Elisa Medhus

FIAM ÉS A TÚLVILÁG
Férjemnek, Rune Medhusnak, a rendületlen sziklának,
akinek szerető ölelésére szükségem volt
a gyász legsötétebb pillanataiban.
 ELŐSZÓ
Írta: Erik Medhus
(Jamie Butler tolmácsolásában)

Életemet korábban sem neveztem volna hétköznapinak. Most azonban

igazán különleges életet élek a túlvilágon, ahol egyszer csak azon
kaptam magam, hogy elmagyarázom és megosztom másokkal
utazásomat.
A Földön nem volt életutam, de most örömmel állíthatom, hogy az
általam végzett munka alapján határozom meg magamat. A fájdalom és
szenvedés ellenére, amelyen a családunknak át kellett esnie, lelkem
mélyén tudom, hogy a megfelelő pillanatban haltam meg. Ez indította el
tudományos gondolkodású anyámat, hogy kutatni kezdjen a gyász és a
halál témakörében. Ez vezetett el ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel, és
felfedezze, hogyan tarthatja a kapcsolatot elhunyt fiával, azaz velem.
Mindeközben mindkettőnk hangjává lett, ami által másokat taníthatunk
a halállal, a túlvilági élettel, az öngyilkossággal, a gyásszal és a
kommunikációval kapcsolatban.
Ezt anyám nélkül nem tudtam volna megtenni. Anya, annyira
szeretlek! Köszönöm, hogy nem adtad fel, még a halálom után sem. A
szeretet mindent legyőz.
 A családomnak is szeretnék köszönetet mondani. Nem is tudjátok,
mennyire szeretlek benneteket. Veletek vagyok minden pillanatban.
 ELŐSZÓ
Írta: Jamie Butler
(Erik lélektolmácsa)

2010 nyarán találkoztam először Elisa Medhusszel. Otthon ültem,

szüleim floridai házának emeletén, némi magányra vágyva. Előzetesen
semmiféle információm nem volt róla, csupán a nevét és a telefonszámát
tudtam. Amikor Elisa felhívott, egy fiatalember szelleme jelent meg a
szobámban. Tizennyolc év körülinek tűnt, magas volt, és sovány. A haja
kissé kócos. Amikor úgy döntött, felém fordítja a tekintetét, egyenesen
átnézett rajtam, de az idő nagy részében tekintete ide-oda ugrált a
helyiségben, vagy kis ideig a fejét lógatta, és a padlót nézte. Zaklatott
volt. Farmert és pólót viselt, és azt mondta, ő a telefonáló fia.
A haláláról kezdett beszélni. A lelkek gyakran teszik ezt. Úgy vettem
észre, hogy ez a megerősítés nemcsak a hátramaradottaknak segít
feldolgozni azt, amin szerettük keresztülment, hanem magának a
léleknek is. Elisa azt mondta, Eriknek hívják. A fiú azzal kezdte, hogy
saját kezűleg vetett véget az életének. Emlékszem, hogy közben többször
megakadtam, mert anyaként fájdalmas volt hallanom, és tolmácsolnom
mindezt. Elisa emelt fővel és csupa szeretettel fogadta az információt.
Nagy hatással volt rám, csodáltam az erejét.
 Erik folytatta, és amint felengedett a jelenlétemben, kezdett kissé
durvább szavakat használni. Dadogva mondtam ki a káromkodásokat, és
idegesen heherésztem, miközben igyekeztem lépést tartani a
fiatalember pimasz humorával. Elisa kicsit hallgatott, majd biztosított
arról, hogy ha ez az ő Erikje, akkor pontosan ilyen nyelvezetre
számított. Bátorított, hogy fogadjam el őt magát és a szóhasználatát is.
Így ismerkedtem meg Erikkel.
Elképesztő kihívás volt Erik hangjának és tolmácsának lennem, ami
egyben alázatra is tanított, és megvilágosított. Figyelhettem, ahogy felnő
az új feladathoz, miközben könyörületesen tanít a maga tapintatlan
módján, s ezáltal arra késztet, hogy túllépjek a spiritualitás általam
ismert keretein. Hálás vagyok, amiért Erik spirituális családjához
tartozhatom.
Egész életemben kommunikáltam a lelkekkel, akik gyakran
megnyugtatóbbak számomra, mint e világi barátaim. Számomra a halál
szép újjászületés, visszatérés lényegünkhöz. Nem vég, hanem új kezdet.
És ezt a szemléletet tanítani munkám egyik legfontosabb feladata.
Meggyőződésem nem új keletű. Ami új számunkra, az a megértés
folyamata, és ezeknek az elveknek a betagozódása mindennapi
életünkbe. Szándékom, hogy közzétegyem Erik és más csodálatos lelki
vezetők üzeneteit, emészthetővé, érthetővé és használhatóvá téve az
információt. Remélem legalábbis, hogy az olvasók így fogják megélni!
 BEVEZETÉS

Anyaként fáj látnom gyermekeim szenvedését. Orvosként ez a fájdalom

abból a tényből is fakad, hogy nem tudtam meggyógyítani fiamat, Eriket,
aki folyamatosan küzdött az őt kegyetlenül kínzó démonokkal. Nemcsak
tanulási zavarai voltak, és Tourette-szindrómája, de súlyos bipoláris
zavartól is szenvedett, ettől a gonosz szörnytől, amely lehúzta a
legsötétebb, legmélyebb szakadékba, ahonnan végül nem tudott
visszatérni.
A bipoláris zavar halálos kór is lehet, és Erik esetében az is volt. Egy
szép őszi napon holtan találtam a széken ülve, miután 45 kaliberes,
üreges hegyű golyót röpített a fejébe. Ekkor változott meg az életem, és
lett belőle „előtte” és „utána”. Nemcsak gyászba és kétségbeesésbe
zuhantam, de nem volt semmiféle hitrendszerem sem, amely választ
adhatott volna arra, ami életem legfontosabb kérdése lett: Hol a fiam?
Komoly tudományos hátterű orvosként, akit ateista szülők neveltek,
nehezen találtam meg kutatásom kiindulópontját. Még azt sem tudtam,
van-e mi után kutatnom.
Így hát tettem, amiben a legjobb vagyok: a tudományhoz fordultam.
Befaltam több száz könyvet és beszámolót kvantumfizikusoktól, elméleti
fizikusoktól és halálközeli élményekről. Átnéztem a spirituális
kommunikátorokkal végzett kontrollált, duplavak kísérleteket, és a
tudat halál utáni túléléséről szóló tudományos tanulmányokat. Már Erik
halála előtt is gyakran eltűnődtem azon, vajon van-e valami a behatárolt,
háromdimenziós, öt érzékünk által felfogott életen kívül. Ha azt, amiben
hiszünk, arra korlátozzuk, amit az anyagelvű tudományok és a legtöbb
szervezett vallás belénk táplál, számtalan megmagyarázhatatlan
jelenség marad. Vajon miért olyan hátborzongatóan precíz némelyik
médium? Miért számol be néhány gyerek olyan hihetően egy-egy előző
életről? Miért olyan nehéz egynémely halálközeli élményt csupán
illúziónak nevezni? Megingathatatlan tudományos hátterem miatt
mindig hadilábon álltam a spirituális kérdésekkel, de ismertem Ockham
borotvájának elvét is: a legvalószínűbb válasz magyaráz meg a legtöbbet,
és feltételez a legkevesebbet. Számomra a hit, hogy a tudat
fennmaradhat a halál után, ezt az elméletet testesítette meg. Talán
mégsem lapos a Föld.
Vajon a hozzám hasonlók miért kételkednek annyira a spirituális
világban és a paranormálisban? Azért, mert csak azt nevezzük
„valósnak”, amit közvetlenül az érzékszerveinkkel meg tudunk
tapasztalni, vagy műszeresen tudunk mérni, ami által az információ
eljut az érzékszerveinkhez. Thomas Campbell atomfizikus, a My Big TOE
írója úgy magyarázza, hogy olyanok vagyunk, mint a baktériumok a
bélrendszerünkben. Csak annyit tudunk, hogy a kenyér úgy érkezik
hozzánk, mint égből a mennyei manna. Nem tudunk semmit a vetésről,
az öntözésről, a vetésforgóról, a trágyázásról, a kártevőirtásról, az
aratásról, a kenyér sütéséről és eladásáról. Mégis hat ránk,
baktériumokra.{1} Márpedig sok minden van a világban, ami hat ránk,
bár nem érzékeljük érzékszerveinkkel. Ilyenek lehetnek más dimenziók
is, köztük az, ahol a fiam tartózkodik. Ám egy nagy hajó lassan változtat
irányt, és ahogy a filozófus, Arthur Schopenhauer állítása szerint
gyakran megfigyelte: „Minden igazság három szakaszon megy keresztül.
Először kinevetik. Azután erőszakosan szembeszállnak vele. Végül pedig
elfogadják mint magától értetődő dolgot.”{2}
Elfogulatlan szkeptikusként, aki hipotézisét alátámasztó
tudományos kutatási eredményekkel vértezte fel magát – köztük a
spirituális közvetítőkre vonatkozókkal is –, kutatni kezdtem egy
tehetséges médium után, aki közvetíthetne a fiam és énközöttem. Jamie
Butlerben megtaláltam pontosan azt, amit kerestem. Üléseink során
tökéletesen visszaadta Erik tiszteletlen stílusát. Kettejük kapcsolata
egyértelműen különleges volt, mint egy idősebb nővér és az őt ugrató
kisöccséé..
Az üléseken szerzett információkkal indítottam el blogomat
Channeling Erik: Conversations with my Son in the Afterlife címen. A blog
célja eredetileg az volt, hogy kiadjam magamból a gyász fájdalmát, és
hogy általa tartsam a kapcsolatot a fiammal. De ahogy egyre több
követője lett, elképedten tapasztaltam, milyen sokan találtak
megnyugvást napi bejegyzéseimben. Volt, akinek a blog megmentette az
életét. Szó szerint.
Egy idő után a blog látogatóival együtt kezdtünk kérdéseket feltenni
Eriknek, akinek a válaszai megnyugtattak és reménnyel töltöttek el
bennünket. Ebben a könyvben Erik elmagyarázza a halál folyamatát, a
túlvilági élet természetét, egy felszabadult lélek képességeit és
cselekedeteit, az öngyilkosok sorsát, az élet értelmét, az emberi
tapasztalást és más kérdéseket. Az öngyilkosságot tántoríthatatlanul
ellenzi. Számtalanszor elismétli, hogy gondjaid nem szűnnek meg azzal,
hogy eldobod az életedet; a problémákat viszed magaddal. Ráadásul
gyászban hagyod a világot, ami csak súlyosbítja fájdalmadat. Ezt én
magam is tanúsíthatom.
Erik maga lenne az első, aki beismerné, hogy ő nem mindentudó
bölcs. Tökéletlen emberi lény, aki sokunkhoz hasonlóan megküzdött a
saját démonaival. Számtalanszor megbotlott és elbukott. De talán épp
gyarlósága miatt mélyen érti az emberi természetet és tapasztalatokat.
Tudja, milyen nyakig ülni a gyötrelem rókalyukában, ahonnan ki kell
ásni magunkat. Azt is tudja, milyen, ha az ember elveszti minden
reményét, és feladja, abban a hitben, hogy az élet nem éri meg a
fájdalmat és a csalódásokat. De ezek a próbálkozások és gyötrelmek
elvezethetnek egyfajta bölcsességhez is. Sokan érezzük érintettnek
magunkat saját nehézségeink árnyékában. Így hát Erik hangját érdemes
meghallani, bármilyen fiatal és tökéletlen is. Ő egy közülünk.
Orvosként számomra ennek a könyvnek a megírása is
hozzátartozott a gyógyulási folyamathoz: nekem természetes a
gyógyítás, és az, hogy azáltal, ahogy másoknak segítek, a saját sebeimet
is gyógyítom. Anyaként fontos dolgot tanultam meg az írás során: a halál
nem egyenlő a kapcsolat végével. A szeretet nem ismer határokat – még
a halálét sem.
Kedves Olvasó! Csatlakozz Erikhez és hozzám ezen az úton! Tekintsd
ezt a könyvet útmutatónak a túlvilági élethez – egyfajta kézikönyvnek,
amelyet szükség szerint adott fejezeteknél újra meg újra fellapozhatsz.
Néha sírni fogsz. Néha nevetni. Néha csodálkozva megtorpansz majd.
Vannak, akik hozzám hasonló veszteséget éltek át. Vannak, akik
szeretnék legyőzni halálfélelmüket. Vannak, akik a teljes képet
szeretnék meglátni, megragadni az élet és a halál értelmét.
Bármi motivál is, együtt fogjuk felfedezni az emberi tapasztalat
értelmét, a halál folyamatának mibenlétét, a túlvilág bizonyítékát és
szerkezetét, a lélek és a tudat túlélését, és az egész mögött meghúzódó
fizikát. Hozzám hasonlóan sokan szkeptikusként kezdenek neki az
olvasásnak. Remélem, hogy békés megvilágosodásban érünk majd utunk
végére.
 A KÖNYVRŐL

Ahhoz, hogy kételkedőből hívővé váljak, válaszokra volt szükségem

„odaátról”. Beszélnem kellett valakivel, akinek eleinte még a
létezésében sem voltam biztos. Ő a fiam. E könyv jó része az Erikkel
folytatott beszélgetések leírása, amit spirituális közvetítői és tolmácsai,
Jamie Butler és Kim O’Neill tettek lehetővé. Ha már itt tartunk, szólok
előre, hogy ezekben a beszélgetésekben Erik nagyon is önmagát adja.
Elhangzik jó néhány klasszikus, erikes káromkodás, ezért készüljön fel
mindenki a néha kissé csiszolatlan stílusra, amikor őszintén megmondja
a magáét.
A párbeszédek Erik, Jamie, Kim és énközöttem informatívak, néha
tiszteletlenek, gyakran bensőségesek, néha szívszorítók, és mindig
tisztánlátást hoznak. Arra biztatlak, kedves Olvasó, hogy használd ezt a
könyvet tetszésed szerint: kikereshetsz belőle egyes részeket, amelyek
különösen érdekesnek vagy fontosnak tűnnek, vagy elolvashatod egyben
is, elejétől a végéig. Célom, hogy a könyv első és hátsó borítója között
teljes útmutatást adjak a halálhoz és a túlvilági élethez. Olyan
információgyűjteményről van szó, melyhez szükség szerint bármikor
fordulhatsz.

A KÉTELKEDŐ AGY

Az, hogy ateista szülők neveltek, sok szempontból olyan volt, mintha az
agyam egy ablaktalan, ajtó nélküli fémdobozban lakott volna. Ennek
megvoltak az előnyei. Nem kellett gondolkodnom, vagy
megkérdőjeleznem dolgokat; elmém zárva volt a túlvilági élettel
kapcsolatos elképzelések áramlása előtt. Másrészt így nem kaptam olyan
eszközöket, amelyekkel felfedezhettem volna a kérdéskört.
Életem során sok esettel találkoztam, ami a halál utáni élet
létezésére volt példa, de kétségeim épp csak megpiszkálták fémdobozom
szilárd felszínét. Láttam például véletlenségből egy tévéműsort Edgar
Cayce amerikai lélektolmácsról, az Association for Research and
Enlightenment alapítójáról. Olvastam a The New York Times elképesztő
cikkét arról a még pelenkás ikerpárról, akik megmagyarázhatatlan
módon az ókori arameus nyelven kezdtek beszélni. Elém került egy
interjú egy seattle-i nőről, akinek a szívinfarktusa után halálközeli
élményben volt része. Miközben állítólag testen kívüli állapotban volt,
észrevett egy tornacipőt, amelynek a fűzője a sarka alá szorult a kórház
harmadik emeleti ablakpárkányán. A kórház személyzete később meg is
találta a cipőt, pontosan ott, ahol a nő mondta.
Bár nem találtam magyarázatot némely spirituális kommunikátor
jóslatainak pontosságára, a halálközeli élményekről szóló, vitán
felülinek tűnő beszámolókra és a gyerekek előző életekkel kapcsolatos
utalásaira, mégis dacosan szűk látókörű maradtam. E miatt az előítélet
miatt közömbös voltam mások iránt. Ha például valaki
energiagyógyításról, előző életbe visszavezető regresszióról vagy
szellemekkel való kommunikációról beszélt, csak legyintettem, hogy
micsoda New Age-es, tündés hókuszpókusz, vagy cigány asszonyt
képzeltem magam elé kristálygömb fölé görnyedve. Szűk látókörű
életem néha nekem magamnak okozott fájdalmat. Mik voltak például
apám első szavai, miután Erik meghalt? „Sajnálom, Elisa, de porrá lesz.”
Hogy én mennyire szerettem volna hinni, hogy téved!
Életem jó részében az amerikai belgyógyászok szövetsége által
elismert belgyógyász szakorvos voltam, aki évtizedeket szentelt
magánpraxisának. A biológia, biokémia, gyógyszerészet, patológia,
fiziológia és a tudomány más ágai gyakorlatilag beépültek a DNS-embe.
Sőt, a tudomány annyira beszorult a közé a kettős spirál közé, hogy azt
hittem, nem maradt hely olyasminek, amit addig „marhaságnak”
tartottam. Ez a nézőpont csak tovább szilárdította a kétkedés
fémdobozát. Hiszen a tény, hogy elhunyt fiamat nem érzékelem egyetlen
érzékszervemmel sem, ellentmondott mindennek, amit tanultam.
Hogyan tudnám újradefiniálni egész identitásomat tudósként, orvosként
és szkeptikusként?
Erik azonban a halála után jelentkezett a családtagoknál és a
barátoknál. Élénk, kézzelfoghatónak tűnő álmokban látogatta meg őket,
sőt, még huncut csínyeket is elkövetett. Úgy tűnt, rajtam kívül mindenki
átélheti jelenlétét. Féltékeny voltam, elvégre mégis csak én vagyok az
anyja! Legyinthettem volna az egészre mint teljes képtelenségre, de
tudtam, hogy ezek az emberek nem bolondok, a férjem pedig főleg nem
az. Nála racionálisabb, épeszűbb ember nem is létezik. Ezek az élmények
és alapos kutatásaim jelentették belső kötélhúzásomat a bizalmatlan
szkepticizmus és a hit között.
Mindig kritikus voltam az olyan orvosokkal szemben, akik miután
elolvasták a páciens leleteit, már fel is állították a diagnózisát anélkül,
hogy beszéltek volna vele, vagy megvizsgálták volna. Büszke vagyok
arra, hogy miközben meghallgatom a betegeimet, nyitott maradok, és
hallgatok a megérzéseimre. Amikor kételkedni kezdtem a halál utáni
élettel kapcsolatos szkepticizmusomban, azt kérdeztem magamtól: Olyan
ember akarok lenni, aki kitart amellett, hogy a Föld lapos? De még mindig
képtelen voltam elfogadni. Úgy ragaszkodtam kétkedésemhez, mint egy
makacs buldog – mert ha hinni kezdek, és aztán kiderül, hogy tévedtem,
azzal újra elveszteném Eriket. Azt egyszerűen képtelen lettem volna
elviselni.
Amikor gyászom kezdett egy egészen kicsit enyhülni, végre Erik is
meglátogatott és megviccelt. Később megtudtam, hogy a mély gyász
olyan áthatolhatatlan fal, amely megnehezíti, vagy akár lehetetlenné is
teszi a kommunikációt az elhunyttal. Így indultam el óvatosan az úton a
szűklátókörűségtől a nyitott szkepticizmus felé, amihez nem kellett más,
csak egy kis hit. Ma a fémdobozomnak már van ablaka és ajtaja. Ami azt
illeti, mindenkit nagyon is érdekel a kérdés, hogy van-e valami a halál
után, de korábbi önmagamhoz hasonlóan sokan félnek hinni a
kutatásoknak, a megérzéseiknek vagy bármiféle apró bizonyítéknak. Ha
megtudnák az igazat, az hatalmas paradigmaváltást követelne tőlük.
Ezzel tisztában vagyok. Én megtettem. Bátorság kell, és erő, hogy bízzon
az ember, hogy higgyen, hogy teljesen nyitott legyen. Ma már mindez
megvan bennem. Ennek az utazásnak az a célja, hogy megosszam
mindazt, amit útközben találtam, hátha mások is hasonló úton, hasonló
cipőben járnak.

ERIKTŐL: TILTAKOZÁS AZ ÖNGYILKOSSÁG ELLEN

Halálom révén megtanultam, hogy az ember nem találhat egyetlen

választ az élet számtalan kérdésére, és nem gondolhatja, hogy a válasz
mindenkinek megfelelő lesz. Még azok a dolgok sem állandóak, amiket
eléggé annak tartunk, mint például az idő. Arra jöttem rá az élettel
kapcsolatban, hogy mi, emberek azért jövünk össze nehéz körülmények
között, hogy újra megtanuljuk, mi a szeretet. Önmagunk szeretete, a
mások iránti szeretet, a környezet szeretete, az állatoké, a növényeké, az
élettelen dolgoké – hosszú a lista. A Földön mindent lehet szeretni, és
minden képes a szeretet befogadására.
Amikor a szeretetről tanulunk, megtanulunk nem ítélkezni;
megtanuljuk a rugalmasságot, és hagyjuk, hogy az élet és mások
fájdalma átjárjon bennünket; és megtanuljuk elfogadni az életet anélkül,
hogy erőszakkal bele akarnánk avatkozni. Erőteljesen meghatározzuk,
hogy mik lehetünk mi; a maradék pedig erős, mégis finom energiából
álló anyag, ami körülvesz bennünket. Ha úgy döntünk, hogy ezt az
energiát figyelmen kívül hagyjuk, éppen ez fog megfojtani bennünket.
Nem fogom pártolni az öngyilkosságot, de nem is leszek az, aki azt
mondja, az öngyilkosság a gyengéknek való. Azt sem állítom, hogy az
öngyilkosság tiszteletre méltó. Csak annyit mondok, hogy egyfajta kiút
az életből. Az önkifejezés egy formája, egy nagyon egyértelmű formája.
Azt üzeni: „befejeztem”. Az öngyilkosság személyes döntés kérdése, és
senki sem ítélkezhet afölött, aki ezt az utat választja. Mindannyian
szeretetre vágyunk, nem pedig arra, hogy ítélkezzenek felettünk.
Visszatekintve úgy látom, hogy a földi küzdelemnek komoly jelentősége
van. Azoknak, akik öngyilkosságot fontolgatnak, vagy lehetőségnek
tekintik, azt tanácsolnám, hogy mondjanak le róla. Próbálkozz meg
azzal, hogy szeressenek! A legfőbb cél, hogy megéld az életedet, és
megtapasztald a szeretetet a Földön. Mást nem tehetünk, mint a
maximumot, amire képesek vagyunk. Ne szabj határokat magadnak!
 I. RÉSZ
Erik élete, halála és túlvilági élete
 1
ERIK

Erik 1989. szeptember 21-én, délután háromkor született. Egyetlen

nyikkanás nélkül köszöntötte a világot. Ahelyett, hogy üvöltött volna
tiltakozásul az éles fények és a hűvös levegő ellen, mintha elégedetten és
békésen szemlélte volna környezetét. Tizenkét-tizenhárom éves koráig
boldog kisfiú volt.
Gyerekként Eriknek jó szeme volt a szépre. Imádta a nőket, és nem
félt megdicsérni a hajukat, a szemüket vagy a ruhájukat, sőt, az
óvodában több óvónéni kezét is megkérte. Ha ovis társaival együtt
mentek sétálni, megállt, hogy minden virágot, bogarat, gyomot
megcsodáljon, az óvónénik legnagyobb elkeseredésére. Erik mindenféle
macsó dologért is rajongott. Imádta a katonai egyenruhát és felszerelést.
Lelkesedett a motorokért és a motocrossért, mindenért, ami motor.
Szeretett motort szerelni, megjavította a barátai kocsiját,
sztereofelszerelést épített be nekik. Meglehetősen piperkőc is volt.
Szeretett „papaöltönyt” felvenni (még gyerekkorában nevezte el így az
elegáns férfiruhát), és a halála előtti hónapokban gyakran járt
öltönyben-nyakkendőben csak úgy, minden ok nélkül. Ízig-vérig férfi
volt.
Férfias kihívások iránti lelkesedése okán Erik szeretett volna részt
venni minden sportban, amiben az apja is: motorverseny, motocross,
műlesiklás és minden más, amitől én anyaként és feleségként csak
behunyt szemmel vacogtam. De Erik olyan kétballábas volt, mint én, a
férjem, Rune pedig erősen oltalmazó apa, így hát Erik sosem vehetett
részt ezekben az életveszélyes vállalkozásokban úgy, ahogy szeretett
volna. Azt hiszem, az ügyetlenség annak a jele, hogy Erik hozzám
hasonlóan lélekként kényelmesebben érzi magát, mint a fizikai
valóságban.
Erik férfiassága ellenére érzékeny fiú volt. Megérezte, mikor vágyik
valaki egy ölelésre vagy egy kedves, bátorító szóra. Már kilenc
hónaposan is megveregette a hátunkat, hogy vigasztaljon bennünket,
amikor azért tartottuk a karunkban, hogy mi vigasztaljuk őt. Sosem
akart senkit felbosszantani. Emlékszem, amikor úgy két- vagy
hároméves volt, és épp hazaértünk a gyerekorvostól karján és combján
tapaszokkal, annyi oltást kapott. Kemény délután volt szegény
csöppségnek. De amikor az apja megkérdezte, hogy van, könnytől
maszatos arcán mosollyal azt válaszolta: „Minden rendben volt.”
Ahogy nőtt, egyre sármosabb és vonzóbb lett. Mosolya és nevetése
fénnyel töltötte meg a szobát. Mindenkit ismerősnek tekintett, és lyukat
beszélt bárkinek a hasába, akivel megismerkedett. Bár rengeteget tudott
mesélni a saját életéről, nagyszerű kérdéseket tett fel, és mesterien,
nagy türelemmel és együttérzéssel hallgatott meg másokat. Segített
mindenkin, akiről úgy érezte, hozzá hasonlóan szenved. Fogalmam
sincs, hány „kóbor” gyereket hozott haza egy kis házi kosztra, és hogy
élvezzék a család jótékony társaságát. Játékos kedve mindenkire
átragadt. Imádott bolondozni, csínyeket és csodás mókákat kieszelni.
Egyetlen vicce vagy csínytevése sem volt gonosz, szeretetteljes és kedves
ötleteit mindenki szerette.
Nemes lelkű elvei voltak sok kortársához képest, akik velünk egy
társadalmi réteghez tartoztak. Egyáltalán nem volt elkényeztetett. Sőt,
hálás volt mindenért, amije volt, és ezt gyakran mondogatta is. Szeretett
osztozni, másoknak adni. Legjobban a családjával és a barátaival
törődött. Sosem volt kicsinyes vagy beképzelt. Nagy szíve és lelke volt,
és sietett őszintén bocsánatot kérni még a testvéreitől is, ha valami
fájdalmasat mondott vagy tett.
Erik azonban küzdött is. Tanulási nehézségei voltak, amitől az iskola
utált, gyakran nyomasztó feladat lett számára. Hiába bátorítottuk és
értettük meg, gyenge eredményei megtépázták önbizalmát. Az
osztálytársai – még néhány meggondolatlan tanár is – szemtől szembe
lehülyézték. És mintha mindez még nem lett volna elég, Tourette-
szindrómában is szenvedett, furcsa tikkjei és szokásai pedig gonosz
beszólások céltáblájává tették. Felső tagozatos korában vettem észre,
hogy ez a boldog, elbűvölő, ragaszkodó gyermek átalakul valaki
idegenné. Lassacskán páncélt növesztett, hogy megvédje magát a világ
kegyetlenségétől. Kevesebbet mosolygott, és többször verekedésbe is
keveredett az iskolában.
Így kezdődött a sötétség. Úgy kúszott be az életébe, mint a mérgező
fertőzés, kiszívva a fényt szívéből, lelkéből. De még mindig nem tudta
kioltani a benne lakozó szeretetet.
Hadd mondjak el egy esetet, amely tökéletes példa erre. Nővére,
Michelle csak nemrég mesélte el nekünk. Erikkel olyan közel álltak
egymáshoz, mintha ikrek lettek volna. Michelle-nek tiniként volt
néhány tragikus románca. Tizennyolc évesen ismerte meg Christ, „élete
nagy szerelmét”, és megismerkedésük után egy vagy két héttel
megesküdött, hogy hozzámegy. A férjemmel számunkra ez nem volt
valami megnyugtató hír, mivel Chris… Ugye, ismerik azt a harmincas
férfit, aki még mindig a szülei alagsorában lakik, egész éjjel Xboxozik,
füvet szív, és egész nap gördeszkázik meg sörözik? És ha csak ennyi lett
volna! Most rács mögött van. Azt hiszem, a tizennyolc éves lányok
ítélőképessége nem mindig a legjobb.
Amikor Michelle és Chris felbontották az eljegyzésüket, a lányom ezt
a kocsiban ülve mesélte Eriknek. Michelle zokogott, mivel úgy érezte, a
szakítás az élete végét jelenti. (A férjemmel mi is sírtunk, de
megkönnyebbülésünkben és örömünkben.) Alig, hogy Michelle sírni
kezdett, Erik is rázendített. Csak fogta a nővére kezét, és egészen hazáig
potyogtak a könnyei. Mintha vele szakítottak volna. Ha valakinek
összetörték a szívét, Eriké is összetört. Ha valakinek, akit szeretett, fájt
valami, az neki is fájt. Micsoda bátorság kell ahhoz, hogy érezzük mások
fájdalmát! Az embernek a saját gondjai súlyát elviselni is nehéz,
nemhogy másokét is magára vegye! És micsoda teher ez egy érzékeny,
csupa szív fiúnak!
Tizenöt éves korára Eriket bipoláris zavarral diagnosztizálták, amire
gyógyszert kapott. De hiába járt hetente pszichoterápiára és
pszichiáterhez is, mély depresszióba süllyedt. Úgy hiszem, egyrészt
azért keresett vigaszt a drogokban és az alkoholban, hogy keménynek
látsszon, másrészt, hogy enyhítse a fájdalmát. Szülőkként mindent
megtettünk, amit csak tudtunk, hogy jobban érezze magát. Ahogy mind
az öt gyerekünknél, nála sem szalasztottunk el egyetlen napot sem, hogy
ne mondjuk neki, mennyire szeretjük, és milyen hálásak vagyunk,
amiért az életünk része. Egy idő után úgy tűnt, mintha javulna az
állapota. Már nem élt drogokkal és alkohollal, és hegesztőnek tanult. Ám
mivel úgy tűnt, a boldogság még mindig elkerüli, kielégíthetetlen vágya
támadt mindenféle anyagi dolog iránt, hogy kitöltse az űrt:
hifiberendezés a furgonjába, új hegesztőpisztoly, új sportfelszerelés,
valami a hobbijához vagy egy új kerékpár. Amikor elfogyott a pénze,
majdnem mindenét zálogba csapta, hogy hozzájuthasson a következő
„adagjához”. És nagyon vágyott a barátságra is.
Sajnos tisztában volt vele, hogy „barátai” közül sokan azonnal
letették a telefont, amint rájöttek, hogy ő az. Sokan furának és flúgosnak
tartották, s ennek következményeképpen gyakran rettentően magányos
volt. Ez annyira hihetetlen számomra, hiszen Erik törődött másokkal,
akár a barátai vagy az ismerősei voltak, akár idegenek. Nem habozott
volna odaadni az utolsó centjét bárkinek, és gyakran hozott haza
barátokat, akiknek egy tányér meleg ételre vagy egy ágyra volt
szükségük. A Földön eltöltött húsz éve alatt soha nem hallottam tőle
egyetlen másokat kritizáló vagy elítélő megjegyzést sem. Talán saját
küzdelmei miatt lett a legegyüttérzőbb és legelfogadóbb ember, akit
valaha ismertem.
Eriket sokan félreértették. Néha annyira heves és rendetlen volt,
kínozták a tikkjei és a függősége. A külső azonban csiszolatlan
gyémántot rejtett. Kevesen jóindulatúbbak. Kevesen szeretetteljesebbek.
Kevesen ennyire megértőek. Kevesen hajlandók ekkora áldozatokat
hozni másokért. Néha úgy éreztem, én vagyok az egyetlen a világon, aki
látja Erik valódi lelkét. Magányos érzés volt. Ez akkor kezdett
megváltozni, amikor halála után ezt a csupa szeretet e-mailt kaptam egy
barátjától:

Kedves Dr. Medhus!

Tisztelettel és részvéttel fogadtam, hogy barátjának jelölt a Facebookon.
Gyakran eszembe jut a fia, Erik, és a családja. Imádkozom, hogy ha
lehetséges, megnyugvást találjon minden képzeletet felülmúló
veszteségében, amit fia idő előtti távozása okozott.
Utoljára a Starbucksban találkoztam Erikkel. Három éve ott
dolgozom, így lettem a barátja.
 Tényleg ő volt az egyik kedvencem a Memorial Gimnázium diákjai
közül, ami nem kis dolog. Nem volt türelmem (és néha még most sincs)
sokuk kamaszos viselkedéséhez és hozzáállásához. De Erik más volt, mint
a többiek, és én mindig örömmel láttam. Mosolygós volt, és segített békét
teremteni a teraszon, amikor rájuk kellett szólnom, hogy viselkedjenek
rendesen. Sokszor csevegtem vele a bárpultnál vagy odakint.
Nem sokkal a halála előtt, amikor bejött a boltba, visszahúzódónak
tűnt, és egyáltalán nem olyannak, mint amilyen (legalábbis velem) lenni
szokott.
Adtam neki egy ingyen kávét, és egy kicsit beszélgettünk. Egy cseppet
aggódtam, de be kell vallanom, azt gondoltam, csupán rossz napja vagy
rossz hete van. Majd túllesz rajta, gondoltam. Megkérdezte, bejelölhet-e
Facebookon, amire boldogan igent mondtam. Még aznap megtette. Alig
néhány rövid nappal később hallottam a hírt, hogy öngyilkos lett. Bárcsak
hallgattam volna a megérzésemre, és megpróbáltam volna jobban
odafigyelni rá! Csodálatos gyerek volt.
Olvasni kezdtem az Ön blogját. Lelkesítő és szívet melengető hinni,
hogy még mindig itt van velünk a földi világban, és vigyáz a barátaira,
családtagjaira. Bár Erik már békére lelt odaát, szeretném, ha tudná, hogy
még mindig gyakran imádkozom a családjukért.
Bárcsak adhatnék ennél többet is Önnek, de sajnos pillanatnyilag
csak ennyit tehetek. Kérem, ha legközelebb beszélnek, tudassa Erikkel,
hogy szeretettel gondolok rá, és nekem is hiányzik. Kívánom, hogy
gyakran érezze jelenlétét, és az emlékek jelentsenek gyógyírt összetört
szívének!
Tisztelettel:
Amber

Amikor elolvastam a levelet, nem bírtam ki sírás nélkül. A hála és az

öröm könnyei voltak ezek, de a szomorúságéi is, amiért Erik sosem jött
rá, mennyire szerethető. Mindez jóformán semmit sem mond arról,
hogy Erik milyen volt, és milyen mind a mai napig. Nem volt tökéletes,
ahogyan egyikünk sem az, de hibái eltörpültek számtalan csodálatos
tulajdonsága mellett.
 2
ERIK HALÁLA

Aztán jött az a rettenetes kedd, amelynek eseményei szakadékot

nyitottak, és két részre osztották az életemet: ott volt a csodás „előtte”
és az elviselhetetlen „utána”. Erik aznap stabilnak és boldognak tűnt. Az
előző néhány hónapban végre talált olyan barátokat, akikben
megbízhatott – barátokat, akik úgy szerették, ahogyan Erik szerette
őket. Teri húgom látogatóba érkezett Kaliforniából, és azt terveztük,
hogy vele és két lányommal elmegyünk valahová ebédelni. Kérdeztem
Eriket, van-e kedve csatlakozni hozzánk, de azt mondta, inkább otthon
marad „lazulni”. Megkérdezte, mikor jövünk, amire azt feleltem,
maximum egy órát leszünk távol.
Még csak öt perce voltunk úton, amikor életem legrettenetesebb
telefonhívását kaptam. Maria, a házvezetőnőnk hívott, aki Erik tizenhat
hónapos kora óta segített nekem a háztartásban. Azt mondta, zajt
hallott és meg van ijedve. Bár gyanúra nem volt semmi okom, rögtön
megéreztem. Megkérdeztem, hogy pisztolylövésnek hangzott-e, amire
azt felelte, igen. Könyörögtem, hogy menjen fel, és nézze meg Eriket,
amit meg is tett. A sikoly, amelyet néhány pillanattal később hallottam,
örökre az agyamba vésődött. Ez a sikoly jelezte egy rémálom kezdetét,
amelyből csak könnyes hónapok hosszú sora után tértünk magunkhoz.
Ez a sikoly összeroppantotta minden reményünket, és azt az érzést,
hogy sérthetetlenek vagyunk. Ezzel kezdődött a lelki összeomlás,
amelynek a végeredménye egy autónyi hisztérikus nő volt.
Néhány perc alatt hazaértünk, bár ezek a percek évtizedeknek
tűntek. Féltem felmenni az emeletre, és szembesülni a tragikus
igazsággal, de orvosként meg kellett bizonyosodnom arról, hogy valóban
meghalt. És ha még van pulzusa? Talán újraéleszthetném és
megmenthetném. De amikor megláttam a fiamat, ahogy ott ül a széken
az íróasztala előtt, nyitott, élettelen szemmel, nyilvánvaló fejlövéssel,
világos volt, hogy örökre elment, és nem lehet visszahozni. Csak
napokkal később tudtam meg, hogy zálogba tett néhány dolgot, és
megkérte egy huszonegy éves barátját, hogy vásároljon neki egy
pisztolyt. Hatalmas elkeseredésemben az ölébe vetettem magam, és úgy
sikoltoztam, ahogy egy sebesült anyafarkas gyászolja kölyke elvesztését.
Úgy éreztem, mintha kiléptem volna a testemből, és lenéznék ennek a
megtört nőnek a bábjára, akinek saját gyermeke vérétől lucskos a keze.
Az ezt követő napok sora maga volt a kínszenvedés. Egyetlen
anyának sem volna szabad eltemetnie a gyermekét, de még kevésbé
takarítókat hívnia, hogy a helyszínelés után szedjék fel a padlószőnyeget
és sikálják le a falakat. Elképesztő, hogy elég volt csupán egyetlen
szerencsétlen döntés, hogy valaki néhány milliméternyire meghúzzon
egy ravaszt – és atombomba hullott a családunkra. Mindenki a gyász, a
zavarodottság, a düh és a lelkiismeret-furdalás új világába katapultált.
Anyaként mintha még jobban átjárt volna az elviselhetetlen fájdalom,
mintha a húsz éve és kilenc hónapja létrejött kapcsolat, amely most
ilyen durván megszakadt, testem és lelkem minden apró porcikáját
meggyötörte volna. Beszivárgott minden sejtembe, eltorzított minden
emléket, és minden gondolatomban kísértett.
Hónapokig nehezemre esett kivonszolódni a postaládához a
levelekért és az újságért. Legtöbbször csak a halálra vágytam, hogy újra
a karjaimban tarthassam Eriket. Férjem és másik négy gyermekem, meg
a számtalan rokon szintén szenvedett. Tudatosan kellett biztatnom őket,
hogy osszák meg, ami nyomasztja őket, és sírják ki magukat a vállamon,
táplálkozzanak kevéske megmaradt erőmből. Miután hónapokig
tántorogtam vakon ebben az új és kegyetlen sötétségben, úgy
döntöttem, elég volt.
Bár a fiam meghalt, én még mindig az anyja vagyok. Azt akartam,
hogy ez a kapcsolat ne csak túlélje a helyzetet, de virágozzék is. Ez egyet
jelentett azzal, hogy ingoványos terepre tévedek, ahol bizonytalanok és
nehezen megfoghatók a válaszok, és az árnyékban ott lapul a csalódás.
Valahogy bátorságot kellett gyűjtenem, hogy feltegyem a nehéz
kérdéseket: Miért dobta el az életét, amikor annyi oka volt élni? Milyen
volt számára a halál? Most hol van? Mi most ő? Van-e élet a halál után,
és ha van, milyen? Úgy döntöttem, megtalálom kérdéseimre a választ.
 3
ERIK LÁTOGATÁSAI: ÁLMOK,
ÜZENETEK, CSÍNYTEVÉSEK

Erik halála után az egész család valamiféle zsibbadt állapotba merült.

Olyan mélyen megrázott bennünket a gyász, hogy minden perc egy
örökkévalóságnak tűnt. Kínszenvedés volt dönteni a temetés
részleteiről, attól kezdve, hogy koporsót és sírhelyet válasszunk, addig,
hogy eldöntsük, milyen ruhában aludja örök álmát. Minden döntéstől
elszorult a gyomrunk, és megoldhatatlannak tűnt. Nem akartam mást,
csak befeküdni egy sarokba, és zokogni. Hálás voltam, amiért Rune
annyira erős. Ő is szenvedett, de a társadalom elvárja, hogy a férfi ne
sírjon, és valahogy dolgozza fel magában a problémát. A férfiak így
általában csendben, magukra hagyva gyászolnak – ők azok a megtört
harcosok, akiknek ugyanannyi támogatásra és vigasztalásra van
szükségük, mint a nőknek.
A tragédia és a sok zűrzavar kellős közepén azonban Erik háromszor
is eljött, hogy vigasztaljon bennünket. Ez adta a kezdőlökést utunkhoz,
amely túlvilági kommunikációnkhoz vezetett. A halála utáni második
éjszakán szokatlanul élénk álomban jelent meg a férjemnek. Ebben az
álomban mindketten ott álltak Rune új Ford F-350-es kisteherautója
mellett, amire a fiam rettentően büszke volt. Majd Erik azt mondta:
–  Olyan csodálatosan érzem magam! Könnyű vagyok, és szabad.
Elképesztő érzés. Érzed, papa?
Ekkor Erik megfogta az apja kezét, amitől Rune-t elöntötte
valamiféle intenzív eufória, amihez hasonlót még sosem érzett.
Örömöt, szeretetet, megnyugvást, könnyedséget és szabadságot
érzett, amit képtelenség korlátolt emberi nyelvünkkel leírni. Néhány
pillanat elteltével Erik elengedte Rune kezét, és felé hajolva azt mondta:
– Azelőtt így éreztem magam.
Erre Rune-t elárasztotta az a mélységes elkeseredés és sötétség, ami
olyan sokáig kínozta Eriket. A világ nehéznek és barátságtalannak tűnt.
Rune ebből az álomból tudta, hogy Erik azt próbálja tudatni vele, hogy
jól van, sőt, évek óta először boldog. Ebben a pillanatban kezdődött meg
családunk gyógyulási folyamata.
Halála után másodízben Erik a nagyapjának, Josénak mutatkozott
meg. Kezdjük azzal, hogy apám sosem hitt igazán a halál utáni életben.
Számára, ha meghal a test, meghal a lélek is; egyszerűen porrá leszünk.
Nincs örökkévalóság. Nincs Isten. Nincs mennyország. Ennek ellenére a
fiam halála után három nappal apám felhívott, hogy elmondja, Erik
meglátogatta. A hangjából meg tudtam állapítani, hogy eléggé megrázta
a dolog. Azt mondta, teljesen éber volt, amikor Erik megjelent előtte, aki
aztán átalakult, mintha újra négyéves lenne, bemászott nagyapja ölébe,
és odabújt hozzá.
Apám minden kétséget kizáróan valósnak érezte Erik jelenlétét.
Érezte unokája kis testének melegét és a belőle áradó szeretetet. Néhány
pillanat múlva Erik felnézett a nagyapjára, és egy spanyol közmondást
mondott, ami nagyjából azt jelenti, mint a „három a magyar igazság”.
Erik látogatása alapjaiban rázta meg apám megingathatatlan, több
évtizedes meggyőződését. Ami a közmondást illeti, azon tűnődtem, hogy
vajon Erik apámat és anyámat készíti-e fel túlvilági utazásukra, hisz
mindketten a nyolcvanas éveikben jártak, vagy arra utal, hogy
háromszor jelenik meg?
A harmadik látogatás néhány héttel Erik halála után történt.
Legnagyobb lányom, Kristina osztotta meg velem ezt a különös élményt,
ami bizonyította, hogy Erik egyre ügyesebben tudja manipulálni az
energiát. Kristina egyik éjjel sokáig fennmaradt és tanult, ahogy az
orvosi egyetemisták gyakran teszik. Új szokása szerint Erik tiszteletére
meggyújtott egy gyertyát, és odatette az íróasztalára, a tanulnivalók
mellé. A gyertya lángja egyszer csak összevissza kezdett táncolni. Ez
nem tűnhet furcsának, de mivel hűvös volt az este, nem volt bekapcsolva
a légkondicionáló. Szellő sem rebbent, és nem volt semmiféle huzat.
Kristina még el is takarta a száját egy papírlappal, és elfordította a fejét,
hogy a lélegzete se befolyásolja a lángot. Ugyanakkor erősen érezte Erik
jelenlétét, és tudta, hogy ez is egy a szokásos huncutságai közül, hiszen
annyiszor megviccelte már őt.
Hogy tesztelje öccse képességét, Kristina megkérte Eriket, hogy
állítsa meg a lángot, amely abban a pillanatban mintha megfagyott
volna. Néhány másodperc elteltével azt kérte öccsétől, hogy lobbanjon
fel a láng. Fellobbant. Sőt, úgy tűnt, bármilyen parancsot ad, a gyertya
lángja hiba nélkül mindig engedelmeskedik:
– Állj!… Mozogj!… Nagyobbra!… Kisebbre!
Végül Kristina azt kérte Eriktől, hogy mozduljon el a láng oldalra. Az
álla is leesett, amikor az fokozatosan oldalra tolódott, amíg az alja
teljesen el nem vált a kanóctól, és mintha a levegőbe emelkedett volna.
Kristinát áhítattal és megnyugvással töltötte el, hogy Erik még mindig
velünk van, sőt, még mindig ugyanolyan nagy mókamester.
Ahogy teltek a hetek, sok családtag és barát jelentette, hogy Erik
meglátogatta őket. A legtöbb ilyen találkozás eleven volt, érzékelhető, és
közben mindenki úgy érezte, Erik valóban jelen van. A húgomnak,
Laurának mindig is különleges volt a kapcsolata a fiammal, talán, mert
némely küzdelemben osztoztak, vagy mert hasonló volt az
életfilozófiájuk. Bármi volt is az oka, őt különösen elkeserítette a halála.
Biztos vagyok benne, hogy Erik érezte a gyászát, és egy hajnalon eljött,
hogy megvigasztalja. Laura így mesélte el szívfacsaró találkozását az
unokaöccsével:

Erik a verandán ült velem. Nagyon nyugodt voltam, és biztos voltam

benne, hogy ott van. Elmondtam, hogy mennyire hiányzik nekünk, és úgy
éreztem, megérti az elvesztése miatti gyászt, amit mindannyian érzünk.
Akkora empátia és együttérzés sugárzott belőle! Egyértelműen mindennek
tudatában volt. Kértem, hogy vigyázzon a mamájára és a papájára, az
öccsére és a nővéreire, meg az egész családra, és hogy tudassa velük, hogy
boldog. Elmondtam, hogy átérzem, milyen fájdalmas volt az élete, és
mennyire szenvedett, és érzem, hogy végre békére lelt. Csendben ültünk
úgy harminc-negyven percig. Kinyújtottam a kezem a verandán álló
asztal felett, megfogtam az övét, és megszorítottam. Aztán azt mondtam
neki, tudom, lefoglalja majd, hogy meglátogassa a családját, de azért
Jimhez és hozzám is bármikor eljöhet. Azután elment, én pedig
megkönnyebbültem.

Ezek a látogatások komoly megnyugvást jelentettek a családomnak, én

viszont önző módon azon tűnődtem, vajon hozzám, a saját anyjához
miért nem jön el. Úgy tűnt, én vagyok az egyetlen családtag, aki még
nem találkozott Erikkel. Miért? Egy gyermekét elvesztett anya gyászánál
nincs mélyebb és szívfacsaróbb, és kezdtem gyanítani, hogy nemcsak a
szívemet, de az agyamat is sűrű lepel borítja, s Erik ettől nem tud
kommunikálni velem, hiába próbálkozik. Úgy döntöttem, türelmes
leszek. Egy hónappal később imáim álom formájában találtak
meghallgatásra. Erik a konyhában jelent meg előttem, arcán édes,
szeretetteljes mosollyal. Átöleltem, és hosszú ideig nem engedtem el. Ez
nem hasonlított egyetlen korábbi álmomra sem. Éreztem a bőre illatát.
Ajkammal érintettem a borostát az arcán. Éreztem, ahogy magamhoz
szorítom. Kétségtelenül valódi volt, egyáltalán nem hasonlított egy
ködös álomhoz.
Sokan azt feltételezik, hogy elhunyt szeretteink lelke örül, hogy
kapcsolatban maradhat velünk, és számtalan módon igyekszik felkelteni
a figyelmünket, hogy fenntartsa velünk a viszonyt. Ennek legkönnyebb
módja számukra, ha álmunkban jelennek meg, vagy ha az elektromos
energiát manipulálják. Vannak, akik a számítógép képernyőjén jelennek
meg, mások villogtatják a világítást, van, aki jelentőséggel bíró dalt
játszat a rádióval, vagy felhívhat telefonon, és van, aki megbolondítja a
háztartási gépeinket. Miután sokat olvastam a halál utáni élet
témaköréről, úgy látom, egyetértés van azzal kapcsolatban, ahogy egy
frissen eltávozott, felszabadult lélek kommunikálni tud a Földön maradt
szeretteivel. Mint már említettem, ennek az álmokban való megjelenés
az egyik, az energiamanipuláció a másik módja. Ahogy megtanulják
irányítani az energiájukat, a lelkek egyre egyértelműbben tudnak
megnyilvánulni előttünk, már kézzelfogható, fizikai alakban is.

FIZIKAI LÁTOGATÁSOK

Ahogy egyre többen követték a Channeling Erik blogot, Erik látogatásai és

trükkjei már szélesebb körre is kiterjedtek. Ma már globális jelenség,
akinek kapcsolatai vannak a Fülöp-szigeteken, Írországban, az Egyesült
Királyságban, Oroszországban és másutt is. Úgy tűnik, ahhoz, hogy
valaki átélhesse Erik egyik-másik csínytevését, nem kell más, mint
elhatározás, hogy az illető meglátogassa a Channeling Erik blogot, és
olvasni kezdje. Ráadásul úgy tűnik, minél többen kommunikálnak
egymással kommentekben és fórumozással a blogon, annál nagyobb az
esély arra, hogy valakinek megjelenjen, vagy – ahogy Erik valószínűleg
mondaná – hogy „megszívasson” valakit. Ahogy Erik hatósugara egyre
nagyobb lesz, úgy nő a repertoárja is. Ma már trükkök egész arzenáljával
rendelkezik.
Legelképesztőbb látogatásai azok, amelyekben fizikailag is
megjelenik előttünk itt, a földi síkon. Mivel hatalmas a különbség a
lelkek és a mi rezgési frekvenciánk között, a lelkeknek általában
lassítaniuk kell a rezgésüket, míg nekünk emelnünk, hogy úgymond
félúton találkozhassunk. Damien, egy ír fiatalember volt az egyik első a
blogon, aki megosztotta velünk a hírt, hogy Erik meglátogatta. Damien
mentősként dolgozott, és azt tervezte, hogy Kanadába költözik a
barátnőjéhez, akivel távkapcsolatban éltek. Édesanyja úgy nevelte, hogy
tartsa nyitva a szívét a spirituális világ kommunikációja felé. Erik
látogatása előtt Damien már érezte két elhunyt nővére jelenlétét.
Erikkel való találkozásáról így számolt be:

Múlt vasárnap éjjel, a blog olvasása után az ágyban feküdtem. Éreztem

egy jelenlétet, és a fejemben megszólalt egy hang erős amerikai kiejtéssel.
Megkérdeztem, hogy Erik-e az. Azt felelte: „Aha, én vagyok. Mizu?” Ekkor
párbeszéd kezdődött kettőnk között, amiben az átéltekről faggattam…
Annyira jóságos, tiszta lélek… Ekkor úgy döntöttem, bizonyítékot akarok
arra, hogy valóban Erik az. Tudtam, hogy gyakorolta, hogy energiával
hogyan bizonyíthatja a jelenlétét, ezért megkértem, hogy mozdítson meg
valamit. Amint ezt kimondtam, hatalmas puffanás hallatszott a
földszintről. Mivel mindenki más aludt, mindjárt tudtam, hogy Erik az.
Ahogy tovább beszélgettünk, hirtelen megjegyezte: „Az az énekesnő jó
választás.” A kanadai barátnőmre utalt, aki sikeres énekesnő. A távolság
miatt „jegeljük” a kapcsolatot. De Erik azzal folytatta, hogy a barátnőm és
én lelki társak vagyunk, és előző életeinkben már együtt voltunk. Azt is
elmesélte, hogy az első két életemben ezt a lányt kerestem, a harmadikban
és a negyedikben együtt töltöttük az életünket. A hatodikban meghaltam
a II. világháborúban, kicsivel azután, hogy megismerkedtünk. Közölte
velem, hogy ez a hetedik életem. Ezután egészen elképesztő dolog történt.
Megkérdezte, akarom-e tudni, hogy ebben a pillanatban pontosan milyen
messze van tőlem a barátnőm. Azt feleltem, hogy persze… Mire azt
mondta: „4056 kilométerre.” Aztán így folytatta szemtelen vigyorral a
képén: „Na, gyerünk, ellenőrizd le!” Így hát megnéztem a Google-ön, hogy
az én lakcímemtől mennyire van, és 4050 kilométert mutatott. Nevetve
mondtam, hogy a hat kilométert elnézem neki. Elképesztő volt! Másnap
délelőtt behívtak a munkahelyemre egy értekezletre, ami aggasztott. Erik
azt mondta, legyek nyugodt, ne aggódjak, úgysincs szükségem az állásra,
hiszen hamarosan elhagyom az országot.
Aztán odahívta a nővéreimet, hogy beszélhessek velük, és biztosított
arról, hogy a barátnőm szeret, és alig várja, hogy a karjai közt tarthasson,
és minden rendben lesz velünk. Afelől is biztosított, hogy a sorsomban
megírt utat járom, és gyógyítónak kell lennem. (Az Ön fia igazi áldás.
Önnel együtt.)
Megköszöntem neki. Kimerült voltam, és elaludtam. Másnap délelőtt
az értekezlet persze jól ment. Ezt a következő este meg is köszöntem neki.
Megkérdeztem, hogy miért jelenik meg sok embernek, és miért segít nekik.
Egyszerűen azt felelte: „Nem sajnáltad az időt, hogy elolvasd a
történetemet. Én csak segíteni akarok.” Ez nagyon meghatott. Igazi
úriember. Aztán emlékeztetett, hogy használjam ki az időt, amit a
 családommal és a barátaimmal tölthetek, mivel nagyon hamar el fogom
hagyni az országot. Ön másnap a blogjában megírta, hogy Erik nagyon
elfoglalt volt előző este, mert másoknak segített. Ez így igaz.
Remélem, Ön és a családja jól vannak! Én régóta hiszek a túlvilágban
és a reinkarnációban… Önök Erikkel bebizonyítottak mindent, amiben
hiszek. Köszönöm. Így már sokkal könnyebb feldolgozni a haláleseteket, ha
nem tudunk megmenteni egy beteget. Nem tudom Önnek eléggé
megköszönni, amiért ilyen erős és bátor, hogy fenntartsa ezt a blogot. Alig
várom, hogy Erik és az Ön további felfedezéseiről, a megvilágosodás felé
vezető útjukról olvashassak.
Tisztelettel:
Damien

LÁTOGATÁS MÁSVALAKI KÉPÉBEN

Hallottam arról, hogy elhunyt szeretteink gyakran gyerekeken vagy

állatokon keresztül látogatnak meg bennünket. Máskor olyasvalakin át,
aki a kiköpött másuk. Azt akarják, hogy tudjuk, mindig velünk vannak,
hogy ez a háromdimenziós világ, amelyben élünk, és amelyet az öt
érzékszervünkkel érzékelünk, csak a jéghegy csúcsa, és valós létezésünk
sokkal tágabb és jelentőségteljesebb valóság. Ezt a tartományt sok
szempontból a valódi otthonunknak is nevezhetjük, ide térünk vissza
lélekként, mégpedig nagy várakozással és örömmel. A következő
történetben Erik egy gyermek segítségével küldött üzenetet egy nőnek,
akit nagyon szeretett.
Erik egészen bele volt habarodva egy Stacy nevű lányba, akivel
tizennégy éves korukban ismerkedtek meg. Stacy szép volt, és kedves, és
észrevette, hogy a fiamnak milyen gyönyörű a lelke, még akkor is,
amikor kívülről esetlen és pattanásos kamasz volt. Sajnos a lány a
családjával a Nyugati-partra költözött, így Erik és Stacy nem tudták
máshogy tartani a kapcsolatot, csak e-mailben és SMS-ben. Stacy végül
szakított Erikkel egy férfiért, akinek végül gyereket is szült – így hiúsult
meg Erik számára a boldog jövő álmai nőjével. Ezt persze nem komolyan
mondom, hiszen Erik és Stacy között sosem volt „hivatalos”
párkapcsolat. Barátságuk szigorúan plátói volt, de igazán odavoltak
egymásért.
Stacy rettenetesen kétségbe esett, amikor meghallotta Erik
halálhírét. Nem sokkal a halála után Erik meglátogatott engem
álmomban, és azt mondta, örökké őrködni fog Stacy és a kisfia felett, és
megkért, hogy ezt az információt adjam át neki. Reggel megkerestem
Stacyt a Facebookon, és az utasításnak megfelelően üzenetet küldtem
neki. Másnap padlót fogtam Stacy válaszától.
Azt írta, hogy az utóbbi időben sokat gondolt Erikre, és azt kérte
tőle, hogy segítsen neki megszerezni egy óvodai állást, amelyre
pályázott. Természetesen felvették. Első nap nagyon ideges volt, mert
nem ismerte sem a kollégákat, sem a gyerekeket. De amint átlépte a
küszöböt, odaszaladt hozzá egy kisfiú, átölelte a térdét, és azt mondta:
– Szia! Erik vagyok, és tiszta szívből imádlak.
Abban a pillanatban teljes bizonyossággal tudta, hogy a fiam beszél
hozzá egy idegenen keresztül. Leült és zokogni kezdett. Erik így közölte
vele, hogy mindig szeretni fogja, és vigyáz rá és a családjára.

ÉRINTÉSEK ÉS LIBABŐR

Nagyjából három hónappal a halála után Erik azt mondta (Kim O’Neill
spirituális tolmács közvetítésével), hogy úgy próbál üzenetet küldeni
nekem, hogy libabőrös lesz az egyik lábam, valamelyik karom vagy a
fejem egy része. Ezt nehezen tudtam elhinni, mert orvosi szempontból
„lokális libabőr” egyszerűen nem létezik. Általános libabőr van a test
nagy részén, de egy végtag egyik oldalán? Ugyan! Tetejébe sosem
figyeltem oda túlzottan a testemre, mert inkább a gondolkodásomra
vagy a belső világomra fókuszálok. Ezenkívül nem gyakran vagyok
libabőrös, még férjem hazájában, Norvégiában sem, ahol csak úgy
röpködnek a mínuszok. Így hát nem voltam biztos benne, hogy
észreveszem-e, ha megtörténik.
Néhány hónappal ezelőtt egy váróteremben ültem éppen, amíg a
kocsimat takarították. Ez nálunk félévenkénti szokás, ami azért
szükséges, hogy kipucolják a csupa szösz gumimacikat a pohártartókból,
még mielőtt reménytelenül odakövülnek. Miután kiolvastam a
dohányzóasztalon talált múlt heti lapot, hirtelen eszembe jutott Erik
ígérete, és éreztem, hogy a közelemben van.
Ez fura – gondoltam. A férjem éppen akkor a versenypályán
motorozott, így azt feltételeztem, hogy Erik egész nap vele marad. Az
apjához hasonlóan Erik is motormániás. Hmm – gondoltam –, ki kell
használnom ezt a ritka lehetőséget. Lássuk, mit tud a fiú!
Így hát azt mondtam Eriknek, hogy szeretném, ha libabőrös lenne a
fejem jobb oldala. Pár percbe telt, de épp, amikor már feladtam a
reményt, érezni kezdtem. Olyan erős érzés volt, hogy azt hittem,
lemászik a bőr a koponyámról, de félreértés ne essék, nagyon kellemes
volt.
Ügyes vagy, Erik! – mondtam. – Most legyen a libabőr a fejem másik
oldalán.
Percek teltek el. Semmi. Nulla. Így hát közömbösen vállat vontam.
Gondoltam, elment, hogy az apjával legyen a versenypályán. Na,
mindegy. Jó volt, amíg itt volt.
 Elégedetten hunytam le a szememet, és arcomon egy mosollyal
küldtem Eriknek a szeretetemet. Elképzeltem, ahogy átölelem, és a
szívemhez húzom. Lélekben átöleltem, gyengéden homlokon csókoltam,
és azt mondtam: Erik, drágám! Olyan büszke vagyok rád. Annyi embernek
segítesz a Földön. Olyan nagyon szeretlek. Eközben a gondolataim a
lézersugár precizitásával fókuszáltak arra az erős szeretetre és
büszkeségre, amit a fiam iránt éreztem.
Néhány pillanattal később megéreztem a libabőrt a fejem bal
oldalán. Meglepődtem, mert majdnem teljesen megfeledkeztem a
kérésemről. Az állam is leesett a csodálkozástól.
Na jó, végezzük el újra a kísérletet! – gondolta a bennem élő tudós.
Eközben a bennem élő anya azt gondolta: Remélem, nem érzi úgy, hogy
túl sokat kérek. Nem szabad a tizenéveseket túl sokat ugráltatni, mert
hamar elunják, és csak a szemüket forgatják rá. De elméletem
alátámasztásának érdekében nagy levegőt vettem, és harmadszor is
megkértem: Erik! Szeretném a jobb karomon érezni a libabőrt.
Percek teltek el… semmi. Hmm. Na, jó, talán véletlen volt. És akkor
mi van? Akkor is élveztem a szeretetet, amit iránta érzek, így hát újabb
gyengéd gondolatokat és képeket küldtem neki a következő percekben.
Időközben az agyam furcsa kitérőket tett. Olyan gondolatkátyúkat
kerülgettem, mint: Hol az ördögben van a kocsim? Vajon a gyerekek
kipakolták a mosogatógépet? Mit főzzek ma vacsorára? Miközben ilyen
lényegtelen gondolatok hosszú láncolata foglalt le, a jobb karomon
hirtelen megéreztem a libabőrt. De erősen. Annyira elárasztott a hála és
a szeretet, hogy örömkönnyek kezdtek patakzani az arcomon. Tiszta
autó és Erik csodatétele: egy tökéletes nap.
Hogy a váróteremben ülő számtalan embert megkíméljem a további
kínos helyzettől, csendben kijöttem, és leültem a járdaszegélyre. Még fel
kellett fognom ezt az egészet, és ki akartam élvezni a pillanatot. Ekkor
valami arra késztetett, hogy jobbra fordítsam a fejemet, és csodák
csodája, egy gyönyörű szitakötő ült mellettem teljes nyugalomban.
Sokáig ott maradt, és csak figyelt engem nagy rovarszemével. Mint
annyiszor a halála óta, Erik valami szépet használt fel arra, hogy
felvegye velem a kapcsolatot, és jelenlétének újabb jelét adja. Attól a
naptól kezdve Erik gyakran látogatott meg engem és másokat
gyönyörűséges szitakötő képében, még a téli hónapokban is. Azt csak
mostanában tudtam meg, hogy számos családtag érezte időszakosan a
bizonyos területekre korlátozott, intenzív libabőrözést, de kizárólag Erik
halála után. Visszatekintve azt hiszem, Erik képességeit növelte az én
szeretetem, a család és a barátok szeretete. Elvégre a szeretet energia,
ráadásul igen erős energia.

