltok. Orlov gróf,
a férjed elődje a birodalom barátja volt az egyiptomi válság
alatt. Úgy tudom, neki nagyon egyszerű felesége volt. De
biztosan nagyon boldogok voltak együtt.
Eugénia értetlenül összehúzta a szemét.
– Ő Vöronszkij volt – válaszolta.
– Akár hiszed, akár nem – csacsogott a válide –, engem
sosem nyűgözött le az előkelő származás. Sem én, sem
185
leánykori barátnőm, Rose nem büszkélkedhetünk nemesi
pedigrével. Okosak voltunk, és ez sokkal többet számít. Belőle
császárnő lett. Persze a férje, Napóleon is egy senki volt
korábban. Örömmel állíthatom, hogy a törökök nem ilyen
sznobok.
Eugénia lustán pislogott és elmosolyodott.
– Viszont – mondta könnyelműen – él itt a birodalomban
egy régi család, amelynek meg kell adni a kellő tiszteletet,
nem?
A válide Eugénia karjára tette a kezét.
– Tökéletesen igaz, kedvesem. De én arra neveltem a
fiamat, hogy harcolja ki a tiszteletet és védje meg, ne pedig
támaszkodjon rá. Hiába vagy te a Török Birodalom ötödik,
huszonötödik, vagy – Mahmud esetében – harmincharmadik
szultánja, Oszmán bég egyenesági leszármazottja, ha nem
tudod bebizonyítani, hogy a birodalomnak szüksége van rád.
Mahmud felülmúlta a várakozásaimat. Szeretném, ha
találkoznál vele. Biztosan ő is el lenne ragadtatva tőled.
A válide, látván Eugénia arcán a megdöbbenést, halkan
felkacagott.
– Ugyan már, nem kell félni. Az én fiam nem Szulejmán.
Most már Eugénia is nevetett. Nagy Szulejmán, a
reneszánsz hatalmas szultánja fülig beleszerelmesedett egy
orosz kurtizánba. Végül össze is házasodtak – szultán ekkor
nősült utoljára a történelemben.
A válide finoman megszorította a lány karját.
– És entre nous’ jobban szereti, ha ezek be vannak
takarva. Majd meglátod.
Felemelte a kezét. Mintha varázslat történt volna:
belépett az ajtón két lány, majd meghajoltak. Az egyik kávét
hozott tálcán, apró porceláncsészékben. A másik egy vízipipát.
– Dohányzol?
Eugénia döbbenten nézett a válidére, aki erre vállat vont.
– Feledékeny az ember. Ez hárembéli szenvedély. Ez az
186
egyik a sok közül. A párizsi divatholmi a másik.
Intett a lányoknak, akik letették a tálcát és a pipát. Az
egyikük elegánsan Eugénia lábához térdelt és átadott neki egy
kávéscsészét.
– A szemrevételezés megkezdődött – szólt szárazon a
válide.
Eugénia elvette a csészét és motyogott egy köszönömöt.
A lány nem mozdult, csak a homlokához érintette a kezét és
néhány szót intézett a válidéhez.
– Ahogy sejtettem – mondta a válide. – A lányok azt
szeretnék tudni, volna-e kedved velük fürdeni.

70

JASIM felfelé mászott a csigalépcsőn, és még mindig

örömittas volt a hírtől.
A fiú a kávézó előtti járdán talált rá. Kihúzta magát és
felmondta az üzenetet, amit Csini főbérlőnőjétől visszafutva
tanult meg.
– A hölgy azt mondta, hogy a barátja nem fog meghalni
és ne kérdezgessek ilyeneket. Azt mondta, hogy a lány
beütötte a karját és sokat kell pihennie. Meg azt is mondta...
azt is...
Elfintorodott.
– Nem emlékszem erre a másik dologra, de olyasmi volt,
mint az eleje. Azt hiszem.
Jasim újra elmondatta vele az üzenetet. Néhány pillanatig
mozdulatlanul állt, aztán felnevetett.
– Nagyon ügyes voltál, és nagyon jó hírt hoztál.
Köszönöm.
A fiú mély szertartásossággal vette át tőle a
pénzdarabkát, aztán visszafutott a kávézóba megmutatni az
anyjának. Jasim dudorászva bicegett el az Aranyszarv
187
irányába.
Hangulata mit sem változott, mikor bedugta a fejét az
ajtónyíláson és meglátta Palmukot, az öreg tűzőrt, amint neki
háttal a mellvédet támasztotta. Éppen ellenkezőleg. Széles
mosollyal mászott ki a teraszra. Palmuk mögé állt és hirtelen
megragadta az övszalagját. Mielőtt a tűzőr reagálhatott volna,
Jasim felkapta és félig kilógatta a mellvéden.
– Ááá! Ááá! Hagyd abba! Orhan! Ááá! Hagyjál! Te
szemét. Hú. Húha. Jaj a szívem. Orhan?
– Nem Orhan az – szólt Jasim a lehető legtermészetesebb
hangon. – Hanem az ember, akinek tegnap hazudott. A
toronyról! Emlékszik? Talán azt is mondta, hogy tériszonya
van. De ezek után mit higgyek el magának?
– Az igaz is, efendi, tényleg tériszonyos vagyok. És
esküszöm, soha nem hazudtam.
A vén Palmuk kalimpált a lábaival, de karjai túl messze
voltak, hogy elkaphassa a mellvédet. Jasim meglökte egy
kicsit.
– Kérem, ne! – Már majdnem kiabált, a szavak ridegen
pattogtak a szájából. – Amit mondtam... a pénzt akartam.
Visszaadom.
– Van egy tekke! – kiáltotta Jasim. – Van egy negyedik
tekke, ugye?!
De az öreg teste már elernyedt. Jasim összevonta a
szemöldökét. Lehet, hogy ez csak csel. Visszahúzza az öreget,
az meg hamm! A vén Palmuk a torkának ugrik.
– Akkor viszlát! – szólt hangosan.
Az öreg vagy elájult, vagy nagyon kemény fából faragták.
Jasimnak eszébe jutott a gyilkos, aki a forró festékbe
vetette magát. Visszahúzta a vén Palmukot a teraszra.
Az öregnek hamuszínű volt az arca. Szemei ide-oda
golyóztak, a légzésével is volt valami gond. Szárazon
köhécselt.
Jasim a hátára fektette és feltépte az inge nyakát.
188
Alkarjával az öreg mellkasát masszírozta, pumpálta. A vén
Palmuknak kezdett visszatérni az arcszíne, szem-jojózása is
lassult. Végül nagy levegőt vett, bele is remegett, aztán
becsukta a szemét.
Jasim nem szólalt meg. Várt.
Az öregember félig kinyitotta a szemét és lassan Jasimra
nézett.
– Ezt aztán má’ mégse kellett volna – motyogta. –
Kihasználta az előnyét, efendi.
Jasim guggolva a sarkára dőlt, és zihálva nagy levegőt
vett.
– Hazudott nekem – mondta ridegen.
Az öreg ravaszul elvigyorodott és szomorúan csuklott
egyet.
– Ezt akarta, vagy nem? – Nagyon halkan beszélt. – Vén
Palmuk, szolgáld ki a vevőt. Hé, Palmuk, mondj egy
történetet. – Újra lehunyta a szemét. – Ezt aztán má’ mégse
kellett volna.
Jasim az ajkába harapott. Múlt éjjel, mondhatni, megölt
egy embert. Ma pedig...
– Sajnálom – mondta.
Palmuk a mellkasán igazgatta szétszakított ingének
cafatjait.
– Új ing volt, efendi.
Jasim sóhajtott.
– Veszek magának másikat. Rögtön kettőt. De előbb
válaszoljon: volt a bektasiknak tekkéjük a Bajezid-toronynál?
Úgy, ahogy itt?
A vén Palmuk csak bámult.
– Tekke? A Baj ezid-toronynál?
Zihálni kezdett. Jasim idővel rájött, hogy röhög az öreg.
– Mi olyan vicces?
– Azt mondta, tekke a Bajezidnál? – A vén Palmuk az
orrát dörzsölte a tenyerével és kuncogott. – Volt ott egy tekke,
189
így igaz. Arra épült az egész torony.
Jasim megdermedt.
Az Eszki Szeráj?
– Én ezt hallottam. A janicsárok, még jó régen ugye,
őrizték a régi palotát. Aztán összedőlt. De a bektasik nem
hagyták ott a tekkét. Rájöttek, hogyan tarthatják meg – vagy
védhetik, ha tetszik. A tetejére építették az egész tűztornyot,
érti?
Jasim értette.
– Szóval akkor van még egy tekke. Ez kell nekem. A
negyedik.
A tűzőr elmosolyodott.
– Több tucatnyi volt belőlük, efendi. Több száz.
– Értem. És a tűzőröknek? Nekik volt külön tekkéjük?
A vén Palmuk nagy nehezen felült. Még most is
szédelgett, rázta a fejét.
– Bár tudnám, efendi. Bár tudnám, hogy maga mit keres.
Nem tudom, kinek hisz engem, de nem én vagyok a maga
embere. Én... én nem tudom, miről beszél.
Szürke szemével őszintén nézett Jasimra.
– Küldönc voltam. A kikötőben. – Bólogatott és úgy
bámult az eunuchra, mintha most látná először. – Értse meg,
efendi. Én nem voltam ott.
Igazat mond, gondolta Jasim.
Pénzt adok a fickónak. Ingeket veszek neki. És valójában
nem tud semmit.

71

A LENGYEL nagykövet aranyszállal hímzett,

oroszlánokkal és lovakkal díszített selyemköntöst viselt; Jasim
úgy sejtette, hogy a köntös Kínából való. Palewski teázott és
csendben farkasszemet nézett egy főtt tojással, de mikor Jasim
190
belépett a szobába, eltakarta a szemét és úgy ingatta ide-oda a
fejét, mint egy idegbeteg teknős. A napfényben porszemek
úsztak a nagy ablakok felé.
– Tudod te, mennyi az idő? – szólt rekedtesen Palewski. –
Igyál teát.
– Beteg vagy?
– Beteg? Nem. De szenvedek. Mért nem eshet legalább
egy kicsit?
Mivel semmilyen frappáns válasz nem jutott eszébe,
Jasim az egyik karosszékbe kuporodott és hagyta, hogy
Palewski remegő kézzel teát töltsön neki.
– Meze – mondta Jasim. Felnézett. – Meze. Néhány falat a
főfogás előtt.
– Muszáj most ételről beszélnünk?
– A meze hívja fel a vendég figyelmét az eljövendő
pompás lakomára. Nagy munka elkészíteni. Vagy inkább azt
mondanám, összeválogatni. A legjobb meze néha a
legegyszerűbb dolgokból készül. Friss uborka Karamánból,
szardínia Ortaköjből, jól kiklopfolva, roston megsütve...
Minden a teljében, a szezonjában; tehát mondhatjuk, hogy
minden az időzítésen múlik.
Vegyük példának okáért ezeket a gyilkosságokat. Igazad
volt – folytatta –, korántsem elszigetelt esetekről van szó. Van
bennük szabályszerűség, sőt. Ha egyben kezeljük őket,
láthatjuk, hogy nincs bennük a vég, a lezárás. Az étkezés nem
ér véget a meze falatkáival, ugye? Ok vezetik fel a lakomát. És
ezek a gyilkosságok, ahogy a falatkák is, az időzítésen múlnak.
Az utóbbi három napban azon törtem a fejem, hogy mért
most? Úgy értem, a kadétgyilkosságok. És akkor szinte
véletlenül megtudtam, hogy a szultán pár nap múlva ki fog
adni egy rendeletet. Egy rakás reformot.
– Á, igen, a rendelet. – Palewski bólintott és összetette az
ujjait.
– Te tudsz róla? – Jasim további érvelése megdöbbenésbe
191
fulladt.
– Másoktól hallottam. Néhány hete elmagyarázták az
isztambuli diplomatatársadalom... hm... kiválasztott tagjainak.
Látta, hogy Jasim szólni akar, de leintette.
– Mikor azt mondom, kiválasztott, úgy értem, hogy
jómagam nem voltam benne. Nem nehéz rájönni, miért, ha jól
értelmezem a rendelet tartalmát. Az egyik célja, a legfőbb célja,
hajói tudom, hogy a Porta tudjon kölcsönt felvenni külföldről.
Lengyelország nyilván nincs abban a helyzetben, hogy
befolyásolni tudja a kötvénypiacot. Én így kimaradtam.
Lényegében a nagyhatalmak szervezkedése volt ez. A
svédektől hallottam, ők meg az amerikaiaktól, azt hiszem.
– Szóval az amerikaiakat meghívták?
– Bármilyen furán is hangzik. De tudod, hogy kik ők? Az
európai kölcsönök legnagyobb szakértői. A Porta maga mellé
akarja állítani őket. Talán segítenek eligazgatni a törekvéseit.
És hogy őszinte legyek, szerintem a Porta sosem tudott
rájönni, hogy az amerikaiak kinek az oldalán állnak. A
pasáitok még most is emésztik a függetlenségi nyilatkozatot,
pedig már hatvan éve kiadták.
Palewski a teáscsészéért nyúlt.
– A köztársaság gondolata mindig is lenyűgözte őket,
mint a kisiskolásokat. Az Oszmán-ház egész biztosan Európa
legősibb uralkodóháza. Kérsz még teát?
Jasim odatolta a csészéjét, persze a csészealjjal együtt.
– Kíváncsi vagyok, ki szerzett még tudomást a
rendeletről. Az idegen hatalmak eszembe sem jutottak.
– Pedig az idegen hatalmak – mondta Palewski türelmes
cinizmussal – a leglényegesebbek az egészben: idegen
hatalmak, idegen kölcsönök.
– Igen, persze.
Egy darabig csendben iszogatták a teájukat, csak a német
óra ketyegése hallatszott.
– A janicsárjaitok – szólalt meg Palewski egy kis idő után.
192
– Még mindig azt hiszed, hogy léteznek?
Jasim bólintott.
– Akár tetszik, akár nem, én biztos vagyok benne. Azt
mesélted, láttad, amint elsöpörték őket. Ez eddig rendben
volna. A világ meg úgy tudja, hogy Lengyel-ország ötven éve
eltűnt. Még a térképen sincs rajta. Te mást állítasz. Azt
mondod, fennmaradt. Lengyelország él a nyelvében, az
emlékezetben, a hitében. Fogalomként tovább él. Na erről
beszélek én.
Várt egy kicsit, aztán így folytatta:
– A tűztornyok dolgában csak félig volt igazam. Sikerült
összefüggésbe hoznom a három általam ismert tűztornyot, a
még két létezőt és a harmadikat, ami 1826-ban leégett, aztán
lerombolták, és a kadétokat, akiknek a hullái mind a közelben
bukkantak fel. Tehát keresnem kellett egy negyedik tornyot,
nem? De nem találom. Sosem volt negyedik torony. De
tudtam, hogy a szabályszerűség áll. A tűztornyokkal a
janicsárok foglalkoztak, ahogy ezekben a gyilkoságokban is
benne volt a kezük. A szabálynak állnia kellett.
– Talán. De negyedik torony nélkül nincs értelme.
– Én is pont ezt éreztem. Értelmetlen az egész, ha nincs
még valami a tűztornyoknál, amit eddig nem vettem észre,
ami mind a hármat egy negyedik helyhez köti, ami meg
egyáltalán nem tűztorony.
Palewski kibiggyesztette a felső ajkát és sóhajtott.
– Jas, nem szívesen mondom ki, de elég veszélyes terepre
tévedtél. Most felejtsük el az én fenntartásaimat. A
janicsárokat a fakanalak, meg az ilyesmik miatt sejted a
gyilkosságok mögött. – Felhúzta az orrát. – A tűztornyok ügye
azért jött nálad szóba, mert régen a janicsárok szolgáltak ott.
Ha hagyjuk a tűztornyokat, mi lesz a janicsár-elméleteddel?
Na erre válaszolj. Nem lehetséges mindkettő.
Jasim elmosolyodott.
– Szerintem igen. Néhány napja megtaláltam, amit
193
kerestem, de csak ma értettem meg, hogy áll össze a kép. A
Galata-toronyban volt egy bektasi tekke, egy szent hely a
janicsároknak. A leomlott őrtoronyban is volt egy, a
laktanyájuknál.
– De a Bajezid-torony modern – érvelt Palewski. – Éppen
erről beszélek. Mire megépült, már a janicsárság és a bektasi
rend is történelem volt. Komolyan mondom, Jas, ez a
janicsárosdi csak akadályoz téged.
– Nem hinném. Most tudtam meg, hogy a Bajezid-torony
egyenesen egy régi bektasi tekkére épült az Eszki Szerájnál. Ez
már három. Vagyis most egy másik bektasi tekkét keresek,
csalt azt sem tudom, hogy fogjak hozzá.
Palewski a mellette lévő asztalon matatott és elővett egy
bőrdossziét. Egyetlen ív lazán félbehajtott fogalmazópapír volt
benne. Szétnyitotta a lapot és Jasim meglepetésére Isztambul
tintával rajzolt, precíz madártávlati képe tárult eléjük. Az
égbolt helye tele volt nevekkel, számokkal és jegyzetekkel.
– Térképet kértél. Múlt éjjel eszembe jutott Ingiliz
Musztafa – mondta. – Az egész házat feltúrtam ezért a
papírért.
– Angol Musztafa?
– Igazából skót volt. Campbell. Úgy hatvan éve jött
Isztambulba, hogy matematika iskolát nyisson a tüzéreknek.
Muszlim lett belőle.
– És még él?
Palewski felröffent.
– Nem, dehogy. Azt hiszem, ahhoz még a muszlim hit
gyakorlása sem volt elég. Szinte rögeszmésen vallotta, hogy
Isztambul szent hely és mélyen átjárja a hit. Nyugodtan
kijelenthetem, hogy nagyon jó muszlim lett belőle, de a skót
természettudományos képzést nemigen lehet elfelejteni. Ezen
a térképen szerepel az összes mecset, szent sírkő, dervistekke,
meg minden ilyesmi, amit megtalált a városban. Ki is
nyomtatta.
194
 Köntöse zsebébe nyúlt az olvasószemüvegéért.
– Nézd, megszámozta a város összes szent helyét. Itt van
fönt a nevük. Tizennégyes: Kamij Szultán Mehmed. Mehmed
mecsetje. Huszonötös: Türbe Hasszán. Hasszán síremléke.
Nézd, a harmincas egy bektasi tekke. És itt van még egy. Meg
még egy.
Jasim hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Csak egy külföldi képes ilyesmire – ámélkodott. – Úgy
értem, annyira... annyira... – Azt akarta mondani, hogy
értelmetlen, de jobb jutott eszébe. – Annyira szokatlan.
Palewski felhorkant.
– Meg akarta mutatni, hogy az ő felvett hite hogyan
szövődik a város anyagába. De a bektasi tekkékből is nagy itt a
választék.
Jasim egy darabig a térképet bámulta.
– Túlságosan is nagy – morogta. – Melyiket keresem?
Melyik a negyedik?
Palewski hátradőlt és ujjait szemén nyugtatva
gondolkozott.
– Nem azt mondtad, hogy a három tűzoltóállomás volt
egyben a három legrégebbi tekke is a városban? Nem ezt
mondták a tűzőrök?
Jasim agya felpörgött. Palewski folytatta:
– Talán csak azért mondom ezt, mert lengyel vagyok, és a
lelke mélyén minden lengyel régiségkereskedő. Itt van például
ez a köntös. Tudod, mért hordom?
– Mert kényelmes – mondta Jasim szórakozottan.
– Igen is meg nem is. Azért, mert szarmata. Tudod,
évekkel ezelőtt mi lengyelek azt hittük, hogy közünk van egy
félig mesebeli, harcos törzshöz, amely Szarmata-földről,
valahonnan Közép-Azsiából jött. Szerintem csalt nem tudtuk,
honnan származunk, és ősöket kerestünk, ha úgy tetszik.
Szinte divat lett, ahogy a feltételezett szarmata stílus is, tudod,
selyem, tollak, vörös bőrök. Ezt a szekrényben találtam, mikor
195
idejöttem. Relikvia egy másik korból. Leginkább ezt szeretem
benne. Minden reggel történelembe burkolózom. A múlt
képzelt dicsfényébe. És hát igen kényelmes is, ahogy mondod.
Szóval nekem az tűnik fel, hogy ezek régi, nagyon régi tekkék.
Talán a legelsők voltak a városban. Ha úgy tetszik, ezek is
ősök. Lehet, hogy az embereid velük kezdenek. A negyedik
tekke talán egyben a város legelső háza is volt. Az első tekke,
vagy a negyedik, mindegy. Vagyis olyan tekkét kell keresned,
ami olyan régi, mint a másik három.
Jasim bólintott. Az első négy tekke. Beleillett a képbe; a
hagyományőrzők ezt akarnák.
– Ez megmagyarázna még valamit, ami szintén
foglalkoztat – mondta hangosan. – Nem az időzítés, mert az a
rendelet miatt van, hanem a szám. Miért négy? Ha igazad van
és tényleg vissza akarnak nyúlni a gyökerekhez, újra akarják
kezdeni, akkor a négyes szám adja magát. A négyes az erő
száma, ahogy az asztal lábaié is. A földi rend tükröződik
benne. A világ négy sarka. Négy szélirány. Négy őselem. A
négyes alapvető szám.
– Ráadásul az egész Oszmán vállalkozás kezdetéig nyúlik
vissza! Szent háború, és Isztambul, mint a világ köldöke.
Jasimnak felidézte, amit a levesmester mondott; hogy a
janicsárok építették fel a birodalmat, és hogy a bektasi babák
vezetésével ők nyerték meg e várost a hitnek.
– Ha rosszra fordultak a dolgok, jöttek az emberek, és azt
magyarázták, hogy letévedtünk a régi, igaz útról, hogy térjünk
rá vissza és próbáljunk újra azok lenni, akik voltunk, mikor
egész Európa a lábunknál reszketett.
– Hát – szólt szárazon Palewski –, azért nem egész
Európa.
– Kivéve persze Lengyelországot, vitéz ellenségünket –
tette hozzá Jasim nagylelkűen.
Aztán kétkedő kifejezés tűnt fel az arcán.
– De honnan tudjuk meg, melyik volt az első tekkék
196
közül a negyedik? A térképedre nem írtak dátumokat, még ha
tudták is őket.
Palewski a körmét rágta.
– Ha lenne egy régebbi térképünk – kezdte lassan –, egy
igazán jó, akkor összevethetnénk ezzel. A legtöbb tekke ezek
közül ugyebár még nem létezett akkoriban. Kizárásos alapon
talán jutunk valahova.
Összedörzsölte a tenyerét.
– Nagyon jó térképnek kéne lennie – morfondírozott.
Aztán megcsóválta a fejét. – Hogy őszinte legyek, nem létezik
olyan, ami neked elég régi. Nekem biztos nincs ilyenem.
Jasim összeszorította az állkapcsát és a tüzet bámulta.
– A Lorich név mond neked valamit? – kérdezte halkan. –
Flensburg. Ezerötszáz-valahány.
Palewskinek elkerekedett a szeme.
– Hát hogy a viharba ne mondana, Jas? A városról valaha
készült legcsodásabb látkép. Vagyis ezt hallottam. Sosem
láttam, hogy őszinte legyek. Több példány is létezett belőle, de
az biztos, hogy itt, Isztambulban nem találsz egy darabot sem.
– Csodás látkép – visszhangozta Jasim. – Tévedsz,
barátom. Azt hiszem, pontosan tudom, hol találom meg.

72

Fél ÓRA múlva Jasim az orosz követség bejáratánál állt

és az a bosszantó gondolat járt a fejében, hogy tudni valamiről,
hogy hol van, nem egészen ugyanaz, mint megtalálni. Csak
egy szűk kilométerre volt Palewski követségi rezidenciájától és
alig húsz méterre a térképtől, amit az emeleti előcsarnok
galériáján látott. De bármilyen közel is járt, a térkép akár
Szibériában is lehetett volna.
Úgy festett, a nagykövet nincs otthon. Legalábbis ezt
mondták neki. Jasim eltűnődött, ha az orosznak is olyan a
197
munkarendje, mint Palewskinak, akkor talán éppen érzéki
asszonykájával enyeleg az ágyban. Ez a gondolat annyira
felzaklatta, hogy kérte, hadd beszélhessen az első titkárral. De
az első titkár sem volt elérhető. Jasim fejében az is megfordult,
hogy esetleg a nagykövet feleségéhez kellene bejelentkezni, de
ezt józan esze és jólneveltsége megtiltotta. Még a keresztény
nők sem nyitnak ajtót minden jöttment férfinak, aki bekopog
hozzájuk.
– És akkor kivel beszélhetnék? Nagyon sürgős lenne.
Amint meghallotta a megfontolt, katonás lépteket,
Jasim tudta, kivel beszélhet. Nyomorék a keze. Csúnya
sebhelye van.
– Jó napot – mondta Patyomkin. – Jöjjön be bátran.
Követte a fiatal diplomatát a nagy haliba, de rögtön a
lépcsőt kezdte bámulni.
– A személyzet rendszerint senkit nem fogad előzetes
egyeztetés nélkül. Elnézést, ha sokat kellett várnia.
A nagykövetnek és munkatársainak ma tekintélyes
munkamennyiséggel kell megbirkózniuk. Őméltóságát ma
este a palotába várják. Ma sajnos nem szakíthatják félbe a
munkájukat.
Ideges a hangja, izgatott, gondolta Jasim.
– Talán ön is tud segíteni nekem. A múltkor láttam egy
érdekes térképet a nagykövet irodája előtt, ezt szeretném újra
megnézni. Esetleg...
Patyomkin zavartan nézett.
– Térképet?
– Igen. Melchior Lorich készítette. Fent lóg az előcsarnok
falán.
– Őméltósága bizonyára örömmel megmutatná önnek –
udvariaskodott Patyomkin valamivel kedvesebben. – Ha
írásba foglalja a kérését, személyesen gondoskodom róla, hogy
Őméltósága kellő figyelmet szenteljen az ügynek.
– Most?
198
 Patyomkin megeresztett egy félmosolyt.
– Most sajnos nem lehetséges. Az ilyen természetű
kérvények átfutási ideje nagyjából egy hónap. De talán
lerövidíthetjük. Mondjuk, három hétre.
– Tudom, hogy a térkép csak egyszerűen ott van az
emeleten. Nem zavarok senkit.
Patyomkin tovább mosolygott és nem szólt semmit.
– Tizenöt perc – mondta Jasim kétségbeesetten.
– Monsieur, ön elfelejti, hogy ez itt egy működő követség.
Nem múzeum, nem is nyilvános galéria. De biztos vagyok
benne, hogy a herceg Őméltósága örömmel teljesíti a kérését, a
megfelelő időpontban. Addig viszont, ha nincs más...
– Gondolom, még nem nyílt lehetősége megszemlélni a
kapus kiadásainak lajstromát – jegyezte meg Jasim keserű
gúnnyal.
– Nem – helyeselt finoman az attasé. – Még nem nyílt.
Hadd kísérjem ki, monsieur.

73

A NAGYKÖVET feleségét eközben öt lelkes szolgálólány

vetkőztette, akik minden egyes levetett ruhadarabját változó
mérvű izgalommal és csodálattal vizsgálták meg.
Miután a válide azt javasolta neki, hogy fürödjön a
szultán háremének nőivel és tetejébe még a vízipipából is
szívjon egy-két slukkot, Eugénia egy ideig meg sem tudott
szólalni. Nehezen lehetett zavarba hozni, de rögtön az jutott
eszébe, hogy esetleg maga a szultán sem vetne meg egy kis
fürdőzést. Vagy pedig valami rejtett rács mögül élvezné a
látványt. Aztán arra gondolt, a válide talán csak ugratja.
– Nem kell aggódnod – mondta a válide. – A szultán
sosem használja a női fürdőt. A lányok nagyon örülnének, de
ha te inkább mégsem...
199
 Három kérdésből kettőre választ kaptam, gondolta
Eugénia.
– Pompás lenne – válaszolta.
Néhány perccel később már nevetett, mikor a lányok a
fűzőjét nézegették és vicces képeket vágtak hozzá. Az egyik
lány felfújta az arcát és hangosan kifújta a levegőt. A másik
általános derültséget keltett, mikor eljátszotta, hogy bezár egy
kis lakatot. Megvonta erős és bársonyos vállait, így közölte
Eugéniával, hogy a török nők olyan szabadságjogokat
élveznek, amelyeket európai nővéreiktől megtagadnak. De
mikor Eugénia kilépett az alsószoknyájából, a háremhölgyek
hátrahőköltek – úgy tűnt, az őszinte csodálattól –, mihelyst
meglátták a szeméremszőrzetét. Arra már csak meglepetten
bámultak – hasonló őszinteséggel. Aztán segítettek neki
levenni a fűzőjét és bevezették a fürdőbe.
Eugénia később eltűnődött a török és az orosz fürdő közti
különbségeken. Apja Moszkva melletti birtokán gyakran
szaladt ki a gőzös fakunyhóból a hóra; sikoltozott az
élvezettől, közben a lelkiismeretes fürdősegédek összekötözött
nyírfavesszővel vörösre csapkodták a bőrét. A hárem
fürdőjében az élvezet nem párosult fájdalommal; végtelennek
és figyelemre méltóan részletesnek hatott. Beszappanozták,
átdögönyözték, megmasszírozták, és úgy tűnt, egyetlen
porcikája sem kerüli el a lányok figyelmét, vagy a markos nőét,
aki átmozgatta a végtagjait, kiropogtatta a nyakát, és még az
ujjait meg a lábujjait is meg tornáztatta. Jókora elszántság
kellett hozzá, hogy elmondja a véleményét a forró viaszról és a
borotváról, amit a fürdősegéd szó nélkül előhozott neki. Mire
megfürdött és meztelenül leheveredett a fürdő feletti szoba
díványára a többi nő közé, akik pipáztak, kávét szürcsölgettek
és véleményezték a zsákmányukat – illetve annak összes
ruháját –, Eugéniának már fogalma sem volt róla, mennyi lehet
az idő. A nők csivitelése pihentetően hatott rá; mikor behunyta
a szemét, madárdalszerű hanglejtésük és az almafa meg a
200
dohány illatának keveréke visszarepítette őt egy gyermekkori
őszbe, egy távoli folyóhoz, nem is olyan régre.
Hűvös kéz ért a vállához, éltkor ébredt fel. Ösztönösen
felült és a kiszlar agával találta magát szemben, aki
szemtelenül nézett le rá, aztán többször bólintott neki és apró
fogait kivillantva jelezte, hogy keljen fel.
Lassan tápászkodott fel, közben új barátaira mosolygott.
Azok visszamosolyogtak, de csak futólag, aztán segítettek neki
felöltözni. Először az alsószoknyájába bújt bele, aztán magára
húzta a fűzőt is. Az egyik lány megkötötte hátul; Eugénia
szorosabbra szerette volna, de most valahogy hiányzott belőle
a könnyedség, hogy megkérje őt, húzza meg erősebben. Az
ajtóra pillantott; a fekete eunuchok főnöke ott állt, onnan
járatta végig a tekintetét a szobán. Mikor elkészült, Eugénia
aprót biccentett és lustán az eunuch szemébe nézett, aki erre
alig észrevehetően meghajolt és kinyitotta az ajtót.
Visszatérve a válide lakosztályába, az idős hölgyet a
díványon találta; egy testes, középkorú férfival csevegett, aki
egy nyugati széken terpeszkedett és előre-hátra hintáztatta.
A szultán megfordult és kissé nehézkesen felállt.
– Princesse!– Meghajolt, megfogta a lány kezét, és
megcsókolta. Eugénia mély pukedlibe süllyedt.
– Bravó! – A válide tapsolt. – Látom, megmenekültél, és
ugyanolyan szépen vagy öltözve, mint előtte. A lányok –
magyarázta fiának – könnyen ellophatták volna a ruháit.
– A ruháit? – értetlenkedett a szultán. – Hiszen minden
évben Párizsba küldetünk, válide.
Eugénia kellemesen felkacagott.
– Felség, azt hiszem, mi nők nem magát a ruhát találjuk
érdekesnek. Hanem, hogy miként viselik. És mindenki – tette
hozzá, mivel a szultán nőire nem talált más díszítő jelzőt –
bűbájos volt.
A mindenkibe persze a kiszlar agát nem számította bele.
Tőle a hideg is kirázta.
201
74

– ÚJRA itt?
– Stanislaw Palewski – jelentette be Jasim ünnepélyesen
pontosan négy óránk van. Partira mész.
Palewski elmosolyodott és megrázta a fejét.
– Tudom én, mire gondoltál: a nagykövetek koncertjére a
palotában. Nagyon csábító, de én már nem veszek részt
ilyesmin. Manapság én... – Kinyitotta két kezét. – Őszintén
szólva ruha kérdése a dolog, Jas. – Lehalkította a hangját. –
Vagyis talán inkább a ruhamolyoké.
Jasim erélyesen feltartotta a kezét.
– Nem azokról a borzalmas, ütött-kopott kabátokról
beszélek, amit a magadfajták hordanak. Ragyogó ruháid
vannak, ráadásul van még négy órád is. Már elküldettem a
szabóért. Ma este úgy fogsz megjelenni a palotában, mint a
megtestesült lengyel történelem.
– Mi?
– Beöltözöl szar... minek is?
– Szarmatának?
– Úgy van.
A lengyel nagykövet csökönyösen összefonta a karjait.
– Na, ez aztán holdkóros ötlet. Mit képzelsz, ki vagy te?
A tündér keresztanyám?
Jasim értetlenül pislogott, Palewski meg kuncogott.
– Mindegy, hosszú történet. – A szemöldökét ráncolta. –
Most meg mit csinálsz?
Jasim ugyanis veszettül rázta felemelt karjait, közben
hátrált, mintha Palewski dzsinn lenne, akit most idézett meg a
semmiből.
Palewski gyanakodva összehúzta a szemét.
– Sajnálom, Jas. Tudod, hogy bármit megtennék érted. De
202
csak a józan ész határain belül. Lengyelország portai
nagyköveteként nagyobb a felelősségem. Bukott nemzet az
enyém, tudom jól. De makacs is, drága uram, nagyon makacs.
– Ujjával megfenyegette barátját. – Nevezd büszkeségnek,
vagy ha tetszik, hiúságnak, de egyet mondok: se a te
kedvedért, se magának a szentséges Gzestochowai Fekete
Madonnának a kedvéért nem megyek a kollégáim közé egy
koszlott, ósdi köntösben.

75

– ŐMÉLTÓSÁGA nincs itthon – dörögte a komornyik.

