CHARLES HENDERSON

A CSENDES HARCOS
A TENGERÉSZGYALOGOS MESTERLÖVÉSZ VIETNAMI
TÖRTÉNETE FOLYTATÓDIK

Goold Book
A csendes harcos

CARLOS N. HATHCOCK TŰZVEZETŐ ŐRMESTER

Az Egyesült Államok Tengerészgyalogságában a legveszélyesebb
munkát a mesterlövészek végzik. Erősítés nélkül, minimális
kommunikációt folytatva a külvilággal hetekre eltűnnek a vadonban, és
semmi sem védheti meg őket, csak az intelligencia és a vasakarat...
miközben figyelnek, várnak, és végül lecsapnak.
De az összes mesterlövész közül, aki valaha emberi vadra vadászott,
kiemelkedik egy ember, valaki, aki legendává vált a mesterlövészek
között.
Ez az ember Carlos Hathcock volt.

A mesterlövész Carlos Hathcock, az Egyesült Államok

Tengerészgyalogsága mesterlövészének igaz küldetéseit mondta el
részletekbe menően. Most a figyelemre méltó tengerészgyalogos
története folytatódik, feltárva a bátorság és a kitartás újabb, eddig soha
el nem mesélt, szívfájdító momentumait. Ez a könyv egy olyan ember
lebilincselő történeteiről szól, akit nem holmi önös érdek vagy dicsvágy
tett naggyá, hanem a kötelességtudat és a becsület. Ez egy ritka alkalom
arra, hogy az olvasó bepillantást nyerjen az amerikai tengerészgyalogos
kockázatos küldetéseibe és annak az embernek a gondolataiba, aki
katonai történelmet írt.
 A fordítás a The Berkley Publishing Group
Published by the Penguin Group
Penguin Group (USA) Inc.
375 Hudson Street, New York, New York 10014, USA
kiadása alapján készült
Eredeti cím: Silent Warrior
Copyright © Charles Henderson, 2000
All rights reserved

A magyar nyelvű kiadás

Bally István fordításának felhasználásával készült
Szerkesztette: Békési József

ISBN 978 963 426 239 8

Gold Book
 A szerzőtől a kiadó gondozásában megjelent:
Jó éjt, Saigon!
Hűen mindhalálig
A mesterlövész
Dzsungelszabályok

ELLYLANDNEK,
MINDEN TENGERÉSZGYALOGOS LÖVÉSZ ÉS
TENGERÉSZGYALOGOS VERSENYLÖVÉSZ TÖRŐDŐ
ÉDESANYJÁNAK...
Ő TESZ RÓLA, HOGY TARTSUK EGYMÁSSAL A KAPCSOLATOT.
„Aki elsőként ér a harcmezőre és várja az ellenség jövetelét, az frissen
fog harcolni. Aki ellenben másodikként, sietve érkezik a harcmezőre,
kimerültén fog küzdeni.
Ezért az eszes harcos ráerőlteti az akaratát az ellenségére, és nem
hagyja, hogy az ellensége akarata érvényesüljön.
Ebből következik, hogy az a tábornok a bölcs a támadásban, akinek az
ellenfele nem tudja, mit védjen. A védelemben pedig az a bölcs, akinek
az ellenfele nem tudja, mit támadjon.
Ó, ravaszság és titokzatosság isteni művészete! Rajtad keresztül
megtanulunk láthatatlanná és hallhatatlanná válni, és neked
köszönhetően kezünkben tarthatjuk az ellenség sorsát.”
SZUN-CE WU: A HÁBORÚ MŰVÉSZETE
(keletkezett: Kr. e. 512-496)
 Előszó
Természetesen senki sem tudhatja, mi játszódik le egy haldokló ember
fejében, aki képtelen kommunikálni a külvilággal, sőt aki a halálos ágya
körül összegyűlteket sem képes már felismerni. Ezért szeretnék előre is
elnézést kérni Carlos Hathcock családjától, barátaitól és az olvasóimtól,
amiért e tekintetben szabadjára engedtem a fantáziámat. Úgy gondolom, elég
jól ismertem Carlost ahhoz, hogy tudjam, mire gondolhatott élete utolsó
óráiban. Őszintén hiszem, hogy a felesége, Jo, és a fia, III. Carlos, a családja
és az irántuk érzett szeretete járta át utolsó gondolatait. Teljességgel
kizártnak tartom, hogy az utolsó éjszakáját azzal akarta volna eltölteni, hogy
újraéli vietnami élményeit.
Úgy vélem, azokra a szép napokra emlékezett, amikor a családjával együtt
ment el a lövészversenyekre. A jó napokra, amikor cápavadászatra indult a
barátjával, Steve McCarverrel. És úgy vélem, visszagondolt a rengeteg
barátjára is, akik a rendfenntartó szerveknél szolgáltak, és arra, hogy
mennyire szerette a tengerészgyalogos családját és a tengerészgyalogos
életet.
Carlos álomszerű állapotát eszközként használtam fel arra, hogy megírjam
ezt a könyvet. Azon törtem a fejem, miként mondjam el azokat a
történeteket, amik A mesterlövész által lefedett időszakban estek meg.
Hogyan tudnám megírni A csendes harcost úgy, hogy kiegészítse A
mesterlövészt, ugyanakkor önálló könyvként is megállja a helyét? Úgy
képzeltem, talán lehetséges – bár nem valószínű -, hogy visszaemlékezett
ezekre az eseményekre, méghozzá egyszerűen csupán azért, hogy így
kapcsolja a vietnami történeteit azokhoz a történetekhez, amik A
mesterlövész kiadása óta estek meg vele.
Az 1985 előtt megtörtént eseményeket – amiket A csendes harcosban
mondok el – azon kutatási dokumentumok, feljegyzések és hangfelvételek
alapján írtam le, melyeket A mesterlövész megírásához használtam fel. A
kiadó annak idején több mint háromszáz oldallal rövidítette le A
mesterlövészt marketingmegfontolásokból. Nyilván nem tudhatták, hogy A
mesterlövész klasszikussá válik a katonai témájú könyvek között. Ami akkor
zavart, mostanra áldássá vált számomra. A csendes harcos nem csupán
lehetőséget adott, hogy elmondhassam A mesterlövészből kivágott
történeteket, de az is megvalósulhatott, hogy nyomon kövessem Carlos
Hathcock későbbi életét. Azoknak a dolgoknak a többségét, amik A
mesterlövész kiadása óta történtek, a Carlosszal való közös élményeim,
illetve újságcikkek és egyéb dokumentumok alapján írtam meg. A
dokumentumok nagy részét Jim és Elly Land bocsátotta a rendelkezésemre,
amiért nagy hálával tartozom nekik.
Mindezek mellett az 1994-es vietnami tartózkodásom során készített
interjúknak köszönhetően részletesebben tudtam bemutatni a Vietkong és az
észak-vietnami perspektívát is. Az ottani utazásaim alatt hosszú órákon át
hallgattam az egykori Vietkong és észak-vietnami veteránok harci
bevetésekről szóló történeteit. A legfontosabbnak azt tartottam, hogy
lehetőségem adódott két alkalommal is négyszemközt elbeszélgetni Tran
Van Tra tábornokkal, a Vietkong főparancsnokával, és megtudni, ő hogyan
látta a háborút.
Fontosnak tartom, hogy elmondjak még néhány Carlos Hathcock-
történetet, mert egyike volt a legnagyobb amerikaiaknak, akik valaha
egyenruhát viseltek. Nagynak tartom, mert példaképe lehet bárkinek, főleg
azoknak a fiatalembereknek, akik ma vagy a jövőben kezdik meg a
szolgálatot valamelyik fegyveres testületnél. Carlosszal is előfordult, hogy
bajba került, illetve megszegett valamilyen szabályt csakúgy, mint a legtöbb
tengerészgyalogos. Ő is csak ember volt. Viszont nagyon sokat tanulhatunk
abból, ahogy felállította a prioritásait, ahogy mások érdékeit fontosabbnak
tartotta a saját érdekeinél, ahogy tisztelte és szolgálta a hazáját, a barátait és
a családját, és ahogy feláldozta magát értük. A családjához tartozik minden
olyan személy, aki a tengerészgyalogság egyenruháját viseli vagy valaha
viselte.
A II. Carlos N. Hathcock tűzvezető őrmester életét elmesélő sorozat jelen
kötete A mesterlövész cíművel együtt nem csupán egy izgalmas olvasmány,
hanem az értékrend, a bátorság és a becsület kiváló példája. Ha a kedves
olvasó még nem olvasta el A mesterlövészt, arra biztatom, tegye meg! Ha
inspirálónak találja, imáiban kérje meg Istent, hogy mondjon köszönetét
Carlos Hathcocknak. Mi, tengerészgyalogosok, igazán szeretjük őt.
Charles Henderson
 Köszönetnyilvánítás
Szeretnék köszönetét mondani Jim és Elly Landnek a támogatásukért, a
barátságukért és a segítségükért. Szeretném megköszönni továbbá a
barátaimnak és tengerészgyalogos társaimnak a biztatást, amit kaptam.
Különös köszönetét érdemel az a néhány barátom, aki vette a fáradságot, és
elolvasta a kéziratot, aztán pedig őszintén véleményt mondott.
Tom Colgan, a The Putnam Berkley Group vezető szerkesztője a Penguin
Putnamnél nagy dicséretet érdemel, amiért volt bátorsága kockáztatni velem.
E könyv iránti lelkesedésével valóban sokat tett fel egy lapra. Ő állta a
kritikákat, amiket nekem címeztek. Olyan fából faragták, mint a legendás
hírű szerkesztőt, Max Perkinst. Nem fogom elfelejteni, amit értem tett.
Ma nem lennék író az ügynököm, Bob Markel barátsága és lankadatlan
bátorítása nélkül. Kitartott mellettem az elmúlt tizenöt évben, és mindig a
barátom és bizalmasom marad. Optimistán nézek a jövőbe, mert mindig
hűséges saroksegédként állt mellettem a jó és a rossz időkben egyaránt, és ez
így lesz a jövőben is.
Végezetül következzék a legfontosabb, legforróbb köszönetnyilvánítás
annak a különleges hölgynek, akit örökké fogok szeretni, és akinek a nevét
nem szükséges leírnom. Egy igazi angyal. Nélküle elvesztem volna.
Meglátta, hogy mit kell tennem, megmutatta az irányt, aztán segített a
kijelölt úton maradni. Neki köszönhetem, hogy újból sínre került az életem.
Az ő szeretete az, aminek köszönhetően soha nem hervad le a mosoly az
arcomról. 123!
 1. Fejezet
Semper fidelis
Fémíz. réz. Carlos Hathcock sav és adrenalin kevereket érezte a szájában,
ahogy letérdelt a fák és az aljnövényzet alkotta természetes fedezéke mögé.
Lassan a vállához emelte Winchester Model 70-es puskáját, majd belenézett
a töltényűr fölé szerelt tízszeres nagyítású Unertl optikai irányzékba.
Elforgatta a hosszú, karcsú henger élességállító gyűrűjét, ráfokuszálva a
fehérre vakolt falú házra és a homokzsákokkal megerősített körletre. Az erős
nagyítású optikai irányzékon keresztül is aprónak tűntek az építmények és a
1
környékén mozgó emberek. A közel másfél mérföldnyire lévő Carlos arra
gondolt, még elég nagy távolságot kell megtennie, mielőtt meghúzhatná a
ravaszt.
Féregmozgással kell továbbhaladnom, gondolta. És a fű is alacsonyabb
annál, amire számítottam.
Elgondolkodott az esélyein, és egyáltalán nem tetszett a következtetés,
amire jutott. A szájában egyre intenzívebbé vált a fémes íz, ezért elővette a
kulacsát, és lassan, nagyokat kortyolva ivott a vízből.
– Úgy kell kinéznem, mint egy bokor. Mint egy fűcsomó – mondta
magának, ahogy lassan és módszeresen marokszámra kezdte tépkedni a
füvet a dzsungel szélén. Amennyit csak tudott,az inge alá gyömöszölt, aztán
bekúszott a dzsungelbe, hogy nyugodtan tudjon dolgozni az álcáján.
Az inge és a nadrága hátulsó részén apró bemetszéseket ejtett. Az ujjai
közé vett egy csipetnyi füvet, majd az egyik végüket az egyik bemetszés alá
csúsztatta, a mellette lévő bemetszésen keresztül kicsit kihúzta, ezáltal
rögzítve az álcául szolgáló fűszálakat. Kicsit ferdén álltak, ezért finoman
szétterítette őket, hogy minden csomó természetes benyomást keltsen.
Világos- és sötétzöld álcafestéket vitt magával, bekente az arca, a fülei, a
nyaka, a keze, a karja, sőt a szemhéja minden négyzethüvelykjét.
Winchester puskáját magához ölelve lassan letérdelt, aztán hasra feküdt az
aljnövényzetben.
Meglehetősen későre járt már, Carlos pedig lassan kezdett kúszni előre az
éjszakában. Mint egy féreg. Megfontoltan, lassan, olyan lassan, hogy alig
lehetett látni, hogy egyáltalán megmozdult.
Eszébe jutott, amire Jim Land százados tanította annak idején.
 – A mesterlövész védelmét három dolog alkotja: a jó fedezék, a jó álca és
a pontos, nagy távolságból leadott lövés – hangsúlyozta. – És a
legfontosabb: egy lövés, egy halálos találat.

Carlos Hathcock levegő után kapkodott. Egy autó súlyát érezte a

mellkasára nehezedni, hunyorított.
Hol vagyok? – gondolta. Érezte a háta alatt a matracvédő és lepedő
nyirkosságát. Nem 1967-et írtak. És ez a hely nem Vietnam volt.
A szobában egyetlen ismerős arcot sem látott, ezért a megfáradt, öreg
tengerészgyalogos egyszerűen behunyta a szemét. Most már az emlékei
jelentették a társaságot.
A sclerosis multiplex, amivel ekkor már majd három évtizede harcolt,
végül mégis legyűrte. Noha makacsul próbálta megtartani a járóképességét,
az elmúlt pár évben egyre gyakrabban kényszerült kerekes székbe. Kezdte
elveszíteni az egyensúlyérzékét. Már csak pár lépést tudott megtenni, azt is
tántorogva. Bár még az ötvenhetedik évét sem töltötte be – három hónap
hiányzott hozzá – a szervezete teljesen elhasználódott.
Odakint hideg szél jajveszékelt a fák között, míg bent Carlos az ágyában
feküdt és haldoklott. Eltompították a gyógyszerek és a betegség, ami most
már tombolva vette át az uralmat a sejtjei fölött, megakadályozva, hogy
felismerje a környezetében lévőket.
Húgyúti fertőzést kapott. Ahogy az immunrendszere egyre gyengébbé
vált, minden fertőzés veszélyt jelentett. Amíg a húgyúti fertőzésből
igyekezett kilábalni, közben tüdőgyulladást kapott. A szervezete már
egyszerűen nem bírta tovább.
Most, 1999. február 23-án, jóval éjfél után Carlos Hathcock álomba
szenderült, ahogy az utolsó homokszemek leperegtek élete homokórájában.
Tekintete befelé fordult, és egy hihetetlen élet jelenetei játszódtak le előtte.
Még most sem értette, miért csináltak körülötte akkora felhajtást az emberek.
„Csak tettem a dolgom”, mondogatta mindig.
Bár vannak mesterlövészek, akik több hitelesített találatot jelentettek
Carlos Hathcock kilencvenhárom hitelesített találatánál, a küldetéseinek a
jellege, valamint a tengerészgyalogságra gyakorolt hatása legendává tette. A
tengerészgyalogság az általa felhalmozott roppant mennyiségű tudásra
építve dolgozta ki saját mesterlövész-elméletét, mesterlövészprogramját, és
képezte ki az őt követő mesterlövész-nemzedéket. Carlosnak ez többet
jelentett minden hitelesített találatnál.
 A kilencvenhárom hitelesített találata mellett volt még legalább
háromszáz valószínű találata is. Így van ezzel a legtöbb mesterlövész.
Azonban következetesen visszautasította azoknak az embereknek a
gondolkodásmódját, akik a mesterlövészek sikerét a számokra alapozták.
Úgy vélte, a mesterlövész legfontosabb szerepe a többi egység támogatása.
Számos alkalommal előfordult, hogy csupán megfigyelnie kellett, vagy
kilőnie egy antennát.
– Aki élvezi a gyilkolást, az egészen biztosan őrült – mondta mindig. – Én
soha nem élveztem. Ez volt a dolgom. Fontosnak tartottam, hogy jól
végezzem el. A számok semmit sem jelentettek, de ha mégis, azoknak az
életeknek a számát tartottam fontosnak, amelyeket megmentettem. Nem
azokét, amelyeket elvettem.
Amíg A mesterlövész híressé nem tette és meg nem erősítette a legenda
státuszát az Egyesült Államok tengerészgyalogosai között, Carlos Hathcock
is csak egy volt a sok nyugalmazott tengerészgyalogos közül, aki csöndben
éldegélt a Virginia állambeli Virginia Beachben. Finom, szelíd természete,
vékony termete és jó szíve elrejtette a bátor, csendes harcost. Mégis, a
lelkének ez a szerető és érzékeny része tette lehetővé, hogy ekkora hőssé és
ilyen kiváló tengerészgyalogossá válhasson.
Ha valaki jobban megismerte Carlos Hathcockot, tökéletesen megértette a
benne lakozó kettősséget – egyszerre volt kedves ember és hideg gyilkos.
Azért lett belőle bátor tengerészgyalogos, mert annyira törődött a többi
emberrel.
Carlos mindig utolsóként gondolt magára, és mindig az első helyre tette a
családját, a tengerészgyalogos testvéreit és a hazáját. Önzetlensége és
önfeláldozása, valamint a csontja velejéig ható becsületessége és
tisztességessége itatta át minden döntését. Mielőtt meghozott volna
valamilyen döntést, mindig ugyanazokat a kérdéseket tette fel magának: Az
ő élete vagy a testvéreié? Ő vagy a családja? Ő vagy a küldetés? A küldetés
fontossága és a családja, valamint a tengerészgyalogos társai jóléte közé
mindig egyenlőségjelet tett. De a küldetés volt az első.
Másokhoz hasonlóan természetesen ő is félt a haláltól és a sebesüléstől.
Végtére is csak egy átlagos ember volt. De sokakkal ellentétben
kristálytiszta értékrenddel rendelkezett. Ez az értékrend neki tökéletesen
logikus volt, a saját jóléte pedig ennél sokkal kevesebbet jelentett.
A mások iránti szeretete. Gyöngéd törődése. Egyszerű, tiszta logikája,
mely a többi ember, a közössége és a nemzete jó tulajdonságaira fókuszált,
mindig elkísérte Carlos Hathcockot, egészen addig, amíg már képtelen volt
felfogni a körülötte lévők jelenlétét.
Most már csak emlékezni tudott. Csöndben feküdt, életének legjobb
pillanatai pedig filmként peregtek le az elméjében, egyik tekercs a másik
után.

A kerekes székében ülve Carlos keze olyannyira remegetett, hogy alig

tudta megtartani a tűzvezető őrmestereknek kijáró fekete rendfokozati
jelzést, amelyet a fia gallérjára készült kitűzni. Ez volt a legkedvesebb
emlékképe. A barátainak mindig azt mondogatta, ez volt élete egyik
legfontosabb momentuma.
Másnap az újságok azt írták: „Készen áll a világ két Carlos Hathcock
tűzvezető őrmesterre?” Ezt olvasva valósággal felragyogott az arca. Arra
gondolt, a világ kénytelen lesz megbarátkozni a gondolattal.
A legtöbb újság szinte mindig helyesen hozta le Sonny nevét: III. Carlos
Norman Hathcock. Azt viszont soha nem értette meg, hogy néhány újság
szerkesztője miért ragaszkodott ahhoz, hogy őt ifjú Carlos Norman
Hathcocknak nevezze. Minden egyes riporternek külön elmagyarázta, hogy
ő nem ifjabb Hathcock. A szülei a II. Carlos Norman Hathcock nevet adták
neki. És fontosnak tartotta, hogy mindenki tiszteletben tartsa, hogyan írja a
nevét. Néhányan azt gondolták, ugyan mi különbség van a II. és az ifjabb
között? Carlos számára nagyon sok volt. Az egész életét a jellemének ez az
egyszerű vonása határozta meg, és ez tette a tengerészgyalogság vagy
Amerika legnagyszerűbb harctéri mesterlövészévé: ügyelt a részletekre. A
részleteket fontosnak tartotta. A neve pedig, II. – és nem ifjabb – Carlos
Norman Hathcock, egy fontos részlet volt.
Ma, ahogy máskor is, külön erőfeszítéseket tett, hogy az újságírók, akik
cikket írtak a fia előléptetéséről, el ne tévesszék.
Sonny Hathcock számára a tűzvezető őrmesterré való előléptetése élete
egyik nagy fegyvertényét jelentette. Kisiskolás kora óta és azóta álmodott
erről a napról, hogy először magára öltötte a haditengerészet tartalékos
kadétjainak járó egyenruhát. Már akkor tudta, hogy olyan akar lenni, mint az
apja. Csatlakozott a tengerészgyalogsághoz, elvégezte a
mesterlövészkiképzést és vezette a Cherry Point-i lövészcsapatot. Most
végre megvalósította az álmát. Ki más tűzhetné ki rá a stráfjait, ha nem az
apja?
A rendfokozati jelzés tűjével ügyetlenkedve Carlos megfogta Sonny
álcamintás tengerészgyalogos gyakorló egyenruhájának bal gallérját. Az ifjú
Hathcock, aki közben végig vigyázzban állt, az apja kerekes széke fölé
hajolt, hogy Carlos fel tudja tűzni a stráfokat. Először a gallér csúszott ki az
ujjai közül. Aztán megint a tűvel kezdett el ügyetlenkedni. Sonny
türelmesen, vigyázzban előrehajolva várt.
Ennek az egyenruhának az erős, sűrű szövésű anyagát egy egészséges
ember is csak nehezen tudja átszúrni. Carlosnak legyengült, görbe,
égésheges ujjai miatt a gallér áthatolhatatlannak bizonyult.
A ceremónián résztvevő egyik hadnagy, aki tényleg csak jót akart,
odalépett Carlos mellé, és azt kérdezte:
– Segíthetek kitűzni, uram?
Azoknak, akik jól ismerték Carlost, beleértve a saját fiát is, elszorult a
torkuk. Tudták, hogy ebből baj lesz. Amikor Carlos elhatározta, hogy
megtesz valamit, senkitől nem fogadott el segítséget.
Carlos Hathcock szeme összeszűkült, és összeszorított ajkakkal, csípősen
suttogta a hadnagynak, hogy:
– Uram. Nincs szükségem segítségre!
Az elhallgattatott hadnagy vörös képpel szökkent vissza vigyázzba, majd
a helyére hátrált. Carlos, aki ekkorra alaposan felpaprikázta magát,
keresztülnyomta a rendfokozati jelzés két tűjét Sonny gallérján. Aztán,
ahogyan az a tengerészgyalogságnál dukál, erőteljesen lecsapta a
rendfokozati jelzését, amely nagyot koppant az ifjú Hathcock kulcscsontján,
majd örömtől eltelve elmosolyodott.

Carlos felriadt szendergéséből. Fázott és levegő után kapkodott. A

mellkasa szinte ropogott minden egyes felszínes, erőltetett levegővételtől.
Egy kis lámpa, amely az ágya mellé volt állítva, fényudvart rajzolt köré. De
a fény sötétségbe fordult az ágyon túl, ott, ahol a szerettei virrasztottak. A
folyosóról a nyitott ajtón át beszűrődő fény az ágyáig tartó, ragyogó ösvényt
festett a padlóra. Békességet érzett, álmodott. Élete filmje tovább pergett
lelki szemei előtt.

A vietnami Chu-Laiban kialakított mesterlövészkunyhó ajtajában álló

sötét hajú őrvezető napbarnított, mosolygó arca egyre fényesebbé vált Carlos
tudatában. A fiú egy langyos, dobozos Orange Crush üdítőt tartott a bal
kezében, a jobb vállával pedig az ajtótoknak támaszkodott, miközben a jobb
lábát a bakancsa orrán pihentette, a bal előtt keresztbe téve. Zöld félszatén
tengerészgyalogos gyakorlósapkát viselt a fején, hetykén hátratolva. A sapka
pántja csillogott az izzadságtól, a nedvesség kúszott fölfelé a sapka
keményített, vasalt felső részének oldalán.
Carlos szívesen emlékezett vissza barátjára és bajtársára, John Roland
Burke-re. Így, mosolyogva.
Hathcock és Burke ugyanolyan irányzékbeállításokkal lőtt, így amikor
váltották egymást a szolgálatban, egyik tengerészgyalogosnak sem kellett
állítani a mesterlövészpuska irányzékán. Burke-ön kívül Hathcock csak
egyetlen tengerészgyalogossal találkozott életében – Ron McAbee volt a
neve –, aki ugyanolyan irányzékbeállításokkal lőtt, mint ő.
De az is eszébe jutott, hogy John Burke volt az, aki szívfájdalmat okozott
neki. A több mint hatszáz személy közül, akit Carlos képzett ki
mesterlövésszé, Burke volt az egyetlen, aki nem tért vissza a háborúból.
Mindenki azt mondta a tengerészgyalogos mesterlövésznek, hogy hatszázból
ötszázkilencvenkilenc hazatérő ember nagyon szép eredmény. Ez a szám
mindent elmondott arról a kiváló kiképzésről, amiben ezeket az embereket
részesítette. De nem lehetett meggyőzni. Mindegyik emberének volt arca és
családja, olyan emberek, akik szerették. Még előttük állt az egész élet. Az,
hogy akár egyet is elveszítsen közülük bevetésen, mindvégig elfogadhatatlan
maradt.
Próbálta elterelni a gondolatait a szomorúságról, amit John Burke
emlékképe ébresztett. Inkább a mosolygó arcára összpontosított. Arra a forró
napra Chu Laiban. Jim Land nem sokkal azelőtt kezdte el megszervezni a
mesterlövészegységet és az iskolát, úgyhogy mindenki új volt.
Most már gondtalan napoknak tűntek. Pedig korántsem voltak azok.
Amint áttelepültek az 55-ös magaslatra, az élet halálosan komollyá vált.
Hányszor kellett neki és Burke-nek lehetetlennek tűnő feladatot
megoldania, és hányszor változtatták a lehetetlent valósággá? Az a három
nap, amit az Elefánt-völgyben töltöttek, jó példa volt erre.
Tulajdonképpen remek móka volt, persze csak a maga sötét módján. John
és ő az észak-vietnami hadsereg egy teljes századával találták szemben
magukat. Az utánpótlásként érkező egység egy alig látható úton haladt
valamelyik rizsföld mentén, az Elefánt-völgy közepén.
Álmában sem gondolta volna egyik mesterlövész sem, hogy többre
lehetnek képesek annál, hogy leszednek pár katonát, aztán elfutnak.
Azonban Carlos stratégiája, hogy azokat a férfiakat lövi le, akik
pisztolytáskát viseltek, bevált. Parancsnokok híján a rémült század a
rizsföldet határoló hosszú töltés mögött keresett fedezéket.
 A hadviselésben járatlanok szerint ez talán jó ötletnek tűnhet, de Carlos
tudta, a legrosszabb dolog, amit egy katona tehet, hogy elbújik egy töltés
mögé. Szinte felért az öngyilkossággal. A lövészek ellen kellett volna
fordulniuk, viszonozniuk a tüzet és megtámadniuk a rajtaütőket. Sokan jó
döntésnek tarthatták, amit tettek, azonban a több száz halott katona, aki a
halálzónában keresett fedezéket, bizonyította a taktika ostoba mivoltát.
Az észak-vietnami katonák három napig maradtak a töltés mögött ivóvíz
nélkül, ami alatt – nappal és éjjel – Burke és Hathcock annyi embert lőtt ki,
hogy már megszámolni sem tudták. A két mesterlövész felváltva állt őrséget,
miközben a bajtársaik világítólövedékekkel segítették őket az éjszaka sötét
óráiban.
Mivel kezdtek kifogyni a lőszerből, a két tengerészgyalogos tüzérségi
csapást kért, hogy pontot tehessenek a harmadik nap végére, miközben ők
megkezdték a visszavonulást a Dong Den-hegygerinc teteje felé.
Egy dolog Burke-kel, a mesterlövésztársával kapcsolatban: Carloshoz
hasonlóan szintén nem hagyta, hogy a lehetetlen elhomályosítsa a
tisztánlátását. Talán ez volt az, ami végül felemésztette. Az, hogy a
lehetetlennel kellett megbirkóznia, mert tengerészgyalogos bajtársai élete
függött a bátorságától és attól, hogy akkor is harcolni akart, amikor nem
voltak jók az esélyei.
Persze soha nem törődtek az ellenség erejével, mert a terv mindig az volt,
hogy rajtuk ütnek, aztán elmenekülnek. Nagyjából ugyanezt a taktikát
alkalmazta a Vietkong is évtizedeken át. Amíg a rajtaütés és az eltűnés nem
okozott problémát, nem számított, hány fővel néztek farkasszemet. A
mesterlövész döntötte el, hogy hol, mikor és hogyan csap le rájuk. Ezzel ő
irányította az összecsapást. Soha nem adott lehetőséget az ellenségnek az
ellentámadásra, mert láthatatlan volt, így soha nem tudták, hol, mikor, vagy
hogyan találhatnák meg.
A megtévesztést akkor játszották csak igazán mesterfokon, amikor Carlos
és Burke szembenézett egy ellenséges mesterlövészszakasszal, és
módszeresen kilőtte a lövészek többségét, akiket kifejezetten azért képeztek
ki fent északon, hogy végezzenek Carlos Hathcockkal. Ez egy rendkívül
személyes háború volt, amit valami nagyobb konfliktus kellős közepén
vívtak.
Hány küldetést csinált végig Burke-kel? A legtöbbet. Teljesített párat Jim
Landdel is, és néhányat Charlie Robertsszel, de a legtöbbet John Burke-kel.
 Carlos után az ifjú őrvezető számított a legjobb mesterlövésznek a
hadosztálynál. Ketten olyan párost alkottak, amely képes volt arra is, ami
lehetetlennek tűnt. Éppen ezért Carlos nem lepődött meg, hogy Burke-kel a
többiekhez képest sokkal gyakrabban találták magukat szemben szokatlan,
sőt bizarr dolgokkal.
Idővel különleges kötelék alakul ki az olyan férfiak között, akik
rendkívüli dolgokat visznek véghez. A két mesterlövész élet és halál
határmezsgyéjén élt együtt, egymás mellett, nyolc hónapon át.
Mogyoróvajon és John Wayne kekszen éltek. A bizalmukat egymásba, a
hitüket Istenbe vetették. Burke valósággal Carlos testvérévé vált; több lett
egyszerű mesterlövésztársnál és tengerészgyalogos bajtársnál. Noha Carlos
1967 tavaszán látta John Burke-öt utoljára, annak a napnak az emléke
minden részletével együtt élénken élt az emlékezetében.
Látta magát, amint Burke-kel és a többi mesterlövésszel viccelődött a
„hatszor hatos” dízel-teherautó mögött állva arra várva, hogy
felszállhassanak ponyvával lefedett platójára, és megtegyék a keménynek
ígérkező utat a Chu Laiba. Carlos rettegve gondolt rá, mennyire fognak
sajogni a veséi a rázós teherautóval megtett hosszú út után. Burke és a
többiek azon poénkodtak, hogy tele kellene inniuk magukat sörrel, hogy
legyen, ami jól átmossa a veséiket a sok zötykölődés után.
Carlos majdnem elsírta magát, amikor aznap elbúcsúzott Burke-től.
Emlékezett rá, ahogy kinézett a ponyva sötétjéből, miközben a dízelmotoros
teherautó búgva elindult lefelé az 55-ös magaslatról, és látta, amint John
Burke istenhozzádot int a vörös porfelhőn át. A mosolya. Széles és boldog.
Tükrözve a lelke tisztaságát.
Burke-re gondolt, és arra, hogy ő is mennyire szeretett lőni. John igazi
lövésztehetség volt, és egészen biztosan bekerült volna a quanticói nagy
csapatba. Carlos élvezte volna, ha együtt lőhet a barátjával. A háború után a
verseny öröme sok mindenért kárpótolta volna mindkettejüket. Lőni.
Versenyezni. Semmi más nem elégítette ki annyira az életben, mint ez a két
dolog.

– Nyalják meg, és nyomják rá, közlegények! – Reccsent fel a hang a

hangosbeszélőből. Száz sárga, hosszú ujjú pólót és halszálkamintás, zöld
gyakorlónadrágot viselő tengerészgyalogos újonc eredt azonnal futásnak,
hogy letakarják a golyók ütötte lyukakat az ötven céltáblán. A céltáblák
fekete részeire fekete öntapadó papírpöttyöket, a fehér részeire fehéreket
ragasztottak. Az újoncok sokkal több fehér pöttyöt használtak el, mint
feketét.
Egy őrmester, aki Camp Pendleton lőterének árkában leeresztett céltáblák
alkotta sor közepén tartózkodott egy bódéban, kiabálni kezdett a
hangosbeszélőn keresztül:
– Gyorsabban! Gyorsabban, közlegények! A következő lövészcsoport már
a lővonalnál vár.
– Felkészülni! – kiáltott fel az őrmester, majd elhallgatott, arra várva,
hogy a bódé falán lévő óra nagymutatója elhaladjon a tizenkettes előtt.
– Céltáblák! – kiáltotta.
Az árokból ötven céltábla emelkedett fel, és ugyanebben a pillanatban
negyvenkilenc lövedék szakított lyukat a csomagolóvászonra erősített
lőlapokba.
Carlos Hathcock újonc közlegény kicsit arrébb csúsztatta a térdét, egy
pillanatra behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta. A célpont fekete közepe
pontosan ott maradt a nézőke közepén. Kifújta a levegő felét, és hagyta,
hogy az M-l puska célgömbje megálljon a fekete közepén. Ahogy a célgömb
lassan megállapodott, jobb mutatóujjával növelte az erőt, amivel hátrahúzta
a ravaszt. A világ megszűnt létezni körülötte.
2
Amikor a puska eldördült, és a lövedékét kétszáz yard távolságra és a
céltáblába repítette, Carlos a ceruzájával egy pontot tett a lövészadatlapon
lévő kisméretű céltábla közepére.
– Azt hiszem, ez elég jól sikerült – gondolta magában.
Egy pillanattal később felemelkedett a céltábla, a fekete közepén fehér
találatjelzővel. Egy újonc a céltábla alatti árokban rúd végére erősített fehér
fémkorongot emelt a levegőbe, letakarva vele a célpont közepét, jelezve
3
Hathcock pontszámát: egy ötös .
Egy hang szólalt meg Carlos mögött:
– Hová kell céloznia, közlegény?
– Uram, hat órára, uram – felelte Carlos a rangidős lövészoktatónak,
felmondva, amit a Tengerészgyalogos lövész kézikönyvből tanult.
– Kiváló lövés volt, de miért középre céloz?
– Uram, a közlegény ott látta utoljára a célgömböt, amikor a lövedék célba
ért, uram – felelte Carlos tiszteletteljesen, egyes szám harmadik személyben,
ahogyan a tengerészgyalogság elvárta az újoncoktól.
– De ugye tudja, hogy hat órára kell céloznia? – kérdezte a lövészoktató,
bár inkább volt ez figyelmeztetés, mint kérdés.
 – Uram, igen, uram – felelte Carlos.
Carlos kivett egy újabb .30-06-os lőszert a tölténytartóból, becsúsztatta a
töltényűrbe, majd a puska tusát visszaigazította a vállához. Az arcát a tusnak
pontosan arra a pontjára hajtotta vissza, ahol az imént volt, amikor először
eltalálta a célpont közepét. Vett egy levegőt, ellazult, behunyta a szemét,
majd kinyitotta. A célgömbje most is a célpont közepén pihent.
Váratlanul bűntudata támadt, ezért a könyökét előrébb tolta a térdén, hogy
a célgömb leereszkedhessen hat órához.
Ennek semmi értelme. Az ember oda célozzon, ahová a golyó becsapódik
– gondolta magában, miközben egy kattanásnyival feljebb állította a hátsó
4
irányzékát. – Nem pedig hat hüvelykkel alá. Itt vagyok a minősítő
lövészeten, és ilyeneket kérdez tőlem.
Carlos behunyta a szemét. Miután elégedetten nyugtázta, hogy a felvett
pozíciója stabil, a lőképe pedig megfelelő, meghúzta az elsütőbillentyűt.
Amikor a célpont felemelkedett, egy fehér találatjelző volt a céltábla
közepén, hat óránál. Lenyelte a gombócot, amit a torkában érzett, és
lejegyezte a pontszámot az adatlapjára. Mögötte egy újonc feljegyezte
Carlos pontozólapjára a második telitalálatot. Még egy ötös. Sorban a
második.
Amíg a célpont az árokban volt, maga elé nézett, ügyelve, hogy még
véletlenül se pillantson a kezére, aztán visszaállította a hátsó irányzékát az
eredeti pozíciójába.
Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik, mondta magának.
A következő lövése a céltábla kellős közepét találta el, a V körben.
Az adatlapra azt írta, hat órára célzott, aztán a pontszám mellé tett egy kis
pipát.
Csak Isten tudja, meg én, hogy középre céloztam, jegyezte meg magában.
A kétszáz yardról, ülő és térdelő pozícióból leadott összes lövése a
feketébe ment. Ahogy felállt, és a puskaszíjat feszesebbre – „díszszemle”
pozícióba – húzta, az újonc, aki a pontozólapját a kezében tartotta, azt
suttogta: – Lefogadom, hogy most elszúrod.
Carlos szeme összeszűkült, ahogy a válla fölött visszapillantott
újonctársára. A fiatalember elmosolyodott, Hathcock pedig ismét kizárta a
külvilágot a tudatából. A céltáblára összpontosított, a bal könyökét a
bordájához támasztotta, a puskát a tenyerére helyezte.
Szürkén indult a nap. A lőteret határoló rézsű bal oldalán elhelyezett vörös
zászló hűvös fuvallattól fodrozódott. A levegő párás volt és nehéz, ráadásul
finom köd kezdte átnedvesíteni gyapjúból készült lövészzubbonyát. Noha
1959 júliusa volt, és Dél-Kaliforniában az évnek ebben a részében
rendszerint meleg az idő, a hideg csendes-óceáni légtömeg fehér felhővé
varázsolta a leheletét.
Csökken a fényerő, csökken a látótávolság, állapította meg.
Ködfelhő kúszott a lővonal és a céltáblák közötti kétszáz yardos nyílt
terepre, ahogy az első lövése a fekete bal oldalánál átszakította a lőlapot.
Kilenc óra, gondolta, miközben az adatlapon bejelölte a találatot, és
felvette a második töltényét, majd visszaállt álló pozícióba.
Mindig próbálta kizárni a tudatából az előző és a következő lövést. Csak
az aktuális lövésre koncentrált. Ahogy megnyugodott, M–1 puskája első
irányzéka olyan élessé vált, hogy látta a hátulján a marásnyomokat.
Második telitalálat álló pozícióból. Jó érzés volt.
A harmadik telitalálat után visszapillantott az újoncra, aki a találatait
jegyezte. Nem akart a fickóra mosolyogni, csak belenézett a szemébe. Az
újonc elmosolyodott, és biztatóan felé biccentett a fejével.
A negyedik és az ötödik lövése is a feketébe ment. Tökéletes eredmény
ülő, térdelő és álló pozícióból.
Imádta a kétszáz yardos gyors pontlövészetet, a háromszáz yardos
pontlövészetet pedig majdnem ugyanannyira. De a háromszáz yardos
lövészeten négy lövése kisodródott a feketéből, majdnem tönkretéve a
koncentrációját. Minden lövése egy helyre ment, azonban három óránál
csapódtak be a lőlapba, ráadásul a fehérbe.
Legszívesebben belerúgott volna magába. A kétszáz yardos lövészeten
végig csak feketét lőtt, és a háromszázas lassú pontlövészeten is.
Átkozott szél! – mérgelődött, ahogy visszasétált az ötszáz yardos
vonalhoz.
– Figyelj oda a zászlókra! Ezen múlik minden – mondta hangosan, s leült
a lőszeresládájára és megigazította a bal bicepszére tekert puskaszíjat. Vastag
lövészkesztyűbe bújtatott bal kezét a szíjat a fegyverhez rögzítő D gyűrűhöz
csúsztatta, majd erősen hátrahúzta, annyira megfeszítve a karja körül a
hurkot, hogy úgy érezze, menten szétrobbannak az ujjai.
Feszes szíj, stabil tartás, a bakancsod orrával igazíts rajta! – sorolta,
amikor a céltáblák felemelkedtek, ő pedig térdre ereszkedett. Bár tudta, a
lőtérfelügyelő a lővonal közepén felállított bódéban kiadta a parancsot, hogy
kezdjék meg a lövést, igazából nem hallotta a szavait. Csak a céltáblát látta,
és hallotta a zajt a hangszóróból.
 Soha nem lőtt elsőként. Soha nem siette el a dolgot. Még egyszer ránézett
az irányzék oldalán lévő állítócsavarra, hogy meggyőződjön róla, valóban
átállította-e 500 yardra.
– Kiment jobbra – motyogta. A szíve hevesebben kezdett verni, ahogy
meglátta a célpont közepe elé emelt vörös találatjelzőt. Aznap ez volt az
ötödik vörös korong, amelyet látott. Egy újabb négyes.
A szél szakadatlanul fújt, ráadásul kiszámíthatatlanul. Egymás után jöttek
a lökések hol erősebben, hol gyengébben. A látási viszonyok is sokat
romlottak. Ilyen körülmények között csak szerencsével lehet beletalálni a
feketébe.
Szemügyre vette a lőtér zászlóit, a közelében lévők gyorsan lobogtak. A
háromszáz yardot jelölő vonalnál ernyedten lógtak. A kétszáz yardnál
elhelyezettek megemelkedtek, aztán lehervadtak.

Egy telefon csörgése hozta vissza Camp Pendletonból, arról az esős

napról az ágyába. A szobában csönd volt, Carlos pedig hallotta valakinek a
hangját, amint beszélt ahhoz, aki hívta. Ismerősnek tűnt a hangja, de nem
tudta hova tenni.
Érezte, hogy elmosolyodik, ahogy visszagondolt a napra, amikor az
alapkiképzésen nyújtott lövészteljesítményéért elnyerte a kiváló lövész díjat.
Aznap a minősítő lövészetet az elérhető 250 körből 241 körrel fejezte be.
Mindössze egyetlen kör választotta el a tengerészgyalogság minősítő
rekordjától. Ez volt az első trófea, amelyet azért kapott, mert jól lőtt.
Csendesen feküdve gondolatai a távoli múltja felé sodródtak. Az anyjára
és az apjára gondolt. Nehezen éltek. Az apja mértéktelenül ivott, amikor
Carlos még egészen kicsi volt. Az alkoholizmusa miatt a szülei többször
különköltöztek. Ilyenkor az anyja mindig elvitte a nagyanyjához, aki az
Arkansas állambeli Geyer Springsben, a Butler Road végén lakott, hogy vele
éljen.
A nagyanyjának volt egy szürke, oszlopra szerelt falusi postaládája, amely
a poros, zúzottköves út mentén díszelgett. Valaki valamikor nagyon régen
nagy, nyomtatott betűkkel a FRANCIS SWANNER nevet festette az
oldalára. Amikor a nagyanyja levelet akart feladni, Carlos mindig
könyörgött neki, hogy hadd tehesse ő a postaládába. Nem is igazán azt
élvezte, ahogy betette a levelet a postaládába, hanem inkább azt, hogy ő
hajthatta fel a kis vörös fémzászlót. Imádta felcsapni a fémzászlót, így adva
a postás tudtára, hogy meg kell állnia kivenni a nagyanyja levelét.
 Nem is értette, hogy jelenthetett egy ilyen jelentéktelen dolog ilyen sokat
egy gyereknek.
De Carlos még ennél is jobban szeretett lőni, méghozzá azóta, amióta az
eszét tudta. Jó pár magányos napot töltött el az erdőben a kutyájával,
Sassyvel és egy öreg Mauser puskával, amit az apja hozott haza a háborúból.
Akkor élte élete legszebb napjait. A lelke szárnyalt a szabadban, vidéken, és
nekifeszült a városi élet falainak, melyek korlátozták a szabadság iránti
igényét.

Kisfiúként, A Kansas állambeli Kansas Cityben, amikor a szülei még

együtt voltak, kapott egy pumpás Daisy BB puskát a születésnapjára. Persze
a szülei azt hitték, hogy csak a ház körül fog vele lövöldözni a fákra, vagy
konzervdobozokra.
Carlos azonban kalandvágyó kisfiú volt. Mindennap messzebbre
merészkedett a vadászmezőjén, míg végül egy nap elérte a közeli katolikus
templom kertjét.
– Galambok – mondta, ahogy az arcához emelte a légpuskáját, és célba
vette a madarat.
A templom ereszén jó pár szürke-fehér galamb üldögélt. Plink... egy
galamb megugrott, ahogy a BB lövedék az alatta lévő eresznek csapódott.
Közelebb lopakodott.
Ezúttal annyira megdolgozta a BB puskája pumpáját, hogy alig tudta
visszacsattintani a helyére. Óvatosan célba vette a galambot.
– Elég legyen! Ezt most rögtön hagyd abba! – kiáltott rá egy hang.
Leeresztette a BB puskát, és oldalra nézett: négy apáca futott felé.
Szeretett volna elrohanni, de nem tehette. Odahaza arra nevelték, hogy ne
fusson el a felelősség elől, hanem vállalja a tettei következményeit.
– Fiatalember – közölte egy sápadt, ráncos arcú apáca szigorú hangon. –
Ne ölj! Ez a templom és a kertje menedékként szolgál Isten minden
teremtményének.
– Igen, hölgyem – válaszolta, de közben azt gondolta: Vajon ez
vonatkozik a pincében lévő egerekre is?
A galambokat és a seregélyeket mindig is kártevőknek tartotta. Fészket
raktak a szarufa mögé és undorító mocskot csináltak.
Az apáca a BB puska után nyúlt. Amikor maga felé húzta, Carlos ujja a
ravaszba akadt. Csobb... a BB a virágágyás melletti sáros pocsolyába
5
csapódott alig egylábnyira Carlostól és az apácától. Az arcukra és
mellkasukra sár fröccsent. Barna pöttyök jelentek meg az apáca
szemüvegén, fehér, keményített gallérján és fekete fátyollal díszített fehér,
keményített fityuláján. És barna pöttyök éktelenkedtek az apáca sápadt arcán
és dühösen összehúzott ajkain is.
– Sajnálom – suttogta Carlos őszintén, és eleresztette a puskáját.
– Ez itt marad – döntötte el az apáca –, amíg anyád vagy apád el nem jön
érte.
Az ifjú Hathcock hazasétált és bűnvallást tett a szülei előtt, akik
megbocsátották a vétkeit. Azonban a BB puskáért egyikük sem ment el.

Carlos a nagymamájánál lakott, amikor belépett a tengerészgyalogsághoz.

Az anyja Little Rockban dolgozott, az apja meg valahol másutt, a
vasúttársaságnak hegesztett valamit. A tizenhetedik születésnapja volt.
Micsoda nap! Az anyja és a nagyanyja elvitte a városba, ahol az anyja aláírta
a papírt, ami lehetővé tette, hogy csatlakozzon a tengerészgyalogsághoz. Ez
1959. május 20-án történt. Még aznap életében először repülőgépre ült, a
San Diegó-i alapkiképző táborba utazott, és megkezdte a szolgálatát egy
olyan szervezetnél, amit sokkal inkább a családjának tekintett, mint
karriernek.
Tennessee állam, Memphis, idézte fel, ahogy a tudata ismét elmerült az
álmaiban. Hogyan felejthetné el valaha is a napot, amikor eldöntötte, hogy
tengerészgyalogos lesz? Csak nyolcéves volt, de már akkor tudta, mihez akar
kezdeni az életével.
Akkoriban Carlos apja vonatalkatrészeket hegesztett a Tennessee
Fabricating Company megbízásából, Memphisben, az anyja egy áruházban
dolgozott. A Hathcock család egy emeleti lakásban élt, alattuk egy
tengerészgyalogos toborzó lakott a feleségével.
A magas tengerészgyalogos egyenes háttal feszített a fején a fehér
egyensapkával, rajta a ragyogó, arany sasból, földgömbből és horgonyból
álló emblémával. Kék nadrágot viselt, melynek mindkét szárára a nadrág
egész hosszában vörös csíkok voltak varrva. A nadrágján soha nem látott
gyűrődést, élre vasalt szárai pedig, melyek a tengerészgyalogos fényesre
pucolt cipője fölött törtek meg, mindig egyenesen lógtak. Finom
gyapjúzubbonyán elöl két, hátul három élre vasalt hajtás volt. Az ujjára
három sáv és egy USA Tengerészgyalogsága felirat volt varrva, a mellrészén
többsornyi színes szalag díszelgett. A szalag alatt a két ezüstjelvényt – a
keresztbe tett puskákat, illetve pisztolyokat – mindig nagy áhítattal bámulta
meg.
 Már akkor tudta, amikor meglátta az egyenruhás férfit, hogy belőle is
tengerészgyalogos lesz, és ő is ezt a nagyszerű uniformist fogja viselni.
Ehhez fogható, lenyűgöző és elegáns egyenruhát azelőtt soha nem látott.
Carlos szemében az uniformis a keménységet, a bátorságot és a
fegyelmezettséget testesítette meg. El nem tudta képzelni, hogy lehetne más
is, valami jobb is, mint tengerészgyalogosnak lenni.
Tizenöt éves korában otthagyta az iskolát, és elment az H. W. Tucker
Company of North Little Rockhoz cementet és betont lapátolni. Olyan
keménnyé vált, mint az a több száz kiló beton, amelyet mindennap
megmozgatott. Attól a pillanattól kezdve, hogy megtanult beszélni, az életét
átitatta a rend és a fegyelem. Odahaza mindig azt mondta, „Igen, uram.”,
ezért az alapkiképző tábor nem jelentett igazi kihívást sem a teste, sem az
elméje számára. A merev szervezetben, amely körülvette, otthon érezte
magát.
Büszke volt, amikor befejezte az alapkiképzést, és végre
tengerészgyalogosnak nevezhette magát. Szálegyenesen feszített trópusi
gyapjúegyenruhájában és a hozzá passzoló egyensapkában, élre vasalt
zubbonyán ott csillogott a kiváló lövészeknek járó tömör ezüstből készült,
keresztbe tett puskákat formáló jelvény.

Carlos kinyitotta a szemét, ahogy meghallotta annak a valakinek a

hangját, aki még mindig telefonált. Pár percenként látott egy alakot, aki az
ágya széléhez lépett, fölé hajolt, megigazított ezt-azt, és mondott valamit,
amit nem értett. Behunyta a szemét, kizárta tudatából a körülötte zajló
zavaros eseményeket, majd visszarepült a múltjába.

Szél zörgette a kunyhó bádogtetejét, amelyben Carlos Hathcock egy

priccs lábánál ült, és levelet írt a feleségének és a fiának, akik arra vártak,
hogy visszatérjen Vietnamból. Az Észak-Karolina állambeli New Bern most
nagyon távolinak tűnt.
Az izzadság barna csíkot húzott az arcát borító porba, és megint
tapasztalta a lába remegését. A keze is reszketett, a fejét könnyűnek érezte,
és kicsit szédelgett.
– Biztosan a helikopterút miatt van. Szétrázott Duc Phótól idefelé jövet –
gondolta. – Meg a meleg miatt. Iszok egy jó nagyot, pihenek egyet, és
rendben leszek.
Letette a jegyzettömböt és a ceruzát a katonaládájára, aztán a kulacsával
odament egy nagyméretű, vízzel teli marmonkannához. Megtöltötte a
kulacsot, kiitta az összes vizet, majd újra megtöltötte. Ahogy visszasétált a
priccséhez, felidézte az aznap délutáni helikopterutat, amikor visszarepültek
az 55-ös magaslaton táborozó mesterlövészszakasz parancsnokságára. A
helikopter végig a fák tetejét stuccolta, hogy elkerülje az ellenséges tüzet. A
nyitott ajtókon hűvös szél tolult be, miközben a nagyméretű ikerrotorok
északi irányba repítették a légi járművet.
Carlos kinézett a CH-46 Sea Knight helikopter ajtaján, figyelte a lábai
alatt elterülő zöld dzsungelszőnyeget, és az otthonára gondolt.
1967. november 10! Akkor lesz az ötödik házassági évfordulójuk.
Gyorsan elröpült ez az öt év.
Noha Jo pár évvel idősebb volt nála, eddig nagyon boldog házasságban
éltek.
Jo nem szerette a „lövészözvegy” életet. De amikor hozzáment Carloshoz,
tudta, mi vár rá: a férje elég gyakran lesz távol az otthonától, regionális,
állami és országos lövészversenyekre fog eljárni, a fegyveres erők és a
Nemzeti Lövész Szövetség versenyeire egyaránt, amiket az Egyesült
Államok különböző pontjain rendeztek. Carlos csütörtökön ment el, és csak
vasárnap éjjel ért haza. Hétfőn, kedden és szerdán hajnali öttől délután hatig
a lőtéren dolgozott. Esténként letelepedett a padlóra a tévé elé, és gyakorolta
a „pozíciókat” – a feszes, furcsán kitekert (álló, ülő, térdelő és fekvő)
testhelyzeteket, amikből a versenyeken lőtt.
Jónak úgy tűnt, mintha márciustól április végéig nem is csinált volna
mást, csak lőtt. És ez pontosan így is volt.
Ám Jo elfogadta ezt az életstílust – legalábbis egy időre amikor
elhatározta, hogy élete hátralévő részét Carlosszal akarja leélni, Mrs.
Hathcockként.
Ha akkor, amikor először találkozott a jövendőbelijével, valaki
megkérdezi, hogy hajlandó lenne-e ilyen döntést hozni, biztosan az arcába
nevetett volna. Carlos viszont szemrevalónak találta Jót – csinosnak és
nagyszerű jellemnek.
Ezt már azon a napon megállapította, amikor az Észak-Karolina állambeli
New Bernben besétált a bankba, ahol Jo pénztárosként dolgozott. Ez 1962
januárjában történt. Carlos épp azelőtt jelentkezett szolgálatra a
tengerészgyalogság Cherry Point-i légi támaszpontján, ahová a Hawaiin
állomásozó 1. tengerészgyalogos dandártól vezényelték.
A trópusi paradicsom, a barna bőrű lányok és a csodás éjszakai kimenők
után az észak-karolinai partvidék dohánycserjékkel övezett vidéki útjaival és
a benzinkutakra korlátozódó szórakozási lehetőségeivel drámai változást
jelentett Carlos számára.
A benzinkutas szórakozás nem volt újdonság, hisz ifjú éveiben sem
számíthatott többre az arkansasi vidéken. Azokat a tinédzser éveket is
élvezte. De miután befejezte az alapkiképzést, és a Kalifornia állambeli
Camp Pendleton gyalogsági gyakorlóezredhez került, megismerte a bázisok
és nagyvárosok köré épülő szórakoztatóipart is.
Dél-Kalifornia a maga sajátságos „szabadságát” kínálta az újdonsült
tengerészgyalogosnak.
A szigorú gyalogsági kiképzést követően, és számos
tengerészgyalogoshoz hasonlóan a cimborájával, David C. Holden
közlegénnyel jelentkezett a Camp Pendleton-i gyülekezési körletben, ahol a
tengeren túlra induló tengerészgyalogosok várták a behajózási parancsot.
Az alapkiképzés alatt, a végtelennek tűnő konyhaszolgálat során gyorsan
összebarátkozott David Holdennel. Holden egy laza srác volt Chicagóból,
Carlosszal együtt csinálta végig a gyalogsági gyakorlóezred kiképzését,
később pedig elkísérte Hawaiira.
A gyalogsági gyakorlóezrednél Carlos és David az első hétvégi kimenőjét
a többi tengerészgyalogossal együtt töltötte, akik szokás szerint
Disneylandbe mentek szoknyavadászatra.
Egy eredménytelen hétvége után, amit Mickey egér földjén töltöttek,
találkoztak pár kaliforniai tengerészgyalogossal, akik a következő kimenőjük
során elvitték őket Los Angeles Norwalk és La Mirada nevű térségébe. Ott
aztán végre találkoztak lányokkal.
Disneylandet össze sem lehetett hasonlítani azzal, ami Norwalkban várt a
két tengerészgyalogosra, és attól kezdve minden hétvégi kimenőjüket ott
töltötték.
De tudták, hogy ez a hétvégi kimenő – az utolsó hétvégéjük Dél-
Kaliforniában azelőtt, hogy Hawaiira mentek volna – nem olyan lesz, mint
amilyen a többi volt. Most aztán megadják a módját. Egy motelben töltik el
a hétvégét: lányokkal és szórakozással, olyan helyen, ahová nem törhet be
holmi őrmester, hogy elrontsa a kedvüket.
Az 1959-es év nyarának forrósága azon a szeptemberi péntek délutánon
sem akart véget érni, amikor felmarkolták az eltávozási engedélyt, és
elindultak a buszállomás felé, hogy felszálljanak a Kalifornia állambeli
Oceanside-ba induló buszra. Carlos korábban már elrendezte, hogy bérel ott
egy 1953-as Chevy kupét, amelynek felújították a motorját.
 Ahogy a partvonalat követő úton La Mirada felé robogtak, az öreg autó
kellemesen dorombolt, miközben Bobby Vee énekelte a Rubber Ballt a
rádióban. David és Carlos izgatottan várta, mit hoz ez a hétvége.
A Csendes-óceán felől érkező fuvallat be-becsapott az ablakon, belekapva
khakiszínű egyenruhájuk zubbonyának az ujjába. De Carlos folyamatosan
azt hallotta, hogy kopp, kopp, kopp... valami nem stimmelt.
Lehúzódott az öreg autóval az út szélére.
– Mi a baj? – kérdezte David.
– Nem tudom, valami kopogást hallok, benézek a motorháztető alá,
valami meglazulhatott.
Felnyitotta a motorháztetőt, aztán rögtön le is csapta. Visszaült a volán
mögé, és Davidre nézett.
– Az akksi nincs rögzítve.
– Az baj? – kérdezte David.
– Szerintem nem. Úgy tűnik, a kocsi ettől még rendesen megy, csak néha
nekikoppan a sárvédőnek, azt hallottam. Na, irány a motel!
– Úgy bizony! – kiáltott fel David. – Alig várom, hogy odaérjünk, és
belevágjunk.
A SZOBA KIADÓ felirat neonfénye belevillant a késő délután fakuló
narancssárga színébe, ahogy befordultak az öreg Chevyvel a motel elé, ahol
a hétvégi lazítást tervezték. Vasárnap délig kaptak eltávot, úgyhogy negyven
órájuk maradt, hogy olyan jól érezzék magukat, mint életükben még soha.
Bejelentkeztek a szobájukba, aztán célba vették a helyi autós
gyorséttermet, hogy feltérképezzék, kikkel tudnának együtt lazítani.
Nem sokkal ezután már egy olyan parti házigazdájává váltak, amihez
hasonlót La Miranda vagy Norwalk tinijei nemigen láthattak 1959 nyarán.
Voltak lányok, és volt fehér rum, zene és nevetés.
Pár perccel éjfél előtt hangos dörömbölés vetett véget a mulatságnak. Síri
csend támadt, csak az egyik lány kuncogott, aki az ágy sarkán ült és rumos
kólát iszogatott, ő meg sem hallotta a dörömbölést az ajtón.
Valaki azt kérdezte:
– Ki az?
– Rendőrség. Kinyitni!
David átvetődött az ágyon, megragadta az éjjeliszekrényen lévő
rumosüveget, legurult a padlóra, az üveget pedig az ágy alá dugta, elrejtve a
törvény embere elől.
 Noha elég idősek voltak, hogy csatlakozhassanak a
tengerészgyalogsághoz, még mindig tinédzsereknek számítottak, így túl
fiatalok voltak, hogy szeszes italt vásároljanak és fogyasszanak. Ugyanígy a
koruknál fogva a vendégeik sem italozhattak volna.
Az egyik szőke lány, akinek a haja szanaszét állt – pedig órákkal korábban
még szép és rendezett volt –, kikukucskált a reluxa lapjai között, és
felkiáltott:
– Odakint van az anyám!
Carlos nyugodtan nyitott ajtót, mezítláb, egyennadrágban és pólóban.
Amikor az ajtó kinyílt, megpillantotta a kis iszogatásra és táncolásra a
motelszobába csábított La Miranda-i és norwalki lányok édesanyjainak
dühös arckifejezését.
– Igen, uram? Segíthetek valamiben? – kérdezte halkan a rendőrtől, aki
közte és a haragos anyukák között állt.
– Julie! Azonnal gyere ki onnan! – kiáltott fel az egyik nő olyan éles
hangon, hogy Carlos összerezzent.
A szőke lány sietve igyekezett kefével kifésülni kócos haját, a vállára
csapta hosszú szíjas, nyereg alakú táskáját, és elindult az ajtó felé. A fejét
lehajtotta, és még mindig próbálta kifésülni a haját, bár már nem olyan
kapkodva, mint pár másodperccel korábban.
Az aggódó lányok libasorban követték. A dühös anyák „az ilyen fiúk"
megjegyzések közepette tessékelték el őket a motelszoba közeléből.
Az egyik nő egyenesen Carlos szemébe nézett.
– Maguknak, katonáknak, ott kellene maradniuk, ahová valók. Távol az
emberektől. Ne merészeljenek visszajönni ide és megrontani a lányainkat!
Az ilyen embereket törvénnyel kellene távol tartani!
Carlosnak fájtak a szavai. Addig mindig tisztességes embernek tartotta
magát, aki néha hibázott. A tengerészgyalogosokat pedig feddhetetlenek
vélte. Szerinte ezt a legtöbb amerikai is így gondolja. Azonban ez a
váratlanul jött szidás rádöbbentette, hogy nem mindenki osztja a
tengerészgyalogosokról és a fegyveres erőknél szolgálókról alkotott
véleményét. Aznap megtanulta, azzal, hogy az országa szolgálatába állt,
bizonyos módon megbélyegezték, ami azt jelentette, hogy a többi
fegyvernemnél szolgálókhoz hasonlóan el kell majd szenvednie a
diszkriminációt. Azon tűnődött, vajon akkor is ennyire gyűlölték volna őket,
ha Daviddel La Mirandában nőtt volna fel a többi tizenéveshez hasonlóan?
Ha megnézték volna az igazolványaikat, rájönnek, hogy a tizenhét éves
Carlos volt mindenki közül a legfiatalabb.
Ráadásul a kócos hajú szőke volt az, aki benyakalt a fehér rumból,
amelyet a nővére vásárolt.
A rendőr Carlosra és Davidre nézett, és azt mondta:
– Múlt évben szereltem le a tengerészgyalogságtól, ezért nem nézek be a
szobába, de a jövőben legyetek óvatosabbak. Az ilyen dolgokról hamar
elkezdenek beszélni az emberek.
– Nagyon köszönjük, uram – felelte Carlos. – Nem lesz velünk több gond.
Megígérem.
Bezárta az ajtót, és egy műbőrrel behúzott székre roskadt.
David Carlosra nézett, az ágy alá nyúlt, és kihúzta a félig teli üveg rumot.
– Cimbora, erre inni kell!
Hirtelen két lány rontott ki a fürdőszobából nevetve és visítva. A fiúk is
nevetni kezdtek, még majdnem harminchat órájuk volt az eltávból.
A péntek esti parti egészen szombat éjszakáig tartott. La Miranda-i és
norwalki tinédzserek jöttek és mentek, Carlos és David pedig kiélvezte az
erkölcstelen, mégis hőn áhított hétvége minden percét.
Szombat éjjel a két lány társaságában La Miranda mellékutcáiban
kocsikáztak a bérelt Chevyvel. Egy liter rumból készítettek maguknak italt.
A rádióból Del Shannon visította, hogy „Runaway, run, run, run, run,
runaway”. A négy gondtalan fiatal szoprán hangon énekelt vele együtt,
miközben az öreg Chevy padkától padkáig kacsázott a mellékutcákon.
A vidám éneklésnek akkor szakadt hirtelen vége, amikor az autó
beleszaladt egy viaszos levelű sövénybe, majd csúszó kerekekkel
megállapodott egy fehér, spanyol hacienda stílusban megépített, vörös, íves
cserepekkel befedett tetejű ház gyepén. A kovácsoltvas díszítés mögött,
mely az ablakokat ékesítette, felkapcsolódtak a fények.
– A francba, Carlos, húzzunk innen! – kiáltotta David a hátsó ülésről.
– Valami nem stimmel, nem akar beindulni. Gond lesz a motortérben.
Carlos kiugrott az autóból, és felhajtotta a motorháztetőt.
– Dave! Gyere ide! Az akksi keresztülment a hűtőn!
David előrehajtotta az első ülést, és kiugrott az ajtón.
– Most mit csináljunk, Carlos? Pillanatokon belül kijönnek a házakból.
– Segíts visszatenni az akksit a tartólemezre! – adta ki az utasítást Carlos.
– Ezt nézd meg! Ha így fog folyni a hűtővíz, nem jutunk messzire.
 David az akkumulátor alá nyúlt, Carlos pedig közben húzni kezdte az
akksit annak a saroknak a közelében, ami a hűtőbe fúródott.
– Húúúúzd! – mordult fel Carlos. – Bassza meg! – kiáltotta Carlos, és
kirántotta a kezét, majd csuklóból erőteljesen rázni kezdte. Aztán a szájába
dugta a bütykeit, és erősen szívni kezdte. – Jézus Atyaúristen, Dave!
Teljesen lejött a bőr a bütykeimről.
– Majd szívhatod a bütykeidet, ha már elhúztunk innen, Carlos – kérlelte
David. – Húzzuk ki ezt az akksit!
Mindketten az akkumulátor alá nyúltak és erősen húzni kezdték. Ezúttal
az akkumulátor kiszabadult, ám egy puffanás kíséretében fejjel lefelé
landolt.
– Bassza meg! De éget ez a szar! – kiáltott fel Carlos, ahogy az
akkumulátorsav belefolyt a kezén keletkezett friss sebbe. Térdre rogyott, és
lenyúzott bütykeit a nedves fűbe törölte. David közben visszatette az
akkumulátort a háromszög alakú tartólemezre.
– Elhúzhatnánk végre? – könyörgött Dave. – Most rögtön!
– Lássuk, beindul-e! – felelte Carlos nyugodtan.
Beült a volán mögé és elfordította a slusszkulcsot. Az indítómotor nyögött
és sóhajtott. David idegesen vergődött, miközben a barátját figyelte a hátsó
ülésről.
– Carlos! Kijött a fickó!
Abban a pillanatban, ahogy a fürdőköpenyt és papucsot viselő férfi,
kezében elemlámpával elindult, hogy megnézze, mekkora kárt tett az útról
leszaladt autó a gyepben, a virágágyásban és a sövényben, a Chevy motorja
életre kelt. Carlos felengedte a kuplungot, amitől az első kerekek tekintélyes
részt haraptak ki a pázsitból. A kék kipufogógáz felhőn át a férfi az autó után
szaladt – melynek hátulja hol jobbra, hol balra tört ki –, közben kiabált, és a
feje felé emelt zseblámpáját lengette.
A férfi csak egy fejet látott az autó ablakai fölé magaslani, ahogy a Chevy
füstölgő hátsó kerekekkel bekanyarodott a sarkon.
Az autóban David és a lányok lehúzódtak a helyükön, és próbáltak
elbújni, amíg azt nem érezték, hogy elég messzire járnak már a háztól.
Carlos mellékutcákon és sikátorokon száguldott egészen a motelig abban
a reményben, hogy így elkerülheti a rendőrautókat, amelyeket esetlegesen
utánuk küldtek. A négy fiatal rekordsebességgel józanodott ki.
A dühös háztulajdonos jelentette az esetet a rendőrségnek, de az autóról
egyáltalán nem tudott leírást adni, ráadásul csak egy fiatalt látott, akit
hispanónak nézett.
Másnap reggel Carlos és David későn kelt fel. A fejük sajgott, Carlos keze
pedig lüktetett ott, ahol a bőrt lenyúzta a bütykeiről.
Tíz órakor keresztülsuhantak Garden Grove-on, útban Camp Pendleton
felé a Los Angeles-i autópályán. Carlos nézte, ahogy a vízhőmérséklet-
mutató néhány perc alatt a hideg jelzéstől a forró jelzésig kúszott, miközben
dél felé száguldottak.
Az egyórás útból több mint kétórás lett, mivel a tengerészgyalogosoknak
minden kihajtónál meg kellett állniuk, és feltölteni a lyukas hűtőt. Tudták,
hogy késve fognak visszaérkezni az eltávjukról. Mindketten rettegve
gondoltak a szakaszparancsnokukkal való elkerülhetetlen találkozásra.
Délután fél egykor Carlos lehajtott az autópályára, majd lefelé gurult az
oceanside-i kijáraton. Kék füst kezdett dőlni a kipufogóból, a díszrács mögül
pedig fehér gőzfelhő csapott fel.
– Ennyi volt, Dave, innen gyalog megyünk tovább. Ha még tízlábnyit
megyünk vele, megfő a motor.
David a fejét csóválva szállt ki az autóból.
– Nekünk annyi. Félórával ezelőtt kellett volna leadnunk az
eltávengedélyünket. Mit fogunk mondani a szakaszparancsnoknak?
– Az igazat – felelte Carlos. – Hogy lerobbant az autónk.
Lezárta a kocsit, aztán vászonzsákkal a kezükben visszasétáltak az
autókölcsönzőhöz, hogy elmagyarázzák, mi történt.
Ahogy végigsétáltak az autókölcsönző kocsifelhajtóján, az üzletvezető,
egy idős férfi, aki ősz haját egészen rövidre nyírva hordta, és mindig büdös
szivarokat szívott, lenézett a vékony aranyórára, amely belevágott kövér
csuklójába.
– Fiúk, vagy két órát késtek.
– Igen, uram – ismerte el Carlos. – Gond volt az autóval. Az akkumulátora
nem volt rögzítve, és amikor lementünk egy lejtőn Los Angelesben,
belehajtottunk egy kátyúba, az akkumulátor átszakította a hűtőt. Nem
akartuk megfőzni a motort, úgyhogy ahelyett, hogy időben visszaértünk
volna, inkább megálltunk minden autópálya-kijáratnál, és teletöltöttük a
hűtőt. Most viszont késve érünk vissza az eltávunkról a kocsija miatt.
Sajnálom, de az autót nem tudtuk visszahozni. Az autópálya-kijárat után
parkoltuk le, a motor már füstölt. Nagyon sajnálom.
– Maga sajnálja? – kérdezte a férfi. – Én sajnálom! Azt hittem, rögzítettük
azt az akksit. Maguk viszont késve érnek vissza az eltávjukról, és én tudom,
hogy ez mit jelent. Főtörzsőrmester voltam, és még emlékszem rá, mit kellett
tennem azokkal a tengerészgyalogosokkal, akik késve értek vissza a
laktanyába. Az autó miatt ne aggódjanak! Majd elküldök érte egy furgont.
De először felhívom a szakaszparancsnokukat, és elrendezem ezt a dolgot.
Az egyik legényem máris visszaviszi magukat.
Amint visszaértek a Camp Pendleton-i szállásukra, azonnal tiszta, frissen
keményített és vasalt gyakorlóruhát és fényesre pucolt bakancsot vettek fel.
Két órakor masíroztak be a szakaszparancsnokuk irodájába.
Merev vigyázzban állva, keményített, vasalt gyakorlósapkáját a jobb
kezébe fogva Hathcock és Holdén közlegény a szakaszparancsnok íróasztala
elé lépett.
– Uram, Holden közlegény parancs szerint jelentkezik, uram – mondta
először David.
Carlos azonnal követte a példáját.
– Jól van – mondta a szakaszparancsnok. – Pihenj, és halljam, merre
jártak!
– Szakaszparancsnok úr, nagyon sajnáljuk, hogy késve érkeztünk vissza
az eltávról, uram – kezdte Carlos. – De lerobbant az autónk, és a kölcsönzős
idetelefonált.
– Rendben – biccentett a szakaszparancsnok. – De akkor is késve értek
vissza. Úgy látom a dolgot, hogy se a lerobbant autó, se semmi más nem
lehet kifogás. Elkéstek, és pont. Ez engedély nélküli távolmaradás. Lehet,
hogy az az oceanside-i vénember bevette a meséjüket, de engem nem vernek
át. Nézzenek tükörbe! Azok a szép vörös szemek és gyűrött arcok mindent
elárulnak. Maguk ketten úgy döntöttek, hogy a kaliforniai libák és a pia
fontosabb a kötelességnél, különben, lerobbant autó ide vagy oda, időben
visszaértek volna. Hathcock, maga és Holden megtanulják, hogy a jövőben
figyelmesebben kell tervezniük. Erről gondoskodom. Hogy ne felejtsék el a
leckét, egy kis feladatot kapnak a parancsnoksági épületben.
A három tengerészgyalogos átsétált a gyülekezőkörletbe, ahol a
szakaszparancsnok vételeztetett velük egy vödör szappanos vizet és két
gyökérkefét.
Délután fél háromtól este kilencig Carlos és David bakancsnyomokat
súrolt a zászlóalj-parancsnokág épületének lépcsőiről. Végig vigyorogtak –
és közben a hétvégére gondoltak.

Három nappal később Carlos és David maga mögött hagyta Camp

Pendletont, és átment a San Franciscó-i öbölben lévő Treasure Island
bázisára, ahonnan csapatszállító hajóval vitték őket Hawaiira. Ott
ugyanahhoz a rajhoz kerültek, mindketten géppuskások lettek a 4.
tengerészgyalogos ezred 2. zászlóaljának „E” századában, a tűztámogató
szakaszban.
A zászlóalj – „nagyszerű gazemberek” – becenevéhez híven a két
tengerészgyalogos igyekezett végig fenntartani ezt az imidzset a hawaii
szolgálatuk alatt.

A Hawaiin szolgáló ifjú tengerészgyalogosok számára Jim Land hadnagy

keménynek tűnt. És félelmetesnek. Rövidre nyírt haja és szögletes állkapcsa
volt, testét izmosra és szálkásra edzette. Land, aki már egy éve szolgált
Hawaiin a 4. tengerészgyalogos ezred szakaszparancsnokaként,
versenylövész múltjának köszönhetően a hawaii tengerészgyalogos
lövészcsapat vezetője lett.
Land hadnagy Arthur Terry főtörzszászlós, a versenylövészek mentora
segédletével megtalálta a módját, hogy igazolja a versenylövészet
létjogosultságát, valamint hogy növelje a dandár gyalogos egységeinek
hatékonyságát azzal, hogy az általuk kiválasztott tengerészgyalogosokból
felderítőket és mesterlövészeket képzett. Land és Terry 1960-ban beindította
az első kéthetes felderítő mesterlövész-tanfolyamot.
Még ugyanabban az évben Carlos Hathcock egyéniben megnyerte a házi
lövészversenyt. Azon túl, hogy a nevét belegravírozták a nagy trófeába, az 1.
dandár a hawaii tengerészgyalogos lövészcsapatba küldte Carlost, hogy
képviselje az alakulatot.
– Uram, Hathcock közlegény szolgálatra jelentkezik, uram! – kiáltotta
Carlos, ahogy előreszegezett tekintettel, merev vigyázzban megállt Jim Land
hadnagy íróasztala előtt.
– Pihenj, közlegény! – felelte Land barátságos hangon.
Carlos fürgén kis terpeszbe szökkent, a kezét a dereka mögött átkulcsolta,
és feszes tartással meredt tovább egy pontra a falon, Land feje fölött.
– Volna szíves lazítani egy kicsit? – kérdezte Land. – Nem szemlére
hívtam ide, hanem azért, hogy beszéljek magával.
Carlos lepillantott Land arcára, kicsit könnyedebben vette a levegőt, de
továbbra is valamelyest mereven állt a hadnagy előtt, megadva a
tengerészgyalogos tisztnek kijáró tiszteletet.
– Amikor megnyerte a házibajnokságot, nem őrvezető volt maga
véletlenül? – fogott bele Land.
– De igen, uram – és Carlos elhallgatott.
 – Harapófogóval kell kiszednem magából, vagy elmondja, mi történt? –
emelte meg a hangját Land, miközben átnyálazta Carlos szolgálati aktáját,
amelynek 12. oldalára volt szokás feljegyezni a tengerészgyalogosok
kihágásait, illetve az azokért kapott büntetést. – Itt az áll, hogy a
századparancsnoka bűnösnek találta a 134. cikkely megsértésében, ami
tengerészgyalogoshoz nem méltó viselkedést jelent – bökött a bejegyzésre
Land. – Ebbe sok minden belefér. Szóval, mit követett el?
– Megütöttem egy hadnagyot – felelte Carlos.

Carlos egy hónappal korábban ünnepelte a huszonegyedik születésnapját,

és számos tengerészgyalogoshoz hasonlóan, amikor átlépte a nagykorúság
küszöbét, és már bármelyik kocsmában törvényesen fogyaszthatott alkoholt,
pár cimborájával az Echo századtól Honoluluba mentek, a Hotel Streetre
ünnepelni. A prostikról és fülledt bárjairól híres Hotel Street nem más, mint
fényreklámokkal tarkított szórakozóhelyek tömkelege, melyek puszta célja
az, hogy havonta kétszer kivarázsolják a fegyveres erőknél szolgálók
zsebéből a fizetésüket. Szinte minden olyan városban, ahol van valamilyen
katonai bázis, meg lehet találni a Hotel Street valamilyen változatát.
Mivel nem érdekelték a bárokban tanyázó könnyűvérű lányok, éjfélkor
azon kapta magát, hogy egyedül üldögél a bárpultnál egy nádtető alatt, és
Jim Beam whiskeyt kortyolgat arra várva, hogy a cimborái előkerüljenek, és
elinduljanak vissza a bázisra.
Lovagló ülésben foglalt helyet a bárszéken kifogástalanul vasalt trópusi
gyapjú egyenruhájában, hosszú ujjú zubbonyban és hozzá passzoló
nyakkendőben, a zubbonya ujján egy stráffal. A zubbonyán ott fityegett a
kiváló lövész jelvénye a harmadik odaítélést jelző sávval. Noha részeg volt,
arra ügyelt, hogy a gallérja szigorúan be legyen gombolva, a nyakkendője
pedig feszesen álljon. Amikor leült egy rövidre nyírt hajú, kék-vörös,
virágmintás hawaii inget, khaki bermudanadrágot, lábszárközépig érő fehér
zoknit és szandált viselő fiatalember mellé, az egyensapkáját szépen az öve
alá fűzte.
A whiskeytől felbátorodva jót nevetett magában, amikor meglátta a
fiatalember fehér zokniját és szandálját. Arra gondolt, még halálában sem
viselne ilyesmit.
A férfi azonnal zokon vette, ahogyan Carlos nézett rá, valamint a
pillantását követő nevetést is. Jóval több korsó sört hajtott fel a kelleténél, és
Carloshoz hasonlóan alkoholgőzön keresztül látta a világot. Carlos
lövészjelvényére nézett, és azt kérdezte:
 – Azt a jelvényt tényleg harmadszorra érdemelte ki, közlegény? Vagy csak
vett egyet magának a PX-ben, és úgy döntött, inkább ezt viseli vécéülőke
helyett?
– Hogy mondta? – kérdezte Carlos. Érezte, hogy a hasfala megfeszül, az
arcát pedig elönti a vér. – Ezt a jelvényt az alapkiképző táborban kaptam a
minősítő lövészeten. Színtiszta ezüst. Most nyertem meg sorban a második
házi lövészbajnokságot, ezért kaptam meg harmadjára a kiváló lövész
minősítést. Jövő hónapban jelentkezem ideiglenes szolgálatra a hawaii
tengerészgyalogos lövészcsapathoz.
Gyorsabban kezdte szedni a levegőt, a keze remegett, ahogy megfogta a
poharát, és a szájához emelte.
– Még egy lövész – mordult a férfi Carlosra. – Maguk csak a helyet
foglalják, ugye tudja?
Nem akart reagálni a megjegyzésre. A bárszekrényen sorakozó palackokra
fókuszált, s a szeme sarkából a tükrön keresztül figyelte a részeg férfit, arra
várva, hogy mit fog tenni.
– Magához beszélek, közlegény – förmedt Carlosra a férfi, majd meglökte
a vállát, hogy forduljon felé. – Nézzen rám, ha magához beszélek!
Carlosnál elszakadt a cérna, amiben a Jim Beamnek jelentős szerepe volt.
Lecsusszant a bárszékről, és még ugyanazzal a mozdulattal egy jobb
csapottat helyezett el a férfi orrán és arccsontján.
– Őrvezető vagyok, seggfej – adta tudtára, miközben a férfi leesett a
bárszékről, és a most már vérző orrához kapott.
– Én meg hadnagy, közlegény – nézett fel rá könnybe lábadt szemmel.

Miután elmesélte, hogyan történt az incidens, Carlos Jim Landre nézett.

Aztán gyorsan elkapta a tekintetét, és megint elkezdte bámulni azt a pontot a
falon.
– Az a hadnagy fel akart jelenteni a zászlóaljparancsnokságnál –
magyarázta –, de mázlim volt. A parancsnokom az Echo századnál a
szemtanúktól megtudta, hogy a hadnagy részeg volt. Meggyőzte az ezredest,
hogy oldják meg a dolgot a századon belül. Úgyhogy elvesztettem egy
stráfot meg egyhavi fizetést.
– Átkozottul nagy szerencséje volt, hogy nem vágták sittre egy évre –
csóválta a fejét Land. – Hadbíróság elé is állíthatták volna, és szégyenszemre
kirúghatták volna a tengerészgyalogságtól.
 Carlos a Hawaii tengerészgyalogos lövészcsapatban való szereplését azzal
kezdte, hogy elvégezte Land mesterlövésziskoláját, aztán megnyerte a
tengerészgyalogság csendes-óceáni hadosztályának lövészversenyét. Pár
hónappal később, 1961 őszén parancsot kapott, hogy jelentkezzen az Észak-
Karolinában, Cherry Pointban állomásozó 2. tengerészgyalogos
repülőosztály parancsnokánál.
Újonnan felvarrt őrvezetői stráfjával a zubbonyán azon tűnődött, vajon mi
járhatott annak az embernek a fejében, aki egy géppuskást légi támaszpontra
küldött.
Mégis mihez kezdenek velem? Odaszíjaznak a repülőgép szárnyára a
géppuskával? – dohogott Carlos, ahogy sietve végigbaktatott a 2.
tengerészgyalogos repülőosztály parancsnoksági épületei előtti járdán.
Méretre készített khakinadrágot és ropogósra keményített zubbonyt viselt,
fényesre pucolt cipői hangosan kopogtak a sarkakra szögezett sarokvasaknak
köszönhetően. Azok a hadosztályos tengerészgyalogosok, akik hosszú
hónapokat töltöttek a tengeren egzotikus kikötők környékén, és akik jól
akartak kinézni, mind így öltöztek.
Szerinte fontos volt a kifogástalan megjelenés. Szeretett úgy kinézni –
ahogy mondta –, mint akit skatulyából húztak ki. De ahogy a szolgálatra
jelentkezésének első állomásához közeledett, rettentően lehangolódott.
Mintha valaki egy szemétkupacra lökte volna a szószékről. Ezeknek a
tengerészgyalogosoknak hosszú volt a hajuk. A szemében már hosszúnak
számított, ha valakinek a haja oldalt ránőtt a fülére, elöl pedig kilátszott a
sapkája alól. Magasan felnyírva és rövidre nyesve, ez volt Carlos
Hathcocknak az etalon.
De még ennél is jobban megdöbbentette, hogy ezek a
tengerészgyalogosok mennyire slamposan néztek ki, egyáltalán nem úgy,
mintha skatulyából húzták volna ki őket. Az egyenruhájuk lógott rajtuk.
Sehol sem látott keményített gyakorlóruhát vagy khaki egyenruhát, csupán
kiszöszölődött, gyűrött uniformisokat. A szemlátomást kopott bakancsokat
egyáltalán nem pucolták, és nem egy tengerészgyalogos nadrágszíja fölött
csak úgy fodrozódott a háj.
Még Hawaiin, a dandárnál, amikor kijelentkezett a
századparancsnokságon, a tűzvezér állította, hogy nem fog neki tetszeni,
amit a repülőosztálynál fog látni.
– Az ottani tisztek nem tengerészgyalogosok – magyarázta a tűzvezér –,
hanem haditengerészeti pilóták. Fogalmuk sincs arról, mi az erőltetett menet,
vagy hogy milyen érzés szemtől szemben harcolni az ellenséggel.
Ahogy eszébe jutottak a tűzvezér szavai, megállapította magában, hogy
nem tévedett. Ezek a fickók a repülőosztálynál valaha tudták, hogyan kell
kinéznie és viselkednie egy tengerészgyalogosnak, de az alapkiképzés során
megtapasztalt fegyelem híján szép lassan elpuhultak. Túl sok zsírt ettek, nem
edzettek, és már nem érdekelte őket a megjelenésük.
Amikor bejelentkezett a századparancsnokságon, a személyzeti főnök, egy
nagy pocakú, pirospozsgás arcú tűzvezető őrmester azt mondta, hogy a
különleges szolgálat emberei jó hasznát vennék a tornateremben. De aztán
szóba került Hathcock lövészmúltja, így perceken belül egy buszon találta
magát, s a lőtér felé robogtak.
Amint Jim Land tudomást szerzett Hathcock parancsáról, telefonon
felvilágosította Paul Yeager tűzvezető őrmestert. Közölte a Cherry Point-i
lövészcsapat kapitányával, hogy a csendes-óceáni hadosztály lövészbajnoka
úton van felé. Így aztán mire Carlos bekopogtatott a bódé ajtaján, ahol
szolgálatra kellett jelentkeznie, Yeager tűzvezér már várta.

Az elkövetkező három évben Carlos élete minden szempontból

megváltozott. 1962. november 10-én megnősült. Aztán másodjára is
elveszítette az őrvezetői stráfját. Kórházba került, ami után nem jelentkezett
vissza szabályosan a repülőszázadához, amit engedély nélküli
távolmaradásnak minősítettek. Noha a szolgálati helyén volt, ott, ahol lennie
kellett, a századparancsnoka ennek ellenére elvette a stráfját.
Egy évvel később, 1963-ban annyi címet nyert, hogy a
tengerészgyalogság Quanticóba hívta, hogy csatlakozzon a „nagy
csapatához. Mivel úgy érezte, ez túlságosan nagy ugrás lenne,
visszautasította az ajánlatot. 1964-ben aztán örült is, hogy így döntött. Az az
év nem sikerült túl jól, sehol nem szerzett érmet. De a Cherry Point-i
posztjának köszönhetően részt vehetett az Ohio állambeli Camp Perryben
megrendezett nemzeti lövészbajnokságon, ahol ezüstérmet nyert.
Az éremmel szerzett pontok olyan közel repítették a csúcshoz, hogy az
1965-ös első lövészversenyén elérte minden versenylövő álmát. Kiváló
lövésszé vált, és megkapta a kiváló lövészeknek járó aranyjelvényt.
1965-ben a csapata többször is megverte a tengerészgyalogság csapatát.
Cherry Pointon szolgáltak a tengerészgyalogság legjobb lövészei, Carlos
pedig a legjobbak közül is a legjobbak közé tartozott.
Azonban a legnagyobb trófeáját az Ohio állambeli Camp Perryben
szerezte, befejezve az 1965-ös év versenyidényét a nemzeti bajnokságban.
Camp Perryben megnyerte a Wimbledon-kupát. Ezt a teljesítményt látva a
lövészvilág Amerika legjobb ezerméteres lövészeként üdvözölte. Ez volt a
legjobb Cherry Pointban eltöltött éve, és itt is fejezte be a versenyzést. A
következő csapata, ahogy mondogatta, „a nagy tó túlpartján rendezett nagy
lövészversenyen vett részt”.

Az izzadság csípte Carlos szemét, de nem mozdulhatott. Levegőt sem

mert venni. Mozdulatlanná dermedve nem tehetett mást, minthogy
belenézett az előtte tekergő halálos mérgű bambuszvipera rubinvörös
szemébe. Az élénkzöld kígyó megemelt fejjel várt, fekete nyelvét újra meg
újra kiöltötte sárga szegélyű száján, néhány hüvelyknyire a
tengerészgyalogos mesterlövész arcától.
Mi történik? – kérdezte magában. Nem ismerte fel azt az alakot, ahogy a
másikat sem, aki az ágya végénél járkált fel-alá. Csupán elmosódott foltot
látott nagy fehér fényben.
Behunyta a szemét.
A kígyóra gondolt, már ettől is megrémült. Gyűlölte a kígyókat, főleg ezt
a fajtát. Csak kétlépésesnek hívták, mert akit megmart, mindössze két lépést
tudott ezután megtenni. Mégis ott kellett feküdnie, és hagyni, hogy a halálos
mérgű vipera kóstolgassa az arca körüli levegőt, és meggyőződjön róla, hogy
ez a valami, ami az útjába került, nem jelent rá veszélyt. A lény pár
másodperccel később nesztelenül elsiklott, majd eltűnt a fűben.
A kígyó jelképezte a felkiáltójelet, ami ennek a rendkívül emberpróbáló és
veszélyes küldetésnek a végén állt. Carlos négy napon és három éjszakán
keresztül kúszott féreg módjára a több mint ezerötszáz yardos nyílt terepen –
mindössze fű borította –, hogy leszedjen egy ellenséges parancsnokot. Egy
tábornokot a saját főhadiszállásán, távol Carlos Hathcock egységeitől.
Tiszta öngyilkosság. Önként vállalta a feladatot, mert tudta, hogy ő rá a
legjobb elérhető ember. Neki voltak a legjobbak az esélyei, már ha
egyáltalán lehetett esélyekről beszélni. Természetesen nem akart meghalni,
de azt sem engedhette, hogy egy kevésbé képzett mesterlövész haljon meg
helyette.
Mindez 1967 tavaszán történt. Az első kiküldetése utolsó bevetésén.
Vietnamban.
Voltak róla jó emlékei. Olyan emberekkel kapcsolatosak, akiket a
testvéreinek tartott. Olyan bajtársak, mint például Burke őrvezető, Land
százados, Wilson tűzvezér és Top Reinke. És cimborák, mint David
Sommers és Ron McAbee.
 De a jó emlékekkel a rosszak is felszínre kerültek. A feledhetetlenek.
Benyomások, amik hihetetlenül mélyen égtek be az agyába. Olyannyira,
hogy annak a mérges kígyónak a legapróbb részleteire is élénken emlékezett
harminckét év után, pedig alig egy percig volt a közelében.