KELLEMETLEN SZAGOK

Eriknek még mindig olyan a humorérzéke, amilyen testi valójában, a

földi életében volt. Egyik jellemző trükkje, hogy rémes szagokat gerjeszt.
Marihuána- vagy cigarettafüstöt, büdös zokni szagát, borzbűzt és még
sok minden mást. Ezzel kapcsolatban a blog egyik olvasója, Bec mesélte
el találkozását „büdi Erikkel”, amelyhez egy az enyémhez nagyon
hasonló, libabőrös élmény társult. Ez a történet attól még elképesztőbb,
hogy ő csak akkoriban csatlakozott a blog olvasóinak táborához, és nem
tudott az Erikre jellemző csínyekről.

Kedves Elisa!
A nevem Rebecca (a barátaim és a családom Becnek hívnak), és
odavagyok azért, amit Ön és Erik csinál. Mindennap felmegyek a
weboldalára, hogy hozzájussak a „napi megvilágosodásadagomhoz”, és
hogy lássam, hogy van. Erik elképesztő, Ön pedig ihletet ad az embernek.
Elisa! Lenyűgöző a bátorsága, a nyitottsága és néha a sebezhetősége.
Igazán megható, amitől én [és mások] jobb emberré szeretnénk válni, és
olyan szeretettel bánni másokkal, amire minden élőlénynek szüksége van
ezen a Földön, és amit mindenki meg is érdemel.
Én a blogja elején kezdtem, és elolvastam minden szót egészen az
első… ülésig. (Épp a munkahelyemen voltam, és titokban olvastam, ezért
nem jutottam messzire.) Két munkahelyem van (napközben egy szájsebész
rendelőjében dolgozom, este pultos vagyok egy bárban), és gyakran az
anyukámnál alszom, olyankor, ha mindkét helyen dolgozom.
(Készpénzben kapom a fizetésemet, és kicsit félek későn hazamenni.)
Anyukám, ha tud, ébren marad és megvár. Általában megiszunk egy
pohár bort, és mindenféléről beszélgetünk. Szombat kora hajnalban (3 óra
körül) a szokásos éjszakai dumapartinkat tartottuk, amikor mesélni
kezdtem neki az Ön blogjáról.
Beszámoltam neki Önről, Erikről és Kimről. Egészen lebilincselte a
történet. Éppen Erikről meséltem, amikor hirtelen csupa libabőr lettem.
Elég intenzív libabőr volt, még az arcomon lévő apró szőrszálak is
felálltak. Mutattam anyukámnak, aki megjegyezte, hogy harminchárom
fok van, mitől fáznék? Kicsit fura volt. Tovább beszélgettünk Erikről (még
mindig libabőrös voltam), aztán anyukám hirtelen azt mondta: „Fujj!
Valaki biztos elütött egy borzot. Ez undorító. Érzed a szagot?” Persze, hogy
éreztem, és viccesen megjegyeztem, hogy talán valamelyik szomszéd
füvezik. Aztán ahogy jött, úgy meg is szűnt a bűz, épp ahogy a libabőr is.
Még egy ideig tovább beszéltünk Önről, Erikről és Kimről.
Hogy én mennyire elképedtem, amikor másnap folytattam az olvasást
a blogján ott, ahol abbahagytam! Néhány bejegyzés után olvastam Erik
kijelentését, hogy vízipipa bűzével fogja jelezni a jelenlétét (amit irtóra
viccesnek tartok, mert én is éppen így szoktam ugratni anyukámat), aztán
 még tovább olvastam. Elértem a libabőrről szóló részhez, és majd
elájultam. Felhívtam anyukámat, hogy elmondjam neki, és tudtam, hogy
ezt meg kell írnom Önnek. Meg tudja kérdezni Eriktől, hogy ő volt-e?
Szeretett volna valakit áthozni nekünk odaátról? [És valóban, a Jamie-
vel tartott következő ülésen Erik megerősítette, hogy ő volt.]
Múlt szombaton épp takarítottam otthon, amikor kis pihenőt
tartottam, és kimentem a ház elé. Ekkor a semmiből egy szitakötő jelent
meg, és ott verdesett körülöttem. Úgy öt percig maradt velem, aztán
elröppent. Emlékszem, hogy ilyenről is írt egy bejegyzést, és rögtön
eszembe juttatta Eriket.
Kérem, folytassa tovább, és szeretném tudni a véleményét. Ne
haragudjon, ha soraim nem tökéletesek, de munkaidőben, titokban írtam.
Elisa! Köszönöm, hogy elolvasta a levelemet. És Eriknek is köszönöm!
Sok szeretettel:
Bec

MOZGÓ TÁRGYAK

Erik szerint nem sok minden van, amit egy felszabadult lélek ne tehetne
meg. Ezt úgy magyarázta, hogy a lelkek azáltal mozgathatnak tárgyakat,
hogy megváltoztatják az erőteret előttük vagy mögöttük, így nem lepett
meg, amikor tesztelni kezdte ebbéli képességét. Ez lett az egyik
személyes kedvencem Erik csínytevései közül. Egyébként gyakran űz
ilyen tréfát azokkal a nőkkel, akikbe belezúgott. A blogon Randi
megosztotta erikes sztoriját, amely bizonyítja, hogy Erik még mindig
odavan a hölgyekért, és képességét arra használja, hogy hatással legyen
rájuk.
Ebben a csínyben különlegesen vicces, hogy Randi bevallja,
kényszerbeteg, vagyis Erik nyilvánvalóan a türelmét tesztelte.

Szeretnék megosztani valami furát, ami tegnap történt. Nem bírom

kiverni a fejemből, hogy talán Erik szórakozott velem. Tudom, hogy tavaly
nyáron bűzös szag képében látogatott meg, de ez most kicsit más volt.
Egész nap csak otthon molyoltam (az irodánk zárva volt). Takarítottam,
és egy kicsit dolgoztam a számítógépen.
A lényeg az, hogy amikor kimentem a konyhába, észrevettem, hogy
nyitva az egyik fiók. Ezen kicsit elcsodálkoztam, mert sosem hagyom
nyitva, de becsuktam, és nem sokat törtem rajta a fejemet. Néhány
perccel később feltűnt, hogy megint nyitva van. Így hát becsuktam. Pár
óra múlva ugyanez történt az egyik fürdőszobai fiókkal. Még az is
eszembe jutott, hogy talán úgy bevágtam őket, hogy az ütközéstől újra
kinyíltak, ezért kipróbáltam, de bármilyen erővel csuktam be, csukva is
maradt. Én pedig nem vagyok az a típus, aki nyitva hagyja a fiókokat,
főleg nem ennyit egy nap.
Aztán később, amikor hazaértem a futásból, a konyhapult közepére
dobtam a fejhallgatómat. Harminc perccel később azt vettem észre, hogy
lelóg a pult széléről. Ennek az esélye gyakorlatilag a nullával volt egyenlő,
lévén, hogy a pult közepén hagytam.
Ha nem Erik ökörködött a lakásomban, és próbált összezavarni, akkor
nyilván valaki más. Ez az egész annyira fura volt. De végül csak nevettem
rajta.
Ez egy nappal azután történt, hogy a kanapén ültem, tévét néztem, és
a tekintetem egyszer csak a nappaliban álló fotelre tévedt. Hirtelen az az
érzésem támadt, hogy fontos a fotel, mintha ülne benne valaki, vagy
valakinek ülnie kellene benne. Ki tudja, talán Erik úgy döntött, hogy pár
napig velem lóg, és a Golden Globe idején együtt volt velem és a
kutyámmal.
Első, Erik nélkül töltött nyarunkon, miután húsz évig néztem, ahogy a
konyhánkkal elbánt az öt gyerek és egy sor háziállat, úgy döntöttünk,
hogy rászánjuk a pénzt, és felújítjuk. Bár a készülékek többségét
megtarthattuk, de új szagelszívó kellett, mert a régi nem működött. A
régi készülék oldalán ellenállhatatlan kapcsolók voltak, amiket a
gyerekek, főleg Erik, képtelenek voltak békén hagyni. A történethez az is
hozzátartozik, hogy Erik imádta a konyhánkat. Először is szeretett főzni.
Másodszor, ha nem volt jobb dolga, karba tett kézzel járkált a
konyhasziget körül. Csak körözött, körözött és körözött, amíg bele nem
szédültem a látványba, és könyörögni nem kezdtem, hogy hagyja abba. A
régi padlócsempe a tanúja annak, hogy minek volt kitéve a helyiség.
Tulajdonképpen hiányzik nekem a kopott nyom, amit maga után
hagyott.
Szóval, miután beszerelték az új szagelszívót, úgy tűnt, tökéletesen
működik. Aztán egy nap, amikor a férjem bejött a kertből a konyhába, a
szagelszívó titokzatos módon bekapcsolt. Rune egyedül volt a
konyhában, pár lépésre a készüléktől. Először nem gyanakodott, és
kihívta a szerelőt, hogy cseréljen ki minden alkatrészt, ami felelős lehet
ezért, köztük a gombokat tartalmazó panelt is. Az ember azt gondolná,
ezzel megoldódott a probléma, de szó sincs róla. Másnap éjjel, amikor a
férjem belépett a konyhába, a szagelszívó megint beindult!
Az elektromos készülékek egyszerűen nem kapcsolódnak ki és be
maguktól. Mit szólnál hozzá, ha a turmixgép egyszer csak zúgni
kezdene? Ettől valószínűleg úgy megijednél, hogy megtöltenéd
mindennel, ami egy margaritához kell, és némi extra tequilát is
löttyentenél bele. Mi biztosak vagyunk benne, hogy ez Erik, aki azt
akarja mondani: „Hé, bocs, hogy elmaradtam egy ideig, de most itt
vagyok.” Valószínűleg néha még mindig körbe-körbe járkál a
konyhában, és a vadonatúj padlócsempémet koptatja.
 Erik, aki mindig is műszaki beállítottságú volt, a konyhai gépekről
hamar áttért a vízcsapokra. Amikor egyik lányom a fürdőszobában épp a
sminkesfiókomban kotorászott, a mosdó csapja hirtelen magától kinyílt.
Michelle, aki legalább egy méterre volt onnan, rögtön tudta, hogy Erik
az, és viccesen meg is szidta, amiért megint mókázik. Mindig is közel
álltak egymáshoz, szerették ugratni egymást, és együtt játszani. Azt
hiszem, vannak dolgok, amik sosem változnak, még a halál után sem.
Erik előszeretettel dobálta az ételt. Gyakran elkíséri Robert Burke
lélektolmácsot bevásárolni, és olyan gabonapehelyért könyörög, amiben
a legtöbb a cukor és a színezék. Egyszer körülbelül egy méterről
beledobott Robert bevásárlókocsijába egy doboz Twizzlert.
Amikor 2011-ben a floridai Destinben vakációztunk, Erik több
szokásos csínyét is előadta. A legjobb akkor történt, amikor a Waffle
House-ban reggeliztünk. Sokan ismerik ezt az aprócska éttermet, ahol
művészi szintre emelték a vagdalthús-készítést. Az asztalok is
aprócskák, és nem könnyű hat embert leültetni egy négy főnek szánt
asztalhoz. Ilyen kis helyen enni különös ügyességet kíván, és legjobb, ha
az ember a könyökét az oldalához szorítja. Ez néha bejön, néha nem.
Ezúttal a következő károkat kellett elszenvednünk Erik dobálózási
szenvedélye miatt: egy nagy pohár kidőlt kóla, egy friss, érintetlen
pogácsa, ami péppé nyomódott a pecsenyelében, valamint a vejem,
Shane extra menüje (szalonna, tojás, pirítós, tócsni, és gofri), ami
egyenesen keresztülszánkázott az asztalon, és az ölében landolt. Mi meg
csak nevettünk, mert tudtuk, hogy nyilván ez is csak Erik egyik
csínytevése.
Egy hónappal később Robert Burke és én vacsorázni mentünk
barátnőmmel, Marjie-val, aki Erik halála előtt egy-két évvel vesztette el
legidősebb fiát, Tommyt egy ittas vezető okozta balesetben. Tommy
intenzíven élte az életét, annyi barátja volt, mint égen a csillag. A Lupe
Tortillas-ban kortyolgattuk a margaritánkat, Erikről és Tommyról
sztorizgattunk, Robert pedig Eriket és Tommyt közvetítette nekünk,
akik állítása szerint ott keringtek az asztal körül. Aztán minden előzetes
figyelmeztetés nélkül a borsszóró fogta magát és legurult a földre. Nem
tulajdonítottunk neki semmi jelentőséget, mivel a pincér ott volt a
közelben. Talán fehér kötényével lesodorta. Robert felvette, és az
asztalra tette, ezúttal távol a szélétől. Néhány pillanat elteltével a
borsszóró megint lerepült. Robert nevetni kezdett. Biztos vagyok benne,
hogy azon mulatott ilyen jól, ahogy Marjie-val tátva maradt a szánk. Azt
mondta, mindkét fiú rajta tartja egy-egy ujját a borsszórón, és közös
erővel tolják az asztal széle felé. Szellemes csapatmunka két
javíthatatlan csínytevőtől.
Miután magunkhoz tértünk, és kinevetgéltük magunkat, tréfásan
megfenyegettük a fiúkat, és folytattuk a beszélgetést. Megérkezett a
vacsoránk egy újabb kör margaritával. Erre sutty, elrepült a műanyag
tartó a napi ajánlat kártyájával. Mind a hárman láttuk, ahogy lecsúszott
az asztalról és a földre esett. Legalább öt-hat ujjnyira volt az asztal
szélétől, így nem írhatjuk egyedül a gravitáció számlájára. És nem is a
margarita tette, mert épp csak belekortyoltunk a második pohárba.
Robert igazolta is, hogy a szellemes páros volt megint a tettes.

ELREJTETT TÁRGYAK

Erik imád elrejteni mindenfélét a családja, barátai, sőt a blog olvasói elől
is, ami mindenkit rettentően bosszant. Azt mondja, csak a tárgy körüli
energiamezőt kell manipulálni, hogy az láthatatlanná tűnjön. Mintha
egy Harry Potter-féle láthatatlanná tévő köpönyeg lenne.
Erik szeret az orrunkra koppintani a trükkjeivel. Nekem például
mániám a jól szervezettség. Extrém módon szervezett vagyok. Van
listám mindenről – még a listáimról is készítek listát. Ez a
személyiségvonásom valószínűleg a figyelemhiányos hiperaktivitás-
zavarom miatt alakult ki, mint olyan módszer, amellyel úrrá lehetek
belső káoszomon. Nem tudom, hogy enélkül túléltem volna-e az orvosi
egyetemet. Tegyünk hozzá öt gyereket (hatot, ha a férjemet is
beleszámítjuk), és rendszerezési mániám csúcsra jár. A napi
elintéznivalókat az iPhone-omon tartom, de kis kártyára is felírom, ami
nem maradhat el tőlem, mint egy újonnan kikelt kiskacsa.
A gyerekek persze szívesen figurázzák ki szüleik hibáit saját
szórakozásukra, és én bőven adtam nekik alapanyagot. Erik különösen
sokat nevetett kis kartoncéduláimon, főleg, amikor olyasmik álltak
rajtuk, mint, hogy „elolvasni a postát”, „gyerekeket megfürdetni” és
„megírni a holnapi kártyát”. Mindig olyan megjegyzésekkel cukkolt,
mint: „Ne már! Most komolyan elfelejtetted felírni, hogy »levegőt
venni« és »megrágni az ételt«?”
A kérdéses csíny napján szokás szerint elvittem a gyerekeket az
iskolába, és amikor hazaértem, észrevettem, hogy nincs meg a kártya,
amit a táskámban szoktam tartani. Visszamentem a kocsihoz, hátha a
műszerfalon maradt, de nem volt ott. Így hát végigkutattam a házat: a
gyerekszobákat, a fürdőszobákat, megnéztem a kanapé alatt, a
szemetesekben. Semmi. Hmm. Ez furcsa – gondoltam magamban kissé
bosszúsan. Úgy döntöttem, hogy nem adom fel, így hát visszamentem a
kocsihoz, és megnéztem az ülések között és alatt, az ajtók zsebeiben. A
földön a kocsi alatt és körülötte, és így tovább. Semmi. A garázsban:
semmi. A kutyatáptartó dobozban? Semmi. Újra a szemetesekben?
Semmi. A ház minden szobájában? Semmi. Még a táskám tartalmát is
kiborítottam, ami gyakorlatilag a pénztárcámat, napszemüvegemet,
rúzst, mobilt és fésűt jelentette. Semmi.
 Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik. Készíthetnék egy új kártyát, de mi
van, ha volt rajta valami létfontosságú, ami nincs benne a mobilomban?
Még egyszer megnéztem. Mindenhol. És újra csak a nagy semmi. Ekkor
nem szívesen, de kezdtem belenyugodni, hogy a drágalátos kártyám
köddé vált. Bosszúsan készítettem egy újat, és nagyon igyekeztem
egyetlen pontot sem kifelejteni. Sietve írtam meg, mivel azt terveztem,
hogy meglátogatom a szüleimet a város másik végében, és hamarosan
oda kellett érnem, még mielőtt apám elindulna az edzőterembe a napi
testedzésére. De amikor felkaptam a táskámat, észrevettem, hogy pár
centire kikandikál belőle valami fehér. A szívverésem is megállt. Lelki
szemeim előtt megjelent Erik arca, rajta az a huncut vigyor, ami azt
mondja: „Bevetted!” Belenyúltam, és elővettem fél órás kutatásom
tárgyát, a híres kártyát. Tudtam, hogy azért csinálta ezt az egészet, hogy
tudjam, jelen van, és ugyanolyan trükkös, mint valaha. De ne feledjük:
háromszor is átkutattam a táskámat, sőt, egyszer még ki is borítottam
azt a kevéske dolgot, ami benne volt. Kizárt dolog, hogy elkerülte volna
a figyelmemet egy hatszor nyolc centis fehér kartonlap egy kis, fekete
táskában! Ráadásul egyedül voltam otthon, s mivel a macskáimnak nincs
egymással szembefordítható hüvelykujjuk, egyszerűen nem
kaparinthatták meg.

JÁTÉK AZ ELEKTROMOSSÁGGAL

Erik élvezettel manipulálja az elektromosságot számos csínytevéséhez.

Ezt az e-mailt Robert Burke-től kaptam, amikor rokonlátogatóban
jártam Norvégiában:

Ma épp Laura húgoddal beszéltem, miközben beugrott hozzám Erik, és

 lehúzta a vécét. Élvezhette, főleg, mivel zavarodott képet vágtam, aztán
vigyorogtam, amikor hallottam, hogy nevet és a térdét csapkodja. Ezt nem
említettem Laurának, mert épp elmélyült beszélgetést folytattunk, és nem
akartam elveszíteni a fókuszt. Erik azt mondja, épp ezért csinálta.
Egyszerűen IMÁDJA, ha beleköphet a levesembe. Ja, és azt kérdezi, hogy
elég meleg volt-e a padló a faházban. Felteszem, abban is benne volt a
keze, különben nem említette volna… hehehe…
Ölelés, és mindenkit szeretettel üdvözlök:
Robert

Bár Erik szívesen vacakol a vízvezetékkel, de ez az e-mail azért annyira

elképesztő, mert napokkal korábban a nagyobbik fürdőszoba
padlófűtése teljesen megbolondult, ami azelőtt soha nem fordult elő.
Hiába volt jól beállítva, úgy felforrósodott, hogy a helyiségben
harminckét fok lett, ami olyan érzés volt, mintha izzó parázson járnánk.
Rune kénytelen volt újraprogramozni a rendszert. Mindjárt azt
gondoltuk: „Erik, te kis huncut!” Ez az eset nagyon is jellemző rá.
Rajtunk kívül senki nem tudhatott erről a műszaki problémáról, és mi
nyolcezer kilométer távolságban voltunk. Az eseményt nem írtuk ki
semmilyen közösségi oldalra. Ráadásul nem sokan tudják, hogy a kis
világvégi hegyi kunyhó padlója fűthető, sőt, fűteni kell.
Bár ez volt a legkedvesebb számomra Erik elektromos trükkjei
közül, de ő arra is képes, hogy felfordulást okozzon az emberek
mobiltelefonjával, otthonuk riasztójával, autójuk elektromos zárjával és
hifiberendezéseikkel, csak, hogy néhányat említsek.

TELEFONHÍVÁSOK
Az elhunytak néha telefonon kommunikálnak velünk, de ez a jelenség
nem túl gyakori. Néhány hónapja éppen az Erikkel való kommunikációt
gyakoroltam. Először is utasítottam az agyamat, hogy „álljon le”, aminek
nem szívesen engedelmeskedik. Aztán a szokásos módon üdvözléssel
folytattam, a szeretetről, a halálról és arról beszéltem, hogy mennyire
hiányzik.
Alig tettem fel az első néhány kérdésemet, amikor megcsörrent a
telefon, és megzavart az összpontosításban. Bosszantott ez a tolakodás,
mert úgy tűnt, óraműszerűen működik. Egészen addig csend van, amíg
újra bele nem kezdek. Különösen dühített, hogy hiába néztem meg, ki
hívott, a szám nem volt ismerős. Füstölögve vártam, milyen üzenetet
hagy a telefonos ügynök az üzenetrögzítőmön, de attól, amit hallottam,
megállt a szívverésem. Bár kissé recsegett, egyértelműen Erik hangja
volt:
– Hahó, itt Erik. Erik vagyok.
Aztán bontott a vonal. Odarohantam az üzenetrögzítőhöz, hogy
visszahallgassam, de azt mutatta, hogy nincs üzenetem.
Kétségbeesetten nyomtam meg az „üzenetek lejátszása” gombot, és
azt hallottam: „Önnek nincs üzenete”. Miért nem vette fel azt, amit én
tisztán hallottam? Az a gép mindent felvesz, még a tárcsahangot is, ha a
hívó fél nem teszi le a másodperc törtrésze alatt, miután meghallgatta az
üdvözlőszövegemet. Így hát visszahívtam a számot, ahonnan a hívás
érkezett. Tizenhárom számjegyből állt, és ezt a választ kaptam:
– A hívott számon előfizető nem kapcsolható.

TÁRGYAK A SEMMIBŐL

Elhunyt szeretteink sokszor a túlvilágon hoznak létre tárgyakat, majd

úgy befolyásolják az energiát, hogy azok megjelenjenek háromdimenziós
világunkban. Néha aprópénzt ejtenek el. Máskor fehér madártollat, vagy
olyasmit, aminek jelentősége van annak a szemében, aki kapja.
Nemrégiben a lányommal, Michelle-lel elmentünk elintézni pár
dolgot. Az autójában a vezetőoldali és az anyósülés melletti ajtóban is
van hely innivalónak és más dolgoknak, mint a legtöbb kocsiban. Mivel
először a bankba készültem, a két kitöltött csekket és a drágalátos
kártyámat a tennivalók hosszú listájával és egy tollal együtt betettem
ebbe az oldalsó rekeszbe. Miután elintéztem, amit kellett, az
igazolószelvényeket is betettem a rekeszbe, hogy majd átvezessem az
elintézettek listájára. Ezután elmentünk a Russo’s pizzériába, ahol egy
kinti asztalnál istenit ebédeltünk. Ebéd után rögtön a bevásárlás
következett volna, de unokámnál, Arleennél közbeszólt a természet.
Márpedig az ember nem szórakozik, ha egy totyogóst éppen
szobatisztaságra szoktat, így hát bevittük az étterem vécéjébe. Ő
azonban ragaszkodott a rózsaszín bilihez, ami nálam volt otthon, ezért
hazamentünk.
Amikor újra beálltunk a garázsba, mindent kivettem a rekeszből: a
tollat, a kártyát és az igazolószelvényeket is. Aztán mániás
természetemnek megfelelően végighúztam a kezemet a rekesz mélyén,
hogy biztosan kivettem-e mindent. Tudtam, hogy igen, ezért fogalmam
sincs, mire számítottam. Talán egy aranyrögre? Na, mindegy.
Bementem, Arleent ráültettem a bilire, és feljegyeztem a befizetéseimet
a könyvelésembe.
Amikor újra beszálltunk a kocsiba, az elvileg üres oldalrekeszre
pillantottam, és megláttam egy fényes tízcentest. Ez meg hogy került
oda? Tíz perccel korábban garantáltan nem volt ott egyetlen cent sem.
Ezt rendmániás ujjbegyeim bizonyíthatják. Megkérdeztem Michelle-t,
hogy valami őrült okból úgy döntött-e, hogy megkerüli az autót, és
valamiféle adományt helyez el az én oldalamon, de természetesen nem
tett ilyet. Az aprópénzt a pohártartóban gyűjtötte, abban volt minden
visszajáró. Amikor meglátta a tízcentest, csak vállat rántott, és azt
mondta:
– Ja, állandóan ez van. Eriktől kapom.
Amikor kiszedtem a tízcentest, mutató- és hüvelykujjam közé
fogtam, de aztán sutty, teljesen eltűnt. Köddé vált. Anyagtalanná vált a
kezemben.
Ettől Michelle és én egyszerre döbbentünk meg és örültünk, majd
amikor mindketten végigtapogattuk a rekeszt, nem találtunk semmit. És
ráadásul nem volt ott semmilyen rés, hajlat, búvóhely, ahová a tízcentes
bebújhatott volna. Michelle lelki szemei előtt megjelent Erik, aki
harsányan nevetett, a térdét csapkodta, és megjegyezte, milyen murisan
festettünk mindketten, amikor olyan lelkesen kutattunk abban a kis
rekeszben vacak tíz cent után, mintha a világ legnagyobb gyémántja
lenne.
Amikor elmeséltem apámnak ezt a csodát, nevetve mondta, hogy
Eriknek meg kellene próbálnia a pénzteremtést úgy, hogy aztán nem
veszi vissza. Különben is hagyjuk a mennyei aprót, jobban jönne némi
papírpénz. Vajon a lelkek nem tudják, hogy errefelé infláció van?
Képzelheted, kedves Olvasó, hogy ezek az álmok, csínytevések és
látogatások alapjaiban ingatták meg hitvilágomat. Tudósként és
orvosként mindig úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy valami valóságos
legyen, öt érzékszervünk egyikével vagy többel is érzékelhetőnek kell
lennie. Meg kell tudni érinteni, ízlelni, szagolni, látni vagy hallani, vagy
legalább lényegi hatással kell lennie egy másik tárgyra. Minden más
megismerhetetlen, vagyis a misztikum kategóriájába tartozik. De miután
ennyi nyilvánvaló bizonyítékot találtam a lélek halál utáni túlélésére,
máshogy látom a dolgokat. Ez radikális paradigmaváltást jelentett
számomra, és arra késztetett, hogy mélyebbre ássak, hogy a dolgok
nyitját keressem, válaszokat, tényeket találjak – bármit, ami visszaadja
elveszett tisztánlátásomat.
Az ezt követő hónapokban faltam mindent, amit csak a témáról
találtam, köztük fizikusok és más tudósok által írt könyveket csakúgy,
mint a lelkekkel kommunikáló, üzeneteiket közvetítő médiumok írásait.
Legalább száz könyvet végigolvastam, amitől majdnem leszakad a
könyvespolcom. De nemcsak azt határoztam el, hogy újrafogalmazom a
valóságról alkotott elképzelésemet, hanem azt is meg akartam tudni,
hogy hol van a fiam. Ha tudnám a választ a legfontosabb kérdésre, a
„hol”-ra, akkor már volna rá remény, hogy beszélhessek vele, hogy
folytathassuk csodás kapcsolatunkat.
 4
ÚJ KAPCSOLATUNK FÜGGÖNYÖN ÁT

Ha valaki elveszti egy szerettét, természetes, hogy mindenáron szeretne

kapcsolatba kerülni vele. Évekkel korábban azonban kissé hibbant
dolognak tartottam volna a lélektolmács közvetítésével történő
kommunikációt. Még viccelődtem is volna rajta. De amikor Erik meghalt,
az addig kétséges dolgok egyszeriben fontos kapaszkodókká váltak,
amelyek reménnyel töltöttek el. Hiába olvastam el mindent, ami a
kezem ügyébe került, még mindig kételkedtem a lélek túlélésében, de
amikor Kim O’Neill közvetítésével beszéltem Erikkel, úgy éreztem,
valóban ő az. Személyisége, humora, beszédstílusa mind-mind Eriké volt.
Ráadásul Kim olyan részleteket is megemlített, amelyekről semmiképp
sem tudhatott, mint például, hogy Erik tizenévesként bipoláris zavarral
küzdött, vagy hogy a szobájában, az íróasztala előtt, a széken ülve ölte
meg magát.
Amikor a halála után először sikerült beszélnünk vele, Erik egyik
első dolga volt, hogy megnyugtasson: mi, a szülei, mindent megtettünk,
hogy öngyilkosságát megelőzzük. Azt mondta, sok éve gondolkodott az
öngyilkosságon, csak abban akart biztos lenni, hogy olyan módszert
választ, amivel garantáltan eltávozik. A halála előtti hónapokban utána
is nézett mindenféle öngyilkossági módszernek az interneten. Bár
elgondolkodott azon, hogy a gyógyszer-túladagolást válassza, de az
egyik legnagyobb félelme az volt, hogy túléli, és hátralévő életére
megnyomorodik. Végül úgy érezte, a fejlövés garantálja számára
leginkább a „sikert”. Azután ki kellett várnia a pillanatot, amikor
biztosnak látta, hogy nem leszünk a házban, amikor eldördül a fegyver,
amiről tudjuk, hogy sikerült is.
Nem tudom, miért éreztem szükségét, hogy annak a napnak minden
rettenetes pillanatát rekonstruáljam, és miért akartam tudni mindent –
úgy értem, tényleg mindent –, amire Erik a halála előtt gondolt. Lehet,
hogy ez normális, fogalmam sincs. Ismeretlen terepen jártam, így nem
tudom, hogy ezek a gyászoló szülő tipikus töprengései-e. Majdnem
olyan, mintha „halálra akarnám gondolkodni a dolgot”, hogy ezáltal
némileg elveszítse letaglózó lelki töltetét. Amikor Kim először
közvetített nekünk, Erik arról beszélt, hogy miért választotta ezt a
halálnemet, és mik voltak az utolsó gondolatai, mielőtt meghúzta volna
a ravaszt. Azt mondta, nem félt a haláltól – az élettől rettegett. Aztán
elmondta, milyenek voltak az első pillanatok a halál után: nem fájt
semmije, euforikus volt, és szabad, amit azután a tette által kiváltott
mélységes gyász iszonyata követett. És döbbenetére tanúja volt
mindennek.
Mélyen gyökerező szkepticizmusommal folyamatosan küzdve,
gyakran megkérdőjeleztem az információkat, amelyeket a
lélektolmácsoktól kaptam, bár azok, akikkel együtt dolgoztam, olyan
dolgokról számoltak be, amikről csakis én tudhattam. Ennek tudatában
úgy döntöttem, hogy igénybe veszem több világhírű lélektolmács
segítségét, miközben a megkérdőjelezhetetlen bizonyíték után kutatok.
Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a hit belső kötélhúzás, nem
pedig külső harc. Hónapokkal azután, hogy Erik először beszámolt a
saját haláláról, azt tettem, amit minden racionális, kételkedő ember
tenne: másik szakértői vélemény után néztem.
Ez a másik szakvélemény Jamie Butler lélektolmács képében öltött
alakot. A bennem élő szkeptikus az információ megerősítését, és az
összefüggéseket kereste. Anyaként arról akartam megbizonyosodni,
hogy gyermekem nem szenvedett az átmenet idején. Ezért szándékosan
kihegyezett keresztkérdéseket tettem fel. A Jamie, Erik és jómagam
között lefolytatott beszélgetésről szóló leiratban Erik meglehetős
részletességgel szól halálának körülményeiről és tapasztalatairól, talán
mivel addigra volt ideje tájékozódni és elgondolkodni az eseményen,
vagy talán azért, mert találtam egy igazán tehetséges tolmácsot, aki a
lehető legjobban képes közvetíteni. Még sosem találkoztam olyan
tolmáccsal, aki ennyire mentes volt minden szűrőtől. Jamie és Erik
szemmel láthatóan élvezték játékos és szeretetteljes kapcsolatukat,
amitől az ülés során sokszor azon kaptam magam, hogy szélesen
mosolygok. Nemcsak ekkor, de a számos ezt követő találkozás során is.
Ez lehetett az oka, hogy a Jamie-vel átélt további ülések meghozták az
enyhülést harci sebesüléseimre, amelyek állandó társaimnak tűntek.

ERIK BESZÁMOL A SAJÁT HALÁLÁRÓL

Én: Erik! El tudod magyarázni részletesen a halált, és hogy mi

történik közvetlenül utána? Legalábbis, hogy mi történik a legtöbb
emberrel? Tudom, mindenkinek más a halála, csak mondd el
azokat az általánosságokat, amiket tudsz!
[Hosszú csend, amíg Jamie Eriket hallgatja.]

Jamie: Rendben. Azt hiszem, összegereblyézett valamit.

Én: Ajjaj!

[Jamie meg én kacarászunk.]

Jamie: Erik is nevet.

Én: Majd később elmegy, és vesz magának mennyei chipset.

Jamie: Most komolyan! Engem kihagy az egészből. Nem hajlandó

elárulni, hogy min nevet, így nem tudom, miről szól az egész.

Erik: Anyu! Azt hiszem nem lehet általánosítani a halállal

kapcsolatban. Ezért emlékeztesd az olvasóidat arra, hogy a halál
mindig testre szabott, az illető hitrendszerének megfelelően.
Bármiben hiszel is aktívan – semmiben, Istenben, abban, hogy
szembesülnöd kell a démonjaiddal, mielőtt boldog lehetsz, hogy
szellem leszel –, azt fogod kapni.

Én: Rendben. Beszéljünk a te halálodról. Halott vagy, ezért

beszéljünk erről. Te miben hiszel? Én sosem igazán…

Erik: Te jó ég, de durva vagy!

Én: Sajnálom, de beszéljünk arról, hogy…

Erik: Még ne váltsunk témát, mert az emberek meg fogják

kérdezni, hogy miért alapul ez az egyének hitvilágán. El kell
magyaráznod nekik, hogy mindenki önmaga az eszköz. A fizikai
test a csomag. Ez tartalmazza a lelket. Amikor a test meghal,
lélekké válik. Elhagyja a testet, és ekkor a lelket valahogyan a
tudat tartalmazza. A karaktered, amit felépítettél, az a sok nem
kézzel fogható dolog, ami megnevettetett…

Jamie [Eriknek]: Igen, a személyiséged. Világos.

Erik: Szóval végig kell járni ezeket a dimenziókat, hogy az ember

hazaérjen, a mennyországba vagy bárhova, aminek nevezni
akarod. S mindez az általad felállított tudatos elemeken, a
hitrendszereden keresztül történik. A lényeg, hogy erre szükség
van. Ez az alap. Most azt fogod kérdezni, hogy én miben hittem.
Kurvára fingom sincs. De tutira nem ebben! Sokat tanultam a
túlvilág mibenlétéről, amióta itt vagyok.

Én: Amikor meghúztad a ravaszt, azt gondoltad, hogy semmi nem

lesz, vagy azt, hogy…

Erik: A semmiben reménykedtem. Komolyan. Annyira

kétségbeesetten szerettem volna kilépni a bőrömből. Csak azt
reméltem, hogy… [szünet] valahogy úgy képzeltem… szerettem
volna, ha… [csend] Olyan voltam, mint egy ember egy kiskutyával
vagy kisbabával, aki sosem alszik. Én csak jól ki akartam aludni
magam. Nem vágytam másra, csak jó, erős békére.

Én: Aha. Szóval abban reménykedtél, hogy van valami odaát, vagy
erre nem is gondoltál?

Erik: Eszembe sem jutott.

Én: Valaha életedben gondolkodtál azon, hogy létezhet-e valami

utána?

Erik: Aha. Mert annyi kísértetmesét hall az ember. Nekem ez nem

Istenről vagy a csodákról szólt. Engem sokkal jobban érdekeltek a
francos kísértetek, mert annyival hitelesebbnek tűntek.

Jamie [Eriknek]: Komolyan? Jó lehet így gondolni rájuk, igaz?

Én: Aha.

Erik: Mert nem az van, hogy Isten leszáll közénk…

Jamie [nevet]: Ahogy ezt mondja!

Erik: Mert nem az van, hogy Isten megjelenik a házunkban,

szarakszik a cuccunkkal, és felborogat mindent. Az egy halott
fószer. Szóval, tudjátok, létezik élet azután, amit most éltek, de
ennek nem kell valamilyen vallásos hitrendszeren alapulnia. Volt
valami sejtésem, hogy létezhet a túlvilág, de fingom sem volt, hogy
milyen.

Én: Értem. Mi történt közvetlen azután, hogy meghúztad a

ravaszt? Először is: fájt?

Erik: Nem, nem emlékszem fájdalomra. A hangra igen, de arra

nem, hogy valami elért volna hozzám. Szóval azt hiszem…
mondtam neked, hogy az embert kihúzzák a testéből?

Én: Szóval úgy érezted, mintha húznának?

Erik: Nem, fura volt. Mintha leoltották volna a világítást. Csukva

volt a szemem. Emlékszem, ahogy meghúzom a ravaszt. Tudom,
hogy nem tököltem. Nem bizonytalankodtam. Tudtam, hogy meg
fogom tenni. Eljött az ideje. Ennyi volt. Nem voltak kétségeim
afelől, amit teszek. Nem tépelődtem. Ez egy megrögzött módú
gondolkodás.

Jamie [Eriknek]: Mit értesz azon, hogy „megrögzött módú

gondolkodás”?

Én: Gondolkodásmód?

Jamie: Aha, az.

Erik: Az ember nem igazán érzi a fáradtságot vagy az érzelmeket.

Le sem veszi a szemét a célról, csak oda akar eljutni. Nekem
megvolt a célom. Ki kellett jutnom. Emlékszem az érzésre, ahogy a
kezemben tartom a fegyvert, meghúzom a ravaszt, hallom a lövést.
Aztán sötétség következett, és a saját testemet láttam.

Én: Hmm. Az bizarr lehetett.

Erik: Aha. Fogalmam sem volt róla. Nem tudtam, hogy látni fogom
magam. Ez soha eszembe sem jutott. Igazából csak azt gondoltam,
hogy valahogy elmegyek a semmibe. Semmivé akartam válni. Azt
akartam, hogy múljon el. Le akartam húzni a rolót.

Én: Mit éreztél, amikor a saját testedet láttad? Milyen érzelmeid

voltak?

[Csend.]

Jamie [Eriknek]: Ó, ez az az arckifejezés! [Nekem:] Valahogy

kifejezéstelen lett az arca, és kicsit tátva maradt a szája. Azt
mondta, így érezte magát.

Én: Leesett az álla? Valahogy így? Mintha azt mondaná: „A kurva

életbe!”?

Erik: Nem, nem, anyu! Őrület volt. Azt sem tudtam, mi a franc van.
De inkább olyan volt, hogy: „Ajjaj!” Nem akartam ott maradni.
Nem akartam mindent látni, de nem tudtam elmenni onnan.
Mintha egy durva autóbalesetet látna az ember.
Én: Aha.

Erik: De nem voltam odaláncolva ehhez az egészhez. Bizarr volt.

Én: Érzelmi odaláncolásról beszélsz?

Erik: Aha.

Én: És mit éreztél még?

Erik: Asszem főleg ijedtséget.

Én: Járt vele eufória is?

Erik: Csend volt. Nagy csend. Nem fájt semmim. Nem kellett
aggódnom, ami egy kicsit zavaró volt, mert ilyet rég nem éreztem.
Mintha minden a helyén lett volna.

Én: Ó!

Erik: Azt hiszem jóval zavaróbb volt, mint amennyire ünnepélyes.

Én: Azt gondoltad, hogy szuper csak úgy repkedni? Érezted azt a
feltétel nélküli szeretetet, amiről sokan beszélnek?

Erik: Nem.
Én: Vagy az akkor volt, amikor átmentél?

Erik: Igen, amikor átjöttem.

Én: Rendben. Akkor folytassuk! Szóval nézted a testedet, és azt

gondoltad: „Hűha!”, és egy kicsit megijedtél. Azt is érezted egy
kicsit, hogy: „A francba! Mit fognak gondolni, amikor
megtalálnak?”

[Hosszú csend.]

Jamie: Nagyon hallgat. Érzem, hogy végiggondolja.

[Nagyon hosszú csend.]

Jamie: Mondtam neki, hogy nem kell kapkodni.

[Csend.]

Erik: Tudod, nem lassítok, hogy túl sokat törjem a fejemet a

halálon.

[Hosszú csend.]

Erik: Nekem ez volt a kiút. Sok fájdalommal jár.

Én [könnyes szemmel]: De még mennyire.

Erik: Nemcsak nekem fáj, de a családomnak és a barátaimnak is.

Én: Bizony.

[Hosszú csend. Egyértelműen kellemetlenül érinti.]

Én [érzem a feszültségét, és nem akarom, hogy tovább fájjon neki]:

Hát, ne rágódjunk ezen! Folytassuk ott, hogy milyen érzés volt,
amikor elhagytad a szobádat! Mesélj arról!

Erik: Emlékszem, hogy láttam, ahogy távozik a testem.

[Csend.]

Én: Távozott a tested? Ja, amikor elvittek?

Erik: Zsákban.

Én: Világos. Rendben.

Erik: Aztán emlékszem, azt gondoltam, el kell búcsúznom.

Én: Aha.

Erik: És ha jól emlékszem, ekkor kezdtem felvenni a kapcsolatot a

családtagokkal.
[Csend.]

Én: Az nagyon fájdalmas lehetett, mert nem voltunk valami vígan.

[Hosszú csend.]

Jamie: A könyökét a térdére támasztotta, és összekulcsolta a kezét

maga előtt. Nagyon lazán, de közben [csend], komolyan. Kicsit
komolyabban.

Erik: Emlékszem, hogy megtaláltam…

[Hosszú csend.]

Jamie [elérzékenyülve]: Ó! Könnyes a szeme.

Én: Jaj, nem kell folytatnunk, kicsim.

Erik [hülyéskedve]: Fogd be, Anyu!

Jamie: Könnyes, de nem fél rád szólni, hogy maradj csendben.

[Halkan kacarászom.]

Erik: Ha az ember lassítva megy végig az emlékein, akkor többet

lát. Amikor benne vagy a pillanatban, sok mindent nem veszel
észre, mintha nem lenne elég nagy a szemed. Tudom, hogy ezt már
mondtam, de nagyon sajnálom. Sajnállak téged és a papát is, és
mindenki mást a családban.

Én [csendben zokogok]: Aha.

Erik: De azt is tudom, hogy nem kérhetek bocsánatot azért, hogy

boldog vagyok.

Én: Tudom. Örülök neki. Nem örülnék, ha nem így lenne. Ha

aközött kellene választanom, hogy itt vagy, és pocsékul érzed
magad, vagy ott, akkor persze…

Erik: Hát nem elcseszett dolog ez az egész, anyu? Hogy csak ez a

két lehetőségem volt?

Én: De igen. Nem akartam, hogy ez történjen.

Erik: Arra nem bírok rájönni, hiába gondolom végig újra az

egészet, hogy miért fáj ennyire, amikor a végeredmény pontosan
az, amit akartam.

Én [még mindig sírva]: És boldog vagy. Mármint, hogy hogyan

fájhat, amikor boldog vagy? Én csak a pillanatot látom. A pillanat
boldogtalan, de a végeredmény boldog. Akkor jobb, ha hagyjuk ezt
a pillanatot. Beszélj arról, amikor eltávoztál! Emlékszem, azt
mondtad, úgy érezted, mintha a válladnál fogva húznának. Már
nem tudom pontosan.
Erik: Aha. Úgy éreztem, mintha visszahúznának. Azt hiszem, nem
figyeltem oda rendesen. Ez különben is jellemző rám. Mintha
olyasvalamit néztem volna, amit nem szabad.

Én [zavarodottan]: Olyasvalamit néztél, amit nem lett volna

szabad?

Jamie: Átvitt értelemben mondta.

Én: Ja, rendben.

Erik: Azt hiszem, ezért nem láttam a gyönyörű fehér fényt, vagy
tudod, nem hallottam az angyalok énekét.

Jamie [kacag]: Nevet.

[Én is sírva kacarászom.]

Erik: Á, valószínűleg elcsesztem valamit. Valószínűleg hirtelen

felkaptak.

Én: Ó, értem, értem.

Erik: Na ja. Az kimondhatatlan érzés volt. Mintha fognák a

testedet, átpasszíroznák egy szűrőn, aminek a túloldalán kijön
minden, csak a darabkák közben megváltoztak. Tiszták. Gondolom,
így érezhették magukat az emberek régen, amikor azt hitték, hogy
ha Jézus megkereszteli őket, minden bűnük elszáll, és csakis jók
lesznek. Igazából ilyen a halál.

Én: Hűha! Hmm.

Erik: Az ember szuperül van. Nem hiányzik a többi részed. Még

veled van, de nem játszik fontos szerepet. Nem veszíted el
önmagad, de a tökéletesség lenyűgöző érzése kerül előtérbe, hogy
jó helyen vagy, szeretnek, és képes vagy ezt érezni is. Mintha nem
létezne a legcsekélyebb kétség sem azzal kapcsolatban, ami rád
vár, és nem aggódsz, hogy ez csapda, és valójában a pokol. [Kacag.]
Erről szó sincs. Akkora az egész, hogy sírni sem tudsz rajta. És
ekkor megjelenik a családod meg a barátaid. Amikor észreveszed,
hogy nem vagy egyedül.

Én: Kivel találkoztál elsőként?

Erik: A francba, nem emlékszem.

Én: Ott volt a nővérem, Denise? Denise néni? Gondolom, ő ott

lehetett, hogy üdvözöljön, nem?

Erik: Igen. Emlékszem, hogy egy csomó arcot láttam. De most más.
Ha visszagondolok, sokkal élesebben átélem az érzéseket, nem
csak arra hagyatkozom, amit láttam vagy mondtam.

Én: Igen, mert egy léleknek fontosabbak az érzések, mint a

mentális, ésszel felfogható részletek. Azt hiszem, az emberek ezért
csalódnak, amikor elmennek egy médiumhoz, és olyan bizonyító
erejű kérdéseket tesznek fel, mint hogy: „Mit tettünk a zsebedbe,
mielőtt eltemettünk?” Az ilyesmire már nem emlékszik az ember.
A túlvilágon ez már nem fontos. Ott minden az érzelmekről szól.

Erik: Igazad van. És nekem elhiheted, itt senki nem nézegeti a

kibaszott zsebét.

Én: Pontosan. Na, jó. Akkor folytassuk azzal, hogy lepereg az életed
filmje a szemed előtt! Mármint persze mindenkié más lehet, de
azért magyarázd el nekem nagy általánosságban, hogy miket
tartalmaz!

Erik: Aha, néha olyan érzés, mintha az ember bemenne egy

helyiségbe, olyanba, mint egy IMAX mozi, ahol majdnem 360 fokos
a látvány, ahol mások vele kapcsolatos érzelmeit és gondolatait is
átéli. Szóval végignézed életed filmjét, és a saját szemeddel
láthatod, hogy mit csináltál. Mások szemével látod magadat.

Jamie [felnevet]: Ezt nem tudom utánozni. Lényegében azt mondta:

„Ez milyen durva. Szar dolog. A legrosszabb vicc, amit valakivel
tehetnek.”

Én: Szóval mintha te lennél az a másik ember. És az ő szemével

látsz, és érzed, amit ő érzett?

Erik: Igen.
Én: Hű! Öregem, ez nem jó móka. És ha a földi életben
megoldottátok a problémát, és kibékültetek azzal az emberrel,
akkor is újra át kell élned?

Erik: Nem! Nem.

Én: Oké. Az jó.

Erik: És ha tényleg megoldódott, akkor nem is merül fel.

Én [heherészve]: Na, akkor megyek, és egy csomó embertől

bocsánatot kérek.

[Jamie és Erik is nevet.]

Erik: És az életed filmje nem úgy megy, hogy bejön valaki, és szól,
hogy: „Elnézést, kezdődik a film, fél három van. Kérem, menjen be
ebbe a terembe, és foglaljon helyet!”

[Kacagok.]

Erik: Csak valahogy rászakad az emberre, és nagyon fura. Irtó

gyorsan történik, de úgy érzed, mintha egy öröklétig nézted volna.

Én: És mi hozza létre életed filmjét? Nem értem. Honnan ered? Ki

dönti el? Ki csinálja meg?
Erik: Általában tulajdonképpen a tudat, az emberi tapasztalat, az
egyes ember szükséglete ez a listázás. Energetikai, lelki
szempontból nem igazán szükséges. Nem kell végigmenni ezen a
leltáron, mert ha a lelki, energetikai összeköttetés megvan, akkor
már tisztában vagy a lényegi fordulópontokkal. Tudod, azért pörög
le szinte minden ember esetében, mert sokkal inkább agyból
működünk, mint bármely más részünkből.

Én: Aha.

Erik: Olyasmi, mintha az agy csökkentené a nyomást, és

végigvenne mindent, csak fordított sorrendben. Önmagad
érdekében érted meg, hogy mások milyennek láttak. És megkapod
a választ minden kérdésedre. „Ó! Ez vajon miért így történt?” Az
ember nagyon gyorsan helyre tud rakni mindent.

Én: És ez lelkileg fájdalmas?

Erik: Nem. Egyértelműen szar, de nem fáj. Nem hagysz olyan

roncsokat magad után, mint a Titanic, igaz, anyu?

[Jamie és én nevetünk.]

Én: És a te filmed hosszú volt? Sok mindenen kellett végigmenned?

Erik: Nem volt annyira sok. Főleg hangok voltak a fejemben.

Tudod, az elcseszett marhaságom.
Én: Mire gondolsz?

Erik: Elég sokat kellett dumálnom magammal, tudod, hogy

lebeszéljem magamat a baromságokról, és megpróbáljam
megérteni önmagam. Főleg ez volt benne.

Én: Nahát! Életed filmjében kivel volt leginkább dolgod?

Erik: Főleg a családdal.

Én: Hát persze. Rendben. És mi volt még benne?

Erik: Tulképp csak ennyi.

Én: Előfordul, hogy előző életeid filmjeit is meg kell nézned, vagy
csak a legutóbbi életed pereg le?

Erik: Főleg annak az életnek a feszültségét oldja, amiből épp most

lépsz ki.

Én: Na, jó. Akkor térjünk vissza arra a fehér alagútra! Arra a fehér
fényre, amiről beszélnek. Persze van, aki átéli, van, aki nem. Miért
van az, hogy egyesek látják, mások nem? Mi a csuda ez?

Erik [ugrat]: Csak a jók mehetnek végig az alagúton. Á, nem. Ez

marhaság.
Én: Erről eszembe jut a Végtelen határok sorozat, ahol a szereplők
beleugranak abba a nagy, örvénylő körbe.

[Jamie nevet.]

Erik: Nem. Igazából ez hitvilágon alapul.

Én: Mi ez? Létezik?

Erik: A fehér alagút?

Én: Igen.

Erik: Megmondom, szerintem mi a pálya. Amikor meghalsz, ha

abban hittél, hogy látni fogod az erős, fehér fényt, meg hasonló
marhaságokat, akkor szerintem ezt is fogod kapni.

Én: Világos.

Erik: De az is benne van, hogy az agyhalál, az oxigénhiány, meg

ilyenek csőlátást okoznak. A fénybe jutsz, amikor meghalsz? Nem.
Ez az agyad halála.

Én: Hát a meggyőződésnek gyökereznie kellett valamiben.

Erik: Olyan emberektől származott, akiknek volt halálközeli

élményük vagy mi a csudájuk, haldoklott az agyuk, aztán felkeltek,
és beszéltek róla… hogy látták Istent, meg az angyalokat, meg
minden. Tudatosan…

Jamie [Eriknek]: Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Így van értelme.

Erik: Ha tudatodnál vagy, megpróbálsz a saját szemszögedből

nézni mindent, így amikor az agyad haldoklik, ezt látod. De ha
intuitívan, a harmadik szemeddel nézel, nem kell alagutat meg
fehér fényt látnod, hogy átjuss a túlvilágra.

Én: Vili.

Erik: Szóval, ha a harmadik szemedet használod – az intuitív

látásodat –, akkor a halál sokkal inkább olyan, mintha átmennél
egy másik szobába.

Én: Aha, sokan így írják le. Mintha átmennének egy másik szobába.
Amikor a válladnál fogva visszahúztak, hová kerültél?

Erik [heherészve]: Egy másik szobába.

Én: Na jó, és…

Erik: Ez durva. Valahogy eltűnt körülöttem a szoba. Az, ahol

voltam, egyszerűen szertefoszlott. Azt hiszem, ezt csak így tudom
kifejezni. Mintha tompították volna a fényeket. Aztán
felerősítették. És máris egy másik térben vagy. De ebben nincs
semmi hirtelenség. Nem olyan, mint valami váratlan rántás vagy
ilyesmi. Inkább, mint ahogyan az ember a testét érzi, miközben
elalszik. Arra jobban hasonlít.

Én: Emlékszem, hogy azt mondtad, életed filmjét egy hosszú

asztalnál ülve nézted végig, a fejedet a tenyeredbe támasztva.

Erik: Aha.

Én: Na, jó. Itt most visszaléptünk. Milyen változásokkal

szembesültél, amikor átmentél? Nem akarom azt kérdezni, mi volt
a legnehezebb… Inkább a legérdekesebbet mondd! A
legerőteljesebbet.

Erik: A mozgás.

Én: A mozgás! Aha. „Nem érzem a lábam!”

Jamie: Erik nevet.

Én: Ez a Kőagy őrnagy című filmből van. „Azért, mert nincs már
lábad.”

Jamie [nevet]: Fogalmam sincs, miről beszéltek, de majdnem a

földön fetreng.

Én: Mert milliószor láttuk. Szerepelt benne az egyik Wayans fivér.

Annyira humoros. És Erik imádta.

[Jamie még mindig nevet.]

Erik: Valami ilyesmi, de egyszerűen csak érdekes. Azt mondanám,

hogy ez a legsürgetőbb probléma, amibe belefut az ember.

Én: Világos.

Erik: Tudod, hogy hogyan juss el innen oda. És fura, mert

egyfolytában mozgok és utazom, de nem tudom megmagyarázni
magamnak, hogyan csinálom. Csak az van, hogy: „Mi történik? A
francba, már történik is!” És nem tudod, hogyan.

Én: Ijesztő volt?

Erik [kacarászva]: Nem. Nem féltem, de egyértelműen nem kaptam

meg rögtön az összes szükséges választ, ez volt fura.

Én: Volt ott valamiféle idegenvezető, aki segített a halálod idején,

amikor lepergett az életed filmje, vagy utána? Nem volt ott senki,
hogy segítsen?

Erik [nevet]: Ha volt, a seggfej nyilván elbújt a függöny mögött,

mert én nem láttam senkit.

Én: Te jó ég! Ez rémes. Hogyhogy? Ez azért volt, mert nem kértél

segítséget?

Erik: Hát nem kértem.

[Tipikus pasi. Nem kérdezi, merre van az előre.]

Erik: És azt hiszem, egyszerűen egyedül akartam maradni.

Én: Gondolod, hogy ha segítséget kértél volna, jött volna valaki?

Erik: Naná, csengőszóval.

Én: Miért akartál egyedül lenni?

Erik: Mert nyugira vágytam.

Én: Szégyenérzetből is? Gondoltad, hogy bajba kerülhetsz azért,

amit tettél?

Erik: Hűha! Ez érdekes.

[Csend.]

Én: Mármint úgy, hogy: „Ajjaj, bajban vagyok. Ne vigyetek a

pokolra!”
Erik: Nem.

Én: Az jó.

Erik [csodálkozva]: Ezt sosem éreztem. Ez mennyire király?!

Én: Szuper. Szóval nem tudtál mozogni. Mondd el részletesen,

hogyan tanultad meg!

Erik: Hát, valahogy úgy, hogy tudatosan nem bírtam mozogni, de

ha arra gondoltam, hogy vagyok valahol, akkor odakerültem.
Egyfolytában ez ment, de fogalmam sem volt, pontosan hogyan
történik.

Én: Láttad a kezed és a lábad?

[Csend.]

Én: Vagy csak a tudatod volt? Láttad a spirituális testedet?

Erik: Aha. Legtöbbször ezt látod. Nem olyannak látod magad,

mintha ember lennél.

Én: Szóval nem úgy volt, hogy csak a környezetedet láttad, mintha
nem volnál más, csak tudatosság, test nélkül?

Erik: De, emberi test nélkül. Energiaalakom volt, tudod, fényként,

és önmagamnak éreztem magamat. Tudtam, hol vagyok. Tudtam,
mi történt. Nem úgy, mintha ledobtak volna egy ismeretlen
világba térkép nélkül. Úgy éreztem, idetartozom, és biztonságban
vagyok. Sosem féltem, de a legapróbb dolgok kissé ki tudtak
készíteni.

Én: De ha lenéztél, láttad a kezedet meg a lábadat? Nem emberi

test volt, de nem is egy fénygömb?

Erik: Pontosan. Jól mondod. Energiából álltam, de a formája olyan

volt, mint az emberi testem.

Én: És tudtad mozgatni? Lenézhettél a kezedre, és ökölbe

szoríthattad, mozgatni tudtad a lábadat?

Erik: Ja, persze.

Én: Szóval a kérdés inkább az volt, hogyan jutsz el egyik helyről a

másikra.

Erik: Aha.

Én: Erre megtanultad, hogy hogyan gondolj egy helyre ahhoz, hogy
eljuss oda?

Erik: Aha.
Én: Még milyen változásokhoz kellett hozzászoknod, miután
átjutottál?

Erik: Hát, azelőtt fejben vitatkoztam magammal, vagy egymással

ellentétes gondolataim, érzéseim voltak, de most nem történik
ilyen baromság. Ez fura volt először.

Én: Hmm. Mi történik helyette?

Erik [kissé frusztráltan]: Nem igazán tudom, hogy magyarázzam el.

Csak nincs, és kész. Az ember nem tud dühös vagy boldog lenni.

Én: Szóval békésebb. Nincs a fejedben konfliktus.

Erik: Úgy van.

Én: Mennyi idős voltál, amikor legutóbb nem volt konfliktus a

fejedben?

Erik: Néha pillanatokra előfordult, de sosem huzamosan.

Én: Szerintem senkinél se folyamatos.

Erik: Tényleg?

Én: Hogy valakinek soha, de soha ne legyen konfliktusa

önmagával? Olyan természetesen nincs.
Erik: Ne már! Biztos van olyan ember. Nem ez a boldogság?

Én: Az idő száz százalékában?

Jamie [Eriknek]: Igen, Erik. Van olyan…

Én: Ugyan már! Mondjuk, valakinek irtózatos szorulása van, csak

ül a vécén, de hiába. Az nem egy boldog helyzet.

Erik [kacarászik]: Igen, de az fizikai konfliktus.

Én: Nem számít. Érzelmi konfliktust fog okozni. Senki sincs

egyfolytában békében, hacsak nem ő a dalai láma.

Erik: Neked lehet valami problémád a szarral, anyu.

Én: Na, tessék! Ez vagy te, meg az ürülékkel kapcsolatos humorod!

Én nem beszélnék róla. Na, jó. Haladjunk! Mondj még valami
változást, amit meg kellett szoknod! Volt bármi más?

Erik: Ez a kettő volt a legfontosabb.

Én: Mikor kértél segítséget? Mikor mondtad ki végül, hogy:

„Segítségre van szükségem”?

Erik: Amikor vissza akartam jutni a családomhoz, de nem tudtam,

hogyan.
Én: Ó! Hiányoztunk?

Erik: Aha.

Én: Na, és ki jelent meg?

Jamie: Egy nő segített Eriknek. De nem a nagynénje. Az illető

elmondta neki, hogyan léphet át egyik dimenzióból a másikba, és
hogyan kommunikálhat.

Erik: Ez kábé akkoriban volt, amikor annyit kutattál, meg

médiumot kerestél. Ezért próbáltam megtanulni, hogyan
beszélhetek rajtuk keresztül, és csinálhatom, amit akarok. Addigra
már nem voltak érzelmi konfliktusaim magammal. Totál szuper
állapotban voltam. Tudtam utazni, és azonnal nekiláttam
megtanulni, hogy hogyan kell kommunikálni az emberekkel.
Dimenziókon átívelő kommunikációval.

Én: Hogy kértél segítséget? Egyszerűen azt gondoltad: segítségre

van szükségem?

Erik: Aha, aha.

Én: Vagy mikrofonba kiáltottad, hogy: „Kellene itt egy kis

segítség!”?

Erik: Nem, csak gondoltam rá. Arra, hogy jó lenne, ha valaki

megjelenne, és tanítana. Csak annyit kell tenni. Csak gondolni kell.

Én: Át kellett esned valami terápiafélén? Azt mondják, vannak,

akiknek terápia kell, hogy az energiájuk rendbe jöjjön, meg
hasonlók. Neked is végig kellett menned ezen a folyamaton?

Erik: Valamennyire.

Én: Egy médium azt mondta nekem, hogy sokkal kevesebb

terápiára volt szükséged, mint a legtöbb öngyilkosnak.

Erik: Aha.

Én: Miért?

Erik: A lélekszerződésem miatt, amit erre az életre fogalmaztam

meg. Ez volt számomra a folyamat vége, míg másoknak, ha
öngyilkosok lesznek, nem ér véget az egész. Csak bosszúból teszik,
csak ki akarnak lépni vagy el akarnak kerülni valamit.

Én: Szóval nekik nem kilépési pont.

Erik: Úgy van.

Én: Jól van. Akkor azt mondd meg nekem, mi az a földi létből, ami
a lelkeknek a legjobban hiányzik. Tudom, hogy van ott egy csomó
haverod, és olyanokat mondanak, hogy: „Te jó ég, annyira
hiányzik nekem a pizza”, vagy mi, de ha közvélemény-kutatást
tartanál, szerinted mi hiányozna legjobban a földi síkból?

Erik: Az első a kaja. A második a szex.

[Jamie kacag.]

Én: Én azt hittem, ott jobb a szex.

Erik: Igen, de nem fizikai. Más. Teljesen más.

Én: És az ennivaló miért hiányzik? Nem tudod elképzelni az ízt

vagy az állagot? Vagy ez teljesen máshogy van?

Erik: Totál máshogy.

Én: De nem tudod létrehozni az ízt, az állagot és a gyomrodban a

teltségérzetet?

Erik: Az egész rágás, az illat, az, hogy vár az ember, hogy

elkészüljön. Mármint ilyesfajta folyamat itt nincs. Nincs rá
szükségünk.

Én: Igen, de nem tudod létrehozni minden elemét, úgy, ahogy

leírtad?

Erik: Anyu, az nem ugyanaz.

Én: Hát, nem.

Erik: Ahogy a mesterséges ízesítő sem az igazi.

Én: Értem. És a szex sem éppen… nem fizikai, mert nincs fizikai
tested.

[Jamie-ből kibuggyan a nevetés.]

Jamie: Haha! A „döngetésről” beszél.

Én: Jaj, istenem, Erik! Hát abból nem sok jutott neked, amíg itt
voltál, szegénykém. Talán prostituáltként kellene visszatérned.

[Jamie alig tudja abbahagyni a nevetést.]

Én: Vagy hogy is hívják? Dzsigolóként. Gyere vissza mint dzsigoló!

Erik: Ha visszajövök, garantáltan lesz farkam.

Én: Akkor gyere vissza dzsigolóként, és garantáltan,

menetrendszerűen megkapod.

[Jamie még mindig nem hagyta abba a nevetést.]

Erik: Jamie feladta.

[Ezen aztán mindhárman nevetünk.]

Én: Oké. Akkor beszéljünk arról, hogy ha egy lélek visszatér ide, mi
hiányzik neki legjobban a mennyországból?