A nyitott ajtóban állt és nézte a törököt, aki az imént
csengetett.
– Szívesen megvárom – mondta Jasim. – Nekem nem
számít az idő.
A komornyik méricskélte ezt a megjegyzést. Egyfelől
amolyan bók a gazdájának, aki természetesen igen elfoglalt
ember. Másfelől viszont Isztambulban senki nem azt mondja,
amit valójában gondol. Szemügyre vette Jasimot. A ruhája
kétségkívül tiszta, bár egyszerű. De szeretné megtapintani azt
a köpenyt, hogy tényleg kasmírból van-e, de bizony az... végül
is lehet, hogy tekintélyes ember.
– Ha beljebb fárad – szólt erős hanglejtéssel a komornyik
talál egy széket a hallban.
Jasim így is tett, és leült. A komornyik jól hallható
kattanással zárta be maga mögött az ajtót. Jasim az ajtóval és
két hatalmas tolóablakkal szemben ült, amelyek csaknem a
padlóig értek. Bal oldalán indult a lépcső, amely a háta mögött
kanyarodott fel az emeleti előcsarnokba. A komornyik
méltóságteljesen odavonult egy parókás, térdnadrágos
inashoz, aki ünnepélyes arccal állt a lépcső alján, és néhány
szót suttogott neki oroszul. Az inas mereven bámult maga elé,
203
semmit nem válaszolt.
– Biztosíthatom, hogy nem kell túl sokáig várnia –
mondta a komornyik, ahogy elment Jasim mellett, majd eltűnt
egy tőle jobbra eső ajtón.
Jasim ölbe tett kézzel ült.
Az inas vigyázállásban feszített mellette.
Húsz percig egyikük sem mozdult meg.
A húsz perc vége felé Jasim hirtelen beindult. Felkapta a
fejét. Valamit látott odakint. Enyhén oldalra dőlt és úgy
kukucskált kifelé, de bármit is látott, már eltűnt. Azért csak
tovább figyelte az ablakot.
Fél perc múlva már majdnem felállt, úgy bámult. Az inas
tekintete Jasimra vándorolt, aztán az ablakra, de az sötét volt,
semmit nem látott rajta.
Jasim figyelmét azonban láthatóan lekötötte valami.
Kíváncsian bedőlt jobbra, hogy könnyebben tudja követni. Az
inas rájött, hogy ahol ő áll, onnan nem láthatja, amit az idegen
igen.
Kíváncsi volt, mi lehet az.
Jasim kissé elmosolyodott, dudorászott, aztán kitekert
nyakkal tovább bámult kifelé.
Az inasnak már csaknem ökölbe szorult a keze. Látta,
hogy az idegen enyhén elfordította a fejét, hogy szemmel
kövesse a kinti eseményt. Úgy tűnt, távolodik a dolog és a
fickó elveszíti szem elől, mert most előrehajolt.
Jasim nagyon lassan hátradőlt a székben. Zavartnak tűnt.
Mintha aki fel sem bírja fogni, micsoda dolgot látott.
Az inas úgy okoskodott, hogy nyilván az épület előtt van
valami.
Pedig ott semminek nem szabad lennie. És senkinek.
Az inas egyre kíváncsibb lett. Biztosan valami fény. Egy
fény a sötétben, az üres területen. És köröz a követség épülete
körül.
Mit tenne ilyenkor a komornyik? Az inas a törökre
204
pillantott, aki most is pontosan ugyanott ült, mint fél órája.
Kissé komoran.
Nyilvánvalóan olyasmit látott ez a török, amire nem
számított, amit senki más nem vett észre.
Az inas megfontoltan előrelépett egyet, habozott, majd
továbbment az ajtóhoz és kinyitotta.
Balra pillantott. Az előcsarnok oszlopai között
koromsötét honolt. Még egyet lépett kifelé, aztán még egyet,
közben ide-oda tekergett, hogy jobban lásson.
Sötétség támadt a háta mögött, ekkor megfordult. A török
teste kitöltötte az ajtónyílást.
A török tanácstalanul széttárta a két kezét, vállat vont,
aztán magára és a kapuőr bódéjára mutatott.
– Megyek – mondta törökül.
Az inas értette a mozdulatot. Egyre izgatottabbá vált.
A török elindult lefelé a lépcsőn.
Az inas megvárta, amíg elhagyja a bejárati előcsarnokot,
aztán ő is gyorsan leszaladt a lépcsőn, és elfutott balra, a
sötétbe.
Titkon élvezte az arcába csapó hideg szellőt, ami akkor
sem tudta volna összekócolni a parókáját, ha ezer évig fúj.
Még most sem látott semmit. Elloholt az épület sarkáig és
végignézett a keleti szárny oldalán.
Tovább nem mert menni.

76

JASIM felrohant a bejárathoz, átszaladt az üres halion és

hármasával szedte a lépcsőket. Az emeleten azonban
megtorpant, amint a kilincsre tette a kezét.
Mi van, ha ott is ugyanúgy őrt áll egy inas, ahogy lent?
Lenyomta a kilincset és belépett.
A teremben csaknem sötét volt, túlsó végében két gyertya
205
égett a falikaron, de mivel túl messze voltak, Jasim nemigen
vehette hasznukat. Jobbra fordulva végigosont a galérián. Az
olajfestményeket nehezen lehetett kivenni, de az egyik mellett
mégis megállt. Hátralépett, hogy a halvány fény
megvilágíthassa a művet, és bár így is elég sötét maradt, a
közepén szorosan összeterelt alakok együttese kétségkívül a
cárt és az érzéki cárnőt ábrázolta gyermekeik körében.
Jasim elsietett a galéria végébe.
Két portrét talált vállmagasságban, egy férfit lovon
életnagyságban, és egy jelenetet, amelyet nem tudott
megfejteni; emberek és lovak tömege özönlött egy folyó felé.
Aztán még egy portrét látott.
És már vissza is ért az ajtóhoz. Hallotta, hogy az inas
becsukja az ajtót odalent.
Csodálkozva nézett körül.
Jól emlékezett rá, hogy az előcsarnokban kapott helyet az
orosz nemesi országgyűlés összes tagjának arcképe is, így a
helyiség az uralkodói fők egész kis tárháza volt. Nos, a
tájképekről annyit, hogy sok-sok versztnyi orosz sztyeppét is
bezsúfoltak ide, melyeken kozák huszárok hajoltak
kedvesükhöz búcsúcsókra a falusi utcán.
Isztambul térképének viszont nyoma sem volt.
Hűlt helyéről egy köszvényes cár bámult Jasimra.
Jasim közelebb lépett. A cár meglepettnek tűnt; talán nem
szerette, ha mellőzték. Még a gyenge gyertyafényben is
kivehető volt a falon a térkép keretének nyoma, mely szinte
világított a portré festett fakerete mellett.
Megszabadultak a térképtől.
Jasimban alig tudatosult az ijesztő gondolat, mikor
meghallotta, hogy valaki felfelé tart a lépcsőn.
Minden teketóriázás nélkül a terem túlsó végében lévő
ajtóhoz rohant. A kilincs könnyen járt, így Jasim egy pillanat
alatt bent volt.

206
77

Az OROSZ nagykövet szeméhez emelte a monokliját,

aztán minden további nélkül hagyta leesni, mikor a szeme
kiguvadt a meglepetéstől.
– Hát ezt nem hiszem el! – dünnyögte maga elé. Az egyik
másodtitkára épp mellette állt, oda is hajolt, hogy elcsíphesse a
megjegyzést, de semmit nem hallott belőle. Felemelte a fejét és
követte a nagykövet pillantását.
Egyik kezében egy pohár pezsgővel, a másikban egy pár
fehér glaszékesztyűvel Stanislaw Palewski, a lengyel
nagykövet állt az ajtóban. De ilyen lengyel követet az orosz
még nem látott. Halálsápadt ábrázatából kiragyogó kék szeme
érdeklődve csillogott, a cár alattvalóját azonban mégsem a
polák követ arckifejezése döbbentette meg.
Palewski csaknem földig érő, nyers vörös selyemből
készült, bélelt lovaglókabátot viselt, amelyen csodás
aranyhímzések pompáztak, nyakát és kézelőjét pedig
hermelinprém szegélyezte. Hosszú mellénye sárga bársonyból
volt, és nem terhelték holmi közönséges gombok, hanem
ragyogó, vörös és fehér színű széles selyemöv fogta össze a
derekán. A követ a selyemöv alatt buggyos, kék
bársonynadrágot viselt, amelynek a szárait egy pár cifra
csizmába tűrte – a lábbelit olyan fényesre pucolták, hogy
tükröződött bennük a palota pepitamintás padlója.
A csizma már nem az ő hatásköre, mondta dacosan Jasim
szabója.
Ám köszönhetően a nagyköved lábak szakértő
kifényesítésének, észre sem lehetett venni, hogy a csizmák
lyukasak.
– Ezt a régi trükköt olvastam valahol – jegyezte meg
Palewski, mikor még a lábujjait festegette feketére nagy
nyugalommal. – A francia tisztek csinálták ezt mindig a
legutóbbi háborúban, mikor Napóleon díszszemlét rendelt el.
207
78

JASIM behúzta maga mögött az ajtót, lassan engedte fel a

kilincset, hogy ne csapjon zajt.
Éppen időben, mert amint az ajtóhoz hajolt, rögtön
hallotta, hogy a másik ajtó kicsapódik. Valaki bemasírozott a
terembe, aztán megállt.
Öt másodperc múlva ezt az ajtót is kinyitják, gondolta
Jasim. Körülnézett, hová tudna elbújni.
És rögtön észrevette az orosz nagykövet csodás, ifjú
feleségét, aki ott ült egy tükörnél, cobolyprémmel a nyakában,
és tátott szájjal bámult rá.
A prémet leszámítva meztelenül.

79

DERENCSOV herceg az osztrák követre pillantott, akinek

gyakorlatilag nem volt nyaka, bajusza viszont annál inkább,
hasa pedig akkora, mint egy bukovinai borostömlő. Az osztrák
háttal állt az ajtónak, így Derencsov elégedetten figyelhette,
miként reagál Palewskire: az orosz elképedést tükröző
tekintete láttán ő is hátrafordult, s ahogy megpillantotta a
lengyel nagykövetet, méretes álla leesett, a szeme kidülledt,
arcszíne pedig a sápadtról püspöklilára váltott.
Eszetlen, bolond polák, gondolta Derencsov herceg. A
lengyel a ma esti megjelenésével – főleg ebben a rémes
ruhában – nyilván szándékosan meg akarta sérteni azon
hatalmakat, amelyek negyven éve elhallgattatták civódó kis
népét. A mokány, hentesképű osztrák elképedt reakciója
viszont némi elégtétellel szolgálhatott a lengyelnek.
Az osztrák képtelen volt levenni róla a szemét, ráadásul
208
úgy emelgette húsos mancsait, mint egy sérült fóka. Derencsov
sarkon fordult és a másodtitkárával kezdett beszélgetni.
A brit nagykövet gördülékenyen társalgóit tovább,
miközben osztrák kollégájáról néha Derencsov hercegre
pillantott. Elfojtott egy mosolyt.
– Azt a hétszázát! – kiáltott fel az amerikai nagykövet.
Rögtön oda akart menni Palewskihez, hogy kezet rázzon vele,
de még új volt, nemcsak Isztambulban, hanem a diplomáciai
protokoll világában is. Még ma este beszélek ezzel a fickóval,
gondolta.
A francia nagykövet a közeibe osont, így mikor Palewski
belépett a terembe, egyértelműen a francia kis társaságában
találta magát.
A birodalmi karnagy, az olasz és igen romantikus
Giacomo Donizetti az elsőhegedűssel suttogott. Német alkalmi
zeneművekből összeállított programja feltűnés nélkül véget
ért, majd némi kottazizegés után felcsendült Chopin legújabb
polonéze. A bálteremben a műveltebbek közül többen tapsban
törtek ki. Derencsov herceg persze tovább beszélgetett.
Mahmud szultán e percet választotta megjelenéséhez.
Hallotta a tapsot, visszatért az önbizalma, és – mivel utálta
ezeket a nemzetközi találkozókat – odament a francia
nagykövethez beszélgetni.
Később megpróbálta elmagyarázni az anyjának, hogy mi
történt.
– Szerintem remekül nézett ki. Ahogy Concordet is.
Bárcsak ilyenben pompázhatna a seregünk... selyemöv, csodás
színek. Úgy nézett ki, mintha közülünk való lenne.
– Ezt értem – szólt közbe határozottan a válide. – Csak azt
nem, hogy miért kellett lecsuknod a lengyelt.
A szultán összetette az ujjait.
– Ne vicceljen, válide. Senkit nem csuktak le. Csak
átkísértettem egy oldalsó szobába. És... és később beszélgettem
vele egy kicsit. Ahogy az orosszal, Derencsowal is, elvégre az
209
ő hibája volt az egész, ő mondta, hogy párbajozzanak.
Gyakorlatilag az orrom előtt!
A válide értette a fiát. A szultán évekkel ezelőtt még az ő
tanácsára hozott egy, az ulemák által is támogatott rendeletet,
amelyben megtiltotta a párbajozást a birodalom területén.
Elsősorban az önfejű cserkesz hegylakók miatt, akiknek távoli
viszálykodásai izgatták és fájdították a háremhölgyek szívét,
és bosszantották a válidét, de Galata sértődékeny külföldi
lakóira is ráfért az új szabály.
– Az angol nagykövet karon fogta Palewskit és az
orosztól alig karnyújtásnyira állt le vele diskurálni –
magyarázta a szultán. – Tehát az angol is oka a történteknek.
Én nem voltam ott, de Stratford Canning állítólag megpróbálta
felhívni magára Derencsov figyelmét, aztán az orosz olyan
hevesen fordult hátra, hogy a könyökével kilökte Palewski
kezéből a poharat, és a pezsgő végigömlött az ingén. Tudja,
milyenek ezek. Legalábbis képzelheti. Derencsov kijelentette,
hogy őt inzultus érte. A lengyel előkapott egy zsebkendőt és
nekiállt tisztogatni az orosz mellkasát, hehehe!
– De Mahmud!
– De ha egyszer olyan mókás volt, válide. Az oroszok
soha nem vettek tudomást Palewski létezéséről. Mindig
keresztülnéznek rajta. És most Derencsov hajnali
pisztolypárbajra hívta a lengyel követet, aki közben egy
szalvétával törölgette őt!
Most már a válide is átadta magát a helyzetkomikum
élvezetének.
– És mit szólt hozzá a lengyel?
Mahmud csukott szemmel rázkódott a nevetéstől.
– Azt mondta, hogy... hehehe...azt mondta... haha-ha...
„Ez esetben elfogadom a kihívást, úgyhogy mostantól
használhatja a saját zsebkendőjét!” Hihihihi!
A válide már évek óta nem nevetett egy jót, de fia
hahotázása most őt is magával ragadta. Sok éve nem vett már
210
részt egy partin sem, de tudta, milyen nevetségesek tudnak
lenni együtt a férfiak.
Először Mahmud szultán csillapodott le vidám
horkanásokat hallatva, miközben tovább folytatta történetét.
– Aztán szét kellett választanom őket. A lengyel nagyon
udvariasan el is jött velem. Váltottunk pár szót, aztán
elengedtem. Derencsov viszont már a fogát vicsorgatta, mire
rá került a sor, olyasmit hablatyolt, hogy megsértették a
diplomatajogait. Hagytam, hadd fecsegjen, aztán elmondtam a
magamét a párbajokról és a törvényről, ahogy a lengyel
követnek is. Azt mondtam neki, hogy a kulturált nemzet egyik
ismérve az egyén tisztelete és az egyén jog tisztelete, és hogy
megértem, ha más nemzetek más elvek szerint élnek, de az én
irányításom alatt lévő birodalomban tilos a párbajozás. Ezért
vannak törvényeink, mondtam neki, ezen törvényeket pedig,
tettem hozzá, néhány napon belül megerősítjük és
letisztázzuk. Addig is megkértem, hogy kérjen elnézést.
– És?
– Válide, ha ezen múlt volna, hogy elengedem-e, az orosz
nagykövet talán még most is abban a szobában várna.
Dünnyögött néhány szót, szerintem káromkodott, amit én a
megbánás jelének vettem és ezt közöltem is vele. Aztán azt
javasoltam neki, hogy menjen haza, és kisétáltam.
– Mon brave!17 Okosan csináltad!
A válide a fülénél fogva magához húzta fiát és csókot
nyomott az orcájára.

80

JASIM még magához sem tért, mikor Eugénia

parancsolóan az ágyra mutatott:
– Próbáljon meg bebújni alá.
Jasimnak nem kellett kétszer mondani. Az ágyhoz
211
iramodott és befurakodott alá. Látta, hogy Eugénia mezítláb az
ajtóhoz megy; közben felkapott valamit az ágyról.
Selyempontyola lebbent a levegőben, aztán a bokája köré
fonódott.
Kopogtak az ajtón. Jasim nagyon fülelt, de csak annyit
értett, hogy Eugénia azt mondta, „nyet, nyet”18, aztán
mormogott még néhány szót. Az ajtó bezárult és a lábak újra
az ágy szélénél álltak. A pongyola lágy felhőként a földre
csusszant, a lábak pedig eltűntek.
Eugénia az ágyon ült, pontosan felette. Várta, hogy
előjöjjön az ő törökje. Száján halovány mosoly lengedezett, de
egyébiránt semmi más nem volt rajta.
Jasim ebben a képtelen helyzetben feltápászkodott és
meghajolt.
– Bocsásson meg, kegyelmes asszonyom – mondta.
– Eltévedtem. Fogalmam sem volt róla...
Eugénia felhúzta az orrát.
– Még csak fogalma sem volt, monsieur török?
Elszomorít. Na jöjjön.
Kezét végighúzta mellei között. Azt a mindenit, gondolta
Jasim, ez a nő aztán szép; szebb, mint a szultán háremhölgyei.
Micsoda fehér bőr! Es a haja... fekete, akár a fényes ébenfa.
Felhúzta az egyik térdét, így a selyemlepedő felcsúszott,
és láthatóvá vált hosszú, karcsú combja.
Akar engem, gondolta Jasim. És én is akarom őt. A bőre...
vágyott rá, hogy megérinthesse, megsimogathassa. Vágyott rá,
hogy belélegezze furcsa, idegen illatát, kezével bejárja minden
hajlatát, ajkával illesse a lány sötét ajkát.
Tilos, Ez a szenvedély és a bűnbánat útja.
Te nem léphetsz rá. Nem, ha becsülöd még a
józanságodat.
– Nem érti – mondta Jasim kétségbeesetten. – Én... én... –
Milyen szót is használt az az angol fiú? Eszébe jutott: – Én
szabadúszó vagyok.
212
 Eugénia zavartan nézett rá.
– Szóval azt akarod, hogy engedjelek el? – hitetlenkedve
felnevetett és megrázta fürtjeit. De nem csak a fürtjeit. – És ha
nem teszem?
Jasim is összezavarodott. A lány látta, milyen értetlen
képet vág, és felé nyújtotta karjait.
– Gyere – mondta.
Mindkét kezét maga mögé tette. Jasim halkan felnyögött
és behunyta a szemét.
Öt perc múlva Eugénia rájött, mit értett Jasim
szabadúszón.
– Egyre jobb és jobb – mondta, és hátravetette magát a
párnák közé. Felhúzta formás térdét.
– Tégy magadévá, török! – zihálta.

81

MESSZE, a Topkapi-palota nagyudvarának kövezetén

tovagördültek a hintók, áthaladtak a nagykapun, aztán a
Hippodrom felé vették az irányt, majd belevesztek a város
sötétjébe. Egyetlen pompás hintó maradt csupán; a kocsis
mozdulatlanul ült a bakon, kezében az ostorral, hátul pedig
két inas állt, mint a kőszobor – látszólag tudomást sem vettek
a szemerkélő esőről. Az udvar falán lobogó fáklyák lángját
összekócolta a szél, fényük a hintó csillogó, fekete ajtajára
vetődött, megvilágítva a Romanovok kétfejű sasos királya
címerét, a jelképet, amely oly sok évszázaddal ezelőtt éppen
ebben a városban született.
Bár az orosz nagykövet hintójában síri csend honolt, az
orosz nagykövet feleségének budoárjában tetőfokára hágott a
hangulat.
Eugénia felhúzta a vállait és hosszú, elégedett sóhaj tört
ki belőle.
213
 Pillanatokkal később már lustán mosolygott Jasim fülébe.
– Lehet, hogy beképzelt vagyok, de mégsem hiszem,
hogy ezért jöttél – suttogta.
Jasim felkönyökölt. Szemét még behunyta, mintha fájna
neki valami. Eugénia megsimogatta izzadt homlokát. –
Sajnálom – csak ennyit mondott.
Jasim nagyot fújt, kinyitotta a szemét, aztán mélyet
lélegzett és tagolva kérdezte:
– A térkép az előcsarnokban. Hová tűnt?
Eugénia felkacagott, de mikor meglátta Jasim tekintetét,
oldalra gurult és feltérdelt az ágyon.
– Komolyan kérdezed?
– Meg kell néznem azt a térképet – mondta. – Még
mielőtt hazaér a férjed.
– Hogy ő? – Megvetés suhant át az arcán. – Ő nem jön be
ide. – Lepattant az ágyról és felvette a pongyoláját; derekán
mérgesen húzta össze az övét.
– Sosem bocsátotta meg nekem, hogy hozzámentem. És el
sem tudod képzelni, mennyire unatkozom.
Jasim elkomorult. Nehéz volt elhinni, hogy a herceg
képes akár egy percre is megtartóztatni magát a feleségétől. És
tessék. Talán ő maga, Jasim sem volt különb a nyugatiaknál,
akik a szultánt illatos hurikkal teli paradicsomban képzelték
el.
– Hat hónapja vagyok itt. Sose mozdulok ki. Naponta
háromszor-négyszer átöltözöm... de minek? Kinek? Az
őröknek? A férjem minden héten ad egy dögunalmas vacsorát,
ennyi.
Egy kézzel összefogta fekete fürjeit, feje búbjára
tornyozta őket, aztán elengedte az egészet.
– Otthon minden este bál van. Találkozom a
barátaimmal. Kilovagolok a havas tájra. És... ó, nem is tudom...
nevetek, flörtölök, irodalomról és művészetekről
beszélgethetek, meg minden. Azt hiszem, ezért támadtam rád.
214
Te vagy az első török, akivel életemben beszélhettem. Az első
török szeretőm.
Jasim lesütötte a szemét. Eugénia újra felnevetett.
– Megmutatom a térképet. Itt van nálam.
Jasim válla fölé mutatott; az eunuch hátranézett és
tényleg ott állt a falnak támasztva. A város ismerős alakja
leginkább egy Ázsia partjait túró állat orrát formázta.
– Össze kell hasonlítanom – magyarázta, és a köpenyébe
nyúlt. Elővette Palewski térképét, széthajtotta, aztán leguggolt
a Lorich-féle térkép mellé és Palewskiét rásimította az üvegére.
– El se tudom képzelni, miben sántikálsz, de tudok
segíteni? – Eugénia Jasim vállára tette a kezét.
Jasim elmagyarázta neki.
– Ezen a térképen rajta van Isztambul összes vallási
épülete, ami harminc éve is állt. Engem a bektasi tekkék
érdekelnek. Arab „B” betűvel jelölik, mint itt.
– Borzasztó nehéz kivenni őket – fintorgott Eugénia. – Az
egész tele van arab cirádákkal.
Jasim a térképet pásztázta.
– Eredetileg egy tűztornyot kerestem, de aztán változott a
terv. A régi térkép, vagyis a tiéd minden épületet mutat, ami
1599-ben állt. Ha összevetjük a kettőt, remélhetőleg
kideríthetjük, hol voltak a legrégebbi bektasi tekkék.
– Vagyis azt mondod, ha valami mindkét térképen
szerepel, akkor 1599 előtt épült. Az lenne a legjobb, ha zónákra
osztanád a várost, mondjuk észak-déli irányban, hogy követni
tudd, hol vagy, és ne hagyj ki semmit.
– Nagyon okos ötlet – dicsérte Jasim. – Akkor vágjunk
bele.
Eugénia négybe hajtotta Palewski térképét, aztán
nekiláttak megkeresni az első negyed tekkéit.
Húsz perc alatt végeztek a város első negyedével, és úgy
tucatnyi tekkét kizárhattak, mert túl modernek voltak. Kettő
maradt.
215
 – Lássuk a következőt – mondta Eugénia.
Dolgoztak.
– Egyesek biztos azt gondolják, hogy elég fura időtöltés
ez egy félmeztelen orosz lánnyal az éjszaka közepén.
– Igen. Bocsánat.
– Nekem tetszik. – Eugéniának izzott a szeme, mint a
forró parázs. Átfogta a térdét. – Amúgy meg hamarosan vissza
is vihetnél az ágyba.
Végeztek a második negyeddel. Felbukkant egy
lehetséges jelölt a városfal mellett, de ezúttal az újabb térkép
okozott zavart, ugyanis nem lehetett róla rendesen
megállapítani, melyik épület volt a tekke.
– Már félúton járunk – emlékeztette Jasim.
– Több mint a felét megtettük – mondta a lány. – A város
innentől folyamatosan szűkül a Szeráj-fokig.
– Igazad van. Haladjunk.
Tíz perc múlva tekkeként azonosították a Sztambul-
tornyot.
– Ez jó – bólintott Jasim. – Bizonyítja, hogy működik a
rendszer.
– Még szép, hogy elismered.
A térkép utolsó negyedén megtalálták a Galata-tornyot és
a janicsár főhadiszállás régi tekkéjét is, amelyre a birodalmi
istálló épült. Ahogy Eugénia is megjósolta, hamarabb végeztek
az összehasonlítással, mert a város ott tényleg összeszűkült,
ráadásul a Szeráj-fok feletti terület jelentős részét a palota és a
kertje foglalta el. Itt már semmi meglepőt nem találtak.
– Későre jár – mondta Jasim. – Mennem kéne.
Eugénia felállt és nyújtózkodott először az egyik, majd a
másik lábára állva.
– Hogyan? Talán nem tűnt fel neked, de a követséget
éjszakára bezárják. Magas falak, éber őrök. Egy egér sem juthat
se be, se ki. Az a szerencsém, hogy nem egér vagy.
Lendületes mozdulattal kibontotta pongyolájának
216
derékszalagját. A ruha szétnyílt és a lány egy laza
vállmozdulattal lerázta magáról.
– Én élvezem a legjobban, hogy itt lehetek – mosolyogta
Jasim.
– Na majd meglátjuk – szólt a lány és hívogatóan
kinyújtotta a kezét.

82

A LEVESKÉSZÍTŐK céhmestere bajszának két végét

cibálva-simogatva elmélkedett.
Aztán az őrtől visszakapott ősrégi kulcsot ráfűzte
megszokott helyére, a nagy karikára.
Tudta, hogy a palotából érkezett nyomozónak igaza volt:
csak az éjjeliőrök szervezhették meg a lopást. De miért?
Biztosan valami bolond játékot űztek, gondolta. Talán a saját
szentimentális rituáléjuk. Mikor elmondta nekik, hogy az
egyik üst eltűnt, arra számított, hogy ravaszul elszégyellik
majd magukat. Arra számított, hogy bevallják. Bizalmasan
elmondják neki. Azt remélte, hogy megbíznak benne.
Ehelyett csak bámultak rá elképedve. Letagadták az
egészet. A levesmester csalódott volt. Újra belekezdett:
– Nem akarok megbüntetni senkit. Talán megkerül az üst
és szóba se kell hoznunk többé a dolgot. Viszont – és ekkor
fenyegetően felemelte az ujját – bajban vagyok. A céh egyetlen,
nagy család. Ha gondunk támad, megoldjuk. Megoldom. Ez
az én feladatom, mert én vagyok itt a családfő. Tehát, mikor
holmi idegentől kell megtudnom, hogy baj van nálunk,
aggódni kezdek. És szégyellem is magam.
Elhallgatott. Rövid szünet után folytatta.
– Egy fickó jött a palotából szimatolni, és elmesélni
valamit, ami a saját házamban történt. Hm... kapiskáljátok
már, ugye?
217
 Felfedezte bennük az érdeklődés szikráját – de a tűz
elmaradt.
A levesmester ismét a bajszát húzgálta. Felzaklatta a
megbeszélés. Az emberei éppenséggel nem voltak
szemtelenek, de hűvösek annál inkább. A levesmester úgy
érezte, hiába vállalta értük a kockázatot és adott nekik
munkát, amikor bajban voltak, ez alkalommal nem hálálták
meg a sok szívességet.
Elbocsátani őket nem igazán merte, mert az a
nyugtalanító érzése támadt, hogy őt most szavak nélkül is
megfenyegették. Hogy törődjön a saját dolgával – mintha az
üst ellopása és a lopás letagadása nem egészen az ő dolga
lenne! Most nem küldhette el őket csak úgy. Ha ők
szenvednek, talán ő is fog. Meggyanúsíthatják, hogy
oltalmazza és támogatja a Porta ellenségeit.
A kezét tördelte.
Nem lehetne valahogy megbüntetni őket a
hűtlenségükért? Az eunuchra gondolt.
Az eunuchnak volt némi pozíciója a palotában.
A levesmester eltűnődött, hogyan mélyíthetné el
ismeretségét ezzel az emberrel.

83

JASIM délelőtt ellátogatott az előző éjjel a térképen talált

három helyszínre. Remélte, hogy csak felfedez valamit, ha
tudatosan keresgél.
A tekkének nem kell nagynak lennie, de egy nagyobb
helyiség nyomra vezetheti. A tekke önmagában nem
feltétlenül rendelkezik sajátos alakkal, de egy apró kupola
esetleg imahelyet jelölhet. Ugyanígy jel lehet egy
szenteltvíztartó, egy üres falfülke, vagy egy folyosóajtó fölött
megmaradt régi felirat; mind apró jelek, amelyek magukban
218
talán jelentéktelenek, együtt azonban segíthetnek jó irányba
terelni őt.
És ha egyik sem válik hasznára, még mindig
kérdezősködhet.
Az első utca, ahová ellátogatott, még csak részben tért
magához, ugyanis olyan vad tűzvész pusztította végig, hogy
azt a néhány kőépületet is szétvetette. Nagy, letört tömbök
hevertek az egykedvűen sodródó hamuban a kiégett utcán.
Páran botokkal szurkálták a hamut; Jasim úgy sejtette, nemrég
még háztulajdonosok lehettek, akik most a holmijukat
keresgélik. Lassan válaszoltak neki, mintha a gondolataik még
messze járnának. Tekkéről egyikük sem hallott.
A második hely egy apró, szabálytalan alakú tér volt a
városfal belső oldalánál. Munkáskerület, tekintélyes létszámú
örmény és görög lakossággal, valamint török boltosokkal,
akiknek kicsiny bódéi a terület keleti szélén sorakoztak. A
hevenyészett állapotú épületek korát nemigen lehetett
megbecsülni. A szegény kerületekben általában a várt
élettartamuk elteltével is fölégetett mindent, de javítgatták és
lakták a házakat. Aztán menetrendszerűen jött egy tűzvész, az
emberek utána is ugyanolyan stílusban építkeztek, mint apáik
és nagyapáik.
A boltocskákkal szemben állt egy apró, de egyszerű és
tiszta mecset, mögötte pedig egy kis meszelt házban lakott az
imám. Ő maga nyitott ajtót; botra támaszkodott – öreg, nagyon
görnyedt testtartásé ember, fehér szakállal és vastag
szemüveggel. Félig süket volt már és értetlenül, sőt
bosszankodva fogadta, hogy Jasim a bektasikról kérdezgette.
– Mi itt mind hithű muszlimok vagyunk – mondogatta
recsegő, éles hangján. – Hogy? Nem értem. Maga nem
muszlim? Akkor jó. Nem értem, mit akar... mi itt mind jó
muszlimok vagyunk.
Az öreg kettőt koppantott a botjával, és mikor Jasim
végül szinte már menekülőre fogta, ő még mindig ott állt az
219
udvarán a botjára támaszkodva, és addig szemmel kísérte a
távozót vastag szemüvegén át, amíg az be nem fordult a
sarkon.
A boltosoktól megtudta, hogy a téren minden másnap
piac van. De hogy létezik-e bármilyen szú fi tekke a
környéken, akár üresen vagy másképpen, erre már csak a
vállukat vonogatták. Egy csapat öregember ücsörgött a régi
városfal tövében nőtt ciprus alatt; ők magúit közt megvitatták
a témát, de hamar más vidékek emlékeire terelődött a szó.
Egyikük belekezdett egy hosszú történetbe a mevlevi
dervisről, akivel egyszer Ruszéban találkozott, ahol majdnem
száz éve született. Jasim elillant, amíg beszélgettek.
Késő délelőtt jutott el a harmadik, egyben utolsó
helyszínre, amit Eugénia térképe jelölt, egy szűk sikátorok
találkozásánál lévő kis csomópontra a város nyugati felén, de
lehetetlenség volt megállapítani, melyik utcában vagy
épületben kapott helyet a tekke.
Jasim összevissza járkált, megpróbált behatárolni egy
kört, de egy óra alatt sem sikerült kiderítenie róla semmit.
Ezek a szűk utcák szokás szerint nem sokat árultak el
magukról; nem lehetett kitalálni, mi történik a magas vakfalak
mögött, pláne elképzelni, hogy tizenöt vagy száz éve mi
lehetett ott. Jasim már majdnem feladta, mikor az utolsó
percben belefutott egy fürkésző tekintetű, viaszos bajszú
emberbe, aki egy fedett bejáróból lépett elé fonott kosárral a
kezében.
A férfi ugrott egyet, mikor Jasim megszólította.
– Mit akar? – csattant fel.
– Egy tekkéről lenne szó – kezdte Jasim, és amint
kimondta, eszébe jutott egy ötlet. – Egy szúfi tekkét keresek,
csak nem tudom, milyet.
Az ember végigmérte.
– Szóval mindegy, hogy milyen? – Igazán meglepettnek
tűnt. – Mert tudja, nem mind ugyanolyanok.
220
 – Hogyne, értem én – szólt Jasim békítőleg. – Ha így
állunk, én egy különösen régi tekkét keresek... építész vagyok
– tette hozzá gyorsan.
Egész délelőtt kérdezgette az embereket, hogy tudnak-e
bektasi tekkéről. Úgy sejtette, hogy egy üres telikéből bármi
lehet, akár bolt vagy teázó is. Az mostanáig eszébe sem jutott,
hogy az elhagyott tekkét átveheti egy másik szekta is. Egy
bektasi téliké ma már másé lehet.
– Régi tekke. – Az ember balra, majd jobbra pislantott. –
Van egy naszráni tekke a következő utcában. Nagyjából úgy
tíz éve működik, de az épület nagyon öreg, ha erre gondol.
A bektasikat tíz éve tiltották be.
– Hát – mondta Jasim mosolyogva – pontosan erre
gondolok.
Az ember felajánlotta neki, hogy megmutatja, hol van.
Miközben sétáltak, így szólt:
– És mit gondol ezekről a gyilkosságokról?
Most Jasim ugrott egyet. Egy kóbor kutya bukkant fel az
egyik kapualjból és megugatta őket.
– Gyilkosságokról?
– Tudja, a kadétok, biztos hallotta. Mindenki erről beszél.
– Á, igen. Maga mit gondol?
– Én csak azt... hát, amit mindenki mond. Hogy ez valami
nagy dolog, nem? Valami készül. – Kezét a levegőbe emelte,
mintha összeérintett ujjaival meg akarná tapintani. –
Patkányokat tartok.
– Patkányokat.
– Szereti az állatokat? Régen madarakat tartottam.
Imádtam, mikor a téli fény megvilágította a kalitkájukat. Kint
lógott az ablakban. A madarait mindig daloltak a napfényben.
Végül elengedtem őket. De a patkányok okosak és nem bánják,
hogy ketrecben élnek. Meg néha ki is engedem őket, hadd
szaladgáljanak. Látni, mikor megállnak gondolkodni. Három
van belőlük. Az utóbbi napokban kicsit furán viselkednek.
221
Nem akarnak kijönni a ketrecükből. Persze kiveszem őket, de
rögtön elbújnának valahova. Ha csak egy volna, megérteném.
Néha én is vagyok úgy, hogy nem akarok embereket látni,
csak otthon üldögélni és játszani az állatkáimmal. De mind a
három ugyanolyan. Szerintem ők is érzik.
Jasim, aki sosem szerette a patkányokat, megkérdezte:
– Mit? Mit éreznek?
A férfi a fejét rázta.
– Nem tudom. Az emberek sugdolóznak egymás közt.
Ahogy mondtam, valami történik, de nem tudjuk, micsoda.
Tessék, itt a tekke.
Jasim csodálkozva nézett körül. Már járt ennél az
alacsony, ablaktalan kockánál. Leginkább raktárnak vagy
tárolóhelyiségnek nézett ki.
– Biztos benne?
A férfi gyorsan bólintott.
– Lehet, hogy most senki nincs bent, de esténként mintha
itt lennének. Sok szerencsét. – Meglengette a kosarat. – Kosztot
kell szereznem a patkányoknak – tette hozzá.
Jasim kipréselt egy halvány mosolyt.
Aztán hangosan kopogott a szárnyas ajtón.