2. Fejezet
Zöldfülűként Chu Laiban
Egy év telt el azóta, hogy tizedessé léptették elő. Carlos Hathcock a tévé
előtt ült, és éppen EmNew-val javította ki a fém rendfokozati jelzéseit a
gyakorlóruháján. A fekete festéket a kupakban lévő apró ecsettel vitte fel
azokra a helyekre, ahol a réz átütött az eredeti festék alól. A televízió fekete-
fehér képernyőjén egy haditengerészeti riporter olvasta fel a legfrissebb
távol-keleti híreket. Az adást az okinawai Kadena légi támaszpontról
közvetítették.
Még csupán két napja volt ott, de már két levelet írt haza. Míg a többi,
Vietnamba tartó, eltávon lévő tengerészgyalogos kihasználta a Camp Hansen
kapuján kívül elterülő Kin falu nyújtotta lehetőségeket, Carlos inkább a
barakkban maradt. Megnézett egy filmet a helyőrségi moziban, a PX-ben
pedig vett egy doboz írószert. A tiszthelyettesi klubban bedobott
egydollárnyi huszonöt centest a félkarú rablóba, de aztán megunta, és inkább
visszament a barakkjába.
Mivel soha meg nem fordult a fejében, hogy megcsalja a feleségét, nem
látta értelmét, hogy kimenjen a faluba, drága pénzen vegyen felvizezett
whiskyt, kidobjon egy rakás pénzt az okinawai nőkre, akik valószínűleg még
tripperesek is voltak.
Jót nevetett a cimboráin, akik a lányokat utánozták, akikkel találkoztak:
– Szeretlek, katona, nem szívatlak. Elviszel az Államokba? Veszel nekem
egy Hondát? Elviszel a nagy PX-be? – mondogatták.
Carlos ironikusnak találta, hogy ugyanazok a tengerészgyalogosok, akik
gúnyos megjegyzéseket tettek a bárlányokra, az utolsó centig minden
pénzüket elköltötték, mire felszálltak a repülőgépre, amely Kadenából Chu
Laiba vitte őket.
A gépen mesélte az egyik tengerészgyalogos:
– Szóval kivettem a tárcám, és azt mondtam a lánynak: „Vedd el az összes
pénzem! Essünk túl rajta gyorsan, hogy aztán visszamehessek a barakkba!”
 A tengerészgyalogosok tisztában voltak annak az abszurditásával, hogy
minden pénzüket ezekre az érzéketlen lányokra költötték, akik másnap már
egy másik, Vietnamba tartó katonával töltötték az éjszakát, akitől szintén
elszedték minden pénzét. De ki a fenét érdekelt ez? A jövőjük egyáltalán
nem tűnt fényesnek. A halál már ott leselkedett rájuk Chu Lai kapuin túl.

A repülőgép elgurult a homokkal teletöltött, hat-hét emelet magasan

egymásra helyezett hordókból emelt állások sora mellett. Ezek védték meg
az itt állomásozó vadász- és támadó repülőgépeket. Carlos hirtelen egy íves,
vörös táblára lett figyelmes a kifutó szélén, amelyre sárga nyomtatott
betűkkel a következő feliratot festették: ÜDVÖZÖLJÜK CHU LAIBAN,
AZ 1. TENGERÉSZGYALOGOS HADOSZTÁLY
PARANCSNOKSÁGÁN!
Carlos követte a tengerészgyalogosokat, akik vállukon a
vászonzsákjaikkal keresztülmasírozzak a hangárelőtér forró betonján, majd
felsorakoztak. A perzselő áprilisi nap még délután is nagyjából egyforma,
6
100-as hőmérsékletet és páratartalom-értéket produkált. Érezte, hogy
teljesen átizzadta zöld gyakorlóruháját, aminek köszönhetően a keményítő a
bőréhez tapadt.
Először géppuskás voltam, motyogta magában, miközben a jobb lába
mellé helyezte a vászonzsákját. Aztán egy repülőosztályhoz küldtek. Kíváncsi
vagyok, most mit találnak ki.
Egy tűzvezető őrmester olvasni kezdte a neveket egy hosszú listáról.
Amikor valaki meghallotta a nevét, azt válaszolta, hogy „Jelen”, majd a
tűzvezető közölte az egység nevét, amelynél jelentkeznie kellett.
– Carlos N. Hathcock tizedes! – kiáltotta a tűzvezér.
– Jelen! – felelte Carlos.
– 1. katonai rendőr zászlóalj.
– Már meg sem lepődök – motyogta Carlos, miközben felvette a
vászonzsákját, és csatlakozott három másik tengerészgyalogoshoz, akit a
katonai rendőrséghez osztottak be. Egyiküknek sem volt fogalma róla, hogy
mire számíthatnak.

– Hathcock tizedes – üdvözölte George E. Bartlett őrnagy, a katonai

rendőrség parancsnoka, amikor Carlos megállt az íróasztala előtt. – Örülök,
hogy újra látom.
Carlos ismerte az új parancsnokát, méghozzá a quanticói lővonalról. Nem
egy alkalommal versenyzett a magas rangú tengerészgyalogos tiszttel. A
tengerészgyalogosok kemény embernek tartották Bartlettet. Emellett pedig
remekül lőtt.
Ahogy a tiszt végignézte Hathcock szolgálati könyvét, Carlos azonnal úgy
érezte, hogy jó helyre került.
– Látom, esedékes az őrmesterré való előléptetése – jegyezte meg az
őrnagy.
– Igen, uram – felelte Carlos.
– A következő előléptetési listán már fent lesz a neve – vélte Bartlett. – A
pontjai alapján vastagon belefér a kvótába, és itt szükség van az
őrmesterekre.
Már annak is nagyon örült, hogy egy lövésztársánál jelentkezhetett
szolgálatra, az pedig, hogy kapásból elő is léptették őrmesterré, abszolút
meghaladta minden várakozását. Arra gondolt, majd mindenféle előléptetési
bizottság elé kerül a neve, és azok a tengerészgyalogosok kapják meg a
stráfot, akik több szolgálati idővel rendelkeztek. Ilyen pozitív fogadtatás
után azt hitte, az élet ennél már aligha lehet jobb.

A Chu Lai repülőtér és az 1. hadosztály parancsnoki létesítménye körül

teljesített katonai rendőri szolgálatot Carlos Hathcock őrmester egy idő után
meglehetősen monotonnak találta. Az őrség parancsnokaként és ügyeletes
őrmesterként feladata volt bejárni az összes katonai rendőrállást, és tenni
róla, hogy a beosztottjai a parancs szerint járjanak el. Dicsőséges őrszolgálat.
De ahelyett, hogy négy vagy hat hétig szolgált volna ezen a poszton, az
egész évre oda osztották be.
Amikor csak lehetett, lelépett ügyeletes őrmesteri posztjáról, és biztonsági
feladatokat vállalt a teherautó-konvojokon, amelyek a Chu Lai-i raktárakból
szállítottak ellátmányt különböző helyőrségeknek és a tőlük északra,
nyugatra és délre állomásozó tűztámogató alakulatoknak.
Az ifjú őrmester ilyenkor az egyik középső teherautóban vett fel pozíciót,
többnyire egy .50-es kaliberű M-2 géppuska mögött. Onnan remekül rálátott
az oszlop elejére és végére, és tudta irányítani az emberei tüzét, ha
megtámadták őket.
Május hónapban egyetlen lövést sem kellett leadnia az ellenségre. A
gépesített járőrök minden incidens nélkül tértek vissza. A legtöbb akcióban
az első vagy az utolsó teherautókon utazóknak volt részük, amikor egy-egy
magányos vietkong lövész, vagy nagy ritkán kettő lesből rájuk lőtt, aztán
kereket oldott. A tengerészgyalogosok, akik ezeket a teherautókat védték,
rögtön megszórták a dzsungelt géppuska- és puskatűzzel, de egyetlen
vietkongot sem találtak el.

Carlos Hathcock már lehúzta a bakancsát, és elterült a priccsén, amikor a

hangárelőtérnél kitört a lövöldözés. A nap ekkorra lebukott a hegyek mögött,
sötétedés előtti szürkeséget hagyva maga után. Ezt kihasználva egy szabotőr
átszökött a repülőteret körülvevő kihúzott szögesdrót tekercseken és a
szögesdrót kerítésen. Aztán óvatosan átlépkedett a tengerészgyalogosok által
a kerítésen túl, a föld felett hathüvelyknyire és ötven láb hosszan cikcakkban
kifeszített szögesdrót csapdákon is. A kihúzott szögesdrót tekercsek mentén
Claymore aknák őrizték a mélyen fekvő „sétányt”, ahol egy vietkong árkász
meghúzhatta magát.
A tengerészgyalogosok a dróton belül ásott lyukakból figyelték a
védőkörletet. Puskákkal, illetve .30-as és .50-es kaliberű géppuskákkal
voltak felfegyverkezve. Rendelkeztek rádiókkal, valamint a Claymore aknák
távkioldóival. A szomszédos lyukakban meglapuló tengerészgyalogosok
puska- és géppuskatüze által lefedett területek összeértek. Carlos
gyakorlatilag lehetetlennek tartotta, hogy bárki átjut a kihúzott szögesdrót
tekercseken, a szögesdrót kerítésen, aztán a szögesdrót csapdákon,
méghozzá úgy, hogy ne puffantsa le egy tengerészgyalogos őrszem, vagy ne
szakítsa darabokra egy Claymore akna.
Hathcock őrmester ing nélkül, kikötött, a lábán leffegő bakancsokkal
rohant ki a sátrából.
– Mi ez a lövöldözés? – kiáltott oda a Cooper nevű törzsőrmesternek, aki
előtte futott.
7
– Egy Charlie átjutott a dróton, és beleeresztett egy tárat az egyik Huey-
ba – felelte a törzsőrmester.
– Leszedték? – kérdezte Carlos.
– Nem hinném. – Cooper egy pillanatra megállt, hogy Carlos odaérhessen
mellé.
– Úgy érti, átjutott a kerítésen, belelőtt egy helikopterbe, aztán pedig ki is
jutott anélkül, hogy bárki észrevette volna? – hitetlenkedett Carlos olyan
hangon, amitől inkább felkiáltásnak tűnt a mondat, mint kérdésnek.
– Nagyjából – felelte Cooper.
Előttük autómentők és rendőrségi járművek vörös fényei villogtak az
éjszakába. A sérült helikopterre reflektorokat irányítottak, Carlos pedig
Bartlett őrnagyot pillantotta meg, aki az ujjaival a golyók által ütött lyukakat
vizsgálta.
 A repülőtér földi személyzetének tagjai, valamint kíváncsi
tengerészgyalogosok jelentek meg a hangár mellett, alig százyardnyira a
meglőtt helikoptertől, egyre nagyobb tömeggé duzzadva.
Carlos kissé távolabb megállt.
– Úgy tűnik, a helikopterrel most már minden rendben. Visszamegyek.
– Menjen csak, én megnézem, hol jöhetett át az a hot dog – baktatott
tovább Cooper.

Másnap délután három órakor Carlos az íróasztalánál ült, és éppen az

aznapi jelentését fejezte be. A váltótársa, aki már korábban megérkezett, egy
széken üldögélt és a Mad Magazine-t olvasta. A fejük fölött egy lassan forgó
ventilátor próbált mindent megtenni, hogy kicsit megmozgassa a forró,
nedves levegőt.
– Megtaláltuk a lövészt – kiáltott be Cooper törzsőrmester a rendőrségi
8
kunyhóba. – Az egyik VKH -tolmácsunk beszélt egy nővel, aki látott egy
fickót elfutni a bázisról. Megkerestük a faluját, a megfigyelőink pedig már
ott vannak. Van valaki az emberei közül, aki hajlandó lenne leszedni a
fickót?
Carlos felnézett.
–A mieink közül senki sem akarja megcsinálni – magyarázta Cooper.
– Készen áll? – kérdezte Carlos az őt leváltani készülő őrmestertől,
miközben felállt.
– Persze, menjen csak – válaszolta az őrmester.
– Akár én is megcsinálhatnám – mondta Carlos Cooper mellett sétálva. –
Az 1. dandárnál elvégeztem egy kéthetes mesterlövész-tanfolyamot, és az
elmúlt három évben folyamatosan versenyeztem a Cherry Point-i
lövészcsapattal. Gondolom, vagy én, vagy Bartlett őrnagy lenne a
legalkalmasabb a feladatra.
A dzsip átvágott az 1. számú főúton, majd nyugati irányba tartott egy
kacskaringós kerékcsapáson, mely egy nádfedeles kunyhókból álló kis falura
néző buckához vezetett. A települést rizsföldek vették körül, jóval mögötte
pedig fasor húzódott. Cooper törzsőrmester leparkolta a járművét két másik
dzsip mögött, ahol két, puskával felfegyverzett tengerészgyalogos őrködött.
Ahogy a két őrmester felmászott a buckára, Carlos négy további
tengerészgyalogost pillantott meg, akik hason fekve tanulmányozták a
helységet a távcsöveiken keresztül.
– Ez a mesterlövészünk? – kérdezte egy hadnagy, ahogy a válla fölött
hátrapillantott Hathcockra és Cooperre, aki óvatosan a tiszt mellé kúszott.
 – Jó estét, uram! – köszöntötte Carlos a napszaknak megfelelő módon, de
nem tisztelgett.
– Hathcock őrmester a katonai rendőrség ügyeletes őrmestere –
magyarázta Cooper. – De részt vett mesterlövész-kiképzésen, és tavaly
megnyerte az ezeryardos lövészbajnokságot.
– Akkor ez nem jelenthet magának problémát, őrmester – nyugtázta a
hadnagy. – Szerintem az öregfiú tanyája nem lehet messzebb ötszáz yardnál.
Carlos Hathcock a többi tengerészgyalogos elé kúszott, majd
megállapodott egy egyenletesnek tűnő helyen, ahol stabil fekvő pozíciót
tudott felvenni. A vállához emelte M-14-es puskáját, és célba vette az egyik
kunyhót.
Enyhe szellő fúj az óceán felől, ami miatt egy kicsit jobbra fog sodródni a
lövedék, állapította meg, miközben a hátsó irányzéka oldalán lévő gombot
néhány kattintásnyira elfordította. Dombról lefelé kell lőnöm, ami tovább
nehezíti a dolgot.
Amíg a többi sorállományú tengerészgyalogos a bucka túloldalán lapított,
cigarettázott, vizet iszogatott, és a legfrissebb pletykákon csámcsogott,
Carlos és a hadnagy a falut tanulmányozta.
A hosszú órák alatt, amíg vártak, jó néhány falusi sétált végig az
ösvényeken, melyek a rizsföldeket körülölelő gátak tetején húzódtak.
Ahányszor egy falusi megjelent, Carlos azt kérdezte suttogva:
– Ő az?
– Nem – felelte a hadnagy minden alkalommal.
Hét órára a szürkület lassan sötétségbe kezdte burkolni a tájat. A levegő
hűvössé vált, és az izzadságcseppek, melyek egész nap az arcukon
gyöngyöződtek és lecsepegtek, most megszáradtak.
– Szerintem már nem fogjuk meglátni – suttogta Cooper Carlosnak,
miközben visszakúszott az őrmester mellé.
Egy pillanatig Carlos nem válaszolt, inkább a távcsövével megnézett
valamit, ami a távolban mozdult meg.
– Túl könnyen feladja – közölte Carlos. – Nézze csak azt a fasort ott a
kunyhók mögött, a rizsföldeken túl!
– Mi van ott? – pillantott arra a hadnagy.
– Csak nézze a fák tövét! – mutatta Carlos.
– Már látom – figyelt fel a hadnagy egy árnyra, amely a fák között sietett
a falu felé.
– Ő az? – ismételte meg Carlos.
 – Nem tudom megmondani – bizonytalankodott a hadnagy.
Hathcock az egyik fától a másikig igyekvő, majd egy pillanatra fedezék
mögé bújó, aztán újból egy következő fa mögé szökkenő férfi hasa elé
irányította az első irányzékát.
– Úgy viselkedik, mint akinek vaj van a fején – jegyezte meg, és végig a
férfin tartotta az irányzékát.
Amint a megfigyelt kilépett a fasor mögül és futásnak eredt a fákhoz
legközelebb lévő kunyhó felé, Carlos megszólalt:
– Puska van nála.
– Ő az – szólt hirtelen a hadnagy.
Carlos lőtt.
A férfi hanyatt esett, mert a becsapódó lövedék ereje leverte a lábáról.
Többé nem mozdult meg.
Carlos csöndben hasalt, és a távcsövén keresztül nézte a halott embert. A
gyomra görcsbe ugrott, ahogy tudatosult benne a lövés
visszavonhatatlansága, a szíve hevesen vert, a lába és a keze pedig remegett
az idegességtől. Ekkor lőtt először életében emberi lényre. Ez volt az első
alkalom, hogy Carlos Hathcock embert ölt.
Tíz órakor a priccsén feküdt egy szál pólóban és bokszeralsóban, a
sötétben hallotta a többi őrmester és a tizedesek horkolását, akikkel
megosztotta a sátrát. Borzasztóan fáradtnak érezte magát, de nem jött álom a
szemére. Újra meg újra lejátszódott előtte a jelenet, ahogy a férfi hanyatt
esett, mintha csak ugrott volna.
Eszébe jutott, amit Jim Land mondott a mesterlövészosztálynak Hawaiin
öt évvel korábban:
– Amikor a mesterlövész lelövi az ellenséget, az rendkívül intim dolog. A
jó mesterlövész értékesnek tartja az emberi életet, nem veszi el könnyedén.
De nem hagyhatja, hogy egy élet kioltása belülről feleméssze. Soha ne
feledjék, amikor megölnek egy ellenséges katonát, megakadályozzák, hogy
az megölje a tengerészgyalogos bajtársaikat!
Egyre ezeken a mondatokon rágódott. Csak annyit tudott erről az
emberről, hogy belelőtt egy helikopterbe. Viszont volt puskája, ma éjjel talán
egy tengerészgyalogost lőtt volna agyon.

Hat hete nem esett eső Chu Lai környékén. a június forrón és szárazon ért
véget, és július első napjai sem ígértek enyhülést. Ezen a július 14-én,
amikor a Vietnamba kivándorolt franciák a Bastille 1789-es elfoglalásának
napját ünnepelték, Carlos Hathcock újabb őrszolgálatot kezdett meg
ügyeletes őrmesterként.
– Ha a szél az óceán felől fújna, hűvösebb lenne – jegyezte meg, ahogy az
íróasztala mellé helyezte az aktatáskáját. A tengerészgyalogos, akit Carlos
váltott, begyömöszölt még néhány köteg papírt fekete aktatáskájába, majd
elindult a kunyhó nyitott ajtaja felé.
– Ja – értett egyet a tengerészgyalogos. – Ez a délnyugati szél olyan forró,
mintha sütőből fújna, és olyan száraz, mint egy pattogatott kukorica fing.
Carlos felnevetett az analógiát hallva.
– A fejét húzza be, a puskaport pedig tartsa szárazon! – szólt a távozó
őrmester után.
A tengerészgyalogos megfordult és rámosolygott.
– Ebben az időben nem nehéz a dolgokat szárazon tartani, de azért a fejem
behúzom.
Tíz perc sem telt el, amikor Carlos gránát robbanására lett figyelmes, amit
kisvártatva automata fegyverek ropogása követett.
Hátrarúgta a székét, felkapta a golyóálló mellényét, és már éppen azon
volt, hogy kirohan a kunyhójából, amikor megcsörrent a telefonja.
– Katonai rendőrség, ügyeletes őrmester – szólt bele sietve. – Hathcock
őrmester vagyok, uram.
– Szedje össze a gyors reagálású osztagát, és azonnal jöjjön az 1. főút
elágazásához! – adta ki az utasítást egy ideges hang.
– Kivel beszélek, uram? – közben lapozott egyet a szolgálati naplójában,
és sietve felírta a hívás idejét a bal oldali oszlopba, majd a szélesebb, jobb
oldali oszlopba elkezdte jegyzetelni a telefonhívást.
– Smith százados vagyok, a hadosztály ügyeletes tisztje – felelte a hang.
– Igenis, uram – válaszolta Carlos. – El tudná mondani, hogy mi történt?
Egy robbanást és automata fegyverek hangját hallottam egy perccel ezelőtt.
9
– Öt, BAR -ral felfegyverzett nő támadta meg a Da Nangba tartó délutáni
ellátmány- és postaszállítmányt – tájékoztatta Smith százados. – Mindjárt a
hölgyek után küldünk egy lövészszakaszt a 7. tengerészgyalogosoktól, de a
maga osztagának most rögtön utánuk kellene erednie, hátha sikerül
megtalálni a csapást, amelyen elmenekültek.
Sietve lejegyzett minden információt a naplójába, aztán leült a rádióhoz,
és szólt az őrszolgálatos tizedesnek, hogy azonnal jelentkezzen szolgálatra
az őrkunyhóban a gyors reagálású osztaggal. Ismét az órára nézett, és megint
lejegyezte az időt a szolgálati naplójába.
 A telefon újból megcsörrent. Carlos elrecsegte az előírt köszönést, majd
válaszolt:
–Ó, igen, uram, Bartlett őrnagy úr. Az imént beszéltem az ügyeletes
tiszttel, és már utasítottam Henry tizedest és a gyors reagálású osztagot,
hogy jelentkezzenek szolgálatra.
– Máris indulok oda – jelentette ki Bartlett. – Ültessen be valakit az
íróasztala mögé, aztán hozza ide a gyors reagálású osztagát, de azonnal!
– Hová? – kérdezte Carlos, miközben lekaparta ezt az információt is a
naplóba.
–A főkapuhoz – adta meg Bartlett, és letette a telefont, mielőtt Carlos
válaszolhatott volna.
Carlos az .50-es kaliberű M-2-es puska mögött állt, amelyet a tizennyolc
fős gyors reagálású osztagot is szállító, hatszor hatos vászontetős teherautó
utasfülkéje fölé szerelt gyűrűhöz erősítettek. Ahogy kiszáguldottak Chu Lai
főkapuján, megpillantott egy dzsipet, az anyósülésén Bartlett őrnagy foglalt
helyet, s hátsó ülésén egy tengerészgyalogos ült .30-as kaliberű M-60-as
géppuskát pihentetve a dzsip pótkerekén.
Az út szélén botorkáló parasztok riadtan ugrottak félre, ahogy a teherautó
nyugati irányba süvített, az 1. számú főút felé. Carlos szorosabbra húzta a
sisakja szíját az állán, a korábban az acélsisakra erősített szemüveget pedig a
szemére húzta. A fogantyúkat erősen markolva jobbra rántotta a géppuskát,
ahogy a teherautó befordult a sarkon, ahol a Chu Lai-i út keresztezte az 1.
számú főutat. Alig fél mérfölddel előttük látta Bartlett őrnagy dzsipjét és
három teherautót az út szélén parkolni.
Por töltötte meg a levegőt, amit a csúszó kerekekkel megálló dzsip vert fel
a megérkező teherautó előtt. Mielőtt a gépkocsivezető leállíthatta volna a
motort, a gyors reagálású osztag tagjai már kezdtek leugrálni a platóról.
Carlos megragadta az egyik tizedest a kulacsa szíjánál fogva, és
visszatartotta.
– Tudja kezelni ezt a fegyvert? – kérdezte Carlos.
– Persze – bólintott a tizedes.
– Akkor őrködjön itt, amíg jelentkezem az őrnagynál!
A postát szállító három teherautó mellett elkocogva fém alkatrészeket és
olajtócsákat pillantott meg az elülső teherautó alatt.
– Pár nő gránátot dobott a teherautó alá – magyarázta Bartlett, ahogy a
körülöttük lévő felfordulásra mutatott. – A gránát letépte az osztóművet és a
féltengelyeket, a repeszek pedig átszakították a padlólemezt és
megsebesítették a gépkocsivezetőt.
– Más is megsérült, uram? – érdeklődött Carlos, aki most már a három
teherautó oldalán éktelenkedő, golyó ütötte lyukakat tanulmányozta.
– Két tengerészgyalogos – felelte az őrnagy. – Őket a golyókról leváló
fémszilánkok sebesítették meg. Egyiknek sem komoly a sérülése, csak a
gépkocsivezetőé. Elég rondán szétvágta mindkét lábát a robbanás meg a
repeszek.
– Jobb oldalról lepték meg a teherautókat – folytatta Bartlett –, aztán
visszavonultak a dzsungelbe, és próbálták maguk után csalni a kíséretet
ellátó tengerészgyalogosokat. Aztán megkerülték őket, és ott keltek át az
úton, annál az enyhe kanyarnál. Úgy tűnik, visszaindultak nyugat felé.
– Szerintem arrafelé lakhatnak – jegyezte meg Carlos, és az úton túlra
mutatott, ahol a rizsföldek sakktábla módjára sorakoztak a sövények között a
dzsungellel sűrűn benőtt hegyek lábainál. – Hová küldjem az osztagot?
– Őrmester – Bartlett végignézett a hegyek között elterülő zöld mezőkön
meg a szorosan egymás mellé nőtt fákon és a bozótoson –, azt akarom, hogy
a tengerészgyalogosai vegyék körbe a teherautókat, hogy valamennyire
védve legyünk, amíg újraszervezzük a postaszállítmányt, és elindítjuk Da
Nang felé.
Ahogy belépett a fák közé, Carlos azonnal többtucatnyi, kupacokban
heverő töltényhüvelyt pillantott meg az aljnövényzeten. Valamivel távolabb
még több hüvelyt talált, de ezek nem kupacokban hevertek, hanem
összevissza szórva hármasával, négyesével.
– Tényleg BAR-okkal lőttek – közölte az egyik tizedessel az osztagából,
aki csatlakozott hozzá. – Onnan nyitottak tüzet a konvojra. A
töltényhüvelyek egészen közel vannak egymáshoz, öt kupacban. Őt nő volt.
Idefelé már futva lőttek, mert a hüvelyek szanaszét repültek.
Az elkövetkező három hét során ugyanaz az öt nő még négy konvojra
csapott le a Brown automata puskákkal. Egy tengerészgyalogost megöltek,
tízet megsebesítettek. A Chu Lai-i tengerészgyalogosok „BAR Team”-nek
keresztelték el őket.

Augusztusban Carlos igyekezett elkísérni minden gépesített járőrt.

Sokszor megesett, hogy délelőtt elkísérte a járőröket, délután pedig felvette a
szolgálatot a katonai rendőrségi ügyeletes poszton, ahol éjfélig szolgált.
Négy-öt órányi alvás után újból talpon volt, és jelentkezett géppuskásnak a
következő délelőtti járőr mellé.
 Az őrkunyhóban való üldögélés és az, hogy csak akkor mozdulhatott ki,
ha ellenőrizni kellett az őrszemeket, halálra untatta. Akciót akart. És ami
még ennél is fontosabb volt, el akarta kapni a BAR Teamet.
Ahelyett, hogy a konvoj középső teherautójának a tetején utazott volna, az
elülső teherautó géppuskája mögött vett fel pozíciót. Az acélsisakjára csatolt
szemüvege és a nyakában lógó távcsöve miatt a járőrben lévő
tengerészgyalogosok elkezdték hadseregtábornoknak nevezni. De csak
nevetett rajta. A versenylövészettel eltöltött évei során megtanulta, hogy
vigyázni kell a szemére. Nem egy töltényűrt látott belerobbanni a lövészek
arcába. Noha az arcukba és a homlokukba fémszilánkok fúródtak, a
védőszemüvegeik távol tartották a szemüktől a szilánkokat. Tisztában volt
vele, hogy egy mesterlövésznek kulcsfontosságú a kifogástalan látás. Tudta,
ha baj éri a szemét, azzal szertefoszlik az álma, hogy egyszer indulhasson az
olimpián.
A teherautók éppen lefordultak az 1. számú főútról és nyugat felé vették
az irányt a poros úton az egyik tűztámogató állás felé, amikor valami gyors
mozgásra lett figyelmes a keskeny földutat balról szegélyező csalitosban.
– Hé! – kiáltotta, és rácsapott a gépkocsivezető feje fölött a ponyvára. –
Állj! Állj!
A gépkocsivezető beletaposott a fékbe, amitől két tengerészgyalogos, aki
a platón utazott, és addig ládákon heverészett, a plató eleje felé repült.
Carlos lekapta a védőszemüvegét, a sisakjára csapta, és a távcsövével
kémlelni kezdte a csalitost. Hirtelen leejtette a távcsövet és tüzet nyitott a
géppuskával.
– Rajtaütés! – ordította, miközben alaposan megszórta a növényzetet a
10
700 granumos lövedékekkel.
A két tengerészgyalogos, aki leesett a ládákról, most már a teherautó
platójának elülső sarkaiban állt, és M-14-es puskából tüzelt a fél tucat
vietkongra, akik a kunyhók felé menekültek. Carlos a géppuskájával lelőtt
egy férfit, majd rálőtt még jó pár kisebb alakra is, akik a kezükben
nagyméretű fegyvereket cipeltek, a vállaikon pedig töltényhevederek voltak
átvetve.
– A BAR Team! – kiáltotta a két tengerészgyalogosnak, aki mellette
tüzelt. Felküldött pár nyomjelző lövedéket a rizsföld mentén emelkedő
töltésen oda, ahol az öt nő eltűnt. Hirtelen elhallgatott a géppuskája.
Carlos meghúzta a töltőkart, aztán elengedte. A tolózár félig előresiklott,
utána elakadt. Felhajtotta a hüvelykivető nyílás fedelét, és egy üres hüvellyel
eltávolította az elakadt lőszert. Befűzte a töltényhevedert a fegyverbe, s
visszacsapta a hüvelykivető nyílás fedelét. Hátrahúzta a töltőkart, majd
elengedte. Ahogy a hüvelykujjait rátette a fegyver fogantyúi között lévő,
pillangó alakú elsütőbillentyűkre, rádöbbent, hogy a BAR Team közben
kereket oldott.
Elővett egy csomag cigarettát a golyóálló mellénye zsebéből, kirázott egy
szálat, és meggyújtotta. A nagy fegyverre támaszkodva a fasorra meredt,
ahol a BAR Teamnek nyoma veszett. Ahogy a gyomra görcsbe rándult a
csalódottságtól, rácsapott a géppuska tetejére.
Milyen közel voltak, gondolta. Mégis kicsúsztak a kezem közül Átkozott
lőszerelakadás.
Ezután már csak egyszer látta a nőket, amíg katonai rendőrként szolgált
Chu Laiban. Egy héttel később történt, amikor ismét a gépesített járőrrel
tartott. A BAR Team nyilvánvalóan úgy döntött, a nagy tűzerejű konvoj
túlságosan veszélyes, ezért elmenekültek, ismét csak nyugat felé.
Carlos jó pár sorozatot adott le rájuk, a vele lévő tengerészgyalogosok
pedig az M-14-eseikkel próbálkoztak. De a BAR Team túlságosan messze
volt tőlük, és túlságosan jól választotta meg a fedezékét, hogy bárkinek is
reális esélye lehessen eltalálni valamelyik tagját.

Augusztus utolsó hetére Jim Land is megérkezett Vietnamba, miután

megkapta a parancsát Herman Nickerson vezérőrnagytól, aki nem sokkal
azelőtt vette át az 1. tengerészgyalogos dandár parancsnokságát.
Nickerson tudta, hogy Land azoknak a lövészoktató tiszteknek az egyike
volt Quanticóban, akik fegyvereket és felszereléseket választottak ki,
továbbá oktatási anyagokat és taktikákat dolgoztak ki, illetve elkészítették az
első, Vietnamban harcoló mesterlövész-alakulat életképes szervezeti és
felszerelési tábláját. Robert A. Russel őrnagy vezette az egységet a Lewis W.
Walt vezérőrnagy parancsnoksága alatt lévő 3. tengerészgyalogos
hadosztályon belül.
Land százados már lehúzta az egyéves tengeren túli kiküldetésének a felét
Camp Butlerben a bázis ellátószázadának parancsnokaként, amikor
Nickerson tábornok meglátta ott. Nickerson közölte Landdel, hogy ő nem
ellátó tiszt, és hogy összesen harminc napja van Vietnamba menni és
megszervezni, illetve beindítani az 1. tengerészgyalogos hadosztály
mesterlövész-iskoláját és taktikai egységét.
Amikor Jim Land megérkezett Chu Laiba, a legjobb mesterlövészjelöltek
után kutatva azonnal nekilátott átnyálazni a hadosztály állományjegyzékét,
amelyben megtalálta Donald L. Reinke főtörzsőrmestert, James D. Wilson
tűzvezető őrmestert, Charles A. Roberts törzsőrmestert, Carlos N. Hathcock
őrmestert és John R. Burke őrvezetőt. A százados megkérte Nickerson
tábornokot, hogy ezeket a tengerészgyalogosokat helyeztesse át hozzá
ideiglenes szolgálatra.
Az öt tengerészgyalogost a kimagasló lövésztudása, harctéri
alkalmazkodóképessége és magabiztossága, valamint mentális stabilitása
miatt választotta ki. Emellett mind az öt férfi bizonyítottan elkötelezte magát
a küldetései és a tengerészgyalogság mellett. De a legfontosabb közös
tulajdonságuk mégis az emberi élet iránti óriási tiszteletük volt.

Carlos Hathcock a bakancsa orrával nyitotta ki új kunyhója ajtaját. A

vállán vászonzsákot cipelt, és egy katonaládát vonszolt maga után. Odabent
csak egy tengerészgyalogost talált, aki egy priccs lábával birkózott.
Az őrvezető a padlón ült, két kézzel húzva, két lábbal tolva próbálta a
priccse lábát a helyére manőverezni. Felnézett Hathcock őrmesterre, de nem
hagyta abba a küzdelmet, majd felmordult, amikor a priccs lába a helyére
pattant.
– Van rá egyszerűbb módszer is – jegyezte meg Carlos, miközben elvett
egy összehajtott priccset a kunyhó egyik távolabbi sarkában egymásra pakolt
kupac tetejéről, és oda vitte, ahová a katonaládáját és a vászonzsákját letette.
Egy perccel később a vászonpriccse már szét is volt hajtva, az egyik lába
pedig a helyére került. Visszasétált a priccskupachoz, és kihúzta egy másik
priccs lábát. A lábat emelőként használva pillanatok alatt a helyére
pattintotta a másik lábát.
– Ha elég sokat állít fel, egy idő után rájön, hogyan lehet a
legegyszerűbben – magyarázta mosoly kíséretében.
– Burke őrvezető, John R. Burke őrvezető – köszöntötte a
tengerészgyalogos. – De szinte mindenki csak Burke-nek szólít.
Kezet nyújtott Carlosnak, aki egyszer megrázta a kezét, majd elengedte.
– Hathcock őrmester, Carlos N. Hathcock őrmester – utánozta a
bemutatkozást. – De szinte mindenki csak Hathcock őrmesternek szólít.
Odasétáltak a priccskupac mellett felhalmozott ágyneműtekercsek mellé,
és nekiláttak kiválogatni a legtisztábbnak és legkevésbé szakadtnak tűnő
darabokat.
–Jó lenne egy párna – tűnődött Carlos, miközben kibogozta a feltekert
ágyneműt összetartó zsinóron lévő csomót, majd hagyta, hogy a kibomló
ágynemű elterüljön a priccsén.
 Burke ránézett és elmosolyodott.
– Várjon, támadt egy ötletem! – Azzal kigaloppozott a kunyhóból.
Pár perccel később az alabamai ifjú tengerészgyalogos visszakocogott a
kunyhóba, és Carlos kezébe nyomta a két üres homokzsák egyikét, amit
magával hozott.
– Ha beletömünk pár ócska atlétát vagy gyakorlóruhát, szerintem egész jó
párnák lesznek belőlük – javasolta.
Carlos azonnal megkedvelte John Burke-öt. Az őrvezető majdnem egy
fejjel tornyosult fölé, sötét haja és erősen napbarnított bőre pedig
elképesztően kiemelte széles, ragyogóan fehér mosolyát. Burke mindig
vidámnak tűnt.
A mesterlövészek egész szeptemberben hatfős teamekbe osztva mentek
járőrözni Chu Laitól északra és nyugatra. Jim Land a rövid küldetések során
egy, az I. világháború alatt írt mesterlövész taktikai kézikönyvet használt.
Hihetetlen módon ez volt a kézikönyv legfrissebb elérhető kiadása, ennek
ellenére a taktika működőképesnek bizonyult. Land egyszerűen csak a
vietnami állapotokhoz, terephez és ellenséges taktikához igazította a benne
szereplő információt. Ahelyett, hogy a nagyobb egységek szárnyaira csapott
volna le, a gerilla-hadviselés módszereit alkalmazta. Az alapelv nem
változott: megtámadni az ellenséget nagy távolságból egy lövéssel.
Elsődleges védelemként használj fedezéket és álcát.
A Chu Lai közelében szerzett terepgyakorlatra és az I. világháborús
kézikönyvre építve Land és az emberei kidolgozták a vietnami mesterlövész-
doktrína alapjait. A szabályok közül a legfontosabbak a következők voltak:
Egy lövés, egy halálos találat. Soha ne adj le még egy lövést ugyanabból a
pozícióból! Soha ne térj vissza ugyanarra a búvóhelyre! Mindig tartsd éberen
az érzékszerveidet: szaglás, ízlelés, látás, hallás és tapintás! Mindig válj a
környezeted részévé: szag, kinézet és mozgás! Mindig vezess naplót! Soha
ne olts ki életet könnyelműen!

3. Fejezet
Isten hozott Da Nangban!
Izzadság folyt végig a hadnagy arcán, ahogy vizet kortyolt a kulacsából.
Úgy tűnt, mintha a víz éppolyan sebességgel folyt volna ki a pórusain, mint
amilyen sebességgel megitta.
 A jobb kezével leemelte a fejéről a zöld álcaanyaggal befedett
acélsisakját, és ugyanazon alkarjával kitörölte az izzadságot a szeméből. A
szeme égett a sós verítéktől.
Éhesen és fáradtan nézett végig az alatta elterülő völgyön. Még egy óra, és
az egység, amelyet elkísért, átkelhet rajta és elérhet a landolási zónához,
ahonnan a helikopterek majd hazaviszik őket. Ennivaló, egy priccs, a
gondolat, hogy végre leveheti sajgó lábáról a bakancsot, ezek mind óriási
jutalomnak tűntek.
Még pirkadat előtt megevett egy szárított marhahúsos pirítóst, két tojást,
némi sült szalonnát és egy grépfrútot. A kajáldából kifelé menet kisméretű
tasakos sóval tömte tele a jobb nadrágszára bugyros zsebét.
Most, ahogy a csapáson várt, belenyúlt a zsebbe, és kivett két, sóval teli
barna tasakot. Letépte a tasakok csücskét, és a sót a nyelvére szórta. A
tengerészgyalogos még egyet húzott a kulacsából, gyorsan leöblítve a sót a
torkán.
– Pfuj! – fintorodott el a pocsék íztől.
Egy vietnami katona, aki tőle kétlábnyira guggolt, elmosolyodott.
– Nem valami jó az íze, mi? – kérdezte.
– Ahogy mondod, Nguyen – értett egyet a hadnagy. – Nem valami jó az
íze, viszont így nem lép fel a hőkimerülés.
Az ifjú tiszt akkor hallott először arról, hogy az étkezdében lévő sóval teli
tasakokból mindig vigyen magával jó párat, amikor Okinawán a
kiküldetésére készült. A tengerészgyalogos a saját kárán tanulta meg, mire
képes a hőség.
A harcászati kiképzés „ereszkedés” szakaszában az őrmesterek kivitték a
hadnagyokat egy sziklához. Ott aztán egész délelőtt a kötélen való
ereszkedést gyakorolták, majd minden ereszkedés után felfutottak a szikla
tetejére.
A csoportjában rajta kívül még két hadnagy volt, két osztálytársa, akikkel
11
egy szakaszba osztották be az alapfokú tiszti iskolában . A többiek
alacsonyabb rendfokozattal rendelkező sorállományú tengerészgyalogosok
és haditengerészeti szanitécek voltak, akiket felderítő, vagy hasonló
alakulatokhoz akartak küldeni.
Az okinawai hőségben folytatott kétórányi kemény kiképzés után többen
rosszul lettek. Volt, aki el is hányta magát. Mások egyszerűen csak az
árnyékban üldögéltek puffadt, csatakos képpel.
 – Ez valami vírusfertőzés lesz – szólt oda egy mogorva őrmester a három
zöld tisztnek, amikor elsétált mellettük, hogy az egyik tizedest leültesse
árnyékos helyre.
A hadnagyok a szikla árnyékában ültek. A hasuk fájt, szédültek, és hideg
dobozos sörről ábrándoztak. Mindhárman sápadtak és az izzadságtól
csatakosak voltak.
A hadnagy két tiszttársa elindult lefelé az ösvényen, hogy segítséget
kérjen a sziklaszirt lábánál szolgálatot teljesítő felcsertől. A felcser és egy
tengerészgyalogos segítője zöld, dzsipszerű taktikai mentőautó mellett
üldögélt. A mentő rakterét fedő ponyvára nagyméretű vörös kereszt volt
festve.
– Van valamije, amitől jobban érezném magam? – kérdezte a szikla tetején
maradt hadnagy a mogorva őrmestertől.
Az őrmester elvigyorodott.
– Ó, szóval most már hajlandóak meghallgatni a tiszt urak? – kérdezte
gúnyosan. – Én meg azt hittem, hogy maguk hárman már mindent tudnak,
amit tudni lehet.
–Jól van, őrmester – adta meg magát a hadnagy –, jogos a pont, alázatos
tisztelettel hallgatom.
Az őrmester a hadnagy kezébe nyomott négy kis tasak sót, és azt mondta:
– Ezt öntse bele a kulacsába, rázza össze, aztán üljön be oda az árnyékba,
és kortyolgassa! Az is segít, ha kicsit meglazítja az egyenruháját. Amit érez,
az a hőkimerülés, uram. Ez minden.
– Kerüljük el a hőkimerülést, Nguyen – dobott oda a hadnagy két tasak sót
a vietnami katonának.
Az amerikai tiszt a dél-vietnami egységekhez kihelyezett tanácsadókra oly
jellemző tigriscsíkos egyenruhát viselte. Kiképzőként és megfigyelőként
teljesített szolgálatot.
Töltényöve hátulján két kulacs és egy „seggtáska” fityegett. Az oldalán
egy K-Bar tőr és több kisméretű tölténytartó táska lógott. A töltényövét
kicsatolta, hogy a nadrágtartója hevederei a csípőjéről a vállára vigyék át a
terhelést. A bal oldalán a karja alatt egy .45-ös kaliberű M-1911A1 Colt
pihent fekete bőr hónaljtokban a golyóálló mellényén kívül. A kezében a
Colt cég legújabb puskáját tartotta, egy AR-15-öst.
Pár évvel korábban a Vietnamban tanácsadóként szolgáló amerikaiak nem
viselhettek járőrben fegyvert. De ezen a helyen ma kifejezetten rossz ötlet
lett volna fegyvertelenül megjelenni.
 A járőr megállt egy csapás mellett, amely a 3. tengerészgyalogos
hadosztály által Charlie-gerinc névre keresztelt hegygerinc mentén vezetett.
Ezt a térséget a Charlie-k tartották irányításuk alatt, az ő hegygerincük és
völgyük volt, ahol előszeretettel hajtottak végre rajtaütéseket.
A tengerészgyalogos végignézett a zöld, békésnek tűnő tájon, a
völgyfenéken sakktáblaként elterülő földeken és a távolból csak pöttyöknek
látszó, szabálytalanul elhelyezkedő kunyhócsoportokon. De a földek
parlagon hevertek, a kunyhók pedig üresen tátongtak. A dél-vietnami
kormány a „stratégiai faluprogram” keretében áttelepítette az itt lakó
földműveseket egy „biztonságos területre”.
A hadnagy elelmélkedett ezen, majd kifújta a levegőt, hangot adva
undorának.
Földművesek, na, persze, mondta magában. Valószínűbb, hogy vietkongok.
Ekkortájt, ha a járőrben lévő harcosok beleszaladtak valakibe a gerincen
vagy Dodge Cityben, illetve az alatta elterülő Boldogság-völgyben,
ellenségként kezelték. Ami megmozdult, abba szinte biztos, hogy bele is
lőttek. A VKH errefelé nem igazán ejtett túszokat.
Ami ezt a helyet illette, a hadnagy már jóval korábban eldöntötte, hogy
azok, akik az áttelepítés előtt nem voltak vietkongok, az áttelepítést
követően egészen biztosan elég motivációt éreztek, hogy vietkongokká
váljanak. Neki sem igazán tetszett a gondolat, hogy valakit erőnek erejével
elvittek a szülőföldjéről és az otthonából. Noha kissé belefáradt a
földművesek otthonuk iránti ragaszkodásába, azért valahol megértette őket.
Az apja farmján nőtt fel, Kentucky déli középső régiójában, nem messze a
tennessee-i főúttól, Franklin közelében. A családja dohányt, kukoricát és
babot termesztett, illetve kiegészítésképpen Angus-Hereford marhákat
tenyésztett.
Mivel a középiskolát kitűnő minősítéssel végezte el, már fiatalon ROTC-
ösztöndíjat kapott. Miután Lexingtonban elvégezte a Kentucky-i Egyetemet,
azonnal megkezdte az ösztöndíj feltételeként előírt aktív tengerészgyalogos
szolgálatot.
A második szakasz élén a hadnagy aprókat lépett, hogy megtartsa a nagy
távolságot a közte és az előtte haladó szakasz, valamint a mögötte haladók
között.

A VKH Lien Ket 70. ezredének századerejű járőre hajnalban indult útnak.
A nap addigra sötétnaranccsá változott az égbolton, és lassan kezdett eltűnni
a nyugat felé elterülő hegyek mögött.
 Ahogy a járőralakulat lebaktatott a gerincről, majd kelet felé fordult,
lövések dörrentek.
A katonák hasra vágódtak, fedezékbe húzódtak, és vaktában lődöztek a
fák és az aljnövényzet közé. Amikor rájöttek, hogy a zárótűzre nem jött
válasz, abbahagyták a lövöldözést. A katonák idegesen guggoltak a fedezék
mögött, a csapás mellett, és várták a parancsot.
A tengerészgyalogos hadnagy a porban hason elterülve, mozdulatlanul
feküdt, alatta pedig egyre gyorsabban növekedett a vértócsa. Az a kis rés,
ami akkor keletkezett a golyóálló mellényén, amikor lecipzárazta, hogy egy
kicsit hűtsön a testén, elegendőnek bizonyult, hogy az ellenséges
mesterlövész golyója utat találjon az amerikai tanácsadó szívéhez.
A .30-as lövedék szétzúzta a szegycsontját, majd összeroncsolta az alatta
lévő létfontosságú szervet és az ahhoz kapcsolódó ereket. Pillanatok alatt
meghalt.
A vietnami őrnagy, aki a járőrt vezette, s aki megdöbbent az amerikai
hirtelen halálát látva, leguggolt a rádiósa mellé, és jelentette a veszteséget.
– A veszteség mindössze egy fő, az ellenséget nem sikerült észlelni – adta
hírül a zászlóalj-parancsnokságnak. Közölte velük, hogy a mesterlövész
valahol előttük és alattuk rejtőzött el.
Az őrnagy szíve hevesen kalapált a feszültségtől. Lassan kezdett
besötétedni, az emberei nagyon lemaradtak, és még legalább egyórányi
menetelésre voltak a landolási zónától.
Apró dolgok lassították a menetet hajnal óta. Nem találtak meg bizonyos
ellenőrzési pontokat, tájékozódási hibákat vétettek, többször kellett
megállniuk pihenni, mint tervezték, és gyanúsnak tűnő, ellenséges
pozíciókat is meg kellett vizsgálniuk.
A pánik küszöbén álló őrnagy arra ösztönözte az embereit, hogy szedjék
gyorsabban a lábukat. Mindenképpen el akarta érni a landolási zónát, mely
már ott volt ennek a gyorsan sötétedő völgynek a túloldalán. Onnan a
helikopterek villámgyorsan elvihetik őket erről a helyről.
A vietkong mesterlövész, aki a völgyből figyelte a járőralakulatot,
nesztelenül csusszant hátra lőállásából. Az arcán francia vonások voltak, a
szíve azonban a vietnami népért dobogott, amelyhez igazából tartozott. A
mocskos, de még így is hihetetlenül vonzó nő csöndben lopózott vissza a
rejtekhelyre, ahol a vietkong szakasz várt rá.
Az amerikai hírszerző tisztek csak úgy hívták, az Apacs, azonban még az
amerikai vadnyugat hírhedt apacs indiánjainál is félelmetesebb híre volt,
pedig az apacsokról is döbbenetesen hátborzongató történetek keringtek. Az
olyan módszerek, mint az emberek hangyabolyban való élve eltemetése,
vagy az ezernyi apró kis sebből való kivéreztetése elhalványultak amellett,
ahogyan ez a nő kínozta meg a foglyait.
Csöndben tájékoztatta a vietkong gerillákat, hogy megölte az amerikait, és
hogy az ellenséges század sietve indult el a halálzóna felé. Ezután a vietkong
szakasz észrevétlenül a rajtaütés helyéül kiszemelt pozícióba lopózott, majd
nesztelenül feküdt az aljnövényzetben, míg az ellenséges katonák lépései
egyre közelebbről hallatszottak.
Az Apacs megvárta, amíg az első szakasz elhaladt a rajtaütés gyújtópontja
előtt, a második szakasz pedig pontosan a gyújtópontba ért. Ekkor tüzet
nyitott, jelezve, hogy kezdődhet a mészárlás. A szakasza puskái, géppuskái
és távirányítású aknái kettészakították a dél-vietnami járőrszázadot. A
pánikba esett egység katonái két irányba menekültek; olyan sebesen
vonultak vissza, amilyen gyorsan csak futni bírtak.
Az első és a harmadik szakasz fele, illetve majdnem az egész második
szakasz holtan vagy sebesülten hevert az aljnövényzetben. Az Apacs
hatalmas győzelmet aratott.
Az ünneplést későbbre halasztva sietve elmanőverezte a szakaszát a
helyszínről. Számított rá, hogy a dél-vietnami egység összeszedi magát és
ellentámadásba lendül. Az emberei pedig valószínűleg nem lesznek képesek
hatékonyan megvédeni magukat még a megcsonkított VKH-század ellen
sem.
Az Apacs és a szakasza nesztelenül, macska módjára szóródott szét az
erdőben egy vonal mentén. Ezután a feketébe öltözött gerillák kelet felé
indultak abban a reményben, hogy belebotlanak valakibe, aki leszakadt a
szétzilált egységtől.
Két, tigriscsíkos álcaruhát viselő katona kelet felé szaladt. Elvesztették a
sisakjukat és a puskájukat, amikor elmenekültek a rajtaütők elől. Most pedig
abban reménykedtek, hogy hamar elérik a landolási zónát, ahol csatlakoznak
az egységükhöz, és ahonnan a helikopterek kimenekítik őket.
Verejték áztatta az arcukat. A szemüket egészen nagyra nyitották a
sötétségben, és próbálták kivenni a környezetükben lévő dolgok körvonalát.
A két fegyvertelen férfi rémülten rohant, nem néztek a lábuk elé.
Hirtelen, mintha csak villám csapott volna beléjük, a földre zuhantak,
amikor a fák közé kifeszített három ejtőernyős zsinórba akadtak. Amint a két
katona elterült, hat vietkong rohant rájuk. A gerillák hátrakötözték a VKH-
foglyok kezét, a szájukba pecket tettek, a szemüket pedig bekötötték.
– Didi, didi mao! – förmedt rá a nő a két férfira, utasítva őket, hogy
szedjék a lábukat. Aznap még más dolga is volt.
Az emberei zsinórt kötöttek a foglyok nyakára, és kutyák módjára
vezették őket, ahogy kelet felé igyekeztek.

Valamivel éjfél után üvöltések visszhangzottak az 55-ös magaslat alatti

távoli fasor felől. A 3. tengerészgyalogos hadosztály az utolsó éjszakáját
töltötte ezen a mocskos kis földkupacon, Da Nangtól délnyugatra, de a két
megkínzott férfi kétségbeesett jajveszékelése miatt ezúttal sem alhattak egy
szemhunyásnyit sem.
A legtöbb tengerészgyalogos már meg sem tudta volna mondani, hány
éjszakán át „szórakoztatta” őket az Apacs a véres szerenádjával, amit lassan
haldokló áldozatai énekeltek neki. Minden egyes éjjel, amikor előadta
hátborzongató produkcióját, a haldoklók altatódala beleivódott az aludni
képtelen, tehetetlen tengerészgyalogosok agyába. Elcsépelt dallam volt ez,
de a hatása soha nem maradt el.
Pszichológiai hadviselés, a hírszerzők így hívták. A tengerészgyalogosok
számára csak még több rossz álmot jelentett. A gondolat, hogy valaki
otthagyhatta az Apacsot, és északra mehetett Quang Tribe, Ashauba, vagy
valami hasonlóan elragadó pöcegödörbe, szinte csábítónak tűnt.
Napfénynél egy járőr óvatosan átgyalogolt az 55-ös magaslat alatt elterülő
széles földeken, és begázolt az erdőbe. Még a legkeményebb
tengerészgyalogosok is csak nehezen tudták feldolgozni, amit akkor láttak,
amikor megtalálták a két férfit.
Egyik foglyon sem látszott golyó ütötte vagy szúrt seb. A
tengerészgyalogosok arra a következtetésre jutottak, hogy az Apacs az egész
éjszakát azzal töltötte, hogy lassan nyúzta le a két férfi húsáról a bőrt,
miközben üvöltöttek a fájdalomtól. Számos bemetszést ejtett az arcukon és a
nyakukon, aztán fentről lefelé megnyúzta őket.
Az Apacs nem kapkodta el a dolgot. Az is lehet, hogy az egyiket
megnyúzta, miközben a másiknak végig kellett néznie, hogy biztosan egész
éjjel hallani lehessen az üvöltést. Az Apacs művészi precizitással végezte a
dolgát: emberi lényekből faragott rémálmokat.
A járőrben lévő tengerészgyalogosok levágták a férfiakat a fákról, ahová
az Apacs kötözte őket, aztán a véres hullákat hullazsákokba tették. Már
magasan járt a nap, mire felcipelték a halottakat az 55-ös magaslatra,
ahonnan a dél-vietnami összekötők hazavihették őket.

Ezalatt Chu Laiban az 1. tengerészgyalogos hadosztály befejezte a

pakolást és megkezdte az észak felé való nyomulást.
– És ennyi – állapította meg Carlos Hathcock, ahogy felhajtotta a hatszor
hatos teherautó platójának az ajtaját. Két mesterlövésszel felrakodták a
legnehezebb felszereléseket az 55-ös magaslatra, az új otthonukba induló,
nagyméretű teherautó platójára.
–A legrosszabbon túlvagyunk – jegyezte meg Jim Land gúnyosan,
miközben a gyakorlója zubbonyával letörölte a verejtéket a karjáról és az
arcáról. – Most már csak annyi dolgunk van, hogy ezt a másik hegynyi
felszerelést elcipeljük a hangárelőtérhez és beszálljunk a darálóba.
– Remélem, hűvösebb lesz odafent azon a dombon, mint idelent, ebben a
rohadt lyukban – mondta Carlos, ahogy visszavette a gyakorlóruhája
zubbonyát.
– Ne is álmodjon róla! – ábrándította ki Reinke főtörzsőrmester, aztán
felnyalábolta a vászonzsákját és két puskatokot. – Ahhoz sokkal északabbra
és sokkal magasabbra kell menni, hogy hűvösebb helyre érjünk.
– Ne szólja le az új otthonunkat idő előtt! Találtam egy kellemes kis
kunyhót magunknak a négyes nyúlványon két jóféle, homokzsákkal
megerősített lőállással. Kiváló megfigyelőhely, ahonnan a magaslat két
oldalát és a terület nagy részét be lehet látni – magyarázta Land, majd
feltette a vászonzsákját és a puskáit annak a teherautónak a hátuljába,
amellyel a hangárelőtérben várakozó helikopterekhez készültek menni. –
Kiülünk a nyúlványra, szerintem ott elég jól fog mozogni a levegő.
– Igen, uram, a bejövő lövedékek majd rendesen megmozgatják, ebben
biztos vagyok – vigyorgott Top Reinke, miközben rakodta a cuccát a
teherautóra.
A Camp Pendletonban nemrégiben reaktivált 5. hadosztály Vietnamba
küldött 25. és 26 ezredéhez tartozó tengerészgyalogosok már ezen az
októberi reggelen megkezdték az előrenyomulást. A gyalogos zászlóaljaik
helikopterrel és szárazföldi csapatszállító járművekkel indultak el az 55-ös
magaslat felé, ahol Landnek és a mesterlövészeinek csatlakozniuk kellett
hozzájuk.
Ugyanazon az októberi napon a Vietnamban szolgáló
tengerészgyalogosok száma hatvanezerre duzzadt. Az általuk felügyelt
terület 1965 márciusa óta a Da Nang körüli nyolcezer négyzetmérföldről
 12
több mint ezernyolcszáz négyzetmérföldre nőtt, és immár egymillió embert
kellett megvédeniük. Ezt a területet készültek kétezer-hétszáz
négyzetmérföldre növelni, hogy kétmillió személyt tudjanak a védelmük alá
vonni.
Ez alatt a tizennyolc hónap alatt a Vietnamban állomásozó
tengerészgyalogosok százötven ezred- és zászlóalj erejű hadműveletet
hajtottak végre, megölve hétezer-háromszáz ellenséges katonát, és több mint
kétszázezer olyan akcióban vettek részt, amikben kisebb alakulatok
harcoltak, előidézve további négyezer ellenséges katona halálát.
Ugyanezen idő alatt több mint kilencezer tengerészgyalogos sebesült meg
harcban; a nyolcvan százalékuk visszatért a harcmezőre. Azonban sajnálatos
módon ezerhétszáz tengerészgyalogos életét vesztette bevetés közben.
A Johnson elnök által februárban a harmadik csillagjára felterjesztett
Lewis W. Walt altábornagy irányította a Vietnamban állomásozó tizennyolc
gyalogos zászlóaljat, illetve az összes légi és szárazföldi támogató
tengerészgyalogos egységet mint a III. tengerészgyalogos partra szálló
haderő parancsnoka. Márciusig közvetlenül Walt altábornagy irányította a 3.
tengerészgyalogos hadosztályt is. Azonban a Vietnamba irányított
tengerészgyalogosok számának felduzzadásával Wood B. Kyle vezérőrnagy
vette át Walt 3. tengerészgyalogos hadosztálya fölött a parancsnokságot.
Herman Nickerson vezérőrnagy irányította az 1. tengerészgyalogos
hadosztályt.
A tengerészgyalogos erők ilyen mértékű növekedésének köszönhetően a
3. hadosztály elindulhatott Da Nangból az I. hadtest északi alakulataihoz.
Augusztus első napjai óta összesen hét tengerészgyalogos zászlóalj és három
VKH-zászlóalj harcolt az Észak-vietnami Hadsereg 324-Bravo
hadosztályával és annak támogató alakulataival. Az északon tartózkodó
kommunista ellenség napi rendszerességgel küldött délre friss csapatokat,
folyamatosan pótolva a harcokban elszenvedett veszteségeket.
Csupán júliusban a tengerészgyalogosok nyolcszázhuszonnégy ellenséges
katonát öltek meg az északi Quang Tri tartományban. Augusztus elejétől
január végéig a tengerészgyalogosok további ezerháromszázkilencvenhét
ellenséges katonát öltek meg a Préri hadműveletben, többnyire a Vietkong
reguláris harcosait.
A 3. hadosztály vadászterülete az 1954-es demarkációs vonalnál, a 17.
szélességi foknál, közismertebb nevén a demilitarizált zónánál (DMZ)
kezdődött, és a Ben Ha folyó mentén keleti és nyugati irányban húzódott a 9.
főútvonal fölött. Ettől az északi határtól délre, egészen a Da Nang közelében
lévő Hai Van átjáróig tartott a hadosztály területe.
Az új műveleti terület olyan gyöngyszemeket foglalt magába, mint Khe
Sanh, Con Tien, a Kőhalom, Camp Carroll, az Ashau-völgy, Dong Ha,
Quang Tri, Hue és Phu Bai.
Az 1. tengerészgyalogos hadosztály műveleti területe a Hai Van átjárótól
nyugati irányban Kambodzsáig húzódott, dél felé pedig Phu Catig. Ennek a
műveleti területnek is megvoltak a maga kellemetlen gyöngyszemei,
úgymint a Charlie-gerinc, a Boldogság-völgy, Dodge City, az Elefánt-völgy,
az Antenna-völgy, a Que Son-i dombság és a Riviéra. A
tengerészgyalogosok és a katonák a Da Nangtól nyugatra elterülő térséget
Oklahoma területnek, az attól délre fekvőt pedig Arizona területnek hívták.
Vagy egyszerűen csak „indián föld”-nek.
Amíg az 1. hadosztály parancsnoksága csatlakozott a III.
tengerészgyalogos partra szálló haderőhöz a Szabadság-magaslaton – amely
a térképen 327-es magaslat néven szerepelt –, Land százados és a
mesterlövész-alakulata felszállt egy, az 55-ös magaslatra induló H-34D
helikopterre. Minden mesterlövész egy vászonzsákot vitt magával a
legfontosabb személyes dolgaival, valamint a tokokba csomagolt puskáit,
amely a vállán lógott egy hevederről.
A mesterlövészek több M-14-es, illetve néhány, Redfield 3-9-szeres
nagyítású távcsővel felszerelt, .30-06-os Model 700-as Remington puskát,
továbbá számos, tízszeres nagyítású Unertl távcsővel ellátott, .30-06-os
Model 70-es Winchester puskát vittek.
Ezek a fegyverek teljes rézköpenyes, 173 granumos, Sierra csónakfarú
lőszereket lőttek ki, melyeket a Lake Cityben működő fegyvergyár gyártott
le egyedi tervek alapján.
A csúcsminőségű lőszereknek köszönhetően ezekkel a puskákkal egészen
kicsi, kevesebb mint egyhüvelykes szórást lehetett elérni. Carlos ezt mindig
úgy magyarázta, hogy az arca előtt összeszorította a mutató- és hüvelykujját,
majd vigyorgott:
– Kisebb a szúnyog seggénél.
Noha a helikoptert alaposan megpakolták, Land úgy gondolta, a
legfontosabb felszereléseik nagyobb veszélynek lettek volna kitéve a
teherautók platóján az 1. főúton Chu Laitól és Da Nangig.
E két jelentős katonai bázis között többmérföldnyi olyan terület húzódott,
amely potenciális rajtaütés helyszíne lehetett. Az olyan forró pontoknál, mint
például a Que Son-i dombság vagy Cam Ne apró falvai, szinte mindig
számítani lehetett rá, hogy a vietkongok alaposan meg fogják szórni az
amerikai konvojokat.
– Hallottam, feltartóztatták a teherautóikat annál a nagy acélhídnál pár
mérföldnyire délre attól a leágazástól, ami ide vezet az egyes főúttól –
mondta egy százados a 3. hadosztálytól Jim Landnek, majd kezet nyújtott,
hogy köszöntse az 55-ös magaslat újonnan érkezett lakóit.
– Nem, parancsnok – huppant le Land a teherautó platójáról, amely őt, a
mesterlövészeit és a legértékesebb felszereléseiket hozta el a landolási
zónától. – Én ilyesmiről nem tudok.
Egy gyors kézrázás után Land a csapata új kunyhójához ment, felemelte a
szúnyoghálós ajtaját, amely az oldalán fekve hevert a földön, elcsavarodva
az alsó zsanéron, fent leszakadva a félfáról. A földön, a kunyhó előtt és
mögött az előző lakók távozásakor hátrahagyott szemét hevert. A legtöbb
szúnyogháló, amely a vállmagasságtól a kunyhó fémtetejéig sorakozó
ablakokat borította, ki volt szakadva, és most petyhüdten lógott.
– Egyébként is úgy tűnik, beletelik egy időbe, mire szükségünk lesz arra a
cuccra – mondta Land. – Lehet tudni, hogy mi történt?
– Beszedtek pár találatot, amikor megközelítették a hidat – felelte a
hadműveleti tiszt. – A jelentés szerint néhány teherautót kézi lőfegyverekkel
szórtak meg, de senkit nem találtak el. Szerintem a rakomány is épen
maradt. De addig nem indulhatnak tovább, amíg egy egység meg nem
tisztítja a hidat.
– Úgy látom, az előző lakók sietve távoztak – jegyezte meg Burke,
miközben nekilátott felszedni a szemetet.
Carlos csatlakozott hozzá.
– Parancsnok – ajánlotta Wilson tűzvezér Landnek –, megyek, kerítek
valahonnan kalapácsot és szögeket, meg akármilyen szerszámot és anyagot,
amire csak rá tudom tenni a kezem.
Land bólintással jelezte, hogy rendben van a dolog, majd figyelte, ahogy a
tengerészgyalogos felkocogott egy ösvényen, amely a 4-es nyúlványtól a
magaslat tetején lévő parancsnoksági létesítményhez vezetett. Aztán, amikor
látta, hogy a tűzvezér visszanézett, Land még odakiáltotta Wilsonnak:
– És hozzon festéket is!
Reinke főtörzsőrmester lefelé indult egy ösvényen két nagyméretű lőállás
bejárata felé, amelyet három zsák magasan és két zsák szélesen vettek körbe
homokzsákokkal. Land és a hadműveleti tiszt követte, közben beszélgettek.
 – A kunyhó egy kicsit romos – jegyezte meg Land –, de rendbe tudjuk
hozni. Ezek a lőállások viszont kiválóak. Innen a magaslat nagy részét be
lehet fogni. Ráadásul ezen a nyúlványon senkinek nem leszünk útban, és van
elég helyünk a mesterlövésziskola felállításához is.
– A terület tényleg remek, csak egy probléma van vele – felelte a
hadműveleti tiszt.
– Ugyan mi? – kérdezte Land.
– Az, hogy innen első sorból hallgathatják az Apacs műsorát – vetette fel
a hadműveleti tiszt.
Land értetlenül meredt a tengerészgyalogos századosra.
– Az Apacs műsorát?
– Majd a hírszerző fiúk felvilágosítják. Nem akarok a tollaikkal ékeskedni
– felelte a hadműveleti tiszt. – Nekem most Phu Baiba kell mennem. De
annyit elárulok, ez a nő maga az ördög.
A százados tett pár lépést a parancsnokság felé vezető ösvényen, aztán
visszafordult Land felé.
– Komolyan mondom. Ő az ördög.
Pár órával később a mesterlövészek végeztek a takarítással. Carlos
Hathcock megjavította a szúnyoghálós ajtót, kiegyenesítette és összeszerelte
a zsanérokat, aztán visszaszegezte a helyükre. Burke és Roberts összeszedte
a szemetet és kitakarította a kunyhót. Reinke és Wilson megjavította a
szúnyoghálókat, befoltozta a tetőn talált lukakat, Land pedig az összes
munkálatot felügyelte, illetve újrafestette a kunyhó bejárati ajtajától balra
lévő jelzést.
Egy kis doboz vörös és egy másik doboz sárga festékkel, amelyet Wilson
tűzvezér hozott el az ellátósátor mellől, ahol őrizetlenül hagyták a dobozokat
egy újonnan felfestett jelzés alatt, Land a vörös háttérre sárgával a következő
feliratot festette:
1. TENGERÉSZGYALOGOS HADOSZTÁLY FELDERÍTŐ /
MESTERLÖVÉSZ-EGYSÉG ÉS -ISKOLA.
Amíg a teherautóra vártak, Land és a tengerészgyalogosai elfoglalták
magukat, homokzsákokkal erősítették meg a kunyhójuk hátulsó részét. A
hátsó ajtó a 4-es nyúlvány és az alatta elterülő rizsföldek és a dzsungel felé
nézett, így ki volt téve az ellenséges tűznek.
Amikor a teherautó, rajta a többi felszerelésükkel végre megérkezett, egy
hadnagy a 26. tengerészgyalogos ezred hírszerző részlegétől leugrott a jármű
fellépőlemezéről, ahová a parancsnokság előtt lépett fel.
 Egy kézfogást követően Land és a hadnagy megvizsgálta a térségről
rendelkezésre álló térképeket, a mesterlövészek pedig ezalatt lerakodták a
teherautóról a felszereléseiket, majd felállították a priccseiket, szekrényeiket,
asztalaikat és munkapadjaikat.
A hírszerző tiszt elsorolta Landnek, merre találhatóak az ellenséges
erődítmények, illetve az olyan nevezetességek, mint a Charlie-gerinc, Dodge
City és a Boldogság-völgy. Aztán részletesen elmondott mindent az
Apacsról.
Megmutatta a térképen azokat a területeket, ahol a legtöbbször csapott le,
és rendkívül szemléletesen körülírta a kínzási technikáit is. Mesélt egy civil
vállalkozóról, akit az Apacs elkapott. Egy kosarat kötött a fejéhez, benne jó
pár éhes patkánnyal.
A hadnagy azzal fejezte be a horrortörténetet, hogy elmesélte, miként
kínozta halálra az Apacs a két dél-vietnami katonát egy egész éjszakán át, és
hogyan hagyta őket pont aznap reggel a kunyhójuk alatti erdőben két fához
kötözve, teljesen megnyúzva.
– Ha elkapják azt a nőt, itt mindenki tisztelni fogja magukat – fejezte be a
hadnagy.
Jim Land nem felelt semmit. Csak állt karba tett kézzel, és csöndben
nézte, ahogy a nap nyugovóra tért.
– Ez valóban probléma – motyogta az orra alatt Land.

Land még abban a hónapban beindította az első felderítő/mesterlövész-

iskolát. Az 1. tengerészgyalogos hadosztály legkülönbözőbb zászlóaljaitól
hozzájuk irányított emberek képzését a hat tengerészgyalogos végezte. Az
oktatási feladatokat aszerint osztották fel, hogy melyik mesterlövész miben
volt a legjobb. Carlos Hathcock a lövésztechnikára és az egyéni taktikákra
fókuszált.
Hathcock oktatásának alapvető részét képezte, hogy a lövész kiválóan
ismerje a puskáját, és képes legyen felvenni a különféle tüzelőpozíciókat
úgy, hogy közben stabilan meg tudja tartani magát.
A „ráállás” – ahogy a tengerészgyalogosok nevezték – lehetőséget adott a
tanítványainak, hogy közeli kapcsolatba kerüljenek a puskájukkal és a
tüzelőpozíciókkal.
Amíg a fák levelei Maine-től Kaliforniáig aranysárgára és vörösre
változtak, Vietnamban minden maradt porlepte zöld. Hőhullámok söpörtek
végig a völgyön, miközben tizenkét mesterlövész-tanuló egy sorban ült az
55-ös magaslat 4-es nyúlványának peremén. A tengerészgyalogosok töltetlen
fegyverrel a kézben csavarták ki testüket, hogy fölvegyék a különböző
tüzelőpozíciókat, majd beállították az irányzékaikat, és üresen csattintották
el puskáikat. A cél a stabilitás volt. A zökkenésmentesség. A ravasz finom
meghúzása. A rezzenéstelen elcsattintás.
Alattuk a földeken a vietnami földművesek hajnalban családostul
nekiláttak betakarítani és kicsépelni a rizst. Miután egy rizsköteg alját
összekötözték – a súlyos kalászoktól a szárak meghajlottak levágták az egész
köteget, majd letették a sor mellé, amelyen dolgoztak. A mögöttük baktatók
sorra felnyaláboltak párat, lapos fűzfa kosarakba tették, melyeket hosszú
rudak végére erősítettek, s így egyensúlyoztak a rizsföld széléhez. Ott a nők,
akik egy kisméretű, lábbal hajtott cséplőgép mögött álltak, egyesével
megfogták a rizskötegeket, és beletömködték a kalászokat a gép tölcsérébe.
Más nők a gép alatt guggolva kézzel „kanalazták” nagyméretű edényekbe a
betakarított rizsszemeket. Az idősebb gyerekek segítségével rongyzsákokba
borították a rizsszemeket, majd bevarrták a száját, és felrakták egy vízibivaly
vonta taligára.
A tengerészgyalogos mesterlövész-tanulók egész délelőtt azt nézték a
puskáik távcsövén keresztül, ahogy a munkások az úthoz gyalogoltak, aztán
visszabaktattak a rizsföldre. Mihelyt valamelyik földműves megmozdult,
egy puska csöve azonnal követte. Ha megállt, a puska csöve is megállt.
– Ne feledje: légzés, ellazulás, összpontosítás a célra, és ezzel egy időben
a ravasz meghúzása – magyarázta Carlos az egyik tanítványának, aki a
távcsöve szálkeresztjét az egyik munkás mellkasán tartotta. A férfi egy ölre
való rizsköteget cipelt, a mesterlövész-tanuló pedig finoman előre és jobbra
billentette a puskáját, és egészen addig tartotta a szálkeresztjét a célon, amíg
a ravaszt meghúzva az ütőszeg el nem csattant.
– Ez jónak tűnt – dicsérte meg Carlos. – Milyennek érezte?
– Jónak. Egészen stabilnak, Hathcock őrmester – felelte a tanuló. – De az
a fickó kicsit pipa lett. Integet és errefelé mutogat.
Carlos átvette a tanuló fegyverét, és a távcsövét a völgyben lévő férfira
irányította, aki egy másik földművessel beszélt, s szintén lapos, kúp alakú
szalmakalapot viselt. Aztán egyikőjük elindult a kunyhókhoz vezető úton, a
másik visszavette a vállára a rudat a két végén a két kosárral, és ment a
rizsföldre újabb rakományért.
– Ne foglalkozzon vele! – nyugtatta meg Carlos a tanulót, átnyújtva a
puskáját. – Igazából nem lövünk rájuk.
 Aztán Carlos párat hátralépett, és emelt hangon szólt mind a tizenkét
mesterlövész-tanulóhoz:
– Most mindenki válasszon ki egy embert odalent, egy férfit, egy nőt vagy
egy gyereket, kövesse az irányzékával, és még mozgás közben süsse el a
fegyverét! Ügyeljenek a finom elsütésre!
Pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta.
– A legtöbb esetben, amikor az ellenségre kell lőniük, az nem fog
maguknak megállni. Ezért meg kell szokniuk, hogy a céllal együtt mozgatják
a szálkeresztet, és így is finoman húzzák meg a ravaszt, miközben a tartásuk
stabil marad.
Ivott egy jót a kulacsából, s leült a földre módosított, keresztbe tett lábbal
végrehajtott ülő pozícióban. A puskáját a vállához emelte, a puskaszíjat
feszesebbre húzta a karján, aztán csatlakozott a tanítványaihoz, és „ráállt” az
odalent dolgozó földművesekre.
Ebédidő előtt a munkások váratlanul odébbálltak, őrizetlenül hagyva a
cséplőgépet és több száz rizsköteget. Először összegyűltek az úton, aztán egy
csoportban visszasétáltak a falujukhoz, ahol a dél-vietnami rendőrség
dzsipjei vártak rájuk.
Mind a tizenkét mesterlövész-tanuló és Carlos az emberekre fókuszálva
tartotta távcsövét; rájuk voltak állva, és végig rajtuk is maradtak, amíg a
keskeny úton ballagtak.
Azt hiszem, van egy kis problémánk, mondta Carlos magában, amikor
meglátott két rendőrségi járművet. Így amikor Wilson tűzvezér ebéd után
kissé kipirult arccal lebaktatott az ösvényen, Hathcock már nagyjából
sejtette, mi lehet a felettese mondanivalója.
– Még mielőtt bármit mondana – kezdett hozzá, ahogy Wilson megállt
előtte karba tett kézzel –, nem hever lőszer errefelé szanaszét, és
személyesen győződtem meg róla, hogy minden fegyver töltényűrje üres.
– Efelől nincs semmi kétségem, Hathcock őrmester – felelte Wilson. – De
az ezredes jól leszúrta Land századost azok után, hogy a falu főnöke meg
négy VKH-s zsaru szétrúgta a seggét, mert maguk, fiúk, fegyvert fogtak az
embereikre.
– Csak rájuk álltunk, tűzvezér – védekezett Carlos. – Gyakorolniuk kell a
mozgó célra tartást. Mi máson gyakorolhatnának?
– Hordókon – méltatlankodott Wilson. – Ne irányítsák a földművesekre a
puskáikat! Ezt Land százados mondta. Ha a tanítványainak gyakorlásra van
szükségük, levisszük őket innen valahová. Aztán majd célozhatnak a
Charlie-kra.
Carlos tökéletesen tisztában volt vele, hogy nincs értelme vitatkozni.
Miközben a tűzvezér visszaindult, Hathcock a mesterlövészkunyhó
13
oldalához ment, és elgörgetett két fehérre festett ötvenöt gallonos hordót,
amelyekre körben fekete köröket és emberi sziluetteket stencileztek. Az
acélhordókat egymástól harminclábnyira helyezte el. Amikor a tanítványai
visszatértek az étkezdéből, a két hordó előtt két csoportra osztotta őket.
– Ha legközelebb mozgó célpontra irányítják a szálkeresztjeiket –
magyarázta Carlos a tengerészgyalogosoknak –, a fegyvereik már töltve
lesznek. Fekete pizsamás Hotdog Homerekre fognak lőni. Úgyhogy most
van itt az idő, hogy megtanulják az alapokat. Ne herdálják el a lőszert
pusztán azért, mert benzines hordóra kell célozniuk!

Az órák előtt Carlos és Burke minden reggel ellátogatott a 26.

tengerészgyalogos ezred S-2-es irodájába, útban visszafelé az étkezdéből. A
mesterlövészek abban reménykedtek, hírt kapnak valamiféle vietkong
mozgásról, és a tanítványaik végre áteshetnek a tűzkeresztségen. Hogy végre
elveszítsék a szüzességüket, miképp az oktatóik mondták.
Aztán végül eljött az ő napjuk is. A tűzvezető őrmester, akinek kopaszra
borotvált feje ragyogott a reggeli napsütésben, közölte Carlosszal és Burke-
kel, hogy van egy hely az 55-ös magaslattól délkeletre.
– Egy széles, több mérföld hosszú, nyílt területről van szó, nagyjából a
közepénél nagy, déli irányú kanyarulattal – magyarázta a tűzvezér. –
Mindkét oldalról sűrű növényzet szegélyezi, azokon túl pedig elég forró a
talaj. Az elmúlt pár napban többször jelentették, hogy Charlie járőrök keltek
át rajta több ponton.
– Úgy tűnik, pont erre vártunk, tűzvezér. – Carlos visszasietett a
mesterlövészkunyhóhoz, hogy jelentse a hírt Land századosnak.

A közeli tenger felől érkező páratartalom és a kora reggeli hideg levegő

egymásra rétegződő ködfoltokat varázsolt a magaslat köré, bekúsztak a
szakadékokba és az eróziónak köszönhetően létrejött hasadékokba. A völgy
magasabb pontjai mentén a köd vékony, áttetsző fátyolként, könnyű, fehér
lepelként borult a tájra, gyöngéden cirógatva a földet és a fákat. A mélyebb
részeken, a vízmosásoknál és a különféle bemélyedéseknél a köd sűrűn,
fehéren és súlyosan hömpölygött. Mintha mályvacukor lett volna.
 Az álcaruhába öltözött, zöldre festett arcú Carlos Hathcock és John Burke
a szemébe húzott álcamintás sisakban vezette a tizenkét mesterlövész-tanulót
a lejtőn lefelé vezető ösvényen. Elhaladva az utolsó, zöldre festett kunyhók
mellett, a mesterlövészek az 55-ös magaslatot körülvevő drótkerítést őrző
őrszemek és fülelőállások felé vették az irányt.
A drótkerítés közelében, az egyik sima területen Carlos U alakzatba
rendezte az embereit, hogy ellenőrizze őket és a felszerelésüket. Biztos akart
lenni benne, hogy mindenki leragasztotta az optikai irányzéka védőkupakját,
hogy a nedves levegő még véletlenül se tudjon páraként lecsapódni a
lencséken. Ellenőrizte a lőszeres táskákat, a kulacsokat és a hátizsákokat.
Aztán megkérdezte, van-e valakinek kérdése. Hogy tisztában vannak-e
azzal, mi lesz aznap a feladatuk, hogy ki a lövésztársuk, és a párok melyik
oktatóhoz fognak csatlakozni a harctéren. Hogy biztosan tudják-e, hol van az
elsődleges és másodlagos gyülekezési pont. És hogy odatalálnának-e, ha
pánikba esnének.
Hathcock elégedetten lengette meg a jobb kezét, a mutatóujjával pedig
lefelé mutatott az ösvényen, jelezve az embereinek, hogy induljanak el.
Ahogy az álcaruhás, álcamintás sisakot viselő tengerészgyalogosok,
kezükben a vadászpuskáikkal elhaladtak az őrszemek mellett, Carlos
motyogást hallott a homokzsákokkal körülvett, mélyen beásott lyukakból.
– Itt jön a Gyilkolóbrigád – szólt oda az egyik őrszem a társának. – Ezek
hidegvérű gyilkosok.
Carlos tudta, hogy a tanítványai is hallották a különböző megjegyzéseket.
Ezek a szavak rosszul estek neki, mert soha nem érezte magát hidegvérűnek.
Együtt érzett az emberekkel. És soha nem gyilkolt meg senkit. De gond
nélkül túltette magát rajta. Ne hagyd, hogy ezek a szarháziak lenyomjanak!
Inkább amiatt aggódott, hogy a tanítványai közül páran esetleg örömüket
fogják lelni az ilyesfajta megjegyzésekben. Talán még dicsekedni is fognak
vele. A Gyilkolóbrigád. A hidegvérű gyilkosok. Az igazi férfiak.
Egy mesterlövésznek nem lehet ilyen a hozzáállása.
– Álljanak körbe! – suttogta a mögötte lépkedő embernek, miután a
csoport elhagyta az utolsó őrállást is, és belegázolt a mellig érő bozótba. A
tanítvány továbbadta a mögötte haladónak, és az is a mögötte haladónak.
Azon a helyen guggoltak, ahol a ködbe burkolózó 55-ös magaslat
találkozott a völggyel. Noha nem igazán volt valami nagy szónok, Carlos
letérdelt a kör közepén, és a szívéből szólt az embereihez.
 – Valószínűleg hallották, miket mondtak a bajtársaik rólunk, amikor az
imént elmentünk mellettük – kezdett hozzá. – Nem tudom, hogy most
először hallották-e, hogy ilyesmit mondanak magukról. Talán már maguk is
mondtak ilyesmit. De jobb, ha most rögtön az eszükbe vésik, hogy mi nem
gyilkolunk. Mi nem vagyunk gyilkosok. És nem vagyunk hidegvérnek sem.
Mindegyikünkben vannak kételyek. Bennem is vannak. Akire ráirányítjuk a
szálkeresztünket, és akit lelövünk, az az ellenség. Biztosra megyünk. Kell
valamilyen katonai felszerelésnek lennie, vagy fegyvernek. Valami, ami
alapján biztosan tudhatjuk, hogy rosszfiút találtunk. Ez nem gyilkosság. Aki
megöl egy vietkongot, az megakadályozza, hogy az ellenség megölje egy
tengerészgyalogos bajtársunkat. Az egységeik kiválasztották magukat, mi
pedig több szempontot vettünk figyelembe, amikor megszűrtük magukat.
Volt valami, amit mindenkiben kerestünk, és ezek után is keresni fogunk, és
ez nem más, mint az emberi élet iránti tisztelet. Soha nem vesszük el senki
életét könnyelműen. Nem szeretem, ha gyilkosnak vagy hidegvérűnek
neveznek. Nem vagyok egyik sem. Jobb, ha tudják, hogy azok a fickók
sincsenek ezzel tisztában. A maguk dolga felvilágosítani őket. Csupán fogak
vagyunk egy nagy fogaskeréken. Nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak
a többi bajtársunknál. Csak éppen más feladatot kaptunk. A zászlóaljunk
eszközei vagyunk, ahogy a rádiósok, a hadtáposok vagy az egyszerű
lövészek.
Lassan felállt és óvatosan körülnézett a bozót fölött, amely elrejtette őket.
– Kettesével fogunk haladni, távolságot hagyva a párok között – suttogta
az embereinek. – Ez már vietkong terület, úgyhogy mindenki tartsa nyitva a
fülét és a szemét! Élet vagy halál. Mostantól kezdve ez már nem
gyakorlatozás. Ez a valóság. Ne feledjék: lassan, de határozottan
mozogjanak! Figyeljenek, hogy mindig legyenek fedezékben! És a
legfontosabb, hogy figyeljenek oda arra, ami maguk körül történik! Érezzék
a környezetük szagát, az ízét, a tapintását, és füleljenek! A Charlie-k
figyelnek, mérföldről megérzik a cigaretta szagát. Ha valaki bekölnizte vagy
befújta magát dezodorral, érezni fogják. Ha rálépnek egy ágra, ha beszélnek,
köhögnek vagy szipognak, a Charlie-k hallani fogják. Ha meggondolatlanul
mozdulnak meg, ha összerándulnak, vagy lecsapnak egy bogarat, meglátják
magukat. Aztán pedig mindent megtesznek, hogy megöljék magukat. Ne
feledjék, az önuralom tartja magukat életben. Ha eluralkodik magukon a
félelem, ha nem hallgatnak a józan eszükre, vagy ha elkezdenek
fegyelmezetlenül viselkedni, az ellenség kihasználja. Mi vagyunk az
agresszorok. Mi vagyunk a vadászok. A Charlie-k a mókusok. És el fogjuk
kapni őket. Egy lövés, egy halálos találat.
Land, Reinke, Wilson és Roberts nem maradt Carlosszal, Burke-kel és a
tanulókkal, hanem előrement. Ott várták meg őket, ahol az egyes
tanulópároknak csatlakozniuk kellett az oktatójukhoz. Onnan aztán
hármasával lopóztak a tengerészgyalogosok az előre kijelölt
rejtekhelyükhöz, hogy egész nap figyeljék a valószínű átkelési pontot.
Land utasításba adta, hogy a nap végén, egy előre megbeszélt időpontban
minden csoport vonuljon vissza déli irányba azon az útvonalon, amelyen
jöttek, és az általa kiválasztott, valamint az ezred műveleti részlegével
egyeztetett elsődleges gyülekezési ponton csatlakozzon a többi csoporthoz.
Amint az összes tanítvány és oktató megérkezett a gyülekezési pontra,
járőrként térnek vissza a magaslatra.
Carlos Hathcock az utolsó párost vitte magával, egy őrmestert és egy
tizedest. John Burke az utolsó előtti párost kapta, két tizedest, és a tisztás
peremén, a Hathcocktól keletre, durván ezer méterre lévő rejtekhelyre
lopakodtak. Az elsődleges gyülekezési pontjuk a középső párost választó
Wilson tűzvezértől közvetlenül délre volt található. A hazavezető út messze
délre esett attól a ponttól, ahol kijöttek.
Reggel kilencre a köd felszállt, a Hathcock őrmestert és a két tanítványát
körülvevő növényzet rég felszáradt. A nap magasan járt a keleti égbolton, a
hőség pedig szúnyogfelhőket kényszerített a fák és bokrok árnyékába.
A tizedes, aki épp most vette át a megfigyelő távcsövet Carlostól jobbra, a
fülére csapott.
– Kibaszott bogarak! – morogta. – Tisztára olyan érzésem van, hogy be
akarnak mászni a fejembe, hogy megegyék az agyamat.
Carlos hallgatott. A szúnyogok az ő füle mellett is ott döngtek. És a tőle
balra lévő őrmester füle mellett is. Megjegyezte a dolgot magában.
Még két óra telt el. A hőségtől megrepedezett a mesterlövészek arcára
kent zöld festék. És még mindig nem láttak semmit.
– Nem kellene átmennünk valami jobb helyre? – suttogta a tizedes
Hathcock fülébe. Egy órával korábban váltotta le az őrmester a megfigyelő
posztról, és most a zöld, egy láb hosszú, hússzoros nagyítású megfigyelő
távcsövön keresztül szemlélte a terepet.
– Sssssss! – suttogta Carlos. Ezt is megjegyezte magában.
Újabb öt óra telt el. A három tengerészgyalogos nem mozdult. A többi
csoport irányából nem hallottak lövéseket. Semmi sem mozdult, csak nyugat
felől mozgatta meg a levegőt egy enyhe szellő. Ennek ellenére Carlos eddig
nagyon sikeresnek találta a napot. Fontos dologra tanította meg a
tanítványát: türelemre. Időnként előfordul, hogy a mesterlövész egész nap és
egész éjjel egy helyen fekszik, és nem lát semmit.
Hathcock lassan a szájához emelte a kulacsát, ivott pár korty vizet. Az
őrmester ugyanezt tette, méghozzá ugyanígy. Carlos arra a következtetésre
jutott, hogy belőle kiváló mesterlövész lesz. A tizedessel viszont már nem ez
volt a helyzet.
Remekül lőtt, rendkívül jól értett a taktikához, a szárazföldi navigációhoz,
illetve a tűz- és légi támogatás koordinálásához. De a gondolatai folyton
elkalandoztak, hiányzott belőle a fegyelem, ami ahhoz kellett, hogy nyugton
maradjon.
A lassan erősödő szellő végigsöpört a széles, fasorokkal tarkított területen,
mely a kis bucka alatt nyúlt el, ahol a három férfi meglapult. A légmozgás
elsöpörte a szúnyogfelhőket, utánuk viszont nagyméretű legyek támadtak
rájuk a felettük lévő faágak közül zuhanóbombázók módjára.
– Kibaszott bogarak – motyogta a tizedes az orra alatt. – Szart se láttunk,
csak bogarakat. A faszom ebbe a szarba.
Carlos a tizedesre pillantott, aztán a szemét visszafordította a fű felé,
amely a mezőn nőtt. Figyelte, ahogy a fűszálak meghajoltak, engedve az
egyre erősödő szélnek. A Hathcocktól balra fekvő őrmester óvatosan
elfordította a megfigyelő távcső élességállító gyűrűjét, és megfigyelte a
légtükrözést. A szögből, ahogyan a szél a különböző hőmérsékletű
légrétegeket fújta, megsaccolta a lövedékeltérítés mértékét.
A kezét a föld fölött tartva az őrmester négy ujját emelte fel, majd balra
mutatott, jelezve, hogy a mesterlövésznek négy perccel kell balra állítania az
irányzékot a szél miatt. Carlos úgy becsülte, hogy ennek a duplájára lenne
szükség, de nem szólt semmit. Figyelte, ahogy a tizedes a távcsöve jobb
oldalán lévő gombot hat perccel balra állította.
Az őrmester lassan fordította a megfigyelő távcsövét jobbra, majd balra,
figyelmesen kutatva bármilyen mozgás, villanás, vagy bármi után, ami az
ellenség közeledtét jelezhette. Carlos elégedetten figyelte, ahogy az őrmester
dolgozott, amikor a tengerészgyalogos hirtelen mozdulatlanná dermedt.
A megfigyelő távcső irányát követve Carlos megpillantotta azt, ami az
őrmestert lefagyasztotta. A fák alacsonyabb ágai közt, az árnyékok
takarásában rejtőzve egy fekete ruhás, guggoló férfira lett figyelmes.
 Jól van, mindjárt kiderül, ki becsülte meg jól a szél erejét, gondolta
Carlos.
Egészen halkan súgta a tizedes fülébe:
– Lassan, de határozottan kezdje el végigpásztázni a fasort egészen bal
szélről! Egyelőre ne lőjön!
A tizedes balra fordította a puskája irányzékát, a fasort méregetve. Amikor
meglátta a guggoló férfit, a szálkeresztjét a célpont közepére irányította.
Carlos a szeme elé emelte a távcsövét, és alaposan megnézte.
– Puska van nála – suttogta. – Ne lőjön! Még ne!
Hirtelen, mint valami szarvas, a férfi talpra szökkent és kirohant a fák
közül, kezében egy SKS puskával. Nagyjából ötven yardot tehetett meg a
nyílt terepen, majd eltűnt egy bokrokkal és magas gazzal benőtt „sziget”
mögött.
– Jól van – suttogta Carlos. – Onnan már nem mehet sehová anélkül, hogy
észre ne vennénk. Hacsak nincs ott valami alagútlejárat. Ráadásul pont abba
az irányba tart, ahol a többi mesterlövészcsoport rejtőzött el.
A tizedes most már tökéletesen fegyelmezte magát. Ő feküdt a puska
mögött. És lőni akart.
– Figyelje tovább azt a fasort, ahonnan a jó öreg Homer kiszaladt! –
utasította az őrmestert, aki a futó vietkongra irányította a megfigyelő
távcsövét.
Alig fejezte be a mondatot, amikor egy újabb vietkong, majd még egy és
még három futott ki a fasorból, és szaladt be a bozótosba, ahol az első
Charlie eltűnt.
– Kelet felé tartanak – mormolta az őrmester Carlosnak. – Lefogadom,
hogy a bázison akarnak rajtaütni.
Ezek voltak az első szavak, amik az őrmester száját elhagyták, mióta a
három tengerészgyalogos felkúszott a rejtekhelyére.
Carlos elmosolyodott.
– Mielőtt lőne – javasolta Carlos a tizedesnek –, lássuk, mi lehet a
következő fedezék, amit el akarnak érni!
Tíz perccel később az első ember „kilőtt” a bozótos mögül, futott száz
yardot, aztán beugrott egy töltés mögé. Egy pillanatra kidugta a fejét,
körülkémlelt, aztán intett a bajtársainak.
– Most megvannak – jegyezte meg Carlos.
Egymástól pár yard távolságra, egy sorban futva a maradék öt gerilla
„kirobbant” a bozótosból, hogy csatlakozzanak a társukhoz.
 – Lője ki az utolsót! – parancsolta Carlos a tőle telhető legnyugodtabb
hangon. – Ne siesse el!
A tizedes lőtt, mire az utolsó ember a sorban elvágódott. Aztán felkelt.
A többiek futottak tovább, Carlos pedig a saját Winchester puskájával
kilőtte a sorban a negyedik férfit. Az őrmester egy tizedmásodperccel
később tüzelt, de a lövedéke a harmadik férfi mögött csapódott a földbe,
némi port verve fel.
Az utolsó férfi, aki elvágódott, elfutott halott bajtársa mellett, azonban
akkor a tizedes ismét lőtt, és ezúttal a vietkong holtan terült el.
– Most majd megpróbálnak a lehető legtávolabb kerülni tőlünk, méghozzá
a lehető leggyorsabban – magyarázta Carlos. – Menjünk innen, próbáljunk
meg mögéjük kerülni! Keresünk új rejtekhelyet, ha esetleg errefelé
akarnának visszajönni, vagy ha ideküldenének egy századot. Annyit lőttünk,
hogy most már pontosan tudják, hol vagyunk.
A három mesterlövész óvatosan nyugat felé indult, majd negyed
mérföldön át követte az erdő vonalát. Az új rejtekhelyükről látták az előző
lőállásukat körülvevő fákat és a magas bozótossal benőtt „szigetet”, ahol
korábban a hat vietkong elbújt.
– Rajta kell tartanunk a szemünket a fasor bal oldalán, ahonnan először
kijöttek, mert lehet, hogy nem csak ennyien vannak – suttogta Carlos. – De
figyelnünk kell kelet felé is. Lehet, hogy vissza akarnak fordulni.
A mesterlövészeket elrejtő fák árnyékai hosszúra nyúltak az előttük
elterülő tisztáson, amikor meghallották a két, szinte egyszerre eldördülő
lövést, mely kelet felől, illetve az előző rejtekhelyükül szolgáló fasor mögül
jött, onnan, ahol a fasor elkanyarodott.
– Lefogadom, hogy Burke volt – vélte Carlos.
Tíz perccel később újabb lövés visszhangzott kelet felől, de ezúttal
távolabbról.
Egymás után szaladnak bele a csapatainkba, gondolta Carlos, miközben a
karórájára pillantott, majd megbökte két tanítványát.
– Ideje elindulni a gyülekezési ponthoz – figyelmeztette őket.
– Különben sötétben leszünk kénytelenek felmászni a magaslatra, az
pedig nagyon nem lenne jó.
A nap hosszú, éles árnyékokat vetett a tájra, amikor a tanítványaival
megérkezett a találka helyére. Ők értek oda utolsónak. A
tengerészgyalogosok kettesével járőr alakzatba rendeződtek, és elindultak
hazafelé, szürkületkor érve el a szögesdrót kerítést.
 – Valahogy sajnálom azokat a szegény ördögöket – mondta John Burke
Carlosnak aznap este. A priccsén hevert, a hátát a vászonzsákjának
támasztva, egy szál pólót és nadrágot viselt, meztelen lábait pedig
egymáshoz dörzsölte.
– Miért? – kérdezte Carlos, aki a priccse szélén ült, és egy jegyzetfüzetbe
írt.
– Esélyük nem volt átjutni azon a tisztáson – felelte Burke. – Ahányszor
kitörtek a fák közül, és megpróbáltak átfutni a túloldalra, valaki rájuk lőtt.
Végül aztán az az utolsó kettő már nem is próbálkozott.
– Nos, úgy tűnik, kicsit keresztülhúztuk a számításaikat – jegyezte meg
Carlos, és folytatta a jegyzetelést. Egy pillanatra sem nézett fel.
A mesterlövész-tanítványai közül hárman értek el halálos találatot, a
negyedik Carlos érdeme volt.
Hathcock arra a következtetésre jutott, hogy az osztályuk első éles próbája
sikeresnek bizonyult. Lejegyzett még pár dolgot a jegyzetfüzetébe, Burke
pedig hamarosan horkolni kezdett.
– Lövedékeltérítés és távolságbecslés – motyogta Carlos, és ezt is leírta.
Erre a két dologra több időt kell fordítanunk.
Az elkövetkező küldetéseik során, miután több napon keresztül
gyakorolták a távolságbecslést és a szél okozta lövedékeltérítés
meghatározását, a tizenkét tanuló eredményeiben drámai javulás
mutatkozott. Összességében kevesebb mint egy hónap alatt Land, az emberei
és a tanítványai hetvenkét ellenséges katonát iktattak ki.
November elején az első mesterlövész-iskola tanulói maguk mögött
hagyták az 55-ös magaslatot, és veterán mesterlövészekként tértek vissza az
egységeikhez.