Erik: He?

Én: Amikor újra visszatérnek a mennybe, mit mondanak? „Úgy

örülök, hogy megint itt lehetek, mert nagyon hiányzott nekem a…”
Szóval mi hiányzik nekik a mennyországból?

Erik: A sok szarság.

Én: Szóval az hiányzik, hogy odaát nincs szarság?

Erik: Aha. Nincs érzelmi konfliktus. Sok lélek azért jön szívesen a
Földre, hogy érezze az alacsonyabb rezgésű érzelmeket. A
nehézséget. A küzdelmet.

Én: Amikor visszamennek a mennybe, azt mondják: „Jaj, de

hiányoznak nekem az érzelmi konfliktusok”?

Jamie: Van ennek értelme? Mert úgy magyarázza, mintha ez

vonzaná őket, mintha ezért öltenének testet. Mert így lehet
megtanulni néhány mélyebb leckét.

Én: Aha.
Erik: A konfliktusokon keresztül. A Mennyben, vagyis Itthon nincs
konfliktus. Vagyis ha egy ember meghal, és újra lélek lesz, néha
sokkolóan könnyű a lét, amihez nehéz hozzászokni.

Én: Aha.

Erik: Mert annyi időt töltött azzal, hogy hozzászokjon a

konfliktusokhoz.

Jamie: Ja, szóval nem azt mondja, hogy az hiányzik nekik a

legjobban. Csak, hogy ehhez a legnehezebb alkalmazkodniuk.

Én: Ahhoz, hogy nincsenek többé konfliktusaik? Szereted a

konfliktusmentes dimenziót, de nehéz megszokni. De én arra
vagyok kíváncsi, mit hiányolnak odaátról, amikor visszajönnek a
Földre. „Istenem, de örülök, hogy újra itt vagyok, mert hiányzott
a…”

Jamie: Örülnek, hogy újra a Földön vannak, vagy újra a Mennyben?

Én: A Mennyben.

[Miért olyan rohadt nehéz ez?]

Erik: Ó, hát az élet könnyedsége. A béke. A szeretet. A feltétel

nélküli szeretet.
Én: Most már értem. [Na, végre!] Milyen új, menő képességeid
lettek, amilyenek a Földön nem voltak?

Jamie: Menő, új képességek?

Én: Igen.

Jamie [Eriknek]: Olyanokat mondj, ami nem obszcén.

Én: Most komolyan!

[Jamie heherészik.]

Én: Nem gondoltam, hogy ez a kérdés oda vezet, de hagyd rá!

Erik: A telepátia. Imádom. Olyan pontos. Jobb, mint a chatelés.

Jobb, mint az SMS. És jobb, mint az e-mail.

[És a fax?]

Én: Oké. És még?

Erik: Hogy az ember nem röghöz kötött a Földön. Az ember

elmehet a p-ba, ha akar.

Én: Miért mondod azt, hogy p? Most komolyan, Jamie!

Jamie: Tudom. Azt mondta, elmehetsz a picsába, ha akarsz.

Én: Megy ez!

[Jamie felnevet.]

Én: Jól összezavart.

Jamie: Micsoda hullámvasutazás volt ez máris!

Én: Az biztos. Ma van a Nemzetközi Lelki Hullámvasút Napja. Na jó,

mi van még? Képzelem, mennyi törzsutas-mérföldet gyűjthetsz a
sok repkedéssel.

Jamie: Ez jó! Imádja.

Én: Mi van még? Mondj párat!

Erik: Még kettőt. Hogy a tér és az idő határtalan. Az időutazás.

Hogy visszamehetek az előző életeimbe. Ó, és ott van még a
látogatás abban a kurva könyvtárban.

Én: Az Akasha-krónika?

Erik: Aha. Eldobom tőle az agyam.

Én: Mesélj róla!

Erik: Még arra sem vagyok képes, hogy megtervezzem, hogyan
jutok el a boltba, és veszek meg mindent, ami kell, erre bemegyek
[a könyvtárba], és ott van finomhangolva minden korábbi,
jövőbeni és mai életem, sőt a túlvilági életem is. Ez meg hogy a
francban van?

Én: Mi? Bemész egy könyvtárba, és kinyitsz egy könyvet? Mármint

ilyen?

Erik: Igazából nem olyan, mint egy könyv. Inkább, mint egy
végtelen lap. Nem olyan, mint egy „nyálazd meg az ujjad és
lapozz” könyv. [Kacagok.] Bizonyos szempontból olyan, mint egy
pergamentekercs, de nem kell kézzel felcsavarni. Egyszerűen
megjelenik neked az információ.

Én: Mint egy hologram?

Erik: Olyasmi. Igen, igen, igen. De technikailag fejlettebb.

Én: Csak a hüvelykujjad kell, hogy lefuttasd, mint egy

okostelefonon, vagy gondolsz arra, hogy el akarsz jutni a
következő életedbe, vagy valami?

Erik: Ja. Azt mutatja meg, amire kíváncsi vagy.

Én: Érdekes. Eszméletlen színekben? Fénylő? Csillogó?

 Erik: Aha. Én egyfajta ragyogó kékben látom.

Én: Hmm. Jóformán látom. Valószínűleg már láttam.

Ez után az ülés után úgy éreztem, hogy Jamie és Erik között

egyértelműen megvan a kapcsolat. Ezen és az ez utáni üléseken is
édesen és pajkosan ugratták egymást, ami ragadós és szeretetteljes. Erik
azt mondta, szereti, ahogy Jamie kommunikál, mert „nem veszi olyan
komolyan”. Ők ketten gyakran úgy viselkednek, mintha testvérek
lennének, és egyformán szekálják és szeretik egymást.

ERIK ÉLETÉNEK FILMJE

Ahogy Erik az előbbi beszélgetésben említette, közvetlenül a halála után,

miután elhagyta a testét, lepergett előtte „élete filmje”. Most tovább
mesél arról, hogy ez mit jelent, és hogyan érintette.

Én: Erik! Megosztanál velünk néhány dolgot életed filmjéről?

Erik: Hát, volt egy nagy asztal, ami arra várt, hogy mindenki
leüljön mellé, mint egy családi ebédhez. Volt sok zene, meg sok
nevetés. Ja, és anyu, néhány lélek segítségét kértem az egészhez a
te lélekcsoportodból, akik most nem az életed részei. Akarok tenni
valamit, amivel segíthetek a családnak. Akarok tenni értetek
valamit. Ha létezik bármi, amivel bárkinek segíthetnék a
családban, légyszi szóljatok, és megteszek mindent, amit csak
tudok. Azt akarom érezni, hogy még mindig a család tagja vagyok.
Kérjetek meg valamire! Persze a szemetet nem tudom kivinni…

Én [kacagva]: Majd összeírom neked a házimunkát.

Erik [nevet]: Anyu! Azt fogod észrevenni, hogy a dolgok készen

vannak, és mindenkitől azt kérdezed majd: „Te voltál?” vagy „Ezt
te csináltad meg?” Mire azt felelik, hogy nem, és akkor tudni
fogjátok, hogy én voltam.

[Ez annyira vigasztaló volt. Létfontosságú volt számomra a

bizonyíték Erik jelenlétéről, miközben kezdtem alkalmazkodni új
viszonyunkhoz.]

Én [finoman sürgetve]: Na jó, most folytassuk ott, hogy mi történt

azután!

[Erik figyelme könnyen elkalandozik, úgy, mint az anyjáé.]

Erik: Ja, igen. Szóval ott ültem annál a nagy, hosszú asztalnál, és
olyan kábult voltam. Még mindig euforikus, de kábult is. Ahogy az
egyik percben a fizikai testemben voltam, és a következőben már
felszabadult lélek, fizikai korlátok nélkül, és egyfolytában csak azt
kérdeztem: „Tényleg lélek vagyok, igaz? Mármint nem megyek
vissza abba az életbe; azt az életet elengedtem, ugye?” És a többiek
megnyugtattak, hogy így van.
Aztán elkezdtem nézni a filmet. Azt nem más csinálta, hanem
én. Egyedül ültem az asztalnál. Ott ültem, és mindenki arról
beszélt, mennyire örülnek, hogy visszatértem. Mindegy, hogyan
távozunk a földi létből, itt mindig tárt karokkal fogadnak. Mindig
mindenki odavan, amiért újra lát. Na, mindegy. Szóval ültem az
asztalnál, rákönyökölve, a fejem a kezemben, és visszatekintek az
életemre. Zokogni kezdtem, amikor eszembe jutott, hogy
kiskoromban „Kisembernek” hívtál, annyi mindent csináltunk
együtt, és azt mondtad, csuda nagy ember leszek. Ezt mind
magammal vittem. Ezek voltak a film legrosszabb pillanatai.
Papának szeretném megköszönni, hogy felnőttként bánt velem.
Papa, amióta az eszemet tudom, úgy kezeltél, mint egy felnőttet.
Ez sokat jelentett nekem.
Amikor végeztem a filmmel, végiggondoltam, mi mindent
tehettem volna, és mi mindent kellett volna megtennem, de nem
tettem. Nem tudom, mennyi ideig tartott. Nem figyeltem az időt.
Itt senki sem foglalkozik az idővel. De nem lehetett hosszú, mert
még égtek a gyertyák a tortámon, amit a hazatérésem örömére
kaptam. Aztán súlyt éreztem, lelki nyomást. Odajött hozzám egy
női lélek, aki felajánlotta, hogy ellát tanácsokkal. Ő javasolta a
terápiát. Így hát jártam erre a dologra, amit gondolom, terápiának
neveznél. Nemcsak abban segít, hogy megértsem, miért tettem –
hogy miért dobtam el az életemet –, de abban is, hogy hogyan
mehetek vissza a földi síkra anélkül, hogy újra öngyilkos lennék,
azzal a gyógyulással, amit ebben az életemben kellett volna
véghezvinnem. Hű, anyu! Ha láttam volna, hogy miféle előző
életeket kellett feldolgoznom… nem csoda, hogy olyan kibaszottul
depis és dühös voltam. Nem csoda, anyu!

ERIK ÚJ ÉLMÉNYEI FELSZABADULT LÉLEKKÉNT

Erik nem csak Jamie-n keresztül hajlandó bőbeszédűen kommunikálni
velünk felszabadult lélekként megélt élményeiről. A következő
beszélgetésben részletesen elmagyarázza, hogy milyen test nélkül
létezni. Ezt a sztorit Kimnek mondta el, az első tolmácsnak, akivel
dolgoztunk.

Erik: Szeretném, ha mások is tudnák, hogy itt nagy társaság van.

Sok szülő, aki elvesztette a gyerekét, amiatt aggódik, hogy a
gyerek most egyedül van, de ez nem igaz. Ráadásul
kézzelfoghatóvá tehetünk bármit, amit akarunk. Elképzeljük, amit
szeretnénk, és már itt is van. Elképzeljük, amit enni akarunk, és itt
van. Átéljük, amit akarunk, és úgy élünk, ahogy csak akarunk. Nem
érzünk se hideget, se meleget. A gondolat itt sokkal hamarabb
megteremti a valóságot. Egy pillanat alatt létrejön.

Én: Erik! Azt szeretném tudni, hogyan tudod ennyire jól irányítani
a [lelki] energiádat, amikor csak nemrég mentél át a túlvilágra.

Erik: Nem tudom. Tényleg nem tudom. Talán a

megvilágosultságom szintje miatt. Nagyon magas szintű a
megvilágosultságom. Ti ezt tudjátok. Anyu, te különösen. Nálad
jobb anyukája senkinek sincs. Többet beszélgettünk a halálom óta,
mint életem utolsó két évében, igaz?… Itt mindenki eléggé el volt
képedve azon, hogy megtettem, amit tettem, és aztán nem volt sok
gyógyulnivalóm. Pedig tényleg nem volt sok. Ezen soha többé nem
kell keresztülmennem. Elengedtem a veszteséget. A depresszió
másodlagos téma volt számomra. Főként zavarodottság,
veszteségérzet és reménytelenség okozta, de most mindennek
vége. Sok gyógyulás ment végbe az előző életeimmel kapcsolatban.
Azt hiszem, még egyszer vissza kell mennem, és kész. Csak
egyszer.

[Ebben a pillanatban egészen letaglózott a fiam miatt érzett

büszkeség, amiért annyi mindent elért lélekként, és ezt meg kellett
osztanom vele.]

Én: Mindig is próbáltam megtanítani neked, Erik, hogy olyan jó

érzés másokért tenni, és olyan büszke vagyok, hogy megtanultad,
hogy megvalósítod a spirituális síkon. Olyan sok minden sikerült
neked ilyen rövid idő alatt. A tény, hogy úgy érzed, itt a Földön
nem sok mindent értél el, nem számít, amikor annyi mindent
elértél ott, ahol most vagy. Ráadásul, Erik, sokkal több minden
sikerült a földi síkon is, mint gondolnád, mert olyan sok
mindenkinek adtál annyi szeretetet. Megtanítottad az embereket
szeretni, megtanítottad őket az alázatosságra, arra, hogy a
pillanatban éljenek. Igazán nagyon büszke vagyok rád.

Erik: Köszi, anyu. Csak most jövök rá, milyen sokat tettem, és mi
mindent csináltam. Még mindig nem sikerült megfejtenem, hogy
miért éreztem annyira értéktelennek magam. Egy része persze az
előző életeimből származott. Tudom, tudom. De azt nem fogom fel,
hogy miért nem tudtam kirángatni magamat a fekete lyukból.
Miért választottam azt, hogy befejezem a földi életemet anélkül,
hogy pozitívabb vagy optimistább gondolataim lettek volna a
következő pillanatban, a következő órában, a következő napon. És
miért nem mentem oda hozzád, és mondtam azt egyszerűen:
„Anyu, kibaszott szarul vagyok, szükségem van a segítségedre.”
Tudom, hogy segítettél volna.
Én: Talán a lelked mélyén tudtad, hogy szellemi síkon többet tudsz
elérni.

Erik: Hát, úgy tűnik, az a végeredmény. Pontosan! Bizakodó

vagyok. Biztos vagyok benne, hogy ha ottmaradok, továbbra is
megkérdőjeleztem volna, hogy mennyit érek, és hogy milyen
hasznot hajtok, amitől semmire sem lettem volna jó. Anyu, neked
szokás szerint megint totál igazad van! Észreveszed azt, amit senki
más!

[Ezután Erik hirtelen témát váltott, olyasmivel folytatta, amit

nyilván szeretett volna megosztani velünk. Éreztem rajta a feszült
izgalmat.]

Erik [büszkén]: Ja, képzeld, lett egy csónakom! És saját lakásom,

anyu! Olyan, mint egy társasházi lakás. Az én legénylakásom.

Én: Szóval [az új életed] hasonlít arra, amilyen a Földön volt?

Erik: Igen, lehet mindenünk, amink volt a Földön. Elmehetünk

pizzázni, vannak kapcsolataink, összeházasodhatunk, mindent
ugyanúgy, csak sokkal gyorsabban elérhetjük. Tetejébe nincsenek
azok a gondok, amik a földi síkon voltak. Lélekként végezzük a
munkánkat, ami egyben a célunk is, utazunk, és lehetnek
gyerekeink. Nekem saját legénylakásom van. A tengerparton, de
van ott egy tó vagy fjord is, ahol csónakázhatok. Olyan helyet
hoztam létre magamnak, ami nagyon hasonlít Norvégiára, és
imádom. [Kim azt mondja, Erik megmutatja neki a lakását, mire
Kim kacarászni kezd.]

Kim: Pont olyan, amilyet az ember egy agglegénytől vár. Van

bőrkanapé és nagy, lapos képernyős tévé, a kanapé mellett
kisasztal lámpával, egy ágy, meg egy nagyobb lámpa a kanapé
mellett. Ennyi. Eléggé spártai. [Eriknek:] Nincs asztal? Hol eszel?

[A későbbiekben fogunk kitérni arra, hogy egyes lelkek élvezik az

„evést”, és az olyan kényelem megteremtését, amit a Földön
hiányoltak.]

Erik: Természetesen a tévé előtt, a kanapén.

Én: Annyira kíváncsi vagyok! Akkor is tudsz kommunikálni velünk,

ha nem ugyanott vagy, ahol mi? Más szóval akkor is beszélhetünk,
ha én otthon vagyok, te meg máshol?

Erik: Hát persze.

Én: Hallasz engem, amikor szólítalak? Hallod, ahogy gondolatban

beszélek hozzád?

Erik: Naná! Mindent hallok, amit mondasz vagy gondolsz. Anyu, ez

olyan, mintha még mindig a földi síkon volnék, ahol úgy is
kommunikálhattunk, hogy nem beszéltünk. Ez pont ugyanolyan.
Mondjuk, suliban voltam, a boltban, vagy biciklizni. Gyakran
kommunikáltunk úgy is, hogy egy szót sem szóltunk, és amikor
találkoztunk, befejeztük egymás mondatait. Ez pontosan
ugyanolyan. Minden szavadat hallom, de most oda is figyelek. [Kim
elmondja, hogy Erik nevet ezen az utolsó megjegyzésén.]

Én: Szoktál hallgatózni is?

Erik: Még szép, hogy hallgatózom.

Én [kacagva]: Te kis kíváncsi!

Erik: Mindenki, aki lélek alakjában van, tudja, hogy mit mondtok a
földi világban. Nem csak azt hallgatjuk ki, amit mondtok, de azt is,
amit gondoltok vagy éreztek.

Én: Ja, jó. Te talán tudsz értelmezni ezt-azt, ami a fejemben kering.
Előfordul, hogy bosszant, amiért nem vesszük az adást? Néha
biztosan nehéz.

Erik [heherészve]: Hogy a másik kérdésedre feleljek: azt még a

legjobb napomon sem tudom megfejteni, hogy neked mi jár a
fejedben.

Én [nagyon nevetek]: Tudom, az jóformán lehetetlen. [Kim kéri,

hogy ismételjem el az előző kérdésemet, amit megteszek.]

Erik: Nem, nem bosszant. Csak lemondok a dologról. Tudom, hogy

ha hangosabban beszélek, és új elektromos energiám által
érzékelhetőbbé teszem magam, akkor tudni fogjátok, hogy ott
vagyok. Beszélgettem erről a lelki síkon lévő új barátaimmal, és azt
mondták: „Van, akihez csak beszélek, beszélek és beszélek, de
hiába.” Mire azt feleltem: „Hát, szerintem neked kellene
kézzelfoghatóbbá tenned magad; lehessen könnyebben hallani,
látni téged, akkor minden megváltozik.” Érted, anyu? Feltűnt,
hogy mostanában milyen sokszor észreveszel? És tudom, a
képességed, hogy észrevegyél és kommunikálj velem, egyre
erősödik. De az főleg rajtunk, túlvilágiakon múlik, hogy
észrevetessük magunkat.

Én: Nekünk ideát pedig jobban kell figyelnünk.

Erik: Anyu, ez jó meglátás. Ez igaz. Vannak itteni barátaim, akik

képesek alakot ölteni, és megmutatkozni, de a családtagjaik
túlságosan el vannak telve fájdalommal, hogy észrevegyék őket.
Neked, anyu, igazad van; teljesen igazad. Nekünk erőfeszítésünkbe
telik, hogy alakot öltsünk, nektek meg bátorságotokba, hogy
észrevegyetek.

Én: Neked és más lelkeknek vannak érzelmeitek?

Erik: Már hogy a francba ne lennének? Nincsenek ugyanazok a

gondjaink, de attól még a személyiségünk és az érzelmeink
ugyanazok.

Én: Akkor el tudsz még szomorodni?

Erik: Még szép. És kurvára fel is tudja húzni magát az ember ideát
is.

Én: Boldogtalanná tesz, ha látod, hogy szomorúak vagyunk, vagy

hallod gyásztól súlyos gondolatainkat?

Erik: Igen.

Én [szeretnék több vigasztaló magyarázatot hallani]: Ha látsz

minket, és gyászolunk, azt gondolod: „Hé, srácok, rajtatok
szemellenző van. A felét sem tudjátok mindennek. Majd ha itt
lesztek, rájöttök, hogy igazából nem létezik veszteség.”?

Erik: Nem, nem, nem. Egyáltalán nem így van, Anyu! Létezik igazi
veszteség. Ha olyasvalaki hal meg, aki közel áll hozzád, vagy ha az
ember itt van, ahol én, a szerettei meg visszamentek a Földre.

Én: Erre még sosem gondoltam. De a veszteség sosem tartós, ugye?

Erik: Persze, hogy nem. Hiányoznak, amíg újra együtt nem

leszünk. Ha látom, hogy szomorú vagy, gyászolsz, tökéletesen
értem. Teljesen, százszázalékosan vállalom érte a felelősséget.
Tudom, hogy ha nem követtem volna el öngyilkosságot, még
mindig ott lennék – legrosszabb esetben bosszantanálak –, ahelyett
hogy ilyen szomorú vagy miattam. Ahányszor valaki azt mondja,
hogy szomorú miattam, totál felelősnek érzem magam, és
tökéletesen megértem. Mindannyian jogosan gyászoltok.

Én: Csak nem akarom, hogy kínosan érezd magad, mert túlságosan
fájdalmas neked.

Erik [nevetve]: Anyu, ne hülyéskedj!

Kim: Tudod, elképesztő a humora.

Én: Tudom, mindig is jó humorérzéke volt. [Eriknek:] Erik,

szeretném, ha tudnád, hogy örülök, mert úgy érzem, boldog vagy
ott, ahol most vagy.

Erik: Az vagyok, anyu. Sosem voltam boldogabb.

Én [a könnyeimmel küzdve]: Már mondtam neked mostanában.

Lehet, hogy gyászolok, mert arra vágyom, hogy átölelhesselek
téged, a kicsikémet, de boldog vagyok, amiért békére és örömre
leltél, és tudom, hogy egy nap együtt leszünk.

Erik: Kösz, anyu.

Én: Erik! Hadd kérdezzek valamit! Tudom, hogy azt mondtad,

amikor elhagytad a testedet, kiterjesztett mindentudást éreztél,
szélesebb perspektívát, és olyannak láttad az embereket,
amilyenek valójában. Mit értettél ezen? Például mit láttál, amikor
először láttál engem annak, ami vagyok?

Erik: Hát, anyu ez nem egy kérdés volt. Először is, amikor távozik a
lelked, kilép a testedből, mindjárt annak látod az embereket, amik,
mármint pontosan látod a megvilágosodási szintjüket, hogy mik a
lehetőségeik, mit csináltak előző életeikben, kik voltak, mit értek
el, mivel járultak hozzá a világhoz. Tökéletesen érted a
személyiségüket és azt az életet, amit velük töltöttél. Szóval, anyu,
amikor a lelkem kilépett a testemből, és rád néztem, olyan lelket
láttam, aki a megvilágosodás csúcsán van. Olyasvalakit, aki
maximálisan gondoskodó, megértő, inspiráló, motiváló, támogató,
bátorító, szerető, nagylelkű, bőkezű és vicces. [Nehezen fogadom a
bókokat, ezért elpirulok.] Emlékeztem minden korábbi életedre,
minden közös életünkre. Hé, anyu! Tudod, mit csináltunk? Amikor
[korábban] itt, a túlvilágon találkoztunk, néha elmentünk, és
meglátogattunk bolygókat.

Én: Az szuper. Ígérem, máskor is megtesszük.

Erik: Várlak, de tudom, hogy a te nézőpontodból ez még hosszú

idő. De az jó, rendben van így.

Én: Igen, értem. Gondolod, hogy általában otthonosabban érzed

magad szellemi síkon, mint a fizikain, Erik? Én úgy érzem, hogy
velem így van.

Erik: Igen. Amikor a fizikai világban voltam, olyan volt, mintha

állandóan fájt volna valami, mint a migrén vagy a tályog.
Norvégiában találtam egy kis megnyugvást, de a nyugalom
illékony volt. Ezért kapkodtam egyik dologtól a másikig, és megint
valami másig. Ezért nem tartottam ki semmi mellett hosszú távon.
Az öröm, az élvezet, az ösztönzés is csak átmeneti volt. Aztán
 megint kezdtem érezni a fájdalmat, és belekaptam valami másba.

Én: Hát örülök, hogy ott most jól érzed magad, kicsim. Annyira
örülök, hogy boldog vagy! Minden anya arról álmodik, hogy a
gyereke örömöt és elégedettséget talál az életben.

Erik látogatásai – főleg huncut csínytevései – és ezek az első, értékes

beszélgetések, amelyeket Kim és Jamie segítségével folytattunk, kezdtek
némi békét és reményt adni a gyermekét éppen elvesztett anyának. Bár
beleszédültem abba, ahogy Erik leírta a saját halálát,
megkönnyebbültem, és örömmel nyugtáztam, hogy a humora nem
változott. Úgy éreztem, ő valóban az „én Erikem”. Sőt, olyan volt, mint
amilyen azelőtt, hogy tizenévesként elmerült volna a depresszió
sötétjében, ami elkeseredett lépéshez vezetett, csak, hogy véget vessen a
fájdalomnak. Igazán boldognak tűnt. Miközben alkalmazkodtam a
számos módhoz, ahogyan Erik kommunikálni kezdett velünk,
felállítottam egy kísérleti elméletet, ami a fiam felszabadult lélekként
való létezését illeti. Tudniillik rájöttem, hogy valahol „élnie” kell a
túlvilágon, csak még nem tudtam megfogalmazni, hogy ez mit jelenthet.
Haladtam tovább a túlvilági élet elképzelésének járatlan útján a
megbízható lélektolmácsok, családom, barátaim és persze Erik
segítségével. Az út első mérföldjei óvatossággal és bizonytalansággal
voltak kikövezve, de annyi minden volt, amit tudni akartam, főleg arról,
hogy valójában milyen a túlvilági lét, és hogy mit is jelent az pontosan.
Mint említettem, kifejlesztettem egy elméletet, hogy a fiam „él” valahol,
de vajon milyen igazából az a „valahol”? Hogy van lelkileg? Mivel tölti
az idejét? Miben lett más az „élete” a halála óta? És főleg erős volt
bennem a vágy, hogy fenntartsak valamiféle kapcsolatot Erikkel, ha az
ilyesmi lehetséges. A következő beszélgetéseinkben választ kaptam a
kérdéseimre, sőt, mást is megtudtam, s újfajta kapcsolatunk kezdett
megszilárdulni.
 II. RÉSZ
A felszabadult lélek

Sokan összerezzenünk, ha eszünkbe jut saját halandóságunk. Ez teljesen

emberi dolog. Egyesek feje fölött úgy függ a halál, mint egy árny, és
egyfolytában azt a rosszul időzített pillanatot várjuk, amikor elkaszál
egy busz, eldugul egy artéria, felüti fejét a rák, és burjánzani kezd
testünk megszentelt kertjében. Az ember néha úgy érzi, messze még az
ismeretlenbe vezető ajtó, máskor mintha fél lábbal már a sírban lenne, s
a másik lábával épp most lépne banánhéjra. Bárhogy érzel is te, kedves
olvasó, saját halandóságoddal kapcsolatban, jól kapaszkodj ezen a
szemedet felnyitó utazáson, ahol Erik az idegenvezetőnk. Ő a mesélő a
következő beszélgetések során, ahol elmondja, hogy valójában milyen is
a halál, mire képesek a lelkek, milyen a túlvilági élet valódi természete,
és még sok izgalmas kérdésre felel.
 5
ERIK A HALÁLRÓL MESÉL

A fiam klasszikus stílusában indítja beszélgetésünket, csínnyel és

nevetéssel. Erik az ülések előtt gyakran beugrik Jamie-hez, még mielőtt
felhívnám, és összezavarja a trükkjeivel.

Jamie: Tegnap egy nőnek közvetíttettem, és közben folyamatosan

halszagot éreztem. Mármint igazán büdös, halszagú halat, büdös,
rohadt halat.

Én: Fujj! Állott halat? Az a legrosszabb.

Jamie: Állandóan félbeszakítottam a közvetítést, és a nőt figyeltem,

tudod, hogy van-e valami halas sztori, amit fognom kellene?
Igazán képtelen voltam kibogozni. Még akkor sem jöttem rá,
amikor már elment. Na, tudod, ki csinálta?

Én [nevetve]: Hát, van egy tippem.

Jamie: Én meg nem is sejtettem. Fel sem merült bennem.

Én: Nagyon játékos kedvű. Úgy értem, nem tudom, követed-e a

blogot, de aki szokta olvasni, sosem lehet biztonságban a kis
bajkeverőtől.

Jamie: Te jó ég! Nem tétlenkedik. Itt van, és nagyon is éber.

Én: Szia, Erik!

[Jamie kacarászik.]

Erik: Szia, anyu!

Én: Nos, Erik, mit szeretnél megosztani velem a halálról úgy

általánosságban? Ez sokak szívében és fejében félelmetes téma.

Jamie [kacarászva]: Valahogy az állát dörgöli.

Erik: Találunk másik szót a halálra?

Én: „Átmenet”? Nem tudom. Mondd meg te, elvégre te vagy a

szakértő.

Erik: A halál pont olyan, mint a születés. „Beleszületünk” ebbe a

csodás világba, aztán „beleszületünk” egy másikba, egy világba,
amihez most tartozom.
Én: Szerinted melyik nehezebb?

Erik: Egyértelműen emberi alakban megszületni.

Én: És átmenni oda, ahol most vagy, Erik?

Jamie: Nagy levegőt vesz.

Erik: Az olyan, mint hazamenni. Szóval a kedvedért, meg azok

miatt, akik olvassák a blogot, sokat beszéltem más lelkekkel a
halálról, a saját halálukról. Az ő átmenetükről. Mindenkinek
nagyon más. Valójában azt hiszem…

Jamie: Megáll gondolkodni, a szemét dörgöli.

Erik: Anyu, a dolog úgy van, hogy mindenkinek más élmény, és

igazából azt hiszem, ennek azért kell így lennie, hogy
tanulhassunk belőle, és azt éljük át, amivel meg tudunk birkózni.
Általában, ha lelkekkel beszélek, még ha halálukkor hatalmas
fájdalmaik voltak is, nem igazán tudják felidézni olyan átéléssel,
mint ahogy emberként visszaemlékszünk az ilyesmire. Egyszerűen
nem tartozik hozzá nagy érzelem. De a halál legtöbbször
fájdalommentes, hacsak nem akarja a lélek átélni a fájdalmat, hogy
azzal is fejlődhessen. Általában legjobban a nehézségek és
kihívások által fejlődünk. Ja, és van még valami a fájdalommal
kapcsolatban: a fájdalom a fizikai testhez tartozik, amiben már
nem vagyunk benne. Azok a testemlékek nem maradnak meg.
Eltűnnek a régi sebek, a régi fájdalmak. Megszabadulunk tőlük.
Amikor a testünkben vagyunk, érezzük a fájdalmat, de amint
kiszabadultunk…

Jamie: Nagyon vicces lóversenyes képet mutat nekem. Amikor

kinyílik az indítógép, és a ló kirohan rajta, mintha azt mondaná:
„Hurrá! Húzzunk innen!” [Jamie és én is nevetünk.]

Erik: Aha. Ekkor kezdődik meg az igazi versenyfutás. Minden

gyorsabb és szabadabb, kevésbé korlátozó és szűkös.

Én: Oké. Tudom, hogy sokan, akiknek volt halálközeli élményük,

arról számolnak be, hogy egy fényhez közelednek, és egy
alagútban haladnak. Tudom, azt mondtad, mindenkinek más az
élménye, de van valami, ami állandó, általános?

Erik: Minden a hitvilágunkon alapul. Én azt találom a

legérdekesebbnek, ami a gyerekekkel történik, ha meghalnak,
mert nekik igazából még nincs kialakult hitrendszerük. Nem
tanították meg nekik, és nem verték a fejükbe. Átjönnek ide, és…

Jamie: Hoppá, most témát váltott. [Mindketten felsóhajtunk, mint

akik már ismerik ezt.]

Erik: Tudod, egyik nap beszélgettem valakivel… Szóval arról

beszéltem vele, hogy…

Jamie: [kacarászva]: Lassíts, Erik! Lélegezz!

Én: Olyan gyorsan jár a szája, mint a motolla.

[Csend van, amíg Jamie utoléri Erik gondolatait, aztán

átfogalmazza, amit mondott.]

Jamie: Egy úriemberrel beszélt az agy struktúrájáról. Azt mondja,

sok kutatás létezik arról, hogy mit történik az agyhalál
állapotában. Úgy tűnik, van két perc, ami alatt az agysejtek
meghalnak, és nincs oxigénellátás; ekkor az ember fényt érzékel,
aminek alagútszerű hatása van. Azt mondja, olvashatsz erről egy
csomó cikket tudósoktól, akik pontosan azt fogják állítani, hogy ez
az alagúteffektus.

Erik: Hát, van benne valami. De nem mind igaz.

Jamie: A fejét csóválja, mintha azt mondaná: „Á, szó sincs róla,
egyáltalán nem így van.”

Erik: De azt gondolom, ezt azért csinálja a testünk, hogy jobb

legyen nekünk. Hallottam, hogy a testünk azért működik így, mert
ez a természetes átmenet a halálba, a testé és a léleké is.

Én: Rendben.

Erik: Miért is ne indulna el az agyunk erre az új útra, miközben

meghal? Ez szerintem kibaszottul logikus.
Jamie: Ez még sosem jutott eszembe.

Én: Érdekes. Olvastam a kutatást, amiről beszélsz, Erik. Az agy

nyakszirti lebenyének oxigénhiányához van köze. Na jó, most
szeretnék visszatérni a gyerekekre, ha lehet. Mondd el nekem, ők
hogyan élik meg a halált!

Erik: Na, mit gondolsz, miről számolnak be a hitrendszer nélküli

gyerekek, akiknek halálközeli élményük volt?

Én: Nem tudom. Szabad a gazda.

Erik: A legeslegtisztább dologról. A fényt látják. A fénybe tartanak,

és ebben a fényben embereket látnak. Anyu, ezek olyan kicsik,
hogy azt sem tudják, hogy az mondjuk Joe nagypapa vagy Suzy
dédnagymama. De azt tudják, hogy ezek az emberek szeretik őket.
Ilyen élményük van.

[Hosszú csend, majd Jamie felnevet.]

Jamie [még mindig kacarászva]: Oké. Muszáj egy kicsit

visszamenned, Erik. Menj vissza kicsit a kedvemért! Olyan
emberekről beszél, akik hisznek abban, hogy halálközeli élményük
volt, de amikor meghalnak, aztán visszajönnek, fehér ruhás
tanácsról és római tógás és köpönyeges emberekről beszélnek,
meg arról, hogy az utcákat arany borítja.

Erik: Anyu! Tudom, hogy ez a hitrendszerünkben gyökeredzik, és

ez pontosan az is. Az ember hozza létre a történetet, és adja
tovább.

Én: Értem.

Erik: És mivel a tóga státusszimbólum, és a legtöbb ember úgy érzi,

hogy a szerzetesek kapcsolatban állnak Istennel, úgy képzeljük,
hogy lelki vezetőink úgy öltöznek, mint a szerzetesek vagy annak a
korszaknak a vezetői.

Én: Ezek szerint mi hozzuk létre a tervet, vagy ők tervezik meg

számunkra, hogy kellemesebben érezzük magunkat, vagy jobban
tudjunk tájékozódni, amikor átmegyünk?

Erik: Á, nem, azt mi csináljuk magunknak. Meggyőződéseink

alkotják a legerősebb falat, ami körülvesz bennünket. Benntarthat
dolgokat, és kizárhat dolgokat.

Én: És mi van a szkeptikusokkal vagy az ateistákkal, akik nem

hisznek a túlvilági életben? Velük mi történik, amikor meghalnak?

Jamie [nevetve]: Már megint úgy vigyorog, mint egy jóllakott

napközis.

Én: Jaj, istenem! Meg is jelent a lelki szemeim előtt.

Erik: Hát ők a semmibe akarnak jutni – vagy legalábbis azt hiszik,

ez fog történni –, így hát ez is lesz. Aztán gondolnak valamit, és
rádöbbennek, hogy gondolkoznak. Ez a furcsaság kiváltja belőlük,
hogy felfedezzék a helyet, ahol valójában vannak. Amikor ezt
megkezdik, akkor jönnek át ide, amit „otthonnak” hívok.

Én: És mi történik, ha nem kezdenek kutatni? Akkor az

örökkévalóságig lebegnek a semmiben?

Erik: Vannak lelkek, akik a megmentésükre sietnek, és irányt

mutatnak nekik, de ezeknek a megmentőknek várniuk kell, amíg
az illető energiahullámai kinyílnak és magasabb rezgésre váltanak.

Én: És mi van azokkal az emberekkel, akik hisznek a pokolban, és

azt gondolják magukról, hogy oda valók.

Erik: Nekik nincs lehetőségük arra, hogy meglássák a fényt, és

átjöjjenek. Várniuk kell, amíg megemelkedik a rezgésszintjük. Egy
idő után ez meg is történik. Mindig megtörténik. Valójában a pokol
nem más, mint a fénytől való elkülönülés. Anyu, mi, akik hiszünk
egy felsőbb erőben, tudjuk, hogy mindenben jelen van. Akkor meg
hogyan különülhetnénk el tőle?

Jamie [nevetve]: Imádom, ahogy affektál!

Én: Tudom, sokszor elég vicces tud lenni.

Jamie [még mindig nevetve]: Amikor a dolgok mélyére ássa magát,

és elgondolkodik, irtóra beleveti magát testileg is.
Erik: Anyu, ennek semmi értelme. A fény mindenütt jelenvaló,
akkor pedig a pokol nem létezhet. Ha a fény a minden – mármint
minden alatt az univerzumot értem, annak minden dimenzióját –,
akkor hogyan létezhetne olyasmi, mint a pokol? Az lehetetlen.

Én: És mit csinálnak az emberek, amikor azt gondolják, hogy a

pokolban kellene lenniük? Elképzelik a poklot, és létrehozzák a
saját pokolvalóságukat?

Erik: Hát, láttam már olyat…

Jamie: Most újra leült.

Erik: Vegyük például a baptistákat! Tudod, akik abban hisznek,

hogy előbb át kell jutniuk a poklon, mielőtt elérhetnek Istenhez.
Abban hisznek, hogy szembesülniük kell a démonjaikkal – a
bennük lakó gonosszal –, hogy megtisztulhassanak. Szóval az ilyen
erős hitvilágú emberek nem érzik azonnal a fényt. A saját
félelmeiket látják, az emberiség félelmeit, az összes alacsony
rezgésű energiát, és küzdenek. Erőfeszítéseket kell tenniük, de
aztán a fénybe érnek, és úgy érzik, túlélték. Vajon ez szükséges?
Szerintem nem, de ez az ő hitük, az ő választásuk.

Én: Szóval a te esetedben, Erik, nem volt nagy meglepetés, amikor

meghaltál, hogy azt tapasztaltad, amit, hiszen a te hitrendszered
nagyjából megegyezett a miénkkel, csak valahogy spirituálisabb,
de nem tartozott kifejezetten egyetlen szervezett valláshoz sem.
Családként többféle lehetőséget is megvizsgáltunk. Ez
megkönnyítette kicsit az átmenetet?

Erik: Ja, persze. Ezt meg is kell köszönnöm nektek. Szerintem

olyan fura, hogy az emberek annyira nem törődnek az életükkel,
olyan lazán veszik, csak mert azt gondolják, a halál majd
megmenti őket, vagy hogy megbocsátást nyernek, amikor
meghalnak. Fogalmuk sincs, hogy a túlvilági életük azon a
meggyőződésen alapul, amit még életükben hoznak létre.

Én: Az egész túlvilági életük? Komolyan?

Erik: Igen, mert ha azt hiszik, ez a maximum, amit kapnak, akkor a

kilátásaik nagyon korlátozottak lesznek. Így hát csak ennyit
kapnak. Ugyanúgy, mint a földi életben. Még nem vetted észre?

Jamie [kacarászva]: Mint a bab, Erik? Ja, rendben. Azt mondja,

tegyük fel, még sosem ettél babot. Aztán harmincévesen
megkóstolod, és attól kezdve nem is látsz mást, csak babot
mindenfelé. Mert sokkal nyitottabb lettél iránta.

Én [kuncogva]: Hát, ha zöldbabról van szó, azt valószínűleg sosem

kóstoltad, Erik.

Erik [nevetve]: Ez nem igaz! Kényszerítettél, hogy egyek belőle pár

falatot.

Én: Az igaz. Most megfogtál. Hát ez nagyon érdekes. Emlékszem,

ahányszor csak terhes voltam, úgy tűnt, mintha körülöttem
minden második nő is az lenne. Vagyis azt mondod, az életedben
összegyűlt hited alapozza meg a halálodat és az azutáni
tapasztalataidat?

Erik: Igen.

Én: Tudom, hogy a halál minden egyes embernek más és más, de

általánosságban mi az, amit a legtöbb lélek azonnal észrevesz?

Erik: A testét.

Én: Látod a testedet? Ez az első, ami feltűnik?

Erik: Nem. Azt veszed észre, hogy milyennek érzed. Az őrületes,

anyu, mert nem érzel fájdalmat, de ezt földi időszámítás szerint
néha napokig vagy hetekig nem veszed észre. Nincs éhség és
szomjúság. Nem fázol, és nincs meleged. Van, akinek rögtön
feltűnik. De másoknak napokba telik, mire azt mondják: „Nahát,
nem fáj semmim!” Vannak, akik olyan sokáig éltek együtt a
fájdalommal, hogy fel sem tűnik nekik, hogy megszűnt.

Én: Érdekes. És még? Még milyen érzéseket vesznek észre azonnal?

Erik: A kiterjedést. Úgy érzed, mintha nagyobb lennél, és

könnyebb. Mintha már nem szorulnál be arra a kis helyre, és
akkora űrt megtölthetnél, amekkorát csak akarsz. És mindjárt az
elején észreveszed azt is, hogy ha gondolsz valamire, nem kell
kocsiba szállnod, vagy elutaznod valahová, hogy megszerezd.
Egyszerűen csak ott leszel. Mint amikor rád gondolok, és itt
vagyok. Ha a norvégiai Bestefarra gondolok, akkor meg ott.

Én: Igen, azt mondtad, hogy odaát a gondolat sokkal gyorsabban

teremt, gyakorlatilag azonnal.

Erik [nevetve]: Na, ja!

Én: Mennyit megspórolsz repülőjegyeken! [Erik nevet.] Viszont

létre tudsz hozni egy autót, motort vagy csónakot, és úgy is
utazhatsz, ha akarsz? Emlékszem, említetted, hogy van egy
csónakod, és hogy egy legénylakásban laksz.

Erik: Aha. Naná, hogy! Bármit létre tudsz hozni, ahogy az emberek
házat építhetnek, vagy kocsit gyárthatnak. Van pár képességünk
ideát, csak máshogy működik: könnyebben és gyorsabban.

Jamie [nevetve]: Úgy néz rám, mintha azt mondaná: „Ó, ti

szegények!”

Én: Nekünk, szegény földlakóknak itt mindent olyan fáradságosan

kell csinálnunk, igaz?

[Jamie nevet.]

Én: És a testtel mi van? Miután elhagyod a fizikai testedet, és

lepillantasz lélek önmagadra, még mindig van valamiféle tested,
mint a „tested emlékképe”? Szilárdnak tűnik az alakja, legalább
eleinte?

Erik: Igen, de nem is gondolkodtam rajta rögtön azután, hogy

megláttam magam. Tudom, hogy most olyan alakot hozhatok létre
magamnak, amilyet csak akarok, és olyan sűrű lehetek, ahogy
tetszik. Kinézhetek bármennyi idősnek, bármilyen ruhát
viselhetek, lehetek fénysugár vagy fénygömb, lehetek áttetsző
vagy tömör. Tőlem függ, és általában váltogatom, attól függően,
hogy kivel vagyok, egy itteni barátommal vagy valakivel a földi
síkról.

Én: Mit szeretnél még megosztani velem a halálról és az utána

következő pillanatról? Tudod, hogy mire döbben rá a lélek azonnal
a halál után?

Erik: Egyértelműen a fájdalom hiányára, mint már mondtam. Hogy

mennyire könnyű a mozgás. Hogy a gondolat azonnal megteremti
a valóságot. És arra is, hogy ezek a csodás dolgok veled történnek.
Először ott az a mindenre kiterjedő gyengeség. Ez nekem ahhoz
hasonlít, mint amit néha még a földi életben éreztem, hogy:
„Fogalmam sincs, hogyan irányítsam ezt a testet.” Na, és amikor
még volt testem a Földön, kinyújtottam a kezemet, megfogtam az
üdítős dobozt, kinyitottam, és megittam. Éreztem a szomjúságot,
és tehettem ellene valamit. Ha látni akartam a családomat,
felhívhattalak, átmehettem hozzád, vagy e-mailezhettem. De most
már nem léteznek ezek a megoldások. Nem így működnek. Először
az ember olyan kiszolgáltatottnak érzi magát. Hallottam, hogy
vannak lelkek, akik elengedésnek hívják, de valahogy újra kell
 tanulni az emberekkel való kommunikációt, meg ilyeneket.
Vannak lelkek, akik rögtön tudják, hogy kell csinálni. Tudod,
megjelenni egy álomban, vagy megjelentetni valamit. De vagyunk
páran, akiknek hosszabb időbe telik, mire bizonyos dolgokat meg
tudunk csinálni.

Én: Pontosan mit? Mondanál példát valamire, amit meg akartál

tenni, de nehéz volt?

Erik: Például felvenni a pisztolyt rögtön azután, hogy meghaltam,

emlékszel? Vagy mozgatni az arcomat. A kezem egyszerűen
keresztülment mindenen. Most már megtanultam, hogyan legyen
alacsonyabb a kezem rezgésszáma, így tudom mozgatni a
tárgyakat a földi síkon.

Ebből a beszélgetésből megtanultam, hogy mindenkinek más és más a

túlvilági élete, mivel az a gyermekkorunktól szüleink, tanáraink és
kortársaink által befolyásolt hitvilágunkon, meggyőződéseinken alapul.
Azt is megtanultam, hogy minden léleknek egyedi az átmenete, és
máshogy alkalmazkodik a földi síkon, fizikai testben töltött élet után a
felszabadult lélek létéhez a szellemi birodalomban.
Legközelebb Erik azt mutatja meg, hogy minden lélek visszalátogat a
földi életébe, hogy összegyűjtse az értékes tudnivalókat, amelyeket az
emberi létezés hordoz.
 6
ÉLETÜNK FILMJÉRŐL

Sokan, akiknek halálközeli élményben volt részük, beszámolnak

valamiről, amit „életük filmjének” neveznek, ahogy Erik is. Az egyes
emberek élménye különbözik ugyan, de vannak megegyező elemek.
Most Erik elmagyarázza, mi az, ami gyakran megtörténik a folyamat
közben vagy utána.

Én: Mesélnél még életed filmjéről általánosságokban?

Erik: Aha. Arról, ahogy az egész életed lepereg a szemed előtt? Az

van mindenkinek. Nekem is volt. Néha rögtön a halál pillanatában
történik. Általában, ha azonnal van, akkor rögtön vissza is térsz a
testedbe.

Én: Komolyan?

Erik: Aha, mert ez az egész: „Hűha! A kurva életbe! Beszarok, hogy

mi történt! Lejátszódott a szemem előtt az egész életem, most már
tudom, hogyan akarom érezni magam, most már tudom, mi akarok
lenni, legjobb lesz, ha visszamegyek, és változtatok pár dolgon.”

Én: Mint a halálközeli élmények! Olvastam az erről szóló

beszámolókban. Rögtön lepereg előttük az életük.

Erik: Aha. Az elég durva seggbe rúgás, de ha várnak, ha tudod,

hogy ide fogsz érni, és ennyi volt, gyakran a családtagjaid várnak,
és a film csak azután kezdődik. Amikor az enyém ment, az olyan
volt, mintha egyszerre lennék mindenki más testében, és onnan
nézném magamat. Éreztem, amit az életemben szerepet játszó
emberek éreztek, amikor így vagy úgy viselkedtem, vagy egy
bizonyos dolgot megtettem. Így eláraszt az öröm, a szomorúság, a
megbánás, de mások perspektívájából. Ebből tudod, hogy ki vagy.
Külső forrásból tapasztalod meg önmagad.

Én: Hű, de érdekes! Nagyon érdekes. És mi történt ezután?

Erik: Rájöttem, mennyire rémes voltam.

Én: Jaj, dehogy! Kisbabának nem voltál rémes.

Erik: Ugyan már, anyu! Tudom, hogy az anyám vagy, de azért elég
nehéz volt velem.

Én: Ezzel nem értek egyet. Néha dühös voltál, mint bárki más, de
az idő kilencvenkilenc százalékában nagyon kedves és édes voltál.
Atya ég, Erik! Úgy értem, nyilván voltak gondjaid és dühkitöréseid,
de az idő nagy részében olyan csodálatosan viselkedtél másokkal.
Valamelyik nap végignéztem az összes üzenetedet a Facebookon,
és láttam, milyen sok barátodat sokkolta a halálhíred. Fogalmuk
sem volt, milyen sötétséget rejtegetsz magadban. Monica
[barátnőd] nagyon kiborult. Azt mondta, mindig boldognak
látszottál, és kedves voltál, és mindig köszöntél neki, és megálltál
beszélgetni vele, és a legtöbben nem tudták, hogy legbelül
szomorú és dühös vagy. Az a betegség volt, nem az igazi Erik. És
elolvastam pár olyan barátodnak küldött üzenetedet, akik
szenvedtek. Azt mondtad nekik, hogy segíteni akarsz, te
meghallgatod őket. Melyik tini csinál ilyet? Te bőkezű voltál, és
különleges. Mármint még most is az vagy.

[Hosszú csend.]

Erik: Nahát! Ez meglep. Én azt hittem, nyitott könyv vagyok.

Én: Az emberek talán nem vesződtek azzal, hogy észrevegyék.

Erik: De amikor lepereg életed filmje, akkor látod, átéled, érzed és

megítélheted te magad. Nincs senki, aki ítélkezne feletted, csak te.
Azt hiszed, van az a fószer, aki aranytrónon ülve jogarral mutat a
szívedre, és azt mondja, csinálj húsz fekvőtámaszt.

Én [nevetve]: LESÚJTOK RÁD!

Erik [nevetve]: Igen. De nem így van. Amikor vége [az életednek],
magadra maradsz. Magadban vagy, hogy gondolkodhass. Nem
tudom, hogy napokig vagy órákig ültem-e fejemmel a
tenyeremben. Csak azt tudom, hogy nem voltam máshol, csupán
ott. És amikor az egész véget ért, amikor megértettem, ki vagyok,
mit csináltam, akkor visszamehettem… de hát nem igazán mentem
vissza. Csak valahogy eloszlott az az ezüstszürke köd, és
másvalahol találtam magam. Nem úgy éreztem, mintha én
irányítanék, vagy mintha én kérnék bizonyos dolgokat. Csak
tanúja voltam egy folyamatnak. Csak része voltam egy
folyamatnak.

Én: Mi volt a másik hely, ahová kerültél?

Erik: Az akkor volt, amikor [a szürke köd] kertekké és ösvényekké

változott, és ott volt a családom. Akkor kezdődött a társadalmi
élet, mondjuk úgy, hogy: „Hadd vezesselek körbe!”

Én: Aha.

Erik: És akkor olyanokat mondanak, hogy: „Hadd mutassam meg

neked, mikre vagy képes! Hadd segítsek!”

Én: Ki segített a legtöbbet? Olyasvalaki, akit ismerünk, egy kísérő,

vagy…

Erik: Többen is voltak, és nehéz lenne megmondani, hogy ki

segített legtöbbet.
Jamie: Egy nagynéniről beszél.

Én: Az a húgom, Denise lesz.

Jamie: Egy nagymamáról.

Én: Az Bestemor. Rune mamája.

Jamie: És egy férfiról, aki nem rokona.

Én: Oké.

[Hosszú csend.]

Jamie: Mesélj nekem arról a férfiról, Erik! [Hosszú csend, amíg

Eriket hallgatja.] A férfiról. Egyfolytában a Simon nevet hallom.
Olyan egyszerűen hangzik.

Erik: Az akkor volt, amikor új barátokat tudtam szerezni. Amikor

megértettem annak a helynek a dinamikáját, ahol voltam.

Én: És gondolom eközben végig nagyon kényelmesen érezted

magad.

Erik: Igen, anyu. Fura volt. Ha ez a Földön történt volna velem, úgy
éreztem volna magam, mint akit elraboltak.
Én: Te jó ég!

Erik: A frász jött volna rám. De én csak úgy éreztem, tetőtől talpig
melegem van. Nem tudtam sírni. Akkor sem tudtam, ha akartam,
annyi öröm, hangtalan öröm vett körül. Amikor nyilvánvaló
számodra, hogy semmiképp sem akarsz visszamenni a testedbe.

Én: Vannak lelkek, akik kalauzolnak? Vannak saját útmutatóid,

mint mondjuk egy őrangyal, aki ott is gondoskodik rólad?

Erik: Persze. De inkább olyan, mint egy tanár.

Én: Értem.

Erik: Azt akarja, hogy önállóan tanulj, és gondoskodj magadról.

Nem tekint olyan tehetetlennek, mint amilyenek a Földön
vagyunk.

Én: Részt vehetsz aktívan életed filmjének megváltoztatásában, ha

nem létezik lineáris idő? Tudod, úgy tűnik, mintha képesnek
kellene lenned arra, hogy megelőzd a hibákat, amiket elkövettél.

Erik: De anyu! Az valahogy pont keresztbe tenne az egész film

céljának.

[Jamie kacarászik.]
Én: Ó! Szóval az olyan, mint átírni a válaszokat, miután beadtad a
dolgozatot?

Erik [nevet]: Igen, szó szerint.

Jamie [kacagva]: Doboló hangot adott – pa-pa-pamm –, mint amikor

helyes a válasz.

Erik: Miközben nézed, nem tudod aktívan megváltoztatni, de utána

igen, épp mivel nem létezik lineáris idősík. Ha úgy érzed, ki kell
javítanod valamit, mert az a közjót szolgálja, vagy egy magasabb
célt, akkor megteheted. De ha negatív, és a változás nem szolgálná
a közjót, akkor hagynod kell. Majd megoldódik valahogy.

Én: Értem. Pontosan. Meg tudod sokszorozni az énedet, amikor le

van töltve az összes egyidejű élet, vagy feltöltheted az információt,
amit életed filmjéből megtudtál, hogy más énjeid hasznosíthassák
párhuzamos életeikben? Jaj, istenem, ez olyan bonyolult. Alig
tudom kibogozni ezt a gondolatodat azzal a kis esendő agyammal.

Erik [nevetve]: Nem, én értem, anyu. Jól elmagyaráztad. És igen,

persze, de azoknak a másik földi életeknek tudniuk kell, hogy
hogyan töltsék le az információt. Először is tudatában kell lenniük
a ténynek, hogy képesek rá; másodszor tudatosan akarniuk kell; és
harmadszor eléggé megvilágosodottnak kell lenniük, hogy
megértsék, hogyan használhatják ezt az információt.

Én: Szóval nem lehet a lélek síkján csinálni, a tudatos ego szintje
alatt? Nem juthatsz be úgy, mint egy lopakodó repülő, és
csúsztathatod be az információt szépen, óvatosan? Egy
lélekbevetésen?

Erik: Jaj, annyi minden történik a lélek szintjén, de nem igazán ez a

lelki szint mozgatja az emberi életedet.

Jamie: De igen, Erik!

Én: Jaj, ne! Mintha egy elszabadult, mozdonyvezető nélküli

vonaton ülnék. Ez nem valami jó!

Erik: Oké, mondjuk úgy: létezik egy boldog egyensúly a tudatosság,

a spirituális amnézia és a lelki szintű dolgok között. Az amnézia
azért kell, hogy lehessenek új tapasztalataid. Enélkül csak patkány
vagy a mókuskerékben.

Én: Na jó, akkor kérdezek egy másikat életed filmjének

témakörében. Ha megölsz több tucat embert, mondjuk, háborúban,
érzitek egymás érzelmeit filmnézés közben?

Erik: Kurvára. A gondolataikat, mármint, hogy mit gondolnak

éppen, hogy mi történik, az érzelmeiket, hogy mit éreznek, igen.

Én: Atya ég! Az brutális lehet.

Erik: Egyértelműen brutális.

Erik beszámolójából úgy tűnik, hogy amikor lepereg az ember életének
filmje, az az egyik legértékesebb, legtöbbet tanító pillanat, amit egy lélek
a halál után és a túlvilági életbe való átmenet közben átél. Általa
értelmezi a küzdelmeket, a nehézségeket és az örömteli emlékeket,
amelyek az emberi tapasztalatot, életünk értelmét adják a földi síkon.
 7
MIRE KÉPES EGY FELSZABADULT
LÉLEK?

A legtöbben nem tudjuk elképzelni, milyen a testünkön kívül „élni”. Sőt,

legtöbbünknek az a benyomásunk, hogy egyek vagyunk a testünkkel.
Persze örökkévaló lényekként legtöbbet a spirituális tartományban
tartózkodunk, ahol nem korlátoz a külső burok, amely oly gyakran
jelent számunkra élvezetet, fájdalmat, egészséget és betegséget. Szóval
milyen levetni a fizikai testet, ahogy a lepke bújik ki a bábból? Mik az
előnyei? Mik a hátrányai? Erik egy frissen felszabadult lélek
nézőpontjából magyarázza el mindezt.

HOGYAN NÉZNEK KI A LELKEK?

Természetes, hogy egy anya tudni szeretné, hogy a gyermeke a halála

után még mindig ugyanúgy néz-e ki, mint amikor még élt. Erik válasza
egyszerre volt meglepő és vigasztaló.
Én: Hogy nézel ki, Erik? Milyen alakot vettél fel? Viselsz ruhát?
Mennyi idősnek tűnsz?

Erik: Hmmm, hát, amikor a haverjaimmal lógok, akkor fénysugár

vagyok, vagy fénygömb, de amikor megpróbálok a földi síkon
alakot ölteni, úgy jelenek meg, ahogyan a halálom előtt kinéztem,
hogy felismerjetek. Ne felejtsd el, anyu, hogy volt már egy csomó
életem, és ha a másik alakomban jelennék meg, talán meg sem
ismernél.

Én: Aha, világos. Ebben van logika.

Erik: Majd ha elérsz a túlvilágra, úgy fogok megjelenni neked,

ahogy akarod. Kisfiúként szeretnél látni? Vagy azt akarod, hogy
felnőtt legyek? Ezt nem kell most eldöntened. Várj, amíg itt leszel,
és bármi lehetek, amit csak akarsz, akár fénysugár vagy fénygömb
is. Bár, ha belegondolok, anyu, ha te is lélek leszel, ez egyáltalán
nem fog számítani neked. Nem fog számítani, hogy milyen voltam
a Földön. Csak a lelkemmel fogsz kapcsolatba lépni, amit
fénysugárnak fogsz érezni és látni.

[Pillanatnyilag nem érdekel, hogyan fog kinézni, ha majd egy nap

találkozunk. Csak át akarom ölelni, és szeretgetni akarom. Sok
puszi és ölelés és szeretet összegyűlik addigra, amit mind át kell
adnom.]

Én: És a haverjaid fénysugárként jelennek meg, vagy olyannak,

amilyenek életükben voltak?
Erik: Fénygömbként, kábé, mint a Selyemgubó című filmben, amikor
levedlik a bőrüket. Jaj, de nem látszunk földönkívülieknek, vagy
ilyesmi. Csak fénygömböknek.

Én: Jamie, ha látod Eriket, te milyennek látod? Látod egyáltalán,

vagy csak hallod, ha már itt tartunk?

Jamie [nevetve]: Látom. Ma pólót visel. Szürkés színűt, és van rajta

valami minta, de szavakat nem tudok kivenni. Olyan Ed Hardy-féle
dizájnra emlékeztet, tudod, az a tollal és tintával írt dolog.

[Pontosan tudom, melyik pólóról beszél. Erősen stilizált, sárkányra

emlékeztető minta van rajta.]

Én: Ja, persze.

Jamie: Rövid ujjú. És farmerben van.

Én: Hát persze. Gyakorlatilag csak abban járt, még a döglesztő

houstoni nyarakon is.

Jamie: A cipőjéről nem sokat tudok mondani. Azt hiszem, edzőcipő.

De nem hófehér.

Én [heherészve]: Bármibe lefogadtam volna. Áttetsző, vagy

tömörnek látod?
 Jamie: Kicsit áttetsző, de nem teljesen.

MILYEN KÉPESSÉGEI VANNAK EGY FELSZABADULT

LÉLEKNEK?

Miután megnyílt a gondolkodásom az élet utáni lét felé, azon tűnődtem,

vajon mit tud megtenni egy felszabadult lélek. Azt gondoltam, hogy
mivel nincs hüvelykujja, nehezére eshetnek az olyan kézzel végzett
feladatok, amiket mi természetesnek veszünk. Erik megint
bebizonyította, hogy tévedek.

Erik: Segítek a szomszédomnak, egy nagyon helyes lánynak

verandát építeni a házához.

Én: De jó!

Erik: Aha, és van motorbiciklim, motorcsónakom, meg kocsim.

Szeretek a motorokkal babrálni. Főzni is újra elkezdtem.

[A figyelmem elkalandozik kedves emlékek felé, amikor Erik

elképesztően kreatív ételeket kotyvasztott. A kedvence a
tojásrántotta volt tandoori mártással, és nem sokkal lemaradva,
második helyen a buggyantott tojás hollandi mártásban úszva.
Emlékszem, mennyire féltem, hogy fiatalon szívbeteg lesz a
rengeteg vajtól és tejszíntől. Milyen bolondságnak tűnik most az az
aggodalom.]
Én: Szóval tudsz fizikai munkát végezni? Nem gondolattal hozod
létre a verandát, hogy csak gondolsz rá, és megjelenik, vagy
gondolsz egy receptre és már kész is az étel? Úgy értem, be tudsz
verni kalapáccsal egy szöget, és…

Erik: Igen. Választhatok a kettő közül, de szeretek kézzel csinálni

dolgokat. Itt a legtöbben szívesen dolgoznak az energiájukkal
ahelyett, hogy gondolattal hoznának létre mindent, amit akarnak.
Szeretünk a fizikai energiával dolgozni, mert akkor úgy érezzünk,
hogy elértünk valamit.

Én: Azt mondtad, magadra tudod ölteni a testi alakodat. Azt

hogyan csinálod, Erik? Egyszerűen nem értem, hogyan tudsz
fizikai formában megjelenni.

Erik: Nem az alak a lényeg. Menjünk vissza a legegyszerűbb,

nyolcadikos fizikához, anyu! Minden energia.

Én: Aha.

Erik: Itt az energiánk gyorsabban mozog, ezért tudunk átalakulni,

ezért tudjuk megváltoztatni a kinézetünket, ráadásul gyorsabban.
És azt se felejtsd el, hogy itt az idő is máshogy múlik, így ha nézel
valamit, ami úgy tűnik, egy percünkbe telik, azt mi hosszabbnak
érezzük. Lehet, hogy te úgy érzed, csak egy percig voltam veled, de
nekem óráknak tűnik.

Én: Lenyűgöző ez az egész időkoncepció. Ebbe szeretnék

résztelesebben belemenni, de előbb azt akarom megkérdezni, hogy
te már képes vagy-e láthatóan megnyilvánulni? Láttalak, vagyis
nem tudom, hogy tényleg láttalak-e vagy csak képzelődtem, de azt
hiszem, kétszer láttalak.

Erik [ugratva]: Jaj, anyu, láttál. Persze, hogy láttál!

Én: Oké. És nagyon-nagyon nehéz megcsinálni?

Erik: Mit? Megnyilvánulni?

Én: Aha.

Erik: Hát, nagyon kell összpontosítani, és sok erő is kell hozzá.

Arra kell koncentrálnom, hogy levigyem az energiaszintemet arra
a hullámhosszra és frekvenciára, amit látsz.

Én: Idővel fejlődni fogsz, és gyakrabban láthatlak?