84

– IGEN, bektasi. – A férfi továbbra is kedvesen

mosolygott.
Akkor ez az, gondolta Jasim. Ugyanakkor hirtelen
különös kíváncsisággal nézett a férfira. Tehát a janicsárok itt
rendezték tivornyázó szertartásaikat? Ivászat, nők és
misztikus költészet! Vagy talán prózaibb események színhelye
volt, például kereskedelmi kamara működött itt, ahol az üzleti
ügyeket intézték, és a katonából lett kereskedőit meg
kézművesek a piac helyzetéről társalogtak és arról, hogy mit
222
tudnának kipréselni belőle.
Ránézésre semmi szent nem volt a helyben. Akár raktár is
lehetett volna, ahogy Jasim nemrég könnyelműen gondolta;
egyszerű, kimeszelt terem nagy ablakokkal, hosszú
tölgyfaasztallal, a két oldalán székekkel. Éppenséggel
díszteremnek is elmenne. A frissen meszelt falakat korábban
mintha festmények díszítették volna, ugyanis a mészréteg alatt
még ki lehetett venni a homályos alakokat.
– A falak régebben díszítve voltak?
A tekkefőnök bólintott.
– Méghozzá gyönyörűen.
– De... miért... szentségtörő képek voltak?
– Számunkra igen. A bektasik nem féltek ábrázolni, amit
Isten teremtett. Talán tiszta szívvel tették. Aki azonban úgy
hisz, mint én, azt megzavarták volna e képek. Bár nem
mondanám, hogy ezért meszeltettük le őket. Inkább az volt a
célunk, hogy a tekke visszanyerje régi tisztaságát.
– Értem. Szóval a bektasi tekkék falfestményeit nem is
olyan régen készítették? Nem ez volt az eredeti elképzelés?
A tekkefőnök gondolkodóba esett.
– Nem tudom. Számunkra a bektasi megszállás átmeneti
volt, amiről nem kívántunk megemlékezni.
Jasim felnézett a kazettás mennyezetre.
– Átmeneti? Nem igazán értem.
– Elnézést – szólt alázatosan a tekkefőnök. – Elfelejtettem
megemlíteni, maga pedig talán nem tudja, de ez itt naszráni
tekke volt a Patrona-lázadásig. A bektasik akkoriban nagyon
megerősödtek, több helyre volt szükségük, hát átadtuk nekik.
A közelmúlt eseményei azonban – tette hozzá a szokásos
körültekintéssel – lehetővé tették, hogy újra birtokba vegyük
az épületet, és mint látja, eltakartuk a képeket.
Jasim kétkedve nézett rá. A Patrona-lázadás 1730-ban
volt.
– Vagyis ezt a tekkét a maga rendje építette? Egyáltalán
223
nem is a bektasik építménye volt?
A férfi mosolygott és a fejét rázta.
– Nem bizony. Tudja, nagy körforgás az egész. Ami ma
nyitva van, azt holnap bezárják.
Öt perc múlva Jasim már az utcán volt.
Palewski térképén, amit a skót Ingiliz Musztafa készített,
helyesen szerepelt a régi tekke – mert akkoriban tényleg a
bektasik birtokában volt, mégsem ölt építették; tehát nem
lehetett az első négy tekkéjük egyike.
De az elvnek működnie kellett.
Jasimnak újra eszébe jutott az a kis tér az óbizánci
városfal tövében.
Felidézte lelki szemei előtt. Mecset. Bódésor. Vén ciprus a
viharvert falnál.
Ott volt a tekke. Egyszerűen ott kellett lennie.

85

FÉL ÓRA múlva Jasim dél felől cserkészte be a teret.

A hosszú, egyenes utca végében már látta a pompás
ciprust, ahol az öregekkel diskurált.
Ötszáz méterre állt a tértől, így láthatta, amit korábban
nem. Átlátott a fa koronáján túlra.
A fa karcsú ágai mögött magányos, megkopott fényű
bizánci torony emelkedett ki a tömör városfalból.
A Kerkoporta. A kiskapu.
Nem sok isztambuli ismerte az 1456-os hódítás történetét.
Ősrégi história volt már, csaknem négyszáz éves. A sors
akarta, hogy sikerült elfoglalni a várost a görög védőktől, a
dolog mikéntje és miértje viszont már nemigen érdekelte a
tizenkilencedik századi török Isztambul lakóit.
Csali két csoport volt, akit továbbra is érdekelt a történet,
és mindenkinek elmesélte, aki hajlandó volt meghallgatni.
224
 A janicsárok büszkén adták elő.
A fanarióták bánkódva – de hogy ez a bánkódás tényleg
őszinte volt-e, Jasim sosem tudta igazán eldönteni. Akárhogy
is nézzük, Fener görög kalmárhercegei már török uralom alatt
tettek szert vagyonukra.
Jasim még pontosan emlékezett rá, hol hallotta először
részletesen a török hódítás történetét. A Fener kerület felső
részén lévő Mavrocordato-villa volt utcája legnagyszerűbb,
egyben legridegebb épülete. Magas falak zárták körül, és
előkelő rokokó stílusban épült; ez volt a kiterjedt működést
folytató család főhadiszállása. A Mavrocordatók hatalma még
a dunai fejedelemségekig és a trabzoni raktárakig is elért,
begyűjtötték jónéhány világi és egyházi címet. Az évszázadok
során tudósokat és uralkodókat, bojár hűbérurakat és
tengernagyokat, szélhámosokat és szenteket, valamint
gyönyörű lányokat adtak a világnak. Fantasztikus
gazdagságuk mellett ragyogó kapcsolatrendszert építettek ki
és veszélyesen jól értesültek voltak.
Heten ültek az asztalnál Jasimmal. Arcukon sokféle
érzelem tükröződött – derű és keserűség, borzongás és
irigység, elégedettség és megvetés; de volt köztük egy kedves
arc is, amelyet még néha látott álmában – ez az arc többet
üzent. Csak a szeme volt ugyanolyan sötét és borús; Jasim már
akkor értette, miért félnek a törökök a kék szeműektől.
Az asztalt anatóliai szőnyeg borította, amelynek
elkészítése minden bizonnyal évekig tartott, annyira sűrű volt
a csomózása. Kávét szolgáltak fel, és mikor behúzták a vastag
függönyöket, a szolgált pedig visszavonultak, Jorgosz
Mavrocordato, a család kemény állú öregje meginvitálta
maguk közé Jasimot, hogy ő is hallgassa meg a régi históriát.
Alexander ezután lassan átült a kandalló mellé, a többiek
pedig mélységes csöndben köré telepedtek, de ezzel igenis
sokat mondtak neki. Alexander ősöreg anyja végül
megsimította fekete selyemruháját.
225
 És elmesélte a hódítás történetét.

86

MOZDULATLANUL állt a kis utcán, és minden eszébe

jutott.
Mindenekelőtt eszébe jutott, milyen keserűen mesélt az
asszony a Kerkoportáról. A kiskapuról.
Az ostrom már kilencven napja tartott, mikor az ifjú
Mehmed szultán végső támadást rendelt el a falak ellen. A
város védelmére maradt néhány ezer kimerült, gyenge bizánci
meghallotta az üstdobok moraját és látta, hogy a falak mögött
megmozdulnak a hegyek, amint Mehmed serege összegyűlt a
rohamra. A gyéren védett, ezeréves falakon egymás után
törtek meg a támadási hullámok; az anatóliai újoncok, a
Szerbia és Bulgária hegyeiből érkezett zsoldosok, az egész
mediterrán világ hitehagyottjai és kalandorai ostromolták a
falakat. A védők minden visszavert rohammal gyengültek, a
támadás viszont folyamatos volt, mivel Mehmed korbáccsal és
buzogánnyal felszerelt hajcsárai hátulról megakadályozták a
sereg visszavonulását. Létrák csattantak a falakon, vadul
rikoltottak az anatóliai dudák, mindenhonnan lángok csaptak
fel, és hirtelen eldördült a magyarok roppant ágyúja is.
A város összes harangját félreverték. A rongyosra lőtt
várfalakon katonák haldokoltak, míg a védők igyekeztek
némelyest helyreállítani a romokat. Mikor a füst feloszlott és a
hold kiszabadította magát a fekete felhők fogságából, maga
Mehmed szultán állt válogatott gyalogsága, a janicsárok élére.
Ők nem vad ágyúzás közepette haladtak, mint a
szabadcsapatok és a törökök; ők pirkadat előtt értek a
várárokhoz.
– Vállvetve harcoltak a falakon, legalább egy órán át,
talán tovább is – mesélte az öreg hölgy – Azt hitték, elbuknak a
226
törökök. Hogy majd a janicsárok lendülete is megtorpan. De...
nem így történt.
Jasim az asszony fogatlan száját figyelte, amint
közömbösen tovább szőtte az elbeszélést:
– Tudjátok, volt egy kiskapu, ahol Theodosius hatalmas,
régi falai összeérnek a császári palota mögötti alacsonyabb
falakkal. Már akkor réges-régen is el volt torlaszolva. Nagyon
kicsi kapu volt. Talán ketten se férnének át rajta egyszerre,
még akkor sem, ha szorosan egymással szemben állnának, de
mégis... Isten útjai kifürkészhetetlenek. Az ostrom kezdetén
kinyitották, hogy onnan is kitörhessenek. Egy csapat éppen
visszatért, és ha hiszitek, ha nem, az utolsó katona elfelejtette
bereteszelni maga mögött a kaput.
Fel is fedezték a tárva-nyitva maradt apró kaput, ezt a kis
rést az összesen tizenkét kilométer hosszú tömör várfalon; ez a
pillanatnyi figyelmetlenség tett pontot egy ezer éve folyó
küzdelem végére – így fordult meg az ostrom kimenetele. Úgy
ötven janicsár passzírozta át magát a kapun, így bejutottak a
falak közé. A védők rögtön észrevették a behatolókat, még
visszaverhették vagy megölhették volna őket, ha egyik hős
harcosuk, egy genovai hajóskapitány abban a szent
pillanatban nem kap súlyos lőtt sebet. Katonái a segítségére
siettek, lemenekítették a falról; ám a bizánciak úgy érezték,
hogy a kapitány magukba hagyta őket és kétségbe estek. Az
ottománok pedig megrohamozták a belső falakat, egy Hasszán
nevű óriás pedig janicsár társai élén áttört a karósáncon.
Tíz perc múlva már török lobogó lengett a Kerkoporta
feletti tornyon.
Mindez négyszáz éve történt.
És a téren lévő nagy ciprus mögött még most is
magasodott a Kerkoporta tornya, vörösen, fehéren és üresen a
téli ég kékjében.
Pontosan itt érte el véres csúcspontját kétezer év római
történelme, mikor Bizánc utolsó uralkodója letépte magáról
227
birodalmi jelvényét, és karddal a kezében eltűnt a csata
forgatagában. Sosem látták többé.
Konstantinápolyt, a vörös almát, a világ köldökét
pontosan itt nyerték el a janicsárok az iszlámnak és a
szultánnak.
Hiába beszélt a vén Palmuk, igenis volt negyedik torony.
A negyedik tekke.
Jasim megborzongott a felidézett emlékektől, és
továbbindult a téli napsütésben.

87

Az UTCÁCSKÁBÓL nem lehetett látni az első fal belső

mellvédjéhez vezető kőlépcsősort. Hogy elérje, Jasim
végigtapogatózott egy jelöletlen átjárón, amely a fal tövében
épült két faház között haladt. Mikor elérte a tetejét, a
mellvédről visszafordult a Kerkoporta felé.
Odafent egy faajtót lelt a falba építve. Nyitva állt,
rozsdaette zsanérjait porladó vaslánc fogta az ajtófélfához; a
lánc majdnem szétesett Jasim érintésétől. Meglökte az ajtót,
erre az kissé megremegett. Vállával a deszkáknak feszülve
erőlködött, mire megcsikordultak a zsanérok, és az ajtó
bevágódott a sötétbe.
A padlót por, lehullott vakolat és száraz ürülék borította.
Jasim óvatosan emelgette szandálos lábait, a ferdén betörő
napfényben elsétált a terem középig és körülnézett. A
mennyezet a sötétbe veszett. A falakon látszott, hogy valaha
meszelték őket, de most kősorokkal vegyített római téglafalak
rétegeit mutatták, míg a terem legtávolabbi sarkában
csigalépcső kanyargóit valahová felfelé.
Jasim a csigalépcsőhöz ment és lenézett. Enyhe szellő fújt
lentről, ebből arra következtetett, hogy a lenti helyiségben van
levegő, talán fény is; a szél nyirkos fal és szalma dohos szagát
228
hozta. Lábával kitapogatta a lépcsőt, elindult lefelé a sötétbe,
közben bal kezével pókhálókat sodort magával a durva falról.
Néhány lépést még teljes sötétségben tett meg, ám
amikor a napfényes térre gondolt, meg a boltjuk előtt üldögélő
kereskedőkre, akik csak méterekre voltak tőle, már tudta, hogy
ez is csak annyira magányos és csendes hely, mint
Isztambulban bármelyik másik.
Az újabb lépcsőforduló után valamivel több fény várta.
Ahogy haladt lefelé, a sötét egyre inkább szürkületbe fordult.
Végül egy boltozatos terembe jutott, amelynek mindkét
oldalán csukott spalettájú ablakot talált; a spaletták repedésein
keresztül szökött be az a kevéske fényforgács.
A falak sötétellettek a zöldes penésztől, de ki voltak
meszelve, és mikor Jasim közelebbről is szemügyre vette,
olyan homályos alakokat látott, mint reggel a mészréteg alatt a
naszráni tekkében. Fákat, nagy sátrakat és egy folyót vélt
felfedezni az ábrákon. Hosszú tölgyasztal állt a teremben, a
falalmái padok sorakoztak.
Előrelépett és végighúzta az ujját az asztallapon. Tiszta
volt.
A fenti helyiség mégis csupa kosz meg szemét.
Az ablak felé fordult. A réseken beszüremlő fénycsíkok
elvakították, nem látott jószerivel semmit, kezével kitakarta
őket, ekkor egy ajtót pillantott meg. Kívülről volt bezárva.
Az asztal túloldalán egy lapos fedelű faláda állt.
Jasim odasétált és megállt előtte. A fedele úgy
derékmagasságban volt. Ujjaival a perem alá nyúlt, és
megpróbálta óvatosan felemelni.
Könnyen engedett. Jasim pedig belenézett a ládába.

88

STANISLAW Palewski ébredéskor azonnal zsémbelni

229
kezdett volna, ahogy minden áldott reggel, ám ezúttal
elmaradt a megszokott morgolódás.
– Nahát, nahát!
Nem várt pontossággal emlékezett az előző esti
eseményekre.
Megmozgatta lábujjait, mire azok engedelmesen meg is
jelentek az ágy végében, kikandikáltak a pehelypaplan alól,
ami a törököknél nagy divat volt, így ő is beszerzett magának
egyet. Lábujjai iszonyú koszosán néztek ki, aztán rájött, hogy ő
festette be feketére.
Eszébe jutott a csapnivaló pezsgő, amit előző este méltó
büntetésben kívánt részesíteni. Kétségtelen, hogy valami csaló
francia borház árasztotta el a Portát a rossz évjáratú löttyel,
közben persze jobb árut hazudott a számlán és biztosra vette,
hogy nem leplezik le. Mert hát ki tehetne panaszt? A törökök
nem, elvégre meg sem ihatják. A vendégek pedig aligha
reklamálnak.
Egykutya, gondolta Palewski, úgysem kap pezsgőt
minden nap, és még többet is ihatott volna, ha az a nyakas
orosz nem lett volna annyira kétbalkezes.
Elvigyorodott.
Derencsov herceg leöntése tehetséges mozdulat volt,
gondolta. De hogy aztán le is törölgesse a herceget, hogy a
lehető legkényelmetlenebb helyzetbe hozza – nos, ez már az
ihletettség határát súrolta.
Mit számít az egész, ha utána kapott egy köntöst magától
a szultántól? Az orosz bizonyára rosszabbul járt – végül is ő
követelt párbajt. Megszegte a szultán parancsát. Palewski csalt
úgy reagált, ahogy becsületes férfinak kell.
Érdekes beszélgetést folytatott a szultánnal. Meglepően
őszintén és barátságosan társalogtak, s mindezt azért, mert
kilöttyintette hitvány italát, és viszonylag jól kiagyalt
bocsánatkérést produkált távoli őseinek szarmata pompájához
képest.
230
 A szultánnak tetszett a kabát. Palewskivel felidézték a
régi időket, bár akkoriban még egyikük sem élt, mégis úgy
képzelték, hogy az a kor ragyogással és szép sikerekkel volt
tele, ezek az idők pedig sem Lengyelország, sem a birodalom
számára nem jöttek el újra. A szultán hangja hirtelen
kimerültnek és bizonytalannak tűnt, mikor hozzátette, hogy a
világ nagyon gyorsan változik.
– Még ez a világ is.
– A rendeletére gondol?
A szultán bólintott. Megemlített néhány nyomasztó
dolgot, amely rákényszerítette, hogy változtasson birodalma
irányításán. Gyenge a hadsereg. Egyre nő a lázadás szelleme,
amit az oroszok nyíltan támogatnak. A görögök rossz példát
mutattak, mert a függetlenségüket európai hatalmak vették
meg nekik.
– Úgy hiszem, helyesen cselekszünk – mondta. – Nagyon
bízom a rendeletben. Persze azt is megértem, hogy rengeteg
embert csak óriási erőfeszítések árán tudunk majd meggyőzni
arról, mennyire szükségesek e változások. Az igazat
megvallva néha mindenhol csak ellenállásba ütközöm, még a
saját otthonomban is. Sokan azt gondolják majd, túl gyors a
tempó. Csak kevesen hihetik, hogy eddig túl lassú voltam.
Olykor én magam is félek, hogy annyira félreértelmezik,
kiforgatják majd a próbálkozásaimat, annyira visszaélnek
velük, hogy hosszú távon ez vet majd véget... ennek az
egésznek... – szomorúan körbemutatott a cifra díszítésű
szobán. – De mint tudja, nagykövet úr, nincs más út. Mást nem
tehetünk.
Egy darabig csendben ültek.
– Én úgy hiszem – szólalt meg lassan Palewski nem kell
félnünk a változástól. Nem tudjuk, hol dől el a csata, de akik
harcolnak benne, úgy érzem, ettől még nem lankadnak el.
Valamint hiszem és remélem, hogy ön időben lépett.
– Insallah. Reménykedjünk együtt, hogy az eljövendő
231
változások a javunkra válnak, és az ön javára is.
Űjfent megköszönte a lengyelnek, hogy meghallgatta,
majd pedig kezet ráztak.
Mikor a szultán az orosz herceghez indult, még
visszafordult az ajtóból és legyintett:
– A ma esti incidenst meg felejtse el. Én már el is
felejtettem. De a beszélgetésünket nem.
Hihetetlen. Még Stratford Canning, vagy ahogy a törökök
hívták, a Hatalmas Elcsi, aki segített a Portának felkészülni az
oroszok színjátszása ellen, nos még ő is elolvadt volna az
élvezettől, ha a szultán ilyen kedvesen szólt volna hozzá.
Palewski, aki sosem szerette elsietni a reggeli
készülődést, összekulcsolta kezét a tarkója mögött a párnán,
elvigyorodott, újra átmozgatta lábujjait, meghúzta a
csengőzsinórt, hogy teát rendeljen, és úgy döntött, hogy aznap
legelőször is ellátogat a fürdőbe.
És mivel csütörtök van, Jasimmal vacsorázik.

89

A LÁDA fedele könnyedén felnyílt az olajozott

zsanérokon, Jasim pedig óvatosan belenézett a ládába.
A gyenge fényből még kevesebb jutott a doboz belsejébe,
de ahhoz elégnek bizonyult, hogy Jasim megállapíthassa: a
tartalma egyszerre hétköznapi és váratlan.
Rettegett, hogy a negyedik kadétra bukkan, de csak egy
rakás tányért talált.
A tányérok mellett tálcányi kispohár is pihent, szájjal
lefelé, hogy ne porosodjanak. Mellettük fémserleg állt, amelyet
egy darab összehajtott, hímzett anyag takart. És volt ott egy
könyv is.
Jasim a kezébe vette. A Korán.
Más nem volt a ládában, csak fényezőszagot árasztott.
232
 Jasim kissé zord mosollyal nyugtázta a dolgot.
Íme, a hadtápkellékek, mondta magában. Lakoma lesz.
Bektasi tivornya.
Lecsukta a ládafedelet és a lépcsőhöz indult. Félúton
felfelé elnyelte őt a sötét, innentől kettesével szedte a fokokat,
aztán átszaladt a termen, ahol bejött, nem is törődve azzal,
hogy trappolásával egész porfelhőt kavart. Kiért a mellvédre
és berántotta maga mögött az ajtót, visszaakasztotta a láncot,
aztán a falnak támaszkodva levegő után kapkodott. Onnan,
ahol állt, éppen rálátott a karcsú ciprus lombjaira.
Hogy létezik, hogy megrémít egy rakás tányér meg
pohár? – kérdezte magától.
Csak úgy, hogy most nyomon vagyok, gondolta.
Felbukkan három hulla három tekke közelében. Ez lesz a
negyedik. A janicsárok legnagyobb diadalának,
Konstantinápoly bevételének színhelyén épült.
És a hulla még hátra van.

90

MURÁD Eszlek besétált a kávézóba reggelizni, és

elsőként Jasim efendit pillantotta meg, azt az úriembert, akit
megmentett a tímároktól.
Jasim rávigyorgott és odaintett neki. Eszlek súgott
valamit a közelben sürgölődő pincérnek, aztán leült Jasim
mellé és kezet fogott vele.
– Jól van, insallah? Hogy van a lába?
Jasim megnyugtatta, hogy gyógyulgat. Eszlek kíváncsian
nézett rá.
– Hiszek is magának, efendi. Megbocsásson, de úgy néz
ki, mint a viruló rózsaszál.
Jasim bólintott; felidézte magában a tegnap éjjeli édes
órákat, mikor behatolt Eugénia rejtelmeibe. Eszébe jutott, hogy
233
zihált a nő, hátraszegett fejjel az őrjítő vágytól, és csaknem
elolvadt Jasim karjai közt, mert – ahogy a lala fülébe suttogta –
végre talált egy férfit, aki nem pusztán szexuális étvágyát
csillapította, hanem a közös játék óráiban egy újfajta, számára
addig ismeretlen éhséget is felébresztett benne. Jasim egy
szemhunyásnyit sem aludt.
Előző éjszaka sem aludt túl sokat, mikor Csini támadóját
a fortyogó kádba pottyantotta a cserzőüzemben. Azóta meg
sem állt – másodjára is elment az orosz követségre, aztán
elküldte Palewskit a partira, hogy időt nyerjen, végigcsattogott
az utcákon a tekkét keresve, ami senkinek nem számított, csak
neki és – kinek is? Agya folyton a lehetőségeket vizsgálgatta,
sorra vette az elmúlt hét élményeit, hátha talál valami
kapaszkodót.
Közben persze próbált nem gondolni a múlt éjjel
történtekre. A fájdalomra és a vágyra. A gyötrelemre,
amelynek képtelen volt ellenállni.
Meglátja, hogyan segíthet rajta Eszlek barátja, aztán
elmegy a hammámba felfrissülni. Lemossa magáról a
Kerkoporta-torony porát. Enyhíti sajgó végtagjai fájdalmát,
eloszlatja gondolatait és szembenéz a démonnal, akivel már
oly régóta és oly keményen küzd, hogy megzabolázhassa.
Murád Eszlek felnézett a kávéjából és meglátta Jasim
arckifejezését.
– Minden rendben?
Jasim elsimította ruhája ráncait.
– Segítenie kéne. Megint – mondta.

91

ALKONYAT előtt egy órával Stanislaw Palewski

csatlakozott a méltatlankodók csoportjához, akik a Cselebi
Hammámnak, a sztambuli oldal egyik jobb fürdőjének bejárata
234
előtt álldogáltak.
A fürdő egy domb tövében épült; a fölötte
összezsúfolódott utcácskák viszonylag szélesek voltak, ami azt
sugallta, hogy mégiscsak jómódú környékkel van dolgunk.
Annyira nem volt zsúfolt, hogy a szomszédos házak szinte
összeérjenek, de nem is rejtették őket fényűzően falak mögé –
ezt a kerületet tehetős kereskedők és intézők lakták, akik
esténként szívesen kódorogtak az utcán, és ücsörögtek a
számos kávézó vagy étkezde valamelyikében, hogy
megtárgyalják egymással a napi híreket. Ez a környék
tulajdonképpen nem is esett messze Jasim lakhelyétől;
Palewskinek az az ötlete támadt, hogy útba ejti a fürdőt,
mielőtt betoppan barátjához a szokásos csütörtöki vacsorára,
így valamivel hamarabb kelt át az Aranyszarvon. Kézitáskája
mélyén persze most is ott lapult két üveg alaposan
bebugyolált, jól behűtött bivalyfűvodka.
Ám a Cselebi Hammámot takarítás miatt váratlanul
bezárták. A csalódott fürdőzők a tiszta holmival teli zsákjaikat
szorongatva lehangoltan szitkozódtak.
– Azt mondják, egy óra múlva nyitnak, de lehet, hogy
kettő! – panaszkodott egy arab fejkendős férfi. – Mintha fel-le
kéne rohangálnom a hegyen a ruhákkal, mint valami házaló!
Egy másik férfi hozzátette:
– És mintha nem csütörtök lenne!
Palewski eltűnődött ezen a rejtett értelmű kijelentésen.
Hát persze, holnap szent nap lesz, amit pihenéssel és
imádsággal kell tölteni, feltűnés nélkül. Csütörtök este mindig
nagy volt a forgalom a fürdőkben.
– Elnézést, hogy közbeszólok – mondta udvariasan.
– Nem igazán értem, mi a gond.
A férfiak odafordultak és végigmérték. Ha meg is
lepődtek vagy nem is tetszett nekik, hogy egy idegen –
ráadásul egy ferengi akar bemenni az ő fürdőjükbe, voltak
annyira jólneveltek, hogy nem mutatták ki, mit gondolnak. A
235
fürdőkben régi hagyomány szerint demokrácia uralkodott.
Amikor férfiak használhatták a hammámot, minden férfi
használhatta, hívők és hitetlenek, isztatnbuliak és idegenek
egyaránt.
Egy harmadik bosszankodó fürdővendég, akinek kis
pocakja volt, turbánja alól pedig néhány ősz tincs kandikált ki,
elmagyarázta Palewskinek a helyzetet.
– A fürdősök valamilyen megfoghatatlan okból a fejükbe
vették, hogy eme forgalmas estén takarítják ki a hammámot,
nem pedig éjszaka.
Egy negyedik férfi csendesen megjegyezte:
– Talán betegség miatt zárták be. Sosem fordult még elő
ilyesmi. Lehet, hogy szitkozódás helyett dicsérnünk kellene a
fürdő vezetőjét. Szerintem fogadjuk meg a tanácsukat, és
jöjjünk vissza később. Ami meg a váltás holmit illeti, nem kell
hurcolnunk őket, elvégre annyi jó kávézó van a kerületben,
ahol kellemesen elüldögélhet az ember. Nincs igazam?
A csapat lassan szétszéledt. Palewski nem tudta, vajon
tényleg vissza akarnak-e még jönni, miután az utolsó férfi a
betegséget emlegette. „Valószínűleg igen, gondolta. Végül is a
törökök fatalisták. Akárcsak én.
Jobban meglepte, hogy a fürdőt talán betegség miatt
zárták be, mint az, hogy ennek ellenére valószínűleg mindenki
visszajön majd.
Fontolgatta, mitévő legyen. Egyfelől már nagyon várta,
hogy lábáról levakarhassa a fekete festéket, másfelől viszont –
bár a fürdő későbbi nyitása miatt nem késett volna el Jasimtól
– a betegség dolgában mégsem volt olyan fatalista, mint a
törökök.
Úgy döntött, beül valahová egy kávéra, ahonnan
szemmel tarthatja a hammámot. Ha újra kinyit és jók a jelek,
talán be is megy. Ha meg nem, akkor egyszerűen átsétál
barátjához a megbeszélt időpontban, a lábát pedig majd utána
mossa le. Vagy inkább holnap reggel, gondolta, mikor eszébe
236
jutott a vodka a táskájában.
Megfordult, feljebb ballagott a dombra, kiválasztott egy
alkalmas kávézót, ahonnan egyenesen ráláthat a hammámra.
De tekintete még a fürdő kupoláján túlra is elkalandozhatott,
sőt a tetőkön is tóira; nézte, hogyan nyugszik le a nap a
Márvány-tengerben, bearanyozva a háztetőket, a minareteket,
a kupolákat és a ciprusokat.

92

ESZLEK gyorsan rábólintott a dologra, nyugtázta

magában Jasim. Nagy megkönnyebbülésére a pénzt nem
utasította vissza; fontos feladat volt, túl fontos ahhoz, hogy
szívességből vállalják. Eszlek már úgyis viszonozta a
szívességét. Most újra Jasimon volt a sor.
Levette a ruháit és átadta őket a fürdősegédnek, aztán
fapapucsba bújt, hogy óvja talpát a forró kövezettől. A
hammám gőzkamráiban mindig veszélyesen csúszott a padló.
Meztelen volt, csak a derekára tekert egy darab rongyot, így
csattogott át a nagy, gőzzel teli kupolás terembe. A kupolát
sarokboltozatok tartották, amelyek félkör alakú beugrókban
végződtek a falnál; az itt ülők mellett forró víz csörgött, ezt
merték magukra, hogy kitisztítsa a pórusaikat. A víz aztán a
terem közepébe folyt le.
Jasim hálásan lépett a gőzös terembe. Terpeszbe állt, ívbe
görbítette a hátát és addig nyújtózkodott, míg meg nem
reccsentek a vállízületei. Aztán beletúrt fekete fürjeibe és
ülőhelyet keresett. Elfoglalt egy üres beugrót, majd leült a kis
sámlira, hátát a falnak támasztotta, hosszú lábait pedig
kinyújtotta. Percekig nem mozdult, csak szívta magába a
forróságot és érezte, hogy csorog róla a veríték. Végül
előrehajolt a lábánál heverő bádog merőkanálért.
Megmerítette a kanalat, aztán nagyon lassan a fejére
237
locsolta a vizet. Szemét lehunyta. Imádta, ahogy a víz kis
medreket keresett magának a hajában, aztán lefolyt a nyakán,
mint megannyi simogató ujj. Megismételte a műveletet.
Nevetést hallott. És megérezte a tiszta bőr állati illatát. Néhány
perc múlva fogott egy darab szappant és nekiállt bedörzsölni
magát – a lábával kezdte, onnan haladt felfelé, utoljára az arcát
és a haját szappanozta be.
Tovább locsolta a fejét és a vállait, aztán szépen lassan
leöblítette magáról a szappant, most lefelé haladt, figyelve,
hogyan követik a víz útját a lábán lévő szőrszálak. Erről
mindig Oszmán álma jutott eszébe, amelyben a török
uralkodócsalád alapítója egy nagy fát látott; a fa levelei
hirtelen megremegtek, aztán kiegyenesedtek, mintha szél fújta
volna őket, és megannyi apró levélhegy mutatott Bizánc vörös
városa felé. Végül hüvelykujjával alaposan átgyúrta a lábfejét,
aztán felállt és átsétált a terem közepén domborodó pihenő
részre.
Bágyadtan felmászott a forró emelvényre, amit a
hammám hasának neveztek, leterítette a törülközőjét és hasra
feküdt, a fejét meg balra fordította és becsukta a szemét. A
tagbaszakadt, kopasz masszőr, akinek minden porcikája
szőrtelenül csillogott, odament Jasimhoz, majd hatalmas
erővel és ügyességgel dolgozni kezdett a lábain, ütemesen
simította és gyúrta a húsát; Jasim végül úgy érezte, hogy az
egész teste hullámzik, fel-le, fel-le. Fel és le. Tetőtől talpig az
égető márványon.
Láthatatlan remegés futott fel a lábszárán. Eszébe jutott
az a rakás tányér. Maga előtt látta Eugénia hófehér kebleit, a
gyűrött lepedőt, a lány forróságtól duzzadt ajkait. Ez másféle
forróság volt, ez ostromolta az akaratát, kiszívta minden erejét.
Egyszer-kétszer önkéntelenül rúgott egyet, mikor fel-felriadt
az álomból, amire már oly kétségbeesetten vágyott. „Semmi
baj” – motyogta magának. Még néhány perc és a masszőr
úgyis kopog neki a pádon, hogy ébresztő, ennyi volt. Most
238
aludni kell.
A terem kezdett lassan kiürülni.
A masszőr tovább dolgozott Jasimon.
Lassan, egyre lassabban.
Csak egy ember maradt a hammámban, ő is aludt egy
pádon. A masszőr levette az ujjait Jasim nyakáról. Jasim nem
mozdult.
A masszőr átballagott az alvó vendéghez, izmos karjaival
felnyalábolta, mint egy kisgyereket. A férfi felriadt és
kinyitotta a szemét, de mikor a masszőr letette, már a
tepidáriumban találta magát; hideg esobbanás várt rá. A
masszőr barátságosan meglökte, ő pedig bepottyant a hideg
vizes medencébe, aztán csak prüszkölt és nevetett. Csak most
ébredt fel!
A masszőr bereteszelte a hammám ajtaját és összefonta
hatalmas karjait.
Jasim tovább aludt bent a gőzkamrában, és olvadó hóról
álmodott.

93

– NA, ÖREGEM, most hogy festek?

Fizerly szakértő szemmel végigmérte barátját.
– Nagyszerűen, Gompston. Vagy mondjam inkább, hogy
Mehmed? Ne feledd, ha kilépünk innen felfedezni az óvárost,
mostantól Mehmed vagy Compston kuncogva megszemlélte
magát a követség tükrében. Fizerly turbánt varázsolt a fejére,
ügyesen, hogy egyetlen szőke hajszál se lógjon ki alóla, még ha
meg is billen kissé a fejfedő.
– Próbáld meg úgy mozgatni a fejed, mint valami helybéli
derék fickó – javasolta segítőkészen Fizerly. Illetve dehogy
Fizerly. Ali. Ali Baba, szolgálatára.
Compston-Mehmed vihogott, és még jobban bekormozta
239
a szemöldökét.
– Reménykedjünk, hogy nem fog esni – mondta.