4. Fejezet
A francia
– Monsieur Metz, uram – szólalt meg a vietnami fiú, aki tizenhat évesnek
sem nézett ki, és aki a helyi francia dialektust használta. – Ma este
hazamegyünk, igaz?
– Igaz, Huong – felelte a férfi, aki Philip Metznek hívta magát.
Egy téglából és vasból emelt épület betonpadlóján állt a kambodzsai határ
túloldalán, és a kezét mosta egy mély fémmosdóban. Mögötte a hideg,
kemény padlón négy mezítelen test feküdt egymás mellett. Felvágott
torkukból vér folyt a betonba épített fém lefolyóba.
– Egyelőre végeztem. Azonnal indulunk, amint besötétedett – folytatta,
miközben kezét megtörölte egy barna foltos rongydarabban, amely
valamikor egy liszteszsák része volt.
Az épülethez, amelyben a férfi kezet mosott, egy rozsdacsíkos lemeztető
és egy, az épület egész szélességében húzódó elülső terasz tartozott. Két
különálló ajtón lehetett bejutni az építménybe. Mindkét ajtó mellett egy-egy
hosszúkás, vasráccsal védett ablak volt. Valamikor ebben az – 1900-as évek
első szakaszának Francia Indokínájára oly jellemző, a nyugati fehér
gyarmatosítók által emelt – épületben lakott az ültetvény felügyelője.
A terasz hideg betonpadlóján nyolc, fekete inget és nadrágot, illetve
kötéltalpú szandált viselő vietkong gerilla ült körben. Minden ember mellett
ott hevert a puskája. Halkan beszélgettek, teát kortyoltak, rizst ettek hallal és
zöldségekkel. A kör közepén lévő tálból a katonák hat hüvelyk hosszú
tekercseket szedtek, melyek bő olajban kisütött, szinte átlátszó, vékony
rizstésztába tekert zöldségből és húsból készített finomságok voltak. Az egy
hüvelyk vastag tekercseket minden egyes harapás előtt aranyló szószba
mártották, melynek tetején rendkívül csípős paprikadarabok és finomra
vágott metélőhagyma úszott.
14
A közeli hibacsin teáskanna gőzölgött, egy idős nő várt mellette. Nézte,
ahogy a férfiak ettek, és várta a kéréseiket.
Philip Metz kisétált a terasz bal oldalára, ahol a férfiak ettek, és megállt
szélen. Nekidőlt az egyik tartóoszlopnak, majd meggyújtotta sötétbarna
kalabass pipáját.
Szinte kisfiú volt még, amikor Indokínába érkezett. Tizenöt évesen jött el
az otthonából, Chartres-ból, akkor, amikor a legtöbb európai Németország új
kancellárja, Adolf Hitler miatti aggodalmának adott hangot, de a szavakon
túl nemigen tett semmit.
Fedél nélkül, éhesen, a Párizsban tengődő és pusztán a józan eszéből
megélő fiú meggyűlölte a gazdagokat és a burzsoáziát. Idővel olyanokra
talált, akik osztották frissen támadt baloldali nézeteit. Karl Marx
filozófiájával értettek egyet, Sztálint megvetették, és szenvedélyesen
pártolták Lenint. Éjszakánként a Montmartre mellékutcáiban nyitva tartó
kávéházakban gyűltek össze, bort ittak és szidták a kapzsi kapitalistákat.
Metz és a változásra dühödten vágyó társai be akartak lépni a Párizsban
éledező kommunista pártba. De ott is csak ugyanazt a gazdag burzsoá
szemetet találták, amit annyira meggyűlöltek. Philip úgy gondolta, ez a
nemes elit, ezek a politikai szempontból liberális disznók egész nap csak az
V. György Hotelben aludtak, aztán szürkületkor beültek a limuzinjaikba, és
elhajtottak Montmartre-ba, ahol odaadó divatkommunistákként
proletárkodták végig az éjszakát.
Philip Metz és két barátja megcsömörlötten hagyta maga mögött Párizst,
vonattal Nizzába utaztak, onnan matrózként hajóval Kairóba. Ott aztán egy
egyiptomi gumikereskedő felvette a triót, hogy felügyelőként dolgozzanak
15
az ültetvényén Kokinkínában .
Amikor a japánok megszállták a térséget, két barátja Ausztráliába
menekült, de Philip ott maradt az ültetvényen. Csatlakozott a gerilla
ellenálláshoz, amit a szövetségesek finanszíroztak és láttak el fegyverekkel.
Brit SAS-ügynökök érkeztek hozzájuk, akik segítettek felfegyverezni,
megszervezni és kiképezni ezeket a földalatti harcosokat.
A háború alatt Philip számos, a dzsungelben lezuhant brit és amerikai
pilóta megmentésében és biztonságos helyre való juttatásában segédkezett.
Noha közös volt az ellenségük, nem tudott azonosulni a politikai
hovatartozásukkal. Természetesen hűvös maradt, amikor ezek az emberek
barátkozni próbáltak vele.
Amikor a háború véget ért, és a britek visszahívták a franciákat, hogy újra
birtokukba vegyék az indokínai gyarmataikat, Philip úgy döntött, a
gerillákkal marad. A Ho Si Minh és egy volt kokinkínai tanár, Vo Nguyen
Giap vezette hadsereg elhasználta a szövetségesek által a japánok elleni
jelképes harc okán a rendelkezésükre bocsátott fegyverek és lőszer egy
részét, de azért sikerült tetemes tartalékot felhalmozniuk, amelyre az
elkerülhetetlen és a küszöbönálló forradalomhoz szükségük volt.
16
Az elkövetkező nyolc év során a Viet Minh -ellenállás alaposan
kivéreztette a franciákat. A Viet Minhhez hűséges Philip színlelt szövetségre
lépett szülőhazájával. A francia katonák hazafiként és hősként tisztelték,
mert életben maradt a dzsungelben és a japánok elleni harcban. Ennek a
tiszteletnek és a beléje vetett bizalomnak köszönhetően a tisztviselők
gyakran meghívták a fogadásaikra és hivatalos összejöveteleikre, ahol a
tisztek gyakran megvitatták vele a la sale guerrét, a mocskos háborút.
Éveken át szabadon utazott az országban és hallgatta a kérkedő tiszteket,
közben pedig jegyzeteket készített a francia egységek haderejéről,
mozgásáról és egyéb tevékenységéről. Aztán az információt hűségesen
továbbította a Viet Minhnél szolgáló elvtársainak.
 1953-ra a franciák kezdték elveszíteni a háborút. Megkérték Philipet,
segítsen valakit beszivárogtatni a Viet Minhbe. Örömmel elfogadta a
felkérést, majd azonnal dezertált.
Mélyen a hegyek között, Da Nangtól délnyugatra Philip kényelmes,
ugyanakkor primitív életet kezdett egy ültetvény villájában, melyet a
Kambodzsára néző sűrű dzsungel rejtett el az avatatlan szemek elől. A
gerillák által elfogott francia katonák és pilóták vallatásában vették hasznát.
Először próbálta elnyerni a foglyok bizalmát – igyekezett elhitetni velük,
hogy francia honfitársuk társaságában most már biztonságban vannak –, ha
azonban nem járt sikerrel, jöhetett a kínzás.
Mindig meztelenre vetkőztette az áldozatát. Aztán a férfinak meg kellett
állnia előtte, hogy megcsodálhassa a nemi szervét. Azt mondta, igazából a
fiatal ázsiai fiúkra bukik, mert azoknak olyan selymes a bőrük, és könnyen
rá lehet őket venni bármire. A kis, szőrtelen nemi szervük felizgatta. Persze
egy jó felépítésű, fekete hajú francia férfit is éppen olyan izgatónak talált.
Ahogy a férfi felé közeledett, belenyúlt a nadrágja jobb zsebébe, és kivett
egy sárgára festett, elefántcsont nyelű borotvát. Amíg beszélt, a borotvát az
ujjai között forgatta és időnként a férfi arcára mutatott vele, amikor
nyomatékot akart adni a szavainak. Ezt mindig úgy csinálta, hogy az áldozat
jól láthassa az eszközt.
Philip ilyenkor elmosolyodott, majd a borotva nyelét finoman végighúzta
a férfi mellkasán, aztán felfelé indult vele a combja belső felén. Közben a
bal kezével cirógatta, simogatta a férfit.
A foglyok sokszor dühbe gurultak az undortól.
Ezt Philip nagyon élvezte. Ilyenkor elmosolyodott és még tovább cirógatta
a férfit, arra ingerelve, hogy álljon ellen. Szinte mindig ellenálltak.
Ekkor az őrök egy faszékhez kötözték a foglyot úgy, hogy a lábát
szétterpesztették, a bokáját pedig a szék hátsó lábaihoz szíjazták. Így a
pénisze és a heréi teljesen védtelenné váltak. Az őrök ezután a szék
támlájához kötözték a férfi mindkét karját és kezét, majd levizelték.
– Van, aki nagyon élvezi az ilyesfajta fürdőt – mondta ilyenkor Philip a
fogolynak, és közben még mindig forgatta a borotvát az ujjai között. – Én
szexuálisan rendkívül izgatónak találom a vizeletet, ráadásul hihetetlenül jól
vezeti az áramot is. Egyetért velem?
Metz mindig megvárta a fogoly reakcióját. Tudta, hogy az elektromosság
említésére vadul száguldozni kezdtek a gondolatai, hogy vajon miféle
borzalmas kínzás vár rá. Gyakran, ha tapasztalatlan katonáról volt szó, már a
levizeléstől is megtört. Ilyenkor elsírta magát, és felajánlotta, hogy
együttműködik.
Miután meggyőződött róla, hogy a fogoly valóban elmondott mindent,
amit tudott, Metz kinyitotta a borotváját, és elvágta a torkát. A személyére
nézve kockázatosnak tartotta, hogy a foglyok életben maradjanak.
Az elkövetkező tizenkét év során Philip vallatási technikája egyre
kifinomultabbá vált, szadista hajlamai tovább erősödtek, a kettő
kombinációjából pedig olyasvalami jött létre, amit maga művészetnek
tartott. Nem azért akart szóra bírni egy foglyot, mert élvezte a brutalitást,
vagy azt, hogy iszonyú fájdalmat okozott egy másik embernek, hanem mert
imádott játszani mások idegeivel. Ezzel elégítette ki a szíve mélyén lakozó
dominancia iránti vágyát. Hatalmat akart mások felett. És irányítani őket.
Azonban előfordult, hogy a foglyok ellenálltak a mentális kínzásnak. Ezek
az emberek megtapasztalhatták, milyen szakértelemmel tudott iszonyatos
fájdalmat okozni.
Amikor az amerikaiak beléptek a háborúba, Philip rendkívül elfoglalttá
vált. A franciának szinte minden héten akadt munkája az ültetvényen lévő
kis házban, amelyet a vietkongok a Ho Si Minh-ösvény egyik pihenőhelyévé
alakítottak át. Amellett, hogy menedékként és raktárként szolgált,
ideiglenesen itt tartották fogva az észak felé szállítandó foglyokat, és ide
zárták azokat is, akiket aztán a francia hallgatott ki, amikor jónak látta.
A levegő édeskés szagúvá vált, ahogy a naplementével megérkezett a
hűvös nyirkosság. Philip belemerengett a békés esti tájba, közben pöfékelt.
Egy-egy sikeres kihallgatás után mindig eltöltötte egyfajta nyugalom.
Kísérője, a vietnami fiú odament hozzá egy kisméretű hátizsákkal.
Belenyúlt, és kivett egy fóliába csomagolt csokikorongot, ami egy amerikai
fejadagjából származott. Az édességet először a mentorának ajánlotta fel,
aztán amikor az visszautasította, a fiú levette róla a fóliát, és beleharapott.
– Amerikai csokoládé puffasztott rizzsel – mondta a francia a fiúnak. –
Nagyon finom, igaz?
– Igen, Monsieur Metz – felelte Huong.
A francia beleszippantott a pipájába, majd hagyta, hogy a füst könnyedén
kiáramoljon a szájából és az orrlyukaiból, és közben hallgatta, ahogy a
békák és az éjszaka madarai énekeltek a sötétedő dzsungelben.

Ugyanaznap éjjel egy szürke helikopter szállt fel egy repülőtérről, mely a
17
montagnardok földje mélyén, Pleiku közelében lapult meg.
 A daráló egy köves földút nyomvonalát követte, mely a hegyekből a dél-
kínai tengerparthoz vezetett, és Na Trangtól északra – de nem egészen Phu
Catnél – keresztezte az 1. számú főutat.
A pilótája, egy köpcös, bozontos, ősz hajú férfi, aki a St. Louis Cardinals
piros baseballsapkáját viselte, alacsonyan, cikcakkban repült a folyók és
egyéb tereptárgyak között, ahol az ellenséges erők megbújhattak. Előretolta
18
az UH1E Huey kollektív karját , miközben teljes sebességre gyorsította a
madarat azáltal, hogy elfordította a kollektív karon lévő kockamintás
fogantyút, hasonlóan ahhoz, ahogy egy motoros ad gázt a motorjának.
19
Finoman fogta a lábai között lévő ciklikus vezérlőt , és óvatosan
manőverezte a helikoptert, miközben az szélsebesen suhant el a fák
lombkoronája fölött.
A másodpilótája, egy sötét hajú férfi, aki khakiszínű sapkát viselt hosszú,
áttetsző zöld ellenzővel, a jobb oldali ülésben ült, és azt figyelte, nincs-e
odalent valami mozgás, amiből esetleg baj lehet. Fegyvert viseltek a zöld,
jelzés nélküli pilótaruhára vett hónaljtokban.
Az Air America, a kormány által működtetett, civilnek beállított légi
szolgálat szerződéses pilótákkal töltötte fel az állományát, és az
otthoniakhoz képest lényegesen jobban megfizette őket. Ezek a szerződéses
pilóták többnyire kalandvágyból jöttek ide, és mert vágytak a zsíros
fizetésre. Csak kevesen vállalták el ezt a munkát hazaszeretetből, sőt talán
senki.
A helikopterben még két amerikai tartózkodott, a daráló rak- és
utasterében lévő szürke, vászonból és alumíniumcsövekből készült pádon
ültek. Az amerikai utasokkal szemben, pótülésekbe csatolva foglalt helyet
két dél-vietnami férfi khakiszínű nadrágban és ingben, a kezükben automata
puskával, melynek csöve a nyitott oldalsó ajtókon kívülre mutatott.
A helikopter éppen átrepült egy folyó felett, mely mélyen belevágott az
alattuk elterülő völgybe, amikor a pilóta és a bal oldali pótülésen ülő
vietnami férfi a fák közül felcsapó és feléjük tartó fehér füstre lett figyelmes.
A pilóta balra döntötte a helikoptert, hogy megpróbálja elkerülni a kisméretű
rakétát. A füstcsík az utastér fölött és mögött húzott el, a rakéta kis híján
eltalálta a helikoptert, a robbanás következtében repeszek csapódtak a
motorba és a rotorfejbe.
A pilóta és a másodpilóta közötti padlóra erősített konzolon hirtelen
narancssárga fények kezdtek villogni a négyszög alakú, szürke gombok
mögött, és ezzel egy időben megszólalt a vészjelző is. A két műszerfal
között, valamint a pilóta és a másodpilóta feje fölötti paneleken sorakozó,
hasonló kinézetű gombok szintén kigyulladtak.
– Lezuhanunk – hallatszott a pilóta hangja a fejhallgatókban.
A pilóta erőteljesen maga felé húzta a kollektív kart, és próbálta a fák
közé autorotálni a helikoptert, hogy lelassítsa a gépet és csökkentse a
becsapódás erejét.
Elöl a faágak bezúzták a pilótafülke plexiüvegét és leszakították a még
forgó rotort. A helikopter farokrésze a fák között maradt, de a test a földre
zuhant, meghajlítva a gép talpait.
A pilótafülke kezdett megtelni füsttel, a széles hátsó ülés két végénél a
lemezfalakra szerelt kiegészítő tartályokból pedig ömlött az üzemanyag.
– Kifelé! Kifelé! – üvöltötte a pilóta, és az oldalsó ajtón kiugrott a
helikopterből, amely még mindig remegett a becsapódás következtében. A
másodpilóta is kiugrott a saját oldalán, a négy utasnak épp azelőtt sikerült
kikászálódnia, hogy az üzemanyag lángra lobbant. Az egész a másodperc
tört része alatt játszódott le.
– Nagyon gyorsan el kell innen tűnnünk – mondta az egyik CIA-ügynök a
többieknek. – Akik kilőtték azt a rakétát, már egészen biztosan úton vannak
erre. A füst alapján könnyedén ide találnak.
A két vietnami, kezében az automata puskákkal azonnal nekilátott
elvezetni az amerikaiakat a helyről, ahol lezuhantak.
– Maradjanak a nyomukban! – kiáltotta a másodpilóta, ahogy a két
vietnami után eredt. – Szedjék a lábukat, mert ezek nem fognak lassítani!
Ahogy a vietnami felderítők után futottak, automata fegyverek dördültek
el mögöttük, ami gyorsabb tempóra ösztönözte őket.
20
Felderítő tűz alá vették a zuhanás helyszínét – zihálta a pilóta, a férfiak
ekkor már pár yarddal előtte futottak. – Hamarosan a nyomunkba erednek.

5. Fejezet
A Riviéra
– Keljen fel, Burke! – mondta Carlos olyan vidáman, hogy az már
majdnem éneklésnek tűnt. – Találtam valami izgalmasat erre a hétre, amíg
nem kell tanítanunk az iskolában.
John Burke őrvezető felült a priccsén, amelyen majdnem egész délelőtt
olvasgatott és szunyókált. A The Deep Blue Good-by papírkötéses kiadása
kinyitva, lappal lefelé hevert a lőszeresládából rögtönzött éjjeliszekrényén. A
Travis McGee-sorozat első darabja mellett még két John D. MacDonald-
detektívregény hevert, a Nightmare in Pink és a Bright Orange for the
Shroud.
– Valami izgalmasat? – kérdezte Burke. A fejét oldalra billentette, az
egyik szemét pedig behunyta, úgy nézett vissza Hathcock őrmesterre. –
Viccesen izgalmas, vagy ijesztően izgalmas?
– Valószínűleg mindkettő – vont vállat Hathcock, ahogy leült a priccsére,
és nekilátott kifűzni a bakancsát. – Van egy rakás járőr, amely a tengerpart
közeléből indul, és a hegyekig megy, lent délen.
– Hol, Que Son, Cam Ne és a Riviéra környékén? – kérdezte Burke,
tudatva Carlosszal, hogy ő is ismerte azt a térséget. – Az inkább ijesztően
izgalmas, mint viccesen.
– Ijesztő, ha valami ostobaságot csinál az ember – felelte Carlos. – De
azok nem mi leszünk.
Carlos lefeküdt a priccsére, elvette az egyik Travis McGee-könyvet, és
belelapozott.
– Jók ezek a könyvek? – terelte el a szót Carlos az ijesztően izgalmas
témáról.
– Eddig még igen. – Burke a kezébe vette a The Deep Blue Good-byt. –
Csak most kezdtem el olvasni. Hull tizedes a propagandairodából adta
kölcsön. Azt mondta, neki nagyon bejöttek.
– Miről szólnak? – érdeklődött Carlos, miközben bezárta a könyvet, és
elolvasta a Bright Orange for the Shroud borítóját.
– Egy magándetektívről, aki igazából nem is magándetektív, de azért
nyomoz, meg olyasmiket csinál, mint egy magándetektív – mesélte Burke. –
Elég laza srác. Egy hajón lakik, a neve The Busted Flush, Fort Lauderdale
közelében, Floridában. Bahia Marban, az áll itt az első oldalon.
Carlos visszatette a könyvet a lőszeresládára, aztán rágyújtott.
– Sosem hallottam róla – jegyezte meg, és kifújt egy adag füstöt.
– Én sem – felelte Burke –, pedig arrafelé nőttem fel.
Carlos csöndben cigarettázott, Burke pedig folytatta az olvasást. Aztán
Hathcock a csikket egy vörösre festett, homokkal félig megtöltött dobozba
dobta, felült a priccsén, és addig nézett Burke-re, amíg a társa abba nem
hagyta az olvasást, és vissza nem nézett rá.
– Szóval, mikor indulunk? – kérdezte Burke.
– Holnap reggel megy arrafelé egy csapat – felelte Carlos.
 Két nappal később John Burke már egy széles, íves tengerpart nedves
homokjában állt. Kigombolta a zubbonyát, és hagyta, hogy a szél
keresztülfújjon izzadt pólóján. A dzsungelkalapját zsinórral a nyakába
akasztotta, két karját – mintha csak valami kondorkeselyű szárnyai lettek
volna – felemelte, hogy a szél lehűtse a testét.
Az első napot a tengerparttal határos és a szárazföldbe benyúló alacsony
buckák és homokdombok közötti lopakodással töltötték. A dombokon
csomókban nőtt a fű, elegendő búvóhelyet biztosítva a mesterlövészeknek,
akik a fűcsomók mögül szemmel tarthatták a homokrakások között
tekergőző ösvényeket. De még nem láttak semmit.
– Azt ugye tudja, hogy így egy mérföldről is észre lehet venni magát? –
kiáltott oda Carlos Burke-nek.
– Egymérföldnyire egy lélek sincs, aki megláthatna – felelte Burke még
mindig felemelt karral, kiélvezve a tenger felől fújó szelet.
Carlos kihúzott a hátizsákjából egy Beechnut rágódohánnyal teli gyűrött
zacskót, kivett egy csipetnyit a sötétbarna levelekből, és a szájába tömte. A
társa felé nyújtotta a vörös-fehér zacskót, dohánnyal kínálva. Burke
megrázta a fejét, aztán elindult a csupasz bucka felé, ahová Hathcock
leheveredett.
– Az első nap felsülünk, ez nem jó jel – jegyezte meg Burke, és nekilátott
begombolni a zubbonyát.
– Még nem sültünk fel – Carlos a válla fölött hátranézett, hogy lássa,
milyen magasan jár a nap. – Úgy látom, legalább három óránk van
sötétedésig. Ha elindulunk dél felé, Chu Lai irányába, lefogadom, hogy látni
fogunk valamit.
– Az öt vagy hat mérföld, Hathcock őrmester – közölte Burke.
– Inkább nyolc vagy tíz lesz az, úgyhogy nem árt, ha elindulunk –
indítványozta Carlos.
Alig tették meg a távolság felét, követve a dűnék körvonalát, és távol
maradva mindentől, ami csak kicsit is úgy festett, mint egy ösvény, amikor
egy, a parttól távolabb felrobbanó akna dübörgése megállította őket. Térdre
estek, és elkezdtek felfelé kúszni a közelükben lévő legmagasabb dűnére,
amikor lövéseket hallottak.
– Rajtaütés – jegyezte meg Carlos.
– És nincs is túl messze – tette hozzá Burke.
– Maga szerint merre menekül Charlie? – kérdezte Carlos Burke-től.
 – Innen? – találgatott Burke. – Nyugatra szerintem biztosan nem. Ha
innen nyugatra indulnak, az egyes főútnál lyukadnak ki, ahol a falvak
vannak, és persze jó néhány járőrünk. Vagy északra, vagy keletre.
– Szerintem nyugat felé fognak kitörni, aztán tesznek egy kört jobbra, és
elindulnak északkelet felé – vélte Carlos. – Ha elég sokat mentek felfelé,
visszafordulnak nyugat felé, és elindulnak haza. Én ezt tenném, ha itt ütnék
rajta egy amerikai járőrön, mert Chu Laihoz közeledve annyi a járőr, mint
trágya körül a légy.
– Akkor mi legyen? – várta a megoldást Burke. – A rajtaütéstől keletre
vagyunk. Induljunk el feléjük?
– Visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk – jelentette ki Carlos.
– Ha ki akarunk lőni közülük párat, akkor pucolnunk kell. Nekik is
iszkolniuk kell, de nagyobb távolságot kell megtenniük, mint nekünk.
Menjünk pár buckányival közelebb a tengerparthoz, aztán futás valami olyan
helyre, ami kicsit magasabban van. El kell rejtőznünk, és a légzésünknek is
le kell lassulnia, mire a közelünkbe érnek.
– Vajon jól van az a járőr? – tűnődött el Burke, és nyugat felé nézett.
– Nem tartott sokáig a lövöldözés – magyarázta Carlos. – Rájuk lőttek,
aztán elmenekültek, vagy pedig valaki rálépett egy aknára, a többiek lőni
kezdtek a semmire. Előfordult már ilyesmi, de azért jó esély van rá, hogy
vietkongok ütöttek rajtuk, aztán meg leléptek.
Burke bólintással adta az őrmestere tudtára, hogy egyetért.
– Én is aggódok, hogy eltaláltak valakit – folytatta Carlos –, de van velük
felcser, van rádiójuk és egy rakás emberük. Semmit sem tehetünk értük,
legfeljebb a kíváncsiságunkat elégíthetjük ki. Azzal többet segítünk, ha
leszedjük a hamburgereket, akik rajtaütöttek a járőrön. És egyébként sem
akarok felsülni rögtön az első nap.
Egy órával később magas fűcsomók között lapultak egy magas
homokdomb tetején. A két mesterlövész leginkább déli, délnyugati irányban
keresett mozgást.
A szél a szárazföld felé fújt a fodrozódó tenger felől, pont a hátuk felett,
épp abba az irányba, ahonnan az ellenséget várták. Csöndben,
rezzenéstelenül feküdtek, tudva, hogy még a suttogva kiejtett szavakat is
hihetetlen távolságba képes elvinni a szél.
Majdnem két óra telt el, a nap pedig már éppen lebukott a nyugatra
elterülő hegyek mögött, amikor Burke megpillantotta az első embert. Egy
öreg kínai puska lógott a hátán, és észak felől közeledett. Nyilván nem ez a
magányos gerilla támadta meg a tengerészgyalogos járőrt.
Carlos azonnal a férfi hátára irányította a puskája szálkeresztjét, amint
megjelent. Noha könnyedén kilőhette volna ezt a vietkongot, a mesterlövész
puskájának dördülését mérföldekről is lehetett volna hallani, így egyetlen
menekülőfélben lévő vietkong sem menne a közelükbe. Ezért vártak és
figyeltek ahogy a magányos katona a homokdombok oldalában baktatott.
Biztosan el van aknásítva az a hely, gondolta Carlos, miközben a katonát
figyelte, aki széles ívben elkerülte azt az ösvényt, ami a logikus útvonalat
jelentette volna. Eszébe jutott a rajtaütés, aminek a zaja pár órával korábban
jutott el hozzájuk. Az is robbanással kezdődött. Az unalom és az önteltség –
egész nap nem hallottak egyetlen lövést sem – talán a könnyebben járható
útra csábította a járőrt.
Carlos ezután Burke-re gondolt, aki kigombolt zubbonnyal, széttárt
karokkal hűtötte magát a nyílt tengerparton, mint valami nagy madár.
Micsoda ostobaság volt, amit szintén az unalom és az önteltség váltott ki
belőle.
Többé nem fog előfordulni, gondolta Carlos. A szálkeresztjét még mindig
a vietkong katonán tartotta, aki most megállt és leguggolt a dűne oldalában,
félig a fű takarásában.
– Hmm – suttogta Carlos egészen halkan. – Úgy tűnik, a jó öreg Homer
megállt, hogy bevárjon valakit.
Burke elmosolyodott.
Ahogy a távoli hegyek egyre jobban eltakarták a napot, a szél szellővé
szelídült, de jóval hűvösebb levegőt fújt a két rejtőzködő tengerészgyalogos
hátára. A megfigyelőhelyükről messzire elláttak a dombok fölött, a dombok
közötti területekre azonban nem igazán láthattak rá.
Viszont ahhoz a ponthoz képest, ahol a vietkong katona várt, nagyjából
négyszáz yardnyira előttük, a tengerészgyalogosok több száz yardnyi
területet tudtak kiválóan szemmel tartani.
Carlos még mindig amiatt aggódott, hogy ha csak egyszer süti el a
fegyverét, a többi katona megkerülheti őket, és ellentámadásba lendülhetnek
mögöttük.
Lőjek le közülük annyit, amennyit csak tudok, és hagyjam, hogy bemérjék
a pozíciómat? – tette fel magának a kérdést gondolatban. – Vagy lőjek le
csak egyet, aztán várjam, hogy megmozduljanak, és aztán lőjek újra?
 Egyik opció sem tűnt jónak. Csellengő vadászokra számított, egy-két
vietkongra, aki meglépett az amerikai járőrök elől és a homokdombokon
keresztül próbált kereket oldani. Lelőhetne párat, aztán otthagyhatná a
rejtekhelyét, és kereshetne egy másikat. Tudta, ha ez a járőr ötnél vagy
hatnál több katonából áll, Burke-kel akkora kockázatot kellene vállalniuk,
amit nem tartott elfogadhatónak.
– Ijesztően izgalmas – suttogta oda Burke-nek.
Burke pontosan tudta, mire gondolt Carlos. A homokdombok túl sok
fedezéket és túl sok helyet nyújtottak, így egy szakasz könnyedén rájuk
ronthatott. Viszont, ha megpróbálnak az alacsonyabb részeken kereket oldani
és így észrevétlenül maradni, azzal azt kockáztatják, hogy aknára lépnek.
Egy komolyabb vietkong erővel szemben akkor van a legjobb esélyük élve
kijutni onnan, ha tartják a pozíciójukat azon dombon, amíg be nem sötétedik.
– Ha többen vannak – suttogta Carlos –, annyit kell lelőnünk, amennyit
csak tudunk. Ha négyen vagy kevesebben vannak, csak egyet lövünk, és
várunk.
Carlos lenézett az M-14-esre, amely Burke-nél volt.
– Mikor állította be utoljára annak a botnak az irányzékát? – kérdezte
Carlos suttogva.
– Két napja – jött a válasz halkan. – Hétszáz yardon egy lábon belüli a
szórása. Kicsit lefelé fogok célozni.
– Ha többen vannak, ne hezitáljon! – figyelmeztette Carlos. – Én is olyan
gyorsan fogom rángatni a tolózárat, amennyire csak bírom.
Carlos gyűlölte a kis távolságokat és a sok fedezéket, amit ez a hely
nyújtott. Azok a járőrök, amelyeknek a tengerészgyalogosok által csak
Riviérának nevezett helyen kellett keresztülmenniük, sokat kockáztattak. A
buckák közötti puha homokban könnyedén el lehetett rejteni pár
taposóaknát. A dombokat elválasztó útvesztőre emlékeztető, kacskaringós
átjárók kiváló helyszínt biztosítottak ahhoz, hogy a vietkongok rajtaüssenek
egy egységen, majd elmeneküljenek, aztán újból rajtaüssenek, és ismét
kereket oldjanak.
Hathcock úgy döntött, ez után a nap után Burke-kel jóval délebbre és
nyugatabbra fognak vadászni, ahol kedvezőbbek a terepviszonyok a
mesterlövészek távolból leadott lövéseihez.
Narancs- és lila színbe öltöztek az égbolton elterpeszkedő felhők, ahogy a
nap eltűnt mögöttük. Mire az első vietkong gerilla megjelent, a távolban a táj
szürkeségbe burkolózott.
 A férfi, aki eddig a bucka oldalában guggolt, felemelte a kezét, mire a
feléje közeledő férfi odament, és ő is leguggolt. Kisvártatva még két férfi
jelent meg. Egymás mögött araszoltak a homokos dűnék oldalán, és a másik
két alak felé tartottak.
Aztán még három vietkong jelent meg meglehetősen messzire, egymástól
tekintélyes távolságra.
Carlos Burke-re nézett, majd az M-14-ese felé biccentett, jelezve, hogy
elvárja, hogy az őrvezető is lőjön.
A férfi, aki a hármas csoport élén baktatott, csatlakozott négy guggoló
társához, miközben a második férfi ötvenyardnyit megtett előre, a harmadik
férfi pedig úgy ötvenyardnyira a csoport mögött maradt.
– Úgy döntöttek, hogy elüldögélnek itt egy darabig – suttogta Carlos. – A
céllövöldénk hátulsó részén.
Burke alig láthatóan bólintott Carlos felé egyetértése jeleként.
– Maga kilövi a fickót, aki elöl áll őrt, ő van a legközelebb, én pedig
leszedem a hátsó őrszemet – közölte Carlos a társával. – Aztán elkezdi lőni a
többieket jobbról, én pedig balról. Vagy felénk futnak, vagy annak a
dombnak a teteje mögé próbálnak majd menekülni. Abban reménykedem,
hogy a dombot választják.
Hathcock puskájának dörrenése alig törte meg az est csöndjét, amikor
Burke is tüzelt, így a két lövés már-már egynek hallatszott. Mindkét
mesterlövész talált, és a két vietkong őrszem elterült.
Amikor az első lövések eldördültek, a maradék öt vietkong puskával a
kézben talpra szökkent, és készen állt a tüzelésre. A Charlie-k először azt
hitték, valamilyen raj fogta őket körül és támadta őket oldalba. Éppen ezért
nyílegyenesen Hathcock és Burke felé rohantak.
– Jönnek – jegyezte meg Carlos, amikor a második lövésével eltalálta a
bal szélső katonát. Épp akkor szökkent talpra és próbált futásnak eredni,
amikor a lövedék eltalálta. Holtan terült el.
Burke szintén akkor lőtte ki a jobb szélsőt, amikor az felpattant, hogy
kereket oldjon. A férfi éppen nekirugaszkodott, amikor a lövedék a mellkasa
közepébe fúródott, így a lendülettől hasra vágódott, az arcával barázdát
szántva a homokba.
A maradék három gerilla tüzet nyitott a két mesterlövészre és fedezék felé
futott egy, a tőlük balra lévő kis homokdűne mögé.
– Elkapni és megszorongatni őket! – adta ki az utasítást Carlos, miközben
a harmadik emberét is kilőtte.
 Vele egy időben találta el Burke is a harmadik emberét, és mielőtt az
utolsó férfi is eltűnhetett volna a fedezék mögött, a férfi hátára irányította az
M-14-ese nyílt irányzékát, és vele is végzett.
– Hét lövés, hét halott – jegyezte meg Carlos. – Kezdőktől nem rossz. Ez
is csak azt az elméletemet igazolja, hogy semmi sem lehet halálosabb a
harcmezőn egy gondos célzás után leadott lövésnél.
Amíg Carlos sietve jegyzetelt a naplójába, Burke végigpásztázta a
pozíciójukat körülvevő dombokat és ösvényeket feléjük közeledő ellenséges
járőrök után kutatva. A lövések hangja a hallótávolságon belül lévő
vietkongoknak nyilvánvalóan tudtára adta, hogy van még pár amerikai a
gyorsan sötétedő Riviérán.
Mindkét mesterlövész tisztában volt vele, hogy minden egyes perccel,
amit ezen a dombtetőn töltenek, növelik az esetleges katasztrófa esélyét, így
az éjszaka leple alatt nesztelenül lopakodtak nyugati irányba, és óvatosan
közelebb húzódtak a magasabban fekvő hegyekhez és az ideálisabb
vadászmezőkhöz, amelyek az 1. számú főúton túl terültek el.
Másnap reggel déli irányba fordultak, most pedig egy árnyas rejtekhelyen,
egy domb tövében tartottak pihenőt, mely több mérföldön át magasodott az
előttük elterülő, sövények és fasorok által átszőtt, hatalmas rizsföldek fölé.
Carlos jól ismerte ezt a térséget. Katonai rendőrként, a Vietnamban eltöltött
első öt hónapja alatt gyakran járt erre járőrben.
Felváltva szundítottak, egyikük mindig szemmel tartotta a síkságot és a
száraz rizsföldeket, melyeket a nemrégiben betakarított rizs után maradt tarló
borította. Úgy döntöttek, ha semmi sem vág keresztül a sík területen, amely
a domb alatt terpeszkedett, akkor félreeső rejtekhelyükön töltik az egész
éjszakát. Titokban abban reménykedtek, hogy semmit sem fognak látni a
távcsöveikkel. Nagyon fáradtak voltak.
Éjfélkor esőcseppek koppantak a vastag dzsungelkupolán. Hamarosan eső
kezdett átszivárogni és lefolyni a férfiak fölött lévő széles levelekről és
ágakról, zuhanyt zúdítva rájuk. A fentről lecsobbanó cseppek felébresztették
Carlos Hathcockot, aki azonnal ellenőrizze, hogy Burke ébren maradt-e.
Tudhatta volna, hogy ébren maradt, hiszen mindketten rendkívül
fegyelmezetten viselkedtek járőrben. De Burke aznap délután kisétált a
dűnék fedezékéből, ki a tengerpartra, és ha lett volna a közelben ellenség,
akkor teljesen kiszolgáltatta volna magát.
Mellesleg az is lehetett, hogy az ellenség meglátta Burke-öt, és riasztotta a
többieket. Talán a lehető legjobb pillanatban jöttek el arról a helyről,
gondolta.
Talán az az ellenséges járőr, amelyet hét lövéssel felszámoltak, nem is
támadta meg azt a tengerészgyalogos járőrt tőlük délnyugatra, hanem azért
jött, hogy levadássza a két mesterlövészt. Ezt abszolút lehetségesnek tartotta.
Esőcseppek kopogtak felettük és hullottak a földre, „zaj-maszkkal” véve
körül a két földön heverő férfit. Carlos örült neki, mert megpuhítja a lábuk
alatt a száraz avart és a nedvesség elnyeli a lépéseik zaját. Az eső elmosta a
száraz, poros világot, és mássá, valahogy furcsává tette. Az eső minden
helyet furcsává tesz, még az ember otthonát is.
A hűsítő zápor előcsalta a termékeny talaj, a rothadó falevelek és fa
szagát. A felfrissült, megtisztult levegőben édes illat terjengett. Erről az a
fekete, mohás, komposztált talaj jutott az eszébe, amit a nagyanyja használt,
amikor a nagyméretű, vörös cserepekbe ültette a gerániumait, tavasszal
kitette a teraszára, és amelyeken élénkpiros, rózsaszín és fehér virágok
virítottak.
Burke korábban esőköpenyt terített a puskájukra, amit a hátizsákja aljáról
csatolt le. Miközben esőcseppek táncoltak a hátán, az őrvezető belenézett a
megfigyelő távcsőbe, jobb kezét az első lencse fölé tartva, hogy ne
cseppenhessen rá az eső, amíg a sötét földeket kémlelte odalent.
– Lát maga egyáltalán valamit? – kérdezte Carlos.
– Alig – felelte Burke. – Tudott aludni?
– Néhány szemhunyásnyit – válaszolta Carlos. – Maga hogy van?
– Egész jól, komolyan – felelte Burke. – Hihetetlen, hogy fel tudja
frissíteni az embert néhány perces szunyókálás.
– Le akarja hunyni a szemét egy kicsit? – kérdezte Carlos.
Burke nem vitatkozott. Még így is ráfért az alvás. Az ifjú mesterlövész
átadta Hathcocknak a megfigyelő távcsövet, aztán hasra feküdt a nedves
földön, a fejét a kezére hajtotta, és becsukta a szemét. Egy pillanattal később
a légzése kezdett mélyebbé és lassabbá válni.
Sár és víz szivárgott, az eső pedig a hátán dobolt, miközben a nővéréről és
az otthonáról álmodott. Azon tűnődött, vajon a nővére vagy bárki a
családjából megértené-e őt? Itt volt értelme az életének. A politika nem
igazán érdekelte, a tengerészgyalogosok viszont, akiket szinte a testvéreiként
szeretett, már sokkal inkább. Vajon ezt megértenék? Aligha. Csak azok, akik
voltak tengerészgyalogosok.
Két órával később Carlos fülét megütötte Burke horkolása, úgyhogy
rögtön megbökte az őrvezetőt. Az ifjú tengerészgyalogos felemelte a fejét.
Az eső időközben elállt.
Gőzölgő nedvesség itatta át a mozdulatlan éjszakai levegőt, az árkokban
és gödrökben ködfoltok kígyóztak komótosan. A felhők rég eltűntek, így a
hold és a szikrázó csillagokkal teli égbolt szépen megvilágította az alattuk
elterülő, pocsolyákkal tarkított sík vidéket, melyet most mozgás után kutatva
pásztáztak végig.
– Két óra – suttogta Burke.
– Nem, három harminc van – helyesbített Carlos.
Erre Burke egy fasor felé bökött az ujjával, messze a síkságon túl, ahol
egy alak lopakodott az árnyékok között.
Carlos jobbra fordította a szemét, és ő is meglátta az alakot, aki
rogyasztott térddel, előredőlve lépkedett. A jobb kezében puskát tartott, és
újra meg újra hátrafordította a fejét, mint aki beszél valakihez tőle jobbra.
Aztán amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt az árnyékok és a
fák között.
Két órával később lövések és robbanások visszhangzottak kelet felől.
Ugyanabban az irányban narancssárga ragyogás látszott a fák fölött, mely
hol világosabbá, hol sötétebbé vált.
– Ez nem napfelkelte – erőltette a szemét Carlos. – A nap ott, egész balra
kezd feljönni, messze attól a helytől, ami szerintem egy meglehetősen nagy
tűz. Tíz az egy ellen, hogy egy teherautókonvoj indult el Chu Laiból Da
Nang felé az egyes főúton.
– Az a magányos Charlie, akit hagytunk elmenni, valószínűleg nem volt
egyedül – jegyezte meg Burke. – És ez az ő művük.
– Úgy tűnik, nagyon nem volt egyedül – értett egyet Carlos, aki még
mindig a lüktető ragyogást figyelte a keleti horizonton sorakozó fák fölött. –
Erre fognak visszajönni, úgy egy óra múlva, és akkor láthatjuk majd őket a
napfénynél még a fák között is.

Az égbolt lassan kivilágosodott, majd a nap gyorsan a magas fákból álló

erdő fölé emelkedett, narancssárga fénnyel árasztva el a fák és dombok
árnyékában elterülő síkságot. Az elmúlt pár órában az éjszaka lehullott eső
után megmaradt vízcseppek – melyek nem olyan régen még beborították a
leveleket, a fűszálakat és a rizstarlót – felszáradtak. Csak a nagyobb
pocsolyák maradtak meg, és most szabálytalan alakú tükrök gyanánt
ragyogtak odalent, kék és fehér színt verve vissza a környező világoszöld,
sárga és barna színfoltok között.
 A hőség fehér felhőket dobált a horizontra pattogatott kukorica módjára,
melyek lassan gomolyogtak, hogy aztán később a táj fölé tornyosulva
felhőszakadást zúdítsanak a hegyekre.
A két tengerészgyalogos némán és mozdulatlanul feküdt megbújva, a
levelek, fák és a széles páfrányok alatt. A verejték apró patakokban folyt le
az arcukról, a homlokukról és a kézfejükről, ahogy módszeresen vizsgálták
át az alattuk elterülő világot a mesterlövészpuska távcsövén és a megfigyelő
távcsövön keresztül.
Carlos a sarkával megérintette Burke bokáját, így vonva magára a
figyelmét. Továbbra is a távcsőbe meredve balra mutatott az ujjával, arra a
gyanús mozgásra irányítva Burke tekintetét, amit a távoli fák mögött, tőlük
délkeletre pillantott meg.
– Megvannak – suttogta Burke, ahogy befogott jó néhány gyorsan mozgó,
sötét alakot az erdő szélén a fatörzsek mögött. – A fák mögött akarnak
maradni.
– Akkor elveszítjük őket, mert az a fasor dél felé kanyarodik – jegyezte
meg Carlos. – Viszont ha nyugat felé akarnak menni, ahol a jó öreg Hotdog
Homert láttuk múlt éjjel, akkor ki kell törniük onnan, és átkelniük azon a sík
területen, ha el akarnak jutni ahhoz a fasorhoz ott lent jobbra.
– Szerintem nem dél felé tartanak – vélte Burke, mivel tudta, hogy a
legtöbb vietkong erődítmény tőlük jóval nyugatabbra és északnyugatabbra
volt található.
– Jó gondolat – értett egyet Carlos, amikor meglátta az első gerillát, ahogy
az kitört az erdő nyújtotta fedezék mögül, és futásnak eredt az ösvényen,
amely az egyik rizsföldet szegélyező töltésen húzódott.
Hirtelen egy második, harmadik, negyedik, ötödik, majd egy hatodik,
hetedik és nyolcadik feketébe öltözött katona eredt az első nyomába. Most
már mindannyian a töltésen futottak.
– Bingó – és Carlos kilőtte az első férfit, aki a fák közül kirohant. – Ha
vannak mögöttük még harcosok, azok most dél felé fognak fordulni.
A maradék hét vietkong olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt, miután
látták, hogy a bajtársuk elesett. A töltés tetején maradtak, mert tudták, ha
jobbra vagy balra lelépnek a rizsföldek esőáztatta, ingoványos talajára,
egyáltalán nem lesz esélyük elmenekülni.
– Rajta, szedje le a vezért! – utasította Carlos Burke-öt, aki azonnal tüzelt,
de elvétette a célt, és a lövedéke nyomán sár és víz fröccsent az égbolt felé.
 – A francba! – dühöngött Burke, miután a második lövése is mellément. A
legjobb mesterlövésznek is feladná a leckét, ha egy M-14-es nyílt
irányzékával kellene ezer yardra lévő célpontra lőnie.
– Abba bizony – bólogatott Carlos. – Ez a BAR Team.
– BAR Team? – kérdezett vissza Burke, miután végre sikerült leszednie az
élen futó alakot.
– Browning automata puskáik vannak – magyarázta Carlos, és közben
kilőtte a sor végén futó embert. – Öt nő BAR-okkal. Rendesen rohamot
kaptunk tőlük, amíg Chu Laiban voltam katonai rendőr.
– Ők azok? – Burke ismét elhibázta.
– Ők azok. – Carlos megölte az egyik nőt, akinek jobb válláról a bal
csípőjéig több .30-as kaliberű lőszerrel teli heveder lógott.
–A fene – mondta az újból hibázó Burke, aki végignézte, ahogy az egyik
nő, kezében egy BAR-ral elérte a fasort, és gyorsan tűz alá is vette a két
mesterlövészt.
– Próbáljon meg leszedni még egyet, mielőtt belövi a távolságot! –
utasította Carlos Burke-öt.
Az őrvezető a következő lövésével leterített egy férfit, aki egy SKS
félautomata puskát tartott a kezében. A férfi balra pördült, aztán a sárba
zuhant, és úgy csúszott le a töltés oldalán, mint egy repülőgép, amely
kényszerleszállást hajtott végre.
Carlos megölt még egy BAR-os nőt, az utolsó párosnak viszont sikerült
elérnie a töltés végén lévő fasort, és csatlakoznia a BAR Team harmadik
tagjához, aki a fegyverével alaposan megszórta a Hathcock és Burke alatti
domboldalt és a környező sziklákat. Minden egyes lövése közelebb
vándorolt a pozíciójukhoz. Másodpercekkel később a két másik nő is
beszállt a tüzelésbe.
A két tengerészgyalogos épp akkor kúszott hason a balra és jobbra lévő
magas fák törzse mögé, amikor jó néhány lövedék csapódott közöttük a
talajba. Addig lapultak a fák mögött, amíg a BAR-ok el nem hallgattak.
Pár másodpercnyi csönd után óvatosan kikúsztak a fák mögül, és még
látták, ahogy a három nő eltűnik egy távoli, nem túl magas domb mögött.

Amíg a két tengerészgyalogos mesterlövész a Chu Lai-tól északnyugatra

elterülő területen vadászott, a négy amerikai és a két vietnami felderítőjük,
akik előző nap zuhantak le, tovább folytatták a nyomulást kelet felé.
Próbálták elkerülni a vietkong járőröket, és igyekeztek barátságos vonalak
mögé kerülni.
 A hat férfi előző délután óta folyamatosan mozgásban volt. Csak
másodperceket pihentek, ha megálltak vizet inni valami tisztának tűnő
patakból vagy forrásból. Nem volt sem kulacsuk, sem rádiójuk, sem
térképük, sem iránytűjük. Ráadásul a csoport mindössze annyi fegyverrel
rendelkezett, ami az amerikaiak hónaljtokjában pihent – két .38-as revolver
és két .45-ös öntöltő pisztoly két-két tartalék tárral meg a két puskával,
amelyet a vietnami felderítők vittek négy-négy tartalék tárral. A hat férfinál
így összesen kétszázharmincnégy darab lőszer volt: huszonhét lőszer a két
revolverhez, huszonhét lőszer a két öntöltő pisztolyhoz és száznyolcvan
lőszer a puskákhoz. Ennyivel még egy kisebb tűzpárbajból sem tudtak volna
jól kijönni.
Másnap délre a négy amerikai ereje majdnem teljesen elszállt, már csak az
adrenalin hajtotta őket előre. A két felderítő azonban még mindig nem
lassított. Tudták, hogy csak az maradhat életben, aki nem áll meg. Aki élni
akart, annak futnia kellett.
Mindannyian tisztában voltak vele, hogy jó pár vietkong járőr fésülte át a
terepet utánuk kutatva. Ahelyett, hogy kizárólag kelet felé haladtak volna, a
felderítők először észak felé futottak, aztán kelet felé, majd ismét észak felé.
Ezzel a taktikával próbálták elkerülni a rajtaütést, amibe minden bizonnyal
beleszaladtak volna a tisztán keleti irányú meneküléssel. Rádió nélkül
azonban a vietkongok álltak nyerésre.
– Ne törődjön velem! – zihálta a pilóta a másodpilótájának, aki lelassított,
amikor észrevette, hogy az idősebb férfi kezdett lemaradni.
– Megkérdezem, nem tarthatnánk-e pihenőt – felelte a másodpilóta. – Én
is alig bírok már menni. Lefogadom, a vietkongok nem nyomulnak előre
olyan sebességgel, mint mi.
– Baromság – rázta a fejét a pilóta. – Te is tudod, hogy nem így van. Ha
tartjuk a tempót, van esélyünk. Ha megállunk, meghalunk.
– Álljanak meg! – kiáltotta az egyik CIA-ügynök a felderítőknek.
Az ügynökök leguggoltak ott, ahol megálltak, és visszanéztek a két
repülősre, akik most már csak sétáltak feléjük.
– Nem, megyünk tovább! – intett a felderítő az amerikainak. – Didi mao!
Didi mao!
– Vietkongok jönnek gyorsan – kérlelte a másik felderítő az amerikaiakat.
– Most már keresnek minket sokan. Lehet, hogy maguk lesznek fogoly. De
minket megölnek biztosan. Menjünk, gyorsan! Kérem.
 – Hamar látjuk amerikai járőr – tette hozzá az első felderítő. – Talán
VKH. Még egy nap, és elérjük Hoi An, Bong Son, talán An Lao.
Éjszaka átkeltek az alattomos An Khe átjárón, pár mérföldnyire északra
attól a ponttól, ahol a 19-es főút Phu Cat és a tengerpart felé kanyarodik. Az
USA Hadseregének Qui Nhon bázisa tűnt a legjobb menedéknek. Azonban a
hat férfi tudta, hogy ez nyilván a vietkongok fejében is megfordult. Egészen
biztosan keresni fogják őket abban a délkeleti térségben. Az első nap is
túlságosan kockázatosnak tűnt visszafordulni közvetlenül azután, hogy
elmenekültek a helyről, ahol lezuhantak, hogy aztán megkerülve azt a
vietkong egységet, amelyik lelőtte őket, megpróbáljanak eljutni Pleikuba, a
hadsereg bázisára. A vietkongok nyilván számítottak erre. Ez az északkeleti
irányú, lépcsőzetes menekülési útvonal biztosította a legjobb esélyt, hogy
elkerüljenek minden ellenséges egységet. Az út nehezen járható vidéken
keresztül vezetett, meglehetősen hosszú volt, és csupán kis létszámú
helyőrségek mellett vezetett el.
Figyelembe véve, milyen jelentéktelen fegyverarzenállal és
lőszermennyiséggel rendelkeztek, ez a hosszú, nehezen járható út tűnt a
legjobb megoldásnak.
Azonban ahogy egyre jobban fáradtak, egyre nagyobb zajt is keltettek, a
figyelmük pedig mindjobban lankadt.
– Menjünk tovább! – javasolta a másodpilóta. – Nem veszíthetjük szem
elől a felderítőket.
– Ha egyáltalán megtaláljuk még azokat a szarházikat – méltatlankodott a
CIA-ügynök. – Máris kibaszottul lemaradtunk tőlünk.
Ahogy a négy férfi újból futásnak eredt, hallották, ahogy előttük
csapkodtak a bokrok ágai.
– Ahhoz képest, hogy csak ketten vannak, elég nagy zajt csapnak-jegyezte
meg a pilóta, és megállt fülelni.
– Maradjanak itt, fiúk! – intette őket az egyik CIA-ügynök. – Megyek,
körülnézek. Ha a barátaink azok, fütyülök.
A pilóta rárogyott egy páfrányra és nekitámaszkodott egy kisebb fa
törzsének. Piros baseballsapkájának simléderéről csöpögött az izzadság, a
sapka felső részén pedig sógyűrűk éktelenkedtek. Amikor előhúzta a
zsebkendőjét, hogy letörölje őszesfekete hajtincseiről a lecsöpögő
izzadságot, két puska dördült el előttük kevesebb mint száz yardra.
A pilóta riadtan szökkent talpra, éppen akkor, amikor a másodpilóta és a
másik CIA-ügynök fedezék mögé vetődött. Abban a pillanatban több
lövedék hasított keresztül a bozóton, az egyik torkon találta és eltörte a nyaki
gerincét. Halott volt, mielőtt elterült volna a földön.
– Chu hoi – kiáltotta a másodpilóta onnan, ahol hasra vágódott. – Chu hói!
Chu hoi!
– Bassza meg! – káromkodott a CIA-ügynök, és széttárta kezét-lábát.
– Útépítő mérnökök vagyunk – suttogta a másodpilótának. – Ha kérdezik,
ezt mondja nekik!
Pár másodperccel később talpra rángatták a két férfit.
– Amerikaiak? – kérdezte egy őszesfekete hajú kis ember. Fekete inget és
nadrágot viselt, a nyaka köré pedig fekete-fehér sál volt tekerve. Fogai
fehéren ragyogtak a szélükön aranykerettel, és meg is volt neki mind. Inkább
tűnt értelmiséginek, mint földművesnek. Választékosán beszélt, akár egy
tanult ember.
– Mi történt a kísérőikkel? – nézett a másodpilótára. – Úgy tudjuk, hatan
voltak, maguk négyen és két vietnami.
– Nemrég elvesztettük őket – felelte a másodpilóta.
– Értem – mondta a kis ember.
Megtapogatta a másodpilóta pilótaoverallját, és végignézett bozontos
haján. Aztán a CIA-ügynököt vette szemügyre, khakinadrágját és a
zsebekkel teli mellényét, amelyet khakiingjén viselt.
– Szóval maguk nem katonák, igaz? – fürkészte őket.
– Útépítő mérnökök vagyunk – felelte a CIA-ügynök.
– De ő pilóta – makacskodott, és megfogta a másodpilóta overallját. –
Mindketten fel vannak fegyverezve. Azt tudom, hogy a pilóták hordanak
maguknál fegyvert, de miért van egy útépítő mérnöknek .45-öse?
– Errefelé mindenkinek van fegyvere – vont vállat a CIA-ügynök. –
Tudja.
– Igen – bólogatott a kis ember. – De mivel sok errefelé a felfegyverzett
amerikai útépítő mérnök, és csak kevesen építenek utakat, ebből arra
következtetek, hogy maga más célból van itt. Netán hírszerző?
Ezután szólt valamit a katonákhoz, akik sakkban tartották az amerikaiakat,
mire azok azonnal nekiláttak hátrakötni a két fogoly kezét.
– Nagyon szerencsések, hogy én akadtam az útjukba – közölte. – A
legtöbben a helyszínen megölték volna magukat. Tőlük ennyi telik. Mert
nem akarnak foglyokkal vesződni. Sajnos, mivel fegyverük van, és mivel
gyanítom, hogy nem útépítő mérnökök, őrizetbe kell vennünk magukat. A
nevem Ba ezredes. Ebben a körzetben én vagyok a Nemzeti Felszabadítási
Hadsereg parancsnoka. Tudom, hogy sok mérföldet tettek meg futva, de
sajnos pihenésre nincs időnk. Kérem, kövessék az embereimet!
A lövéseket hallva a két vietnami felderítő megtett egy kört, majd a
távolból nézte, ahogy az amerikaiak távoztak a fogva tartóikkal. Több mint
harminc feketébe öltözött gerillát számoltak össze. Az ellenséges katonák a
legkülönfélébb automata és félautomata fegyverekkel voltak felfegyverezve,
nem is beszélve a jó néhány aknavetőről. Többen zöld vászon hátizsákot
viseltek, nem férhetett hozzá kétség, hogy ezekben aknákat és más
robbanóeszközöket cipeltek.
A felderítők addig követték a jól felfegyverzett vietkong járőrt, amíg
biztonsággal meg nem tudták állapítani, hogy milyen irányba haladnak.
Nyugat felé tartottak, messzire elkerülve Pleiku északi részét. Utána gyorsan
és nesztelenül folytatták útjukat északkelet felé.

6. Fejezet
Isten veled, Jacques!
– Top! top! – kiáltotta Wilson tűzvezér, ahogy a mesterlövészkunyhó felé
rohant kigombolt, a háta mögött lobogó zubbonyban, narancssárga port
verve a bakancsával. – A parancsnok és Hathcock őrmester megölte az
Apacsot!
– Lassabban, Jim! – csillapította Donald Reinke főtörzsőrmester, és
elindult a 4-es nyúlványhoz vezető ösvényen Wilson felé, aki pillanatokkal
korábban robbant ki a műveleti kunyhóból. – Mi történt?
– Elkapták az Apacsot! – ismételte Wilson levegő után kapkodva. – Land
százados és Carlos.
– Nem szívat? – hitetlenkedett Reinke, amikor Wilsonhoz ért, aztán
sarkon fordult, hogy visszamenjen vele a mesterlövészkunyhóba. – Azt is
tudja, hogyan történt?
– A műveleti kunyhóban voltam, a helyzetjelentéseket ellenőriztem meg a
rádióforgalmat figyeltem, amikor hallottam, hogy a parancsnok a Ross
tűztámogató bázist hívta és tüzérségi támogatást kért – kezdett hozzá
Wilson. – Kiszúrták az Apacsot és a szakaszát, és a százados telerakta a
21
csajkájukat H-E -kkel. Az aztán ki is nyírta a legtöbbjüket, de az Apacsot
nem. Ám Carlos leszedte, amikor megpróbált elmenekülni az ösvényen.
 Késő délután volt már, mire Land és Hathcock végre kiszállhatott az
UH1E Huey-ból, amely egy távoli landolási zónában vette fel őket a reggeli
járőr után, most pedig kitette az 55-ös magaslaton. Hajnal óta lopakodtak az
55-ös magaslattól délnyugatra elterülő térségben. A két mesterlövész
rettentően koszos volt, szakadt róluk a verejték, de vidáman indultak el az
otthonukhoz vezető ösvényen.
– A jó hír gyorsan terjed, nem igaz? – mondta Carlos a századosnak,
miután a mellettük elhaladó harmadik tengerészgyalogos is elismerően szólt
oda nekik, hogy:
– Szép volt.
– Mindenki örül, hogy megszabadultunk ettől a nőtől – felelte Land. –
Most már csak a keze munkájának a látványát szeretném kitörölni az
agyamból.
A két férfi hallgatott, amíg a dombtető közelébe nem értek.
– Én is, uram – sóhajtott Carlos. – Folyton az a tengerészgyalogos jár az
eszemben, akit egész éjjel kínzott, aztán meg levágta a heréit. A
szerencsétlen fickó ordítva mászott el a drótkerítésig, de addigra elvérzett, és
ott halt meg. Amíg élek, nem fogom elfelejteni. Ma is rá gondoltam, amikor
lelőttem azt a nőt. Azért lőttem bele kettőt, hogy biztosra menjek. Egészen
mostanáig soha, de soha nem töltött el jó érzéssel, hogy megöltem valakit.
Ma viszont kedvem lenne jól besörözni és táncra perdülni a tábortűz körül.
Nem baj, hogy így érzek?
Land elmosolyodott.
– Nem baj, Carlos – legyintett a százados, miután megtett pár lépést. –
Szerintem nem azért érzi jól magát, mert megölte azt a nőt, hanem azért,
mert tudja, hogy többé nem fog senkit megkínozni. És ez engem is jó
érzéssel tölt el. Nincs ebben semmi rossz.
Amint felértek a magaslat tetejére, Land megállt a műveleti kunyhó
közelében, ott, ahol az ösvény elkanyarodott a 4-es nyúlvány felé.
– Be kell ide ugranom pár percre, Carlos – mondta Land. – Jöhet maga is,
ha akar.
– Nem, uram, parancsnok úr – rázta meg a fejét Carlos. – Ha sietek, még
odaérek az étkezősátorhoz, és kapok valami kaját. Ha nem bánja, csak
leteszem a cuccainkat a kunyhónál, és megnézem, hogy a változatosság
kedvéért kapok-e valami meleg ételt.
– Csak még egy szóra, Carlos – kérte mosolyogva Land. – Ha visszaér, és
még nem vagyok ott, várjon meg, mielőtt elkezd mesélni a többieknek arról,
ami ma történt. Jobb, ha ott leszek, nehogy elferdítse nekem a sztorit.
– Erre semmi szükség, uram. – Carlos hátrálni kezdett a
mesterlövészkunyhó felé, hogy láthassa a százados arcát, amikor nevetve
hozzátette: – Soha életemben nem füllentettem.
Aztán Hathcock sarkon fordult, és még mindig nevetve kocogásnak indult
az ösvényen.

Egy órával később Jim Land a mesterlövészkunyhó mögött ült lovagló

ülésben egy élére állított lőszeresládán, és harctéri fejadagot evett. A
százados éppen akkor kanalazta ki az utolsó falatnyi marhapörköltet a
konzervdoboz aljáról, amikor Carlos megjelent.
– Sajnálom, hogy megint lemaradt a meleg ételről, uram – ült le egy
másik üres faládára. – Amúgy nem volt valami nagy szám. Csak meleg.
Szerintem ezek nem is főznek, csak fognak egy rakás harctéri fejadagot, és
beleöntik egy fazékba.
Reinke főtörzsőrmester megköszörülte a torkát, hogy magára vonja Land
százados figyelmét.
– Jól van, parancsnok, most, hogy a mi kis sztárunk végre megtisztelt a
jelenlétével, elmondhatja, hogyan történt, uram – biztatta Reinke.
– Mondja csak el maga, uram! – engedte át a szót Carlos, aztán rágyújtott
egy cigarettára, és ivott egy kortyot a Sprite-ból, amit Burke nyomott a
kezébe. – Majd ügyelek, hogy el ne ferdítse a sztorit.
Vagy egy tucat mesterlövész-tanuló, valamint a közelükben szolgáló jó
néhány tengerészgyalogos ült ott aznap este Landdel és a bajtársaival. A
férfiak – sorállományú tengerészgyalogosok és alacsony rendfokozatú
tisztek vegyesen – lőszeresládákon, lefordított vödrökön és hasonló,
rögtönzött ülőalkalmatosságokon foglaltak helyet. Egy zsúfolt kis körben
ültek, és mindannyian Landet nézték.
– Majd javítson ki, ha valamiben tévedek, Carlos! – kezdett hozzá Land.
– Ó, erre kérnie sem kell, uram – biztosította Carlos.
– Azt hiszem, ezt megérdemeltem – nevetett fel Land. – Most, így
visszatekintve a dologra, igazából véletlen volt az egész. Carlosszal még
pirkadat előtt helyezkedtünk el a rejtekhelyünkön, és egész délelőtt alig
láttunk valamit. Szokás szerint egymást váltottuk a puska és a megfigyelő
távcső mögött. Éppen én lettem volna a soros a puskánál, úgyhogy szóltam
Carlosnak, hogy ideje cserélni. Erre elkezd sírni, hogy „Ó, ne, parancsnok,
csak még egy percig hadd maradjak!”. Erre a fák közül kicsusszan a jó öreg
Nguyen Schwartz, kezében egy AK-47-essel. Carlos célba veszi, én meg azt
mondom ennek a fafejnek, hogy adja ide a puskát. Majd én lelövöm. Erre
Carlos azt mondja, hogy „Nem, nem, majd én leszedem.”. „Adja ide azt a
puskát, a szentségit!”, mondom én. De Carlos elrántja a puskát, és azt feleli:
„Nem, parancsnok. Hadd lőjem le én!” Erre birkózni kezdünk, hogy kié
legyen a puska. Jobbra-balra hemperegtünk a fűben. A jó öreg Nguyen
Schwartz persze meglátott minket és kereket oldott. Mire sikerült elszednem
a puskát Carlostól, a Charlie már messzire járt. Kis idő múlva egy egész
bandányi Charlie jelent meg. Nagy óvatosan lopakodtak, és azt gondoltam,
ezek minket keresnek. Persze közben átkúsztunk egy másik helyre. Onnan
figyeltük, ahogy a régi rejtekhelyünk körül szimatoltak. Mivel elég kis
helyen gyűltek össze, leolvastuk a koordinátájukat és kértem tüzérségi
támogatást. Arra gondoltam, most a szart is kibombázzuk belőlük.
Záporoztak is a tüzérségi lövedékek, és le is tarolták a szakasz javát, de egy
párocska kereket oldott. Egy férfi és egy nő.
Carlos felnevetett.
– Akkor tudtuk meg, hogy nő, amikor megállt pisilni: letolta a nadrágját,
és leguggolt a fűben. Elég messze volt a többi katonához, úgyhogy nem érte
el a tüzérségi zárótűz, de arról mindenkit biztosíthatok, hogy rendesen
lepisálta a nadrágját.
– Úgy bizony. Rögtön felpattant, még pisilés közben, és futásnak eredt, de
közben is pisált – Land annyira hahotázott, hogy alig tudta folytatni a
történetet. – Akkor jöttünk rá, hogy ez a nő az Apacs. A másik pedig a jó
öreg Nguyen Schwartz volt személyesen. Ugyanaz a Charlie, aki meglátta,
amikor Carlosszal birkóztam a puska miatt. Ekkor jöttem rá, hogy ez a fickó
lehetett az Apacs felderítője, és hogy ő vezette el hozzánk. Miközben a
tüzérségi lövedékek csak úgy záporoztak rájuk, a jó öreg Schwartz úgy
iszkolt felfelé a domboldalon, mintha kék lángok jöttek volna ki a seggéből.
Ekkor az Apacs teljesen bekattant, és felénk rohant. Közben a Charlie-nak,
aki a domboldalon pucolt felfelé, eszébe jutott, hogy mi meg valahol odalent
lehetünk, úgyhogy megpróbálta figyelmeztetni az Apacsot. De a jó öreg
Sólyomszem Hathcock már golyót is repített a nő pisás fenekébe. Az Apacs
a földön vonaglott, úgyhogy Carlos beleeresztett még egyet, és azzal vége is
lett. A jó öreg Nguyen ezt látva sarkon fordult, és megint elindult felfelé a
domboldalon, csakhogy Carlos őt is leszedte. Szóval szerintem ez amolyan
fura véletlen volt, hogy a fickó meglátott engem és Carlost a puskán
veszekedni, és odacsődítette az Apacsot meg a bandáját. Akkor sem
alakulhatott volna jobban a dolog, ha eltervezzük.
 – Nem számít, hogy csináltuk – tette hozzá Carlos –, a lényeg, hogy
elkaptuk.
– Úgy van – adott igazat Land. – Az Apacs most már történelem.
– Kurvára vége van – szólalt meg egy tengerészgyalogos a kihallgató és
tolmács egységtől, és az öklével belecsapott a tenyerébe, ami nagyot
csattant. A szomszédos egységekben szolgáló tengerészgyalogosok közül
többen követték a példáját, így fejezve ki a mesterlövészek felé örömüket és
gratulációjukat.
– Most pedig jöjjenek a nagyobb és fontosabb dolgok! – szólt közbe Land,
az egyik kezét a magasba emelve, hogy elhallgattassa az embereket. –
Tegnap beszéltem arról a műveletről, amire odalent délen fog sor kerülni.
Nos, végre tudok néhány részlettel szolgálni azoknak, akik részt vesznek
benne.
– A Rio Blancóról van szó, uram? – érdeklődött Wilson tűzvezér. – Amíg
odafent voltam a műveleti kunyhóban, és magukat hallgattam a rádión,
hallottam róla ezt-azt.
– Úgy van, a Rio Blancóról van szó – erősítette meg Land, majd kiterített
egy átlátszó műanyag fóliával ellátott harcászati térképet, amelyre a
százados korábban nyilakat és a különböző egységek jeleit rajzolta fel vörös
és fekete zsírceruzával.
– A 263-as magaslatról indulunk – folytatta a százados, és egy
golyóstollal rábökött az említett magaslatra –, és a Song Tro Khuc völgy
északi széle mentén fogunk járőrben elmenni erre a helyre, Chu Lai alatt
nagyjából huszonöt mérföldnyire. Ott közvetlen támogatást fogunk nyújtani
a 7. tengerészgyalogos ezred négy szárazföldi századának, a Bravonak, a
Charlie-nak, a Deltának és a Mike-nak, illetve kiegészítő előretolt
megfigyelést végzünk a 11. tengerészgyalogos ezredtől átirányított két,
megerősített tüzérségi ütegnek, továbbá segítjük a tűztámogatás
koordinálását. A saját biztonságunk érdekében létfontosságú, hogy végig a
folyó északi partján maradjunk, amikor egyedül indulunk járőrbe. Ha a folyó
déli partjára merészkedünk, egyeztetnünk kell azzal az egységgel, amelynek
a küldetése szerint ott a helye, és csatlakoznunk is kell hozzá. A
22
mozgásainkról az S-3-mon keresztül informálnunk kell a Sárkányszem
ezred koreai tengerészgyalogosait és azt a VKH-hadosztályt is. Hogy is
hívják, Top?
– Lien Ket 70 – adta meg Reinke főtörzsőrmester.
 – Úgy van – jutott eszébe Landnek. – Ez egyike a helyi VKH-
hadosztályoknak, és odalent tevékenykedik.
John Burke belekortyolt a dobozos Orange Crush üdítőjébe, és közben
kiszúrta, hogy Carlos elvigyorodott. A terület, amelyet Land bekarikázott a
térképen, magába foglalta azt a helyet is, ahonnan ketten pár napja tértek
vissza.
– Ismerünk ott három bumm-bumm galambot, akikbe lehet, hogy bele
fogunk szaladni odalent – jegyezte meg Carlos vigyorogva.
– Bumm-bumm galambot? – kérdezte Wilson negédesen. – Mit csináltak
maguk odalent valójában, Hathcock őrmester?
– BAR-os bumm-bumm galambok, tűzvezér – szólalt meg Burke. – Úgy,
mint Browning automata puskákkal felszerelt bumm-bumm galambocskák.
Hathcock őrmester úgy hívja őket, hogy a BAR Team. Eredetileg öten
voltak, de a minap nyugalmaztunk kettőt.
Harminchat órával később Land százados, Carlos, Burke, Roberts és
Wilson nyolc mesterlövész-tanuló társaságában ugrott ki egy H-34-es
helikopter oldalsó ajtaján a 263-as magaslat tetején. Ahogy a százados és a
tizenkét mesterlövész a 7. tengerészgyalogos ezred ottani bázisa felé
kocogott, odalent megpillantották a Tro Khuc folyó oldalágait és homokos
padjait, illetve a széles, sík völgyet, amely körülölelte. Kiváló
vadászmezőnek tűnt.
Reinke főtörzsőrmester és a négy tanítvány az 55-ös magaslaton maradt a
mesterlövész-parancsnokság posztjait látva el, illetve támogatást nyújtott a
26. tengerészgyalogos ezred 1. zászlóaljának.

Több mint ötvenmérföldnyire délre attól a helytől, ahol a Song Tro Khuc
elhömpölyög Quang Ngai városa mellett, a két vietnami felderítő, aki a lelőtt
helikopterből elmenekült, a bozótban lapult. Már nem is számolták, hány
vietkong járőrt sikerült elkerülniük. Eddigre a hazájuk szélességének
majdnem a kétharmadát járták be gyalog, és mégsem tudták elfogni őket.
Nesztelenül figyelték a levelek, faágak és a sűrű fű alkotta fedezékük
mögül az újabb ellenséges járőrt, amely alig húszyardnyira ment el
mellettük.
Az elmúlt héten többnyire madártojásokon, lárvákon, férgeken és
bogarakon éltek. Mindent nyersen ettek meg, mivel nem mertek tüzet
gyújtani.
Most is bogarakat és férgeket majszolgattak a bozót mélyén, amelyeket az
alattuk lévő rothadó falevelek és kéregdarabok alatti talajból ástak ki az
ujjaikkal. Éberen figyelték, nincs-e a közelben vietkong, de közben
fürkészték, hátha megpillantanak valami fehérjében gazdag élelmet, amit
elkaphatnak és megehetnek. Akár a lovak, a vietnami felderítők futva ettek,
állva aludtak, és állandóan a levegőt szimatolták és füleltek, veszély után
kutatva. Számukra a túlélés azt jelentette, hogy kihozták magukból a bennük
szunnyadó állatot. Primitív ösztönökre hallgattak. Gyorsan gondolkodtak, és
ugrottak, mint a mocsári hiúz.
Amikor eldördültek a lövések, mindketten mozdulatlanná dermedtek a
sűrű növénytakaró alatt. Az ellenséges járőr, amely alig tizenöt perce ment el
mellettük, vagy rajtaütött valakin vagy belesétált egy rajtaütésbe. Akárhogy
is volt, a két vietnami hirtelen örömöt érzett. Baráti erők voltak a közelben –
amerikaiak, talán vietnamiak –, bár jelenleg éppen harcoltak. Talán a
megmentőik tartották az előttük lévő kis, a síkság és a rizsföldek felé
kecsesen lejtő magaslat alatt elterülő területet, melyet az 1. számú főút szelt
ketté északi irányban.
De hogyan tudnák velük felvenni a kapcsolatot anélkül, hogy a lehetséges
megmentőik lepuffantanák őket? Civil ruhát viseltek, nem pedig egyenruhát,
puskával a kézben bármelyik baráti járőr vietkongnak nézte volna őket.
Nesztelenül kúsztak fel a magaslat tetejére, remélve, hogy odalent
megpillantják a baráti erőket, melyek folytatták a harcot. De túlságosan sok
fa állta az útjukat.
A bajtársaik egészen nyilvánvalóan sarokba szorították a vietkongokat. A
felderítők számára egyértelmű volt, ha a vietkongok támadták volna meg az
amerikaiakat vagy a VKH-egységet, amely odalent harcolt, akkor a rajtaütést
követően elmenekültek volna. A gerillák túl kevesen voltak, hogy tartani
tudják magukat az ellenségeik jóval nagyobb tűzerejével és létszámbeli
fölényével szemben. Ahhoz, hogy megmenekülhessenek, a felderítőknek
bízniuk kellett ebben a feltételezésben, és fel kellett rá tenni az életüket.
Már csak egy-egy fegyver dörrenése visszhangzott odalentről, az is egyre
ritkábban. A felderítők vártak. Füleltek. Beleszimatoltak a levegőbe, és
figyelték, hogy mozdul-e valami. Ilyen közel a megmeneküléshez már
tényleg nem akartak beleszaladni egy visszavonuló ellenséges egységbe.
Aztán végre csönd lett.
– Chu hoi! – kiáltotta el magát az egyik felderítő. A rezzenéstelen levegő
a hangját levitte egészen a magaslat lábánál elterülő síkságig.
Csönd.
– Amerikaiak! Ne lőjenek! – ismételte ugyanaz a felderítő.
 Újabb csönd.
A két vietnami végig fedezék mögött maradva, óvatosan elindult lefelé a
lejtőn. AR-15 karabélyukat tüzelésre készen markolták, ha esetleg
beleszaladnának egy vietkongba.
– VKH-felderítők vagyunk! – kiáltotta egyikük, ahogy közelebb értek
ahhoz a helyhez, ahol baráti járőrt reméltek találni.
– Segítsenek rajtunk! – kérte a felderítő a fák közül.
– Dobják maguk elé a fegyvereiket, aztán hasaljanak a földre széttárt
karokkal! – utasította egy amerikai hang.
– Igen – kiáltotta vissza a két vietnami egyszerre. – Igen, kérem,
segítsenek!

Közel kilencvenmérföldnyire attól a helytől, ahol a két felderítő boldogan

baktatott hazafelé az USA Hadserege egyik ranger járőrével és a vietnami
önkéntesek egy egységével, Philip Metz az ültetvényen lévő otthona
ajtajában állt, és kalabass pipájával pöfékelt.
Bő, fehér inget és khakinadrágot viselt, és mezítelen lábbal állt a terasza
polírozott deszkapadlóján. Az édeskés, illatosított dohány füstje a házat
körülvevő, mintegy száz láb széles gyepet szegélyező dús, zöld levelű fák és
bokrok felé szállt.
A Metz otthonát elrejtő erdőn átvágó keskeny, fűvel benőtt, ritkán
használt út az épület oldalánál ért véget. A két, mostanra alig látható
mélyedés között, amelyet a kerekek vájtak ki, magas gaz nőtt. A II.
világháború napjai óta igen kevés jármű használta ezt az utat. Akkoriban
leginkább szögletes orrú, öreg teherautók és faküllős, vékony abroncsú,
keskeny nyomtávú futóművel épített, kurblival indítható autók jártak
errefelé. Mostanság már csak nagyon ritkán vágott keresztül ezen a dzsungel
által visszahódított régión egy-egy csapat- vagy ellátmányszállító jármű.
Időnként feltűnt egy ellátmánnyal megrakott teherautó a 19-es főúton,
amely a kambodzsai Andaung Pechből vagy Lomphatból indult, aztán észak
felé fordult, és a nyugati parton követte a Ya Krong Bolah folyót egészen
addig a helyig, ahol a folyó széles ívben kelet felé fordul, majdnem félúton a
vietnami Kontum és Dak To között. Ott nyugat felé kanyarodott, majd
követte a Ho Si Minh-ösvényt. Majdnem tíz kilométerrel távolabb a keskeny,
alig látható út, amely Philip Metz házához vezetett, észak felé ágazott a
dzsungelén keresztül.
Az otthonából könnyedén át tudott jutni Laoszba vagy Kambodzsába, de
az a vietkong pihenőhely is csak egynapi vagy éjszakai járásra volt, ahol a
Hanoiba szállítandó hadifoglyokat őrizték. Metz gyakran tette meg ezt a kis
túrát gyalog, amikor kommunista szövetségesei igényt tartottak vallatói
tehetségére.
Ahogy a teraszon élvezte az esti levegő és a pipája illatát, már hallotta
annak a teherautónak a motorját, amely a háza felé robogott. Elmosolyodott,
mert tudta, hogy a szokásos konzervek, a többzsáknyi rizs, liszt és bab,
illetve az egyéb ellátmányok mellett ott lapul a ponyva alatt az a kis ajándék
is, amit Franciaországból küldtek, és amelyre már oly régóta várt.
Talán a mai szállítmánnyal végre megkapja azt a két láda Beaujolais
Villages bort, amit egy francia barátja, egy volt szeretője küldött neki. A
férfi, akit Párizsban ismert meg még fiatalemberként, nagyjából egy évvel
korábban meglátogatta a laoszi Muang Maiban, a Sekong folyó partján álló
ősi városban, amelyet valamikor Attopeunak hívtak, s amely a Bolaven-
fennsík délkeleti oldalán terül el. Mindkét férfi megmaradt hithű
kommunistának a párizsi kezdetek óta.
Amikor a barátja az egy évvel korábbi találkozásuk után elutazott,
megígérte Philipnek, hogy annyit küld majd a finom borból, amennyit csak
tud, mihelyt hazaér. Négy hónappal korábban Philip levelet kapott ettől a
barátjától, amit egy hónappal azelőtt irt, hogy sikerült két láda Beaujolais-t
elküldenie Bangkokba légi úton, de aztán a bornak a szárazfoldön kell
eljutnia Kambodzsába, ami még hetekbe, vagy talán hónapokba is telhet. A
huszonnégy palackot gondosan elhelyezte a két faládában, és minden egyes
palackot szalmával vett körül.
Philip mindig is szerette ezt a kellemesen fanyar, enyhén száraz vörösbort
Beaujolais-ból. Errefelé nemigen talált semmilyen bort. Többnyire gyenge
minőségű ázsiai utánzatokat ivott, amelyeket a kelet-közép-európai
országokból importált, tartályokban szállított szőlőlevekből készítettek, majd
zöld palackokba töltöttek, a palackokra pedig hitvány módon nyomtatott
címkéket ragasztottak, amelyeken védjegy gyanánt szárnyas ládák vagy
hófödte hegycsúcsok díszelegtek. Ezek a borutánzatok bűzlöttek a
formaldehidtől, kesernyés utóízük volt, és másnapra megfájdult az ember
feje, ha éhgyomorra fogyasztott belőlük. Ezen a távoli helyen még egy üveg
Chianti is olyan ritka ínyencségnek számított, amit Philip lassan élvezve
kortyolgatott. így aztán a huszonnégy palack Beaujolais puszta gondolata is
hihetetlen örömöt jelentett.
Előre eldöntötte, hogy félre fogja tenni a bort, és csöndben, magányosan
fog kiélvezni minden kortyot. Túlságosan ritka és túlságosan nemes bor volt
ez ahhoz, hogy bárkivel megossza a világnak ezen a dzsungellázzal fertőzött,
az ínyencségekhez nem értő emberekkel teli szegletében.
– Huong, gyere gyorsan! – szólalt meg Philip a délkelet-ázsiai-francia
dialektust használva. – Jön a teherautó!
A vietnami ifjú kiszaladt a házból a teraszra, ahol a francia állt mezítláb.
A fiú megállt egy pillanatra, hogy belebújjon a bejárati ajtó mellett hagyott
szandáljába, aztán a mentora kezébe nyomott egy pár bokáig érő, barna
bőrbakancsot, mert legszívesebben azt hordta.
Metz éppen végzett a bakancsa fűzőjének bekötésével és lelépett a fűre,
amikor a teherautó megállt a ház oldalánál. A jármű platóját, mely
háromtonnányi terhelést bírt el, zöld ponyva borította. Noha Jugoszláviában
készült, a teherautó utasfülkéjét, elülső részét és a ponyvakeretet a
vietkongok égszínkékre festették, amit aztán élénkpirossal húztak ki, az
ajtókra pedig vörös betűket pingáltak. Kevésbé tartották valószínűnek, hogy
egy amerikai repülőgép, amely Vietnam nyugati határvidékére indult
sétarepülésre kicsit vadászgatni a Ho Si Minh-ösvény mentén, lebombáz egy
kék színű, civil kinézetű teherautót, mint egy sötétzöldre festett járművet,
amelynek vörös csillag virított az ajtaján.
A teherautó sofőrje és a kísérője fehér pólót és rozsdabarna gyapjú
rövidnadrágot viselt. Nem tartottak fegyvert sem maguknál, sem a
teherautóban. Ha bárki megállította volna őket, minden gond nélkül ki tudták
volna adni magukat vietnami civil teherautó-sofőröknek, a semleges
rakományra pedig mondhatták volna, hogy csupán a falujukba szállítanak
élelmiszert. Az ilyesfajta teherautókból jó néhány zötykölődött az utakon,
még Vietnam legelrejtettebb zugaiban is.
– Bonjour, bonhomie! – köszöntötte Metz a teherautó-sofőrt, majd
megölelte a férfit, aki már évek óta minden hónapban szállított neki árut. –
Ma van valami különleges rakománya a számomra?
– Oui, Monsieur Philip – felelte a teherautó-sofőr a barátjára mosolyogva,
és behajolt az utasfülkébe, ahol a két faládát szállította.
Miközben óvatosan átadta a ládákat a segítőjének, a sofőr odakiáltott
Philipnek:
– Végre megérkeztek. Három hónapja kérdezi tőlem, hogy megjöttek-e
már, én pedig mindig szomorú voltam, amiért azt kellett felelnem, hogy még
nem. Ma viszont boldogan mondhatom, hogy itt vannak.
– Kinyitunk egy palackot, és együtt mondunk vele pohárköszöntőt –
jegyezte meg Metz mosolyogva, ahogy leemelte a faláda tetejét, és letépte a
szalmacsomagolást az egyik sötét palackról, feltárva élénk színű,
virágmintás címkéjét.
– Nem, köszönöm, uram – válaszolta a sofőr. – Túlságosan finom ital ez
ahhoz, hogy olyasvalakire pazarolja, mint én. És olyan sokat is várt rá. Nem
tehetem.
– Ahogy gondolja – felelte Metz, majd visszatette a palackot a helyére, és
óvatosan bevitte a ládát a házába. Tudta, hogy a férfi alacsony társadalmi
pozíciója miatt nem fogadja el a meghívást. Azonban úgy vélte,
modortalanság lett volna a részéről nem megkínálni ezt az embert, aki úgy
vigyázott az értékes rakományra, hogy maga mellé „ültette” az utasfülkében.
– És ez a levél is magának szól, uram – vett ki a teherautósofőr az
utastérből, egészen pontosan a napellenző mögül egy borítékot. – Ba ezredes
személyesen kötötte a lelkemre, hogy kizárólag a maga kezébe adjam.
– Kiváló munkát végzett, kedves barátom – dicsérte Philip, miközben
felbontotta a borítékot. Elővette aranyszínű, drótkeretes szemüvegét, amelyet
a nadrágzsebében hordott egy barna, bőrből készült kemény tokban.
Miután figyelmesen elolvasta a levelet, Huongra nézett.
– Készülnöm kell, fiam. Holnapután elutazom.

