Eszterházy Károly Főiskola

Bölcsészettudományi Kar

A ’Hetumoger’ törzsszövetség
korai történetének vitás kérdései

Készítette: Tóth Péter

történelem (egyetemi) szak
Konzulens: Dr. Besze Tibor
főiskolai docens
Eger, 2007

1
 Tartalomjegyzék

1. A IX. század a magyarok történetében.............................................5

1.1 Steppei népek országai a ’Hetumoger’ előtt..............................................6

1.2 A kettős fejedelemség és a hatalommegosztás kérdése.............................15

1.3 Etelköz és a’Hetumoger’ szállásterülete...................................................21

2. A IX. század magyar történelme az oktatásban...............................26

1. sz. melléklet: Óratervezet....................................................................29

2
 A ’Hetumoger’ törzsszövetség
korai történetének vitás kérdései

Amióta a XIX. században kísérletek történtek arra, hogy a természettudományok kutatási

módszereit alkalmazni próbálják a történettudományban is, fokozottan hangsúlyossá váltak a
rendszerezés és a fogalomalkotás lényegi kritériumai a historikusok mindennapi munkájában.
Azok a próbálkozások, amelyek megpróbáltak egyenlőségjelet tenni a különböző diszciplínák
leíró nyelve közé, szükségszerűen kudarcra voltak ítélve, nem maradhat el viszont az
általános tanulság levonása: az egzakt állítások felállítása olyan elérhetetlen cél, amit csak a
kidolgozásukra irányuló törekvés válthat ki. Karl Jaspers sokat idézett mondata, miszerint „a
filozófia lényege nem az igazság birtoklása, hanem az igazság keresése”, igaz lehet a
történelemtudományra is; ennek fényében pedig megkerülhetetlen feladatként áll előttünk
fogalmi rendszerünk minél pontosabb kialakítása.
A jelen dolgozat címében szándékosan nem utal a ’magyar nép őstörténetére’, noha a
kutatásban meggyökeredzett időbeli rendszerezés tárgyunkat, a IX. század magyar történelmét
éppen ezen címszó alá sorolja be. Ha az emberiség egyetemes történelmének kutatásából
kölcsönzött ’őstörténet’ fogalma lehetővé tenne valamilyen időbeli és térbeli körülhatárolást,
ha a rendelkezésre álló eszközökkel, egyöntetűen elfogadott kritériumok mellett
megállapítható volna, melyik közösség tekinthető a múltban ’népnek’, és ha Szekfű Gyula
nyomán választ adnánk a „Mi a magyar?” gyakran fel sem vetett kérdésére, aligha lehetnének
ilyen fenntartásaink. Tudományos életünkben olyan, egymástól gyökeresen eltérő
megítélésekre lelhetünk, amelyek ugyancsak okot adnak az óvatosságra. Ha arról olvasunk,
hogy „őstörténet-kutatásunk világszínvonalon áll”, a jelenben pedig „lassan kirajzolódik
előttünk a finnugorságból a Kr. e. 2000 körül kiszakadt előmagyarok kultúrája” 1, kellő joggal
idézhetünk ellenkező előjelű véleményeket: hogy ti. az ún. ’őstörténetkutatás’ szakemberei
„szinte kivétel nélkül az elméleti-módszertani kérdések akár csak érintõleges elemzése helyett
kizárólag az elõttük álló konkrét problémákra koncentráltak”, az elmúlt évtizedekben pedig
jószerével egyáltalán „nem fordítottak figyelmet mindazon vizsgálatokra, amelyek az
ethnikum mibenlétével kapcsolatban a világban folynak.”2

1
Glatz Ferenc: Disputa….História 2007/4. 10.
2
Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban (A kutatás lehetőségei és korlátai). Századok 140, 2006. 297.

3
 Címünkben tehát világossá kívánjuk tenni kutatásunk tárgyát: mikor a XIII. század elejének
névtelen gesztaírója arról kívánt szólni művében, „miként indult el Szkítiából a hét fejedelmi
személy, akiket Hétmagyarnak hívunk (qualiter septem principales persone que Hetumoger
vocantur de terra Scithica descenderunt)”, sejtése nélkül is egy archaikus név emlékét őrizte
meg. A ’Hétmagyar’, melyet éppen korabeli kiejtésének bizonytalansága miatt a továbbiakban
a latinos ’Hetumoger’ alakban említünk meg, köztudomásúlag egy tőről fakad az egyes
steppei népek számnevet és népnevet tartalmazó onogur (tíz ogur) on ok (tíz nyíl), tokuz oguz
(kilenc oguz) elnevezéseivel. Utal egyfelől arra az állapotra, amelyről a különböző korokban
görög, arab és latin nyelven alkotó kútfők, Bíborbanszületett Konstantin, Ibn Hajján és a
krónikás magyar hagyomány szerzői egyként számolnak be: arról, hogy ti. a magyarok népe
hét törzsből állt, melyek élén mindenkor hét fejedelmi személy állott. Mélyebbre áshatunk, ha
az elnevezés gyökerét kívánjuk feltárni: a népnév átadása, a vérrokonság hitének kiterjesztése,
egymástól független életet élő törzsi közösségek összefogása, néppé szervezése és néppé
szerveződése egyaránt mögöttes háttérként állnak a ’Hetumoger’ fogalma mögött. Ha
néptörténetről kívánunk beszélni, alapállításként világossá kell tennünk a meglévő történészi
vélemények egyikét, hogy ti. a steppei nomád népek esetében a nyelv vagy a közös
leszármazás tudata „nem feltétele a néppé válásnak, hanem következménye a politikailag
megszervezett, hatalmi tényezőként számba vehető nép meglétének”.3

3
Kristó Gyula: A magyar nemzet megszületése. Budapest 1998. 114.

4
1. A IX. század a magyarok történelmében

…Az a felismerés, hogy a steppe nomád népeit elsősorban politikai kapocs, nem pedig etnikai
megkülönböztető jegyek fűzték össze, a magyarok esetében is nélkülözhetetlen a történeti
háttér megfelelő értelmezéséhez. A kutatás nyelvtörténeti vonulata hosszú ideig hajlamos volt
arra, hogy a magyar nyelv Kr. 500 körüli időpontra tett ’önállósodását’ abszolutizálja, úgy,
hogy a történeti folyamatok felvázolását ebből a szilárdnak hitt kiindulópontból vezette le. Az
ugor ’alapnyelv’ szétválásának vélt helyétől eszerint egyenes út vezetett a Kárpát-medencei új
hazáig, a közbeeső állomásokon őket érő külső hatások, politikai, nyelvi és életmódbeli
változások pedig nem módosítottak azon a tényen, hogy a közös nyelvi alapon álló népnek
mindig is volt egy belső, ’magyarnak’ tekinthető magva. Amennyire merevnek, mesterkéltnek
tűnt ez a szemlélet, úgy próbáltak rajta tompítani az elmúlt évtizedek kutatói, teljes egészében
új gondolati rendszerek felállítására azonban a megismerés korlátai miatt nem vállalkoztak,
talán nem is vállalkozhattak. Ha elfogadjuk azt az alapelvet, hogy az ex cathedra tett érvet
ésszerűtlen egy másikkal megcáfolni, egyetlen útként csak ezek szemléletének lebontása jöhet
számításba. László Gyula több, mint harminc évvel ezelőtt leírt szavai szerint időszerűvé vált,
hogy a „sok bizonyosság és tudás helyébe a termékeny bizonytalanság” lépjen4, noha a
programadói nyilatkozatok minden jel szerint ma sem vesztettek aktualitásukból. Témánk
szempontjából éppen a bírálatok nyíltságát mutatja Bálint Csanád visszatekintése, miszerint
„a különféle őshaza elméletekben az ősmagyarokat azért ’vándoroltatták’ ide-oda hatalmas
régiókon keresztül, hogy a teoretikus ősnép az adott korszakba sorolt jövevényszavakat a
feltételezett átadótól ’átvehesse’”.5 Amennyire bizonytalan pontja ennek a gyakorlatnak, hogy
a népet ért ’külső hatások’ mibenlétét nem tudja pontosan leírni, sem minőségi, sem
mennyiségi értelemben, úgy a Bálint által javasolt alternatíva, a „beolvadó vagy szavakat
átadó népcsoportok szállásterületeinek” felderítése is komoly nehézségekbe ütközik. Mégis,
ez a fajta teória már magával hozza a szemléleti átértékelést, s tág kiindulópontként úgy
fogadhatjuk el, hogy nem próbálunk erőszakot tenni egy eredendően forráshiányos állapoton.
Arra a kérdésre tehát, hogyan minősítjük a törzsszövetségi kor magyarságának politikai
intézményeit, azok történeti kialakulását, a nép életmódjából következő földszemléletet vagy
a néppé válás időbeli előzményeit, egy etnikai jellemzőiben heterogén társadalom képének
felrajzolásával próbálhatunk meg választ keresni. A IX. században végbemenő népszervezés
és néppé szerveződés többirányú folyamata így olyan vizsgálódások tárgya lehet, amelyet
4
László Gyula: Őstörténetünk. Egy régész gondolatai néppé válásunkról. Budapest 1981. 24.
5
Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban (A kutatás lehetőségei és korlátai). Századok 140, 2006. 296.

5
nem a tudományos rendszerezés elvégzésére alkalmas leegyszerűsítés, hanem, László Gyula
szavaival élve, a „termékeny bizonytalanság” talaján végezhetünk el.

1.1 Steppei népek országai a ’Hetumoger’ előtt

…Az ’egyenes vonalú néptörténet’ megrajzolása a múlt század kutatásában olyan korszakok
kutatására is termékenyen hatott, amelyekről már több írott forrás is emléket őrzött meg az
utókor számára. A maga konkrétumában arra a kérdésre kellett választ adni, hol helyezhető el
a IV.-V. századtól Kelet-Európába érkező steppei népek ismert történetében az a magyarság,
melynek ottani jelenlétét kellő bizonyossággal csak a IX. századtól támasztják alá a kútfők.
Erre vonatkozóan a legnagyobb hatásúnak tekintett elmélettel 1930-ban kiadott művében
Németh Gyula állt elő. Eszerint a magyarok különböző forrásokban található megnevezései,
„az onogur, a szavartoi, a türk és a magyar négy politikai korszak emléke”, annak az
állapotnak a jelzője, hogy az V. századtól kezdve a magyarság az előbbi népek uralma alatt
élt.6 Ő maga sem volt azonban teljes egészében meggyőződve koncepciója helyességéről.
Ugyanitt párhuzamos lehetőségként megengedhetőnek vélte, hogy „a magyarság e nevek
közül egyikhez vagy másikhoz egyszerűen szomszédság vagy más hasonló körülmény folytán
jutott.” Az elmélet ennek ellenére később jelentősen hatott jónéhány kutató nézetének
alakulására, noha a cáfolatok egyike később éppen Németh tollából született meg, mikor az
1970-es évek közepére gyökeresen átdolgozta korábbi művét. Ekkor a baskírok körében
fellelni vélt magyar törzsnevekre hivatkozva már annak a véleményének adott hangot, hogy a
„magyarság nagy része 830 - 850 körül vonult ki” a Középső-Volga – vidéki
szállásterületéről,7 vagyis nem volt jelen az Attila halála utáni steppei birodalmak
alakulásakor.
Az elméletnek kétségkívül helyes kiindulópontja, hogy ’magyar’ névvel csak kevés eséllyel
találkozhatnánk az V. század után keletkezett forrásokban, lévén a’Hetumoger’ népét a már
kétségkívül hozzá köthető későbbi híradásokban is idegenek által adott neveken említik meg.
Különösen igaz ez a bizánci kútfőkre, amelyek hosszú ideig szinte kizárólagos hírforrásai
voltak a legnyugatabbra élő steppei népek történetének. Amikor aztán a IX. század második
felében fellendült a térség viszonyairól beszámoló mohamedán földrajzi irodalom, egy időben

6
Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest 1930. 176-177.
7
Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Második, bővített és átdolgozott kiadás. Közzétette: Berta
Árpád. Budapest 1991. 218.