Erik: Még szép!

Én: De jó! Azt nagyon várom. Tudom, hogy utazol. Most azt mondd
meg, Erik, hogy hogyan? A gondolataidat használod? Ha például el
akarsz menni Norvégiába, csak rágondolsz, és már ott is vagy?

Erik: Az attól függ. A gondolataim segítségével testet ölthetek,

vagy el is hagyhatom azt, ahogy mondtad, vagy ha akarok,
mehetek hajóval vagy vonattal vagy busszal.

Én: Szóval ezeket a dolgokat a gondolataiddal hozod létre?

Erik: Pontosan. De majd veletek akarok repülni, amikor a tavaszi

szünetben Norvégiába utaztok. Persze nem kell egész idő alatt a
repülőn maradnom. Egyszerűen csak azt fogom tenni, amihez
kedvem van.

Én: Hű, micsoda választék! Ez aztán az első osztályú utazás! És nem

kell sorban állni a biztonsági kapuknál. [Témát váltok.] Szoktál
aludni, Erik?

Erik: Nem. Akkor sem voltam oda érte, amikor még odaát voltam.

Én [csodálkozva]: Hát, pedig elég sokat csináltad.

Erik: Hát megtettem, ha muszáj volt, vagy ha depressziós voltam,

tulajdonképpen azért, hogy elmeneküljek. De a földi életben túl
sok tennivaló volt. Emlékszel, milyen sokszor maradtam fenn,
anyu?

Én: Igen, már emlékszem. Ha izgatott egy új hobbi vagy más

újdonság, egész éjjel ébren voltál.

Erik: Azért, hogy mindig elfoglalhassam magam. És akkor aludtam

csak ájultan, amikor totál kimerültem. Mindig is tetszett az
elképzelés, hogy sose kelljen aludni, és most, hogy nem is kell,
imádom. És tudod, mit? Vannak itt olyan lelkek, akik azt
választják, hogy alszanak, mert szeretik és élvezik, de én nem
értem. Szerintem időpocsékolás. Nem mintha itt ugyanaz lenne az
idő. Mert nem az.

Én: Mit csinálsz, amikor nem minket látogatsz meg, amikor,

mondjuk, alszunk?

Erik: Ó, hát bütykölöm a bicajomat, úszni megyek a haverokkal,

gördeszkázni, snowboardozni. Sok mindent csinálok. Vagy egy
műszaki cuccon dolgozom, vagy valami nagyon aktív dolgot
csinálok. Iszonyúan élvezem! Szereztem egy csomó új barátot.
Mindannyian valahol tizenhárom és úgy huszonnyolc-
huszonkilenc éves koruk közt távoztak a földi létből. Fiúk és
lányok vegyesen. És marha jól szórakozunk. Néha nehéz
összehozni mindenkit, mert annyira aktívak vagyunk, de
igyekszem megtanítani nekik, hogy milyen fontos a kommunikáció
a szeretteinkkel, akiket otthagytunk. És tudod, mit, anyu? Van,
akinek ez még soha eszébe sem jutott! Soha nem is gondolt rá. És
azt mondják: „Szerinted a szüleim még most is akarnának beszélni
velem?” Mire én: „Hát kurvára.” Szóval bátorítom őket. És tudod,
hogy honnan szedtem az ötletet, anyu? Tőled!

Én [büszkén sugárzó mosollyal]: Jaj, Erik! Akkor most itt is, ott is
segítesz az embereknek.
A TESTET ÖLTÖTT ÉS A TESTETLEN LELKEK KÖZÖTTI
KÜLÖNBSÉG

Én: Nos, Erik, miben különböznek a szabad és felszabadult lelkek

képességei? Mit tudtok csinálni ti a spirituális síkon, amit mi itt
nem? Azt tudom, hogy a gondolataitok sokkal gyorsabban tudják
megteremteni a valóságot, de mi más még test nélkül?

Erik: [Három fő] különbség van: az első, hogy itt nincsenek

problémáink. A második, hogy azonnal megteremthetjük, amit
akarunk, mint te is mondtad. A harmadik, hogy mindannyian a
lényünk legmagasabb szintjén cselekszünk. Nem érzünk éhséget
vagy szomjúságot, nem fázunk és nincsen melegünk.

Én: Istenem, akkor minek visszajönni a Földre?

Erik: Hát jó itt, de valahogy jó ott is, a Földön, mert küzdened kell,
és egészen jópofa, ha nem tartasz mindent kézben. Az emberek
nemcsak azért mennek vissza, hogy dolgozzanak a
megvilágosodásuk szintjén, és hozzájáruljanak mások életéhez,
hanem azért is, mert igazán izgalmas – olyan perverz módon
izgalmas –, hogy lemondjanak az irányításról csak azért, hogy
részei legyenek valami náluk nagyobbnak. És tudod, mi a vicces
még, anyu? Hogy megérkezünk oda, aztán mást sem csinálunk,
csak nyavalygunk és panaszkodunk.

[Elismerően nevetek. Hát kit akar megtéríteni, a római pápát?]

Én: Tudod, ez annyira vicces, mert teljesen megadod magad,
egyetlen durranással, amikor a lelked belép egy teljesen
kiszolgáltatott csecsemő testébe. De vannak lelkek, akik jobban
szeretik a földi síkot a spirituálisnál?

Erik: Igen, és fordítva is. Hányszor hallani, hogy: „Ide többet be

nem teszem a lábam” vagy „Ilyet nem csinálok még egyszer”. Ezen
csak nevetek, mert általában ők azok, akik elsőként ugranak vissza
egy testbe.

Én: Aha. Azt hiszem, annyira lehangolta őket a legutóbbi életük,

hogy valószínűleg vissza kell térniük.

Erik: Ja, aztán nagyritkán előfordul, hogy annyira összhangban

vannak, hogy tudják, ez az utolsó alkalmuk, ezt kell tenniük.

Én: Úgy érted, néha megpróbálnak mindent belesűríteni egy utolsó

életbe, hogy kemény legyen?

Erik: Pontosan.

Én: Oké, de ha vissza akarnak térni, csak a partizás miatt,

megtehetik.

Erik: Buliból? Igen.

Én [nevetve]: Istenkém, Erik, pont ezt akartam mondani.

Erik: Igen, gondoltam, kijavítalak, anyu.

Én: Most részleteznéd nekem azokat a különbségeket, amikről

beszéltél?

Erik: Hát, mint mondtam, szellemi síkon bármit azonnal létre

tudunk hozni. Minden csak egy gondolatnyira van. Elutazhatunk,
ahová csak akarunk, oda, ahol most vagyok, a világmindenségbe
vagy akárhová a Földön. Tökéletesen emlékszünk és tudatában
vagyunk mindennek, amit előző életeinkben tettünk: tudjuk, hol
éltünk, tudunk mindent, amit mondtunk, amit gondoltunk, és
emlékszünk minden más lélekre, akivel valaha dolgunk volt.
Emlékszünk arra, hogy milyen szinten voltunk megvilágosodva,
milyen témákon kell még dolgoznunk, mikor megyünk vissza talán
a földi síkra, ha visszamegyünk.

Én: Milyen jó lehet ez a széles rálátás.

Erik: Kurva jó. És itt elvárás, hogy mindenkinek legyen valami

életcélja, ez pedig az enyém. Mármint lehetsz egyszerűen olyan,
mint egy nyugdíjas, pecázol, kertészkedsz, festesz, és fekszel a
függőágyban. Nem létezik „életcélrendőrség”, ami börtönbe csuk,
ha nem dolgozol. Élhetünk egyedül is, vagy csoportban. Általában
a lelkeknek ugyanazzal a csapatával tartjuk a kapcsolatot újra meg
újra, ők azok, akik fogadnak, amikor visszatérünk ide.

Én: Örülök, hogy ott leszel, és vársz engem.

Erik: Aha, én is. Földi síkon spirituális amnéziánk van arról, hogy
kik is vagyunk valójában, miért vagyunk ott, mit csinálunk a
Földön, és miben vagyunk tehetségesek. Elfelejtjük, hogy lelki
vezetőink is vannak, akik segíthetnek és útbaigazíthatnak
bennünket. És földi síkon elfelejtjük, hogyan manifesztáljunk
dolgokat úgy, mint itt, a mennyben.

Én: Na, ja, az szívás. Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha

emlékeznénk rá.

Erik: Igen, de sokszor azt is elfelejtjük, hogy azért vagyunk itt

emberi alakban, hogy kitartsunk a kihívások közben, nem pedig
azért, hogy azok kisiklassanak. Ki kell használnunk a kihívásokat
és a traumákat, hogy üzemanyagot adjanak felfelé haladásunkhoz,
nem szabad, hogy megállítsanak vagy visszafordítsanak utunkon.
Ja, és elfelejtjük, hogy miért állunk kapcsolatban bizonyos
lelkekkel. Nem foglalkozunk eléggé azzal, hogy rájöjjünk, kik
vagyunk, és hogy tudatosnak kellene lennünk. Anyu, ez elég szar,
mert erre van szükség ahhoz, hogy másokat annak lássunk, amik
valójában.

Én: Aha, teljesen igazad van, Erik.

Erik: És ha nem vagyunk önmagunk tudatában a Földön, akkor

nehéz rájönni, hogy mi az életcélunk, és bele is kezdeni. Az
történik, hogy az ego annyira átveszi az uralmat az öntudat vagy
az énre való tudatosság fölött, hogy nemcsak arról nincs
fogalmunk, hogy kik vagyunk valójában, de azt sem tudjuk, mások
kicsodák. Csak egyik ego kommunikál a másikkal.

Én: Vagy csatázik?

Erik: Aha, jól mondod! Szóval, amikor a földi síkra érkezünk, az

valami olyan, mint egy rajzfilm, mint a Gyalogkakukk. Anyu,
emlékszel a Kengyelfutó gyalogkakukkra? Bip-bip!

Én: Naná, az egyik kedvencem.

Erik: A prérifarkas mindig a nyomában van, és megpróbál kibaszni

vele… ööö, úgy értem, nem hagyja békén. Mondjuk, leesik egy nagy
üllő egy szikláról, és a prérifarkast lapítja palacsintává, nem a
gyalogkakukkot. Emlékszel?

Én: Persze. A prérifarkas. Annyira sajnáltam mindig. Olyan

éhesnek tűnt.

Erik: Azt mondom épp, hogy sokan így érzik magukat, amikor a
földi síkra érkeznek, mert nincsenek tudatában, hogy kik is ők.

Én: Rendben.

Erik: Ha nem vagy tudatában önmagadnak, és nincs kijelölt

irányod, szarul fogod érezni magad, depressziós leszel, és nem
fogod tudni, hogy mit keresel, milyen jelre vársz. Az ego minden
egyes lépésnél szabotálja önmagát. Így működik. [Monoton
hangon.] Minden nap olyannak fog tűnni, mint az előző.

Én: Pontosan. Ez valahogy jól visszaadja, milyennek érezted az

életedet a vége felé.

Erik: Akkor teszi fel az ember magának azt a kérdést, hogy: „Mi a
francnak vagyok én itt?” Sokan itt el is akadnak. Nagyon fontos
tudni, hogy mi az, amire vársz, mit keresel, márpedig ez nem
nagyon megy, ha nem vagy tisztában magaddal.

Én: Aha. Azt hiszem, mindannyiunkkal előfordul időnként. Szóval,

amikor meghalunk, a világmindenségnek milyen plusz
információit vagy titkait tudhatjuk meg? Megtudhatunk valamit?

Erik: Bármit, amire kíváncsiak vagyunk. Bármit, amit akarunk.

Bármit, ami után kutatunk.

Én: Hűha! De gondolom, az embernek nyitottnak kell lennie a

lehetőség iránt, hogy az információ ott van, igaz?

Erik: Ez a túlvilágon és a földi életben is igaz, anyu. A nagyi azért

nem „hisz”, mert fél. Ezért viszem el mindenfelé álmában. Kurva
jól szórakozunk, amikor meglátogatunk valakit, meg ilyenek.

Én [nevetve]: Nahát, remélem, vigyázol a szádra, amikor vele vagy!

Erik: Most viccelsz? Imádja, és néha úgy káromkodik, mint egy

tengerész. Ja, és még valami, anyu. Amikor a földi síkra jutunk,
totál megfeledkezünk az elszámoltathatóságról.

Én: Istenem, de még mennyire!

Erik: Vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell tennünk, bizonyos

dolgok, amiket mondanunk kell…

Én: Tetejébe egyeseknek több, mint másoknak!

Erik [nevetve]: Igen. Megfeledkezünk arról, hogy mit kellene

tennünk és mondanunk mások érdekében, akik segítenek
megmutatni, hogy kik vagyunk, és egyáltalán miért jöttünk át a
földi síkra. Mert hát, anyu, kurva nagy vesződség ám átjutni oda.

Én: Az igaz. Legközelebb egy Disney World-i útra fizetek be. Az

jobb szórakozás.

Erik: Ezért nehezebb leszületni a földi síkra, mint újjászületni a

túlvilágra.

Én: Aha.

Erik: Ahhoz, hogy itt újjászülessünk, a lélek csak elhagyja a fizikai

testet. Azonnal emlékszel arra, hogy ki vagy, és megszabadulsz
minden fizikai kellemetlenségtől. Sokszor, amikor az emberek
meghalnak, fizikai fájdalmaik voltak, és rögtön
megkönnyebbülnek. Ez mámorító.

Én: Erik, ma nagyon költői vagy! Na, és mi hiányzik legjobban a

földi életből? Tudom, hogy csak a magad nevében beszélhetsz, de
azért úgy általánosságban…

Erik: Nos, mindenki más, és idővel változik, hogy mi hiányzik

nekem, anyu. Most az, hogy fizikai kapcsolatba kerülhessek a
családommal: veled, a papával, Kristinával, Michelle-lel, Lukasszal,
Annikával, mindenkivel.

Én [szomorúan]: Jaj, az nekem is hiányzik.

Erik: Az ismeretlenre való várakozás is hiányzik, mert olyan itt

nincs. De ezt valahogy már mondtam.

Én: Az izgalom, hogy nem tudsz mindent? Hogy nincs minden

irányítás a kezedben?

Erik [vágyakozva]: Igen, és az érzés is hiányzik, amikor kaja van a

számban.

[Jamie kuncog.]

Én: Még valami?

Erik: Aha. Az ellenállás, amikor hozzáérek valamihez. A megállító

mechanizmus. Részben ezért is hiányzik a veletek való kapcsolat.

Én: Jaj, igen. Értem. Gondolom, nehéz megölelni bennünket itt a

földi síkon, amikor egyszerűen átmész a testünkön.

Erik: Az. Mert két külön dimenzióban élünk.

[Hosszú csend, amíg Erik gondolkodik.]

Erik: Hát igen, azt hiszem, ezek a fő dolgok.

Én: Bárcsak visszajöhetnél, és visszakaphatnád mindezt, de neked,

gondolom, több ott a pozitívum, mint a negatívum.

[Erik halkan kacarászik.]

Én: Keresztül szoktál menni a testünkön, Erik? Előfordul, hogy

egyszerűen átrepülsz rajtunk, mivel nincs az a „megállító
mechanizmus”?

Erik: Ja, persze.

Én: És abból mi mit érzünk?

Erik: Van, aki olyankor nagy levegőt vesz.

[Hallom, ahogy Jamie zajosan beszívja a levegőt.]

Erik: Mint amikor elakad az ember lélegzete, mintha nem kapnál
elég levegőt.

Én: Világos. Ilyen előfordult már velem, amióta meghaltál! Minden

ok nélkül elakadt a lélegzetem.

Erik: És van, aki tüsszent. Szóval változó, de egyértelműen érzed

azt a zihálást, hogy valami történt.

Én: Tudsz egyesülni valakivel?

Erik: Egyesülni?

Én: Igen, mármint a tudatunkkal. Tudsz egyesülni a tudatunkkal,

amikor bennünk vagy?

Erik: Rövid pillanatokra igen. De az ember felépítése nem igazán

teszi ezt lehetővé, legalábbis nem tovább, mint egyszerre csak
néhány pillanatra.

Én: Abból, amit mondasz, azt veszem ki, hogy minden titkok
tudora vagy, amikor odaát vagy. Na, és látod az összes lehetséges
életünket, a múltat, jelent és jövőt?

Erik [nevetve]: Minden titkok tudora? Ugyan már, anyu!

Én: Jaj, ne cikizz! Csak próbálok valami mást is mondani, mint

mindig csak annyit, hogy „aha”, meg „értem”, meg „igen”.

Erik: Szóval igen, bármelyikre rákapcsolódhatok, mert mindegyik

része az „énemnek”.

Én: Ha egy lélek járt már odaát, nem kellene emlékeznie arra, hogy
hogyan kell ott élni? Mintha azt mondtad volna, hogy egyes
lelkeknek, köztünk neked is, újra kell tanulnotok bizonyos
képességeket.

Erik: A legtöbb embernek idő kell, mire újra elsajátít dolgokat. A

lelki amnéziának…

Én: Előbb el kell múlnia.

Jamie [nevet]: Egyszerre mondtátok ugyanazt!

Én: Te jó ég, ez mennyire menő! Szóval alapvetően „eligazodásról”

van szó.

Erik: Gondolj bele! A test néha olyan gyorsan hal meg, hogy DURR!,
máris egy másik helyen vagy. De a tudatod még úgy akar működni,
mint egy emberé.

Én: Vagy úgy!

Erik: Szóval el kell telnie egy kis időnek, ami alatt ez lekophat.
Aztán felébredsz, és tudatában vagy a képességeidnek, és lassan
újra rendelkezni is kezdesz velük.

Én: Na, jó. Ez teljesen érthető. De amikor meghalunk, valahogy

mindentudók leszünk?

Erik: Naná, mint egy kibaszott tinédzser.

Én [kacarászva]: Az igaz. Amint betöltik a tizenhármat, máris

mindent tudnak.

[Erik nevet.]

Én: Jó, jó, de megtudod a világ vagy, a fenébe is, az univerzum

minden nagy titkát? Megtudjuk a világtörténelem minden
részletét, amiket ma nem tudunk, és a civilizációk nagy rejtélyeit,
mint hogy hogyan építették a piramisokat, ki lőtte le Kennedy
elnököt, satöbbi, satöbbi, satöbbi? Más szóval mindentudó leszel?

Erik: Ez mind olyasmi, amit megtudhatsz, ha ez a célod.

Én: Szóval gyakorlatilag bármit kideríthetsz. Ezeket az

információkat nem kapod meg automatikusan, amikor átérsz, de
mindhez hozzájuthatsz. Ezt mondod?

Erik: Igen.
Én: Megtennéd, hogy ezt részletesebben is kifejted, és nem csak
igennel meg nemmel válaszolsz?

[Jamie nevet.]

Én: Sajnos annyira belejöttünk az egymással való

kommunikációba, hogy sokszor kimondom, amiről azt gondolom,
hogy mondani akarod, még mielőtt esélyed lenne rá, hogy te
mondd. Te szegény, alig tudsz egy szót is kinyögni miattam!

[Erik nevet.]

Erik: Amikor megérkezel, a saját fókuszod tart benne a

pillanatban. Épp most rád fókuszálok. Itt vagyok ebben a
pillanatban veled. Rád összpontosítok, de képes vagyok arra, hogy
egyszerűen fókuszt váltsak egy másik szükségletre, és másvalahol
legyek.

Én: Oké.

Erik: De ebben a pillanatban nincs szükségem arra, hogy ismerjem

a világ keletkezését vagy titkait. Mindezt nem kell tudnom.
Lazíthatok is, szélesíthetem a látókörömet, információt
gyűjthetek. A Földön is megvan ugyanez a képességünk, csak nem
vagyunk hajlandók használni. Ha képes lennél arra, hogy
megnyisd az energiatestedet – ez az a részed, amelyik igazán él –,
felfedeznéd, hogy itt minden egy információs háló, amelyre
rákapcsolódhatsz. Ha a hitvilágod szerint nyitott vagy legalább
arra, hogy feltegyél egy bizonyos kérdést, és nyitott vagy a
válaszra is, akkor hozzájuthatsz. A fizikai testet az energiatest
élteti. Ha ezt képesek lennénk megnyitni, és több energiát tudnánk
átengedni rajta, akkor kibaszottul fantasztikus dolgokra lennénk
képesek. Komolyan, anyu! Meg tudnánk állítani a puskagolyót,
tüzet tudnánk gyújtani, telepátiával tudnánk kommunikálni,
gondoskodhatnánk a saját táplálásunkról…

Én: Ez elképesztő! Mint a pasi a Mátrixban!

[Jamie nevet.]

Erik: Igen! Felgyorsíthatnánk az időt, és le is lassíthatnánk.

Én: Ez érdekes, mert azt gondolom, hogy az idő úgy keletkezik,

hogy a tudat áthalad az időpillanatokon. De azt hiszem, ez teljesen
más téma.

Erik: És ha meg tudjuk tanulni a technikákat, és alkalmazzuk őket

a mindennapi tapasztalatokban, akkor láthatjuk, hogy sokkal több
értelmük és hasznuk van. De ez annyira szomorú, mert
leragadtunk abban a tartományban A pont és B pont között, és az
agyunk mindig szépen sorban megy, hogy egy, kettő, három, négy,
öt – ahelyett hogy azt tenné, amit a lelkek.

Én: Komolyan? És az mi?

Erik: Egyszerűen egyek leszünk az információval. Egyszerre válunk

eggyé vele, nem pedig falatról falatra zabáljuk fel, mint egy kis
Pac-Man.

Én: Istenem, pedig mennyivel könnyebb lenne! Bárcsak eggyé

válhattam volna a szerves kémiával meg a matematikai analízissel
egyetemista koromban!

[Erik nevet.]

Én: El tudod képzelni? Teljesen megszüntethetnénk az oktatási

minisztériumot, vagy átalakíthatnánk egyesülési minisztériummá.
Talán még az általános iskolák is megszűnhetnének! Egyszerűen
beszippanthatnánk az összes információt, ahogy abban a filmben,
a Mátrixban. Emlékszel, hogy Keanu Reeves hogyan tölti le azt a
sok információt, például a keleti harci technikákat, meg mindent?

Erik: Persze.

Én: Az csúcs lenne. Öt perc múlva már le is rúghatsz vele valakit

valahol.

[Jamie nevet.]

Én: Szóval így tanulnak a lelkek? Csak rácsatlakoznak egy

energiamezőre, vagy egyesülnek vele?

Erik: Igen! Igen! Egyesülsz vele, és felhozod a felszínre. Így tudsz

emlékezni, és irtóra könnyű! De ne felejtsd el, tudatában kell
lenned, hogy az információ létezik. Mert mondjuk, ha fogalmad
sincs arról, hogy a kungfu létezik, akkor nem fogsz rácsatlakozni
arra az energiára. De ha tudsz a harcművészetekről, akkor lehet,
hogy rácsatlakozol a kungfuról szóló információra. De annyi
minden van! Anyu, ha állandóan minden, de minden dolog összes
részletének tudatában lennél, hol maradna az egyszerűség öröme?

Én: Hát ez igaz. A két maradék agysejtem már amúgy is az

utolsókat rúgja. Ha letöltenék még valamit, szegénykék
felrobbannának.

[Erik kacarászik.]

[Be kell ismernem, elég tehetetlennek éreztem magam, miután

Erik megosztotta velünk, hogy a felszabadult lelkeknek milyen
elképesztő képességeik vannak. Mivel egyetlen gondolattól nem
kerül ínyenceknek való vacsora az asztalra, gondolom, kénytelen
leszek helyette a konyhában gürizni. Mivel hiába gondolok a
Fidzsi-szigetekre, mégsem jelenek meg ott a másodperc törtrésze
alatt, gondolom, továbbra is gyűjtenem kell a törzsutas-
mérföldeket. Az ember azzal főz, ami van.]

Én: Beszéljünk még arról, hogy felszabadult lélekként nem kötődsz

ugyanúgy lelkileg az előző életekből származó problémákhoz,
ahogyan mi, emberek.

Erik [rám mutat]: Ez igaz, de azt nem szabad elfelejtened, hogy a

személyiségünket nem veszítjük el. Valahogy kombináljuk
alapvető önmagunkkal. Mert itt ugye arról van szó, hogy
elveszítjük a testi mivoltunkat. És ha egyszerre több testben is
megjelenünk, amit előző életeknek nevezünk, akkor több
megtestesülésünk halhat meg és térhet vissza alapvető
önmagunkhoz egyszerre.

Én: Szóval minden énnek más a személyisége? Vegyük a teljes,

multidimenzionális ént! Van benne egészében valami egyedi?
Mármint, hogy a te multidimenzionális éned erikes – vagy van a
multidimenzionális énednek egy erikes része, és egy másik része,
amelyiknek másfajta személyisége van, mintha a te gonosz
ikertestvéred lenne?

[Jamie nevet.]

Erik [kacarászik]: Nem, ugyanabban gyökerezik az egész. Az egész

ugyanaz a spirituális DNS. Ugyanaz a csomag. Az, hogy miért
dühös, mit szeret, vagy milyen hobbija van a multidimenzionális
én egyes részeinek, azt az határozza meg, hogy milyen életet
választ. De a magja teljesen ugyanaz.

Én: Értem. Szóval a magja Erik, az erikes lényeggel vagy

minőséggel.

Erik: Hé, én teljesen Erik vagyok.

Én: Na, jó. Van még valami különbség, ha az ember felszabadult?

 Jamie [kacag]: Elhallgat, aztán felnéz, és azt mondja: Hát annyival
szabadabb!

Én: Aha, biztosan jó.

Erik: Kurva jó! És van itt még valami. Az, hogy sosincs igazad és
sosem tévedsz. Egyszerűen csak vagy.

Én: Aszta, de jó! Ez nagyon különbözik a földi síktól, mert itt

mindig szembenállás van, mindig van kettősség, jó és rossz,
győztes és vesztes. Ugye, érted, mire gondolok?

Erik: Pontosan, de ezért olyan jó iskola. Az egyik oldalnak meg kell

értenie a másikat. Ha egy arcképen nincs kontraszt, mármint
egyáltalán nincs, akkor az egész egy elmosódott szar. Fogalmad se
lesz, hogy ki a franc van a képen.

ÉRZÉKEK ÉS ÉRZELMEK

Miközben feltártuk, hogy egy felszabadult léleknek miben különböznek

a képességei, azon tűnődtem, hogy vajon Erik még mindig ugyanúgy
érez-e ízeket és szagokat, ugyanolyan-e a tapintása, és változtak-e az
érzelmei azonkívül, hogy kevésbé kötődik lelkileg a múlthoz. Erik szokás
szerint adott néhány meglepő választ.

Én: Nyilvánvalóan látsz és hallasz, Erik, de vannak más érzékeid is?

Érzel ízeket, érzed, ha megérintesz valamit?
Erik: Ha úgy döntök, persze.

Én: Érzel hideget és meleget?

Erik: Csak, ha akarok. Például elmegyek majd veletek Norvégiába a

tavaszi szünetben, és élvezni fogom a hűvös időjárást. De nem
muszáj. Elmehetnék snowboardozni úgy, hogy egyáltalán nem
érzem a hőmérsékletet.

Én: És az érintés más aspektusai?

Erik: Az furcsa, hogy nincs az a reflex, ami megállítana, ahogy

korábban már említettem. Ha a kezedet a falhoz közelíted, az
ujjhegyed megállít, amikor hozzáérsz. Nálunk ez nincs. A testünk
átmegy a gipszkartonon, de azért érezzük, hogy az fal. Érezzük a
sűrűségét, érezzük, hogy változik a tér. Idő kellett, mire ezt
megszoktam.

Én: Aha.

Erik: Ideát egészen más fogni a barátnőd kezét. Megtehetjük, de

inkább olyan, mintha a kezünk osztozna ugyanazon a helyen,
egybeolvadva.

Én: Hát ez érdekes, Erik. És mi van a többi érzékkel, mint az íz vagy

a szag? Érzed annak az ennivalónak az ízét, amit létrehozol és
megeszel?
Erik: Hangsúlyosan érzem.

Én: Tényleg? Hűha, de nincsenek ízlelőbimbóid. Akkor az ízek

emlékéből indulsz ki?

Erik: Nem csak az emlékekből, de az energiánk eggyé válhat azzal,

amit megteremtettünk, mint például a kajával. Ez már önmagában
kifinomultabbá teszi az érzékelést. Az érzékszerveink magukba
szívják azt az energiát, és gazdagabb élményt nyújtanak. Így
tudjuk létrehozni, így láthatjuk. Meghatározhatjuk a színeket,
formákat, méreteket. Érezzük a szánkban, ahogy megérintjük az
ételt, de az inkább egy összeolvadó élmény: együtt jár vele a kaja
állaga, a falatból áradó energia és az ízérzékelés. De valahogy
inkább a gyomrunkban kezdődik, és onnan terjed felfelé, ahelyett
hogy csak a szánkra korlátozódna. Ami az ízt illeti, azt nem csak
egy helyen érezzük. Az embereknél úgy van, hogy csak a nyelvük
érzékeli.

[Egy másik ülés során Erik elmeséli, hogy miben különbözik az

emberi tapintás képessége – ahogy az étel ott van a nyelven – az
étel energetikai létrehozásától, és attól, amikor az energia egyesül
a lélek energianyelvével.]

Én: Aha.

Erik: Itt az egész lélek részt vesz az élményben. Persze létezik a

hang is. És ott van a szaglás, ami ahhoz hasonlít, amilyennek egy
kutya szaglását képzelem. Nagyon érzékeny a szaglásunk.
Én: Oké. És hogyan éreztetsz meg velünk szagokat? Mármint ez
hogyan történik? Hogyan dolgozol az energiával, hogyan
manipulálod, hogy mindez létrejöjjön?

Erik: Úgy érted, hogyan csinálom a rohadthal- és a büdöszokni-

szagot?

Jamie [nevetve]: Jaj, Erik!

Én [kacarászom]: Aha.

Erik: A Földön mindennek megvan a maga energiaképlete. Én csak

utánzom azt a képletet, és elhelyezem a térben. Ez egyfajta
teremtés. Bár tudom, hogy az anyagi tárgy a szag mögött nem
létezik, létrehozom a szagának az energiaképletét.

Én: Hűha, ez mennyire érdekes! És mi van az érzelmekkel? Hogyan

változnak meg az érzelmek, mint a szomorúság, a depresszió és a
gyász, amikor már felszabadult vagy?

Erik: Ahol most vagyok, ott ezek nem léteznek ugyanabban a

formában.

Én: De emlékszem, hogy azt mondtad, mély megbánást éreztél,

amikor láttad, ahogy ott sírunk a holttested felett. Ez miben
különbözik attól a megbánástól, amit ideát éreznek az emberek?
Erik: Hát, tudod, ugye, az emberek a földi síkon hogyan
szenvednek a depressziótól: úgy érzik, nincs kiút, nincsenek ajtók,
nincsenek ablakok, nincs fény.

Én: Igen.

Erik: Ha valaki itt depresszióba esne, minden ajtó nyitva lenne,

minden ablak nyitva lenne, és égne minden lámpa. Így nehezebb
bent ragadni a depresszió pillanatában, de lehetséges, ha valaki
extrém módon összpontosít rá. Mások látják, hogy érzed magad,
itt nem titkolhatsz el semmit, anyu. És ha látom, hogy valaki a
depresszióra összpontosít, akkor választhatok, hogy hadd legyen
meg neki a pillanat, vagy küldhetek neki több fényt. Mindannyian
közösségként működünk.

Én: Értem.

Erik: Valahogy itt nem annyira kötődünk a nyomasztó

érzelmekhez. Objektívebbek vagyunk, és elfogulatlanabbak. Nem
nyomorít meg bennünket úgy, ahogy a földi síkon lévő embereket.
Itt úgy érzed, a pozitívum együtt jár a negatívummal, a jó a
rosszal. Itt egyszerűen elfogadjuk azt, ami van. Ami van, az van. Ez
nagyon harmonikus létezés. A Földön örömtelinek vagy üdvösnek
neveznénk.

Én: Rendben.

Erik: Szóval fókuszálhatsz magadban a féltékenységre, a

megbánásra, a szomorúságra és a dühre, de ezek nagyon
rövidéletűek, és úgy érzed, mintha fel lennének hígítva.

Én: Tudsz gyűlölni odaát, a túlvilági életben?

Érik: Ha valaki akarja, meg tudja csinálni.

Én: Igen, de általánosságban megteszik? Gyűlölködik bárki?

Erik: Nem, igazából nem. Nagyon nehéz haragot tartani, dühöt,

csalódottságot, féltékenységet érezni. Megteheted, de nagyon
nehéz megtartani.

Én: Az hogy lehet?

Erik: Valahogy ellenkezik a természetes működéssel. Annyi erőt

kell kifejteni hozzá, hogy általában feladják, és végül egyszerűen…

Jamie [Eriken nevet]: Miért forgatod a szemedet? Egyszerűen mi

lesz?

Erik: Az érzés jobbik felét látják.

Én: Vagyis ez olyan, mint úgy függeszkedni a mászókán, hogy az be

van zsírozva?

Erik: Aha. Igen, igen, igen!

Én: Na, jó.

Erik: De nem akarom, hogy az emberek azt gondolják, hogy lehet

negatívan és pozitívan is gondolkodni mindenről. Csak arról van
szó, hogy a sűrű energiát sokkal nehezebb megtartani idefent, és
egyszerűen nem éri meg. Ezért mondják, hogy olyan feltétlen
szeretetet éreznek, amikor halálközeli élményük van, amitől
száznyolcvan fokos fordulatot vesz az életük. Csak mert az a sok
nyomasztó szarság, ami a Földön van, itt nem játszik szerepet.

Én: Hogy érted azt, hogy „nem játszik szerepet”?

Erik: Egyszerűen nincs rá hely. Mint mondtam, itt olyan nehéz

lenne fenntartani, hogy az ember feladja.

Én: Szóval csak úgy félrelökik? Ez az? Félrelökik a sűrűbb energiát?

Erik: Igen.

Én: Olyan, mint az olaj és a víz, ezért…

Jamie [meglepetten]: Ő is szó szerint ugyanezt mondta éppen!

Ugyanezt a metaforát használta.

Én: Ez milyen menő!

 ÁLOMBELI LÁTOGATÁSOK

Mi történik, amikor a tudatunk különböző állapotokban van? Amikor

alszunk, amikor álmodunk, ha kómában vagyunk, vagy általános
altatásban? Hogyan érnek el bennünket elhunyt szeretteink, miközben
ezekben a különböző állapotokban vagyunk? Erik megosztja velünk,
amit erről a lenyűgöző témáról tud.

Én: Erik! Pontosan hogyan látogatsz meg bennünket álmunkban?

Erik: Elektromos energia segítségével. Tudod, ahogy telepátiával

kommunikálunk, amikor a gondolataim megjelennek a fejedben,
de ez még egy lépéssel túlmegy azon. Az elektromos energiánk
segítségével fizikailag jelenünk meg az álom állapotában, és ha
még ezen is túlmegyünk egy lépéssel, akkor tudunk megjelenni
fizikailag akkor is, ha ébren vagy. De ha alszol, sokkal könnyebb.

Én: Mondj pár konkrétumot! Összeszorítod az öklödet és morogsz,

vagy mi?

[Erik felnevet.]

Erik: Előidézem a libabőrérzést úgy, hogy erős legyen. Minél többet

gyakorolok, annál erősebb lesz, aztán olyan erős lesz, hogy már
alig bírom, és akkor hopp! Ott vagyok az álmodban. Olyan, mintha
a fejedben lennék, de kívül is vagyok közben. Időbe telt, mire
sikerült rájönnöm, hogyan lehetek egyszerre a fejedben, meg rajta
kívül is, de most már irtó könnyen megy.
Én: Na, és én is meglátogathatnálak téged, mondjuk, amikor ébren
vagyok, vagy épp alszom? Mondhatom, hogy: „A lelkem el fogja
hagyni a testemet ma éjjel, elmegyek a túlvilágra, és meglátogatom
Eriket?”

Erik: Naná!

Én: És hogy csináljam?

Erik: Csak beszélj a lelkeddel, és mondd meg neki, hogy ezt akarod
tenni.

[Jóformán hallom, ahogy azt mondja: „Naná!” Érdekesnek találom

a megjegyzést, mert nemrégiben gyakorolni kezdtem a tudatom
kiterjesztését Erik felé.]

Én: Mostanában azt gyakorolom, hogy vizualizáljam az arcodat, és

átöleljelek – mármint a lelkemmel átöleljem a tiédet –, és érzek is
valamit, egyfajta elektromos kapcsolódást.

Erik: Anyu, én azt tényleg kézzelfoghatóan érzékelem. Meg tudod

csinálni! Neked már megy ez a dolog!

Én: Mit tehetek, hogy éjjel, álmomban meglátogathassalak?

Hogyan lehetek biztos a testen kívüli élményben, amikor elmegyek
hozzád látogatóba, a mennybe, vagy együtt dolgozunk, játszunk,
együtt töltjük az időt, amikor a lelkünk ugyanazon a síkon van?
Hogyan tudom ezt megtenni?
Erik: Fingom sincs. Kérdezd meg a vezetőidet!

Jamie: Rendben, vezetők, hogyan teheti ezt meg Elisa? [Csend] Ó,

már értem. Értem. Azt mondják, hogy emberi lényként csak
bizonyos szintű energiád van, és napközben ennek nagy részét
elhasználod arra, hogy kommunikálj, közvetíts és írj. Szóval az
energiádat nemcsak akkor használod, amikor Erikkel vagy a
vezetőiddel kommunikálsz, hanem akkor is, amikor írsz, akár
tévéjátékot, akár könyvet vagy a blogodat, mindegy, mit. Szóval a
dolog kulcsa az, hogy annyi elektromos energiát gerjessz,
amennyit csak tudsz, amit kommunikáció révén tudsz megtenni,
és azzal, hogy éberen gyakorlod a kommunikációt.

Én [némi kétkedéssel a hangomban]: Na jó, majd kipróbálom.

[Nem könnyű gyakorolnom a lelkekkel való kommunikációt és a

tolmácsolást, ugyanabból az okból, amiért egy icurka-picurkát
kételkedem Erik megtestesüléseiben és látogatásaiban. És ez az én
bosszantó, analitikus gondolkodásom. Tudom, hogy részemről
nagyon sok energiát felemészt, mert mindig kimerült vagyok,
miután megpróbálok Erikkel kommunikálni akár csak pár percig
is. Tetejébe az agyam elkalandozik olyan butaságok felé, mint
hogy: „Kihúztam a kávéfőzőt?” vagy „Micsoda marhaság, hogy a
Plútó már nem bolygó!” Ennek ellenére, miután világos utasítást
kaptam, újra e bimbózó képesség fejlesztésének szentelem magam.
Bármit megtennék, hogy a fiammal lehessek, bármilyen formában
is. Elvégre a köldökzsinór sosem szakad el. Lehet, hogy nagyon
vékonyra kinyúlik, de ez a kapcsolat a halált is túléli. Egy másik
ülésen folytatjuk a módosult állapotok felfedezését.]
Én: Erik! Tudsz róla, hogy lennének emberek, akik álmukban
átmennek látogatóba a túlvilágra? Más szóval, amikor az ember az
ágyban alszik, elutazhat a túlvilágra úgy, hogy a fizikai teste a
tetszhalál állapotában van, vagy valamifajta pihenőidőben, amíg a
vezetők vigyáznak rá?

Erik: Aha, van olyan, de az nem olyasmi, mint egy „alvásklinika”.

Nem arról van szó, hogy a lélektested maga lebeg a mennyben, és a
többiekkel együtt felsorakozik. Hanem olyan…

Jamie: Hogy magyarázod, amit most mutatsz, Erik?

[Hosszú csend.]

Erik: Többféle alvás létezik, amikor a lélek elhagyja a testet,

mintha testen kívüli élmény lenne…

Én: Aha.

Erik: Abban a pillanatban a lélek lehet „tudatosan éber” vagy

„tudatosan alvó” állapotban. Ha tudatosan alszik, az olyan, mintha
pontosan a test fölött lebegne.

[Csend.]

Erik: De átéli azt a nagy, felszabadító, külső élményt. Csodálatos,

gyógyító erejű élmény, ha el tudsz szakadni a testedtől. Anyu, én
csak olyan pihenőidőt ismerek, amikor egy emberi lény úgy dönt,
hogy nem lép előre, vagy amikor az őrangyalok pihenőidőt adnak
valakinek, ha fajsúlyoznia, gondolkoznia, analizálnia kell a
helyzetet, vagy csak egyszerűen gyógyulnia kell és összeszednie
magát, mielőtt továbblépne.

Én: A testet csak a lélek egy része hagyja el?

Jamie: Most olyan képet mutat nekem, ami majdnem egy az

egyben megegyezik. Mondjuk, háton fekve alszol, akkor pár
ujjnyival feletted alszik a másik önmagad, valahogy úgy, mintha
kettős látásod lenne. És érdekes, hogy azt mutatja, hogy ha az
illető megmozdul az ágyban, akkor fölötte a lélektest is
megmozdul. Mintha utánozná a test reakcióit, de az egészben van
valami szabadságérzés.

Én: Milyen körülmények között vetítik ki az emberek a tudatukat

vagy annak egy részét a túlvilági életbe? Vagy egyáltalán kivetítik
a tudatukat bármiféle másik dimenzióba?

Erik: Hadd mondjam végig, anyu!

Én: Hoppá, bocsi!

[Jamie és Erik is nevet.]

Erik: Amikor így alszanak az emberek, információt tudunk tölteni

beléjük. A közelükbe mehetünk, és meggyógyíthatjuk az
energiatestüket, több információt programozhatunk bele, egy
csomó szarságot pozitívra változtathatunk, de negatív dolgokkal
nem szórakozhatunk.

Én: Hát, ez nagyon megnyugtató.

Erik: Aha. Egyszerűen nem lehetséges. Nem történhetne meg, még

ha a lénynek negatívak lennének is a szándékai. Senki nem
szarakodhat veled álmodban. Nevezzük ez biztonsági
mechanizmusnak. De ha a lélek „tudatosan éber”, és kilépett a
testéből, akkor az a test átvetítődhet a túlvilági életbe – vagy
mindegy, minek akarod nevezni – téren és időn át. Létezik
társalgásoktatás, tudod, ahol konkrétan tanítanak. Voltam
párszor, de még nem sokszor.

[Hosszú csend.]

Jamie [nevetve]: Ez még mindig vicces neked, Erik? Még mindig

viccesnek találja, amikor az emberek a testelhagyás után újra a
testükben ébrednek, amikor egy testen kívüli élményből érkeznek
meg, ami olyan, mintha egy rántással belerázódnának [a testükbe].

Én: Hallottam. Van, aki kényszerleszállásnak nevezi.

Jamie: Aha, szerinte ez még mindig mókás.

Én: El tudja hagyni egy emberi lény, a tudat a testét, és segíthet

másoknak, tudod, pont fordítva, mint ahogy mondtad?
Erik: Igen. Az emberek, ha akarják, hátradőlhetnek a fotelben,
vagy lefekhetnek, és elhagyhatják a testüket. Láttam már…

Jamie: Erik, használj más kifejezést, hogy tudjam, miről beszélsz,

csak hogy világos legyen: „élő” vagy „halott”.

[Csend, miközben Eriket hallgatja.]

Jamie [kitartóan]: Mondd úgy, hogy „élő” vagy „halott”!

[Hosszú csend.]

Jamie: Aha, rendben. Azt mondja, látott már olyat, hogy egy élő
ember elhagyta a testét, és segített valakinek, aki éppen akkor halt
meg, vagyis egy „halott léleknek”. És az „élő lélek” hazakísérte,
átkísérte a túlvilágra a „holt lelket”.

Erik: Vannak a Földön „élő” emberek, akik elvégzik az átkísérést.

Én: Lenyűgöző. Van más feladatuk is ezzel kapcsolatban?

Előfordul, hogy meglátogatják egymást, mint egy elhunyt rokon
vagy bármi? Mármint azt persze tudom, hogy éber álomban
megteszik.

Erik: Megtehetik, de egy élőt tökéletesen meg lehet idézni a tudta

nélkül is. Lehet, hogy… veled is előfordult, anyu! Mondjuk, teljesen
éber vagy, valami rutinmunkát csinálsz, mondjuk, mosogatsz,
amikor hirtelen nagyon-nagyon fáradt leszel.

Én: Persze.

Erik: És annyira fáradt vagy, hogy le kell feküdnöd. Mintha nem

lenne más választásod, egyszerűen elalszol. Csak azt nem tudod,
hogy a földön, a kanapén vagy az ágyban fogsz aludni. Csak fogod
magad, és lefekszel. Ezek az intenzív pillanatok, amikor álmosak
vagyunk – „álmosnak” mondjuk, hiszen annak érezzük; már a
szüleink is azt mondták: „Ha ilyet érzel, akkor álmos vagy”, de
nem mindig erről van szó. Néha csak azt érzed, hogy el kell
hagynod a testedet, hogy átkísérhess valakit. Lehet egy kapcsolat
egy lelki baráttal, egy lelki családtaggal vagy valakivel, akinek
megígérted, hogy ott leszel, és segítesz neki átjutni.

Én: A blog egyik olvasója ezt úgy mondja: „Ez gyakorlatilag teljesen
más megvilágításba helyezi azt, hogy mi az igazi valóság – ez itt,
vagy a túlvilág odaát. Vajon azért ébred fel a lelkünk, hogy a
túlvilágon legyen, vagy azért ébred fel a testünk, hogy a fizikai
életben legyen? Talán a halál nem más, mint felébredni egy rossz
álomból.”

Erik [nevetve]: Talált, süllyedt. És az irtóra menő, hogy nem tudod

megmondani a különbséget, ha valaki egy testen kívüli élmény
során jön át a túlvilágra, vagy olyan lélek, aki a mennyben lakik.
Mind egyformák vagyunk, mindannyiunknak ugyanazok a
tulajdonságai, amikor a lelkünk testen kívül van. A lélek csak
akkor vesz fel más karaktert, persze fizikait és nem fizikait
egyaránt, amikor belép egy testbe.

Én: Miért vagyunk néha jobban tudatában az álmainknak –

mondjuk, alszunk, és a túlvilágon sétafikálunk, vagy valami –, de
van, hogy felébredünk, és nem emlékszünk arra, hogy mit
csináltunk?

Erik: Vannak álmok, amik arra valók, hogy felidézz valamit, amit
tettél vagy gondoltál, vagy olyasvalamit, ami a lelked
memóriabankjában van. Ez olyan „felvétel”, mintha a
számítógépen megnyomnád a „mentés”-t. Ezután lehetséges, hogy
újra ellátogass olyan helyekre, ahol már jártál, átélj dolgokat,
amiket megtettél, tudod, mintha csak megnyomnád a lejátszás
gombot, és lejátszanád, amit a lelked felvett. Létezik egyfajta
tudatosság is, ami felé a lélek terel, amire nem kell emlékezned,
amikor felébredsz. Persze máskor teljesen fel tudod idézni az
álmaidat. Tökéletesen megtervezett az egész. Felsőbb éned
pontosan tudja, mit kell elraktározni a tudatalattiba – vagyis lelki
szinten –, és minek kell a tudatos szinten maradnia, hogy így
segítse a növekedést és a fejlődést. Vagyis azokra a dolgokra fogsz
emlékezni, amikről a lélek azt akarja, hogy tudatos szinten fel tudd
idézni.

Én: Értem. Ez teljesen világos.

Erik: Ha csak felveszi, amit már megtettél vagy mondtál, és

nagyjából kigyógyultál belőle, vagy ha nem annyira lényeges a
dolog, akkor valószínűleg nem fogsz emlékezni rá.
Én: Jó. És mi van azokkal, akik kómában vannak, vegetatív
állapotban, vagy azokkal, akiknek agykárosodásuk van? Erről mit
tudsz?

Erik: Ennek egy része baromság.

Én: Ó!

Jamie: Megkérdezem tőle, hogy miért. Ezt hogy érted, Erik?

Erik: Bár a test nem működik, például nem nyitja ki a szemét, nem
mozognak az ujjai, teljesen halottnak tűnik, csak arról van szó,
hogy nincs megfelelő műszer, amivel mérhetnék az agyműködést.
Működik a szem, és az ember magában beszélget, mintha belső
dialógust folytatna, de képtelen rávenni a száját, hogy kinyíljon,
vagy az ujját, hogy megmozduljon, és nem tudja kinyitni a szemét,
hogy megmutassa, mindent ért. Ha a [kutatók] mélyebben
tanulmányozzák a kómás állapotot, rá fognak jönni, hogy az agy
bizonyos sémákat vált ki, hogy bizonyítsa, a testbe zárt ember hall,
ért, és válasszal vagy kérdéssel tud reagálni.

Én: Na, jó. És mi van a mélyaltatással? Olyankor miért nem lépünk

ki a testünkből? Nem tudjuk lelki szinten, hogy hol vagyunk?

Erik: Hát, páran megteszik.

Én: Aha, világos.

 Erik: Néhányan, de nem mindenki, aminek az alapja megint csak a
hit. Az emberek struktúrák szerint élnek. A meggyőződések
létezők…

Én: Na, jó. Szóval azt mondod, hogy ez végül is a hitről szól. Van,
aki nem hisz abban, hogy fenn tudja tartani a tudatosságát
mélyaltatásban, mert nem tartja külön, tudatos entitásnak a lelkét.

Erik: Igen.

Én: Szóval csak kapaszkodik a lekapcsolt agyával összekötött

testéhez?

Erik: Aha.

Én: És mi a különbség az alvás és a testen kívüli élmény között,

amikor tudatában vagy a helyzetednek, a környezetednek?

Erik: Hát, alvás közben a lélek még mindig kötődik a fizikai

testhez. A testen kívüli élménynél a lélek már nincs a fizikai
testben. A fizikai test határain kívül van.

ENERGIAMANIPULÁCIÓ

Minden energia, még a tárgyak is, amelyek korlátolt, háromdimenziós

világunkban tömörnek tűnnek. Sőt, Albert Einstein „megfagyott
fényhullámoknak” nevezi az anyagot. Képzeljük el, micsoda hatalmat
adna, ha képesek volnánk befolyásolni, irányítani ezt az energiát!
Korlátozott mértékben van is ilyen hatalmunk itt, a földi síkon, de
Eriknek és túlvilági társainak jóformán végtelen a képességük, hogy ezt
megtegyék, főleg, ha gyakorolják.

Én: Hogy megy a gyakorlás, az energiával való munka, Erik? Mire

vagy most képes? És hogyan gyakorolsz? Tanít valaki?

Erik [röviden felkacag]: Hát, van oktatás, de ismersz: én szeretek

inkább egyedül kísérletezni. Igazán jól megy, anyu! Már otthon is
megjelentem fénygömb és fénysugár képében. Tárgyakat is
mozgattam. Ott ültem melletted, amikor vezettél, én voltam a
mitfahrer, és beszéltem hozzád. Szerintem nagyon jól megy. A
kutya egész tisztán lát engem, és Arley baba [Erik unokahúga] is.
Vele nagyon jól megvagyunk.

[Nem csodálkozom, hogy még az „energiamanipuláció” óráiról is

lóg. Sosem volt túlságosan oda az osztálytermi környezetért.]

Én: Pontosan hogyan gyakorolsz?

Erik: Csak úgy, hogy csinálom, ahogy te is a gyakorlatban tanulod a

kommunikációt és a tolmácsolást. Ugyanúgy, ahogy földi síkon
gyakorolnod kell, hogy menjen valami.

[Még mindig nem értem pontosan. Fogalmam sincs, hogyan

dolgozunk mi, egyszerű emberek az energiánkkal, épp csak annyit
fogok fel, hogy hogyan kell bedugni a kenyérpirítót a konnektorba,
és megtankolni a kocsit. Ezért nem hagyom annyiban.]

Én: Nem tudom elképzelni, hogyan gyakorolod az

energiamanipulációt, de gondolom, ha az ember egyszer odaát
van, ez nyilvánvalóbb lesz.

Erik [úgy tesz, mintha bosszús lenne]: Jaj, anyu, te is folyamatosan

ezt csinálod. Szerinted hogyan gyógyítod meg a betegeidet?

[Hát, jó, de ettől nem igazán lett világosabb semmi.]

Én: Nem tudom. Jó kérdés.

[Csak meghallotta a burkolt szarkazmust a hangomban.]

Erik: Fogod az elektromos energiádat, és átteszed más emberek

testébe. Egyfolytában manipulálod az energiát!

[Ne már! Én pontról pontra akarom hallani az instrukciókat, mint

mondjuk: „Ecc-pecc, kimehetsz, holnapután bejöhetsz!”, de
nyilvánvalóan nem lesz ennyire egyszerű.]

Én [türelmetlenül]: Azzal, hogy elképzelem? Hogy gondolok rá? De

hogyan?

Erik: Vizualizációval. Amikor vizualizálod az energiát [ez egy

gyógyító módszer], ahogy anyagi formába vetíted, akkor meg is
történik.

[Na, jó, ennyivel pillanatnyilag megelégszem, így hát

továbbmegyek egy másik kérdésre.]

Én: Meglátogattál minket Norvégiában úgy, hogy fizikai formába

manipuláltad az energiádat?

Erik: Persze. Végig ott voltam veletek, anyu. Nem emlékszel, hogy
láttál a hálószobában?

Én: De igen! Úgy éreztem, mintha teljesen éber volnék, de a

bennem lakó kételkedő nem tudja eldönteni, nem álmodtam vagy
képzelődtem-e. Csudába azzal az elemző agyammal!

Erik: Anyu! Ahhoz kell még három és fél hónap, hogy tökéletesen,
nyilvánvalóan, mégkérdőjelezhetetlenül biztos legyél abban, hogy
ott vagyok, és tudd, amikor hozzád beszélek. Év vége előtt megint
elutaztok Norvégiába, és ott majd nagyon erősen fogsz érzékelni
engem, de addigra már bárhol igazán erősen tudsz érezni. Olyan
kézzelfogható lesz a jelenlétem, hogy hangosan fogsz beszélni
hozzám, az emberek meg majd csak bámulnak, hogy: „Vajon ki a
fenéhez beszél ez a nő?” Mások is látni fognak, és azt kérdezik
majd az étteremben: „Asztalt három főre?”, amikor csak ketten
vagytok, te, meg Michelle. Sokkal, de sokkal érzékelhetőbb leszek.

Én [reményteljes lelkesedéssel]: Az jó! Annyira büszke vagyok rád,

Erik! Hogyan tudsz tárgyakat mozgatni? Hogyan mozgatod a
dolgokat földi síkon? Például csináltál már aprópénzt, konfettit
vagy hungarocell golyócskákat. Ezeket csak úgy létrehozod, vagy
elmozdítod az eredeti helyükről?

Erik: Ha behozunk valami újat, azt létrehozzuk, de ha meg kellene

mozdítanunk egy poharat az asztalon, akkor sűrűbb energiát
hoznánk létre mögötte, és azzal tolnánk el. Olyan, mintha a bőröd
határát, a kezedet használnád ahhoz, hogy tolni kezdd a poharat,
és elmozdítsd.

Én: Ez nagyon menő, Erik, és teljesen logikus! És te magad hogy

jutsz el egyik helyről a másikra?

Erik: A tudatom kivetítésével. Egyszerűen vizualizálom, hogy az

elektromos energiám itt van, vagy ott van, és puff! Ott vagyok,
ahová képzeltem magam. Anyu, ez egyszerűen olyan, mintha
elképzelnéd, hogy Olaszországban vagy, Velencében, és a
következő pillanatban már el is tudnád juttatni magad oda.

Én: Sugározz fel, Scotty!

Erik: Még mindig sokat tanulok. Téged és még pár embert könnyen
meg tudok látogatni, de nehezebben tudnék megjelenni és segíteni
valakinek, akit nem ismertem nagyon jól, vagy akinek valami
problémája van. Most azt tanulom, hogy ezt is meg tudjam
csinálni, hogy utat mutathassak embereknek. Rád és mindenkire,
akit szeretek, nagyon könnyen tudok összpontosítani, de azokhoz,
akiket nem ismerek, külön gyakorlás kell.

Én: Ez miért van, aranyom?

Erik: Így tanuljuk a mozgást a világban. Tudod, hogy bárhová

eljuthatunk. De sokat kell gyakorolni, úgy, ahogy egy pilóta
megtanulja a repülést. Összpontosítani kell, és szükséges egyfajta
képesség. Látok mindent mindenhol, de konkrétan odamenni
valahová, és mozogni, ahhoz idő kell.

Én: Szóval elmenni egy „bajban lévő idegenhez”, leszállni nála

nehezebb, mint ismerős helyre eljutni, mint a házunkba, vagy a
blog olvasóihoz, akiket ismersz?

Erik: Aha, ahhoz energia kell. Van sok energiánk, de meg kell
tanulni irányítani.

Én: Na ja, az egyszer biztos. Nem merülsz ki soha?

Erik: Persze, elfáradok, de ez másféle fáradtság. Az energiaszintem

csökkenhet egy kicsit, de nem úgy, mint az enyém a Földön. Az
más volt.

Én: Miért van az, hogy én például könnyen meg tudok mozdítani
egy doboz kólát, de azt mondod, hogy neked nagyon sok energia
kell ehhez? Azt gondoltam, hogy a felszabadult lelkeknek sokkal
több energiájuk van, mint a testben élőknek.
Erik: Jó, jó, anyu! Elmondom, csak ülj le az asztalhoz azzal a doboz
kólával. Mindegy, hogy teli-e vagy üres. És próbáld meg úgy
megmozdítani, hogy nem érsz hozzá! Majd meglátod, milyen
könnyű.

Én: Értem, mit akarsz mondani.

Erik: Tudod, a kólás doboz a fizikai síkon van veled együtt. A

lelkeknek, nekünk, mindent energiával kell mozgatnunk, és kész.
Ha van karod, kezed…

Én: Igaz, nekünk van anyagunk, kezünk, amit használhatunk, hogy

anyagot toljunk arrébb.

Erik: Erről van szó: egyik is alma, és a másik is az. Ha csak leülsz, és
az energiáddal próbálod mozgatni a dobozt, meglátod, mennyire
egyszerű. Meg tudnád tenni. Eljuthatnál arra a szintre.

Én: Hűha, komolyan?

Erik: Aha. Ja, és anyu! Ha sikerül, megbeszéljük.

[Mindhárman nevetünk.]

Én: Mindjárt neki is veselkedem, tanár úr. De láttam már, ahogy

étellel megrakott tányérokat tologatsz, borsszórót, meg mást is,
nagyobb távolságra, szóval úgy tűnik, ilyen szempontból
 ugrásszerűen fejlődsz.

Erik: Na ja. Kezdek belejönni.

ÉLETÜNK MUNKÁJA

Ahogy épp a nyugdíj-szakadék szélén táncolok, felfedezem, hogy van

munka a halál után. Sosem nyugodhatunk, mi? Azonban úgy tűnik, a
felszabadult lelkek imádják azt, amit „életük munkájának” neveznek.
Hogy jobban beleássam magam, felteszek Eriknek néhány általános
kérdést Kim O’Neill segítségével:

Én: Van a lelkeknek a túlvilági életben valamiféle szakterületük,

mint egy életcél?

Erik: Persze, mindenkinek különböző tehetsége, képességei

vannak.

Én: És neked mi az életcélod odaát?

Erik: Ebben a pillanatban? Hogy rávilágítsak a tizenévesek

öngyilkosságának sztorijára. Most az a célom, hogy tanítsak és
gyógyítsak, pont, mint te. A lényeg az, hogy segítsek valakinek,
főleg a gyerekeknek, meg a tiniknek. Ez nagyon izgat, nagyon
koncentrálok rá, és teljesen kielégít. Anyu! Olyan nyugalmas,
békés érzés!
Kim: Fáradt vagy, Erik?

Erik: Aha, kicsit.

Kim: Hogy lehetsz lélekben fáradt? Csak úgy kérdem.

Erik: Hát, tegnap nagy buli volt.

Kim: De csak lélekben. Nem kell regenerálnod egy fizikai testet…

Erik [tettetett sértődöttséggel]: Nem folytathatnánk csak úgy

egyszerűen?

Kim [heherészve]: Jó, jó! Lássuk, mit akar mondani neked Erik!

[Csend.]

Kim: Megölelt engem.

Én: Jaj, de cuki!

Kim [könnyesen]: Megölel. Ó! Azt mondja, dolgozott, azért fáradt.

Azt mondja, hogy a blogod miatt most sokan akarnak beszélni vele
világszerte, és arra próbált rájönni, hogy hogyan oldja meg.

Erik [nevetve]: Olyan, mint abban a filmben, anyu. Abban a Jim

Carrey-filmben, Istenről.
Én: A Minden6ó!

Erik: Tökre olyan. Van egy csomó ember. Én meg próbálok rájönni,
hogyan beszélhetnék mindenkivel. Nem is tudom, talán beosztom
őket, anyu. Fogalmam sincs. De ha úgy csinálom, mint Kim, sosem
fogok mindenkihez eljutni. Tudod, úgy, ahogy ő, hogy időpontot ad
az embereknek.

Én: Igen.

Erik: Megvan, hogy max hány emberrel tud naponta beszélni,

aztán elfogy az energiája. Azt próbálom kifundálni, hogy én
hogyan csináljam.

Én: Ahhoz is egyensúly kell. Túl sok neked ez az egész?

Erik: Nem úgy értem, és nem kértem, hogy segíts, anyu. Majd
rájövök. Nem akarok még több felelősséget tenni a válladra, mint
amennyi már úgyis rajta van. Szerintem többet nem is bírnál. Ez
olyasmi, amit nekem kell megoldanom.

Én: Még milyen munkát tudsz végezni „odaát”? Tudom, az egyik

feladatod, hogy velem dolgozz, így segítesz az ittenieknek, szóval
biztos léteznek mások is, akik ugyanezt csinálják, de vannak, akik
azokat mentik meg, akik összezavarodtak, miután átjutottak –
például a szkeptikusok, ateisták és olyanok, akiknek merev vallási
nézeteik vannak? Más szóval, miféle munkákat végeznek az
emberek az élet következő szakaszában?
Erik: Egy vezető, mint én, olyan, mintha taxis lenne New Yorkban.
Ez itt nagyon gyakori. De sok lélek már nyugdíjas. Nem igazán van
beosztásuk vagy pozíciójuk. Azért vannak itt, hogy lássák a
családjukat, hogy örömöt érezzenek, hogy utazgassanak, meg
ilyenek.

Én: Tarts fent nekem egy ilyen állást! Jól hangzik. Kapnak
nyugdíjat is?

Erik [kacarászik]: Hál’ istennek itt nem kell pénz a megélhetéshez.

Én: Bárcsak nekünk sem lenne rá szükségünk itt a földi síkon!

Nekem úgy tűnik, csak akadályt, megosztást, frusztrációt okoz. Na
jó, szóval van egy kis otthonod, ülsz a nappaliban, és pizzázol.
Pizzafutárok is vannak? Vagy könyvesbolti eladók? Meg más
foglalkozások?

Erik: Igen, történészek például léteznek. A Földön a „történész”

olyasvalakit jelent, aki csupa a múltban történt dologgal
foglalkozik, de nekünk a történész olyan ember, aki tudatában van
az időnek és az időcsavarnak, tud beszélni a múltról, a jelenről és a
jövőről is. Vannak olyan lelkek is, akik a reinkarnálódásban
segítenek. Olyan tanácsadóféleként segítenek áttekinteni életünk
tervét. Végiggondolni minden egyes élettervet, hogy meglássuk,
annak milyen hatása lesz. Ők [is] gyógyítók, mint a földi orvosok.
Amikor meghalunk, az energiánk meghasad, ők pedig segítenek
rendbe hozni, meggyógyulni. Ezek az orvosok a tanárokhoz is
hasonlítanak. Rámutatnak, hogy mi miért történt, miért
zavarodott össze az energia. Mindenki együtt dolgozik.

Én: Ez lenyűgöző. Na és vannak olyanok is, akiknek tipikus „földi”

munkájuk van, például buszvezetők?