94

PALEWSKI komótosan iszogatta a kávéját, és a

naplementében gyönyörködött. Odakint alábbhagyott a
nyüzsgés, a hordárok üres kézzel indultak felfelé a dombon,
néhány szamárkordé visszatért a standokhoz, közben egyre
többen lettek az esti levegőzők. Palewski felismert közülük
néhányat – egy palotai tisztviselőt, akinek nem tudta a nevét,
egy görög tolmácsot, aki az egyik fanarióta
kereskedőcsaládnak dolgozott, egy imámot, aki pontosan úgy
nézett ki, mint tizenöt éve, mikor Palewski a lélekvándorlásról
értekezett vele. Később megpillantott két ifjoncot is az angol
követségről – á, igen, ez Fizerly, aki léckerítést nevelget a
bajsza helyén; most török szivart szívott és egy fiúval
lődörgött, aki fura fejfedőt viselt, amelyet ránézésre mintha
alsógatyából férceitek volna össze, és mindegyre csak
bólogatott meg nevetett Fizerly oldalán. Palewski egy
pillanatra eltűnődött, vajon mit csinálnak ilyen maskarában –
úgy néztek ki, mint valami karácsonyi misztériumjátékból
szalasztott gyerekek. Senki nem törődött velük igazán, és
leballagtak a dombon, aztán eltűntek a fürdőhöz közeli
sarkon.
Az itt töltött harminc éve alatt mennyit változott
Isztambul! Mit is mondott Jasimnak? Azt mondta, gyászolja a
janicsárok eltűnését. Azért az elmúlt tíz év különösen
mozgalmas volt. A janicsárok leverése óta a szultánt legfeljebb
csak a külföldi beavatkozástól való félelem korlátozta, a
szultán pedig született újító volt. Gyorsabban nyergeit át az
európai lóra, mint előtte bárki. A városra köszöntő változás
nem csupán annyit jelentett, hogy fokozatosan eltűnt a turbán
240
és a papucs, és felváltotta a fez meg a bőrcipő. Ezt a változást a
romantikus Palewski bánta is, bár nemigen hitte, hogy megéri
a holmik teljes kipusztulását – már csak azért sem, mert a
nagyváros továbbra is vonzotta a birodalom minden
szegletének lakóit, olyanokat, akik sosem hallottak költekezést
korlátozó törvényekről vagy cipőfűzőről. De a birodalom
határain túlról is jöttek emberek, és mikor Galata szépen
lassan újjáépült a nagy tűzvész után, felbukkant néhány furcsa
szerzet is, például a francia kesztyűkészítő és a belgák, akik
ócska pezsgőt árultak a pult alól a csengővel felszerelt kis
boltjukban – akárha Krakkóban lettek volna.
Kinyílt az ajtó és hideg huzat csapta meg a kávézó dohos
levegőjét. Palewski felismerte a belépőt, bár egy darabig nem
tudta hová tenni; magas, bikaszerű ember volt, már nem
középkorú, de még nem is idős, és fehér köpenyt viselt. Két
európai kereskedő követte, akiket Palewski csak látásból
ismert. Szerinte franciák lehettek.
A három férfi úgy ült le, hogy Palewski nem látta őket
rendesen a helyéről; beletelt egy kis időbe, mire felismerte a
szeraszkert, aki feljebb húzta a köpenyét és most csizmás
lábaival törökülésbe helyezkedett. Kékesszürke zubbonya
nyakig begombolva. Egy kávéscsészével babrált és ajkán
halovány mosollyal hallgatta egyik beszélgetőtársát, aki
előrehajolva, halkan magyarázott és közben gesztikulált.
Akkor francia. Vagy olasz?
Palewski azon gondolkodott, ő is rendel még egy kávét.
Lenézett a dombról; a fürdő kapui még most is zárva, de már
újra zsákokat szorongató emberek csoportja verődött össze a
bejárat előtt – feltehetően ugyanazon sirámokat hallatva,
amelyekhez már fél órával ezelőtt is volt szerencséje.
Takarítják a fürdőt! Ráadásul csütörtök este. Szentségtörés!
Botrány! Palewski vigyorgott és intett a pincérnek.
Azt látta, hogy takarítják a fürdőt, méghozzá igen
alaposan. A kupola tetején lévő szellőzőnyílásból fehér gőz
241
tört elő, gomolygott, aztán szertefoszlott az alkonyaiban. A
nap haldokló sugarait a gőz szivárványos fénnyé törte szét.
Nagyon szép, gondolta Palewski. Aztán egy rúddal, amelyre
fehér rongyot kötöttek, kitisztították a szellőzőt. Nagyon
alaposak, hümmügte magában Palewski. Ha időben végeznek,
biztosan benézek.
A pincér friss kávét hozott. Palewski hátradőlt, hátha
elkap valamit a mögötte zajló beszélgetésből, de túl messze ült
ahhoz, hogy bármit is halljon belőle a vízipipák
bugyborékolása, a forró víz sistergése és a kávézó mély
alapzaja mellett. Csalódottan újra kinézett az ablakon.
Milyen furcsa, gondolta. A rúd még mindig fel-le jár a
szellőzőben, az a rongy meg úgy leng rajta, akár egy kis
zászló.
Takarítanak, mint a megszállottak, elmélkedett Palewski.
Tovább figyelt; a rúd hirtelen megremegett, aztán oldalra
dőlt és úgy maradt. A kis fehér rongydarab lobogott az esti
szellőben – mintha a fürdő megadta volna magát.

95

JASIM álmodott. Azt álmodta, hogy Eugéniával

meztelenül állnak egymás mellett a hóban és figyelik a fák
tetején recsegő erdőtüzet. Nem volt hideg. Ahogy terjedt a tűz,
egyre melegebb lett, a hó pedig olvadni kezdett. Jasim
elkiáltotta magát, hogy „ugorjunk!”, és ekkor mindketten
leugrottak az olvadó hó széléről. Nem emlékezett rá, hogyan
ért földet, de rögtön megiramodott a téren át a nagy ciprus
felé. Eugénia nem volt sehol, a levesmester pedig kinyúlt
hatalmas kezével, aztán egy gyufával meggyújtotta a ciprust.
Úgy égett, mint egy rakéta, és Jasim csak ölelte, arcát a fa lágy
kérgéhez szorította, de mikor megpróbálta elengedni, nem
sikerült, mert a bőre megolvadt és a fához ragadt.
242
 Köhögött és fel akarta emelni a fejét. Kinyitotta a szemét.
Mintha hályog nőtt volna rajta; csak homályosan látott. Megint
megpróbált felemelkedni, de most a masszázspad kemény
felülete szippantotta magához – csak feküdt saját verítékének
tócsájában. Átfordult; az egész teste csúszkált a pádon, aztán
lábát a padlóra lendítette.
Tompa fájdalom lüktetett végig a lábfején, és beletelt egy
kis időbe, mire rájött, hogy égeti a talpát a kőpadló. Visszaült a
padra, felhúzta a lábát és körülnézett. Egyedül volt a
fürdőben.
Haragos gőzkígyók tekergőztek a padlóról, majd
belevesztek a kupola felé egyre sűrűsödő ködbe. Jasim
nehezen lélegzett; a forró és párás levegő minden
lélegzetvételkor eltömte a torkát, mint valami rongy. Lomhán
felemelte a kezét és kitörölte szeméből az izzadságot.
A gőz annyira körbeölelte, mintha valóban köd ülne a
szemén, ez pedig összezavarta; fejét kapkodva kereste az
ajtókat. Meglátta a fapapucsát a masszázspad mellett. Egy
darabig imbolygott a papucsban, a padba kapaszkodott, aztán
mint aki nagy havon küzdi át magát, dülöngélve elindult az
ajtó felé. Nekiesett, kereste a kilincsét, ám az ajtó olyan sima
volt, mint a fal.
Nincs kilincs.
Jasim dörömbölt, de kiabálni nem tudott, zihálva,
összeszorított foggal szedte a levegőt. Sehol senki. Újra és újra
nekivetette magát az ajtónak, teljes súlyát a vállára terhelte, de
az ajtó meg sem moccant, az ütése hangját pedig elnyelte a
vasalt tölgyfa. Jasim lassan leguggolt, fél kézzel továbbra is az
ajtónak támaszkodott.
A padlóból feltörő forróság miatt nem sokáig
maradhatott így. Óvatosan felállt, majd görnyedten
végigkúszott a fal mentén. Az első beugró csapjából már nem
folyt a víz. Talált egy merőkanalat a padlón, de csak egy
gyűszűnyi víz volt benne, a fém pedig megégette a kezét.
243
 Nem tudta, meddig kuporgott a beugrónál. Két karjára
támaszkodva a kanálban lévő vizre meredt. Mikor az is
gőzölögni kezdett, azt gondolta: engem itt megpárolnak.
De gondolkodni még tudok.
Ki kell jutnom.
Nagyon óvatosan felemelte a fejét, mert úgy érezte,
bármelyik pillanatban felrobbanhat; nem kerülhetett több víz a
szemébe.
Gyenge fény szüremlett át a feje feletti ködön. A kupola
tetején lévő lyukakból jött. Jasim egy pillanatra elgondolkozott
rajta, hogyan mászhatna fel oda, hogy kidughassa a kezét,
vagy a lyukakhoz szoríthassa a száját.
Egy kupola belsején nem lehet felmászni, mondta
magában.
Tekintetét körbehordozta a fal tövén, hátha talál valami
használhatót.
Éppen hogy észrevette a hosszú, bambuszból készült
felmosófát, amely a padló és a fal közti kis résbe volt dugva.
Alig bírta felemelni; felpuffadt ujjai nehezen hajlottak.
Jasim erőlködve feltartotta a könnyű rudat. Túl rövid
volt.
Újra elindult a teremben. Kétszer majdnem eszméletét
vesztette és négykézlábra rogyott, de az égető padló életre
sanyargatta, így tovább tántorgott, míg meg nem találta a
másik rudat.
Egy darab ruhával össze kellett kötnie őket. Foggal-
körömmel nekiesett egy törölközőnek, de már folytak a
könnyei.
Végül sikerült beszakítania a szélét. A törölközőt is úgy
tépte szét, mint egy csenevész kisgyerek, aki szinte még a
karját se buja felemelni, de sikerült a művelet és a leszakított
csíkot a két bambuszaidra tekerte. A maradék anyagot a rúd
végére kötötte, aztán felemelte. A rúd üres vége nekiütődött a
terem falának. Felfelé kotorászott vele.
244
 Túl rövid volt.
A párán át Jasim nem tudta megbecsülni, mennyi kéne
még hozzá. Már folyamatosan vicsorgott a kíntól.
Odatámolygott a masszázspadhoz és felkapaszkodott rá.
Minden mozdulat gyötrelemmel járt. Mikor felemelte a karját,
látta, hogy szinte lila, mintha mindjárt kitódulna a vér a
pórusain.
Mozgatta a rudat, fel és le, fel és le. Egy pillanat múltával
már csak halványan emlékezett rá, miért is találta fontosnak
ezt a műveletet; csak azt tudta, hogy most ez az egyetlen
feladata. Ez volt mindene.

96

– Avec permission, szeraszker – Palewski kezet nyújtott,

miközben meghajolt. – Palewski, ambassadeur de Pologne.22
A szeraszker meglepetten nézett fel, aztán udvariasan
elmosolyodott.
– Enchanté, Öméltósága.
– Tényleg elnézést kérek, hogy zavarok – folytatta
Palewski –, de az imént láttam valami igen furcsát, és kíváncsi
lennék az ön véleményére is.
– Metis bien sur – A szeraszker nyugodt maradt. Lehet,
hogy a lengyel nagykövetnél egész más dolgok merítik ki a
furcsaság fogalmát. – És mit látott, Őméltósága?
Palewski rájött, hogy most bármilyen magyarázkodás
sovány lenne, sőt nevetséges. A szeraszker társaihoz fordult.
– Ha megbocsátanának, szeretném egy percre igénybe
venni a szeraszkert. Elnézésüket kérem, efendik.
A két férfi semmitmondóan mutogatott, egyik sem szólalt
meg. A szeraszker türelmetlen félmosollyal rájuk, majd
Palewskire nézett.
– Rendben, Őméltósága – mondta és felkelt. – Elnézést,
245
uraim.
Palewski karon fogta és kivezette az utcára.
– Valami különös történhet a fürdőben – kezdte.
– Először is hirtelen bezárták ilyenkor, csütörtök este.
– Ezzel kezdte, jóllehet nemrég még nem tudta hova
tenni ezt a hírt, viszont török szemszögből ez volt a
legfurcsább. – Elvileg ki kéne takarítaniuk, de egy perce
láttam, hogy valaki egy zászlót lengetett a tető egyik nyílásán
át. Zászló volt, mert más magyarázatot egyszerűen nem tudok.
Mintha jelezne valaki. De most abbamaradt. Látja, efendi?
Talán furcsán hangzik, de tényleg úgy festett, mintha valaki
jelzett volna, aztán valamiért abbahagyta. Szerettem volna
magam utánajárni, de mikor megláttam önt... nos, azt
gondoltam, ön talán erélyesebben tudna fellépni az ügyben.
A szeraszker a homlokát ráncolta. Persze badarságnak
hangzott az egész, ráadásul mi köze neki hozzá, mi történik a
hammámban... de mégis, a lengyelt láthatóan felzaklatta a
dolog.
– Öméltósága kedvéért odamegyünk és megkérdezzük –
mondta a tőle telhető legudvariasabban.

97

JASIM hangokat hallott. Vékony fénysáv hasított a

sötétbe, mikor résnyire nyitotta a szemét. Valami a testéhez
nyomódott egy pillanatra és enyhített a fájdalmán, de már
eltűnt.
Homályos alakok mozgolódtak a fényben. Szörnyű
baleset... nagy szerencse... Aztán valaki az arcát törölgette
nedves ruhával, és Palewski ábrázata úszott szeme elé.
– Jas! Jasim! Hallasz engem?
Megpróbált bólintani.
Palewski a feje alá tette a kezét és kicsit előrebillentette
246
Jasimot.
– Ezt idd meg – mondta neki. Jasim érezte, hogy egy
pohár széle ér az ajkaihoz, de hatalmasnak érezte őket. Kezén
mintha kesztyűt viselne, oly merev volt minden ujja.
– Tud beszélni? – Ez a szeraszker hangja volt.
Álmodom, gondolta Jasim.
Kezek emelték fel és elvitték. Újra hátradőlhetett,
betakarták egy pokróccal.
Palewski látta, hogy barátja stabilan fekszik a hordágyon,
és intett a hordozóknak.
– Elviszem a követségre, ott biztonságban lesz – mondta a
szeraszkernek.
A szeraszker bólintott.
A hordágyvivők vállukra kapták a rudakat és követték
Palewskit az éjszakába.
Jasim alatt ringott a hordágy, ahogy a sötét utcákon
haladtak. Hallotta a hordágyvivők csoszogó lépteit, apró
harangok csilingelősét, közben azon tűnődött, mennyire sérült
meg. A hordágy anyaga néha a bőréhez dörzsölődött, ilyenkor
üvölteni tudott volna a fájdalomtól.
Egy futár előreszaladt, hogy Palewski szolgálólánya
megágyazhasson és tüzet rakjon; így mikor megérkeztek, már
a lépcsőn állt egy rakás tiszta holmival. Palewski felkapott egy
gyertyatartót az asztalról, azzal világította meg az utat a
hordozóknak, akik annyira szakértő módon vitték a beteget,
hogy Jasim csak a ferde mennyezetből tudta, hogy lépcsőn
haladnak felfelé.
Az ágyra fektették. Palewski begyújtott a sarokban álló
kályhába, amelynek csempéit ölelkező kék virágok díszítették,
közben Marta megjelent egy lavór hideg vízzel és egy
szivaccsal, majd lejjebb húzta Jasimon a lepedőt, hogy finoman
ápolhassa megégett bőrét.
Jasim semmit nem érzett, csak az időnként gyomrába
maró hányingert, és ettől öklendeznie kellett. Marta ilyenkor
247
szó nélkül feltakarított utána. Jasim aludt egy darabig, s mikor
felébredt, a szolgálólány megint ott volt és beadott neki egy
kanál nagyon keserű folyadékot, szinte belesajdult a szája, de
azért lenyelte, és lassan elmúlt a hányingere.
Marta hozott egy lavór meleg vizet is; levendula- és
mézillata volt. Jasim már nyugodtan lélegzett. A
gyertyafényben figyelte a csendes görög lányt, egyenes
szemöldökét és olajbarna bőrét, ahogy a lavór fölé hajolva a
feladatára összpontosít. Fogott egy nagy halom textilszalvétát
és egyenként megmerítette őket a lavórban, aztán kicsavarta és
egy álló ruhafogasra akasztotta őket hűlni. Egyenes, fekete
haját két copfban, oldalra tűzve viselte; mikor előredőlt, Jasim
látta a nyakszirtjén a kis szőrpihéket, ahogy megcsillant rajtuk
a fény.
A lány végzett a merítgetéssel és megfogta az első
mézillatú szalvétát, majd összehajtotta.
– Csukja be a szemét, kérem – szólt lágyan búgó hangján.
A kendőt Jasim halántékára szorította; Jasim érezte a lány
ujjait, amint elsimították a ruhát a szemhéja fölött és
elrendezték az orrán meg a járomcsontján is.
– Oldalra tud fordulni? Hadd segítsek.
A következő pillanatban újabb hűvös kendő érintette az
állánál, a nyakán és a vállán. Marta felemelte Jasim bal karját,
az oldalára is tett belőlük.
– Próbáljon így maradni – mondta. Amint haladt lefelé a
testén, Jasimnak lassan visszatértek az érzékei. Erezte a lány
tenyerét a fenekén és a combján a hűvös ruhán át. Marta végül
elért Jasim lábfejéhez, majd segített neki a hátára fordulni,
hogy rendesen betakargathassa a jobb oldalát.
– Úgy érzem magam, mint valami egyiptomi múmia –
morogta Jasim.
A lány a szájára tette az ujját. Jasim hangja gyengén,
elkínzottan csengett; a lány talán nem is hallotta, mit mondott.
Elszundíthatott, mert hirtelen megrémült, hogy
248
megfullad, a szemét sem tudja kinyitni, és szétroppantja a
mellkasára és a végtagjaira nehezedő rettenetes nyomás.
Felkiáltott, szabadulni próbált, de két kis kéz visszanyomta a
vállát és egy hang így szólt:
– Itt vagyok, ne féljen. Nincs semmi baj. Mindjárt jobb
lesz.
Egy pillanatra az ajkain érezte a lány lélegzetét. Marta
levette a kötést a szeméről és Jasim meglátta a lányt, aki éppen
fölé hajolt – egyik kezében zsebkendőt tartott, közben
szégyenlősen mosolygott.
Visszamosolygott rá. Mióta a lány megérintette, most volt
először tudatában önnön meztelenségének, valamint annak,
hogy újra egyedül van egy nővel. Óvatosan felkönyökölt, és a
lány minta megérezte volna, mert a gyertya felé fordult és így
szólt:
– Ha jobban érzi magát, mosakodjon meg. A méz ragadni
fog. Hozom a szükséges holmikat.
Egy percre eltűnt, majd visszatért egy lavór meleg vízzel
és egy ruhával a karján. A lavórt letette az ágy mellé, a ruhát
pedig Jasim lábához helyezte.
– Van szivacs is a lavórban – mondta.
Már éppen indulni készült, mikor Jasim megszólalt:
– Még mindig nagyon fáj a karom.
A lány rámosolygott és Jasim most először látta
felcsillanni komoly, sötét szemeit.
– Akkor csak óvatosan mosakodjon – búgta édesen, majd
eltűnt.
Jasim felsóhajtott és suhogó kendőhullás közepette
lerakta lábait az ágyról.
Lassan mosakodott, ahogy a lány mondta.
Tudta, hogy nincs sok ideje.
Eltűnődött, mi lett Murád Eszlekkel.
Eltűnődött azon is, hogy Marta mit jelent Palewski
barátjának – és viszont.
249
98

– Mennyi az idő?
Mikor Jasim kinyitotta a szemét, Palewski az ágya
végében ücsörgött a térdén könyökölve, és türelmesen Jasimra
nézett.
– Éjfél múlt. Marta már lefeküdt.
Jasim erőtlenül rámosolygott, aztán hirtelen egy kósza
gondolat futott át a fején. Palewskinek csak félember vagyok –
de ezt a felet szereti. Ebben a félben megbízhat. És úgy
döntött, soha nem mondja el barátjának, mi történt közte és
Eugénia között az orosz követségen.
– Palewski, meg kell köszönnöm neked, hogy
megmentetted az életemet.
– Öreg barátom, én is köszönöm neked, hogy úgy egy
óráig komázhattam a szultánnal. – Összecsapta a két kezét. –
Pompás mulatság volt!
Jasim értetlenül nézett, mire Palewski elmesélte neki,
hogyan hívta ki párbajra Derencsov, és hogy aztán közvetlenül
elbeszélgetett II. Mahmud szultánnal.
– Jas, nekem az az érzésem, hogy a szultánnak jó néhány
álmatlan éjszakát okoz a rendelete. Nagyon magára fog
maradni. Rengeteg ellenséget szerez.
Jasim bólintott.
– Kezdem az hinni, hogy az egészben a gyilkosság a
legkevesebb. És ha te nem lettél volna, ma éjjel engem is
megölnek.
– Nyilvános helyen voltál.
– De elfeledkeztem valamiről, amit pedig már tudtam. A
janicsárok közül sokan fürdők kazánházaiban helyezkedtek el,
már akik túlélték a hajtóvadászatot. Mondd csak, te láttad,
hogy jeleztem?
250
 Palewski elmesélte, miféle eseménysorozat után kerültek
a szeraszkerrel a fürdő kapuja elé.
– A szeraszker! – szólt közbe Jasim. – Ha nem lennék
félholt, beszélnem kéne vele. Meg kell keresnem.
Palewski tiltólag felemelte a kezét.
– Marta határozott utasításait kell követnem, Jasim.
Számít rá, hogy reggel itt talál téged. Az ő betege vagy Kérsz
esetleg egy kis teát? Netán valami erősebbet?
Jasim lehunyta a szemét.
– Rájöttem, hol fog felbukkani a negyedik kadét.
Palewski aggodalmas képet vágott.
– Jól van, jól van – suttogta. Felegyenesedett. – Bocsáss
meg, Jasim, de tudod, mit gondolok? Ebben a játékban
egyikünknek se osztottak lapot. Legfeljebb nézők vagyunk,
még te is. Ez az egész túlságosan... – Érveket keresett. – Azt
mondtad, úgy érzed, mintha afféle lakoma készülne, először
meze, aztán a főfogás, emlékszel? Nos, azt hiszem, igazad volt.
Vendégek vagyunk. Ráadásul egy veszélyes partin.
Óvatosan felállt és Jasim párnája mellé guggolt.
– Senkit nem fogsz életben találni. Egy kadétot se ott
öltek meg, ahol rájuk találtál. A következőt se a szemed láttára
fogják puhára főzni. Most pihenj. Ha elég erősnek érzed
magad, korán reggel elmehetsz, de csak miután Marta újra
ellát téged.
Jasim a plafont bámulta. Okos tanács volt. Az elveszett
időt már úgysem tudja pótolni. Aludni akart, ahogy a barátja
javasolta – és bízni akart Eszlekben. Hajnalra már a
Kerkoportánál lehet.
Okos tanács volt, igen. De a lengyel nagykövet
egyvalamiben nem is tévedhetett volna nagyobbat.

251
99

A MUHTESZIB25 gyakorta emlegette, hogy a nagyváros

élelemmel való ellátottsága a sikeres civilizáció jele.
Isztambulban az élelmezési üzletágat szinte tökélyre
fejlesztette a csaknem kétezer évnyi tapasztalat, és bátran
állíthatjuk, hogy nem volt olyan virág, gyümölcs, hús vagy
halféleség, amely a szezonjában ne lett volna kapható
Isztambul piacain.
A hatalmas birodalmak központjának az étvágya is
hatalmas, így a város évszázadokon keresztül óriási
hátországot kényszerített termelésre. A bizánciak Trákia és
Kis-Ázsia veteményeseit művelték, a törökök is ugyanitt
termelték a zöldségeket. Isztambult két tenger, a meleg
Földközi-tenger és a sötét, hideg Fekete-tenger látta el bőséges
haláruval, míg a legédesebb húsú pisztrángot Macedónia
tavaiból nagy tartályokban szállították a városba. A bolgár
hegyvidéken termelt sokféle mézből az isztambuli cukrászok
különböző édességeket készítettek.
Összességében precízen szabályozott üzletág volt, a
balkáni legelőktől a piaci standokig, állandó szabályokkal,
vizsgálatokkal, rendeletekkel. Mivel azonban itt is szüntelen
felügyeletre volt szükség, előfordultak kisebb-nagyobb
visszaélések.
A Kerkoporta-piac muhteszibje húsz éve kezdte a
szakmát és híres volt a szigoráról. A hentest, aki hamis
súlyokat használt, saját boltja bejáratában akasztották fel. A
zöldségesnek, aki hazudott a gyümölcsei származási helyéről,
lecsapták mindkét kezét. Aki átejtette a vásárlóit vagy netán a
hivatalostól eltérő úton próbálta olcsón beszerezni az áruját,
azt néhány hétre széles fanyakörv viselésére kötelezték, s vagy
komoly bírságot fizetett, vagy pedig a fülénél fogva saját
252
boltjának ajtajához szögezték. A Kerkoporta-piac és a
becsületes üzlet fogalma eggyé vált, így a muhteszib joggal
hihette, hogy munkája a köz javát szolgálja.
A kereskedők mind túlbuzgónak találták, de arról már
megoszlottak a vélemények, hogyan lehet kezelni őt. Egy
kisebb csoport azon ügyködött, hogy megpróbáljanak valami
olyan vádat felhozni ellene, amivel végleg
megszabadulhatnának tőle, a többség azonban csak vállat vont
és türelemre intett. Néhányan azt mondták, a muhteszib így
veri fel a saját árát. Hiszen az ügyes szőnyegárus is ódákat
zeng a szőnyegei színéről, minőségéről és ritkaságáról, mielőtt
alkudozni kezd. Az ifjú birkózó pedig minden erejét beleadja a
küzdelembe, míg az idősebb csak annyit, amennyire éppen
szüksége van. Ok állították, hogy eljön a nap, mikor a
muhteszib lassan megtörik.
A buzgólkodók úgy vélték, ez az ember nem ilyen. A
realisták azt mondták, hogy ő is csak ember. A legeszesebbek
halkan megjegyezték, hogy a muhteszibnek van két lánya, és
az idősebbik hamarosan eladósorba lép – állítólag csodaszép
teremtés.
A muhteszib végül csendben, de annál tökéletesebben
bukott el. A lánya szépségéről szóló híresztelések igaznak
bizonyultak; a leányzó emellett szelíd, istenfélő, engedelmes és
ügyes is volt. Éppen e remek tulajdonságai okoztak a
muhteszibnek nagy fejtörést, mikor próbált férjet találni neki.
Szerette a lányát és a legjobbat akarta neki, és mivel a lány
ennyire jó volt, az apja is válogatós lett. És mert válogatós volt,
végül a központi medresze egyik elismert tanárára esett a
választása, aki kiváló és gazdag család sarja volt, egyébiránt
meg agglegény.
A muhteszib vagyonából messze nem futotta olyan
pompás hozományra és emlékezetes lakodalomra, mint
amilyet a vőlegény családja adott a saját leánygyermekeinek.
Ez persze nem zavarta őket, de a muhteszibet annál inkább.
253
Ezt a gondot már a házasságszerző is megjövendölte; a ravasz
öreg hölgy bételdiót rágott és minden arany karperece egy-egy
nyélbeütött házasságot jelképezett – ha megmoccant, úgy
csengett-bongott, mint egy zenélő kút. És szinte folyton
mozgásban volt, ugyanis viszonylag sűrűn végiglátogatta a
kerület összes házát, így jutott egyszer a Kerkoporta
kereskedőinek fülébe, hogy mi bántja a muhteszibet.
Az ügyet finoman és tapintatosan kezelték.
A kereskedők pompás esküvőt szerveztek és tekintélyes
hozományt gyűjtöttek össze a lánynak, s viszonzásképpen
semmit nem kértek a muhteszibtől. Hiszen kevés piacon
szolgál ilyen derék muhteszib, mint a Kerkoportán; olyan
rendet fegyelmet és tisztességet teremtett, hogy itt még egy
idegen is teljes nyugalommal vásárolhat – és ezt mindenki
tudja. Azt viszont már szinte senkinek nem kell az orrára
kötni, hogy a hozomány és a lakoma a piac afféle önkéntes
köszönetnyilvánítása a piacfelügyelő felé.
Mindenki hallgatott. Nem születtek megállapodások,
távol álljon tőlük ilyesmi. A muhteszib továbbra is nagy
szigorral végezte a munkáját, ahogy előtte. Még csak nem is
volt különösebben hálás.
Egyszerűen csak kimerült. Fárasztó dolog a
becsületesség, de korántsem annyira, mint azzal a tudattal
élni, hogy összejátszott a kereskedőkkel, akiket kötelessége
volt megreguláznia.
Továbbra is ott ült a vásárcsarnokban, meghallgatta a
panaszokat, kivizsgálta a visszaéléseket, morgott a
kérvényezőkkel, és megőrizte titkát. De többé már nem
büntette akkora szigorral a kihágásokat. Többé már nem
igazán érdekelte, becsapják-e a vásárlóikat a kereskedők vagy
sem. Ha arany vándorolt az erszényébe vagy egy frissen
levágott birka került az ajtaja elé, nem érzett hálát, de nem is
méltatlankodott.
Elvégre volt még egy lánya.
254
100

APRÓ szamárpaták koppantak a köveken. Kétkerekű

kordék zötyögtek, billegtek nyomukban, olyan hangot adva,
mint a csúszkáló kavicsok. Lámpásaik gyenge fénye
megvilágította az üres falakat.
Tizennégy, tizenöt, tizenhat.
Murád Eszlek felemelte a karját. Az éjjeli kapuőr bólintott
és finoman visszaengedte a sorompót, így lezárta az utat.
Eszlek kurtán megköszönte neki, aztán követte a
kordákat a térre.
Hatvan-hetven szamárkordé furakodott át a szűk
átjárókon, közben vitatkoztak a sokkal nagyobb öszvér-
kordésokkal, akik úgy tucatnyian lehettek, mert nem fértek el
tőlük, de egy bégető birkanyáj és néhány most érkező árus is
akadályozta őket. A vásárteret üres standok töltötték ki,
amelyeket Eszlek és az emberei raktak össze az elmúlt
órákban; mindegyiken lámpás világított. Eszlek észrevette,
hogy a nyolcas kocsi túlment a standján, sikertelenül próbált
tolatni, végül újra körbe kellett mennie, ha már a többiek
elálltak az útból. Az egyik árus, aki zsineggel kötötte át a
magára terített lópokrócot, tudni akarta, hol késik a
szállítmánya; az ötös kocsit feltartotta egy öszvérkordé-
karaván, amely a városból jött felfelé. Eszlek látta is a távolban
a vakmerően magasra tornyozott, imbolygó tyúkketreceket.
Többnyire azért minden a helyén volt.
Segített lepakolni a legelső kordéról. Több kosár
padlizsán, jutazsákba csomagolt krumpli, néhány véka spenót
landolt a standon. Mikor már majdnem végeztek, Eszlek
hátrament és ugyanígy segített a második kordénál is. Az volt
a lényeg, hogy mindenki egyszerre végezzen az áru
lepakolásával, ne essen szét a menet, aztán pedig rendben
255
távozzanak, különben napkeltéig tartó ide-oda kínlódás lett az
egészből.
Átvágott a téren a csirkés kordé felé. Pont ettől tartott; a
járgány beragadt egy rizzsel megpakolt öszvérkordé mögé, és
senki nem törődött a csirkés hajtó kiabálásával. Eszlek
megfogta az öszvér kötőfékét és integetett a kordéban álló
hajtónak, aki egy lent álló férfinak adogatta a nehéz zsákokat.
– Hé! Hé! Várjál!
A hajtó rápillantott, aztán lehajolt egy újabb zsákért.
Eszlek visszarántotta a kötőféket, mire az öszvér megpróbálta
felemelni a fejét, aztán mégis inkább hátrált egy lépést. A
kordé megindult, a hajtó pedig egyensúlyát vesztve leült a
zsákkal együtt.
Az árus messziről figyelt és vigyorgott, meg a fejét
vakarászta. A hajtó dühösen leugrott a kordéról.
– Te meg mi az istent... ó, hát te vagy az?
– Gyerünk, Dzsingisz, menj hátrébb ezzel a rozoga
járgánnyal, mert beragadtunk! Húzd félre azt az állatot, így ni!
Intett a szamárkordé hajtójának, aki már pálcával a
kezében, menetre készen várt. A rizses tolatott az öszvérrel, a
csirkés meg a port is kiverte a szamár horpaszából, mire a kis
dög végre megindult előre.
– Ez az! – kiáltotta Eszlek, aztán együtt kocogott a
szamárkordéval, az oldalába kapaszkodva. – A héten ez már a
második eset, Abdul. Mindenkit feltartasz.
Saját menete mögé irányította a kordét, szólt a hajtónak,
hogy fogjon meg egy ládát, majd az árus segítségével sikerült
lepakolniuk a sor végétől a standig ingázva. A legtöbb árus
már a portékáját rendezgette; faszén illata terjengett a
levegőben, mihelyst a piaci kifőzdések meggyújtották a
tüzeket. Eszlek éhes volt, de még le kellett ürítenie a kordákat;
még beletellett egy jó órába, mire mindenkit biztonságban
kikísért a kapun, ahol kifizette a hajtókat.
– Abdul – mondta –, tartsd nyitva a szemed, érted? Ezek
256
az öszvéresek kemény legénynek tűnnek, de nem nyúlhatnak
hozzád. Már ha nem adsz rá nekik alkalmat. Csak tapadj rá az
előtted haladóra és figyeld az utat. Ezek csak pofáznak.
Visszament a piactérre. Néha a falhoz kellett simulnia,
hogy elengedje a többi szamárkordét, de mire odaért a térre,
elcsitult az első éjszakai roham. Az árusok szorgosan
rendezgették a gyümölcsöket és a zöldségeket; azon
versenyeztek, ki épít szebb piramist, amfiteátrumot és
akropoliszt padlizsánból, gombóból és fényes, sárgahéjú
krumpliból, vagy datolyából és barackból, a legkülönfélébb
tömbökben, csíkokban és tetszetős, színes mintákban. A
többiek közül már sokan begyújtották a tüzet és várták, hogy a
faszén fehér hamuruhába öltözzön, addig meg késsel
bevagdosták a sütni való gesztenyét vagy ürühús-szeleteket
húztak a vastag nyársra. Hamarosan főnek a húsgombócok,
sül a hal, a nyársakon pirul a vadhús és a szárnyas, gondolta
Eszlek üres gyomorral, de várakozással tele.
Neki is volt még egy kis dolga, mielőtt nekiláthatott
volna az evésnek. Mikor végigjárta az árusokat és kiszámolta,
mennyivel tartoznak, körbement a piac szélén is. Különösen
ügyelt a sötét zugokra és kapualjakra, valamint a standok alatt
fekvő részre. Olykor felemelte a fejét és végignézett a piacon,
hogy lássa, ki érkezett, van-e köztük ismeretlen kordé.
Néha elgondolkodott rajta, hol késhet Jasim.
Zsonglőrök és akrobaták csoportja, hat férfi és két nő
táborozott a ciprus közelében; leguggoltak és várták a
virradatot meg a tömeget. Nagy fedeles kosarat tettek le
maguk közé, Murád Eszlek pedig a városfal alatti sikátor
sarkáról figyelte őket, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy
a kosár tényleg buzogányokat, labdákat és egyéb szükséges
kellékeket rejt. Továbbment, nézte a többi szemfényvesztőt és
mutatványost, akik a pénteki piacra gyűltek össze; eljött a
kurd mesemondó toldozott-foldozott kabátjában, a kopasz
bolgár tűznyelő, meg néhány zenekar is – balkáni dudások,
257
anatóliai lantosok. Két kígyómozgású, csendes afrikai nagy
műgonddal rendezgette különféle bájitalait és csodaszereit egy
földre terített pokrócon. A cigány ezüstművesek csapata már
serényen dolgozott; alapanyagnak lágy bőrdarabokba
csomagolt érméket hoztak, ezeket vágták fel, majd apró
üllőiken gyűrűket, karkötőket kalapáltak belőlük.
Eszlek újra végigpillantott a piacon, közben az evésen járt
az esze, bár tudta, még egy kicsit várnia kell. Aromás fűszerek
illata tekergett a levegőben; Eszlek hallotta a faszénre
csöppenő zsír sistergését. Felkapott egy darab sós
fehérkenyeret és beleharapott, aztán mivel senki nem szidta le
érte, egy pillanatra megállt, hogy megcsodálja a nyársat,
amelyet egy fakerékbe rakott kiskutya pörgetett nagy lelkesen.
Aztán a szeme sarkából észrevett egy embert, aki
fasírtgolyókat forgatott egy nagy pengéjű késsel. Néhányat a
serpenyő szélére húzott, mire Eszlek odalépett.
– Szóval ez kész van?
A férfi elmosolyodott és bólogatott.
– Pénteken az első vendég ingyen eszik.
Eszlek vigyorgott. A férfi néhány pitát tett a serpenyő
forró széléhez, kés pengéjével oda szorította, aztán
megfordította őket. Egyet elvett, majd újabb ügyes
pengemozdulattal kinyitotta a lepényt.
– Csípős mehet bele?
Murád Eszleknek összefutott a nyál a szájában. Bólintott.
A férfi egy adag csípős mártást vett a kés hegyére és
szétkente a tészta belsejében, aztán felcsípett két fasírtot és egy
jól irányzott mozdulattal a pitakenyérbe dobta, jó adag saláta
és némi citromlé társaságában.
Eszlek két marékra fogta a kebabot és mohón falatozva,
boldogan ballagott a standok közt.
Semmi különöset nem észlelt, így végül lement a fal
mentén húzódó sikátoron és megtalálta a sötét átjárót, amit
Jasim említett. Óvatosan mászott fel a lépcsőn, aztán a belső
258
mellvéden visszasétált a torony felé. Az ajtó most is be volt
láncolva, ahogy Jasim hagyta. Eszlek felült a mellvédre, lógatta
a lábát, az ujjait nyalogatta, és a ciprus lombjain át lenézett a
piacra.
A láthatáron már világosodott; hamarosan hajnal lesz.