Amíg Philip, Huong, a sofőr és a segítője berakodta az újabb hónapra

elegendő ellátmányt a konyha mellé épített nagyméretű kamrába, Jim Land a
Rio Blanco hadművelet hírszerző részlege számára felállított sátorban ült.
Csöndben hallgatta az USA Da Nang-i külképviseletének civil hírszerzőjét,
aki pillanatokkal korábban szállt ki egy szürke, jelöletlen helikopterből, ami
most a 263-as magaslat leszállóhelyén várakozott.
– Carlos Hathcock őrmester és John Burke őrvezető perceken belül itt lesz
– jegyezte meg Land. – Úgy gondolom, a legjobb mesterlövészpáros az
országban.
– Ez a küldetés létfontosságú az I. és a II. hadtestnél lévő összes
ügynökünk számára, ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni, százados –
közölte a civil hírszerző. – Ezért kértük meg Walt tábornokot, hogy a legjobb
embereit adja nekünk. Herman Poggemeyer ezredes, Walt G-3-asa azt
mondta, ha van valaki, aki képes teljesíteni ezt a küldetést, azok maguk.
Nem hibázhatunk. És nem lesz második esélyünk.
Land megpillantotta a sátor felé sétáló Hathcockot és Burke-öt, vállukon a
puskájukkal, a hátukon pedig a hátizsákjukkal. Hathcock a bal kezében
cipelte a százados zsákját.
 Land százados visszanézett a civil hírszerzőre, aztán pedig az őrnagyra,
aki félórával korábban magához hívatta a mesterlövész-alakulat parancsnoki
sátrából, ahol egy csoport mesterlövész étkezett.
– Nem fognak hibázni, uram – ígérte Land. – Bármikor rájuk bízom az
életem.
– Örülök, hogy ennyire bízik bennük, százados – jegyezte meg a civil
hírszerző. – Sok ember élete múlik rajtuk.
– Készen állunk az indulásra, uram – jelentette Carlos, ahogy belépett a
sátorba, és átadta Landnek a hátizsákját. – Ellenőrizheti, hogy mindent
bepakoltunk-e, parancsnok.
– Váltás fehérnemű? Zokni, bakancsfűző, borotválkozókészlet?
– Megvan, uram – biccentett Hathcock, miközben a csoport elindult a
sátorból a leszállóhely felé, ahol a szürke helikopter várakozott. – És
bedobtuk még a távcsövét, a tőrkését és egy kis mogyoróvajat, sajtot, John
Wayne kekszet és csípős szószt. Mellesleg már maga is elég sok cuccot
pakolt be.
– Köszönöm – mondta Land. – Ez bőven elég lesz.

– Huong, siess, légy szíves! – szólalt meg az ágya szélén üldögélő Philip,
miközben szorosra húzta bokáig érő, barna bőrbakancsa fűzőjét. – Nem
késhetem le a találkozót az ezredes járőrével. Elég hosszú séta vár rám
pirkadatig.
– Épp most végeztem a csomagolással, uram – válaszolta a fiú.
– A dohányzacskót is megtöltötted, igaz, Huong? – kiáltott oda a fiúnak.
– Ó, igen, uram – felelte Huong. – A pipája mellé tettem, az ajtó melletti
asztalra.
– Köszönöm. – Philip felállt, kiment a nappaliba, ahol megtalálta a pipáját
és a dohányt.
Huong átadott egy puha bőrtáskát, amely két kisméretű füllel és hosszú
szíjjal volt ellátva, s Philip a vállára vetette.
– Két-három napig leszek el, Huong – magyarázta a fiúnak, miközben
kisétált a terasz lépcsőjéhez, ahol megállt, hogy meggyújtsa a pipáját. – Csak
aztán le ne égjen a ház, amíg nem vagyok itt! De ha mégis, arra ügyelj, hogy
annak a két láda bornak ne essen baja!
– Kérem, legyen óvatos, uram! – nézett a fiú a sötétségben eltűnő francia
után.
Metz elindult a házától vezető alig látható, keskeny úton, és élvezte a
pipájában parázsló, frissen meggyújtott dohány édes illatát. Khakinadrágot
és bő, fehér inget viselt. A hátán szalmakalap lógott, melynek karimája a
széleknél több helyen alaposan meg volt tépázva. A kalaphoz tartozott egy
kis fagolyó csúszkával, amit a zsinórján fel tudott húzni az álláig, így
rögzítve a kalapot a fejéhez szeles időben. Azért vitte magával, hogy másnap
megvédje kopaszodó fejét a perzselő naptól.
Ősz és fekete haja bozontos volt, és majdnem a válláig ért. Huong vágta le
hét hónappal korábban. A vietnami tinédzser olyan egyenesen és szögletesen
nyeste le a fürtjeit, hogy Philip sokáig szégyellte levenni a kalapját. A
francia órákon át fésülte és igazgatta a haját a teknőcpáncél fésűjével, illetve
az elefántcsont nyelű borotvájával, mire sikerült úgy megszednie, ahogy
viselni szerette. Megfogadta, hogy többé az életben nem engedi a fiút az
ollójával a feje közelébe.

Carlos és Burke kinézett az egymotoros Huey oldalsó ajtaján. Figyelték,

ahogy a helikopter talpai alatt alig pár lábnyira lévő dzsungel százhatvan
23
csomóval elsuhant. Egyikőjük sem tudta, miért kell lelőniük a fehér embert,
csak annyit tudtak, hogy iszonyatosan fontos megtenni.
– Viszonylag magas, kicsit pocakos, a haja rendezetlen, és ötvenvalahány
éves – ismételte Carlos. – Errefelé nem sok ilyen fickó mászkálhat. Nehéz
lesz elvéteni.
Egy ezredes igazította el őket tegnap egy távoli bázison, valahol nyugaton.
A betonból épített kunyhók és a zuhanyzók mély benyomást tettek a két
tengerészgyalogosra, mert egy éjszakát igazi ágyban és igazi matracon
tölthettek.
– Azt akarják, hogy öljünk meg egy fehér embert – Burke aggodalmasan
vonta össze szemöldökét, ahogy nézte a talpak alatt elsuhanó sötét világot. –
Még csak fegyvert sem fogtam fehér emberre soha.
A rövid utat követően a Huey leszállt egy kis tisztáson, egy magaslat
gerincén túl, majd az enyhe lankán lejutva, keresztül a dzsungelén, egy
keskeny patak mentén a két mesterlövész elért egy helyre, ahonnan át tudtak
lőni az ötszáz yard széles tisztáson, hogy végezhessenek a franciával. A
nevét nem tudták, sem azt, hogy mit követett el, és azt sem, hogy miért
akarta a CIA holtan látni. Csak annyit tudtak, fontos, hogy megöljék.
Nesztelenül feküdtek a dzsungelben, amíg a helikopter el nem távolodott a
fák tetejétől, és a rotorjai zúgása teljesen el nem némult a távolban. Egyikük
sem szólalt meg. Tudták, mi a dolguk, elindultak teljesíteni a küldetésüket.
Egy második helikopter landolt egy magaslat tetején két kilométerre attól
a helytől, ahol a mesterlövészek feküdtek. Jim Land, egy négyfős felderítő
csoport, valamint egy borzas bajszú, tigriscsíkos gyakorlóruhát, álcamintás,
elöl felcsatolt karimájú rangerkalapot viselő CIA-ügynök gyorsan lebaktatott
a magaslat gerincéről, és elrejtőzött néhány szikla és bokor mögött. A fekete
hegyek és fák lassan egyre élesebben és részletesebben kirajzolódtak az
immár világosszürke égbolt alatt. Percekkel később a nap első sugarai
felvillantak a dzsungel fölött.
– Ez a maga embere vagy nagyon jó, vagy elbújt valahol az erdő mélyén.
Semmi jelét nem láttam életnek azóta, hogy pirkad. Vagy jól rejtőzködik,
vagy nincs a helyén – jegyezte meg a CIA-ügynök hűvösen.
– A helyén van – biztosította Land. – Látni fogja, amint a francia elindul
az ösvényen. Az a gazember gyakorlatilag már halott.
– Reménykedjen csak! Máskülönben lesznek páran, akik azt fogják
kívánni, hogy bárcsak ők lennének már halottak.
– Miről beszél maga?
– Ez a francia a Charlie-k profi vallatója. Az egyik legjobb. Azt hiszem,
kicsit fura, tudja, szereti a szadista szexet meg a fiatal fiúkat. Állítólag attól
izgul be a szemétládája, hogy szétbassza az embereket.
– Honnan szedi ezt?
– Higgyen nekem! Ez a szemétláda gonosz ember. A Charlie-k elkapták
pár emberünket, és most fogva tartják őket, amíg a jó öreg Jacques meg nem
érkezik. Mi viszont nem akarjuk, hogy a jó öreg Jacques odaérjen.
– Miért nem mennek oda, és hozzák ki őket? Tudják, hogy hol vannak?
– Nem lehet. A maga embere a megoldás. Neki kell elkapnia a cicát.
Kémek, gondolta Land.

– REMÉLEM, AZ INFORMÁCIÓJA MEGBÍZHATÓ – mondta a Landet és

a két mesterlövészt korábban eligazító ezredes a Da Nangból érkezett CIA-
ügynöknek az ezredes irodájában ülve, miközben nézték, ahogy a nap lassan
felkelt.
– Az emberünk személyesen vitte el az üzenetet a franciának – felelte az
ügynök. – Az egyik legrégebben beépült emberünkről van szó, aki soha nem
hagyott minket cserben. Megbízhat benne.
– A másodpilóta nem jelent problémát, azonban ha megtörik a
koordinátorunkat, a maga ügynökeinek, beleértve ezt a fickót is, aki az
üzenetet kézbesítette, biztosan lőttek – jegyezte meg az ezredes, és a
karórájára pillantott. – Belegondolni sem merek, hogy meddig állnánk a
szarban, ha az a két felderítő nem tudott volna élve elmenekülni. Feltéve,
hogy a többiek mind odavesztek.
 – Remélem, az a tengerészgyalogos tényleg olyan jó lövész, mint
amilyennek mondják – nézett ki az ablakon a CIA-ügynök, és végigtekintett
a felkelő nap narancssárga sugarai által szegélyezett felhőkön. – Ha
elhibázza, csak a légi csapás marad.

Philip az árnyékban állt ott, ahol az alig látható ösvény, amelyen haladt,
kilépett a dzsungelból, és átvágott a hosszú tisztáson. Egészen addig hezitált,
amíg meg nem pillantotta a hét, feketébe öltözött gerillát, akik a hosszú
mező túloldalán vártak rá. Kilépett a napfénybe, és integetett nekik.
– Kiváló időzítés – mondta a francia, amikor meglátta, hogy a kísérője is
kilépett a napfénybe és visszaintegetett neki. A szalmakalapját a karimájánál
fogva a fejére helyezte, a kis fagolyó csúszkát pedig felhúzta egészen az
állához. Újból intett a gerilláknak, miközben elindult előre a tisztáson
átvezető ösvényen.
Madarak énekeltek az erdőben jobbra és balra, és most már mögüle is, a
francia pedig úgy érezte, valószínűleg nem leselkedik rá semmilyen veszély.
A vadon élő állatok hangjának, illetve a madarak énekének a hiánya gyakran
ragadozó jelenlétét jelezte, ami alatt háború idején többnyire embert kellett
érteni.
Egy pillanatra megállt és meggyújtotta a dohányt a pipájában, édes füstöt
szippantva a szájába.
A bőrtáska finoman a bal csípőjének ütődött, ahogy a bajtársai felé
ballagott. A kalabass pipa fejét a tenyerében tartotta, a szárára pedig
ráharapott, s szabad kezével jelezte a többieknek, hogy minden rendben.
Hirtelen valami nagy erővel a francia mellkasába csapódott, közben
hangos dörrenés hallatszott. Látta a saját vérét a levegőbe fröccsenni,
miközben elvágódott. Amikor a háta földet ért, a szemei elkerekedtek. Futni
akart. Próbált levegőt venni. Aztán rádöbbent, hogy a lövés halálosan
megsebesítette. A világa örökre elsötétült.
A puskalövés hangja végigvisszhangzott a magas fű felett, mely a hosszú
tisztást borította, majd a hangot elnyelték a fák. A békés reggelben a
meglepetés erejével hatott a dörrenés, amit a hét katona hallva azonnal földre
vágódott, elrejtőzve a magas fűben. Mozdulatlanul feküdtek, az újabb
lövésre várva.
Aztán kúszni kezdtek és eltávolodtak egymástól legalább ötven láb
távolságra. A vezetőjük óvatosan feltérdelt, nem látott semmit, és nem
hallott semmit. Egyetlen madár sem énekelt, tökéletes csönd volt.
 Aztán hirtelen forgószárnyak hangjára lett figyelmes, amit faágak
recsegése követett. A hang a járőr előtt valamivel több mint ötszáz yardnyira
lévő magaslat oldala felől jött. Azonnal a vállához emelte AK-47-esét, és
meghúzta a ravaszt, lövedékekkel szórva meg a bokrokat és fákat.
Hat bajtársa felállt és tüzelni kezdett, amikor meghallotta a magaslat
gerince mögül közeledő helikopter zúgását. Aztán egy másik Huey is
megjelent a tőlük balra, távolabb lévő magaslat fái fölött, és nagy ívű
fordulót hajtott végre.
A második helikopter géppuskatüzet zúdított a gerillákra, aminek
köszönhetően a vietkongok körül földdarabok és fűcsomók röppentek az ég
felé. Többen visszalőttek a helikopterre, míg a vezetőjük a puskáját arra a
két férfira irányította, akiket a magaslat oldalán pillantott meg, és akik az
első helikopter felé futottak.
Odakiáltott a bajtársainak, hogy páran lőjenek a menekülőkre is, akiknek
zöld álcaruhájukból dús levelű faágak és fűszálak álltak ki.
Miután látta, hogy a lövedékei nem érik el a célpontokat, a járőrt vezető
gerilla magasabbra emelte a puskája csövét, és inkább a helikoptert vette
célba. Két tár lőszert lőtt ki a menekülő férfiakra és a helikopterükre, és
éppen becsattintott egy harmadik, banán alakú tárat a fegyverébe, amikor a
második Huey orra feléjük billent, majd a pilóta fordulóba döntötte a gépet.
Egy tengerészgyalogos hajolt ki kissé bizonytalanul a madárból, súlypontját
a helikopter belseje felé tolva egy .30-as kaliberű M-60-as géppuska mögött,
amelyet hosszú szíjakkal erősített a helikopter ajtajának felső részéhez, és
újból tüzet nyitott a vietkongokra.
A hét férfi fedezék mögé ugrott, amint a helikopter lesüvített a magaslat
oldaláról, majd alacsonyan elhúzott a tisztás fölött a feketébe öltözött
katonák és az első helikopter között, amely ekkor felemelkedett és eltűnt a
magaslat gerince mögött. A férfiak ismét lőni kezdtek, de a második
helikopter megfordult, a magaslat teteje felé lódult, majd odaérve az első
gépet követve eltűnt.
Philip üres tekintettel, tágra nyílt szemmel, kitágult pupillákkal feküdt a
földön. Az íriszei vékony barna vonalakká zsugorodtak a tág,
obszidiánfekete pupillák körül. Az égbolt és a magasban elvonuló felhők
tükörképe elhomályosodott, ahogy a francia könnyei megszáradtak, a szellő
pedig homokszemcséket fújt a szemgolyója immár ragacsos felületére.
A halott emberre hét férfi árnyéka vetődött. Aztán néhány pillanattal
később az árnyékok eltűntek.
 7. Fejezet
A kémközpont
Carlos Hathcock a Quonset kunyhó ajtaja előtti kavicsos járdán
megreccsenő súlyos léptek zajára riadt fel délutáni szendergéséből. Oldalra
fordította a fejét, és megpillantotta Jim Land századost, aki a szúnyogháló
ajtó felé vonszolta magát. Fáradtnak tűnt és koszos volt.
Odakint megállás nélkül repkedtek a helikopterek, súlyos rotorjaikkal
ütemesen, hangosan csapkodva a párás esti levegőt, miközben a háttérben
teherszállító repülőgépek zümmögtek, ahogy a felszállásra felkészülve
felpörgették motorjaikat. A tengerészgyalogos mesterlövész furának találta,
hogy ekkora zajban képes volt meghallani, ahogy egy ember végigsétált a
borsó nagyságú kavicsokon, amelyek az ösvényt borították a kunyhó előtt,
ahol a társával aludt.
Amikor Hathcock és Burke aznap reggel visszatért a légi bázisra, azonnal
lecsapott a Quonset kunyhó mögött kialakított betonblokkokból emelt,
hideg-meleg folyóvízzel kecsegtető zuhanyzók nyújtotta lehetőségre, és
lezuhanyozott. A tiszta, felfrissült duó ezután keresett egy klubszerűséget az
egyik közeli kunyhóban, ahová rendfokozattól és fegyvernemtől függetlenül
bárki beléphetett.
Egy civil kinézetű pilóta, aki khakiszínű pilótaruhát és St. Louis Cardinals
feliratú baseballsapkát viselt, azzal fejezte ki az irántuk érzett háláját, amiért
leszedték a franciát, hogy átadott a két férfinek egy hatos csomag hideg sört,
a gázüzemű, matricákkal telerakott hűtőből, amelynek az ajtajára
ragasztószalaggal erősítették fel a Playboy 1966-os playmate-jének fotóját.
A hűtő egy funérlemezből készített, műanyag munkalappal ellátott bárpult
mellett állt, szintén matricákkal dekorálták ki, többek között a Flying Tigers
Airways és a Dallas Cowboys matricájával.
Délután háromra végeztek a hat doboz sörrel, illetve az egydollárnyi
kredittel, amit a másodpilóta hagyott nekik a flipperben. Mivel a pénzük és a
sörük is elfogyott, visszatértek a Quonset kunyhóban lévő puha ágyaikhoz,
ahol egészen addig aludtak, amíg a kavics recsegése fel nem ébresztette az
őrmestert.
– Uram, zuhanyozzon le odakint, hátul, aztán ezekben az ágyakban
iszonyatosan jót fog aludni – üdvözölte Carlos a századosát álmosan.
Burke a könyökére támaszkodott, és mosolyogva azt mondta:
 – Parancsnok, le kellene költöznünk ide, rengeteg helyük van. Innen az
egész műveleti teret le tudnánk fedni, csak annyit kellene tennünk, hogy
felpattanunk az egyik darálóra. Ledobnának, lelőnénk pár vietkongot,
felszednének minket, aztán meg itt lazítanánk. Mi lehetne ennél jobb?
– Semmi, Burke őrvezető – mosolyodott el Land. – Élvezze ki a
kényelmet, amíg megteheti! Holnap reggel vissza kell indulnom. Maguknak
is indulniuk kell, amint az itteniek végeztek magukkal. Úgyhogy élvezzék ki
a dolgot! Ami engem illet, most én is kiélvezem a zuhanyt és az ágyat.
Carlos megvárta, amíg a századosa eltűnt a kunyhó hátulsó felében, ahol a
tiszt kinézett magának egy ágyat és egy szekrényt. Amint hallotta, ahogy a
szúnyogháló ajtó becsapódott a kunyhó másik végében, Burke-re
mosolygott.
– Ha jól játsszuk ki a lapjainkat, talán összehozhatunk magunknak itt még
pár napot.
– Amikor a parancsnok kimondta, hogy holnap el kell mennie, egyből
hallottam, ahogy az agyában elkezdtek kattogni a fogaskerekek, őrmester –
vigyorgott Burke mosolyogva. – Mit talált ki?
– Ma este visszamegyünk abba a klubba, és meghallgatjuk a fiúkat –
felelte Carlos. – Abban reménykedem, ott lesz pár azok közül a kémek közül
is, és akkor a tudomásukra hozhatjuk, hogy nekünk annyira nem sietős
elmenni, ha esetleg lenne még valami melójuk nekünk. A 263-ason amúgy is
van a parancsnoknak elég mesterlövésze.
– És ráadásként talán kapunk még egy kis ingyen sört – tette hozzá Burke
vigyorogva.
– Van egy olyan érzésem, hogy abban a klubban akkor sem tudnánk
fizetni a piánkért, ha történetesen lenne pénzünk – jegyezte meg Carlos
vidáman.

Jim Land épp elkezdett horkolni, amikor Hathcock megbökte.

– Uram, átmegyünk az egyik szomszéd kunyhóba kipróbálni egy
biliárdasztalt, ha esetleg szüksége lenne ránk később.
Land kába mordulással nyugtázta az őrmester jelentését, aztán gyorsan
ismét álomba szenderült. Valamivel később felébredt, és eszébe jutott, amit
Hathcock mondott.
– Lefogadom, én is kapnék ott egy hideg italt – mormogta Land,
miközben bekötötte a bakancsát, és kisétált. Egy pillanatra megállt
körülnézni. Aztán meghallotta a Beatles Love, Love Me Do-ját az egyik
rozsdás bádogtetős, zöldre festett kunyhóból, három kunyhóval arrébb.
 Amikor belépett, Hathcockot és Burke-öt egy kerek asztalnál találta,
amint éppen két civil ruhás alakkal sörözött és kártyázott a szamárfüles
paklival, amely lapjainak hátoldalán meztelen nők álltak széttárt karokkal és
széttett lábakkal.
– Parancsnok! – kiáltott oda Landnek a bajuszos, rangerkalapos fickó, aki
részt vett a reggeli küldetésben. – Hadd hívjam meg egy italra!
Land elmosolyodott és odament a bárpulthoz, ahol a CIA-ügynök
kinyitotta az öreg Survel hűtőszekrény ajtaját.
– Nevezze meg a mérget, amit meginna, a pénzét pedig tartsa meg! –
mondta a férfi. – Mert itt semmit sem ér.
Carlos felnézett és a századosra mosolygott.
Land megrázta a fejét és visszavigyorgott. Szinte hallotta a gondolataikat:
Látja, mit intéztünk magának?
– Csak egy 7UP-ot kérek – mondta újdonsült barátjának, aki a sörrel teli
hűtő ajtajának támaszkodott, a bajsza végét pedig megpödörte a mutató- és
hüvelykujjával.
– A francba, százados – jegyezte meg a CIA-ügynök. – Azt hittem, a
tengerészgyalogosok mind keménytökű gyerekek.
– Holnap reggel korán kell elrepülnöm innen – magyarázta Land –, és
szükségem lesz az agyamra, hogy megbirkózzak a helyzettel, ami majd ott
vár rám.
– A pilótája valószínűleg segg részegen üldögél a sarokban – feltételezte a
férfi. – Biztos, hogy nem kér egy sört?
Land a fejét csóválta, ahogy elvette a hideg dobozt, melynek oldaláról
folyt a lecsapódott pára. Carlos és Burke felnevetett, ahogy az ellenfeleik az
asztalhoz csapták a lapjaikat.
– A mesterlövészcsapat ismét nyert! – kiáltott fel John Burke, és
feljegyezte az új állást.
A fal mellett felzúgott egy öreg Wurlitzer zenegép – melynek vörös és kék
fényei átszűrődtek a krómozott rács mögül –, ahogy a mechanika kiemelt
egy újabb 45-ös fordulatszámú bakelitet a két sor hanglemez közül. Egy
fiatal, kócos hajú pilóta új számot választott a nyomógombokkal.
Ahogy a háttérben Paul McCartney énekelni kezdte a Yesterdayt, Land
leült egy fotelbe a helyiség túlsó végén, csöndben kortyolgatni kezdte a
hideg üdítőitalt, nézte, ahogy a két embere élvezi, hogy kis időre kiléphetett
a mocsokból és szomorúságból, amit a háború jelentett. A melankolikus
Beatles-szám édes emlékeket ébresztett benne, Ellyre gondolt. Aztán a fiára.
Meg arra, hogy milyen gyorsan elrepült az idő, hogy megérkezett
Okinawáról, és hogy mennyire szeretne már hazamenni. Fél év Okinawán,
aztán hat hónap Vietnamban, ennyiből állt a tengeren túli kiküldetése.
Szerette az itteni embereket és a munkáját is. De a feleségét sokkal jobban
szerette.
Már rég elmúlt tíz óra, de Carlos és Burke még mindig csak nevetett és
kártyázott. Land ezt meglehetősen furcsának találta, mivel mindkét
mesterlövész közismerten korábban feküdt le a többieknél, de sokkal
korábban is kelt fel. Nem volt kedve belegondolni, mi lehet az, de tudta,
hogy a két tengerészgyalogos készül valamire.
– Én megyek aludni – közölte Land a mesterlövészekkel, majd felállt, és
az üres üdítős dobozt egy nagyméretű fém szemeteskonténerbe dobta a bár
túlsó végén.
– Ez egy kétpontos dobás volt! – kiáltott oda Carlos. – Mindjárt megyünk
mi is maga után, uram.
– Ráérnek – szólt vissza Land.
– Nem gond, uram, most már nekünk is aludnunk kell – vetette oda
Hathcock könnyedén. – Az ezredes holnap reggel akar beszélni velünk. Nem
nagy ügy, uram. Semmi olyasmi, ami miatt aggódnia kellene. Természetesen
elmondom magának, ha valami fontos dologról van szó.
Land elmosolyodott. Tudta ő, hogy valamiben mesterkednek, most pedig
azon kezdett morfondírozni, hogy talán mégsem tér vissza olyan sietve.
Kötelességének érezte, hogy az embereivel legyen, amikor találkoznak az
ezredessel. Azonban W. A. Stiles dandártábornok, az X-Ray különítmény
parancsnoka számított Land 263-as magaslatra való pontos visszatérésére,
valamint a jelentésére.
– Elvárom, hogy holnap dél előtt felkeressenek, vagy legalábbis
üzenjenek nekem – mondta a százados, és kisétált az ajtón.
– Igen, uram! Ne aggódjon miattunk, uram. Informálni fogjuk,
parancsnok! – kiáltotta utána Carlos kicsit talán túl vidáman.
Úgy értette Land utasításának azt a részét, hogy „vagy legalábbis
üzenjenek nekem”, hogy a százados a visszatérésük időpontját a
korábbiakhoz képest is lazábban kezeli.
Másnap reggel hét órára Jim Land visszatért a mesterlövészszakaszához a
263-as magaslatra, és felkészült a Stiles tábornoknak tartandó
beszámolójára. Ezalatt Hathcock őrmester és Burke őrvezető egy
tárgyalóasztalnál ült, és három vietnami civil – egy idősebb, kopaszodó,
őszes hajú férfi, egy középkorú nő és egy fiatál, nagyjából a húszas évei
végén járó férfi – felnagyított fotóit nézte. Mindhárman barátságosan
mosolyogtak.
– A hotdogok közül az egyik kém? – kérdezte Carlos a nagy bajuszú
férfitól, aki az ezredestől balra foglalt helyet.
– Ez a három kormányalkalmazott az, akikre a Tan Son Nhut légi
támaszponton dolgozó kémelhárítóink leszűkítették a nyomozást –
világosította fel az ügynök. – Mindhárman olyan posztot látnak el a saigoni
üzemeltetési irodában, amit mi kényesnek tartunk. Nagyjából kéthetente
felutaznak ide, és jelen pillanatban mindhárman Pleikuban vannak
rokonlátogatáson.
Az ezredes félbeszakította.
– Uraim, maguknak nem kell ismerniük túl sok részletet, csak annyit,
hogy úgy véljük, ezek közül a kellemes, barátságos tekintetű emberek közül
valamelyik kém. Azt akarjuk, hogy derítsék ki, melyikük az. Vagy melyik
kettő az. Vagy hogy mindhárman azok.
– Miért nem tudják maguk kideríteni úgy, hogy követik őket? –
érdeklődött Burke.
– Nem követhetjük őket mindenhová – felelte a civil hírszerző. – Emellett
a megfigyelőinknek sikerült ráállniuk az egész trióra. Addig nem fognak
kapcsolatba lépni a másik oldallal, amíg úgy gondolják, hogy megfigyeljük
őket. Ezért olyan helyen kell találkozniuk a vietkong tartótisztjeikkel, ahová
az embereink nem követhetik őket.
Az ezredes előhúzott egy harmonika irattartóból egy negyedik köteg fotót,
és a képeket kiterítette az asztalon.
– Mondjuk, egy ilyen helyen – mutatott az egyik színes légi felvételre,
amelyen egy bevakolt ház volt látható széles terasszal és bádogtetővel.
Majdnem az egész épület zöld álcahálóval volt lefedve.
– Elég, ha csengőt kötnek a cica nyakára – szólalt meg a bajuszos férfi. –
Nem akarjuk, hogy bárkit lelőjenek. Maradjanak észrevétlenek, amikor
odamennek, és akkor is, amint visszajönnek. Mindenáron kerüljék el a
másokkal való találkozást.

Dang Quang Phung meleg teát szürcsölt, közben egy rendkívül vastag
könyvet olvasott egy hotelben Pleiku központjában. Az épület ferdén állt a
nagy saroktelken, üveghomlokzata hatalmas volt és íves. Dang az e fölött, a
második szinten kialakított étteremben ült egy ablaknál, amely a lobbi
födémjére épített, járólappal burkolt teraszra nézett. Onnan, ahol helyet
foglalt, a fiatal vietnami építész rálátott a város jelentős részére, és jól meg
tudta figyelni Pleiku két legfontosabb utcáját, melyek épp a hotel előtt
keresztezték egymást.
Noha mindössze huszonöt éves volt, az elmúlt két esztendőben Dang
tervezte a Tan Son Nhutban épített létesítmények javát. Ez idő alatt a
Franciaországban tanult szakember tanulmányozta azokat a helyeket,
épületeket és bunkereket is, melyekre az üzemeltetési irodából rálátott.
Néha felnézett a könyvéből, és kibámult az utcákra. Odalent egy
rendőrségi dzsipet látott, valamint a dzsiphez tartozó két, fehér sisakos
rendőrt a sarok közelében. Úgy tettek, mintha a kereszteződésen áthaladó
járműveket számolták volna. Ezután a vietkong kém szemügyre vette a két,
rövidre nyírt hajú, sportinget és csőnadrágot viselő amerikait, akik egy
asztalnál ültek, és 333 sört ittak az utca túloldalán lévő bár teraszán. A négy
emberen túl kiszúrt még egy vietnami férfit is, aki az étterem bejáratának
közelében foglalt helyet, a bárral szemközt, és miközben egymás után szívta
a Winston cigarettákat, őt figyelte az újságja mögül. Dang nyugodtan ült, és
csöndben olvasta Marcel Prousttól Az eltűnt idő nyomában vaskos, kemény
kötésű példányát, amit Párizsban vett az államvizsgája előtt.
Ahogy a meleg teát kortyolgatta, a művészetek, az építészet, a francia
irodalom és Ho Si Minh csodálója elgondolkodott Proust mondatán: „Les
seuls vries paradis sont les paradis perdus." Az egyetlen igaz Paradicsom az
elveszett Paradicsom. Ez a mondat volt a kedvence ebből a francia
klasszikusból, a valaha íródott leghosszabb regényből.
Az olyan művek, mint például Proust nagyszerű regénye vagy A
nyomorultak Victor Hugótól fellobbantották benne a szenvedélyt, hogy
harcoljon a szegényeket ért igazságtalanságok ellen, és hogy megpróbáljon
nagyobb rész kihasítani az egyszerű emberek számára a hatalomból és a
vagyonból. Utópisztikus, liberális érzülete Ho Si Minh és Vlagyimir Iljics
Uljanov Lenin pragmatikus idealizmusához vezette. Már kommunistaként
tért haza, aztán meggyőzte a bátyját is, hogy fogadja be ezt a filozófiát.

Miközben Dang a teáját itta, olvasott, és azokat figyelte, akik őt figyelték,

Carlos Hathcock és John Burke egy újabb szürke helikopter széles hátsó
padján ült. Már elmúlt dél.
A helikopterük hirtelen süllyedni kezdett egy gerinc mögött, majd néhány
másodpercre földet is ért, ami elég volt, hogy kiugorjanak a madárból a
vállig érő fűbe. A pilóta sietve délkelet felé fordította a helikopter orrát, és
gyorsított. Még két másik gerincen repült át úgy, hogy azonnal süllyedni
kezdett mögöttük, aztán jó néhány mérfölddel távolabb letette a gépet egy
tisztásra és várt pár percig. Utána a helikopter ismét a levegőbe emelkedett,
kelet felé fordult, majd elindult hazafelé.
A sűrű dzsungelben, mely nagyjából befedte a magaslatot, ahol Burke és
Hathcock kiszállt a helikopterből, Carlos kihajtotta a térképnek azt a részét,
amely azt a helyet ábrázolta, ahová el kellett jutnia, illetve azt a pozíciót,
ahol találkozniuk kellett a helikopterrel, hogy hazarepülhessenek.
– Ez már biztos, hogy Kambodzsa – közölte Burke-kel. – Túlságosan
messzire kerültünk Pleikutól, és nincs ezen a térképen semmi, ami
ismerősnek tűnne.
– Meg kell mondanom magának, Hathcock őrmester, hogy nekem ez az
egész annyira fura – vallotta be Burke. – Elmondta Land századosnak?
– Erről nem beszéltem neki – rázta a fejét Carlos. – De ha akartam volna
sem tehettem volna meg. A küldetés titkos. A parancsnok csak annyit tud,
hogy kicsit ott maradtunk lazítani és feltöltődni.
– Szóval akkor csak az ezredes és az a CIA-s fickó tud róla, hogy itt
vagyunk? – kérdezte Burke.
– Amennyire tudom, igen. Meg a két pilóta, aki kitett minket – tette
hozzá.
– A parancsnok tutira pipa lesz, ha itt bajba keveredünk –
aggodalmaskodott Burke.
– Tudja, hogy ez nem fog megtörténni – válaszolta Carlos szigorúan. –
Ezeknek a hamburgereknek nincs elég eszük, hogy elkapjanak minket.
Aztán Burke-re nézett és elvigyorodott.
– De nem fogunk kockáztatni sem.
A két mesterlövész csöndben belopakodott a dzsungelbe. Azt tervezték,
hogy olyan tíz kilométert fognak megtenni a következő hegyen át, aztán fel a
következő gerincre, ahonnan feltűnés nélkül, nagy távolságból tudják majd
szemmel tartani a bevakolt házat.

Dang becsukta vaskos könyvét, majd becsúsztatta bőr hátitáskájába, mely

addig a padlón hevert a széke mellett.
Amikor kilépett az ajtón, és elindult lefelé a lépcsőn a hotel lobbija felé, a
láncdohányos férfi összehajtotta az újságját. A fiatal építész bemászott egy
kerékpártaxiba, mely a hotel bejárata előtt parkolt, majd elmagyarázta a
„sofőrnek”, hogyan kell eljutni az apja házához.
A taxis pedálozni kezdett, és a háromkerekű, kerékpármeghajtású,
riksaszerű utasüléssel ellátott jármű lassan eltávolodott a hoteltől, Dang
pedig az utca túloldalán üldögélő amerikaiakra pillantott. A két férfi
nyugodtan felhajtotta a sörét, aztán felálltak az utca melletti asztaltól,
nézegették a kirakatokat, miközben lassan abba az irányba ballagtak, amerre
Dang is tartott.
A rendőrségi dzsip is mozgásba lendült, majd a hotel előtt balra fordult.
Egy másik rendőrségi dzsip hajtott el Dang mellett, miközben a város határa
felé robogott, ahol a családja egy kis darab földet művelt immáron három
generáció óta. Úgy volt, hogy az apjuk halála után Dang bátyja kapja meg a
birtokot.
Azért döntött úgy, hogy kerékpártaxival megy haza, hogy a ráállított
emberek ne veszítsék el szem elől. Azt akarta, hogy csak vele
foglalkozzanak, különösen másnap, amikor majd visszatér a hotelbe, és
megvárja, amíg a bátyja beül az apjuk öreg Land Roverébe, és észak felé
indul a 14-es főúton Kontum felé, aztán pedig nyugat felé fordul, arra a
göröngyös, elhagyatott útra, amely áthalad a Ya Krong Bolah folyón, majd
áthajt Plei Nongon, végül pedig északnyugat felé veszi az irányt, hogy aztán
nyolc kilométert megtéve egy alig látható ösvényen elérjen a bevakolt
házhoz.
Ott majd átadja a négy tekercs filmet, melyeken a Tan Son Nhut légi
támaszponton és a körülötte épített új létesítmények és védelmi objektumok
részletes alaprajzai voltak. Amíg ott tartózkodik, a bátyja felvesz egy ládát
24
tele sárkánygyümölccsel , ezzel a zamatos finomsággal, amely nagy
mennyiségben a Pleikutól nyugatra és délre emelkedő, erdősített hegyek
oldalában nőtt. Amióta a háború elkezdődött, nem termett meg ez a
gyümölcs. Most már csak Kambodzsa keleti régióiból lehetett beszerezni a
sárkánygyümölcsöt, ahol a háború és a lombtalanító szerek nem
pusztíthatták el a törékeny növényeket, melyek a gyümölcsöt hozták.
A Vietnam nyugati részén élő emberek szentnek tartották a
sárkánygyümölcsöt. Úgy hitték, csak ott terem, ahol béke és boldogság
honol. Ha a növények nem hoznak termést, az azt jelenti, hogy eljött a
25
gonosz ideje.
Az éj leszállt, Dang pedig az apjával, az anyjával, a bátyjával és a húgával
ült, és régi fényképeket nézegetett. Az apjának különösképpen az a portré
tetszett, amit Dang a húgáról készített. Akkor fotózta le, miután hazajött
Párizsból, a kislány pedig beiratkozott a pleikui katolikus gimnáziumba. A
fehér audsai26, amit viselt, és hosszú, fekete, egyenes haja, mely majdnem a
derekáig ért, illetve sima, keskeny arca és nagy, fekete szeme angyali
ártatlanságot kölcsönzött neki.
Dang felpillantott a fotóból, és a húgára mosolygott, aki most négy
hónapos babáját tartotta a kebléhez. Aztán a bátyjára nézett, akit rendkívül
szeretett, és arra gondolt, amit másnap kell majd véghezvinnie. Hatalmas
kockázatot vállalt. És óriási veszélybe sodorta az apját, az anyját, a húgát és
csecsemőkorú unokaöccsét. Olyan emberek figyelték őket, akiket még csak
nem is ismertek. De leginkább Dang volt az, akiről le nem vették a
szemüket. És ő pontosan ebből készült előnyt kovácsolni.

Amíg Dang a családjával ült, tigrisüvöltés visszhangzott valahonnan a

völgyből, éppen az alól a gerinc alól, ahol a két mesterlövész lapult. A
nagymacska hangja elég messziről jött, hogy ne jelentsen rájuk nézve
különösebb veszélyt, ahhoz mégis elég közelről, hogy hallhassák és
aggódjanak. Némán feküdtek, és füleltek. Talán a párját hívta. Talán elejtett
valami vadat, és azt ünnepelte. De valószínűbbnek tartották, hogy
figyelmeztetni akart mindenkit, aki ma éjjel át akart kelni a völgyön, hogy jó
lesz, ha vigyáz magára.
Az elülső ablakok és a széles terasz a házban égő olajlámpák halvány,
narancssárga fényében úsztak, így Hathcock és Burke tisztán látta a tucat
mezítlábas, sötét ruhás vietkong gerillát, ahogy ott guggoltak, beszélgettek
és ettek. A mesterlövészek olyan közel voltak hozzájuk, hogy hallották a
férfiak szavát. Egy fekete kutya rohangált az elülső kertben, és megállás
nélkül ugatott.
Tudja, hogy itt vagyunk, gondolta Carlos. Valószínűleg érzi a szagunkat
Ha idejön vadászni, kénytelenek leszünk elintézni egy K-Bar tőrrel. Nem
szívesen ölök kutyát, de ez az állat holnap biztosan a nyársaikon végzi.
Az egyik férfi az állathoz vágott egy szandált, és ráripakodott. Nem kellett
hozzá tolmács, hogy az ember tudja, az ugatása idegesítette a férfiakat. Egy
idős nő szaladt ki az udvarra, megragadta a kutyát a grabancánál, majd egy
rövid kötelet hurkolt a nyakára. Aztán eltűnt vele a ház mögött, az ugatás
pedig abbamaradt.
A tigris újból felüvöltött. Erre a teraszon mondtak valamit az emberek.
Istennek hála ezért a tigrisért, gondolta Carlos.
Burke a kezére hajtotta a fejét és behunyta a szemét. Négy óra múlva
kellett leváltania az őrmestert.
 Könnyű köd szállt fel a talajból odalent a völgyben, kísérteties leplet
borítva a pirkadat előtti világra. John Burke megbökte a sarkával
Hathcockot.
Carlos lassan felemelte a fejét, és megpillantotta a fekete inget és fekete
nadrágot viselő gerillákat – akik gumiabroncsból készített szandált hordtak
–, ahogy puskával a kezükben megindultak a ködön át. A tizenkét katona
olyan ösvényen lopakodott, amelyik alig ötvenlábnyira haladt el onnan, ahol
elbújtak. A vietkong járőr minden tagja egy-egy nagy csomagot cipelt a
hátára szíjazva.
Ezek nem csupán valami rövid járőrözésre mennek, gondolta Carlos. Kelet
felé tartanak. El kell intéznünk őket, amint itt végeztünk.
A gerillák olyan közel mentek el mellette, hogy érezte a testszagukat, amit
a könnyű szellő fújt feléjük. Ahogy figyelte a sötét alakokat lassan
ellopakodni, a fejében egyre csak az a Beatles-szám szólt, amit a fiatal pilóta
választott újra meg újra a zenegépen.
Milyen ironikus, gondolta.
Tudta, hogy mindig emlékezni fog erre a pillanatra, amikor a fekete ruhás
ellenség ilyen közel ment el mellette. A Baby’s in Black hirtelen új értelmet
nyert.

Pár perccel múlt kilenc, amikor Dang bemászott a Land Roverbe, a bátyja
pedig elvitte a hotelhez. Még korábban megbeszélt egy találkozót egy
barátjával, akit az általános iskolából ismert, és aki most már a Vietnami
Köztársasági Hadsereg tüzér századosaként szolgált.
Meg akarta mutatni az embereket, akik őt figyelték, és meg akarta
kérdezni a barátjától, hogy nem tudná-e kideríteni, miért teszik ezt. Arra
készült, meggyőzi, milyen hűséges és igyekvő szolgája a köztársaságnak. Az
ég szerelmére, hát miért figyelik éppen őt? Mit tett, amivel kiérdemelte a
gyanakvásukat? Hiszen csak egy egyszerű építész.
Dang Quang Phung megölelte a barátját, aki egyenruhában várt rá a
sarkon, a szálloda előtt. Az ügynököket ugyan még nem látta sehol, de tudta,
hogy ott vannak a közelben, és figyelik, ahogy üdvözli régi iskolatársát.

John Burke a karórájára nézett. Pont déli tizenkét óra volt.

Mindketten hallották a dzsipszerű járművet, amely kínlódó motorral
kapaszkodott fel a sziklás úton a gerinc alacsonyabban fekvő részéhez, ahol
most feküdtek. Carlos ütközésig balra fordította a puskáját, hogy
megnézhesse, mi közeledik.
 Egy sötétzöld, négykerék-meghajtású furgon szögletes orra bukkant ki a
gerinc mögül, majd előrebillent, bele egy nagy kövekkel teli, kiszáradt
vízmosásba, alaposan a kövekhez vágva az első lökhárítót, aztán az egész
jármű meglódult előre. Négy férfit látott a járműben, akik egymásnak
ütődtek, ahogy a furgon lefelé kínlódott ott, ahol valaha út lehetett, de amely
már inkább kőfejtőre hasonlított.
Visszatartotta a nevetést, ami kitörni készült belőle.
Az összes hamburgernek megzúzódott a veséje, gondolta. Lefogadom,
hogy most azt kívánják, bárcsak mehetnének gyalog!
Ahogy a jármű közeledett, John Burke ráirányította a megfigyelő
távcsövet, és négy férfit pillantott meg, akik sárgásbarna egyenruhát viseltek
vörös váll-lapos zubbonnyal. A vörös váll-lapokon aranyszínű rendfokozati
jelzéseket látott.
– Négy vietkong csapattiszt – állapította meg, majd Hathcockra nézett.
– Valami hadnagyok vagy századosok lehetnek – suttogta Carlos, Burke
pedig bólintott.
Amikor a furgon végre megállt a ház előtt, a négy tiszt kiszállt. Rögtön
kinyújtóztatták a lábukat és karjukat, jót nevettek, ahogy körben állva
dörzsölték a combjukat, hogy újra felpezsdüljön benne a vérkeringés.
Ezek a bohócok úgy viselkednek, mintha otthon lennének, tűnődött Carlos.
Annyi biztos, hogy olyan helyen lehetünk, ahol úgy gondolják, nincs mitől
tartaniuk. Szerintem mélyen a kambodzsai határ mögött
Kicsit aggódott amiatt, amit Burke korábban mondott, hogy kik tudnak
arról, hogy ott vannak.
Feltéve, hogy biztonságban hazaérünk, és nem követünk el semmi hibát,
szépen visszatérünk oda, ahová tartozunk, döntötte el magában.
Majdnem egy óra telt el, amikor a mesterlövészek meghallották egy másik
jármű hangját, amely szintén a sziklás úton igyekezett felkapaszkodni. Pár
perccel később egy barna Land Rover orra jelent meg a gerinc mögül, majd
nagy csattanással a kiszáradt vízfolyás köveinek csapódott. Az
összkerékhajtású járműben egy férfi ült.
– Bingó! – suttogta Carlos, ahogy a dzsip lefelé zötykölődött a lejtőn,
majd kisvártatva leparkolt a ház előtt.
Ezzel a nő és az öreg fickó ki is van zárva, gondolta Carlos.
Aztán Burke-re pillantott, aki az eseményeket a megfigyelő távcsövön
keresztül figyelte, ami a Hathcock puskájára szerelt távcsőnél kétszer
erősebb nagyítással rendelkezett. Az őrmester a társa arckifejezését
tanulmányozta, ami megerősítette a gyanúját. Ez a férfi a három gyanúsított
egyike volt.
Fiatal volt, talán a húszas évei végén járt, de vékony testalkatú, az arca
pedig keskeny volt. Teljesen máshogy nézett ki, mint az a kerek arcú, köpcös
fiatalember, akinek a fotóját eléjük tették.
Csak az időnket pocsékoltuk itt, bosszankodott Carlos, miközben a férfi
eltűnt a házban.
Tíz perccel később a férfi kisétált a bejárati ajtón, kezében egy
kartondobozzal. Meghajolt a négy tiszt előtt, ők pedig visszaintettek neki.
Pár pillanattal később a barna Land Rover felzötykölődött a köves úton,
aztán eltűnt a gerinc mögött.
A négy tiszt bement a házba, így Carlos úgy döntött, hogy vár.

Dang meghívta a barátját még egy pohár Johnnie Walker Red Label
whiskyre. A két pultoslány csatlakozott a fiatalemberekhez, és lassan
kortyolgatták a saját, többnyire vízből álló koktéljukat, s közben igyekeztek
kellemesen elszórakoztatni a kuncsaftjaikat, hogy a lehető legtöbb ötszáz
piaszteres bankjegyet tudják kivarázsolni a civil úriember tárcájából, ahol
tekintélyes köteg pénz lapult.
Miközben a két férfi a whiskyjét szürcsölte, Dang a szeme sarkából a
karórájára nézett. Még félóra, és utána már bizonyos lehet benne, hogy a
bátyjának elég időt adott a hazatérésre. Egy nő és egy férfi figyelte őket az
utca túloldalán lévő bárból, ők maguk pedig a hotel bárjában üldögéltek.
Odakint most is egy rendőrségi dzsip várakozott.
Az ügynökök leginkább a bőr hátizsákja iránt érdeklődtek, amelyben a
Proust-regényt tartotta.
Dang megmutatta a barátjának a rendőrségi dzsipet, valamint egy férfit a
hotelben, illetve a bárban ülő párt. A barátja nem igazán akart hinni neki, de
aztán a fiatal építész megkérte, hogy sétáljon vele három háztömbnyit, aztán
menjenek vissza a hotelhez, majd az utca túloldalán lévő bárhoz. A séta alatt
az ügynökök végig rajtuk tartották a szemüket.
– Szerintem menjünk apám házába – javasolta Dang. Tudta, hogy a
barátja tiltakozni fog, és arra kéri, hogy menjen vele a lakására, és igyanak
meg még pár pohárral.
– Taxival elviszlek a lakásodhoz – közölte a fiatal vietnami tiszttel –, de
csak azért, hogy biztonságban hazaérj. Nekem vacsora előtt vissza kell
érnem apám házába. De ha akarsz, jöhetsz velem, szívesen látunk. A család
nagyon örülne, ha elmesélnéd, hogyan veritek meg a rohadt kommunistákat.
 A VKH tüzérszázados még egyszer fontolóra vette az ajánlatot. Azóta
hiányzott neki a házi koszt, hogy a szülei Na Trangba költöztek, ahol
nagyobb biztonságban érezték magukat. Viszont szinte egész nap ivott, és
nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni Dang családját a részegségével.
– Mindketten többet ittunk a kelleténél – közölte barátjával. – Ha akarsz,
eljöhetsz hozzám, ott megiszunk még pár pohárral, aztán ott is alhatsz
nálam. Talán még ezek a szép hölgyek is csatlakoznak hozzánk.
Dang elmosolyodott. Elmehetne. De előtte mindenképpen szólnia kellene
az apjának.
– Elmegyünk apám házába, és elmondjuk, hogy terveink vannak, és
valószínűleg nálad töltöm az éjszakát – javasolta Dang, és a százados vállára
tette a karját. – Biztos vagyok benne, hogy a hölgyek megvárnak minket.
– Jó, de én nem szállók ki a taxiból – válaszolta a tiszt.
27
– Rendben – egyezett bele Dang Quang Phung . – Csak pár szót váltok
vele. Lehet, hogy a bátyám is velünk tart.
Hosszú árnyékok mosódtak bele a kora esti szürkeségbe, ahogy a két barát
leintett egy taxit.

Ez alatt a négy észak-vietnami tiszt ismét a furgonban zötykölődött, lassan

átkeltek a sziklás gerincen, és eltűntek Hathcock és Burke szeme elől.
– Ez a fickó volt a kémünk – suttogta Carlos Burke fülébe. – Az
ezredesnek nem fog tetszeni a hír, de ez minden, amit elmondhatunk neki.
Szerintem nem maradt lent más, csak az a vénasszony. Úgyhogy a műsornak
vége.
A két mesterlövész az éjszaka leple alatt óvatosan lelopózott a gerinc
túloldalán, majd átkelt a völgyön, aztán pedig a következő hegyen. A hegy
lábánál egy keskeny patak csörgedezett és mosta ki a talajt a magas fák alól,
melyek a partján nőttek.
Éppen sikerült kitapogatniuk egy helyet, ahol a patak által kimosott
meredek part kicsit megtört, lankásabbá vált, és így lehetővé tette, hogy
anélkül kelhessenek át a vízmosáson, hogy tízlábnyit kelljen ugraniuk a
patakig, amikor hirtelen lépéseket hallottak odafentről, amitől azonnal
mozdulatlanná dermedtek.
– Ó, igen, a mi fekete ruhás barátaink – suttogta Carlos Burke fülébe. Az
őrvezető bólintott, és egy fára mutatott, pont előttük. A gyökérzetének fele a
patakpart fölé nyúlt, és nemcsak kapaszkodóként szolgált a leereszkedéshez,
de kiváló búvóhelyet is nyújtott.
 Kígyók és skorpiók, iszonyodott Hathcock, miközben lecsúsztak a
gyökereken. Valószínűleg hemzseg tőlük ez a hely. Biztos, hogy a gyökerek
között rengeteg undorító lény lapul.
Alig tízyardnyira tőlük a tizenkét vietkong közül az első lecsúszott a
patakpart megtört, lankásabb részén, majd nagyot csobbant a vízben. Fölötte
egy férfi elfojtotta a nevetését. Egy másik gerilla suttogott valamit a
többieknek, aztán a következő katona is lecsúszott a patakhoz.
John és Carlos felhúzta magát a gyökérzet közepébe, oda, ahonnan a
gyökerek a törzsből elindultak, és óriás lajhárok gyanánt lógtak az egymásba
gabalyodó gyökerek, rothadó növénydarabok és sárcsomók között. Hangyák
és mindenféle „harapós” rovarok kezdték ellepni a két férfit, akik az
életükért lógtak, ahogy kézzel-lábbal próbáltak fent maradni a gyökereken.
Alattuk tízlábnyira a víz kidőlt fák törzsén és kövek között csobogott át,
melyek valaha odafent hevertek a fa tövénél. Áradáskor a víz kimosta a
talajt, így a nehéz tereptárgyak most összevissza hevertek a patakmederben.
Tudták, ha valamelyikük leesik, egészen biztosan „karóba” húzza magát, de
minimum összetöri kezét-lábát. Csak egy módon lehetett onnan szabadulni:
fölfelé.
Carlos érezte, hogy a karizmai remegni kezdenek, míg a vietkongok
lassan, egyesével csúsztak le a patakhoz. A hátizsákja belevágott a vállába,
és azért fohászkodott Istenhez, hogy sürgesse meg egy kicsit a katonákat.
Egyenként számolta a mély patakmeder túlsó partján megjelenő
sziluetteket. Látta a hátukon a zsákokat, és szentül hitte, hogy ez a tizenkét
férfi ugyanaz a tucat volt, akit Burke-kel látott aznap reggel a házból
kisétálni.
Miután a tizenkettedik gerilla is eltűnt, a mesterlövészek vártak még egy
keveset – ami örökkévalóságnak tűnt –, hogy meggyőződjenek róla, senki
nem követte a járőrt. Aztán, mint pókok a plafonon, visszamásztak a
gyökereken, majd kimerészkedtek hevenyészett rejtekhelyükről.
Odafent zaklatott arckifejezéssel néztek egymásra, aztán hirtelen úgy
érezték, hogy nevetniük kell, de visszatartották. Burke befogta a száját és a
szemét.
Soha többé, gondolta.

A két, rejtekhelyén szundikáló mesterlövészt a reggeli levegőt ütemesen

csapkodó helikopter-rotorlapátok zaja riasztotta fel. Tekintélyes távolságra
vackolták be magukat a tisztástól, ahol helikopterükkel kellett randevúzniuk.
Előrébb kúsztak egy olyan helyre, ahonnan a Huey-hoz tudnak majd
sprintelni, amint a helikoptertalpak földet érnek, de még úgy is csak
másodperceik lesznek, hogy beugorjanak a nyitott ajtón. Hirtelen szorongás
lett úrrá a pároson, amikor a hátuk mögött valahol ágak reccsentek és
lépések dobbantak a talajon.
Jönnek üdvözölni a darálónkat, fészkelődött Carlos, miközben fedezék
után nézett. De nem talált. Burke-re pillantott, és azt suttogta:
– Induljunk!
Futásnak eredtek a tisztás felé, éppen akkor, amikor a helikopter
megjelent a fák fölött, majd sietve leereszkedett az aprócska mezőre.
Odabent a fedélzeti tiszthelyettes integetett a két mesterlövésznek, hogy
siessenek. Ugyanebben a pillanatban lövedékek röppentek el a fülük mellett
és hasítottak keresztül a derékig érő füvön.
Jó néhány lövedék áthatolt a helikopter plexiüvegén, pont a pilóták orra
előtt, Carlos pedig már látta is, ahogy a daráló előrebillent, megemelve a
talpai végét.
Ahogy felemelkedett a fűből, beugrottak az ajtón, majd az ülések lábába
és szíjakba kapaszkodtak, miközben a madár felemelkedett. Csak a fejüket,
karjukat és vállukat lehetett látni bentről. A magányos fedélzeti tiszthelyettes
megragadta a hátizsákjuk szíját és a zubbonyukat, és annál fogva húzta őket
befelé, miközben Hathcock és Burke rúgkapálva, vergődve próbált beljebb
csúszni a gép fémpadlóján.
– Megint sikerült átverni a Kaszást – mondta Carlos felvont
szemöldökkel, hátha így sikerül mosolyt csalnia Burke arcára, miután végre
beküzdötték magukat a helikopterbe.
A bogarak jól összecsíptek, úgy kellett minket behúzni a darálóba, az
egyenruhánk szétszakadt. Az egész átkozott vietkong hadsereg a
nyomunkban volt, és mindennel lőttek ránk, amijük csak volt. Igen, azt
hiszem, sikerült átvernünk a Kaszást – felelte Burke, és a társára vigyorgott.
– De csak hajszálon múlott.

8. Fejezet
Fehér Tollra vadászva
Délután volt, amikor a szürke helikopter leszállt a 263-as magaslaton, a
mesterlövészek pedig kiszökkentek belőle. Még korábban találkoztak az
ezredessel és a hírszerző ügynökkel, és közölték velük, hogy láttak egy férfit
vietkong tisztekkel találkozni, de az a fotókon mutatott személyek közül
senkire sem hasonlított.
A Land Rover említése valamelyest előbbre vitte a hírszerzőket, de nem
túlságosan. Sok ilyen autót használtak az országban, főleg a Pleikutól délre
és nyugatra elterülő vad térségben. A legtöbb autót a britek és a franciák
által hátrahagyott járművek darabjaiból rakták össze úgy, ahogy azt Dang
családja is tette Pleikuban. Szinte mindegyik barna volt vagy zöld.
– Épp ideje volt – jelentette be Wilson tűzvezér, amint meglátta
Hathcockot és Burke-öt belépni a sátorba, ahol egy kisméretű tábori íróasztal
mögött ült. – A két tékozló mesterlövész végre visszatért az akolba.
Végignézett a két férfi koszos arcán, szakadt egyenruháján és fáradt, sajgó
testén.
– Ahogy elnézem, maguk ennél több szabadságot már nem bírnának ki.
Valószínűleg jobb is, hogy visszajöttek ide, ahol nyugodtan dolgozhatnak és
kedvükre pihenhetnek. Talán nem ártana, ha szereznének egy rongyot meg
28
egy vödröt, aztán elmennének a „vízibikához” , és lemosnának egy-két réteg
mocskot magukról. És az sem ártana, ha átöltöznének valami
szalonképesebb gyakorlóruhába, mielőtt a parancsnok visszatérne.
Tíz perccel később a két tengerészgyalogos már zuhanyzópapucsban állt,
és hideg, szappanos vizet fröcskölt magára, lemosva az előző nap és éjszaka
mocskát. Megszámlálhatatlanul sok vörös csípés borította őket.
– Mintha bárányhimlősök lennénk – jegyezte meg Burke, és finoman
megdörzsölte a bőrét a mosdóronggyal. – Csak kellene rá tenni valamit,
nem?
– A nagyanyám gyerekkoromban sütőport szórt a hangya- meg a
bolhacsípéseimre – jutott eszébe Carlosnak. – Fogalmam nincs, hol
találhatnánk ilyesmit errefelé.
– Nem gond, ha beugrók a dokihoz a gyengélkedőre? – javasolta Burke. –
Biztos van valamije, amivel bekenhetnénk. Nem örülnék, ha valami bajom
lenne ezektől a csípésektől.
Hathcock elgondolkodott, milyen veszélyes a harctéren kezeletlen
csípésekkel vagy nyílt sebekkel mászkálni. Látott errefelé pár csúnyán
elfertőződött sebet. Még egy ártatlannak tűnő csípés is nagyon komollyá tud
válni és harcképtelenné tudja tenni az embert. A tengerészgyalogosokat
felelősségre vonhatták, sőt akár hadbíróság elé is állíthatták, ha kiderült,
hogy nem ügyeltek a testi épségükre.
 Carlosnak az is eszébe jutott, hogy Hawaiin a házi lövészversenyen
résztvevő vetélytársai közül páran elaludtak napozás közben, a
felelőtlenségük miatt felhólyagosodott a bőrük és napszúrást is kaptak.
Nemcsak kizárták őket a csapatból, de megvonták tőlük egyhavi fizetésüket,
plusz száz dollár büntetést is kellett fizetniük.
– Bármit is ad – Carlos óvatosan megmosta a megszámlálhatatlanul sok
csípését –, kérjen belőle kettőt!

Pár száz mérföldnyire onnan, ahol a két mesterlövész mosakodott, Tran

Van Tra tábornok, a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg főparancsnoka egy
zsámolyon ült egy föld alatti parancsnoki komplexumban, Saigontól
északnyugatra. Tran volt a Vietkong erők főparancsnoka az egész vietnami
háború alatt, illetve a háború 1975-ös befejezése után is. A tábornok
egyenrangúnak számított Van Tien Dung tábornokkal, az Észak-vietnami
Hadsereg főparancsnokával, és csak Vo Nguyen Giap tábornok, a
Kommunista Erők főparancsnoka és persze Ho Si Minh elnök állt fölötte. A
háború befejezését követően Tran tábornok vezette a vietnami erőket
Kambodzsába, és verte le a Vörös Khmereket, miután azok betörtek
Vietnamba.
A középkorú férfi megtörölte drótkeretes szemüvegét a zsebkendőjével, és
próbálta kordában tartani dühét, amit akkor érzett, amikor a vezérkari főnöke
ismertette az általa csak a „francia ellen elkövetett orvgyilkosság”-nak
titulált akció részleteit.
Tran tábornok a fülére akasztotta a szemüvege szárait, majd a szemüveget
megigazította az orrnyergén. A zsebkendőjével megtörölte a fejét, és
felitatott némi verejtéket ritkuló őszesfekete hajáról, melyet hátrafésülve
viselt. A köpcös, öt láb és négy hüvelyk magas férfi csöndben ült a
petróleumlámpa halvány, narancssárga fényében, és azon tűnődött, amit az
ezredes mondott neki.
– Maga szerint ez a két orvlövész ugyanaz a két amerikai volt, akit az
embereink beazonosítottak a Da Nang-i és a Chu Lai-i harcmezőn? –
kérdezte Tran tábornok az ezredestől.
– Ba ezredes biztos benne, és én is úgy gondolom – bólintott a vezérkari
főnök. – Három másik összecsapásból ismert rájuk. Emellett az egyik fehér
tollat visel a kalapján, mint a Da Nang-i és Chu Lai-i orvlövész.
– Ez a szakasznyi mesterlövész most már komoly problémát jelent –
mondta Tran tábornok. – Nemcsak akadályozzák a műveleteinket és
tönkreteszik a harci morált, de sikerült lyukat ütniük a biztonsági falunkon,
és megölniük több kulcsfontosságú vezetőnket. Ez a két orvlövész különösen
sok gondot okoz. A Da Nang-i hírszerzőink szerint maguk tartóztatták fel és
semmisítették meg a hadsereg reguláris századát pár hete a Ca De Song
völgyében, a Dong Den-hegy lábánál.
– Nehezen tudom elhinni, hogy pusztán két ember ilyen győzelemre
lehetett képes – jegyezte meg az ezredes. – Majdnem háromszáz katona és
tiszt halt meg ott. Sokak halálát a tüzérségi zárótűz okozta, de jelentős
számban estek el közvetlen puskalövéstől is.
– Az amerikaiak azt állítják, csak ez a két ember tette – erősködött Tran
tábornok. – Az, hogy ez igaz-e, lényegtelen, az számít, milyen romboló
hatással van a harci morálra. Sok katonánk hallotta ezt a történetet, és elhitte.
Ez a fickó, aki a fehér tollat viseli, a legjobb vezetőink és katonáink közül
szedett áldozatokat. Történtek lépések a probléma megoldása érdekében?
– Konkrét lépéseket nem tettük, tábornok úr – felelte az ezredes.
– Azt akarom, hogy ez a dolog prioritást kapjon – jelentette ki Tran
tábornok. – Azt akarom, hogy jelentkezzen nálam annak a körzetnek a
parancsnoka, hogy megvitassam vele a probléma megoldására kidolgozott
javaslatait.
Miután az ezredes távozott a tábornok kisméretű föld alatti szobájából,
Tran Van Tra tábornok nagyot csapott az agyagfalra, miközben végignézett a
térképen, mely a Dél-Vietnamban harcoló fő haderői eloszlását mutatta.
Aggodalommal töltötte el az Apacs halála. És bár a franciát nem igazán
tisztelte, csak hírből ismerte, és nem különösebben gyászolta meg, azért a
halálát mégis aggasztónak találta. Philipet az egyik legjobb harctéri
parancsnoka, Ba ezredes védte. De ezek a mesterlövészek nemcsak
átjutottak a biztonsági hálóján, de meg is ölték a franciát, méghozzá ennek a
nagyra becsült katonai vezetőnek a jelenlétében.

Pár nap telt el azóta, hogy Hathcock és Burke visszatért kambodzsai

hírszerző kalandjukból. Mivel egyik mesterlövésznek sem szóltak a dolog
miatt, Carlos arra a következtetésre jutott, hogy Wilson tűzvezér
valószínűleg nem mondta el sem Land századosnak, sem másnak, milyen
viharvert állapotban tértek vissza a szolgálati helyükre. Wilson azóta sem
kérdezett semmit a küldetésükkel kapcsolatban. Mindenki úgy volt a
dologgal, hogy eltöltöttek még két nap szabadságot odalent délen, és ennyi.
Carlos és John pedig tökéletesen meg volt elégedve ezzel.
Két nappal hálaadás után véget ért a Rio Blanco hadművelet. Miközben
Jim Land a mesterlövészek zömével visszatért az 55-ös magaslatra, Burke-öt
és még három társát otthagyta Hathcock őrmesterrel, hogy támogassák a
263-as magaslaton maradt egységeket, ha az ellenséges csapatok utánpótlást
kapnának.
– Carlos – a százados egyenesen Hathcock szemébe nézett – elvárom
magától, hogy rendesen felügyelje az embereit, és ne keveredjen olyan
vadászatba, ami elterelhetné a figyelmét a legfontosabb feladatairól.
Kétnaponta jelentést fog nekem küldeni.
Hathcock teljesítette a századosa parancsát, legalábbis az első négy
napban. Aztán felgyorsultak az események, és a rá bízott két teamnek a nap
huszonnégy órájában volt feladata. Carlos alig aludt. Amikor éppen egy
mesterlövészt sem tudott adni valamelyik egységnek, maga vállalta el a
küldetést.
A két hét, amíg a mesterlövészeknek szüntelenül bevetésre kellett
menniük, nyomot hagyott az embereken. Még Burke is úgy festett, mint egy
két lábon járó madárijesztő. A szemük teljesen beesett, a tekintetük üressé
vált. Az ajkuk lefittyedt, a szájuk állandóan nyitva volt. Az arccsontjukon és
a szemük sarkában hosszú ráncok éktelenkedtek. Pár hónappal korábban
még kölykökként érkeztek meg, most viszont úgy néztek ki, mint az öreg
emberek.
– Vissza kell vinnie ezeket az embereket az 55-ös magaslatra, John –
mondta Carlos a társának. – Teljesen kikészültek. Így már senkinek
nincsenek a hasznára. Olyanok, mint az élő halottak.
– És maga, Hathcock őrmester? – pillantott rá Burke. – Nézett
mostanában tükörbe?
– Jelentkezik az emberekkel Land századosnál, és közli vele, hogy
visszaküldtem magukat, mert itt már nem vettem hasznukat – adta ki az
utasítást Carlos, ügyet sem vetve Burke kérdéseire. – Pihenniük kell egy
kicsit, fiúk.
– Biztos benne, hogy nem követ el hibát? – kérdezte Burke.
Az őrmester visszakiabált a társára és barátjára. A fáradságtól a
türelmetlen tengerészgyalogos még türelmetlenebbé vált.
Burke még egyszer arra kérte Hathcockot, hogy gondolja át a dolgot, vagy
legalább engedje meg, hogy vele maradhasson.
– Csak mondja meg a parancsnoknak, hogy informálni fogom – zárta le
Carlos –, és hogy én is visszamegyek, amint az itteniek uralják a helyzetet.

Jim Land haragkezelő áramköreiben az összes biztosíték kiment, amikor

Burke őrvezető jelentkezett nála a három emberével, de Hathcock őrmester
nélkül. Az őrmester pontosan az ellenkezőjét tette annak, amire utasította.
Legalább annyi esze volt, hogy a teljesen kimerült tengerészgyalogosokat
visszaküldte a harctérről. Emellett Land tudta, hogy Carlos gyakran önmaga
legrosszabb ellensége volt, soha nem mondott nemet, és mindig készen állt
elvállalni egy újabb feladatot. Gyakran viccelődött az őrmesterrel, mondván:
– Maga az a kutya, amelyik ugat, de nem harap.
Land csak remélni tudta, hogy ez a hozzáállása ezúttal nem okozza az
őrmester halálát.
December hátralévő napjaiban, beleértve karácsony első napját is,
Hathcock megállás nélkül járőrözött. Napok teltek el úgy, hogy csak tíz
perceket szundított, hogy kielégítse a szervezete alvásigényét. A négy óránál
hosszabb alvást időpocsékolásnak tartotta. De egyébként is csak ritkán
fordult elő, hogy ilyen sokat alhatott.
Az őrmester szó szerint egyszerre jött és ment. Amint visszatért a
magaslatra az egyik járőrrel, meglátta az új induló járőrt, csinált egy
hátraarcot a drótkerítésnél, és máris indult vissza az új egységgel. Annyit
fogyott ez idő alatt, hogy a nadrágja kétszer körbeért a derekán.
Szilveszterre már úgy nézett ki, mint egy beesett szempár egy boton,
aminek a végére dzsungelkalapot akasztottak. A fehér toll aránytalanul
nagynak tűnt, már-már akkorának, mint Hathcock egója és önbizalma. A
tengerészgyalogos mesterlövész komolyan azt hitte, ha egyszer harc közben
meghal, az olyan szituációban történik, ami felett nem lesz irányítása.
Közvetlen találat éri a bunkerét, vagy a magaslaton eltalálja egy véletlenül
elsült fegyverből származó lövedék. Merthogy sem vietkong, sem észak-
vietnami katona nem lehetett elég ravasz, hogy túljárjon a vén róka eszén.
Minden egyes nappal, amit nemcsak hogy túlélt, de ami során ő irányított
a harctéren, csak erősödött ez a meggyőződése. Legyőzhetetlennek tartotta
magát.

– Újabb rossz hírek, tábornok úr – közölte a vezérkari főnök Tran Van Tra
tábornokkal, aki a szobájában ült egy távoli bambuszerődben, és a
jelentéseket tanulmányozta. – Megölték az egyik magas rangú kínai
megfigyelőnket.
– Igen? – szólalt meg a tábornok ekkor még nem különösebben dühösen.
– A katonáink, akik szemtanúi voltak az eseménynek, azt jelentették, hogy
Long Tra'ng du K’ich tette – tette hozzá a vezérkari főnök.
– Mi hír a lépésekről, amiket ez ellen az ember ellen tervezünk tenni? –
pillantott fel Tran tábornok.
 – Az utasításainak megfelelően terjeszteni kezdtük a jutalomról szóló
szórólapot – felelte az ezredes. – A háromévnyi jutalomfizetés annak, aki
lelövi a mesterlövészt vagy a századosát, mindenképpen elegendő, hogy
felébressze a katonák kezdeményező kedvét.
– És milyen közvetlen lépéseket terveznek tenni? – kérdezte a tábornok.
– Mármint ennek az embernek a kiiktatása érdekében? Semmilyet, uram –
felelte a vezérkari főnök.
– Két nap múlva visszatérünk a harctéri főhadiszállásomra – mondta Tran.
– Le dandártábornok és Ba ezredes keressen meg, hogy megvitassuk ezt az
ügyet! Adja az értésükre, hogy ez nem baráti meghívás!
Az általában halk szavú tábornok csípős megjegyzését hallva a vezérkari
főnök megborzongott. Az ezredes tisztában volt vele, hogy Tran csöndes,
úriemberhez méltó, visszafogott viselkedése csupán álca. Gyorsan
lefirkantotta az üzenetet, és utasította a szárnysegédet, kösse a
kommunikációs tiszt lelkére, hogy a legmagasabb prioritással küldje el az
üzenetet.

– Wilson tűzvezér! – üvöltötte Jim Land, miközben beviharzott A

mesterlövész-főhadiszállásra. A hangja végigvisszhangzott az egész 55-ös
magaslaton, és a tűzvezető őrmester tarkóján ettől felállt a szőr. Land
majdnem leszakította a szúnyogháló ajtót, amikor bevágta maga mögött,
úgyhogy Wilson óvatosan kukucskált be a kunyhóba, mielőtt átlépte volna a
küszöböt.
Land vadul matatott a kartotékszekrényben, közben az orra alatt szitkokat
motyogott.
– Legalább fél doboz aszpirinre lesz szükségem, hogy elmúljon ez a
fejfájás, amit egy bizonyos szikár, fekete hajú kis mesterlövész okozott
nekem – dörmögte.
A százados lepattintotta a nagyméretű üveg kupakját, négy fehér tablettát
öntött a kezébe, víz nélkül lenyelte, aztán Wilsonra nézett.
– Mik a legújabb hírek Hathcockról?
– Uram, a legutolsó jelentés szerint úgy néz ki, megint leszedett két
embert – jelentett Wilson. – Azt állítja, az egyikük magas rangú kínai tiszt
volt... valószínűleg ezredes. Földi és légi egységeket is kiküldtek oda, hogy
megpróbálják kivinni onnan a testet.
– Gondolom, ezzel kivívta a 7. tengerészgyalogos ezred szeretetét –
jegyezte meg Land. – Az ellenséget egészen biztosan felvillanyozta vele.
 – Amióta a másik négy tengerészgyalogos hazatért, mindennap elment
járőrbe – folytatta Wilson kicsit hezitálva. Nem élvezte, hogy árulkodnia
kellett. – A tűzvezér, akivel beszéltem, azt mondta, Hathcock őrmester az
egyik járőrrel visszatér, és már megy is vissza a következő rajjal. Még a
hátizsákját sem teszi le. Az a tűzvezér aggódik miatta.
– Ahogy én is – felelte Land halkan. – Azt tudta, hogy az Észak-vietnami
Hadsereg és a Vietkong vérdíjat tűzött ki Hathcock fejére és az enyémre is?
Nem is kicsit. Több ezer dollárnyit.
– Nem, uram – döbbent meg Wilson.
Aztán a százados kihajtogatta a röplapot, amelyet az 1. tengerészgyalogos
hadosztály rangidős hírszerző tisztje adott reggel. Kisimította a tábori
asztalon, majd megfordította, hogy a tűzvezér is elolvashassa.
– A nevünket egy igazi nyálas sztoriból szerezték meg, amit pár héttel
ezelőtt hoztak le a Sea Tigerben – magyarázta Land. – Egy csodás sztoriból,
ami Hathcockról és a társáról szólt, arról, miként dúlták szét a Charlie-k és
az észak-vietnamiak erőit.
– Ez nincs elírva, uram? – csodálkozott Wilson, ahogy elolvasta a
nyomtatott szöveg alá tollal írt fordítást. – Ez legalább... mennyi is? Vagy
húszezer dollár?
– Durván – felelte Land. – Háromévnyi fizetés. Tiszti fizetés. Ennyit
kapnak a skalpomért vagy a Hathcock skalpjáért. Poggemeyer ezredes
közölte, ne is álmodjak arról, hogy meghosszabbítom a kiküldetésemet.
Úgyhogy egy hónap múlva lelépek. Azt hiszem, Hathcock őrmester számára
is ideje becsomagolni és hazatérni. Menjen el érte, és hozza ide... tartóztassa
le, ha kell, de hozza ide! Azt akarom, hogy legkésőbb holnap délután az
íróasztalom előtt álljon vigyázzban.
– Azt akarja, hogy tartóztassam le, uram?
– Jól hallotta, tűzvezér. Kösse gúzsba azt a kis szart, ha kell!
Mindenképpen hazajön. Különben kinyíratja magát a harctéren. Az a fafej
nem fog leállni, amíg le nem csukatom, vagy amíg nem kap egy golyót a
fejébe a Charlie-któl. Nem fogom épp most elveszíteni. Menjen, szervezze
meg az útját! Próbáljon szerezni valami légi járművet... esetleg kéredzkedjen
29
fel egy MarLog gépre!

Három nappal később Tran Van Tra tábornok tölgyfa íróasztalánál ült a
főhadiszállásán. Mögötte két zászló lógott egy-egy zászlórúdról. A bal
oldalin vízszintesen két sáv volt, egy vörös felül és egy kék alul, középen
pedig nagyméretű sárga csillag.
 A jobb oldali lobogó valamivel nagyobb volt; ez egy tiszta vörös zászló
volt, a közepén hatalmas sárga csillaggal. Az egyik zászló a Nemzeti
Felszabadítási Frontot képviselte, amelyért a Nemzeti Felszabadítási
Hadsereg – közismertebb nevén a Vietkong – harcolt, a másik pedig a
Vietnami Szocialista Köztársaságot, amelyért az észak-vietnami erők
küzdöttek. Csöndben írt a naplójába fekete tintával megtöltött,
gyöngyházszínű töltőtollával.
– Uraim – emelte fel a fejét a tábornok, és rácsavarta a tollára a kupakját.
– Kérem, bocsássák meg, hogy megvárattam magukat!
Ba ezredes és Le dandártábornok vigyázzban állt az ajtajában.
– Kérem, lépjenek be, és foglaljanak helyet! – invitálta őket bal kezével
udvariasan két szék felé tessékelve, melyeket egy kis mahagóni
dohányzóasztal egyik oldalán állítottak fel, szemben egy harmadik székkel.
A tisztek a székekhez masíroztak, megvárták, amíg Tran tábornok leült, és
csak aztán foglaltak helyet.
A tábornok előhúzott egy szál cigarettát egy kék színű csomagból, a
tisztek pedig követték a példáját, és ők is elővettek egy-egy szálat a saját
csomagjaikból. A szárnysegéd először Ba ezredesnek töltött teát, aztán Le
dandártábornoknak, végül Tran tábornoknak.
– Mit tudnak mondani erről a problémáról, ami a harci zónájukban
felmerült? – kezdett hozzá a tábornok. – Úgy tűnik, ezek az amerikaiak
egyre több gondot okoznak. Legutóbb azzal szégyenítettek meg minket,
hogy végeztek egy ezredessel, aki a Kínai Népköztársaságból látogatott
hozzánk.
– Olyan taktikát alkalmaznak, amit nagyon nehéz kivédeni, uram –
magyarázkodott Ba ezredes. – Egy vagy két ember lő több mint egy
kilométer távolságból, aztán eltűnik. Mintha füstfelhőt kellene elkapnunk.
– Idővel, uram – tette hozzá Le dandártábornok –, végzünk velük. Hibázni
fognak, és akkor megfizetnek a bűneikért.
– Egyetértek – biccentett Tran tábornok. – Idővel. Azonban addig egyre
nő az amerikaiak száma, és egyre hatékonyabban lépnek fel ellenünk. Sok
értékes katonát, parancsnokot, látogatóban lévő tisztet és szövetségest
veszítettünk el. Még több embert kell elveszítenünk, mire eljön az az idő?
Gondoljanak csak bele, milyen hatással vannak ezek a gerillák a katonáink
harci moráljára! Már most is azt hallom, ha a katonáink fülébe jut a
szóbeszéd, hogy ezt az amerikait, aki a fehér tollat viseli, a szektorukban
látták, sokan megrémülnek.
 – Ezzel nem értek egyet, uram – tiltakozott Le dandártábornok. –
Meglehet, hogy a katonáinkat bizonyos mértékben aggodalommal tölti el ez
az alattomos veszély, de nem félnek.
– Ezek csak szavak, barátom – legyintett Tran tábornok. – Ez a Hathcock
őrmester felzaklatja őket. Jól mondom?
– Igen, uram – felelte Le.
– Igazából nem csak erről az emberről van szó – tette hozzá Ba ezredes. –
Ahányszor megölik valamelyik katonánkat, az embereink zaklatottá válnak.
Az amerikaiak kihasználják ezt a találomra bevetett taktikát és a
pszichológiai hatásait.
– Egyetértek magával, uram. Jelen esetben nem engedhetjük meg, hogy
várjunk.
– Bozóttűz esetén – érvelt Tran tábornok – többnyire semmit sem érünk
el, ha a lángokat slaggal próbáljuk eloltani. Hatékonyabban járunk el, ha
széles árkokkal és ellentüzekkel kíséreljük megfékezni a tüzet. Máris
elkezdtem megvalósítani azt, amivel reménységem szerint hatékonyabban
tudunk fellépni ezek ellen az orvlövészek ellen, különösképpen az ellen, akit
maguk Long Tra’ng du K’ichnek neveznek. Északon egy tizennégy főből
álló, nagy gonddal kiválasztott szakasz kezdte meg a kiképzést egy olyan
magaslat közelében, ahonnan ezek az amerikaiak tevékenykednek. A
kommandósaink képesek lesznek egymaguk túlélni és harcolni a legtöbb
hagyományos támogatás nélkül. Azt fogják enni, amit a természetben
találnak. Az erdők fantomjai lesznek. A legfontosabb küldetésük Hathcock
őrmester és Land százados kiiktatása. Ezt az elit csoportot abban a régióban
fogjuk szétszórni, ahol ezek az orvlövészek harcolnak. Az embereink
megkeresik a két amerikait, izolálják őket, aztán végeznek velük.
Tran tábornok elhallgatott, hogy lehetőséget adjon a két harctéri
parancsnoknak reagálni. Mivel egyikük sem szólalt meg, a tábornok hűvösen
az ezredesre nézett.
– Személyesen fogja irányítani ezeket az embereket – jelentette ki a
tábornok. – A csapataink legjobb embereit kapja. Elvárom, hogy járjon
sikerrel.

Carlos Hathcock a priccsén feküdt, meleg sört kortyolgatott, közben a The

Deep Blue Good-byt olvasta. John Burke, aki ekkorra félig elolvasta a
Nightmare in Pinket, már korábban végzett az első Travis McGee-regénnyel,
és továbbadta az őrmesternek.
 A feje felett egy fekete-ezüst színű órás rádióból halkan szólt a Fegyveres
Erők Vietnami Rádiójának műsora. Burke a keskeny ablakpárkányon
egyensúlyozta ki a készüléket, amit két – a gyakorlóruha bakancsba való
betűréséhez használt – rugalmas zoknitartóval rögzített az ablakon lévő
hálóhoz. A Da Nang-i állomásról Jim Reeves számát sugározták, ami arról
szólt, hogy egy fickó hallja a távoli dobpergést, és azért könyörög a
barátnőjének, Marynek, hogy menjen hozzá feleségül.
Legyek repültek a bejárati ajtó szúnyoghálójának, emellett odabent is
körözött pár a kunyhóban, még nyomasztóbbá téve az amúgy is nyomott
hangulatú délidőt. A rovarok az üres sörösdobozok ragacsán dongtak,
amelyeket Carlos egy viharvert, dohány-nyálfoltos, süteményes
papírdobozba hajigált.
Miután lenyelte az utolsó korty meleg sört is egy másik dobozból,
Hathcock beledobta a papírdobozba, aztán újabbat próbált kitapogatni a
priccse végénél lévő, majdnem üres ládában. Ez volt a harmadik
huszonnégyes csomagja azóta, hogy Land százados tizenhat nappal
korábban elrendelte a letartóztatását és visszaszállítását az 55-ös magaslaton
lévő kunyhóba, amelyet „további parancsig” nem hagyhatott el. A
parancsnok adott annyi pénzt Wilson tűzvezérnek, amiből elég sört vehetett
ahhoz, hogy az őrmestert enyhe alkoholos kábulatban és a tábor területén
tarthassa.
Carlos lehajította a könyvet a priccse mellé. Aztán elvette a lőszeresláda-
éjjeliszekrényről a maszatos, összehajtott papírt, kihajtogatta, és még
egyszer megnézte a róla és Land századosról készült tintarajzot. Utána
elolvasta a fordítást. Sokadjára. Eltűnődött a vérdíjon. Újból. Az elmúlt két
hétben, azóta, hogy a századosa a kezébe nyomta, egyébre sem tudott
gondolni, csak arra, milyen jelentőséggel bírt ez a szórólap.
Nem sokkal az 55-ös magaslatra való visszatérését követően
tengerészgyalogosok kezdtek meghalni útban a kunyhójuktól az árnyékszék
vagy az étkezde felé a Charlie mesterlövészek golyóitól. Egy tűzvezető
őrmester Carlos kunyhójának ajtaja közelében esett össze holtan, pont aznap,
amikor Land százados megmutatta Carlosnak a szórólapot, rajta a nevükkel
és az arcképükkel.
Hathcock nagy nehezen rá tudta venni Land századost, hogy engedje
végigmenni a mesterlövészkunyhón túli nyúlványon, ahol még korábban
épített egy homokzsákokkal megerősített mesterlövészállást. Onnan leadott
pár lövést, és valószínűleg ki is lőtt két ellenséges mesterlövészt. De tudta,
hogy ezt az őrületet csak egy módon lehet megállítani, méghozzá úgy, ha
Burke-kel elmennek, megkeresik és megölik az új ellenséget.

Az 55-ös magaslattól nyugatra, messze, túl a Charlie-gerincen, a

Boldogság-völgyön és Dodge Cityn, egy füves, sík, két mérföld széles
területen, amely az Annamite-hegység lankáinál terült el, Ba ezredes egy
tucat keskeny arcú gerillának osztogatott utasításokat. Minden férfi hosszú,
forgó tolózáras, távcsővel felszerelt puskát tartott a kezében. A
mesterlövész-puskák hasonlítottak számos más, a kommunisták által
használt fegyverhez, csak annyiban tértek el, hogy ezek a 7,62X55
milliméteres Mosin-Nagant puskák a rájuk szerelt 3,5-szeres nagyítású PU
távcsövekkel vadonatújak voltak. Mindegyiket kézzel szerelték össze, és
mindegyik sokkal pontosabb volt a Vietnamban használt ugyanilyen típusú
puskáknál. A fegyvereikhez hasonlóan a férfiak is kemények, karcsúak és jól
olajozottak voltak, emellett pedig hatékony katonák és tapasztalt veteránok.
Egy alacsony, izmos gerilla a többiek előtt kétlépésnyire merev
vigyázzban állt Ba ezredes előtt, aki lassan elindult az egy vonalban
felsorakozott katonák előtt, és ellenőrizte a felszerelésüket. A parancs szerint
a nap végén az elit szakasznak vissza kellett térnie keletre, és ott szétválva a
harcosoknak addig kellett járőrözniük, amíg valamelyikük ki nem lőtte a
tengerészgyalogos mesterlövészt, aki a fehér tollat viselte a kalapján,
valamint a századosát.
Eddig Ba ezredes egységeit kísérték, amelyek Da Nang és Chu Lai
közelében járőröztek. A csoportból máris elvesztettek két főt.
Az elmúlt két hét során a különös kiképzésben részesült szakasz
megismerte a terepviszonyokat, emellett megtanulta, hogyan kell kihasználni
minden adódó lehetőséget, hogy kárt tegyenek az amerikaiakban, és
pszichológiai nyomást gyakoroljanak rájuk. Az 55-ös magaslaton lelőttek
egy tűzvezető őrmestert, egy törzsőrmestert és nemrégiben egy századost is.
Este pedig visszatérnek keletre, szétszóródnak az 55-ös magaslattól
északra és délre, és vadászni indulnak a nagy területen, összehangolva a
tevékenységüket, hogy megöljék Carlos Hathcockot és Jim Landet. Azt
fogják enni, amit a természetben találnak, fákon, barlangokban és a földön
fognak aludni. Kerülik az érintkezést minden emberi lénnyel, csak Ba
ezredes járőreivel tartják majd a kapcsolatot, akik előre megbeszélt
időközönként ellenőrzik az állapotukat.
Ez a tizenkét ember egyrészről megtiszteltetésnek vette, hogy tagja lehet
ennek a kicsi, de elit törzsnek, másrészről pedig azt is érezte, hogy
valamelyiküket csupán egyetlen puskalövés választja el a nagy lehetőségtől.
Aki megöli Hathcockot vagy Landet, óriási vérdíj üti a markát.