6
fel is tűnt a Dzsajháni – hagyományt rögzítő művekben a magyar nép ’m.dzs.gh.r’ formában
lejegyzett önelnevezése. Németh Gyula elméletének azonban van egy másik vetülete: annak
eldöntéséről van szó, lehet -e az ex silentiora hivatkozó érvek mellőzésével olyan történeti
konstrukciókat felállítani, amelyek igazolnák, hogy egy ’magyarnak’ tekintett nép már a IX.
századot jóval megelőzően a steppén tartózkodott. Már az elméletet kisebb korrekcióval
magáévá tevő Ligeti Lajos megfogalmazásában is kitűnik, hogy az előzetesen felállított tételt
itt is a nyelvtörténet megállapításai jelentik, a források adatait pedig ehhez mérten lehet
értelmezni. Így csatlakozhat a korábbi „erdőlakó, gyűjtögető életmódját” elhagyó magyarság
az Urál környéki ’őshazából’ több, mint ezer éves önálló lét után „az új hazát kereső török
népekhez”, hogy „ettől kezdve csaknem ötszáz esztendeig, egészen a honfoglalásig, törökök
szövetségében és szomszédságában” éljen.8 Az ugor kori nyelvi egység véleményezett
felbomlása eszerint olyan kor kezdőpontja, amelyben már okvetlenül számolni kell a
magyarnak tekintett nép meglétével, függetlenül a kútfők esetleges hallgatásától. Két
kiindulási pont, a nyelvrokonság tétele és a IX. századi nomád törzsszövetség írott
forrásokban való megjelenése közül Németh Gyula teóriája kimondva - kimondatlanul is az
előbbit részesítette előnyben.
Az elmélettel szemben felhozott érvek jelentős részben az újabb történeti megállapításokon
alapulnak. Nézetei fentebb említett revideálásával a szerző kétségkívül ezekre tett példát, még
ha a szakirodalom jórészt bírálatban is részesítette a baskír és a magyar törzsnevek közt
fellelni vélt párhuzam gondolatát.9 Más vonatkozásban közelítette meg a kérdést Vásáry
István: az újabb kutatások szerint a 460 körül nyugat felé vándorló ugor népek a kelet-európai
steppét Közép-Ázsia, nem pedig Nyugat-Szibéria felől közelítették meg, ahol pedig a
finnugor népek közül ’kiszakadt’ magyarság csatlakozhatott volna hozzájuk.10
Ha általános jellegű bírálatot fogalmazunk meg, feltétlenül említést érdemelnek azok a
megállapítások, amelyek a steppei hatalmi alakulatok létrejöttére és működésére vonatkoznak.
Amikor egyes törzsek hódítás áldozataivá válnak, önállóságuk megszűnését a feléjük emelt
idegen vezetők működése pecsételi meg, számukra rosszabb esetben viszont bekövetkezik
politikai intézményeik teljes felszámolása, minek után nemzetségeiket a hódoltató törzsek
saját soraik közé olvasztják be. Mindkét lehetséges kimenetel együtt jár az előzőleg meglévő
csoporttudat fokozatos elvesztésével. A nomád társadalmakat összetartásra ösztönző erők
ezentúl új politikai keretek között érvényesülnek: a közös hadviselést, a legeltetés
elrendezését a győztes nép vezetőinek szava határozza meg, ebben a helyzetben pedig a
8
A magyarság őstörténete. Szerk. Ligeti Lajos. Budapest 1943. 6.
9
Lsd.: Mándoky Kongur István: Magyar eredetű törzsnevek a baskíroknál. Tiszatáj 10 (1976). 41-44.
10
Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. Második, átdolgozott kiadás. Budapest 2003. 145.

7
meghódoltak nyelve és törvényi erővel megerősített szokásai hosszabb-rövidebb időn belül az
őket körülvevő új közegéhez idomulnak. Szélsőséges példa erre a kavarok esete: habár
Bíborbanszületett Konstantin császár szerint önként csatlakoztak a magyar törzsszövetséghez,
szervezeti önállóságukat pedig az új körülmények közt is megőrizték, vélhetően kevesebb,
mint száz év elteltével már széles körben használták maguk között a magyarok ’egyik
nyelvét’. Feltétlenül rendkívüli jelenségnek számítana tehát, ha az ogur népvándorlással
kezdődő négy évszázadban a magyar nép pusztán nyelvére hagyatkozva meg tudta volna
őrizni identitását a türk, szavir, onogur vagy éppen avar és kazár hódítók tengerében.
Történeti analógiákat erre legfeljebb az európai nemzetállamok újkori történetében lehetne
találni, a steppei népalakulatok körében már annál kevésbé.
Konkrét adatokra támaszkodó ellenérvekből mindezek mellett sincs azonban hiány.
Bíborbanszületett Konstantin császár művének magyarokról írott fejezetében arról számolt be,
hogy „régen”, azaz a törzsszövetségi kor előtt „a türkök hét törzsből állottak, de sem saját,
sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük”.
Ennek mintegy megerősítéseként olvashatunk később arról, hogy „Árpád előtt a türköknek
más fejedelmük sohasem volt, s mindmáig ennek a nemzetségéből lesz Turkia fejedelme”. 11 A
császár állításainak hitelessége elsősorban annak függvényében dönthető el, volt –e
Bizáncban olyan szándék, hogy a türk, szavartoi, onogur elnevezésekkel összekössék a
magyarokat az egykor volt steppei birodalmak népével. Ha ezek a megjelölések nem a
korábbi alárendeltség emlékét őrzik, magától értetődően elvethető az a feltevés is, hogy az V.-
IX. század közti időszakban a magyarok kizárólag a felettes hatalmak nevén fordulnak elő a
forrásokban. Saját jogon való szereplésről pedig nincs adatunk: jelzésértékű, hogy a szír
nyelven alkotó Pseudo - Zacharias rhétor VI. századi művében tizenhárom „sátrakban lakó”
steppei népet sorol fel, köztük azonban nem találjuk meg a magyarok nevét.12 Az alábbiakban
tehát a türk, szavartoi és onogur elnevezés eredetét kíséreljük meg vizsgálat tárgyává tenni,
anélkül, hogy a teljesség igényével érintenénk a kérdés minden egyes részletét.
Jobbára közmegegyezésként uralkodik a szakirodalomban az a nézet, hogy a főként bizánci
forrásokban előforduló ’türk’ név a szintén így jelölt kazárok révén hárult át a ’Hetumoger’
népére.13 Ennek alapja az a szintén gyökeret vert feltételezés, hogy a magyarok hosszú időkön
át a Kazár Birodalom kötelékébe tartoztak, politikai intézményeik, török eredetű
jövevényszavaik és anyagi műveltségük az ott élő népekével mutatnak feltűnő rokonságot.

11
Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. Ford.: Moravcsik Gyula. Budapest 1950. 171-173.
12
Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai. Szeged 1992. 16-17.
13
Lsd. Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest 1930. 200; Ligeti Lajos: A magyar nyelv
török kapcsolatai…I.m. 332.; Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. I.m. 217.

8
Forrásszinten erre az állapotra egyedül Bíborbanszületett Konstantin műve utalhatna, az ő
szóhasználata azonban éppen tagadni látszik egy egykoron volt kazár függést. Az a fentebb
már említett passzus, miszerint a magyaroknak régebben sem saját, sem idegen fejedelmeik
nem voltak, éppen a kazár kapcsolat tárgyalásánál ágyazódik be a mű sorai közé. A császár
szerint a magyarok „együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban
együtt harcoltak” velük, első vajdájuk, Levedi pedig „vitézségükért és szövetségükért nemes
kazár nőt” kapott feleségül a kagántól. 14 Ez a megfogalmazás világosan utal egy szövetségesi
viszonyra, jóval kevésbé arra, hogy a magyarok a kazárok feltétlen alárendeltjei lettek volna.
A három éves időtartam jobbára irreálisnak tűnik, meglehet azonban, hogy Konstantin ezzel is
a kazár-magyar kapcsolatok rövidségét kívánta hangsúlyozni. Tudjuk mindemellett, hogy a
’Hetumogerhez’ később olyan törzsek is csatlakoztak, amelyek korábban a Kazár Birodalom
belső területein éltek: ők voltak a kavarok, mellettük pedig élhettek a steppén olyan
néptöredékek, amelyek a változó mértékű kazár fennhatóság alól szabadulva léptek be a
törzsszövetség kötelékébe. Mindezek ellenére sem jelenthető azonban egyértelműen ki, hogy
a ’türk’ megjelölés az ő révükön került át a magyarokra, főként, ha figyelembe vesszük, hogy
a „kazár nyelven” beszélő kavarokra sem ezt a nevet alkalmazta a császár.
A kérdés tárgyalásában feltétlenül említést érdemel, hogy a kazárok csak egy viszonylag
szűk időszakban, a IX. században fordulnak elő ’türk’ néven a bizánci forrásokban. 15 Annál is
inkább feltűnőnek számít ez, mivel a ’valódi’ Türk Birodalom fennállása utáni évtizedekben a
kazárokat még saját nevükön említik meg a korabeli kútfők, akárcsak a háromszáz évvel
később alkotó Bíborbanszületett Konstantin, akinél pedig éppen a türköknek nevezett
magyaroktól különbözteti meg őket a Χάζαροι megjelölés. Ez utóbbi momentum világosan
jelzi, hogy 950 körül a bizánci udvarban nem volt ismert semmifajta genetikus kapcsolat a
kazárok és magyarok elnevezései között. Ha feltételezzük, hogy eredetileg is ez az állapot
érvényesült, elsősorban arra kell választ keresnünk, mikor és melyik forrásban nevezték
először türköknek a magyarokat.
Erre nézve jelentékeny fogódzót nyújt az antik műveket felkutató bizánci iskola
alapítójának, Arethas kaisareiai érseknek egyik megjegyzése. 902-ben dicsérő beszédet
intézett Bölcs Leó bizánci császárhoz (ur. 886 - 912), melyben a pár évvel korábbi
bolgárellenes háborúra utalva megjegyzi, a „türkök” olyan népet alkottak, „melyet míg fel
nem használtunk, nem is ismertünk”.16 Említést érdemel, hogy keletkezésének időpontját
tekintve ez a legkorábbi görög nyelvű forrás, amely világosan szól a ’Hetumoger’ népéről.
14
Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. I.m. 171.
15
Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai…I.m. 332.
16
Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest 1984. 13.