101

Még SÖTÉT volt, mikor Jasim újra kinyitotta a szemét. A

tűz már kialudt a kályhában. Kissé összerezzent a fájdalomtól,
miközben felült. Mindkét lábfeje csúnyán megégett és be is
volt dagadva, de sikerült talpra kecmeregnie. Néhány percig
botorkált a szobában és úgy találta, hogy elviselhető a
fájdalom. A ruháira véletlenül bukkant rá, mikor meg akart
támaszkodni a sötétben. Szépen összehajtva feküdtek egy
asztalon, biztosan Marta tette oda őket.
A hallban megkereste a köpenyét, aztán kilépett a hajnali
levegőre. A bőre még sajgott, de a fejében rend volt.
Amennyire tőle tellett, fürgén lesétált az Aranyszarvhoz.
A bektasi vers sorai lépteinek ütemére visszhangzottak a
fejében.
A tudatlanok,
Akik nem tudnak tudatlanságukról,
Alszanak.
Ébreszd fel őket.
Megszaporázta lépteit, hogy minél hamarabb a mólóra
érjen. A rakparton talált egy révészt, aki ébren volt;
humuszban kuporgott, hogy ne fázzon annyira a hajnali
hidegben. A túlparton Jasim hordszékbe ült és a Kerkoporta-
piachoz vitette magát.

259
102

– LÁTTAM, hogy jön – magyarázta Murád Eszlek.

Messziről felismerte Jasimot és odasietett hozzá, hogy
üdvözölje, mielőtt eltűnne a tömegben. Most, hogy már felkelt
a nap, rengeteg ember mászkált a standok között, friss áruval
töltötték meg a kosarukat.
– Nézelődtem is, ahogy mondta. Nincs semmi szokatlan.
Egy-két mutatványost most látok először, de ez minden.
Nyugalom van, minden rendben megy.
– És a torony?
– Azt is megnéztem. Az ajtó, amit említett, most is be van
láncolva. Vagy egy órát fent voltam.
– Hm... Viszont van egy másik ajtó is a túloldalon. Csak
egy szinttel lejjebb. Megyek is, megnézem. Maradjon itt és
tartsa nyitva a szemét, de ha fél órán belül nem éraék vissza,
gyűjtse össze néhány emberét és jöjjenek utánam.
– Ennyi az egész? Fél perc alatt kerítek valakit, az most
rögtön magával mehet.
– Jó – mondta Jasim. – Mért is ne?
Alig pár perc alatt felértek a mellvédre. A kapuőr
közönyösen baktatott Jasim mögött, akit viszont a terembe
vezető sötét csigalépcsőtől kirázott a hideg. Kiakasztotta a
láncot és újra nekifeszült az ajtónak.
A kapuőr tiltakozott:
– Szerintem nagyon nem kéne ám bemennünk oda. Nem
szabad eztet.
– Nekem szabad – felelte kurtán Jasim. – Maga pedig
velem van. Na jöjjön.
Most sötétebb volt, de Jasim ismerte már a járást. A
csigalépcső tetején a szájára tette az ujját és előrement. A
telikében pont úgy talált mindent, ahogy előző nap hagyta.
Megnézte az ajtót, de most is zárva volt. A kapuőr idegesen
álldogált a lépcső alján és meglepetten pislogott körbe. Jasim
260
odament a ládához és felnyitotta. Ugyanazok a poharak és
tányérok fogadták. Kadét meg sehol.
Jasim felállt.
– Jöjjön, most már visszamegyünk – mondta.
A kapuőrnek nem kellett kétszer mondani.

103

ESZLEK már órák óta vizslatva járt fel-alá, ahogy az

efendi kérte tőle. Igazából nem tudta, pontosan mire kell
figyelnie, vagy mit kéne felismernie, ha meglátja. Valami
szokatlant keressen, mondta neki Jasim. Vagy olyasmit, ami
annyira megszokott, hogy már meg se nézi alaposabban az
ember – magyarázta Eszleknek –, talán csak saját magát ne
figyelje. Eszlek tudta, mikor mi történik, és kire-mire
számíthat a pénteki piacon.
A fejét vakarta. Minden nagyon rendben volt. A standok,
a tömeg, a zsonglőrök, a zenészek – mindig így folytak a
dolgok. A piacon a péntek miatt nagyobb volt a forgalom. Mi
történt eddig, ami nem történt meg vele mindennap? A
fasírtos embertől ingyen reggelit kapott, na ez például nem
esik meg akármikor!
A fasírtról eszébe jutott még valami.
Próbálta felidézni. Igen, éhes volt, eddig rendben. Először
ő látta meg, hogy elkészült a fasírt – a szeme sarkából látta,
miközben elcsent egy darabka kenyeret...
Eszlek felkapta a fejét. Az a darab kenyér. Senki nem
vette észre. Senki nem állt annál a standnál, csak a kiskutya
forgatta a nyársat. Ilyet mostanáig nem látott, a piacon
legalábbis nem. És akkor mi van?
Úgy döntött, jobban megnézi magának azt a nyársat.
Miközben átfurakodott a tömegen, megpillantotta a
fasírtárust, az egyik kezében a nagy pengéjű késsel, a
261
másikban meg pitakenyérrel, amint éppen kiszolgált egy
vendéget. Az árus észre sem vette Eszlek közeledtét. Mikor
Eszlek odaért hozzá, még mindig csak állt, mintha
odaszögezték volna, a vásárló pedig felmordult:
– Kértem bele csípősét!
Az árus zavart képpel fordult felé, aztán a késre és a
pitára meredt, mintha nem egészen értené, hogy kerültek a
kezébe.
A vásárló morogva otthagyta:
– Felejtsük el. Az élet túl rövid.
A fasírtos mintha nem is hallotta volna. Megint csak
bámult bénultan.
Eszlek követte a tekintetét. A kiskutya még mindig
tekerte a fakereket, már a nyelve is lógott. Eszlek figyelmét
azonban mégsem a magára hagyott kutya, hanem a nyársra
húzott hús keltette fel. Szorosan összekötözték, hogy ne
csúszkáljon el, ha megkapja a tűz, de mivel senki nem locsolta
zsiradékkal, zsugorodni kezdett. A hústömeg fokozatosan
megrepedezett, megkeményedett – s hogy miféle állat volt
egykor? A két hátsó lába meglepően vastag volt karcsú
testéhez képest, a két mellső pedig kisebb, és olyasféle módon
zsugorodott össze, mintha imádkozna. Tulajdonképpen
leginkább nyúlra hasonlított, csakhogy tízszer akkora volt,
mint a legnagyobb nyúl, amit Eszlek valaha látott.
A fasírtárus észrevehette, mert hirtelen megszólalt:
– Nem értem, mi folyik itt. Egész reggel egy lélek nem járt
annak a standnak a közelébe, legalábbis mióta itt vagyok. A
kutya is biztos kimerült.
Nyelt egyet, Eszlek látta, hogyan mozdul fel-le az
ádámcsutkája.
– És mi a rosseb sül azon a nyárson?
Eszlek hátán felállt a szőr.
– Egyet tudok, komám – dörmögte a fasírtos. – Az biztos,
hogy ez nem halai,26 a fenébe is.
262
 Az amuletjéhez nyúlt és megszorította. A fasírtárus
motyogott valamit; Eszlek rájött, hogy imádkozik – Isten
kilencvenkilenc nevét futotta végig, miközben elborzadva
bámulta egy emberi lény törzsét és csonka végtagjait, amint
sercegve égtek a füstölgő faszén felett.

104

JASIM csak akkor hallotta meg a kiabálást, mikor már

majdnem kiért a toronyból. A kapuőrrel a nyomában a
mellvédről próbálta kivenni, mi történik a ciprus lombjain túl.
A következő pillanatban megtelt alattuk a tér menekülő
emberekkel, akik hangoskodva a sikátorba zsúfolódtak.
Hallotta, hogy többen is azt kiáltozzák: „A muhteszibet!
Kerítsétek elő a muhteszibet!”, egy nő pedig felsikoltott. A
csődületben az egyik zsonglőr kezéből kiverték a fabuzogányt,
ami felrepült a ciprusra és az ágak közül hullott vissza.
Jasim lenézett a térre. Rájött, hogy amíg az emberáradat
el nem hagyja a sikátort, nem érdemes a lejutással
próbálkozni. Valaki felbukott odalent, zöldségek repültek
szanaszéjjel. „Gyerünk, gyerünk!” – hallatszott. A kapuőr
izgalmában egyik lábáról a másikra ugrált.
Jasim már látta a muhteszibet, aki a bódéjából kilépve
egy csomó magyarázó, mutogató ember közt találta magát.
Azt is látta, hogy balra, valamivel messzebb, körbe álltak az
emberek egy standot. A magasból átnézett a sikátorba. A
tömeg már nem futott. Az emberek kisebb csoportokba
verődtek, míg az utcácska elejénél lévők a tér felé fordultak és
idegesen nyújtogatták a nyakukat, hogy lássanak valamit.
Jasim végigkocogott a mellvéden, aztán leugrott a
lépcsőkön és leszaladt az átjárón. Valaki elkapta a karját, de
Jasim lerázta magáról, sietett vissza a térre a bámészkodók
közé. Amint a kör felé futott, látta, hogy Murád Eszlek vezeti
263
előre a muhteszibet. A tömeg félrehúzódott és elengedte őket,
Jasim meg a nyomukban loholt.
Egyetlen pillantás is elég volt.
A muhteszib meg sem tudott szólalni. A nyárs még
forgott; az egyik összeaszott kar minden fordulatnál lefittyedt
a testről. Jasim odalépett, megállította a fakereket, a kiskutya
pedig lihegve összecsuklott benne.
– Szét kell kotornunk a tüzet – mondta Jasim Eszlek felé
fordulva. – Hozzon hordárokat meg egy talicskát. Valamelyik
szamárkordé is megteszi. El kell vinnünk innen ezt... ezt az
izét.
Eszlek egy pillanatra lehunyta a szemét és bólintott.
– Sosem... sosem hittem volna...
Nem fejezte be a mondatot, inkább elment megkeresni a
hordárokat.
A muhteszib közben rárivallt a tömegre és az öklét rázta:
– Menjenek innen! Mindenki vissza a dolgára! Mit
képzelnek? Na majd én megmutatom! Ez valami vicc, ugye?
Az öklével verte a halántékát és bámult a népre,
miközben a sarkán billegett. Hogy az ő piacán...! Gyalázat.
Szégyen és gyalázat. Ki tette ezt vele?
Megiramodott előre, az emberek pedig hátrahúzódtak,
hogy utat adjanak neki. Nagy léptekkel bement a bódéjába és
becsapta maga mögött az ajtót.
Néhányan az ezt követő döbbent csendben érezték meg
először a szagot, ahogy Jasim is. Kellemes, dús illat volt, de
nem nehéz – hasonlított a marhahúséra. De már mindenki
elfordult másfelé.
A fasírtárus üvöltve hányt.
Eszlek visszatér a hordárokkal, akik söprűt és
piszkavasat is hoztak.
Váltottak pár szót. Jasim kikérdezte a fasírtárust is, aki
nem bírta abbahagyni a remegést.
Senki nem látott semmit. Ami a fasírtost illeti, a nyárs
264
már forgott, mikor ő megérkezett. Különösnek találta, az igaz,
de dolga volt és csak napkelte után jutott eszébe újra.
Tulajdonképpen a kutya érdekelte. Először a kutyára figyelt
fel.

105

A VÁLIDE ékszerei csillogtak a sárgás fényben. Abban a

mocskos szobában egyedül rajtuk akadhatott meg az ember
tekintete.
Varázserejük volt. Ez a varázserő hatalmat adott. Senki
nem bírta levenni róluk a szemét, ahogy a nyúl sem a támadó
kígyóról.
A finom ujjak előrekúsztak és megsimogatták őket.
Talán ferengi varázserő van bennük. De mit számít az?
Az ujjak megmerevedtek. Lehet, hogy szavakat kell mondani
nekik. Meg kell idézni őket. Varázsige kell. Ezt nem tudhatta
előre. Az ékszereken lévő cikcakkos alakzat talán egy szót
vagy hangot takar.
Nem. Leginkább az számít, hogy birtokolja. Akié az
ékszer, az élvezi a ráruházott hatalmat. Napóleon még az
igazhitűek seregét is szétverte – mindenki tudta, hogy roppant
szerencse kellett hozzá. A bolond! Megvált az ékszerektől és a
szerencse is elpártolt tőle. A válide sorsa is jól alakult, mióta
megérkeztek az ékszerek. Felküzdötte magát a csúcsra,
méghozzá olyan veszedelmes csatamezőn át, amilyet még a
francia császár sem látott, ahol suttogás volt a lándzsa, a tudás
a sok zászlóalj, és a szépség menetelt a legénység soraiban.
De mindez tudvalévő, nem? Tudvalévő, milyen nehéz
kiemelkedni a masszából úgy, hogy ne tudják visszarántani az
embert, hogy aztán homályba vesszen. És nem elég
kiemelkedni, hisz utána el kell érni a célt, felállni a csúcsra,
teljhatalommal bírni a teremtmények felett, akik aztán
265
egyetlen szóra alázatosan csúsznak-másznak!
Ezt semmi nem pusztíthatja el. Senki nem veheti el. Amíg
ezek az ember birtokában vannak, addig nem. A száj lassan,
áhítattal az ékszerek fölé hajolt, hogy megcsókolja őket.

106

JASIM az apró csésze köré kulcsolta ujjait és hálásan

meredt a csészében lévő sűrű, fekete folyadékra. Semmi
fűszer, csak egy kevés cukor. Amikor az orrához emelte,
árnyék vetődött az asztalra; Jasim meglepetten nézett fel.
– Csak tessék – mondta, és egy zsámolyra mutatott.
A levesmester az asztalra tette hatalmas mancsát és a
zsámolyra ereszkedett. Körbehordozta tekintetét az egész
kávézón; a többi vendégen, a két kályhán, a kávéskannákkal
teli, csillogó falon. Beleszagolt a levegőbe.
– Jó illata van a kávénak.
– Friss arabica – válaszolta Jasim. – Minden reggel itt
pörkölik a kávészemeket. Túl sokan veszik a perui fajtát, nem
gondolja? Olcsó, de én akárhányszor kóstoltam, mindig állott
íze volt.
A levesmester bólintott. Nem vette le a kezét az asztalról,
csak az ujjait emelte fel és fennkölt arccal biccentett a tulajnak
is, aki hajlongva jött oda.
– Kávét kérek, nagyon édesen, kardamommal. Fahéj
nélkül.
A tulaj a tűzhelyhez ment.
– Nem szeretem a fahéjat – tette hozzá a levesmester.
Udvariasan megtárgyalták a témát, amíg elkészült a
kávé. Jasim hajlott rá, hogy egyetértsen a levesmesterrel:
szentségtörés fahéjat tenni a kenyérbe.
– Honnan szedjük ezeket a sületlenségeket? – A
levesmester értetlenül vonta fel a szemöldökét. – És miért?
266
 Jasim vállat vont, de nem felelt.
A levesmester letette a csészéjét és előrehajolt.
– Talán kíváncsi rá, mit keresek itt. Múlt éjjel az őrök nem
jöttek dolgozni. Most először fordult elő. Gondoltam, hátha
érdekli.
Jasim a levesmesterre nézett. Tényleg kíváncsi volt rá,
miért jött a nagydarab ember. Végül így szólt:
– Beszéljünk inkább a múltról. A húsz-huszonöt évvel
ezelőttiekről. A janicsárok nagy bajkeverők voltak, ugye?
Pontosan mit csináltak?
A levesmester végigsimította a bajszát.
– Tüzeket, barátom. Voltak nálunk olyanok, akik úgy
táncoltatták a tüzet, mint cigány a medvét. Azt mondtam,
nálunk... de úgy értettem, náluk. Én nem vettem részt
ilyesmiben. De ők így közölték a hangulatukat.
– Hol volt a legtöbb tűz?
A levesmester vállat vont.
– A kikötőnél, Galatában, itt az Aranyszarv partján is.
Néha olyan volt, mintha az egész város alatt lappangva égett
volna a tűz. Csak felemeltek egy fedőt, és huss! Mindenki
megérezte. Senki nem volt biztonságban.
Ahogy most sem, gondolta Jasim. Az egész város tudott a
gyilkosságokról. Az emberek felfogták, mi történik. Feszült
várakozással telt meg a levegő. A szultáni rendelet kikiáltásáig
még három nap volt hátra.
– Köszönöm, levesmester. Észrevette, hogy ma merre fúj
a szél?
A levesmester összehúzta a szemét.
– A Márvány-tenger felé. Egész héten nyugatról fújt.

107

A SZERASZKER összeszorította a száját.

267
 – Nem hinném, hogy meg lehet csinálni. Hát
hadműveletileg igen, talán. Elárasztanánk a várost az Új
őrséggel, minden sarkon egy ember, és, ha oda tudjuk juttatni,
tüzérség a nagyobb tereken. De azok is milyenek. ..
Feltápászkodott és az ablakhoz ment.
– Nézze, Jasim efendi. Nézze csak ezeket a tetőket! Szép
kis kuszaság, mi? Dombok, völgyek, házak, boltok, mind-
mind apró utcácskák és sikátorok mentén húzódnak. Maga
szerint hány sarok van ebben a városban? Tízezer? Ötvenezer?
Nem Bécsben vagyunk.
– Nem – helyeselt halkan Jasim. – De azért...
A szeraszker leintette.
– Ne gondolja, hogy félreértem magát. És igen, szerintem
is lehetne tenni valamit. De a döntés nem az én kezemben van.
Csak a szultán vezényelheti ki katonákat a laktanyából.
Mármint fegyveres katonákat. Gondolja, hogy képes ilyen
gyorsan dönteni?
– Tíz éve sikerült neki.
A szeraszker felröffent.
– Tíz éve – visszahangozta. – Tíz éve még egy volt a nép
és a szultán akarata. A janicsárveszély mindannyiunkat
fenyegetett. Ma viszont... nem tudhatjuk... Gondolja, hogy az
isztambuliak tárt karokkal fogadják majd az embereimet? És
nem szívesen emlegetem, de van még valami. A tíz évvel
ezelőtti akció nem egyetlen nap munkája volt. Hónapokig, sőt,
mondhatjuk, hogy évekig tartott előkészíteni a janicsár
söpredék feletti győzelmet. Nekünk most huszonnégy óránk
van. A szultán pedig már... idősebb. Nem örvend olyan kiváló
egészségnek sem.
Úgy érted, hogy iszik, gondolta Jasim. M. Le Moine, a
perai belga borkereskedő azzal vált hírhedtté, hogy brandyvel
dúsította a szidtán borait. Azt már ne is említsük, hogy éppen
tavaly bukkantak rá egy óriási halom hosszúnyakú üvegre a
szultáni család kedvenc piknikező helye közelében.
268
 – Janicsárlázadás lesz – közölte szárazon Jasim. – Azt
hiszem, gyújtogatni fognak, lehet, hogy több helyen is, nem
tudom. Előbb vagy utóbb a szultánnak úgyis ki kell
vezényelnie a katonákat, hogy fenntartsák a rendet és
megfékezzék a tűzvészt, én pedig jobban örülnék, ha előbb
tenné.
Jasim ellépett az ablaktól és a szeraszker felé fordult.
– Ha nem akar, megpróbálok én beszélni a szultánnal –
mondta.
– Maga.
Ez nem kérdés volt. Jasim látta, hogy a szeraszker
mérlegeli a helyzetet. Háttal állt a fénynek, kezét hátul
összekulcsolta. Elmélyült a csend.
– Együtt megyünk, maga meg én – jelentette ki végül a
szeraszker. – Viszont, Jasim efendi, kénytelen lesz
elmagyarázni majd a szultánnak, hogy ez a maga ötlete, nem
az enyém.
Jasim hűvösen pillantott rá. Egyszer egy szép napon
remélhetőleg talál majd olyan embert a szultán szolgálatában,
aki bátran kiáll az igaza mellett. De az nem ma lesz.
– Vállalom a felelősséget – szólt halkan.
Én úgyis csak egy eunuch vagyok.

108

LÉPTEIK zaját visszaverték a szeráj magas falai, ahogy

átsétáltak az Első Udvaron. Péntekenként a palotában
általában nagy volt a nyüzsgés, de a borús égbolt és a
levegőben vibráló feszültség miatt most szinte kihalt volt az
udvar. A díszőrség katonái cövekként álltak a külső falaknál,
némán és mereven, mint egykor a janicsár őrök, akiknek a
mozdulatlanságától sok idegen követet kirázott a hideg. Jasim
eltűnődött rajta, hogy az Új őrség katonái a maguk módján
269
nem ijesztőbbek-e; inkább tűntek német felhúzható bábuknak,
mint igazi embereknek. A janicsároknak legalább megvolt a
saját, öntelten pökhendi stílusuk, ahogy Palewski barátja
mondta.
Ujjai az öve alá dugott papirosra kulcsolódtak. Mikor
átjöttek a Hippodromon, valamilyen belső indíttatásból
lekanyarodott a bronzkígyónál, és a szemetes téren át a
janicsárfához ment, mert tudta, mi várja ott: az a misztikus
vers, amelyen egész héten gondolkodott.
Ezt is a foszladozó fakéreghez szögezték. A görögök
hirdették így a gyászukat, egy darab papírt szögeitek egy
póznára vagy fára, gondolta Jasim. Levette a cetlit és
megnézte.
A tudatlanok,
Akik nem tudnak tudatlanságukról,
Alszanak.
Ébreszd fel őket.

Éjjeli tűzvész, gondolta Jasim. Fegyverbe hívás. És ez mit

jelent?
Akik tudnak,
De nem tudják, hogy tudnak,
Azon hallgatag kevesek eggyé válnak a lényeggel.
Jöjj közelebb.
Összehajtotta a papírt és az övébe dugta.

109

A SZULTÁN egy órán át váratta őket; fogadásukra végül

nem a magánlakosztályában került sor, ahogy Jasim gondolta,
hanem a trónszobában, amit csak egyszer látott, még tizenöt
éve.
A szultánt sem látta már évek óta. Mahmud egykor
270
koromfekete szakálla most vöröslött a hennától, érdeklődő,
sötét szeme vizenyőssé vált, és zsírredők mögé süllyedt.
Szájának vonala örökös csalódottságról árulkodott, mintha
végigkóstolt volna mindent, ami pénzért kapható, aztán rájött,
hogy minden savanyú. Gyűrűkkel teletűzdelt, párnás kezével
intett nekik, hogy jöjjenek be, de nem kelt fel a trónról.
Maga a szoba úgy nézett ki, ahogy Jasim emlékezett rá; a
leghidegebb kékekből összeálmodott ékszerdoboz volt, a
padlótól a kupola csúcsáig kiváló izniki kerámialapokkal
kirakva, melyek egy örök, mesebeli kertet ábrázoltak a falon
tekergőző ágakkal és díszes folyondárokkal.
Jasim és a szeraszker derékban meghajolva léptek a
terembe, öt lépés után pedig a földre borultak.
– Felállni, felállni – csattant fel mogorván a szultán.
– Ideje volt már – tette hozzá Jasimra mutatva.
A szeraszker elkomorodott.
– Szultáni felség – kezdte. – Oly helyzet alakult ki a
városban, melyről úgy hisszük, mármint Jasim efendi és
jómagam, hogy komoly veszélyt rejt a nép jólétére és
biztonságára nézve.
– Miről beszélsz? Jasim?
Jasim meghajolt és magyarázni kezdett. Beszélt a
rendeletről és a kadétgyilkosságokról. Elmondta a bektasi
dervisrend alapítója által évszázadokkal ezelőtt írt jövendölést
– és látta, hogy a szultán a szemöldökét ráncolja.
– Csak óvatosan, lala. Vigyázz, mit beszélsz, mert van,
amiről bizony nem szabad.
Jasim őszintén a szultánra nézett.
– Azt hiszem, akkor nincs is több mondanivalóm, szultán.
Hallgattak.
– Nem – válaszolta Mahmud –, megértettem. Mindketten
jöjjetek közelebb a trónhoz. Nem akarunk kiabálni.
Jasim tétovázott. A szultán szavai felidézték benne a vers
utolsó sorait: Azon hallgatag kevesek eggyé válnak a
271
lényeggel. Jöjj közelebb. De mit jelenthettek? Közelebb lépett a
szultánhoz. A szeraszker mereven állt mellette.
– Te mit mondasz, szeraszker?
– Akár ötvenezren is az utcára vonulhatnak.
– És akkor felgyújthatják Isztambult, erről van szó?
Értem. Hát, valamit tennünk kell. Mire gondoltatok?
– Uram, én úgy hiszem, engedélyeznie kell, hogy az Új
őrség ideiglenesen megszállja a várost – magyarázta Jasim. – A
szeraszker vonakodik ettől, de én a közbiztonság
szavatolására nem látok jobb megoldást.
A szultán komoran simogatta a szakállát.
– Szeraszker, te ismered az embereid vérmérsékletét.
Készen állsz egy ilyen lépésre?
– Fegyelmezett katonák, felséges szultán. A tisztek
legjava megfontolt, határozott ember. Ha ön engedélyezi,
éjszaka elfoglalhatják álláshelyeiket. Már a puszta jelenlétük is
megfélemlítheti az összeesküvőket.
Jasim észrevette, hogy a szeraszker kissé felbátorodott.
– De ugyanúgy utcai harc is lehet a dologból – jegyezte
meg a szultán.
– Valóban, fennáll a kockázata. Ha így alakul, egyszerűen
minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk. Azonosítjuk a
főkolomposokat és igyekszünk megfékezni a pusztítást. És
mindenek felett meg védjük a palotát, felséges szultán.
– Hm... Ami azt illeti, nem úgy terveztem, hogy a
városban maradok, szeraszker.
– Tisztelettel megjegyezném, hogy garantálhatjuk a
biztonságát, és azt hiszem, felséged jelenléte erőt öntene a
népbe.
A szultán csak sóhajtott.
– Nem félek, szeraszker. – Megdörzsölte az arcát. –
Készítsd fel az embereidet. Tanácskozom a vezírekkel. Néhány
órán belül meglesz a parancs.
Jasimhoz fordult.
272
 – Ami pedig téged illet, itt az ideje, hogy haladj az
ügyünkkel. Légy oly kedves és jelentkezz a lakosztályomban.
Egy kézmozdulattal elbocsátotta őket. Mindketten
mélyen meghajoltak és visszahátráltak az ajtóig; mielőtt
becsapódott volna utánuk, Jasim felpillantott és látta, hogy a
szultán az öklére támasztott állal őket figyeli.

110

A SZERASZKER odakint megállt, és egy zsebkendővel

meg törölte a homlokát.
– A mi ügyünk?! Szólnia kellett volna, hogy itt is
dolgozik egy ügyön – hebegte szemrehányóan.
– Nem kérdezte. Egyébként is hallhatta, hogy a magáéval
foglalkoztam.
A szeraszker felmordult:
– Meg szabad kérdeznem, mi az ügy tárgya?
A szeraszker túlságosan udvariatlan volt. A
gyakorlótéren még megbocsátható ez a modortalanság,
elvégre a katonák feltétlen engedelmességet fogadtak.
Csakhogy Jasim nem volt katona.
– Úgysem érdekelné magát – mondta Jasim.
A szeraszker összeszorította a száját.
– Talán így is van. – Jasim szemébe nézett. – Akkor azt
javaslom, cselekedjen a szultán utasítása szerint. Ahogy én is
azt teszem.
Azzal a szeraszker szapora léptekkel az Ortakapi, az Első
Udvarra vezető főkapu felé vette az irányt. Jasim nem irigyelte
a helyzetét. Ugyanakkor, ha a szeraszker ügyesen kezeli a
dolgot, ő és az őrség is nagyot nő az emberek szemében.
Lehetőséget kapott, hogy helyreállítsa az őrség hírnevét, amely
a csatatéri kudarcok során kissé megkopott.
De ez a kötelessége is volt. Nemcsak a szultán, hanem
273
Isztambul népe felé is. Az Új őrség katonái nélkül a város
egyetlen szeglete sem volt biztonságban a janicsár lázadóktól.
Jasim biztosra vette, hogy a negyedik gyilkossággal
lezárult egy fejezet, véget ért az első felvonás. Rögvest
kezdetét veszi a második, efelől nem volt kétsége.
Ébreszd fel őket. Jöjj közelebb.
Mit jelent?
Úgy érezte, hetvenkét órán belül mindenki megtudja.
Látta, hogy a szeraszker eltűnik az Ortakapi árnyékában.
Megfordult és a hárem felé indult.