Erik: Nincsenek. Nincs olyan rendszerünk, amiben erre szükség

lenne. Az előbb például pizzafutárt kérdeztél. Azonnal
manifesztálni tudjuk a saját pizzánkat, vagy manifesztálunk egy
sütőt, és minden hozzávalót, hogy magunk készítsük el. Nincs
szükségünk buszokra, mivel azonnal tudunk utazni a gondolat
segítségével. De ha át akarjuk élni, hogy buszt vezetünk, vagy azt,
hogy pizzafutárkodunk, megtehetjük.

Én: Gondoltam, hogy így van.

Erik: Vannak kézművesek. Vannak zenei előadások. Vannak

mindenféle csoportok, amikben részt vehetünk.

Én: De nincsenek ácsok vagy vízvezeték-szerelők, még ilyesmik?

Erik: Nincsenek, mert szükségtelen építkezni, hiszen mindent

fejben hozunk létre. Létrehozhatnék egy kalapácsot, pár szöget,
meg fát, hogy barkácsoljak valamit, ha akarok, és kalapálgathatnék
kedvemre, de…

Én: Jó, jó.

Erik: Ja, és arra a kérdésedre, hogy mi van a segítőkkel, igen,
vannak, akik utat mutatnak a frissen elhunytaknak, de ezek
általában az őseik, a családtagjaik és a barátaik. Ha valaki elakadt
egy hitrendszerben, és létrehozza maga körül a semmit, amiben
lebeghet, mert nem hisz a túlvilági életben, egy idő után valaki
meg fogja menteni, és utat mutat neki. Általában magától belátja,
amint észreveszi, hogy még mindig tud gondolkodni. A rezgése
lassan kinyílik, egyre magasabb rezgésszámot vesz fel, és ezek a
gondolatok létrehozzák a túlvilági életét. Ugyanez igaz azokra az
emberekre is, akik abban hisznek, hogy a pokolban kellene
lenniük.

Én: Az jó, hogy nem akad el senki örökre a semmiben vagy a

kénköves tűzben.

Erik: Az sosem fordulhatna elő.

Én: Erik, te hogyan választottad magadnak ezt a munkát? Valaha a

múltban guru voltál, vagy olyasvalaki vagy, aki most tanulja, hogy
másoknak utat mutasson, vagyis menet közben tanulod te is?

Erik: Amikor megérkeztem, már ismerték a képességeimet. És

tudod, [a Földön] igazából nagyon szerettem tanulni, de azt
akartam megtanulni, ami érdekelt, nem pedig azt, amit tanítottak
nekem.

Én: Pontosan!
Erik: Számomra ezért elképesztő [a túlvilág]. A földi élet rém
bonyolult volt, és nagyon sok logikátlanság volt benne – az
emberek egyvalamit mondtak, de mást tettek. Ez volt az egyik
nagy problémám.

Én [szomorúan]: Hát igen.

[Tudom, hogy a barátaira utal, akik az egyik pillanatban lojálisnak

tűntek, a másikban hátat fordítottak neki.]

Erik: Így tudok segíteni. Innen, ahol most vagyok, segíthetek

mindenki másnak, aki hozzám hasonlóan összezavarodott. Anyu,
nekem fogalmam sem volt róla, hogy milyen sokan éreztek úgy,
ahogy én, majdnem úgy, mintha nem tartoznának oda. Én tudtam,
hogy hozzád tartozom, meg az egész családhoz, és el sem tudom
mondani, ez mennyire szuper volt, de úgy éreztem, nincs helyem
abban a világban.

Én: Én is. Néha én is úgy érzem, mintha semmi keresnivalóm nem

lenne itt, a földi síkon. Néha annyira idegennek tűnik.

Erik: Hát ez az, Anyu! Látod, mit tettél?

Én: Persze van, amit szeretek az itteni életben, de kicsit

alkalmatlannak érzem magam. Azt hiszem, sokkal kényelmesebb
lenne nekem odaát, a lelki tartományban. Az ottaniak közé
tartozom.
Erik [megértően]: Igen, igen. Szó szerint. Azt látom.

Én: Hát igen.

Erik: Vissza [a lelkek] itteni életcéljához, amit kérdeztél!

Választhatunk, hogy mit akarunk csinálni. Kertészkedhetünk, vagy
lehetünk védőangyalok, segíthetünk frissen érkezett lelkeknek,
akik nem örülnek, amiért itt vannak…

Én: Mivel bárhova eljuthattok a gondolat erejével, nyilván

nincsenek taxisok, igaz?

Erik: Mint mondtam, választhatunk bármit. Tegyük fel, a taxizás

olyasvalami, amit igazán élveztél a Földön. Akkor tehetsz ilyesfajta
szolgálatot ideát is. Lehetnek olyan lelkek, akik szeretnek taxin
utazgatni. A túlvilágon eldönthetjük, hogy itt, vagy ott
materializálódjunk. Létrehozhatunk, amit csak akarunk, egy
pillanat alatt. Élhetünk bármilyen környezetben, amilyen csak
tetszik, szóval egyértelmű, hogy taxit is létrehozhatunk, és
vezethetjük, és le is inthetünk egy taxit, és utazhatunk benne.
Tetejébe a taxisoknak itt sokkal jobb a hozzáállásuk, és ráadásul
ingyen is van az egész!

Én [nevetve]: Remélem, a túlvilági taxiknak a szaga is jobb!

[Erik nevet.]

Én: Hogy szokták nevezni a helyet, ahol élsz és dolgozol?

 „Túlvilág”, „Odaát”, vagy mi?

Erik [egy pillanatig gondolkodik, ráncolja a szemöldökét, majd

vállat von]: Sok neve van, és mindegyik jó, de én „otthonnak”
szeretem nevezni. Néha mennyországnak mondom, csak mert
sokan így jobban értik.

A LÉLEK SZINTJÉN

A lélek az lélek, nem igaz? Erik szerint nem. A következő ülésen [Kim
tolmácsolásában] Erik elmagyarázza a lelkek hierarchiájának alapvető
különbségeit.

Én: Léteznek különböző szintű lelkek a megvilágosodás szintjének

megfelelően? És ha igen, különböző a színük? Mármint, hogyan
működik ez az egész hierarchia dolog?

Erik: Néha a lelkek által kibocsátott fény különböző színű. De

ennek semmi köze a megvilágosodáshoz. Ez attól függ, milyen
színeket szeretünk. Kim például kék fényt árasztana.

Kim: Igazad van, Erik! A kék a kedvenc színem. Igazad van!

Én: Na, és létezik különböző szintű megvilágosodás?

Erik: Igen, igen, nem minden lélek van ugyanazon a szinten.

Nincsenek elkülönítve, de valahogy mindenki olyan kaliberű
lelkekkel lóg, amilyen ő maga is, vagy olyan lelkekkel, akikkel már
korábban együtt volt számos korábbi életében, akik vagy a diákjai,
vagy a tanárai voltak. Ó, és vannak rokonlelkek is. Úgy értem,
mindenki kapcsolatban áll mindenki mással, de valahogy azokkal a
lelkekkel bulizol, akikkel már voltál. Mindenki a megvilágosodás
más-más szintjén tart, ami sok mindentől függ, mint például a
lélek korától, ami azért önmagában nem feltétlenül jelent bármit
is. Lehet valaki seggfej, pedig öreg lélek. Szóval a lélek korának
semmi jelentősége nincs. A lényeg az, hogy mivel töltötted az
idődet a földi síkon és itt.

Én: Szóval, ha valaki lusta, vagy nincs bátorsága dolgozni a

problémáin még életében, akkor hiába idősebb lélek, a
megvilágosodás alacsonyabb szintjén marad?

Erik: Ahogy mondod.

Én: És ezt honnan tudja az ember? Honnan tudja magáról, hogy a

megvilágosodás melyik szintjén él lélekként?

Erik: Amikor a lelked kikerül a testedből, tökéletesen emlékszik

mindenre, aztán áttekinti, amit az életében tett. Megtettél
mindent, amit megtehettél, vagy meg kellett volna tenned?
Önmagadról mondasz ítéletet. Bár nem is akarom az „ítélet” szót
használni. Inkább mérlegeled. Mérlegeled, hogy mennyire sikerült,
aztán igyekszel jobban csinálni. Amikor itt vagy, nincs túl nagy
hangsúly az önkritikán. Mi itt mind tudjuk, hogy az mekkora
időpazarlás. Ez is egy nagy különbség a túlvilági és a földi sík
között. Tudod, mennyire önkritikusak az emberek a Földön, hogy
egyfolytában csak kritizálják magukat. Totális időpocsékolás! Azt
az energiát inkább arra kellene felhasználniuk, hogy fejlődjenek.
De nem úgy hangzik ez, mintha kurvára tudnék mindent
mindenről? Hehe! Mióta is vagyok itt? Nem régen. De sokat
tanultam, és anyu, még mindig járok terápiára.

Én: Jól van drágám. Szóval egyik szintről a másikra lépsz,

miközben…

Erik: Ja, igen. De ezek nem igazán szintek… nehéz elmagyarázni.

Tudod, anyu, az egyik legnehezebb, hogy elmagyarázzuk a
dolgokat nektek, akik még a földi síkon vagytok, mert mindent le
kell fordítanunk egy egymásutániságot feltételező nyelvre. És
mivel itt a dolgok nem szekvenciálisak, az üzenet néha kicsit
zavaros lesz, de…

Én: Akkor megpróbálom nem használni a „szint” kifejezést, de mi a

státuszod a túlvilági életben, Erik? Valamiféle hírvivő vagy?
Mármint úgy tűnik, nagyon könnyen kapcsolatba tudsz lépni az
emberekkel, és mindenkire nagy hatással vagy, ami olyan, mintha
kavicsot dobnál a vízbe, és még több emberre van hatása. A blog
olvasói között vannak, akik úgy érzik, sokkal magasabb a
rezgésszámod, vagy talán csak más a rezgésed.

Erik: Hát, még tanulom a vezetői szerepet, ami semmihez sem

fogható, amit eddig csináltam. Anyu, ez annyi fénnyel tölt el, és
minél többet tanulok, annál bölcsebb leszek, és annyival több
bennem a fény. Mindannyian azon dolgozunk, hogy a kollektív
tudatot a spirituális megvilágosodás felé mozdítsuk, hogy a
Földnek ne kelljen átmennie ilyen drámai, traumatikus változáson.
Sosem hittem volna, hogy valami fontosat fogok csinálni.

Én: Ez annyira izgalmas! Büszkébb már nem is lehetnék. Na, és

Erik! Van saját vezetőd ott, ahol vagy? Ha igen, hogy hívják?

Erik: Sok vezetőm van.

Én [nevetve]: Kell a segítség, amennyi csak lehet, mi? Ez velem is

így van.

Erik [kacarászva]: Hát, nekem több kell, mint neked.

Én: Abban nem lennék olyan biztos.

[Erik nagyot nevet.]

Erik: Azért járok iskolába, hogy megtanuljak jobban

együttműködni veled, és azt, hogy hogyan vehetem fel a
kapcsolatot más emberekkel – a fényben is, és a Földön, a
spirituális tartományban és a Földön. Oktató leszek! Ezt
egyszerűen tudom!

[Nevetek kisfiús sármján és magabiztosságán.]

 Erik: Olyanokat fogok tanítani, akik csak most jöttek át. Szóval
vannak tanárok, vezetők, angyalok… Mondhatok neveket, ha
akarod, de ez mind energia. Mindenki mindenkit felismer az
energiájáról.

TERÁPIA

Erik szerint azok a lelkek, akik egy kihívásokkal teli élet után
traumatikus halál által vagy öngyilkossággal jutnak a túlvilágra,
általában terápián vesznek részt. Egyes szellemek megtanulták, hogyan
hozhatják rendbe ezeknek a lelkeknek a megtépázott vagy darabokra
hullott energiáját, és hogyan fordítsák saját hasznukra az elviselt
nehézségeket, hogyan váltsák át ezeket a kihívásokat értékes
eszközökké lelki fejlődésük érdekében.

Erik: Anyu! Nem lennék nyugodt, és nem lennék békében ideát, ha

nem jártam volna terápiára. Az embereknek tudniuk kell, hogy
nem varázsütésre fogják érezni a lelki békét, amikor újra itt
lesznek, a túlvilági életben. Néha sokkal nagyobb fájdalmat érzel,
mint amikor még a földi életedet élted. Ezt muszáj tisztáznunk.
Nem úgy van egyszerűen, hogy: „Ó, lélek vagyok! Minden csupa
boldogság, és fény!” Az egész a gyógyulásról szól. Elfuthatsz az
egész szarság elől, de elmenekülni nem tudsz. Muszáj
meggyógyulnod. Néha a Földön könnyebb a gyógyulás, de ezt az
emberek nem veszik észre. Majd mi segítünk neki, hogy
megtanulják, igaz, anyu?
Én: Jó. Rám számíthatsz. Erik! Mesélnél egy kicsit többet a
terápiáról, amin keresztül kellett menned, amikor átjutottál?
Nehéz elképzelni, ahogy a lelkek ott fekszenek egy terapeuta
kanapéján a rendelőben, és arról mesélnek, hogy gyerekkorukban
melyik osztálytársuk terrorizálta őket, vagy mennyire szigorúak
voltak a szüleik. Hogyan működik a dolog?

Erik: Egyéni terápiám volt, pont, mint a földi síkon, ahová

elmehettem, ott ültem, és beszéltem, de a túlvilági életben kicsit
más, mert itt a terapeuta sokkal többet beszél. Jól ismerem, ahogy
a földi terapeuták beszélnek, tudod, ahogy igyekeznek rávenni a
pácienst, hogy beszéljen, és következtetéseket vonjon le. Itt
viszont kombinálják a kettőt, van egy adok-kapok. És egyénileg
kezelik az embert, pont, mint a földi életben. Mákom van, mert a
terapeutám irtóra szexis.

[Kacagok, mert eszembe jut, mennyire imádja a szép nőket.]

Erik: Aha, de csoportterápiás ülések is vannak, ami különösen

azoknak a lelkeknek jó, akik öngyilkosság vagy olyan erőszakos
halál után tértek vissza, mint a gyilkosság vagy a baleset, és olyan
lelkeknek is, akiknek nagyon gyors lefolyású volt a betegségük. Az
ilyen [halál] eléggé sokkolja a lelket, ezért kell csoportban
„helyrerázódniuk”. Ez sokkolja az érzelmeket, még akkor is, ha egy
léleknek az volt a sorsa, hogy egy bizonyos módon haljon meg.
Akkor is szükségük van kezelésre, hogy túltegyék magukat rajta.
De itt, a túlvilágon általában nagyon gyorsan megy a terápia. A
lelkek nagyon szeretnének meggyógyulni és továbblépni. Ez
nagyon más, mint a földi terápia, mert itt sokkal gyorsabban
 akarunk gyógyulni, és hajlandók is vagyunk a sokkal gyorsabb
gyógyulásra.

Én: Konkrétan milyenfajta terápiákat kapnak a lelkek? El tudod

mondani nekem, hogy milyen dolgokról esik szó?

Erik: Azt nem tudom, másoknak milyen terápiájuk volt. Csak arról
számolhatok be neked, hogy én miről beszéltem. [A terapeutám]
segített átlátni, hogy néhány korábbi életem hogyan befolyásolta a
legutóbbit, és anyu, az tényleg jó érzés volt. Jó érzés
megszabadulni az egésztől. Már annyit törtem rajta a fejemet. Nem
tudom elhinni, miféle ügyeket hurcoltam magammal, és hogy
mennyire nehéz volt. Elképesztő, hogy az emberi lények képesek
egyáltalán egyik lábukat a másik elé tenni, és élni az életüket,
amikor annyi nehéz csomagot hurcolnak. Nem tudom, te mennyi
szarságot vonszolsz magaddal, és te sem tudod, amíg nem veszel
részt regresszión a Földön, vagy ide nem érsz, és terápián fel nem
dolgozod. Csúcs, hogy milyen gyorsan meg tudsz szabadulni
mindentől, felismered, hogy min mentél keresztül, aztán
elengeded. Még mindig nem tudtam megemészteni.

Én: Annyira örülök, hogy most már boldog vagy, és békében élsz.
Csak ez számít.

Erik: Aha, az igaz.

Miután így elmerültünk ezekben a beszélgetésekben a lélekről és a lélek

túlvilági lehetőségeiről, világossá vált számomra, hogy Erik jól megáll a
saját lábán a túlvilágon. Amikor először kommunikáltunk röviddel a
halála után, zavarodottnak tűnt. De most tudom, hogy biztosan áll a
lábán, mert annyi csodás dolgot osztott meg velem, és abból, amilyen
magabiztosságot és erőt sugároz felszabadult lélekként. Már nem
tartózkodik a fizikai testében, de tudja, hogyan működjön mostani
alakjában, és hogyan használja ki elképesztő képességeit, különösen azt,
hogy létrehozhatja a saját valóságát, hogy pontosan olyan életet
teremtsen magának, amilyet akar, amire nem volt képes a földi életben.
Erik halála óta sok időt töltöttem azzal, hogy összehasonlítsam a
mostani kapcsolatunkat azzal, amilyen még életében volt. Sok
szempontból nem nagyon változott, eltekintve a fizikai
szeretetnyilvánítás nyilvánvaló lehetetlenségétől, ami nagyon hiányzik.
Amikor Erik még élt, mindent megtettem, hogy egy elégedett élet felé
irányítsam, aminek van célja és jelentősége. Úgy tűnt azonban, hogy
minden igyekezetem kudarcot vallott, mert Eriket sosem érdekelte a
jövője. Számára minden a pillanatról szólt. Talán valahol mélyen,
legbelül tudta, hogy a jövője máshol vár rá. Ma még mindig igyekszem
utat mutatni neki, és támogatni, hogy elérje a személyes kiteljesedés
állapotát, csak most azzal, hogy én vagyok a hangja itt, a Földön.
 8
A TÚLVILÁGI ÉLET TERMÉSZETE

Mint már említettem ebben a könyvben, a fiammal való új kapcsolat

kiépítésének talán legfontosabb célja az volt, hogy feltérképezzem a
felszabadult lélek tartózkodási helyét, a túlvilág működését, és azt, hogy
a gyakorlatban milyen is a túlvilági élet. Hogy én mennyire szerettem
volna biztos lenni abban, hogy jó helyen és jó kezekben van! A túlvilági
élet természetéről folytatott most következő beszélgetések nemcsak
megnyugtattak, de meg is világítottak sok mindent. Remélem, ezek az
információk legalább annyira vigasztalók lesznek az olvasónak, mint
amennyire nekem azok voltak. A legfontosabb, amit szeretnék, hogy
sikerüljön levonnod ezekből a párbeszédekből azt a következtetést, hogy
a túlvilág olyan hely, ahol végtelen sok a lehetőség, és igazán otthon
érezzük magunkat, miután elhagytuk a testünket. Erik a feltétel nélküli
szeretet tengereként jellemezte a túlvilági életet, amely talán az
egyetlen víz, amelybe szívesen belefulladunk.

HOGYAN FEST A TÚLVILÁGI ÉLET?

Én: Erik! Milyen valójában a túlvilági élet?

Erik: Amilyennek csak akarod. Gondolj a földi életre úgy, mintha

nagyon-nagyon sötét lencséjű szemüveget viselnél! Itt a színek
élénkebbek, mint amit el tudsz képzelni. Százszor élénkebbek,
mint a földi síkon. [A túlvilág] úgy néz ki, ahogy épp abban a
pillanatban szeretnéd. Ahol most vagyok, itt a fű lila és irtó
gyönyörű. Mindenfelé virágok, és egyfolytában zenét hallok.
Állítólag a zene az összeköttetés a túlvilág és a Föld között. Rezgés.
Ez annyira menő, anyu! Itt annyi mindent megtudsz! És tökre van
értelme. Tudod, amikor még ott voltam veled, a dolgoknak nem
volt értelmük: az emberek és a problémáik, a háborúk és az a sok
diszharmónia… Egyszerűen nem volt értelme. Annyi ellentmondás
volt, az emberek egy dolgot mondtak, de mást tettek. De itt
teljesen más. Nagyon szép. Látok itt másokat is, és még állatok is
vannak. Mondtam már, hogy itt tudok beszélni az állatokkal?

Én: Te jó ég! Ez őrületes!

Erik: Én meg persze imádom. Tudom, hogy a munkád során

találkoztál már a halállal. Szóval remélem, ez segít, mármint, ha
elmagyarázom, milyen itt. Csak annyit mondhatok, hogy
egyszerűen király! Vannak itt olyan helyek, mint a nagy stadionok,
ahova elmehetsz, és zene szól. Minden csupa szeretet. Ugye,
ismered a régi mondást, hogy a szeretet mindenre gyógyír? Persze
hallottam, amikor a Földön éltem, de most már látom, mennyire
igaz.
Én: Az biztos, kicsim, hogy nekem segít. Szóval azt mondod, hogy
ott, ahol most vagy, a fű lila. Csak neked, vagy másoknak is? Más
szóval, lehet, hogy te és egy másik lélek ott vagytok egymás
mellett, és más tájat láttok?

Erik: Mindkettő lehetséges. Láthatjuk ugyanazt a tájat a másik

ember „szemével”, mert figyelj, figyelj…

[A beszélgetésnek ezen a pontján nagyon izgatott lesz.]

Jamie [kacagva]: A mennyezet felé tartja a tenyerét.

Erik: Figyelj, anyu! Az, aki mellettem ül, az energiámban ül, és

amikor itt ezt csináljuk, amikor egyesítjük a perspektívákat, a
tudatunkat is egyesítjük. Szóval, ha én fényes, lila füvet képzelek,
akkor a mellettem ülő az én szememmel láthatja, amit elképzelek,
és én is látok az övével.

Én: Ez eszelős, Erik! És mi van, ha te meg a haverjaid el akartok

menni szörfözni a tengerpartra? Ezt a valóságot közösen kell
létrehoznotok?

Erik: Aha, de olyan sokan vágynak ugyanarra, hogy a tengerpartok

[már] léteznek, és bármikor odamehetünk.

Én: Aha, értem. És lehet az, hogy egy barátod havon síel, amíg ti
szörföztök, és mégis egymás közelében maradtok?
Erik: Aha. Igen, létrehozhatsz egy újabb tartományt a már létező
fölött. Ez eszelős, anyu!

Én: És ráadásul nem kell, hogy eltörjön a lábad, vagy megegyenek a

cápák.

[Erik nevet.]

TÚLVILÁGI MINDENNAPOK

Én: Na, és Erik! Miért van az, hogy bizonyos esetekben a túlvilág
pont úgy néz ki, mint a földi sík?

Erik: Hát igen. Van fotel meg pizza. Azért, anyu, mert a földi síkon
élt élet erre tanított bennünket. Vannak az emlékeink meg a
gondolataink, amik még életben akarnak maradni. Ezek olyan
vigaszt adó dolgok, amik még élni akarnak.

Én: Aha. Na, jó.

Erik: Ez igazán csodálatos.

Én: Aha. És ha ilyen környezetet hozol létre, akkor a rezgésed

jobban hasonlít a földi rezgésre?

Erik: Igen, és szuper, mert a hely sosem fogy el.

Én [nevetve]: Sejtettem. És hogyan ismerkedsz meg más lényekkel
a túlvilágon? Kell hozzá valamilyen kapcsolat, mint egy korábbi
élet?

Erik: Nem kell hozzá korábbi kapcsolat, mert mindenki között van
kapcsolat amúgy is. De léteznek lélekcsaládok, amik együtt
reinkarnálódnak. Lehetnek nagyon-nagyon nagyok vagy egészen
kicsik, de a lélekcsaládod vár rád, amikor megérkezel. Persze ők is
szereztek barátokat, és te is. Elég, ha gondolsz valakire, máris itt
van. Pont, mint amikor rám gondolsz, anyu. És akkor itt leszek.
Vagy valaki híresre, mint Michael Jackson. Elég, ha gondolsz rá, és
jelzed, hogy kapcsolatba lépnél vele. Kábé olyan, mint telefonálni,
csak igazából szám nem kell hozzá.

[Jamie és én nevetünk.]

Erik: És vannak társasági eseményeink.

Én: De nagy!

Erik: Van zene, mint már mondtam, és van, amit gondolom,

táncolásnak neveznél, de azért más. Vannak összejövetelek, ahol
beszélgetünk. Kicsit így képzelem el, ahogy az összes görög
filozófus üldögél a Parthenon lépcsőjén, és a csillagjóslásról
beszélgetnek. Szóval vannak ezek a beszélgetések a hitről meg a
Föld sorsáról, és arról is beszélünk, hogy hogyan tehetnénk
valamit, hogyan segíthetnénk.
Én: Ez elképesztően hangzik. Na, jó. Vannak kórházaitok,
iskoláitok, bevásárlóközpontjaitok, éttermeitek vagy bármi más
intézményetek, ami nekünk itt, a Földön?

Erik: Hát, éttermek nincsenek, mert nincs szükségünk kajára. Van

zene, kórusok, tánc, ami gyönyörű. Vannak kertek és állatok és
könyvtárak mindenfelé. A könyvek tele vannak olyan
bölcsességgel, amit elképzelni sem tudsz. Tanulhatsz bármiről a
világmindenségben, és bármilyen lényről más világokból, mert
léteznek másik világok, univerzumok és dimenziók, anyu.
Kórházak nincsenek úgy, mint ahol te vagy, mert nem igazán van
szükségünk egészségügyre, de vannak energiagyógyító központok.
Különösen olyan lelkeknek, akik épp csak ideértek, mint én, vagy
olyanoknak, akik váratlan betegségben hunytak el, vagy traumás
életük, illetve haláluk volt. Inkább olyan szanatóriumszerű helyek
ezek gyógyítókkal és angyalokkal. Nincsenek mozik, mert mindent
látunk, amit látni kell, amikor a Földet figyeljük. Mert tudod,
látunk benneteket. Meglátogatlak, és az minden filmnél jobb.

Én: Jaj, de aranyos vagy! De te és a barátaid létre tudtok hozni

ilyesmit, ha akarjátok?

Erik: Igen, ha át akarjuk élni az élményt. Vannak baráti és családi

összejövetelek – igen, persze, van család. És iskolák mindenfelé.
Mindenki, aki átjön, tanul valami kézművességet vagy
szakismeretet. Van, aki energiagyógyítónak tanul, mások
vezetőnek készülnek, mint én.
Én: Azt mondtad, van lapos képernyős tévéd. Azon milyen
műsorokat nézel?

Erik [széles, huncut mosollyal]: Hát, amire csak kedvem szottyan!

[Eszelősen nevet a saját válaszán.]

Erik: Anyu, az az őrületes, mint már mondtam, hogy bármilyen

műsort nézhetünk, amikor csak kedvünk tartja.

Én: Mennyei kábeltévé.

Erik [nevetve]: Pontosan. Miközben csak ülök, és a pizzámat

eszegetem.

[Ezen mindhárman nagyot nevetünk.]

Én: Ott, a túlvilágon megtartjátok az ünnepeket? Mármint van

anyák napja, a halálotok évfordulója, szülinapok, karácsony,
hanuka, meg minden?

Erik: Nem igazán. De ünnepelünk. Sokszor – mivel olyan közel

vagyunk a Földhöz – a földi évszakok változását ünnepeljük, de azt
a napot is megtartjuk, amikor ideérkeztünk, ami tulajdonképpen
egy születésnap.

Én: Igen, ez érthető.

 Erik: De ne felejtsd, anyu, a legtöbb ünnepet az olyan
képeslapgyártók találták ki, mint a Hallmark.

Én [nevetve]: Tudom.

Erik: És itt nincsenek képeslapgyártók.

[Jamie nevet.]

RÉTEGEK ÉS SZINTEK

Emberként megszoktam, hogy a környezetemnek van felépítése, benne

különböző területek, mint a környékünk, a bevásárlóközpontok, az
iskolák és a belváros. Megkérdeztem Eriktől, hogy a túlvilágnak is van-e
hasonló struktúrája.

Én: Léteznek valamiféle régiók [a túlvilágon]? Tudod, mint nálunk

a Heights, Piney Point, River Oaks, a Fifth Ward és így tovább?

Erik: Anyu, minden energia réteges. A földi síkon nem

különböztetik meg a lelkek közötti rétegeket úgy, mint itt.

Én: Vagyis egymásra rétegződnek a különböző sűrűségük miatt,

mint az olaj és a víz?

Erik: Valahogy úgy. Nem pontosan, de…

Én: Na, és az a képességed, amivel egyik rétegből a másikba jutsz, a
rezgés sűrűségétől függ?

Erik: Attól. És ahogy lelkileg egyre jobban fejlődöm, a

rezgéssűrűségem egyre kisebb lesz, ezért be tudok lépni az olyan
rezgéssűrűségű rétegbe, ami megegyezik az enyémmel. Ez teszi
lehetővé, hogy az energiám áthaladjon más energiákon. A
pillanatnyi sűrűségemmel olyan energiarétegen tudok átmenni,
ami megegyezik az enyémmel, vagy annál sűrűbb, és majd csak
akkor léphetek feljebb, a kevésbé sűrű rétegekbe, ha a rezgésem
magasabb lesz. De ez nem hierarchia a jobb-rosszabb értelemben.
Egyszerűen csak így van.

Én: Szóval azt mondod, hogy a túlvilágnak vannak különböző

részei, amik rezgésükben vagy energiájukban térnek el egymástól?

Erik: A túlvilág különböző „területei” a különböző intenzitáson és

különböző fajtájú energiákon alapulnak. „Területről” beszélek,
ami valójában nem két- vagy háromdimenziós tartomány, de csak
így tudom elmagyarázni, hogy meg is értsd. Tekintheted
rezgésszinteknek is. Bizonyos rezgéseknél a perspektívád szűkebb,
másoknál tágabb.

Én: Jó. Szóval az alacsonyabb [személyes] rezgés szűkebb?

Erik: Igen. Mint amit az ateistákról mondtunk: azt választják, hogy

nem hisznek semmiben. Szűkebb a rezgésük. Nekik másmilyen lesz
a rezgésük a túlvilági életben. De ha megnyílnak, és azt mondják:
„El sem hiszem, hogy így gondoltam” vagy „Vajon hol lehet a
kutyám?”, akkor mi be tudunk avatkozni egy másik rezgési
energiával, és segíthetünk annak a léleknek, hogy érzékelje, a lét
ennél többet jelent. De csak akkor avatkozhatunk be, ha valahogy
meghívnak rá.

Én: Hogy érted azt, hogy „meghívnak”?

Erik: Kinyílnak, vagy megemelik a rezgésszintjüket.

Én: Erről az jut eszembe, hogy mennyire nehéz nektek, lelkeknek

megjelenni vagy kommunikálni, amikor mély gyászban vagyunk.

Erik: Igen! Pontosan így van. Amikor gyászolsz, a rezgési energiád

túlságosan sűrű ahhoz, hogy átjuthassunk rajta.

Én: Azt olvastam, hogy hét sík van a fizikai sík és a „Forrás” között.
Tényleg így van? Tudod, az asztrálsíkok: hét dimenzionális sík,
amiből a hetedik a „Forrás”. Így van?

Erik [nevetve]: Nem!

Én: Szóval nem igaz. Azt akartam megkérdezni, hogy te melyik

síkon vagy, de…

Erik: Léteznek síkok, de hétnél sokkal több.

Én: Az jó!

Erik: Jó lenne, ha össze lehetne rántani egy hét rétegből álló

tortává…

Én: Aha.

Erik: …de vannak közöttük más dimenziók is. Annyival több

minden létezik, anyu.

Én: El tudom képzelni. De ebben a könyvben, amit most olvasok, a

címe: Fényküldöttek útja, az áll, hogy Gandhi a hatodik szinten van,
Teréz anya is a hatodikon és így tovább.{3} Az asztrálsík az első a
fizikai után. De van egy olyan érzésem, hogy nincsenek elkülönült
szintek, mint a hétrétegű tortánál, amit említettél. Ezek
valószínűleg nem olyan szintek, ahogy mi azt a fizikai,
háromdimenziós térben elképzeljük.

Erik: Ahogy mondod. És a te nyelveden tényleg lehetetlen

visszaadni.

Én: Szóval te milyen dimenzióban vagy, Erik? Teréz anya a Földön

élt, de feltételezhetően ő itt is egy hatodik dimenziós lény volt.

Erik: Aha, vannak olyan emberek a Földön, akik magasabb

dimenziókban vannak annak ellenére, hogy háromdimenziós
testben lakoznak.
Én: Aha. Szóval, ha hét részre tudnád osztani a síkokat, akkor te
milyen dimenzióból jössz, Erik?

Erik: Hmm, igazából nem úgy van, hogy honnan jössz, hanem hogy
hol vagy éppen, mert annak, hogy azelőtt hol voltál, nem igazán
van köze ahhoz, hogy most ki vagy.

Én: Oké. Hát, ennek van értelme [fogjuk rá].

[Jamie pár másodpercig hallgatja Eriket, és felkacag.]

Jamie [Eriknek]: Komolyan ilyet tudsz? Öt és fél?

Én: Aha. Szóval olyan magasan vagy? És én milyen dimenzióban

vagyok? Tudom, nem mindig járok két lábbal a Földön, az egyszer
biztos.

[Jamie kacag.]

Én: Istenkém, az idő felében máshol járok. Szerintem elakadtam a

szürkületi zónában.

Jamie [még mindig nevetve]: Négy és félre tesz.

Erik: Szeretnéd, ha létezne a szürkületi zóna, igaz, anyu? Az

valahol a tejeskávéd és az alvás között van.
 [Egyetértően nevetek.]

Én: Szóval, gondolom, amikor olyan sokszor büntetésből a

sarokban kellett ülnöd a széken, csak kihasználtam a helyzetemet.

[Erik nevet.]

Én: Muszáj halottnak lenni vagy a lelki tartományban lenni ahhoz,

hogy valaki eljusson azokra a magasabb síkokra, vagy…

Erik: Az emberek számos szinten keresztülmennek, amikor

átjönnek ide. Elég biztos vagyok benne, hogy a Föld a harmadik
dimenziós síkon van, vagyis vannak magasabb és alacsonyabb
rezgésű helyek is.

Én: El sem tudok képzelni a Földnél alacsonyabb rezgésűeket. Az

alacsonyabbak elég nehezek. És hogy hívják a legfelső síkot?

Erik: Én a Forrásnak nevezném.

NYELV ÉS KOMMUNIKÁCIÓ

Erik elmagyarázta, hogy azért nehéz velünk a kommunikáció, mert a

nyelv szekvenciális, miközben a túlvilági lelkek nem azok. De többet
akartam tudni arról, ahogyan a lelkek kommunikálnak, és a nyelvről,
amit használnak.
Én: Ott, ahol vagy, létezik univerzális nyelv? Mármint hogyan
beszélgetnek egymással a lelkek?

Erik: Valami olyan ez, mint a telepátia, de inkább érzés, mint

kimondott szavak. Az érzelem energia, és mi is energiából
vagyunk, ezért… ja, és nem mozog a szánk.

Én: Hű!

Erik: Persze, hogy nem. Mert nincs is igazi ajkunk meg

hangszálaink, meg ilyenek. Arra nincs szükség. Sok mindent
lehetne mondani arról… de várj csak, hadd mutassam meg neked!

[Hosszú csend.]

Jamie: Hű! Ez irtóra menő volt. Hm, ha tudsz, képzelj el egy

embert, aki egy szobában áll, és minden gondolata és az érzelmei
úgy forognak körülötte, mint valami naprendszer, így ha egy
másik ember odamegy hozzá, minden információhoz hozzáférhet.
Nem kell lefordítani.

Erik: Aha, ez olyan, mintha az információ kódolt energia lenne, és

az energia információ. Oda-vissza. Szóval mivel mindannyian
energiák vagyunk, ti is, minden információ hozzáférhető, de
könnyebben elérhető két itteni lélek között. Szerintetek a
médiumok vagy látók hogyan kommunikálnak, vagy hogyan látnak
bele a múltba vagy a jelenbe? Miért van az, hogy a piros lámpánál
a melletted lévő kocsiban ülő és orrát piszkáló fószer megérzi,
hogy figyeled, feléd fordul és rád néz? Érezhető, összeolvadhatsz
vele, és sokféle módon lehet kommunikálni róla. De azt hiszem,
anyu, a telepátia magyarázza meg a legjobban.

Én: És hogyan hangzik ez a nyelv?

Erik [kuncogva]: Igazából nem hangzik sehogy, anyu. Ez

lélekfelismerés. Azonnal érezhető. Gondolj a lelkek utazására:
kigondoljuk, hogy hová akarunk menni, és már ott is vagyunk.

Én: Aha.

Erik: Hát, ha meg akarunk tudni valamit, és a rezgésszintünk

megfelelő, csak rágondolunk, és tudjuk. Akkor ez közvetítődik
azoknak a lelkeknek, akik csatlakoztak a mezőnkhöz. Nem
olvasunk egy bizonyos nyelvet, nem cserélünk eszmét hosszú,
részletes párbeszédekkel. De azért létezik a hang. Nem vagyunk
néma energia. Vannak különböző hangszíneink, hangmagasságunk
és mindenféle nyelvünk, de minden érthető. Minden.

Én: És mi van az Akasa-krónikával?

Erik: Az olyan gyűjtemény, amiben mindent – minden információt

– dokumentáltak vizuálisan, egyetlen nyelven.

Én: És miért?
Erik: Igazából archaikus. Nekünk nincs szükségünk írott
[nyelvekre]. Hozzáférünk az energiához, és általa jutunk
információhoz, de valahol az emberi fejlődés útján jelen volt az
írott szó. Ennélfogva létrejött ez a feljegyzés.

Jamie [kacagva]: „Ennélfogva?” Komolyan, Erik? „Ennélfogva?”

[Erik heherészik.]

Erik: Szóval ez igazából egyfajta emberi gondolat, emberi döntés.

Én: Jól van. Ez érdekes. Szóval innen tudsz mindent, Erik?

Tulajdonképpen egy hálózatra tudsz rákapcsolódni? Egy
energiahálóra?

Erik: Aha, és az nem alattam vagy felettem van, anyu. Nem

olyasmi, ami visszahúz vagy visszatart. Csak létezik, és az ember
tudatosíthatja a testében – a lelki testében –, nyugodt lehet, és
magába szívhatja a keresett információt. Nagyon gyengéd.
Könnyű, nem váratlan. Mondjuk úgy: nem tolakszik a képedbe,
tudod?

Én: Aha, értem.

Erik: Csak akkor jön, ha hajlandó vagy befogadni. És sokan…

Jamie [tettetett kétségbeeséssel]: Hű, de rájött a fecseghetnék!

 Lassíts, Erik!

Erik: Sokan, amikor meghalnak, nem akarják megtenni, és nem

akarnak tudni. Ezért maradnak alacsonyabb rezgésszinten.

Én: Úgy tűnik, minden a megfelelő rezgésszinten múlik.

Erik: Szó szerint.

A TÚLVILÁGI ÉLET EVOLÚCIÓJA

Most, hogy a túlvilági életet dinamikusnak látom, különösen abban,

ahogy a hitrendszerek befolyásolják, azon tűnődöm, hogy vajon
kollektív szempontból változik vagy fejlődik-e.

Én: Erik! A túlvilági élet fejlődik, miután mi fejlődünk? Értem, amit

arról mondtál, hogy a túlvilági élet körülöttünk, egyének körül
forog, de mi van a közösséggel? Úgy értem, vannak ott
számítógépek?

Erik: Nincsenek.

Én: Nincsenek számítógépek?

Erik: Anyu! Mi vagyunk a számítógépek. Az egész túlvilág. Az egész

univerzum, az univerzum minden dimenziója – mármint minden
univerzum minden dimenziója – információból áll.
Információhullámokból.

Én: Azta, ez elképesztő! És milyen volt a túlvilág az ősembernek és

az ősasszonynak, amikor meghaltak? Mi történik a túlvilági
életben, miközben az emberiség fejlődik?

[Hosszú csend.]

Jamie: Segítséget kért valakitől. Erik korábban említette, hogy ahol

ő van, minden úgy mozog, mint a zene.

Én: Hm, az szép!

Jamie: De ahogy elmondta, azt valami elképesztő látvánnyal

kísérte. Vagyis minden harmóniában van, minden úgy mozog,
mint a zene. Semmi sem ütközik bele semmi másba, és semmi nem
akadályozza meg másvalaminek a létezését. Azt mondja, minden,
ami van, az van.

Én: Oké.

Jamie: Most ez lett a kedvenc mondatom.

Én: Igen, nekem is tetszik. Ideát a helyes és a helytelen egymásnak

feszül, és értem, hogy milyen jó lehet ott.
Jamie: Hú, most megjelent itt egy nagyon nagy darab úriember.

Én [viccelődve]: Talán egy ősember.

Jamie [nevetve]: Azt hiszem, az ősember alacsonyabb és szélesebb.

Most elmegy az ajtóm előtt. Valószínűleg extra méretű ajtóm van,
ami legalább két méter magas.

Én: Aha.

Jamie: Akkor két méter harminc is meglehet.

Én: Hű, komolyan?

Jamie: Adam. Azt mondja, Adamnek hívják. Azt mondja, egyszerű

név, de szerinte: „Jobb neked, ha egyszerű.”

[Jamie és én is kacagunk.]

Jamie: Mondtam neki, hogy „oké”. Szóval valószínűleg sokkal

hosszabb a neve.

Én: Naná, az biztos.

Jamie: Azt kéri, hogy mondjam meg a nevében, hogy: „Szia!”

Én: Én is üdvözlöm.
Jamie: Azt mondja, beszélt Erikkel. Úgy mondja: „Erikkk”. Nagyon
tiszták a mássalhangzói.

[Jamie kacarászik.]

[Hosszú csend, amíg Jamie hallgatja, amit Adam mond.]

Jamie: Szóval a kérdés az volt, hogy mit látott az ősember, amikor

meghalt?

Én: Igen.

Jamie: Azt mondja, abban az időben a földi életet még újnak

tekintették. Az Isteni Forrás még nem oszlott annyifelé. Tisztább
volt. Alacsonyabb rezgést tapasztaltak és éltek meg: a túlélés, evés
egyszerű örömeit. Áldás volt ez a keskenyen fókusz – nem a
megvilágosodásra, hanem a túlélésre koncentráltak. Így Isten
átélhette [hogy ő az Isten]. Volt-e már reinkarnáció? Hmmmm.
Gondolom, azt akarja mondani, hogy létezett.

Én: Értem.

Jamie: Szóval, amikor meghaltak, a Fény Forrása magához húzta

őket, aztán visszajuttatta a földi életbe. Ebben az elkülönülés
öröme volt izgalmas, az öröm, hogy különválhatnak, és a Fény
Forrásán kívül növekedhetnek.
Jamie [Adamnek]: A „Fény Forrása” és az „Isteni Forrás” egyet
jelent neked?

Jamie: Igen. Ő a „Fény Forrásának” nevezi, de tudja, hogy mi az

„Isten” szóval írnánk le.

Én: Aha, értem.

Jamie: Azt mondja, a „Fény Forrása” más életformákra is kiterjed.

Nem csak a Földön van a bázisa.

Én: Igen. Ez teljesen logikus. Tudod, ahogy „Isten” megosztja,

megéli önmagát, és közös tudattá fejlődik.

Jamie: Fülig ér a mosolya, olyan kisfiúsan.

Én: Hát, Adam, nagyon szépen köszönöm.

Jamie: Nahát! Fejet hajt, és azt mondja, szívesen, és hogy máskor is

áll rendelkezésedre. Neked és Eriknek.

Én: Ó, nagyon köszönöm, Adam!

Jamie [kacagva]: Int Eriknek, Erik pedig megköszöni.

MI AZ, AMI TÉNYLEG „VALÓS”?

Miután ennyi mindent megtudtam a túlvilági életről, már azt sem
tudtam, hogy mi az igazi valóság: az itteni élet, a földi síkon, vagy az,
ahol Erik most él. Vagy minden csak általunk létrehozott illúzió, érző
energia, amely önmaga tudatában van, és bármilyen valóságot képes
létrehozni, amilyet csak akar?

Én: A földi élet nagy részét illúziónak tekintjük. Tudjuk, hogy akik
elhagyják a földi életet, hazamennek, hitük, elvárásuk alapján
létrejövő túlvilági élményeket élnek át, mint a pokol tüzét, a
tisztítótüzet, a purgatóriumot stb., és tudjuk, hogy mindez illúzió.
A menny is illúzió? Minden illúzió? Azt mondod, azt hozol létre,
amit csak akarsz, pizzát, lapos képernyős tévét, bármit. Mindez
csak az illúzió egy másik formája, mint földi síkon? Ööö, azt
hiszem, ezt már mondtam. Bocs. Szóval a teremtésben minden
csak illúzió?

Erik [nevetve]: Nem, nem lehet minden illúzió. Kell, hogy legyen
egy bázisod. Az illúzió kiegyensúlyozásához szükség van valóságra.

Én: Szóval a mennyország nem illúzió, de mi illúziókat vagy

illuzórikus elemeket hozunk létre benne.

Erik: Minden valós ezen a helyen, amit egyesek mennyországnak

neveznek. Bár valójában a pokol nem létezik, azoknak az
embereknek, akik megteremtik maguknak a pokol képét, mégis
létrejön a tűz és a kénköves bűz, amiről a vallások beszélnek. De
amit létrehoznak, az az ő személyes pokluk. Nem olyan hely, ahol
ítélkeznek vagy a kárhozatról döntenek. Az illúzió csak a földi
 síkon létezik.

Én: Akarsz mondani még bármit a túlvilági életről, Erik?

Erik: Jaj, anyu, egész nap ragozhatjuk a témát.

Én: Mivel nem érünk rá egész nap, mondanál inkább egy dolgot?

Erik: Semmi sem előre meghatározott. Minden azért létezik, mert

hisz benne valaki, nem azért, mert egy ember megteremtette.

Én: Értem.

Megnyugtató ismerni a helyet, ahol Erik van. Boldogan él, virul, és

törődnek vele. Végeredményben a túlvilág mintha nem sokban
különbözne a fizikai világtól, ahol élünk. Csak ott nincs testünk, és a
gondolataink által sokkal gyorsabban meg tudjuk teremteni a valóságot.
 9
LELKEK

A könyvnek ebben a részében Erik részletesebben beszél magáról a

lélekről. Többek között válaszol arra a kérdésre, hogy létezik-e a
reinkarnáció, fejlődnek-e a lelkek, egy lélek is megszületik, öregszik és
meghal-e, a túlvilági életben ugyanúgy fejlődik-e, mint a földi síkon?
Beszél a különböző lélektípusokról is: a gyermekekéről, azokéról, aki
halálközeli élményen mentek keresztül, és még másokról. Mi történik
velük? Hogyan kezelik őket? Ez csak egy kis bepillantás abba a hatalmas
információmennyiségbe, amit Erik felvillant számunkra, hogy jobban
megértsük, kik is vagyunk valójában az élet és a világmindenség nagy
rendszerében.

REINKARNÁCIÓ

Én: Mikor lép be a lélek a testbe? Fogantatáskor, születéskor vagy

mindkettőnél?
Jamie [kacarászva]: Azt mondta, a helyes válasz D. Ez mind igaz.

Erik: Vannak lelkek, akiknek azt kell megtanulniuk, hogy már a

kezdetnél ott legyenek, és átéljék a fejlődést sejtből magzattá. Így
az ő folyamatuk jóval a fogantatás előtt megkezdődik.

Én: Hűha!

Erik: Aha, ezt azért csinálják, mert végig kell járniuk az utat lefelé,
le kell lassítaniuk a rezgésüket emberi szintre, sejtrezgésre. Ez
tiszta, nagyon tiszta, de nehéz elérni. A legtöbb lélek, akit láttam,
női nyeregben lovagol.

[Jamie nagyot nevet Erik leírásán.]

Jamie: Ezt nagyon vicces elképzelni. Azt mondja, a lelkek ott

utaznak a várandós kismama hasán, mint egy női nyeregben, amíg
a baba, ha nincs is teljesen kifejlődve, de már elég fejlett ahhoz,
hogy a lélek eggyé váljon vele.

Erik: Nagyon ritkán előfordul, hogy a baba megszületik, de a lélek

nem tartozik hozzá tökéletesen. A legtöbbször azonban…

[Hosszú csend. Gondolom, Erik úgy döntött, nem fejezi be a

mondatot. Lelki figyelemzavar!]

Én: Gondolom, ez a folyamat közben bármikor megtörténhet.

Szóval babáknál úgy járnak ki-be, ahogy tetszik?

Erik: Igen, babáknál, csecsemőknél. Amit mi „álmodozó

állapotnak” nevezünk – amikor fókuszt tudsz váltani, és a
képzeletedet, a szándékodat ki tudod vetíteni –, az egy gyerek
számára testen kívüli élmény. Ők sokkal könnyebben járnak ki-be
a testükben, mint egy tini vagy egy felnőtt. Aztán amikor egy
ember nagyon, de nagyon öreg lesz, megint sokkal könnyebben
képes rá, mint korábban.

Én: Mintha készülődne hazamenni.

Erik: Aha, olyasmi.

Én: Milyen érzés egy testben újjászületni? Előbb elalszol?

Fogadjunk, hogy olyan, mint amikor megpróbálok beleférni
ünnepek után a szűk farmerembe! Rángatnom kell az övet, és fel-le
ugrálnom.

[Jamie és Erik is nagyot nevet. Biztos vagyok benne, hogy Erik

látott már, ahogy belevörösödöm, amint így próbálok beleférni a
farmerembe. Egy lányt a legkínosabb pillanatokban sem hagynak
békén, nem igaz?]

Erik: Erre nehéz válaszolni, mert mindig az adott személyről van

szó. Az élmény mindenkinek más. De általánosságban olyan érzés,
mintha elaludnál. Nem tudom, hogyan írhatnám le, csak azt tudom
mondani, hogy olyan, mint egy leegyszerűsített pillanat. Meg attól
 is függ, hogy hogyan reinkarnálódsz. Már a fogantatásnál ott vagy,
vagy csak a negyedik hónapban, a hatodikban, a nyolcadikban
vagy születésnél? Ez nagy különbség abból a szempontból, hogy
hogyan formáld a lelkedet, hogy passzoljon a testhez, ami
hordozza.

Én: Ami a reinkarnációt illeti… az állatok állatként, a növények

növényként, az emberek pedig emberként térnek vissza?

Erik: Az állatoknak az emberéhez nagyon hasonló lelkük van,

szóval nem véletlen, ha valaki vonzódik bizonyos állatokhoz. Ez
energia kérdése, minden energia. Szóval visszatérhetnek állatként
vagy emberként. Ha úgy érzed, vonzódsz egy bizonyos állathoz,
jóformán érted is azt az állatot, mint egy suttogó a lovakat, akkor
valószínűleg valaha voltál olyan fajtájú állat.

Én: Na, jó. Én sosem voltam svábbogár. Ez most már biztos.

A LELKEK ÉLETCIKLUSA

Emberként megszületünk, élünk és meghalunk. Minden kiszámítható

sorrendben történik. Ilyen alapon könnyen feltételezzük, hogy minden
más élőlény – mindegy, melyik dimenzióban van éppen – szintén
hasonló életciklust követ. De mivel a feltételezések miatt már sokszor
bajba kerültem, úgy döntöttem, megkérdezem Eriket a szabad lelkek
születéséről és haláláról, és hogy egyáltalán létezik-e ilyesmi.
Én: Egy adott lélek a Forrásban születik meg, vagy mindig is
létezett? Milyen messzire emlékszik vissza egy lélek a múltba?

Erik: Az egyes lelkek nem születnek. Hanem csak…

Jamie [Eriknek]: Mondd csak! Magyarázd meg egyszerűen!

[Csend.]

Jamie [Eriknek nevetve]: Nem, erre szerintem sincsen szó. Azt

mondja, olyan szó kellene, ami darabot jelent, mint valaminek a
része, de úgy, hogy még mindig része vagy valaminek. Arról
beszél, hogy az angol nyelv mennyire hiányos tud lenni. Mondtam:
„Csak magyarázd el!”, ő meg azt felelte: „Rendben.”

Erik: Az emberi lélek sosem születik. Csak része az egésznek.

Én: Értem.

Erik [kicsit frusztráltnak hangzik, amiért nem találja a megfelelő

szavakat]: [Olyan, mint] a hologram. Nem ismerek semmi mást,
ami ilyen – amit darabokra tudsz törni, és megnézheted az egyes
darabokat, és még mindig benne van az egyes darabkákban az
egész. Szóval Eredendő Forrás, Isteni Forrás, az Élet Forrása vagy
tök mindegy, minek akarod nevezni, mi ennek az egésznek
vagyunk az apró részecskéi. Bár mi, emberi alakban különállóként
definiáljuk magunkat, nem különbözünk. Az egész részei vagyunk,
össze vagyunk kötve. Csak ez a szövevényes energia olyan
rétegekben van, amiket nem látunk. Úgyhogy igazából nem
születünk, mert az egész Eredendő Forrás vagy mi mindig is
létezett. Milyen régre emlékszel vissza? Hm, ez tőled függ. Ha…

Jamie [nevetve]: Ismered a paddleballt?

Én: Ja, persze.

Jamie: Az ütőhöz van erősítve gumival egy gumilabda, azt kell

megütni.

Erik: Tudod, a gyerekverziónak rövid a gumija, és sokkal

könnyebben lehet játszani vele. De a felnőttekén vagy az olcsóbb
fajtán a gumi kábé egyméteres, és meg sem tudod lengetni a
labdát, mert a gumi túl hosszú.

Én: Istenem, én a gyerekeknek valót sem tudom használni.

Erik: Na, jó. Szóval a labda az emberi lélek, az ütő pedig az Élet
Forrása, az Isteni Forrás.

[Jamie kacarászik azon, amit Erik most mond, bármi legyen is az.]

Erik: És a madzag, a gumi az a rejtett energia, ami egyben tart

bennünket, és összeköt egymással. Néha, amikor elhúzódsz az
Isteni Forrástól, de a gumid nagyon rövid, még erős az
összeköttetésed, az emlékeid. És azok az emlékek olyan régre
visszamennek, hogy…

Jamie [kacarászik]: Hmm, káromkodik.

Én: Ajjaj!

Jamie: A „kezdet” szót akarja használni, de nem hajlandó

kimondani, mert annyira nem precíz.

[Ezen a talányon Jamie és én is nevetünk. Szegény Erik.]

Erik: De a mi lineáris világunkban annak neveznénk: „kezdetnek”.

Jamie: Most kiabál velem. „Ez nem megfelelő szó!” Mire azt
felelem: „Tudom, de ugye nem jut eszedbe jobb?”

Én: Ez kikészítette!

Jamie: Igen. Nagyon felhúzta magát rajta. Hűha! Egy fájó pont.

Erik: Igen! A nyelv fájó pontom. Mert béna. Bárcsak egyszerűen

lehunyhatnám a szememet, és mindjárt éreznétek és felfognátok!

Én: Én érzem, de ezt nem írhatom le [a blogon]. De azért érzem,

amiről beszélsz, Erik.

Erik: Nem lineáris, de mondhatjuk rá azt, hogy vissza a

kezdetekhez. Mert az Isteni Forrás része vagy, ezért átéltél
mindent, és mindent tudsz, ahogyan Isten.

Én: Majdnem inkább hely, mint idő, nem?

Erik: Aha. Igen, igen, igen, igen, igen! És vagyunk néhányan,

akiknek nagyon hosszú a gumink, és egyszerűen olyan messzire el
akartunk menni, amennyire csak lehet, csak azért, mert ezt
akartuk. És ezért senki sem ítélt el bennünket. Csak megtettük, de
néha nehéz visszajuttatni a labdát az ütőre.

[Jamie elneveti magát.]

Én: Vagyis emlékszel arra, amikor elszakadtál a Forrástól?

Erik: Még szép!

Én: Hűha! És az milyen érzés?

Erik: Ezzel kapcsolatban csak magamról beszélhetek.

Jamie [nevetve]: Tisztára előadja itt neked a zent.

Én: Tessék?

Erik: Tisztára zen lesz, amit előadok neked.

Én [heherészve]: Oké. Felfogtam.

Jamie: Csak azon nevetek, hogy annyira nem jellemző rá, ahogy
mondta. Muris. A könyökét a térdére támasztja, és előredől.

Erik: Olyan, mint amikor az esőcsepp elhagyja a felhőt. Olyan

érzés.

Én: Ó! Várj csak! Az milyen? Én nem vagyok sem esőcsepp, sem

felhő.

Erik: Talán ki kellene próbálnod, anyu!

Én [nevetek a viccén]: Jaj, te kis taknyos! Ha igen, még a végén

eláztatom a kis diadalmenetedet. Szóval magyarázd csak el szépen!

Erik: Hát, igazából nem lehet érezni. Nem izgalmas vagy félelmetes
vagy valami. Nem olyan, mint szülni, nem fáj, vagy…

Én: Olyan, mint egy lélegzetvétel?

Erik: Igen, mintha kilélegeznél. Tudod, ahogy a levegő ugyanolyan

könnyen elhagyja a testedet, ahogy belejutott. Nem szívesen
okozok neked csalódást, de nincs semmi nagy durranás.

Én: Hát, nem nevezném csalódásnak. De talán megbántod vele a

Forrást.
Erik [nevetve]: Dehogyis! A Forrás nem ítélkezik.

Én: Csak vicceltem, te kis gyagya! Na, és hogyan teremtődnek a

lelkek, már ha egyáltalán? Felteszem, talán mindig is léteztek,
kezdeti időpont nélkül.

Erik: Erre nem tudom a választ. Hadd kérdezzek meg egy vezetőt!

[Csend.]

Erik: Oké, oké. Na, elmondom, mit tudtam meg: azt mondják, az új
lelkeket az általatok néha „Istennek” nevezett mindenható erő, a
Forrás, a Fény hozza létre. Azt mutatják, hogy ha van egy létező
lélek, az osztódhat, és osztódhat, és osztódhat újabb és újabb
lelkekké, amik annak az egyetlen léleknek a leszármazottai. Ezt
Isten, a Forrás teszi lehetővé.

Én: És ki dönti el, hogy ez mikor történik meg?

Erik: A mindenható Forrás.

Én: És ez a mindenható lény egyfolytában új lelkeket hoz létre?

Erik: Igen.

Én: Lesz idő, amikor a mindenható lény többé nem hoz létre
lelkeket?
Erik: Hát, ez egy időre vonatkozó kérdés, de röviden azt
mondhatom, hogy nem, nem tudok róla.

Én: Vagyis ez majdnem olyan, mint az indák elágazása vagy a

csápok? Mert ilyennek látom.

Erik: Pontosan olyan. Ha tudod, próbálj elképzelni egy

fénynyalábot úgy, mint egy épp most megtermékenyített
petesejtet: két részre oszlik, aztán háromra, majd négyre. Amikor
itt az ideje, ez a Forrás leválaszt magáról egy lelket, aztán csinál
belőle egy másik lelket, majd még kettőt…

Én: Annak az eredeti léleknek van bármi köze a párhuzamos

életeinkhez?

Erik: Nem. Minden egyes léleknek más lesz a személyisége, és más

a megvilágosodási szintje.

Én: Ah! Szóval nem minden lélek kezdi a megvilágosodásnak

ugyanazon a szintjén, ahonnan maga a lélek érkezett?

Erik: Nem. Ez olyan, mint amikor egy embernek gyereke születik.

Talán a gyerekek pontosan olyanok, mint a szülők? Rohadtul nem!

Én: Hát ez érdekes.

Erik: És minden [lélek] egyedül áll. És [ezeknek] az új lelkeknek

mindegyikétől származik majd újabb lélek, ahogy idősebbek
lesznek.

[Miután egyszer már elveszítettem Eriket, a gondolatot sem

tudtam elviselni, hogy ez újra megtörténhet. Mi van, ha meg lehet
semmisíteni a lelkeket? És ha meghalhatnak? Igencsak zaklatottan
folytattam a kérdezősködést.]

Én: Amikor az Egyesült Államok ledobta az atombombát

Hirosimára és Nagaszakira, sokan, nagyon sokan meghaltak.
Hogyan élheti túl egy lélek az ilyen támadást, amikor körülötte
minden, de minden köddé válik?

Erik: Ezt most úgy mondtad, mintha a lelket a testhez akarnánk

hasonlítani, mintha egy darabka törékeny üveg lenne. A lélek
törhetetlen.

Én: Jó. Szóval a lelket sosem lehet megsemmisíteni?

Erik: Nem. Az egyetlen, amit egy lélek tehet, ha megadja magát, és

beleolvad a fő Forrásba. Az lenne a teljes eltűnés.

Én: Értem.

[Bár nem vagyok biztos abban, hogy tetszik nekem az elképzelés,

már ami Eriket illeti.]
Erik: De ezt nem várja el senki, és ez nem ugyanaz, mint a
megvilágosodás… tudod, összeolvadni a Forrással a végső
megvilágosodás által. Az más.

Én: Amikor ez megtörténik, elveszíted az egyedi tudatodat?

Erik: Igen.

Én: Jaj, az nem jó! Én sosem akarom elveszíteni az én tudatomat, és

az is biztos, hogy sem téged, sem az erikségedet nem akarom
elveszteni.

Erik: De anyu, akkor még mindig tudod, hogy ki vagy, ráadásul tiéd
lesz a teljes közös tudat, csak nem vagy úgy elkülönülve. Ezt nehéz
elmagyarázni, mert velem nem történt meg. Csak azt mondom,
amit hallottam.

Én: Csak valami bajom van azzal, hogy elveszítsem az érzést, hogy
én én vagyok. Az olyan, mint meghalni.

Erik: Anyu, én úgy értelmezem, hogy nem olyan. Csak annyira

nehéz megmagyarázni az emberi nyelv eszközeivel. De most vissza
ahhoz a kérdésedhez, hogy köddé válhat-e a lélek. A lélek
energiája igen, mondjuk úgy, szétszakadhat bizonyos traumáktól.
Nem tudom, ezt hogy magyarázzam el jobban, de mint tudod,
vannak gyógyítóink, akik meg tudják javítani az energiát, és újra
teljessé tudják tenni.
Én: A te lelkedet meg kellett gyógyítani, miután a halálod annyira
traumatikus és erőszakos volt?

Erik: Nem igazán. Én már azelőtt elhagytam a testemet, mielőtt a

golyó elérte volna a koponyámat. De át kellett esnem némi
terápián, hogy eligazodjam, hogy segítsenek teljesen megérteni a
dolgokat, és hogy megtaláljam az összefüggést az előző életeim és
a legutóbbi életem lelki problémái között.

[Erre egy korábbi ülésről emlékeztem.]

Én: Van olyan pillanat, amikor elveszítjük egyedi egyéniségünket,

amikor teljesen kifejlődtünk, és különböző énjeink csápjait
visszahúzzuk a Forrásba? És amikor ez megtörténik, Erik örökre
eltűnik?

Erik: Figyelj, anyu! Ha úgy döntesz, hogy visszamész a Forrásba, ha

ott akarsz lenni, akkor tiéd lesz a mindentudás, mint már
mondtam. Még mindig emlékezni fogsz önmagadra, ahogy nekem
is megvannak az Erik-emlékeim, de teljesen Isten jelenlétében
leszel a…

Jamie Eriknek [kacagva]: A „Fő Férfi”? Komolyan, Erik? Tényleg ezt

mondtad?

[Jamie-vel mindketten nevetünk.]

Erik: Nem azért, hogy semmibe vegyem a hölgyeket vagy valami.

Én: Na, és mi van a „Fő Hölggyel”?

Erik: Ez csak egy olyan kifejezés.

Én: Vagyis azt mondod, mindkét világból kihasználod, ami a

legjobb? Vagy amikor visszamész a Forrásba, fel kell áldoznod
valamiféle én-tudatot?

Erik: Hát, bizonyos formában feláldozol egy én-tudatot, mert ha

visszamész a Forrásba, többé nem tudsz függetlenül cselekedni,
mert egy leszel a Forrással. De az én-tudatodat nem igazán
veszíted el. Nincs veszteség, csak nyereség. Ha visszamész az Isteni
Forráshoz, lemondasz a jogodról, hogy reinkarnálódó lélek legyél.
A Forrás része vagy.