9
Tartalmát tekintve ez nem lehetett véletlen: a Kazár Birodalom környezetéből már jóval
korábban eltávolodott magyarok 894 táján addig ismeretlen steppei népként kerültek be a
bizánciak látókörébe. Valamivel ezt követően, 904 után született meg Bölcs Leó Taktika című
műve, melyben a császár adatokat jegyzett fel az általa türköknek nevezett magyarok
hadviseléséről. Értesüléseit javarészt elődje, a háromszáz évvel korábban író Maurikios
alkotásából merítette, nemegyszer szó szerint megismételve annak fogalmazását. Hogy
mégsem automatikus átvételről van szó, azt jelzi, hogy Bölcs Leó hat helyen mintegy saját
megjegyzéseként kiegészítette az eredeti művet, tanúságául annak, hogy kiismerte az előző
háborúban szövetségesként felfogadott magyarok harci szokásait. Ez és a császár belső
köréhez tartozó Arethas tudósítása együtt arra utalnak, hogy az újonnan megismert
magyarokat elsősorban nomád életmódjuk és jellegzetes steppei harcmodoruk alapján
tekintették azonosnak a VI. –VII. századi türkökkel. Ezt a gyakorlatot vette át később Bölcs
Leó fia, Bíborbanszületett Konstantin, akinek művében már világosan elkülönülnek
egymástól a kazárok és a magyarok elnevezései.
A sabartoi asphaloi (Σάβαρτοι ἄσφαλοι) szóösszetétel annyiban tér el a másik két népnévtől,
hogy használata nem hagyományozódott, kizárólag Konstantin császár műve tesz említést
róla. A vonatkozó forráshely szerint a fejedelemválasztás előtt „valamilyen okból” ezzel a
névvel illeték a magyarokat, illetőleg később azt a néptöredéket, amely a kangarok támadása
elől Perzsia vidékén keresett menedéket. A két rövid megjegyzés értelmezésére utóbb
könyvtárnyi szakirodalom született, alább csak a kérdés részleges érintésére, bizonyos
aspektusainak felderítésére szorítkozhatunk.
Mindenekelőtt vita tárgyát jelenti, vajon a sabartoi (a vélt hangzás alapján: savartoi v.
szavárd) elnevezés összekapcsolható –e a VI. század elejétől kezdve a Kaukázus előterében
közel fél évszázadon át uralkodó szabirok emlékével. Németh Gyula ez ügyben igenlő
álláspontot fogadott el17, noha az övével megegyező és ellenkező vélemények közt a mai
napig nem született konszenzus. Ligeti Lajos „merész hipotézisnek” nevezte az azonosítást 18,
a kérdésre nyelvi oldalról legalábbis nehezen lehetne biztos választ adni.
Benkő Loránd megállapítása nyomán fontos utalnunk arra, hogy bár az ómagyar nyelvben
rendkívül gyakori a –d kicsinyítő képző, földrajzi, törzs- és népnevekben egyáltalán nem
lelhető fel a használata.19 Jóformán elvész tehát a lehetősége annak, hogy a magyaroknak
valaha is lett volna ’szavárd’ önelnevezésük. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy Konstantin
17
Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Második, bővített és átdolgozott kiadás. Közzétette:
Berta Árpád. Budapest 1991. 156.
18
Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai…I.m. 346.
19
Benkő Loránd: Magyar nyelvtörténet – magyar őstörténet. In.: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk.: Bartha
Antal, Czeglédy Károly, Róna-Tas András. Budapest 1977. 55.

10
császár többes szám harmadik személyben szól a névadókról (’mondták’, ’nevezték’ őket),
nagy valószínűséggel állítható, hogy a ’sabartoi asphaloi’ megnevezés és a mellé körített
események nem a császár magyar informátoraitól kerültek át a műbe, azok Konstantin császár
saját alkotásai.
Lényegesen alátámasztja ezt az álláspontot a magyarokkal foglalkozó fejezet szerkezetének
vizsgálata. A ’sabartoi asphaloi’ összetételt mindkétszer az események fonalát megszakítva
említi a császár, előbb Levedi személyének bemutatása közben utal a magyarok korábbinak
vélt nevére, másodszorra pedig a kazárokkal fenntartott kapcsolatának tárgyalásakor számol
be egy valaha volt ’kangar - szavárd’ háborúról. Ez utóbbi szintén figyelemre méltó tanúságot
hordoz magában: a magyarok saját kútfői ezt a részt leszámítva végig a saját nevükön
emlékeznek meg a besenyőkről (Πατζινάκοι) a császár előtt. Úgy tűnhet, mintha a
törzsszövetségi vezetők, Bulcsú és Termacsu múltról való elbeszélését Konstantin
egybeszerkesztette volna egy másik értesülésből szerzett információval. Bizonytalan már
magának a ’sabartoi asphaloi’ névnek a használatakor is: nem ismervén az azonosítás alapját,
úgy fogalmaz, hogy korábban „valamilyen okból” másként nevezték a magyarokat.
Alkalmasint ez azt is jelentheti, hogy saját megítélésére támaszkodva kapcsolta össze két
forráshely adatát, anélkül, hogy ebben megerősítésre talált volna. Nem feltétlenül tekinthető
hitelesnek így az az információ sem, miszerint a Kárpát-medencében élő magyarok még 950
táján is követeket küldtek a Perzsia vidékén élő állítólagos rokonaikhoz. Konstantin
szövegfűzése nyomán pedig csak a legkevésbé lehet arra gondolni, hogy a magyarok valaha is
az egykor volt szabirok birodalmának kötelékébe tartoztak volna.
Az ’onogur’ népnév és származékai (ungri, ungre, hungaer, stb.) a leginkább figyelemre
méltóak abban a tekintetben, hogy a mai napig ezekkel jelölik meg az idegen nyelvekben a
magyarokat. Használata elsősorban a latin és szláv nyelvű írásbeliségben mutatható ki,
Bizáncban csak a X. század végétől jelenik meg a forrásokban, noha az egykoron volt onogur
népről jószerével csak ebben a kultúrkörben jegyeztek fel számottevő információkat.
Feltételezték, hogy a név szláv közvetítéssel terjedt el a nyugati népek körében 20, ennek
lehetséges időpontja azonban már vita tárgyát képezi. 21 Amennyiben használata csak a IX.
században honosodott meg a szláv nyelvekben, magától értetődően elesik annak a lehetősége,
hogy az ’ungarus’, ’hungarius’, ’hunger’ nevek átvétel eredményeként kerültek be a VIII.
századi latin forrásokba. Ezek a 680 táján a Kárpát-medencébe vándorolt onogur
néptöredékről, illetőleg a velük együtt élő avarokról tesznek említést, nem alaptalan viszont
20
Lsd. Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. I.m. 218-221.
21
Olajos Teréz: Adalék a (H)ung(a)ri(i) népnév és a késői avarkori etnikum történetéhez. Antik Tanulmányok 16
(1962). 87.

11
az a gyanú, hogy a X. századi Nyugat-Európában fegyveresen megjelenő magyarokat velük
azonosította a kútfők egy része. A névátadás folyamata ezúton is végbemehetett, akadhatunk
azonban ellenpéldára is: a magyarokról nyugaton az elsők között beszámoló Regino prümi
apát művében világosan szétválasztja a „pannonok és avarok pusztaságain” élőket a magyarok
népétől (gens Hungarium), „amelyről az azelőtti nemzedékek azért nem hallottak, mivel
nevük sem volt”.22 A vitatott kérdések eldöntésében lényeges lehet, rendelkezünk –e
forrásszinten olyan adatokkal, melyek a magyarokat közvetlenül azonosítják az V. században
Európába vándorló onogurok népével.
A XII. század elején összeállított orosz őskrónika írója két szakaszban számol be a Kárpát-
medence elfoglalásáról, leírása szerint Hérakleiosz bizánci császár (ur. 610-641) idejében
előbb a ’fehér ugrok’, Oleg kijevi fejedelem (ur. 879 k.-912 k.) uralkodásakor pedig a ’fekete
ugrok’ vonultak el a Duna mellékére. A szövegből világosan kitűnik, hogy egyazon esemény
kétszeri említéséről van szó: az ugrok népe mindannyiszor a szlávokat uraló frankok ellen lép
hadba, ami történetileg megfelel a magyarok IX. század végén lezajlott honfoglalásának. Az
első esetben említett ’fehér ugrok’ azonosak Kuvratnak, az onogundur--bolgárok
fejedelmének népével, akit Hérakleiosz császár patríciusi rang adományozásával tisztelt meg.
Az ő szerepeltetésük tudatos kombináció eredményeként valósulhatott meg az őskrónikában:
habár a szerző semmilyen valós információval nem rendelkezett róluk, nevük alapján
azonosnak tekintette őket a magyarokkal, azzal a néppel, amelyet a szlávok a IX. században
ugroknak neveztek. Róluk az őskrónika olyan adatokat őrzött meg, amelyek vélhetően belső,
szláv forrásból származtak: ezek közé sorolhatjuk a Kijev mellett történő elvonulásuk vagy a
szlávok nyelvhasználatában meggyökeredzett „magyar hegyek” (a Kárpátok) említését. Míg a
’fekete ugrok’ vándorlását Oleg fejedelem időszakához köti, a ’fehér ugrokét’ egy idegen
uralkodóéhoz, jelezve ezzel, hogy információit külső, bizánci kútfők híradásiból merítette. Ez
utóbbi gyakorlat több vonatkozásban is tetten érhető az őskrónikában, szerzője a görög nyelvű
forrásokon túl orosz és bolgár írásos emlékeket is felhasznált a mű összeállításakor.
Ha tehát az onogurból szabályos úton képzett ’ugri’ (korábbi formájában: ’ungri’) névalakot
a szlávok legkésőbb a IX. század végén már alkalmazták a magyarokra, nyitottnak számít az a
kérdés, vajon mi lehetett az elnevezés pontos eredete. Láttuk, hogy a szlávok körében nem
volt ismert a VII. századi onogurok története, bizánci források tanúsága szerint azonban a
Kuvrat uralma alatt álló néptöredékek utódai a birodalom felbomlása után is fennmaradtak a
steppén. Hitvalló Theophanész a IX. század elején írott művében beszámol arról, hogy Kuvrat
öt fia atyjuk halála után alattvalóikkal együtt szétvándoroltak egymástól. Asparuch
22
MEH 204-206.