9. Fejezet
Kerüld a vietkongokat!
Hosszúra nyúlt árnyékok rejtették el az 55-ös magaslat nyugati lankáit,
amit Carlos előnyként könyvelt el.
Mivel a nap mögötte kelt fel, a hegy pedig árnyékot vetett arra a helyre,
ahol feküdt, a tengerészgyalogos mesterlövész jól láthatott minden mozgást
a völgyben, illetve az azon túli kisebb buckák és halmok között. Ugyanakkor
az ellenség csak nagy nehézségek árán láthatta meg őt, szemben a még
alacsonyan járó nap kis szöget bezáró sugaraival, a napsugarak alatt pedig a
nagy kontrasztú sötétséggel.
A levegő nem mozdult, így jól hallotta a rizsföldek pereménél a kunyhók
előtt ugató kutyákat. Egy öregember köhögött. Egy másik beszélt. Az égő fa
szaga messzire szállt a földművesek házából, ahogy nekiláttak reggelit
készíteni az új nap előtt, ami az 55-ös magaslat lábánál elterülő,
sakktáblamintás rizsföldeken virradt rájuk.
Mögüle tompa hangok és nevetés hallatszott a táborhely felől, ahol a
tengerészgyalogosok is újabb napot kezdtek. A rádiókból szóló zene elszállt
a lankák fölött egészen Hathcock füléig. Még távolabb életre kelő teherautó-
motorok sivítása és öblös morgása keveredett a helikopter-rotorlapátok
ütemes csapkodásával. A lármájukkal kezdték elnyomni a halkabb hangokat.
Az 55-ös magaslat nyugati oldalára vetülő árnyékok lassan arrébb
kúsztak, majd mindent elborított a sárga fény, fölmelegítette a levegőt,
miközben a legyek elözönlötték a dzsungelt. A hőség felszántotta a vékony
ködréteget, mely percekkel korábban is könnyű sifonként lebegett az árnyék
födte hűvös mélyedések és hasadékok felett.
Mióta egy hete Jim Land engedélyt adott Hathcocknak, hogy a jóval a
mesterlövészkunyhó alatt lévő, homokzsákokkal megerősített rejtekhelyéről
vadásszon, minden nap ugyanúgy kezdődött. A százados úgy gondolta, a
nyughatatlan őrmester ezzel lefoglalta magát, de közben viszonylagos
biztonságban volt az ellenségtől. Ezen idő alatt négy további
tengerészgyalogos sebesült meg, egy pedig életét vesztette az ellenséges
mesterlövészek lövedékeitől, melyek szinte már napi rendszerességgel
csaptak le. Carlos szüntelenül remélte, hogy egy reggel rámosolyog a
szerencse, és megpillantja azokat a gerillákat, akik eleddig négy olyan
amerikai haláláért feleltek, akik biztonságban érezték magukat az 55-ös
magaslat drótkerítése mögött.
Napközben kerek kekszeket majszolt, a harctéri fejadagból származó
sajttal vagy mogyoróvajjal megkenve. Vizet kortyolt, figyelt és várt. Semmi
sem mozdult, csak a fegyvertelen földművesek odalent.
Jim Land már bepakolta a személyes holmiját, és jó pár csomagot haza is
küldött. Parancsot kapott, hogy jelentkezzen felügyelő-kiképző szolgálatra a
tengerészgyalogság bostoni tartalékos alakulatánál. D. E. Wight őrnagy
pedig már megérkezett az 1. tengerészgyalogos hadosztályhoz, és megkezdte
a bejelentkezési eljárást a parancsnokságon, a 327-es magaslaton, Da
Nangtól nyugatra és az 55-ös magaslattól közvetlenül északra. Hamarosan
délre indul, hogy csatlakozzon a mesterlövészekhez, mint az új
parancsnokuk.
Délre Carlos elálmosodott. Látta, amint Archer tizedes és hosszú sorban
lopakodó raja hazafelé tartott az előző nap reggel kezdett járőrözésből. Ha
valamelyik ellenséges mesterlövész a közelben rejtőzködött volna, már
biztosan rálőtt volna Archer embereire, akik a 26. tengerészgyalogos ezred
1. zászlóalja B századának 3. szakaszából jöttek. Lustán baktattak felfelé a
lankákon az 55-ös magaslat alacsonyabb pontjait körülvevő védőkerítés
egyik bejárata felé.
Nézte a tengerészgyalogosokat, távcsővel pásztázta végig a tájat bármi
után kutatva, ami esetleg jelezhetné, hogy veszély leselkedik a barátaira. Ők
voltak a kedvencei a vele dolgozó kisebb egységek közül.
Noha Archer sötét bőrű, nagydarab, nagyrészt afrikai felmenőkkel
rendelkező férfi volt, a szeme halványkéken világított. Emiatt aztán
mindenki, aki egyszer is találkozott vele, emlékezett rá. Carlos és Burke előtt
azzal viccelődött, ha egyszer úgy döntene, beáll bankrablónak, a meló előtt
mindig napszemüveget kellene felvennie.
De amint az ember megismerte Archert, a jelleme sokkal mélyebb nyomot
hagyott benne, mint a szeme színe. Bár még csak tizedes volt, őrmesteri
beosztásban szolgált, és hihetetlenül jó munkát végzett. Veszélyt nem ismerő
vezető volt hatalmas belső erővel és kőkemény elszántsággal. Újra meg újra
bebizonyította, hogy hiteles ember. És megbízható. Szavahihető. Éppen ezért
Carlos rendkívüli mód tisztelte, és éppolyan nagyra tartotta, mint Burke-öt,
azt a tengerészgyalogost, akit testvéreként szeretett.
 Ha hátvédelemről volt szó, mesterlövész jobb járőrről nem is álmodhatott
volna. Archer soha nem engedte közel az ellenséget.
Hathcock elmosolyodott. Eszébe jutott az egyik délután, amikor együtt
járőrözött Archerrel pár héttel korábban. Egy ellenséges szakasz eltűnt egy
fasor mögött, aztán rajtaütési pozíciót vett fel egy rizsföld közelében,
szemben azzal a hellyel, ahol Carlos és Burke elrejtőzött. A rajparancsnok
felajánlotta, hogy a nyílt terepre mozdul az embereivel, hogy magára vonja
az ellenséges tüzet, addig a két mesterlövész meghatározza az ellenséges
egység pontos helyét, hogy tüzérségi támogatást tudjon kérni.
– Nem, nem – nevetett Carlos. – Ha ilyesmit tesz, még megsebesül valaki.
Csak fedezzenek minket hátulról! Elkapjuk mi őket.
Archer nagyjából a járőr közepén baktatott, pár lépéssel egy
tengerészgyalogos előtt, akinek a hátára rádió volt szíjazva. Carlos arra
gondolt, a rádiós ezzel az erővel akár céltáblát is festhetett volna a zubbonya
hátuljára. A rádiók és a pisztolyövek úgy vonzották az ellenséges
lövedékeket, mint a szögeket a közéjük dobott mágnes. Ez a kettő a
mesterlövészek által folyamatosan keresett három elsődleges célpont közé
tartozott. A mesterlövész feladata ugyanis a következő volt: megfosztani az
ellenséget a fegyvereitől, lehetetlenné tenni a kommunikációt, és kiiktatni a
parancsnokokat. A pisztolyövek és a rádiók pedig parancsnokokat és
rádiósokat jelentettek. Carlos mindig őket lőtte ki először.
Hathcock a szeme elé emelte a távcsövét, és kezdte végigpásztázni a
völgyet. Közben hallotta Archer embereit, amint egymás szellemes
megjegyzésein röhögtek, ahogy átporoszkáltak a kapun. A kunyhóik felé
tartottak, ahol végre kipihenhették magukat a másfél napnyi járőrözés után.
Fehér füstpamacsot látott előtörni az egyik bucka tetején álló néhány fa
mögül, aztán meghallotta egy puska dörrenését. Szinte ugyanabban a
pillanatban felüvöltött Archer egyik tengerészgyalogosa. Hathcock a gerinc
felé nézett, ahol egy férfit látott a hátán feküdni, a lábaival kapálózni. Két
testvére térdelt mellette, és fogta le a sebesült tengerészgyalogost.
Aztán jött egy második lövés, majd egy harmadik.
Még egy elesett Archer emberei közül.
Látom a hamburgert, mondta Carlos magában, és a szálkeresztjét egy
feketébe öltözött gerilla vállára irányította, aki egy fűcsomó közepén feküdt
egy kis buckán, a völgy túloldalán.
Abban a másodpercben, hogy Hathcock meghúzta a ravaszt, homok és
fűszálak röppentek az égbe az ellenséges mesterlövész feje mellett. Aztán
nem látott semmi mozgást.
Az őrmester a puskája távcsövén keresztül próbálta kiszúrni az ellenséget,
amikor hirtelen kő és fadarabok robbantak szét tőle balra, szilánkokat repítve
a szemébe. Alig fordította el a fejét, amikor újabb lövedék csapódott be tőle
jobbra, és fúródott a homokzsákba, alig egyhüvelyknyire a könyöke alatt.
Aztán a bucka felől, ahonnan az első lövések jöttek, amik megsebesítették
Archer két emberét, újabb lövés dördült és újabb lövedék indult útjára a
völgyön át. Carlos érezte, ahogy a lövedék egylábnyira elhasított a feje
fölött, és hallotta, amint becsapódott a hegyoldalba.
Azért lőttek rá a járőrre, hogy lövésre kényszerítsenek, Carlos
összekuporodott a homokzsákok mögött, és arra várt, hogy a tőle balra és
jobbra felállított géppuskák tüzet nyissanak az ellenséges állásokra. Három
helyen rejtőztek el, aztán szépen csőbe húztak, én meg felfedtem a
búvóhelyem.
A .50-es kaliberű géppuskák súlyosan, ciklikusan eldörrentek, a .30-asok
pedig gyorsabban csattogni kezdtek, lövedékesőt zúdítva a völgy túloldalán
rejtőzködő gerillákra. Amint meghallotta, hogy a géppuskák munkához
láttak, Hathcock kikukucskált a homokzsákok teteje mögül, és nézte, ahogy
a vörös nyomjelzős lövedékek átíveltek a vele szemközt, illetve tőle jobbra
és balra lévő buckákhoz.
Több tengerészgyalogos rohant le az ösvényen Archer járőréhez, és
segített biztonságba cipelni a két sebesült férfit. Kihasználva a géppuskák
nyújtotta nagy erejű zárótüzet, Carlos bedobta a megfigyelő távcsövét kis
vászon hátizsákjába, a puskájával együtt a vállára kapta, és ő is futásnak
eredt felfelé.
Fogalma sem volt, hány ellenséges katona vett fel pozíciót a völgy
túloldalán, azt viszont tudta, hogy belőtték az állását. Semmi értelmét nem
látta, hogy egy vietkong céllövölde rossz oldalán csücsüljön.
Zihálva ugrott be a mesterlövészkunyhó alatt kialakított lőállás
homokzsák mellvédje mögé, ahol Burke, Wilson, és egy tűzvezető őrmester
az 1. tengerészgyalogos hadosztály kihallgató és tolmács egységétől
fedezéket talált. Onnan figyelték az ellenséges csapatmozgást.
– Tényleg úgy van, ahogy az a nő mondta – jegyezte meg a tűzvezér a
kihallgató és tolmács egységtől. Széles vállú férfi volt, az egységénél
szolgálókhoz hasonlóan kopaszra borotválta a fejét, és szép nagyra
növesztett rozmárbajuszt viselt.
– Milyen nő? – kérdezte Carlos, közben rágyújtott egy cigarettára.
 – Egy vén tyúk, akiből a minap szedtük ki a maga egyik golyóját – felelte
a tűzvezér.
– Ja, emlékszem – Hathcock nekidőlt a homokzsák falnak, és elővette a
kulacsát, hogy igyon. – A vénasszony, aki azoknak az észak-vietnamiaknak
nyírta a haját, én meg lelőttem egy szénakazlon keresztül.
– Aha – bólintott a tűzvezér. – Ő beszélt arról a tucat észak-vietnamiról,
akit azért küldtek ide, hogy szétlője a maga meg a parancsnok seggét.
– Én csak három lőállást láttam, nem tizenkettőt – jegyezte meg Wilson.
– Azt hiszem, a középsőt leszedtem – tette hozzá Carlos.
– De szépen meg volt szervezve a dolog – jegyezte meg Burke.
– Igen – értett egyet Hathcock. – Szerintem kiprovokálták, hogy lőjek.
– Beszélek a parancsnokkal – döntött Wilson. – Taktikai szempontból
akkor van a mesterlövész előnyben, ha támad, és ha nincs egyedül.
– Nem mindig – vitatkozott Carlos. – Néha jobb egyedül.
– Nagyobb biztonságban van, ha mozoghat – közölte Wilson Hathcockkal.
– És még jobb, ha Burke ott van maga mellett.
– Ezzel nem tudok vitába szállni – adta meg magát Carlos.
– Én sem – tette hozzá Burke.

Egy órával később négy, feketébe öltözött vietnami guggolt egy kis
barlang előtt, és paprikával, olajjal és apró húsdarabokkal ízesített rizst evett.
A csoport másik hét tagja nyugatabbra vitte annak a bajtársuknak a testét,
akit Carlos Hathcock megölt. A járőrt vezető katonának jutott feladatul
informálni Ba ezredest, hogy támadásba lendültek és csak hajszállal vétették
el a fehér tollas mesterlövészt.
A csoport köpcös vezetője a barlang bejárata melletti kőfalnak
támaszkodott, és egy kis barna, kartonkötéses füzetbe írt. Leírta az embere
nevét, a halálának körülményeit, illetve az időt és a napot. Azt is lejegyezte,
miként indította útnak a járőrt, melynek a testet kellett visszavinnie Ba
ezredeshez és az embereihez, hogy a földi maradványait eljuttathassák
Hanoiba, ha a családja úgy kívánja.
Miközben írt, a sok ezer bajtársára gondolt, akiket jelöletlen tömegsírokba
temettek. Aztán arra, hogy milyen közel kerültek a sikerhez. Hogyan áldozta
föl magát ez a harcos, aki magára vonta Long Tra’ng halálos tüzét, hogy a
többiek rálőhessenek. Jó elképzelés volt, de nagy árat fizettek érte.
Pár nappal korábban támadt ez az ötlete, amikor a mesterlövész-százados
megállt a nyílt terepen, hogy elirányítson egy csoport civil ruhába öltözött
riportert. Amikor Land a homokzsákok elé lépett, és megmutatta a
riportereknek a .50-es kaliberű, távcsővel felszerelt géppuskát, a vietnami
mesterlövész tüzet nyitott rá. A lövedéke ripityára tört egy követ az amerikai
alatt, s egy szilánk a százados lábszárába fúródott. Land először azt hitte, a
lövedék találta el.
Az amerikai a homokzsákok mögé vetődött, a riporterek szétrebbentek és
fedezék után néztek. A mesterlövész egyszerűen lecsúszott a buckáról
levezető ösvényen, ahol korábban elrejtőzött, majd beleereszkedett egy
csatornába. Ahogyan azt korábban is tette, csöndben hagyta, hogy az áramlat
magával sodorja oda, ahol már biztonságban lehetett.

– Parancsnok – Wilson tűzvezér kopogott Jim land ajtaján. – Nem bánja,

ha Burke-öt Hathcock mellé adom, és kicsit nagyobb mozgásteret kap?
– Engedélyezem, de az 55-ös magaslatot nem hagyhatják el – tiltotta meg
Land. – Azt nem bánom, ha az alacsonyabb nyúlványokra mennek, és az is
rendben van, ha a drótkerítésen túlra merészkednek. De a magaslatot nem
hagyhatják el. Ez pedig azt jelenti, hogy a völgyön nem kelhetnek át. És
természetesen nem mehetnek a völgyön túli hegyre sem.
– Ez így rendben lesz, uram – egyezett bele Wilson. – Szerintem
Hathcock jobban fog boldogulni Burke-kel az oldalán, és így, hogy nagyobb
mozgásteret kap.
Land bólintott, aztán ismét belemerült az alkalmassági jelentésekbe,
amiket az irányítása alatt lévő őrmesterekről és törzstiszthelyettesekről
skiccelt korábban. Örült ennek a munkának, mivel a jelentések szinte
maguktól megíródtak. A létező legjobb tengerészgyalogosokat kapta meg. A
gondot csak az jelentette, amikor rangsort kellett felállítania közöttük.
Leginkább Hathcock besorolása okozott problémát.
Land természetesen bármilyen szituációban szívesen szolgált volna az
őrmesterrel. Különösképp harcban. Kiváló tengerészgyalogosnak tartotta
Carlost. Mindig leleményes, elkötelezett és küldetésorientált volt. Minden
olyan tulajdonsággal rendelkezett, amivel egy kiváló tengerészgyalogosnak
kellett. De mi volt a helyzet az önállóságával? Hathcock napról napra
önállóbbnak tűnt. Vagy a vakmerőségével, amit csak erősített az a
meggyőződése, hogy legyőzhetetlen? Vagy a ténnyel, hogy szó szerint
erővel kellett eltávolítani a harctérről a biztonsága és testi épsége érdekében?
Land ezután magára gondolt. Poggemeyer ezredestől pár napja parancsba
kapta, hogy nem hagyhatja el a magaslat csúcsát. Többé-kevésbé a
kunyhójába száműzte azután, hogy az az ellenséges mesterlövész csak egy
hajszállal hibázta el. Az ezredes még azt is felajánlotta, hogy felterjeszti a
Bronz Csillagra.
A százados őszintén értékelte, hogy az ezredes ennyire aggódott a
biztonsága miatt most, hogy hamarosan hazamehetett. De korrekt dolog volt
ez? Pusztán tette a dolgát a legjobb tudása szerint. Ahogy Carlos is. A
munkája kockázattal járt. De az ember nem lehet jó harcos, ha nem fogadja
el ezeket a kockázatokat.
Land aláírta Hathcock alkalmassági jelentését, aztán kinézett a
szúnyogháló ajtón, ahol Wilson állt és Reinke főtörzsőrmesterrel beszélt.
– Top! Tűzvezér! – kiáltott ki nekik. – Hathcock korlátozását
megszüntettem. De nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy milyen
helyzetben van. A Charlie-k Carlos fejét akarják.
A két férfi a parancsnokra mosolygott.
– Ja, és még valami – vetette oda Land. – Wight őrnagynak nem kell
tudnia Hathcock őrmester korlátozásáról.

Két nappal később Carlos Hathcock és John Burke megreggelizett, amint

az étkezősátrat hajnali négykor kinyitották, a műveleti részlegtől átvette a
jelszókat, aztán csöndben eltűnt a még sötét éjszakában, és rejtekhely után
nézett az 55-ös magaslat lábánál lévő kis dombon.
Jóval az öreg homokzsák lőállás alatt és attól balra Carlos abban
reménykedett, hogy a dombocska, mely egészen kicsit a rizsföldek
túloldalán lévő buckák és barázdák fölé emelkedett, előnyhöz juttatja őket.
Mivel jóval pirkadat előtt rejtőztek el, az ellenség nem tudhatta, hol húzták
meg magukat.
Az éjszakának vége lett, de a nap nem sütött ki. Szürke égbolt tekintett le
a világra, és ahogy telt az idő, a köd áztató, szemerkélő esőbe ment át.
Carlos Hathcock elmosolyodott. Szeretett ilyen időben vadászni.
Ahogy az észak-vietnami mesterlövész is, aki a Hathcock és Land
megölésével megbízott szakaszt vezette. Még pirkadat előtt átkúszott a sűrű
fűből a patakba, mely az 55-ös magaslattal északnyugat és nyugat felől
határos rizsföldeket szegélyező csatornát táplálta. Amíg Burke és Hathcock a
kis domb aljnövényzetében kúszott, az ellenséges gerilla a csatorna vizében
haladt előre szorosan a part mentén, amíg el nem ért egy dombhoz. Ott aztán
kígyó módjára kikúszott a partra, felaraszolt a dombtetőre, majd elrejtőzött.
Ahogy szemerkélni kezdett az eső, a köpcös, sötét ruhás férfi egy bokor
tövéhez húzódott, hogy a lehető legkevesebb víz hulljon rá. A levegő párás
volt, a szél nem fújt, és ködfoltok úsztak az odalent elterülő sík terület
alacsonyan fekvő részei és mélyedései felett. Kinyitotta a száját, és hagyta,
hogy az arcán és orrán gyöngyöző nedvesség a nyelvére cseppenjen. Nem
evett. Nem mozdult. Csak figyelt és várta, hogy megjelenjen a célpont.
Állandóan motorok zúgását hallgatta, a teherautók és dzsipek csúszkáltak
a magaslatról levezető sáros úton, majd nyugati irányba fordultak, az 1.
számú főút felé, Da Nangtól délre. Reggeltől estig csak jöttek és mentek,
szállították a felszereléseket és az ellátmányt, és persze hozták a
tengerészgyalogosokat a magaslatra, meg vitték őket a városba. Egész nap
egyetlen lehetőség sem adódott a mesterlövész számára, de aztán három alak
jelent meg egy alacsonyabban fekvő ösvényen, amely a magaslat tetejétől
északnyugati irányba nyúló gerinc mentén épült kunyhók alatt vezetett.
Amikor elkezdett a tengerészgyalogosra vadászni, aki a fehér tollat
viselte, sok katona ment végig ezen az alacsonyan fekvő ösvényen.
Könnyedén tudott célpontot találni. Most viszont alig látott embert errefelé.
Óvatosan a szeméhez emelte a távcsövét, és szemügyre vette a három
alakot. A jobb szélen álló férfi hónaljtokjában pisztoly volt. Két ezüst sáv
csillogott mindkét váll-lapján. A mesterlövész elmosolyodott, ahogy
megfogta Mosin Nagant puskáját, önelégülten a vállához szorította, az arcát
a tusra hajtotta, és belenézett a távcsövébe.
A bakancsai orrát használva igazított fekvő pozícióján, és addig
manőverezett a testével, amíg a szálkereszt középpontja nem került pontosan
a százados mellkasára. Behunyta a szemét, aztán kinyitotta, a szálkereszt
még mindig a célponton pihent.
Arcizma sem rezdült, ahogy a mutatóujjával növelte a nyomást a
ravaszon. Nyugalom és békesség lett úrrá rajta, amikor az ütőszeg kioldott és
rácsapott a 7,62X55 milliméteres lőszer csappantyújára, kiröpítve a 180
granumos, rézköpenyes lövedéket a fegyver csövéből, amely aztán 2400 láb
30
per szekundum sebességgel ívelt át a rizsföldek felett.
A lövedék leverte a századost a lábáról, hanyatt vágódott a sáros
ösvényen. Másodpercekkel később a csapáson bíborvörös folyam indult meg
lefelé, a tengerészgyalogos rúgkapált, de hang nem jött ki a torkán, mert
szétszakadt tüdejével már nem tudott levegőt venni.
Egy másik tiszt, egy tagbaszakadt, szögletes állú fickó azonnal kilépett a
kunyhóból, amely valamivel feljebb, úgy harminclábnyira lehetett a haldokló
férfitól. A mesterlövész-századostól. A kommunista katona az új célpontra
irányította a távcsövét, és felkészült a lövésre, de ugyanebben a pillanatban
nehéz géppuskákból származó lövedékek táncoltak fölfelé a buckán, ahol
feküdt. Vissza kellett vonulnia.
Ahogyan azt számos alkalommal tette, a gerilla lecsúszott a buckáról, be a
csatornába, s a közeli part fedezékét élvezve haladhatott előre a víz
sodrásával. Pár száz yardnyira nyugatra a buckától megállt, hogy még
egyszer megnézze, mi történik a magaslaton. Aztán a rizsföld távoli szélén
két alakra lett figyelmes, amint kilopakodtak az aljnövényzet alól és
leguggoltak egy töltés mögött. Hosszú puskáikat látva tudta, hogy szintén
fantomvadászok, akárcsak ő.
Tudta, hogy csak annyi ideje van, ameddig az amerikaiak lőnek az
állásaikból. Amint a géppuskák leállnak, a két vadász ismét elrejtőzik. Ezért
olyan gyorsan próbálta előrehúzni magát a csatornában a partjába
kapaszkodva, amennyire tudta, de anélkül, hogy zajt csapott volna.
Az eső lepelként borult a széles síkságra, a mesterlövész pedig megállt, és
éppen látta, ahogy a két amerikai vadász átrohant a mezőn, és célba vette a
buckát, ahol ő korábban elrejtőzött. Tudta, hogy könnyedén megtalálják
majd a helyet, ahol feküdt, ahogy azt a sáros árkot is, ahol lecsúszott a
buckáról a csatornába. Biztosan követik nyugatra. Elmosolyodott. Talán a
mesterlövész-századosra korábban leadott, elhibázott lövésének
köszönhetően elkapja Fehér Tollat.
Most, az éjszaka leple alatt, magasan a széles síkság fölötti egyik lankán,
a köpcös barna ember egy kilátószerű kiszögelléshez mászott, amit
gránittömbök védtek. Ekkor már szakadt az eső, és tudta, hogy a két
mesterlövész pirkadatig valószínűleg beássa magát. Így aztán várt a sziklák
nyújtotta menedék mögött és alatt. Reggel a rejtekhelyéről könnyedén
kiszúrhatja őket, amint elkezdik követni a nyomot, amit azért hagyott maga
után, hogy rátaláljanak. A nyomok barlanghoz vezettek, a bejáratánál
gyilkos zónát alakított ki. Napfelkelte előtt elmegy arra a helyre, ahol szinte
rituálészerűen rejtőzött el minden egyes alkalommal, amikor megölt egy
amerikait a magaslaton, abban a reményben, hogy Fehér Toll követni fogja.
Éjjel, miközben az eső elverte a környéket, rádöbbent, hogy holnap
valószínűleg elejti a ritka zsákmányt, vagy a zsákmány ejti el őt. Ahogy
elszenderedett, émelyegve gondolt ez utóbbi eshetőségre, és arra, miként
kerülhetné el, hogy a saját csapdájába essen. Fehér Toll nem tesz szert ilyen
hírnévre, ha ostoba lenne. Nyilván észre fogja venni a csapást, amit maga
után hagyott, és megpróbálja oldalba támadni. Aztán a sötét ember
elmosolyodott. Majd keres egy új rejtekhelyet, ahonnan láthatja a csapdát és
a környékét is.
Holnap ilyenkor egyikük halott lesz.
Amikor eldördültek a fegyverek, Jim Land kilépett a kunyhója ajtaján, és
megpillantotta a hátán fekvő fiatal századost, akinek az élete egy sáros kis
patak vizével keveredve folyt le a magaslatról. A mesterlövészkunyhóhoz
kocogott, miközben a géppuskák ólommal szórták meg az alattuk elterülő
tájat.
Aznap két mesterlövészpáros ment vadászatra. Az egyik pont a támadás
előtt tért vissza. Hathcock és Burke a kerítésen kívül maradt.
Land leguggolt a lőállásban Wilson és Reinke mellé, és kutatni kezdte a
terepet passzív éjjellátó távcsövével. Az eső miatt nehéz volt bármit kivenni
a sötétben. Viszont miután puskalövéseket nem hallottak, a mesterlövészek
vezetői úgy vélték, hogy az embereik nagy valószínűség szerint életben
vannak és üldözőbe vették az ellenséges lövészt.
Rég elmúlt éjfél, mire Jim Land végre levette nedves egyenruháját, aztán
rázuhant a priccsére, hogy pihenjen keveset. A fáradtságtól teljesen
kikészült, de a pihentető alvás mégis elmaradt. Elszenderedett ugyan, de
folyton felriadt.
Carlos és John reggelig várt, csak akkor másztak elő egy rakás korhadt fa
alól, ahol az éjszakát töltötték. Felváltva aludtak és mogyoróvajas John
Wayne kekszet ettek. Szükségük volt a napfényre, hogy követni tudják az
ellenséges mesterlövész nyomát.
Hathcock attól tartott, hogy az eső elmosta a harcos által hátrahagyott
nyomokat. Azonban elegendő csúszásnyomot, törött ágat és kitaposott füvet
találtak, hogy Burke-kel könnyedén kövessék a vadászt, aki a patakot
elhagyva felfelé indult egy lankán, egy dzsungellel borított, magaslatokkal
teli területhez.

Az alacsony, barna férfi, aki a kövek között töltötte az éjszakát, elhagyta a

megfigyelőhelyét, amikor megpillantotta a két mesterlövészt átkelni a
tisztáson, ahová szándékosan vezette őket. Úgy vélte, gyors tempóban félóra
alatt lehetett volna eljutni a gyilkos zónába. Mesterlövésztempóban ehhez
minimum két órára volt szükség, ha nem az egész délelőttre.
Csak vizet ivott. Már másfél napja nem evett. Elhatározta, hogy addig
nem eszik, és nem bolygat meg semmit, amíg véget nem ér ez a vadászat.
Óvatosan átlopakodott a barlangbejárathoz, illetve az előtte korábban
megtisztított, hat láb sugarú gyilkos zónához vezető csapáson. Egy tipikus
járőr számára csábító csali lett volna, azt viszont nem hitte, hogy Fehér Toll
kisétál a megtisztított részre. Csak megközelíti és távolról szemügyre veszi.
Minden egyes lépés után ellenőrizte, nem hagyott-e valamilyen nyomot,
nem tört-e el egy ágat, vagy nem tett-e olyasmit, amit egy képzett vadász
észrevehetne. Óvatosan átlépett egy sekély patak fölött, és folytatta az útját
fölfelé a meredek domboldalban a rejtekhelyéhez, amelyet azután használt,
hogy lelőtt egy tengerészgyalogost abban a reményben, hogy sikerül maga
után csalnia egy üldözőt. Ezúttal ennél is magasabbra mászott, majd balra
indult, és addig nem állt meg, amíg olyan helyre nem ért, ahonnan tisztán
rálátott a barlangra, a gyilkos zónára, illetve a maga mögött hagyott
csapásra. Aztán a gránittömbök és a sűrű növésű kúszónövények mögött
meglapulva várt.
Szúnyogok és csípős legyek lakmároztak a gerillából, azonban ügyet sem
vetett rájuk. A levegő páratartalma egyre nőtt, ahogy az aznapi hőség
nekilátott megfőzni az előző napi csapadékot, és a férfi tudta, hogy a két
amerikai, aki a nyomát követte, ugyanúgy szenved, ha nem jobban. Elég, ha
agyoncsapnak egy legyet. Ha tüsszentenek. Ha felnyögnek. És akkor elkapja
őket.
A távcsövével a barlanghoz vezető terepet tanulmányozta. Ahogy a nap
lassan elérte a csúcspontját, a sötét ember érezte a növekvő izgatottságát.
Elkezdett erre az érzésre összpontosítani, majd elnyomta magában. A
türelmetlenség az életébe kerülhet.
Most már csak a célra fókuszált, a gondolatai közül száműzte az álmokat.
Fehér Toll közeledett felé. Neki kellett elsőként meglátnia.
A sötét harcos rizzsel szórta be a fölötte lévő területet, illetve a nyiladék
nyergét. A madarak azt ették és ott csiripeltek mindennap. Ha valaki hátulról
próbálja megközelíteni, a madarak felröppenése riasztotta volna.
Dél körül úgy döntött, hogy a két amerikai biztosan rájött a taktikájára, és
most majd megpróbálja oldalba támadni. Csöndben elkezdett feljebb mászni
a magaslaton.
Aztán valamikor kora délután a nyergen rikoltozni kezdtek a madarak,
majd felröppentek, és először a közeli fák csúcsain gyűltek össze, utána
messzebbre repültek a nyeregtől jobbra. A sötét vadász ebből arra
következtetett, hogy valami lehet a nyeregtől balra, úgyhogy az ellenkező
irányba indult el.
Nesztelenül lopakodott lefelé a magaslatról, majd becsusszant egy
nyiladékba, és egymásba gabalyodott indákon és tövisbokrokon kúszott
keresztül. Az egyik helyen, ahol az indák sziklás hasadékokat rejtettek,
melyekből a lefolyó víz kimosta a talajt, megcsúszott. Csak pár lábnyit
zuhant, de a lábával eltalált egy ágat, ami hangos reccsenéssel kettétört.
Egy másodperccel később lépések zaját hallotta a nyiladék túloldaláról. A
hang felfelé távolodott. A gerilla még lejjebb lopakodott, onnan átment a
nyiladék túlsó oldalára, és remélte, hogy meglátja a célpontot.
Ahogy felfelé nézett a domboldalon, a gerilla elmosolyodott.
Hát persze, gondolta. Fehér Toll átment a gyilkos zóna egyik végéből a
másikba.
A nyereg felől hirtelen bokorágak csapkodását hallotta, amiből tudta,
hogy a prédája valóban a nyiladék tetején rejtőzött el.
Felemelkedve a korhadt farönk mögül, amely mögött Hathcock és Burke
korábban lapult, a feketébe öltözött férfi arra a pontra irányította a puskája
távcsövét, ahonnan a hang jött. Csupán egy villanás volt az egész, mégis épp
elég, hogy megpillantsa az amerikai dzsungelkalapjára erősített fehér tollat.
Az észak-vietnami harcos agyán hirtelen átsuhant a gondolat, hogy
hamarosan gazdag és híres lesz, majd meghúzta a ravaszt. Izgalmában
egészen kicsit megrántotta ahelyett, hogy finoman növelte volna a
mutatóujjával rá gyakorolt nyomást. A lövedék Hathcock alatt és tőle balra
csapódott be.
Burke felüvöltött a csípője bal oldalába hirtelen belehasító, égető érzéstől.
– Hathcock őrmester! Eltaláltak!
A nedvesség, ami a fájdalmas területről folyt le, megrémisztette.
– Burke, keljen fel! – csattant fel Carlos, miután megvizsgálta a társa
sebesülését. – Ez nem vér, hanem víz. A lövedék csak súrolta a csípőjét, és
kilyukasztotta a kulacsát. Nyomás! Meglóg a fickó!
Miután elhibázta a lövést, a gerilla tudta, hogy el kell távolodnia a két
mesterlövésztől. Berohant a fák közé, majd át a gerinc lejjebb fekvő lankáin,
amíg egy mély vízmosáshoz nem ért, amit a rengeteg eső vájt a földbe. A
vízmosásban térdre esett, aztán olyan helyre kúszott, amit jól ismert. Innen
még egyszer célba veheti a vadászt, ám ha elvéti, elmenekülhet.
A magas fűben fekvő sötét ember, akinek csak a feje, keze és puskája
látszott ki, a széles, tiszta nyiladékra irányította a puskája távcsövét, ahol ha
az ellenség követte, könnyedén kiszúrhatta őket. Az amerikai csak így
juthatott el hozzá.
A nap mindjobban megközelítette a dombtetőt, így a gerilla egyre
nehezebben tudott felnézni a nyiladékon. Bal kezét a távcsöve fölé helyezte,
hogy a nap sugarai ne süthessenek közvetlenül bele.
Aztán a gazon keresztül ismét megpillantotta a zöld álcamintás
dzsungelkalaptól elütő fehér tollat. Bal kezét elvette a távcső felől és a puska
alá helyezte, aztán a szálkeresztjét pontosan a kalap karimája alá irányította,
bár a nap valamelyest elvakította.
Elmosolyodva meghúzta a ravaszt. Lassan növelte a nyomást. Várta, hogy
az ütőszeg ráüssön a lőszer csappantyújára.
Az észak-vietnami mesterlövész nem hallotta, ahogy a puskája távcsöve
felrobbant, és arra sem volt ideje, hogy felfogja, mi történt, amikor Carlos
Hathcock lövedéke szétzúzta a távcső optikáját, hogy aztán becsapódjon a
sötét ember szemébe, és áthaladva az agyvelején kirobbanjon a koponyája
hátulsó részén.
Burke a távcsövén figyelte a csillogó valamit, ami tükörként verte vissza a
fényt. Hathcock rájött, hogy a természetben semmilyen dolog nincs, amiről
így verődnének vissza a napsugarak, úgyhogy ráirányította a szálkeresztjét,
és meghúzta a ravaszt.
Amint a puska eldördült, Burke meglátta a hátratántorodó sötét embert.
Nézte, ahogy nekivágódott a vízmosás szemben lévő oldalának, s azt, ahogy
a sokkolt idegrendszerű testből vér fröccsent a földre, a bokrokra, a kövekre
és a Mosin Nagant puskára.
Noha semmi jelét nem látták ellenségnek, lassan, végig fedezék mögött
maradva lopakodtak oda, ahol a test feküdt.
– Burke, rettentően rémisztő gondolatom támadt. Hogyan lehetséges így
lelőni valakit? – kérdezte Carlos a társától, miközben szemügyre vette az
ellenség puskáját.
Burke tanácstalanul nézett rá, mint aki nem értette a kérdést.
– Hogy mondja, Hathcock őrmester?
– Gondoljon csak bele! Engem kellett néznie a távcsövével ahhoz, hogy a
golyó elég tisztán átmehessen a távcsövön ahhoz, hogy így eltalálja a
szemét. Burke, ez az ember értette a dolgát. Egyike lehetett a legjobbaknak.
Ha jobban belegondol, kettőnk között csupán annyi a különbség, hogy én
húztam meg előbb a ravaszt.
Carlos Hathcock leült a halott ember mellé, és bejelölte a térképen, hol
lőtte le. Megfogta a véres tusájú, szétlőtt távcsövű Mosin Nagant puskát, és
magával vitte az 55-ös magaslatra.
A két férfi éjfélkor lépett át a kerítésen. Jim Land ébren feküdt a
kunyhójában, amikor a páros belépett az ajtaján, és megmutatta a puskát.
Hathcock felcímkézte a fegyvert, abban a reményben, hogy majd hazaviszi,
de valaki más nyújtotta be rá az igényét, így többé soha nem látta a puskát.
Jim Land hazautazott Vietnamból. De Carlosnak és Johnnak még rengeteg
ideje maradt a vadászatra. Hiszen a Long Tra’ng du K’ich megölésével
megbízott észak-vietnami mesterlövészszakasz java még odakint ólálkodott
a dzsungelben. Carlos pedig tudta, hogy vissza fognak térni.

10. FejezeT
A kiküldetés vége
Ba ezredes éjszakai járőre valamivel éjfél után talált rá a testre, mely még
mindig a hullamerevség állapotában volt. Akárki is ölte meg ezt az embert,
kivette a zsebéből a térképét és a jegyzetfüzetét, elvette a kisméretű észak-
vietnami katonai vászon hátizsákot a lőszerrel és az elsősegélycsomaggal,
valamint a Mosin Nagant puskáját. Az ezredes rettegett attól, hogy ezt kell
majd jelentenie.
Három katona kivágott egy fiatal fát, a törzséből pedig rudat faragott, arra
kötözte a holttestet. Először a halott ember kezét és lábát kötötték a rúdhoz,
aztán párszor körbehurkolták a felsőtesténél és a combjánál is, hogy
rendesen legyen a faalkalmatossághoz erősítve. Hallgattak. A parancsnokaik
mellettük guggolt, és nézte, ahogy dolgoztak, a tekintete üres volt és
szomorú.
Az, hogy Fehér Toll pár nappal korábban megölte a különleges szakasz
egyik gerilláját, nem különösebben zaklatta fel Ba embereit. Végtére is
tudták, hogy a társuk kiszolgáltatta magát, amikor több lövést leadott arról a
buckáról. Egy másik mesterlövész, aki a gerilla mellett lapult, egyszerre
kezdett tüzelni a másik két társával, akik tőlük jobbra és balra rejtőztek el. A
legtöbb átlagos mesterlövész számára nem jelentett volna gondot a lövés,
ami az észak-vietnami harcossal végzett.
De ez a mostani haláleset mindenkit megviselt. Még Ba ezredest is
demoralizálta. Ezt a társukat nem akármilyen lövés ölte meg. Ehhez a
vadászathoz igen nagy szakértelem kellett, rendkívüli leleményesség és talán
egy kis szerencse is. Csak így lehetett végezni ezzel az emberrel. Ő volt az
elit szakaszban a standard, a többiek példaképe. Mindenki az ő példáját
követte.
Most, hogy a vezetőjük meghalt, és éppen az az ember lőtte le, akit
elszántan készültek megölni, az önbizalom, amit a kemény kiképzés alatt
építettek fel bennük, máris elillanni látszott. A vietkong hadúr, aki az Észak-
vietnami Hadsereg ezredeseként szolgált Le dandártábornok és Tran
tábornok alatt, érezte, hogy reszketni kezd a lába, és lassan kúszott felfelé,
végül már egész testében remegett. Ha ő félt, vajon mit érezhettek az
emberei?
Nézte a katonáit, amint megkötötték az utolsó feszes csomót is, és
rögzítették a halott gerilla testét. Az arcukat, a mozdulataikat és a légzésüket
figyelte. Biztosra vette, hogy a nyugtalanság, mely rátört, a harcosai lelkét is
megfertőzte. Remegtek, gyorsan szedték a levegőt, a mozdulataik
kapkodóak voltak, verejtékeztek, a szemük tágra volt nyitva, az orrcimpáik
kitágultak.
A tíz gerilla, aki az elit szakaszból életben maradt, elkomolyodott. Ba
ezredeshez hasonlóan mindannyian meg voltak róla győződve, hogy
egyetlen észak-vietnami mesterlövész, de még kettő sem lehet képes
legyőzni az amerikait, aki a fehér tollat viselte.
Le dandártábornok felháborodásának adott hangot, amikor Tran tábornok
közölte vele, hogy az életben maradt mesterlövészeket szétosztja a
szakaszok között. Le makacsul hangoztatta, ha kitartanak a tervük mellett,
végül sikerrel járnak. Elvégre a taktikájuknak köszönhetően nemegyszer
nagyon közel kerültek, hogy végezzenek a századossal és Fehér Tollal. Ez a
tíz kiváló képességekkel rendelkező harcos, akiket az Észak-vietnami
Hadsereg legjobbjai közül választottak ki, végül megszerzi Hathcock
skalpját. A szakaszt egyben kell tartani.
– Állhatatosság. Állhatatosság. Állhatatosság... – ismételte Le, és
ahányszor kimondta a szót, az öklével a tenyerébe csapott, hogy nyomatékot
adjon neki.
De Ba ezredes tudta, hogy a felettese téved. Le dandártábornok
reménytelen álmodozó volt. Egy idealista a megkeményedett pragmatikusok
között. A mesterlövészek közül egy sem ért fel Hathcockhoz. Ba udvariasan
jelentette Tran tábornoknak, mennyire bízik Le dandártábornok a sikerben,
de azt is kifejtette, ha makacsul kitartanak a régi terv mellett, egészen
biztosan kudarcot vallanak. Long Tra’ng du K’ich egyenként fog végezni a
még életben maradt tíz emberrel.
A terv, amit Ba ezredes, a jóval tapasztaltabb harctéri parancsnok készített
– aki egyszerű sorállományúként kezdte katonai pályafutását, onnan
küzdötte fel magát az ezredesi rendfokozatig, s akinek minden esélye
megvolt, hogy még magasabbra emelkedjen –, tíz ötfős raj megszervezését
írta elő. Minden egyes raj élére a még életben maradt mesterlövészek egyikét
tervezte kinevezni.
Úgy gondolta, ezek a rajok a műveleteiket koordinálva mindig készen
állnak majd, hogy szembeszálljanak Fehér Tollal. Ha az egyik raj megtalálja
Fehér Tollat, a többi segítségére siet. Ezzel a módszerrel egyesíteni lehet a
tíz fantomvadász képességét és leleményességét, ráadásul további negyven
fegyelmezett harcos segít elfogni ezt az illékony és halálos prédát.
Tran Van Tra egyetértett a tervvel, de összeráncolta a homlokát, amikor
belegondolt a kilátásaikba. Miképp lehetséges, hogy egyetlen ember ennyi
katonáját lekösse? Nemcsak hatékonyan ölt, ráadásul sikerült feszültséget is
keltenie a kommunista erők berkeiben. Óriási összegeket fektetett az
embereibe, ehhez képest csak kisszámú ellenséges katonával végeztek.

– Hathcock őrmester – kiáltott be Wight őrnagy a mesterlövészkunyhóba

maga és Roberts törzsőrmester összepakolják a lomjaikat, és indulnak délre!
Phu Cat közelében zajlik egy művelet. A Duc Pho nevű magaslaton fognak
letáborozni.
– Most, uram? – Hathcock felvont szemöldökkel feküdt a padlón.
– Most – vágta rá az őrnagy.
– És mi lesz a társammal? – Carlos elmosolyodott, és John Burke-re
mutatott, aki szintén a padlón feküdt a kunyhó másik végében.
– Roberts megy magával – válaszolta Wight. – Burke-nek az új fiúkkal
kell foglalkoznia. Magának hamarosan véget ér a kiküldetése, kis ember,
neki pedig meg kell szoknia, hogy másokkal is dolgozik.
Carlos a társára nézett, felemelte a jobb kezét, egészen közel az arcához,
pont a szeme elé, aztán a mutató- és hüvelykujját majdnem összeérintette,
csupán egy apró részt hagyva a két ujja között.
– Kicsi vagyok – nevetett. – Olyan kicsi, hogy létrával kell leszállnom az
ágyról. Olyan kicsi, hogy cilinderben is el tudok menni a kígyó hasa alatt.
Aztán elhallgatott, összevonta a szemöldökét, és Wilson tűzvezérre nézett,
aki egy sámlin ült, és a puskáját tisztította, amit darabokra szedett, az
alkatrészeket pedig szépen elrendezte a tábori asztalra terített fegyverolajos
törülközőn.
– Nem, tűzvezér, az egészet visszavonom. Nem kicsi vagyok – Hathcock
még hangosabban nevetett. – Én a következő vagyok, aki hazamegy.
Duc Phoban Roberts törzsőrmester és Hathcock őrmester a február
hátralévő részét egy magas domb tetején töltötte, mely egy nagy, sík
területre nézett, amit nyugatról magas, dzsungel födte hegyek, keletről a
Dél-kínai-tenger határolt. Az 1. számú főút pont a domb lábánál futott északi
és déli irányban. Mögötte, keletebbre sakktáblamintás rizsföldek mosódtak
egybe a tengerparti fövennyel. Az 1. számú főút túloldalán, a domb nyugati
lábánál rizsföldek terültek el északi és déli irányban, ameddig a szem
ellátott, és nyugati irányban elért egészen a dzsungel széléig, illetve az
Annamite-hegység első meredekebb lankáiig.
A sok ezer rizsföldet határoló hegyekben és dzsungelekben csak úgy
hemzsegtek a vietkongok. Így a művelet, amihez Hathcock és Roberts
csatlakozott, egy teljes tengerészgyalogos partra szálló erőt vett igénybe.
1967 februárjának végére ez a haderő több mint ezer hitelesített halálos
találatot könyvelhetett el, ehhez jött további ezer valószínű halálos találat.
Carlos Hathcock hatvanöt hitelesített halálos találattal ment el Duc Phoba.
Amikor március 1-jén visszatért az 55-ös magaslatra, már hetvenöt
hitelesített találata volt.
Duc Pho előtt a legnagyobb távolság, amelyről halálos találatot sikerült
elérnie, ezerkétszáz yard volt. Amikor visszatért, újabb, kétezer-ötszáz
yardos rekorddal rendelkezett, ez több mint a duplája volt a korábbi
csúcsának. A dombtetőről nagy távolságból lelőtt áldozatai között volt egy
tizenkét éves fiú is, akit több mint ezerötszáz yardról talált el.
A gyerek puskákkal és lőszerrel megrakott kerékpárt tolt, illetve azzal
tekert a Duc Pho alatt elterülő síkságot szegélyező magas hegygerincek
közötti mély völgyek meg a nyugati dzsungelek irányából. Carlos egy
keskeny úton szúrta ki, mely egy, a rizsfóldeket egymástól elválasztó
töltésen haladt, majd kanyarogva vezetett el egy kis faluhoz az 1. számú főút
közelében. Ahogy közelebb ért Hathcockhoz, az őrmester rájött, hogy
fegyvereket szállít a kerékpárján.
A tengerészgyalogos mesterlövész az első lövését a bicikli első kerekére
adta le, amitől a rakománnyal az útra zuhant, de felkapott egy fegyvert,
belecsattintott egy banán alakú tárat, és tüzelni kezdett felfelé a domb
irányába, ekkor Carlos megölte.
Az emlékkép, ahogy megölte azt a kisfiút, élete végéig élénken élt benne.

A Március szárazon kezdődött Vietnamban. Az 1. tengerészgyalogos

hadosztály felderítő-mesterlövészegységéhez helyezett tengerészgyalogosok
számára a trópusi tavasz úgy festett, mintha csak július lett volna
Georgiában. Carlos Hathcock a szabadba kihúzott priccsen heverészett, és
egy szál alsónadrágban hagyta, hogy a nap lebarnítsa a teste többi részét is,
hogy ne üssön el a kezétől, a karjától és az arcától.
 A kommunista erőkre gyakorolt hatásának végre híre ment azon riporterek
körében, akik a hírügynökségek, újságok, magazinok és műsorszórók
megbízásából tudósították a vietnami háborút. Hathcock minden tőle telhetőt
megtett, hogy ne találkozzon egyikükkel sem, és még a legegyszerűbb
kérdésekre sem volt hajlandó válaszolni. Arra gondolt, hogy a Sea Tigerben,
a tengerészgyalogság egyik Da Nangban, a III. tengerészgyalogos partra
szálló haderő propagandairodája által kiadott újságjában lehozott,
ártatlannak tűnő cikknek köszönhették, hogy az ellenség megtudta az ő és
Land százados nevét.
És az még egy évvel korábban történt, amikor sokkal kevesebb halálos
találattal rendelkezett, és nem volt ennyire hírhedt.
De hiába hallgatott és hiába közölte az 1. tengerészgyalogos hadosztály és
a III. tengerészgyalogos partra szálló erő illetékeseivel, hogy nem hajlandó a
mesterlövészekről beszélni, az Associated Press mégis lehozott egy cikket
Carlosról. A rövid írás megjelent számos nagyobb amerikai újságban,
beleértve a Raleigh News and Observert is, azt a jelentős napilapot, melyet
Jo Hathcock mindennap hazavitt az Észak-Karolina állambeli New Bernben
lévő, 1303 Bary Avenue alatti otthonukba.
A cikket februárban hozták le, és olyan fecsegő tengerészgyalogosok
sztorijaiból állították össze, akik kedvesen mosolyogtak a barátságos
riporterre, aki csak dumálni akart velük. Nem interjút készíteni.
Amíg Jo Hathcock az interjút olvasta, Carlos Duc Phoban üldögélt a
dombtetőn kialakított lőállásában. Egészen addig a napig Jo elhitte a
férjének, amit mondott neki. Hogy mesterlövészeket képez ki egy iskolában.
Carlos nem hazudott. De nem is mondta el a teljes igazságot, ami Mrs.
Hathcock szemében felért a hazugsággal. Indulatos levelet írt a férjének, és
mellékelte hozzá az újságból kivágott cikket.
A sztori így kezdődött:
A Vietnamban állomásozó 1. tengerészgyalogos hadosztály felderítő-
mesterlövészét dicséretben részesítette a parancsnoka, amiért
„megkeserítette a vietkongok” életét. A New Bem-i Carlos N. Hathcock
őrmester egyike a legkiválóbb lövészeknek, és eddig több mint hatvanöt
találatot írnak a számlájára. Hathcock és a „csapata” naponta
átlagosan több mint két ellenséges katonával végez, időnként akár ezer
egy százhuszonöt yard távolságból, saját veszteség nélkül.
 A cikket olvasva az ifjú őrmesternek görcsbe rándult a gyomra. Ennek
ellenére úgy vélte, Jo így járt a legjobban, hogy nem mondott el neki
mindent. Pár hét múlva már úgyis otthon lesz, Wight őrnagy pedig szinte
mindennap a körleten belül tartotta.
Gyakorlatilag már véget is ért a kiküldetése, így nem kell mást tennie,
csak kártyázással elütni az időt.

Néhány hét telt el azóta, hogy Fehér Toll megölte a kommunista

mesterlövészcsoport vezetőjét, Ba ezredes pedig a tíz férfit tíz rajhoz
osztotta be. A nyugati hegyek között gyakoroltatta velük a csapatmunkát,
méghozzá úgy, hogy ranger járőrök, illetve a VKH járőrei ellen kellett
rajtütéseket végrehajtaniuk jóval délre attól a területtől, ahol az amerikai
mesterlövész vadászott.
Ahogy a forró márciusi szelek megérkeztek, az ezredes északabbra küldte
a rajait a hegyektől nyugatra elterülő, széles síksághoz, Le dandártábornok
főhadiszállásához. Az ötven ember tíz kicsi, egymástól függetlenül,
ugyanakkor összehangoltan tevékenykedő egységet alkotott, hogy ha az
egyik egység lecsap az ellenségre, a többiek a segítségére tudjanak sietni.
Fehér Toll talán képes volt megnyerni egy taktikai harcot egy vagy két,
esetleg három vagy négy mesterlövésszel szemben. De ötven harcedzett
gerillával ő sem bírhatott el.

Carlos Hathcock és John Burke az 55-ös magaslattól nyugatra húzódó

hegyvonulaton túl elterülő, hosszú völgyben töltötte Szent Patrik napját.
Ugyanabban a völgyben, ahová az első mesterlövészosztályt vitték még
októberben. Majdnem a hosszú mező végében feküdtek, közel ahhoz a
helyhez, ahol a tanítványaik átestek a tűzkeresztségen.
Közeledett az este, így nekiláttak összeszedni a felszereléseket, hogy
visszatérjenek a magaslatra. Újabb eseménytelen nap telt el.
A mesterlövészek bázisától nyugatra és délnyugatra elterülő térségben az
elmúlt nagyjából két hétben jelentősen lecsökkent az ellenséges
tevékenység. Az 55-ös magaslaton állomásozó tengerészgyalogosok eleinte
örültek is a pihenőnek. De pár olyan nap után, amikor egyetlen fegyvert sem
sütöttek el, és nem láttak lőporfüstöt, kezdtek ingerlékennyé válni.
Három napja, amit Hathcock és Burke vadászattal töltött, mindössze egy
foltos vadkant láttak, valószínűleg megszökött az óljából, és valami szintén
elkóborolt nőstény társaságát kereste. Mögöttük csörtetett a bozótban, Carlos
pedig már elő is húzta a pisztolyát, lövésre készen, amikor meglátta a hang
forrását.
A vadkan sietve fúrt magának utat a mesterlövészduó mellett, miközben
mindenféle gumókat és lárvákat túrt ki a föld alól erőteljes orrával.
Figyelték, ahogy keresztülvágott a mezőn, közben füvet legelt, majd az
orrával feldúlta a földet, hogy elrágcsálhassa a gyökereket is.
– Előbb-utóbb beleszalad egy rakás vietkongba, akkor aztán sertéspörkölt
meg sült borda lesz belőle – mutatta Carlos Burkenek.
– Meg is érdemlik – legyintett Burke. – Sosem vágnék le egy ekkora vén
vadkant. Még ha kiherélik és hat hónapig etetik, akkor is büdös lesz a húsa.
Kolbászt sem lehet belőle csinálni, mert annyi fűszert meg csípős paprikát
kellene hozzá adni, hogy azt ember nem tudná megenni. Nem, uram. Én azt
mondom, egyék csak meg a jó öreg Charlie-k ezt a dögöt.
Carlos nevetett, ahogy eszébe jutott a vadkanos sztori. Már épp becsatolta
a hátizsákját, amikor Burke megbökte a bakancsa orrával.
Hathcock lassan fordította el a szemét, és megpillantotta az öt embert,
akik ugyanabból a fasorból bújtak elő, mint az a vietkong járőr, amelyet
októberben semmisítettek meg ugyanitt. Talán ezek is ugyanazon az
ösvényen jöttek.
Az őrmester szélesen a társára vigyorgott.
Burke Hathcock mesterlövész-puskájának a tusára hajtotta a fejét, a távcső
szálkeresztjét pedig az utolsó ember hátára irányította. Alacsony fickó volt,
zöld rövidnadrágot és fekete inget viselt, a fején teknőspáncél alakú,
sötétzöld sisak volt. A kezében egy AK-47-es gépkarabélyt tartott.
Ahogy az élen haladó gerilla is. Miközben Carlos a maradék három
katonát vizsgálta a megfigyelő távcsövön keresztül, azt látta, hogy ketten
szintén gépkarabéllyal voltak felfegyverezve, viszont a középen haladó férfi
egy hosszú puskát tartott, amelyre rövid távcső volt szerelve.
Carlos Burke-re nézett – aki már kezdte növelni a ravaszra gyakorolt
nyomást – és megbökte. Az őrvezető elengedte a ravaszt, és az őrmesterére
pillantott. A Burke dzsungelkalapjába tűzött fehér toll megzizzent a szélben.
Hathcock a társa elé tartva a tenyerét jelezte, hogy várjon. Azt akarta,
hogy az összes gerilla távol legyen minden olyan fedezéktől, amelyet
gyorsan elérhetett volna. Az új fegyverekkel felszerelt raj, melynek közepén
mesterlövész baktatott, nem lehetett közönséges vietkong járőr.
– Hadd menjenek ki egészen a tisztásra, majdnem addig a kis bokros
„szigetig”! – suttogta az őrmester. – Ha mégis fedezék után akarnának nézni,
azt akarom, hogy olyan helyen legyenek, ahol látom, hogy merre
mozdulnak. Amint az elöl haladó férfi úgy tíz-húsz yardnyira megközelíti a
bokrokat, lője le a középső fickót, amelyiknél a mesterlövészpuska van!
Öreg rókáknak tűnnek, úgyhogy célozzon pontosan! Én hátulról kezdem
őket leszedni a maga M-14-esével.
Burke megérintette a dzsungelkalapjába tűzött fehér tollat, majd
megdörzsölte, hogy szerencsét hozzon.
Az 55-ös magaslaton szolgáló összes tengerészgyalogoshoz, illetve a
környező állásokban és tűztámogató bázisokon szolgáló, egyre nagyobb
számú bajtársához hasonlóan elkezdett fehér tollat viselni a
dzsungelkalapjában. Azután, hogy híre ment az óriási vérdíjnak, amit a
fejére tűztek ki, divattá vált fehér tollat viselni olyankor, amikor az emberek
járőrbe indultak.
Még a tisztek is viselték. Az sem számított, hogy valakin éppen
dzsungelkalap vagy acélsisak volt, a fehér toll mindenképpen felkerült a
fejfedőre.
Ezt a gesztust látva rádöbbent, mennyire összetartottak a
tengerészgyalogosok. Gyakorlatilag céltáblát festettek a hátukra, hogy
megvédjék a bajtársukat és összezavarják az ellenséget.
Megbökte Burke-öt a sarkával, és azt suttogta:
– Rajta, lásson hozzá!
Az őrvezető lövése a nyakán találta el a járőr vezetőjét; majdnem
leszakadt a férfi feje, ahogy a lövedék kettétörte a gerincét.
Ugyanebben a pillanatban Carlos az utolsó gerilla mellkasába küldött egy
lövedéket az M-14-essel, szétroncsolva a férfi szegycsontját és szétszakítva
alatta mindent.
A maradék három gerilla futásnak eredt, ugyanazokat a bokrokat vették
célba, amelyeket a járőr próbált elérni októberben. A vietkongok tüzet
nyitottak, a lövedékeik a bozótba csapódtak, de a két tengerészgyalogos feje
fölött süvítettek el.
– Szép csöndben meglapulunk – mondta Carlos, amíg az ágak és az AK-
47-esekből kivágódó lövedékek a fejük fölött csattogtak.
– Végül úgyis ki fognak onnan rohanni, akkor elkapjuk őket. Ma éjjel
telihold lesz, úgyhogy várjuk csak meg a sötétedést! Ezeknek a hotdogoknak
végük.
– Csak a lőszert pocsékolják – jegyezte meg Burke, és még mondani akart
valamit, amikor gépkarabélyok kezdtek kerepelni valahol a távolban
mögöttük. Az őrvezető szeme elkerekedett, az álla pedig egy picit leesett.
Carlos látta a félelmet, amely lassan kiült John Burke arcára.
– Úgy tűnik, társaságot kapunk – biztatta Hathcock. – Szerintem Archer
az embereivel egy ideig lefoglalja őket abban a rajtaütő pozícióban, amit
azért állítottak fel, hogy fedezzenek minket.
– Örülök, hogy annyira unták már magukat, és eljöttek velünk vadászni –
vágta rá Burke.
Carlos a társára vigyorgott. John ettől jobban érezte magát, most már
tudta, hogy az őrmestere nem aggódott.
– Ne mozduljunk innen! – javasolta Hathcock. – Elkapjuk ezeket a
hamburgereket.
Hirtelen lövések dördültek el a mező túloldalán a fasorból, nyugatra a
bokros „szigettől”, ahol az első vietkong raj életben maradt tagjai elrejtőztek.
Az esti égbolton vörös nyomjelző lövedékek íveltek át a mező fölött, kelet
felé süvítettek, majd abba a fasorba csapódtak, ahol a tengerészgyalogosok
lapultak.
Abban a pillanatban, ahogy a puskalövések elkezdtek a
tengerészgyalogosok felé kúszni, a három gerilla kilőtt a bokrok mögül, és
nyugat felé futott. Megpróbáltak csatlakozni a bajtársaikhoz, akik most már
a mesterlövészek bal oldala felé közeledtek.
Alig kétszáz yardnyira délre Hathcocktól és Burke-től Archer tizedes és
tizennyolc fős járőre hátrálni kezdett, hogy közelebb kerüljön a két
mesterlövészhez, akik azonnal tüzet nyitottak a menekülő gerillákra, fittyet
hányva a több száz lövedékre, amely körülöttük csapódott be és süvített el.
Carlos végzett az egyik gerillával, John pedig a másik kettővel.
– Remélem, Archer hívott segítséget a rádióján – jegyezte meg Hathcock,
aki most már a vietkongokra lőtt, akik a tisztás északi részén lévő fasor
nyugati vége felé nyomultak.
Alig fejezte be a mondatot, amikor mindketten érezték, ahogy eluralkodik
rajtuk a pánik, mert valaki vagy valami a mögöttük elterülő dzsungelben
csörtetett és futott.
– Lője őket tovább, Burke! – adta ki az utasítást Carlos, és megfordította
az M-14-est, készen állva a tüzelésre. – Ne hagyja, hogy elérjék a fasor végét
és oldalba támadjanak minket!
Hathcock hanyatt feküdt, a puska tusát a hónalja alá vette, a fegyvert úgy
tartva, hogy egy átlagos magasságú embernek a derekára mutasson a csöve.
Az egyre csökkenő esti fényben egy ember körvonalát pillantotta meg, majd
egy másikét. Meglátta a fejükön lévő kerek acélsisakokat is, és odakiáltott:
– Archer!
– Hé, Hathcock őrmester! – felelte a tizedes. – Maguk még élnek?
– Nem, szellemekkel beszélget – Burke dühösen és szakadatlanul tüzelt az
előrenyomuló vietkongokra.
Visszafordult a hasára, és ismét tüzet nyitott az M-14-essel. A töltött
tárakkal és lőszerekkel teli hátizsákját letette kettejük közé.
– Remélem, hogy ez a kevés ki fog tartani – jegyezte meg az őrmester. –
Szerintem Archernél és a fiúknál csak M-16-os lőszerek és M-60-as
töltényövek vannak. Nagyon nem szeretnék géppuskatöltényövekből lőszert
kirángatni, miközben ez a rakás hamburger itt van a nyakunkon.
Archer lehuppant Hathcock baljára, és tüzet nyitott.
– Beszóltunk a műveleti központba, amikor elkezdődött a lövöldözés –
jelentette Hathcocknak. – Mondtam, hogy jövünk magukhoz erősítés
gyanánt, aztán együtt veszünk fel védelmi pozíciót. Remélem, jó
koordinátákat adtam meg nekik.
Carlos a tengerészgyalogosra nézett.
– Mutassa a térképét!
Hathcock széthajtogatta a térképet, aztán összehasonlította a sajátjával. A
barátjára mosolygott.
– Ezeket a koordinátákat adta meg? – kérdezte az őrmester.
– Aha – bólogatott Archer.
– Ez a vörös pötty mi vagyunk – Carlos Archer térképére bökött. – Ha
ezeket a koordinátákat adta meg, akkor jó munkát végzett.
Archer elmosolyodott.
– Kapunk egy kis légi támogatást, aztán meg jön pár daráló úgy hetven
vagy nyolcvan fő erősítéssel, amint az F-4-esek végeztek – jelentette be a
rajparancsnok, majd kivillantotta fehér fogsorát és felvonta szemöldökét.
Carlos lelőtt még két vietkongot, Burke pedig hármat.

Amikor a duó valamivel éjfél előtt jelentkezett Top Reinkénél, a

főtörzsőrmester mindkettőjüket megölelte. Aztán összevonta a szemöldökét.
– Jelentenem kell Wight őrnagynak, hogy visszajöttek és életben vannak –
mondta. – Beszélni akar magával, Hathcock őrmester.
Amíg Burke megtisztította a felszerelést és mindent a helyére tett a
mesterlövészkunyhóban, Carlos és Top Reinke jelentkezett az őrnagynál, aki
tábori íróasztala mögött ült még mindig egyenruhában, és egy apró gyertya
fényénél írt. Épp akkor nézett fel Hathcockra, amikor az őrmester
összecsapta a bokáját, a két kezét pedig a nadrágjához szorította a varrás
mentén.
– Mától korlátozott szolgálatra osztom be, őrmester – szólalt meg halkan
az őrnagy.
– Erről van szó, uram? – kérdezte Carlos. – Elmondom, mi történt.
– Ez minden, őrmester – zárta le Wight ismét csak halk hangon. – Már
hallottam. A jelentését majd holnap fogom elolvasni.
Hathcock ismét összecsapta a bokáját, tett egy lépést hátra, aztán a jobb
bakancsa orrát a bal bakancsa sarka mögé helyezte, csinált egy fürge
hátraarcot, és az ajtóhoz masírozott.
– Ó, és még valami, őrmester – tette hozzá Wight. – Szerintem többet ne
napozzon azon a priccsen. Elképzelhető, hogy azok a mesterlövészek még
visszatérnek erre a kakasülőre.
– Igenis, uram – Carlos majdnem nevetett, majd a kunyhójához ment, ahol
Burke időközben befejezte az őrmester fegyverének a tisztítását, és
szétszedte az M-14-est.

Aznap éjjel Ba ezredes leszegett fejjel térdelt és az emberei jelentését

hallgatta. Az ötvenfős egységnek legalább az egyharmada esett el az
amerikai járőr direkt tüzétől, valamint az azt követő bombázástól és a
napalmtámadástól. Amikor meglátták a három helikoptert leszállni ott, ahol
a hosszú mező elkanyarodott, a kommunista katonák visszavonultak a
sebesültjeikkel.
Számítani lehetett Le dandártábornok kárörvendésére. Ba már most
rettegett a valamivel több mint egy hét múlva esedékes találkozásuktól.

Az elkövetkező napokban Hathcock becsomagolta a személyes dolgai

javát, az utolsó néhány, Vietnamban eltöltött napja során már csak azokat a
holmikat használta, amikre feltétlenül szüksége volt. Az otthonára és Jóra
gondolt, és persze csecsemőkorú kisfiára. Páran arról beszéltek, hogy
meghosszabbítják a kiküldetésüket, és folytatják a táncot az ördöggel. De
nem Carlos Hathcock.
Ígéretet tett Jónak, hogy nem hosszabbít.

Hathcock szemöldökén izzadságcseppek gyöngyöztek, aztán valami

hűvöset és nedveset érzett a homlokán. Kinyitotta a szemét, és
megpillantotta a halvány fényt, illetve egy alakot, aki a feje felé nyúlt. Most
már alig tudott lélegezni. A tüdeje minden egyes felszínes lélegzetvételkor
sípolt és fájt.
Újból a kígyó jutott eszébe. Hideg, zöld feje, ahogyan felemelkedett a
szeme előtt. Fekete és vörös, villás nyelve, mely a levegőt nyaldosta és
kóstolgatta élelem vagy veszély után kutatva. Még amikor Burke-kel a fa
gyökerei között rejtőztek, még amikor három napot töltöttek el az Elefánt-
völgyben egy egész észak-vietnami századot feltartóztatva, akkor sem érezte
azt a pánikot, azt a félelmet, ami akkor uralkodott el az egész testén, amikor
szembenézett azzal a kígyóval. Amikor három napon át nyílt terepen kellett
kúsznia, miközben ellenséges járőrök sétáltak el mellette pár lábnyira.
Ez a megpróbáltatás rémisztette meg a legjobban.
Pár nappal azelőtt, hogy maga mögött hagyta Vietnamot, az első
kiküldetése végén egy iszonyatosan nagydarab százados, aki szemlátomást
akkorára nőtt, mint az egyik feketefenyő a nagyanyja háza mögött, és olyan
széles válla volt, mint a pajta, odament és megkérdezte, nem vállalná-e el
önként, hogy megöl még egy embert. Egy ellenséges parancsnokot. Egy
ellenséges parancsnokot a saját főhadiszállásán. A saját főhadiszállásán,
amely egy széles síkság közepén állt, ahol egy kétezer-ötszáz yard sugarú
körben nem nőtt semmi, csak fű.
El kellett vállalnia a küldetést. Noha elvileg önként kellett rá jelentkeznie,
tudta, hogy nincs választása. Ki másra bízták volna a feladatot? Burke-re?
Majdnem biztosan, mivel Hathcock után ő számított a legjobbnak.
De Carlos érezte, hogy nem bírná elviselni, ha visszautasítaná a feladatot,
aztán Burke elvállalná, és nem térne vissza. Nem, nem volt más választása,
el kellett vállalnia. Pedig tökéletesen tisztában volt vele, hogy annak az
esélye, hogy élve kikerül onnan, közelítette a nullát. Alulról. Lelőni a férfit
nem jelentett különösebb problémát. Élve elmenekülni onnan már annál
inkább.
Ennek ellenére csodával határos módon sikerült a küldetés. Sűrűn
beborította magát a síkságon növő fűvel, amit még este gyűjtött, s amit az
egyenruháján ejtett kis hasítékokba fűzött. Aztán olyan sebességgel kúszott
előre, mint egy falióra percmutatója. Három napig kúszott, több mint
ezerötszáz yardot a helyig, ahonnan végül tüzelt.
Addig feküdt ott, amíg az ellenséges parancsnok a szárnysegédjével ki
nem sétált a szállásáról. Mindketten egyenruhát viseltek. Amikor a magas
rangú ellenséges tiszt eltávolodott a nagy háztól, melyet kunyhók és
homokzsákokkal megerősített lőállások vettek körül, amelyekben
megszámlálhatatlanul sok katona lapult, Carlos egyetlen halálos lövedéket
repített a tábornok mellkasába.
Talált egy nem túl mély nyiladékot, mely a fasorhoz vezetett. Maga is alig
vette észre, és tudta, akkor van a legjobb esélye a túlélésre, ha gyorsan
elkúszik ebben a fű által védett vízmosásban a fák nyújtotta fedezékbe.
A főhadiszállás megvédésével megbízott kommunista harcosokat teljesen
összezavarta Hathcock lövése. Mindössze a dörrenést hallották, amikor a
lövedék eltalálta rangidős harctéri parancsnokukat. Fogalmuk nem volt,
merről jöhetett a lövés.
Több tucat egyenruhás és nem egyenruhás katona fésülte át a helyőrség
körülötti területet több száz yardnyira a főhadiszállástól. Azonban egyikük
sem merészkedett elég messzire, a tengerészgyalogos pedig, aki minden
küldetésén viselte a fehér tollát, kivéve ezen, nesztelenül elkúszott.
Carlos pár nappal később maga mögött hagyta Vietnamot.
Ahogy az ágyában feküdt, tüdőgyulladástól meggyötörtén, közel a
halálhoz, mosolyogni próbált. Arra gondolt, milyen jó érzés volt hazamenni.

11. Fejezet
Haza és vissza
Úgy érezte, mintha csak tegnap lett volna, mégis szinte egy élet telt el
azóta, hogy Hathcock először lépett ki a helikopterből Chu Laiban, a
Vietnami Köztársaságban. Most pedig, amikor visszatért arra a helyre, ahol
ezt a háborút elkezdte, az érzések leírhatatlan kavalkádja rohanta meg. Az
emlékkép, ahogy a bakancsa a Chu Lai-i repülőtér aszfaltjához ért, olyan
élénken élt benne, mintha csak tegnap történt volna, mégis annyi mindenen
ment keresztül az elmúlt egy év alatt. Egy emberöltőre elég életet és halált
látott tizenkét hónapba besűrítve, most pedig úgy érezte magát, mint valami
öreg veterán, aki az unokáinak mesél a múltjáról.
Jo és Sonny csókkal búcsúzott tőle egy éve, amikor az Észak-Karolina
állambeli New Bernben felszállt a repülőgépre, most pedig, alig egy hét
múlva, a Piedmont Airlinesnak ugyanazzal a kényelmetlen, ikermotoros
repülőgépével fog visszatérni ugyanarra a tengerparti, vidéki repülőtérre,
hogy csókkal köszöntse a feleségét és a fiát. Egy emberöltőt élt meg tegnap
óta. Ez nyugtalanította.
Egy teljes év telt el akkor, amikor a nap lebukott a Chu Laitól nyugatra
elterülő dombság mögött, s amikor Carlos leült egy bambuszszékre, és
bámulni kezdett a kifutók és gurulópályák irányába.
A távolban két F–4 Phantom motorja pörgött föl fülsiketítő dübörgéssel,
fekete füsttel töltve meg a levegőt, ahogy a pilóták folytatták a felszállás
előtti ellenőrzést. A dübörgés hirtelen tompa morajjá halkult, Carlos pedig a
gépek felé fordította a fejét, hogy megnézze, ahogy felszállnak.
A lassan elinduló repülőgépek egyre jobban felgyorsultak, aztán hátra
kellett hajtania a fejét, hogy láthassa a harminc láb hosszú, kék és
narancssárga lángokat, melyek úgy csaptak ki a két gép farka mögül, mint
négy gigantikus Bunsen-égő. Ahogy a négyezer font súlyú, sugárhajtású
vadászgépek emelkedtek, majd jobb fordulóba dőlve elhagyták a repülőtér
légterét, belelátott a hajtóműveikbe, és megpillantotta azt a tüzes poklot,
mely a belsejükben kavargótt óriási, mennydörgő kályhák gyanánt, fényes
csíkot húzva a késő esti égbolton. A hajtóművek iszonyatos erejétől Carlos
jelentéktelen kis lénynek érezte magát.
Miközben a narancssárga fények eltűntek a szürkeségben, azokra a
férfiakra gondolt, akik a kerozinnal működő, ikermotoros turbinákat
lovagolták meg, és arra, hogy ők is milyen törékenyek a hajtóművekhez
képest, amelyek rakétaként repítették őket az égbolt felé negyvennégyezer
font tolóerővel. Valóban bátor emberek voltak, akik a lelkűket bízták ezekre
a tüzes szekerekre.
Carlos addig fülelt, amíg a motorok dübörgése el nem halkult a távolban,
és a hangjukat teljesen el nem nyomta két A–4 Skyhawk támadó repülőgép
sugárhajtóművének a visítása, melyek előrenyújtott futóművekkel tértek
haza és értek földet, éppen úgy, ahogyan azok az állatok, amelyekről a
nevüket kapták. Aznap este közeli légi támogató küldetésekben vettek részt,
napalmot dobtak dzsungel borította gerincekre, megégetve az ott lapuló
Charlie-kat. Látott már napalmtámadást, és most eszébe jutott az égő
kocsonyásított benzin és a lángoló emberek bűze.
Oldalra nyúlt, megragadott egy literes üveget, és megemelte a 12-es
tengerészgyalogos repülőraj két repülőgépe előtt, amint lefordultak a
kifutóról, és sietve elindultak a hangárelőtér szélén elterülő, olajoshordókból
emelt hevenyészett hangárjaik felé, ahol tengerészgyalogos szerelők vártak
rájuk, hogy elvégezzék a „harci madarak” szervizelését és felkészítsék a
következő bevetésre. Hathcock az ég felé emelte a Jim Beam-es palackot,
mely még kétharmad részt tele volt, és nagyot húzott a bourbonből. Ahogy
leengedte a torkán a meleg, sötétlő szeszt, a szeme könnybe lábadt a tűztől,
ami végigégette a nyelőcsövét egészen a gyomráig.
 – Húha! Ez aztán erős, uram. De erős ám – mondta Carlos egy
tengerészgyalogosnak, aki hasonló bambuszszékben trónolt, és szintén
whiskeyt kortyolt.
A tengerészgyalogos, aki mellette ült, a reggel nyolckor Okinawába
induló „szabadságmadár”-ra várt, hogy aztán ott a társaival átszálljon a
tengerentúlra induló gépre, amely visszaviszi őket a Kalifornia állambeli
Camp Pendletonba, ahol leszerelnek.
– Még tizenkét óra, és már nem leszünk itt. Elhúzunk innen! – küszködött
a tengerészgyalogos köhögve-nevetve. – Gondoljon csak bele, a kisemberek
lelépnek. Reggelre már olyan kicsik leszünk, hogy létrával kell majd
kimásznunk az ágyból.
A félig elázott Carlos felnevetett.
– Ja. Én olyan kicsi vagyok, hogy cilinderben is el tudok menni a kígyó
hasa alatt gólyalábon.
– A francba is, Carlos. Lelépünk innen!
Megemelte a palackot, és nagyot húztak a whiskeyből.
– Óhahaaa, annak a macskának szögesdrót farka van – röhögött föl
Carlos.
– Három nap múlva a Pendletonon leszünk, pár nappal azután pedig
otthon. Jövő héten meg KBC az első civil hadosztálynál.
– Mi? KBC? – értetlenkedett Carlos.
– Az. Kibaszottul Büszke Civil!
Carlos hangosan felnevetett.
– A francba is, Carlos, egész nap azon gondolkodtam, és szarul is éreztem
magam miatta, hogy még egy hetet kell várnom, mire az egésznek vége lesz.
De szerintem ez után az év után semmit sem tehetnek velem, ami elronthatná
a kedvem, kivéve persze, ha törlik a holnapi járatomat. Már nem érdekel,
hány napot kell eltöltenem Camp Pendletonban, csak juttassanak vissza a
világba. Az van, hogy most már fejen állva is kibirom, amíg eljön az időm.
Carlos újból nagyot húzott az üvegéből, aztán a kézfejével megtörölte a
száját.
– Ma este a felejtés a célom. És azt hiszem, sikerült elég közel jutnom
hozzá.
Hátradőlt a székében, felnézett a tiszta éjszakai égboltra, melyen csillagok
hemzsegtek majd tűntek el a Dél-kínai-tengerben.
Másnap reggel botladozó léptekkel szálltak fel a repülőgépre. Még mindig
részegek voltak, és még mindig a boldog felejtés állapotában lebegtek.
Szerencsésnek érezték magukat, hogy ott lehettek azon a repülőgépen, és
hogy életben voltak.
Előző éjjel nem aludtak, ehelyett ittak, és a Vietnamból való távozásukat
ünnepelték. A gépen tovább beszélgettek és viccelődtek, mert még mindig
dolgozott bennük az egy üveg Jim Beam és az egy üveg Johnny Walker.
Carlost és a tengerészgyalogost a folyosó választotta el egy őrnagytól, aki
úgy nézett rájuk, mint akinek derengett, hogy ismeri valahonnan ezt a két
alakot, csak éppen nem tudta, honnan. Hathcock kiszúrta, hogy a tiszt figyeli
őket, így a könyökével megbökte a társa bordáját, és figyelmeztette, hogy
vegyen vissza.
– Ismerjük egymást, őrnagy úr? – kérdezte Carlos.
– Nem is tudom, de maga nagyon ismerős nekem – felelte az őrnagy. –
Épp azt próbálom kitalálni, hogy honnan.
– II. Carlos N. Hathcock őrmester, uram. Az első tengerészgyalogos
hadosztály felderítő-mesterlövészegységétől.
– Ez az! – vidult fel az őrnagy. – Az ötvenötös magaslat. Jim Land
századossal szolgált ott.
– Igen, uram – Carlos kezet nyújtott a tisztnek, aki mosolyogva rázta meg.
– Rengeteget hallottam magukról, mesterlövészekről. Nem tudom, mennyi
igaz belőlük, de sok jó sztorit.
Az őrnagy elhallgatott és hunyorogva nézett Carlosra.
– Szóval maga Hathcock. Magáról is sokat hallottam. Sok hitelesített
találata van... több mint bárki másnak, ahogy hallottam.
– Azt hiszem – bár Carlos nem örült, hogy ilyen irányba terelődött a
beszélgetés. – Én nem igazán számoltam őket. Hitelesített találatok,
valószínű találatok. Soha nem érdekeltek a számok. Csak tettem a dolgom.
– Ahogy én is – válaszolta az őrnagy, miközben a gép megrázkódott,
ahogy a motorok munkához láttak, és a repülőgép gyorsítani kezdett a
felszálláshoz. – Egy százötvenötös ütegnek voltam a parancsnoka odafent, a
maguk térségében. Előléptettek, aztán leküldtek ide, a kiküldetésem végéig
az X-Ray különítmény parancsnokságán szolgáltam. Nem akarom
megsérteni, vagy ilyesmi, de nem értem, miért értékelik olyan nagyra
magukat, mesterlövészeket. Az emberek olyasmiről beszélnek, hogy a Cobra
után maguk a leghalálosabbak. De miért? Jó munkát végeznek,
biztonságosabbá teszik a harcteret, és időnként leszednek egy-két fontosabb
személyt. De azt el kell ismernie, ha igazán gyilkos erőre van szükség, egy
155 milliméteres Howitzer a legjobb választás. Azt mondja, sok Charlie-t ölt
meg? Én viszont tudom, hogy egyetlen nap több emberrel végeztem, mint
maga az egész vietnami kiküldetése alatt.
– Uram, lehet, hogy igaza van, és nem akarok tiszteletlen lenni... – Carlos
egy pillanatra elhallgatott és szigorúan az őrnagyra nézett – ...de amikor
megölte azokat az embereket, bele is nézett a szemükbe?
Az őrnagy elfordította a fejét, és többet nem szólt hozzá. Valóban a
távolból ölt meg embereket, akiket még csak nem is látott. Nem látta
azoknak az arcát, akiket a fegyverei elpusztítottak, mindig csak egy
koordinátát kapott, egy távoli pontot, amire lőnie kellett. A puszta gondolat,
hogy lássa egy ember arcát, hogy belenézzen a szemébe, a lelkébe,
miközben a fegyveréből származó lövedék kioltja az életét, soha eszébe nem
jutott, egészen addig, amíg ez a mesterlövész fel nem tette a kérdést. A
kérdést, amire csak egyetlen választ adhatott: nem.
Carlos hátradőlt az ülésében, behunyta a szemét, és lassan mély álomba
szenderült.
Hirtelen riadt fel az álmából, ahogy a repülőgép kerekei földet értek az
okinawai Kadena légi támaszpont kifutóján.
A feje lüktetett a negyvenhárom százalékos másnaposságtól, amit az egész
éjszakás ünneplés okozott. A perzselő hőségtől és a nagy páratartalomtól
felfordult a gyomra, ahogy lesétált a fémlépcsőn, és keresztülgyalogolt a
hangárelőtéren oda, ahol a sorállományú tengerészgyalogosok sorakoztak
négysoros vonalban.
Furcsa volt átsétálni egy nyílt területen. Mintha meztelenül lépett volna ki
az utcára, és ez senkit nem érdekelt volna. A betonépületek ablakaiban nem
látott homokzsákokat. Sem fegyvereket. A falakon nem éktelenkedtek
lyukak, amiket a dzsungelben rejtőző ellenfél ezernyi lövedékei okoztak.
Nem látszott nyoma a háborúnak. Minden békés volt. És ez nyugtalanná
tette.
Elfoglalta a helyét a tengerészgyalogosok között, és várta, hogy egy
törzsőrmester felolvassa a nevét. Örült, mert a neve H-val kezdődött és nem
W-vel, mert a betonról visszasugárzó perzselő déli hőség már-már
elviselhetetlenné fokozta a másnaposságát.
Mire a csapatszállító teherautók Camp Hansenbe értek, a Carlos körül ülő
tengerészgyalogosok java már el is döntötte, mit csinál aznap este Kin
Village-ben, a helyőrséghez közeli mulatónegyedben a kimenőjén. A
hajnalig nyitva tartó bárokban voltak prostituáltak és mindenféle
szórakoztató műsorok, és persze olcsó sör. Hallgatta őket, de nem tudott
másra gondolni, csak arra, hogy végre lefekhessen a barakkjában, és kicsit
jobban legyen. Pocsékul érezte magát.
Okinawából szerdán és pénteken reggel nyolc órakor indultak
repülőgépek. A „szabadságmadarak” mintha mindig pontban nyolckor
szálltak volna fel. A huszonhárom órás repülőút a Légierő Kalifornia
állambeli Norton légi támaszpontjára, majd az azt követő kétórás autóbuszút
Camp Pendletonba valamikor késő éjszaka ért véget. A hazatérő
tengerészgyalogosok adatainak feldolgozása még két teljes napon át tartott,
de végül 1967 áprilisában, egy szombati napon Carlos felszállt egy
Washington D. C.-be tartó Boeing 727-esre.
Épp csak hogy sikerült elérnie a csatlakozását a nemzeti repülőtéren, és
elcsípnie a Piedmont Airlines délre induló utolsó esti gépét.
A propelleres Convair repülőgép pár perccel éjfél után állt meg a New
Bern-i repülőtér aszfaltján. Carlos egyedül ült a repülőgép hátuljában, és a
plexiüveg ablakon bámult kifelé, hátha megpillanthatja odakint Jót és
Sonnyt. A terminálépület ereszcsatornája fölé szerelt reflektorok
elvakították, így nem igazán tudta kivenni az odabent várakozó alakokat.
A repülőgépen senki sem szólt hozzá: látták, hogy tengerészgyalogos, és
békén hagyták. Megvárta, amíg az utastömeg majdnem elért a kijárathoz,
aztán benyúlt az ülése alá, és kihúzta a sárga füles zöld nejlontáskát oldalán
az USA TENGERÉSZGYALOGSÁG felirattal, és kisétált a repülőgépből.
Senki sem köszöntötte. Senki sem kérdezte a csatákról, amelyeket
megharcolt. Senkit sem érdekelt, hogy ő egy veterán, aki most tért haza a
háborúból. Csak egy volt a sok utazó közül, aki aznap éjjel New Bernbe
érkezett.
Ahogy keresztülsétált a kapun, megpillantotta Jót karjában a kisfiúkkal, és
mosolygott, hálát adva azért, hogy a férje túlélte a háborút, és hazatért, hogy
új életet kezdhessenek. Carlos átvette a fiát és megcsókolta a feleségét.
A köszöntés alig egy pillanatig tartott, és senki más nem figyelt fel rá.
A poggyászkiadóból elvette a vászonzsákját és egy műbőr bőröndöt,
kimasírozott a repülőtérről, s elindult a Bray Avenue-n álló házához, hogy
megkezdje vadonatúj civil életét egy villanyszerelő vállalkozás
alkalmazottjaként.

– Carlos! siess, drágám! Mire észbe kapsz, már itt lesznek érted! –
kiáltotta Jo Carlosnak, aki éppen befejezte az öltözködést.
A Bray Avenue-n álló kis házat betöltötte a szalonna, a tojás és a friss
kávé illata. Carlos számára ez volt az a reggel, amiről Vietnamban álmodott
a sárban és a szakadó esőben fekve. Ezért volt érdemes hazajönni.
Mégis, miközben feszesre húzta öreg harctéri bakancsa fűzőjét a legfelső
kampónál, sehogy sem találta a helyét. Ez az egész új volt. Valami újba
kezdett, éppen úgy, mint amikor nyolc éve eljött Arkansasból, hogy belépjen
a tengerészgyalogsághoz. Nyolc év telt el a tengerészgyalogságnál, de
semmi sem látszott rajta, csak pár ránc a szeme körül.
Az új főnöke veteránokat alkalmazott. Hitt abban, hogy előnyben kell
részesítenie a veteránokat, de Carlos tudta, ha meg akar állapodni ezen a
helyen, ki kell tanulnia a villanyszerelő szakmát. Csakhogy nem igazán
tudott megbarátkozni a gondolattal.
Rettegett, hogy megrázza az áram, de tisztában volt vele, hogy a
villanyszerelőknél az áramütés szakmai ártalom, és gyakran van benne
részük. Így aztán minden reggel úgy indult el, hogy ott motoszkált a tudata
mélyén a szorongó érzés.
– Az ebédedet kitettem a pultra – mutatta Jo, miközben Hathcock
felhörpintette a kávéja maradékát, és felállt a reggelizőasztaltól, hogy azon a
hétfő reggelen, civil életének második hetén csatlakozzon a munkatársaihoz,
akik munkába vitték.
– Viszlát, édesem, szeretlek – s kisétált a konyhából.
Totyogó kisfia ott állt mellette, Carlos pedig megsimogatta a kis szőke
buksiját. Lenézett a fiúcskára, aki belekapaszkodott khakinadrágja szárába,
és elcsodálkozott, mennyire hasonlított a gyermek az édesanyjára.
– Szerencsés fiú. Pont úgy néz ki, mint te – mosolygott. Aztán bedobott
egy viccet: – Nézhetne ki úgy is, mint én.
– A te természetedet örökölte – felelte Jo épp akkor, amikor az utcáról
megszólalt egy autó kürtje. – Este találkozunk.
Miközben Carlos elhelyezkedett a furgon utasterében, az elmúlt hosszú
hétvégére gondolt. Csütörtökön és pénteken szabadnapot vett ki, és
elautózott Camp Lejeune-be, ahol végignézte a tengerészgyalogság keleti
divíziójának puska- és pisztolylövészversenyét. Ott jó pár barátjával és
bajtársával találkozott, akiket még a tengerészgyalogság lövészcsapatában
ismert meg. Újból meglátta a tengerészgyalogságnak azt az oldalát, amit
szeretett, és ami annyira hiányzott.
Ez a hétvége, amit a barátaival töltött el, elültette a tudatában a kétkedés
magját. Az elmúlt nyolc év alatt valósággal gyökeret eresztett a
tengerészgyalogságban, és most, ahogy a hepehupás úton robogott egy ház
felé, aminek az átvezetékezését bízta rá a főnöke, azokra a dolgokra gondolt,
amik hiányoztak neki. A mindennapos lőgyakorlatokat a lőtéren, a
viccelődést a barátaival, a versenyt és a lehetőséget, hogy megnyerjen még
egy nemzeti bajnokságot.
Mielőtt Vietnamba ment, részt vett pár kisöbű nemzetközi versenyen.
Egy Bill MacMillan nevű tengerészgyalogos őrnagy két olimpiai aranyat
nyert. Ez a teljesítmény, amit egy lövésztársa ért el, világossá tette Carlos
számára, hogy az 1968-as olimpiai csapatban való részvétele olyan cél, ami
egyáltalán nem elérhetetlen.
Azonban a kisöbű sportpuskával szerzett gyakorlatát elvesztette, amikor
behajózták és elment Vietnamba. Mostanra pedig majdnem teljesen
megfeledkezett erről az álmáról, de ezen a hétvégén, amikor elment Camp
Lejeune-be, hogy megnézze, hogyan lőnek a cimborái, az egész visszatért.
Este, amikor hazaért a Stone Bay-i lőtérről, közölte Jóval, hogy máris
hiányzik a tengerészgyalogság. Abból, ahogy mindezt elmondta a
feleségének, Jo már tudta, hogy annak az esélye, hogy a férje civil marad és
távol tartja magát a háborútól, igen kicsire zsugorodott.
Reggel kilenckor Carlos már kénytelen volt levenni az ingét a tikkasztó
hőség miatt. A fenyődeszkákba harapó körfűrész éles süvítő hangja
elnyomta az ablakba tett hordozható rádióból üvöltő countryzenét. A levegő
megtelt fűrészporral, Carlos bőre pedig azonnal érdessé vált, ahogy rátapadt
izzadt bőrére.
A padlón ült, és merev rézvezetékeket fűzött egy alumíniumcsőbe. A
szoba másik végében a másik villanyszerelő vezetékek lecsupaszított végét
erősítette csavarral egy dugaszaljzat oldalához. Carlos figyelte, ahogy az
egyik ács bedugta az elektromos fűrésze dugós csatlakozóját egy fali
konnektorba nem messze onnan, ahol a villanyszerelő dolgozott. Az egész
olyan viccesnek tűnt. Nem tudja ez az ember, hogy a konnektorokban nincs
áram, és hogy valamelyik nehéz hosszabbítókábel csatlakozóját kell
használnia, ami a lakás egy másik pontjáról továbbítja az áramot?
Amikor a fűrész beindult, az ács pedig elkezdte vágni a fát, Carlos
megrémült. Ahogy a villanyszerelő is, aki ebben a pillanatban nézett fel a
munkájából.
Aznap este Carlos Jóval és Sonnyval üldögélt a bejárati ajtó előtti lépcsőn,
és azt mesélte a feleségének, mekkora szerencséje volt, hogy pont akkor
nézett föl, amikor az ács beüzemelte a fűrészét.
Amikor a villanyszerelő fölnézett, a csavarhúzója hozzáért a dugaszaljzat
oldalához, és leföldelte a fázist. A hirtelen áramütéstől a villanyszerelő izmai
összehúzódtak. Ennek eredményeként a csavarhúzó Carlos feje felé repült.
Elhajolt, így a nehéz szerszám a falba fúródott, csupán néhány hüvelykkel
tévesztve el a koponyáját.
– Azt hiszem, Vietnamban nagyobb biztonságban voltam – közölte a
feleségével, miközben a kisfiával a térdén „hőc, hőc, katonát” játszott.
– Mit jelentsen ez? – szomorodott el Jo. – Vissza akarsz menni a
tengerészgyalogsághoz?
Carlos egy pillanatig némán ült, nézte, ahogy a fia a térdén pattogott.
Érezte, hogy a gyomra görcsbe rándult a felesége szavaitól.
– Annyira nagy baj lenne? – kérdezett vissza. – Versenylövész és
lövészoktató vagyok. Egyáltalán nem akarok vietnami szolgálatra
jelentkezni.
Jo egy csöppet sem lepődött meg, elfogadta a férje érvelését. Már akkor
tudta, amikor Camp Lejeune-ből visszajött a lövészversenyről, hogy örökre
tengerészgyalogos marad. És azzal is tisztában volt, hogy már csak idő
kérdése, mikor áll elő az ötlettel.
– Carlos, tudtam, hogy kihez megyek hozzá. Soha nem szerettem
túlságosan a tengerészgyalogságot, de elfogadtam. Te tengerészgyalogos
vagy, és az is maradsz. Azzal nem teszel nekem vagy Sonnynak szívességet,
hogy civil maradsz és szomorúan éled le az életed. Azt akarom, hogy boldog
légy, mert engem az tesz boldoggá!