Én: A közös tudatban.

Erik: Igen. Ez olyan, mint egyedül lenni, vagy a suliban egynek

lenni a sok közül. Attól még van Elisa-személyiséged, de az
osztálynak és az egész iskolának is a része vagy.

Én: Meggondolhatod magad, és kiléphetsz a közös tudatból,

mintha lógnál az iskolából?

Erik: Persze. Itt semmi sem végleges. Mindenben a szabad akarat

érvényesül.
Én: Szóval egyértelműen ki tudsz lépni újra, mármint
elkülönülhetsz a Forrástól?

Erik: Hát, minden lehetséges, de ha valaki visszatér oda, általában

csakis ott akar lenni.

Én: Vagyis olyan, mint egy beltéri vidámparkban szórakozni,

miközben odakint vihar tombol. Miért is akarna bárki elmenni
onnan, és kint állni az esőben?

Erik: Pontosan. Csak, hogy tisztázzuk: egy lélek sosem veszíti el

egyedi személyiségét, csak mindnyájan hozzájárulunk a nagy
egészhez. Anyu, mi vagyunk a részecskék és az egész, úgy, mint
egy hologramnál.

Én: Igen, világos.

Erik: Ez nem arról szól, hogy mindennek eggyé kell válnia, hanem
arról, hogy sok különböző lélek ugyanarra a szintre fejlődik a
maga ritmusában. De mindegyiknek megvan a maga nagyon egyedi
személyisége és nagyon egyedi élményei. Így jön létre egy olyan
egész, ami sokkal megvilágosodottabb, mint amilyen akkor lenne,
ha csak egymás fénymásolatai volnának. A részek egyedisége
nagyon-nagyon fontos a megvilágosodás szempontjából, a többi
rész és az egész számára is. Az egész sokkal nagyobb, mint
részeinek összege.

Én: Nahát!
Eric: A lelkek sosem kopnak el vagy öregednek meg. Érettebbek
lesznek, de nem kopnak meg, nem öregszenek.

[Ezt hallva az első gondolatom ez volt: „Na, ezt nem hittem volna.
Az én lelkem olyan, mintha megtaposta volna egy rémült
bölénycsorda.”]

Én: Jó, jó. Szóval nem lesznek öregebbek, csak ha akarnak?

Erik: Igen. Tudást és információt szerzünk, de nem öregszünk.

Nem leszünk öregek vagy gyöngék.

Én: De nyilván megválaszthatod a korodat, amiben meg akarsz

jelenni. Gondolom, Erik, te húsznak, huszonegynek nézel ki, de
ugyanolyan könnyen lehetnél tíz vagy nyolcvan is.

Erik: Igen, igen.

Én: Vagyis nevelhetsz gyereket, hogy úgy mondjam, lehetnek

házasságaid, és lehetnek gyerekeid, de persze nem a biológiai
reprodukció eredményeképpen. Mondj valamit erről! Ez miben
különbözik attól, mint amikor lelkek válnak le a Forrásról?

Erik: Úgy tudom, ha úgy dönt itt egy lélek, hogy át akarja élni a
terhesség élményét, azt is megteheti.

Én: Hmm! Én hatszor voltam terhes, és csak annyit mondhatok:

„Istenem, ki akarna ilyet tenni?”

Erik: De sok lélek egyszerűen csak manifesztál egy csecsemőt vagy

egy kisgyereket.

Én: Hűha! És az is egy igazi lélek?

Erik: Igen, igen! Egy másik, túlvilági lélek.

Én: Hú! De ha az Isteni Forrás felelőssége új lelkeket létrehozni,

akkor ez hogy működik? Hogyan tudunk kisbabát manifesztálni?

Erik: Ja, mindig vannak olyan lelkek, akik csak várnak, és

szeretnék, ha egy anya vagy apa gondoskodna róluk. Sokan
közülük élvezik a gondoskodást a túlvilágon és a földi síkon is.

Én: Á, szóval ezek létező lelkek, nem vadonatújak!

Erik: Aha, úgy van.

Én: De gondolom, lehet vadiújat is kapni, ha a Forrás éppen

leválaszt magáról egyet. És akkor te létrehozhatod neki a kisbaba
alakját, nem?

Erik: Így igaz.

Én: Ez nagyon érdekes. Ez tök jó, Erik!

Erik: Beszéljünk még az új lélek koncepciójáról! A helyzet az, hogy
egyáltalán nem vagyunk újak, mivel mindannyian az Isteni
Forrásból származunk, és Isten nem új.

Én: Azt mondod, Isten már jól benne jár a korban?

[Erik és Jamie is nevet.]

Erik: De ha azt kérdezed, hogy egy lélek most először jön-e a

Földre…

Én: Vagy talán éppen akkor, amikor a lélek individuum lesz, vagy
elkülönül a Forrástól. A fenébe is, nem igazán tudom, mit is akarok
ezzel. Segíts már, kisöreg! Mondd meg te, hogy mi a kérdés!

[Nevetni kezdek saját zavarodottságomon.]

Erik: Hát, csak gondolj bele, anyu! Mindannyiunknak van tudatos,

kollektív emlékezetünk.

Én: Igen.

Erik: Nevezzük talán kollektív tudattalannak, kollektív

emlékezetnek! Vagyis az a meghatározás, hogy „új”, nem igazán
illik rá.

Én: Mi van azzal, amikor leválik egy inda az Isteni Forrásról? Akkor
még mindig a régi cucc része, vagy új, abból a szempontból, hogy
az egy új inda, nem?

Erik: Még ha egy lélek először tapasztal is meg valamit, ő maga

akkor sem új. Vagyis talán azt a kérdést tehetjük fel, hogy vannak-
e olyan lelkek, akik először élik át a földi létet.

Én: Az jó lesz.

Erik: Igen, mondhatjuk, hogy léteznek. A népesség egyre

növekszik. De közben jusson eszedbe, hogy milyen sebességgel
vágják ki a fákat! Ez mind lélek, ami visszatér a Forráshoz. És
persze vannak lelkek, akik vissza akarnak térni. Ezek a lelkek
lehetnek emberi vagy állati alakban. Valójában egyre többen
vagyunk.

Én: Hű, akkor megkérdem még egyszer: az állatok mindig

állatként, a növények növényként, a sziklák sziklaként térnek
vissza?

Erik: Nem. Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy egy fekete bőrű
ember csak feketeként térhet vissza. Nem vagyunk fajhoz kötve.

Jamie: Ó! Szóval Erik, a rovarokat, az állatokat, a fákat és az

embereket ugyanarra a szintre teszed, és jóformán különböző
fajoknak tekinted?

Erik: Igen.
Én: Na, jó. Szóval a Forrásnak ezek az új indái azért kerülnek a
Földre, mert ez valahogy felgyorsítja az isteni önmegtapasztalás
folyamatát?

Erik: Aha.

Én: Mert több test van, amit meg kell…

Erik: Tölteni.

Én: Tegyük fel, egy egész család meghal autóbalesetben. Élhetnek a

szülők a túlvilágon a gyerekeikkel, és felnevelhetik őket?

Erik: Igen, anyu. Tudom, mit akarsz mondani ezzel, és igen.

Megtarthatod a családot mint egységet, és játszhatod az életet úgy,
ahogy a Földön tetted.

Én: Jó.

Erik: Az egyetlen gyenge pont, ami eszembe jut, az, amikor valaki –
egy kisbaba, gyerek, tizenéves, felnőtt, öreg vagy bárki – meghal a
Földön…

Jamie [kacarászva]: Most felsorolta nekünk a korokat.

Erik: Szóval bármilyen korban az érkezés és az indulás a gyenge

pont. Tudod: „Talán értem, hogy hol vagyok, de hogy mennek itt a
 dolgok? Mit csinálok én itt?”

Én: Igen.

Erik: És mi ekkor összefogunk, és azt mondjuk, hogy: „Hadd

mutassam meg neked! Gyere, menjünk egy kört, hadd nyissam
meg a gondolkodásodat!”

Én: Értem.

Erik: De mi csak annyit tehetünk, amennyit hajlandók elfogadni,

vagy amennyit egyáltalán meghallgatnak, és ha túl sok nekik,
akkor annyi.

Én: Ez eszembe juttatja, ahogy a gyerekeknek maguknak kell

rájönniük dolgokra, el kell követniük ugyanazokat a hibákat,
amiket mi is elkövettünk az ő korukban, mert nem hallgatnak a jó
tanácsra, amit tapasztalatból mondunk. Újra fel kell találniuk a
kereket.

HOGYAN FEJLŐDIK A LÉLEK A HALÁL UTÁN?

Emberi fejlődésünk szempontjából döntő fontosságúak a tapasztalataink

és más emberek hatása. De vajon a túlvilágon is fejlődnek a lelkek? Ha
igen, miből áll ez a fejlődés? Erik elmeséli, hogyan látja.
Én: Időbe telik az elhunytnak, hogy megszokja a váltást a földi
időről az időtlenségre, és az emberi érzelmekről azokra, amiket a
szabad lelkek éreznek, bármilyenek legyenek is?

Erik: Aha. Igen, igen, igen.

Én: Fura lehet. Milyen érzés átváltani a földi időről az

időtlenségre?

Erik: Tulajdonképpen könnyű, mert az nem olyasmi, amin azonnal

gondolkodni kezdesz. Annyi minden történik. Az olyan, mint ha
elutazol Disney Worldbe vagy Las Vegasba, és jól szórakozol,
egyfolytában bulizol, és ez tökre lefoglal – na, és nincs óra sehol –,
aztán észreveszed, hogy éhes vagy [amiről eszedbe jut]: „Hány óra
is van?” Így van belső szükségleted arra, hogy tudd. Szóval
becsekkolsz. De miután meghalsz, nincs éhségérzeted, ami
valahogy visszarántana az idő keretei közé. Dolgozol az életeddel,
meg azzal, ami történt, a temetéseddel és a hozzád tartozó
emberekkel, és tanulsz és növekedsz, aztán egyszer csak
észreveszed: „Ja, szóval itt ilyen az idő!” Vagyis ez egy kicsit
könnyebb. Ami totál fejre állít, az az…

Jamie [nevetve]: Nagyon vicces arcot vágott, és az ujjával mutogat.

Erik: Szóval az állít totál fejre, ahogy itt bánnak veled, és hogy
egyfolytában jól érzed magad. Ettől teljesen összezavarodsz, mert
arra vársz, hogy mikor ébredsz arra, hogy bilibe lóg a kezed. Csak
azt kérded magadtól: „Mikor omlik össze ez az egész? Mikor lesz
vége?” De nincs vége! Aztán megtanulod, hogy nyugodtan
hozzászokhatsz, azután meg magad is meglepődsz azon, hogy
hogyan akarsz reagálni más emberek marhaságaira.

Én: Várjunk csak! Mi van?

Erik: Jó, mondjunk más lelkeket!

Jamie: Köszönöm.

Erik: Szóval besétál egy másik lélek, akinek megvan a maga baja, te
meg a közelébe érsz, és normálisan, emberként…

Jamie [kacarászva]: Mi van?

Erik: Vigasztalás, meg ilyen marhaságok.

Jamie: Nevet. Szóval vigasztalnám, Erik?

Erik: Aha. Vigasztalnád. De egyszeriben nem érzed a kényszert,

hogy megtedd. Mert tökéletesen tudod, hogy jól van. Nincs belső
kényszered, hogy tegyél valamit – tudod, ahogy egy „rendes
ember” tenné –, mert együttérzés mindig van. Nem kell kiváltanod
semmivel. Ez irtóra szuper. Még mindig meglepődöm néhány
marhaságon, amire képes vagyok.

[Jamie-vel kacarászunk.]
Én: Milyen változás van még az emberi érzések és bármiféle
érzelem között, amit a szabad szellemek éreznek? Mesélj még róla!

Jamie: Nevet.

Erik: Figyeled a szeretteidet a Földön, és látod, hogy

elszomorodnak. Ha még élnél, ilyenkor vagy bűntudatod lenne,
vagy mennél, és segítenél nekik, mondjuk úgy, tenni akarnál
valamit. De ha most elszomorodnak, tudod, mitől. Világosan látod,
hogy nem azért, amit te tettél. Rögtön tudod, hogy így kell
reagálniuk, hogy értsék, milyen lecke következik. És ez marha jó.
De aztán kezded észrevenni, hogy az emberek igazából
emocionális lények, mintha ez volna a lényege annak, hogy miféle
teremtmények vagyunk. És amikor lélekként megjelensz az emberi
családod mellett, és érzelmileg reagálnak rád, az irtóra szuper,
mert amikor élsz, és bejönnek a szobába, odafordulnak és látnak,
és logikusan reagálnak, hogy mondjuk: „Szia! Mit csinálsz? Hová
mész?”, olyankor információt akarnak tőled ahelyett, hogy
megértenék, ahogy érzel. Ez irtóra menő és nagyon más. Ezért
nehéz néha, tudod, amikor ott vagyunk az emberi családunk
közelében, és sírnak, amikor megérzik a jelenlétünket, mert
eszükbe jut, hogy elmentünk.

Én: Aha.

Erik: Ezt néha minden másnál nehezebb kezelni. Igazából azt

akarjuk, hogy mosolyogjanak, és azt mondják: „Ó, emlékszel arra,
amikor olyan seggfej volt? Annyira hiányzik.”
 [Jamie-vel mindketten nevetünk ezen a váratlan megjegyzésen.]

Én: És ettől elszomorodsz?

Erik: Igen. Elszomorodom, de ez annyira más. Nem üldögélsz egy

csapat szomorú lélekkel, és beszélgettek róla. Ez csak belső
élmény, és nem maradandó. Mint már mondtam, nagyon nehéz
alacsonyabb rezgésszámon maradni. Olyan, mint életben tartani a
tüzet esőben. Komolyan kell dolgozni rajta, hogy el ne aludjon, el
ne aludjon, el ne aludjon. És amint feladod az igyekezetet, máris
annyi neki. Elszáll a szomorúság. Itt valójában a boldogság az
általános középérték.

Én: Azt mondtad, az emberek emocionális lények, és a lelkek nem

emberek, de akkor is emocionális lények, igaz?

Erik: Pontosan.

HOGYAN KOMMUNIKÁLNAK A LELKEK?

Erik elmagyarázta, hogy általánosságban hogyan kommunikálnak a

lelkek, de hogyan kommunikálnak egymással?

Én: Hogyan kommunikálnak egymással az olyan lelkek, mint te?

Magyarázd el olyan kifejezésekkel, hogy értsük, milyen
szimbólumok vannak, ööö… Mi a csudát beszélek én itt? Nekem
fogalmam sincs! Úgy értem, tudom, hogy létezik a telepátia, de ti
információtömbökben kommunikáltok vagy szimbólumokkal?
Használtok lineáris nyelvet, mint mi? És mi az? Hogyan
kommunikáltok ott?

Jamie [nevet]: Erik rám néz, és azt mondja: „Most meg mi baja?
Szófosása van?”

Én [határozottan]: Nem, Erik, ez volt a kérdésem. Szóval fejezd be,

most rögtön!

[Mindhárman nevetünk.]

Én: Bevehetek egy kis orvosi szenet szófosás ellen, ha az segít.

Jamie: Te jó ég, hogy röhög!

Én: Néha neked is jót tenne, Mr. Szófosás. De most komolyan,

hogyan kommunikáltok egymással? Nem velem, hanem egymás
közt. Tudom, hogy ez felmerült már máskor, de szeretnék többet
tudni róla.

Erik: Nem mozog a szánk. Nem is kell egymás közelében lennünk.

Nem telepátiának nevezném, mert nem két agy közötti kapcsolat.
Inkább úgy gondolj rá, ahogy egy számítógépes rendszer
kommunikál, tudod, a levegőn át, fellövik parabolaantennával, és
aztán lejut a forráshoz, ahová irányították. [Azt hittem,
„célpontot” akar mondani, de ezt később megmagyarázza.] Nézd
inkább matematikailag, hogy amint az energiatestem, a lelkem
kigondol vagy érez egy gondolatot, az rögtön arra a forrásra
irányul, amivel kapcsolatban gondolom vagy érzem, és az a forrás
ugyanakkor meg is érzi. Mellesleg ez nem valami újfajta marhaság,
mert pontosan így működik az emberi test is, csak más
rezgésszinten. Az emberi test pont ugyanilyen, és így működik a
telepátia.

Én: Csak ahelyett, hogy felküldenénk a gondolatot a forráshoz, mi

az agyhoz küldjük? Ezt mondod?

Erik: Igen, igen.

Én: Jó.

Erik: Két agy közötti aktivitás, de parabolaantenna nélkül is el

tudjuk küldeni az információt. Egyszerűen a tiszta energia
sugározza. Az isteni energia. Az Életerő energiája. Ez az, ami
valójában továbbvisz vagy motivál – mozgatja azt, ahogyan
kommunikálunk. Nem kell senkit felhívnunk, vagy megbeszélnünk
egy találkozót, itt nem létezik eltitkolt információ. Nem
gondolhatok rólad semmit úgy, hogy ne tudd. Mind nyitott
könyvek vagyunk. És még ha gondolnék is rólad valamit, amit
normális esetben nem gondolnál jónak, akkor is átélnéd, de nem
vágynál arra, hogy elítélj miatta. A vágy, hogy ítéletet mondjunk,
megmérjünk és ízekre szedjünk valamit, emberi tulajdonság.

Én: Igen, sajnos.

Erik: Egyszerűen csak tudnád, hogy az az én igazságom, és én ezt
gondolom. Nem lenne borzalmasan szükséges, hogy érzelmileg
reagálj azonnali szeretettel, helytelenítéssel vagy bármivel. Csak
úgy van. És ebből a szabadságból, hogy nincs ítélkezés vagy
azonnali reakció, ebből származik az összes együtt érző…

[Csend.]

Jamie: Egy szót keres.

Erik: Elképesztő hely ez, ahol épp most vagyok.

Jamie [heherészve]: Annyira elégedetlennek látszik, amiért csak az

„elképesztő” szót használta!

Erik: Ezért van az, hogy néhány ember, akinek halálközeli élménye
volt, nem akar visszatérni a Földre. Még akkor is, ha ez egyet jelent
azzal, hogy életük nagy szerelmét kell hátrahagyniuk, vagy [még
ha valaki] tőlük függ, akkor sem akarnak visszamenni. Mert
tudják, hogy minden rendben lesz. Nem tudom, hogy érthető
voltam-e. Elszartam.

Én: Dehogy is, jó voltál, Erik. De mondd, amikor kommunikálsz, mi

az, amit tulajdonképpen felküldesz a parabolaantennával? A
szavak vagy gondolatok tömege, vagy szimbólumok formájában
van?

Erik: Nem, az olyan, mintha az ember egyszerre kapna látványt,

érzelmeket és nyelvezetet.

Én: Hm. Ez zavarba ejtő. Sok feladat egyszerre.

Erik: Á, nem. Igazából nagyon világos, mert megkapod a pontos

érzelmet, ami mögötte van. Nem kell úgy találgatnod, mint amikor
elolvasol egy e-mailt. Látod, hogy valaki mit hoz létre, vagy mit
gondol, szóval sokkal több részletet látsz, mint amennyit szóban
meg lehetne adni, és aztán megkapod a hozzá tartozó szöveget is.
És a nyelvezet, tudod, nem angol. És nem spanyol vagy bármi más
nyelv. Nem egy megkülönböztethető nyelv. Ez egy lényegi nyelv,
amit megértesz, és ezen kommunikálsz. Még idegen erőkkel is,
más nemzetekkel is tudunk beszélni, amikor átjönnek ebbe a
dimenzióba. Nincs szükség tolmácsra.

Én: Szóval azt mondod, léteznek szavak?

Erik: Aha, vannak szavak.

Én: És magát a nyelvet hogyan nevezed?

[Csend.]

Én: Azon a nyelven. Mondd meg a nyelv nevét azon a nyelven!

Jamie: Kialakult itt egy kis vita. Azt mondja: „Kurvára fingom
sincs, mert nem úgy van, hogy amikor meghalsz, iskolába jársz, és
megtanulsz beszélni ezen a nyelven.”

Erik: Egyszerűen csak rögtön tudod, hogyan kell. A részed. Mint

egy érzelmi nyelv, bár vannak szavai. De nem kell elemezni, nincs
igeragozás. Nem kell leülni és bemagolni. Nem idegen nyelv.

Én: Hogy mondod azt, hogy: „Hogy vagy?”

[Hosszú csend.]

Jamie [Eriknek]: Nem.

Jamie [nekem]: Rám nézett, kicsit tágabbra nyílt a szeme,

kinyújtotta a karját, aztán azt kérdezte: „Értetted?”

Én [nevetve]: Ó!

Jamie: Maximum annyit értettem, hogy: „Szeretlek.”

Én: Szóval te beszéled azt a nyelvet, de mi nem tudjuk fogni.

Jamie [Eriknek]: Vagyis érzelemként kaptam meg. Szeretetként.

Én: Nahát!

Jamie: De aztán lefordítottam arra a szóra, hogy „szeretlek”,

ahelyett hogy csak egyszerűen befogadtam volna.
Én: Milyen érdekes.

Erik: Igen, mert ha megkérded valakitől, hogy hogy van, akkor azt
mutatod, hogy törődsz vele, szeretetet mutatsz iránta.

Én: Ez az egész annyira izgalmas! Na jó, és mi van, ha azt mondom:

„Hogyan működik valójában a világmindenség?”

[Csend.]

Jamie: Hé, ez a kommunikáció/üzenet tulajdonképpen tőlem jött!

Hurrá!

[Nevetek.]

Jamie: Most könnyű üzenetet kapni és kommunikálni Erik

közelében. Itt van ez a kép a fejemben, a tökéletes egység képe.
Még mindig a saját bőrömben voltam, de kapcsolatban álltam
mindennel körülöttem, nem csak a szobával, a várossal, az
Egyesült Államokkal vagy a Földdel. Ez valami nagyobb volt,
naprendszerek és így tovább. Úgy nézett ki, mint egy elektromos
pókháló, aminek fényforrása van. Finom szövésű volt, és
háromdimenziós. Egyáltalán nem olyan volt, mint egy lapos kép,
de azt éreztem, hogy kívülről látom. Nem voltam benne, mert csak
ő próbálta átadni nekem a képet, de Erik azt mondta, hogy ha
tovább próbálkoztam volna, jobban megláthattam volna olyan
fogalmakat, amik mellett megpróbált elrepülni.
Én: Kaptál érzést vagy érzelmet is, vagy ahhoz nem voltál ott elég
sokáig?

Jamie: Nem. Az érzés a tökéletes egység, tökéletes elfogadás volt,

hogy nincs benne semmi természetellenes vagy nem helyénvaló.

Én: Hát, ez csodás. Jó neked!

Jamie [kacarászva]: Rám mutatott, és azt mondta: „Ez a

fájdalmadra is vonatkozik.”

[Erik Jamie nyakfájására utalt, amit egy nagyjából egy évvel

korábbi autóbaleset okozott.]

Én: Micsoda? Hogy egy vagy a fájdalmaddal? Az baj. Le kell

szedned azt a kis pókhálót. Meg tudod csinálni?

[Jamie nevet.]

Erik: Le tudod szedni, de nem tudod tönkretenni, sem

megváltoztatni. Ha máshová teszed, valakinek örömet szerezhet,
és talán nem testi fájdalmat. Nem mindig ugyanazt a reakciót
váltja ki.

Én: Na, jó. Van még valami, amit elmondanál nekünk a

kommunikációról?
 Erik: Imádom a témát, akkor is, ha nehéz jól lefordítani. Az
emberek valahogy elakadtak az elképzelésnél, hogy a
kommunikációhoz szükséges a hangjuk. Ez baromság.

Én: Hát nehéz, nagyon nehéz, de értem, amit mondasz. Tényleg

értem, Erik, mert amikor beszélünk, a kommunikációnak vannak
vizuális és emocionális összetevői is. De a Földön élő emberek csak
a szavakat fogják fel. Egy bizonyos hanghordozás, hangvétel
közvetítheti az érzelmet, de nem az összeset. És leírhatjuk a
látvány egy részét, de nem mindent, nem teljesen. Az életünkben
jelen lévő más emberek nem láthatják azt, amit mi. Szóval már ez
is frusztráló.

Jamie: Somolyog és bólogat.

A GYEREKEK LELKE

A gyerekek több okból is különböznek a felnőttektől. Először is, amikor

nagyon kicsik, még nem befolyásolják őket külső erők, ezért nincsenek
előítéleteik. Mivel halálunkat és túlvilági életünket meghatározza a
hitvilágunk, szeretném tudni, hogy ennek a hatásnak a hiánya hogyan
érinti ezeket a lelkeket.

Én: Mondd csak, Erik, mi a helyzet a gyerekekkel? Mit tapasztalnak

ők a haláluk után, hiszen nincs még beléjük plántálva semmiféle
hitrendszer. Tudsz erről többet is mondani?
Erik: Hát, a gyerekek általában előre tudják, hogy meg fognak
halni. Ezt nem övezi részükről félelem, így a halál perspektívája
nagyon világos.

Én: Ez jó.

Erik: Gondolj bele, anyu! A félelem egy hitrendszer része, és

nagyon elködösíti a látásunkat. A félelem onnan ered, hogy létezik
valamiféle elvárásunk, hogy milyen [a halál], de nem az
elvárásaink szerint történik. Ezért félnek egyes felnőttek, amikor
megérkeznek a túlvilágra. De a kisgyerekek nem félnek. A félelem
a hit gyenge pontja, anyu.

Én: Ez logikus.

Jamie: Sok-sok olyan gyerekkel beszéltem, akik kevéssel a távozás

előtt voltak. Gyakran épp ezek a beteg vagy súlyosan sérült
gyerekek azok, akik nagyobb testvéreiket, szüleiket, nagyszüleiket
biztatják, hogy minden rendben lesz. Ők sokkal könnyebben
meglátják az őrangyalukat, nagyon világos, tiszta, ösztönös
előérzetük van arról, mi fog történni és miért, és azt is látják előre,
hogy nem lesz semmi baj. Visszajutnak a mennybe, az angyalaikkal
lesznek, Istennel lesznek, és azokkal a szeretteikkel, akik még a
túlvilágon vannak. Így egészen máshogy élik meg, ha megsérülnek,
vagy betegek, gyakran könnyebben el tudnak távozni – nem
minden esetben, de sokszor –, nagyon nyugodtan hagyja el a lelkük
a testüket. Ez nagyon is kellemes élmény tud lenni, ha valaki
szenved a fájdalomtól.
Én: Jó. Ez tökéletesen ésszerű így.

Erik: De ha egy gyerek erőszakos halállal hal meg, akkor nem

annyira kellemes az átjövetele. Más szóval, ha egy gyerek érzi,
hogy irányíthatja a halálát, ahogy egy betegség vagy sérülés
esetén, akkor általában vannak körülötte emberek, akik vigyáznak
rá. De ha van egy felnőtt, aki bántja, addig szenved, amíg a lelke ki
nem szabadul a testéből. De aztán olyan lesz, mint mindenki más.
A lélek örömmel tér vissza a mennybe, és folytatja ottani életét.
Csak az a halál nem annyira felszabadító, mintha valaki hosszas
betegség vagy sebesült állapot után távozik. Amikor a halál
hirtelen következik be, mint mondjuk egy autóbalesetnél vagy
ilyesminél, akkor nincs sok idő arra, hogy fájdalmat érezzen.

Én: Miért van az, hogy a gyerekek el tudják mondani nekünk az

álmaikat, képzeletbeli barátaik vannak – ami szerintem biztosan
azt jelenti, hogy kommunikálni tudnak a lelki vezetőikkel –, és
[könnyebben] meglátják az elhunytakat? Ennek mi az oka?

Erik: Mert az agynak az a része, ami félresöpör mindent, amit még

nem fogott fel, még nem ez a lényük domináns, irányító ereje. Ez
csak egy ok. Egy idő után észreveszik, hogy a felnőttek nem látják
a szellemeket, így hát azt mondják magukban: „Mi a franc? Csak
nem dilis vagyok?” Így aztán elnyomják magukban a képességet.

Én: És azért is, mert beletelik pár évbe, hogy teljesen eggyé
váljanak a testtel, nem? Időbe telik, hogy teljesen létrejöjjön a
kapcsolat, és az ember meggyökerezzen egy új testben.
Erik [nevet]: Hát, van, akinek ez sosem sikerül.

Én [nevetve]: Azt hiszem, közéjük tartozom.

Erik: Hah! Igen. Vannak, akik sosem érzik kényelmesen magukat a

testükben, a földi síkot teljesen idegennek látják, és idegenként
vannak jelen a fizikai testükben.

Én: Ja, ja.

Erik: És tudod, mit? Az időnk nagy részét itt töltjük a mennyben,

lélekként.

Én: Ja, az igaz. Miért van az, hogy mire felnövünk, nem látjuk már
a lelkeket? Miért lenne baj, ha mondjuk, látnálak téged? Mi a baj
azzal, ha mi, emberek minden szellemlényt látunk?

Erik: De anyu, ez nem kizárt!

Én: Tudom, de miért nem megy könnyebben? Miért nem olyan

egyszerű, mint ahogy látom a konyhapulton a kenyérpirítót? Miért
nem lehet olyan világos, mint a nap, ahogy belépsz az ajtón, jól
láthatóan, és azt mondod: „Szia, anyu! Megjöttem.”

Erik: De ez lehetséges.

Én: Tartottam tőle, hogy ezt mondod. De nekem még nem volt
ilyen élményem.

Erik: Ha egy lélek úgy dönt, hogy materializálódik, és egy ember

dolgozik a képességén, hogy érzékelje az elektromos energiát,
akkor lehet, anyu. Csak ennyit tudok mondani. Ugye, azt tudod,
hogy a lelkek magasabb frekvencián rezegnek?

Én: Igen, mondtad.

Erik: A hullámhossz az elektromágneses spektrum látható részén

kívül esik, mármint az emberek számára láthatatlan. Vagyis, ahogy
már mondtam, alacsonyabbra kell vennünk a frekvenciánkat,
nektek pedig fel kell emelnetek a tieteket ahhoz a látható
megtestesüléshez, amit szeretnél. De térjünk vissza a gyerekekhez
és különleges képességeikhez: ez ugyanolyan, mint amikor
meghalunk. Idő kell, hogy lekopjon rólunk emberi mivoltunk, hogy
hozzászokjunk az új helyzethez, és eszünkbe jussanak a
képességeink. Már beszéltünk erről az átmeneti fázisról. Ugyanígy
van a gyerekeknél is. Megszületnek, és időre van szükségük ahhoz,
hogy alkalmazkodjanak új, szűkebb látókörű, alacsonyabb
hullámhosszú létükhöz.

Jamie [kacarászva]: Ezt olyan unott, egészen monoton hangon

mondja.

Én: Erik! Úgy beszélsz, mint Ben Stein.

Erik: Van még valami: egyes gyerekek úgy érkeznek [a Földre],

hogy megvannak a lelki emlékeik, mert feladatuk, hogy segítsenek
földi síkon az evolúcióban. Ezek a gyerekek nem veszítik el teljesen
az emlékezőtehetségüket azzal kapcsolatban, hogy hogyan
kommunikálhatnak a spirituális világgal. Számukra ez hétköznapi
dolog lesz.

Én: Te jó ég! De régebben kiirtottuk belőlük a spirituális

képességet azzal, hogy olyanokat mondtunk, mint: „Képzeletbeli
barátok nem léteznek.”

Erik: Igen, anyu. Pontosan. De most, miután több szülőnek is volt

ilyen tapasztalata, újfajta tisztelettel tekintenek a gyerekükre.

Én: Az jó!

Erik: És ma már nem az van, hogy: „A gyerek maradjon csendben,

mintha ott se lenne”, hanem az, hogy: „A gyereket meg kell
hallgatni, és tisztelni kell.”

Én: Aha, totálisan. Mivel élettervet készítünk, és szerződést is,

mielőtt megtestesülünk, egy lélek a megtestesülés előtt
nyilvánvalóan nem kisbaba. Miért van az, hogy amikor
visszaérkeznek a túlvilágra, még mindig csecsemők? Ez nekem
nem logikus, főleg, mivel odaát úgysem létezik az idő. Szóval,
gondolom, ha egy kisbaba meghal, a mennybe kerül – vagy a
túlvilágra, vagy mindegy, minek nevezzük –, és még mindig
kisbaba, akkor is, ha számos előző életében felnőtt volt? Hogy
működik ez?
Erik: Na, jó. Van néhány lehetőség arra, hogy ez hogyan játszódik
le. Mondjuk, egy család elveszíti a gyerekét kétéves korában, és a
gyerek nem szeretne reinkarnálódni, hanem a családdal akar
maradni, és folytatni akarja az útját, amíg felnő. Akkor a gyerek
arra korlátozza magát, hogy emberként viselkedik, és felnő
[ugyanúgy, ahogy a földi családja].

Én: Aha. Értem.

Erik: Így még mindig a család hiányzó láncszemeként működik, bár

nem fizikai testben. Van olyan is, hogy egy gyerek átjön, aztán
reinkarnálódik ugyanabba a családba, vagy egy másikba, így az
eredeti családnak ez olyan, mint egy elkapott fénykép a múltból; a
gyerek kétéves, és mindig kétéves is marad. A korábbi
családtagoknak vannak álmaik, amiben a gyerek kétévesként
jelenik meg. Te jó ég, anyu! Annyiféleképpen lehet ez attól
függően, hogy mire van szüksége annak a bizonyos családnak és
annak a bizonyos léleknek.

Én: Jól van. Szóval, ha akarnak, odaát nőnek fel, de maradhatnak

annyi idősek is, amennyik voltak, amikor meghaltak.

Erik: Igen. Amikor átjönnek, felvehetik, mondjuk, a harmincéves

alakjukat egy korábbi életükből. Ők tiszta energiából állnak. A
megjelenésüknek semmi jelentősége sincs számukra, ami a
kilétüket illeti, de nektek itt a Földön egyet jelent a mindennel.

Én: Ah!
Erik: És sokszor előfordul…

[Jamie hallgatja.]

Jamie: Igaz ez, Erik?

[Jamie tovább hallgatja.]

Jamie: Az rajtad keresztül volt? Brady? Komolyan? Utána fogok

nézni.

Én: Ti meg miről beszéltek?

Jamie: Volt egy ülésem múlt héten, ahol egy nő az unokájával akart
beszélni…

Én: Aha. Várjunk csak! Bradyre gondolsz? A kisfiúra, akin…

Jamie: Átmentek autóval, igen.

Én: A nagymama is olvassa a blogot.

Jamie: Igen, rendben. A héten beszéltem vele, és Erik azt mondja,

hogy Brady, ööö, nagyon kicsi volt, amikor meghalt, csak pár
hónapos.

Én: Aha.
 Jamie: És ha most ránézel Bradyre, kábé hároméves.

Én: Értem.

Jamie: És azért vette fel a hároméves alakot, mert ez afféle

„visszaszámlálás”, ugyanis három év múlva visszamegy a
családhoz ugyanazon az anyán keresztül. Szóval azzal, hogy ezt a
kort veszi fel, „lenő”, és újra felkészül arra, hogy megteremtse a
testét, és megszülessen.

[Jamie és én is nevetünk.]

Én: Vagyis Brady mostantól három évig lesz a túlvilágon? Ezt

próbálod mondani, Erik?

Erik: Aha.

Én: Ez eszelős!

NEM EMBERI LELKEK

Mindig imádtam a cicáimat és a kutyáimat. Miután meghaltak, és

átjutottak a túlvilágra, azon tűnődtem, vajon ott lesznek-e, és várnak-e
majd rám, amikor megérkezem. Azt is tudni akartam, hogy a lelkük
különbözik-e az emberi lélektől.
Én: Velünk lesznek a háziállataink, jobban mondva állati társaink,
miután meghalunk?

Erik: Igen!

Én: Ez érdekes. Hű! Szóval társállataink velünk vannak. Az odaát

lévő halak és más állatok a gondolataink eredményei, vagy külön
tudati formák, amik átléptek a túlvilágra?

Erik: Mindegyik külön lélek.

Én: Értem. Szóval nem úgy van, hogy mi teremtjük meg a halat,
hogy [a túlvilágon] pecázni mehessünk. Azok külön lelkek.

Erik: Igen.

Én: Van, hogy az emberek állatok képében reinkarnálódnak, és

fordítva? Ugyanezt kérdem a növényekkel és a kövekkel
kapcsolatban. Ezek felcserélhető formák, ha reinkarnációról van
szó?

Erik: Aha. Gondolj csak bele, anyu! Ha szerinted ez fura válasz,

akkor ítélkezel, és azt állítod, hogy te jobb vagy a kőnél.

Én: Ó! Hát igen, értem, mire gondolsz.

[Megjegyzés saját magamnak: ne felejtsek el az interneten

utánanézni a kövek örökbefogadásának.]

Erik: Nem létezik olyan életforma, ami jobb vagy rosszabb a

másiknál, ezért igen, felcserélhetők. Létezhet emberihez hasonló
lélek egy háziállatban vagy a kertedben álló fában.

Én: Akkor Erik, visszajöhetsz faként, ha akarsz?

Erik [kacarászik]: Igen!

Jamie [nevetve]: Jól felvonta a szemöldökét.

Én: Vagy az is lehet, hogy csak a lelked egy részét teszed bele egy
fába, aztán…

Erik: Igen, és akkor még mindig élhetek lélekként,

kommunikálhatok, és az lehetek, aki vagyok.

Én: Komolyan? Hűha! Ezt kutyaként is megteheted? Lehet egy

házikedvencnek egy darabka emberi lelke?

Erik: Igen, anyu. De ha azt mondod, „egy darabka”, az arra utal,

hogy az egésznek egy része. Amikor osztódunk, egyenlő részekre
oszlunk, amik egészek. Mindegyik egy egész. Gondolj a
hologramra!

Én: Aha.
Erik: Szóval körültekintően kell megválogatnunk a szavainkat.

Én: Pontosan.

Erik: Mert amikor osztódunk, akkor is teljes darabok maradunk.

Én: Vagyis nem azt jelenti, hogy „Erik” ketté van vágva, hanem
hogy két Erik-lélek van.

Erik: Igaz. És minden egyes rész ugyanolyan erős, mint a többi.

Hogy visszatérjünk a te példádra, amikor véget ér az életem
háziállatként, az a lélek egyesül a másikkal, ami szintén én vagyok.
Mindannyian újra összejövünk. Nem az van, hogy egyre csak
osztódunk és terjedünk és osztódunk.

HALÁLKÖZELI ÉLMÉNYEK

Én: Mi történik az energiával, miután egy léleknek halálközeli

élménye volt, aztán visszatér a testbe?

Erik: Akkor a lélek nem válik el a fizikai testtől.

[Hosszú csend.]

Jamie: Bocs, de most képeket mutat.

Erik: Átél egy testen kívüli élményt, és átjut a hazai dimenzióba.
Lehetősége van hazautazni, és megnézni, mi újság. De mivel nem
az a legjobb, legmegfelelőbb időpont számára a halálra,
visszavezetik a testéhez, és visszatuszkolják bele.

Jamie: Ez szép. „Visszatuszkolják.” „Bepasszírozzák.”

Én: Mint a japán ingázók, akiket úgy passzíroznak be a metróba.

Nem valami kényelmes.

[Jamie nevet.]

Én: Na, kanyarodj csak vissza! De sejtszinten nem szakadtak el,

igaz?

Erik: Igen, úgy van.

Én: Szóval, amikor elutaznak a másik dimenzióba, haza, a lelkük

más sejtekhez kapcsolódik… Ezt valahogy nem tudom elképzelni.

Erik: A lélek elhagyja a testet, de nem válik szellemmé. Valahogy

így lesz valakinek testen kívüli élménye. Az egyetlen különbség a
testen kívüli élmény és a halálközeli élmény között az, hogy ennél
ott van egy [orvosi] csapat, van valaki, aki méri a fizikai test
működését, és kijelenti, hogy a szív már nem ver. És már nem
lélegzik. Így az illetőről kimondják, hogy meghalt. De van vezeték
és összeköttetés, és nem szüntetik meg ezt az összeköttetést a
testtel.
Én: A testen kívüli élménynél pedig nyilvánvalóan még vannak
életjeleid, és megvan a vezeték, de a lélek sejtszinten mindkettőnél
kötődik a testhez. Ezt próbálom megérteni. Hogyan kötődik a lélek
a sejtekhez?

Erik: Egy testen kívüli élménynél a lélek mindig minden sejthez

kötődik. De halálközeli állapotban attól függ, milyen trauma vagy
stressz érte a testet. Ha a test nem kap oxigént, akkor máris
létrejön egy kémiai reakció, [amitől] elhagyja az energia. Ha
elvérzik valaki, az más. Ha mondjuk, a fejet érte trauma, az is más.
Tudod, a test kémiai folyamatai segítenek diktálni, hogy mely
sejtek maradnak kapcsolatban a lélekkel, és mely sejtek nem. De
általánosságban, ha nem akarod ilyen részletesen hallani,
elmagyarázhatom így: még a halálközeli élmény esetén is létezik
összeköttetés, a léleknek akkor is van köze a testhez.

Én: Vagyis csak a valódi halál esetén nincs összekötve a kettő?

Erik: Igen. Akkor teljesen elválik egymástól. Kizárt, hogy vissza

tudd gyömöszölni a lelkedet a testedbe.

Én: Az olyan, mint egy mobiltelefon. Vagy vezeték nélküli.

Erik: Aha. Elvágtad a vezetéket, de még mindig tudunk

kommunikálni.

Én: Pontosan. És annyira örülök.

Minden egyes beszélgetéssel, ami Erik és köztem zajlott, egyre biztosabb
lettem a hangjában, és abban, hogy egyre jobban értem, hogyan
működnek a dolgok a szabad lelkek számára. Ahogy folytattam utamat,
amelyen egyre jobban megismerhettem Eriket olyannak, amilyen most,
kezdett néhány igazán nehezen megérthető dologgal szembesíteni.
Észrevettem, hogy alkalmazkodott új környezetéhez, és megtanult
rácsatlakozni a hatalmas, rendelkezésre álló információs hálóra. Ahogy
a harmadik részből kiderül, megtudtam, hogyan lett egyre szélesebb a
rálátása, hogy az olyan nagyobb fogalmak is beleférjenek, mint a tudat
természete, az időé és a téré, a valóságé és még sok-sok minden más.
Amikor elkezdtem „nagyobb” dolgokról faggatni Eriket, és kialakult
újfajta kapcsolatunk a két világ között, kételkedésem kezdett elszállni, s
a helyén nyitott, kíváncsi gondolkodás maradt, és nyitott szív. Mindig is
büszke voltam a fiamra, de ha belegondolok, hogy most mit nyújt a
világnak, az áhítattal tölt el. Éleslátó. Bölcs. Tanító. A következő
beszélgetések alatt javasolt a biztonsági öv használata, mert Erik
hullámvasutazni visz bennünket egy olyan hullámvasútra, amilyenen
még egyikünk sem utazott.
 III. RÉSZ
A nagyobb kép
 10
A TUDAT TERMÉSZETE

Tudás és megértés utáni folyamatos kutatásaim közben különböző

elméleteket vizsgáltam meg azzal kapcsolatban, hogy mit is nevezünk
valójában „létezésnek”, és eközben számtalan kérdés merült fel. Például,
hogy honnan ered a tudat. Miből van, ha van valamiből egyáltalán.
Hogyan viszonyul fizikai formánkhoz? Különáll-e az értelemtől, vagy
annak része? Egy szóval a tudat „mi” vagyunk? Erikkel való
beszélgetéseim során megtudtam, hogy mindennek van úgynevezett
„tudata” – amely néha öntudat, néha nem az. Emberként nem vagyunk
sem többek, sem kevesebbek, mint érző, önmagának tudatában lévő
energia. Azt is megtudtam, hogy hogyan kapcsolódik a tudat a fizikai
testhez a sejtek szintjén, amelyekből áll. Ezen túlmenően Erik a tudat
természete mögött álló tudományos magyarázatba is belement némileg,
amivel igencsak megnyugtatta a bennem lakozó, berzenkedő tudóst.
De ezzel még nem értünk a végére. A következő beszélgetésekben
Erik az állatok, a növények és az élettelen anyag tudatáról is beszél.
Megdöbbentettek ezek a felfedezések, mert arra kényszerítettek, hogy
újradefiniáljam magamat és a környezetemet – akár élő, akár élettelen –,
és hogy kiszélesítsem azt, amit a létezésem alatt értek. Már nem
tekintem magam egy egymástól független testtel, aggyal és az érzelmek
teljes skálájával rendelkező nőnek. A fiamnak hála, megértettem, hogy
ennél sokkal több vagyok.

MI A TUDAT?

Én: Erik! A „tudat” ugyanaz, mint a „lélek”?

Jamie [kacarászva]: Valahogy motyog. Azt mondja: „Ez jó.” A

könyökét a térdére támasztotta, és a kanapém háttámláján ül.
Gondolkodás közben összeborzolja a haját.

Én [nevetve]: Ja, mintha nem lenne már amúgy is elég kócos.

Mindig azt csinálta. Azt hiszem, van is egy fotóm róla.

Jamie: Igazán sosem lapul le neki.

Én: Tudom. Van pár forgója.

Jamie: Azért van?

Én: Aha. Nem volt oda a fésülködésért.

Jamie: Azt hittem, csak mert hullámos.

Én: Hát éppenséggel hullámos is. Kijutott neki mindkettőből.
Egyszerre hullámos és forgós.

Jamie [nevetve]: Ez annyira muris.

Erik: Aha.

[Csend.]

Erik: A tudat olyasmi, mint a lélek egy ága, de önmagában, önmaga

által meghatározva. Mondjuk úgy, hogy van egy raktárad, és ez a
raktár a lélek.

Én: Rendben.

Erik: A tudatot tekintsük bejárati ajtóknak, amik kinyílnak és

becsukódnak. Az ajtók a raktár részei, de megvan a saját
meghatározott funkciójuk. Nagyjából ezt az elképzelést szeretném
megértetni veled. A tudat képes arra, hogy kinyíljon vagy
becsukódjon, és ha csukva van, a tudatalatti ott van mögötte, a
raktárban.

Én: Érdekes. Olvastam valamit arról, hogy a sejtekben lévő

mikrocsövek jelentik a tudat eredetét. Igaz ez, vagy van a tudatnak
anyaga is?

[A mikrocsövek olyan apró csövecskék a sejten belül, amelyeknek

több funkciójuk van. Fenntartják a sejt felépítését, szerepet
játszanak a sejtek közötti anyagcserében, és fontosak a
sejtosztódásban is.]

Erik: Hát az energia anyag, szóval van anyaga. De a tudomány azt

akarja, hogy ez az anyag nagyon alacsony rezgésű és tapintható
legyen. A mikrocsövek tartalmazhatják az energiamintázatát
annak, ahogy a tudat a fizikai testben gyökerezik, mert az egész
test minden sejtjében benne vannak.

Jamie: Komolyan? Mik azok? Na, mindegy. Nem nekem kell

kérdeznem.

Én: Folytasd csak! Szóval azt mondod, ezek a mikrocsövek nem

jelentik a tudat eredetét, de talán a sejtekhez rögzítik a tudatot?

Erik: [A mikrocső] egy tartály.

Én: Tartalmazza a tudat gyökereit úgy, hogy azt összekösse a

testtel, vagy… Nem tudom…

[Jamie nevet.]

Erik: Aha, sok tudós hiszi, hogy a mikrocső üres tér, aminek nincs
célja a testben, nem csinál semmit. Vagy tesztelik ezeket az üres
tereket, és meglátják, hogy van funkciójuk, amit képtelenek
meghatározni. Ez az, ahol kéz a kézben fog járni a spiritualitás és a
tudomány. Elkezdik megérteni, hogy minden energia anyag, és
minden anyag energia, és mérőműszereket hoznak létre, hogy ezt
kimutassák.

Én: Vagyis a mikrocsövek…

Erik: Egyfajta horgonyrendszert jelentenek. Általuk kapaszkodik a

lélek vagy a tudat a fizikai testbe.

Én: Na, jó. Itt egy kérdés a blog egyik olvasójától: „Milyen a
kapcsolat a lélek, a test és az értelem között?”

Erik: Ezt többféleképpen lehet érteni. A pontos fizikai kapcsolatra

vagy az energetikai kapcsolatra gondolt?

Én: Hmm. Nem tudom. Talán a fizikaira? Vagy mindkettőre?

[Jamie nagyot nevet, mielőtt tolmácsolja Erik válaszát.]

Jamie [Eriknek, még mindig nevetve]: Komolyan? Nem viccelsz,

Erik?

[Tovább nevet, amíg végül sikerül elég levegőhöz jutnia, hogy

tolmácsolja nekem, amit Erik mondott.]

Erik: A köldök.

Én: Ok.
Jamie: Én meg az mondtam erre, hogy: „Mi van?”

Én [kacagva]: Ezért van szükség a köldöknézésre. Így kezd minden

összeállni. A világmindenség minden válasza összesűrűsödik a
köldökben!

Erik [nevetve]: Hát, minden kapcsolódik a köldökhöz. Onnan ered

a köldökzsinór. Ez az első táplálékforrásuk. Ezzel kapcsolódunk a
méhhez. Vagy mint a hinduizmusban, a csakra ott van rögtön
mögötte, és ez a lélek alapja.

Én [ugratom]: Szóval ezért olyan fontos időnként kiszedni a szöszt

a köldökünkből.

Erik: Talált, süllyedt! Az agy olyan, mintha bérelnél egy konténert,

amit letesznek a felhajtódra. Szart se teszel bele. Aztán még
mindig ott van a felhajtódon, és szép dolgokat raktározol el benne,
mégsem ez a lényeg.

Jamie: Azt mondja, hogy ha ki kellene emelnie egy fizikai helyet

[ahol a lélek és a test összekapcsolódik], akkor a testből a köldököt
választaná.

Erik: A test és az értelem és a lélek energiacseréje minden szinten,

minden sejtben lezajlik. Mindháromban folyamatosan zajlik az
energiacsere. Nem arról van szó, hogy kis részek szivárognak ki,
amik elindulnak a vénában vagy az artériában, és különböző
részeket táplálnak. Magában foglalja a teljes lényt, a sejten belüli
szinttől felfelé.

Én: Vagyis az energetikai összeköttetés mindenütt megvan a

három között?

Erik: Igen, mert, ugye, emlékszel, hogy minden energia. Minden

energia: az értelem, a test, a lélek.

Én: Ezt úgy mondod, kicsim, mintha az egész olyan egyszerű lenne.

Erik: Az is, anyu. Igazából minden nagyon egyszerű. Csak máshogy

kell a dolgokra nézni.

NEUTRÍNÓK

Én: Beszéljünk a neutrínókról! Állítólag a tudat részecskéi, minden

információ hordozói. Igaz ez? Ha nem, akkor miből van a lélek és a
tudat?

Erik: Hát, a lélek és a tudat…

[Hosszú csend.]

Jamie [Eriknek]: Ezek szuper képek, de muszáj lesz miattam

szavakba foglalnod, Erik.
Erik: A léleknek és a tudatnak eggyé kell válnia, hogy beleilljen az
épp adott dimenzióba. Nem létezik egy közös megoldás az összes
dimenzióra. Az emberi élethez, ahogy említetted, anyu, a neutrínó
a megfelelő. Lélek formában más a meghatározó.

[Csend.]

Jamie [Eriknek]: Igen, mert nem lehet alacsonyabb a rezgés

frekvenciája, mint egy fizikai részecskéé.

Én: Szóval a neutrínó fizikai formában más, mint lélekként?

Erik: Aha.

Én: Hogyan? Ott inkább hullám alakban van, nem annyira

részecskeként?

Erik: A hullám szó a hangot juttatja eszembe, de mi itt inkább

rezgésről beszélünk.

Én: Ó, értem. Szóval magasabb a rezgése. És mi a fontos a

neutrínóban? Mi teszi különlegessé?

Erik: A neutrínó, csakúgy, mint a lélek, azon kevés dolgok egyike,

amik a háromdimenziós életből átjutnak a túlvilágra. Fennmarad
anélkül, hogy eltörne vagy megsemmisülne, amire például a hajad
nem képes. A fizikai tested egyetlen része sem képes rá.
Én: Világos. És azt mondják, át tud jutni bármin, még az ólmon is,
szóval valószínűleg ezért tudsz átmenni a falon, amikor lélek vagy.
Igaz ez, Erik?

Erik: Stimmel.

Én: Szóval ebből épül fel a tudat, a lélek. Ezt mondod?

Erik: Igen.

Én: Hogyan működik a neutrínó?

Erik: Úgy, mint a cérna. Mindent összetart, de a létezésben nincs

lyuk vagy hiány.

Én: De hogy működik részecske szinten? Létrehoz például

valamiféle energiát?

Erik: Nem, nem hoz létre semmilyen elektromos áramot. Inkább

olyan, mint a ragasztó. Nincs a birtokában információ vagy adat,
de tartalmazza azt.

Jamie [Eriknek]: Nahát, kis haver, ennek nem volt semmi értelme.

Erik: Nem birtokolja az energiát. Hanem szállítja. Olyan

ragasztószerű kapcsolatokat hoz létre, és információt szállít.
Én: Szóval nem ő maga az információ.

Erik: Nem. Olyan, mint egy adóállomás.

Én: Szóval információt továbbít?

Erik: Aha, tudod, mint a Bluetooth.

Én: Ó!

Erik: Mint a Bluetooth a kocsidban.

Én: Ja, értem.

Erik: Nincs meg benne minden információ, de rajta keresztül

megtalálhatsz mindent.

Én: Vagyis mi magunk vagyunk az információ? Mondhatni, érző

energia?

Erik: Igen.

Én: Hát nem érdekes, hogy mi a tudat?

Erik: De. Az ember olyan információ, amelyik tud önmagáról.

Én: És a neutrínók – lelki síkon vagy itt részecskék képében – azok,
amik nem az én-tudatot hordozzák, hanem minden olyan
információt, amit a különböző életeinkben összegyűjtünk?

Erik: Talált, süllyedt!

Én: Hűha! Vagyis a neutrínó az a Bluetooth-technológia, ami

megszerez nekünk minden szükséges információt, közte az
önmagunkkal kapcsolatos én-tudatot is.

[Erik bólint.]

Én: Azta! Eldobom az agyam! Na, jó. Akkor most jöjjön apád
kérdése: „A testnek mely részében lakik a lélek, és milyen
formában? A fejben, a szívben vagy hol?” Én azt gondolom, a
fizikai testnél sokkal nagyobb.

Erik: Igazad van. Nagyobb, mert az energiánk túlterjed a testen.

Képzeld el valahogy úgy, mint egy jégkockát a vízben! Ugyanaz a
tartalom, ugye? De a jég szilárd, aztán vízzé válik, és végül
elpárolog. Ebben a jég lenne a test. A lélek nagy része benne van,
és beszivárog minden érbe, minden sejtbe, minden ujjad hegyébe.
Nincs összesűrűsödve a fejedben, nincs eldugva a szíved mögött.
Az egészet behálózza, mert aztán kiszűrődik a bőrön át, és egy
picikét megváltozik az alakja, létrehozva azt az energiamezőt. És
amikor, mint a kigőzölgés, újra kilép, más az energiamezeje.

Én: Ez milyen jó! A papának van még egy kérdése, és szerintem ez

is ugyanolyan cuki: „Ha figyelmeztetés nélkül levágják valakinek a
kezét, mi történik a léleknek azzal a részével, ami a kezet foglalta
el?”

Erik [kuncogva]: Megmarad kéz formájában. Még mindig úgy

mozog, ahogy egy kéz mozogna, és még mindig kapcsolódik az
agyhoz, jeleket kap onnan, és ezeknek megfelelően viselkedik.

Én: Gondolom, ezért létezik a fantomfájás.

Erik: Pontosan! Megértetted.

ÁLLAT, ZÖLDSÉG, ÁSVÁNY

Én: Felteszem, mindennek van valamiféle tudata. Még a

növényeknek és az élettelen tárgyaknak is.

Jamie: Erik most széttárja a karját, és azt mondja: „Figyu! Én

tudom. Az emberek elfelejtik megkérdezni, hogy mi történik a
növényi lelkekkel.”

Én [kacarászva]: Hékás, mi történt az én gyönyörű

bougainvilleámmal, ami elpusztult a tavalyi fagyban? Tudni
akarom. Húsz évig kutya baja sem volt.

Jamie: Jaj, szegény bokor!

Én: Bizony. Szóval mindennek van valamiféle tudata? Még a kőnek
is? A köveknek is van valamilyen primitív tudatuk?

Erik: Igen, de… Mi tudatos? Szerintem ezt kérdezed, és ebbe

beletartoznának mindazok a dolgok, amik bonyolultabb életerő-
energiát hoznak létre. Ennivalóra van szükségük, szaporodnak,
nőnek. Ezekben van lélek. A köveknek és hasonlóknak csak
primitív, öntudatlan tudatuk van. Anyu, a Földön annyi különböző
életerő létezik, mi pedig olyan régen tettetjük, hogy csak egy van.

Én: Az ember annyira tudatlan és durva tud lenni.

Erik: Tudom.

[Jamie hallgatja, ahogy Erik tovább fecseg, de túl gyorsan ahhoz,

hogy tolmácsolhassa. Aztán összefoglalja azt, amire emlékszik
belőle.]

Jamie: Valami madarakról beszél, amik temetést tartanak. Nem

tudok lépést tartani vele, annyira gyorsan mondja. Verebekről és
varjakról hadar, meg feketerigókról, amik ágakat hoznak, sírnak,
és az ágakat elhullott, tollas barátjukra helyezik.

Erik: Ez már évszázadok óta így megy, nem újdonság. Csak most
kezdjük látni. Szerintem az emberiség azt hiszi, már mindent
felfedezett, ami csak létezik, igaz? Mindent felcímkézett és
rendszerezett, úgyhogy most a saját szemével láthatja az összes
felcímkézett dologban rejlő spiritualitást.
Én: Hogyan hasonlítható a kövek, növények és állatok tudata az
emberi tudathoz? El tudod ezt magyarázni részletesebben?

Erik: Hát, a kövek különböznek a növényektől és az állatoktól.

Én: Aha.

Erik: A növényeknek és az állatoknak, mint mondtam, van

életerejük. Ezek ételt, életerőt hoznak létre.

[Nagyon hosszú csend. Jamie viccesen dúdol, mintha

türelmetlenkedne.]

Erik: Leírjam?

Jamie: Igen. Színnel, formával, bármivel.

[Csend.]

Jamie [nagyot nevet]: Írd le, Erik!

[Nagyon hosszú csend, ez nyilván nehéz kérdés.]

Jamie: Igyekszik megtalálni a megfelelő szavakat. Először a

kövekről akar beszélni.

Erik: A kövek és ásványok – meglévő energia. Nem annyira az van

bennük, amit tudatnak neveznénk, de van valamiféle primitív és
nem tudatos életerejük. Hm… A növényeknek és az állatoknak
magasabb, bonyolultabb rezgésszintű életerejük van, ami változik,
növekszik és mozog.

Én: Ez érdekes.

Erik: Szóval, ha a [növényeket és állatokat] vesszük, azok

pulzálnak. Mozognak. A kőben pedig nincs mozgás. Az álló energia.
A köveknek álló energiájuk van.

Én: Na, jó.

Erik: De az olyasmi, mint a deszka, aminek valamikor megújuló

életereje volt – tudod, mielőtt felvágták, és bútort csináltak belőle,
satöbbi –, tartalmazza annak az emlékét, amikor még élt. Benne
van az erő. De pontosan úgy, mint amikor valaki meghal, már nem
mozog. Energiaforrássá válik, ami csak úgy „van”. Szóval azt
hiszem, ez a fő különbség: az egyik mozdulatlan, a másik mozgó
energia.

Én: Azta! Azon kaptam magam, hogy megveregetem az

íróasztalomat. [Az asztalnak:] Jaj, de sajnálom, hogy feldaraboltak!
Szóval, Erik, gondolom, a növények is érzékelnek. De vannak
érzelmeik is?

Erik: Igen! Boldogok, félnek, rettegnek. Érzik a fájdalmat. Ha

például vegyszer kerül rájuk, visszahúzódnak. Visszahúzódik az
energiájuk. Mozgással és a gyökérrendszerükön keresztül
kommunikálnak egymással.

Én: Aha.

Erik: Még veszekednek is!

Én: Hűha! És hogyan viszonyul az állatok tudata a

növényvilágéhoz?

Erik: Az állatokat inkább a mi személyes energiánkhoz

kapcsolhatjuk, ahol több ömmm…

[Hosszú csend.]

Jamie [kacarászik]: Aha, kénytelen leszel visszafogni magad, Erik,

mert muszáj a mi szavainkkal leírnod.

Én: Haha!

Jamie: Azt mondja, nem akarja úgy kifejezni, hogy a növény

alacsonyabb életforma, mint az ember, de azt hiszem, csak így
tudja mondani, hogy az állatok tudatosabban gondolkodnak,
képesek a túléléshez szükséges problémamegoldásra…

Erik: De ilyesmire a növények is képesek, csak az más hálózati

struktúra.
Én: Szóval az állatok tudata csak bonyolultabb, nem feltétlen jobb?

Erik: Na, tessék! Ez tetszik nekem.

Én: Te pontosan hogyan tudsz kommunikálni az állatokkal?

Mennyire tudsz az állatokkal részletes eszmecserét folytatni?

Erik: Vannak ilyen energiából álló „gondolatbuborékaik”, amikkel

egyesülni tudok, vagy meg tudom csapolni őket. De nem kell
megállnunk az állatoknál, mert a növényeknek is van
gondolatbuborékuk. Csak [az emberek] nem rendelkeznek olyan
műszerekkel, amikkel ezeknek a léte és aktivitása mérhető lenne.
Írtak már egy csomó újságcikket arról, hogy az állatok spirituális
lények. De van hitrendszerük? Igen. Ugyanolyan moralitás alapján
működnek…

Jamie: „Moralitás”, Erik?

Erik: Ó, hát erkölcs. Ugyanolyan erkölcsrendszer alapján

működnek.

Én: Pontosan hogyan kommunikálsz telepatikusan az állatokkal?

Erik: Ha tudod, képzeld azt, hogy van egy láthatatlan tolmács

közted és a kutya között. Mondasz valamit, azt lefordítja, és átadja
a kutyának. Ez ugyanolyan érzés, mint amikor tudod, hogy valaki
bámul. Ugye, tudod, hogy megérzed a pillantását? Aztán
odafordulsz, hogy megnézd, és látod, hogy igaz.
Én: Aha, persze. Mintha erről már beszéltünk volna. Gyakran
előfordul, amikor vezetek. Érzem, ahogy a piros lámpánál a
mellettem álló kocsi vezetője bámul. Biztos viccesen nézek ki.

Erik: Mint mondtam, ez az energia-összeolvadással függ össze, és

azzal, hogy ez az energiamező tartalmaz minden információt,
aminek tudatában vagyunk. Ez az a részünk, ami fel fog ébredni.
Vagyis az, hogy ott ülj a kutyáddal, gondolatokat küldj neki, és
érzelmeket kapj, hétköznapi dolog lesz.

Én: Az jó! Szóval lefordítják a gondolatainkat, azt megkapja az

állat, és aztán? Ez hogy működik?

Erik: Ők inkább érzelmekkel kommunikálnak. Mi használhatunk

szavakat, amik érzelmekként jutnak el hozzájuk. Vannak emberek,
akik képesek vizualizálni azt, amit az állat az érzelmeivel
magyaráz.

Én: Ha valaki emóciókkal kommunikál, mennyire lehet precíz az

eszmecsere?

Erik: Jaj, nagyon pontos. Beszélhetsz istenről, halálról. El tudják

mondani, hogy hogy nézett ki a gonosztevő, aki betört a házba.

Én: A mindenit!