12
vezetésével az egyik csoport megalapította a Dunai Bolgár Birodalmat, másik két töredék
pedig a Kárpát-medencében, illetőleg Ravenna környékén telepedett meg. Két fiú azonban
népével együtt a steppén maradt: Bat Baian a Kazár Birodalom adófizetőjévé vált, míg
testvére, Kotragos vélhetően észak felé húzódott, az ő utódai közül kerülhettek ki a Volgai
Bolgár Birodalom későbbi uralkodói.23 A VIII. század közepéről származó jegyzék szerint a
krími Doros pátriárkája alá hét, kazár uralom alatt álló nép püspöke tartozott, köztük ott
találjuk az onogurok fölé rendelt egyházi vezetőt is.24 A szakirodalom fő vonulata szerint ez
az az időpont, amikor a források utoljára említik őket, a további források már csak a
magyarokra alkalmazzák az ’onogur’ név származékait. Ez alapján értelmezték György barát
krónikájának folytatója művében azt az elbeszélést, ahol az Al-Dunán túlra kitelepített,
korábban bolgár fogságba esett makedónok hazatérési kísérletéről esik szó. A 830-as évekre
tehető esemény tárgyalásakor a szerző megemlíti, hogy a makedónokat folyón való átkelés
közben megtámadták a bolgárokkal szövetkezett ’ungrok’ (Οὔγγροι) akiket később váltakozva
nevez ’hunnak’ és ’türknek’ is.25 Mivel az ’ungri’ megjelölést a X. század végétől a bizánci
források kizárólag a magyarokra alkalmazták, a kutatók nagy része úgy vélte, hogy a 950 után
írott mű vélt szerzője, Symeon Logothetész ebben az esetben róluk tesz említést. 26 Figyelemre
méltó azonban, hogy a krónika folytatója a fent említett eseményt leszámítva minden esetben
türköknek nevezi a magyarokat, így tesz a honfoglalást megelőző bolgár - magyar háború és a
később Bizánc ellen vezetett hadjáratok tárgyalásánál is. Olyan feljegyzésre támaszkodott
tehát, melynek névhasználata eltért a többi adatközlőétől, s amely vélhetően még az
eseményekhez közeli időben, valamikor a IX. században keletkezett. Ha ebben ’ungri’ név
alatt a magyarokat értették volna, olyan gyakorlattal állnánk szemben, amely csak jó egy
évszázaddal később, egyesek szerint szláv közvetítéssel terjedt el Bizáncban. Ehelyett inkább
arra lehetne gondolni, hogy György barát folytatójának forrása a korábban gyakran említett
onogur népről kívánt szólni. A VIII. század közepi püspökségi jegyék keletkezésétől fogva
csak kevesebb, mint száz év telt el a makedónok hazatérési kísérletéig, a köztes időszak
forráshiányos állapotát pedig elsősorban az okozta, hogy a képrombolás időszakában
jelentősen visszaszorult Bizáncban a görög nyelvű írásbeliség.
Amennyiben tehát 830 körül számolhatunk egy steppén élő, ’ungri’ néven említett néppel,
továbbá figyelembe vesszük, hogy a szlávok körében már a IX. században alkalmazták a
magyarokra ennek nazális nélküli ’ugri’ változatát, megfontolandó tanulságot hordoznak

23
Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai. I.m. 219.
24
Moravcsik Gyula: Az onogurok történetéhez. Budapest 1930. 13-14.
25
Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet…I.m. 54-57.
26
Lsd. Kristó Gyula: Magyar honfoglalás – honfoglaló magyarok. Budapest 1996. 30-32.

13
magukban Moravcsik Gyula évtizedekkel ezelőtt lejegyzett sorai: „az onogur nevet nem
geográfiai azonosság révén örökölte a magyarság, hanem azért, mert maga is beletartozott az
onogurok törzsszövetségébe, vagyis Kovrat onogur-bolgár birodalmába.” 27 A nomád népek
megszervezésének és megszerveződésének ismérvei alapján némileg módosítható ez a
megállapítás: nem az Urál vidékéről egyenes úton lekerült, magyar nyelvet beszélő nép élt
korábban onogur fennhatóság alatt, hanem egy olyan néptöredék, amely a IX. század közepe
táján csatlakozott a ’Hetomoger’ törzsszövetséghez. Forrásszinten megtámogatni látszik ezt a
feltevést Symeon Logothetész művének egyik kivonatolója: a bolgár – makedón háború rövid
összefoglalója külön népnek tekinti a korábban együttesen említett hunokat és türköket 28,
akikben különböző vezetés alatt álló steppei népeket vélünk felfedezni. Összhangban lehet ez
a megállapítás Bíborbanszületett Konstantinnak éppen erre az időszakra vonatkoztatható
forráshelyével: a magyarok ekkor „hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem
felettük soha nem volt”, a kazárokkal pedig „minden háborújukban együtt harcoltak”. A
törzsszövetség létrejötte után aztán egy minőségileg megváltozott népről írnak a kútfők:
utalhatunk Arethas idézett megjegyzésére, miszerint 894 előtt a bizánciak soha nem ismerték
a magyarokat, míg fel nem használták őket. Ez az adat, amennyiben hitelre tarthat számot,
éppen felülbírálni látszik azt a korábbi nézőpontot, hogy György barát krónikájának folytatója
népi összetételüktől függetlenül ’magyarokat’ említ egy 830 körüli időszakban.

27
Moravcsik Gyula: Az onogurok történetéhez. I.m. 30.
28
Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet…I.m. 58.

14
1.2 A kettős fejedelemség és a hatalommegosztás kérdése

Túl annak felismerésén, hogy a Dzsajháni - hagyomány vonatkozó adatai szerint valamikor
880 körül a magyar törzsszövetséget két fejedelem irányítása fogta össze, történetírásunkban
meglehetősen ellentmondásos kép alakult ki tisztségeik pontos funkciójáról. A vélemények
ütközése visszavezethető arra a tényre, hogy a muszlim földrajzi írók meglehetősen
szűkszavúak a hatalommegosztás kérdését illetően, a lényeget tekintve azonban látszatra
egyértelmű analógiát sejtetnek a kazár uralmi rendszerrel. Ibn Ruszta tudósítása szerint a 20
ezer lovassal kilovagoló K.nde (Künde v. Kende) „csak névleges címe királyuknak, minthogy
azt az embert, aki királyként uralkodik fölöttük, Dzs.la-nak (Dzsila . Dzsula, Gyula) hívják.
Minden magyar a Dzsila nevű főnökük parancsait követi a háború dolgában, a védelemben és
más ügyekben”.29 Művének kazárokról szóló fejezetében hasonló állapotról ír: „Van nekik
egy királyuk, akinek ’.j.sád a neve, de a kazár nagyfejedelem valójában a Kazár-kagán. A
kazárok azonban csak névleg engedelmeskednek az utóbbinak. A valóságos hatalom az ’.j.sád
kezében van, aki a kormányzásban és a hadsereg vezetésében olyan fontos helyet foglal el,
hogy egyetlen nála magasabb méltóságviselő sincs, akire tekintettel kellene lennie”30
(Czeglédy Károly fordítása). Mindezen túl csupán egyetlen forráshelyünk van, amely a
törzsszövetségi fejedelmek hatásköréről közvetlenül szól. Bíborbanszületett Konstantin majd
hetven évvel későbbi állapotról tanúskodó művében arról ír, hogy a magyarok „első feje az
Árpád nemzetségéből sorban következő fejedelem, és van két másik is, a jila és a karcha, akik
bírói tisztséget viselnek; de van fejedelme minden törzsnek is”31 (Moravcsik Gyula fordítása).
A Dzsajháni – hagyomány értelmezésének kulcsa mindenekelőtt az, hogy mennyiben
tekinthetjük azonos jellegűnek a magyar és a kazár uralmi berendezkedést. Szorosan
kapcsolódik ehhez a főfejedelem hatáskörének kérdése: amennyiben a kazár kagán személye
és tisztsége az idők során szakralizálódott, hatalma pedig jelképessé vált, feltételezhetünk –e
hasonló szerepkört a Dzsajháni – hagyományban k.nde néven szereplő magyar vezetőről?
A kutatók egy részének igenlő válasza arra az alapvetésre épül, hogy a kettős fejedelemség
lényegéhez hozzátartozott a főfejedelmi tisztség szakrális jellege. Ennek nyomán alkalmazta
Kristó Gyula a IX. századi magyarok uralmi berendezkedésére a ’szakrális kettős
fejedelemség’ fogalmát,32őt megelőzően pedig Czeglédy Károly volt azon a véleményen,

29
MEH 86.
30
MEH 90.
31
Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. Ford.: Moravcsik Gyula. Budapest 1950. 179.
32
Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok politikai szervezete. In.: A honfoglalás 1100 éve és a Vajdaság. Szerk.:
Rokay Péter. Újvidék 1997. 75.

15
hogy a „magyar sacralis (sic!) királyság (…) pontos mása volt a kazárnak”. 33 Vele vitatkozva
fejtette ki Györffy György azon álláspontját, hogy a „honfoglalás előtti magyar társadalom
(…) nem tudott kitermelni és eltartani egy olyan uralkodó osztályt és bonyolult felépítményt,
mint a kazár”. Érvelésében Györffy hangsúlyt ad annak a felismerésnek, hogy kazár
birodalom lakossága a magyarral szemben jórészt letelepedett, félnomád életmódot folytatott,
végkövetkeztése azonban feltűnően egybecseng a korábbi álláspontokkal: eszerint a magyarok
hatalmi szervezete a türkök korábbi berendezkedésével vonható párhuzamba, ahol
„megtalálható az égből eredeztetett kagán mellett az erős kezű hadvezér is”. 34 Határozott
bírálatban részesítette Róna-Tas András azt a felfogást, amely a ’kettős királyságot’ és
’szakrális királyságot’ egymás szinonimájaként értelmezi. A két állapot eszerint nem
feltétlenül függvénye egymásnak: „Ahol szakrális királyság van, ott kettős királyság is van, de
ahol két vezető van, ott nincs okvetlenül szakrális királyság”. 35 Hasonló módon vélte
szétválaszthatónak a kérdés tárgyalását Tóth Sándor László: míg a kettős fejedelemség
megléte a magyaroknál a források alapján kétségbevonhatatlan, addig a főfejedelem szakrális
jellegű feladatkörének taglalása már a bizonytalanabb feltételezések közé tartozik.36
Elöljáróban feltétlenül lényeges leszögezni, hogy a künde szakrális fejedelmi voltáról
közvetlenül egyetlen forrás sem tudósít, a megállapítás kizárólag a különböző adatok
egybevetésén, ill. azok egyfajta értelmezésén alapszik. A kutatók egy részénél ennek
megfelelően talált elfogadásra az a nézet, hogy a rangban első fejedelem szerepköre az
égiekkel való kapcsolattartásban és a külvilágtól való elzárkózásban merült ki, egyebekben
pedig a gyula gyakorolta a tényleges hatalmat. Az ezt tompítani szándékozó vélemények
jobbára nem tagadták, hogy a künde vallási jellegű feladatot (is) ellátott, így a ’szakrális
fejedelemség’ terminusa a források egyértelmű utalása híján is polgárjogot nyert a
történettudományban.
A különböző kútfők adatainak egyeztetése már önmagában nem egy problémát rejt
magában. A Dzsajháni – hagyományt hordozó szövegekben (így Ibn Rusztánál) nem esik szó
arról, a kazár kagán szakrális jellegű feladatokat látott volna el. Szerepét olyan források
világítják meg kellő részletességgel, amelyek egy későbbi, X. századi állapotot írnak le. Ebből
az időből lép elénk a kazár vezető Ibn Fadlán 921-22-re vonatkozó útleírásában, Isztakhri 930
körüli időpontra tehető értesítésében és Maszúdi 956 előtt keletkezett történeti – földrajzi
tárgyú művében. Tudósításaik részben megerősítik a Dzsajháni – hagyomány adatait: a kazár
33
Czeglédy Károly: A szakrális királyság a steppei népeknél (a kazároknál és a magyaroknál. Magyar Nyelv 70
(1975). 11.
34
Györffy György: Legenda és valóság Árpád személye körül. Kortárs 21 (1997/1). 111.
35
Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. Budapest 1996. 269.
36
Tóth Sándor László: Levediától a Kárpát-medencéig. Szeged 1999. 102-111.