Júniusra Hathcock New Bernből Quanticóba költözőit a családjával, ahol

a lövészkiképző egységhez és a tengerészgyalogság nemzeti
lövészcsapatához osztották be.
Továbbra is .300-as Winchester Magnummal lőtt ezer yardról, illetve M-
31
14-essel a nemzeti lövészpályán , de elkezdett részt venni nemzetközi
kisöbű (.22-es kaliberű) versenyeken is, remélve, hogy bekerül az olimpiai
csapatba.
Mire megérkezett Quanticóba, a tengerészgyalogság lövészversenyei már
véget értek. Ahhoz, hogy kvalifikálhassa magát és részt vehessen az Ohio
állambeli Camp Perryben megrendezett nemzeti lövészbajnokságon, érmet
kellett szereznie minden idők legkeményebb lövészversenyén, a júliusban
megrendezett fegyvernemek közti lövészversenyen.
Carlos éppen a július 4-i ünnepek utáni első, kimerítő gyakorlásról tért
haza Quantico pokolian forró Calvin A. Lloyd lőteréről, amit mindenki csak
„Halálvölgynek” nevezett, ahol az ezeryardos vonalról lőtt, Jo pedig az ajtó
előtt várt rá, kezében egy borítékkal, amin massachusettsi bélyeg volt.
 – Édesem, leveled jött Land századostól – kiáltott, amint a férje kiszállt az
autójából.
Hathcock mosolyogva kocogott keresztül a gyepen az ajtóig. Azóta nem
hallott a barátja felől, hogy eljött Vietnamból, és nagyon kíváncsi volt rá,
hogy mi lehet vele. Alig lépett be az ajtón, máris feltépte a borítékot, és csak
annyira állt meg, hogy az ölébe vegye a kisfiát, és megölelje.
Leült az egyik fotelbe, majd a televízióban megnézte a hatórás híreket.
Egy riporter Saigonból tudósított, a Continental Hotel tetejéről. A híreknek
ezt a részét nagy érdeklődéssel figyelte, azt remélve, talán mondanak valamit
az 1. tengerészgyalogos hadosztályról vagy a háborúról, amit az I. hadtest
vívott.
Mivel olyan sok barátot hagyott hátra, akik még mindig a konfliktusban
harcoltak, csipetnyi neki is kijutott abból az aggódásból, amiben a
feleségének lehetett része addig, amíg odaát szolgált.
Carlos szeme és füle rátapadt a televíziókészülékre, miközben bal kezében
ott szorongatta a levelet, amit nem hajtott szét és nem olvasott el. A
riporterek a konfliktus eszkalálódásáról és az egyre nagyobb számban eleső
amerikaiakról beszéltek, akik egy olyan háborúban haltak meg, ami miatt
több amerikai egyetem valóságos hadszíntérré változott, ahol tiltakozó
diákok csaptak össze a „kormánnyal”.
A reklám alatt lenézett a levélre, amit mostanra kilapított a térdén.
Így kezdődött:
Kedves Carlos!
Örülök, hogy sikerült élve kijutnia Vietnamból. Hallottam, hogy
kilépett a tengerészgyalogságtól, de most örömmel látom, hogy bejutott
a Nagy Csapatba. Megérdemli, barátom. Megdolgozott érte.
Megértem, hogy egy időre kilépett, biztos vagyok benne, hogy
rendesen kiégett. Örülök, hogy sikerült újra talpra állnia és visszatérni
a sorállományúak közé. A tengerészgyalogságnak szüksége van
magára.
Bárcsak csupa jó hírrel tudnék szolgálni ebben a levélben, de sajnos
rossz hírem is van! Pár napja levelet kaptam Wight őrnagytól. Azt írta,
a mesterlövészprogram kiválóan működik. Burke-öt előléptették
tizedessé, átment a 26. ezred 1. zászlóaljához, és kapott egy rajt.
Nagyon büszke volt magára.
 Burke-öt és az embereit biztonsági szolgálatra osztották be Khe Sanh
közelében, ahol zűrbe kerültek. Carlos, Burke-öt megölték.
További részleteket nem tudok, de biztosra veszem, hogy hősi halált
halt, és nem valami ostoba balesetben hunyt el. Hiszen maga tanította
meg mindenre, méghozzá kiválóan.
Tudom, hogy rettentően közel állt magához. Ezzel én is így voltam.
Maga után ő volt az egyik legjobb tengerészgyalogos, akit valaha
ismertem. Rettentő szomorúságot érzek a halála miatt, és el tudom
képzelni, milyen fájdalmat érezhet maga is. Nagyon, nagyon jó
tengerészgyalogos volt. Mindannyiunknak hiányozni fog.
Remélem, továbbra is ilyen jó formában marad, és tovább halmozza
a győzelmeket!
Semperfi,
E.J. Land
Carlos felnézett, és a szeme annyira könnybe lábadt, hogy nem tudott
tovább olvasni. Kisétált a szobából, kilépett a hátsó udvarba, és nézte, ahogy
a lemenő nap sugarai áthatoltak az otthonát körülvevő magas, vastag törzsű
fák levelei között. A nyugati égbolt felé fordította a fejét, és a barátjára
gondolt. A legjobb társra, akivel valaha szolgált. Ahogy ott állt, és az
égboltot kémlelte a tölgy- és juharfák zöld lombkoronáján át, könnycseppek
gördültek végig az arcán.
Mi történt, Burke? Mi történt?

12. Fejezet
John R. Burke hőstette
Aznap, amikor Carlos Hathcock elindult az 55-ös magaslatról Chu Lai és
az otthona felé, utolsóként John Burke őrvezetővel beszélt; elbúcsúzott attól
az embertől, akit fivéreként szeretett.
Annak a hatszor hatos, ponyvás teherautónak a végében állt, amely nem
sokkal ezután délre vitte. Jó pár tengerészgyalogos pihent a vászonzsákján a
hosszú fabordákra kifeszített és a jármű platójának oldalához erősített,
piszkos, zöld ponyva alkotta sötét „üregben”. Hathcock arcáról patakokban
folyt a veríték, és egyáltalán nem vágyott rá, hogy felmásszon a
szállítójármű szaunaszerű platójára, majd végigdöcögjön az 1. számú főúton
Chu Laiig. Ezért aztán a teherautó mögött állt a szellőben, és az utolsó
percig kivárt a felmászással.
Burke ott támasztotta mellette a platót, és a régi időkről beszélt, a régi
szép időkről, az együtt eltöltött hat hónapjukról. Még jó néhány
mesterlövész állt kis csoportban Carlos és John körül. Nevettek,
káromkodtak és dohánylevet köptek a lábuk elé a porba. Hátba veregették
Carlost, és a hazautazásával kapcsolatos vicceket sütöttek el, mint például:
– Na, most már igyekezzen, és álljon odébb! Akkor én leszek a következő,
aki legközelebb hazamegy.
Burke némán hallgatta, ahogy a többiek Carlost húzták. Ők így búcsúztak
el tőle anélkül, hogy kimutatták volna a szomorúságukat.
– Odahaza, a világban majd találkozunk – mondogatták.
A távozó bajtársaknak mindig ezt mondták. Carlos tudta, hogy csak akkor
fog találkozni velük, ha véletlenül összefutnak valahol, mert szinte soha nem
beszéltek meg konkrét találkozót. A tengerészgyalogságnál eltöltött nyolc
éve alatt ezt volt alkalma megtanulni.
– Egy nap mind összejövünk – ígérte egy másik. De Carlos tudta, hogy
ennek igen kicsi az esélye.
– Majd megpróbálok elmenni a kiváló lövészek bankettjére, Quanticóba –
mondta végül Carlos a barátainak. – A legtöbben már megszerezték a kiváló
minősítést, a többiektől pedig elvárom, hogy előbb-utóbb megszerezzék.
Úgyhogy ott találkozunk.
Mindenki egyetértett, hogy ez a legjobb ötlet.
Burke az őrmesterére nézett és kezet nyújtott.
– Átkozottul sajnálom, hogy elmegy, Hathcock őrmester. Épp most
kezdtünk csapattá kovácsolódni.
– Burke – Carlos megszorította és megrázta a társa kezét –, most már a
magáé a pálya. Legyen az első ember a csapatban! Tanítson ki egy ígéretes,
jó tengerészgyalogost, ahogy én tanítottam ki magát! Maga a legjobb
mesterlövész, akivel valaha szolgáltam, és a legjobb társ. Meglesznek
nélkülem is.
Carlos a vállára vette a vászonzsákját, és Burke felé fordult.
– Ne feledje! Minden mozdulata legyen lassú, de határozott! Ne
kockáztasson! Ez egy olyan lövészverseny, ahol a második helyezettnek
hullazsák jár.
– Ne aggódjon miattam, Hathcock őrmester! – nyugtatta az őrvezető. – A
Charlie-k nem fognak túljárni az eszemen. A legjobb tanárnál tanultam.
 – Maga volt a legjobb tanítványom, Burke. Tartsa össze a fiúkat! – kérte
Hathcock. – És húzza be a nyakát! Világos?
Burke elmosolyodott, sötét szemei pedig megcsillantak kopott
dzsungelkalapja karimájának árnyékában.
– Nagyon örülnék, ha találkoznánk odahaza, a világban – mondta Burke,
miközben Carlos felmászott a platóra, és beszökkent a többi
tengerészgyalogos közé.
Carlos kikiáltott neki:
– Tudja a New Bern-i címemet: 1303 Bray. Amint hazaért, ugorjon el
Cherry Pointba. Onnan már nem leszek messze. Meghívom egy steakre meg
egy sörre.
– Meglátjuk, Hathcock őrmester. Meglátjuk – kiáltotta vissza Burke,
miközben a hangos dízelmotor feldübörgött, a nagyméretű teherautó pedig
nagy zökkenéssel elindult Chu Lai felé a konvojjal.
Carlos kihajolt a teherautóból, és két ujjával V-t mutatott, ami a II.
világháborúban győzelmet, ebben a háborúban pedig békét jelentett.
Miközben a teherautó lefelé zötykölődött a magaslatról, Burke a feje fölé
emelte a kezét, úgy intett búcsút barátjának és tanárának.
Amikor Carlos visszahuppant a fedett platóra, és eltűnt Burke szeme elől,
a fiatal tengerészgyalogos őrvezető visszasétált a kunyhójába, lefeküdt a
priccsére, majd kinyitotta a Tengerészgyalogos kézikönyvet, és elkezdte a
fontosabb részeket olvasni és memorizálni.
Felterjesztették előléptetésre, ezért tanulmányoznia kellett a
tengerészgyalogság „alapismereteit”, hogy amikor az előléptetési bizottság
elé áll, tudja a választ az összes kérdésre.
A tény, hogy tiszthelyettes lesz belőle, óriási lépés volt Burke számára.
Tizedesként kiemelkedhet a közlegények közül, és a kék egyenruháján végre
viselheti a „vérsávot”. De még ennél is fontosabbnak tartotta, hogy
tiszthelyettesként egy mesterlövészteam parancsnoka lehet, ahogy annak
idején Hathcock őrmester is az lett. Tizedesként valóban ő lehet az első
ember.

Lassan kezdték megszokni, hogy Carlos Hathcock már nincs ott a

mesterlövészkunyhóban, az 55-ös magaslaton, de a róla szóló sztorik újra
meg újra előkerültek, bár minél többször hangzottak el, a mesélők annál
jobban eltúlozták. Burke büszkén hallgatta, amikor valaki olyan történetet
mondott el, amiben ő is szerepelt. Az újoncok tágra nyílt szemekkel nézték,
ahányszor bejelentette, hogy a történet, amit hallottak, igaz, mert ő is ott volt
Carlosszal.
A most már tizedesi stráfot viselő Burke óvatos léptekkel baktatott le a
magaslatról a hátán nehéz hátizsákkal, a vállán a puskájával. A landolási
zóna felé tartott, ahonnan északra, Quang Tri tartományba készült repülni.
Mindkét karján és lábán véraláfutások éktelenkedtek azután, hogy rangidős
tiszthelyettes bajtársai jókora ökölcsapásokkal „kitűzték” a vállára a tizedesi
stráfokat, illetve térdrúgásokkal „kitűzték” a combjára a „vérsávot”, ami egy
kemény hagyomány tengerészgyalogos tiszthelyettes berkekben.
Burke elfogadta annak, ami volt: egyfajta pecsét feljebbvalóitól és új
bajtársaitól, az elismerésük jele. Ezzel átlépte a vonalat, ami elválasztotta a
„kopaszoktól” és a „gyíkoktól”.
A hagyományos sávkitűzés csak előjátéka volt a sokkal élvezetesebb
„leöblítésnek”, amikor is minden barátjának fizetett egy sört, megünnepelve
az előléptetését.
Pár nappal az előléptetése után a fájdalom már nem volt annyira vészes,
kezdett elillanni a karjaiból és a lábaiból, viszont a véraláfutások még
mindig érzékenyeknek bizonyultak, és kissé furán tudott csak járni miattuk.
Nagyon, nagyon sok barátja volt, és büszkén viselte a kerek, fekete-kék
véraláfutásokat. Egy nappal korábban viszont, amikor még sajgó karjait és
lábait kenegette, eltűnődött, lehet-e olyan, hogy egy tengerészgyalogosnak
túl sok barátja van.
– Khe Sanhba megy? – kérdezte egy őrmester, amikor John Burke tizedes
ledobta a vászonzsákját a landolási zóna peremén.
– Igen, oda. Egy mesterlövészegységet fogok kapni.
– Tényleg? Melyiket?
– Egyet a 26. tengerészgyalogos ezred 1. zászlóaljánál.
– Úgy hallottam, elég rossz környékre költöztek odafent Khe Sanh
mellett.
– Megjártam a legrosszabb környékeket is. Mellesleg az a környék
mostantól még rosszabb lesz a Charlie-knak.
Az őrmester felnevetett.
– Maguk a Gyilkoló Brigádtól igazi nagypuskák, mi?
Burke ránézett, érezte a maró gúnyt az őrmester szavaiban, de aztán
eszébe jutott, amit Carlos Hathcocktól és Land századostól tanult. Mélyen
magába nézett, aztán barátságos mosolyt varázsolt az arcára.
 – Nem, őrmester, nem vagyunk azok – vonta meg vállát, aztán felmarkolta
a zsákját, és egy kisméretű bunkerhez ment, amely fölött egy félig kifeszített
sátorlap nyújtott némi árnyékot a két tengerészgyalogosnak, aki a poros
gödörben ült. Mezítelen felsőtestükön golyóálló mellényt, a fejükön pedig
sisakot viseltek, amelyek rongyos, zöld álcaborítására vicces mondatokat és
beceneveket írtak tintával.
– Minden rendben, fiúk? – Burke leguggolt és bedugta a fejét a sátorlap
alá.
– Persze.
– Nem bánják, ha szusszanok egyet itt az árnyékban?
– Dehogy.
– Maguk partra szálló tengerészgyalogosok?
– Ja – az egyik tengerészgyalogos leporolta a nadrágja szárát, aztán
megmutatta a felvarrt kis vörös jelvényt, ami azt jelezte, hogy az 1. partra
szálló zászlóalj „A” századát támogató helikopteres támogató egység egyik
tagja.
– És ebben a lyukban élnek, fiúk? – érdeklődött Burke, mert felfigyelt a
két harcos személyes cuccaira és a bunker sarkában felgöngyölt matracokra.
– Persze. Mi vagyunk a mostohagyerekek. Mivel szerteszét szórtak
minket a hadosztályon belül, nincs belőlünk elég, hogy felállítsunk valami
főhadiszállást, úgyhogy mindenütt keresünk valami helyet, ahol
letáborozhatunk, aztán próbálunk nem láb alatt lenni. Mint a
mostohagyerekek. Senki sem keres minket, mi meg direkt örülünk neki.
Gond egy szál se. Elvégezzük a melót, visszavonulunk, és senki sem izélget.
Burke elmosolyodott. Hirtelen nagyon otthon érezte magát ezekkel a
tengerészgyalogosokkal.
– Tudom, hogy érti – ült le Burke melléjük a földre.
Több mint egy óra telt el, amit a sátorlap árnyékában töltött el. Az
őrmester odakint guggolt a napon, de nem próbált még egyszer szóba
elegyedni Burke-kel vagy a két kopasszal. A levegő elképesztően
felforrósodott, és a legkülönfélébb repülő rovarok rohanták meg rajokban a
landolási zónát körülvevő bokrok és fűcsomók környékét, Burke pedig csak
nézte, ahogy az őrmester türelmetlenül hajtotta el őket.
– Őrmester! – kiáltotta Burke. A tengerészgyalogos a bunker felé
fordította a fejét, ahonnan a tizedes intett, hogy meneküljön a rovarfelhő elől
hozzájuk, az árnyékba.
 – Kösz – mondta az őrmester. – Azok a bogarak kezdtek az őrületbe
kergetni. Itt viszont nem olyan vészes.
– Állandóan fújjuk rájuk a cuccot. Éjszakánként eléggé bedurvulnak, de
ezzel kinyírjuk őket – mutatta az egyik partra szálló tengerészgyalogos a
nagyméretű kerti permetezőt.
– Mi van benne?
– Pontosan én sem tudom. A saját keverékünket tettük bele, mindenféle
dolgot, amit az ellátó sátorból meg a zászlóalj egészségügyi állomásáról
vételeztünk. Csak az vele a bibi, hogy bűzlik, mint a fene.
Burke megszagolta a homokzsákokat, amiket vegyszerekkel fújtak be, és
azt mondta:
– A szernek, amit a növényvédők szórnak odahaza a gyapotföldekre,
ugyanilyen szaga van: Nem veszélyes ez az emberre?
– Á, nem. Mi körülötte eszünk megúszunk, de nem ártott ez senkinek.
Mellesleg ha veszélyes lenne, nem adták volna ide csak úgy... különösen a
doki. Semmit nem adna nekünk, ami ártana.
– Igaza lehet – dőlt hátra Burke. – De tényleg olyan a szaga, mint annak a
szernek, amivel a zsizsiket permetezik. Bár az is igaz, hogy mindegyik
növényvédő szernek majdnem ugyanolyan a szaga.
A két tengerészgyalogos talpra szökkent, amint meghallották egy
helikopter rotorlapátjainak a hangját, amint ütemesen csapdosták a levegőt.
– Ideje munkához látni – szólt az egyik partra szálló tengerészgyalogos,
majd a társával kiszökkentek a gödörből, porfelhőt hagyva maguk után.
Burke az őrmesterre nézett, aztán kimászott a gödörből, a zsákját a vállára
vette, a puskáját megragadta a felső szíjnál fogva, és azt is a vállára
akasztotta.
Az őrmester kihúzódzkodott a bunkerből, aztán megállt Burke mellett,
miközben egy nagyméretű, zöld, ikerrotoros helikopter megállapodott a
földön. Miután jó pár tengerészgyalogos lekocogott a légi jármű hátsó
rámpáján, a hajózó személyzet egyik, fehér pilótasisakot viselő tagja intett
Burke-nek és az őrmesternek, hogy szálljanak be.
Amint a helikopter Khe Sanh közelébe ért, az alattuk elterülő dzsungelból
kézi lőfegyverekkel tüzet nyitottak rájuk. A lövedékek azonnal elkezdték
kilyuggatni a helikopter vékony fémburkolatát, mire Burke és az őrmester
előrehajolt, eltávolodva a faltól, hogy a testük lehető legkisebb felületét
érhessék a bejövő lövedékek.
 A tengerészgyalogos, aki egy .50-es kaliberű géppuska mögött állt az
ajtóban, a dzsungelre zúdította a haragját, válaszul a kézi lőfegyverekre,
miközben a helikopter elsüvített a fák csúcsa fölött.
Rossz környék, idézte föl Burke a megjegyzést, amit az őrmester tett még
az 55-ös magaslat landolási zónájában.

A Khe Sanh néven közismertté vált rossz környék egy sor magaslatból
állt, melyek a laoszi határ mentén emelkedtek az I. hadtest műveleti
területének északnyugati csücskében. A Ho Si Minh-ösvényből több száz
csapás és alagút ágazott el és tekergőzött a 881-es magaslat és Lang Vei
mellett, illetve a Khe Sanh térség meredek hegyein keresztül.
Ezeken az útvonalakon szállították megállás nélkül a fegyvereket és a
lőszert a Nemzeti Felszabadítási Hadseregnek, mely olyan amerikai
állásokat támadott, mint a Kőrakás, Quang Tri, Cam Lo, Camp Carroll,
Vandegrift és Con Tien.
Azonban igazából a Khe Sanh térség hegyi átjárói jelentették az I. hadtest
műveleti területének ezen végére nyíló legfontosabb kapukat, melyet
északról a demilitarizált zóna, nyugatról pedig Laosz határolt. Ezért a
térségért a 3. tengerészgyalogos hadosztály felelt. Ezt a kulcsfontosságú
átjárót úgy hívták, hogy „a Rés”.
A számos csúcs között, melyek összességét Khe Sanhnak hívták, volt egy
magányos hegycsúcs, a 950-es magaslat. Ezen a hegyen, mely a Résre
nézett, maroknyi tengerészgyalogos alakulat védett egy helyőrséget. Ez volt
a Khe Sanh térség egyik legkeményebb környéke, ez a hely lett John Burke
tizedes és a mesterlövészei új otthona.
Burke és az emberei a 950-es magaslatról indultak vadászatra,
végiglopakodva a magas lankák mentén, melyek a Ho Si Minh-ösvénynek a
Rések keresztülhaladó szakaszaira néztek. Ezeken a lankákon rejtőzve ölték
meg azokat a vietkongokat, akik szemlátomást fegyvereket szállító
karavánokat vezettek. De megöltek olyan magányos vietkongokat is, akik
kézikocsikban csempésztek fegyvereket rizzsel teli zsákok vagy nádkötegek
alatt. És nem hagyták életben azokat a vietkongokat sem, akik puskákkal és
lőszeres ládákkal teli, óriási kosarakat toltak a kerékpárjaikon.
Azzal, hogy lelőtték ezeket az embereket ezeken a rejtett és látszólag
védett helyeken, a Résen való átjutás olyan megpróbáltatássá vált a vietkong
szállítóknak, amihez nem igazán fűlött a foguk. Amikor Burke lelőtte a
személyt, aki a karavánt vezette, a szállítók, látván, hogy a vezérüket
megölte egy néma lövedék, amely a semmiből jött, szétszóródtak, a
rakományt pedig szerteszét szórták az ösvényen.
Akkora nyomás volt ez, amit a vietkongok nem bírhattak sokáig.
A 950-es magaslaton nehezen jött álom az ember szemére. Az otthoni
kényelemnek nyoma sem volt. Ha a tengerészgyalogosra rámosolygott a
szerencse, olyan „gumikurvát” kapott, amelyik nem eresztett, és a
csendesebb éjszakákat viszonylagos kényelemben tölthette. De a harctéri
élet nem igazán kedvez a felfújható gumimatracoknak, ezért Burke-é
eresztett.
Lefekvéshez készülődve olyan keményre fújta, amilyenre csak tudta,
aztán egy, az elsősegélycsomagjából kivett, új ragtapaszt helyezett a
ceruzahegynyi lyukra. De hajnali négykor még így is a kemény föld és a
kövek ébresztették föl, aztán már nem is tudott visszaaludni.
Lassan ez is a mindennapjai részévé vált. Mint a többi dolog, amit elviselt,
és amin nem sokat morfondírozott. A negatív gondolatoknak nem vette
semmi hasznát.
Carlos megtanította, ha olyasvalamibe botlik, amin nem tud változtatni,
fogadja el az élet részeként. Ugyanakkor tartson ki, és ragadjon meg minden
olyan lehetőséget, amitől a helyzete javulását remélte. Minden negatív
gondolat vagy kilátás azt jelenti, hogy az ember elfogadta a vereséget. Az
pedig soha nem történhet meg.
– Nem számít, mennyire tűnik lehetetlennek egy helyzet. Ha parányi esély
is van a sikerre, akkor győzhetünk – mondta Carlos.
1967. június 6-án a vietnami nyár közel 38 Celsius-fokos hőséggel
perzselte végig Khe Sanh hegyeit. A szórványos záporokból lezúduló
állandó csapadék folyamatosan kilencven százalék fölött tartotta a levegő
páratartalmát. Az enyhülést kizárólag a hűs esti szellő jelentette, mely
gyöngéden fésülte a hegycsúcsokat, míg a mély szorosokat és kanyonokat
fojtogatta a párás, forró szélcsend.
A mesterlövészek bunkerét a 950-es magaslat gerince alá ásták, mely abba
az irányba nézett, ahonnan várható volt a támadás. A homokzsákokon és
árkokon túl a szögesdrót spirál alá több yard hosszan szögesdrót hálót
feszítettek ki. Burke fogta a harctéri fejadagjából származó üres
konzervdobozokat, rákötötte a dróthálóra, aztán mindegyikbe tett egy kis
követ, ha valaki beleakadna a borotvaéles szögesdrótba, a konzervdobozban
megzörrenő kő riassza az őrségben lévő tengerészgyalogost.
 Utasította az embereit, hogy amint megzörren a konzervdoboz – még ha
csak valami élelem után kutató macska vagy patkány ér is hozzá –, azonnal
szóljanak oda neki.
Június 6-án nagyjából nyolckor ment le a nap, s valóságos üvegházzá
változtatta maga mögött a dzsungelt. Az alváshoz készülődő
tengerészgyalogosok java kihúzta a priccsét – egy sátorlapot és egy
felfújható matracot –, és a bunker elé, a bunkerre vagy a bunker mellé
fektette le.
Lejjebb, a dzsungelben az emberek hallották a madarak rikácsolását és
emlősök, valószínűleg majmok makogását. Az őrt álló tengerészgyalogosok
egy állat üvöltését hallgatták, ami a távoli, a Résen túl sorakozó hegyek
közül, vagy magából a Résből visszhangzott. Biztosra vették, hogy tigrist
hallottak. Olyan állatot, amelyet ugyan még senki nem látott ezen a
környéken, de amelyről mindenki tudta, hogy a közeli dzsungelekben
lopakodik. Nemrégiben egy hosszú kanyonban találtak egy nagyméretű
majomtetemet, amit félig felfalt az állat, aztán otthagyott elrohadni a
gőzölgő forróságban.
Miközben az őrségben lévő tengerészgyalogosok a távoli üvöltést
hallgatták, ami halkan visszhangzott a magas hegyek sziklafalai között,
valami sokkal félelmetesebb hang törte meg az éj csöndjét.
A bunkerben a tábori telefon „fölbrekegett”, mire a tengerészgyalogos a
megfigyelőállásban, a szögesdrót közvetlen közelében sietve megcsörgette
az egysége telefonját.
Burke felkapta a kagylót, megnyomta az oldalán lévő fekete gumigombot,
és beleszólt.
– Burke tizedes.
– Megszólalt a drót. Több konzerv is bejelzett.
– Lát valamit az éjjellátóval?
– Semmit.
– Szívják fel magukat, és álljanak készen az alternatív pozíciókhoz való
visszavonulásra! Máris riasztok mindenkit.
Burke érezte azt az ismerős bizsergést a zsigereiben, ami újabb találkozást
jelzett a Charlie-kkal. Nem igazán örült, hogy védekező szerepbe
kényszerült. Úgy gondolta, a harcban valahogy mindig a védők húzzák a
rövidebbet, mert nincs helyük a manőverezésre, és csak két taktika közül
választhatnak: tartják a pozíciójukat, vagy visszavonulnak.
 Burke nekilátott csöndben felébreszteni az embereit, gyorsan felhúzták a
bakancsukat és megragadták a puskájukat. Alig ébresztette fel az embereit,
ismét megszólalt a tábori telefon.
– Burke tizedes – szólt bele.
– Utászok! Úgy látom, be akarják robbantani a drótot. Rengetegen
vannak. Főleg RPG-ket és AK-kat látok náluk.
– Hagyják, hagy foglalják el magukat a támadással, aztán világítsák meg
őket a világító fáklyákkal! Amint meglátjuk a fáklyákat, mindannyian tüzet
nyitunk rájuk.
Burke kisietett a bunkerből, hogy felkészüljön a támadásra, amikor
meghallotta az ismerős hangot, amikor egy RPG-ből kilőnek egy lövedéket.
– Fedezékbe! – üvöltötte.
Miközben üvöltött, a gránát becsapódott a tábor közepébe, jó pár emberét
megsebesítve.
Sebesült embereihez rohant, és elkezdte a bunkerhez vonszolni őket,
közben hallotta a megfigyelőállás M-60-as géppuskájának súlyos
dörrenéseit, ahogy a lövedékek egymás után martak bele az utászokba, akik
a tölteteiket a drótkerítéshez dobálták. Remélte, hogy a géppuska képes lesz
feltartóztatni a támadókat, amíg szerez segítséget.
De a drót és a géppuska nem állíthatta meg az RPG-k váratlan és véres
támadását, és már egymás után záporoztak a gránátok a kis helyőrségre.
– Burke tizedes – kiáltotta oda neki egy tengerészgyalogos a kis
ejtőernyőik alatt most már a föld felé ereszkedő világító fáklyák
narancssárga fényében –, az utászok a dróton beiül vannak!
Burke letérdelt a bunker mellé a puskájával, és nekilátott leszedni a
vietkongokat, akik feláldozták magukat azzal, hogy a hátizsákos tölteteikkel
lyukat robbantottak a drótkerítésbe. És miközben Burke egymás után ölte
meg a vietkongokat, egy gránát pont a tengerészgyalogos előtt robbant föl,
aki odakiáltott neki.
A robbanáskor egy nagyméretű repesz a térdelőállásban tüzelő Burke
csípőjébe vágódott, ám a gránát nagyját a tengerészgyalogos kapta, aki
harminclábnyira térdelt a tizedestől. Ő súlyosan megsebesült.
Az a tengerészgyalogos volt, akit Burke maga mellé vett, hogy kitanítsa,
ahogy Carlos Hathcock tette vele. Kiváló mesterlövész volt, John Burke
pedig megfogadta, hogy ez az ember nem fog aznap este meghalni.
– Tartson ki! – kiáltotta, és odafutott a fiatal tengerészgyalogoshoz, aki a
földön feküdt kiterülve, és üvöltött a fájdalomtól, mely belehasított megtört
testébe.
Burke olyan óvatosan emelte föl bajtársát, ahogy egy pásztor teszi egy
sebesült báránnyal, és elvitte a bunker bejáratához. De mielőtt bevihette
volna, újabb gránát süvítését hallotta, ezért a bunker ajtaját körülvevő
homokzsákoknak támasztotta bajtársát.
Elmormolt egy gyors imát, aztán behunyta a szemét, és ráfeküdt a sebesült
tengerészgyalogosra, a testével védve a repeszektől és a robbanástól.
Ahogy csúnyán vérző társát bevonszolta a bunkerbe, néhány újabb repesz
szúrását érezte a bőre alatt.
Még sok gránát robbant fel a táborban, más tengerészgyalogosok is
megsérültek és segítségért kiáltoztak. Burke fülelt a géppuskára, és amikor
meghallotta, hogy szól és halálos tüzet szór a drótkerítés környékére, tudta,
hogy most az a legfontosabb, hogy biztonságba juttassa az embereit.
Ahogy egy másik tengerészgyalogossal megpróbált bevonszolni egy újabb
súlyosan sebesült embert a menedéket jelentő bunkerbe, egy gránát
felrobbant a hátuk mögött, és a homokzsákok közé repítette őket. Burke
mindkét tengerészgyalogost belökte a föld alatti menedék bejáratán, aztán
fülelt, hogy szól-e még a géppuska.
A szíve őrülten vert. A hasfala szétszakadt, és meglátta testének azon
részeit, amiket remélt, hogy soha nem fog. Minden végtagjából dőlt a vér, és
tudta, most, hogy a géppuska elhallgatott, a tengerészgyalogosok nem
tudnak tovább harcolni.
Mindenki sebesülten hevert a földön. Úgy tűnt, közel a vég.
De azzal az akaraterővel, amit a tengerészgyalogság egyik legjobb
mesterlövészeként fejlesztett ki, és az egész életét átható hagyományból és
erkölcsösségből fakadó önfegyelemmel és céltudatossággal felmarkolt egy
gépkarabélyt és vagy egy tucat gránátot akasztott az övére.
– Mi történik? – kérdezte egy csúnyán vérző bajtársa, amikor meglátta,
hogy Burke teletömi az övét gránátokkal.
– Azok a sárgák nem jönnek be ide! Maguk haza fognak menni fiúk, nem
hadifogolytáborba. Az pedig biztos, hogy egyiküket sem fogja lemészárolni
valami vérszomjas kis sárga! Egy percig se aggódjanak! Csak célozzanak a
bejáratra, és ne habozzanak lőni! Jön a segítség. Ne adják fel!
Ezt kiáltotta a szintén csúnyán vérző Burke lihegve, levegő után
kapkodva. Aztán üvöltve rontott ki a bunker ajtaján.
Ahogy vagy egy tucat katona feléje rohant, akik most már a dróthálón
próbáltak keresztüllépkedni, egymás után szórta rájuk a gránátokat.
 A bal kezében egy M-16-ost tartott, benne egy tárral, amelyhez egy másik
tár volt szigszalagozva. Mindkét tárat a katonákba ürítette – egyes lövéssel
–, akik a szögesdrót háló közé zuhanva kapálództak.
A katonák mögött puskák dörrentek, s az éjszakában újból visszhangzott
egy RPG hangja, amint elsütötték. De Burke rendíthetetlenül tört előre,
egymás után ölte meg az ellenséges katonákat, és arra kényszerítette őket,
hogy visszavonuljanak a 950-es magaslatról.
Soha nem kérdőjelezte meg az indítékait, és aszerint cselekedett, amiben
hitt. Egy meghatározhatatlan késztetésre reagált, amely Amerika fiai közül
oly sokakat vitt el furcsa nevű országokba, hogy aztán ott haljanak meg. Egy
olyan késztetésre, ami magától értetődővé tett számukra olyan fogalmakat,
mint kötelesség, becsület és bátorság. Egy olyan jóság volt ez, ami arra
késztette őket, hogy segítsenek a sebesülteken vagy befogadják a kóbor
kutyát. Hogy enni adjanak az éhezőknek és véget vessenek az elnyomásnak.
Egy olyan belső szépség a lelkűk mélyén, mely arra késztette őket, hogy
mások életét a sajátjuk elé helyezzék.
John Burke tizedes számára nem volt más logikus választás. Remélt és
győzni akart, és bár nem élhette meg, győzött.
Dühödt rohamát látva a vietkongok elmenekültek. Nem látták, amikor
Burke elesett. Nem néztek vissza.
Hősiessége és tengerészgyalogos bajtársai iránti szeretete megfutamította
az ellenséget, ami lemészárolta volna John Roland Burke tizedes összes
emberét, aki a bunker mélyén feküdt sok sebből vérezve.
Mivel meghozta értük a végső áldozatot, a tengerészgyalogosok – akiknek
az életét rá bízták – megmenekültek.
1968 április 30-án – majdnem egy évvel a halála után – a Paul R. Ignatius
haditengerészeti miniszter, aki Lyndon Johnson elnök nevében járt el, aláírta
a felterjesztést, és ezzel John R. Burke tizedesnek adományozták az Egyesült
Államok bátorságért adható második legmagasabb kitüntetését, a
Haditengerészeti Keresztet.
Az indoklásban ez állt:
2200152 1968. március 12.
Az Egyesült Államok elnöke büszkén adományozza
a posztumusz HADITENGERÉSZETI KERESZTET
JOHN R. BURKE TIZEDESNEK, USA TENGERÉSZGYALOGSÁG
a KÖVETKEZŐKÉRT:
 Rendkívüli hősiességért, amelyről 1967. június 6-án tett
tanúbizonyságot a Vietnami Köztársaságban, a III. tengerészgyalogos
hadosztály 26. ezrede 1. zászlóalja parancsnoki századának
mesterlövészegysége parancsnokaként. Miután azt a feladatot kapta,
hogy védjen meg egy előretolt helyőrséget a Quang Tri tartományban
lévő Khe Sanh 950-es magaslatán, Burke tizedes egységét megtámadta
egy létszámát tekintve túlerőben lévő ellenséges erő. A kezdeti támadás
során Burke tizedest megsebesítette egy ellenséges gránát. Nem törődve
saját sebesülésével elsősegélyt nyújtott egy súlyosan sebesült
bajtársának, viszonylagos biztonságba juttatta, majd saját testével védte,
hogy további sérüléseket szerezzen. Egy külső bunker felé tartva,
ahonnan segítséget akart kérni, tétovázás nélkül egy újabb
tengerészgyalogos segítségére sietett. Miközben egyik bajtársával a
sebesültet a biztonságot jelentő bunkerbe vitte, egy ellenséges gránát
felrobbant mögöttük, amitől a bunkerbe zuhantak. Noha súlyosan
megsebesült, egy alagútba vonszolta a sebesültet, hogy megvédje az
ellenség halálos támadásától. Mivel az egysége összes tagja
megsebesült, Burke tizedes habozás nélkül és saját testi épségét nem
kímélve gránátokat vett magához, majd biztató szavakat kiáltott az
embereinek, aztán kirontott a bunkerből, és egyszemélyes hadseregként
megrohamozta az ellenséges állásokat. Miközben szüntelenül tüzelt a
fegyveréből és kézigránátokat dobott az ellenséges állásokra, halálos
sebet kapott. Elszánt bátorsága, kezdeményezőkészsége és a szolgálat
iránti elkötelezettsége kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy
sikerült megállítania az ellenséges erőt és megvédenie az embereit a
további sebesülésektől vagy a haláltól, ezáltal olyan cselekedetet hajtott
végre, mely önmaga és az egész tengerészgyalogság becsületére vált,
tovább öregbítve a tengerészgyalogság jó hírét, fenntartva az Egyesült
Államok Haditengerészete legnemesebb hagyományait. Bátran adta
életét a hazájáért.

13. Fejezet
Déjá vu, már megint
Hőség, amiben képtelenség levegőt venni. Talán ez az a dolog, amire
minden amerikai emlékszik, aki ’69 nyarán Vietnamba érkezett. Ez, és a
szag.
 Carlos Hathcocknak május elején nyílt alkalma belekóstolni, amikor
kiszállt a repülőgépből, hogy megkezdje ott második kiküldetését. Az, amit
Da Nangból látott, nagyon hasonlított az 1966-os és 67-es látogatásaikor
megtapasztaltra. De a házakon, üzleteken, irodaépületeken, hoteleken és
rádióantennákon túl a hegyek és a dombok máshogy néztek ki. Halottnak.
Szürkének. Ott, ahol valaha sűrű lombkorona és sötét erdő borította a tájat,
most csak csupasz, törött csontvázak éktelenkedtek. A horizonton több
helyütt füstoszlopok emelkedtek, folyamatosan zúgtak a sugárhajtású
repülőgépek hajtóművei, és a tüzérség sem állt le egy pillanatra sem. Elég
volt egy pillantás, hogy rádöbbenjen, az elkövetkező forró hónapok még
ennél is rosszabbak lesznek.
Ez a nyár magába foglalta a 60-as éveket. Béke, szeretet, tiltakozás,
ingyen szex mindenkinek, kemény rock, pszichedelikus drogok és a
vietnami háború.
Richie Havens, Janis Joplin, The Who, Ten Years After, Jefferson
Airplane, Sly and The Family Stone, Joan Baez, Arlo Guthrie, Tim Hardin,
Incredible String Band, Ravi Shankar, Bert Sommers, Sweetwater, Quill,
Canned Heat, Creedence Clearwater Revival, Grateful Dead, Keef Hartley,
Blood Sweat and Tears, Crosby Stills Nash and Young, Santana, Jeff Beck
Group, The Bánd, Johnny Winter, Mountain, Melanie, Sha-na-na, John
Sebastian, Paul Butterfield Blues Bánd, Joe Cocker, Country Joe McDonald
and the Fish és Jimmy Handrix New York egyik farmján egymás után,
három augusztusi napon egy állványzattal és hangszórókkal körülvett
színpadon szórakoztatott éjjel és nappal ötszázezer rajongót, nézelődőt,
hippit, Fekete Párducokat, vietnami veteránokat, a háború ellen tiltakozókat,
a marihuána legalizálásáért harcolókat, az utcán meztelenül tüntetőket,
nudistákat, kölyköket és felnőtteket. Két ember meghalt és két gyermek jött
világra az emberségnek ebben a sáros, letaposott, szétszemetelt,
szeretkezésekkel teli, háromnapos rock and roll bulijában. Rengeteg volt ott
az LSD, a fű, a pirulák, a heroin, a bor, a sör, a tömény szesz, a
szeméremsértés és a nyilvános vizelés, mégsem jelentett senki tettlegességet.
Csak drogosokat állítottak elő. Rengeteg bedrogozott embert.
És ugyanazon a nyáron, ami a békéről, a szeretetről, a drogokról, a
tiltakozásról és Woodstockról szólt, Richard Milhous Nixon elnök, követve a
Lyndon Baines Johnson elnök és védelmi minisztere, Robert Strange
McNamara által elkészített tervet, ötszáznegyvenháromezer, különböző
fegyvernemeknél szolgáló amerikai férfi és nő életét tette kockára a
kommunisták elleni harcban, Vietnamban. Majdnem annyi embert, ahányan
Woodstockba látogattak el, és annyi amerikait, ahány soha nem harcolt egy
időben Vietnamban az USA vietnami háborúban való több mint tízéves
részvétele alatt.
De Carlos Hathcock törzsőrmester nem törődött sem a politikával, sem
Woodstockkal. Noha nem akart visszatérni a fekete ruhás gerillák és a halál
földjére, elfogadta, hogy a sors könyvéből ez a fejezet jutott neki, és nem
panaszkodott. Teljesítenie kellett a kötelességét. Ez is része volt a
tengerészgyalogos életnek. Legalábbis ő így látta.
Carlos előtt két tengerészgyalogos viccelődött a sorban, ahogy a
repülőgéptől, mely elhozta az újabb csoport újoncot az okinawai Kadena légi
támaszpontról, a hosszú, fekete gumicsíkokkal tarkított kifutó felé
masíroztak, mely a Da Nang-öbölre nézett, amit a franciák távozásáig Baie
de Tourane-nak neveztek.
Noha a városon túli világ most másként festett, csapzottnak és kopottnak
tűnt, furcsa, déjá vu érzés lett úrrá rajta. Olyan ismerős érzés. Mint amikor
valaki olyan helyre tér vissza, ahová tartozik. Mintha soha nem is ment
volna el. Ismerte a dörgést. Tudta, hol találja a telefont. Tudta, kit kell
hívnia.
– Igen, őrnagy úr, Hathcock törzsőrmester vagyok. Épp most ért földet a
gépem – mondta Carlos egy magas pulton lévő fekete telefonba. A pult
mögött egy tengerészgyalogos őrvezető állt és válaszolt az újonnan érkező
tisztek és tiszthelyettesek kérdéseire.
– Igazán kedves, uram – folytatta Hathcock. – Úgy terveztem, hogy
felkéredzkedek az egyik hatszor hatosra, ami a 327-esre megy. Egy dzsip
igazán kiváló lenne. Sokkal jobban örülne neki a hátsóm.
Carlos figyelmesen hallgatta végig az 1. tengerészgyalogos hadosztály
műveleti egysége őrnagyának instrukcióit. A hadosztály
mesterlövésziskolájának vezetését ellátó alezredes meghagyta, hogy azonnal
látni akarja, amint megérkezik a főhadiszállásra. Először megbeszélik, mi
lesz Hathcock feladata és hol fog szolgálni az elkövetkező tizenkét
hónapban, és csak aztán intéznek neki szállást.
– Rengeteg helyet tudunk felajánlani magának itt, a hadosztály iskoláiban
– köszöntötte Carlost az alezredes vidáman. – Maga igazi legenda, és
biztosra veszem, remek munkát fog végezni nálunk.
– Még jobb munkát tudnék végezni a dzsungelben, uram – ajánlotta
Carlos.
 – Nagyon megváltoztak a dolgok azóta, hogy itt járt, Hathcock
törzsőrmester – váltott az alezredes lassan halkabb és hirtelen meglepően
melankolikus hangra. – A harci kedv jó pár helyen a latrina mélyén van. A
32
drog komoly gondot jelent a harctéren. A „százezres projekt” százezer
megoldásra váró problémát – hozott nekünk. Olyat is hallottam, hogy a
hadsereg egy egész százada mondott nemet az egyik hadműveletre. A
legtöbb ember odaadná az egyik golyóját, hogy itt lehessen. Mellesleg maga
már letudta a kötelességét. Átkozottul sok küldetésben vett részt.
– Uram – kezdett hozzá Carlos értem én, amit mond. És csöppet sem
érezném magam bűnösnek, ha elvállalnék itt egy posztot. Nincs ezen semmi
szégyellnivaló. De tudom, hogy a hadosztály és a tengerészgyalogság sokkal
nagyobb hasznomat venné, ha egy mesterlövészszakaszt vezethetnék, nem
pedig idefent tanítanék. Ne értsen félre, uram, szeretek lövészetet és
mesterlövészetet tanítani, de úgy gondolom, azoknak a
tengerészgyalogosoknak odakint a dzsungelben nagyobb szükségük van rám.
Különösen akkor, ha egy kis egység parancsnokaként meg tudok változtatni
ezt-azt.
Az alezredes lenézett Carlos szolgálati könyvére, amelyet már korábban
kinyitva letett maga elé az íróasztalára. Miközben végignyálazott több oldalt,
azt mondta:
– Páran előre megmondták, hogy a legnagyobb valószínűség szerint
harctéri szolgálatra fogja kérni magát. De szeretném, ha itt maradna és
tanítana. Ellenben ha ezt tenném magával, szerintem csak szenvedne itt.
Félóra múlva indul egy teherautó az 55-ös magaslatra, az majd elviszi. A 7.
ezrednél fog szolgálni. Felhívom az új parancsnokát, R. L. Nichols ezredest,
és megmondom, hogy elindult hozzájuk.
Carlos elfojtott egy mosolyt, majd megrázta az alezredes íróasztal fölött
felé nyújtott kezét. Aztán a törzsőrmester vigyázzba szökkent, tett egy lépést
hátra, végrehajtott egy majdnem tökéletes hátraarcot, és kimasírozott az
irodából bal kezében a parancsával és szolgálati könyvével.

Három órával később Hathcock egy nád karosszékben üldögélt a 7.

tengerészgyalogos ezred egyik tiszthelyettesi kunyhójának furnérlemezből
ácsolt teraszán a David Sommers nevű, hirtelenszőke tűzvezető őrmester
mellett és hideg Coca-Colát kortyolt. A két tengerészgyalogos a
naplementét, a távoli hegyeket és az alattuk elterülő völgyeket nézte.
Az ezred főtörzsőrmestere, Clinton A. Puckett főtörzs Sommerst, a 7.
ezred karriertervezőjét és egyben a századparancsnokság tűzvezető
őrmesterét jelölte ki Hathcock támogatójaként.
A teraszon Carlos mellett feküdt a legújabb legjobb barátja, Yankee, egy
vörös keverék, a dingó kinézetű eb, aki Sommers szerint percekkel a
támadás előtt megérezte a bejövő tüzérségi lövedékeket és „lassúbombákat”.
Yankee éppen Hathcock priccsén heverészett, amikor Sommers
megmutatta Carlosnak az új szállását. A kutya azonnal megkedvelte az új
törzsőrmestert. A tűzvezér ezen nagyon meglepődött, mivel Yankee igazán
nem kedvelt senkit. Óvatos kutya lévén általában távol tartotta magát az
idegenektől. A tűzvezér kifejtette, hogy azelőtt soha nem ment be kunyhóba
akkor sem, ha valaki steaket lökött a padlóra, ezért aztán a tényt, hogy most
bement, és egyenesen Hathcock priccsén várt, még különösebbnek találta.
Sommers azonnal lezavarta az állatot Carlos priccséről a bakancsával, a
keverék pedig kivágtatott. Erre Hathcock utánaszólt, mire a kutya
visszakocogott, hogy megsimogathassa. A tűzvezér beszélt Carlosnak a
kutya paranormális képességeiről, majd kijelentette, hogy az új
törzsőrmesternek nyilvánvalóan különlegesnek kell lennie, mivel a kutya
ennyire összebarátkozott vele.
Yankee aznap egész nap nem tágított Hathcock mellől, sőt az éjszaka nagy
részében sem. Lefekvés előtt azonban kiment a szokásos alvóhelyére a
bunker tetejére, épp a tiszthelyettesek kunyhója előtt.
Másnap újabb perzselő nap virradt rájuk – az égbolton talán egy felhőt
sem lehetett látni és Hathcock törzsőrmesternek lehetősége nyílt először
felmérni a terepet. Miután túlvolt a reggeli kellemetlen várakozáson, a
századparancsnokságon tett látogatáson, az újabb várakozáson, a
főtörzsőrmesterrel való találkozáson, még egy várakozáson, befejezésként
pedig a parancsnokkal való beszélgetésen, végül megismerhette a szakaszát.
A látvány, ami fogadta, meggyőzte, hogy két nappal korábban az alezredes
nem túlzott a hadtestparancsnokságon.
Amikor belépett a mesterlövészkunyhóba, a priccsén heverészve találta a
szakasz volt szakaszparancsnok-helyettesét, egy őrmestert, aki magazint
olvasott és sört iszogatott. A kunyhón látszott, hogy több hónapja nem
takarították ki. A tető olyan volt, mint a szita, az ajtó egyetlen törött
zsanéron lógott, a szúnyogháló pedig ernyedten fityegett.
A szakaszparancsnok-helyettes nem tudta megmondani, hány főből áll a
szakasz, csak annyit tudott, hogy az emberek leléptek és lógnak valahol,
vagy pedig azzal tudják le a napi szolgálatot, hogy katonai rendőri posztot
látnak el a magaslaton vagy szart égetnek.
 Amikor a törzsőrmesternek végül sikerült összeszednie a szakaszát, és
hónapok óta először felsorakoztatnia az embereit, a látványtól majdnem
hanyatt esett. Mindegyik tengerészgyalogosra ráfért egy alapos hajvágás.
Levágott szárú gyakorlónadrágot viseltek, inget egyáltalán nem, helyette
valamilyen feliratos póló vagy kigombolt, vállban levágott ujjú zubbony
éktelenkedett rajtuk. Mindegyikük nyakában díszelgett valamilyen „ékszer”,
például békejel, vaskereszt, gyöngysor vagy sörnyitó. A fejükön
gesztenyebarna, fekete vagy zöld barettet hordtak, illetve dzsungelkalapot
elképesztő mennyiségű kitűzővel. Ez utóbbi egy műlegyes horgász
fejfedőjére emlékeztette Carlost.
Mire a délután véget ért, Hathcock elküldte a hanyag szakaszparancsnok-
helyettest csomagolni, elégettette a baretteket, olyan egyenruhába bújtatta az
embereit, amelyben már majdnem úgy festettek, mint a
tengerészgyalogosok, végül pedig kitakaríttatta a szakasszal a kunyhót és
rendbe rakatta a környékét.

David Sommers a tiszthelyettesi kunyhó előtt várt Carlosra egy

karosszékben, hogy együtt fogyasszák el a vacsit.
Amikor a tűzvezér meglátta a törzsőrmestert felviharzani a 4-es
nyúlványról és a mesterlövészkunyhóból, vigyorral köszöntötte.
– Ahogy elnézem magát, úgy látom, alapjában véve igazán csodásra
sikeredett az első napja – jegyezte meg Sommers.
Hathcock a tűzvezérre sandított, aztán visszavigyorgott.
– Volt már rosszabb első napom is. Bár az igaz, hogy hirtelen nem ugrik
be, mikor.
– Ezek a fickók odalent tisztára olyanok, mint egy varieté – tette hozzá
Sommers, s felállt, hogy csatlakozzon Hathcockhoz, aki a kunyhó stílusú
étkezde felé tartott.
– Ami őket illeti, nos, ilyet még nem láttam – nevetett fel Carlos.
– De magának köszönhetően százszázalékos javulás következett be az
állapotukban egyetlen délután alatt – folytatta Sommers. – Még életemben
nem láttam ezeket az alakokat ilyen keményen melózni. Az őrmester pedig
nagyon megdöbbent, amikor utasítottam, hogy húzzon el a rendőrségi
sátorhoz, ahol vécépapírt és seprűt fog osztani, amíg véget nem ér a
kiküldetése.
Másnap jóval napfelkelte előtt Carlos az íróasztalánál ült, A szakasza
szolgálati jegyzékét tanulmányozta és párba állította a mesterlövészeit. A
John Perry nevű tizedest választotta társaként, aki az Ohio állambeli
Londonból érkezett Vietnamba.
Gyorsan szemügyre vette a szakasz puskáit, és már akkor tudta, hogy
nehéz út áll előttük. Ugyanazokat a fegyvereket találta, amelyeket három
évvel korábban is használtak, és az állapotuk alapján arra a következtetésre
jutott, hogy ezen idő alatt fegyvermester egészen biztosan nem nyúlt
ezekhez a puskákhoz.
Az újjáépítési program első lépéseként úgy döntött, az egész szakaszt
kiviszi a dróton kívülre, a puskákat újra belövi, az embereinek pedig rendez
egy jó kis egynapos kiképzést, ami már nagyon rájuk fért.
Még aznap reggel, de valamivel később Puckett főtörzsőrmester
dührohamot kapott. Azt akarta, hogy Hathcock jelenjen meg az íróasztala
előtt, és magyarázza meg, miért nem küldte el az embereit a szokásos
rendőri posztjaikra, és hogy a főtörzsőrmester miért nem vette fel a
telefonját, amikor hívta. Végső elkeseredésében elküldte David Sommerst,
hogy kerítse elő az önfejű tengerészgyalogost.
Időközben a főtörzsőrmester visszaküldte a mesterlövészszakasz
szakaszparancsnok-helyettesét a 4-es nyúlványhoz. Arra hivatkozott, hogy a
törzsőrmester a jóváhagyása nélkül váltotta le az őrmestert.
Tizenegy órakor egy dzsip érkezett dübörgő motorral a lőtérre, amelyet
Land százados hozott össze még 1966-ban Carlos segítségével.
Sommers tűzvezér lazán odaszólt Carlosnak:
– Készen áll?
Mást nem kellett mondania, Hathcock már tudta, hogy baj van.
– Perry tizedes, átadom a parancsnokságot. Ha nem térnék vissza ma
tizenöt nulla nulláig, vigye ki a szakaszt a dróton túlra! A nap hátralévő
részét töltsék párokban, gyakorolják a lopakodást és a mozgást! Ne legyenek
egy kupacban, és ügyeljenek a biztonságra!
Amikor a dzsip pár perccel később megállt a főtörzsőrmester sátra előtt,
Puckett főtörzs már karba tett kézzel odakint állt.
Carlos odalépett a főtörzsőrmester elé, és elmosolyodott.
– Mit tehetek magáért, főtörzsőrmester? – kérdezte.
– Például legyen a telefonnál, amikor hívom – mordult rá Puckett.
– Korán keltettem a szakaszomat ma reggel, hogy felkészítsem őket
bevetésre – felelte Hathcock. – Rengeteg tennivalónk van. Itt van a lista
azokról a dolgokról, amikre szükségem van, és még felhatalmazást is kell
szereznem, hogy elmehessek Da Nangba álcaruháért a mesterlövészeimnek.
Jól jönne egy kis kölcsön lóerő. Tudna ebben segíteni?
– Ha nincs a kunyhójában, vigyen magával rádiót! – közölte a
főtörzsőrmester. – Történt ma délelőtt egy s más, azokról akartam magával
beszélni.
– Örömmel magammal viszek bármilyen rádiót – bólintott Carlos. –
Adjon egyet, és mindenhová magammal viszem. A helyzet az, hogy jól is
jönne három-négy rádió.
– Keresse meg a kommunikációs tiszthelyettest, nála vételezhet –
utasította Puckett. – Még valami. Hol voltak azok az emberei, akik rendőri
szolgálatra voltak beosztva ma délelőttre?
– Nem tudtam, hogy közülük bárki is rendőri szolgálatra lett volna
beosztva, főtörzsőrmester – felelte Hathcock. – Kiről van szó?
– Vagy egy tucat emberről a szakaszából! – vágta rá Puckett, és próbált
higgadt maradni a törzsőrmester előtt.
– Mindössze huszonegy emberem van – kezdte Hathcock. – Tizenkét fő
az több mint a szakaszom fele. Ez így elég nagy érvágás. Minden egységnek
oda kell adnia az emberei hatvan százalékát, hogy el legyen égetve az összes
szar?
– Ne okoskodjon itt nekem, törzsőrmester! – csattant fel a főtörzsőrmester.
– Itt prioritások vannak, és mivel a maga embereit nem osztották be
semmilyen feladatra, ezért rendőri szolgálatra lesznek beosztva, vagy oda
küldöm őket, ahol hasznukat vesszük. Nem azért kapják a pénzüket, hogy a
napot lopják.
– Már megbocsásson, főtörzsőrmester – méltatlankodott Carlos –, de az
embereim egész délelőtt dolgoztak. És még akkor is dolgozni fognak,
amikor a többiek már rég álomra hajtották a fejüket. Rengeteg a
bepótolnivaló, sokat kell gyakorolniuk, hogy újra bevethetők lehessenek. A
szakaszom minden embere rendesen ki fogja venni a részét a szolgálatból.
Beleértve engem is, a legnagyobb tisztelettel...
– Fogja be, Hathcock! – mennydörögte Puckett. – Kérek embert a többi
egységtől. És maguk is ki fogják venni a részüket a szolgálatból. De ha
meglátom, hogy valamelyik embere a magaslat környékén lógatja a lábát,
azért magát fogom felelősségre vonni! Világos?
– Igen, uram – Aztán, vigyázzban állva, és olyan őszinte arccal, amilyen
őszinte arcot vágni tudott, azt mondta: – Főtörzsőrmester, én a maga oldalán
állok. Sőt megtiszteltetésnek tartanám, ha fontolóra venné, hogy csatlakozik
hozzánk. Félreteszem magának a legjobb puskát. Egyszerűen szükségem van
a segítségére. Kell nekünk pár dolog. Az embereimnek szükségük van
egyenruhára, amiben dolgozhatnak. Ha segít beszerezni mindazt, ami kell,
olyan mesterlövészszakaszt kap cserébe, amelyre nyugodtan felvághat majd
a 7. tengerészgyalogos ezred.
Puckett arra számított, hogy Hathcock vitatkozni fog vele, nem pedig,
hogy meghívja azok közé, akiket rablóbandának tartott. Most viszont, hogy
ilyen váratlanul vörös szőnyeget és „Isten hozott!” lábtörlőt tett elé a
törzsőrmester, csak azt tudta tenni, amit a sokévnyi lojális
tengerészgyalogsági szolgálat diktált.
– Nem kell a legjobb puskája – mosolyodott el a főtörzsőrmester –,
megteszi bármelyik. A legjobb puskákat azoknak adja, akiknek a
legnagyobb szükségük van rá. Megteszem, amit tudok magáért, ha komolyan
beszélt. Csak aztán szégyent ne hozzon rám!
Carlos benyúlt álcanadrágja bő zsebébe, és előhúzta az aznap reggel egy
lámpa gyönge fénye mellett gépelt listát.
– Itt van a bevásárlólistám másolata. Tényleg nagyon értékelném, ha
segítene.
Miközben a főtörzsőrmester összehajtotta a papírt, Carlos visszasétált a
dzsiphez, ahol David Sommers várt rá, aztán elhajtottak.
A magaslatról lefelé vezető utat végignevették.
– A francba is, Hathcock – mondta Sommers –, szerintem a főtörzs
személyesen fogja összeszedni a cuccokat. Magának aztán jó vastag bőr van
a képén, hogy képes volt meghívni a mesterlövésziskolába. A főtörzs van is
olyan szédült, hogy elfogadja a meghívást.
– Helyes! – kiáltott fel Carlos. – Ha közénk tartozik, nem fordul ellenünk.
– Igaz – értett egyet Sommers. – De akkor is meg fogja keseríteni az
életét. Azt ugye tudja, hogy az alakulat többi egységével is neki kell
foglalkoznia? Nem csak a maga szakasza vadászik egyenruhákra meg
bakancsokra.
– Remélem is, hogy a többiekkel is foglalkozik – felelte Hathcock
őszintén. – Csak annyit akarok, hogy addig hagyjon nekem békét, amíg újra
harcképessé teszem a szakaszomat. Elölről kell kezdenem mindent, és újból
meg kell próbálnom eladni a mesterlövészprogramot a feletteseimnek. De
úgy nem fog menni, ha az embereim rendőri szolgálatra vannak beosztva. El
kell kezdenünk leszedni az ellenséget, hogy meg tudjuk mutatni a
századparancsnokoknak, hogy két mesterlövésszel a soraik között képesek
lesznek megfutamítani az ellenséget.
– Nem fogja magát békén hagyni. Számíthat rá, hogy minden emberét
fülön fogja csípni, akit lazsálni lát a kunyhója körül – jegyezte meg
Sommers.
– Azt tervezem, a harctéren tartom őket – felelte Carlos. – Amint úgy
látom, hogy kielégítően teljesítenek, elkezdem szétosztani őket a századok
között, de csak akkor, ha már látom rajtuk, hogy képesek végezni az
ellenséggel anélkül, hogy kinyíratnák magukat. Addig pedig minden áldott
nap kint lesznek a harctéren az irányításom alatt.
– A főtörzs hülyét fog kapni, ha nem veszi fel a telefont a kunyhóban –
figyelmeztette Sommers.
– Adott nekem rádiót, emlékszik? – vigyorgott Carlos.
Sommers még akkor is nevetett, amikor a dzsip ismét megállt ott, ahol a
mesterlövészszakasz folytatta a kiképzést.
Carlos elmosolyodott.
– Ráadásul olyan rádiókra gondoltam, amelyeket nagyobb távolságban is
tudok használni. Azt nem mondta, hogy maradjak a közelben, csak hogy
legyek elérhető.
– Az első menetben nem volt rossz – ismerte el Sommers. – De mi lesz a
második menettel? Amikor majd a többi egység parancsnokai reklamálnak,
amiért az embereiket berángatják szarégető szolgálatra. Elég sok tűzvezető
őrmester és tiszt van, akit a főtörzs lényegesen jobban kedvel. Van egy olyan
érzésem, hogy a főtörzs rekordsebességgel akar majd kimászni a szar
közepéből. Amint kiderül, hogy maga a hunyó, egy rakás ember akarja majd
kicakkozni a fülét.
– Hát ez bizony nagy kár – felelte Hathcock. – De én nem a népszerűséget
kerestem a tengerészgyalogságnál. Törődnöm kell az embereimmel, és
végeznem a dolgom.
A dzsip már ismét mozgásba lendült, amikor Sommers búcsút intett
Carlosnak, Hathcock pedig visszament a szakaszához.
Aznap este, amikor a mesterlövészek visszatértek a kunyhójukba,
Hathcock megint a priccsén heverve találta a volt szakaszparancsnok-
helyettest. Carlos ránézett.
– Mit gondol, képes lesz annyira összeszedni magát, hogy felvegye a
kagylót, ha ez a telefon megcsörren? – faggatta az őrmester.
– Persze, nem gond – felelte a mogorva férfi.
 – Jól van – mosolyodott el Carlos. – A következő két hétre
telefonszolgálatra osztom be.

A két hét alatt Hathcocknak sikerült elérnie, hogy a mesterlövészei

eltalálják a lőlapot, és úgy viselkedjenek, mint a mesterlövészek. Ez idő alatt
talált egy lelkes harci alakulatot is, a 7. tengerészgyalogos ezred 1.
zászlóalját, amely szívesen látta a mesterlövészeit. A zászlóalj parancsnoka a
John Aloysius Dowd nevű alezredes volt, aki önfeláldozóan vezette az
egységét, s akit Carlos igen nagyra tartott.
Áprilisban Dowd zászlóalja vezette az ezredet a bevetésekkor. A zászlóalj
tengerészgyalogosai százhatvan észak-vietnami katonával és ötvenegy
vietkonggal végezetek, valamint egy embert elfogtak. A 2. és a 3. zászlóalj
összesen ötvennyolc észak-vietnami katonával és nyolcvanöt vietkonggal
végzett ugyanezen idő alatt. Emellett Dowd tengerészgyalogosai májusban
megöltek még negyvennégy észak-vietnami harcost és negyvenegy
vietkongot, és két foglyot ejtettek, miközben a 2. zászlóalj senkit nem ölt
meg, a 3. zászlóalj pedig harminc észak-vietnami katonával végzett.
Míg a 7. tengerészgyalogos ezred 1. zászlóaljánál hat mesterlövész
szolgált, Carlos a további nyolc emberét a Da Nangban működő
mesterlövész-iskolába küldte. Úgy tervezte, a következő hónapban elküld
még négy főt, aztán pedig még kettőt. Az alapján, ahogy fejlődtek, arra
számított, hogy augusztusra a szakasza kilencvenkilenc százalékban
működőképes lesz.
– A szakasz most már nagyon pengén néz ki – közölte David Sommers
Carlosszal egy júniusi estén.
– Kösz. – Hathcock elmosolyodott, miközben a csillagokat fürkészte a
tiszta égbolton.
Aztán a válla fölött Sommersre nézett, és összevonta a szemöldökét.
– Azért... – mondta – ...a puskáinkat tényleg rendbe kell hozni, méghozzá
azonnal. Akármit csinálok, a szórásuk olyan, mintha valaki sörétes puskával
lőtt volna.
– Van már valami hír arról az új segítőről? – érdeklődött Sommers.
– Á, semmi – Carlos visszafordította a tekintetét az égbolt felé. – Ember,
de jó lenne, ha az új fickó értene a puskákhoz, mi?
Mindketten felnevettek, aztán elkezdtek vak randikről és kínos
pillanatokról beszélgetni, hogy kicsit eltereljék a figyelmüket a háborúról, és
a jobb időkre emlékezzenek. A kellemesebb időkre. A békeidőre, amikor a
„háború” és „Vietnam” szavak még hiányoztak a papucscipős, frottírzoknis,
hátranyalt hajú, kacsafarok-frizurás tinédzserek szótárából.
Sztorikat meséltek a gyerekkorukról, és nézték, ahogy a sötétség – melyet
a nyomjelző lövedékek vörös csíkjai és a távolban felrobbanó tüzérségi
lövedékek narancssárga villanásai csak még jobban kiemeltek – szürkéről
feketére váltott, beleolvasztva az éjszakába a magaslatok sziluettjét a hegyek
között dúló harccal együtt. És ahogy a háború dübörgése feléjük sodródott a
széles völgyön át, mely elválasztotta őket a harcoktól, a gondolataik
visszatértek a múltból, és ismét a háború és a pusztulás valóságában találták
magukat.
Ezekkel a gondolatokkal volt tele a fejük, amikor tábort bontva
visszatértek a 4-es nyúlványon lévő mesterlövészbunkerbe, ahonnan
viszonylagos biztonságból nézhették a csatát. A gondolat, hogy lassúbombák
és gránátok röpködnek feléjük, felébresztette bennük a túlélési ösztönt.
Nem sok időbe telt, és az ellenség az 55-ös magaslatot is tűz alá vette a
hosszú 3-as nyúlványnál, ahol az utászok robbanóanyaggal teli hátizsákokat
hajigáltak a dróthoz, széles lyukakat ütve rajta. Aztán az ellenség behatolt a
réseken át, és támadást intézett az őrszemek ellen. Egyetlen
tengerészgyalogos sem halt meg. Az amerikaiak visszaverték az utászok
rohamát, és megöltek négy vietkongot.
Ugyanaznap éjjel, 1969. június 22-én, amíg Carlos és David a
mesterlövészbunker tetejéről nézte a fényjátékot, és miközben támadás érte
az 55-ös magaslat Charlie-gerincét, a 31. északvietnami ezred C23-as
felderítő századának négyfős felderítő csoportja már majdnem végzett a 327-
es magaslat elleni lehetséges támadási pontok feltérképezésével, amikor az
arra járőröző tengerészgyalogosok rajtuk ütöttek éppen akkor, amint a
kerítésen próbáltak átjutni. Három katona kereket oldott, de a
tengerészgyalogosok elkapták a negyedik embert, aki a kihallgatások során
elmondta, hogy az ezrede az ottani kommunikációs központot és a Hoa Cam
kiképzőközpontot akarta lerohanni.
Pár nappal később Carlos a különböző incidensekről készített feljegyzések
és jelentések tömegét olvasta el. A dokumentumokból kiderült, hogy már
nem a Vietkong jelenti az elsődleges veszélyt, hanem az Észak-vietnami
Hadsereg 2. hadosztálya, melyet a 90., a 141., az 1., a 3., a 36. és a 31.
észak-vietnami ezredekkel egészítettek ki, továbbá erősítés gyanánt csatoltak
még hozzá két tüzérségi zászlóaljat is, amelyek most támadásra készen álltak
a 7. tengerészgyalogos ezred nyugati szárnya mentén sorakozó harci
állásokban. Hangosan beszélt magában, amitől a ládákon ülő és a fegyverét
tisztító két mesterlövész feje felé fordult.
– Ez az idei nyár nagyon forró lesz – mondta. – A monszunra készülnek.
Elraktározzák az összes rizst. Ennyi katonának... nagy betakarítás lesz,
mégsem jut mindenkinek.
Nem kellett nagy taktikusnak lenni, hogy rájöjjön, mivel nem lesz elég a
rizs ennyi embernek, az ellenség által kezdeményezett élelmiszergyűjtő
akció igen erélyes lesz. Korábban is látta, hogyan dobtak le rizst az éhes
falusiaknak, és erre alapozta a feltételezését.
Elnevette magát a történeten, amit az egyik barátja mesélt vagy száz
emberről, akik éhes disznókkal és egyéb háziállatokkal vártak egy nagy
körben ott, ahol a földre nagy „T” volt festékszóróval felfestve. Csak álltak
és meredtek az égboltra, várva, hogy meghallják a C-117-es motorjának
hangját, és megérkezzen a repülőgép, amelyről majd rizzsel teli zsákokat
dobnak le. Aztán a törött és megcsonkított fák fölött meghallották a motorok
és légcsavarok hangját. A disznók is az ég felé fordították az ormányukat – a
fülüket hegyezték – és várták a rizst.
Mintha valaki startpisztolyt sütött volna el, úgy lőttek ki az emberek,
amikor a zsákok földet értek, és néhány közülük kihasadt. Az emberek és a
disznók együtt rohantak a rizsért... éhesen, minden szemért megküzdve, mert
a Vietkong és az észak-vietnamiak az előző betakarítás után elvitték az
összes termést, így elsősorban ezek a rendszeres, az ország minden pontján
naponta ledobott szállítmányok jelentették a túlélést. A rizst már nem a
földekről szerezték be, hanem az égből, a tengerészgyalogosok pedig, akik
az egészet végignézték, jót nevettek.
Ma azonban ez az emlékkép aggodalommal töltötte el Carlost, ahogy
fontolóra vette az ellenség rizsbetakarítási tervének következményeit. A
vicces jelenet, amely az ország számos pontján újra meg újra
megismétlődött, már egyáltalán nem humorosnak, hanem inkább
fenyegetőnek tűnt.
– Nagyon, nagyon forró nyarunk lesz – sóhajtott fel.

Ahogy egy sárga írótáblán tovább jegyzetelt fekete tintájú golyóstollával,

mezítelen felsőtestén végigfolyt a verejték, és eláztatta a nadrágja korcát.
Hirtelen kivágódott az ajtó, és két bakancs dübörgött végig a
mesterlövészkunyhó farostlemez padlóján. Carlos felemelte a fejét, ahogy a
hosszú, zöld tengerészzsákba pakolt százfontnyi személyes felszerelés
nagyot döndült a padlón a háta mögött. Mielőtt hátrafordíthatta volna a fejét,
ismerős, mély hang szólalt meg:
– McAbee vagyok, McAbee törzsőrmester. Szólítson Macknek!
Roland H. McAbee törzsőrmester Carlos egyik legjobb barátja volt a
tengerészgyalogságnál.
McAbee először Camp Lejeune-ben találkozott Carlosszal a
tengerészgyalogság egyik puska- és pisztolylövészversenyén 1967 tavaszán.
McAbee éppen befejezte a lövészetet a .45-ös kaliberű pisztolyverseny
utolsó napján, amikor találkozott Carlosszal a lőtér melletti, téglából épített
barakkban, az Észak-Karolina állambeli Sneed’s Ferry and Topsail Island
közelében. Aznap éjjel átmentek a hídon a tengerparti mulatónegyedbe, és
Jim Beamet ittak. McAbee allergiás volt a sörre.
Egy hónappal később szomszédok lettek a quanticói tengerészgyalogos
bázis Chamberlain Village nevű lakónegyedében. Pár nappal azután, hogy a
Hathcock család kiköltözött a szállásáról, R. H. McAbee törzsőrmester és
családja követte.
McAbee tudta, hogy Carlos az 1. hadtestnél szolgált, de azt nem, hogy
hol. Úgy saccolta, a barátja valószínűleg az 1. tengerészgyalogos hadosztály
felderítő- és mesterlövésziskolájában lesz Da Nangban. Fogalma nem volt,
hogy Carlos vezette a mesterlövészszakaszt az 55-ös magaslaton.
A felkiáltások, az ölelkezés, a hátba veregetés és a vidám üdvözlés után
Carlos belevágott a közepébe, és azonnal képbe hozta a barátját, a
tengerészgyalogság egyik legjobb fegyvermesterét.
– A legfontosabb feladat felújítani az összes ócska mordályt, amellyel
eddig lőttünk – magyarázta Carlos. – Sok melód lesz, mert eléggé le vannak
harcolva. Ennek a szakasznak olyan arzenál kell, amiből az embereim úgy
tudnak puskát választani, ahogy egy profi golfos választ az ütői közül: a
megfelelő fegyver a megfelelő feladathoz. Személyre szabva minden
emberemre. Ha fel tudnád így tuningolni a puskáinkat, a szakaszunk olyat
tudna ütni ezen az országon, mint eddig még senki.
– Carlos, te csak szerezd meg az alkatrészeket és a szerszámokat, a többit
pedig bízd rám! – felelte McAbee.
– Amint berendezkedtél nálunk – tette hozzá Hathcock –, kapsz egy
teherautót a 11. szállító zászlóaljtól, és elmégy Da Nangba az 1. támogató
ezredhez, az ő műhelyeiket használhatod. Szólok a főtörzsnek, olajozza meg
kicsit az ottani gépezetet. Menjünk, keressük meg Sommers tűzvezért, hogy
be tudj rendezkedni a kunyhóban!
 McAbee-nek háromszor kellett elmennie DA Nangba, mire sikerült
felújítania a puskákat. Ezt követően már csupán fmombeállítást végzett a
fegyvereken egy munkapadon, amit a mesterlövészkunyhóban épített. Olyan
munka volt ez, aminek soha nem ért a végére, és ezt ő is tudta. De az új
távcsövekkel, illetve a kicserélt és egymáshoz igazított töltényűrrel és csővel
a mesterlövészszakasz által elért találatok száma így is olyan szinten
megnőtt, hogy vetekedett a többi zászlóalj eredményeivel.
Július végére a 7. tengerészgyalogos ezred hetvenkét hitelesített találatot
tudott a magáénak. Carlos biztosra vette, hogy ezzel rekordot állítottak fel.
Carlos és a mesterlövészei számára McAbee érkezése valósággal
bearanyozta az életet. Kiváló fegyvermesteri tudása, továbbá Carlos
határozott kiképzői és vezetői képességeinek köszönhetően összeállt egy
olyan szakasz, amelyik az egyik legjobb lett Vietnamban. A kiváló
eredményéért a szakasz elnöki kitüntetésben részesült, amit csak nagyon
kevés szakasz kapott meg a tengerészgyalogság fennállása óta.
Azonban azok közül, akikkel mindennap együtt ettek az 55-ös magaslat
étkezdéjében, nem mindenkit nyűgözött le a 7. tengerészgyalogos ezred
mesterlövészeinek a teljesítménye. Voltak, akik felnéztek a mesterlövészekre
és tisztelték őket, és voltak, akik megvetették őket.
Carlos sokat tűnődött azon, hogy a főtörzsőrmester vajon melyik táborhoz
tartozhatott. Néha úgy tűnt, a kérges szívű tengerészgyalogos már számolja a
napokat, amikor végre megszabadul a McAbee-Hathcock-Sommers triótól,
máskor viszont ez az alak a barátjuk. A kihallgató és tolmács egység
vezetését ellátó főtörzsőrmesterrel kapcsolatban viszont már nem voltak
kételyei. Ő gyűlölte őket.
A gyűlölete rögtön az első héten fokozódott, mikor McAbee megérkezett.
Valamelyik délután McAbee és Carlos egy üveg Jim Beamet kortyolgatott és
negyvenhárom százalékos alkoholmámorban úszott.
Miközben a tiszthelyettesi kunyhó kisméretű farostlemez teraszán
lazítottak, Carlos észrevett egy csoport földművest, amint átsétáltak az
ellenőrzési ponton ott, ahol a főút az 55-ös magaslat csúcsát keresztezte. Jó
néhány férfi és nő sietett át a kapun, vállukon hosszú rudakat egyensúlyozva,
melyek végén nagyméretű vödrök lógtak, nyomukban gyerekekkel, akiknél
nem volt semmi, és a társaságot még csak meg sem állították az őrt álló
tengerészgyalogosok.
Carlos talpra szökkent.
 – Ezek szó nélkül átengedték a hamburgereket a dróton! – csattant fel. –
Gyere, Mack! Nézzük meg, mit visznek azokban a vödrökben!
A vállukra akasztották a puskájukat, és elindult a földművesek felé.
– Megállni! – kiáltotta Carlos a csoport élén baktató nőnek. – Mi van
azokban a vödrökben?
A nő elmosolyodott, kivillantva fekete fogsorát.
– Van hal. Menni eladni hal.
– Mindenkinél hal van? – kérdezte Carlos.
A nő ismét elmosolyodott, aztán gyorsan bólogatni kezdett, és közben
lelkesen felhúzta a vállát minden egyes bólintáshoz.
A vödrök színültig voltak hallal. Rengeteg hallal. Túl sok hallal.
– Odalent fogták a folyóban? – kérdezte Carlos, és az ezüstösen csillogó
szalagra mutatott, mely a távolban a tengerbe folyt.
A nő elmosolyodott, és újfent eltúlzott mozdulatokkal bólogatott.
– Még életemben nem láttam, hogy valaki ennyi halat fogott volna ki
abból a folyóból, maguk nyilván elképesztően szerencsések – jegyezte meg
Carlos. McAbeere nézett és elvigyorodott. – Nekem itt valami bűzlik!
Az ironikus megjegyzés röhögésre késztette a két tengerészgyalogost.
Aztán ahogy Carlos egy halért nyúlt az egyik vödörbe, a nő hirtelen
megdermedt.
– Ilyen kemény halat még életemben nem láttam – mutatta Hathcock. –
Fogd csak meg, Mack! Ennek a vén uszonyosnak biztos arthritise van! Mi
ez, valami sziklahal?
McAbee elvigyorodott.
– Nem lehet, hogy csak lenyelt valami keményet?
Megint felnevettek, Carlos pedig lenyomta a középső ujját a hal torkán.
– Igazad van, Mack. Ez a vén uszonyos tényleg lenyelt valamit.
Aztán, miközben kihúzta a hal belsejébe rejtett csempészárut, a nőre
mosolygott.
– Lenyelt pár üveg penicillint. De erről magának fogalma sem volt, mi?
Carlos összevonta a szemöldökét, aztán a puskáját a csoportra fogta.
McAbee követte a példáját, és a puskáját a férfiakra, nőkre és arra a pár
gyerekre irányította, akik a nő mögött sorakoztak.
– Enyém a vége, tiéd az eleje, Carlos.
Kötelességtudóan elmasíroztak a földművesekkel a tábor kőteréhez, majd
átadták őket az őrparancsnoknak. A kihallgató és tolmács egység vezetését
ellátó főtörzsőrmester egész este a kihallgatásokat felügyelte. És amint a
nagy fogás híre eljutott az ezredeshez, a dühös parancsnok parancsba adta,
hogy ettől kezdve minden, a kapun áthaladni kívánó földművesnek meg kell
jelennie a kihallgató és tolmács egység előtt, és alapos vizsgálaton kell
átesnie.

De az utolsó csepp pár nappal később csöppent a pohárba, amikor Carlos

és McAbee egy fogollyal tért vissza a vadászatról. Egy ellenőrző ponton
találkoztak a kihallgató és tolmács egység főtörzsőrmesterével, ahol utóbbi
neki is látott kihallgatni a fehér inget és fekete nadrágot viselő katonát.
Ahányszor a főtörzs feltett egy kérdést, a férfi pedig válaszolt, a
tengerészgyalogos azt kérdezte tőle, hogy „Mi?”, majd Carlosra és
McAbeere nézett, akik egyszerűen csak mosolyogtak és vállat vontak.
Végül a frusztrált főtörzsőrmester rájuk nézett, és azt mondta:
– Ez a férfi laoszi. Hívatnom kell egy laó tolmácsot Da Nangból. Még egy
ideig vigyázniuk kell rá.
Carlos és McAbee csöndben ült a fogollyal több órán arra várva, hogy a
tolmács megérkezzen Da Nangból. Végül, miután a kihallgató és tolmács
egység főtörzsőrmestere szerzett egy dzsipet gépkocsivezetővel, és hozatott
egy tolmácsot Da Nangból, a tengerészgyalogos pedig megérkezett az
ellenőrző ponthoz, ugyanolyan kudarc lett a kihallgatás vége.
– Nem értem – mondta a tolmács. – Olyan dialektusban beszél, amit soha
nem hallottam.
Carlos felállt és a főtörzsőrmesterre nézett.
– Esetleg valamelyik hotdog itt a környéken nem értené meg? Ha másra
nem jók, legalább azt meg tudnák mondani, hogy legközelebb milyen
tolmácsot hozasson.
A főtörzs hűvösen Carlosra nézett, csípőre tette a kezét, aztán odakiáltott
egy földművesnek, aki egy kunyhó közelében üldögélt tőlük alig ötven
yardra, és nagy érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Az öreg olyan
gyorsan baktatott oda, amennyire merev lábai engedték. Meghajtotta a fejét,
levette a szalmakalapját, és csak aztán szólt a tengerészgyalogoshoz.
Rövid vietnami szóváltás után az öregember a fogolyra nézett, és beszélt
hozzá. A fogoly könyörögő hangon válaszolt. Az öreg fölnevetett, a
főtörzsőrmesterre nézett, mondott pár szót, majd a fogolyra mutatott, aki erre
kinyitotta a száját, és rábökött a nyelvére.
A Da Nangból hozott tolmács elmosolyodott, majd Carlosra és McAbeere
nézett. Utóbbiak már vigyorogtak, mert valami vicces magyarázatra
számítottak.
 – A fickónak le van tapadva a nyelve – mondta a tengerészgyalogos
nevetve. – Vietnamiul beszélt ez végig, csak beszédhibás.
Carlos és McAbee hahotázva röhögött fel. A megszégyenült
főtörzsőrmester hallgatott. Betette a foglyot a dzsipbe egy őr és a Da
Nangból hozott tolmács közé, aztán beült az anyósülésre, s annyit mondott a
gépkocsivezetőjének:
– Haza!
A két mesterlövész még akkor is nevetett, amikor a dzsip kerekei
kipördültek az öreg úton, és a jármű porfelhőt verve elrobogott.

Carlos és a mesterlövészei kerültek minden fölösleges találkozást a

kihallgató és tolmács egység tengerészgyalogosaival és azokkal, akik
osztották az egység mesterlövészekről alkotott véleményét. Carlos úgy
gondolta, a mesterlövész legyen a bozótban, és ne kávézgasson valakinek a
kunyhójában. Az „amit az ember nem lát, az nem is fáj neki” filozófia bejött
a mesterlövészeknek, és alkalmazták is a magaslaton szolgáló támogató
egységekkel szemben. De Puckett főtörzsőrmester más tészta volt.
Hathcock és McAbee folyamatos eltűnése egyre jobban irritálta.
Ahányszor valamelyik tengerészgyalogos után érdeklődött, azt a választ
kapta, hogy mindketten járőröznek valahol. Beszélni sem tudott velük, csak
az őrvezetővel vagy a közlegénnyel, aki a telefont felvette, és aki csak annyit
tudott mondani:
– Hagyjon neki üzenetet, főtörzsőrmester!
Puckett egy idő után már a rádióval sem próbálkozott, mert rájött, hogy a
szakasz rendszerint jóval a készülék hatótávolságán túlra merészkedett.
Ahogy teltek a hetek, egyre kevesebbet látta Hathcockot és McAbeet.
Ahányszor Carlos és az emberei végre visszatértek a főhadiszállásukra,
Puckett főtörzsőrmester rájuk förmedt. Carlos és McAbee ilyenkor pár napig
veszteg maradt. De amint lecsillapodtak a kedélyek, újabb kalandra indultak.
Puckett ezután megint dührohamot kapott, ők állták a sarat, és kezdték az
egészet elölről.
Amikor Rick Hoffman százados hívatta Hathcockot és társait, hogy
kísérjék el a 7. ezred 1. zászlóaljának irányítása alatt lévő századát egy kis
„rizsrobbantó” járőrözésre, Carlos és McAbee megint köddé vált.