Erik: Na, ja. Baromira hasznos részei lehetnek az életünknek.

Fogalmam sincs, az emberek miért nem vesznek tudomást róluk.
Én: Milyen kár! Mit mondanak az állatok az emberekről? Ó, jaj,
nem lesz kellemes a válasz, mi?

Erik: Az állatok totál úgy látnak bennünket, embereket, hogy mi

vagyunk azok, akik „irányítják” a világot. Ezt felismerik, de inkább
különálló gépeknek tekintenek bennünket, mint lelkileg egymással
összefüggőnek. Ők jobban kötődnek a kollektív tudathoz, amivel
előbbre járnak nálunk.

Én: Az egyszer biztos. Sokkal spirituálisabbnak tűnnek, és képesek

feltétel nélkül szeretni.

Erik: Igen, mert más a felépítésük, anyu. Rájuk nem vonatkoznak

azok az elvárások, az a stressz, amit mi, emberek magunknak
hoztunk létre. Mármint mi, emberek teremtünk nehézségeket az
állatoknak, de az állatok magukkal garantáltan nem tesznek ilyet.
Ezt a mókuskereket mi csináltuk magunknak. Ott is hagyhatjuk, de
az emberek túlságosan félnek kilépni a megszokott keretek közül,
elköltözni egy másik országba, vagy alapvetően bármi radikális
változtatást megtenni. Úgy érzik, nem élnék túl, mivel így
programozták őket.

Én: Van még bármi, amiről az állatok szeretnék, ha tudnánk?

Erik: Az állatoknak megvan a képességük, hogy elnyeljék a negatív

energiánkat. Ha a házikedvenced beteg, azonnal magadban kell
keresned az okot.
Én: Ó, ezt nagyon is belátom. Belátom.

Erik: És anyu! Az állatok látják a felszabadult lelkeket, vezetőket,

meg ilyesmit; és háromdimenziósan látnak, pont, ahogy a lelkeket,
mert az állatok annyira nyitottak. Az agyuk nem úgy működik,
mint a miénk. Nincs olyan része az agyuknak, ami negatív,
pesszimista vagy analitikus. Nem képesek önbírálatra.

Én: Hát igen, néha elég rémes embernek lenni.

Erik: Ők nem aggódnak, nem lesznek depressziósak, és…

Én: Azért, mert ittlétüknek nem az a célja, hogy átéljék az emberi

tapasztalatokat, hogy spirituálisan fejlődjenek, úgy, mint mi?

Erik: Így van. Nem azért vannak itt, hogy dolgozzanak valamilyen
problémájukon. Szóval az állatok agyából hiányzik az a rész, ami
az embereket annyira kisiklatja. És nem egy vallásba nőnek bele,
ami elutasítja vagy kritizálja a spirituális dolgokat. Ez kábé olyan,
mint a kisgyerekeknél, akikbe még nem ültettek bele merev
hitrendszert. A kisgyerekek tudnak kommunikálni az állatokkal, és
telepátia segítségével a lelkekkel is.

Én: Ezt nem tudtam.

Erik: Az állatok meg tudnak látogatni álmodban úgy, hogy

elektromos energiájukat egybeolvasztják a tudati meződdel, vagy
közel hozzák hozzá. Néha éjjel, amikor alszol, több vizuális hatás
ér a lelkek részéről, mint amikor ébren vagy.

Én: Ez nagyon menő! A blog számos olvasója kíváncsi arra, hogy

miért szenvednek annyit az állatok, miért történik annyi
állatkínzás. Ennek mi a célja? Miért kell ilyen fájdalmat
elviselniük?

Erik: Hát, anyu, az állatok különböző okokból térnek vissza a földi

síkra. Először is, egyesek azért teszik, hogy háziállat képében a
családtagjaink legyenek…

Én: Nem nagyon szeretem „háziállatnak” nevezni őket. Jobban

kedvelem a „családtag” vagy a „társállat” kifejezést.

Erik [tettetett bosszúsággal, amiért közbeszóltam]: Na, ja. Na,

szóval, akiket kiválasztanak, hogy a társállataink legyenek, azokat
beosztják hozzánk. A lelküket beosztják hozzánk, pont, mint egy
őrangyallelket.

Én: Ez, de jó!

Erik: Így előfordul, hogy egy élet alatt kétszer, háromszor vagy
négyszer is eljönnek hozzánk különböző állattestekben. Amikor
meghalnak, feljönnek ide, a mennybe, és csak várnak és várnak és
várnak, hogy mikor fogadunk örökbe egy állatot. És akkor a lelkük
elfoglalja a helyét abban a testben. Számos állat, akikkel a földi
síkon kapcsolatban vagyunk, ugyanaz, mint akiket sok-sok előző
életünkben is ismertünk. Ez néha egy sólyom vagy egy ló, talán egy
aligátor, egy nagy kígyó, kutya vagy macska. Bármilyen állat
képében megjelenhetnek. Egy delfinében is.

Én: Ez elképesztő, Erik!

Erik: Bíznak benne, hogy jól fogunk bánni velük, de tudják, hogy az
ellenkezője is előfordulhat. Ja, és néha az állatlelkek olyan
emberekhez jönnek el, akikről tudják, hogy bántani fogják őket,
pont úgy, ahogy mi is belemehetünk olyan emberi kapcsolatokba,
ahol tudjuk, hogy a másik bántani fog, hogy ebből tanuljunk.

Én: Miért? Miért választaná ezt egy állat?

Erik: Az állat nem azért választ így, hogy bármit tanuljon. Ezek az
emberek döntései, hogy ők tanuljanak, tanítsanak vagy mindkettő.
Az állatok azért választanak őket bántó embert, hogy tanítsák,
táplálják, szeressék, támogassák, bátorítsák vagy csak
megnevettessék.

Én: Na, jó. Tudunk a társállatok lelkéről, de mi van azokkal az

állatokkal, amiket megesznek, vagy bundát csinálnak belőlük, vagy
mit tudom én. És mi van a vadon élő állatokkal?

Erik: A vadon élő állatok egyszerűen csak az élvezet kedvéért

döntenek úgy, hogy visszajönnek. Nincs mit tanulniuk, nincs mit
tanítaniuk egymásnak, csak élvezik az életet.

Én: És azok az állatok, amiket a húsuk vagy a bundájuk miatt

tenyésztenek?

Erik: Azok a lelkek pontosan ezért mennek vissza a földi síkra. És

mielőtt lemészárolják őket, a lelkük kipattan a testükből, és
visszajön a mennyei síkra. Ők nagyon könnyen el tudják hagyni a
testüket, mert a haláluk nem úgy van megtervezve, hogy át kelljen
élniük. Mi néha át akarjuk élni a fájdalmas halált, de ők sosem.

Én: Micsoda megkönnyebbülés!

Erik: Az állati lelkek néha azért költöznek a földi síkra, hogy

segítsenek az emberi lényeknek.

Én: Valamiféle közös megegyezés alapján?

Erik: Igen.

Én: De miért nem kezeljük őket több tisztelettel? Azért, mert még
nem vagyunk elég fejlettek hozzá?

Erik: Igen, anyu. A földi síkon vannak emberek, akik még a saját
gyerekeiket is bántják. Mindig lesznek tökkelütöttek.

[Jamie és én nevetünk.]

Jamie: Így már mindjárt teljesen más.

Erik: Gondoltam, kell egy kis változatosság, ne mindig csak a
„seggfej” legyen.

[Mindhárman nevetünk.]

Erik: Sok ember rettentően arrogáns, az emberi életet más

életformák felett állónak látja. De mindig lesznek olyanok is, akik
tisztelik az életet, akár állatról, növényről, bogárról, akár egy
másik emberi lényről van szó. Tisztelik az életet. Amikor az ember
betolakodik egy állat területére, az állat megsebesítheti az embert.
A darázs megcsípheti, az aligátor megharaphatja vagy megeheti.
De ez nem tiszteletlenségből történik, hanem a túlélésért. Amikor
kínozzák az állatot, úgy, hogy az túllép az egyszerű levágáson a
húsuk vagy a prémjük miatt, amikor kegyetlen laborkísérleteket
végeznek rajtuk, vagy más dolgot tesznek, ami tömeges szenvedést
okoz…

Én: Igen?

Erik: Annak majdnem mindig az a célja, hogy tudatosítsa, hogy

kölcsönös tiszteletre, alázatra és feltétel nélküli szeretetre van
szükség. Ez általában az emberi és állati lelkek közös erőfeszítése.
Összefognak, hogy az ilyesfajta alávalóság élményét a közös tudat
okulására használják fel.

Én [viccelődve]: Alávalóság? Elég nagy szó egy ilyen kisfiúnak.

Erik: Hé, hát javul a szókincsem. Amint elhagytam a káromkodás jó

részét, találnom kellett valamit, amivel kitölthettem az űrt.

Én: Hűha! Akkor most hatalmas lehet a szókincsed!

[Erik és én is nevetünk.]

Erik: Az állatokkal és minden élőlénnyel kapcsolatos kegyetlenség

mögött igazából a hatalmas emberi ego [és] az élővel való
kapcsolat, valamint az iránta érzett tisztelet hiánya áll. De nézzük
meg gyakorlati szempontból! A növények élnek. Gondolj csak egy
pillanatra az amazonasi esőerdők fáira.

Én: Jó.

Jamie: Most eléggé morcos.

Erik [szomorúan]: Anyu, látnod kellene az érzelmeket!

Én: Jaj, de rettenetes!

Jamie: Ettől elszorult a gyomrom.

Erik: Látnod kellene a fák érzéseit, amikor kivágják őket, kiirtják

az erdőt, és felégetik. Olyan magas hangon sikoltanak, amit ti nem
hallotok.

Én: Az biztos.
Erik: Az mind onnan [az Amazonastól] jön.

Én: Milyen borzasztó, Erik! Néha szégyellem, hogy ember vagyok.

És mindez csak azért, hogy egzotikus fából legyen bútorunk meg
hasonlók.

Erik: Aha, meg a föld miatt, hogy legyen legelő a teheneknek. Ezt
meg kell állítani. [Ugyanakkor] amit sokan Istennek neveznek,
nem ítélkezik. Csak önmagunk felett mondhatunk ítéletet. Ezért ha
úgy érzed, helytelen húst enni, vagy kivágni egy fát, akkor ne tedd.
Soha ne menj szembe a saját értékítéleteddel!

Én: Vagyis alapvetően, ha valamit helytelennek tartasz, ne tedd!

Erik: Igen. Így működik Isten, rajtunk keresztül.

Én: Létezik valamiféle lelki kapcsolat köztük és az állatok között,

amikor megesszük őket?

Erik: Ez az élet körforgása. Nem arról van szó, hogy nem szabad
megtenni, csak tudatosan kellene csinálni. Nem húsüzemekben.
Minden az élő dolgok iránti tiszteletről és együttérzésről szól.

Én: Imádom az ilyen kérdéseket. Mi történik, amikor az állatok téli

álmot alszanak? Olyankor mi van a lelkükkel? És a növények? Mi
lesz a lelkükkel, amikor elhervadnak télire, és csak tavasszal
térnek vissza? Ilyenkor utazgatnak a bolygón vagy a
világmindenségben? Elmennek egy kis vakációra?
 Erik: A fák levélhullatása és az állatok hibernálódása ugyanaz.
Visszahúzódnak egy kis pihenésre mélyen önmagukba. A
növények visszahúzódnak a gyökereikbe vagy a törzs közepébe, de
a lélek nem hagyja el a növényt vagy az állatot ilyenkor. Ez inkább
egy elhúzódó álomállapot.

Miután meghallgattam Erik magyarázatait, kiszélesedett a látóköröm. A

tudat, hogy az életerők között nincs hierarchia, és hogy még az élettelen
tárgyaknak is van valamiféle tudatuk, az összeköttetés érzésével tölt el.
Összeköttetésben vagyok a környezetemmel és az élettel. Az, hogy
megértettem a természetet, szélesebb rálátást enged önmagamra is.
Több vagyok, mint a testem és az agyam, de mindez bonyolultan
összefonódik, és meghatározza, ki vagyok.
 11
IDŐ ÉS TÉR

Erik utazásra visz minket az idő és a tér természetéről szóló

birodalomba. Amit megoszt velünk, az hátborzongató módon
összhangban van mindazzal, amit a világ legnevesebb tudósai, fizikusai
mondanak. Néha elég küzdelmes volt fölfogni a mondanivaló lényegét,
talán, mert nehéz lineáris nyelven leírni a nem lineáris elgondolásokat,
jelenségeket. Melegen ajánlom, hogy tarts a kezed ügyében némi
fájdalomcsillapítót e megvilágosító erejű, ám agytekervényeinket
igencsak megdolgoztató utazás során.

HOGYAN MŰKÖDIK AZ IDŐ?

Én: Erik! Ott hogy működik az idő?

Erik: Sehogy. Itt nincs ilyesmi. Az egyetlen dolog, ami eszembe

juttatja az időt… Szóval csak akkor jut eszembe, amikor veletek
vagyok a földi síkon. Mivel nincs éhség, és nem kell aludni, az idő
inkább végtelen kör, nem pedig lineáris vonal, mint amikor azt
mondod: „Ó, éhes vagyok, ebédidő van!” vagy „Ó, éhes vagyok,
most vacsoraidő van!” vagy „Ó, fáradt vagyok, itt az ideje
lefeküdni”. Gondolom, a struktúra vagy a kényszer teszi, hogy a
földi síkon kénytelenek vagyunk ilyesmivel foglalkozni, így tudjuk
megoldani a dolgokat. Az idő segít fogalmat alkotni az
állapotváltozásról, az egymás után következő dolgokról, okról és
okozatról, és más, az idővel összefüggő dolgokról, amik az emberi
tapasztalat szükséges részei.

[Olyan büszke vagyok az én kis lángelmémre!]

Én: Te hogyan érzékeled az időt, és ez hogyan viszonyul a mi

időkoncepciónkhoz, elképzelésünkhöz? Ez hogy van összhangban
a múltbeli és jövőbeli életekkel?

Jamie: Most elővesz valamit, ami úgy néz ki, mint egy játék, egy
műanyag spirál, egy lépcsőmászó gyalogrugó. Kinyújtja, majd
hagyja összeugrani, újra kinyújtja, hagyja összeugrani. Olyan, mint
egy nagy rugó.

Én: Menő!

[Hosszú csend, miközben Jamie hallgatja.]

Jamie [kacarászva]: Csak mondja-mondja, mindenfélét összehord.

Jaj, Erik, lassíts! Erről beszélj nagyon lassan, ment nem bírlak
követni.
Erik: Jól van. Amikor…

[Csend.]

Jamie: Egyszerűbben, Erik! Még egyszerűbben!

[Csend.]

Jamie [kacarászva]: Kinevet. Nem, nem, nem, Erik! Minél

egyszerűbb, annál könnyebb lesz elmagyarázni, aztán menet
közben bonyolíthatod.

Én: Igen, légy szíves! Butítsd le nekünk!

Erik: Minden dimenzióban más az idő mértéke. Kezdjük ezzel!

Én: Jó.

Erik: Amikor emberek vagyunk, az időt lineáris mintában tanítják

meg nekünk. Vegyük például a nyelvet! A dolgok sorba állítása a
nagyon lineáris emberi nyelven keresztül lehetséges. Ez teszi
lehetővé számunkra, hogy eseményeket, tevékenységeket sorba
állítsunk. A szekvenciális nyelven keresztül a jelen pillanatokat
múltbeli és jövőbeli pillanatok veszik körül. Vagyis ez az emberek
által kitalált rendszer. Csak gondolj a nyelvtani igeidőkre: múlt,
jelen, jövő.
Jamie: Tessék, Erik? Azt mondja: „A-ról B-re, tik-tak-tik-tak”, és a
kezével úgy csinál, mintha egy óra lenne.

Erik: Ti, emberek nem jártok visszafelé. Csak előre haladtok, és azt
is csak egy bizonyos sebességgel. Nos, abban a dimenzióban,
amiben emberként élünk, létezik egy mértékegység, amit nem
használnak, pedig mindannyiunkkal megtörténik: az idő
felgyorsul, illetve lelassul. Ez olyan, mint egy lélegzetvétel:
belélegezhetsz és benntarthatod a levegőt. Ez például akkor
történik, amikor beszállunk egy kocsiba, és tudjuk, hogy késésben
vagyunk, de végül odaérünk időben, talán még egy kicsit előbb is.
És aztán csodálkozunk, hogy ez hogyan történt.

Én: Ah!

Erik: Mert ugyanúgy pirosra váltott minden lámpa, megálltál a

stoptábláknál, hagytad, hogy a másik sávból eléd vágjanak, mégis
időben odaértél.

Én: Aha. Ez sokszor megtörténik velem.

Erik: És vannak, akik azt hiszik, van idejük bőven, amihez csak egy
perc kellene, de tíz is eltelik. Az idő felgyorsul.

Én: Vagy mint amikor az ember valamin dolgozik, és benne van a

„zónában”, tényleg belemerül, és ami egy órának tűnt, arról
kiderül, hogy három volt.
Erik: Igen. A „zónában”. Erről fogunk beszélni, mert ez érzelmi
állapot.

Jamie: Most az ujjával mutatja, hogy „egy pontról fogok beszélni”.

Én: Hű, akkor jó lesz, ha figyelünk!

Jamie [kacarászva]: Jár az ujja, mint a motolla.

Erik: Ez egy érzelmi állapot. Szerinted az örömtől – nem a

boldogságtól – az idő mit tesz? Lelassul vagy felgyorsul?

Én: Lelassul? A csudába, nem tudom. Valószínűleg attól függ, az

idő melyik oldalán vagy. Hogy mi az igazodási pontod. Annyira
össze vagyok zavarodva!

Erik: Így igaz. Az idő nagy részében az örömmel az idő kitágulása

jár. És ettől a tágulástól az időt megfoghatatlannak érezzük, de
felgyorsul.

Én: Ó, szóval felgyorsul! Amint kívül vagy rajta, látod, hogy az idő
felgyorsult. De amíg benne vagy, úgy tűnik…

Erik: Hogy kitágul, hatalmas.

Én: És amikor vége, azt gondolod: „Hűha, hogy elszaladt az idő!”

Erik: Aha, gondolj az esküvőtökre! Anyu, te épp férjhez mész,
vonulsz végig a padsorok között, és minden nagyobbnak tűnik,
mint a valóságban. És másnap, ha visszagondolsz rá, mintha az
egész csak harminc perc lett volna.

Én: Igen. Világos.

Erik: Most gondolj a gyászra, a gyász lelkiállapotára!

Én: Jaj, istenem! Akkor végeérhetetlen az idő.

Erik: Örök. Igazán beszűkült. Mint csak egyenesen lefelé, a lábadra

nézni. És az idő nagyon lassan telik.

Én: Szóval ez a lépcsőmászó gyalogrugó? Azt akarod mondani,

hogy olyanok vagyunk, mint egy hangya, amelyik rajta mászik. És
az út, amit a túlsó végéig meg kell tennünk, hosszabb, de mivel a
lépcsőmászó gyalogrugó hossza valójában nem változott, igazából
nem is hosszabb az idő sem? És ugyanez történik, amikor a hangya
az összenyomott rugón mászik?

Erik: Igen! Így befolyásolja az érzelmi állapotunk az időt, az idő

emberi érzékelését. A nyelv valahogy keretet ad neki, az érzelmek
pedig megnyújtják vagy lerövidítik.

Én: Ez lebilincselő.
Erik: Anyu! Nem vetted még észre, hogy amikor valaki gyászol,
vagy nehézségei, problémái támadnak, gyorsabban öregszik?

Én: Dehogynem. Az elmúlt évben én is tíz évet öregedtem. És nézd

meg az elnököket is, milyen gyorsan megőszülnek!

Erik: De ha valaki jókedvű, a teste fiatalos marad.

Én: Igen.

Erik: Ez az idő. Az idő mértéke.

Én: Nahát, ez érdekes!

Erik: Vagyis a földi dimenzióban az idő a nyelv, a mozgás és az

érzelmek funkciója. A mozgás és a nyelv hozzák létre azt, ahogy az
időt érzékeled, az érzelmek pedig megnyújtják vagy lerövidítik azt.
Az idő csak a tudatban létezik. A tudaton kívül nem.

Én: Azta! Ez aztán kacifántos gondolat, Erik!

Erik: Most, ha túllépsz azon a dimenzión, amiben élsz – ööö, na jó,

a Földön úgy láthatod, hogy az időt többféleképpen lehet mérni.
Most jól figyelj: lehet színe és fonákja. Lehet, hogy te a színére
fókuszálsz. Ráfókuszálsz; létrehozod. A terjedésre fókuszálsz –
megteheted. A fonákja az, amikor nincs fókusz, nincs mérés. Az idő
lehet, ahogy van. Ez az, amikor minden egyszerre történik.
Jamie: Ó! Most vitatkozom vele egy kicsit, mert azt mondja, hogy a
valóságnak abban az igazságában, amit mi megérthetünk, az idő
egyszerre történik. Nincs múlt, nincs jövő. Csak a jelen van, és
gyakorlatilag ez az idő odaát, Erik dimenziójában.

Én: Jó.

Jamie: Szóval azt kérdeztem tőle: „Komolyan azt akarod mondani,

hogy egyfolytában valami nagyobb dolog teremtődik, él és
semmisül meg, mint a Föld körforgása?”

[Csend.]

Jamie: Csak néz rám, nevet, és azt mondja: „Aha!”

Én: Ezek szerint, felteszem, egyszerre éljük múltbeli, jövőbeli és

jelen életünket.

Erik: Igen, igen!

Én: Rendben. Vagyis amikor valaki reinkarnálódik, ugyanakkor

még mindig ott van a mennyben, és éli az új életét?

Erik: Igen, igen, anyu! Pontosan!

Én: Ez annyira érdekes! Akkor ott hogyan formálódik az idő? Csak

egy pont? Egy háló vagy egy hurok? A múlt, jelen és jövő egész,
nagyszabású arányáról beszélek.

Erik: Értem, amit mondasz. Ha el akarod képzelni, akkor vegyél

egy hálót, tegyél bele pár hullámot, és minden szál keresztezze
egymást. Így bárhová el tudsz jutni, ahová csak akarsz: bármelyik
dimenzióba, a múlt, a jelen vagy a jövő bármely pontjára. Minden
pillanatok ponthalmaza. Minden egyszerre történik.

Én: Na jó, de mik azok a kereszteződések?

Erik: Életek. Életek kereszteződései. Kénytelenek vagyunk múltbeli

életekről beszélni, mert emberként az idő lineáris, és nem hiszünk
a jövőben, amíg el nem jutottunk oda. Ezért nem is beszélünk a
jövőbeli életeinkről, mert az science fictionnek hangzik. De a
„jövőbeli élet” kifejezés hamarosan olyan hétköznapi lesz, mint az
„előző élet”: Szerinted mi az, amire Leonardo da Vinci rájött?

Én: Ó, igen!

Erik: Ha megnézed a vázlatait és a terveit, láthatod, hogy

egyértelműen tudott az idősíkok és dimenziók között utazni, aztán
feljegyezte, amit átélt.

Jamie [tettetett elkeseredéssel, ahogy egy szigorú tanítónő

igyekszik megnevelni a rosszalkodó diákot]: Erik! ERIK! Lassabban!

Erik: De máshogy is gondolhatsz a múltban, a jelenben és a jövőben

élt életedre. Gondolj a kocsikerékre! Lelked a kerékagy, és minden
élet, amit megélsz, egy-egy küllő. Az életek visszahúzódnak a
kerékagyba, amikor meghalsz – amikor ez a részed újra felszívódik
–, és amikor megint megszületsz, a küllő kinyúlik, és éled az életed.
A kerék meg forog a sárban, és nyomot hagy maga után. Ez a nyom
az időérzékelés. Az összes életed egyszerre történik, de te mintha
lineárisan haladnál.

Én: Ez szuper, Erik. Olyan jól le tudod egyszerűsíteni a dolgokat a

hasonlataiddal. De van még pár kérdésem az idő koncepciójáról.
Tudod, hogy van ez, amikor úgy tűnik, csak egyet akarunk
kérdezni, és abból következik három-négy másik? Mondok párat:
az idő kizárólag a mozgás funkciójaként létezik? A mozgás hozza
létre? Vagyis ha minden megállna a világmindenségben, aztán újra
elindulna, akkor semmiből sem lehetne megállapítani, hogy
mennyi ideig állt? Más szóval, az idő csakis a mozgó energia
funkciójaként létezik?

Erik: Igen.

Én: Még valami ezzel kapcsolatban?

Erik: Nincs. Csak annyi, hogy [az idő] emberi konstrukció, ami egy
sor alkotás által jön létre. Létrejön egy pillanat, majd egy másik,
majd megint egy másik, és a tudat – az az energia, ami a tudat –
egyik teremtő pillanattól a másikig mozog. Így jön létre az idő
illúziója.

Én: Szóval, ha minket nézel, úgy látod, mintha lassított felvételen

mozognánk, vagy mintha megállt volna velünk az idő? És ha mi
nézünk téged, te mintha gyorsabban mozognál? Csak meg
szeretném érteni a perspektívát mindkét oldalról.

Erik: Amikor emberekkel kommunikálunk, ott vagyunk az ő

síkjukon, az ő tartományukban.

Én: Értem.

Erik: Képesek vagyunk fénysebességgel mozogni, vagyis lehetünk a

bejárati ajtónál, és mire megfordulsz, már ott lehetünk a hátsó
ajtónál.

Én: Jó. Hűha! Szóval, ha minket nézel, úgy látod, mintha nagggyon,
naggyon laaaassssaaan mozognánk, mivel te gyorsabban mozogsz?

Erik: Nézhetjük úgy is.

Jamie: Most nevet.

Erik: De nem szoktuk úgy nézni, mert nem valami szép látvány.

Én: Jaj, istenem, hát biztos nem.

Erik: De a sportot vicces úgy figyelni. Nincs szükségünk lassított

felvételre.
Én [kacarászva]: Az igaz. Vagyis pontosan úgy látsz bennünket,
mint amikor még éltél?

Erik: Igen, ugyanúgy. Láthatunk benneteket, ahogy csak akarunk,

amilyen sebességgel csak akarjuk, de általában a földi sebességet
kedveljük.

Én: Na jó, Erik. Azt mondod, tanulsz. Új dolgokat tanulsz, de ez

egyfajta lineáris tevékenység, nem? Először nem tudsz egy
bizonyos információt, aztán meg tudod.

Erik: Aha.

Én: Akkor ez hogy van egy időtlen helyen?

Erik: Ez olyan, mint amikor időt szentelsz arra, hogy egybeolvadj

valamivel, amit korábban már átéltél. Akkor érted meg. Akkor
tanulsz róla. Nem olyan, mint leülni egy könyvvel, és lapozni egyik
oldal után a másikra.

Én: De ha tanulsz, az azt jelenti, hogy volt valami, amit előbb nem
tudtál, és ha létezik „előtte” meg „utána”, akkor ott mégis van
egymásutániság.

Erik: Akkor ne úgy vegyük a tanulás koncepcióját, mint új élményt.

Ha elképzeled…
Jamie [nevet azon, amit Erik mond]: Okos!

Erik: Hogy van egy kupac tányér, és a legfelsőt látod legjobban.

Ahhoz van közöd, azt használod legtöbbet. Nekünk azonban a
tanulás azt jelenti, hogy már minden tányért ismerünk, de a
legalsót vesszük ki, és tesszük a tetejére. Így foglalkozhatsz azzal,
amit tudni akarsz, a felszínre hozhatod, és aztán már nem az lesz a
kupacon legfelül, hanem lejjebb kerül, másodiknak. Aztán lejjebb
harmadiknak, és így tovább. Azért egyszerű, mert a sok
információból, amire emlékszel, a legfelsőre koncentrálsz.

Én: Ez zseniális.

Erik: Mi csak közelebb hozzuk az információt. Felidézzük. Közelebb

hozzuk a felszínhez.

Én: Ez aztán a csodás magyarázat!

Erik: Aha. Szóval bizonyos szempontból úgy nézünk az időre, mint

egy függőleges tányérkupacra, amin minden tányér egy ponton áll,
nem pedig úgy, mint egymás mellé vízszintesen elhelyezett
tányérokra, ahol mindig a következőre ugrasz, a múltból a jelenbe,
a jelenből a jövőbe. Amikor függőleges tányértornyod van, nem
kell az idő lineáris folyamatát követned, de a vízszintes sorba
rendezésnél igen.

Én: Jó. De van itt egy másik kérdés, amin törtem a fejemet. Nagy
kihívás lehet számodra, Erik, hogy velünk kommunikálj,
kapcsolatot tarts és megfigyelj, mivel mi lineárisak vagyunk, te
pedig nem. Ezt hogyan csinálod?

Erik: Igazából nem olyan bonyolult.

Én: Nekem már az is bonyolult volt, hogy feltegyem a kérdést.

Erik: Olyan, mintha valaki teknőst tart háziállatként.

[Ezen Jamie és én is nagyot nevetünk. Erik és az ő metaforái!]

Erik: Leteszed, és futkározhatsz, vagy ezer dolgot megcsinálhatsz,

beszállhatsz a kocsidba, és más dolgokat is megnézhetsz,
elmehetsz a moziba, de mire visszajössz, a teknős épp csak egy
kicsit ment odébb.

Én [kacarászva]: Jaj, ne! Szóval mi vagyunk a kis teknőceid.

Jamie [nagyon nevetve]: Ez isteni, Erik!

Én: Igen, ez nagyon jó. Ez tetszik nekem. Erik, kicsim, te olyan okos
vagy! De ne felejtsd el kitakarítani a ketrecünket! Kiskoromban
volt egy picurka teknősöm, és néha elfelejtettem kipucolni az
akváriumát. Na, az nem volt szép látvány! Nem szívesen gondolok
rá, hogy talán az lesz az első állat, ami elém jön, amikor átjutok a
túlvilágra. Csupa zöld és nyálkás lesz, tele algával, ami rémesen lóg
róla, trutymós lesz, csupa mocsok, és azt kérdezi: „Miért nem
takarítottad ki az akváriumomat?”

[Erik nevet.]

Én: És mi van az űrrel? Van ott űr, ahol vagy? Igazából milyen űr
van? Mármint nem a világűrre gondolok, hanem…

Erik [nevetve]: Persze, hogy van űr. Van a világűr is, meg egyéb
hely…

Én: Hát persze, hogy van. Az űr az a vászon, amire a valóságunkat

festjük, vagy…

Erik: Végtelen.

Én: Ja, igen. Sosem ér véget.

[Hosszú csend.]

Én: Van még valami?

Jamie [kacarászik]: Egy képet mutat, de nem is tudom, hogy írjam

le. Olyan, mint egy négyzet alakú doboz, egy üvegdoboz. Nagyon
kicsi, és egy polcon van, egy szobában, egy csomó másik kis
üvegdobozzal együtt. És ha közelebb mész, látod, hogy a dobozban
fény világít.
Erik: Arra szoktattuk magunkat, hogy a létezésünket és amit
tudunk gondolatban berakjuk egy dobozba, aminek megvannak a
paraméterei és határai. Szóval, amikor az emberek a térről és a
tér-idő kontinuumról beszélnek, az darabokra töri a dobozukat,
ami nagyon kellemetlen nekik.

Én: Az egyszer biztos.

Erik: Ezért az emberek szívesebben mondják, hogy: „Á, azt nem

kell tudnom.” És tudod mit? Igazuk van. Ezért jövünk a Földre,
hogy leszűkítsük magunkat, hogy egyszerűsítsünk, hogy miénk
lehessen az az „üvegdoboz” elképzelés. Vagyis, ha az űr
mibenlétéről akarunk beszélni, akkor valójában meg kell állnunk,
és azt a kérdést kell feltennünk, hogy: „Mit akarunk bemutatni?
Mit akarunk megmutatni?” Azt hiszem, a legjobb tanulás ez:
maximálisan szűk látókörűnek lenni, amíg lehet, mert az élet
rövid. Természetesen tűnődhetsz a tér végtelenségén és egy
tágabb perspektíván, de abból a perspektívából nem élheted az
életedet, ha ez egyet jelent azzal, hogy nem teljesíted a spirituális
szerződéseidet, és nem tanulod meg azt, amit a földi síkon meg
kellene tanulnod. Egy emberi lény perspektívájából kell élned az
életedet. Vagy hadd fogalmazzak inkább így: az emberi
tapasztalatot spirituális lényként kell átélned, nem pedig úgy, mint
egy „szabad madár”, egy örökkévaló lélek. Úgy szart sem fogsz
tanulni.

Én: Igen, azokra a megtanulandókra kell koncentrálnunk, amikért

itt vagyunk, és a lehető legjobban ki kell használnunk a földi pálya
kettősségét. Ezt a kettősséget, kontrasztot nehéz létrehozni a
felszabadult lélek átfogó perspektívája, a végtelen valóság,
valószínűségek, dimenziók és ének birtokában.

Jamie: A levegőbe emeli az ujját.

Erik: Igazad van. Összpontosítanunk kell a szűkebb perspektívára,

amikor a fizikai világban vagyunk, és tudod, mi az, amire ott a
leginkább koncentrálni kell? A tiszteletre. Az maga a szeretet.

Én: Ó!

Erik: Nyílt kommunikáció két emberi lény között.

Én: Aha.

Erik: És ez egyet jelent egy növény, egy fa, egy rovar, egy állat,
bármiféle élőlény szeretetével.

Én: Az élet szeretetével, és kész. Mármint sokféle szeretet létezik.

Szóval azt mondod, hogy amikor részt veszünk ezen a kis iskolai
előadáson, amit emberi tapasztalatnak neveznek, magára a
darabra kell odafigyelnünk, és a szerepre, amit játszunk benne. Le
kell szűkítenünk a dolgokat, és a pillanatnyi feladatra
fókuszálnunk?

Erik: Aha. Ez az élet egyszerű dicsősége.

Én: Na, jó. Akkor térjünk még vissza arra, hogy milyen a „tér” ott,
ahol vagy? Tudom, hogy nem pontosan olyan, mint ez a
háromdimenziós tér, amiben mi vagyunk, de…

Erik: Hát itt az is megvan. Egy kicsit mindkettő, és tudom, hogy ezt
nehéz megérteni. Nagy része fényből és energiából áll, de van
háromdimenziós aspektusa is. Mint tudod, van itt otthonunk, és
van szépség, természet meg ilyenek. Olyan, mint a szeretet, mert a
szeretetnek is saját energiája van. Úgy érzed, mintha a világűrben
lennél. Nincs gravitáció, ezért tiszta könnyedséget érzünk, nincs
semmi súly. És ha az angyalokra nézel, egyszerűen átlátsz rajtuk.
Ők csak fények, fény az egész.

[A következő kérdés mintha nem tartozott volna ide, de

végeredményben ez is az idő mibenlétével van összefüggésben.]

Én: Hűha, na jó. Lássuk csak! Ezt már kérdeztem, más

összefüggésben, de olyan sokan akarják tudni. Hogy lehet az, hogy
ugyanarra a kérdésre néha más-más választ kapunk a különböző
lélektolmácsoktól, kommunikátoroktól vagy ugyanattól a
személytől?

Jamie: Különböző válaszokat ugyanarra a kérdésre ugyanattól a

lélektolmácstól?

Én: Tudod, hogy például megkérded, mi a sorsod, vagy milyen volt

a legutóbbi életed. Erre más-más lélektolmácsoktól különböző
válaszokat kaphatsz, vagy két ülés során is kaphatsz más választ
ugyanattól a tolmácstól.

Erik: Anyu, ne felejtsd el, hogy mi itt nem vagyunk állandóak. Az

emberek szeretik állandónak tekinteni magukat, mert a
linearitásra fókuszálnak. De mi mindig változunk. A szabad
akaratod vagy egy kétezer mérföldnyire lévő idegen szabad
akarata új irányba lendítheti a dolgokat.

Én: Akkor meg tudjuk változtatni a jövőt. És a múltat is

megváltoztathatjuk?

Erik: Aha. És ahányszor megkérdezel egy újabb kommunikátort, de

ha ugyanahhoz mész el, az akkor is már egy másik pillanat.

Én: Értem.

Erik: Vagyis a válaszok változhatnak, bár a Földön az emberek azt

akarják hinni, hogy azok változatlanok, fixek.

Én: Oké.

Erik: És az is előfordul néha, hogy elmehetsz bármilyen

lélektolmácshoz bárhol, és ugyanazt a választ kapod.

Én: Mert a szándékod arra a valószínű múltra vagy jövőre

koncentrál.
 Erik: Pontosan. És mivel a lélektolmácsok emberek, az emberek
pedig az analitikus gondolkodásukkal megszűrik az információt,
néha tévednek.

Én: Jamie-nek egyáltalán nincs szűrője.

Erik: Alig van. Tetejébe hagyja, hogy káromkodjak, és az legyek,

aki vagyok, amit imádok benne.

Hogy mit tanultam abból, amit Erik az időről és a térről mondott?

Mindkettőnek mi, emberek teremtjük meg a szerkezetét, hogy ezáltal a
lehető legjobban hasznosítsuk földi tapasztalatainkat. Az élet könyvének
minden mondatára, minden oldalára oda kell figyelnünk, nem pedig a
könyvespolcunkon lévő végtelen sok kötetre fókuszálnunk.
 12
ANYAG ÉS VALÓSÁG

Ahogy tovább kalandozunk azon az úton, amelyen felfedezhetjük

életünk és létünk titkait, a valóságnak kell a mélyére ásnunk.
Mondhatnánk, hogy ez az állomás a Szent Grál felkutatása, mert az
anyag, amit háromdimenziós valóságunkban megszoktunk, nem más,
mint megfagyott fény, és a valóság mindent magába foglal, mégis
elegánsan egyszerű.

AZ ANYAGRÓL

Én: Sokat olvastam az anyag teremtéséről, a valóság teremtéséről,

és jó pár elmélet létezik. Az egyik az anyag térelmélete, aminek
köze van az egymásra ható gömbhullámokhoz; a másik az
örvényelmélet, ami azt állítja, hogy az elektronok, protonok és
neutronok lyukak a térben, amelyeket három- és négydimenziós
örvények kötnek össze. Jaj! Ez túl bonyolult az én agyamnak! Van
valami igazság ezekben az elméletekben?
Jamie: Amikor örvényről beszélsz, [Erik] csücsörít, mintha fütyülni
akarna, de csak fúj.

Én: Rendben.

Erik: Csak, hogy felfújjam a szoknyádat.

[Jamie meg én nevetünk.]

Erik: Zseniális elképzelés, csak sosem lehet bebizonyítani.

Én: Ó, komolyan?

Erik: Aha, majd meglátod, hogy a tudomány a következő öt-hat

évben sok mindent meg tud majd határozni, amit mi most
megtapasztalunk. Az anyag térelmélete érvényesebb, de nem
létezik olyan elmélet, ami tökéletesen visszaadná a teljes képet.

Én: Aha.

Erik: Eszembe jutott valami: szerintem irtóra durva, hogy csak

azért, mert az emberek tudományosdit játszanak, vagy mert
készítenek vagy összeraknak valamit, azt hiszik, hogy ők hozták
létre.

Én: Aha.
Erik [tettetett nagyképűséggel és fontoskodással]: AZ EMBER A
TEREMTŐ! Minél tovább ülök, és gondolok arra az EMBERRE, A
TEREMTŐRE, egyszerűen elképeszt, mert [régebben] azt
gondoltam: „Képes vagyok ezt elpusztítani, amazt megteremteni”,
de ez egyáltalán nem igaz. Ez hamis, rosszabb, mint mindent
rózsaszín szemüvegen keresztül nézni. Az ember azt hiszi, ő
bizonyos szempontból a teremtés középpontja, de emlékszel, hogy
az energiát sem teremteni, sem elpusztítani nem lehet?

Én: Aha, bevezetés a fizikába. Szóval valójában a mi nézőpontunk

az, ami létrehoz és megsemmisít.

Erik: A nézőpontodat is megteremtheted és semmissé teheted.

Én: Ah!

Erik: Emberként nincs más hatalmatok, mint manipulálni,

mozgatni és alakítani.

Én: És a tudatunk, a gondolataink és a szabad akaratunk teszi ezt?

Erik: Igen. Ha szándékunk van valamivel, azt manipuláljuk. A

tudatunk valójában nem teremti meg és nem pusztítja el, ez egy
oda-vissza dolog. Létezik a kommunikáció a természet és az ember,
a valóság és az ember között.

Én: Ó!
Erik: Gondolj bele, anyu! Amikor sétálsz az erdőben, és felnézel, és
látod azokat a nagyszerű fákat, még a lélegzeted is elakad. Csupán
a látvány, az illat és az élmény megváltoztat. Megváltoztatja azt,
ahogyan tiszteled a helyet: megváltoztatja azt, ahogy másoknak
mesélsz róla. Ugyanakkor ez a csodálat, a te élményed, a fák, a
növények, a föld – a bolygó érzi, és magába szívja. A növényeink és
a természet tudja legjobban újrahasznosítani az energiát. Csak
gondolj arra a sok negatív dologra, és arra a sok háborúra meg a
környezetszennyezésre. Szerinted most mennyire jól lehet ezt
újrahasznosítani?

Én [komoran]: Igen, milyen kár! Ezeket egy olvasó kérdezi: „Akkor

a valóság alapvetően hullámokból áll? És egy bizonyos sorrendben
kapcsolódik ki-be? Olyan a valóság, mint egy folyó, ami folyik, és
kanyarog erre meg arra, ahogy követi a part vonalát? Reagálnak az
energiahullámok a bevitt információra?” Azt tudjuk, hogy a
hullámok reagálnak a bevitt információra, hogy a gondolataink, a
szándékunk, a figyelmünk befolyásolja őket, igaz?

Erik: Igaz.

Én: Nos, akkor mi is az a valami, amit manipulálunk?

Erik: Hullámok. Energiahullámok. Energiarezgés. Magas

frekvenciájú hullámok, alacsony frekvenciájú hullámok – ez az,
amit úgy formálunk, ahogy egy szobrász szobrot készít az
agyagból. Ez a táplálékunk. Befolyásolhatja a növekvést, az életet,
a levegőt. Befolyásolhatja egy ember érzelmeit. Egy gondolat, egy
ki nem mondott gondolatunk – ez a legegyszerűbb dolog, amit
teszünk – változást hoz létre, és befolyásolja körülöttünk az
energia rezgését.

Én: Elképesztő!

Erik: Kizárólag a hitrendszerűnk köt bennünket.

Én: Aha, az érzékelésünk.

Erik: Pontosan. Az érzékelés. Megtanuljuk, hogy az asztal tömör.

Leteszed a poharat, és az megáll az asztalon. Ez fix koncepció az
embereknél, és nagyon nehéz lenne egy szülőnek, hogy ne tanítsa
meg ezeket a dolgokat a gyerekének.

Én: Jaj, istenem, hát persze! És a kollektív tudattalan valószínűleg

egybegyúrja ezeket az érzékeléseket és hitrendszereket.

Erik: Igen!

Én: Szóval azt tudjuk, hogy a gondolat hozza létre a valóságot, és [a

folyamat] közvetlen a te dimenziódban. A gondolat késedelem
nélkül teremt dolgokat.

Erik: Aha.

Én: Ahhoz, hogy fenntarts egy házat vagy egy lila füvű rétet, ott
kell ülnöd és koncentrálnod? Például hogyan tud egy ház olyan
sokáig fennmaradni? Fárasztó lenne egyfolytában azt gondolni,
hogy „ház, ház, ház”, csak, hogy folyamatos legyen a létezése. Erre
szükség van ahhoz, hogy tovább létezzen?

Erik: Vegyük inkább úgy, hogy ha már nem gondolok a házra,

vajon nem létezik többé? Erre gondolsz?

Én: Igen. Pontosan ez a kérdés. Ahhoz rettenetesen kell

koncentrálni.

Erik: Így gondolnád, mivel földi síkon annyival nehezebb

manifesztálni. Ezért hiszed, hogy egy csomó ideig kellene ülni, és
rajzolni, de nem így van. Addig, ameddig használjuk [azt a házat],
és gondolunk rá, létező marad.

Én: Oké.

Erik: De ha nem gondolunk rá, és nem is használjuk, ha senki nem

gondol rá, és senki nem használja, akkor nem létezik. De aztán, ha
eszébe jut valakinek, akkor ott van. Újra megjelenik. Amikor nem
létezik, nincs lerombolva, nem foglal el helyet. A gondolat az
energia segítségével hozza létre a valóságot. Egy meg egy az kettő.
Így a gondolatok, plusz az energia új valóságot hoz létre.

Én: Elmagyaráznád ezt még jobban?

Erik: A gondolatok az elektromos energia kivetülései, így amikor

gondolsz valamire, azzal kommunikálsz is. Elektromos energiát
gyűjtesz be, és meghatározod, hogy ebből mennyi folyhat át a
testeden.

[Felteszem, hogy a gondolatok, amiket szándékként kivetítünk,

olyan energiaformák, amelyek anyagot hoznak lére, vagyis
valóságot, Einstein E=mc² képletének megfelelően.]

Én: Tegyük fel, hogy épp egy ösvényen haladok. Ez ugye illúzió? Én
folyamatosan manifesztálom az ösvényt menet közben?
Egyfolytában, azonnal létrehozok minden pillanatot, ahogy teszek
egy lépést?

[Hosszú csend.]

Jamie [kacarászva]: Azt a „dörgölöm az állam és gondolkodom”

pózt adja elő.

Én: Mondjuk, van egy mérföldes ösvény, de én nem látom a

második felét a távolban, mert valójában nem teremtettem meg
magamnak. Akkor vajon létezik az a második fél mérföld már
azelőtt is, hogy megteremteném, miközben a következő
pillanatban haladok rajta előre? Folyamatosan aktualizálom az
ösvény hosszát, ahogy haladok?

Erik: Igen. Folyamatosan aktualizálod az ösvényt, de ha osztozol

másokkal ugyanazon a vízión, akkor ők ugyanazt a mérföldes utat
teszik meg. Van például valaki, aki pár lépéssel előtted jár, és az
útnak azt a részét ő hozta létre. Mivel mindketten ugyanabban a
dimenzióban vagytok, látod, hogy azt ő hozta létre. Ez így
általános érvényű, közös pont. Csak nem egyéni fénysugár.

Én: Hogyan tudsz más lelkekkel közös valóságot létrehozni? Kell

lennie valamiféle együttműködésnek, például, hogy sok lélek
ugyanabban a gondolat által létrehozott környezetben éljen.

Erik: Telepatikusan megegyezünk abban, hogy együttműködünk,

de van a dologban némi ellentmondás. Csak abban a valóságban
tudsz részt venni, ami egybeesik a te sorsoddal. Ha nem felel meg a
sorsodnak, nem tudod létrehozni.

Én: Nem tudom elképzelni, hogy valaki olyasmit akarjon

létrehozni, ami nem része a sorsának.

Erik: Ó, sokan megpróbálják!

Én: És miért nem működik? Miért nem tudod létrehozni a saját

valóságodat, függetlenül a sorsodtól?

Erik: Amikor a földi síkra érkezünk, létezik egy lelki programunk.

Gondolatainknak és tetteinknek ennek a lelki programnak a
megvalósítása felé kell haladnia. Ha azzal elkészültünk, többet is
megtehetünk. Vegyünk például egy nőt, aki egy gazdag pasi
felesége, pocsékul érzi magát, és szeretne kilépni a házasságból, de
tudja, hogy ha elválik, napi nyolc órában kell dolgoznia. Erre
gondolhatja azt, hogy: „Ezt nem akarom. Nem nyerhetnék inkább a
lottón?” Ez nem fog megtörténni, mindegy, mennyi időt, energiát
és lelkesedést fektet a lottó megnyerésébe, mégpedig azért nem,
mert attól kisiklana a lelki előrejutása, amihez hozzátartozik az
önállóság kialakítása, hogy képes legyen elmenni dolgozni, és
elengedje a cukros bácsit.

Én: Na jó, értem. De a túlvilági életben biztos mások a

játékszabályok. Mi a helyzet azokkal, akik odaát vannak, úgy, mint
te, Erik? Te nagyjából olyan valóságot hozhatsz létre, amilyet csak
akarsz, nem?

Erik: Aha, itt nincs előre megírt program.

Én: Ez elég praktikus. Akkor azt mondd meg, mi az a sötét anyag!

Jamie: Pontosítani szeretné, hogy a sötét anyagról vagy a szürke

anyagról beszélsz.

Én: A sötét anyagról. Tudod, létezik a sötét energia és a sötét

anyag. Ez fizikai kérdés.

Jamie: Nos, azt mondja, hogy azt próbálja kibogozni, vajon milyen
kontextusban akarod a választ, mert tekinthetsz úgy a sötét
anyagra, mint entitásra – mármint lélekre –, vagy nem entitásként
is.

Én: Nem entitásként, hanem olyasvalamiként, ami létezik az

univerzumban, valami, ami az általunk ismert univerzum nagy
részét elfoglalja.

Erik: Az egy összesűrűsödött erő, majdnem olyan, mint a légüres

tér.

Jamie: Úgy mutatja, hogy az univerzumban olyan sok az energia,

hogy az üresnek vagy sötétnek tűnik számunkra.

Én: Aha.

[Lenyűgöz, hogy a végtelenül sűrű légüres tér elképzelése

mennyire megegyezik Nassim Haramein fizikus Összefüggő
Univerzum elméletével, amiről csak hónapokkal ez után az ülés
után hallottam.{4}]

Jamie [Eriknek]: Ezt hogy érted? Mármint számokban… Aha, a

sűrűségét. Szóval nagyon-nagyon nehéz.

[Hosszú csend.]

Erik: Ez olyan, mint a mágnesség. Önmagát vonzza, így olyan,

mintha szaporodna. Odavonzza a dolgokat, beszippantja és
megtartja őket.

Én: Azt olvastam valahol, hogy valójában nem létezik az „isteni

részecske”, és fel kellene hagynunk a legkisebb egység keresésével.
Ehelyett azt kell észrevennünk, hogy létezik a végtelen osztódás
mintázata – a végtelenül nagy és a végtelenül kicsi. A valóság
legfőképpen tér. Nem az anyag határozza meg a teret, hanem a tér
határozza meg az anyagot. Ez igaz?

Erik: Abszolút. Pontosan.

Én: Tudod, azt mondják, hogy minden univerzum különböző

lemez, fánk vagy henger stb. alakú membrán, és hogy ezek a
membránok talán néha ütköznek, és az ütközési pontok hozzák
létre az anyagot. Ez lehetséges?

Jamie [nagyot nevetve]: Erik is nevet.

Erik: Abszolút lehetséges, anyu, de attól még nem fogod jobban

megérteni, hogy miben vagy, hiába tudod, hogyan épül fel.

Én: Igen, azt tudom. Csak érdekesnek találom ezt a dolgot.

Erik: Miért próbálják az emberek minden erejükkel az ilyen

titkokat megfejteni ahelyett, hogy azt értenék meg, amiben élnek?
Ezzel kell foglalkoznunk.

Én: Na, jó. Szóval azt akarod, hogy hagyjam ezt a fizikusokra?

Erik: Aha, az szuper lenne.

Én: Jó, akkor mondok valami mást. A nem érző, mármint nem
gondolkodó tudat – közte az elektronok is – hozza létre az anyagot
vagy a valóságot is? Mármint végeredményben az is tudat, még
akkor is, ha nem tudatos.

Erik: Akkor most én kérdezek valamit. Miből gondolod, hogy nem

tudatos gondolkodás…

Én: Hát, talán az, nem tudom. Ezek szerint az elektronok is

gondolkodnak?

Erik: Az a szomorú, hogy mindenre rá akarjuk húzni a saját

gondolkodásunkat.

Én [kuncogva]: A fenébe! Hát mi, emberek semmit nem vagyunk

képesek jól csinálni?

Erik: Fuss neki még egyszer! [Az elektronok] gondolkodnak,

értenek, vannak akcióik és reakcióik, és…

Én: Van én-tudatuk, vagy inkább olyanok, ahogy a köveket leírtad,

„primitív, naív tudattal”?

Erik: Csak akkor van én-tudatuk, amikor valami másnak a

közelében vannak, de nem úgy, ahogy elképzeled. Nehezen tudom
úgy elmagyarázni, hogy megértsd.

Én: Így működik a kvantumos összegabalyodás?

Jamie: Erről nem olvastam semmit. Mi az?

Én: Ha egyszer két elektron kapcsolatba lépett, attól kezdve

hatással vannak egymásra akkor is, ha fényévekre van egyik a
másiktól. Én legalábbis így értem.

Jamie [meglepetten]: Komolyan?

Én: Aha, azt hiszem, Einstein úgy nevezte: „kísérteties hatás a

távolból”{5}. Nem értette tökéletesen, hogy miért viselkednek így.
Szóval képesek a problémamegoldásra?

Erik: Igen.

Én: Tényleg? De létre tudnak hozni anyagot úgy, mint mi a

gondolatainkkal? Az elektronok és más részecskék létre tudják
hozni a saját valóságukat?

Erik: Képesek a tudatos problémamegoldásra, vagyis ha

megoldanak egy problémát, akkor igen, anyagot hoznak létre. De
ha úgy gondolnánk rá, mint kézzelfogható anyagra…

Én: Aha…

Erik: Ez nem úgy van, anyu, és a problémamegoldó képességük

nem ugyanolyan, mint az emberi lényeké.
Én: Hűha! Gondolom, ezt is bonyolult lenne jobban elmagyaráznod
nekem.

Erik: Aha, mert nincsenek meg hozzá igazán a szavaid.

Én: Akkor vegyünk egy poharat egy asztalon, amit három

megfigyelő lát. Mindegyik megfigyelő létrehozza a saját
háromdimenziós terét egy-egy teljesen különböző pohárról.
Létrehoz ilyet minden érző és nem érző tudat, köztük az asztalon
lévő atomok és elektronok, a szék stb. is – hogy az a pohár
valósága valóban létezik egy többdimenziós térben, tudod,
végtelen számú dimenzióban, ami az egyes megfigyelők által jön
létre a külön-külön terekből és tudatokból?

Jamie: Erik nevet.

Én: Jaj, istenem, annyira össze vagyok zavarodva. Vagyis csak

közös megegyezés alapján létezik az asztalon lévő pohárként, mert
mint olyat kommunikáljuk egymás közt?

Erik: Na jó, ez lehet, hogy kidurrantja a lufidat. A fókusznak és a

tudatnak akkor kell a poháron lennie, amikor az létrejön, mint egy
gyárban. Aztán a valóságban is létrejön, és megjelenik a
háromdimenziós síkon. És ha egy pohár ott áll egy pulton vagy egy
asztalon, vagy egy konyhaszekrényben a csukott ajtók mögött, az
még nem jelenti azt, hogy eltűnik, mivel már megteremtődött.
Vagyis nem szükséges az összpontosítás ahhoz, hogy létezzen.
Én: Na, jó. Szóval nem kell folyamatosan gondolnod valamire
ahhoz, hogy fennmaradjon?

Erik: Így van. Csak tudnod kell, hogy létezik.

Én: Jó. Különben sokkal több lenne a dolgom, mint amennyit el

tudnék végezni.

Erik: Most lépj hátra egy kicsit, és nézz így a dologra: azt hiszem,
az akart összpontosítani rá, aki eleve felhozta ezt az egész „pohár
az asztalon” dolgot. Az illető nem a kis dolgokra akart fókuszálni,
mint a függönyök és a falak és a padló. Hanem a valóság teljes
illúziójára összpontosított.

Én: Ó, hát értem.

Erik: Ez pedig mindenkit, aki benne van a játékban, arra késztet,

hogy fókuszáljon, és közösen teremtse meg azt a valóságot, amit
földi síknak ismersz. És amint benne vagy, lesz némi ráhatásod,
amin belül létrehozhatsz vagy megsemmisíthetsz, elmozdíthatsz
és változtathatsz. Létrehozhatunk egy betonból készült padot, és
meg is semmisíthetünk egy betonból készült padot. De annak a
betonpadnak nem kell tudatos erőfeszítést tennie ahhoz, hogy
valós legyen. Azt mi már megtettük, mert hiszünk az egész
megformázott rendszerben. Érted?

Én: Nem. Annyira össze vagyok zavarodva.

Erik: Máshogy nem tudom elmagyarázni. Mindennek van tudata.
Ezért gyógyulnak az emberek a kristályoktól és bizonyos
energiahordozó kövektől. És a növényeknek is van. A Földön
mindennek van tudata. Ha bemész egy lakásba, érzed az egyedi
energiát, mert egy lakás beszívja mindenkinek az energiáját, aki
valaha ott lakott. Szóval még az otthonoknak is van energiájuk.
Vagyis ami az elektronokat és az atomokat illeti, igen, képesek
anyagot teremteni, de szükségük van az emberi lélek segítségére.

Én: Szóval képesek anyagot teremteni, de ehhez kell egy tudatos

lélek segítsége?

Erik: Aha.

Én: Ez olyan, mint egy fizikai elmélet, amihez egy megfigyelő kell –
nyilván, ebben az esetben ez a tudat –, hogy a hullámból részecske
legyen. Ez hasonló ahhoz, mint amikor egy gondolat valósággá
válik. Tömeg és energia. E=mc². Hűha! Minden összefügg!

Erik: És minden megfigyelő máshogy látja. Ne felejtsd el, hogy

minden áramlik. Minden energia, és minden áramlik, és lelassul,
hogy anyagot hozzon létre, és hogy az anyag ki-be rezdül a
létezésből, mint egy vízfodrozódás vagy egy hullám az óceánban.
Egyszer van, egyszer meg nincs, mindig változik. A pohár sem
marad ugyanaz egyik pillanatról a másikra.

Én: Akkor nézzük meg, hogy tanultál-e valamit ebben a

témakörben, amióta legutóbb megkérdeztelek. Melyik az „igazi
valóságunk”: ez itt, vagy az ott, ahol te vagy? Hol élünk, és hol
álmodunk?

Erik: Nincs különbség, anyu. Élünk a Földön, és élünk a túlvilágon

is. Bárhová utazik is a lélek, bárhol van is, életben van, és jól van. A
lélek eljuthat más bolygókra is, nem csak a Földre.
Körbeutazhatjuk a világűrt az űrlényekkel, ha akarjuk.

Én: Vagyis „az igazi valóság”…

Erik: Az, ahol a lelked éppen van. És ha egy lélek itt van, a
túlvilágon, ahol én, az nem azt jelenti, hogy a földi sík nem létezik.
Az még mindig egy másik dimenzió valósága, ez csak nézőpont
kérdése. Az „igazi valóság” az, ahol éppen vagy.

Én: És akkor hol az igazi otthonunk?

[Csak ellenőrizni akartam, amit az előbb mondott.]

Erik: Itt. A földi síkra vakációzni megyünk.

Én: A csudába, Erik! Szép kis vakáció! Kérem vissza a pénzemet!

Másik utazási irodát kell keresnem.

Erik: Képzeld, anyu, te vagy a saját utazási irodád. Mi mind

magunknak szervezzük az utat. Mi döntjük el, hogy milyen
élményekben lesz részünk.
 Én: Na, akkor ebből elég! Ki vagyok rúgva!

Erik [nevetve]: Végkielégítés nélkül?

Én: Még szép! Nem érdemlem meg.

Erik [még mindig nevet]: Azt hiszem, sokan mások is így

éreznének.

A HALÁL TERMÉSZETE

Amint megértettem, milyen folyamat játszódik le a halál előtt és után,

alig vártam, hogy tudományos szempontból is többet megtudjak, mikro-
és makromegközelítésből is.

Én: Igazán értelmesnek tűnik számomra Nassim Harameinnek,

annak a fizikusnak a valóságmeghatározása, aki közreműködött az
egyesült mező elméletének kidolgozásában. Mondott valamit, ami
különösen felkeltette az érdeklődésemet, mégpedig azt, hogy az
atomokban vannak fekete lyukak, sőt, majdnem mindenben
vannak fekete lyukak, a végtelenül kicsitől a végtelenül nagy
dolgokig. Ez annyit jelent, hogy lényegében egy fekete lyukban
élünk, ezért fekete minden, amit az űrben látunk. De ha átjutnánk
az események horizontjának túloldalára, meglátnánk azt a
gyönyörű, fehér fényt.{6} Ezért azon gondolkodom, hogy a halál
vajon nem csupán egy fekete lyukból egy fehér lyukba való
átmenet-e az események horizontján?
Erik: Erről első kézből tudok beszámolni, anyu. Pontosan így van.
Egy ideig az ember a fizikai testével marad, ami olyasmi, mint egy
átállás. Nem „szippant be” azonnal, mert pontosan olyan, mint egy
szippantás. De látsz. Látsz. Még mindig a földi síkon vagy, és látod
a családodat meg a barátaidat. Látod a testedet, aztán azt érzed,
hogy szabad vagy. Nincs gravitáció. Nehéz elmagyarázni ezt a
könnyedséget. Olyan, mintha kiszippantanának egy éles
fényalagúton, a Föld sűrű anyagán keresztül. És akkor kijutsz a
másik oldalon, a túloldalon. Az gyönyörű. Az maga a fény.

Én: Akkor azt hiszem, ennek az embernek van némi igaza. Átjutsz
az eseményhorizonton.

Erik: Aha, pontosan. Így mondják azt, amikor „átjutsz a burkon”.

Ez egy nagyon vékony burok. Csak egy vékony hártya, ami
elválasztja egymástól a két oldalt, de sűrű, főleg a Föld felőli
oldala.

A HALÁL FIZIKÁJA

Én: Az energia szempontjából mi történik a halál pillanatában?

Történik valami a hullámok mintázatával vagy az energiánk
frekvenciájával? Az energiánk bekerül a fehér lyukba? Mi történik
fizikai szempontból?

[Csend.]
Jamie [magának]: A fizika perspektívájából.

Erik: Hát, ömmm…

Én: Csak egyszerű kifejezésekkel! Nem kell túlságosan

részletezned, mert talán még te sem tudod, és ha tudod is, mi talán
fel sem fogjuk. De mi történik a halál után energetikailag?

Jamie: Most mutat nekem egy nemrég elhunyt testet, és az energia

épp most válik el az anyagtól.

Erik: Az energia elkülönül az általa létrehozott anyagtól.

Jamie: Nekem úgy jelenik ez meg a lelki szemeim előtt, mintha

valahogy sejtszinten lenne, és vannak ezek a szikrák… majdnem
úgy néz ki, mint amikor a szőnyegen húzogatod a lábadat, aztán
hozzáérsz valakihez, és megrázod.

Én: Aha. Jó. És a szikrák rajta vannak minden egyes sejten? Az

egyes sejtekből származnak?

Jamie: Igen. Ripp-ropp-ripp-ropp. Így marad hátra a megteremtett

anyag, hogy az energia, ami létrehozta, megszabadulhasson. Ez
nem olyan, mint egy tömeges exodus, mint izé…

Erik [Jamie-nek]: Mit csinálsz?

Jamie [Eriknek]: Fogalmam sincs. Csak figyelek. Nem tudom, de ma
különösen hátrányos helyzetben érzem magam, amikor képeket
mutatsz nekem és beszélsz.

Jamie [nekem]: Azt mondja… jóformán kérdésként teszi fel. Hogy

ha az energia elhagyja a testet, ha a lélek elhagyja a testet, akkor
miért nem tűnik el a test teljesen?

Én: Te jó ég! Tényleg!

Jamie: Igaz? Mert a lélek energiája volt…

Erik: Hát ez a különbség! Ezt próbálom elmagyarázni neked. Van

ez a szikraféle – olyan szétválásféle –, és az energia, ami
megteremtette a testet, megteremtette a sejteket, megteremtette
az izmokat, megteremtette a csontokat, otthagyja az egészet. Az a
lényeg a halálban, hogy [a teremtő energia] már nem akarja a
testet, amit összerakott, és amiben jól elvolt. Ezért marad üres
porhüvely.

Én: Olyan, mint a vedlés.