16
kagán távol maradt a napi ügyek intézésétől, aminek velejárójaként felemlítik a személyét
övező, tisztelettel és félelemmel vegyes glóriát. Nem egy ponton azonban egymástól eltérően
ítélik meg hatalmi befolyásának határait, ami nem kis részben a különböző időszakokra
vonatkozó datálásnak tudható be. Esetünkben ez a körülmény különös jelentőséget kap akkor,
amikor a 880 körüli magyar állapotokra vonatkozó forráshelyeket más kútfők évtizedekkel
későbbi adataival próbáljuk egyeztetni.
Túl a kronológiai nehézségeken, az első fejedelem hatáskörére vonatkozó tartalmi elemek
már az alapvető forráshelyek egyikénél, Ibn Rusztánál sem vonhatók teljes egészében
párhuzamba egymással. Míg a magyarok esetében a sereg (harci szemlére való) kivonulását a
künde vezérelte, addig a kazároknál a hadvezetés mellett ez a szerepkör is a
másodfejedelemre, az ’.j.sádra hárult. Isztakhri előadásában a kazár kagán csak rendkívüli
esetekben kényszerül kivonulni a palotájából, úgy, hogy még ellenfelei sem láthatják meg
őt;37 a Dzsajháni – hagyomány eszerint mind a magyaroknál, mind a kazároknál a rendhagyó
állapotról számolt be.
Ami a kagán uralmának szakrális jellegét illeti, nem valami egynemű, hanem rendkívül
összetett jelenségről beszélhetünk. A források döntő része, így Ibn Ruszta is beszámol arról,
hogy a IX. század végén a kazár uralkodó már a zsidó vallást követte, noha az alattvalók
körében éppen ez a felekezet számított a legkisebbnek. Ilyenformán a természetvallásokban
jelentkező, pogány hiedelmek magát az uralkodót nem befolyásolhatták feladata ellátásában,
azokat kizárólag a külvilág kapcsolta össze a személyével. Nincs adat arról, hogy a kagán
maga végeztetett volna el szertartásokat, nem eszköze, hanem tárgya volt a magasabb rendű
erőkhöz fűződő, vallási eredetű nézeteknek. Rávilágít mindez a kazárok hatalmi – politikai
rendszerében betöltött szerepének valós lényegére: Maszúdi szerint, habár „sem nem
parancsol, sem nem tilt, s egyáltalában nem igazgatja a birodalom ügyeit, de a kazár királyi
hatalom csakis a kagán révén lesz jogosan a királyé”. 38 Még egyértelműbben fogalmaz ennél
Ibn Haukál: a kagán a „kazár királynál is magasabb méltóság részese, mert a kazár hatalom
hozzá kötődik, ő az, aki ezt gyakorolja és megszilárdítja” 39(Kmoskó Mihály fordítása).
A kagán személye ily módon a politikai legitimáció alapját jelentette. Nyilvánvalóan
praktikus okai voltak annak, hogy a korábban az Égtől eredeztetett hatalom földközelbe
került: a napi ügyekbe bele nem folyó kagán esetében csökkent annak esélye, hogy a belső
viszálykodások nyomán a szentséget sérelem érje, ami pedig erősítette annak birodalmat
megtartó erejét.
37
Kmoskó Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom I/2. Budapest 2000. 31.
38
Uo. 172.
39
Uo. 78.

17
 A különböző forrásokban jelentkező, fentebb említett látszólagos ellentmondások
elsősorban a kagán hatalmi befolyásának megítéléséhez kapcsolódnak. Legrészletesebb
formában Ibn Fadlán számol be szerepéről: a külvilággal kizárólag főemberein keresztül tart
kapcsolatot, akikkel naponta tanácskozik. Gazdagon ellátott háremet tart, kilovagolásakor
minden híve köteles arcra borulni előtte, ugyanakkor vezéreit halállal büntetheti, ha éppen
vereséggel térnek vissza valamelyik hadjáratukból.40 Feltűnően messze áll ez a kép a
tökéletesen passzív vezetőről kialakított elképzelésektől: elzárkózása ellenére a kagán képes
volt megtalálni azokat az utakat, amelyeken keresztül gyakorolni tudta alattvalói feletti
hatalmát. Maszúdi ugyanakkor említést tesz olyan esetről, amikor éppen az alattvalók
gyilkolták meg a kagánt, őt okolva az aszályért vagy a háborús vereségért. Maga a szerző is
bizonytalan viszont abban, hogy ez a szokás újabb keletű –e a kazároknál, vagy már korábban
is megvolt náluk.41 Egyetértve Róna-Tas András véleményével, feltételezhetjük, hogy
Maszúdi már a „kazár kettős királyság utolsó fázisáról” számolt be.42
Összegezve a fentebbi megállapításokat, elmondható, hogy a Kazár Birodalom életében a
rangban első vezető az állandóság és az egység letéteményeseként jelent meg, mint a hatalom
fő eredeztetője. Fő funkcióját abban jelölhetjük meg, hogy belső viszályok és külső
támadások idején (Isztakhri: „még a szomszédos hitetlenfélék közül sem látja meg senki”)
létével tudta garantálni az állam fennmaradását. Ennek megfelelően a szakralitás nem volt
azonos tisztségének belső lényegével, annak csupán fontos tartozékát alkotta, amennyiben
védelmet biztosított számára a külvilág felől érkező hatásokkal szemben. Ezen állandó
szerepköre mellett időtől és személyétől függően alakultak ki tényleges hatalmi befolyásának
határai.
Hogy a IX. századi magyar törzsszövetség politikai berendezkedése csak feltételesen
állítható párhuzamba a kazárok uralmi rendszerével, azt a Dzsajháni – hagyomány említett
részletén túl egy további momentum is megerősíti. György barát krónikájának folytatója a
magyarok és a bizánciak 894 körüli szövetségkötése kapcsán beszámol arról, hogy a császár
követe, Niketas Skleros találkozott a magyarok fejeivel, Árpáddal és Kuszanésszal,
megállapodva velük egy közös bolgárellenes akcióban.43 Voltaképpen ez az egyetlen olyan
forráshelyünk, amelyik működése közben számol be a magyar fejedelmi hatalomról,
önmagában mégis cáfolni látszik a közvetlen kazár analógia lehetőségét. Mint láthattuk, a
kagán az ottani szokásoknak megfelelően kizárólag a helyetteseivel tárgyalta meg birodalma

40
MEH 97–98.
41
Kmoskó M.: i. m. 172.
42
Róna-Tas A.: i.m. 128.
43
Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest 1984. 59.

18
ügyeit, míg a künde tisztségét betöltő Árpád a szövetségesi politika aktív alakítójaként maga
fogadta a külországi követet. Részben ennek az ellentmondásnak a feloldása érdekében
tételezte fel a kutatók egy része, hogy Árpád uralma fordulópontot jelentett a kettős
fejedelemség történetében. Györffy György Kusszál 904. évi halálához kötötte a künde és a
gyula hatalmának egyesítését,44 míg Kristó Gyula szerint a „főfejedelem szakrális jellegének”
megszűnése a 890-es évek elejétől együtt járt az ügyek tényleges vitelébe való
beleszólásával.45 Közvetlen kútfői utalások híján a kérdés eldöntésében csak a párhuzamos
adatokra hagyatkozhatunk.
…Bíborbanszületett Konstantin idézett leírása az időbeli távolság ellenére feltűnően egybevág
azzal a képpel, amit a Dzsajháni – hagyomány évtizedekkel korábbról megörökített. A
fejedelem (ἄρχων) tisztségnév pontos magyar megfelelőjét nem közli a császár, ami azonban
jobbára bevett gyakorlatnak számít művében: a terminus alkalmas volt arra, hogy kifejezze az
egyes népek vezetőinek rangbeli elsőségét, így emlékezik meg többek közt a morvák, fehér
horvátok vagy éppen a kabarok ’fejedelméről’. Azonosnak tekinthető a császár és a muszlim
szerzők műveiben a jila (γυλα), ill. a dzs.la méltóságnév, nem csupán megnevezésében,
hanem tartalmában is. Konstantin közlése szerint a mindenkori jila bírói tisztséget viselt, ami
egyeztethető Ibn Ruszta azon állításával, hogy a dzs.la a a háborúk irányításán túl „egyéb
ügyek” intézésében is szerepet vállalt. Emellett éppen a görög forrásból értesülünk arról, hogy
még a X. század közepén is megmaradt hadvezetői funkciója: Ioannes Skylitzes történeti
műve beszámol arról, hogy megkeresztelkedése után „ő maga nem intézett soha betörést a
rómaiak területére”.46 Hasonló állapítható meg a Bíborbanszületett művében bírói tisztségében
megemlített karcháról (καρχα), amelynek a megfelelőjét nem találjuk meg a Dzsajháni –
hagyományban. Alapos okunk lehet feltételezni, hogy a rang csak a honfoglalás után alakult
ki a törzsszövetségben: míg a fejedelem családjának származását Konstantin egész a IX.
századba, Álmosig bezárólag vezeti vissza, addig a karcha tisztséget 950 körül viselő
Bulcsúnak csupán az apját, Kált említi meg, vélhetően jelezve ezzel, meddig terjedt a múltban
a valóban rangos felmenők sora.
Míg tehát 950 körül a két alfejedelem aktív szerepet vállalt a külpolitika intézésében és a
hadak irányításában, addig a főfejedelem ezen ügyekben passzív maradt, amint erre a
Dzsajháni – hagyomány adataiból is következtetni tudunk. Helyette oldalági rokonait találjuk
meg hasonló szerepkörben: Liudprand egy 947-ben Itáliába vezetett magyar hadjárat

44
Györffy György: Kurszán és Kurszán vára. In.: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. Budapest 1955. 151.
45
Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Budapest 1980. 227-228.
46
Moravcsik Gy.: Az Árpád-kori… i.m. 85.