111

– HAHÓ, idegen!
Majdnem suttogás volt. Ibu, a levéltáros behajtotta
hosszú karját és ujjaival csilingelt üdvözlésképpen.
Jasim elvigyorodott és visszaintett neki.
– Dolgozni mész? – kérdezte halkan. Régi hagyomány
volt, hogy a palota Második Udvarán soha senki nem emelte
fel a hangját.
Ibu Jasimra nézett.
– Igazából most végeztem. Éppen megyek bekapni pár
falatot.
Jasim úgy érezte, hogy ez valamiféle meghívás.
– Hát, bárcsak veled tarthatnék – mondta, majd
hozzátette: – Nem jó ajtón jöttél ki.
Ibu komolyan nézett rá, aztán a háta mögé pillantott.
– Nekem semmi bajom vele.
– Úgy értem, a levéltárból. Nem... nem is tudtam, hogy
ezen az oldalon is ki lehet jönni. – Jasim érezte, hogy elpirul. –
Mindegy. Köszönöm, hogy segítettél a múltkor.
– Bár többet tehettem volna érted, efendi – válaszolta Ibu.
– Máskor is meglátogathatsz, ha van hozzá kedved. Ezen a
274
héten végig éjszakás vagyok.
Szalemmal köszönt el, Jasim pedig viszonozta a mély
meghajlást.
Jasim a madárház kapujánál lépett a hárembe. Ennél a
kapunál mindig eszébe jutott Köszem válide, akit kétszáz éve
a sarkánál fogva, meztelenül rángattak ki a lakosztályából, és
megfojtották a folyosón. Így ért véget az ötven borzasztó év,
amely során őrültek, iszákosok és egyéb züllött alakok uralták
a trónt – többek között Köszem saját fia, Ibrahim is, aki orosz
szőrmékkel rakatta tele a szobái padlóját és falait, nőivel pedig
állat módjára bánt... míg a hóhér el nem jött érte a
selyemzsinórral.
Veszélyes terület volt a hárem.
Belépett az őrházba. Hat alabárdos volt szolgálatban,
kettesével álltak az ajtók mellett, amelyek a válide és a szultán
udvarára, valamint az Aranyútra nyíltak – ez utóbbi egy szűk,
fedetlen sikátor volt, és a szelámlikkal, a férfiak szállásával
kötötte össze a háremet. Az alabárdosok fegyvertelenek
voltak, csak egy kis tőrt viseltek buggyos nadrágjuk
selyemövébe dugva; az alabárdot akkor vették magukhoz, ha
védelmi feladatot láttak el, például mikor a palotán kívül
kísérgették a szultán asszonyait. Egyébként csak egyetlen
különös ismertetőjelük volt, méghozzá magas fejfedőjük
tetejéből kilógó hosszú, fekete hajfonatuk, mely feljogosította
őket, hogy a hárembe lépjenek. Jasimnak eszébe jutott,
mennyire nevetett a francia, akinek elmagyarázták a hájfonat
szerepét.
– Azt hiszik, hogy némi lobonc visszatarthat egy férfit a
szultán nőitől? Franciahonban a nőknek van hosszú hajuk –
mondta. – Vajon azért van így, hogy ne pillanthassanak a
jóképű férfiakra?
Jasim elég mereven azt válaszolta, hogy a hajfonatos
alabárdosok csak a hárem közös helyiségeibe mennek be,
mikor beviszik a tüzelőt.
275
 Öklét a mellkasához tette és enyhén meghajolt.
– A szultán parancsára – mormolta.
Az alabárdosok felismerték és továbbengedték.
Az oszlopsor alatt találta magát, amely a válide
udvarának nyugati oldalán húzódott. Az esőtől csillogó
macskakövek között tócsák képződtek, a falakat zöldes penész
borította. A válide lakosztályához vezető ajtó nyitva állt, Jasim
mégis megállt, hogy átgondolja az egész helyzetet.
Mi keltett veszélyt a háremben? – kérdezte magától.
Az alabárdosokra gondolt, akikkel az imént találkozott,
és úgy viselték hosszú hajukat, mint valami szemellenzőt.
Eszébe jutottak a fenti szobák és lakosztályok, amelyek
olyan régiek és szűkösek voltak, mint maga Isztambul,
kanyargó folyosókkal, meglepő ajtókkal és fura csücskökből
meg leválasztott terekből alkotott apró, ékszerdobozra
emlékeztető szobákkal. A városhoz hasonlóan ezek is az
évszázadok során alakultak ki, a szobákat célszerűség rideg
elve rendezte, rakosgatta, vájta ki a nagy egészből; még az
ajtók is úgy nyaltak, mintha ezer tekintet és millió sóhaj lökné
őket. És ebben a hatvanszor hatvan méteres térben, a fürdők,
hálószobák, társalgók, folyosók, mosdók, hálótermek, girbe-
gurba lépcsők és elfeledett erkélyek rengetegében még Jasim is
el tudott tévedni, pedig ő ismerős volt itt; ha kinézett
valamelyik ablakon, néha meglepődött, mert olyan udvarra
nyílt, amiről azt hitte, jóval messzebb van. Tudta, hogy
némelyik itteni szoba egy hajszállal sem különbözik a
börtöncelláktól.
Hány ember járja nap mint nap ezt az útvesztőt,
kibogozván a falak közti élete óráit? Hányan járnak rövid, de
jól ismert útvonalukon, amely egyik feladatuktól a másikig
vezet, amely mentén alszanak, esznek, fürdenek, szolgálnak?
Bizonyára több százan, talán több ezren, és itt kísértett a
korábban eltávozottak szelleme is; a hazug nőké, akik halállal
lakoltak, az eunuchoké, akik tébláboltak körülöttük, és a
276
pletykák szelleme is, amely gőzként lengte be a női fürdőket,
de Jasim a féltékeny, szerelmes és kétségbeesett pillantásokat
sem feledhette, hiszen ő maga is látott belőlük eleget.
Tekintete végigvándorolt az udvaron. Nagyjából
tizenötször tizenöt méter lehetett, de ez volt a háremben a
legnagyobb nyitott tér; a nők csakis itt emelhették arcukat az
ég felé, itt érezhették a bőrükön az esőt, innen láthatták a
napkorong előtt átfutó felhőket. Jasim megszámolta; hét ajtó
nyílt erre az udvarra – hét ajtó és tizenöt ablak.
Huszonkét lehetőség, hogy ne legyünk egyedül.
Huszonkét lehetőség, hogy kilessenek.
Az oszlopsor alatt állva nézte az esőt, és női nevetést
hallott. Rögtön meg is állapította magában, mi itt a veszély:
hogy soha semmi nem maradhat titokban.
Mindenhonnan kileshetik, kifülelhetik az embert.
Láthatják, ha valaki lop.
Egy gyűrű is könnyedén megkerülhet.
Hacsak...
A válide lakosztályához vezető nyitott ajtóra nézett.
De a válide nem lopná el a saját ékszereit.
Hallotta, hogy nyílik mögötte az ajtó, és megfordult. A
kiszlar aga állt ott; fújtatott az erőlködéstől, roppant alakja
betöltötte az ajtónyílást.
Sárga szemével Jasimra nézett.
– Hát visszajött – csipogta furcsa, magas hangján.
Jasim meghajolt.
– A szultán azt mondja, nem dolgoztam elég keményen.
– A szultán – visszhangozta a fekete ember. Kifejezéstelen
volt az arca.
Lassan előredöcögött, mire bezárult mögötte az őrház
ajtaja. Odaállt egy oszlophoz és kirakta a kezét, hogy érezze az
esőt.
– A szultán – ismételte lágyan. – Már akkor ismertem,
mikor még kisfiú volt. Gondoljon csak bele!
277
 Hirtelen kivillantotta fogsorát, Jasim pedig – aki sosem
látta mosolyogni a kiszlart – azon morfondírozott, hogy vajon
vigyort vagy grimaszt lát.
– Láttam Szelim halálát. Itt történt, ezen az udvaron.
Tudta?
Miközben az eső tovább dobolt, átszivárgóit a
macskaköveken és eláztatta a falakat, Jasim arra gondolt, hogy
itt ő is érzi a történelem súlyát.
Megrázta a fejét.
A kiszlar aga két ujjal meghúzgálta lelógó fülcimpáját.
Aztán ő is az esőt nézte.
– Sokan kívánták a halálát. Meg akart változtatni
mindent. Most is ugyanez a helyzet, nem?
A kiszlar aga tovább bámulta az esőt és húzgálta a
fülcimpáját. Mint egy gyerek, gondolta bizonytalanul Jasim.
– Azt akarják – szólt megvető hangon –, hogy modemek
legyünk. Hogy legyek én modem? Eunuch vagyok, a rohadt
életbe.
Jasim lehajtotta a fejét.
– Még egy eunuch is megtanulhatja, hogyan kell európai
módra széken ülni. Késsel-villával enni.
A fekete eunuch gőgösen pillantott rá.
– Nekem nem megy. A lényeg az, hogy a modern
emberektől elvárják, hogy tudjanak mindenfélét. Mind
olvasnak. A szemükkel falják azokat a kis hangyákat a
papírról, aztán visszafújják az egészet a másik arcába, mikor
nem számít rá. Hogy is hívják ezt? Reform. De magával nincs
gond. Maga sokat tud. De mi lesz velünk? Talán nem most,
nem idén, nem is jövőre – folytatta lassan vékonyka
cérnahangján –, de eljön a nap, mikor kiraknak bennünket az
utcára megdögleni.
Legyintett, mintha Jasimot hessegetné. Nehézkesen
kilépett az udvarra és átcammogott az esőben a túloldali
ajtóhoz.
278
 Jasim még nézte egy darabig, aztán a válide
lakosztályának ajtajához ment és finoman kopogott.
A válide egyik rabszolganője hímzett párnán üldögélt az
apró hallban és a körmét vágta a lábujjain, most felnézett,
aztán az érkező láttán kedvesen elmosolyodott.
– Szeretnék beszélni a válidéval, ha lehet – mondta Jasim.

112

MÁR majdnem sötét volt, mikor Jasim elhagyta a palotát

azon a péntek délutánon, és a Kara Davut-i piac árusai már
pakolásztak a fáklyafénynél.
Jasim egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy bizony jó
lett volna Ibuval, a nádszáltermetű levéltárossal ebédelnie,
mert egész nap nem evett és már szinte szédelgett az éhségtől.
Csaknem gépiesen söpörte félre a gondolatot. A késő bánat
ritkán foglalkoztatta huzamosabb ideig, hiábavaló érzelem
volt, aminek megtanult ellenállni; félt, hogy különben
megnyílik benne a gát. Túl sok férfit ismert, aki olyan
állapotban volt, mint ő, és felemésztette őket a keserűség; túl
sok férfit – és nőt – bénított meg a késő bánat, túl sokan
búsongtak visszafordíthatatlan dolgokon.
Jorgosz, a görög kicsúszott a standja mögül, mikor
meglátta, hogy Jasim egy salátaleveles kosár maradványait
piszkálja. A látványtól az idegbaj kerülgette.
– Mért jössz te ilyenkor későn, he? Veszed ezt régi szart!
Te vagy öreg néni? Te tartasz most nyulak? Én eltesz minden.
Csípőre tette a kezét.
– Mit akarsz te amúgy?
Jasim elgondolkodott. Ha Palewski eljön vacsorára,
ahogy ígérte, valami kellőképpen laktatót akar majd enni.
Akkor leves lesz és manti – a mantiárus nőnél még biztosan
maradt egy kevés. Csinálhatna mártást is olívából meg a
279
korsóban maradt borsból. Fokhagymája volt otthon.
– Ezt elviszem – mondta egy sütőtökre mutatva. – És
néhány póréhagymát is, ha van. A kisebb fajtából.
– Néhány nagyon kicsi póréhagyma, jó. Te csinálsz
balkabagi? Kell neked akkor pár vöröshagyma is. Jó. Alapnak
egy répa, hagyma, petrezselyem, babér. Lesz huszonöt
piaszter.
– És amivel múltkorról tartozom.
– Nem érdekel múltkor. Ma van most.
Talált egy zacskót is Jasim zöldségeinek.
A mantiárus nő még a helyén volt, ahogy Jasim remélte.
Vett tőle fél kiló húsos-tökös mantit, a szomszédos
tejcsamokban egy pohárnyi tejfölt, és két adag bureket, ami
még meleg volt. Végül hazament. Úgy érezte, már napok óta
nem járt otthon.
A szobában lámpát gyújtott, lerúgta az utcai cipőjét és
felakasztotta a köpenyét egy fogasra. Megnyeste a lámpák
kanócát, majd résnyire nyitotta az ablakot, hogy kimenjen az
áporodott levegő. Egy olajos rongydarabbal és egy marék
száraz gallyal begyújtott a tűzhelybe, aztán egy kevés faszenet
szórt a tűzre. Nekilátott a főzésnek.
A leveszöldségeket bedobta egy edénybe, vizet öntött
rájuk a kancsóból, és visszatette a tűzre, hadd fonjon.
Olivaolajat löttyintett az egyik nagyobb serpenyőbe, aztán
felszeletelte a hagymát, a póréhagyma legjavát, és felrakta a
tűzre, hogy levet eresszen. Közben egy éles késsel levágta a
sütőtök tetejét, kikanalazta belőle a magokat és félretette őket.
Vigyázva, nehogy összetörje a héját, óvatosan kikaparta a
narancssárga húsát, amit utána elkevert a hagymával.
Beleszórt egy jókora csipet szegfűborsot és fahéjat is, majd
pedig egy kanál tiszta méz következett. Néhány perc múlva
félrehúzta a serpenyőt és a levesesfazekat rakta a tűz fölé.
Egy törölközőt meg egy darab szappant tett az üres
vizeslavórba, lement a hátsó udvarba a kúthoz, ahol letekerte a
280
turbánját és derékig levetkőzött – reszketett is a hideg
záporban. Felszisszent, mikor a csap alá dugta a fejét. A
mosakodás végeztével élénken megtörölközött, nem
foglalkozott fájó bőrével. Megtöltötte a vizeskancsót is. Fent
aztán alaposabban megszárítkozott és tiszta inget vett fel.
Csak ezután gömbölyödött össze a díványon és nyitotta
ki a válidétől kapott Veszedelmes viszonyokat. Hallotta, hogy
a leves lágyan rotyog a tűzön; egyszer csak megemelkedett a
fedő, és illatos gőz árasztotta el a szobát egy rövid sistergés
kíséretében. Jasim már vagy tucatszorra olvasta ugyanazt a
mondatot, amikor leragadt a szeme.
Mikor felriadt, fogalma sem volt, mennyit
szunyókálhatott. Kopogást hallott. Bűntudatosan kikecmergett
az ágyból és felrántotta az ajtót.
– Stanislaw!
De nem Stanislaw volt.
Hanem egy fiatalabb férfi. Lerúgta a cipőjét.
Selyemzsinór volt az öklére csavarva.

113

A SZERASZKER szapora léptekkel átvágott a palota első

udvarán, kilépett a birodalmi kapun, a Bab-i-Hümajünön a
fedetlen térre, amely elválasztotta a palotát az egykori
nagytemplomtól, a már mecsetként működő Hagia Sophiától.
A palota természetellenes csendje után mellbe vágta a
nagyváros zaja; vasabroncsos kocsikerekek zörögtek a kövön,
kutyák marakodtak az ételmaradékon, ostor csattant,
öszvérhajcsárok és vándorárusok kiabáltak.
Két dragonyos érkezett lóháton, száron vezetve a
szeraszkerhez saját szürkéjét. A szeraszker kecsesen nyeregbe
pattant, eligazgatta köpenyét, majd a laktanya felé fordította a
lovát. A dragonyosok követték.
281
 A mecset oszlopcsarnoka alatt elhaladván, a szeraszker
felnézett Justinianus hatalmas kupolájának a csúcsára – ennél
a kupolánál csak a római Szent Péter-bazilikáé volt nagyobb. A
szeraszker jól tudta, hogy ez Isztambul legmagasabb pontja.
Ahogy tovább lovagoltak, immár vagy századjára
végigpásztázta a területet, és képzeletben elhelyezte rajta a
tüzérségi ütegeket, kivezényelte katonáit.
Mire a laktanyához értek, csaknem készen állt a terve.
Úgy okoskodott, hogy felesleges volna a városban szétszórni a
csapatait; a katonák így talán még nagyobb veszélybe
kerülnének. Inkább kiválaszt két-három állást, ott biztosítja a
terepet és támad, ameddig csak kell. A Hagia Sophia volt az
egyik ilyen gyülekezési pont, a délnyugaton fekvő Ahmed
szultán-mecset a másik. Szeretett volna katonákat vezényelni a
nagyvezír régi palotájának istállóihoz is, a szeráj falai mellé, de
nemigen hitte, hogy kap rá engedélyt. Pedig az egyik
nyugatabbra lévő domb tetejéről a palota könnyen ágyúzható.
Elsősorban a palotára kellett gondolnia.
A lakosztályába visszatérve eligazításra hívott egy tucat
rangidős tisztet.
Az eligazítást rövid buzdító beszéd követte. Minden azon
múlik, hogy ők és az embereik miként viselkednek a
következő negyvennyolc órában, mondta. A jelszó az
engedelmesség. Tökéletesen biztos benne, hogy együtt
képesek szembeszállni a közeledő kihívással.
Ennyi volt.

114

JASIM nekifeszült az ajtónak. A küszöbön álló férfi

előrevetődött, másodpercekig dulakodtak a közéjük szorult
ajtó két oldalán, ide-oda lendült a szárny. Jasim azonban
elvesztette az egyensúlyát, így ő adta meg magát:
282
eltántorodott az ajtótól, támadója pedig berontott a szobába,
közben majdnem elesett a lendülettől, de megpördülve
rögvest támadóállásba helyezkedett.
Birkózó, gondolta Jasim. A férfi teljesen le volt
borotválva. Nyaka elveszett izmos vállai között, melyek egy
ujjatlan bőrmellényből dagadtak ki. A mellény fekete volt és
olajosan csillogott. Jasim azt is észrevette, hogy a támadónak
rövid a lába; csaknem méteres terpeszben, mezítláb állt a
szőnyegen, behajlított térddel; karcsú volt a dereka. Úgy nézett
ki, nincs más fegyvere a markában szorongatott zsinóron
kívül.
Ez az ember szétroppant engem, még erőlködnie se kell,
állapította meg Jasim. Egy lépésnyit hátracsúszott a fényezett
padlón.
A férfi felhördült, leszegte a fejét, mint egy kos, és
megdöbbentő gyorsasággal Jasimnak rontott. Jasim szétvetett
karokkal hátraugrott, közben tenyerével végigsöpört a
konyhai vágótőkén. Ujjai megérintették a kést, de csak
meglökte, az pedig csupán megpördült, mert amikor
utánanyúlt, csak a semmit markolta. A birkózó válla olyan
erővel csapódott a rekeszizmainak, hogy Jasim csúnyán a
tőkének esett, a nyaka is megrándult.
Jasim tudta, hogyha a birkózó átfogja, neki annyi. Jobbra
vetődött, felsőtestének egész súlyát a birkózó felemelt karjára
terhelte, ugyanakkor kinyújtotta a sajátját, hogy megragadja a
levesesfazekat. Egy edényfogó segítségével felkapta a forró
fazekat és a férfi válla felé csapott vele, csakhogy a fedő
beragadt, Jasimnak pedig a szűkös tér csak azt tette lehetővé,
hogy jobbra-balra lóbálja az edényt, amely olykor neki is
koccant a birkózó hátának. Ellenfele könnyedén leszerelte.
Csakhogy a férfi mellényének nyakára varrt bőrcsíkba
beleakadhatott a megcsúszott fazék fedője. A tűzforró leves a
birkózó nyakába ömlött, ő pedig fájdalmában elengedte
Jasimot, ugyanakkor vasmarka Jasim ágyéka felé lendült.
283
 Az esetek többségében igen hatásos herén ragadni az
áldozatot és összemorzsolni a golyóit; ám jelen esetben a
támadó döbbenete valamivel kézzelfoghatóbb volt, mint Jasim
ágyéka.
A gyilkos visszarántotta a kezét, mintha megcsípték
volna. A pillanatnyi döbbenetet kihasználva Jasim jobb
kezével elkapta a másik bal karját, teljes erejéből megcsavarta,
így sikerült balra döntenie a férfit, aztán hirtelen mozdulattal
nagyot tekert a csuklóján. Csont roppant és a kar elernyedt. A
birkózó sérült kezéhez kapott volna, de Jasim
megakadályozta: villámgyorsan lesújtott a felemelkedő karra,
közben megtaszította támadója testét, és ugyanazzal a
mozdulattal lerúgta magáról, miközben szorosan tartotta és
erősen hátracsavarta a jobb karját; a gyilkos háta ívbe hajlott,
hogy enyhítsen a szorításon, de nem kiabált, meg se nyikkant.
Eltelt öt perc, de a férfi még mindig nem szólalt meg.
Nem is nagyon morgott. Jasim nem értette.
Aztán rájött, miért nem beszél a támadója. Nem volt
nyelve.
Jasimban felmerült, hogy a néma esetleg tud írni.
– Tudsz írni? – sziszegte a férfi fülébe.
Az meg csak értetlenül nézett. Süketnéma lenne? Nagyon
régen, még Nagy Szulejmán idejében törvénybe foglalták,
hogy a szultán személye körül csak süketnémák teljesíthetnek
szolgálatot. így biztosították, hogy ne hallgatózhassanak, ne is
mondhassák el senkinek, mit láttak. Jelekkel kommunikáltak
egymás között; ez volt az iszaret, a szultáni udvar titkos
nyelve. A palotaszolgálat minden tagjától elvárták, hogy
elsajátítsa ezt az összetett jelbeszédet, még ha nem is volt süket
vagy néma.
A palotaszolgálat.
Egy süketnéma.
Jasim hevesen mutogatni kezdett.

284
115

A VÁROS másik végén Csini, a köcsek táncos hátradőlt a

díványon és a sötét ablakot bámulta.
Igazi hajból készült és lószőrrel megtámogatott
hollófekete parókája a tartóján pihent. Festékes tégelyei,
ecsetjei és csipeszei érintetlenül hevertek a fésülködőasztalon.
Csini megpróbálta kicsit megmozgatni merev vállát.
Recsegtek a lódoktor kötései. Ha törést vagy zúzódást kellett
ellátni, a lányok mindig a lódoktorhoz fordultak; ő egy hónap
alatt több rutinra és tapasztalatra tett szert, mint a
hagyományos mészárosok egész életük során, mondta Mina,
mert a törökök még saját maguknál is jobban törődnek a
lovaikkal. A doktor megvizsgálta Csini sérült vállát, és ficamot
állapított meg.
– Nincs törés, hála istennek – mondta. – Ha az én
betegeim eltörik valamijüket, lelőjük őket.
Csini most nevetett először a támadás óta. De a lódoktor
nem csak humorral gyógyított; vadgesztenyéből készült
kenőccsel is bekente Csini vállát és nyakát, aztán jött a kötés, a
végeredményt pedig lekente forró mézgával.
– Borzalmas íze van – jegyezte meg. – Viszont
megakadályozza, hogy elrongyolódjon és szétbomoljon a
kötés. Orvosilag talán felesleges, de ki tudja? Túl öreg vagyok
már hozzá, hogy változtassak a módszereimen.
A mézga beszívódott a kötésbe és megszáradt, most
pedig recsegett-ropogott, ha Csini megmozdította a vállát.
Legalább már tudta mozgatni az ujjait; két napja még úgy fel
voltak dagadva, hogy moccanni sem bírt. Mina sietett a
segítségére, ő etette, egy agyagedényben pacallevest is hozott
neki, amit annyira szeretett. A lódoktoron és Minán kívül
Csininek nem volt más látogatója; úgy döntött, még Jasimot is
elküldi, ha esetleg betoppan. Biztosra vette, hogy díszei nélkül
rémisztőén néz ki.
285
 Tény, hogy most másképpen festett. Saját haja rövidre
vágott, gyapjas pihére hasonlított, bőre nagyon sápadt volt. A
széles járomcsontok közti vonásaiban Mina meglátta annak a
fiúnak az arcát, aki Csini egykoron volt – egyszerre tűnt
lelkesnek és törékenynek. Nagy barna szemével kérlelte Minát,
hogy maradjon éjszakára, barátnője pedig mellé kucorodott és
nézte, ahogy elalszik.
A harmadik reggelen Csininek közölnie kellett a
főbérlőnőjével, hogy esze ágában sincs pluszban fizetni az
úgynevezett vendége után. A beszélgetés az ajtón keresztül
zajlott, ugyanis Csini nem engedte be az öregasszonyt.
– Akkor talán vonjak le a lakbérből, ha éjszaka nem jövök
haza?! – kiabálta. – Egyébként is, a maga hibája, hogy ápolónőt
kellett fogadnom. Szóltam, hogy figyelje, kik jönnek-mennek!
Erre maga beenged egy gyilkost!
Súlyos csend lett, és Csini elvigyorodott. A főbérlőnőt
semmivel nem alázhatta volna meg jobban, elvégre azzal
gyanúsította, hogy nemtörődöm módon kuksol kifelé a saját
rácsán. Mintha a hitét kérdőjelezte volna meg.
De ez még korábban történt. Mina most kenyeret és
levest hozott ebédre.
Segített Csininek felülni a díványon és odaadta neki a
tányérját.
– Annyi izgalomból kimaradsz, drágám – mondta a
dívány szélén ülve. – Jóképű fiatal fickók szállták meg a
várost.
Felhúzta a szemöldökét.
– Szűk nadrágos férfiak! Az Új őrség.
Csini a szemét forgatta.
– És pontosan mit művelnek?
– Hát ezt kérdeztem tőlük én is. Az a sok fondorkodás
meg gyilkosság most döntő fordulatot vesz. O, Csini, bocsáss
meg... fehér vagy, mint a fal. Nem akartam... úgy értem, biztos
nincs semmi köze ahhoz, ami a múltkor történt. De figyelj,
286
mért nem kérdezed meg az úriember barátodat?
– Jasimot?
– Igen, őt, kedvesem. Jasimot. Na, rajta, edd meg a levest,
aztán csípd ki magad. Majd segítek. Járni tudsz, ugye? Fogunk
egy gyaloghintót, és most rögtön megkeressük az efendit.
Igazából az volt a helyzet, hogy Mina egy hangyányit
már unta az ápolósdit. Mászkálni támadt kedve, különösen
most, hogy annyi minden történik odakint. Nagyon
meggyőzően érvelt, sikerült is leküzdenie Csini kételyeit.
– Csak arról van szó, hogy... nem érzem biztonságban
magam – vallotta be Csini.
– Butaság, drágám. Veled leszek és megtaláljuk a
barátodat. Lehet, hogy jó móka lesz, ki tudja? Biztonságban
leszel odakint. Ugyanúgy, mint idebent. Sőt.
Csininek később eszébe jutott ez a kijelentés.

116

JASIM aznap este történetesen már a második vendégét

fogadta.
Palewski felmászott a lépcsőn, és még Jasim ajtaja előtt
szerette volna kiszaglászni a mai menüt, de ezúttal csalódnia
kellett. Egy kevés hagymát érzett, talán még főtt répát is, de a
határozatlan illatokból nem kristályosodott ki a lényeg; a
fazékban tehát bármi lehetett. Aztán észrevette a lábbelit, a
masszív bőrszandált.
Társaság is van, gondolta. Bekopogott.
Némi késedelem után résnyire nyílt az ajtó.
– Hála istennek, hogy te vagy – mondta Jasim és kitárta
az ajtót, majd behúzta Palewskit a szobába.
Palewski meglepetésében majdnem elejtette a táskáját.
Jasim egy nagy konyhakést szorongatott, de persze nem ettől
ámult el. Inkább az döbbentette meg, hogy egy nagydarab férfi
287
fekszik arccal a szőnyegen és jórészt betakarja egy
összecsomózott lepedő.
– Valamit csinálnom kell ezzel az őrülttel – szólt Jasim
kurtán. – Megkötöztem a csuklóját a lepedő sarkaival, de már
kifogytam az ötletekből.
Palewski csak pislogott. Jasimra nézett, aztán a földön
heverő emberre. Észrevette, hogy a férfi nehezen lélegzik.
– Talán most – kezdte halkan, a derekához nyúlva – erre
van szükséged.
Átadott neki egy sodort selyemből és aranyszálakból
készült hosszú zsinórt.
– A köntösömhöz tartozott. Illetve a szarmata
díszruhámhoz.
Szorosan hátrakötözték a férfi kezét. Jasim kioldotta a
lepedőt és a birkózó lába köré tekerte; a férfi annyira
engedelmesen tűrte a dolgot, hogy Palewski már nehezen hitte
el, amit Jasim mondott róla.
– Birkózó? – Aztán némán tátogta: – Janicsár?
– Ne félj, nem hall szegény ördög. Nem, nem janicsár.
Sokkal furább a helyzet. Rosszabb, mint gondoltam. Nézd,
nekem most rögtön a palotába kell mennem. Nem tudom, mit
csinálok ezzel a fickóval, ha te nem jössz. Itt maradnál?
Szemmel kéne tartanod. Ha megmoccan, szurkáld meg egy
kicsit.
Palewski rémülten meredt rá.
– Az istenért, Jas! Nem adhatnánk át az éjjeli őrjáratnak?
– Arra most nincs idő. Csak egy órát adj. Van kenyér és
olíva. Utána itt is hagyhatod. Ha kiszabadul, hát kiszabadul,
de azért megpróbálhatnád fejbeverni egy serpenyővel, mielőtt
távozol. A kedvemért.
– Jól van, jól van, maradok – morogta Palewski. – De
tudod, hogy nem ezért jöttem. Egyik este bizalmasan
elbeszélgetek a szultánnal. A következő estét szolidan, baráti
körben töltöm. A harmadik estén csendesen virrasztók egy
288
életveszélyes, másfél mázsás pofozkodó süketnéma mellett.
Azt hiszem, iszom egy pohárral – tette hozzá, és közelebb
húzta a táskáját.
De Jasim már nemigen figyelt rá.
– Már kettővel tartozom – szólt hátra a válla fölött,
miközben egyetlen ugrással a lépcsősor alján termett.

117

A KARA Davuton péntek este mindig pezsgett az élet. A

boltosok és a kávézótulajok lámpásokat akasztottak az ajtajuk
fölé, a mecsetbeli imádság után családok korzóztak az utcán,
megálltak egy sörbetre vagy fagylaltra, meleg ételért álltak
sorba és megtöltötték a kávézókat. Gyerekek kergetőztek a
tömegben, kiabáltak, nevettek, elnéző szüleik csak néha
intették őket rendre. Fiatalemberek gyűltek össze az
asztaloknál; akik megengedhették maguknak, kávéztak, a
többiek meg mellettük üldögéltek és csevegtek, közben a helyi
lányokat lesték, akik díszes csadorba és arcfátolyba burkolva,
szüleikkel együtt sétáltak, ugyanakkor járásukkal, fej- és
kézmozdulataikkal folyamatosan jeleket adtak.
Jasim nem érzékelte, hogy ma este más lenne a hangulat,
mint egyébként. Az utca jobban tele volt, a szokásosnál is
jobban, de a gyerekek most csendesebbek voltak, mintha
rövidebb pórázra fogták volna őket; a kávézókban ücsörgő
fiatalok is mintha többen lettek volna, ők is visszafogottabban
beszélgettek.
Ahogy Jasim a palota felé sietett, mindenhol e fojtott
várakozás jeleit látta. Nem talált hordszéket és arra jutott,
hogy a gyaloghintó-vivők is kiveszik a részüket a közeledő
zűrzavarból, mert keménykötésű fickók voltak, még ha nem is
egykori janicsárok; szívesen csatlakoztak a zavargókhoz,
készséggel álltak a söpredék szolgálatába, ha lehetőséget
289
szagoltak a dologban.
Jasim félig sétálva, félig kocogva haladt át az utcákon és a
sikátorokon, de meglepődött azon, hogy útközben egyetlen
katonával sem találkozott, egyetlen utcasarkon sem látta a
szeraszker által ígért kis csapatokat. Vajon mikor biztosítják
végre a várost?
Kérdésére kisvártatva választ is kapott, amikor kiért a
Hagia Sophia mögötti utcák labirintusából a mecset és a szeráj
fal közti nagy térre. Két egyenruhás katona futott felé kiabálva;
látta, hogy mögöttük az egész tér tele van katonákkal, néhány
lovas is akad, egyik-másik szakasz pedig mintha máris
hadrendbe fejlődött volna, a többiek meg csali törökülésben
ücsörögtek a földön, parancsra várva. Jasim felállított ágyúk és
mozsárágyaik körvonalait vélte felfedezni a tér túloldalán.
Ezek egy teljes katasztrófa kellékei, hasított belé a
gondolat – vélekedését rögtön meg is erősítette az útját álló két
katona.
– Az út le van zárva! Menjen vissza!
Puskájukat a mellkasukhoz szorították.
– Sürgős dolgom van a palotában – szólt ingerülten
Jasim. – Engedjenek át.
– Sajnálom. Ez a parancs. Itt senki nem mehet át.
– A szeraszker hol van?
A közelebbi katona zavartan nézett.
– Nem tudom. De biztosan nem ér rá.
A másik katona a szemöldökét ráncolta.
– Ki maga?
Jasim tudta, hogy most léphet. A katonára mutatott.
– Nem. Maga kicsoda? Közölje a rangfokozatát és az
azonosító számát.
Nem sokat tudott a katonai szervekről, de remélte, hogy
meggyőzőbbnek hangzott, mint amilyennek érezte.
– A szeraszker nagyon szomorú lesz, ha a fülébe jut ez az
ügy.
290
 A katonák egymásra néztek.
– Hát, nem is tudom – motyogta az egyik.
– Tudják, hogy ki vagyok – bizonygatta Jasim. Erősen
kételkedett benne, de hangjának dühös éle egyáltalán nem volt
hamis. – Jasim Togalu vagyok, a szeraszker rangidős
hírszerzőtisztje. A küldetésem sürgős.
A katonák egyik lábukról a másikra álltak.
– Vagy most rögtön elvisznek a birodalmi kapuhoz, vagy
beszélek a felettesükkel.
Az egyik katona körülnézett. A birodalmi kapu feketén és
tömören sötétlett, alig száz méterre tőlük. A parancsnok meg...
bármikor előkerülhetett.
– Na, menjen – bökte ki a másik katona és biccentett.
Jasim otthagyta őket.
Miután elment, az egyik katona fellélegzett.
– Legalább a nevünket nem tudja.

118

JASIMNAK a szőr is felállt a hátán, ahogy a türelmesen

ücsörgő katonákat kerülgette. Bármelyik percben
megállíthatják, feltarthatják. Valaki elkiáltja magát és kész.
Így is történt. Egy kiáltás, aztán még egy. A körülötte álló
emberek felkapták a fejüket.
De nem őt nézték.
Újabb kiáltás hallatszott:
– Tűz van!
Jasim visszafordult, és arra nézett, amerre a többiek. A
nagymecset sziluettje körül kivilágosodott az égbolt, mintha
hajnalodna. Ez a hajnal nyugatról hasadt. A szél fújta
Isztambul városára. A fény sárgába fordulva lobogott.
Jasim néhány pillanatig dermedten állt.
Körülötte kényelmetlenül feszengtek a katonák,
291
puskájukat markolászva várták, hogy elhangozzon a parancs.
Jasim futásnak eredt.

119

A RÁCS ABLAKA kicsapódott, mikor Csini és Mina leért

a lépcső aljára, a folyosóra, de szó nélkül, nagyképűen
elillantak mellette. Az utcán megbökdösték egymást és
vihorásztak.
Tíz perce sétáltak már kelet felé, hogy hordszéket
keressenek Csininek. A leányzat visszanyerte nyugalmát,
ahogy elhagyták a házat, óvatosan támaszkodott Mina karjára,
közben kiéhezve nézett körül, mintha nem is egy-két napig,
hanem egy egész hónapig feküdt volna otthon. Néhány férfi
különös pillantásokat vetett rájuk, de Csini már nem bírta
tovább.
– És hol vannak a jóképű katonák?
– Én meg azt hittem, azért jössz ki a házból, hogy
megkeresd a barátodat! – csattant fel Mina. – De tényleg, Csini!
– Körülnézett és vállat vont. – Nemrég még csőstül
nyüzsögtek, szavamra mondom. Őszintén szólva, én is
csalódott vagyok egy kicsit. Jaj, hol vannak ezek a
gyaloghintósok?
– Semmi gond – mondta Csini és mosolyogva
megpaskolta barátnője karját. – Már sokkal jobban vagyok.
Hirtelen felbolydult mögöttük az utca; mintha egy csomó
galamb turbékolna, gondolta Csini. Hátrafordult és egy
embert látott, kalimpáló karral, szétnyitott inggel; szakálla volt
és magas piros sapkája, amelyen fehér kopjalobogó lengett.
Mindkét kezében égő fáklyát tartott.
– Tűz! Tűz! – bődült el hirtelen. A falhoz szaladt;
üvegcsörömpölés hallatszott, aztán a férfi újra feltűnt,
nekiiramodott és végigszaladt a sikátoron.
292
 – Tűz!
Már csak egy fáklyája volt, de a másik kezében most egy
üveget szorított és valami folyadékot löttyintett belőle egy
ajtóra.
– Tűz!
– Maga meg mit csinál? – üvöltött rá Csini, miközben
kitépte magát Mina kezei közül, aki megpróbálta befogni a
száját.
Gondolkodás nélkül kinyújtotta a kezét, de rögtön
vállába hasított a fájdalom.
A férfi abban a pillanatban érintette az ajtóhoz a fáklyát,
amikor Csini odaért hozzá, csodaszép, kékes lángok lobbantak
fel, a férfi veszettül vigyorogva megpördült.
– Tűz!
Csini ép kezével beakasztott neki egy jókora horgot. A
gyújtogató feje hátrabicsaklott. Egy pillanatra tétován
hunyorgott, aztán ravaszul félreugrott és elrohant, mielőtt még
Csini kitalálhatta volna, hogyan tovább.
Riadtan nézett az ajtóra; a kék lángok hirtelen terjedni
kezdtek. Némelyik sárgává vált, ahogy felfelé tört és
belekóstolt az öreg fába.
– Mina!
Mina nem mozdult, de Csiniről az utca másik oldalára
nézett, ahol egy ablak néha eltünedezett a rajta kicsapó
lángnyelvek között.
– Menjünk vissza! – visította Mina.
Csini ösztönösen cselekedett. Az emberek már mindkét
irányban rohangáltak az utcán. Néhányan megálltak,
megpróbálták eloltani az ajtó körüli lángokat, de miközben a
tüzet csapkodták a köpenyükkel, a szemközti ablakból is
lángot törtek fel.
– Ne! Menjünk Jasimhoz! – kiáltotta Csini. Hátranézett; a
sikátor sarkánál fény derengett, aztán fáklyás turbánosok
egész serege rohant be az utcába és eltorlaszolta.
293
 – Futás!
Lassan eltűnt a vállából a fájdalom, ahogy felfelé futott az
emelkedőn. A következő pillanatban kinyújtotta a karját és
megfogta Mina vállát. A táncosok megálltak és lerúgták a
cipőjüket, pedig férfitársaságban szívesen tipegtek ezekben az
ötcentis talpú facipőkben, de inkább mezítláb futottak tovább
a Kara Davuthoz vezető utcákon.
De nem jutottak el odáig. Mikor befordultak a birodalmi
kapu előtti térre vezető sikátorba, egy csomó szaladgáló,
lökdösődő emberrel találták szemben magukat. Szinte rögtön
beérte őket egy mögöttük igyekvő másik társaság; Csini karon
ragadta és megfordította Minát. Együtt küzdötték vissza
magukat a sarokra, ott jobbra fordultak.
– A mecset mögött megyünk – suttogta Csini barátnője
fülébe.
Lassítottak a tempón, egyrészt hogy elkerüljék a
sikátorban velük szemben rohanókat, másrészt mert ilyen
rengeteg ember között Csini nem volt hajlandó megadni
magát a fokozódó pániknak.
A következő kereszteződésnél azonban át kellett
préselődniük a tömegen, és mikor Csini balra nézett, vissza
nyugat felé, látta a dombon pusztító tüzek füstjét.
A keresztutca is tele volt férfiakkal és nőkkel, némelyikük
apróságok kezét szorongatta, nehogy elsodorja a kisgyerekeket
az emberáradat. Mindenki ordibált, üvöltözött, hogy helyet
kérjen, és közben a tűzről sikoltoztak.
Két ember egyenesen egymásba szaladt; ők nem
kiabáltak tovább, inkább verekedni kezdtek.
Egy Ertogrul Aszlan nevű férfi éppen kidugta a fejét az
ajtaján, amikor fültövön csapta egy faláda, amelyet egy ember
cipelt nagy sietve a fal mellett.
Egy nyomdász beszaladt az utcába, mire eltaposta a
következő sarokhoz rohanó tömeg.
Egy liálóinges kisfiú, aki majdan felnőve a kemáli
294
Nemzeti Gyűlés elnökhelyettese lesz és egy este rákit iszogat
egy kiváló pilótával, von Richthofen báróval, most véletlenül
elengedte anyja kezét, vadidegenek kapták fel és adogatták a
fejük felett; percekig sodródott így, mire ismét magához ölelte
az anyja – ezt az élményt később gyakran emlegeti majd.
Alexandra Sztanopolisznak, az eladósorban lévő görög
lánynak tizenhat alkalommal csíptek a fenekébe; a titkot
ötvenhárom évvel később, Trabzonban bekövetkezett haláláig
őrizte, ugyanis végül elmondta a menyének, aki aztán New
Yorkban szenderült jobblétre.
A Mennydörgő Jilderim néven elhíresült fösvénytől
elloptak egy faládát; a vidám tolvaj később rájött, hogy a
ládában csak egy nagyon szoros csomóval ellátott selyemsál
van. A fösvény egy menhelyen halt meg, a tolvaj pedig
Szevasztopolban, vérhasban, de még ekkor is viselte a
csomóra kötött sálat.
Hívek százai rekedtek a nagymecset, az egykori Hagia
Sophia templom falai között, így fegyveres katonáknak kellett
kikísérniük őket az épületből. A katonák a szeráj alatti
sikátorig vezették őket, aztán közölték, hogy mindenki
menjen, amerre lát. A hívek közül két lovászköpenybe bújt
alak a csuklyája alá rejtette rémült ábrázatát, és nagyon lapult,
mikor megjelentek a katonák, a nagykapunál pedig inkább egy
hírhedt dezertőrt követtek a katedrális oldalkápolnájába, ahol
aztán megbújtak egy oszlop mögött, és idegesen nézegettek
egymásra. A muzulmánok között meglehetősen ritka nevet
viseltek; az egyiket Ben Fizerlynek, a másikat Frank
Compstonnak hívták.
Mindeközben a város nyugati részén gyújtott tüzek
dühösen rohantak egymást felé, akár egy szétszórt sereg
katonái, és közben lerombolták, felégették a közöttük lévő
akadályokat. így hát Stanislaw Palewski, Lengyelország portai
nagykövete konyhakéssel a kezében, félig az ablakot figyelve
visszavette köntösének aranyszállal szőtt övét és anélkül, hogy
295
egy szót is szólt volna a szőnyegen mocorgó emberhez,
villámgyors visszavonulót fújt Pera felé, az Aranyszarv
túlpartjára.
Ilyen válságos időkben az idegen országok képviselőinek
saját követségükön a helyük, hogy elérhetőek legyenek,
mondta magában.