– Hogy van a hátuk? – kérdezte Hoffman százados, amikor a két

mesterlövész belépett a Bravó század parancsnoki sátrába. – Elfér a
zsákjukban még egy kevés robbanóanyag?
 – Persze – felelte Carlos. – Mennyi?
– Negyven font fejenként – felelte Hoffman. – Hátizsákokat töltöttünk
meg C-4-gyel. Minden ember egy hátizsákot kap. Majd menjenek ki a
hatszor hatoshoz, és a tűzvezér odaadja a magukét!
– Hogy van, Mack?
– Jól, uram – biccentett McAbee.
– Sokat fogyott azóta, hogy megérkezett. Rendesen eszik? – érdeklődött
Hoffman.
McAbee felnevetett.
– Fogytam vagy húsz fontot, talán többet is.
– Diétázik?
– Nem, uram. Hathcockozok – vigyorgott McAbee. – Az első szava az
volt: „Mack, te aztán szépen meghíztál. Gyere, sétálunk egy kicsit,
ledolgozzuk rólad a felesleget!”. Ez akkor volt, uram, amikor először
találkoztunk. Emlékszik?
– Persze – dőlt hátra a százados, nekitámaszkodva a katonaládájának. –
Meg is jegyeztem, hogy milyen kis dagi. Azon ritka alkalmak egyike volt,
amikor Carloson sisakot és golyóálló mellényt láttam.
– Igen, uram – folytatta Mack. – Szerintem direkt csinálta. Parancsba adta,
hogy vegyem fel a katonai sisakomat meg azt a többi szemetet, hogy
megfeleljek a szabályzatban előírtaknak... Ezt mondta nekem.
A százados felnevetett.
– Ki akart készíteni! – tette hozzá Mack nevetve. – Négy kulacs vizet
vittem magammal, és amikor megérkeztünk oda, ahol végül leváltunk a
maga századáról, kidőltem.
– Ráadásul iszonyú meleg is volt aznap – jegyezte meg a százados.
– Carlosnál csak két kulacs volt, és majdnem mind a kettő tele volt a nap
végén – folytatta Mack. – Szerintem ez az alak félig teve. Ott ültünk, végül
kértem egy kis vizet, mert rosszul voltam a hőségtől.
Carlos nevetve nézett a két tengerészgyalogosra.
– Olyan fehér voltál, mint a parancsnok írólapja. Összetörtem pár
sótablettát, a kulacsomba szórtam, és miután megittad, rendbe jöttél, nem
igaz?
– Szerintem azóta sem gyalogoltunk annyit! – emlékezett McAbee. –
Legalább húsz mérföldet tettünk meg aznap... rohanva.
– Hát, Mack – mosolygott Carlos –, megmondtam, hogy ledolgozom rólad
a hájat.
 – Meg, Carlos, megmondtad – csóválta a fejét McAbee. – De nem kellett
volna egy nap alatt megtenned!
– Igazán remekül néz ki, Mack – dicsérte a százados. – Készen áll egy
hasonlóan kemény gyalogtúrára?
– Uram, annál rosszabb semmi sem lehet – rázta a fejét McAbee. – Nincs
rajtam az a nagy súlyfelesleg, és nem kell sem acélsisakot, sem golyóálló
mellényt viselnem. Az a negyven font C-4 meg sem fog kottyanni.
Carlos a barátjára nézett:
– Ezt szeretném tőled hallani holnap nagyjából ilyenkor.
A százados elmosolyodott.
– Induljunk! Menjenek el a hátizsákjaikért! Odakint találkozunk.
Egy csoportnyi hadnagy és törzsőrmester tolongott a százados körül
notesszel a kézben, hogy hallják a műveleti parancsot. Az volt a küldetés
lényege, hogy megkeressék az Arizona területen lévő rizs- és egyéb
élelmiszerraktárakat, majd megsemmisítsék a robbanóanyaggal, amelyből a
század összes tengerészgyalogosa kapott.
Néhány kérdés után a hadnagyok és a törzsőrmesterek java elviharzott,
hogy elkészítsék a saját parancsaikat, kiadják a rajparancsnokoknak, és
mindegyikükkel tudassák, hogy milyen szerepe lesz az egységeiknek a teljes
küldetésben.
A százados összehajtogatta a térképét, aztán Carlosra pillantott.
– A minap fura dolgot láttam. Valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet.
Carlos kíváncsian vonta fel a szemöldökét.
– Mégis mit, uram?
– Nem hittem a szememnek, még meg is dörzsöltem. Most én őrültem
meg, vagy Sommers tűzvezér karriertervező kunyhója tényleg vörösre és
sárgára van festve?
Carlos majdnem hanyatt esett a nevetéstől.
– Amikor legutóbb elkapott a főtörzsőrmester Mackkel, el kellett
magunkat foglalni valamivel. Úgy gondoltuk, Sommers tűzvezérnek sokkal
több dolga lenne, ha az emberek tudnák, merre találják a kunyhóját.
Szereztünk pár gallon vörös meg sárga festéket, és láthatóvá tettük a
kunyhóját.
– És nem is akármilyen láthatóvá! – nevetett a százados. – A Charlie-k
rálőttek?
– Nem! – felelte Carlos. – Egyáltalán nem. Tudja, hogy pont a műveleti
kunyhó és az étkezősátor között van. Az étkezősátor hátulját minden másnap
szétlövik, a műveleti kunyhóba is belevág időnként a mennykő, de a jó öreg
Dave tűzvezér kunyhójába egy puskagolyó nem sok, annyi sem fúródott. Az
a legbiztonságosabb hely az egész 55-ös magaslaton.
– És Sommers tűzvezérnek tetszik? – kérdezte Hoffman.
– Szerinte nagyszerű lett – felelte Carlos. – Még festeni is segített, amikor
meglátott minket Mackkel dolgozni.
– Na és Puckett főtörzsőrmester? – mosolygott a százados.
– A plafonon volt! – Carlosnak csillogott a szeme. – Még soha nem láttam
a főtörzsőrmestert ilyen dühösnek. A nyakán meg a fején kidagadt az összes
ér. Pont olyan vörös volt a képe, mint az a kunyhó.
– Ott a helyszínen szét is rúgta mindhármunk seggét – fejezte be Carlos a
combját csapkodva.
– Ez tegnap reggel volt – tette hozzá McAbee. – Azt mondta, fessük át
zöldre, mielőtt lemenne a nap.
– És átfestették? – tudakolta a százados.
– Részben – bólogatott Carlos. – De az eleje még mindig úgy néz ki, mint
egy használtautó-kereskedés.
McAbee arca csak úgy ragyogott.
– Akar valami ennél is viccesebbet hallani? Carlos, mesélj neki a
zuhanyzóról!
– Szerintem az annyira nem vicces – ellenkezett Hathcock. – Szükségünk
volt rá.
– Csak mondd el a parancsnoknak, Carlos! – erősködött McAbee
mosolyogva.
– Nos, uram – kezdett hozzá Hathcock –, tudja, hogy mosdás előtt mindig
fel kell melegíteni a vizet abban a hordóban, ami a latrinánál van? Hogy be
kell gyújtani azt a sugárhajtóművet, amit merülőforralónak hívnak?
– Ja, igen. Ha szerencséje van az embernek, nem robbantja le a fejét az az
átkozott szar – toldotta meg Hoffman. – A francba is, néha úgy vagyok vele,
hogy inkább legyek mocskos.
– Nos, nekem elegem lett abból, hogy állandóan be kellett gyújtanom azt a
micsodát – folytatta Carlos –, meg abból, hogy vagy túl forró lett a víz, vagy
túl hideg, vagy leégette az a vacak a hajam. Találtam egy szárnytartályt, amit
valaki elhagyott. Nagyjából ötven gallon víz fér bele, hosszú és vékony, és
amikor a nap felmelegíti benne a vizet, az ember kinyitja a kis légtelenítő
szelepet, és szépen kiömlik a meleg víz. Na most, mi gondoskodunk az
ellátósátorban szolgáló barátainkról, ők pedig gondoskodnak rólunk.
Egészen véletlenül volt náluk némi selejtes szögvas meg csavarok és anyák,
így Mackkel és Dave Sommersszel építettünk magunknak egy kis privát
zuhanyzót. Nincs is abban semmi rossz.
– Nincs – helyeselt a százados. – Egész jól hangzik.
– Mondd el a többit is! – McAbee könyökkel oldalba bökte Carlost.
– Kellett valami ponyva, amivel körbevehettük, hogy ne kelljen ott
állnunk meztelenül. És arra gondoltunk, jó lenne, ha úgy tudnánk elmenni
zuhanyozni, hogy nem kellene kimennünk a kunyhóból, úgyhogy vágtunk
egy jóóóóóóóóó nagy lyukat a kunyhónk oldalába, félig kitoltuk a zuhanyzót
a falon, a kilógó részét pedig betakartuk ponyvával. Gyönyörű lett.
McAbee elkezdett röhögni.
– Puckett főtörzsnél elszakadt a cérna, amikor bejött a kunyhónkba
tisztasági ellenőrzést tartani. Először teljesen elsápadt, aztán meg
elvörösödött. Ordított és tüzet okádott, de a zuhanyzót megtarthattuk. Ami
történt, megtörtént. Elmondta minden tiszthelyettesnek, aki odabent
tartózkodott, hogy a kunyhó árát levonja a fizetésünkből.
– Aggodalomra semmi ok. Annyi golyó ütötte lyuk van már azon, hogy
senkit nem fog érdekelni – legyintett Carlos.
Ahogy a három tengerészgyalogos a hatszor hatos teherautó árnyékában
ült és sztorizással múlatta az időt, még néhány tengerészgyalogos
csatlakozott hozzájuk. Végül az utolsó lövészrajhoz is elért a parancs, így a
század készen állt az indulásra.
A helikopterek egy óra alatt az egész Bravó századot az Arizona terület
nevű harci zónába szállították. A 7. tengerészgyalogos ezred 1. zászlóalja
vette át a teljes Arizona területet, felváltva az 5. tengerészgyalogos ezredet,
hogy az részt vehessen a Durham-csúcs nevű hadműveletben.
Miközben a szakaszok szétszóródtak a műveleti területeiken, az ellenség
figyelt. Az ellenség, amellyel a tengerészgyalogosok ekkoriban találkoztak,
gyakrabban volt észak-vietnami, mint Vietkong. Carlos úgy látta, ebben az
időben az Észak-vietnami Hadsereg jelentette az igazi fenyegetést, már nem
a Vietkong, amely 1966-67-ben okozott nekik fejtörést. Akkoriban alig látott
észak-vietnami katonákat. Most viszont többnyire csak velük találkozott.
Az ellenség, amely rejtekhelyéről figyelt, egyelőre megzabolázta magát.
A 2. észak-vietnami hadosztály, melyet a 90. és a 36. észak-vietnami
ezredekkel, illetve az 577. észak-vietnami tüzér zászlóaljakkal erősítettek
meg, többnyire a rizs begyűjtésére és elraktározására koncentrált, hogy
elegendő tartalékkal rendelkezzenek az októberben kezdődő monszun alatt.
Inkább csak kisebb támadásokat intéztek a tengerészgyalogos egységek
ellen, és elkerülték őket ahelyett, hogy belementek volna egy teljes erejű
konfrontációba. De a 7. tengerészgyalogos ezred és különösképpen Dowd
alezredes 1. zászlóaljának állhatatossága túlságosan nagy kockázatot
jelentett az Észak-vietnami Hadsereg számára. Várható volt, hogy előbb-
utóbb bekövetkezik a direkt konfrontáció.

– Nagyon, nagyon, nagyon durva ez a hősééééég! – nyögött McAbee, aki

Carlos jobbján baktatott, tőle úgy húszlépésnyire.
– Tartsd nyitva a szemed, nehogy beleakadj egy botlódrótba! – szólt rá
Hathcock. – Nem kellemes félig lerobbantott seggel hazamenni.
McAbee ettől kezdve jól megnézte, hogy hová lépett, mert eszébe jutottak
azok a bajtársai, akiket látott meghalni azután, hogy egy vékony
horgászzsinórba botlottak, vagy fűvel álcázott pedálra léptek, ami aztán
működésbe hozta a lábuk alatt lévő robbanóeszközöket. Nem is tudta, mi
lenne a rosszabb: ha darabokra robbantaná egy ilyen akna, vagy ha
szétszakítanák azoknak a gránátoknak, tüzérségi lövedékeknek és
lassúbombáknak a repeszei, amelyeket a helyőrségekben üldögélő
tengerészgyalogosok fejére szórtak.
Megint arra a tengerészgyalogosra gondolt, akit az első napján látott
meghalni a magaslaton. Egy lassúbomba vitorlázott be az egyik teherautóba,
és több száz súlyos fémszilánkot robbantott ki magából minden irányba.
Valamelyik hosszú repeszdarab, amely úgy nézett ki, mint egy túlméretezett
fűnyíró penge, kirepült a teherautóból és eltalálta az egyik
tengerészgyalogost, aki a közeli bunker felé futott. A durva szélű, nehéz
vasdarab teljesen elválasztotta a férfi felső testét az altestétől, a belső szervei
pedig kifolytak a földre. Egyetlen hosszú, szomorú kiáltással lett vége az
életének.
– Mack!
– Igen, Carlos?
– Kicsit sápadtnak tűnsz. Jól vagy?
– Persze. Csak melegem van.
– Talán ha ellenőriztük azt a rakás kunyhót odafent, tarthatunk egy kis
pihenőt – vetette fel Hathcock.
A nap perzselően sütött a tiszta, kék égboltról, miközben kisétáltak a fasor
nyújtotta fedezékből az ezerkétszáz yard hosszú és majdnem ezer yard
széles, csupasz tisztásra. A kunyhók a tisztás egyik végén álltak egy
alacsony kőkerítés mellett, amely körülfogta az alacsony töltések által
sakktáblaként felosztott tisztást. A földeken most már csak a gaz nőtt, a
kunyhókat szemlátomást rég elhagyták a lakóik.
Carlos és Mack leült a hadnagy mellé, aki azt a szakaszt vezette, melynek
a kíséretét ellátták. Nézték, ahogy egy lövészcsoport a kunyhók felé szaladt
lehetséges rajtaütés nyomai után kutatva. A négy tengerészgyalogos a
térdmagas kőkerítés mentén keresett magának fedezéket. Egymás után
vetődtek át a kerítésen, majd futottak a kunyhókhoz.
Tíz perccel később a lövészcsoport vezetője a feje fölött intve jelezte,
hogy tiszta a terep. A két raj csoportokra osztva kelt át a tisztáson, míg a
harmadik bemozdult a kunyhókat körülvevő területre. Carlos és McAbee
követte őket.
Amikor a két mesterlövész csatlakozott a rajparancsnokhoz, aki az egyik
kunyhó mellett guggolt, Carlos azt mondta:
– Mackkel elüldögélünk itt egy darabig, aztán elrejtőzünk az egyik
kunyhó mellett. Amekkora zajt csaptunk, jó esély van rá, hogy látogatókat
kapunk.
A rajparancsnok rádión odaszólt a tisztás túlsó végén, ezerkétszáz
yardnyira várakozó hadnagynak. Egyetértett, hogy a szakasznak csak
hasznára válna a dolog, és rájuk is férne egy kis pihenő. A harmadik rajt
viszont utasította, hogy menjenek fel az egyik magaslatra, ahonnan szemmel
tarthatják a területet, és figyelmeztetni tudják a szakaszt, ha feléjük indulna
egy járőr.
Épp, amikor a harmadik raj el akart indulni, egy lövész felkiáltott:
– Találtam valamit!
Carlos és McAbee egy tiszta területre ment a rajparancsnokkal, oda, ahol
egy tengerészgyalogos guggolt és a késével a földet túrta.
– Vigyázzon, nehogy robbanó csapdába nyúljon! – kiáltott oda a
rajparancsnok.
– Pont azt találtam – állította a tengerészgyalogos.
– Robbantsa fel helyben! – adta ki az utasítást az őrmester.
A tengerészgyalogos letört egy darabot egy hosszú C-4-es rúdról,
belenyomott egy gyutacsot, aztán ráhajtotta az agyagszerű robbanóanyagot a
kicsi, fém gyújtószerkezetre, majd gömböt formált belőle. Amíg ezzel
foglalatoskodott, a többi tengerészgyalogos az alacsony kőfal mögött
keresett fedezéket.
– Robbantásra felkészülni! Robbantásra felkészülni! Robbantásra
felkészülni! – kiáltotta a tengerészgyalogos, miközben beugrott a fal mögé,
és megnyomta a kisméretű elektromos detonátor gombját egymás után
háromszor, elektromosságot küldve a vezetékeken keresztül és működésbe
hozva a robbanótöltetet.
Porfelhőt felkavaró robajt követően leszakadt egy óriási, a föld alá rejtett
cserépedény teteje, amelybe több száz font rizst rejtettek el.
– A környék Charlie-jai éhen maradnak – jegyezte meg Carlos, ahogy
lenézett a hatalmas, kerekded tárolóedényre, amely közel öt láb magas és
négy láb átmérőjű volt, és egy szögletes veremben csücsült, melynek oldalait
vastag deszkákkal támasztották meg.
A tengerészgyalogosok lekukucskáltak az edény és a verem oldalát tartó
deszkák közötti sötét résekbe.
– Mi majd megszabadulunk ettől a rizstől. Addig menjenek fel arra a
magaslatra, mielőtt lerohannák magukat a Charlie-k! Ki tudja, ki hallotta
meg ezt a robbanást – sürgette az embereket Carlos.
A raj gyorsan maga mögött hagyta a tisztást, ahol a kunyhók álltak és ahol
Carlos és McAbee elrejtőzött. Azt tervezték, ledobnak pár egyfontos C-4-es
rudat a cserépedény mellé, aztán felrobbantják, mielőtt elmennének. De
egyelőre fedezék mögött vártak, és figyelték, hogy kit küldenek utánuk.
Carlos rádiója öt perccel azután szólalt meg, hogy McAbeevel
elhelyezkedtek a rejtekhelyükön.
– Tűnjenek el onnan most rögtön! – szólalt meg a rajparancsnok izgatott
hangja a rádióból. – A Charlie-k pont maguk alatt indultak felfelé a
magaslaton! Induljanak!
Carlos McAbeere nézett. A legközelebbi tűztámogatás több mint
ezeryardnyira volt tőlük a tisztás végén, a dzsungel csipkézett szélén.
– Robbantsák fel a rizst! Robbantsák fel a rizst! – adta ki a parancsot a
hadnagy a rádióban.
– Nincs időnk drótot húzgálni, az biztos – jegyezte meg Carlos. – Ezért a
hátizsákokban lévő időzítő gyújtókat fogjuk használni.
McAbee lehúzta a hátáról a húszfontnyi plasztik robbanóanyagot, és a
bakancsa elé dobta.
– Nem fogok ezzel a hátamon futni azok elől a bohócok elől! Az kizárt.
Rohadtul nehéz!
– Én sem! – felelte Hathcock. – De nyolcvan font C-4 nagyjából hetvenöt
fonttal több a kelleténél.
– Nem érdekel! – makacskodott McAbee. – Azt akarják, hogy
felrobbantsuk a rizst? Nos, jól fel fogjuk robbantani!
 Carlos kuncogva gyömöszölte a negyvenfontos hátizsákot a rizs mellé,
aztán ráerőltette McAbee hátizsákját is.
– Rendesen le fogja rendezni ezt a rizst.
– Ja – vidult fel Mack. – Puffasztott rizs lesz belőle. Plasztikkal
puffasztott!
Carlos meghúzta az időzítő végén lévő kerek, zöld kioldót, aztán futásnak
eredtek a százlábnyira lévő kőkerítés felé. A falnak támaszkodtak, és
érezték, ahogy a föld megremegett a detonációtól, mintha csak egy
földrengés közepébe csöppentek volna.
– A francba! – kerekedett el McAbee szeme, ahogy felegyenesedett és
Carlosra nézett. Több száz fontnyi rizs hullott rájuk, homokkal és apró
fadarabokkal keveredve. – Mintha havazna!
Carlos rizst szedegetett a hajából és a szemöldökéből. Úgy rájuk ragadt,
mintha szurokban, aztán pedig tollban hemperegtek volna. A fülük is
telement, de az apró szemek bejutottak a ruhájuk minden résén.
A rizs még akkor is esett – havazott – és befedett mindent, amikor
futásnak eredtek. A fülük csengett a hihetetlenül hangos robbanástól, de csak
nevettek. Annyira, hogy nem bírtak rendesen futni. Botladozva baktattak
végig az ezeryardnyi tisztáson, ami a dzsungel szélétől választotta el őket,
ahol a hadnagy várt rájuk a szakaszával felsorakozva, készen, hogy
megtámadják az észak-vietnami járőrt, mely legyező alakban hatolt be a kis
faluba a mesterlövészek mögött, akik úgy tántorogtak és úgy hahotáztak,
mint az eltávon lévő részegek, és egyáltalán nem úgy, mint az életükért futó
tengerészgyalogosok.
Gépkarabélyok tüze söpört végig a tisztáson, miközben Carlos és McAbee
levegő után kapkodva tántorgott, rizst szórva szerteszét minden egyes
lépéssel... és ezt is hihetetlenül viccesnek találták. Csodával határos módon
az ellenség lövedékei közül egy sem ért a közelükbe.

14. Fejezet
Tánc az ördöggel
Mennydörgésszerű dübörgés rázta meg a tiszthelyettesi sátrat az 55-ös
magaslaton. Az éjfél békés csöndjének egy pillanat alatt vége szakadt, ahogy
Yankee figyelmeztetően csaholni kezdett, a tengerészgyalogosok pedig, akik
álmukból riadtak fel, csörömpölve nekiláttak összeszedni a bakancsukat és
sisakjaikat, majd fedezék után rohantak.
 Carlos kinyitotta a szemét. A telihold fényében hunyorognia kellett.
Fülelt, arra várva, hogy újabb tüzérségi lövedék induljon halálos útjára, hogy
aztán becsapódjon a lejjebb lévő nyúlványokba, ahol a tengerészgyalogosok
felfelé irányított puskákkal vártak a bunkerekben, készen állva a támadásra.
– Nem ránk lőnek! – kiáltotta Carlos a sötétben, de senki sem hallotta
meg. A menekülés fontosabb volt a racionális gondolkodásnál.
– Carlos! Gyere a bunkerbe! – ordította McAbee. – Bejövő lövedék!
Bejövő lövedék! Hol van a katonai sisakom?
– Nem ránk lőnek, Mack, hanem a drótra – zsémbelődött Carlos, de a
barátja nem hallotta.
McAbee megtalálta a sisakját – igazából csak egy vászonnal kibélelt
acéledény, amit csak az ő katonai sisakjának hívott. De az izgatott
törzsőrmester, aki még mindig a fehér atlétáját viselte, sehol sem találta az
egyik bakancsát.
Ahogy a Katyusából kilőtt rakéták újabb áradata letarolta az 55-ös
magaslat oldalát, mintha csak valami óriási sörétes puskát sütött volna el
valaki az alacsonyabb lankákon, McAbee meg is feledkezett a bakancsáról,
és ahogy volt, futásnak eredt a sátor előtt lévő bunker felé.
A kopp-puff-koppot hallva, ami a farostlemez padlón a kijárat felé tartott,
Carlos felébredt annyira, hogy lássa a barátját, amint éppen a biztonságot
jelentő bunker felé igyekezett egyik lábán a bakancsával, a másikon
semmivel, fején a „katonai sisakjával”, és fehér, bő bokszeralsójában,
melynek szárai lobogtak az éjszakai szellőben.
Felnevetett. De amikor Mack bezuhant a bunkerbe, Hathcockból kitört a
röhögés.
Egy ideje nem volt hajlandó bemenni abba a bunkerbe, mert jórészt
megtelt vízzel, egy része talajvíz volt, a java viszont a beltéri
zuhanyzójukból származott. Nem is a csobbanás volt, ami miatt Carlos a
röhögéstől leesett a priccséről, hanem Mack ordítása és azok a szavak, amik
a csattanás és a csobbanás után hagyták el a száját.
Miután a tüzérségi támadásnak vége lett, Mack pedig sárosan, sántikálva
előkerült, Carlos bocsánatot kért tőle. Mack nem azért ordított fel, mert
majdnem megfulladt, hanem mert belelépett egy szögbe, amitől
előreszökkent, és így fejest ugrott a félig vízzel teli bunkerbe.

Miután a felcserek másnap reggel végeztek McAbee sérült lábának

kötözésével az ezred gyengélkedőjén, a hórihorgas, szőke hajú
tengerészgyalogos visszasietett a kunyhóba. Hírei voltak.
 – Carlos, odébbállunk. Megyünk a Kopasz landolási zónához. Most
tudtam meg, hogy feladjuk Arizona néhány részét a Que Son-i dombságért
cserébe. Azt beszélik, nyolc-tíz napon belül lelépünk innen.
Carlos leült a tábori íróasztalához, és elmosolyodott.
– Úgy hallom, az a térség tele van hamburgerekkel. Azt beszélik, a
hadsereg 23. gyalogos hadosztályának és a 196. gyalogos dandárnak
alaposan befűtött az Észak-vietnami Hadsereg 1., 3. és 36. ezrede. Meg azt is
hallottam, hogy a hadosztály átrajzolja az egész műveleti terület harcászati
határvonalát. Úgyhogy az, hogy átküldenek minket a Kopaszra, logikus
lépésnek tűnik.
– A műveletisektől mondta az egyik srác – tette hozzá McAbee. –
Szerteszét fognak minket szórni odalent. Ott lesz a Ross tűztámogató állás
meg a Ryder, és kiépítünk egy újat is, aminek a neve Bozótvágó.
– Bozótvágó – ismételte Carlos lenyűgözve. – Ez tetszik. Bozótvágó. Első
hallásra úgy hangzik, mint valami olyan hely, ahol jól ellennének a
mesterlövészek.
– Abból csak szeptemberre lesz valami – pontosított McAbee, aztán leült
egy egyenes háttámlájú székre, és nekilátott levenni a bakancsot sérült
lábáról. – Addig viszont tengerparti kunyhókban fogunk lakni, amiket az
utászok ütnek össze, amint odaérünk. Az egész egy nagy kupleráj lesz.
Aznap éjjel Carlos és McAbee csatlakozott David Sommershez a hosszú,
zöld vászonfalú kunyhóban, amely tiszthelyettesi klubként funkcionált.
Odakint felhőszakadás áztatta a földet, odabent pedig egy rakás verejtékező
férfi gyűlt össze, és fapadokon üldögélve biztatták John Wayne-t a
Zöldsapkások című filmben. A kunyhó bádoglemez fedelén sorakozó
ezernyi lyukon át – amit az ellenség éjszakánként megszólaló fegyverei
ütöttek – víz ömlött be rájuk.
Ahogy a tizenhat milliméteres vetítőgép fénye átvágott a kunyhó
cigarettafüstös, verejtéktől gőzölgő levegőjén, esőcseppek hullottak az
acéllemezből készített borításra, amit a 11. szállító zászlóalj
tengerészgyalogosai tettek a vetítőgép fölé, hogy megóvják a csapadéktól.
Pont az első tekercset cserélték ki, amikor egy lövedék keresztülsüvített a
kunyhón amolyan előjátékaként annak, ami aznap éjjel várt rájuk. Odakint
megszólaltak a géppuskák, de a film pergett tovább, miközben újabb
lövedékek csapódtak a kunyhóba, amitől az újonnan érkezők közül többen a
földre vetődtek, majd négykézláb kúsztak ki az ajtón.
 – A francba! – Carlos lehuppant a nedves, sáros padlóra, és óvatosan
letette maga elé az italát. – Én aztán nem megyek sehová. Azért is
megnézem, ahogy John Wayne a szart is kilövi a hamburgerekből!
Mack, aki a könyökére támaszkodva hevert a padlón a társa mellett,
oldalba bökte Carlost.
– Még van egy tekercs a filmből. Ha ez lepereg, ki rakja fel az utolsót?
Carlos David Sommersre nézett, aki szintén a padlón hevert még néhány
John Wayne-rajongó társaságában, és felnevetett.
– Ő.
Aznap éjjel végignézték a Zöldsapkásokat, miközben eső folyt be a
szitaszerű tetőn, és több száz golyó süvített át a kunyhón vállmagasságban.
A vetítőgép, mely egy három láb magas állványra volt helyezve, állta a
golyózáport, és csupán egy lövedék hatolt át a fémburkolatán.
Carlos cserélte ki az utolsó tekercset.
Ez volt az utolsó film, amit megnézett az 55-ös magaslaton.

Augusztus 12-én reggel a 7. tengerészgyalogos ezred 1. zászlóalja

végigsöpört az Arizona területen, felkutatva és megsemmisítve több
ellenséges állást és élelmiszerraktárt. John Dowd alezredes vezette a
tengerészgyalogosokat ezen a küldetésen. Kifejezetten a 90. megerősített
észak-vietnami ezred után kutatott.
Azon a reggelen csúcsosodott ki a pár napja tartó kisebb csatározás.
Ezúttal Dowd alezredes két harci helyőrségét érte komoly támadás. Mire a
napnak vége lett, Dowd zászlóalja a 90. észak-vietnami ezred két zászlóalja
nyomába eredt, de azok menekülőre fogták a dolgot, majd megpróbálták
tartani magukat, de végül ismét csak visszavonulót fújtak.
Carlos részt akart venni az akcióban, Hoffman százados pedig már pár
nappal korábban elküldte a meghívóját. Válaszként a százados gesztusára
Carlos odaküldött három mesterlövészcsoportot, de a küszöbönálló
csapatmozgás miatt ő nem mehetett, hogy harcba vezesse az embereit.
Ehelyett az ideje nagy részét a mesterlövészszakasz cuccainak
becsomagolásával töltötte. Ráadásul ezen a napon, augusztus 13-án
őrségparancsnoki szolgálatra osztották be.
Az emberek már ekkor is az előző napi súlyos harcokról beszéltek, így
Carlos nem igazán tudott a feladatára koncentrálni. Tudta, hogy odakint,
ahol fekete és szürke füstoszlopok emelkedtek a hegyoldalakból, nem lett
volna ennyire nyugtalan.
 – Kezdek klausztrofóbiás lenni, Mack. Nem azért jöttem ide, hogy itt
lógjak és várjam, hogy a fiúk hazatérjenek. Én mondom, ha alkalmam
adódna a harctérre menni... mindegy, milyen ürüggyel... megtenném.
Szolgálat ide vagy oda.
– A főtörzs szétrúgná a segged. Tudod, milyen, amikor úgy lépsz le, hogy
nem szóltál neki – Mack egy satuba szorított puskaalkatrészt egyengetett.
Carlos felnyögött, és folytatta az akták és a mesterlövész-felszerelések
csomagolását.
A karórájára nézett, aztán McAbeere.
– Ebédidő. Megyek az étkezdébe, megnézem, mi a kaja. Szólít a
kötelesség.
McAbee bólintott, és tovább reszelte az acéldarabot.
Carlosnak az az augusztus 13-i délután volt az egyik legunalmasabb az
egész háború alatt. De amint délután ötkor végzett az őrposztok
ellenőrzésével, a nap hirtelen megtelt izgalommal.
– Kapcsold ki! – kiáltotta Carlos, amint belépett a mesterlövészkunyhóba.
Az erőltetett hangon éneklő Cajun énekest hallva, aki a Joli Bond című
számot adta elő, Carlos egészen megborzongott. – Ez a szám mindig
balszerencsét hoz rám. Mindig történik velem valami rossz, ha ezt hallom!
– Ezt most komolyan mondod? – McAbee közben odament a munkapadja
másik végén szóló tranzisztoros rádióhoz. Addig tekerte az apró műanyag
hangerő-szabályozót, amíg az nem kattant, kikapcsolva a készüléket.
– Bocs – motyogta, és folytatta a munkát a puskán, amit már majdnem
teljesen felújított.
– Most kaptam meg az 1. zászlóalj jelentését a tegnap esti akcióról –
újságolta Carlos. – Súlyos veszteségeik vannak, de a szart is kilövik az
észak-vietnamiakból. Ezt hallgasd!
McAbee leült a munkapadja melletti priccsre, és hallgatta a rövid
jelentéseket.
– Tegnap reggel 06.50-kor a Delta századon rajtaütöttek. Két hamburger
egy olyan helyre csalta őket, ahol húsz cimborájuk várt. Egy
tengerészgyalogost megöltek, hármat megsebesítettek. A hamburgerek közül
egyet sem kaptak el. 08.50-kor az Alfa század elveszített egy
tengerészgyalogost, amikor az robbanó csapdára lépett... egy százöt
milliméteres tüzérségi lövedék volt összekötve egy nyomásérzékelő
gyújtószerkezettel. Az egyik szakasz megtalált hatot a hamburgerek közül,
akik a csapdát összeállították; egy főt megöltek és egyet megsebesítettek.
Eddig mindenki, akivel tűzharcba keveredtek, észak-vietnami volt. Az egyik
embernél, akit megöltek, kínai pisztolyt találtak.
– Tiszt lehetett – jegyezte meg Mack, az állát a tenyerén pihentetve.
– Valószínűleg.
Carlos belelapozott a gépelt oldalakba, aztán folytatta:
– Itt van. Itt pörögtek fel az események. Délelőtt 11.45-kor az Echo
századot támadás érte, hat tengerészgyalogos megsebesült. Átkutatták az
előttük elterülő térséget, és megöltek egy menekülő észak-vietnami
hamburgert. Aztán amikor a zászlóalj elkezdte a teljes környék átfésülését,
elszabadult a pokol. Az észak-vietnamiak lecsaptak a Bravó és a Delta
századra. Jó pár egységük odakint kutatott a hamburgerek után, de amikor a
táborukat támadás érte, gyorsan visszahúztak. Pont akkorra értek vissza,
amikor megkezdődött a teljes erejű támadás. A Bravó, Delta és a Charlie
századot RPG-kel kezdték lőni, illetve nyolcvankét milliméteres tarackokkal
és mindenféle kézi lőfegyverrel. Ez ment egész éjjel. Az észak-vietnamiak
megöltek nyolc tengerészgyalogost, harminchármat pedig megsebesítettek.
Hajnalban körülnéztek, és ötvennyolc halott észak-vietnamit és két
sebesültet találtak. Összeszedtek száz AK-47-est, három könnyű géppuskát,
három RPG gránátvetőt, ötvenkét Chicom puskát és egy hegynyi lőszert.
Amíg mindez tartott, az Észak-vietnami Hadsereg megtámadta a 7.
tengerészgyalogos ezred 1. zászlóaljának parancsnoki állását, mire a Charlie
és az Alfa század betört arra a helyre, ahol az észak-vietnamiak beásták
magukat egy fasornál. Mire a por leülepedett, öt tengerészgyalogost
elvesztettek, huszonketten megsebesültek, de megöltek nyolcvankét észak-
vietnamit. Ma reggel néhány egység elhagyta a zászlóalj parancsnoki állását,
és négy sebesült hamburgert, valamint száznegyvenhét halottat talált. A
zászlóalj emellett többféle nyolcvankét és százhúsz milliméteres tarackot
gyűjtött össze, valamint egy hegynyi kézi lőfegyver lőszert. Azt hiszem,
Dowd alezredes végre megtalálta azokat a sárgákat, akik az elmúlt két
hónapban mindig kicsúsztak a kezei közül.
McAbee levette a kesztyűjét és megdörzsölte a szemét.
– Lefogadom, hogy ezzel a mi kis rizsrobbantó műsorunkkal sikerült
megszorongatni az észak-vietnamiakat meg a Charliekat, akik a monszunra
próbáltak élelmet bespájzolni – jegyezte meg Mack. – Szerintem sarokba
szorítottuk őket, ők pedig próbálnak talpon maradni.
Carlos felállt és kinézett. Egy csata füstjét pillantotta meg a távolban.
 – Még mindig harcolnak – mondta. – Kommunisták ezrei támadják a
mieinket.
Carlos arcára kiült az aggodalom.

Aznap délután ugyanazon dombok között, ahonnan felszállt a csata füstje,

nehéztüzérségi lövedékek és bombák záporoztak a 90. észak-vietnami ezred
állásaira, illetve arra, amely a támogató egységeiből megmaradt, és napalm
égette fel a környéket. Most már a puszta létükért harcoltak, amikor
megütköztek a John A. Dowd alezredes által vezetett zászlóaljjal.
Amint a csata kezdett eldurvulni, Dowd alezredes haderejéhez
csatlakozott a 7. tengerészgyalogos ezred 3. zászlóaljának India szakasza.
1969. augusztus 13-án, délután 5 órakor John Dowd megkezdte az
Arizona terület Dodge City néven elhíresült része melletti széles völgyben az
előrenyomulást. Rendületlenül törtek előre az ellenség felé, mely egy
fasornál ásta be és elszántan próbálta tartani magát.
Dowd az India század által felállított frontvonal kellős közepén állt, és
személyesen vezette a fasor elleni támadást. Az ellenség mindent egy lapra
tett fel ebben az ütközetben, és most kivárt, nézte, ahogy a
tengerészgyalogosok egyre közelebb értek.
Olyan volt ez, mint az a különös csönd, ami akkor borul a tájra, amikor
egy óriási viharfelhő úszik a hegy fölé, hogy aztán az első széllökéssel
záporesőt zúdítson a földre villámlások és mennydörgések közepette.
John Aloysious Dowd alezredes, a tengerészgyalogos, akit minden embere
szeretett, akit az összes bajtársa tisztelt, és aki az egyik legnagyobb harcos
volt, aki alatt Carlos Hathcocknak volt szerencséje szolgálni, s akit a
barátjának nevezhetett – amit óriási megtiszteltetésnek tartott –, már nem
hallotta a mennydörgést.
Annyi idő alatt, míg az ember pislog egyet, míg megérzi a délutáni nap
égető sugarait a bőrén, és míg oda tud kiáltani a barátjának, hogy
figyelmeztesse a forró nyári délutáni csöndben elsütött puska dörrenésére,
miközben a dzsungelben madarak énekelnek, meghalhat egy ember.
Abban a pillanatban, amikor a völgy szélén álló fasorból, ahová John
Dowd vezette az embereit, puskák és géppuskák erdejének torkolattüze
villant fel, s az alezredes élete véget ért.
Délután öt óra után pár perccel a 7. tengerészgyalogos ezred 1.
zászlóaljának parancsnoka négy emberével együtt életét vesztette.
Délután öt óra után per perccel a füst, amit Carlos a magaslat tetejéről
nézett, az a füst jelölte a helyet, ahol öt lélek eltávozott, s ahol harminckét
másik tengerészgyalogos sebesülten, sok sebből vérezve feküdt, miközben
33
Spooky elhúzott felettük, és szilánkokká, égett törmelékké lőtte a fasort.
– Hé, Hathcock törzsőrmester! – kiáltotta Perry tizedes a mesterlövész-
parancsnokság felé futva. – Önkénteseket keresnek, akiket elvihetnek az első
zászlóaljhoz! Elszabadult odalent a pokol!
Miközben Carlos a távoli füstöt nézte, a 2. észak-vietnami hadosztály és
az 557. észak-vietnami tüzérség egységeivel megerősített 90. észak-vietnami
ezred az utolsó rohamra készült a megerősített tengerészgyalogos zászlóalj
ellen, mely dühödten harcolt azokért a tengerészgyalogosokért, akik most az
utóvéd egységek mögött feküdtek fekete zsákokba cipzárazva. A
bosszúszomjas tengerészgyalogosok egy túlerőben lévő haderő ellen
küzdöttek, mely most arra készült, hogy legyőzze őket.
– Mack! Vedd át a szolgálatot tőlem! – Hathcock már sprintelt is kifelé a
kunyhóból, közben a vállára kapta a puskáját és a hátizsákját. Érezte, hogy
segítenie kell. Az a része késztette indulásra, mely elképzelhetetlennek
tartotta, hogy csak álljon és nézze az eseményeket, miközben mások
segítségre szorultak.
– Mi lesz a főtörzzsel? – kiáltott Mack a barátja után.
– Meg fogja érteni – Carlos úgy gondolta, egyetlen tengerészgyalogos
sem tud ellenállni a vészkürtnek... a kötelesség hívó szavának.
Hathcock felrohant az egyik CH-46 Sea Knight helikopter rámpáján, mely
már forgó rotorlapátokkal várta, hogy beszálljon a negyven
tengerészgyalogos, akik elfértek hosszú, keskeny hasában.
A fedélzeti tiszthelyettes nehéz, fehér pilótasisakot viselt, cikcakkban zöld
és narancssárga szigetelőszalaggal volt kidekorálva, sötétített rostélya pedig
eltakarta a szemét és az orra nagy részét. A rámpa végén állt arccal kifelé,
bal felé mutatott, és túlharsogva a rotorlapátok dübörgését, azt üvöltötte:
– Bravó század! – Aztán ismét elkiáltotta magát: – Charlie század! –
Ezúttal jobbra mutatott.
Carlos Hoffman századosra gondolt, és bal oldalra futott, ahol a többi, a
Bravó századhoz tartó önkéntes ült és csatolta be magát a hosszú, olajfoltos,
vörös műbőr ülésen, melyet alumínium csővázra erősítettek a repülőgép
rakterének teljes hosszában, mindkét oldalt.
Ezek a tengerészgyalogosok, akik tisztában voltak vele, mi vár rájuk –
féltek, hogy esetleg meghalnak –, többnyire olyanok voltak, akik az idejük
nagy részében a tábori konyhákban főztek, parancsnoki sátrakban gépeltek,
teherautókat vezettek, vagy egy tucat másféle munkát végeztek, aminek
semmi köze nem volt a közvetlen harchoz.
Carlos csodálta őket a bátorságukért. A szemében mind hősök voltak.
A helikopter a harcosok és a fegyverek jelentette teher alatt megremegve
felemelkedett a leszállóhelyről, három hasonlóan megterhelt helikopter
nyomába eredt, majd eltűnt az éjszakai égbolt sötétjében.
Carlos előreoldalazott, egészen az ablak mellé, ahol egy másik, szintén
szigetelőszalaggal kidekorált pilótasisakot viselő tengerészgyalogos figyelt
egy .50-es géppuska mögött. Megállt mellette, és nézte, ahogy a fekete
dombok, a dzsungel és a háború sötétbe burkolózó romjai elsuhantak a
tengerészgyalogosokkal teli zöld óriás hasa alatt.
Odalent a dzsungel sötétjéből vörös nyomjelző lövedékek vágódtak ki és
repültek feléjük, majd húztak el a helikopter alatt és fölött, miközben a légi
jármű feltartóztathatatlanul nyomult előre az Arizona terület felé.
Egy hegygerinc emelkedett ki a föld sötétjéből, és csipkézett szélével
megérintette a szürke égboltot. A gerinc oldalában ezernyi vörös csík olvadt
egymásba. Az éjszakai tűzharc, amit nyomjelző lövedékek tettek még
félelmetesebbé, arra az éjszakára emlékeztette Hathcockot, amikor az
alapkiképzés során először meglátta a zárótüzet, amit a tengerészgyalogosok
csak úgy hívtak, hogy „az őrült pillanat”.
Valaki megrángatta a hátizsákját, amitől összerezzent. Feszült volt, őt is
megrémisztette, amit odalent látott.
– Charlie század! – kiáltotta egy gyerekarcú tengerészgyalogos. – Melyik
oldal megy a Charlie századhoz?
– Ez az oldal a Bravó századhoz megy. Az a másik megy a Charlie
századhoz! – kiáltott vissza Carlos a tizenéves fiatalembernek, akinek arcán
nem igazán hagyott még nyomot borotva, és akinek az édesanyja
valószínűleg halálra aggódta magát minden áldott nap.
A tengerészgyalogos elfordult, hogy átmenjen a helikopter másik
oldalába, de mielőtt még megtehetett volna egy lépést, az őrült pillanat
odalent az ég felé fordult, több száz vörösen ragyogó lövedékkel töltve meg
a lomha zöld óriás belsejét. Hét tengerészgyalogos – beleértve ezt a
fiatalembert is, aki segíteni akart a Charlie századon, aki meg akarta menteni
a hegyoldalban csapdába esett testvérei életét – holtan esett össze.
Carlos tett egy lépést a tengerészgyalogos felé, aki a helikopter ablakán
keresztül tüzelt a géppuskájával. Ahogy a raktér megtelt füsttel, vörösen izzó
lövedékekkel és forrón fröcsögő hidraulikafolyadékkal, a jobb combjába
hirtelen égő fájdalom hasított, amitől a gép padlójára zuhant.
Sietve talpra vergődött, aztán lenézett a padlóra, ahol sebesült és halott
tengerészgyalogosok feküdtek. Kinézett a két pilóta ülése között, és a golyó
lyuggatta szélvédőn át világítórakétákkal és nyomjelző lövedékekkel teli
égboltot pillantott meg. Lelki szemei előtt máris megjelent az újságcikk
címe, amit Jónak el kell majd olvasnia: „Több mint negyven
tengerészgyalogos vesztette életét a lelőtt helikopterben”.
Egy pillanatra behunyta a szemét és várt.
Aztán a helikopter élesen balra dőlt, Hathcock pedig kinyitotta a szemét.
Ismét kinézett a szélvédőn, ám ezúttal nem látott mást, csak sötétséget és
csillagokat. Az utastérben még mindig terjengett a füst, a hidraulikafolyadék
ugyanúgy spriccelt, de a golyók már nem záporoztak. Tudta, hogy kudarcot
vallottak: nem sikerült letenni a helikoptert és eljuttatni az erősítést a földön
lévő bajtársaikhoz. Hazafelé tartottak.
Amikor megérkeztek, a pilóta nem éppen tankönyvbe illő módon tette le a
több helyen szivárgó, imbolygó helikoptert. A kerekek nagy erővel
csapódtak a földbe, ez jókorát ütött a gépben lévő tengerészgyalogosokon.
De Carlos tudta, hogy a pilótákat ezen az estén csöppet sem érdekelte, hogy
milyen finomra sikerült a landolás. Örültek, hogy éltek.
– Mi történt? – kérdezte Mack, miután Carlos visszasántikált a
parancsnoki kunyhóhoz.
– Túl sok találatot kaptunk. Nem tudtunk átjutni.
Mack szomorúan nézett Carlosra.
– Dowd alezredes meghalt, amikor ma délután elkezdődött a csetepaté.
Carlos hallgatott. Azokra a jó tengerészgyalogosokra gondolt, akiket
ismert, és akiket már elvesztett.
– Jó ember volt. És kiváló tengerészgyalogos.
A torkában forró gombócot érzett, ami szinte megfojtotta, a fejét pedig a
szúnyogháló felé fordította, hogy a barátja ne láthassa az arcán patakokban
végigfolyó könnyeit, melyeket nehéz lett volna eltitkolni.
– Naaaaagyon fog hiányozni – sóhajtotta Carlos mélyről feltörő hangon,
amit olyankor ad ki magából az ember, amikor próbálja elfojtani a
szomorúságát, a lelke hangját, mely szeretne megszólalni és sírni.
Egy pillanattal később zihálni kezdett, aztán összeszedte magát. A lába
előtt fekvő hét halott tengerészgyalogos látványától és az alezredes
halálhírétől üresnek érezte magát. Kibámult a sötétségbe, mely magába
burkolta a világot, ahol a távolban tovább villództak annak a csatának a
fényei, amiben nem vehetett részt, de nem látott semmit, csak azoknak a
tengerészgyalogosoknak az arcát.
– Mi van a lábaddal? – rémült meg Mack, amikor meglátta a vért, amely
feketévé változtatta Carlos nadrágját.
– Á, ez semmi – Carlos nagyot szippantott az áporodott, párás levegőből.
– Csak egy kis karcolás. Majd teszek rá valamit.
Kisétált a kunyhóból, és vissza sem nézett a barátjára, aki átérezte a
gyászát, és aki most nagyon aggódott miatta, mert testvéreként szerette.
Ahogy a combjába fúródott golyóval bicegett, az ellenőrző pontok közötti
távolság valahogy nagyobbnak tűnt, mint máskor. Azon morfondírozott,
vajon mit szól Puckett főtörzsőrmester, ha a fülébe jut a hőstette.
Biztosra vette, hogy a főtörzs tudomására jut a dolog, mert a felcserek,
akik ellátták a sebeket, kötelesek voltak jelenteni. Arra gondolt, ha nem
megy a gyengélkedőbe, és hagyja, hogy a lába magától meggyógyuljon, a
főtörzsőrmester talán sosem tudja meg, mi történt. De hajnalban a lábába
hasító fájdalom jelezte, hogy ez a sebesülés nem fog magától helyrejönni.
Miután átadta az őrparancsnoki szolgálatot a váltótársának, elbicegett az
ezred elsősegélyellátó helyére.
Amikor a felcser közölte, hogy szerzett egy Bíborszívet, Carlos ráförmedt:
– Le ne merje írni! Írja azt, hogy megvágtam, vagy valami ilyesmi. Nem
akarok Bíborszívet! – ellenkezett Carlos.
A felcser felnevetett.
– Ne legyen már ilyen szerény! Naponta vagy százan kapják meg.
– Ha Bíborszívet kapok – makacskodott Carlos –, a főtörzsőrmester
szétrúgja a seggem. Azért nem kell. Nem akarom, hogy rám szálljon!
Három nappal később ott állt Clinton Puckett főtörzsőrmester előtt, aki
átadta a Bíborszívet, majd kiselőadást tartott arról, mit jelent őrparancsnoki
szolgálatot teljesíteni. De mivel Hathcock nemes indíttatásból tette, amit tett,
nem jelentette a feletteseinek, hogy engedély nélkül adta át a szolgálatát.

Az Arizona területen tartott háromnapos hadmozdulat végén a völgy

közelében, amelyet Dodge Citynek hívtak, az 1. zászlóalj maga mögött
hagyta a térséget. Gyakorlatilag megsemmisítették a 90. észak-vietnami
ezredet, megölve kétszázhuszonhat ellenséges katonát.
Két nappal később az ezredparancsnokság, a 3. zászlóalj és a
mesterlövészszakasz átköltözött a Kopasz landolási zónához, egy
magaslatra, mely Da Nangtól huszonhárom mérföldre délre helyezkedett el,
míg a 3. zászlóalj a Ross tűztámogató bázisra ment, egy magaslatra, a
Kopasztól hét mérföldre délnyugatra.
Az egységek áthelyezése alatt Carlos, McAbee és egy gépkocsivezető,
akit a 11. szállító zászlóaljtól helyeztek át hozzájuk ideiglenes szolgálatra,
egy magas ponyvás hatszor hatos teherautóval zötykölődött Da Nangba.
Mivel teljesítették az áttelepítés során rájuk osztott feladatot, az I. hadtest fő
ellátó központjába mentek, ahol harmincöt tisztasági csomagot – kis zöld és
sárga zsákot borotvakészlettel, gumi óvszerrel és tisztálkodószerekkel –
kellett átvenniük. Jó ürügy volt arra, hogy bemenjenek a városba, és ülve
elfogyasszanak egy finom ebédet az ottani modern étkezdében.
Az 55-ös magaslaton júniusban, júliusban és augusztusban is sok
mindenből szenvedtek hiányt. A lista élén szerepeltek a gyakorlóruhák és a
bakancsok. A teherautó utasfülkéjében ülő mindhárom tengerészgyalogos
lyukasra térdelte és ülte a nadrágját. Amikor megjelentek a nagy étkezde
előtt, egy fehérbe öltözött, tűzvezető őrmesteri stráfokat viselő
tengerészgyalogos elküldte őket.
– Menjenek el, fiúk, vegyenek fel valami rendes egyenruhát és
zuhanyozzanak le!
Az összes tengerészgyalogos, akit Carlos a környéken látott, viszonylag új
gyakorlóruhát viselt, amitől még jobban elszégyellte magát és még dühösebb
lett.
– Irány a raktár, szerezzük be azokat a tisztasági csomagokat! A francba
az étkezdével, a harctéri fejadaghoz nem kell díszegyenruhába bújni –
morgott Hathcock.
Amikor a teherautó lefékezett a Quonset-kunyhónál, mely jó néhány
hosszú raktár előtt állt, egy nagyon fiatal, rémült arcú közlegény lépett ki az
ajtón.
– Itt van a főnöke? – kérdezte Carlos, miközben leugrott a teherautóról.
– Nincs, uram – felelte a közlegény. – Mindenki elment ebédelni.
Carlos a karórájára nézett. Délelőtt 11.25 volt, és bár tudta, hogy az
étkezdében akár már 10.30-kor is kapott enni az ember, a rendes ebédidő
csak 11.30-kor kezdődött.
– Maguk rettentően elfoglaltak, igaz? – érdeklődött Hathcock ártatlan
hangon.
– Nem, uram – válaszolta a közlegény. – Napközben raklapokat pakolunk
és felszerelést rakodunk parancs szerint, de egyébként nincs nagy hajtás.
 Carlos a bajtársaira gondolt, akik a tűztámogató bázisokon és a
helyőrségeken guggoltak a porban, és nem volt megfelelő felszerelésük.
Attól, ahogyan az étkező előtt bántak velük, és a ténytől, hogy az ellátó
központban nem különösebben erőltették meg magukat az emberek, hogy
eljuttassák a harcvonalra az ellátmányt, amire olyan nagy szükség lett volna,
felforrt az agyvize.
– Van bőven gyakorlóruhájuk, mi? – kérdezte a törzsőrmester.
– Persze. Amennyi kell – vágta rá a közlegény büszkén. – Ezért jó itt
melózni.
– Mi harmincöt tisztasági csomagért jöttünk – közölte Carlos. – Itt vannak
nálam a papírok.
– Menjenek csak, és vegyék el! Az első raktárban találják – mutatta a
közlegény. Aztán bement a kunyhóba, kihozott egy nagyméretű rézbilincset,
rajta egy rakás kulccsal, és odadobta McAbee elé a pultra, aki követte a
kunyhóba.
– Csak úgy odamegyünk és elvesszük? – kérdezte McAbee.
– Persze – felelte a közlegény. – Csak adják le a kulcsot, ha végeztek.
Nekem itt kell maradnom, telefonügyeletben vagyok. A papírokat majd
beadják, ha a tűzvezér visszajött.
Carlos a fiatal tengerészgyalogosra mosolygott.
– Nyomás, Mack! Megyünk bevásárolni.
McAbee elvigyorodott és bemászott a teherautó utasfülkéjébe.
Miután végeztek, Carlos kocogva tette meg az utat a Quonset-kunyhóhoz,
hogy beadja a kulcsot. Nem akart a teherautóval visszamenni oda, mert nem
szerette volna, ha a közlegény meglátja a hátulját, amit alaposan megraktak
gyakorlókkal és bakancsokkal teli dobozokkal. De persze ott volt a
harmincöt darab tisztasági csomag is.
Amikor betolattak a 7. tengerészgyalogos ezred ellátó pontjához, McAbee
a tengerészgyalogosokra nézett, akik kiszaladtak a teherautó elé... amelynek
a ponyvája úgy kidudorodott, mint a Télapó karácsonyi ajándékokkal teli
puttonya.
– Ne kérdezzetek semmi! Csak legyetek hálásak! – kiáltotta.
Carlos és a mesterlövészszakasza, David Sommers és még jó pár
tengerészgyalogos az ezredből új egyenruhát kapott azon az augusztusi
héten, amikor átköltöztek a Kopaszra.
Miután sikeresen megsemmisítette a 90. észak-vietnami ezredet, az 1.
zászlóalj egy időre letette a fegyvert, és China Beachen tartott egy kis
pihenőt. Ezért ők értek utoljára a Kopaszra.
Míg az 1. zászlóalj pihent és egy kicsit összeszedte magát, a 7.
tengerészgyalogos ezred többi zászlóalja a 196. gyalogos dandárral
nekilátott megtisztítani a Que Son-dombságban elterülő Hiep Duc-völgyet.
Augusztus 28-án az USA Tengerészgyalogságának és Hadseregének
összevont egységei nagy erővel lendültek támadásba, és végül sikerült
kimozdítaniuk a makacs ellenséget.
Ron McAbee és David Sommers az új tengerparti kunyhójuk teraszán ült.
Jéghideg Coca-Colát kortyolgattak és a Fegyveres Erők Vietnami
Rádiójának műsorát hallgatták. A „mindent játszunk” koncepciónak
megfelelően a Led Zeppelin Whole Lotta Love című száma után egy
countrydal következett. Egy olyan dal, amit a countryzene azon rajongói
kértek, akik a Louisiana mocsaras vidékein írt számokat szerették a
legjobban. A Joli Bond.
– Kapcsold ki! – kiáltotta Carlos a kunyhóból.
– A francba! Bocs, Carlos. Erről teljesen megfeledkeztem – kapcsolta ki
McAbee a kis tranzisztoros rádiót.
David Sommers bekiabált a priccsén pihenő Carlosnak:
– Ez a szám nem jelent semmit, Carlos. Mostanában nagyon felkapták.
Egyszerűen csak összekapcsolod vele, ahányszor valami rossz történik
veled. Nem a szám tehet róla!
Carlos felállt a priccséről, és kisétált az ajtón.
– Átkozottul jó kis countryszám. Tetszik a dallama. De ahányszor
meghallom, valami rossz dolog történik. Nem akarom ezt hallgatni most,
hogy Mackkel csatlakozunk a harmadik zászlóaljhoz.
– Jól van! Jól van! – mondta Sommers, és ivott még egy kis hideg üdítőt.
– Szóval a harmadikhoz mentek, mi? Sokat fejlődött a szakasz az elmúlt
három hónap alatt. Emlékszem még az időre, amikor csak szarégetésre
voltak jók.
Carlos játékosan tarkón legyintette Sommerst.
– Vigyázz a szádra! Engem ne oktasson ki egy semmirekellő
karriertervező. Az embereim jó formába hozták magukat. És azok a
kiképzések, amiket a szakasznak és az ezred századparancsnokainak
tartottam, szintén nem ártottak nekik. Most már meglehetősen nagy a
kereslet irántuk. Mindenki mesterlövészeket akar.
– Mindenki, kivéve a nagyokosokat a magaslaton – jegyezte meg
Sommers mosolyogva.
 – Hát, ők tényleg nem akarnak – felelte Carlos vigyorogva. – Ők a légi
csapásban hisznek.
McAbee hangosan felnevetett.
– Tényleg! Olyan röhejes dolgot évek óta nem láttam.
David Sommers értetlenül nézett rájuk.
– Mi volt olyan röhejes?
– Nem hallottál a nagy légi csapásról, ami az 55-ös magaslatot érte pont
egy nappal azelőtt, hogy eljöttünk onnan? – kérdezte Carlos büszkén. – Azt
hittem, mindenki hallott róla!
– Tudod, hogy nem kokettálok az ottani belső körökkel – Sommers
kortyolt még egy kis Colát. – Be kell avatnotok.
McAbee előrehajolt az egyenes támlájú széken.
– Ötvenöt gallonos benzineshordókat rakodtak ki a hármas nyúlványon, és
az egyik hordó elszabadult, legurult egészen a drótig. Ahhoz túl messzire,
hogy elérhessük, a Charlie-knak viszont elérhető közelségben volt. Egy
főtörzs odaküldött egy járőrt, hogy tegyenek rá pár töltetet, aztán robbantsák
fel helyben. De a Charlie-k nyilván megláthatták őket, mert volt odakint egy
mesterlövészük, aki azonnal rálőtt arra a tengerészgyalogosra, aki ötven
yardnál közelebb merészkedett a hordóhoz. Carlos segíteni akart. Azt
mondta a főtörzsnek, lő pár lyukat a hordóba, hogy a benzin rendesen
kifolyjon, aztán meg beleereszt egy nyomjelzőt, ami majd meggyújtja. A
francba is, a mesterlövész-szakaszból bárki meg tudta volna csinálni. Nem
volt nagy ügy. De neeeem. Ők a maguk módján akarták megoldani a
34
problémát. Carlosszal leültünk, és végignéztük, ahogy FF-eket lőttek bele
tarackokkal és 105-ösökkel. A francba is, ott ültünk, és röhögtünk, mert már
szarrá lőtték a drótot, de a hordónak még a közelébe sem jutottak.
Odamentem a főtörzshöz, és felajánlottam a segítségemet. Gondoltam, csak
Carlos nem volt neki szimpatikus, velem barátságosabb lesz. De neeem. A
maga módján akarta elintézni. Aztán valaki... bár eddig senki nem vállalta el,
hogy ő volt az... úgy döntött, hogy légi csapást kér arra a röhejes hordó
benzinre! Komolyan! Légi csapást? Elköltünk egymillió dollárt, és
kockáztatjuk egy pilóta életét, hogy felrobbantsunk egy hordó benzint,
amikor ott volt Carlos, és egy perc alatt fel tudta volna gyújtani.
Mack nagyot kortyolt a kólájából, és várta, hogy Sommers feltegye a
nyilvánvaló kérdést.
– És a légi csapással sikerült felrobbantani?
Mack és Carlos egyszerre röhögött fel.
 – Neeeeeeem! A hordót nem, csak egy jó nagy részt a drótból!
– Mi lett a hordóval? – türelmetlenkedett Sommers. – Végül sikerült
felrobbantani?
Carlos elmosolyodott.
– Ne mondd el senkinek, de az egyik mesterlövészem belelőtt, aztán meg
felgyújtotta egy nyomjelzővel.
– Komolyan? – hitetlenkedett Sommers.
– Aha! – felelte Hathcock. – Ismered a jó öreg, rossz lábú Jonest... aki
nem tud rendesen menni, és akit ezért feltettük a toronyba az .50-eshez?
– Persze.
– A nagyokos főtörzs felnézett a toronyra, de megfeledkezett róla, hogy
mesterlövész ült odafent. Odakiáltott Jonesnak, hogy nyisson tüzet a
hordóra. Vagy négy lövés kellett, hogy a benzin meggyulladjon, de aztán a
nagyokos rám nézett azzal a „na, most megmutattam” arckifejezéssel. Öntelt
képpel az arcán masírozott el. Nem volt szívem megmondani, hogy az
ember, aki az ,50-essel kilőtte a hordót, az én emberem volt.
Sommers csak a fejét csóválta.
– Nem is tudom. Már meg sem lep, ha belegondolok, mennyi fafej vesz
minket körül.
– Az ő bajuk – jegyezte meg Mack, és tovább kortyolta a Colát.
– Az a hűtőkamra, amit a hadsereg 32. gyalogos hadosztálya hagyott itt,
rendesen megdobta a komfortszintet – szólalt meg Sommers, és felhajtotta a
Colája maradékát. – Ez a sok hideg cucc tisztára elkényeztet.
Mack Sommersre nézett.
– Kényeztetésre vágysz? Gyere velünk, ha Carlosszal legközelebb hűsölni
megyünk, és egyél egy kis sajtot meg virslit!
Sommers elmosolyodott.
– Szóval ti csináljátok. Tudhattam volna.
Mack felnevetett.
– Olyan átkozottul meleg van! Az a hűtőkamra pedig tökéletes hely egy
kis hűsölésre. És állandóan tele van sajttal meg virslivel. Besétálunk, kicsit
lehűtjük magunkat, és eszünk is egy jót.
– Folyton új lakatot tesznek az ajtóra – vigyorgott Carlos.
– Mi pedig folyton levágjuk – tette hozzá Mack kuncogva. – Pedig csak
egy őrt kellene állítaniuk elé, és nem tudnánk bejutni.
Sommers elmosolyodott.
 – Persze Puckett főtörzsőrmester szét fogja rúgni a seggünket, ha egyszer
elkap minket.
Carlos Sommersre kacsintott.
– Soha nem fog elkapni.
Soha nem kapta el őket.
Addig tartott a jó kedvük, amíg Carlos meg nem pillantotta a
helikoptereket.
– Mack. Ideje indulni – felvette a kunyhó ajtaja mellé tett hátizsákját és a
puskáját. Egy perccel később már messze jártak.

Az ikerrotoros helikopter megremegett a Hiep Duc-völgy fölött, ahol a 2.

zászlóalj a becslések szerint két észak-vietnami ezredet tolt maga előtt kelet
felől, miközben a hadsereg 196. könnyűgyalogsága nyugatról indított
támadást. Az égbolt megtelt a 3. zászlóaljat és a két mesterlövészt szállító
helikopterekkel.
Négy másik mesterlövész már a 2. zászlóalj egységeivel nyomult előre a
földön, a 3. zászlóaljban pedig ott volt Carlos, hogy támogassa a földön
harcoló tengerészgyalogosokat, és segítsen felülkerekedniük az ellenséges
ezredeken, melyek beásták magukat.
A Kilo századot szállító helikopterben ült Jose F. Jimenez őrvezető is –
egy lövész csoport parancsnoka – a szakaszával. A zóna, ahol a helikopter
landolt, éppen támadás alatt állt, Jimenez és az emberei pedig gyorsan
nekiláttak fedezéket keresni a rizsföldekkel és töltésekkel tarkított völgy
szélén.
Itt néztek farkasszemet a térséget uraló ellenséggel, mely lyukakban és
alagutakban rejtőzött el. A kiegyenlített erőviszonyok mellett a mérleg
nyelve a húszas éveik elején járó fiatalemberek bátorságának köszönhetően
billent a tengerészgyalogosok javára, akik olyan bátorságról tettek
tanúbizonyságot, ami messze meghaladta, amit a szolgálat tőlük
megkövetelt.
Ahogy a helikopter, mely a Kilo századot szállította az ellenséges
területre, földet ért, egy újabb helikopter húzott el a fák fölött alacsonyan,
megszaggatva a tetejüket, majd letelepedett a szomszédos landolási zónában.
Carlos az elülső ablak közelében állt, az ajtólövész mellett, akinek
géppuskája újra meg újra belemart az alattuk elterülő tájba. Egymás után
hallatszottak a csattanások, ahogy a helikopter borítását átlyukasztották a
lövedékek, Carlos pedig Mackre nézett. Mindkét tengerészgyalogos látta a
másik arcára kiült feszültséget, az aggodalmat, ami a legtöbb emberben ott
motoszkál, aki olyan kötéltáncra vállalkozott, ahol a kötél alatt a halál
mardossa a sarkát.
Ron McAbee elfordította a fejét, hogy kinézzen a nagyméretű, nyitott
oldalsó ablakon, melyen keresztül a géppuskás többfontnyi ólmot küldött a
bozótba és az aljnövényzetbe. Aztán amikor visszanézett, azt látta, hogy
Carlos tágra nyílt szemekkel fekszik a hátán, döbbent, rémült arckifejezéssel.
– Carlos! – kiáltotta Mack, és lenyúlt, hogy felemelje a barátját. Ahogy
nagy kezével Hathcock sokzsebes észak-vietnami hátizsákja alá nyúlt,
valami ragacsosat, meleget és nedveset érzett. – Jaj, ne! – ezzel még jobban
megrémisztette Carlost, ugyanis a törzsőrmester nem érzett semmit,
semmilyen fájdalmat. Csak azt, hogy a golyó eltalálta, leverte a lábáról és a
helikopter padlójára küldte.
Aztán McAbee elhúzta a kezét, hogy megnézze a vért, Carlos pedig
felállt.
Sárga volt és ragacsos.
– Fordulj meg! – harsogta túl Mack a helikopter dübörgő hajtóműveit.
Aztán megszagolta a kezét és nevetni kezdett.
– Szúnyogirtó! – kiáltotta. – A golyó eltalálta a szúnyogirtó spraydet!

A harc egész éjszaka tartott, és a két mesterlövész jóformán végig azzal

töltötte az ütközetet, hogy csöndben araszolt egyik rizsföldről a másikra, és
kilőtte, illetve megállította az észak-vietnamiakat, akik próbálták tartani és
erősíteni az állásaikat. Amikor kimerészkedtek a fedezékeik mögül, Carlos
lelőtte őket. Végzett a parancsnokokkal, így az életben maradt katonák
zavarodottan és rémülten menekültek a halál sáfára elől, aki találomra
választotta meg a célpontjait, s ismét kitűzte a fehér tollat.
Éjszaka ő és Ron McAbee számos észak-vietnamit ölt meg, de a
találatokat nem hitelesítette senki. Gyakran nem volt a közelben század-
vagy szakaszparancsnok, tiszt vagy tiszthelyettes, aki hitelesíthette volna a
találataikat. Mindenkit elfoglalt a harc, így senkit nem érdekeltek a számok
vagy a hitelesítés. De Carlost és Ron McAbeet ez csöppet sem zavarta.
Jose Jimenez őrvezetőt sem érdekelték a számok. Halott volt.
De Jose Jimenez – ez a fiatal mexikói harcos, aki ugyanazért lett
tengerészgyalogos, amiért Carlos és még sok ezer tiszteletre méltó férfi –
döntő csapást mért az ellenségre, mielőtt életét vesztette.
Ahogy a lövész csoportja eltávolodott attól a landolási zónától, melyet az
észak-vietnamiak tűz alá vettek, a lyukakba beásott észak-vietnami katonák
az őrvezetőre és a szakaszára zúdították a haragjukat. Jimeneznek döntenie
kellett: vagy hagyja, hogy az ellenség kihasználja a remek alkalmat, vagy
rohamot indít és ellentámadásba kezd.
A sötét bőrű, szögletes állkapcsú tengerészgyalogos fogta a puskáját, majd
támadásba lendült, vezetve a rohamot és személyesen semmisítve meg egy
légvédelmi löveget, amelyet az északvietnami katonák igyekeztek
megvédeni.
Jimenez hátrafordult, és azt látta, hogy a tengerészgyalogosai követik.
Aztán ordított, miközben csak rohant előre, tízlábnyira megközelítve az
ellenséget. Ahogy szüntelenül tüzelve és üvöltve az árok közelébe ért –
rohamra vezetve az embereit és legyőzve az ellenséget –, végzett vele egy
géppuska.
A Kilo század teljesítette a küldetését. A 3. és 2. zászlóalj, valamint a
hadsereg 196. gyalogos dandárja kiverte az észak-vietnamiakat a Hiep Duc-
völgyből. Jimenez őrvezető pedig kiérdemelte a Becsületrendet.

15. Fejezet
Ragaszkodni és elengedni
Amikor Ron McAbee visszatért Da NangbóL a 7. tengerészgyalogos
ezrednek a Kopasz landolási zónában kialakított új otthonába az új
szemüvegével, Carlos már nem volt ott. És magával vitte Perryt is.
A két törzsőrmester azt tervezte, hogy randevúznak a 7.
tengerészgyalogos ezred 1. zászlóaljával, amint az egység visszatér a Hiep
Duc és az Nghi Ha-völgyből a Que Son-dombság keleti részén felállított
bázisukra. A teljes 7. ezred éppen ekkor végzett két észak-vietnami ezred
felszámolásával. A zászlóalj műveleti részlegétől megtudták, hogy a 3. és a
36. észak-vietnami ezred, a GK-33 és az 1. vietkong ezred a Que Son
térségben összpontosította a haderejét. Carlos ebben gyümölcsöző
lehetőséget látott az összes mesterlövésznek, akik közül a legtöbben részt
vettek a Hiep Ducban és az Nghi Hában végrehajtott műveletekben, és a
zászlóaljakkal maradtak, melyek most már a Que Son-dombság felé
tartottak.
1969. szeptember 15-én éjjel olyan forróság volt, hogy a kunyhókban
alvók valósággal megfőttek, ezért Ron McAbee úgy döntött, a bunker tetején
alszik Yankeevel. Aznap éjjel szellő is alig mozdult, de odakint a sátorlapján
heverve legalább levegőt tudott venni.
 A magas, szőke törzsőrmester elnyúlt a bunker tetején, utolsó, még ép
szemüvegét pedig a környező homokzsákokra tette, pont a tető alá. Kifűzte a
bakancsát, de nem vette le, mert arra gondolt, éjszaka talán fedezék után kell
néznie. Yankee a fejét McAbee mellkasán pihentetve aludt. A kutya épp
annyira megkedvelte Macket, mint Carlost.
Kora reggel, jóval pirkadat előtt, amikor a hold még fényesen ragyogott,
Yankee felemelte a fejét a tengerészgyalogos mellkasáról, és hegyezni
kezdte a füleit. A torkából induló halk morgás egyre hangosabbá vált, majd
hirtelen kivillantotta a fogait.
Abban a pillanatban, hogy Yankee ugatni kezdett, Mack szeme kipattant.
Mielőtt még bármilyen racionális gondolat átfuthatott volna az agyán,
mindkét lába oldalra lendült, ő pedig felállt, felkészülve a futásra. De a
műanyag és az üveg reccsenését hallva mozdulatlanná dermedt.
Másnap reggel könyörgött Carlosnak, hogy várja meg, amíg visszaér Da
Nangból az új szemüvegével. Hathcock megígérte, de délnél tovább nem.
Carlos gyűlölt várni. Az unalom már kezdte megölni, ahogy újra meg újra
a karórájára nézett. Türelmetlenül ült, és beleborzadt a gondolatba, hogy
még legalább két órába telik, mire Mack visszatér, amikor Boone
törzsőrmester az 1. zászlóalj hírszerző részlegétől közölte, hogy egy konvoj
azonnal indul, és hogy lenne még hely neki meg még egy
tengerészgyalogosnak. Újabb félóra után Carlos úgy döntött, nem vár
tovább. Utasította Perry tizedest, hogy fogja a cuccát, és kövesse, mert délre
mennek.
Amikor meglátta az elhagyatott mesterlövészkunyhót, McAbee utasította
a gépkocsivezetőt, hogy várja meg. A hórihorgas törzsőrmester berohant a
kunyhóba, de pár másodperccel később már vissza is tért a dzsiphez a
puskájával és a hátizsákjával. Azt tervezte, hogy a délutáni helikopterrel
elrepül a Ross tűztámogató bázisra, onnan pedig elstoppol a 7.
tengerészgyalogos ezred 1. zászlóaljának ideiglenes táborhelyére.
– Parancsnok – kiáltott oda Ron McAbee a helyettes műveleti tisztnek,
ahogy kiugrott a dzsipből a 7. tengerészgyalogos ezred műveleti kunyhója
előtt –, régen elmentek?
– Valamivel tíz óra után, azt hiszem – felelte a tengerészgyalogos
százados, miközben kilépett a kunyhó ajtaján.
Mack a tisztre nézett, és meglátta lebiggyesztett ajkait és szomorú
szemeit, ahogy az állkapcsa körüli arcizmai megremegtek. Volt még valami.
Valami nem jó.
 Ebben a pillanatban egy tengerészgyalogos, aki nem látta a nyitott ajtótól
balra álló századost, kikocogott a műveleti kunyhóból. Amint meglátta
McAbeet, izgatottan azt hadarta:
– Végre megtalálták Hathcock törzsőrmestert! Azt hiszem, halott.
Mack összevont szemöldökkel fordult a százados felé. A tiszt egy dühödt
pillantást lövellt a tengerészgyalogos felé, aztán McAbee felé fordult.
– Hathcock törzsőrmester, Perry tizedes és vagy egy tucat
tengerészgyalogos kétéltű járműve találatot kapott – közölte a tiszt, közben
végig egyenesen McAbee szemébe nézett. – Puckett főtörzsőrmester minden
erejével azon van, hogy pontos állapotjelentést szerezzen. Nagyon örült,
hogy nem voltak együtt. Azt mondta, pontosan ezért igyekezett mindent
megtenni a múltban, hogy ne menjenek együtt járőrbe. Azzal ugye tisztában
van, hogy most szakaszparancsnok nélkül maradt volna?
– Igen, uram, tisztában vagyok vele – felelte McAbee. – De mi történt?
– Egyelőre csak annyit tudunk, hogy találat érte a kétéltű járművüket.
Ráhajtottak egy távvezérelt aknára. A járműben mindenki életét vesztette, a
tetején utazók pedig összeégtek. Egyesek azt mondják, Hathcock meghalt,
de fogalmunk sincs, mi van vele. Rádión beszéltem Boone tűzvezérrel.
Szerinte Hathcock a tűz kellős közepén állt, és mindenkit lelökött a járműről,
35
mielőtt leugrott volna . De addigra ropogósra égett. Úgyhogy nem túl jók a
kilátások.
McAbee normális körülmények között pirospozsgás arca falfehérré vált.
A szíve akkorákat dobbant, hogy az már fájt. Alig kapott levegőt. Egy teljes
percig szótlanul meredt a századosra.
– Használhatnám az egyik telefonjukat? – kérdezte végül a törzsőrmester.
– Azt használja, amelyik a tűzvezér asztalán van! – A százados a kunyhó
ajtaja felé biccentett a fejével.
Mack visszanézett a gépkocsivezetőjére.
– Ne állítsa le a motort, és ne menjen sehová!
Aztán Ron McAbee megtett két hosszú lépést, és máris a tűzvezér
íróasztala előtt állt, ahol a tengerészgyalogos éppen jegyzetelt.
– Hathcock és Perry rajta volt azon a kétéltűn, ami felrobbant – kezdett
hozzá a tűzvezér.
Mack ránézett.
– Igen, a parancsnok épp az előbb mondta el.
36
– A Charlie-k egy ötszáz fontos dobozaknát robbantottak fel alatta –
folytatta a tűzvezér. – A felhőkig repült az egész. Minden tengerészgyalogos
csúnyán megégett... nagyon csúnyán. Nem tudom, hogy Hathcock él-e még.
37
Nem nézett ki jól, amikor feltették a mentőhelikopterre, hogy a Repose -ra
vigyék. Perryről nem tudok semmit, de ő is a Repose-on van.
McAbee levette a szemüvegét, és letörölte a szemei körül gyöngyöző
verítéket.
– Kösz, tűzvezér. – Megforgatta a tábori telefont rejtő, vászonnal bevont
doboz oldalából kiálló kurblit. A kagylót a füléhez nyomta, aztán
megnyomta a gombot a készülék oldalán, és beleszólt. – Gunderson
főtörzsőrmestert keresem... Eugene G. Gundersont. Moose-t, igen, őt.
Beszélhetnék vele? Értem. Nos, akkor esetleg megüzenné neki, hogy
szeretném, ha visszahívna? Igen, Ron McAbee törzsőrmester, 7.
tengerészgyalogos ezred, mesterlövészegység, Kopasz landolási zóna. Most
hallottam, mi történt Hathcock törzsőrmesterrel, és reméltem, hogy Moose
tud mondani valamit. A hajóra ment? A Repose-ra? Esetleg én is oda
mehetnék? Rendben, máris indulok. Márvány-hegy, értem. Tudom, hol van,
a China Beachen. Jó. Köszönöm.
McAbee törzsőrmester visszatette a kagylót a készülékre, aztán a
tűzvezérre nézett az arcán félmosollyal.
– A hajóra megyek, megnézem, hogy van Carlos – közölte McAbee a
tűzvezető őrmesterrel, aztán a hat láb és két hüvelyk magas
tengerészgyalogos két hatalmas lépést követően beugrott a dzsipbe, amely jó
néhány kavicsot és hatalmas port verve elviharzott.
Mack a jobb kezében tartotta a gépkocsivezető M-16-osát, miközben
észak felé száguldottak az 1. számú főúton. A kormány mögött helyet
foglaló őrvezető a jobb tenyerével nyomta a kürtöt, ahányszor elhaladtak egy
csoport gyalog, kerékpárral vagy robogóval közlekedő vagy kézikocsit
vonszoló vietnami mellett. Egy pillanatra sem vette le a lábát a tövig
nyomott gázpedálról. Ahányszor a dzsip elhúzott egy csoport mellett,
fojtogató, porral és kavicsokkal teli, kavargó levegőt hagyott maga mögött.
Pár kilométernyire északra a hídtól, mely a Song Ky Lam folyó fölött ívelt
át, a gépkocsivezető csikorgó kerekekkel jobbra fordult, és az 1. számú
főútról letért a 4-es útra, mely kelet felé vitte őket Hoi Anon keresztül. A
tengerparton, amelyet a tengerészgyalogosok Riviérának neveztek el, az út
észak felé fordult, majd a partvonalat követve elhaladt a Márvány-hegy
repülőtér mellett, és végül a China Beachen ért véget.
A dzsip megcsúszó kerekekkel állt meg a Márvány-hegy irányítótornya és
műveleti terminálja előtt. Ron McAbee már rég kiugrott a járműből és az
ajtó felé rohant, amikor a gépkocsivezető leállította a motort.
– Gunderson főtörzs – igyekezett egy pult felé Mack.
– Egy nagydarab fickó – folytatta Mack főtörzsőrmester az 1.
hadosztálytól, a 327-es magaslatról. Állítólag idejött, hogy innen repüljön a
Repose-ra.
– Nem tudok segíteni, törzsőrmester – sajnálkozott az őrmester a pult
mellől. – Csak most vettem fel a szolgálatot, és az őrmester, akit leváltottam,
elment kajálni.
– Indul mostanában valamijük a Repose-ra? – követelte Mack.
– Nem igazán, hacsak nem talál egy darálót odakint – felelte az őrmester.
– Próbálkozzon a század műveleti részlegénél. Elképzelhető, hogy
valamelyik hajózólegénységnek repülnie kell még egy küldetést.
Az egyik pilóta, egy százados McAbeere nézett.
– Tartok tőle, hiába igyekezne, törzsőrmester – mondta. – Nagyjából
mindent, ami a levegőbe képes emelkedni, a Que Son-dombságba rendeltek.
A Charlie-k megégettek odalent egy rakás tengerészgyalogost. Aztán a többi
egységet is elkezdték lőni mindenfelől. Próbálkozhat, bár jobban jár, ha
inkább feljebb megy a China Beachen, akár egészen Da Nangig, és ott
felkéredzkedik egy hajóra, ami a Repose-ra tart.
McAbee értett a szóból. Visszasétált a dzsiphez, és leroskadt az
anyósülésre.
– Na, Cadillac – kérdezte a gépkocsivezetőtől –, van kedve megnézni
China Beachet? Esetleg elugrani Da Nangba?
Az őrvezető McAbee-re nézett a volán mögül.
– Sok szarság történhet odáig – vont vállat. – Odaviszem, ha akarja, de ez
az út nagyon gázos. A Charlie-k biztosan belénk fognak ereszteni egy tárat,
minimum egy tárat.
McAbee a tengerészgyalogosra nézett, aztán pedig a délutáni napra, mely
egyre lejjebb süllyedt a nyugati égbolton. Ha Gunderson ott is járt, már
biztosan elment. És arra sem volt garancia, hogy China Beachen vagy Da
Nangban talál valamit, amely a Repose-ra megy.
– Asszem, nem éri meg a kockázatot – motyogta. – Menjünk vissza a
Kopaszra! A vendégem egy Colára.
Ron McAbee ismét a bunker tetején aludt Yankeevel. Az este hűvös volt,
de nem akart a Carlos fekhelye melletti priccsre feküdni. Semmi szüksége
nem volt most arra, hogy a legjobb barátja ruháit és katonaládáját bámulja,
miközben azt sem tudta, életben van-e még.
 Ahogy a sátorlapján feküdt, arra gondolt, másnap össze kell majd
csomagolnia a cimborája cuccait. Látta, ahogy más tengerészgyalogosok
más egységekben összepakolták a bajtársaik holmiját. A
mesterlövészkunyhóban eddig senkinek sem kellett ilyesmit tennie. Erre
most neki egyszerre két ember cuccait kell kiraknia.

Másnap reggel David Summers dugta be a fejét az ajtón, látta, ahogy

Mack összehajtogatta Carlos ruháit és kiválogatta azokat a dolgokat,
amelyeket be kellett szolgáltatnia az ezred ellátó egységének.
– Segítsek? – ajánlkozott Sommers.
Mack megrázta a fejét, de hallgatott.
Amikor bekattintotta a Carlos tengerészzsákjának felső füleiben lévő
fűzőkarikákba illesztett számzáras lakatot, egyszerűen leejtette a zsákot
Hathcock priccse mellé, aztán kisétált az ajtón. Szünetet kellett tartania,
mielőtt nekilátott Perry cuccainak.
Mack egy falatot sem evett reggelire, valahogy nem volt étvágya aznap
reggel. Ehelyett a műveleti sátorba ment.
– Felhívhatom a hadosztályt a telefonján, tűzvezér? – kérdezte McAbee az
íróasztal mögött ülő tűzvezető őrmestertől, aki úgy festett, mintha előző nap
óta el sem mozdult volna onnan. Ugyanazt a gyakorlóruhát viselte, a
kávésbögréjén pedig ugyanazok a foltok éktelenkedtek.
A tengerészgyalogos szótlanul Mack felé tolta a tábori telefont.
– Kösz – Mack elforgatta a vászonnal borított doboz oldalán lévő kurblit.
– Gunderson főtörzs? Ott van? – kérdezte McAbee.
– A francba, Moose – kezdett hozzá Mack –, biztos hallottad, mi történt
Carlosszal. Tudsz valamit róla? Hála Istennek!
– Nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz, Mack – kezdte Moose
Gunderson. – Carlos testének kilencven százaléka megégett. Ennek a fele
harmadfokú égés. Tegnap felhívatott az ottaniakkal. Beszéltem az orvossal,
azt mondja, a legtöbb ember, aki olyan súlyosan megsérült, mint Carlos,
csak pár hetet él. Most rakják át egy gépre, amely San Antonióba viszi. Az
egyetlen esélye, hogy bekerül a Brooke Kórház égésközpontjába.
– Hogy van Carlos? – érdeklődött Mack. – Úgy értem, magánál van?
Nagy fájdalmai vannak?
– Ó, tegnap óta be nem áll a szája – felelte Gunderson. – Ismered. Akkor
is azt mondja, hogy rendbe fog jönni, ha nem fog. Úgy tesz, mintha az egész
csak egy kis karcolás lenne. Nem akarja, hogy bárki aggódjon miatta. A
dokiktól kaptam egy címet, ha levelet akarnál neki írni Texasba.
 Aznap este Ron McAbee fogalmazott egy jó hosszú levelet Carlosnak.
Leírta, hogy csupán a szerencsén múlott, hogy nem voltak együtt azon a
kétéltűn. Azt is, hogyan kocsikázott fel északra abban a reményben, hogy
talán sikerül kijutnia a kórházhajóhoz, és nagyon sajnálja, mert végül nem
járt sikerrel. Leírta még, hogy Moose Gundersontól tudja, mi történt, és hogy
tőle kapta meg az égésközpont címét. Végül hogy a kétéltű felrobbantása
előtti napon hallotta, hogy a Joli Bondot játszották a rádióban, de mivel
Carlos nem szólt rá, nem kapcsolta ki. Végül hogy nagyon sajnálja a dolgot.

Carlosnak eszébe jutott, hányszor olvasta el Mack levelét jó pár héttel az

után, hogy megérkezett a hadsereg Brooke Gyógyászati Központjába, a
Texas állambeli Fort Sam Houstonba. De most, ahogy ott feküdt az ágyában
Virginia Beachben, majdnem harminc évvel később, a fájdalom is eszébe
jutott. Ki kellett bírnia a mindennapos sebtisztítás poklát, amikor a varasodó
húst lekaparták szörnyen megégett testéről. Pezsgőfürdőbe tették, majd
próbálták a lehető legóvatosabban eltávolítani az elhalt szövetet. De a
„lehető legóvatosabb” sem lehetett elég óvatos.
Később kezdték sebészi úton pótolni a bőrét azokon a helyeken, ahol
teljes vastagságában megégett. Mivel csak nagyon kevés ép bőrfelület
maradt rajta, az orvosok donor bőrrel és speciális körülmények között
tenyésztett sertésről származó bőrrel pótolták a hiányt.
Mégis most, ahogy élete utolsó óráit élte, semminek tartotta a fizikai
fájdalmat a lelki fájdalomhoz képest, amit elszenvedett, és nem csupán a
jóformán megnyomorító égési sérülései miatt, hanem a sclerosis multiplex
miatt, amit szerinte az égési sérülései váltottak ki.
Az 1970-es évek elején az élet mindennapos harcot jelentett számára. A
stressz, ami amiatt gyülemlett fel benne, hogy megpróbált aktív maradni a
tengerészgyalogság berkein belül, gyakran mogorvává tette. Hiába próbálta
meg újra felépíteni magát. Hiába tett komoly erőfeszítéseket azért, hogy
sebhelyekkel teli testét rugalmassá tegye annyira, hogy fel tudja venni a
lövész pozíciókat. Hiába hajtotta magát annyira, hogy gyakran elájult a
lőtéren. Soha többé nem tudott úgy lőni a puskájával, mint azelőtt. Már
tisztességesen célra sem tudott tartani.
Moose Gunderson a vietnami kiküldetését követően újra csatlakozott a
tengerészgyalogos lövészcsapathoz, és órákon át gyakorolta Carlosszal a
38
különböző lövész pozíciókat és a célra tartást az ezerhüvelykes lőtéren.
Hathcock csak hason fekve tudott viszonylagos pontossággal lőni. Órákon
át feküdt a hasán a puska szíját szorosan a felkarja köré tekerve, és próbálta
csiszolni a technikáját.
– Carlos, elég nyúzottnak tűnsz – jegyezte meg Moose, amikor meglátta
Hathcock verejtékes, krétafehér arcát.
– Kicsit tényleg szédülök – vallotta be.
Szorosan rá volt szíjazva a nehéz, bőr lövészkabát, így úgy mozgott, mint
a Bádogember az Óz, a csodák csodájából. A fekete kabát rátapadt a
combjára, nyakrésze pedig szorosra volt húzva, így alig szellőzött valamit
ezen a forró virginiai délutánon.
Carlos meghúzta a heveder végét, amelyet a bal bicepsze fölött tekert a
felkarjára. Ahogy csökkent a karjára nehezedő nyomás, a hurok a könyöke
alá esett, így már le tudta tenni a fegyverét. Hirtelen vér kezdett folyni a
kabát ujjából.
– Hoppá – próbált nevetni a dolgon. Gundersonra mosolygott, aki azonnal
észrevette a vért. – Úgy látszik, kilyukasztottam magam valahol.
– Várj, segítek! – Moose kicsatolt pár csatot, amellyel Carlos feszesre
húzta maga körül a lövészkabátot.
Amikor Gunderson végzett az utolsó csattal is, Hathcock kibújt a
kabátból, és hagyta, hogy leessen a válláról.
A lövészcsapat reggel még sárga színű, gyapjú melegítőfelsője vörössé
vált, és mivel a lövészkabát szíjai nem tartották vissza, a vér csak úgy
csöpögött belőle Carlos nadrágjára. A bőre, mely az égési hegek miatt
elvesztette rugalmasságát, a legkisebb nyomástól vagy megerőltetéstől
kirepedt és vérezni kezdett.
Moose Gunderson kemény tengerészgyalogos volt. Egyike a
legkeményebbeknek. A lövészek azzal húzták, hogy „olyan kemény, hogy
még a szar is izmos, ami kijön belőle”. De a barátját látva még ez a harcban
megkeményedett tengerészgyalogos is hátrahőkölt.
– A francba! – mondta Gunderson levegő után kapkodva. Aztán huncut
vigyor jelent meg az arcán, ahogy a barátja tágra nyílt szemébe nézett. –
Carlos, ha nem lenne ilyen erős a gyomrom, most elhánynám magam.
Hathcock felnevetett, miközben Moose megtöltött egy kulacsot vízzel
amit a sárga-vörös palackból öntött, és Carlos kezébe nyomta.

Hathcock időről időre átélte ezt a dolgot, ahogy próbálta újból formába
hozni magát. Soha nem adta fel. Csatlakozott a lövészkiképzésen résztvevő
többi tengerészgyalogoshoz, ugyanúgy végigcsinálta a mindennapos fizikai
kiképzést: végigszenvedte a gimnasztikát, a futást és a húzódzkodást.
Hónapokba telt, mire sikerült egyetlenegyszer felhúznia magát a rúdig. Egy
alkalommal sikerült összehoznia két húzódzkodást, és ez is maradt a
rekordja élete végéig.
Makacs természete miatt soha nem fogadta el senki segítségét. Maga
cipelte a felszerelését, amikor lőni ment, és felhúzta a saját célpontjait,
amikor rá került a sor az árokban. A célpontok fémből és fából készült
keretétől fehér gyapjúkesztyűvel védte meg sérülékeny bőrét. Mire végzett
az árokban, a tenyeréből a vér átszivárgott a kézfejére, az ujjbegyétől pedig a
kesztyű kék, kötött kézelőjéig folyt.
A lövészszolgálat végén elsétált egy csaphoz, és kiöblítette a kesztyűjét,
hogy délután vagy másnap reggel használni tudja. A vele szolgáló
tengerészgyalogosok közül bárki örömmel húzta volna fel a célpontjait. De a
büszke tengerészgyalogos nem engedte. Ha valami emberileg lehetséges
volt, megoldotta egyedül.
Elmosolyodott, az ágyban feküdt, és bár a szeme be volt hunyva, lelki
szemei előtt mégis látta a ragyogó napfényt és a fekete járdát, ahogy újraélte
a percet, amikor egy újabb nap lövészet után keresztülbaktatott a gyakorló
lövészzászlóalj parkolóján. A fegyverraktár felé tartott a parkoló keleti
végén lévő gyakorló lövészzászlóalj parancsnoki épülete mögé, de a
második sor kocsihoz érve megszédült és tántorogni kezdett.
Egy csapattársa meglátta az aszfalton imbolyogni, és odakiáltott:
– Hé! Jól vagy?
A tengerészgyalogos futásnak eredt, és éppen akkor ért mellé, amikor
Carlos szeme felakadt, a térdéből pedig kiment az erő. De ahelyett, hogy
megragadta volna, a tengerészgyalogos a colstok módjára összecsukló
törzsőrmester puskáját kapta el.
Carlos rendkívül szórakoztatónak találta ezt a jelenetet. Annyira tipikus
reakció volt egy lövésztől. A sebek begyógyulnak, a véraláfutások és
dudorok idővel eltűnnek. De ha egy puska megsérül, az örökre
megváltoztatja a fegyvert, és soha többé nem lehet vele ugyanúgy lőni.

1972 februárjában Carlost áthelyezték Camp Lejeune-be, ahol felfedezte,

hogy a lövészcsapaton belül van egy dolog, amihez nagyon ért. Az
edzősködéshez. Abban az évben győzelemre vezette a 2. tengerészgyalogos
hadosztályt, 1973-ban pedig visszaköltözött a Virginia állambeli Quanticóba,
ahol hőn szeretett tengerészgyalogos lövészcsapatának lett az edzője.
Akkor űzetett ki a paradicsomból, amikor feltűzték rá a tűzvezető
őrmesteri stráfokat. A USS Simon Lake-re, a haditengerészet egyik hajójára,
mely Rotában horgonyzott, Spanyolországban, kellett egy tiszthelyettes a
hajón lévő tengerészgyalogos egység élére. Carlos neve esett ki a kalapból,
és 1973 októberében jelentkezett is szolgálatra Howard Lovingood
századosnál, aki korábban sorállományú tengerészgyalogosként szolgált.
A százados figyelembe vette Hathcock tűzvezér sebesülését, amikor a
tengerészgyalogosok kiképzésére és fizikai edzésére került sor. Lovingood
tisztában volt vele, mekkora árat fizetett Carlos, és tisztelgett a megmaradt
képességei előtt. Hathcock kiválóan teljesített a különítmény
tiszthelyetteseként.
Azonban 1974 júliusában Lovingoodot áthelyezték, a helyére pedig a
Walter A. Peeples nevű századost neveztek ki a USS Simon Lake
tengerészgyalogos különítményének az élére, aki a szabályzat minden
pontját szigorúan betartotta. A kedvezmények, amikben Hathcock a
sebesüléseire való tekintettel részesült, Howard Lovingooddal együtt
hagyták el a hajót.
Peeples megszorongatta Hathcockot. Fizikailag tesztelte. És amikor
megbukott a tengerészgyalogság erőnléti felmérésén, mert nem tudott
felmászni egy acéllétrán a magasan lévő lőállásba, Peeples hazaküldte a
mesterlövészt. Carlos teljesen összetört.
Azonban a szigorú Peeples százados valószínűleg megmentette Hathcock
életét, amikor a spanyolországbeli Rota tengerészgyalogos laktanya orvosai
elé küldte. 1975 májusában az USA Haditengerészete Virginia állambeli,
portsmouthi kórházába került, ahol az orvosok megállapították, hogy
sclerosis multiplexben szenved, és a betegség máris súlyos mértékben
károsította az idegrendszerét és izomzatát.
Carlos mindig vegyes érzelmekkel tekintett vissza erre az időszakra. Úgy
vélte, Peeples lehetett volna kicsit együtt érzőbb, mutathatott volna kicsivel
több tiszteletet is. Ugyanakkor örült, hogy orvosi segítséget kapott. Ráadásul
ennek köszönhetően visszatérhetett Quanticóba is: ezúttal a
tengerészgyalogság első rangidős mesterlövészeként és az USA
Tengerészgyalogsága újonnan felállított Felderítő és Mesterlövész
Kiképzőközpontja vezető tiszthelyetteseként.