19
vezetőjeként említi Taksonyt (Taxis),47 míg az akkori fejedelem, Falicsi egy másik rokona,
Termacsu az idő tájt éppen Bulcsúval együtt irányított követséget a konstantinápolyi császári
udvarba. Ez utóbbi ténynek feltétlenül jelentőséget kell tulajdonítanunk: habár a gyula és a
karha politikája jelentősen csorbította a fejedelem hatáskörét, a korban ez mégsem okozott
jelentősebb feszültséget nemzetségeik közt, az együttes követjárás kiváló példaként
jelentkezik erre. A bevett szokás éppen a hatalom közmegegyezésen alapuló megosztása
lehetett. Ebben a rendszerben a törzsfők mindannyian elfogadták a fejedelem tekintélyét, vitás
ügyekben az ő döntésére hagyatkozhattak, ám a törzsi autonómiát ez csupán jelentéktelen
mértékben tudta csorbítani. Ugyanúgy összekötő kapocsként jelentkezett tehát a fejedelem a
magyarok törzsszövetség életében, mint a Kazár Birodalomban, ebbéli funkciójához pedig a
szakralitás (Ibn Ruszta és György barát folytatójának tanúsága szerint) mégannyira sem
tartozott hozzá, mint a kagán esetében. Felhozható lenne ez utóbbinak ellenében a XIV.
századi krónikák adata, mely szerint Álmost a Kárpát-medencébe történő bevándorlás idején
megölték. A kutatás egy része ezt az eseményt a népet ért veszedelem miatt végrehajtott
„rituális feláldozásként” értékelte.48 Maszúdi vonatkozó forráshelyével szemben azonban az
analógia Ibn Fadlán értesítésével kapcsolatban is megállja a helyét, ebben a helyettesei felett
egyébként élet-halál uraként bíráskodó kagánról az az adat maradt fenn, hogy negyven éves
uralkodása után alattvalói menten megölik „megfogyatkozott értelme és meggyengült ítélete”
miatt.49 Ez pedig a vallási hiedelmekkel szemben meglehetősen ’praktikus’ érv lehetett az
ítélethozók kezében.

47
MEH 233.
48
Kristó Gyula: Honfoglaló fejedelmek: Árpád és Kurszán. In.: Honfoglalás és társadalom. Budapest 1996. 85.
49
MEH 98.

20
1.3 Etelköz és a ’Hetumoger’ szállásterülete

Az eseményekről évtizedes késéssel értesítő korabeli kútfők kevés kétséget hagytak hátra
annak a lényegi kérdésnek az eldöntésében, pontosan hol is húzódott a IX. század második
felében megszilárdult törzsszövetség szállásterülete. Bíborbanszületett Konstantin művének
38. fejezetében szól arról, hogy a kangaroktól elszenvedett vereség után az általa türköknek
nevezett magyarok nagyobbik része „nyugatra ment lakni, az Atelküzü (Ατελκούζου)
nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik”. 50 Ezek pontos
betájolását a fejezet végén végzi el: „A besenyők helyét, amelyen abban az időben a türkök
laktak, az ott levő folyók neve szerint hívják. A folyók a következők: első folyó az
úgynevezett Baruch, második folyó az úgynevezett Kubu, harmadik folyó az úgynevezett
Trullos, negyedik folyó az úgynevezett Prut, ötödik folyó az úgynevezett Szeret”. 51 A besenyő
vándorlás elbeszélésekor javarészt megismétli a korábban leírtakat: „Azt a helyet pedig,
amelyen a türkök korábban voltak, az ott keresztülmenő folyó nevéről Etelnek és Küzünek
(Ετέλ και Κουζου) nevezik, s mostanában a besenyők lakják.52 Ibn Ruszta szerint „egyik
határuk a Rúm-tengert éri, amelybe két folyó ömlik. Ezek közül az egyik nagyobb, mint a
Dzsajhún. Lakhelyeik e két folyó között vannak. (…) E két folyó közül az egyiket Atilnak, a
másikat Dunának hívják”.53 A Metód-legenda elbeszélése szerint a szent valamikor 881 körül
a Duna tájékán egy „magyar királlyal” találkozott; 54György barát krónikájának folytatója
szerint ugyanide küldte 894 körül a bizánci császár a követét, hogy találkozzon a magyarok
fejedelmeivel.55 Mindezek alapján az Al-Dunától keleti irányban elterülő széles steppeövezet
jöhet számításba a magyarok szállásterületeként, melynek keleti határát a Fekete-tengerbe
ömlő, Atilnak nevezett Don-folyó jelölte ki. A hatalmi súlypont, vélhetően a nép java
részének szállásterületével együtt a 880-as évekre egyre inkább nyugat felé tolódott el, amit
jelez, hogy évtizedekkel később keletkezett leírásában Konstantin császár már csak a Duna és
Dnyeper közti folyók török eredetű nevét említette meg. Hogy mégis ellentmondásos
adatokról és a nyomában járó történészi bizonytalanságról beszélhetünk, az elsősorban a
földrajzi nevek bizonytalan jelentéstartalmának tudható be.
A probléma középpontjában a bizánci császár művében két helyen, két különböző formában
is szerepeltetett ’Atelküzü’ megnevezés áll. Amióta Budai Ésaiás 1811-ben az ’Etelközre’
50
Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. Ford.: Moravcsik Gyula. Budapest 1950. 173.
51
Uo. 175.
52
Uo. 177.
53
MEH 88.
54
MEH 128.
55
Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest 1984. 59.

21
való magyar átírást javasolta, visszatérő formában jelentkezik az a nézet, hogy az utótag
köznévi eredetéből ’folyóköz’ jelentésre lehetne következtetni.56 Konstantin szóhasználatában
mindenesetre három jellegzetes elemet lehet felfedezni: a, a terület megnevezését ottani
folyók neveiből eredezteti; b, mindkétszer a besenyők ’mostani’ (950 körüli) földjének tartja
Etelközt; c, mind a görög többes szám használatával, mind a név két elemre történő
szétbontásával egyazon terület két különböző részéről kíván beszélni, azaz nem volt tisztában
a ’Küzü’ szó magyar jelentésével. Amennyiben hitelesnek fogadjuk el az ’Etelköz’ alakot, ez
utóbbi momentumnak nincs különösebb jelentősége, figyelmeztető jel azonban arra, hogy a
bizonytalan szóhasználat okán a Konstantin-féle formula esetleg bizonytalan
jelentéstartalommal is párosulhatott.
A folyók nevével történő azonosítás célravezetőnek, mindazonáltal bevett gyakorlatnak
számított a nomád népek földrajzának leírásában. A vándorló-legeltető életmód tavasztól
őszig folyamatos szállásváltással járt együtt, a helyhez kötöttség ilyenformán értelmezhetetlen
fogalomnak bizonyult az őket ismerők részéről. Városok, települések híján a részleges
állandóságot a folyók mentén berendezett téli szállások jelentették számukra: Ibn Ruszta
elbeszélése szerint a téli napok eljöttével „mindegyikőjük ahhoz a folyóhoz húzódik,
amelyikhez éppen közelebb van.”57Jól rávilágít a nomádok térszemléletére, hogy
szállásterületük helyének megjelölését kizárólag az ott keresztülmenő folyók nevéhez tudták
kötni. Amennyiben tehát ismert előttünk a névadás módja, a következő lépésben adott a
lehetőség, hogy Etelköz nevének eredetét egy bizonyos folyamhoz tudjuk kötni.
Mikor háromnegyed évszázaddal ezelőtt Gombocz Zoltán arra a kérdésre próbált meg
választ adni, van -e a magyar krónikás hagyományban legalább egyetlen olyan utalás az
őshazára, amelyet kizárólag a szóbeli emlékezet tartott fönn, joggal vélte úgy, hogy az „Etil
vizén barbár módon tömlőkön átkelő magyarok” említésekor Anonymus éppen ilyen mondai
hagyományra hagyatkozott.58 A Volga török eredetű nevének szereplése a latin nyelvű
írásbeliségben legalábbis kirívó esetnek számít, olyan múltbeli élethelyzet emlékének, amely
évszázadok elmúltával is nyomokat hagyott a köztudatban. Anonymus gestája mellett 59 az Etil
folyó neve „Etul” alakban Kézai Simon művében is szerepel. Ő maga antik toposzok
felhasználásával névleg a Donnal azonosítja, részletes leírása alapján azonban a Volgára lehet
következtetni: művében az Etul az Urál képére alkotott, mitikus Ripheus-hegyeken hatol át,

56
Lsd.: Moravcsik Gyula: Byzantinoturcica II. Berlin 1958. 77; Benkő Lóránd: A magyarság honfoglalás előtti
történetéhez Leved és Etelköz kapcsán. Magyar Nyelv 80 (1984)
57
MEH 88.
58
Gombocz Zoltán: A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány. Nyelvtudományi Közlemények 45 (1917-1920)
184.
59
Anonymus: A magyarok cselekedetei. Ford.: Veszprémy László. Budapest 1999. 14.