120

AHOGY Jasim átszaladt a szeráj első udvarán, észrevette,

hogy szinte kong az ürességtől; az Új őrség megakadályozta,
hogy bárki átmenjen a téren, tehát ez várható volt. Akik
viszont maradtak, mind a nagy platánfa alá gyűltek. A
janicsárfa alá. Jasim nyugtalanul pislogott feléjük, amint
elsietett a macskaköves járdán; barna köpenye lobogott utána.
Az Ortakapi-kapunál egy emberként állta útját a
szelamlik öt, hajfonat nélküli alabárdosa. Kettőnél dárda volt,
a többinél csak tőr, de már félrehajtották köpenyüket és
terpeszbe álltak, jobb kezükkel pedig nadrágjukba dugott
tőrük markolatát szorongatták.
– Jasim Togalu vagyok, a szultán szolgája! – kiáltotta,
ahogy kilépett a fénybe.
Óvatosan félreálltak, hogy elengedjék.
A szél, amely eddig a lábához csapkodta a köpenyét,
most elült; Jasim egy pillanatra elámult az előtte nyíló nagy
téren, mielőtt rátért a ciprusokból álló fasorra; itt a fák néma
sötétje döbbentette meg, a sötét, amely csaknem az Oszmán
Birodalom kellős közepén borult rá. Csak az alagút végén
pislákoló lámpa fénye akadályozta meg, hogy hatalmába
kerítse az éjszakai erdő rémisztő hangulata.
A fasorból és fürgén a legutolsó kapu oszlopos
előcsarnoka felé vette az irányt; több kapu is hirdette a Fényes
Porta hatalmát, de mind közül ez volt a legfényűzőbb, a Porte
296
del’ Felicita, a Boldogság Kapuja. A második udvarról indult,
ahol a vezírek, írnokok, levéltárosok és nagykövetek
várakoztak, de itt tűzték ki a rendeleteket is, amelyek az
emberek életét irányították a Vörös-tenger és a Duna között. A
kapu túloldalán volt a harmadik udvar szent területe, ahol
pedig egyetlen hatalmas család éldegélt; létüket a szultán, a
sahin-sah, Isten földi helytartójának jelenléte tette értékessé.
A helytartó ajtaja azonban jól be volt zárva.
Jasim dörömbölését elnyelték a vassal kivert
kapuszárnyak – akár egy sziklafalat is püfölhetett volna.
Dühösen hátrált néhány lépést és felnézett. Végignézett a
falakon. A külső falak mögött a birodalmi konyhák sorakoztak
hosszú kupolasorral, akár tálak a polcon; arra nem mehetett.
Balra fordult hát, és szaporán a levéltár felé indult.
Senki nem állta útját, mikor benyomta a berakásos ajtót,
amely nyikorogva kinyílt, Jasim pedig belépett az
előcsarnokba. Az előtte lévő ajtó félig nyitva várta, így Jasim
egy pillanat alatt az ismerős iratteremben találta magát.
– Ibu? – szólt suttogva.
Nem jött válasz. Megint megpróbálta, most kicsit
hangosabban.
– Ibu, itt vagy? Én vagyok az, Jasim.
A terem végében pislákoló apró gyertya eltűnt, aztán
hirtelen megint felbukkant. Valaki mozgott a sötétben.
– Ne félj. Segítened kéne.
Szandál surranása hallatszott a kövön, és Ibu kilépett a
fényre. Elkerekedett szemekkel bámult Jasimra.
– Mit tehetsz te itt? – kérdezte Ibu félig suttogva.
– Ki akarok menni a hátsó ajtón, Ibu. Ki tudsz engedni?
– Van hozzá kulcsom. De... én nem megyek.
– Nem, te itt maradsz. Tudod, mi történik?
– Új vagyok még. Nem kérdezősködtem, de valamiféle
találkozó. És veszélyes is.
– Gyerünk.
297
 A kisajtó arra a folyosóra nyílt, ahol Köszem válidét a
halálba hurcolták. Jasim megszorította Ibu kezét.
– Sok szerencsét – suttogta a fiatalember.
Az őrterem ajtaja csukva volt. Jasim gyorsan lenyomta a
kilincset és belépett.
– Hívattak – közölte.
Jöjj közelebb.
Az alabárdosok nem mozdultak.
Meg sem próbálták megakadályozni, hogy Jasim
bejusson; mintha játékkatonák lettek volna, akiket elfelejtettek
felhúzni.
Egy pillanatig ő is dermedten állt és a válide udvarára
bámult.
Aztán nagyon halkan becsukta az ajtót.

121

A HÁREM rabszolgáinak hálószobái a válide udvarának

egyik oszlopsora felett húzódtak; Jasim csendben benyitott, és
egy szőnyegekkel, matracokkal zsúfolt apró, egyszerű
szobában találta magát. Csak néhány gyertya égett a padlóra
tett tányérokon. Az ágyak üresek voltak, de a rácsozott
ablakoknál mocorgó árnyak elárulták, hogy a hárem
rabszolgái mind odagyűltek, hogy jobban lássanak.
Az egyik rabszolgalány felsikoltott, amikor Jasim mögéje
lépett. Az újdonsült vendég a szájához szorított ujjal csendre
intette, aztán ő is lenézett az udvarra.
Jasim soha nem felejtette el, amit ekkor látott. Balra a
válide állt a lakosztálya bejáratánál, mögötte pedig a
háremhölgyek tömege; a nők kiözönlöttek az ajtón és három
sorba álltak a falak mentén – talán százan lehettek, vagy annál
is többen. Volt, amelyikük teljesen felöltözve, de sokan
hiányos ruházatban; némelyek az imént ugrottak ki az ágyból
298
és még pizsamában toporogtak.
Az udvar másik felén pedig, teljes díszben ott álltak a
palota eunuchjai, a feketék és a fehérek is. Turbánjukon
ékszerek ragyogtak, kócsagtollak lengtek. Jasim szerint
háromszázan lehettek és súgtak-búgtak, mint galambok a fán.
Aztán egyszer csak elhallgattak; a Jasim alatti ajtó felé
néztek, majd mozgolódni kezdtek és két oldalt sorfalat
alkottak. Jasim már jobban látta őket, némelyiket fel is ismerte;
cobolyprémeket, kasmírkaftánokat, temérdek melltűt és
drágakövet látott rajtuk. Nem is galambok ezek, hanem
szarkák, gondolta Jasim, vonzza őket minden, ami csillog,
aranyból és gyémántból építenek fészket.
Lábujjhegyre állt, hogy azt is lássa, ki érkezik közéjük, de
már tudta. A kiszlar aga felségesen festett a hatalmas, sötét
bundában, amelyen csillogott a nedves levegőből rátelepedett
vízpára. Lassú, de meglepően könnyed léptekkel haladt. A
stafétabotot szorongató keze tele volt gyűrűkkel. Arca
elveszett a legfehérebb muszlinból készült nagy turbán alatt,
amelyet hivatalának kúp alakú, vörös fejfedője köré csavart,
így Jasim nem tudta kivenni, milyen képet vág. Azt viszont
látta, hogy a többi eunuch lesüti a szemét, mintha nem
mernének egyenesen az arcába nézni. Jasim ismerte ezt az
arcot, ráncos volt, mint egy majomé; véreres szemek, kövér,
lógó pofazacskók – ez az arc a bűn bélyegét viselte, méghozzá
üres közönnyel.
Az eunuchok sorfala most szétnyílt; a kiszlar aga egyedül
állt közöttük és a válide felé nézett az udvar tűlsó végébe.
Nem emelte fel a kezét, mert nem is kellett. Nem zúgolódtak.
– Eljött az óra.
Lassan beszélt; magas, rekedtes hangján szavalta:
– Mi, a szultán rabszolgái kihirdetjük az órát.
Mi, a szultán rabszolgái összegyűltünk a védelmére.
Mi, akik a trón előtt térdelünk, megtartjuk a hatalom
szentségét.
299
 Mi beszélni fogunk a fiaddal, urunkkal és
parancsolónkkal, a sahinsahhal!
A főeunuch felemelte a hangját, mikor így kiáltott:
– Eljött az óra!
Az eunuchok soraiból is feltört a bizonytalan kiáltozás:
– Az óra! Az óra!
A válide egész idő alatt meg sem moccant, mindössze az
egyik kecses lábával topogott a kőlépcsőn.
A főeunuch felemelte a karjait; ujjai karomszerűen
behajtottak.
– Zászlót kell bontani. Le kell csendesíteni Isten és a nép
haragját. Vissza fog térni a hitetlenség homályából és a hit
védelmében megragadja az Oszmán kardját! Ez maga az út.
Meg van írva, hogy a tudók eljönnek és eggyé válnak a
Lényeggel. Kalifánknak és szultánunknak, a horizontok
urának ez a végzete. Felkelt a nép, az oltárok is előkészültek.
Isten ébresztett fel bennünket e tizenegyedik órában, a
helyreállítás órájában!
– Hozzátok hát elő! – üvöltötte borzalmas hangon. Félig
ökölbe szorított kezei az oldalához hanyatlottak. Hangja
rekedt suttogásra váltott: – Mutassátok a Lényeget.
Jasimhoz hasonlóan a válide is kissé ripacskodónak
találta az előadást. Odafordult egy szolgához és valamit
mormogott neki, Jasim megcsodálta tökéletes profilját, amely
még mindig éles volt és gyönyörű, és észrevette az asszony
lusta macskatekintetét is, amivel a főeunuchra nézett. Ez a
tekintet veszélyt jelentett. Jasim kíváncsi volt, hogy vajon a
kiszlar aga észrevette-e.
– Kiszlar – kezdte a válide derűs megvetéssel a
hangjában. – Néhány jelenlévő hölgyünk egyáltalán nem
mondható jól öltözöttnek. Felhívnám a figyelmedet arra, hogy
az éjszaka hideg. Ami pedig téged illet, te sem vagy
megfelelően öltözve.
Enyhén felszegett állal vizsgálgatta a kiszlart. Az eunuch
300
dühösen összehúzta a szemét.
– Nem, kiszlar, a turbánod rendben van. De úgy látom,
az én ékszereimet viseled.
Egészen jól csinálja, gondolja Jasim ökölbe szorult kézzel.
A válide szemlátomást tudja, hogyan használja az értesüléseit.
A főeunuch kitágult orrlyukkal fújtatott, de ösztönösen
lesütötte a szemét. Hogy ez a zavartságát jelezte-e, amit egy
nála hatalmasabb nő váltott ki, vagy pedig csak a válide
váratlan kijelentésére reagált, Jasim bizony nem tudta
eldönteni. De a kiszlar aga kinyitotta a száját, aztán becsukta,
mintha nem tudná megformálni a szavakat.
A válide hangja olyan volt, mint a lágy selyem.
– És gyilkoltál is értük, ugye, kiszlar?
Az eunuch a válidére emelte a mutatóujját. Jasim látta,
hogy reszket.
– Ők a... hatalmamat szolgálják! – rikácsolta. Most már
rögtönzött; olyan kijelentést tett, amelyet nem akart, és így
nem győzhetett. Minden egyes szavával gyengült a hatalma.
Jasim a szeme sarkából észrevette, hogy egy fehér alak
oson a fal mellett. A lányos illető, mint valami macska, az
eunuch felé iramodott.
Az eunuch nem láthatta, mert kinyújtott karja eltakarta a
lopakodó lányt.
– Hozzátok elő a szultánt, vagy nem állok jót magamért!
– rikoltotta a kiszlar aga.
Jasim ebben a pillanatban felismerte a lányt.
Ez a lány lopta el a gözde gyűrűjét.
Behunyta a szemét, újra maga előtt látta a lány gyönyörű,
dacos arcát, amely mögé elzárta előle a gondolatait.
De Jasim most rájött, mit látott azon az arcon. A gyászt.
Egy rabszolgalány felsikoltott mellette, kizökkent az
álmodozásból. A fehér ruhás lány az óriási eunuchra vetette
magát, de az félrecsapta, mint egy legyet. A lány rögtön talpra
szökkent, és Jasim csak most látta, hogy tőr van a markában,
301
hosszú, hajlított acél, formára olyan, akár a skorpió fullánkja.
Újra nekiugrott a kiszlarnak, de ezúttal összeölelkeztek, mint a
szerelmesek; a karcsú fehér lány és a hatalmas, dülöngélő
fekete férfi.
De a lány nem volt ellenfél a kiszlarnak. Két keze a lány
nyakára zárult, aztán egy roppant erőteljes mozdulattal
letaszította magáról. Ujjainak nyoma terjedő foltként borította
el a lány nyakát, aki vadul rúgkapált, de elcsúszott a nedves
kövön. A kiszlar kezébe karmolt, de ez édeskevésnek
bizonyult az aga ellen. Az eunuch felmordult, félrerúgta a
lányt. A karcsú test a földre roskadt és úgy is maradt.
Senki sem mozdult. Már a válide sem topogott.
Az egyik hölgy hirtelen felsikoltott és a szája elé kapta a
kezét. A kiszlar hátrafordult, mintha újabb támadást várna, de
furcsán mozgott. A nők hátrahőköltek.
A kiszlar aga szóra nyitotta a száját.
Köhögött.
Mindkét kezével a gyomrához kapott.
Az eunuchok zúgolódtak mögötte. Főnökük lassan
feléjük fordult, Jasim ekkor látta meg, mitől sikított a
háremhölgy.
Egy cserkesz tőr díszes markolatától.
A kiszlar köpködött, miközben tengelye körül
megfordulva, nagyon lassan rogyott a kövezetre. Lába
elgyengült, térde roskadt, miközben egyre szorongatta a
hasába szúrt tőr markolatát, arcán pedig rémült döbbenet
tükröződött, amit magával vitt a sírba.
A kiszlar aga fejjel előre a földre zuhant.

122

PILLANATNYI csend után kitört a pánik. Az eunuchok

az ajtóknál tolongtak, fejvesztve menekültek, hogy minél
302
messzebb kerüljenek elesett főnöküktől. Lökdösődve, egymást
csaknem letaposva próbáltak kijutni, aztán egyesek az
Arányút felé futottak, mások az oszlopsor alá, ahol Jasim már
nem láthatta őket. Az alabárdosok biztos mozdulatlanul
állnak, míg emberek tucatjai rohannak saját vackuk
menedékébe, és holnap egy sem akad, aki bevallaná, hogy ma
este itt szobrozott, elmélkedett Jasim.
Egymásra mutogatnának.
De legalább egyvalakiért személyesen kezeskedhetett.
Örült, hogy Ibu helyesen döntött, ott maradt a dohos szövegek
és rongyos iratok világában.
Az eunuchok mind egy szálig eltűntek az udvarból;
ékszerek, papucsok, de még a pálcáik is szétszórva hevertek a
macskakövön. Néhányan megpróbálták ugyan elejét venni a
megfutamodásnak, rángatták társaikat, bátorító szavakat
kiabáltak. „Akkor is eljött az óra!” De a többiek csak
szaladgáltak, mint a csirkék a baromfiudvarban, így a biztatás
is a hangzavarba veszett. Mindenki elment.
A nők azonban mozdulatlanul várták úrnőjük parancsát.
A főeunuch és a halott lány még mindig ott feküdt a csillogó
macskakövön, akár egy óriási sakkjátszma két kiütött bábuja –
fehér gyalogot áldoztak a fekete bástya ellen. Illetve önmagát
áldozta fel. Kezdettől fogva övé volt a gyűrű. Szerelmi zálog
volt; a lány megkérte szultánhoz készülő kedvesét, hogy
viselje – Jasim legalábbis így sejtette. E falak között egyéb
formái is léteztek a szerelemnek, nem csak férfiakat szerettek a
nők – már amennyiben egy ilyen kapcsolatot szerelemnek
lehetett nevezni. Mit is mondott az öltöztető? Hogy ez a gyűrű
felbukkan itt-ott; de titkos jelkép volt rajta, rejtett üzenet. Most
már megértette. Végtelen körforgás, egymást elnyelő kígyók.
Csalódottság, izgalom, kéj – mind egyenlő mértékben – és
utódok nélkül.
A válide kilépett az udvarra, a nők a lány holtteste köré
gyűltek, felemelték és az oszlopsor alá vitték.
303
 Jasim még most is szánalmat érzett az ember iránt, aki
megölte a lányt és a szerelmét is. Néhány órája még ott
beszélgettek, ahol most feküdt, és a kiszlar felidézte Jasimnak,
hogyan halt meg a szultán apja, Szelim, miközben ő
muzsikával szórakoztatta a háremhölgyeket. Saját elődje
hajtotta végre a gyilkosságot. Vajon ez lett volna az egyik
hagyomány, amit meg akart őrizni – hogy a szultánokat a
kiszlar agájuk öli meg?
De miért lopta el a válide ékszereit? Talán valamiféle
őrült magyarázat van rá; beszűkült, ravasz, babonás öreg
fejében összefüggésbe hozta az ékszereket a hatalommal, ezért
ellopta, hogy ez a pár varázserejű csecsebecse átsegítse őt
pályafutása legnagyobb válságán.
Jasim követte a szétszaladó rabszolgalányokat, lement a
lépcsőn, aztán az őrtermen át a folyosó felé vette az irányt.
A levéltár ajtajának kilincsét markolászva
elgondolkodott. Mit mondjon a fiatalembernek?
Benyitott az ajtón. Ibu éppen ott állt, lámpással a
kezében.
– Mi történt? Kiabálást hallottam.
Felemelte a lámpát és Jasim mögé világított a folyosóra.
– Mi a baj? – kérdezte Jasim.
Ibu Jasim háta mögé nézett. Tétovázott.
– Egyedül vagy? Ó. Azt hittem, valaki mást hallottam. –
Kezével legyezte magát. – Hú, de meleg van.
Jasim elmosolyodott.
– Hamarosan tényleg az lesz, ha nem oltjuk el a tüzeket.
– Az igaz – szólt Ibu félmosollyal.
Jasim megfogta az ajtófélfát és nekitámaszkodott, közben
a padlót nézte. Belegondolt, hogy Ibu egymagában dolgozott
odabent, míg a többi eunuch a szultánt sakkban tartotta a
válide udvarán. Eszébe jutott a kis hátsó ajtó, amelyen az
imént lépett be kényelmesen, és eszébe jutott a janicsárfa alatt
álló társaság is. Ugyebár gyorsan követték egymást az
304
események. A városi lázadás és a szultán meggyőzése... Az
összeesküvőknek kommunikálniuk kellett valahogy – a
kintieknek is értesülniük kellett a szultán titokzatos
megdicsőüléséről.
Közvetítő kellett, méghozzá olyan, aki a hárem zárt
világából hírt vihetett a várost fenyegető embereknek.
Jasimnak gombóc volt a torkában.
– Honnan tudsz te a tűzről, Ibu? – kérdezte halkan.
Nem akarta látni Ibu arcát. Nem akarta belátni, hogy
igaza van, hogy Ibu az egész történet kulcsfigurája. De mégis
be kellett látnia, mert Ibu hebegve próbált válaszolni neki. És
mert a levéltár magas falai közé zárt dolgozók egyszerűen
nem láthatták a tüzeket, nem is hallhattak róluk, hiszen Jasim
is csak közvetlenül azelőtt látta meg, hogy belépett a félig
elhagyatott palotába.
Ibu előre tudta, mi készül.
Tekintete kelletlenül vándorolt a fiatalember arcára.
– Nem sikerült, Ibu. A főeunuch meghalt. Ne várd a
többieket.
Elnézett a levéltáros mellett, a sötét polcokon túlra, az
ajtó felé. A lámpa fénye pislogva ragyogott. Jasim szorosan
becsukta a szemét, aztán újra kinyitotta. A fény kitisztult.
Ibu megfordult, óvatosan tette a lámpát az asztalra. Ujjait
az alján tartotta, mintha áldozati tárgy lenne, ő pedig
imádkozna, gondolta Jasim. Ibu a kis tűzgyűrűbe nézett és
szomorú arca valahogy arra az emberre emlékeztette Jasimot,
akinek a holtteste kint hevert az esőmosta udvaron. Évekkel
ezelőtt a kiszlar aga is biztosan olyan volt, mint Ibu. Kedves és
karcsú. Elragadó. Az idő és a tapasztalat megvastagította, de
valaha ő is bájos volt.
– Nincs még vége, Ibu – mondta lassan. – Meg kell
mondanod nekik Állítsd le az akciót. Nem jött el az óra.
Ibu szaporán szedte a levegőt. Orrlyukai kitágultak.
Finoman levette ujjait a lámpáról, aztán a fülcimpáját
305
húzgálta.
Jasimnak elkerekedett a szeme.
– Darfur? – kérdezte.
A fiatalember ránézett és megrázta a fejét.
– Nincs ott semmi. Csak kunyhók. Krokodilok a
folyóban. Bozótmalacok az úton, meg kutyák. Ő mondta, hogy
jöjjek. Akartam is.
Jasim az ajkába harapott.
– Négy fivérem és hat nővérem van – folytatta Ibu. – Mi
mást tehettem volna? Néha küldött nekünk egy kis pénzt.
Mikor főnök lett, értem küldetett.
– Értem.
– Anyám nagybátyja – mondta Ibu. Jasim bólintott.
– Nagyapám testvére. És én jönni akartam. Még a kés
alatt is boldog voltam. Nem féltem.
Ugyan, gondolta Jasim; te túlélted. A düh és a
kétségbeesés közül valamelyik segített túlélni. Neki a düh
segített. És Ibunak? A krokodilokkal teli sáros falu, a
sivatagban előkerült kés, a megmenekülés ígérete.
– Figyelj rám, Ibu. Ami történt, megtörtént. Nincs többé
pártfogód, de én kezeskedem érted. Most viszont velem kell
jönnöd és megmondanod a kintieknek, hogy vége a játéknak.
Elmúlt az óra. Minél előbb tedd meg, Ibu, különben sokan
meg fognak halni.
Ibu reszketett és egy pillanatra az arca elé emelte a kezét.
– Te... te leszel a pártfogóm?
– Ha most rögtön velem jössz. Tőled kell hallaniuk. Hol
várakoznak? A fa alatt?
– Igen, a janicsárfa alatt – szólt halkan Ibu.
Most rögtön indulnunk kell, hogy ne legyen ideje
megijedni, gondolta Jasim. Mielőtt túl késő lesz. Megfogta Ibu
karját.
– Gyere – mondta.

306
123

Az ORTAKAPI-kapuhoz érve Jasim lelassította lépteit.

– Ibu – szólt halkan. – Én eddig mehetek. A jelenlétem
csak ártana. Meg kell mondanod nekik, hogy a kiszlar aga
meghalt és a palotában nyugalom van. Csak ennyit. Érted?
Ibu megfogta Jasim karját.
– Itt leszel?
Jasim tétovázott.
– Meg kell keresnem a szeraszkert – mondta. – Téged
nem fenyeget semmi veszély, ezek itt a hírnököt várják. Most
menj!
Vállon veregette Ibut és nézte, ahogy a fiatalember átsétál
a kapun és odamegy a platánfa árnyékában álldogálló
csoporthoz. Látta, hogy az emberek felélénkülnek,
valamennyien a hírnök felé fordulnak, és mikor már biztosan
tudta, hogy kizárólag Ibura figyelnek, átsurrant a kapun és
eltűnt az első udvar szemközti falának árnyékában.

124

DZSINGISZ Jalmük tüzértiszt a rohamszíja alá dugta az

ujját és végighúzta egyik fülétől a másikig, hogy enyhítsen a
szíj szorításán. Tíz éve szolgált az Új őrségben, öt éve került át
a közkatonáktól a tüzérségi hadtesthez, és a tíz év alatt csak
egyvalamire volt panasza, méghozzá a katonák kötelező
fejfedőjére, a kemény bőrszíjjal ellátott ferengi csákóra. Most
tíz ágyúból álló zászlóaljt irányított; a kezelőszemélyzet
összesen negyven főt számlált.
Morogva nézett a Hippodrom felé. Átküzdötte magát
Szíria tűzforró sivatagán. Örményországban a kozákok
letarolták a gyalogságot és az ő sáncvonalát támadták;

307
szablyáik villogtak a napfényben, tajtékos lovaik orrából dőlt a
habos nyál, a felettese pedig közölte vele, hogy amelyik katona
elhagyja a helyét, azt lelövi. Megtanulta, hogy a csata több
nap, több óra várakozás, amikor messze kell űzni minden
gondolatot; csak rövid, brutális ütközetek szakítják meg a
várakozást, de ilyenkor sincs idő gondolkodni. Azt hagyd a
feletteseidre, mondták neki újra és újra.
Most már ő maga is felettes volt, de amennyire ő látta, a
gondolkodás elleni rendelet továbbra is élt. A parancsokat
közvetlenül a szeraszkertől kapta, aki őrült módjára cikázott a
sorok között, beállította az ágyúk pozícióját, parancsolgatott a
katonáknak, mindenkit engedelmességre buzdított. Dzsingisz
nyilván nem ellenkezett, de ő maga is isztambuli volt, nem
holmi anatóliai újonc, és igen furcsának találta, hogy a saját
városában van, ráadásul fegyverben, mégis tétlenül nézi,
hogyan válik az egész környék a lángok martalékává.
Azt kívánta, bárcsak Ahmed szultán mecsetjéhez
vezényelték volna, vagy esetleg a másik, ismeretlen helyszínre,
a város közepére, ahol a katonák egészen biztosan minden
erejükkel oltják a tüzet, nem pedig az ágyúkat állítgatják ide-
oda, és nem azzal bajlódnak, hogy távol tartsák a tömeget a
palotától. A szeraszker azonban nagyon pontosan parancsba
foglalt mindent. Egyeztették az óráikat is, hogy csaknem egy
óra múlva pontosan kezdődhessen a zárótűz. Dzsingisz
Jalmük nem értette, de nem is kérdőjelezte meg e zárótűz
szerepét, ám a szeraszker személyesen készítette elő ezt az
akciót, ágyúról ágyúra haladt egy köteg koordinátával, mintha
maga a tüzértiszt nem tudná őket megbízhatóan beállítani.
És közben megint csak várunk, gondolta magába
roskadva. Várnak, közben meg ég a város.
Megpillantott egy barna köpenyes férfit, aki a szeráj
kapujánál beszélgetett két őrrel; a tüzértiszt elkomorodott.
Egyértelműen parancsba adták neki, hogy civil nem léphet a
hadműveleti területre. Ez az ember a kapun osonhatott be a
308
palota felől. Dzsingisz Jalmük kihúzta magát, és megindult
feléjük. A fickó jobban teszi, ha visszamegy oda, ahonnan jött,
méghozzá gyorsan, akár a palotából érkezett, akár nem,
különben megnézheti magát.
Öt métert sem tett meg, mikor a barna köpenyes
megfordult, körbenézett; az egyik őr Jalmük irányába
mutatott, mire a férfi megindult felé, még intett is neki.
– Ide figyeljen – kezdte Dzsingisz, de a civil beléfojtotta a
szót.
– Jasim Togalu, birodalmi szolgálat – mondta kurtán. –
Beszélnem kell a szeraszkerrel, méghozzá most rögtön.
Hadműveletileg szükséges – tette hozzá. – Életbevágóan
fontos hírt hoztam neki.
Dzsingisz Jalmük értően pislogott. Végtére is alaposan
belénevelték az engedelmességet, és hát a füle a parancsolós
stílusra volt ráállva.
Jasim pedig szorított magában, hogy sikerüljön a trükk.
Egy pillanatig egymásra néztek.
Aztán Dzsingisz Jalmük felemelte a karját.
– Ott fent – mutatta.
Jasim követte a tüzértiszt ujjának vonalát. Át a falon, át a
nagymecset körülötti fákon. Túl a minareteken. Még
magasabbra és messzebbre.
Hagia Sophia kupolájára mutatott.
– Túl későn érnék oda – mondta szárazon Jasim.
– Sajnos meg kell kérnem, hogy mutassa meg a parancsát.

125

A SZERASZKER az egyik támpillér ólomborításának

támaszkodott, arcát a lágy fémhez érintette. Eddig nem is
érezte, milyen izgatott. Úgy égett az arca, mint a lábainál fekvő
város.
309
 Innen, a tetőről tökéletesen belátta a tájat. A Hagia Sophia
lentről egyetlen nagy gömbnek tűnt; az impozáns középső
kupolát támpillérek gyűrűje tartotta, amely szinte lebegett a
két oldalsó félkupola felett. A művészek emberemlékezet óta
így ábrázolták, tökéletes körkupolával, hiszen a legtöbb
mecseten ilyen volt; de ez esetben tévedtek. A kupola
hatalmas alapköre, amelyet boltívek sora szegélyezett, egy
ólomborítású négyzetről tört az ég felé. A négy Saroltnál volt
hely, a tető itt csak enyhén lejtett, így a szeraszker innen,
csaknem hatvan méter magasból elláthatott a hét dombon és a
szerájon is túlra, a sötét vizekre, ahol csali egy-két ringatózó
lámpás világított. Úgy képzelte, hogy nyugatabbra a vizeken
tükröződnek a lángok, amelyek még most is felfelé törtek
megannyi ragyogó szikraesővel; egyik tetőről a másikra
ugráltak, felemésztették a partmenti öreg házakat, ajtókat
szakítottak be, sikátorokon süvítettek végig. Megállíthatatlan
tisztítótűz volt ez; kétezer évnyi csalás és ámítás fűtötte.
A lángok a városhoz tartoztak. Hosszú évszázadokon át
pislákoltak, olykor elszabadultalt és rávetették magukat a
város árnyékaiban, sarkaiban összegyűlt gyújtósra, Isztambul
porlepte, törmelékes szélére, milliónyi tudatlanságban
tengődő lélek mocskára. Tűz és víz városa volt ez. Szenny és
kórság mindenhol. E város oszlófélben lévő hullaként
bűzölgött a vázparton és már annyira szétrohadt, hogy
megmozdítani sem lehetett; zsírosán csillogott a rohadástól.
A szeraszker dél felé fordult. Milyen sötét most a szeráj!
Ősrégi falai közé zárva töprengett önnön kiválóságán. A
szeraszker jobban tudta; keselyűfészek volt, tele nemzedékek
mocskával; halottak csontjaira épült és kitartóan csipogtak
benne az éhes fiókák, akiket saját ürülékük melegített; a város
körülöttük elterülő szemétdombjáról felcsípett mocsokkal
etették őket – erre a városra épült a fészkük.
A szeraszker előrelépett az ereszhez és lenézett a térre,
ahol felfegyvezett emberei álltak. Rend van és fegyelem,
310
gondolta; jó katonák ezek, az utóbbi néhány évben
megtanulhatták, mi a tisztelet és az engedelmesség. Tudták,
miféle büntetés jár az önálló akciókért. Rend és engedelmesség
teszi a hadsereget, a hadsereg pedig eszköz annak a kezében,
aki tudja, hogyan kell használni. Rend nélkül az egész csak
egy csürhe, acsarog és harap, mint a veszett kutya; céltalanul
él, minden badarságra kapható,és könnyen válik szeszélyek
áldozatává.
Ma éjjel megmutatja a népnek, ki az erősebb; a vak csürhe
és a keselyűfészek, vagy az ólom, az ágyútűz és az erős
fegyelem.
És ha kitisztul a levegő, új kezdet jön. Szép új kezdet.
Elmosolyodott, szeme csillogott a tűz fényében.
Aztán megdermedt. Ellépett a faltól, elővette a pisztolyát
az övéből.
Felhúzta az ütőszeget és egyenesen tartotta a fegyvert; a
boltívek felé célzott.
Valaki felfelé tartott a lépcsőn.
Az árnyék megnyúlt és a szeraszker meglátta az
eunuchot, aki jobbra-balra pislogott.
– Nagyon ügyes, Jasim – szólt mosolyogva a szeraszker. –
Kíváncsi voltam, eljön-e.

126

A SZERASZKER a lejtős tetőn topogott.