Erik: Mert amikor él, minden szinten nagyon is kötődik. Ez

gyakorlatilag az első dolog, ami megtörténik. Az azonnali
szétválás. Pa-pa-pa-pamm! Azt hiszem, ebben rejlik a válasz a
spontán égésre. Azok az emberek gyulladnak meg, akiknek az
energiája nem tudja elhagyni az anyagi testüket, amitől heves
szikrák jönnek létre, olyan erősek, amitől – SUTTY! – kigyulladnak.
Az ilyen embereknek problémájuk van az elengedéssel. Még a
testükről sem tudnak lemondani. Ezután az energia összegyűlik; ez
a lélek energiája. És amikor a lelki energia képes arra, hogy
teljesen elkülönüljön a testtől, akkor lehet lélekként
meghatározni. És még mindig használja az emlékeket és a
tulajdonságoknak azt a tárházát, amit egy életen át létrehozott, s
ezek által jut haza. Vagyis hisz az alagútban – hisz a lélekben, a
démonokban vagy bármiben –, és ezen keresztül kell mennie, amíg
haza nem ér. Önerejéből teszi ezt, amíg meg nem érkezik, és
azután elé tárulhat egy bizonyos fajta igazság.

Én: Mit értesz az alatt, hogy „elé tárulhat egy bizonyos fajta
igazság”?

Erik: Olyan igazság, ami megfelel annak, amit az a lélek megért.

Más szóval, amikor a lélek megérkezik, még annyira össze van
kötve az emberi megértéssel, hogy bizonyos módon kell elé
tárnunk egyes fogalmakat ahhoz, hogy megértse. De aztán, miután
a lélek megértette, hogy hol van, és jobban elfogadja a tudást,
mélyebb igazságokat is elé tálalhatunk – nagyobb igazságokat és
fogalmakat, mint amekkora maga a test. Ezért mondjuk, hogy
amikor meghalsz, nem kapod meg a város kulcsát csak úgy. Az a
hajlandóságodtól függ. A szabad akaratodtól. Földi időben mérve
ez egyeseknek évekbe telik, [míg] másoknak három percbe. Vagyis
itt nincs helyes és helytelen.

Én: Amikor azt mondod: „mélyebb igazságokat tálalhatunk elé”,

akkor kiről beszélsz? Kik azok a „mi”?
 Erik: Hát mi magunk! Általánosságban a vezetők, akik megjelennek
és segítenek. Annak az illetőnek a személyes vezetői vagy angyalai,
vagy ha volt egy lelki tanácsadó, aki annak a személynek szentelte
magát, akkor ő. De lehetnek elhunyt családtagok is.

Először nehezen fogtam fel mindazt, amit Erik energetikai és

tudományos szempontból mondott a halálról. Felfoghatatlan volt, de
érzem az igazságát. Ráadásul a spontán gyulladás „mítoszának”
magyarázata igazi bónusz volt.
 13
SZERETET ÉS FÉLELEM

Minden két alapvető érzelmen alapul: a szereteten és a félelmen. Ennek

a kettősségnek az esszenciája határozza meg az emberi tapasztalatot, és
működteti a lelki fejlődést. Mindkettőnek megvan a létfontosságú célja.
Egyiktől sem lehet megszabadulni. De végül inkább a szeretetet
választjuk, nem a félelmet, mert mi magunk is szeretet vagyunk, és a
feltétlen szeretetre törekszünk. Most fedezzük fel ezt a két végletes
érzelmet Erik vezetésével!

A FÉLELEM TERMÉSZETE

Én: Miért létezik a félelem, és hogyan jött létre ez az energia?

Honnan származik? Amikor átjövünk ide, betervezzük a félelmet
mint személyiségünk részét, hogy legyőzhessük? Ennek a
bolygónak a környezete kelt félelmet bennünk, vagy ez idővel
alakul ki, az itteni élményeink miatt?
Erik: A félelem a környezet miatt alakult ki, és egyszerűen csak
létezik. Minden emberben van valamiféle félelem; [akkor jön elő],
amikor egy helyzetben vagy egy üggyel kapcsolatban nincs
szeretetteljes kapcsolatunk. A félelem a spirituális kapcsolat
hiánya, vagyis a szeretet relatív hiánya, vagyis a fény relatív
hiánya. Amikor legyőzzük a félelmet, újra felfedezzük a szeretetet,
újra felfedezzük spirituálisan isteni mivoltunkat. És amikor újra
meg újra átéljük a félelemnek ezt a körforgását, legyőzzük a
félelmet, és szeretetre találunk minden ügyben, amivel
foglalkoznunk kell. Végül is ez a lelki fejlődés értelme, nem?

Én: De igen. Gondolom, ha lehámozzuk a félelmet, előbukkan a

szeretet és kapcsolatunk a lélekkel.

Erik: Aha. És emberként képtelen lennél némi félelem nélkül

tekinteni erre a kapcsolatra a lélekkel. Olyan, mintha szükséged
lenne a félelemre, hogy lehámozhasd azt a réteget, és csiribí-csiribá!
Ott a szeretet, ott a kapcsolat a lélekkel! Valahogy úgy, ahogy egy
bűvész meglebbenti a zsebkendőjét, mire ott terem egy váza tele
virágokkal.

Én: Gondolom, szükség van arra az extra lépésre a kontraszt miatt,

de néha a kettősség elég szívás.

Erik: Tudom. Néha egy kalap szar miatta az élet, de igazából elég
hatásos eszköz.

Én: Jobban örülnék, ha volna spéci igazságszemüvegünk, hogy azt

 lássuk, amit látnunk kell. Sokkal könnyebb lenne.

[Erik nevet.]

Erik: A félelem az egóból származik, nem lélekszintű dolog. És sok

oka van az emberek félelmeinek: félnek, hogy nem elég jók, félnek,
hogy nem tudnak valamit jól csinálni. A félelem segít az ego
kibontakoztatásában, az ego pedig segít a félelem
kibontakoztatásában. Körforgásban vannak. A félelem általában a
lélekkel való kapcsolat hiánya – nem teljes hiánya, nyilvánvalóan,
de egy bizonyos ügyben relatív hiány. Az ego lényege azonban
kétféle: szükségünk van rá a túléléshez. És ahhoz, hogy
szerethessünk, néha akkorára kell nőnie az egónknak, hogy
megsemmisítse saját magát; így jutunk el a gödör aljára. Az egónk
túlpörög, megsemmisíti önmagát, és helyet csinál annak a belső
űrnek: a tudatos éberségnek – igazi önmagadnak. Annak a sok ego-
baromságnak az eltakarításával utat törsz a szeretet felé.

Amikor napi erdei sétáim közben Erikkel kommunikáltam, megkért,

hogy osszak meg az olvasókkal egy gyakorlatot, amelyet bárki
kipróbálhat.
Kell hozzá egy függőlegesen kettéosztott papír. Az egyik oszlop fölé
azt kell írni: félelem, a másik fölé, hogy szeretet. Soroljunk fel a félelem
oszlopában annyi félelmen alapuló érzelmet, amennyit csak tudunk:

aggodalom
apátia
arrogancia
beletörődés
bosszúállás
bosszúság
bűntudat
csalódottság
csökönyösség
csüggedés
depresszió
düh
elhagyatottság
elkeseredés
előítélet
elutasítás
érdektelenség
fajgyűlölet
félénkség
felsőbbrendűség
féltékenység
frusztráció
gyanakvás
gyász
hanyagság
harag
hitetlenség
hitványság
idegesség
irigység
kapzsiság
kételkedés
kudarcérzés
lekezelés
lesújtottság
lustaság
magány
megbánás
megfélemlítettség
megszállottság
megvetés
mesterkedés
mohóság
negativitás
neheztelés
nyugtalanság
önbizalomhiány
önsajnálat
önteltség
önzés
pánik
paranoia
pesszimizmus
rettegés
szégyenérzet
szomorúság
tagadás
türelmetlenség
undor
versengés
vonakodás
 zavarodottság 

Számomra a gyász mindkét oszlopban jó helyen van, mert egyrészt félsz,

hogy anélkül kell lenned, amit elveszítettél, másrészt szereted is, amit
elvesztettél.

A szeretet oszlopába a szereteten alapuló érzelmek kerülnek:

áhítat
alázat
bátorság
békesség
belső erő
boldogság
bizalom
bizonyosság
büszkeség
céltudatosság
egységérzés
együttérzés
elégedettség
elfogadás
ellazulás
elragadtatás
empátia
érdeklődés
erő
gondoskodás
gyász
hála
harmónia
hit
humor
ihlet
izgatottság
játékosság
jóindulat
lelkesedés
lelkierő
lojalitás
magabiztosság
megbocsátás
megelégedettség
megértés
megkönnyebbülés
meglepődés
nagylelkűség
nyitottság
nyugalom
optimizmus
osztozás
önbizalom
öröm
őszinteség
pozitivitás
remény
rokonszenv
stabilitás
 szépség
tisztelet
törődés
türelem
vágy
vidámság
vigasz

Erik persze azt szeretné, ha mindenki saját listát készítene. Ezután

karikázzuk be azokat a félelmen alapuló szavakat, amelyek a legnagyobb
hatással vannak ránk, és gondolkozzunk el azon, hogy hány alkalommal
befolyásoltak a múltban vagy a jelenben, mikor voltak érvényesek, vagy
mikor érvényesek még most is. Fordítva is lehet csinálni, úgy, hogy
előbb idézzük fel az alkalmakat, és ennek alapján írjuk össze a szeretet és
a félelem listáját.
Most válasszuk ki, hogy a félelem érzését melyik érzelemmel tudjuk
felcserélni a szeretet oszlopából. Ha például haragszunk valakire, aki
megbántott bennünket [mellesleg ez Erik példája], akkor választhatjuk
azt, hogy kedvességet sugárzunk az illető felé, vagy megbocsátunk neki.
Én ezt úgy csinálom, hogy elképzelek egy rózsaszín fényt, amely annak a
személynek a szívéhez vezet, és lelki szemeim előtt megjelenik, ahogy
arckifejezése mogorvából szeretetteljesen mosolygóvá változik. Az is
segít, ha naponta elmondjuk ezt a megerősítést: „Bőségesen
rendelkezem mindennel, ami tiszteletet tanúsít legmagasabb célom
iránt.” Ebben benne van a szeretet, az öröm, a lehetőségek, a gazdagság
stb. Szóval ne feledjük, hogy amikor egy félelmen alapuló érzelemmel
küzdünk, erre rá kell világítani, és fel kell cserélni egy szereteten
alapulóval. Amikor útelágazáshoz érkezünk, válasszuk a szeretet útját,
ne pedig a félelemét! Gyakorlás nélkül nem megy, de végeredményben
ezért vagyunk itt. Célunk, hogy mi magunk váljunk feltétel nélküli
szeretetté. Sőt, azért vagyunk itt, hogy ne feledjük, mi máris magunk
vagyunk a feltétel nélküli szeretet.
 14
A MAGASABB HATALMAK
TERMÉSZETE

A világ legtöbb vallásának szerves része az Istenben vagy istenekben

való hit. Egyszer már megkérdeztem Eriket, hogy találkozott-e ilyen
lénnyel, amire azt felelte, hogy amikor átkerült a túlvilági életbe, a
háttérbe húzódott. Nem akart feltűnést kelteni, mert félt, hogy
megbüntetik, amiért eldobta magától az életet. De megígérte nekem,
hogy amint megbizonyosodott arról, hogy nem ítélik el, és nem kap
büntetést, utánanéz a dolognak. Mivel Isten létezése [akire az
egyszerűség kedvéért ebben a beszélgetésben Istenként fogunk utalni,
ami csak egy elnevezés a magasabb hatalom fogalmának számos neve
közül] sokak életében olyan fontos szerepet játszik, tudni akartam, hogy
Erik vajon elvégezte-e a házi feladatot, ahogy ígérte. Jamie-vel
csodálkozva fogadtuk mindazt, amire Erik rájött.

BESZÁMOLÓ ISTENRŐL
Én: Mondd csak, Erik! Sikerült már összefutnod Istennel?

Jamie: A választ most a lelki szemeim előtt jelenteti meg. Erik

„gyűlésnek” nevezi azokat az alkalmakat, amikor a szellemi lények
összegyűlhetnek, és meghallgathatják Isten beszédeit vagy
tanításait. Hmm, ilyet még sosem láttam. Ez érdekes.

Én: Gondolom, csodálatos vezérszónok, igaz?

Jamie: Lenyűgöző.

[Erik kacarászik.]

Jamie: Ugye, most viccelsz velem, Erik?

Erik [megértően]: NEM! NEM! Ez tényleg így van. Halál komolyan!

Én: Akkor milyennek látod Istent? Fénynek? Férfi vagy női

energiaként érzékeled?

Erik: Fénynek látom. Erős, ezüstös, fehér fénynek.

Én: Honnan tudod, hogy Isten az? Hogy egy érdekeset kérdezzek:
mitől vagy biztos benne, hogy Isten az?

Erik: Amikor az ember lelki alakban van, vannak dolgok, amiket

érez és tud. Nem kérdőjelezed meg minden cselekedetedet, ahogy
a földi síkon.

Én: Értem.

Erik: Érezzük és tudjuk az igazságot.

Én: Szóval rendelkezel egyfajta mindentudással?

Erik: Igen. Még nem voltam személyes meghallgatáson, de éreztem

Istent jelenlétét, bár nem a teljes mennyei energiát. Kaptam már
olyan üzeneteket is, amiket Isten valamennyiünknek szánt,
egységesen. Azt hiszem, ezeket azok a lelkek találják leginkább
jelentőségteljesnek, akik arra készülnek, hogy visszatérjenek a
földi síkra.

Én: Érdekes. Ez olyan, mintha bemondana valamit a

hangosbemondóba?

Erik [kacarászva]: Igen, pontosan.

Én: Mondd csak, Erik! Isten férfi vagy női energia?

Erik: Androgün. Egyszerre hím- és nőnemű, de nem mondanám

sem egyiknek, sem másiknak.

[Egy későbbi ülés során.]

Én: Nos, Erik, találkoztál már Istennel személyesen? Vagy
találkoztál Isten valós megtestesülésével?

Erik: Mi mindannyian Isten valódi megtestesülései vagyunk.

Vagyis azt kérded, találkoztam-e ennek tiszta forrásával?

Én: Aha.

Erik: Még szép. Te nem akarnál?

Én: Dehogynem!

Erik: Pedig nem mindenki akarja. Nem fogják fel. De igen, én le

akartam ülni vele. Válaszokat akartam.

Én [heherészve]: Trónszéken ül, és hosszú, fehér szakálla van?

[Jamie-vel mindketten nevetünk.]

Erik: Nem, nincs trónja. És mondtam már, hogy Isten se nem nő, se
nem férfi.

Én: Rendben.

Erik: De olyasmi érzés, mint amikor az embernek van egy csomó

kérdése, és megoldásokat akar. Tudod, mármint én olyan
kíváncsian mentem be, annyi elképzeléssel. De amint találkoztam
Istennel szemtől szemben, ott álltam előtte: fény volt – kiterjedt
fény. Nemigen volt alakja, amit leírhatnék, mint a szív vagy egy
ember. De azt láttam, hogy sokkal magasabb nálam.

Én: Jó.

Erik: Amint Isten jelenlétébe kerültem, közelebb akartam jutni

hozzá, egyre közelebb. Minden érzelmem felszínre tört, és ő örült
ennek. Nem akartam eltitkolni semmit. Nem akartam védekezni.
Csak közelebb akartam menni hozzá, és akkor a listám és minden,
amit tudni akartam, olyan gyerekesnek tűnt. Egyszerűen annyira
lényegtelennek tűnt, mert minél közelebb jutsz a forráshoz, [annál
jobban] tudod, hogy ez az [ami számít]. Mégis, amikor eltávolodsz
tőle, amikor csak egy picit elhatárolódsz, a kérdéseid visszatérnek.
Az enyémek legalábbis.

Én: Ó, de érdekes!

Erik: És akkor azt mondod magadnak: „Jaj, miért nem kérdeztem

meg?” De aztán emlékezteted magadat arra, hogy nem is kell
tudnod a választ, mert amikor ott voltál, minden tökéletesen
egybevágott. Az élet nem más, mint játék, és még a sok előforduló
negatív esemény ellenére is létezik egy védőháló, amiről senki
nem akar beszélni. Mert minden rendben. Minden a legnagyobb
rendben lesz.

Én: Na ja. Gondolom, mindannyiunkat vár a happy end, miután

mindennek vége. Szóval mindannyian erre vágyunk, hogy egyszer
visszajussunk a forráshoz? Ez az elérhető legjobb dolog?

Erik: Igen, erről beszéltünk már, és lehetséges. Képes vagy teljesen

megadni magad, és egybeolvadni vele, de csakis szabad
akaratodból. Ha ez a megvilágosodásod célja, ezt fogod elérni.

Én: De képes vagy arra, hogy újra kiválj belőle? Mármint ha

egyszer bementél, ha egyszer…

[Rájöttem, hogy ezt a kérdést feltettem már. Mégis reménykedtem

a megerősítésben és újabb részletekben.]

Erik: Isten újra el fog engedni. Egyszer már megtette. Isten nem
irányít.

Én: Vagyis nem akar mindenbe beleszólni?

Jamie: Ettől röhögőgörcsöt kapott.

Én: Szóval Isten miből van, és micsoda valójában?

Erik: Erre nem igazán tudok válaszolni, csak azt mondhatom, hogy
úgy néz ki, mint a nap. Csak fény. Képtelenség úgy ránézni, hogy
ne érezz tökéletes, tökéletes szeretetet, mintha semmi másnak,
ami történik, nem lenne rád hatása. Így tudom egyedül elmondani,
ez az egyetlen magyarázat, amit talán megérthetsz.
Én: Igen, kérlek, egyszerűsítsd le nekem! De Istennek van
valamiféle érző tudata, igaz? Meg tud szólítani téged az Isteni
Forrás, és te tudsz válaszolni neki?

Erik: Jaj, de még mennyire! Nagyon, nagyon, nagyon tisztán, anyu.

Az információ hihetetlen, csodálatos, pulzáló energia formájában
érkezik, aminek van tudata. Egyszerűen magához vonz, és minél
közelebb kerülsz hozzá, annál jobban érzed a szeretetet. Ennél
jobban nem tudom megfogalmazni. Isten energia. Az energia élő,
virágzó forrás, ami úgy osztódik és terjed, mint valami fertőző…

Jamie [tettetett csalódottsággal]: A betegség szót használja.

Én: Nahát! Jobb lesz, ha vigyázol Erik, nehogy Isten lesújtson rád,
bármit jelentsen is az.

Erik: Egy szóról mondasz ítéletet, anyu. Azt gondolod, hogy a

betegség negatív.

Én: Hát igen, ez igaz.

Erik: A betegség lehet nagyon is pozitív. Hatalmas katalizátorként

szolgál sok mindenkinek. De én csak a „fertőző” szót akartam
használni, mert az energia mindenhová eljut. Nélküle nem
teremtettünk volna. Nem teremtettük volna meg önmagunkat. Ezt
azért mondom, mert Isten mindannyiunkban benne van.

Én: Pontosan.
Erik: Az „Isten” szóhoz annyi stigma tapad. Komolyan jó lenne
találni rá valami más kifejezést.

Én: Hát igen, azt hiszem, arra utal, hogy valami különálló dolog,
pedig nem az.

Erik: Igazad van. Nem az. Vagyis a kérdést így is fel lehetett volna
tenni: „Miből vagyok én?”

Én: Igen, igen. Arról már meséltél, hogy milyen volt Istennel
beszélni. Van még valami?

Erik: Aha.

Én: És mivel kapcsolatban? Csak dumáltatok, mint mondjuk a

Super Bowlról, vagy megkérdezted, drukkol-e a Yankeesnek?

Erik [kacarászva]: Nem, nem. Csak ülünk mind egy vörös bársony
kanapén, és szivarozunk. Ennyi.

[Jamie meg én nevetünk.]

Erik: Bizony, Jézus, Isten, Krisna, mi mind.

Én: Nahát, micsoda buli!

Erik: Aztán lehet, hogy pókerezünk is. De komolyan. A

beszélgetések Istennel nem olyanok, mint egy telefonhívás, amikor
tudod, milyen számot tárcsázol, és ismered a hangot, amit hallani
fogsz. Amikor összeköttetésbe léptél az energia tiszta forrásával,
úgy kommunikál veled, hogy megértsd. Megváltozhat, bármivé
átalakulhat. Szükséges, hogy olyan kényelmessé tegye számodra a
helyzetet, amiben békében lehetsz vele. Szóval, amikor
összeköttetésben vagy Istennel, és vele beszélgetsz, egyik nap
szükséged lehet arra az erős Istenre, arra, aki egyszerűen
megmondja neked, hogy „igen” vagy „nem”; máskor meg lehet,
hogy arra az Istenre van szükséged, aki énekel neked, akihez
odabújhatsz, és nem tudom, egyszerűen csak veled van.

Én: Van ennek valami köze a megegyező rezgésszinthez? Van

fizika Isten változásai mögött? Úgy értem, amikor olyan napod
van, hogy terelgetni kell téged a megfelelő ösvény felé, olyankor a
te rezgési energiádnak van valami köze ahhoz…

Erik: Aha. Amikor megváltoztatod az érzelmi állapotodat, az

megváltoztatja a gondolataidat, a rezgési energiádat.

Én: Aha.

Erik: Amikor rákapcsolódsz a tiszta forrásra, ha… ne felejtsük el,

hogy a tiszta energia vagy Isten nem ítélkezik, mindegy, mivel
jössz, a forrás nem fog rád nézni, és azt mondani, hogy: „Nem
fogod megérteni, amit mondok, mert dühös vagy, vagy mert
alacsonyabb a rezgésed, vagy mert nem úgy látod, ahogy én.” Ilyen
sosincs. Ezt az egész elképzelést felejtsd el! Bárhogyan érkezel,
bármilyen [szintű] hajlandósággal, hogy a tiszta forráshoz,
Istenhez kapcsolódj, Isten alkalmazkodni fog ahhoz, ahol tartasz,
de nem tartja vissza az információt.

Én: Értem. Hűha!

Erik: De most térjünk vissza az Istennel folytatott

beszélgetéseimhez! Miután megjelentem itt, amikor összeszedtem
a bátorságomat, beszéltem Istennel. Azt mondta, hogy ha akarom,
most lehetek ajándék a Földnek, és sokaknak segíthetek. Ettől
eléggé megilletődtem. Megtudtam, hogy mindig is szabad
akaratom volt, és hogy mennyire szeret. Ehhez hasonlót
képtelenség valaha is átélni a Földön. Megmutatta, mennyire
csodálatos vagyok valójában, de önteltség vagy az ego itt nem
létezik. Ezzel egyidejűleg szerény is voltam.

Én: Tudsz nekem mondani valamit arról, hogy hogyan juttatja el

Isten az üzeneteit ide, az emberek tömegeinek?

Erik: Általában nincs általános, a tömegekhez szóló üzenet, mint

hogy: „A mai napon áruházunkban kedvezménnyel vásárolhat
hárfát. Keresse a harmadik soron.” A kommunikációt mindenkinek
testre szabja. Ez benne az elképesztő.

Én: Szóval Isten több mindenre képes egyszerre.

Erik [heherészve]: Igen!

Én: És milyen szerepet játszik Isten a mi emberi életünkben?

Erik: Ha megérted, amit mondok, és hiszel Isten tudatosságában,

akkor megváltozik az életed. Isten vigyáz a világra, vigyáz az egész
világ tudatosságára, és egyetlen csettintéssel lerombolhatja vagy
épségben tarthatja. Maga a világ is tudatában van ennek. Egészen
magasan, nagyon magasan van, és az itt élő emberek elfogadják.

Én: Most a blog egyik olvasójának kérdését teszem fel neked: „Az
előbb olvastam a blogon, hogy Erik egy másfajta energiáról is
beszélt az isteni mellett. Megkérné, hogy beszéljen még róla? Azt
gondoltam, hogy egyedül Isten energiája létezik. Honnan jönnek
azok a sötét lények, akikről Erik beszélt? Egy másik szintről?
Mondana Erik még valamit erről a másik energiaforrásról, arról,
amelyik nem az Isteni Forrás? Ezeknek a lényeknek meg kell
mutatni Isten fényét? El kell kerülnünk ezeket a lényeket
mindenáron?

Erik: Bocsánatot kérek az úriembertől, mert nem akartam azt

érzékeltetni, hogy a sötétebb energiák különállóak vagy
elkülönültek Istentől.

[Arra gondolok, mekkora dolog, hogy rájött, az illető, aki a kérdést

feltette, férfi.]

Én: Rendben.

Erik: Csak azt akartam kifejezni, hogy ők vannak legtávolabb

Istentől. Ez nem azt jelenti, hogy elkülönültek tőle.

Én: Aha. Jó. Akkor egyszerűen a spektrum részét képzik?

Erik: Aha. Minden az Isteni Forrás energiája. Nem lehet elválni

tőle.

Én: Ha Isten mindig egyenlő a szeretettel meg mindennel, akkor

hogyan lehet ennek a forrásnak egy része gonosz? Valóban gonosz
egyáltalán? Gonosznak mondanád, vagy…

Erik: Tudod, a probléma a „gonosz” definíciójával van, amit az

emberek hoztak létre, és amiről azt hiszed, hogy annyira különáll
Istentől, hogy saját identitása van.

Én: Aha. Rendben.

Erik [izgatottan]: Na, figyelj csak! Isten a szoba, akár ég a villany,

akár nem. Ha nem ég a villany, attól még a szoba ott van, nem?

Én: Aha. Értem.

Erik: Isten a szoba. Csak a sötét és a világos között léteznek

fokozatok. Magyarázd el így az embereknek, anyu! Szerintem meg
fogják érteni.

Én: Erik, ez nagyon érdekes. Szuper hasonlat. Annyira jól

magyarázol el mindent!

Erik: A legtöbb ember azt szereti, ha ég a villany a szobában.

Mások teljes sötétségben élnek, de akkor is bent vannak a
szobában.

Én: És arra gondolnak, hogy mennyit megspórolnak a

villanyszámlán. De azért, ha az ember sötétben botorkál,
belerúghat egyik-másik kanapéba.

Erik [kacagva]: Az igaz! Kevésbé látják a szobát, imígyen azt hiszik,

Isten nincs ott.

Jamie [Eriknek]: Ez annyira… pacsit erre, Erik!

Én: Igen, ez tényleg szuper volt, Erik. Az különösen tetszik, amikor

azt mondod, „imígyen”. Az annyira cuki!

Erik: Lárifári!

Én: Na, jó. Akkor kíváncsi lennék Jézusra.

Erik: Jézus egy hapsi volt.

Én: Erik! Ezt rögtön gondoltam.

Jamie [nevetve]: Olyan murisan mondta, hogy „Jézus egy hapsi

volt”.

Én: Aha! Most lebukott!

[Jamie nevet.]

Én: Mi volt a célja?

Erik: Képzeld el… na jó, mivel nincs megfelelőbb kifejezés, az Isten

szót fogjuk használni.

Én: Jó.

Erik: Azt már tudod, hogy Isten lecsippent darabkákat a saját

energiájából. Ezeknek a darabkáknak egy részéből növények és
rovarok lesznek, hogy táplálják a Földet, a Föld lelkét. Más
darabkák az emberekbe kerülnek, amikor testet öltünk. És vannak,
akik ideát maradnak, nem mennek a Földre. Őket angyalnak vagy
szentnek, tisztának nevezzük, mert nem piszkolják be az
energiájukat azzal a választással, hogy túl sok különböző életet
élnek a Földön.

Én: Értem. Vagyis ők az angyali, mennyei lények?

Erik: Igen. És vannak olyan leszakított darabkák, akik

szenvedélyesek, akiknek az a dolguk, hogy beszéljenek a Forrásról,
Istenről, a tiszta energiáról. Jézus is a sok ilyen darabka egyike
volt.

Én: Azta! Sosem hittem volna, hogy egyszer azt hallom, hogy valaki
darabkának nevezi Jézust.

Erik [kacarászva]: Igen, és a Buddha, Gandhi, a dalai láma, Sai Baba

is. Sok ilyen lélek van, és azt hiszem, ezért vannak különböző
vallásaink, mert találunk valakit, aki annyira tiszta és mindentudó,
hogy fel akarunk köré építeni egy rendszert, hogy jobban
megértsük.

Én: Ó igen!

Erik: Ezt csinálják az emberek: struktúrákat hoznak létre. Mérni,

összehasonlítani, szembeállítani és felcímkézni próbálunk
mindent, vagyis Jézussal is ezt tettük. Ugyanez a helyzet Krisnával,
a Buddhával és másokkal. A lényeg az, hogy megjelennek a Földön,
de nem vesznek részt az életek körforgásában. És nem is csak
egyszer teszik meg. Jézus visszatért. Jézus járt már a Földön
korábban is. Gondolj bele: Jézus nem az a fazon, aki ítélkezik, és
csak azokkal törődik, akik hisznek benne, a többit meg elátkozza!

Én: Persze, hogy nem! Szóval azt mondod, Jézus nem csak egyszer
öltött testet?

Erik: Aha.

Én: De azt hittem, azt mondtad, ezek azok a lelkek, akik nincsenek
benne a körforgásban.

Erik: Igaz. Megválogatják, hogy mikor vannak azok a fontos vagy

jelentőségteljes idők, amikor vissza kell térjenek a Földre, hogy
átlagos emberek legyenek, [akik segítenek] a többieknek a
fejlődésben. Nem térnek vissza több százszor vagy több ezerszer,
mint az átlagos lelkek.

Én: De emlékeznek arra, hogy kik ők. Más emberekkel ellentétben

emlékeznek rá, hogy ők az Isteni Forrás része és egésze.

Erik: Anyukám kezdi kapizsgálni! Vagyis Jézus tényleg Isten fizikai

fia volt, vagy Isten része.

Én: Nem mind azok vagyunk?

Erik: De igen. De őt azzal a tudattal küldték a Földre, hogy ő Isten

fia. Mi e nélkül a tudat nélkül érkeztünk. Mi megtanuljuk, ahogy
fejlődünk. Legalábbis egyesek megtanulják.

Én: Szóval ő kapott az egészhez használati utasítást. Ez nem fair!

Jamie [nevetve]: Tényleg!

Én: A Buddhának, Mohamednek és a többieknek is ugyanaz volt a

céljuk, mint Jézusnak?
Erik: Hasonló, mint Jézusnak. Ők Mesterek. Mesterek, akik tanítani
jöttek.

Én: Erik! Találkoztál szentekkel vagy gurukkal? És vannak ott

olyan helyek, mint a templomok?

Erik: Ami a második kérdésedet, az imahelyeket illeti, vannak,

igen. De nem igazán nevezném így, hanem inkább olyan helynek
mondanám, ahová Istent tisztelni megyünk. Inkább olyan, ahol
tanulunk és fejlődünk. Szóval nem nagyon olyan, hogy: „Üljetek le,
és hadd tartsak előadást ebből a könyvből!”

Én: Ti, lelkek imádkoztok bármilyen istenhez vagy prófétához?

[Hosszú csend.]

Erik: Hát, gondolom, nevezhetjük imádkozásnak. Vannak olyan

pillanataink, amikor énekelhetünk, és elismételhetjük
ugyanazokat a gondolatokat, de ez mindenkihez szól. Nem az egy
Istenhez imádkozunk, hanem mindannyiunkhoz.

Én: Logikus, hiszen amúgy is oszthatatlan közösség vagyunk.

Erik: Igen.

Én: Ha valamilyen más hatalmat imádunk, igazából önmagunkat

imádjuk.
 Erik: Ahogy mondod, anyu.

Ezen a kevéssel a halála után történt szeánszon Erik csak ennyit tudott
megosztani velem a vallás témaköréről. De mivel csak nem sokkal
korábban hunyt el, nagy hatást tett rám, hogy mennyire átlátta a témát,
és hogy mindez mennyire egybeesőnek tűnt számos kvantumfizikus
legutóbbi időkben nyilvánosságra hozott nézeteivel. Vannak tudósok,
akik abban hisznek, hogy Isten nagy tömegű tudatos tér, és hogy mi
ennek a térnek a részecskéi és az egész is vagyunk. Erik úgy írja le
Istennel való kapcsolatunkat, mint egy hologramot. Mondjuk például,
hogy Erik egy képe képviseli a lelkét vagy a tudatát. Isten Erik nagy
tömegű képe [ahogy ez mindannyiunkra igaz], és ebben a nagy tömegű
Eriket ábrázoló „istenképben” minden egyes pixel Erik egyedi, apró
képmása.
Számos egyház azt tanítja, hogy egy istenség a saját képére
teremtett bennünket, így ennek van bizonyos értelme. Talán Isten
mindannyiunk lelkének közös tudata – a Mindenekfelett Álló
Energiaforrás –, és mi talán nemcsak ez az egész vagyunk, de a tudat
azon részének elemei is, amelyek karként működnek, és kinyúlnak, hogy
felfedezéseket tegyenek és fejlődjenek. Amikor megérkezünk a földi
síkra, és testet öltünk, ezt a síkot laboratóriumnak tekintjük, ahol a
küzdelmeket, ellentmondásokat, emberi érzelmeket és más faktorokat
arra használjuk, hogy általuk haladjunk valamiféle végső cél felé, hogy
talán magává a szeretetté váljunk.
Einstein megpróbálta matematikai egyenletekkel meghatározni a
szeretet mibenlétét, vagyis talán ő is megértette, hogy a szeretet
egyfajta energia, ami felé a tudata fejlődik. Ezt vigasztalónak találom,
mert nem csupán arról van szó, hogy van összeköttetésünk egy
magasabb, univerzális tudattal, hanem van összeköttetésünk egymással
is, ami független az időtől, független a tértől, és független a dimenziótól.
Ha pedig így vesszük, akkor most is ugyanolyan közel vagyok Erikhez,
mint bármikor ezelőtt.
 15
KIK VAGYUNK, ÉS MIÉRT VAGYUNK
ITT?

Az emberi tapasztalás, nos, néha ugye maga lehet a földi pokol. Eriknek
feltett most következő néhány kérdésem azt tükrözi, hogy szeretném
megérteni, mi is az emberi lét alapja, támasztéka. Kik vagyunk? Miért
vagyunk itt? Hogyan működünk? Mi indít be bennünket? Így hát
kitartóan tovább kutakodom:

AZ EMBERRŐL

Én: Erik! Valójában mik vagyunk?

Erik: Egy nagy energiamező részei, energiából létrejött tudat.

Ennek a tudatnak vagyunk az egyedi részei, de egyben mi vagyunk
az egész is – valahogy úgy, mint a hologram, ami egyszerre lehet
valaminek része és egésze. Ha legegyszerűbben akarjuk kifejezni,
érző energia vagyunk.

[Ebbe korábban már bepillantást engedett, de örültem, hogy

felidézte.]

Én: Mi a célunk a tudati mező részeként és egészeként?

Erik: Alacsonyabb entrópia felé törekszünk, nemcsak különálló

egységként, de az egész részeként is. Azt, amit egyénként teszünk,
kivetítjük az egészre. Azért vagyunk itt, hogy fejlődésünk által
magasabb szintre jussunk.

Én: És az tulajdonképpen micsoda? Azt tudom, hogy az

alacsonyabb entrópia kisebb rendetlenség, kisebb káosz, de mit
jelent ez a gyakorlatban? Mi a végcél?

Erik: Először is, igyekszünk eljutni arra a pontra, amikor a

mennyben maradhatunk, hogy másokkal dolgozzunk, olyanokkal,
akik még a földi síkon vannak, és igyekeznek fejleszteni
önmagukat.

Én: Értem, hogy ez az egyes lelkek célja, de mi van az egésszel? Mi

a célunk teljes tudatmezőként, ahogy az összes lélek egyesül?

Erik: A szeretet után kutatunk – a feltétlen szeretet után –

egyénenként is, és úgy is mint univerzum, ahol minden lélek
összefog. Ez a legalacsonyabb entrópia. Ez a végpont.
[Ajjaj, időbe fog telni, hogy ezt megemésszem. Lenyűgözőnek
tartom ezt az egész „a szeretet egyenlő energia” dolgot, mert
amikor feltétel nélkül szeretek valakit, érzem ezt a furcsa rezgést,
ami olyan érzés, minta minden határon túl kitágulna a lelkem.
Felvillanyoz és energetizál, mintha be lennék dugva valami
hatalmas, jóindulatú energiaforrásba.]

Én: Hallottam, hogy valaki úgy írt le bennünket, mint tudatot,

amely különböző nézőpontokon keresztül tapasztalja meg
önmagát.

Erik: A francba! Ezt ki írta?

Én: Nem emlékszem.

Erik: Ez az, anyu. Ezek vagyunk. Mondhatni, fején találta a szöget.

Én: Akkor miért sokkal nehezebb kezelni a problémákat a túlvilági

életben? Miért előnyösebb itt megoldani őket? Azért kérdem, hogy
segítsek azoknak, akik öngyilkosságot fontolgatnak, hogy
felismerjék, ha átmennek, a problémáik nem csak velük maradnak,
de sokkal nehezebben kezelhetők lesznek.

Erik: Anyu! Ez azért van, mert az ügyeket földi síkon oldjuk meg,
nem a mennyben. Vagyis ha nem intézel el valamit a földi
életedben, akkor várnod kell a megoldással, amíg legközelebb
testet öltesz.
Én: Na, jó. De a te esetedben…

Erik: Várj, még nem fejeztem be! Ha sok [földi] dolgot

elvégzetlenül hagyunk, és úgy térünk vissza a túlvilági életbe,
amiatt lelkiismeret-furdalásunk lehet, nagyon csalódottak
lehetünk, és haragudhatunk magunkra, de addig nem kezdhetünk
megoldani semmit, amíg vissza nem térünk a földi síkra.

Én: Ez miért van?

Erik: A kettősség miatt. A túlvilági életben mindenki teljesen

megvilágosodottan működik. Itt a lelkek nagyon is segítőkészek
egymással: nagyon szeretők, odafigyelők, és segíteni akarnak a
másiknak. Csak a földi síkon feledkezünk meg arról, hogy kik is
vagyunk, hol voltunk, és mit kellene tennünk. Ez a spirituális
amnézia. Vagyis lejutunk [a Földre], és nem emlékszünk arra, hogy
kik és mik vagyunk, és mi az a cél, amit lelkileg el kellene érnünk.
És amikor lent vagyunk a földi síkon, általában azonnal dolgozni
kezdünk a problémákon. Ott, ahol te vagy, az élet nagy kihívás tud
lenni ezek miatt a problémák miatt.

Én: Nekem mondod?

Erik: Vannak, akik belevetik magukat a problémáikba, és elvégzik a

feladatot. De a legtöbben alkalmazkodnak a földi síkhoz, és azon
kezdenek aggódni, hogy mit gondolnak mások. Jóváhagyásra és
elfogadásra vágynak. Senki nem akarja, hogy visszautasítsák.
Vagyis az történik, hogy kezdünk megválni egyes darabkáinktól,
amíg végül már fogalmunk sincs, ki a fenék vagyunk, és mit
kellene tennünk. A fejlődésünkhöz szükséges kihívásokról az a
küzdelem gondoskodik, amit ezeknek a kérdéseknek a
megválaszolásáért folytatunk. Önmagunknak ez az újrafelfedezése
az, amiért a földi síkon vagyunk. Ez inkább az emlékezésről szól,
mint a tanulásról.

Én: Valamit valamiért. Értem. De Erik, te a túlvilági életben is

fejlődsz, nem?

Erik: Igen, de ez főként terápiát jelent, és új koncepciók

megtanulását. A terápia hatására megtaláltam az összefüggést
legutóbbi földi életem problémái és korábbi életeim eseményei
között. De amikor visszamegyek a földi síkra, spirituális amnéziám
lesz, és újra meg kell küzdenem ezekkel a kérdésekkel. Azt te nem
tudod, anyu, mennyire idegesítő, ha átjössz, és rádöbbensz, hogy
még mindig van megoldanivalód. Ez a nagy dolog! Megértheted a
problémáidat – itt, a mennyben értelmet kap minden –, de
szükséged van a tapasztalati komponensre ahhoz, hogy valóban
megoldd őket, és tökéletesen emlékezz arra, hogy ki és mi is vagy a
valóságban. Olyan, mint a szerves kémia: muszáj kísérleteket
végezned a laborban, hogy teljesen felfogd.

Én: Igen, és még akkor sem…

[Erik nevet.]

Erik: Na jó, akkor gondold azt, hogy mindent tudni akarsz a

brownie-ról, a karamellás brownie-ról, ezért elolvasod a receptet,
és azt hiszed, megvan. Hát nem. El kell készítened a brownie-t,
megkockáztatva, hogy megégeted a kezedet, amikor kiveszed a
sütőből, de aztán megkóstolod, és akkor tényleg, de tényleg tudod,
milyen a brownie. Csak ekkor értheted meg a brownie valódi
mibenlétét.

Én: Na, szuper. Most meg éhes lettem. Pedig igazán jó lenne, ha
megkaphatnánk ezt a tapasztalati összetevőt, amíg még lelkek
vagyunk. Nekem csak a végszavak kellenének, nem az, hogy benne
lehessek a darabban, és megsérüljek az akciójelenetekben.

Erik: Az jó lenne, igaz? A francba vele! Csináljuk csak meg itt!

Én: Én is arra szavazok.

Erik: De anyu, tudod, hogy nem ez a lényeg. A valódi tanulás

értelme, célja, hogy legyen egy helyed, ahol tanulhatsz. Gondolj
bele: a lelkek nem tanulnak, hanem emlékeznek. Emlékeznek,
hogy hogyan juthatnak hozzá az információhoz, és magukba
szívják.

Én: Igen.

Erik: A múlt, a jelen és a jövő egységben van. Nem létezik

küzdelem vagy kihívás a tanulásban. A kihívás csak az, hogy
emlékezzünk. Vagyis a Földön: bingó! Kitörölhetjük bizonyos
részeit annak, amire már emlékeztünk. Megtestesülhetünk földi
síkon, és a jó és rossz közötti választás küzdelméből tanulhatunk.

Jamie: Hűha! Olyan gyorsan beszél, hogy alig tudom követni!

Erik: Van valami abban a mondásban, hogy „az ember nem becsüli,
amije van, amíg el nem veszíti”.

Én: Az igaz.

Erik: Amikor lélek vagy, kurvára nem menekülhetsz. Nem

menekülhetsz el semmi elől. És a helyzet az, hogy nem is akarsz
elmenekülni. Egyszerűen ez vagy. Magába foglal téged, és ez jó
érzés. Szóval egy kicsit arról szól, hogy megtanuld tisztelni azt,
ahonnan jöttél, és amid van a spirituális tartományban. Ráadásul a
Föld olyan hely…

[Csend, amíg Jamie figyel.]

Jamie: Ó, ez nagyon jó! Ilyet még sosem hallottam.

[Miközben megpróbálja átadni Erik mondanivalóját, többször nem

sikerül kimondania a szavakat, kacarászik, és azt mondja:
„Istenem, most már dadogok!” Erik kedvesen heherészik.]

Erik: A Föld olyan hely, ami alacsonyabb dimenzió, s bár a menny

többdimenziós, még számos dimenzió létezik. Vagyis vannak más
fajok, és tudod, embercsoportok vagy lények, akik más-más
dimenziójú szinteken vannak, amelyekhez lélekként nincs
hozzáférésünk.

Én: Komolyan?

Erik: Aha. De amikor testet öltünk a Földön, egy fix dimenziójú

síkra inkarnálódunk. Ezért vannak itt emberek a földről, a
mennyből, a csillagokról – mi mindannyian összegyűlhetünk egy
helyen, a Földön. Ez egy igazi vegyes közösség.

Én: Éljen a diverzitás!

Jamie: Igazából még sosem gondoltam rá így.

Én: Olyasmi, mint egy gyülekezőhely.

Jamie: Aha, ettől egy kicsit jobban kedvelem ezt a helyet.

Erik: Szóval megérkezünk ide, és más fajok is ugyanezt teszik,

mintha megbeszéltük volna: „Jó lenne találkozni, fussunk össze a
Földön! Mit szólnátok Párizshoz? Lehetnénk mindannyian
ugyanabban a dimenzióban!” Mire a többiek: „Okés. Jöjjünk össze
és bulizzunk!”

Én: Ez lenyűgöző! Van még valami, amit hozzátennél, kicsim?

Jamie: Azt mondja, szívatta a macskát.

Én: Igen. Ringo [az egyik macskánk] megint az ajtó előtt nyávog.
Gondolom, könnyű a macskákkal szórakozni.

Erik: Igen, olyan érzékenyek a lelkekre. Annyira muris játszani

velük.

Én [kikiabálok]: Jaj, maradj már csöndben, Ringo! Most sír. Olyan,

mint egy kisbaba, beszari egy macska. Na jó, egy kicsit eltértünk a
tárgytól.

Erik: A másik ok, amiért a túlvilági életben nem tudsz túlságosan

fejlődni, az az, hogy emlékszel arra, hogyan kell hozzáférni az
információhoz, és magadba szívni azt. Ez olyan, mint amikor egy
diák előre tudja a dolgozat összes kérdését. Úgy hogyan tanulhatsz
bármit is? Az ki van zárva.

Én: Az igaz.

Erik: Itt pedig egységben van múlt, jelen és jövő, így nincs az az ok-
okozati hatás, ami a lineáris létezésből adódik. Hogyan tanulhatsz
egy hibából, ha nincs hatása? Ez olyan, mintha egyetlen tettednek
sem volna semmiféle következménye.

Én: Érdekes. Mi, emberek még mindig fejlődünk fizikailag és

lelkileg? Milyenek leszünk több ezer vagy több tízezer év múlva?

Erik: Először lelkileg és energetikailag fejlődnek az emberek, és

ettől fog megváltozni a külsejük. Először a szervrendszerek
szűnnek meg, mint az emésztőrendszer. Hogy egyszerűen
fogalmazzak, még mindig tüdővel fogunk lélegezni, levegőt
lélegzünk. Még mindig lesz szívünk, szemünk, érzékszerveink, de
természetfeletti érzékelésünk is lesz. És megmarad az összes
ujjunk. Ööö, és erősebbek lesznek a telepatikus képességeink.

Én: Hűha!

Erik: Kevesebbet fogunk enni, mert étel helyett energiát fogunk

fogyasztani.

Én: Nahát, ez elképesztő!

[Barátom, Robert Burke azt mesélte, hogy olvasott egy hetvenhét

éves férfiról, aki hetven éve nem fogyaszt sem ételt, sem italt. Csak
energiát vesz magához. Ezt most állítólag ellenőrzött körülmények
között vizsgálják, és huszonnyolc napja nem evett és nem ivott
semmit.]

Erik: Gondolom, ez sokaknak tetszeni fog. De a fenébe is, én még

most is imádom a csokitortát!

Én: Nekem tetszik az elképzelés, hogy ezután is sokat egyek, de a

combom nem igazán ért egyet velem.

Erik: A DNS is változni fog, sokkal inkább fényalapú lesz.

Pillanatnyilag csak ennyit tudok.
 Én: Ezek egészen csodás változásoknak hangzanak.

Most, hogy elértem utam végéhez, amelyen közelebb hoztam a világhoz

Erikkel közös történetünket, visszatekintve megállapíthatom, hogy nagy
utat tettünk meg. Megváltoztam emberként, anyaként és a
valamennyiünket összetartó anyag részeként is. Eriknek köszönhetően
szélesebb rálátással tudom, hogy ki vagyok, és jobban értem, hogyan
illek a világmindenség nagyobb képébe és szabályaiba, ami alapján
működik. És ami még fontosabb, tudom, miért vagyok itt. Melyik anya,
ki az az ember, aki ennél többet akarhat? Ezt az utazást nem élhettem
volna túl Erik nélkül, akit én hoztam a világra, akinek gyógyító puszikat
adtam a sebeire, akinek letöröltem a könnyeit, akinek átöleltem a szívét,
akinek érdekében oly nagyon igyekeztem harcolni a benne lakozó
sötétség ellen. Nem is lehetnék ennél büszkébb arra, akivé vált, és a sok
jóra, amit a világnak adott, bármennyire is lehetetlennek tűnt.
 ÖSSZEGZÉSÜL

Nem fogok úgy tenni, mintha bukkanóktól mentes lett volna utam a
szkepticizmustól a hitig. Rettegtem attól, hogy hiú reménybe ringassam
magam, csak hogy az darabjaira hulljon. Nem akartam kétszer is
elveszíteni Eriket. És nem győzött meg semmiféle túlvilági
kommunikáció egyik napról a másikra. Sőt, végig úgy kellett rángatni,
miközben rúgkapáltam, és azt kiabáltam, hogy: „Ez lehetetlen!
Ellenkezik mindennel, amit valaha tanultam!”
Belső kötélhúzásomon kívül egy másik harcot is meg kellett vívnom:
az akarat keresztes háborúját mások ellen. Amikor megosztottam
„Erikkel való találkozásaim” élményét barátokkal, szomszédokkal vagy
akár idegenekkel, gyakran zavarodottsággal, kínos érzésekkel,
kétkedéssel, sajnálattal és kritikával kellett szembesülnöm. Egyesek
egészen aggódónak tűntek, és eltávolodtak tőlem, mint akik mindjárt a
gumiszobába vitetnek. Néhányan kifejezetten kegyetlenek voltak,
amikor azt mondták: „Elisa, muszáj túltenned magad rajta, és tovább
élned az életed. Ez az egész csak illúzió.”
Találkoztam azonban sok nyitott emberrel is, akik szívesen
beszélnek azokról a spirituális témákról, amelyeket annyira szeretnék
megérteni. Egyesek részletesen beszámolnak saját eseteikről, amikor
elhunyt szeretteik vagy őrangyalaik meglátogatták őket, másokat
halálközeli élményük villanyoz fel. Az a megkönnyebbülés, ami azután
elönti őket, hogy elmondhatták ezeket a történeteket, bizonyossá tesz,
hogy sok hívő van, aki nem mer a nyilvánosság elé lépni.
Lázas izgalommal próbáltam ki ezeket a járatlan utakat saját
pályámon is. Esetenként, amikor helyénvaló volt, megosztottam
meggyőződésemet a pácienseimmel, és meglepetten láttam, hogy
legtöbbjük mennyire nyitott. Nem tudom biztosan ennek az okát, de
talán azok, akiknek gyógyulásra van szükségük, nyitottabbak a
spirituális elképzelésekre és beszélgetésekre. Meggyőződésemet
megosztottam néhány kollégámmal is, és csodálkozva tapasztaltam,
milyen sokan reagáltak pozitívan. Sokan mintha megkönnyebbültek
volna, amiért találtak valakit, aki nemcsak kíváncsi, de hajlandó is
beszélni a túlvilági életről, hiszen oly sok orvos beszámolt már a halálos
ágy melletti jelenségekről, de szakmai körökben ez a téma leginkább
tabu maradt.
A belső és külső háború, valamint orvosi hátterem, a tudomány
iránti szeretetem együtt mind olyan aspektusok, amelyek lassúvá és
néha rettenetesen kimerítővé tették utazásomat. Úgy éreztem, mintha
egy lángokban álló, sűrű erdőből próbálnék kijutni. A tűz azonban vagy
elpusztít, vagy megacélosít. Az én esetemben a megpróbáltatások
megerősítették hitemet és meggyőződésemet, hogy van élet a halál után.
Ugyanakkor elmélyítették kapcsolatomat a családommal.
Erik halála előtt őszintén szólva fogalmam sem volt arról, hogy mit
hisznek családtagjaim a túlvilági élettel kapcsolatban. Sőt, közösségként
a családunk nem igazán hitt másban, mint a tisztesség, a munkamorál,
az együttérzés, a szeretet és más hasonló értékek fontosságában. Azóta
azonban Erik segítségével nagy utat tettünk meg együtt, jobban
megértettük az ilyesfajta dolgokat, ami összeköt bennünket egy
szélesebb hitrendszerben, túlnyúlva ezen az életen és ennek
háromdimenziós síkján, ahol élünk. Erikkel meglévő kapcsolatom is
megváltozott. Mindig is közel álltunk egymáshoz, és hiányzik az, amikor
együtt kocsikáztunk a furgonjával Lil Wayne-t hallgatva, vagy csak a
tinédzserkorára vonatkozó kérdéseire válaszolgattam. Orvosként és
anyaként meg akartam oldani a depresszióval kapcsolatos küzdelmeit,
és tényleg mindent megpróbáltam, amit csak tudtam. De egy
kapcsolatnak nem erről kellene szólnia.
Most sokkal gazdagabb a kapcsolatunk. Többet beszélgetünk, és
sokkal több mindenről, mint valaha, mégpedig egyenrangú felekként.
Együtt sírunk, együtt nevetünk, együtt lazítunk. Egyikünk sem próbálja
helyrepofozni a másikat. De az anya még mindig én vagyok, és ő ezzel
tisztában is van. Nekem megadatott, amire végeredményben minden
anya vágyik: egy gyermek, aki boldog, elégedett, és olyan életcélja van,
ami nagy örömet okoz.
Van-e elégséges bizonyíték a túlvilági élet, a halhatatlanság
létezésére? Nem száz százalékig. Számomra addig nem lesz, amíg oda
nem jutok, és ez rendben is van így. Egészséges dolog nyitott
szkeptikusnak lenni. A mindentől elzárkózó szkeptikus
mozdulatlanságra ítéli az emberiséget. Ha az ilyen maradiak szerint
működne a világ, még mindig azt hinnénk, hogy a Föld lapos, és
naprendszerünk középpontja. Végül is minden a tudomány és a hit
keverékéről szól. Hogy melyikből mennyi, azt mindenki eldöntheti
maga.
Nemcsak hogy már nem vagyok maradi szkeptikus, de máshogy
látom az emberi kapcsolatokat is: tudom, hogy nem kell a halállal véget
érniük. Amikor szeretteink meghalnak, csak a testüket vetik le, mint
valami ruhát. Emlékeik, érzelmeik és szeretetük megmarad. Sőt, haláluk
után sokkal tisztábban látnak mindent. Látják, hogy kik és mik vagyunk:
emberi lények, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy
emlékezzenek, és azzá váljanak, akik: a feltétlen szeretet
megtestesüléseivé. Ők túlságosan is jól emlékeznek erre a harcra. És a
halálukkor nyert új perspektívával velünk való kapcsolatuk gazdagabb,
mélyebb és még szeretetteljesebb lesz.
Azt is megtanultam, hogy nemcsak hogy ezután is tudunk
kommunikálni szeretteinkkel, de ezt ők akarják is. Nem szeretnék, hogy
elfelejtsük őket. Nem akarják, hogy „túltegyük magunkat” a halálukon,
és „továbblépjünk”. A halál nem tud lépést tartani a szeretettel.
Erikkel együtt reméljük, hogy élvezetes volt ez a közös utazás.
Komoly vigaszt jelenthet a tudat, hogy az élet nem fejeződik be a
halállal, hogy a halál csupán olyan, mint átsétálni egy pókháló
vékonyságú szövetből készült fátylon. Bár az élet tele lehet
nehézségekkel, kihívásokkal és tragédiákkal, minden küzdelemben
megbújik egy szép tanulság, amit az ember magáévá tehet a lelki
fejlődés érdekében. Néha sok osztrigát meg kell enni, mire megtaláljuk a
gyöngyöt.
Ha továbbra is szeretnél velünk tartani ezen a kalandos [és néha
kátyúkkal nehezített] úton a halálon keresztül a tudat túlélése felé, hogy
megismerjük a túlvilági élet mibenlétét, kérlek, csatlakozz hozzánk a
channelingerik.com-on. Indulása óta a Channeling Erik blog hatalmas
közösséggé fejlődött, tanárokkal és diákokkal, akik Erik fesztelen
vezetésével haladnak ezen a spirituális ösvényen. Továbbra is keressük a
válaszokat, és útközben valószínűleg még többre fogunk bukkanni.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szívből köszönöm férjemnek, Rune-nak, gyermekeimnek, Kristina

Bralynek, Michelle Wattsnak és férjének, Shane-nek, Lukas Medhusnak
és Annika Medhusnak, szüleimnek, Josénak és Jacqueline-nek,
testvéremnek, Laura White-nak és férjének, Jimnek, hogy velem
tartottak a közös úton a gyásztól a megnyugvásig, a rejtélytől a
megértésig. Még sosem álltunk ennél közelebb egymáshoz, ami ritkán
fordul elő olyan családokban, amelyek elvesztettek egy gyermeket.
Szeretnék köszönetet mondani Kim O’Neillnek, amiért segített
először kapcsolatba lépni Erikkel, amire olyan kétségbeesetten
szükségem volt. Kim, a képességeid szünet nélkül elképesztenek.
Jamie, te igazán különleges vagy, és a közted és a fiam között
meglévő kémia egyszerre megható és szórakoztató. Örülök, hogy a
barátja vagy annak ellenére, hogy micsoda egy istencsapása tud lenni. És
mit mondhatnék a képességedről? Nem vágyhatnék a tiednél jobb
hangra a fiamnak. Életre keltetted, amiért hálás vagyok.
Szeretném megemlíteni irodalmi ügynökömet, Rita Rosenkranzot is,
valamint Cynthia Blacket, a Beyond Words Publishing főszerkesztőjét,
akik mindketten hittek a munkámban és bennem. Aki ebben a könyvben
hisz, a fiamban hisz, és ez a hit értelmet ad a halálának.
 Köszönet türelmükért Lindsay S. Brown szerkesztőségvezetőnek,
Sheila Ashdown szerkesztőnek és Jennifer Weaver-Neist korrektornak.
Nem lehet könnyű egy kissé megtört zöldfülűvel.
Hálás vagyok az amerikai kiadás igazán zseniális, leleményes
szépségéért Devon Smith grafikusnak. A lista nem lenne teljes, ha nem
mondanék szívből jövő köszönetet azoknak, akik eljuttatják könyvemet
az amerikai olvasóközönséghez: Kim Dowernek, aki fantasztikus sajtós,
és a Beyond Words marketinges és sajtós csapatának: Whitney Quonnak,
Leah Brownnak és Jackie Hoopernek.
Végül pedig köszönet szerkesztőimnek, Sylvia Sprattnek és Emily
Hannek, amiért megtalálták ezt a csiszolatlan gyémántot, és
fáradhatatlanul dolgoztak a csiszolásán. Hálás vagyok mindenért, amit
tőletek tanultam.
Erik fiam! Annyira büszke vagyok arra, amivé lettél, és hogy nemes
célkitűzésed oly sokak életét megváltoztatja. Felnyitod az emberek
szemét és szívét, mégpedig játékosan és hitelesen. Ráadásul elégedett
vagy, és boldog. Egyetlen anya sem akarhat ennél többet. Szeretlek.
Senki sem él légüres térben. Senki sem üldögél tétlenül egy szigeten,
és vár egy arra járó hajóra, hogy visszavigye az emberiség kebelére. Ez a
könyv egy odaadó, a tisztesség és szenvedély által összekovácsolt csapat
alkotása. Jamie, Erik és én büszkébbek már nem is lehetnénk, amiért
részei vagyunk ennek a hatalmas kirakósnak.
 KÉRDÉSEK MEGVITATÁSRA

    1.  Neked mik voltak az elképzeléseid, miben hittél a túlvilági élettel

kapcsolatban a könyv elolvasása előtt? Hívő voltál? Szkeptikus?

  2. Ha nem hiszel a túlvilági életben, mit találsz benne a legnehezebben

hihetőnek?

    3.  Ha hiszel a túlvilági életben, mit mondhatnál egy szkeptikusnak,

hogy meggyőzd?

    4.  Volt halálközeli élményed, vagy ismersz valakit, akinek volt? Ha

igen, mi volt a reakciód? Hogyan hatott rád, hogyan változtatott
meg?

  5. Emlékszel-e olyan alkalomra, amikor talán egy odaát lévő szeretted

próbált közölni veled valamit?

  6. Mit gondolsz Jamie „lélektolmácsi” szerepéről?

  7. Hogyan viszonyulsz Elisa történetéhez, és ahhoz, amit átélt?

  8. Mit éltél át, miután elveszítetted egy szerettedet? Hogyan birkóztál

meg a veszteséggel? Ezt hogyan tudod összehasonlítani Elisa
gyászmunkájával?

  9. Mit gondolsz Eriknek az első részben leírt trükkjeiről és üzeneteiről?

10.  Mit gondolsz arról, ahogyan Erik a nyolcadik fejezetben leírja a

túlvilági életet?

11.  Félsz a haláltól? Csökkent vagy oldódott ez a félelem, miután

elolvastad a könyvet?

12.  Hogyan változott elképzelésed és hited a túlvilági élettel

kapcsolatban a könyv elolvasása után? Ugyanaz maradt? Még mindig
szkeptikus vagy hívő vagy?

13.  Miután elolvastad a könyvet, szeretnéd megtanulni, hogyan

kommunikálhatsz elhunyt szeretteiddel?

14. Olvastál más könyveket is a témában? Ha igen, miben különbözik ez

a könyv?
 TARTALOMJEGYZÉK

Erik Medhus előszava (Jamie Butler tolmácsolásában)

Jamie Butler (Erik lélektolmácsának) előszava
Bevezetés
A könyvről
A kételkedő agy
Eriktől: tiltakozás az öngyilkosság ellen

I. rész: Erik élete, halála és túlvilági élete

1. Erik
2. Erik halála
3. Erik látogatásai: álmok, üzenetek, csínytevések
Fizikai látogatások
Látogatás másvalaki képében
Érintések és libabőr
Kellemetlen szagok
Mozgó tárgyak
Elrejtett tárgyak
Játék az elektromossággal
Telefonhívások
 Tárgyak a semmiből
4. Új kapcsolatunk függönyön át
Erik beszámol a saját haláláról
Erik életének filmje
Erik új élményei felszabadult lélekként

II. rész: A felszabadult lélek

5. Erik a halálról mesél
6. Életünk filmjéről
7. Mire képes egy felszabadult lélek?
Hogyan néznek ki a lelkek?
Milyen képességei vannak egy felszabadult léleknek?
A testet öltött és a testetlen lelkek közötti különbség
Érzékek és érzelmek
Álombeli látogatások
Energiamanipuláció
Életünk munkája
A lélek szintjén
Terápia
8. A túlvilági élet természete
Hogyan fest a túlvilági élet?
Túlvilági mindennapok
Rétegek és szintek
Nyelv és kommunikáció
A túlvilági élet evolúciója
Mi az, ami tényleg „valós”?
9. Lelkek
Reinkarnáció
A lelkek életciklusa
 Hogyan fejlődik a lélek a halál után?
Hogyan kommunikálnak a lelkek?
A gyerekek lelke
Nem emberi lelkek
Halálközeli élmények

III. rész: A nagyobb kép

10. A tudat természete
Mi a tudat?
Neutrínók
Állat, zöldség, ásvány
11. Idő és tér
Hogyan működik az idő?
12. Anyag és valóság
Az anyagról
A halál természete
A halál fizikája
13. Szeretet és félelem
A félelem természete
14. A magasabb hatalmak természete
Beszámoló Istenről
15. Kik vagyunk, és miért vagyunk itt?
Az emberről

Összegzésül
Köszönetnyilvánítás
Kérdések megvitatásra
Jegyzetek
 
 JEGYZETEK

{1}
 Thomas Campbell: My Big TOE: The Complete Trilogy. Hustsville, 2007, Lightining Strikes
Books. 119. o.
{2}
 Nem biztos, hogy ez az idézet Arthur Schopenhauertől származik, bár az 1950-es évektől
neki tulajdonítják. De bárki legyen is a szerző, erős az üzenete.
{3}
 Doreen Virtue: Fényküldöttek útja. Budakeszi, 2003, MandalaVéda.
{4}
 Nassim Haramein: What is the Origin of Spin. The Resonance Project:
theresonanceproject/pdf/origin_of_spin.pdf.
{5}
 Max Born és Albert Einstein: Letter from Albert Einstein to Max Born. 1947. március 3.
The Born-Einstein Letter: Correspondence between Albert Einstein and Max and Hedwig Born from 1916 to
1955. New York, 1971, Macmillan. 158. o.
{6}
 Haramein i. m.