22
majd a síkságra érve három ágban ömlik bele a Kerek-tengerbe (Kaszpi-tó). 60Mindazonáltal a
középkorban gyakran azonosították a Dont a Volgával, földrajzi közelségük miatt élhetett egy
olyan hiedelem, amely szerint a két folyó egy bizonyos ponton ’összefolyik’ egymással. Az
Etil vonatkozásában élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy emléke egy olyan, talán évszázados
időszak nyomán rögződött meg, amelyet a későbbi ’Hetumogerhez’ tartozó törzsek (vagy
azok egy része) a Volga mentén nomadizálva töltöttek el. Nem cáfolná (sőt, éppen erősítené)
ezt az érvet a kutatás egyik vonulatának álláspontja, miszerint bizonyos török nyelvű népek
gyakorlatának megfelelően az Etil a magyarban is felvette a ’folyónak’ megfelelő köznévi
jelentést. Biztos megoldás helyett itt csak a valószínű feltevésekre hagyatkozhatunk. Habár a
név hagyományozása a kora középkortól kezdve folyamatos volt, közszóként mindössze
három nyelvbe ment át, időben és térben távol a IX. századi magyar törzsszövetség korától. A
tatárban a folyó ’idel’, a baskírban ’iδel’, a csagatájban ’ädil’ alakot vett fel; földrajzi
elhelyezkedésük folytán ezen népek számára a Volga jelenti a folyót, azt a természeti közeget,
melynek mentén országukat berendezték. A tatár és a baskír elnevezés között vélhetően
átvételi kapcsolat van, míg a csagatáj hagyományból nem lehet élő nyelvi használat nyomaira
következtetni.61 Ez utóbbiak hiánya szembetűnő a magyarban is, éppen ez jelentheti a
legnagyobb súlyú érvet annak eldöntésében, jelölt –e az ’Etelköz’ előtagja több folyót is a régi
magyar nyelvben.
Amennyiben az Anonymusnál szereplő ’Etil’ és a Kézai-féle ’Etul’ egy tőről ered
konsztantinoszi ’Atelküzü’ megnevezéssel, hagyományozódásuk történeti alapja is
megegyezett egymással. A császár magyar informátorai olyan nevet említettek meg
elbeszélésükben, melynek emléke a régmúltban gyökerezett, a puszta kifejezést azonban a
szerző mind formájában, mind jelentéstartamában bizonytalan módon volt csak képes
rögzíteni a művében. Utal az utóbbira ’Atelküzü’ másik állandó jelzője, hogy ti. ott a szöveg
lejegyzésekor a besenyők népe lakott. Ezek szállásterületének megjelölését a császár feltűnő
módon a 38., ’magyar (türk)’ fejezet végén végzi el, noha ugyanezt sokkalta részletesebb
formában megteszi a megelőző 37., ’besenyő’ fejezetben is. A két leírás között szembetűnőek
a különbségek: utóbbi esetében a szerző eredeti besenyő forrásra hagyatkozhatott, törzseik
helyének és lószínekkel egybekötött nevének rögzítése legalábbis belső információk
megszerzésére vall. A nép vándorlási területe eszerint a Don és a Duna közt húzódik, úgy,
hogy a nyolc törzsből négy a Dnyepertől keletre, négy pedig attól nyugatra rendezkedett be.
Noha a 37. fejezetben szerepelnek török eredetű, vélhetően az eredeti besenyő
60
Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Ford.: Bollók János. Budapest 1999. 92.
61
Ligeti Lajos. A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest 1986. 478-
480.

23
nyelvhasználatot tükröző folyónevek, mint a Jejik (Γεηχ, Urál) és az Atil (Ατηλ, Volga), a
Dnyeper és a Dnyeszter esetében a császár a görögben használatos formulát alkalmazza. 62
Eltér ettől viszont a magyarokról írott fejezetben, ahol a két folyó neve a steppei népek
körében használatos Baruch (Βαρουχ) és Trullos (Τροΰλλς) alakban jelenik meg. Még
árulkodóbb jel, hogy a besenyők lakhelyének „első folyójaként” az előzőekkel ellentétben
nem a Dont, hanem a Dnyepert jelöli meg, ami pedig utal arra, hogy a két leírásban egymástól
eltérő forrásokra támaszkodott. Nem alaptalan a gyanú, hogy ezek egyikét éppen a Bizáncban
járt magyarok szolgáltatták. A 38. fejezetben közölt földleírás nem a császár besenyő
informátorainak elbeszélésével, hanem a ’türkök’ Kárpát-medencei szállásterületének pár
bekezdéssel későbbi bemutatásával jelez feltűnő párhuzamokat. Mindkét helyen a folyók,
nem pedig más népek városai vagy országai jelentik az orientációs pontot; egyik közlésénél
sem a szállásterület egészét, hanem csak az Al-Dunához, illetőleg Bizánchoz közel eső részeit
nevezi meg; végül pedig a magyarok földjének leírásában is szerepel egy olyan folyónév,
amely később kiveszett a nyelvből: ez a Tútisz, amelyet a kutatás jobbára a Bégával tud
azonosítani.
Ilyen megfontolások alapján joggal lehet arra következtetni, hogy a Konstantin művének 38.
fejezetében említett öt folyó, a Baruch, a Kubu, a Trullos, a Prut és a Szeret az egykorú
magyar névhasználat emlékét adja vissza. Nem találjuk köztük annak a folyamnak a nevét,
amiről ’Atelküzü’ a nevét kapta, hovatovább kétségessé válik egy évszázadokkal később
keletkezett, XIV. századi forráshely adata, mely szerint Nagy Lajos király hadai a Dnyepertől
nyugatra megtalálták az ’Ethelnek’ nevezett folyót, melynek környékén állítólag Attila hun
király is született.63 A hol ’Atelküzünek’, hol ’Etelnek és Küzünek’ nevezett területről a
szóbeli hagyományban mindössze annyi információ maradt meg, hogy egy ottani folyóról
kapta a nevét, a szerző tévedésen alapuló hozzátoldása azonban az az állítás, hogy
megegyezik a Dnyepertől nyugatra megszállt besenyők szálláshelyével. A ’valódi’ Etelköz a
Volga, vagy (feltételes esetben) a Don vidékén húzódhatott, ennek folytán a magyarok nem
ezzel a névvel jelölték meg honfoglalás előtti szállásterületüket. Ennek eredete vélhetően a
törzsszövetség létrejötte előtti korokba nyúlik vissza, a névadás módja viszont tovább élt: a
Kárpát-medencében a beömlő kisebb folyók olyan területeket vesznek körül, melyek nevét a
magyar nyelv máig a –köz utótaggal jelzi. A Rábaköz, Bodrogköz, Muraköz, stb. analógiájára
felfűzhető Etelköz folyama a fenti levezetés alapján a magyarok által akkoriban ismert
legnagyobb állóvizekbe, a Fekete-tengerbe vagy a Kaszpi-tóba torkollott bele. Minek folytán

62
Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. Ford.: Moravcsik Gyula. Budapest 1950. 167-169.
63
Lsd. Vásáry István: Nagy Lajos tatár hadjáratai. Studia Caroliensia 2006/3-4.

24
pedig neve nem szerepel a felsorolt öt folyó között, egyeztetési problémák nehezítik azt az
állítást, amelyet legutóbb Tóth Sándor László fejtett ki bővebben: eszerint Etelközt kiterjesztő
értelmezéssel törzsszövetségi szállásterületnek tartotta volna a X. századi magyar
hagyomány.64
Mindezen túl azonban alapvető jelentőségű annak a kérdésnek a megválaszolása, adtak –e
megkülönböztető jellegű tájneveket a magyarok azoknak a területeknek, melyen belül
vándorló életmódot folytattak. Láthattuk, hogy a névadás gyakorlata a telente ismételten
felkeresett folyókhoz kötődött, nem pedig a köztük húzódó, időszakosan felkeresett és
elhagyott legelőterületekhez. Más esetekben éppen hiányoznak az ezt esetleg cáfoló
analógiák. Nincs nyoma például a forrásokban olyan archaikus jellegű nyelvemléknek, amely
arról tanúskodna, hogy a magyarok konkrétan megnevezték volna honfoglalás utáni, Kárpát-
medencei szállásterületüket. Ehelyett ismerjük azokat a helyneveket, amelyek a szomszédos
vidékektől való elhatárolást szolgálták: gyakrabban egy törzs, ritkábban egy személy nevét
hordozták a X. századtól egyre inkább helyhez kötődő szállások. Országnyi területek esetében
az elkülönítés csak más népek vonatkozásában nyerhetett értelmet, éppen a saját népnév
hangsúlyozásával. Az Anonymus gestájában említett ’Dentumoger’ név, melyet a
’Hetumogerhez’ hasonlóan szintén a szóbeli emlékezet tartott fenn, kiváló példája ennek a
gyakorlatnak.

64
Tóth Sándor László: Levediától a Kárpát-medencéig. Szeged 1998. 55.

25
2. A IX. század magyar történelme az oktatásban

Míg a tudományos diskurzusban a korai magyar történelem egyes szakaszainak értékelése

viták kereszttüzében áll, addig az általános – és középiskolai oktatás világában
szükségszerűen merül fel az az igény, hogy a tanulóknak biztos lábakon álló információkat
tudjanak átadni a tanórákon. A kerettantervi követelményekben vagy a tankönyvek
szövegeiben ezt az ellentmondás csak részben érhető tetten, amennyiben utalnak ugyan az
álláspontok különbözőségére, de egyes részletkérdésekben vagy éppen az egész korszakot
érintő szemléletben elkerülhetetlenül is a kutatás egyik vagy másik vonulatának szubjektív
ítéletét hagyják érvényesülni. Kétségkívül előremutató, és részben új keletű az a törekvés,
hogy a tudományos vitáknak egyáltalán a meglétét tudatosítani próbálják a tanulókban,
tanulságául annak, hogy a történelemre jobbára nem mint egzakt érveken alapuló
tudományágra kell tekinteniük. Tantervi példa nyomán vehető észre, hogy ennek a
beállítódásnak az elsajátítására éppen a korai magyar történelem oktatásakor látnak kiváló
lehetőséget, amennyiben tudatosítani próbálják, hogy „a korszakról alkotott kép jórészt
feltevéseken alapul, s a kevés adat többféleképpen összerakható”, „a számos ellentétes
felfogás pedig jó alkalmat ad a vitára”, amelynek kétségkívül jótékony hatásai vannak.65
Kérdéses lehet azonban, hogy az ellentétek összeütközése nem okoz –e a tanulóban teljes
bizonytalanságot; ahogy egy gimnáziumi tankönyv „azt javasolja ifjú olvasóinak, hogy
elsősorban azt szűrjék le, hogy nincsenek megdönthetetlen elméletek és megállapítások e
kérdésben”66, úgy könnyen gondolhat a befogadó arra, hogy az általa olvasottak éppen
megbízhatóságuk folytán értéktelenek is lehetnek. De felemlíthetjük azt is, hogy
’megdönthetetlen elméleteket’ vagy legalábbis forrásszinten közel egyféleképpen
értelmezhető tényeket a korai magyar történelem korszakának kutatása is képes (lehet)
prezentálni. Éppen itt jutunk el a kérdés lényegi részéhez: túlmutat az oktatás tartalmi részén,
egyben a tudományos diskurzus eredményességét feszegeti az a dilemma, amely a szubjektív
és objektív megállapítások közti határvonal kijelölésékor fogalmazódik meg. A tét elsősorban
az, hogy a közbeszédben kialakítható legyen egy olyan minimális szintű axióma-rendszer,
amely a bizonyosságot közeli valószínűséggel magában hordozza. Ez volna az ideális állapot,
az ’arany középút’, melynek megvalósíthatósága azonban jogos kétségeket vethet fel.
Ehelyett jobban körülírja a lehetőségeket az az állítás, miszerint a bizonyíthatóság felé való

65
Mozaik kerettantervrendszer a gimnáziumok számára. NAT 2003. Ember és társadalom. Történelem,
társadalomismeret, etika és emberismeret. 9-12 évfolyam. Készítette: Rákos Magdolna. Szeged 2004. 10.
66
Száray Miklós: Történelem I. a középiskolák számára. 3. kiadás, Budapest 1998. 174.