– Tudja, mi ez? Látja, hol vagyunk? Hát hogyne tudná. A
nagymecset tetején. Látja a kupolát a feje fölött? A görögök
Hagia Sophiának, a szent bölcsesség templomának nevezték.
‚Hatvanhárom méter magas, a kupolája térfogata ezeregyszáz
köbméter. Tudja, mennyi idős az épület?
– Még a próféta kora előtt készült – mondta Jasim
megfontoltan.
311
 – Hát nem hihetetlen? – A szeraszker elégedetten
nevetgélt. Úgy tűnt, remek hangulatban van. – És mindössze
öt év alatt épült. El tudja képzelni, micsoda erőfeszítés kellett
hozzá? Vagy hogy manapság mennyi hasznos dologra
fordíthatnánk azt a rengeteg energiát?
Újra felnevetett és toppantott.
– Hogy maradhat fent valami ilyen sokáig? Megmondom
én. Mert senkinek, még magának Hódító Mehmednek sem
volt hozzá esze vagy mersze, hogy leromboltassa.
Meglepődött?
Jasim grimaszolt.
– Nem igazán – válaszolta halkan.
A szeraszker felnézett.
– Több ezernyi kalapált ólomlap – mondta. – Több hektár.
És az oszlopok. És a kupola. Gondoljon csak bele, Jasim!
Ezernégyszáz éve kínlódunk a súlya alatt. Nem látunk el
fölötte, körülötte sem. Nem is tudjuk elképzelni nélküle a
világot. Vagy igen? Tudja, olyan, mint egy rossz szag, egy idő
után nem veszik észre az emberek. Még akkor sem, ha
megmérgezi őket.
Előrehajolt. Még most is szorongatta a pisztolyt.
– Megmérgez bennünket. Ez az egész. – Legyintett.
– Évről évre szokásokat halmozunk az előítéletekre,
tudatlanságot a mohóságra. Ugyan már, Jasim, ezt maga is
ugyanolyan jól tudja, mint én. Megfojt bennünket. A
hagyomány! Csak kavargó szenny. Hiszen még a golyóitól is
megfosztotta magát!
Jasim már nem látta a szeraszker arcát a háta mögötti tűz
fényében, de hallotta, ahogy kuncog ezen a jól sikerült
döfésen.
– Most jövök a palotából – mondta Jasim. – A szultán
biztonságban van. Volt egy afféle puccs...
– Puccs? – A szeraszker megnyalta a szája szélét.
– Igen. A palota eunuchjai lázadtak fel a kiszlar aga
312
vezetésével. Vissza akarták forgatni az időt. Helyre akarták
állítani a janicsárságot. Ahogy abban a bektasi versben állt.
Emlékszik?
A szeraszker felfújta a képét.
– Jöjjön, Jasim. Ez most nem számít. De nyilván maga is
tudja, nem? Eunuchok. Szultánok. A szultánnak annyi. A
rendelet? Gondolja, hogy a rendelettől bármi megváltozott
volna? Maga is látta tegnap az öreg iszákost, nem? Miért hiszi,
hogy ezek közül csak egy is képes valamire? Miattuk van a
gondok fele. A rendelet csak egy újabb vacak papír.
Egyenlőség, blabla. Ez alatt az ég alatt csak egyetlen
egyenlőség létezik, mégpedig amikor ott áll a sorban a társai
mellett, és parancsot teljesít. Már évekkel ezelőtt rájöhettünk
volna, de hamisak lettünk.
– A janicsárokra gondol?
A szeraszker vidáman felhorkant.
– A janicsárokra. És orosz barátaikra. Úgy tudom,
néhányan orosz területen éltek. A lázadóknak pedig az
oroszok segítsége kellett.
– Ki figyelmeztette magát? – kérdezte Jasim. – Csak nem
Derencsov?
A szeraszker nevetett.
– Derencsovnak nem kell pénz. A maga hintós barátja
volt. A sebhelyes.
Jasim a szemöldökét ráncolta.
– Patyomkin hozta magának a híreket?
– Először Patyomkin, igen. De túl sokba került. És túl
veszélyes volt.
Jasim csendben figyelte a szeraszkert.
– Szóval talált valakit, aki beszámolt magának a
janicsárokról. Aki biztonságos és nem kelt feltűnést.
– így van. Aki olcsó és jelentéktelen. – A szeraszker
elégedetten elvigyorodott. – Megtaláltam magát.
– Rajtam állt a lázadás időzítése.
313
 – Ó, több, sokkal több. Maga tartotta életben a
cselekményt. Segített megteremteni a számomra szükséges
közhangulatot. Odalent a fejvesztett város. Tessék, ők már
veszítettek. A janicsárok. A nép. És most már a palota is.
Megsimogatta a hasát; ízlett neki a helyzet.
– Most választhat élet és halál között. Úgy is
mondhatnám, vagy az államnak fogad hűséget, vagy... egy
elavult hagyományrendszer afféle romantikus tartozékának. –
Elhallgatott. – Á, igen, a birodalomnak. Nos, a döntés
megszületett. Vagy meg fog születni – csillogó gömböt vett elő
a zsebéből – nagyjából tizennyolc perc múlva. El kell dönteni,
hogy akarjuk-e mindezt, ezt a terhet, ezt a történelmet és
hagyományt, ezt a hatalmas terhet, amely úgy tornyosul
fölénk, mint Justinianus katedrálisának kupolája. Vagy pedig
újrakezdjük.
– De az emberek... – szólt közbe Jasim.
– O, az emberek. – A szeraszker kicsit félrefordult,
mintha köpni készülne. – A világ tele van emberekkel. Jó
helyen vagyunk idefent, ugye? Láthatjuk, hogyan ég le a
palota. És hajnaltól új korszak kezdődik. Hatékony lesz és
tiszta. Az Oszmán-ház jól szolgált bennünket a maga idejében.
Reform? Rendelet? Hamar feledésbe merül.
A rendszer túl eszelős és bizonytalan ahhoz, hogy
megreformálja önmagát. Újra kell kezdenünk. El kell
söpörnünk ezt a sok szemetet, a vén idiótákat, a szultánokat,
az eunuchokat, a sötétben sugdolózást. Olyan zsarnokság alatt
szenvedtünk, amelynek még ahhoz sincs ereje, hogy
megtegye, amit akar. Ennek a birodalomnak erőskezű
kormány kell. Olyan emberekkel az élén, akik tudják, hogyan
kell parancsolni. Gondoljon csak Oroszországra.
– Oroszországra?
– Oroszország megtámadhatatlan. A cár nélkül a világ
ura lehetne. Ha nem lenne az a sok herceg, arisztokrata és a
cári udvar. Képzelje csak el, ha szakértők, mérnökök, katonák
314
irányítanák. Hamarosan megtörténik... de nem
Oroszországban. Hanem itt. Az orosz rendszerre van
szükségünk, szabályozni kell a munkaerőt és kezelni kell a
híreket, értesüléseket. Ez a maga dolga lehetne, ha gondolja.
Mondtam már, hogy jól dolgozik. A modern államnak jó fülre
és szemre van szüksége. Holnap is szükség lesz rá, mikor
felvirrad a török köztársaság első napja.
Jasim csak nézett. Felderengett előtte, mikor először
találkozott a szeraszkerrel, aki nadrágban és zubbonyban
olyan esetlenül próbálta kényelembe helyezni magát a
díványon, és vonakodott a szobának háttal leülni az asztalhoz.
Most meg hibátlan nyugati úr lett belőle. Erről szólt ez az
egész?
– Köztársaság? – visszhangozta a szeraszker szokatlan
szavát. A szultánra és a válidére gondolt, és az udvar összes
nőjére; aztán eszébe jutott a lázadást vezető eunuchok
szemének ádáz csillogása, főnökük váratlan halála.
A szeraszker tudta, hogy össze fognak gyűlni. És ő maga,
Jasim győzte meg a szultánt, hogy engedje be a városba a
tüzérséget.
– Így van – szólt a szeraszker kurtán. – Utoljára láttuk
azokat a roskatag vén bolondokat. Hetet-havat összehordanak
a hagyományokról! Totyognak a saját fészkük körül, mint a
féleszű csirkék. Dacolnak a történelemmel.
Kihúzta magát.
– Fogja fel úgy, mint egy műtétet. Persze fáj. A sebész
kése kegyetlen, de kivágja a beteg húst.
Jasim érezte, hogy lassan megnyugszik. A feje is
kitisztult.
A szeraszker még mindig beszélt.
– A türelmeseknek enyhülést hoz a szenvedés – mondta.
– Modemek lehetünk, Jasim; modernnek kell lennünk. Azt
gondolja, hogy a modernséget csak úgy meg lehet venni? A
modernség nem árucikk. Hanem az elme egyik állapota.
315
 Valami kavargóit Jasim emlékezetében. Megpróbálta
elkapni ezt a csalóka formát, mert hallotta már e szavakat. A
férfi még mindig beszélt; Jasim érezte, hogy az emlék
kicsúszik a kezéből.
– A hatalom átrendezéséről van szó. A régi hatalomnak
vége. Az újjal kell foglalkoznunk.
– Foglalkoznunk?
– A vezető rétegnek. A tanult embereknek. Az
olyanoknak, mint maga meg én.
Senki sem olyan, mint én, gondolta Jasim.
– Az embereket irányítani kell. Ez nem változott. Az
irányítás módja viszont változni fog.
Nincs két egyforma ember. Olyan vagyok, mint senki
más.
Szabad maradok.

127

– Én most lemegyek – szólt halkan a szeraszker. – Maga

pedig... maga sajnos idefent marad. Azt hittem, esetleg velem
tart, de mindegy.
Intett a pisztolyával, mire Jasim kilépett a boltívek alól a
lejtős tetőre.
– Mit szólna, ha óvatosan helyet cserélnénk? – javasolta a
szeraszker. Néhány pillanatig kerülgették egymást, végül a
szeraszker ért a boltívekhez.
– Tudja, nem szeretném lelőni. Még mindig hiszek benne,
hogy talán meggondolja magát. Mikor a csapatok
visszavonulnak. Mikor ez az épület is lángra kap.
De Jasim nem igazán figyelt rá. A szeraszker jól látta,
hogy az eunuch tekintete tovább vándorol az ő arcáról, és
szinte önkéntelenül elkerekedik a szeme. De mégsem fordult
hátra. Őt nem lehetett ilyen elterelő hadművelettel átejteni.
316
 Ámde Jasim nem színlelte a megdöbbenést. Két különös
alak bukkant fel a lépcsőn a szeraszker mögött. Az egyiknek
sötét haja volt, a másiknak szőke, és mindketten hívőnek
voltak öltözve, s Jasim esküdni mert vokia rá, hogy amikor
utoljára látta ezt a két fickót, szalonkabátot és kravátlit viseltek
a brit követségen.
– Excusez-moi27 – szólalt meg a szőke. – Mais... parlévú
francais?28
A szeraszker megpördült, mintha meglőtték volna.
– Ez meg mi? – hörögte bizalmatlanul Jasim felé.
Jasim elmosolyodott. A szőke fiatalember elnézett a
szeraszker mellett és neki integetett.
– Je vous connais, m’sieur... ismerem magát, ugye?
Compston vagyok, ő pedig Fizerley. Maga a történész, ugye?
Volt a hangjában egy árnyalatnyi kétségbeesés, amit
Jasim helyénvalónak talált.
– A brit követség hivatalnokai – közölte Jasim a
szeraszkerrel. – Úgy képzelem, jóval modernebbek, mint
amilyennek kinéznek. És hatékonyabbak is, ahogy maga
mondaná.
– Lelövöm őket – vicsorogta a szeraszker. Rájuk fogta a
pisztolyt, mire azok visszahőköltek.
– Én a maga helyében nem tenném – mondta Jasim.
– A maga köztársasági hajnala hamar estébe fordulhat, ha
brit ágyúnaszádokat hoz az ajtónk elé.
– Nem számít – mondta a szeraszker. Aztán lehiggadt. –
Szóljon neki, hogy takarodjanak.
Jasim szóra nyitotta a száját, de szavait elnyomta a
felrobbanó lövedékek tompa, mennydörgésszerű hangja.
Megremegett a föld a lábuk alatt.
Miután elült a robbanások zaja, a szeraszker előkapta a
zsebóráját és az ajkába harapott.
Túl korán van, gondolta. Aztán azt, hogy nem számít.
Hadd menjen az a zárótűz.
317
 Az órájára nézve várt.
Tizenöt másodperc. Húsz másodperc. Szóljanak azok az
ágyúk.
Veríték gyöngyözött a homlokán.
Újabb robbanás hallatszott, az elsőnél valamivel
gyengébben.
A szeraszker diadalmasan Jasimra pillantott.
De Jasim már elfordult. A tetőn állt kitárt karokkal és
szétnézett a városon, miközben a szél belekapott a köpenyébe.
A szeraszker látta, hogy mögötte felderül az ég. A fény
visszaverődött a kupola pilléreiről, így Jasim alakja csodásán
kiemelkedett az ég hátteréből. A szeraszker hallotta a fényt
követő dörrenést. Újabb fény villant, mintha gránát robbant
volna, aztán újabb dörgés hallatszott; a szeraszker elkomorult.
Valami nem stimmelt. Rossz irányból jött a hang és a fény.
Először hallania kellett volna az ágyútüzet, aztán látnia a
lövedékek becsapódását.
A szeraszker leugrott és futásnak eredt; egyáltalán nem
keltett zajt a vastag ólomlapokon.
Jasim utánaeredt, de a szeraszker túl gyors volt. Egy
szempillantás alatt meglátta, amire nem számított, és kiváló
taktikai érzékkel megállapította, mit jelent mindez őrá nézve.
Az ágyúk a város rossz felét lőtték, messze robbantak a
gránátok. De nem lassított. Kicsit visszahőkölt, mikor Jasim el
akarta kapni, de a következő pillanatban már a csatornánál
járt, aztán félig futva, félig csúszva ereszkedett le az oldalsó
félkupolán.
Még nézni is rossz volt, olyan gyorsan siklott. Jasim a
kupola széléhez sietett és megpróbált lemászni a kúp alakú
tetőre, de a szeraszkert már szem elől tévesztette, aki aztán
mégis feltűnt jóval lejjebb; éppen lefelé csúszott egy meredek
tetőn.
Egy pillanatig az egész város a lába előtt hevert. Újra látta
a szeráj sötét tömbjét. Látta a Boszporuszon pislákoló fényeket.
318
Látta, hogy férfiak és nők özönlenek át a téren, a távolban
pedig lángok ömlenek a tüzérség ütötte tátongó lyukakból,
ahol véget ért a lövedékek röppályája.
A szeraszker pályája sem tartott már sokáig.
Évekkel később egy örmény hadellátó, aki gazdag
özvegyasszonyt vett el és hat gyerekük született, elmesélte,
hogy egyszer majdnem agyonütötte őt egy égből pottyant
tiszt.
– Mert nem közkatona volt ám – zárta mosolyogva a
történetet. – A kegyes Isten tábornokot küldött nekem, és
tessék: azóta is velük üzletelek.

128

– KÍSÉRŐRE van szükségem, Palewski – magyarázta

Jasim. – Tudod, olyasvalakire, aki jő viszonyban van a
szultánnal. Elvárná. Ti meg jő cimborák vagytok, nem?
Szombat reggel volt. Jasim ablakát eső verdeste; már
hajnal óta szakadt, a tűzzel harcoló Új őrség nagy örömére. Az
ágyúik ütötte rések megfékezték a lángokat, így azok nem
terjedtek a kikötőn túlra, és bár komoly volt a kár, mégsem
haladta meg az 1817-es vagy az 1807-es tűzvész okozta
pusztítás mértékét, de még egy tucatnyi nagy tűzét sem, amely
mind azon a környéken tört ki az előző évszázadban. És
mindent összevetve, a kikötő nem tartozott Isztambul
legbecsesebb negyedei közé.
Palewski két ujjal megsimogatta a bajszát, hogy elrejtse a
mosolyát.
– Cimborák vagyunk, ez a jó szó, Jas. És nem felejtem el
megajándékozni a szultánt egy kis aprósággal, amit ma reggel
hoztak nekem, ugyanis, a gondviselésnek hála, megmenekült a
kikötői tűzvésztől.
– A, a gondviselés – visszhangozta Jasim.
319
 – Igen. Múlt csütörtökön észrevettem, hogy eléggé
leapadt a készletem, így rögtön rendeltem néhány újabb
rekesszel a vámszabad raktárból. Te mit gondolsz?
– Igen, azt hiszem, a szultán méltányolni fogja a gesztust.
No nem mintha meginná.
– Nyilván nem. Meg például buborék sincs benne.
Egymásra mosolyogtak.
– Bocsánatot kérek a múlt éjjeli bandita miatt – mondta
Palewski.
Jasim ásított és a fejét ingatta.
– Nem tudom, mivel ütötted meg, de kezesbárány volt,
mire visszaértem. Csini és a barátja elcseverésztek vele, szinte
hihetetlen. Persze nem sokat mondott, de úgy tűnt, élvezi a
társaságukat. Csini azt mondta, elviszi egy doktorhoz. Azt
hiszem, lódoktort mondott, de akkor is. Nagyon hálásnak
mutatkozott, mikor elmagyaráztam neki.
– Elmutogattad?
– Jelbeszéddel. Akkor tanultam meg, mikor az udvarnál
szolgáltam.
– Értem. – Palewski elkomorodott. – Tudod, én nem is
ütöttem meg a fickót.
– Tudom. És örülök neki. Átjössz hatra?

129

JASIM mélyen aludt délután egyig, aztán bóbiskolt még

egy órát, közben egyik álomból a másikba repkedett; végig
ismerős hangok beszéltek hozzá, de ismeretlen nyelveken.
Egyszer a szeraszkert is megpillantotta, aki álmában
tökéletesen beszélt franciául, de enyhe karibi akcentussal –
Jasim végül erre riadt fel. Álmodta, hogy a szeraszker az álmai
nyelvén szólalt meg? Az elme egyik állapota. Forgatta a
mondatot a fejében, aztán felült, de kábának érezte magát.
320
 Felkelt, köpenyét a díványon hagyta. Meleg volt a
szobában, égett a kályha; biztos a főbérlőnője gyújtott be,
miközben aludt. Megfogta a teáskannát és a szénre tette.
Három csipetnyi fekete teát szórt a kannába. A tűzhely mellé
rakott serpenyőben talált még néhány mantit; úgy látszik,
Csini megfőzte és megette a vacsoráját a barátnőjével – talán
még a néma is kapott belőle. De neki is hagytak valamit.
Felrakta a serpenyőt a tűzre és figyelte, hogyan olvad el a
vaj, aztán egy fakanállal megkeverte a mantit. Gondolta, hogy
mártást is készít hozzá a korsóban lévő paradicsomkrémből,
aztán úgy döntött, hogy kész a manti, ő pedig éhes, így a
serpenyő tartalmát egyszerűen tányérra borította és tört rá egy
kevés feketeborsot.
Be kellett vallania, hogy nem a legjobbra sikeredett; kicsit
megkeményedett a széle, de valójában csodálatos volt. Öntött
magának egy csésze teát, megcukrozta, aztán cigarettára
gyújtott, hátradőlt a díványon, a rácsozaton csillogó
esőcseppeket bámulva; az eső már elállt, és a halovány téli
napfény még utoljára megmutatta magát, mielőtt beleveszett
az éjszakába.
Palewski majdnem eltalálta, gondolta Jasim. Veszélyes
bál volt ez, ahol ők csak nézők maradtak, nem lettek táncosok.
Csak álltak és néztek tanácstalanul, zavartan, miközben dúlt
az ősi harc, amely sosem dőlt el régi és új között, reakció és
megújulás, emlékezet és remény között. Ők túl későn érkeztek,
mikor a múlt éjjeli mantinak már megégett a széle. Aztán
beszélt a tüzértiszttel, aki időben elfordította az ágyúkat.
Valamivel később körbenézett a szobán, nagy-nagy
nyugalommal egyik tárgyról a másikra pillantott, aztán
megtalálta, amit keresett. Mosolyogva a kezébe vette a kis
zománcozott tőrt, amelynek nem volt gomb a markolata
végén, viszont a gyönyörűen fényezett markolat és a hüvely
egyetlen, hegyes félholdat alkotott. Félig kihúzta a tőrt és
megcsodálta a tökéletes acél csillogását, aztán visszatolta a
321
hüvelybe.
Hidegen kovácsolt damaszkuszi acél volt, ezerévnyi
tapasztalat szülte – és mivel oly kiválóan volt megmunkálva,
alig látszott, hogy dolgoztak vele. Persze manapság nem
készítettek ilyesmit. Jasim kíváncsi volt, vajon a lány
észreveszi-e majd, milyen különleges darab, de ez nem is
számít. Gyönyörű és megnyugtató tárgy volt. Veszélyt rejtett,
de védelmet is. Talán majd néha előveszi és nézegeti, és a
fehér, északi jégvilágban eszébe jut majd néhány kedves
emlék, amitől mosolyra fakad.
Percekig simogatta még a tőrt, elgondolkodott róla, aztán
elkomodva gyengéden letette, majd felkelt és megmosakodott
a lavórban, amilyen alaposan csak tudott.

130

– MEGPRANCSOLTÁK nekünk, hogy ne engedjünk be

senkit, amíg el nem ülnek a zavargások – közölte dallamos
hangon a komornyik, és nagy testével elállta a követség ajtaját.
– Nincs zavargás – mondta Jasim. A komornyik erre csak
összeszorította a száját.
Jasim felsóhajtott és átnyújtott egy kis csomagot.
– Gondoskodna róla, hogy a hercegnő őméltósága
megkapja ezt az apróságot?
A komornyik fitymálva húzta az orrát.
– És mit mondjak, ki küldte?
– Ó... csak annyit, hogy egy török.
– Jasim!
Eugénia lépkedett lefelé a lépcsőn, egyik keze a korláton
siklott, a másik az arcát takarta el.
– Gyere be!
A komornyik hátralépett, Eugénia pedig kézen fogta
Jasimot, így vezette a kanapéhoz. A komornyik közelebb
322
lépett.
– Minden rendben – mondta Eugénia. – Barátok vagyunk.
A komornyik átadta neki Jasim csomagját, majd elhátrált.
– Hozz teát a vendégnek – szólt a hercegnő. Mikor a
komornyik elment, ölébe ejtette a csomagot, újra megfogta
Jasim kezét, és merően a szemébe nézett.
– Azt hiszem... hazamegyünk. – Felvillantott egy gyors
mosolyt és megszorította Jasim ujjait. – Derencsov... a férjem...
dühös. És fél is. Úgy gondolja, hogy elárulták.
Jasim megfontoltan bólintott.
– Te tudod, ki volt az, ugye? – Eugénia hátradöntötte a
fejét és egy lassú mosoly kíséretében felmérte Jasimot. – Mind
azt mondják, te nem számítasz. Pedig okos vagy.
Jasim másfelé nézett.
– Akarod tudni? – kérdezte halkan.
A nő megrázta a fejét.
– Mindent elrontana. Vannak kötelezettségeim a
férjemmel szemben, és bizonyos titkokat képtelen vagyok
magamban tartani. Ma reggel tombolt, azt mondta, rossz hírbe
keveredett. Nincs más választása, le kell mondania. Eltökélte,
hogy visszamegyünk Szentpétervárra és a cár elé áll.
– És a bálok, vacsorák, legyezős hölgyek elé. Tudom.
– Nehéz lesz.
– De követned kell a férjedet.
Halkan nevetgéltek.
– Mi ez? – kérdezte a hercegnő megemelve a csomagot.
– Bontsd ki és nézd meg.
Így is tett, aztán Jasim megmutatta neki a kis kallantyút,
amely kicsúsztatta a tőrt a hüvelyéből.
– Emlékeztet valamire – Eugénia hangja pajkosan
csengett. – És valakire.
Találkozott a tekintetük, elillant a jókedv.
– Nem hiszem...
– Hogy találkozunk még? Nem. Viszont... mindig
323
álmodni fogok. Rólad.
– Ha elmondom a szentpétervári hölgyeknek, hogy...
– Ne mondj nekik semmit.
Eugénia megrázta csodás fejét.
– Nem fogok. Sose mondanék.
Előrehajolt és kissé oldalra billentette a fejét, így fekete
hajából elszabadult egy tincs.
– Csókolj meg – kérte a nő.
Megcsókolták egymást.
Akár orosz, akár más nemzet szülötte, a komornyik az
komornyik. Rendíthetelen. És diszkrét.
Jasim eltűnt, mielőtt felszolgálta a teát.

131

– SZÓVAL úgy néz ki, hogy a szeraszkernek igaza volt –

mondta II. Mahmud. – Még jó, hogy itt szolgált a városban. De
micsoda szörnyű baleset... pedig már annyira jól ment minden.
– Igen, szultán.
– Azt mondják, lezuhant. Gondolom, felmászott
valahová, hogy jobban lásson. Hogy lássa, hol kell tüzet oltani,
meg ilyesmi, nem?
– Igen, szultán.
– Pompás temetést rendezünk neki, ne aggódj. Egész jól
kijöttetek egymással, ugye?
Jasim lehajtotta a fejét.
– Valamit újítunk, az úgyis tetszett volna neki. Esetleg
egy-két ágyú és az őrség néhány szakasza díszsortüzet lőhetne
a sírjánál. Hogy megmutassuk, a szultán nem felejti el a
barátait. Még a Bajezid-mecset melleti tűztornyot is
elnevezhetnénk róla. Ronda egy építmény. Szeraszker-torony.
Hmm. Tudod, a birodalom megbecsüli a hőseit.
A szultán az orrát piszkálta.
324
 – Sosem szerettem túlzottan. Ennél rosszabbat nem
mondhatok róla. Legalább tudta a dolgát.
Jasim továbbra is a padlót bámulta.
A szultán összehúzott szemmel Jasimra nézett.
– Anyám azt mondja, sokat tettél érte, hogy felkészítsd a
múlt éjjeli megpróbáltatásra. Nekem úgy tűnik, hogy téved.
Szipogott. Jasim felnézett és elkapta a tekintetét.
A szultán pislogott és félrenézett.
– Hát, azt hiszem, végül elég volt neki. És már az
eunuchok is teljesen megnyugodtak. Ha lecsapod a fejet,
elnyugszik a törzs is, én legalábbis úgy képzelem.
Kezébe vett egy kis légycsapót és morzsolgatni kezdte az
ujjai között.
– A lényeg az, hogy kell nekem ide valaki, mert a kiszlar
ugye már nincs többé. Olyan kell, aki ismeri a dörgést, de
valamivel fiatalabb.
Jasim megdöbbent. Huszonnégy órán belül már a
második állásajánlatot kapja. Ő lehetett volna az új
köztársaság füle és szeme. Most pedig itt a hatalom, a jólét
ígérete. A második állást sem akarta elvállalni.
Éppen belefogott volna, hogy ő már nem túl fiatal. És
fehér. Vagyis fehéres – de a szultán nem figyelt rá.
– Van egy levéltáros – mondta a szultán. – Új fiú.
Érdeklődő, jóképű gyerek, és jól ráijesztene az öregekre, nem?
Elvégre nem válthatom le mindet. És szemmel is tarthatnám.
A fiatal kiszlart juttatja eszembe; akkor még nem tömte magát
ezzel a hagyományosdival és nem gyilkolászta a lányokat. Ez
a fiú nem is vett részt az eseményekben. Tetszik nekem. Adok
neki egy szalonkabátot meg egy stafétabotot. Ennyi. Ő az én
emberem.
Jasim megkönnyebbült. Biztos volt benne, hogy Ibuból
kiváló kiszlar aga lesz; kicsit talán még fiatal hozzá, de az idő
majd úgyis megoldja ezt a problémát. Legalább nem kell
megszenvednie azt a sok szörnyű átmenetet és viszályt, amely
325
az elődjét az őrületbe kergette, mire felkapaszkodott a csúcsra.
És gyorsan megtanulja a dolgát. Talán még roppant hálás is
lesz.
– A szultán igen bölcs – szólt Jasim. Inkább nem mondott
többet.
– Hát, hát. – A szultán felkelt a székéből. – Nagyon
érdekes beszélgetés volt. Jasim, őszintén szólva néha azt
gondolom, többet tudsz, mint amennyit mondasz. Ami a maga
módján bölcs dolog is lehet. Isten dolga mindent tudni, mi
pedig csak azt tanuljuk meg, amire szükségünk van.
A rövidlátó szultán a kisasztalnál matatott és megfogott
egy bőrerszényt.
– Fogd. A szeraszker is biztosan megjutalmazott volna,
de a körülményeket tekintve ez a feladat rám hárul.
Jasim még a levegőben elkapta az erszényt.
Meghajolt. A szultán aprót biccentett.
– Úgy tudom, a válide pletykára éhes. Volt egy rendelet –
tette hozzá –, de egyelőre várnunk kell vele. Előbb rendbe
tesszük a házunk táját. És a várost is.
Egy kézmozdulattal elbocsátotta jasimot, ő pedig
hajlongva kihátrált.

132

– SZÓVAL csavar is volt a történetben? – A válide

mosolygott. – Szeretem a csavarokat.
– Igen – mondta Jasim. Gondolta, hogy elmeséli az
igazságot mindenféle szépítgetés nélkül, de rájött, hogy nem
lenne belőle épkézláb történet. – A szeraszker a velejéig rohadt
volt. Ő tervelte ki az egészet.
A válide összecsapta a tenyerét.
– Tudtam! – kiáltott fel. – Hogy jöttél rá?
– Sok apró jelből.
326
 Jasim elmondta neki, milyen készségesen keltett
rémületet a szeraszker a gyilkosságok idején, mire a válide
élénken bólogatott. Tudni akarta, pontosan hogyan ölték meg
a katonákat.
Jasim ezt is elmesélte.
Hozzátette, hogy barátja, Palewski egyik este franciául
beszélgetett a szeraszkerrel egy kávézóban.
– És közben meg letagadta, hogy beszéli a nyelvet! Háhá!
– A válide rosszallóan rázta az ujját.
Az oroszról, Patyomkinról is beszélt neki.
– Micsoda gonosztevő! – fújtatott a válide. – Kétségtelen,
hogy tönkretette az a sebhely. A maga módján biztosan kedves
volt, elvégre sikerült becsalnia szegényeket a hintójába.
Félretette a sebhelyes csábító gondolatát és mérlegelte a
dolog gyakorlati oldalát.
– De akárhogy is... mit nyerhettek volna az oroszok a
közreműködésükkel?
Jasim megmondta neki.
– Isztambul megszállására készülnek – mondta. – Már a
bizánciak óta álmodoznak a városról. Ez volt a második Róma,
Moszkva pedig a harmadik. Anarchiát akartak Isztambulban.
Nem érdekelte őket, hogyan valósul meg, egyre megy, hogy a
janicsárok puccsot szerveznek vagy a szeraszker megőrül és
uralkodónak kiáltja ki magát. Képzelje csak el, milyen
következményekkel járna, ha kiirtanák az Oszmán-házat! Az
oroszok nagyjából egyheti járóföldre táboroznak. Azt
mondanák, hogy a rendet akarják visszaállítani, vagy az
ortodoxokat védeni, vagy csak valahogy bele akarnak
keveredni az egészbe, nem számít, hogyan. Persze csak addig,
amíg meg nem szállnák a várost és nem gyártanának
valamilyen elfogadható magyarázatot az európai hatalmak
tiltakozására. A franciáit és az angolok félnek beereszteni az
oroszokat, mert ha már egyszer bejöttek, maradnak is egy
darabig. Nézze csak a Krímet.
327
 – Micsoda vadállatok! – pihegte a válide. Az oroszok
fenyegetés, fondorlat és véres háború együttes alkalmazásával
vették be Krímet. – Ok támogatták a görögöket is!
– A görögöket mindenki támogatta – figyelmeztette
józanul Jasim –, de bizonyára ott is az oroszok gyújtották meg
a szikrát.
A válide elhallgatott.
– Ha belegondolok, hogy mindez a fejünk felett lógott,
miközben én a kiszlarral viaskodtam a palotában – mondta
némi szünet után. – Azt hittem, hogy az a dráma, de csali
mellékes csetepaté volt.
– Nem igazán – szólt Jasim. – Ha meg is hiúsul a
szeraszker terve, ahogy végül történt is, akkor is kitört volna a
forradalom, ha maga nincs. Az ilyet ellenforradalomnak
hívják; vissza akart térni a régi hagyományokhoz.
– Köszönetét kellene mondanunk a lánynak. Aszúinak –
szólt a válide. – Tudod, láttam néhány színdarabot. Még
fiatalkoromban, Dominique szigetén. Talán azt mondod, én
írtam le a mű alaphelyzetét; de ő adta elő az utolsó felvonást.
Köszönhetően neked, Jasim.
Jasim fejet hajtott.
A válide elővett a dívány mellől egy zsákocskát és
kioldotta a száját.
– Van itt valami éppen neked való – mondta.
Belenyúlt a zsákba és kivett belőle egy papírfedeles
könyvet. A kezében tartotta, míg Jasim elolvasta a kötet
pirossal írt címét.
– Gariot apó – betűzte hangosan Jasim. – írta Honoré de
Balzac.
– Tessék. – Odanyújtotta neki. – Tartok tőle, hogy elég
ízléstelen.
– És miért adja nekem?
– Azt mondják, benne van Párizs minden haragja. Most
olvastam el, és korrupcióról, csalásról, mohóságról,
328
hazugságokról szól.
Megveregette a könyv fedelét, aztán odaadta Jasimnak.
– Tudod, néha úgy örülök, hogy sosem jutottam el
Franciaországba.

329
Köszönetnyilvánítás
Hálával tartozom mindazon történészeknek, akik
segítettek nekünk, hogy jobban megismerhessük az Oszmán
Birodalmat. Sokat merítettem a mai utazók megfigyeléseiből
is. A könyvben szereplő tévedésekért egyedül én vagyok a
felelős.
Daisy Goodwin biztatott, hogy a detektívregény
cselekményét az Oszmán Birodalomba helyezzem. Jasim akkor
kelt életre, mikor ráböktem egy korszakra; az 1830-as évek
Isztambuljára. Christine Edzard, aki filmre vitte Dickens Kis
Darrit című regényét, megosztotta velem a tizenkilencedik
századi ruhák és szokások iránti szenvedélyét. Richard
Goodwin a regény születése közben vizsgálta a dickensi
elemeket; mivel Agatha Christie több regényét is
megfilmesítette, remek rálátása volt mindenre, a cselekmény
fordulataitól kezdve a párbeszédekig. Jocasta Innes, a
megrögzött thrillerolvasó segített, hogy elkerüljem a történet
folytonosságát veszélyeztető csapdákat. Mindannyiuknak
hálás vagyok, és köszönöm Sarah Wainnek és Clare
Michelinek is, hogy elolvasták készülő művemet, és hasznos
megjegyzéseket fűztek hozzá.
A Wylie Agencynél dolgozó ügynököm, Sarah Chalfant
hozott össze a New York-i Sarah Crichtonnal, aztán más
szerkesztőkkel is a világ minden tájáról. Sarah Crichton
hihetetlenül sokat biztatott – és ki meri állítani, hogy a
szerkesztők manapság nem szerkesztenek? Julian Loose a
Faber kiadónál kibogozta helyettem az egészet; neki is
köszönöm.
Különösen hálás köszönet illeti Isztambulban Norman
Stone-t, a Koc Egyetem professzorát, valamint John Scottot, aki
a Cornucopia magazint szerkeszti, ezt a gyönyörű és okos
lapot, amelyben fellelhető minden, ami török.
330
 Két idősebb fiam ádázul és ravaszul harcolt velem a
számítógép feletti uralomért; a legkiválóbb kódfejtők soraiba
léptek, de soha, egyszer sem törölték le a merevlemezt, ezért
nekik is hálával tartozom. A két kisebbik gyermekem pedig
gyakran felvidított, betévedvén hozzám rajzlapért vagy egy
kis beszélgetésre. Minden könyvemet nekik írom.
De ez a könyv nem jöhetett volna létre Kate biztatása és
lelkesedése nélkül sem. Eltelt már néhány év, mióta együtt
letúráztunk Lengyelországból Törökországba, láttuk a
Márvány-tenger felett északra húzó gólyákat, majd megtettük
utolsó lépteinket Isztambul kupolái és a nagy Boszporusz felé,
a város felé, amely hat hónapig irányította a képzeletünket. És
nem csalódtunk benne.
Ezt a könyvet Kate-nek ajánlom.

331