Jim Land, aki ekkor már a tengerészgyalogság főhadiszállásán szolgált

lövész koordinátorként, s aki korábban jó néhány olyan személlyel
dolgozott, akinek valamilyen módon köze volt a tengerészgyalogos
lövészethez, kidolgozta egy állandó tengerészgyalogos felderítő és
mesterlövészprogram koncepcióját a hozzá való állománytáblával. 1977-ben
a tengerészgyalogság főparancsnoka, Louis H. Wilson tábornok a
tengerészgyalogság gyalogos zászlóaljának támogató egységévé nevezte ki a
felderítő- és mesterlövész-alakulatot. Minden egyes gyalogos század kapott
egy felderítő- és célpont-azonosító szakaszt, mely felderítőkből és
mesterlövészekből állt.
A tengerészgyalogság lövészkiképző egysége részeként Wilson tábornok
engedélyt adott a tengerészgyalogság felderítő- és mesterlövész-iskolájának
létrehozására. Jack Cuddy százados lett az iskola parancsnoka, Hathcock
pedig a rangidős sorállományú felderítő és mesterlövész-oktatója.
Az elkövetkező két évben Carlos olyan életet élt, amire maga is azt
mondta, hogy majdnem olyan volt, mintha egy álom vált volna valóra. Egy
egész kiképzési és harcászati filozófiát és tananyagot készítettek Hathcock
tapasztalataira alapozva. A tengerészgyalogság értékelte azt a tudást, ami a
fejében volt, és elfogadta a tanácsait.
E két év alatt Carlos pirkadattól késő estig dolgozott, gyakran hétvégéken
is. A többiek még meg sem érkeztek, amikorra már lefőzte a kávét, és ő volt
az, aki este lekapcsolta a lámpát. Nem csupán mesterlövész-oktatókat
képzett ki a hadosztály iskolái számára, hanem a haditengerészet SEAL-
különítményének, valamit a hadsereg és a légierő elit egységeinek, továbbá a
túszmentő alakulatoknak a specialistáit is, illetve civileket, akik a kormány
megbízásából dolgoztak az FBI-nak vagy a hírszerzésnek.
A rengeteg túlórától kimerült, a sclerosis multiplexe pedig tovább
súlyosbodott. Az orvosok nagy dózisú Valiumot írtak a fájdalmaira. Naponta
harminc milligrammot szedett be, emellett elkezdett inni – mindennap ivott
–, és gyorsan Valium-függővé vált.

1979 januárjában a tengerészgyalogos mesterlövész végül összeomlott.

Carlos Hathcock egy kórházi ágyban ébredt, nyaktól lefelé lebénulva. Pár
nap múlva visszatért az érzékelés a teste jobb oldalába, de a bal oldalát soha
többé nem érezte. Tovább rontott a helyzeten a tény, hogy nem tudott sem
enni, sem aludni, a teste pedig vadul remegett. Ezek a Válium elvonási
tünetei voltak.
Pár héttel később visszament a Bethesdába kontrollvizsgálatra, amit a
Nemzeti Haditengerészeti Gyógyászati Központ neurológus főorvosa végzett
el.
– Hogy vagyunk ma, Hathcock tűzvezér? – érdeklődött az orvos, amikor
meglátta Jóval a Bethesda neurológiai osztályának előcsarnokában.
Hathcock elmosolyodott, és kihúzta magát zöld tengerészgyalogos
egyenruhájában, hogy megmutassa a doktornak, milyen jól van.
 – Jól, mint mindig – felelte Carlos felemelt fejjel, kidüllesztett mellkassal.
A zöld zubbonya bal felső zsebe fölött pontosan egynyolcad hüvelyk
távolságra kitűzött szalagok alatt megcsillantak arany lövészjelvényei.
– No, akkor hadd lássam, hogyan sétál el a kezelőig! – bólintott az orvos.
Miután minden második lépésénél megtántorodott, a neurológus követte a
kezelőbe. Valóságos küzdelmet jelentett leülni a párnázott vizsgálóasztal
szélére, melynek közepére hosszú, széles, fehér papír törlőkendő volt terítve.
– Vegye le a zubbonyát, és akassza fel a sarokban lévő fogasra! –
utasította az orvos.
Carlos megszenvedett a gombokkal. A bal keze ujjai megcsúsztak és
megremegtek, ahogy lefejtette a szövetet a gombokról. Izzadságcseppek
gyöngyöztek a homlokán és a felső ajka fölött.
– Most pedig... – folytatta az orvos – ...a jobb karját emelje fel maga előtt
vállmagasságig kinyújtva, tartsa ott, aztán csak a könyökét behajlítva érintse
meg az orrát a mutatóujjával!
Erről Carlosnak az a józansági teszt jutott az eszébe, amit rendőrök
végeztettek el olyan vezetőkkel, akiknél felmerült az ittasság gyanúja.
Elmosolyodott, miközben jobb mutatóujjával megérintette az orra hegyét.
– Most lássuk ugyanezt a bal karjával! – figyelt élesen az orvos.
Carlos alig tudta felemelni a karját és kinyújtva megtartani
vállmagasságban. Amikor pedig megpróbálta a mutatóujjával megérinteni az
orrát, a karja ernyedten zuhant le. Még jobban verejtékezett.
– Jól van, tűzvezér – gondolkodott el az orvos. – Álljon meg egyenesen,
és érintse meg a padlót a jobb cipője orrával!
Carlos megérintette.
– Most lássam a balt! – adta ki az utasítást az orvos, de már tudta, mire
számíthat.
Bal lábfeje alig mozdult meg. Amikor megpróbálta a cipője orrával
megérinteni a padlót, odacsapta az egész talpát a csempepadlóhoz. A
tűzvezér leszegte a fejét, és visszaült a vizsgálóasztalra. Az orvos egyenesen
Hathcock szemébe nézett.
– Nincs több mellébeszélés, Hathcock tűzvezér – jelentette ki. – Ennyi
volt. Kilép a tengerészgyalogságból, különben az megöli magát.
Carlos vitatkozni akart, de látta, hogy az orvos már meghozta a döntését.
Ezt az embert nem tudja meggyőzni.
Útban Quantico felé azon gondolkodott, mihez kezd ezután. Az orvosnak
nyilvánvalóan igaza volt. Hosszú harcot vívott, de eljött az ideje, hogy
elfogadja az életet olyannak, amilyen, és befejezze a küzdelmet. Jora és
Sonnyra gondolt, és arra, milyen nagyon akart élni és élvezni a társaságukat.

1979. április 20-án II. Carlos N. Hathcock tűzvezető őrmester befejezte

aktív szolgálatát a tengerészgyalogságnál. David J. Willis alezredes, a
gyakorló lövészzászlóalj parancsnoka könnyekkel harcolva adott át egy M-
40Al-es tengerészgyalogos mesterlövészpuskát a tízszeres nagyítású Unertl
távcsővel és egy diófa-réz plakettel:
„Sok tengerészgyalogos élt már a Földön
és sok lövész, de csak egy mesterlövész:
Carlos N. Hathcock tűzvezető őrmester.
Egy lövés, egy halálos találat."

16. Fejezet
A mesterlövész
39
Carlos Hathcock éppen visszatért a Bait Barnból és az egész délelőtt tartó
cápahorgász-kirándulásról, amikor a telefon megcsörrent. Jo nem volt
otthon, Sonny pedig a Parris Islanden vett részt a tengerészgyalogság
alapkiképzésén, úgyhogy Carlos vette fel a telefont.
– Tűzvezér! – szólalt meg David J. Willis ezredes a telefonban. Még
mindig ő volt a gyakorló lövészzászlóalj parancsnoka Quanticóban. A
tengerészgyalogság lövész, versenylövész, illetve felderítő és mesterlövész-
programjainak java az ő irányítása alatt működött. – Itt van egy barátom,
szeretném, ha megismerkedne vele.
Carlos elmosolyodott. Mindig örült, ha láthatott valakit a
tengerészgyalogságtól, különösen, ha az illetőt Willis ezredes mutatta be.
A nyugalomba vonulása óta eltelt négy évben megismerte a depresszió
poklát. Számos férfihoz és nőhöz hasonlóan, akiknek a tengerészgyalogság
jelentette az életet, aztán egyik percről a másikra már nem, a súlyos
depresszió sötét leple borult Carlosra is. A háza egyik hátsó szobájában
rejtőzött el – a „Bunkerben” –, ahol a tengerészgyalogosként leélt felnőtt
élete emléktárgyai között lehetett, s ahol a négy évből több mint két éven át
gyászolt.
Alig beszélt valakivel. Még Jóval és Sonnyval sem.
Amikor az ember ilyen mélyre kerül, azon kezd el gondolkodni, mennyit
ér az élete. Arra gondol, mit hagyott meg neki az élet. Gyakran olyan mély
melankóliába zuhan, amit a legtöbben el sem tudnak képzelni, és ilyenkor
fegyvert vesz a szájába, és meghúzza a ravaszt.
Jo tudta, hogy ez lesz a vége. Minden elképzelhető módszert bevetett,
hogy egy új élet felé terelgesse a férjét. Lenyíratta vele a füvet, sétálni ment
vele. De mindez annyira megerőltető volt Carlosnak, hogy sokszor
összeesett az udvaron. Újra meg újra visszavonult a sötét, nyomasztóan
magányos szobába, melynek falait tengerészgyalogos fotók, plakettek és
fegyverek borították.
Végül Jo Hathcock nem bírta tovább, és csomagolt.
Carlos megkérdezte, hová megy, mire Jo azt felelte, nem lesz egy halott
ember felesége. Komolyan beszélt.
Az érzelmi fronton indított támadás hatott Carlos jobbik énjére, és
elkezdett harcolni a depresszió ellen. Elkezdett visszatérni az életbe.
Aztán egy nap felfedezte a Bait Barnt, a cápahorgászatot, Steve
McCarvert és Steve hajóját, a Shark Bustert, egy kisméretű, nyitott fedélzetű
hajót, melynek üvegszál teste egy réteg rozsdamentes acélt rejtett.
Az elmúlt egy évben Carlos elkezdett élni, mosolyogni, és öreg
furgonjával a Bait Barnhoz kocsikázni. Ott aztán csatlakozott Steve
barátjához, és új prédára vadászott, ami nem volt ugyan olyan veszélyes,
mint az embervadászat, de azért így is épp elég kockázattal járt.
A cápák gyakran megtámadták a kis halászhajókat, és a gyengébb
hajótestekbe lyukakat haraptak, illetve darabokat szakítottak ki a hajó
peremdeszkájából. Előfordult, hogy a gyilkos halak némelyike kiugrott a
vízből, bevetődött a hajóba, és megpróbálta megharapni és széttépni a
halászokat, akik megtámadták őket.
Egy alkalommal egy citromcápa felugrott a Shark Buster motorjának
borítására, pont Hathcock mögött.
Carlos élvezte a jelenet minden másodpercét.
Az első horgászversenyén a tengerészgyalogos mesterlövész egy
kétszázhetvenhét font súlyú citromcápát fogott ki, amivel második helyezést
ért el. Steve lánya lett a harmadik egy kétszázharminchat fontos
citromcápával. De ezek a nagy halak is csak csalihalak voltak az Öreg
Sebhelyesarcúhoz képest.
Virginia Beach horgászboltjaiban terjedt a legenda, mely szerint néhányan
megakasztottak egy nagy fehér cápát, ami legalább ezerkétszáz-ezerötszáz
fontot nyomott. Ahányszor valaki horgászbottal próbálta meg kifogni a nagy
halat, az csak fordult egyet, és könnyedén elúszott, de előtte még letekerte az
orsókról az összes horgászzsinórt, majd cérna módjára szakította el a vastag
monofilzsinórt.
– A francba is, azzal a zsinórral egy kamiont is el lehetne vontatni –
mondogatta ilyenkor Carlos –, de az Öreg Sebhelyesarcúnak ez semmi.
Aztán jött a tőle megszokott, jellegzetes, torokból jövő nevetése:
– Hehehe.
Amikor Carlos felvette a telefont, a keze és a ruhája bűzlött a haleledeltől.
Csirkevér éktelenkedett a farmernadrágján és fehér tornacipőjén. Az arca és
nyaka egészen sötét tónusúra barnult, a szeme pedig élénken csillogott.
– Igenis, Willis ezredes – felelte Carlos. – Kiről van szó?
– Ravaszhúzgáló, mint maga – folytatta Willis. – Csak éppen még az
íráshoz is ért.
Carlos hezitált. Vietnam óta, és főleg azóta, hogy nyugalomba vonult,
számos író kereste meg. Interjút akartak készíteni a férfival, aki a fehér tollat
viselte, főleg zsoldosokkal foglalkozó magazinok számára.
Azonban nem akart többé szóba állni senkivel, aki valamilyen róla készült
írást készült kiadni. Emlékeztette Willis ezredest a tényre, hogy egy
tengerészgyalogos volt az a személy is, aki megírta a sztorit Vietnamban,
ami aztán megjelent a Sea Tigerben, amiből a vietkongok megszerezték az ő
és Jim Land nevét, illetve fényképét. Attól a pillanattól Carlos Hathcock
ellenségesen viszonyult a sajtóhoz és mindenkihez, aki bármilyen média
megbízásából készített riportot akkor is, ha az illető tengerészgyalogos volt.
– Carlos – szabadkozott Willis ezredes –, megmondhatom neki, hogy nem
szívesen találkozna vele, de előtte hallgasson meg! Ez a fickó egy közülünk.
Ismeri a programot. Én pedig ismerem őt, és tudom, hogy rendes ember. Az
van, hogy ha írna egy jó sztorit magáról, az talán nekünk is hozna pár jó
pontot a konyhára. Lehet, hogy segítené a mesterlövészprogramot.

Három nappal később az író, aki maga is hivatásos tengerészgyalogos

volt, bekopogott Carlos Hathcock ajtaján. Az elkövetkező két napot az
otthonában töltötte, és a két tengerészgyalogos összebarátkozott.
Az író ezt követően több hónapon át Quantico és Virginia Beach között
ingázott az autójával, a hétvégéket Hathcockkal töltötte, és közben jegyzetelt
és magnóra vette a tengerészgyalogos mesterlövész történetét.
Ami bizonytalan cikknek indult, s amit az író remélt, hogy talán el tud
adni egy újságnak, hogy lehozza a vasárnapi kiadásában, gyorsan könyvvé
nőtte ki magát. A mesterlövészt 1986-ban jelentette meg a Stein and Day
kemény kötésű kiadásban, majd egy évvel később a Berkley is kiadta
papírfedeles formában.
A Chicago Tribune csendes bestsellernek nevezte. A semmiből jött, pár
nap alatt mégis elkelt az első kemény kötésű kiadás összes példánya.
Azonban a Stein and Day nem fizette ki a nyomdát és a könyvkötő céget,
ezért utóbbiak addig nem voltak hajlandóak újabb példányokat gyártani A
mesterlövészből, amíg meg nem kapják a pénzüket.
A Stein and Day megtartotta magának a kiadásból befolyó bevételt, a
jogdíjat és a kiadási engedélyt. Az író beperelte, a Stein and Day pedig
csődöt jelentett.
A csődbíróság elrendelte, hogy az író fizessen ötezer dollárt, hogy
visszakapja A mesterlövész szerzői jogait. A Stein and Day egy centet sem
fizetett ki A mesterlövész első kiadásából befolyt bevételből, és nem tudta
kielégíteni a könyv iránti óriási keresletet.
A mesterlövész használt, kemény kötésű, dedikálatlan, Stein and Day
kiadású példányait a gyűjtők háromszázötven dollárért kezdték árulni
fegyverkiállításokon és vásárokon. Egy dedikált példányért még többet
kértek.
De A mesterlövész csak akkor vált világszerte olvasott könyvvé, amikor a
Berkley megjelentette a papírfedeles kiadást 1987-ben.
A költséges per és az írót ért igazságtalanság feldühítette Carlost.
1987-ben a két tengerészgyalogos egy kávézóban reggelizett, mielőtt
találkozott volna a 2. hadosztály mesterlövészeivel és lövészeivel az Észak-
Karolina állambeli Camp Lejeune-ben. Carlos ekkor adott hangot
felháborodásának.
Az író a barátjára nézett, és így reagált Carlos dühére:
– Nem a pénzről van szó. A pénz addig nem is érdekelt, amíg a könyv ki
nem jött. Azért írtam meg a történetedet, mert azt el kellett mondani. A fiatal
tengerészgyalogosoknak szükségük van rá, mert a legendás hírű
tengerészgyalogos, Chesty Puller évekkel ezelőtt meghalt. És szüksége van
rá a versenylövész- és a mesterlövészprogramunknak is. A mesterlövészt a
laktanyákban üldögélő őrvezetőknek írtam. Szükségük van egy élő
tengerészgyalogos hősre. A zöldfülű hadnagyoknak írtam, akik a tisztiiskola
tantermeiben ülnek. Nekik is szükségük van egy élő hősre. Emellett még az
is megeshet, hogy ezentúl jobban értékelik és tisztelik a sorállományú
tengerészgyalogosokat. És ezeket a célokat elértük, barátom. Nézd, meddig
jutottunk el! Tudják, ki az a Carlos Hathcock. És tudják, hogy a lövészet, a
versenylövészet, valamint a felderítő- és mesterlövészprogram
kulcsfontosságú a tengerészgyalogság jövője szempontjából. Sőt azt
hallottam, az egyik tengerészgyalogos őrnagy a könyvből idézett a
törzsiskolában írt diplomamunkájában. Ez pedig komoly dolog, igazi
főhajtás a mesterlövészek előtt.
1987-től Carlos Hathcock lett az a tengerészgyalogos, akit mindenki meg
akart ismerni. Ő volt Fehér Toll, az élő legenda.
Carlos minden évben, amikor A mesterlövész megjelent,
tengerészgyalogosok és egykori tengerészgyalogosok, biztonsági erők,
rendőrkapitányságok és állami és szövetségi rendvédelmi szervezetek
meghívására bejárta az egész Egyesült Államokat. Az FBI /
Tengerészgyalogos Szövetség 1988 októberében a New York állambeli
Peekskillben tisztelgett előtte a tengerészgyalogság születésnapjára
megrendezett, egész hétvégén tartó éves ünnepségén. Ezen a rendezvényen
Carlos tengerészgyalogos tiszteletadásban részesült: a tengerészgyalogosok
és volt tengerészgyalogosok, valamint az USA Tengerészgyalogságának
zászlóvivői, a díszőrszakasz és a tengerészgyalogság zenekara az éves
díszszemle keretén belül elmasírozott előtte. Carlos a tengerészgyalogság
főparancsnoka, Alfred M. Gray tábornok és az FBI igazgatója, William
Sessions mellett állt.
A Nemzeti Puskalövész Szövetség az országos kongresszusán hozott
határozatában ismerte el Carlos Hathcock teljesítményét. Különböző
szervezetek ösztöndíjakat neveztek el róla. Ő volt a díszvendég a
tengerészgyalogság születésnapi báljain és az Egyesült Államokban
megrendezett összes jelentősebb tengerészgyalogos beiktatáson.
Még Ronald Reagan elnök is írt egy levelet Carlosnak, melyben dicsérte a
hazaszeretetét és a jó példát, amivel elöl járt, valamint küldött neki egy
dedikált fotót.
A Hathcock-rajongók tábora egyre duzzadt, Carlosnak egyre több lelkes
támogatója lett, akik felismerték, milyen hatalmas áldozatot hozott 1969-
ben, amikor megállt abban a tűzben, és miközben súlyos égési sérüléseket
szerzett, megmentette hét másik tengerészgyalogos életét, ám egy pillanatig
nem gondolt arra, hogy veszélybe került az élete. Elégedetlenkedtek amiatt,
hogy egy hálás nemzet nem volt képes megfelelő módon leróni a tiszteletét
egy ilyen hős előtt. Carlos még csak írásbeli elismerést sem kapott a
hősiességéért.
 Edward Hyland százados, aki abban a tűzben a karját vesztette el, s aki
Arizonában vonult nyugalomba, fogta magát és hivatalos összegzést írt,
milyen lépéseket kellene tenni és milyen érdemrendekre felterjeszteni
Hathcockot. Leírta, mit tett Carlos 1969. szeptember 16-án, amivel
megmentette az ő és még hat tengerészgyalogos bajtársa életét.
Hathcock közölte Hylanddel a San Antonió-i kórházban, hogy nem akar
semmilyen elismerést. Amikor Hyland erre bejelentette, hogy kitüntetésre
akarja javasolni, Carlos azt felelte, ha megteszi, vissza fogja utasítani. Most,
húsz évvel később, kizárólag azért, mert olyan sokan akarták, vonakodva
belement, hogy elfogadja, ha kap valamit.
Petíciók mentek az Egyesült Államok Kongresszusába és a Szenátushoz,
arra kérve a képviselőket, hogy fogadjanak el egy törvénymódosítási
indítványt, ami lehetővé tenné a Becsületrend odaítélését. A nemzet
hősiességért járó legmagasabb kitüntetésére a fegyveres erők egyetlen
fegyverneméből sem lehetett senkit felterjeszteni ilyen hosszú idő után,
hacsak a Kongresszus nem hagyta jóvá a dolgot.
Két évbe telt, de végül megérkezett a kongresszusi jóváhagyás. A
tengerészgyalogság főparancsnokságán egy bizottság felülvizsgálta a
felterjesztést, és a Becsületrend helyett az Ezüst Csillag odaítélését találta
helyénvalónak. Mivel Carlos cselekedete nem befolyásolta közvetlenül a
harc kimenetelét, a kétéltűn aznap végrehajtott hőstettével nem érdemelte ki
a Becsületrendet vagy a Haditengerészeti Keresztet. Abban viszont
egyetértettek, hogy a nemzet hősiességért járó harmadik legmagasabb
kitüntetése jár neki.
Sokan gondolták úgy, hogy az Egyesült Államoknak még a Szabadság
Érdemérmet is oda kellett volna adományoznia Carlosnak azért, amilyen
hűségesen szolgálta a nemzetet. Nagymértékben hozzájárult Amerika
védelmének jobbá tételéhez a modern mesterlövészet területén végzett úttörő
munkájával, valamint tapasztalatainak a rendőrségi, biztonsági és modern
katonai gyakorlatba való átültetésével.
A megemlékezések és a plakettek rengeteget jelentettek Carlosnak, de a
legtöbbet mégis az jelentette, amikor a fiatal tengerészgyalogosok
tisztelegtek előtte, ahányszor megállt egy csoport előtt. Ezek az új arcok,
melyek a sor- és tiszti állományból kerültek ki, ezek a tengerészgyalogosok,
akik mélyen tisztelték, ők jelentették a legnagyobb kitüntetést. Ők, a
szeretetük és a tiszteletük.
Az író a legnagyobb elismerést magától Carlos Hathcocktól kapta.
 – Olyan ez, mintha ott lettél volna velem – mondta neki Carlos.
De az írónak a legfontosabb és legmegindítóbb pillanat 1995. október
végén jött el egy őszi délutánon, amikor is egy maréknyi levelet vett ki a
postaládájából az Oklahoma állambeli Lawtonban lévő otthonában. A köteg
között egy barna borítékot pillantott meg. A kiadó küldte, az olvasók leveleit
továbbította.
A borítékban egy levelet talált, amit a Florida állambeli Palm Harborban
adtak fel. A kézírásból azonnal látta, hogy nő írta. Arra gondolt, kicsit
szokatlan, hogy ilyen rajongói levelet kapjon A mesterlövész kapcsán.
A nő a következőket írta:
Kedves Mr. Henderson!
Szeretnék bemutatkozni. A nevem Jerry Ann Burke Bouchard, John
Roland Burke tengerészgyalogos őrvezető nővére.
A könyvét, A mesterlövészt az unokatestvérem vette Miamiban
(amióta John meghalt, az unokatestvérem falja a Vietnamról szóló
írásokat). Még mielőtt elolvasta volna, felhívott, és közölte, hogy talált
egy könyvet, amely Johnról szól. Még aznap este elmentem, hogy
vegyek egy példányt Bill testvéremnek és magamnak (csak két példány
volt a Book Stopban, de mivel mind a hét gyerekünknek akartam egyet-
egyet, rendeltem még).
John amolyan „Hoppá, azt hittem, nekem már nem lehet több!"
gyereke volt az anyámnak. Én tizenhárom évvel vagyok idősebb nála, a
bátyám pedig tizenöttel. John borzasztóan aranyos kisfiú volt, és ha
valaha élt „tökéletes" gyerek, akkor az ő volt. Amikor férjhez mentem,
még csak ötéves volt. A férjemmel, Rogerrel a szüleimmel szemközti
házban laktunk, az utca túloldalán, John pedig olyan volt nekünk,
mintha az első gyerekünk lett volna. Elképzelheti, mennyire lesújtott
minket a halálhíre!
Igazából addig nem tudtam (vagy nem akartam tudni), mi a dolga
egy mesterlövésznek, amíg el nem olvastam a könyvét. Nehezemre esett
Johnról olvasni, és egyszerre csak egy keveset tudtam olvasni. De Ön
csodálatos módon írta meg a történetét. Soha nem hallottam Carlos
Hathcockról, most viszont már úgy érzem, mintha ismerném, ezért
szeretnék vele találkozni és beszélgetni Johnról. Ő ismert egy olyan fiút,
akit mi soha nem ismerhettünk.
 Nagyon hálás lennék, ha felhívna vagy írna, és szeretnénk megkapni
Mr. Hathcock és Mr. Land címét is.
Nagyon köszönöm, hogy ennyi időt és energiát fordított erre a
könyvre. Az írói vénája sikerre vitte, és én végre megértettem, miért
tette John azt, amit tett.
Remélem, mielőbb hallok Ön felől.
Jerry Burke Bouchard
Az író még aznap éjjel felhívta.

17. Fejezet
A cápacsali és a Mustárkirály
– Bill – mondta Carlos a telefonba az írónak, aki az otthonában ült a New
York állambeli Staten Islanden. Noha Charlesnak hívták, a közeli barátai az
utóneve miatt gyerekkora óta csak Billnek szólították, ami William volt. –
Nem tudom, mi van, de nem tudok eljutni New York City egyik repülőterére
sem, sem a Newarkra, csak az Islipre Long Islanden.
– Akkor menj oda, Carlos! – felelte az író. – Ray Doner a repülőtér
közelében lakik, és gond nélkül ki tud menni eléd. Ó, mellesleg holnaputánra
kibéreltünk egy harmincöt láb hosszú Hatterast. A neve Sundowner.
Ikerturbós dízelmotora van. Elmegyünk egy kis mélytengeri horgászatra.
Megkeressük a Nagy Fehért. És lefoglaltam magunknak a szobákat Montauk
Pointban is. Úgyhogy húzd ide a segged!
– Oké – felelte Hathcock vidáman, aztán közölte az American Airlines
norfolki pultja mögött álló alkalmazottal, hogy cserélje be a jegyét a
következő járatra, amely az islipi MacArthur repülőtérre indul.
Aznap délután két órakor Ray Doner, egy nyugalmazott rendőrnyomozó a
Nassau megyei rendőrségről, egy férfi, aki úgy nézett ki, mint aki épp akkor
lépett ki egy filmforgatásról – enyhén borzas ősz haj, sebhelyes, a New
York-i gengszterekkel folytatott ökölharcokban eltörött orr és Robert
Mitchum-szemek kétárnyalatú, kék színű Buickjával begördült az islipi
repülőtér drótkerítése melletti parkolóba. A szájából félig elszívott cigaretta
lógott, becsapta maga mögött az ajtót, aztán fellépett a járdára, ahonnan
figyelhette a hangárelőteret és a kifutókat, és láthatta, amint Carlos gépe
megérkezik.
 Doner, az egykori tengerészgyalogos és az FBI/Tengerészgyalogos
Szövetség tagja októberben ismerte meg Carlost Peekskillben. Közeli jó
barátja, Charles Henderson, az író mutatta be egymásnak a két férfit.
Azonnal összebarátkoztak.
Carlos lenyűgözőnek találta Rayt és Jim Kallstromot, az FBI New York-i
irodájának különleges ügynökét. Mindketten egész életükben a szervezett
bűnözésben utazó, alvilági figurákra vadásztak. Ők is tudták, hogyan értette
Ernest Hemingway, amikor azt mondta: „Az embervadászathoz fogható
hajsza nincs még egy.”
Azt beszélték, Kallstrom egyszer bemászott a Gambino család főnöke,
John Gotti ablakán, hogy a keresztapa hírhedt New York állambeli, queensi
klubjában lévő irodáját bepoloskázhassa.
Kallstromhoz hasonlóan Doner is bemászott pár ablakon
nyomozókarrierje során. Tisztelte ugyan a Cosa Nostrát, de rajta is tartotta a
szemét. Ahogy Kallstrom, úgy Doner is csak legyintett, amikor a
munkájával járó rendkívüli kockázatról esett szó. Carlosnak tetszett ez a
fajta alázat. Értékelte, mert tudta, mit jelent. Mindez olyan kapcsot képezett
a három tengerészgyalogos között, amit csak ők és a hozzájuk hasonlók
értettek igazán.
Carlos élvezte az FBI/Tengerészgyalogos Szövetségben való tagságát,
mert ennek köszönhetően jó néhány Ray Donerhez és Jay Kallstromhoz
hasonló emberrel ismerkedett meg és barátkozott össze. John Ripley ezredes
hidakat robbantott fel Dong Hánál Dél-Vietnamban, az 1972-es húsvéti
offenzíva alatt. Barney Barnum ezredes Becsületrendet szerzett Vietnamban.
Hector Cafferita Koreában érdemelte ki a Becsületrendet, amikor elvesztette
jobb karját. Olyan emberek voltak, akik közül Hathcock nem lógott ki, s
akiknek a társaságában jól érezte magát. Mindannyian normális fickók
voltak, akik csak ugyanúgy tették a dolgukat, mint Carlos. Ugyanazzal az
alázattal. Egyikük sem tartotta magát hősnek. Vagy jobbnak bármelyik
tengerészgyalogosnál.
Azonban mindannyian valódi hősöknek tartották azokat a bajtársaikat,
akik harcban estek el, s akik a fronton vesztették életüket valami távoli
országban vívott háborúban vagy Amerika valamelyik lepukkant
negyedében. Mindannyian tudták, mekkora árat fizettek ezek az emberek.
Mert látták, amikor megtörtént. Számukra ez volt az igazi hősiesség. Ez
íródott az arcukra, és ez íródott bele a könnyeikbe, melyeket akkor hullattak,
amikor Peekskillben álltak a díszszemlén, és lerótták tiszteletüket e hősök
emléke előtt.
Így amikor Carlos lebicegett a repülőgépről, majd a rámpáról, és
megpillantotta Ray Donert ott állni és mosolyogni, megölelte a férfit. Az
igazi barátok ezt teszik. Különösképpen a cserzett bőrű
tengerészgyalogosok.
– Bill már úton van Manhattanból – mondta Ray Carlosnak. – A
lakásomon találkozunk. Aztán elmegyünk vacsorázni, és megállunk a
Tengerészgyalogos Ligánál Masapequában, ahol tag vagyok. Már szóltam,
hogy magammal viszlek. A fiúk mind meg szeretnének ismerni. Nem gond?
– Egyáltalán nem. Bármikor szívesen találkozók tengerészgyalogosokkal
– felelte Carlos, miközben elnyúlt a Buick széles első ülésén, és rágyújtott
egy Salem cigarettára, amikor meglátta, hogy Doner is ezt teszi. Azóta nem
gyújtott rá, hogy elindult Norfolkból. Jólesett egy kicsit lazítani.

Az író másnap reggel hétkor vette fel a két barátját, aztán nyugat felé
száguldott velük New York Citybe. Az volt a terve, hogy először megállnak
a tengerészgyalogság Alsó-Manhattanban lévő toborzóirodájánál, aztán
leparkolják a kocsit Henderson irodája előtt, és taxival mennek a 21 Clubba,
ahol Pete Kriendler és Jerry Berns tulajdonosok végigvezetik őket. Aztán az
egykori tiltott italkimérés második szintjén megebédelnek Zachary Fisher
építőmágnással, Jim Kallstrommal, a Lazard Fréres befektetési bank
alelnökével, Dick Torykiannal, Hendersonnal és Donerrel. A társaságból
mindenki csak hadseregtábornoknak szólította Torykiant.
Ahányszor az egykori tengerészgyalogos és bankvezető megjelent
valamilyen hivatalos rendezvényen, míg a többiek fekete nyakkendőt is
szmokingot viseltek, addig ő álcamintás nyakkendőt, fekete
mandzsettagombos fehér inget, álcamintás szmokingot és álcamintás
deréksálat vett fel. A nadrágja viszont fekete volt. És mindig vitt magával
egy zsebre való kubai szivart, amit nagylelkűen osztott szét a barátai között.
Ebéd után a hadseregtábornok az asztalnál ülőknek adott egy-egy 49-es
Monte-Cristo Habana, Especiales No.2 szivart. Carlos meggyújtotta a
húszdolláros szivart, elszívta nagyjából a harmadát, aztán beoltotta, és
rágyújtott egy Salemre. Nem rajongott a szivarokért, akkor sem, ha azokat
történetesen havannai szűz lányok sodorták a mezítelen combjukon.
– Milyen messze van ide Montauk Point? – kérdezte Carlos, és
belekortyolt a Sprite-ba. Az asztalnál ülők egyszerre nevettek fel.
Nyilvánvalóan a cápahorgászat volt Carlosnak most a legfontosabb.
 Délután kettőkor Carlos Long Island egyik magániskolája, a Chaminade
Gimnázium végzős osztálya előtt állt. Dick Torykian ebbe az iskolába járt,
ahogy a két fia is. A fiúk hosszú sorban álltak, várva, hogy a
tengerészgyalogos dedikálja a könyveiket. Hathcock türelmesen írta alá
mindet, váltott pár szót minden diákkal, és mindegyikükkel kezet fogott. Jó
érzéssel töltötte el, hogy ebben a gimnáziumban hazaszeretetei is tanítottak.

Amikor végre megérkeztek a kis halászfaluba, mely Long Island

legtávolabbi csücskében található, már jócskán besötétedett. John Britt, a
Haditengerészeti Liga és a Tengerészgyalogos Haditudósító Szövetség tagja,
továbbá „háborús költő”, szintén csatlakozott hozzájuk ebéd után, és velük
ment Chaminade-be, majd Montauk Pointba.
Erich Kollmar filmkészítő és Woody Dougan dokumentumfilm-producer
Montaukban, a hotelben randevúzott Hendersonnal, Britt-tel, Donerrel és
Hathcockkal. Kollmar már idős úriember volt, de rendkívül jó formában
tartotta magát. Fiatalemberként a német haditengerészetnél szolgált
hadnagyként. Sok más fiatalemberhez hasonlóan, aki a II. világháború idején
élt Németországban, s aki szerette a hazáját, de nem értett egyet a nácikkal
és Hitlerrel, Erich Kollmar egy tengeralattjáró másodtisztjeként teljesítette a
hazája iránti kötelességét. Eredetileg arra képezték ki és arra szánták, hogy a
kétszemélyes U-boatot vezesse, amely mindig öngyilkos bevetést jelentett.
Hálát adott, hogy a háború véget ért, még mielőtt szembe kellett volna
néznie ezzel a halálos feladattal. Azonban a hagyományos tengeralattjárókon
is éppen elég kemény volt szolgálni. Lothar-Günther Bucheim Das Boot
című, regény formájában megjelent, egy II. világháborús német
tengeralattjárón letöltött szolgálatáról szóló emlékirataiban az állt, hogy a
német U-boatokon szolgáló negyvenezer férfi közül több mint harmincezer
soha nem tért haza.
Carlos megigézve hallgatta Kollmart, milyen volt az élet azokon a
tengeralattjárókon.
– Mindig hideg volt az Észak-Atlanti-óceánon – mondta a fehér szakállas
veterán. – Elektromos hősugárzókat telepítettek a tengeralattjárókra, amiket
használhattunk volna. Csakhogy takarékoskodni kellett az
akkumulátorokban lévő kakaóval. Úgyhogy minden jéghideg maradt. Két
embernek jutott egy priccs. Amíg az egyik aludt, a másik őrt állt. Ahányszor
felébredtem, le kellett tördelnem a jeget a bőrruhámról. Hála Istennek, hogy
ott voltak azok a gyapjúval bélelt bőrruhák, mert melegen tartottak minket.
De a lábujjaink lefagytak az orrunkkal együtt.
 Carlos felnevetett, amikor Erich elmesélte, milyen szaga volt a
tengeralattjárónak pár hét tengeri szolgálat után: hányás, vizelet, bélsár és
izzadság bűze keveredett a gázolaj és az akkumulátorsav szagával.
– Igazán csodás búké volt – nevetett fel Erich is.
Mivel igen későn érkeztek meg, az étterem már bezárt. Csak egy
automatából lehetett jégkrémet és szénsavas üdítőt venni, illetve még nyitva
találtak egy 7-Eleven üzletet. Carlos, Erich és Woody a motelben maradt,
amíg a többiek elmentek valami harapnivalóért.
Egy órával később a trió papírpoharakkal és tányérokkal, műanyag
villákkal, kanalakkal és késekkel, illetve jó néhány nagy palackos Coca-
Colával és Sprite-tal, továbbá két nagy zacskó chipsszel, két vekni kenyérrel,
három font bolognai felvágottal és egy nagy flakon francia mustárral tért
vissza.
John Britt egy kredencre és a televízió tetejére pakolta ki a különböző
hozzávalókat szépen, sorban.
– Egyszerűbb, ha egy ember csinálja – jelentette be, aztán Carlosra nézett.
– Mit kérsz? Bolognai felvágottas mustáros szendvicset chipsszel és Colával,
vagy bolognai felvágottas mustáros szendvicset chipsszel és Sprite-tal?
– Nem bírom a koffeint – felelte Carlos –, úgyhogy adj egy pohár Sprite-
ot meg kettőt abból a te híres arkansasi kerek steak szendvicsedből.
Britt pufók arcára széles vigyor ült ki, majd úgy simította végig Ernest
Hemingway stílusú szakállát, ahogy egy francia séf tenné New Orleansban.
– És fehér kenyérből vagy fehér kenyérből parancsolja? – kérdezte előkelő
hangot imitálva.
– Fehér kenyérből, ha nem gond, uram – nevetett Carlos.
John sarkon fordult, aztán négy szelet kenyeret helyezett egy
papírtányérra. Bal kezébe vette a mustárosflakont, majd átdobta a jobb
kezébe úgy, hogy a flakon nagy ívet írt le a levegőben, és végül nyílással
lefelé landolt a jobbjában.
Mindenki megtapsolta.
Britt nyomni kezdte a flakont, de semmi sem jött ki belőle. Mindenki
némán figyelte.
John a fejéhez kapott, aztán elmosolyodott.
– Ó, először el kell fordítani a kis kifolyócsövet.
Britt a jobb hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a kifolyócsövet, és egy
határozott mozdulattal elfordította a tetején lévő sárga műanyagot. John
angol irodalomból szerzett mesterfokozatot a Dél-kaliforniai Egyetemen, de
mindig is színész szeretett volna lenni. Noha a mustár kifolyócsövével
meggyűlt a baja, továbbra is a francia séf karakterében maradt.
Ismét nyomni kezdte a mustárosflakont a jobb kezével, aztán körözött
vele a kenyér fölött, és még erősebben nyomta. Semmi nem történt.
– Mi a franc van ezzel? – kérdezte John végül kiesve a karakteréből.
Egyre erősebben nyomta a flakont, mégsem jött ki belőle mustár. Az öt férfi
elmosolyodott, de nem szólt.
Britt megütögette a flakon alját, és újból megnyomta. Az arcára kiült a
frusztráció.
A kifolyócsövön lévő lyukra nézett. Teljesen lecsavarta a flakon tetejéről.
A fény felé tartotta a sárga műanyag kúpot. Mindent rendben talált.
Miután visszacsavarta a helyére, és egy félfordulattal kinyitotta a
kifolyócsövet, ismét nyomni kezdte a mustárt. Ezúttal már két kézzel. Úgy
szorította a flakont, mint majom a futball-labdát.
Hirtelen placcs! A mustárosflakon teljes teteje a kupakkal és a flakonra
hegesztett fehér zárófóliával – amit John elfelejtett eltávolítani – lerepült a
flakonról, majd a flakonból kifröccsent a mustár java is. Hatalmas adag
éktelenkedett a televízió tetején, a kredencen, valamint a mögötte lévő
tükrön és a fehér falon.
– A francba! – kiáltotta John Britt, mert a sárga anyagból bőven jutott
szürke galléros pólójára és tengerkék nadrágjára is. De mustáros lett a zöld
szőnyeg és a most már magát rettentően szégyellő költő szattyánbőr
papucscipője is.
Az öt tisztán maradt férfi kiáltozni és hahotázni kezdett. Carlos nevetett a
legjobban, majd John Brittre nézve azt mondta:
– Már egy ideje próbálok valami jó nevet találni neked, és most végre
megvan. Mostantól kezdve te vagy a Mustárkirály!
Épp csak annyi mustár maradt a flakonban, amivel vékonyan meg tudták
kenni a szendvicseket. John Britt, a Mustárkirály megtett minden tőle
telhetőt, hogy feltakarítsa a mustárt a szalvétákkal és törülközőkkel, amiket
talált. De valószínűleg csak egy alapos festéssel lehetett eltávolítani a
foltokat.

– Ébresztő, John! – kiáltotta Carlos a fürdőszobából. – Öt óra van. Máris

eltelt a nap fele. Én már felöltöztem és megborotválkoztam.
John Britt felnyögött és a fejére húzta a paplant.
– A kapitány hétkor akar indulni, én pedig szeretnék még kajálni valamit,
mielőtt elindulnánk – folytatta Hathcock már komolyabban.
 Ray Doner bedörömbölt az ajtón. John Britt kipattant az ágyból és magára
kapta a ruháit. Belenézett a tükörbe, szemügyre vette kócos haját, a
tükörképére vicsorgott, és annyit mondott, hogy „Bassza meg!”, aztán
Hathcock és Doner nyomába szegődve kiviharzott az ajtón.
A többiek már felöltözve vártak rájuk a szemerkélő esőben a járdán, és
kávét kortyoltak papírpoharakból.
– Meglehet, nagy szél lesz odakint a nyílt vízen – jegyezte meg Carlos,
ahogy szemügyre vette az égboltot.
– Bassza meg! – mondta John Britt, és leviharzott a lépcsőn.
Pontosan hét órakor az ekkor már vidám és jóllakott hat férfiú
végigdübörgött a Captain’s Cove Marina famólóján. Méretes pocsolyákon
vágtak keresztül, ahogy az eső áztatta deszkákon arra a helyre baktattak,
ahol Tom McKinley kapitány kikötötte harmincöt láb hosszú, ikerturbós
dízelmotoros horgászhajóját, a Sundownert.
– Nem tetszenek azok a hullámok – szólalt meg Woody Dougan, ahogy az
egyre viharosabb tengerre nézett.
Doner és Henderson egy sörrel és sonkás szendviccsel teli hűtőládát
cipelt. A két férfi Douganre nézett, aki Erich Kollmar mellett lépkedett, pont
Hathcock és Britt mögött.
– Ha nem akarsz, nem kell velünk jönnöd – kiáltott hátra Hathcock. – De
mi horgászni megyünk. Ha a hajó kibírja, akkor mi is.
– Semper fi – mondta Ray Doner.
– Dettó – vágta rá Carlos.
– Bassza meg! – csatlakozott John Britt.
A hat férfi a hajó mellett állt, miközben Ray Doner felkiáltott
McKinleynek, aki a fő kabin fölött gubbasztott a kormányosszékben.
– Engedélyt kérünk a fedélzetre lépni, uram!
McKinley elmosolyodott, majd intett, hogy menjenek fel a Sundownerre.
Doner megállt a hajó szélénél, összecsapta a bokáját, és a hajófar felé
fordulva tisztelgett, ahol a hajó bal hátsó sarkában egy kötélgyűrűre erősített
kisméretű rúdon egy amerikai zászló lobogott. Minden férfi követte a
példáját, majd fellépett a fedélzetre.
– Nem nézel ki túl jól, Woody – jegyezte meg Carlos, mert észrevette,
hogy a dokumentumfilm-producer a felső fedélzetre vezető létrába
kapaszkodott.
A kis hajót erősen dobálták a hullámok, melyek most már átcsaptak a
móló felett. Dougan egészen elsápadt.
 – Azonnal kihajózunk, amint az első tisztem ideér a cápacsalival – kiáltott
le McKinley a többieknek. Amikor kiszúrta a létrába kapaszkodó Woodyt,
Kollmarra nézett, aki a legközelebb állt Douganhez, és azt kérdezte: – Jól
van?
Woody Dougan bólintott. Elhatározta, hogy nem lesz hangulatrontó, pedig
már teljesen átázott a ruhája az esőben, az orra folyt, a hideg szélben kicsit
vacogott is, a gyomra pedig úgy kavargótt, mintha arra készült volna, hogy a
tartalmát bármelyik pillanatban kiönti a fülén keresztül.
A legjobb és a legkeményebb tengerészen is kifoghat a tengeribetegség.
Az ember belső füle és a szeme tehet róla, illetve az, ahogy az agy a láb
alatti mozgást érzékeli. Azonban Dougan nem akarta nyápic módjára
bedobni a törülközőt, még mielőtt elkezdődött volna a horgászat.
Mintha a semmiből tűnt volna elő, Tom Quigley jelent meg egy két láb
széles, hosszú és magas, fagyos kartondobozzal és egy fehér, ötgallonos
vödörrel, amelyre a teteje rá volt csatolva. A férfi legalább hat láb három
hüvelyk magas lehetett, a mérlegen pedig minimum háromszáz fontot
nyomott. A kezei akkorák voltak, mint egy marhalapocka, a karja vastagabb
volt a legtöbb férfi combjánál. Rövidre nyírt vörös haját baseballsapka alá
rejtette. A szeme csillogott, az arcán pedig folyton ott díszelgett egy vigyor,
ami hosszú ráncokat vájt pirospozsgás arcára.
– A szentségit, nekem azt mondták, ma tengerészgyalogosok jönnek a
fedélzetre – kiáltott oda a nagydarab első tiszt a férfiaknak vidáman. –
Pompás az idő, nem igaz?
Woody Dougan minden erejével a létrába kapaszkodott, és próbálta lent
tartani az aznap reggelire elfogyasztott virsliket, tojásokat, pirítósokat és
barna mártást, valamint a két nagy pohár kávét.
Erich Kollmar könnyebb reggeli mellett döntött. Jól ismerte a tengert, és
tudta, hogy hányás lehet a dologból, ha a hullámok megdolgoznak egy
virslivel, tojással, pirítóssal és barna mártással teli gyomrot. Szinte kizárólag
gyümölcsöt evett. Ahogy Carlos és a két másik tengerészgyalogos is. John
Britt csak egy kávét gurított le meg egy pohár narancslevet.
– Én sosem voltam tengerészgyalogos – dübörögte Tom Quigley mély
Long Island-i hangján, miközben eloldotta az orrkötelet, és hátrasietett
kioldani a farkötelet. – Csak ranger. Az USA Hadserege ranger alakulatánál
szolgáltam, és nem szégyellem.
McKinley kapitány előretolta a gázkart és a csatorna jobb oldala felé
fordította a hajót. Ahogy a derékmagas, rozsdamentes acélkorláttal ellátott,
hosszú trepnijű horgászhajó iker hajócsavarjai egyre nagyobb erővel
forogtak és gyorsultak, a Sundowner tőkesúlya lejjebb süllyedt. A hajó
hátulsó szeglete körül fehéren habzott a víz, Tom Quigley pedig felvitte a
kisméretű amerikai zászlót a létrán a felső fedélzetre, és a kormányosállás
fölötti tornyocskára erősítette.
– Lehet, hogy a hadseregnél szolgált – közölte Ray Doner Hendersonnak
Quigleyt figyelve –, de a tengerészzászló-protokollhoz akkor is ért.
– Nagyon büszke vagyok, hogy magukkal lehetek itt, fiúk – mondta Tom,
miközben nekilátott kicsomagolni a felszerelést, felkészülve az aznapi
cápavadászatra. – Hallottam arról a mesterlövészről. Ő az?
– Carlos, gyere ide, és rázz kezet a jóemberrel! – kiáltotta Ray a
barátjának. Hathcock eddig a kabinban üldögélt az egyik párnázott pádon. A
tengerészgyalogos lövészcsapat zöld színű nejlon széldzsekije volt rajta, és
épp a patentokkal bíbelődött, próbálta rendesen bepatentolni, mert az egyre
erősödő szél teljesen beterítette a hajót a finom tengervízpermettel.
– Majd én bemegyek, ne álljon fel! – készségeskedett Quigley, amikor
meglátta, hogy Carlosnak a dzsekije bepatentolása is nehézséget jelent.
Carlos ettől függetlenül felállt, kisétált a fedélzetre, mielőtt az első tiszt
két lépést megtehetett volna. Odanyújtotta heges kezét, amit Quigley meg is
markolt, és jó erősen megrázott.
– Megtiszteltetés, hogy megismerhetem, uram – üdvözölte.
– Ne nevezzen engem uramnak – kérte Carlos nevetve, és Quigleyvel és a
többiek közül még jó párral együtt fejezte be a mondatot –, én megdolgozom
a pénzemért.
Woody Dougan akkor ürítette a tengerbe a reggelije első adagját a
korláton áthajolva, amikor a hajó kiért a nyílt vízre. A hullámok több láb
magasba emelték a Sundownert, majd leejtették. A hajó orra belevágott a
következő hullámba, meglovagolta, miközben a víztömeg elhömpölygött a
hajótest alatt. Az orr a hullám másik oldalán leesett, majd újra felemelkedett,
és ismét keresztülhasított a következő hullám taraján.
– Jól van? – kérdezte Quigley, és a hüvelykujjával Woody Douganre
mutatott, aki rettentően szenvedett, ahogy a létrába kapaszkodott.
Henderson kiosztott egy maréknyi kubai szivart, amit Dick Torykian adott
a horgászexpedícióra. Doner és Britt csatlakozott az íróhoz, és ők is
rágyújtottak. Aztán kivettek egy-egy sört, füstöltek és iszogattak. A szag
összekeveredett a hajó kipufogógázának bűzével, amitől Dougan megint a
korlát fölé hajolt, öklendezett, majd a tengerbe okádott.
 – Woody! – kiáltott oda Ray Doner. – Kérsz egy sonkás szendvicset meg
egy sört?
Felnevettek, amikor Dougan visszaintett Donernek, jelezve, hogy menjen
a fenébe és hagyja nyugodtan szenvedni.
Három óra telt el, mire McKinley visszavett a gázból, így a harmincöt láb
hosszú, ikerturbó motoros Hatteras lassított. Quigley azonnal letépte a
kartont egy nagyméretű fagyott tömbről, amely darált halból, belsőségekből
és vérből állt. Hosszú nejlonzsinórt kötött a fagyott cápacsalira, és a hajó
oldalán kihajolva a tengerbe lógatta, majd a zsinór másik végét egy
kötélvillára csomózta a hajó jobb hátsó sarkában.
– Máris terjed a vízben az olaj – jegyezte meg Carlos, aki tökéletesen
ismerte a Quigley által alkalmazott cápavadász-technikát.
– A halolaj és a vér mérföldekről idecsalogatja majd a cápákat.
Quigley ezután lepattintotta az ötgallonos fehér vödör tetejét, majd néhány
maréknyi friss vért és még több belsőséget szórt a tengerbe.
Aztán elővett négy horgászbotot, a végük olyan vastag volt, mint a
hüvelykujja, s amelyeken nagyméretű orsók díszelegtek a két láb hosszú,
gumivégű fanyélnél. Egymás után erősítette az acélelőkékre a horgokat,
melyek akkorák voltak, mint a keze, aztán a vastag horgászzsinórhoz kötözte
őket. Amint végzett a szerelékek összeállításával, a horgokra egy-egy láb
hosszú csalihalakat akasztott, majd a hajó farában a tengerbe dobta. Quigley
az orsó közelében megfogta az összes horgászzsinórt, egy külvillához húzta,
aztán egy ruhacsipeszekkel hozzáerősítette.
– A cápa ráharap a csalira, lerántja a zsinórt a külvilláról, a zsinór feszesre
pattan, a hal pedig megakasztja magát – gondolkodott hangosan Carlos,
ahogy az első tisztet figyelte.
Quigley visszamosolygott.
– Azért nem árt, ha ránt egyet rajta, amikor ráharap.
Amíg a hajó sodródott, a hullámok egyre nagyobbra nőttek. Késő
délutánra elérték a tizenkét, tizenöt láb magasságot. A fedélzetről már nem is
lehetett látni a horizontot, csak a tengert, amint a hajó fölé tornyosult, meg a
szürkés, nedves égboltot.
Erősödött a szél, tűnődött magában Carlos.
Quigley ránézett és elvigyorodott.
– Nem kell aggódni, hogy összeütközünk egy másik hajóval. Ez biztos.
Csak a tengerészgyalogosok elég őrültek, hogy ilyen időben induljanak
cápavadászatra.
 Ray Doner, Erich Kollmar, John Britt és Henderson sört ivott és sonkás
szendvicset majszolt. Carlos Sprite-ot kortyolgatott és kivégzett egy zacskó
chipset. Woody Dougan továbbra is a létrát szorongatta.
Britt vette észre először a nagy hátuszonyokat, melyek újra meg újra
megjelentek a hajó fölé tornyosuló hullámok között. Aztán Carlos is
kiszúrta, és felnevetett.
– Úgy látszik, sikerült idecsalogatni párat!
John Britt felelt neki.
– Az hétszentség, hogy most nem szívesen esnék bele a tengerbe.
Woody Dougan újból a korlát fölé hajolt, és hányt.
– Most már ne nagyon hajoljon ki! Egy cápa még kiugrik, és leharapja a
fejét – viccelődött Quigley Dougannel.
A ruhacsipeszek egymás után pattantak le a külvillákról. Tom Quigley
ragadta meg az első botot, és nagyot rántott rajta.
– Szép nagy – dicsérte, majd a férfiakra nézett. – Ki próbálkozik először?
– Carlos – mondták többen egyszerre.
– Ha csak egyet sikerül megakasztani, akkor legyen Carlosé a dicsőség,
mivel mi mind itt lakunk a környéken – közölte Ray Doner.
Hathcock szélesen a barátaira vigyorgott, majd átvette a nehéz botot. A
térdeit beakasztotta a hajó peremébe, aztán húzott egyet a fanyélen és
visszaengedte. Amikor visszaengedte, tekert néhány fordulatot a nagy orsón.
– Segítsek? – Quigley előrenyújtotta a kezét, hogy megfogja Carlos vállát.
– Nem kell segítség – morogta Hathcock, ahogy a cápával harcolt. – És ne
zavarjon!
Quigley felnevetett és hátralépett, de épp csak annyira, hogy még el tudja
kapni Carlost, mielőtt a tengerbe zuhanna, ha esetleg a nagy cápa
kibillentené az egyensúlyából vagy megcsúszna a nedves fedélzeten. Aztán
hátranézett, és azt látta, hogy a többiek nevetnek és hangosan biztatják a
hőst, aki harcba szállt a cápával.
– Biztos nem lesz baja? – kérdezte a többiektől halkan, és remélte, hogy
Carlos nem hallotta meg. Senki nem válaszolt.
– Nyugodtabb lennék, ha beülne a fárasztószékbe – kiáltotta McKinley a
kormányosüléséből, ahonnan a motorokat Carlos és a nagy hal mozgásához
igazítva szabályozta.
Quigley egy hámot tett Hathcock hátára, majd egyesével bújtatta át a
hurkokon Carlos karjait, aztán a hámot a horgászorsó két oldalán lévő
karikákhoz erősítette. De a tengerészgyalogos nem moccant, amikor az első
tiszt megpróbálta a fárasztószékhez terelni. Carlos érezni akarta a térdében
és a hátában a cápa súlyát, ahogy újra meg újra a far fölé hajolt, majd
hátradőlt, és egyre közelebb húzta a halat.
A kapitány félórán át nézte Carlos harcát a cápával, de aztán megelégelte
a dolgot és lekiáltott.
– Ragaszkodom hozzá, hogy üljön be a fárasztószékbe. Kimerültnek
tűnik.
Carlos dühödten nézett vissza a férfira, aki mögötte és fölötte ült. Aztán
Tom Quigleyre pillantott, és hagyta, hogy a nagydarab férfi a
fárasztószékhez irányítsa, s utána még tizenöt percen keresztül harcolt a
hallal, mire végzett vele.
Egy kékcápa volt. A súlya meghaladta a háromszáz fontot. Ez volt a
Carlos életében kifogott legnagyobb hal.
Lefotózták Hathcockot és a halat, ahogy a hajó mellett feküdt a tiszta
vízben, miközben az egyre növekvő hullámok a korábbinál is magasabbra
dobálták a Sundownert. Amint a fotózással végeztek, Tom Quigley kinyúlt a
víz fölé, elvágta a zsinórt, hagyva, hogy a cápa elússzon.
– Nincs értelme olyan állatot ölni, amit nem ehetünk meg – magyarázta
Tom.
– Igen, uram – értett egyet Carlos. – Az acélelőke és a horog idővel
elporlad. Olyan lesz megint, mint új korában, de azt lefogadom, hogy még
egyszer nem fog horogra harapni.
Ray Doner is elkapott egy cápát, aztán elengedte. Ahogy Erich Kollmar és
John Britt is. Henderson akart az utolsó lenni, és végül egy órán át harcolt a
cápájával. A tíz lábnál hosszabb állat Quigley becslése szerint több száz
fontot nyomott.
Ahányszor az írónak sikerült elég közel húznia a cápát, hogy le lehessen
fotózni, a hatalmas hal elúszott, és a fék ellenére jó adagot letekert az orsón
lévő zsinórból. Maximális ellenállásra állította az orsót, ami
megakadályozta, hogy a cápa húzásától a zsinór elszakadjon. Ennek ellenére
az állat könnyedén elhúzta a zsinórt.
Miután egymás után háromszor a hajó oldalához tekerte a halat,
odakiáltott a barátainak:
– Ki akar még próbálkozni vele? Azt hiszem, három próbálkozás már
fogásnak számít.
Ray Doner átvette a botot és még egyszer a hajó mellé küzdötte a cápát,
aztán Tom Quigley elvágta a zsinórt.
 Woody Dougan még mindig a létrát szorongatta.
– Nem bánják, ha egy kicsit hamarabb hazamegyünk? – kiáltott le Tom
McKinley a kormány mögül. – Maguk, tengerészgyalogosok már
bizonyítottak előttem. Sört isznak, szivaroznak, sonkás szendvicset esznek,
és közben még öt cápát is kifogtak ilyen körülmények között. Engem
meggyőztek.
Tom Quigley felnevetett.
– A kapitány kemény, mint az acél. Ha ő haza akar menni, azt jelenti,
hogy ez az időjárás már neki is sok.
Hathcock és a barátai egyetértettek vele. Elérték, amit akartak. Ray Doner
intett McKinleynek, hogy indulhatnak haza.
Aznap este Montauk Point egyik jó hangulatú biliárdtermében a hat
emberből öten az elért sikert ünnepelték. Egy nagy fehér cápa preparált feje
előtt és alatt álltak, és élvezték a pillanatot, valamint a napot, amit Carlos
Hathcockkal töltöttek.
A horgászkaland után hónapokkal is az „őrült tengerészgyalogosokról”
beszéltek az emberek a Long Island-i Montauk Pointban, akik
cápahorgászatra indultak tizenöt láb magas hullámok között, esőben és
szélviharban. Azt is büszkén mesélték, hogy Carlos Hathcock innen ment ki
a nyílt tengerre, és fogott egy cápát.

18. Fejezet
Tiszteletadás
Carlos Hathcock visszanyerte az eszméletét, de a világa sötét maradt. Erőt
vett magán, pár másodpercre kinyitotta a szemét, de csak halványzöld fényt
látott, ami valahonnan az ágya fölül világított. Aztán hagyta, hogy a szeme
lecsukódjon. A testében még mindig érezte a tenger hullámzását. Jó volt
visszaemlékezni azokra az időkre.
Ezek voltak a jó emlékek. De azokra a pillanatokra is szívesen emlékezett,
amikor Vietnamban, a tengerészgyalogságnál és úgy általában egész
életében arra tanította a tengerészgyalogosokat, hogy a harctéren a
leghalálosabb dolog a pontos lövés.
Hányszor mondta ezt?
Több százszor. Már rég nem számolta, hány fogadáson, tisztavatón, bálon,
kiállításon és tiszteletadáson állhatott a reflektorfényben. Minden egyes
alkalommal azzal zárta a beszédét, hogy „...a pontos lövés”.
 A szíve mélyén elégedettséget érzett. Az élete nagy hatással volt több
százezer ember életére. És nem csak katonák vagy tengerészgyalogosok
életére, de diákok, tanárok, anyák, testvérek és hétköznapi emberekére is,
akik azonosulni tudtak a becsület és tisztesség azon szintjével, amit a
mindennapokban testesített meg.

Ahogy Carlos az ágyában feküdt, eltelve büszkeséggel, tudata

visszarepítette egy meleg nyári napra, a tengerészgyalogság Washington D.
C.-ben lévő 8. és I Streeten lévő laktanyájába. 1989. augusztus 25-e volt,
életének egyik legnagyszerűbb napja.
– Carlos, te vén lótolvaj – nevetett David Sommers, és kezet nyújtott a
barátjának. Amikor az elnök Alfred M. Gray tábornokot nevezte ki a
tengerészgyalogság főparancsnokává, a tengerészgyalogosok Sommerst
választották ki, hogy ő legyen a főparancsnok oldalán szolgáló tiszthelyettes.
Hathcock megfogta Sommers nyári egyeningjének rövid ujját, és
megérintette a főtörzsőrmestereknek kijáró rendfokozati jelzést, ami felül
három, alul négy stráfból állt. Azonban a rangjelzés közepén, a felső és az
alsó stráfok között volt még valami, egy apró tengerészgyalogos embléma a
két oldalán egy-egy csillaggal, amit aktív szolgálatban csak egy ember
viselhetett: az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának rangidős
tiszthelyettese.
Hathcock megfogta Sommers kezét, majd a kézfogásból vállveregetés lett,
végül pedig a két tengerészgyalogos megölelte egymást. Könnycseppek
jelentek meg Carlos szeme sarkában. Elképesztően büszke volt a barátjára.
Sommers főtörzsőrmester viszont nevetett, mert ő is érezte, hogy a torka
összeszorult, a szeme pedig könnybe lábadt.
– Ó, mostanság sokszor megesik velem, hogy elpityeredek – mondta
Carlos, és most már ő is nevetett, aztán Jora nézett, aki Sonnyval elkísérte
erre a fontos eseményre.
Sommers Charles Henderson írót és a feleségét is meghívta erre a
különleges alkalomra. Az író és a főtörzsőrmester még Quanticóban
ismerkedtek meg 1983-ban, mielőtt A mesterlövész megírásának gondolata
megszületett volna. Henderson egy évvel azelőtt végezte el a tisztiiskolát –
ezzel sorállományú tengerészgyalogosból tisztté vált –, és éppen akkor tért
vissza egy bejrúti harci bevetésről, amikor először találkozott Sommersszel,
aki akkor a tisztiiskola főtörzsőrmestereként szolgált. Az író és a neje több
lépéssel Carlos mögött, Jo és Sonny Hathcock mellett állt, onnan nézték,
ahogy a régi jó barátok köszöntötték egymást.
 A főtörzsőrmester sofőrt küldött Virginia Beachbe, hogy erre a különleges
napra Washington D. C.-be hozza Hathcockot és a családját. Henderson
előző este autózott oda a jelenlegi szolgálati helyéről, New York Cityből.
– Pete Pace ezredes, az itteni parancsnok már nagyon szeretne megismerni
téged, Carlos – mondta a főtörzsőrmester, és elindult a járdán a kis
csoporttal, majd megkerülték a díszteret és besétáltak a parancsnokság
épületébe.
A protokollnak megfelelően Sommers először a laktanya
főtörzsőrmesteréhez kísérte a látogatókat, aztán jöhetett csak az ezredes
irodája.
Pete Pace nem várta meg, hogy Hathcock belépjen az irodájába, hanem
elément, és már az ajtóban kezet rázott vele, aztán bemutatta tinédzserkorú
fiát, aki csak azért ment a laktanyába, hogy találkozhasson a legendás hírű
tengerészgyalogos mesterlövésszel. Apa és fia őszinte Hathcock-rajongó
volt, és mindketten hittek a pontos lövés fontosságában.
A magas és sötét hajú Pace túl fiatalnak tűnt, hogy ezredes legyen, de az
egyeningjén sorakozó szalagok és a gallérján lévő sasok gyorsan
meggyőztek bárkit, hogy ez a tengerészgyalogos szinte mindent látott a
tengerészgyalogságból és kivette a részét a harcból is. Volt benne valami
finomság és kedvesség, amihez fegyelem és a felettesei és a különböző
rangban szolgáló bajtársai iránti tisztelet párosult. Egyszerűen szólva: Pete
Pace ezredesnek volt stílusa.
– A törzs tiszthelyettesei különleges ünnepséggel készültek a tiszteletére,
amit ma délutánra terveztek – közölte az ezredes vidáman. Magas, sötét hajú
fia követte a csoportot, amint átment az utca túloldalára, a
tengerészgyalogság legrégebbi helyőrségétől délre.
– Új könyvtárat nyitottak a törzs laktanyájában – folytatta Pace, de többet
már nem mondott egészen addig, amíg a csoport be nem lépett egy
helyiségbe, ahol a Washington D. C.-ben, a 8. és I Streeten lévő
tengerészgyalogos laktanyában szolgáló összes törzstiszthelyettes várt rájuk.
Könnycseppek gördültek végig Hathcock arcán, amint megpillantotta a
kézzel faragott, fényesre polírozott fafeliratot a könyvtár ajtaja fölött:
CARLOS N. HATHCOCK TŰZVEZETŐ ŐRMESTER KÖNYVTÁR.
– Azt hiszem, általában halottnak kell lenni, hogy az emberről
elnevezzenek valamit – viccelődött Pace. Aztán komoly hangon hozzátette:
– Nem tudok egyetlen olyan létesítményről sem a tengerészgyalogság
berkein belül, amely egy még élő személy nevét viselné.
 Carlos csak állt a családja, a barátai és mosolygó testvérei között, és nem
tudott megszólalni. Csak annyit bírt mondani, hogy nézzék el a könnyeit, és
azt, hogy nem tud rendes beszédet mondani. Aztán még hozzátette:
– Most aztán rendesen elpityeredtem.
A tengerészgyalogság részéről nincs nagyobb tiszteletadás annál, mint
hogy megőrzi egy tengerészgyalogosa nevét valamely épület, létesítmény,
vagy jelen esetben könyvtár bejárata fölött. Carlos tisztában volt vele, hogy
ez a nagyvonalú gesztus általában csak híres tábornokoknak és a
Becsületrend viselőinek járt. Az, hogy még életében láthatta a nevét egy
létesítményen megörökítve, annyira meghatotta, mint semmi más életében.
Aznap este fél hétkor az író, a felesége, Carlos és a családja felsétált a
tengerészgyalogság főparancsnokának otthonához vezető lépcsőn, mely a 8.
és I Street díszterének túloldalán található. Al Gray tábornok az ajtóban
fogadta őket, majd beinvitálta a fogadásra, amit Carlos Hathcock tiszteletére
rendeztek. A történelmi rezidenciát magas rangú kormánytisztviselők és
tengerészgyalogos tisztek töltötték meg, s mindenki izgatottan várta, hogy
találkozhasson a díszvendéggel.
– Szeretném, ha feljönnének velem az emeletre, fiúk – mondta Gray
tábornok az írónak és Carlosnak. – Mutatni akarok valamit.
A három tengerészgyalogos keresztülvágott a tömegen, és egy pici emeleti
szobába ment, melynek egyik sarkába egy fából készült íróasztal volt építve.
Fölötte mindkét falon az asztalhoz passzoló fapolcok voltak, melyeken
könyvek és emléktárgyak sorakoztak. A testes, ősz hajú tengerészgyalogos
tábornok egy kék gerincű könyvre mutatott, A mesterlövész kemény kötésű
példányára.
– Itt tartom azokat a könyveket, amelyeket a legjobban szeretek – mondta.
Carlos egész este a tömeget fürkészte két ismerős arc után kutatva.
– Sehol sem látom E. J.-t és Ellyt – Jim Landre és a feleségére gondolt,
akik aznap repültek Washington D. C.-be Denverből, ahol Land egy
lövészszázadot vezetett.
– Csak nem történt velük valami? – kérdezte Carlos. Nyilvánvalóan
aggódott a két legjobb barátja miatt. – Tudom, hogy semmi pénzért nem
hagynák ki ezt az eseményt. Biztosan valami nagy baj történt velük.
Carlos még aznap este megtudta, hogy Jim és Elly Land eljött ugyan a
fogadásra, de elküldték őket. Valami adminisztrációs hiba miatt a nevük nem
került fel a vendéglistára. Ezért aztán Jim és Elly helyet keresett a dísztér
fedetlen tribünjén, és ott várt. Igazából nem is azért tették meg ezt az utat,
hogy lássák a főparancsnok otthonát belülről. Azért jöttek, hogy megnézzék,
amint Carlos előtt tiszteleg a tengerészgyalogság. Ezt pedig semmiképp sem
hagyta volna ki a Land házaspár.
Este nyolckor, miközben a nyári égbolt elsötétült, a vendégek kisétáltak
Gray tábornok otthonának hátulsó részéből, és elindultak a járdán, mely a
dísztribün különleges vendégek számára fenntartott, középső székeihez
vezetett. Aztán fél kilenckor a dísztér fényei elhalványultak, és egy reflektor
irányult a dísztér végére, ahol Carlos Hathcock állt a tengerészgyalogság
főparancsnokával és rangidős tiszthelyettesével. Együtt meneteltek az első
sorban lévő középső székekhez, ahol Jo és Sonny már várt rájuk.
Több ezer ember ült a díszteret dél és nyugat felől övező emelvényeken.
Mivel Washington D. C. legjobb show-jának tartották, a fővárosba látogatók
gyakran heteket vártak arra, hogy jegyet kapjanak az eseményre.
Az elkövetkező két órában az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának
zenekara – az „Elnök sajátja” – együtt masírozott és zenélt az Egyesült
Államok Tengerészgyalogsága dobos és kürtös alakulatával. A zenész
egységek a dísztér két végén sorakoztak fel. A nézők előtt többszázadnyi,
kék zubbonyból és fehér nadrágból álló díszegyenruhába öltözött
tengerészgyalogos állt alakzatban, M-l-es puskáikkal az oldalukon.
Az alakulatok előtt álltak az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának
zászlóvivői. A tengerészgyalogság zászlóvivő őrmestere tartotta az Amerikai
Egyesült Államok zászlaját. Mellette egy másik őrmester a
tengerészgyalogság hivatalos harci lobogóját fogta. A zászlórúd végén
szalagok díszelegtek, melyek azokat a konfliktusokat, háborúkat és hadi
vállalkozásokat képviselték, amikben az Egyesült Államok
Tengerészgyalogsága valaha harcolt. A zászlórúdon ezüstgyűrűk sorakoztak,
ezekbe a tengerészgyalogosok által megvívott csaták nevét gravírozták.
Oldalukon lövészekkel előremasíroztak, és elhelyezték a zászlókat a
zászlótartókban.
Mivel ezt az évenként megrendezésre kerülő díszszemlét a
tengerészgyalogság rangidős tiszthelyettese vezényelte le, David Sommers a
középvonalhoz lépett és fogadta a zászlókat, valamint a tisztelgést. Amikor
leült, olyan fantasztikus, precíz, zenei aláfestéssel előadott alaki bemutató
kezdődött, amit a világnak csak kevés pontján lehet látni.
A két órán át tartó alaki bemutató, zene és ünnepség alatt patakokban
folytak Carlos könnyei. A tömeg üdvrivalgásban tört ki, amikor a
díszőrszakasz bemutatta bonyolult fegyveres alaki gyakorlatát M-l-es
puskáikkal, melyekre fényesre polírozott, krómozott bajonettet csatoltak.
Minden mozdulatot, minden lépést, minden fordulót, minden puskadobást
parancsszó, illetve ütemadás nélkül hajtottak végre. A tengerészgyalogos
szakasz tagjai – egytől egyig alacsony rendfokozatú sorállományúak –
demonstrálták, mit jelent az igazi csapatmunka.
Carlos felállt és megtapsolta őket, amikor a három, közlegényekből,
őrvezetőkből és tizedesekből álló egység, élükön egy őrmesterrel befejezte
az alaki gyakorlatot, és visszamasírozott a tengerészgyalogos laktanya többi
százada közé. Ezután következett az est fénypontja. A tengerészgyalogság
zenekara játszani kezdte az 1812 nyitányt, miközben a tüzérség valódi
lövedékeket lőtt ki a zenével összhangban.
Carlost lenyűgözte a hang és a látvány.
Aztán végre eljött a perc, amire mindenki várt, aki ismerte és szerette
Carlos Hathcockot.
A díszőrség parancsnoka felkiáltott:
– Uram, az alakulat díszszemlére felsorakozott!
Sommers főtörzsőrmester a középvonalhoz lépett, és erőteljesen, ahogyan
egykor alaki kiképző tiszthelyettesként tette, azt válaszolta:
– Díszszemlére, lépés indulj!
Egy tengerészgyalogos ekkor régi jó barátja mellé kísérte Carlos
Hathcockot. Egy hang csendült fel a hangszórókból:
– Hölgyeim és uraim, a ma esti díszszemlét levezényli David W. Sommers
főtörzsőrmester, a tengerészgyalogság rangidős tiszthelyettese, valamint
második Carlos N. Hathcock nyugalmazott tengerészgyalogos tűzvezető
őrmester!
A nézőtömeg egy emberként állt fel az emelvényeken, megtapsolta és
éljenezte az egyszerű, de elhivatott amerikai hőst, aki egyetlen egyszerű
dolgot akart csak az élettől: tengerészgyalogos lenni.
Carlos megtántorodott. David Sommers megfogta a karját és diszkréten
megtartotta a barátját. Ahogy az országa zászlóját elvitték előtte, Carlos a
szívére tette jobb kezét. Ebben a pillanatban David Sommers vigyázzba
szökkent és alaki kiképző altiszt módjára, tökéletes mozdulattal tisztelgett.
Minden tengerészgyalogos, aki elhaladt előttük, kézzel, karddal, vagy
negyvenöt fokban jobbra fordított fejjel tisztelgett a főtörzsőrmesternek. És
tisztelegtek a nagyszerű tengerészgyalogosnak, Carlos Hathcocknak, az élő
legendának, aki a főtörzsőrmester mellett állt mélyen meghatódva, olyan
feszes vigyázzban, ami roskatag lábaitól tellett.
 Carlos soha többé nem ébredt fel. A légzése és szívverése 1999. február
23-án, kedd reggel fél hatkor leállt.
Aznap, valamivel később Pete Pace altábornagy az íróasztalánál gyászolta
meg. Tíz évvel korábban az ezredes, aki a legtöbb tengerészgyalogoshoz
hasonlóan csodálta Carlos Hathcockot, Gray tábornok közelében ülve nézte
végig, ahogy a tengerészgyalogos mesterlövész előtt tisztelgett a
tengerészgyalogság a világon valaha volt talán legnagyszerűbb módon. Most
pedig három csillagot viselt a gallérján, és ő irányította a teljes Atlanti
Tengerészgyalogos Flotta Haderőt.
Örömmel szolgált a Virginia állambeli, norfolki szolgálati helyén.
Egyrészről mert így újra kapcsolatba került egy igazi hőssel, aki Virginia
Beach közelében élt. Carlost lenyűgözte, hogy a barátja most már ilyen sok
csillagot viselt a gallérján. Úgy vélte, a tengerészgyalogság kiváló döntést
hozott, amikor előléptette Pete Pace-t, és ekkora felelősséggel ruházta fel.
Három nappal később több mint hatszáz ember állt a sírja mellett (egytől
egyig mind Carlos Hathcock barátai voltak), és végignézték, ahogy nyolc
norfolki rendőr végső nyugvóhelyére vitte az embert, aki személyesen
tanította meg őket a különböző SWAT- és mesterlövész taktikákra. A sírt
növényekből álló botanikus kert vette körül. Sokan azok közül, akik ott
álltak a sírnál, az ország másik végéből utaztak ide azért, hogy személyesen
róhassák le végső tiszteletüket a barátjuk előtt. Dick Torykian fontos üzleti
tárgyalást halasztott el azon a héten, és New Yorkból repült oda. Jim és Elly
Land a közelében állt.
Egy tengerészgyalogos szakasz puskalövéseket adott le a levegőbe,
tengerészgyalogos zenészek pedig elfújták a takaródót. Pace altábornagy
tisztelgett, miközben Carlos koporsóvivői felemelték a koporsóról az
amerikai zászlót, összehajtogatták, majd átadták Jonak és III. Carlos
Hathcock tűzvezető őrmesternek.
Egyszer valaki azt mondta: „Amikor az ember megszületik, sírva jön a
világra, miközben a körülötte állók mosolyognak. Éld úgy az életed, hogy
amikor végső nyugalomra helyeznek, te legyél az, aki mosolyog, a
körülötted állók pedig akik sírnak!”
Azon a pénteki napon több mint ezerkétszáz könnycsepp gördült végig a
temetésen megjelentek arcán abban az Atlanti-óceán parti köztemetőben.
Nem férhet hozzá kétség, hogy Carlos Hathcock eközben végig mosolygott.
 A szerzőről

CHARLES HENDERSON vietnami veterán. Több mint huszonhárom éven

át szolgált az USA Tengerészgyalogságánál. Vietnamtól az Öböl-háborúig
számos hadszínteret megjárt, több alkalommal kitüntették. Az Öböl-háború
után tűzvezető törzsőrmesterként vonult nyugalomba. Számos könyv és
kiadvány szerzője, emellett pedig a családi szarvasmarha-tenyésztő
vállalkozás vezetője a Colorado állambeli Peytonban. Első könyve a
kritikusok áltál is elismert A mesterlövész volt, mely először örökítette meg
Carlos Hathcock, az Egyesült Államok Tengerészgyalogsága
mesterlövészének hőstetteit. Emellett ő a szerzője a Hűen mindhalálig, a Jó
éjt, Saigon! és a Dzsungelszabályok című könyveknek is.
A szerző fotója: Lilian Henderson
jegyzetek
 Megjegyzések

[←1]
1 mérföld = 1,609 kilométer – a ford.
[←2]
1 yard = 0,9144 méter – a ford.
[←3]
Tengerészgyalogos lövész kézikönyv és értékelési útmutató: 1959-ben
a tengerészgyalogság az A-Course of Fire („A” lőfeladat) szerint
képezte ki és értékelte a lövészeit a lőtéren. Ez hasonlított ugyan a mai
Known Distance Course-hoz (minősítő lövészet), de akkoriban más
célpontokat alkalmaztak. Ma a 200 és 300 yardos gyors pontlövészeten
„Dog” célpontokat használnak, amelyek fejből és vállból álló sziluettek,
nem pedig a régi „Able” és „Baker” célpontokat, amelyek kerek
célpontokból álltak, amelyeket az A-Course-hoz használtak. Az
értékelés során öt pontot kap a lövész, ha a lövedéke a fekete közepét
találja el. A középpont után következő kör négy pontot ér, az azt követő
pedig hármat. A körökön kívüli, de a lőlapot érő találatok két pontot
érnek. A hibás lövésért nem jár pont. A lövéseket 200, 300 és 500
yardról kell leadni. Összesen 250 kört lehet elérni. A V kör a célpont
legközepén található, de a tengerészgyalogsági minősítő lövészeten
nem jár pluszpont annak, aki eltalálja. A V kört lövészversenyeken
használják holtverseny eldöntésére. A mai lövészversenyeken a V kört
felváltotta az X kör. A pontozás annyiban tér el, hogy a középpont
eltalálásáért tíz pont jár, majd körönként kifelé haladva egy ponttal
kevesebb. 200, 300 és 600 yardról lőnek, és minden céltáblán kerek
célpontok vannak. A lövészek a célpontot az óra számlapjának
megfelelő részekre osztják. A tengerészgyalogosoknak többnyire azt
tanítják, hogy a puska első irányzékát. a célgömböt hat órára tartsák,
vagyis a célgömb tetejének a fekete alsó széle-közepével kell egy
vonalban lennie. Azonban számos versenyző, például Carlos Hathcock
tűzvezető őrmester is középre céloznak, mivel ők „a célpont a
becsapodás pontja” elvet valják, és a célgömböt a célnak arra a pontjára
irányítják, ahová a lövedék becsapodását várják. Ezért Hathcock a
céltábla közepére irányította a célgömbjét – a szerző
[←4]
1 hüvelyk = 2,54 cm – a ford.
[←5]
1 láb = 30,48 cm – a ford.
[←6]
100 Fahrenheit-fok = 37,8 Celsius-fok – a ford.
[←7]
Charlie = vietkong – a ford.
[←8]
VKH = Vietnami Köztársasági Hadsereg (ARVN = Army of the
Republic of Vietnam) – a ford.
[←9]
BAR = Browning automata puska – a ford.
[←10]
1 granum = 0,0647 gramm – a ford.
[←11]
A tengerészgyalogosok között csak TBS néven ismert, és a Virginia
államban található quanticói tengerészgyalogos bázis nyugati kiképző
területén kialakított alapfokú tiszti iskola (The Basic School) alapszintű
harci, vezetői és adminisztratív ismeretek elsajátítását teszi lehetővé az
újonnan kinevezett tengerészgyalogos tisztek és tiszthelyettesek
számára. Napjainkban akár szárazföldi, akár légi egységekhez van egy
tengerészgyalogos tiszt beosztva, az alapfokú tiszti iskolát el kell
végeznie. A vietnami háború alatt a tengerészgyalogságnál szolgáló
haditengerészeti repülősöknek nem kellett elvégezniük ezt az iskolát.
Azonban az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején a
tengerészgyalogság megszüntette ezt a haditengerészeti repülősöknek
kijáró kedvezményt azzal érvelve, hogy a tengerészgyalogságnál
minden tisztnek – beosztástól függetlenül – képesnek kell lennie arra,
hogy el tudjon vezetni egy gyalogsági szakaszt harci körülmények
között – a szerző.
[←12]
1 négyzetmérföld = 2,59 négyzetkilométer – a ford.
[←13]
1 gallon = 3,78 liter – a ford.
[←14]
Hibacsi – a grillsütő megfelelője – a ford.
[←15]
Dél-Vietnam – a szerző.
[←16]
A Vietnami Függetlenségi Liga, a legfőbb katonai-politikai
szervezet, mely a franciák ellen harcolt 1946-1954 között a
függetlenség megszerzése érdekében – a szerző.
[←17]
A montagnardok főként Vietnam délnyugati, a kambodzsai határhoz
közel elterülő, hegyvidékes régiójának őslakosai. Ezek a bennszülöttek
közösségekben laknak cölöpökre épült, hosszúkás házaikban, és főleg
favágásból élnek – a szerző.
[←18]
A kollektív kar szabályozza a fő rotorlapátok állásszögét. Ez a kar a
pilótaülés bal oldalán található, és a helikopter padlójából áll ki, hegyes
szöget bezárva a padlóval. A pilóta a kollektív kart a ciklikus vezérlővel
és a pedálokkal összhangban működteti, így irányítva a helikoptert – a
szerző.
[←19]
A ciklikus vezérlő szabályozza a helikopter magasságát, ezt
használják forduláshoz és a helikopter oldalra billentéséhez. Ez egy rúd,
amely a pilóta lába között helyezkedik el, és a padlóból áll ki. A tetején
markolat található, melyet ravasszal és gombokkal láttak el, ezekkel
például be lehet kapcsolni a mikrofont, ki lehet oldani a rakétákat vagy
a teherhordó hevedert, vagy trimmelni lehet — a szerző.
[←20]
A felderítő tűz lényege, hogy az ellenséges terület környékét,
valamint minden lehetséges rejtekhelyet zárótűz alá vesznek. A
tengerészgyalogosok a „körbeslagozás” kifejezést használták ugyanerre
– a szerző.
[←21]
Nagy sebességű robbanólövedék – a szerző.
[←22]
Műveleti részleg – a szerző.
[←23]
1 csomó = 1,852 km/h – a ford.
[←24]
Mangószerű gyümölcs, hasonlít a kaktuszfügére, de sokkal nagyobb,
és nincsenek rajta tüskék. Általában hat huvelyk hosszú és három
hüvelyk átmérőjű, a héjy vőrős és bőrsuerű, és háromszög alakú
levélhez hasonló növedékek találhatók rajta, melyek hasonlítanak az
articsokát körülvevő levelek hegyéhez. a gyümölcs húsa fehér szinű,
rendkivűl lédús és kellemesen édes, emellett pedig apró, fekete
magvakat tartalmaz – a szerző
[←25]
Néhány évvel a vietnámi háború befejezését követően a
sárkánygyümölcs ismét megjelent a Oleikutól délre és nyugatra elterülő
vidéken. Ma abban a térségben bőséges a sárkánygyümölcs termés – a
szerző
[←26]
Rendkívül tetszetős ruházat, tipikusan fiatal nők és lányok hordják
Vietnamban, főként diákok. Általában finom selyemből készül, a színe
pedig vagy fehér, vagy valamilyen világos pasztellszín. A ruha hosszú
szárú nadrágból és elöl-hátul térdig érő, oldalt derékvonalig felvágott
felsőrészből áll – a szerző.
[←27]
Dang Quang Phung kommunista kém maradt a háború végéig, és
nem hagyta el Tan Son Nhut-i posztját. Egy 1994-es interjúban Dang
azt állította, hogy Dél-Vietnam 1975-ös összeomlása során a dél-
vietnami kormány megbízásából végzett építészi munkája során
szerzett alapos tudása és szakértelme tette lehetővé a Vietkong és az
észak-vietnami erők számára, hogy nagy pontossággal tudják tüzérségi
és aknatűz alá venni, illetve a levegőből lebombázni a Tan Son Nhut
légi támaszpontot, a védelmi attasé közelben lévő irodakomplexumát,
valamint egyéb kulcsfontosságú objektumokat Saigonban. A háború
befejezését követően az új kormány Dangot nyugdíjazta. Saigontól
északnyugatra, vidékre, Cu Chi közelébe költözött, és a mai napig ott él
– a szerző.
[←28]
Lajtos kocsi; néha vízibivalynak is hívják – a szerző.
[←29]
A Maríné Logistics (tengerészgyalogos logisztika) szóból képzett
rövidítés a mindennapos utánpótlást szállító, illetve az adminisztratív
támogatást nyújtó légi járatokat jelentette – a szerző.
[←30]
1 láb per szekundum = 1,09728 kilométer per óra – a ford.
[←31]
A nemzeti lövészpályán húsz lövést kell leadni álló pozícióból lassú
pontlövészet keretében a 200 yardos vonalról „A” céltáblára, mely
tizenkét hüvelykes középponttal és hathüvelykes „V” körrel
rendelkezik; tíz lövést kell leadni álló pozícióból ülő pozícióba váltással
gyors pontlövészet keretében a 200 yardos vonalról „A” céltáblára,
mely tizenkét hüvelykes középponttal és hathüvelykes „V” körrel
rendelkezik; tíz lövést kell leadni álló pozícióból fekvő pozícióba
váltással gyors pontlövészet keretében a 300 yardos vonalról „A”
céltáblára, mely tizenkét hüvelykes középponttal és hathüvelykes „V”
körrel rendelkezik; és húsz lövést fekvő pozícióból a 600 yardos
vonalról „B” céltáblára, mely húszhüvelykes középponttal és
tízhüvelykes „V” körrel rendelkezik. Az elérhető maximális pontszám
300 kör hatvan „V” körrel – a szerző.
[←32]
A védelmi minisztérium programja, amit Robert S. McNamara
miniszter indított el még az 1960-as évek végén, miszerint a sorozási
követelményeket különös tekintettel a besorozandó
intelligenciahányadosára és büntetett előéletére – jelentős mértékben
csökkentették, hogy a fegyveres erők egyre növekvő emberigényének
eleget tudjanak tenni, ugyanis azoknak egyszerre kellett ellátniuk
elsődleges feladatukat, vagyis védeniük a nemzetet, és támogatást
nyújtaniuk a vietnami háborúban harcoló egységeknek – a szerző.
[←33]
Egy ikermotoros, merevszámyú repülőgép, rendszerint egy C-117-es
(korábban C-47, mint a polgári célokra használt Douglas DC-3),
amelyet többnyire teherszállításra, illetve a csapatok mozgatására
használtak, azonban ebben az esetben húsz milliméteres géppuskákkal,
rakétákkal és egyéb, komoly tűzerőt jelentő fegyverekkel volt
megrakva – a szerző.
[←34]
FF = fehér, foszforos tüzérségi lövedék – a szerző.
[←35]
Amikor az akna felrobbant a kétéltű csapatszállító jármű alatt, a
detonáció szétszakította a benzintankját, mire a jármű azonnal lángba
borult. Carlos Hathcock volt az egyetlen a fent utazó
tengerészgyalogosok közül, aki nem vesztette el az eszméletét a
robbanásban. Ahelyett, hogy leugrott és mentette volna az életét,
megállt a tűz közepén, és megmentette a vele együtt fent utazó hét
másik tengerészgyalogost. Közöttük volt Roberto Barrera őrvezető,
Lawrence Head őrvezető, Keith Spencer őrvezető, Thurman Trussell
őrvezető, Earl Thibodeaux őrvezető, Perry tizedes és Edward Hyland
főhadnagy. Hathcock a teste negyvenhárom százalékán szenvedett
harmadfokú égési sérülést – a szerző.
[←36]
Nagy erejű, nem fémből kászült, hanem nagy fadobozba vagy
agyagedénybe rejtett robbanóanyag, amelyet nem jeleznek az
elektromágneses elven működő aknakereső eszközök. A vietkongok
renszerint úton vagy ösvényen ásták el, és megtöltötték
robbanóanyaggal. Amikor a célpont a hatósugarába ért, a
rejtekhelyűkről figyelő gerillák távolból működésbe hozták a
szerkezetet – a szerző.
[←37]
A USS Reprose, az USA Haditengerészetének kórházhajója – a
szerző
[←38]
Egy ezer hüvely hosszú miniatűr lőtér, amelyen kisméretű
célpontokkal szimulálják a nagy távolságokat, s melyen a lövészek
gyakorolhatják a fegyverhasználatot, a célratartást, illetve a különböző
technikákat, a eközben az elemek – például a szél – csak minimális
hatást gyakorolnak rájuk – a szerző
[←39]
Családi vállalkozásban működtetett horgászüzlet – a ford.
 Table of Contents
Előszó
Köszönetnyilvánítás
1. Fejezet Semper fidelis
2. Fejezet Zöldfülűként Chu Laiban
3. Fejezet Isten hozott Da Nangban!
4. Fejezet A francia
5. Fejezet A Riviéra
6. Fejezet Isten veled, Jacques!
7. Fejezet A kémközpont
8. Fejezet Fehér Tollra vadászva
9. Fejezet Kerüld a vietkongokat!
10. FejezeT A kiküldetés vége
11. Fejezet Haza és vissza
12. Fejezet John R. Burke hőstette
13. Fejezet Déjá vu, már megint
14. FejezetTánc az ördöggel
15. Fejezet Ragaszkodni és elengedni
16. Fejezet A mesterlövész
17. Fejezet A cápacsali és a Mustárkirály
18. Fejezet Tiszteletadás
A szerzőről
jegyzetek