26
törekvés nem azonos a bizonyíthatóság kimutatásával. Ha az előbbi attitűd érvényesül a
kutatói magatartásban, idővel kimutatkoznak jótékony hatásai az egymás közti párbeszédben
is. Nem állíthatjuk azonban, hogy a korai magyar történelem több, mint évszázados múltra
visszatekintő kutatásának képviselői mindenkor megfeleltek volna a leellenőrizhetőség
követelményének. Ebből eredhetett jónéhány olyan fogyatékosság, melyek nyomai aztán
nemegyszer a tankönyvek lapjain is visszaköszöntek.
Az oktatás elsőrendű követelménye tehát annak megállapítása, mi az, amit tényszerű
jelleggel elő lehet adni a tanulóknak. Vita tárgyát képezi mindaz, ami kívül esik ezen a körön;
a tanulók érdeklődése, képzettsége, értelmi képessége szabja meg, milyen módon próbáljuk
meg prezentálni előttük az eltérő tudományos nézeteket. Ha leírva egyértelműnek tűnik is ez a
képlet, nem állíthatjuk, hogy a gyakorlatban is teljes egészében alkalmazható lenne.
Illúziókeltés volna, ha komolyra értékelnénk a vita lehetőségét az iskolapadokban: napjainkra
az oktatás olyan mechanikus gépezetté vált, amiben gyakorta elveszik az átadandó tudás
értéke, az egyre burjánzó tananyag pedig nem több a tanulók szemében egy betanulható
információhalmaznál. ’Elit’ középiskolákban vagy éppen történelem szakkörök keretén belül
nyilván fel lehet készülni arra, hogy a tanulók differenciálni, értékelni tudják az órán
elhangzottakat; egyébiránt mindez teljes egészében még a felsőoktatás rendszeréről sem
mondható el. Az alkalmazható vitamódszerek helyett így reálisan többnyire csak a meglévő
tudományos álláspontok egyikének bemutatása mellett lehet dönteni, függően a tanár
képzettségétől vagy a követett tankönyvi szövegtől.
Gyakorta szembesülnie kell a tanárnak azzal a ténnyel, hogy ’őstörténet’ címszó alatt a
jelenlegi köztudatot többnyire nem a tudományos alapon megfogalmazott álláspontok, hanem
az érzelmi, indulati beállítódásból eredő nézetek befolyásolják. Hol a valóságtól
elrugaszkodott fantazmagóriák, hol a sértettnek vélt nemzeti öntudat, hol pedig sovén,
nacionalista felhangok kicsendülését lehet nyomon követni azokon az eszmefuttatásokon,
amelyek a magyarságnak igyekeznek minél hosszabb időre visszanyúló, a többi népénél
legalábbis ’értékesebb’ történelmet legyártani. Szinte felesleges hangsúlyozni, mennyire
kiemelődik ebben a helyzetben a tanár felkészültségének fontossága. Nem csupán felelnie kell
tudnia azokra a felvetésekre, amiket a tanuló az iskola falain kívülről hoz magával, hanem fel
is kell készítenie hallgatóit arra, hogy helyükön tudják értékelni azokat a nézeteket, melyeket
elsősorban nem az észérvek határoznak meg.
Habár a tankönyvpiaci kínálat az elmúlt másfél évtizedben óriásira duzzadt, nem feltétlenül
mondható el, hogy mindez elősegítette volna a színvonal javulását. A történelemoktatásban
kétségtelen hasznot jelentett, hogy megszűnt az egyedül érvényesnek tartott marxista

27
szemlélet hegemóniája, ami értelemszerűen főleg a XX. század értékelésére nyomta rá a
bélyegét. A korai időszakok, így a honfoglalás előtti magyar történelem tárgyalásánál a
tankönyvek szerzői főleg a merev gondolkodásmódtól való elszakadásra tehettek kísérletet,
esetenként változó végeredménnyel. Nem feladatunk, hogy pontról pontra tárgyaljuk a
tankönyvekben elkerülhetetlenül is felbukkanó következetlenségeket, erősen vitatható
nézeteket, így csupán egy eseti példát említünk fel. Általános hiba, hogy az előremutató,
körültekintően megfogalmazott állítások gyakran a sematikus leírásokkal együtt jelennek
meg. Miközben egy gimnázium első osztálya számára készített tankönyvben arról
olvashatunk, hogy „a nyelv története korántsem esik minden esetben egybe egy nép
történetével”, különösen nem a steppe övezetében, látszatra érthetetlen, hogy a magyar nyelv
finnugor eredetének leszögezése után miért vált át a szerző a finnugor népek történetének
bemutatására, a rá épülő végkövetkeztetéssel együtt: „a déli, nomáddá vált ugorságból (Kr. e.
1000 és 500 között) kezdődött meg a magyarság kialakulása”. Az ellentmondás oka azonban
rögtön világossá válik, ha a tudjuk, hogy az ún. ’őstörténet’ felvázolásában a XIX. századtól
kezdve a nyelvészeti álláspont dominált, kísérve a nyelvek genetikai leszármazásának
dogmájával. Nem mondható éppen szerencsésnek, ha más művekben még az efféle árnyalt
nézeteknek sem jut hely: a fentiek kategorikus tagadásaként is felfogható a még a
rendszerváltás előtt írott, azóta folyamatosan újra kiadott tankönyv állítása, mely szerint „a
magyar nyelv és a magyar nép a finnugor népek családjából származik.”67
A IX. századi magyar történelem oktatásában nem lehet nélkülözni a mentális rögzítést
segítő mondai-mitikus történetek megemlítését. Ahogy a régi korok embere is a naiv
elbeszélések formájában őrizte meg a múlt emlékezetét, úgy a csodaszarvas mondája vagy
Álmos születésének története jelen időben is könnyen válhat a kollektív tudat részévé. A
feladatot itt azt jelenti, hogy az epikus hagyományt közelíteni tudjuk a valós történelem
tényeihez.

67
Gyapay Gábor – Ritoók Zsigmond: Történelem a középiskola I. osztálya számára. 16. kiadás, Budapest 1998.
237.

28
 1. sz. melléklet

Óratervezet
a „Népünk vándorlása a pusztán”
című anyagrész tanításához

A tanár neve: Tóth Péter

Osztály: A gimnázium első osztálya
A tantárgy neve: Történelem
A témakör címe: A magyarság története az államalapításig
Az óra címe: Népünk vándorlása a pusztán
Az óra témája: A magyar törzsszövetség honfoglalás előtti története
Az óra típusa: Új ismereteket feldolgozó óra
A tanítás során meghatározott célkitűzések:
Oktatási célok: A magyar törzsszövetség korai korszakának bemutatása, a
vérszerződéstől a honfoglalásig vezető út állomásainak tudatosítása
Képzési célok: Topográfiai és kronológiai készségek fejlesztése, forráselemzés
gyakoroltatása
Nevelési célok: Az egyoldalú szemlélet fogyatékosságának bemutatása egy
vitatott történelmi korszak eseményeinek elemzésével; a vita fontosságának
tudatosítása
Az órán alkalmazott tanári módszerek: Frontális osztálymunka, egyéni
munka
Alkalmazott tanítási eszközök: tankönyv, atlasz, szemléltető eszközök
Alkalmazott szemléltető eszközök: tankönyv, atlasz, órai szemléltető eszköz
Az óra menete során elhangzó fogalmak: steppe, Magna Hungaria, kettős
fejedelemség, künde, gyula, nomadizmus,
Az óra menete során elhangzó évszámok: 862, 895
Az óra menete során elhangzó személynevek: Attila, Kuvrat, Levedi, Álmos,
Árpád
Az óra menete során elhangzó hely- és népnevek: Baskíria, Levédia, Etelköz,
bolgárok, onogurok, kazárok

29
 Felhasznált irodalom

MEH= A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. 2.,

bővített kiadás. Budapest 1975.

Anonymus: A magyarok cselekedetei. Ford.: Veszprémy László. Budapest 1999.

Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban (A kutatás lehetőségei és korlátai). Századok

140, 2006.

Benkő Lóránd: A magyarság honfoglalás előtti történetéhez Leved és Etelköz kapcsán.

Magyar Nyelv 80 (1984)

Benkő Loránd: Magyar nyelvtörténet – magyar őstörténet. In.: Magyar őstörténeti

tanulmányok. Szerk.: Bartha Antal, Czeglédy Károly, Róna-Tas András. Budapest 1977.

Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. Ford.: Moravcsik Gyula. Budapest

1950.

Czeglédy Károly: A szakrális királyság a steppei népeknél (a kazároknál és a magyaroknál.

Magyar Nyelv 70 (1975).

Glatz Ferenc: Disputa….História 2007/4.

Gombocz Zoltán: A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány. Nyelvtudományi Közlemények

45 (1917-1920)

Györffy György: Legenda és valóság Árpád személye körül. Kortárs 21 (1997/1).

Györffy György: Kurszán és Kurszán vára. In.: Tanulmányok a magyar állam eredetéről.
Budapest 1955.

Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Ford.: Bollók János. Budapest 1999.

30
Kmoskó Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom I/2. Budapest 2000.

Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok politikai szervezete. In.: A honfoglalás 1100 éve és a
Vajdaság. Szerk.: Rokay Péter. Újvidék 1997.

Kristó Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest 1930.

Kristó Gyula: A magyar nemzet megszületése. Budapest 1998.

Kristó Gyula: Honfoglaló fejedelmek: Árpád és Kurszán. In.: Honfoglalás és társadalom.

Budapest 1996.

Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Budapest 1980.

Kristó Gyula: Magyar honfoglalás – honfoglaló magyarok. Budapest 1996.

László Gyula: Őstörténetünk. Egy régész gondolatai néppé válásunkról. Budapest 1981.

Ligeti Lajos. A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban.

Budapest 1986.

Ligeti Lajos (szerk.): A magyarság őstörténete. Budapest 1943.

Mándoky Kongur István: Magyar eredetű törzsnevek a baskíroknál. Tiszatáj 10 (1976).

Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest 1984.

Moravcsik Gyula: Az onogurok történetéhez. Budapest 1930.

Moravcsik Gyula: Byzantinoturcica II. Berlin 1958.

Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest 1930.

31
Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Második, bővített és átdolgozott kiadás.
Közzétette: Berta Árpád. Budapest 1991.

Olajos Teréz: Adalék a (H)ung(a)ri(i) népnév és a késői avarkori etnikum történetéhez. Antik
Tanulmányok 16 (1962).

Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai. Szeged 1992.

Tóth Sándor László: Levediától a Kárpát-medencéig. Szeged 1999.

Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. Második, átdolgozott kiadás. Budapest 2003.

Vásáry István: Nagy Lajos tatár hadjáratai. Studia Caroliensia 2006/3-4.

32